Richard Bandler

ELMÉS VÁLTOZÁSOK

Szerkesztette:
Connirae Andreas
Steve Andreas

Fordította: Murányi Péter

Bioenergetic Kft.
 A mű eredeti címe: Using your brain — for
a change
Copyright © 1985 Real People Press Box F
Moab, Utah 84532

A rajzokat Gustav Russ Youngreen készítette.

Fordította Murányi Péter, 1992.
A borítót Beleznai Kornél tervezte.

Kiadja a Bioenergetic Kft. (Budapest), 1993,1995.

Felelős kiadó: Schneider Gábor ISBN 963 8120 01 0

Hungarian translation © Murányi Péter

Változatlan utánnyomás
anyámnak
 TARTALOM

Kedves magyar olvasó! ..................................................................................... 7

Bevezetés .............................................................................................................. 10
Ki vezeti a buszt? ...............................................................................................16
Vedd kézbe a kormánykereket!...................................................................32
Képi szubmodalitások ................................................................................35
Nézetek .................................................................................................................. 49
Tévutak .................................................................................................................. 64
Rajta! ....................................................................................................................... 83
Zűrzavarból megértés .....................................................................................98
Hit-térítés........................................................................................................... 119
Hiedelem megváltoztatása .................................................................... 124
(A) Információszerzés és előkészítés ........................................ 124
(B) A hiedelem megváltoztatása ................................................. 125
(C) Próba ............................................................................................... 126
A tanulásról ....................................................................................................... 134
„Iskolaundor" .............................................................................................. 135
Emlékezés ..................................................................................................... 136
Tanulási nehézségek ................................................................................ 142
Gyógyszerezés............................................................................................. 145
Sütty! .................................................................................................................... 150
A süttyölés .................................................................................................... 153
Utószó .................................................................................................................. 174
1. Függelék: Szubmodalitás-változók ................................................ 179
Képi változók ............................................................................................... 179
 A hangok változói: ..................................................................................... 180
Az érzések, érzelmek változói: ............................................................. 180
Egyéb hasznos megkülönböztetések: ............................................... 181
A szagok és az ízek változói: ................................................................. 181
2. Függelék......................................................................................................... 182
 KEDVES MAGYAR OLVASÓ!

Már csaknem két évtizede, hogy Amerikában megjelent Richard

Bandler és John Grinder azóta klasszikussá vált első könyve, „A csoda
szerkezete". A mű méltán kapta címét, hiszen mindenki által elsajá-
títható módon írja le köztudottan „csodálatos" tehetségű kommuni-
kálók viselkedésének mintáit. A kaliforniai pszichológus-
matematikusnak és nyelvésznek nem kisebb dolgot sikerült lemásol-
ni, mint a zsenialitást. Hogyan? Forradalmian új megközelítéssel
vizsgálták meg az akkori idők legkiválóbb pszichoterapeutáit. Elmé-
leteik helyett cselekvésüket irányító benső „térképeiket" tanulmá-
nyozták.
A térkép fogalma a következő felismerésből ered: Mivel sohasem
fogunk mindent tudni, világképünk sohasem fogja pontosan tükrözni
a világot. Felfogásunk inkább térképhez hasonlítható, mely alapján
kiismerhetjük magunkat az életben. Minden ember térképe más. Van,
aki ki sem mer lépni a lakásából, annyira fél a ráleselkedő veszélyek-
től. Szomszédja pedig egy szál ruhában nekivág ismeretlen földré-
szeknek, hogy érdekes kalandokban lehessen része. Viselkedésünk
tehát nyilvánvalóan nem közvetlenül a világ jelenségeitől függ, ha-
nem azoknak értelmezésétől, azaz térképünktől. Térképeinket pedig
legtöbbször véletlen események alakítják - hogy hol születtünk, mi-
lyen környezetben nőttünk fel, mi történt velünk.
A kivételes képességű emberek térképeinek eltanulása közben
született meg a neurolingvisztikus programozás. Ez a kibernetikus
rendszerekben gondolkodó, rendkívül gyakorlati tudomány abban
segít, hogy benső térképeinket hasznosabbá, jobban működővé ala-
kíthassuk át.
A név a következőképpen áll össze: a neuro ("idegi") szó a minden
gondolkodás, viselkedés alapjául szolgáló idegrendszeri folyamato-
kat jelöli. (Ez példánkban a papír és a festék.) A lingvisztikus ("nyel-
vi") az idegrendszeri folyamatokat rendszerező, értelmező nyelvre
utal. (Ennek példánkban a térképen használatos minták, vonalak fe-
lelnek meg.) A programozás pedig a fenti folyamatok célszerű kom-
binálását jelenti. (A térkép átrajzolását.) Bonyolult neve ellenére az
NLP elsajátításához nem szükséges semmilyen előtanulmány, hiszen
paradigma-rendszere, szemléletmódja különbözik az elvont tudo-
mányokétól. Nem objektív igazságra, hanem szubjektív hasznosság-
ra, megfogható eredményre törekszik.
A csoda szerkezetének közel húsz éves feltárása közben az NLP-
ben többször is új dimenziók nyíltak meg. Olyannyira, hogy először
ezt a későbbi felfedezéseket tartalmazó könyvet bocsátjuk a magyar
olvasóközönség elé, mert ezek a módszerek kiterjedtebb ismeretek
nélkül is könnyebben alkalmazhatók. Ugyanakkor olvasás közben
érdemes észben tartani, hogy a szerző viselkedésébe már beépültek
az NLP régebbi eljárásai. Ezek is segítik abban, hogy ilyen játszi
könnyedséggel érje el bámulatos eredményeit.
Az elmúlt háromszáz évben az emberiség rendkívül sikeresen
alakította át környezetét. A technikai változást azonban nem követte
hasonló fejlődés az emberi érintkezés és viselkedés terén. A kőbaltát
egyszerűen felváltotta a hosszú hatótávolságú rakéta, a hátra hajigáit
csontokat a sugárzó hulladék. E kettősség miatt mára az egész bolygó
élővilága veszélybe került, és ezen további technikai eszközökkel ép-
púgy nem tudunk segíteni, ahogy magunkat sem vagyunk képesek a
hajunknál fogva felemelni.
A világról és önmagunkról alkotott térképeink módosításával
könnyen és természetesen alakíthatjuk át viselkedésünket, gondol-
kodásunkat, érzelmeinket, érintkezésünket. Így olyan célokat tűzhe-
tünk ki, amelyek kibontakoztatják valódi lényegünket, és ugyanakkor
egyensúlyban vannak környezetünkkel. És megtanulhatjuk úgy for-
málni benső világunkat, hogy igazi vágyainkat el is érhessük.
E könyv térképeinek segítségével bejárhatjuk az emberi változás
birodalmát. Barangolásunk hasznosságánál talán csak az út érdekes-
sége lesz nagyobb.
Kellemes utazást!

a fordító
 BEVEZETÉS

Hányszor hallottad ezt a kifejezést: „fényes jövő"? Vagy „színes

múlt"? Az ilyen szólás nem csak metafora, hanem pontos leírása a
beszélő gondolkodásának. Ez a leírás a kulcsa annak, hogy megta-
nulhassuk hasznosan megváltoztatni azt, amit átélünk. Például fi-
gyeld meg - most rögtön - hogyan képzelsz el valami kellemes dolgot,
amiről tudod, hogy meg fog történni veled! Aztán ragyogtasd fel a
képet, és vedd észre, hogyan változnak meg érzéseid! Amikor felfé-
nyesíted a képet, nagyobb várakozással „nézel elébe"? Az emberek
többségére erősebben hat a fénylő kép, de akad olyan, aki a halvány-
ra reagál jobban.
Most idézz fel egy kellemes emléket, és szó szerint színesítsd meg
jobban a képet! Erősödött, vagy gyengült érzésed, amikor „megszíne-
sedett a múlt"? Ha nem vettél észre különbséget érzelmeid erősségé-
ben, próbáld meg fekete-fehérre változtatni! Amikor a kép elveszti
színéi, általában gyengül az érzés.
Van egy másik kifejezés: „sziporkázó egyéniség". Gondolj csak egy
másik kellemes élményre, és szó szerint hintsd meg a képet szipor-
kázó fénypontocskákkal! Hogyan módosul ettől a hangulatod? (A TV-
reklám-, meg az estélyiruha-tervezők ismerik ezt a fogást!)
"Tedd magad mögé!" tanácsolják gyakran, ha kellemetlen esemé-
nyeken bosszankodunk. Idézz fel egy még mindig bosszantó emléket,
és figyeld meg, hogy hol képzeled el! Milyen távolságra van? Valószí-
nűleg az orrod előtt. Most vedd a képet, és valóságosan, térben tedd
messze magad mögé! Hogyan változik meg ettől az érzésed?
Ez csupán néhány nagyon kezdetleges példa az NLP új
„szubmodalitás-módszereinek" egyszerűségére és hatásosságára.
Ezeket a módszereket Richard Bandler fejlesztette ki az elmúlt egy-
néhány évben. Az NLP egyik legelső felfedezése az „érzékszervi rend-
szerek", vagy „modalitások" fogalma volt. Minden élményt, minden
gondolatot valamilyen érzékszervi rendszerben jelenítünk meg -
képben, hangban, érzésben stb. Az elmúlt tíz évben már gyors és
praktikus NLP-módszerek széles körét fejlesztették ki. Ezek részben
az érzékszervi rendszerek ismeretére épülve idéznek elő változást
érzéseinkben és viselkedésünkben. A szubmodalitások a modalitások
kisebb elemei. Például a képi, vagy vizuális rendszer szubmodalitásai
közé tartozik a fényesség, a szín, a távolság, az élesség, a kép térbeli
helye. A szubmodalitások ismerete még gyorsabb, könnyebb és
konkrétabb eljárások egész birodalmát tárja fel.
Amikor 1977 Őszén megismerkedtünk az NLP-vel, nagyrészt fél-
retettük, amit addig csináltunk, hogy a viselkedés meg-
változtatásának ezeket az izgalmas és gyors új módszereit ta-
nulhassuk. Akkoriban Richard Bandler és John Grinder együtt dolgo-
zott e sokatígérő szakterület fejlesztésén. Az NLP megmutatta, ho-
gyan lehet a szem tudatalatti mozgását figyelve követni a gondolko-
dás folyamatát, hogyan lehet régi gyötrelmeket percek alatt megvál-
toztatni, és még sok-sok mindent.
Most, hét év elmúltával valamennyi ígéret beteljesült, sőt még jó-
val több is. Az NLP összes alapvető fogalma és módszere kiállta az
idő próbáját, és az is bebizonyosodott, hogy másoknak is meg lehel
tanítani, hogyan alkalmazzák ezeket a gyakorlatban. Ma az NLP-t
gyakran a kommunikáció és a változás úttörő területeként emlegetik.
Az NLP fogalomrendszere szilárdan épül a kommunikáció-
elméletre és a számítógépprogramozásra, de még mélyebben gyöke-
redzik az élő emberi viselkedés megfigyelésében. Az NLP-ben min-
dent közvetlenül alátámaszthatunk a saját tapasztalásunkkal, vagy
mások megfigyelésével.
Az e könyvben tanított szubmodalitás-módszerekkel még gyor-
sabban és hatékonyabban lehet személyes változást előidézni, mint a
régi NLP-s eljárásokkal. Csak három fő érzékszervi rendszer van, de
mindegyik számos szubmodalitásra bomlik. Agyunk szó szerint a
szubmodalitások segítségével csoportosítja, kódolja élményeinket. A
szubmodalitást változtató eljárásokkal közvetlenül változtathatjuk
meg magát a programot - azt, hogy hogyan gondolkozunk, és reagá-
lunk az eseményekre, amelyeket átélünk.
Egyes bírálók azt állítják, hogy az NLP túl „hideg", túl „me-
chanikus", és ha meg is változtat egyszerű szokásokat vagy fóbiákat,
a „létezés mély kérdéseivel" nem foglalkozik. Kíváncsiak vagyunk,
hogy mit szólnak ezek a bírálók a hatodik és hetedik fejezetben be-
mutatott, „hiedelmek" és „megértések" megváltoztatására szolgáló
módszerekhez.
Ez a könyv elméd működésének új, gyakorlati megértését tárja fel.
Ezen felül konkrét, egyszerű elveket tanít, melyek segítségével irá-
nyíthatod saját agyadat. Megtanít arra, miként változtasd meg azt,
amit gondolsz, teszel, és érzel, ha nem vagy vele megelégedve, és ho-
gyan fokozd életed élvezetét, ha már eddig is boldog.
Sokunknak megvan az a képessége, hogy ismert törvény- szerűsé-
geket hasznosan helyzetünkhöz igazítsunk, vagy olykor-olykor felta-
láljunk valami kisebb dolgot. Richard Bandler különleges zsenialitása
az, hogy újra és újra új törvényszerűségeket képes leírni és a többi
ember számára elérhetővé tenni. Humora időnként önleltnek és ma-
rónak tűnhet, különösen amikor a pszichológia és az ideggyógyászat
tudományának címződik. (Bár más szakértőknek is kijut.) Ez lega-
lább részben érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy az NLP
tízperces fóbia-gyógymódját több, mint hal éve közzétették, ám a
pszichológusok nagy része továbbra is azt hiszi, hogy iszonyodást
csak hónapokon, éveken át tartó beszélgetés-terápiával és gyógy-
szerrel - no meg persze nagy pénzösszegekkel - lehet leküzdeni. Na-
gyon jól tudjuk, milyen elkeserítő, amikor azt halljuk „nem lehetsé-
ges", holott többszázszor bemutattuk, sok más embernek tanítottuk
meg, és ezek következetesen jó eredményt érnek el.
Amikor bármilyen iparágban nagy felfedezés történik, a termelők
az egész világon azonnal buzgón áttérnek az új eljárásra, mert tudják,
hogy ha nem igyekeznek, versenytársaik kiszorítják őket. Sajnos,
egyes szakterületeken, így a pszichológiában is, a szakember akkor
keres többet, ha tovább időzik el a problémával. Ezekben az ágaza-
tokban aztán jóval nagyobb a „tehetetlenségi erő". Mivel a hozzá nem
értést díjazzák, sokkal tovább tart, amíg az új, jobb módszerek elfo-
gadottá válnak. A pszichológiának ezt a lehetetlenségét már sokan
fájlalták. Salvador Minuchin ismeri újító a családterápia terén. Ő
mondta nemrégiben:
„Hogyan reagáltak az emberek [kutatási] eredményeinkre? Sa-
ját paradigmáik védelmére keltek. Amikor új tudás lát napvilágot,
 mindig felmerül a kérdés: hogyan folytassuk azt, amit tanultunk,
és eddig csináltunk."
E tehetetlenség alól természetesen sok kivétel akad. Bőven van-
nak pszichológusok és pszichiáterek, akik lelkesen tanulnak meg
bármilyen, munkájukat könnyebbé, gyorsabbá, jobbá, alaposabbá
tevő módszert, hogy pácienseiken segíthessenek. Reméljük, ez a
könyv eltalál hozzátok.
Mi több évvel ezelőtt ismertük meg Richard Bandler új kutatási
irányát, és ráébredtünk, hogy mennyire hasznosak lehetnének ezek a
módszerek mindenkinek, ha szélesebb körben elterjednének. A
könyv megszületéséhez azonban főleg az vezetett, hogy személy sze-
rint elbűvöl minket a szubmodalitások világa.
Nyersanyagul egy sereg tanfolyam hangfelvétele és leírt szövege
szolgált. (Valamennyit a közelmúltban tartotta Richard Bandler.) Eb-
ből a gazdag anyagból sokáig válogattunk, rendeztük a válogatotta-
kat, majd kísérletezgettünk vele és megtanítottuk másoknak, hogy
mennél tökéletesebben megértsük. Végül a tanultak alapján könyvet
állítottunk össze az anyagból - ezt, amit most a kezedben tartasz.
Igyekeztünk az eredeti előadások elevenségét és ízét megtartani,
ugyanakkor írott formában könnyebben érthetővé tenni az anyagot.
A gyorsan fejlődő szakterületekről szóló könyvek többsége már
megjelenésekor öt-tíz évvel elavult. E könyv anyagának nagy része
körülbelül három éves. Haladó NLP-tanfolyamokon azóta sok új
szubmodalitás-módszert tanítanak, és Richard Bandler egyre újab-
bakat fejleszt ki.
Az NLP egyik alapvető elve, hogy az események sorrendje - akár
egy mondat szavainak sorrendje - befolyásolja jelentésüket. E könyv
fejezeteinek sorrendjét alaposan megfontoltuk. Mivel a későbbi feje-
zetekben lévő anyag jelentős része feltételezi, hogy az olvasó elolvas-
ta és kipróbálta a korábbiakat, a fejezetek egymás utáni olvasása tel-
jesebb megértést ad.
Egy másik alapvető NLP-beli feltételezés az, hogy egy szó csupán
az élmény tökéletlen neve. Más szögbeverésről olvasni, és egészen
más kezünkben érezni a kalapácsot, s hallani a puha fenyőfába süly-
lyedő szög megnyugtató hangját. Megint más élmény azt érezni, hogy
a kalapács megrezzen, látni, hogy a szög elgörbül, és hallani, hogy
rejtett csomót elárulva megpendül.
A könyvben leírt módszerek eszközök. Kiismerésükhöz - más
szerszáméhoz hasonlóan - a használat vezet el, következetesen haté-
kony használatukhoz pedig a gyakorlat. Ha csak arra vagy kíváncsi,
hogy mi van ebben a könyvben, elég, ha végigszaladsz rajta. De ha
valóságosan alkalmazni akarod az itt leírtakat, feltétlenül próbáld ki
a saját fejedben is és másokkal is, különben csak elméleti tudásod
lesz!
Connirae Andreas
Steve Andreas
1985. áprilisában
 KI VEZETI A BUSZT?

Ezt a kifejezést, hogy „neurolingvisztikus programozás", azért ta-

láltam ki, hogy ne kelljen valamilyen meglévő szakterületre korlá-
tozni magam. Az egyetemen azok közé tartoztam, akik nem tudták
eldönteni, hogy mit csináljanak, és úgy döntöttem, hogy ilyen is ma-
radok. Az NLP többek között az emberi tanulást helyezi új megvilágí-
tásba. Bár sok pszichológus és lelki tanácsadó egy általuk terápiának
nevezett dologra használja az NLP-t, szerintem helyesebb oktatási
folyamatként felfogni. Alapjában véve arra tanítjuk az embereket,
hogyan használják a saját agyukat.
Az emberek többsége nem szándékosan és céltudatosan használja
az agyát. Márpedig az agy olyan, mint egy kikapcsoló gomb nélküli
készülék. Ha nem adunk neki feladatot, addig jár, amíg csak meg nem
unja. Ha valakit izolációs kamrába1 helyeznek, ahol semmilyen külső
inger nem hat rá, hamarosan elkezd belső élményeket gyártani. Ha
az agyunk tétlenül ücsörög, biztosra vehetjük, hogy rövidesen elindul
valamerre, és nem is igen érdekli, hogy merre. Az lehet, hogy minket
nagyon is érdekel, de neki édesmindegy.
Előfordult-e már például, hogy békésen üldögéltél, vagy az igazak
álmát aludtad, és az agyad egyszer csak felvillantott egy képet, amitől
majdnem szívszélhűdést kaptál? Ugyan hányszor ébredsz fel az éj-
szaka közepén mámorban úszva, mert valami nagyon élvezeteset él-
tél át újra? Bezzeg, ha bal lábbal kelsz fel, az agyad egész nap élénken
ismétli a reggeli képsorokat. Nem elég, hogy délelőtt pocsékul vagy,
de a délutánt meg az estét is sikerül elrontanod. Sőt, ha ügyes vagy,
még a jövő hetet is.
Sokan ennél is tovább mennek. Hány ember kérődzik évekkel eze-
lőtt történt bosszúságokon? Olyan, mintha azt mondaná az agyuk:

1 Izolációs kamra — a környezettől hermetikusan elzárt helyiség, amely¬be sem fény, sem

hang nem jut be. Legfejlettebb változatában az alany teste hőmérsékletével pontosan megegyező
melegségű sós vízben lebeg, így az érzések is kiküszöbölődnek. (a ford.)
 - Vegyük csak ezt elő még egyszer! Van még egy óra ebédig, hamar
gondoljunk valami jó szomorúra! Igaz, hogy már három éve történt,
de hátha még most is el tudunk rajta keseredni!
Hallottál már arról, amit a pszichológusok „befejezetlen ügynek"
neveznek? Be van az fejezve, csak nem tetszik az illetőnek a befeje-
zés!
Szeretném, ha felfedeznéd, miként tudod megváltoztatni a gon-
dolkodásodat, és hogyan tanulhatod meg irányítani az agyadban tör-
ténőket. A legtöbb embert fogolyként tartja a saját agya. Mintha a
busz leghátsó üléséhez lennének láncolva, és valaki más vezetne. Ta-
nuld meg vezetni a saját buszodat! Mert ha nem irányítod egy kicsit
az agyadat, akkor vagy magától csavarog összevissza, vagy befogja
valaki más, aki nem feltétlenül azzal törődik, hogy neked mi a jó. Még
ha törődik is vele, lehet, hogy melléfog!
Az NLP segítségével tanulmányozhatjuk a szubjektivitást. Az
egyetemen ugyan azt tömték a fejünkbe, hogy a szubjektivitás valami
szörnyűség, és az igazi tudomány objektíven szemléli a dolgokat, ám
én azt vettem észre, hogy legerősebben a saját szubjektív érzékelé-
sem hat rám. Így hát meg akartam tudni, miként működik, és azt is,
hogy másokat hogyan befolyásol az ő szubjektív világuk. Ebben a
könyvben az elméddel fogunk eljátszadozni, mert az agy a kedvenc
játékszerem.
Szeretnél „fotografikus memóriát"? Vajon azok közé tartozol-e,
akik élénken idézgetik fel múltbeli kellemetlen élményeiket? (Az
unalmat kétségtelenül elűzi.) Ha az ember megnéz egy rémfilmet,
aztán hazamegy és leül a fotelba, olyan, mintha a moziszékre ült vol-
na vissza. Történt már veled ilyesmi? És azt állítod, hogy nincs fotog-
rafikus emlékezőtehetséged! Pedig van, csak nem használod célsze-
rűen. Ha a régi kellemetlenségekre vissza tudsz emlékezni „fotogra-
fikusan", talán jól jönne, ha céltudatosan ki tudnád használni ezt a
képességedet valami hasznosabbra.
No és amikor olyasvalamit gondolsz el, ami még meg sem történt,
és már jó előre pocsék kedved támad tőle? Ne is várj, amíg megtörté-
nik! Már most elronthatod a kedved! Aztán be sem következik az
esemény. De te nem szalasztottad el az alkalmat!
 Persze ezt a képességet fordítva is ki lehet használni. Van, aki úgy
átéli a szabadságát, még mielőtt kiveszi, hogy mikor megérkezik,
nagy csalódás várja. A csalódást ugyanis megfelelően meg kell ter-
vezni. Gondoltál már rá, mennyit kell készülni ahhoz, hogy csalód-
hass? Részletesen el kell tervezni valamit. Mennél többet tervezgetsz,
annál nagyobbat csalódhatsz aztán, ha nem úgy történik. Van, aki el-
megy megnézni egy filmet, aztán azt mondja:
- Nem volt olyan jó, amilyennek képzeltem.
Hát ha olyan jó film ment a fejében, akkor minek ment el a mozi-
ba? Mi értelme van elmenni egy koszos padlójú, kényelmetlen szé-
kekkel teli helyiségbe, és aztán kijelenteni:
- Ennél én is jobbat tudok, és még csak vetítővászon sem kell hoz-
zá.
Látod, ilyesmik fordulnak elő, ha engeded elbitangolni az agyadat.
És az emberek több időt fordítanak arra, hogy megtanuljanak egy
turmixgépet kezelni, mint arra, hogy megtanulják a saját agyukat ke-
zelni. Nem nagyon tartjuk fontosnak, hogy céltudatosan másra is
használjuk az agyunkat, mint amire eddig. „Légy önmagad!" - mond-
ják, mintha lehetnél más is! Hidd el, hogy nincs más választásod. Ép-
penséggel ki lehetne törölni az összes emlékedet elektrosokkolással,
és aztán valaki mássá változtatni, de ennek a módszernek az ered-
ményei eddigi tapasztalataim szerint nem kifejezetten biztatók. Úgy-
hogy addig, amíg fel nem találnak valami agykiürítő gépet, nemigen
tudsz megszabadulni magadtól. Ez nem is olyan nagy baj, hiszen
megtanulhatod hasznosan működtetni az agyadat. Pontosan erről
szól az NLP.
Amikor tanítani kezdtem, egyesek fejébe az a gondolat férkőzött,
hogy az NLP hozzásegíthet embereket mások irányításához és
elembertelenítéséhez. Úgy tűnt, azt gondolják, hogy ha tudatosan
megváltoztatunk valakit, azzal valamiképpen csökkentjük emberi
értékét. Pedig a legtöbben készek tudatosan változtatni magukon an-
tibiotikumokkal, meg kozmetikumokkal, de a viselkedésről, úgy lát-
szik, más a véleményük. Hát nekem nem sikerült eddig felfognom,
hogy attól, ha valakit megváltoztatunk és boldogabb lesz, miért válik
kevésbé emberivé. Azt viszont észrevettem, hogy sokan nagyon
ügyesen el tudják keseríteni a férjüket, feleségüket, gyerekeiket, sőt,
vadidegeneket is, azzal, amilyenek. Néha megkérdezem egyesektől:
Miért akarsz sajátmagad lenni, amikor valami nagyszerű is lehetsz?
Nos hát, kedves olvasó, szeretnélek megismertetni a tanulás és
változás végtelen sok lehetősége közül néhánnyal, amely eléd tárul,
amint elkezded céltudatosan használni az agyadat.
Volt egy időszak, amikor egyre-másra az emberek hatalmát meg-
szerző számítógépekről készítettek filmet. Ennek hatására az embe-
rek eszköz helyett önmaguk helyettesítőjeként kezdtek a számító-
gépre gondolni. Amerikában vannak csekkfüzet-elszámolást végző
személyi-számítógép programok. A számítógépes elszámolás körül-
belül hatszor annyi ideig tart, mintha a közönséges módszerrel csi-
nálnák, mert így nem csak a csekkfüzetbe kell beírni a számokat, ha-
nem utána otthon a számítógépbe is be kell őket ütni. Így válik a
személyi számítógép kacattá. Addig játszunk rajta, amíg újdonság,
majd elrakjuk a szekrény mélyére. Aztán amikor rég nem látott bará-
taink meglátogatnak, előszedjük, és odaadjuk nekik, hogy eljátszhas-
sák rajta azokat a játékokat, amelyeket mi már meguntunk. Nem ép-
pen erre találták ki a számítógépet. De az emberek hasonlóképpen
kicsinyes dolgokra használják a számítógépet, mint mostanáig a saját
agyukat.
Sokszor hallom, hogy az ember öt éves kora után már nem tanul,
de erre nem tudok semmi bizonyítékot. Gondolkozz csak el rajta!
Hány teljesen értelmetlen dolgot tanultál öt éves korod óta? És
mennyi minden hasznosat? Az ember tanulási képessége megdöb-
bentő. Meg vagyok róla győződve, és így, vagy úgy, de téged is meg
foglak győzni, hogy tanulógépnek születtél, és ma is tanulógép vagy.
Ennek az a jó oldala, hogy kiválóan és sebesen meg tudsz tanulni
dolgokat. A rossz oldala pedig az, hogy mindenféle marhaságot ép-
pen olyan sebesen és kiválóan el tudsz sajátítani, mint a jót és hasz-
nosat.
Elő szokott veled fordulni, hogy üldöz egy gondolat? Hogy azt kí-
vánod, bárcsak ki tudnád verni a fejedből? De vajon nem fantaszti-
kus-e, hogy egyáltalán bejuttattad oda? Ugye, milyen tüneményes az
agy? Hihetetlen, hogy mire képes. Nem az a baj vele, amit annyiszor
mondanak, hogy nem tud tanulni. Inkább az, hogy túl gyorsan és túl
jól tanul meg dolgokat. Gondolj csak valamilyen „iszonyra"! Nem bá-
mulatos, hogy valaki minden egyes alkalommal emlékezik rá, hogy
megrémüljön, ha meglát egy pókot? Sohasem fordul elő, hogy egy
„pókiszonyos" ember pókot lásson, és azt mondja:
- Ó, a fene egye meg! Elfelejtettem megijedni.
Akad-e olyasvalami, amit ilyen alaposan szeretnél megtanulni?
Ugyanis ebben az értelemben az iszony óriási tanulási teljesítmény.
És ha megvizsgáljuk, hogyan alakult ki, gyakran az derül ki, hogy
egyetlen eset idézte elő az egészet. Egyetlen élmény, és egy ember
olyan alaposan megtanult valamit, hogy egész életében emlékszik rá.
Olvastál Pavlovról, a kutyáiról, a csengőről, meg az egészről? Nem
termelődött most egy kicsivel több nyálad? A kísérleti kutyát ismé-
telten fel kellett kantározni, enni adni neki, és közben csengetni,
hogy megtanulja ezt a reakciót. Te csupán olvastál róla, és eléred
ugyanezt. Nem nagy dolog, de következtetni lehet belőle arra, hogy
milyen gyorsan tud tanulni az agyad. Gyorsabban bármilyen számí-
tógépnél. Amiről többet kell megtudnod, az a tanulás szubjektív fo-
lyamata, hogy irányíthasd tanulásodat, és jobban befolyásolhasd, mit
tanulsz meg. Hogy jobban alakíthasd az életedet.
Volt már valakivel közös dalod? Arra gondolok, hogy egy bizonyos
időszakban, amikor együtt voltál valakivel, akit nagyon szerettél, volt
egy kedvenc zeneszámotok, amit sokat hallgattatok. És ma is, amikor
csak meghallod ezt a zenét, arra a valakire gondolsz, és rádtörnek
azok a régi érzések. Olyan, mint a csengő és a nyáladzás. A legtöbb
embernek fogalma sincs, milyen könnyen össze lehet kötni élmé-
nyeket ilyen módon, és hogy milyen gyorsan megy, ha céltudatosan
csináljuk.
Egyszer megfigyeltem egy pszichoterapeutát, amint éppen agora-
fóbiást csinált valakiből. Kedves, jó szándékú ember volt egyébként,
szerette a pácienseit. Többéves klinikai képzésben is részesült, csak
éppen fogalma sem volt arról, hogy mit csinál valójában. Páciensének
eredetileg sima tériszonya volt. Azt mondja neki a terapeuta:
- Hunyja be a szemét, és képzelje el, hogy egy nagy szakadék szé-
lén áll! (Az illető elkezd remegni.) - Most gondoljon valami nyugtató-
ra! (Kezd visszatérni a szín az arcába.) - Most a mélységre! (Reme-
gés.) - Most arra, hogy nyugodtan vezeti a kocsiját! (Szín.) - Most me-
gint a mélységre! (Remegés.)
 A vége az lett, hogy szerencsétlen embert majdnem mindentől ki-
verte a hideg, amire csak gondolt - ezt a jelenséget nevezik gyakran
agorafóbiának. A terapeuta bizonyos értelemben zseniális dolgot
művelt - emlékek összekötésével megváltoztatta páciense érzéseit.
Csakhogy szerintem nem éppen a lehető legjobb érzést választotta ki
elterjesztésre. Rémületet idézett elő páciensében, aztán minden ko-
rábban megnyugtató helyzettel összekötötte ezt az érzést. Pontosan
ugyanezzel a folyamattal lehet jó érzést elterjeszteni. Ha a terapeuta
megértette volna a felhasznált folyamatot, megfordíthatta volna.
Ugyan ilyet láttam pár-terápián is. A feleség panaszkodni kezd va-
lamire, amit a férj művelt, erre a terapeuta azt mondja:
- Nézzen a férjére, miközben beszél! Ne kerülje el a pillantását!
Ezzel a feleség rossz érzései a férj arcához kötődnek, és ezentúl
akárhányszor ránéz, előjönnek. Virginia Satir ugyanezt a jelenséget
alkalmazza a családterápiában, csak megfordítja. Megkéri a párt,
hogy meséljenek udvarlásuk idejének legszebb élményeiről, és akkor
szól, hogy nézzenek egymásra, amikor kigyullad szemükben a láng.
Ezt még esetleg meg is tetézi valami ilyesmivel, hogy:
- És szeretném, ha rádöbbennének, hogy ez ugyanaz az ember,
akibe tíz évvel ezelőtt úgy beleszerelmesedtek!
Ez egészen más, általában sokkal hasznosabb érzést köt össze a
házastárs arcával. Volt egy házaspárom, akiket egy ideje már kezelt
valaki más, de még mindig veszekedtek. Régebben otthon is állandó-
an civakodtak, de mire hozzám kerültek, már csak a terapeuta irodá-
jában veszekedtek. A terapeuta valószínűleg valami ilyesmit mon-
dott:
- Ezentúl, ha veszekedni akarnak, várjanak vele, míg ide nem jön-
nek, hogy megfigyelhessem, hogyan csinálják!
Meg akartam tudni, hogy a terapeutához, vagy az irodájához kö-
tődik-e a veszekedés, úgyhogy kipróbáltattam velük. Kiderült, hogy
ha a terapeuta távollétében mentek az irodába, akkor nem civakod-
tak, de ha ellátogatott hozzájuk, akkor igen. Így hát egyszerűen azt
mondtam nekik, hogy ne találkozzanak többé vele. Egyszerű megol-
dás volt, sok időt és fáradságot takarítottak meg általa.
Volt egy páciensem, aki nem tudott feldühödni, mert rögtön halál-
ra rémült. Mondhatni, fóbiája volt attól, hogy dühös legyen. Kiderült,
hogy gyerekkorában akárhányszor dühös lett, a szülei rettentően be-
gurultak, és iszonyúan megijesztették. Így a két érzés egymáshoz kö-
tődött. Páciensem felnőtt volt, már tizenöt éve nem lakott együtt a
szüleivel, de még mindig így reagált.
Én a matematika és az információelmélet világából kerültem a
személyes változtatás birodalmába. A számítógépesek általában arra
törekszenek, hogy a lehető legnagyobb ívben elkerülhessék az embe-
reket. Ha mégis érintkezniük kell emberekkel, azt mondják, „bepisz-
kolódott a kezük". Azt szeretik, ha fehér köpenyt viselhetnek, és csil-
logó számítógépekkel foglalkozhatnak. Én azonban rájöttem, hogy
nincs jobb hasonlat elmém működésére - különösképpen a korlátaira
-a számítógép működésénél. Az, amikor megpróbáljuk a számítógé-
pet rávenni valamire - legyen az bármilyen egyszerű nagyon is arra
emlékeztet, amikor egy embert próbálunk meg rávenni valamire. A
legtöbb ember látott már számítógépes játékot. Még a legegyszerűb-
bek programját is igen nehéz megírni, mert a gépi kommunikáció na-
gyon szűk csatornáira kell szorítkozni. Amikor utasítjuk valamire a
gépet, amire egyébként képes, utasításunkat a megfelelő formában
kell közölni, hogy feldolgozhassa az információt, és elvégezhesse a
feladatot. Az agy, a számítógéphez hasonlóan, nem a felhasználó ér-
dekét tartja szem előtt. Nem azt teszi, amit akartunk tőle, hanem
pontosan azt, amit mondtunk neki. Erre mi feldühödünk, mert nem
azt teszi, amit mondani akartunk neki!
A programozás egyik ágát modellezésnek hívják. Ezt csinálom én.
A modellezés célja az, hogy valamit, amire egy ember képes, elvégez-
tessen a számítógéppel. Hogyan vehetjük rá a gépet, hogy kiszámít-
son valamit, elvégezzen egy matematika-feladatot, vagy a szükséges
időben fel- és lekapcsolja a villanyt? Az emberek fel- meg le tudják
csapni a villanyt meg tudják oldani a matematika-feladatot. Van, aki
jól, van, aki időnként jól, és van, aki egyáltalán nem jól. A modellező
megpróbálja leírni, hogy valaki hogyan végez el valamit, és ugyanezt
géppel megvalósítani. Az nem számít, hogy az emberek valóban úgy
végzik-e el a dolgot, ahogy az a leírásban szerepel. A modellezőnek
nem az igazságot kell leírnia. Csak az számít, hogy működjön az, amit
leírt. Mi, modellezők, szakácskönyv-készítők vagyunk. Nem érdekel
minket, hogy miért csokoládétorta a csokoládétorta, csak azt akarjuk
tudni, hogy mit tegyünk bele, amitől jó lesz. (Persze attól, hogy egy
receptet ismerünk, még sok más elkészítési mód létezhet.) Tehát azt
akarjuk tudni, hogy a hozzávalóktól hogyan juthatunk el a tortához.
Azonkívül azt is, hogy ha valakinek nem kell a torta, hogyan lehet al-
kotóelemeire bontani, és az alkotóelemeket visszakapni.
Az információ kutatójának az a feladata, hogy az információt
eképpen alkotóelemeire bontsa. A legérdekesebb megismerhető do-
log más ember szubjektív világa. Ha valaki képes valamire, és mi mo-
dellezni akarjuk ezl a viselkedést, modellünk alapja szubjektív él-
mény lesz. Mit csinál a fejében, amit eltanulhatok tőle? Sokéves gya-
korlatát és az ebből eredő olajozottságot nem lehetem tüstént ma-
gamévá, de a cselekvés szerkezetéről nagyon gyorsan remek infor-
mációt szerezhetek.
Amikor modellezni kezdtem, logikusnak látszott utánanézni, hogy
a pszichológia mit tudott meg eddig az emberek gondolkodásának
folyamatáról. De amikor belevizsgáltam a pszichológiába, felfedez-
tem, hogy ez a szakterület főképpen annak az ecseteleséből áll, ho-
gyan romlanak el az emberek. Akadt néhány tétova leírás arról, hogy
mit jelent „teljes embernek", „kiforrottnak", „beteljesedettnek" lenni,
de a számtalan leírás többsége az emberek elromlásának különféle
módozatairól szólt.
Az amerikai ideggyógyászok és pszichológusok által használt
Harmadik diagnosztikai és statisztikai kézikönyv több, mint négy-
százötven oldalon keresztül taglalja, hogy hogyan romolhat el az em-
ber, de az egészségről egyetlen szót sem ejt. A skizofrénia igen előke-
lő módja az elromlásnak, a katatónia nagyon csendes. A hisztérikus
bénulás nagyon népszerű volt az első világháború idején, de mostan-
ra kiment a divatból, csak iskolázatlan, elmaradott bevándorlók kö-
rében fordul elő. Manapság örülhet az ember, ha egyáltalán ráakad
ilyesmire. Az elmúlt hét évben csak ötöt láttam, és ebből kettőt ma-
gam idéztein hipnózissal elő. Mostanában nagyon népszerű a „határ-
eset". Ez azt jelenti, hogy az ember nem teljesen gyagya, de nem is
teljesen normális. Mintha bárki is az lenne! Az ötvenes években, az
„Éva három arca" című film utáni időkben minden többszörös szemé-
lyiségnek három egyénisége volt. A tizenhét egyéniségű „Sybil" óta
megszaporodtak a többszörösök, de mindegyiknek több egyénisége
van háromnál.
Ha azt hiszed, hogy túl szigorú vagyok a pszichológusokhoz, csak
várj! Tudod, mi, számítógépesek olyan bolondok vagyunk, hogy bár-
kit pellengérre állítunk. Aki egész álló nap a számítógép előtt gör-
nyed, és a világot egyesekre meg nullákra próbálja lebontani, az any-
nyira eltávolodott a normális emberi élményvilágtól, hogy bárkit ké-
pes kikiáltani őrültnek, holott ő maga még rosszabb.
Már régen eldöntöttem - mivel akkora őrültet, mint én vagyok,
sehol nem találtam hogy az emberek valójában nem romlanak el. És
azóta azt veszem észre, hogy az emberek tökéletesen működnek. Le-
het, hogy nekem, vagy akár saját maguknak nem tetszik az, amit cse-
lekszenek, de képesek módszeresen, újra meg újra elkövetni. Nem
arról van szó, hogy elromlottak, csupán mást csinálnak, mint amit
szeretnének, vagy mint amit mi szeretnénk.
Ha élénk a képzelőerőd - különösképpen, ha ki tudod vetíteni el-
képzelésedet a külvilágba építészmérnökké vagy pszichotikussá vál-
hatsz. Az előbbi jobban fizet, de nem olyan jó mulatság. Annak, amit
az emberek csinálnak, szerkezete van, és ha ezt megtaláljuk, kiötöl-
hetjük, miként változtassuk meg, valamint azt is, hogy milyen más
helyzetben válna be tökéletesen ez a szerkezet. Gondolj csak a halo-
gatásra! Mi volna, ha elhalogatnád a megsértődést, amikor megbán-
tanak?
- Á, igen, most meg kellene sértődni. Majd egy kicsit később! -
gondolnád magadban.
Mi lenne, ha örökre elhalogatnád a torta-, meg fagylaltevést? Egy-
szerűen mindig közbe jönne valami.
De a legtöbben nem így gondolkodnak. A pszichológia nagy részé-
nek alapjául ez a kérdés szolgál: „Mi a baj?" Miután erre nevet talált a
pszichológus, azt akarja tudni, hogy mikor romlott el az illető, és mi-
től. Ekkor azt hiszi, tudja, hogy miért romlott el.
Ha azt tételezzük fel, hogy valaki elromlott, a következő feladat az,
hogy rájöjjünk, meg lehet-e javítani. Az sohasem érdekelte túlságo-
san a pszichológusokat, hogy hogyan romlott el az illető, sem az,
hogy miként marad elromolva.
 A pszichológia túlnyomó részének másik hibája, hogy elromlott
embereket tanulmányoz, és ebből akarja megtudni, hogyan javítsa
meg őket. Ez olyan, mintha az autóbontóban lévő roncsok tanulmá-
nyozásából akarnánk megtanulni, miképp kell kocsit javítani. Ha sok
skizofrént tanulmányozunk, megtudhatjuk, hogyan kell istenigazából
tudathasadásosnak lenni, de arról nem tudunk meg semmit, amire ők
nem képesek.
Egyszer egy elmegyógyintézet kezelőszemélyzetét tanítottam. Azt
javasoltam nekik, hogy csak addig tanulmányozzák az ott lévő embe-
reket, amíg rá nem jönnek, hogy mire nem képesek. Utána tanulmá-
nyozzanak normális embereket, és figyeljék meg, hogy azok hogyan
viszik véghez az említett dolgokat, majd ezt tanítsák meg a skizofré-
neknek.
Az egyik nőnek például az volt a baja, hogy ha elképzelt valamit,
néhány perc múlva már nem tudta megkülönböztetni ezt a képet egy
valóságosan megtörtént emléktől. Mikor felidézett egy képet, egysze-
rűen nem tudta megállapítani róla, hogy a valóságban látta, vagy az
agyában keletkezett. Ettől nagyon összezavarodott, és jobban meg-
ijedt, mint akármilyen rémfilmtől. Azt javasoltam neki, hogy ha el-
képzel valamit, ami nem történt meg, keretezze be feketével a képet.
Így később, amikor visszaemlékszik rá, más lesz, mint a többi. Ki is
próbálta, és jól bevált. Persze azoknál a képeknél, amelyeket még ez
előtt képzelt el, nem. Mindenesetre kezdésnek jó volt. Amint ponto-
san megmondtam, hogy mit csináljon, tökéletesen jól meg tudta ten-
ni. Mégis tizenöt centi vastag kórleírása volt, tele pszichológusok ti-
zenkét évi lélekelemzésével, és az eset boncolgatásával. A „mély, rej-
tett benső értelmet" keresték benne. Túl sok irodalom-, meg költé-
szetelemzést hallgattak az egyetemen. A változás sokkal könnyebb
ennél, ha tudjuk, hogy mit kell tenni.
A legtöbb pszichológus azt hiszi, hogy a bolondokkal nehéz kom-
munikálni. Ez részben így is van, de részben annak a következménye,
amit ők művelnek a bolondokkal. Ha valaki egy kicsit különösen vi-
selkedik, nyakon fogják, telenyomják nyugtatóval, és rács mögé zár-
ják harminc másikkal együtt. Hetvenkét órán át megfigyelik, és meg-
állapítják:
- Ejha, furán viselkedik!
 Más bizonyára teljesen normálisan viselkedne.
Az egyik amerikai tudományos folyóiratban jelent meg a „Normá-
lis emberek bolond helyen" című cikk. Egy szociológus kísérletkép-
pen elküldött néhány egészséges, kiegyensúlyozott, már diplomás
diákot, hogy vetessék fel magukat elmegyógyintézetbe.
Valamennyiüknél komoly bajt találtak. Legtöbbjük nagyon nehezen
tudott aztán kikerülni. Kijutásra irányuló erőfeszítéseiket az elmebaj
jelének vették. Jó kis 22-es csapdája! A betegek észrevették, hogy
ezek a diákok nem bolondok, de a személyzet nem.
Néhány éve különféle változási módszereket vizsgálgattam, és azt
fedeztem fel, hogy a pszichológusokat és az ideggyógyászokat a leg-
több ember szakértőnek tartja a személyes változás terén. Az én vé-
leményem szerint sokuk inkább a pszichózisra, meg a neurózisra volt
jó példa. Láttál már valaha „idet"? Netán egy szép kis „infantilis
libidinális reakció-formációt"? Aki ilyeneket képes kiejteni a száján,
annak semmi joga mást legyagyázni.
Sok pszichológus azt hiszi, hogy a katatóniásokkal nagyon nehéz
bánni, mert nem lehet őket kommunikálásra bírni. Semmit nem csi-
nálnak, mozdulatlanul ülnek ugyanabban a testhelyzetben, amíg csak
valaki meg nem mozdítja őket. A valóság az, hogy rendkívül könnyű
egy katatóniást kommunikálásra bírni. Semmi különöset nem kell
tenni, csak kalapáccsal a kezére vágni. Mikor újabb ütésre készülve
felemeljük a kalapácsot, a katatóniás elhúzza a kezét, és azt mondja:
- Ne ütögessen!
Ez még nem jelenti azt, hogy meggyógyult, de olyan állapotba ke-
rült, ahol kommunikálni lehet vele. Ez kezdetnek megteszi.
Egy időben arra kértem a környékembeli ideggyógyászokat, hogy
nehéz, zűrös pácienseiket küldjék hozzám. Rájöttem, hogy hosszú
távon könnyebb a nagyon fura páciensekkel dolgozni. Szerintem
könnyebb egy lángoló skizofrénnel dolgozni, mint egy „normális"
embert leszoktatni a dohányzásról, ha az illető nem akar. A pszicho-
tikusok kiszámíthatatlannak látszanak. Úgy tűnik, mintha előzmény
nélkül bújna elő, meg vissza a bolondságuk. De minden más emberi
viselkedéshez hasonlóan a pszichózisnak is következetes szerkezete
van. Még a skizofrénnel sem az történik, hogy egy szép napon feléb-
red, és azt veszi észre, hogy mániás-depressziós lett. Ha megtudjuk,
hogyan működik a mániás-depresszió szerkezete, kigyógyíthatjuk,
vagy újra megbolondíthatjuk az illetőt. Ha elég alaposan kitanulmá-
nyozzuk, akár magunk is megtanulhatjuk, hogyan kell csinálni. Nincs
jobb mód arra, hogy teli szállodában szobát kaphassunk, mint egy
pszichotikus roham. Csak utána gyorsan vissza kell tudni változni,
különben párnázott lesz a szoba.
Mindig úgy találtam, hogy a pszichózist leghasznosabban a John
Rosen-féle módon lehet megközelíteni: szálljunk be a pszichotikus
valóságába, aztán rontsuk el neki! Ezt sokféleképpen meg lehet tenni,
és nem mindegyik mód kézenfekvő. Volt például egy páciensem, aki
beszélgetett a konnektorral, és kénytelen volt megtenni, amit az
mondott. Úgy gondoltam, ha megvalósítom a hallucinációit, nem lesz
többé skizofrén. Így hát kis hangszórót szereltem a várószobámban
lévő egyik konnektorba. Mikor a pasas bejött a szobába, a konnektor
azt mondta:
- Helló!
A pasas megfordult, odanézett, és azt mondta:
- Más hangod van.
- Új hang vagyok. Azt hitted, csak egy van?
- Honnan kerültél elő?
- Törődj a saját dolgoddal!
Ez megtette, amit kellett. Mivel engedelmeskednie kellett a hang-
nak, a konnektorral adattam meg a viselkedése megváltoztatásához
szükséges utasításokat.
A legtöbben megragadják a valóságot, és alkalmazkodnak hozzá.
Ha én kezembe kaparintom a valóságot, jó nagyot tekerek rajta! Én
nem hiszem, hogy az emberek el lennének romolva. Éppen csak hogy
azt tanulták meg, amit csinálnak, és ebből sokminden nagyon is bá-
mulatos. És az az igazság, hogy sokkal több ilyesmit látok az elme-
gyógyintézeten kívül, mint belül.
A legtöbb ember élményei nem a valóságon alapulnak, hanem a
közös valóságon. Vannak emberek, akik bekopogtatnak hozzám, val-
lásos vicclapokat osztogatnak, és közlik, hogy két hét múlva vége a
világnak. Angyalokkal társalognak, sót Istennel, de nem tartják őket
bolondnak. De ha társ nélküli embert kapnak azon, hogy angyalokkal
beszélget, hülyének kiáltják ki, elmegyógyintézetbe dugják, és teletö-
mik gyógyszerrel. Úgyhogy, ha új valóságot találsz ki, ügyelj, hogy
legyen a barátaid közül néhány, aki csatlakozik hozzá, különben eset-
leg nagy bajban találod magadat! Ez az egyik oka annak, hogy NLP-t
tanítok. Legalább néhányan értsék még ezt a valóságot, nehogy a fe-
hérköpenyesek elhurcoljanak.
A fizikusoknak is van közös valóságuk. Ezen kívül nincs ám sok
különbség aközött, hogy az ember fizikus, vagy skizofrén. A fizikusok
is láthatatlan dolgokról beszélnek. Láttál már valaha atomot, vagy
pláne, elemi részecskéi? Van egy különbség: a fizikusok általában
kissé bizonytalanabbul viszonyulnak látomásaikhoz. „Modellnek",
meg „elméletnek" hívják őket. Mikor új adatok kétségbe vonják va-
lamelyik hallucinációjukat, egy cseppel több hajlandóságot mutatnak
arra, hogy feladják régi elképzeléseiket.
Bizonyára tanultad azt az atommodellt, amely szerint van egy
protonokból és elektronokból álló atommag, körülötte meg boly-
gócskákként keringenek az elektronok. Ezért a leírásért annak ide-
jén, a húszas években Niels Bohr Nobel-díjat kapott. Ez a modell kö-
rülbelül ötven évig rengeteg felfedezés alapjául szolgált. Közéjük tar-
tozik a műbőr, amiből az itteni előadóteremben lévő székek készül-
tek.
Nem olyan régen azt találták ki a fizikusok, hogy a Bohr- féle
atommodell helytelen. Kíváncsi voltam, hogy visszaveszik-e a Nobel-
díját, de aztán megtudtam, hogy Bohr már meghalt, és a pénzt is el-
költötte. Csakhogy bámulatos módon a „rossz" modellre épített felfe-
dezések ma is megvannak. A műbőr székek nem tűntek el, amikor a
fizikusok más nézetre tértek át. A fizikát általában nagyon „objektív"
tudományként mutatják be, de én azt veszem észre, hogy a fizika
módosul, a világ pedig ugyanolyan marad, tehát csak kell lenni vala-
mi szubjektívnek a fizikában.
Egyik gyermekkori hősöm Einstein volt. Ő a fizikát azzá alakította,
amit a pszichológusok „fantáziakirándulásnak” hívnak. Einstein ezt
„gondolatkísérletnek" nevezte. Elképzelte, milyen volna egy fénysu-
gár csúcsán utazni. És azt mondják róla, hogy tudományos és objek-
tív volt! Ennek a bizonyos gondolatkísérletének egyik eredménye
volt híres relativitáselmélete.
 Az NLP csak abban más, hogy szándékosan hazudunk benne, hogy
megérthessük az emberek szubjektív élményvilágát. A szubjektivitás
tanulmányozása közben nincs értelme, hogy objektívek próbáljunk
lenni, úgyhogy vessük bele magunkat valami szubjektív élménybe!
 VEDD KÉZBE A KORMÁNYKEREKET!

Azt szeretném, ha kipróbálnál néhány egyszerű dolgot. Ezzel be-

lekóstolhatsz abba, hogy hogyan tanulhatod meg irányítani a saját
agyadat. A könyv megértéséhez szükség lesz erre a tapaszta-
lataimra, ezért azt tanácsolom, hogy valóságosan végezd is
el a következő kísérleteket.
Idézz fel egy nagyon kellemes múltbeli élményt, talán valami
olyasmit, amire már régen nem gondoltál! Emlékezetben utazz vissza
abba az időbe, és közben ügyelj, hogy azt lásd, amit akkor láttál, ami-
kor az eredeti esemény történt! Behunyhatod a szemedet is, ha úgy
könnyebb felidézni
Miközben a jóleső látványon pihenteted a szemedet, módosítsd a
kép fényességét, és figyeld meg, hogyan változik meg ettől az érzé-
sed! Először fokozatosan fényesítsd fel, aztán fokozatosan halvá-
nyítsd el, hogy a végén már alig lásd! Aztán fényesítsd fel ismét!
Hogyan változik meg ettől az érzésed? Kivétel mindig akad, de a
legtöbb ember érzése erősödik, ha fényesíti a képet. A fényesség nö-
vekedése általában az érzések erősödésével, csökkenése pedig az ér-
zések gyengülésével jár. Eszedbe jutott-e már valaha, hogy kedved
megváltoztatása érdekében szándékosan változtatgasd, hogy milyen
fényesnek képzelsz el valamit? A legtöbben hagyják, hogy agyuk ösz-
szevissza képzelgessé, amit akar, érzésük pedig tehetetlenül követi a
képek változását.
Most képzelj el egy kellemetlen emléket! Valami olyasmit, ami
időnként eszedbe jut, és rossz érzést okoz. Halványítsd el a képet
még jobban! Ha eléggé lecsavarod a fényességét, nem zavar többé.
Ezzel egy csomó pénzt takaríthatsz meg pszichoterápián.
Ezeket a dolgokat a kitalálóiktól tanultam. Volt egy nő, aki azt
mondta, hogy ő mindig jókedvű, nem engedi, hogy zavarják a kelle-
metlenségek. Megkérdeztem, hogyan éri el ezt.
- Hát, eszembe jutnak kellemetlen dolgok - mondta -, de egyszerű-
en elhalványítom őket.
 A fényesség a képi rendszer egyik úgynevezett szubmodalitása. A
szubmodalitások általános változók, bármilyen képet módosítani le-
het velük, függetlenül attól, hogy mit ábrázol. A hang és az érzés
rendszere is szubmodalitásokra bontható, de most a képi rendszerrel
fogunk játszani.
A fényesség csak egy a sok megváltoztatható dolog közül. Mielőtt
áttérnék a többire, a fényesség szokásos hatása alóli kivételekről sze-
retnék szólni. Ha annyira felfényesítünk egy képet, hogy szinte kife-
héredik és kimosódnak belőle a részletek, akkor érzésünk nemhogy
erősödne, de gyengül. Az összefüggés általában nem érvényes a felső
határ közelében. Aztán vannak emberek, akiknél az összefüggés a
legtöbb esetben fordított; a növekvő fényesség csökkenti érzéseiket.
Egyes kivételek a tartalommal függenek össze. Ha képünk gyertya-
fényt, hajnalhasadást, naplementét ábrázol, bűvös hatása részben a
homály, a sötétség miatt van. Ha fényt adunk egy ilyen képre, gyön-
gülnek érzéseink. Ugyanakkor, ha arra emlékszünk vissza, hogy fél-
tünk a sötétben, félelmünket esetleg az okozta, hogy nem láttuk, mi
van körülöttünk. Ha ezt a képet fényesítjük fel, és észrevesszük, hogy
nincs ott semmi, félelmünk csökkenni fog.
Láthatod, hogy mindig van kivétel, és megvizsgáláskor érthetővé
válik, hogy miért. De bármilyen legyen is az összefüggés, megváltoz-
tathatod vele, hogy hogyan élsz át valamit.
Most játsszunk el egy kicsit egy másik szubmodalitás-változóval!
Képzelj el egy másik kellemes emléket, és változtatgasd a kép mére-
tét! Először nagyítsd egyre nagyobbra aztán kicsinyítsd egyre ki-
sebbre és figyeld meg, hogy változnak ettől érzéseid!
A szokványos összefüggés az, hogy a nagyobb képtől erősödik az
érzelmi hatás, a kisebbtől pedig gyengül. Itt is van kivétel, különösen
a felső határ közelében. Ha egy kép nagyon megnő, hirtelen nevetsé-
gesnek vagy irreálisnak tűnhet. Az érzés erőssége helyett ekkor eset-
leg a minősége módosul. Például, ami eddig élvezetes volt, átváltoz-
hat mulatságossá.
Kellemetlen érzést okozó kép méretét megváltoztatva való-
színűleg szintén azt veszed észre, hogy kicsinyítéskor gyengülnek
érzéseid. Ha a nagyon nagyra felfújástól nevetségessé válik, ezt is fel-
használhatod arra, hogy jobban érezd magad. Próbáld ki! Fedezd fel,
hogy neked mi válik be!
Mindegy, hogy mi az összefüggés. Csak arra kell rájönni, hogy mi-
képp működik a te agyadban, és megtanulhatod irányítani, hogyan
élsz át valamit. Ha elgondolod, ebben az egészben semmi meglepő
nincs. Az emberek beszélnek „sötét jövőről", „fényes kilátásokról".
Azt is mondják: „feketén látok", meg „üres az agyam". Vagy „nem
nagy dolog, de úgy fölfújja". Amikor valaki ilyesmit mond, nem
metaforikusan beszél, hanem általában pontosan, szó szerint írja le
azt, ami az agyában történik.
Ha valaki „felfúj valamit", megmondhatod neki, hogy zsugorítsa
összébb a képet. Ha „sötét jövőbe" néz, megfényesíttetheted vele.
Egyszerűnek hangzik - és az is.
Mindenféle ilyesmi van a fejedben, és neked sohasem jutott
eszedbe, hogy eljátssz vele. Dehát csak nem akarod összekutyulni
azt, ami az agyadban van, nem igaz? Hadd kutyulja más! Pedig min-
den, ami az agyadban történik, hatással van rád, és potenciálisan a te
ellenőrzésed alatt áll. A kérdés mostantól az, hogy ki irányítja az
agyadat.
Most kísérletezz tovább! Módosíts egyéb képi elemeket, hogy rá-
jöhess, hogyan változtathatod meg őket tudatosan kedved befolyáso-
lására! Azt szeretném, hogy személyes gyakorlatra támaszkodva
értsd meg, hogyan élsz meg valamit! Ha tényleg szünetet tartasz az
olvasásban, és módosítgatod az alábbi változókat, szilárd alapod lesz
a könyv megértéséhez. Ha úgy véled, hogy nem érsz rá, tedd le a
könyvet, menj hátra a busz végébe, és vegyél elő valami pletykaújsá-
got, vagy vicclapot!
Ha viszont tényleg meg akarod tanulni irányítani az agyadat, kép-
zelj el valamit, és egyenként módosítsd az alábbi változókat! Ugya-
núgy, mint a fényesség és a méret esetében, először az egyik irányba
változtasd aztán a másikba, és figyeld meg, hogyan változik tőle a
hangulatod! Egyszerre csak egy elemet változtass meg, mert így is-
mered meg legjobban az agyad működését! Ha egyszerre két vagy
több dolgot alakítasz át, nem tudod majd, hogy melyik mennyire hat
rád. Azt tanácsolom, hogy kellemes élménnyel csináld ezt.
 Képi szubmodalitások
1. Szín. Élénk, erős színűtől fekete-fehérig.
2. Távolság. Nagyon közelitől egészen messze lévőig.
3. Mélység. Sík, kétdimenziós fényképtől teljes, háromdimenziós
mélységig.
4. Időtartam. Pillanatnyi felvillanástól hosszabb ideig tartó, ma-
radandó képig.
5. Tisztaság. Kristálytiszta részletességtől kivehetetlen elmosó-
dottságig.
6. Kontraszt. A világos és sötét részek különbsége. Élesen elvá-
lótól fokozatos átmenetig.
7. Kiterjedés. Behatárolt, keretes képtől háromszázhatvan fok-
ban kiterjedő látványig.
8. Mozgás. Állóképből mozgókép, és viszont.
9. Sebesség. Milyen gyorsan pereg a film - csigalassútól vil-
lámsebesig.
10. Tónus. A színek aránya. Például élénkebb vörös, és hal-
ványabb kék, meg zöld.
11. Átláthatóság. Tedd áttetszővé a képet, hogy a felszín
alá láthass!
12. Az oldalak aránya. (Keretes képnél.) Magas, keskeny
képtől széles, laposig.
13. Dőlés. Döntsd a kép felső részét magad felé, aztán el, a
másik irányba!
14. Az előtér és a háttér viszonya. Módosítgasd a fontos
dolgok, azaz az előtér, és a környezet, azaz a háttér közötti kü-
lönbséget, azt, hogy mennyire válik el egymástól a kettő! Azu-
tán próbáld ki, milyen, ha megfordítod őket, és a háttérből vá-
lik érdekes előtér!
(Az 1-es függelékben további változókat találhatsz.)
 Mostanra belekóstolhattál, hogy milyen könnyen megvál-
toztathatod belső világodat szubmodalitások átalakításával. Amikor
igazán jól működő elemre bukkansz, gondold ki, hogy mikor és hol
szeretnéd felhasználni! Emlékezz vissza például egy ijesztő emlékre -
akár filmen látottra is! Fogd a képet, és nagyon hirtelen NAGYÍTSD
ÓRIÁSIRA! Megborzongat, ugye? Ha reggel nem akar kimenni az
álom a szemedből, kávé helyett próbáld meg ezt!
Azért kértem, hogy egyenként próbáld ki ezeket a változókat,
hogy megismerhesd a működésüket. Ha már tudod, hogyan működ-
nek, össze is kapcsolhatod őket. Így még erősebb lesz a hatásuk.
Gondolj például vissza egy élvezetes érzéki élményre! Először is
ügyelj, hogy ne állókép legyen, hanem mozgó! Most fogd a képet, és
húzd közelebb magadhoz! Ahogy közeledik, fényesítsd és színesítsd
meg, miközben eredeti sebessége felére lassítod le! Mivel kiismerted
már valamennyire a saját agyad ösvényeit, folytasd azzal, ami a leg-
jobban fokozza az élmény hatását! Rajta
Megváltozott a hangulatod? Bármikor megteheted ezt Előre kifi-
zetted már. Mikor éppen undok lennél valakivel, akit szeretsz, meg-
állhatsz egy pillanatra, és megcsinálhatod ezt. Ha a te arckifejezésed
is olyan, amilyen az embereké az iménti dolog után lenni szokott, ki
tudja, mi következhet még ezután?
 Engem az lep meg, hogy egyesek pont fordítva csinálják. Képzeld
el, milyen volna az életed, ha minden jó élményedre halvány, távoli,
elmosódott, fekete-fehér fényképként emlékeznél, de minden rossz
élményed közeli, élénkszínű, háromszázhatvan fokban kiterjedő, há-
romdimenziós mozgófilmként jelenne meg! Ettől remekül depresszi-
óssá lehet válni, és azt lehet gondolni, hogy nem érdemes élni.
Mindannyiunknak vannak jó és rossz emlékei, és ezek sokszor csak
abban különböznek, hogy miképpen emlékszünk vissza rájuk.
Egyszer egy bulin megfigyeltem egy nőt. Három órán keresztül
remekül mulatott - beszélgetett, táncolt, illegette magát. Már éppen
menni készült, amikor valaki végigöntötte kávéval a ruháját. Fel itat-
ta a foltot, és azt mondta:
- Na, most már az egész este el van rontva!
Gondold csak el! Egyetlen kellemetlen pillanat elég volt ahhoz,
hogy három órányi vidámságot tönkretegyen! Kíváncsi voltam rá,
hogyan csinálja, úgyhogy megkérdeztem:
- Na és a táncolás?
Azt válaszolta, hogy kávéfoltos ruhában látja magát táncolni! Fog-
ta a kávéfoltot, és szó szerint foltot ejtett vele az emlékein.
Sokan művelnek ilyesmit. Egyszer azt mondta nekem valaki:
- Azt hittem, hogy egész héten boldog voltam. De aztán visszate-
kintettem, átgondoltam, és rájöttem, hogy tévedtem. Egyáltalán nem
is voltam boldog.
Amikor visszanézett, átírta az egész hét történetét, és attól kezdve
azt gondolta, hogy pocsék volt. Ha ilyen könnyen át tudja alakítani a
múltat, vajon miért nem fordítva teszi? Miért nem a kellemetlen em-
lékeit szépíti meg?
Gyakran előfordul, hogy valaki átírja a múltat, ha elválik, vagy rá-
jön, hogy házastársa megcsalta. Hirtelen más arcot öltenek az együtt
töltött szép évek. „Átverés volt az egész." „Csak ámítottam magam."
A fogyókúrázók sokszor ugyanebben a cipőben járnak. „Azt hit-
tem, sikerül a fogyókúrám. Három hónapon keresztül heti két kilót
fogytam. De aztán híztam egy félkilót, úgyhogy tudtam, hogy nem ér
semmit az egész." Sokan már többször is sikeresen fogyni kezdtek,
de fel sem derengett nekik, hogy eredményt értek el. Elég a hízás egy
apró jele, és azt mondják, az egész befuccsolt.
 Volt egy férfi, aki azért keresett fel praxisomban, mert félt, hogy
„rossz nőt vesz feleségül". Megismerkedett egy nővel, úgy gondolta,
szereti, és el akarta venni. Annyira, hogy terápiáért is hajlandó volt
fizetni érte. De „tudta", hogy a saját döntésében nem bízhat meg,
ugyanis egyszer már „rossz nőt" vett el. Mikor ezt meghallottam, azt
gondoltam, mikor hazaért az esküvőről, bizonyára észrevette, hogy
idegen nő van vele. Biztos nem abba a templomba ment, amelyikbe
kellett volna. Ugyan mit jelenthet az, hogy „rossz nőt" vett feleségül?
Mikor megkérdeztem tőle, kiderült, hogy öt évi házasság után el-
vált. A házasság első négy és fél éve nagyon jó volt. De aztán elrom-
lott, tehát az egész öt év teljesen elhibázott dologgá vált. Páciensein
így gondolkodott; „Öt évet pazaroltam el az életemből. Ezt nem aka-
rom mégegyszer elkövetni. Úgyhogy az elkövetkező öt évet arra pa-
zarlom, hogy rájöjjek, ez-e a megfelelő nő."
Emberünk komolyan odavolt emiatt. Nem tartotta nevetségesnek,
sőt. Fontos volt számára. Fel sem merült benne, hogy az egész kérdés
helytelen.
Ez az ember tisztában volt vele, hogy menyasszonyával sok bol-
dogságot okoznak egymásnak. De nem jutott eszébe azon töprengeni,
mit tegyen, hogy közös életük során még boldogabbá tegyék egy-
mást. Ő elhatározta, hogy azt kell megtudnia, ez-e a „megfelelő nő".
Abban, hogy ezt meg tudja-e állapítani, nem kételkedett, de abban
igen, hogy helyesen dönt-e, ha elveszi.
Egyszer megkérdeztem valakit, hogyan „búskomorítja el" magát.
Ezt felelte:
- Hát, például kimegyek az utcára, és látom, hogy a kocsim kere-
ke leeresztett.
- Ez tényleg bosszúság, de a búskomorsághoz egy kicsit kevésnek
tűnik. Mivel teszi istenigazából elszomorítóvá?
- Azt mondom magamban: mindig ez történik. Aztán eszembe vil-
lan az összes eset, amikor bedöglött a kocsim.
Tudom jól, hogy minden olyan alkalomra, amikor nem működött a
kocsija, jutott vagy háromszáz olyan, amikor tökéletesen működött.
De ilyenkor nem ezekre gondol. Ha el tudjuk érni, hogy figyelembe
vegye azt a sok-sok napot, amikor jól ment a kocsija, akkor nem lesz
búskomor.
 Egyszer felkeresett egy nő, és azt mondta, hogy búskomor.
- Honnan tudja? - kérdeztem.
Rám nézett, és azt mondta, hogy az ideggyógyászától.
- Hátha téved! - vetettem fel. - Talán nem is búskomor. Hátha bol-
dogság ez az érzés!
Megint rámtekintett, felhúzta a fél szemöldökét, és azt mondta,
kötve hiszi. De még mindig nem válaszolt a kérdésemre: Miből tudja,
hogy búskomor? Ha jókedvű lenne, miből tudná, hogy jókedvű? Volt
már valaha jókedvű?
Felfedeztem ugyanis, hogy a búskomor emberek többségével
ugyanannyi vidám dolog történik, mint bárki mással, csak amikor
visszatekintenek, nem tűnik olyan vidámnak. Rózsaszínű szemüveg
helyett szürkén keresztül nézik a világot. Volt egy nagyszerű nő fönt
Vancouverben, ő kellemetlen élményeit szó szerint kékben látta, a
kellemeseket pedig rózsaszínben. Jól szét voltak választva. Ha átszí-
nezett egy emléket, akkor a tartalma is gyökeresen megváltozott.
Nem tudom, hogy miért van így, de szubjektiven így csinálja.
Amikor először mondta egy páciensem, hogy „búskomor vagyok",
ezt válaszoltam:
- Helló, Richard vagyok.
Meghökkent, és azt mondta:
- Nem.
- Nem vagyok Richard?
- Várjon csak! Maga össze van zavarodva.
- Nem én! Teljesen világos nekem a dolog.
- Én tizenhat éve depressziós vagyok!
- Nahát! Ilyen hosszú ideig nem aludt?
Ez a szerkezete ugyanis annak, amit mond: „Átírtam a múltat, és
abban a tévhitben élek, hogy tizenhat éve ugyanabban a tudatálla-
potban vagyok." Én jól tudom, hogy nincs tizenhat éve ugyanabban a
tudatállapotban. Ebédelésre is időt kell néha szakítania, bosszanko-
dásra, meg még néhány más dologra. Próbálj meg húsz percig ugya-
nabban a lelkiállapotban maradni! Egyesek sok pénzt költenek el ar-
ra, hogy megtanuljanak meditálni. Sok időt is töltenek el vele, amíg
végre megtanulnak ugyanabban a tudatállapotban maradni egy-két
óráig. Ha a pasas egy óráig egyhuzamban búskomor lenne, észre sem
venné, mert az érzés megszokottá, és ezáltal érzékelhetetlenné válna.
Ha valamit elég sokáig csinálunk, bármi legyen is az, akár fizikai ér-
zékelés is, egy idő múlva észrevehetetlenné válik. Ezt nevezik hozzá-
szokásnak, vagy habituációnak. Így én mindig felteszem magamban a
kérdést: hogy hiheti ez a pasas, hogy egyfolytában búskomor? Elő-
fordul, hogy valakit kigyógyítunk valamiből, aztán kiderül, nem is az
volt a baja. „Tizenhat év depresszió" lehet, hogy csak huszonöt órányi
valóságos búskomorságot jelent.
Ha ilyen formában elfogadjuk ezt a kijelentést: „tizenhat éve dep-
ressziós vagyok", akkor a benne rejlő feltételezést is magunkévá
tesszük, mely szerint tizenhat éve ugyanabban a tudatállapotban
van. És ha elfogadjuk célnak, hogy boldog legyen, akkor egy másik
állandó lelkiállapotba próbáljuk majd juttatni. Lehet, el is hitetjük
vele, hogy állandóan boldog. Megtaníthatjuk, hogy átírja a múltat, és
mindent vidámnak lásson benne. Bármilyen nyomorultul is lesz egy
adott pillanatban, mindig örülni fog, hogy egyébként állandóan vi-
dám. A jelenben nem lesz jobb az élete, csak ha a múltba tekint. Új
téveszmére cseréltük a régit.
Sok embernek jó oka van rá, hogy búskomor legyen. Számosán
vannak, akiknek az élete unalmas, értelmetlen és boldogtalan. Ezen
nem változtat, ha az illető terapeutával beszélget, csak ha a beszélge-
tés más életmódot eredményez. Ha valaki arra költi a pénzét, hogy
ideggyógyásszal találkozzon, ahelyett, hogy bulit rendezne belőle, az
nem elmebetegség, hanem ostobaság! Ha az ember nem csinál sem-
mit, persze, hogy unatkozni fog és búskomor lesz. Ennek szélsőséges
formája a katatónia.
Ha valaki búskomorságra panaszkodik, a szokásos módszeremet
alkalmazom: eltanulom. Így gondolkodom: Ha lépésről-lépésre, mód-
szeresen végigcsinálom magamban azt, amit ő, és olyan jól eltanu-
lom, hogy magam is el tudok jutni így a búskomorságig, akkor általá-
ban meg tudom mondani neki, hogy mit változtasson rajta. Vagy ha
nem, keresek valakit, aki nem búskomor, és felfedezem, hogy ő ho-
gyan éri ezt el.
Egyesek fejében lassú, letargiás benső hang sorolja hosszan hibái-
kat. Ilyen mormolással mély búskomorságba lehet juttatni magunkat.
Olyan, mintha egyik-másik egyetemi tanárom tanyázna az ember fe-
jében. Nem csoda, hogy az ilyen ember búskomor. Néha olyan halk ez
a benső hang, hogy az illető tudatosan észre sem veszi, csak amikor
megkérdezzük, hall-e valamit a fejében. Mivel tudatalatti a hang, még
erősebben hat a gazdájára, mintha tudatos lenne - erősebb a hipnoti-
kus hatása.
Aki terapeuta, és egész nap páciensekkel foglalkozik, ész-
revehette, hogy a nap folyamán lélekben időnként eltávozik. Ezt az
állapotot transznak hívják. Ha a páciens ilyenkor gyötrelmeivel meg
búskomorságával traktálja a terapeutát, a szuggesztió hatni fog rá,
mint mindenkire, aki transzban van. Ha optimista, vidám a páciens,
akkor ez nem is olyan rossz. De ha csupa búskomor páciense van va-
lakinek, pocsék érzésekkel fog hazavánszorogni a nap végén.
Ha terapeuta vagy, és valamelyik páciensed efféle hanggal szomo-
rítja magát, hangosíttasd fel vele, hogy hallja! Így megszűnik a hipno-
tikus hatás. Aztán fokozatosan vidámíttasd meg vele a hangot! Az il-
lető sokkal jobb kedvű lesz, még akkor is, ha a hang továbbra is azt
sorolja, hogy mi mindent rontott el.
Sokan képekkel érik el a búskomorságot. Ennek sok változata van.
Nagy közös képen lehet ábrázolni az összes múltbeli sikertelenséget.
Vagy akár az összes jövőbeli esetleges sikertelenséget. Vagy minden-
re, amit látunk, rávetíthetjük annak a képét, hogy milyen lesz száz év
múlva. Hallottad már azt a mondást, hogy a halál a születés pillana-
tában kezdődik? Nem rossz.
Ahányszor csak valami jó történik, azt mondhatjuk magunkban
„ez nem valódi", vagy „nem lesz maradandó", vagy „nem is gondolja
komolyan". Sokféleképpen el lehet jutni a depresszióig. A kérdés
mindig az, hogy hogyan csinálja egy bizonyos ember. Ha erre részle-
tes választ kapunk, mindent tudni fogunk, hogy megtaníthassuk va-
lami másra. Az illető egyedül azért nem tesz valami értelmesebbet,
mert csak ezt tudja. Minthogy évek óta csinálja, „normális" számára.
Nem kérdőjelezi meg, észre sem veszi.
Kultúránk egyik legvadabb jellemvonása, hogy minden kö-
rülmények között úgy kell tenni, mintha minden a rendes mederben
folyna. Én erre New Yorkot tartom a legszebb példának. A Broadway-
en sétálva senki sem tekintget körbe, és suttogja egyre-másra: „Atya-
úristen!"
 A második legjobb példa Tengerkeresztúr belvárosa. 2 Emberek
bármilyen elmegyógyintézetet megszégyenítő dolgokat művelnek az
utca kellős közepén, eközben pedig öltönyös üzletemberek sétálnak
az utcán és csevegnek egymással, mintha minden a legnagyobb
rendben volna.
Én is „normális" környezetből származom. Csak mifelénk egy ki-
csit más volt a módi. Amikor kilencéves voltam, és nem tudtam ma-
gammal mit kezdeni, a környékbeli srácokkal csellengtem együtt. Az-
tán időnként valaki azt mondta:
- Menjünk már, lopjunk el egy kocsit! Raboljunk ki egy italboltot,
és gyilkoljunk meg valakit!
Egy időben azt gondoltam, úgy lehet előrejutni az életben, ha gaz-
dagok között lakik az ember. Úgy számítottam, ha közöttük forgoló-
dom, rám is ragad a gazdagságból. Így aztán egy Los Altos nevű pén-
zes városba mentem tanulni. A los altosi egyetem étkezőjében akko-
riban ezüst evőeszköz volt, a diákklubban pedig valódi bőrfotelok. A
parkoló a legújabb modelleket bemutató autókiállításhoz hasonlított.
Persze, mikor én odamentem, nekem is úgy kellett tennem, mintha
ez mind természetes lelt volna. „Sziasztok. Szép az időnk."
Aztán állást kaptam. Kommunikálásra képes gépen, úgynevezett
számítógépen dolgoztam, és információelméletet kezdtem hallgatni.
Tanszék még nem volt, mert valaki néhány évig visszatartotta az erre
szánt pénzt. Szak nélküli egyetemista voltam, és ez egzisztenciális
krízist okozott. Mihez kezdjek? Pszichológiát tanulok! Ezidőtájt ré-
szem volt egy Gestalt- terápiáról szóló könyv szerkesztésében, így
elküldték megnézni egy Cestalt-csoportot, hogy lássam, mi folyik ott.
Első alkalommal vettem részt csoportos pszichoterápián. Ahol fel-
nőttem, mindenki bolond volt. Ahol dolgoztam, szintúgy. De a tera-
peutához járóktól elvártam, hogy istenigazából bolondok legyenek.
Első pillantásom egy széken ülő emberre esett, aki egy másik
székkel beszélt. Aha! - gondoltam. Igazam volt. Tényleg bolondok!

2 A kaliforniai Santa Cruzt hívják így az ottani magyarok. A városban sok alternatív, szokat-

lan öltözködésű, viselkedésű ember él. (a ford.)

 Aztán megláttam egy másik háborodottat, aki az elsőt utasította,
hogy mit mondjon a széknek! Ekkor aggódni kezdtem, mert a terem-
ben! mindenki úgy bámulta azt az üres széket, mintha válaszolna!
- Mit mond? - érdeklődött a terapeuta.
Én is odanéztem a székre. Később megnyugtattak, hogy a terem-
ben csupa pszichoterapeuta ült, úgyhogy minden rendben volt.
Aztán azt kérdezte a terapeuta:
- Tudja, hogy mit csinál a keze?
Elkacagtam magam, mert a pasas nemmel felelt.
- Most tudja?
- Tudom.
- Mit csinál? Tegye nyilvánvalóbbá a mozdulatot!
Fura, mi? Aztán azt mondja a terapeuta:
- Öntse szavakba!
- Ölni, ölni akarok!
Később kiderült, hogy a pasas idegsebész volt!
- Most nézzen a székre! - folytatta a terapeuta - és mondja meg, kit
lát!
Odanéztem, és még mindig nem volt ott senki! De a pofa is odapil-
lantott, és azt vicsorogta:
- A bátyám!
- Mondja meg neki, hogy dühös!
- Dühös vagyok!
- Hangosabban!
- DÜHÖS VAGYOK!!!
- Miért dühös?
Erre elkezdi sorolni a széknek, hogy mi mindenért dühös, majd
nekiesik. Miszlikbe aprítja a széket, aztán bocsánatot kér tőle, és bé-
két köt vele. Utána jobban érzi magát. Aztán az egész csoport megdi-
cséri és megölelgeti.
Mivel forogtam már tudományos kutatók és gyilkosok tár-
saságában, majdnem mindenhol úgy tudtam tenni, mintha minden a
legtökéletesebb rendben lett volna. De itt nem nagyon ment. Az ese-
mény után megkérdeztem a többieket:
- Tényleg ott volt a bátyja?
Egyesek azt mondták:
 - Hát persze.
- Maga látta? Hol volt?
- Lelki szememmel láttam.
Hát, jóformán mindent meg lehet tenni az emberekkel. Gondold
csak el! Az ember azt mondja: „Ez csoportos pszichoterápia." Széke-
ket rak körbe, és az egyiket kinevezi „forrónak". Aztán megkérdezi,
hogy ki akar „dolgozni". Erre mindenkibe idegesség költözik. Várnak
egy kicsit, végül valaki nem bírja tovább. (Egyeseket motivál a felgyü-
lemlett feszültség.)
- Én!
Erre az ember azt mondja:
- Az a szék nem felel meg erre. Üljön erre a különleges székre!
Aztán egy üres széket kell vele szembeállítani. Az egyik gyakori
kezdés a következő:
- Most mondja el, hogy mit vesz észre!
- Dobog a szívem.
- Hunyja be a szemét! Most mit vesz észre?
- Néznek az emberek.
Gondolkodj el ezen egy picit! Nyitott szemmel azt tudja, hogy mi
történik belül, behunyt szemmel pedig azt, hogy mi folyik kívül! Ha
nem ismernéd a Gestalt-terápiát, elmondhatom, ez nagyon gyakori
jelenség.
Volt amikor, és ahol az emberek azt hitték, hogy értelmes üres
székekkel társalogni. Az is volt. El lehet vele érni bizonyos hasznos
dolgokat. Ugyanakkor bizonyos szempontból rendkívül veszélyes is
ugyanez. Ezt a szempontot nem értették, sokan még ma sem fogják
fel. Arról van szó, hogy az ember azt tanulja meg, hogy milyen sor-
rendben kell csinálni dolgokat. Azt, hogy pontosan mit, és hol kell
tenni, nem feltétlenül sajátítja el. A Gestalt-terápia
viselkeséssorozata a következő: Amikor az ember szomorú, vagy si-
kertelen, elképzel egy rokont vagy régi barátot, feldühödik, tör-zúz,
aztán megkönnyebbül. Ráadásul még mások is kedvesek hozzá
ilyenkor.
Vegyük ezt a sorozatot, és tartalmától megfosztva ültessük át a va-
lóságos világba. Mit tanul meg a páciens? Mikor rossz kedve van,
képzelődik, megmérgesedik, verekszik, és ettől jóleső érzés tölti el. Jó
kis minta az emberi kapcsolatukra, nem? Ilyen kapcsolatot akarsz a
feleségeddel meg a gyerekeiddel? Dehát miért is a szeretteinken tölt-
sük ki? Mikor nagyon feldühödünk valamin, egyszerűen kimegyünk
az utcára, és keresünk egy idegent. Odamegyünk hozzá, elképzeljük
egy régen meghalt rokonunkat, agyba-főbe verjük az illetőt, és jó
kedvre derülünk. Egyesek ezt a Gestalt-terápia áldásos közre-
működése nélkül is megteszik, de ezt a fajta viselkedést általában
nem tartjuk gyógyítónak. Amikor valakinek terápiában van része,
vagy bármi mást él ismétlődően át, nagyon sebesen megtanulja, hogy
mi folyik, mégpedig általában nem az események tartalmát, hanem a
mintáját és a sorrendjét. Mivel a legtöbb terapeuta a tartalomra
összpontosít, észre sem veszi, hogy milyen viselkedéssorozatot tanít
közben.
Van, aki nyíltan a szemünkbe néz, és közli, hogy azért olyan, ami-
lyen, mert régen, a gyermekkorában történt vele valami. Ha ez igaz,
az ilyen ember nagyon kilátástalan helyzetben van, hiszen ezen nyil-
ván nem lehet változtatni - nem változhatunk vissza gyerekké. Csak-
hogy ugyanezek az emberek hisznek abban is, hogy úgy tehetünk,
mintha újra átélnénk a gyermekkorunkat, és ígv megváltoztathatjuk
a benne történteket. Ha nem tetszik, ami történt, akkor „befejezet-
len" az esemény, és így visszatérhetünk hozzá, és befejezhetjük ked-
vünkre. Ezzel az ötlettel nagyszerűen és nagyon hasznosan formálják
át a helyzetet.
Szerintem ebben az értelemben semmi sincs befejezve. Csak ak-
kor lehet bármilyen szellemi folyamatot - emléket, megértést, hie-
delmet stb. - fenntartani egyik napról a másikra, ha folyamatosan
csináljuk. Tehát még mindig történik. Ha megértjük, hogy milyen fo-
lyamattal tartjuk továbbra is fenn, bármikor megváltoztathatjuk, ha
nincs kedvünkre.
Az az igazság, hogy tulajdonképpen igen egyszerűen át lehet alakí-
tani azt, ami a múltban történt. Következőként meg szeretnélek taní-
tani arra, amit én a „leggyorsabb terápiának" nevezek. Egyik előnye,
hogy egyben titkos terápia is, úgyhogy akkor is kipróbálhatod most,
ha nem vagy egyedül.
 Gondolj egy kellemetlen, szégyenteljes eseményre vagy csa-
lódásra! Idézd fel a képsort, és figyeld meg, hogy még mindig rossz
érzést okoz-e! Ha nem, válassz valami mást!
Most indítsd el újra a filmet, és amint elkezdődik, fesd alá jó han-
gos cirkuszi zenével! Végig menjen a zene, amíg csak be nem fejező-
dik a film!
Most nézd végig újra a képsort! Jobb a hangulatod, mint az előbb?
A legtöbb ember megkönnyebbül, azt tapasztalja, hogy a tragédia
komédiává változik. Bosszantó, mérgesítő emlékhez cirkuszi zene
való. Ha egyszer megzenésíted, legközelebb, amikor eszedbe jut, a
cirkuszi zene automatikusan kísérni fogja, és más érzésed lesz tőle.
Néhány esetben a cirkuszi zene nem illik ehhez a bizonyos emlékhez.
Ha nem vettél észre változást, vagy a változás nem volt kielégítő,
fundáld ki, hogy milyen másfajta zene, vagy egyéb hang hathatna er-
re az emlékre, és próbáld meg azzal! Megpróbálkozhatsz limonádé-
filmsorozatok drámai hegedűszólójával, operával, a hupikék törpikék
zenéjével, vagy amivel akarsz, aztán meglátod, mi történik. Ha kísér-
letezni kezdesz, sok módot találsz benső világod megváltoztatásához.
Válassz egy másik rossz emléket! Fuss rajta végig a szokásos mó-
don, hogy lásd, gyötör-e még!
Most pergesd ugyanezt a képsort visszafelé, a végétől az elejéig,
mintha visszatekercselnéd a filmet! Nagyon gyorsan, egy-két percig
tartson csupán!
Most játszd le ismét előre!
 Ugyanolyan érzést vált ki az emlék, miután visszapergetted? De-
hogy! Ez egy kissé hasonlít ahhoz, amikor egy mondat szavait mond-

juk visszafelé; megváltozik a mondat értelme. Tedd meg ezt minden

rossz emlékeddel, és újabb összegei takarítasz meg terápián. Hidd el,
amikor ez a tudás elterjed, csődbe juttatjuk a hagyományos terapeu-
tákat. Oda jutnak, ahova a varázsige-vetők meg a porrá zúzott dene-
vérszárnyat árulók.
Most pedig, kedves olvasó, osonj be Te is az előadóterembe, és
foglald el helyedet a közönség soraiban! Kezdődik az élő előadás!
 NÉZETEK

Gyakorta halljuk: „Nem az én szemszögemből nézed a dolgot!"

Nos, ez a kijelentés néha szó szerint igaz. Gondoljatok csak vissza egy
múltbéli eseményre, amelyben vitatkoztatok valakivel, és bizonyosak
voltatok benne, hogy nektek volt igazatok! Először idézzétek fel úgy,
ahogy emlékeztek rá! Aztán pedig pergessétek le ugyanennek az
eseménynek a filmkockáit, ám ezúttal vitapartneretek válla fölül
szemlélve, úgy, hogy saját magatokat is lássátok a vita hevében! Néz-
zétek végig a történetet ebből a szemszögből!
Másként vélekedtek arról, hogy mi történt, mint eddig? Nem min-
denkinek változtatja meg a véleményét az új nézőpont, különösen, ha
már eddig is megszemlélte innen az eseményt. De van, akinél ég és
föld a különbség. Még mindig bizonyosak vagytok benne, hogy igaza-
tok volt?
Egy férfi a közönség soraiból:
- Amint megláttam az arcomat és megütötte a fülemet, hogy mi-
lyen hangon beszélek, rögtön azt gondoltam: ugyan ki figyelne oda
arra, amit ez az undok fráter dumál!
Egy nő a közönség soraiból:
- Amikor hallgatóként figyeltem arra, amit mondok, sok hibát fe-
deztem fel az érvelésemben. Észrevettem, hogy sokszor elragadott az
indulat, és értelmetlenségeket hadarásztam összevissza. Meg is kere-
sem, akivel vitatkoztam, és bocsánatot kérek tőle.
Egy másik férfi:
- Most figyeltem oda először arra, amit a másik mondott, és ko-
rántsem volt hülyeség, amit beszélt.
Egy harmadik férfi:
- Ahogy hallgattam magamat, állandóan az járt a fejemben, hogy
hogyan tudnám valahogy másképp elmagyarázni, amit akarok, úgy,
hogy meg is értsenek.
 - Hányan vannak közületek változatlanul meggyőződve az igazuk-
ról? Hmmm hatvanból három. Ekkora hát az esélye annak, hogy iga-
zunk van, amikor meg vagyunk róla győződve. Öt százalék.
Évszázadok óta folyik a szó különböző „nézetekről", meg „szem-
pontokról". De mostanáig azt hitték, hogy ennek pusztán metaforikus
jelentése van. Nem tudták, hogy szó szerint a nézőpontunkat kell
megváltoztatni ahhoz, hogy módosuljon a nézetünk. És az iménti né-
zőpontváltás csak egy a számtalan lehetőség közül. Egy eseményt szó
szerint a tér bármely pontjából lehet szemlélni. Az előbbi jelenetet
például oldalról is nézhetjük. Ebből a semleges megfigyelőpontból
mind a két résztvevőt egyformán jól szemügyre vehetjük. Vagy „fe-
lülemelkedhetünk az egészen", és valahonnan a mennyezetről ku-
kucskálhatunk lefelé. Vagy a padlóról, „békaperspektívából". Sőt,
akár egy apró gyerek vagy aggastyán szemszögéből is nézhetjük a
dolgokat. Ez utóbbi már metaforikusabb, kevésbé szó szerinti, de ha
hasznosan változtatja meg felfogásunkat, nem emelhetünk szót elle-
ne.
- Mi jelentősége lesz száz év múlva? - mondják egyesek a rossz
hírre. Van, aki nem reagál erre, azt hiszi, egyszerűen nem értették
meg. De van, akinek egy ilyen mondat megváltoztatja a hozzáállását,
könnyíti a gondját. Persze én megkérdeztem néhányat, mi történik a
fejükben, amikor ezt a mondatot kimondják. Az egyik pasas az űrből
nézett le a Naprendszerre, a pályájukon keringő bolygókra. Ebből a
távolságból alig tudta kivenni magát a Földön, hát még pirinyó gon-
docskáját! Mások egy kissé másképp szemlélik, de mind megegyez-
nek abban, hogy a probléma a kép parányi részét foglalja csak el,
messziről tekintenek le rá, és az idő fel van gyorsítva - száz év pereg
le néhány pillanat alatt.
Az emberek szerte a világon ilyen nagyszerű és jól használható
dolgokat művelnek az agyukkal. Mi több, még fennhangon közlik is,
hogy mit csinálnak. Csak egy kis kérdezősködésbe telik, hogy min-
denféle érdekességet fedezzünk fel és sajátítsunk el.
Van egy másik nagyon érdekes kifejezés is, amely mindig erősen
foglalkoztatott. Amikor küszködünk valamivel, barátaink gyakran így
vigasztalnak: ha majd később visszanézel, nevetni fogsz az egészen.
Ezek szerint az idő múlásával valamit művelünk a fejünkben, ami a
kellemetlent mulatságossá változtatja. Hányan tudtok visszagondolni
valamire, amin ma már csak nevettek? És olyasmire, amin még nem
tudtok nevetni? Hasonlítsátok csak össze ezt a két emlékképet! Mi-
ben különböznek? Az egyikben kívülről nézitek magatokat, a má-
sikban nem? Az egyik állókép, a másik mozgó? Van valami különbség
a színük, méretük, fényességük, vagy térbeli elhelyezkedésük között?
Figyeljétek meg, mi a különbség közöttük, és próbáljátok meg a kel-
lemetlen képet a már eleve humoroshoz hasonlóra alakítani! Ha a
humoros távolabb van, képzeljétek a másikat is ugyanolyan messze!
Ha a humorosban látjátok saját magatokat, lássátok a másikban is! És
így tovább. Én azt vallom, érezzük magunkat jól már most. Mire vár-
junk? Miért ne nézzünk vissza és nevessünk, amikor az egész tör-
ténik? Hát nem bőségesen elég egyszer átélni a rosszat? Az agyunk
szerint ugyan nem! Ókelme azt mondja:
- Elszúrtad? Na, akkor most három-négy évig kínozlak vele. Majd
talán utána megengedem, hogy nevess rajta.
Egy férfi:
- A humoros képen látom saját magamat, az egész esemény megfi-
gyelője vagyok. De a másikba bele vagyok ragadva, olyan, mintha új-
ra történne.
Ez gyakori. Sokan vannak közöttetek, akinél így van? Ha kívülről
tudjuk figyelni magunkat, más „perspektívából" láthatjuk az ese-
ményt; úgy, mintha valaki mással történne. A világ egyik legvicce-
sebb dolga új szemszögből tekinteni önmagunkra. És csupán egyva-
lami akadályozhat meg abban, hogy bármikor humoros perspektívá-
ból nézzük magunkat - ha nem tudjuk, hogy ez lehetséges. Ha már jól
begyakoroltuk, élőben, az eredeti esemény zajlása közben is megte-
hetjük.
Egy nő:
- Én máshogy csinálom, de az is jól beválik. A látvány egy kis ré-
szére összpontosítok, és mikroszkópként felnagyítom, hogy az egész
látóteret betöltse. Az imént például semmi mást nem láttam, csak egy
hatalmas, vonagló, rángatózó, tátogó szájat. Olyan bizarr volt az
egész, hogy elkacagtam magam.
- Hát ez valóban szokatlan nézőpont. És egyben könnyen ki is le-
het próbálni mindjárt az eredeti helyzetben.
 A nő:
- Csináltam is már. Sokszor, amikor valami borzalmas helyzetbe
kerülök és nem találok belőle kiutat, egy részletre összpontosítok, és
nevetek a furcsaságán.
Most pedig gondoljatok egy kellemes és egy kellemetlen emlékre!
Először idézzétek fel mindkettőt úgy, ahogy magától eszetekbe jut!
Azután figyeljétek meg, hogy asszociáltak, vagy disszociáltak vagy-
tok-e a két emlékben!
Az asszociált azt jelenti, hogy saját nézőpontunkból éljük át újra
az eseményt. Ugyanazt látjuk, amit az esemény megtörténtekor. A
kezünket például láthatjuk magunk előtt, de az arcunkat nem, legfel-
jebb, ha tükör volt előttünk.
A disszociált azt jelenti, hogy az emlékképet nem a saját szemszö-
günkből, hanem valahonnan máshonnan látjuk. Például úgy, mintha
repülőről néznénk le, vagy mintha másvalaki lennénk, és filmet néz-
nénk önmagunkról, stb.
Tehát vizsgáljátok meg a két eseményt és figyeljétek meg, hogy
asszociáltan, vagy disszociáltan emlékeztek-e rájuk! Akár így, akár
úgy idéződött fel magától ez a két emlék, most gondoljatok rájuk a
másik módon, hogy megfigyelhessétek a különbséget! Ha benn volta-
tok testetekben, lépjetek ki belőle, és szemléljétek kívülről az ese-
ményt! Ha kívülről néztétek, lépjetek bele, vagy a képet kerekítsétek
magatok köré, hogy a saját szemetekkel láthassátok, mi történik! Fi-
gyeljétek meg, hogy a nézőpontváltás hogyan módosítja érzéseiteket!
Van-e különbség? De még mennyire! Van-e valaki köztetek, aki nem
vesz észre változást?
Egy férfi:
- Én nem nagyon veszek észre különbséget.
- Jó. Akkor próbáld ki a következőt: érezd, hogy a Vidám Park
padján ülsz, és képzeld el magadat a hullámvasút legelső ülésén!
Nézd, hogy fújja a hajadat a szél, amint a kocsi legördül az első hosz-
szú lejtőn!
Hasonlítsd ezt össze azzal, amit akkor éreznél, ha valóban ott ül-
nél fenn a magasban az első ülésen, és a kocsi szélét markolva néznél
le a tátongó mélységbe!
 Ugyanaz az érzés? Ha a magasból letekintve nem érzed, hogy job-
ban pezseg a véred, mérd meg a pulzusodat! Nem csak élénkít, de
olcsóbb is a kávénál.
Egy nő:
- Az egyik emlékemben úgy tűnik, mintha benne is lennék, meg
nem is.
- Ez kétféleképpen is lehetséges. Az egyik az, hogy gyorsan ide-
oda motollálsz a két nézőpont között. Ha így van, figyeld meg a kü-
lönbséget, amikor éppen váltasz! Lehet, hogy ehhez egy kicsit le kell
lassítanod a folyamatot. A másik lehetőség az, hogy az eredeti ese-
ményben is kívülről szemlélted magadat. Az önkritizáláshoz például
általában külső nézőpont járul. Olyan, mintha önmagunkon kívül áll-
nánk, s innen figyelnénk meg és bírálnánk magunkat. Ha ez történt,
akkor visszaemlékezéskor, amikor „saját szemszögünkből" tekintünk
az eseményre, szintén disszociáltak leszünk. Illik valamelyik leírás a
te esetedre?
A nő:
- Mind a kettő illik rá. Ugyanis, amikor az eset történt, valóban bí-
ráltam magamat. Hol kívülről szapultam magam, hol pedig azt érez-
tem, hogy vádolnak.
Van még egy lehetőség is, bár ez elég ritkán fordul elő. Van, aki az
eredeti, asszociált élmény közben disszociáltan is elképzeli magát. Az
egyik, akit ismertem, egész testét ábrázoló tükröt cipelt magával
mindenhová a képzeletében. Ha bement egy szobába, egyidejűleg
látta is magát, amint bemegy. Egy másiknak kis tévéképernyője volt.
Ezt egy közeli polcra tette, vagy a falra akasztotta, hogy mindig lát-
hassa magát mások szemével is.
Amikor asszociáltan emlékezünk valamire, újra átéljük akkori ér-
zéseinket. Ha disszociáltan emlékezünk ugyanarra, eredeti reakción-
kat csak a képen látjuk, testünkben nem érezzük. Az viszont lehet,
hogy amikor látjuk magunkat cselekvés közben, valami más érzés
támad bennünk az eseménnyel kapcsolatban. Ezt az érzelmi eltávo-
lodást váltja ki Virginia Satir, amikor megkérdezi:
- Mi a véleménye a dühösségéről?
Próbáljátok csak ki! Emlékezzetek vissza egy alkalomra, amikor
dühösek voltatok, és tegyétek fel magatoknak ezt a kérdést: „Milyen
érzést kelt bennem az, hogy dühös vagyok?" Hogy megfelelhessetek a
kérdésre, ki kell lépnetek a képből. Ezzel a résztvevő érzéseit fel kell
váltanotok a megfigyelőére. Ez nagyon hatékony módszer érzelmek
megváltoztatására.
Kellemes emlékeinkre legjobb asszociáltan visszaemlékezni, hogy
újra elmerülhessünk jó érzéseikben. A kellemetleneket jobb kívülről
nézni, hiszen a képi információ elég ahhoz, hogy a jövőben megold-
hassuk, vagy elkerülhessük a hasonló helyzetet. Így megszabadulunk
a rossz érzéstől. Minek gyötrődni? Nem volt elég egyszer?
Sokan megfordítják a dolgot. Kellemetlen emlékeikbe fejest ugra-
nak, és újra átélik életük összes nyomorúságát. Élvezetes emlékeik
ugyanakkor távoli, halvány, disszociált képként jelennek meg szá-
mukra.
No és persze van még két másik eshetőség is. Egyesek mindig kí-
vül állnak az események sodrásán. Ilyen a tipikus „objektív", „tárgyi-
lagos", „halvérű" mérnök vagy tudós. Az ilyet megtaníthatjuk, hogy
amikor akar, asszociálod hasson, és visszanyerhesse érzéseit. Bizo-
nyára el tudjátok képzel ni, mikor jön jól ez a képesség. Hogy csak
egyet említsek, szeretkezni sokkal, de sokkal élvezetesebb, ha az em-
ber bent van a testében és érez, mint ha kívülről lesi magát.
Mások mindig asszociálódnak. Legyen egy emlék jó vagy rossz,
tüstént beleugranak, és átérzik újból. Az ilyen embert gyakran „he-
vesnek", „érzelmesnek", „érzékenynek" nevezik. Ha az ilyen egyén
megtanulja, hogy a megfelelő helyzetben kilépjen érzéseiből, gondja-
inak jelentős része eltűnik. Például fájdalom csökkentésére, „érzéste-
lenítésre" nagyon jó kilépni a testünkből. Ha kívülről nézzük magun-
kat, látjuk, hogy fáj, de nem érezzük.
Nagy jót tehettek magatokkal, ha vesztek jópár kellemetlen emlé-
ket, és disszociáltan lepergetitek őket elejüktől a végükig. Kísérletez-
zétek ki, milyen távolra kell eltolni Őket ahhoz, hogy kényelmesen
nézhessétek, de még jól láthassátok őket, és levonhassátok belőlük a
tanulságot! Utána vegyetek egy sor kellemes emléket! Éljétek át min-
degyiket a lehető legteljesebben, és élvezzétek őket! Ezzel azt tanítjá-
tok az agyatoknak, hogy kellemes emlékre asszociáltan, kellemetlen-
re pedig disszociáltan emlékezzen. Hamarosan rájön, hogy miről van
szó, és magától folytatja ugyanezt a többi emlékképetekkel.
 Egy ember benső élményvilágát és viselkedését gyökeresen és
messzehatóan átalakíthatjuk, ha megtanítjuk, hogyan, és mikor asz-
szociálódjon, és disszociálódjon. A disszociáció különösen a nagyon
rossz érzelmekkel járó emlékekre jó.
Iszonyodik itt valaki valamitől? (Tériszony, víziszony, ilyesmire
gondolok.) Nagyon szeretem ezeket az „iszonyokat" - fóbiának is ne-
vezik őket - de olyan iszonyú egyszerű megszabadulni tőlük, hogy
kezdünk kifogyni belőlük. No nézd csak! Úgy látszik, ti csak attól
iszonyodtok, hogy feltegyétek a kezeteket.
Joan:
- Én iszonyodom valamitől.
- Igazi, lángoló ez az iszony?
- Hát eléggé. (Reszketni kezd, és légzése felgyorsul.)
- Igen, látom.
- Megmondjam, hogy mitől iszonyodom?
- Ne. Én ugyanis matematikus vagyok. A folyamattal dolgozom,
nem a tartalommal. Mivel úgysem tapasztalhatom meg, hogy mit élsz
ál belül, felesleges beszélni róla. Nem kell beszámolnunk érzéseink-
ről, hogy megváltoztathassuk őket. Sőt, ha túl élethűen ecseteljük
őket, előfordul, hogy terapeutánkat is magunkkal rántjuk. Elég, ha te
tudod, hogy mitől iszonyodsz. Látod, hallod, vagy érzed ezt a vala-
mit?
- Látom.
- Jó. Mondok néhány dolgot. Gyorsan csináld meg ezeket a fejed-
ben, hogy soha többé ne kínozhasson az iszonyodás! Egyenként
adom az utasításokat, te pedig Összpontosíts belülre, és hajtsd végre
őket! Biccents, amikor elkészültél egy lépéssel!
Először képzeld el, hogy egy mozi nézőterén ülsz! A mozivásznon
fekete-fehér, álló filmkockán látod magad, néhány pillanattal az
iszonyt kiváltó dolog megpillantása előtt. Utána szállj ki a testedből,
fel a mozi vetítőtermébe! Innen visszanézhetsz a nézőtéren ülő ön-
magadra. Tehát a vetítőteremben vagy és látod önmagadat a nézőté-
ren, valamint a vetítővásznon lévő pillanatfelvételen is. Most indítsd
el a vásznon lévő fekete-fehér filmet, és nézd végig, egészen addig,
amíg túl nem jutsz a rossz élményen! Mikor a végére érsz, állítsd meg
a filmet, ugorj bele a testedbe, és pergesd visszafelé a filmet! Tehát az
emberek visszafelé mozognak, és minden fordítva történik, mint
amikor a videókazettát pörgetjük vissza. Csakhogy most belülről éled
át az eseményt. Játszd le visszafelé színesben, és az egész csak né-
hány másodpercig tartson!
Most gondolj arra, amitől eddig iszonyodtál! Képzeld el, milyen
volna, ha ott állnál előtte!
Joan:
- Hát most éppen nem tűnik olyan szörnyűnek De félek, hogy ha a
valóságban szembekerülnék vele, nem működne ez a dolog.
- Ki tudnád próbálni? Van itt a környéken ilyesmi?
- Hogyne, liftről van szó.
- Nagyszerű. Tartsunk egy kis szünetet! Menj, próbáld ki, és utána
számolj be nekünk róla, hogy mi történt! Aki hitetlenkedik, tartson
vele, figyelje meg, kérdezzen tőle, amit akar!

- Na, milyen volt, Joan?

- Jó. Bevallom, eddig nem is láttam még liftet belülről. Ma reggel
sem tudtam beszállni, annyira féltem. De most nyugodtan fel-le utaz-
gattam benne.
- Hát ez eléggé általános. Bár egyszer már majdnem idegeskedni
kezdtem. Atlantában tanítottam, a Peachtree Plaza nevű felhőkarco-
lóban. Ez a ház hetven emeletes, és külső liftje van. Muszáj volt hát
kerítenem valakit, aki iszonyodik a lifttől. Találtam is. Miután meg-
gyógyítottam, kiküldtem a teremből, hogy próbálja ki, mi változott.
Fél óra elteltével töprengeni kezdtem: hátha fölment szegény, és
most nem tud lejönni. Aztán negyedóra múltán belibegett az ajtón.
- Hol járt? - kérdeztem.
- Ó, föl-le liftezgettem - válaszolta. - Olyan klassz volt!
Volt egy páciensem, egy könyvvizsgáló. Tizenhat éve próbált meg-
szabadulni szörnyű félelmétől, amely akkor jött rá, amikor a nyilvá-
nosság előtt akart volna beszélni. Azzal kezdte, hogy eddigi próbál-
kozása hetvenezer dollárjába került. Megtudakoltam, honnan tudja
ilyen pontosan, mire elővett egy diplomatatáskát, telis-teli számlával.
- Ez mind terápia - sóhajtotta.
- No és az Ön ideje? - kérdeztem.
Nagyra nyílt a szeme.
- Azt bele sem számítottam!
Kiderült, hogy páciensem körülbelül ugyanannyit kapott egy órá-
ra, mint egy pszichiáter. Tehát mintegy száznegyvenezer dollárt ölt
bele eredménytelenül abba, amit én tíz perc alatt elintéztem.
A rettegés meglehetősen erős érzelem. Ha az ember képes egyik
pillanatban rettegni a lifttől, néhány perccel később pedig ügyet sem
vetni rá, valószínűnek tűnik, hogy bármilyen viselkedést meg lehet
változtatni. Érdekes egyébként a félelem. Az ember menekül előle.
Ha felszólítunk valakit, hogy képzeljen maga elé valamit, amitől iszo-
nyodik, nem képes rá. Ám ha így mondjuk: képzeld el magad, ahogy
nézed azt a dolgot - már meg tudja tenni. Pedig ugyanúgy el kell kép-
zelnie az iszony tárgyát mind a két esetben. A különbség csak az, ami
a hullámvasútnál: az első kocsiból nézünk le, vagy a padról látjuk
magunkat a kocsiban. De ez a különbség elég érzelmeink megváltoz-
tatásához. Ugyanezzel az eljárással lehet gyógyítani más traumatikus
emlékeket is; megerőszakolást, gyerekkori gyötrelmes élményeket,
háborúban átélt szörnyűségeket.
Évekkel ezelőtt egy órába telt egy fóbiát elmulasztanom. Aztán
többet tudtunk meg a szerkezetéről, és kihirdettük a tízperces
gyógymódot. Ez mostanra néhány percre csökkent. Nagyon sokan
nehezen hiszik el, hogy iszonyodást ilyen gyorsan el lehet mulaszta-
ni. Ez elég vicces, ugyanis lassan nem tudom. Két perc alatt el tudom
mulasztani valakinek az iszonyodását, de egy hónap alatt nem, mert
az emberi agy nem úgy működik. Az agy akkor tanul, ha a megtanu-
landó minta részei gyorsan követik egymást. Képzeljétek el, hogy öt
éven keresztül mindennap egy kockát láttok egy filmből! Megérte-
nétek, hogy miről szól? Dehogy! Csak akkor válik világossá a film je-
lentése, ha a képek gyors egymásutánban peregnek le. Lassan meg-
változni olyan volna, mint napi egy szóval beszélgetni.
Egy férfi:
- És mi van a gyakorlással? Tegyük fel, hogy egy csapásra megvál-
toztatsz valamit, mint most Joannál. Nem kell utána gyakorolni a pá-
ciensnek?
- Nem. A változás már lezajlott, nincs rajta mit gyakorolni, sőt rá
sem kell gondolni tudatosan. Ha a változás gyötrelmes, vagy túl sokat
kell gyakorolni, akkor rossz oldalról közelítjük meg a problémát, és
más utat kell választanunk. Ha ellenállás nélküli utat találunk, össze-
kötjük az illető erőforrásait. Ezt elegendő egyszer megcselekedni.
Mikor Joan az imént beszállt a liftbe, nem kellett erőlködnie, hogy ne
rémüldözzön. A változás már végbement, és az új reakció ugyanolyan
tartós, mint a rémület volt. Egyébként ha valakinek fóbiája van, máris
bebizonyította, hogy gyorsan tanul. Villámsebesen elsajátított valami
teljesen nevetségeset.
A legtöbben problémaként kezelik, ha valaki iszonyodik valamitől.
Nem gondolnak arra, hogy mekkora teljesítmény is ez. Nem jut
eszükbe, hogy ha ezt így megtanulta az illető, akkor bármi mást
ugyanilyen könnyen elsajátíthat.
Én mindig elámultam ezen. Hogy tudja valaki megtanulni, hogy
minden egyes alkalommal, biztosan megrémüljön? Már évekkel eze-
lőtt azt gondoltam: ilyenfajta változást akarok én is elérni! Úgyhogy
eltűnődtem magamban: hogy lehetne iszonyodást kelteni valakiben?
Úgy gondoltam, ha nem tudok iszonyodást kelteni, az elmulasztásá-
ban sem lehetek elég módszeres.
Ha valaki azt feltételezi, hogy az iszonyodás csak rossz lehet,
eszébe sem jut ez a lehetőség. Pedig jó érzést is lehet ugyanilyen erő-
sen és megbízhatóan kelteni. Van, aminek láttán az emberek arca
minden egyes alkalommal boldogan ragyog fel. Egy csecsemő vagy
pici gyerek majdnem mindenkiben kiváltja ezt az érzést. Próbáljátok
csak ki! Ültessetek egy kisbabát a legvadabb, legmarconább megjele-
nésű alak karjára, akit csak találtok, és küldjétek be egy áruházba!
Kövessétek néhány lépés távolságból, és figyeljétek meg, hogy rea-
gálnak az emberek!
Egyvalamire viszont figyelmeztetni szeretnélek benneteket: a fó-
bia-gyógyító módszer a kellemes emlékeket ugyanúgy érzésteleníti.
Ha egy emberhez kötődő összes emléketekkel végigcsináljátok ugya-
nezt, és utána találkoztok az illetővel, olyan semleges érzésetek lesz,
mintha a liftbe szállnátok be. Az elváló házaspárok tagjai szoktak
ezen végigmenni. Így fordulhat elő, hogy a férj ránézhessen valaha
szenvedélyesen szeretett feleségére, és egyáltalán semmit ne érezzen
iránta. Amikor visszaemlékszik a szép időkre, látja, hogy akkor bol-
dog volt, de a kellemes érzelmeknek most nyomuk sincs. Hát még ha
a házassága idején teszi ezt az ember!
Más végigmenni egy emberhez kötődő összes emlékünkön, - jón
és rosszon egyaránt - és úgy dönteni, hogy ideje véget vetni a kapcso-
latnak. És más kilépni az összes vele kapcsolatos kellemes emlé-
künkből. Ezzel nagyon jó élmények sorától fosztjuk meg magunkat.
Még ha meg is utáltuk azóta az illetőt, mert megváltozott, vagy mi
változtunk meg, hadd élvezzük régi kedves emlékeinket!
Egyesek ezt még tovább viszik, és még a most zajló jó él-
ményeikből is kiszállnak, nehogy aztán később fájjon, ha elveszítenek
valakit, vagy valamit. Aki így tesz, az akkor sem élvezi az életet, ami-
kor szép. Olyan, mintha mindig csak nézné, hogy más hogy mulat, de
ő maga nem vehetne részt a játékban. Aki minden érzéséből kilép,
egzisztencialistává válik - a végletes, tökéletesen hideg megfigyelővé.
Van, aki látja, hogy egy módszer sikeres, és azontúl mindenre al-
kalmazni akarja. Azért, mert a kalapáccsal be lehet verni a szöget,
nem kell mindent szétzúzni. A bemutatott módszer erős érzelem
semlegesítésére alkalmas, legyen az jó vagy rossz. Vigyázzatok hát,
mire használjátok!
Tudjátok, hogyan lehel jól beleszerelmesedni valakibe? Az illető-
höz kapcsolódó összes jó élményeteket éljétek át belülről, a rosszak-
ból pedig lépjetek ki! Nagyon jól beválik. Ha rossz élményeitekre
egyáltalán nem is gondoltok, még olyasvalakibe is beleszerethettek
ily módon, aki sok olyasmit művel, amit nem szerettek. A szokásos
eljárás a következő: először a fent leírt módon beleszeretünk valaki-
be és megházasodunk. Az esküvő után aztán megfordítjuk a folyama-
tot, kiszállunk a jó élményekből, és bennragadunk a rosszakban. Ek-
kor csak a kellemetlen dolgokat vesszük észre, és nem értjük meg,
hogy miért „változott meg" a másik! Pedig nem ő változott meg, ha-
nem a mi gondolkodásunk.
Egy nő:
- Máshogy is el lehet mulasztani a fóbiát? Halálra rémülök a kutyá-
tól.
- Mindent meg lehet oldani másképp is. A kérdés csak az, hogy is-
merjük-e a módját. Meg hogy ugyanolyan megbízható-e, mennyi ide-
ig tart, mi mást befolyásol, meg effélék.
Próbáld ki, amit mondok! Emlékezz vissza valami nagyon kelle-
mes, izgalmas, humoros dologra! Lásd a saját szemeddel, amit akkor
láttál! Megvan? (Kezd elmosolyodni.) Remek. Adj rá egy picivel több
fényességei! (Még jobban mosolyog.) Úgy ni. Most pedig képzeld el,
hogy ennek a képnek a közepén keresztülhat egy kutya, majd a kép
részévé válik! Közben ragyogtasd fel egy kicsit a képet! Most képzeld
el, hogy kutya van itt a teremben! Még mindig megrémülsz tőle?
A nő:
- Most, ahogy rágondolok, nem zavar.
Ez a módszer egy másik eljárás része. Azt majd később tanuljuk.
Nagyon erős iszonyodás esetében nem annyira megbízható, mint a
disszociáció, de általában ez is megteszi. Sok fóbiával foglalkoztam
már, meguntam hát, és általában a leggyorsabb és legbiztosabb eljá-
rással intézem el ezt a fajta problémát. Ezt a módszert most már ti is
ismeritek, és alkalmazhatjátok. De ha igazán meg akarjátok érteni az
emberi agy működését, töltsetek egy kicsivel több időt a legközelebbi
fóbiás páciensetekkel! Kérdezzétek ki alaposan, és megtudjátok, ho-
gyan működik az ő problémája. Van, aki nagyon nagynak, színesnek
vagy fényesnek jeleníti meg a kutya képét. (Vagy amitől megrémül.)
Van, aki nagyon lassan pergeti le a filmet. Van, aki újra, meg újra le-
játssza. Ha rájöttetek, hogy a ti páciensetek mit művel, kísérletezhet-
tek vele. Módosíthattok különféle dolgokat, és így meglátjátok, mi
hogyan befolyásolja az illetőt. Ha belefáradtok, még mindig előkap-
hatjátok a gyors gyógymódot, és öt perc alatt megszabadulhattok a
pácienstől. Ezzel a fajta kísérletezgetéssel kezdhetitek el kitapogatni
az NLP-gyártást, és akkor nem kell többé tanfolyamra befizetnetek.
 TÉVUTAK

Egyszer megkérdeztem egy barátomat, hogy mi élete legnagyobb

kudarca. Ezt felelte:
- Néhány hét múlva ezt és ezt fogom csinálni, és nem fog sikerülni.
Hát mit mondjak - igaza volt! No nem azért, mert az a bizonyos
dolog nem sikerült. Hanem azért, mert már előre halálra kínozta vele
magát. Sokan csak arra használják képzelőtehetségüket, hogy min-
denféle kellemetlenséget idézzenek maguk elé. Így azonnal szenved-
hetnek, nem kell várniuk, hogy a valóságban történjen valami.
Miért várjunk, amíg megcsal a férjünk? Képzeljük el már most,
hogy mással mulat! Erezzük, amit akkor éreznénk, ha belesnénk az
ablakon, és ez a látvány tárulna elénk! Hlég ennyi, hogy egy szempil-
lantás alatt pokolian féltékennyé váljunk. Közületek hánynak sikerült
már ez? Aztán, amikor hazajön, és mi még mindig füstölgünk, jót
üvöltözhetünk vele, miután tényleg el is megy, és megcsal. Több pá-
ciensem is panaszkodott, hogy ez történt vele.
- Miért nem jó dolgokat képzel el? - kérdeztem az egyiktől.
- Micsoda?
- Saját magát képzelje oda a férje mellé, ne azt az idegen nőt! Az-
tán lépjen bele a képbe, és örüljön a jó érzéseknek! És amikor haza-
jön a férje, legyen kedves hozzá, hogy kedvet kapjon a dologhoz -
Önnel. Nem jobb így?
Sok szó esik „jó" meg „rossz" emlékekről. Pedig ez csak arra utal,
hogy ha felidézzük őket, tetszenek-e. A legtöbben azt szeretnék, ha
csupa jó emlékük lenne, és azt hiszik, boldogabbak lennének, ha
rossz emlékeik eltűnnének. De képzeljétek csak el, milyen lenne az
életetek, ha semmi rossz nem történt volna veletek! Ha egész élete-
tekben minden csodálatos lett volna! Teljesen életképtelen anyá-
masszony katonája vált volna belőletek. Nem egy példa van ilyenre
ebben az országban.
Volt egyszer egy huszonnégy éves páciensem. Tizenkét éves kora
óta nyugtatót szedett. Kizárólag akkor tette ki a lábát otthonról, ami-
kor orvoshoz, fogorvoshoz, vagy ideggyógyászhoz kellett mennie.
Már öt pszichiátert fogyasztott el, de szerintem a legnagyobb baja az
volt, hogy tizenkét éve otthon gubbasztott. A szüleinek most jutott
eszébe, hogy önállósodnia kéne. Apja nagy építési vállalkozó volt.
- Itt az ideje, hogy a saját lábára álljon az a kölyök! - pa-
naszkodott nekem.
Tizenkét évvel el vagy maradva, te dinnye! - gondoltam magam-
ban. Át akarod neki adni a cégedet, hogy eltartson, vagy mi? (A cég
körülbelül két napig létezett volna.)
Mivel a gyerek életéből tizenkét évet gyógyszeres állapotban töl-
tött, nem sok élettapasztalata volt. Ameddig csak az én kezembe nem
került! Én aztán sokfelé elzavartam, és sok furcsa dolgot csináltattam
vele. Választhatott: vagy megy, vagy csúful elpüfölöm. Akkor kapta a
legnagyobbat, amikor először habozott, és mondta valamire, hogy
nem tudja megcsinálni. Ez volt az első élettapasztalat. Persze ez a
módszer csak az ő esetében volt célszerű, nem ajánlanám, hogy vala-
ki szokást csináljon belőle. De van, amikor egy jókora füles motiváci-
ós stratégia alapkövéül szolgál. Bizonyára van közöttetek, aki em-
lékszik még zsengébb korából, hogy is megy ez. Ami a srácot illeti, őt
sok olyan helyzetnek tettem ki, amelyben meg kellett tanulnia nehé-
zségekkel szembenézni és emberekkel szót érteni. Ez tapasztalati
alapot adott neki arra, hogy a valóságos világban élhessen - gyógy-
szer, pszichiáter és a szülei otthona nélkül. A rajtam keresztül szer-
zett tapasztalatok egy cseppet hasznosabbak és ideillőbbek voltak,
mint az, hogy gyermekkoráról társalogjon az ideggyógyásszal.
Egyszer segítettem valakinek, aki kacérkodó tanfolyamot akart
indítani félénk emberek számára. Össze is hozott egy csomó félénk
emberrel. Nos, én mindig úgy gondoltam, azért félhet valaki az embe-
rektől, mert kellemetlen dolgokon jár az esze. Azt gondolja, hogy el-
utasítják közeledését, kinevetik, vagy valami ilyesmit. Elkezdtem hát
a szokásos módon kérdezősködni. Honnan tudja, hogy mikor féljen?
Hiszen nem fél állandóan! Mint minden emberi viselkedésnek, a féle-
lemnek is megvan a maga szerkezete. Nem könnyű feladat.
Az egyik férfi azt mondta:
- Akkor kezdek el félni, amikor tudom, hogy találkozni fogok vala-
kivel.
 - És mitől fél?
Ezt felelte:
- Nem hiszem, hogy az illető kedvelni fog.
Ez a kijelentés nagyon is különbözik attól, hogy „Azt hiszem, nem
fog kedvelni." Szó szerint ez hangzott el: „Nem hiszem azt, hogy ked-
velni fog." Azaz mindenféle mást hisz, csak éppen azt az egyet nem,
hogy kedvelni fogják. Ezt mondtam hát neki:
- Emlékszik azokra az emberekre a másik szobában? Gondolja azt,
hogy kedvelni fogják magát!
- Jó - felelte.
- Fél találkozni velük?
- Nem.
Ez egy kicsit túl egyszerűnek tűnik, de az igazság az, hogy ami jól
beválik, arról mindig kiderül, hogy egyszerű. Sajnos a pszicho tera-
peutának nemigen érdeke, hogy gyors és könnyű eljárásokat fedez-
zen fel. A legtöbb szakterületen a sikeres munkáért fizetnek. Ám a
pszichoterapeutát órabérben fizetik, függetlenül attól, hogy elért-e
valamit. Ha ügyetlen, többet keres, mint akkor, ha hamar meggyó-
gyítja páciensét. Sok terapeuta nem is engedi meg magának, hogy ha-
tékony legyen. Azt hiszi, ha befolyásol valakit, az manipulálás. A ma-
nipuláció pedig bűn. Olyan, mintha azt mondaná: „Azért fizet a páci-
ens, hogy befolyásoljam. De nem fogom, mert nem szabad." Mikor
nekem praxisom volt, sohasem a velem töltött időért fizetett a páci-
ens, hanem a változásért. Csak akkor kaptam pénzt, ha eredményes
volt, amit csináltam. Úgy éreztem, így jobban próbára vagyok téve.
Egyes terapeuták elképesztő okokat tudnak felhozni, ha kudarcot
vallanak. Ilyeneket mondanak: „A páciens nem érett meg a változás-
ra." Hát, ha volt már nevetséges mentség, ez aztán az! Ha nem „érett
meg" a változásra, hogy volt képük hétről-hétre foglalkozni vele, és
elszedni a pénzét? Miért nem küldték haza, és mondták neki, hogy
majd akkor jöjjön vissza, ha „megérett"? Én mindig azt vallottam, ha
valaki nem „érett még meg" a változásra, az én dolgom, hogy „megér-
leljem" rá.
Képzeljétek el, hogy elviszitek a kocsitokat a szerelőhöz, az hete-
kig dolgozik rajta, de az autó ugyanolyan rossz marad! Erre azt
mondja:
 - Kérem, a kocsija nem érett meg a változásra!
Ugye nem fogadnátok el ezt a mentséget? A pszichológusok vi-
szont sorozatosan megússzák ugyanezzel az „érveléssel". A másik
általános kifogás, hogy a páciens „terápiára képtelen" (rezisztens).
Mit szólnátok, ha a szerelő mondaná, hogy az autótok „javításra kép-
telen"?
- A kocsi egyszerűen nem volt hajlandó befogadni az új szelepet,
hozza el a jövő héten, majd újra megpróbáljuk! - jelentené ki.
Egy pillanatig sem fogadnátok el ezt a mentséget. Nyilvánvaló
volna, hogy a szerelő vagy nem ért az autóhoz, vagy nem a hibát pró-
bálja megjavítani, vagy nem a megfelelő szerszámot használja. A jó
terapeuta vagy tanár felkészíti az embert a változásra, és ha helyes
oldalról közelíti meg a dolgot, nincs ellenállás.
Sajnos, a legtöbb embernek van egy perverz tulajdonsága. Ha csi-
nál valamit, és cselekedetének nincs eredménye, tovább folytatja
ugyanazt, csak hangosabban, megfeszültebben, hosszabban, vagy
gyakrabban. Ha a gyerek nem érti, mit mond a szülő, a szülő elüvölti
szóról-szóra ugyanazt, amit az előbb, ahelyett, hogy másképp fejezné
ki magát. Vagy amikor a büntetés nem használ, általában azt a követ-
keztetést vonják le belőle, hogy nem volt elég. Legközelebb még töb-
bet kap!
Én mindig azt tartottam, ha valamivel nem érünk el eredményt, az
annak a jele, hogy itt az idő mást csinálni! Amikor már eleve tudjuk
valamiről, hogy eredménytelen, akkor bánni másnak nagyobb esélye
van a sikerre.
A magánélet területén is sok érdekes kifogás akad. Gyűjtöm őket.
Régebben azt szokták mondani, hogy „elvesztettem az önuralma-
mat", vagy „nem tudom, mi jött rám". Bizonyára lila felhő szállt le az
égből. A hatvanas években jött divatba az önismereti csoport, itt ezt
tanulta a résztvevő: „Nem tehetek róla, egyszerűen így érzek!" Ha
valaki azt mondja: „egyszerűen úgy éreztem, hogy kézigránátot kell
hajítanom a szobába", nem fogadják el az érvelését. De ha azt mond-
ja: „egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, amit mondasz, kénytelen
vagyok üvöltözni veled, és lelkileg meggyötörni", ez elfogadható.
Az effajta szavak, hogy „egyszerűen", vagy „csak", rendkívül érde-
kesek. A „csak" szócska mindent kizár, „csak" azt nem, amit mon-
dunk. Például, ha valaki szomorú, és valami kedveset mondunk neki,
gyakran így válaszol: „Csak azért mondod, hogy megvigasztalj."
Mintha a vigasztalás rossz lenne! Lehet, hogy meg akarjuk vigasztal-
ni, de a „csak" szócska után ez marad egyedül igaz. A „csak" a helyzet
minden más lehetséges értelmezését kizárja.
Manapság ez a kedvenc kifogás: „Nem voltam önmagam." Ezzel
minden bajból ki lehet mászni. Olyan, mint a többszörös személyiség,
vagy az elmebetegség ürügye. „Nem voltam önmagam biztos másva-
laki voltam!"
Ezekkel a kifogásokkal a boldogtalanságot igazoljuk, és folytatjuk
tovább, ahelyett, hogy megpróbálnánk valami mást tenni, ami éle-
tünket - és másokét is - érdekesebbé és élvezetesebbé varázsolná.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy be is mutassunk valamit. Ki néz itt
elébe valami olyasminek, amiről tudja, hogy kellemetlen lesz?
Jo:
- Ha valaki megsért, és azt akarom, hogy másképp kezeljen, szem-
beszállok vele. De már előre izgulni szoktam miatta.
- Azt várod, hogy rossz lesz?
- Azt. Pedig általában elég jól alakul a végén. Amikor kezdem, kí-
nos, de ahogy belemelegszem, jobb lesz.
- És ettől hasznossá válik?
- Hasznos tanulságot nyerek azzal, hogy ténylegesen szem-
beszállok valakivel. Több önbizalmam lesz legközelebb. Olyan lesz,
mintha nem is szállnék szembe az illetővel, csak beszélnék vele.
- Képzeld el, milyen lenne most! Kellemetlen lenne valakivel
szembeszállnod?
- Egy kicsit. Nem annyira, mint régen.
- Most milyen lenne?
- Egy kicsit kellemetlen.
- Mélyedj jobban bele! Képzelj el valakit, akivel nagyon nehéz len-
ne szembeszállni! Gondold át! Hogy lehet, hogy kellemetlen lesz, mé-
gis hasznos?
- Veled nehéz lenne szembeszállni.
- Halálos. Mi indítana arra, hogy szembeszállj valakivel?
- Ha úgy érezném, hogy csorba esett az emberi méltóságomon.
 - Ha csorba esne az „emberi méltóságodon". Én kifenettem az
enyémet.
- Vagy ha valaki megsért. Néha, mikor az elképzeléseimet semmi-
be veszik
- Miért kell szembehelyezkedned másokkal?
- Nem tudom.
- Mi történik, ha megteszed? Mi haszna van? Visszanyered a mél-
tóságodat?
- Úgy érzem, hogy kiállok magamért. Megvédelmezem ön-
magamat.
- Mi ellen védelmezed meg? Arra szeretnék kilyukadni, hogy mi a
viselkedés funkciója. Van, aki megöl, ha szembeszállsz vele - akár egy
sonkászsemle miatt is. Erre szűkebb szülőföldem tanított meg. Sokan
nem ilyen környezetben nőnek fel, és ha nagy szerencséjük van, nem
botlanak efféle alakba.
Mi jelentősége van a szembeszállásnak? Van haszna azon kívül,
hogy más érzésed támad tőle, mint amikor ötleteidet kigúnyolják, és
„csorbát ejtenek a méltóságodon"? Mindig szembe kell velük száll-
nod ilyenkor? Mindenkivel?
- Nem.
- Honnan tudod, hogy kivel szállj szembe, hogy jobban érezhesd
magadat?
- Akiben nagyjából megbízom, és tudom, hogy nem fog bántani.
- Ez bölcs. De csak akkor szállsz velük szembe, ha megsértenek
vagy téged, vagy az elképzelésedet.
- Csak akkor. Sokszor előfordul, hogy megbeszélek velük valamit,
de csak ebben az egy esetben szállok velük szembe.
- Mi olyan fontos, hogy szembeszállj érte? Hadd kérdezzem más-
képpen. Ha megsértik az elképzelésedet, az azt jelenti, hogy félreér-
tették, vagy azt, hogy nem értenek egyet vele?
- Egyiket sem. Ha nem értenek egyet vele, vagy félreértik, az rend-
ben van. Arra gondolok, amikor lemarhaságozzák az ötleteimet, meg
ilyesmi. Egyéntől és helyzettől függ.
- Hogyne, függ a helyzettől, ez nagyon lényeges. Azt sem mondom,
hogy a szembeszállásnak nincs értéke. Csak azt szeretném megtudni,
honnan tudod, hogy mikor szállj szembe valakivel. Hogyan működik
ez a folyamat? Megölnél valakit azért, mert megsértette a méltóságo-
dat?
- Nem.
- Sokan ölnek pedig érte. Lehet, hogy jó volna átnevelni őket arra,
amit te csinálsz. De egyelőre azt sem tudom, mit értesz azon, hogy
„szembeszállsz" valakivel. Nem tudom, hogy ordítozol vele, vagy orr-
ba vágod, vagy levágod a bal fülét, vagy úthengerrel mész keresztül
rajta. Feltételezem, hogy szóban helyezkedsz szembe.
- Szóban.
- Még mindig nem tudom, hogy milyen hangosan beszélsz, vagy
kiabálsz, sem a többi részletet. Mi a különbség a „megvitatás" és a
„szembeszállás" között? Hányan hittétek azt, hogy tudjátok? Vagy
nem is gondoltatok erre? Vagy azt hiszitek, hogy Joval beszélek?
Jo:
- Mindig sürgősnek érzem, ha szembe akarok szállni valakivel.
Nagyon erős késztetésem van, hogy közöljem vele az érzéseimet. Na-
gyon meg akarom mondani a véleményemet arról, ahogy ők fogadták
az elképzelésemet.
- Ühüm. És mitől lesz sürgős? Mi lenne, ha nem értetnéd meg ve-
lük? Hadd tegyek fel még egy kérdést! Azért veszik semmibe, mert
félreértenek, vagy megértik, amit mondasz, csak lefitymálják?
- Köszönöm. Ez más megvilágításba helyezte az egészet. Szándé-
kos volt?
- Nem tudom. Magyarázd el, mi történt!
- Hát hmmm más perspektívába került a dolog. Most már nem tű-
nik visszautasításnak. Olyan, mintha valami mást akarnának közölni
velem.
- Hát én nem tudom Egyelőre még azt sem tisztáztam, hogy mi a
feladat. Nem cserélődhetsz ki ilyen hamar! Hogyan változhatna meg
valami ilyen gyorsan, puszta szavak segítségével, amikor még azt
sem tisztáztuk, mi a probléma? Számít, mellesleg?
- Nem, de tényleg más. Megváltozott az egész.
- Egyáltalán nem számít.
- Nem számít, hogy mit mondtál, hogy hogyan mondtad, hogy tud-
tad-e, miről van szó. De valami, amit mondtál, megváltoztatta az
egész hozzáállásomat. Nem érzem többé, hogy szembe kellene száll-
nom emberekkel.
- Mekkora meglepetés vár rád!
- Már, úgy értem, amiatt, amiről beszéltünk.
- Szóval más miatt is szembehelyezkedsz emberekkel! Miért nem
véletlenszerűen választod ki, hogy mikor? Én így csinálom. Akkor
nem kell izgulni, hogy sikerül-e.
- Hát, ha becsapnak a boltban, vagy nem szolgálnak ki rendesen,
akkor szembeszállok velük.
- És akkor attól kezdve jól szolgálnak ki, mondjuk, egy étterem-
ben?
- Akkor attól kezdve sok helyen jól szolgálnak ki.
- Hadd kérdezzek meg valamit! Nem pikkelek rád, csak rajtad ke-
resztül jól el lehet érni a többiek tudatalattiját. Eszedbe jutott-e már
valaha, hogy olyan kedves légy az éttermi személyzethez - még mie-
lőtt kiszolgálnak - hogy kénytelenek legyenek jó kiszolgálásban ré-
szesíteni?
- Nem értem. Elvesztettem valahol a gondolatmenetet.
- Ez mindig meghökkentett engem. Az ember elmegy az étterem-
be. Ott egy másik emberi lény szolgálja ki, de a vendég korántsem
veszi őt emberszámba. Pincérkedésem idejéből tudom, hogy a ven-
dégek nagy része igencsak furán bánik a pincérrel. Akad egy-egy, aki
kedves az emberrel, és ezzel magához vonzza a pincért, függetlenül
attól, hogy mennyi borravalót ad. Ugyanis szívesebben időzünk egy
kedves ember közelében, mint egy mogorva, vagy minket levegőnek
néző alak mellett.
Csináltatok már úgy egy gyerekkel, mintha nem létezne? A gyere-
kek többségét az őrületbe lehet kergetni ezzel. Képzeljétek el, hogy
egy étteremnyien művelik ezt veletek! Aztán bejön valaki, és jóleső
érzést okozva nem gépként, hanem emberként kezel benneteket. Ki
körül lebzselnétek többet?
Kétféleképpen lehet jó kiszolgáláshoz jutni egy étteremben. Az
egyik módja kezdettől fogva jól bánni a pincérrel, hogy az jól akarjon
bánni veletek. A másik mód rápirítani, és kikényszeríteni, amit akar-
tatok. Amit eleve elvártatok, anélkül, hogy undokoskodással kelljen
fáradnotok miatta. Ha így tesztek, nemcsak a számlátokat kell kifi-
zetnetek, de a vacsorátokat is elrontjátok vele. A legtöbb embernek
ez eszébe sem jut. Minek nyájaskodjanak a pincérrel? Hiszen auto-
matikusan jó kiszolgálásban kellene részesülniük!
Gyakran a házassághoz is így állnak hozzá a felek. „Tudnod kellett
volna." „Szólás nélkül is meg kellene csinálnia." Ha pedig nem teszi,
akkor itt az ideje feldühödni, vicsorogni, és kierőszakolni azt, amit
akartunk. Még ha nyerünk is, mit nyerünk vele? Önérzetet?
Egy férfi:
- Okot teremtünk a másiknak a visszavágásra.
Sokan bántak így velem, elhatároztam hát, hogy nemcsak a kesz-
tyűt veszem fel, de már előre visszavágok! Hányan éreznek készte-
tést, hogy kiegyenlítsék a számlát, amikor valaki kedves hozzájuk?
Nem azt kérdezem, hogy kedvesek vagytok-e embertársaitokhoz. Ez
a Jézuska meg a húsvéti nyuszi dolga. Azt kérdezem, gondoltatok-e
már rá, hogy már előre figyelmesek legyetek?
Egy nő:
- Hogyne. Ha én vendéglőbe megyek, mindig megkérdezem a pin-
cérnőt, hogy milyen fogást javasol. Erre ajánl valamit, én megnézem
az étlapon, és megkérem, figyeljen rá, hogy jól készítsék el, és rendes
húst adjanak hozzá. A nevét is megkérdem, és azontúl a nevén szólí-
tom.
- Tehát neked eszedbe jutott, hogy kedves légy, és ki is próbáltad.
Mint a világon minden, ez sem válik be mindig. De hányan nem is
gondoltak erre, amikor valami nem volt rendben? Vagy mielőtt el-
romlott volna a helyzet? Miért bumlizna el egy pincér az étterembe,
hogy elhanyagolja a vendéget, amikor a borravalóból él? Elgondol-
koztál már ezen, Jo?
Jo:
- El.
- És mégis szembeszálltál velük?
- Hát eszembe jutott a dolog, de nem tudtam kedves lenni. Képte-
len voltam kedveskedni, mikor igazából undorodtam.
- Eleve meg kellett volna tennie, amit kívántál, igaz? Akkor nem
undorodtál volna, és nem kellett volna megpróbálni leküzdeni az un-
dorodásodat.
 - Hát igen, így látszott akkor. De most egészen más fényben tűnik
fel az egész.
Térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk! Amikor ezt elkezdtük,
Jo célja az volt, hogy undokabb lehessen. Ez rejlett a szavaiban: „Ki
akarok állni magamért, hangosabban akarok morogni, vérszomja-
sabban vicsorogni." Senki sem fülelt fel erre, amikor először mondta.
Ha felfigyeltetek volna rá, megpróbáltátok volna megtanítani undo-
koskodni. Egy önbizalom-fejlesztő terapeuta hogy megörült volna
neki! Egyébként új nevet találtam ki az önbizalom-fejlesztésre: felké-
szítés a magányra!
Én ellenben addig kérdezősködöm, amíg el nem tanulom a prob-
lémát. Ha meg tudom tanulni, hogyan működik, akkor kedvem sze-
rint változtatgathatom - és a végén már másképp fog működni. Nem
lehet megítélni egy folyamatot, amíg meg nem ismerjük, és csak ak-
kor ismerhetjük meg behatóan, ha kipróbáljuk.
Az iménti esetben elgondoltam: Jo arra panaszkodik, hogy nem
tud morogni és vicsorogni. Vajon mikor nem tud? (Merthogy én is
meg akarom tanulni, hogyan „ne tudjak" morogni és vicsorogni eb-
ben a helyzetben.) Így hát elkezdtem kérdezősködni. Mikor csinálja?
Kivel? Mi a viselkedés célja? Kérdéseim visszafelé vezetnek az idő-
ben. A problémából indultunk ki, és visszafelé lépkedtünk a hozzá
vezető folyamatban. Mikor elég messzire hátráltunk vissza, kilyukad-
tunk oda, ahol Jo nemhogy nem morgott és vicsorgott, de nem is
akart. Ez az a hely, ahonnan elkerülheti a problémát. Ha megteszi a
következő lépést előre, kezdődik a baj. De ha kilép oldalra, elindulhat
másfelé, valami olyan helyre, amit jobban kedvel.
A következő a folyamat: Jo bemegy az étterembe. Nem szolgálják
ki rendesen, mire megsértődik és szembeszáll a pincérnővel. Ezután
jól kiszolgálják, de még mindig pocsékul érzi magát. Megkérdeztem
hát tőle, hogy mikor bemegy az étterembe és odajön a pincérnő,
eszébe jut-e, hogy kedves legyen vele. Erre azt felelte, hogy miután
megsértődött, nem tud kedves lenni. Valószínűleg igaza is van. Tehát
a következő kérdés ez: Miért nem kedves mindjárt akkor, amikor be-
lép a vendéglőbe, hogy meg se kelljen sértődnie? Ez visszairányítja
figyelmét egy korábbi időpontra, amikor még könnyű mást csinálni.
Egyben meg is mondja, hogy mit.
 A következőhöz hasonlót valamennyien elkövettetek már. Nagy
vidáman jön haza a férj, belép az ajtón, és meglátja, hogy odabent
rendetlenség van, valaki elfelejtette kivinni a szemetet, vagy más,
boldogságához feltétlenül szükséges dolog hibádzik. Megmérgesedik
magában. Aztán megpróbálja visszafojtani a mérgét, de nem sikerül.
Végül kiköt a pszichológusnál.
- Nem akarok kiabálni a feleségemmel - panaszolja neki.
- Miért kiabál a feleségével?
- Mert dühös vagyok.
Erre a legtöbb terapeuta azt mondaná:
- Ne fojtsa vissza az érzéseit! Ordibáljon csak a feleségével!
A feleségtől pedig megkérdené:
- Hát nem tudja elfogadni, hogy a férje üvölt magával? Nem hagyja,
hogy kifejezze magát?
Tegyék csak mindketten azt, ami a szívükből jön! Miután elváltak
Hát ez súlyos baromság.
A legtöbb pszichiáter nem gondol arra, hogy amikor a férj belép az
ajtón, először valahogy fel kell dühödnie, és csak azután próbál lecsil-
lapodni. A másik, amit elfelejtenek, az, hogy miért nem ordít végül is
- azért, hogy jó legyen a családi légkör. Hát ezt a célt közvetlenül is el
lehet érni! Mi volna, ha a bejárati ajtó azt juttatná a férj eszébe, hogy
micsoda nagyszerű dolgokat csinálhat a feleségével, és olyan gyorsan
vágtatna keresztül a szobán, hogy észre sem venne semmi mást!
Akárhányszor csak megkérdezem egy páciensemet, mi volna, ha
még az előtt tenne valamit, hogy rossz érzése támad - az illető elhűl-
ten mered rám. Nem jut eszébe, hogy visszamenjen. Azt gondolja,
csakis úgy érezheti jól magát, ha abban a pillanatban cselekszik, ami-
kor eszébe jut, hogy akar valamit. Hát nem ez az egyetlen lehetőség?
A világegyetem nem halad visszafelé. Az idő sem telik visszafelé. A
fény sem megy visszafelé. De az elmétek bizony képes visszafelé
menni!
Pácienseim ezt általában meg sem értik, vagy azt válaszolják, hogy
ezt nem lehet, ez túl egyszerű. Így hát rájöttem, hogy nekem kell vég-
rehajtatnom velük a dolgot. Maguktól nem tudnak visszafordulni,
mert nem bírnak megállni a lejtőn. Megtanultam hát, hogy mit kér-
dezzek tőlük, ami visszafelé kényszeríti őket. Sokszor foggal-
körömmel védekeznek ám ellene! Egy bizonyos kérdésre akarnak
válaszolni, én pedig ragaszkodom, hogy egy másikra válaszoljanak,
ami még egy lépéssel visszaviszi őket. Mikor visszajutottunk a meg-
felelő pontra, olyat kérdezek, ami oldalra téríti, majd új irányba elő-
reviszi őket. Pácienseim ezután ugyanúgy nem tudnak megállni, mint
az előbb, de most más irányba mennek. Éppúgy rajta vannak a sínen,
mint eddig, de nem bánják, mert az új pálya tetszik nekik. Olyan az
egész, mint egy rugó. Összenyomjuk, aztán elengedjük, mire újra elő-
re ugrik.
Amint valaki egy ilyen új helyen találja magát, azt mondja:
- Nini, megváltoztam! De hagyjuk ezt, olyan lényegtelen az egész!
- Honnan tudja, hogy megváltozott?
- Nem tudom, de nem is érdekes. Másként viszonyulok az egész-
hez.
Jo továbbra is halad előre az új úton. Többször is próbára tettem
azóta. És nem tud visszatérni a régire - már késő.
Egyszerűen feltételezem, hogy a kellemetlen viselkedésnek pozi-
tív célja van, és csupán azt kell megtalálni, hogyan lehet ezt kelleme-
sebben elérni. Addig lépegetek vissza a viselkedéstől - jelen esetben
a szembeszállástól - amíg el nem jutunk oda, ahol eszébe sem jut
szembeszállni. Ugyanaz az erő, amely eddig kényelmetlen szembe-
szállásra késztette, most más irányba viszi előre.
Ami Joval történt, gyakran előfordul a házaspárok tagjai között is.
A feleség szeretne valamit a férjétől, de nem kapja meg. Elszomoro-
dik, és elpanaszolja a férjének a szomorúságát, remélve, hogy az
majd tesz valamit ellene.
Van, amikor nem kapjuk meg valakitől azt, amit szeretnénk. De ha
emiatt rosszul érezzük magunkat, az ráadás! Gondoltatok már erre?
Nem elég, hogy nem kapjuk meg, amit akarunk, de még rosszul is kell
magunkat érezni miatta! Aztán, amikor újra megpróbáljuk, megint
rossz érzésünk lesz, mert legutóbb nem sikerült. Ha az ember jó han-
gulatban van, egyszerűen újra odamegy a másikhoz, és azt mondja:
Szervusz! Nincs kedved megcsinálni ezt nekem? Ha ezt vidám han-
gon mondjuk, sokkal valószínűbb, hogy megkapjuk, amit akarunk, és
sértődés sem lesz belőle.
 Nagy vétek azt gondolni, hogy csak akkor érezhetjük jól magun-
kat, ha valaki egy bizonyos módon viselkedik. „Azt kell csinálnod,
amit én akarok, különben durcás leszek, és megkeserítem az élete-
det." Amikor nincs ott az illető, nincs, amitől felviduljunk, hát szo-
morkodni kezdünk. Mikor visszajön, ezzel fogadjuk:
- Szégyelld magad! Nem voltál itt, hogy felvidíts. Ezentúl örökké
itt kell lenned. Nem mehetsz kuglizni. Hát még horgászni, egész hét-
végére! Egyetemre, tanfolyamra? Szó sem lehet róla! Légy mindig itt!
Én elmehetek, mert közben jól érzem magam, de mikor hazajövök,
légy itt, és szórakoztass! Ha szeretsz, megteszed, amit akarok, mert
különben szomorú leszek, hiszen szeretlek!
Nem bizarr? Pedig így van. És bizonyos értelemben igaz is. Egye-
dül ül az ember otthon, és szomorkodik.
- Bezzeg, ha ő itthon volna, és ezt, meg azt csinálhatnánk, mennyi-
vel vidámabb lennék! Hol kujtorog az a disznó?!
Persze ha ott van, és nincs kedve hozzá, az még rosszabb! Az em-
berek ritkán gondolkodnak el azon, hogy mi fontos a másiknak. Még
ennél is ritkábban teszik fel maguknak a kérdést: mit tehetnék, ami-
től kedve kerekedne megcsinálni azt, amit szeretnék?
Van, aki úgy érzi, hogy szenvednie kell, ha a férje nincs vele éppen
ebben a pillanatban. Ha erre gondol, és közben elképzeli férje arcát,
akkor a rossz érzés összekötődik ezzel a képpel. Aztán mikor a férj
hazajön, és a feleség megpillantja az arcát, előjön a rossz érzés. Nem
fantasztikus? Nem elég a távolléte idején szenvedni, de még akkor is
gyötrődnie kell, amikor megjön! Ugye nem hangzik valami boldogí-
tónak? Saját magatokkal szemben követtek el igazságtalanságot, ha
így éllek.
És ha a férj közben bűntudatot érez, mert elment, és elképzeli, ho-
gyan fogadja a párja, amikor visszajön, összeköti a bűntudatot fele-
sége arcának képével. Aztán, mikor visszajön és meglátja ezt az arcot,
megint bűntudatot érez, és elkívánkozik. Ezek a kötelesség „meta-
mintái". Mindkettő óriási tévedésen alapszik: azon, hogy a házasság
személyes tartozás.
Ha megkérdezünk valakit, hogy mit akar az életben, általában ar-
ról beszél, amit szeretne, nem arról, amije már megvan. Rendszerint
elfelejti, vagy magától értetődőnek tartja azt, amit már birtokol, és
csak azt veszi észre, amije nincs meg.
A házastársak általában nem érzik magukat szerencsésnek, aho-
gyan az első találkozáskor érezték. Képzeljétek el, milyen lenne, ha
minden alkalommal, amikor házastársatokkal találkoztok, szeren-
csésnek éreznétek magatokat! És ha olykor nincs veletek - mert va-
lami olyasmit csinál, amiben nincs kedvetek vele tartani még mindig
szerencsésnek éreznétek magatokat, hogy a szeretett ember általá-
ban veletek van. És amikor valami mást csinál, örültök, hogy csak
ennyi az ára. Nem olyan nagy áldozat ez, vagy igen? Én személy sze-
rint úgy gondolom, ha ezt nem tudjuk elfogadni, nem éri meg az
egész.
Van valami, ami nagyon elcsodálkoztat. Az emberek ritkán kegyet-
lenek idegenekkel. Jól kell valakit ismerni és szeretni ahhoz, hogy
megalázhassuk, és csip-csup ügyecskék miatt elkeseríthessük. Keve-
sen üvöltöznek egy idegennel morzsázás vagy más ilyen nagyjelentő-
ségű dolog miatt. De ha szeretjük az illetőt, akkor szabad.
Praxisomban volt egy család. A férj nagyon utálatos volt. A felesé-
gére mutatott, és ezt vicsorogta:
- Azt hiszi, hogy egy tizennégy éves lánynak szabad negyed tize-
negykor hazajárni!
Egyenesen a szemébe néztem, és azt mondtam:
- Ön pedig azt hiszi, hogy egy tizennégyéves lánynak szabad azt
tanulni, hogy a férfiak üvöltöznek a feleségükkel, és elkeserítik!
Csúnya dolog eltévedni.
Gyakran megesik, hogy tizenéves lányt hoznak el a szülei, mond-
ván, hogy baj van vele; élvezi a nemi életet, és nem tudják rávenni,
hogy hagyja abba. Micsoda hatalmas, idealisztikus feladat:
visszaszűzesíteni valakit! A szülők meg akarják győzetni a lányukat
velem, hogy a szex nem is jó, hogy veszélyes, és hogy ha élvezi, egész
életében rosszul fogja magát érezni tőle. Van terapeuta, aki meg is
próbálja - sőt, még olyan is, akinek sikerül!
Egyszer egy apa hátracsavart karjánál fogva a szó szoros értelmé-
ben bevonszolta lányát az irodámba, belökte egy fotelbe, és ráför-
medt:
- Ülj le!
 - Valami baj van? - érdeklődtem.
- Ez a lány egy kis kurva!
- Nekem nincs szükségem kurvára! Minek hozta ide?
- Hát, ha volt már hatásos félbeszakítás, ez az volt! Az effajta első
mondatok a kedvenceim; egy ilyen beszólással remekül meg lehet
fagyasztani valakinek az agyvelejét. Utána még egy kérdés, és soha
többé nem tud visszatérni oda, ahonnan kiindult.
- Jaj, dehogy! Nem erről van szó!
- Ki ez a lány?
- Az én lányom.
- Kurvát csinált a lányából!!!
- Nem, nem! Arról van
- És idehozza nekem! Undorító!
- Jaj, dehogyis! Teljesen félreért!
Ez az ember vicsorogva, ordítozva jött be az ajtón, most pedig ri-
mánkodik, hogy értsem meg. Teljesen átváltott arról, hogy a lányát
támadja, arra, hogy önmagát védje. A lánya közben csendben kaca-
gott - nagyon tetszett neki a dolog.
- Hát akkor magyarázza el, hogy mi a helyzet!
- Attól félek, hogy mindenféle szörnyűség történik majd vele.
- Hát, ha erre a szakmára tanítja, akkor mérget vehet rá!
- Nem, nem. Arról van szó
- Azt bökje ki végre, hogy mit akar! Mit kíván tőlem?
Erre elkezdte sorolni, hogy mit akar. Amikor a végére ért, így szól-
tam:
- Kicsavart karjánál fogva hozta ide a lányát. A prostituáltakkal
bánnak így. Láthatólag erre tanítja őt.
- Arra akarom kényszeríteni
- Aha, kényszeríteni! Arra tanítani, hogy a férfi ráncigálja a nőt,
parancsolgat neki, olyanra kényszeríti, amit nem akar
- egyszóval hatalmaskodik felette. Így tesz a selyemfiú. Ezután
már csak pénzt kell kérni érte.
- Nem ezt csinálom. Lefeküdt a fiújával.
- Pénzt kért érte?
- Nem.
- Szereti?
 - Ahhoz még túl fiatal.
- Nem szerette magát, amikor kislány volt?
Felidéződik a régi kép, amikor a papa ölében ült a pici lány.
Mogorva öregembereket majdnem mindig meg lehet hatni ezzel.
- Hadd kérdezzek valamit! Nézzen a lányára! Nem akarja, hogy
képes legyen szeretni, és élvezni a szexualitást? A világ erkölcsei
megváltoztak, és ennek nem kell tetszenie Önnek. De mit szólna, ha a
lánya csak azt a fajta férfiakkal szembeni viselkedést ismerné meg,
amit az imént bemutatott? És huszonötéves korában hozzámenne
valakihez, aki ide-oda ráncigálja, megveri, rosszul bánik vele, és
olyasmire kényszeríti, amit nem akar?
- De elvéthet valamit, és később fájni fog neki.
- Ez előfordulhat. Lehet, hogy két év múlva a fiúja egyszer csak fa-
képnél hagyja. És amikor a lánya szomorú lesz és magányos, nem
lesz kihez fordulnia, hiszen Önt gyűlölni fogja. Ön úgyis csak ezzel
fogadná:
- Megmondtam!
Még ha el is boldogul egyedül, talál valakit és igazi kapcsolatot lé-
tesít, amikor majd gyereke születik, esze ágában sem lesz eljönni, és
megmutatni magának az unokáját. Mert emlékszik rá, hogy maga ho-
gyan bánt vele, és nem akarja, hogy a gyereke ezt tanulja el.
E ponton az apa nem tudja, mit is gondoljon. Úgy kell megfogni,
hogy az ember egyenesen a szemébe néz, és megkérdi:
- Hát nem fontosabb, hogy megtanuljon szerető kapcsolatban társ
lenni? Vagy azt tanulja meg, hogy magáévá tegye bármilyen férfi er-
kölcsét, aki rá tudja kényszeríteni? Ezt teszik ugyanis a selyemfiúk.
Próbáljatok meg kibújni ebből! Nincs belőle kiút. Ki van zárva,
hogy az agya visszatérjen a régi vágányra. Hiszen csak nem
selyemfiúskodhat! Mindegy, hogy arra kényszeríti-e a lányát, hogy
megtegyen valamit, vagy arra, hogy ne, mindegy, hogy jóra, vagy
rosszra. Maga a kényszerítés tanítja tehetetlen beleegyezésre.
A gond az, hogy ezen a ponton nem tudja, hogy mit tegyen. Már
nem csinálja azt, amit régen, de nem tudja, hogy mit tegyen helyette.
Új feladatot kell neki adnom, például azt, hogy tanítsa meg lányának
a lehető legjobb férfi-női kapcsolatot. Mert akkor maga a lánya nem
lesz megelégedve, ha egy férfival kötött kapcsolata nem jó. És akkor a
krapeknak fel is út, le is út. Tudjátok, mit jelent ez? Az apának először
is tartós jó kapcsolatot kell kiépítenie a feleségével, aztán kedvesnek
kell lennie a család többi tagjával, hogy a lányának nagyobb kedve
legyen velük lenni, mint azzal a fickóval, aki legyeskedik körülötte.
Mit szóltok egy ilyen kényszeres viselkedéshez?
És egyszer sem kérdeztem meg, hogy „Mit érez ezzel kap-
csolatban?", vagy „Mit érez most?", vagy „Mit vesz észre magában?"
És azt sem mondtam, hogy „Bánja meg vétkeit!" vagy „Figyeljen be-
lülre, és tegye fel magának ezt a kérdést!"
Az ember olyan könnyen elfelejti, hogy mit is akart. Megpróbál el-
érni valamit, és az első lépésnél összegabalyodik a lába az igyekezet-
ben. És nem veszi észre, hogy a cél elérésére kiválasztott út az alkal-
matlan. Terapeutához fordul, hogy megtanuljon gyorsabban lépkedni
ezen az úton. Nem veszi észre, hogy amit el szeretne érni, pont azt
fogja eredményezni, amit nem akar.
Ha valami nekünk nem tetsző történik, mindig kijelenthetjük: Te
vagy a hibás! Elpusztítalak! Ez a dzsungelben bizonyára elég jól be-
vált. De a tudatosságnak ki kell fejlődnie annyira, hogy azt mondhas-
suk: Agyunk van. Menjünk csak vissza egy kicsit! Tartsuk észben,
hogy mit akarunk, és rajta! Érjük el!
Úgyhogy valahányszor bármi miatt rossz érzésetek támad, vagy
megakadtok vagy különösen, ha úgy érzitek, hogy valakivei szemben
igazatok van, remélem, hogy megszólal egy hangocska a fejetekben:
- Azt kapod, amit érdemelsz!
És ha úgy érzitek, tehetetlenek vagytok, nem tudtok változtatni
rajta igazatok van! Egészen addig, ameddig magatokba nem mélyed-
tek, és vissza nem léptek. Vissza, vissza, vissza, hogy előre indulhas-
satok egy másik úton, és sikerrel járhassatok.
 RAJTA!

Az emberi cselekvés mozgatórugóit keresve sok olyan modellt

dolgozott ki a pszichológia, amelyről később kiderült, hogy nem igaz.
Sok pszichológus mégis ragaszkodik hozzájuk. Még ma is van, aki
„idek", meg „egók" után kutat, és épp olyan valószínűséggel talál is
ilyet az emberekben, mint „szülőt", „gyermeket" vagy „felnőttet". Azt
hiszem, a legtöbb pszichológus túl sok rémfilmet látott gyermekko-
rában. „Azért csinálod ezt, mert egy szülő, egy gyermek és egy felnőtt
rejtőzik benned!" Úgy hangzik, mintha kiűzési szertartásra lenne
szükség. Régen azt mondták: „Az ördög sugallatára tettem." A mai
szöveg: „A részeim sugallatára tettem."
- Csak azért mondod ezt, mert a „szülőd" beszél!
- Dehogy azért! A szülőm ki sem mozdul New Jerseyből!
A Tranzakció Analízis arra jó, hogy három részre különítse az em-
ber viselkedését. Egy kicsit úgy, ahogy a többszörös személyiségnél
van, csakhogy a Tranzakció Analízis állítólag gyógymód. A haladók-
nak már kilenc rész jár, mivel az első három rész mindegyikében van
egy-egy szülő, felnőtt és gyermek. Ez nekem sohasem tetszett, mert a
tan szerint csak a gyermek mulathat, és csak a felnőtt lehet értelmes.
Mindenkinek pontosan ugyanazok a részei, tehát nincs benne hely
egyéniség számára. Azonkívül kasztrendszer is van. A felnőttem nem
beszélhet a gyermekeddel, csak a felnőtteddel. Miért nem szólhat a
gyermekem a szülődhöz? Nem tűnik valami igazságosnak. De ha va-
lamiről meg lehet győzni az embereket, hát erről igen. Közületek há-
nyan tették magukévá ezt az elképzelést? Valaki előadta nektek, és
azt gondoltátok: milyen igaz! Pedig a világon nem mindenkiben rej-
tőzik egy egymással veszekedő felnőtt, szülő és gyermek. Tahitiben
nem nagyon fordul elő ilyesmi. Hogy valakinek ilyen baja lehessen,
először pszichológushoz kell fordulnia megfelelő oktatásért.
Hányan vannak itt olyanok, akikben időnként megszólal egy kriti-
záló szülői hang, korhol, és megpróbál rákényszeríteni titeket vala-
mire? Ha valaki azt sugallja, hogy egy állandóan bíráló hang bújik
meg bennünk, és nagyon elkezdünk fülelni, mit gondoltok, mi törté-
nik? Hamarosan valóra válik, mert szépen teremtünk magunknak
egyet. Ekkor az egyik, amit tehetünk, az, hogy unos-untalan egyetér-
tünk vele, amíg csak az őrületbe nem kergetjük. Van egy másik csel
is: megváltoztatni a forrását. Mi történik, ha ugyanez a hang ezentúl a
bal nagylábujjunkból szól? Ugye a helyváltoztatás a hatást is módo-
sítja? Mindazonáltal tartsuk észben, hogy a hangnak igaza is lehet!
Lehet, hogy rossz érzés helyett oda kellene figyelni arra, amit mond.
Meg szeretném mutatni, mit lehet egy ilyen piszkálódó, bíráló hang-
gal tenni. Kinek van egy szép hangos?
Fred:
- Nekem. Be nem áll a szája.
- Most is hallod?
- Most is. Szid, hogy miért szóltam.
- Nagyszerű. Kérdezd meg, hogy hajlandó-e elárulni, mi jót akar
neked! Azt akarja, hogy meg légy védelmezve valamiképpen? Vagy
hogy talpraesettebb légy? Sokféle lehetőség van.
- Azt akarja, hogy sikeres legyek. Akkor szid, amikor veszélynek
teszem ki magam.
- Ühüm. Feltételezem, hogy egyetértesz a szándékával. Te is sike-
res akarsz lenni, nem?
- Persze.
- Kérdezd meg a hangot, hogy tud-e olyan értékes dolgokat, ame-
lyeket hasznos volna meghallanod és megértened.
- Azt mondja: „Hát persze!"
- Mivel tud értékes dolgokat, kérdezd meg, hogy sikerességed ér-
dekében hajlandó volna-e megpróbálni más hangnemben szólni hoz-
zád, ha ez megkönnyítené, hogy odafigyelj, és megértsd, amit mond.
- Kételkedik, de hajlandó kipróbálni.
- Jól van. Akkor gondold el, miként változhatna meg ez a hang,
hogy könnyebb legyen ráhallgatni! Például, ha lágyan, barátságosan
szólna hozzád, nagyobb hajlandóságot éreznél, hogy odafigyelj rá?
Segítene, ha konkrét, megtehető dolgokat javasolna, ahelyett, hogy
azt bírálná, amit már úgyis megtettél?
- Eszembe jutott egy s más, amit másképpen csinálhatna.
 - Jó. Kérdezd meg a hangot, hajlandó-e kipróbálni ezeket, hogy
megtudhassa, tényleg jobban odafigyelsz-e rá, ha más hangot üt meg!
- Hajlandó.
- Akkor szólj neki, hogy rajta! Próbálja ki!
- Nahát! Megváltozott! Már nem is bíráló szülői hang. Inkább
olyan, mint egy kedves segítő. Élvezet hallgatni.
Hát persze. Ki hallgat szívesen oda egy házsártoskodó, szidalmazó
hangra? A valóságos szülőknek is ki kellene próbálniuk ezt a mód-
szert, ha azt akarják, hogy gyerekük odafigyeljen rájuk. Nem vettétek
még észre? A gyerekek odafigyelnek ránk, ha kedves hangon szólunk
hozzájuk! Lehet, hogy nem értenek egyet azzal, amit mondunk, de
legalább meghallják. Az előbbi eljárást egyébként átformálásnak ne-
vezzük. Ez az alapja a családterápiában, az üzleti életben, valamint a
saját agyunkban alkalmazható egyezkedési módszereknek. Itt most
arra szeretnék rámutatni, hogy Fred hangja elfeledte, amit akart, ne-
kem kellett emlékeztetnem rá. Sikerre akarta késztetni a gazdáját, de
csak azt érte el, hogy az rosszul érezze magát.
A nők egyenjogúságáért folytatott küzdelemnek sok eredménye
van, de bizonyos szempontból ugyanoda lyukadt ki, mint Fred hangja
azelőtt. Az eredeti célkitűzés az volt, hogy rávegyék az embereket,
változtassák meg a nőkről alkotott véleményüket és a nők iránti vi-
selkedésüket. A nőket kioktatták, hogy miféle viselkedés különbözte-
ti meg őket hátrányosan. Úgyhogy most, ha valaki „megkülönbözte-
tő" megjegyzést tesz, nekik kell miatta feszengniük! Nem tűnik vala-
mi nagy haladásnak, hogy a „felszabadult" szellemű embernek kelljen
magát rosszul éreznie azért, mert valaki egy bizonyos szót kiejt a
száján! Miféle felszabadulás ez? Hiszen ez olyan, mint amikor gye-
rekkorunkban lehülyéztek, mire nekünk meg kellett sértődnünk és
sírva kellett fakadnunk. Azelőtt senki sem vette észre a megkülön-
böztető kifejezéseket. Most ugyanezek miatt a szavak miatt szenved-
ni kell. Jó kis felszabadítás! Egy csomó új indok az elkeseredésre. Egy
időben kiszúrtam az így reagáló nőket az éjszakai mulatókban.
- Hopp, itt van egy! Ezt figyeld meg! Egy szóval kétségbe ejtem.
Helló, pipi!
- Jajjjj!
 Ha azt akarjátok, hogy más ne beszéljen tiszteletlenül, több értel-
me van azt kieszközölni, hogy ő érezze magát rosszul miatta. Jóval
vidámabb dolog, jóval hatékonyabb, és jóval felszabadultabb is.
Szeretem kipécézni a nőket, mikor „degradáló" szavakat használ-
nak. Például ezt mondja valaki:
- A lányok az irodában
- Hány évesek?
- Hogy mi? Hát harmincvalahány.
- Hogyhogy lányok?! Talán nők, nem, maga nőellenes disznó! A
férjét fiúnak nevezi?
Ha abban keltünk valahogy rossz érzést, aki megkülönböztető
megjegyzést tesz, legalább a megfelelő személyt sarkalljuk megválto-
zásra - azt, akinek a viselkedését meg szeretnénk változtatni. De a
szidás meg a támadás bizony nem a legjobb módja annak, hogy meg-
változtassunk valakit. A legjobb módszer felfedezni, hogy miként
készteti magát valamire - ezt nevezzük motivációnak - és ezt alkal-
mazni.
Ha kitartók vagyunk, és sok furát kérdezünk, kifürkészhetjük,
hogy bárki hogyan csinál bármit. Ebbe a motiváció is beletartozik.
Sokan szenvednek „alulmotiváltságban". Ennek egy példája, hogy
nem tudnak reggel fölkelni. Ha ezeket az embereket tanulmányoz-
zuk, megtudhatjuk, hogyan kell továbbaludni. Erre aztán megtanít-
hatjuk az álmatlanságban szenvedőket. Minden emberi viselkedés
hasznos valahol, valaki számára. De most azt nézzük meg, hogy mi-
képp ébred föl valaki gyorsan és könnyen, kávé és minden egyéb
nélkül. Ki szokott könnyen felébredni reggel?
Betty:
- Én.
- Hogy kelted föl magad?
- Fogom magam, és fölkelek.
- Ennél egy kicsivel több részletre van szükségem. Honnan tudod,
hogy ébren vagy? Mi az első, amit észreveszel, miután felébredtél?
Általában magadtól ébredsz fel, vagy az óra ébreszt fel?
- Nincs szükségem ébresztőórára. Egyszerűen csak észreveszem,
hogy nem alszom.
 - Hogyan veszed észre, hogy nem alszol? Beszélni kezdesz magad-
ban? Látsz, vagy elképzelsz valamit?
- Mondok magamban valamit.
- Micsodát?
- Ébren vagyok. Ébredek. Ébredezem.
- Honnan tudod, hogy ezt mondhatod? A hang, amely megszólal a
fejedben, tudtodra ad valamit, amit észrevett. Tehát valaminek meg
kellett előznie a hangot. Valami érzést vettél észre? Vagy hirtelen vi-
lágos lett? Valami nyilván megváltozott. Emlékezz vissza szép sorjá-
ban, hogy mi történt!
- Azt hiszem, éreztem valamit.
- Mit éreztél? Melegséget? Nyomást?
- Meleget, igen.
- Melegedett az érzés, vagy hűlt?
- Erősödött a melegségérzés. Éreztem, hogy a testem fel- meleg-
szik.
- Tehát mikor érzed, hogy a tested felmelegszik, azt mondod ma-
gadban: „Ébredek." Mi következik rögtön ez után? Eddig még nem
láttál, nem képzeltél el semmit?
- Azt mondom magamban, hogy „föl kell kelnem".
- Hangosan? Hallasz valami mást is, vagy csak a saját hangodat?
Milyen hangon szólal meg?
- Nagyon nyugodt, könnyed hangon.
- Változik a hangszíned, ahogy egyre jobban felébredsz?
- Változik. Felgyorsul, tisztábbá, érthetőbbé, és éberebbé válik.
Ez egy példa arra, amit késztető, vagy motiváló stratégiának neve-
zünk. Nem csak ennyiből áll az egész, de eleget megtudtunk ahhoz,
hogy körvonalazódjon a lényeg. Így veszi rá magát Betty, hogy meg-
tegyen valamit. Megszólal a fejében egy álmos, nyugodt hang. Aztán
miközben azt mondja: „föl kell kelnem", felgyorsul és megélénkül.
Próbáljátok ki valamennyien! Akkor tudjátok meg igazán, hogyan
csinálja más, ha ti is végigcsináljátok ugyanazt. Nem kell ugyanazt
mondanotok, csak engedjétek lecsukódni szemhéjatokat, érezzétek,
hogy milyen érzés van a testetekben, és szólaltassatok meg egy ben-
ső hangot! Először álmosan, csendesen, aztán egy picit gyorsabban,
egy kicsit hangosabban és éberebben! Figyeljétek meg, hogyan válto-
zik az érzésetek!
Befolyásolja „hang"-ulatotokat a hang? Ha nem, mérjétek meg a
pulzusotokat! Egy izgatott benső hanggal remekül felébreszthetitek
magatokat, amikor csak kell. Ha magatokban beszélve kezdtek el-
szenderedni, és az időpont nem a legalkalmasabb az alvásra - teszem
azt az autópályán -, megtanulhatjátok, hogy fölemeljétek a hangoto-
kat, gyorsítsátok és élénkítsétek a hangszíneteket, érdekesebb témá-
ra váltsatok át - és már föl is ébredtetek.
Sok álmatlan ember csinálja ezt. Hangosan, izgatottan, magas
hangon beszélnek magukban, és ez ébren tartja őket - még ha arról
beszélnek, hogy mennyire kellene aludniuk, akkor is. Az álmatlan
emberek gyakran igen elevenek és tettrekészek. Általában azt hiszik,
hogy nem alszanak sokat, de több tudományos kísérlet azt mutatta
ki, hogy valójában éppen annyit alszanak, mint más. Csak azzal is sok
időt töltenek, hogy megpróbáljanak aludni, de hangjukkal ébren tart-
ják magukat.
Az álmatlansághoz vezető másik út sok színes, villogó képet ma-
gunk elé idézni. Egyszer megkérdeztem egy páciensemet, hogy ő ho-
gyan tartja magát ébren. Ezt felelte:
- Hát, elkezdek mindarra gondolni, ami esetleg kiment a fejem-
ből.
Hazamentem, és este kipróbáltam.
- Vajon mi mehetett ki a fejemből?
Hamarosan reggel hat óra lett, és hirtelen eszembe jutott.
- Tudom már! Az alvás!
Most változtassátok vissza azt a benső hangot! Lassítsátok, halkít-
sátok, csendesítsétek le, álmosítsátok el, és figyeljétek meg, hogy ér-
zitek ettől magatokat!
Egyszer majdnem elveszítettem így a hallgatóságomat. Nyissátok
ki a szemeteket, és gyorsítsátok fel újra azt a hangot, különben a tan-
folyam hátralevő részét kénytelenek lesztek tudat alatt magatokba
szívni! Ezt a módszert megtaníthatjátok álmatlanoknak, vagy saját
magatok is álomba szenderülhettek vele, amikor akartok. Én például
rájöttem, hogy a legjobb, amit repülőn tehetek, az, ha megszabadulok
a tudatomtól. A központi repülőtértől rövid, húszperces repülőútra
lakom, és amint leülök a gépen - sutty, kialszik a villany a fejemben.
Egy férfi a közönség soraiból:
- Amikor kutatod valakinek a stratégiáját, honnan tudod, hogy me-
lyik lépéssel kezdődik a folyamat? Például Betty azt mondta, hogy a
hang kezdett hangosabbá válni. Honnan tudod, hogy mit kell ilyenkor
kérdezni?
- Az attól függ, hogy mit akarok megtudni. Az igazság az, hogy nem
lehet megállapítani, hol kezdi valaki. Éppen csak annyi részletre van
szükség, amennyiből meg lehet teremteni ugyanazt az élményt. Ha
én magam végigcsinálom és működik, valószínűleg elegendő infor-
mációm van. Ezeket a folyamatokat mindig gyakorlatban kell kipró-
bálni. Vagy magunknak kell végigcsinálni, vagy mással végigcsinál-
tatni.
Ha megtudtam valakinek a motivációs stratégiáját, ezzel a folya-
mattal szó szerint rá tudom venni, hogy felálljon a székről, vagy bár-
mi mást megtegyen.3
- Érezd, ahogy a széken ülsz! Mondd magadban: „Fel kell állnom!"
Most mondd ugyanezt gyorsabban, hangosabban, és élénkebben!
Valószínűleg ugyanazzal a folyamattal veszi rá magát, hogy át-
menjen a másik szobába és levegyen egy könyvet a polcról - vagy
bármi mást megtegyen amellyel reggel fölkel. Bármi legyen is maga a
folyamat.
Az emberek sokféleképpen késztetik magukat arra, hogy megte-
gyenek valamit. Elmondás helyett azt szerelném, hogy saját tapaszta-
latra tegyetek szert ennek a kikutatásában. Álljatok párba valakivel,
akit nem ismertek, és fedezzétek fel, hogyan kel fel a társatok! Az itt-
lévők közül mindenkinek fel kellett kelnie legalább ma reggel - aki
képtelen felkelni, az nem jött el. Először kérdezzétek meg egyszerű-
en: „Hogy kelsz fel reggel?" Erre a társatok eléggé általánosan vála-
szol majd, úgyhogy tovább kell faggatnotok, hogy megtudhassátok a
hiányzó részleteket. Mikor úgy gondoljátok, hogy megvan az egész,
próbáljátok ki ti magatok! Sikerülne-e felkelnetek így? Lehet például,
hogy a párotok ezt mondja: Látom az ablakon beáradó fényt, és azt

3 Ha az ehhez szükséges személyes bizalom megvan és a cselekvés helyénvaló. (a ford.)

mondom magamban, „kelj föl!" Erre ti is kipróbáljátok ugyanezt, rá-
néztek az ablakra, látjátok a beáradó fényt, és azt mondjátok maga-
tokban: „kelj föl!", de nem feltétlenül keltek föl. Valami kell még hoz-
zá. Ezeket a dolgokat tudattalanul, automatikusan csináljuk, és gyak-
ran sok kérdezősködésbe telik az összes részlet kiderítése.
Ezen a tanfolyamon nem stratégiákkal foglalkozunk, nem ragasz-
kodom hát hozzá, hogy minden kis részletet kiderítsetek. De igenis
találjátok meg a fő részeket, különösen azt, amelyik úgymond kiug-
rasztja a nyulat a bokorból. Ez általában egy lényeges módon megvál-
tozó elem. Betty esetében például a hangszín megváltozása volt az,
ami végül is rávette, hogy felkeljen. Hogy ezt kideríthessétek, kell egy
kis szőrszálhasogatás. Ha valaki azt mondja: elképzelem magam,
amint felkelek - az még nem elég. Több részletre van szükség. Álló-
kép, vagy mozgó? Színes, vagy fekete-fehér? Nagy, vagy kicsi? Mon-
dasz közben valamit magadban? Milyen hangon? Ezekben a részle-
tekben van a folyamat motorja. Van közöttük, amelyik a többinél
sokkal erősebben hat. Ezeket úgy találjuk meg, ha egyenként módo-
sítgatjuk a változókat, és megfigyeljük a hatást.
Tehát keressetek párt, és próbáljátok ki! Mindkettőtöknek körül-
belül negyedórája van rá.
Na, mit fedeztetek fel? Hogy motiválja magát a társatok? Mik a vi-
selkedéssorozat fő részei?

Bill:
 - Az én társam először az ébresztőórát hallja. Amikor lecsapja,
megnézi, hány óra van. Azután visszafekszik, és érzi, milyen kényel-
mes az ágyban. Ekkor megszólal egy benső hang: „Ha itt maradsz,
elalszol, és elkésel!" Ekkor elképzeli, amikor egyszer elkésett a mun-
kahelyéről, és ez rossz érzést okoz. Aztán a hang azt mondja: „Legkö-
zelebb még rosszabb lesz!" Ekkor nagyobban jelenik meg neki, hogy
mi történik, ha megint elkésik. Ettől még rosszabb érzése lesz. Ezek-
ből a részekből áll a sorozat. Hang, kép, rossz érzés. Mikor a rossz
érzés elég erőssé válik, felkel.
Ezt hívjuk a jó öreg riogató módszernek. Az ember addig kelti a
kellemetlen érzéseket, amíg csak arra nem késztetik, hogy elkerülje
őket. Rollo May is így csinálja. Még egy jó hosszú könyvet is írt róla.
Ennek tartalmát két mondatban össze lehet foglalni: „A szorongást
tévesen értelmezték eddig. Az izgulás jó, mert cselekvésre készteti az
embert." Hát, ha motivációs stratégiánkat a félelem hajtja, ez ponto-
san így is van. Csakhogy nem mindenki sarkallja így magát. Van, akit
éppenhogy megakadályoz a félelem abban, hogy véghezvigyen vala-
mit. Az ilyen ember elgondolja, hogy mi érdekeset szeretne csinálni,
aztán elképzeli, hogy mi üthet ki balul. Ettől megijed, és általában
otthon kuksol tovább.
Suzi:
- Én Bill társához hasonlóan csinálom. Azt mondom magamban,
hogy néhány percig még fekhetek. De az idő múlásával egyre köze-
lebbinek, nagyobbnak, és fényesebbnek képzelem, hogy cl fogok kés-
ni. Maga a kép ugyanaz. Mikor elég nagy lesz, föl kell kelnem, hogy
megszabaduljak a rossz érzéstől.
- Mást is halogatsz?
- Mást is.
Hányan írtátok meg egyetemi dolgozataitokat az utolsó percben?
Mennél tovább vártatok vele, annál erősebb volt a késztetés. Bill tár-
sa saját maga gyártja a szorongást, Suzi az órával termelteti a magá-
ét. Abban hasonlítanak nagyon, hogy mindkettőnek kellemetlen ér-
zés a mozgatórugója. Talált valaki példát kellemes érzésen alapuló
motivációra? Még ha az elvégzendő feladat maga kellemetlen is volt?
Frank:
 - Igen. Marge elképzelte, hogy mi mindent fog csinálni a nap fo-
lyamán, és ettől jó érzése támadt. Azt mondta, a kellemes képek „ki-
húzzák" az ágyból.
- No és ha egész napja kellemetlen feladatokkal van tele? Ezt is
megérdeklődted?
- Meg. Azt mondta, hogy akkor a befejezett feladatokat képzeli el,
és ettől támad nagyszerű érzése. Ez az érzés éppen úgy kihúzza az
ágyból, mint az előbb. Ez nekem hihetetlennek tűnik. Nem tudom el-
képzelni, hogy ez működjön. Mi a véleményed erről?
- Hol van Marge? Marge, mikor csináltad meg az adóbevallásodat?
Marge:
- Január közepére mindig befejezem. Olyan jó érzés készen lenni
vele, mert akkor másba foghatok.
Hát, úgy látszik, hogy neki működik. Senki sem szeret adó-
bevallást csinálni, de a legtöbben örülnek, ha kész van. A csel az,
hogy a befejezés örömét már előre érezhessük. Így lesz, ami elindít.
Így lehet kellemetlen érzés helyeit kellemessel késztetni magunkat.
Ez ritkábban fordul elő, és rendkívül különösnek tűnik az ellenkező
módszerrel élő Frank számára.
Kellemes dologra sokan könnyen ráveszik magukat. Elképzelik, és
a kép olyan vonzó, hogy mindjárt neki is állnak. De olyan dolgok el-
végzésére, amelyeket csinálni nem szeretünk, csak megcsinálni, ez a
folyamat nem alkalmas. Ha valaki nem szeret adóbevallást készíteni,
és elképzeli, hogy milyen volna most ezt csinálni, nyilvánvalóan visz-
szaretten tőle. Nem éppen motiváló érzés. Pozitív motivációhoz a fe-
ladat vonzó részére kell koncentrálnunk. Ha nincs kellemes része,
akkor maga az elvégzés öröme a vonzó.
Ahhoz, hogy Marge motivációs stratégiája működhessen, még egy
részletre van szükség. Bizonyára ti is elképzeltétek már, hogy milyen
jó lesz, ha megcsináltok valamit, aztán mikor nekiveselkedtetek, egy-
kettőre alábbhagyott a lelkesedésetek.
- Marge, mikor elkezded írni az adóbevallásodat, hogyan tartasz ki
a munkában?
Marge:
- Végig arra gondolok, hogy milyen jó lesz, ha kész lesz.
 - Ez fontos része az egésznek, de fogadok, hogy emellett még va-
lami mást is csinálsz.
- Hát, akárhányszor csak beírok egy számot, vagy kitöltök egy ro-
vatot, örülök neki, hogy az a kis rész megvan. Ízelítőt kapok az egész
munka befejeztekor érzett örömből.
- Pontosan. Ennek a két dolognak a segítségével csinálod végig. A
kettő közül a második a fontosabb. Ha a feladat hosszabb időt vesz
igénybe, a végeredmény elérhetetlennek tűnhet. De az öröm, melyet
minden kis részfeladat elvégzésekor érzünk, sok nehézségen keresz-
tülvisz.
- Érdekes. Ez sokmindent megmagyaráz, amit csinálok. Mindig ar-
ra gondolok, hogy milyen jó lesz, ha valami kellemetlennek vége sza-
kad. Én magam sokat el is végzek, de másokat nehéz rávennem a kel-
lemetlen munkára. Amikor mondom nekik, hogy képzeljék el, milyen
jó lesz, ha készen lesz, általában értetlenül merednek rám.
Hát persze. Egyszerűen nem értik. Ők aztán nem így veszik rá ma-
gukat valamire!
Frank:
- Ezek szerint rossz érzés nélkül is hatékonyan és erősen lehet
magunkat motiválni. Van valami remény a mi számunkra, akik szo-
rongással hajtjuk magunkat előre?
Hogyne. A motivációs stratégia, minden emberi viselkedéshez ha-
sonlóan, tanult dolog, és egy új stratégiát bármikor meg lehet tanulni.
Elég könnyű volna megtanítani nektek a Marge-féle késztető straté-
giát. Csakhogy ilyen átható változást nagyon elővigyázatosan szabad
csak okozni valakinek az életében.
Van, aki pocsékul választja ki, hogy mit csinál az életben, de mivel
nem túl erősen motiválja magát, nem nagyon kerül bajba. Ha haté-
kony késztető stratégiát tanítunk neki, akkor véghez is viszi azt a sok
ostobaságot, amit elhatározott, és egy csomó buta, fölösleges, sőt
esetleg káros dolgot művel. Ezért mielőtt új motivációs stratégiát ta-
nítok valakinek, megvizsgálom, hogy tud-e ésszerűen dönteni az ille-
tő. Ha nem tud, akkor először arra tanítom meg, és csak utána a mo-
tivációra.
Az emberek sokféleképpen motiválják magukat, de a két fő mintát
már láttuk. A legtöbben elgondolják, hogy milyen rossz lesz, ha nem
csinálnak meg valamit, és menekülnek a rossz érzéstől. Ezt „averzív
kondicionálásnak" nevezik a patkánykínzó pszichológusok. Néhá-
nyan viszont, mint például Marge, fordítva csinálják. Ő ahelyett, hogy
menekülne attól, amit nem szeret, affelé vonzódik, amit szeretne, és
már útközben ízelítőt kap belőle.
Aki Marge-éhoz hasonló késztető stratégiával rendelkezik, egész
más világban él, mint a legtöbben. Ebben a világban nincs meg az a
temérdek szorongás, stressz, feszültség, amit a többség átél.
Sokan vegyítik a két módszert. Például először arra gondolnak, mi
történik, ha nem csinálnak meg valamit, aztán meg, hogy milyen jó
lesz, ha kész lesz.
Mindegyik késztető stratégia működik, és ami működik, azt nem
lehet nagyon ócsárolni. De van, amelyik sokkal gyorsabb és szívó-
sabb a többinél, arról nem is beszélve, hogy mennyivel élvezetesebb.
Sokminden, ami miatt emberek a pszichológusnál, vagy a börtön-
ben kötnek ki, a motivációra vezethető vissza. Az egyik esetben nem
motiválódnak arra, amit meg akarnak csinálni, vagy amit elvárnak
tőlük. A másik esetben pedig igenis motiválódnak, de olyasmire, amit
nem akarnak, vagy amit mások szerint nem lenne szabad.
Ma egy kicsit betekintettünk a motiváció rejtelmeibe, hogy némi-
leg befolyásolhassátok, mire motiválódtok. A mai nap éppen csak el-
indított benneteket a motiváció megismerésének és alkalmazásának
útján, de most már magatoktól is továbbhaladhattok rajta, és újabb
felfedezéseket tehettek.
 ZŰRZAVARBÓL MEGÉRTÉS

Sok problémát okoz, ha az ember összezavarodik. Be szeretném

mutatni, miképp lehet a zavaros elmében tiszta helyzetet teremteni.
Előbb bemutatom, hogyan kell, aztán szeretném, ha ti is párba állná-
tok és kipróbálnátok egymással, úgyhogy figyeljetek. Kinek van ked-
ve játszani?
Bili:
- Nekem.
- Először is gondolj valamire, amit meg szeretnél érteni, de össze-
zavarodsz, ha rágondolsz!
- Hát, sokminden van, amit nem értek
- Figyelj jól, hogy mit kérdezek! Nem azt kértem, hogy olyasmire
gondolj, amit nem értesz, hanem olyasmire, ami összezavar. Más nem
érteni valamit, és más összezavarodni. Sokmindent nem értesz, mert
még csak nem is konyítasz hozzá. Valószínűleg nem értesz a szívmű-
téthez, meg a hidrogén- bomba-tervezéshez. De nem zavarodsz ösz-
sze, ha ezekre gondolsz, csak nincs róluk információd, így hát nem
érted őket.
Az összezavarodás viszont mindig annak a jele, hogy már közelí-
tesz a megértéshez. Sokmindent tudsz a dologról, de az adatok még
nem álltak össze olyan formába, hogy meg is értsd. Tehát ilyesmire
gondolj; amit jól ismersz, mégsem értesz!
- Megvan. Nagyon összezavar az, hogy
- Állj! Nem szabad megmondanod, hogy konkrétan mire gondolsz.
A tartalomra csak a pletykásoknak van szükségük. Én matematikus
vagyok. Engem csak a forma érdekel. Azonkívül a közönség is túl
könnyen elveszne a tartalom részleteiben, holott azt akarom, hogy a
bemutatandó folyamatot ismerje meg.
Szóval gondoltál valamire, ami összezavar. Most gondolj valami
hasonlóra, amit értesz. Hasonlón azt értem, hogy ha - teszem azt -
valakinek a viselkedése zavar össze, találj példát valami olyan visel-
kedésre, amit értesz! Vagy ha a robbanómotor működése zavar ösz-
sze, gondolj valami olyan mechanikus dologra, amit értesz! Mondjuk
egy kenyérpirító működésére.
- Megvan ez is.
- Nevezzük ezt az utóbbit „megértésnek", az előbbit pedig „zavar-
nak"! Mindkettő kép formájában jelenik meg?
- Abban.
- Azt szeretném tudni, hogy mi a különbség a két kép között. Lehet
például, hogy az egyik mozgókép, a másik álló. Vagy az egyik fekete-
fehér, a másik színes. Azt kérem, hogy Összpontosíts belülre, vizsgáld
meg, hogy miben különbözik ez a két kép, és mondd el!
- A zavar kicsi, és állókép. Az értés nagy, és mozgó.
- Különböznek másban is? Ha a zavar képe kisebb, valószínűleg
távolabb is van.
- Igen, távolabb.
- Hang jár valamelyikkel?
- Jár. Az értéshez járul egy hang, azt magyarázza, hogy mit látok. A
zavar hangtalan.
- Honnan tudod, hogy az egyik összezavar, a másikat pedig megér-
ted?
- Más érzésem van, mikor az egyik képre nézek, mint amikor a
másikra.
- És az érzéseid honnan tudják, hogy ezt kell érezniük, amikor a
képekre ránézel?
- Gondolom azért, mert megtanítottam őket.
Figyeljétek csak meg ezt! Azt kérdeztem: „honnan tudták".
Ez a folyamatra kérdez rá. Bili pedig azt válaszolta: „azért". Az
„azért" mindig a „miértre" válaszol. A „miért" kérdés csak egy csomó
múltra vonatkozó elméletet eredményez. Nekem csak egy elméletem
van. Azért történik annyi zűr az emberek agyában, mert a Föld tenge-
lye ferde, és ennek következtében mindenkibe másvalakinek az őrült
agya került. Ezen a ponton befejezem az elméletgyártást.
Tehát mégegyszer. Bill, honnan tudod, hogy mást érezz, amikor az
egyik képre nézel, mint amikor a másikra?
Bili:
- Nem tudom.
- De jó válasz!
 - Gondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy nem tudom.
- Előfordul néha. Csinálj úgy, mintha tudnád! Mondj valamit! A
legrosszabb, ami előfordulhat, hogy tévedsz. Én már évekkel ezelőtt
rájöttem, hogy úgyis annyit tévedek, hogy teljesen mindegy. Így hát
elhatároztam, hogy ezentúl legalább érdekes tévedéseket követek el.
- Mikor az értést képzelem el, látom a dolgok összefüggését. Ettől
ellazulok. Mikor a másikat képzelem el, nem tudom, mi következik;
ettől egy kicsit feszült érzésem lesz.
Szóval úgy tűnik, valóban van különbség. Van valakinek kérdése
azzal kapcsolatban, amit csinálok?
Egy férfi;
- Olyan könnyűnek tűnik, ahogy csinálod. Honnan tudod, hogy mit
kérdezz?
- Mindössze annyit akarok megtudni, hogyan különbözik ez a két
dolog. A különbség annak a konkrét részleteiben rejlik, hogy az illető
hogyan látja, hallja és érzi őket. Kérdéseim abban segítik az alanyt,
hogy különbséget tegyen olyan dolgok között, amelyek között eddig
nem tett. Sokszor pedig olyasmire irányítják a figyelmét, amit eddig
nem vett észre. Bill például könnyen válaszolt a kérdésre, hogy álló-,
vagy mozgóképet lát-e. De azelőtt valószínűleg észre sem vette a kü-
lönbséget, hiszen senki sem kérdezte.
Egy nő:
- Először azt kérdezted meg, hogy állókép-e, vagy mozgó, és csak
utána, hogy színes-e, vagy fekete-fehér. Mindig ugyanabban a sor-
rendben kérdezed ezeket?
Először azt érdemes megkérdezni, hogy mi van ott, és csak utána,
hogy az milyen. Így ritkábban tévedtek el. Ha megkérdezed, hogy mi-
lyen gyorsan mozog, és kiderül, hogy állóképről van sző, összezavar-
hatod a pácienst. Először fedezzétek fel az alapdolgokat, utána meg-
vizsgálhatjátok, hogy milyen finomabb megkülönböztetések akad-
nak. Attól is függ, hogy mit kérdezünk, hogy mennyire ismerjük a té-
mát. Én már tudom, hogy milyenfajta különbség várható a zavar és a
megértés között, hiszen már többször csináltam ezt. Úgy van ezzel is,
mint minden mással, amit elsajátítunk. Az elején nehézkes, aztán
ahogy ismerősebb lesz a folyamat, csiszoltabbá, és rend-
szerezettebbé válik. Úgy is csinálhatjuk, hogy az összes lehetséges
különbséget egyszerre végigkérdezzük. De egyszerűbb a lehetséges
különbségek közül megemlíteni néhányat - a főbbeket ettől az illető
agya rááll a megfelelő vágányra. Aztán csak meg kell kérdezni, hogy
miben különbözik a kettő.
Most térjünk rá az érdekesebb részre! Vedd a zavart, Bill, és addig
módosítsd, amíg olyan nem lesz, mint a megértés! A tartalmat ne vál-
toztasd meg, csak a formát, amiben megjeleníted azt a tartalmat! Elő-
ször is vedd az állóképet, és indítsd el!
Bil:
- Ez nem akar menni.
- Próbáld meg ezt: Először csinálj különböző időpontokban egy-
egy állóképet, majd miután elegendő összegyűlt, villantsd fel okét
gyors egymásutánban! Gyorsítsd fel egy kicsit az egészet, és kész a
film. A film ugyanis nem más, mint állóképek sorozatának gyors leve-
títése.
- Jó, megvan a film.
- Helyes. Most adj hozzá hangot, amely elmagyarázza, hogy mi tör-
ténik! (Bill bólint.)
- Most nagyobbítsd meg a képet és hozd közelebb, úgy, hogy a kép
mérete és távolsága megegyezzen a megértésével! Mi történik ekkor?
Érted már a dolgot?
- Értem. Most már látom, hogy mi történik, és sokkal jobb érzésem
van tőle. Ugyanaz az érzés, ami a másik képpel jár.
Érthető, hogy jobban megértünk valamit, ha nagy, kísérőszöveggel
ellátott mozgóképen vesszük szemügyre, mint ha hangtalan kis álló-
kép formájában jelenik meg. Sokkal több benne az információ, és
érthetően van rendszerezve. Ez a folyamat megtanítja Billit, hogy mi-
képp értsen meg valamit a saját, már meglévő megértési módszeré-
vel.
Egy nő:
- Ahhoz, hogy a zűrzavart megszüntethessük, nem további infor-
mációra van szükségünk?
- Néha igen. De az illető gyakran rendelkezik már az in-
formációval, csak az nincs megérthető formában. Nem hiányzik
semmi, csak az adatok nincsenek rendszerezve. Valamennyien sok-
kal, de sokkal többet tudtok, mint gondolnátok! A zűrzavar általában
nem a túl kevés, hanem a túl sok adat következménye. Megzavaro-
dáskor gyakran óriási adathalmazt képzel el az ember, vagy külön-
böző képek villannak fel előtte viharos gyorsasággal. Ezzel ellentét-
ben a legtöbben rendszerezetten és nagyon gazdaságosan jelenítik
meg azt, amit megértenek. Megértésük elegáns matematikai egyen-
lethez vagy jó költeményhez hasonlít. Igen egyszerű forma képvisel
sok adatot. Amit csináltunk, lehetővé tette Bill számára, hogy össze-
gyűjtse és megérthető formába szedje a már meglévő adatokat. Hogy
az agyunkat használhassuk, először hozzá kell férni ahhoz, ami ben-
ne van, aztán ezt rendszerezni kell, és csak azután tudjuk felhasznál-
ni. Láttatok már tüzet leégni a kandallóban? Ha egy kicsit átrendezi-
tek a fahasábokat, újra fellobban a tűz. Pedig nem adtatok hozzá
semmit. Egyedül az elrendezés változott, mégis óriási a különbség.
Aki azt hiszi, hogy több adatra van szüksége, valószínűleg kérde-
zősködni fog. De ha a válasz csupán további nyers adatokat tartal-
maz, nem sok hasznát veszi. Tovább kérdez hát, és mennél több vá-
laszt kap, annál kevésbé figyel oda, hogy mit is kérdez. Viszont ha a
válasz segít rendszerezni a már meglévő adatokat, közelebb hozhatja
a megértést. Ezt nevezik gyakran „passzív tanulásnak". Van, aki ezt a
fajta szájbarágást szereti. Más képes nagy mennyiségű adatot beven-
ni, és különösebb külső segítség nélkül rendszerezni. Ezt gyakran
„aktív tanulásnak" hívják.
Bill! Most próbáld ki az ellenkezőjét! Vedd azt, amit eredetileg
megértettél, és változtasd kis, hangtalan állóképpé!
Bill:
- Ettől feszült, és zavart leszek.
- Tehát most bármivel, amit eddig megértettél, összezavarhatunk!
Nevettek, pedig ha tudnátok, hogy milyen hasznos lehet ez! Nem is-
mertek senkit, aki azt hiszi, hogy ért valamit, holott fogalma sincs ró-
la? És alaptalan önbizalma mindenféle bajba sodorja? Egy jó adag
zavar ráveheti, hogy odafigyeljen másokra, és hasznos információt
gyűjthessen. A zavar és a megértés ugyanis belső élmény. Nem feltét-
lenül van köze a valóságos világhoz. Sőt, ha alaposan körülnézünk,
észrevehetjük, hogy általában vajmi kevés kapcsolat van a kettő kö-
zött.
 Ahhoz, hogy Bill átélhesse azt, amit „megértésnek" hív, a fejében
lévő információt nagyalakú, kísérőszöveggel ellátott film képében
kell megjelenítenie. Ez néha magától áll össze, máskor másvalaki idé-
zi elő. Most azonban, hogy tudja, miként működik, céltudatosan be-
indíthatja ezt a folyamatot, amikor valami összezavarja. Ha nincs a
birtokában elég adat, nem fogja teljesen megérteni. Lehet, hogy ki-
maradnak részek a filmből, vagy a kísérőszöveg hallgat el időnként.
De pillanatnyilag meglévő tudását a lehető legteljesebben jeleníti
meg. Azonkívül tudja, hogy hol van szüksége több információra - ott,
ahol a film megszakad. Ha pedig un valamit, mert már túl jól érti, ösz-
szezavarhatja magát. Ez az új megértés első lépése.
Most rajtatok a sor, hogy kipróbáljátok, amit Billel csináltunk.
Olyannal álljatok párba, akit nem ismertek, ez megkönnyíti majd a
dolgotokat.
1. Kérjétek meg a párotokat, hogy gondoljon valamire, amit ért,
és valamire, ami összezavarja! A tartalmát nem szabad elárul-
nia.
2. Kérdezzétek meg, miben különbözik a kettő! Az azonosságra
nincs szükség, csak az eltérésre.
3. Mikor legalább két eltérést fedeztetek fel, alakítassátok át a
„zavart" a „megértéshez" hasonlóvá!
4. Ellenőrizzétek! Kérdezzétek meg, hogy érti-e már, amit az
előbb nem! Ha igen, kész. Ha nem, térjetek vissza a második lé-
péshez, és derítsétek ki, milyen más különbség akad! Ezt addig
ismételjétek, amíg csak meg nem érti a társatok, vagy amíg
konkrétan rá nem jön, hogy milyen adatok hiányoznak a meg-
értéshez. Tartsátok észben, hogy sohasem értünk meg semmit
tökéletesen. Ez nem baj - érdekessé teszi az életet. Körülbelül
negyedórátok van egy-egy fordulóra.
 A legtöbben bizonyára azt vettétek észre, hogy a „megértés" és a
„zavar" szó más benső élményt jelent a társatoknak, mint nektek.
Először hadd halljunk néhány különbséget, aztán válaszolok az eset-
leges kérdésekre.
Egy férfi:
- A zavar számomra olyan, mint amikor a tévében függőlegesen
szalad a kép. Méghozzá olyan gyorsan, hogy nem is látom az egyes
képeket. Mikor lelassítottam, majd megállítottam, rögtön értelmet
kapott az egész. A társam számára viszont túlságosan közel kerül a
látóhatár. Annyi minden történik körülötte, hogy nem látja ál Először
le kellett lassítania, aztán szó szerint elhátrálnia a képtől és távolabb-
ról tekinteni rá, hogy megérthesse.
Egy másik férfi:
- Az én társam tudományos kutató. Mikor össze van zavarodva,
mozgófilmek mennek a fejében. Ezeket „nyers adatoknak" nevezi.
Mikor érteni kezdi, mértani ábrácskák rajzolódnak az előbbi filmek-
re. Ezek segítségével kikristályosodik az események lényege. Egyre
rövidülnek a filmek, végül egy úgynevezett „mozgó állókép" marad.
Ez állókép, de rárajzolt mértani ábra jelzi, hogy hányféleképpen vál-
tozhat mozgóképpé. A kép lüktet egy kicsit. Nagyon gazdaságos.
- Ez nagyon klassz. Mindenki érti, hogy miért ilyenek ezek? Már az
eddigiek is elég változatosak.
Egy nő:
 - Amikor tökéletesen értek valamit, öt különböző képet látok egy-
szerre, tisztán. Mikor össze vagyok zavarodva, csak egy képet látok,
az is homályos. Amikor a társam ért valamit, a kép mindig a látóme-
zeje jobb oldalán van. Ám ami összezavarja, azt középen látja. Amiről
pedig fogalma sincs, azt a látómezeje bal oldalán.
Alan:
- Az én társam nagyon szokatlannak tűnő dolgot csinál. A „zavart"
élesen, konkrétan látja, a „megértés" viszont homályos, életlen, szí-
nes mozgófilm számára. Akkor kezdte érezni, hogy érti, amikor el-
homályosította a képet. Azt mondtam neki, csavarja el a lencsét, hogy
életlenné váljon a kép.
- Lehet így, metaforikusan is mondani, de nem muszáj. Egyszerűen
utasítani is lehet, hogy mit csináljon. Szóval akkor értette meg, ami-
kor elhomályosította! Remélem, nem szívsebész a társad! Ez az egyik
legfurcsább, amit valaha is hallottam. Amikor életlenné válik a kép,
megérti. Nahát! Az biztos, hogy más, mint a többieké. Neki is külö-
nösnek tűnt?
- Annak. Lehet, hogy valami megbízható, mélyebb tudattalan fo-
lyamat veszi át a dolgot?
- Ilyen magyarázatot nem fogadok el. Amíg csak meg nem kérdez-
zük az illetőt, az összes effajta folyamat tudattalan. Sokmindent csi-
nálunk intuitíven, de ez más. Persze lehet, hogy nem vettél észre va-
lami fontosat. De ha feltételezzük, hogy leírásod pontos, ez a megér-
tés nem vezethet cselekvéshez. Ahhoz, hogy megtehessünk valamit,
szükségünk van bizonyos konkrét részletekre. Ezért mondtam, hogy
remélem, nem szívsebész. Ez a megértés ugyanis nem eredményezne
túl magas túlélési arányt a betegei körében.
De a színes, homályos megértés is nagyon jó lehet bizonyos dol-
gokra. Egy bulin például valószínűleg nagyon kellemes társaság lehet
a párod. Ha ugyanis valaki mond valamit, csak el kell képzelnie, el-
homályosítania, és máris úgy erezné, hogy érti a másikat. Egy színes,
homályos mozgóképhez nem kell sok adat, hamar megvan. Miközben
pedig ezt elképzeli, mindenféle érzése támadhat.
Képzeljétek el, mi történne, ha ez a nő hozzámenne valakihez, és a
férje csak akkor értene meg valamit, ha az kristálytiszta. Ilyeneket
mondana: „Tisztázzuk csak ezt!" - mire a feleség összezavarodna.
Amikor pedig ő magyarázna valamit, az nem volna elég világos a fér-
jének. Ha a férj panaszkodna, hogy homályosan beszél, a feleség
megelégedetten mosolyogna, de ettől a férj csak még rosszabbul
érezné magát.
Erről a fajta megértésről mondtam az előbb, hogy nem sok köze
van a valóságos világhoz. Aki így ért meg dolgokat, az jobban érzi
magát tőle, de valódi problémát nem nagyon tud vele megoldani.
Hasznos lenne számára, hogy másképp is megérthessen dolgokat -
konkrétabban és pontosabban.
A múltkori tanfolyamomon volt egy férfi. A saját megértése nem
volt túl hasznos a számára, így hát kipróbálta a társáét. Ez egész új
világot tárt fel előtte.
Azt szeretném, ha tudatára ébrednétek, hogy mindnyájan a férfi,
meg a homályosító nő cipőjében jártok. Bármilyen jónak is tartjátok
a megértéseteket, mindig lesz, ahol és a mikor egy másik folyamat
jobban a hasznotokra válna. Az előbb valaki említette egy tudomá-
nyos kutató módszerét - az ábrával ellátott gazdaságos kis képet. Ez-
zel remekül meg lehet érteni, hogy fizikailag hogy működik a világ,
de azt jóslom, hogy az embereket - sok más tudományos kutatóhoz
hasonlóan - nehezen érti meg a gazdája. (Az illető: - Így van!) Az em-
berek egy kissé túl bonyolultak ilyen ábrához, más módszerrel job-
ban meg lehet érteni őket. Mennél több módon tudunk megérteni
valamit, annál több lehetőség tárul fel előttünk, és annál több képes-
ségünk fejlődik ki.
Szeretném, ha mindnyájatoknak része volna egy érdekes élmény-
ben. Próbáljátok ki valaki más megértési módszerét! Álljatok újra
párba az előbbi társatokkal! Az illető megértését és zavarát már va-
lamennyire ismeritek. (És természetesen a sajátotokat is.) Némi to-
vábbi információt kell még szereznetek. A társatok megértése és za-
vara közötti különbséget már összegyűjtöttetek, a sajátotok közöttit
szintén, de a saját megértésetek és a társatok zavara közöttit még
nem teljesen, jó része ugyan már kiderült az előző gyakorlat követ-
kezményeképpen, de egyes dolgok között az előbb nem volt különb-
ség, most pedig lesz. Mikor teljesen feltérképeztétek, miben tér el
megértésetek társatok zavarától, válasszatok valamit, amit értetek,
és először változtassátok társatok zavarához hasonlóvá! Azután pe-
dig tegyétek olyanná, amilyen a társatok megértése! Ebben segítsé-
getekre lehet, irányíthat társatok. Ő az, aki tanácsot adhat, és megvá-
laszolhatja kérdéseiteket. Mikor kipróbáltátok társatok megértését,
hasonlítsátok össze vele, hogy ugyanolyan-e! Előfordulhat, hogy az
első próbálkozáskor kihagytok valamit, és újra kell csinálnotok.
Kipróbálás után lehet, hogy nem tetszik majd, és azt mondjátok
magatokban, hogy nem fogjátok túl sűrűn alkalmazni. De ne legyetek
túl biztosak benne! Lehet, hogy remekül beválik valamire, amivel
most küszködtök. A legkevesebb, hogy segít megértenetek azt, aki
ezt a folyamatot használja. Mindkettőtöknek körülbelül húsz perce
van a feladatra.

Érdekes volt? Mit tapasztaltatok, amikor kipróbáltátok, hogy más

hogy ért meg valamit?
Egy férfi:
- Az én megértésem nagyon részletezett, könnyen megértek hát
műszaki dolgokat. A társam megértése sokkal elvontabb, elmosódott
szivárványok jelennek meg neki. Amikor ezt kipróbáltam, egyáltalán
nem értettem a műszaki dolgokat, viszont úgy éreztem, hogy értem
az embereket. Igazság szerint nem is „értésnek" hívnám. Inkább csak
éreztem, hogy mit akarnak, és könnyen szót tudtam velük érteni.
Gyönyörű színeket láttam, és valami meleg izgalomféle töltött el.
Szokatlan volt, az egyszer biztos!
Egy nő:
- Amikor én megértek valamit, egyszerűen részletes filmet perge-
tek le az eseményről a fejemben. A társam azonban két, egymást
részben takaró keretes képet képzel el. A közelebbi asszociált, a távo-
labbi ugyanannak az eseménynek a disszociált képe. Akkor érzi, hogy
érti a dolgot, amikor a kettő megegyezik. Ez igen hasznos lehet neki,
hiszen színész. Amikor játszik, bele is éli magát a szerepbe, és azt is
látja a másik képen, hogy miként jelenik meg a közönség számára.
Mikor kipróbáltam ezt, sokmindent tudtam meg arról, hogy más mi-
lyennek lát engem. Ez nagyon hasznos számomra, mert általában
csak fogom magam, és belevetem magam mindenfélébe, nem gondo-
lok arra, hogy más szemében milyennek tűnök.
- Hát ez meglehetősen hasznosnak látszik. Úgy léphetünk be leg-
jobban valakinek a világába, ha magunkra öltjük a megértését. Há-
nyan értettétek meg nagyjából úgy a dolgokat, mint a társatok? Hat-
vanból körülbelül nyolcan. És itt véletlenszerűen választottunk párt.
Még sokkal érdekesebb, ha nagyon sikeres embereket utánozunk. Én
pragmatista vagyok; arra szeretnék fényt deríteni, hogy különleges
emberek hogyan csinálnak dolgokat Oregonban találkoztam egy
rendkívül sikeres üzletemberrel. Ő, ha meg akart érteni valamit, a
következőt csinálta: Állóképpel kezdte, ezt először felnagyította, az-
tán maga köré kerekítette. Utána elindította a filmet. Mikor nem jól
látta, hogy merre tart valamilyen esemény, kissé hálralépett, és
szemügyre vette saját magát a képen. Amikor a film újra peregni
kezdett, visszalépett bele. Ez a megértés nagyon gyakorlatias, és szo-
rosan összefügg a cselekvéssel. Számára nincs különbség a megértés
és a végrehajtás képessége között.
A megértés folyamata létfontosságú a fennmaradáshoz és a tanu-
láshoz. Ha nem tudnánk valahogy kibogozni, hogy mit élünk át, nagy
bajban lennénk. Valamennyiünknek van körülbelül másfél kilónyi
szürkeállománya, ezzel próbáljuk megérteni a világot. Ez a másfél
kiló kocsonya bámulatos dolgokra képes, de ki van zárva, hogy bár-
mit is tökéletesen megérthessen. Mikor azt hisszük, hogy megértünk
valamit, ez csak a tudatlanságunk keretét határozza meg. Karl Pop-
per mondta jól: „A tudás a tudatlanság kifinomodott bevallása." Sok-
féle megértés létezik, és némelyik sokkal hasznosabb a többinél.
A megértés egyik fajtája arra jó, hogy igazolást adjon. Meg-
indokolja, hogy miért nem vagyunk képesek mást csinálni. „Azért van
így, mert, és ezért nem tehetünk semmit." Ilyen egy csomó „szakér-
tői" megértése egyes dolgoknak, például a tudathasadásnak, vagy a
„tanulási nehézségeknek". Igen előkelően hangzik, de tulajdonkép-
pen csak más formába önti azt, hogy „nem tehetünk semmit". Engem
személy szerint nem érdekelnek a zsákutcába vezető megértések,
még akkor sem, ha igazak. Én inkább nyitva szeretném hagyni az utat
esetleges hasznosabb megértések számára.
A megértés egy másik fajtájától csupán jó érzésünk támad. Így
tesz barátunk, aki elhomályosítja képeit, hogy megértse őket. A csen-
gőre nyáladzáshoz hasonlít valamelyest. Feltételes reflex, és csak jó
érzést ad. Ez az, amitől azt mondják:
- Aha, persze, itt az „ego" a táblázatban. Ezt már láttam másutt is.
Igen, értem.
Ez a fajta megértés sem tanít meg semmilyen cselekvésre.
Van egy harmadikfajta megértés is. Ennek következményeként
képesek leszünk leírni valamit fontosnak hangzó fogalmakkal, ese-
tenként akár elméletekkel is. Hányan „értitek meg" valamilyen
nemkívánt viselkedéseteket anélkül, hogy közelebb kerültetek volna
a megoldásához? Ilyesmiről beszélek. A fogalmak hasznosak lehet-
nek, de csak ha tapasztalati alapjuk van, és ha segítségükkel valami
újat cselekedhetünk. Elég könnyű valakivel tudatosan elfogadtatni
egy gondolatot, de ettől ritkán viselkedik másképp az illető. Ha van
valami, amit a világ vallásainak nagy része kétséget kizáróan bebizo-
nyított, hát ez az. Vegyük például ezt: „Ne ölj!" Nincs benne szó ki-
vételről. A keresztesek mégis boldogan vagdosták kétfelé a mohame-
dánokat, az amerikai „erkölcsi többség" pedig további rakétákat sze-
retne, hogy még egy pár millió oroszt el lehessen törölni a föld színé-
ről.
Gyakran megkérdezik NLP-tanfolyamon:
- A vizuális ember ugyanaz, mint a Tranzakció Analízisben a szü-
lő?
 Ebből azt látom, hogy a már meglévő fogalmaikba gyömöszölik be
azt, amit tanítok. Ha beleillesztitek az újdonságot a már ismert dol-
gok keretébe, semmit sem tanultok belőle, és a viselkedésetek is ma-
rad a régiben. Csak jól érzitek magatokat, hogy értitek a dolgot, és ez
az önelégültség megakadályoz abban, hogy bármi újat tanuljatok.
Gyakran bemutatom, hogy hogyan lehet egy embert néhány perc
alatt változáshoz segíteni, erre a közönségből megkérdezi valaki:
- Nem gondolod, hogy csak a helyzet elvárását teljesítette?
Az ilyen ember eljön a tanfolyamra, de semmit sem kap cserébe a
pénzéért, mert pontosan ugyanazzal a megértéssel távozik, amellyel
bejött.
Engem csakis az a fajta megértés érdekel, amely hozzájárul, hogy
véghezvigyünk valamit. Mi minden tanfolyamunkon konkrét, megte-
hető dolgokat tanítunk. Ez eddig egyszerűnek látszik. Csakhogy néha
nem illik bele meglévő megértésetekbe, amit tanítok. Ekkor a lehető
leghasznosabb dolog összezavarodni, és bizony, sokan panaszkodnak
is, hogy milyen zavarba ejtő vagyok. Nem jöttek még rá, hogy a zavar
az új megértés kapuja. Lehetőség arra, hogy átalakítsuk, más formá-
ba rendezzük megértésünk folyamatát. Ez megengedi, hogy más
színben lássuk, más hangon halljuk a világot, és új képességeket sajá-
títhassunk el. Remélem, az iménti gyakorlat konkrétan megmutatta,
miképp megy ez, és mekkora hatása van.
Ha mindent megértettetek, amit mondtam, és egyszer sem zava-
rodtatok össze, az biztos jele annak, hogy semmi lényegeset nem ta-
nultatok, és a tanfolyam árát az ablakon dobtátok ki. Ez azt bizonyí-
taná, hogy továbbra is ugyanúgy értitek meg a világot, mint amikor
idejöttetek. Úgyhogy ahányszor csak zavarba estek, kellemes izga-
lommal tekinthettek az eljövendő új megértés elébe. És hálásak le-
hettek, hogy ilyen lehetőségetek van, mert új útra léphettek, ha nem
is tudjátok még pontosan, merre visz. Ha nem tetszik, ahova kilyu-
kadtok, elmehettek onnan. Legalább annyival gazdagodtok, hogy
megismertétek ezt a helyet, és hátrányait.
Egyesek megértésébe már a bizonytalanság is bele van építve. Is-
merek egy mérnököt. Ő egy körülbelül nyolcszor nyolc soros téglalap
alakú képmátrix formájában ért meg valamit. Amikor a mátrix nagy-
jából félig betelik, kezdi érteni a dolgot. Mikor körülbelül kilencven
százaléka betelt, tudja, hogy alaposan érti. De kivétel nélkül mindig
marad üres kocka, és ez jelzi, hogy a megértése sohasem teljes. Ez
megakadályozza, hogy bármiben is túl biztos legyen.
Az egyik legügyesebb tanítványom így ért meg valamit: Mozgóké-
pen látja magát, amint csinálja. Amikor a valóságban is meg akarja
tenni, belelép a képbe. A cselekvés, és az értés tehát szinte ugyanaz a
számára. E mögött a kép mögött ugyanakkor egy sereg másik játszó-
dik - ezek is disszociáltak - különböző helyzetekben, nehézségek
megoldása közben, stb. Mennél több ilyen film jelenik meg neki, an-
nál biztosabb benne, hogy jól ért valamit. Egyszer megkérdeztem:
- Hány kell ahhoz, hogy megérts valamit?
Ezt felelte:
- Ha néhányat látok, egy kicsit értek valamit. Ha többet, jobban.
Mennél több különböző filmet látok, annál jobban értem, de sohasem
teljesen.
Ezzel ellentétben, van, aki egyszer megtett valamit, és tökéletesen
biztos benne, hogy érti, mit kell csinálni. Ismerek egy férfit. Egyszer
vezetett életében repülőgépet. Ettől kezdve teljesen biztos volt ben-
ne, hogy bármikor, bármilyen időjárásban bárhová el tud vezetni
bármilyen gépet. Akár függőágyban állva is! Egyszer eljött az egyik
ötnapos tanfolyamomra, megtanult egy módszert, és első nap délben
már el is távozott. Tökéletesen biztos volt benne, hogy tudja az NLP
minden csínját-bínját. Mit szóltok az ilyen eltévelyedéshez?
Van az emberi fajnak három súlyos betegsége. Mindegyiknek az az
oka, hogy bennragadunk a világ egy bizonyos megértésében. Szeret-
nék hozzájárulni ahhoz, hogy megszabaduljunk ettől a három kórtól.
Az első a komolyság. Ezt jól illusztrálja a „halálkomoly" kifejezés. Ha
elhatározzátok, hogy el akartok érni valamit, rendben van. De ha
komolyan veszitek a dolgot, csak elvakultok, és saját magatokat gán-
csoljátok el.
A második kór biztosra venni valamit, különösen azt, hogy iga-
zunk van. Amikor az emberek biztosak lesznek valamiben, többé
nem vesznek észre semmit, és a gondolkodást is abbahagyják. Ami-
kor teljesen biztosnak érzitek magatokat valamiben, teljesen bizto-
sak lehettek benne, hogy figyelmen kívül hagytok valamit. Néha
praktikus egy ideig szándékosan nem figyelni valamire, de aki telje-
sen biztos a dolgában, az valószínűleg sohasem veszi észre azt, ami
mellett elment. Könnyű beleesni a bizonyosság csapdájába. Még aki
bizonytalan valamiben, az is általában biztos benne, hogy bizonyta-
lan. Vagy határozottan biztos, vagy határozottan bizonytalan. Ritka
az olyan, aki nem biztos a kétkedésében, vagy a bizonyosságában.
Bár nemigen lehet ilyen embert találni, az állapotot elő lehet idézni a
következő kérdéssel: Elég biztos vagy abban, hogy bizonytalan vagy?
Buta kérdés, de elhangzása után az illető elbizonytalanodik.
A harmadik kór a fontosság. Ennek is a legrosszabb fajtája a saját
magunk fontossága, az önteltség. Amint valami „fontos" lesz, minden
más megszűnik az lenni. A fontossággal remekül meg lehet indokolni
a kegyetlenséget, a pusztítást, vagy bármit, ami olyan rossz, hogy
igazolni kelljen valamivel.
Az emberek többsége e három betegségnél köt ki, ha megakad va-
lamiben. Lehet, hogy elhatározzuk, hogy valami fontos, de csak akkor
vehetjük komolyan, amikor ebben biztosak leszünk. Ezen a ponton
vége a gondolkodásnak. Kiváló példa erre Khomeini ajatollah, de a
saját házunk tájékán is bőven lelünk rá példát.
Régebben egy kisváros közelében laktam. Egyszer bementem vá-
sárolni, és leparkoltam az élelmiszerbolt előtt. Egy pasas loholt oda
hozzám, és dühösen nekem rontott.
- A barátom azt mondta, hogy maga beintett nekem!
- Nem intettem be, de ha akarja
- Na ide figyeljen!
- Egy perc türelmet! - mondtam, és bementem vásárolni. Amikor
kijöttem, még mindig ott volt! Lihegett a dühtől. Odamentem a kocsi-
hoz, és a kezébe nyomtam az egyik szatyrot. Elvette. Kinyitottam az
ajtót, beraktam a másik három szatyrot, elvettem tőle a negyediket,
és azt is betettem, majd beültem, és becsaptam az ajtót.
- Hát jól van - mondtam. Ha ragaszkodik hozzá…
Azzal beintettem neki, és elindultam. Ahogy elhúztam mellette,
hisztérikus vihogásban tört ki, mert egyszerűen nem voltam hajlan-
dó komolyan venni.
A legtöbb ember számára az a probléma, hogy akar valamit, de
nem éri el. Ritka az olyan, aki képes megállni, és kétségbe vonni saját
bizonyosságát, amely szerint ez a dolog fontos. És van egy másfajta
gond is, bár ezt nem veszi észre senki: amikor nem akarunk valamit,
és nem is érjük el. Ez korlátoz a legjobban, mert ilyenkor még csak
nem is tudjuk, hogy valami nincs rendjén. Gondoljatok csak valamire,
amit most nagyon nagyra tartotok, mert hasznos, kellemes, vagy él-
vezetes!
Most pedig gondoljatok vissza arra az időre, amikor még csak
nem is tudtátok, hogy ez létezik, vagy ha ismertétek is, nem jelentett
semmit!
Nem tudtátok, hogy mit szalasztotok el, ugye? Fogalmatok sem
volt, mekkora gondotok volt, és semmi sem sarkallt, hogy változtas-
satok a helyzeten. Bizonyosak voltatok benne, hogy megértésetek
híven tükrözi a világot. Ez az igazi baj. Vajon mit szalasztotok el
most?
A bizonyosság valószínűleg minden más tudatállapotnál jobban
gáncsolja az emberiség haladását. Ám mint minden, a bizonyosság is
szubjektív élmény, és meg lehet változtatni. Emlékezzetek csak rész-
letesen vissza egy alkalomra, amikor teljesen meg voltatok bizonyo-
sodva arról, hogy értetek valamit! Valami új dolgot sajátítottatok el,
talán valaki valamire tanított Akár nehéz volt, akár könnyű, egyszer
csak rátok tört a megértés érzése: „Aha, értem!" Emlékezzetek rá
vissza olyan részletesen, amennyire kell!
Most pedig emlékezzetek rá fordítva, úgy, mint amikor visszafelé
pereg a film!
Mikor befejeztétek, gondoljatok arra, amit akkor tanultatok, vagy
megértettetek! Ugyanaz a reakciótok, mint az előbb?
Marty:
- Mikor előrefelé játszottam le a filmet, összezavarodva kezdtem,
és a megértésnél kötöttem ki. Mikor visszafelé játszottam le, vissza-
jutottam a zavarba.
- Ezt teszi a visszapergetés. És mi történik, amikor arra gondolsz,
amiben néhány perce bizonyos voltál?
- Zavarodott vagyok, de közben az egyik énem tudja, hogy az ak-
kori megértés valahol megvan bennem. Nem tudok annyira összeza-
varodni, mint eredetileg, de nem is vagyok annyira bizonyos, mint az
előbb.
És a többiek? Változott valami?
 Ben:
- Én rájöttem valamire, ami akkor történt, de annak idején még-
sem tudatosodott bennem.
- Ez érdekes, de nem ezt kérdeztem. Azt akarom tudni, hogy amit
annak idején megtanultál, azt másként fogod-e most fel.
- Nem. Ugyanúgy.
- Nincs semmi különbség? Állj csak meg, és gondolkodj el rajta!
Nem elég hamarjában rámondani, hogy ugyanaz. Ez olyan, mintha
azt mondanánk: meg akartam próbálni repülni, de nem lehet, mert
nem bírtam kinyitni a repülőgép ajtaját.
- Érdekes, hogy a repülést említed, mert éppen arra emlékeztem
vissza, amikor megtanultam vízre leszállni. Hogy milyen érzés, ami-
kor a gép leér a vízre. Mikor visszafelé játszottam le, kiszálltam az
érzésből, és hogy láthassam, hogy repül hátrafelé a gép, távolabbról
kellett szemlélnem. Ez új dimenzióval gazdagította a leszállásról
szerzett ismereteimet.
- Új perspektívát adott. Többet tudsz most a vízreszállásról, mint
azelőtt?
- Többet.
- Mi mást nem tudsz még? Meglehetősen sokat nyertél azzal, hogy
visszafelé játszottál le egy filmet a fejedben. Sokan játsszák le újra
egy esemény filmjét, hogy tanuljanak belőle, de visszafelé nem szok-
ták. No és a többiek? Változott valami?
Sally:
- A részletek. Másra figyelek most oda. Más sorrendbe kerültek az
események.
- Más sorrendbe kerültek az események. Más lett ettől az, amit ta-
nultál belőle?
- Más.
- Hogyan? Felfedeztél valami újat? Képes vagy valami újat tenni?
- Maga a tudás, a megtanult adatok nem változtak. Az erről alko-
tott képem, érzéseim viszont igen.
- Befolyásolja-e ez a viselkedésedet a jövőben?
- Befolyásolja.
Közületek többnek is hasznára vált ráfordítani egy percet, hogy
visszafelé pergessetek le egy élményt. Mennyit tanulnátok, ha min-
den emléketekkel megtennétek ugyanezt? SaIlynek ugyanis tökélete-
sen igaza van. Ha visszafelé játszunk le egy filmet, attól az események
sorrendje változik meg. Gondoljatok el két dolgot! Az egyik az, hogy
meg tudtok csinálni valamit, a másik, hogy nem tudjátok megtenni
ugyanazt. Először képzeljétek el ebben a sorrendben: először meg
tudjátok lenni, aztán nem Most pedig fordítva: először nem megy,
azután igen! Nem ugyanaz, ugye?
Életünk eseményei bizonyos sorrendben történtek meg. A sor-
rendet nemigen tervezte meg senki, egyszerűen így adódott. Megér-
tésetek jó része ezen a némileg összevissza alakult sorrenden alap-
szik. Mivel csak egyféle sorrend van, csak egyféleképpen értitek meg
a dolgokat. Ez korlátoz. Ha ugyanezek az események más sorrendben
történtek volna, most más lenne a megértésetek, és egészen máshogy
viselkednétek.
Mindnyájatokkal rengeteg minden történt eddigi életetek során.
Ezek a tapasztalatok segítenek a jövő elérésében. A múltbéli tapasz-
talatok felhasználási módja dönti el, hogy milyen jövő kerekedik ki
belőlük. Ha csak egyféleképpen tudjátok felhasználni a múltat, na-
gyon korlátozottak lesztek. Sok mindent nem vesztek majd észre, sok
helyre nem juttok majd el, és sok gondolat meg sem fordul majd a
fejetekben.
Oda- vagy visszafelé lejátszani egy eseményt csak kettő a végtelen
számú sorbarendezési lehetőség közül. Ha csak négyfelé vágjátok a
filmet, huszonkét új lehetséges sorrend adódik. Ha még több részre
osztjátok, még több. Mindegyik sorozatnak más lesz a jelentése, mint
ahogy a betűk különféle sorozatai is különböző szavakat alkotnak, a
szavak különböző sorozatai pedig más jelentést hordoznak. Sok NLP-
módszer csupán az élményeket teszi más sorrendbe.
El szeretnék bennetek ültetni egy gondolatot, amely szerintem
mérföldkő a tudat fejlődésében. Legyetek bizalmatlanok a sikerrel
szemben! Ahányszor csak biztossá váltok valamiben, mert sorozato-
san sikerül, kezdjetek el gyanakodni: Vajon mit nem veszek észre?
Mikor valami jól beválik, az nem jelenti azt, hogy más nem válna be,
sem azt, hogy nem lehet más érdekes dolgot csinálni.
Sok évvel ezelőtt kitalálta valaki, hogy sikamlós, ragacsos fekete
folyadékot lehet kiszívni a földből, és ezt lámpában meggyújtani. Az-
tán rájöttek, hogy acéldobozban is el lehet égetni, és a dobozokat
szerteszét gurigatni. Sőt, egy cső végén is meg lehet gyújtani, és a
Holdra küldeni. De mindez nem jelenti azt, hogy másképpen nem le-
het megcsinálni ezeket. Ha valaki száz év múlva visszanéz „fejlett
technológiájú" társadalmunkra, úgy csóválja majd a fejét, mint mi az
ökrösszekér láttán.
Az elején könnyebb lelt volna gyökereset újítani. Bámulatos dol-
gokat vihettek volna véghez. Mi lett volna, ha azt mondják:
- A mindenit, ez aztán remekül beválik! Vajon még mi válik be? Mi
mást lehet csinálni? Azonkívül, hogy elégetünk valamit, és kifújjuk
valami végén, még milyen módon lehet mozgatni dolgokat? A fémdo-
bozban guruláson és fémcsőben repülésen kívül még hogy lehel he-
lyet változtatni?
Mennél sikeresebb az ember, annál elbizakodottabbá válik, és an-
nál kevésbé valószínű, hogy megálljon, és elgondolkodjon: Mit nem
csinálok? Amit én tanítok nektek, működik. És azt szeretném, ha el-
gondolkodnátok azon, hogy mi működne még jobban!
 HIT-TÉRÍTÉS

Az emberi viselkedést nagyon tartós dolgokra, úgynevezett hie-

delmekre épülőnek is elképzelhetjük. Amikor valaki azt mondja,
hogy valamit fontos - vagy nem fontos - elvégezni, hiedelem rejlik a
dolog mögött. Bizonyos értelemben minden viselkedést valamilyen
hiedelem irányít. Ti sem tanulnátok NLP-t, ha nem hinnétek, hogy
érdekes, fontos, vagy valamiképpen hasznos. A szülők nem foglal-
koznának ennyit kisgyermekükkel, ha nem hinnék, hogy a javukra
válik. Régen nem állították a kisgyereket a figyelem központjába,
mert azt hitték, hogy hiperaktívvá válik tőle. Ma elhalmozzák a gye-
reket figyelemmel, mert azt hiszik, ezzel segítik szellemi fejlődését.
Bámulatosak a hiedelmek. Egy hiedelem képes teljesen rendes
embereket rávenni arra, hogy egy eszme érdekében öljenek, és utána
még büszkék is legyenek rá. Bármit megtetethetünk - vagy ellenkező-
leg, abba hagyathatunk - valakivel, ha a viselkedést beillesztjük az
illető hiedelemrendszerébe. Ezt tettem az apával, aki nem akarta,
hogy a lánya kurvává váljék. Amint felhívtam a figyelmét, hogy pon-
tosan úgy bánik a lányával, mint selyemfiú a kurvával, nem folytat-
hatta anélkül, hogy a saját hiedelmeit megszegné. Nem kényszerítet-
tem arra, hogy „akarata ellenére" hagyja abba, amit csinál - ha egyál-
talán van értelme ennek a kifejezésnek. Olyan jól beleillesztettem a
változást a hiedelemrendszerébe, hogy semmi mást nem tehetett
utána.
Mindamellett változhatnak is a hiedelmek. Nem születnek velünk.
Gyermekkorotokban valamennyien hittetek olyasmiben, amit most
butaságnak tartotok. Most pedig sok olyasmiben hisztek, amiről aze-
lőtt nem is tudtatok. Itt van például ez a tanfolyam.
A „hiedelem" fogalma elég bizonytalan a legtöbb ember számára,
még akkor is, ha vidáman kapja magát, és öl érte. Be szeretném mu-
tatni, hogy miből áll egy hiedelem, és hogyan lehet megváltoztatni.
Olyasvalaki jelentkezzen, aki hisz magáról valamit, de meg szeretné
változtatni, mert ez a hiedelem útját állja valamiben. Általában hasz-
nosabb megváltoztatni azt, amit magunkról hiszünk, mint amit a vi-
lágról. Válasszatok valami olyat, aminek megváltozása jelentősen be-
folyásolja majd az életeteket!
Lou:
- Nekem van egy.
- Mintha a többieknek nem volna! Ne mondd el, hogy mi ez a hie-
delem, amelytől meg akarsz szabadulni! Csak gondolj rá! Most tedd
ezt félre, és gondolj olyasvalamire, amiben nem vagy biztos! Lehet,
hogy így van, lehet, hogy úgy. Bizonytalan.
- Most mondd el, hogy miben különbözik az, ahogy a „hiedelmet",
és a „bizonytalanságot" átéled! Úgy, ahogy Bill tette a megértéssel és
a zavarral.
- Hát, a hiedelem nagy, fényes, élénk, és nagyon részletes. A bi-
zonytalanság sokkal kisebb. Elmosódottabb, homályosabb, és hol fel-
villan, hol elsötétül.
- Jól van. Elég egyértelmű a különbség. Azonkívül az is nyilvánva-
ló, hogy a hiedelem képe egyenesen előtted van, a bizonytalanságé
pedig jobboldalt fent. Van még más különbség is?
- Hát, a hiedelemnek nagy kerete van, és majdnem kitölti ezt. A bi-
zonytalanságnak nagy a háttere, és nincs kerete.

Hiedelem Bizonytalanság
nagy kicsi
fényes, élénk halvány, homályos
részletes elmosódott
tartós kép villogó
egyenesen elöl jobbra fent
keretes kerettelen
nincs nagy háttér nagy hátterű

- A következő lépés egyenként végigpróbálni a különbségeket,

hogy kiderüljön, melyek változtatják legerősebben bizonytalansággá
a hiedelmet. Például, próbáld meg kicsinyíteni a hiedelem képét!
Lou:
- Ettől egy kicsit veszít a valódiságából, de nem változik sokat.
 - Jó. Nagyítsd vissza az eredeti méretére. Most próbáld meg eltá-
volítani a keretet, hogy többet láthass a hátteréből!
- Amikor elveszem a keretet, a kép önmagától összébb megy, és
kevésbé jelentőssé válik.
- Jól van. Tehát a keret a méretet is befolyásolja, és így nagyobb
hatása van, mint a méretnek önmagában. Változtasd vissza olyanná,
amilyen eredetileg volt, aztán életlenítsd el a képet, hogy elmosódot-
tabbá váljék!
- Ez nemigen változtatja meg.
- Megint változtasd vissza, és aztán halványítsd el!
- Elhalványításkor villogni kezd, egy kicsit úgy, ahogy a bizonyta-
lanság,
- Szóval a fényesség mértéke befolyásolja a villogást. Változtasd
vissza, aztán fogd a hiedelem képét, és tedd arrébb! Tedd át középről
a jobb felső sarokba!
- Hát ez furcsa. Egy kicsit megszédültem, és a szívverésem is fel-
gyorsult. Amikor átteszem a képet, minden változni kezd. Kisebb
lesz, halványabb, életlen, a keret eltűnik, és villogni kezd a kép.
- Jó. Tedd vissza a képet középre. A helyváltoztatás minden elemet
megváltoztat, tehát Lou számára ez a szubmodalitás a legerősebb a
hiedelem bizonytalansággá változtatásában. De mielőtt ezt megten-
nénk, valamivel helyettesítenünk kell a régi hiedelmet. Lou, tudod,
hogy mit szeretnél hinni ehelyett?
- Hát, még nem nagyon gondolkodtam el rajta részletesen.
- Akkor gondold el most! Ügyelj, hogy pozitívan gondolj rá, ne ne-
gatívan! Arra gondolj, hogy mit akarsz hinni, ne arra, hogy mit nem
akarsz! Azonkívül arra kérlek, hogy ne célt, ne végeredményt építs a
hiedelembe, hanem azt a folyamatot vagy képességet, amely meg-
hozná a kívánt végeredményt! Például, ha azt szeretnéd hinni, hogy
tudsz „enelpézni", alakítsd a hiedelmet azzá, hogy képes vagy figyel-
ni, tanulni, a visszajelzésre megfelelően reagálni, és így meg tudsz
tanulni enelpézni!
- Jól van. Tudom, hogy mit szeretnék hinni.
- Tehát az új hiedelem pozitívan van megfogalmazva, nincs benne
tagadás, és célhoz vezető folyamatot ábrázol, nem magát a célt, igaz?
- Igaz.
 - Jól van. Akkor most végezzük el azt, amit „ökológiai vizs-
gálatnak" nevezünk! Gondold el, hogyan változna meg a vi-
selkedésed, és mit csinálnál, ha már ezt az új dolgot hinnéd! Gondol-
kozz el rajta, hogy hogyan okozhatna gondol ez a változás akár ne-
ked, akár szeretteidnek, akár egyéb ismerőseidnek!
- Nem tudom elképzelni, hogy bárhogy is gondot okozhatna
- Jó. Nevezzük ezt „új hiedelemnek"! Tedd félre egy pillanatra!
Most arra kérlek, hogy fogd a nagy képet - a nem kedvelt hiedele-
mét és tedd át oda, ahol a bizonytalanság jelenik meg! Eközben a kép
kerete eltűnik, a kép elhalványul, elmosódik, összemegy és villogni
kezd
- Megvan. Átkerült, és most pont olyan, mint a másik bizonytalan
kép volt.
- Jó. Villogás közben, amikor elsötétül, cseréld ki a régi hiedelem
képét az újra, hogy a legközelebbi felvillanásnál az jöjjön elő!
- Megvan. Most az új hiedelem képe villog.
- Most fogd ezt a képet, az új hiedelem képét, és tedd vissza magad
elé középre, és közben figyeld meg, hogyan nő a kerete, fényesedik
ki, lesz nagyobb és élénkebb színű!
- Hát ez hihetetlen! Pont ott van, ahol a régi hiedelem volt. Egész
testemben olyan érzés van, mintha most kerültem volna ki a börtön-
ből, és érzem, hogy ég az arcom.
- Úgy van. Sok más dolog is szépen alakul át benned. Szusszanj egy
kicsit, hogy időt adj a változások lezajlására! Én közben válaszolok
egy-két kérdésre.
Egy férfi:
- Miért nem lehet egyszerűen fogni a kívánt hiedelem képét, és hi-
edelemmé változtatni, ahogy a zavart alakítottuk megértéssé?
- Amikor a zavarból csináltunk megértést, nem volt más megértés,
amely ezt megakadályozta volna. Ugyanazt a tartalmat többfélekép-
pen is meg lehet érteni, anélkül, hogy a különböző megértések za-
varnák egymást. A hiedelem sokkal általánosabb és kizáróbb a meg-
értésnél. Ha már eleve hiszünk valamit, nincs hely új hiedelem szá-
mára, amíg a régit meg nem gyengítjük. Az új hiedelem általában a
régi ellentéte, vagy legalábbis nagyon eltér valamiben a régitől. Pró-
báltatok már meggyőzni valakit a hite ellentétéről? A már meglévő
hiedelem általában azt sem engedi meg, hogy egyáltalán megfontolás
tárgyává tegye az újat. Mennél erősebb a hiedelem, annál inkább így
van.
Gondold csak el! Tegyük fel, hogy valaki ezt hiszi: „X jó", neked
pedig sikerül a régi hiedelem megváltoztatása nélkül beépíteni egy
újat, amely szerint „X rossz". Mi sülne ki ebből? Mi történik, ha valaki
szentül hisz két ellentétes dologban? A helyzet egyik megoldása
többszörös személyiséggé válni. Egy darabig az egyik hiedelem irá-
nyítja az embert, aztán a másik veszi át a hatalmat, és mindent a visz-
szájára fordít. Én ezt nem tartom valami nagy fejlődésnek.
Egy nő:
- Mi volt az a szédülés, amikor először próbáltad meg áttetetni a
hiedelem képét Louval?
- Nos, az ilyen reagálás kettőt mond nekem. Az egyik az, hogy ben-
ső élményét mélyen befolyásoló szubmodalitás-változtatást fedez-
tem fel. A másik, hogy nincs még új hiedelme, amit a helyébe tehetne.
Előfordult már veletek, hogy valami megsemmisítette egy régi hie-
delmeteket, és nem volt mit a helyébe tennetek? Van, aki ilyenkor
napokig ködfelhőben sodródik, amíg újra tud szerveződni. Ez gyak-
ran előfordul, ha valakit kirúgnak a munkahelyéről, vagy valakije
meghal. Egyszer beszéltem egy férfival. Elmondta, hogy egyik egye-
temi tanára szétzúzta egy fontos hiedelmét. Több, mint fél évig úszott
ködben utána, az egyetemet is otthagyta. Az ilyesmi elkerülése végett
azt akarom, hogy az új hiedelem ugrásra készen várjon, mielőtt vég-
legesen meggyengítem a régit.
Most térjünk vissza Louhoz és tegyük egy kicsit próbára! Lou!
Megvan még az új hiedelem?
Lou: (Egyenesen előrenéz, szembogara kitágul)
- Meg! Egyre ezt nézem. Nehéz elhinnem, hogy ilyen könnyű az
egész.
- Mi történik, amikor a régi hiedelemre gondolsz?
(Lou balra fölnéz, és elmosolyodik.)
- Elég összeszáradtnak látszik.
- Az biztos, hogy nem ott van, ahol azelőtt. Ez egy másik módja,
hogy ellenőrizzük, amit csináltunk. És természetesen jobban figyelek
ösztönös reakciójára, mint a szavaira.
 Próbáljátok ki ezt a módszert hármas csoportokban! Egyikőtök
lesz a programozó, másikótok a páciens, harmadikatok pedig megfi-
gyelő és tanácsadó. Mielőtt elkezdenétek, ismételjük át a lépéseket!

Hiedelem megváltoztatása
(A) Információszerzés és előkészítés
1. A hiedelem megtalálása. Gondolj valamire, amit hiszel ma-
gadról, de szeretnéd nem hinni, mert korlátoz, vagy kellemet-
len következményekkel jár! Hogy jelenik meg ez a hiedelem
benned?
2. A bizonytalanság megtalálása. Most pedig gondolj vala-
mire, ami bizonytalan. Így is lehet, meg úgy is - nem vagy biztos
benne, hogy mi az igazság. Ez hogy jelenik meg benned?
3. Mi a különbség? Hasonlítsd Össze a kettőt, és határozd meg,
hogy mely szubmodalitásaik különböznek! (Mint a megértés és
a zavar esetében.)
4. Próba. Egyenként menj végig a listán, és a hiedelem
szubmodalitásait alakítsd a bizonytalansággal megegyezővé!
Miután egyet kipróbáltál, alakítsd vissza eredeti állapotába, és
csak azután próbáld ki a következőt! Melyik (vagy melyek) vál-
toztatja (vagy változtatják) a hiedelmet leginkább bizonytalan-
ná?
5. Új hiedelem építése. Mit szeretnél hinni ahelyett, amit most
hiszel, de nem kedvelsz? Ügyelj, hogy a hiedelem pozitívan le-
gyen fogalmazva, ne legyen benne tagadás! „Meg tudom tanul-
ni, hogy visszajelzés hatására megváltozzam", nem pedig
„ezentúl nem leszek képtelen megváltozni". Arra is ügyelj, hogy
folyamatot vagy képességet testesítsen meg az új hiedelem, ne
a kívánt végeredmény elérését! „Hiszem, hogy meg tudom ta-
nulni befolyásolni és bizonyos szinten tartani a súlyomat" - ez
hasznos hiedelem. Az, hogy „48 kiló vagyok" nem túlságosan
hasznos, különösen, ha valaki történetesen 158 kiló! Új képes-
ségeket akarunk mozgósítani, nem új öncsalást kelteni.
 Az új hiedelmet ökológiai szempontból is meg kell vizsgálni.
Okozhat-e gondot ez az új hiedelem? Ha ezt hiszed, hogyan viszonyul
majd hozzád a házastársad, a családod? Hogy befolyásolja majd a
munkádat? Az esetleges gondokat figyelembe véve módosítsd az új
hiedelmet!
(A páciensnek nem kell elmondania, hogy mi az új hiedelem. Elég,
ha elnevezi valahogy.)
(B) A hiedelem megváltoztatása
6. Régi hiedelemből bizonytalanságot. A negyedik lépésben
felfedezett legerősebb szubmodalitás(ok) segítségével alakítsd
a nemkívánatos hiedelmet a bizonytalansággal megegyezővé!
A tartalmát hagyd változatlanul! (Tegyük fel, hogy akkor vált
leginkább bizonytalanná a hiedelem, amikor mozgóképből ál-
lóvá, és amikor körülötted lévő képből távoli, keretes képpé
alakítottad. Akkor lassítsd le a képet, amíg csak meg nem áll,
miközben eltávolodik, és keretet növeszt!)
7. A tartalom kicserélése. Valamelyik másik szubmodalitás se-
gítségével cseréld ki a régi, nemkívánatos hiedelmet az áhított
újra! Átalakíthatod fokozatosan, vagy felhasználhatsz hozzá va-
lamit, ami már amúgy is történik. (Például ha a bizonytalanság
képében két különböző lehetőség villan fel váltakozva, ez a
kettő lehet az új és a régi hiedelem. Vagy olyan messzire tolha-
tod el a régi hiedelem képét, hogy ne lehessen kivenni a tar-
talmát, majd az új tartalommal hozhatod vissza. Azt is lehet,
hogy annyira felragyogtatod, vagy elhomályosítod a képet,
hogy eltűnjön a tartalma, és amikor újra láthatóvá válik, már az
új hiedelmet mutatja. És így tovább.)
8. Bizonytalanságból új hiedelem. Az új tartalommal változ-
tasd a bizonytalanságot hiedelemmé, úgy, hogy a hatodik lé-
pésben átváltoztatott szubmodalitásokat visszaalakítod! (Ha
balról jobbra áttéve bizonytalanítottad a hiedelmet, most tedd
vissza balra az új tartalmú képet, hogy bizonytalanságból hie-
delemmé váljon! Nagyon figyelj, nehogy küszködéssel vagy el-
lenállással járjon ez a lépés! Ha az új hiedelem silányul van
megfogalmazva, vagy tagadás van benne, az alany valamelyik
 „része" lehet, hogy ellenáll neki. 4 Ha ellenvetésbe ütközöl, ke-
zeld tisztelettel, derítsd ki, hogy mi a helyzet, és térj vissza az
ötödik lépéshez, hogy átfogalmazd az új hiedelmet!
(C) Próba
Többféleképpen is ellenőrizheted, amit csináltál.
9. Az új hiedelem ellenőrzése. Hogy jelenik meg most az új hi-
edelem? Milyenek a szubmodalitásai? (Figyelj, hogy társad ön-
kéntelen reakciója megegyezik-e szavaival!)
10. A régi hiedelem ellenőrzése. Hogy jelenik meg most a
régi hiedelem? Ha az új elfoglalta a helyét, a régi hiedelem va-
lószínűleg az „elutasítás" szubmodalitásait ölti magára. Ezt
megtalálhatod, ha megkéred a pácienst, hogy valami olyasmire
gondoljon, amiben egyértelműen nem hisz. A kétség már is-
mert szubmodalitásaival is érdemes lehet összehasonlítani a
hajdani hiedelmet.
Sokszor mondtam már, hogy a jó NLP-munka kilencvenöt száza-
léka információgyűjtés, és csak öt százaléka beavatkozás. Itt is így
van. Az első öt lépés előkészíti a beavatkozást, és ezután maga a be-
avatkozás simává és gyorssá válik. Tartsátok észben, hogy az agy
nem képes lassan tanulni, csak gyorsan! Sokkal könnyebb jó munkát
végezni, ha jól elő van készítve. Egy kicsit olyan, mint felállítani egy
sor dominót, aztán megpöckölni az elsőt.
Akkor most próbáljátok ki ezt a módszert hármas csoportokban!
Tudom, hogy van, akinek lenne kérdése, ezekből sokra választ ad
majd a gyakorlat. Amelyikre nem, az is érdekesebb lesz, miután a
gyakorlatban kipróbáltátok a módszert. És a válasz is többet fog je-
lenteni.

4 Ez akkor is megtörténhet, ha az új hiedelem bármilyen más szempont¬ból nem illik bele a

környezetébe, (a ford.)
 Most, hogy kipróbáltátok, hadd halljunk néhány kérdést, és hoz-
zászólást!

Egy férfi:
- Amikor átváltoztattam a hiedelmet, nagyon erős érzések törtek
rám. Mintha egy csomó halacska úszkált volna összevissza az
agyamban, meg a testemben. A csoportom másik két tagja is látta raj-
tam a változást. Ez mással is előfordul?
- Fontos hiedelem esetén igen. Egy ember viselkedésének nagy ré-
sze épül egy-egy központi hiedelemre. Mikor egy ilyet megváltozta-
tunk, gyakran jelentősen átrendeződik az illető benső felépítése. Ha
kevésbé központi a hiedelem, a felbolydulás sem akkora.
Egy másik férfi:
- Nehéz volt olyan hiedelmet találni magamban, amelyet hasznos-
nak véltem megváltoztatni. Hallhatnék néhány példát arra, hogy mit
változtattak meg a többiek?
Egy nő:
- Évek óta küszködöm, hogy még két kilót lefogyjak, és olyan súlyú
legyek végre, amilyen szeretnék. Könnyű megközelítenem a kitűzött
súlyt, de mindig azt hittem, hogy szenvedve és harcolva kell vissza-
tartanom magam az evéstől, hogy lefogyhassam azt az utolsó két ki-
lót. Így hát megváltoztattam ezt a hiedelmet - amely szerint nehéz
még két kilóval lefogynom - arra, hogy könnyű lefogynom még két
kilót. Úgy megkönnyebbültem! Sokkal nyugodtabb vagyok most.
Egy harmadik férfi:
 - Együtt csináltuk. Nagyszerű volt látni, ahogy megváltozik. Az ar-
ca, a hangja, az egész teste - minden sokkal nyugodtabb volt utána.
Egy másik nő:
- Folyt az orrom, és megváltoztattam azt a hiedelmemet, hogy
nem tudom befolyásolni. Nagyon elcsodálkoztam, ugyanis máris ér-
zem, hogy kezd kiszáradni az orrom.
Egy negyedik férfi:
- Az volt az eredeti hiedelmem, hogy éjszaka veszélyes szemüveg
nélkül vezetnem. Arra akartam cserélni, hogy igenis biztonságosan
tudok vezetni nélküle éjjel is. De a társam felhívta a figyelmemet,
hogy ez kész állapot, és hogy esetleg veszélyes lehet ezt hinni. Lehet,
hogy beülök a kocsiba és azt hiszem majd, hogy biztonságban leszek,
holott szó se lesz róla. Ezért módosítottuk arra, hogy meg tudok ta-
nulni szemüveg nélkül vezetni éjszaka. De azt hiszem, hogy valójában
egy sokkal általánosabb hiedelmet változtattunk meg, mégpedig azt,
hogy nem tudok tanulni. Van egy olyan érzésem, hogy amit végez-
tünk, nem csak a vezetést befolyásolja majd. Sokkal szélesebb körű-
nek látszik annál.
Nagyszerű. Sok embernek nagyon hasznos megváltoztatnia azt a
hiedelmét, hogy nem képes tanulni. Sokan megpróbálkoznak valami-
vel egyszer, és mikor nem sikerül, azt a következtetést vonják le,
hogy nem tudják, sőt, hogy meg sem tudják tanulni. Ismertem valakit,
aki „tudta", hogy nem tud zongorázni.
- Egyszer leültem a zongorához, és kipróbáltam, de semmire sem
jutottam - mesélte.
Én abban a hitben állok neki mindennek, hogy amíg az ember
agysejtjeinek nagyrésze megvan, bármit meg tud csinálni. Lehet,
hogy kisebb lépésekre kell bontani a feladatot, lehet, hogy máskép-
pen kell csinálni, lehet, hogy eltart egy darabig, amíg belejövünk, de
sokkal messzebbre jutunk, ha abban a hitben indulunk el, hogy képe-
sek vagyunk tanulni. Ez a hiedelem akár téves is lehet olykor, de le-
hetővé teszi, hogy olyasmit tegyek és olyan eredményt érjek el, ami
eszembe sem jutott volna, ha azt feltételezném, hogy az ember ge-
netikai okból képtelen egy bizonyos dologra.
Egy ötödik férfi:
 - Többen is vannak, akik tűzönjárással változtatják meg az embe-
rek korlátozó hiedelmeit. Mi erről a véleményed?
- Ha valaki azt hiszi, hogy nem tud a tűzön járni vagy valami
ilyesmit, és ráébresztik, hogy ez igenis lehetséges, valamilyen régi
hiedelem tényleg megsemmisülhet. Különösen, ha azt vésik előtte
belé, hogy ha tűzön lehet járni, bármit meg lehet tenni. Csakhogy így
nem lehet gondosan megtervezni a helyére kerülő új hiedelmet. Ol-
vastam egy ilyen esetről. Valaki azt mondta:
- Hát, most elhiszem, hogy ott állhatnék egy atombomba felrobba-
násánál, és a hajam szála sem görbülne meg.
Ha szerencséje van, nem kell próbára tennie ezt a hiedelmet. Ez a
példa mindenesetre bemutatja, milyen hitvány hiedelmeket lehet így
kelteni. Ezzel a módszerrel gyakran bizonyítéktól és visszajelzéstől
független hiedelmek kerülnek a fejekbe. Az egyik tűzönjárás-tanító „a
legnagyobb NLP-tanárnak" nevezi magát, holott még NLP-mesteri
képesítése sincs, hát még tanári! Bizonyos egyéb hiedelmeire még
kevesebb a bizonyíték.
Tudom, hogy van, akinek hasznosan változott meg valamilyen hi-
edelme a tűzönjárás következményeként. Vak tyúk is talál szemet. A
tűzönjárással az a baj, hogy nem nagyon lehet befolyásolni, milyen
hiedelem veszi át a régi helyét. Elég bizarr, veszélyes hiedelem akad
a világban anélkül is, hogy véletlenszerű módszerrel szaporítsuk a
számukat.
Van egy másik gond is a tűzönjáráshoz hasonló dolgokkal. Általá-
ban azt a hiedelmet keltik, hogy a megváltozáshoz drámai külső
eseményre van szükség. Én inkább azt a hiedelmet akarom kelteni,
hogy az ember állandóan és könnyen változik, és ha megértjük, ho-
gyan kell működtetni az agyunkat, a magunk medrébe terelhetjük a
változás folyamatát. Ehhez nem kell forró parázson járni.
Az teljesen más kérdés, hogy a tűzönjárás egyáltalán nehéz-e, és
hogy a hatórás, megtérítésszerű felkészítésnek van-e köze ahhoz,
hogy az ember végig tudjon menni a parázson. A Rolling Stone maga-
zin riportere megmérte, hogy mennyi időbe telik megtenni a távolsá-
got. 1,5-től 1,9 másodpercig tartott, az átlag 1,7 másodperc volt. A
távolság körülbelül három méter. Tehát akinek 75 centiméteres a
lépése, könnyedén végig tud menni négy lépéssel. Vagyis mindkét
lábával kétszer kell rálépnie a szénre. Ebből következik, hogy minden
egyes lépésnél fél másodpercnél kevesebb ideig érintkezik vele a lá-
ba. A tűzönjárók nagy hűhót csapnak a szén hőmérséklete körül - ez
700 és 1100 Celsius fok között van - de azt nem említik, hogy mind-
két láb csak kétszer érintkezik a szénnel, mindkét alkalommal
félmásodpercnél rövidebb ideig. Amikor a kandallóból a szőnyegre
pottyan egy széndarab, és felkapjuk, hogy visszadobjuk, valószínűleg
hozzáér ennyi ideig az ujjunk. És az ujjunk hegye sokkal érzékenyebb
a lábunknál.
Ezenkívül a megégést nem a forróság, hanem a hő átadása okozza,
és ennek csak az egyik tényezője, hogy mennyi ideig érünk a forró
tárgyhoz. Egy másik az, hogy milyen jó hővezető az a tárgy. Tegyük
fel, hogy mínusz harminc fokos hegyi kalyibában felkelsz az ágyból,
és egyik lábad báránybőrön ér földet, a másik pedig acéllemezre lép.
Hiába mínusz harminc fokos a bőr is, meg az acél is, az acél sokkal
hidegebbnek fog tűnni, mert sokkal jobb hővezető. Kérdezd meg a
legközelebbi tűzönjárót, akivel találkozol, hogy hajlandó volna-e a
szénnel megegyező hőmérsékletű acéllemezen megtenni ugyanezt a
távolságot!
Ezenkívül van még egy másik tényező is. „Leidenfrost-ha- tásnak"
hívják a fizikusok. Ha két anyag hőmérséklete lényegesen eltér, és az
egyik folyadék, vagy folyadékot tartalmaz, vékony, szigetelő gőzréteg
keletkezik a kettő közt, és lényegesen csökkenti a hőátadást.
Minden rendelkezésemre álló bizonyíték amellett szól, hogy bárki
képes másfél másodperc alatt három métert megtenni a „tűzön",
akár volt része vallásos jellegű felkészítésben, akár nem. Csak na-
gyon kevesen hiszik, hogy képesek erre.
Egy nő:
- Egyesek hisznek dolgokban, de nem úgy tűnik, mintha ez befo-
lyásolná, hogy mit tesznek. Az én főnököm például állandóan arról
papol, hogy legyünk kedvesek embertársainkhoz, de ő maga rend-
szerint goromba. Hogyan magyarázod ezt?
- Én nem „magyarázom" a dolgokat, hanem igyekszem megérteni
a működésüket. Több lehetőség is van. Az egyik, hogy ezt mondja
ugyan, de valójában nem hisz benne. Sok „entellektüellnek" van effé-
le, viselkedését nem befolyásoló hiedelme. Ha így van, az iménti
módszerrel át lehet alakítani hiedelmét, hogy elég valós legyen szá-
mára, és hasson a viselkedésére.
Egy másik lehetőség, hogy valódi ugyan a hiedelme, de különbsé-
get tesz az emberek között. Más igenis legyen kedves őhozzá, de neki
nem kell kedvesnek lenni mással, mert ő különleges lény. Ilyenek a
királyok, diktátorok, és egyes híres filmszínészek. Nem minden hie-
delem kétirányú.
A harmadik lehetőség az, hogy a főnököd hiedelme valódi is, két-
irányú is, csak amit ő kedvesnek tart, az neked gorombának tűnik. A
hatvanas években sok humanisztikus pszichológus ölelés gyanánt
agyonszorította az embereket, mert azt hitte, hogy ez a kedves, és
nem figyelt oda, hogy a másik örül-e neki. Azonkívül amerre járt,
megsértette az embereket, mert azt hitte, hogy mindig őszintének
kell lenni, és az igazságot kell mondani. A keresztesek hitték, hogy a
lélek megmentése a fontos, és nem törődtek vele, hogy ennek érde-
kében olykor meg kellett Ölni a testet.
Hiedelmet megváltoztatni elég könnyű, ha a gazdája bele-
egyezését adja. Azt is feltételeztem, hogy találtok megváltoztatásra
érdemes hiedelmet. Ez nem mindig egyértelmű. Lehet, hogy némi
erőfeszítésbe telik megállapítani, hogy milyen hiedelem korlátoz va-
lakit. Gyakran nem az, amelyiket az illető fel szeretné cserélni.
Fő célom itt az, hogy megtanítsam a hiedelem megváltoztatásának
folyamatát. De a tartalom is fontos. Ezért kértem, hogy feltétlenül fi-
gyeljetek az ökológiára, folyamatot, ne célt határozzatok meg, és po-
zitív alakban fogalmazzátok meg a hiedelmet.
Azért kértem, hogy ne kérdezzétek meg, mi az új hiedelem, és
csak a változás folyamatára figyeljetek, mert tudom, hogy különben
egyesek elvesznének a tartalomban, és így nehezen tudnák megta-
nulni a folyamatot. Ha már jól elsajátítottátok a formát, kisebb a ve-
szély, hogy elvesztek a tartalomban. Amikor pácienssel dolgoztok,
általában jó tudni valamit a tartalomról, Így megbizonyosodhattok
róla, hogy az új hiedelem pozitívan van megfogalmazva, nem cél, ha-
nem folyamat, és ökologikus.
A hiedelem nagyon erős dolog, sok jót tehettek, ha megvál-
toztattok egyet. De ha rosszat tesztek a helyébe, sok galibát is okoz-
hattok. Kérem, hogy legyetek nagyon elővigyázatosak, miféle hie-
delmeket keltetek az emberekben.
 A TANULÁSRÓL

Mindig érdekesnek tűnt számomra, hogy mikor emberek lényeg-

telen dolgokon vitatkoznak, azt mondják rá: „Ez tudományos kér-
dés." A Kaliforniai Egyetemen azért kellett abbahagynunk a tanítást
John Grinderrel, mert arra neveltük a hallgatókat, hogy mit csinálja-
nak az életükben. Ezt a kifogást hozták fel ellenünk. Azt mondták,
hogy az iskolában csupán dolgokról szabad tanítani.
Egyetemista koromban egyedül pszichológiából, és szónoklatból
kaptam rossz jegyet. Bevezető pszichológiából megbuktam, előadás-
tanból pedig kettest kaptam. Jó vicc, mi? Az NLP a bosszúm.
A tanítással foglalkozó embereket megfigyelve észrevettem, hogy
gyakran nagyon járatosak abban, amit tanítanak, és igen jól ismerik
szakterületüket. Ám rendszerint vajmi keveset tudnak arról, hogy
hogyan tanulták meg, amit tudnak, és még kevesebbet arról, hogy
miképp kell másnak megtanítani. Elmentem egyszer egy kezdő ké-
miaóra első előadására. A professzor odaállt háromszázötven ember
elé, és azt mondta:

- Képzeljenek ide egy tükröt, elé pedig egy visszafelé forgó

DNS-molekulát!
A közönségből néhányan elragadtatva felkiáltottak:
- Aha!
Belőlük vegyész lett. Mások a homlokukat ráncolták, és
azt kérdezték:
- Micsoda?
Belőlük nem lett vegyész. Ismét mások a szívükhöz kaptak.
- Atyaúristen! - hörögték.
Belőlük pszichológus lett!

A professzornak fogalma sem volt arról, hogy a legtöbben nem

tudnak olyan részletesen elképzelni valamit, ahogy ő. Ez a fajta kép-
zelőtehetség előfeltétele annak, hogy valakiből jó vegyész lehessen.
Aki még nem tud ilyen jól elképzelni dolgokat, azt meg lehet rá taní-
tani. De ez a tanár adottnak vette, hogy mindenki más képes arra,
amire ő, és így tanítványai nagyrészére csak az idejét vesztegette.
A tanulás folyamatát eddig általában „objektíven" tanulmá-
nyozták. Az NLP az emberi tanulás folyamatának szubjektív él-
ményét tanulmányozza. Az „objektív" tanulmányozás általában a
problémás emberekre figyel. Az NLP annak a szubjektív élményét
tanulmányozza, akinél a megoldás van. Ha diszleksziát ta-
nulmányozunk, akkor a diszleksziáról fogunk sokmindent megtudni.
De ha olvasni akarunk megtanítani egy gyereket, több értelme van
olvasni jól tudó embereket tanulmányozni.
Amikor kitaláltam a „neurolingvisztikus programozás" nevet, so-
kan azt mondták, hogy úgy hangzik, mintha az emberek agyát akar-
nánk befolyásolni. Mintha ez rossz lenne. „De még mennyire akar-
juk!" - válaszoltam én. Ha nem kezdjük befolyásolni és használni az
agyunkat, akkor a véletlenre kell hagynunk, hogy mi történik vele.
Iskolarendszerünk nagyjából ezt teszi. Tizenkét évig az orrunk előtt
tartják az anyagot, ha közben megtanuljuk, akkor megtanították ne-
künk. A létező oktatási rendszer több ponton is szétesőben van. Né-
hányról szeretnék egypár szót ejteni.

„Iskolaundor"
Az egyik legáltalánosabb gond, hogy sok gyereknek máris rossz
élményei voltak az iskolában. Emiatt egy bizonyos tárgy, vagy akár
általánosságban az iskola rossz dolgokra emlékezteti a gyereket, és
rossz érzést kelt benne. És - ha még nem vettétek volna észre - ha egy
gyerek gyötrődik, nem tanul valami sokat. Ha a gyerek reakciója na-
gyon erős, a pszichológusok „iskolaiszonyról" beszélnek. A már elő-
zőleg leírt és bemutatott módszerek közül többel is gyorsan meg le-
het változtatni, ha valakinek az iskolától rossz érzése támad. Most
egy másik nagyon egyszerű módszert szeretnék bemutatni. Közüle-
tek hányan szörnyednek el a matematikától? A törtektől, négyzet-
gyököktől, másodfokú egyenletektől, meg ilyesmitől?
(Hosszú egyenletsort ír a táblára, közben a közönségből többen
nyögnek, fintorognak.)
 Most hunyjátok be a szemeteket, és gondoljatok valami nagyon-
nagyon jó élményre - egy olyan alkalomra, amikor tele voltatok kel-
lemes izgalommal és kíváncsisággal!
Most egy-két másodpercre nyissátok ki a szemeteket, és vessetek
egy pillantást ide az egyenletekre, aztán hunyjátok be ismét a szeme-
teket, és térjetek vissza ahhoz a csodálatos élményhez!
Most megint nyissátok ki a szemeteket, és nézzétek az egyenletet
néhány másodpercig, azután ismét térjetek vissza az izgalmas él-
ményhez! váltogassátok a kettőt, amíg csak teljesen össze nem ötvö-
ződnek!
Most próbáljátok ki! Fordítsátok el a fejeteket, és gondoljatok va-
lami semlegesre, aztán nézzetek vissza az egyenletre, és figyeljétek
meg, mit éreztek!
Egy férfi:
- Megáll az eszein! Ez működik!
Ez egy régi NLP-módszer, összeolvasztásnak hívjuk. Ilyen gyorsan
és könnyen meg lehet változtatni a legtöbb, iskolához kapcsolódó
rossz érzést. Persze ehhez tudni kell, hogyan működik az agy. (Ha te
is ki szerelnéd próbálni, kedves olvasó, a függelékben van egy oldal
egyenlet.)
Ugyanezt az elvet érdekesebb módon is lehet alkalmazni. Mindjárt
az elején mókával, vidámsággal kell a tanulást összekötni. A legtöbb
iskolában egyenes padsorokba ültetik a gyerekeket, és csendben,
mozdulatlanul kell ott ülniük. Vajon mikor nevethetnek, ugrálhatnak,
örülhetnek végre? - szoktam kérdezni. Ha a tanuláshoz unalom és
kényelmetlenség kötődik, nem csoda, hogy mindenki el akarja kerül-
ni. A számítógép segítségével történő oktatásnak az az egyik nagy
előnye, hogy a számítógép kellemesebb a legtöbb tanárnál. A számí-
tógép türelme végtelen, és sohasem alázza meg a gyereket úgy, mint
sok tanár.

Emlékezés
Sok gyereknek nagy nehézség, hogy emlékezzen az iskolában ta-
nult anyagra. Az úgynevezett tanítás nagy része ugyanis nem más,
mint memorizálás. Bár ez már változóban van. A tanárok kezdenek
rájönni, hogy az információmennyiség olyan óriási, azonkívül olyan
gyorsan nő, és olyan sebesen változik, hogy a bemagolás közel sem
olyan fontos, mint hitték. Ma sokkal fontosabb, hogy ha valakinek
adatra van szüksége, meg tudja találni, fel tudja használni, és aztán el
tudja felejteni. De hogy ezt hogyan kell csinálni, arra emlékezni kell.
Az emlékezés egy szempontból hasonlít arra, amiről az előbb be-
széltünk. Nagyon fontos, hogy valakinek az emléke milyen élmény-
hez kapcsolódik - kellemeshez, vagy kellemetlenhez. Hogy valaki
visszaemlékezhessen valamire, vissza kell jutnia abba a tudatálla-
potba, amelyben bevette az információt, Így működik az emlékezés.
Ha valakit megkérünk valamire, és közben feldühítjük, vagy elszo-
morítjuk, ahhoz, hogy emlékezzen a dologra, vissza kell kerülnie
ugyanabba az érzelmi állapotba. Mivel nem akarja, hogy rossz érzése
támadjon, nem valószínű, hogy emlékezni fog rá. Ezért van, hogy leg-
többünk emlékezetéből teljesen kiesik az iskolában töltött tizenkét
vagy tizenhét év. Én még a tanárok nevére sem emlékszem, hát még
arra, hogy mit tanítottak, vagy mi történt. Bezzeg az utolsó tanítási
napra emlékszem!
(Odafordul valakihez.)
- Hogy hívnak téged?
A nő:
- Lydiának.
- Elfelejtetted kitűzni a nevedet. Kizárólag akkor emlékszem vala-
kinek a nevére, ha névkártyát hallucinálok rá. Ahányszor csak talál-
kozom valakivel, a melle bal oldalára nézek; már azt hiszik rólam,
hogy perverz vagyok. Egyszer a Xerox cégnél tanítottam, és mivel
mindenkire „Xeroxos" névkártya volt kitűzve, egész nap „Xeroxnak"
szólítottam az embereket. Ez is olyasmi, amiről már beszéltünk; az
agyunk rászokik valamire, és mikor rájön, hogy semmi haszna sincs,
szépen tovább csinálja.
Lydia, ha elfelejted kitűzni a neved, azt fogom hinni, hogy belógsz
a tanfolyamra, és elejtek bizonyos szuggesztiókat, amelyek életed
végéig elkísérnek. Ha kitűzöd a nevedet, akkor nem. Akkor csak rövid
ideig működő szuggesztiót kapsz.
Mondok neked egy számot: Háromszázötvenhét. Most felejtsd el
ezt a számot! Elfelejtetted már?
 - Nem.
- Hogy lehet, hogy nem tudsz egy lényegtelen dolgot elfelejteni?
- Ha tovább beszélünk róla, még jobban emlékszem majd rá. Nem
számít, hogy fontos-e. Nem fogom elfelejteni, annál kevésbé, mert
arra kérsz, hogy ne felejtsem el.
- Hát ez érthető. Láttátok, mennyien bólogattak, amikor ezt mond-
ta? „Azt kérted, hogy felejtsem el, tehát emlékeznem kell rá. Végül is
nincs semmi jelentősége, de beszélünk róla. Ha azt kéred, hogy felejt-
sek el valamit, ami lényegtelen, és sok szó esik róla, akkor emlékez-
nem kell rá." Bizarr, ugye? Pedig nagyon is igaza van.
Furán hangzik, de ennek ellenére tudjátok, hogy igaza van. Az,
hogy ezt mondja, éppen olyan fura, mint hogy ezt teszi. A pszicholó-
gusok mégis figyelmen kívül hagyják, mintha nem lenne semmi jelen-
tősége, és helyette „Ödipusz komplexusnak" nevezett dolgokat, meg
hasonló furcsaságokat tanulmányoznak.
A pszichológusok elhanyagolják annak a kutatását, hogy az embe-
rek hogyan jegyeznek meg dolgokat, azért, hogy a transz „mélységét"
tanulmányozhassák helyette. A mélység-metafora szerint a transz
lyuk, ebbe beleesünk, és mennél mélyebbre megyünk, annál jobb.
Mások nem értenek ezzel egyet. Ők tudatszinteket emlegetnek, és
szerintük nem mélyebbre, hanem magasabbra kell eljutni.
Ha nem beszélnénk róla sokáig, és a megfelelő módon forgatnám
a szót, el tudna felejteni egy mindössze háromjegyű számot. Lydia
elfelejti feltűzni a nevét, holott azt mondták neki, hogy fontos. Közü-
letek sokan igyekeznek rávenni másokat arra, hogy észben tartsanak
valamit. Hányan beszéltek fontos dolgokról másoknak, és azok mégis
elfelejtik. Azt hittétek, az ő hibájuk? Tartsátok ezt észben, mikor azt
akarjátok, hogy valaki más emlékezzen valamire!
A patkányok gyötrésén kívül a pszichológusok valószínűleg sem-
mire sem fordítottak annyi időt, mint az emlékezés tanul-
mányozására. Igen ám, de tulajdonképpen sohasem vették célba,
hogy szubjektiven mit él át emlékezéskor az ember.
Közületek hánynak nehéz egy telefonszámot megjegyezni? Leg-
többen valószínűleg a számot ismételgetitek a fejetekben, és ezt a
hangot próbáljátok megjegyezni. A szorzótáblát tanították így so-
kunknak - felmondatták. Ez, még ha sikeres is, nagyon lassú, mert az
egész szöveget el kell mondanunk a fejünkben, hogy megtalálhassuk
a választ. „Kilenchetvenháromnullanégyhatvannyolc." „Hatszor ki-
lenc ötvennégy." Nagy- mennyiségű információt sokkal, de sokkal
hatékonyabban lehet kép formájában megjegyezni, mint szavakban.
973-0468, 6x9=54. Amikor képileg emlékezünk, az összes adat egy-
szerre felvillan előttünk, és csak végigszaladunk rajta, s elolvassuk
vagy leírjuk azt, amire szükségünk van. Egy csomó „lassan tanuló-
nak" tartott gyerekkel mindössze az a baj, hogy kép helyett szavakat
jegyez meg. Ha rászánunk egy-két órát, hogy megtanítsuk őket képre
emlékezni, jóval gyorsabban fognak tanulni.
Mások viszont zenére próbálnak képben vagy érzésekkel emlé-
kezni, ahelyett, hogy a hangot hallanák. Mindig a tartalomhoz illő
csatornában érdemes megjegyezni valamit.
A rossz emlékezőtehetség fenntartásának másik jó módszere, ha
valami olyasmit csinálunk, aminek semmi köze sincs az adatok meg-
jegyzéséhez. Ha ezt ismételgetjük magunkban: „Meg kell jegyeznem a
telefonszámot", akkor ezt a mondatot jegyezzük meg, nem a telefon-
számot! Sokan csinálnak ilyesmit, aztán csodálkoznak, hogy miért
olyan „rossz" a memóriájuk. Holott valójában kiváló az emlékezőte-
hetségük, csak ostobaságokat jegyeznek meg vele. Ha elképesztő em-
lékezőtehetségű embereket tanulmányozunk, nagyon érdekes dolgo-
kat találunk. Az egyik kiváló memóriájú férfi minden képét „felira-
tozza". Nyomtatott betűvel írja a kép alá, hogy mi van rajta. Ez a rö-
vid leírás kódolja, és a megfelelő helyre teszi az emléket, így könnyű
visszakeresni azt. Olyan, mint amikor egy filmnek címet adnak. Elég
rápillantani a címre, az ember máris tudja, miről szól a film, anélkül,
hogy végig kellene néznie az egészet. A számítógépesek „címkézés-
nek" hívják ezt.
Az egyik tanfolyamon negyvenöt ember mutatkozott be egymás
után, a teljes nevét mondva. Volt közöttük egy nő, akinek ennyi elég
volt, hogy mindenkinek megjegyezze a nevét. Harry Lorayne három-
száz emberrel tette meg ugyanezt egy tévéműsorban. Az előbb emlí-
tett nő, amikor bemutatkoznak neki, valami nagyon jellegzetes dol-
got figyel meg nagyon élesen. Az illető orrának az alakját, a bőre szí-
nét, az állát, vagy bármilyen egyedi vonását. Erre a vonásra figyel,
miközben elhangzik a bemutatkozó neve, és ez összeköti a kettőt.
Még kipróbálja gyorsan; egy pillanatra félrenéz, és elképzeli ezt a jel-
legzetes dolgot, közben pedig hallja a fejében a nevet. Így győződik
meg róla, hogy a kettő összekötődött. Én jobban szeretem, ha a
résztvevők kitűzik magukra a nevüket, mert akkor nem kell ezzel az
eljárással fáradnom. De kétségtelenül hasznos képesség. Meg lehetne
tanítani üzletkötőknek. Nekik sok emberrel van dolguk, és általában
fontosnak tartják, hogy emlékezzenek az ügyfél nevére, és személyes
kapcsolatot alakítsanak ki vele.
Aki telefonon érintkezik az emberekkel, annak ez a képi módszer
nem alkalmas. De könnyen a hang csatornájához lehet igazítani; az
illető hangszíne, vagy -sebessége valamilyen jellegzetességét kell
észrevenni, miközben a nevet halljuk, aztán lejátszani a nevet ilyen
különlegesen kiejtve. Aki nagyon sokat gondolkodik képekben, el is
képzelheti a nevet, miközben hallja. Minden emlékezési stratégiát át
lehet így alakítani; a környezethez, vagy a tanuló képességeihez iga-
zítani.
Ha jól meg akartok jegyezni egy nevet, kössétek össze valami
egyedivel mind a három fő érzékszervi rendszerben! Lássatok is,
halljatok is, erezzetek is valamit! Miközben az illető hangján elhang-
zik a neve, felfigyelhettek egy különös vonásra az arcán, és arra, amit
kézfogáskor éreztek. Ezzel mind a három fő érzékszervi rendszerben
„megcímkéztétek" a nevet, és így háromféleképpen is eszetekbe jut-
hat.
Az emlékezőtehetséget úgy is lehet „javítani", hogy a lehető leg-
gazdaságosabban és takarékosabban választjuk ki, hogy mit jegyez-
zünk meg, és mennél többször használjuk fel, amit már megjegyez-
tünk. Aki például mindig a jobb első nadrágzsebében tartja a kulcsát,
annak csak egyszer kell ezt megjegyeznie. Aki hol ide, hol oda teszi a
kulcsát, annak napjában négyszer- ötször is emlékeznie kell rá, hogy
hova tette. Az előzőnek egész életében csupán egyszer.
Egyik tanítványunknak több válalkozása is van, és sok papírt kell
iktatnia. Ahányszor csak helyet kell találnia valamilyen iratnak, meg-
kérdezi magától:
- Ha szükségem lenne erre, vajon hol keresném?
És elindul az aktaszekrény felé. Mire odaér, felötlik előtte egy bi-
zonyos rekesz képe. Ebbe teszi bele. Ez a módszer az akta rendszere-
zésről már megjegyzetteket használja fel, és így ritkán kell újat meg-
jegyeznie. Minden alkalommal, amikor iktat valamit, megerősíti az
akta és a rekesz közötti összeköttetést, és ezzel egyre megbízhatóbbá
teszi.
Az iménti két példa bizonyos értelemben arra teremt lehetőséget,
hogy a lehető legkevesebbet kelljen megjegyezni. Itt van erre még
egy példa. Vessetek egy pillantást az alábbi számokra, aztán fordítsá-
tok el a fejeteket, és próbáljátok meg felidézni őket!

149162536496481100

Most nézzétek elég sokáig ahhoz, hogy vissza tudjatok emlékezni

rá, amikor elfordítjátok a fejeteket!
Ha tényleg megpróbáltátok, valószínűleg kettes-hármas csopor-
tokra próbáltátok bontani a számsort, hogy valami rendszert teremt-
setek, és megkönnyítsétek az emlékezést.

14 91 62 53 64 96 48 11 00

vagy

149 162 536 496 481 100

Ezt mi „darabolásnak" hívjuk. Ez azt jelenti, hogy egy nagyobb fe-

ladatot kisebb, könnyebben kezelhető darabokra vágunk. Üzleti kö-
rökben van egy régi vicc:
- Hogyan lehet megenni egy elefántot?
A válasz:
- Falatonként.
Mit gondoltok, mennyi ideig tudnátok pontosan visszaemlékezni
erre a számra így? Egy óráig? Egy napig? Egy hétig?
Daraboljuk csak egy kicsit máshogy a számsort! Emlékeztet ez va-
lamire?

1 4 9 16 25 36 49 64 81 100

Ugyanezt egy kicsit másként, számok négyzeteként is fel lehet ír-

ni:
 12 22 32 42 52 62 72 82 92 102

Most már nyilvánvaló, hogy az eredeti szám az egytől tízig tartó

számok négyzete egymás után írva. Ezt tudván tíz-húsz év múlva is
könnyedén visszaemlékezhetünk rá. Mitől lesz ilyen könnyű? Attól,
hogy kevesebbet kell megjegyeznünk, és az is csupa, már régebben
megjegyzett dologhoz kapcsolódik. Ez a matematika és a tudomány
lényege: elegánsan és hatékonyan foglalni össze a világ törvénysze-
rűségeit, hogy kevesebbet kelljen megjegyeznünk, és az agyunknak
több ideje maradjon érdekesebb, élvezetesebb dolgokra.
Ez csupán néhány az emlékezést meggyorsító és megkönnyítő el-
vek közül. Sajnos a szokványos oktatásban nemigen alkalmazzák
őket.

Tanulási nehézségek
Több előnye is van annak, ha az ember megír megfelelő számú
könyvet. Az egyik az, hogy megengednek olyan dolgokat, amit már
azelőtt is akartunk, de nem volt szabad. Persze, mire ez az idő elér-
kezik, általában nem emlékszünk rá, hogy mit is akartunk. De én leír-
tam egypár régi vágyamat. Mikor egy iskolafelügyelőségnél dolgoz-
tam, volt ott egy és más, amibe bele akartam vetni magam. Az egyik
az az egész fogalomkör, amibe beletartozik a „tanulási nehézség", a
„minimális agykárosodás", a „diszlexia", a „tanulási fogyatékosság".
Ezek mind nagyon fontosan csengő szavak, de valamennyi csak azt
írja le, hogy nem tudjuk a gyereket megtanítani valamire.
Amikor egy gyerek nem tud megtanulni valamit, a szakértők ha-
mar levonják a következtetést: „tanulási fogyatékosság" a baj. De azt
sosem tisztázzák teljesen, hogy kiben van a fogyatékosság; ki az, aki
nem képes tanulni! Talán felfigyeltetek már rá, hogy sohasem neve-
zik „tanítási fogyatékosságnak". Mindig az a burkolt következtetés,
hogy a kudarc oka a gyerek gyenge, vagy károsodott agya. A károso-
dásról pedig gyakran feltételezik, hogy öröklött. Amikor az emberek
nem tudnak megváltoztatni valamit, gyakran kifogást keresnek, ami-
vel megokolhatják a kudarcot, ahelyett, hogy gondolkozni kezde-
nének azon, hogy mi mást próbálhatnának, amivel sikert érhetnének
el. Ha azt feltételezzük, hogy a gyereknek megbénult a tanulólebenye,
nincs mit tennünk, amíg csak ki nem dolgozzák az agyátültetést.
Én inkább nem így magyarázom a kudarcot. Inkább tanítási prob-
lémának fogom fel. Így legalább nyitva hagyom azt a lehetőséget,
hogy rájöhetünk a megváltoztatás nyitjára. Ha úgy teszünk, mintha
mindenkinek mindent meg lehetne tanítani, megtaláljuk, hogy ez
(egyelőre) hol nem igaz. De ha azt hisszük, hogy valaki taníthatatlan,
és azért nem tud megtanulni valamit, meg sem fogja próbálni senki
megtanítani.
A múlt században köztudott dolog volt, hogy az ember nem tud
repülni. Aztán a repülő a hétköznapi élet részévé vált, de a legtöbben
nem hitték, hogy az ember eljuthat a Holdra. Ha úgy állunk neki a vi-
lágnak, hogy minden lehetséges benne, rájövünk, hogy egy sereg aze-
lőtt lehetetlennek tartott dolog valóban lehetségessé válik.
A „tanulási nehézség" egész fogalma a régi idegrendszeri „lokali-
zációs" kísérletekből ered. Ezek az agy működésének eléggé primitív
elképzelésén alapulnak, mégpedig azon, hogy egy terület funkcióját
megtalálhatjuk, ha megfigyeljük, hogy mi történik, ha az adott rész
bedöglik. Például valaki nem tud beszélni. Károsodást találnak az
agya egy részében. Erre azt mondják:
- Itt a beszédközpont!
Ugyanezzel a logikával elvághatunk egy drótot a tévékészülékben,
és ha észrevesszük, hogy a kép elferdül, kijelenthetjük:
- Itt a képegyenesség központja!
Nos, ahhoz, hogy a kép egyenesen álljon, többezer drót, kapcsoló-
dási pont és tranzisztor bonyolultan összehangolt munkájára van
szükség. Az agy pedig sokkal, de sokkal bonyolultabb egy tévékészü-
léknél! Az igaz, hogy az agy egyes primitívebb részeinél helyhez kö-
tődik bizonyos mértékig a funkció. Csakhogy azt is már évek óta tud-
ják, hogy ha egy kisgyermek egyik agyféltekéje teljesen elpusztul, a
másik oldalon tökéletesen meg tud tanulni mindent.
Az új kutatási eredmények sok régi idegrendszertani dogmát
semmisítenek meg. Egy röntgentomográfia-kísérletben találtak egy
120-as intelligenciahányadosú, egyetemet végzett alanyt. Agyüregei
akkora helyet töltöttek ki, hogy agykérge mindössze körülbelül egy
centiméter vastag volt! Koponyája nagy része vízzel volt tele, és a
dogma szerint az is meghaladta volna a képességeit, hogy reggel fel-
keljen, hát még hogy egyetemre járjon!
Egy másik régi dogma szerint a gerincesekben születés után már
nem osztódnak az idegsejtek. Tavaly felfedezték, hogy a hím kanári
agyában az éneklésben szereplő idegsejtek száma tavasszal megkét-
szereződik, aztán az év hátralevő részében a többlet elpusztul.
Egy másik kísérletben kiderült, hogy ha a majom egy ujját ampu-
tálják, a szomszédos ujjak néhány héten belül összekötődnek az agy-
nak addig a hiányzó ujjat irányító részével, és érzékenyebbé válnak.
Minden új információ arra mutat, hogy az agy sokkal rugalmasabb és
alkalmazkodóképesebb, mint eddig gondolták.
Sohasem tetszett nekem az az elképzelés, hogy a gyerekek „tanít-
hatatlanok". Nem hittem abban, hogy az olvasás első sorban öröklött
tényezőktől függne. Egy gyerek három év alatt meg tud tanulni be-
szélni, akkor is, ha az őserdőben születik, és nem kandidátusok a szü-
lei. Miért kellene tíz évig tartania annak, hogy megtanítsuk elolvasni
azt, amit már eddig is el tudott mondani? 5 Gettóban felnövő gyerekek
képesek egyszerre három nyelven megtanulni, és titkos jelekkel
mindenfélét leírni. De az iskolai tanítás olyan helyzetet teremt,
amelyben nem minden gyerek tud megtanulni olvasni. Bizonyára van
közöttetek, aki emlékszik olyan tárgyra, amelyből nem nagyon tanult
semmit, mert olyan borzalmasan adták elő az anyagot.
Nem olyan nehéz ám megtanulni olvasni! Csupán össze kell kötni
a szó már ismert kiejtését a szó képével. 6 Ha ismerünk egy szól, már
összekötöttük a hangot azzal az élménnyel, amit a szó jelentése ta-
kar. Gyerekkorotokban bizonyára hamar megtanultátok, hogy a
„macska" hangsor nyávogó, karmos, puha, szőrös, mozgó valamit je-
lent. Az történi, hogy amikor felidéztétek macskával kapcsolatos em-
lékeiteket - képet, hangot, érzést -, „lelki fületekkel" hallottátok a
„macska" szót. Azóta, ha valaki kiejti a szót, ezek az emlékek ott te-
remnek az elmétekben. És fordítva is: ha macskát hallotok, láttok,

5 Angol nyelvterületen rendkívül sok időt töltenek el az olvasás meg-tanításával. Bár a ma-
gyar jóval fonetikusabb az angolnál, az itt leírtak a magyarra és más nyelvekre is állnak, (a ford.)
6 A Magyarországon helyenként alkalmazott szóképes olvasás ezt a célt próbálja elérni, csak
a pedagógusokat nem képezik ki arra, hogy erre a stratégiára hogyan tanítsák meg a gyereket, (a
ford.)
vagy tapintotok meg, a szó terem ott. Az olvasás csupán a szó leírt
képét teszi ehhez hozzá. Mikor a „kutya" szót látjátok leírva, másféle
hang és kép ötlik eszetekbe, mint amikor a „macska" szót látjátok.
Ez elég egyszerűnek tűnik, és az is. Mégis elképesztően sok zöld-
séget hordtak össze az olvasás nehézségéről, és rettentően nagy erő-
feszítéssel próbálják megoldani a „problémákat". Ezzel ellentétben
Denverben van egy NLP-t tanult emberekből álló csoport, amely
mindenféle olvasási problémával foglalkozik. Jótállnak azért, hogy
nyolc, egyórás foglalkozással legalább egy osztályzattal javítják bár-
mely gyerek - egységesített vizsgán mért - olvasásszintjét. Általában
ennél rövidebb idő alatt jóval nagyobb eredményt érnek el.
Az elmúlt három évben csak egyszer kellett visszafizetniük a tan-
díjat. Egyetlen feltételük az, hogy a gyerek szeme rendesen működ-
jön, és lássa, amit olvas.

Gyógyszerezés
Van az amerikai oktatási rendszernek még egy elterjedt szokása,
amit ki akartam pellengérezni. Mégpedig az, hogy a padsorokban so-
káig csendben ülni nem tudó gyerekeket nyugta tózzák. Van egy
Ritalin nevű gyógyszer, ez lelassítja a gyerekeket, hogy a tanár lépést
tudjon velük tartani.
- Ártalmatlan szer - mondják. - Mindig nyugodtan be lehet adni a
gyerekeknek.
A Ritalin egyik érdekes tulajdonsága, hogy bár a hiperaktív gyere-
ket lenyugtatja, a felnőttre inkább amfetaminként hat - serkenti!
Úgyhogy azt mondtam az iskola felügyelőségen:
- Ez a Ritalin, amit a gyerekeknek adnak, megnyugtatja őket, a fel-
nőtteket viszont serkenti, igaz? És valamennyien meg vannak győ-
ződve, hogy teljesen veszélytelen, nincs semmi káros mellékhatása,
ugye? Nagyszerű. Van egy javaslatom, sok pénzt takaríthatnak meg
vele. Ne a gyerekeknek adják, hanem a tanároknak, hogy felélénkül-
jenek, és lépést tudjanak tartani a diákokkal!
Körül voltak zárva a saját logikájukkal, mégsem tetszett nekik.
Próbáljátok ki! Javasoljátok ugyanezt a saját iskolátokban, és kiderül,
hány gyógypedagógus hajlandó „teljesen veszélytelen" gyógyszert
beszedni. Ugyanez a helyzet az ideggyógyászokkal is. Szinte sohasem
írnak fel pszichoaktív gyógyszert elmegyógyintézetbe kerülő kollégá-
iknak. Harminc éve írnak fel fenotiazinos gyógyszereket, és most jöt-
tek rá, hogy ez a hatóanyag évekkel később egy tardív diszkinéziának
nevezett betegséget okoz. Zavart kelt az izmok működésében, úgy,
hogy az illető egész testében rázkódik, és gondot okoz neki a járás,
vagy egy csésze szájhoz emelése.
Egy nő:
- Tanár vagyok. Éppen a múlt héten volt megbeszélésem egy diag-
nosztával, egy nővérrel, és egy tanárkollégámmal. A diagnoszta azt
mondta:
- Azt hiszem, gyógyszert kellene felírni ennek és ennek a gyerek-
nek.
A többiek bólogattak. Nagyon felmérgesedtem, és nekik rontot-
tam.
- Hogy mondhatnak ilyet! Mindenki a gyógyszerrel való vissza-
élésről, meg a kábítószerezésről beszél, és maguk azt javasolják, hogy
a gyerek gyógyszert szedjen! Mit szólnának, ha maguknak kellene
gyógyszert szedniük?
A diagnoszta azt mondta:
- Minden este beveszek valamit, hogy lenyugodjak.
- Én is - kontrázott rá a tanár.
- Naponta szedek váliumot - tódította meg a nővér.
Nem hittem a fülemnek. Úgy megdöbbentem, hogy elállt a szavam.
Nos, egészen más szedni valamit, mint másra ráerőszakolni azt.
Szerintem mindenkinek szabadon kéne eldöntenie, hogy milyen
szerrel él. A szomorú az, hogy a legtöbb problémát, amit orvossággal
próbálnak kezelni, játszi könnyedséggel meg lehet oldani NLP-vel.
Bármelyik „enelpésnek" félóra alatt el kellene tudnia tüntetni egy
iskolaiszonyt, és a legtöbb embert egy-két óra alatt meg lehet taníta-
ni helyesen írni. 7

7 Pontosabban a helyesírás stratégiájára. Ezután még szükség van a szavak helyes íráskepé-
nek elraktározására is. Hogy az illető le tudjon írni egy bizonyos szót, előbb látnia kell. (a ford.)
 De most már egy kissé óvatosnak kell lenni. Az NLP kezd ismertté
válni, és sok képzetlen ember állítja, hogy NLP-t tanult.8 Van egy-két
olyan is, aki a „legnagyobb NLP-tanárnak" kiáltja ki magát, holott
csak egy tanfolyamot végzett el! Amikor valami hatékony dolog kezd
elterjedni, mindig ez történik. Vigyázzatok hát egy kicsit, és ha valaki
azt állítja, hogy NLP-t tanult, tegyetek fel neki néhány keresztkér-
dést!
Vannak jó enelpések, akik beszabadulnak a gyógypedagógiai, meg
kisegítő osztályokba, és irtózatos hévvel söpörnek el mindenféle ta-
nulási problémát. Ha tudjuk, hogyan kell kifürkészni, hogy mi törté-
nik valakinek az agyában, aránylag egyszerűen megtaníthatjuk, hogy
hatékonyabban és gazdaságosabban használja a fejét.
A tanulásra való képesség nem akkor teljesedik be, amikor konk-
rét dolgokat töltenek a fejünkbe, hanem amikor a tartalom elsajátítá-
sának mechanizmusát tárják fel nekünk: a tanuláshoz szükséges
szubjektív szerkezeteket, és folyamatokat.

8 Ez nálunk sincs másként. (a ford.)

 SÜTTY!

Meg szeretnék tanítani nektek még egy módszert, amely szintén

szubmodalitás-változtatáson alapul, és szinte mindenre alkalmazha-
tó. Rendkívül alkotó, arra programozza az agyunkat, hogy új irányt
vegyen. Hogy könnyen megtanulhassátok az eljárást, valami jó köny-
nyű, egyszerű dologgal kezdjük. Sokan szeretnének leszokni valami-
ről. Van valaki közöttetek, aki rágja a körmét, és le szeretne szokni
róla? (Jack lép fel a pódiumra.) Ennek a módszernek a segítségével
ráveszem Jacket, hogy körömrágás helyett valami mást csináljon.
- Mit látsz közvetlenül az előtt, hogy rágni kezded a körmödet?
Jack:
- Nem tudom. Általában azon kapom magam, hogy már egy ideje
csinálom.
- Ez a legtöbb szokásra igaz. Önkéntelenül csináljuk, és csak akkor
vesszük észre, amikor már késő. Akkor persze bűntudatot érzünk.
Tudod, hogy általában mikor rágod a körmödet?
- Rendszerint akkor, amikor olvasok, vagy filmet nézek.
- Jó. Képzeld el, hogy filmet nézel, és emeld a szádhoz a kezedet,
mintha el akarnád kezdeni rágni a körmödet! Vésd eszedbe azt, amit
látsz, amikor felemelkedik a kezed körmöt rágni!
- Látom, hogy milyen.
- Jól van. Hamarosan csinálunk valamit ezzel a képpel, de egyelőre
rakd félre! Még előtte egy másik képre van szükségünk. Azt mondd
meg, hogy ha már nem rágnád a körmödet, hogyan változna meg az
önmagadról alkotott képed? Nem arra gondolok, hogy a körmöd
hosszabb lenne. Miben mutatkozna meg a leszokás értéke? Hogyan
befolyásolná a személyiségedet? Mit mondana rólad? Ne szóban vá-
laszolj; öntsd képbe a válaszodat! Képzeld el, milyen lennél, ha már
leszoktál volna!
- Megvan.
- Most vedd az első képet, amelyiken látod, hogy a kezed felemel-
kedik! Nagyítsd, és fényesítsd fel, a kép jobb alsó sarkába pedig tedd
annak a kicsi és sötét képét, ahogy akkor látnád magadat, ha már le-
szoktál volna!
Most következik az, amit „sütty"-nek hívok. Azt szeretném, hogy
gyorsan nagyítsd és fényesítsd fel a kis sötét képecskét, amíg csak el
nem takarja a régi, kezedet ábrázoló képet! Ez utóbbi ugyanakkor
elhalványul és összemegy. Nagyon sebesen csináld, egy másodpercig
se tartson! Amint „megsüttyölted" a két képet, tüntess el mindent
képzeletbeli vetítővásznadról, vagy nyisd ki a szemedet és nézz kö-
rül! Utána hunyd be ismét, és csináld meg újból az egészet! A fel-
emelkedő kéz nagy, fényes, és önmagad kicsi, sötét, sarokba dugott
képével kezded. Aztán rajta! Összesen ötször csináld meg! Ügyelj,
hogy minden egyes „süttyölés" után kinyisd a szemed, vagy eltöröld a
képet...!
Most próbáljuk ki. Idézd fel az iménti nagy, fényes képet, ami a
kezedet ábrázolta, és számolj be róla, hogy mi történik!
- Hát, nehéz megtartanom a fejemben a képet. Elhalványodik, és a
másik kép veszi át a helyét.
A süttyölés irányt jelöl ki az agy számára. Az ember általában ke-
rüli a kellemetlent, és a kellemes felé törekszik. Esetünkben, ugye, a
nem szeretett viselkedést megelőző látvány nagy, fényes képével in-
dulunk. Ahogy ez a kép halványodik, és zsugorodik, úgy csökken a
kellemetlen érzés. És ahogy a kellemes kép növekszik és fényesedik,
úgy vonzza egyre jobban maga felé az alany agyát. A szó szoros ér-
telmében irányt tűz ki az agy számára. Azt mondja: „Tessék innen
oda menni!" Amikor ekképpen irányt szabunk az agyunknak, visel-
kedésünk nagyon erősen hajlik rá, hogy kövesse ezt az irányt.
- Jack, még valamire megkérnélek! Emeld a kezedet a szádhoz,
úgy, ahogy azelőtt körömrágáskor szoktad!
(Jack felemeli a kezét. Mielőtt a szájához érne, megáll, aztán egy
centiméterrel lejjebb rándul.)
- Nicsak, mi történt?
Jack:
- Nem tudom. Fölemeltem a kezem, de egyszer csak megállt. In-
gert éreztem, hogy letegyem, de készakarva fenn tartottam, mert er-
re kértél.
 Ez az élő próba. Az azelőtt körömrágáshoz vezető viselkedés most
már másfelé vezet. Ugyanolyan önkéntelenül történik, mint amit ed-
dig csinált Jack, csakhogy ez jobban tetszik neki.
Ugyanez játszódik majd le a gyakorlatban is. Amint felemelkedik
Jack keze, és elkezdi érezni a körömrágási kényszert, maga az érzés
fogja - szó szerint - az ellenkező irányba húzni. Átalakul a kényszer.
Nem arról van szó, hogy megszabadul a kényszertől, hanem hogy
ezentúl arra kényszerül, hogy egyre inkább olyanná váljon, amilyen-
né szeretne.
Alkalmaztam ezt a módszert valakivel, aki állandóan csokoládét
habzsolt. Azt mondta az illető, hogy „meg szeretne szabadulni". Le
akart szokni a csokoládéról, mert egy ilyen kényszer nem illett bele
az önmagáról alkotott képbe. Mikor befejeztük, nem tudott csokolá-
dét ábrázoló képet megtartani a fejében. Minden ilyen kép tüstént
szétfoszlott. Ha most valódi csokoládét lát, nem érez kényszert, hogy
megegye. Gondolatai arrafelé irányulnak, hogy milyen akar lenni. Új
kényszer keletkezett. Akár „kényszercserének" is nevezhetnénk ezt
az eljárást. Azt mondtam neki:
- Most aztán tényleg zsákutcába került! Kényszeresen képtelen
elképzelni ezeket a dolgokat.
- Nem baj - válaszolta.
Ebből látszik, hogy nem a kényszer ellen van kifogása. Csak az a
fontos, hogy ne arra kényszerüljön, amit nem akar. Ez nagyon lénye-
ges megkülönböztetés.
A süttyölés erősebben hat bármelyik módszernél, amit eddig al-
kalmaztam. Nemrégiben az egyik tanfolyamon volt egy nő. Az első
sorban ült. Éktelenül panaszkodott, siránkozott, hogy már tizenegy
éve próbál leszokni a dohányzásról. Nekem nem telt bele tizenegy
percbe, hogy leszoktassam. Még azt is megmondtam, hogy mit ábrá-
zoljon a sötét kis képecske. Nem tartozom azok közé a terapeuták
közé, akik nem irányítják páciensüket! Azt mondtam neki, képzelje el
magát, amint udvariasan tudomásul veszi, hogy más dohányzik.
Eszem ágában sem volt szaporítani a megtért dohányosok számát.
Nem akartam, hogy azt képzelje el, hogyan szekálja a dohányosokat,
és keseríti meg az életüket.
 Most álljatok párba valakivel, és próbáljátok ki ezt a módszert!
Előtte elismétlem az utasításokat.

A süttyölés
1. Milyen helyzetben?
Határozd meg, hogy milyen helyzetben nem tudod feltalálni ma-
gad, vagy csinálsz valami hülyeséget! Hol vagy mikor szeretnél más-
képp viselkedni, vagy reagálni valamire? (Például körömrágás és ha-
sonló szokások, vagy amikor dühös leszel a férjedre.)
2. Mi váltja ki?
Mit látsz ebben a bizonyos helyzetben közvetlenül az előtt, hogy a
nemkívánt módon kezdesz viselkedni? Mivel ilyenkor
sokmindenkinél a „robotpilóta" van bekapcsolva, hasznos lehet vé-
gigcsinálni azt, amit a viselkedés előtt szoktál, hogy megfigyelhesd,
mit látsz. (Ezt tettük Jackkel. A szája felé emeltettem a kezét, és en-
nek a képét használtuk fel. Mivel a kép nem kedvelt viselkedéshez
vezet, kellemetlen érzésnek kell járnia vele. Mennél kellemetlenebb
az érzés, annál jobban működik.)
3. Milyen lennél inkább?
Most képzeld el, hogyan látnád magad, ha már megváltoztál volna
a kívánt módon! Addig módosítsd ezt a képet, amíg csak nagyon von-
zóvá nem válik, amíg nagyon nem vágysz rá, hogy olyan légy!
(Mikor társad elképzeli ezt, figyeld - bizonyosodj meg róla, hogy
valóban nagyon tetszik neki, erősen vonzza a kép! Ha nem látsz bi-
zonyítékot rá, hogy érdemes, ne segítsd hozzá!)
4. Sütty!
Most „süttyöld meg" a két képet! Először képzeld el - nagyban és
fényesen - a viselkedési megelőző látványt! Utána ennek a jobb alsó
sarkába helyezd leendő önmagad sötét kis képét! Ez a sötét kis kép
megnő, kifényesedik, és eltakarja a másikat, amely ezalatt elhalvá-
nyul és szertefoszlik. Mindez olyan gyorsan történik, hogy éppen
csak ki tudod mondani: sütty! Utána tüntesd el a képet, vagy nyisd ki
a szemed! Tedd meg mindezt még ötször, ügyelj, hogy mindannyi-
szor eltüntess minden képet a süttyölés után!
5. Próba.
 a. Most képzeld el az első képet! Mi történik?
(Ha hatásos volt a süttyölés, nehéz lesz elképzelni az eredetit,
mert általában elhalványul, és a jövendő önmagad képe lép a helyé-
be.)
b. Viselkedésbeli próba: teremtsd meg az eredeti vi-
selkedést kiváltó feltételeket, amelyek rajta vannak a ki-
váltó képen!
(Ha a kiváltó kép az illető saját viselkedését ábrázolja - mint Jack-
nél -, végeztesd el vele a viselkedést! Ha a képen valaki más kínál ci-
garettát, csokoládét, netán üvöltözik - tedd meg magad, és figyelj,
hogy mit csinál, hogy reagál a társad!)
Ha próbáláskor a régi viselkedés bukkan elő, térjetek vissza és
süttyöljétek meg újra! Próbáljatok meg rájönni, hogy mit hagytatok
ki, vagy hogy mivel tökéletesíthetnétek az eljárást! Ugyanis egy sok-
kal általánosabb minta igen egyszerű változatát mutatom most be.
Tudom, hogy néhányotoknak kérdése van, de azt szeretném, ha
előbb kipróbálnátok a módszert. Kérdésetek sokkal érdekesebb lesz
utána. Kb. negyedórátok van egy-egy fordulóra. Rajta!
Körbejárkálás közben láttam, hogy sokan sikeres munkát végezte-

tek. Erről most ne beszéljünk, csak akkor, ha nehézségbe ütköztetek,

és aztán leleményesen megoldottátok. Azt szeretném hallani, hogy
mikor nem működött.
 Amy:
- Le szeretnék szokni a dohányzásról, de mikor kipróbáltuk, még
mindig vágyat éreztem, hogy rágyújtsak.
- Értem. Fesd le az első képet nekem!
- Cigarettával a számban látom magam, és…
- Hohó! Nem szabad az első képen látnod magadat! A másodikon
muszáj, az elsőn viszont nem szabad! Ez nagyon fontos, részben ettől
működik a süttyölés. Az első képnek asszociáltnak kell lennie, azt kell
ábrázolnia, amit a saját szemeddel látsz, amikor rágyújtasz. Például a
kezedet, amint cigaretta után nyúlsz. Rá kell gyújtanod, ha meglátod
a kezedet, és cigaretta van benne? Vagy a cigarettásdoboz látványa
váltja ki ezt az ingert? Akármi legyen is, azt a képet idézd fel, amelyik
kiváltja a rágyújtási ingert! Amit dohányzás előtt látsz. Lehet, hogy a
kezedet látod, ahogy a doboz felé nyúl, vagy az öngyújtót, vagy ahogy
szádhoz emeled a cigarettát. Vagy valami mást, amit csinálsz. Próbáld
meg ezzel a képpel, és aztán számolj be róla, hogy mi történt!
Egy férfi a közönségből:
- Ez ez eljárás melyik könyvben van leírva?
- Egyikben sem. Miért tanítanék olyasmit, ami már le van írva egy
könyvben? Mindnyájan felnőttek vagytok, tudtok olvasni. Mindig
marhaságnak tartottam, hogy valaki megírjon egy könyvet, aztán
előadást tartson, és felolvassa a közönségnek. De sokan teszik, és kö-
zülük néhányan sokat keresnek vele, úgyhogy mégiscsak lehet benne
valami.
Egy nő a közönségből:
- A régi NLP-módszerek közül sokban konkrét új viselkedéssel
kell helyettesíteni a régit. Ebben viszont csak azt látjuk, hogy milye-
nek lennénk, ha megváltoznánk.
- Így van. Ettől lesz ilyen alkotó ez a módszer. Nem egy bizonyos
viselkedést váltunk fel másikra, hanem irányt tűzünk ki. És ehhez
nagyon erős eszközt használunk, a saját képmásunkat.
Mikor januárban Torontóban voltam, egy nő azt panaszolta, hogy
iszonyodik a férgektől. Mivel Torontó az év nagy részében fagyos,
nem gondoltam, hogy ez komoly gond lehet.
- Mi volna, ha egyszerűen elkerülné őket? - kérdeztem.
 - Az a baj - felelte -, hogy ez a fóbia nem illik az önmagamról alko-
tott képbe.
Ez az össze nem illés nagyon erősen sarkallta arra, hogy megvál-
tozzon, holott az iszonyodás önmagában nem is volt olyan zavaró.
Nem volt az, amit én lángoló fóbiának hívok. Csak ijesztgette, nem
rémisztette halálra. A nő még nem irányította az agyát megfelelően,
de ez a kép már próbálkozott. Így hát persze megkérdeztem:
- Milyennek látná magát, ha már megváltozott volna?
Ezen a válaszon múlik legfőképpen, hogy hat-e az eljárás.
Mint mondtam, ez a folyamat nem vezet konkrét célhoz, hanem
egy bizonyos irányba visz előre. Ha azt képzelnénk el, hogy valami
konkrétat cselekszünk, csak azt az egy viselkedést programoznánk
be. Ha más tulajdonságú emberként látjuk magunkat, az új ember
sokféle viselkedést ötölhet ki. Ha az irányt kitűztük, az illető hihetet-
lenül gyorsan kezd konkrét új dolgokat csinálni.
Ha a szokványos fóbia-gyógymódot alkalmaztam volna az eseté-
ben, most nem törődne a kukacokkal. Fel sem figyelne rájuk. Csak-
hogy azt túl könnyű elérni, hogy valaki ne törődjön valamivel, és eb-
ből már éppen elég van a világon. Ha valami konkrét viselkedést épí-
tettem volna be, például azt, hogy a kezébe vesz egy kukacot, akkor
most meg tudna fogni egy kukacot. Személyes fejlődése szempontjá-
ból egyik lehetőség sem valami lélegzetelállító. Nekem úgy tűnik,
hogy egy ember ennél érdekesebb változást is eszközölhet magában.
Süttyöléskor olyan irányt jelöltem ki a számára, amely egy talprae-
settebb, boldogabb, ügyesebb, szeretettebb önmaga képe felé viszi.
És ami a legfontosabb, ez az önmaga hisz benne, hogy gyorsan
olyanná tud változni, amilyenné akar.
A nő:
- Azt hiszem, értem, csak össze szeretném egyeztetni bizonyos ré-
gebben tanult NLP-s összekötő módszerekkel. Van például egy eljá-
rás, amelyben elképzeljük, hogy milyenek szeretnénk lenni, aztán
belépünk a képbe, hogy átérezhessük az állapotot, végül összekötjük
ezt az érzelmi állapotot azzal a helyzettel, amelyikben így szeretnénk
viselkedni.
- Igen. Ez az egyik régi módszer. Van haszna, de bizonyos hátránya
is. Ha valaki nagyon aprólékosan és pontosan építi meg a képet, szé-
pen működő, konkrét új viselkedést alkothat ily módon. De ha csak
elképzeli, hogy milyen szeretne lenni, aztán belelép és átérzi, az még
nem feltétlenül jelenti azt, hogy el is jutott oda a megfelelő minőség-
ben, sem azt, hogy tanult valamit, amíg odajutott. Kiválóan lehet vele
ámítani magunkat. Ezen felül megreked egy bizonyos viselkedésnél.
Sokan azért mennek pszichológushoz, mert több önbizalmat sze-
retnének, holott nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Az önbizalom
hiánya híven tükrözi képességeiket. Ha összekötéssel önbizalmat
csepegtetünk valakibe, előfordulhat, hogy ettől meg tud tenni olyas-
mit, amire eddig is képes volt, de nem bízott magában, és ezért meg
sem próbálta. Ebben az esetben a képessége is gyarapodik. De az is
lehet, hogy túl nagy mellénye lesz tőle - nem csak, hogy nem ért ah-
hoz, amit csinál, de többé észre sem veszi, hogy nem ért hozzá. Ilyen
emberből amúgy is van már bőven, és az efféle másra is, önmagára is
gyakran veszélyes. Évek óta mondom, hogy milyen sokan mennek
terapeutához azért, hogy jobban bízzanak magukban, és milyen ke-
vesen azért, hogy jártassá válhassanak valamiben.
Át lehet valakit úgy alakítani, hogy azt hiszi, ő a legnagyobb mes-
ter valamiben, holott alig konyít hozzá. Ha valaki jó magabiztosan
cselekszik, általában sokmindenkit meggyőz nemlétező képességei-
ről. Újra meg újra elámulok azon, hányan gondolják, hogy valaki ért a
dolgához, ha „szakértő", és magabiztosan cselekszik. Szerintem, ha
már ál-biztonságérzetet támasztunk magunkban, egy kis hozzáértést
is összeszedhetünk közben.
- Hol van Amy? Megsüttyölted az új képet?
Amy:
- Meg.
- Meddig tartott ötször megcsinálni?
- Elég soká.
- Gondoltam. Csináld meg mégegyszer, ezúttal gyorsabban! Min-
degyik csak egy-két másodpercig tartson! A gyorsaság is a módszer
nagyon fontos része. Az agy gyorsan tanul, lassan nem is tud! Nem
engedem, hogy rosszul csináld, aztán később azt mondd, hogy nem
sikerült. Fogj hozzá most, én közben figyelem! Nyisd ki a szemed
minden egyes süttyölés után!
Most idézd fel az első képet! Mi történik?
 Amy:
- Eltűnik, legalábbis most.
- Rágyújtasz? (Cigarettát kínál.)
- Köszönöm, nem kérek.
- Megvan-e még a dohányzási kényszer? Nem az érdekel, hogy rá-
gyújtasz-e, vagy sem. Azt akarom tudni, hogy az önkéntelen vágyódás
előbukkan-e. Néhány perce azt mondtad, hogy kívánod a cigarettát.
- Most nem érzek ilyen kényszert.
- Tessék. Fogd meg a dobozt, vegyél ki egy cigarettát, és tartsd az
ujjaid között! Nézegesd, játszadozz vele!
Ha változáshoz segítetek valakit, ne riadjatok vissza a próbától!
Sőt, erőszakoljátok! Az élet amúgy is próbára teszi, amit csinálunk,
úgyhogy jobb idejében megtudni, amikor még befolyásolhatjuk. Fő-
képp azt figyeljétek, hogyan reagál páciensetek! Ebből sokkal többet
tudtok meg, mint abból, amit mond. (Amy megszagolja a cigarettát,
és arckifejezése hirtelen megváltozik.) Hoppá, előbukkant ismét; a
cigaretta szaga előhozta a kényszert. Süttyöld meg újra, és ezúttal
vedd bele a szagot is! Amikor az első képen meglátod, hogy valaki
cigarettát kínál, érezd a szagát is! A másodikon pedig képzeld el ma-
gadat elégedetten, hiszen nyugodtan megszagolhatod a cigarettát,
nem érzel kényszert, hogy rágyújts! Így csináld meg mégegyszer!
Ezt nevezik alaposságnak. A matematikus, amikor kidolgozza a
megoldást, nem dől hátra elégedetten, és mondja, hogy kész, hanem
gondosan ellenőrzi a megoldást. Ugyanis ha ő nem végzi ezt el, majd
megteszi helyette a többi matematikus! Ez a fajta szigorúság mindig
hiányzott a terápiából, az oktatásból. Valaki megpróbál valamit, az-
tán két évig figyelemmel kíséri a pácienst, hogy lássa, használt-e a
beavatkozás. Ha szigorúan ellenőrizzük, amit csináltunk, rögtön tud-
hatjuk, hogy egy módszer mit old meg, és mit nem. És ha látjuk, hogy
valamit nem old meg, akkor arra mást kell alkalmaznunk.
Most egy általánosabb süttyölési módszer egyszerűsített változa-
tát tanítottam meg. Néhányan így is belezavarodtatok. Ha nagyon
alaposak akartok lenni, akkor mindjárt süttyölhettek az összes ér-
zékszervi rendszerben. De általában sokkal gazdaságosabb először
képileg elvégezni, aztán tüzetesen ellenőrizni, hogy hozzá kell-e ten-
ni valamit. Gyakran nem kell. Vagy nincs szüksége rá az illetőnek,
vagy észrevétlenül hozzáteszi ő maga.
- Amy, mi történik most, ha megszagolod a cigarettát?
Amy:
- Más az egész. Nehéz elmondani, hogy mi benne a más. Megszago-
lom, és utána arra érzek ingert, hogy letegyem, nem arra, hogy elszív-
jam.
Az agy nem azt tanulja meg, hogy eredményt érjen el, hanem,
hogy valamilyen irányba haladjon. Amy régebben megtanult egy vi-
selkedéssorozatot:
- Kérsz cigit?
- Kérek.
Öngyújtó, pöfékelés.
Egy szék nem képes ezt elsajátítani. Elég nagy teljesítmény valami
ilyesmit úgy megtanulni, hogy évekig senki sem tudja befolyásolni.
Most ugyanezt a tanulásra való képességet használja fel, hogy máshol
kössön ki.
Amikor elkezdjük az agyunkat arra használni, amire akarjuk, szi-
gorúan be kell állítani a megfelelő irányba, mégpedig előzetesen.
Nem csak a csalódást kell megfelelően megtervezni, hanem minden
mást is. Megfelelő tervezés hiányában mindenféle olyasmire kény-
szerülünk, amit nem akarunk. Régi rossz emlékeken gyötrődünk,
tönkretesszük a testünket, szeretteinkkel ordítozunk, egérként
sunnyadunk, mikor pedig dühönghetnékünk volna
Ezt mind meg lehet változtatni, de nem akkor, amikor benne va-
gyunk. Beprogramozhatjuk magunkat előre, vagy átprogramozhatjuk
magunkat utólag. Az agy nem arra terveződött, hogy eredményt ér-
jen el, hanem arra, hogy valamerre haladjon. Ha tudjuk, hogyan mű-
ködik, magunk tűzhetjük ki az irányt. Ha nem, akkor kitűzi más.
Egy-két napos tanfolyamon gyakran tanítom az iménti módszert.
A „szokványos" süttyölés ugyanis alkalmazható úgy, ahogy van, és az
esetek többségében működik. De nem mutatja meg az alapvető min-
tát. Bárki meg tud sütni egy tortát, ha receptet adunk a kezébe. De ha
jó szakácsnak adjuk a receptet, jobb tortát süt nekünk. A mestersza-
kács ismeri a sütés-főzés közben lezajló folyamatokat, és ez a tudás
irányítja, hogy mit és hogyan tesz. Tudja, mi a feladata a tojásfehér-
jének az üstben. A mesterszakács nem csupán a hozzávalókat kutyul-
ja össze, és veri fel. Ő tisztában van vele, hogy egyes dolgok megfelelő
állagot adnak az ételnek, más hozzávalókat bizonyos sorrendben kell
hozzáadni, ismét mások pedig az étel ízét módosítják.
Ugyanez igaz a süttyölésre is. A mesterré válás első lépéseként azt
szeretném, ha újra kipróbálnátok, és felfedeznétek, mi történik, ha
egyetlen elemet megváltoztattok. Az előbb, amikor az egyik képet
átsüttyöltük a másikra, a következő szubmodalitásokat változtattuk
meg: a kép méretét és fényességét, valamint az asszociációt disszoci-
ációra. Ezek közül a méret és a fényesség fokozatosan változik bizo-
nyos határok között. Bármilyen ilyen fokozatosan változó dolgot ana-
lóg változónak hívunk. Az asszociáció/disszociáció viszont úgyne-
vezett digitális változó, mert csak két értéke lehet. Vagy benne va-
gyunk egy élményben, vagy kívülről nézzük magunkat; nincs fokoza-
tos átmenet.9 Az asszociáció disszociációra változtatása mindig része
marad a süttyölésnek. A két másik, analóg elem viszont bármely, az
egyén számára nagyhatású szubmodalitás lehet.
Ezúttal maradjon minden úgy, ahogy volt, csak a nagyságot váltsá-
tok fel távolságra! Az első kép fényes lesz, és közeli. A második sötét
lesz, és messziről indul, aztán gyorsan közel jön és fényessé válik,
miközben az első a távolba veszve elsötétül. Nem változtatunk sokat.

9 A süttyölés szempontjából ez így is van. Léteznek azonban újabb NLP-módszerek, amelyek

analóg változóként kezelik az asszociáció/disszociációt is. (a ford.)
Egyeseknek lehet, hogy egyáltalán fel sem tűnik a különbség, hiszen
a nagyság és a távolság szorosan összefügg. De jó lesz első lépésnek a
süttyölés sokkal általánosabb és rugalmasabb használata felé vezető
úton. Tehát méret helyett távolság - negyedórátok van egy fordulóra.
Kinél volt számottevő a különbség, amikor a méretet felcserélte
távolságra? A süttyölést bármilyen szubmodalitásra lehet

építeni, de csak akkor lesz hatásos, ha az illető szubmodalitás erő-

sen hat valakire. A méret és a fényesség a legtöbb emberre erősen
hat, ezért az először tanult változat általában beválik. A távolság szin-
tén sokmindenkinek fontos, így hát ezt próbáltuk másodikként. De
ha a méret, a fényesség és a távolság nem hat valakire, akkor fel kell
fedeznünk, hogy milyen szubmodalitás hat rá, és ilyenekre építeni a
süttyölést.
Néhány éve videóra vették, ahogy három pácienssel dolgoztam.
Az első egy „veszteségelvárásban" szenvedő nő volt. Nagyon tetszik,
hogy micsoda neveket találnak ki az emberek bajára! Az említett do-
log azt jelentette, hogy ha a nő találkozót beszélt meg egy hozzá kö-
zel álló valakivel, és az illető félórát késett, rettegés tört rá. Mikor
megkérdeztem, hogy miben lehetek a segítségére, ezt válaszolta:
- Időnként úgy rám jön a félelem, hogy szinte megbénít. Rettegés-
rohamok törnek rám. El szeretnék távolodni a félelemtől, hogy ne
érezzem annyira, mikor előjön, hogy uralkodhassak magamon, és
jobb döntéseket hozhassak.
Azzal, hogy „el akarok távolodni", világosan jelezte, hogy a távol-
ság fontos szubmodalitás számára. Ezenkívül sokat emlegetett „hoz-
zám közel álló" embereket, meg „közeli kapcsolatokat". Később, mi-
kor arról volt szó, hogy mit csinál, amikor valaki elkésik, ezt mondta:
- Több távolságot - vagyis több időt kell hagynom nekik.
Az ő esetében távolsággal sokkal jobban lehet süttyölni, mint mé-
rettel. Ki is próbáltam - először a szokványos, nagyságra épülő
süttyöt végeztem el. Kíváncsi voltam, hogy mi történik. Szinte semmi
hatása nem volt. Azután elvégeztem a süttyöt távolságot használva,
és remekül sikerült.
A művészi süttyölés legfontosabb része a megépítéshez szükséges
információ gondos összegyűjtése. Mikor valaki „óriási problémáról",
vagy „aránytalanul nagy" nehézségről számol be, az meglehetősen jól
jelzi, hogy a méret fontos változó lesz. Ha valaki meg szeretne változ-
tatni valamit, oda kell figyelnünk, amikor a problémáról beszél,
ugyanis szavaival leírja, hogy hogyan működik. Mindig eszemben tar-
tom, hogy bármi, amit valaki csinál - legyen bármilyen haszontalan
vagy fájdalmas - teljesítmény. Az emberek nincsenek elromolva. Tö-
kéletesen működnek! Azt kell megkérdeznünk: hogyan működnek
jelenleg? Ha ezt megtudjuk, segítségükre lehetünk, hogy hasz-
nosabban és kellemesebben működhessenek tökéletesen.
Az információgyűjtés egyik módjaként ezt mondom a páciensnek:
- Tegyük fel, hogy egy napig helyettesítenem kellene magát! Töb-
bek között a baját is utánoznom kellene. Hogyan csinálnám? Tanít-
son meg a problémájára!
Ahogy feltételezni kezdem, hogy teljesítményről van szó - elsajátí-
tott, másnak megtanítható dologról - teljesen megváltozik, hogy az
illető hogyan viszonyul a nehézséghez.
Ezt a nőt is megkértem, tanítson meg, hogyan kell megrémülni,
mikor valaki elkésik. Ezt mondta:
- Az ember ilyesmiket kezd mondani magában: „Késik Lehet, hogy
sohasem jön."
- Ezt unott, álmos hangon mondja?
- Nem. A hang először lassú. „Adjunk neki még egy félórát!" Aztán,
ahogy az idő közeleg, felgyorsul.
- Elképzel valamit közben?
- El. Például karambolozott kocsironcsban látom az illetőt, mintha
ott állnék a közelében. Mintha teleobjektíven át nézném. Vagy csak
nézem a világot, és senki, de senki nincs benne.
Tehát megszólal benne egy hang, amely az idő „közeledtével" fel-
gyorsul, és magasabbá válik. Egy bizonyos ponton azt mondja a hang:
- Sohasem fog megérkezni!
Ekkor közeli, felnagyított képeket gyárt a fejében arról, hogy az il-
lető kocsironcsban ül, vagy hogy ő egyes-egyedül van. Mikor arra
kértem, hogy képzelje el az autóroncsot, felfedeztem, hogy a részlet
felnagyításának nagyon erős hatása volt. Amikor a fényességet pró-
báltam ki, azt mondta:
- A sötétség távolságot teremt.
 Ebből tudom, hogy a fényesség is számít.
Most álljatok párba valakivel, és kérjétek meg, hogy gondoljon va-
lamilyen viselkedésre, amit problémának tart, és meg szeretne vál-
toztatni! Pillanatnyilag ne javítsátok meg a dolgot - csak azt aka-
rom, hogy fedezzétek fel, hogyan működik ez a teljesítmény! Tálaljá-
tok így: „Mondjuk, hogy egy napig helyettesítenem kellene téged! Ta-
níts meg, mit tegyek!" Végeredményben ugyanazt csináljátok, amit
korábban, amikor azt kutattátok, hogyan motiválódik valaki valami-
re.
Ha valaki nem akar valamit, mégis kényszert érez, hogy megtegye,
valaminek mindig fel kell fokozódnia egy bizonyos erősségre benne.
Valaminek meg kell nőnie, fel kell fényesednie vagy hangosodnia, a
hangszínnek vagy a hang sebességének meg kell változnia. Fürkész-
szétek ki, hogy társatok hogyan éri el ezt a bizonyos problémát! Elő-
ször kérdezzétek meg, hogy mikor kell csinálni, azután pedig, hogy
hogyan! Mi a cselekedet indítója a fejében? Ha úgy vélitek, hogy meg-
találtátok a fontos szubmodalitásokat, ellenőrizzétek őket - kérjétek
meg társatokat, hogy egyenként módosítsa őket, és figyeljétek meg,
hogyan reagál! Azután képzeltessetek el vele egy másik képet, és
módosíttassátok ugyanazokat a szubmodalitásokat, hogy megfigyel-
hessétek, ugyanúgy változik-e a reakciója! Tudjatok meg eleget a
probléma működéséről ahhoz, hogy ha akarjátok, felölthessétek! Ha
megszerzitek ezt az információt, pontosan tudni fogjátok, hogyan
süttyöljétek meg ezt az egyént. De ezt majd később, egyelőre csak
gyűjtsétek össze az adatokat! Mintegy félórátok van rá.
Na, mit találtatok?
Egy férfi a közönség soraiból:
- A társam két képet lát. Az egyiken a kívánatos állapot szerepel, a
másikon a nemkívánatos. Az egyiken rángatózó mozgást lát, a mási-
kon kecses, könnyed mozgást.
 - Jó, jó. Ezek a képek teremtik meg vagy tartják fenn azt, amit a
társad nehézségnek tart? Azt kértem ugyanis, hogy ezt kutasd ki.
Egyelőre nem kérdeztem, hogy mit szeretne az illető helyette, csak
azt, hogy miképp hozza létre a nehézséget. A rémületrohamos nőnek
például el kellett jutnia a közömbösség állapotából a rettegésbe. Egy
benső hanggal és képekkel kezdte. Aztán a hangot föl kellett gyorsí-
tania és a hangszínt megmagasítania, a képnek pedig egyre közelebb
kellett jönnie, ahogy egyre kevesebb idő maradt.

- A társam azt érzi, hogy sürgős.

- Hát persze. Ez a kényszeres cselekvéssel járó érzés. De hogyan
kelti ezt az érzést? Mi a döntő szubmodalitás? Végeredményben azt
akarjuk megtudni, hogy az illető hogyan süttyöli át magát egyik tu-
datállapotból a másikba - magától.
- Az változtatja meg neki, hogy maga köré húzza a képet. Közel
húzza, maga köré teríti, belelép, és a saját szemével látja, hogy mi
történik.
- Aha. Jó. Szóval így kerül a nemkívánt állapotba.
- Így. Először ebbe az állapotba kerül, aztán kilép a képből, vissza-
teszi a látómezeje bal oldalára, és vagy egy méterre eltolja.
- Tehát az asszociáció/disszociáció a döntő szubmodalitás. Nincs
olyan sok választási lehetőség, úgyhogy lesz némi ismétlődés. A töb-
biek milyen más szubmodalitásról fedezték fel, hogy döntő?
Egy nő:
 - A kép szélessége, és fényessége volt a meghatározó. Mikor a kép
elkeskenyült és elhalványodott, a társam úgy érezte, „beszorul".
- Logikus. Keskeny képhez összeszorult érzés jár.
- Olyan volt, mint egy szinesztézia10
- Ez mind szinesztézia ként működik. Ezzel kísérletezgetünk. Gon-
dold csak meg! A kép fényességét változtatja, és megváltozik az érzé-
se. Ezt nevezik szinesztéziának. Mi azt akarjuk tudni, hogyan függe-
nek össze a részek egymással. Az összefüggésre építjük ugyanis a
süttyölést.
Ahhoz, hogy süttyöt tervezhess a társad számára, először azt kell
megtudnod, hogy minden kép keskenyítése erősíti-e az érzéseit,
majd ugyanezt a fényességről. Lehet ugyanis, hogy azért érzi magát
„beszorítva", mert nem tetszik neki az a konkrét lehetőség, ami a ké-
pen maradt. Lehet, hogy ha kedvérevaló lehetőségnél keskenyedik el
a kép, „céltudatosságnak", vagy „elhatározásnak" nevezné a velejáró
érzést. Ha a keskenyítés és halványítás erősíti az érzéseit, a követke-
zőképpen építheted fel a süttyölést: a „probléma" kezdetben kes-
keny, halvány képe kiszélesedik és megfényesedik, miközben a kí-
vánt állapoté elkeskenyedik és -halványul. Ez a legtöbbeteknek külö-
nösen hangzik, ám tartsátok észben, hogy valamennyiünk agya né-
mileg másképpen jár. Éppen az teszi a süttyölést elegánssá, hogy úgy
tervezzük meg, hogy egy bizonyos agyat erősen befolyásoljon.
A másik lehetőség az, hogy csak akkor erősödik a beszorítottság
érzése, ha ezt a bizonyos, kevés választást adó képet keskenyítjük. Az
a kép viszont, amelyen a társad önmagát látja, akkor vált ki erősebb
hatást, ha szélesíti. Ebben az esetben a probléma képét vonallá lehel
keskenyíteni, aztán a vonalból indul el a megoldás kiszélesedő képe.
Úgyhogy vissza kell térned a társadhoz, és többet kell megtudnod a
dolog szerkezetéről, hogy a lehető legjobb süttyöt tervezhesd meg
számára.
Ezeket a lehetőségeket azért mondom el, hogy megvilágosodjék,
milyen fontos a változtatási eljárási egyénre szabni. Irányt akarunk

10 Szinesztéziának nevezzük azt a jelenséget, amikor egy érzékszervi rendszer valamilyen

tulajdonsága egy másik érzékszervi rendszerre hat. Ezt illusztrálják az efféle kifejezések, mint
például „harsány szín" (kép->hang), „meleg szó" (hang->érzés) stb. (a ford.)
teremteni, amelyben a problémához kapcsolódó kép a megoldáshoz
vezet, a megoldás képe pedig egyre erősödő érzelmet kelt.
Egy férfi:
- A társam képe kettős keretű - az egyik fekete, a másik fehér és
amikor rémületbe esik, a kép felső része elhajlik tőle.
- Mi változik? Egyenesen indul a kép, és akkor rémül meg, amikor
visszafelé dől, és kerete lesz?
- Nem. Csak ott van a kép.
- Nem lehet csak úgy ott. Valahonnan jönnie kell. Azt keressük,
hogy mi változik benne. Akkor rémül meg a társad, ha eljut az általad
leírt képhez. De a képnek eleinte valamiben másnak kell lennie. Re-
mélem nem retteg állandóan szegény! Hogy jut el a rémülethez? A
kép dőlésszögétől függ? Vagy a dőlés állandó, és valami más változik?
- Egyenesen indul, aztán ahogy változik a helyzet, megdől.
- Tehát a kép billenti ki a társadat. Amikor elér egy bizonyos dő-
lésszöget, megrémül. A kettős keret már akkor megvan, amikor füg-
gőleges?
- Meg.
- Ezek szerint a keret nem döntő elem, csak véletlenül jelen van.
Történik még valami a kép dőlése közben? Változik a fényessége,
vagy valami ilyesmi? A sebessége?
- Nem. De a hang recsegő és nehezen érthető lesz.
- És biztos vagy benne, hogy a kép más tulajdonsága nem változik?
- Nem.
- Örülök neki, hogy nem vagy bizonyos benne. Úgy tűnik, hogy egy
kép eldöntése önmagában nem volna elég a rémülethez. Megkérdez-
heted a társadat. Képzeltess el vele valami mást, döntesd el a képet,
és figyelj, hogy mi lesz! Ha bármilyen kép megdöntése „kiborítja" a
társadat, addig döntheted az első képet, amíg csak egy vízszintes vo-
nal marad belőle, a második kép pedig eközben felegyenesedhet.
Vagy az elsőt eldöntöd, aztán átfordítod, és a másik oldalán a máso-
dik kép van. Láttál már a tévében olyat, hogy egy filmkocka feltűnik,
aztán megfordul? így is meg lehet csinálni. Kezditek mindnyájan ér-
teni, hogyan használhatjátok fel ezt az információt különlegesen ha-
tásos egyénre szabott sütty megtervezéséhez?
Egy másik férfi:
 - A társamnál az okozza a bajt, hogy eltűnik a háttere annak, amit
lát. Az elején egy csomó ember van a képen bizonyos háttérben, az-
tán a kritikus ponton egyszer csak eltűnik a háttér, és csak az embe-
rek maradnak.
- Változik a kép élessége vagy mélysége?
- Egyszer csak eltűnik. Gondolom, eléletlenedik. Egyszerűen nincs
ott.
- De az előtérben lévő dolgokat élesen látni?
- Teljesen rendesen. Azok nem változnak.
- Olyan, mintha lencsén néznénk keresztül? Lencsén át ugyanis
tűnhet egy rész élesnek, a többi pedig homályosnak. Valami ilyesmi
történik?
- Nem. Olyan, mintha az embereken kívül mindenre lepel hullna és
eltűnne.
- És az emberek a levegőben állnak?
- Azt hiszem, megmaradnak a székek, meg amin ülnek, de a szo-
bában lévő összes többi tárgy eltűnik. Az emberek vannak a figyelem
központjában.
- Értem. De nem tudod, miképp történik, élességgel, vagy mivel?
- Azt nem tudom.
- Ezt kell megtudnod. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan megy vég-
be az átmenet, hogy ezt a folyamatot bármilyen képhez felhasznál-
hassuk.
Egy nő:
- A fickó, akivel dolgoztam, fekete-fehér állóképet lát. Amikor elő-
ször megjelenik, a saját - sem túl magas, sem túl mély - hangján
mondja: „Hmmm, Nem rossz." A hangszíne elég változatos. De hama-
rosan egyhangúvá és méllyé válik. Ekkor kezd búslakodni.
- És a kép ugyanolyan marad? Egyáltalán nem változik? Kicsit ne-
hezen hiszem, hogy a hang színe és gyorsasága megváltozzon, a kép
pedig közben ugyanolyan maradjon. Hogy se a fényessége, se más
tulajdonsága ne változzon meg. Ilyesmivel ugyanis még nem talál-
koztam. Ez nem jelenti azt, hogy nem is lehetséges, de nagyon való-
színűtlennek tartom. Lehet hanggal kezdeni, de általában más is
megváltozik vele. Hát, tegyük fel, hogy ugyanazt a képet látja, és csak
a hangszín változtatásával dumálja magát más érzelmi állapotba. De
ha a hangot süttyölöd meg, még egy hang-paraméterre lesz szükség.
Valószínűleg a sebesség is megváltozik. Általában egynél több para-
méter változik meg.
Egy férfi:
- Tegyük fel, hogy még egy változót keresünk, és más érzékszervi
rendszerben találunk egyet. Tehát lesz mondjuk egy kép- és egy
hang-változónk. Ezzel a keverékkel lehet dolgozni?
- Lehet, de legtöbbször nincs rá szükség. Ha végképp nem találunk
még egy szubmodalitást ugyanabban a rendszerben, meg lehet tenni.
Azért javaslom a vizuális rendszert, mert ennek egyik tulajdonsága
az egyidejűség. Könnyű egyszerre két képet elképzelni. Az
auditoriális rendszerben inkább egymást követik a dolgok. Nehéz két
beszédhangra egyszerre figyelni. Lehet hangot is süttyölni, de egy
kissé más az eljárás. Ha megtanuljátok, hogy lehet képet pontosan
süttyölni, könnyebb lesz később a hanghoz igazítani a módszert.
- Azért kérdeztem, mert a társamnál megváltoznak a képek is, de
ahogy belelép a képbe, a hangját is elkezdi hallani. Arra volnék kí-
váncsi, hogy ha a hang valamilyen változójával is süttyölnénk, nem
tartaná-e jobban össze az egészet.
- Értem. Tetszik nekem, hogy „össze akarod tartani". Ha csak egy
szubmodalitással süttyölünk, olyan, mintha két deszkát csak egy
irányból szögelnénk össze. Az úgynevezett fecskefarkú eresztéket
viszont két irányból szögelik vagy csavarozzák össze. Ha az egyik
irányba feszítik, a másik irányból bevert szögek tartják, és viszont.
Ezért fontos egyszerre két erőteljes szubmodalitással süttyölni. Az
emberek maguktól általában csak egyet változtatgatnak, a süttyölés
kioldásához pedig kettő kellene. Ha képpel süttyölünk, és hangnak is
szerepe van a problémában, az illető tudattalanul általában bemutat-
ja a hangbeli különbséget, amikora két képről beszél. Mikor aztán
utasítjuk, hogy mit képzeljen el, hangunkkal utánozhatjuk a különb-
séget, anélkül, hogy megemlítenénk. Ehhez tudnunk kell más hangján
szólni.
Más hangját utánozni mindössze gyakorlat kérdése, és ebben a
szakmában igencsak megéri megtanulni. Egy idő múlva felfedezitek
majd, hogy nem kell tökéletesen a visszhangjává válni valakinek, elég
a hangja néhány alapvető vonását utánozni. Annyi kell, hogyha vala-
kinek a hangján szólunk, ne vegye észre, hogy ő beszél-e magában,
vagy pedig mi vele. Ez a régi „azt mondtam magadban"-eljárás. Ré-
gebben sokat csináltam előadásokon, és nagyon kevesen vették ész-
re.
Most térjetek vissza iménti társatokhoz, és keressétek meg a
probléma előállításában legfontosabb szerepet játszó egykét analóg
szubmodalitást. Néhányotoknak már megvan, de sokmindenkinek
még nincs.
Utána építtessétek meg a második képet! Hogyan képzelné el ma-
gát a társatok, ha ez a probléma már nem létezne? Ennek a képnek
disszociáltnak kell lennie, az elsőnek pedig asszociáltnak. Az első kép
asszociáltsága és a második disszociáltsága mindig része marad a
süttyölésnek.
Azután építsetek süttyöt a két fontosnak talált analóg
szubmodalitás segítségével! (A szokványos méret és fényesség he-
lyett.) Először képzeltessétek el a problémát megelőző, asszociált
képet az erős hatású szubmodalitásokkal! (A szokványos süttyben
nagy és fényes.) Azután képzeltessétek el a társatokkal, hogy milyen-
né szeretne válni - disszociáltan! Ez a kép az ellenkező
szubmodalitásokban jelenik meg. (A szokványos eljárásban kicsi és
halvány.) Süttyöléskor a szubmodalitások kicserélődnek, és így az
első kép hatása gyorsan gyengül, a másodiké pedig ezzel egyidejűleg
felerősödik. Félóra múlva ismét összegyűlünk.
Ez a sütty pontos, művészi alkalmazásának az alapja. Persze min-
dig ki lehet egyszerűen próbálni a szokványos módszert. Ha aztán
nem működik, ki lehet próbálni egy másik változatot, és így tovább,
amíg csak nem lelünk egyet, amelyik beválik. Ez még mindig jobb,
mintha az első próbálkozás után abbahagynánk. De még jobb ele-
gendő információt gyűjteni, és megérteni a folyamatot. Így előre meg
lehet mondani, hogy mi válik majd be, és mi nem. Van valakinek kér-
dése?
 Egy férfi:
- Mi a teendő olyan emberrel, aki nemigen érzékeli a saját benső
folyamatait? Van olyan páciensem, akit, ha megkérdezek, hogy mit
csinál a fejében, csak a vállát vonogatja és azt mondja, hogy nem tud-
ja.
- Több mindent is lehet tenni. Addig faggatni, míg oda nem figyel.
Vagy kérdezgetni, és reagálásából kiolvasni az igent vagy nemet. Pél-
dául megkérdezni: „Mond valamit magában?" - és megfigyelni a „nem
tudom" előtti reakciót. Vagy elő lehet állítani a problémás helyzetet,
és megfigyelni az illető viselkedését. Minden szubmodalitás-változás
megmutatkozik a külső viselkedésben. Például ha valaki felfényesít
egy képzeletbeli képet, a feje hátra-, és fölfelé fordul. Ha közelebb jön
hozzá a kép, egyenesen hátrahúzza a fejét. Ha megkértek embereket,
hogy változtassák meg ezt és ezt a szubmodalitást, és közben figyeli-
tek őket, megismerhetik a szubmodalitások külső jelét. Erről aztán
megállapíthatjátok, hogy mit művel valaki a fejében, akár tisztában
van vele az illető tudatosan, akár nem. Én mindig figyelem ezeket a
jeleket. Ebből tudom, hogy a páciens azt csinálja-e, amire kértem.
Mennél jobban ismerjük a változás fortélyait és viselkedésbeli je-
leit, annál könnyebben végezhetünk rejtett munkát. Ez mindenre
igaz az NLP-ben. Előfordul például, hogy valakinek gyakorolnia kell
néhányszor a süttyölést. Ilyenkor sokszor elég egyszer megtetetni
vele, aztán megkérdezni:
- Jól csinálta?
Hogy megválaszolhasson a kérdésünkre, újra meg kell tennie. Az-
tán megint meg lehet kérdezni:
- Biztos, hogy jól csinálta?
Erre mégegyszer el kell végeznie. Így gyorsabban és könnyebben
is megy, mert az illető nem tudatosan próbálja.
Egy nő:
- Van olyan kutatás, amely a módszer hatékonyságát hosszú távon
vizsgálja?
- Engem sokkal jobban érdekel az olyan kutatás, amely a haté-
konyságot húsz perc múlva vizsgálja. Hosszú távú kutatásra csak ak-
kor van szükség, ha az irodában nem tudjuk megállapítani, hogy az
illető megváltozott-e. Gondold csak el! Mit bizonyítana, ha megvál-
toztatnánk valakit, és az illető úgy maradna öt évig? Ez semmit sem
árul el arról, hogy a változás értékes-e, sem arról, hogy tovább lehe-
tett-e volna fejleszteni. Tudod, nem olyan nagy teljesítmény lehetővé
tenni, hogy egy ember ne féljen a kukactól, vagy hogy ne kelljen ál-
landóan csokoládét ennie. Akkor sem, ha egész életén át tart a válto-
zás. A süttyölésben az a leglényegesebb, hogy a fejlődés útját nyitja
meg. Új viselkedést lehetővé tevő irányba indítja az embereket. Mi-
kor hosszabb idő után érdeklődöm megsüttyölt emberektől, általá-
ban arról számolnak be, hogy az általam indított változás egész sereg
új, kedvükre szolgáló változás alapja lett. A süttyölés nem azt mondja
meg az embereknek, hogy mit tegyenek, hanem elvezeti őket az úton,
amelyen azzá válhatnak, akik lenni akarnak. Számomra ennek az
iránynak a kijelölése a változás legfontosabb része.
 UTÓSZÓ

Van valami, ami mindennél jobban megmutatja, hogy ismeri-e va-

laki az NLP lényegét. Nem módszerek gyűjteménye ez, hanem egyfaj-
ta irányulás a világhoz. Ez a kíváncsiságban gyökeredző szemlélet-
mód a dolgok megismerésére sarkall. Arra ösztönöz, hogy képesek
legyünk befolyásolni, mégpedig hasznosan, a világot. Mindent meg
lehet változtatni. Ezt mondta Virginia Satir, amikor először ültem be
egy előadására, és tökéletesen igaza volt. Minden emberi lényt meg
lehet változtatni puskával - ez a „Sztálin-féle terápia". Az érdekesebb
kérdés az, hogy hasznos-e a változás.
Az itt tanult eljárások nagyon erősek. Remélem, alaposan megfon-
tolod, hogy mire használod őket. A megfontolás ne teher legyen, ha-
nem kíváncsi kutatás: mit érdemes? Életed hosszú távon legértéke-
sebb élményei, a megelégedettséget, gyönyört, boldogságot, élveze-
tet lehetővé tevő tapasztalatok történésük idején nem feltétlenül vol-
tak minden ízükben élvezetesek. Némelyik nem is lehetett volna
bosszantóbb. Volt, amelyik érthetetlen volt. Előfordult olyan is,
amely önmagában is élvezetes volt. Ezek az érzelmek nem zárják ki
egymást. Ezt tartsd észben, mikor mások élményeit gazdagítod!
Egyszer egy texasi előadásomra utaztamban ültem a repülőn. A
mellettem ülő pasas „A csoda szerkezete" című könyvet olvasta. A
címlap valahogy érdekesnek tűnt számomra. Odafordultam hát hoz-
zá.
- Elnézést, maga bűvész?
- Nem, pszichológus vagyok.
- Miért olvas a csodáról egy pszichológus?
- Ó, ebben nem csoda tevésről írnak. Ez komoly könyv, kommuni-
kálásról szól.
- Akkor miért az a címe, hogy „A csoda szerkezete"?
Ezek után három óra hosszat magyarázta, hogy miről szól a
könyv. Beszámolójának semmi köze sem volt ahhoz, amit én szándé-
koztam annak idején megírni benne. Még távoli rokonság sem volt a
két elképzelés között; utazótársam még valahol a második fejezetben
elvesztette a fonalat. Ahogy a könyvről mesélt, ilyeneket kérdeztem
tőle: „Konkrétan hogyan?" meg „Konkrétan kicsoda?" 11
- Hát, ha így nézzük a dolgot
- Ha úgy nézném, mit látnék?
- Hát először fogja ezt a képet, aztán veszi a másikat (nem tudta,
hogy a legtöbb ember nem képzel el mindig két képet), aztán ezt ösz-
szezsugorítja, a másikat meg felnagyítja.
Miközben ezeket a neki teljesen természetes dolgokat ma-
gyarázta, én csak ültem ott, és valami motoszkálni kezdett a fejem-
ben. Mi a fene! Lehet, hogy egy egész világ rejtőzik itt!
Elmondta, hogy éppen Texasba utazik, egy NLP-tanfolyamra.
Másnap, amikor meglátta, hogy bejövök a terembe, nagyon örült,
hogy megfogadtam a tanácsát, és eljöttem Egészen addig, amíg fel
nem léptem a pódiumra, és fel nem csatoltam a mikrofont! Valószí-
nűleg sohasem fogja értékelni, hogy azért nem mondtam meg egy-
szerűen, hogy én írtam a könyvet, mert nem akartam megfosztani
magam a felfedezés lehetőségétől.
Tudod, valahányszor azt hiszed, hogy tökéletesen értesz valamit,
itt az ideje magadba mélyedni, és beismerni:
- Bohócot csinálok magamból!
Ugyanis a megingathatatlanságnak ezekben a pillanataiban le-
hetsz biztos abban, hogy haszontalanságok terpeszkedtek el az el-
médben, és elmentél valami kifürkészésre érdemes mellett. Nyilván-
való, hogy mindig sok tanulnivaló marad még. Ez az érdekes az NLP-
ben, s jövőjében.
Mikor olyan alaposan, olyan jól elsajátítasz valamit, hogy tökéle-
tesen el tudod végezni, akkor munka lesz belőle. Semmiben sem kü-
lönbözik majd egy szögbelövőpisztoly nyomogatásától. Gyógyintéze-
tet nyithatsz, és naphosszat fóbiát gyógyíthatsz. Pácienst páciens
után. Ez ugyanolyan, mint bármilyen más robot. De van egy másik
lehetőség is. Minden egyes bejövő emberrel elkezdhetsz kísérletezni,
hogyan tehetned a folyamatot érdekesebbé, és érdemesebbé. Ne csak

11 A könyv a beszéd konkretizálására és a gondolkodás tisztázására ír le eljárásokat. Az emlí-

tett kérdések is szerepelnek benne, (a ford.)
a liftezéstől való rettegése szűnjön meg valakinek! Milyen volna úgy
intézni, hogy egyenesen szeressen liftezni ezután? Milyen lenne fel-
fedezni, hogy hogyan keletkezik az iszonyodás, és ilyen érzést kelteni
a megfelelő dolgok iránt? Van, amitől érdemes iszonyodni! Ismersz
olyan embert, aki kényszeresen költ, verekszik, eszik, fogyaszt árut?
Mit szólnál egy jó kis unalom és fásultság iszonyhoz? Ez érdekes új
helyekre hajtana.
Ha tanítani utazom valahova, mindig előző este érkezem meg a
szállodába. Mikor nemrégiben Philadelphiába mentem, sok „haladó"
enelpéző lakott ugyanabban a szállodában. Legtöbbjük még nem ta-
lálkozott velem. Lementem az ivóba, és hallottam, hogy egyikük azt
mondja a barátjának:
- Remélem, nem csak erről a szubmodalitásizéről lesz szó. Ezt
már ismerem.
Persze erre odamentem, és megkérdeztem:
- Mi a fene az az NLP?
(Az ilyesmit a világért sem hagynám ki.)
- Hát - jött a válasz -, ezt nehéz elmagyarázni.
- Maga enelpézik, nem? Jól csinálja? Érti, hogy miről szól?
- Hogyne.
- Nahát, én egyszerű ember vagyok. Maga szakértő, biztos jól el
tudja mondani. Meghívom egy italra, és közben elmeséli, hogy mi ez,
jó?
Legvadabb álmában sem jelenhetett meg az az érzés, ami másnap
délelőtt fél tízkor elfogta, amikor felléptem az előadóterem dobogó-
jára. És arról sem volt fogalma sem, hogy ő többet tanított nekem az
ivóban, mint én neki a következő három nap alatt.
Vedd fontolóra, milyen lenne mindenhez úgy viszonyulni, mintha
bevezető tanfolyam lenne! Abban az értelemben, hogy Sohasem tud-
nál túl sokat ahhoz, hogy elszalasztd az új megtanulandókat. Az em-
berek túl gyakran elfelejtik, hogyan kell nem tudni valamit. „Ó, hát ez
olyan, mint a" - mondják. „Ez ugyanaz, mint a" „Persze, ezt az egész
szubmodalitásizét már megtanultam tavaly".
Én még nem tudom az egészet, úgyhogy ha ők már tavaly megta-
nulták, igazán elmagyarázhatnák nekem! Akkor nem kellene annyit
küszködnöm, hogy kitaláljam!
 Óriási különbség van aközött, hogy megtanulunk néhány dolgot,
és aközött, hogy felfedezzük, mi mindent lehet megtanulni. Ezen a
különbségen múlik sok minden. Én képes vagyok olyasmire, amit ők
még csak nem is sejtenek. De fordítva is igaz - mivel mindenki hasz-
nál szubmodalitásokat, mindenki művel velük érdekes dolgokat. Le-
het, hogy tudatosan nincs vele tisztában, hogy miként csinálja, mégis
képes egyéni, különleges műveletekre. Mikor bejön egy páciens, és
megkérdezed tőle, hogy mi romlott el benne, az illető erre a kérdésre
felel meg. De el ne felejtsd, hogy úgy „romlott el" ez az ember, hogy
képes újra és újra ugyanúgy eljutni a problémához. Erről mindig
eszedbe juthat, hogy mekkora teljesítmény, legyen bármilyen hiába-
való, undorító, vagy visszataszító.
Az tud a bajok puszta orvoslása helyett előre vivő változást elő-
idézni, akit el tud bűvölni, hogy milyen összetett ez a teljesítmény. Ha
nem érezzük ezt a kíváncsiságot, nem fogjuk tudni, hogyan befolyá-
soljuk azokat a bizonyos hiábavaló, undorító, visszataszító dolgokat.
És ha nem befolyásoljuk őket, az emberek továbbra is háborúzni fog-
nak furcsa helyek és lényegtelen különbségek miatt, és nem találnak
új, mindenkit előrevivő megoldásokat. Az alkotóképesség lényege az,
hogy olyan világot hozzunk létre, amelyben mindenki nyer, hiszen
megvan a módja, hogy miképp teremtsünk többet, ahelyett, hogy
korlátolt mennyiséget kelljen szétosztani, és ezen veszekedni.
Minden emberi cselekvés teljesítmény. Csak az a kérdés, hogy hol,
mikor, és mire használjátok. Mindketten külön-külön tehettek erről,
mert mindketten külön-külön kézbe veszitek buszotok kormányke-
rekét. Most, hogy tudjátok, hogyan, az érdekesebb kérdés az, hogy
merre. Mikor az ember nem tudja irányítani a buszát, nem nagyon
számít, hogy hova igyekszik vele, hiszen úgysem jut el oda. De ami-
kor megtanulod használni az agyadat, ez a kérdés döntő fontosságú-
vá válik. Van, aki körbe-körbe jár. Van, aki mindennap ugyanarra
megy. Van, aki ugyanarra megy, de egy nap helyett egy hónapig tart
az útja.
Annyival, de annyival többet rejt az elménk, mint gondolnánk!
Annyival több mindenre lehetünk kíváncsiak, mint eddig! És csakis
ebből a növekvő kíváncsiságból fakad a lelkesedés, amely a legszür-
kébb feladatot éppen olyan érdemessé, örömtelivé és érdekessé va-
rázsolja, mint a legizgalmasabbat. Enélkül nem több az élet sorban
állásnál. Rajtad múlik, hogy az egyik lábról a másikra állás művésze-
tét sajátítod el, vagy ennél sokkal többet teszel. És van egy meglepő
hírem: megtudtam, hogy a túlvilági élet hosszadalmas sorban állással
kezdődik. Ajánlom, hogy örülj most, mert aki élvezi az életet, és nagy
kíváncsisággal művel érdekes dolgokat, az rövidebb sorba kerül an-
nál, aki csak sorba állni tanult meg.
Bárhol légy, és bármit tégy, az itt elsajátított eljárásokkal, képes-
ségekkel, eszközökkel elmulathatsz, és új dolgokat tanulhatsz. A férfi,
aki a repülőn elmagyarázta nekem az NLP-t, csak egyben különbözik
tőlem. Mikor másnap délelőtt leült, felnézett, és engem látva azt
mondta:" Atyaúristen!" - nem jött rá, hogy tanultam tőle valamit. Ez
az egyetlen különbség köztünk. Nem azért csináltam, hogy bolonddá
tegyem, hanem azért, hogy tanulhassak. Mert kíváncsi voltam. Ritka,
soha vissza nem térő alkalom volt. Mint életed minden eseménye.
 1. FÜGGELÉK: SZUBMODALITÁS-VÁLTOZÓK

A lenti felsorolás nem teljes, a sorrend sem jelent semmit. Te mi-

lyen belső megkülönböztetésekkel tudnád bővíteni?

Képi változók
Fényesség Nézőpont
Méret Asszociált, vagy disszociált
Színes, vagy fekete-fehér Az előtér és a háttér viszonya
Élénkség Hely
A színek aránya Látószög (széles vagy szűk)
A kép alakja Az oldalak aránya
A képek száma Dőlés, pörgés
A felület minősége (sima,
Távolság szemcsés, stb.)
Kontraszt Átlátszó-e?
Tisztaság Villogás
Élesség A megvilágítás iránya
Időtartam Szimmetria
Analóg, vagy digitális-e? (az
Mozgás (álló, v. mozgókép?) utóbbi az írott szöveg)
A mozgás sebessége Nagyítás
Irány Háromdimenziós vagy lapos?
Szalad-e a kép vízszintesen,
Sziporkázás vagy függőlegesen?
 A hangok változói:
Hangmagasság A hangforrás helye
Gyorsaság Távolság
Hangosság Kontraszt
Ütem, ritmus Hangszín
Folyamatos, vagy meg Tisztaság
szakított A hangforrások száma
Analóg vagy digitális-e? Szimmetria
(Az utóbbi a beszéd) Kívülről vagy belülről jön?
Monó vagy sztereó? Időtartam

Az érzések, érzelmek változói:

A különféle érzések csoportosításának egyik hasznos módja a kö-
vetkező:
1. A bőrben lévő érzékszervek.
2. A test belsejében (az izmokban és egyéb szövetekben) lévő ér-
zékszervek.
3. Más érzékelés vagy gondolat következtében támadt érzelmek.
Ezek leggyakrabban a mellkasban, a hasban, valamint az egész
törzs középvonalán jelennek meg. Ezek az érzelmek, vagy ben-
ső érzések nem közvetlenül jeleznek valamilyen külső ingert,
hanem külső ingerek következményeképpen alakulnak ki.
 Egyéb hasznos megkülönböztetések:
Nyomás Mozgás
Hely Időtartam
Kiterjedés Erősség
Felület (érdes, sima stb.) Alak
Hőmérséklet Források száma
Gyakoriság (pl. lüktetésnél)

A szagok és az ízek változói:

A pszichofizikai kutatók által használt osztályok (édes, savanyú,
keserű, sós, égett, aromás stb.) valószínűleg nem lesznek hasznosak.
Egy bizonyos íz, vagy szag erősödése vagy gyengülése (az időtartam,
vagy az erősség változása) meglehetősen hasznos lehet. A szagok és
az ízek nagyon erősen vissza tudnak hozni érzelmi állapotokat.
2. FÜGGELÉK