LA FONTAINE

MESÉI
III. rész

KOSSUTH KIADÓ
Tartalom
TIZEDIK KÖNYV 5
A KÉT PATKÁNY, A RÓKA ÉS A TOJÁS 6
AZ EMBER ÉS A VIPERA 12
A TEKNŐSBÉKA ÉS A KÉT KACSA 15
A HALAK ÉS A KORMORÁN 16
A KINCS-ELREJTŐ ÉS KOMÁJA 18
A FARKAS MEG A JUHÁSZOK 19
A PÓK ÉS A FECSKE 20
A FOGOLYMADÁR ÉS A KAKASOK 21
A VÁGOTT FÜLŰ EB 22
A JUHÁSZ ÉS A KIRÁLY 23
A HALAK ÉS A FURULYÁZÓ PÁSZTOR 25
A KÉT PAPAGÁLY MEG A KIRÁLY ÉS FIA 26
AZ OROSZLÁN ÉS A MEDVE 28
A KÉT KALANDOR ÉS A TALIZMÁN 29
A TENGERI NYULAK 31
A KALMÁR, A NEMESEMBER, A PÁSZTOR ÉS A KIRÁLYFI 33
TIZENEGYEDIK KÖNYV 35
AZ OROSZLÁN 36
AZ ISTENEK TANÍTNI AKARNAK EGY JUPITER-FIAT 38
A BÉRLŐ, A KUTYA ÉS A RÓKA 40
A MONGOL 42
AZ OROSZLÁN, A MAJOM MEG A KÉT SZAMÁR 43
A FARKAS MEG A RÓKA 45
A DUNAI PARASZT 47
AZ AGGASTYÁN ÉS A HÁROM IFJÚ 49
AZ EGEREK ÉS A BAGOLY 50
EPILÓGUS 51
TIZENKETTEDIK KÖNYV 52
ULYSSES TÁRSAI 53
A MACSKA MEG A KÉT VERÉB 56
A KINCSHALMOZÓ MEG A MAJOM 57
A KÉT KECSKE 58
A MACSKA MEG AZ EGÉR 59
A VÉN MACSKA ÉS A FIATAL EGÉR 60
A BETEG SZARVAS 61
A DENEVÉR, A BOKOR MEG A KACSA 62
VISZÁLY A KUTYÁK ÉS MACSKÁK ÉS EGEREK KÖZT 63
A FARKAS MEG A RÓKA 65
A RÁK ÉS LEÁNYA 67
A SAS MEG A SZARKA 68
A KIRÁLY, A KÁNYA ÉS A VADÁSZ 69
A RÓKA, A LEGYEK ÉS A SÜN 72
ÁMOR ÉS AZ ŐRÜLTSÉG 73
A HOLLÓ, A GAZELLA, A TEKNŐSBÉKA ÉS A PATKÁNY 74
AZ ERDŐ S A FAVÁGÓ 78
A RÓKA, A FARKAS MEG A LÓ 79
A RÓKA ÉS A PULYKÁK 80
A MAJOM 81
A SZKITHA BÖLCSELŐ 82
AZ ELEFÁNT ÉS JUPITER MAJMA 83
EGY BOLOND ÉS EGY BÖLCS 84
AZ ANGOL RÓKA 85
A NAP ÉS A BÉKÁK 87
A PATKÁNYOK SZÖVETSÉGE 88
DAPHNIS ÉS ALCIMADURA 90
A BÉKEBÍRÓ, A BETEGÁPOLÓ ÉS A REMETE 92
TIZEDIK KÖNYV
 A KÉT PATKÁNY, A RÓKA ÉS A TOJÁS

Fejtegetés Madame de la Sablière számára

Magasztalnálak, Iris; mily könnyű feladat!
De nálad minden tömjén csak megvetést arat.
Alig hasonlítsz ebben a többi halandókhoz,
akiknek örömöt mindennapos új bók hoz.
Egy sincs, aki ne kapna e hízelgő neszen.
Hagyján; negédjüket eltűröm szívesen:
hisz Istenek-, monarchák-, népekkel köz e móka.
S az a rímfaragóknál igen becsült itóka,
a nektár, mellyel ingét a Mennydörgő keni,
melytől megrészegülnek a föld kis-isteni,
az a dicséret, Iris. Oh azt neked ne nyújtsák;
körödben más beszéd pótolja fűszerül:
beszélgetés, nyájas mulatság,
ahol száz tárgy követi egymást véletlenül.
S míglen forog a szó csekélységek körül,
hitetlen ott mindenki, nincs kivétel.
De hagyjuk a világot ő hitével,
s az enyelgést, a tudományt,
az ábrándot, sok semmmit, mind jó az egyaránt:
minddel csak a mulatság mélyül.
Flóra ligetje ez, melyet ő telehint
javaival, ahol minden virágon méh ül
s mézért mindent megizelint.
Ne vedd hát most rossznéven tőlem,
hogy e mesék közé nem egy szálat beszőttem
bizonyos bölcsesség szerint,
mely körmönfont, de meg is kap merészen.
A dolog új: talán már hozzád is elhatott
a híre? Nos tehát e részen
gépnek mondják az állatot;
hogy választása nincs, rugók ereje hajtja:
érzése, lelke semmi; testnél egyéb nincs rajta.
Órának is mozgása van:
egyenlőt lép örökké, vakon, szándéktalan;
no nyisd ki s olvasd: ez a rész, a belső
csupa kerék, szellemnek nyoma sehol, s az első
egy másikat tol, erre meg
egy harmadik forog-pereg,
és hogyha mind lejára,
üt egyet utoljára.
Ez emberek szerint az állat épp ilyen.
valamely tárgy érinti egy helyen:
szerintünk ez a pont a meglepés hírével
egyenesen szomszédjához megyen
s hamar, egymásután az érzékhez így ér el.
A benyomás eléáll: de hogyan áll elé?
Szerintük a szükség szülé,
nem szenvedélye, akaratja,
hanem mert azt az állatot
épp akkor megragadja
egy indulat, köznyelven szólva: bú,
öröm vagy szerelem, gyönyör, kín nagyfokú,
vagy más efféle állapot.
S ő mégsem ez. Vigyázz, itt könnyű a csalódás.
Mi hát? Zsebóra. És mi? A mi egész valónk más.
Descartes kifejti szépen, amint következik.
Descartes, ez a halandó, aki ha pogányoknál
születik, isten volna, középütt áll pedig
szellem s ember között a szabad igásbarom.
Hát mondom, a ködöt e szerzőnk így oszlatja:
élőlények fölött Isten, mindennek atyja,
csak engem, embert, méltat gondolatra,
és én tudom,
hogy én gondolkodom.
Egész biztos tudással Iris te is tudod ma:
az állat, hogyha gondolkodna,
nem fogná föl sem a tárgyat magát,
sem a saját gondolatát.
Descartes nem áll meg ennél,
hanem kimondja kereken,
hogy az állat nem eszmél.
Hát higyjük; mi se tiltja sem néked, sem nekem.
De lám, mikor az erdőn kürtszó s hangok riadnak,
s pihenőt a kopók nem adnak
az iramodó vadnak,
hiába töri önmagát,
kuszálva, rejtve a csapat:
az állatok öregje, a vén tízágú szarvas
ifjabb helyettest állít, hogy mint csalogató
ez hívja a kutyákat. Mily hatalmas,
mily bölcs megfontolás, halált halogató!
Nyomát viszálja, meglép, fortélya millió,
vált és száz hadicselt elévesz,
méltót jobb sorsra, méltót a legnagyobb vezérhez.
Fölaprítják halálakor:
végtisztessége ez a tor.
Fogolymadár, fiát ha
veszélyben látja,
mert tolla még új, zsenge toll,
s így végromlás elől a légbe nem repülhet:
megy, mintha lógna szárnya, színlelve sebesültet
s vadászt, ebet nyomára csábítva megcsúfol;
az hitte a vadász: ebe már fogja; hát csak
fölszáll, istenvelét mond s az embert neveti,
aki, felsülve, szemmel hiába követi.
Közel Északhoz egy világ van,
ahol a népesség ma még,
miként az ősidőkbe’ rég,
úgy teng teljes tudatlanságban:
az embereket értem; ugyanott állatok
végezte szép munkálatok
tartóztatják a sebes ár dühét s a két
part közt ők építik az átkelés művét.
Az építmény szilárd és ellentáll sokáig:
fából van egyik ága, vakolatból a másik.
Dolgoznak mind e hódok: közös a vállalat,
vén késztet fiatalt, egyik se halogat;
nem egy művezető ut-fut s parancsot ad.
A plátói köztársaság
csak úgy nézhetné mint diák
e kétlaki famíliát.
Télvíznek idején kis házakat emelnek,
tavak fölé pedig művészi értelemnek
gyümölcsét, pompás hidakat:
odavaló embernek bámulat;
ők vizen át sohase jutnak,
hanemha úszni tudnak.
E hód test volna csak, lélek nélkül való?
Nem védem ezt a tant, akárki fogja pártul.
De van még több ilyen; halld csak: a mese jó,
most vettem egy dicső királytul.
Észak védelmezője lesz nálad kezesem:
ő szól, ez a dicsőség-övezte fejedelem,
kinek már neve gátfal az ottomán hadaknak,
a lengyelek királya. Királyok nem hazudnak.
Ő mondta el, hogy birtokán
az állatok között harc dúl az őskor óta:
átszármazik e méreg apáról az utódra
s megújul így, a vér okán.
Ez állatokkal rokonfaj a róka.
Harc emberek közt ami volt,
ily művészettel egy se folyt,
még most se, jelen századunkban.
Előment őrszemük, vedettjük, kémkaruk van,
cirkálóik, lesük, száz más fogás, amit
egy átkos, vészes tudomány tanít.
A Styx leánya, hősök anyja
neveli őket egyazon
okosság- és tapasztalatra.
Oh, bár az Acheron,
leírni harcaik egy Homért kölcsön adna!
Őt kölcsönadná és vele feljönne ő,
az Epikurral egy hajóban evező:
ugyan mit szólna mindezekhez?
Szerinte, mint már mondtam. Természet dolga
mindez:
állatnak az rendel rugót,
s az végez minden funkciót;
de az emlékezet náluk merőben testi,
s az állat, mikor mindazt megcselekszi,
amit itt versbe szedtem én,
az emlékképnél nem szorul egyébre.
A tárgy eléjövén, a kamrájába mén
és ráakad a korábbi úton
a már előbb megírott képre,
amely ismét a régi nyomba lépve,
szül a régibbel egyazon
eredményt, gondolat segélye nélkül.
Egészen mást kaptunk mi osztályrészül:
akaratunk irányadó,
nem tárgy, nem ösztön.
Egyszerre úgy jön:
kedvem támad, hogy szóljak avagy menjek:
hát érzem, hogy van bennem egy ható
elem, s a gép szófogadó
emez értelmi alapelvnek,
amely más, mint a test, felfogja önmagát
világosabban, mint a testet,
mozdulatunk fő-főbírája ő.
De hát a test hogy érti őt meg? ím itt a bökkenő.
Látom, kezemnek a szerszám hogy enged,
de ki vezérli a kezet? Ah, hol van ő?
Ej, hát ki szab ösvényt a gyorsröptű egeknek?
E nagy testekre tán kis angyalkák ügyelnek.
Bennünk egy szellem él, minden szert mozgató.
Van benyomásom; tudni: mily eszközökre, oh,
ezt nem tudom, csak Isten keblén ismerhetem meg,
s őszintén meg kell vallanom:
Descartes sem volt tudója ennek.
Közötte s köztem ebben egyenlőség vagyon.
De hogy az állatokban, akiket említettem,
más hat, nem ilyen szellem,
azt Iris, tudhatom:
a lélek temploma ember; továbbad
valami részt kap még az állat,
míg a növénynek mi se jut,
de a növény lehelni tud.
Most mondok egy mesét – ehhez mit szólanának?
Két patkány éldegél; hát egy tojást találnak.
Beérné ily ebéddel az ilyenfajta nép;
ökröt találniok kevésbé volna szép.
Nagy étvággyal hejehujáznak:
fél-fél tojás – ihaj, csuhaj! – mily lakoma!
De lám: egy harmadik jő, s pedig Ravasz koma.
Kényes találkozás, bosszantó.
Mert hogy mentsék tojásuk? Gondos csomagolás,
aztán az első lábbal kettesben hurcolás,
avagy gurítás vagy tolás
mind lehetetlen itt és nem kockáztatandó.
Szükség, a jó kieszelő
ügyes leleményt hoz elő,
így érnek el majd a közös tanyára,
mivel Potyándi még nyolcadmérföldre jára,
egyik hanyatt feküdt, ölében a tojás,
aztán egy-két lökés, egy-két bukdácsolás:
farkánál fogva húzza őt a párja.
Ily esetek után bizony kétségben élek,
az állatban hogy nincs-e lélek?
Ha szavam volna, én nekik
adnék csak éppen gyermekit.
Hát nem gondolkodik a gyermek már korán is?
Gondolkodás lehet, lám, önismeret híján is.
Ilyen példák szerint talán
az állatoknak általán
nem ugyan észt, amint nekünk adott a mennyég,
de rugónál föl jóval többet tennék:
anyagnak egy darabját megfinomítanám
erőfeszítés nélkül nem is észlelhetővé,
mint összesűrített parányt,
a fény kivonata gyanánt,
tűznél sokkalta fürgébb, elevenebb erővé;
hisz lám: a durva fából amint kicsap a láng,
és egyre tisztul az elem,
vajjon nem adhat-e a lélekről fogalmat?
Ólom beléből nemde arany olvad?
Érezni fogna e mesterművem
s ítélni, ennél többet persze nem,
ítélni csak hiányosan, de semmi
okoskodás majomtól nem fog telni.
Ami az embert illeti,
végetlenül nagyobb osztályt adok nemének;
két kincse volna őneki:
az egyik az a lélek,
amelyet most bírunk, eggyőnk sincs nélküle:
bölcs, balga, gyermek vagy hülye,
állat neven akik a mindenségben élnek;
ettől különbözik a másik lélek,
amely egy bizonyos fokon
az angyalokéval rokon;
s e kincs, nyervén ily égi rangot,
követné útjain a mennyei phalanxot,
belépne, sürgetetlen, egy ponton, és noha
volt kezdete, nem végződnék soha.
Különös, úgy-e, de valóság.
Míg tartana a gyermeki bohóság,
bírnók lelkünkben ezt az égi lányt
csak enyhe, gyönge fény gyanánt:
erősbödvén a test, eszünk kitörne végül
az anyag rejtelmes ködébül,
amely mindenkoron ama
félig-kész, darabos lelken borongana.
 AZ EMBER ÉS A VIPERA

Egy Ember lát egy Viperát.

– Hah, gonosz! – így kiált, – örüljön a világ,
jót tészek véle ma, tudom, hogy áldanak.”
E szavakra a gonosz állat,
(A kígyót értem ám, arról beszélek,
nem az embert, bizony még félreértenének!)
e szókra a kígyó meg is van fogva már
s iszákba dugva, hol még rosszabb sorsra vár.
Halálra szánta őt, ha vétkezett, ha nem,
el is mondá okát foglyának emberem.
S így hangzik ez a szó:
“Oh háládatlanok jelképe! ostoba,
ki rosszal jót teszen. Dühöd méregfoga
ne ártson énnekem. Megöllek. A Kígyó
ahogy csak tud, felel: “Ha elpusztítanák
e széles nagy világnak minden hálátlanát,
ki nyerne irgalmat vajjon?
Magad felett ítélsz, mert én csak majmolom,
amit példád mutat.
Nézd meg csak jól magad!
Az életem kezedbe vagyon:
teheted, sújts agyon.
Hasznod, szeszélyeid és kedved, ami vezet, –
e törvények szerint ítélj hát sorsomon.
De ha már éltem elveszed,
engedd nyíltan megmondanom,
hogy a hálátlanság jelképe
nem a kígyó, hanem az ember.” E szavakra
meghökken emberünk, egy lépést visszalépve,
nem sújt; haboz, majd szól: “Okaid semmisek!
Dönthetnék én magam, mivel jogom van arra.
De keressünk bírót.” – “Jól van!” – felel a hüllő.
Ott legel egy tehén.
Hívják. Az odamén.
Elmondják pörüket.
“Egyszerű egy eset!
Kár is volt hívnotok, hogy én legyek ítélő.
Igazad van, kígyó! hamis mértékkel mér ő.
Minek titkolni tényeket?
Hány éve már, hogy ezt szolgálom, tartom én!
Jótetteim nélkül nem telt egy napja sem.
Mindenem az övé: fiaim és tejem
gazdaggá tették hajlokát.
Meggyógyítottam őt magát,
midőn egészségét elvették volt az évek.
Egy gondom volt csupán: szolgálni érdekének.
S egy kertvégbe csapott, hogy megvénültem aztán,
hol fű sincs. Legalább engedne legelésznem.
De megkötött. Kígyó lett volna bár a gazdám,
ment volna-e az is az el-nem-ismerésben
ily messze? Áldjon ég! Én így vélekedem.”
Megdöbben emberünk ilyen ítéleten
és kérdi a Kígyót: “Hihető ily beszéd?
Vén ez és fecsegő, elveszté mán eszét.
Jobb lesz tán az Ökör.” A Kígyó helyeslette,
s a szót így tett követte.
Lassan lépkedve jött a hatalmas alak,
megkérődzé a pört fejében az alatt.
S így szólt: “Az év terheibül
a legsúlyosabb gondok értük fejemet sújtják.
Járom szüntelenül
a szenvedés körútját,
mely egyre visszatér, bárhányszor is befutják.
Bár Ceres ingyen ád, munkán nyög a barom.
S mi hát a jutalom?
Törődésünk után mit adnak bármelyünknek?
Ostor van, hála nincs. S ha jő felénk a vég,
megtisztelhetni vélik azzal öreg fejünket,
ha vérünkön veszik meg az istenek kegyét!”
így beszélt az Ökör. Az ember így felel:
“Unalmas szavaló, eh! hallgattassuk el!
Nagy szavakat vadász, s nem hogy ítéletet
tenne, de vádol, sérteget.
Ezt sem fogadom el.” Fölkérték most a Fát.
Megjárta azzal is. Az így ejté szavát:
Szél, hő, eső ellen ő adott menedéket.
Kerten, mezőn, csupán kedvünkért visel éket.
És nem csak árnya volt, ami jót nyújthatott:
gyümölcstől görnyedett. S jutalmul mit kapott?
Kivágta egy paraszt. Ez volt elismerésünk
azért, hogy éven át bő kézzel adta nékünk
nyíló virágait, ősszel nemes gyümölcsét,
árnyékát nyáron át, télben a tűzre rőzsét.
Miért nem nyeste meg? Fejszét minek fogott?
Erős fa volt, bizony soká élt volna ő még.
Az ember dühbe jött, hogy ilyképpen legyőzték.
Ha nem talált jogot, használt erőszakot.
– “Szép tőlem, – szólt – hogy e népet így kihallgattam!” –
S a zsákkal a kígyót úgy vágta falhoz ottan,
hogy azon nyomban vége lett.
A nagyoknál is e szokást leled:
józan szót egy se tűr! Azt vélik, semmi kétség,
hogy minden értök él, négy- és kétlábú népség
s a csúszómászó fajta!
Bolond, ki a foga fehérét kimutatja.
De mit tegyünk tehát, hogy bizton, nyugton éljünk?
Hát hallgassunk, vagy biztos távolságból beszéljünk.
 A TEKNŐSBÉKA ÉS A KÉT KACSA

Egy Teknősbéka, szeleverdi ésszel,

világot látni vágyik, a régi lyuk öli.
Az ember nagyra van idegen világrésszel,
s lakóhelyét a sánta hamar meggyűlöli.
Két réce, kikkel a remek kigondolást
közölte a Teknőc, kimondja:
ők végrehajtják pontrul pontra.
“E széles nagy úton, no lásd,
viszünk a légen át az Újvilágba,
eljutsz sok-sok köztársaságba,
országot, nemzetet, látsz új szokásokat,
hasznodra válik a tenger tapasztalat:
Ulysses példa erre!”
Lám, így keveredett be
Ulysses ebbe az esetbe!
Teknősünknél a terv tetszésre lelt. ím áll
az alku, és a két Ruca gépet csinál,
szállítani a légi bajnokot.
Szájába, ellen és át, bedugnak egy botot;
“Szorítsad, el ne ejtsd valamiképp!” – így óvja
két társa, – szája közt, amelyet fog: a bot.
Fölemelték a teknőst, ki-ki álmélkodott,
látván, amint a lassú állat meg házikója
ott fönn a légben lebegett,
két szélin két liba, ő kellős közepett.
“Csodára gyüjjetök! – mondják – ott mászkerál, né,
fölhőkben a teknős királné!”
– “Királyné! hát igen: nem az vagyok talán?
Hiába csúfolódtok.” De jobb lett volna lám,
ha szépecskén továbbszáll s egy bébukkot sem ejt ki.
Mert széjjelnyitva száját, a botot elveszejti,
s látják lebukni holtan a bámész fecsegők.
Hallgatni-nem-tudás így adta őt halálnak.
Tudatlanság, idétlen fecsegés, buta gőg
s hiú kíváncsiság: ím ők
szoros atyafiságban állnak,
azonegy fajtából eredők.
 A HALAK ÉS A KORMORÁN

Amennyi tócsa volt, szomszédjában körül,

mindazt egy Kormorán adó alá vetette:
halastó és vízállás őt váltig hűn etette.
Pompás konyhája volt: azonban vén dögül
kórság lenyomta szegény állatot,
konyhája véle kornyadott.
A Kormorán maga magának szállítója.
Víz mélyire se lát már ez a szegényke vén,
s hálója, horga sem lévén,
agg napjait gyötrődve rójja.
Most mit tegyen? Szükség, haditervek súgója,
ezt adja be neki: tó partja mentibe
a Kormorán meglát egy Rákot.
“Komámasszony, – szól – menjen izibe,
hogy ama néphöz megvigye
a fontos hírt: halál vár rátok;
egy hét – s e hely ura halászni fog taván.”
Siet a Rák – helyén van a sietség, –
az esetet elmondja szaporán.
Mind futnak, gyűlnek, megy követség
a madárhoz: “Kegyelmes Kormorán,
honnét e híradás? Ki tud felelni róla?
Bizonyos ön az ügy felől?
Van-e segedelem s hol? Mi lenne most javunkra?
“Helyváltozás”, – felel. “Miképp tegyük?” –
“E munka
nem fog terhelni: én a végveszély elől
elhordalak egymás után odúmba.
Útját nem ismeri, csak az Isten meg én:
ily rejtek nincs sehol a földtekén.
Egy tóállás, mit a Természet önkezével
formált (és álnok emberi
szem azt eddig nem ismeri)
lesz számotokra pompás menedékhely.”
Elhiteté a vízi néppel.
S egyenként mind elhurcolá
egy gyér forgalmú szirt alá.
Itt Kormorán, a kegyes álapostol
részére van naponkint alapos tor
egy helyt, amely átlátszó, nemigen mély, de jó szűk,
s ahol nap nap után most könnyen szed belőlük.
Megtanulják önkárukon,
hogy sohsem érdemel bizalmat,
ki emberevőkkel rokon.
Nem vesztenek sokat, mivel az emberfajzat
úgyis bizony behajtja részét a rákokon.
Határoz-e, hogy ember vagy farkas, aki felfal?
Egyenlő két esély ez:
előbb-e vagy utóbb egy nappal –
a különbség csekély lesz.
 A KINCS-ELREJTŐ ÉS KOMÁJA

Egy kupori addig kapart, kapart,

hogy már nem tudta: pénzét hova rejtse.
Tudatlanság velejárója, öccse:
a fösvénység növel fejében oly zavart,
hogy kincsőrzőre gondol;
s ilyent találni ő nem ok nélkül akart:
“Szédít a nagy rakás, sok elfogy e halomból;
ha itt marad kezem alatt:
magam lopom meg magamat.” –
– “Lopod?! Ha élvezek, hát meglopom sajátom?
Mily tévedés! – sajnállak, jó barátom.
Tanulj egy leckét tőlem, azt:
Kincs nem kincs, hogyha nincs szíved, hogy elfogyaszd;
e nélkül átok az. Talán akkorra hagynád,
midőn kor és idő már nem veheti hasznát?
A szerzés kínja, őrzés gyötrelme szedi szét
az aranynak, előttünk oly becsesnek díszét.”
Hogy ez a gond ne törje-marja,
hisz volna biztos őr, ha emberünk akarja;
a földet jobb szerette; s komáját kéri meg
segédjéül. Kincsásni hát kimennek.
Idő telvén, az ember kincsét megnézni megy.
Csak hűlt helyét találja ennek.
Komáját gyanúsítja, – komoly oka lehet –
hozzáfut: “Készülődj; van még néhány dinárom:
ezeket is a többi mellé zárom.” –
Komája meg siet a lopott kincseket
helyükre lopni vissza.
hogy majd a zsugorékot egy szálig elcsaklizza.
De már ekkor bölcs ám a társ:
megtartja mind, élvezni kedve szottyan,
el mit se dug, el mit sem ás;
a tolvaj meg, szegény, mert álla koppan,
magasból mélybe pottyan.

Megcsalni a csalót nem oly nehéz fogás.

 A FARKAS MEG A JUHÁSZOK

Egy Farkas, emberszerető

– ha ugyan van a földön ilyen? –
egy szép nap eltűnődik mélyen
ama rejtélyen,
miért is oly kegyetlen ő,
bár szükség hajtja, hogy így éljen.
“Gyűlölnek, szól: de ki? Ők mind, a többi sok.
Közellenségeik a Farkasok:
Eb, puskás meg paraszt vesztünkre gyűlnek össze;
Jupiter ödafönn neszüktől megriad:
már Angliábul a Farkas ki van rekesztve,
tűztek fejünkre nagy dijat.
Nincs oly hétszilvafás, ki félne,
ha ellenünk hirdet halált, –
poronty, akit, ha rí, avagy kiált,
ne Farkassal rémítene szüléje.
S mindezt egy fülesért,
egy ronda rühesért,
egy kondás elaszott juháért,
egy harapós kutyáért,
akit jókedvvel fölfalok.
Ej! hát szükség-e, hogy élő élővel éljen?
Egyék, rágjon füvet, vagy inkább haljon éhen!
Mi volna ebben rossz dolog?
S tán jobb így élni, közgyűlöletnek tüzében?”
Szól és lám, mit vesz észre? Tűz mellett pásztorok,
bárányt, szép nyársonsültet esznek éppen.
“Ohó! – úgymond – szememre hányom
e fajnak vérét: s íme őreik,
sőt ebeik is őket megeszik;
s én, Farkasul, a bűnöm szánom-bánom!
Az istenekre, nem! kacagnának hibámon.
Becsi, a bárány éppúgy elveszik,
ha nem én húzom is a nyársra;
meg az is, aki szoptatá: nyanyája,
meg aki nemzé: apja! Megeszik!”

S igaza volt. Hisz meg van írva, s látni,

hogy üljük meg zsákmányaink torát mi,
az állatot megesszük: neki meg majd helyet
az aranykori konyhán szorítunk, ha lehet:
ott nincs se rost, se bögre! Hej, ihászok, juhászok,
Farkasnak sohsincs igaza,
ha az erősb nem ő maga:
remetéskedjen? Még mit nem kívántok?
 A PÓK ÉS A FECSKE

“Oh Jupiter, ki új módot lelő

agyadból szülted titkosan elő
Pallaszt, én ádáz üldözőmet hajdan,
segíts a bajban most az egyszer rajtam!
Ami csak jó falat, mind Progné söpri be;
eget s vizet fodrozva röptibe,
legyeimet mind elszedi kapumba,
– hisz mondhatom, enyim mind és vele,
ha nincs e jómadár, hálóm telis-tele.
Hisz jó erős anyagból magam-csinálta munka.”
Ily hangon, ily ízetlenül
nyelvelt a Pók, aki azelőtt kárpitos volt,
hanem mióta sző, szerzett jogon behabzsolt
minden rovart, amely repül.
Zsákmányra áll esze Philomela hugának,
a Pók kárára fogdos legyet a légben ő
vidám-könyörtelen, fiai- s önmagának,
mikért picinyjei: szájtáti, nagyevő,
félig kész hangú raj, csipogók kis csapatja,
félig süketen és nagy sipítozva esd.
A Pók szegény már béna test,
csak feje, lába van, szerszám, mely cserbenhagyja,
hát Fecskénk őt is felragadja:
futtában elcsípi a pók-cókmókot is
s a végén lógó Pókot is.

Két asztalhoz kötötte Zeüsz mindnyájunk sorsát:

a fürge, szemfüles, erős telepedik
egyikhez; a gyöngék pedig
a másikról szedik – a morzsát.
 A FOGOLYMADÁR ÉS A KAKASOK

Nem udvarias, műveletlen

kakasnépség között,
mely örök harcban egymás ellen
tüzelt, pörösködött,
egy kis Fogoly nőtt föl. Neme,
s a vendégszeretet eme
faj résziről, amelynek tudjuk szerelmi szomját,
remélni engedé, hogy majd becsülni fogják:
gazdája, ez a csürhe, jól bánik majd vele.
De hát e nép, melyet a düh gyakorta önt el,
törődött is, nem is az idegenke hölggyel.
De sőt
sokszor kemény csapással sújtotta csőrük őt.
Búsult szegény és búja nőtt.
De látva, hogy ez a békételen had
egymást oldalba döfni s cibálni sohse lankad,
megbékélt. “Ilyenek – szólt – e nép erkölcsei;
hát inkább szánalom, mintsem vád illeti.
Jupiter nem egy kaptafára
szabott volt minden szellemet;
kakastermészet ám ez; más van fogolymadárba!
Ha rajtam állna, éltemet
jobb társaságban tölteném el.
A hely ura más életmódra fog:
megfog bennünket zsinegével,
szárnyunkat lenyesi, tépáznak Kakasok:
panaszra csak csupán ember miatt van ok!”
 A VÁGOTT FÜLŰ EB

“Hát mit vétettem én oly rosszat,

hogy gazdám ekként megkínoztat!
Ilyen pofával oh, hogy lépek
kutyapajtásaim, elétek?
Oh állatok királya, vagy inkább zsarnoka,
bántak veled így valaha?”
Pufók, az ifjú dogg, sír-rí ekként – mit ér el?
fájó s fülhasgató siralma ellenére
jönnek s levagdalják fülét kegyetlenül;
Pufók azt hitte: meghal. Idő telvén, belátja:
csak haszna lett belőle, semmi kára.
Hisz eb volt, ebül érezett,
sok társat, hej! megvérezett.
így hát e szervnek birtokába
sok csínyje száz helyen reá mind visszasül.
A seb tarkázta fül,
mire vall? Mérges ebre.
Mit más fog könnyen érhet, azt mentül kevesebbre
kell fognunk. Egy vidéket védelmezvén, e pont
el-nem-vesztése vajmi gond!
Tanú reá Pufók s nyakörve. De viszont
füle nincs több, akár a tenyeremnek:
farkas belőle nem szeg.
 A JUHÁSZ ÉS A KIRÁLY

Életünkben két démonnak kényuralma úgy tenyész,

mindkettőnek országából száműzve az ész;
nevük, állásuk ha kérded, egyik: Szerelem,
másik: Dicsvágy. És emennek birodalma szertelen,
amazéba is benyúl. Hogy s mint? Elmondanám,
s könnyű lenne, ámde mostan más célom van ám:
mesét mondok egy Királyról s egy Juhászról, akit ő
udvarába hítt. Mesénk a régi szép idő
fáján nőtt, nem a jelenben, satnya mesefán.

E Király a nyájat nézte, melytől nyüzsgött a mező:

ott legelt a pompás konda,
a Juhásznak legfőbb gondja,
évről évre búsás hasznot jövedelmező.
Megtetszett a szorgos pásztor a Királynak, szól tehát:
“Méltó vagy, hogy emberkondát bízzanak terád:
hagyd itt eme báránykákat, népem vidd előre;
légy te főbírája, őre.”
S ím Juhászunknak kezében Themis serpenyője,
bár ott embert sohse lát,
csak egy remetét,
farkast meg a juhfalkát:
ez tölti be egész szemkörét, –
esze jó; s ami egyéb kell: meghozza idő.
Szóval, közel már a cél, a föltett, a dicső.
Hozzászalad szomszédjából az a remete.
“Ébren vagyok-e s nem álmot látok? Oh, te, te!
Hát kegyenc vagy! Főrend! No csak bízzál egy királyba,
sikamlós a kegy: csalékony, s legrosszabb, hogy drága;
kövess el csak kis hibát,
szül rettentő galibát.
Nem tudod, hogyan s miképpen, elbódít egy bűvölet,
híved mondja: félhetsz attól!” Amaz csak nevet.
“Lásd – remeténk így folytatja, –
fejed máris elforgatja udvar szele, tündér habja;
szinte látom azt az utast, aki nagybután
kezet nyújt a fagytól dermedt bősz kígyó után,
ostor gyanánt vette föl az ostoba,
mert hogy elveszett az ostora
övéből, hol fityegett.
Most szerencsés kalandjáért áldja az eget.
»Mit fog ön, az istenért? – egy vándor rákiált –
dobja el a veszedelmes csalfa bestiát!
Kígyó az!« – »Nem, ostor.« – »Kígyó, bizonyomra mondom;
milyen érdek indítana, rágódnom ily gondon?
Megtartja-e kincset?« – »Hogyne! Elnyűtt ostorom
emez újjal pótolom:
önből irigység beszél csak.«
Nem hitt néki a szegény vak,
s életével fizetett:
karján a föléledt állat üt halálos, nagy sebet.
Nos, hát – hogy jövendőt mondjak –
rossz vége lesz a dolognak.”
– “Eh, legföllebb is halálom, egyéb érhet-e?”
– “Ezer utálat” – felel a jósló remete.
S a remete igazat szólt: jön egész sereg:
udvar szennye, fortélyai s más ily módszerek,
becsülete a bírónak
s érdemei bemártódnak
a fejedelem előtt;
ármányt szőnek,
vádat főznek,
s akiket elítélt, jőnek
sértődötten s így áztatják most el őt:
“Javainkból palotát emelt e jövevény.”
A Király a roppant vagyont szemügyre vevén,
biz ott csak közepes mód volt,
minden a magánynak és a szegénységnek hódolt:
ez hát a “nagy fényűzés!”
Mondják ismét: “Drágakő van nála nem kevés,
egész ládája tele,
tíz lakattal zárva le.”
Maga nyitja ki a ládát –
s íme, mostan mily csodát lát
a sok csalárd cselvető:
nyitott láda fenekéről csupa ringy-rongy tűn elő:
s a duda is ott van, ott.
“Kedves kincseim, ti drága zálogok, melyek
irigységet, hazugságot sohse szültetek,
visszavonulok; gyerünk e dús paloták bűvköréből,
mint egy álomnak öléből.
Felkiáltásom, oh Felség,
tőlem zokon ne vétessék;
a bukást előre láttam,
mikor a tetőre hágtam.
Ott akartam tetszelegni, –
hisz’ kit nem fűt e világban
becsvágy, legalább szemernyi?
 A HALAK ÉS A FURULYÁZÓ PÁSZTOR

Tirus, aki csak épp Annette-nek

fúj zengzetes akkordokat
oly hangon és oly dudaszóval,
amely ha szólal,
a holtak fölneszelnek, –
egy nap megint dalt mondogat
a kék folyó mellett, amelynek
hullámai virányokon ömölnek,
Zephyrektől lakott hímes mezők között.
Annette eközben horgát fogja, fogja:
hiába fárad, a horogra
halacska egy fia se jött.
Kis pásztorunk dalol; oh e dana
– úgy érezi: követ lágyítana,
meglágyul tőle a hal is tán,
gondolja, – persze balgán.
Megszólal, őnekik dalolván:9l9l0l2l0l9l8l.webif
“Ti, e vizek polgárai,
oh, hagyjátok mély odvában Najádtok;
ezerszer szebb az, amit itt ma láttok.
Ne féljetek e Szépnek rabságától, aki
csak irántam kegyetlen,
titeket nem fog bántani;
gyöngyéltetekben
hogy eshetnék miatta kár!
Finom kristálynál tisztább medence tükre vár;
s csalétkétől egy-kettő ha mégis véget érne:
halál Anette kezétől – irigyelnélek érte.”
De sikert nem arat az ékes szavalat;
a hallgatóság néma és holtsiket maradt.
Papolhat a jó Tirus! Amint elszállt a szélbe
mézes-mázos beszéde,
kivet egy hosszú hálót s fog egy sereg halat.
S oda kerül mind hevenyébe –
pásztorleánykánk lábai elébe.

Királyok, akik embert s nem juhot őrzötök,

lehet-e észokokkal hozzáférkőznötök
egy idegen tömeg szívéhez?
Kár ilyen úton-módon a célra törnötök!
Oh, más eszköz kell arra, és ez:
Fogjátok azt a hálót! Hatalom könnyen végez.
 A KÉT PAPAGÁLY MEG A KIRÁLY ÉS FIA

Két papagály, apa s fia

úrilag élt királyi konyhán:
két félisten: fiú s apa
kegyét
e két
madárra dúsan osztván.
A kis csoport jó lábon áll
egymással, köztük a kor a közös fonál.
A két apó megvolt hű szeretetben,
s a két gyerek, bár léhák mind a ketten,
jól megfér, bajt sohsem csinál,
együtt kosztolnak, együtt iskoláznak.
Mily nagy szerencse ifjú papagálynak
ily társa, akinek apja trónon ül!
Véralkat, melyet a Párkától örökül
nyert, madarakhoz vonta. Hát egy fürgenc
Verébbel,
az egész tartomány legszerelmesebbjével,
a kis herceg szintén mulat.
Ám egy napon a két vetélytárs együtt játszva,
mint szokta ifjú indulat:
játékuk átcsap vad viszályba.
A Veréb – szó ami szó, csélcsap –
fejére annyi csőrdöfést kap,
hogy félhalott lesz, szárnyszegett;
már vége, látni lehetett.
A herceg dúl-fúl: “No megállj!”
S megölve ím a papagály.
A zaj behatol az apához,
a szerencsétlen agg odavan és kiáltoz.
De hasztalan üvölt, kiált,
a szózatos madárt immár viszi a bárka,
és most, hogy elnémult a beszédes madárka,
olyan düh fogja el az öreg Papa-Gályt:
a bűnös ifjúnak mindkét szemét kivágja.
El is repült azonnal, menedékhelyre szállt:
magas fenyő csúcsára s itt isten igazába,
biztos, csöndes helyén bosszúját élvezi:
Odafut a Király, csábítja, kérleli.
“Jer vissza, jó barátom: mi haszna siralomnak?
gyűlölség, bosszú, bánat, oh jobb, ha künn
maradnak!
Íme kijelentem neked,
bár szívem még majd megreped:
miénk volt a hiba: a harcot fiam kezdte;
fiam, nem ő; a bajt maga a Sors szerezte.
Meg volt az írva rég a Párka könyviben:
egyőnk fiának élte így szűn meg hirtelen
s a másiknak szemevilága!
Vigasztalódjunk, oh jer barátod hajlékába.”
Felel amaz: “Uram Király, hiába;
azt gondolod, ilyen gyalázat
nyomában még bizalom járhat?
Hitedre: várhatnám-e néhanap,
hogy lelkem a profán nyelv csalétkén újra kap?
Gondviselés vagy Végzet ujja lesz-e,
de meg volt írva fönt, hogy én
itt végzem napjaim e nagy fa leghegyén,
vagy erdő sűrűjében, a baljós lénytől messze,
mely kell, hogy haragod s gyűlöleted növessze?
Tudom: királyoknál a bosszú otthonos;
hisz istenül éltek Ti. Nos,
te kész vagy e bántást feledni;
hiszem; de énrám nézve jó,
szemed s kezed ügyében sohse lenni.
Fölség. Király barátom, ne fáradj, menj haza,
kér itt barátságod szava,
hiába hívsz nyájas beszéddel,
gyűlölet erejét elveszti a távolléttel,
s szerelem ellen is óvószer ez maga.
 AZ OROSZLÁN ÉS A MEDVE

Fiát vesztette Oroszlán anyó:

vadász zsákmánya lőn. Szegény boldogtalannak
bőgése oly irtóztató,
hogy az erdők mind odavannak.
Vigasztalón az ég homálya
s tündéri bája
Oroszlánunkra nem hatott.
Csak bömböl szüntelen a rengeteg királya:
álom nem látogat egyetlen állatot.
Végtére szól a Medve: “Néni,
egy szó mint száz, fogad között
oh, hány gyermek elköltözött,
s nem volt-e apja, anyja néki?”
– “De volt bizony” – “S ha így vagyon,
és ennyinek halálát mi tűrtük hűhó nélkül
s hallgatni tudtunk mind, szülékül,
te nem tűrhetsz hallgatagon?”
– “Hallgassak, én! Siralom asszonya!
Mi lesz már most velem? Jaj, oda magzatom!
Ah, életem bús alkonya!”
– “Hát mondd, miért kell így elhagynod magadat?”
– “Oh, jaj! a végzet üldöz!! Szakasztott ily beszédtől
zúg valamennyi száj az ég színe alatt.”
Ember, silány faj, ah! a fejem beleszédül,
s nincs menekvés a léha panaszok rút neszétül.
Baj ér, s azt képzeled: Sors üldözöttje vagy?
Nézd Hekubát s az Égnek hálát ezerszer adj.
 A KÉT KALANDOR ÉS A TALIZMÁN

Virágos út sohsem visz a dicsőség felé.

Egy Herkules, úgy-e, mily nagy tettek során át
szerezte meg a pálmát,
amellyel nem vetekszik senkié?
S a Mese erről keveset tud,
s a történet még szóhoz sem jut. –
De volt egy hős, kit régi talizmánnak híre
szerencsepróba végett vonzott nagy-messzire.
Társával együtt nekivágott,
nyakába véve a római világot.
A kettő egy oszlophoz ér, azon
ily felírás vagyon:
“Kalandos uraság, ha vágyad volna látni,
amit kóbor lovag szeme sohase látott,
csak kelj e folyón át, ni,
vedd föl ama kőelefántot,
kit ott a földön fogsz találni,
s egy lélekzetre vidd a hegytetőre,
mely gőgös homlokával az ég fenyegetője.”
Az egyik hős lovag a terven fönnakad.
“Hát hogyha mély s ragad
az áradat?”
így szól. – “S föltéve, hogy átkelsz baj nélkül:
minek az elefántot oly messze vinni még?
Kalandod kész röhej lesz végül.
Bölcs úgy rendezte volna: ha már kell, hogy vigyék,
hát négy lépés untig elég;
de föl a hegy csúcsáig s egy szuszra? ezt halandó
nem bírja, főképp akkor, ha ott az az alak
nem holmi elefántkorcs, oly nyomorék, oly apró,
milyent botvégen hordanak;
hol a becsület ilyen vállalatban?
Becsapnak minket – ez van
a fölirat megett!
Ily rébusz tőrbe ejthet talán egy gyermeket.
Én hát az elefánttal itt hagylak egymagadra.”
Elment a bölcselő; a kalandos pedig
hunyt szemmel a vízen általverekedik.
Mélysége, sebje, sodra
nem tartja föl; kijut a másik partra,
s ott látja elefántját, a földön heverőt.
Megfogja, viszi föl s eléri a tetőt.
Egy térség terül itt el, s egy várkastély továbbad,
s ím az elefánt körül üvöltés támad:
nép, fegyveres, rohan elő.
Ily ostromzajra megfut más kalandkedvelő:
miénknek esziben sincs, hogy tán kereket oldjon.
Inkább éltét odaadja s meghal, mint hős az ormon.
Meglepve hallja, hogy a sereg mit kiált:
őtet kívánják mint királyt,
a rég holtnak helyébe, akit Isten nyugosszon.
Kis ideig úgy színből magát még kéreti,
mert kissé nagy teher – úgymond – e tiszt neki.
Sixtusról is, kit szentatyának
így elhívának,
kisült hamar, hogy csak szabódott keveset.
Ugyan micsoda baleset,
ha ember pápa vagy király lehet!

A vakszerencse vakmerés nyomába jár;

az okos jól teszi olykor, ha mitse vár
s rögtön cselekszik és fittyet hány bölcs eszére,
bár megfontolt tanács tán több hasznot ígérne.
 A TENGERI NYULAK

De La Rochefoucauld herceghez intézett fejtegetés

El-elmondtam nem egyszer, tapasztalván ezerszer,
hogy állatmódra tesz s viselkedik az ember,
összhang van köztük ott s emitt.
S e faj királya s minden alattvalója egyként
gyarló! De a Természet beolt minden ilyen lényt
egy szemer oly elemmel, amely átszellemít.
A szellemet, anyaggal telítve, értem itt.
Amit mondok, az helyt is kell, hogy álljon:
Les idején, mikor a fény
sietve halad át a nedves tájon,
mivelhogy a nap ekkor van útja elején,
már nincsen éj, de még nappal sincs: ekkor én
az erdő széliben fölkapok ím egy fára,
mint új Jupiter-isten Olymp magaslatára,
s egy mit sem sejtő nyúlfira
lecsap kezemből az istennyila.
Az egész nyúlsereg
futóra! megered
a hangafű-mezőre,
szemit meresztgeti,
fülét hegyezgeti;
de kakukkfű szagú
ebédjétől a bú
elinal messze tőle.
Lövés-zajtól a had
hanyatt-homlok szalad
földvára mély ölébe:
de vész feledtivel
a nagy félsz elível,
s a jámbor nyuszinép
vígabban, mint elébb,
kerül kezem ügyébe.
Nem ismerszik föl ebben az ember önnönképe?
Baleset éri a csihést,
s alig jut újfönn révbe,
kockáztat éppoly vakmerést,
éppoly vihart, hajótörést.
Igazi nyúl, s mint az a másik,
a szerencséhöz éppen úgy juházik.
Szerezzük ezt meg eggyel. Mindennapi dolog:
ha idegen kutya oly tájon át kocog,
amely nem az ő birodalma,
tessék gondolni a díszriadalra!
Helyi ebek, kiknél a cél:
csupán a bél,
üvöltve, foggal megszabdalva
kísérik az utast, amíg
terükről meg nem futamik.
Erőt vesz hírnév-, nagyság-, vagyonnak viadalma
sok államvezetőn,
s udvarkerülgetőn,
s más mindenféle férfiún nem eggyen,
hogy szintúgy cselekedjen.
Itt az a rend: a jövevény
mindnyájunktól kikap szegény,
az ügy neki bőrére mén.
Ledér nők s autorok biz itt egy követ fújnak:
jaj az írónak, minden újnak!
Játékjog, üzleti szabály:
a konc körül mentől kevesebb legyen a száj.
Száz érvem volna még, de már elég, hiszen
a legkurtább mű rendesen
a legjobb is. Legelső íróink úgy ítélték:
a legszebb műben is kell hagyni valamit,
amit az olvasó maga hozzágyanít.
Azért hát hagyjuk abba itt!
Te, akitől ered munkámban minden érték,
akiben egyesül méltóság és szerénység
s átallod, hogy személyedet dicsérjék,
röstellve azt, amin más kapva kap,
noha épp nálad a legméltóbb, jogosabb;
végül te, aki bajjal engedted, hogy nevednek
hódolva, új hatalmas védőt nyerjek,
idő s gáncs ellenében óván munkáimat:
korunk s a nép előtt neved mind fényesebben
ragyog, díszül hazánkra, mely legdicsőbb nevekben
leggazdagabb az ég alatt, –
engedd kimondanom világgá, hogy e versem
tárgyát is tőled nyertem.
A KALMÁR, A NEMESEMBER, A PÁSZTOR ÉS A
KIRÁLYFI

Négy vándort, új világok keresőit,

félmeztelen a partra vet a bősz áradat:
egy Kalmárt, egy Nemest, egy Pásztort s egy Királyfit.
Most belizári sors alatt
kérlelik a jövő-menőket:
segéljék ínségükben őket.
Hogy milyen sors terelte ilyképpen együvé,
noha különböző égalj alatt születtek,
nagy sor, mesénket túl naggyá növesztené.
Forráshoz érve, ott letelepednek,
s tanácsot ül a lezüllött csapat.
Nagyok balsorsán kesereg a herceg.
A pásztor úgy találja: most minden szavalat
kalandjaik felől csupa merő felesleg,
illeszkedjék ki-ki a köz-
szükség követelményihöz.
“Meddő panasszal ember micsoda hasznot ér el?
Dolgozzunk: ez a mód Rómáig elvezérel.” –
Egy pásztor szólt így? így szólt?!
Tán kétség gyötri önt,
hogy észt és szellemet a kegyes ég nem önt,
csak koronás fejekbe?
És valamennyi pásztor és valamennyi juh
ész dolgában egyforma gyönge?
Szót fogadott a három férfiú,
amerikai part három hajótöröttje.
Az egyik (ez a kalmár) a számvetéshöz ért.
“Leckét adok belőle – szólt – ennyi- s ennyiért.”
Királyfi a politikát szerette:
– ”Én azt tanítok” – úgymond. A Nemes úr meg
így szól:
– ”Én címertanhoz értek, hát kurzust nyitok abból.”
Mint hogyha Indiában gondunk nem volna más,
mint léha szóbeszéd és hitvány hivalkodás!
– “Barátom, – szólt a Pásztor – szavatok bölcs; de sajna,
egy hóba harminc nap van! s míg ez idő lejár,
éhkoppon éljünk, ugyebár?
A remény szép, oh csak ne volna,
oly távoli, pedig, hej! én már most éhezem:
ki tudja, holnap déltájt ebédünk hol leszen?
Sőt mondjátok meg: ugyan hogy is állnak
kilátásai mai vacsoránknak?
Mert hát most erről volna szó,
ez mindennél előbbvaló.
Tudománytok kudarcot itt vall:
rendet csinálok karjaimmal.”
Szól s egy erdőbe mendegél
a Pásztor: gallyakat gyűjt, eladja, így segél
kihúzni a napot s a még következőket,
másképp a vég elérné a hosszan éhezőket,
s tehetségükre több tér hol nyílna? Ott alant!
Bizonyság arra e kaland,
hogy hosszabbítni létünk – nem olyan sokbul áll a’.
S tenéked, oh Természet, hála,
segédül itt a kéz: nincs jobb és készebb nála.
TIZENEGYEDIK KÖNYV
 AZ OROSZLÁN

Leopárd szultán hajdanán

több albamagium jogán
mezőin ökröt bírt sokat
s juhot tömérdeket a pusztán.
A szomszédos pagonyban született egy Oroszlán.
Egymás között a két fél illőn bókot cserélt,
– nagyoknál ennek van divatja –
mire Szultán úr a miniszterét:
Ravaszdyt fölhivatja,
vén huncut ez és jó politikus.
“Aggaszt – úgymond a felség – szomszédom, Oroszlánfi?
Nincs atyja: mit tehetne? Szánni
kell őt szegényke árvát, hisz sorsa vajmi bús.
Elég ügye-baja lesz otthon
s áldhatja végzetét, ha dús
vagyona megmarad, nemhogy még ragadozzon.”
Fejet csóvál a Róka. “Nem,
ilyen árvák iránt nincs nagy kegyeletem;
barátságát szerezd meg az ilyennek,
vagy rontsd el őt,
még mielőtt
fogai s körme úgy megnövekednek,
hogy még mirajtunk vesz erőt.
Egy percet se mulasszál!
Jósképét megcsináltam: ez háborúval grasszál;
barátnak itt az ég alatt
oroszlánban jobb sohasem lesz ennél;
siess az lenni, vagy sietve törekedjél
gyengítni őt.” De célt nem ért a szavalat.
Szultánunk szundikál; s országán véges-végig
szunnyad más minden: állat és ember; így megérik,
hogy Oroszlánfiból Oroszlán lesz. S ihol,
hírét a vészharang viszi; elöl-utol
rémület jár vele; megkérdik újra
a minisztert, sóhajtva fújja:
“Mit bánt ez már? A baj nem orvosolható.
Ezer főt hívhatnak segítségül, mind semmi!
Ha több van, több a költség, nincs abba semmi jó,
csak bárányrészüket fogják megenni.
Békítsd meg az Oroszlánt: hatalmasabb személy,
mint a világszövetség, mely a miénkbül él;
van három eszköze, amely ingyenbe van,
s amely megér vagy százat:
erő, bátorság és vigyázat.
Dobj körmei közé egy bárányt gondosan;
ha többet kíván, dobj még többet pontosan,
adj hozzá egy-egy ökröt, s e díj ott nevelődjön
legeslegdúsabb legelődön.
így mentsd a menthetőt.” Nem hallják érveit.
Megjárták bezzeg: tönkrementek
szomszéd-határbeli karok és rendek:
egyik se nyer, mind csak veszít.
Száz ellenség bármit tesz itt,
akitől félnek, az leszen a gazda.

Barátul szánd az Oroszlánt,

ha már hagytad, hogy hadd nőjjön nyakadra.
AZ ISTENEK TANÍTNI AKARNAK EGY JUPITER-
FIAT

Maine herceghez
Egy Jupiterfi, a hely érzetében,
ahonnan származott, egészen
isten volt máris lelkileg.
A kis kor mit se kedvel: ez isteni babának
egy gondja van, édes, meleg:
szeretni s tetszeni kíván csak.
Ő nála szerelem és ész elibe vágtak
az Időnek, amely hamar hoz fordulóra
könnyűded szárnyán minden évszakot.
Nevető arcú, bájos viselkedésű Flóra
elsőül fogta szívén a csepp Olymplakót.
Amit csak szenvedély finom fortélyt sugallhat:
könny, sóhaj – tudja mind, és ah! mindannyival hat.
Jupiter magzatának, születés jogcímén,
más szellem jár ki méltán s más égi adományok,
mint bármely más istenfiának:
úgy látszott, minden ténye csak emlékszülemény,
s már rég művelte a szerelmi szakot, abban
oly mester lett újabban!
De mégis hadd tanuljon, kívánja Jupiter.
Az isteneket összegyűjtvén, így szól: “Máiglan
vezettem a világot, társ nélkül, egymagamban;
most egy s más ügy van, amit el
akarok osztani új istenekre.
Szerelmes fiam ez ni, gondom van a gyerekre,
hisz vérem; és a föld már oltárival betel.
Hogy halhatatlanoknak kiérdemelje rangját,
mindent kell tudnia.” Mihelyt szüntette hangját
a mennydörgő, riadva tapsolt reá az ég.
Mindent megtudni: ész a gyermekben volt elég.
– ”Én, szólal a had-isten, oktatom
a dicső mesterségre,
mely által annyi hős elérte
Olymp díszét, s úgy megnőtt ez a birodalom.”
– ”Én meg lyrára (most a szóló
a szőke és tudós Apolló).”
– “S én, hogy a bűnökön mint üljön diadalt
(oroszlánbőrös Hercules szavalt);
fékezze indulatnak szörnyű mérgét,
szíveknek szüntelen szülemlő hydra-férgét:
lágy élvek ellenségeül
majd elvezérlem őt kevéssé tört utakra,
ahol erény nyomában reá dicsfény derül.”
Cythére istennője, kire most sor kerül,
úgymond: neki ő mindent megmutatna.

Igazad volt, oh Amor. Akármi célt elér

oly szellem, akit tetszésvágy kísér.
 A BÉRLŐ, A KUTYA ÉS A RÓKA

Mord szomszédság a Farkas meg a Róka!

Házuk táján sohsem építenék.
Az az utóbbi folyton leste rég
egy bérlő tyúkjait; s bár Rókának derék,
hiába tervezett rohamot a tyúkólra.
Hát egyfelől az étvágy, másrészről a veszély
Ravasz komát nem kis zavarba hozza.
“Hej, ez a rongy nép – így beszél –
büntetlenül az embert hogy kínozza?
Jövök, menek, iparkodok,
száz tempót kisütök; s e pór, a békepárti,
mindenből pénzt csinál, mindenből pengőt vág ki:
jércéjébül, kappanábul, a roston is ropog;
s én, régi kópé, hogyha egy vén Kakast lopok,
már hagyhatom a játszmát félbe.
Minek hítt akkor el a rókasági céhbe
fölséges Jupiter? Styx és Olymp, a ti
hatalmatokra, erről lesz még mit hallani!”
Forgatván bosszúját szívében,
választ egy éjt, midőn aludni jó szokás,
mindenki elmerül mély nyugalom ölében;
a ház ura s a szolgák, maga is a Gubás,
tyúk, jérce, kappan, minden alszik biz ott. A gazda
nagy-ostobán nagyot mulasztva,
tyúkólját nyitva hagyta.
Settenkedik a tolvaj, míg a szállásra jut,
népét kiirtja, vésszel töltvén meg a falut.
Kegyetlen művéről a leplet
lerántja ím a hajnal, s amit most látni enged:
vérző tetem- és hullatár.
Kis híja, hogy e borzalomtul
nedves lakához vissza a Nap nem térül-fordul.
Ily dráma volt a régi már,
mely Apollót tüzelte, hogy a hős Atridának
földjét borítsa vérbe; majd mind elpusztulának
görög hadak, és mindezt, amíg egy éj lejár.
Ily eset volt, hogy sátra környül
Ajax, a lobbanékony, szörnyű
vérengzést vitt kosok és bárányok közt véghez,
gondolva: Ulyssesszel, vetélytársával végez
s szerzőivel ama gaz árulásnak,
mely a díjat juttatta másnak.
Rókánk, az újdonsült Ajax: Baromfi-Bú,
elhord, amennyit bír, a többit veszni hagyja.
Az úr mit tudna tenni: kiárad bősz haragja
háznépre s a kutyára; szokványos ily szapu.
“Hah, átkozott barom, te megfojtásra méltó,
miért nem vetted észre a vérnászt?” – “És, te mért, oh
mért el nem hárítottad?! hiszen módodban állt!
Ha te, mint gazda és úr, akit a vész talált,
alszol, s eszedbe sincs, hogy a kaput bezárd:
kutyádtul, kinek ehhez köze nincs, sohse várd,
hogy mint érdektelen fél az álmát elmulassza!”
Találóan beszélt az úr kuvasza
Ily szó a legértékesebb,
ha gazda mondja, nem a szolga;
itt – mert csak közönséges eb
szólt – semminél is kevesebb.
Gazdája jól ellazsnakolta.

így hát, akárki légy, oh jámbor családapa,

(Eb, aki ezt a tisztet irigyelte!)
míg alszol, más szemére hagyakoznod hiba!
Utolsónak feküdj le, kapudat reteszeld be.
S ha ráfizetsz az alkura,
ne intézd el per procura.
 A MONGOL

Egy mongol hajdan egy vezérrel álmodott,

Elyzium mezőin látván mint boldogot,
el nem múló örömben úszva,
mely éppoly drága s tiszta, mint amily végtelen.
És lát egy más helyen,
míg ugyanez álmát alussza,
egy remetét máglyán, aki
minden boldogtalannak részvétét hívta ki.
Különös egy eset, nem rendes semmiképpen!
Minosz tán tévedett e két halott ügyében.
Meglepve csudamódon, az alvó fölriad.
Titokzatos egy álom! Űzvén e gondolat,
álomfejtőjét elhivatja.
És szól a magyarázó: “Ne ütközzél ezen meg;
értelmes a te álmod; s ha én e pont körül
örvendek némi ösmeretnek:
hát intelem az égből! Mert élő emberül
ez a vezér szerette a magányt rendkívül;
s a remete sokat járt – vezéri udvarokban.”
Ha ez álomfejtőnek szavára építek,
a magányt pártolom: ez ád híveinek
oly üdvöt, amely tiszta, nem háborítja semmi
mennybéli adomány s lépten-nyomon terem,
oh enyhely, mennyi édes titkot súgtál nekem.
Meghitt kedves tanyám, fog-e még elbűvölni,
hűs árnyad, levegőd, hova zaj sohse hat?
Mily bántalom érhetne lombrejteked alatt?
Oh, eljön-e még udvar s város zajától menten,
hozzám a hét nővér, kimagyarázni minden
égmozdulatnak titkát, amikhez nincs szemünk,
s a bolygó égi fények nevét s útját, melyektől
függ sorsod s jellemed, oh emberi nemünk!
De lám szegény fejem mily roppant gondokban fől,
mikor a nádas annyi szépséget tartogat!
Oh, hogy le tudnék írni virágos partokat!
Ott nem fonnák a Párkák éltem’ aranyfonálon,
nem fényes ágyban jönne rám az álom:
de pihenésem tán kevésbé lenne jó,
talán nem olyan mély s nem oly gyönyört adó?
Új áldozatomat a pusztán néki szánom;
s ha majd nekem is int a zord hívogató:
gond nélkül éltem és bú nélkül lesz halálom.
AZ OROSZLÁN, A MAJOM MEG A KÉT SZAMÁR

Hogy jobb legyen a kormány,

morált kíván tanulni az Oroszlán,
s egy szép napon fölrendeli
állatvilágbeli
bölcsészmagiszterét, a Majmot.
Az első lecke, mit tanára néki tartott,
ez volt: “Oh nagy király, uralmad bölcs, okos
úgy lesz, ha minden herceg, minden nagybirtokos
az ország közjavát fölé helyezi annak
az önszeretet nevű indulatnak,
mely minden állati hiba
szerzője s apja egymaga.
S ez érzülettől végképp megszabadítani lelked
bizony nem oly kis föladat,
csak hű erőlködés fékez meg hő szerelmet.
Fennkölt személyed így marad
gáncstól ment, hozzá nem tapad
igaztalanság vagy nevetség.”
– “Mondj nékem, – válaszolt a felség, –
példát, mind egy-, mind másneműt.”
Felel a doktor: “Valamennyi fajta,
– s miénkkel kezdem e helyütt –
minden szak önmagát szívében nagyra tartja,
mást megvet oktalan gyanánt
s mint szemtelenkedőt leránt,
s egyéb ily váddal illet, melyek semmit sem érnek.
Viszont ki-ki övéit – s ezt míveli önérdek –
az égig emeli; mert arra jó ez út,
hogy ki-ki maga is ekként előbbre jut.
A fentiek alapján méltán megáll a tétel,
hogy itt lenn sok tehetség fintor csak, semmi más,
ügyes ármánykodás s önérték-nagyítás.
Tudatlan fizet inkább, mintsem tudós e pénzzel.
A minap két füles komám
fölváltva szórt tömjént a füstölőbe
s fölváltva, mint szokás, dicsérte agyba-főbe
egymást; szól egyik a másikhoz, hallom ám:
»Fenség, nem vallja ön botor- s igaztalannak
az embert, ezt a nagy tökélyű állatot?
Dicső nevünkre még ő hint gyalázatot,
reánk csacsikra fogván (pedig ő tudatlan csak)
korlátolt, buta szellemet,
sőt csúfondáros szóval sérteget,
gúnyolja nevetésünk:
bőgő beszélgetésünk.
S az ember váltig henceg, hogy rajtunk mekkora
fölénye van… Nem, oh nem! A szavalat sora
öné, azok fogják be szájuk!
Megannyi szájhős. Ej, mit nékem a fajtájuk?
Ön engem hall, én hallom önt:
mi kell több! A csodához képest, amit kiönt
az isteni hang színezüstje,
Filoméla csak ennek füstje.
Ön jobb mint Lambert.« – »S én önt – felel a társ
füles –
csodálom, hisz Fönséged mindenben oly jeles!«
Egymást a kettő így vakarja,
s a várakat is fölverik
egymás dicséretével: azt véli mindenik,
nagy hasznot hajt magának, fényt vetvén így a fajra:
s a dicsőség javát majd épp ők élvezik.
Ma sok olyat tudok, nem ugyan a csacsik,
hanem a »nagyok« közt, akik
magasabb polcra hágván az égiek kegyével,
az egyszerű »kegyelmest« szívesen cserélnék el
»Fölség« névvel, ha mernék: tőlük kitellene!
De már tán többet is mondtam, mint kellene;
ám Fölséged, hiszem, megőrzi titkomat.
Amit ösmerni kívánt, íme néhány adat;
ezekből többi közt ítélhet,
hogy az önszeretet mint rontja meg a népet.
A másik tárgy nagyobb sor, tegyük későbbre át.”
így Majmunk. Nem tudom (nem mondták), szólt-e hát
később a másik tárgyról, mely bizonyára kényes;
de bölcsész doktorunk, hisz tudománya fényes,
tisztelte az Oroszlánt, félelmetes urát.
 A FARKAS MEG A RÓKA

Miért hogy Aesop minden példát, ahol

jeles furfang esik, a Rókához csatol?
Keresem az okát, de sehogy sem jövök rá.
Farkas, ha életét megvédenie kell,
vagy a másét ragadni el,
mindazt, amit ez tud, ne tudná?
Többet tud, úgy hiszem, s nem egy okból teszem,
ha mesteremmel itt kissé ellenkezem.
De imhol egy eset, amelynek dísze méltán
a “likjáróra” hárul. Egy este kútba néz s lám
a holdat látja lenn: a kerek figura
úgy véli, sajt lesz, jókora.
A két vödör alternatíve
a cseppfolyós elemet föl- s levíve,
Rókánk, mert farkasi éhség kopog hasán,
beleül abba, melyet a gépely magasán
függőben tart a
másik vödör. Az állat így leszállt,
szeme kinyílt, lélekzete elállt:
botlása, kínok kínja marta,
közel a perc, az őt kivégző.
Mert hogy’ mehetne vissza, ha csak más éhező,
kit elbájolt ugyanazon kép,
ínséges nyomdokába nem lép
s ugyanazon úton föl nem viszi őkelmét.
Két nap telt el, a kútnál még senki. Az idő,
mely mindig járt, kikezdte két álló éjszakán át
az ezüsthomlokú csillagkép karimáját:
Rókánk gyötrelme rémítő.
Farkas komé, az ádáztorkú jő.
A másik szól: “Barátom,
jer s töltözz. Látod itt e holmit, úgye?” – “Látom.”
– “Sajt ez, de a javábul. Faun isten míve, jó,
s tehén adá tejét: Io.
Ha Jupiternek rossz a gyomra,
ily csemegét fal s helyreüti nyomba.
Én laktam jól a csücskivel;
te jóllakol a többivel,
csak ülj a fenn hagytam vödörbe.”
A dolgot tőle tellőn: kellőn szereli fel.
Hitt néki az éhség-gyötörte
s balgán leszáll; a másik részt lenyomván a súly,
Rókánk megint magasba lendül.

Ne nevessünk: magunk is megtévedünk rútul

apró felültetéstül, épp ilyentül.
Mindenki elhiszi ahajt,
amitől fél s amit óhajt.
 A DUNAI PARASZT

Külszínről nem szabad ítélni,

E tanács jó, noha nem új.
Imént a kis egérke állott be tanumul
más ügyben, mint amelyről itt kezdek egy mesét, ni.
Most új alapot nyújt a jó
Szokratész és Aesop, meg az a Duna-menti
paraszt, akinek képét Marc Aurél tolla festi:
hű kép, mint szemmel látható.
Ösmerjük ama kettőt; utóbbit illetőleg
ím külseje, hozzávetőleg:
állát borítja bozontos szakáll,
medvéhez, faragatlan medvéhez közel áll
egész szőrös mivolta: görbe
tekintet, tompa orr, duzzadt ajk, kecskemál-
bekecs a termetére öltve
és tengeri sásból van öve.
Ilyen volt ez a pór: követül őt küldték el
Duna-öntözte városok.
Ez idő tájt alig volt menedékhely,
hová a kapzsi Róma rablókeze nem ért el.
Jön hát ez a követ s ily szónoklatba fog:
“Oh rómaiak és te Tanács, mely hallasz engem,
a Halhatatlanok kegyét azért esengem,
hogy szót se szóljak, mit viszálni lenne ok;
segedelmük híján az elmén valamennyi
rossz s igazságtalan szándék erőt fog venni,
s Isten törvényin, Őt nem kérdve, gázol át.
Tanúk: mi, akiket a kapzsi Róma büntet;
bár nem Rómát okoljuk, inkább saját bűnünket,
hogy itt, lábánál, esdve lát.
Félj, Róma népe, féld a mennyei hatalmat,
ne hozza rátok egy nap a nyomort és siralmat,
a mi kezünkbe adván méltó csapásul a
fegyvert, amellyel sújt szigorú bosszúja
és ne tegyen haragja inkább
titeket a mi rabjainkká!
S miért vagyunk mi a tiétek? Szóljatok:
miben különb, mint száz más nemzet, Róma népe?
Világ urai vagytok – honnét ered e jog?
Mit törtök mint dúlók egy csöndes lét körébe?
Békén a földet túrtuk, és ügyes volt a kéz,
ti dolgotokra, szántó-vető munkára kész.
Mit adtatok a germánnak? Van benne
bátorság és rátermettség. Ha lenne
kincsvágy, mint bennetek van, annyi,
helyettetek ő fogna uralkodni,
és élne hatalmával s nem lenne szívtelen.
Amit a prétorok mirajtunk gyakorolnak,
rá gondolnunk is gyötrelem!
Méltóságát saját oltárotoknak
lábbal tapodják szüntelen;
mert tudjátok meg: Halhatatlanoknak
szeme néz ránk, és művetek miatt:
amit lát, csupa iszonyat:
istennek és templomnak megvetése,
őrjöngésig menő zsákmánydüh etetése.
Oh, telhetetlen sáska-nép,
amelyet Róma küld nyakunkra!
A föld, az emberi erő s a munka
hiába küzd, hogy őket kielégítenék.
Hívjátok vissza! Nincs már lelkünk,
mezeinket érettök mívelnünk.
Futunk a városokból, ki a hegyek közé,
kedves párunktól messzi vetve,
hol társunk egyedül a szörnyű medve.
Nincs kedvünk nemzeni boldogtalan nemet,
Rómáért népesítni hazánkat, melyet elnyom,
s igyekszünk, hogy a született
magzatnak élete hamar bealkonyuljon.
Prétorjaitok bűnre bőszítik a nyomort!
Hívjátok vissza őket! Hisz csak
vétkekre tanítanak és elpuhítnak.
A germán is, a letiport,
lesz mint ti, ugyanoly rabló és kapzsi nép.
Ezt látja itt az ember, mihelyt e földre lép.
Nincs több ajándék, bíbort senki sem hoz,
remény sincs bármilyen törvényes oltalomhoz,
s a kormány húz, halaszt ezernyiféleképp.
Kissé kemény szavam bizonnyal
már visszatetszést szült. Azonnal
befejezem. A túl őszinte panaszér’
büntessetek halállal.” Mikor idáig ér,
elhallgat. Mind, mind elképedve állnak,
csodálják nagy szívét, ékes szavát, eszét,
a vadon így esdő fiának.
Nemessé teszik: íme a megtorolt beszéd!
A prétorokat visszahívják,
a Tanács meg parancsot ad:
írják le a beszédet, az Rómában marad,
s jövendő szónokok a mintát benne bírják.
És Róma ily szónoklatot
sok ideig nem hallhatott.
 AZ AGGASTYÁN ÉS A HÁROM IFJÚ

Egy nyolcvanéves még fát ültetett.

Három fiatal ember, szomszéd legényke úgy
mond:
“Ha építne, hát hagyján; de ültet! ilyen agg csont!
egyik kereke nyilván kiesett!
Mert Isten szerelmére, mondja:
milyen gyümölcsöt ígér önnek még ez a gondja?
Ha csak egy pátriárka korát nem éri el!
Megrakni életét a jövő terhivel:
ugyan mire való? Az úgysem készül önnek.
Jobb lesz, ha már csak a múlt vétkein legel;
hosszú remény, nagy eszmék öntől már
elköltöznek,
mindez csak minekünk való.”
– “Sőt néktek sem való!” – felel az agg apó.
Minden berendezés késő s nem tart sokáig.
A halvány arcú Párkák keze csak éppúgy játszik
ti napjaitokon, miként enyéimen:
rövid lejáratú időnknek egy a hossza.
Ki éri meg, hogy az azúrbolt fényiben
utolsónak fürödjön? Van perc, amely elhozza
egészen biztosan a rá következőt?
Dédunokáim fognak
örülni e lugosnak.
Tilos talán, hogy örüljön a bölcs,
hogy fáján majd a más javára nő gyümölcs?
Ez épp az az örömfa,
melyért magam töröm ma,
s amelynek vár jutalma
holnap s utána még néhány napig talán.
Ki tudja: egy nap hajnalán
nem én tűnődök-e majd sírotok felett?”
Igaza lett:
az ifjú, bár a révpart felé közeledett,
úton Amerikába, tenger vízébe fúlt.
A másik magasabbra: nagy méltóságra vágyott
s védvén mint Mars-fi a köztársaságot,
egy nem remélt vágástól sírba hullt.
A harmadik egy fáról, melyet oltott,
lefordult és halott volt.
El őket az agg siratá,
s ezt márványkőbe iratá.
 AZ EGEREK ÉS A BAGOLY

Ne szóljunk így az embereknek:

Ide hallgassatok, most csudát hallotok.
Nem tudhatjuk, hátha ezeknek
arról, mi a csoda, más a gondolatuk.
Mégis, ím egy eset, mely kivétel lehet.
Csodának vélem én, s habár meseszerű,
mégis természetes, mégis valószínű.
Kivágtak egy fenyőt, mely elöregedett,
ó-várát, bús lakát egy vén halál-bagolynak,
ki minket hívni jő, ha napjaink lefolynak.
Odvában, melyet az idő vájt, leltek ott
sok apró állatot,
s köztük sok elhízott, lábatlan egeret.
Búzával ezt a nyájt a madár látta el,
lábukat csőrivel szintén ő rágta el.
Valljuk meg, e madár ésszel okoskodott.
Nyáron vadászni járt, fogott is eleget,
de az első csapatból mind bizton tova szöktek.
Úgy segített baján, hogy akik sorra jöttek,
rögtön megcsonkítá: lerágta lábukat.
Így aztán kedvire zsákmányul ette őket,
ma egyet, holnap másikat,
egyszerre falni föl sok volna oly sokat.
Egészségével is törődött madarunk,
s épp úgy előre lát, tervel, mint jó magunk.
Annyira ment, hogy magvakat
nekik élelmül hordogat.
S egy cartesiusi bölcs azt vitatta még:
ez a madár csak tollas óra, gép!
Mely rugótól telt oly tanács,
hogy csonkítgassa őket, s fogolytelepe kész!
Ha ez sem volt okoskodás,
úgy nem tudom, hogy mi az ész.
Lássuk csak, mint okoskodik:
Ha fogoly is, e népség elszökik;
meg kellene ennem tehát rögtön, ha elfogám.
Mindet? Azt nem lehet. Megeszem azután.
Majd hordok enniök, éhhel ne vesszenek,
s leszedem lábukat, hogy el ne szökjenek.
Vajon nem csoda ez?
Bölcsebben ember ezt kigondolhatja-e?
S a lánc-okoskodást nem így tanítja-e
Bölcs Arisztotelész?
 EPILÓGUS

Ím így fordítja múzsám, kristályvíz mentiben,

az istenek nyelvére szép híven
mindazt, mit ég alatti lények
a Természettől kölcsönvett hangjukon beszélnek.
Hát annyi nemzetnek tolmácsaképp
szerephez juttatom művemben mind e népet:
hisz a világon valamennyi nép
külön nyelvet bír tőled, oh Természet!
Ha ékesb szavú lény, ki versemben nincs jelen,
megró, hogy a bevettek iránt mily hűtelen
e mű; ha föl nem ér is a minta szépségéig,
hát legalább megtörtem az utat;
az utolsó simítást majd más kezek elvégzik.
Múzsák kegyeltjei, vár ím e vállalat:
sok lecke, amit én, ki-kihagytam művembül;
ez ötletek nyomán az majd előhalad.
De nem ily ügy hevít ma téged, poéta-had:
míg ártatlan múzsám édes munkára lendül,
nézem Lajost, a Nagy Európa-fékezőt;
hatalmas karja méltóbb tervet fog befejezni,
mint aminőt bármely monarcha szőtt.
Múzsák kegyeltjei, lám, mennyi tárgy, de mennyi,
amely legyőz Párkát s Időt!
TIZENKETTEDIK KÖNYV
 ULYSSES TÁRSAI

A burgundi herceg ő magasságának

Herceg, kit istenek különös kegye hordoz,
engedj meg, hogyha tömjént hozok oltáraidhoz.
Kicsit későn kínálom múzsám ajándokát;
de év- és munkasor megadja lám okát.
Fogyton-fogy szellemem, a tied meg növőben,
halad szemlátomást, ugyanazon időben:
nem is halad, szalad; úgy tetszik, szárnya nőtt!
Ki szép tulajdonokkal dúsan ruházta őt:
a hős, bár olthatatlan ég harci szenvedélye,
nem rajta múlt, hogy a végdiadalt elérje,
s mint óriás, a glóriás
pályát hamarosan belépje.
Egy isten tartja vissza: uralkodónk személye,
aki úr lett a Rajnán rövid egy hó alatt.
Akkor sietni kellett, hát sebesen haladt;
ma ugyanoly iram tán vakmerőség lenne.
De hallgatok: hiszen vígságba, szerelembe
a sok beszéd – gyanítjuk – alig ajánlatos.
Pedig e két istennő hozzád bejáratos:
el sem hagynak soha. Nem mintha más ily égi
hatalmak kezéből a gyeplőt ők vennék ki:
Ész s Értelem mint hű Mentor követ.
E kettővel ítéld meg ama görögöket,
akik nem-bölcsen s nem-vigyázva
belecsöppentek oly varázsba,
mely őket emberekből állattá bűvölé.
Ulysses társai, tíz éve hányt-vetettek,.
a szélben bolygva néztek kétes jövő elé;
utóbb egy parton kikötöttek,
ahol a Napistennek
leánya: Circe s udvara
időz vala.
Ez a hölgy nékik bájitalt kavarva,
a kéjes méreg bennük dúlva dúl,
előbb eszüket megzavarja,
egy-két perc, s arcra, testre megannyi állatúl
mindvalamennyien új alakot cserélnek:
ki medve, ki oroszlán, ki pedig elefánt,
az egyik: behemót, temérdek,
viszont a másik követ más irányt:
kicsinnyé válik; exemplum ut talpa.
Ulyssest meg nem csalja:
ő nem bízik az áruló italba’
s mert bölcs volt s külseje deli,
a szava mézes-mázos, hát most megbűvöli
a bűvölőt oly méreg, amilyen az övé:
szerelmét hősünkhöz bevallja.
Istennő, – lelke lángját ki hogyne öntené!
S Ulysses ravaszabb, semhogy a szép kilátást
örömmel ne köszöntené:
“Hadd nyerje vissza – könyörög –
volt képét mindenik görög!”
– “De hátha – szólt a nympha – már egyik sem
kíván mást?
Menj rögtön csapatodhoz s a tervet add elő!”
Ulysses szalad és szól: “A méregkeverő
kínálja orvosságát, és én igen javallom.
Ki lenne újra ember közületek, hadd hallom?
Megillet ím a szó joga.”
Szól – azt gondolta: ordít – az Oroszlán:
“Lemondjak annyi sok elért jóról! Meg osztán
körmöm, fogam van, étkem csak úgy dűl: jóllakom.
Király vagyok: legyek tán most ithakai polgár?
Még közlegénynek lefokoznál?
Nem kell a régi alakom.”
Oroszlántól Medvéhez fut Ulysses: “Öcsém te,
milyenné is bubáltak, azelőtt oly csinost!”
– “Bizony csak így vagyunk mi most,”
(maga módján a Mackó vélte)
“amint formáltak és mackóul lenni kell.
Ki mondta néked, hogy szebb egy alak, mint más
száz?
S az enyim ellen mit böllenkedel?
Az én szerelmem már Mackók szívére pályáz.
Nem tetszem? Hát eredj s hagyj engem szabadon
s elégedetten élni, nyomasztó gondtól menten;
így hát kereken kijelentem:
nem kell a régi alakom!”
A görög herceg most Farkashoz megy hírével;
hogy itt is kosarat kap: ettől tart, és így érvel:
“Jó pajtikám, kétség gyötör;
egy ifjú szép pásztorleányka
regél Echónak a te fránya
éhedről, mely nyájára tör.
Falkájának te voltál őre máskor
és éltél tisztes életet.
Hagyd hát az erdőt, és Farkas helyett
légy ember újra, jámbor!”
– “Van olyan?! – mond a Farkas. – Szemem egyet
se lát.
Húsevő voltomért korholsz, mint bestiát.
Te szólsz így? Hát ki vagy te? Vajjon nem
bántanátok
a nyájt nélkülem is? Nem sírna-e tanyátok:
a falu? Hitedre, ha emberré válok,
kevesebb vért ont-e fajom?
Egymást egy szó miatt hányszor megfojtanátok!
Embertársához ember nem Farkas-e vajjon?
Mindent meghányva-vetve, bűn vagy nem bűn,
vakon
kötélnek semmiképp sem állok,
inkább Farkas vagyok, mint ember, s ez okon
nem kell a régi alakom!”
Ulysses valamennyit ezenképp csalogatja,
mind így felel kicsinyje, nagyja.
Szabadság és az erdő,
no meg a teli bendő
legfőbb elv mindeniknél, s ezt egyikük se
hagyja,
egyik se hajt a szép élet dicséretére,
hiszik, hogy szabad az, akit visz szenvedélye,
holott csak önmagának rabja.

Oly tárgy után kutattam számodra, hercegem,

hol a tetszőst meg a hasznost keverhetem,
s a célzat nyilván szép, de mással
volt némi baj: a választással.
Fölkínálkoztak végre Ulysses társai,
burjánzanak a földön ezeknek másai.
Most bűnhődésül őket érje
bírálatod és haragod erélye.
 A MACSKA MEG A KÉT VERÉB

Egy Macska mint korácsa egy fiatal verébnek,

bölcsőkorától fogva együtt lakott vele.
Kosár, kalitka közoltalmat élvezének.
Csipkedte a Madár a Macskát, fegyvere
a csőre volt; emennek a lába ily szere.
Barátjával kímélve bánt mindig az utóbbi,
csakúgy gyöngédeden intette meg:
hogy karmolásszák is kacsói,
komolyan sohse tette meg.
De a Veréb nem ilyen ildomos, hát
csőrével folyton csípdesé a Macskát.
A Cica bölcs, diszkrét, a gyermeteg
játékra mindig mentséget talált:
barátok közt ki adja önmagát
ily ok miatt komor haragnak át?
Jól ösmerték egymást növendékkoruk óta,
a közös megszokás békéjüket megóvta,
verekedéssé köztük a tréfa sohse vált,
míg egyszer a szomszéd Veréb: Ciróka
meglátogatja őket, játszó pajtásaul
a pajkos Petikének, meg Ugrinak, a bölcsnek.
A két madár között a viszály most kigyúl,
és pártot foglal Ugri úr:
“Ily jött-mentek, no lám, tán még belénk is kötnek?
Hívünkre, ni! hogy rája körmenködnek!
Jaj, mindjárt megeszi ez a szomszéd veréb!
Minden macskákra, nem!” A harcba, huj! belép
s a vendéget megölvén, szól Macskánk: “Ah,
hitemre,
mily ízes a verébhús, igazán vajmi jó!”
Társának is halála ez a reflexió.
Vajjon van-e morál mesénkben, s az mi lenne?
Mert ilyen nélkül a mese bizony hibás.
Én látok egyet-mást, de árnyékok zavarnak;
Ön rá fog jönni, herceg, előbb, mint bárki más.
Játék ez Önnek; múzsám már nem tekinti annak:
ő meg nővérei mind Ön megett maradnak.
 A KINCSHALMOZÓ MEG A MAJOM

Egy férfi kuporított. E hiba gyakori,

és tudjuk: szenvedélyt szokott gyulasztani.
Csak arany és piasztol forog hősünk fejében,
pedig haszontalan az ily jószág, ha tétlen.
Hogy kincsét óvja minden módon.
fösvényünk egy körös-körül
tenger-csapkodta helyen ül,
hová nincs tolvaj, aki belopódzon.
Itt olyan kéjjel, mely szerintem rút-kicsi,
de őszerinte nagy, kincsét növelgeti.
Éjet-nappallal összetéve,
kiolvas, mér-mér, számba vesz.
És, mint napszámban, mérve, olvasva, számba
véve,
váltig hiányra bukkan, a vége váltig ez.
Egy kövér Majma volt, s úgy vélem: okosabb, mint
gazdája; ez egy dublont az ablakon naponkint
kidob, s így ront a mérlegen.
A házon jó lakat volt: hadd legyen
a kincs jó védelem alatt az irodában.
Egy nap don Bertalan mit nem gondol magában:
a cseppfolyós tanyának kívánt áldozni ő.
Nos, azt a két gyönyört ha összemérem,
amit e Majom érez meg ez a pénzleső,
nem tudnám, melyikének jut a nagyobbik érdem;
de Berciére sok szavazna. Mért, miért nem,
nagyon is messze vinne kifejtenem okát.
No hát
egy szép napon ez állat úgymond:
“Öröm az embernek, ha ront-bont!”
S kicsen a pénzrakásból néhány dublont,
ezüsttallért meg Jakabot,
majd noble ù rose-t több darabot
s ügyesség és erő próbájául dobálgat
a vízbe oly érctárgyat,
amilyenért az ember-
szív vajmi tüzesen ver;
ha meg nem hallja végre, hogy ura már kopog,
s a kulcs a zárban nyikorog,
az arany mind egy szálig hasonló útra térne:
röpülne és az örvény kincsét duzzasztaná.
ahová már nem egy hajóroncs hullt alá.
Olyan bankárnak irgalmazzon Isten,
akinek pénziből ennél jobb haszna nincsen!
 A KÉT KECSKE

Mióta Kecske jár mezőre,

szabadságvágy viszi előre.
Mennek – szerencse föl! – a világ végeig,
legelők széleig,
hol emberek se járnak:
mennek, míg úttalan pusztákat nem találnak,
vagy sziklás hegyeket,
függő meredeket,
sétálva űzik ott a Kecskék kedvöket.
E fürge állat fittyet hány minden akadálynak.
Két kecske, önrendelkezés címén,
fejér lábát nyaka közé vevén,
a sík mezőről kétfelé kimén:
más-más utakra különülnek.
Mily váratlan szerencse: megint szemközt
kerülnek.
Patakcsa fut el ott, padló van rajt bürünek.
Egymás mellett e hídon talán elférne két
karcsúbb menyét;
habár a mély patak s a víznek szilaj árja
méltán rettenthetné az amazonok szívét,
a két hős egyike, minden veszély dacára,
a hídra teszi lábát, ugyanígy társa. Nos,
elképzelem, hogy nagy Lajos
meg negyedik Fülöp ilyenformán tipegne
a Társalgás-Szigetre…
A két kalandor most előbbre lép,
orr orrhoz, egyre közelébb,
s mert mind a kettő büszke, hát itt:
a bürü közepén egyik se tágít.
Ősük töméntelen,
de kettőt kiemel minden történelem:
az egyik kecskeőst – nincsen folt érdemén –
ajándékozta Polyphém
a híres szép Galatheának;
a másik kecskeős – hívták Amaltheának –
Zeüsz istenatyát szoptatta emlején.
Most, nem hátrálva meg, közös véghez jutának:
mindkettő vízbe vész.
Ösvénye ilyen Fortunának:
nem újság nála ez.
 A MACSKA MEG AZ EGÉR

A burgundi herceg ő fenségének, aki mesét kért

La Fontaine-től e címen
Fiatal hercegemnek, akit ez irka-firkám
külön templommal hiteget,
hogy’ költsek oly mesét, melynek címéül írnám
a Macskát meg az Egeret?
Szabad-e, hogy e versem olyan szépséget fessen,
aki alakra édes, de rettentő kegyetlen
s amiket bája megfog: szíveket úgy szeret,
mint Macska Egeret?
Vagy varrjak-e hímet Szerencse játékárul?
Mi volna ide illőbb: hisz oh, hány vallja kárul,
hogy vele jó barát gyanánt,
mint Egérrel a Macska bánt?
Fessek királyt, kit ő tisztelve tart kegyében,
bár ezzel árt neki, kerékkötőjeképpen,
s aki, bár egy világ vonult föl ellenében,
a legfőbb hatalmakkal kényére játszodott,
mint Macska Egérrel szokott?
De sorsom ez úton immár előmbe lépdel,
betelik észrevétlen, s ha résen nem vagyok,
hosszú fölös beszéddel
mindent elronthatok:
az ifjú herceg úgy fog játszódni e mesémmel,
mint Macska szokott az Egérrel.
 A VÉN MACSKA ÉS A FIATAL EGÉR

Egy ifjú kis Egér, tapasztalatlan gyermek,

egy vén Macskát kíván meghatni s kér kegyelmet,
hogy hátha ész-okokkal Kand-úr szívéhez fér?
“Hagyj élni: lásd, ily csöpp egér,
ily kis igényű, inci-finci termet
ugyan mit ró e helyre, mennyi terhet?
Amit én költök, mennyit ér?
Az úr, az úrnő s háznép tán koplal énmiattam?
Egy szem diótól gömböcöm kipattan.
Ma sovány is vagyok: időm ha megadod,
fiad uraimék kapnak jó falatot.”
A megfogott Egér így nyüglődött a Macskán.
Ez válaszol: “Tévedsz, fiacskám!
Hozzám intézik-e az ily beszédeket?
Csak annyi, mint ha szólsz annak, ki holtsüket.
Kandúr, vén, s irgalom? Ilyenre nincsen példa.
Törvényünk: szállj le szaporán,
halj meg s eredj, de nyomban ám
tudatni a párkákkal, hogy mi ért ma;
jut fiaimnak is elég ragadomány.”
Szavának áll. Mi a tanulság ebben?
Erkölcsi célzatot rejt, s ez gyöngyen idevág:
mindent elnyerni vél az önhitt ifjúság,
az öreg kor kérlelhetetlen.
 A BETEG SZARVAS

Egy szarvaslakta honban a Szarvas nagybeteg lett.

Megszállva rögtön az alom:
őt látni, vígasztalni, segélni fölsereglett
sok számos társa – oh, nyűgös sokadalom!
“Urak, látjátok, hogy halódom.
hát engedjétek, hogy a Párka szokott módon
nyiszálja el létemnek fonalát; no hát
szüntessétek már ezt a nagy siralmat!”
De rá biz’ egy lélek se hallgat:
mindenki buzgón vigasztalgat,
szomorú kötelesség, lerójják hosszan ezt,
majd mennek, ha úgy tetszik az Úristennek:
egy harapást azonban ki-ki el nem ereszt,
vagyis: mindenki élve a legelő jogával,
szomszédságbéli fákat letisztogat fogával.
A Szarvas asztalának így lőn nem kis híja.
Már nincsen is mit falnia:
baját felváltja még nagyobb baj,
s jut végre oly keserves állapotba,
hogy éhen kell itt halnia.

Költ ám, aki egy orvost elhí,

legyen az testi, avagy lelki.
Mily kor, mily erkölcs! Hasztalan,
földön mindennek ára van.
 A DENEVÉR, A BOKOR MEG A KACSA

A Bokor, a Kacsa meg a Denevér

látván, hogy otthon jobb szerencsét el nem ér,
kimennek más határba
üzérekül, közös haszonra-kárra.
Van iroda nem egy, futár- s ügynöksereg,
mind gondos, okos emberek;
van pontos könyvvitel, Követel- s Tartozikkal.
A dolog ment; míg egyszer áruikkal
oly helyen kell átmenniük,
mely csupa szirt és vajmi szűk:
rosszabb úton még soha senki nem járt.
Leejtik bugyrukat, és azt a közeli
Tartarus öble elnyeli.
Sajnálkoznék triónk; de fölös szó biz itt árt,
inkább nem ütnek semmi zajt;
a legkisebb szatócs is ama bölcs élvre hajt:
hogy mentse hitelét, titkolja veszteségit.
Az, amelynek triónk áldozatul esék itt,
helyre se hozható: az eset kiderül.
Hitelük kimerül, immár se pénz se posztó,
fejükre zöld szalag kerül.
S a tőke, ami legfőbb, s a kamat, mely örök,
és végrehajtók és pörök,
ajtón hitelezők sűrűn kopognak –
szegény triónk virradtól estelig
csak kibúvó végett ügyeskedik:
hogy dugja be száját egy-egy csoportnak.
Minden járókelőbe a Bokor belebök:
“Uraim, mondjatok valamit, – könyörög –
hová lett mind a sok portéka,
mit elvitt tőlünk a hegy szakadéka?”
A Réce víz alatt keresgél mint búvár,
a Denevér még csak közelibe se jár
napközben semmilyen lakásnak;
futván nyűgét rendőri zaklatásnak,
udút választ rejtekhelyül.
Tudok nem egy adóst, aki sohsem volt Réce,
Bokor vagy Bőregér és nem járt ily csehül,
csak egyszerűn nagy úr s naponként biztos révbe,
titkos lépcsőjén lopva menekül.
VISZÁLY A KUTYÁK ÉS MACSKÁK ÉS EGEREK
KÖZT

Discordiát uralta mindenha e világ;

ezernyi példa erre tanúság:
nem egy adósra tett szert nálunk is ez istenség:
avagy csak tessék
az elemekre nézni: nem meglep-e, minő
villongást visz közéjük a perc, a röppenő?
S példája e négy hatalomnak,
sok más élőt, de hányat! nem harcra tüzel-e,
akik örökké marakodnak?

Volt egy lakás Kutyákkal és Macskákkal tele,

ahol akármi ok a viszályt felszította,
száz végzés gyöngyen eligazította.
Munkát is, pihenőt is az uraság szabott,
s panaszok esetére sutban lévén a bot,
ez az állatközösség megvolt atyafi-lábon,
s a szomszédság épült e szép,
csaknem testvéri láncon.
De végre, haj! egy tál leveske közbelép:
egy konc, mit kedvezésül csak az egyiknek adnak,
felkölti mérgét a másik csapatnak.
Ily sértést, hah! ki dugna zsebre?
Egy krónika – olvastam – utalt e tény során
kíméletjog címén egy gyermekágyas ebre;
akárhogy volt is, a vitából
nagy zendülés lett konyhán és szobán,
ki-ki Macskája mellé, ki-ki Ebjéhez állt.
Megformuláztak egy szabályt:
zúgott a Macska-tábor,
felfordult az egész tanya.
Ügyvédjök vitatá: nem kell más, ott van a
végzés, a régi! Hát keresik egy zugolyban,
ott volt ám, ah! de hol van?
Megették lám az Egerek!
Pör támad, új; lakol a cincogó sereg;
a Macskák mind, amennyien csak vannak:
vén, fürge, csalfa, furfangos – rohannak:
ős ellenségei különben is e fajnak,
mind lesi, fogja, irtja ki.
A ház ura pedig ezt könnyen bírja ki.
Most mondókámra térek: földünkön ember nem lát
egy állatot, egy élőt, teremtményt bármi fajtát
ellenség nélkül. Ez ím természet rendje.
Amit Isten teremt, az jól meg van teremtve.
Én többet nem tudok (bár ez bizony csekély),
csak azt, hogy durva szóval meggondolatlan él
az ember vajmi sok esetben,
és hogy sok ilyen szónak az alja vajmi sok.
Oh emberek, ha túl is a hat X-en,
jó lenne még kostához leckére járnotok!
 A FARKAS MEG A RÓKA

Miért, hogy senki a világon

nem éri be sorsával? így
katona lenne minden áron,
akire katona irigy.

Farkas szeretett volna lenni

egy Róka. Hej, ki mondja meg,
bárány bőrében megjelenni,
Farkas-szív vágytól nem remeg?

De meglep, hogy mesét e tárgyról

egy nyolc esztendős herceg ír,
s én ősz fejem szakmányba gyárt oly
rigmust, amely érdeme távol
attól, minőt prózája bír.

Költőnk művében annyi mag elejtve,

amennyit egy mesében hint el ő,
nincs ám és oly jól sincs kifejtve:
Ő teljesebben ád elő.

Dudámon róla énekelni:

ezt értem én; de gondolom,
aligha fog hosszabb időbe telni,
s dicsérni trombitaszón fogom.

Nem vagyok nagy próféta, bárha

itt-ott egekben olvasok:
de hősi tetteiről nemsokára
beszélnek új Homéroszok:
a jelen korszak ebben árva;
hagyján a benn rejlő titok!
Hadd mondjuk a mesét, tán sikerülni fog.
Farkashoz szól a Róka: “Pajtás, én mit falok?
Mi mást, mint vén kakast, avagy jércét soványat:
e hús nekem utálat.
Szakmád jobb és kevésbé kockázatos dolog:
én házakhoz furakszom; te kinn vagy, el nem érnek.
Taníts meg, cimborám, szakmádra, szépen kérlek!
Avass föl fajtám elsejének,
ki egy kövér juhocskán hízlalja potrohát.
Hálátlanok sorába nem iktatsz majd.” – “No hát,
legyen, felel a Farkas. Egy bátyám halt meg éppen,
gyerünk, húzzuk le bőrét, te meg felöltöd szépen.”
Hát mennek. Szól a Farkas: “E mód legcélszerűbb,
a nyáj komondorát hogy bizton elkerüld.”
Rókánk, az így fölvett gúnyában,
a mester-adta leckét ismétli úgy magában.
Előbb rosszúl teszi, majd jobban, arra jól,
végtére már hibátlan.
Alig volt meg a lecke, egy nyáj kolompja szól,
a konda közeleg. Az újdonsült toportyán
fut ám, iszonyatot körül a tájra ontván.
így rémíté meg – rajt’ Achilles fegyvere –
Patroklos a mezőt s a várat is vele;
anyák, menyecskék, aggok mind-mind be a temploma!
E mekegő had ötven ordast vél látni nyomba’:
juhász, juh és eb a város felé rohan,
zsákmányul egy bárányka van;
a tolvaj megcsípi. Néhány lépésre innét
Kakas-szót hall: szomszédi kakas-hejehuját.
S a diák uccu! a Kakashoz, mintha lőnék,
leveti a díszes ruhát, s juhát,
leckéit s a rektort feledve
fut, lábait a nyaka közé szedve.

Magunk ellen tennünk mit ér?

Az ily cserebere-kísérlet mind csalóka:
ki-ki első útjára, mint e Róka,
első esetben visszatér.

E tárgyat Múzsám mindenestől

oh, herceg, tőled vette, páratlan szellemedtől:
a cselekvény, a párbeszéd,
a tanulság, minden tiéd!
 A RÁK ÉS LEÁNYA

A bölcsek, mint a Rák, hőkölve néha-nap,

a kikötő felé hátat fordítanak.
Matrózmesterkedés: s ilyen fogással él az,
aki, hogy rejtve tartson egy roppant rohamot,
egész más pontra szegzi tekintetét, s a cél az,
hogy ellensége gyűljön ott össze s ne amott.
Tárgyam kicsiny, de sok, amit beszélek róla,
rá tudnám szabni ezt egynémely hódítóra,
ki egymaga riaszt szét egy százfejű ligát.
Hogy mire szánja el, mire nem, önmagát,
előbb titok, de később a hódítás kipattan.
Mit ő takarni kíván, hiába nézi szem,
Sors ítélete az, nem tartja föl misem:
rohanó hegyi ár, végül áthághatatlan.
Száz isten ellen egy Jupiter győz a hadban.
Úgy tetszik: Lajosunk s a Sors együttesen
vezetik a világot. Térjünk mesénkre át.
Egy anyarák egy szép nap korholja magzatát:
“Hogy’ jársz, te istenadta, nem egyenest, mint
látom!”
– “S te, – felel lánya – hát hogy’ jársz te jómagad?
Én másképp járjak, mint egész családom?
Egyenest, mikor itt görbén jár mind e had?”
Igaza volt: az otthon ad
példát, olyant, amely ragad,
mindenen, mint közös jegy ülvén:
jón, rosszon, mindenen, bölcsek, bolondok
művén, –
utóbbin főleg. Célhoz hátrálva közeledni,
– hogy rátérjek – talán jó módszer fogna lenni,
Bellona szakjában kivált:
csak kell, hogy idején csináld.
 A SAS MEG A SZARKA

Saskó, a légkirály s Margó, a Szarka

– szólása, kedve, lelke más-más e két madárnak,
miként mezük másféleképpen tarka –
egy rét szögén keresztül együtt szállnak.
Egy rejtett zúg kínál közös tanyát e párnak.
A Szarka fél, de Saskó, mert volt ebédje nagy,
őt megnyugtatva szól: “Csak tarts velem, maradj;
ha istenek ura, e világnak vezére,
gyakorta unatkozhatik:
én is, – hisz őt szolgálom, miként ez tudatik.
Mulattass hát ma engem, tegyük a formát félre.”
Csicseri-Csacska-Csőr locsog-fecseg biz itt
erről, arról, egyébről;
Horácnak emberéből,
ki tüskön-bokron át jót-rosszat elegyít,
nem dűlt a pletyka úgy, miként Szarkánkból itten.
Mindenrül, ami lesz, ő hírt fog adni frissen,
jó kém, biz’ isten,
majd helyrül helyre szökve mén.
Nem kaptak készséges szívén.
A Sas reáförmed haraggal:
“Csicseri-Csacska-Száj, az ördög sem marasztal!
Ég áldjon, öcskös; udvarom
meg nem nyitom ily szódarának;
csúnya természet, mondhatom.”
Hisz épp ez kellett Csacska-Szájnak!
Nem oly jó, mint hiszik, istennél járni, nem;
e díszt gyakran kíséri halálos félelem.
A kémnek, a kofának, mézes-mázos pofának
– mind más-más lelkű nép – ott gyűlölet is terem:
habár, miként e Szarka példázza, ily helyen, ni!
két színben kell ám megjelenni.
 A KIRÁLY, A KÁNYA ÉS A VADÁSZ

Conti herceg ő fenségének

Az istenek, mivel jók, szeretik, ha királyok
szint’ ilyenek: türödelem
mint legszebb jog szállt reájok,
nem a kéj, mit bosszú terem.
Ezt vallod, hercegem.
A harag, ki tudja, nem tart tovább szívedben,
csak születése perceiglen.
Achilles az övét nem gyűrhetvén le, ím
kevésbé hős, mint te vagy ebben.
Csak olyan emberekre illik méltán e cím,
akik száz jót művelvén, az aranykorba illők.
Kevés ily nagy szívet szült a jelen, ugyebár;
a rosszért, amit el nem követnek, hála jár!
De más utat követsz Te, mint ők,
ezer nagylelkű tett szán templomot neked.
Apolló, e dicső hely polgára, ünnepelvén,
lantján dicséri nagy neved.
Hogy istenek házába elvárnak, úgy van rendjén.
Egy évszázig leszen lakástok idelenn.
Száz évet körötökben fog tölteni Hymen.
Legédesb élveit kínálja;
mit nektek készített: a pálya
száz év határán épp hogy megpihen!
Hercegnőd és magad méltók is vagytok rája.
Tanúmnak áll be hölgyed annyi bája;
tanúm az ég minden csodája,
ő – rátok pazarolván sok szép ajándokát –
feldíszít szép erénnyel, amit csak néktek ád,
hogy éltetek ragyogva tessék.
E bájt fűszerezi a Bourbon-szellemesség;
itt egyesít az ég kettőt:
a maga-megbecsültetőt
a magát megszerettetővel.
De lám örömötökkel váltig hivalkodom;
elhallgatok: s a dalt hozom
arról, mit egy madár, ragadozó, itt művel:
Egy Kányát, aki fészkén mint őslakó tanyáz,
elevenen fog egy Vadász
s ajándékul viszi fejedelmének, úgymond.
Az eset ritka: ez nagyobb érték s nagyobb gond.
Benyújtja hódolattal, de a madár, a vad
– mesénknek hinni ha szabad –
körmével egyenest a felség
orrába kap. – Hát ilyen is lehet még?
Királyi orrba? Csak nem? – De igen, abba hát.
– Nem volt vele jogar? Nem hordott koronát? –
S ha hordott volna is, akkor se lenne más sor,
meg lenne csípve a királyi, mint egy más orr.
Az udvaronchad csap hűhót, zenebonát,
ember legyen, aki előbeszélni győzze.
A király meg se mukkan, bizony nem férne össze
a főjog felséggel profán kiáltozás.
Ott ül helyén a Kánya, korábbi távozás
egy pillanatra sincs eszében.
Szólítja őt a solymár, kiált, ireg-forog,
mutat neki csalókát s öklét, hogy jőne szépen!
Már azt hiszik: ott kuporog
majd másnapig a dacos körmű állat,
ki-ki zajonghat, kiabálhat,
majd így múlik az éj a szentséges orr fölött!
Megfogni? – még vadabbá tennék a csúf dögöt.
Megy végre a Királyról, s ez szól: “Isten hírével
a Kánya s aki véle
Nekünk kedvezni véle!
Mindketten megtevék kötelességököt,
egyik mint Kánya, másik: mint erdő kerülője:
magam pedig,
tudván, hogy egy király miként viselkedik,
fejvesztést sem szabok ki a kettőre.”
Mily tett! a sok udvarbeli,
ki mind más úton járna, most égig emeli.
Király is ezt a példát bizony kevés követné.
Jól járt ez a vadász; mi bűne volt vajjon
s az állaté mi volt? Nem tudják, mily nagyon
veszélyes, túl közel férkőzni fölség mellé.
Nem ismerték csak a vadon
erdők lakósait; ki tenné
hibájukat nagy sérelemmé?
Pilpay szerint a színtér a Ganges tája. Ott
ember nem érint állatot,
hogy vért ontson. Király is habozva cselekedné.
“Ki tudja, – szólnak ott – nem volt-e hajdanán
az a ragadozó madár épp írója
megostromlója?
Nem herceg tisztje vagy más hősé volt: Talán
a legelső-, legdicsőbbnek oldalán?
S ami volt, hátha lesz megint?
Valljuk, Pytagorasz szerint,
hogy állati formát cserélünk:
hol kánya, hol galamb vagyunk,
hol ember, hol meg szárnyalunk
s családostul a légben élünk.”
E vadászdolgot másfelé
másként adják elé; ímé a másik forma:
Egy Solymár, mint a hír igazságképpen tudta,
vadászaton fogott egy Héját.
Örömmel engedné át
királyának, mint becseset:
száz évben egynehányszor ha esik ily eset,
a solymászat terén ez már a non plus ultra!
Udvarnép sűrű tömbjén magát keresztülfurta
s ez ajándék, a ritka, bizton jelentené
a jó szerencsét, amely int felé!
Hanem a csengős-lábú Karvaly
– most még szilaj, goromba fél –
körmével, mely merő acél,
megcsípi ura orrát, ráül szegényre garral.
Ő kiabál; ki-ki nevet:
monarcha, udvar. Hogyhe! Adnám-e részemet
a nevetők sorában egy birodalomért?
Hogy nevet-e a pápa, éntőlem sohse kérd;
nincs biztos tudomásom; de boldogtalan ember,
azt tartom, oly király, aki nevetni nem mer.
Gyönyör ez, isteni. Zeüsz is, a fekete
pillájú, s halhatatlan köre, Olymposz hátán,
ugyancsak hahotázott, – így szól története – látván,
mint biceg Vulcanus az itókával sántán.
Bölcs volt a halhatatlan sereg vagy bölcstelen,
a tárgyváltoztatásra nagy okom volt; hiszen
zsákból a szög most már kibújhat:
e Solymárnak veszélyes kalandja, nos, mi újat
mond minekünk? Mióta világ világul áll,
több ostoba vadász volt, mint elnéző király.
 A RÓKA, A LEGYEK ÉS A SÜN

Erdők egy törzsökös lakója,

egy ravasz, huncut, csalafinta Róka,
akit megsebzett a vadász, ott
saját vérében ázott
és fetrengett a sárba.
így vonta önmagára
élősdi szárnyasok hadát: a
Légy nevű rusnya sereget.
Vádolja fennen az eget
s roppant különösnek találja,
hogy épp őt szánja
a Sors ily rút halálra,
legyeknek adván früstökül!
“Épp engem, az erdőlakók közül
a legfürgébbet kell így meghalatni?!
Mióta lett a Róka jó falat, mi?
S minek van még a farkam? Haszontalan nyűgül?
Eredj, mihaszna dögje, menj,
pusztítson el a menny!
Élj csak silány közemberen!”
Szomszédságából egy sün
– művemben új személy – gyün
a falánksággal oly teli
csapattól őt megmenteni.
“Megyek, dárdáim éle majd száz meg százat nyom
szét,
–úgymond – s végit vetem kínodnak, Róka
szomszéd.”
– “Isten ments, – szól a másik – ne tedd pajtás, ne;
hadd,
hogy csak fejezze be lakomáját e had:
ők immár jóllakottak, friss falka falna menten,
százszorta oly mohó s százszorta oly kegyetlen.”
Evők nagy tábora lakmározik biz itt lenn:
udvarnép, hivatalnok. Ez apológiát
emberre szabja már Aristoteles; ékes
példája ennek vajmi közönséges,
saját honunkban legkivált.
Minél teltebb a gyomra, annál kisebbet árt.
 ÁMOR ÉS AZ ŐRÜLTSÉG

Ámor megannyi rejtelem,

fáklyája, nyila, tegze, magának csöppnyi volta:
e tudományt felibe sem
meríti ki egy puszta napnak dolga.
Eszembe sincs fölös kimagyarázgatás;
magam módján csak arról lesz itt ma híradás,
hogy ez a csöpp istenség
(mert isten ő!) kinek látása odavan rég,
hogy lett világtalan s mire vezet e baj,
amely talán sebaj: –
nem döntök; egy szerelmes lesz a bíró helyettem.
Ámor s az Őrület játszottak együtt ketten;
amaz előbbi még nem volt szeme híján.
Nagy vita támad: Ámor istengyűlést kíván.
Emez türelmét veszti végre,
nagyot csap Ámor szép fejére:
az égi fény ekkor tűnt tőle el.
Vénusz, haj! bosszút követel.
Nő és anya, csoda-e, hogy sír, hogy bú epeszti;
az istenek fülét repeszti;
Jupiter, Nemezis,
amaz is, emez is,
pokol bírái, s mind, egy szálig odavannak.
Leírja iszonyú voltát a bántalomnak;
bot nélkül egy lépést sem tehet már fia:
ily bűnre nincs elég súlyos fenyíték,
s a kárt is kell az Égnek nyomban pótolnia.
Soká meghányták és vetették
a közügyet, a felekét,
s a legfőbb szék úgy dönte végül,
hogy az Őrültség, büntetésül,
Ámort szolgálja, mint segéd.
 A HOLLÓ, A GAZELLA, A TEKNŐSBÉKA ÉS A
PATKÁNY

Madame de la Sablière-nek
Könyvemben templomot szántam neked:
világ végéig zengő éneket.
Öröklétének az volt az alapja,
hogy e művészet isteni lelet,
s az is, hogy benn a te szép nevedet
imádja hívőknek kicsinyje-nagyja.
Homlokzatára ezt írnám oda:
“Irisz istennő szentelt csarnoka”;
(nem az, kinek Junótól jár ki zsoldja;
hisz maga Junó s férje szívesen
segítene a másik Iriszen:
boldog, aki az ő postáját hordja!)
Őt istenítené a boltozat:
fénybaldachint ott az Olymposz ad
s pompázva kedves Iriszének hódol.
A sok falon sok szép csoportozat
szép életútját örökítse meg
(s ez élet, bármilyen remek,
ment minden olyan fordulótól,
amelytől egy ország remeg!).
A templom mélyén állna drága képe:
mosolya, bája, tündöklő szeme,
az öntudatlan tetszés kelleme; –
mindenki hódolattal lép elébe.
Lábához bámulók sereglenek;
félistenek meg hősök oda állnak
és mindazok, kiket emitt imádnak, –
tömjénezik maguk az istenek.
Szemében ott ragyogna lelke fénye,
sok drága kincs, – bár oly halvány
a másolat! –
mert szíve tenger gyöngédség edénye
(csak jó barátot vonz, nem másokat);
s mert férfiszépség s női báj fogad
égből való lelkében összetéve, –
ki tudná visszaadni szellemét?!
Oh Irisz, aki mindnyájunk szemét
elbűvölöd, hogy nem lehetne jobban,
és szívünk érted mint magunkért dobban,
(az érzés, mely ezt mondatja velem,
nem a körödben tiltott szerelem!),
oh engedd, hogy Múzsám e fényes
házat
később építse föl: ma még csak vázlat.
S hadd ezzel is fölékesítenem
következő mesés történetem,
melyben Barátság csillogtatja fényét:
elég elmondanom, s egy pár napig
lelked felőle ábrándozhatik.
Nem mintha ez királyok közt történnék:
körödben nem jut annak tisztelet,
aki király, de senkit sem szeret,
csak embernek, ki életét is adja
egy jó barátért. Ritka ez a fajta!
Négy állat: együtt élő kis vadak
ember számára példát nyújtanak.

Gazella, meg a Holló, a Teknős és a Patkány

összhangban éltek együtt: szelíd, szép társulat.
Ember-nem-járta hely volt lakásuk, ez megadván
nyugalmas boldogságukat.
De van-e rejtek, ah! mit ember föl nem kutat?
Élj bár az erdők sűrűjében,
vizek mélyén vagy fenn a légben,
titkos hurokvetéssel ott is hozzád tanul.
Gazella mulatóba kiment ártatlanul,
hát egy Kutya – barbár gyönyörre
átkos szer az ember kezén –
jő, szimatol a fűben, hogy amaz merre mén.
Ő menekül. A Patkány, ebédidő levén,
így szól a többiekhez: “Hogyan van (rosszat
sejtek!),
hogy csak hárman vagyunk ma itt?
Tán a Gazella már mindünket elfelejtett?”
– “Ah, hogyha bírnám szárnyait
a Hollónak, – kiált a Teknős –
e percben tovaszállanék,
kifürkészném, hogy mely vidék,
mily balsors fogja el szökellős
társunkat, hogy felénk se jő.
Mert lába fürge, – szíve nem oly gyors-szökdelő!”
Elszárnyal sebtiben a Holló;
meglátja messziről a golyhó
Gazellát kínos tőriben.
Megfordul és jelenti a többinek híven.
Nem tudakolja: mért, mikor, mi módon
történt vele a baleset;
ily céltalan dologgal időt nem veszteget,
mint némely ódon
falusi mester más helyütt:
nem utánoz ily tökfejűt.
Repül a Holló s újra megjő.
Amit jelent, a három azt
megszívleli s közülök kettő
kimondja: percet sem mulaszt,
indul a zergét fogva tartó helyre.
– “A másik – mond a Holló – házőr tisztét
viselje:
mikor is érkeznék meg lassú lábával ott?
Ha már a Zerge rég halott!”
Alig szólt, mennek ím, hogy a bajbul kirántsák
szívbéli hű pajtásukat,
a szegény kis hegyi gidácskát.
A Teknős szintén futni vágy, hát
ki a mezőre, mint azok;
átkozza kurta lábát
s hogy hátán kénytelen a házát
cipelni; hát biz isten: panaszra igaz ok.
Hálószem-Rágdy (patkány e névre méltán hallgat)
széjjelszedi a hurkot: képzeljük a vigalmat!
Jön a vadász: “Ki volt zsákmányom tolvaja?
Hálószem-Rágdy, uccu! egy likba elbúj, a
Holló egy fára kap föl, erdőbe fut a Zerge,
s a vadász szinte félbolond:
új zsákmány nincs, a régi elosont;
Teknőst lát közeledni, legott enyhül keserve.
“Mi ok van ijedségre? – mond –
vacsorám fűszerezni
kitűnő egy szer ez, ni!”
Zsákjába dobja. Mindenért a Teknős fog fizetni,
Gazellának ha jelt nem ád a Holló.
Jön, rejtekéből s mint nagyon jó
sántítás-színlelő
mutatkozik most itten ő.
Terhét az ember földre hányja,
s aló, utánna!
Hálószem-Rágdy megjelen,

s addig túr-fúr, tesz és vesz a bugyor kötelen,

míg mentve nincsen jó barátja:
ebből ma nem eszik a vadász vacsorára!
Pilpay így mondja el a dolgot. Kicsi híja,
s Apollót hívom és költök, kedved szerint,
e tárgyról nagy-nagy művet, oly hosszút, valamint
az Iliász avagy az Odysszéja.
Hálószem-Rágdy lenne a főhős; bár igaz,
itt nemcsak ő a fontos, mindvalamennyi az.
Házhordy hercegünk ékes szavalatára
Holló uram repül, akár a
szél, kémkedik előbb, majd hírnök; ezalatt
Zergénk föltartja a vadászt, mert egyelőre
Hálószem-Rágdynak szüksége van időre.
A négy közül mindegyik közrehat,
tesz-vesz, űz-fűz, cselekszik hős csapatjok.
S a díj kié? Szívé, – ha rám hallgattok.
 AZ ERDŐ S A FAVÁGÓ

Eltörte vagy veszíté egy Favágó a fát,

amelyből fejszenyélt faragott volt magának.
Nem tudja egyhamar pótolni e hibát,
mert amaz Erdő fái kíméletet kívánnak.
Az Erdőt szépen kéri hát,
legyen oly szíves s adja át
egyetlenegy ágát egy fának,
hogy új nyélhöz segítse őt:
másutt használja majd a kenyérkeresőt;
nem egy tölgyet, nem egy fenyőt meghágy,
amelynek
szépsége s nagy kora méltánylást érdemelnek.
Az Erdő, jámboran, más fegyvert ád neki.
Megbánta azután. Vasát nyélbe üti,
és egyebet se tesz, csupán
jóltevőjére tör, egymásután.
Kidönti legszebb ékességeit.
Felnyög az Erdő. Mi segít?
Jótette lett önbüntetése.

Ím a világ sora s a hozzá híveké:

jótettért meglakol, aki a jót tevé.
Unalmas szólni erről. De nem keserűség-e,
hogy a fák édes árnya szüntelen
oly bántódást ér idelenn?
Oh jaj, a sok beszéd mit ér, és
a sok kesergésre ki ad?
Azért, sajnos, mindig divat
a hálátlanság és a visszaélés.
 A RÓKA, A FARKAS MEG A LÓ

Egy Róka, ifjú még, de hamisságra dús,

megpillant egy Lovat, az elsőt életébe.
Egy ifjú és bohó Farkast hí: “Ide fuss,
rétünkön egy állat legel, gyanús!
Szép, nagy, most is bűvöl látása, deli képe.”
– “Erősebb, mint mi? – a Farkas nevetve szól. –
Kérlek, rajzold le őt elejbém.”
– “Ha volnék képíró vagy diák, – válaszol
a Róka – hát a kéjt, amelyben majd úszol,
mihelyt meglátod, – örömest előlegezném.
De jöjj. Ki tudja? tán jó zsákmány lesz belőle,
mit a Szerencse dob előnkbe.”
Mennek; s a Ló, akit a fűre csaptak ott,
ez új barátain biz’ nemigen kapott;
s már épp azon volt, hogy inaljon füremedve.
“Nagyúr, szegény szolgáid – szól Ravasz –
kíváncsiak magas nevedre.”
A Ló se tökfejű, hát így köntörfalaz:
– “Olvassák, uraim, hisz írástudók; emitt a
talpam körül cipészem azt felírta.”
A Róka kertel, ő műveletlen, bibasz.
“Szüleim – mondja – rám kevés gondot vetének.
Szegények, mindenük csak egy lyuk volt; lám Csikasz
főrend, sokat tanult, helytáll írásbetűnek.”
Farkasnak ily szó hízeleg, –
oh hiúság! s ím közeleg,
lakol is négy fogával; a Ló megrúgja rögtön,
s azzal futóra! Farkasunk a földön
ebül van, vérzik és beteg.
– “Bátyám, – a Róka mond, – beh igaz is, mit egyszer
egy bölcs ember nekem súgott!
Álladra e barom ily intelmet rúgott:
Az okos nem bízik olyanhoz, mit nem ismer.”
 A RÓKA ÉS A PULYKÁK

Egy Róka ostromának várként ellenszegült

egy fa, melyet Pulykák hada megült.
Mindvalamennyi sáncot körüljárván a hitlen
s őrséget látván mindenikben,
kiált: “Hó! tán nyakamra nől még a pulykaól!
Kivételnek marad a köztörvény alól?
Nem, istenekre, nem!” így végzi mondókáját.
A hold is felsüt, szembe, ő excellenciáját
boszantani s a puly-puly hadnak kedveznie.
Hát ő, hiszen nem újonc várviadali szakban,
zsákjához nyúl, gonosz fortéllyal az tele:
most fára mászást színlel, ágaskodik, de nagyban;
holttá teszi magát és föltámad megint.
Nem láttak még oly Harlekint,
ki ennyit játszna egy személyben.
Farkát felkunkorítja, hogy tündököl az éjben,
művel száz tréfát, mind olyat,
hogy bóbiskolni Pulyka egy sem mer azalatt.
Az ellenség egy tárgyra szegve tartja
a nép figyelmét és így fog ki rajta.
Szegények jó sokáig világtalan vakok,
s egy-egy mindig lepottyan, amit ő mind lefog
és félretesz, fele puly-puly-halálnak zsoldja,
Ravasz pajtás meg őket éléstárába hordja.
Túlságos figyelem bármely veszély iránt
legtöbbször éppen beleránt.
 A MAJOM

Egy Majmot Páris városában

megházasítanak: mondhatom,
sok férjet majmol e Majom:
veri nejét a legcsúnyábban.
A hölgy sóhatjva tűr szegényke,
kiszenved végre.
Panaszkodik nagyon fia,
kár falra borsót hánynia.
Meghalt a nő, a férj mulat,
új szerelemre begyullad,
az újat is veri, kocsmázik
és rendesen elázik.

Utánzók seregétől ne várj sok jót: vajjon

könyvet szerez-e vagy majom –
mindegy, rossz fajta mind egy szálig.
 A SZKITHA BÖLCSELŐ

Egy komor bölcselő, akit szült Szkythia,

hogy vígabb életmódhoz lehessen szoknia,
megy Göröghonba, s hol volt, hol nem: egy aggastyánt lát,
a Virgil öregének majdnem szakasztott mását:
embert királyul élőt, embert, istenszerűt,
ki hozzájuk hasonlón elégült és derült.
Öröme, boldogsága egy kertnek bűve-bája.
Ott lelt reá, kezében kertészkedés: vágja, vágja
mindazt, ami gyümölcsfán fölös, szükségtelen,
ágat nyes, tisztogat, gallyat szel innen-onnan,
javít a gondozásért uzsorával, rakottan
hálálkodó természeten.
A szkitha itt azt kérdezi:
“Miért e rombolás? Hát illendő-e bölcshöz
a kert szegény lakóit így vérig sérteni?
Add nékem azt a kést, hisz ártalmas egy eszköz;
hadd cselekedni az időt, e nagy kaszát;
úgyis elég hamar visz a sötét partra át.”
– “A fölösit szedem, – szólt – s azáltal, hogy letépem,
csak annál jobban díszlik többi népem.”
Bús otthonába szkithánk visszatér,
fogván a kerti kést, vagdal, nyes, amit ér;
szomszédok, jó barátok tanácsra, meghagyásra
nyiratnak egyre-másra.
A legszebb ágakat fáikról leszegi,
ész nélkül a kert díszeit tarolja,
idő vagy évszak nincs neki,
nem néz sem új-, sem teliholdra:
enyész, kihal a kert. E szkitha olyanforma,
mint az a nyegle sztoikus, aki
lelkünk kertjéből bármi gyenge
vágyat vagy szenvedélyt, jót-rosszat, bármi szende
ártatlan óhajt így pusztítna ki.
Nekem ily nyűgös ember ne jöjjön közelembe;
szívünk legtöbbet érő tartalmát elrabolnák,
elvágnák életünket, mielőtt halva volnánk.
 AZ ELEFÁNT ÉS JUPITER MAJMA

Az Elefánt meg az Orrszarvú összetűztek

saját területüknek
határa s jogai fölött és
követelték, hogy nyílt mezőn legyen a döntés.
Kitűznek arra egy napot;
de most a mennykő lecsapott:
a hír, hogy Jupiternek Majma fent
a levegőben megjelent,
markában hírvivői bot;
Maki úr e Majom neve, s írást hoz.
Az elefánt azt hitte: senki máshoz,
csak őhozzá, mint nagysághoz jöhet
ily meghatalmazott követ.
E dicsőség szeszével várja
Maki mestert és úgy találja:
kissé lassacskán prezentálja
megbízólevelét Maki.
Futtában tette, mint aki
siet; ő nagyságát így üdvözölte.
Haj, üzenetre várt az: s most sem szó, sem beszéd!
A hírt, mely e viszályt világgá vitte szét,
az istenekkel ő maga közölte
s nem várta volna, hogy figyelmük fel ne költse.
Az égieknek elefánt
vagy légy: közömbös egyaránt.
Magának kell beszélni, úgy áll ím a dolog.
“Bátyám, Zeüsz, – így szóla – ki ül a fellegen,
csinos kis háborút fog látni idelenn,
udvara is bámulni fog.”
“Mily háborút?” – kérdezte szigorúan a Majom.
S az Elefánt felel: “Hogyan? Még azt se tudja,
hogy elsőbbségemet az Orrszarvú vitatja,
s most harcban áll Tülök- s Ormánybirodalom?
Hiszen csak ösmeri? Van némi hírnevök!”
– “Igazán örülök,
hogy megismerhetem, –
Maki úr így felel – mivel az égbe fenn
effélékkel bajos sok időt tölteni.”
Az Elefánt le van forrázva, röstelli
s szól: “Hát akkor közénk mi hozza, milyen járat?”
– “Bizonyos hangyahad közt elosztunk egy fűszálat:
mindenre gond van ott. Ami önt illeti,
nem tárgyalták ügyét máiglan: istenek
nagyot, kicsinyt egyenlő szemmel tekintenek.”
 EGY BOLOND ÉS EGY BÖLCS

Egy Bölcset egy Bolond meghajigál kövekkel.

A Bölcs megfordul és szól: “Barátom, bölcs dolog,
amit tettél, e tallért nosza vedd el.
Sok fáradságodért ez nem valami sok,
hisz minden munka, mondják, bérét meg szokta nyerni,
de nézd csak, ott halad egy tehetős ember, ni!
Adj néki vagyonodból, s jutalmad lesz dicső.”
Tüzelve nyereségtől, Bolondunk most a másik
polgárra éppen úgy vadászik.
De most nem pénzjutalmat nyer biz ő,
poroszlók odafutnak: a fickót körülállják,
jól elverik, agyabugyálják.

Király körül sok ily bolond forog:

költségeden mulattatják urok.
Van eszedben, csínyjük hogy megtoroljad –
büntetni őket tán nincs is hatalmad.
Olyanhoz kell ajánlani,
aki bosszút tud állani.
 AZ ANGOL RÓKA

Harvey-né úrasszonynak
Tenálad egyesül jó szív és józan elme
száz képességgel, őket taglalni hosszú lenne:
a nemes lélek és tehetség: ügyeket
s egyéneket amely vezet;
a könnyed, játszi jókedv; Jupiter és a fránya
viharok ellenére barátság adománya, –
mindez megérdemelne pompás dicséretet:
de azt lángszellemed nem kéri, nem kívánja;
hízelgés untat, a cicomát megveted.
Rövidre fogom ezt hát. De volna egy-két szóm még,
amit befűzök ide ni,
hazádnak vélve tetszeni,
melyet szeretsz. Az angol mélyen gondolkozó nép:
véralkat s szellem együtt jár nála, be szokott
hatolni a dolgokba, tapasztalásra termett,
s ahol ő megtelepszik, ott
a tudomány országa terjed.
Nem azért mondom ezt, hogy Néked udvaroljak:
Nincs párja, kutatásban, a Te angol fajodnak;
sőt ebjeiknek odaát
jobb orruk van, mint a mienké.
Rókátok eszesebb, mint ennek tanúját
idézik azt a példányt, aki bőrét szeretné
akképp megmenteni, hogy ügyesen koholt
új hadicselt is kezdeményez.
E huncut már közel a legvégső veszélyhez,
sarkában finom orrú ebek hada, – loholt
szomszédságába egy bitónak:
ragadozók itt sorra lógnak,
borz, róka és bagoly, – mind bűnös szerzet ez! –
például fölakasztva, intésül utazóknak.
Kománk ebzajtól űzve, már ott fönn lengedez
halott gyanánt.
Szintígy tett Hannibál, míg szorongatta Róma:
kezük közül kisiklott, mint vén ravaszdi róka.
A falka éle már ama tájon csahol, ahol
a furfangos tetem a friss levegőt szívja.
Eget ver ugatásuk: de uruk visszahívja,
bár felhőt hasgató a rémes kaffogás;
nem látszott hihetőnek ily körmönfont fogás.
“Ravasznak – úgymond – nyilván egy üreg lőn
mentsvára;
hol annyi tisztes úrfi csüng:
e bitófák során túl nem ugat ám ebünk.
Idekerülsz még, kópé!” S kerül is ám, de kárra:
tacskó-sereg ugatja már;
Komé iparkodék megint a hullafára.
Akasztott mesterünk azt hitte: ma se jár
rosszabbul, mint minap, midőn bevált a csel;
szegény, ma fizet bőrivel.
Lám, változtatni kell itt-ott a stratagémán!
Vadász, aki csak töpreng biztos célján,
ilyen fortélyt sohase lel;
nem elmésség híján; hisz annak
az angolok bővében vannak;
de közöny életük iránt
bizony nem egyet bajba ránt.

Most térjünk vissza rád, – nem, újra

dicsérném több erényedet:
hosszan dicsérni nem szeret,
más célra készült lantom húrja.
A hízelgés tömjénje nem
terjeszti túl dalunk’ egy zárt, kicsiny teren,
s a többi nemzet rá se hallgat.
Király urad is erre int:
szerelmes szót többnek tekint,
mint négy lap bókoló unalmat.
Fogadd el hát Múzsám ajándékát, – hiszen
végső erőfeszítés nyújtja!
Ő is szégyelli verseit és tudja,
hogy nincs ám bennük semmi sem.
Nem járnál közbe (nagy szívesség!),
hogy hódolásom annak tessék,
kiért az Ámorok kolóniája nő
Angolhonban, (mert ott él ez a fenség)
hisz érted: Mazarin e nő,
az Ámorok felett anyáskodó istenség.
 A NAP ÉS A BÉKÁK

Mocsárok lányait a csillagok királya

tartotta védelem alatt,
hogy őket háború vagy ínség meg ne szállja,
s egyéb balcsillagok se bántsák fajukat.
Uralma száz helyen vált mindnyájuk javára.
A tócsa királynői, a vartyogó csapat
(– mibe kerül a dolgokat
fényes nevekkel kiszínezni? –)
elbízták magukat s jóltevő urokat
elkezdték ármánnyal fizetni.
De túlfeszítették a húrokat.
Gőg és ostobaság, jótettek feledése:
jó sors szülöttje mindenik.
A vakmerő csapat kezd szörnyű brekegésbe,
aludni az embert nem engedik.
Ha elhinnék, amit szünetlen
sipít és vartyog annyi bősz torok,
föllázadnának kicsinyek, nagyok
a nagy Természet szeme ellen.
– “A Nap, – mondják – a Nap már mindent
fölemészt,
ez végre is már harcra készt;
gyűjtsünk hatalmas hadinépet!”
S amint a Nap csak egyet lépett,
kuruttyoló követeik
futvást a népeket mind fölverik.
Hangjok nagy, messze hat, a fülbe vág,
azt hinnők: az egész kerek világ
nem is forog másért, csak éppen
négy rossz pocsolya érdekében.

E vakmerő siralom
egyre tart még: ámde jobb lesz,
ha nem vartyog oly nagyon
a sok béka s komolyabb lesz.
Mert, ha megorrol a Nap,
féljék szörnyű pallosát!
Megbánhatja, úgy kikap
a vízi köztársaság.
 A PATKÁNYOK SZÖVETSÉGE

Egy hölgyegérke roppant reszketett

egy macskától, aki reá szemet vetett.
Nos mit tegyen? okos esze
tervet kovácsolt:
ad a szomszéd majd jó tanácsot,
beállít hozzá. Ő kelme
jeles patkány volt szerfelett
és ő patkányi urasága
lakott egy fényes palotába’
százszor is eldicsekedett,
hogy nincs oly macska, halva, élve,
körmös, fogas, kitül ő félne.
“Egérke úrnő! – szól e Henceghy –
hitemre, itt egy mit tehet?
Én űzzem el, magam, vérontó szörnyedet?
De álljunk össze mind e táj patkányai,
s akkor, hogy mit tudok, megmutatom neki!”
Alássan bókol az Egérke;
a patkány meg szalad, rohan
az éléstárba, másként: kamrába, hol ebédre
sok patkány volt együtt és dőzsölt nagy vígan.
Jön ám, kikelve önmagábul,
tüdeje szakadtábul:
– “Mi bajod, – kérdezi egy társa – szólj!” Felel:
“Jövetelem okát e két szó mondja el:
segíteni kell
az Egerek hadán; mert Cirmos, a gonosz
közöttük szörnyű vérfürdőt okoz.
E Macska, minden Macskák legislegöregebbje,
patkányokat fog enni, ha népünket megette.”
“Úgy van!” – helyesli mind. “Fogjunk fegyvert legott.”
Néhány patkányka-hölgy könnyet is hullatott.
Sebaj! még ily ügyet könny félbe nem szakajtott,
zsákjába tesz ki-ki egy jó darabka sajtot,
készül ki-ki, öltözködik ki-ki,
és, hogy helytáll magáért, erősködik ki-ki.
S megy, mintha ünnepelne:
csupa víg szív s elégült elme.
A Macska meg (kópébb ő kelme
mint ők!) a kis Egérkét már üstökön csípi.
Nagyokat lépve közelegnek,
segíteni kedvelt hívöknek;
a Kandúr őt nem adja ki,
s a harcra kész seregnek
morogva ront neki.
E neszre a nagy-bölcs patkányhad,
mivel balsorsot szimatolt,
harckedvet abbahagy, nem hűhózik továbbad,
szerencsésen kereket old.
Lik menti most patkányainkat,
s aki előbújik, a zord
Kandúrra félénken kacsingat.
 DAPHNIS ÉS ALCIMADURA

Madame Mésangère-hoz
Édes leánya te Anyádnak,
kinek ezernyi szív hódol ma egymagának,
sokan meg jóbarátul vágynak tetszésire,
s kit féltő szeretettel óv annyi más híve,
közöttetek az előszóban
hadd osztom a tömjént el én,
mit gyűjtünk Parnasszus terén
s mit nem nyújt senki nálam készebben,
kiválóbban.
Nos, hát elmondanám… Elmondani –
oh, az sok lenne; így az ember választ;
sem a hang, sem a lant már nem a hajdani:
ereje s ideje fogy, kímélnem kell már azt.
Szívet magasztalok, gyöngédséggel telit,
nemes érzelmek, báj és szellem foglalatját:
mindezt magadban, mint mesterben tisztelik
ő általa, kiről a dicsdal visszahat rád.
Oh, védd meg a rózsák e bokrát,
tövis ne környékezze sok,
ha majd Szerelem szól tehozzád:
s az szebben szól, mint én tudok!
S ahol bezárt fülekre lel tanácsa,
oh nézd: Ámor nem büntet-é?

Egy csodaszép hölgy hajdanába

ez isten főjogú hatalmát megveté.
Alcimadura volt nevérül:
merész, szilaj teremtés, erdőre futkosó,
mezőn ugrándozó, páston hancúrozó,
törvényt nem ösmert, csak amit szeszélyül
kigondolt; aztán meg szép volt, mint senki más,
s kegyetlenebb, mint valamennyi;
tetsző volt rajta minden bármily kemény vonás:
mily szép is volna, ha kegyes akarna lenni!
A szép és ifjú Daphnis, nemesvérű juhász,
szerette, s átka ez volt, nyájasság tőle távol;
egy pillantást, egy árva szót hasztalan vigyáz,
ilyesmi ki nem telnék a szívtelen leánytól.
A hiú fáradalmat elvégre unja már,
s eszében csak halála jár.
Kétségbe esve fut odáig.
De jaj! gyötrelmiről csak a szélnek szólhatott:
ki sem nyitják előtte a végzetes lakot,
holott a szívtelen, pajtásai körében,
születésnapját ülve éppen,
szépségének virágait
a kert s a zöld mezők díszével fonja össze.
“Meghalnék – így kiált – szemed láttára itt;
de hát nem annyira gyűlölsz-e,
hogy az sem lepne meg, ha mindezek fölébe
elutasítanád e gyászos örömet!
Atyám, ha majd odatemet,
ahová vágyom: föld ölébe,
lábadhoz rakja örökségemet,
bár szíved megvetette azt.
A legelőt is ahhoz csatolják; úgy óhajtom,
s falkáimat meg a kuvaszt;
amit még bírok, minden más tulajdon, –
abból emeljenek barátim templomot,
templomba oltárt, s képed álljon ott,
körül virág, mindenha friss.
Egy emlék szóljon a templomban rólam is,
s ott az legyen a kőbe róva:
“Daphnist szerelem ölte meg.
Utas, megállj, sírj s mondd el róla:
a kegyetlen Alcimadura
jégszíve törte meg.”
E szóknál érzi már, hogy hozzányúl a Párka:
folytatná, elborítja halálos kínnak árja.
Nagy díszben, ünnepelve, a kegyetlen kijő.
Unszolják, hasztalan, egy árva perce nincsen,
holt kedvese fölé hogy egypár könnyet hintsen.
Cytherének fiát így váltig sérti ő;
ez este is a szobrát, parancsa ellenére,
körültáncolta mint pajtásai vezére.
Az isten ráesett, súlya lesújtolá.
Felhőkbül egy hang szól alá,
s Echo elhirdeti a tágas Természetben:
“Most már minden szeret; meghalt az érzéketlen!”
Daphnisnak árnya ezenközben
leszáll a Styxre, de irtózva visszadöbben,
ott látja a leányt: feléje futva jő.
S ím mostan az egész Erebosz hallatára
kérleli a juhászt a szép férfiölő;
s mint Ulyssesre Ajax s Aeneásra az ő
Didója: ez se hajt a büszke lány szavára.
 A BÉKEBÍRÓ, A BETEGÁPOLÓ ÉS A REMETE

Három szent, egyaránt keresvén üdvöket,

egy szellemtől sugallva, egyazon célt követ.
Más-más úton kutatja ugyanazt mind a három:
Rómába sok-sok út visz; versenyzőink tehát
ösvényt választanak, ki-ki amelyen járna.
Egyik, megunva gondot, csűrést, huza-vonát,
mit pörök sallangjául naponként ki-ki lát,
bírónak áll be, ingyen ítél, sohsem tekintve,
hogy ekképp növekedjen saját jóléte, kincse.
Mióta csak törvény van, bűnért vezekel itt
mindenki, pörre költvén az élete felit:
Felit? Háromnegyed részt, az egészet gyakorta.
Azt hitte békeszerzőnk: céljához közelít,
s az undok és botor gyűlölködést kioltja
végképp. A másik szentünk kórházba települ.
Dicsérem őt, betegnek fájdalmát csillapítni
oly jóság, amelyet mi sem múlhat felül.
A beteg akkor és ott csak az volt, mint ma itt ni;
szegény irgalmasunkra tisztének terhe dűl,
bújt-bajt, békétlenséget, panaszt, fejére az hoz.
“Jobban törődik ezzel meg azzal, mint velünk;
azok: barátai; mi szenvedünk.”
De mind e zúgolódás mi volt a zűrzavarhoz,
amit Békéltetőnkre minden kis vita halmoz!
Nem elégít ki senkit; akárhogyan ítél,
nem nyugszik meg a fél:
“Egyenlőn sohsem áll a
bírói mérleg nála.”
Ily zokszavak miatt a Bíró megriad,
megy a kórházba, fut irgalmasunk elébe.
Csupa keserv, panasz zúg mindkettejök fülébe,
búsultan, kényszeredve ott hagyják dolgukat,
s el az erdőbe, szívük talán enyhíti csöndje.
Egy szirt alatt, ahol kristálypataknak gyöngye
hullong le, – szél nem járta, nap-elfedte táj –
ott ül a harmadik szent, tanácsot tőle várnak.
Barátjuk szól: “Ki-ki tanácsoljon magának.
Ki tudná jobban, mint ő: neki hol és mi fáj?
Maga-megismerés az első gond legyen, mert
az ég és föld ura rákészteti az embert.
A zajgó nagy világban ki ösmerné magát?
Csak csöndes enyhely kínál erre módot:
nagyot téved, ki másutt keresi e javát.
Zavartad a vizet: képed nem elmosódott?
Mozgasd csak ezt. Hová tűn képmásunk? Széttöröd.
Az edény pusztán-puszta köd,
ha összevetjük véle a kristálynak hatását.
Pihentessük megint, testvérim, – szól a szent –
és látni fogjuk képünk mását.
Elmélkedésre legjobb lakástok itt leend.”
így szólt a remete. Szavára
hajoltak, és bevált üdvös tanácsa.
Nem mintha hiba volna, hogy van hivatalunk.
Hisz perlünk, megbetegszünk és végre meghalunk;
ügyvédek, orvosok hát hogyne köllenének?
Nem is lesz híja sohse, hál’ Isten, ily segélynek,
tisztesség és haszon javallja egyaránt.
Van is maga-felejtés ily közügyben nemegyszer.
Ti, akiket a Köznek temérdek gondja bánt:
tisztviselők, fejedelem, miniszter,
kiket ezernyi zord baj lépten-nyomon szorít,
csapás lesújt, szerencse viszont eltántorít, –
nem néztek magatokra, se másra mind e gondban.
S ha egy jó percetek jó eszméket fakaszt,
jön egy hízelgő s megakaszt.
E lecke az utolsó, munkámnak vége nyomban;
jövendő századok vegyék hasznát, de jól!
Királyoknak szívéhez, költők címére szól:
végezhetném-e jobban?
A könyv nyomtatott és elektronikus változatának kiadója
a Kossuth Kiadó.
Felelős kiadó: Kocsis András Sándor,
a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Pekó Zsolt, Rideg Orsolya
Projektvezető: Földes László

ISBN 978-963-09-6461-6

Minden jog fenntartva.

© Kossuth Kiadó 2010

© Hungarian translation Vikár Béla
A mű eredeti címe: Faibles de La Fontaine

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
 Table of Contents
TIZEDIK KÖNYV
A KÉT PATKÁNY, A RÓKA ÉS A TOJÁS
AZ EMBER ÉS A VIPERA
A TEKNŐSBÉKA ÉS A KÉT KACSA
A HALAK ÉS A KORMORÁN
A KINCS-ELREJTŐ ÉS KOMÁJA
A FARKAS MEG A JUHÁSZOK
A PÓK ÉS A FECSKE
A FOGOLYMADÁR ÉS A KAKASOK
A VÁGOTT FÜLŰ EB
A JUHÁSZ ÉS A KIRÁLY
A HALAK ÉS A FURULYÁZÓ PÁSZTOR
A KÉT PAPAGÁLY MEG A KIRÁLY ÉS FIA
AZ OROSZLÁN ÉS A MEDVE
A KÉT KALANDOR ÉS A TALIZMÁN
A TENGERI NYULAK
A KALMÁR, A NEMESEMBER, A PÁSZTOR ÉS A KIRÁLYFI
TIZENEGYEDIK KÖNYV
AZ OROSZLÁN
AZ ISTENEK TANÍTNI AKARNAK EGY JUPITER-FIAT
A BÉRLŐ, A KUTYA ÉS A RÓKA
A MONGOL
AZ OROSZLÁN, A MAJOM MEG A KÉT SZAMÁR
A FARKAS MEG A RÓKA
A DUNAI PARASZT
AZ AGGASTYÁN ÉS A HÁROM IFJÚ
AZ EGEREK ÉS A BAGOLY
EPILÓGUS
TIZENKETTEDIK KÖNYV
ULYSSES TÁRSAI
A MACSKA MEG A KÉT VERÉB
A KINCSHALMOZÓ MEG A MAJOM
A KÉT KECSKE
A MACSKA MEG AZ EGÉR
A VÉN MACSKA ÉS A FIATAL EGÉR
A BETEG SZARVAS
A DENEVÉR, A BOKOR MEG A KACSA
VISZÁLY A KUTYÁK ÉS MACSKÁK ÉS EGEREK KÖZT
A FARKAS MEG A RÓKA
A RÁK ÉS LEÁNYA
A SAS MEG A SZARKA
A KIRÁLY, A KÁNYA ÉS A VADÁSZ
A RÓKA, A LEGYEK ÉS A SÜN
ÁMOR ÉS AZ ŐRÜLTSÉG
A HOLLÓ, A GAZELLA, A TEKNŐSBÉKA ÉS A PATKÁNY
AZ ERDŐ S A FAVÁGÓ
A RÓKA, A FARKAS MEG A LÓ
A RÓKA ÉS A PULYKÁK
A MAJOM
A SZKITHA BÖLCSELŐ
AZ ELEFÁNT ÉS JUPITER MAJMA
EGY BOLOND ÉS EGY BÖLCS
AZ ANGOL RÓKA
A NAP ÉS A BÉKÁK
A PATKÁNYOK SZÖVETSÉGE
DAPHNIS ÉS ALCIMADURA
A BÉKEBÍRÓ, A BETEGÁPOLÓ ÉS A REMETE