A csűrben töltöttem az éjszakát, és egész kényelmes helyem volt a tavalyi maradék szalmán.

A
pokrócomat magam alá terítettem, a köpenyemet pedig a hátamra. Mégis nehezen merültem
álomba. A veszélyes vállalkozások előtt valószínűleg nem szabad sokat gondolkozni. Callan
tanácsai és kiáltásai kavarogtak a fejemben: „A kardot nézd, fiam, ne azt az ostoba képét!”
Most először jutott eszembe, milyen lehet beledöfni a kardot egy emberbe, és látni, ahogy a
földre rogy, teste elernyed és kihűl, akárcsak egy vágott malacé. De mi van, ha én játszom a
malacot?
Amikor végre sikerült elaludnom, azt álmodtam, a kardom olyan súlyos lett, hogy nem bírtam
felemelni. Egy férfi ugrált körülöttem ingujjban és henteskötényben, és hol itt, hol ott szúrt
meg, vérzett a karom, a lábam és a hasam is. Próbáltam védekezni, de mintha a földhöz
láncolták volna a kardomat, ellenfelem pedig csak nevetett, és a nyakamat is megszúrta. Amikor
a földre zuhantam, vihogó fogadóslányok szaladtak felém, kezükben kést tartottak, és kiabáltak:
„Siessetek! Siessetek! Jó sonka lesz belőle!”
Hajnalban a fogadós kakasa ébresztett harsány kukorékolással. Biztosan ez sebesített meg
tegnap, gondoltam dühösen. A másik oldalamra fordultam, és megpróbáltam újra elaludni, mert
még nem sikerült kipihennem magam. Hamarosan a másik két kakas is rákezdett, nekem pedig
eszembe jutott, miért is fekszem a szalmán egy idegen városban. Olyan gyorsan kirepült az
álom a szememből, mint ahogy a harmatot felszárítja a reggeli napsütés. A gyomromat mintha
jeges kéz szorította volna össze. Aztán eszembe jutott anya, meg ami vele történt, és a haragtól
kimelegedtem.
Az udvari kútnál megmosakodtam, felvettem az ingem – még mindig nyirkos volt, de ez
legalább nem látszott –, lesöpörtem a szalmát a köpenyemről, és kiléptem a kapun. Elindultam
a macskaköves utcán, átvágtam a városon a Vár felé, ahol Ivain Laclan lakott.
– Mit akarsz? – kérdezte az őr morcosan. – Vészesen korán jöttél.
– Beszédem van Ivain Laclannal. Itthon van?
– Talán. De nem fog örülni a hajnali látogatásnak. Hiszen még csak nem is pitymallik.
Megelégeltem a várakozást. Túl akartam esni rajta.
– Mondja meg, hol találom, majd én felébresztem.
Szemügyre vett. Aztán a fejét csóválta.
– Remélem, jól meggondoltad. Aztán nehogy azzal vádolj, hogy nem figyelmeztettelek! Ivain
Laclant könnyű felbőszíteni. – Félreállt, és az egyik toronyra mutatott. – Menj fel a lépcsőn a
második emeletre, és ott fordulj balra! Mindig a legényszobában alszik, ha itthon van.
Egy bólintással megköszöntem az útbaigazítást, és érzésem szerint elég magabiztosan vágtam
át az udvaron.

A hálófülkék a hosszúkás, magas legényszoba egyik oldalán sorakoztak. A függönyök mögül

többszólamú, hangos horkolás hallatszott, a székeken, az asztalon és a padlón nadrágok, ingek
és köpenyek hevertek rendetlenül. A legtöbbet a Laclan család vörös-arany szegélye díszítette.
Felrántottam a legközelebbi fülke függönyét. Egy széles, szőrös mellkasú fickó horkolt tátott
szájjal, hanyatt feküdt, karját széttárta, mint aki a meglepetéstől éppen hanyatt vágódott. Nem
zavarta a fülkébe hirtelen betóduló reggeli fény, nyugodtan aludt tovább. Elbizonytalanodtam.
Fogalmam sem volt, hogy ő lehet-e Ivain Laclan. Egyszerre rádöbbentem, hogy fogalmam
sincs, hogy néz ki a fickó. Mégsem szegezhetem a kardomat egy vadidegen férfi mellkasának,
hogy kihívjam párbajra.
– Ivain – próbálkoztam félhangosan. Nem reagált. – Ivain Laclan!
Milyen reménytelen helyzet! Vagy nem ő volt, vagy határozottabban kellett fellépnem. Kezdett
elegem lenni az ostoba kis akadályokból. Ha hihettem a kapuőrnek, Ivain Laclan itt alszik
valahol a szobában. Majd én felébresztem!
Felkaptam egy üres éjjeliedényt, felugrottam az asztalra, és a kardommal verni kezdtem. Jókora
hangzavart csaptam.
– Ivain Laclan! Ivain Laclan! – kiabáltam teli torokból. Egyszerre megelevenedtek a hálófülkék.
Álomittas, káromkodó férfiak dőltek ki szalmazsákjukról, és kaptak a fegyverük után.
– Hagyd abba ezt a pokoli lármázást! – üvöltötte valaki. – Mi történt? Ki a csuda vagy?
Abbahagytam a dobolást.
– Te vagy Ivain Laclan? – kérdeztem.
– Igen, a pokolba! És te ki vagy?
Végigmértem. Szerencsére alacsonyabb volt Callannál, de magasabb nálam, és csupasz
felsőteste izmos és erős volt. Callan szerencsére megtanított arra, hogy az akarat és az ügyesség
fontosabb az izmoknál.
– Davin Tonerre vagyok – mondta, és előadtam útközben összetákolt, rövid beszédemet. –
Mivel nyomorult, aljas áruló vagy, és ártottál az anyámnak, párbajra hívlak!
Néma csönd lett.
Ivain Laclan hűvös tekintettel figyelt.
– Vond vissza a szavaidat, kölyök! – szólalt meg végül.
A fejemet ráztam.
– Minden szavam igaz – folytattam. – Nem nyilazhatod le büntetlenül anyámat!
– Hallottam már ezt a hazugságot – mondta lassan. – A Kensie család követétől. Fogalmam
sincs, mi ütött a Kensie-kbe, hogy így ránk támadnak, de ez az egész hazugság, szemenszedett
hazugság. Sosem emeltem kezet asszonyra, még hogy meglőttem! Vond vissza, te nyápic,
különben a Vaskörben találkozunk.
Nem vártam, hogy beismeri a tettét, de volt valami a jéghideg tagadásban, ami még jobban
felpaprikázott.
– A Vaskörön kívül nem is akarok találkozni veled, áruló! – sziszegtem. – És a kört csak az
egyikünk fogja élve elhagyni!

A Vaskör általában csak egy homokba rajzolt kör; vagy ha elég fegyveres férfi van jelen, akkor
a földbe szúrt kardok közé feszített kötéllel jelölik. Baur Laclanban azonban elegáns vaskört
alakítottak ki kard alakúra kovácsolt oszlopokból. Közéjük súlyos, rozsdabarna láncot húztak.
Rajzolt vonal vagy kovácsolt lánc, egyre megy: amikor két férfi belép a Vaskörbe, hogy
eldöntsön egy vitát, megszűnik körülöttük a világ. Senki sem avatkozhat közbe, senki sem
akadályozhatja őket vagy segíthet nekik. Ha mindketten önszántukból és törvényesen vállalták
a harcot, akkor utólag senki sem állhat bosszút azért, ami a körben történik. Vagyis a két család
képviselője úgy verekedhet egymással, hogy a családok között emiatt nem törhet ki háború,
még akkor sem, ha a küzdelem halállal végződik. Egy viszály egyébként sok életet követelne,
így azonban legfeljebb egyet vagy kettőt.
Ivain Laclan hideg, acélszürke szeme rajtam nyugodott attól a pillanattól kezdve, hogy
beléptünk a körbe, pedig a jel még nem hangzott el. A gyomrom kemény gombócba rándult, de
csak anyára és arra kellett gondolnom, milyen közel járt a halálhoz, máris elhatalmasodott
rajtam a düh, és elöntött a forróság.
Még mindig nagyon korán volt, és a reggeli hidegben a saját leheletünket is láttuk. Ivain csupasz
felsőteste láttán én is levettem az ingem. Nyilvánvalóan ez volt a szokás. Meglendítettem a
kardom, hogy egy kicsit bemelegítsek, a mozdulatra Callan tanított. Ivain nyugodtan figyelt.
Talán úgy gondolta, nincs szüksége bemelegítésre ahhoz, hogy egy ilyen „nyápicot” legyőzzön.
Körülöttünk, a körön kívül úgy harmincan bámészkodtak, a Laclan család tagjai. Egyszerre
megörültem a láncnak – nyilván eszük ágában sem volt nekem segíteni, de a rozsdabarna kerítés
miatt Ivainnak sem segíthettek.
A kör szélén Helena Laclan támaszkodott hosszú, fekete botjára. Haja fehér volt, háta
meggörbült a kortól, de hangja élesen hasított a csendbe:
– Utoljára kérdezlek benneteket. Nem tudtok máshogy véget vetni a vitának?
– Csak ha visszavonja a hazugságait – sziszegte Ivain.
A fejemet ráztam.
– Nyilatkozz, Ivain Laclan! Saját akaratodból állsz e helyen?
– Igen.
– Nem gondolod meg magad?
– Nem.
– Nyilatkozz, Davin Tonerre! Saját akaratodból állsz e helyen?
– Igen. – Hangom majdnem nyugodtan csengett.
– És nem gondolod meg magad?
– Nem!
– Akkor a kör bezárult. Ami itt történik, itt véget is ér. Nincs akadályozás, nincs segítség, és
nincs bosszú!
Kis szünetet tartott, hogy még egy utolsó lehetőséget adjon arra, hátha meggondoljuk
magunkat. Mintha közben Baur Laclan minden lakója visszatartotta volna a lélegzetét. Sem
Ivain nem szólalt meg, sem én.
– Akkor kezdődjék a viadal! – jelentette, és botjával a földre csapott.
Először Ivain emelte fel a kardját, és a mozdulatból rögtön láttam, hogy gyakorlott vívó. Nem
is vártam mást. Lábam magától megtalálta a megfelelő helyzetet – azt, amit Callan addig
gyakoroltatott velünk, amíg már szinte járni sem tudtunk. „Jobb láb előre, kölyök! Fel a kart!”
Hangja ott visszhangzott a fejemben. Azt hittem, felkészültem. De Ivain első támadása olyan
váratlanul ért, hogy épphogy csak fel tudtam emelni a kardom, hogy felfogjam a vállamat célzó
vágást. A pengék daloltak, ujjaim bizseregtek – Ivain sokkal keményebben támadott, mint Kinni
vagy Tűzszerész, és legalább olyan keményen, mint Callan. És ez még csak az első csapás volt.
Vajon honnan jön a következő? „Egyetlen vágásról se hidd, hogy az az utolsó!”, szólalt meg a
fejemben Callan. „Gondolkodj! Gondolj a következő és az azt követő támadásra!”
Nem mintha olyan sok idő lett volna gondolkodni. Testemnek kellett meghoznia a döntést, mert
Ivain csapásai szakadatlanul záporoztak felém: a vállamra, a fejemre, a mellkasomra, és ki
kellett védenem őket. Ha lett volna időm, biztosan inamba száll a bátorságom, mert ez a
küzdelem egyáltalán nem hasonlított a gyakorlásokra. Mindkét kezemmel meg kellett
ragadnom a kardot, nehogy elejtsem, és nem gondolhattam a támadásra, ha nem akartam
elveszíteni a fél karomat vagy más testrészemet. Elképesztően gyors volt. Hogy tudott
változatlan erővel támadni? Olyan csapásokat és szúrásokat alkalmazott, amilyeneket eddig
még sosem láttam, fogalmam sincs, hogy voltam képes felemelni a kardom, és megakadályozni,
hogy levágja a fejem.
A reménytelenség súlyos, szürke érzése telepedett rám, akárcsak álmomban – karom annyira
fájt, hogy szinte ordítottam, és kardom egy tonnát nyomott. Ivain jéghideg szeme egy
másodpercre sem eresztett, kiolvashattam belőle a nyilvánvaló üzenetet: „csak egy
lemészárolandó állat vagy, végzek veled, amilyen gyorsan csak tudok”. Én pedig – aki csak
arról álmodtam, hogy megbosszulom anyát, és végzek az árulóval – semmi mást nem tehettem,
mint hogy védekeztem és kitértem, védekeztem és kitértem, amíg a hátamban meg nem éreztem
a lánc hideg súlyát, már nem volt hova hátrálnom.
Láttam az arcán átsuhanó mosolyt, és tudtam, hogy már biztos a győzelemben. A következő
támadás lesz a végső. Még azt is tudtam, mit fog választani: nem fog felém vágni, hanem szúrni
fog, egyenesen a mellkasomba. Háromszor is alkalmazta már ezt a taktikát, és mindháromszor
kitértem előle, de most nem volt több helyem.
A kard éle felém döfött, mint egy lándzsa. Leguggoltam, és az acél elzúgott a fejem felett.
Miközben megértette, hogy még nem sikerült megölnie, kiegyenesedtem, és teljes erőmből a
meztelen hasába fejeltem.
Puffanás hallatszott, és egyszerre kiszorult belőle a szusz. Hátraesett, a sarkára huppant, és
kardja kirepült a kezéből.
Most rajtam volt a sor. Végre ő az áldozat. Felemeltem a kardom, hogy lesújtsak a nyakára.
Aztán mégsem tudtam megtenni. A szürke szempár még mindig rajtam pihent, bár már nem
volt olyan hideg, éreztem, hogy fél. Ebben a pillanatban ember volt, eleven ember, és ha
meglendítem a kardom, a következő pillanatban már semmi. Halott. Élettelen test.
Leeresztettem a kardot. Sírni tudtam volna. Anyám majdnem meghalt miatta, és én azért jöttem,
hogy megöljem, most pedig, hogy alkalmam nyílt rá… Ugyanolyan gyáva vagyok, mint Nico,
aki képtelen volt kihasználni a kínálkozó alkalmat? Hogy Ivain ugyanúgy tovább élhessen, mint
Drakan, és gonoszkodjon az emberekkel? Rászolgált a halálra. Ismét felemeltem a kardom, és
nagy ívben meglendítettem a nyaka felé.
A vas acélba ütközött. Ivain megint a kezében tartotta a kardot. Túl hosszan haboztam. De még
mindig a földön ült, és én voltam fölényben. Megint lesújtottam, minden erőmmel.
Csattanás. Különös, rekedt hang, nem csilingelő, mint amikor a pengék találkoznak. Hirtelen
könnyebb lett a kard a kezemben. És amikor újabb csapásra emeltem, már láttam, hogy a penge
néhány tenyérnyivel a markolat alatt eltört. Elveszítettem a fegyverem.
Ivain lassan talpra állt. Hasán nagy vörös folt éktelenkedett, ahol fejjel nekimentem. Még
mindig furcsán vette a levegőt. De velem ellentétben volt fegyvere. A szemével méricskélt.
– Na kölyök, azt hiszem, eljött az ideje, hogy bocsánatot kérj.
Némán bámultam rá.
– Árulónak neveztél. Azzal vádoltál, hogy kezet emeltem egy asszonyra. Vond vissza!
Nem tehettem.
– Vond vissza! – Felemelte a kardját.
Csak a fejemet ráztam. Kedvem lett volna lehunyni a szemem, de nem tettem. Aztán
meglendítette a kardot.
A csapás akkora erővel találta el a vállam, hogy elejtettem törött kardomat, és fél térdre
rogytam. Lepillantottam. Callan szerint, ha egy kard elég éles, csak akkor veszed észre, hogy
elvesztetted a karod, amikor megpillantod a földön. De a karom nem hevert a porban. Még csak
vért sem láttam. Lassan megértettem, hogy Ivain a kardlappal sújtott le rám. Felnéztem rá.
Szürke szeme megint olyan hideg volt, mint a küzdelem elején.
– Vond vissza! – ismételte.
Némán néztem rá. Aztán megint a fejemet ráztam.
Ez alkalommal a másik vállamra sújtott. Karom érzéketlenül, bénán lógott, képtelen voltam
felemelni. Még mindig csak a kardlapot használta.
– Valld már be, hogy hazudtál!
– Nem hazudtam! – mondtam dühösen. És a kard megint keresztülhasította a levegőt, ezúttal a
hátamat találta el, amitől térdre rogytam.
A küzdelem így folytatódott. Nem értettem, miért akarja mindenáron, hogy „visszavonjam a
hazugságaimat”. Talán azért, hogy később senki se merjen ellene fordulni és megvádolni azzal,
amit tett. Képtelen voltam kiejteni a számon azokat a szavakat. Nem kérek bocsánatot egy
szörnyetegtől. Ha akar, megölhet, de nem vonom vissza, amit mondtam, hogy aztán szabadon,
„ártatlanul” élhesse az életét. Az ütések tovább záporoztak rám. Leginkább a vállamat célozta,
de a lábamat és a hátamat sem kímélte. Egyszer a fejemet is eltalálta, amitől csillagokat láttam,
és az arcomon folyt a vér. Újra meg újra a földre zuhantam. Általában megvárta, míg félig vagy
teljesen talpra állok, mielőtt újból lecsapott. Addig folytatta, amíg csak négykézláb tudtam
megállni, és képtelen voltam feltápászkodni.
Lábát a vállamra tette, aztán meglökött, amitől hátraestem. Ott állt fölöttem terpeszben. Arcán
különös zavarodottság suhant át, ahogy kardja hegyét a nyakamhoz érintette.
– Tényleg azt akarod, hogy megöljelek, kölyök? Mire jó ez a halálos makacskodás?
Számban összegyűlt a vér, és alig láttam. Nem tudtam megmondani, hol fáj, egyszerűen egész
testemben lüktetett a fájdalom.
– Utoljára mondom! – szólalt meg rekedten. – Vond vissza a hazugságaidat!
– A gyehenna tüze emésszen el! – motyogtam, és lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy a kard
hűvös hegye a nyakamhoz nyomódik, és tudtam, hogy ezúttal azt mérlegeli, tényleg megtegye-
e. Lelki szememmel láttam anyát, Mellit és Dinát, és kedvem támadt bocsánatot kérni. De még
ennél a vágynál is erősebb volt a fájdalom, amit a halálos csapás megszüntetne.
– Hagyd abba! Hagyd békén, te behemót!
Kinyitottam a szemem, mert csak két embert ismertem a világon, aki ilyen hangon tudott
beszélni. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy Ivain túl nagyot sózott a fejemre, mert a
húgomat láttam, amint a karjába csimpaszkodik, és olyan hangon kiált rá, amellyel meg lehet
nyúzni egy öszvért is. A Vaskör közepén. Ivain hátrált néhány lépést, és úgy kapott a fejéhez,
mintha Dina egy husánggal vágta volna fejbe. Húgom ilyen hatással van a legtöbb emberre.
– Dina…
Húgom körbefordult, és pillantása úgy talált el, mint egy ostorcsapás.
– Te! Te idióta!
– Dina! Kifelé! Menj ki a körből!
– Hogy ez a rusnyaság megöljön? Szó sem lehet róla! Mi az ördögöt csinálsz?
Hangja különösen csengett, mert Dina sosem káromkodott.
– Talán azt hiszed, megúszhatja, hogy rálőtt anyára?
– Ki?
Ki? Vajon hogy értette a kérdést?
– Hát ő! – Képtelen voltam felemelni a karom, hogy rámutassak. – Ivain Laclan.
– Ez az alak? – Az ellenfelemre bámult, aztán rám. – Ez az alak nem Ivain Laclan.