1

GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia

Linó Aldani: Az álomfilm (Székely Éva fordítása) 4

Clifford D. Simak: Túl a folyón és az erdőn (Bars Sándor fordítása) 18
Robert Sheckley: Az álmok városa agyaglábakon
(Bars Sándor fordítása) 27
Laczkó Géza: Az első emberpár 36
Francis Bessiére: A miniszter szakálla (Szoboszlai Margit fordítása) 43
Szergej Szmirnov: Hozzád szólok, Lunohod-1 (Radó György fordítása) 59
M. Vaszin-A. Scserbakov: Értelmes lények műve-e a Hold?
(Szabó Győző fordítása) 61
P. I. Privalov: A tunguz meteorittal kapcsolatos feltevések
(Szabó Győző fordítása) 65
Damiano Malabaila: Versamina (Lontay László fordítása) 72
Damiano Malabaila: Szépségmérés (Lontay László fordítása) 78
Isaac Asimov: A gyilkos por (Nagy Ágnes fordítása) 85
B. Porsnyev: Előember? (Szabó Győző fordítása) 97
D. A. Bilenkin: Az, ami nem volt (Földeák Iván fordítása) 104
Grétsy László: Megjegyzések egy szópályázatról 109
Damiano Malabaila: Csipkerózsika a frizsiben
(Lontay László fordítása) 112
Claude Roy: Verne Gyula emlékezete (Somlyó György fordítása) 123
John Beynon: Hiroshima (Végh György fordítása) 124
Brian S. Pratt: Mérgezett tenger (Végh György fordítása) 125
Sergio Solmi: Levánia (Lakatos István fordítása) 126
Kötetünk képeiről 127

9
Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

A fedélterv és a tipográfia
Erdélyi János munkája

A fedélen
Sajdik Ferenc
Pillantás a tűzhányó belsejébe
c. műve

Kuczka Péter editor, 1974

3
 Lino Aldani

AZ ÁLOMFILM

Kék és szürke overallok járnak-kelnek az utcákon.

Kék és szürke, más szín nincs.
Üzletek sincsenek, irodák, presszók és illatszerboltok se,
és játékokkal zsúfolt kirakatok sincsenek.
A kormos, piszkos, mohával benőtt házfalakon
néha megnyílik egy üzlet forgóajtaja.
Bent vár az „álom"; az álomfilm,
a minden ember számára, a minden erszénnyel
elérhető boldogság; ott bent van Sofia Barlow meztelenül,
bárki megszerezheti.

Heten voltak, és mindenfelől körülfogták. Egyiküknek akkorát ütött az állára, hogy

lebukdácsolt a zöld márványlépcsőn. Egy másik, magas, jól megtermett alak buzogányt lóbálva
közeledett. Hirtelen lehajolt, és kikerülte az ütést, a rabszolgát megragadta a derekánál fogva,
és a templom egyik oszlopához vágta. Miközben a harmadikhoz készülődött, egy vasmarok
szorult a torkára. Megpróbált kiszabadulni, de egy másik rabszolga elkapta a lábát, egy
harmadik pedig bal karját bénította meg.
Elkezdték vonszolni. A hatalmas barlangüregből szitárok és táblák ütemes hangja
hallatszott, bágyasztó, gyötrő zene volt, tele hosszú-hosszú tremolókkal.
Meztelenül az oltár elé kötözték. Aztán a rabszolgák a folyosókra menekültek, melyek
olyanok voltak a tárna falain, mint a halálfejeken a szemüregek. Gyanta-, moha- és
levendulaillat keveredett a fáklyákból, égő parázstartókból felszálló érzéki illatokkal.
Amikor a táncoló szüzek megjelentek, a zene egy pillanatra elhallgatott, aztán távoli női
kórus kíséretében még erősebben hangzott fel újra. Részegítő, érzékeket forraló tánc volt. A
szüzek egymás után melléje léptek, könnyű fátylaikkal, fejdíszük hosszú, lágy tollaival
megérintették a hasát, az arcát, a mellét. Fejékek és nyakláncok tündököltek a félhomályban.
Aztán a fátylak lassan, egymás után lehullottak. Látta a mellbimbók duzzanatát, szinte
érezte lágyságukat, amint kielégítetlen-buján kavarogtak előtte.
Hosszú vérfagyasztó gongütés szakította félbe a táncot. A zene elhallgatott. A táncosnők
mint bűntudatos kísértetek tűntek el a barlang mélyén, és a mély csöndben, leopárdköpenybe
burkolva megjelent a szépséges papnő. Apró lába meztelen volt és rózsás, kezében hosszú,

4
acélszürke kést szorongatott. Élénk, koromfekete szeme mintha a férfi lelke mélyét fürkészte
volna.
Meddig tartott ez az elviselhetetlen várakozás? A kés kínzó lassúsággal vágta el a
kötelékeket, a nagy, nedves szem közben vágyakozva fürkészte; fülét rábeszélő, csábítgató
hanglejtésű, de érthetetlenül suttogó szavak ütötték meg.
Az oltár lábához vonszolta. A leopárdköpeny a földre csúszott, a papnő epekedve nyúlt el,
és lágy, de parancsoló mozdulattal magára húzta a férfit.
Az árnyakkal és hangokkal teliszórt barlangban sűrű sóhajok keltek szárnyra.
Bradley elzárta a készüléket, és levette a műanyag sisakot. Izzadt a tenyere és a homloka,
amikor kilépett a fülkéből, lélegzete nehéz volt, szíve gyorsan vert.
Vagy húsz műszaki, a rendező meg a főhősnő sietett a Producer elé, s vette körül
türelmetlenül. Bradley körülnézett, karosszéket keresett.
- Kérek egy pohár vizet - szólt.
Leereszkedett egy széles támlájú, hajlított hátú pneumatikus fotelba, letörölgette magáról az
izzadságot, és mélyeket lélegzett. Egy technikus igyekezett hozzá, átnyújtotta a poharat, melyet
Bradley egy hajtásra kiürített.
- No? Mit szólsz hozzá? - kérdezte aggódva a rendező.
Bradley türelmetlen mozdulatot tett, aztán megrázta a fejét.
- Nem az igazi, Gustafson.
Sofia Barlow lesütötte a szemét. Bradley megsimogatta a kezét.
- Te nem tehetsz róla, Sofia. Nagyon jó voltál. Nekem... nekem olyan ölelésben volt
részem, amilyent csak egy nagy színésznő nyújthat. A maga egészében mégse hiteles az
álomfilm, hiányzik belőle a harmónia, az egyensúly.
- Mi nem jó? - kérdezte a rendező.
- Gustafson! Azt mondtam, hogy hiányzik belőle a harmónia, nem érted?
- De, értem. Azt mondod, nem harmonikus, rossz az egyensúlya. Ez igaz, a zene indiai,
négyszáz évvel ezelőtti, a kosztümök közép-afrikaiak. De a Fogyasztót ilyen finomságok nem
érdeklik, más izgatja...
- Gustafson! A Fogyasztónak mindig igaza van, ezt ne felejtsd el. Különben itt nem a
zenéről és a kosztümökről van szó. A baj másutt van: ez az álomfilm egy bika ideg-
rendszerének is sok lenne!
Gustafson összeráncolta a szemöldökét.
- Adj egy példányt - mondta Bradley -, és hívd ide az Esztétika-Technikust.
Előre-hátra lapozgatta a kéziratot, érthetetlen szavakat dünnyögött, a gondolatait rendezte.
- Tehát - szólalt meg végre, és hirtelen becsukta a kéziratot - a film hosszú kenuutazással
kezdődik; a főszereplő egyedül van egy ellenséges, ismeretlen világban, harcba keveredik a
folyami alligátorokkal, a kenu elsüllyed. Aztán következik a hosszú, fárasztó menetelés a
dzsungelban, a bennszülöttek, a nehéz harc ember ember ellen. A főhőst bezárják egy
kunyhóba, de éjszaka jön a főnök lánya, Aloa, kiszabadítja, és elmondja, hogyan jut el a
templomhoz. Aztán következik a holdvilágos ölelkezés Aloával. Erről jut eszembe, hol van
Moa Mohagry?
A műszakiak a rendezővel egyetemben hátrább húzódtak; Moa Mohagry, egy magas,
szoborszerű Szomáliái nő lépett előre.
- Moa, te is nagyon jó voltál, mégis újra kell forgatni a jelenetet.
- Újra? - kiáltott föl Moa. - Akár százszor is megismételhetem, bár kétlem, hogy az
eredmény jobb lenne. Bradley, mindent beleadtam, képességeim határára értem...
- Épp itt követte el a hibát Gustafson. Ebben az álomfilmben az utolsó a nagyjelenet,
amikor a papnő elcsábítja a főhőst. Az összes többi jelenettel fukarabbul kell bánni, mert csak
körítésül szolgálnak, előkészítésül. Álomfilmet nem lehet csupa csúcsjelenetből forgatni.
Az Esztétika-Technikushoz fordult.
5
 - Mennyi az átlagos gyönyörindex?
- Az Aloa-jelenetben?
- Igen, az Aloa-jelenetben.
- 84,5.
- És az utolsó ölelésjelenetben?
- Valamivel kevesebb mint 97.
Bradley megvakarta a nyakát.
- Elvileg akár mehetne is, de gyakorlatban egyáltalán nem jó. Ma reggel megnéztem az első
részt külön. Tökéletes volt. Csakhogy a film nem fejeződik be a folyó partján, amikor Aloa
odaadja magát a főhősnek. Hátra vannak még a fárasztóbb jelenetek, ezeket most az előbb
láttam, újabb menetelés a dzsungelban, harc a rabszolgákkal a templomban. Mire a Fogyasztó
idáig jut, teljesen kimerül, érzékeinek befogadóképessége a minimumra csökken. A szüzek
erotikus tánca csak részben oldja meg a problémát. Én két részletben néztem meg a filmet,
ezért tudtam teljes esztétikai tökéletességében befogadni az utolsó ölelkezést Sofiával. De
kérem, ne keverjük össze az abszolút indexet a relatívval. Ez utóbbi számít. Bizonyos vagyok,
hogy ha ezekkel a jelenetekkel, így, ahogy vannak, csináljuk meg a vágást, akkor a végső
befogadóképesség indexe legalább negyven ponttal alább száll, Sofia bravúrja ellenére.
- Bradley! - könyörgött a rendező. - Most túlzol.
- Nem túlzók - vágott vissza a Producer. - Ismétlem, a végjelenet mestermunka, de a
Fogyasztó már fáradtan és kielégülten ér el idáig. Gustafson, csodákat nem követelhetsz
Sofiától, az ember idegrendszere olyan, amilyen, megvannak a maga határai és törvényei.
- Hát akkor mit tegyünk?
- Hallgass rám, Gustafson. Huszonöt évig voltam rendező, hat éve vagyok Producer. Azt
hiszem, elég tapasztalatom van ahhoz, hogy tanácsot adjak neked. Ha így hagyod az
álomfilmet, akkor nem írom alá. Nem írhatom. Nemcsak a közönséget kedvetlenítené el,
hanem egy olyan színésznő bukását is okozná, mint Sofia. Hallgass rám, tompítsd az összes
jelenetet, kivéve az utolsót, hagyd ki az ölelkezést Aloával, csinálj belőle egyszerű tusakodást.
Moa Mohagry dühös mozdulatot tett. Bradley megragadta a csuklóját, és kényszerítette,
hogy üljön le a fotel karfájára.
- Hallgass ide, Moa. Ne gondold, hogy el akarom venni tőled a kedvező alkalmat, hogy
sikert arathass. Tehetséges vagy, tudom. A folyóparti jelenetből kiderül, hogy van benned tűz,
temperamentum, ártatlan és primitív szenvedélyesség, amely minden bizonnyal elbűvölné a
Fogyasztót. Jó színésznő vagy, Moa. De nem tehetek tönkre egy milliós költségű filmet, ezt
lásd be. Javaslok majd a Produkció-Koordinálóknak néhány filmet, amelyben főszerepet
játszhatsz. Milliószámra vannak Fogyasztók, akik megőrülnek a primitív környezetben
játszódó álomfilmekért, viharos sikered lesz, ígérem. De most nem, most nincs itt a pillanat...
Bradley fölállt. Gyöngének érezte magát, fáradt volt, alig állt a lábán.
- Nagyon kérlek, Gustafson. Tompítsd azt a harci jelenetet is a rabszolgákkal. Túlságosan
mozgalmas, túlságosan erős. Óriási idegi energiapocsékolással jár...
Támolyogva indult el a műszakiak gyűrűjében.
- Sofia hol van? - kérdezte, amikor a terem végébe ért.
Sofia Barlow rámosolygott.
- Gyere az irodámba - mondta Bradley. - Beszélnem kell veled.

- Nos, semmi újat nem fogok mondani, régi, idejétmúlt dolgokkal hozakodom elő, amelyeket
ezerszer hallottál már az iskolában, az akadémián. Mégis el kell gondolkoznod rajtuk.
Bradley lassan föl-alá sétált a szobában, kezét hátrakulcsolta. Sofia Barlow elnyújtózott a
karosszékben, időnként kinyújtotta a lábát, és megnézte a cipője orrát.
Bradley egy pillanatra megállt előtte.
- Mi van veled, Sofia? Válságban vagy?
6
 A nő zavart, ideges mozdulatot tett.
- Válságban? Én?
- Igen. Ezért kértelek ide az irodába. Értsük meg egymást, nem prédikációt akarok tartani.
Egyszerűen emlékeztetni akarlak a rendszer alapelveire. Nem vagyok már fiatal, Sofia. És az
első jelre egy szempillantás alatt rájövök bizonyos dolgokra. Sofia! Te ábrándozol!
Sofia Barlow félig lehunyta a szemét, aztán tágra nyitotta, mint egy macska.
- Ábrándozom? Mi az az ábránd, Bradley?
- Már mondtam, hogy egy szempillantás alatt rájövök bizonyos dolgokra. Te válságban
vagy, Sofia. Nem csodálkoznék, ha azoknak a disznó Álomelleneseknek a propagandájától,
akik mindent megtesznek, hogy társadalmi rendszerünk ellen lázítsanak.
Sofia szemmel láthatóan nem fogta föl a gyanúsítást.
- Igazán jó alakítás a Moáé? - kérdezte.
Bradley végigsimította a tarkóját.
- Persze! Mohagry karriert fog csinálni, ebben bizonyos vagyok.
- Nagyobbat, mint én?
Bradley nagyot fújt.
- Értelmetlen kérdéseid vannak...
- Elég világosan kérdeztem: melyikünk tetszett jobban? Én vagy Moa?
- Ostoba kérdés, ismétlem, nem vall józan észre, és csak azt a gyanúmat erősíti meg, sőt
teszi bizonyossággá, hogy válságban vagy. Majd elmúlik, Sofia. Előbb-utóbb minden
színésznő átesik ilyen korszakon. Majdnem kötelező...
- Csak egyet szeretnék tudni, Bradley. Egyet, amit az iskolában nem mondtak, amiről senki
se beszél. Azelőtt. Mi volt azelőtt? Csakugyan boldogtalanok voltak az emberek?
Bradley folytatta sétáját a karosszék körül.
- Azelőtt a zűrzavar uralkodott.
- Bradley! Én azt akarom tudni, hogy igazán boldogtalanok voltak-e.
A férfi vigasztalanul tárta szét karját.
- Nem tudom, Sofia. Akkor még nem éltem. Egy biztos: a rendszer létrejött, tehát
megvoltak erre az objektív feltételek. Én azt szeretném, ha tisztában lennél azzal a fölöttébb
egyszerű ténnyel: a technika lehetővé tette, hogy vágyainkat, a legtitkosabbakat is, valóra
válthassuk. A technika, az eszközök tökéletesedése és agyunk, énünk pontos megismerése...
mindez konkrét valóság. Tehát álmaink is reálissá lettek. Sofia, ne felejtsd el, hogy az álomfilm
csak a legritkább esetekben kényelmi vagy kompenzáló eszköz. A legtöbbször maga a cél,
ahogy az előbb egy másik világ érzelmeinek kavalkádjában az enyém voltál, örültem a
testednek, élveztem a szavaidat, az illatodat.
- Igen, de hát mégiscsak valami műgyönyörről volt szó...
- Helyes, de én ennek nem voltam tudatában. Aztán meg a szavak értelme változik. Te
becsmérlően használtad a mű szót, ahogyan kétszáz évvel ezelőtt használták. Ma más értelme
van, ma mesterséges produktumot jelent, nem pedig pótszert, Sofia. Egy megfelelően beállított
fluorlámpa jobb fényt ad, mint a nap. Így van ez az álomfilmmel is.
Sofia Barlow a körmeit nézegette.
- Bradley, mikor kezdődött?
- Mi?
- A rendszer.
- Nyolcvanöt éve, tudnod kéne...
- Tudom, de én az álomtól beszélek. Mikor kezdték az emberek jobban szeretni az álmot,
mint a valóságot?
Bradley az orra tövét szorongatta, míg összeszedte a gondolatait.
- A filmművészet a huszadik század elején indult fejlődésnek. Eleinte kétdimenziós képek
voltak, melyek egy fehér vásznon mozogtak. Aztán jött a hangosfilm, a panorámavászon, a
7
színestechnika. A Fogyasztók százával ültek egy vetítőteremben; nézték és hallgatták a filmet,
de nem érezték; legfeljebb álrészvétel volt ez a fantázia segítségével. A film nyilvánvalóan
pótszer volt, igazán csak egy műgyönyör. A filmművészet mégis a pszichikai-társadalmi
változás eszköze volt már akkor is. A nők szükségét érezték, hogy utánozzák a színésznők
mozdulatait hanghordozását, öltözködését. És a férfiak ugyanúgy. A filmen keresztül élték az
életet. A gazdasági élet eleinte ehhez a feltételhez kötődött: a fogyasztási javak óriási kereslete
- ruhák, autók, kényelmes lakások - nem a valóságos természeti igényekhez idomult, hanem a
Fogyasztót szünet nélkül bombázó könyörtelen reklámhoz. Filmpropaganda. Az ember már
akkor is az álomra vágyott, azért gyötrődött éjjel és nappal, de nagyon messze volt attól, hogy
megvalósítsa.
- Tehát boldogtalanok voltak, igaz?
- Nem tudom, mondom. Csak a fejlődés állomásait ecsetelem. A huszadik század közepe
táján már megvolt az ideális nő, az alaphelyzet. Igaz, voltak rendezők és producerek, akik
sikerrel próbálkoztak a kultúrfilmmel, az olyan ideológiai indítékú filmmel, amely eszmék
közlésére szolgál. A jelenség azonban hamar véget ért. 1956-ban a tudósok fölfedezték az
agyban a gyönyörközpontokat, és kikísérletezték az elektromos stimulálót, amely az agykéreg
bizonyos pontján erős érzéki hatást ér el. Húsz év kellett még, amíg a fölfedezés áldásai
közkinccsé váltak. Az első háromdimenziós film vetítése a néző részleges részvételével az
intellektuális film halálos ítéletét jelentette. A közönség érezte a szagokat, az ingereket,
részben már azonosulhatott azzal, ami a vásznon történik. A gazdasági élet mégis minden
előzetes jel nélkül felbolydult. Volt egy emberiség, amely ki volt éhezve a gyönyörre, a
fényűzésre, a hatalomra, és azt kívánta, hogy legalább aprópénzzel fizessék ki.
- És az álomfilm?
- Az álomfilm teljes tökéletességében pár évvel később jelent meg. Nincs az a valóság,
amely az álmot fölül tudná múlni, s a közönség erről nagyon hamar meggyőződött. Amikor a
részvétel teljes lett, a természet minden konkurenciája nevetségessé vált, és minden lázadás
hiábavalóvá. Ha a produktum tökéletes, a Fogyasztó elégedett, és a társadalom szilárd lábakon
áll. Ez a rendszer, Sofia. És nincs az a válságod, amely megváltoztatná, nincs a gátlástalan
természethivőknek az a szenvelgő fecsegése, amely elég alap lenne nemhogy egy már
indulásában téves eszme győzelméhez, de még egy apró személyes előnyhöz se. Akarsz
nevetni? A múlt héten az Álomellenes Liga egyik fejese. Hermán Wolfried jött el a Norfolk
Companyhoz. És tudod, minek? Egy privát álomfilmet akart, öt neves színész egy
végkimerüléses orgián. Norfolkék elvállalták a megbízást; ha Wolfried otthagyja a fogát, az ő
baja.
Sofia Barlow fölpattant.
- Hazudsz, Bradley! Arcátlanul hazudsz!
- Bizonyítékaim vannak, Sofia. Az Álomellenes Liga a hiszékenyek, a hipochonderek és a
maradiak átejtésére alakult szervezet. Alapjában talán közrejátszott valami vallásos maradvány
is, de a lényeg az irigység.
A színésznő azon a ponton volt, hogy elsírja magát. Bradley sietve odalépett hozzá, és
gyöngéden, védelmezően vállára tette a kezét.
- Ne gondolj rá többet, Sofia.
Odavezette az asztalhoz, a fiókból kivett egy négyszögletes, lapos kis dobozt.
- Tessék - mondta a nőnek.
- Mi ez?
- Ajándék.
- Nekem?
- Igen, ezért hívtalak az irodámba. Húsz álomfilmet forgattál a Produkció Cégnek.
Tekintélyes dolog, ha úgy vesszük. Érdemeid elismeréséül egy kis ajándék...
Sofia kezdte kibontani a dobozt.
8
 - Hagyd - tanácsolta Bradley. - Majd otthon nyisd ki. És most menj, dolgom van.
Egész sor helikopter-taxi várakozott az épület előtt. Sofia beszállt az elsőbe, a kocsi oldalsó
tartójából kivett egy képeslapot, cigarettára gyújtott, és tetszelegve nézegette magát a
képeslapon. A helikopter-taxi puhán emelkedett a magasba, és elindult a belváros felé.
A félig nyitott, fölkínálkozó száj, a színek, a fény és az árnyék kontrasztja, a kétértelmű
kifejezés... Minden részletről látszott, hogy mennyire kiszámított.
Sofia úgy nézte magát, mintha tükörbe látna. Régebben a színésznő munkájának volt egy
csomó rossz oldala. Amikor szerelmi jelenetet forgattak, ott volt a hús-vér partner, át kellett
ölelni, el kellett viselni a fizikai érintkezést a csókokat az ember ábrázatába lehelt szavakat. A
felvevőgép fölvette a jelenetet, aztán a nézők viszontlátták a vetítővásznon. Most másképpen
zajlik le a dolog. Itt van Ádám, ez az elektronikus szerkentyűkkel teli bábu a két kis
felvevőgéppel a szemgödrében.
Ádám az érzékenység csodája: ha a színésznő megsimogatja, az érzékeny cső regisztrálja a
simogatás érzését, és a képpel egyidőben rögzíti az álomfilm szalagján. Ily módon a Fogyasztó,
aki aztán leforgatja ezt a szalagot eredeti hűségében érzi a simogatást. A Fogyasztó már nem
passzív néző, hanem főszereplő.
Természetesen külön álomfilmek vannak a nőknek és külön a férfiaknak. És szó sem lehet
arról, hogy összecseréljék a filmeket: ha egy férfi fogyasztó beteges kíváncsiságtól hajtva
sisakjába egy nőknek szánt szalagot tesz, kínzó fejfájást kap, s ráadásul megkockáztatja, hogy a
készülék kényes biztosítékai kiolvadjanak.
Sofia kérte a vezetőt, hogy álljon meg. A helikopter-taxi még csak pár háztömböt hagyott
el, Sofia azonban gyalog akart továbbmenni.
Kék és szürke overallok jártak-keltek az utcákon. Más szín nem volt. Üzletek se voltak,
irodák, presszók és illatszerboltok se voltak, és játékokkal zsúfolt kirakatok se. A kormos,
piszkos, mohával benőtt házfalakon néha megnyílt egy üzlet forgóajtaja. Bent várt az álom; a
minden ember számára, a minden erszénnyel elérhető boldogság.
Jöttek-mentek. És Sofia Barlow köztük lépdelt, egy hallucináló sereg kellős közepén, amely
a legnagyobb kínok közt dolgozik három órát naponta, de közben viskója csöndje után
áhítozik: egy szoba, egy vetítőkészülék és egy sisak után. És az álomfilmtekercsek után,
melyek házhoz szállítják a szerelmet, a hatalmat és a dicsőséget.
A tér közepén, óriási, zöld bevonatú emelvényen lázasan hadonászott a kövér ember.
- Polgártársak!
Hangja olyan tisztán, erősen szállt a magasba, mint egy álomfilmben, amikor az álmodó a
lábai előtt hozsannázó világnak szónokol.
- Polgártársak! Egy ókori filozófus azt mondta, hogy az erény szokás kérdése. Én most nem
a lehetetlent kérem tőletek, őrült lennék, ha teljes és azonnali lemondást követelnék. Hosszú
évek óta élünk úgy, mint a rabszolgák, leigázva, az álom labirintusának fogságában, évek óta
tévelygünk magunkba zárva, az elszigeteltség sötét sűrűjében. Polgártársak, a szabadságba
hívlak benneteket. A szabadság erény, és az erény szokás kérdése. Évekig becsaptuk a
természetet, és most segítenünk kell magunkon mielőtt még teljesen és végérvényesen ránk
borul a szellemi sötétség...
Az Álomellenes Liga propagandája mindig untatta, és mélységesen idegesítette. Az utóbbi
időben azonban zavarba jött tőle. Talán mert színésznő volt, azért érezte úgy, hogy a piaci
szónokok őt vádolják, őt teszik felelőssé az egész rendszerért, amikor bűnről, pusztulásról
szónokolnak, és arra bujtogatják a Fogyasztók tömegét, hogy száműzzék az „álmot". Talán
mégse mondtak el mindent az iskolában, talán még sincs igaza Bradleynek.
Az emelvényen kivörösödve, vértolulásos arccal magyarázott a kövér ember, öklével a
faállványzatot verte.
Amikor egy oldalajtón kilépett egy fátylakba burkolt lány, a tömeg egy pillanatra
megtorpant. A hangszóró ősi keleti muzsikát sugárzott. A lány tánc közben lassan levetette
9
fátylait. Gyönyörű lány volt és fiatal, mozdulatai meg-megrándulók, de ritmikusak,
harmonikusak.
„Műkedvelő - gondolta Sofia -, félbemaradt színésznő..
Amikor a lány már meztelenül állt az emelvényen, az a pár ember is elindult, aki eddig
bámészkodott. Volt, aki nevetett, csalódottan rázta a fejét.
Az Álomellenes Liga lányai megállították a járókelőket, megható és furcsa felkínálkozás-
sal, kidüllesztett mellel közeledtek a férfiakhoz. Sofia meggyorsította lépteit, valaki mégis
elkapta a karját. Magas, fiatal barna férfi volt, fekete szemével állhatatosan nézte.
- Mit akarsz?
A fiatalember a bíborszínű jelvényre mutatott az overallján, a szíve magasságában.
- Az Álomellenes Ligától vagyok - mondta.
- És? Mit akarsz?
- Egy ajánlatot akarok tenni.
- Éspedig?
- Gyere velem ma éjjel.
Sofia elnevette magát.
- Veled I És minek? Mi hasznom lenne belőle?
A fiatalember türelmes mosolyában biztonság és fensőbbség érződött.
- Semmi - ismerte el nyugodtan. - De a mi kötelességünk az, hogy...
- Hagyd abba. Egész éjjel sértegetnénk egymást, és szánalmas igyekezettel próbálnánk
természetes kapcsolatot teremteni. Fiacskám, az a barátod ott az emelvényen csupa ostobaságot
fecseg.
- Nem ostobaságok azok. Az erény szokás. Én be tudnám...
- Nem, nem tudnád. Nem tudnád, mert nem kívánsz, és azért nem kívánsz, mert igazi
vagyok, valódi, élő, hús-vér nő, aki csak pótszer lenne számodra, egy fillérekért
megvásárolható filmszalag pótléka. És te? Mit nyújthatnál nekem? Ostoba, elbizakodott tacskó
vagy!
- Hallgass meg, kérlek...
- Isten veled! - Sofia továbbment.
Túlságosan kemény volt ehhez a fiatalemberhez. Fölöslegesen sértegette, egyszerűen vissza
kellett volna utasítania az ajánlatát, mint a többi járókelő, udvariasan, legfeljebb egy kis
önelégült mosollyal. Végül is jóhiszemű fiú ez, milyen jogon sértegette, sebezte meg talán
legjobb énjét? Meglehet, ő jóhiszemű. De a vezetői? Bradley többször bizonygatta, hogy az
Álomellenes Liga irányítói mind disznók. És ha Bradley hazudott?
A gyanú már hetek óta kínozta. Ezek a piactéri beszédek, a kiáltványok a falakon, a
propagandaanyagok, az a nagy nyilvánosság előtt tett javaslat, hogy lépjenek természetes
kapcsolatba a Liga aktivistáival... Lehet, hogy mindez hazugság? Nem, valami igazság csak
lehet a szónokok és a többiek szavaiban, talán valóban romlott a világ, és csak pár ember látja a
borzalmat.
A szigetember. Ide jutottak. Egyik oldalon a Termelők állnak, az az osztály, amely kezében
tartja a hatalmat, és amelyhez mint színésznő, ő is tartozik; a másik oldalon a Fogyasztók
serege, halvány, élettelen, a tétlenségtől beteg férfiak és nők, akik csak magányra és
félhomályra vágynak, s mint a selyemhernyók, gubóznak saját álmaik szövevényeibe.
Sofia lombikban született. Mint mindenki. Nem ismerte az anyját. Nők milliói mentek el
havonta az Életbankba, férfiak milliói érték el az orgazmust az álmok segítségével, és
spermájuk a Bank tulajdonába került, ahol szigorú genetikai meggondolások szerint
osztályozták. A házasság intézménye elavult. Sofia egy álom gyümölcse volt, egy ismeretlen,
névtelen férfi gyermeke, aki álmában magáévá tett egy színésznőt. Negyvenen fölül minden
férfi az apja lehetett, és minden negyven és nyolcvan közti nő az anyja.

10
 Fiatalabb korában zavarta ez a gondolat; később hozzászokott. Ám az utóbbi időben ismét
kínozták a kamaszkori kétségek és aggodalmak, gyönge pillanataiban úgy rohanták meg, mint
keselyűk az áldozatukat, melyre oly sokáig lestek. Ki volt ez a fiatalember, aki megállította az
utcán? A felsőbbrendű emberiség harcosa vagy egy tudatlan hülye?
Persze, ha azzal kezdte volna, hogy: „Felismertelek, Sofia. Felismertelek, pedig egyenruha
van rajtad és fekete szemüveg..." Ha azt mondta volna: „A kedvenc színésznőm vagy,
nappalaim és éjszakáim kísértete..." Vagy ha még ezt is hozzátette volna: „Meg akarok
ismerkedni veled, olyannak akarlak látni, amilyen igazában vagy..."
Ehelyett kötelességről beszélt. Azt ajánlotta, hogy töltsenek együtt egy éjszakát, de csak
azért, hogy a feltételezett új erkölcsiség oltárán áldozzanak. Az erény megszokás. A
természetes kapcsolat beidegződése, megszokása. Nők és férfiak, szeressétek egymást,
tagadjátok meg önmagatokat, és legyetek egymáséi! Minden szerelmi aktus csapás az aljas
rendszerre. Egyesüljetek, egyesüljetek a valóságban, és hamarosan részetek lesz az érzések
fenséges gyönyörűségében, lelketeket fényesség és öröm tölti el, testetek fölmagasztosul. És
gyereketek megint az anyaméh melegében női, növekszik majd, nem a lombikok hidegében.
Erről beszélt az a kövér ember az emelvényen, nem?
Belépett egy zsúfolt üzletbe, odament a hosszú pulthoz, melyen mutatós műanyag
dobozokban százával hevertek az álomfilmek. Szerette a doboztetőkre nyomott szövegeket
olvasgatni, a vásárlók beszélgetéseit vagy az eladók tanácsait hallgatni, melyeket a tétovázó
Fogyasztók fülébe sugdostak. Elolvasott néhány címet.
Singapore - Ázsiai-európai származású énekesnő (Milena Chunglin) megszökik a
Fogyasztóval. Kalandok a kikötő alvilágában az 1950-es években. Szerelmi éjszaka a
sampanon.
A csata - Egy hős tiszt személyében a Fogyasztó behatol az ellenség táborába, és a
levegőbe röpíti az üzemanyagraktárt. Befejezésül véres, de győzelmes csata.
Eksztázis - Egy perzsa hercegnő (Sofia Barlow játssza nagyszerűen) sugárhajtású gépe a
Grand Canyonba zuhan. A hercegnő és a pilóta (a Fogyasztó) az éjszakát egy barlangban tölti.
Részletesebb tartalom a doboz belsejében található. Nincs az a veszély, hogy a tartalom
pontos ismerete csökkenti a kívánatossági indexet. Az agyvetítő készülék működését olyan
mély szellemi bénultság kíséri, hogy a mellékes dolgok teljesen feledésbe merülnek. Az első
jelenet átélésénél nem tudja az ember, mi lesz a másodikban, harmadikban. Meg se lehet
tanulni a szöveget, akkor se, ha a filmet hússzor látta és élvezte már az ember. A tudatos ént, az
ébrenlét énjét elnyeli az a feszültségsorozat, melyet a szalag kelt a Fogyasztóban: megszűnik
saját maga lenni, átveszi a film sugallta személyiséget minden mozdulatával,
hanghordozásával, lelki megmozdulásával együtt.
Egy eladó közeledett hozzá szolgálatkészen. Adhat tanácsot az ajándék kiválasztásához ?
Sofia ekkor vette észre, hogy a vásárlók tömegében ő az egyetlen nő. A férfirészlegben állt.
Átment a szemben levő pulthoz, elvegyült a különböző korú asszonyok közt, elidőzött a
legdivatosabb színészek hatalmas fényképei előtt.
Miénk az űr - Egy űrhajó parancsnoka (a színész: Alex Morrison) beleszeret a fedélzeti
orvosnőbe (a Fogyasztó), a Jupiter egyik holdjára irányítja a rakétát, aztán a kedvesével együtt
visszatér. Utazás a Galaxisban.
Tortuga - Időpont: 1650. Egy délceg kalóz (Manuel Alvarez) elrabol egy udvarhölgyet (a
Fogyasztót). Féltékenység, párbaj. Tenger és szerelem a tűz fényénél.
- Milyen? - kérdezte egy magas lány, akinek telt alakján szűk overall feszült.
- Elragadó - áradozott a társnője. - Rögtön vettem belőle még négy példányt.
A telt alakú lány azonban kételkedett. Lábujjhegyre állva nyújtózott át a pulton, hogy el
tudja olvasni a távolabbi dobozok feliratát. Halkan mondott valamit, barátnője éppoly suttogva
válaszolt. Sofia ekkor arrébb ment, elidőzött a „Klasszikusok" részlegénél, futó pillantást vetett
az üzlet mélyébe, ahol férfiak és nők tolongtak az úgynevezett különleges álomfilmek körül.
11
 Már az iskolában elmondták neki, hogy valaha az emberek tabunak tekintettek mindent,
ami a szexualitásra vonatkozott. Illetlen dolog volt, ha valaki a szerelmi életről beszélt vagy írt,
egyetlen nő se mesélt idegeneknek szexuális vágyairól, fantáziálgatásairól. Léteztek pornográf
fotók és lapok, de legtöbbjüket tiltotta a törvény. Aki megvette, az titokban és bűntudattal,
nagy zavarban vásárolta őket, még azokat is, amelyeket a cenzúra engedélyezett. A rendszer
életbelépésétől kezdve azonban tökéletesen megszűnt a szexuális szemérem primitív szokása.
A szemérem, ha egyáltalán létezett, csak az ötvenéveseknek készült különleges filmekben
fordult elő, ahol a Fogyasztó vörös arcú, remegő lánykákat csábított el vagy erőszakolt meg.
Bárki a legkisebb szégyenkezés vagy zavar nélkül kérhetett erotikus filmeket, mintha csak
háborús vagy kalandfilmet vásárolt volna.
És az igazi, valódi szemérem? Hányan mernének itt meztelenre vetkőzni a buja filmek
vásárlói közül? Ki nem borzadna el, ha rá akarnának kényszeríteni egy természetes viszonyt?
Vajon az Álomellenes Liga aktivistái, akik olyan fesztelenül teszik meg ajánlataikat,
ugyanilyen fesztelenül viselkednének-e, ha sor kerülne arra, amit ők maguk is terhes
kötelességnek tekintenek? Az igazság az, hogy majdnem egy évszázada szűzi életet élnek a
férfiak és a nők is. Mindig csak a magány, a gondosan adagolt félhomály az otthon szűk falai
közt meg egy karosszék a beépített agyvetítő készülékkel. Nem kíván mást az emberiség. Az
álom annyira vonzza őket, hogy kihunyt bennük a vágy a kényelmes lakás, a jó ruhák, a
helikopterek, a kényelmi eszközök után. Minek törjék magukat valóságos tárgyak után, amikor
egy álomfilmmel egy órára fillérekért hercegek, csodás nők közelében élhetnek, s körülöttük
szolgák és tisztelők és csodálók serege?
Nyolcmilliárd emberi lény vegetál nyomorult bérkaszárnyákban, egymástól elszigetelt szűk
lakásokban, vitamintablettákon és szójababliszten. És semmi szükségét sem érzik valódi
eledeleknek. Miután a piac csődöt mondott, a tőkés csoportosulások fölhagytak a fogyasztási
javakat termelő iparral, és tőkéiket álomfilmek gyártásába fektették, mert ez lett az egyetlen
valóban keresett árucikk.
Sofia fölnézett a kivilágított táblára, és undorodott magától. A számok világosan beszéltek,
az eladási index remek eredményt mutatott. Ő volt a legdivatosabb színésznői Az ő álomfilmjei
a legkeresettebbek. Kiment, lehajtott fejjel, lassú léptekkel indult haza, rosszkedvű volt. Nem
tudta, hogyan vélekedjen a körülötte sodródó férfiakról, akik nem ismerték föl. A rabszolgái
voltak vagy inkább az urai ?
A videotelefon megszólalt: fénycsík az éjszaka bársonyfekete mélységében, hosszú
harangzúgás az álmos-ólmos hajnalba merült katedrálisok tornyából. Sofia kinyújtotta a kezét a
gomb után.
Vörös kígyó cikázott át a képernyőn, kicsit elidőzött, mintha szét akarna pattanni, aztán
eltűnt, helyét Bradley arca foglalta el.
- Mi van? - kérdezte Sofia álomittasan. - Hány óra, az istenért!
- Dél van! Kelj föl, lányom, San Franciscóba kell menned.
- San Franciscóba? Megőrültél?
- Van egy koprodukciós szerződésünk a Norfolkkal, Sofia. Jövő hétfőn kellett volna
menned, de az idő sürget. Azonnal szükségük van rád.
- De hát még ágyban vagyok, rettenetesen álmos vagyok. Holnap elindulok, Bradley.
- Öltözz - utasította szárazon a Producer. - Norfolkék gépe a nyugati reptéren vár. Siess!
Nagyot fújt. Ez a különmunka nem szerepelt tervei közt; szívesebben töltötte volna
pihenéssel a napot, de még csukott szemmel kimászott az ágyból, ernyedt, tétova
mozdulatokkal levetkőzött a fürdőszobában. A jeges zuhany beléhasító sugarától
megborzongott. Szárazra törülközött, gyorsan felöltözött, és majdnem futva elindult.
Ismerte Norfolkék munkamódszereit. Még szőrözőbbek, mint Bradley, a legjobb
jelenetekben is készek hibát találni.

12
 A helikopter-taxi nyolc perc alatt a reptér bejáratához vitte. Kiment a magángépek
kifutópályájára, és körülnézett. A pilóta nyomban fölbukkant a melléképületből, és ruganyos
léptekkel elébe jött.
- Sofia Barlow?
Magas volt, haja világosszőke, bőre bronzbarna, arca mintha megégett volna.
- Marko Glikorics vagyok, a Norfolk cégtől.
Sofia egy szót se szólt. A pilóta egy pillantásra se méltatta, antracitszürke szeme mereven
tapadt a repülőtér egyik pontosan meg nem határozható pontjára. Átvette Sofia csomagját, és jó
nagy léptekkel elindult a központi kifutópálya felé, ahol a Norfolk cég gépe állt útra készen.
Sofia csak nehezen tudta követni.
- Hé! - mondta megcsökönyösödve, mint egy szamár. - Mi vagyok én, versenyfutó?! Nem
mehetnénk kicsit lassabban?
- Már így is elkéstünk - válaszolta a pilóta kimérten, és ment tovább, hátra se fordult.
- Három óra múlva San Franciscóban kell lennünk.
Sofia lihegett, mire a repülőgép alá értek.
- Ha nem kellemetlen neked, akkor előreülök.
A pilóta vállat vont. Segítette beszállni, aztán odaült a kormányhoz, és várta az ellenőrző
toronytól az indítójelet.
A nő kíváncsian körülnézett, kicsit megilletődött a számlapoktól meg a műszertábla
gombjaitól. A pilóta türelmetlenségében fütyörészett; Sofia az üléstáskában kotorászott,
kihúzott egy csomó képeslapot, pár hetesek voltak, de akadt köztük tavalyi, gyűrött példány is.
Egy katalógus is volt a lapok közé hajtva, mely fölsorolta Sofia valamennyi filmjét, melyben
főszerepet játszott.
- Tiéd ez a holmi?
A pilóta nem felelt. Mereven maga elé bámult. A felszállást olyan simán hajtotta végre,
hogy Sofia semmit se vett észre; amikor kinézett az ablakon, alig bírta visszafojtani
csodálkozását - háztenger terült el alattuk, s a táj szürke kagylóhéja mint pillás szegélyű
szemhéj, nyílt szét.
- A tiéd? - erősködött Sofia.
A pilóta feléje fordította fejét. Alig észrevehető mozdulat, gyors pillantás. Aztán újra
megdermedt, s a foga közt válaszolta csak:
- Igen.
Sofia igyekezett palástolni örömét, mely mindig elfogta, ha látta, hogy elismerik báját.
- Mit mondtál, hogy hívnak?
- Glikorics - dünnyögte a pilóta. - Marko Glikorics.
- Orosz vagy?
- Jugoszláv.
Elnézte egy ideig. Keskeny, előreugró száj, egyenes, kemény arcéi... Marko olyan volt,
mintha sziklából metszették volna ki, néma és rendíthetetlen. Sofia türelmetlenkedett.
- Kérdezhetek tőled valamit?
- Kérdezz.
- Az előbb... a repülőtéren. Amikor elém jöttél, megkérdezted: „Sofia Barlow?" Mért
kérdezted? Ismersz, nem? Ezek a képeslapok meg a katalógus. Feltételezem, hogy a csodálóm
vagy. Mért tettél úgy, mintha nem ismernél?
- Csakugyan nem ismertelek meg. Más az, személyesen látni. Persze aztán megismertelek,
mert tudtam, hogy bármelyik percben megjelenhetsz a repülőtér kapujában. De tömegben nem
ismertelek volna meg. Elmentem volna melletted.
Sofia rágyújtott. Talán igaza van a pilótának, tömegben, még ha nem lenne rajta a fekete
szemüveg, akkor se ismerné föl senki. Mégis haragudott erre az emberre itt mellette. Újra

13
megpróbált beszédbe elegyedni vele. Marko megközelíthetetlen, bizalmatlan vadembernek
látszott.
- Mért nem kapcsolod be a robotpilótát? - kérdezte Sofia. - Unatkozom, Marko. Mondj
valamit.
A pilóta szenvtelenül kormányzott. Pislogott kettőt-hármat, előrenyújtotta állát. Sofia
megfogta a karját.
- Marko! Hallgass rám, kapcsold be az automatát, és szívjunk el egy cigarettát.
- Jobban szeretek magam vezetni.
- Hülye!
Újabb cigarettára gyújtott, aztán egy harmadikra, az előző csikkjén; idegesen lapozgatta-
gyűrögette a képeslapokat. Dúdolni kezdett, lábával a fülke gumipadlóját rugdosta, nagyokat
lélegzett, úgy tett, mintha rosszul lenne. Marko repülős overallja zsebébe nyúlt, és adott neki
egy pasztillát. Sofia elsápadt a dühtől.
- Hülye! Nem maradok itt tovább, hátramegyek!
A pilótafülke mögött nyílt a barátságos kis utastér: dívány, lecsapható ágy, kisasztal,
bárszekrény. Sofia töltött magának. Egy jó pohár brandyt ivott ki nagy kortyokban. Aztán
rögtön még egyet, a tárgyak körvonalai kezdtek hívogató, kékes ködben remegni. Lefeküdt a
díványra, s úgy gondolt Markóra, mint az egyik hülye fogyasztóra a sok közül. Alig várta,
hogy San Franciscóba érjen, megcsinálja a filmet, és mehessen vissza New Yorkba.
Most már nehezen nyelte a brandyt. Amikor visszatette a poharat a kisasztalra, egy
pillanatra megszédült. Nekiesett a dívány oldalának. Űrt érzett maga körül, mint amikor
hirtelen indul meg a felvonó. Látta, hogy a pohár lecsúszik az asztalról, a földre pottyan...
Aztán fájdalmat érzett a vállában, egy ütést a homlokán, vörös meg kék ködkarikák úszkáltak a
szeme előtt, őrült motorzúgás hallatszott.
- Marko! - kiabálta és fölemelkedett.
A pilótafülkébe nyíló ajtót mintha beszögezték volna. Sokáig nyomogatta a kilincset,
mígnem nagy nehezen, ingadozva belökte az ajtót. Üresség a mellében, pillanatnyi imbolygás,
a súlytalanság elképesztő érzése. Meglátta Marko vállát, a botkormányt szorongató kezét meg a
felhőket, amint álomszerű ködben rohannak feléje.
Marko most mondott valamit. Kiabált, de nem értette, mit. Nekiesett a háttámlának, fogát
összeszorította, várta az ütést. A repülőgép orsóban zuhant lefelé.
Amikor kinyitotta a szemét, fehér felhőt látott az égen. Keselyű körözött a magasban. A
hátán feküdt, valami hűvös, nedves dolog szorította a homlokát. Fölemelte a karját,
megérintette az arcát, a homlokát, s levette a vizes zsebkendőt, aztán oldalára fordult. Marko a
repülőgép roncsai mellett állt. A háttérben óriási vörös sziklafal magasodott.
- Hogyan történt? - kérdezte elhaló hangon.
A pilóta széttárta a karját.
- Nem tudom - mondta fejét rázva -, nem tudok rájönni. A gép egyszer csak nem
engedelmeskedett a kormánynak, elvesztette magasságát, és orsóban zuhanni kezdett.
Csodálatosképpen visszanyertem uralmamat a gép fölött, de már késő volt. Nézd, mekkorát
csúsztunk, mielőtt a sziklának ütköztünk!
Sofia magához tért, összezúzott vállát dörzsölgette.
- És most? Van valami elképzelésed arról, hová kerültünk?
Marko lesütötte a szemét.
- Ez a Grand Canyon - mondta. - Egy oldalági völgytorokban vagyunk, ez a lég-
elszigeteltebb, legjárhatatlanabb részek egyike, de a Bright Angel Trail nem lehet messze...
Sofia tágra nyitotta a szemét.
- A Grand Canyon?... A Grand Canyon! - ismételte meg pár pillanat múlva újra. Elnevette
magát. - Ez aztán szép história! Hihetetlen!
- Mi hihetetlen?
14
 - Ne add az ostobát, Marko. A motorhiba, a kényszerleszállás a Grand Canyonban... Éppen,
mint a tavalyi filmemben. Eksztázis volt a címe, nem emlékszel? - Valami gyanú cikázott át az
agyán: - Mondd csak, nem szándékosan csináltad? Igen, igen, feltűnően sok részlet egyezik. Te
valóban pilóta vagy, én ugyan nem vagyok perzsa hercegnő, de Sofia Barlow, az vagyok.
Egyedül akartál maradni velem, igaz? Egyedül akartál maradni, mint a filmben.
Marko méltatlankodva húzta ki magát. Hátat fordított, odament a repülőgéphez, és az
elgörbült lemezeket félrehajtogatva, nagy nehezen bemászott. Egy csomó holmit hozott ki, két
takarót, a műanyag víztartályt, a szintetikus ételekkel teli dobozt, az elem-lámpát. A
megtépázott kabinból egyik kezében az üveg brandyvel, a másikban egy nehéz készülékkel jött
ki.
- Menjünk - mondta. - Végy magadhoz annyi holmit, amennyit csak bírsz.
Sofia elképedve nézte.
- Hová megyünk?
- Nem szeretnék itt pusztulni a sziklák közt. El kell jutnunk a főkanyonba. Phantom Ranch
legfeljebb ötven mérföldre van, de mindig akad hülye turista, aki elbarangol nyugat felé, mert
fényképezni akar.
- Megpróbálkoztál már a rádióval?
- A rádió eltört. Mozogj már! Fogd a legszükségesebbeket, és induljunk.
Gyorsan ment, hosszú, ruganyos léptekkel. A brandys üveget a combja magasságában
elhelyezett zsebbe dugta; a takaróba csavart elemekkel meg a súlyos fémdobozzal a hátán,
kissé meggörnyedve járt. Sofia szökdécselve követte az ennivalóval és a víztartállyal.
Fél óra múlva megálltak. Sofia kifulladt, tekintete könyörgött. Marko maga elé bámult,
világos: a nő csak akadályt jelentett neki, a szokásos kölöncöt, melytől nem lehet egykönnyen
megszabadulni.
- Nagyon gyorsan mész, Marko.
A férfi vészterhesen nézett rá.
- Menjünk - mondta. - Pár óra múlva teljesen besötétedik.
Amikor a főkanyonhoz értek, már alig láttak. Marko egy pontra mutatott a vörösbarna,
égett papírra emlékeztető sziklafalon.
- A barlang - mondta ábrándozva.
- A barlang - ismételte utána Sofia. - Mint a filmben. Marko, minden olyan, mint a filmben.
A pilóta segített neki fölmászni a lejtőn. A csomagot a sziklába vezető fekete tölcsér
küszöbére tette. Sofia nézte, amint felkúszik a homokszirten, száraz ágakat tördel, hatalmas
rőzsekötegeket csinál, és lehozza őket a barlang bejáratához.
- Nemsokára hideg lesz - mondta. - Tüzet kell gyújtanunk.
Meggyújtotta a zseblámpát, és megvizsgálta a barlangot; egy tizenöt méter hosszú folyosó,
mely a felénél derékszögben meghajlik. A kanyarban letette a rőzsét, s vad örömmel
meggyújtotta. Csöndben ettek, körülöttük fények és árnyékok táncoltak egy hatalmas, repdeső
denevérszárny alatt.
- Kibontottam a csomagot - kezdte Sofia amíg rőzsét gyűjtöttél. Láttam, mi van benne. Egy
vetítőkészülék. Minek kellett magaddal hoznod?
- Százhúszba kerül - mondta Marko. - Te színésznő vagy, neked ez nevetséges összeg. De
nekem három hónapig kell érte dolgoznom, világos?
Fogta a fémdobozt és a szalagtárat.
- Mi az? - kérdezte Sofia csodálkozva. - Most mit csinálsz?
- Bemegyek a barlang mélyébe. Jogom van az egyedüllétre, nem?
- De, de minek ehhez a vetítő? Mit csinálsz vele?
Marko nagyot lélegzett. Nem ellenkezett, mikor Sofia elvette és kinyitotta a szalagtárat.
Szenvtelenül hagyta, hogy a nő kényelmesen végignézze, elolvassa a címeket.

15
 - Hiszen ezek az én filmjeim, Marko! Istenem, mind itt vannak, Kék egek. Csábítás,
Ceyloni kaland... Egy matrica is van, az Eksztázisé. Ez a kedvenc álomfilmed, ugye?
Marko nem válaszolt, csak lesütötte a szemét. Sofia becsukta a dobozt. Ilyen luxusmatricát
kevés ember engedhet meg magának. A közönséges álomfilmet egyszer lehet csak megnézni,
aztán el kell dobni, mert a vetítő jelfogói elvesztik mágnesességüket. A matrica viszont örök
darab, gyakorlatilag elnyűhetetlen.
- Mikor vetted?
A férfi bosszúsan vállat vont.
- Hagyj békén - mondta. - Kellemetlen ez a kíváncsiskodásod. Mit akarsz megtudni tőlem?
Milliószámra adják el filmjeidet, a Fogyasztók millióinak. Én egy vagyok a sok közül.
Megvettem az Eksztázis matricáját. Na és aztán? Ez a film nagyon tetszett. Én...
- Folytasd - unszolta Sofia, és megfogta a karját.
- Mindennap megnézem. - A pilóta hangja keserű lett. - És most menj arrébb, próbálj
aludni, mert holnap, amint virrad, el kell indulnunk. Én beljebb megyek a barlangban.
- A vetítővel?
- Igen. Az istenért! Mi közöd hozzá? Nyugodtan akarom élvezni a filmet.
Hirtelen csalódottság fogta el Sofiát, mintha minden életöröm elhagyta volna. „Lehetetlen -
gondolta -, mi van velem? Végül is mit akarok ettől a férfitól, akinek ezer oka van, hogy rám se
nézzen? Úgy érzem, hogy meg kell bántanom, sértegetnem kell, pofon kell vágnom." De arra a
képre, hogy Marko átöleli, minden gátlása megszűnt, a kép teljesen betöltötte agyát.
- De hát itt vagyok én! - Magát is meglepte, amit mondott.
Marko hirtelen megfordult.
- Tessék?
- Azt mondtam, Marko, hogy most itt vagyok, ma éjjel nincs szükséged azokra a
szalagokra.
- Nincs szükségem?
- Nincs. Magadévá tehetsz, mint az álmokban, sőt még...
Marko elnevette magát.
- Az nem ugyanaz - mondta. - Aztán meg ne nevettesd ki magad ezekkel az álomellenes
szövegekkel. Tréfálkozó kedvedben vagy?
- Mondom, hogy a magadévá tehetsz.
- Én meg azt mondom, hogy az nem ugyanaz.
- Marko! - könyörgött a színésznő. - Szükséged van rám, mindennap lejátszód azt a
matricát, azokat az álmokat, ezzel a barlanggal álmodsz, a tűzzel, a csókjaimmal, a testemmel,
melyet most felajánlok neked. Minden olyan, mint a filmben, átkozott hülye! Mire vársz, mért
nem teszel magadévá? Mindent megteszek neked, amit csak akarsz, igazán mindent...
Marko egy pillanatig habozott. Aztán megrázta a fejét, és elindult a barlang mélyébe.
- Marko! - hívta kétségbeesetten. - Sofia Barlow vagyok! Sofia Barlow, érted?
Lehúzta az overall cipzárját. Hagyta, hogy lecsússzon válláról, aztán dühösen levette
egészen a ruhát, és a földhöz vágta.
- Ide nézz! - kiáltotta. Miközben a férfi megfordult, a mellét is lecsupaszította.
Égett a tűz, vörös és zöld lángnyelvek táncoltak hol erősebben, hol lágyabban, az igazi
vadon átható illata töltötte meg a barlangot. Látta, hogy a férfi ökölbe szorítja kezét, ajka
hosszan, szenvedőn megremeg.
Marko még egy pillanatig habozott, aztán bevágta a tűzbe a szalagokat, és odaszaladt
hozzá.

Először a kék fény, aztán a vörös. Majd újra a kék. Amikor a szalag a végére ért, a kapcsoló
automatikusan leállította. Sofia levette a vetítősisakot. Homloka megizzadt, szíve kínosan
verdesett, minden tagja remegett. Különösen a keze. Nem tudta mozdulatlanul tartani.
16
 Életében soha nem élt még át ennyire „álmot", soha álomfilm nem ragadta még eny-nyire
magával. Azonnal meg kell köszönnie Bradleynek. Fölhívta videofonon. A Producer láttán
azonban elakadt a szava, csak dadogni tudott a meghatottságtól. A végén el is sírta magát.
Bradley türelmesen várt.
- Apró ajándék, Sofia. Semmiség. Amikor egy színész pályája csúcsára ér, egészen más
elismerésre is joga van. És te meg fogod kapni, Sofia. Mindent meg fogsz kapni, amit
megérdemelsz. Mert a rendszer tökéletes. És visszafordíthatatlan.
- Igen, Bradley. Én...
- Majd elmúlik, Sofia. Minden színésznővel megesik előbb-utóbb. Az utolsó akadály,
amelyen túl kell jutnia, a hiúság, neked is az járt a fejedben, hogy egy férfi jobban szerethet
téged, mint az álmot, a legveszélyesebb eretnekségbe estél, de mi résen voltunk, és
segítségedre siettünk. Egy ajándékkal. Ez a matrica átsegít majd a krízisen.
- Igen, Bradley. Köszönöm a műszakiaknak, a rendezőnek, mindenkinek köszönöm, aki
részt vett ennek az álomfilmnek a megvalósításában. Különösen a színésznek, aki a pilóta
szerepét játszotta...
- Új ember, legény a talpán...
- Köszönöm neki. Csodálatos pillanatokat éltem át. És neked is köszönet, Bradley.
Képzelem, mennyi időt és pénzt öltél ebbe a filmbe. Tökéletes. Gyűjteményem leg-becsesebb
darabja lesz.
- Ostobaság, Sofia. Az uralkodó osztályhoz tartozol. Megengedheted magadnak a méretre
készült, privát álomfilmeket. Mindig segítünk egymásnak, nem? Egy dolgot mégis tarts észben.
- Mit, Bradley?
- Ezt a matricát. Mert nemcsak ajándék, hanem figyelmeztetés is.
- Rendben van, Bradley. Azt hiszem, értelek.
- Ne felejtsd el. Semmi se múlhatja fölül az álmot. És csak álmodban hiheted az
ellenkezőjét. Bizonyos vagyok benne, hogy ha öt-hatszor megnézed, rájössz, mire tanít, és
akkor eldobhatod ezt a matricát is.
Könnyek közt intett igent.
- Holnap találkozunk a próbateremben.
- Igen, a próbateremben. Jó éjszakát, Bradley.
- Jó éjszakát, Sofia.
SZÉKELY ÉVA FORDÍTÁSA

17
CLIFFORD D. SIMAK

TÚL

I │
/ A FOLYÓN
ÉS AZ
ERDŐN

A két gyerek almabefőzés idején érkezett a fasoron át, amikor a csillagfürt bimbózott,
és az aranykikerics virágzott. Az öregasszony a konyhaablakban iskolából hazatartó
gyerekeknek nézte őket, annál is inkább, mert mindkettőnél táska volt, melyben a
könyveik lehettek. Mint Charles és James - gondolta -, vagy mint Alice és Maggie, de az az
idő, amikor az a négy gyerek naponta az iskolába igyekezett a fasoron át, a messzi múltba
süllyedt. Ma már nekik is iskolás gyermekeik vannak.
Visszafordult a tűzhelyhez, megkavarta a fortyogó almalekvárt, az előkészített széles szájú
befőttesüvegek szép sorban az asztalon várakoztak, majd ismét kinézett a konyhaablakon. A
két gyerek már közelebb ért, és az öregasszony látta, hogy a fiú idősebb, úgy tízéves lehet, a
kislány nem több nyolcévesnél.
Elmennek a ház mellett - gondolta bár a fasor egyenesen a házhoz vezet, máshová nem.
A fészernél befordultak a házhoz vezető ösvényre, határozottan, mint akik pontosan tudják,
hova mennek.
Az öregasszony kilépett a konyha függönyajtaján, amikor a két gyerek a pitvarba ért.
Megálltak és felnéztek reá. A fiú megszólalt:
- Te vagy a mi nagymamánk. A papa azt mondta, rögtön mondjuk meg, hogy te vagy a mi
nagymamánk.
- De hiszen... - Nem folytatta. Azt akarta mondani, hogy ez lehetetlen, hogy nem a
nagymamájuk, de ahogy ránézett a komoly gyermekarcokra, örült, hogy nem mondott semmit.
- Én Ellen vagyok - mondta a kislány vékony hangján.
- No, ez különös - jegyezte meg az asszony. - Engem is Ellennek hívnak.
- Az én nevem meg Paul - tette hozzá a kisfiú.
Bevezette őket a konyhába, a gyerekek szótlanul megálltak és körülnéztek, mintha még
sohasem láttak volna konyhát.
- Éppolyan, amilyennek a papa mondta - szólalt meg végül Ellen. - Ez itt a tűzhely és a
vajköpülő és...
A fiú félbeszakította:
- A mi nevünk Forbes - mondta.
Az asszony most nem állta meg szó nélkül:
- De hiszen ez lehetetlen! Minket is így hívnak.
A fiú ünnepélyesen rábólintott.
- Igen, tudjuk.
- Kértek egy kis tejet meg süteményt?
- Sütemény? - sikított Ellen elragadtatva.
18
 TÚL

/
A FOLYÓN
ÉS AZ
ERDŐN

- Nem akarunk zavarni - mondta a fiú. - Papa azt mondta, hogy ne okozzunk zavart.
- Azt is mondta, hogy jók legyünk - csiripelte Ellen.
- Biztosan jók lesztek, és egyáltalán nem zavartok - mondta az asszony. „Hamarosan
rájövök a dolog nyitjára" - gondolta.
A tűzhelyhez lépett, félretolta az üstöt a fővő almával, és hagyta, hogy lágy sustorgással
hűljön.
- Üljetek az asztalhoz - mondta. - Hozom a tejet és a süteményt.
A polcon ketyegő órára pillantott. Majdnem négy óra. Nemsokára hazajönnek a férfiak a
mezőről. Jackson Forbes majd tudja, hogy mit kell tennie; mindig is tudta.

19
 TÚL

/
A FOLYÓN
ÉS AZ
ERDŐN

A két gyermek felkapaszkodott a székekre, és ünnepélyesen ült az asztalnál. Mindent

megbámultak, az órát, a parazsat a kályhában, a fával teli fásládát és a sarokban álló köpülőt.
A táskákat a padlóra tették maguk mellé, és az asszony észrevette, milyen furcsák is ezek a
táskák. Valami sűrű szövésű anyagból vagy vászonféléből készültek, szíjak és csatok nélkül,
mégis zárva voltak.
- Vannak bélyegeid? - kérdezte Ellen.
- Bélyegeim? - csodálkozott Mrs. Forbes.
- Ne hallgass rá - szólt a fiú. - Ilyet nem szabad kérdeznie. Mindenkit megkérdez, pedig a
mama megtiltotta.
- De minek a bélyeg?
- Gyűjti. Mindenkitől elszedi a leveleket. A bélyegekért, ami rajtuk van.
- Lehet, hogy akadnak régi leveleink, később majd megkeressük - mondta Mrs. Forbes.
Agyagköcsögben tejet hozott az éléskamrából, egy tányérra süteményt púpozott.
A gyerekek csendben várták az uzsonnát.
- Rövid időre jöttünk - mondta Paul. - Éppen csak egy kis vakációra. Azután értünk jönnek
és hazavisznek.
- Igen, ezt ígérték, amikor elindultunk. Mert féltem eljönni - bólogatott élénken Ellen.
- Féltél eljönni?
- Igen. Olyan furcsa volt minden.
- Rém kevés időnk volt. Szinte semmi. Nagyon kellett sietnünk - mondta Paul.
- És honnan jöttetek? - kérdezte Mrs. Forbes.
- Ó, nem messziről - felelte a fiú. - Alig kellett gyalogolnunk, és már itt is voltunk. Persze
van térképünk is. Papa adta, és mindent gondosan megmagyarázott...
- Biztos, hogy Forbesek vagytok?
- Természetesen - bólintott Ellen. - Mi mások lennénk?
- Furcsa - mondta Mrs. Forbes. Több mint furcsa - gondolta hiszen a környéken nincsenek
más Forbesek, csak ők és a gyermekeik meg az unokáik, és ezek a gyerekek, bármit mondanak
is, idegenek.
A gyerekek a tejet és a süteményt ízlelgették, az asszony visszament a tűzhelyhez, az almát
a tűzre húzta, és fakanállal megkavarta.
- Nagypapa hol van? - kérdezte Ellen.
- A mezőn. Mindjárt megjön. Megettétek a süteményt?
- Mindet megettük - mondta a kislány.
- Akkor megterítünk, és előkészítjük a vacsorát. Akartok segíteni?
Ellen leugrott a székről.
- Segítek - mondta.
20
 TÚL

/
A FOLYÓN
ÉS AZ
ERDŐN

- Én meg fát hozok - mondta Paul. - Papa figyelmeztetett, hogy segítsek a ház körül.
Mondta, hogy hozhatok fát, és etethetem a csirkéket, és megkereshetem a tojásokat és...
- Paul - kérdezte az asszony -, meg tudnád mondani, mit dolgozik a papa?
- A papa időmérnök - felelte a fiú.

A két béres a konyhaasztalnál ült és sakkozott. Az öregek a nappaliba mentek.

II │ - Még sohasem láttam ilyet - mondta Mrs. Forbes. - Van rajta egy fémcsík, azt
meghúzod, végigfut egy másik fémcsíkon, és a táska kinyílik. És ha ellenkező irányba
húzod, becsukódik.
- Valami újdonság - mondta Jackson Forbes. - Sok új dolog van, amiről mi nem hallunk itt
az isten háta mögött. A feltalálók mindenféle újdonságot kitalálnak.
- És a fiúnak ugyanilyen van a nadrágján - mondta az asszony. - Felemeltem a földről,
ahova ledobta, mikor lefeküdt, hogy összehajtogassam és egy székre tegyem. És akkor láttam,
hogy ilyen fémcsík van rajta, fogazott szélekkel. És a ruhák, amiket hordanak! A fiú nadrágja a
térde felett le van vágva, és a kislány ruhája is olyan rövid...
- Valami repülőkről beszéltek - morfondírozott Jackson Forbes -, de nem olyan repülő
dolgokról, amiket mi ismerünk, úgy látszik, valami jármű, amiben utaznak. És rakétákról...
mintha mindennap tűzijáték volna, nemcsak július negyedikén.
- Persze nem vallathatjuk őket - mondta Mrs. Forbes. - Van bennük valami, amit csak
érezni lehet.
A férje rábólintott.
- Mintha ijedtek volnának...
- Te nem félsz, Jackson?
- Nem tudom - válaszolta a férfi. - De nem hallottam más Forbesekről, legalábbis a
környéken. A legközelebbi Charlie, de ő is ötmérföldnyire lakik. A gyerekek meg azt mondják,
hogy csak égész keveset gyalogoltak.
- Mit tegyünk? - kérdezte az asszony. - Mit tehetünk?
- Fogalmam sincs - mondta Forbes. - Talán be kellene hajtani a megyeszékhelyre, és
megtárgyalni a seriffel. Ezek a gyerekek eltévedtek, és valaki biztosan keresi őket.
- Nem úgy viselkednek, mintha eltévedtek volna - mondta az asszony. - Tudták, hogy
hozzánk jönnek, és tudták, hogy itt lakunk. Azt mondták, hogy én vagyok a nagymamájuk, és
megkérdezték, hol vagy te, a nagyapjuk. És teljesen magabiztosak. Nem úgy viselkednek,
mintha idegenek lennénk számukra. Beszéltek nekik rólunk. És azt mondták, hogy nem sokáig
maradnak nálunk. Pontosan úgy is viselkednek, mint akik látogatóba jöttek.
- Azt hiszem, befogom Nellie-t reggeli után, körülnézek a szomszédságban, és érdeklődöm.
Lehet, hogy valaki tud valamit mondani.
21
 TÚL

/
A FOLYÓN
ÉS AZ
ERDŐN

- A fiú azt mondta, hogy az apja időmérnök. De ennek nincs értelme. Lehet, hogy időmérő
valami gyárban vagy hivatalban..
- Lehet, hogy tréfa az egész. Az apja tréfált, és a fiú komolyan vette.
- Felmegyek, megnézem, alszanak-e - szólt az asszony. - A lámpájukat lecsavartam, de
égve hagytam. Olyan kicsik, és a ház idegen nekik. Ha alusznak, eloltom a lámpát.
Jackson Forbes helyeslően dörmögött;
- Veszélyes éjjel égve hagyni a lámpát. Könnyen tűz lehet belőle.

A fiú a hátán feküdt, és a gyermekek mély, egészséges álmát aludta. Ruháit

III│ vetkőzéskor a földre dobálta, de az asszony mindent szépen összehajtogatott és egy
székre rakott, mikor bejött, hogy jó éjszakát kívánjon.
A táska a szék mellett hevert, és a nyitott fémszalagzár két csíkja tompán
csillogott a félhomályban. A táskában rendetlenül összegyűrt holmik voltak.
Az asszony lehajolt, felemelte a táskát, a székre tette, és össze akarta húzni a zárat. Végül is
- gondolta - nem maradhat nyitva. Ám ahogyan a zár simán összehúzódott, közben megakadt
egy kiálló tárgyon... Megnézte, s látta, hogy egy könyv. Ahogy belenyúlt a táskába, hogy
lejjebb nyomja a könyvet, látta: aranybetűs, bőrkötésű biblia.
Némi habozás után kinyitotta. Drága, fekete bőrbe kötött, öregségtől és hosszú használattól
kopott, repedezett szélű kötet volt. A lapok aranyszegélye is megkopott.
Kissé habozva kinyitotta, és az első oldalon az alábbi, már kifakult sorokat olvasta:

Nővéremnek. Ellennek, Amelia

1896. október 30.
Sok boldog születésnapot.

Térdei megroggyantak, óvatosan lecsúszott a padlóra, és a szék mellett görnyedt tartásban

még egyszer elolvasta az ajánlást.
Október 30-a a születésnapja, ez igaz, csakhogy ez a nap még nem érkezett el, még csak
1896. szeptember eleje volt.
És a biblia. Milyen öreg ez a biblia, melyet a kezében tart? Százéves, de talán annál is
többnek látszik.
Elképzelhető, hogy Ameliától bibliát kap majd ajándékba, de még nem adhatta át, mert az
ajánlásban jelzett nap csak egy hónap múlva lesz.

22
 TÚL

/
A FOLYÓN
ÉS AZ
ERDŐN

Lehetetlen ez az egész. Valami buta tréfa. Vagy tévedés. Vagy talán véletlen. Valami más
Ellenről lehet szó, akinek ugyancsak van egy Amelia nevű húga, és a keltezés egyszerűen
téves, rossz évszámot írtak be. Ilyesmi könnyen megtörténhet.
De nem volt biztos semmiben. A gyerekek azt mondták, hogy a nevük Forbes. Egyenesen
ide jöttek, és Paul egy térképről beszélt, melynek a segítségével megtalálták az utat.
Talán más dolgok is vannak a táskában. Rápillantott, de megrázta a fejét; nem, nem szabad
kutatnia. A bibliát sem lett volna szabad kivennie.
Október 30-án ötvenkilenc éves lesz, öreg parasztasszony, akinek nős fiai, férjezett leányai
vannak, és unokái, akik hétvégeken és ünnepnapokon eljönnek meglátogatni őket. És Amelia
húga ebben az évben, 1896-ban egy bibliát ajándékoz neki.
Reszkető kézzel visszatette a bibliát a táskába. Beszélnie kell Jacksonnal erről, ő talán
tudja, hogy mit tegyenek.
Szép rendesen visszatette a könyvet, becsukta a táskát, letette a padlóra, és az ágyban fekvő
fiúra nézett. A fiú mélyen aludt, az asszony eloltotta a lámpát.
A kis Ellen a szomszéd szobában aludt, a hasán, mint egy csecsemő. A nyitott ablakon
beáramló szellő lobogtatta a lámpa lángját. Ellen táskája rendszeretően zárva volt, és
egyenesen a szék lábának volt támasztva. Az asszony a táskára nézett, egy pillanatig tétovázott,
majd megkerülte az ágyat, a lámpához ment, amely a kis éjjeliszekrényen állt az ágy mellett.
A gyermekek alszanak, minden rendben van, elfújja a lámpát, lemegy, beszél Jacksonnal;
talán nem is kell befognia Nellie-t reggel, hogy körbejárja a szomszédokat és tudakozódjon.
Amikor lehajolt, hogy elfújja a lámpát, meglátta az éjjeliszekrényen a borítékot a két nagy,
színes bélyeggel a felső jobb sarokban. „Milyen szép bélyegek - gondolta. - Nem is láttam még
ilyen szép bélyegeket." Közelebb hajolt, hogy megnézze, és elolvasta rajtuk az ország nevét.
Izrael. De hiszen ilyen ország nincsen. Ez egy bibliai név, de nem egy ország neve. És ha nincs
ilyen ország, hogyan lehetnek bélyegei? Felvette a borítékot, tanulmányozni kezdte a
bélyegeket, hogy még egyszer meggyőződjön róla, jól látta-e. Milyen szép bélyegek!
Ellen gyűjti a bélyegeket, mint Paul mondta. Mindenkitől elszedi a leveleket a bélyegek
miatt. A borítékon bélyegző is volt, nyilván keltezéssel, de a hanyag és elsietett pecsételés
miatt elmosódott és olvashatatlan. A levél széle kiállt a borítékból, és kissé beszakadt, ahol a
borítékot feltépték. Mrs. Forbes gyorsan kihúzta a levelet a borítékból, miközben jeges félelem
markolta meg a szívét.
A levélnek csak utolsó lapja volt a borítékban, és mintha nyomtatással írták volna, nem
folyóírással; a betűk olyanok voltak, mint az újságban vagy egy könyvben.
Bizonyára olyan újfajta masinán írták, amilyenről olvasott, és amilyeneket a nagyvárosi
irodákban is használnak már. írógépnek vagy minek nevezik.
A megmaradt oldalon a következőket olvasta:

23
 TÚL

/
A FOLYÓN
ÉS AZ
ERDŐN

...ne hidd, hogy a terved kivihető. Nincs idő erre. Az idegenek egyre közelebb érnek, és
nem hagynak számunkra időt.
Ezenkívül az erkölcsi szempontokat is figyelembe kell venni, még ha meg is lehetne
valósítani. Nem bújhatunk vissza tudatosan a múltba, és nem varrhatjuk problémáinkat a
száz évvel ezelőtt élt emberek nyakába. Képzeld csak, hogy mit jelentene számukra mindez,
a gazdasági felfordulás és a pszichológiai hatások tekintetében.
Ha úgy érzed, hogy legalább a gyermekeket vissza kell küldened, gondolj egy pillanatig
arra is, hogy milyen megrendülést jelent a két jó léleknek, ha megtudják az igazat. Az ő
világuk elégedett, szilárd, egészséges és biztonságos világ. Ennek az őrült évszázadnak a
fogalmai mindent lerombolnának, amijük van, és amiben hisznek.
Mégis, azt hiszem, nem kell tanácsot adnom neked. Megtettem, amit kértél: mindent
megírtam, amit tudtam őseinkről a kis wisconsini tanyán. Mint a család történésze,
biztosíthatlak az adatok helyességéről. Használd fel legjobb belátásod szerint, és isten
legyen irgalmas mindnyájunkhoz.
Szerető öcséd
Jackson

U. i.: Van egy javaslatom. Ha visszaküldőd a gyermekeket, küldhetné! velük egy jókora
adagot az új rákellenes gyógyszerből. Forbes üknagyanyánk 1904-ben halt meg olyan
tünetek közt, amelyek rákra engednek következtetni. Ezekkel a tablettákkal talán élhetne
még tíz-húsz évet. Hogy ez hogyan befolyásolja a mi zavaros jövőnket, nem tudom. Nem is
akarom tudni. Talán megmenthet bennünket. Vagy talán gyorsabban megöl. De az is lehet,
hogy semmi hatása sem lesz. Ezen törd te a fejedet.
Amint befejezem itt a munkám, ha sikerűi kijutnom, veletek leszek a végnél.

Gépiesen visszacsúsztatta a levelet a borítékba, és letette a pislákoló lámpa mellé.

Lassan lépett az ablakhoz, amely az üres fasorra nézett.
Eljönnek értünk - mondta Paul. De vajon eljönnek-e valaha? El tudnak-e jönni? Azon kapta
rajta magát, hogy szeretné, ha eljönnének. „Szegény emberek, szegény szegény, távoli időbe
szakadt, ijedt gyermekek. Vér a véremből, húsa húsomból - gondolta ott a távoli jövőben.
Akármilyen messze vannak is, mégis az én vérem, az én húsom, nemcsak ez a kettő, itt, a
tetőnk alatt, hanem mind a többiek is, akik nem jöttekel."
A levélben az áll, hogy rák és 1904. Ez még nyolc év. Addig öreg-öreg asszony lesz. Az
aláírás Jackson. Régi név a családban, emberek hosszú-hosszú láncolata vitte tovább sok-sok
éven át, mind a Jackson Forbes nevet viselték.
24
 TÚL

/
A FOLYÓN
ÉS AZ
ERDŐN
Tudta, hogy merev és béna e pillanatban. Az ijedség később jön. Akkor majd szeretné, ha
sohasem olvasta volna el a levelet, ha semmit sem tudna róla. De most le kell mennie, és el kell
mondania mindent Jacksonnak, amilyen tapintatosan csak lehet.
A nyitott ajtón túlról felcsendült a kisfiú hangja:
- Nagymama, te vagy az?
- Igen, Paul - felelte. - Kérsz valamit?
Az ajtón át látta, hogy a fiú a szék mellett guggol, és az ablakon beszűrődő holdvilág
fényénél keres valamit a táskájában.
- Majdnem elfelejtettem - szólt a fiú. - A papa megkért, hogy ezt azonnal adjam oda neked.

BARS SÁNDOR FORDÍTÁSA

25
26
ROBERT SHECKLEY
.
I

Az
Carmody tulajdonképpen sohasem gondolt
arra, hogy elhagyja New Yorkot. Hogy miért
tette mégis, az egyszerűen

álmok
megmagyarázhatatlan. Született városlakó
volt, és hozzászokott a nagyvárosi élet apró
kellemetlenségeihez. Kényelmes kis lakása a
West 99. utca Levitfrack toronyháza 290.

városa emeletén volt, a divatos „űrhajó" stílusnak

megfelelően felszerelve. Az ablakok kettős,
színes, törhetetlen és tartós plexiüvegből

agyag- készültek, és a szellőzővezetékek egy

szűrőrendszeren át működtek, amely
automatikusan lezárult, amikor a légköri

lábakon összes szennyezés mutató elérte a 999,8

értéket a Con Ed-skálán. Igaz, hogy az
oxigén-nitrogén körforgásrendszere már régi
volt, de még megbízhatóan működött.
Viszont víztisztító cellái elavultak és teljesen
hatástalanok voltak, de vizet amúgy sem
iszik senki.
A zaj állandó, megszüntethetetlen volt,
és nem lehetett tőle elmenekülni, de
Carmody megbékélt ezzel, miután tudta,
hogy a hangszigetelés régi művészete már
feledésbe merült. A városi ember sorsa,
hogy ne figyeljen a közvetlen
szomszédainak vitáira, zenéjére és a
vízcsövek harákolására. Ez a kín egyébként
enyhíthető azzal, hogy az ember maga is
hozzájárul e hangzavarhoz.
A napi munkába járás rejtett magában
némi veszélyeket, de ezek inkább csak
látszólagosak, semmint valóságosak voltak.
A tetőkön levő orvlövészek tiltakoztak is
hátrányos helyzetük miatt, de
eredménytelenül. Csak egy-egy
tapasztalatlan vidékit sikerült eltalálniuk,
mert rendszerint pocsékul is céloztak.
Ráadásul a könnyű személyi páncélzat
bevezetése lövéseik jó részét veszélytelenné
tette, ezenkívül szigorúan betartották a fölös
számú lőfegyverek egyéni tulajdonát tiltó
törvényt is.
Így tehát nem volt olyan tényező, amely
megmagyarázhatta volna Carmody hirtelen
elhatározását a világ legizgalmasabbnak
tekintett megalopolisza elhagyására. Hirtelen
szeszélyre, régi pásztor-játékok felbukkanó
emlékére vagy egyszerű önfejűségre
gyanakodhatunk csupán. Az egyszerű,
további alkatelemekre már nem bontható
tény a következő. Egy napon Carmody a
Daily Times Newsban meglátta a következő
hirdetést, melyet New Jersey egyik
mintavárosa adott fel:
„Jöjjön, lakjon Bellwetherben, a
városban, amely törődik Önnel!" - és ezt a
hirdetésszöveget az utópisztikus csábítások
hosszú sorának felsorolása követte, melyre
itt nem szükséges kitérnünk.
Nahát! - csodálkozott Carmody, és
végigolvasta az ismertetést.
Bellwether nem volt messze, csak végig
kellett hajtani az Ulysses S. Grant alagúton a
43. utcánál, ezután rá kellett térni a Hoboken
kitérő útra az államközi Sánc felüljáró
keresztezése alatt, ezen 3,2 mérföldet kellett
megtenni a Kék Charlie elágazó hurokig,
innen követni kellett az U.S. 5 (Hágai
Emlékverseny) utat 6,1 mérföldön át a
Kertváros szolgáltató (ideiglenes)
elágazásig, majd erről nyugatra kellett
fordulni az 1731A kijárón a Király
Magashíd-kapu útra, melyen még 1,6
mérföldet kellett megtenni, és már helyben
is volt az ember.
- Isten uccse - mondta Carmody -,
megpróbálom!
És meg is tette.
.
II
A Király Magashíd-kapu út végén szépen
nyírt pázsit fogadta. Carmody kiszállt a
kocsijából, és körülnézett. Előtte fél mér-
földnyire egy kisvárost látott, melynek nevét
egyetlen szerény tábla jelezte: Bellwether.
A város nem az amerikai városok
hagyományos stílusában épült, benzin-
kutakkal, virslisbódékkal, motelekkel és
hulladéktelepekkel körülvéve, hanem inkább
úgy nézett ki, mint egy dombon , épült olasz
városka, amely minden átmenet nélkül
teljesen kitárult a hirtelen
28
emelkedő terepen anélkül, hogy bármit is
elrejtett volna.
Carmody ezt igen vonzónak találta, és
folytatta útját a város belsejébe.
Bellwether szívélyesnek, tágasnak
látszott. Az utcák szélesek és a homlokzati
nagy erkélyablakok hívogatók voltak. Amint
beljebb került, új elbájoló részletekre
bukkant. A városka közepén kis tér volt,
olyan, mint egy régi római piazza, csak
kisebb, közepén márvány szökőkút, amely
egy fiút ábrázolt egy delfinnel, és a víz a
delfin szájából szökött fel.
- Remélem, tetszik? - szólalt meg egy
hang Carmody bal válla mögött.
- Kedves - mondta Carmody.
- Magam terveztem és állítottam fel -
mondta a hang. - Úgy láttam, hogy a
szökőkút, a koncepció régiessége ellenére,
esztétikailag vonzó. És ez a piazza, padjaival
és árnyékos gesztenyefáival bolognai
mintára készült. Nem törődtem azzal, hogy
régimódinak tűnhet. Az igazi művész
felhasználja mindazt, ami szükséges, legyen
az ezeréves vagy teljesen új.
- Csak gratulálhatok - mondta Carmody.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam.
Edward Carmody vagyok. - És mosolyogva
megfordult. De nem volt senki sem a bal,
sem a jobb válla mögött. Egyáltalán senki
sem volt a piazzán.
- Bocsásson meg - mondta a hang. - Nem
akartam meghökkenteni. Azt hittem, tudja.
- Mit? - kérdezte Carmody.
- Hogy tud rólam.
- Nos, nem tudok önről. Ki ön, és honnan
beszél? - kérdezte Carmody.
- Én vagyok a város hangja - mondta a
hang. - Más szóval úgy is mondhatjuk, hogy
én vagyok a város, Bellwether, azaz maga a
valóságos város beszél önhöz.
- Ez igaz? - kérdezte Carmody
gunyorosan. - Igen, azt hiszem, igaz -
válaszolt önmaga kérdésére. - Tegyük fel,
hogy ez így van. Nos jó, ön a város. Ez nem
kicsiség.
Elfordult a szökőkúttól, és végigsétált a
terecskén, mint aki naponta szokott
városokkal beszélgetni, és már unja az
egészet. Végigsétált a különböző utcákon es
fasoros sétányokon. Bepillantott a
kirakatokba, és megbámulta a házakat.
Végül rövid időre megállt egy szobor-
csoport előtt.
- Nos? - érdeklődött a város kisvártatva.
- Nos, micsoda? - kérdezte azonnal
Carmody.
- Mi a véleménye rólam ?
- Nagyon rendes - mondta Carmody.
- Ez minden?
- Nézze - felelte Carmody egy város, az
egy város. Ha az ember látott egyet, azt
mondhatja, hogy mindet látta.
- Ez nem igaz! - mondta a város kissé
sértett hiúsággal. - Én kifejezetten más
vagyok, mint a többi város. Én egyedül állok
a magam nemében.
- Valóban? - mondta Carmody
szemrehányóan. - Én úgy látom, hogy ön
rosszul összeillesztett részek halmaza. Van
egy olasz piazzája, néhány görögös épülete,
egy Tudor-korabeli házsora, egy régi stílusú
New York-i bérháza, egy vontatóhajó alakú
kaliforniai virslisbódéja és isten tudja, még
mi nem. Mi ebben az egyedülálló?
- E formák jelentőségteljes egésszé
szerkesztése az egyedülálló benne --mondta
a város. - Ezek a régi formák nem
anakronizmusok, ezt meg kell értenie. Az
életstílusokat képviselik, és beilleszkednek
egy jól kidolgozott gépezetbe, amely az
emberek életét és lakását szolgálja. Nem
parancsol kávét és esetleg egy szendvicset
vagy egy kis friss gyümölcsöt?
- A kávé jó gondolat - mondta Carmody.
Engedte, hogy Bellwether elvezesse a sarkon
túl egy szabadtéri kávéházba, melynek neve
Ó, Gyerekek! volt, és egyébként híven
másolta a Víg Kilencvenes Évek bárjait,
beleértve a Tiffany-féle lámpákat, a csiszolt
üvegű karos gyertyatartókat és a zongorát is.
Ragyogóan tiszta volt, mint minden a
városban, de emberek nem voltak sehol.
- Kellemes légkör, nemde? - kérdezte
Bellwether.
- Vidékies - felelte Carmody. - Kellemes
annak, aki szereti az ilyen dolgokat.
Egy párolgó csésze kapuciner ereszke-
dett le az asztalára rozsdamentes acél-tálcán.
Carmody megkóstolt;)
- Jó? - kérdezte Bellwetht
- Igen, kitűnő.
- Meglehetősen büszke vagyok a
kávémra - mondta a város csendes elégült-
éggel. - És a főztömre is. Nem enne valami
csekélységet? Egy omlettet talán vagy
pudingot?
- Nem kérek semmit - mondta
határozottan Carmody. Hátradőlt a székében,
és megkérdezte: - Ön tehát mintaváros?
- Igen, nagy tisztesség számomra, hogy
az vagyok - felelte Bellwether. - Én vagyok
a legújabb az összes mintaváros közül, és azt
hiszem, a legkielégítőbb is. A Yale- és a
Chicago-egyetem Rockefeller-ösztöndíjas
közös tudományos csoportja tervezett. A
gyakorlati részletek többségét az MIT
dolgozta ki, de egyes különleges
felszerelések a Princetoni Egyetemről és a
RAND Corporationtól származnak. A
kivitelezést a General Electric végezte a
Ford- és a Carnegie-alapítványok pénzéből,
de több más intézmény is hozzájárult a
finanszírozásához, melyeket nem említhetek
itt.
- Érdekes történet - mondta Carmody
utálatos közömbösséggel. - Az egy gótikus
katedrális a túloldalon?
- Módosított román - felelte a város. - em
tartozik egyik felekezethez sem, minden
vallás számára nyitva áll, háromszáz
férőhelyes.
- Ez nem nagyon sok egy ekkora
épületnél.
- Nem sok, de így tervezték.
Elgondolásom az volt, hogy egyesítse
magában a monumentalitást és a
közvetlenséget.
- Hol vannak a város lakói mellesleg?
- kérdezte Carmody.
- Elmentek - válaszolta szomorúan
Bellwether. - Mind elmentek.
- Miért?
A város hallgatott, majd azt mondta:
- Megszakadt a kommunikáció a város és
a lakosság közt. Valójában félreértés volt
Vagy inkább úgy mondhatnám, félreértések
sorozata. Az a gyanúm, hogy lázítók is
szerepet játszottak ebben.
- De mi történt pontosan ?
29
 - Nem tudom - mondta a város. - Igazán
nem tudom. Egy nap egyszerűen mind
elmentek, így, ahogyan mondom. De biztos
vagyok benne, hogy vissza fognak jönni.
- Én kétlem - mondta Carmody.
- Én viszont meg vagyok győződve erről
- mondta a város. - De hagyjuk ezt most. És
ön, Mr. Carmody, nem marad itt?
- Még nem is volt időm gondolkodni
ezen - mondta Carmody.
- Miért is ne tetszene önnek? Gondolja
csak meg, a világ legkorszerűbb városa állna
rendelkezésére.
- Elég érdekesen hangzik - mondta
Carmody.
- Nos, próbálja meg, ártani semmiképpen
sem fog.
- Jó, azt hiszem, megpróbálom - felelte
Carmody.
A város felkeltette kíváncsiságát, de
kissé aggodalmaskodott is, szerette volna
tudni pontosan, hogy miért hagyták ott az
előző lakói.
Bellwether ragaszkodott ahhoz, hogy
Carmody aznap az V. György Király Szálló
pompás menyegzői lakosztályában aludjon.
Bellwether az erkélyen szolgálta fel a
reggelijét, és egy élénk Haydn-kvartettet
játszott, míg Carmody reggelizett. A reggeli
levegő csodálatos volt, és Carmody sosem
találta volna ki, hogy szabályozott az
időjárás, ha Bellwether nem mondja.
Étkezés után hátradőlt a székében, és
megcsodálta a város nyugati negyedét,
amely a kínai pagodák, velencei gyalogos-
hidak, japán csatornák, egy zöld burmai
domb, egy korinthoszi templom, egy
kaliforniai gépkocsiparkoló, egy normann
torony és még sok egyéb dolog tetszetős
egyvelege volt.
- Ragyogó a kilátás - mondta a városnak.
- Örülök, hogy értékeli - felelte
Bellwether. - A stílus vita tárgya volt az első
naptól fogva. Egyik csoport a
következetesség mellett állt ki, a harmonikus
alakzatok harmonikus egésszé egyesítése
mellett. De már elég sok ilyen mintaváros
van. Azokat az egyhangú, mesterkélt
helyeket egy ember vagy egy bizottság
30
tervezte, és nem hasonlítanak az igazi
városokra.
- De bizonyos mértékben ön is
mesterkélt, nem? - kérdezte Carmody.
- Természetesen. De én nem is próbálok
más lenni. Nem tettetem magamat a jövő
városának, s nem vagyok álfirenzei korcs
sem. Ízléssel összeállított kevert típusú város
vagyok, és mint ilyen, feltehetően érdekes és
ösztönző, azonkívül, hogy gyakorlatias és
funkcionális is vagyok.
- Bellwether, nekem ön tökéletesen
megfelel - mondta Carmody hirtelen
nyíltszívűséggel. - Minden mintaváros így
beszél a lakókkal, mint ön?
- Egyáltalán nem. Eddig a legtöbb város,
akár mintaváros, akár más, egy szót sem
szólt soha. De a lakók nem szerették ezt,
mert így a város túl nagy, föléjük tornyosul,
lélektelen, túl személytelen. Ezért láttak el
engem hanggal és mesterséges tudattal a
hangom használatára.
- Értem - mondta Carmody.
- A lényeg az, hogy a mesterséges
tudatom megszemélyesít, ami igen fontos az
elszemélytelenedésneke korában. Lehetővé
teszi számomra, hogy reagáljak. Lehetővé
teszi, hogy alkotó módon kielégítsem lakóim
igényeit. Érvelni tudunk egymással, a
lakóim és én. Az állandó és ésszerű
párbeszéd segítségével létrehozhatjuk a
dinamikus, rugalmas és ténylegesen
legalkalmasabb városi környezetet.
Módosíthatjuk egymást az egyéniségünk
lényeges feladása nélkül.
- Ez kitűnően hangzik - mondta
Carmody. - Kivéve természetesen azt a
tényt, hogy nincs senki, akivel párbeszédet
folytathatna.
- Ez a séma egyetlen hibája - ismerte el a
város. - De jelenleg itt van ön.
- Igen, én itt vagyok - mondta Carmody,
és csodálkozott azon, hogy hangja miért is
olyan kelletlen.
- Én pedig itt vagyok önnek - mondta a
város. - Ez kölcsönviszonylat, és ma egyedül
ez ér valamit. Most azonban előbb
megmutatnám magamat, a várost, kedves
Carmody, azután ön elhelyezkedne a
beszabályozásra...
 - Mire?
- Ó, nem úgy értettem, ahogyan ez
hangzik - mondta a város. - Ez csupán egy
nem szerencsés tudományos kifejezés.
Bizonyára megérti, hogy a kölcsönösségi
viszony szükségessé tesz bizonyos
kötelezettségeket mindkét fél részéről. Ez
másképp nem képzelhető el, nem igaz?
- Amennyiben a laissez fairé viszonyról
van szó, arról, hogy nem szólunk bele
egymás dolgába.
- Éppen ettől kell megszabadulnunk -
felelte Bellwether. - A laissez fairé az
emóciók doktrínája lesz, tudja, és ez állandó
anomáliákhoz vezet. Jöjjön talán erre...
.
III
Carmody ment, amerre hívták, és
megismerte Bellwether nevezetességeit. Volt
az erőműben, a víztisztító állomáson, az
ipari és a könnyűipari negyedben, a
gyermekjátszótéren és az agglegények
klubjában. Végigsétált egy múzeumon és
egy képtáron, egy hangversenytermen, egy
színházon, egy tekepályán, egy
biliárdtermen, egy gokartversenypályán és
egy mozin. Elfáradt, és abba akarta már
hagyni a városnézést, de a város mindent
meg akart mutatni neki, így meg kellett még
néznie az ötemeletes American Express
épületét, a portugál zsinagógát, Buckminster
Fuller szobrát, a Greyhound
autóbuszállomást és még több látnivalót.
Végül befejezték a túrát. Carmody
megállapította, hogy ami szép a szemnek,
nem mindig az a lábnak.
- Ebédelne most? - kérdezte a város.
- Nagyszerű - felelte Carmody.
A város elvezette a divatos Rochambeau
kávéházba, ahol megevett egy teljes ebédet,
a cukorborsólevestől az apró süteményig.
- Egy adag Brie sajtot befejezésül? -
kérdezte a város.
- Köszönöm, nem kérek - mondta
Carmody. - Tele vagyok. Az igazat
megvallva, túl sokat ettem.
- No de a sajt nem töm. Egy darabka
elsőrendű Camembert talán?
- Nem tudnám megenni.
- Akkor talán egy kevés válogatott
gyümölcsöt ? Igen frissítő.
- Nincs szükségem az ínyem frissítésére -
felelte Carmody.
- Nos, legalább egy almát, egy körtét és
néhány szem szőlőt ?
- Köszönöm, nem megy.
- Néhány szem cseresznyét?
- Nem, nem, nem.
- Az étkezés nem teljes gyümölcs nélkül
- mondta a város.
- Az enyém igen - válaszolta Carmody.
- Egyes fontos vitaminok csak a friss
gyümölcsben találhatók meg.
- Kénytelen leszek meglenni nélkülük.
- Akkor egy fél narancsot. Meghámozom
önnek. A citrusféléknek egyáltalán nincs
tömegük.
- Nem tudnám megenni.
- Egy negyed narancsot sem? Kiszedem
az összes gerezdhéjat is.
- Határozottan nem megy.
- Jobb volna pedig a közérzetem
- mondta a város. - Tudja, van egy
teljességi kényszerem, és gyümölcs nélkül
az étkezés nem teljes.
- Nem I Nem! Nem!
- Rendben van, azért ne izgassa fel magát
- mondta a város. - Ha nem szereti azt a fajta
ételt, amit én szolgálok fel önnek, ez az ön
dolga.
- De szeretem.
- Ha szereti, akkor miért nem eszik egy
kevés gyümölcsöt?
- Elég - mondta Carmody. - Adjon egy
kevés szőlőt.
- De nem akarok semmit önre
kényszeríteni.
- Nem kényszerít. Adja, kérem.
- Biztos benne, hogy kívánja?
- Adja! - ordította Carmody.
- Nos, tessék I - mondta a város, és egy
csodálatos fürt muskotályszőlőt szolgált fel.
Carmody mind megette. Nagyon jó volt.
- Már megbocsásson - szólalt meg ismét
a város -, de mit csinál ?
31
 Carmody felegyenesedett ültében, és
kinyitotta a szemét.
- Szundítottam egy kicsit - mondta. -
Valami baj van?
- Mi baj lenne egy ilyen teljesen
természetes dologgal ? - felelte a város.
- Köszönöm - mondta Carmody, és ismét
lecsukta a szemét.
- De miért a székben alszik ? - kérdezte a
város.
- Mert éppen a székben ülök, és félig
alszom már.
- Megfájdul a háta! - intette a város.
- Annyi baj legyen - mormolta Carmody
csukott szemmel.
- Miért nem akar kényelmesen aludni ?
Odaát a pamlagon ?
- Elég kényelmesen elszundítottam itt,
ahol vagyok.
- Ez nem kényelmes alvás - magyarázta a
város. - Az ember anatómiája nem ülve
alvásra épült fel.
- Az enyém a jelen pillanatban igen -
mondta Carmody.
- Biztos, hogy nem. Miért ne próbálná
meg a pamlagot?
- Ez a szék nagyon jól megfelel.
- De a pamlag még jobb lesz. Próbálja
meg, kérem, Carmody, Carmody!
- Eh? Mi van? - riadt fel Carmody.
- A pamlag. Igazán a pamlagon kellene
aludnia.
- Jól van - emelkedett fel tántorogva
Carmody. - Hol az a pamlag?
Le kellett mennie az utcára, megkerülnie
egy sarkot, és be kellett mennie egy
Szundikáló feliratú épületbe. Itt egy tucat
pamlag volt. Carmody a legközelebbi felé
tartott.
- Ne azon! - mondta a város. - Annak
rossz a rugója.
- Nem számít - mondta Carmody. - Majd
nem fekszem rá a rugóra.
- Akkor görcsös helyzetben fog aludni.
- Szent ég! - sóhajtott fel Carmody,
miközben felállt. - Melyik pamlagot ajánlja?
- Azt ott, hátul, jobboldalt - mondta a
város. - Nagyméretű és a legjobb pamlag itt.
A matrac ruganyosságát tudományosan
határozták meg, és a párna...
32
- Jól van, nagyszerű, finom - mondta
Carmody, és lefeküdt a megjelölt pamlagra.
- Játsszak valamilyen altató zenét?
- Ne fáradjon.
- Ahogy kívánja. De eloltom a villanyt.
- Kitűnő.
- Nem akar egy takarót? A hőmérsékletet
természetesen majd szabályozom, de az alvó
embernek néha szubjektív hidegérzete van.
- Nem tesz semmit. Hagyjon magamra.
- Rendben van - mondta a város. -
Tudhatja, hogy nem magamért teszem
mindezt. Én magam sohasem alszom.
- Jól van. Ne haragudjon.
- Dehogy haragszom. Minden rendben
van.
Ezután hosszú csend volt, majd Carmody
felült.
- Mi a baj? - kérdezte a város.
- Most már nem tudok aludni - felelte
Carmody.
- Csukja be a szemét, és tudatosan lazítsa
meg minden izmát a nagy lábujjától kezdve
felfelé...
- Nem tudok aludni! - kiáltotta Carmody,
- Lehet, hogy nem is volt igazán álmos -
sugallta a város. - De azért becsukhatja a
szemét, és megpróbálhat pihenni egy
keveset. Tegye meg nekem.
- Nem - mondta Carmody. - Nem vagyok
álmos, és nem akarok pihenni sem.
- Maga makacs - mondta a város. -
Tegyen, amit akar. Én megpróbáltam, ami
tőlem telt.
- Ez igaz - mondta Carmody, majd
felállt, és kiment a Szundikálóból.
.
IV
Carmody egy kis ívelt hídon állt, és nézte
a kék tavat.
- Ez a velencei Rialto híd mása - szólalt
meg a város. - Természetesen kisebb.
- Tudom - mondta Carmody. -
Elolvastam a feliratot.
- Elragadó, nem?
- Hogyne, nagyon szép - felelte
Carmody, és rágyújtott egy cigarettára.
 - Sokat dohányzik - jegyezte meg a
város.
- Tudom. De szeretek dohányozni.
- Mint egészségügyi tanácsadója, rá kell
mutatnom arra, hogy a dohányzás és a
tüdőrák közt közvetlen összefüggés van.
- Tudom.
- Ha áttérne a pipázásra, javulnának az
esélyei.
- Nem szeretem a pipát.
- És a szivart?
- A szivart sem szeretem. - Rágyújtott
egy újabb cigarettára.
- Ez a harmadik cigarettája öt percen
belül - mondta a város.
- Az ördögbe is, annyit dohányzom és
olyan gyakran, ahogy nekem tetszik! -
kiabálta most már Carmody.
- Nos, természetesen - mondta a város. -
Én csak a saját javára próbáltam tanáccsal
szolgálni. Azt kívánja, hogy szó nélkül
nézzem, hogyan pusztítja el önmagát?
- Igen - mondta Carmody.
- Nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan
mondja. Létezik egy etikai törvény is. Az
ember véthet a saját érdekei ellen, de a gép
ezt nem nézheti el szó nélkül.
- Szálljon le rólam! - mondta Carmody
dühösen. - Ne erőszakoskodjon itt velem.
- Még hogy én erőszakoskodom? De
kedves Carmody, kényszerítettem én
bármire is? A tanácsadáson kívül tettem én
valamit?
- Lehet, hogy nem. De mindenesetre túl
sokat beszél.
- Lehet, hogy nem beszélek eleget -
mondta a város. - Legalábbis az
eredményből ítélve.
- Túl sokat beszél - ismételte Carmody,
és ismét rágyújtott.
- Ez a negyedik cigaretta öt percen belül.
Carmody már nyitotta a száját, hogy
valami súlyos sértést kiáltson oda, de
meggondolta magát, és tovább sétált.
- Mi ez? - kérdezte Carmody.
- Csokoládéautomata.
- Nem úgy néz ki.
- Mégis az. Ez Saarionnen silótervének a
kicsinyített másolata.
- De nem úgy néz ki, mint egy
csokoládéautomata. Hogy működik?
- Nagyon egyszerűen. Nyomja meg a
piros gombot. Most várjon. Nyomjon le egy
kart az A jelzésű soron, azután a zöld
gombot. Tessék.
Egy rúd Baby Ruth csúszott ki a gépből
Carmody kezébe.
- Ó! - mondta Carmody. Leszedte a
papírt, és beleharapott a rúdba. - Ez igazi
Baby Ruth vagy utánzat? - kérdezte.
- Igazi. Szerződést kellett kötnöm a
gyárral, annyi sok a rendelésük.
- Ühüm - mondta Carmody, és eldobta a
csokoládé papírját.
- Ez a nemtörődömség példája, amellyel
állandóan találkozom - mondta a város.
- Csak egy darab papír - mondta
Carmody, miközben visszafordult, és a
ledobott papírt nézte a ragyogóan tiszta
járdán.
- Csak egy darab papír, de szorozza meg
százezer lakossal, és mit kap?
- Százezer Baby Ruth-papírt - vágta rá
Carmody.
- Én ezt nem találom viccesnek - mondta
a város. - Biztos, hogy nem szívesen élne
ennyi eldobott papír közt. Első lenne, aki
panaszt tenne, ha az utca tele lenne szórva
szeméttel. De magának mi köze van az
egészhez? Takarít-e egyáltalán maga után?
Természetesen nem. Ezt rám hagyja, bár
tudja, hogy el kell látnom a város összes
funkcióit éjjel-nappal, még vasárnap is.
Carmody lehajolt, hogy felvegye a
papírt, de még mielőtt elérte, a legközelebbi
csatornaszemből kinyúlt egy fogókar,
elkapta a papírt, és eltűnt vele.
- Nincs semmi baj - mondta a város. -
Megszoktam, hogy takarítsak az emberek
után. Egész idő alatt ezt csinálom.
- Aha - mondta Carmody.
- És nem várok köszönetét sem érte.
- Köszönöm, köszönöm! - mondta
Carmody.
- Nem igazán köszöni - mondta
Bellwether.
- Ha nem, hát nem! - felelte Carmody. -
Mit akar ezzel mondani?
33
 - Semmit sem. Tekintsük a dolgot
lezártnak - felelte a város.
- Jóllakott? - kérdezte a város vacsora
után.
- Torkig - felelte Carmody.
- Nem sokat evett.
- Amennyi kellett. Nagyon jó volt.
- Ha olyan jó volt, miért nem evett
többet?
- Mert nem tudok többet befogadni.
- Ha nem rontotta volna el az étvágyát
azzal a rúd csokoládéval…
- Az istenért! Nem rontottam el az
étvágyamat! Csak éppen...
- Megint rágyújt? - kérdezte a város.
- Igen - felelte Carmody.
- Nem várhatna ezzel még egy darabig?
- Ide figyeljen! - mondta Carmody. - Mi
az ördögöt...
- Van fontosabb beszélnivalónk is ennél,
hagyjuk ezt - vágott közbe a város. -
Gondolt már arra, hogy miből fog élni?
- Még nemigen volt időm erre gondolni.
- Nos, én gondolkoztam ezen. Pompás
volna, ha orvos lenne.
- Én? Ehhez különleges iskolák kellenek,
azután az orvosi egyetem és így tovább.
- El tudom intézni - mondta a város.
- De nem érdekel.
- Nos, hát a jogtudomány?
- Soha.
- A mérnöki pálya is kitűnő.
- Nem nekem való.
- Könyvelés?
- Erre ne is számítson.
- Hát mi akar lenni mégis?
- Pilóta egy sugárhajtású gépen - felelte
Carmody hévvel.
- Ugyan, menjen!
- Teljesen komolyan gondolom.
- Nekem még repülőterem sincs.
- Hát akkor majd másutt fogom csinálni.
- Ezt csak azért mondja, hogy bosszant-
son.
- Szó sincs róla - felelte Carmody. -
Igazán pilóta akarok lenni. Mindig is pilóta
akartam lenni! Isten bizony!
Hosszú szünet után végül a város
megszólalt gyászos hangon:
34
- Magának kell döntenie.
- Most hová megy?
- Sétálni - felelte Carmody.
- Este fél tízkor?
- Igen. Miért ne?
- Azt hittem, fáradt.
- Már nem vagyok fáradt.
- Értem. Pedig azt gondoltam, hogy leül
és beszélgetünk egy keveset.
- Nem beszélgethetünk, ha visszajöttem?
- kérdezte Carmody.
- Nem tesz semmit, nem érdekes -
mondta a város.
- Nem érdekes a séta sem - válaszolta
Carmody, és leült. - No, rajta!
- Most már nem fontos. Menjen csak
sétálni.
.
V
- Nos, jó éjszakát - mondta Carmody.
- Tessék?
- Azt mondtam, hogy jó éjszakát.
- Aludni megy?
- Igen. Késő van, és fáradt vagyok.
- Most rögtön aludni megy?
- Igen. Miért ne?
- Persze, miért ne menne, csak éppen
elfelejtett mosakodni.
- Ö, azt hiszem, valóban elfelejtettem.
Majd reggel mosakszom.
- Mióta nem fürdött?
- Nagyon régen. Reggel majd megfür-
döm.
- Nem érezné jobban magát, ha most
megfürödne?
- Nem.
- Akkor sem, ha elkészítem?
- Nem! Vigye el az ördög! Lefekszem!
- Azt teszi, amit akar - mondta a város. -
Ne tisztálkodjon, ne tanuljon, ne egyen
helyesen kiegyensúlyozott kosztot, de azután
ne is hibáztasson engem.
- Önt hibáztatni? Miért?
- Semmiért.
- Igen. De mire gondol konkrétan?
- Nem fontos.
 - Akkor miért hozakodott vele egyáltalán
elő?
- Csak az ön javára gondoltam.
- Ezzel tisztában vagyok.
- Azt nyilván tudja, hogy nem nekem
hasznos, ha mosakszik.
- Tudom.
- Ha valaki törődni kíván, ha valaki
felelősséget érez, nem kellemes, ha ezért
szidják.
- Nem szidtam.
- Most nem. De ma egyszer már
összeszidott.
- Nos, ideges voltam.
- Ez a dohányzástól van.
- Ne kezdje újra.
- Nem kezdem. Füstöljön csak, mint egy
gyárkémény. Mit bánom én?!
- Így helyes - mondta Carmody, és
rágyújtott.
- De az én kudarcom.
- Nem, nem - mondta Carmody. - Ne
beszéljen így, kérem.
- Felejtse el, amit mondtam, ne törődjön
vele - mondta a város.
- Rendben van.
- Néha túlbuzgóságba esem.
- Ez igaz.
- De különösen nehéz, ha igazam van.
Tudja, hogy igazam van ?
- Tudom - mondta Carmody. - Igaza van,
igaza van, mindig igaza van. Igaza, igaza,
igaza, igaza, igaza...
- Ne izgassa fel magát fölöslegesen -
mondta a város. - Nem kér egy pohár tejet?
- Nem.
- Biztos ebben?
Carmody a kezébe temette az arcát.
Nagyon furcsán érezte magát. Bűnösnek,
esendőnek, piszkosnak, betegnek és
hanyagnak, általában javíthatatlanul rossz
embernek érezte magát. És ez most már
mindig így lesz, ha nem változik meg, ha
nem alkalmazkodik...
De ahelyett, hogy megkísérelt volna
valami ilyesmit tenni, felkelt, kihúzta magát,
és elindult át a római piazzán, a velencei híd
mellett.
- Hová megy? - kérdezte a város. - Mi a
baj?
Carmody nem felelt, hanem
összeszorított ajkakkal továbbment a
játszótér és az American Express épülete
mentén.
- Valamit rosszul tettem? - kiáltott utána
a város kétségbeesetten. - Mondja meg, hogy
mit tettem rosszul!
Carmody nem válaszolt, csak ment
tovább a Rochambeau kávéház és a portugál
zsinagóga mellett, míg végül kijutott a
Bellwethert körülvevő pompás zöld
síkságra.
- Hálátlan ! - kiáltotta utána a város. -
Éppen olyan, mint a többi. Minden ember
kellemetlen állat, és soha semmivel sincs
megelégedve.
Carmody beült a kocsijába, és
begyújtotta a motort.
- De persze - folytatta a város meg-
gondoltabb hangnemben -, igazán
elégedetlen sem volt. A tanulság az, hogy
egy városnak meg kell tanulnia a türelmet.
Carmody a Király Magashíd-kapu útra
fordította kocsiját, és elindult keletnek, New
York felé.
- Jó utat! - kiáltotta utána a város. - Ne
aggódjon miattam. Visszavárom.
Carmody erősen lenyomta a gázpedált.
Nagyon szerette volna, ha ezt az utolsó
kiáltást már nem hallja.
BARS SÁNDOR FORDÍTÁSA
35
 AZ ELSŐ
LACZKÓ
GÉZA

EMBERPÁR
Nem érted? Pedig igen egyszerű. Legalább négy olyan magas műveltség
pusztult már el nyomtalanul, amilyenben most élünk. Négy ízben, tíz- vagy
százezer évektől elválasztva, volt már telefon, autó, repülőgép a világon, s
négyszer tűnt el nyomtalanul. Hogyan? Úgy, hogy a világ bizonyos időre
megfagyott. Te is olvastad a tudósok módszeres képzelődéseit egymást
követő s egymástól hosszú műveltségi korokkal elválasztott
jégkorszakokról. Értelmem nem valami nagyon jártas ezekben a dolgokban,
de képzeletem annál otthonosabban mozog bennük. Hogyan történt, hogy
egyik kor úgy elmerült, hogy a jeges özönből utána felmerülő másik egy
gombostűnyi anyagot, egy morzsányi gondolatot sem örökölt tőle? Erre van
egy mesém, hallgasd meg.

Jelei már régen mutatkoztak. 1938-tól kezdve egyre hosszabb lett a tél és
kurtább a nyár. A tavasz késett, aztán egészen elmaradt. Hosszú, szigorú
télre lángoló nyár következett. Ez tartott úgy 1940-től 1945-ig. A tél egyre
vadabb lett, a nyár egyre perzselőbb. A spanyolnáthával rokon, de
kifürkészhetetlen és gyógyíthatatlan betegség nyitotta meg és követte a
telet. 1945 és 1950 között felére apadt Európa lakossága. Ugyanakkor
valamit enyhült a tél, de meghűvösödött a nyár. S lassanként, ide-oda
lengések után megállapodott a hőmérséklet nulla alatt tíz és nulla fölött öt
fok között. Az emberek tüdeje megpattant, idegei elrohadtak, élő húsuk
térdig elpenészesedett. 1950 és 1955 között már csak negyedannyi ember
élt Európában, mint tíz évvel ezelőtt. 1951 nyarán azt jelentették az
időbúvárok - ők voltak a kor dédelgetett tudósai, mint a negyvenes években
a mérnökök -, hogy a Varanger-félszigetről és a Murman-partról hatalmas
jégfolyam kúszik alá lassan. Egy év alatt úgy meggyorsult a kiszélesedett
jégözön mozgása, hogy már elárasztotta az egész Lappföldet. 1953 telén
norvég, svéd, finn földet borítva, Bergen-Oslo-Sundsvall-Tampere-
Helsinki-Leningrád volt a jégár alsó vonala. Az innen északra eső területről
összesén 150 ezer ember menekült csak el. A szám csak hozzávetőleges,
ebben az időben tudniillik már nehéz volt minden embert számon tartani. A
közigazgatás nagyon-nagyon akadozott, a hatóságok ruha-, tüzelő-és
élelmiszerkérdésekkel foglalkoztak főképp. Hány ember pusztult el ott fönt,
senki sem tudja pontosan. 1954-ben a jég elérte az Amszter-dam-Berlin-
Varsó-Moszkva vonalát. 1955-ben a jégár megtorlódott az Alpok és a
Kárpátok természetes gátján. Olaszország, Magyarország, a Balkán
zsúfolva volt észak-európai menekültekkel. S 1955 karácsonyán
bekövetkezett a nagy szerencsétlenség. Senki sem sejtette. Mérték a jég
 mélységét, útját, mozgási sebességét, s úgy számították, 1960-ban éri el a
AZ ELSŐ Földközi-tengert az ár. De voltak egyes tudósok, akik arra hívták fel
aggódva a világ figyelmét, hogy a jég szintje egyre emelkedik, míg
EMBERPÁR vastagsága változatlan, ez azt jelenti, eleven vízzel tört be a jégpáncél alá
Észak tengere. Mindegy, így is lesz talán idő Dél-Európa kiürítésére.
Most történt a váratlan. Ó, mert a természet súlyos markában mindig
van valami, amit elrejt a furfangos majom unokatestvér, az ember ördöngös
szerszámai elől!
Tamás repülőhadnagy a budaörsi repülőtér vendéglőjében ült egy tányér
fagyos fókazsír s egy fél liter forralt bor mellett. Gépe amott készen várta:
meleg ruhák, italok hőpalackokban, élelem két hétre. Jégfelderítő útra volt
indulóban északnak. Még másik három géppel. Várta bajtársait.
Eleinte csak távoli morajlás hallatszott. Aztán mintha maga a világ
bődült volna el, felbőgött a Föld a részvétlen csillagok felé. A szék
kivágódott alóla. A terem külső fala leomlott. A földöntúli bőgés harsogva
közeledett. Kirohant. A talaj imbolygott vele, mint a hínáros láp. Nagy
nehezen elért gépéhez. Begyújtott, indult, fölemelkedett.
Azt hitte, megőrült. Alatta mindenütt jég. Már a repülőtér is eltűnt a
szinte mozdulatlan felszínnel rohanó, üvöltő ár alatt. A jég most töri ketté a
Lánchidat, mint egy gyufaszálat. Szétvágott rizsfelfújtként omlik össze az
Országház. Hadonászó hangyák az árban: jéglapok alá sodródó,
jéggerendáktól leütött emberek. Megy északnak. Jég! Nyugatnak. Jég!
Keletnek. Jég és jég!
Nem nehéz kitalálni, mi történt. Földrengés vágott át Európán Felemelte
Észak-Európa roppant jégpáncélját, s az útnak szabaduló, alatta eddig
meglapult tenger vizével átdobta Dél-Európára. De az is lehet, hogy az
Északi-Jegestengeren, ahová már senki se repült kutatóútra, olyan égig érő

37
 jégmennyiség gyűlt össze, hogy megmozdulván, az lökte át az Alpokon,
Kárpátokon a víz- és jégözönt. AZ ELSŐ
Sokáig kóválygott a levegőben Tamás, aki egyre riadtabban kezdett EMBERPÁR
ráeszmélni, hogy egyedül menekült meg egész Európából. Délnek indult.
Mindenütt jég és jég. Hol járhat? De ni, itt jobbra lenn... körözzünk csak
alább... egy roppant sziklakaréj ölelésében egy zöldesszürke szigetzseb...
fák!... A sziklakaréj közepén egy tenyérnyi fennsík... már csak tíz óra
repülésre van benzinje... újra felnyilall az égbe... megissza mind, ami meleg
kávéja van... Két órát keletnek, két órát nyugatnak repül. Jég, jég és jég!
Három órát délnek... Amott a messzeségben égig érő töredezett jégfal,
jéghimalája! Vissza!!!
Óvatosan ereszkedik le a fennsíkra. Kilép a gépből. Messzelátóját emeli,
néz és megremeg... megismeri... járt itt gyalog és repülőúton... az itt a Conca
d'oro... „Palermóban vagyok!" De hova lett a város, Monreale és a Monte
Pellegrino? Maga alá tekint. Honnan ez a szikla-hegykaréj? Ez azelőtt nem
volt. A Strombolit dobta ide szeszélyesen összegyűrve, mint egy zsebkendőt,
a világváltozás? Vagy a tengerből emelte ki azt a védőgátat, amely mögött
épen maradt az amúgy is hegyek közé mélyített Conca d'oro, az
Aranykagyló, az istenáldotta termékeny völgység?
De teremtőm, körös-körül mindenütt jég és jég, sima, mérföldes
tükörlapok, szakadozott jéghegyek, kásás jégmegyék!
Lássuk a rádiót! Gépe fülkéjében kuporogva hív és sikolt magyarul,
angolul, franciául, németül. Európa nem válaszol. Órák telnek el így. Végül
is leborul a készülékre, és letaglózza az álom.
Ahogy fölébredt - mikor, mennyi idő múlva? -, ösztönszerűen órája után
nyúlt. Az óra állt. A világdráma, úgy látszik, ezt a gépférget is megölte.
Tamás kimászott a gépből, s nagy üggyel-bajjal leereszkedett a völgybe.
Most már biztosan tudta, ő az egyetlen élő ember Európában. Először arra
gondolt, hogy öngyilkos lesz, aztán Robinson támadt föl emlékezetében, s
valami homályos sejtés, hogy neki élnie kell. A völgyből annyit járt be,
amennyit alkonyaiig bejárhatott. Megállapította, van és épségben, szőlő,
füge, narancs, körte; vannak állatok, kecske, kutya, baromfi, madarak a
fákon. Ember sehol.
Késő este ért „haza", a gépéhez. Már elhatározta, élni fog, ameddig élhet.
Első az időszámítás. Naptárt nem tud szerkeszteni. Holdhónapokban fog
számolni. Holdtöltétől holdtöltéig egy hónap. Nem lesz pontos, de mit tehet
róla. Megijedt; mily roppant „volt” a tudásunk, s annyira szakemberekre
elaprózott, hogy ő most szinte semmit se tud. Ma hétfő van, szombaton volt
holdtölte, tehát I. év első hónap 3-a. Megborzongott, milyen zavar lesz ebből.
De azért felírta jegyzőkönyvébe. Van egy revolvere, négyszer hat
golyóval. Ha kilövi őket, eldobhatja a fegyvert. Tehát állandó fegyvert
kell készítenie magának. Hahaha, íjat és kőbaltát! És, uram istenem,
állandó tűzről kell gondoskodnia! Gyújtója alig van, s újat honnan
szerezzen, hogyan készítsen? Fél éjszakája tervezgetésben telt el.
Reggel keresett egy barlangot, amelyet berendezett a kifosztott
repülőgép holmijaival. Tűzhelyet rakott benne nagy kövekből, s
meggyújtotta az első tüzet, amelyet aztán nem engedett kialudni.
- Örült vagyok? - támadt magára. - Egyedül vagyok, ha én meghalok,
kihal az emberiség! Eh, este jól bevacsorázom, berúgok, és egy golyó
pontot tesz Európa történetének végére.
38
 Valamit evett, és búcsúzó kószálásra indult a völgybe.
AZ ELSŐ - Milyen meleg van! Érdekes, itt a jégmindenség
EMBERPÁR közepén enyhe nyár van. Utolsó nyári este. Európa alkonya!
Hahaha!
Szörnyű érzésekkel, nézve, de nem látva bandukolt
tovább. Egyszerre hangot hallott:
- Szinyore!
A hang irányába nézett. Egy félmeztelen, izmos, szép
parasztlány futott feléje.
Rosszul lett a lelki megrázkódtatástól, szeme
elhomályosult, szédült... De már két hatalmas női kar ölelte
át nyakát, s egy duzzadt száj narancs- és hagymaillattal
nevette-sírta arcába:
- Maddaléna a paura. Tutti andati via.
Csüggedten lógott le Tamás két karja. „Mi lesz ebből?
Olaszul egy szót sem tudok."
A lány már vonszolta is magával. Nagy, ötszobás
kőházba vezette, leültette egy kerevetre, kecsketejet, szőlőt,
hagymát hozott, és elkezdte etetni Tamást, mint egy
kisgyereket. Aztán Tamás vezette el a barlangjába. Hiába
kínálta édességgel, pálinkával, bádogdobozos hússal, a lány
mindent visszautasított.
- Piu bello kvi I - kiáltotta rövid szemlélődés után, s
elszaladt.
Fél óra múlva megjelent, mindenféle edénnyel,
ruhaneművel megrakodva, s nevetve, dalolva keresett
helyet minden tárgynak.
- Maddaléna reszta! - mondotta, levágta magát a
sarokban Tamás gondosan leterített bundájának prémjére, s
hívta a fiút: - Vieni kvi I
Tamás nemet intett.
A lány sírva fakadt, aztán felült, s valami végtelen
szomorú dalt kezdett énekelni. A szeme furcsa tűzben égett.
Tamás szíve-gyomra megremegett: ez a lány őrült.
Múltak a holdhetek, holdhónapok. Már régen elfogyott
az utolsó doboz húsa is, kiürültek az üvegek. Tamás
elszívta utolsó cigarettáját, a rádióban elromlott egy-két
pótolhatatlan alkatrész, és használhatatlanná vált az egész, a
revolvert golyóstul egy nap a jégtengerbe dobta a fennsíkról
Maddaléna, a repülőgépet villám pusztította el... egyre
mélyebbre süppedt a múlt.
Berendezkedtek. Tamás igazat adott Maddalénának magában, hogy a
barlangba költöztek, a völgy pár háza romba dőlt, de ők nem is tudták volna
fenntartani, nincs anyagpótlás, házépítéshez egyikük sem ért. De remek íjat,
nyilat készített magának, kötélparittyát és kőbaltát. Maddaléna tudott fonni-
szőni, szövőszékét is átcipelték régen a barlangba. A völgy legtermékenyebb
részét elkerítették konyhakertnek, gyümölcsösnek. A többi hasznos fát,
növényt sorsukra hagyták. A kártékony állatokat kiirtotta Tamás; disznót,
kecskét nevelt, baromfit karámban, ólban; a többi élt, ahogy tudott. Kutya,
macska ott lábatlankodott körülöttük. Maddaléna értett a füvekhez, teákkal
39
gyógyított.
Furcsa nyelvük alakult, azaz új nyelv született, mindegyikük azt tanulta AZ ELSŐ
el a másiktól, ami legkönnyebb volt neki. A nő neve Léna lett, a férfié EMBERPÁR
Tornász. Azt, hogy „otthon maradok", így mondták: marad káza. „Meleg"-
et mondtak, de „hideg" helyett „freddó"-t. „Bondsornó"-t mondtak
egymásnak reggel, de a „jó este" volt az esti köszönés. „Bambino" a
csecsemő neve...
No igen. Megszületett az első gyerekük. A vér nem gondolkozik. És
Tamás rejtélyesen örök tavaszuk illatos alkonyain sokat töprengett azon,
milyen lesz egy igazi magyar úr s egy őrült olasz parasztlány gyermeke. Kain
vagy Ábel?
Telt és fogyott a hold, telt az idő, és fogyott az élet. Fogyott és telt a hold,
nőtt az idő, és szaporodott az élet. Léna és Tornász delelőre értek, s
megsokasodtak körülöttük a gyermekek: Dsanni, az elsőszülött fiú; Maddi, a
második gyerek, leány; és sorban fiúk, lányok: Léna, Tóm, Pista, Dani,
Letícia, Erkole, Grácia, Annibále.
A tizenegyedik gyereket nem tudta világra hozni Léna, belehalt a meg
sem születettbe. Új temetési szertartást eszelt ki Tornász: jégbe temették az
ősanyát, s emlékéül egy nagy követ hengerítettek a legnagyobb fügefa alá, s
rávésték: „Isten az ő pácse szopra ella" (Isten békéje lengjen fölötte).
Tornász, a gyakorlati kézügyesség embere úgyszólván csak egy magasabb
értéket mentett át a jégbe fúlt műveltségből: az egyisten-hitét. Egyébként
nagyon vigyázott, s a múltból semmit sem mesélt gyermekeinek, akiknek
meg kellett elégedniük Léna homályos és babonás történeteivel maguktól
száguldó kocsikról, acélsínen kúszó nagy, rovátkás vaskígyókról, nagy,
szabad vizeken sikló óriási acél-teknőkről, selyemben-bársonyban járó
gonoszokról, akik arannyá változó papírlapokat szórtak, durva
kocsmárosokról, fejfűtő tüzes italokról, szájba dugott füstölgő
papírrudacskákról. Így aztán gyermekeik ügyes kezű, leleményes iparos-
földműves nemzedék lettek, tele vad képzelődéssel.
Öreg napjaira Tornász sokat gondolkozott, kísérletezett, s újra feltalálta a
kova-tapló tűzcsiholást, a faszénégetést s a fémek kizúzását a kőzetekből,
olvasztásukat és alakíthatóságukat. Ennek az új emberiségnek kőkorszaka
csak húsz évig tartott, s rögtön a vaskorszak következett.
Léna halálakor az anyányivá serdült Maddi vette át az uralmat, de ez a
matriarchátus is rövid ideig tartott, mert az izmos, gyors eszű Tóm egy szép
napon összekötözte, egy karámba cipelte, s ő parancsolt a háza népének.
Dsanni, az elsőszülött fiú hülye volt, hajnalonta s esténként a jég partján
ült, és dalolt a Lénától hallott zavaros dolgokról. Megszállottnak tartották,
tisztelték, de senki sem törődött vele. Volt egy különös szenvedélye, amely
Tornász elöregedésével egyre jobban elhatalmasodott rajta. Összelopkodott
és elpusztított mindent, ami a múltból származott: könyvet, bádogdobozt,
szerszámot, szövetet. A romba dőlt házakat, kunyhókat a völgyben
egyenként felgyújtotta, s köveiket szétszórta. Az idő is dolgozott. Mire a
gyermekek felnőttek, a múlt tárgyainak utolsó nyoma is csak emlék volt
már.
A sírba hajló Tornász feltalálta a viasztáblát - méhek voltak a szigeten
az íróvesszőt, s Dsanni lett az írástudó. Pistának, a kődarabokból,
vesszőkből, sárból folyton építgetőnek, házterveket rajzolt. S Pista lett az
új emberiség első építője.
40
 Maddinak egy szép napon gyermeke született:
AZ ELSŐ Dsanmaddi, kisleány. S Tóm feleségül vette a legkisebbik
EMBERPÁR leányt, Gráciát. Ebből az alkalomból Dsanni babérkoszorút
tett Tóm fejére, aki felvette a „bello kiráj" címet.
Fordult, fordult a hold, s az ősatya. Tornász
megtöltözvén élettel, elhalálozott. Meghalt a nem tudott
múlt egyetlen tudója.
Új nép volt kialakulóban, amely magát - a legtöbbet
hallott szó után - „gyerekekének nevezte.
A gyerekek népe hitt egy istenben, keresztelt és esketett, egynejű-
ségben élt, ismerte a gyümölcstermesztést, konyhakertészetet, fejlett volt az
állattenyésztése, kecskét fejt, disznót hizlalt; a kenyérmagvakat,
gabonatermelést nem ismerte, tudott tüzet gerjeszteni, barlangszerű
házakban lakott, állatbőröket és kéziszőttest viselt. Egyesek roppant
erélyükkel, leleményességükkel tűntek ki; mások hasznavehetetlen hülyék
vagy munkakerülő álmodozók voltak; de mindannyian vadul képzelődök.
A világ teremtését így tudták:
„Kezdetben vala a jég. Az isten ujja egy helyen megérintette a
mérhetetlen világjeget, s olyan jóságos és meleg volt ez az ujj, hogy ott
bemélyült a jég, előtűnt a Föld, s mindjárt élet fakadt ott. Egy fügefa alatt
támadt az első ember, Léna, az ősanya. Időtlen idők óta élt ott, és várt. Isten
aztán a messzeségben kettéválasztotta a jeget, a nyíláson nagy vasmadár
repült ki. Ez a vasmadár hozta gyomrában a Földre az ősapát, Tornászt. És
Léna megismerte, hogy ő az, akit várt. S megajándékozta őt egy
gyermekkel. Éltek, míg meg nem haltak, s megsokasodának, és
neveztetének a gyerekek népének, akik mi vagyunk."

1940

41
42
 FRANCIS BESSIÉRE

A Miniszter szakálla
█ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █

- Kedves hallgatóink, Armand Lemoine, a francia televízió riportere, Tangerből

jelentkezem. Amint láthatják, kedves nézőink, az egyetemi olimpiai stadion

1 megtelt, méghozzá zsúfolásig. (Lassú totálkép az egész stadionról.) Százötvenezer

személy foglal helyet a lelátókon. A földkerekség minden sarkából érkeztek a
nézők, s ott szoronganak a lépcsőkön, távcsövekkel, hordozható felvevőkkel
felszerelve. Körülöttem a világ minden televíziójának riportere itt van, mintegy
ötszázan nyüzsögnek a mikrofonjuk előtt, igazgatják a kamerájukat, végzik a
kényes műszaki beállításokat. (Közelkép egy technikusról meg a tárcsákról,
amelyeket ellenőriz.) Miközben önök ezeket a képeket látják, négy-ötmilliárd
ember figyeli az önökéhez hasonló képernyőt, amely a Tangeri Nemzetközi
Egyetemről sugároz színes adást. (Totálkép a városról, az öbölről meg az
óceánról.) És mindez azért van, mert körülbelül negyedóra múlva a szó
legszorosabb értelmében történelmi eseménynek lehetünk majd tanúi. (Armand
Lemoine hangja fennköltté válik.) És az emberiség történetében most először, a
történelmi esemény tudományos kísérlet lesz, döntő kísérlet, amely megoldja a
legrégebbi, legizgalmasabb rejtélyt, amelyet ember valaha is ismert; olyan kísérlet,
amelynek eredménye módosítja még a világegyetemről alkotott elképzelésünket is,
és amely mindennek irányt szab az eljövendő századokra nézve. Valóban,
negyedóra múlva a természet megadja a választ I
A képernyőn most csak az ég kékje látszik. A totál kép lassan lejjebb úszik. A
képmező a stadion közepére irányul.
- Tessék. Kedves nézőink most megtekinthetik ama szent helyet, ahol a jelentős
esemény majd lezajlik. A pázsit közepén tojásdad alakú dobogó. Körülötte, akár az
utcai lámpák, huszonnégy precíziós óra, amely a huszonnégy időzónát mutatja. A
dobogó közepén, a négyszögletes oszlop minden oldalán egy-egy óra az egyetemes
időt mutatja, vagyis - ami ugyanaz - a tangeri helyi időt. Az oszlop tövében, a
felénk eső oldalon, tessék, itt a kronodátor, az emberi kéz alkotta első időgép! (Fárt
előre; a képernyőn megjelenik a készülék, majd különböző részei.) Hogy mi az a
kronodátor? Tessék megnézni, az a magas, patkó alakú asztal, valójában afféle
szekrényrendszer, magába foglalja mindazt az alkatrészt és szerkezetet, ami ennek
a csodának a megvalósulásához szükséges: az időutazáshoz, más szóval: a
kronódiához! Mert hiszen erről van szó. Ezek az emberek, akik a műszerek körül
szorgoskodnak, az asszisztensek, annak az embernek a bizalmasai, aki e nap hőse,
a híres Juan Watson professzornak! Tessék, most őt láthatják !
Kissé elmosódott, profil szuper közelről. Fakó arcszín; fekete, a halántéknál
enyhén őszülő haj. Szögletes áll, görbe orr, domború homlok, andalúz szem,
kiugró pofacsont; sem szakáll, sem bajusz. Miközben a riporter folytatja, kis fárt
hátra, a képen a professzor sudár alakját láthatjuk.

43
 - Ez a sudár tartású férfi, aki ellenőrzi és összehangolja munkatársai ellenőrző
munkáját, ez ő! Maga Juan Watson, aki hamarosan megnyomja majd azt a pici
piros gombot, ott az üvegezett kalicka mellett. (Közelkép a kalickáról meg a piros
gombról.) Nézzék csak meg, milyen aprólékos figyelemmel vizsgálja meg a
számtáblákat és a műszerfal minden ellenőrző szerkezetét. (A képernyőn egy kéz
látható, amely lassan csavar egy gombot.) Mindennek ő a kezdeményezője, ami
ezen a napon végbemegy itt. Mert ő, Juan Watson fedezte fel hét évvel ezelőtt,
2253 tavaszán, a kronódia elvét... Talán emlékeznek még rá, akkoriban szerény
tanársegéd volt a Puerto Ricó-i egyetemen. De értekezése szenzációt keltett. Alig
három héttel megjelenése után az egész bulvársajtó róla beszélt. Két hónap múlva
Watsont kinevezték a Tangeri Nemzetközi Egyetem professzorává, abba a városba,
ahol az Egyeztető Világbizottság székel, ősszel már kétszáz kutatóból és
mérnökből álló csoport élén állt, a világ legjobb szakemberei vettek részt a
kutatásban. Hogy mi volt a céljuk? Ma, 2260. május 18-án érik el. Mert hétévi
kutatás és munka után megszerkesztették és tökéletesítették ezt a gépet, a kronodá-
tort, amely néhány perc múlva az önök szeme láttára működésbe lép, és megadja a
nagy rejtély megfejtését, amelyet Watson tanulmánya függőben hagyott. Mert
elmélete nem tudott megbirkózni minden kérdéssel. Kimutatta ugyanis, hogy
kétféle kronódia lehetséges, mégpedig mind a kettő csak egyirányú, az első
egyetlen irányban a jövő felé, a második pedig egyetlen irányban a múlt felé; egyik
az antianyagra vonatkozik, a másik a rendes anyagra. Ami tehát azt jelentette, hogy
mi, emberek ruháinkkal, gépeinkkel, gondolatainkkal, juhainkkal, kutyáinkkal
mindig csak egyetlen irányban hagyhatjuk el a jelent, mégpedig a visszatérés
reménye nélkül. Ámde, melyik ez az irány? Ezt csak a kísérlet döntheti el. S ennek
a kísérletnek lesznek most önök a szemtanúi.
Miközben Armand Lemoine közvetít, a kamera a tömeget pásztázza, hol egy
csinos kis pofikáról mutat közelképet, hol valami mulatságos mozdulatról, két
gyengéden összesimuló kézről, egy bohókás kalapról, egy gyerekről, aki mókásan
törtet a magas lépcsőkön, egy üveg sörről, amelyet éppen kinyitnak. A dobogón
egy technikus térdel, éppen a kronodátor egyik alkatrészét vizsgálja; feláll,
leporolja a nadrágja szárát, néhány szót vált Watson professzorral.
- A sajtóban már 2253 óta vitatkozik két tábor - folytatja Armand Lemoine -,
amely két ellentétes véleményt képvisel, a jövőpárti és a múltpárti véleményt.
Utóbbiak azt állítják, hogy mivel a jövő nem létezik, a jövőt még fel kell építeni,
csakis a múltba utazás jöhet szóba. A jövőpártiak viszont makacsul az ellenkezőjét
állítják, mert - amint ők mondják - a visszatérés nélküli jövőbe utazásnak
nincsenek olyan ellentmondó következményei, mint a múltba utazásnak. Ezeket az
ellentmondásokat mindenki ismeri. De, kedves nézőink, vajon gondoltak-e arra,
mily nagy segítségére voltak ezek a paradoxonok a sajtónak? 2253 nyara óta, még
az uborkaszezonban sem látták a Loch Ness-i szörnyet, s nem találtak
jetinyomokat a Himalájában; azóta senki sem észlelte a Vénusz zöld homokjának
tüneményes kísérteteit I Felesleges. Azóta mindig akadt valamilyen
időellentmondás, amivel meg lehetett tölteni a lapot! Amint tudják, az elv
változatlan: ha visszatérhetünk a múltba, megváltoztathatjuk az eseményeket. De
akkor hol az igazság? Vajon az az igazi történelem, amilyennek az időutazás előtt
ismertük, vagy a módosított történelem? Az egyetlen elfogadhatónak tetsző válasz
szerint a történelem állandó, ami azt jelenti, hogy a fontos eseményeket lehetetlen
megváltoztatni. De hogyan különböztethetünk meg fontos és kevésbé fontos
eseményt? Kérem, figyeljenek, Juan Watson és segédei éppen fontos és aprólékos
ellenőrzést végeznek. Láthatják, amint milliméteres pontossággal kimérik azt a
44
néhány méter távolságot, amely elválasztja az üvegkalitkát - ide teszik a kronodált
tárgyat - meg a két lemezt - ide ugrik majd a tárgy. Jelen pillanatban a bal oldali
lemezzel foglalatoskodnak, itt anyagiasul a tárgy, ha a kronódia a múltba irányul.
Ezzel szemben ha az áthelyezés a jövő felé irányul, a tárgy a jobb oldali lemezen
jelenik meg... Folytatom tehát összefoglalómat. Ott tartottam, hogy valójában mi is
a fontos esemény a természet szempontjából. Mondjuk, egy ház elpusztulása vajon
több vagy kevesebb, mint egy távoli csillagé? Vajon a zsarnok vagy a lángelme
halála fontosabb, mint a légyé? Vagy például, ha én netalán visszakerülnék a
múltba, hogyan kerülhetném el, hogy agyontapossak egy hangyát, vagy egy fehér
vérsejtem bekebelezzen egy baktériumot? Vagyis minden múltba történő utazás
magával hozza a történelem kisebb-nagyobb módosítását. Bizonyára önök is
ismerik a nevezetes „nagypapaparadoxont". Nem tudok ellenállni... Na de éppen
most érkezik a stadionba Őmagassága, a legfőbb Egyeztető személyesen. (A
kamera nemes külsejű fehér tógás és szakállas aggastyánt mutat, aki a dobogó felé
halad.) Juan Watson most köszönti, közben a tömeg feláll, néma csendben. A
professzor meghajol, a legfőbb Egyeztető a hagyományok szerint bal kezével
gyengéden megérinti a fejét. Őeminenciája, a tudományos és műszaki kutatás
miniszter-egyeztetője, aki Őmagassága kíséretében érkezett, súlyos aranyrudat
nyújt át neki. Őmagassága átveszi, és Juan Watson kezébe helyezi. Utóbbi újból
meghajol, felmegy a dobogóra vezető három lépcsőfokon, az értékes rúd végre az
üvegezett kalickába kerül, amelynek ajtaját a professzor egyik munkatársa tárva
tartotta. Most becsukja: minden készen áll. Őmagassága a díszhelyre ül, jobbján a
kutatásügyi miniszter, balján pedig Őeminenciája, az oktatás- és művelődésügyi
miniszteregyeztető, mint mindig, most is elegáns. Minden tekintet feléje fordul,
bizonyára azért, hogy megcsodálják legújabb divatú, hosszú, türkizkék szakállát,
de főként talán azért, mert mindenki tudja - nem árulok el semmiféle titkot -, hogy
hatalmas vagyonának legalább kétharmadát a jövőbeli utazásra tette! Erről jut
eszembe, tudják önök, hogy körülbelül nyolcszázmilliárdra becsülik az erre az
alkalomra tett fogadások összegét? Csaknem kétszázötvennel fogadták a múltba
történő utazásra, amelynek azért még vannak hívei, és több mint a duplájával a
jövőbe történő utazásra. Ezt a különbséget az időparadoxonokkal magyarázhatjuk,
amelyek túlságosan próbára teszik a józan észt, és amelyeket teljesen kiküszöböl a
jövőbe történő egyirányú utazás. Az imént éppen fel akartam idézni önöknek a
nagypapa-ellentmondást. Nem mintha esetleg valaki ne ismerné! De mégsem
tudok ellenállni a kísértésnek, s elmondom jeles barátom, Hubert Troulin
elmefuttatását ez ügyben. Tehát... Képzeljük el - mondta a barátom -, mi történne
azzal a kíváncsi emberrel, aki visszatérne a múltba, hogy megfojtsa nagyapját a
bölcsőjében; ha eltekintünk attól a kínos lehetőségtől, hogy a nagymamája kikapós
volt, a mi kis kíváncsi kacsánknak nem lehetne apja. Tehát meg sem születhetett
volna! Vagyis nem ölheti meg a nagyapját, aki, ugye, most már élt volt, és
tanúbizonyságát adhatja férfiasságának, következésképpen atyát nemzhet
jövendőbeli gyilkosának. Aki tehát most megint mehet megfojtani a nagyapját,
olyannyira, hogy kíváncsi kacsánk immár megint nem születhet, nem ölhet, vagyis
nem lehet, hogy ne szülessen meg, nem lehet, hogy ne öljön. Tetszik érteni, ugye?
No de nézzük csak, 10 óra 54. Alig két perc múlva megkezdődik a
visszaszámlálás. És minthogy megkértek bennünket, maradjunk síri csöndben,
amint a hangosbemondón megkérnek rá minket, már alig van időm elmondani,
hogyan is folyik le majd a kísérlet. Watson professzor pontban 11 órakor indítja
meg a műveletet. Az eltolódást öt percre tervezik. Ami azt jelenti, ha minden
rendben megy, és ha a kronódia a múlt felé irányul,úgy tetszik, 10 óra 55-kor -
45
 vagyis huszonöt másodperc múlva! - az aranyrúdnak meg kell jelennie a bal
lemezen! Ami egyébként újabb ellentmondás, hiszen néhány percen át ugyanannak
a tárgynak két egyforma példányban, egymástól néhány méterre kell lennie. Na de
akkor...
- Csendet! Kérem, legyenek csendben! - üvöltik a hangszórók.
Közelkép a bal oldali lemezről, ráfilmezve egy óra. Néhány másodperc eltelik:
10 óra 55.
A lemez üresen marad!
A tömeg felhördül: a múltpártiak.
- Csendet! - kérik újra a hangszórók.
És miközben a kamera a jövőpártiak boldog ábrázatát meg a múltpártiak
görcsös fintorait mutatják, kimért, közömbös hang kezdi meg a visszaszámlálást:
- Ma, 2260. május 18-án 11 órakor beindítjuk a kronodátort; számolom a
másodperceket... Kétszázötven! - Csend. - Kétszáznegyven! - Csend.
- Kétszázharminc...
- Ötven! - A kamera a kronodátor előtt álló Watsonon állapodik meg.
- Negyven! - A professzor megmerevedik, ujja már a piros gomb felett van.
- Harminc!- Csend. Akár egy szitakötő - Huszonöt!- dongását is meghallanánk.
- Húsz! - Pillangó repül... Minden arc - Tizenöt! - görcsös, feszült, figyelmes.
- TÍZ. KILENC. NYOLC. HÉT. HAT. ÖT. NÉGY. HÁROM. KETTŐ. EGY.
NULLA.
Juan megnyomja a gombot.
Csukladozik. Újra megnyomja, kissé megrázza a készüléket, még egyszer
megnyomja a gombot: semmi!
Az aranyrúd még mindig ott van!
Senki nem mukkan, még Armand Lemoine sem, aki erre igazán nem számított.
Juan néhány rövid utasítást ad segédeinek, akik egyre idegesebben kapkodva,
felemelik a lemezeket, kicsavarnak-becsavarnak, húznak-vonnak, ütögetnek,
rázogatnak, lazítanak, szorítanak.
Juan megragad egy mikrofont, és dadogva bejelenti:
- Hölgyeim és uraim! Teljesen el vagyok képedve. Porig vagyok sújtva. A
kronodátor nem működik. Higgyék el nekem: a hiba a készülékben van, s én
egyáltalán nem láthattam előre. Hogy az anyagiasulás nem valósult meg 10 óra 55-
kor, nem bizonyít semmit, hiszen a kísérlet nem ment végbe. A világon semmit
sem jelent. Sajnos, ha hat percen belül nem működik a szerkezet, a feltételek már
nem lesznek kedvezőek, ebben az esetben kénytelen leszek elnézésüket kérni, és a
kísérletet későbbi időpontra kitűzni. A legnagyobb sajnálatomra, elhihetik nekem.
Tudniuk kell, hogy a tárgy térbeli helyváltoztatását nem tudtuk teljesen
kiküszöbölni az időbeni hely-változtatás közben. A helyváltoztatás-torzulás függ a
Föld önmaga körül való forgásától, valamint a Nap körül haladó mozgásától. A
lemezek helyzete tehát csak néhány percen át megfelelő. A műveletnek 11 óra 06-
ig le kell zajlania: később már előfordulhat, hogy a kronodált rúd a tömegbe repül,
és megsebesít valakit. Higgyék el, nagyon sajnálom.
Armand Lemoine köhécsel, s összeszorult torokkal folytatja közvetítését. De
mit mondjon? Ecsetelje, milyen izgatottak Watson segédei? Hiszen mindenki
láthatja a képernyőn. És a vészesen haladó óramutatókat is.
11 óra 04 perc. Watson munkatársai felé indul, akik szemmel láthatóan nem
jutnak semmire. Több mint egy percen át vitatkozik velük, majd vállát vonogatva,
beletörődött arccal a készülékhez lép, a rúdra néz, majd a lemezekre, aztán hirtelen
rácsap öklével a kalickára.
46
 Megvan: sikerült!
A rúd már nincs a kalickában: a bal oldali lemezen foglal helyet.
- De hát mi történik? - kiált fel meglepetten Armand Lemoine. - Csakugyan jól
láttam volna? Na de... Na de, igen! Őeminenciája meghalt! Igen, ott fekszik holtan
a karosszéke előtt, a dobogó elé rogyva. Nem is tudom, hogyan magyarázzam,
de... Már itt is vannak az ápolók, körülveszik, s éppen most viszik el hordágyon.
A képernyőn látszik, amint a hatalmas holttestet betakaró lepedőn átüt
türkizkék szakálla.
- Na de... Úgy rémlik... Kérem, bocsássanak meg... Hogy is mondjam? Úgy
rémlik... Jaj... Bizonyára valamilyen kapcsolatban kell lennie a kísérlettel... Nekem
az a benyomásom, egyszerre zavarosan és... tisztán... igen, tisztán... hogy legalább
öt, de talán tíz perce láttam meghalni a miniszter urat! Magam előtt látom, amint
feláll, meginog és elesik! Pedig még két perce sincs, hogy Watson professzor
bekapcsolta a kronodátort. És Őeminenciája akkor még életben volt! Nahát!
Tudom, hogy képtelenség, mégis így van... Tessék, Georges! Mi van? Mit
mutogatsz? Beszélj!... Nem? Akkor ellenőrizd... Nem! Ne így! Fogjál papírt,
ceruzát, és számítsd ki te magad! De előbb mutasd meg az átkozott komputeredet!
Csend. Zavaros mormogás hallatszik, miközben a kamera, amelyet Georges
egy percre elengedett, közelképet mutat a betonpadlatról és egy darabka poros
papírról, amelyet a földön libegtet a szél. Egy pillanatra látjuk a kép szélén, amint
egy fekete cipő elrúgja a papírt. Egy csikk esik le, és kipattan a kamera síkjából, a
helyén icipici vöröslő hamucsomó marad, amelyet a szél parányi tűzijátékként
szétszór.
- Nos hát, kedves nézőink, igen, most már kétségtelen. (Armand Lemoine
fojtott hangját halljuk.) Ha bízhatunk a képmagnó fordulatszámlálójában (a
számtábla hirtelen megjelenik a képernyőn: 18 427-et mutat), amelyet éppen a
közvetítés előtt olvastak le, körülbelül tizenhét perc harminc másodperc telt el
azóta, hogy a professzor öklével rácsapott a készülékére, néhány másodperccel 11
óra 06 előtt, jelen pillanatban pedig... (a képernyőn a központi óra látszik) 11 óra
08 perc harminc másodperc a pontos idő! Egy szót sem értek az egészből, egy árva
mukkot sem! De úgy tetszik: Watson kísérlete tizenöt percet elrabolt tőlünk!

- Miért állítottad le a képmagnót? - kérdezte Watson lesújtva.

- Ugyan! - hallatszott Pjotr Pokovnak, egyik legközelebbi munkatársának mély,
2 ráérős hangja. - A hátralevő kétpercnyi felvételen csak Lemoine kesergését
hallhatjuk, aki összevissza halandzsázik, és minden hangszínben elmondja: nem
tudja, mi történt, de egészen biztosan valami rendkívüli dologról van szó.
- Tehát a nézők ezt láthatták - szólalt meg újra lassan Watson, miközben
kétségbeesésében mélyet sóhajtott. - Persze semmit sem értettek. Lemoine sem.
Mi meg még annyit sem!
- Nana, azért mi valamivel mégiscsak többet értettünk! - jelentette ki Jen
szokásos élénkségével. - Mert mi a többit is láttuk.
- A többit? Milyen többit? Ja, igen, Henri említette, de én egy szót sem
értettem belőle: az a felvétel, amit most láttam, nem teljes, kivágtak belőle?
Kivágtak... De mit vágtak ki belőle? Mi? - Watson csaknem kiabált.
- Ugyan már! Ne izgasd magad! - csitította Pjotr. - Az „ellopott" tizenöt percet
vágtuk ki, hogy láthasd, milyen volt az általános visszhang. Egyébként ha a
minisztert leszámítjuk, te voltál a legizgatottabb!
- Rettenetes alakok vagytok! - méltatlankodott Watson. - Ti messze voltatok a
47
 kronodátortól! És ti nem találtátok szemben magatokat egy csomó fehér köpenyes,
hadonászó ápolóval, aki elvitte egy tíz perce halott ember holttestét, aki azonban
egy másodperccel azelőtt még élt! És sohasem éreztétek magatokat bűnösnek a
halál miatt! Én még mindig azon tűnődöm.. .
- Nem! - vágott közbe Eddy Schmidt. - A boncolást befejezték, az orvos
világosan állást foglal: a miniszter szívbeteg volt, és az izgalom végzett vele.
Valószínűleg amikor megtudta, hogy tönkrement, méghozzá inkább kétszer, mint
egyszer, mint egyébként a többi rengeteg jövőpárti! Meg tudom érteni az
érzéseidet. Juan, de semmi lelkifurdalásod ne legyen a miniszterért!
- Különben sem nagy veszteség! - jelentette ki Henri Cordier. - Ostoba,
tudatlan és nagyképű volt!
- Ebben egyetértünk - kontrázott Jen. - De a kronodátor időutazásra készült:
nem élősködőpusztító gép!
- Ezer szerencséje, Jen Lu Csi professzor! - rosszmájúskodott Henri Cordier. -
Különben ön már nem lenne itt!
Jen vállat vont.
- Elismerem, hogy nagyon megrendültem - mondta Watson, s mosolyogni
próbált -, de azért mégsem szenvedek emlékezetkihagyásban, és nem is hülyültem
meg! Tehát magyarázzátok meg nekem, mi történhetett.
- Ide figyelj - kezdte Pjotr. - Éppúgy, mint te és mindenki más, amikor olyan
átkozottul rácsaptál a kronodátorra, és amikor elszabadult a pokol, azt hittem,
megbolondultam! És a többiek is. (Jen, Henri meg Eddy helyeselt.) De te a stadion
négy sarkába küldtél minket, hogy a lehető legnyugodtabban figyelhessünk meg
mindent. Mindannyiunknak ugyanaz az ötlete támadt: vajon mit rögzítettek a
kamerák? Ahhoz, hogy mindent megértsünk, ezt kellett megtudnunk. Abban a
pillanatban értünk a dobogóhoz, amikor a minisztert elvitték. Te ott feküdtél
ájultan. A tömeg azt hitte, meghaltál, s idegeskedni kezdett: az emberek
szörnyülködve, szorongva álltak fel, már-már kitört a pánik. Miközben az orvos
téged ápolt, odajött a kutatásügyi miniszter, és tanácsot kért tőlünk. Harminc
másodperc alatt megegyeztünk Henrival... De inkább te mondd el, Henri, mit
csináltál.
- Beleüvöltöttem a mikrofonba: „Hölgyeim és uraim! Aggodalomra semmi ok,
kérem, figyeljenek egy pillanatra!" A kutatásügyi miniszter mellettem állt, a
legfőbb Egyeztető visszaült a helyére. Ez megnyugtatta az embereket. Folytattam:
„Az oktatás- és művelődésügyi miniszter úr Őeminenciáját levette a lábáról az
izgalom: csak véletlen balesetről van szó. Ami pedig Watson professzort illeti,
egyszerű rosszullét. Aggodalomra tehát semmi ok!" Valójában azonban remegtem
a gondolattól, hogy a stadion valamelyik sarkában valaki idegrohamot kap. Mert
akkor végünk van! „Kétségtelen
- folytattam -, hogy a kísérlet előre nem látott körülmények közt zajlott le, s
eredménye most is érthetetlen. De hát nem természetes ez? Hiszen a kronódia
teljes újítás. Minden óvintézkedés ellenére, nem láthattuk pontosan előre, mi
minden történhet. De szeretném önöket megkérni valamire. Mindannyiukat. Hogy
megpróbáljuk kibogozni a történteket, a lehető legtöbb felvételre volna
szükségünk, legyen szó filmről vagy képmagnószalagról. Kérjük tehát önöket,
különösen a televíziós társaságokat, amint módjukban áll, juttassák el őket
hozzánk, vagy Watson professzor címére, vagy pedig tegyék le az egyetem
főbejáratánál. Ami a filmeket illeti, magunk vállalkozunk az előhívásra,
másolatokat készítünk, s az eredetit még május vége előtt visszajuttatjuk önökhöz.
Előre is köszönöm!" Így aztán mindenki nyugodtan távozott, húsz perccel később
48
pedig sorban álltak az egyetem portáján a dokumentumokkal. Délután két órakor a
francia televízió elsőként eleget téve kérésünknek, küldönccel juttatta el hozzánk
azt a felvételt, amit az imént láttál. Mindenkit összeszedtem, aki filmet tud
előhívni, minden optikai labort sötétkamrává alakítottam, a kémiai laborokból
összeszedtem az összes tioszulfitkészletet. Három órakor mind a négyen itt
voltunk. Eddy jó hírt hozott felőled: másnap reggel kutya bajod se lesz. Azonnal
elkezdtük Armand Lemoíne felvételének vetítését, aztán a többi filmet, egész
filmhegyet néztünk végig I Hajnali négyig dolgoztunk. De most már semmi
kétség.
Henri Cordier elhallgatott.
- Mifelől nincs semmi kétség? - kérdezte Watson.
Pjotr válaszolt:
- Minden dokumentum, film- és képmagnófelvétel pontosan ugyanazt a
történetet meséli el, és ugyanazon eseményeket mutatja be, ugyanabban a
sorrendben. Különben majd megmutatjuk neked a francia televízió felvételének azt
a részét, ami a „hiányzó" tizenöt percre vonatkozik, s amit te még nem láttál. De
éppúgy bármelyik felvételt is választhattuk volna. A múlt három bizonyos
értelemben egymást követő változatát találod rajta. Az első kép, amit meglátsz,
közvetlenül azután következik, amelyiken rácsapsz a kronodátorra. Kivártad az
utolsó percet: három másodperc híján 11 óra 06 volt akkor. De nézd meg inkább.
Bekapcsolom a készüléket, hang nélkül: majd én mondom a kísérőszöveget. Tehát:
a rúd megjelenik a bal oldali lemezen, ökölcsapásod előtt pontosan 5 perccel, 11
óra 01 perckor. Rögtön ezután a közönség felhördülése megszakítja beszédedet és
segédeid lázas tevékenységét. Te azonban megőrződ hidegvéred, a tárgyat
megmutatod asszisztenseidnek, s intesz nekik, hogy igyekezzenek: hiszen ott van,
sikerülnie kell a kísérletnek! A tömeg újra izgatott, a jövőpártiak kétségbeesett
arcot vágnak. Ekkor elképedve állapítod meg, hogy a kalicka üres, még mielőtt a
készüléket üzembe helyezted volna! Mivel nem akarod, hogy ne legyen mit
kronodálnod, a rúdhoz rohansz, fogod, és visszateszed a kalickába. Az oktatásügyi
miniszter azonnal kapcsol, hogy tönkrement, a széke előtt ágaskodik. Fejét veszti,
az arca majdnem ugyanolyan zöldeskékre vált, mint a szakálla. Megremeg,
meginog, előrenyújtja a karját, tátott szájjal, hátravetett fejjel. Majd összerándul,
még a szakálla is beleremeg, közben bal kezét a szívéhez szorítja, megbotlik,
összeesik, kész. Estében a fejét a dobogóhoz veri. Stop! Nézd csak meg jól ezt a
képet: 11 óra 03 perc.
Látod itt, pontosan a kronodátor műszerfala alatt ezt a kis mályvaszínű fényt?
- Szikra I - kiáltott fel Watson.
- Igen, annak az istenverte főkapcsolónak a hegesztése! Emlékszel? Háromszor
rugaszkodtunk neki! Mégis az volt a hibás! És a mester feje meg az ökölcsapásod
egyformán hatott! Folytatom a vetítést, de csak a lényegre szorítkozom. Na látod,
a rúd eltűnik a kalickából. Öt perccel korábban tűnik fel újra, 10 óra 58-kor. A
tömeg felkiált. A kalicka üres. De a fényképészeket alig hagyod munkához látni,
érte mégy a rúdért, és még éppen idejében visszateszed a kalickába. Na, itt áll fel
újra a miniszter. Éppen abban a pillanatban esik össze, amikor a visszaszámlálás
„nullá"-ja elhangzik. Most megint megállítom a képet: pontosan 11 óra, ujjaddal
benyomod a gombot, a miniszteri hulla feje pedig a dobogóhoz csapódik. Most
nem látszik a szikra, mert te eltakarod. De feltétlenül ott kellett lennie, hiszen,
amint magad is láthatod a következő képen, a rúd már nincs a kalickában! Öt
perccel előbb jelenik meg, 10 óra 55-kor. A tömeg üvölt. A múltpártiaknak
egyetlen pillanatig sem kellett izgulniuk, győzedelmeskednek. A jövőpártiak
49
 siránkoznak. A miniszter feláll, meginog, és 10 óra 57-kor meghal, közben
helyrerázza a gépet, mielőtt még tudtára ébredtünk volna, hogy hibás. Az általános
izgalomban többé senki sem törődik a kronodátorral, sem az eltolódott rúddal, a
visszaszámlálás megszakad, és 11 órakor nem nyomod meg a gombot: a rúd
engedelmesen a bal oldali lemezen marad, s a kalicka továbbra is üres! Nos, a
többit felesleges megnézni: ennél többet nem tudunk meg belőle, teljes a
fejetlenség. De valamit meg kell jegyeznem, ami rögtön szembetűnő lesz, amint
jól meggondolod: mindegyik jelenet elején mindenki úgy viselkedik, főként te,
Juan, mintha fogalma sem volna róla, mi történt előtte. Valahányszor a rúdért
mégy, hogy visszatedd a helyére, mintha nem is tudnád, hogy az imént te magad
juttattad a lemezre, bekapcsolván a kronodátort: továbbra is azt hiszed, hogy
ezután indítod el, így tehát az aranyrúdnak a helyén kell lennie. Meg vagyok róla
győződve, ha emlékeztél volna az előző jelenetre, azonnal rájöttél volna, hogy
amit látsz, az az iménti cselekedeted következménye, nem pedig annak, amit majd
fogsz csinálni. Mert csakugyan így történt, ugye?
- Kétségtelen - mondja Watson -, e tekintetben csakugyan bizonyító erejűek a
képek, amelyeket bemutattál. Tehát tudomásul kell vennünk, hogy a
kronódiakísérlet valamilyen egészen új múltat fabrikál, aminek egyáltalán semmi
köze a... mondjuk így: az előző múlthoz.
Mindenki helyeselt.
- Rátérek tehát arra, amit az emlékezetkihagyásról mondtam - folytatta Pjotr. -
Figyeld meg azt is, hogy egyetlen jelenet elején sem lepődik meg senki, sem te,
sem senki más, hogy az imént meghalt minisztert újra életben találja. Senki sem
akad fenn azon, hogy ő maga is néhány perccel korábbi állapotában találja magát,
pedig azt hihettük, hogy egyedül a rúdnak kell eltolódnia a környezethez képest.
Maga a miniszter sem emlékszik semmire, különben izgatottsága egyre alább
szállna, s végül is kibírná. De legalábbis nem csinálna végig pontosan minden
mozdulatot, valahányszor meghal! Valójában azonban nekem az a benyomásom,
hogy tizenegy órától kezdve, a múlt legutóbbi változatában, amely még most is
tart, az emberekben szép lassan visszatér egy-egy emlékfoszlány. Különben nem
volnának ilyen zavarosak a gondolataik, és nem volna ilyen teljes a fejetlenség. De
végül is csak 11 óra 06-tól kezdve, vagyis azokon a képeken, amelyeket a
legelején láttál, világlik ki, hogy az embereket durván megrohanja az események
összességének emléke.
- De mi a valódi belőle? - kérdezte Watson szorongó képpel.
- Természetesen minden I
Mindenki egyszerre beszélt. Aztán Jen kerekedett felül.
- Minden! Mert ugye, a saját emlékezetünk tanúságát megkérdőjelezhetjük,
hiszen teljesen összezavarodott és megkeveredett ebben a hihetetlen
időcikcakkban! De hogyan is kételkedhetnénk az összes felvétel pontos
tanúságában, amelyet a múlt éjjel képenként vizsgáltunk meg töviről hegyire?
Mindez igaz!
- Ezek szerint... (Watson habozott) több egy mást követő... múlt volna?... De
végtére is mi értelme lehet azt állítani, hogy valami, ami 10 óra 55-kor történt, egy
11 órakor lejátszódott eseményt követ, emez pedig egy másikat, ami 11 óra 03-kor
következett be, és egyúttal azt az átkozott ökölcsapást követi, amelyet 11 óra 06-
kor adtam? És vajon mi ez az „egymásutániság", amely visszamegy az időben?
- Fogalmam sincs róla - mondja Henri Cordier de szemmel láthatóan ez a
kronódia hatása!
- Nem szabad bedőlnünk a szavaknak - jelentette ki Pjotr. - Ez esetben miért
50
beszélünk egymásutániságról?
- Mert a felvételek ebben a sorrendben rögzítették az eseményeket - felelt Eddy
Schmidt.
- Akkor azonban felvetődik egy újabb kérdés - vélte Jen. - A kamerák miért
ebben a sorrendben vették fel a történteket, nem pedig időrendben, még ha ily
módon két képet exponáltak volna is egyszerre?
- Mert kronódiát vittünk véghez! - hangoztatta Henri. - Mert ez a kronódia!
- No igen! Szerintem - jelentette ki a gyakorlatias Schmidt - teljesen
feleslegesen akartok megmagyarázni olyan dolgokat, amelyeket elég tudomásul
venni: ezek a tények, és kész! Az órák úgy járnak körbe, ahogy nekik tetszik, de az
események láncolatát nem lehet megszakítani.
- És miért csak az órák járnak visszafelé, a felvevőkészülékek pedig nem?
- kérdezte Pjotr.
- Mert a vevőkészülékek visszafelé nem tudnak felvenni I - vágott vissza
Henri.
- Egyáltalán nem győztél meg - mondta Juan elgondolkodva.
- A mi emlékezetünk azonban vissza tudja pergetni az eseményeket
- bizonygatta Jen -, hiszen az emberek mindannyiszor megfeledkeznek róla, mi
történt... hm... azelőtt! (Kis szünet.) Igazán szeretném tudni, hogy a folyók
visszatérnek-e a forrásukhoz I
- Csakugyan, ezt a kísérletet is meg lehetne csinálni! (Juan Watson mintha
megkönnyebbült volna ettől a kilátástól.) De én úgy vélem, végül is minden jelenet
csak annyi nyomot hagy, amennyi valóban visszafordíthatatlan, azt pedig csakis a
kísérletekből tudhatjuk meg, mi az, és mi nem az! Munkára fel, fiúk!
- Jaj, de hát... - kezdte meglepetten Pjotr. - Azt hiszem...
- Hogy kezded érteni? - kérdezte mosolyogva Juan. - Nekem is megvan a
magam kis ötlete!...
- Jó nektek! - tiltakozott duzzogva Henri.
Schmidt vállat vont, de Jen Lu Csi végignézett társain, és arcára szép lassan
széles mosoly ült ki.
- Igen - mondta sejtem: a kronódia megtöri az időrendet, az okozati sorrendet
azonban nem. Az a tény, hogy az első múltváltozatban a kronodátor 11 óra 06-kor
lép működésbe, teszi lehetővé, hogy a második változatban 11 óra 03-kor induljon
meg, a harmadikban pedig 11-kor!
Kimondatott hát a kronódia első kísérleti törvénye. A később végzett
valamennyi kísérlet megerősítette és világossá tette; a kísérleteket előbb
tárgyakon, majd állatokon és szerkezeteken, végül embereken végezték.
Az a mód, ahogyan az emberi alanyok „átélték" a kronódiát, újabb lélektani
törvényt alkotott.
Általában a „jelenben" senki sem veszi tudomásul a kronódia révén módosított
múltat: az ember egyszerűen csak tudatában van annak, hogy megmaradnak benne
az emlékek, amelyek kihatással lesznek a jövőre. Vagyis a kronódia szemtanúja,
amint a tangeri stadion nézői és az összes tévénéző esetében történt, egyszerre
veszi tudomásul az összes emléket, abban a pillanatban, amikor látja, hogy a
kronodátor működésbe lép.
Ha azonban Watson a laboratóriumban elvégez egy egyszerű kísérletet, csakis
a jelenlevőket éri ez a megrázkódtatás: valójában senki másnak semmi sem
módosul. Legalábbis ezt olvashattuk később egy folyóiratban, a kísérletről szóló
értekezésben. Emberi teremtmény csakis abban az esetben éli át a „jelenben" a
történelem két jelenetét, természetesen egymás után, ha őt magát kronodálják.
51
 E törvény legfényesebb bizonyítékát egy nagyon tanulságos esemény
szolgálattá, noha tulajdonképpen nem is kísérletről van szó. Egyik munkájában így
számol be az esetről Watson: Kísérleti tanulmány a kronódia törvényeiről, amely
Tangerben jelent meg 2266-ban, a Nemzetközi Egyetemi Kiadónál:
2264 egyik napján bizonyos Maury, egyik asszisztensem, minden barátjától
pénzt kért kölcsön, ki mennyit tudott adni, mindent kivett a bankszámlájáról, és
visszament 2260. május 17-re, az egész összeget a múltba irányuló kronódiára
tette. Egyik napról a másikra óriási vagyonhoz jutott, nagy lábon élt, miközben
arra azért nagyon ügyelt, nehogy régi barátaiba botoljon, akikre emlékezett, s félt,
hogy felismerik, pedig alaposan elváltoztatta külsejét.
Négy év múlva a természetes időmúlás folytán visszatért kiindulópontjára,
minden hitelezőjét kifizette, utóbbiak természetesen mit sem vettek észre.
Igen ám, de elég volt meglátni őt ahhoz, hogy hirtelen eszükbe jusson a
módosított múlt, amelyben négy éve színét se látták Maurynak, mialatt széltében-
hosszában beszéltek egy Dupont nevű újgazdagról.
Ezért aztán Dupont-Maury mégiscsak a börtönben kötött ki: a hatóságok úgy
vélték, hogy ennek az eljárásnak az elterjedése jócskán megzavarhatná a gazdasági
életet.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a kronódia alapjában véve mit sem
változtatott az ügyön: kétségtelen, hogy ez az egyén csak kihasználta 2264-ibeli
barátai bizalmát és a 2260-beli emberek tudatlanságát; de azért cselekedete éppúgy
szélhámosságnak minősül, mint annyi más.
„És ha találkozott volna önmagával?" - kérdezhetnék önök.
De vajon hogyan ? Értsünk szót: ez a kronódia is, mint bármely másik, két
világosan elhatárolható részre osztja a történelmet: az egyik valahol az idők
végtelenjében kezdődik, és 2264-ben végződik, a másik pedig 2260. május 17-én
kezdődik, és a mai napig is tart. Tehát egyedül Maury élte le a két „jelent",
egymás után, de mindegyikben csak egy példányban szerepelt.
Éppen úgy, mint a kronodált aranyrúd. Tehát minden biztonsági intézkedés
arra az esetre, ha találkoznék önmagával, teljesen felesleges volt.
Végül is azonban minden szereplő találkozott a második időszakban, amikor is
rádöbbent a másik múltra. És minthogy csakugyan abban a korban élünk most,
amelyben Dupont megzavarta a gazdasági életet, teljes mértékben jogos, hogy
börtönbe juttatták.
Való igaz, hogy Maury ugyanígy egy vagy két századdal korábbra is
visszamehetett volna. Képzeljük el hát, hogy gyémántban és aranyban gazdag
emberként, a kissé már civilizált XX. században találja magát. Büntetlenül
élvezhette volna vagyonát, és szépen meghalhatott volna, jóval azelőtt, hogy
visszaért kiindulási pontjára. Hacsak a csendőrök nem kérnek tőle születési
bizonyítványt... Na de ezt hagyjuk.
2264-es áldozatai nem tehettek volna mást, mint hogy panaszt tesznek,
detektívet és ügyvédet fogadnak, s megpróbálják visszaszerezni javaikat a bűnös
leszármazottaitól. De itt újfent az a helyzet, hogy a kronódiából nem derülne ki
semmi, hacsak nem az, hogy Maury esetleg külföldre menekült. Vagy mégis, egy
apró haszon: jogilag meg kellett szüntetni az elévülésnek még a fogalmát is.
Éppen azért, hogy az efféle visszaéléseket elkerüljék, a kronódiát szigorúan
ellenőrzik: csak az Egyeztető Világtanács jogosult az engedély kiadására. A
kronódia joga, mint tudják, gyakorlatilag a laboratóriumokra és az igazságügy-
minisztériumra korlátozódik.
Tény, hogy minden lehetséges esetben visszaküldik a bűnöst, hogy tegye jóvá
52
 hibáját. De ilyenkor is meg kell vizsgálniuk a bűnös lelki beállítottságát, és ami a
legfőbb, bizonyosságot kell szerezni a kronódiás módszer „javító" hatásáról.
Sajnos, gyilkosság esetén, a hibát majdnem mindig lehetetlen jóvátenni.

- Juan! Juan! - Jen éles és izgatott hangja csak úgy visszhangzott az egyetem

3 folyosóin.
- Na, mi van, öregem? Nagyon idegesnek látszol.
- Megvan! Megvan!
- Ugyan micsoda?
- A harmadik törvény!
- Micsoda? Amelyik meghatározza a módosulásokat, amelyeket a kronódia
okoz a történelemben?
Jen tekintetében igenlő válasz sugárzott.
- Na, gyere be az irodámba, meséld el! - mondta Watson, barátságosan vállon
veregetve Jen Lu Csit.
Tíz percen belül tele volt a tábla krétaábrákkal. Watson pipázott, hunyorogva,
feszülten figyelt; hogy alaposabban végiggondolhassa a hallottakat, időnként
megkérte Jent, várjon egy picit, majd egy-egy szabatos kérdést intézett hozzá.
- Nos hát csakugyan azt hiszem, igazad van! - mondta végül, miközben felállt,
és elismerését újabb vállveregetéssel fejezte ki barátjának.
De éppen olyan boldog és izgatott volt, mint Jen Lu Csi. Amint korosodott,
Juan csakugyan egyre kevesebb tehetséget érzett magában az elvont matematikai
kutatásokhoz, mégis tudta, hogy az ő feladata lesz Jen felfedezését megemészteni,
gyakorlati következményeit megvizsgálni és megpróbálni érthető és többé-
kevésbé egyértelmű szavakba önteni.
Összes asszisztense segítségét igénybe véve, három évet szentelt ennek a
munkának. S 2269-ben a Nemzetközi Egyetemi Kiadó az ő, valamint a Jen Lu Csi
neve alatt közölte A legkisebb kronodikus módosulás törvényéről című értekezést.
Mert valójában ebben rejlik a lényeg: minden kronódia úgy zajlik le, hogy a
múlt különböző változatai közti eltérés a lehető legkisebb. Sőt még azt is
figyelembe kell venni, hogy a módosulás mértéke nagyjából arányos az eltolódott
tárgyak tömegével és az időbeli távolsággal, amelyre e tárgyakat kronodálják. A
kronódia valóságos hatása tehát olyan, hogy az említett mennyiségek eredményét
csak a legkisebb elfogadható mértékkel mérhetjük.
Hogy megmagyarázzuk ezt az elvont tételt, legjobb lesz, ha megint átadjuk a
szót Watsonnak. Következzék tehát néhány részlet a fent említett értekezésből,
amelyben a szerző úgy tesz, mintha egy képzeletbeli személlyel vitatkoznék -
olykor kissé rosszmájúan.
Nos, kedves barátom, azt hiszem, bízvást állíthatjuk, hogy képesek vagyunk
megvizsgálni a nagypapa paradoxonját. Tény, hogy megszámlálhatatlan kísérletet
szenteltünk e kérdés tanulmányozásának.
Tessék?
Ugyan, kérem! Micsoda ötlet!
Ó, természetesen nem emberi lényekkel! Ebben a döntő fordulatban csakis
állatokkal kísérleteztünk!
De nem ám akármilyenekkel: pedigrés állatokra volt szükségünk, hogy
azonosítani tudjuk az apát.
Persze természetesen az apa is elegendő az ellentmondás előidézésére.
Általában csak azért emlegettünk nagypapát, mert kevésbé megdöbbentően hat
53
 valami távoli őst megölni, mint a tulajdon apát. De hát az állatokkal semmiféle
lelki nyavalya sincs. Sőt elég könnyen meg tudtuk győzni az Állatvédő Egyesületet,
hogy a „tudomány felsőbb érdeke" megér némi áldozatot, csak az volt a kikötés,
hogy sem kutya, sem macska nem jöhet szóba.
Mármost az a tény, hogy pedigrére feltétlenül szükségünk volt, meglehetősen
csökkentette a választási lehetőséget. A ló túlságosan drágának és nehezen
kezelhetőnek bizonyult; ráadásul túlzottan lassú fejlődése miatt a kísérletezőknek
túlságosan távoli időbe kellett volna visszaküldeniük az állatot.
Szerencsés körülmény sietett segítségünkre; néhány éve nagyon divatba jöttek
a kegyetlen kakasviadalok. Pontosan erre volt szükségünk.
Legelőször azért mentünk vissza az időben, hogy egy pompás kakas apját
megöljük, s azt vártuk, hogy ily módon emez eltűnik. Szó sincs róla, hanem mit
tapasztaltunk? A kakas tyúkká változott!
Jócskán töprengtünk, míg rájöttünk, hogy új tyúkunk szűznemzés útján kelt ki
anyja tojásából, amit néhány biológiai kísérlet be is bizonyított. Mondhatom, Jen
minden csalafintaságára szükség volt ahhoz, hogy bebizonyítsuk, itt bizony a
harmadik törvény egyenes következményéről van szó: a kísérlet tárgyát alkotó
néhány, a petesejtben megkettőződött kromoszóma tömege lényegesen kisebb, mint
az egész állat tömege.
De ha kivételesen a tyúk szűznemzése lehetséges is, a kakas fiúnemzése
elképzelhetetlennek tetszett. Mi történik vajon, ha a pedigrés kakasnak az anyját
áldozzuk fel? A kísérletet elvégeztük.
Hogy a kísérlet meggyőző legyen, olyan jércét választottunk áldozatul, amelyet
csak egyetlenegyszer termékenyített meg egy Gladiátor nevű hím, és amelynek
egyetlen csibéje maradt életben: a hangzatos nevű Auróra. Ekkor újfent arra
számítottunk, hogy szegény Auróra eltűnik.
Nos hát nem, a legkisebb módosulás törvénye másképpen döntött: Gladiátor
fogta magát, és a kellő időben nemet változtatott, hogy szűznemzéssel életet
adhasson egy ál-Aurórának, amelyet Gladiátorkának kereszteltünk el, mert
nagyon hasonlított arra, akit Henri Cordier „hím anyjának” nevezett. De ne
részletezzük tovább...
Nem sokkal ezután egyébként újabb nemváltozás következett be, amely
Gladiátornak visszaadta eredeti férfiasságát.
Mindez azonban egyáltalán nem volt pontosan azonos a nagypapa
paradoxonjával, hiszen ezeket a kísérleteket úgy végeztük el, hogy egy ifjú
munkatársunkat kronodáltuk, azzal a feladattal: azonosítsa, kaparintsa meg az
áldozatot, és ölje meg. Hogy az esetleges kellemetlenségektől megóvjuk, gondosan
antidatált megbízólevelet adtunk neki, az összes szükséges stemp-livel ellátva.
Ekkor vált igazán nyilvánvalóvá a pedigrés kakasok szükségessége: alkalmunk
nyílt rá, hogy a múltba küldjünk egyet, álljon ki a tulajdon apjával viadalra. Még
a párviadal kimenetelét is ésszerűen kellett biztosítanunk, ami nem volt könnyű.
Az első két kísérlet kudarcba fúlt: egyszerűen az apa ölte meg a fiát, a fogadók
legnagyobb meglepetésére.
Ekkor egy nagyon belevaló, pompázatos tollazatú, ígéretes nevű ifjú kakast
választottunk: Viktort, a győzőt. Az idős, rozzant Magos nevű apától és a helyre
kis Hófehérke nevű pipitől származott.
Ezt a megbízatást magam vállaltam. A kosárba dugott, dühödt Viktorral a a
kezemben két évvel korábbra kronodáltattam magam. Kihasználva tekintélyem és
fennen hangoztatva célom, sikerült elérnem, hogy rendezzenek viadalt a pezsgő
vérű, biztató formában levő Viktor és a már öregedő Magos közt, utóbbit a
54
biztonság kedvéért még el is kábították.
Iszonyú vérfürdő lett belőle.
A szerencsétlen vén kakast néhány perc alatt valósággal lerohanta a tulajdon
fia, és csapzottan, remegve, véresen, szánalmasan kínlódott, miközben a hálátlan
ifjú büszkén, égnek meredő taréjjal, gonosz tekintettel, győzedelmes farokkal
páváskodott, fejének szaggatott mozdulataiban és megvető arckifejezésében,
ahogyan szárnyát egyengette, benne volt az ifjúság minden arcátlansága.
De miközben a szegény csupa vér Magos, haldoklása görcseiben az utolsókat
rúgta, s szomorúan kilehelte lelkét a sarokban, mindenki elképedve figyelte a
ragyogó Viktort.
Milyen szomorú látvány volt!
Tarajából kifutott a vér, lekonyult, és mintha megfogyatkozott volna. Hatalmas
farktollai elsápadtak, elszíntelenedtek, és mint kókadt virágok hullottak a földre.
Viktor lehajtotta fejét, megrázta szárnyát, és mintha csak elrepültek volna a színei.
Amikor végül félénken jobbra, majd balra nézve, szomorú és kérdő tekintettel,
halkan kotkodálni kezdett, megértettük, hogy szűznemzett kis tyúkká változott,
éppen olyan fehér lett, mint anyja, Hófehérke, csak talán még csinosabb pipivé
vedlett, s kimúlt hímje tiszteletére Kakaskának kereszteltük.
Így bünteti hát olykor a sors az atyagyilkosságot!

Végezetül idézzük ugyanannak a műnek egy másik részét, amelyben Watson

elmeséli egyik első beszélgetését társaival, azután hogy Jen Lu Csi felfedezte a
harmadik törvényt.

- A legkisebb módosulás törvényének egyik legkézenfekvőbb következménye -

mondtam -, hogy sokkal jobban járunk, ha egy minisztert ölünk meg, ha mégoly
szakállas is, mint ötven pulykát, egyszerűen azért, mert a miniszter súlya kisebb.
Ha túlságosan pocakos, hát istenem, jaj a pulykáknak!
- Azt akarod ezzel mondani, hogy a miniszter halála a harmadik törvény
következménye? - kérdezte tőlem Schmidt.
- Semmi kétség! Mégpedig ezért: először is szögezzük le világosan, hogy a múlt
utolsó változata, amelyet hajlamosak vagyunk „az igazinak" tekinteni, csak azért,
mert ez az egyetlen, amely a jövőben folytatódik, nem szolgálhat kiindulópontul
semmiféle kronódiának, hiszen akkor emez a múlt egy újabb változatát vonná
maga után, s az, amelyiket mi annak tekintünk, nem lehetne az utolsó. Mármost,
ha a miniszter nem hal meg, napnál világosabb, hogy továbbra is úgy viselkedem,
mint a jó kutyus, és minden alkalommal érte megyek a rúdért, hogy visszategyem a
kalickába, s azonnal újra visszaküldjem a múltba.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte újra Eddy.
- Csak azt, hogy feltétlenül történnie kellett valaminek, ami megakadályoz
benne, hogy a végtelenségig újra meg újra megnyomjam azt a nyomorult piros
gombot, mert ha nem, még mindig valahol 2260. május 18-án 10 óra 55 és 11 óra
közt imbolyognánk: azon a napon megállt volna az idő! Vagyis ahhoz, hogy a
költő óhaja be ne teljesedjék:„Állj meg, szárnyas idő !"*, a kellő pillanatban
valamilyen eseménynek el kellett vonnia a figyelmem. De hogyan? Földrengés?
Tűzvész? A számítások bizonyára igazolnák, hogy a legkisebb módosulás abban
állt: egy szakállas és szívbajos miniszter ideg-rendszerében valahol rövidzárlat
keletkezik! Néhány milligramm anyag átirányítása a kellő helyre, és... a probléma
meg van oldva! Végül is, nem olyan tekintélyes módosulás, ha egy embert az
árnyékvilágba küldünk!
55
 Henri közbevágott:
- És nem lett volna egyszerűbb, ha te magad halsz meg ?
- Nem, mert én kitűnő egészségnek örvendtem!
- Tehát a miniszternek távoznia kellett az élők sorából, hogy a világ túlélje az
egészet! Remélem, legalább emlékművet állítottak neki!- gúnyolódott Eddy
Schmidt.
- Nevetni fogsz, mert csakugyan megteszik! - kiáltott fel Henri Cordier. - Pedig
én mindig is mondtam: az a miniszter ostoba volt! De ez mit sem változtat azon -
folytatta Cordier komoly, megilletődött hangon hogy két hónap múlva a mi drága
egyetemünk díszudvarán, a gyepszőnyeg közepén emelkedik a halvány rózsaszín
márványtalapzat, felette ott siránkoznak majd... na, mit gondoltok ? Persze nem a
megilletődött emberek, nekik kellemesebb időtöltésük lesz..., hanem a genetikai
laborban akkurátusán kikotyvasztott újfajta szomorúfűz hosszú ágai, amelyeken a
levelek színe a miniszter szakállának emlékére türkizkék lesz.

SZOBOSZLAI MARGIT FORDÍTÁSA

* Lamartine: A tó (Szabó Lőrinc fordítása)

56
57
58
SZERGEJ SZMIRNOV

Hozzád szólok,
Lunohod─1
Miért, miért nem,
úgy rémlik nekem,
hogy nem vagy gép.
Hogy éppúgy élsz, miként mi.
Hogy teleo-szemedben értelem
ragyog,
s ezzel kívánsz mindent felérni.
Reggel munkába állsz,
erőd feszül.
agyad
világos, konkrét célt akar.
Vigyázz,
a napviharban
meg ne hűlj!
Úgy hírlik,
ez
veszélyes egy vihar.
Sötétség ?
Űr hidegje?
Bátran álld!
Akármit üzenünk, precízen fogd föl
S nyolc kereked egyenletes zaját
halljuk megint a véghetetlen csöndből.

Ne hőkölj vissza,
ha titokra lelsz.
A Hold - Szeléné - sok titkot rejt,
és ez.
értsd meg, hogy kell!
Kell
az, mit megfigyelsz.
Kell új utakhoz
s - megtelepüléshez.
Vigyázz, ne hullj a mélybe!
Még ami
munkád van,
elvégezd, s helyedre áll más.
Ti fogtok
minket
kigyógyítani
a kórból,
mit úgy hívnak:
visszavágyás.
RADÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA
59
60
 M. VASZIN - A. SCSERBAKOV
Értelmes

. lények
műve-e
a Hold?

Tisztában vagyunk azzal, mennyire valószínűtlenül és fantasztikusan hangzik ez a feltevés.

Mégsem vagyunk fantaszták vagy álmodozók. A gondolkozás tudományos formáihoz
szoktunk hozzá. Viszont minél alaposabban vizsgáltuk át azt a rengeteg ismeretet, melyet az
emberiség a Holdról felhalmozott, annál inkább meggyőződtünk arról, hogy nincsen egyetlen
adat sem, mely feltevésünknek ellentmondana. Sőt nem egy olyan tény, melyet szokás szerint
a „Hold rejtélyeként" tartanak számon, rögtön logikus magyarázatra talál az új feltevés
fényében. És mint minden feltevés, a miénk is érdekes perspektívákat tár fel a további
kutatások előtt.
Kezdjük a legelején - a Hold eredetével. Ez a kozmológia egyik legbonyolultabb
problémája. Három feltevésről is tudunk. Az első: a Hold valamikor a Föld egyik darabja
volt, majd később leszakadt róla. De a későbbi számítások megdöntötték ezt a hipotézist,
mert ahhoz, hogy a Hold létrejöhessen, a Földnek kezdetben igen nagy sebességgel kellett
volna keringenie (úgy, hogy a napszakok körülbelül kétóránként változzanak). De ha mégis
így történt volna, akkor hova tűnt az a lendítő energia, amelynek jó néhányszorosan meg
kellett volna haladnia a Föld-Hold-rendszer mai impulzusát? Ha súrlódás emésztette fel, a
Földnek izzó golyóvá kellett volna változnia.
A második feltevés: a Föld és a Hold külön-külön keletkeztek a galaktikus gáz- és
porfelhőkből, és mindig is közel voltak egymáshoz. De ebben az esetben érthetetlenné válik a
Hold és a Föld eltérő sűrűsége (Hold: 3,3, Föld: 5,5).
A harmadik: a Hold a Földtől nagy távolságban jött létre (talán nem is a mi
Naprendszerünkben), s a Föld merő véletlenségből rántotta magához. De az, hogy valamely
bolygó holdat - és ráadásul ilyen nagy holdat - ragadjon magához, csaknem lehetetlen; egy
ilyen esemény mechanizmusát nem tudjuk matematikai módszerekkel megmagyarázni. Ha
mégis elfogadjuk ezt a feltevést, akkor a legkevésbé képtelen változat az lenne, hogy a
Földnek eredetileg néhány kisebb holdja volt, s ezek, a Holddal sorban összeütközve,
ráirányították nagyobb testvérüket a Föld körüli elliptikus pályára.
A jelen pillanatban tehát nincsen olyan, a Hold eredetére vonatkozó tudományos elmélet,
mely a Föld-Hold-rendszer létrejöttét kielégítően megmagyarázná. Marad tehát az a feltevés,
hogy a Hold közeledett a Föld felé, és az előre meghatározott távolságba érve - motorok
61
segítségével lefékezte mozgását. De rakétahajtóműveket csak mesterséges égitesteken
találunk. Eszerint a Hold is mesterséges égitest?
Vegyük hát szemügyre, és vizsgáljuk meg figyelmesen. Vannak-e olyan tulajdonságai,
jellemzői, melyek igazolhatnák ezt az elgondolást? És melyek mondanak neki ellent?
A Hold viszonylag nemrégen lett a Föld mellékbolygója. Az áramlási súrlódás nagyságát
pontosan meghatározva, a tudósok kiszámították, hogy a Holdnak a Földtől való távolodása -
a legközelebbi helyzetből - mintegy 1,75 milliárd év óta tart. A Föld azonban körülbelül 5
milliárd éves. Ez megint ellentmond a Hold eredetére vonatkozó néhány eddigi feltevésnek.
Egyelőre ne menjünk bele annak a boncolgatásába, hogy kik azok az értelmes lények,
akik a Holdat építették, hogy honnan származnak, milyen céllal készítették, és hogy miért
állították Föld körüli pályára. De ha a Holdat értelmes lények alkotásának tartjuk, rögtön
számos „értelmes" követelményt támaszthatunk vele szemben. Például: a Holdnak üregesnek
kell lennie. Ugyanakkor naivság lenne azt gondolni, hogy valaki egy óriási üres koffert
küldött volna Föld körüli pályára. Feltehető, hogy a Hold tömegének jó részét a hajtómű
üzemanyag-tartaléka teszi ki, a „tatarozó-anyagokkal, a megfigyelőberendezéssel, a
belsejében levő gépezetekkel, mechanizmusokkal egyetemben. Hasonlóképpen naiv dolog
lenne azt képzelni, hogy e mesterséges Hold burkolatának sűrűsége annak a számnak felel
meg, amelyet a csillagászok az egész Hold sűrűségére vonatkozóan megadnak. A burkolat
sűrűsége valószínűleg sokkal nagyobb. Vagyis úgy kell felfognunk a Holdat, mint egy hosszú
utazás céljaira épített, vékony falú golyót, mely képes dacolni az évmilliárdok múlásával.
Egy kissé előreszaladva, eláruljuk, hogy a Hold külső burkának két rétegből kell
összetevődnie.
Az első, átlagosan 4 km vastagságú réteg a hőszigetelő és a meteorok ellen védő pajzs.
Egyes tengerek körzetében elvékonyodik, a tengerekhez hasonló bemélyedések és a Hold
másik oldalán észlelt horpadások vidékén csaknem teljesen hiányzik.
Az első réteg alatt helyezkedik el az a fontos, valószínűleg „páncél" réteg, amelynek
vastagsága 30 kilométer körül lehet. E réteg belső felületén különböző objektumok
találhatók, melyek feltehetően a hajtóművek kiszolgálására, a burkolat javítására stb. valók,
így hát a Hold tömegének túlnyomó része a központi térben összpontosul.

62
Idézzük emlékezetünkbe, hogy milyen fémek jelenlétét állapították meg az amerikai tudósok
a Hold külső rétegeiben: krómét, tóriumét, titánét, cirkóniumét. E fémek mindegyike
bizonyos közös tulajdonságokkal rendelkezik. Igen nehezen oxidálódnak, időállók és
nehezen olvadók. Ezenkívül vegyületeik rendkívül tűzállók, ezért martin- és más kemencék,
különböző elektromos kemencék burkolására használják őket. Ha a földi tudomány azt a
feladatot kapná, hogy olyan anyagot alkosson, amely egy gigászi méretű mesterséges
égitestet képes megóvni a termikus behatásoktól, a kozmikus sugárzás és a meteoritok
bombázásától, akkor pontosan ezekhez a fémekhez fordulna. És így egyszeriben érthetővé
válik, hogy a Hold külső rétegeinek miért olyan kicsi a hővezető képessége - ami annyira
bámulatba ejtette a tudósokat -, úgy látszik, hogy éppen ez állt a holdi „védőburok" építőinek
szándékában.
A népszerű tudományos irodalomban általában azzal a megállapítással találkozunk, hogy
a Hold látható felét jobban ismerjük, mint a Föld felszínét. Ez azonban nem helytálló. A
gyűrűs kiemelkedések és a kráterek mélységét jobbára még a múlt században mérték meg, és
akkor is meglehetősen pontatlanul. A mérések eredménye mégsem érdektelen: a kráterek
eredetére nézve ugyanis két feltevés ismeretes: a vulkanikus és a meteoritos eredeté. A
tudósok többsége jelenleg a meteoritos feltevés híve. Mégpedig azért, mert:
1. az utóbbi háromszáz évben senki sem figyelt meg holdi vulkánkitörést, holott lehetetlenség
lett volna az ilyesmit nem észrevenni; 2. elemi számítások is kimutathatják, hogy
vulkánkitörések termékeinek olyan mérvű szétszóródásához, mint amilyet a Holdon
tapasztalunk, 1,5 km másodperc kezdősebesség szükséges. Tegyük fel, hogy a holdi vulka-
nizmus hasonlít a földihez: ebben az esetben a vulkanikus bombák és lapillák kezdősebessége
száz méter sincs másodpercenként. Viszont egy meteorit becsapódása megadhatja azt a
kezdősebességet, amely a törmelék ilyen fokú szétszóródásához szükséges.
De van ebben valami furcsa: függetlenül attól, hogy mekkora a Holdra zuhanó meteorit -
százméteres vagy száz kilométeres átmérőjű -, és hogy mekkora az összeütköző testek
kölcsönös sebessége, minden kráter nagyjából azonos mélységű (2-3 km). Mennyire eltérő
azonban a kráterek átmérője! Vannak köztük 220 km átmérőjű óriások is. Milyen
valószínűtlen erejű lehetett az a becsapódás, ha - mint valami gigantikus seprű - ilyen óriási
átmérőjű felületet le tudott takarítani! Nem furcsa ez?
Nem, nem furcsa, ha feltesszük, hogy a hevesen becsapódó meteorit, miután átütötte a
„védőburkot", leküzdhetetlen akadállyal találkozott. És mivel nem tudott továbbhaladni,
egész tömege és sebessége iszonyatos lángkitöréssé alakult át. Pontosan ez az energia gyűrte
fel a védőburkot, lesöpörte a kráter belsejét, körötte pedig falat emelt. De arra vonatkozólag,
hogy miből „készült" a külső burok alatt rejlő „holdpáncél", és hogy milyen vastagságú, csak
találgatásokba bocsátkozhatunk.
Képzeljük el, hogy a Ptolemaibsz-kráter közepén állunk. Ennek a kráternek az átmérője
meghaladja a 157 km-t, a körötte emelkedő fal legmagasabb pontja pedig (a kráter aljától
mérve) 2300 m. A centrumból tehát nem láthatjuk a gyűrűszerű gerincet, mert a holdglóbusz
görbülete olyan, hogy ekkora távolságból csak a 4100 m-nél magasabb pontokat pillanthatjuk
meg. Csak a Hold több réteges felépítése magyarázza az ilyesfajta kráterek létrejöttét.
A kráterképződés fentebb vázolt formáját könnyen előállíthatjuk kicsiben: bádoglapra
lisztréteget szórunk, 1-2 mm vastagságút, majd pedig elég magasról vízcseppeket hullajtunk
rá: ily módon azonos mélységű, de különböző átmérőjű „holdkrátereket" kapunk.
Vegyük most szemügyre a Hold szerkezetének néhány jellemző vonását. Említettük volt,
hogy semmit sem tudunk a Hold alkotóiról és céljaikról. Természetesen távol áll tőlünk az a
gondolat, hogy a mai napig ott maradtak volna a Holdon. Valószínű, hogy a Hold sok
mechanizmusa sem működik már: az óriási szerkezet „elbontotta magát". Pólusai eltolódtak,
a varratok felszakadoztak a belső burkolaton. Talán éppen egy ilyen varrat felszakadása
okozta a Hold felszínének egyik legfurcsább alakulatát: egy száz kilométeres hosszúságú,
63
egyenes hasadékot. Nyilvánvalóan gázok törtek ki a Hold belsejéből, és így jöttek létre a
repedések mentén azok az apróbb kráterek, amelyek láncolatát szintén vulkanikus eredetűnek
tartják. Egy-egy ilyen lánc hosszúsága olykor a 150 km-t is eléri, míg az egyes kráterek
átmérője átlagosan 5 km. A krátereket eszerint a felfeslett varratok közt feltörő gázok
hatásának tulajdoníthatjuk.
A Komszomolszkaja Pravda 1969. december 20-i számában egy cikk a Hold gravitációs
pólusainak feltűnő anomáliáiról beszélt, és ezeknek az anomáliáknak az okáról, a nagy
holdtengerek - az Esők tengere, a Világosság tengere, a Napfordulók tengere, a Nektár-
tenger, a Nedvesség tengere és a Keleti-tenger - körzetében megnövekedett nehézkedésről. A
cikk a következő címet viselte: A Hold legújabb furcsasága. De ha elfogadjuk azt a feltevést,
hogy a Hold üreges felépítésű, és hogy nem természetes képződmény, egyáltalán nincs
semmi furcsa a dologban. A fenti körzetek alatt valamikor hatalmas „betömőgépek"
működhettek; amikor egy-egy óriás meteorit felszakította a „hőpajzsot", ezek a Hold belső
burkán elhelyezett mechanizmusok állították elő azt az anyagot, amellyel kitöltötték a
„tengert”. A berendezések valószínűleg helyükön maradtak, meglehetősen masszívak, és
ilyen gravitációs szeszélyeket produkálnak.
Nem soroltuk fel az összes közvetett bizonyítékot a Hold mesterséges eredetére
vonatkozóan. De ez a feltevés megmagyarázza azt a régi rejtélyt is, hogy miként keletkeznek
azok a fényes sugarak, amelyek bizonyos kráterekből indulnak ki, s azt is, hogy miért éppen
így helyezkednek el ezek a kráterek; megmagyarázza a Hold felszínén látható sötét foltok
eredetét és elhelyezkedését, azokat a rejtélyes színes foltokat, melyeket az utóbbi években
figyeltek meg amerikai és francia tudósok; világosságot derít a Hold aszimmetriájára és a
belsejéből váratlanul kitörő erős hősugárra...
De ezek csak közvetett bizonyítékok. Meg kell szerezni a közvetleneket is.

SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

64
 A TUNGUZ
METEORITTAL
. P. I. PRIVALOV

KAPCSOLATOS
FELTEVÉSEK
Csaknem hatvan év telt el a híres tunguz meteorit lezuhanása óta. Az eset annyira rendkívüli
volt, hogy számos vitának és fantasztikus regénynek adott témát; még magánexpedíciók is
születtek belőle. Az elmúlt években rengeteg feltevés látott napvilágot a tunguz jelenség
mibenlétére vonatkozóan. E feltevések meglepő változatosságot tanúsítanak, a
legszenzációsabb és legmerészebb elképzelések alapjai azonban jócskán meginogtak.
Mindazonáltal a hipotézisgyártó kedv - mint ahogyan a tapasztalat is mutatja - nem lohadt. A
tudományos intézményekhez és a folyóiratok szerkesztőségeihez továbbra is befutnak a
különböző elgondolások, melyek szerzői közt a professzor és az általános iskolai tanuló
egyaránt megtalálható.
Ezért elérkezettnek látjuk az időt, hogy összeállítsuk a tunguz meteorit lezuhanásával
kapcsolatos összes feltevés katalógusát. Hogy elkerüljük az irányzatosság vádját, nem
vállalkoztunk az ismertetett elméletek tudományos megítélésére. Az alábbi összeállítást
csupán abból a célból tesszük közzé, hogy a további feltevések szerzői számára könnyebbé
tegyük az ismétlések elkerülését.
A katalógus összeállításakor feldolgoztunk 390 cikket, körülbelül 180 referátumot, több
mint 580 tudományos ismeretterjesztő riportot, tárcát és feljegyzést, 60 regényt, elbeszélést,
költeményt és színművet, 10 monográfiát, 5 filmet, rádió- és televíziójátékokat, több
festményt és grafikát; felhasználtuk levéltárak és magánlevelezések anyagát, és
áttanulmányoztunk egyéb dokumentumokat. A vizsgált jelenségről szóló zeneművek
egyelőre nem léteznek.
A TUNGUZ METEORITRA VONATKOZÓ FELTEVÉSEK KATALÓGUSA
(Lezáratott 1969. január 1-én.)

Sorszám A feltevés rövid leírása A közzététel időpontja

A) Technikai eredeten alapuló feltevések

1. Marsból érkező atoműrhajó felrobbanása 1946

2. Csillagközi űrhajó leszállás közben rakétamotorokkal fékezett 1950
3. Sikeres start a Földön tett rövid látogatás után 1951
4. Űrhajó érkezése a Vénuszról (az erre legalkalmasabb pillanatban) 1958
5. Űrhajó, amelyen rézből készült vezetők és félvezetők voltak 1958
6. Kémautomata a Vénuszról 1959
7. Rakéta, ablakokkal és ajtókkal, ez határozta meg a becsapódási görbe vonalát 1960
8. Nukleáris (valószínűleg urán-) robbanás, ismeretlen okból kifolyólag 1960
9. Repülő csészealj lezuhanása, leszállása vagy szétrobbanása 1961
10. A Hattyú 61-ik csillagából a Földre bocsátott óriási lézersugár 1964

65
 11. Űrhajó, amely a jetit szállította a Földre 1965
12. Űrhajó (kontromot), ellenkező előjelű időből 1965
13. Két vagy három űrhajó összeütközése (lásd E/2, 8) 1966
14. A Föld körzetében manőverező űrhajó balesete üzemzavar következtében 1967

B) Antianyagos feltevések

1. A Föld összeütközése az antianyag egy darabjával, az úgynevezett 1947

antimeteorit lezuhanása
2. Nagy tömegű antianyag annihilációja a légkörben 1958
3. A Phaeton feltételezett bolygójának elpusztulásával rokon jelenség 1959
4. Antimeteorit annihilációja; ennek oka a radioaktív szén mennyiségének 1965
növekedése
5. A tunguz jelenség statisztikai valószínűsége 1/7 1966
6. „Szupersűrű" törpecsillag anyagának darabkája 1966
7. Közönséges meteorit, kis antianyaghold kíséretében 1968
8. Idő, tér, nehézkedés stb. átalakulása energiává XX. század

C) Vallásos feltevések

1. Agdi isten Földre szállása (más források szerint Agdi = angyal) 1908
2. Tűz- (vagy tűzokádó) sárkány repült át az égen 1908
3. Annak a katasztrófának a megismétlődése, mely annak idején Szodoma és
Gomorra bibliai városokat sújtotta 1950

66
 D) Geofizikai feltevések

1. Gömbvillám vagy több gömbvillám kisülése 1908

2. Hatalmas földrengés, melyet levegőrengés követett 1908
3. A japán háború kitörése, tüzérségi ágyúzás 1908
4. Közönséges hurrikán vagy légtölcsér, később pedig erdőtűz 1928
5. Katasztrófa, műgyémántot előállító gyárban 1958
6. Öt köbkilométer térfogatú szúnyog- és légyfelhő felrobbanása 1960
7. Meteor okozta elektromos kisülés a Föld és az ionoszféra között 1962
8. Izzó meteor hatására az örök fagy birodalmában durranógáz keletkezett 1962
9. Ismeretlen természetű kataklizma a földgömb antipólusain 1964
10. Mocsárgáz vagy más, éghető gáz felrobbanása villámcsapás következtében 1967

E/1) Meteoritfeltevések (Kanonikus)

1. Lövedékszerű, óriás aerolit széthullása Kezsma felett 1908

2. Hatalmas meteorit zuhant a Podkamjennaja Tunguzka medrébe 1922
3. A levegőben széthulló meteorit légrengést keltett 1925
4. Törmelék- és kőáradat formájában meteorit csapódott a földbe 1927
5. A Föld felszínét érintő pályán meteor repült át, majd folytatta útját az űrben 1929
6. Sűrű kozmikus porfelhővel ütközött össze a Föld (lásd E/1. 14) 1932
7. Vasnikkel meteorit zuhant le a mocsárba, különálló darabokban 1939
8. A becsapódott meteor kráterét iszap töltötte ki 1949
9. Sajátságos összetételű (talán jégből álló) meteorit 1958
10. A katasztrófát átrepülő meteorit ballisztikus görbéje idézte elő 1958
11. Meteorok kőesője felolvasztotta a fagyott állapotban levő sarki karsztot 1959
12. A Föld felett elpárolgó meteorit ballisztikus görbéje 1959
13. „Termikus robbanás" - jégmeteorit rohamos elpárolgása 1960
14. A tunguz meteorit nem más, mint a kozmikus porfelhő összesűrűsödése 1962
15 Légnyomás következtében feldarabolódott meteorit (lásd F/9.) 1964

E/2) Meteoritfeltevések (Apokrif)

1. Dánia felett vagy máshol fényes bolida repült át 1908

2. Hat köböl nagyságú meteorit zuhant le Filimonov közelében (Kanyszkalatt) 1908
3. Közönséges, de az átlagosnál valamivel nagyobb meteorit nem ott esett le,
ahol keresik, hanem a Kjety (az Ob mellékfolyója) felett 1948
4. A meteor északi irányban visszapattant a Földről 1958
5. Vasmeteorit szétesett, szétporlódott a levegőben, és elégett 1958
6. Eddig még meg nem talált kőmeteorit fekszik a Csurgij patakban 1958
7. A meteorit elektrosztatikus töltése a tajga pusztulását idézte elő 1959
8. Két meteorit ütközött össze a levegőben (lásd A/13) 1959
9. A meteorit darabokra esett szét a levegőben, és ezek a darabok összeütköztek 1959
10 A meteor kicsi volt, az erdő pedig nem elég ellenálló 1960
11 A meteort rossz helyen keresik: nyugati irányból repült, és az Alsó-Tunguz-
kánál zuhant le 1960
12 A meteorit szénből volt, és elégett a levegő oxigénjében 1966
13 A meteoritot darabokra szakította röptében a termikus feszültség 1967

F) Üstökös-feltevések

1. „Valamilyen bolygó vagy üstökös zuhant le az Angara mögött" 1908

2. A Pons-Winnecke üstökös a Bootyd meteorrajjal egyetemben 1926

67
 3. A Föld kisebb üstökössel ütközött össze, melynek kozmikus porból álló farka
volt 1934
4. Az Encke-féle üstökös, melyet 1908-ban figyeltek meg kis távolságban a
Földtől 1958
5. A röppálya jellege és a fizikai tulajdonságok arra mutatnak, hogy üstökös
volt 1960
6. Az üstökösben levő szabad összetevők felbomlása, „kémiai robbanás" 1960
7. Az üstökös magvában levő jég „termikus robbanása" és heves elpárolgása
(lásd E/1./13) 1960
8. Ugyanazzal az üstökössel van dolgunk, amely az Atlantiszt is elsüllyesztette 1963
9. Az üstökös, magvának robbanásszerű szétesése repülés közben, „mechanikus
robbanás" 1964
10. Az 1874-11 jelzésű üstökös szelte át a légkört, és rengéshullámokat keltett 1965
11. Az üstökös vizének disszociációja és a robbanógáz explodálása 1966

G) Szintetikus feltevések

1. A jégmeteorit disszociált, elégett, és termonukleáris reakció zajlott le 1961

2. Antianyaggal hajtott csillaghajó üstökösnek álcázva 1963
3. Antianyagból álló üstökös robbant fel a légkörben 1965

Megjegyzések a katalógushoz

A) Az A csoportba tartozó hipotézisek Földön kívüli értelmes lények beavatkozását

tételezik fel. E feltevések közül a legkorábbi - és jelentőségét, utóhatását tekintve is első - az,
amely Mars-lakók Földre szállásáról beszél. Ez a feltevés A. P. Kazancev író nevéhez
fűződik. Más kutatók viszont úgy vélekednek, hogy 1908-ban nem volt kedvező a Föld és a
Mars együttállása. Sőt: annak a lehetőségét is elvetik, hogy a földi civilizáción kívül
valamilyen más civilizáció is létezhessen a Naprendszerben. Az előbbi feltevésnek számos
olyan változata született, mely Földön kívüli, kozmikus szerkezet berepüléséről beszél (2, 3,
4, 6 és mások). Még olyan feltevés is létezik, hogy az űrhajók legénységének néhány tagja
túlélte a katasztrófát, és az emberek között rejtőzik. Óvatlanság lett volna azonban ilyen
feltevésnek is helyet adni katalógusunkban...
Azok a feltevések, amelyek több hajóról beszélnek, illetve arról, hogy a hajók letértek
pályájukról, abból a tényből táplálkoznak, hogy a jelenség szemtanúinak beszámolói
rendkívül pontatlanok, s ez megnehezíti a rejtélyes test becsapódási pályájának
meghatározását (12-es, 13-as). Figyelemre méltóak azok a próbálkozások, melyek egy
koncepció körébe vonva, a XX. század több titokzatos problémáját akarják egyszerre
megmagyarázni (8-as és 11-es). Az 5-ös számú feltevésnek azok a hibák szolgáltattak alapot,
melyeket a talaj kémiai elemzése közben követtek el; a Podkamjennaja Tunguzka vidékén
ugyanis réz, lantén, germánium, itterbium stb. nyomaira bukkantak. Az az elképzelés, hogy
az űrhajó burka nem volt egynemű, érthetőbbé teszi, hogy miért volt' olyan sajátos,
háromszögű alakja a tunguz robbanástól feldúlt tajgának (7-es). A „kontromóciós" feltevés
lényege az, hogy a Földön kívüli hajó még csak most van a Föld felé érkezőben. E merész
elmélet ismertetése azonban meglehetősen bonyolult dolog, ezért A. és B. Sztrugackij A
hétfő szombaton kezdődik című könyvének elolvasására utaljuk az érdeklődőt. A 10-es
számú, modern feltevés az egyetlen, amely űrhajó nélkül is boldogul (lásd a Zvjezda című
folyóirat 1964-es évfolyamának második számát). Ezt a feltevést a tudomány és a technika
legfrissebb eredményeinek felhasználása jellemzi.
B) A B típusú feltevések azt posztulálják, hogy tekintélyes mennyiségű antianyag hatolt
be hozzánk az űrből. Az első, akinek ez a gondolat eszébe jutott, a matematikus L. La Paz
volt. Amikor az antianyag összeütközik az anyaggal, óriási energiának kell felszabadulnia. És
68
az a körülmény, hogy a földi talajban nem alakult ki kráter, azt a meggyőződést sugallja,
hogy a robbanás a levegőben történt. Több kémikus ezt azzal is próbálta bizonyítani (később
kiderült, hogy alaptalanul), hogy a kaliforniai fák 1908-as évgyűrűiben a 14C-jelzésű
szénizotóp mennyiségének növekedését észlelték. De a pontosabb számítások kimutatták,
hogy ez a 14C mennyiség elenyésző a tunguz robbanás energiájához képest (1023 erg). így
született meg a kettős meteoritről szóló, rendkívül merész elképzelés (7-es). Egy amerikai
fizikus pedig azt indítványozta, hogy a tunguz jelenséget ne tekintsük fizikai ténynek, hanem
olyan matematikai elvonatkoztatásnak, melynek valószínűsége egyenlő 1/7-tel.
Az óvatosabb feltevésgyártók igyekeznek megnehezíteni bírálóik dolgát, s ezért
elmeszüleményeiket a tudomány előtt ismeretlen jelenségekkel és folyamatokkal tűzdelik
meg (6-os és 8-as). Jó példa erre az a feltételezés, mely szerint az állítólagos Phaeton bolygó
vagy aszteroida szétesésének és a tunguz meteorit szétrobbanásának ugyanaz volt az oka (3-
as).
C) A vallásos feltevések természetfeletti erőkkel operálnak, ezért bajos dolog megcáfolni
őket. Időrendben az első a helyi lakosságnak az a hiedelme volt, hogy a tunguz meteorit nem
más, mint maga Agdi isten, aki az evenki mitológiában vasmadár alakját ölti magára, és tüzet
okádva, nagy mennydörgés kíséretében repül át az égen. A 3-as számú feltevés a Genezis
könyvének egyik epizódjával rokonítja a tunguz katasztrófát. Ezért azoknak az elméleteknek
körébe tartozik, melyek még talányosabbá igyekeznek tenni az ókori történet egyes talányait,
mint például a baalbeki teraszt, a tassiliai freskókat, a Titicaca-tónál levő építményeket,
térképészeti rejtélyeket stb.
D) A D csoportban a geofizikai feltevéseket gyűjtöttük össze. Az 1-es, 2-es, 3-as, 4-es, 9-
es és 10-es pontok nem igényelnek külön magyarázatot. A szúnyogfelhő-robbanásra
vonatkozó elképzelés (6-os) bizonyára úgy született, hogy valamelyik expedíció tagjait a
szúnyogok agyongyötörték csípéseikkel. Elméletben azonban lehetséges, hogy szúnyogfelhő
elégjen a levegő oxigénjében, ha sűrűsége és tömege elég nagy. A 7-es feltevés azért jöhetett
létre, mert eddig még senki sem tudta megcáfolni, hogy a Föld felszíne és az ionoszféra
rétegei között hatalmas elektromos kisülés történhet. Az elgondolás lényege a következő: a
Drake-átjáróban, mely a Tűzföld és az Antarktisz között húzódik, óriási robbanás zajlott le,
melyet senki sem figyelt meg; a robbanás következtében előálló légrengés vagy szeizmikus
hullám megkerülte a földgolyót, összeütközött saját magával, és ez okozta az irtózatos
pusztulást a Podkamjennaja Tunguzka mentén.
Geogén alapú feltevések szépirodalmi művekben is feltűnnek. Az egyik olyan
fantasztikus elbeszélésben például, mely a jakut gyémántok felfedezéséről szól, arról
olvasunk, hogy a robbanás egy titkos laboratórium magasfeszültségű berendezésében történt.
E) A meteoritos feltevések a tunguz jelenséget meteoranyagú behatásnak tulajdonítják.
Ezek a nézetek kanonikusokra (E/1) és apokrifekre (E/2) oszthatók.
Tekintsük át előbb az E/1-es feltevéseket.
A tunguz jelenség természete felől, mint tudjuk, a kortársak és a szemtanúk nem
kételkedtek (1-es és 3-as). Az irkutszki csillagvizsgáló akkori igazgatójának, A. V. Voz-
nyeszenszkijnek véleménye abban különbözött a másokétól, hogy ő gondolt elsőként a
levegőben való robbanás lehetőségére. A 2-es, 4-es és 7-es feltevés L. A. Kulik nézeteinek
fejlődését tükrözi.
A 8-as számú elképzelés azt a következtetést mutatja, amelyre a negyvenes években jutott
csillagászatunk: gigászi méretű meteoritok zuhanás közben felrobbanhatnak. És amikor a
talajvizsgálatok nem mutatták ki a Föld felszínének olyan mértékű megbolygatását, mely
arányban lett volna a robbanás erejével, a tudósok megint csak arra gondoltak, hogy a
meteorit nem jutott el egészben a Föld felszínéig. Nem kerülték el a kutatók figyelmét azok a
léghullámok sem, amelyek olyankor keletkeznek, amikor egy test a hangnál gyorsabban hatol
a légkörbe (5,10,12 és 15-ös). Ezenkívül a tajga felszínének állapota azt a meggyőződést
69
sugallta, hogy a berepülés vége felé ez a ballisztikus görbe erőteljesebbé vált: ebből eredt a 9-
es, a 13-as és a 15-ös elmélet. A 11-es feltevés egy geológustól származik, aki így próbált
feleletet keresni arra a kérdésre, hogy mit jelentsen az a sok kis tölcsér a katasztrófa
centrumának tőzeges, zsombékos környékén. B. I. Vjernadszkij akadémikus hipotézise (6-os)
és a vele rokon 14-es feltevés azokban a fényes felhőkben kereste a magyarázatot, melyeket a
lezuhanást követő éjszakákon láttak.
Az apokrif meteoritfeltevések családfája (E/2) is az 1908-as évben gyökerezik. Érdekes T.
Kool elgondolása (1-es), mert 1908. július 1-én, vagyis közvetlenül a lezuhanás után
keletkezett. Akkoriban egész Európa különös fehér éjszakában gyönyörködhetett, és még
semmit sem tudott a távoli Szibériában történt katasztrófáról. A 2-es, 3-as, 6-os és 11-es
feltevés hívei a mai napig meg vannak győződve arról, hogy a tunguz meteorit nem a
Podkamjennaja Tunguzka felett esett le. Még fénykép is készült az erdőben fekvő
„meteoritről", csakhogy a fotográfus elfelejtette, hogy hol csinálta a képet. A 4-es, 5-ös, 9-es
és 12-es feltevés az elgondolás eredetisége miatt érdekes, de szerzőik nem indokolták őket
kellően, ezért még további kutatásra és ellenőrzésre szorulnak. A többi feltevés közül
különösen a 7-es koncepciója tűnik ki, miszerint a meteorit a levegő súrlódása következtében
akkora elektrosztatikus töltésre tett szert, hogy az elektromos vonzás százados fákat csavart
ki gyökerestül.
F) Az üstökösfeltevések a tunguz égitestet üstökösnek tartják. Elsőként egy politikai
száműzött nyilatkozott így Kezsmában, a helybeli parasztok előtt, a katasztrófa után néhány
perccel, de sajnos, a száműzött neve nem ismeretes. Az üstökössel való összeütközés
koncepcióját Francis Whipple angol csillagász vitte be 1934-ben a tudományos irodalomba,
aki a hajnalpírok anomáliáinak kutatása közben jutott erre a gondolatra. A tunguz meteorit
első tanulmányozója, L. A. Kulik, a kor (1926) felfogásának megfelelően, nem tett éles
választóvonalat meteoritok és üstökösök közé. Kulik akkoriban úgy vélekedett, hogy a
vastartalmú tunguz meteorit a híres Pons-Winnecke üstökös egy töredéke: tudvalevő ugyanis,
hogy az említett üstökös pályájához a Föld mindig június 30-án kerül a legközelebb.
A tunguz égitest üstökös természetét sokoldalú megközelítésben vizsgálta az 5-ös
feltevést szerző, különböző tudományágakhoz tartozó kutatók csoportja. E feltevés lényege:
1960 körül már világossá vált, hogy a tunguz égitest: a) a Földdel való találkozásakor nagy
sebességgel haladt, b) mechanikai szempontból ingatag, laza felépítésű volt. Ilyen
tulajdonságokkal csak a különböző gázokból álló üstökösök magvai rendelkeznek. A 7-es, 8-
as és 10-es feltevés ezt az elgondolást próbálja konkrét formába önteni, olykor egész
egzotikusán (8-as).
A 6-os, 7-es, 9-es és a 11-es feltevés nem a rejtélyes test természetére vonatkozik, hanem
arra, hogy milyen volt az üstökös magvának dezintegrációs mechanizmusa, és hogy miként
alakult át kémiai vagy kinetikus energiája légnyomás-energiává. A „mechanikus robbanás"
elmélete a legnépszerűbb; eszerint az objektum a légnyomástól darabolódott szét. Ennek az
elképzelésnek több változata is ismeretes.
G) A G csoportba tartozó feltevések különböző okok és mechanizmusok
összekapcsolásán alapulnak. Az imént felsorolt feltevések mindegyike, szinte kivétel nélkül
alkalmas arra, hogy kombinációkban vegyen részt; a lehetséges összekapcsolások száma igen
nagy. Mi csak a legelterjedtebb elgondolásokat ismertettük.
SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

70
71
 DAMIANO MALABAILA

VERSAMINA
.
Vannak romboló és vannak megőrző mesterségek. A természetes adottságként legjobban
megőrzők között vannak éppen azok, amelyek megőriznek valamit: dokumentumot, könyvet,
műalkotást, intézményt, intézkedést, hagyományt. Mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a
könyvtárosok, a múzeumőrök, a sekrestyések, a pedellusok, a levéltárosok nem csupán
hosszú életűek, hanem önmagukat is megőrzik évtizedeken át, minden látható elváltozás
nélkül.
Jakob Dessauer könnyedén felsántikált a nyolc széles lépcsőfokon, és tizenkét évi távoliét
után belépett az intézet előcsarnokába. Haarhaus, Kleber, Wincke iránt kérdezősködött, de
már egyik sem volt ott, meghaltak vagy áttelepültek; csak egy ismerős arcot látott, az öreg
Dybowskit. Mert Dybowski nem változott meg, nem bizony: ugyanaz a tar koponya,
ugyanazok a vastag és mély ráncok, rosszul borotvált szakáll, festékfoltos, csontos kéz.
Szürke, agyonfoldozott, túlságosan rövid köpenye is a régi.
- Hát igen - mondta -, a viharban mindig a legmagasabb fák dőlnek ki. Én megmaradtam,
ebből is látható, hogy senkinek nem voltam az útjában, sem az oroszoknak, sem az
amerikaiaknak, sem azelőtt... azoknak.
Dessauer körülnézett: még sok ablak tátongott üveg nélkül, még sok könyv hiányzott a
polcokról, gyengén fűtöttek, de az intézet élt; a folyosókon elnyűtt, kopott ruhás diákok és
diáklányok jártak, a levegőben a jól ismert jellegzetes fanyar illatok úszkáltak. Felvilágosítást
kért Dybowskitól a hiányzókról: a legtöbben a háborúban vesztették életüket, a fronton vagy
a bombázások alatt; meghalt jó barátja, Kleber is, de nem a háború ölte meg Klebert,
Wunderklebert - ahogy nevezték a csodák Kleberét.
- Igen, ő az. Nem hallotta a történetét? Igazán furcsa história.
- Évek óta nem jártam itthon - felelte Dessauer.
- Persze, elfelejtettem - mondta rá Dybowski, de nem kérdezősködött. - Van egy félórája?
Jöjjön, elmesélem.
Bevitte Dessauert a kis kuckójába. A ködös délután szürke fénye hatolt be az ablakon; a
szélrohamok esőt vertek az egykor oly gondosan ápolt virágágyakon elburjánzó gazra. Egy
rozsdás és szétmálló műszaki mérleg előtt letelepedtek két zsámolyra. Súlyos fenol-és
brómszag ülte meg a szobácskát; az öreg pipára gyújtott, és egy barna üveget húzott elő a pad
alól.
- Sose voltunk híján az alkoholnak - mondta, és teleöntött két öblös poharat.
Ittak, aztán Dybowski beszélni kezdett.
- Tudja, olyan dolgok ezek, amelyeket nem lehet az első jöttmentnek elmesélni. Önnek
azért mondom el, mert emlékszem, barátok voltak, és így jobban meg fogja érteni. Miután ön
eltávozott tőlünk, Kleber nem változott meg különösebben: makacs volt, komoly, szerette a
munkáját, művelt és igen ügyes férfiú. Nem hiányzott belőle az a hajszálnyi őrület sem,
amely nem árt a mi munkánkban. Nagyon félénk is volt: az ön távozása után nem szerzett új
72
barátokat, viszont csomó apró, furcsa mániája támadt, mint azoknak, akik egyedül élnek.
Bizonyára emlékezik rá, hogy Kleber évek óta a maga külön vonalán kutatta a
benzolszármazékokat; azt is jól tudja, hogy a szeme miatt alkalmatlannak nyilvánították.
Később se hívták be, amikor mindenkit elvittek: soha nem derült ki, vajon voltak-e magas
összeköttetései. így aztán tovább foglalkozott a benzolszármazékokkal; ki tudja, talán a
háború miatt volt érdekes azok számára. Véletlenül bukkant a versaminákra.
- Azok meg micsodák?
- Türelem, majd kiderül. Nyulakon próbálta ki a készítményeit: már jó negyven kísérletet
végzett, amikor észrevette, hogy az egyik nyúl furcsán viselkedik. Ellöki az ételt, helyette fát
rág, a ketrec rácsát harapdálja, vérzett is a szája. Pár nap múlva fertőzéstől elpusztult. Nos,
másvalaki ügyet sem vetett volna az egészre, de Klebert más fából faragták: a régi iskolában
nevelkedett, inkább hitt a tényeknek, mint a statisztikáknak. Három másik nyúlnak is
beadatta a B/41-et (ez volt a 41. benzolszármazék), és nagyon hasonló eredményeket ért el.
Ezen a ponton én is majdnem belekeveredtem a dologba.
Elhallgatott; kérdést várt, és Dessauer kérdezett is:
- Ön? Hogyan?
Dybowski halkabbra fogta a szavát.
- Mint jól tudja, szűkiben voltunk a húsnak, és a feleségem sajnálta, hogy valamennyi
kísérleti állatot a hamvasztóba kell dobni. Ezért néha-néha megkóstoltuk egyiket-másikat:
sok tengerimalacot, egy-két nyulat, de kutyát és majmot nem, soha. Azokat választottuk ki,
amelyek a legkevésbé látszottak veszélyesnek, így került sor az említett három nyúl egyikére
is, de ezt csak később vettük észre. Tudja, én szeretek inni. Soha nem vittem túlzásba az
ivást, de nem tudok meglenni nélküle. Éppen az ivás segített hozzá annak a felismeréséhez,
hogy valami nem stimmel. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna: egyik barátommal,
bizonyos Hagennel voltam itt. Nem is tudom már, hol, de találtunk egy üveg pálinkát, és
ittunk. A nyúlás nap után való este történt az egész: a pálinka jó márkájú volt, de nekem csak
nem ízlett, hiába, nem ízlett. Hagen viszont kitűnőnek találta, így aztán vitába keveredtünk,
mindegyikünk meg akarta győzni a másikat, és ahogy ürültek a kupicák, egyre inkább
nekihevültünk. Minél többet ittam, annál kevésbé ízlett, barátom meg csak hajtogatta a
magáét, végül összevesztünk, elmondtam csökönyösnek és ostobának, ő meg a fejemen törte
szét az üveget: látja, itt! Még megvan a forradás. Nos, az ütés nem fájt, sőt valami furcsa
érzés ébredt bennem, nagyon kellemes, ilyet még soha nem éreztem. Többször kerestem a
szavakat, hogy leírjam, de soha nem tudtam kifejezni magamat: kissé olyan volt, mint amikor
az ember felébred, és még az ágyban nyújtózkodik, de sokkal erősebb, sokkal szúrósabb,
mintha az egész egyetlen pontra koncentrálódna.
Most már nem tudom, hogyan ért véget az este; másnap a seb már nem vérzett,
leragasztottam, de ahogy hozzáértem, megint ugyanazt éreztem, mintha csiklandoznának, de
higgye el, olyan kellemes volt, hogy naphosszat nyomogattam a ragtapaszt, valahányszor
feltűnés nélkül tehettem. Aztán lassan megint minden rendbe jött, megint ízlett az alkohol, a
seb begyógyult, kibékültem Hagennel, és nem is gondoltam az egészre. De néhány hónappal
később megint eszembe jutott.
- Mi volt az a B/41 ? - szakította félbe Dessauer.
- Mondtam már, hogy egy benzolszármazék. De volt benne egy spiránmag.
Dessauer csodálkozva nézett fel.
- Spiránmag? Honnan tudja?
Dybowski fáradtan elmosolyodott.
- Negyven éve - felelte türelmesen -, negyven esztendeje dolgozom idebent, és azt
gondolja, hogy semmit nem tanultam? Tanulás nélkül a munka nem elégít ki. Meg aztán
annyi szó esett róla utólag... még az újságokba is belekerült. Nem olvasta?
- Az akkoriakat nem olvastam - felelte Dessauer.
73
 - Nem mintha megfelelő magyarázatot adnának, hiszen tudja, milyenek a zsurnaliszták,
de hát végeredményben egy darabig az egész város csak spiránokról beszélt, mint a
mérgezési perek idején. Másról sem lehetett hallani a vonatokon, az óvóhelyeken sem, sőt az
iskolás gyerekek is tudták, mi az a kondenzált és nem komplanáris benzolmag, az
aszimmetrikus spirószénatom, a parabenzol és a versaminikus aktivitás. Mert most már,
gondolom, megértette. Maga Kleber nevezte el őket versamináknak, szóval azokat az
anyagokat, amelyek kéjjé változtatják a fájdalmat. A benzolnak semmi köze nem volt az
egészhez, vagy csak nagyon kevés: azon a bizonyos módon létrejött mag számított, mint a
repülőgép szárnyfelületei. Ha felmegy a második emeletre, szegény Kleber dolgozó-
szobájába, látni fogja azokat a gömbmodelleket, amelyeket maga készített a saját kezével.
- Állandóan hatottak?
- Nem, csak néhány napig.
- Kár - csúszott ki Dessauer száján. Figyelmesen hallgatott, de képtelen volt elvonni
tekintetét az ablaküvegeken túl gomolygó ködről és az esőről, s nem tudta megszakítani azt a
gondolatsort sem, hogy milyennek is látta viszont a városát: épületei szinte érintetlenek, de
belsőleg felbolydult, alulról van megtámadva, mint az úszó jégsziget, tele van hamis
életörömmel; érzéki, de nincs benne szenvedély; örömtelenül fecseg, szkeptikus, elernyedt,
magába roskadt. Az idegbaj fővárosa: csak ennyiben új, egyébként elaggott, sőt időtlenül
megkövesedett, mint Gomorra. A legalkalmasabb színtér ahhoz a csavaros históriához,
amelyet az öreg most bogoz ki előtte.
- Kár? Várja meg a végét! Nem érti, mekkora ügy volt? Tudnia kell, hogy a B/41 csupán
első vázlat volt, olyan kísérlet, amelynek gyengék és nem állandók a hatásai. Kleber rögtön
rájött, hogy bizonyos, nem is nehezen megszerezhető helyettesítő csoportokkal többet is el
lehet érni: kissé olyan volt ez, mint a hirosimai bombáé meg az utána következő másik
kettőé. Nem véletlenül, higgye el, nem véletlenül: ezek azt hiszik, hogy megszabadítják az
emberiséget a fájdalomtól, azok meg azt, hogy megajándékozzák az ingyen energiával, és
nem tudják, hogy soha semmi nincs ingyen, mindenért fizetni kell. Mindenesetre megtalálta a
vezérfonalat. Vele dolgoztam, rám bízta az állatokon végzett egész munkát, ő viszont
folytatta a kísérleteket, összesen három-négyet hozott össze. Áprilisban valamennyi addiginál
aktívabb vegyületet készített, a 160-as számút, azt, amely később a DN versamina lett, és
átadta nekem kipróbálásra. Kicsiny volt a dózis, nem több fél grammnál. Minden állat
reagált, de nem egyenlő mértékben: egyesek csupán lényegtelen viselkedési rendellenességet
mutattak, olyasféléket, amilyeneket az imént említettem, aztán néhány nap alatt megint
normálisak lettek; mások viszont - hogy is mondjam? - mintha kivetkőztek volna magukból,
és többé nem gyógyultak meg, mintha számukra a kéj és a fájdalom véglegesen helyet cserélt
volna: ezek mind elpusztultak.
Iszonyú, egyben lenyűgöző látványt nyújtottak. Emlékszem például egy farkaskutyára,
amelyet mindenképpen életben akartunk tartani, akarata ellenére is, mert úgy látszott, csak az
a vágy él benne, hogy elpusztítsa önmagát. Tébolyult vadsággal mardosta a mancsait és a
farkát, és amikor szájkosarat tettem rá, a nyelvét harapdálta. Gumitampont kellett a szájába
raknom, és injekciókkal tápláltam: akkor megtanulta azt, hogy fel s alá szaladgáljon a
ketrecben, és teljes erővel nekirohant a rácsnak. Előbb egész véletlenül ment neki a fejével, a
szügyével, de aztán látta, hogy jobb, ha az orrát veri bele, és mindannyiszor nyüszített a
mámortól. Le kellett kötnöm a lábát is, de nem vonyított, sőt békésen csóválta a farkát egész
nappal és egész éjszaka, mert most már nem is aludt. Csupán egy decigramm versaminát
kapott, egyetlen dózisban, de soha nem gyógyult meg; KJeber tucatnyi vélt ellenmérget
próbált ki rajta (volt egy elmélete, azt mondta róla, hogy - már nem is tudom, milyen - védő
szintézis céljait szolgálják), de hatástalan maradt mindegyik, végül a tizenharmadik megölte.
A kezembe került aztán egy korcs, egyéves lehetett, azonnal megszerettem a kis dögöt.
Kezesnek mutatkozott, így aztán naponta több órára szabadon engedtük a kertben. Ő is kapott
74
egy decigrammot, de kis adagokban, egy hónapra elosztva: szegényke, ő tovább életben
maradt, de már nem volt kutya. Már semmi kutyaszerűség nem maradt benne: nem kellett
neki a hús, körmöcskéivel a földet és a köveket kapirgálta és falta. Salátát evett, szalmát,
szénát, újságpapírt. Félt a kis szukáktól, helyettük tyúkoknak és nőstény macskáknak
udvarolt, sőt az egyik nőstény macska rossz néven is vette a dolgot, nekiugrott, a szemét
kezdte kaparni; ő pedig csak hagyta, a hátára feküdt, és a farkát csóválta. Ha nem érkezem
idejében, a macska kikaparja a szemét. Minél melegebb lett, annál nehezebben tudtam
rávenni, hogy igyon; amikor ott voltam, úgy tett, mintha inna, de jól látszott, hogy undorodik
a víztől; egyszer viszont titokban beszökött a laboratóriumba, talált egy edényke ixotóniás
oldatot, és kiitta az egészet. Amikor viszont tele volt vízzel (szondával töltöttem meg), akkor
pukkadásig vedelt volna tovább.
Megugatta a napot, vonított a holdnak, farkcsóválva állt órák hosszat a sterilizátor és a
kalapácsos malom előtt, és amikor sétálni vittem, rávicsorított minden sarokkőre és a fákra.
Szóval antikutya lett: higgye el nekem, viselkedése annyira baljós volt, hogy fel kellett
figyelnie rá mindenkinek, akinek egy csepp józan esze is maradt. Jól hallgasson ide: nem lett
brutális vad, mint az a másik, a farkaskutya. Szerintem értelmes volt, mint az ember, tudta,
hogy amikor szomjas, innia kell, hogy a kutyának húst kell ennie, nem pedig szénát, de a
tévedés, a perverzió erősebb volt nála. Előttem tettetett, igyekezett helyesen csinálni mindent,
nem csupán azért, hogy a kedvembe járjon, és ne dühítsen fel, hanem, azt hiszem, azért is,
mert tudta, még mindig tudta, mi a helyes. De azért ő is elpusztult. Vonzotta a villamosok
zaja, így pusztult el: hirtelen kiszakította kezemből a pórázt, és leszegett fejjel nekirohant egy
villamosnak. Pár nappal azelőtt tetten értem, ahogy a begyújtott, szinte forró kályhát
nyaldossa. Amikor meglátott, megkushadt, lekonyult a füle, behúzta a farkát, mintha
büntetést várna.

A tengerimalacokkal és az egerekkel nagyjából ugyanez történt. Sőt nem tudom, olvasott-e

azokról az amerikai egerekről, amelyekről az újságok is írtak: elektromos osztókét kötöttek
nekik a kéj agyközpontjaihoz, az egerek megtanulták, hogyan izgassák fel ezeket a
központokat, és addig izgatták magukat, amíg belepusztultak. Higgye el, versaminákról volt
szó; olyan hatás ez, amely nevetséges könnyedséggel és olcsón elérhető. Mert ha még nem
mondtam volna, nem költséges anyagok ezek: grammjuk alig pár shilling, és egy gramm
elegendő ahhoz, hogy tönkretegyen egy embert.
Amikor idáig értünk, úgy gondoltam, eleget tudunk már ahhoz, hogy lakatot tegyünk a
szánkra; Klebernek is megmondtam, elvégre én vagyok az idősebb, és megengedhetem
magamnak, még akkor is, ha nem tudok annyit, mint ő, és ha az egész históriát csak a kutyák
szemszögéből látom is. Persze igazat adott nekem, de aztán nem tudta tartani a száját, és
boldog-boldogtalannak fecsegett. Sőt, ami még rosszabb: szerződést kötött az OPG-vel, és
élni kezdett a szerrel.
Elképzelheti, hogy én vettem észre elsőnek a dolgot. Ő mindent megtett, hogy titokban
tartsa, de én rögtön láttam, miről van szó. Tudja, miből vettem észre? Két dologból:
abbahagyta a dohányzást, és vakarózott. Ne haragudjon, hogy így beszélek, de nevén kell
nevezni a gyereket. Előttem persze továbbra is dohányzott, de jól láttam, hogy már nem
szívja le a füstöt, és nem néz utána, amikor kifújja; meg aztán egyre hosszabb csikkeket hagy
a szobájában, látszott, hogy csak rágyújt, megszokásból szippant egyet, és rögtön eldobja.
Ami pedig a vakarózást illeti, csak akkor vakarózott, amikor úgy érezte, hogy nem látják,
vagy amikor nem figyelt oda, de akkor aztán vadul jártak a körmei, pontosan úgy, mint a
kutyának, amelyik a földet tépi-kaparja. Kitartott azoknál a pontoknál, ahol már ingert érzett,
és a két keze és az arca csakhamar tele lett forradással. Hogy ezen kívül miképpen élt, azt
nem tudnám megmondani, mert magányos volt, senkivel nem beszélt, de azt hiszem, nem

75
véletlen, hogy éppen akkortájt eltűnt az a lány, aki addig sűrűn hívogatta, és néha megvárta
az intézet előtt.
Ami az OPG-vel való kapcsolatot illeti, rögtön látni lehetett, hogy balul sül el a dolog.
Nem hiszem, hogy sokat fizettek neki: suttyomban, meglehetősen ügyetlenül dobták piacra a
DN versaminát, és úgy hirdették, mint újfajta fájdalomcsillapítót, de a másik hatásáról nem
beszéltek. Valami azonban kiszivároghatott, mégpedig idebentről szivároghatott ki, és mivel
én egy árva szót sem szóltam, gondolom, mindenki tudta, ki beszélt. Tény az, hogy egyszerre
csak kezdték felvásárolni az új fájdalomcsillapítót, és a rendőrség nemsokára felfedezett a
városban egy diákklubot, ahol állítólag szokatlan orgiákat rendeznek. A Kurier hozta a hírt,
de részleteket nem közölt; én ismerem a részleteket, de megkímélem önt a meghallgatásuktól,
mert középkori dolgok voltak. Elég, ha annyit mondok, hogy százszámra koboztak el
tűzacskókat meg harapófogókat és az izzításukra szolgáló parázstartókat. Nemrég ért véget
akkoriban a háború, a nyakunkon volt a megszállás, elhallgatták a dolgot, már csak azért is,
mert T. miniszter lánya is belekeveredett a dologba.
- De Kleberrel mi történt? - kérdezte Dessauer.
- Várjon, mindjárt odaérek. Csak még valamit el akarok mondani, amit éppen Hagen-től
tudtam meg, attól, akivel pálinkáztunk, s aki akkortájt hivatalvezető volt a
külügyminisztériumban. Az OPG továbbadta a versamina licencét az amerikai
haditengerészetnek, nem is tudom, hány milliót keresett rajta (mert a mi világunkban már
csak így mennek a dolgok), a haditengerészet pedig megpróbálta katonai célokra
hasznosítani.
Azt kérdezte, mi történt Kleberrel. Azt hiszem, az eddig elmondottakból is sejtheti, hogy
a következő évek nem sok örömet hoztak neki. Napról napra követtem sorsa alakulását,
mindig igyekeztem megmenteni őt, de soha nem sikerült négyszemközt, nyíltan beszélnem
vele: került, szégyellte magát. Lefogyott, emésztődött, mintha rák pusztítaná. Látszott, hogy
igyekezik ellenállni, csak a jót megőrizni, a kellemes vagy éppen a gyönyörűséges érzeteknek
azt a görgetegét, amelyet a versaminák könnyen és ingyen nyújtanak. Persze csak látszatra
ingyen, de az illúziót nyilván nem lehet leküzdeni. így aztán igyekezett enni, jóllehet minden
kedve elment az ételtől; aludni már nem tudott, de azért megőrizte a módszerrel élő egyének
szokásait. Reggel pontosan érkezett, ahogy nyolcat ütött az óra, és nekiült dolgozni, de
arcáról lerítt, micsoda harcot kell vívnia, hogy ne árulja el, milyen hamis üzenetekkel
bombázzák érzékszervei.
Nem tudnám megmondani, miért élt még mindig versaminával, vajon gyengeségből vagy
makacsságból, vagy éppen ellenkezőleg, abbahagyta már, csak krónikus lett a hatás, tény
azonban, hogy 1952 telén - nagyon kemény tél volt - egyszer megleptem, pontosan itt, ebben
a szobában: amikor bejöttem, újsággal legyezte magát, és éppen levetette a pulóverét.
Összevissza beszélt, néha keserűt mondott édes helyett, hideget meleg helyett; többnyire
idejében kijavította magát, de én pontosan észrevettem, hogyan tétovázik bizonyos
választások előtt, meg azt is, milyen ingerült, egyben bűntudatos pillantásokat vet rám,
amikor észrevette, hogy mindent látok. Fájdalmat okozott ez a pillantás: eszembe juttatta azt
a másikat, az elődjét, a korcs kutyát, amely lelógó füllel kushadt meg, amikor megleptem,
ahogy a dolgok fonákját csinálja.
Hogy miképpen halt meg? Ha a külső eseményeket nézzük, itt vesztette életét a városban,
egy nyári éjszaka, autószerencsétlenség áldozata lett. Belement a tilos jelzésbe
- így szólt a rendőrségi jegyzőkönyv. Segíthettem volna őket, hogy megértsék a dolgot,
megmagyarázhattam volna nekik, hogy az ő körülményei között nem könnyű
megkülönböztetni a pirosat és a zöldet. De úgy éreztem, az irgalom azt diktálja, hogy
hallgassak: önnek is csak azért mondtam el, mert jó barátok voltak. Hozzá kell még tennem,
hogy

76
 Kleber sokat hibázott, de tett valami jót is: nem sokkal halála előtt megsemmisítette a
versaminára vonatkozó egész dokumentációs anyagot és valamennyi készítményt, amely a
keze ügyébe került.
Ekkor elhallgatott az öreg Dybowski, Dessauer sem szólt többet. Sok minden járt az
agyában, összekeveredtek a gondolatok, elhatározta, hogy majd nyugodtan kibogoz mindent,
talán még aznap este; találkozót beszélt meg ugyan, de majd elhalasztja. Olyasmire gondolt,
ami már régen nem fordult meg a fejében, mert sokat szenvedett; arra, hogy a fájdalmat nem
lehet megszüntetni, nem is szabad, mert vigyáz ránk. Gyakran ostobán vigyáz, mert
hajlíthatatlan, mániákus csökönyösséggel híven kitart a parancs mellett, soha nem fárad el,
míg valamennyi többi érzés kifárad, elkopik, főleg a kellemes érzések. De nem lehet a
fájdalmat elnyomni, hallgatásra bírni, mert egy az élettel, vigyáz rá.
Ellentétes módon arra is gondolt, hogy kipróbálná a szert, ha kéznél volna; mert igaz
ugyan, hogy a fájdalom az élet őre, viszont a gyönyörűség a célja és díja. Arra gondolt, hogy
nem is volna olyan nehéz készíteni egy kevéske 4-4' diagminospiránt; arra is gondolt: ha a
versaminák örömmé tudják változtatni a legsúlyosabb és legtartósabb fájdalmakat is, a
távoliét okozta fájdalmat, a körülöttünk levő űr fájdalmát, a jóvátehetetlen bukás fájdalmát, a
pusztulás érzésének fájdalmát, nos, hát akkor miért ne?
Csakhogy valami asszociáció következtében - az emlékezet bőven ont ilyeneket - eszébe
jutott egy skóciai hanga is; soha nem látta, de jobban ismeri, mintha látta volna; eső, villám,
szél veri a hangát, három szakállas boszorka vidáman-gonoszul dalol, járatosak ők a
fájdalomban és a gyönyörökben és az emberi akarat megtörésében:

Fair is foul, and foul is fair:

Hover through the fog and filthy air.*

LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

*„Szép a rút és rút a szép:

Sicc, mocsokba, ködbe szét!"
Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása)

77
DAMIANO MALABAILA

Szépség
mérés -

A mellettünk levő strandernyő szabad volt. Odamentem az IGAZGATÓSÁG feliratot viselő,

átforrósodott deszkatákolmányhoz, és megérdeklődtem, kibérelhetjük-e egész hónapra; a
kabinos megnézte az előjegyzési listát, aztán közölte:
- Sajnálom, nem megy. Már júniusban előjegyezte egy milánói úr.
Jó szemem van: a 75-ös számhoz a Simpson név volt beírva.
Milánóban nem sok Simpson lehet: azt reméltem, hogy nem ő lesz az, Simpson úr, a
NATCA ügynöke. Nem mintha ellenszenves volna nekem, sőt; viszont feleségemmel sokat
adunk arra, hogy magunknak lehessünk, a vakáció az vakáció, és az üzleti világ minden
revenant-ja elrontaná. Ezenkívül a másológépekkel kapcsolatban tanúsított bizonyos
türelmetlensége, merev puritanizmusa következtében elhidegültünk egymástól, és nem
nagyon áhítottam, hogy ő legyen a strandszomszédunk. De hát kicsi a világ: három nap
múlva Simpson úr a maga testi valóságában megjelent a 75-ös számú ernyő alatt.
Terjedelmes strandtáskát cipelt, és még soha nem láttam ilyen zavartnak.
Évek óta ismerem Simpsont, és tudom, hogy naiv, de egyben fortélyos, mint minden
belevaló ügynök és üzletkötő, ráadásul kedveli a társaságot, jó svádája van, joviális, szereti a
hasát. Az a Simpson viszont, akit a sors mellém vetett, hallgatag volt és ideges: mintha nem
is nyugágyon heverészne, az Adriai-tenger partján, hanem fakírágyon üldögélne. Pár
mondatot váltottunk csak, akkor is ellentmondásba keveredett; közölte, hogy szeret
strandolni, és évek óta jár Riminibe, de utána rögtön kijelentette, hogy nem tud úszni, és
semmi kedve azzal vesztegetni az időt, hogy vörös pecsenyét csináljon magából a napon.
Másnap eltűnt. Odasündörögtem a kabinoshoz: Simpson felmondta a strandernyőt.
Kezdett érdekelni a viselkedése. Körbejártam a fürdőtelepeket, borravalót és cigarettát
osztogattam, és nem egészen két óra alatt kiderült (amin nem is csodálkoztam), hogy némi
keresgélés után a strand túlsó végén, a Sirio szakaszon talált egy strandernyőt.
Az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a puritán Simpson úr - bőven házas-ember és
eladó lány apja - egy kis tyúkkal jött Riminibe; a gyanú annyira kíváncsivá tett, hogy
elhatároztam: a körteraszról kikémlelem minden lépését. Mindig szenvedéllyel töltött el,
hogy - főleg magasból - nézzek, de ne lássanak. Kedvenc hősöm Peeping Tom, a kukucskáló
Tomi, aki nem mondott le arról, hogy a zsalugáter résein megleshesse Lady Godivát, inkább
meghalt; ha megleshetem felebarátaimat, függetlenül attól, menynyit, mit és hogyan
78
végeznek, és függetlenül attól, hogy végül lelepleznek-e - ez a hatalom érzésével és
mélységes kielégüléssel tölt el; talán atavisztikus visszaemlékezés arra, ahogy vadász őseink
pattanásig feszült idegekkel várakoztak, és újra felébreszti bennünk az üldözés, a lesbenállás
életszerű megrendüléseit.
De Simpson esetében úgy festett, hogy bizony le fognak leplezni. Az a feltételezés, hogy
nőcikével jött, azonnal tévesnek bizonyult: semmiféle lány nem volt a láthatáron, pacákom
mégis különösen viselkedett. Heverészett, és újságot olvasott (vagy csak színlelte), de
minden arra engedett következtetni, hogy az enyémtől nem nagyon különböző, felderítő
munkát végez. Időnként kimozdult tétlenségéből: a táskájában matatott, elővett valami
filmkamerához hasonló alkalmatosságot vagy valami televíziós felvevőgép-féleséget, ferdén
az ég felé tartotta, megnyomott egy gombot, aztán egy noteszba firkált. Lefényképezett
valamit vagy valakit? Jobban figyeltem: igen, legalábbis feltehető; a szögfelvételek céljaira
prizmás objektívvel felszerelt fényképezőgépek nem számítanak újdonságnak, főleg a
strandon, hisz nem ébresztenek gyanút abban a személyben, akit le akarunk fotózni.
Délután már minden kétségem eloszlott: Simpson lefényképezi az előtte elhaladó
fürdőzőket. Néha a vízparton is végigment, és ha érdekes alanyt talált, az égnek szegezte és
elkattintotta a gépet. Úgy látszott, nemcsak a bájos női fürdővendégek kellenek neki, nem is
általában csak nők: találomra kattintott le süvölvényeket, agg matrónákat, csontbőr és szürke
gyapjas úriembereket, zömök romagnai lányokat és fiúkat. Minden felvétel után
szabályszerűen levette a fekete szemüveget, és beírt valamit a könyvecskébe. Volt egy
részlet, amelyet egyáltalán nem értettem: két teljesen azonos felvevőgéppel dolgozott, külön
a férfiak számára, külön a nőknek. Most már bizonyos voltam benne: nem valami
ártalmatlan, szenilis mániáról van szó (egyébként sokért nem adnám, ha hatvanadik évemet
oly szenilisen érhetném meg, mint Simpson), hanem valami vaskos dologról, amely legalább
annyira vaskos, mint Simpsonnak előttem érzett zavara és az, hogy oly sietve választott
másik strandernyőt.
Ettől kezdve az én semmittevő kukucskálgatásom is koncentrált figyelemmé változott.
Simpson machinációi kihívássá lettek elmém számára, mint valami sakkfeladvány, sőt mint a
természet valamely titka: elhatároztam, hogy a végére járok.
Vásároltam egy jó látcsövet, de nem sok hasznát vettem, sőt végleg összezavarta
gondolataimat. Simpson angolul írta a jegyzeteit, gyalázatos írással, és sokat rövidített, de
annyit azért sikerült meglátnom, hogy a füzet minden oldala három hasábra van osztva, a
fejléc pedig a következő: Vis. Éva, Meter és Obs. Nyilván kísérleti munkát végez a NATCA
számára: de milyet?
Este gyalázatos hangulatban tértem vissza a penzióba. Elmeséltem a dolgot a
feleségemnek: a nők gyakran meghökkentően beleéreznek az ilyesmibe. Csakhogy - egészen
más és meghatározhatatlan okokból - feleségem is rosszkedvű volt; azt mondta, hogy szerinte
Simpson ocsmány vén kéjenc, és hogy őt egyáltalán nem érdekli az egész história.
Elfelejtettem mondani, hogy tavaly óta, amikor Simpson másológépet árult, feleségem és
Simpson hadilábon áll, mert az asszony fél, hogy veszek egy ilyen masinát, és másodpéldányt
készítek őbelőle, és már felkészült arra, hogy önmagára féltékenykedjen. De aztán eltűnődött,
és káprázatos tanácsot adott:
- Zsarold meg. Fenyegesd meg, hogy feljelented a strandrendőrségnél.

Simpson viharos gyorsasággal kapitulált. Azzal kezdtem, hogy igen bánt a menekülése, és
hogy nem bízik bennem, hisz immáron hosszú barátságunk szerintem biztosíthatná afelől,
hogy tudok hallgatni; de rögtön láttam, hogy felesleges ennyit beszélnem. Simpson
megmarad az örök Simpsonnak: ég a vágytól, hogy töviről hegyire mindent elmeséljen;
nyilván a cég kötelezte titoktartásra, és csak a kényszerítő alkalmat várja, hogy

79
megszeghesse. Alighogy homályosan és ügyetlenül utaltam a feljelentésnek csak a
lehetőségére is, úgy érezte, itt a nyomós ok: beszélhet.
Csupán sommásan célzott arra, hogy diszkréciót vár tőlem, szeme máris kigyúlt és
közölte: a két masina, amelyet magánál hord, nem fényképezőgép, hanem kalométer. Netán
két kaloriméter? Nem, két kalométer, két szépségmérő. Az egyik a férfiaknak, a másik a
nőknek.
- Egyik új termékünk: kis sorozat, kísérleti célokra. Az első példányokat a legidősebb,
hűséges tisztviselőknek adták ki - mondta minden hamis szerénykedés nélkül. - Azt a
megbízást kaptuk, hogy próbáljuk ki őket változatos környezeti viszonyok között és
különböző alanyokon. A működés technikai részleteit nem magyarázták meg (tudja, most is
szabadalmi kérdésekről van szó), viszont nagyon hangsúlyozták azt, amit ők a készülék
filozófiájának mondanak.
- Szépségmérő! Kissé merésznek tűnik. Mi a szépség? Ön például tudja?
Megmagyarázták ott a központban, Fort... micsodában is?
- Fort Kiddiwanee-ben. Igen, feltették maguknak a kérdést, de hát tudja, az amerikaiak
(úgy kellene mondanom, hogy „mi, amerikaiak", igaz? - de hány év múlt már el I), szóval az
amerikaiak egyszerűbb lelkek, mint mi vagyunk. Tegnapig még uralkodhatott
bizonytalanság, de ma már világos az egész: az a szépség, amit a kalométer lemér. Már
megbocsásson, de melyik villanyszerelőt érdekli a potenciálkülönbség legbelső lényege? A
potenciálkülönbség az, amit a voltméter lemér: minden más csak felesleges bonyolítás.
- Ez az. A voltmérő hasznos a villanyszerelőnek, munkaeszköze. De a kalométer kinek
jó? Ez idáig a NATCA megbecsülést szerzett magának a hivatali gépeivel, alapos és
strapabíró jószágok, lehet velük számolni, sokszorosítani, fogalmazni, fordítani: nem értem,
most miért áll neki ilyen... ilyen frivol gépek gyártásának. Frivol masinák vagy filozofálók,
középút nincs. Soha nem vennék kalométert: mi az ördögöt kezdenék vele?
Simpson úr ragyogni kezdett: bal mutatóujját az orrára nyomta, aztán magyarázni kezdett:
- Tudja, már eddig is hány előjegyzésünk van? Nem kevesebb, mint negyvenezer csak az
Államokban, pedig még meg sem kezdtük a reklámhadjáratot. Pár napon belül bővebb
részletekkel szolgálhatok, addigra tisztáznak a készülék lehetséges használatával kapcsolatos
néhány jogi kérdést; de egy percig se higgye, hogy egy olyan vállalat, mint a NATCA,
komoly piackutatás nélkül megengedheti magának bármely modell megtervezését és
kihozását! Másfelől az ötlet megkísértette a vasfüggönyön túl dolgozó... hogy is mondjam...
kollégáinkat is. Nem hallott róla? Magas szintű pletyka, még az újságokba is kiszivárgott
(persze csak általánosságban szóltak róla, mint „stratégiai jellegű új találmányról"), bejárta
valamennyi fiókintézetünket, és aggodalmat is keltett. A szovjetek ezúttal is cáfolnak, de
kellő bizonyítékunk van arra, hogy három évvel ezelőtt egyik tervezőnk bemutatta a
moszkvai nevelésügyi minisztériumnak a kalométer alapgondolatát és az egyik legelső
általános tervrajzot. Immáron senki előtt nem titok, hogy a NATCÁ-ban hemzsegnek a
kommunistabarátok, értelmiségiek és dühös fiatalok.
Szerencsénkre a dolog megfeneklett a bürokratáknál és a marxista esztétáknál. Az
előbbieknek azt köszönhetjük, hogy jó pár évet elvesztegettek; az utóbbiaknak azt, hogy a
náluk megjelenő készüléktípus semmiképpen nem versenyezhet a mienkkel. Másra hivatott,
alkalmasint kalogoniométerről van sző, amely a társadalmi nyílásszög szempontjából méri a
szépséget, ehhez nekünk semmi közünk. A nézőpontunk egészen más, sokkal konkrétabb.
Azt akartam mondani, hogy a szépség tiszta szám: viszony vagy jobban mondva viszonyok
összessége. Nem akarok idegen tollakkal ékeskedni: amit elmondok, azt sokkal
emelkedettebb stílusban kifejezve, mind megtalálja a kalométer prospektusában, amely
Amerikában már elkészült, és most fordítják; tudja, én csak egy mérnököcske vagyok, akit
ráadásul elsorvasztott a húszesztendős (egyébként sikeres) kereskedői tevékenység. A mi
filozófiánk szerint a szépség egy modellhez viszonyul, amely tetszés szerint változtatható,
80
ahogy a divat vagy akár bármely szemlélő kívánja, és nincsenek kiváltságos szemlélők.
Meghatározhatja egy művész, egy rejtett rábeszélő vagy egyszerűen akármelyik ügyfél. Ezért
használat előtt minden kalométert be kell állítani, a beállítás kényes és alapvető művelet; ez a
készülék például, amelyet itt lát, Sebastiano dél Piombo Szolgálólányára van beállítva.
- Szóval, ha jól értettem, differenciáló készülékről van szó.
- Pontosan. Persze nem várhatjuk el, hogy minden igénybevevőnek fejlett és árnyalt ízlése
legyen; nem minden férfiembernek azonos a nőeszménye. Ezért a kidolgozás és a
kereskedelmi bevezetés kezdeti szakaszában a NATCA három modellre állt rá: egy biankó
modellre, amely ingyen beállítható a vevő által megadott mintára és két átlagos beállításra a
női, illetve a férfiszépség méréséhez. Kísérletképpen az egész folyó évben a női modellt -
Párisz a neve - Elizabeth Taylor adottságaihoz mérjük, a férfimodellt pedig (ez a készülék
még nem nagyon keresett) Raf Vallonéhoz. Apropó, éppen ma reggel érkezett az oklahomai
Fort Kiddiwanee-ből egy bizalmas levél, amelyben közük, hogy erre a modellre még nem
találtak megfelelő nevet, és ezért pályázatot hirdetnek meg nekünk, régebbi tisztviselőknek.
A díj természetesen egy kalométer, a három típus közül valamelyik. Ön művelt férfiú, nem
akar sorompóba állni? Szívesen futtatnám önt az én nevem alatt...

Nem mondom, hogy a Szemirámisz különösebben eredeti és ideillő név, de látható módon a
többi pályázó fantáziája és kulturáltsága még az enyémnél is lomhább. Megnyertem a
pályázatot, jobban mondva megnyerettem Simpsonnal, aki megkapta és átengedte nekem a
biankó kalométert, és ezzel egy hónapra boldoggá tett.
Pontosan úgy próbáltam ki a készüléket, ahogy az utasítás szólt, de nem sok eredménnyel:
bármilyen alanyra szegeztem, mindig százat mutatott. Visszaküldtem a fiókintézetbe, és
kértem, állítsák be Lunia Czechowska asszony arcképének egy jó színes reprodukciójára;
dicséretes gyorsasággal visszaérkezett, én pedig különböző körülmények között kipróbáltam.
Talán még korai volna és elbizakodottságról tanúskodna, ha végleges ítéletet mondanék,
de úgy vélem, annyi leszögezhető, hogy a kalométer érzékeny és elmés szerkezet. Ha az a cél
vele, hogy képet adjanak az emberi ítéletmondásról, akkor teljesen elérték ezt a célt, de
mérhetetlenül korlátozott és szűk ízlésű megfigyelő vagy inkább egy mániákus véleményét
közli. Az én készülékem például alacsonyan pontoz minden kerek női arcot, és feloldozza a
megnyúlt képeket, olyannyira, hogy K 32-re minősítette tejesasszonyunkat, akit a környék
szépének tartanak, de kövérecske; a reprodukcióban eléje tárt Mona Lisát meg egyenesen K
28-ra értékelte. Viszont bámulatosan elfogult a hosszú és vékony nyakak iránt.
Legmeghökkentőbb sajátossága (sőt ha jól megnézzük, talán az egyetlen, amely
megkülönbözteti az unos-untig ismert fotometrikus rendszerektől) az, hogy teljesen
érzéketlen arra, mi az alany pozitúrája, és milyen távolságra van. Feleségem jó K 75-öt ért el,
sőt K 79-et is, amikor kipihent, derűs kedvű, és a megvilágítás kedvező; megkértem,
foglaljon el különböző pózokat, szemből, jobb és bal profilból, elnyújtózva, kalappal és kalap
nélkül, nyitott és zárt szemmel, és mindig csak 5 K-egység eltérésű olvasatokat nyertem. A
jelzések csupán akkor változnak lényegesen, amikor az arc több mint kilencvenfokos szögben
áll; ha pedig az illető alany teljesen megfordul, azaz a nyakszirtjét mutatja a készüléknek,
akkor nagyon alacsony olvasatokat kapunk.
Itt emlékeztetnem kell arra, hogy a feleségem arca nagyon megnyúltan ovális, nyaka
vékony, orra kissé turcsi; véleményem szerint magasabb pontszámot is érdemelne, csakhogy
fekete a haja, míg a bemérési modell sötétszőke.
Ha férfiarcra szegezzük a Páriszt, általában K 20-nál alacsonyabban felel a gép; ha pedig
az illetőnek bajusza vagy szakálla van, akkor K 10-nél is kevesebbet mutat. Figyelemre
méltó, hogy a kalométer ritkán értékel kimondottan nullára: mint ahogy a gyerekekkel is
történik, a legdurvább és esetleges utánzataiban is felismeri az emberi arcot. Nagy
mulatságomra szolgált, ahogy lassan végigszántottam az objektívvel egy szabálytalanul tarka
81
felületet (egész pontosan egy tapétát): a mutató minden rezzenése olyan zónának felelt meg,
amelyben halovány antropomorf hasonlóság volt felfedezhető. Nulla olvasatokat csak
kimondottan aszimmetrikus vagy alaktalan alanyokról kaptam, meg persze egybemosódó
hátterekről.

Feleségem ki nem állhatja a kalométert, de szokásához híven, nem akarja vagy nem tudja
okát adni. Valahányszor a kezemben látja a készüléket, vagy csak említést teszek róla, fagyos
lesz a hangulata, a kedélye pedig rohamosan romlik. Ami igazságtalanság részéről, mert -
mint mondottam - nem rosszul vizsgázott: a K 79 kiváló osztályzat. Eleinte arra gondoltam,
hogy a kalométerre is kiterjeszti mindazon masinákkal kapcsolatos és eredendő
bizalmatlanságát, amelyeket Simpsontól veszek, vagy kipróbálásra kapok, és Simpson iránt
érzett ellenszenvét is, de hallgatása és rosszkedve annyira nyomasztott már, hogy egyik este
szándékosan kiprovokáltam felháborodását: a lakásban járkálva jó órát eljátszadoztam a
kalométerrel, és bizony meg kell mondanom: ingerülten nyilatkozik meg ugyan, de
véleménye megalapozott és logikus.
Lényegében arról van szó, hogy feleségemet megbotránkoztatja a készülék határtalan
engedékenysége. Szerinte nem is annyira a szépséget, mint Inkább az egyezést méri, ezért
határozottan konformista. Igyekeztem megvédeni a kalométert (amelyet szerinte helyesebb
volna nem szépség-, hanem hasonlóságmérőnek nevezni); felhívtam a figyelmét arra, hogy
aki véleményt mond, az mind konformista, hisz tudatosan vagy tudattalanul valamely
modellre vonatkoztat; emlékeztettem az impresszionisták viharos fellépésére, arra, hogy
mennyire gyűlöli a közvélemény (minden területen) az újítókat, de a gyűlölet békés szeretetté
változik, mihelyt az újítók már nem újítók; végül Igyekeztem bebizonyítani neki, hogy
valamely divat vagy stílus meghonosodása, az új kifejezésmódhoz való kollektív
„hozzászokás" pontosan ugyanaz, mint a kalométer beigazítása. Hosszasan fejtegettem azt,
amit a mai civilizáció legriasztóbb jelenségének tartok, tudniillik azt, hogy manapság az
átlagember is a leghihetetlenebb módokon beigazítható: el lehet hitetni vele, hogy szépek a
svéd bútorok és a műanyag virágok, és csakis azok szépek; vagy a szőke, magas és kék
szemű egyének, és csakis ők; hogy csak bizonyos fogpaszta jó, csak egy bizonyos sebésznek
ügyes a keze, csak meghatározott párt az igazság letéteményese; hangsúlyoztam:
tulajdonképpen nem nagyon sportszerű megvetni egy masinát csak azért, mert az emberek
szellemi folyamatát reprodukálja. Feleségem azonban reménytelenül magán viseli, hogy
Croce tanításain nevelkedett; azt felelte, hogy „meglehet", de úgy éreztem, nem sikerült
meggyőznöm.
Másfelől újabban az én lelkesedésem is lelohadt, de egészen más okokból. A Rotary-klub
vacsoráján megint találkoztam Simpsonnal: sugárzott a jókedvtől, és két újabb „nagy
győzelméről" számolt be.
- Most már nem kell titkolóznom az eladási kampányról - mondotta. - Nem fogja elhinni,
de az egész választékban nincs ennél könnyebben eladható gép. Holnap küldöm el Fort
Kiddlwanee-be a havi jelentést; megeszem a kalapomat, ha nem léptetnek elő! Mindig
mondom, hogy az eladó két erénye az emberismeret és a fantázia. - Bizalmaskodó képet
vágott, és lehalkította a hangját. - ...a telefonművésznők központjai! Ez még senkinek nem
jutott eszébe, még Amerikában sem. Igazi spontán népszavazás, nem is hittem, hogy ennyi
Ilyen Intézmény van. Minden direktrísz azonnal megértette, milyen fontos a modern
kartotékrendszer, benne az objektív kalometrikus jelzések:
Magda, 22 éves, K 87, Vilma, 26 éves, K 77... érti?
Aztán még valamire gondoltam, persze ez nem egészen az én érdemem, a körülmények
sugallták. Eladtam egy Páriszt a barátjának, annak a Gilbertónak... és tudja, mit csinált?
Amint megkapta, elkezdte bütykölni, ide-oda igazgatta, és végül beigazította önmagára.
- Na és?
82
 - Hát nem érti? Olyan ötlet ez, amelyet, hogy úgy mondjam, spontánul ki lehet pattintani
a legtöbb ügyfél fejéből. Felvázoltam már a reklámprospektust, a legközelebbi ünnepekre
szeretném szétszórni: sőt, ha volna olyan kedves és belepillantana... tudja, nem vagyok elég
biztos az olasz tudásomban. És ha a divat elterjedt, ugyan lesz-e valaki, aki nem ajándékozza
meg a feleségét (vagy a férjét) a maga fényképére beigazított kalométerrel? Meg fogja látni:
kevesen tudnak majd ellenállni a K 100 csábításának, gondoljon csak Hófehérke
boszorkányára. Mindenki örül, ha dicsérik, ha igazat adnak neki, még akkor is, ha csak egy
tükörből vagy nyomtatott áramkörtől kapja.
Nem ismertem Simpson jellemének ezt a cinikus oldalát: hűvösen váltunk el, és félek,
hogy barátságunk komoly törést szenvedett.
LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

83
84
ISAAC
ASIMOV
A GYILKOS
POR
Mint a Nagy Llewes valamennyi beosztottja, Edmund Farley is eljutott odáig, hogy
vágyakozva gondolt rá, micsoda gyönyörűséget szerezne neki a fent nevezett Nagy Llewes
megölése.
Aki nem dolgozott Llewesszal, nem értheti meg teljesen ezt az érzést. Llewes (a másik
nevét mindenki elfelejtette, vagy lassanként, szinte öntudatlanul, a nagybetűs Naggyal
azonosította) a világ szemében az ismeretlent fürkésző, kiváló kutatóeszménykép volt:
könyörtelen s ugyanakkor nagyszerű ember, akinek sem kudarc nem szegi kedvét, sem egy
új, még agyafúrtabb támadás nem okoz gondot.
Llewes szerves kémiával foglalkozott, és az egész Naprendszert tudományágának a
szolgálatába állította. Ő használta fel először a Holdat arra, hogy légüres térben nagyszabású
vegyi reakciókkal kísérletezzen, a hónap szakától függően a forrásban levő víz vagy a
folyékony levegő hőmérsékletén. A fotokémia csodásán megifjodott, amikor gondosan
tervezett berendezéseket lőttek fel az űrállomások körüli röppályára.
Csakhogy, az igazat megvallva, Llewes mások munkájából élt, ami szinte
megbocsáthatatlan bűn. Elsőnek egy névtelen diák gondolt arra, hogy a Hold felszínén
berendezést állítsanak fel, és egy elfelejtett technikus tervezte az első önműködő űrreaktort.
Valami módon mindkét elképzelést Llewes nevével hozták kapcsolatba.
És nem volt mit tenni. Ha egy alkalmazott mérgében felmondott, esetleg nem kapott
ajánlólevelet, és így nehezen jutott új álláshoz, Llewes szavával szemben az ő meg nem
erősített állításának nem volt hitele. Azok viszont, akik Llewes mellett maradtak, és valahogy
elviselték, később tisztességben, ajánlólevéllel távozhattak, s biztosak voltak az eljövendő
sikerben. Addig is megvolt az a kétes örömük, hogy egymás közt kifejezték Llewes iránti
gyűlöletüket.
Edmund Farleynak minden oka megvolt rá, hogy csatlakozzék hozzájuk. A Titánról jött, a
Szaturnusz legnagyobb holdjáról, ahol egymagában, pusztán robotok segítségével felszerelte
azt a berendezést, amely teljesen felhasználta a Titán elszökő légkörét. A nagy bolygók
atmoszférája jórészt hidrogénből és metánból állt, a Jupiterrel és a Szaturnusszal azonban
éppen a nagyságuk miatt nem foglalkoztak, az Uránusz és a Neptunusz pedig még mindig túl
költséges volt a távolság miatt. A Mars nagyságú Titán viszont elég kicsi volt ahhoz, hogy
dolgozzanak rajta, de elég nagy és elég hideg ahhoz, hogy megtartsa a hidrogénből és
metánból álló, közepes vastagságú gázburkot. Hidrogén-tartalmú atmoszférájában a vegyi
folyamatok nagy arányokban is könnyen lejátszódhattak, míg ugyanezek a folyamatok a
Földön kinetikai okokból nehézségbe ütköztek.

85
 Farley fél éven át tervezett, újratervezett, elviselte a Titán megpróbáltatásait, és bámulatos
adatokkal tért vissza. De szinte azonnal észrevette, hogy műve szétesik, majd Llewes
munkájaként kezd megint formát ölteni.
A többiek együtt éreztek vele, vonogatták a vállukat, és örömmel üdvözölték őt a baráti
szövetségben. Farley pattanásos arca megmerevedett, vékony száját összeszorította, úgy
hallgatta őket, amint bosszút forraltak.
Jim Gorham beszélt a legnyíltabban. „Szárazföldi patkány" volt, sohasem hagyta el a
Földet, s ezért Farley kissé megvetette.
Gorham azt mondta:
- Llewest könnyű megölni, mert szokásainak a rabja. Erre számítani lehet. Vegyük
például azt a szokását, hogy mindig egyedül eszik. Pontban tizenkettőkor becsukja az
irodáját, és pontban egykor kinyitja. Igaz? Eközben senki nem megy be hozzá, úgyhogy a
méregnek bőven van ideje hatni.
Belinsky bizonytalanul megkérdezte:
- A méregnek?
- Világos. Akad itt elég méreg mindenfelé. Megmondod, milyet akarsz, és mi már meg is
szerezzük. Szóval ez rendben. Llewes svájci sajtot eszik rozskenyérrel, a tetején egy rakás
különleges hagymás fűszerrel. Ezt mindnyájan tudjuk, nem igaz? Végül is mi szagoljuk egész
délután, és valamennyien emlékszünk rá, mekkora lármát csapott tavaly tavasszal, amikor az
ebédlőben elfogyott ez a fűszer. Rajta kívül soha senki nem fog ebben a házban a fűszeréhez
nyúlni, úgyhogy a benne levő méreg egyedül neki árthat, másnak nem...
Az egészet mindenki csak afféle fehér asztal melletti fantáziálgatásnak tartotta - Farleyt
kivéve.
Visszavonhatatlanul és teljes komolysággal eltökélte, hogy megöli Llewest.
Valóságos megszállottja lett a tervnek. Felvillanyozódott arra a gondolatra, hogy Llewes
elpatkol, és ő végre megkapja a jogos elismerést a szűk oxigénkamrában töltött hónapokért, a
mászkálásokért a szilárd ammónián, amikor el kellett távolítania a végtermékeket és
megindítania az új vegyi folyamatokat a hidrogén és metán lenge, hűvös szellőiben.
De olyasmit kellett kitalálnia, ami csakis Llewesnak árthat. Ez megnehezítette a dolgot, és
Farley figyelmét Llewes atmoszférakamrájára irányította. Hosszú, alacsony helyiség volt ez,
a többi laboratóriumtól cementfalak és tűzbiztos ajtók válaszották el. Lleweson kívül soha
senki nem lépett be ide, legfeljebb az ő jelenlétében és engedélyével. Nem mintha a szobát
valaha is bezárta volna. Llewes olyan hatékony önkényuralmat teremtett, hogy a „Belépni
tilos" feliratú megfakult cédula, amely a laboratórium ajtaján függött, és az ő kézjegyét

86
viselte, bármilyen zárnál nagyobb akadályt jelentett... kivéve akkor, ha a gyilkosság vágya
minden mást felülmúlt.
Mit is kell még tudni az atmoszférakamráról? Llewes kísérleteinek megszokott
munkamenete, szinte határtalan óvatossága semmit sem bízott a véletlenre. Ha valaki
hozzányúlna a berendezéshez - hacsak nem rendkívül körmönfont módon tenné az egész
biztosan kiderülne.
Akkor hát tűz? Az atmoszférakamrában ott állt egymás hegyén-hátán a sok gyúlékony
anyag, de Llewes nem dohányzott, és tökéletesen tudatában volt a tűz veszélyének. Senki
nem volt nála elővigyázatosabb.
Farley türelmetlenül gondolt erre az emberre, akin láthatólag olyan nehéz volt jogos
bosszút állni, a tolvajra, aki parányi hidrogén- és metántartályaival játszadozik, míg ő, Farley,
köbkilométernyi mennyiségekkel dolgozott. Llewesé az apró tartályok és a hírnév, Farleyé a
köbkilométerek és a feledés.
És azok a kis gáztartályok! Mindegyik más-más színű. Mindegyikben valamilyen
mesterséges légkör. A hidrogén piros, a metán piros-fehér csíkos palackokban; a kettő
keveréke képviseli a külső bolygók légkörét. A nitrogén barna, a széndioxid ezüst
palackokban: ez a Vénusz légköre. A sárga palackokban sűrített levegő, a zöld palackokban
oxigén; itt a földi kémia is megfelelt. A szivárvány összes színei, mindegyik több évszázados
szokás alapján.
Azután kipattant az ötlet. Nem kínlódások árán született; egy szempillantás alatt jött.
Egyetlen pillanat alatt minden kikristályosodott Farley agyában, és már tudta, mit kell tennie.
Egy keserves hónapon át várt, hogy elérkezzen szeptember tizennyolcadika, az űrhajózás
napja. Ez a nap volt az ember első sikeres űrrepülésének évfordulója, aznap éjszaka senki
sem dolgozik. Minden ünnep közül az űrhajózás napja volt a legjelentősebb, különösen a
tudósok számára, s ezt még a munkájának élő Llewes is szórakozással fogja tölteni.
Amikor aznap éjjel Farley belépett a Központi Szerveskémiai Laboratóriumba (hogy a
hivatalos nevén nevezzük), bizonyos volt benne, hogy nem vették észre. A labor nem bank
vagy múzeum. Semmi ellopnivaló nincs benne, úgyhogy az éjjeliőrök rendszerint felületesen
végzik a dolgukat.
Farley óvatosan becsukta maga mögött a főkaput, és lassan elindult a sötétbe borult
folyosókon az atmoszférakamra felé. Fölszerelése egy zseblámpából, egy fekete port
tartalmazó üvegcséből és egy vékony ecsetből állt, az utóbbit három héttel azelőtt vette egy
művészeti kellékeket árusító boltban, a város túlsó végén. Kezére kesztyűt húzott.

87
 A legnagyobb nehézségbe az ütközött, amikor be kellett lépnie az atmoszférakamrába. A
dolog tilalmas volta nagyobb gátlást ébresztett benne, mint az ölés egyetemes tilalma. De
mihelyt benn volt, mihelyt a kockát elvetette, a többi már könnyen ment.
Felkattintotta a zseblámpát, és tétovázás nélkül rátalált a tartályra.
Szíve úgy vert, hogy majd megsüketült tőle, lélegzete meggyorsult, keze reszketett.
Hóna alá szorította a zseblámpát, és a festőecset hegyét bemártotta a fekete porba.
Néhány szemcse rátapadt az ecsetre, s Farley az ecset hegyét a tartály műszercsatlakozásának
nyílásába irányította. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig tartott, míg a reszkető ecset
bejutott a nyílásba.
Farley finoman ide-oda mozgatta az ecsetet, majd ismét bemártotta a fekete porba, és
megint a nyílásba dugta. Újra és újra megismételte ezt a műveletet, az erős
figyelemösszpontosítástól szinte megbűvölten. Végül egy megnyálazott vattacsomóval töröl-
getni kezdte a nyílás külső peremét, s mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy túl van a dolgon,
és nemsokára kinn lehet innét.
Ekkor keze megdermedt, s testében eláradt a félelem émelyítő bizonytalansága. A
zseblámpa csörömpölve a földre esett.
Hülye! Leírhatatlan, nyomorult hülye! Nem gondolkozott!
Izgalmában rossz tartályt vett kezelésbe!
Felkapta a zseblámpát, eloltotta, és ijesztően dörömbölő szívvel hallgatózott.
Mivel a néma csendet semmi zaj nem törte meg, kissé visszanyerte önuralmát, s arra
kényszerítette magát, hogy amit egyszer megcsinált, azt másodszor is elvégezze. Ahogyan az
előbbivel két perc alatt végzett, ezzel a gázpalackkal is elkészülhet ennyi idő alatt.
Az ecset és a fekete por ismét működésbe lépett. Még szerencse, hogy nem dobta el az
üvegcsét: a gyilkos, gyújtó port. Ezúttal a megfelelő tartályon dolgozott.
Mire újból megtörölve a nyílást, befejezte a munkát, erősen reszketett a keze.
Zseblámpájával gyorsan körbevilágított, és a fénysugár megállapodott egy üveg toluolos
palackon. Ez jó lesz! Lecsavarta a műanyag kupakot, egy kevés toluolt a földre loccsantott, és
nyitva hagyta az üveget.
Azután szinte alvajáróként kibotorkált az épületből, és elindult a saját szobája biztonsága
felé. Amennyire meg tudta figyelni, egész idő alatt nem látta senki.
A nyílás letörlésére használt vattacsomótól úgy szabadult meg, hogy begyömöszölte a
szemétemésztőbe. A vattacsomó molekuláira esett szét. Ez történt a festőecsettel is.
Az üvegcsét már nem tüntethette el ugyanígy, mert ehhez át kellett volna állítani a
szemételnyelő szerkezetét, és ezt veszélyesnek vélte. Majd gyalog megy be dolgozni, amit
máskor is gyakran megtett, és ledobja a Grand Street-i hídról...

88
Másnap reggel Farley magára hunyorított a tükörben, és eltűnődött, vajon be mer-e menni
dolgozni. Fölösleges volt ezen gondolkoznia: nem mert volna nem bemenni. Éppen ma
semmi olyasmit nem szabad tennie, ami ráterelné a figyelmet.
Sötét elszántsággal igyekezett, hogy a midennapos apró teendőket a megszokott módon
elvégezze. Szép, meleg reggel volt, gyalog ment be dolgozni. Csak egy laza kis
csuklómozdulatra volt szükség ahhoz, hogy az üvegcsétől megszabaduljon. Egy apró
csobbanás a folyóban, s az üvegcse megtelt vízzel, és elsüllyedt.
Nem sokkal ezután Farley már az íróasztalánál ült, kézi számológépére bámulva. Most,
hogy mindent elrendezett, vajon beválik-e a dolog? Llewes talán nem figyel fel a toluol
szagára. Miért is figyelne fel rá? Kellemetlen szag, de nem undorító. A szerveskémikusok
megszokták.
Aztán ha Llewes még mindig lázasan kutatja a Titánról hozott hidrogénezési
folyamatokat, a gázpalack rögtön használatba kerül. Biztos, hogy így lesz. Egy nap szünet
után Llewes még mohóbban veti magát a munkába, mint rendesen.
Aztán, mihelyt a próbacsapot kinyitja, kiáramlik egy kis gáz, és lángra lobban. Ha a
levegőben megfelelő mennyiségű toluol van, rögtön bekövetkezik a robbanás...
Farley annyira élénken képzelte mindezt maga elé, hogy a távoli tompa dörrenésről is azt
hitte, az ábrándhoz tartozik, csak gondolatainak a szüleménye, ekkor azonban valaki elrohant
mellette.
Farley fölnézett, és száraz torokkal fölkiáltott:
- Mi... mi az?!
- Nem tudom! - üvöltött vissza a másik. - Valami baj van az atmoszférakamrában!
Robbanás! Pokoli zűr!
A tűzoltókészülékeket bekapcsolták, emberek taposták a lángokat, és rántották ki a romok
közül a földre sújtott, összeégett Llewest. Alig pislákolt benne az élet, és meg is halt, még
mielőtt az orvos megjósolhatta volna, hogy ez be fog következni.
A színhely körül tolongó csoport peremén kegyetlen, hátborzongató kíváncsisággal állt
Edmund Farley. Sápadt színe és az arcán csillogó veríték ebben a percben nem különböztette
meg a többiektől. Visszatámolygott az íróasztalához. Most már akár rosszul is lehet. Senki
nem fog felfigyelni rá.
De valahogy mégsem lett rosszul. Befejezte a napot, és a nyomás estefelé kezdett
fölengedni. A baleset az baleset, nem? Minden kémikus vállal bizonyos kockázatot a
hivatással, különösen ha gyúlékony vegyületekkel dolgozik. Senki nem fog gyanakodni.
És ha mégis gyanakodnának, elképzelhető, hogy Edmund Farleyíg visszavezessenek
bármit is? Csak úgy kell folytatnia az életét, mintha semmi sem történt volna.
Semmi? Jóságos ég, hiszen most már övé lesz a dicsőség a Titánért! Nagy ember lesz!
89
 A nyomás csakugyan fölengedett, és Farley aznap éjjel tudott aludni.
Jim Gorham az elmúlt huszonnégy óra alatt kissé megsápadt. Sárga haja szálkásan
meredezett, és csak szakállának világos színe leplezte azt a tényt, hogy erősen
borotválkozásra szorul.
- Mindnyájan arról beszéltünk, hogy megöljük - mondta.
H. Seton Davenport, a Kontinentális Nyomozóiroda tagja egyik ujjával szabályos
időközönként rákoppintott az íróasztal lapjára, oly halkan, hogy nem is lehetett hallani.
Zömök, kemény arcú, fekete hajú ember volt, vékony, kiugró orral, amely nem annyira
esztétikai, mint inkább gyakorlati célokra teremtődött, s az egyik orcáján csillag alakú
sebhely éktelenkedett.
- Komolyan? - kérdezte.
- Nem - felelte Gorham, erőteljesen megrázva a fejét. - Legalábbis nem hiszem, hogy
komolyan gondoltuk. Vad terveket eszeltünk ki: mérgezett szendvicsekből álló lakoma,
helikopterre csempészett sav és hasonlók. De úgy látszik, valaki mégis komolyan vette a
dolgot...az őrült! Vajon miért?
- Előbbi szavaiból úgy tűnik, azért, mert az elhunyt kisajátította mások munkáját - mondta
Davenport.
- Hát aztán! - kiáltotta Gorham. - Ez volt az ára annak, amit csinált. Ö tartotta össze az
egész csoportot. Ő volt a szíve-lelke. Llewes tárgyalt a Kongresszussal, és ő szerezte a
pénzügyi fedezetet. Csak ő kapott engedélyt rá, hogy végrehajtsuk kísérleteinket az űrben, és
embereket küldhessünk a Holdra vagy bárhová. Ő beszélte rá az űrhajózási szakembereket és
a gyárosokat, hogy a több millió dolláros megrendeléseinket elfogadják. Ö szervezte a
Szerveskémiai Kutatót.
- És minderre tegnap óta jött rá?
- Nem egészen. Mindig is tudtam ezeket a dolgokat, de hát mit tehettem? Kihúztam
magam az űrutazásból, mindenféle ürügyekkel kibújtam alóla. Szárazföldi patkány voltam,
aki még a Holdon sem járt. Az az igazság, hogy féltem, és még jobban féltem attól, hogy a
többiek azt gondolhatják: félek. - Szinte fröcskölt belőle az önmegvetés.
- És most bűnbakot keres? - kérdezte Davenport. - Most kárpótolni akarja a halott Llewest
azért a bűnért, amit akkor követett el ellene, amikor még élt?
- Nem! A pszichiátriát hagyja ki a dologból. Én mondom magának, ez gyilkosság. Az
kell, hogy legyen. Maga nem ismerte Llewest. Rögeszméje volt a biztonság. Az ő közelében
nem történhetett semmiféle robbanás, hacsak gondosan ki nem tervelték.
Davenport megvonta a vállát.
90
 - Mi robbant fel, dr. Gorham?
- Szinte bármi felrobbanhatott. Llewes mindenféle szerves vegyülettel dolgozott:
benzollal, éterrel, piridinnel - és mindegyik gyúlékony.
- Doktor Gorham, valamikor tanultam kémiát, és ha jól emlékszem, az említett
folyadékok közül szobahőmérsékleten egyik sem robban. Csak hogyha hő, szikra vagy láng
is van jelen.
- Hát hiszen volt is.
- Hogy történhetett?
- El sem tudom képzelni. A helyiségben nem voltak égők; gyufa sem volt. Az elektromos
berendezések erősen leárnyékoltak. Még az oly mindennapos apróságok is, mint a
csőbilincsek, különleges szikramentes ötvözetekből, például berilliumrézből készültek.
Llewes nem dohányzott, és mindenkit helyben agyonlőtt volna, aki égő cigarettával
százlábnyira megközelíti a szobáját.
- Melyik készülékkel dolgozott utoljára?
- Nehéz megmondani. A szoba valóságos romhalmaz volt.
- Gondolom, azóta már rendbe hozták.
A kémikus hirtelen buzgalommal felelte:
- Nem, dehogy! Gondom volt rá. Megmondtam, ki kell nyomoznunk a baleset okát, hogy
bebizonyíthassuk, nem hanyagságból történt. Tudja, nehogy rossz hírbe keveredjen az
intézet. így aztán nem nyúltak a szobához.
Davenport bólintott.
- Rendben van. Akkor nézzük meg.
A megfeketedett, feldúlt helyiségben Davenport megkérdezte:
- Melyik itt a legveszélyesebb berendezés?
Gorham körülnézett.
- A sűrített oxigénes tartályok - mutatta.
Davenport a fal mellett álló, rögzítőlánccal odaerősített, különböző színű palackokra
pillantott. Néhányat a robbanás ereje feldöntött, ezeket csak a láncok tartották.
- Hát ez? - kérdezte Davenport, és belerúgott egy piros palackba, amely a szoba közepén
feküdt a földön. A palack súlyos volt, meg se moccant.
- Ez hidrogénes palack - válaszolta Gorham.
- Ugye, a hidrogén robbanékony?
- Ha fölmelegítik, igen.

91
 - Akkor miért mondja, hogy a sűrített oxigén a legveszélyesebb? - kérdezte Davenport. -
Hiszen az oxigén nem robban!
- Nem, sőt nem is gyúlékony, de táplálja az égést. Az anyagok elégnek benne.
- Csakugyan?
- Figyeljen csak ide. - Gorham hangja kissé felélénkült; most ő volt a tudós, aki
elmagyaráz valami egyszerű dolgot az intelligens laikusnak. - Néha előfordul, hogy valaki
véletlenül egy kis gépolajat ken a szelepre, mielőtt ráerősítené a tartályra - tudja, hogy
szorosabb legyen a tömítés. Vagy tévedésből bemaszatolja valami gyúlékony anyaggal.
Amikor aztán kinyitja a szelepet, kiáramlik az oxigén, és a szelepen levő ragacs a szelepet
letépve fölrobban. Utána a maradék oxigén kiömlik a tartályból, amely mint egy apró rakéta,
fölemelkedik, és még a falat is képes átütni; a robbanáshőtől pedig más gyúlékony anyagok is
tüzet fognak a közelben.
- Az oxigéntartályok itt sértetlenek?
- Igen.
Davenport belerúgott a lábánál heverő tartályba.
- Ennek a tartálynak a mércéje nullát mutat. Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy a
robbanás idején éppen használták, és azóta önmagától kiürült.
Gorham bólintott.
- Valószínűleg.
- Fel lehet úgy robbantani a hidrogént, hogy valaki olajat ken a mércére?
- Szó sem lehet róla.
Davenport megdörzsölte az állát.
- Szikrán vagy valami ilyesmin kívül más meggyújthatja a hidrogént?
- Esetleg egy katalizátor - mormolta Gorham. - Legjobb a fekete platina. Ez por alakú.
Davenport meglepettnek látszott.
- Használnak ilyesmit?
- Hogyne. Költséges dolog, de hidrogénezéseknél ez a legjobb katalizátor. - Elhallgatott,
és egy hosszú pillanatig rámeredt a hidrogénpalackra. - Fekete platina - suttogta végül. -
Kíváncsi volnék...
- Tehát a fekete platina lángra lobbanthatja a hidrogént? - kérdezte Davenport.
- Igen. A fekete platina szobahőmérsékleten egyesíti a hidrogént az oxigénnel. Hő nem
szükséges hozzá. A robbanás éppen úgy megy végbe, mint hogyha hő okozná; pontosan úgy.
Gorham hangjába izgalom vegyült. Letérdelt a hidrogéntartály mellé, és végighúzta ujját
a szelep peremén.

92
 - Lehet, hogy csak korom, de az is lehet, hogy... - Felállt. - Uram, bizonyára így csinálták.
Ki fogok szedni a szelepből minden idegen anyagot, az utolsó szemig, és elvégzem a
színképelemzést.
- Mennyi időt vesz ez igénybe?
- Adjon tizenöt percet,
Gorham húsz perc múlva jött vissza. Davenport közben aprólékosan végigvizsgálta a
kiégett laboratóriumot.
- Nos? - nézett föl.
Gorham győzelmes hangon közölte:
- Megvan. Nem sok, de megvan.
Felmutatott egy filmnegatív-csíkot, amelyen szabálytalan távolságokban rövid,
párhuzamos, különböző árnyalatú fehér vonalak sorakoztak.
- Többnyire idegen anyagok, de nézze csak azokat a vonalakat...
Davenport alaposan megszemlélte.
- Nagyon halványak. Megesküdne rá a bíróságon, hogy itt platina volt jelen?
- Igen - válaszolta azonnal Gorham.
- És más kémikusok is megesküdnének rá? Ha megmutatnánk ezt a fényképet a védelem
szakértőjének, nem mondhatná-e, hogy túl halványak a vonalak, és nem bizonyítanak
egyértelműen ?
Gorham hallgatott.
Davenport megvonta a vállát.
- De amikor itt van I - kiáltotta a kémikus. - A gázsugár és a robbanás nyilván kivitte a
zömét. Nem maradhatott benn sok. Érti, ugye?
Davenport elgondolkozva körülnézett.
- Igen. Elismerem, nagy a valószínűsége annak, hogy gyilkosság történt. Most tehát újabb
és jobb bizonyítékokat keresünk. Mit gondol, csak ezt az egy palackot kenték be?
- Nem tudom.
- Akkor legelőször is átvizsgáljuk a helyiségben levő összes többi palackot. És minden
egyebet. Ha valaki gyilkolt, lehetséges, hogy más csapdákat is felállított. Ellenőriznünk kell.
- Hozzá is fogok... - kezdte mohón Gorham.
- No, nem maga - mondta Davenport. - Majd a mi laborunkból megcsinálja valaki.
Másnap reggel Gorham megint Davenport irodájában volt. Ezúttal hívatták.

93
 - Valóban gyilkosság - jelentette ki Davenport. - Egy másik palackot is bekentek a porral.
- Na látja!
- Egy oxigénpalackot. A csatlakozás nyílásának belső oldalán fekete platinát találtunk,
jócskán.
- Fekete platinát? Az oxygén-tartályon?
Davenport bólintott.
- Mi a véleménye erről?
Gorham megrázta a fejét.
- Az oxigén nem gyúlékony, semmi nem is teheti gyúlékonnyá. Még a fekete platina sem.
- Akkor tehát a gyilkos a pillanat feszültségében bizonyára tévedésből tehette oda. Utána
föltehetően helyesbített, és a megfelelő palackot is bekente, de közben döntő bizonyítékot
hagyott hátra, hogy nem balesetről, hanem gyilkosságról van szó.
- Igen. Akkor már csak meg kell találni a gyilkost.
Davenport arcán ijesztő ráncba torzult a sebhely, ahogy a felügyelő elmosolyodott.
- Csak. dr. Gorham? És hogy fogjuk csinálni? Nem hagyott hátra névjegyet. Indítóoka
egész sereg embernek volt az intézetben; megfelelő kémiai képzettsége és alkalma a bűntett
elkövetésére még többnek. Van rá mód, hogy kinyomozzuk a fekete platina eredetét?
- Nincs - válaszolta dr. Gorham tétovázva. - Húsz emberből bárki minden nehézség nélkül
bejuthatott a különleges raktárba. Esetleg az alibik?
- Milyen időpontra?
- Az előző éjjelre.
Davenport áthajolt az asztalon.
- A végzetes pillanat előtt mikor használta utoljára dr. Llewes azt a hidrogénpalackot?
- Nem... nem tudom. Egyedül dolgozott. A legnagyobb titoktartással. Ez a módszeréhez
tartozott, nehogy valakivel osztoznia kelljen a dicsőségben.
- Igen, tudom. Mi is utánanéztünk. Tehát akár egy héttel korábban is elhelyezhették a
fekete platinát a tartályon.
Gorham letörten suttogta:
- Akkor mit csinálunk?
- Az egyetlen támadási pont szerintem az oxigénpalackon talált fekete platina - mondta
Davenport. - Ez nem ésszerű, és a magyarázat megadhatja a megoldást. Én nem vagyok
kémikus, maga viszont az, tehát ha egyáltalán létezik megoldás, akkor az a maga fejében van.
Lehetséges, hogy tévedés volt? Összetéveszthette a gyilkos az oxigént a hidrogénnel?
Gorham azonnal megrázta a fejét.
- Nem. A színéről meg lehet ismerni. A zöld tartály oxigén, a piros tartály hidrogén.
94
 - És ha színvak az illető? - kérdezte Davenport.
Gorham ezúttal hosszabb ideig gondolkozott. Végül így szólt:
- Nem. Színvakok rendszerint nem mennek kémikusnak. Túl fontos a színek meg
figyelése a kémiai folyamatoknál. És ha itt az intézetben valaki színvak volna, épp eleget
bajlódott volna ezzel-azzal, hogy a többiek tudjanak a dologról.
Davenport bólintott. Szórakozottan tapogatta arcán a sebhelyet.
- Rendben van. Ha nem tudatlanságból vagy véletlenül kenték be az oxigénpalackot,
lehetséges, hogy valami céllal tették? Szándékosan?
- Nem értem.
- Talán valami logikus terv volt a gyilkos fejében, amikor az oxigénpalackot bekente, de
azután megváltoztatta a tervét. Létezik olyan körülmény, amely mellett a fekete platina
oxigén jelenlétében veszélyes? Bármiféle körülmény? Maga a kémikus, dr. Gorham.
A kémikus homloka töprengve ráncolódott. Megrázta a fejét.
- Nem, nincsen. Nem is lehet. Hacsak...
- Hacsak?
- Nos, képtelenül hangzik, de ha oxigénsugarat bocsátunk egy hidrogéntartályba, akkor az
oxigéntartályon levő fekete platina veszélyes lehet. Természetesen nagy hidrogéntartályra
van szükség a megfelelő méretű robbanáshoz.
- Tegyük fel - mondta Davenport -, hogy a mi gyilkosunk arra számított, hogy a
helyiséget feltöltik hidrogénnel, és azután nyitják ki az oxigéntartályt.
Gorham félmosollyal felelte:
- De miért vesződjön a hidrogénatmoszférával, amikor... - A félmosoly teljesen eltűnt, és
helyébe halálos sápadtság telepedett. Gorham felkiáltott: - Farleyl Edmund Farley!
- Tessék?
- Farley a Titánon töltött hat hónapot, nemrég jött vissza - mondta Gorham növekvő
izgalommal. - A Titánnak hidrogén-metán légköre van. Farley az egyetlen közöttünk, aki
ilyen atmoszférában kísérletezett, és ez most mindent megmagyaráz. A Titánon a kiáramló
oxigénsugár egyesül a környező hidrogénnel, ha melegítik, vagy fekete platinával kezelik. A
hidrogénsugár viszont nem egyesül az oxigénnel. Pontosan a földi helyzet fordítottja. Biztos,
hogy Farley volt. Amikor bement Llewes laborjába, hogy előkészítse a robbanást,

95
megszokásból az oxigénpalackra kente a fekete platinát. Mire eszébe jutott, hogy a Földön
éppen fordított a helyzet, már megtörtént a baj.
Davenport kegyetlen elégedettséggel bólintott.
- Ennyi elég, azt hiszem. - A házitelefonért nyúlt, és így szólt a vonal túlsó végén levő
láthatatlan hallgatóhoz: - Küldjön ki egy embert a Szerveskémiai Kutatóba, és tartóztassák le
dr. Edmund Farleyt.
NAGY ÁGNES FORDÍTÁSA

96
B. PORSNYEV

ELŐEMBER?
Másfél évvel ezelőtt az Egyesült Államoknak egyetlen olyan művelt lakója sem akadt, akit
egy cseppet is érdekelt volna az, hogy különböző vásári látványosságok és furcsaságok
között egy „történelem előtti ember" megfagyott tetemét is mutogatták. Ezt a valamit egy
különlegesen berendezett teherautóban szállították, és hirdetések jelentek meg róla
újságokban és vásári prospektusokban. A kocsiba való belépésért a tulajdonos, Mr. Frank
Hansen fejenként egy dollár 75 centet kért az érdeklődőktől. A kocsi belsejét négyrétegű
üveggel fedett fémszarkofág foglalta el. Az üvegtető fölé hajolva lehetett bepillantani a
szarkofág belsejébe, ahol az átlátszó jégréteg alatt és az alulról jövő világítás fényében egy
jól megtermett, sötétbarnás szőrzettel borított emberi alak látszott. Hűtőberendezés tartotta a
jeget állandó hőmérsékleten - néhány látogató arra gyanakodott, hogy ez is csak a csalás
valószínűbbé tétele érdekében történik. A rendőrség és a tudósvilág egyáltalán nem törődött
Hansen leletével. Köztudomású azonban, hogy egyes magánkezdeményezések igen szívósak
tudnak lenni. És valóban, 1968 decemberében felbukkant egy bizonyos Terry Cullen, aki
állatritkaságok gyűjtésével foglalkozott. Cullen, miután elbeszélgetett a teherautó
tulajdonosával, kötelességének érezte, hogy felhívja Ivan Sanderson zoológust, A havasi
ember legendája valóságnak bizonyul című könyv szerzőjét. Sandersonnál éppen akkor egy
másik híres szakértő, a belga Bemard Heuvelmans vendégeskedett, aki az Ismeretlen állatok
című munkájában áttekinti a „havasi emberre" vonatkozó utalásokat is. Mindkét zoológus
haladéktalanul elutazott Rollingstonba (Minnesota állam), a már említett Frank Hansen
tartózkodási helyére...
Honnan szerezte Mr. Hansen a kiállított objektumot? És mi történt vele azután, hogy
Sanderson és Heuvelmans három napon át tüzetesen megvizsgálta? Hamisítvány-e vagy
valódi ? Elszigetelt jelenségről van-e szó csupán ?
Az utolsó kérdés a legfontosabb. A két első nem a tudomány feladatkörébe tartozik. Pedig
a nyugati sajtó éppen ezt a két kérdést szellőztette a leginkább, vagyis a rejtélyes eredet és a
titokzatos eltűnés kérdését. Gyilkosság történt, vagy cinikus misztifikációval állunk
szemben? Olyan hírek is keringtek, hogy az emberszabású tetemet átcsempészték valamiféle
kamcsatkai fókavadászhajó hűtőházába, majd jó pénzért eladták Honkong-ban vagy
valamilyen más kínai kikötőben. Mintha valakinek érdekében állt volna, hogy a kutatások ne
folytatódjanak.
Frank Hansen kezdetben nem gyanította, hogy szakértőkkel van dolga. Jámbor
érdeklődőknek látszottak, annak ellenére, hogy zseblámpákkal és szögmérőkkel
felfegyverkezve hosszú órákon át vizsgálgatták, méricskélték, átvilágították, rajzolták,
jegyzetelték és fényképezték a teherautó alacsony teteje alatt fekvő objektumot; előbb
kettesben, aztán pedig külön-külön. Később Hansen észbe kapott, és megtiltotta nekik a
belépést, arról meg hallani sem akart, hogy megröntgenezzék vagy szekciók készítése
céljából felolvasszák a kiállítási tárgyat. Arra hivatkozott, hogy tulajdonképpen nem is az övé
ez a valami, ami egyébként rengetegbe került, és hogy ő csak megbízásból foglalkozik vele.
Sanderson és Heuvelmans tudományos kötelességének tekintette, hogy a megfigyelések
összevetése után a lehető legrészletesebben leírja a tetem külsejét, illetve azt, amit a

97
jégrétegen keresztül látni lehetett. Jelentésüket azonnal eljuttatták a legtekintélyesebb
amerikai zoológusoknak és antropológusoknak, külföldi tudományos folyóiratoknak, és
megküldték a jelen cikk szerzőjének is. (Heuvelmans jelentését a Belga Tudományos
Akadémia dicséretre méltó gyorsasággal közölte. A Szovjetunió Tudományos
Akadémiájának két folyóiratában, a Szovjetszkaja Etnografija 1969. évi második számában
és a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Közleményei 188-ik kötetének 1. számában az
én első beszámolóim is megjelentek.)
Ez a két jelentés - a fényképeken és a rajzokon kívül - a tudományos felfedezés egyetlen
konkrét bizonyítéka. Mert csak ezeket tekintik tudományos bizonyítékoknak, jóllehet később
megindult a hozzáértő szemtanúk és a névtelen tanúvallomások áradata...
Nézzük tehát a harmadik kérdést: hamisítvány-e vagy sem? Műanyagokban bővelkedő
korunkban nem lenne nehéz - megfelelő anyagi fedezettel - egy 180 centiméter magas bábut
készíttetni és testét teleültetni milliónyi szőrszálacskával, úgy, hogy anatómiailag helyes
irányba forduljanak (a szőrszálak állása a test különböző részein más és más, a felkaron és az
alkaron például a könyök felé fordulnak). De ha valaki alaposan áttanulmányozta a két
szakértő leírásában azt a rengeteg részletet, mely az arcra, a törzsre, a végtagokra, a bőrre és a
hajzatra vonatkozik, elveti a hamisítvány gondolatát. A biológus számára tehát világos, hogy
biológiai objektummal van dolga. Tegyük hozzá, hogy Sanderson és Heuvelmans még az
oszlásnak induló tetem szagát is érezte azokon a pontokon, ahol a jégréteg elvékonyodott,
például a bal lábfej nagyujja fölött. Ennek ellenére tételezzük fel, hogy költséges és ügyes
hamisítvánnyal állunk szemben. De még így is találunk ellenérvet: mit akart hamisítani a
hamisító? Mit utánoz Hansen exponátuma?
Minden jel arra utal, hogy nem majmot, hanem ősembert; előembert. Világosan látszik,
hogy a szóban forgó egyedet jobb szemén keresztül érte a halálos lövés, a jégben
megőrződtek a még friss vérpatakok. Hansen többek között kijelentette, hogy annak idején a
vérvizsgálat fehér és vörös vérsejtek jelenlétéről tanúskodott. A lövedék becsapódása
kinyomta üregéből a bal szemgolyót is. Egy másik lövés szétzúzta a fej elé emelt bal alkart és
a bal kéz tenyerét; a sebből csontszilánkok álltak ki.
Ez annyit jelentene, hogy a hamisítók annak bizonyítását tűzték ki célul, hogy az ember
ásatag elődei nem haltak ki, hiszen ezt a példányt is tűzfegyverrel ölték meg. A ,,havasi
emberrel” kapcsolatban sokan úgy vélekednek, hogy ritka majomfajtáról van szó, nem pedig
emberszabású lényről. A Szovjetunióban kidolgozott homonoid-koncepciót viszont az
Egyesült Államokban és Nyugaton senki sem ismeri, Sanderson és Heuvelmans kizárólagos
kivételével. Ha maga a hamisító eszelte volna ki a homonoid-felfogást a közönség
megtévesztésére, akkor igyekezett volna a legkézzelfoghatóbb bizonyítékot kiállítani: a
neander-völgyi koponyát. Ebből a szempontból azonban a kiállított objektum a lehető
legelőnytelenebb helyzetben fekszik: a fej erősen félrebillen, úgyhogy az egész koponya
jégbe merül.
A hamisító tehát nem hamisíthatott olyan tudományos koncepciót, mely előtte ismeretlen
volt. Sőt maga Heuvelmans beszéli el, hogy egész éjszaka nem hagyta aludni a gondolat,
hogy a vizsgált lény megfelel a szovjet és mongol szakértők leírásainak és
következtetéseinek. ,,Ez a felfedezés inkább az önöké, mint a miénk" - írta nekem néhány nap
múltán. Sanderson pedig kijelentette: ,,A lelet, úgy látszik, mindenben igazolja az önök
elméletét." Eszerint ugyanis egyes földrajzi körzetekben még élnek az előember (a neander-
völgyi ember) fennmaradt példányai, amelyek - bár nagyon hasonlítanak az emberhez -
inkább állatok, mint emberek: testüket sűrű szőrzet borítja, nem beszélnek, nem ismerik a
munkát, és nem társadalomban élnek. Heuvelmans véleménye szerint a felfedezés elsősége
V. A. Hahlov professzort illeti, aki 1914-ben saját tapasztalataira hivatkozva, arról értesítette
az Orosz Tudományos Akadémiát, hogy Közép-Ázsiában az „özönvíz előtti" emberhez
hasonló, ritka állatfajjal találkozott.
98
 Most értünk el a negyedik kérdéshez. Sanderson és Heuvelmans felfedezése nem
elszigetelt jelenség, hanem szervesen illeszkedik a tudományos kutatások láncolatába, és
újabb meggyőző bizonyítékot nyújt a már jól felépített koncepcióhoz. Egyszer tréfásan azt
mondtam, hogy feltevésünk ugyanazon elkeseredett ellenfelei, akik ma azt követelik, hogy
„mutassatok belőle legalább egy példányt", holnap, amikor már teljesítettük kérésüket, azt
fogják mondani: „Egy példány még semmit sem bizonyít, mutassatok belőle egy egész
sorozatot!" És valóban, amikor a múltkorjában antropológusok körében említést tettem
Sanderson és Heuvelmans felfedezéséről, az egyik tiszteletre méltó tudós válaszul így
dünnyögött: „Világos, hogy nem hamisítvány, de egyetlen példány alapján még nem
nyilatkozhatunk. Hiszen valamiféle szörnyszülött is lehet, a majom és az ember keveréke.
De nem így van! Éppen ott a bökkenő, hogy már száznál is több hasonló esetről tudunk.
Heuvelmans és Sanderson testleírása alapjában véve semmiben sem különbözik attól a
leírástól, melyet egy halott példányról készített 1925-ben a Pamírban M. S Topilszkij csekista
felcser és Vasziljev katonafelcser, vagy annak az élő példánynak a leírásától, melyet 1941-
ben látott a Kaukázusban V. S. Karapetyján katonaorvos. Az új leírás csupáncsak
szakszerűbb és alaposabb.
A testet körülvevő jég szerkezete, illetve a jégbe zárt levegőbuborékok arról tanúskodnak,
hogy a fagyasztás mesterséges úton, hűtőberendezésben történt, és legfeljebb egy-két évvel
azelőtt; ha nem így lett volna, még a jégben is elkerülhetetlenül megindult volna a bomlás (a
mammuttetemek is csupán annak köszönhetően őrződtek meg a föld alatt, hogy jégbe
fagytak). A test helyzetén szinte semmit sem változtattak: a hátán fekszik, nyújtott bal lábbal,
jobb lába viszont térdben és bokában hajlított. Mindkét említett leírás csaknem teljesen
megegyezik a megölt lény szemközti nézetének leírásával, de az egyes részletekre
vonatkozóan a hasonlóságokon kívül bizonyos eltéréseket is találunk. Heuvelmans szerint
például a fej mélyen a jégbe merül, és a szemöldök vonalától felfelé láthatatlan. Sanderson
viszont úgy látta, hogy a fej vízszintesen fekszik, és a homlok egy részét is látni vélte,
egészen a hajas fejbőr határáig. Mindazonáltal a két megfigyelő felfogása közti alapvető
különbséget az alábbi paradox módon jellemezném: Heuvelmans több olyan anatómiai jegyet
vesz észre, mely a szóban forgó lényt elválasztja az embertől, mint Sanderson, elméletileg
mégis az emberhez közelebb állónak tartja. Ezzel szemben Sanderson a különböző
ismertetőjegyek alapján tartja az ember közelebbi rokonának, elméletileg viszont jóval
távolabbra helyezi. Az elméleti vitára alább még visszatérünk, egyelőre a tapasztalati
megfigyelésekben különítjük el a két leírás egymást fedő részleteit.
A lény erős testalkatú, súlya körülbelül 115 kg. A törzs nem derékban, hanem csípőben
keskenyedik el. A mellkas szélessége a törzs hosszához viszonyítva nagy. A kéz és a láb
hosszúsági viszonya, amennyire megítélhető, megfelel az emberi arányoknak. Csak a bal kéz
tetszik szokatlanul hosszúnak, valószínűleg azért, mert nemcsak hogy szétzúzódott, hanem el
is ferdült és széthúzódott a törés helyén. Kirívóan elüt azonban az emberi normáktól a tenyér
és a talp mérete, aránya. Lehet, hogy a jég felszínéhez való közelségük kölcsönöz nekik ilyen
nagyító hatást, mindenesetre jókorák és módfelett szélesek. Megjegyzendő, hogy a moszkvai
egyetem Embertani Múzeumában kiállított neander-völgyi lábfejének csontváza a mai
emberéhez viszonyítva szintén óriásinak látszik. A hüvelykujj az emberi arányokhoz képest
kissé nyújtott, csaknem a mutatóujj középső perecéig ér.
Az egyik legszembeötlőbb különbség az, hogy hasonló fejtartás esetén az ember feje
kinyúlna, és ádámcsutkája kiállna, ezzel szemben a jégbe fagyott lény nyakából csak keskeny
csíkot lehet látni a kulcscsontok és az állkapocs között, maga a nyak tehát rendkívül rövid.
Az élő példány fejének tehát a vállak közé kellett mélyednie. Mint tudjuk, az ásatásokból
előkerült neander-völgyiek nyakszirti nyílása valóban hátrahajló volt, a fej viszont erős
izomzattal kötődött a vállhoz és a háthoz. Az állkapocs is erősen emlékeztet az
előemberleletekre: erőteljes és széles, ezzel szemben állcsúcsa mintha le lenne vágva. A
99
koponya egyéb neanderthaloid jegyeit nehéz megállapítani: az előreugró fogsor révén
kialakuló profil (prognatizmus) gyengén látható, valószínűleg amiatt, hogy a fej hátrafordul;
ezért nem tudható, hogy a szemöldökívek előreugróak-e vagy sem; hasonlóképpen nem
sikerült azonosítani a homlok nagyságát és hajtását, valamint a koponya más részeinek
jellemző jegyeit. Szembetűnő azonban, hogy mennyire hasonlítanak az üres szemgödrök az
ásatások folyamán előkerült koponyák szemgödreihez: elhelyezkedésük analogikus, és
egyenlő nagyságúak. A neander-völgyihez hasonlóan az arc széles, és kiálló pofacsontok
jellemzik.
Sok olyan részlet azonban, melyet Heuvelmans és Sanderson megfigyelt, nem vethető
össze a neander-völgyi leletek antropológiai jellemzőivel, mert azokból csak csontok
maradtak meg: az izmok, a bőr és a szőrzet hiányoznak. Összevethetjük azonban a két
testleírást azoknak a szemtanúknak az elbeszélésével, akik látták a neander-völgyi e
fennmaradt példányait.
Rengeteg a hasonlatosság, de ezek az elbeszélések sok tekintetben tökéletesítik,
kiegészítik a két leírást. Nemegyszer említik a szemtanúk, hogy ezeknek a lényeknek a
szájnyílásuk szélesebb, mint az emberé, ajkuk viszont nincs is. Heuvelmans és Sanderson
éppen így írja le a látott egyed száját. Az orr leírása is egyezik a tanúk elmondásával: tömpe,
nagy kerek orrlyukakkal és valószínűleg orrnyeregkezdeménnyel.
A halott előember egész teste szőrrel borított, az egyes szőrszálak hosszúak, és elég
ritkásan, egymástól 1-2 mm-re nőnek. Köztük kitetszik a sárgás bőr.
Az arc szőrtelen (szakálla nincs, bár tokáját szőr fedi), nincs szőrzet a tenyerén, a talpán
és a nemiszervén; csaknem szőrtelen a vastag, elszarusodott bőr a térdén. Orcáiból sajátos,
ritkás, macskabajuszhoz hasonlító szőrszálacskák állnak ki, szőrszálak vannak az orrlyukak
közti sövényen, szemöldöke ritkás.
Az a tény, hogy ezeknek a fennmaradt előember hímeknek nincs szakálluk és bajuszuk,
teljes egészében fedi a mi leírásainkat. Megfelel a szemtanúk elmondásainak az a részlet is,
melyről Sanderson számolt be: a vizsgált példány hónalja és szeméremdombja teljesen
szőrtelen. Számos tanúvallomásból tudjuk, hogy nincs szőr a talpán és a tenyerén, de csak a
mi két beszámolónk emlékezik meg a jégbe fagyott holttesten világosan látható két részletről:
a lábnyakat (a rüsztöt) sűrű szőrzet borítja.
Az egyed mellén a szőr a csaknem szőrtelen „középvonaltól” két irányba nő. A sötét
rózsaszínű mellbimbók ugyanúgy helyezkednek el, mint az embernél. A kéz- és lábujjakon
emberszabású, nem horgas és nem karomszerű, kopottnak látszó körmök. Nemiszerve nem
nagy, emberszabású, nem majomtípusú. A térd és a talp felépítésére vonatkozó anatómiai
részletek azért fontosak, mert megcáfolhatatlan bizonyítékok arra, hogy hosszú lábú,
kiegyenesedve járó lénnyel van dolgunk. Erről tanúskodik az egész testalkat, a láb felépítése,
a térdkalács formája és a talp egész morfológiája. Ennek ellenére ez a lény másképpen
mozgott, mint mi. Az ujjvégződések többé-kevésbé egyenes vonalban helyezkednek el, a
lábfej tengelyére merőlegesen, a nagyujj azonban valamivel rövidebb a második ujjnál. Ujjai
vastagok, alul kereken kiöblösödnek. „Talpa sokkal ráncosabb, mint a mai emberé, és
bulbusokra osztott" - írja Heuvelmans. Nagyon fontos Sanderson következő észrevétele is: a
talpon két bulbus látható a nagyujj mögött. Valószínűleg ez a sajátságos izomzat irányította a
nagyujj oda-vissza való mozgatását. Eszerint az előember - a majmokkal ellentétben -
elsősorban a talp középső részére támaszkodva járt. Vagyis pontosan úgy, mint az a
negyedfokú majomember, akinek talpnyomát nemrég fedezték fel Magyarországon; és mint
azok az élő előemberek, akiknek egészen friss nyomaival a Tien-San és a Kaukázus
hegyeiben találkozhatunk.
Ez azonban még nem minden. Hasonló, nagy és kidomborodó bulbust vett észre
Sanderson a tenyéren is, de nem a hüvelykujj ízesülésénél, hanem a kisujjnál! Az előember
tehát négykézláb is közlekedett, amikor is a majomhoz hasonlóan, tenyerének külső peremére
100
támaszkodott. A bőr egyes jellegzetességei, melyek különösen a tenyéren láthatók, azt a
következtetést sugallják, hogy az illető egyed huzamosabb ideig tartózkodott vízben.
Ezek tehát két nyugati kollégánk megfigyelései. Ami pedig a lelet elméleti értékelését
illeti, mindketten akaratlanul is áldozatául estek az Egyesült Államokban dívó, de a
világtudomány által elvetett koncepciónak, mely Carlton Kuhn professzortól származik:
ugyanis örök érvényű igazságnak fogadják el azt, hogy az előemberek (a neandervölgyi
emberek) a homo sapiens (a gondolkodó ember) fajának valamiféle alfajához tartoznak. Ezért
ereszti szabadjára képzeletét a meglepett Sanderson, amikor a szóban forgó példány biológiai
besorolására kerül a sor, Heuvelmans pedig komolyan és tudatosan állapítja meg előre a
diagnózist: neander-völgyi ember. A nyugati sajtó felbolydult: „Ha értelmes ember teteméről
van szó, akkor bűnügyi nyomozást igényel az eset, a tetteseket pedig meg kell büntetni."
Pedig nem így van, mert a neander-völgyi emberek - azok, amelyek az ásatások folyamán
kerültek elő, és azok, amelyek a mai napig fennmaradtak - nem a mai földi ember biológiai
fajához tartoznak. Vagyis nem emberek. A legnagyobb alaktani és élettani különbség az,
hogy nem beszélnek. Sem az agyuk, sem a gégéjük, sem pedig a hangképző szerveik nem
alkotnak olyan apparátust, mely az ember esetében a beszédet a gondolat-közlés eszközévé
teszi.
Néha nagy felzúdulás támad, és felemlegetik a méheket, a delfineket és más állatokat,
akik állítólag sajátos nyelven érintkeznek egymással, az emberi nyelvrendszer elvei szerint.
De ezen az általánosításon az emberi nyelvről szóló tudományok (a nyelvészet, a lélektani
nyelvészet, a beszédlélektan, a második jelzőrendszer fiziológiája) semmit sem nyernek.
Rögtön világos lesz az egész, ha odaállítjuk az ember mellé azt az élőlényt, amely
fejlődéstörténeti szempontból igen közeli rokona, de félreérthetetlenül híján van bármiféle
nyelvi tevékenységnek. Az állatok nyelvére vonatkozó mindenféle állítás azonnal megdől,
amikor kiderül, hogy evolúciós szempontból legközvetlenebb ősünk, az előember, nemcsak
hogy „gyengén fejlett beszélő készséggel" vagy „félbeszéddel” nem rendelkezik, hanem
egyáltalán nem tud beszélni, azaz hangképző berendezését csupán kiáltásokra, füttyentésekre
és artikulátlan ordításokra használja, de képtelen kiejteni olyasmit, ami szóra
emlékeztethetne.
A mai tudomány és a mai ember számára tehát ezért is nagyon fontos, hogy megismerje
azokat az élő előembereket, akik a mai napig megőrződtek a Földön. Egyébként az egyszerű,
alkalmi megfigyelőket nem az döbbentette meg leginkább, hogy sűrű szőrzet borította az
előember testét, hanem az, hogy néma volt, hogy nem tudott beszélni. Sajnos Mr. Hansen
kiállított példányán nem lehet demonstrálni a beszéd hiányát. Mégis van olyan jel, amely erre
utal: ez a lény nem volt jobbkezes, hiszen a lövés elől önkéntelenül úgy védekezett, hogy a
bal karját kapta maga elé. És eddigi ismereteink szerint az ember jobbkezességének
kifejlődése szoros kapcsolatban van a beszéd kifejlődésével; a beszéd, a jobbkezesek
esetében, az agy bal féltekéjének irányítása alatt áll.
Így hát a fennmaradt előemberek problémája további elemzésre, további kutatásra vár. És
annak a „szibériai lénynek" felfedezése és leírása, mely vásári látványosságként bukkant fel
az Egyesült Államokban, újból felhívja a figyelmet erre a talányra.

Egy szemtanú elbeszélése

Mihail Topilszkij, volt csekista, akit megkértek arra, hogy kommentálja Heuvelmans és
Sanderson leletét, a következő történetet mondta el:
1925 júliusában osztagommal ellenforradalmár banditák nyomában cserkésztem a nyugati
Pamír akkor még félig felderítetlen, jégmezők borította lejtőin. Azt a vidéket, melyet
átfésültünk, a hegyilakók ,,a havasi ember búvóhelyé"-nek nevezték. Valóban úgy esett, hogy
sikerült megpillantanunk négy bozontos, vad lényt.
101
 Az első találkozás portyázásunknak körülbelül tizennyolcadik napján történt, amikor
osztagunk mély gleccserhasadék közelében ütötte fel éjszakai táborát. Reggel az őrt álló
jelentette, hogy „három ember tart felénk". Előkaptam Zeiss-távcsövemet, és a három furcsa
alakra szegeztem, akik hozzávetőlegesen fél kilométer távolságban voltak tőlünk, a hasadék
másik oldalán. Minden valószínűség szerint egy „havasi ember" állt ott családostul - magas,
erőteljes hím, a nőstény és a gyermek.
Közben előjöttek katonatársaim is. A tadzsik segédosztag parancsnoka, Umarkul Szajdov
azt javasolta, hogy pörköljünk rá a „bozontosokra". Megtiltottam, hogy lőjenek, mert nem
hittem el, hogy nem emberek. Egyszerre csak a hím hadonászni kezdett, és magas
artikulátlan, állati hangokat adott ki magából: erre mindhárman sebesen a sziklák mögé
rejtőztek.
Amikor bandák nyomában járunk, és minden pillanatban támadástól kell tartanunk, nincs
idő a vadakkal törődni. Ezért késlekedés nélkül tovább folytattuk az üldözést. Huszonhét
nappal azután, hogy a Hovalinh nevű faluból elindultunk, csapdába kerültünk, és felvettük a
döntő harcot.
Tapasztalt katonák voltunk, így hát mégis mi szorítottuk be a martalócokat egy kijárat
nélküli szorosba. Akik megmaradtak, tüzelésünk elől egy barlangba bújtak. Vörösgárdistáink
célba vették a barlang száját. És akkor valami egészen furcsa dolog történt.
A barlangból dulakodás hangjai szűrődtek ki, lövések hallatszottak, majd néhány ember
bukkant elő. Gránátokat dobtunk rájuk. Utolsóként egy kaftános martalóc szaladt ki a
barlangból, mögötte pedig valami szőrős lény loholt, bunkóval a kezében. A szurdok keskeny
volt, a bandita nem tudott hova menekülni, és szembekerült a havasi emberrel. A bunkó
lesújtott a bal kulcscsontjára, és - mint később kiderült - el is törte. A martalóc viszont három
lövést adott le ellenfelére, egészen közelről. Az egész jelenet néhány másodperc alatt zajlott
le. A gránátrobbanások jéglavinaomlást idéztek elő, amely betemette a tetemeket és a barlang
bejáratát. A sebesült martalóc kétségbeesetten kapaszkodott a hasadék peremébe, amíg meg
nem mentettük. Később, amikor már minden elcsendesedett, hozzáláttunk a halottak
összeszedéséhez.
Legelőször is a „bozontost" ástuk ki. Vasziljev felcserrel együtt alaposan szemügyre
vettük. Magassága 165 cm, rövid nyak, dús szőrzet, különösen a háton. A szőrzet barnás
színű, a mellrészen feketébe hajló, őszes. A bőr sárga vagy viaszossárga. Sárgásbarna,
mélyen ülő szemek. Elszarusodott bőrű, szőrtelen térd. Rövid, egyenes láb. Kiálló
pofacsontok, bajusz és szakáll nincs, alacsony homlok.
- Kérem, tekintse meg az előembernek ezt a rekonstrukcióját, melyet Sanderson és
Heuvelmans leírása alapján, B. Porsnyev professzor útmutatásával készítettünk. Hasonlít
ahhoz, amit látott?
- Igen, sok tekintetben hasonló, de vannak különbségek is. A pamíri havasi ember
lábfejének hátán nincs ilyen sűrű szőrzet.
- Mit tudtak meg a fogságba esett banditától?
- Elmondta, hogy alig helyezkedtek el a barlangban, máris neszezés hallatszott a sötétből:
a barlang mélyén heverő havasi emberek felriadtak, és rávetették magukat a hívatlan
vendégekre. A martalócok pedig rémülten, fejvesztetten menekültek.
Később már nem találkoztunk a bozontosokkal. Foglyunk útközben meghalt,
fényképezőgépünk nem volt, a havasi ember tetemét pedig nem cipelhettük magunkkal, mert
nehéz út előtt állottunk. Az időpont sem volt megfelelő arra, hogy a bozontosokkal
foglalkozzunk: éppen akkor, a húszas években kezdődött Közép-Ázsia gyökeres átalakítása,
folyt a harc a retrográd társadalmi rétegekkel, a gazdagokkal, az angolok bábjaival, a
fehérgárdisták maradványaival. De még valamit: tudja, miért nem adja magát könnyen a
havasi ember a tudósok kezére?
- Ugyan miért?
102
 - A magasba nyúló hegygerincek, a szurdokok mélye, a sok áthatolhatatlan zúg biztos
rejtekhelyei nyújt számára. Kerüli a lármát és a technikához fűződő kellemetlen élményeket.
Különben sem lehet olyan ostoba ez a havasi ember, ha már a legközelebbi rokonunk. Egyre
mélyebbre húzódik. De meggyőződésem, hogy a tudomány előbb vagy utóbb ezt az izgalmas
talányt is megoldja.
SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

103
D. A. BILENKIN

Az, ami nem volt

A sárga, hegyes, már nem is emberi arc belesüppedt a párnába. A takaróval fedett test annyira
lapos volt, hogy úgy rémlett, a fej külön létezik. Sőt nem is fej - inkább egy múmia csonkja,
viaszmásolat, szobor, rendetlenül odaragasztott gyér hajtincsekkel.
- Szetti Toviusz, öngyilkossági kísérlet, tíz pectalan tabletta, az összes szokásos
intézkedést megtettük, állapota reménytelen - dörmögte hadarva az ügyeletes orvos.
A professzor hallgatagon szemlélte azt, ami tegnap még Szetti Toviusz volt - ember,
hivatalnok, adófizető -, most pedig egy félholt. Minden törvényszerű. A környezet
megvalósítja az életképtelen egyedek kiválasztását: így volt évmilliárdokkal ezelőtt az amő-
bákkal és algákkal, ugyanez folytatódik most is. Természeti közeg, társadalmi közeg
- egyre megy! -, a kiválasztódás mindenképpen hat.
- Teljesen reménytelen?
Az orvos bólintott.
- Nos hát - szólalt meg a professzor -, megpróbálunk vitába szállni a természettel.
Az orvos nem értette, de mindenesetre elmosolyodott.
- Valamiféle újdonság?
- Úgy is mondhatjuk. Az öröm és a boldogság, mint ismeretes, hatásosabb bármely
gyógyszernél. A probléma azonban az, hogy milyen módon kényszeresünk valakit arra, hogy
boldogságot éljen át, amikor a holtakat irigyli, és maga is majdnem halott? Rokonai itt
vannak?
- Nincsenek.
- Barátok?
- Egyelőre egyetlen telefonhívás sem volt.
A professzor felsóhajtott.
- Lám, kedveském, micsoda paradoxon... Él egy ember egy nagy város közepén, bejár a
hivatalába, de ki is ő voltaképpen? Robinson, társadalmi Robinson, aki feladta a reményt,
hogy valaha is megpillant a láthatáron egy vitorlát... No jó, pokolba a szentimentalizmussal.
Haladéktalanul ki kell rajta próbálni a boldogságmodellezés bioáramos módszerét.
- Mesterséges álomkép?
- Formálisan igen. De úgy fogja átélni, mint valós, igazi életet. És ha ezután sem fog
teljes erejéből az élet után kapni, akkor... de én hiszek a sikerben.
A professzor utasításokat adott telefonon, elővett egy csomag cigarettát, megszámolta,
csüggedten megcsóválta fejét (a dél még messze volt, de a csomag fele már elfogyott,), és
rágyújtott. „Ez is paradoxon - gondolta. - Igyekszem semlegesíteni a környezet káros hatását,
magam pedig? Lassú öngyilkosságot követek el... telepumpálom a tüdőmet füsttel."

Szetti Toviusz széjjelhajtotta a fenyők rugalmas ágait, kihevült arcába tengeri szél csapott, és
felfénylett előtte a végtelen, fehér, tiszta part.
Tétovázott, hunyorított, Renata felé fordult. A lány tágra nyílt szemmel nézte, sűrű haja
szárnyként lebegett a szélben.
Kezük találkozott. Mintegy húsz lépésre volt a tenger, kéz a kézben mentek. A tompa
fényű kék ég, a csillogó tenger, az üres strand végtelenje vette körül őket, és a sirályok
kiáltásai elvesztek a kihalt csöndben.

104
 Valami régi, elfelejtett érzés kelt életre Szettiben. Mintha kéreg hámlott volna le róla,
testének minden sejtjével érezni kezdte a tenger meleg leheletét.
Lankás hullámok nyaldosták az amúgy is sima, tömör homokpartot. Áttetsző tarajuk
olvadó habcsipkét hagyott maga után, mozgásuk változatlan állandóságában azonban volt
valami varázslatos, minek nevet még senki nem adott, és amiről olyan nehéz levenni a
tekintetet.
Talán tíz perc telt el, lehet, hogy jóval több, és ők még mindig mozdulatlanul álltak.
Azután Szetti egy határozott mozdulattal ledobta válláról a hátizsákot, és rögtön szokatlanul
könnyűnek érezte magát. A part jobbról a kéklő messzeségbe veszett, balról egy fokban
végződött, és ezen az egész szakaszon nyoma sem volt embernek. Mintha hirtelen kiestek
volna az időből, kihulltak volna a mindennapi kötelességek köréből.
Megremegett a gondolattól, hogy ez az egész part, az egész tenger csak az övék, és ők is
csak egymáséi.
- Rögtön előveszem a fürdőruhákat.
A hátizsákhoz hajolt.
- Minek? - kérdezte Renata. - Minek?
A férfi elnevette magát. Valóban, minek? A lány még előbb megértette, hogy ez csak az ő
partjuk.
Nézte, ahogy Renata vetkőzik, feltárul válla, háta, melle, és Szetti nem érzett mást, csak
mindent elemésztő nagy gyengédséget. Renata testének karcsú vonala, mozdulatainak
közvetlensége, melyekkel feltárta magát, napbarnított karja, csípőjének hajlékony mozgása,
ahogy lerázta a földre a ruhája utolsó darabját, és tűnődő mosolya - mind mind csodálatos
volt. Ö is levetkőzött. Meztelen lábai megérintették a selymes homokot, és ez izgalomba
hozta, akárcsak gyermekkorában.
Néhány erőteljes gyorsúszó tempó - hogy levezesse a robbanó, örömteli életenergiát -, és
megnyugodva nézheti, mint fut aranypatakként a homokos fenéken a hullámok visszfénye.
Hátára is fordulhat, hogy fejét hátrahajtva feküdjön a sós tengerágyban, és ne legyen a szeme
előtt más, csak a nap és az ég.
És mindig érezte a lány közelségét, de mintha egy bűvös kör zavarta volna abban, hogy
közeledjen feléje. Valami széttörhetett, megváltozhatott volna ebben a világban egy rosszul
kimondott szótól, ügyetlen mozdulattól. Vagy ellenkezőleg, a legnagyobb gyönyörűséggé
válhat, ha minden természetes lesz.
Egy madár süvített el felettük, kitárt szárnyakkal. Fehér volt, mint a tengeri só. Szetti
minden ok nélkül felnevetett. Elképzelte, amint itt élnek Renatával, tűzön vacsorát főznek,
betakarja őket az éjszaka, fenyők susognak a sátor vászna mögött, reggel a simán kéklő víz
felett főikéi a nap, és mindez hosszú-hosszú ideig tart, addig, ameddig ők akarják.
Renata távolabb állt, fénysugarak suhantak át arcán. A férfi lebukott, és amikor már
teljesen elfogyott a lélegzete, kitárt ujjai valami simát, rugalmasai, suhanót érintettek meg.
Hirtelen felbukott, hátradobva a lány erős, nehéz, fickándozó testét. Vízcseppek, csobbanás,
napfény, tiltakozó kiáltás, közeli mosolygó ajkak - majd újabb lemerülés, azután mindez
elölről -, a vakító vízár szemébe csap. A lány kacag, kavarodás - szivárvány csillan meg a nap
körül.
Megragadta Renata ellenkező kezét, egy szempillantás alatt legyőzte, s a lány megadta
magát - nyúlánk, karcsú, meleg teste egyszerre kicsiny és odaadó lett, odasimult hozzá, feje
hátrahajtva, szája kissé nyitva... A férfi számára e pillanatban csak a tenger hűs vize,
összefonódó ölelésük, a lány örömteli, rejtélyes, közeli, kedves, várakozóan hátravetett arca
létezett - minden más eltűnt körülötte.
Amikor kibontakoztak az ölelésből, minden visszakerült a maga helyére - a déli part, a
fenyők és a tenger illata, a vízcseppek Renata hajában!

105
 Kimentek a partra, megszáradtak a napon a melegben, és szótlanul mentek végig a
hullámverés szegélye mentén.
Többé nem volt szükségük szavakra. Nemcsak mozdulataik, hanem kívánságaik,
gondolataik is annyira egybeolvadtak, hogy boldogságuk határtalan volt. Renata mellett
ment, meghatottan nézte meztelen lába nyomát a fövenyen, és önkéntelenül váratlanul térdre
ereszkedett, és megcsókolta azt. Renata megállt, ujjait a férfi hajába túrta, és hunyorogva,
gyöngéden megcibálta a fejét. Szetti felnézett a lányra - a bölcs, tizennyolc éves gyermekre -,
és szíve úgy vert, hogy sietve felállt, tenyerével megérintette a lány arcát, és előresietett.
Korábban is tudta, hogy a lány gyönyörű, de ennek most nem volt jelentősége. Korábban
is szerette a lány ügyes, friss testét, eleven, mozgékony arcát, nyílt, bizalomteljes mosolyát,
barna szemének, gyöngéd mélységét, de ez egészen más volt. Gyakran lehetett így másokkal
is, de most a lány volt az egyetlen számára, és ők örökre csak egymáséi.
A fehér kvarchomok, melyen jártak, tiszta és finom volt. Talpuk alatt apró rákok miriád-
jai ropogtak-szúrtak. Alig valamivel túl a hullámverés peremén a tenger által kivetett
tárgyakra, sötét, sima fadarabokra, vízinövények csúszós fonadékaira, zavaros színű, simára
csiszolt üvegre, fényét vesztett pikkelyre bukkantak.
A fenyők felé indultak, a lábukra hőséget árasztó forró homokon. A felfedezés előéletével
közeledtek, és valóban rátaláltak egy patakocskára, mely az erdőből csörgedezett a tenger
felé. A kis patak áttetsző és meleg volt, és tele aprócska hallal. Belegázoltak a vízbe - a szél
körülsimogatta őket -, és sokáig ballagtak, egészen addig, míg a patakocska ki nem
szélesedett, és a víz hidegebb nem lett. A közelben volt a lombok zöldjében elrejtőző forrás.
Széthajtották az ágakat és a sűrű füvet, és feltárult előttük a világos, harmatos mohával és
fekete, sikamlós kövekkel övezett kis víztükör.
Nem beszéltek össze, egyszerre hasaltak a mohára, és ajkuktól köröcskék futottak végig a
vízen, megremegtetve az ég és az ágak tükörképét. A hideg víztől foguk sajogni kezdett, ők is
megremegtek, és szökellve igyekeztek oda, ahol a fenyőtűkkel betakart tisztást ferde
fénysávokkal szórta be a nap.
Világos, hogy itt lesz a tanyájuk, sátruk. Gyantás illatú meleg vette őket körül. A fenyők
ágai között ott csillogott a tenger. Szetti a lányra pillantott, és észrevette, hogy az behunyt
szemmel áll, mintha aludna. Ő is behunyta a szemét, válluk összeért. Mintha áramütés futott
volna át rajtuk, kezük összefonódott. És mint akkor ott, a tengerben, minden eltűnt, nem
maradt más, csak ajkukon a vágy íze, nyelvük türelmetlen motozása, a föld odaadó puhasága
és hosszú, édes, perzselő halál az ölelésben.
Amikor pedig mindez véget ért, a világ ugyanolyan szép maradt.
Lustán úszott egy felhőcske az ágak felett, Renata feje a férfi vállán nyugodott, a
fenyőtűk a hátába szúrtak. Az égből éles hang tört rájuk, magasan a vakítóan fénylő kék égen
aprócska, hegyes orrú repülőgép úszott.
Szetti ilyen nagy távolságról is felismerte, és feléledt benne a büszkeség, ő itt volt a
földön, de egyúttal ott is, a száguldó acélmadárban testet öltött szelleme ott repült a föld
felett, legyőzve szelet és távolságot.
- Az én gyermekem... - szólalt meg.
A lány megértette és elmosolyodott.
- Milyen kár, hogy nem lehetsz csak az enyém...
A hangjában azonban nem volt sajnálkozás. Szabadságot adott neki, és cserébe semmit
nem kért, enyhe szomorúsággal ismerve el a férfi jogát, hogy megmaradhasson olyannak,
amilyen volt.
Szetti hálásan magához szorította.
- Te nekem úgy kellesz, amilyen vagy. És ne változz meg, kérlek.
- Én nem is gondolok arra, hogy megváltozzak. Négy gyereket akarok tőled. Hogy
megtörölhessem az orrukat, és játékot vehessek nekik.
106
 - És legyen házunk - tette hozzá a férfi. - És kert. És hogy minden este barátok jöjjenek.
Nem, nem mindennap, mert akkor vágyakozni fogok utánad.
- Úgy lesz - felelte a lány. - Aztán minden reggel el fogsz menni az undok tervezőirodába.
- Te pedig minden reggel rajzolod majd az undok rajzaidat, és mérgelődni fogsz, ha nem
sikerülnek.
- Nem fogok mérgelődni. Az ember akkor mérgelődik, ha van tehetsége.
- Kitűnőek a rajzaid. Érződik bennük a dolgok lelke.
- Ha ez így van, akkor mérges feleséged lesz.
- Jó feleségem lesz. A legjobb.
- Mindig?
- Mindig.
Napsugár szökött Szetti arcára. Ha enyhén lehunyja szemhéját, akkor a világ a szempillák
hálója mögött szivárványossá és ködössé válik. Hajladoznak a magasban a fenyők elmosódott
csúcsai, és fütyül a szél közöttük, akár a hajó árbocán, az árbocok bevonalkázzák a felhőket.
A földgolyó óvatosan hordja az embert széles, barátságos hátán. A férfi nincs még
negyvenéves se, sok ilyen napja lesz még.

Szetti Toviusz kezét térdére helyezve ült, és tömör válaszokat adott a professzor kérdéseire.
- Hogy érzi magát?
- Köszönöm, jól.
- Tudja, hogy magát a túlvilágról hoztuk vissza?
- Igen, köszönöm.
- Na és milyen ott ? - kockáztatta meg a tréfát a professzor.
A paciens feje gyöngén megrándult, sovány nyakán kidagadtak az erek.
- Felgyógyultam, professzor úr? - felelt kérdéssel a kérdésre.
- Ó, igen! Azaz természetesen egy ilyen megrázkódtatás nem múlt el nyomtalanul a
szervezetében. Mértékletesség és még egyszer mértékletesség! Nem kell idegeskedni, inni,
többet legyen szabad levegőn. És semmiféle altatók. Sem-mi-fé-lék! Egy ilyen mérgezés után
már két tabletta pectalan is halálos. Remélem azonban, hogy nincs szándékában
megismételni a kísérletet?
Ez alkalommal Szetti Toviusz arca mosolyba torzult, és a professzor rosszul érezte magát;
úgy tűnt, a pergamenvékonyságú bőr alatt nincs más, csak csont.
- Ostoba voltam, professzor. Igen, valóban ostoba voltam.
- No, akkor nagyszerű! - örvendezett zajosan a professzor. Most már minél előbb be
szerette volna fejezni ezt a beszélgetést. - Na, minden jót kívánok... az új életben.
Felállt. Szetti Toviusz is felemelkedett, mereven lába elé nézett.
- Hallgasson meg, professzor...
- Igen.
- Nem tudná-e... Ezt a bioáramos szalagot vagy ezt a... a felvételt csak úgy... azzal az
élettel, nem adhatná nekem kölcsön?
A professzor megrázta fejét.
- Ez lehetetlen.
- De... miért?
-- Először is mert különleges, százezrekbe kerülő felszerelés szükséges, másodszor
szigorú orvosi ellenőrzés, harmadszor - értse meg, és ez a fő, nem lehet mesterségesen
előállított életet élni.
- Miért?
- Azért, mert... De hisz ez világos! Mellesleg elegendő az első két korlátozás is.
- Értem...
107
 Ügyetlenül meghajolt, amitől feje vállára csuklott, és a kijárat felé indult. Az öltöny
lötyögött rajta, s olyan szürke, lehangoló volt, mint ő maga...
A professzor az ablakhoz lépett. Íme, a kórházi kert fasorában ott bandukol az az ember,
akit megmentett. Igen, igen, kimentette a halálból azzal, hogy boldogságot adott neki, és
felébresztette életkedvét. A módszer igazolta magát, a módszer még sok embert meg fog
menteni, őt pedig, a feltalálóját siker várja. Minden nagyszerű ezen a napos reggelen! A
professzor csodálkozva vette észre, hogy kezében cigaretta füstölög. A csomagba pillantott -
na lám, a fele már megint hiányzik!
A professzor elkésett. Az emeletre érve az ügyeletes orvos fogadta, és jelentette szokásos
hadarásával:
- Szetti Toviusz, ismételt öngyilkossági kísérlet, az összes szokásos intézkedést
megtettük, állapota súlyos, de a közvetlen veszély elmúlt.
- Magánál van? Tud beszélni?
- Igen.
A professzor olyan gyorsasággal sietett a kórterembe, ahol az éjjelilámpa gyengén
világította meg Szetti Toviusz hegyes, viasszerű arcát, hogy köpenyének széle mint
arkangyal szárnya lebegett mögötte.
- Miért... miért tette ezt?
- Én... azt akartam... hogy... megismétlődjön... az a parton.
Hörgő hangja mintha szétszakadt tüdejéből tört volna elő.
- Ó, uramisten! De miért?
- Ez... sohasem... történt meg... életemben... Semmi... ilyesmi.
„És már nem is lesz soha többé" - gondolta a professzor, miközben bámulta azt a
szánalomra méltó valamit, amit Szetti Toviusznak hívtak.

FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

108
GRÉTSY LÁSZLÓ
Megjegyzések
egy
szópályázatról
Bár magáról a pályázatról a Galaktika olvasói
bizonyára értesültek már vagy a Rádió- és
Televízióújságból, vagy a rádió Magyarán
szólva adásából, néhány sorban mégis
kötelességemnek érzem a cikkem megírására bírálta el. A bizottság elnöke Lőrincze Lajos
ihlető eseménynek a közlését.
A Magyarán szólva című műsor
szerkesztősége 1973 áprilisának végén, a
magyar nyelv hete alkalmából pályázatot
hirdetett két idegen szó magyarítására.
A két szó egyike a tudományos-
fantasztikus irodalom, ill. irodalmi alkotás bizalmas hangulatú, játékos képzésű szó,
idegen eredetű neve, a Science fictionből
rövidült sci fi volt. Valóban szükség volt
magyarítására, hiszen azonkívül, hogy lerítt
róla az idegen jelleg, mindmáig nem alakult
ki egységes ejtésmódja sem. Volt, aki
szcifinek mondta, mások szkifinek, szájfinak,
szifinek ejtették.
A pályázat a várakozásnak megfelelően
gazdag, bőséges termést hozott. Összesen
1100 szójavaslatot kaptunk rá. Igaz, ebben
ismétlődések is vannak, hiszen ugyanazt a
szót többen is beküldték. Az 1100 szavazat
ebből a szempontból vizsgálva összesen 593
önálló, más-más szót jelent.
A Magyarán szólva műsor gazdáinak
kérésére a pályázatot a Magyar Tudományos
Akadémia Anyanyelvi Bizottságának egy e
végből megalakított öttagú szak-bizottsága
volt, tagjai Hernádi Sándor, Kovalovszky
Miklós, Ladó János és e sorok írója.
A bizottság több számításba jövő szó
közül tüzetes elemzés után a fanti szót
fogadta el a sci-fi magyar megfelelőjéül. A
fanti kellemes hangzású, mérsékelten
amely hangtestével többé-kevésbé még utal is
a science fiction hivatalos magyar
változatának, a tudományos-fantasztikus
irodalom kifejezésnek egyes elemeire,
főképpen a fantasztikusra, de t és / hangjával
némelyik pályázónk szerint még a többire is.
A bizottság, mielőtt döntését meghozta,
véleményt kért a talán legilletékesebb
szakembertől, Kuczka Pétertől, az
írószövetség Tudományos-fantasztikus
Irodalmi Munka-bizottságának elnökétől is.
A kapott szak-vélemény örvendetesen
egybevág a bizottság véleményével. Mind a
felkért tanácsadó, mind a bizottság tagjai úgy
vélik, hogy a fanti szó akár önmagában, akár
összetételekben - fantinovella, fanti-film stb.
- kitűnően alkalmas arra, hogy a sci-fi
helyébe lépjen. Az élőbeszédben,
könnyedebb hangvételű írásokban, népszerű
ismeretterjesztő kiadványokban stb. ez
mindenütt célszerűnek is látszik.
Tudományos szakmunkákban,
irodalomtörténeti tanulmányokban, általában
olyan esetekben, amelyekben a fanti a maga jó fantit", mondaná-e, mondhatná-e valaki
kissé játékos hangulatával nem látszik eléggé valaha is azt, hogy „olvasok egy jó ablakot a
súlyosnak, természetesen továbbra is kitűnő jövőbe”? Aligha.
szolgálatot tesz az a teljesebb kifejezés, A pályázatok között igen sok a betűszó,
melyet ilyenkor eddig is sokan használtak, a ill. mozaikszó. Persze ebben bizonyos fokig a
tudományos-fantasztikus irodalom. sci-fi a ludas, hiszen ez maga is mozaikszó,
Talán nem lesz érdektelen, ha a teljes de a mozaikszavak ijesztő aránya egész mai
pályázati anyag alapján néhány további szóalkotásmódunkra jellemző. A javaslatok
értékelő megjegyzést ¡s teszek, nem a győztes között olyanokat találunk, mint bizrény
szóról, amely kétségkívül ügyes nyelvi (bizarr regény, bizvizi (bizarr vízió), éti
lelemény - egyébként nyolc pályázó küldte be (elképzelt tudomány irodalma, fan-tud-ir
-, hanem néhány egyéb szóajánlásról. (fantasztikus tudományos irodalom), iszt
Jó néhányan egy szónál nagyobb nyelvi (irodalmi szórakoztató tudomány), ite
egységgel pályáztak, tehát pl. ilyenekkel: (irodalmi tudományos elképzelés), kéti
ablak a jövőbe, az elgondolt jövő regénye, (képzeleti tudományos irodalom), kti
fele-tele tudomány, garabonciás irodalom, (káprázatos tudományos irodalom), mm
jövőbeli fantasztikum, jövőbeli találmányok (modern mese), sf (nyilván ebből: science-
regénye, különszerű irodalmi termék, fiction), tir (tudományok izgalmas irodalma),
száguldó tudomány, szárnyaló tudomány, tűké (tudálékos képzelő), tume (tudományos
tudásból a képzeletbe, tudományos képzelet mese) stb. Hangsúlyozom: nem hibás ez a
irodalma, vadregényes tudomány stb. Az napjainkban oly divatos szóalkotás,
ilyen hosszú kifejezések beküldői már eleve különösen, ha az ilyen módon létrehozott szó
sejthették volna, hogy nem számíthatnak olyan kellemes hangzású, mint a félig-
sikerre, hiszen a nyelv, amely a meddig szintén mozaikszónak számító
magnetofonból is magnót, a televízióból is fanti;de annak korántsem örülhetünk, ha
tévét csinált, az efféle bonyolult előretörése más szóalkotásmódok, pl. a
megnevezéseket úgysem fogadná be. Tessék szóképzés nagyarányú visszaszorulásával jár
csak elgondolni! Ahelyett, hogy „olvasok egy együtt.

110
 Végül hadd soroljak fel minden
kommentár nélkül néhány olyan
szójavaslatot, amelyek a bizottság tagjainak
általában tetszettek: észcsi, fantópia,
holnapregény, irópia, jövőkép, jövőregény,
feszmű, tudi-fanti, tudo-fanti, tudópia,
tudória. Egyébként a legtöbb szavazatot az
egyik közszavunkkal egybeeső tufa kapta.
Mondanom sem kell: szintén mozaikszó.
Huszonnyolcán adták rá voksukat.
Ennyit a fanti-pályázatról. Bízom benne,
hogy a sci-fi-kedvelők - most már hadd írjam
így: fantikedvelők - szeretettel és bizalommal
fogadják ezt az új szót. Jó néhány hónapig
talán még szokatlannak érzik majd, de
bizonyosan hamar megkedvelik. Most pedig
cikkem befejezéséül hadd szóljak még
néhány szót általában a szópályázatokról I A
szóalkotás körülményeit vizsgálva a
tapasztalat szerint háromféle szóalkotástípust
kell megkülönböztetnünk:
1. Spontán szóalkotás. Szavaink jelentős
része ilyen módon keletkezett. Alkotóikat
nem ismerjük - mint ahogy nem ismerjük
népmeséink alkotóit sem -, maguk e szavak
azonban, pl. borzad, dögönyöz, szőke stb.,
széles körben elterjedtek, közkinccsé váltak.
2. Tudatos, egyéni szóalkotás, írók,
tudósok révén már a korábbi évszázadokban
is születtek egyéni alkotású szavak, pl.
tulajdonnév (Sylvester János szava a XVI.
századból), gyanúsít (Geleji Katona István
XVII. századi alkotása), de a mesterséges
szóalkotásnak ez a divatja mégiscsak a
nyelvújítás korára jellemző elsősorban.
Akkoriban, tehát kb. másfél évszázaddal
ezelőtt ezrével keletkeztek ilyen módon új
szavak, s közülük sok száz - pl. ábra, alap,
díj, egyetem, ipar, szabály, számla, tanár -
nyelvünknek nélkülözhetetlen, pótolhatatlan
elemévé vált. Ez a fajta szóalkotás ma sem
ismeretlen, csak manapság nem olyan
gyakori, mint a nyelvújítás korában.
3. Tudatos, kollektív szóalkotás. Az a
szóalkotó tevékenység tartozik ide, amelynek
során több személy egymástól függetlenül,
egységes útmutatás alapján ugyanannak a
szóalkotó feladatnak megoldásán fáradozik.
Tulajdonképpen ilyenkor beszélhetünk
szópályázatról.
Vajon hasznosak-e az efféle szóalkotó
pályázatok? Feltétlenül. Ha visszatekintünk
az elmúlt évtizedekre, megállapíthatjuk, hogy
számos szerencsés alkotású, azóta már széles
körben elterjedt szavunk született ilyen
módon. Különféle lapokban meghirdetett
nyilvános szóalkotó pályázatok
eredményeként így keletkezett a derűlátás és
a rangrejtve szó 1926-ban, az edző. a rajt, az
öttusa, a lelátó, a mez és egy sereg más
sportműszó 1931 és 1940 között, a társalgó
az addig használt foyer helyett 1937-ben, a
magánautós az úrvezető helyébe 1959-ben, az
ABC-áruház a szupermarket helyett 1962-
ben, az amur és a busa két növényevő hal
neveként 1966-ban, a libegő a Jánoshegyi
drótkötélpálya elnevezésére 1970-ben stb.
Már e futó felsorolásból is látható, hogy a
szópályázatok nagymértékben gazdagították
nyelvünket, s ha továbbra sem mondunk le a
szóalkotásnak erről a kollektív eszközéről,
minden bizonnyal gazdagítják a jövőben is. A
magam részéről meg vagyok győződve arról,
hogy ha valamely új kifejezés alkotásának
szükségessége esetén egy új szót sok pályázó
javaslatai közül választhatunk ki, az kettős
haszonnal jár. Egyrészt maga a szó is
nemegyszer jobb, sikerültebb lesz annál, amit
a nyilvánosság kizárásával, pusztán saját
ötleteink alapján alkothatnánk meg, másrészt
a nyilvánosság bekapcsolása, ez a jó
értelemben vett reklám egyúttal a szó
elterjedésének és elterjeszthetőségének is
egyik biztos záloga.
Remélhetőleg a fanti esetében is az.
111
DAMIANO MALABAILA Személyek
Lotte Thörl
Peter Thörl
Csipkerózsika Maria Lutzer
Robert Lutzer
Ilse
a frizsiben Baldur
Patricia
Margareta
TÉLI MESE
Berlin,
a 2115. esztendőben

Lotte Thörl egyedül

LOTTE: .. .így hát elmúlt ez az év is, megint elérkezett december tizenkilencedike, és

vendégeket várunk a szokott ünnepecskére. (Edénycsörgés, bútortologatás.) Én bizony
nem nagyon szeretem a vendégeskedést. Annyira nem, hogy a férjem egyszer elnevezett a
Nagymedvének. Most már nem mond annak: néhány éve nagyon megváltozott,
megkomolyodott, és unalmas lett. A Kismedve a lányunk volna, Margaréta: szegénykém,
alig négyéves! (Lépések, zajok, mint fent.) Nem mintha rátarti és elvadult nőszemély
volnék: csupán nem bírom az olyan összejöveteleket, ahol öt-hat személynél többen
vannak. A vége mindig az, hogy hangoskodnak, összevissza fecsegnek, én meg kínosan
úgy érzem, mintha észre sem vennék, hogy ott vagyok, legfeljebb akkor, ha körbekínálom
őket.
Mi, a Thörl család, különben sem hívunk gyakran vendéget, évente kétszer-háromszor
csak, és meghívást is ritkán fogadunk el. Ami érthető: senki nem tudja azt nyújtani a
vendégeinek, amit mi tudunk nyújtani. Az egyiknek szép régi képei vannak, Renoirjai,
Picassói, Caravaggiói; a másiknak kitömött orangutánja vagy élő kutyája, macskája; a
harmadiknak guruló bárszekrénye a legfrissebb kábítószerekkel, de nekünk van
Patríciánk... (Felsóhajt.) Patríciánk! (Csengetnek.) Az elsők már megérkeztek. (Bekopog
egy ajtón.) Gyere, Peter, itt vannak.

Lotte és Peter Thörl; Maria és Robert Lutzer. Kölcsönös üdvözlés, udvariaskodás.

RÓBERT: Jó estét, Lotte; jó estét, Peter! Pocsék idő, mi? Hónapok óta nem látunk egy kis
napot.
PETER: És hónapok óta nem láttunk titeket!
LOTTE: 0, Maria! Egyre fiatalodsz. És ez a csodálatos bunda! Férjedurad ajándéka?
ROBERT: Ma már nem ritkaság az ilyesmi. Ezüst Mars-róka: úgy látszik, az oroszok
nagyobb tételt importáltak, a keleti szektorban igazán tisztességes áron kapható. Persze a
feketepiacon: különben jegyre árulják.
PETER: Csodállak és irigyellek, Robert. Kevés berlinit ismerek, aki ne panaszkodna a
helyzet miatt, de egyetlenegy sem lubickol oly könnyedén, mint te. Egyre inkább
meggyőződésem, hogy a pénz igazi, szenvedélyes szeretete olyan erény, amelyet nem
lehet megtanulni: vagy benne van az ember vérében, vagy nincs.
MARIA: Mennyi virág! Lotte, csodálatos születésnapi illatot érzek. Isten éltessen, Lotte!
LOTTE (a két férjhez): Javíthatatlan ez a Maria. De ne búsuljon, Robert, nem a házasság tette
őt ily bűbájosán gügyévé. Ilyen volt már az iskolában is: „a szórakozott kölni lány''-nak
neveztük, és a többi osztályból is hívtunk fiúkat, lányokat, hallgassák meg, hogyan
vizsgázik. (Tréfás szigorúsággal.) Lutzerné, meg kell intenem! Így készül történelemből?
 Ma nem az én születésnapom van: ma december tizenkilencedike van, Patrícia
születésnapja.
MARIA: Ó, ne haragudj, drágám! Valóban tyúkeszem van. Tehát ma este lesz a kiolvasztás?
Nagyszerű!
PETER: Persze, mint minden évben. Már csak (Ilsére és Baldurra várunk. (Csengetés.)
Megérkeztek: szokás szerint késve.
LOTTE: Több megértéssel lehetnél, Peter! Láttál már pontosan érkező jegyespárt?

Belép Ilse és Baldur. Üdvözlés, udvariaskodás, mint fent.

Lotte és Peter: Maria és Robert; Ilse és Baldur.

PETER: Jó estét, Ilse; jó estét, Baldur! Öröm látni magukat: annyira egymásba estek, hogy
fütyülnek már a régi jóbarátokra.
BALDUR: Ne haragudjanak. Elönt bennünket a bürokrácia: az én doktorátusom, a városháza
által kívánt papírok és Ilse utazási engedélye, a párt jóváhagyása; a polgár-mesteri vízum
már megérkezett, de várjuk még a hozzájárulást Washingtonból, Moszkvából, főleg
Pekingből, az jön a legnehezebben. Bele lehet bolondulni. Évszázadok óta nem járunk
össze emberekkel: elállatiasodtunk, szégyellünk mások előtt mutatkozni.
ILSE: Elkéstünk, ugye? Disznóság tőlünk. De miért nem kezdtétek meg nélkülünk?
PETER: Nem vitt volna rá bennünket a lélek. Az ébredés pillanata a legérdekesebb: olyan
bájos, amikor kinyitja a szemét!
ROBERT: Gyerünk, Peter, legjobb lesz elkezdeni, különben hajnalra se végzünk: hozd a
kézikönyvet, nehogy úgy járj, mint egyszer is, azt hiszem, első alkalommal (hány év is
telt el azóta?), amikor eltévesztetted az emelőt, és majdnem baj történt.
PETER (sértődötten): Itt van a zsebemben a használati utasítás, de most már fejből is tudom.
Szabad egy kis helyet? (Széktologatás, lépések; megjegyzések, türelmetlen morgás.) Első
pont: megszakítani a nitrogén- és a fáradtgáz-kört. (Elvégzi: csikorgás, két csillapodó
fúvás.) Második: megindítani a szivattyút, a Wroblewski-féle sterilizátort és a
mikroszűrőt. (A szivattyú zaja, mintha motorkerékpár zúgna távolból; néhány
másodperc.) Harmadik: kinyitni az oxigénkört (egyre élesebb sivítás), és lassan
kicsavarni a szelepet, amíg az index a 21 százalékfokhoz ér...
ROBERT (félbeszakítja): Nem, Peter, nem 21, hanem 24 százalék: a használati utasításban
24 százalék áll. A te helyedben szemüveget íratnék fel magamnak. Ne vedd rossz néven,
hisz egykorúak vagyunk, de a te helyedben szemüveget viselnék, legalábbis ilyenkor.
PETER (morcosán): Jó, igazad van, 24 százalék. De teljesen mindegy, 21 vagy 24 százalék:
nemegyszer láttam már. Negyedik pont: fokozatosan elmozdítani a hőszabályozót,

113
 körülbelül percenként kétfokos sebességgel emelni a hőmérsékletet. (Egy metronóm
ütései.) Most pedig csendet kérek. Vagy legalábbis ne beszéljetek nagyon hangosan.
ILSE (súgva): Fáj neki a kifagyasztás?
PETER (ő is súgva): Nem, általában nem. De éppen ezért jól kell csinálni mindent, pontosan
követni kell az előírásokat. Amikor a hűtőszekrényben van, akkor is vigyázni kell, hogy a
hőmérséklet állandóan igen szűk határok között mozogjon.
ROBERT: Így igaz. Elég néhány fokkal kevesebb, és megette a fene az egészet. Olvastam,
hogy - már nem tudom, mi - megalvad az idegközpontokban, és akkor az illető soha többé
nem ébred fel, vagy ha felébred is, hülye lesz, és semmire nem emlékezik; ha pedig
néhány fokkal több, akkor magához tér, és iszonyúan szenved. Gondolja csak el,
kisasszony, micsoda borzalom: érezni, hogy mindene megfagyott, a keze, a lába, a vére, a
szíve, az agya; az ujját sem képes megmozdítani, a szempillája sem rebbenhet, meg se tud
mukkanni, hogy segítséget kérjen...
ILSE: Szörnyű! Nagy bátorság és erős hit kell hozzá. Úgy értem, hogy a hőszabályozókba
vetett hit. Én imádom ugyan a téli sportokat, de őszintén megmondom, a világ minden
kincséért nem cserélnék Patríciával. Hallottam, hogy már ő se élne, ha annak idején,
amikor ez az egész elkezdődött, nem kapott volna... na, milyen is... fa-gyás-gát-ló
injekciókat. Igen, pontosan azt, olyasmit, amit télen raknak az autó radiátorába.
Egyébként logikus is: különben megfagyna a vér. Nem igaz, Thörl úr?
PETER (kitérően): Annyi mindent beszélnek.
ILSE (tűnődve): Nem is csodálom, hogy oly kevesen vállalkoztak ilyesmire. Szavamra, nem
csodálkozom. Azt mondják róla, hogy gyönyörű: igaz?
ROBERT: Álomszép. Tavaly alaposan megnéztem: ma már nem látni ilyen bőrt. Ebből is
látszik, hogy a XX. század táplálkozási rendje, jóllehet zömében még naturális volt,
mégis tartalmazott valami életelemet, amelyet ma sem ismerünk. Nem mintha nem bíznék
vegyészeinkben: éppen ellenkezőleg, tisztelem és becsülöm őket. De mégis, azt merném
mondani, hogy... mit is mondjak... kissé elbizakodottak... igen, elbizakodottak. Azt
hiszem, van még valami, még ha másodrendű dolog is, amit fel kell deríteni.
LOTTE (kényszeredetten): Igen, bájos, az kétségtelen. Egyébként ez a korral járó szépség.
Olyan a bőre, mint az újszülötté, de szerintem ez a túlfagyasztás következménye. Nem
természetes a színe, túlságosan rózsás, és túlságosan fehér, olyan, mint... mint a fagylalt,
már ne haragudjatok a hasonlatért. A haja is túlságosan szőke.
Őszintén szólva nekem úgy rémlik, mintha kissé porhanyós volna, faisandée... persze
azért szép, tagadhatatlanul szép. És nagyon művelt, jó modorú, értelmes, merész, minden
tekintetben a legkiválóbb, és én félek tőle, zavarba hoz, komplexusokat kelt bennem...
(elragadtatta magát; most zavartan hallgat, aztán kényszeredetten folytatja) de azért
nagyon szeretem. Különösen amikor meg van fagyva.

Csend. A metronóm tovább üt.

ILSE (súgva): Be lehet kukucskálni a hűtőszekrény kémlelőnyílásán ?

PETER (ő is súgva): Be, de ne csináljon zajt. Már csak tíz perc van hátra, és a hirtelen
megrázkódtatás káros lehetne.
ILSE (súgva): Ó! Bűbájos! Mintha nem is igazi volna... És igaz... szóval igaz, hogy tényleg
abból a korból való?
BALDUR (súgva, félre): Ne kérdezz hülyeségeket!
ILSE (súgva, félre): Nem is hülyeség. Tudni szeretném, hány éves: olyan fiatalnak látszik,
mégis azt mondják, hogy... igen öreg.
PETER (meghallotta őket): Könnyen meg tudom magyarázni, kisasszony. Patrícia 163 éves,
ebből 23 normális élet, 140 pedig hibernált. De ne haragudjanak, Ilse és Baldur, azt
114
 hittem, ismerik a történetet. Ti se haragudjatok, Maria és Robert, ha újra elmondom, amit
már tudtok: szeretném röviden tájékoztatni ezeket a kedves fiatalokat.
Nos, tudniuk kell, hogy a hibernálás technikáját a XX. század közepe táján
tökéletesítették, lényegében klinikai és sebészeti célokra. De csak 1970-ben sikerült
valóban nem ártalmas és fájdalommentes fagyasztásokat végezni, amelyek ily módon
alkalmasak a magasabb rendű organizmusok tartós konzerválására. Valósággá lett tehát
egy álom: lehetőnek látszott az embert „átmenteni" a jövőbe. De milyen távoli jövőbe ?
Vannak-e határok ? És milyen áron ?
Ellenőrzési lehetőséget akartak biztosítani az utókornak (ezek mi volnánk), ezért 1975-ben,
itt Berlinben, pályázatot hirdettek önként jelentkezők számára.
BALDUR: És Patrícia is önként jelentkezett?
PETER: Pontosan. Sőt, mint a hűtőszekrényben nála levő személyi igazolványból kiderül, őt
fogadták el elsőnek. Megfelelt minden követelménynek, a szíve, a tüdeje, a belseje és
minden mása a legnagyobb rendben volt, idegrendszere olyan, mint egy űrpilótáé, jelleme
szilárd és határozott, korlátozottan reagál emóciókra, és végezetül művelt, értelmes. Nem
mintha a műveltség és az értelmesség nélkülözhetetlen volna a hibernálás elviseléséhez,
de azonos feltételek esetén a magas szellemi színvonalú egyéneket választották ki,
nyilván azért, hogy tekintélyük legyen előttünk és utódaink előtt.
BALDUR: Szóval Patrícia 1975 óta mindmáig alszik?
PETER: Igen. Rövid megszakításokkal. A programot a bizottság beszélte meg vele,
amelynek elnöke neves ősöm, Hugó Thörl volt...
ILSE: Ugye, ő az a híresség, akiről az iskolában tanultunk?
PETER: Igen, ő az, kisasszony, a termodinamika negyedik elvének felfedezője. Szóval a
program úgy határozta meg, hogy minden év december 19-én felébred néhány órára,
ekkor van a születésnapja...
ILSE: Igazán kedves gondolat!
PETER: ...esetenként máskor is felébredhet különösen érdekes események alkalmából, mint
fontos bolygóközi utazások, híres bűntettek és perek, uralkodók és filmcsillagok
házasságkötése, nemzetközi baseball-mérkőzések, katasztrofális földrengések és
hasonlók, szóval minden olyan eseménynél, amelyet érdemes látni és továbbadni a távoli
jövő számára. Persze olyankor is, amikor nincs áram... meg aztán évente kétszer orvosi
vizsgálat miatt. Mint az igazolványból kiderül, 1975-től máig az ébren töltött
intervallumok mennyisége körülbelül 300 nap.
BALDUR: És, ne haragudjon a kérdésért, de hogyan került Patrícia az ön házába? És régóta
van-e itt?
PETER (zavartan): Patrícia... hogy úgy mondjam, Patrícia része családunk utódról utódra
szálló örökségének. Hosszú és részben homályos história ez. Tudja, ezek olyan valahai
dolgok, másfél évszázad telt el azóta... csodának is mondhatjuk, hogy annyi zavargás,
blokád, megszállás, elnyomás és fosztogatás sújtotta Berlint, Patrícia mégis apáról fiúra
öröklődhetett, semmi nem zavarta létét, soha nem hagyta el házunkat. Bizonyos fokig a
család folytonosságát jelképezi: szóval... amolyan jelkép, szimbólum.
BALDUR: De hát hogyan...
PETER: ...hogyan lett Patrícia családunk tagja? Nos, bármily furcsán hangzik is, erre
vonatkozólag semmi írást nem találtunk, és csak szájhagyomány maradt fenn, amelyet
Patrícia nem hajlandó sem megerősíteni, sem cáfolni. Úgy látszik, hogy amikor a kísérlet
megindult, Patrícia az egyetemen kapott szállást, egész pontosan az anatómiai intézet
hűtőkamrájában, és 2000 körül heves vitába keveredett a professzori karral. Arról volt szó
ugyanis, hogy nem tetszett neki a szituáció, mert nem lehet egymagában, és bosszantotta,
hogy össze kell zsúfolódnia a boncolásra ítélt hullákkal. Állítólag egyik ébrenléte idején
kereken kijelentette: vagy külön hűtőszekrényben helyezik el, vagy a hatósághoz fordul;
115
 ekkor az imént említett ősöm, a kar akkori dékánja, úgy oldotta meg a kérdést, hogy
nagylelkűen felajánlotta vendégszeretetét.
ILSE: Milyen furcsa nő! De, ne haragudjon, még nincs belőle elege? Ki kényszeríti erre?
Meg aztán nem is lehet különösebb gyönyörűség egész évben aludni, és csak egy-két
napra felébredni, méghozzá nem is akkor, amikor kedve tartja, hanem amikor más akarja.
Én halálra unnám magamat.
PETER: Téved, Ilse. Sőt nem is volt soha Patríciáénál intenzívebb lét. Sűrített az ő élete, csak
a lényeget tartalmazza, semmi olyat, amit nem érdemes átélni. A hűtőszekrényben
eltöltött idő pedig csak a mi számunkra múlik, őneki nem. Nem hagy benne nyomot, sem
az emlékezetében, sem a szöveteiben. Nem öregedik; csupán az ébrenlét óráiban lesz
idősebb. A hűtőszekrényben töltött első születésnapja, a huszonnegyedik óta, mindmáig,
tehát száznegyven év alatt, szűk egy esztendőt öregedett. Az elmúlt esztendőtől máig az ő
számára mintegy harminc óra telt el.
BALDUR: Három-négy óra a születésnap. És aztán?
PETER: Aztán? Lássuk csak... (magában számol) újabb hat-hét óra a fogorvos, a szabónőnél
a próba, Lottéval elmegy cipőt venni...
ILSE: Helyes. Lépést kell tartania a divattal is.
PETER: ...ez máris tíz. Hat óra a Trisztán felújítása az operában, és már tizenhatnál tartunk.
További hat óra a két általános orvosi vizsgálat...
ILSE: Hogyan? Hát megbetegedett? Persze, a hőmérsékleti ingadozások senkinek nem
tesznek jót. Nekem ugyan mondhatják, hogy meg lehet szokni!
PETER: Nem, nem, kiváló az egészségi állapota. A Kutatóközpont fizíológusai akarják látni:
akárcsak az adóbeszedők, évente kétszer megrohannak bennünket teljes felszereléssel,
Patríciát kiolvasztják, tetőtől talpig megvizsgálják, röntgenfelvételeket készítenek,
pszichológiai teszt, elektrokardiogram, vérvizsgálat... aztán köd előttem, köd utánam,
eltűnnek. Szakmai titok: egyetlen szó sem szivároghat ki.
BALDUR: De hát akkor nem tudományos érdekből tartják itthon?
PETER (zavartan): Nem... nem csupán. Tudja, én egész mással foglalkozom... Kívül állok az
egyetemi világon; a valóság az, hogy megszerettük Patríciát. Ő meg minket: mintha a
lányunk volna. Semmi áron nem válna meg tőlünk.
BALDUR: De hát akkor miért ily kevés és rövid az ébrenléti intervallum ?
PETER: Napnál világosabb: Patrícia a legteljesebb fiatalságban akarja a lehető legtöbb
évszázadot megélni, ezért takarékoskodnia kell. De majd meghallhatja mindezt, és még
mást is, tőle magától: íme, elértünk a 35. fokig, már nyitja a szemét. Siess, drágám, nyisd
ki az ajtót, és vágd szét a burkot: már lélegzik.

Ajtókattanás, csikorgás; olló vagy papírvágó csattog.

BALDUR: Miféle burokról van szó?

PETER: Polietilén burok, légmentes, szorosan tapad. Arra szolgál, hogy csökkentse a
párolgási veszteséget.

A metronóm, amely mint háttérzaj minden szünetben hallatszott, most egyre erősebben üt,
aztán hirtelen elhallgat. Háromszor és nagyon tisztán megszólal egy „tücsök". Néhány
másodperc néma csend.
MARGARÉTA (a másik szobából): Anyu! Felébredt már Patrícia néni? Mit hozott
ajándékba az idén?
LOTTE: Mit gondolsz, mit hozott? A szokásos jégkockát. Különben is az ő születésnapja
van, nem a tied. Most hallgass! Aludj, már késő van.

116
Megint csend. Sóhajtást hallani, meglehetősen harsány ásítást, aztán tüsszentést. Majd
minden átmenet nélkül Patrícia megszólal.

PATRICIA (kényeskedő, vontatott orrhang): Jó estét! Jó napot! Hány óra van? Jé, de sok
ember! Hányadika van? Milyen esztendő?
PETER: 2115. december 19. Nem emlékezel? A születésnapod. Isten éltessen, Patrícia!
MIND: Isten éltessen, Patrícia!

Mind beszélnek, hangzavar. Mondattöredékeket hallani:

- Milyen bájos!
- Ne haragudjon, kisasszony, de szeretnék egyet s mást kérdezni...
- Később! Majd! Ki tudja, milyen fáradt lehet!
- Vajon álmodik-e a frizsiderben? És mit?
- Szeretném tudni, mi a véleménye a...

ILSE: Vajon ismerte-e Napóleont és Hitlert?

BALDUR: Ugyan, miket beszélsz, azok két évszázaddal korábban éltek!
LOTTE (határozottan közbeszól): Szabad kémem? Engedjetek, valakinek a gyakorlati
dolgokra is kell gondolnia. Hátha Patríciának szüksége van valamire. (Patríciához.) Innál
egy csésze forró teát? Vagy inkább valami kiadósat ennél? Egy kis bifszteket? Átöltözöl,
kicsit megpihensz?
PATRÍCIA: Köszönöm, teát kérek. Igazán kedves vagy, Lotte! Nem, egyelőre nem kérek
mást; tudod, hogy a kiolvasztás mindig kicsit felforgatja a gyomromat, a bifsztek majd
később jöhet. De ne feledd, csak kicsi... Ó, Peter, hogy vagy? Mi van a köszvényed-del?
Mi újság? Vége a csúcstalálkozónak? Hideg van már? Ó, én nagyon utálom a telet,
könnyen meghűlök... És te, Lotte? Látom, kiváló színben vagy, sőt talán meg is híztál egy
kicsit...
MARIA: Hát igen, mindenki felett múlnak az évek...
BALDUR: Majdnem mindenki felett. Engedje meg, Peter, de annyit hallottam Patríciáról,
annyira vártam ezt a találkozást, most szeretnék... (Patríciához.) Kisasszony, ne
haragudjon merészségemért, de tudom, hogy rövidre van szabva az ideje, szeretném, ha
elmondaná nekem, hogyan látja a mi világunkat, ha beszélne a múltjáról, az évszázadáról,
amelynek annyit köszönhetünk, jövőbeli szándékairól, ha...
PATRICIA (öntelten): Nincs ebben semmi különös; tudja, rögtön hozzá lehet szokni. Nézze
például Thörl urat, jó ötvenes (gonoszkodva), a haja már ritkásodik, lassan pocakot ereszt,
hol ez fáj neki, hol az. Nos, két hónapja még húszesztendős volt, verset írt, és majdnem
önként hadba vonult az ulánusokkal. Három hónappal ezelőtt tízéves volt, Patrícia
néninek nevezett, és sírt, amikor befagyasztottak, és be akart jönni velem a frizsiderbe.
Nem igaz, drágám ? Ó, ezer bocsánat I
És öt hónappal ezelőtt nemcsak hogy még meg sem született, de még távoli program sem
volt; az apja, az ezredes, az már élt, de én arról az időről beszélek, amikor még csak
főhadnagy volt, a negyedik zsoldoslégióban szolgált, és minden kiolvasztásomkor eggyel
több kitüntetésszalagja és néhány szállal kevesebb haja volt. Tette nekem a szépet, az
akkori idők komikus modorában; nyolc kiolvasztáson keresztül udvarolt nekem... bízvást
elmondhatom, hogy vérükben van a Thörlöknek, kijelenthetem, hogy ebben mind
egymásra ütöttek. Hogy is mondjam... nem értelmezik nagyon komolyan a gyámsági
viszonyt... (Patrícia hangja már lassan eltűnik) képzelje el, még a törzsfőnök, a pátriárka
is...

117
Tisztán és közelről megszólal Lotte, a közönségnek beszél.

LOTTE: Hallották? Hát ilyen ez a lány. Nincs benne... képtelen mérsékelni magát. Tény,
hogy meghíztam, de én nem hűtőszekrényben élek. Ő nem, ő nem hízik meg, ő
örökkévaló, ő nem romlik, olyan, mint az azbeszt, mint a gyémánt, az arany. De szereti a
férfiakat, különösen más asszony férjét. Örökké kényeskedik, szüntelenül kacérkodik.
Önökhöz apellálok, uraim: hát nincs igazam, hogy nem bírom elviselni? (Felsóhajt.) És ő
is tetszik a férfiaknak, még ebben a tiszteletre méltó korban is: ez a legnagyobb baj.
Tudják, milyenek a férfiak, a Thörlök és a nem Thörlök, az értelmiségiek meg
mindenkinél inkább: két sóhaj, két olyan bizonyos pillantás, két visszaemlékezés a
gyerekkorra, és máris lecsapódik a kelepce. És érthető: ha sokáig tart a dolog, a nő kerül
bajba, mert egy-két hónap után már nem tud mihez kezdeni a kissé kivénhedt epekedő
lovagokkal... Nem, ne higgyék, hogy olyan vak és olyan ostoba vagyok: én is
észrevettem, hogy őnagysága ezúttal más hangon beszél a férjemmel, csípősen,
harapósan. Érthető is: új férfi tűnt fel a láthatáron. De önök nem voltak itt az előző
ébredéseknél. Bele kellett pusztulni! És aztán... aztán... soha nem sikerült bizonyítékot
szereznem, nem tudtam rajtakapni őket, de vajon önök mérget vennének-e arra, hogy a
„gyám” és a lány között mindig minden napvilágnál zajlott le? Más szóval (erőteljesen),
hogy minden kiolvasztást annak rendje-módja szerint bevezettek a személyi
igazolványba? Én nem vennék rá mérget. Nem vagyok benne biztos. (Szünet.
Háttérzajként kusza beszélgetés.) De most új férfiú van, önök is észrevehették. Egyszerű a
dolog: új férfi a láthatáron, fiatalabb férfi. Tetszik neki a fiatalos friss hús! Hallgassák
csak: hát nem úgy beszél, mint aki jól tudja, mit akar? (Hangok.) 0, nem hittem volna,
hogy már itt tart!

A háttérhangokból kiemelkedik Baldur és Patrícia beszélgetése.

BALDUR: ...soha nem éreztem így. Soha nem hittem volna, hogy egyazon személyben
megtalálom az örökkévalóság és az ifjúság varázsát. Úgy érzem magam ön előtt, mintha a
piramisok tekintenének le rám, pedig ön oly ifjú és szép!
PATRICIA: Igen, uram... ha jól tudom, Baldur a neve. Igen, Baldur. De három ajándékkal
vagyok megáldva, nem kettővel. Az örökkévalósággal, a fiatalsággal és a magánnyal. És
ez utóbbi az az ár, amelyet meg kell fizetnie annak, aki meg merészeli tenni, amit én
megtettem.
BALDUR: De mily csodálatos ez az élmény! Végigszárnyal ott, ahol mások csak
vánszorognak, évtizedek és évszázadok távlatából személyesen össze tud hasonlítani
szokásokat, eseményeket, hősöket. Mely történész nem irigyelné ezért? És én, aki a
történelem művelőjének kiáltottam ki magam! (Hirtelen nekihevüléssel.) Hadd olvassam
el a naplóját I
PATRICIA: Honnan tudja... illetve honnan gondolja, hogy naplót vezetek?
BALDUR: Tehát van! Kitaláltam!
PATRICIA: Igen, vezetek naplót. Része a programnak, de senki nem tud róla, még Thörl
sem. És senki nem tudja elolvasni: sifrírozva van, ez is része a programnak.
BALDUR: Ha senki nem tudja elolvasni, akkor mire jó?
PATRICIA: Nekem kell. Majd azután.
BALDUR: Mi után?
PATRICIA: Azután. Majd ha megérkeztem. Az a szándékom, hogy akkor kiadom: remélem,
nem lesz nehéz kiadót találni, mert bizalmas napló, és ez a műfaj mindig megy.
(Álmodon.) Tudja, arra gondolok, hogy újságot fogok írni. És közzéteszem a Föld minden

118
 hatalmasságának naplóját, akik az én időmben éltek, Churchillét, Sztálinét, a többiekét.
Sok pénzt lehet vele keresni.
BALDUR: De hát hogy kerültek a birtokába ezek a naplók?
PATRICIA: Egyáltalán nincsenek a birtokomban. Majd én írom meg őket. Persze igazi
epizódok alapján.
Szünet.
BALDUR: Patrícia! (Újabb szünet.) Vigyen magával!
PATRICIA (elgondolkodik, aztán nagyon hűvösen válaszol): Elvontan szemlélve a dolgokat,
nem volna rossz ötlet. De ne higgye, hogy elég, ha belemegy a frizsiderbe: injekciókat
kap, előkészítő tanfolyamot kell végeznie... Nem olyan egyszerű a dolog. Meg aztán nem
mindenkinek alkalmas a fizikuma... Persze muris lenne ilyen társsal utazni, mint ön, aki
élénk, szenvedélyes, temperamentumos... De hiszen ön vőlegény, nem?
BALDUR: Vőlegény? Csak voltam.
PATRICIA: Meddig?
BALDUR: Ezelőtt fél órával még az voltam; de most találkoztam magával, és minden
megváltozott.
PATRICIA: Veszélyes maga, csak hitegeti az embert. (Hirtelen megváltozik a hangja, már
nem panaszos és vágyódó, hanem tisztán, energikusan vág.) Mindenesetre, ha úgy állnak
a dolgok, ahogy mondja, érdekes kombináció születhetne belőlük.
BALDUR: Patrícia! Minek halogassuk a dolgot? Menjünk el: szökjünk együtt. Ne a jövőbe: a
mába!
PATRICIA (hidegen): Erre gondoltam én is. De mikor?
BALDUR: Most, azonnal. Végigmegyünk ezen a termen, és el.
PATRICIA: Értelmetlenség. Rögtön a sarkunkban lenne az egész társaság, az élén Thörl.
Nézze csak: már gyanakszik.
BALDUR: Hanem mikor?
PATRICIA: Ma éjszaka. Jól figyeljen! Éjfélkor mindenki elmegy. Engem
visszafagyasztanak, és megint naftalinba tesznek. Valamivel gyorsabban megy, mint az
ébredés, tudja, kissé úgy van ez, mint a víziállatoknál, felfelé lassan kell menni, de
gyorsan merülhetnek le. Egyszerűen bedugnak a hűtőszekrénybe, és minden teketória
nélkül bekapcsolják a kompresszort: de az első órákban még meglehetősen rugalmas
maradok, és könnyen visszatérek az aktív életbe.
BALDUR: És akkor?
PATRICIA: És akkor egyszerű. Maga elmegy a többiekkel, hazakíséri a... azt a lányt, aztán
visszajön ide, behatol a kertbe, belép a konyhaablakon...
BALDUR: ...és megtörtént! Két óra még, két óra, és miénk a világ! De mondja, Patrícia, nem
fogja megbánni? Nem fogja sajnálni, hogy énmiattam félbeszakította a jövendő századok
felé való száguldását?
PATRICIA: Nézze, fiatalember, ha a terv sikerül, bőven lesz időnk ezekről a szép dolgokról
csevegni. De ehhez az kell, hogy sikerüljön. Látja, már mennek; térjen vissza közéjük,
búcsúzzon el illedelmesen, és igyekezzék semmi ostobaságot sem elkövetni. Tudja, nem
azért mondom, de bosszantana, ha elszalasztanám az alkalmat.
A távozó vendégek hangja, széktologatás. Mondatfoszlányok:
- Viszontlátásra jövőre!
- Jó éjszakát, ha szabad így mondanom...
- Gyerünk, Robert, ki hitte volna, hogy már ilyen késő van...
- Gyerünk, Baldur, abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy hazavihetsz.
Csend. Aztán Lotte szólal meg, a közönséghez fordul.
LOTTE: ...így aztán mind elmentek. Peter és én magunkra maradtunk Patríciával, ami soha
nem jó hármunk közül egyiknek sem. Nem azért mondom, mivel az az ellenszenv él
119
120
 bennem, amelyről az imént talán kissé indulatosan beszéltem, ó, nem: objektíve
kellemetlen szituáció, hideg, hamis, mindhármunknak kínos. Elbeszélgettünk egy kicsit,
aztán búcsút vettünk, és Peter visszatette Patríciát a hűtőszekrénybe.

Ugyanazok a zajok, mint a kiolvasztásnál, csak fordított sorrendben és gyorsabban. Sóhajtás,

ásítás. Felhúzzák a burok cipzárét. Megindul a metronóm, aztán a pumpa, a sivítások stb. A
metronóm változatlanul működik, ritmusa fokozatosan egybeolvad az ingaóra lassúbb
járásával. Óraütés: egy, fél kettő, kettő. Autó közeledik, megáll, ajtócsapás. Távolban kutya
ugat. Lépések a kavicson. Ablak nyílik. Lépések a fapadlón, egyre közelebbi csikorgások.
Kinyílik a hűtőszekrény ajtaja.

BALDUR (halkan): Patrícia, én vagyok!

PATRICIA (kusza, halk hang): Fllvgni abbrkt!
BALDUR: Tessééék?
PATRICIA (valamicskével érthetőbben): Felvágni a burkot!
A vágás hangja.
BALDUR: Megtörtént. És most? Mit csináljak? Ne haragudjon, de nem vagyok járatos,
hiszen tudja, most történik velem először ilyesmi...
PATRICIA: Ó, a lényeget már elvégezte, most már magam is boldogulok. Éppen csak
segítsen ki innen.

Lépések. „Halkan", „Pszt", „Erre", „Ablak". Lépések a kavicson. Autóajtó. Baldur begyújtja
a motort.

BALDUR: Kint vagyunk, Patrica. Kijutottunk a jégből, a nyomásból. Mintha álmodnék: két
órája álomban élek. Félek, hogy felébredek.
PATRICIA (hidegen): Hazavitte a menyasszonyát?
BALDUR: Kit? Ilsét? Igen, hazavittem. Elbúcsúztam tőle.
PATRICIA: Miket beszél? Elbúcsúzott tőle? Végleg?
BALDUR: Igen Féltem, hogy nehéz lesz, de csak kis jelenetet csinált. Nem is sírt.

Szünet, motorzúgás.

PATRICIA: Fiatalember, ne legyen rólam rossz véleménye. Azt hiszem, elérkezett a pillanat,
amikor mindent meg kell magyaráznom. Értsen meg: módot kellett találnom arra, hogy
kijussak onnan.
BALDUR: ...és csak erről volt szó? Hogy kijusson onnan?
PATRICIA: Csak erről. Hogy kijussak a hűtőszekrényből, és kijussak Thörlék házából
Baldur, úgy érzem, vallomással tartozom magának.
BALDUR: A vallomás nem elég.
PATRICIA: Mást nem adhatok, és nem is szép vallomás. Nagyon elfáradtam: fagyasztás,
olvasztás, fagyasztás, olvasztás, végül is kimerítő. De van még más is.
BALDUR: Más?
PATRICIA: Igen, más. Az ő látogatásai, éjszakánként. Harminchárom foknál, alig langyos
testtel, semmiképpen nem tudtam védekezni. És mivel kénytelen voltam hallgatni, esetleg
azt képzelhette, persze hogy beképzelte magának, mintha bizony...
BALDUR: Szegénykém, mennyit szenvedhetett!
PATRICIA: Szín téboly volt, el sem tudja képzelni. Ügy untam, hogy ki sem tudom
mondani.
121
A távozó autó zúgása.

LOTTE: ...így végződik ez a történet. Én megsejtettem valamit, és azon az éjszakán hallottam

is furcsa zajokat. De hallgattam: minek is vertem volna fel a házat?
Azt hiszem, így a legjobb mindenkinek. Szegény Baldur mindent elmesélt nekem: úgy
látszik, Patrícia nem érte be ennyivel, hanem pénzt is kért tőle, mert el akart menni, nem
is tudom, hová, egy vele egykorú férfihoz, aki Amerikában él, persze ő is frizsiderben. Az
aztán, hogy Baldur kibékül-e Ilsével, senkinek sem túlságosan fontos, még Ilsének sem. A
jégszekrényt eladtuk. Ami pedig Pétért illeti, majd meglátjuk.

LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

122
 CLAUDE ROY
VERNE GYULA
EMLÉKEZETE
Emlékünk megjárt húszezer
mérföldet a tenger alatt,
súrolt süllyedt hajót s keser-
ajakú vízbefúltakat.
Üveg- s acélgolyó, kemény
kínai tolltartó, puha
iskolatáska és kötény
s tollszár, rajt a Mont Blanc csúcsa, A Nautilus is mélybetűnt s
jutalom-könyv, piros, arany,
be messze is, be messze lett:
a Bégum kincse hasztalan,
nem hozza vissza már neked.
Nyomukat már a Sarkvidéken
nem hagyják ott az Angolok.
Nap napra jött, év tapos éven.
Eltűntek a kalandorok.
Tizenöt éves kapitány -
megért azóta nyolcvanat.
Hullám vonul hullám nyomán
s az évek roncsa ottmarad.
Hát a föld mélyébe veszett
két kutatót felleled-e?
Mint ők, bolyongva keresek,
én, Grant kapitány gyermeke.
A Gőzház is, mondd, hova lett,
s a lövedék, mely Holdba hágott
Nem maradt más, csak a szíved.
Nincsenek szerencsevadászok.
Némo és minden rejtelem,
s fel Kérabant, a vasfejűt,
és Robinsont se lelhetem.
Kimarja a fát és vasat
túl sok halál, hajótörés.
Minden vitorla széthasadt,
s földbe tért mind a tengerész.
Verne Gyula, nagy desperádó,
Titkok s Szigetek hercege,
lásd, félárbocon csüng a zászló
és kong hajód fedélzete.
Felhők kúsznak az égre fel,
s szív remél, a szív szakad.
Emlékünk megjárt húszezer
mérföldet a tenger alatt.
SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA
123
 JOHN BEYTON

hiroshima
gyönyörű ölelő leány vagy
de nincs meg a bőröd

hiroshima
fekete esők sivatagja vagy
és halottak élnek a partjaidon

hiroshima
menedék vagy szorító karokban
mikor a Nappal kezet ráz a szemünk

hiroshima
egy ember körvonala vagy
ki a folyópart lépcsőibe égett

hiroshima
a magasba emelkedő felhő
vagy és ott vagy mindig eszünkben
ruhaként nem tudunk levetni
ha aludni megyünk sem

hiroshima

VÉG H GYÖRGY FORDÍTÁSA

124
BRIAN S. PRATT

Mérgezett
tenger

Még a hatalmas óceán rs belefúl a társadalom sarába.

A hajdan tajtékos hullám visszahököl a közeledő mocsoktól.
Az ég maderai lehullanak és odavesznek
A rombolás szennyezett nyomasztó tengerében.

Az egykor szabadon csillámló fövenyes partokat is

A gépek vére bepiszkolta immár.
Ember-csinálta korkor felhőkkel van tele az égbolt.
A földet rideg aszfalt-szőnyegek borítják.

Hallgasd a szél védőbeszédét, az eső zokogását.

Életért könyörögnek, ahogy közelebb jön a hóhér.
Figyelmeztetőn sikolt a szabadság szelleme:
Legközelebb az emberre vár a halálos ítélet.

Végh György fordítása

125
SERGIO SOLMI
LEVÁNIA
* bámultam én e zöld bolygót, az erdők,
Sergio Solmi a modern olasz irodalom kiemelkedő
képviselője. Itt közölt verse Kepler egyik
posthumus munkájára utal, melynek elején a nagy
csillagász képzelt holdbéli utazását írja le. Levánia
- Kepler szava - a fehérlő holdat jelenti. Az idézet
fordítása: „Ötvenezer germán mérföldnyire az
aether magasságában fekszik Levánia szigete”
126
QUINQUAGÍNTA MILIBUS MILUARIUM
GERMANICORUM IN AETHERIS PROFUNDO
SITA EST LEVANIA INSULA.
J. KEPLER
...Mintha
Levániában értem volna partot
és elsüllyedt, korábbi életembe
jutottam volna egy jeges, vak úton,
melyre kaput a fogyó hold nyitott. Bús,
beteg álomba bukva, félsötéten
láttam Fioxhilda balzsamát s a holtak
orra alatt a nyirkos szivacsot, de -
míg szálltam titkos szurdokokba lassan -
tudtam, nem futhatok a bosszúálló,
szörnyű sugár elől.
Talán, gyerekként,
ezért nem bírtam felfedezni benne
a hű mécsest, a magányos vadásznőt,
s Endymión sápadt menyasszonyának
ezért nem hittem őt, amíg csodáltam,
mint bukkan föl a házak közt s az égi
mesgyén, fehéren izzva, mint fut. Inkább
úgy véltem, szirt a járhatatlan űrben,
távol sziget, vagy éber őr a roppant
özön felett, mélyen fölébe hajló.
És szívem már a vágy szította szállni,
hogy mint szárnyas griff, űrhajó, rakéta,
dermedt sugárkörét elérjem egykor.
...Mérföldoszlop volt ő, világa
vasérceknek, szikláknak, fénytelen fém,
a formák tébolyult ábrándkörében
az egyetlen szilárd pont. És a képlet,
az volt, minden szám-rejtély nyitja; létünk
biztos, elmélyített, mésszel-kiperzselt
fehér alapköve.
S Levániának
legmagasabb bástyáiról be gyakran
hab-toriatok tétova árnyait lenn,
kurta, heves létünk forrásvidékét,
mely szivárványszínben tüzelt - elértem
zord kráterek hegyét, botolva jártam
széltében tengerek holt medre mentén.
LAKATOS ISTVÁN FORDÍTÁSA
Kötetünk képeiről
Évtizedekig tartott, amíg a humoristák, karikaturisták rakétái eljutottak a
tudományos-fantasztikus irodalom bolygójára. Amikor a karikaturisták
először körülnéztek, semmi nevetségeset nem találtak ezen a planétán.
Mert mi nevetséges van az űrutazásokon, a robotokon, a rémítő dagadt
szemű szörnyeken, a világvége-katasztrófákon? A fanti is túlságosan
komolyan vette önmagát, s merev faarccal kijelentette, hogy éjjel-nappal
az emberiség létkérdéseiről beszél.
Aztán eljött egy pillanat - minden irodalmi és művészeti irányzat megéri
ezt a pillanatot, amikor a tudományos-fantasztikus irodalom ötletei,
gondolatai átmenetileg kifogytak, amikor a fanti megmerevedett,
sematikussá vált. Minden sematizmus gépies, és minden gépiesség
nevetséges. A humor és benne a karikatúra legfőbb forrása a merev
formák összeütközése az élet dinamikus, változó elevenségével.
A tudományos-fantasztikus irodalom - talán azért, mert állandó és
közvetlen kapcsolata volt olvasóival - hamarosan észrevette a bajt, és
nevetni kezdett saját hibáin. Ezzel életképességét bizonyította. Ekkoriban
jelentek meg a fanti paródiái, humoreszkek, travesztiák, az öngúny
változatos formái.
Ekkoriban jelentek meg az első karikatúrák is a fanti témáiról.
A karikaturisták űrhajósvicceket, robottréfákat, űrszörnyeteg-
karikatúrákat kezdtek rajzolni. Észrevették, felismerték a fanti emberi
vonásait, emberi gyöngeségeit. Nevetni csak emberi tulajdonságokon
lehet. Kiderült, hogy a szörnyek, robotok, marslakók, űrhajósok
kacagtatóan mulatságosak, hiszen zordon vagy félelmetes álarcuk,
maszkjuk mögött emberek bujkálnak.
Földi emberek, mai emberek, ismerőseink, barátaink innen az utcáról
vagy a szomszéd házból. A karikaturisták felszabadultan gúnyolódni
kezdtek. És a fanti nem utasította vissza a gúnyolódást, nem félt attól,
hogy nevetségessé válik. Annyi minden van a világban, amin nem lehet és
nem szabad nevetni. A fanti elbírja a megsemmisítőnek szánt tréfákat is.
Ha jólesik, hát nevessük ki nyugodtan. A nevetés és a gúny csak
megerősödését, megújulását segíti. És talán a karikatúrát is segíti, hiszen
új ötleteket ad az ötlettelen humoristáknak...
Könyvek sokaságát lehetne megtölteni a fanti témájú vagy
fogantatású karikatúrákkal, élcekkel, paródiákkal. Talán már a
magyar karikaturisták is összerajzoltak egy kötetre valót.
Hegedűs, Kaján, Réber, Dallos, Szűr-Szabó és a többiek jó
néhányszor kinevették már a fantit. Sajdik, akinek rajzai kötetünket
illusztrálják, számos röhögő szörnyeteget, véreshurka-űrhajót,
krumpliorrú hőst alkotott már. Tiszteletlen, de meleg humora
nagyon alkalmas arra, hogy összemérje a komoly vagy komolytalan
fantival. A találkozásból kipattanó szikrákat láthatja kötetünkben az
olvasó.
Az ijedelem és nevetés nagyon közel vannak egymáshoz. A legjobb
talán az lenne, ha Sajdik vad rémtörténeteket illusztrálna, valahogy
úgy, mint egyik francia kollégája a Code Napoléont, vagyis a
polgári törvénykönyvet. De hát nem tudtunk egy teljes Galaktikára
való rémes fantit összeszedni. Sajdiknak be kellett érnie más
történetekkel... K. P.
127
128
Felelős kiadó: Szilvásy György
Felelős szerkesztő: Szabó Valéria
A szöveghűséget ellenőrizték:
Székely Sándor, Apostol András
Bajomi Lázár Endre, Göncz Árpád
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa
Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc
24 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 1982 - e - 7577

Készült a Zrínyi Nyomdában (74.1018/1-3342)

RO/72-es gépen, ofszet rotációs eljárással
Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

129
A francia Michel Butor 1951-ben még a tudományos-
fantasztikus irodalom közeli végét jósolta... Mekkora
tévedés! 1971-ben a francia Robert Louit szerint
„a tudományos-fantasztikus irodalom behatolt
a kultúra minden területére... " Óriási a változás
az egész világon. És a változás nemcsak
mennyiségben, hanem a science fiction tartalmának
gazdagodásán, művészi formáinak változatosságán
is mérhető. A science fiction mint tantárgy is
bevonult az egyetemekre. A rávonatkozó esztétikai,
kritikai, elméleti irodalom már szinte követhetetlen.
A sci-finek száz arca van, minden oldalról és minden
pillanatban másnak látszik. Kalandos és filozofikus,
humoros és figyelmeztető, száraz és izgalmas,
tudományos és költői - mindenki megtalálja benne
a kedvére valót. A Kozmosz könyvek új sorozata,
a GALAKTIKA érdekes olvasmányt ad, és eligazít
a science fiction labirintusaiban. Kisregényeket,
novellákat, verseket, tanulmányokat,
filmismertetéseket - a science fiction új és
klasszikus műveit közli a GALAKTIKA.

Ára 12,- Ft