Fordította

EGYED VERONIKA
 SJÓN

A macskaróka
Népi történet

MAGVETŐ
BUDAPEST
A könyv megjelenését a
The Icelandic Literary Fund
támogatta

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Sjón: Skugga-Baldur

Skugga-Baldur © Sjón, 2003

Hungarian translation © Egyed Veronika, 2011

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT. www.magveto.hu

http://on.fb.me/magveto-facebookmagveto@lira.hu
Felelős kiadó Morcsányi Géza

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2011-ben

Felelős vezető Vadász Katalin igazgató

Felelős szerkesztő Szegő János

A kötetet Pintér József tervezte
Műszaki vezető Bezúr Györgyi
ISBN 978 963 14 2959 6
Ezt a történetet
nagyanyám,
Sigfríður Sigurjónsdóttir
emlékének ajánlom
 I.

(1883. JANUÁR 9-11.)

 A barna bundás sarki róka olyan ördöngös módon hasonlít egy kőhöz, hogy azon csak ámulni lehet.
Mikor télen a földre kushad, lehetetlenség a szemnek elválasztania a szikláktól, bizony, sokkal nehezebb,
mint a fehér szőrűt, ami árnyékot vet vagy sárgán villan a havon.
A barna nőstény róka szorosan a kőhöz lapul és hagyja, hogy a vihar átsöpörjön felette. Hátsó felét a
szélnek fordítja, gyűrűbe kucorodik, orrát a combja alá rejti; szeme csak résnyire nyitva, épp csak a
szembogara látszik. Így figyeli az embert, aki meg se moccant azóta, hogy a hóperem alá telepedett itt, az
Isten-hegy legfölső meredélyén – teljes tizennyolc órája. Azóta úgy behavazta a förgeteg, hogy nem lehet
megkülönböztetni egy kőrakástól.
De az állatnak vigyáznia kell, hogy el ne feledje: az ember vadász.
 Délen, a Völgyaljában kezdte a hajszát. Az ég tiszta volt, a hajnal pírja sötét, mint a legkomorabb
télben. Az ember leereszkedett a réten és észak felé, a hegyeknek vette az irányt, a Kis-sziklához. Ott még
nem esett hó.
Ahogy odaért, mozgást látott a domb tetején. Benyúlt a kabátja alá, elővette a messzelátót, széthúzta és
a jobbik szeméhez emelte:
Igen, kétség nem fér hozzá!
Csalfamenyét volt az.
 A róka teljesen gyanútlannak tűnt. Mozdulataiból ítélve falat után kajtatott, hogy éhét csillapítsa.
Nyugodtan viselte magát, semmi más nem foglalkoztatta.
Az ember jobban szemügyre vette.
Csak a rókára figyelt; bár megtudhatná, mire készül, merre veszi az útját, miután a dombháton
felhagyott a szimatolással. Az állat hirtelen nekiiramodott, a férfi nem tudta, mivégre. A róka egész
magatartása arról tanúskodott, hogy nagy veszedelmet érez. Az emberről nem szerezhetett tudomást –
szokványos úton legalábbis.
Az egyedüli magyarázat az lehet, hogy megérezte a szándékát:
Az ember vadászni akart.
 Felkapaszkodott a dombra. Próbálta a róka képét élesen az elméjébe vésni, hogy később könnyebben
megtalálja: „Úgy surran a havon, mint a nyíl.”
A dombtetőre felérve megvizsgálta a róka nyomait. Az egyik lábnyomot hüvelyk- és mutatóujja között
méregette; jókora állat lehet. Az ujjbegyén egy hópelyhen fényes szőrszál maradt – világosan látszott a
színe: gesztenyebarna.
Nyugat felé függőleges felhősávok.
Talán vihar készül.
A róka sehol.
 A csapás tisztán kivehető volt, egészen míg a szem ellátott.
A férfi fürgén gyalogolt, hátában a széllel. Most nem számított, ha a róka megérzi a szagát; tudja már
úgyis, hogy követik.
Néha meg-megállt és körülkémlelt. Ugyanazt a módszert használta, mint az imént. Minden gondolatát
erre irányította, hogy kitalálja, melyik úton szalad a róka és hol érhet a nyomába.
Egyszerre valami megsúgta neki, hogy merre igyekszik a róka, hol érhet a nyomába:
„Északra tart a fennsíkon. Élesen elkanyarodik keletnek, ott meg a Kövesmező kezdődik, nincs ott
semmi, csak kavics; jó rejtekhely a barna bundás ravaszdinak.”
Túlzásba vitte volna az óvatosságot a róka? Minden idegével átadta magát a veszélynek – és beengedte
ezáltal az embert a tudatába? Nem ügyelt volna, hogy az embert távol tartsa magától?
Üzent a róka az embernek?
 A mezőn szélcsend volt és harapós fagy; csupán enyhe szellő érintette az arcát. A férfi barna rögöt
pillantott meg a messzi-messzi távolban, észak felé. Megtorpant, várt. Némi idő múlva a rög megmozdult.
És kisvártatva barna róka emelkedett fel a sziklák közül.
– Igen, ott van!
Micsoda pompás állat volt! Sötét, mint a föld, bozontos, hatalmas farokkal, láthatóan ideges,
rebbenékeny. A róka felszökkent és hirtelen, fürge ugrásokkal elszaladt.
A férfi nekilódult.
Úgy lett, ahogy sejtette; a róka egyenesen az omlás felé tartott. De épp mielőtt elnyelte volna a fehér
örvény, egyszerre megállt és a férfi irányába nézett.
Aztán megint nekiiramodott, mint a kilőtt nyíl.
 Süvített valami a levegőben.
Hirtelen hófajd suhant el közvetlenül a férfi mellett; a szél sodorta. Sólyom követte, magasan repülve,
egyenletes és biztos szárnycsapásokkal.
Hátat fordított a szélnek, szorosabbra húzta magán a sálat és a vállszíjat háromszorosan körbetekerte a
jobb karján, hogy a tarisznya a csípőjéhez simuljon.
Még épp idejében elérte a vihart.
 Súlyos léptekkel küzdött a vak hófúvásban.
Eleinte kavics volt a lába alatt, s az út nem volt nagyon rossz, de a hó gyorsabb volt; nehezebb lett a
járás.
A sejtésére kell hagyatkoznia:
„A róka néha gyermekien kényes a rossz időre. Beássa magát a hóba vagy elbújik mélyre a lyukba, a
fagyhatár alá; s ott is marad, míg a förgeteg tovább nem áll.”
Most van esélye, hogy csökkentse a távolságot maga és a ravaszdi között.
 Épphogy tovább tudott araszolni.
Mikor már azt hitte, hogy beérte a rókát, hirtelen mélyült a hó. Már egészen az ágyékáig ért – s a
következő lépésnél az ember megrekedt a hóban.
Nem jutott se előre, se hátra; az orráig se látott.
Hó örvénylett körülötte mindenfelől, felülről és alulról.
 Az este folyamán a vihar erősödött, fagy kúszott a ruhája alá, noha vastagon volt öltözve, fázni kezdett,
reszketése ébren tartotta.
Úgy döntött, hagyja, hogy a hó belepje.
Közben mozgolódott egy keveset, így a hókéreg biztos menedéket nyújtott neki a szél ellen.
 Közepes termetű volt, zömök, mellkasa vaskos. Vonásai durvák, homloka közepesen magas, de széles,
és ez adta arca jellegzetességét. Apró, acélszürke szeme mélyen ült a bozontos, összenőtt szemöldök alatt.
Orra nagy volt, húsos. Arcvonásait és állát elrejtette a vörhenyes, ezüsttel csíkozott szakáll, amely
egészen a mellkasáig leért. Földbarna haja már szürkült. Felül a bal orrcimpáján domború anyajegy ült.
Ilyen volt az ember a hóbucka belsejében.
Fagyos volt az éjszaka, a hosszabbik fajtából.
 Az ember feltörte magán a jeges kérget.
Hálát adott magában Hókisasszonynak és Szél úrfinak a menedékért, amit neki készítettek a világnak
ezen az istenáldotta vidékén; ültéből szélesen ellátott a dérfehér pusztaság felett.
Azzal nekiállt csipkedni és dögönyözni magát; mihelyst sikerült meleget gyúrnia a karja izmaiba,
felhúzta a kesztyűjét, tenyerét a hó-karfának vetette és felemelkedett trónjáról.
Igen, méltán nevezheti magát a szerencse fiának.
 Vállára kapta a puskát, a tarisznyáját, és meg sem állt a Tenyér-sziklákig; jégkori maradványok ezek,
magasan fent a hegyen, ahol soha nem ül meg a hó.
Ott letette holmiját, levette kesztyűjét, bőrbocskorát, gyapjúkapcáját; leterítette őket száradni maga
mellé a sziklára.
Nem is, az ördögbe, kibújt bizony minden ruhájából, és úgy ült ott, ahogy Isten megteremtette: a
csupasz bőrében.
A Nap lányának, az Anyaföldnek volt ő gyermeke.
 Akkor felmordult a gyomra, és az ember rájött, hogy éhes; egy falatot sem evett a főtt hal óta, amit
elindulás előtt tömött magába; megvolt annak húsz órája is.
Igaz, ami igaz, elrágcsált némi jeget azóta, de ízetlen étel volt az és tartalmatlan is. Kinyitotta a zsákját:
Tenyérnyi széles bárányoldal, savanyú juhvajjal kent rozslepény birkasvártlival, szárított tőkehalfej,
savanyított véres hurka, szárított hal, zabkásával kevert aludttej és néhány darab barna cukor.
Az ám, mindezt az elemózsiás tarisznya rejtette.
Nap melegíti a fehér férfitestet. A tétova percegéssel olvadó hó a reggelt köszöntő madár.
 Déltájban még világosak voltak a hegycsúcsok, az égen néhol kék tisztások. A férfinak eszébe jutott,
mennyi fenséges időt töltött gyermekkora óta a hegyekben. Semmi nem fogható azoknak a napoknak a
szépségéhez, kivéve tán a völgyalji templom új csillárját.
Hopp! Az ember a földre vetette magát: Mi az ott, a távolban? Tán kerek kődarab?
Felkapta a távcsövet, de nem látott semmit. Párás volt az üveg. Letörülte a ruhaujjával. Mifene? Az
lehet vajon, aminek látszott? Most eltűnt. Mégsem, megint ott volt a látóterében:
Rókafej! Igen, épphogy sejlett a feje teteje. A barna róka volt. Persze jó ideje ott rejtőzött. Eltette a
messzelátót.
A róka iszonytató kiáltást hallatott.
 A terep itt egyenletes volt, kelet felé lejtett, a zsombék alacsony, az árkok sekélyek. Az ember nem
tudott elébe kerülni a rókának anélkül, hogy az észrevenné. Ezért hát mozdulatlanul hevert ugyanott, ahová
lehasalt, mikor a rókát megpillantotta. A róka fent termett a kövön és vinnyogásba kezdett. Ült ott, és
minden vonításnál orrát az égnek emelte.
Így próbálta a róka mozgásra bírni az embert. Bizonyára elvesztette szem elől, mikor az a földre
vetődött.
 Az ember a hasán feküdt elterülve. Sikerült észak felé fordulnia, a puskát maga előtt tartva, de nem
mert megmoccanni, mert a róka között és őközte nem volt semmiféle domb, emelkedő, ami elrejtette volna
az állat szeme elől. Meg aztán a fegyvere sem volt megtöltve. Nem tölthette meg a csövét anélkül, hogy az
állat megneszelné.
Gyorsan ki kell találnia valamit, ha nem akarja megint elveszíteni a rókát, mint előző nap – azt nem
engedhette meg magának.
De mitévő legyen?
 A róka a kövön állva ekkor elfordult: távozni készült.
Az ember a hátára gördült, kézzel-lábbal kapálózott a levegőben. Majd hasra fordult, négykézlábra állt,
jobb lábát felemelte, akár a fűcsomóra vizelő kutya.
Bégetett is, jó hangosan.
 Efféle bolondosságokkal sikerült az embernek feltartóztatnia a rókát. Majd rejtekbe húzódott és törte a
fejét, az állat pedig várt, hátha más csuda is történik.
 Csőre töltötte a fegyvert, fél adag puskaport tömött belé; ennél kevesebb nem elegendő, ha már az első
lövéssel le akarja teríteni a rókát. Kezét a zsákba dugta, a magával hozott elnyűtt zsoltároskönyv után
kutatott, kitépett egy oldalt, ujjaival összesodorta és a csőbe tömte. Így nem fog szisszenni a lövedék,
akkor se, ha a csípős fuvallattal szemben céloz.
Fürgén járt a keze, a puska célgömbjét benyálazta, apró zuzmódarabot nyomott rá. Az ráfagyott a vasra,
majd megigazította és próbaképpen célzott; a zuzmót látni fogja, akármennyire besötétedik.
 Felemelkedett és célzott; bal lábára nehezedett, és minden erejével a kőre összpontosított. Nem, a
rókának nyoma sem volt.
Sokáig várt, mielőtt leeresztette a puskát. Innen már nem menekül előle. Hó fedte a vidéket egészen a
gleccser lábáig, sehol egy csupasz földdarab. A róka a fehérségre írta útja történetét; azon nyomban, amint
az megtörtént.
Két marokra fogta a puskát és útnak eredt.
Egész álló nap szaladt a róka hegyen-völgyön át – az ember szorosan a nyomában.
A róka volt a megbízólevél, ami dologra parancsolta ebben a valóságban.
 Mikor a férfi megkerülte a sziklatömböt, ami elzárja az ösvényt az Isten-hegyen, kis híján szem elől
veszítette a rókát.
Fél szemmel még elkapta, ahogy háromszor megfordul maga körül, és egy kőnek simulva
összekuporodik.
Az ember hasonlóképpen cselekedett.
 A nappal keskeny csíkja eltűnőben volt.
Az ég termeiben elég sötét volt már ahhoz, hogy észak fény-nővérei megkezdhessék élénk
fátyoltáncukat.
Varázslatos színváltásokkal suhantak könnyedén és fürgén az égbolt nagy színpadán, libbenő, arany
ruhájukban, lezúduló gyöngysoraik erre-arra peregtek zabolátlan mozdulataik nyomán.
Ez a színjáték közvetlenül naplemente után a legfényesebb.
Aztán lehull a függöny; az éjszaka veszi át az uralmat.
 Ekkor az álom rettenetesen erővel leterítette az embert, ilyen hatalmas erőt még sohasem tapasztalt. Az
a gondolata támadt, hogy haldoklik. Minden ereje elhagyta, fejében nyomást érzett, lélegzete
megnehezedett. Csengett a füle, mégis hallott valami robajt, kalapálást. A szíve volt.
Minek az előjele ez?
Ekkor a róka három elnyújtott vészkiáltást hallatott. A férfitól keletre hangzott fel, a szél hordta feléje;
hirtelen csapott le rá, mint a szélvihar.
Összerezzent. Balra sandított; valami sötétet látott – mint valami koromfekete pokolfajzat.
Majd eltűnt.
Síri csönd. Szívdobogás sem hallatszott.
Vajon ez már a halál?
 Hosszú idő elteltével rókát vett észre ugyanazon a helyen. Most kisebbnek tűnt, mozdulatai szokatlan
figyelemről, óvatosságról és okosságról tettek bizonyságot. Másként viselkedett, mint az imént – most
hallgatott.
A róka sokáig mutatta magát az embernek, aztán eltűnt. A férfi az ásítás fel-feltörő hullámai ellen
küzdött. Ekkor, egyenesen maga előtt, mozgást észlelt; az éjszaka sötétjében rókaszerű alak jelent meg.
Hátsó lábán táncolt, s mintha nem érintené a földet. Erre-arra tekergett, mint angolna a patakban. Valahol
az éjben egy negyedik róka kiáltott, a vaksötétben láthatatlanul:
Akka-kakk!
 Az ember nekiveselkedett. Az országnak ezen a felén oly ritka volt a barna róka, hogy a következő
faluban is beszéltek róla, ha feltűnt egy-egy. A fekete, a félénk, a táncos, a kiáltó: ugyanaz a róka volt
mind. Nem lehet másképpen:
– Ugyanaz a róka ez, ugyanaz. Ugyanaz a róka ez, ugyanaz. Ugyanaz a róka ez, ugyanaz…
Újra meg újra ismételte a szavakat, mint a rémálomból ocsúdó, némán, magában üvöltve. Végül
megkönnyebbült, és amint tisztult a tekintete a könnyektől, látta, hogy a róka még mindig ugyanott van.
Ő maga egy tapodtat sem mozdult a helyéről.
Akkor havazni kezdett.
És havazott.
 A barna bundás sarki róka olyan ördöngös módon hasonlít egy kőhöz, hogy azon csak ámulni lehet.
Mikor télen a földre kushad, lehetetlenség a szemnek elválasztania a szikláktól; bizony, sokkal nehezebb,
mint a fehér szőrűt, ami árnyékot vet vagy sárgán villan a havon.
A barna nőstény róka szorosan a kőhöz lapul és hagyja, hogy a vihar átsöpörjön felette. Hátsó felét a
szélnek fordítja, gyűrűbe kucorodik, orrát a combja alá rejti; szeme csak résnyire nyitva, épp csak a
szembogara látszik. Így figyeli az embert, aki meg se moccant azóta, hogy a hóperem alá telepedett itt, az
Isten-hegy legfölső meredélyén – teljes tizennyolc órája. Azóta úgy behavazta a förgeteg, hogy nem lehet
megkülönböztetni egy kőrakástól.
De az állatnak vigyáznia kell, hogy el ne feledje: az ember vadász.
A róka behunyja szürke szemét. Mikor újra kinyitja, az ember sehol.
Felemeli a fejét.
Ekkor Baldur Skuggason tiszteletes meghúzza a ravaszt.
 II.

(1883. JANUÁR 8-9.)

 A világ résnyire nyitja jobbik szemét. Hófajd kerreg. A patakok vékony jégüveg alatt csörgedeznek, a
tavaszról álmodnak; akkor majd embert pusztító folyammá válnak. A hegyek lejtőin a hókupacokból itt-ott
füst száll fel – ezek a tanyák.
Minden egyhangúan kék, csak a csúcsok szikráznak. Tél van a Völgyben.
 – Hahó, jöttem, hogy elvigyem a lépfejér ruháját, hallja, vinném a fejérnép bulláját, ahán, azám, maga,
nem, adja ki a népjefér hullámát…
A Dombi-tanya udvarán egy ember alatt álldogál a ló, s az ember dünnyögi ezt a badarságot maga elé.
Nagydarab atyafi, negyvenesztendős lehet; szürke vegyül seszínű szakállába, mely nyíratlan fedi a száját
és úgy csüng álláról, mint a jéggé dermedt vízesés – ő maga mégis úgy be van bugyolálva, mint a gyermek,
akit kiküldtek egész napra játszani a hóba.
Nadrágja magasan föl van húzva az ülepén, köpönyege túl nagy vagy túl rövid aszerént, hogy miként
tekintjük, és a gyapjúsapka madzagja olyan erősen meg van szorítva az álla alatt, hogy azt bizonyára nem ő
maga kötötte meg; kezén három pár egyujjas kesztyű, alig bírja tartani a borzas jószág kantárját, amin ül.
Ez Róza, a kanca. Mohón rágja a zablát. Az ő lábai hozták mindkettejüket. Távolabbra nézve látszanak
a kanca patájának nyomai a völgyalji paplaktól idefele, le a réten, a folyó mentén, a lápon át fel a dombra,
egészen addig a helyig, ahol most áll és vár, hogy terhétől megszabaduljon.
No, végre az ember lekászálódik a hátáról.
Ekkor látszik termete a maga valójában: lába szára valószínűtlenül rövid, hasa nagy, válla széles,
nyaka különösképp hosszú, és bal karja jócskán rövidebb a jobbnál. Toppant párat a lábával, leporolja
magát, megrázza fejét és horkant.
A kanca a fülét billegteti.
– Fejérnép?
Az ember rövidebbik kezével elkotorja a havat a ház ajtajából:
– Csak nem…?
Ép kezével kopog az ajtón, és érzi, ahogy öklébe áramlik a vér. Hideg van. Behívják talán?
A szoba jégvirágos ablaka mögött egy fej árnyéka suhan el, majd egy pillanattal később hallatszik,
hogy valaki kinyitja a belső ajtót, aztán nagy lendülettel kilöki a bejárati ajtót. Az ajtó odébb taszítja az
éjjel elé gyűlt hórakást, a vacogó jövevény hátrál; megbotlik, hanyatt is esne, ha a hó fel nem fogná.
Mikor visszanyeri egyensúlyát, látja, hogy az ajtóban áll az, akit keres, Fridrik B. Fridjónsson, a
füvész, a Dombi-tanya gazdája, avagy Abba háziura. A vendéget magát Hálfdán Atlasonnak híjják, ő „a
Baldur tiszteletes bolondja”.
Most nagy levegőt vesz, de aztán nem szól semmit, mert mielőtt belekezdene mondókájába, Füvész-
Fridrik beszólítja a házba.
És a félkegyelmű nem tud arra más választ, mint hogy teszi, amit neki mondanak.
 Bemennek a konyhába.
– Tedd le a kabátod.
Fridrik leguggol, kinyitja a cserépkályha ajtaját, rak a tűzre. A láng vidáman lobog.
Meleg van, jó itt.
A félkegyelmű a kesztyű hüvelykét foga közé szorítja és leráncigálja kezéről, aztán hidegtől remegő
kézzel a sapkamadzag bogjával vesződik. Sehogy sem sikerül megoldania, végül a házigazda szabadítja
meg szorultságából. Ám mikor lehúzza a vendégről a köpönyeget, orrát kesernyés bűz csapja meg; Fridrik
hátrább lép, orrcimpája kitágul:
– Kávé…
Beszélték azt mindig a völgyalji tanya népéről, hogy kávét izzadt mindenik. Baldur tiszteletes fukar
volt az étellel; inkább koromfekete, pépesre forralt kotyvalékkal traktálta őket reggeltől estig. Fridrik
tenyerébe fogja Hálfdán kezét; a reszketés, ami azt rázza, nem a hidegtől van, hanem az idegek játéka – a
sok kávé okozza.
Elereszti az ember lapátkezeit, és hellyel kínálja. Vízforraló edényt akaszt le a szögről, olvasztott
hóval tölti meg, és a tűzhely lapjára teszi. Az edényre mutat és határozottan mondja:
– Figyeld a vizet; ha megemeli a fedőt, gyere és szólj. A szobában leszek, beszögezem a fedelet.
A félkegyelmű bólint és szemét az edényre szegezi. Füvész-Fridrik a konyhából kifelé menet
megsimítja a bolond vállát. Kisvártatva kopácsolás hallatszik a szomszéd szobából.
A bolond felváltva mereszti szemét a vízforralóra, majd a kályhára, de leginkább a kályhára. Messze
földön híres szerkezet ez, eddig még kevesen látták. A kályhából kiálló vascső felfut a fal mentén, be a
szobába, onnan föl a padlásra, és melegíti a házat, mielőtt átfúrja magát a tőzegtetőn és a füstöt az égre
eregeti. De mindenekelőtt a kézzel festett porceláncserepek gyönyörűek: csodálatosan élénk színű virágok
tekergőznek erre-arra a kályhatesten, káprázik belé az ember szeme. Hálfdán ültében ringatózva követi
tekintetével az egyik levelet, mely ide-oda kacskaringózik, fel egészen a vízforralóig.
A forraló! Hát persze, épp azt kell figyelnie. Sistereg a víz, amint lefut az edény feneke és a kályha izzó
lapja közé.
Fridrik, a füvész az Abba gazdája, nekije, Hafdís Jónsdóttiré, Hálfdán jegyeséé. Fridrik és Abba ketten
laknak a Dombi-tanyán. Addig, míg Hálfdán feleségül nem veszi, akkor majd Abba hozzá költözik. De hol
marad ma Abba? Hálfdán megtekeri aránytalanul hosszú nyakát, átsandít a jobb válla felett.
Bent a szobában Fridrik az utolsó szöget veri a koporsó fedelébe. Hálfdán bekiált neki:
– Jö-höttem, hogy vi-vigyem a fejérnép hulláját…
A suta szótól Fridrik meghökken. Baldur pap szólt emígy a szolgáján keresztül. A paplak szolganépe
úgy visszhangozta a pap szavajárását, mint pitvarban a tyúk. Kétségkívül tréfásnak lenne mondható, ha
nem hangozna mindig olyan durván és utálatosan.
– Tudom, Hálfdán, tudom…
De még jobban meghökkenti a bolond következő kérdése:
– Ho-ho-hóvan őjaz Abba?
 Forr a víz, csörömpöl a fedő – átbugyog a perem felett.
– Fo-fo-forr – szipogja Hálfdán. Ez az első szava azóta, hogy Füvész-Fridrik elmondta neki, hogy
barátnője, Abba meghalt, hogy ő a fehérnép-hulla, amiért a pap küldte, és hogy a koporsót, amit a
szobában az asztalon lát, a földnek adják a mai napon a völgyalji temetőben. A hír úgy elfacsarta Hálfdán
szívét, hogy hosszas, néma sírásra fakadt, könny folyt szeméből, orrából, és torz teste rázkódott a széken,
mint az őszi szélben reszkető falevél, ami nem tudja még, hogy leszakadjon-e az ágról, amely egész nyáron
át táplálta, vagy maradjon – és elhervadjon; de egyik se jó.
Mialatt az ember így gyászolta szerelmesét, Fridrik elővette a teáskészletet, a kézzel, szépen formált
angol agyagkannát, két csontszínű porceláncsészét csészealjjal, ezüstözött tejeskannát és ezüstözött
cukortartót, teáskanalakat és bambuszlevelekből font szűrőt. Végül pedig egy teásdobozt, csiszolt és
olajozott tölgyfából, amin ez áll:
„A. C. PERCH’S TEHANDEL”
Lehúzza az edényt a tűzhelyről és a teáskannába löttyent belőle valamicskét. Egy ideig állni hagyja,
hogy felmelegedjen az agyag; akkor felnyitja a teásdobozt, négy kanál teafüvet mér ki a kannába és forró
vizet önt rá. A dardzsiling tea nehéz illata tölti be a konyhát; hasonlít a gőzhöz, ami a frissen szántott
termőföldből száll föl, édes pára, dús élvezet – kéjek emléke, amelyeket csak egyikük ismerhet: Fridrik B.
Fridjónsson, a Dombi-tanya európai módi szerint öltözött füvésze hosszú nadrágban, kabátban, késő-
byroni nyakravalóval.
Az illat könnyít Hálfdán lelkén és elfeledteti vele gyászát.
– M-mi e-ez?
– Tea.
Fridrik teát tölt a csészékbe és melegítőt húz az angol kannára. Hálfdán két tenyerébe fogja a csészét,
ajkához emeli és megkóstolja az italt.
– Tea?
Furcsa, hogy ilyen kellemes italnak ilyen kurta neve legyen. Illőbb lenne, ha úgy hívnák, hogy
Illustreret Tidende,{1} ez a legelőkelőbb szó, amit a bolond ismer.
– E-ez va-valami d-dán dolog?
– Nem, a Himalája vidékéről való, az olyan magas hegy, hogy ha a mi hegyünkre felmásznál
tizenháromszor, akkor sem érnél fel a csúcsára. A nagy hegy lejtőjének közepén van Dardzsiling
tartománya. Mikor Dardzsiling madarai megkezdik reggeli hangversenyüket, megelevenednek az
ösvények, amelyek a falvakat összekötik a teaültetvényekkel: a napszámosok munkába indulnak. Öltözetük
szegényes, de némelyük ezüstkarikát hord az orrában.
– A-a r-rigók é-énekelnek? – kérdi a bolond.
– Nem, hanem az énekes pinty, kecses dala közben a harkály kopácsolását hallani.
– N-nincs ott o-olyan madár, amit é-én is ismerek?
– Alighanem van ott barázdabillegető is – válaszol Fridrik.
Hálfdán bólint, és a teát szürcsöli. De Fridrik bal felől megpödri bajszát, és folytatja a mesét:
– Az ültetvény kapujában minden ember kosarat kap és megkezdődik a munkanap. Egészen estebédig
gyűjtik a munkások a cserjék legfölső leveleit, és az ő ujjbegyük a tea első állomása azon a hosszú úton,
ami például emitt végződik, a teáskannában a Dombi-tanyán.
Így telik ez a reggeli óra.
 Már világos van, mikor Fridrik és a bolond Hálfdán kijönnek a házból a koporsóval. Könnyen emelik;
az elhunyt nem volt nagy termetű és a koporsó sem remekbe készült; a tanyán lelt szedett-vedett deszkából
ácsolták – de a célnak megfelel, és erősnek tűnik.
Kint az udvaron vár a kanca, a Róza; megelégelte már a csócsálást. A férfiak szánra fektetik a
koporsót, szorosan, gonddal lekötik, kétoldalt a nyereghez rögzítik a rudakat, amik a ló oldalán futnak, és
jól a szánhoz vannak erősítve.
Végezetül Fridrik borítékot vesz elő a kabátjából. Megmutatja Hálfdánnak és így szól:
– Ezt a levelet odaadod Baldur tiszteletesnek mindjárt a temetés után. Ha előbb kérdezne felőle, azt
mondod, hogy bizonyára elfelejtettem átadni neked. De jusson ám eszedbe, amint a koporsóra hajította az
utolsó három ásónyomnyi földet.
A borítékot mélyen a bolond zsebébe dugja, megpaskolja a zsebet:
– Tehát a temetés végeztével…
És ezzel búcsút vesznek egymástól, Abba volt háziura és a szerelmese, az egykori.

Dombi-tanya, Völgy, 1883. január 8.

Baldur Skuggason Tiszteletes Uraságnak

Itt küldök az Úrnak teljes harminc és négy koronát fizetségül Hafdís Jónsdóttir asszonyszemély
temetéséért, osztassék el bérül Önnek és a hat koporsóvivőnek, a koporsó szállításáért háztól a
templomig, sírhelyért, három harangszóért és a kávé, a cukor és a kenyér költségére Ön és a
koporsóvivők, továbbá a temetésen esetleg megjelenők számára.
Nem kívánok éneklést az elhunyt felett, se beszédet vagy a származása elsorolását, tegyen ízlése és
kedve szerint, avagy a megjelent gyülekezet számától függően.
Koporsóról és ruháról én magam gondoskodtam, végre is tapasztalatot szereztem az efféle munkában
koppenhágai diákéveim során, amint azt az Ön bátyja, Valdimar úr is tanúsíthatja.
Reményem szerint dolgunkat Hafdís Jónsdóttir temetésének ügyében ezennel lezártuk.
Tisztelettel:
Fridrik B. Fridjónsson

P. S. Ma éjjel barna rókával álmodtam. A kőomláson szaladt és a völgy felé futott. Kövér volt és dús
bundájú.
F. B. F.

Ezáltal a hóbortos temetési menet minden szükségessel elláttatott. El is indul a tanya udvaráról, azaz
fejvesztve bukdácsol le a domboldalon; míg végül a patakparton ismét visszanyeri az egyensúlyát ember,
ló és holttest. Onnan már egyenesen le lehet siklani a Völgybe, egészen a völgyalji templom ajtajáig.
Füvész-Fridrik visszamegy a házba. Reméli, hogy Hálfdán, amilyen bolond, nem feszíti fel a koporsó
fedelét az úton, hogy belekukkantson.
 1868. április 17-én, szombaton hatalmas teherhajó futott zátonyra a Reykjanes-félsziget mellett, a
Horogszakító-szirtnél. Szurokfekete volt a hajó, háromárbocos, háromfedélzetű. A harmadik árbocot
ledöntötték, a legénység így menekült el, a hajó pedig ott maradt néptelenül; úgy hitte legalábbis mindenki.
Olyan nagyszabású volt minden ezen a gigászi bárkán, hogy csodájára jártak; nem is hitte el, csak aki a
saját szemével látta.
A legfölső fedélzeten akkora hajószoba volt, hogy elfért volna ottan egy egész falu. Látszódott, hogy az
építmény eredetileg igen díszes volt, de minden aranyozás és festés lekopott már róla, s belseje teljesen
lepusztult. A hajószoba régebben kisebb kajütökre lehetett felosztva, de hiányoztak már a falak, keresztbe-
kasul mindenfelé visszataszító priccseket lehetett látni; kísértetkaszárnyához lett volna hasonló, ha nem
bűzlött volna minden a vizelettől. A vitorlák hiányoztak, ami maradt belőlük, a cafatok és a kötelek, mind
el voltak rothadva.
Az orrárboc letört, az oromdísz meggyalázva; ez utóbbi valamikor királynőt ábrázolhatott, de arcát és
mellét éles kés hegyével roncsolták összevissza. A hajó egykor minden bizonnyal kapitányának
büszkesége lehetett, de aztán mihaszna tengeri népség kezére jutott.
Bajos lett volna megmondani, hogy mennyi időt töltött a hajó a tengeren, vagy hogy mikor érte végzete.
Hajónaplót sehol nem leltek, a név pedig lemállott már orráról-faráról, bár egy helyütt látszott a felirat
„…Der Deck…”, máshol pedig „V.. .. r.ec…” – ebből arra következtettek, hogy a hajó holland eredetű
lehetett.
Mikor az óriáshajó partra vetődött, az óceán vadul hullámzott és veszélyes volt, lehetetlen lett volna
megkísérelni, hogy mentsék a rakományt vagy a hajót. Ám amint lehetőség adódott rá, a délnyugati
félsziget népéből páran a fedélzetre gyűltek és derekasan munkához láttak. Feltörték a felső fedélzetet, és
mindenki örömére fölfedezték, hogy a hajó kizárólagosan halolajjal van megrakodva. A rakomány
egyforma nagy hordókból állt, amelyeket olyan alaposan rögzítettek és rendeztek szabályos sorokba, hogy
hét faluból kellett feszítővasakat hozni, hogy kiszabadítsák őket. Ez sikerült is, annak rendje-módja
szerint.
Három hét munkája árán a férfiak partra cipelték a fölső fedélzet rakományát; ez kilencszáz hordó
halolaj volt.
Az olajat kipróbálták, és az világításra kiválónak bizonyult, de se szaga, se íze nem emlékeztetett
semmire, amit az emberek ismertek; egyedül tán az volt feltűnő, hogy égéskor a pörkölődő emberi haj
enyhe szagát árasztotta. És bár más országrészek rossz nyelvei azt beszélték, hogy az olaj nyilvánvalóan
„emberháj”, a rosszindulatot meg az irigységet megtarthatták maguknak – Izland délnyugati sarkában ez
nem vont le semmit az emberek öröméből az adomány felett, amelyet a Mindenható Úr ilyen váratlanul a
partjukra küldött anélkül, hogy ez nagyobb nehézségbe, emberáldozatba vagy költségbe került volna.
Feltörték tehát a középső fedélzetet, és az nem rejtett kevesebb olajoshordót a fölsőnél; a rakomány
nem látszott fogyatkozni, pedig emberesen folytatták a lerakodást. Ekkor azonban valami furcsa élőlényt
találtak a hajón. A far bal oldalán, egy sötét zugban, ahová a hajó oldala és a hármas hordóhalmok között
futó folyosó vezetett, valami megmozdult. A sarokból sóhajok, nyögés és vasak zörgése hallatszott.
A furcsa hangok iszonyatot keltettek az emberekben. Három bivalyerős férfi ajánlkozott, hogy
bemerészkednek a félhomályba és megnézik, mi rejtőzik ott. Ám éppen mikor már készültek nekirontani a
nem várt veszedelemnek, nyomorult lény vánszorgott elő a hordóhalom tövéből, és kevésen múlott, hogy a
férfiak ledöfjék és agyonzúzzák feszítővasaikkal, olyképp elrettentek a látványtól.
Egy növendék lány volt az. Sötét haja vad bozontként burjánzott fején, bőre duzzadt és ótvaros a
piszoktól; testén csak egy bűzlő zsákdarabot viselt. Bal bokáján béklyó volt, azzal láncolták az óriási hajó
támaszgerendájához, nyomorúságos fekhelyéből gyanítani lehetett, hogy a legénység miféle hasznát vette a
szerencsétlennek. Batyu volt nála, amelyet olyan kétségbeesetten szorongatott, hogy lehetetlenség volt
elvenni tőle.
– Abba…
Szólt, de olyan kongó hangon, hogy a férfiak elborzadtak, de ha megverik, akkor sem tudtak volna
belőle többet kivenni. A mentősereg számára világossá vált, hogy félkegyelmű, néhányan úgy vélték,
vastag a lány a dereka táján. Partra szállították a batyujával együtt, és átadták az elöljáró feleségének. Ott
kapott ételt és két éjszakát ágyban alhatott, aztán új ruhát adtak rá és elküldték Reykjavíkba.
A rakodómunkások még javában dolgoztak június harmadik vasárnapján, mikor a félsziget csücskét
megkerülve befutott az Arkturux postahajó. Mikor elhaladt az olajszállító roncsa mellett, az utasok
összeverődtek a hajókorlátnál, hogy megszemléljék ezt az irdatlan hajótestet, amely zátonyra vetve hevert
a Kunyhó-öbölnél.
A rakodók szünetet tartottak a munkában és integettek a bámészkodóknak. Azok bágyadtan
visszaintegettek; háromnapi pocsék vihart vészeltek át a Feröer-szigetektől északra.
Az utazók között volt egy magas fiatalember. Vállát barna kockás gyapjútakaró fedte, fején palaszürke
keménykalap, szájában hosszú szárú pipa.
Ez volt Fridrik B. Fridjónsson.
 Füvész-Fridrik megtömi a pipáját és a batyut szemléli az asztalon, ahol nemrég még a koporsó hevert.
A fekete vitorlavászonba tekert csomag hármas fonatú zsineggel van átkötve – jól tart még mindig, pedig
senki nem nyúlt hozzá immár több mint tizenhét éve – nagyságára nézve körülbelül negyven centiméter
magas, harminc centiméter hosszú, a szélessége hozzávetőlegesen huszonöt centiméter. Fridrik
határozottan megragadja a batyut, feje magasságába emeli, füle mellett megrázza. A csomag belsejében
nem mozdul semmi, súlya úgy tíz font körül lehet, nem is zörög. Nem jobban, mint máskor.
Fridrik leteszi az asztalra a csomagot, kimegy a konyhába. Gyufát dug a kályhába és a parazsat
pipájához emeli; lassú, de erős szippantásokkal szítja. Serceg a dohány, Fridrik mélyen beszívja az aznapi
első füstöt, majd azzal a lélegzettel, ahogy kifújja, azt mondja maga elé:
– Umf Abbáé.
Az „umf” sokfélét jelentett Abba nyelvén: doboz, láda, szelence, ládikó, vagy, példának okáért,
skatulya.
Fridrik már régen sejti, mit rejthet a csomag, gyakran tapogatta már, de csak ma jött el a napja, hogy
csillapíthatja kíváncsiságát.

Fridrik három nappal Izlandra érkezése után találkozott először Hafdísszal. Éppen hazafelé tartott a
vacsoráról, gargantuai kávéivászatból és dalolászásból, amire egykori tanára, G. úr hívta meg. Hagyta,
hogy a lába vigye. És vitte is, fürgén, ki a belvárosból, a városból, délre a kavicsos síkra, le a tengerhez,
ahol végigrohant a part mentén, és belekiáltotta a fényes örökkévalóságba: „Dicsőítlek Téged, óceán, Te,
tükre a szabad embernek!” Szent Iván éje volt, légy hintázott a fűszálon, parti lile füttyögött, és az éjféli
nap sugara vízszintesen sütött a pázsitra.
Ekkoriban a főváros csupán akkora volt, hogy egy friss gyaloglónak fél órájába telt megkerülnie, ezért
nem telt bele sok idő, és Fridrik ugyanott találta magát, mint ahol megkezdte esti sétáját; vagyis az öreg és
ősz G. tanító háza mögötti ösvényen.
A szakácsnő fia épp akkor jött ki a hátsó ajtón, nagy gonddal tálcát egyensúlyozva, amelyen serleg,
krumplihéj, pisztrángbőr és kenyérdarab volt: az esti vacsora maradékai.
Fridrik megtorpant, mikor látta, hogy a fiú a hátsó kertben álló nagyobb fészerhez csapott, rozzant
kalyiba felé tart, kinyit azon egy reteszajtót és beügyeskedi rajta a tálcát. A kunyhóból dobogás, fújtatás,
dübörgés és nyüszítés hallatszott. A fiú visszakapta a kezét, becsapta a reteszt és igyekezett volna vissza a
házba – de ekkor beleütközött Fridrikbe, aki akkor fordult be a kiskapun.
– Mit tartotok ottan, dán kereskedőt?
Ezt azon az évődő hangon mondta, amit arra szoktak szánni, hogy a kellemetlen hírek élét elvegye. A
kamasz úgy tátotta a száját Fridrikre, mintha Münchausen báró holdlakói közül való lett volna, majd
bosszúsan így válaszolt:
– Hát, azt hiszem, ez csak a nőszemély, amelyik elveszejtette a gyerekét a múlt héten.
– Vagy úgy!
– Igen, rajtakapták a temetőben, mikor a gyerek holttestét Ólafur „Deák” Jónasson sírjába kaparta.
– De mit keres épp itt?
– Alighanem a főbíró kérte meg a rokonát, hogy tartsa magánál. Mégse lehet berakni a férfinép mellé a
fogdába. Azt mondta anyám.
– És mit akarnak tenni vele?
– Hát, gondolom, elviszik Koppenhágába a börtönbe, aztán ha visszaküldik ide, akkor majd elszerzik
szolgálónak{2} ahhoz, aki a legkevesebb pénzért elvállalja. Már ha még visszatér.
 A fiú riadtan nézett maga körül, és kicsiny dohánytartó juhszarvat húzott elő a zsebéből:
– Amúgy nem kéne elfecsegnem, amit a házban hallok…
A szarv hegyét egyik orrlyukába dugta, és mélyet szippantott. A beszélgetés ezzel véget ért. Mialatt a
szakácsnő fia a tüsszentéssel hadakozott, Fridrik odament a kalyibához. Leguggolt, elhúzta a reteszt és
bekémlelt. Odabent sötét volt, de a nyári éjszakából elég világosság kéklett be a tető deszkái között ahhoz,
hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz, és egy nő alakját látta körvonalazódni a kunyhó sarkában. Ez
volt a fogoly.
A földpadlón kuporgott az ételes tálca fölé görnyedve, mint egy rongybábu. Apró kezében krumplihéjat
tartott, és azzal fogott össze egy darab kenyeret és halbőrt, majd az egészet a szájába tette és
lelkiismeretesen rágni kezdte. Kortyolt a serlegből és szusszant egyet. Fridrik ekkor úgy vélte, eleget látott
a nyomorultból. A csappantyú után tapogatózott, hogy bezárja az ajtót, de hangos döndüléssel a falba
ütötte a kezét. A sarokban ülő alak észrevette Fridriket. Felnézett, egyenesen a szemébe; mosolygott, és
mosolya megkétszerezte a föld minden boldogságát.
De amint Fridrik éppen bólintott volna felé, eltűnt a mosoly az arcáról, és hasonló hirtelenséggel olyan
borzasztó maszkká változott, hogy Fridrik sírva fakadt.

Fridrik megoldja a csomót, a zsinórt bal keze ujjára csavarja, a tekercset lefuttatja az ujja hegyén és
becsúsztatja mellénye zsebébe. Lefejti a vitorlavásznat a batyuról. Két egyforma nagy csomag tűnik elő
viaszos, barna papirosba csavarva. Egymás mellé teszi őket és kibontja. Úgy látszik, mindkettő tartalma
ugyanaz: fekete falapok, mindkét rakásban huszonnégy darab. Megolvassa a lapokat, mint a kártyát, és
látja, hogy egyik oldalukon feketére vannak festve, a másikon pedig fehérre, de nem is mindegyik, mert az
egyik halomban néhány lap fekete és zöld, a másikban pedig fekete és kék. Megvakarja a szakállát:
– Az ám, Abba-di, nagy a rejtély, amit egész életedben cipeltél…
És most bonyolult és különös színjáték kezdődik a Völgyben, a Dombi-tanya apró szobájában. A gazda
nagy óvatossággal nyúl a rejtvény darabjaihoz, forgatja erre-arra; a kék és zöld mezőkön betűk vannak –
latin mondat ez megkönnyíti a játékot.
Nekifog, hogy kirakja.
A kék lapokon kezdi.
 Fridrik B. Fridjónsson természettudományokat hallgatott Koppenhága egyetemén az 1862-es évtől
1865-ig. Sok honfitársához hasonlóan vizsgáit ő sem fejezte be soha, de a Dániában töltött utolsó három
évben az Elefánt patika állandó alkalmazásában állt, amelyet akkoriban Ørnstrup patikárius vezetett a
Store Kongsgade utcában. Itt Fridrik a patikussegédi hivatalig küzdötte fel magát, a gyógyszertár
inebriantia-katalógusáért volt felelős; éter, ópium, nevetőgáz, légyölő galóca, belladonna, kloroform,
mandragóra, hasis és koka. Különféle gyógyászati alkalmazásai mellett ezeket a szereket Koppenhága
„lótuszevői” is kedvelték.
A lótuszevők csoportjához olyanok tartoztak, akik életük vezérfonalául jeles francia férfiak, mint
Baudelaire, de Nerval, Gautier és de Musset költészetét választották; mulatságokat is tartottak –
amelyekről sok történet keringett, de kevesen vettek rajtuk részt –, ahol a gyógynövények új világokba
repítették a vendégek testét és lelkét, sebesen és kellemesen. Fridrik gyakori vendég volt ezeken az
összejöveteleken; és egy alkalommal, amikor magukhoz tértek az éter-hajtotta hullámvasút után, így szólt
útitársaihoz:
– Láttam az univerzumot! Versekből áll!
A dánok erre azt mondták, így csak egy vérbeli izlandi beszélhet.
Fridrik utazása Izlandra 1868 nyarán azonban egészen prózai természetű volt. Azzal a céllal érkezett,
hogy elfoglalja örökségét néhai szülei után, akik kilenc nap különbséggel tüdőgyulladásban haltak meg
ugyanazon év tavaszán. Tulajdonuk alig volt; a világ végi tanya a Dombon, Görbetülkös, a tehén, néhány
ványadt birka, egy hegedű, sakktábla, könyves láda, édesanyja rokkája és „Kicsi Frikki”, a kandúr. Terve
szerint ezért csak rövid ideig akart maradni; nem telt volna sok idejébe eladni az ingóságokat a
szomszédoknak, kifizetni az adósságokat, összecsomagolni a holmikat, felakasztani a macskát, és felégetni
a tanyaépületeket, amelyek Fridrik legjobb tudomása szerint amúgy is rogyadozóban voltak.
És ezt is cselekedte volna, ha az univerzum nem költ egy váratlan versszakot; mint ahogy ez történt egy
rossz kalyibában egy világos júniusi éjszakán.

A falapocskák könnyeden forognak Fridrik ujjai között; ami eleinte érthetetlen talánynak tetszett, most
vezeti a kezét. Úgy tűnik, hogy a rejtvényt olyan fortéllyal készítették, hogy maga rakja össze önmagát; az
ember önkéntelenül teszi egyik lapot a másik mellé, és azon nyomban, hogy egymáshoz érnek, egyik a
másik ékeibe kapcsolódik, összeforrnak szétválaszthatatlanul; és így tovább, tovább; egészen addig, míg a
kék lapok aljat képeznek, a többi pedig valamely hosszú és meglehetősen magas láda falát, ami belül
fehér, kívül fekete.
A láda fenekén mondat válik láthatóvá: „Omnia mutantur – nihil interit.” Fridrik ajka mosolyra
húzódik: „Minden változik – el nem tűnik semmi.” Fridrik el sem tudja képzelni, miféle boszorkányosan
ügyes ács adhatta Hafdísnak ezt a remeket, és választott neki idézetet magától Ovidiustól.
Ám ekkor bődülés hangzik fel a ház hátsó feléből.
A rejtvényfejtő magához tér gondolataiból; a a második görbetülkös bőg, szolgálatot vár. Fridrik
félreteszi a művet és kisiet az istállóba; még nem szokott hozzá a dolgok új állásához a Dombi-tanyán; az
állatokat Abba látta el mindig.

A koppenhágai kollégium növendékeinek húsztalléros stipendiuma azt a megbízatást vonta maga után,
hogy a diákok kísérjék utolsó útjukra a rokontalan holtakat. Fridrik a többiekhez hasonlóan lerótta eme
komor kötelességét, és mivel a könyvek rabja volt, és Høst könyvkereskedőnek örökké adósa, örömmel
fogadta, mikor éjszakai ügyeletet ajánlottak neki a város hullaházában. Ott aztán másik munkát is vállalt:
külföldi orvosi folyóiratokból fordított cikkeket egy ostoba, ám tehetős krisztiániai patológus-hallgató
számára. Hosszú éjszakákon át üldögélt a füstölgő lámpa mellett, és leírásokat fordított dánra a legújabb
módszerekről, amelyekkel minket, halandókat életben lehet tartani. Körülötte asztalokon hevertek a hullák
feltámaszthatatlanul, a villanyárammal való gyógyítás ígéretes előrehaladásának hírei ellenére.
Az 1866-os esztendőben kiadott London Hospital Reports harmadik füzetében Fridrik a félkegyelműek
osztályozásáról szóló tanulmányt talált J. Langdon H. Down londoni orvostól. Ebben megkíséreltetett
annak a tüneménynek a magyarázata, amely régóta okozott fejtörést a tudósoknak; mégpedig az, hogy
európai asszonyok időnként ázsiai fajú, idétlen gyermeket szültek. Az orvos úgy vélte, hogy az anya
betegsége vagy a terhesség alatti megrázkódtatás vezethetett ahhoz, hogy a gyermek idő előtt született. Ez
pedig történhetett a magzati fejlődés bármely közismert lépcsőfokán: hal-gyík-madár-kutya-majom-néger-
sárga ember-indiánus-fehér ember; ez leggyakrabban mégis a hetedik állomásnál következett be.
Down mongol gyermekei tehát soha nem fejlődtek ki teljesen; egész életükre együgyűségre és
jámborságra ítéltettek. De ahogyan más alábbvaló emberfajokat, jó bánásmóddal és türelemmel sok
hasznosságra lehet őket tanítani.
Izlandon ezeket születésükkor megölték.
A bolondokkal ellentétben, amelyeknél csak később látszik, hogy elméjük nem nyert teljességet, senki
előtt nem maradt rejtve, hogy a Down-gyermek más recipe szerint készült, mint mi, többiek, sőt, más és
idegen alapanyagból; hajuk durvább volt, bőrük sárgás, testük zömök, bőrük petyhüdt, és szemük ferdén
szabott, mint vitorla vásznán a szakadás.
Nem kellettek ehhez tanúk; még mielőtt felsírtak volna, a bába gyorsan beléjük fojtotta a lélegzetet,
visszaküldvén a lelket a nagy, közös üstbe, amelyből minden emberi lény öntve van.
Majd azt mondták, a gyermek holtan született és a testet átadták a papnak. Az megállapította, milyenféle
volt, és elföldelte a nyomorultat, több szó nem is esett róla.
De gyakran előfordult, hogy egy-egy ilyen balul sikerült csecsemő megmaradt: isten háta mögötti,
nyomorúságos vidékeken, ahol senki nem volt, hogy az anyák lelkére beszéljen, akik azt hitték,
boldogulnak a gyermekkel, legyen az bármilyen. Aztán persze el-eltünedeztek ezek, bolondságukban
elkóboroltak valamerre, fennsíkok ösvényein hagyták csontjaikat, félholtan találtak rájuk a hegyi
legelőkön, vagy ismeretlenek életébe tévedtek.
És mivel nem tudták a szerencsétlenek, hogy kik ők és merről fújta őket a szél, a hivatal arra a tanyára
telepítette őket, ahová utuk során vetődtek.
Nagy bosszúságot okozott a gazdáknak az efféle „égi áldás”, a háznép pedig lealacsonyítónak tartotta,
hogy lakását nyomorékkal ossza meg.

Nem fért hozzá kétség, hogy a szerencsétlen, aki a reykjavíki főbíró rokonának hátsó kertjében
raboskodott, egyike volt ezeknek az ázsiai ártatlanoknak, akiknek saját leheletükön kívül nincs az
égvilágon semmijük.
A lány letörölgette kezéről az ételmaradékot, átölelte a tyúkól ajtajában síró fiatalember fejét, és
vigasztalni kezdte efféle szavakkal:
– Furru amh-amh, furru amh-amh…
 Alkonyodik a Völgyben; a délutáni sötétség kúszni kezd a lejtőkön fölfelé. A homály mintha a nyitott
sírból szállna fel a völgyalji temető nyugati sarkában; először ott sötétedik, aztán elfeketedik az egész
világ.
Az utolsó előtti percben, mielőtt a fény végleg elfogyna, négy, vállán koporsót cipelő férfi tűnik fel a
templomajtóban. Szorosan mögöttük jön a pap, azután néhány fekete ruhás öregasszony, abból a fajtából,
akik sohasem betegek, ha temetnek valakit. A menet fürge lábbal halad, mint a táncban, a lépések rövidek,
hirtelen figurákkal, mert jegesen csúszik a temető ösvénye, pedig meghagyták Hálfdán Atlasonnak, hogy
törje fel, amíg barátnéja felett miséznek a templomban. Most a temetőkapuban áll, és kongatja a
lélekharangot.
A szél felkapja a réz énekét, viszi a Völgyből be Fridrikhez a szobába, ott hallja a távoli hangot – nem,
a tudat, hogy Abba temetése folyik ebben a pillanatban, éppen csak a legkisebb csengőt szólaltatja meg
elméje egy rejtett zugában.
Éppen az utolsó darabokat illeszti helyére a rejtvény párján; ez pontosan olyan, mint a másik, csupán
az alja zöld és a latin szólás más; de ez is az Átváltozások szerzőjétől való, és így fordíttatik: „Könnyű a
teher, ha helyesen hordják”. Mikor Völgyalján Baldur tiszteletes koporsóvivői leengedik a rozzant ládát a
fekete sírba, a Völgyben már szuroksötét van; ám megvilágosodott végre, hogy mi volt a batyuban, melyet
Hafdís Jónsdóttir hozott magával északra, a Völgybe, mikor Fridrik B. Fridjónsson, a főbíró közeli
rokonának kedvenc diákja megváltotta a csecsemőgyilkosság vádja alól együgyűség okán, és azzal a
feltétellel, hogy felügyelete alá veszi élete végéig.
Nos, a rejtvény két fele összeillesztve egyetlen művészien ácsolt és fényezett koporsót alkotott.

Mikor Fridrik B. Fridjónsson megérkezett délről lóháton, különös cselédje társaságában, hogy
letelepedjen apai birtokán, a Dombi-tanyán, a völgyi egyházmegyében egy züllött pap szolgált, akit „a
vaksi Jakob plébános”-nak neveztek. Hallur fia volt, és gyermekkorában kiszúrta egyik szemét egy
horoggal.
Ez a botcsinálta pap úgy megszokta gyülekezetétől a rendetlen magaviseletet – a verekedést, böfögést,
szellentéseket és bekiáltásokat hogy úgy tett, mintha nem hallaná, hogy Abba vele énekel az oltárszolgálat
alatt, hangosan, élesen, és mindig hamisan. Jobban aggódott amiatt, hogy előénekese megfullad
szomszédai köpéseitől. Ez a Gyermek-szikláknál lakó Gilli Sigurgillason nevezetű gazda volt, erős hangú
ember, aki ének közben folyton krákogott és csuklott, és a magas hangoknál olyan nagyra tátotta száját,
hogy a torkába lehetett látni. A hallgatóság azzal szórakozott, hogy nedves rágódohányt dobált a szájába –
és sokan igen ügyesen belé is találtak.
Négy évvel később Jakob tiszteletes elhalálozott, a gyülekezet nagy bánatára; úgy maradt meg az
emlékezetben, mint rút és mogorva ember, aki azonban jó volt a gyermekekhez.
Utódja Baldur Skuggason tiszteletes lett, és vele másféle templomi szokások köszöntöttek be a
Völgyben. Az emberek mozdulatlanul ültek a padban, és befogták szájukat, mialatt papjuk az igét hirdette
nekik, mert már megtapasztalták, hogyan bánik el a zavargókkal; mise után magához hívatta, a templom
mögé vitte és elagyabugyálta őket. A nők azonban az első naptól kezdve szentként viselkedtek, úgy tettek,
mintha soha nem vettek volna részt a „vaksi plébános” bosszantásában. Mint mondták, megérdemelték a
faragatlanok, azaz házastársaik és jegyeseik, sőt, már korábban el kellett volna látni a bajukat – lévén az
új pap gyermektelen özvegyember.
A Gyermek-sziklák Gillije hangosabban énekelt, mint valaha, szélesre tátott szájjal, és olyan
lendülettel, mintha vajat köpülne. De Fridriknek otthon kellett hagynia Abbát; Isten szava a gyülekezet
füleinek van szánva, „nem zavarhatja a féleszűek badar fecsegése”, ahogy Baldur tiszteletes fogalmazta az
első és egyetlen miséje alkalmával, amin Abba is megjelent.
Nem lehetett jobb belátásra bírni; látni sem akarta a maga közelében. És a gyülekezet újfent erkölcsös
és jól fenyített tagjai közül egy se fogta pártját az együgyű nőnek, aki nem ismert annál kellemesebb
szórakozást, mint hogy szépen felöltözzön és másokkal együtt a templomba eljárjon.
Onnantól kezdve Fridriknek és Abbának kevés kapcsolata volt a völgybeliekkel. Hálfdán Atlason, ha
módját ejthette, el-elszökött néha Abbát meglátogatni, de a völgyalji pap széles kitérőt tett, ha meglátta
őket messziről.

A völgyalji templom az Alsó-patak partján áll. Közepesen széles patak, csendes, vize mély, partja
magas; a part mentén nedves, mocsaras lapály, tőzeggyűjtésre alkalmas, a tócsák felszínét csalóka lápi
rozsda borítja. A hótól terhes tél elmúltával a patak alakot vált. Olyan veszett dühvel tör ki medréből,
hogy a piszkosszürke gleccseriszap átcsap a parton, elárasztja az ingoványt, és a temetőt állóvízzé
változtatja; a templom annak közepén áll egy magaslaton. Addig nem is lehet misézni Isten ártól körülzárt
házában, míg a temetőkert magába nem szív annyit a hegyek tejéből, hogy éppen egy hajadon bokájáig
érne; szinte részeg a megszentelt föld, és nyár elejéig inog az ember lába alatt.
Ilyenkor az ár rohama nyomán enged a part, és a temető földje beledől a patakba. Akkor pedig látszik,
hogy a természet nem munkálta meg eléggé a holtakat, mert minden összevegyül egyetlen kásává, fogak és
farkcsontok, láb- és kézujjak, felnőttek és gyermekek, állkapcsok és fejek bőre, itt farpofák, ott egy nő
medencecsontja, gerincoszlop ebből az évszázadból, férfiderék a mostanit megelőzőből.
Nem, nem mondhatnánk, hogy művelhető lett volna istennek ez a virágoskertje itt a Völgyben; és az
emberek bizonysággal hű földijeik voltak földijeiknek, hogy kedvük legyen viszontlátni őket ebben az
állapotban.
Így esett, hogy 1883. január 8-án, hétfőn, Baldur tiszteletes azt a testet temette el, amely Füvész-Fridrik
szerint jó társasága lesz azoknak, akik sajnálják az együgyűtől, hogy papjukkal hamisan énekeljen: egy
paplanhuzat volt az, megtöltve harminc kiló tehéntrágyával, öreg jerke csontvázával, üres pálinkás
palackkal, korhadt hordódongával, lyukas éjjeliedénnyel.
Abba más lelki társaságot érdemelt, szebb nyugvóhelyet.
 Kísértet-napnak hívják a költők barátjukat, a holdat, illik rá a név ezen az éjszakán, amint
hamurózsaszín fényében fürdik a fás liget a Dombi-tanya feletti lejtőn. Ez a kis erdő Fridrik és Abba
kedves műve; ennek ápolása minden másnál jobban nevetség tárgyává tette őket a Völgy-vidéken; pedig
kinevetett a nép csaknem mindent, amihez ők ketten fogtak.
A berkenye árnyékképeket ír a fagyos hóra, a csupasz ágak halkan susognak, néhány gallyon megszáradt
bogyófürt, amely elkerülte tavaly a madarak figyelmét.
Fridrik halad felfelé a domboldalon, lassan lépdel, karjában női holttest. A liget közepén frissen ásott
sír; szélén nyitott koporsó. A férfi a koporsóhoz megy, belefekteti a testet. Aztán siet vissza; a hold némán
áll.
Hafdís fel van készülve a végső nyugalomra. Ünneplőruhájába van öltöztetve, és a ruha minden darabja
gondosan megválasztott; fején sapka, hosszú bojttal és csavart ezüst bojtgyűrűvel, nyakában violaszínű
selyemcsokor, kabátkája angol szövet, alóla kivillannak a vállfűző ezüsttel hímzett szalagjai, kötényét
rózsadamasztból varrták, a kötény gombjait fehér ezüstből öntötték, rajtuk cirkalmas „A” betű, szoknyája
szegélyét hímzett bársonyszalag díszíti, lábán piros harisnya és fekete gyapjú lábravaló, a cipője
medveszőlővel festett borjúbőrből készült, fehérrel szegve, kezén kötött fekete kesztyű, kézfején négyszínű
rózsával.
Mindezt a drága öltözetet Abba maga vette, és azzal a pénzzel fizetett érte, amit a Dombi-tanyán folyó
szokatlan gazdálkodásban való segédkezésért kapott: egyrészt gyógyfüveket gyűjtöttek, másrészt Izland
növényzetéről szóló könyvecskéket készítettek „ötvenhét szárított, valódi mintával”, ahogyan az Illustrirte
Zeitung Izlandról szóló cikke írta róluk; ilyen könyvecskéket ajándékoztak romantikus fiatalemberek
szerelmesüknek, az utolsó oldalak pedig a kedveshez írandó szép költemények számára voltak üresen
hagyva.
Fridrik a koporsó mellett térdepel, egészen másféle könyvvel kezében: vastag, zsoltároskönyvhöz
hasonló, és lapjai közül néhol madártollak kandikálnak ki. Ez Abba madaras könyve, amibe lelkesen és
nagy gonddal gyűjtötte a tollakat. A könyvbe ragasztotta őket, majd az ő útmutatása szerint Fridrik
feljegyezte a madár nevét és nemét, a toll lelőhelyével együtt. Gyakran tűnődött azon, honnan származhat
Abba madarakról való tudománya, de őt magát hiába kérdezte, és mikor Fridrik megpróbált neki
természettant tanítani, Abba udvariasan megköszönte, de kijelentette, hogy csak a madarak érdeklik.
A címlapra ezt írta:
„A VilÁg MaDarai – AbbA a Dombi tAnyáról”.
Fridrik Abba mellére helyezi a könyvet, kezeit pedig keresztbe fonja a könyv felett. A maga számára is
váratlanul erősen szorítja meg Abba kezét, a kesztyűn keresztül érzi a kicsiny ujjakat. Ettől kissé
megkönnyebbül: ezek a kezek vigasztalták, mikor szüleit elvesztette.
Megcsókolja homlokát.
Lezárja a koporsót.
 Fridrik már betemette a sírt. Leveszi ellenzős sapkáját, összehajtja és kabátja zsebébe dugja. Lehúzza
kesztyűjét és hóna alá gyűri.
Térdre rogy.
Fejét lehajtja.
Sóhajt keservesen.
Majd felnéz és tekintetét a hantba fúrja, maga elé idézi Abba arcát, és két verset mond neki. Az első
derűs költemény; kis madárvers, amit maga szerzett:

Madárka dalolt
egy nyári nap:
Boldog szívem vezet,
könnyű lég hívogat;
vár kedves barátom.
Madárka dalolt
a berkenyeágon.

A másik egy elveszett vikivaki{3} kezdete. Arról az egyenlőségről szól, ami végül minden élőlénynek
megadatik, még világforradalom sem kell hozzá:

Múlik minden,
romlik, veszti báját.
A test csupán por; hiába váltja ruháját.

Feláll, felteszi sapkáját, és zsebéből birka lábszárcsontjából faragott sípocskát vesz elő. Eljátssza „A
csalogány halála” témáját a néhai Franz Schuberttől, azzal köti össze a két előbbi daltöredéket.
Ekkor végül megtelik a szeme könnyekkel: elindulnak arcán lefelé, de félúton megállapodnak: hideg
van. Ugyanazokkal a szavakkal vesz búcsút Hafdís Jónsdóttirtól, mint ahogy ő búcsúzott:
– Abba-ibó!

Nyugaton, a hegycsúcsok között látszik a mindenség, ragyog a Hattyú három csillaga.

Súlyos felhőtömeg fedi árnyékával a Völgyet.
S havazik reggelig.
 Az ég tiszta, a hajnal pírja sötét, mint a legkomorabb télben. Fridrik B. Fridjónsson a tanyája udvarán
áll, az ajtó takarásában, és ópiummal átitatott pipadohányt szív.
Valami a lábát súrolja, megjött az északi országok legvénebb kandúrja, Kicsi Frikki. Fázik a maga
macska-Winterreiséje után, szeretné, ha beengednék. Névrokona beereszti.
Kisvártatva egy embert lát kilépni a völgyalji tanyáról. Baldur Skuggason tiszteletes az, kicsiny folt a
messzeségben. Bal vállán apró gyufaszál: a puskája.
Leereszkedik a réten és észak felé, a hegyeknek veszi az irányt, a Sziklához.
Füvész-Fridrik cipője sarkához veri a pipáját.
Befelé indul, hogy nyugovóra térjen.
 III.

(1883. JANUÁR 11-17.)

Eldörren a lövés. Elfújja a pusztaság mennyei csendjét, mint a papírszeletet.
Tűz tör elő a puska torkolatán.
A puskapor döreje azt kiáltja:
„HALLJÁTOK AZ EMBERT!”
A róka gyászos vonítással vetődik a levegőbe.
 Baldur tiszteletes feltápászkodik.
Szeme előtt bíborvörös napok és tüzes villámok táncolnak, füle éktelenül cseng. Lába elgémberedett a
hóban való fekvéstől, de vére azonnal felpezsdül, mihelyt végre megmozdulhat.
Odabotorkál a kőhöz és megszemléli a rókát. Bizony, bizony, ott hever, döglöttebb nem is lehetne. Jobb
térdére ereszkedik és megragadja a prémes jószág farkát, ami sértetlennek tűnik – megér az is
valamennyit.
Felegyenesedik, kabátjába rejti a rókát.

Az Isten-hegy csúcsának legmagasabb ormát Keleti-oromnak hívják. A hegycsúcs oldala nagyjából

nyugat felé lejt, de van rajta egy pengeéles kiszögellés, ezért a délinek nevezett oldal valójában déli-
délnyugati irányba néz.
Ha északkeletről fúj, a kiszögellés déli felén rettentő hótömeg gyűlik össze, a hóhalom a csúcs
legtetejétől leér egészen a hegy lábáig.
Itt állt Baldur tiszteletes, baljában fegyverével, míg másik kezét csuklóig kabátja elejébe rejtette,
akárcsak Napóleon a sivatagban.
Ekkor a hegy válaszolt a lövésre.

A hótömeg a közepe táján akkora robajjal válik szét, hogy Baldur tiszteletes körül felkavarodik a
porhó. Betakarja alakját és minden irányba elfedi előle a kilátást. A hóhalom alsó része megindul lefelé a
lejtőn, magával rántva a papot.
Forogva lebukott a lejtőn, felváltva hol tenyere, hol talpa érte a talajt, elveszítvén közben
szőrmesapkáját és puskáját. Messze sodródott így kerekezve, míg végül két lábával egyszerre földet ért.
Egy pillanatig ellent tudott állni így a lavinának, de az aztán megint ledöntötte lábáról, ezután hol a
hógörgeteg felszínén, hol az alján hányódott, néha félig, néha egészen alábukva. Így repült Baldur
tiszteletes.
Mindvégig eszméletén volt, sose merült el hosszú ideig.

Így sodródott az ember lefelé vagy kétszáz métert, akkor megállt a lavina. Ez a magas sziklafalnál volt,
a Freyja-széke peremén, így hívták a nagy mélyedést az Isten-hegy oldalában. Onnantól lefelé szédítően
meredek hegyoldal, a Homlok-lejtő kezdődik, ami ránctalan simán fut le a gleccser lábáig.
Baldur tiszteletes mozdulatlanul feküdt, igyekezett magához térni az út végeztével. Levegő után
kapkodott, köhintett egyet-egyet, a lejtőn lefelé szinte levegőt sem vett. Lélegezni csak nehezen tudott,
mert mellkasát hó nyomta mindenfelől. Egészen be volt temetve, csak feje és jobb válla állt ki a hóból.
Próbált mozogni, de éppen csak hogy jobb lábfejét tudta mozgatni némiképp, és felhúzni kissé a vállát.
Bal combjában fájdalmat érzett, eltörhetett, gondolta, mert bal lábfeje zsibbadt.
Enyhe volt az idő, az égen könnyű felhők, dél felől lágy szellő fújdogált, a téli nap a kietlen táj fölött
lebegett vörösen és kövéren, mint a hollótojás sárgája. Ez a derűs idő a tegnapi vihar szárnyán érkezett.

*
 Árnyék vetődött a hóra, és egyszer csak holló telepedett le mellette. Fejét félrebillentve szemügyre
vette a hó fogságába szorult embert.
Baldur tiszteletes fejrándítással hessegette a hívatlan jövevényt:
– Takarodj, rusnya Ódinn kutyája!
De a holló, szokása szerint, nem engedelmeskedett. Károgva hívta társát, és alig pislantott egyet a pap,
és a madarak máris ketten voltak. Szökdeltek előre-hátra, csőrüket élesítették, nyakukat nyújtogatták az
ember felé, és gyászos dögmadár-énekbe kezdtek:
– Krá, krá…
Felé ugráltak, úgy tűnt, lakomához készülnek. De mikor a nagyobbik elkapta a pap sálját és ráncigálni
kezdte belőle a fonalat, Baldur tiszteletes úgy vélte, ideje kiverekednie magát a keményre fagyott hóból.
Nagy kín és küzdelem árán sikerült kihúznia jobb lábát, kicsivel később pedig a kezét is kiszabadította.
Nagy fáradsággal kikászálódott a „hófehér sírból”, de ideje java része azzal telt, hogy dobálózással és
fenyegetőzéssel távol tartsa a hollókat.

Habár Baldur tiszteletes immár a felszínen volt, a hótól nem szabadult meg teljesen. Zuhanás közben
bekerült a ruhája alá, közé, még közvetlen a bőrére is jutott. A hókása pedig elkezdett rajta vacogtatóan
hideg patakokban folyni, hóna alól, le a mellén és a hátán, a lábbelijébe.
Halkan hörgött a pap, miközben a víz meglangyosodott elgyötört testén.

Baldur tiszteletes kezdett a hazaúton gondolkodni; alighanem a sziklák vonulatát kellene követnie
nyugat felé, egészen a szakadékig… Vagy mehetne ellenkező irányban, és megkísérthetné a Mézes-folyó
menti utat… Vagy… Nem tudott tisztán gondolkodni a hollók éhes károgásától. Azok hétrét görnyedve
kóvályogtak a kínzó éhségtől, hátukra vetették magukat, és gurgulázva verték szárnyukat a fagyott földnek.
Öklét rázta a madarak felé és azt kiáltotta:
– Kussoljatok, vagy leégetem az átkozott fejeteket!
Völgyalja háza népe ugyanis azt a gyógymódot ismerte fejfájás ellen, hogy hollófejet égettek egy
fazékban, és hamuját erős lúggal keverték össze. A mixtúrával aztán bekenték a fájó pontot, míg enyhült a
lüktetés.
Ekkor egyszerre engedelmeskedett a hollópár. Egy csapásra elhallgattak, felemelkedtek a hósíkról és
könnyedén, szárnycsapás nélkül lebegtek alá a mélyedés pereméről, majd a légáramlat fölkapta és
felemelte őket az égbe.
Akkor gyönyörűek voltak.

Baldur tiszteletes frissen köszörülni kezdte torkát, hogy a madarak után köpjön, de még mielőtt ezt
megtehette volna, fölülről mély hangú zúgást hallott. Válla fölött egy pillantást vetett az Istenhegy felé; a
hótömeg fölső fele eltűnt az oromról.
Abban a pillanatban utolérte a görgeteg. Hátára vágta a papot és ledobta a meredély széléről. Útjában
nekicsapódott a kiszögellő peremnek, s az feje tetejére gyűrte fel kötött csuklyáját s kitépett egy darabot
tarkója bőréből.
Esés közben az jutott eszébe, hogy talán kevésbé sérül meg, ha tehetetlen a teste. Amikor a Homlok-
lejtőre ért, egy pillanatra megakadt az esésben, aztán újra nekilódult, az előbbinél kétszerte sebesebben –
ezúttal fejjel előre.
Baldur tiszteletes sejtette, hogy ezek az utolsó pillanatai, és magától értetődőnek találta, hogy
szembeszegüljön sorsával. Próbálta ezért fejét a felszínen tartani, föl is emelte, ahogy csak tudta.
A pap úgy érezte, vihar tombol körülötte, de más kellemetlenséget nem érzett egészen addig, míg
nehezebbé nem vált a légzése.

Röviddel később véget ért a pap pokoli utazása a keményre tömörült havon.
Mégpedig úgy, hogy a lavina fölemelkedett, mint a tenger óriási hulláma a kavicsos parton, és amint
nekicsapódott a gleccser morénahalmának, belelökte az embert egy ott levő barlangba – egyfajta
hosszúkás üregbe, amely a legutóbbi jégkorszak végén keletkezett, mikor a gleccser végighömpölygött a
hegy tövén és harminc méter hosszú sziklafogat húzott ki belőle.
Baldur tiszteletes tehát a gleccser alatt egy barlangba került.
A lejáratot pedig teljes súlyával elzárta a görgeteg.
 Hátán feküdt, jobb lába egyenesen meredt fölfelé, feje fölött egy méterrel, bal lába ellenben befelé
hajlítva, bal keze a hasán pihent.
Jobb karja szintén be volt hajlítva, rendellenes tartásban. Zsákja leoldódott bal csuklójáról, a bőrszíj
azonban jobb könyökére szorult, felkarját fogva tartva.
Nem volt jó állapotban a pap, de ez nem kínozta, mert nem volt eszméleténél.

Baldur tiszteletesnek szerencséjére vált, hogy melegen volt öltözve. Anyja, Nál Valdimarsdóttir ruházta
fel a rókavadászatra. Vastag gyapjú alsóruhát viselt, olyan jól nemezelve, hogy megállt magától, továbbá
nyúlszőrből készült inget, két gyapjúpulóvert, egy könnyebbet és egy jó vastagot, dán nadrágot, három pár
kötött harisnyát, lábán fókabőr lábbelit, szőrével. Efölött bőrnadrág és bőrkabát volt rajta, kétsoros,
bálnacsont gombokkal.
De ami a legfontosabb, Nál maga kötötte sálat adott fiára. A pap ezt a fejére kötötte, hogy a róka előtt
álcázza magát, és ennek a módinak köszönhette, hogy az első lavinában csak a sál fölé húzott sapkáját
veszítette el. A sapka német kézimunka volt, kecskegida bőréből. A második alkalommal pedig a sál
helyén tartotta a csuklyáját, bár mostanára az félig felcsúszott kobakján.
Kabátja mellében még mindig ott volt a rókadög.

Ekkor kettéválik a hegy az ember mögött. Az ajtóban fiatal nő áll, egyetlen ruhája kék kötött bugyogó,
fején bojtos, piros sapka. Megfogja a férfi kezét és alacsony mennyezetű szobába vezeti. A szoba közepén
forráskút, vizén ólomsörét úszik, nem süllyed alá, a víz felszíne szürkéllik az apró söréttől.
A nő a kútra mutat és azt mondja:
– Ez az élet forrása.
A pap ekkor felocsúdott.
A gleccser beengedett némi kék derengést a föld alatti kamrába, és a félhomályban Baldur tiszteletes
kivehette, miféle helyen fekszik. Egy fal tövében hevert, ez volt bizonyára az üreg keleti fala. Bal lábát
kinyújtotta valamelyest álmában, de jobb lába még mindig beszorulva, egyenesen meredt a levegőbe.
Képtelen volt felülni vagy oldalára fordulni, hiába küzdött fújtatva, nem tudott kiszabadulni helyzetéből.
Gyorsan kifáradt az erőlködéstől, kábulat szállta meg, majd ismét elájult.

Azt hitte, épp csak pislantott egyet, de mikor arra rezzent föl, hogy jobb lába nagy loccsanással kísérve
a földre zuhant, úgy tűnt neki, hogy maga a szivárvány sejlik át a jég-ablakon a barlang szájánál.
Fogalma sem volt, hogy a színek honnan erednek, de úgy vélte, hogy kint leszállt az éjszaka, és az
Északi Fény-nővérek elkísérték az Isten-hegytől, és így köszöntötték régi barátjukat, Baldur Skuggasont.
Ez kedves tőlük, gondolta a pap.
Lassanként fázni kezdett, ezért mocorogni próbált, ettől újra felmelegedett. Az éjszaka folyamán el-
elbóbiskolt, a köztes időben néha mozgatta tagjait – bár nem túl sokat, hogy ne fárassza ki magát. Zsákja
szíja szüntelenül szorította jobb karját, de nem érte el az övén csüngő kést, hogy elvágja.
A férfi tudta, hogy hó alatt sokáig életben lehet maradni, bár a gleccser paplannak hűvös lesz –
gondolta. Vigaszul szolgált azonban, hogy lassanként felenged majd a hó, már kezdett is olvadni körülötte.
Eljött a második nap estéje.
 *

A következő reggelre Baldur tiszteletes testének motorja elvégezte a maga munkáját a havon bal karja
és feje körül. Tudata többé-kevésbé kitisztult, félig fel tudott ülni. Akkor vette észre, hogy ott, ahol feje
megnyomta, sötétlik a hó. Ezt látván ráébredt, hogy sajog a tarkója. Levonta kesztyűjét, hátranyúlt és
megtapogatta: olyan volt, mintha másik szája támadt volna ott, ahol nyakcsigolyája és az ingnyaka között
ráncot vet a bőr.
Jó ideig tapogatta ezt a képződményt, majd visszahúzta kezét. Vér lepte, ami feketének látszott a
barlang csalóka félhomályában. Baldur tiszteletes lenyalta ujjáról a vért; nem veszhet kárba semmi, ami
táplálékot tartalmaz. Majd kesztyűjét tette a sebre, sálját nyakára kötötte, jól megszorította.
Mély álomba zuhant.

Esteledett; nem lassanként alkonyodott, hanem hirtelen támadt a vaksötétség.

Úgy éjféltájban nedvességet érzett, és a negyedik nap reggelére elolvadt annyira a hó Baldur tiszteletes
körül, hogy meglazíthatta övét, fogta a kését, és elvágta a szíjat, ami annyira bosszantotta. Felült és
magához húzta tarisznyáját. Harapnivaló volt benne, szárított tőkehalfej.
A tőkehal szárított feje pedig nemcsak hogy királyi eledel, kellemes mulatságot is ád. Miközben a húst
faragta a fejcsontról, és kése hegyével szájába rakta s lassacskán rágta, hogy sokáig kitartson, azzal
mulatta magát, hogy elsorolta magának mind a halfej csontjait és részeit:
– Állkapcsa csontja, ez itt az álla húsa; kopoltyúcsontja, ez a kopoltyú húsa; párnacsont, ez a
párnahúsa; fejteteje csontja, ez a fejteteje húsa; ínye csontja, ez itt az ínye húsa; pofacsontja, ez meg a
pofahúsa; nyakszirtcsontja, ez itt a nyakszirt húsa; szemgödre, az ott a szemgödre húsa.
Csontnak a neve, porcnak a neve, szálkának a neve!
Baldur tiszteletesből kipukkant a nevetés. Maga előtt látta a vénséges vén némbert, anyját, cserepes
alsó ajkára tapadt szálkával, amint azt hajtogatja:
– Jó falatocskám, falatom…
A pap nem bírt jókedvével. Hasát fogva hahotázott. Úgy kacagott, hogy végül már csak vinnyogni bírt.
Vinnyogott a kacagástól, hogy végül zokogni kezdett. Sírt már, keserves sírással.
Igen, keserűen siratta balsorsát, ami arra ítélte, hogy egyedül legyen, és senkivel meg ne oszthassa azt a
mulatságot, amit egy szárított halfej okozhat.

A gleccser alatti ötödik napon a pap aggódni kezdett elméje épsége felől; ezért azt cselekedte, ami a
legtermészetesebb az izlandi embernek, ha szorultságba kerül. Mégpedig az, hogy verset mondjon,
négysorosat meg hosszút is, hangosan és ékesen szavaljon saját magának, és ha már semmi sem segít, a
zsoltárokat idézze. Régi tanács ez, de csalhatatlan, ha az ember meg kívánja őrizni ép eszét.
Baldur tiszteletes lelkiismeretesen nekikezdett az énekrendjének. Elénekelt és felmondott mindent, amit
tudott, még a Dávid-zsoltárokat is. Végül már semmi nem maradt hátra, csak a nagytiszteletű Matthías
Jochumsson „Himnusz”-a{4}, és kollégája, Thorarensen néhány tréfás verse; mindkettőt elvetve úgy
döntött, hogy újrakezdi elölről, ám legnagyobb döbbenetére minden, ami odáig elhagyta a száját,
kitörlődött az emlékezetéből. Nem maradt ott egy árva szó, egyetlen betű sem.
Gyorsan magához tért meglepetéséből, és megpróbálta, valóban ez-e a helyzet; eldörögte magának
Jochumsson „Himnusz”-át elejétől a végéig – és mit ad isten, miután befejezte, egy mukkra sem
emlékezett.
Majd sort kerített Gísli tiszteletes versére.

BEVÁSÁRLÓ-LISTA A FŰSZERESHEZ

Tinta, papír, toll és zsák,

tört bors, kámfor meg tubák,
kondér, kötél, ablaküveg,
kender, len és cukorsüveg,
száz font kávé, két horog,
kis rum, gyömbér, jó borok:
mindez ha kell énnekem,
Felkeresem Thorgrímsent.

Feleségem fut, amint lát

fizet egy hordó pálinkát,
szappant, selymet, nagyharangot,
seprűt, bilit és blikkfangot.
Öt tányérért őkelme
Lelke üdve elkelne.
Vágyának ha nem volna gát,
vinné a szatócsot magát.

A vers sza-ka-dat-la-nul zú-gott az ember-az ember fe-jé-ben, mint a pohárban rekedt légy, ne-hem
hagyott neki nyugtot. Egy-szer-re volt me-le-ge és fá-zott, jég-for-ró és tűz-hi-deg egy-szer-re. Min-dent
mep-pró-bált, ho-hogy felidéz-zen má-ás töhörténete-ket, má-ásik költe-ményt, de mi-min-den el-tűnt, e-
hel-tü-hűnt a keményre fagyott emlékezetéből, csak e-hez járt a tűz-fo-fo-for-ró agyá-ban:
– Eh, meh-mi-cso-da szé-hé-gyen az em-em-bern-nek ezzel a be-vásárló-be-vá-vá-sárló-lis-tá-val az
aj-a-kán meghal-hal-ni.
Gondolta a pa-paha-p. Ösz-sze-szo-szorí-totta szá-ját, ho-hogy elkerül-je, hogy u-utol-s-só sza-szava
az le-legyen pél-dá-ul: „száz font kávé”.
B-bár lenne ben-ne némi ihi-gaz-ság, és amúgy sincs má-hás tanúja vé-vég-ső órá-jának, cs-csak az
„Esz Há” – a Sze-sze-szentháromság – ezért vé-hé-gülis mind-d-degy. És egy pil-la-natra Baldur ti-tisz-
te-len-dő m-megsa-saj-nál-ta ma-ma-gát.
B-be-le suttog-t-ta a sö-sö-tét-ség-be:
– O-ocsmány egy ly-lyuk e-ez…
Ettől máris megkönnyebbült.
Újra behunyta szemét.
Várta a halált.
 – Hahó! Baldur tiszteletes! Baldur Skuggason! Hahó!
A haldokló fülét elérő kiáltások úgy hangoztak, mintha cet gyomrából érkeztek volna. A hang fojtott
volt, a távolság kissé metszővé változtatta:
– Hahó, Baldur tiszteletes, hahó!
A pap hirtelen magához tért halálos bágyadtságából.
– Hahó! Itt vagyok! Hahó!
Majd elhallgatott, és a válaszra fülelt.
– Hahó! Hó! Hahó!
Letépte fejéről a csuklyát és jobb fülét a hullakék jégfal felé fordította, de nem hallott semmit. Majd a
bal fülét fordította arra: egy árva hang se.
– Itt lent! Hahó! Lent!
Ordított és kiáltozott, aztán hallgatózott, s csak nagyon óvatosan mozdult, nehogy bőrruhája ropogása
elnyomja a kintről jövő hangokat. Igen! Most hallotta! Mintha közeledne. Vékony hangon szólongatta
valaki:
– Ott van? Hahó!
– HAHÓ! IDE! HAHÓ!
Baldur tiszteletes keservesen üvöltött, torka szakadtából, lelke minden erejével.

– Mindenáron meg akar siketíteni?

Baldur tiszteletes szívverése kihagyott egy pillanatra. Mert nem valami őt kereső ember szólt hozzá
kintről a fagyos fennsíkról, nem, a szemtelen kérdező vele együtt a barlangban volt, sőt, nemcsak hogy
vele volt a barlangban, de szorosan mellette, jobban mondva a ruhája alatt.
A pap felbődült a rettenettől, mikor a róka megmozdult a mellén. Hánykolódni kezdett nedves
fekhelyén, és olyan hevesen tépte le magáról a bőrkabátot, hogy a bálnacsont gombok lepattogtak róla és
elgurultak. (Nagy kár, mert míves darabok voltak, Haraldur, Baldur tiszteletes féltestvére véste őket saját
kezűleg, és ajándékozta neki konfirmációjára.)
A róka előugrott, ki a barlang talajára. Megfordult maga körül, letelepedett a hátsójára – és mosakodni
kezdett, mint a házimacska.
Baldur tiszteletes tanult, papi ember lévén hamar magához tért; felébredt benne a természettudós.
Tudományos érdeklődéssel figyelte a teremtmény viselkedését:
Ahhoz képest, hogy hat napja döglött volt már, a róka fenemód elevennek látszott. Mulatságos volt
látni, ahogy magán buzgólkodott. Hol a megalvadt vért nyalogatta bundájáról, hol harapdálta magát, szőre
tövéig fúrva orrát. Mintha ítéletnapra készülve tetvészte volna magát.
A bölcs természetkutató összehúzta szemét.
– Nézzék csak az elvetemült fajzatját, pfujj.
Combjára csapott.
– Haha! Hogy szopja, még kiszívja saját vérét!
A róka ekkor köpte rá az első sörétet. Az a pap orcáját érte. Jajgatott hangosan és átkozódott. A róka
úgy tett, mintha észre sem venné. Tovább folytatta a tisztálkodást, míg meg nem szabadította bőrét az
elültöltős puska minden adományától: alvadt vérrel szennyezett sörét pattogott a barlangban mindenfelé;
szikrázott nagyokat, ahol követ ért.
A papnak szüksége volt minden ügyességére, hogy el ne találja az ólom, ami úgy zúgott körülötte, mint
a szúnyoghad.
 *

Ezután a róka kerengeni kezdett, fel-alá, ide-oda, előre-hátra. Baldur tiszteletes csak ült a helyén
tétlenül, kezét az ölébe ejtve. Igyekezett kerülni az állat tekintetét. Az idegesnek tűnt, kiszámíthatatlannak.
Így telt az idő.
Mikor hajnalodni kezdett, a róka megállapodott és azt mondta:
– Azám, tiszteletes uram, most mihez kezdjünk?
– Vitázhatnánk – válaszolta a pap.
– És miről vitázhatnánk? – kérdezte a róka.
– A villanyosságról – mondta a pap.
A róka úgy mérte végig, mintha elment volna a józan esze.
– Csak nem gondolja, hogy egy hozzám hasonló hegyi állatnak van valami fogalma a villanyosságról?
Ebben aztán hatalmasat téved…
De Baldur tiszteletes olyannyira ragaszkodott az ötlethez, hogy felajánlotta a rókának: ha megfejt egy
találós kérdést, akkor választhat vitatémát; máskülönben a villanyosságról vitatkoznak. A róka ráállt:
– Hát hadd halljam!

– „Nagy hanggal jön a világra, még sincs vére, szíve, mája”.

A róka törte a fejét – túlontúl sokáig, gondolta Baldur tiszteletes, de nem szólt semmit, nem merte
ingerelni –, végül feladta.
– Föladod?
A pap kacagott az állat ostobaságán:
– Hát a fing!
És szellentett egyet, hogy alátámassza mondandóját.
– Nem lep meg – jegyezte meg szárazon a róka. – Hát akkor térjen rá arra a villanyosságra!

A villanyosságról szóló vitának igazság szerint előkelőbb helyen kellett volna megesnie, mint egy
efféle kőlikban a gleccser alfelében. Úgy állt a dolog, hogy Baldur tiszteletes meghívást kapott
Reykjavíkba, hogy nyílt és kihirdetett összejövetelen tartson beszédet eme számára kedves tárgyról. Arra
készült, hogy egy tengerentúlra szakadt izlandi ember vitapartnere legyen, aki volt honfitársait meghívta
Edison csodálatos találmányáról szóló előadására.
Ha a lavina el nem sodorja, a pap hazatért volna völgyalji tanyájára a rókavadászat másnapján,
elvégezte volna az utolsó simításokat a beszéden, és négy nap múltán, január tizenötödikén délben érkezett
volna a fővárosba, hogy ugyanazon nap estéjén orrát-ülepét törölje ellenfelébe. A találkozónak ezek
szerint három nappal korábban kellett volna megesnie; a rókával való disputa némiképp kárpótolta a
papot a veszteségért.
A tiszteletes ezenképp ki is fejtette vallási meggyőződését az állat előtt, a villanyossággal szemben
ugyanis teológiai érveket sorakoztatott fel. Ezek a nézetek meglehetősen modernek voltak, mert Baldur
tiszteletes a matériális Istenben hitt, aki önmagából alkottatott és egyszerre látható és tapasztalható –
avagy: „Ha az emberre havazik, eső esik Istenre.”
Ebből következően véleménye szerint szóba sem jöhet, hogy a villanyosság, amely úgy jön létre, hogy a
világ legparányibb részecskéi, amelyek Isten lényegét is alkotják, egymáshoz súrlódnak, szóval hogy
emezt dróton és zsinóron vezessék emerre meg amarra, be a gyárakba, ahol aztán arra használják, hogy
gépeket hajtsanak meg vele, amelyek aztán húsgombócokat eregessenek ki magukból, vagy példának
okáért mustárt.
No, és mit szólt ehhez a róka?

A barna róka úgy döntött, megmérkőzik a pappal annak saját tudományában.

– Igen ám, de ha a villanyosság a világmindenség alkotó anyaga, és a fény annak megjelenési formája,
lásd Mózes első könyvét, ennek következtében Isten maga fényből alkotott lény, még ha puszta szemünkkel
nem is látjuk – akárcsak ebben a koromsötét hegy-gyomorban, ami körülvesz minket –, nos, nem lehet-e
akkor azt mondani, hogy valóságos szent misszió Istent villanydróton vezetni minden otthonba; mi több,
egész városokat kivilágítani általa – n’est ce pas?
És kérdően tekintett a papra. Az némán viszonozta tekintetét. A róka így tetőzte az érvet:
– A villanyosság használatának az egyház és követői számára kívánatosnak kell lennie, ha egyszer
maga a Mindenható világít a lámpa burájában, nemde?
A pap nem szólt. Túljárt volna az eszén az állat? Nem, a ravaszdi nem vette észre, hogy mialatt beszélt,
Baldur tiszteletes kihúzta kését a hüvelyéből és abba a tenyerébe rejtette, melyet a sziklafal felé fordított.
Majd szelíden ezt mondta:
– Gondolod-e, rókácskám, hogy a villanykörték fénye elér az emberi lelkekhez?
De mielőtt még az válaszolhatott volna, a férfi tövig döfte kését a róka mellkasába.

A kés fokával felemelte a róka tetemét, és meredten bámult a szürkés szemekbe; tükrük már
megüvegesedett, mint hegyi tó az első szélcsendes téli fagyok idején, de a pap csak azt látta:
A róka végérvényesen el volt pusztítva.
Élettelenül csüngött kezében a rókadög, és érezte, hogy a bőr különösképp lazán lóg a testen; ez a
csalfaféreg{5} természete – mióta akkor éjszaka a róka megpróbálta megfosztani józan eszétől azzal, hogy
négyfelé osztódott, már sejtette, hogy pontosan az, ami: Csalfaféreg. De a pap fondorlata, hogy
fecsegéssel lépre csalja, meghozta a várt eredményt. Aki a démont ráküldte, nem ügyelt magára, túl sok
mindennel ruházta fel a rókát saját magából, akaratlanul is ő szólt a róka szájával. A francia fecsegés a
fénylő városokról szóló beszéd végén elárulta az állatot. A pap pedig nem kételkedett afelől, ki küldte rá a
sunyi Rókafajzatot.
A boszorkány minden szava arra vallott, hogy az az ökör, a Fjord-beli elöljáró, Valdimar Skuggason, a
bátyja uszította ellene. Az a felfújt hólyag soha nem bocsájtotta meg Baldur tiszteletesnek, hogy miután
anyjuk, Nál özvegységre jutott, a völgyalji plébániára költözött, és magával vitte apjuk hagyatékát, Skuggi
„Öreg” Haraldsson zsoltároskönyv-gyűjteményét. Nem, anyjuk nem vette zokon, hogy Baldur fia soha nem
járt külföldön, vagy hogy minden végzettségét csak izlandi papneveldében szerezte.

Baldur Skuggason tiszteletes megnyúzta a rókát, közben bosszúszomjasan gondolt Valdi bátyjára,
felvágta az állat hátát, a gerinc mentén felhasította nyakától a farkáig: igen, meg fog lakolni; kezével a
testbe nyúlt, le az oldala mentén; ujjait végigcsúsztatta a bőr és a hús között, de a zsírt az irhán hagyta. Be
fogja perelni a bátyját az országos bíróságon, emberölés kísérletéért. A végtagokat eltörte az ízületnél, a
mancsok körül metszést ejtett és kifordította a lábakat a harisnyákból. Mutatóujját az orrba dugta és
körmével leszakította a porcot a koponyáról. Akasztófára fog jutni, az átkozott hetvenkedője – így cibálta
a férfi a dögöt, húzta-tépte, míg meg nem szabadította az állatot barna bundájától.
Majd meztelenre vetkőzött a pap. Levakarta a zsírt az irháról és tetőtől talpig bekente magát vele.
Aztán magára öltötte a bőrt; olyan bőnek bizonyult az, hogy a mellső lábaknál leért egészen a földig. Pedig
a róka maga jelentéktelenül kicsinek tűnt, ahogy ott hevert a köveken csupaszon, mint magzat az
anyaméhben. Az ember benyúlt az állat mellkasába, kivette a szívét és nyelvére tette:
– Olyan az íze, mint a hófajdnak, gondolta Baldur tiszteletes, és fejére húzta az állatbőrt. Lenyelte a
nyálkás rókaszívet, és mint a villám csapott belé – KI INNEN!

Baldur tiszteletes kiásta magát a hó alól. Küzdött foggal és karommal, nem emlékezett már, mi a neve,
csak kapart, és fogával marta a havat, marta és kaparta.
Vére dübörgött a halántékán.
„Fényt, még több fényt!”
És minél közelebb ért céljához a pap, annál kevesebb volt benne az emberből és egyre több az
állatból.

Reszketve áll a morénahalom tetején és magába szívja a hűs hegyi levegőt. Áldja és táplálja a felkelő
nap.
Lábai előtt hosszú és meglehetősen keskeny, zöldellő völgy terül el. Fűvel és fűzcserjével benőve
virulnak a dombok. Középen patak csobog alá. A vízben pisztráng csillan, a felszínen víztaposó úszkál.
Mezei egér ugrándozik a mohával benőtt köveken, póling süvít a láp felett, a fű között fészkét rakó hófajd
sürgölődik, poszméh zümmög a moha között, aranylile kelleti magát. Élénkebben zöldell és kékell minden,
bőségesebb és gazdagabb annál, mint amit valaha tapasztalt.
És róka vakkant a köves síkon a völgy torkolatánál.
– Akka-kakk-a-kakk!
Skugga-Baldur hegyezi a fülét a hívásra.
Az illat átható: tüzelő nőstény az. Szemében mohó vágy ég, sietve megindul a Szép-völgyben; elsőnek
akar találkozni a nőstény rókával.
Az ember ideje előtti ez a tavasz.
 IV.

(1883. MÁRCIUS 23.)

 Kelt a Völgyben, a Dombi-tanyán,
1883. március 23-án

Kedves Barátom!

Bocsáss meg nekem, hogy ily későn válaszolok legutóbbi leveledre, de a világnak ezen a vidékén
történt egy s más az új év kezdete óta. Nem lenne ez nevezetes újság Tifelétek, de nagy dolog minálunk:
egy nő meghalt, s egy férfi eltűnt.
Igen, drága Abbám halott. Az új esztendő negyedik napján történt, lassan szenvedett ki, halála békés
volt. Hiányzik nagyon, bár nem is vártam máskülönben, hiszen sok éven át volt mellettem. Nem ért meg
nagy kort, talán harminc esztendőt, de ahogy hallottam, ez gyakori az őhozzá hasonlóknál. Úgy tűnt nekem,
hogy gyorsabban öregedett jómagamnál, haja egészen megszürkült, és az utóbbi időben feledékenyebb lett.
Most bizonyára azt kérded, hogy megkapta-e a madártollat, amit küldtél. Megkapta bizony, és nagy örömet
okozott neki. Nagy dolog volt az ő számára, hogy dán hattyúfióka-tolla legyen néki, mivelhogy jól ismerte
Andersen úr történeteit – be is ragasztotta a könyvébe mindjárt karácsony éjszakáján.
Köszönettel tartozom a magam nevében is. Te jártas vagy a franciák irodalmában, bár a költészetüket
nem tartod nagyra, n’est-ce pas? Mallarmé olyan hatással van rám, mint a szem tükrében visszaverődő
virágzó zelnicebokor, mint illatozó zsebkendő, vagy a lassú patakban fürdőzőnek vállára telepedő
szitakötő. Node ebből láthatod is feketén-fehéren, miféle inspiratiót ad ő nekem.
Amint írtam, nyoma veszett egy embernek, és nem szeretném sokáig csigázni a kíváncsiságodat. A
völgyalji pap tűnt el, Baldur Skuggason tiszteletes, a „tuskó” Valdimar öccse, aki a koppenhágai „A
Bőrnadrághoz” kocsmánál táncot lejtett a lámpaoszloppal. Azt a bolondságot vette fejébe ez a jóember,
hogy felmegy a hegyekbe rókára vadászni a legzordabb téli időben, midőn mindenki tudta, hogy hóvihar
közeleg. (Mert az öreg macska vakarózni kezdett óév estéjén, és az cudar időt jelez; efféle
„meteorológiát” alkalmazunk mi itten). Hogy ne eresszem bő lére mondandómat, azóta senki nem látta, és
nem kell hozzá élénk képzelet, hogy az ember kitalálja, mi sorsra jutott.
Azt mondják, emiatt vizsgálat alá veszik a vidéki papok bérezését. A rókavadászatot Baldur tiszteletes
magának sajátította ki itt az egyházközségben, egy kis járulékos jövedelme származott belőle, mert jól
fizetnek a bőrökért. De bizonnyal rossz a helyzet, ha a papok rókavadászaton veszejtik el magukat,
mindössze szegénységüknek okán.
A viszont nem látásra, nekem csak ez a hozzáfűznivalóm Baldur tiszteletes eltűnéséhez; mindig is úgy
véltem, megátalkodott stupidus volt.

Abba azt jelenti: Hafdís{6}

Itza jelenti: Isten
Itza ha-am jelenti: Isten úgy akarja
Itza um jelenti: Istennek nem szabad
Itz-umba-uba-hara jelenti: Isten fénye, a nap vagy lélek.
Ufa-hara ho-fakk jelenti: a holdat
Ut-da-da ho-fakk azt jelenti: a csillagok
Iff-itz azt jelenti: fény
Fuffa huja azt jelenti: angyalok
Iffa ku-ku azt jelenti: mennyország
Itza-i-addiga azt jelenti: Isten mindentudó
Otzina-maja azt jelenti: karácsony
 Itza ro-ró azt jelenti: Jézus
Otzina-huja azt jelenti: húsvét
Otzina-morda azt jelenti: vasárnap
Avv-avv azt jelenti: beszél
Ko-kó azt jelenti: énekel
Andha ha-am ko-kó azt jelenti: Énekeljünk!
Umm avv-avv azt jelenti: nem akar beszélni
Umra azt jelenti: nem tudom
Amh-amh azt jelenti: szép, jó
Offo-ker azt jelenti: csúnya
Futzu azt jelenti: férfi
Hall-hall azt jelenti: lány
Fuffa-ró azt jelenti: gyermek
Furru azt jelenti: ember
Mamba azt jelenti: madár
Mordana-huja azt jelenti: nappal
Ho-fakk azt jelenti: éjszaka
Sza-odó azt jelenti: tenger
Fadi-fad azt jelenti: eső
Hujera azt jelenti: hó
Mah-mah azt jelenti: nyár
Mah-mah hujera azt jelenti: tél
Ka azt jelenti: tűz
Faff-faff azt jelenti: pap
Kondura azt jelenti: király
Tampa azt jelenti: ruha
Umf Abbáé azt jelenti: Abba ládája
Fifi-pupu azt jelenti: zsoltár
Pupu azt jelenti: sötétség
Ibó azt jelenti: alszik

Ez itt Abba „szótára”; így beszélt, mikor rátaláltam. Amint láthatod, sok benne a bibliai szó, ami
alátámasztja a gyanúmat afelől, ki is volt ő… nem, nem fogom elhallgatni azt, amit bizonyossággal tudok
Hafdís származása felől. Előtted nincsenek titkaim, te megőrzöd őket, benned mindig lehet bizodalmam, jó
barátom és mesterem.
Történt ugyanis, hogy böjtelő vége táján meglátogatott minket, völgylakókat az egyik
legszerencsétlenebb ember, aki Izlandon él; Sölvi Helgason, csavargó és ezermester. Sílécen járt tanyától
tanyáig és élelmet kunyerált arcképrajzolásért vagy némi ácsmunkáért cserébe, vagy pedig más vidékekről
származó pletykákat mesélt. Ez a pápaszemes atyafi hozzám is bezörgetett, csakúgy, mint máshoz, és itt
vendégeskedett egy hétig. Annyi bizonyos, hogy jól rajzol és megvan a magához való esze. Nem
unatkoztam vele; de el van nyomorítva ez a Sölvi testében-lelkében, mégpedig ember által.
Egy este történt, hogy Abbáról kezdett beszélni, és Laufeynek hívta – mert a Hafdís nevet én adtam
neki, és Jónsdóttirnak, Jón lányának neveztem, ami annyit tesz, mint izlandi ember lánya –, és hallatszott,
hogy igazat beszél. Azt mondta, elhagyatva talált rá egy hegyi ösvényen, úgy hétesztendős lehetett akkor.
Együtt csavarogtak másfél évig, azaz míg Sölvi rá nem talált a családjára, és vissza nem juttatta az apai
házba. Az alatt az idő alatt, míg Abba az útitársa volt, Sölvi készített neki egy koporsót értékes
uszadékfából, amit a Szarv-foknál találtak. Mikor ezt említette, azonnal tudtam, hogy a valót mondja, mert
számot tudott adni a két latin szólásról is, melyek Abba ládáját díszítették; mert ő maga írta bele őket.
Sok évvel később Sölvi újra ellátogatott a tanyára, ahol Laufey lakott. Ott borzasztó állapotok
uralkodtak: az anya megölte magát méreggel, a lányt az apja eladta külföldi matrózoknak, ő maga
papneveldébe készült. Baldur Skuggason volt ez a nyomorult ember, akkor a Sziklaszirt melletti
egyházközség harangozója; a tizenkét éves lányáért kapott egy elültöltős puskát meg egy zacskó sörétet.
Most már biztosan megérted, miért szóltam róla olyan hűvösen az előbbiekben. De mily rettenetes
szomorú és gyászos lett ez a levél, kérlek, bocsásd meg nekem.
Apropos! Ha utadba esik a Kronprinsesse utca, megtennéd nekem a szívességet, hogy betérsz Perch
anyóhoz, és rendelsz egy kiló reggeli keveréket, item 250 gramm dardzsilingot? Számlám van nála,
elküldik nekem. Nem, nem egyedül akarom meginni az egészet. „Megörököltem” a pap egyik szolgáját. A
neve Hálfdán Atlason; ügyefogyott, de dolgos, és annyi teát iszik, mint az angol Lordok Háza együttvéve.
Kérlek, add át üdvözletemet édesanyádnak. Remélem, kedvére válik a keverék; kakukkfű, legyezőfű,
tejoltófű és nyírfalevél. Ha kellene több, tudassátok velem, van elég választék az izlandi természet
gyógyszertárában.
Legyen ez mostanra elég, kedves Brynjúlfssonom, a szerencse kísérjen utadon – ad urnam.
Szerető barátod és bizalmasod a „lakható világ” pereméről.

Fridrik Bé

Post scriptum: Még egyszer elnézésedet kérem, amiért ilyen rosszkedvű lett levelem. Ígérem, a
következő vidámabb lesz, akkor majd nem felejtek el magamhoz venni egy kortyocskát írás előtt! (A
mellékelt rajz Sölvi műve; az Ördögöt akarja ábrázolni, amint éppen a dán király mélyen tisztelt
helytartóját tolja fel a s..e likába.)

Au revoir!
F.
 A fordító utószava

Izland körülbelül Magyarországnyi területű sziget az Atlanti-óceán viharos északi felén. A középkor
óta skandináv-kelta eredetű lakosság lakja, lélekszáma alig haladja meg a háromszázezer főt. Az ország
1944-ben függetlenedett Dániától.
Izland ma modern, nyugat-európai állam, ahol a születéskor várható élettartam és az internet-hozzáférés
aránya a legmagasabbak között van a világon.
Ez azonban nem volt mindig így.
Izland ezeregyszáz éves történelmének nagy részét az elszigeteltség és a nyomor évszázadai teszik ki. A
kopár sziget népét természeti katasztrófák, vulkánkitörések tizedelték, az éhínség néha olyan méreteket
öltött, hogy egynémely izlandi saját bőrcipőjét kellett hogy megegye. A küzdelem tétje a puszta
megmaradás volt.
Nem csoda hát, hogy szemükben a természet veszélyes, fenyegető, tele rejtélyes erőkkel, amelyek az
ember létét nehezítik-lehetetlenítik és amelyekkel szüntelenül harcolni kell. Az izlandiak képzeletében az
elhagyatott lávamezőket és a kietlen fennsíkokat titokzatos lények népesítik be. Az ártó szellemek,
kísértetek létezését a szigetlakók ma is komolyan veszik. Ez még inkább így volt a tizenkilencedik
században, amikor Sjón regénye játszódik.
A regény eredeti címe név, Skugga-Baldur, amely némi magyarázatra szorul.
Baldur eredetileg egy skandináv isten neve, de napjainkban is szokványos férfinév. A skuggi szó
árnyékot jelent, a cím tehát azt jelenti: ‘Árnyék-Baldur’. Skuggi azonban szintén előfordul férfinévként, a
főszereplő pap Baldur Skuggason, azaz Skuggi fia-Baldur.{7}
Valójában azonban nem hívnak így egyetlen izlandi férfit sem, és ennek megvan a maga oka. A
skuggabaldur köznévként ugyanis egy természetfeletti lény neve, amely a néphit szerint házimacska és
sarki róka keresztezéséből jön létre akkor, ha a róka az anyaállat, és a macska az apa. Ha ez fordítva
történik, azaz macska az anya és róka az apa, akkor az utódokat skoffínnak hívják. A skoffín a hiedelem
szerint ártalmatlan, mert a macska tulajdonosa még idejében észreveheti a dolgot és elpusztítja az
utódokat. A skoffín szót ezért tréfásan használják ‘bolondos, játékos, huncut’ értelemben is, például
gyerekekre.
A skuggabaldurok viszont vadon születnek, és beavatkozni nem lehet, ezért ezt az állatot nagyon
veszélyesnek tartják, babonás félelem kapcsolódik hozzá. A mitológia szerint a skuggabaldur beszélni tud,
megátkozhat embereket, és közvetetten a halálukat okozhatja.
Jón Árnason idézi a következő történetet „A skuggabaldurok […] károsak, a vajákos emberek
ráveszik őket, hogy róka alakjában pusztítsák a más jószágát. Ellenük minden puska csődöt mond. Egyszer
egy skuggabaldur nagy kárt tett a húnavatni járásbeliek juhaiban. Végül rátaláltak a lyukában a Blöndugil-
szakadéknál és az összegyűlt emberek megölték. Mikor leszúrták, a skuggabaldur így szólt: »Mondjátok
meg a bollastadiri cicának, hogy a skuggabaldurt ma leszúrták a szakadékban«. Furcsállotta ezt mindenki.
A skuggabaldur megölője a bollastadiri tanyára ment, hogy ott éjszakázzon. Este az ágyában fekve
elmesélte ezt a történetet. A szoba gerendáján egy öreg kandúr ült. Mikor a férfi a skuggabaldur szavait
idézte, a macska rátámadt, karmait és fogát a nyakába mélyesztette. Csak úgy sikerült megszabadítani,
hogy levágták a macska fejét, de az ember akkor már halott volt”.

E. V.
 Izlandi nevek kiejtése

Baldur Skuggason Baldür Szküggaszon

Brynjúlfsson Brinjúlfsszon
Freyja Freija
Frikki Frihkki
Fridrik Fridjónsson Fridrik Fridjounsszon
Gilli Sigurgillason Gilli Szigürgillaszon
Gísli Gísztli
Hafdís Jónsdóttir Havdísz Jounszdóhttir
Hálfdán Atlason Haulvdaun Atlaszon
Hallur Hatlür
Laufey Löjvej
Nál Valdimarsdóttir Naul Valdimarszdóhttir
Ólafur Jónasson Oulavür Jounasszon
Reykjanes Rejkjanesz
Skuggi Haraldsson Szküggi Haraldsszon
Sölvi Helgason Szölvi Helgaszon
Thorarensen Tórarenszen
Thorgrímsen Torgrímszen
Valdimar Skuggason Valdimar Szküggaszon
Sigurjón Birgir Sigurðsson 1962-ben született Reykjavikban. Művésznevét keresztnevéből
rövidítette, de sjon azt is jelenti: „látás”. Pályafutását költőként kezdte első verseskötete
1978-ban jelent meg. Prózát, drámát és dalszövegeket is ír, Björkkel is dolgozott együtt,
többek között a Lars von Trier rendezte Táncos a sötétben című film betétdalaihoz írt
szöveget. Jelen műve 2005-ben elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját.
 Szómagyarázat

{1}
Illustreret tidende: dán hetilap 1859-1924.
{2}
Elszerzik szolgálónak: A korabeli Izland szociális intézménye volt az ún. „fordított árverés”: a nincsteleneket, elszegényedetteket a helyi
közigazgatás családoknál helyezte el. A munkaképteleneket (gyermekeket, időseket, fogyatékosokat) árverésre bocsátották; ahhoz kerültek, aki
a legalacsonyabb pénzösszegért elvállalta a tartásukat. A rossz bánásmód, verés, éheztetés nem volt ritka. A családtagokat általában
elszakították egymástól. Ez a gyakorlat a huszadik század első feléig gyakori volt.
{3}
Vikivaki: hosszabb táncos ballada.
{4}
Matthías Jochumsson Himnusza: ma az izlandi nemzeti himnusz.
{5}
Csalfaféreg: róka, amit varázslattal megigéztek, hogy kárt okozzon (pl. juhokat öljön).
{6}
A Hafdís név jelentése: „az óceán tündére”.
{7}
Az izlandiak többségének ugyanis nincsen családneve, utónevüket az apa keresztnevéből képzik, férfiaknál -son, nőknél -dóttir végződéssel.
Tehát ha Jón fia Gunnar és lánya Katrín, akkor nevük Gunnar Jónsson, illetve Katrín Jónsdóttir.