LA FONTAINE

MESÉI
I. rész

KOSSUTH KIADÓ
Tartalom
ELSŐ KÖNYV 5
A TÜCSÖK ÉS A HANGYA 6
A HOLLÓ ÉS A RÓKA 7
A FELFUVALKODOTT BÉKA 8
A KÉT ÖSZVÉR 9
A FARKAS MEG AZ EB 10
AZ ÜSZŐ, A KECSKE MEG A BÁRÁNY SZÖVETSÉGBEN AZ OROSZLÁNNAL 11
A KOLDUSTARISZNYA 12
A FECSKE MEG AZ APRÓ MADARAK 13
A VÁROSI MEG A MEZEI PATKÁNY 15
A FARKAS MEG A BÁRÁNY 16
A FÉRFI ÉS KÉPMÁSA 17
A TÖBBFEJŰ MEG A TÖBBFARKÚ SÁRKÁNY 18
A SZAMÁR ÉS A TOLVAJOK 19
SZIMONIDÉSZT MEGVÉDIK AZ ISTENEK 20
A HALÁL ÉS A BOLDOGTALAN EMBER 22
A HALÁL ÉS A FAVÁGÓ 23
A KÖZÉPKORÚ FÉRFI ÉS KÉT KEDVESE 24
A RÓKA MEG A GÓLYA 25
A GYERMEK ÉS AZ ISKOLAMESTER 26
A KAKAS MEG A GYÖNGY 27
A DARAZSAK MEG A MÉHEK 28
TÖLGY ÉS NÁD 29
MÁSODIK KÖNYV 30
A GÁCSOSKODÓK ELLEN 31
A PATKÁNYOK ÉRTEKEZLETE 33
FARKAS MINT RÓKA VÁDLÓJA MAJOM ELŐTT 34
A DENEVÉR MEG A KÉT MENYÉT 35
A KÉT BIKA MEG A BÉKA 36
A NYÍL SEBEZTE MADÁR 37
A NŐSTÉNYKUTYA ÉS PAJTÁSNŐJE 38
A SAS MEG A BOGÁR 39
AZ OROSZLÁN MEG A SZÚNYOG 41
A SPONGYÁVAL TERHELT CSACSI MEG A SÓVAL TERHELT CSACSI 42
AZ OROSZLÁN ÉS A PATKÁNY 43
A GALAMB MEG A HANGYA 44
A KÚTBA ESETT CSILLAGJÓS 45
A NYÚL MEG A BÉKÁK 47
A KAKAS MEG A RÓKA 48
A SAST UTÁNOZNI AKARÓ HOLLÓ 49
A PÁVA PANASZKODIK JUNÓNAK 50
 AZ ASSZONNYÁ BŰVÖLT MACSKA 51
AZ OROSZLÁN MEG A SZAMÁR EGYÜTT VADÁSZNAK 52
AESOP VÉGRENDELETET MAGYARÁZ 53
HARMADIK KÖNYV 56
A MOLNÁR ÉS FIA MEG A SZAMÁR 57
A GYOMOR MEG A TAGOK 59
A JUHÁSZKODÓ FARKAS 60
A KIRÁLYVÁRÓ BÉKÁK 61
A RÓKA MEG A KECSKEBAK 62
A SAS, A VADEMSE MEG A MACSKA 63
AZ ISZÁKOS ÉS HITVESPÁRJA 65
A KÖSZVÉNY MEG A PÓK 66
A FARKAS MEG A GÓLYA 68
AZ ELEJTETT OROSZLÁN 69
A RÓKA ÉS A SZŐLŐ 70
A HATTYÚ MEG A SZAKÁCS 71
A FARKASOK MEG A JUHOK 72
AZ ELAGGOTT OROSZLÁN 73
FILOMÉLA ÉS PROGNÉ 74
A VÍZBE FÚLT ASSZONY 75
AZ ÉLÉSTÁRBA SZORULT MENYÉT 76
A MACSKA MEG A VÉN POCOK 77
NEGYEDIK KÖNYV 79
A SZERELMES OROSZLÁN 80
A JUHÁSZ ÉS A TENGER 82
A LÉGY MEG A HANGYA 83
A KERTÉSZKEDŐ MEG A VÁRÚR 85
A SZAMÁR MEG A KUTYA 87
A PATKÁNYOK ÉS MENYÉTEK HARCA 88
A MAJOM ÉS A DELFIN 90
AZ EMBER ÉS A FABÁLVÁNY 91
A PÁVATOLLAKKAL HENCEGŐ SZARKA 92
A TEVE MEG AZ ÚSZÓ BOTNYALÁB 93
A BÉKA MEG A POCEGÉR 94
AZ ADÓ, AMELYET NAGY SÁNDORNAK KÜLDTEK AZ ÁLLATOK 96
A LÓ, AKI BOSSZÚT AKART ÁLLNI A SZARVASON 98
A RÓKA ÉS A MELLSZOBOR 99
A FARKAS, A KECSKE MEG A GIDA 100
A FARKAS, AZ ANYA MEG A GYERMEK 101
SZOKRATÉSZ EGYIK MONDÁSA 102
AZ AGGASTYÁN ÉS FIAI 103
AZ ORÁKULUM ÉS A HITETLEN EMBER 105
A FÖSVÉNY, AKI ELVESZTETTE KINCSÉT 106
A GAZDA SZEME 107
 A PACSIRTA MEG FIAI ÉS A MEZŐGAZDA 108
ÖTÖDIK KÖNYV 110
A FAVÁGÓ ÉS MERCUR 111
A CSERÉPLÁBAS MEG A VASLÁBAS 113
A HALACSKA MEG A HALÁSZ 114
A NYÚL FÜLE 115
A CSAPOTT FARKÚ RÓKA 116
A VÉNASSZONY ÉS KÉT CSELÉDJE 117
A SZATÍR ÉS A VÁNDOR 118
A LÓ MEG A FARKAS 119
A FÖLDMÍVES ÉS FIAI 120
A HEGY, AMELY SZÜLT 121
A SZERENCSE ÉS A KISFIÚ 122
AZ ORVOSOK 123
AZ ARANYTOJÁST TOJÓ TYÚK 124
AZ EREKLYEVÍVŐ SZAMÁR 125
A SZARVAS MEG A SZÖLLŐLOMB 126
A KIGYÓ ÉS A RESZELŐ 127
A NYÚL MEG A FÜRJ 128
A SAS MEG A BAGOLY 129
AZ OROSZLÁN HADBA MEGY 130
A MEDVE ÉS A KÉT CIMBORA 131
AZ OROSZLÁNBŐRBE BÚJT SZAMÁR 132
 ELSŐ KÖNYV

A KIRÁLYFI Ő FENSÉGÉHEZ
La Fontaine előszava a Mesékhez

Éneklek hősöket, akiknek Aesop: atyjuk,

s csak mese bár, ahogy él s tesz-vesz itt csapatjuk,
de mindig színigazra int, oktat ez az ének,
amelyben minden, még a halak is beszélnek.
És mind hozzánk, nekünk szól s úgy beszél minden állat,
hogy szavuk minden ember tanulságára válhat.
Te, méltó sarja Ég-áldotta fejedelemnek,
kihez ma egy világ tisztelve föltekint
s legbüszkébb fejek is bókolva közelednek:
ha méred majd idődet győzelmeid szerint,
lesz akkor, aki zeng fenköltebb dalt Neked,
nagy hősi tetteket, király-erényeket;
én csupa kis kalandot hozok elődbe im,
csak lenge képeket vázolnak verseim;
s ha tetszésedre tán nem lenne is e mű,
próbálkozásom is már tisztes érdemű.
 A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

A Tücsök, hogy - dinom-dánom –

csak nótázott egész nyáron,
arra ébred ő kegyelme:
semmije sincs, télre kelve.
Maradt volna legalább
egy kis légycomb, lepkeláb!
Éhínségtől hajtva végül
Hangya szomszédhoz betér
s kölcsönképen tőle kér
némi magvat eleségül:
„Tavasziglan adjon, kérem,
őszre itt lesz mind, ígérem,
tőkéje is meg a kamat is;
fölteszem rá a nyakamat is!”
Nem jó kölcsönző a Hangya, –
nézzük el e kis hibát, –
a hitelkérőnek mondja:
„Míg meleg volt, mit csinált?”
– „Éjjel-nappal énekeltem,
hallgattak, mint nótafát.”
– „Énekelt? No jól van, lelkem,
most táncoljon! Rajta hát!”
 A HOLLÓ ÉS A RÓKA

Holló koma fenn ül a fán

és csőrében sajtot szorongat.
Ravasz komé a szag nyomán
jön s szóval tartja jámborunkat:
„Hé! Jónapot, Holló uram! No lám,
mily csinos, ej, mit mondok: szép kigyelmed!
Hazugság nélkül: ha ugyan
tollához méltó hangja van,
az erdőn még csodamadárul énekelhet!”
Hollónk szívén e bókra nagy öröm nyilai át,
hallatni vágyik bájdalát,
csőrét kinyitja és legottan a sajtzsákmány lepottyan.
Ravasz elkapja s szól: „Jó úr, jegyezze meg,
hogy aki másnak hízeleg,
az abból él, aki szavára hajtott…
E lecke tán megéri ezt a sajtot!”
Hollónk zavart, szégyenkezik,
s későn fogadja: többé így csúffá nem teszik.
 A FELFUVALKODOTT BÉKA

Egy Béka lát egy ökröt és

nagy testét szörnyen megcsodálja.
S mivel maga csak tyúktojásnyi s csupán rögön tud csúszni-mászni,
elfogja bősz irígykedés. Magát fölfújja. Puffad. Erőlködik zihálva,
hogy az ökör nagyságát érje el.
“Öcsém – azt mondja – jól figyelj,
elég-e már? Felelj. – Már most vele fölérek?”
– “Korántse.” – “Hát most?” – “Mégse.” – “Most pedig?”
– “Közel se jársz még.” – A nyomorult féreg addig pöffeszkedik,
hogy végre is megpukkad.

E világban ilyen balgákból roppant sokaság van:

a polgár főúri lakban terpeszkedik,
pötty fejedelmecskéknek követ kell, és a márki
úgy véli, néki apród jár ki.
 A KÉT ÖSZVÉR

Két öszvér – egyikük vitt őrlető zabot,

vámpénzt a másik – együtt mendegéltek.
Dicső terhét dehogy érezte ez nehéznek,
dehogy kellett neki más, könnyebb állapot.
És nagy büszkén úgy ballagott,
hogy minden csengetyűje csengjen.
Egyszerre csak e muzsikára
im orv had ront ki: leste, várta
a jó fináncfülest, hogy fülön fogja menten,
s a gyeplő már mohó kezekben!
Az öszvér rab, de rúg a beste pára
s kap dús csihi-puhit, már végit érzi, jajgat:
“Ez hát a jutalom, oh, hát ezt érdemeltem?
A társam, lám, mehet, szelét sem érzi bajnak,
s nekem pusztulnom kell kegyetlen!”
– “Pajtás, – felel a cimbora –
magas tisztség nem mindig üdvös éppen;
ha te is így szolgálsz: molnár öszvéreképen,
most nem volnál ám úgy oda!”
 A FARKAS MEG AZ EB

Egy Farkas, aki már merő csont s bőr csupán,

mert szemfüles ebek vigyáztak ama tájra,
szörnyen csodálkozott egy pompás nagy kutyán,
kit útjában talált: mily síma szőre, mennyi hája!
Reárohanni, széjjeltépni –
no persze, volna kedve néki,
de nagy harc lenne, hogyha merné! –
Védné magát Bundás keményen,
s még őt utóbb le is teperné.
A Farkas hát, bókolva mélyen,
szót kezd az Ebbel szép szerényen
s nagyon dícséri potrohát.
“Szép úr, felel az eb, ön is szeretne hát
ily zsíros termetet? Módjában áll, ha tetszik;
az erdőt hagyja el, s ha így tesz, jól cselekszik.
Gyászsorsa van ott önnek
s még sok szegény ördögnek:
hisz mind csak tengenek s éhkoppon lődörögnek.
Külső formájuk is oly vedlett, ösztövér,
nincs biztos falatuk, nem kapnak mitsem ingyen,
ott had-szerencsén fordul minden.
Kövessen engem ön s bizony jobb sorsot ér.”
A Farkas kérdezi: “Mit kell önöknél tenni?”
– “Majd semmit, – mond az Eb – “csak beteg
embert s holmi
koldus-fajt űzni, – kicsaholni,
háznépnek hízelegni, úrnak kedvére lenni,
s jutalmul van mit enni!
Csibe- s galambcsont jut elég s egyéb jóféle maradék
s cirógatás ezenfelül.”
A Farkast úgy meghatja e sok jó már előre,
hogy könnyezésig elérzékenyül.
Hanem közben mit lát? – Kopott az Eb nyakszőre.
“Hát ez mi?” – “Semmiség” – “Ez?”
– “Ej no! nem sok a’!”
“De mégis?” – “Tán, ha néha megkötnek, örvem ejti,
az lesz bizonyosan e kis kopás oka.”
“Megkötnek? – szól a Farkas – szabadon jönni-
menni
hát meg sem engedik?” – “Nem mindig;
s mi van abban?”
– “Az, hogy ily áron élni jobban
nem akarok. Nem kell már semmi.
Szükölj te csak magad, ha örvben a nyakad!”
S úgy elinalt az ordas, tán még ma is szalad!
 AZ ÜSZŐ, A KECSKE MEG A BÁRÁNY
SZÖVETSÉGBEN AZ OROSZLÁNNAL

A Kecske, az Üsző s a Bárány, kis huguk,

egy szilaj Oroszlánnal, ama környék urával
szövetséget kötött, – így mondják szemtanúk –
hogy mindenük közös lesz, a cég ha nyer, ha kárt vall.
A Kecske tőrt vetett s egy szarvast megfogott.
S gyűlést vár most, a dolgát köztudomásra hozván.
S mind jönnek… Karmain számlálgat az Oroszlán
és szól: “Négy részre osztjuk a zsákmányállatot.”
S a szarvast szépen ennyi darabra széjjelosztván,
veszi az elsőt, melyre mint felség tart jogot.
“Hogy engem illet, – úgymond – elég rá az az ok tán,
hogy a nevem: Oroszlán!
Ezt ki vitatná? Ki oly ostoba?
Jogot a másodikra szintén csak én formálok:
e jog, tudjátok, az erősebbnek joga!
A harmadikra jussom, – óh, ezt is tudhatjátok –
hogy a legbátrabbnak hírében állok.
S a negyedikhez aki nyúlni mer,
megfojtva tüstént a porba hever!”
 A KOLDUSTARISZNYA

Szólt egyszer Zeüsz: “Elém mind, aki él, mai pára!

Mondhat gáncsot fölségem előtt másról ki-ki.
S ha tán saját formája nincs éppen gusztusára,
ne féljen, bátran mondja ki –
és én segítek az ilyen bajon.
Elsőnek te beszélj, van rá okod, Majom,
nézd, itt a többi állat, – magad hozzájuk mérve:
tán úgy látod, hogy nem vagy olyan szép,
mint azok…
Nos, formáddal beéred?” – És az felel: “Miért ne?
Hisz mint bármelyik: én is lám, négylábú vagyok.
S pofámmal sincs baj, óh, jó pofa az enyém!
Hanem hát Medve bá’… nem éppen formás
szegény!
Higyjétek el, hogy ő nem tetszhetik magának.”
De tévedés! Alakját Mackó szépnek dicséri.
“Hanem hát Elefánt úr, az búsulhatna, – véli –
hogy farka oly kicsi s hogy olyan nagy a füle…
Csepp bája sincs, úgy él, nehéz gömböc gyanánt!”
Ezt hallván, jő az Elefánt
s tutul nagy bölcsen: óh, ő fürge még s üde, –
hanem hát a Cet az, aki nagyon hízik
s bizony nem szép, aki oly vaskos és kövér…
Hát Hangya néne mit mond? – Hogy apró a
Zsizsik!
Hisz neki tán a sarkáig sem ér…
Ugy látja Jupiter, hogy másokat birálva,
magának jó ki-ki. – De legbalgább, hiába,
mind közt legvégül is a mi embernemünk:
magunkban mit se látunk, de mi a más hibája,
hiúzként látja meg magunkhoz vak szemünk;
elnézőn mimagunkhoz mást mindjárt
megvetünk.
Bizony koldustarisznya csüng
Isten kegyelméből éd’s mindnyájunk nyakába.
 A FECSKE MEG AZ APRÓ MADARAK

Egy Fecske – hisz suhant sok föld felett

a szárnya –
tanult is egyet-mást. Ki sokfelé forog,
eszében megragad nem egy dolog. –
Előre látja mindig, ha vihar kél a tájra
és mielőtt a vész nagy hadd-el-haddja jő,
a matrózoknak jelt ad ő.
Kendervetéskor is, látván egy vén parasztot,
mint barázdálja a mezőt nagy peckesen,
kis madarak hadára a Fecske ráriasztott:
“Madárkáim, biz ez nagyon gyanús nekem!
Sajnállak; hisz ha támad komoly veszedelem,
én könnyen menekülök s van jó búvóhelyem;
De ti? Lám, ott a légben mi leng-lóg? Sanda kar!
Eljő a nap, nincs messze, elközeleg hamar,
hogy amit az vet, romlástokra lesz;
tőr készül ily vetésből, megfogja lábatok
s kerül belőle jó hurok
s már ez idén, jaj, szörnyű csapda ez,
fogság fenyeget vagy halál:
kalitka, bogrács készen áll,
E magvakat hát – szól a fecske –
egyétek föl s rám hajtsatok!”
De gondját a madárhad elveti már repesve:
van a mezőn mit falniok!
Hogy a kender kezdett virulni,
a Fecske szólt: “Hajrá! Tépjétek mind föl ezt,
amit az átkos föld növeszt –
vagy egetek be fog borulni!”
– “Fecsegő vészmadár! – kiált a léha banda –
biz ez nekünk szép dolgot adna!
Hisz kéne vagy ezer szedő,
hogy megtisztuljon e mező!”
Utóbb megért a kender s szól a Fecske:
“No, ennek már fele sem tréfa ám!
Gonosz vetés hamar nől – s vesztetekre,
ha nem hisztek nekem s nem hallgattok reám.
Ügyeljetek hát: majd ha jő a gazda
s a megterült föld termését behordja
és aztán ilyen gondjain túl
madarak ellen hadba indúl,
s vesztére apró madaraknak
kelepce, háló, tőr aratnak:
ne szálljon helyről-helyre egyitek se!
vagy üljön meg a fészkén, vagy – hess, más ég alá,
ruca, darú, szalonka tanítását kövesse!
De hát közületek ki ne átallaná,
hogy átkeljen velünk pusztákon, óceánon
és új hazára úgy találjon?
Nincs számotokra hát más, biztos menekülés
csupán egyetlenegy: falak közt holmi rés.”
A madárhad figyelni restel,
teszi fejetlenül tovább a zsinatot…
Szegény Kaszandra is íróját épp ily sikerrel
intette, rá ki hallgatott?
Mindkét könnyelmű népet balsorsa biz
elérte.–
Hurokra, jaj, de sok apró madár akadt!
Csak szeszélyünkre hajtunk és semmire egyébre –
s a bajban nem hiszünk, amíg ránk nem szakad.
 A VÁROSI MEG A MEZEI PATKÁNY

A városi patkány egyszer

meghívta a mezeit.
S ahogy szokta már az ember:
finom lakomát terít.
Szép keleti szőnyeg szélén
tálalták a vacsorát,
Jó falattal vígan élvén,
dőzsölt a két jó barát.
Nagyon úri volt az étel,
már azt meg köll vallani.
De biz alig kezdették el,
csörrent-zörrent valami.
Felfigyelnek nagy ijedten:
hallga! ajtó nyílt talán?
S menekülnek mind a ketten
nyakrafőre nagy sután.
Zaj elülvén, visszadugja
mindkettő orrhegyét,
s vendégét a gazda újra
kínálgatja, hogy egyék.
“Már elég volt, – szólt az – s kérlek,
holnap nálam lesz ebéd,
jöjj el, bár ily úrit, félek,
én nem adhatok eléd.
De ott közben mi se zörget,
bátran falhatsz énvelem.
És most szervusz!” A gyönyörnek
gyilkosa a félelem.
 A FARKAS MEG A BÁRÁNY

A több erő joga győz minden más jogon,

ezt én most bizonyítani fogom.

Egy bárány éppen inni készül

a szép, kies patak vizébül,
amikor ott terem éhen korgó gyomorral
a Farkas, aki úgyis mindig csak rosszat
forral.
“Hogyan merészeled zavarni kortyolásom? –
kiált az ádáz fenevad. –
“Lesz érte mindjárt hadd-el-hadd!”
“Fölség! – felel Bari, – jaj, könyörgök alássan,
csak föl ne indulj ellenem;
sőt vennéd fontolóra kegyesen,
hogy szomjam oltani, – ahogyan láthatod –
én itt gázoltam, idelenn a vízbe,
legalább húsz lépéssel lejjebb, mint te:
lehetetlen tehát zavarnom italod.”
– “De zavarod! – felel a kegyetlen vadállat; –
azt is tudom, tavaly rágalmaztál csunyán!”
– “Hogy tehettem volna, akkor még meg sem szült
anyám!
– felel a kis Bari – most is szopom nyanyámat.”
– “Ha te nem, hát a bátyád!” – S hiába szól
Bari:
– “Nincs bátyám…” – “Akkor a fajtádból
valaki:
mert rajtam rágódtok ti váltig:
ti magatok s rágódnak őrzőitek s kutyáik.
Én mindent megtudok! És bosszút állok
érte!”
Igy szólván, megragadja s viszi a sűrűségbe,
szétmarcangolja és fölfalja végül –
pörös eljárás nyűge nélkül.
 A FÉRFI ÉS KÉPMÁSA

De la Rochefoucauld hercegnek
Egy úr, magával eltelt, fölöttébb csúf levente,
azt hitte, férfi nála szebb nincs a föld szinén.
A tükröt mind hazugnak vádolta, szidta egyre,
úgy csüggött tetszelegve szegény a balhitén.
A sors, hogy kigyógyítsa, utóbb tesz íme róla:
a szépnem ama néma kedves tanácsadója,
a tükör hadd kerüljön eléje szüntelen.
Tükör lakásban, boltban és úton-útfelen,
még zsebből is: ficsúrok kicsi tükre
s tükör, amelyet a nők dugnak az övükbe…
Narcisszunk mit művel? Száműzi jómagát;
bujkál sok furcsa tájon, jár új meg új magányt,
hogy képét rejtegesse s ne jusson több tükörhöz.
Hát egy patakmeder, amelyet friss hab öntöz,
épp ilyen távoli zugban kerül eléje;
bosszúsan néz beléje,
gondolja: már megint
milyen hiú csalókép, ami itt rátekint.
Oh, csak lehetne messze az értől! Messze kint!
De jaj, csügg lelke a gyönyörű tájon,
nem válhat ettől, hogy ne fájjon.

Kitetszik, ugy-e, mindez mit fejez ki?!

Mindenkihez beszélek; ily szertelen csalódás
olyan baj, amiben sokunk szokott leledzni.
Lelkünk az önmagát imádó balga flótás,
a tükrök: mindaz, ami másokban dőre, furcsa…
Tükrök: minden hibánknak hű képmását vetik.
Az a bizonyos víztükör pedig:
a híres Maximák bölcs könyve, – ki-ki tudja.
 A TÖBBFEJŰ MEG A TÖBBFARKÚ SÁRKÁNY

A padisahnak egy követje

– így szól mesénk – a császár előtt nagyobbra tette
gazdája erejét a császárságinál.
Egy német mondja közbevetve:
“A mi urunk nem éppen mint magányos fej áll:
őt fejedelmek állják körül, egész csapat,
akik mind maguk is állíthatnak, ha kell,
mindegyik egy-egy nagy zsoldoshadat.” –
A csausz – okos fej – erre így felel:
“Tudom, hallottam; ily hír messze nyargal, –
van sok választó fejedelmetek
s az mindegyik jöhetne ránk egy-egy szörnyű
haddal…
De erről különös élményt mesélhetek;
színigaz, nagy tanulság van benne, én úgy
érzem.
Nos, egyszer mit nem látok: túl egy nagy
kerítésen
százfejű hydra törtet, száz torkát tátja rám…
Én biztos helyen álltam, de kezdett hűlni
vérem, –
hisz kisebb ok is olykor nem megijeszt-e tán?
Csak döbbenet volt; baj nem ért.
Az állat bárhogy dúlt-fúlt íme túlnan,
a kerítés szűk résén hozzám sehogyse fért.
Ámde alighogy ebből a kalandból ocsúdtam,
jön – látom – másik Sárkány! A feje ennek: egy, –
ellenben több a farka… A résnek nekimegy,
s képzelhető az ámulásom
és rémülésem, ahogy látom,
mint bújik már a résen át feje…
s aztán a törzse s végül mind a farka!
Egyik a másikat csak kissé sem zavarta…
Nos, vajjon kire illik ez az eset, kire?
A ti császárotokra, avagy az én uramra?”
 A SZAMÁR ÉS A TOLVAJOK

Két tolvaj összetűz egy elorzott szamáron:

egyik megtartaná, a másik mindenáron
eladná. S mennek ökölre már.
S amíg ez önvédelmi munka
ránehezül két bajnokunkra,
egy harmadik betyár
Fülessel már jó messze jár.
A csacsi olykor egy szegény ország, s a tolvaj
egy-egy fejedelem: török,
erdélyi és magyar. Ihol, jaj,
kettő helyett én hárommal jövök!
De országot még sem szerez semelyik,
a vásáron bár mindig van ilyen cikk.
Jön egy negyedik lopó, szépen sorjára vár,
s az övé lesz a jó Szamár!
 SZIMONIDÉSZT MEGVÉDIK AZ ISTENEK

Három lényt nem lehet elég túlzón dicsérni:

Istent, szeretőt és királyt.
Malherbe mondotta, s én javallom e szabályt,
mindenkinek sokat fog érni,
A bók csikland, s az ész legott megnyerve már,
s hozzá nem ritka díj: a szép hölgy kegye vár.
De jutalmazni olykor istenek is leszállnak…
Lám, Szimonidész egyszer valami atlétának
elogiát ígért; dologhoz fog, dehát
a tárgy oly puszta, szürke, mint festegesse át?
Atlétánk szülei nem híresek; az atyja
polgár; fiának is gyér az érdemrovatja:
hálátlan, csip-csup anyag ez.
Nos, költőnk, kezdetül, hőséről zengedez.
Mindent elmond, amit mondhat s aztán elejti
s kezd új históriát: fölmagasztalja itt
a Kasztor-Pollux párt; megírni nem felejti:
példájuk mily dicső diadalokra vitt.
Zengvén csatáikat, a helyről is szaval,
ahol a testvérpárnak hőstettei megestek.
Kettőjükről a pályadal
kétharmada lett így a versnek.
Díjul a bajnok egy talentumot ígért…
Olvassa most a verset s fizet, – de mit s miért?
Harmadnyit harmadért! És őszintén kimondja:
a többi – Kasztor- és Polluxnak ügye-gondja;
“Oh, hisz az égi pár kielégíti majd!
De vendégül hívom lakomba,
vacsoráljon körünkben; lát majd jókedvű rajt,
szép társaság gyűl össze ott ma:
szüleim s néhány jó barát.
Mind szívesen látják magát.”
Ráállt Szimonidész: Sebaj! ilymódra lesz meg
a dicsérő dal haszna; térül a levonás.
Elmegy hát. S ím, amint ott
ünneplőn isznak, esznek,
egy szolga jön s jelenti: künn az ajtó előtt
két ember várja sürgős beszédre… Ő felpattan
s kimegy… A többiek mulatnak lankadatlan
s fogukra szednek minden fogukra-szedhetőt…
S a két ember ki volt? A feldícsért ikerpár!
Köszönni jöttek és a vers jutalmául
intik: meneküljön, de mingyár,
mert megrendül a ház, rögtön rommá borul.
S a jóslat teljesül: ledől benn
egy oszlop s ím a mennyezet
támaszték nélkül maradván merőben,
lehull a lakzira, tört tálat, üveget
és a pohárnok is majdnemhogy ott veszett!
S a legrosszabb nem ez; most teljesedésbe ment a
költőnket illető bosszú:
a bajnok lábacsontját eltöri egy gerenda…
szétfut a vendég mind, a szomorú.
Legtöbbje sebesült. A mende-monda
szárnyára kapja nagyhamar az esetet;
ki-ki csodát kiált. Kettős díj jár annak,
kit művéért így óvnak mennybéli szent hatalmak.
Nem jó anyától született,
ki nála, ily művészénél a dalnak
nem rendel őseit dicsérő éneket!
Tárgyamra térve hát kimondom, ez legelső:
az istenekre nincs dicséret elegendő
s hasonlóikra sincs! Meg: hogy Melpomené,
ha fáradt s alkuszik olykor, hát szégyen-é?
S végül: művészetünk ha árt vall, vajjon kárt vall?
Nagyúr minket ha pártol, a becsület övé:
Olymp és Parnassz egykoron
megfért mint jóbarát s rokon.
 A HALÁL ÉS A BOLDOGTALAN EMBER

Egy szegény ember szüntelen

a halált hívta végső menedékül:
“Oly szépnek látlak én, Halál! Tégy jót velem!
Jőjj s mentsd ki éltemet gyötrelmek özönébül!”
S ím jön – s jót tenni kész szegénnyel a halál,
kopogtat ajtaján, belép, eléje áll…
“Mit látok? El, te szörny!” – az ember így fogadja. –
Mily rémes vagy! Iszony fog el és borzalom
már első pillantásodon!
Eredj, Halál, eredj!
Hozzám ne nyúlj! Nem köll efféle kegy!”

Maecenas, a nagy életművész mondta:

“Legyek bár tehetetlen, nyomorgó, csúzgyötört,
vagy akár béna, csonka, –
csak éljek! Oh, elég lesz, nem kérek más gyönyört.”
Halál, ne még, ne! – mondjuk mindennap nagy szorongva.
 A HALÁL ÉS A FAVÁGÓ

Egy nyomorult szegény favágó

nagy gallyrakást cipel, s e roppant súly alatt,
amit a rőzse meg az évek száma rá ró,
görnyedve, nyögve, lassú lépésekkel haladt,
hogy füstös kunyhóját elérje.
Nem birván már tovább terhét s a bajokat,
leteszi a rőzsét maga elébe
s balsorsa ellen kifakad:
Ugyan mi öröme volt teljes életébe?
A föld színén ugyan ki boldogtalanabb,
mint ő? Kenyere szűkös, nyugalma sohanap,
az asszony, gyermekek, hadisarc, illetékek,
adósság és robot:
istentelen, keserves állapot.
A Halált hívja mint utolsó menedéket.
Jön menten a Halál és kérdi: “Nos, mi kell?”
– “Segíts, vállamra tenni fel
e nyalábfát, de rögtön!”

Mindent meggyógyít a Halál;

de értünk mégis mentül később jöjjön!
Az ember – ez jelszónk a földön –
inkább tűr, szenved, mintsem sírba száll.
 A KÖZÉPKORÚ FÉRFI ÉS KÉT KEDVESE

Egy úr, középkorú legény,

a haja már fehéredő,
gondolja: múlik az idő,
jó lesz nősülni idején.
Pengője bőven,
s így versenyzőkben
nagy választéka volt, akik kedvét keresték;
de hősünk nem siet a vasat verni hőbben;
hisz nőben a választás nem gyerekség.
Leginkább buzdult szíve két csinos özvegyért:
az egyik zsenge még, a másik már túlérett
de ahol szépségéhez pusztulás keze ért,
óh, tud frissíteni meghervadt üdeséget.
A két özvegy cseveg, vihog, mulat,
becézi a jó férjjelölt urat
még úgyis, hogy fején az ékes frizurát
játszin formálja át meg át.
S a deres hajból a koros kitépdel
fekete szálakat, amennyi csak akad,
hogy a lovag az ő hajszínét öltené fel…
Viszont az ifjú hölgy pusztít csak ősz hajat.
És ketten így elérik, hogy hősünk, vén fejével,
hajatlan már és sejti, mit akar ez a szép csel.
“Köszönet, hölgyeim! Áldásom rajtatok,
hogy ilyen jól megnyírtatok.
Többet nyerék, mint veszítettem.
Hymenről már végképp letettem.
Hisz akit elvennék, ízlését rám tukmálja,
enyémre dehogy térne át.
Kopasz nem félti a haját.
Jó lecke, szépeim, nos, hála érte, hála!”
 A RÓKA MEG A GÓLYA
Egyszer Ravasz komé, a gavallért mímelve,
komaasszonyát, a Gólyát ebédre invitálta.
Kis lakzi volt: nagyot nem csaphat ő kigyelme,
– csupa litty-lottyon él maga is Róka bátya! –
Ez ím lapos tányéron fölád afféle lőrét:
biz abba Gólya néni hiába mártja csőrét,
de kópénk könnyen lefetyel.
A Gólya, hosszú orral,
e csúfért bosszút forral
s nem sokkal rá viszont Ravaszt ő kéri fel.
“Szívesen, mond az álnok;
hisz én barátaimmal sohsem teketóriázok.”
Ott is terem a kitűzött időre.
“Oh mily szíves! Mily válogatott az ebéd!
Még sohsem láttam ilyen csemegét!”
Dicséri nyakra-főre.
– Hisz hízelgésben nincs seholse párja! –
Az apró szeletekre vagdalt hús illat-árja
csiklandja orrát. Élvezi előre.
De bántja bezzeg az edény:
a hosszú nyakú flaskó, amelyben tálalának.
Gólyánk benyújtogatja csőrét nagy könnyedén;
de más mértéke van a rókaszájnak!
Haza hát éhgyomorral s nagy szégyenkezve mén,
hogy Róka létire egy tyúk túljárt eszén:
farkát behúzva, fülit eleresztve,
kullog, odavan könnyű kedve.
Csalók, tinéktek szól mesém;
úgy olvassátok e lapot:
hamar lehet csalóból becsapott.
 A GYERMEK ÉS AZ ISKOLAMESTER

E példán szemmel láttatom,

mit ér egynémely dőre szidalom.
Egy kisfiú a Szajna partján futkározott
s belepottyant a vízbe. – Egy fa állt, fűzfa ott:
az ég kegyéből épp ott tán épp e célra nőtt,
s ím így megmenti Isten – s egy ág – a leesőt.
Mondom, míg a fiú kapaszkodik az ágba,
egy tanítómestert visz arra lába.
Fiúnk üvölt: “Segítség! Segítség! Meghalok!”
Mestram megfordul a hang hallatára
zord szóval, – bár a szó most alkalmatlan dolog –
ráförmed: “Oh, te csúf majompofácska!
Na! Most jól jártál, oktalan csacsi!
Tessék ily fickót szemmel tartani!
Szegény szülőknek örökös a gondja
efféle gézengúz porontyra.
Sajnálom őket, csőcstül kijut nekik, kijut!”…
S a feddést elvégezvén, kimenti a fiút. –
Oh, több ám, mintsem hinnék, akin rajt’üt e gáncs:
a szószátyár, a nyegle, a pedáns,
példám most rápirít mindannyira.
S oly népes tábor mindahárom!
E faj, hál’isten, szapora.
Őnekik bármi dolog a világon
mindig csak arra jó, hogy koptassák nyelvüket;
fülük egyébre holtsüket.
Előbb a bajból húzz ki, oh barátom,
aztán papolhatsz, megbocsátom.
 A KAKAS MEG A GYÖNGY

A Kakas egyszer kikapar

egy gyöngyszemet, viszi hamar
az első ékszeresboltba:
“Finom portéka, azt hiszem;
de bármily apró kásaszem
inkább kedvemre volna.”
Oktondy úr örököl egy
kéziratot, izibe megy
az első könyvesboltba:
“Ily kézirat ritkán akad!
De bármely apró aranyad
inkább kedvemre volna.”
 A DARAZSAK MEG A MÉHEK

Rávall a mű a mesterére!…

Lépes méz, pár darab, vár igazságtevésre,

a Darazsak követelik,
a Méhraj ellentmond nekik;
egy Dongó lesz tehát az ügy döntőbírája;
Nem könnyű sor, de hajh, ki bánja!
Sok-sok tanú van arra, hogy rég-rég járnak ott,
a lépek táján apró, zümmögő szárnyasok,
épp oly sötétbarnák és épp oly hosszúkásak,
akár a Méhek; ámde az ilyen leírásnak
a Darazsak külsője is épp úgy megfelel. –
Dongónk hát a vitát, jaj! nem dönthette el.
Majd tán új vallatás vet az ügyre új világot.
Meghallgat hát egy hangyabolyt.
De a dologra új fény biz’ ebből sem világlott.
“Mire való, – bocsánat, – mind e nagy izgalom?
Már majdnem hat hónapja húzódik ez a pör,
– egy roppant elmés Méh így szónokolt –
és lám, ott állunk, mint első napon;
a méz pedig csak romlik, de nagyon.
Döntsön, bíró uram! Késéssel mit gyötör?!
Huzavonák csak ártanak!
Több tárgyalás, több észrevétel,
több fecsegés, furfang mit ér el?
Dolgozzunk: Méhek, Darazsak!
Hadd lássuk, ily finom verésű lépet,
ily jóízzel telit ki rak?”
Biz’ a Darázsraj visszalépett,
az ilyen feladatnál elméjük már megáll.
Méh-párt javára dönt a Dongó. –

Bár volna minden pörmenet hasonló!

A török példa lenne a jó vezérfonál!
Törvénykódex helyett a józan ész uralma
csökkentené a perköltséget! – Ez
ma mindent fölemészt, megőröl minket malma,
húzás-halasztás tönkretesz…
S végül: az osztrigán a jó bíró úr él ma –
s a feleké – a héja.
 TÖLGY ÉS NÁD

Így szól a Tölgy egy nap a Nádhoz:

“Te a természetet bizony vádolhatod!
Egy ökörszem súlyától már megroppan karod,
s mihelyt akár oly kis szellőcske szálldos,
hogy a vizen alig fodroz habot,
meg kell hajolnia fejednek;
ím, az én homlokom, mint Kaukázus tetője,
a Napsugárnak is útjában gátvetője
s dúló vihartól sem ijed meg;
ami tenéked szél, nekem csak fuvalom.
Ha itt születnél lombom védelmében,
amely mindent beárnyal szépen,
nem nyavalyognál, mondhatom,
veszélyben tudnád: törzsem oltalom!
De hajh, te szélországi dib-dáb
nyirkos partszéleken sarjadsz leginkább.
Nem igazság, ahogy a Természet lenyom.”
“Részvéted – válaszol a Nád –
csupa jóság, de ily gond ne szálljon soha rád;
kevésbé árt nekem, mint néked bárminő szél:
hajlok, de nem török. Mindmostanig te győztél,
tűrtél kemény viharokat,
és nem hajolt meg derekad.
De várjuk el a végét!” – Alighogy befejezte,
a szemkör széliről jön, száguld fékevesztve
zord Északnak szülötte, az a vad,
kinél szörnyebbet még nem rejtett anya méhe…
A Tölgy helyt áll, inog a Nád, –
a szél kettőzi rohamát,
s gyökerestől kitépve eldől a Tölgyfa végre,
amely imént fejével még büszkén nyúlt az égbe
s lábával lenn a holtak honán oly bizton állt.
MÁSODIK KÖNYV
 A GÁCSOSKODÓK ELLEN

Ha kegyes Kalliope mindazt bölcsőmbe rakja,

amit sok kedveltjének ígér e Múzsa, hát –
Aesop, a nagy hazug példaképem maradna;
hazugság és poézis: két régi jóbarát.
De vajjon tart-e a Parnasszus olyan kegyben,
hogy illőn díszíthetném e versek nagy sorát?
A leleményt, az ősit, hogy új fény hassa át!
Én ezt próbálgatom, más majd tudja elmésebben.
Nos, nálam mostanig új nyelven szólt Csikasz
s szintúgy felelt neki a Bárány, ez igaz;
sőt mi több, e mesékben a fák és más növények
szintén értelmesek mind és emberként beszélnek…
Hát nem varázslat ez? Ki ne látná? De félek,
bírálóink majd hátha így szólnak: “Csakugyan
pompásan eltalálta ön, Uram,
a hangját öt-hat kis gyermekmesének!”…
Oh, uraim, más vers kell? Nagy, hősi tárgyú tán?
És fennkölt hangú? Nos, halljuk hát: írója népe
a várát döngető tízévi harc után,
görög hadakra, ostromnak dühére,
fittyet hányt száz tusára és ezer rajtütésre:
Titáni városomnak ki tör be kapuján?!
S ím egy fa-ló, – Minerva pompás furfangja, lám –
csodás egy alkotás, újfajta és művészi –
a bölcs Ulysszeszt öblös hasába bújni készti
s a nagy-hős Diomedeszt s Ajaxot, a szilajt.
E szörnykolosszus őket, oh, mind beviszi majd
írójába századukkal, mert az is benne fért el,
s végeznek majd a várral és minden istenével.
Hallatlan haditerv, de vállalóinak
szívós türelmükért nagy-dús szerencse kedvez…
“Elég! – szólhatnak itt rám írók, bölcs férfiak:
Hosszú mondóka ez! Hadd jussunk lélekzethez!
Aztán pedig az a fa-ló,
meg hőseid, bősz csatarendeikkel –
szokatlanabb mesék ma, hidd el,
mint rókád, az a varjú hangját magasztaló.
Mi több: ily szárnyaló hang nem is neked való!”
Jó! Hangoljunk alább: Féltékeny Amaryllnek
Alcippjén jár esze s úgy véli, nincs tanú
e lángolásra más, csak ebje meg a juh.
Tircis meglátja őt s ahol fűzfák sürűllnek
elbújik s leskel a kaján:
mit suttog a pásztorleány,
mint kér szelid szellőket gyors üzenetvivésre,
hogy mit leheljenek majd a kedvesnek fülébe…
“Hó! Álljunk meg csak itt!
– bírálóm félbe így szakít –
nem tartom ezt a sort szabályszerűnek,
igéi inkább baj- mint báj-szerűek,
s bizony csengőbb lehetne és újabb ám a rímpár”…
Átkos bíráló! Szűnsz-e így gáncsoskodni immár?!
A kényes mind fölöttébb boldogtalan, hiába!
s jaj, – aki annak óhajt tetszeni,
fejszéjét nagy, veszélyes fába vágja…
Gáncsoskodót ugyan mi elégíthetne ki?
 A PATKÁNYOK ÉRTEKEZLETE

Egy kandúr – neve Rodilárd –

nagy patkányirtó, bősz bakó,
annyit megölt, bármerre járt,
hogy patkány alig volt már látható.
Ami kevés maradt még, félőn bújt üregébe
s falást keresni sem mert, negyednyi lett ebédje, –
hisz Rodilárdban a szegény dögök
nem kandúrt láttak, hanem ördögöt.

Egy nap, amíg üres a ház

s kalandon van a nővadász,
hölgyével dáridón bomolva:
a maradék patkányhad gyűl sebten egy zugolyba
s tanácsot tart: miképp szabadulhatna fel.
Fejük, rém-bölcs öreg, végül ezt javasolta:
“Itt inkább ma, mint holnap, de cselekedni kell!
Csengőt kötünk Rodilardus nyakába,
hogy majd ha indul új csatára,
csilingelése intsen: “El! Lyukba el!” – Hiába,
más módhoz ő reményt bizony percig se köt…
Helyeslőn hallgatták a bölcs korelnököt,
legüdvösebbnek e módot találva,
a csengő felkötése volt még csupán a gond.
S egyik szól: “Én ugyan nem leszek oly bolond!”
Más: “Én el sem bírom!” – S így tettre mit se váltva,
szétmentek… Van bizony nem egy gyülekezés,
ahol száz semmiségért esik szó, nem kevés:
gyűlés, ahol patkányok helyett barátok vannak,
gyűlése egy-egy káptalannak…
Oh, vita kell? Van ám! De foganatja mi?
A törvénytár tele bírákkal…
A tervet végrehajtani? –
Ily terhet egyikük se vállal.
FARKAS MINT RÓKA VÁDLÓJA MAJOM ELŐTT

“Megloptak! – szól Csikasz, – befűtök tolvajomnak!”

S egy rovottmúltú Rókát, aki szomszédja volt,
a tolvajügy címén legott bepanaszolt,
bírói tisztet adván egy Majomnak.
Ügyvéd sem kell, a pört ki-ki maga viszi.
De verejtékes óra szakadt ám a bíróra!
Fogósabb ügyben elme, thémiszi,
sohsem fáradt még majmok emlékezése óta!
Itt kontestáltak, civakodtak,
ott replikáztak, vitatkoztak, –
míg turpisságot pedzvén, bíránk így szónokolt:
“Én ezt a két felet ösmérem réges-régen
s a bírságot mindkettőjükre mérem:
rád, Farkas, aki vádolsz, noha károd koholt,
s rád, Róka, mert a vád bizonnyal igazolt!”
Bíránk így döntvén, tudta, hogy vaktában se téved:
Gonoszra mindig ráfér marasztaló ítélet!
 A DENEVÉR MEG A KÉT MENYÉT

Egy Bőregér vaktában egy Menyétnek

vackába hull; s alig tölt némi kis időt
a zúgban, hát jön ám az egerek nemének
ősrégi gyűlölője… Mingyárt elnyeli őt!
“Hogy’ mersz elém kerülni?! – szól a Menyét –
holott
fajtád rám annyi bajt hozott!
Vagy nem Egér vagy-e? Szólj! De ne csavarints!
Hát persze hogy Egér vagy! Akárcsak én Menyét!” –
“Bocsáss meg, – szól amaz most, szárnyát feszítve
szét,–
ily sorsom, égnek hála, nincs!
Hogy én Egér! No téged lóvá tett valaki!
Nagy Alkotóm madárnak teremtett bizony engem:
nézd ezt a szárnyat és lásd, hogy’ tudok szállani!
Mind éljen, aki fent él, ott fent a fellegekben!”
Nyomós beszéd volt, haszna is volt,
kifurfangolta, hogy eliszkolt,
röpködhetett megint szabadon tétova.
De két nap – s bajba pottyant megint a kis szeles.
És most olyan Menyéttel gyűlt ám meg a baja,
aki mindenfelé csak madárnépségre les.
Nagy baj! Már jön a hosszú orrú menyétanya,
a Denevér felé, nagy bőszen szimatol…
madárnak pedzi… Oh jaj, – szét fogja tépni
menten.
De tiltakozik ez ily sértő tervek ellen:
“Mit gondol? Mi vagyok! Nézzen meg jobban
engem.
Nos, mi is teszi hát a madarat? A toll!
Egér vagyok! S hejh, az egerek éljenek!
A macskákat pedig Jupiter verje meg!”
Az ötletes válasz sokat megér!
Ismét megmenekül az okos Bőregér.
Van ember is nem egy – köpenyegforgató:
veszedelmek szerint ajkán más-más a szó!
A bölcs úgy szól, ahogy a nép kívánja éppen, –
itt: Éljen a király! – Amott: A Liga éljen!
 A KÉT BIKA MEG A BÉKA

Tusázott két Bika: hogy melyiké legyen

egy Üsző meg a legelő.
Egy Béka nézi őket és sóhajt szüntelen…
“Mi bajod?” – kérdezi egy másik brekegő,
a part hangversenyén hűséges cimborája.
“Hát nem tudod, mi ez? – a sírós így felel. –
Két dudás egy csárdában! S a győztes bizonyára
nem nyugszik, míg a vesztest végképp nem űzi el:
a szép virágos réten, az többé nem legel
s jaj, leszorul talán ide, hozzánk a lápba…
Lápunkon ver tanyát, úr lesz a nádason,
vizünkbe gázol és minket tipor agyon, –
velünk fizettet dús díjat
e harcért, mely ma dúl Üsző nénénk miatt!”
A félsz nem volt alaptalan bizony:
az egyik Bika ott búvik meg éppen
tanyájukon s vesztükre, mert, jaj, ott, rejtekében
óránként húsz békát is szertenyom…
Hiába! Régi gúnyja már a sorsnak:
nagyok bolondságáért kisemberek lakolnak.
 A NYÍL SEBEZTE MADÁR

Tollas nyíl fúrta, halálos sebében

nőttön növekedő kínok között eképpen
sír gyászos végzetén a Madár: “Jaj nekünk!
Magunknak kell vesztünket elősegítenünk!
Kegyetlen emberfajzat, megfosztasz tollainktól,
hogy készíts olyan eszközt, amely minket legyilkol!
De ádáz nép, ne örvendj; e sors, e bús, nehéz,
hajh, kell, hogy rajtad is gyakran beteljen:
Jápet fiainak fele mindenkor kész
gyilkos fegyvert faragni a másik fele ellen.
 A NŐSTÉNYKUTYA ÉS PAJTÁSNŐJE

Fiadzóban járt egy kutya

s nem akadt egyhamar biztonságos zuga;
hát addig kunyorál, míg végre egyik társa
átadja neki ólját. Ezt ő magára zárja.
Napok múltával aztán pajtása visszatér;
a nőstény kétheti halasztást kérve-kér;
fiai, – mondja, – még fölötte gyarlón járnak…
Az ólas hát ráhagyta; elég ok ily beszéd.
De amint újra eljött (elmúlván a határnap),
hogy visszakapja házát, zugát, fekvőhelyét,
fogvicsorítva mondja a nőstény eb neki:
“Jó, jó! Kiköltözünk, – az egész pereputty,
csak bennünket kiverni tudj!”
– Már jó erősek most a kölykei. –
Meghányjuk ám, amit gonosznak engedünk:
Kölcsönt ha adtunk neki, bízva,
azt ő szépszerivel bizony nem adja vissza;
vitázhatunk és pereskedhetünk…
Ha adsz egy lábnyit ily gazoknak,
tőled négyannyit elrabolnak.
 A SAS MEG A BOGÁR

A Sas egy tapsira vadászik. Nyuszika

lélekszakadva fut, hogy tanyáját elérje.
Útközben kis lyukat lát… Nem tudja, belefér-e, –
hisz egy Bogár lakása… Fölöttébb szűk biz’ a’!
De hol lesz jobb? Nyuszi lapulva búj meg ott.
Mit ér a menedék: a Sas lecsap reája…
De Bogarunk a Sasra bátran rászól legott…
“Könnyű bizony neked, oh, madarak királya,
e nyomorult szegénykét elcsípni, ellenemre!
Kérlek, ne bánj el így énvelem szégyenemre!
Oh halld hát, életéért Nyuszi mint esdekel.
Hagyd meg neki, vagy az enyém is vesszen el!
Szomszédom ő s legkedvesebb barátom…”
Zeüsz sassa mit se’ szól, fél szárnnyal rálegyint
a Bogárkára: szája hogy ne járjon!
Megszédül ez s elnémul. Eltűnt reménye mind.
Viszi a Sas Nyuszit… De Bogár bosszút áll:
míg a Sas messze leng, annak fészkébe száll,
szétdúlja drága kincsét, a szép tojásokat,
a gyöngéket, – bántatlan biz’ ott egy sem
marad.
A Sas, hogy hazatér s e kép elébe tárul,
jajával az eget betölti; ráadásul
kárát nincs akin megtorolja –
a szélbe oszlik hasztalan siralma.
Mint gyászos anya él ím álló egy éven át
s fészkét a másik évben magasabb szirtre rejti.
De rálel ám Bogárkánk s tojást tojásra vet ki…
Nyuszi haláláért így ismétli bosszúját.
Új gyász a Sasnak ez; erdők visszhangja tőle
fél évig nem jut pihenőre.
A Sas, aki hordozza Ganimédeszt,
most már az istenek urához menekül,
ölébe rakja új tojásait s azért esd:
maga Zeüsz legyen békéjük őre!
Hisz nem kis érdeke, hogy szép sértetlenül
maradjanak meg; őket bizonnyal meg is óvja.
Jöhetsz már sastojások vakmerő tolvajlója!
De nem jött újabb támadás.
Ellenfelük más módra tér át:
az isten köntösére pottyantja váladékát,
Zeüsz megrázza leplét: odavan a tojás!
Saskó felfortyan e nagy figyelemhiányon,
megfenyegeti Zeüszt: ő vele így ne bánjon!
Otthagyja ám az udvart, vadonba pártol át,
a függőségen túlteszi magát
és túl a többi fincen-fáncon.
Zeüsz, szegény, mit szólna már?
S egyszerre csak elébe járul ím a Bogár,
panaszt emel, az ügyről számot adván.
Megtudja most a Sas: igaztalan ügyet véd…
De mert békéltetés nem fog a felek haragján, –
Zeüsz, hogy visszaadja mindkettőjüknek kedvét,
áthelyezi a Sasnak szerelmi évadát
akkorra, amikor Bogár-fajunk telel
mély odvaiban, hol napot se lát,
mormota módján rejtőzködve el.
 AZ OROSZLÁN MEG A SZÚNYOG

“El, undok féreg, pusztulj, föld szemetje!”

Az Oroszlán egy nap így harsogott,
kergetve Szúnyog lovagot.
De az hadat izent neki, nevetve:
“Ne hidd, királyi címed hogy meghat s elbujok!
Vaskosabb az Ökör tenálad, bősz prücsök,
mégis úgy táncol ám, ahogy én fütyülök!”
S alig hogy kiejtette ezt a szót,
már fújja is a riadót,
kürtös meg harcos egymaga.
Hozzáfog, – kényelmes csata –
az Oroszlánnak szépen-lassan nyakába szúr…
Majd beleőrül a nagyúr!
Tajtékzik, szeme villám, jaj, mingyárt öldököl!
Ordít, hogy reszket ég s föld… Ki-ki rejtekbe fut…
S ezt a riadást, ezt az iszonyút
egy csöpp Szúnyog idézte föl!
Meglepi százhelyütt e torz, kicsiny bögöly:
hol hátát sebzi meg, hol künn a szája szélét,
hol legbelül az orra mélyét…
Az Oroszlán haragja már tetőpontra hágott,
s bősz ellensége győz, a láthatatlan, s vihog!
A gyötrött állat egy vér; már se karom, se fog,
amely ne bontana újabb friss vérvirágot,
az Oroszlán magát úgy tépi, s a sürü
farokcsapásoktól lágyéka csupa folt;
veri az ártatlan levegőt… szörnyű düh
lankasztja, odavan; már-már holttá omolt.
S a féreg – elvonul a harc babéraival…
Előbb ostromra fújt, most győzelmet rivall, –
de amint száll s győzelmét trombitálja,
útjába akad ím egy pók lese, –
ott éri őt utól halála…

Hogy minket mire oktat e mese?

Kettőre tán: egy az, hogy legkisebb ellenségünk
olykor legtöbbet árthat nékünk;
a másik: nagy veszélyt kerül el valaki –
s egy semmiség: nyakát szegi!
 A SPONGYÁVAL TERHELT CSACSI MEG A
SÓVAL TERHELT CSACSI

Egy hajcsár – kormánypálca gyanánt bot van kezében –

ős római császárok se lépkedtek büszkébben –
két karakán fülest vezet.
Az egyik spongyát visz s úgy lohol mint futár,
a másik nógatásra vár,
mint mondani szokás: tojásokon lépeget;
ez sót cipel… S a furcsa kis zarándokcsapat
megy-mendegél, hegyek s völgyek útján halad.
Utóbb elérik egy folyón az átkelőt
s megállnak, mint egy gát előtt.
Kalauzok – e gázlót megjárta már nem egy nap –
a szivacsos szamárra felkap…
A másik már elől evez:
saját feje után megy ez –
s ihol egy horpadásba zökken,
de víz fölé jut újra könnyen,
mivelhogy ott ázása közben
hátáról a só vízbe vesz,
a súlyt nem érzi háta már,
fürgén ficánkol a megkönnyebbült Szamár.
A spongyás cimbora utána kocogott,
mint társa nyomdokában kezes bárány szokott,
s egyszerre: zupp! A vízbe, – nyakig süllyedt le nyomba
ő, vezetője meg a spongya.
Mind ittak, sőt a hajcsár meg a szürkéje ebben
követte is a spongyát leghívebben,
ez súlyban akkorára nőtt
s a vízből annyit felszippantott,
hogy roskadó Csacsinak már nem mert remélni partot…
A hajcsár átölelte őt
a biztosnak rémlő halál előtt…
De segítség jött. – Ki, mi volt: tudja manó,
elég az is, hogy példánkból kitetszik:
nem jó, ha mindenki egyenlőképp cselekszik!
Mesémben itt a csattanó.
 AZ OROSZLÁN ÉS A PATKÁNY

Le kell, ha csak lehet, mindenkit kötelezni:

ember gyakran szorul kisebbre mint maga.
Lám, mingyárt két mesénk is van, amely ezt jelenti;
oly dús a példák anyaga.
Egy szeleburdi Patkány a földből bújva ki,
Oroszlánnak fut körme közé, de mily szerencse:
az állatok királya, hogy megmutassa, ki,
a szepegőt ezúttal útjára eresztette.
A jótett nem volt hasztalan.
Hinnék-e, hogy ily haszna van:
Oroszlánt Patkány megsegéljen!
Történt azonban, hogy járván az erdőszélen,
Oroszlánunk hálóba jut…
És nincs mentség sehol; bömböl, de mindhiába,
s ím odajön a Patkány, s kis foga szétrágcsálja
a hálószemeket, s lám szabad már az út.
A türelem s a nagy idő
többet bír tenni, mint bármilyen bősz erő.
 A GALAMB MEG A HANGYA

Kis állatok körül forog e példaszó.

Galambfi iddogál kies patak vizébül;
a víz fölé egy Hangya hajlik, s jaj, beleszédül.
A roppant víz szinén Hangyánk ott látható:
erőlködik, de partot csak nem tud érni karja…
Egy Tuba ám azonnal jót tenni kész vele,
fog egy fűszálat és veti a vízbe le…
a Hangya fölkap arra s kis partfokig jut rajta.
Kimenekül. – Ekkor talált
odavetődni egy mezítlábas galád
jött-ment, véletlenül, fegyvert viselt a céda.
Meglátja Vénusz madarát
s már ujjong, szinte látja, mint sül majd a fazékba’;
de míg az atyafi készül, hogy vegye célba,
a Hangya őt sarkon csípi.
Fejét fordítja fickónk; a Galamb, a kicsi,
így mégis nyer időt, s azonnal észbekapva,
felszáll a fénybe, napba…
Vele a vacsora végképpen tovaleng,
pénzért sem kap tubát a cenk.
 A KÚTBA ESETT CSILLAGJÓS

Egy csillagász mély kútba pottyan.

Leszólják: “Szegény pára te,
nem látsz csizmád orrára le –
s olvasni vélsz a csillagokban!”
Nem fejtve is tovább e kalandot, ahogy van,
sok ember biz’ találó leckének nézheti.
Földünkön ez a faj, akik vagyunk mi, ti,
nem azzal tetszeleg-e gyakran
s nem igazságképp említi,
hogy a Sors Könyvibe mi halandók belátunk?
De ez a könyv, amelyről Homér s több más dalolt:
a régiek korában nem Vaksors dolga volt?
S nem Gondviselés-e minálunk?
Vaksors! Hát tudomány lesz, amit ebből csinálunk?
S ha lenne is, hát vajjon Vakeset,
Sors vagy Szerencse valóság lehet?
Rejtőznek mind e dolgok nagy sűrű köd alatt.
Hogy velök mit akart Ő, a Főakarat,
Ő, aki tervszerűn intéz, hajt mindent végre:
Ki tudná Rajta kívül? Ki lát az Ő szívébe?
Tán homlokukra véste a csillagoknak Ő
mindazt, mit éjével borít a nagy Idő?
Mivégre tette volna? Talán pár atyafi
elméje próbájául, kik egünket-földünket
leírják? Vagy avégre, hogy olyan bajt, ami
el nem kerülhető, velünk így elkerültet?
Hogy élvről, mit a sors nyújt, le tudjunk mondani?
Hogy eleve utáljunk minden várt és remélt jót
s lefújjuk, mielőtt jön, mint megvetésre méltót?
Mily tévedés, sőt bűn e hit!
Egyképp forog az égbolt, kereng a csillagörvény,
naponkint újul a verőfény,
elűzi a borongó árnyak tömegeit!
S eszemmel másra vélni ezt képtelen vagyok:
a nap önkénytelen süt, önkénytelen ragyog;
így szüli évszakok s ért magvak újhodását
s a testek változásán mutatkozó hatását…
De mint lehetne társ az egyazon csodás
Mindenség meg a Sors, amely mindegyre más?
Föl, sarlatán horoszkópos had,
Európa fejedelmi háztájit ne tapossad!
S a kotyvasztók is mingyárt kotródjanak veled:
sem nekik, sem neked nincs itt már hiteled!
Morogtam most kicsit; hadd zengje a dal újból
a csillagászt, aki biz’ jót ivott a kútból.
Hazug művészetének hiúságán felül
példázza azt, aki ábrándoknak felül
és lám, veszélybe is kerülhet
becses maga s vele az üzlet.
 A NYÚL MEG A BÉKÁK

A Nyúl töpreng búvóhelyén.

Más mint töprengeni, búvóhelyen ki tudna?
Mélységes unalomban nyűgösködik szegény:
szomorkodik az állat, félsz gyötri újra s újra.
“Oh, mily szörnyen boldogtalan,
akinek félénk szíve van!
Nem esik jól neki egy morzsa élelem,
öröme is üröm, lát ezer veszedelmet.
Ez az én életem: az átkos félelem
aludnom is csak nyílt szemmel ha enged.
Javulj meg! – mondaná a bölcs. Ej, csak szavaljon.
De hát a félsz javul-e vajjon?
Sőt fogadok, az ember is
fél, mint magam, ezerszer is!”
Ilyképp tűnődik ott a Nyúl
s közben vigyáz és meglapúl.
Nagy baj bátortalan, vad nyugtalankodása:
kis szellő, árnyék, semmi – és már a hideg rázza.
Kis állatkánk, a mélabús,
e dolgon közben elmerengve
kis neszt hall s neki ez már intő jel: Uccu! Fuss!
Rejtőzz tüstént legmélyebb rejtekedbe!
Utóbb kirándul egy kis tóhoz és figyelget…
Hát ím a béka mind – cupp cupp – a vízben
termett,
mélybeli palotáját kereste mindegyik…
“Oh, – szól a Nyúl, – amit más eddig énvelem
tett,
megtenni mással azt hát éntőlem is telik?
Vad félelem szállt ím e hadra!
Nagy merszem honnét most, ily rengeteg?
Fut tőlem a tömeg riadva!
Ej, ej, hát van még állat, amely tőlem remeg?
Ágyúlövés vagyok tán? Már hiába,
úgy látom, nincs a földszínén oly gyáva,
aki magánál még gyávábbat ne találna.”
 A KAKAS MEG A RÓKA

Az ágon, őrhelyén, furfangos, kitanult

vén Kakas ül s figyelve néz.
“Öcsém, – a Róka szól, és szava csupa méz, –
elmúlt a harc, amely eddig oly dúlva dúlt,
a világbéke műve kész!
Jöttem tudatni ezt; siess karomba hát,
ne késleltesd jó cimborád:
e hírt ma pontosan még húsz helytt leadom…
Te s tieid mehettek szabadon,
ahova szólít munkaalkalom;
segít a testvér Róka-had,
ne korlátozd ezentúl hát mulatságodat,
sőt máris csókomat fogadd,
hiszen testvéri szív kínálja…”
“Bátyám, – szól a Kakas, – e békehír oly drága,
jobb, édesebb nekem mi sem lehetne annál,
amit te most tudtomra adtál!
S örömömet kettőzteti,
hogy te hoztad!… De ni, ott két agár üget;
úgy vélem, mindkettőjüket
ugyanez ügyben küldték ide ki.
Jól jönnek, még egy perc, s itt lesznek a futók,
s mind összecsókolódzunk. Oh, szent testvéri csók!”
– “Jaj, isten áldjon! – szól Ravasz – még nagy utam
van,
Majd máskor csókolódzunk s majd annál
boldogabban!”
S a széptevő, amint ekképp felel,
már kereket is old, száguldva tűnik el:
nagyon bosszús, hisz oly szép terve dőlt
dugába!
A vén Kakas pedig magába’
neveti az ijedt bohót,
mert kétszeres gyönyör megcsalni a csalót.
 A SAST UTÁNOZNI AKARÓ HOLLÓ

Jupiter madara egy báránykát visz el…

A Holló, e tettnek tanúja,
bordára gyönge bár, győzős, ha falni kell,
kijelenti: ezt ő is megtanulja.
A nyáj körül ólálkodott,
kinézte száz közül a legszebb kövér juhot,
remek jószágot, áldozatra szántat,
amelyet tartogattak istenszáj étkeül…
ím, nézésébe ennek Mátyás úr elmerül.
“Nem tom, ki tömte úgy a szádat;
de tested kitűnő karban van, mondhatom!
S vásik fogam a jó falatra.”
Igy szól és rajt’ üt a mekegő állaton.
A bárányocska ám, az istenadta,
súlyosabb holmi sajtnál, s hátán a szőrözet
olyan tömötten áll
s pompáztat oly dús fürtöket,
akárcsak egy Polyphemus-szakáll:
hát úgy beléakadnak a Holló karmai,
hogy a szegény madár nem is húzhatja ki…
S jön a juhász, megfogja és kalitkába dugja:
gyerkőceinek adja, hejh mulat pereputtya!
Ki-ki mértékre! Int lám ez a következés:
nagy rablót játszani kis tolvajnak nehéz!
A példa veszélyes csalétek:
oh, nem mind nagyúr az, ki embert enni
képes;
ami rés a darázsnak: háló lehet a légynek.
 A PÁVA PANASZKODIK JUNÓNAK

Junó előtt a Páva nagy-sértőzködve jajgat:

“Istennőm, – így sipít, – nem ok nélkül van az,
hogy számról nem fogy el a keserv, a panasz;
hiszen ha dalba kezdek, ahogyan tudnom adtad,
mindenki nem-tetszést szavaz;
holott a csalogány, hiába vézna, gyenge,
nem a legszebben, a leghangosabban zeng-e?”
Junó bántottan gyúl haragra:
“Te féltékeny madár, hallgatnod kellene!
Irigykedel, hogy tetszik a fülemile hangja, –
mikor nyakad körül lágy selymek fellegje
úgy játszik a szivárvány minden csodás színében?!
Sétálsz, kitárod legyeződ’:
dús farkad úgy pompázik, mintha szemünk előtt
ékszerész-boltok kincse csillogna napsütésben!
Ösmersz a földön madarat,
aki tetszést még könnyebbmód arat?
Nem minden állatot illet minden jelesség,
kinek-kinek jutott más-más tökéletesség:
oh, van, akit kitüntet nagy termet és erő,
a sólyom könnyed, a sas bátor, vakmerő,
a hollót meg jeles jósnak dicsérik;
baj közeleg, ha varjú károg az ereszen…
Hangjukkal mindnyájan beérik.
Hadd el hát a panaszt, mert – megjárod rémesen:
tollazatod pompáját azonnal elveszem!
 AZ ASSZONNYÁ BŰVÖLT MACSKA

Egy úr nagyon szerette macskáját, szörnyüképp,

nem volt leány előtte oly cukros, nyalka, szép, –
a nyávogása: bűvölet…
szóval hát, ez az úr bolond volt szerfelett.
S könnyhullatással és imával
s varázslás bűve-bája által
elérte, hogy az Égi Hatalom
a macskát egy szép hajnalon
szép nővé változtatta… A fura úr hát végre
feleségül kérhette, és lett mingyárt a férje.
Most szerelem őrjíti őt,
ahogyan a sóvárgás gyötörte azelőtt.
S a legszebb asszony soha még
úgy el nem bájolt szeretőt,
ahogyan elbájolta ez ujdon feleség
urát, az egykori mélabús epedőt.
A férj hízelkedik, a nőcske duruzsol,
a Macska nincsen már sehol.
A jó úr boldogsága végképp meggyökerez;
azt véli, talpig némber ez,
amíg egy-két egér a gyékényt rágicsálva,
az új pár gyönyörét egyszer meg nem zilálja.
A nő talpon terem legott…
Most az egér még elfutott,
de visszajön megint. Az asszony lesben áll,
s mivelhogy most a képe ál,
egérke tőle meg se fut,
s egész könnyen kezére jut.
S ily csábnak ellenállni sohsem is bírt e nő.
Természetünk roppant erő!
Mindent megcsúfol ez: idő teltével egy nap
biz’ átüt az edény, s a kelme gyüreket kap…
Ez erőt megszokott útjáról hasztalan
próbálod eltéríteni,
megnemesítő eszméd bizony hiába van,
nem fogja őt érinteni.
S vasvilla avagy kalapácsütés
ily erkölcs ellen mind kevés.
Bunkósbotod bár ráfogod,
őt megfékezni nem fogod…
S kaput ha zársz előtte,
az ablakon át jő be.
 AZ OROSZLÁN MEG A SZAMÁR EGYÜTT
VADÁSZNAK

Az állatok ura egy nap, mert ünnepel,

fényes vadűzést rendel el.
Oroszlán nem verébre vadászik. Neki vadkan,
szarvas, meg dámvad, jó kövér: ínyére az van.
S hogy sikerüljön a vadászata,
miniszterévé alkalmazza ma
a Szamarat, a stentor-hangút.
Oroszlánudvari Csacsinknak íme rang jut.
Helyet jelöl neki az úr s körös-körül
gallyal födi s szól: “Ordíts!” – Ugy vélte emberül,
ily hangtól legbátrabbja is messze menekül;
hisz nem szokhatta még az erdők népe meg
menydörgését e szörnyű hangnak;
zord zengésétől a levegő megremeg,
mind menthetetlenül a tőr felé rohannak,
ahol az Oroszlán már lesben állt.
“Nos, hű szolgálatom ugy-e bizony bevált?” –
szól Csacsink, érdemrendes díszekre
áhítozván.
“Oh, tudsz ordítani – feleli az Oroszlán. –
Ha nem tudnám, milyen fán, milyen dicső,
magos fán
teremtek: fajtád s te magad, –
a félsz talán bizony még rám is elragad!”
Haragra gyúlna most Fülesfi, hogyha merne,
hisz ráadásul még gúnyt is méltán arat,
mert hát ki tűrne meg dicsekvő szamarat?
Dehogy születtek ők ilyenre!
 AESOP VÉGRENDELETET MAGYARÁZ

Ha áll, amit Aesopról mond száz história,

biz ő volt Gréciának legbölcsebbik fia;
túltett eszével az egész arcopágon.
Bizonyságául ennek hamarján hadd szolgáljon
e kis történet ím, e bájos és bohó;
Tán kedvét leli benne a nyájas olvasó.
Egy úrnak három lánya volt,
más-más természet mindahárma;
egy: részeges, egy: kacér dáma,
a harmadik: fösvény kobold.
Tehát – ez úr, végrendelettel
közöttük vagyonosztályt rendel,
ahogy a törvény szabja ott.
Vagyis: hármukra három egyenlő részt hagyott,
s anyjuknak ugyanoly részt akként különített el,
hogy hárman adják néki majd ezt a harmadot,
de – csak ha már mindhármuk osztálya elfogyott.
Az apa meghal, a három lány mit se késve,
fut testámentom-hirdetésre,
olvas, figyel, – a végakaratot,
hogy jól az elméjébe vésse…
De hasztalan! – Ki ért ilyet,
hogy a három nővér fizet,
ha örökrésziből már semmije sem maradt…
Miből elégítsék ki hát akkor anyjokat?
A fizetésre nem nagyon
jó helyzet ám, ha nincs vagyon!
Atyjuk szaván ki tudna így elmenni?
Rágódik rajta ügyvéd, ahány van, valamennyi.
Keres, talál s el is vet száz magyarázatot:
egyik sem tudja végül, mit magyarázgatott.
Eldobják süvegük s mint vert had, szerteszöknek,
beadván az örökösöknek:
osszák el a vagyont; csak ez legyen a gond!
S ami az özvegy részét illeti,
legjobb, ha tüstént adják át neki –
osztályukból egyenlőn hasítva ki javára,
és rójják majd le úgy, ahogy azt ő kivánja.
Ha járadék lesz inkább kedvére az anyának,
kezdő időpont: a halálnap.
Nos hát ily alapon
három mederbe ömlik a vagyon;
egyikbe: mind a polcok, csészék,
az egész palack- és pohár-készség,
ezüstedények, mosdótálak, korsók,
malváziai borral teli hordók,
száj, torok öröme, röviden: mind, de mind,
ami csiklandoz finom ínyt. –
Másikba: minden, ami hiúkat izget-mozgat,
szép városi lakás, nagyúri szép bútorzat,
szolgák, inasok, fésülők,
és varrónők és hímezők,
s ami ékszerben és köntösben ritka, drága…
A harmadik tömeg: majorok gazdasága,
nyáj, falka, legelő,
cselédek és igáserő. –
Ily osztályt tettek,
sorsot vetettek,
de kiderül bizony, hogy a sors balul határoz;
egyik sem juthat ekképp nekivaló osztályhoz.
Hát veszi mindegyik, ami kedvére van,
becsű szerint, hiánytalan!
Ahol ez megesett, Athéne volt a város;
és tapsolt ifja-véne: mily egyszerű megoldás!
csak Aesop véleménye volt más:
hisz akkora idő és fáradság után
mégsem való végezni ily sután!
Amit a lányok cselekedtek,
kiforgatása a végrendeletnek!
“Ha élne a halott, – szól Aesop, – lenne mit
hallgatni tőle Attikának!
Hogyan?! E nép, mely úgy feszít,
hogy a legeszesebb nemzetje a világnak,
így félreértheti a végakaratot?
Amit örökhagyó rendelt és megszabott!”
így szólt és osztályt maga mérve,
mindegyik lánynak épp azt ad, ami nincs
ínyére,
semmi olyast, amit szeret,
amire vágyna mindegyik nő.
Kiosztja a kacérnak a házi készletet,
épp ami a kortyondi hölgyhöz illő;
s ad a kortyondinak sok dolgú gazdarészt,
a zsugorinak hajművészt…
Ez volt döntése im a phrygnek;
gondolta: nem lesz ellene
a három lány, s így mindegyiknek
hamarabb elfogy mindene,
pénzzé tevődik az egész örökség,
a pénz kérőket csalogat,
kielégítik anyjokat, –
amit apjok hagyott, mind szépen elköltötték,
ahogy akarta is az a végakarat.
Csodálkozott a nép, fejöket törve-törték:
egy ember bölcsebb hogyan is lehet,
mint egy egész gyülekezet!
HARMADIK KÖNYV
 A MOLNÁR ÉS FIA MEG A SZAMÁR

Minden művészet ősi, ránk származott örökség;

tanúim e mesék is: talajuk ó-görögség.
De, bár rég letarolva, oly áldott e mező,
hogy mindig lel kalászt még a később érkező.
A költészet nagy ország, parlagja sok van ennek,
hol íróink naponkint újabb kincsekre lelnek.
Ily példát mondok el, nincs lelemény híján,
Racannak ezt Malherbe mesélte hajdanán.
E két Horác-tanítvány vagy inkább költőmester,
tanútlanul megint kettesben ültek egyszer,
s Racan elkezdi: “Oh, barátom, mondja, kérem,
hisz ön az életet fürkészte annyi téren,
megjárta lépcsőit mind, s a tisztessé haladt
kor kincse is öné: tenger tapasztalat, –
mit kezdjek? Ideje: pályát választanom.
Ön ismeri tudásom, családom, vagyonom.
Vidéken üssek-e tanyát, beálljak-e
a hadseregbe vagy udvart szolgáljak-e?
Mindenben, mit a föld nyújt, öröm és bú keverve:
a harcnak kéje is van, Hymennek száz keserve.
Ha ízlésem követném, tán meg nem botlanék,
de mit szól a rokonság, az udvar és a nép?”
Felel Malherbe: “Tegyen mindenkinek kedvére;
de hallja csak mesém s választ fog kapni végre.
Olvastam valahol: A molnár és fia,
az vén, ez még gyerek, bár nem parányika, –
tizenöt éve volt, úgy sejtem, a kamasznak, –
csacsijukon túladni, vásárra elutaznak.
Hogy friss legyen az állat s nagyobb lehessen ára,
megkötve lábait, emelik ketten vállra,
s az ember s fia közt az úgy lóg, mint holmi csillár…
Szegények! Mily hülyék, lám! Paraszt, ha bamba,
így jár!
Az első, akit érnek, láttukra jót kacag:
“Ezek komédiát vagy kótyásdit játszanak?
Hármuk közül nem a Szamár legszamarabb ám!”
Molnárunk hallja ezt s balságán észbekapván,
leteszi állatát és fel is oldozza már,
előbbimód utazni bármint vágy a Szamár.
Durcáskodó szavát a molnár föl se véve,
ráülteti fiát, s megy hátul. Szembe véle
három derék kufár jön: “Hát ez mily figura?”
A legidősbik mindjárt rászól a fiúra:
“No lám, micsoda móres! Szállsz le tüstént, ha
mondom?!
Nyeregben ily kölyök, s ősz zsellér meg loholjon!
Te gyalogolni fogsz, s az öreg fönn csücsül!”
“Nos, urak, – szól a molnár, – legyen hát kedvükül.”
A gyerek ím leszáll, s az öreg fölkap szépen.
Majd három lányka jön. Egyik szól: “Oh, mi szégyen!
Rossz nézni, ily fiúcska mint sántikál tova,
míg püspökként ül ott fönn az a vén ostoba!
Csacsin borjú kocog s hiszi, bölcs szörnyűképen…”
“Korom, – felel a molnár – nem vall borjúra
éppen,
hidd el bizony s eredj utadra, csacska lány!”
De szóra szó, úgy érzi, mégsincs igaza tán…
s fiát maga mögé szállatta a nyeregbe.
Harminc lépéssel arrébb már új csoport nevette:
“Nini! Két sült bolond!” S mind több hang ütközik:
“A csacsi megszakad!” “Biz’ isten, megölik!”
“Szegény dög, ily teherrel!” “Hogy a szemük nem
sül ki!
Öreg szolgájukat hát így kell-e megbecsülni?”
“Vásárra ennek már csak a puszta bőre mén!”
“Ej, ej!” – töpreng a molnár. Táncolhat most fején,
mikép tegyen kedvére mind az egész világnak,
mi lenne hát a mód, amit javallanának?
Köztetszést mint arasson? – Leszállanak tehát,
előttük a Szamár, feszít, mint egy apát…
Valaki odaér s szól: “Mily divat! Teringette!
A Csacsi hát az úr, s a molnár ut-fut helyette?
Gyalogolás kit illet? Szolgát-e vagy urat?
Tanácsolnám: foglalnák aranyba társukat!
Csizmájuk nyűvik a füles kényelme végett…
A nóta Miklósában biz nem volt ily kímélet,
Gebéjét az megülte Jankájához menet…
Szép három szál csacsi!” – S lám, a molnár csak
nevet…
“Igaz, – szól – csacsi voltam, elismerem,
bevallom;
de gáncs avagy dícséret, többé már meg se
hallom.
Mit bánom, a világ beszél vagy szót se szól.
Mék en-eszem szerint!” így tett, s ez vált be jól.
Ön hát, ha vonzza Mars vagy Ámor vagy királya,
ha jön, ha megy, ha fut, ha falun üt tanyát,
tisztben, kormányon öl, nős lesz vagy főapát, –
nincs kétség, járni fog a világ gonosz szája…
Fütyüljön rája!
 A GYOMOR MEG A TAGOK

Illőbb lett volna művemet

királyi dísszel bevezetni.
Hogy ez mily érdemű lehet,
ím Gasztér úr példája pedzi:
az egész test megérzi, ha néki baja van.
Unván szolgálni őt már, mert oly dologtalan,
a tagok összesúgnak: majd ők is csak úgy élnek,
mint naplopó Gasztér úr, s majd adnak őkelmének!
“Hisz – mondják – levegőt ennék, ha nem vagyunk!
Most mint igavonók izzadva fáradunk…
Kiért? Csak érte! Hasznunk mi ebből? Kín,
temérdek!
Hajszoljuk azt, amitől az ő pocakja nő.
Henyéljünk! Erre, lám, remek példát ad ő.”
S a szót követi tett. A kéz nem nyúl semmihez már,
a kar nem lendül, a láb nem jár:
“Keressen Gasztér úr maga, a léhűtő!”
Nagyot hibáztak ám! Meg kellett bánniok:
mind elgyöngültek és bágyadtak a tagok,
új vér nem érkezik a szívnek pitvarába,
erejük fogyni kezd, megsínyli mindahánya.
Ily pártütés során a lázadók magok
rájöttek: ő, aki szerintök lusta, tétlen,
él nálok hasznosabban, mindnyájok érdekében.
E példa illik a királyi felsőségre:
az is fogyaszt meg ad, s a dolognak egy a vége,
ő érte dolgozik mindvalamennyi tag,
boldogulást viszont ő ad mindannyinak.
Fáradván, élteti segítő társait,
hatóságot díjaz, kalmárt meggazdagít,
tart zsoldon katonát, munkást ő tart
kenyérrel,
s független kegye mindenfelé korlátlan ér el,
az egész állam ő maga.
Menenius megmondta már jól:
a község el akart szakadni a Tanácstól; –
azé az uralom, kincstár, becsület, állás,
míg őket terheli minden rossz kitalálás:
adó, vám, harcmezők kemény szolgálata;
legtöbbje új hazát keresne, közbelép
a bölcs Menenius; megtudja most a nép,
hogy valahánya mind hasonló a tagokhoz…
s a lecke, mely mesék között is meseszép,
visszavezérli őket tisztükhöz s önmagokhoz.
 A JUHÁSZKODÓ FARKAS

A Farkas, akinek a szomszéd juhtelep

már csak kevéske zsákmányt juttatott,
azt hitte: róka-csínnyel jut célhoz közelebb;
nosza, cserél hát alakot,
juhásznak öltözik, vállára szűrt terít,
még kampós botot is kerít,
a dudát sem felejti el,
s már oly csupa ravaszdi csel,
hogy szíves-örömest íratná süvegére:
Gegő vagyok, Gegő, e falkának vezére.
A botra kulcsolván elülső lábait
az ál Gegő ott áll most új alakban…
Megindul aztán lopva, halkan,
mert ím az igazi Gegő bojtár pihen,
a puha pázsiton alussza álmait,
s alszik kutyája is, dudája is lapít,
a nyáj nagyobb fele szuszog édesdeden.
Az álszent nem üt semmi neszt,
s hogy a falkát az ő saját
telkére hajtsa át,
megszólal
meséhez illő hangú szóval.
Szükséges jónak tartja ezt;
de bezzeg rútul rajtaveszt:
a pásztor hangja nem sikerül őneki,
a hang, amelyen harsog, az erdőt fölveri
és titkot s álruhát elárul.
Fölkelti mind, aki aludt:
birkát, ebet, pásztorfiút.
Szegény Csikasz megjárta hát csunyául,
szaladna, de alig bír a szűrtől, s már verik,
nem futhat el s nem védekezhetik…
Minden csalót megcsípnek egy vagy más
oldalárul!
Ha Farkas farkasúl tesz:
legbiztosabbnak bizonyúl ez.
 A KIRÁLYVÁRÓ BÉKÁK

A Békák unván már nagyon

a demokrata érát,
oly hűhót csaptak, hogy az égi hatalom
ott náluk, a monarchiára tér át,
és küld Jupiter egy békés királyt nekik.
De a király – az égből pottyanó –
oly szörnyű zajjal érkezik,
hogy a mocsárlakó
bárgyú és gyáva náció,
a víz alá ugorva
s nádasba és bokorba
s gödrökbe – szanaszerte illant,
s féltében jó sokáig, oh, még csak rá se pillant
az új királyra… Mind azt hitte: óriás.
Pedig – tuskó volt, semmi más.
Nagy vaskossága keltett kezdetben ijedelmet.
De aztán egyik Béka, hogy lássa: micsodás,
elhagyja rejtekét, közelget,
noha csak nagy-habozva, reszketőn.
Egy másik, harmadik már fürkész kétkedőn.
Majd összesereglenek, mint a hangya,
míg végül fesztelen a csapat megrohanja.
Királyuk vállát, hátát belepik raj gyanánt.
A jó Felség tűri, soha senkit se bánt. –
Nem sokkal rá megint fújják Zeüsz fülébe:
“Adj mozgékony királyt e lustának helyébe!”
Az istenek feje, hogy kedvüket betöltse,
Darvat küld: ez mardosta, ölte,
habzsolta őket kényire,
s a Békák sírtak mint a zápor.
Zeüsz szól: “Ejnye, még rákényszerítene
saját vágyára ez a csúnya tábor?!
Üdvös lett volna ám előbbeni
kormányotokkal megbékélleni,
s ha nem, beérni, hogy első királyotok
maga volt a jóság, kegyesség;
de már ennél megálljatok,
mert hátha rosszabb is jöhet még!”
 A RÓKA MEG A KECSKEBAK

Ravaszdi kapitány meg egyik jóbarátja,

nagyszarvú Kecskebak megy mendegél együtt.
Ez: orrán túl se lát, az: ettől messze üt,
csalás dolgában a Mester cím illik rája.
E kettő, szomjasan, egy kútba lehatolt,
és ittak istenigazába.
S amint töltöztig így mindkettő szomjat olt,
a Róka szól: “De most mit kezdjünk itt mi, bátya?
Ivás nem minden ám; kijutnunk: ez a fő!
Emeld csak lábodat s szarvadat, jó döfő –
s ágaskodjál a falnak; én hátgerinced hosszán
azonnal fölrugaszkodom,
majd följebb hágva szarvadon,
rajtad, remek garádicsocskán,
szépen fölérek, és ha sikerül, –
a sor legott terád kerül.”
“Ez, szakállamra! jó, – a Kecske szól – “s dicsérem
az okos embert, amilyen te vagy.
Biz’, ami engem illet, megvallom, bármi szégyen,
ilyen tervet kisütni agyam gyöngécske agy.”
A Róka hát kiszállt, bennhagyván a Bakot,
akit szép szóval oktatott,
hogy magát türelemben gyakorolja:
“Ha néked – szól – eszed fejedben annyi volna,
mint álladon szakáll, nem lősz olyan bakot.
De most már ég veled, én künn vagyok, te benn,
szedd össze magad, hogy kijuss legelni újra.
Nekem ma még sok népet kell útbaejtenem
bizonyos ügy miatt, mely nem halasztható…”
Bizony, minden dolognak végét is látni jó!
 A SAS, A VADEMSE MEG A MACSKA

Odvas fa tetején a Sas, fiaival,

tövén az Emse ült, a Macska meg középen,
s ily rendben vígan éltek, mint vízben él a hal,
szülők s magzatjaik megvoltak bizton, szépen.
A Macska dúlta föl csellel békéjüket:
fölsompolygott a Sashoz és így szólt: “Meglehet,
nincs messze már halálunk vagy a kicsinyeinké!
(De nálunk, jó anyáknál egy sors ez; ki ne hinné?)
Avagy nem látja ím, hogy túr tanyánk alatt
ez a Vademse? Aknát ás, jaj, vesztünket ássa!
Kidönti ezt a fát, ha tovább így halad,
s fiaink életét így löki pusztulásba!
Ha dől a tölgy, hát biztosíthatom:
belőlük minden szuszt kinyom.
Legalább egy maradna, enyhülne bánatom!”
A Sastól, akit így nagy rémületbe ejtett,
az álnok ama tájra lejtett,
ahol ím Emsénk szopós, párnapos
kicsinyeivel játszadoz:
“Jaj, szomszédasszony, drága lelkem,
vigyázzon ám! – így suttogott, –
zugából innen el ne menjen,
a Sas lecsap pocáira legott!
Ne áruljon be nála engem,
haragja rám rögtön lesujt!”
így hozván borzadást e második családra
odvába Macskánk visszabújt.
A Sas mozdulni sem mer, hiába várton-várja
étkét a fészekalja. Az Emse is lapul.
Bolondok! Nem ocsúdnak nagyobbik gond
szavára,
hogy éhinség miatt járhatnak mind balul.
Nagy csökönyösen ülnek ím odahaza, féltvén
csapástól magzatkáikat:
királyi Sas az akna révén,
az Emse rajtütés miatt.
Éhség emészti mindet; és egyre-másra halnak:
sashadból, sertéshadból egy szál se marad
magnak.
Mily szörnyű vég, mily csúnya vég!
Örülnek Macska uramék.

Oh, melyik gonosz nyelv nem átall

hamis vészhírek által
így fölidézni elvesztő nyomort?!
A sok baj közt, amit szelencéjébe zárván,
Pandóra szertehord,
nincs megvetésre méltóbb tenálad, sanda ármány!
 AZ ISZÁKOS ÉS HITVESPÁRJA

Mindenkit újra s újra megejt némely hibája,

szégyen vagy félelem ez ellen mind hiába.
Eszembe juttat egy mesét ez alkalom, –
hisz amit mondok, azt példán is láttatom;
van abból bőven. – Egy Bacchus-hős lecsúszott
a testi, lelki és vagyoni tönk fokáig;
ily ember alig ér pályája derekáig,
ha utolsó tallérja elúszott. –
Egy nap, szöllő levéből bőségesen nyakalván,
otthagyta kis eszét üres kancsója alján…
s hitvese egy sírboltba zárta a részeget, –
belőle itt az újbor kigőzölöghetett
zavartalan. – Mikor fölébred, néz nagyot:
ím szerte a halál kellékei körülte,
lát gyertyát, szemfedőt… De hol van a halott?
“Ej, – mondja, – mi a szösz? Banyám
megözvegyült-e?”
S neje – Alekto-mezben – ím épp
beballagott,
az arcán álca, s hangját elváltoztatva jön…
a ravatal felé tart, közelg az álhalotthoz
s neki forró levest, Lucifernek-valót hoz…
A férj elámul a pokoli köntösön,
azt hitte, máris alvilági polgár.
“Hé, ki vagy?” – kérdi a kísértetet. –
“Sátán ország kulcsára! – hangzott a felelet,
– hozom az étkeket
mindenkinek, akit éjébe síri bolt zár!…”
A férj azonnal válaszol:
“Hát innya semmit sem hozol?”
 A KÖSZVÉNY MEG A PÓK

A Pokol, megteremtvén a Köszvényt meg a Pókot,

szólt: “Lányaim, no kaptok majd ti bókot!
Lesz ám mivel kérkednetek!
Mint futnak majd a nagyhős emberek
mindkettőtöktől egyképp borzadozva!
De válasszatok otthont, ahova küldjelek.
Itt szűk vityillók sűrű sorja,
ott paloták, csupa dísz, fény, tágak, nagyok…
Egyiktek száll ezekbe, másiktok száll azokba!
ím sors-osztó két pálcikát adok:
egyezzetek vagy húzzatok!”
“Énnékem, – szólt a Pók, – sehogy se kell a kunyhó!”
Amaz, látván, hogy a kastély szobáiban
sok doktorbácsi van,
gondolja, ez nem lenne otthonul jó;
a másik helyre pislogat:
majd ott rak fészket, biztosat!
Tanyát üt vígan egy szegényember nagyujján
s szól: “Nem hiszem, hogy itt a henyélést
megunnám;
Hyppokrátesz itt nem zúdul rám,
hogy csomagoljak és hurcolkodjam tova!”…
A Póknak dísz-faburkon akadt jó otthona,
s minthogy életfogytig e pontot bérlené,
munkált lakóhelyén, font, szőtt függönyt, s belé
legyet is fogdosott, de bőven.
Egy szolgáló söpör, s művét lerontja tőben:
új függönykészítés, új ádáz seprűharc;
a szegény kis vadállat mindennap költözőben.
Majd egy legutolsó kudarc –
s a Köszvényhez megy ím… Ez lótva-futva szolgál
s százszorta boldogtalanabb
a legsilányabb éltű Póknál:
hol erdőt vág urával s hajh, nemcsak néhanap,
hol ás, kapál… A Köszvényt, ha csöppet sem
kímélik,
a jó vad hajsza – mondják – el is mulasztja félig.
“Jaj, nem bírom tovább – sóhajt, – e kínokat!
Cseréljünk, Pók öcsém.” – A másik szót fogad,
hisz jókor jött ez, épp kapóra:
bebújt egy házikóba,
hol seprű nem suhog s költöztet szüntelen.
A Köszvény meg a másik, az elárvult helyen,
egy prépostnál buvik meg, akit, hajh, úgy
megátkoz,
hogy mingyárt odaszegzi őt az ágyhoz.
“Borogatást!” – nagy ég, a gyarló emberész
kicsiny hibát nagyobbal ily oktalan tetéz!
Amire számítottak, mindketten így elérték…
Okos volt mind a kettő, hogy fészkük elcserélték.
 A FARKAS MEG A GÓLYA

Egy Farkas lakziban volt

és ott úgy falt, úgy habzsolt,
beszélik, akik látták,
majd elpatkoltatá őkelét a falánkság.
Egy csont akadt meg a torkán keresztbe…
Már-már elfúlt Csikasz, de mit hoz a szerencse:
a Gólya éppen akkor odaért.
Az int neki, ez hozzáugrik nyomban –
s már végzi a műtétet, ilyent ki tudna jobban!
A csontot kiveszi s e jószolgálatért
illő jutalmát kéri szépen.
“Jutalmát?” – Farkas úr kiálta –
“Komámasszonynak tréfa jár eszében?
Nem több-e, mint ami dukált,
hogy torkomból nyaka künn van sértetlenül?
Kotródjék! Kegyelemre nem méltó semmiképpen!
Jaj lesz magának, ha körmöm közé kerül.”
 AZ ELEJTETT OROSZLÁN

A művész egy oroszlánt festett

egyik képén, melyet kiállított;
hatalmas, roppant testet
s egy hőst, aki lelőtte a remek állatot.
Nézői ezzel szörnyen nagyravannak…
De oroszlán jön ím, véget vet a zsivajnak:
“No lám, – így szól – megint az ősi
önistenítő glória!
De csalt a művész! Oh, így könnyű győzni, –
hisz szabad ámítania.
Csakhogy a festmény kevésbé hazudna,
ha fajtám is pingálni tudna!”
 A RÓKA ÉS A SZŐLŐ

Egy gascogne-i – ha tetszik, normandiai – Róka

éhkoppos útját róva,
szöllőlugashoz ér… Arról kecsegtetőn
szép érett fürtök lógnak… Fölpislog a bogyókra:
jaj, az mind fönn piroslik, fönn a lugastetőn!
Hajh, de ennék belőlük a hízelgős csaló!
De szedné, ha elérné őkegyelme!
“Nagyon zöld; – mondja rá – suhancoknak való!”
Nem okosabb-e, mint ha keseregne?
 A HATTYÚ MEG A SZAKÁCS

Szép nagy baromfiudvar… Ott esett a dolog…

Volt ám ott szárnyas mindenfajta, sok!
Közöttük a szép Hattyú meg a nagy Lúd:
látványnak tartogatta gazdája ezt a Hattyút,
ínyére a Ludat; emennek asztala
a kert, amazé a kastényudvar vala;
mulatóhelyök a mélyvízű kastélyárok,
itt úszkáltak híven egymásnak oldalán,
vagy szelve a habot, lebuktak víz alá;
nem szűnt egy percre sem hiú komédiájok.
Egy szép nap a szakács, jól leszopván magát,
a Hattyút kapja el a Lúd helyett s nyakát
elmetszené, hogy őt fazékba dobja. –
A Hattyú, halni készen, hattyúdalát zokogja…
Szájtátva bámul a szakács,
most látja csak, fogása mily bárgyú balfogás,
“Mit! – úgy mond – ily dalost aprítanánk levesbe?
Nem, nem! Az ég is óv, hogy késem el ne messe
az ilyen torkot, amely így kiált!”
Bármily veszély az embert akárhogy fenyegesse,
gyöngéden szólni sohsem árt.
 A FARKASOK MEG A JUHOK

Ezer s több év után megszűnt a háború,

s békét kötöttek a Farkas- meg a Juh-nyájak;
fejét nyilván egyik fél sem adja búsulásnak,
mert hogyha farkasfogra jut egy-egy kósza juh,
épp annyi farkasirha kerül juhászgúnyának.
Sem legelőn, sem máshol már nem szabad
a vásár…
a vérontásra tilalom van,
ki-ki saját javával szepegve él s titokban…
Nos hát, megvolt a béke, s túszul, ahogy szokás
már,
Ordas odadja kölykét, kuvaszait a Juh.
És persze ezt az alkut, ahogy már rendje-módja,
a követek tanácsa szép cikkelyekbe rótta.
Az idők múlton múlván, a sok ordasfiú
farkasnyi farkassá nől, vérszomjuk iszonyú.
Tudták, mikor maradnak a juhok úgy magokra,
hogy nyájukhoz lélek se közelít
s leöldösik a birkák legeslegszebbjeit;
foguk közé veszik s inalnak a vadonba.
Népükhöz sunyi hírt küldtek már eleve…
Nyugodtan alszik ott a nyáj néhány ebe –
bízván a becsületben. De boldog álmukat
elmetszi sebten az orgyilkosfogú had;
föl sem ébrednek, oly gyors volt a sanda munka.
ízekre tépve mind, egy fia sem marad.
Bölcs tanulságot ebből levonni ki ne tudna?
Hogy résen kell bíz állnunk rossz ellen
szüntelen!
A béke, úgy magában, szép, szép, elismerem,
de mit ér minden becsületes útja,
ha az ellenség becstelen?!
 AZ ELAGGOTT OROSZLÁN

Az erdők réme, az Oroszlán,

elaggva sírdogál múlt dicsősége romján.
Alattvalói is már bántalmazni merik:
meggyengülése ad erőt nekik.
A ló, ím, hozzálép, rugdalja és tiporja,
farkasnak foga marja, ökrök megöklelik.
Oroszlánunk szegény elbágyadt, bús, mogorva;
alig bír nyögni is, a kor úgy nyúzta porba.
Panaszra nem fakad, némán végére vár.
De látván, hogy a barlang felé tart egy szamár,
fölsóhajt: “Ah, ez sok! Meghalni, meghalok,
de tűrnöm, hogy te bánthatál: ez kétszeres halál.”
 FILOMÉLA ÉS PROGNÉ

Egyszer csak útra kélt Progné, a fecske –

s szállt onnan, ahol mindaddig lakott,
a városból nagy, zöld erdőbe messze.
Az árva Filoméla él és dalolgat ott.
Progné köszönti: “Hogy vagy, édes-kedves húgom?
Hát téged ezer évben még csak egyszer se látunk?
Jártál-e mifelénk, hogy ott üss tanyát minálunk,
szép trák napjaid óta, bizony nem is tudom.
Mondd: nincs-e új terved jövőre?
Magányos tanya ez! Nem vágyol válni tőle?”
“Ah, – mondja Filoméla – hely ennél van-e szebb?”
Felel Progné: “Ugyan hát, ily édes dal ne zengjen
csak állatoknak s legföllebb
egy-egy parasztnak? Itt, e vadon, a kietlen,
csak ez legyen-e hát a művészet temploma?
Jöjj s tárd a város népe elé hangod csodáit,
csak búba andalítnak itt sűrű lombú fáid:
eszembe jut Tereusz meg az ő pagonya!
Hisz olyan volt, akárcsak ez a táj itt,
hol isteni szépségeden
erőt vett az a féktelen!”
“Hajh, – szól húga – hisz épp e szörnyű
sérelem
gyötrelme űz, kerülnöm embernépet,
mert embert látva újra eleven
a fájó emlék s újra éget.”
 A VÍZBE FÚLT ASSZONY

Én sohsem tartok azzal, aki azt fújja: semmi,

csak egy nő fúlt a vízbe. Nem,
nagy kár az, vallom én, és rászolgált e nem,
hogy szánjuk, hisz’ oly édes ővelük enyelegni.
Nincs alkalom híján, amit fölhoztam itt,
oly nő története kerül mesémben sorra,
akit, hajh! arra vitt a végzet szörnyű sodra,
hogy vad habok között végezze napjait.
Nyomozza holttestét a férje,
hogy a szegényt, ha már ez a baj megesett,
legalább végső tisztesség hadd érje.
Megy a folyóhoz s viszi útja
a part mentén, ahol lezajlott az eset.
Közömbös nép sétál ott, minderről mit se tudva.
A férj azonban mégis tudakozódik egyre,
nem látta-e az ő nejét itt valaki?
“Mi nem, – szól egyikük – tán ott alább keresse:
a víz úgyis csak arra, alább dobhatja ki”…
Egy másik közbeszól: “Oh, ne az árt kövesse;
ár ellen próbálkozzék, úgy lesz sikere tán:
hisz bármi volna is a szándék és irány,
amit a vízfolyás törvénye megkíván,
az ellentmondás mániája
becses nejét nyilván más útra viszi, hányja.”
Idétlen volt ez úr tréfája.
Az ellentmondó kedv ügyében
igaza volt-e, nem tom éppen;
de ha igaz, ha nem, hogy ez a szenvedély
az egész női nemnek ős ösztönös hibája, –
egy biztos: akiben veleszületten él,
azt egész életében kedvére ráncigálja.
Ellentmond egyre, holtig az ilyen lelkület,
sőt tán tovább is, ha lehet.
 AZ ÉLÉSTÁRBA SZORULT MENYÉT

Egy Hölgymenyét-kisasszony, a teste karcsú, gyenge, –

szűk résen át dús éléstárba ment be:
betegségéből alig épült föl a minap.
Most, ahogy kénye-kedve tartja éppen,
vidám lakmározásba kap.
Eszik, dúskál: csak fenn tudják az égben,
milyen szalonnavész indul ma itt egyvégben.
S következésképp persze itten ő
hízik, pufók, degeszre nő.
Egy hét telik, s Menyétke még teltebb. Valahonnan
neszt hall most, jaj, a résen ki akar szökni nyomban,
de nem fér! megcsábult – azt hiszi nagybután;
kis körülfutkosás után
szól: Ez im az a hely! de hát nem meglepő-e:
itt bújtam könnyedén öt vagy hat nap előtt be”…
Egy Patkány látja őt, amint ott révedez,
s szól: “Akkor pocakod még nem volt oly degesz.
Soványan érkeztél, hát távozz is soványan.
Előtted ezt már hallották nehányan!
De össze ne tévesszük – túlzó ily hevület –
a te ügyeddel az ő ügyüket!”
 A MACSKA MEG A VÉN POCOK

Meséskönyvünk elmondja szépen

egy újabb Hájlesi, macskák Nagy Sándora,
patkányok réme, Attila,
mily szörnyű dúlást végzett volt e népen.
Úgy adja forrásunk elő:
egy Kandúr, a “patkányölő”,
kitől mint Cerberustól félt minden táj, megesküdt,
hogy minden pocegért a másvilágra elküld.
A könnyed támaszán billegő deszkaszál,
egérfogó s patkányi méreg
játék, amelyet lepipál.
Látván, hogy az egér, a gyáva
magát bebörtönözte biztonságos lyukába
s nem jön ki, bárhogy is szeretné a legény,
a holtat mímeli, s egy palánk tetején
fejével lóg alá. No nézd ebadta bestét,
körmével tartja fenn, kötél hosszába, testét!
A patkányhad szerint megtorlás lehet ez:
lám, sült vagy sajt körül érhették tilalomban,
s most végre a bitang bitófán lengedez.
Egyhangúan fel is fogadják:
mindenki jót kacag majd, ha temetése lesz.
Kidugják orrukat, majd fejüket is mutatják,
majd ki ki lyukba visszabúj,
majd négy lépés, aprócska, új…
majd bátran körülszaglásszák, kutatják.
De várja őket más mulatság:
föltámad a halott, talpon terem, s neki!
A lustábbját legott lefogja.
“Lesz még e csínyből, – szól, míg őket nyeldeli –
ez régi hadicsel, és gödrös odvatokba
hiába menekültök, ki-ki vesztét leli.”
S igazat szólt a mester, Hájlesi:
ismét becsapja őket nagy csalafintasága,
fehér lisztköntöst ölt magára,
és felöltvén ez álruhát,
lisztesládába búj s lekúm. A láda nyitva.
A terv nem csalta meg urát:
jön a poroszka nép, veszélyt nem is gyanítva.
Csak egy Patkány volt résen; nem szaglászott e vén,
körmönfont, s mindenféle cselben jártas legény,
farkát is harc hevében otthagyta réges-régen.
“Az a lisztgömbölyeg sehogyse tetszik nékem!
– kiált messzünnen a patkányfőnök felé. –
Aligha lesz egyéb, mint új fondorlatosság…
De lisztes voltod kárba vész, gonosz zsák,
ha zsák vagy is, biz’ engem nem csalsz fogás elé.”
Szólt, s bölcsen szólt bizony, tanúskodom felőle;
nem volt tapasztalás híján
és tudta: bizalomhiány
a biztonság szülője.
NEGYEDIK KÖNYV
 A SZERELMES OROSZLÁN

De Sévigné k. a.-hoz
Sévigné, akinek bűbájod
Gráciafestők ihletője,
s mihelyt a közönyöst nem játszod,
hibád egy sincs, – oh, istennő, te,
mondd, szabad-e kis halk mesémben
ártatlan, játszi hírt regélnem
az Oroszlánról ím, akit
Ámor végképpen elvakít?!
Csak az boldog, ki tőle távol,
s mást nem hall róla, csak mesét!
A valóságban szinte sért,
ha előtted szerelmet szóba hoznak;
de oh, csak tűrd éntőlem el,
ha mesém néhány bátor szót emel,
hisz Te eléd mind csak rabul omolnak
és buzgó, nagy hódolatomnak
meglátásáért mind hőn esdekel!

Nos, rég, mikor az állatszáj még

beszélni tudott, Oroszlánék
hitték, velünk majd frigyre lépnek.
Miért ne? Hisz fajuk szerint
még annyit, mint mi, ők is értek:
vitéz, okos levente mind,
és volt hozzá kobakja, szép.
Lássuk, mi történt és miképp.
Egy Oroszlán, nagyúri fajta,
elér a réten át menet
egy pásztorlányt, belészeret
és nyomban hitvesül óhajtja.
De nem örül a lányka atyja,
kevésbé szörnyű vőt remél.
Ilyenhez adná? Borzalom!
Kikosarazza? Kész veszély!
Kosár után is, haj egy szép napon
rájöhet ám némely szülő,
hogy titkon megvolt már az esküvő.
Szépünk azonban vajmi szörnyen
szeretne férjül hős urat!
S fejét egy szűz beköti könnyen
ily dús hajú lovag miatt.
A kérőt hát az apa nem meri
úgy egykönnyen leinteni.
“A lányom – szól – kényes kisasszony,
megsértenék őt az ön körmei,
ha majd becézve környezi.
Nos, kérem hát, szabadjon
lenyesnünk mind, s egy füst alatt
lereszelnünk a fogakat;
így csókja sem lesz olyan durva,
s majd önt is több gyönyörre gyújtja,
mert lányom szívesebben is viszonozza majd,
mintsem féltében, elfogulva.”
Oroszlánunk a szóra, gyanút nem fogva, hajt,
– szerelme vak és ostoba –
s egyszerre csak se körme, se foga:
áll leszerelt erődként s jaj, pedzi már a bajt…
Uszítnak rá néhány ebet,
még nem is védekezhetett.
Oh, szerelem! A te bolondod
az okosságnak búcsút mondott.
 A JUHÁSZ ÉS A TENGER

Kis nyájat őriz, rajta kis haszon –

így foly Amphitrité egy szomszédjának élte.
Vagyona, ámbátor csekélyke,
de legalább biztos vagyon.
Végtére annyi kincs, amit a partra tesznek,
ösztönzi, hogy eladja nyáját; hisz majd a víz
tengernyi pénzt fog hozni: mindent a vízre bíz:
hajója, kincse odavesznek.
Gazdájuk mit tegyen? Fölcsap megint juhásznak.
De immár nem ura e nyájnak, mint elébb,
midőn a partokon saját birkái jártak,
s ő Coridon vagy Circis volt: Ma már csak
Petike bojtár, nem egyéb.
Idő teltével jobbra fordul sorsa,
szert tesz megint új gyapjasokra,
s egy nap, amint a Szél megszűnt lélekzeni,
s békén kikötnek a hajók előtte, ni,
szól: “Hableánysereg! Vágyódtok pénzre
sokra?
Nem bánom, bárkiével ha tovább állotok,
az enyimtől, hitemre! kopik az állatok.”
Oh, nem mulattatásra termett e kis rege!
Az igazsághoz íme társul
világosító példa járul:
egy fillérrel, ha biztos, nem többet érek-e,
mint öttel, ami csak remény ígérete?
Tenger tanácsitól s a becsvágyéitól
fülünket el kell zárni jól.
Egynek jutalmat ád, tízezer szánja-bánja;
fűt-fát, csodákat ígér a tenger. Bízhatol,
de megcsal: jönni fog szélvésze vagy zsiványa.
 A LÉGY MEG A HANGYA

A Légy s a Hangya közt önérték-vita foly:

“Oh, Jupiter, – sóhajt föl az előbbi –
szabad-e önszeretetünknek oly
rettentő nagyra nevelődni,
hogy ily mászkáló állat, ily silány,
azt higyje, annyit ér, mint én, a légi lány!
Kastélyban otthonom, vendégül lát az asztal,
előbb, mint te, lakom jól az ököráldozattal,
míg ez a szánandó személy
tán három napig is egy gabonaszemen él,
melyet nagynehezen hurcolt haza…
És – tisztelt Hangya, ült-e már maga
király fején?
Sőt császárok s legszebb nők koponyáján?
Ezt, lássa, vígan teszem én,
és csókot hintek szét telt keblek bűvebáján,
búvok hajfürtbe, és ha sötétlem hó-nyakon,
természetes szép színét még szebbnek
láttatom,
s az utolsó, amit szép hölgy feltesz díszéül,
mikor hódító útra készül:
a légyalaknak egy-egy apró utánzata.
Oh, henceghet dicső magtárával maga,
mit bánom én!” – “Nos, befejezte végre? –
a jó gazdasszony válaszol. –
Ön palotákba jár, de hisz szidják is érte,
s ha elsőül nyal-fal is ott, ahol
az istenek számára főznek,
azt hiszi, tán örülnek az ilyen ismerősnek!
Bejár mindenhová, mint minden léhűtő,
száll királyi fejekre s szamarakéra szintén,
hisz szemtelen csodásan, de ki-ki tudja, mint én,
a vég, a gyorsan leütő,
mint szokta sújtani az ily tolakodókat!
És holmi kicsi szépség-tapaszt ha emleget,
hát jó, fekete az, mint én avagy kegyed,
nevezzük légynek, ámde ily réven mint adózhat
magának, mily jogon, még érdempolccal ön?
Nem »élősdi«-e tán másik neve a légynek?
Mire valók hát e hiú beszédek?!
Orrát bizony ne hordja fönn!
A fejedelmi udvar legyei már kiűzve,
a kémek lógnak, önt éhínség öli meg,
sanyarúság, nyomor, hideg,
mihelyt napistenünk a másik félgömbre tűz le.
Én akkor élvezem munkám gyümölcseit:
nem járok hegynek föl s le völgynek,
szelek s esők nem marnak, ölnek;
bú nélkül, nyugton élek itt!
A munka gondja ínség gondjától mentesít!
Tudhatja végre, hogy nem egyazon minőség
az igazi meg a hamis dicsőség!
Ön feltart; ég vele! Dolgom van, sietős még,
hombáramat, magtáramat
nem tölti élelemmel ez a szóáradat!”
 A KERTÉSZKEDŐ MEG A VÁRÚR

Egy félig polgár, féig meg paraszt atyafi

kertészkedett künn a juhszélen;
volt háza, telke, voltak nagy, dús ágyásai,
s kertjét élősövény karolta körül szépen.
Saláta, sóska ott vígan tenyészhetett;
Margitnak is ünnepnapokra
onnan került ki csokra,
Spanyol jázmin kevés, de sok kakukkfű termett.
E boldogságnak egy nyúl ásta meg a vermet.
Gazdánk a vár uránál feladja e nyulat:
“Ebadta dögje – úgymond – naponta, éjjelente
nyugodtan falatoz, a tőrökön mulat,
nem fogja kő, se bot, mintha ördöge lenne.
Bűbájos, – úgy alítom”… “Bűbájos? Kétlem azt! –
Felel a várúr. – Ám ha ördög is, Mirásszom
sarkában lesz, hogy csúf képére másszon!
Hitemre! Láb alól eltesszük a pimaszt!”
“Mikor?” – “Hát mindjárt holnap!”… S a vár hős ura másnap
beront nagy csatlósrajjal s harsány hejehuját csap:
“Nos reggelizzünk! – szól. – Van fiatal csibe?
S a ház leánya? Lássuk! Közelebb, kicsike!
Hejh, mikor adjuk el? Vőnk ki lesz? Nem akárki!
Csakhogy, jóember, – akkor majd jól be kell ám vájni
a bugyelláris mélyibe!”
így szól s már kezd a lánnyal bizalmaskodva bánni:
maga mellé csücsülteti,
kezét fogdossa, majd a karját;
föllebbenti kendője sarkát;
merő sértés, a lányka már alig tűrheti;
húzódozik, bár illő tisztelettel,
míg végre apja már gyanakodik, neheztel;
a had meg közben dőzsöl, a konyhát meglepik:
“Mikoriak e sonkák? Mutatós mindenik”…
“Kegyelmedé, uram!” – s ez ím felel: “No, jól van!
örömest fogadom, valóban.”
S ahány cseléd meg szolga s ahány kutya meg ló van,
mind reggeliz az úrral, mind, mind versenyt zabál.
Ő játssza ott a gazdát, minden lében kanál.
Berúg borán a pórnak, leányával cicázik.
Dús reggeli után a bősz had nyeregbe ül,
ujjong, rikoltozik mind, egy jobban, mint a másik,
s búg kürt, zúg trombita, majd’ megreped a fül.
Odavan emberünk rogyásig!
De most jön ám a java, mert –
ebek harmincadára jut a szép konyhakert;
palánk, üvegház és cikória, meg hagyma…
A gazda nyög: az ég elhagy ma!
s a föld is jaj, egyszerre föld s ég…
Oh leveseknek ízadója: zöldség!
A nyulat, amely egy káposztafej alá bújt,
hajszolják, fölverik: egy résen át továbbfut.
Nem rés az már, nyilás, mély seb, iszonyú, tág út,
mit a várúr szavára a zajgó sokaság
a szép sövénynek ím szegény véknyába vág.
Nagy baj! Hiszen lovon gázolják mind a kertet.
“Nagyon nagyúri játék!” – nyög gazdánk… Kesereghet!
Mit bánják jajgatását! És ember, ló, kutya
tesz ott most annyi kárt, egy óra míg lejárt,
hogy annyit száz évig sem árt
a tartomány minden nyula!
Kis hercegek, maradjon otthonotokban viszálytok,
király elé csak a bolond visz fel vitát.
Hadat viseltek? Abba őt bele ne vonjátok!
Határotokat, jaj, ne lépje át!
 A SZAMÁR MEG A KUTYA

Kár túlkapnunk erőnk felett,

cselekvésünk szépsége bánja.
Bumfordiból, bárhogy kívánja,
gavallér nem lesz, nem lehet.
Kedvesség és Finomság: Ég ajándéka! Ritka. –
Akit az Ég kegyel, csak azé e csoda titka,
az hódít vele mindig, ország-világ előtt.
Ellenben mesénk jámbor Csacsija
hiába hitte: tetszést könnyű kivívnia
s ura kedvét is, ha – megsimogatja őt.
“Ugyan, – bölcselkedett a kába –
kutyájukat, mert picike,
nem mindjárt ölbe veszik-e –
az uraság meg élte párja?!
S engem mibe vesznek? Kutyába!
Énrám csak fütykös illik-e?
Az lábát nyújtja, mást mit tudna tenni?
s legott becézik a pimaszt.
Ha meghódításukra több se kell, csak ennyi,
ily csöpp fáradság nem riaszt”… –
Föllelkesül e pompás eszmén
s látván, hogy ura víg, megy otrombán neki,
s kedves pofáját feléje emelvén
szerelmes mód urát állon verdesgeti.
S bátor tettét bájossá vágyván szépíteni,
ékes kiséretül még dalba is fogott…
“Tyüh! Mily kedveskedés ez! S mily ének ráadásul!
riad rá ura menten. – Hé, Marci, a botot!”
S Bot-Marci jön, Csacsink más nótát fúj legott,
s jaj, úgy rohan tova, hogy majdnem belesántul.
 A PATKÁNYOK ÉS MENYÉTEK HARCA

A Menyétnép a Patkánynak,
mint a macska – régi nóta –
nemigen jóakarója…
S ha patkányok hajlékának
nem oly szűk a kapuja,
az a hosszú hátú népség
közülük biz’ – semmi kétség –
többet is pusztítana.
… Egy bizonyos esztendőben
Patkány lévén vajmi bőven,
a királyuk, Loporosz,
nagy sereget toboroz.
Másik részen a Menyétség
bont zászlót, hisz harcra kész rég.
Sorsuk (ha a hír nem csalfa),
ingadozott jobbra-balra,
s mindkét részről ott maradt
elvérzőn nem egy csapat.
Végül a vész legvadabbul
az egérszin hadakon dúl
mindenütt és szüntelen…
Jaj, nincs itt már kegyelem,
bármit próbál Potyoraksz,
Rajtaripaksz, Csalifaksz,
akik porlepetten állják
e rettentő harc dagályát.
Küzdelmük mit ér, a hősi?
Nincs mód, sorsuk ellen győzni.
Vezér s közkatona fut,
bár alig van szabad út.
Hercegeik mind elhullnak.
A közrendűek közül
– hála annyi zugnak, lyuknak –
jó sok könnyen menekül;
de uraik fejebúbján
holmi dísz volt, forgó, nyúlvány,
bokréta vagy agancsféle,
hogy láttassa, mi a rangjuk,
vagy tán, hogy a menyétnépre
ráijesszen… Márpedig
vész épp ezért ütött rajtuk:
nem akadt rés, nem akadt lyuk,
hajh, eléggé tág nekik!
S így – míg közvitézeik
szűk úton is tova bújtak,
a legtöbb főpatkány úrnak,
ott lett vége dísztelen.
Az a nagy dísz fejeden
olykor nem nagy kényelem.
Mentül fényesb fogaton
hajtasz népes utakon,
időd annál több vész kárba.
Kis ember – ha nagy vész járja –
könnyen inal, szökhetik;
nagyok ezt nem tehetik.
 A MAJOM ÉS A DELFIN

Szokásban volt a helléneknél,

hogy aki tengerekre szállt,
vitt majmot is, – hisz ott az elkél –
meg jól betanított kutyát.
Nos, egy hajó így indult éppen
s elsüllyedt Athén közelében.
Delfin ha nincs, mind odavesznek.
De fajtánk híve ez az állat.
Plinius írta, s ő nem áltat,
hát higyjük el a hírnevesnek.
… Jön Delfinünk, jön menteni
s ím egy majommal kezdheti,
mert ez emberformája révén
mindjárt meghallgatást remélvén,
feléje kap, sír, esd neki…
A Delfin embernek veszi,
s hátára kapja s büszke rá,
minthogyha most szállítaná
ama dúshírű dalnokot,
s amint a partnak surrogott,
megkérdi: “Mondd, a ragyogó, nagy
Athén városából való vagy?”
“Igen – szól az, – ott lakom, ott!
S ha tán ügyed akadna, bármi,
csak bízd rám s majd megláthatod:
hogy befolyásunk nem parányi;
egy öcsém főbírói székben…”
A Delfin szól: “Köszönöm szépen!
S a Pireusz is részesül
jelenlétednek örömében?
Gyakorta lát vendégeül?”
– “Mindennap. Jó barátom ő;
viszonyunk régi s el nem évül”…
A Majom, lám, a kikötő
nevét értette személynévül.
Oh ember is sok hordogat
így össze tücsköt-bogarat,
Rómának nézi Sárbogárdot,
mindent látott, bár sohse járt ott.
A Delfin nevet, hátranéz,
a Majmot nézi… S látja már jól,
mi történt, oh, mily tévedés,
mily barmot mentett ki az árból!
Ledobja s megy: embert keres,
akit menteni érdemes.
 AZ EMBER ÉS A FABÁLVÁNY

Faistent őrizett házában egy pogány,

olyant, aki süket, bár füle van. De tőle
sok mindent vár pogányunk, hát költ rá
nyakra-főre,
három bálványra annnyit más nem pocsékol ám!
Becézi fogadalmas dús áldozással egyre:
vág neki koszorúzott szent barmot hízelegve.
Bálvány még, bármi fajta volt,
ily bő konyhán nem abrakolt.
S e tisztelet fejében gazdánkra egy fikarcnyi
örökség, nyereség, kincs, kegy nem tud virradni.
Mi több: ha bármi vész bármely vidékre dől,
csak annyi is, hogy nem sújt egynél több
gazdaságra,
pogányunknak jut az, neki van tőle kára:
de a bálvány adója nem csorbul semmitől.
Megunja végre, hogy mire sem megy vele,
bunkót fog rá, szétzúzza… Arannyal van tele.
“Míg áldoztam neked, – szól – te mivel
viszonoztad?
Mákszemnyi jót sem tettél velem, csak egyre
rosszat.
Nosza, ki hajlékomból! Nézz oltárt más helyen!
Van, amilyen te vagy, oh, van töméntelen –
szerencserontó, bamba, durva;
jobbá csak botozás ha gyúrja.
Már kész haszon, ha markom téged nem tömöget.
Jó, hogy kitettem szűrödet.”
 A PÁVATOLLAKKAL HENCEGŐ SZARKA

Vedlett a páva; tollát egy Szarka összeszedte

s gyöngyen magára vette.
Sétál fel és alá a csudás pávák között:
“Ki a legény, ha én nem?” – ekként gőgösködött.
De nyomban leálcázzák, kinézik; van parázs
gúny, sipogás, kacaj, tépázó ugratás;
a pávaurak csőre jól oda-odakap.
A Szarka hazaillan, ott sincs különb hatás.
Csak ilyen biztatást hall: “Odakünn tágasabb!”
Oly szarka, mint ez itt, sok kétlábú van ám,
aki mások letett mezét magára szerzi,
s akit mink “plagizátor” néven szoktunk nevezni.
De csitt! Bántani őket dehogy is bántanám;
nem mesterségem az ilyesmi.
 A TEVE MEG AZ ÚSZÓ BOTNYALÁB

Az első ember, tevét aki látott,

kerülte futva ezt a rémforma furcsaságot.
A második
tamáskodik;
a harmadik merészebb: lesve várja
s már kantárt vet a dromedárra.
Meghitté, íme, mindent így tesz a megszokás.
Mi első pillantásra szörnyű volt és csodás,
mindegyre szelídebb színekben tűn elő,
mihelyt néhányszor ismétlődve jő.
S ha már e tárgyra térült a beszéd,
hadd mondom el az őrség esetét.
Kiküldött őrök egyszer látják: a tenger árján
nagy-távol úszik valami.
Naszád az, mondják, ámde pár perc, s már más a látvány:
gyújtóhajónak kezdett a naszád látszani.
Utóbb hajónak, majd hordónak látszott,
s végül az ár eléjük sodort egy botnyalábot.
Sok olyat tudnak, oh, föld s víz határai,
ami szintén csak ennyi:
távolról valami, közelről nézve semmi.
 A BÉKA MEG A POCEGÉR

Merlin szerint; aki mást “megfintázni” vél,

magát “fintázza meg” gyakorta.
E szóban a jellemző erő még ma is él;
mindig bántam, hogy a fejlődés elsodorta.
Ezt csak mellékesen, hisz célom másmi cél.

Egy Pocegér, jól táplált és kövér csodamód,

akinek bőjti napja sohsem volt, sem adventje,
egy pocsolya körül csatangolt… Víg a kedve,
s egy Békahölgy jön és így adja föl a szót:
“Tessék betérni hozzám, csapunk nagy dáridót.”
Kap rajta örömest a Pocegérke,
nem vár további dikciót,
bár Békáné szaval még, finom fürdést ígérve
s egyéb sok különöst, utazást, gyönyörűt,
száz ritkaságot a láp mentén mindenütt:
hajh, egy nap majd regélhet a késő unokáknak
a Békák életéről, s mily szép ország ez itt…
s a vízvilágban a közügyek hogyan állnak…
Áldhatja majd ez állam rendjét s törvényeit…
Egy bibe van, s ezért hősünk szíve szorongó:
úszónak gyönge, szól hát: “Talán segítenél?”
S Békánénk erre is módot lel, s ez nagyon jó:
a pockot odaköti lábához, körminél,
egy kákaszálnak rostja a kötél.
Elérnek a mocsárhoz, a Békahölgy, a csalfa,
iparkodott lehúzni vendégét víz alá.
Fütyölt szent nemzetközi jogra s fogadalmakra.
Mily pompás pecsenyém lesz, – gondolja s képzeletben
habzsolja is már megelégedetten:
konc, ínyecsiklandozó lakoma vár ma rá.
Az fölesd az egekhez, a hitszegő kacag.
Az hőköl, visszahúzzák. Míg így dulakszanak,
egy Héja, fenn a légben karingő, megered,
leszáll s a légben küzdő szegény Pocegeret
fölkapja, s vele íme még
Békánét is a madzagon
fölrántja… Pompás függelék!
Egyszerre ím kettős haszon!
Nagy öröm tölti el a zsákmányszerzőt,
hisz ilyenképp egy füst alatt
ebédel ő húst és halat.

Ármányt akárki mester, akármily ügyesen szőtt,

mégis megjárja ám vele:
álnokságban leledzőt
megfog saját csele.
 AZ ADÓ, AMELYET NAGY SÁNDORNAK
KÜLDTEK AZ ÁLLATOK

A régiek között különös mese járta.

Nem tudom célzatát… Hogy mi a tanulsága,
jó olvasóm, te süsd ki! Nos, oly rejtelmes-e?
ím itt a meztelen mese:

Száz tájra híre ment, hogy Zeüsznek egy fia,

Alexander nevű, nem tűr az ég alatt
már egyetlen oly élőt, amelyik még szabad –
s hogy jó lesz mindnek tüstént hozzá loholnia
és lábához omolnia.
Férgecske s elefánt, ember s négylábú mindegy,
s madárnépség is, ámbár köztársasági, mind megy.
Az istennő, akinek szája száz,
röpíti szét az ijedelmet:
Új császár: új parancs! – Mindent kimagyaráz.
S az állatok, megannyi jámbor szerzet,
bár eddig csak Étvágy volt uruk, mind tudja jól:
káros kibújni ám bármily törvény alól.
Elhagyván odvukat, egy pusztán tanakodnak.
Több vélemény s javaslat után megállapodnak:
“Hát hódolatot küldünk és adót!”
Mint mester hódolót s főfő illemtudót,
a Majmot küldik, adván írásban is neki,
hogy hűségüket élő szóval mint fejtse ki.
De az adó?! Ez ám a gond!
Mert mi lehetne? Pénzmag kell ily fejedelemnek.
Akadt azonban egy nyájas, jólelkű herceg,
aki a jó istentől kapván roppant vagyont,
aranybányákat is, a pénzt ím kölcsönadja.
Most már csak egy a kérdés: az adót ki vigye?
Nos, – a Szamár s az Öszvér már kapva kapnak rajta
s mint alvállalkozók: a Ló meg a Teve.
Megy hát a négy, s a csapat ormán
az újdonsült követ úr, a Majom.
Egy hágón átkelőben karavánunk Oroszlán
Ő Felségére bukkan! Nem víg bonyodalom!
“No lám, mily jó, hogy így találkozunk – kapóra!
Szól az Oroszlán, – útitársak leszünk tehát!
Én is megyek leróni a részemet, adóba;
de Oroszlánnak ily nyűg mért nyúzza derekát?!
Nagyon hálára köteleztek,
egy negyedet ha rólam mindegyitek levesz;
túlságos nagy teher tán ez úgysem lesz tinektek,
nekem meg, szabadabbnak, mozognom könnyű lesz,
ha tolvajhad netán útunkat állja
s velök megvívni kellene…”
Oroszlánnak ki szólna ellene?
Üdvözli őt a négy, segíti, kiszolgálja
és ő közpénzen él már s él olyan remekül,
hogy Zeüsz hős kegyeltje majd jól megrövidül!
Igy érnek el egy rétre, csodaszépre, kiesre,
friss forrásvíz locsolja, dús virág hímzi szerte,
s bárány sok járja a mezőt.
Szellők tanyája ez, zephyrek őshazája.
Az oroszlán az öt hű útitárs előtt
most panaszkodni kezd: beteg a mája…
“De követségetek – szól – azért tovább halad.
Én, mivel itt belül valóságos tűz éget,
gyógyító fű iránt bejárom a vidéket,
tinektek késni nem szabad!
Nos, ide pénzemet! Szükség lehet reája!…”
Mind rögtön bont iszákot, s a sivatag királya
ujjongó hangon ordít ím nagyot:
“Mily bőség! – szól. – Egek! Pénzünknek kis babái
születtek, s ejnye, lám, legtöbbje már anyányi!
Hejh, de megszaporodtunk! Fölséges állapot!
A növedék enyém!” – S a többit is azonmód
majdnem mind elszedi, vajmi kevés maradt!
A Majmot s a négy málhahordót
nem fűti vitahév, folytatják útjokat.
Panaszkodnak Zeüsz fiának,
de igazságot nem találnak. –
No, pálcát majd Oroszlán tör Oroszlán fölött! –
A példaszó szerint: úr ha úrba beleköt,
jobbágy fején tép üstököt.
 A LÓ, AKI BOSSZÚT AKART ÁLLNI A
SZARVASON

A Ló nem ősidőktől volt embernek szolgája.

Amikor emberfajtánk még nyers makkal beérte,
Ló, Öszvér, Csacsi ottkünn az erdőháton élve
nem láthatott olyat még, amit mindegyre lát ma:
annyi nyerget, annyi hámot,
annyi harci lószerszámot,
annyi csézát, annyi hintót!
S lakzi, tor vagy bármi vígmód
nem volt még oly cifra ám.
Nos hát a Ló hajdanán
a Szarvassal állott pörben…
Megrúgná, de nem éri, mert gyorsabb lábú az.
“Segíts te”, – sír ajkáról az Emberhez panasz.
S az Ember fölgyeplőzi s föl a hátára szökken,
s addig zaklatja, hajtja, míg sikerül neki
a Szarvast utolérni, s szegényt agyonverik.
Ez megesvén, segítőjének
a Ló köszönetet mond: “Örök hálám’ fogadd!
Ég áldjon! Én pedig most vadon tanyámra térek.”
“Dehogy! – felel az Ember – itt érsz jobb napokat,
szükségem van rád,
hisz látom, hasznod’ vehetem neked.
Maradj csak, jól fog véled bánni gazdád:
lesz szénád, abrakod, biztos fekvőhelyed…”
Oh jaj! A jómódnak mi haszna,
ha nem süt ránk szabadság napja!
A Ló belátta: nagyot tévedett.
De késő volt már. – Épült számára díszes ól,
s jól épült az meg, csodajól,
és ő holtáig vonta hát a hámot.
Oh jaj, oly kicsi bántást mérthogy meg nem
bocsátott!
A bosszúállás édes, kívánja büszke vér,
de érte vajmi drága bér
oly kincs, amely ha nincs, a többi mit sem ér.
 A RÓKA ÉS A MELLSZOBOR

A nagyok többnyire álorcát öltve járnak,

föllépésük tekintély a bamba sokaságnak.
Itélkező Szamárnak elég a látszat is.
Nem így tesz ám a Róka: mindég jó mélyre ás,
jól kifürkészi mindig: mi igaz, mi hamis;
ha pedig valami csupán jámbor csalás,
rámondja mindig azt, ami valamikor
egy hős vezér mellszobra előtt jutott eszébe.
Természetesnél nagyobb fej volt ez a szobor
s belül üres. – A művészt Rókánk nagyon dicsérte:
“A fej – szólt – vajmi szép; de nincs benn agyvelő!”
Ily mellszobor sok úr, bármily előkelő.
 A FARKAS, A KECSKE MEG A GIDA

Lecsüngő tőgyeit töltözni megy a Kecske,

ahol jó friss fű várja s levelecske.
Lezárja szépen kis lakóhelyét
s így inti a kis Gödölyét:
“Vigyázz, vagy meg kell halnod!
Ne nyiss ajtót, míg a jelszót nem hallod,
fajtánk szent, ős intő szavát:
»Kerüld a Farkast s minden fajzatát!«”
Véletlen’ épp e néhány szó elhangzásakor
a Farkas arrajárt;
fölcsípi őket a lator
és gondosan eszében tartja.
S mint ki-ki sejtheti: sem kis Gidánk, se anyja
nem látták meg a nagyevőt.
S ez újra ott állt az ajtó előtt –
s utánozván a Kecske hangját, szól édeskésen:
“Kerüld a Farkast s minden fajzatát!”
S azt hiszi: a küszöbkét átlépi, nyomban át!
Az óvatos Gida kikukucskál a résen:
“Fehér lábat mutass, különben nem nyitok!”
így szól ki, és mivel hisz csöppet sem titok,
hogy farkasnép körében
a fehér láb nem divat éppen,
úgy meglepődik ím az ordas e beszéden,
hogy amint jött, azonmód mindjárt el is szelelt.
Hajh, kis Gidám, ha adsz a jelszónak hitelt,
amelyet toportyánunk, a kaján
oly jól fülébe vett, most vajjon hova lennél?!
Két biztonság nem több-e egynél?
S ha még több van, hát baj talán?
 A FARKAS, AZ ANYA MEG A GYERMEK

Az egyik Farkas ím a másikhoz vezet.

A sors azzal csúnyán bánt, de ezzel még csúnyábban:
a beste biz’ odaveszett.
Ím az eset:
Egy pusztai lakás külön állt, egymagában.
Farkóc úr a kapun véletlen koncra les,
mert látja, jődögél sok mindenféle zsákmány:
fejőstehén meg juh meg bugabárány
és pulyka rengeteg, falatnak mind jeles.
Eközben a zsiványnak a várás már unalmas.
De mit hall: valahol gyermek sivalkodik.
Az anya persze rögtön rászól, csitítja: “Hallgass!
Háromig olvasok s ha nem csitulsz háromig,
Farkasnak adlak!” – De a gyerkőc csak kiabál.
Toportyán pedig készen áll,
hálát ad a kalandért, hogy ilyen kedvező.
Az anya még szerelmes szülöttjét csillapítván,
szól: “Csak ne ríjj! Megöljük, ha érted jön
a hitvány.”
“Mi dolog ez? – mordul be a nagy bárányevő. –
így forgatjuk a szót? Magamszőrű legénnyel
így mernek bánni? Tán butának nézel?
No hát, ha mégegyszer kijő
eprészni erdőhátra szép porontyod…”
Csak ennyit mondott, a háznép kirontott;
megfogja egy kuvasz; vasvilla, bot, lapát
elvégzi a baját:
“Mit jár ehelyt, mi itt a keresnivalója?”
Elmondja szorul-szóra.
“Oh, köszönöm! – az anya így felel. –
Megennéd magzatom! Azért neveltem jóra,
hogy egynap majd te fölfald?! No ebből nem
eszel!”
Szegény ordast agyonpüfölték.
Jobb lábát s a fejét levágta egy paraszt
s az urasági házon kifüggesztette azt.
Föléje odaírták, ahogy beszél a környék:
Tés Ordas úr, sohse legyék füle,
hahogy ríjó pulyát megszid egy-egy szüle.
 SZOKRATÉSZ EGYIK MONDÁSA

Szokratész házat épít, s hogy elkészült a ház,

bírálgatják, hibája ím ez és ez.
Egyik szól: “Nem szokásom, oh nem, az áltatás;
méltatlan ez a hajlék ily egyéniséghez.”
Másik leszólja a homlokzatot s ki-ki
kárálja egyetértőn: “A szoba mind kicsi!”
“Egy Szokratésznek ily ház! Meg sem fordulhat benne!”
S a bölcs felel: “Hajh, adná az Ég, hogy igazi
barátaimmal így, amint van, teli lenne!”
Igazad volt, jó Szokratész,
hogy házad erre még mindig nagyocska lesz!
“Barátom!” – mennyi mondja,
s ki hiszi el? Csak a bolondja!
Sűrűbben, mint e név mi sem forog,
s mi sem ritkább, mint maga a dolog.
 AZ AGGASTYÁN ÉS FIAI

Erőtlen az erő, ha egységet nem ér el.

Halljuk csak, amit erről a fríg rabszolga mond.
Ha az ő leleményét megtoldom az enyémmel,
csak erkölcsrajz miatt van s nem irigység vezérel:
sohsem volt még, hogy engem becsvágy orv útra vont.
Dicsőségért a sulykot Phaedrus el-elhajítja;
hozzám ily gondolat sohsem férkőzhetett.
De lássuk a mesét, a kis történetet:
Apa összetartásra fiait mint tanítja!
Már agg, indulni kész, utolsó útra, sírba…
“Kedves cselédeim, – szólítja fiait, –
törjétek el, no, rajta, e nyílnyalábot itt!
Erős ám – s hogy miért? Mert összetartja pántja.”
Megfogja egy idősbik, erőlködik nagyon;
Majd visszaadja, mondván: “Erősebbnek hagyom.”
Másik következik, nekifeszül… Hiába!
Most kapja a legifjabb, hogy tán ő töri meg.
Csak időt pazarolnak, nem enged a köteg.
Egy nyíl sem roppan ketté a jól kötött nyalábban.
“Ej, gyönge nép! – szól atyjuk – hadd mutatom meg én,
az ilyen föladattal erőm, hogy mire mén!”
Nevetnek. Tréfa, vélik. De az öreg vidáman
minden nyilat külön szed s könnyen széttördeli.
“Látjátok – szól – az összetartásnak nagy hatalmát?
Így fogjatok, fiúk, egy-szívvel össze ti!”
Míg betegsége tart, egyéb szavát se hallják.
Érezvén, hogy végéhez mind közelebb kerül,
szól: “Édes fiaim, én őseimhez térek.
Ég áldjon, éljetek mindig testvérekül!
Fogadjátok meg ezt, amit halódva kérek…”
Sírón tesz hitet erre mindhárom gyermeke.
Apjuk megáldja őket s meghal. A három testvér
most nagy birtokot örököl
és sok ügyet-bajt is vele:
hitelezőt, ki foglal, szomszédot, ki pöröl.
S bár hármasunk kitart még, sőt sok derék sikert ér,
szép frigyük oly rövidke, hajh, amily ritka volt.
Vér egybefogta őket, most elválasztja érdek:
becsvágy, irigykedés, tanácsok, hír – koholt,
egymást követve a családhoz mind betértek.
Osztály következett, pörpatvar és viszály:
száz ügyben a bíró a port elverte rajtok.
Szomszéd s hitelező megint be- és kijár;
van is rá – hol hiba, hol tévedés miatt – ok.
Széthúznak a fivérek, ki-ki akarna mást:
ez engedékeny, az nem vállal semmi dolgot.
Így minden odavész, s a kötött és az oldott
nyalábnak esete későn hoz okulást.
 AZ ORÁKULUM ÉS A HITETLEN EMBER

Eget megcsalni vágynod, föld fia: esztelenség.

Szívünk zegzugos útján nincs oly titkos jelenség,
amit az istenek
már eleve föl nem derítenek:
bármit cselekszik ember, látják istenszemek,
hiába hiszi, hogy elfödte éj homálya.
Egy kétkedő pogány, méltó, hogy süsse máglya,
ki csak addig hisz Istent, míg kényelmes neki,
vagyis: leltár szerint élvezhető haszonra, –
Apollóhoz megy fontoskodva
a szentélybe s megkérdezi:
“Mondd, élő vagy halott az, amit markolok, la?”
Veréb volt, mondják, a kezében,
és kész volt azt megfojtani
s épp úgy kész elbocsátani…
Csak érje már Apollót végre szégyen!
Apolló észrevette, mit forral ím eszében.
“Mutasd – ha él, ha holt – azt a verébfiókát, –
szól – s többé tőrt nekem bizony ne vess, komám!
Megkeserülheted az ily veszélyes mókát:
én messze látok s messze sújtok ám!”
 A FÖSVÉNY, AKI ELVESZTETTE KINCSÉT

Csak úgy mienk, amink van, ha élünk is vele.

Nos, kérdem, aki oly szenvedély dőre rabja,
hogy koldusul kuporgat, garast garashoz rakva,
tán többet ér el, mintha semmit sem gyűjtene?
Hisz lám, Diogenész, akár ez, ugyanoly dús;
a fösvény meg akár Diogenész, oly koldus!
A kincsrejtő fukart idézzük példaképpen,
akit már Aesop írt le oly mesésen!
Nos, fösvényünk, szegény boldogtalan,
tán új életre várt, hogy javaival éljen…
Ő volt az aranyé, nem övé az arany!
Pénzét a földbe ásta mélyen –
s vele szívét, csak egy gyönyöre volt:
hogy rajta éjjel-nappal ott kotolt.
Szent volt és sérthetetlen a kincs neki magának,
Bárhol jár-kél, ha fal nagysebten vagy vedel,
oh, csoda volna, hogy ne izgatná e hely,
ahol a föld éjében pénzei szundikálnak.
Addig jár oda: egy sírásó megleste…
gyanút fog: kincs lesz ott, s a kincset elcseni,
s egy szép nap – fukarunk csak hűlt helyét találja.
Sír, jajgat s teste-lelke megrokkan, odavan,
melléből háborogva szakad fohászok árja…
Hozzálép valaki, megkérdi: mit sirat?
“Elvitték, oh jaj, aranyaimat!” –
“Aranyait? De honnan?” – “E kő alól, a földből!”
“Ej, háború van-e? Félt zavaros időktől?
Hogy földbe ásta! Nem volt hát jobb rejtőhelye?
Otthon kamrája már csak megtette volna jobban!
Mért hozta ilyen messze? Ha otthon rejti, onnan
akkor vehet belőle, amikor kedve szottyan…”
“Mit? Venni?! Bármikor? No még az kellene!
Pénz könnyen mén, de jön-e könnyen?
Hozzá sem nyúltam!” – “Oh, hát akkor micsoda
bolondság ez? Mért úszik szeme könnyben?
Ha kincse itt hevert s ön hozzá sem nyúlt soha,
tegyen helyébe köveket –
s megint épp oly boldog lehet.
 A GAZDA SZEME

Egy hajszolt szarvas fut egy istállóba… “Jaj, –

óvják az ökrök – épp itt ér majd utol a baj!
Jobb rejtőhelyet kell találnod!” –
“Testvéreim”, – felel – csak el ne áruljatok!
Meghálálom, sok oly dús legelőt mutatok,
amilyen nektek sohsem volt… Oh, csodajó fű vár ott.
Jól jártok, míg csak éltek, a szívességtekért!”
A jászlak népe hát titoktartást ígért.
Ő elbújt egy zugolyba,
s nagyot fúj bátorodva.
Estére jön a szolganép,
takarmányt, friss füvet hoz, ahogy már szokta épp.
Tesz-vesz, sürög-forog, jön és megy százszor is tán,
utánuknéz az ispán.
De – nagy véletlen – az agancs nem szúr szemet,
s a Szarvas végül így már megenyhülhetett.
Az erdő gyermeke már áldja ökreinket,
s eszébe olyan gondolatok járnak,
hogy reggel majd, ha az embergomoly
Cères dolgára szétlohol,
a kellő perc szökésre akkor inthet.
De az egyik kérődző odaszól néki: “Várj csak!
akkor szorulsz, ha majd a vén százszemű jön be.
Az ő körútjától, hajh, félhetsz bizony fölötte.
Addig, szegény gímem, balgán bizakodol!”
S ím hazatér s elindul szemléjére a gazda.
“Mi ez? – rivall népére, – azt a…
Kevés a széna, hé! A jászol mind üres!
Az alom is mind régi! Padlásra föl! Siess!
Nem kell szűk élelemre fogni az állatot!
Letörné tán kezed’ a pókháló amott?
Nyakló s jármok körül a rend ugyan híres!…”
Igy ókumlál s egyszerre mit lát ámulva, mit?
Oly fejet, amilyet még nem látott soha itt.
A Szarvas fölfedezve… Vasvillát fog ki-ki,
ütik-verik, míg egyet sem szusszan már, kidőlve.
Nem tudták könnyei
a haláltól megmenteni.
Viszik, besózzák, úgy lesz sok jó falat belőle;
sok jó szomszédnak is megtelhetik bendője.
Phaedrus azt mondja végül, s ez jó ötlet: “No lám,
nincs szem, amely a jó gazdáéval fölérne.”
Dehogy nincs, – mondom én. – Oh, sokkal jobb van ám:
gondoljunk csak a Szeretett szemére!
 A PACSIRTA MEG FIAI ÉS A MEZŐGAZDA

“Bízzál csak tenmagadban!” – Közmondás ez, megírta

már Aesopus s hogy benne higyj,
megoktat így:
Vetésben fészkel a pacsirta,
mihelyt már zöldel a határ,
vagyis hát abban az időben,
amikor minden élő szeret s nászt ülni jár:
a tenger szörnye ott lenn, hol legrejtőbb az ár,
a tigris rengetegben, pacsirta búzaföldön…
De épp e kis dalosnép egyik hajadona,
bár a tavasz már fele útján túl száll tova,
kerülte, hogy az évszak rá ily üdvöt bűvöljön.
Majd mégis nekibuzdul, hogy fölhagy hát a félsszel
s természet-szabta tisztét be fogja tölteni,
fészket rak és tojik, kotol, kezd költeni
úgy, ahogy még lehet, s végül sikert is ér el.
A gabona meg körül beérvén hamarabb,
mintsem a fészek alja elég birásra kap,
hogy szárnyat bontva tovaszálljon,
ezernyi gondban izgul pacsirtánk: mit csináljon?
Megy ételgyűjteni, mindenki résen álljon:
“Ha majd e földnek ura itt
fiával megjelen és szemlét tart e tájon,
vigyázzatok, mi lesz szava,
aszerint maradunk még vagy röppenünk tova.”
Fiaitól alig hogy elszállt Pacsirta asszony,
jön gazdánk a fiával s épp amint arra lépked,
szól: “Menj barátainkhoz s jelentsd: búzánk beérett,
hát jöjjenek s kaszát és sarlót ki-ki hozzon,
holnap virradtakor nekünk segítsenek!”
Pacsirtánk hazatér, hát lám, a kicsinyek
csirikoló csoportja mint üstben habra hab forr…
Elkezdi egyikük: “Azt mondta, pitymalatkor
hívják barátait, segítni jöjjenek.” –
“Ha csak ezt mondta, – szól Pacsirtánk – hát ne féljünk,
még nincs ok egyhamar buvóhelyet cserélnünk.
De holnap újra jól kell szavára lesnetek.
Addig mulassatok, ételt hoztam, netek!”
Jóllaknak, elpihennek, kicsinye-nagyja, minden.
Hajnal hasad, de jóbarátnak híre sincsen.
Pacsirtánk hát kiröppen. A gazda meg fia
jön, mint egyébkor, hogy széjjeltekintsen:
“Vetésünknek ma már – szól – nem kéne állnia.
Barátaink csalárdak; meg is csalódik bezzeg,
aki bennök bízik, holott mindnyája rest.
Menj szüleinkhez egyenest,
ők szívesen segítségünkre lesznek.” –
A fészek népe közt új izgalom, zsibaj:
“Azt mondta: szülei! S csak épp imént, anyácskánk!”
– “Nem, fiaim, csak nyugalom: sebaj!
Ma még nem hagyjuk el tanyácskánk.”
Most harmadízbe’ megy búzaföldjére ki
a gazda, szertenéz s szól: “Öreg hibába estünk,
hogy támaszt nem magunkban, hanem másban kerestünk;
magunknál jobb barátunk a szülőnk sem lehet.
Jegyezd meg jól fiam. Nos hát most mit tehet
az ember? Nem tudjátok? Családunk sorakozzon;
reggelre mindegyőnk kaszát, sarlót kihozzon!
Erőnkkel nem fukarkodunk;
úgy hátra mégsem maradunk!”
Pacsirtánk mihelyest megérti ezt a dolgot,
szól: “Fiaim, a perc menekülésre int!”
S a röpke raj, egyszerre mind,
fölrebbent, – irgett-forgott,
egy szót se szólt, és már nem volt ott.
ÖTÖDIK KÖNYV
 A FAVÁGÓ ÉS MERCUR

Bouillon lovag úrnak

Az ön ízlése volt szabályom e művemben.
Tetszést találnom önnél: e vágy tüzelt szívemben.
Ön túlságos műgond kerülését ajánlja
s hiú díszt kellető becsvágynak nem barátja.
Ily becsvágy – magam is vallom – csak visszatetsző;
ha túl sok jót akar, mindent elront a szerző.
Nem finomságokat kellett mellőznöm, ön –
az ilyest szereti, és én sem gyűlölöm.
A cél felé, amit Aesop tűzött ki hajdan,
én – nem is épp sántítva – így törekszem;
s ha tán nem tetszenék vagy nem oktatna versem,
nagy oka-foka van, azon múlik, nem rajtam.
Erőm – oh, volna: ütni csattanón,
De mert ez nem lehet a csattanóm,
igyekszem víg gúnyt szórni a bűnökre,
ha már, mely összetörje, nincs Herkulesnek ökle.
Tehetségem csak ennyi. Elég-e, más dolog.
Van, hogy mesémben rajzolok
buta hivalkodást, hozzá meg irigységet:
két sarkkő, mely körül forog ma minden élet,
azé a kis görcs állaté, teszem,
mely hitte, hogy bikával érhet föl peckesen;
majd páros képet írok, hol szemköt áll egymással
erény meg bűn, bölcs és bohó,
bárány meg farkas, vérszopó,
légy s hangya; könyvem így száz tarka felvonással
ékes színművé tehetem.
Színtér: a világegyetem.
Itt isten, ember, állat szerepét mind betölti, –
Jupiter, mint a többi.
Vezessük most be őt,
az ismert, nyájas széptevőt,
de itt ma idejét nem ily dologra költi.

Egy favágónak eltűnt a baltája,

Kenyérszerzője – volt, nincs, nem találja.
Siralmas látvány, oly leverten ül,
új baltát venni – ah, hogyan, mibül?
Egyetlen java, mindene veszett el.
S reménytelenül s telve gyötrelemmel
fölsír és könnyben ázik arca:
“Oh, balta, baltám, hol vagy te szegény?
Add vissza nékem őt, Jupiter, addsza,
s új életet gyújt jóságod belém!”
És meghallják az Olympon siralmát,
s jön Mercur: “Hátha nincs is oda baltád!
Ráismernél? Tán épp azt leltem én meg –
így szól az isten – Közel erre, ni…” –
és aranybaltát mutat emberének. –
“Jaj, nem ilyen volt!” – mondja ez neki.
Az elsőt ezüstbalta követi,
az sem kell az embernek… Végre: fa.
“Ez az enyém, ez! – ujjong most, – ez a!
Beérem én, ha ideadod, evvel!”
“Tied mindhárom! – szól az égi, – vedd el!
Becsületed jutalmául fogadd.”
“Hát így már – szól ez – örülök nekik”…
S az ügynek híre kel, s baltájokat
favágók rendre elveszítgetik
s az égtől kéri mind, hogy megtalálja.
Un ennyi jajt az istenek királya,
s fia, Mercur, az esdőkhöz lejő,
az aranybaltát mutogatja sorba,
s egy sincs, hogy azt ne hinné, csacsi volna,
ha rá nem mondja: “Ez bizony!” – De ő
biz azt egynek sem adja, e helyett
jól megkoppintja mindegyik fejet.
Sohse csalj, mindig magadéval érd be.
így jársz legjobban! Hány haszonleső
igyekszik álnok szóval kincsnyerésre –
s hiába, Zeüsz, hajh, rá nem szedhető.
 A CSERÉPLÁBAS MEG A VASLÁBAS

A Vaslábas vándorútra
hívta volt a Cseréplábast.
Szabadkozott ez megbújva:
már csak bölcsebb ő, mást választ!
Jobb a konyhán bizton lenni;
baj kevés is árt neki,
oly kevés, hogy szinte semmi,
száz darabra törheti.
Még roncsul sem jönne meg.
“A te bőröd – szólt – remek,
jóval tartósb az enyémnél…
Menj egyedül! Mitől félnél?”
S a Vaslábas válaszol:
“Vértezlek én! Bízhatol!
Bárminő keményebb holmi
elibéd talál botolni,
én majd közbül lépdelek,
balesettől védelek.”
S Cseréplábas a szép tervnek
végül hódol, úgy billegnek
egymás mellett, jó közel,
három-három lábon el;
tip-top, mint csak bírnak járni,
egymásba ütődve bármi
legkisebb gát esetén.
S Cseréplábas nem jutott száz lépésre sem talán,
már rommá csorbuldozott Vasfazéknak oldalán
s még panaszt sem tehetett szegény…
Magunkfajtájú legyen, akivel szövetkezünk,
máskülönben a cserépedény
balsorsa lesz végzetünk.
 A HALACSKA MEG A HALÁSZ

A pici hal naggyá gyarapszik,

ha élni, nőni hagyja Isten.
De várnod s visszadobnod addig,
bizony nagy dőreség szerintem.
Mert hajh, ki tudja, még hálódba kerül-e!
… ím, egyszer pontyfiat, mely alig serdüle,
fogott volt a halász a folyó partja mentén
s szólt, nézvén a fogást: “Nos, ez sem ebfüle!
Dúsabb lesz lakománk vele, mint nélküle;
a tarsolyomba mért ne tenném.”
A ponty pedig, szegény, így szólt a maga nyelvén:
“Ugyan mit ér velem? Ilyen sovány falattal!
Alig volnék elég a félfogára.
Oh, hadd legyek potykányi potyka, nagy hal,
s akkor méltasson megfogásra.
Valami pénzes úr jó drágán elviszen…
Most mennyit les ön a vizen,
míg száz akad, mint én, ily ösztövér
egy tálnyi! Szép egy tál! Hitemre mit sem ér!”
“Ha nem ér is, sebaj! – így felel a halász. –
Hal, ékes cimborám, ki most itt pördikálsz,
bizony az üstbe mégy, bármily gyöngyen papolnál,
s ma sülni fogsz, kis pontyhalam!”

Egy “megvan” többet ér, mondják, két

“megkapod”-nál,
az biztos, ez bizonytalan.
 A NYÚL FÜLE

Az oroszlán, akit egy marha megdöfött,

haragra gerjed módfölött
s több ily eset hogy ne érné őt,
birodalmából minden olyan élőt
kitilt, amelynek szarv meredez homlokán.
Kecskék, kosok, bikák azonnal költözének,
szarvas meg dámvad égaljat cserélnek
sietve mind egymásután.
Egy Nyúl, meglátva nagy árnyékát két fülének,
félt, hátha rémbíró akad,
ki majd szarvnak tekint ilyen nyúlványokat
s kimondja: nyúlfülek szarvakkal jól fölérnek.
“Tücsök szomszéd, ég áldjon – szól a Nyúl, – én futok;
fülem miatt biz itt még majd szarvakhoz jutok,
s ha kurtább vón fülem struccénál, szívem félsze
akkor sem hagyna el!” – A tücsök mondja rá:
“Ez szarv? Hát tökfejűnek vélsz-e?
Fül! Isten annak alkotá!”
– “De hátha szarvnak is beválhat?
Mint az orrszarvúé! – sóhajt a félszes állat. –
Bár tiltakozzam, érv s okfejtés bére lesz
a bolondok házában egy rekesz!”
 A CSAPOTT FARKÚ RÓKA

Egy Róka, vén, de cselre fő,

nagy csirkehús-barát, nagy házinyúl-csenő,
mérföldig érző rókabűzzel, –
csapdában egyszer bennszorúlt.
De ördöge volt: szabadúlt,
nem ingyen: farka tőle zálogban akkor szűnt el.
Fark nélkül, mondom, és szégyennel menekül,
és hogy pajtása lenne (fortélya volt ezernyi),
egy nap, midőn a Rókák kara tanácsot ül:
“Hogyan lehetne – szól – fölös terhünk levetni,
e söprűt, mely körül
utak szemetje gyűl?
Mi jóra van e fark? Vágjuk le mind! Minek nől?!
Oh, higyjetek nekem, s legyünk egy akarat.”
– “Ez bölcs beszéd, – felel valaki a tömegből –
de fartolj erre csak s a választ úgy fogadd.”
Lett gúnykacaj e szóra olyan, hogy a szegénynek
szavát szegi, miként farkát a vas csapó.
Öncsonkítás iránt idővesztés a szó,
az ó-divattal vígan élnek.
 A VÉNASSZONY ÉS KÉT CSELÉDJE

Volt egy öreg banya és szolgálója kettő,

fonásban foltot a párkák művére ejtő,
hogy az mellette csak kesze-kusza fonál.
A vén banya esze napestig azon áll:
a két leány között hogy’ osszon több tehert el.
Mire Thetis Phoebust, az aranyos hajút
kihajtja, rokka jár, az orsó szála fut.
Hol ez, hol az csőstül kijut,
nincs ám szünet, nincs Szent-Heverd-El.
Mihelyt a Hajnal, mint mondom, kocsiba ül,
egy nyomorult kakas kiált kegyetlenül.
Banyánk, még nála is nyomorultabb, fölérez,
egy rút alsószoknyát, piszkost, maga köré vesz,
világot gyújt s rohan az ágyhoz sebtiben,
hol ügyessége és étvágya teljiben
pihen a két szegény leányzó.
Fél karját nyújtja ez, fél szemmel néz csak az,
s a kettőnek, rossz kedviben, nehány szó
tör ajkiról: “Halál reád, te rongy kakas!”
Reggel megcsípik a kakast, a szó lesz tetté,
hajnalvisítozó torkát kés vágja ketté.
De sorsukon ez a gyilkosság nem segít,
mert alig szunnyad el a pár kissé, legitt
a banya, féltiben, hogy egy percet hibázhat,
eleven ördögként nyargalja be a házat.
Úgy van, s legtöbbször látsz ilyet,
hogy szabadulni vágy, akit a baj elére,
s csak annál mélyebben süllyed.
Tanu e két leányka s bére:
a kakasért banyánk most őket így tolá
esőből a csurgó alá.
 A SZATÍR ÉS A VÁNDOR

Vad barlangja rejtekében

egy Szatír s kis kölykei
estebédhez ülnek éppen:
evőcsészét fog ki-ki.
Ott a lágy mohon kuporgott
ő, neje s a raj gyerek;
nincs szőnyeg, nincs takaró ott,
de van étvágy rengeteg.
Bemenekszik az esőről
egy didergő jövevény…
Nem várták. A leves gőzöl…
Abból ő is kap szegény.
Kínálgatás biz kevés kell,
azt ő el is engedi.
Ám előbb lehelletével
ujjait melengeti.
S levest kapván a nagy tálbul,
jó ízest, ráfúj nagyot.
A Szatír csak ámul-bámul:
“Vendég, hát ezt mért fújod?”
“Ezt: hűtésül és megintlen
kezemet: mert melegít…”
S szól a vad: “No mégy is innen,
Isten uccse, de legitt!
Hajlékomtul messzi lódulj,
nincs itt szállás teneked!
El, el, aki egy szájból fúj
hideget és meleget!”
 A LÓ MEG A FARKAS

Egy Farkas, hogy megjött a szép idő,

a langy szellős, mikor zsendülnek a növények,
és minden állat a tanyájáról kijő
s élelmet keres, örül életének,
egy farkas, mondom, a rideg tél szüntivel
meglát egy mént, mely a friss pázsiton füvell,
– gondoljuk el az ordas örömét! –
“Jó zsákmány! – szól – Ha ez karmunk közé akad!
Lennél csak birka, hejh, már rágnám combodat!
De fortély majd segít, nos azt szövöm köréd!
Csaljunk hát!” – szól s kimért léptekkel közelít.
Hippokratésznak híve, mondja,
ösmeri mind e rétek füveit:
melyik miről jó. írja- módja
minden baj ellen van neki,
dicsekvés nélkül emlegetheti.
S ha Don Futós bevallja hűen,
mi baja, ő ingyen gyógyítja ki.
Mert az, hogy Mén úr itt a fűben
ily nagy szabadján legelész:
az orvostan szerint vall egészséghibára…
“Itt lenn – úgymond a lófi pára –
a csülkömön van egy kelés…”
“Fiam, nincs egy tagunk – felel a doktor, –
amelyre annyi kór ragad!
Én gyakran gyógyítok fő-fő lóurakat,
sebészkedem is vajmi sokszor…”
S kópénk már azt hiszi, hogy pillanatja itt –
s ráronthat mindjárt betegére;
de ez gyanút fog és jó nagyot rúg feléje
és péppé zúzza egyetlen ütése
a doktor úr állkapcsát s fogait.
“Úgy kell nekem – dohog az ordas tovaállva, –
éljen ki-ki, amint az szakjához talál!
Mit bújsz te orvosi talárba,
ki mindig mészáros valál!”
 A FÖLDMÍVES ÉS FIAI

Dolgozzál, fáradj: ím a tőke,

mely legkevésbé veszhet el.
Egy módos gazda, már halálához közel,
szólítja fiait s így óvja titkon őket:
“El ne adjátok ám, amit rátok hagyok!
Apáinktól úgy örököltem,
hogy kincs rejtőzik itt e földben.
Hol? Nem tudom. De kell, hogy ráakadjatok,
ha lesz türelmetek. A siker bizton int.
Mihelyt arattatok, földet forgatni mind!
Ásót, kapát elő! Hely ne maradjon egy se,
hogy kéz ne bántsa, bontsa, fejtse!…”
S az apa meghal, ők túrják a földeket,
föl-alá, mindenütt, s év multán mily lelet!
Még soha termés oly dús garmada!
Oh, nincs rejtett ezüst! De bölcs volt az apa,
hogy sírja szélén megmutatta: nincs
a munkánál jobbfajta kincs.
 A HEGY, AMELY SZÜLT

A hegy vajúdik s bőg, sikongat,

hogy majd beléreped a fül.
Várják: a hanghoz mérten hátha szül
várost, Párizsnál is nagyobbat.
S aki a jajra odasietett,
mind látja: szült a hegy, de csak egy – egeret.
Mese, mese, mess kenyeret…
Az eset nincs tanulság nélkül,
de igazi a magja bévül
s oly írót példáz, meglehet,
aki ekként szaval: “Zengek harcot, titánok
mit a mennydörgővel vívának!”
Nagyot mond s többnyire mit szül ily képzelet?
Szelet.
 A SZERENCSE ÉS A KISFIÚ

Egy mély kút szélin csendesen

aludt, elnyúlva rendesen
egy kisfiú, még iskolás legényke.
Diáknak bármi hely: jó ágya, vánkosa;
más ember, ha aludni dől oda,
bizony lezuhan a húsz ölnyi mélybe.
Mily jó, hogy a Szerencse épp
ott jár! A fiúhoz szelíden odalép
s szól: “Most az éltedet megmentem, fiukám;
de kérlek, sohse légy ily balga ezután.
Ha lebukol, ugy-é, gáncs énreám zudul,
pedig ludas magad vagy ám!
Hisz, kérdem tőled jámborul,
az én szeszélyem visz talán
ily balgaságra?” – mondja s elsuhan.

Úgy vélem: szent igaza van!

Akármi esik e világon,
ő kell, hogy mindenért kiálljon:
közbűnbak ő minduntalan,
felelős mindenért, az eset nem határoz.
Élünk dőrén, vadul; nyúlunk rossz
rendszabályhoz, –
a sorsot szidni már kész mentség. Soha más,
mindig csak a Szerencse a hibás.
 AZ ORVOSOK

Megy Nagy-baj orvos úr, egy betegéhez indul;

kartársa, Sebaj úr vele egy célt követ.
Emez bizakodó, míg társa fél túlontúl,
hogy a sínlő felé már őse integet.
A gyógyítás iránt már kapnak szinte hajba,
s Természet az adót betegükön behajtja,
mert ez Nagy-baj szavát fogadta meg szegény.
Ők persze mostan is kiaknázzák a bajt:
“Meghalt; – szól egyikük, – így jósoltam meg én.”
A másik: “Most is él, hahogy szavamra hajt.”
 AZ ARANYTOJÁST TOJÓ TYÚK

Mindent veszít a fösvény, mindent akarva nyerni,

nem kell egyéb bizonyság erre semmi,
csupán a Tyúk, amely – olvassuk a mesében –
aranytojást tojt, mindennap egyet.
“E tyúkban – Kapzsi úr így szólt, – nagy kincs lehet!”
S megöli, bontja föl, s most látja: olyan éppen,
mint közönségeset tojó tyúk… Ő tehát
szép kincsétől maga fosztotta meg magát.
Szép lecke a kapari hadnak!
Újabb időben itt elég sűrűn akadnak,
kik megszegényszenek estétől reggelig,
mert gazdagságukban még több kellett nekik.
 AZ EREKLYEVÍVŐ SZAMÁR

Egy csacsi ereklyét cipel

s azt képzeli: neki hajt ki-ki térdet;
a hogy neki szól zsolozsma és tömjén és dícséret…
A gőg majd fölveti, e hit úgy tölti el.
Szemet szúr a dolog, s valaki rászól:
“Hé, Füles úr, te, jó lesz, ha szent együgyűséged
kilábol az ilyen hiúság-nyavalyából!
Nem téged illet ez a tisztelet,
a képnek szól, elhiheted!
Hordozhat szent ereklyét méltatlan, suta vállad,
te csak maradsz, ami vagy: buta állat!”
Elöljáró is így jár némelyik:
ha üresfejű, csak talárját tisztelik.
 A SZARVAS MEG A SZÖLLŐLOMB

Egy szarvas, hála dús, magas szöllőtöveknek,

minőket látni csak kevés tájon lehet,
végső veszély elől ott lel védő helyet.
“Kopóink – véli a vadászraj – megtévedtek.”
És jelt ad: “Vissza!” – S ő nagybizton enni kezd –
a mentő lombból tépve… Ugy-e, gyönyörű hála?!
Hallják. Mind visszatér. Űzik, s ő egyenest
belefut a halálba.
“Megérdemeltem ezt, – nyög – büntetésemül!
Okuljon mind, aki hálátlan!”… S elterül.
A falka rárohan. Ha sírna is, mit érne?
Mielőtt egy vadász hozzájut, vége, holt. –
Hű kép arról, kinek nem szent a menedéke,
mely megtartója volt.
 A KIGYÓ ÉS A RESZELŐ

Egy órásnak – mesélik – szomszédja egy kígyó volt,

(Órásnak ily szomszéd nemigen kellemes.)
Bemegy a boltba, hej, de nem valami jó bolt:
nincs benne semmi érdemes.
Egy acél Reszelőt lel, hát most ezt harapja.
Felszól a Reszelő, de nem lobban haragra:
“Szegény tudatlan, mit akarsz?
Az, amit marsz, erősb tenálad!
Te kis Kígyó, hóbortos állat,
míg rólam annyit is lemarsz,
amennyi egy fikarcnyi karc,
már minden fogad kipotyog.
Rajtam csak Idő foga fog!”
Legalja lelkület, terád jár itt a rúd!
Nincs benned semmi jó, de szád jár s marni tud,
nem ártasz véle, csak magadnak!
Ami jó, szép, hiszed: rontó dühén fogadnak
ebek harmincadjára jut?
Bronz és acél s gyémánt az annak!
 A NYÚL MEG A FÜRJ

Sohsem szabad csúfolni a nyomorultakat,

mert biztos-e a boldog, hogy mindig az marad?
A bölcs Aesop ad erre nékünk
egy-két példát meséivel.
Az, melyet itten elbeszélünk,
egytárgyú az övéivel.
A Nyúl s a Fürj, közös mező lakói ketten
szemlátomást megvoltak együtt szép csöndesen;
de ím ebfalka jön, hát hirtelen
futásnak ered a Nyúl nagyijedten.
Várában megbuvik. Becsapódott az ebhad,
a nagy Szellő agárt sem véve ki.
De elárulja a nyulat az illat,
amelyet fáradt teste izzad…
Töpreng Mitlátsz agár e szagon s kisüti,
hogy itt az ő Nyula, s mohón bőszül neki.
Mitlátsz pedig, kinek szavában kiki bízhat,
csahol: “Nyulunk perszehogy idebújt!”
S szegény balsorsú, ez, vackán ér kora véget…
A Fürj meg hetykén űz belőle gúnyt:
“Szépen bevált a híres fürgeséged!
Hol voltak lábaid?”… S e percben, míg
nevet,
őrá kerül a sor: meglátják… Egy reménye:
a szárny! Fölrebben… Magasság a célja.
Csak egyet feled a szegényke,
hogy van még ádáz karmú héja!
 A SAS MEG A BAGOLY

A Sas meg a Bagoly, pörüket félbehagyva,

egymást buzgón ölelgetik.
Amaz királyi, ez bagolyszóval fogadja:
Nem bántják soha már egymás csöppségeit.
“Isméred – szól Minerva madara – az enyéim?”
“Nem!” – mond a Sas. – Jaj, akkor” – szól Baglyunk, jaj nekem!
A bőrüket biz egyre félthetem!
Csak vakszerencse óvja kis csibéim!
Mit bánod te, király, kirül van szó, mirül!
Királyok, istenek, akárki mit beszélhet,
egy zsákba vetnek minden érvet…
Kicsimnek vége, ha szemed elé kerül!”
“Mutasd meg – mond a Sas – vagy fesd le, írd körül;
sohsem bántom, bármeddig tart az élet.”
“Fiókám mind helyes, – a Bagoly így beszél. –
“Mind szép, mind jó s különb a többinél.
Könnyen megismered e leírás alapján.
Csak emlékedbe zárd, oh, sohase feledd!
Az átkos párka nehogy aztán
meglátogasson teveled!”
S a Baglyot ím az Ég megáldja új családdal…
S egy szép estén, míg ő zsákmányért messze szárnyal,
Sasunk épp arra suhan átal,
s egy szirt odvából csipogást hall…
(Tán szirt volt, tán rom, ősi várfal…
egy biztos a kettő közül.)
S benn egy csomó rút kis dög ül.
Morc, bús pofák, s a hang rikácsol, mint Megéra.
“E csirkék, – mond a Sas, – nem Baglyom kölykei…
faljuk fel!” – s őkelme hasát jól megtömi.
S ha ő eszik, az oszt’ evés: sokat megér a’!
Baglyunk hogy visszatért, csak lábait lelé
kis csibelléinek… Jaj, mivé lett a fészke!
Sír és fölesdekel az istenek elé:
büntessék a zsiványt, ki rá e gyászt idézte!
“Ne másra – szól egy hang, – magadra vess csak érte,
s szidd a közös szokás törvényeit,
melyek szerint a magunkhoz hasonló
mind szép, deli s felette vonzó.
A Sas előtt mivé festéd picinyjeid?
Csak egy vonás is volt-e hű? Ne hidd.”
 AZ OROSZLÁN HADBA MEGY

Oroszlánnak dicső terv ütközött fejébe:

haditanácsot ül, hivókat szerte küld,
hogy gyülekezzék össze népe.
Az eszméért ki-ki, magamódján, hevült:
fölszerelést, hátára véve,
visz, amit kell, az Elefánt,
s még harcra is kel hős gyanánt.
A Medve támad, áll az élre,
s a Róka űz ravasz, titkos fogásokat,
Majom mókáitól vígságba csap a gond át…
“Hagyd itt – valaki szól, – a Szamarat, a lomhát,
meg a Nyulat, kit egyre szörnyű félsz fojtogat.”
“Dehogy!” – mond a király – nekik szereplést szánunk,
őnélkülök hadunk nem teljes semmiképp.
Csacsi lesz harsonánk, melytől rémül a nép,
a Nyúl pedig, nos az – mi lenne? – lesz futárunk.”
A bölcs, okos uralkodó
minden kis emberének jó hasznát tudja venni,
fölismervén: ki mire jó.
Értelmes fő előtt haszontalan nincs semmi.
 A MEDVE ÉS A KÉT CIMBORA

Két bajtárs, pénzmag fogytán, bőrt ad el

a szomszédságabéli szűcsnek.
E bőr oly Medvéé, amely
még él, de hisz hamar elejtik ők, esküsznek.
Medvék királya az, – mondják – s oly prémje van,
hogy szerencsét hoz ám, nagyot, kereskedőnkre.
Legcsípősebb fagy is eltűrhető vígan
ily prémben; és telik két bunda is belőle.
Cigány sem úgy lovát, mint ők ezt kelletik.
Főgondjuk a haszon, a Mackó maga semmi.
Fogadják: legföljebb két nap, s már itt a cikk.
A vásárt megkötik és mennek őt keresni.
S meglátják: egyenest feléjök jön, totyog…
A két hős odavan, mint mennykőtöl találva.
Hejh, nincs itt alku már! Egy szó nem sok, egy árva,
de nem kérdik, mi a Mackó bőrének ára,
ezt tőle tudni meg, nem célszerű dolog.
Az egyik cimbora fürgén a fára mászik;
márványnál dermedtebb a másik:
orrára dől mint holt, nem mer lélekzeni;
egykor hallotta, hogy a Medve
oly testnek csak ritkán esik neki,
mely nem mozog-szuszog, mely mintha hulla lenne.
Mackó úr nagybután most lépre megy ez egyszer,
azt hitte: ez a test élettelen pihen.
De megforgatja mégis szeliden
és hogy megtudja, nem lélekzik-e az ember,
a szájához szagol, a rémült résühöz…
“Ez bizony hulla! – mond. – Gyerünk, már jó büdös!”
Ezt mondván, visszamegy az erdőbe a Medve.
S most az a bajnokunk, aki fönn ült a fán,
már társához rohan s nagyon csodálja ám,
hogy nincs más baja, mint ez a kis ijedelme.
“De jaj, hol? – toldja még – a medvebőr, komám?
A Mackó mit súgott füledbe?
Hisz forgatott ide-oda
s ott morgott szája a fülednél…”
“Nem illik – súgta, – tort innod soha
oly Medve bőrire, kit le nem terítettél!”
 AZ OROSZLÁNBŐRBE BÚJT SZAMÁR

Oroszlánbőrbe bújt egyszer Füles koma,

s körös-körül mindenki félni kezdett.
Ez állat, mely csöppet sem marcona,
egész világot megijesztett.
De hajh, kikandikál egy darabka szürke fül,
csalás, csalódás kiderül,
s Fülest Bot Marci megtanítja.
Sokan, a szemfényvesztést, gálád cselt nem gyanítva,
bámulnak: „A Bot Marci, ejnye né!
biz’ oroszlánt hajt a malom felé.”

Frankhonban sok szájas ficsúr van,

akikhez e mesénk tükörképül besurran:
úri a külső, rajtuk cifra mái,
vitézi voltuk főleg ebben áll.
A könyv nyomtatott és elektronikus változatának kiadója
a Kossuth Kiadó.
Felelős kiadó: Kocsis András Sándor,
a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Pekó Zsolt, Rideg Orsolya
Projektvezető: Földes László

ISBN 978-963-09-6361-9

Minden jog fenntartva.

© Kossuth Kiadó 2010

© Hungarian translation Vikár Béla
A mű eredeti címe: Faibles de La Fontaine

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
 Table of Contents
ELSŐ KÖNYV
A TÜCSÖK ÉS A HANGYA
A HOLLÓ ÉS A RÓKA
A FELFUVALKODOTT BÉKA
A KÉT ÖSZVÉR
A FARKAS MEG AZ EB
AZ ÜSZŐ, A KECSKE MEG A BÁRÁNY SZÖVETSÉGBEN AZ
OROSZLÁNNAL
A KOLDUSTARISZNYA
A FECSKE MEG AZ APRÓ MADARAK
A VÁROSI MEG A MEZEI PATKÁNY
A FARKAS MEG A BÁRÁNY
A FÉRFI ÉS KÉPMÁSA
A TÖBBFEJŰ MEG A TÖBBFARKÚ SÁRKÁNY
A SZAMÁR ÉS A TOLVAJOK
SZIMONIDÉSZT MEGVÉDIK AZ ISTENEK
A HALÁL ÉS A BOLDOGTALAN EMBER
A HALÁL ÉS A FAVÁGÓ
A KÖZÉPKORÚ FÉRFI ÉS KÉT KEDVESE
A RÓKA MEG A GÓLYA
A GYERMEK ÉS AZ ISKOLAMESTER
A KAKAS MEG A GYÖNGY
A DARAZSAK MEG A MÉHEK
TÖLGY ÉS NÁD
MÁSODIK KÖNYV
A GÁCSOSKODÓK ELLEN
A PATKÁNYOK ÉRTEKEZLETE
FARKAS MINT RÓKA VÁDLÓJA MAJOM ELŐTT
A DENEVÉR MEG A KÉT MENYÉT
A KÉT BIKA MEG A BÉKA
A NYÍL SEBEZTE MADÁR
A NŐSTÉNYKUTYA ÉS PAJTÁSNŐJE
A SAS MEG A BOGÁR
AZ OROSZLÁN MEG A SZÚNYOG
A SPONGYÁVAL TERHELT CSACSI MEG A SÓVAL TERHELT
CSACSI
AZ OROSZLÁN ÉS A PATKÁNY
A GALAMB MEG A HANGYA
A KÚTBA ESETT CSILLAGJÓS
A NYÚL MEG A BÉKÁK
A KAKAS MEG A RÓKA
A SAST UTÁNOZNI AKARÓ HOLLÓ
A PÁVA PANASZKODIK JUNÓNAK
AZ ASSZONNYÁ BŰVÖLT MACSKA
AZ OROSZLÁN MEG A SZAMÁR EGYÜTT VADÁSZNAK
AESOP VÉGRENDELETET MAGYARÁZ
HARMADIK KÖNYV
A MOLNÁR ÉS FIA MEG A SZAMÁR
A GYOMOR MEG A TAGOK
A JUHÁSZKODÓ FARKAS
A KIRÁLYVÁRÓ BÉKÁK
A RÓKA MEG A KECSKEBAK
A SAS, A VADEMSE MEG A MACSKA
AZ ISZÁKOS ÉS HITVESPÁRJA
A KÖSZVÉNY MEG A PÓK
A FARKAS MEG A GÓLYA
AZ ELEJTETT OROSZLÁN
A RÓKA ÉS A SZŐLŐ
A HATTYÚ MEG A SZAKÁCS
A FARKASOK MEG A JUHOK
AZ ELAGGOTT OROSZLÁN
FILOMÉLA ÉS PROGNÉ
A VÍZBE FÚLT ASSZONY
AZ ÉLÉSTÁRBA SZORULT MENYÉT
A MACSKA MEG A VÉN POCOK
NEGYEDIK KÖNYV
A SZERELMES OROSZLÁN
A JUHÁSZ ÉS A TENGER
A LÉGY MEG A HANGYA
A KERTÉSZKEDŐ MEG A VÁRÚR
A SZAMÁR MEG A KUTYA
A PATKÁNYOK ÉS MENYÉTEK HARCA
A MAJOM ÉS A DELFIN
AZ EMBER ÉS A FABÁLVÁNY
A PÁVATOLLAKKAL HENCEGŐ SZARKA
A TEVE MEG AZ ÚSZÓ BOTNYALÁB
A BÉKA MEG A POCEGÉR
AZ ADÓ, AMELYET NAGY SÁNDORNAK KÜLDTEK AZ ÁLLATOK
A LÓ, AKI BOSSZÚT AKART ÁLLNI A SZARVASON
A RÓKA ÉS A MELLSZOBOR
A FARKAS, A KECSKE MEG A GIDA
A FARKAS, AZ ANYA MEG A GYERMEK
SZOKRATÉSZ EGYIK MONDÁSA
AZ AGGASTYÁN ÉS FIAI
AZ ORÁKULUM ÉS A HITETLEN EMBER
A FÖSVÉNY, AKI ELVESZTETTE KINCSÉT
A GAZDA SZEME
A PACSIRTA MEG FIAI ÉS A MEZŐGAZDA
ÖTÖDIK KÖNYV
A FAVÁGÓ ÉS MERCUR
A CSERÉPLÁBAS MEG A VASLÁBAS
A HALACSKA MEG A HALÁSZ
A NYÚL FÜLE
A CSAPOTT FARKÚ RÓKA
A VÉNASSZONY ÉS KÉT CSELÉDJE
A SZATÍR ÉS A VÁNDOR
A LÓ MEG A FARKAS
A FÖLDMÍVES ÉS FIAI
A HEGY, AMELY SZÜLT
A SZERENCSE ÉS A KISFIÚ
AZ ORVOSOK
AZ ARANYTOJÁST TOJÓ TYÚK
AZ EREKLYEVÍVŐ SZAMÁR
A SZARVAS MEG A SZÖLLŐLOMB
A KIGYÓ ÉS A RESZELŐ
A NYÚL MEG A FÜRJ
A SAS MEG A BAGOLY
AZ OROSZLÁN HADBA MEGY
A MEDVE ÉS A KÉT CIMBORA
AZ OROSZLÁNBŐRBE BÚJT SZAMÁR