Szóval a gyereknél ez a szó szerintiség, aminek valami óriási nagy

jelentősége van, még pedig azért, mert amikor még óvodás, akkor a
valóság, tehát a realitás, és az álomvilág, a képzelete és a fantáziája
összecsúszik. Egyszer csak az iskolaérettséggel elkezd számára izgalmas
lenni az a világ, hogy „Ez a mese, ez a valóság. Ez a fantázia, ez meg a
realitás.” Nagyon érdekli őt, hogy melyik hova tartozik, hogy ez van úgy,
az nincs úgy, ez a fantázia… Ezért állandóan piszkál minden… „Aza, az
nem igaz! Azt megígérted. Az nem úgy volt.” A kedvenc történetem meg
ezzel kapcsolatban, tudjátok, Kínában volt egy földrengés. Egy
iskolaépület hatalmas vasbeton elemei sátor szerűen dőltek össze. Volt ott
egy kisfiú, aki nem volt az épületnek ebben a részében, hanem egy másik
épületrészben volt, ami nem dőlt így össze. Szaladt a felnőttekhez, mikor
kezdett már elülni a por, és mondta „Gyertek, itt vannak az osztálytársaim.
Itt kell, itt kell menteni, itt kell ásni, és ott vannak, és higyjék…!” A
felnőttek egy picit… jó, de a gyerek annyira-annyira mondta, hogy tényleg
akkor ott elkezdtek, több mint 24 órán keresztül, és kiderült, hogy a sátor
szerűen összeomló iskolarész alatt egy csomó gyerek túlélte. És ha ez a kis
osztálytársuk nem inspirálja a felnőtteket, hát ki tudja. Ezért Kínában
nemzeti hős lett ez a kis gyerkőc. Kérdezte tőle a riporter „Te kisfiam,
Robikám!” Ez nem egy kínai név, ugye… A vájt fülűek „Ahh, hamis a
történet! Nincs Robi!” Azt mondja „Te, mondd meg, hát hogy volt neked
lelki erőd ehhez? Hát más gyerek már szaladt volna haza, meg sírt volna
három napig, meg biztonság, meg <<Kérek jégkrémet!>>, te meg itt
inspiráltad a mentőcsapatokat.” Erre azt mondja a kisfiú „Hát de
hogyhogy, nem is értem. Hát én voltam a hetes.” (05:20)
Egy kilenc éves kisfiúnak azt mondjuk „Fiam…!” Ugye nézitek, csupa nő,
tehát… Itt az első fiam… „Fiam! Te vagy a hetes.” Ez az, ez az! Egy
egészséges gyerek. 8-9 évesen „A hetes az mit jelent? – A hetes azt jelenti,
hogy a hetes egy héten keresztül segíti az osztálytársait. – Hohó, ez akkor a
valóság, ez a realitás.” Szóval, ez nem akart elhangozni ma. Erről például
egyáltalán nem akarok beszélni. Ez csak eszembe jutott erről, hogy az
egészséges gyereket keressük. Ahogy ti azt mondtátok „Feri atya! A piros,
a piros, a piros!”, ez azt a hipotézist vetette föl bennem, hogy a látszólag
lényegtelennek tűnő apróságok számotokra nagy jelentőséggel bírnak, és
hogy ez körülbelül a kisiskolás kornak egy jellemző attitűdje. Innen jutott
eszembe. De nem… most, ugye nem fogtok megbántódni ezen? Jó, aki
igen, menjen ki, és akkor…! Nah! (06:35)
Tehát az egészséges gyerkőcöt keressük, és közben pedig tudjuk, hogy
nem csak egy egészséges gyerek lehet bennünk, hanem egy sérült gyerkőc.
Megvannak a pontjaink egymás után. Na azért ezt, ezt mégis csak
elmondanám. Hogyha fölfedeztük, hogy van bennünk egy sérült gyerkőc,
nevezzük őket meg. (1.) Az önsértő hanggal szóló gyerkőc, aki bántja már
saját magát. „Hogy lehetsz ilyen hülye? Te szerencsétlen! Semmi nem
sikerül neked.” Ennek a hangnak vannak verziói, például a lélekgyilkos
hang, vagy az örök kritikus, örök elégedetlen, vagy az örök ítélkező, a
folyamatosan ítélkező hang. Azután, (2.) sérült gyerek rész, vagy énrész.
Ez, ugye három tartalma is lehet, de ami az alap lényege, hogy az
elhanyagolt (Egészségedre!) gyerek. Ez, ha az elhanyagolás összefüggött
bántalmazással, akkor elhanyagolt és bántalmazott gyerek. És ha az
elhanyagolás és a bántalmazás nagyon súlyos fokot ért el, akkor nem csak
hogy elhanyagolt, és nem csak hogy bántalmazott, hanem a traumatizált
gyerek, ugye, akinek az ismérve, hogy lefagy. Hogy a belső önszerveződés,
a pszichés önszerveződés nem működik, ezért válik cselekvésképtelenné.
Mert ha belül nincsen folyamat, akkor kívül se tud lenni. (3.) A dühös
gyerek. „Ejj-ejjj!” Ez jól esett, ezt még egyszer! Na nem. (4-5.) Itt ők
összetartoznak egymással, mert ők az önvédő gyerekek, de akkor is védik
magukat, amikor nem támadták őket meg, ugye ez a nehézség, hogy akkor
is, akkor is, ha nincs rá ok. Az önvédő gyerek egyik fajtája az
alkalmazkodó gyerek, a másik fajtája pedig a grandiozitás által önmagát
védő gyerek. (6.) És végül a függő részünk, függőséggel élő részünk.
(08:45)

Gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotokból.

Ugye ezek, most a legfontosabb sebzett énállapotok, ezekről beszélünk.
Akkor azt mondtuk, hogy nagyon fontos, hogy lássuk, hogy mit tehetünk
velük, mit kéne velük csinálni, hogy tekintsen rá az egészséges gyerek,
vagy főleg aztán egy felnőtt. Mit lehet tenni? És hogy itt olyan
hiedelmeink, vagy hipotéziseink vannak, amik általában nem segítik azt,
hogy ezekkel a részeinkkel jól tudjunk bánni, helyesen, hogy jobban
tudjunk lenni. Nagyon sok szempontból általában pont fordítva, mint
ahogy gondolnánk. Ugye, és akkor így kezdünk el egymás után
szempontokat mondani. (09:25)
Az első, hogy nagyon fontos, hogy az egészséges részemről legyen
tudomásom, és azt tudjam mondani, hogy „Ez vagyok én, de van bennem
egy önbántalmazó hang.” Mert különben ha itt (1) ülök, és megy bennem
ez a szöveg, hogy „Nekem sose fog sikerülni. Nekem keddre se érdemes
jönnöm. Hát nem, egyébként nem érdemes, mert ide járok, szeptemberben
elkezdtem, direkt nem hagytam ki egyet sem, hogy jó, akkor derüljön ki,
hogy ez segít-e. Hát nem, nem segít, nem. De nem az a probléma, értitek,
hogy a Feri nem csinálja jól. Hát mert látni való, hogy most úgy tűnik,
hogy másoknak tetszik, tehát velem van a baj, velem. Hát nekem, most már
csak azért járogatok, mert most már mit csináljak kedden? Hát annyira
rossz otthon… itt is rossz, de… Jó, hát…” Amikor egy beszűkült érzelmi
állapotba kerülök, és elindul bennem ez az önbántó, önsértő hang, akkor
hajlamos vagyok teljességgel azonosulni vele. Azt gondolom „Na, ez
vagyok én.”, és elvesztem a viszonyt az egészséges gyerek részemmel.
Ezért az első nagyon fontos lépés, hogy tudom, hogy van egy egészséges
részem, és én nem vagyok az (1), nem vagyok egy nulla, egy senki, egy
tehetetlen, egy szerencsétlen, egy mások nélkül életképtelem. De kétség
kívül van bennem egy ilyen. Gyere csak nyugodtan! Nem, nem vagy útban,
mert így a… (10:55)
Oké, tehát az első pont, most másra használom a székeket, most annak a
leírására, hogy mit tudunk velük csinálni. Ugye mindig ez nagyon fontos.
Tehát akkor az első széket így nevezem meg, az első nagyon fontos lépés,
hogy tudom, hogy van egy egészséges részem, abban vagyok, és
fölismerem azt, hogy …de van bennem egy ilyen bántalmazó hang, aki
örök kritikus, vagy állandóan ítélkezik, vagy a lelkemet gyilkolja. Oké.
(11:20)
Második lépés, hogy egy újfajta problématudatot alakítok ki magamban,
mert itt az a problématudatom, amikor ő behammantott engem valamelyik
sérült gyerek részben vagyok most, hogy az van bennem, hogy a múltban
történt velem valami, és hogy nincs a kezemben a megoldás. Mert a
múltban történt, és mások csinálták odakint, és sem a múlttal, sem
másokkal nem tudok eredményesen mit kezdeni, és ez tönkre tette az
életem. Ugye ez a maradandó élményem, még a Szentkirály utcában
voltunk, és jött egy 70 éves férfi, és lerakta a nejlonszatyrot, tényleg. „Feri
atya, tudja, hogy mi az én bajom? Hogy az anyám tönkretette az életem.”
De ezt 70 évesen mondta. Tehát ha 30 évesen ezzel jöttök, az teljesen
időben vagytok. Ugye ha megházasodtatok már, akkor kicsit nehezebb
lesz. De hogy 70 évesen, tudjátok… Tehát az újfajta problématudat, ez a
második pont, hogy mit tehetek a sérült gyerek részemmel, az az, hogy
rájövök, hogy igenis reális volt az, hogy a múltban ez történt, az történt, azt
nem tagadjuk le. Hanem hogy a helyzetem jobbá válásának a kulcsa nem a
múlt, és nem mások, hanem a jelen és én. Ugye, mert hogy énbennem van
már ez a hang, aki azt mondja, hogy „Neked sosem fog sikerülni. Hiába
jársz ide… is.” Oké, tehát a helyzetem kulcsa a jelenben van, és nálam.
(13:00)
Harmadik lépés, hogy elkezdek tulajdonképpen az egyébként az életemet
nagyon-nagyon megnehezítő sérült énrészekre vagy gyerek részekre más
szemmel nézni. Ez azt jelenti, hogy kezdem megérteni, hogy amikor ők
kialakultak, akkor nagyon normális és jogos volt, hogy kialakultak. Hogy
egy élethelyzetre adott nagyon, sokszor nem egyszer lélekmentő válasz az,
ami miatt ők egyáltalán létre jöttek. Ugye, ahogy itt most leülök ide, az
alkalmazkodóhoz. Hogy az alkalmazkodó egy nagyon nehéz dilemmába
jutott. Most 1 évesen, 1,5 évesen mondjuk bántalmaznak a szüleim. Hát ha
én arra a megállapításra jutok, hogy a szüleim tévednek, én Isten gyermeke
vagyok, amit ők csinálnak bántalmazás, és azon gondolkodom, hogy
följelentsem-e őket vagy ne, hát… A lélek nehezen birkózik meg azzal,
hogy elvesztem azt a két embert, akin keresztül az élet jön. Ezért a lelkem
azt mondja „Ide figyelj, alkalmazkodj! Fogadd el, hogy így van!” Mert
akkor fönn tudod tartani azt a kapcsolatot, amin keresztül a számodra
fontos fizikai és érzelmi javak még valamennyire érkeznek. (14:20)
Ez nem egy tudatos folyamat. A lelkem dolgozik értem. Lehetek nagyon
dühös 40 évesen, hogy „A csuda egye már meg, hogy mindenre úgy rögtön
<<Igen, igen…>>, a csuda egye meg!” De közben már nem csak utálom
ezeket a részeimet. Olyan értelemben, hogy tudom, hogy volt alapja,
hogy… Jó, gyerünk! Megyünk tovább, mert… már… mindjárt május,
aztán értitek, beharangoznak nekünk. Ez volt a harmadik. Tehát más fajta
megközelítésben vagyok az énrészeimmel. (14:55)
Negyedik, hogy kialakul bennem egy gondolat, hogy nekem valami közöm
ezekhez a részekhez van. Például amikor éppen nem iszom, ugye itt
vagyok, most én nem iszom, én jól vagyok. Akkor szívem szerint úgy
csinálnék, hogy ez (6. a függő rész – szerk.) nincs. „Nekem nincs függőség
részem. Dehogy is! Mi? Sose fogok többet inni. Margitkám… Margitkám,
bízz bennem! Tudom, hogy eddig így volt. Tuti biztos, hogy soha többet
nem. Hát szeretlek, hát hogy is… a pohár után, hogy?” A szenvedélybeteg
ember olyan meggyőzően tudja mondani az örökös Margitoknak, hogy
soha többet nem, hogy az örökös Margitok joggal elhiszik, mert tényleg
meggyőző. Ugyanis ilyenkor mindenestül az egészséges részében van, és
maga is elhiszi, tehát hitelesen mondja. Nagyon önazonos lesz, annyira
önazonos lesz, hogy az árad belőle, hát ha valamikor komolyan lehet venni
a Pistát, az örök Pistát, aki mindig iszik, akkor ez most van. Igen ám, csak
este mondjuk fölbosszantja őt a felesége, az örök Margit, és akkor hirtelen
ő átjön ide, és akkor teljesen elveszti a kapcsolatot az egészséges részével.
Óh, tehát ezért, hogy jól tudjak bánni a sérült énrészemmel, nagyon fontos
a negyedik pont, ugye hogy mit kezdhetek vele, hogy azt mondom, hogy
„Közöm van hozzád. Valamit énnekem szükséges teveled kezdenem.”
Oké. (16:50)
Ötödik pont, hogy megpróbálom kiismerni a természetedet.
Tulajdonképpen ki vagy te, milyen is vagy te? Mit csinálsz bennem, mikor
jössz elő, mikor szólsz, hogy csinálod, mit teszel velem? Én hogyan
szoktam rád reagálni, és akkor utána hogy? A természetét, és persze
bennünk van egy ösztönös tiltakozás „Na ezt, pont ezt nem!” De akkor
eszköztelenek maradunk. (17:15)