Először egy szűk barlangban húzták meg magukat, mely alacsony boltozatával

inkább sziklaodú volt, mint barlang, s az édenkerttől északra emelkedő sziklás

vidéken bukkantak rá, miközben kétségbeesetten bolyongtak, hogy valahol
menedéket találjanak maguknak. Oda végre behúzódhattak a kegyetlenül tűző
napsütés elől, mely annyira más volt, mint az a kellemes éghajlat, melyhez
hozzászoktak, s ugyanolyan volt éjjel és nappal, az év minden szakában.
Elhagyták a vastag állatbőröket, melyek a melegben bűzös kipárolgásukkal
fojtogatták őket, és visszatértek őseredeti meztelenségükhöz, de hogy testük
érzékenyebb részeit, melyek csak félig-meddig bújtak meg két lábuk között,
megóvják a külvilág erőszakos behatásaitól, a finomabb, rövidebb szőrű bőrökből
olyasforma ruhadarabot készítettek, egyformát mindkettőjüknek, melyet idővel
szoknyának neveznek. Az első napokban nyelték az éhkoppot, mert egy falat
kenyerük sem volt. Az édenkertben bőven termett a gyümölcs, de ezen kívül más
táplálék nem akadt, így még azok az állatok is, melyek természetüknél fogva
véres hússal táplálkoztak volna, mert húsevőknek születtek erre a világra, isteni
parancsra ugyanarra a vigasztalan és szegényes diétára kényszerültek. Arra
viszont nem volt magyarázat, honnan bukkantak fel az állatbőrök, melyeket az úr
egy csettintéssel varázsolt elő, mint egy bűvész. Hatalmas állatok bőrei voltak,
de nem lehetett tudni, ki és hol ölte le, és nyúzta meg őket. Szerencséjükre akadt
víz a közelben, mert egy zavaros vizű patak csörgedezett arrafelé, de egyáltalán
nem emlékeztetett arra a bővizű folyóra, mely az édenkertben eredt, majd négy
ágra szakadt, ezek közül az egyik azt a vidéket öntözte, ahol a szóbeszéd szerint
az arany termett, a másik pedig megkerülte Kús földét. A maradék kettőt,
bármennyire különösnek találják is ezt a mai olvasók, később tigrisnek és
eufrátesznek nevezték el. Elnézve azt gyérvizű patakot, mely csak üggyel-bajjal
talált magának utat a pusztaság tövisei és bogáncskórói között, nagyon
valószínű, hogy az a bővizű folyó csak az úr által létrehozott optikai csalódás volt,
hogy vonzóbbá tegye az életet a földi paradicsomban. Minden lehetséges.
Minden lehetséges, bizony, még az is, hogy éva odamenjen a kerubhoz, és
megkérje, hadd menjen be az édenkertbe néhány gyümölcsért, hogy még
néhány napra legyen mivel elverniük az éhüket. Ádám, aki mint minden
férfiember, kételkedett bármilyen elgondolásban, ami egy asszony fejéből
pattant ki, azt mondta, hogy menjen csak egyedül, de készüljön fel rá, hogy
csalódás éri, Egy kerub áll őrt a kapunál villogó pallosának lángjával, nem
akármilyen második vagy harmadik rendbéli angyal, akinek sem súlya, sem
hatalma nincsen, hanem egy igazi kerub, hogyan gondolhatod, hogy nem
engedelmeskedik annak a parancsnak, melyet az úrtól kapott, hangzott a józan
kérdés, Nem tudom, és nem is fogom tudni addig, míg meg nem próbálom, És ha
nem sikerül, Ha nem sikerül, nem vesztettem mást, mint a gyalogutat odáig meg
vissza, és azt, amint mondtam neki, felelte az asszony, Így igaz, de bajunk
származhat abból, ha a kerub beárul minket az úrnak, Annál több bajunk nem
lehet, mint ami most van, mert nincs, amiből éljünk, nincs egy betevő falatunk,
nincs biztos fedél a fejünk fölött, sem hasznavehető ruházatunk, nem tudom, mi
bajunk lehet még, az úr már megbüntetett azzal, hogy kiűzött az édenkertből,
elképzelni sem tudom, jöhet-e még ennél rosszabb, Arról, hogy az úr mire képes,
és mire nem, semmit nem tudunk, Ha így van, akkor kényszerítenünk kell őt arra,
hogy mindent megmagyarázzon, és először is azt mondja meg, mi végre és mi
célból teremtett bennünket, Bolond vagy, Inkább vagyok bolond, mint gyáva, Ne
felejtsd el, hogy kivel beszélsz, kiabálta dühösen ádám, én nem félek, és nem
vagyok gyáva, Én sem, úgyhogy egyformák vagyunk, nincs min vitatkoznunk,
Igen, de ne felejtsd el, hogy itt én parancsolok, Igen, az úr is ezt mondta, adta be
a derekát éva, és olyan képet vágott, mint aki nem mondott semmit. Amikor a
nap már vesztett az erejéből, útnak indult, mutatósan elrendezve magán a
szoknyáját és a vállára terítve az egyik könnyebb állatbőrt. Mondhatnánk úgy is,
illedelmesen lépkedett, bár az ellen nem tehetett semmit, hogy meztelen melle
ne rezzenjen léptei ritmusára. Nem tehetett semmit, de nem is akart, mert nem
volt arrafelé senki, aki felfigyelt volna rá, akkoriban a mell még csak szoptatásra
szolgált, másra nemigen. Meglepődött magától, leginkább attól, hogy mennyire
felszabadultan válaszolt a férjének, nem volt benne félelem, nem kellett keresnie
a szavakat, kimondta azt, amit véleménye szerint ebben a helyzetben mondania
kellett. Úgy érezte, mintha a bensőjében egy másik asszony lakozna, aki teljesen
független az úrtól, illetve az általa kijelölt férjtől, egy olyan nő, aki úgy döntött,
hogy végre maradéktalanul kihasználja azt a nyelvet és azt a megnyilatkozásra
való képességet, melyet az úr, mint már említettük, belehelyezett a szájába.
Átkelt a patakon, gyönyörűséggel merült el a friss vízben, mely mintha szétáradt
volna az ereiben, és ezzel egy időben mintha a lelkében is szétterjedt volna
valami, talán a boldogság, vagy valami nagyon hasonló. A gyomra összerándult,
nem adhatta át magát a kellemes érzésnek. Kilépett a vízből, leszakított néhány
savanyú bogyót, melyek a gyomrát ugyan nem töltötték meg, de egy időre
csillapították az éhségét. Már közel járt az édenkerthez, jól látta a legmagasabb
fák koronáját. Lelassította a lépteit, de nem azért, mert elfáradt. Ha ádám itt
volna, bizonyosan nevetne rajta, Milyen merész, milyen merész voltál, és most
teli vagy félelemmel. Igen, félt, félt attól, hogy rajtaveszt, nem tud elég ékesen
szólni ahhoz, hogy meggyőzze az őrt álló angyalt, és annyira elbátortalanodott,
hogy félhangosan mormolta maga elé, Ha férfi volnék, minden könnyebb lenne.
Feltűnt a kerub, villogó pallosának lángja ellenségesen csillant jobb kezében. Éva
úgy-ahogy elfedte a mellét, és közelebb lépett. Mit akarsz, kérdezte az angyal,
Éhes vagyok, válaszolta az asszony, Nincs itt semmi, amit ehetnél, Éhes vagyok,
ismételte meg az asszony, Téged és a férjedet kiűzött az édenkertből az úr, és
ítéletét semmi nem másíthatja meg, menj el innen, Megölsz, ha megpróbálok
bemenni, tudakolta éva, Azért állított ide az úr, Nem arra válaszoltál, amit
kérdeztem, Ezt a parancsot kaptam, Hogy megölj, Igen, És engedelmeskedsz a
parancsnak, A kerub nem válaszolt. Megmozdította a karját, és villogó pallosa
úgy szisszent, mint egy kígyó. Ez volt a válasza. Éva előrelépett. Állj meg, monda
a kerub, Meg kell ölnöd, nem fogok megállni, és még egyet lépett előre, itt állsz
majd, és őrzöd ezt a gyömölcsöskertet, tele rothadó gyümölccsel, ami senkinek
sem kell, isten gyümölcsöskertjét, az úr gyümölcsöskertjét, tette hozzá. Mit
akarsz, kérdezte újból a kerub, aki láthatólag nem érzékelte, hogy az ismétlés a
gyöngeség jeleként is értelmezhető, Ismétlem, éhes vagyok, Azt hittem, már
messze jártok, És ugyan hová mennénk, kérdezte éva, itt vagyunk egy pusztaság
közepén, melyet nem ismerünk, ahol egy út sem látszik, egy pusztaság közepén,
ahol ebben a néhány napban egyetlen élő lelket sem láttunk, egy lyukban
alszunk, füvet eszünk, ahogy az úr előre mondta, és hasmenésünk van, Mi az a
hasmenés, kérdezte a kerub, Mondhatnánk hígfosásnak is, az úr által szánkba
adott szavakkal mindent el tudunk mondani, a hasmenés vagy hígfosás, ha
jobban szereted ezt a szót, azt jelenti, hogy nem tudod visszatartani az ürüléket,
ami kikívánkozik belőled, Nem tapasztaltam még soha ilyet, Ezért jó angyalnak
lenni, mondta éva, és mosolygott. A kerubnak tetszett éva mosolya. Az égben is
mindenki mosolygott, de ezekben a szeráfi mosolyokban mindig volt egy
csöppnyi tartózkodás, valamiféle bocsánatkérés amiatt, hogy a gyönyörűség
érzését, pedig talán nem ez volna rá a legjobb szó, így kifejezésre juttatják. A
dialektikus küzdelemből éva került ki győztesen, már csak az ennivaló ügyében
kellett győzelmet aratnia. Így szólott a kerub, Hozok neked néhány gyümölcsöt,
de ne beszélj róla senkinek, Szóra sem nyitom a számat, a férjem azonban
mindenképpen tudomást szerez majd róla, Holnap hozd el őt magaddal,
beszélnem kell vele. Éva levette a vállára terített állatbőrt, és azt mondta, Ebben
elhozhatod a gyümölcsöket. Deréktól fölfelé mezítelen volt. A pallos lángja
szisszenve magasba szökött, mintha váratlanul eleven erővel töltekezett volna
meg, azzal az erővel, mely egy lépéssel előrébb taszította a kerubot is, és már
taszította bal kezét éva keble felé, mintha meg akarná érinteni. De semmi nem
történt, semmi nem is történhetett, mert az angyaloknak, ameddig angyal
formában léteznek, nem adatik meg a test tapasztalata, csak a bukott angyalok
elegyedhetnek azokkal, akikkel akarnak, és aki őket is akarja. Éva mosolygott, a
kezét rátette a kerub kezére, és gyengéden a kebléhez vonta. A testét mocsok
borította, a körme fekete volt, mintha a földet kaparta volna vele, a haja úgy
összekuszálódott, mint az egymásba gabalyodó angolnák, de nő volt, egyedüli
példány. Az angyal bement a kertbe, egy darab ideig válogatta a legtáplálóbb és
a leginkább lédús gyümölcsöket, és a tekintélyes súly alatt meggörnyedve tért
vissza. Itt van, mondta, éva pedig megkérdezte, Milyen néven neveznek, az
angyal pedig így felelt, Azázel a nevem, Köszönöm a gyümölcsöket, azázel, Nem
engedhettem, hogy éhen haljanak az úr teremtményei, Az úr hálás lesz neked
érte, de inkább ne szólj neki erről. A kerub mintha nem is hallotta volna, vagy
talán meg sem hallotta ezeket a szavakat, mert azzal volt elfoglalva, hogy a
felsegítse éva hátára a súlyossá nehezült állatbőrt, s ezenközben azt mondta,
Holnap ádámmal együtt gyertek el, beszélnünk kell néhány dologról, amiről
tudnotok kell, Itt leszünk, válaszolta éva.