Professional Documents
Culture Documents
Galaktika 028
Galaktika 028
GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia
28
Claes Sámson: Holt szezon (Zipernovszky Hanna fordítása) 78
Claes Samson: Hogy legyen otthon egy lányunk
(F. Nagy Piroska fordítása) 81
Per Lindström: Az élet megy tovább (Róna Annamária fordítása) 87
Carl Johan Holzhausen: A héjának fiókái nincsenek
(Miszoglád Gábor fordítása) 94
Juanjo Sarto - Pepe Robles: Nyilvánosság
(Benczik Vilmos fordítása) 120
Juan G. Atienza: Tükörkép
(Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) 123
Kötetünk képeiről 126
Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter
A fedélterv és a tipográfia
Erdélyi János munkája
ZSELATIN-
PUDING
T. CIM:
Valamennyi polgármesternek
FELADÓ:
Ross Ro, New York polgármestere
TÁRGY:
Zselatinpuding
Ez alkalommal nyíltan és őszintén szeretnék írni egy olyan eset kapcsán, amelyből, azt
hiszem, mindannyian tanulhatunk. Talán a legegyszerűbb, ha én magam mesélem el,
mi is történt mostanában velünk itt New Yorkban. Amúgy is megtudnák előbb-utóbb.
Őszintén szólva azt is remélem, lesz önökben annyi együttérzés, hogy segítsenek egy bajba
jutott kollégán.
Mint tudják, múlt év áprilisában újabb négy évre polgármesterré választottak, amire
roppant büszke voltam. Igazán annyira boldognak éreztem magam, hogy töprengeni kezdtem,
mivel is mutathatnám ki a drága, öreg New Yorkunk választópolgárainak, mennyire szeretem
őket. Legtöbben bizonyára ismerik Charlie Tightot, politikai munkatársamat - helyesebben a
volt politikai munkatársamat. Charlie is törte a fejét, és egy napon azzal az indítvánnyal állt
elő, hogy húzzunk tetőt a Central Park fölé.
Miután elég nagy területen fekszik, és a közvélemény eddig még soha nem jelentkezett
ilyen igénnyel, a Central Parkot nem fedtük be olyan tartós műanyag tetővel, ami különben a
város többi részét védi. Ezért mostanáig mindig számolnunk kellett azzal, hogy hol esik, hol
havazik a parkban, ami mind többletkiadással járt, nem beszélve a gyepszőnyeg
karbantartásáról és egyéb felmerülő költségekről. A park különben közkedvelt tartózkodási
helye a város lakóinak.
Charlie-nak nagyon tetszett a saját javaslata, a Central Park befedése - és mi tagadás, én is
egyetértettem vele. Akkor ugyanis szabályozni tudnánk a fű növekedését, és a hőmérsékletet
állandósíthatnánk. A park látogatóit nem zavarná sem a záporeső, sem a havazás, de úgy
számoltuk, hogy egy kis mesterséges csapadékot azért alkalmaznánk éjjel egy és három
között, hogy a növényzet friss maradjon. Csodálatos légkondicionált levegő. Örök tavasz.
Minden tökéletesen modern.
Adatainkkal az Államgéphez siettünk, és az elektronikus agy segítségével kiszámítottuk,
hogy körülbelül két és fél milliárdba kerülne. Ez elég elfogadható összegnek tűnt. Különben
ez a számítógép új találmány volt, a cég, amely tervezte, egy még ennél is újabb modellt is
készített számunkra, amely állandóan előzetes jelentéseket ad a város fogyasztói igényeiről.
Ez az új modell közvetlenül a fogyasztókkal áll kapcsolatban, és nem szükséges folyton
3
technikai adatokkal táplálni, mint a régi modelleket. Miután közvetlenül a raktárrészleg
állapotát méri fel, jelentős időmegtakarítást is jelent. Gondoskodik minden szükséglet
kielégítéséről, kiadásainkat nem egészen két év alatt körülbelül kétmilliárddal
csökkenthetjük. Kiszámítottam, ez épp elég arra, hogy fedezze a tartós műanyag tető
költségeit a mi jó öreg Central Parkunk fölött. Röviden szólva, megszerveztem
tévéfellépésemet, ahol részletesen ismertettem a nézőkkel az új tervet. Charlie gondoskodott
róla, hogy a műsor producere ellásson minket a park jövőjét ábrázoló, ragyogó képekkel.
Pompás manökenek pózoltak idillikus családi összeállításban. Kitörő sikerre számítottunk, és
így is lett volna, ha nem lép közbe egy bolondos nőszemély, bizonyos Hatty Dakkon.
Nem telt még el egy óra sem a tévéfellépésem után, amikor titkárom bejelentette Hatty
Dakkon asszonyt. Láthatólag az a típus, aki mélységesen komolyan veszi a felnövekvő
generáció iránti felelősségét. Jó lába van, de nagyon fanatikus. Határozottan ellenezte a
javaslatot, hogy tető fedje a Central Parkot.
Tudjátok, fiúk, hogy szokott lenni az ilyesmi. Ha az embernek támad egy jó ötlete,
mindig előáll egy fura alak, és keresztül akarja húzni az ember számításait. De ha hagyjuk
egy kicsit beszélni, a kellemetlenkedő megnyugszik, és utána az ember folytathatja terve
megvalósítását.
Ezért is hagytam Hatty Dakkont, hogy kibeszélje, ami a szívét nyomja. Csak beszélt és
beszélt, amíg csak el nem lankadt a figyelmem a sok szövegtől.
Azt mondta, hogy hallani sem akar semmiféle tetőről a Central Park fölött, mert akkor az
épp olyan lesz, mint a város többi része, vagyis védett minden időjárástól, légkondicionált és
páratartalom-szabályozott.
Véleménye szerint a gyerekeknek joguk van egy olyan helyhez, ahol érzik az arcukba
fújó szelet. Hadd érezzék az esőt és a havat is és minden illatot, amit a természet áraszt. Úgy
találta, hogy a park az egyetlen hely, ahol a gyerekek még érezhetik a kapcsolatot a múlttal,
ez pedig olyan joguk, amit nem szabad megtagadni tőlük.
Rengeteg verset idézett a szélről, és hogy milyen az, ha az ember haja lucskos az esőtől és
így tovább és így tovább a végtelenségig.
Amikor a nagyját már végigmondta, és egy szemernyit megnyugodott, végre
közbevághattam:
- Valóban hálás vagyok, hogy hallhattam erről a véleményét, Dakkon asszony. Legyen
egészen nyugodt, mindent, ami az Államgép és saját hatalmamban áll, meg fogok tenni annak
érdekében, hogy minden a legelőnyösebben rendeződjék.
Olyan erővel vetette fel az állát, mint egy rakéta a kilövés pillanatában.
- Álljunk csak meg I - kiáltotta. - Engem nem ver át ezzel az ócska szöveggel. Ez az
egyes számú standard válasz a Polgármesterek Kézikönyvében. Én ezt be nem veszem, arra
ne is számítson. Mielőtt férjhez mentem, magam is az Államgépnél dolgoztam, és tudom az
összes standard válaszokat elölről és hátulról.
- De biztosíthatom önt, Dakkon asszony... - hebegtem.
- Ne próbálkozzék ezzel a szöveggel újra. Követelem, hogy állítsa le ezt a tervet, és ne
építsenek tetőt az egyetlen hely fölé, ahol gyermekeink még élvezhetik a napfényt és a friss
levegőt.
- Értem. Ennél kevesebbel nem elégszik meg.
- Akár írásba adom.
- Sajnálom, Dakkon asszony, de ez lehetetlen. A tervek szerint a jövő hónapban már
folynak a tetőzési munkák. Már minden adatot továbbítottunk az Államgépnek, és így nem
változtathatok semmin.
- Ez hazugság, Ro úr - mondta nyugodtan. Áthajolt az íróasztalom fölött, és hosszú,
gondosan ápolt mutatóujjával az orrom előtt hadonászott. - Tudom, hogy mindent meg tudna
változtatni öt percen belül.
4
- Nem fog semmi megváltozni I - mondtam.
- Ez az utolsó szava ?
- A legutolsó.
Kezét az íróasztal két oldalára támasztva, fontolgatva nézett rám.
- Azt hiszem, ezt még meg fogja bánni.
Az ajtó felé indult, majd visszafordult, és megkérdezte, hogy otthon van-e a feleségem.
- Igen, azt hiszem - feleltem. - De nem hinném, hogy érdemes lenne ilyesmivel zavarnia,
a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődik az Államgéppel kapcsolatos dolgok iránt.
Ezzel - képzelhetik - hamarosan el is felejtettem, amit mondott, és fontosabb ügyekhez
láttam. Legalábbis azt hittem, hogy fontosabbak.
Amikor aznap este hazamentem, nem említettem Hatty Dakkont. A feleségem véleménye
néha eltér az enyémtől, és ebben az esetben éreztem, hogy Hattyvel tartana. A vitát
elkerülendő, inkább hallgattam.
Közületek nem nagyon sokan ismerik a feleségemet, de akik igen, azok tudják, hogy egy
dologban ő is hasonlít a legtöbb asszonyhoz - fütyül mindenre, ami az Államgéppel
összefügg. Egyetlen dolog érdekli: hogy megkapja a kívánt árukat, ha felhívja a
fogyasztórészleget.
De ezen az estén az Államgép iránti égető érdeklődésével lepett meg. Mindent tudni akart
a gépről. Hogyan történik az igényelt áruk előállítása? Tulajdonképpen hogy tud
gondoskodni az áruk szétosztásáról és házhoz szállításáról? Hogyan tudhatja előre, mekkora
árukészlet szükséges? Különösen sok kérdést tett fel az új számítógépről, amelyik
automatikusan ellátja a teljes tervgazdálkodást.
Amikor megkérdeztem tőle, miért akarja mindezt most hirtelenjében - tizenöt évi
házasság után - megtudni, csak mosolygott legbájosabb mosolyával, és azt állította, hogy
teljesen természetes, ha érdeklődik a munkám iránt.
5
- Én sem. De ha egyszer olyan nagyon szükséges mindkettőnknek - felelte ezzel „a mama
mindig mindent a legjobban tud" arckifejezéssel.
Amikor később lefeküdt, kisütöttem magamnak egy szelet marhahúst.
6
- Fura ez, főnök. Több mint tízmillió ollóra van rendelésünk. Ez több, mint amit az utolsó
hét-nyolc évben összesen rendeltek. Valamennyi rendelés tegnap este futott be. Valahol
valami hibának kell lennie. Át fogom nézni újra az egészet, és vizsgálatot rendelek el a
megrendelőrészlegnél.
- Ne törődj ezzel - mondtam. - Csak egyet tégy, nézz utána, hogy a tervgazdálkodási gép
ne adjon le újabb ollórendelést a gyáraknak, és mondd le az összes eddigi rendelést is.
Letöröltem a verítéket a homlokomról. „Hűha, egy hajszálon múlt!" - gondoltam.
Elhihetik, ha mondom, hogy azonnal siettem a Tévébe, elmondtam a nyilvánosságnak,
hogy a közérdekeket szem előtt tartva, megváltoztattuk terveinket, és mindennek ellenére
sem lesz tető a Central Park fölött.
Egy órával később felhívtam az Államgépet, és megkértem, ellenőrizzék az ollókat. A
rendelés már 5,4 millióra csökkent. Még mindig jóval több a szokásosnál, de olyan gyorsan
érkeztek a lemondások, hogy rövidesen normális rendelési számot lehetett remélni.
Ha valaki nem értené egészen, mi is történt a kulisszák mögött ebben az esetben,
szolgálhatok részletekkel is az összefüggésekről, amelyekre később jöttem rá.
Kisült ugyanis, hogy Hatty Dakkon telefonkampányt szervezett. Az „Élvezhessék
gyermekeink a természetet” jelszó nagyon hatott a nőkre. Aztán akik ezt hallották Hatty-től,
azok valamennyien felhívták öt barátnőjüket - akik újabb öt telefont bonyolítottak le és így
tovább. Magatok is kiszámíthatjátok, hogy a láncreakcióként növekvő ütem révén hamarosan
14-15 milliót értesítettek, s bár e módszer lassabb a tévénél, elismerem, hogy állatian hatásos
és szisztematikus.
Röviden szólva, ez volt az általános beszédtéma a nők között, de mi, férfiak nem tudtunk
semmit, amíg csak túl nem estünk rajta.
Hatty Dakkonnal az élen az egész horda megegyezett, hogy ugyanazt a menüt rendelik
vacsorára: zselatinpudingot kerek formában. Megértitek, mit jelent ez, ha tervgazdálkodó
géppel dolgozunk. Az esztelenségig növelte az ütemet. A tervgazdálkodó gép a számításait
egy bizonyos áru átlagkeresletére alapozza, ami ez esetben 10-11 millió kerek
zselatinpudingot jelentett egy estére. Így az előrelátó gép azonnal vagonszámra kezdte
rendelni a további pudingot Schenectadytól. Ezután következett két este egymás után a
négyszögű puding, majd ugyanaz nyolcszögű formában, végül pedig dupla krémes
zselérendelés hatszögű formában.
Schenectadyben ugyanolyan tervgazdálkodó gép működik, mint nálunk, és ez, a mi
keresletünk hatására, a zselatinformagyár nagyobbításának szükségét jelezte. Miután
rendeléseink a továbbiakban nem feleltek meg ennek a keresletnek, azzal fizethettük meg a
lakomát, hogy megtérítettük a gyár kibővítési költségeit.
Az ollóügylet a végünket jelentette volna. Gondoljanak csak bele önök is - több milliónyi
acélolló 2006-ban I Képzeljék el, mit fizettünk volna a gyár bővítéséért, új bolygók
felkutatásáért - bányászat, szállítási költségek és mi minden más. Valóban megkönnyebbült
sóhajjal mondtam le a Central Park tervről.
A park - röviden szólva - tető nélkül marad a jövőben is. Charlie, akitől az ötlet elsőként
származik, valószínűleg kint ténfereg a parkban, és azon kesereg, amit okozott.
És ha most eléggé kinevették magukat, remélem egy pillanatra komolyan meggondolják,
hogy hány zselatinpudingot tudnak rendelni tőlünk. Nem fogunk késedelmeskedni a
szállítással - nagy a raktárkészletünk pudingból -, és egyetlen elfogadható rendelést sem
fogunk figyelmen kívül hagyni. Segítsenek rajtunk, nagyon kérem!
8
STURE LÖNNERSTRAND
AKI
NAPÓLEONNAL
FÜRDÖTT
Ma már nyílt titok, hogy Franciaországnak is van atombombája, de senki sem ismeri
megalkotója nevét, a tudósét, akinek köszönhető, hogy a szűkös lehetőségek között is
létrejött a franciák atomfegyvere. Valódi nevéről mélyen hallgatnak, és mi sem akarjuk
elárulni. Itt Jean-Pierre Dutertre néven fogunk beszélni erről a valóban kiemelkedő tudású
fizikusról. Hogy ezenfelül ügyes amatőr genealógus volt, takaros családfákat rajzolgatott,
és leszármazási táblázatokat szerkesztett, voltaképp mellékes lehetne, de épp e rögeszméje
nélkül jelen elbeszélésünk megíratlan maradt volna. Szegény Jean-Pierre bizony... no de
ne vágjunk a dolgok elébe. Azt túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy Jean-Pierre Dutertre
nem csupán rendkívüli képességű tudós volt, hanem valódi géniusz, akit kollégái
csodáltak, a katonai vezetők bálványoztak, és a Hadügyminisztérium pótolhatatlannak
tekintette. Mindenki magasztalta, de senki sem szerette. Értékes tulajdonságai ellenére
senkinek sem jutott volna eszébe közelebb férkőzni hozzá, vagy barátságát keresni.
Dutertre értett hozzá, hogy távol tartsa magától az embereket. Döntő helyzetekben, mikor
agya megállta a próbát, és intellektusa diadalmaskodott, taszító kifejezés jelent meg arcán,
és olyan gőgös önhittséget sugárzott, hogy aki csak látta, visszariadt, és érezte, hogy
uralomvágyó énje robbanásszerűen készül kitörni belőle. De az ilyesmi csak ritka
alkalmakkor esett meg, és egy szempillantás múlva ismét régi önmaga volt, hideg,
tárgyilagos és céltudatos. Nyugodtan és energikusan hajtotta előre önmagát és
munkatársait, amíg a nagy sikert
ki nem vívták.
Imént azt mondtuk, senki sem szerette őt. Ez így nem igaz, mert volt egy ifjú és csinos
lányka, aki bizony szerette. Hívjuk őt Suzette-nek; afféle asszisztens volt Jean-Pierre
laboratóriumában, a jelentéktelenek közt is a legjelentéktelenebb, dolga a retorták,
kémcsövek tisztogatására és szárítására. és üzenetekkel való szaladgálásra szorítkozott.
Volt némi egyetemi képzettsége is, bár annak nem sok hasznát vették. Vagyis hát mélyen
Jean-Pierre alatt állt, de amint ismeretes, az alant ¿állót gyakran ellenállhatatlanul vonzza
a felette álló, és Suzette egész lelkével csodálta a nagy
tudóst.
Mohó vágyában, hogy figyelmét magára vonja, lehetőleg mindig a közelében
tartózkodott, és árnyékként követte, hogy legkisebb intésére is ugorhasson. Könnyen
lehet, hogy Jean-Pierre még csak rá sem pillantott soha, mindig csak a hátával szokta
jelezni utasításait, mert tudta jól, hogy vakon engedelmes lények veszik körül, és lesik
még a gondolatát is. A nők egyébként sem illettek Jean-Pierre számításaiba, amelyek
sokkal rendkívülibb és izgalmasabb témák körül forogtak. Mi az érzékek tüze annak, aki a
tudományétól lángol? Mit kínálhatnak a szerelem lagymatag élvei annak, aki hiszi, hogy
képes megváltoztatni a világ fejlődését?
. . .
9
. . .
Gyönyörű este volt, enyhe és szelíd, eszményi este a kószáló és rejtőzködő szerelmeseknek.
Mindenütt sugdostak, öleltek, csókolóztak, az ódon házak közt, a kapualjakban, sikátorokban
és parkokban, és Suzette, aki egyedül rótta az utcát, érezte a sóvárgás keserédes illatát a
levegőben. Találkozott kedvesükre várakozó fiatalemberekkel, és olyanokkal is, akik jobb
híján ráköszöntek, hozzáléptek, kezüket nyújtották utána:
- Nicsak, nem Suzette kisasszony? Jó estét, jó estét!
A lány a fejét felszegve kerülgette őket, és ahogy csak bírt, sietett tovább. Kosarat vitt a
karján, és néhányan ugratták is:
- Kinek akar kosarat adni, Suzette?
Nem a kosarat, a tartalmát akarta ő átadni valakinek, és á szíve a torkában dobogott - nem
azért, mert tolakodó fiatalemberek kiáltoztak utána, hanem mert ilyen merész lépésre szánta
el magát. Neki kell kezdeményeznie, ha az imádott férfi nem hajlandó. Még ha el is veszti
önmaga és mások becsülését, akkor is meg kell tennie. Mert tovább nem bírja, annyira szereti
őt. Tudta, hogy Jean-Pierre ma este, mint szinte minden este, laboratóriumában dolgozik. Ha
ő most így beállít hozzá, fel kell végre fognia - Istenem, bár úgy lenne! De hogy lesz hozzá
bátorsága?
A kosárban pompás omlett, vegyes saláta és egy flaska Beaujolais lapult. Apjáé volt a
városka egyetlen valamirevaló vendéglője, és anyja pedig arra esküdött, hogy a férfiak
szívéhez a gyomrukon át vezet az út.
Suzette a nagy, erődszerű épület elé ért. A laboratórium ablakai sötétek voltak, de a lány
jól tudta, hogy a tudós legszentebb szentélyén nincs is ablak. Az épület előtt és benn az
előcsarnokban egyenruhás őrök álltak, de mind ismerték Suzette-et, és álmosan bólintottak,
mikor beóvakodott. Szegény Jean-Pierre, sosem ér rá az evésre gondolni, annyira elmerül a
munkájában, biztos folyton éhes, és most majd nyilván azt gondolja, milyen kedves ettől a
lánytól, hogy ilyen finom vacsorát hoz. És talán még a szemét is ráemeli, amikor ő kibontja a
kendőt!
Újabb őrök, újabb álmos ellenőrzés, hermetikus ajtók nyíltak és csukódtak. Mint mindig,
Suzette most is ijedt remegést érzett a csodálatos, gigászi készülékek, a ciklotronok,
betatronok és szinkrotronok láttán, amelyekben a pokol megzabolázott erői fortyogtak
megavoltok és megawattok formájában. De szorongása csak megsokszorozódott, mikor
megpillantotta Jean-Pierre Dutertre doktort, aki háttal állt neki, és a gépek feketemiséjének
főpapjára emlékeztetett. Gyors és szigorú ujjai tárcsákat, emeltyűket és kapcsolókat bűvöltek
meg, akaratától villamos gépszörnyek szikráztak, surrogtak és énekeitek. Egy különös,
kocsira vagy inkább bölcsőre formázó készülékből rózsaszínű fény lövellt ki, és fénykörbe
vonta a tudós alakját, míg a gép maga egy katapultféle berendezésen nyugodott. Szabályos
rezgések hatására úgy tűnt, a misztikus kocsi kilövődik, többször is előrecsúszott, de
minduntalan visszasüllyedt, mintha a mozgató erő ellanyhult volna, mielőtt a kellő intenzitást
elérte. Suzette köszönt Jean-Pierre hátának, de hangja oly halk és ideges volt, hogy
beleolvadt az általános zsongásba, és alig vált hallhatóvá.
De Jean-Pierre-nek jó füle volt, és azonnal felfigyelt.
- Nem megmondtam, hogy senki se zavarjon! - kiáltott élesen és könyörtelenül, hátra se
nézve. - Ha valami fontos, jöjjön vissza reggel. Most nem fogadok!
- Bocsánat, doktor Dutertre, csak én... Suzette vagyok. - Szegény kislányt egészen
gyönyörű nyakáig elöntötte a pír. - Csak arra gondoltam, talán éhes tetszik lenni, mindig itt
tetszik dolgozni késő éjszakáig egyedül, és senki se... úgy értem...
- Mi a csodáról beszél? Mit akar? És egyáltalán, kicsoda maga? Láttuk már egymást?
- Suzette vagyok, és... és itt dolgozom, és mindennap látjuk egymást... Azt gondoltam...
Az elektronok főpapja megfordult, delejes fenséggel. Tekintete fölényes és parancsoló
volt, és Suzette nagy kedvet érzett a menekülésre, de kosarára gondolva megemberelte
10
. . .
magát. Most itt a nagy pillanat, a tudós ránéz - csakhogy ő szégyenkezve lesüti a szemét, és
nem mer az övébe nézni. Csak áll, és abban reménykedik, hogy a férfi észreveszi, milyen
szép.
- Suzette? - mormolta Dutertre. - Hm! Nos, nem emlékszem magára, nincs magában
semmi feltűnő. És ha emlékezném is, mi öröme telnék benne?
Suzette nem válaszolt, a tudós pedig közelebb lépett, egyik kezét a kigombolt fehér
köpeny mögül előtűnő mellénybe dugva. Széles vállú, erőteljes termetű volt, kissé már
korpulens, koromfekete hajának egy tincse széles homlokára hullt, orra lendületes és markáns
volt, álla kerek, de erélyt sugárzó, és ajkait keményen összeharapta. Suzette félve
felpillantott, a tudós hátának látványát megszokta már, de az arca, és ilyen közelről, szinte
lenyűgözte. Egy másik arc jutott eszébe róla, az egész figura hasonlított valaki másra, egy
impozáns és kíméletlen uralkodóra, akinek a képei mindig elbűvölték őt.
- Napóleon! - suttogta szinte önkívületben. - Hogy hasonlít ön Napóleonra!
A tudós összerezzent, és hirtelen támadt érdeklődéssel pillantott a lányra. Kezét még
mélyebben süllyesztette mellénynyílásába. Suzette azt hitte, valami helytelent mondott, és
védekezőleg tartotta maga elé a kosarát.
- Bocsásson meg, doktor Dutertre, nem úgy értettem, csak pillanatnyi ötlet volt. Azért
jöttem, mert tudtam, hogy nem evett semmit egész este, talán egész nap sem, és gondoltam,
ha mi ketten... márminthogy én...
- Maga látja - szakította félbe a tudós -, maga észrevette! Egy nő, a nők közt is a
legjelentéktelenebb, tanulatlan és tudatlan - és észrevette! Nem is tudom, miért beszélek
magával erről. Úgy meglepett, hogy most már beszélnem kell. Nos igen, hasonlítok
Napóleonra.
Suzette tanácstalanul bólogatott.
- Napóleonnak - suttogta - nagyon-nagyon előkelő megjelenése volt...
- Nem merő véletlenségből hasonlítok rá, hanem mert az ő egyenes ági leszármazottja
vagyok. - Jean-Pierre majdnem jóindulatú pillantást vetett Suzette-re. - Fel tudja fogni, mit
jelent ez? Hm! Dehogyis tudja! Igazában nem is lenne szabad elárulnom magának a titkot, de
mivel tíz percen belül eltűnök maga és egész kora szeme elől, nincs semmi jelentősége.
- Eltűnik? - Suzette ajka reszketett; megrémült a tudós különös pillantása láttán. - Ezt
hogy tetszik érteni ?
A lány kérdésére nem is hederítve, Jean-Pierre előhúzott a székre vetett zakója belső
zsebéből egy csinos paksamétát, és hadonászni kezdett vele a lány orra előtt.
- Íme a bizonyítékok! Itt a keresztlevél. Napóleon feleségének, Joséphine császárnőnek
volt egy komornája, Beatrice-Aurore kisasszony. A császár viszonyt folytatott vele,
amelynek eredményeképp a hölgy teherbe esett. A császár busásan megfizetett egy Dutertre
nevű pástétomsütőt, aki vállalta az apaságot, és feleségül vette a komornát, két hónappal a
szülés előtt. Dutertre lett így névleg nagyapám nagyapja, de a valóságban I. Napóleon,
Franciaország császára volt az!
- Napóleon tehát sohasem ismerte el az ön nagypapáját... - szólalt meg Suzette félénken.
- Ostoba liba! A nagyapám nagyapja volt az! Illetve mit is beszélek? A nagyapám apja,
na. Nem, szó sem lehetett róla, Joséphine iszonyúan féltékeny volt, ő maga ugyanis nem
tudott gyermeket foganni. Napóleon akkor nem ismerte el a fiát, de én elintézem, hogy most
elismerje. Megmutatom neki a leszármazási táblázatomat, és kénytelen lesz törvényesíteni.
Jean-Pierre eszelősen kacagott, és Suzette szívét összeszorította a kétségbeesés. Szegény,
szegény Jean-Pierre, az állandó éjszakázás és a szakadatlan kísérletezés megzavarta az
értelmét? Hisz Napóleon meghalt már száz éve vagy talán több száz éve, izgalmában hirtelen
nem is emlékezett rá, mikor. Úgy sajnálta szegény Jean-Pierre-t, szerette volna
11
. . .
megvigasztalni, felzaklatott fejét nyugtatólag simogatni. A szerelemtől felbátorodva
kinyújtotta kezét, hogy megérintse. A tudós hátrahúzódott, de ő követte.
- Drága, drága Jean-Pierre - suttogta -, drága Dutertre doktor, akik a sírban nyugszanak,
nem szabad és nem is lehet zavarnunk!
Majd egy új, iszonyú gondolat nyilallt belé, egy elviselhetetlen gondolat.
- Drága Jean-Pierre, ugye nem arra gondol... nem akar öngyilkos lenni?
- Maga vagy megháborodott, vagy énrólam képzeli, hogy megháborodtam! Hagyjon
engem, jó lélek. - Jean-Pierre megint felkacagott, iszonyúbban, mint az imént. - És hogy jut
eszébe keresztnevemen szólítani? Csak mert egy kissé barátságos voltam magához? Ejha! No
de most már mindegy. Látja ott azt a szerkezetet, amelyik oszcillál?
- Oszcillál? - ismételte Suzette sóhajtva.
- Azt hát, ing, ha úgy tetszik, rezeg, himbálózik. Ez egy kronoakcelerátor, vagy mondjuk
úgy, időbölcső. Követi az elektronok elhajlását, azt a jelenséget, amely az anyagot időben
meghatározottá teszi, vagy egyszerűbben: ez alkotja azt, amit időnek nevezünk.
Ismeri az y = h/mv képletet? Helyettesítse be a Planck-féle állandó értékét és az elektron
tömegét, és megkapja, hogy az elektronnak megfelelő anyaghullám hullámhossza
ugyanolyan nagyságrendű, mint a röntgensugáré, ha az elektron sebessége nagyjából akkora,
amit ilyen és ilyen voltszámú feszültségkülönbség befutása során nyer. Látom, hogy még
csak nem is konyít az ilyen felette lényeges adatokhoz. Einstein már pedzette a témát, de
aztán elejtette, és én újra felvettem, mikor ennek az atomlaboratóriumnak az erőforrásait
felhasználhattam a kutatáshoz. Rájöttem, hogy ha az ember kiegyenesíti az elektronok
elhajlását, megfékezi az anyag lengését, ami viszont eltolódást hoz létre a térben, azaz
visszafelé haladunk az időben. Megoldottam az időutazás problémáját. De minek is beszélek
erről magának, aki a legkevésbé sem képes felfogni mindezt? Már csak két percem van hátra.
- Két perc, mihez? - sóhajtott fel Suzette. - Nem tehetek róla, hogy nem értem, de úgy
félek! Szörnyű lenne, ha valami történne önnel, hisz én önt... én önt...
Jean-Pierre nem hederített a lány ömlengésére. Lassan és méltóságteljesen levetette fehér
köpenyét, felöltötte zakóját, amelynek belső zsebében a keresztleveleket őrizte. Ezután
felmászott az állványra, és csavargatni kezdte a katapult tárcsáit. A labor gépóriásai
megéledtek, az időbölcső rezgése erősödött. Jean-Pierre, az elektronok mestere
végigsimogatott a műszertáblán, a dinamométerek, elektrométerek, ohmméterek és
effektfaktorjelzők táncolni kezdtek. A színek villogása izzássá erősödött, szinte égette a
szemet, a gépek zúgása elviselhetetlenné fokozódott.
- Mire készül, Dutertre doktor? - Üvöltenie kellett, hogy hangja elhasson a tudósig.
- Akármire készül, ne tegye! Drága, édes Jean-Pierre, ne tegye!
- Másfél perc, és startolok - hallatszott Dutertre átható hangja. - A kellő helyen állok, és
itt a kellő pillanat, semmit sem bíztam a véletlenre. Egy héttel a Waterlooi ütközet előtt
Napóleon áthaladt ezen a városon, és itt, épp ahol az időbölcső áll, megállt, és lova hátán
felhajtott egy kupa bort. Én abban a pillanatban fogok megjelenni előtte, mikor ajkához emeli
a kupát, és azt mondom: „Egészségére, felség!" ö elámul, és arra gondol, hogy itt valami
természetfölötti erő játszik vele, és akkor megkérem, hadd beszéljek vele négyszemközt, és ő
félrevonul velem. Én pedig előadom, hogy az unokájának az unokája vagyok, a jövőből, és
azért jöttem, hogy segítsek neki. Igen, azért jöttem, hogy megváltoztassam a történelem
menetét.
Felegyenesedett az időbölcsőben, egyik kezével egy emeltyűre támaszkodott, másikat
mellényébe dugta. Gőgös arca ibolyaszínben villódzott, szénfekete szeme kifejezéstelenül
meredt a messzeségbe. Embertelen volt, ezt még Suzanne is, aki pedig szerette, kénytelen
volt elismerni.
12
. . .
- A történelem cserbenhagyta Napóleont, a gondviselés és a szerencse is. Ha Napóleon a
végső csatán legyőzi ellenségeit, más lett volna a történelem. Akkor napjainkban
Franciaország lenne a világ vezető hatalma, akkor a franciáknak nem kellene az ideözönlő
turisták előtt hajbókolnia. De én, aki ismerem az anyag valódi természetét, és tudom, hogy
minden a véletlen műve, úgy döntöttem, hogy megmásítom a fejlődést. Mit érdekel, hogy
kártyavárként omlik össze a régi jövő, ha újat építek helyette? Fél perc, és indulok.
- A történelmet senki sem változtathatja meg - tiltakozott Suzette. - Drága Dutertre
doktor, ez káromlás, és Isten megbünteti érte! Isten szabja meg a történelmet, nem az ember!
- Az idő fölött nincs semmiféle isten - kacagott gúnyosan Jean-Pierre. - Civilizációnkban
egyedül én uralom az időt, ergo minden isten felett állok. Velem van egy fegyver, amit
logikusan tekintve Napóleon nélkülem is megszerezhetett volna, de a lángészt minden időben
az ostobaság kötötte gúzsba. Én átnyújtom neki ezt a fegyvert. Most pedig: start!
Lenyomta az indítókart, és a gépóriások zúgása metsző harsogássá erősödött. Az
időbölcső mintha fel-le és előre-hátra pattogott volna a katapulton, egyre gyorsabban és
hevesebben, és körvonalai egyre inkább elmosódtak. Hamarosan már csak reszketeg vörös
csíkok villogtak Jean-Pierre tünedező árnyalakja körül. Végül már csak kusza lila pacni volt
egy kis vörös karikával, ami tán az arca lehetett.
- Jöjjön vissza, Jean-Pierre, jöjjön vissza! - sikoltott Suzette magánkívül a
kétségbeeséstől. De akkor már szét is oszlott az elmosódott színfolt, és semmi sem maradt a
helyén. - Ez az Isten büntetése, Jean-Pierre - suttogta Suzette. Az iszonyú megrázkódtatástól
szédült, forgott körülötte a világ, és minden porcikája reszketett. Az egész laboratórium
szökdelni, oszladozni kezdett, a kolosszális készülékek eleven, rosszindulatú lényekként
inogtak körülötte, egy lábra álltak, de nem tudták tartani az egyensúlyt. Feléje dőltek, minden
oldalról rázuhantak, hogy összezúzzák, bosszút álljanak rajta. A leány ájultan rogyott a
padlóra.
Napóleon megállt, távcsövét felemelte, majd újra leengedte, s fejét oldalt vetve,
nyugodtan szemügyre vette a hirtelen elébe csöppent jövevényt. Váratlanul fiatalosnak tűnt,
arca barátságos jóindulatot tükrözött, mintha az események változékonyságát fölényes
nyugalommal szemlélné. Szemre friss, erős és egészséges volt, hanyagul kigombolt
uniformisa látni engedte szőrös mellét. Jean-Pierre az első szavakat kereste, az üdvözlő
formulát, amelynek történelmi jelentőségűnek kell lennie, de sietős izgalmában nem talált
semmit, ami a helyzethez illett volna. A császár megelőzte.
- Meleg van - jelentette ki. - Kutya meleg nap! És így felöltözve még inkább!
- Síre ! - kiáltott fel Jean-Pierre, rátalálva végleg a kezdő formulára. - Sire, ne lepődjék
meg, hogy itt lát! Barát vagyok, egy más korszakból való szövetségese, és azért jöttem, hogy
felajánljam segítségemet. Hol beszélhetnénk zavartalanul?
- A katonák sziesztáznak - felelte Napóleon. - Bágyadtak, amit nem is lehet csodálni ilyen
hőségben. Akár ott fenn az árnyékban is leülhetünk, ha csevegni akarunk.
- Sire, a legnagyobb elővigyázatosságra van szükség! Az én korom az 1950-es évek eleje,
és egy olyan szerkezettel érkeztem, amely az időn át tud utazni, egy úgynevezett
kronoakcelerátorral, vagyis időbölcsővel. Higgyen nekem, felség !
- Az időn át, hm! Helyes, hiszek önnek. Mióta megvertek Waterloonál, többé semmin
sem csodálkozom. - A császár kurta nevetést hallatott, ami inkább köhögésnek tűnt, s nem
illett éppen a jelentős pillanathoz. - Gyermekkoromban Ajaccióban ismertem egy csizmadiát,
aki azt állította, hogy az időn át tud utazni. Nem tudom, valóban sikerült-e neki.
- Felség, jogában áll kételkedni, de kérem, ne tréfáljon az ön egyetlen megbízható
barátjával. Olyan elhatározásokra kell jutnunk és fogunk is jutni, amelyek kivetik pályájáról a
történelem fejlődését. Az a szándékom, hogy visszahelyezem felségedet a trónra, legyőzöm
ellenségeit, és olyan fegyvert adok a kezébe, amely egy várost vagy egy hadsereget egyforma
könnyedséggel képes megsemmisíteni.
- Visszahelyez a trónra? - A császár felvonta szemöldökét, és tekintetében most elő-szőr
csillant fel a heves érdeklődés. - De hisz ez képtelenség, merő fantázia! Utazás az időn át ?
14
. . .
Sajátságos, de hát a ruházata is alaposan különbözik a szokásostól. Nos, fejtse ki, magyarázza
meg bővebben a dolgot!
- Mindent megmagyarázok - felelte Jean-Pierre. - Elsőképp is biztosítanunk kell, hogy
senki se zavarhasson meg minket. Meddig alszanak az őrök?
- Általában elég soká. - A császár vörös csíkos zsebkendőt húzott elő, és letörölte
homloka verítékét. - Ahogy mondtam, odaülhetünk az árnyékba, van legalább egy óránk.
A császár leült a fűbe, kinyújtotta lábát, és kényelembe helyezkedett. Jean-Pierre egy kőre
ült, merev tartásban, a kényelemmel lényegesen kevésbé törődve. Bizonyos fokig csalódást
érzett. A roppant drámai szituáció, amelyről évek során át álmodozott, a legkevésbé sem
hatott drámainak, olyan komótosan és magától értetődően bonyolódott, hogy épp ezért tűnt
valószínűtlennek. Mintha a részletek nem a kellő rendben illeszkedtek volna össze. Apró
hiba, jelentéktelen tévedés a számításokban - de hol és milyen ? A császár arca nem volt
barázdált vagy komor, sem megviselt, sem tragikus. A mosoly mindig ott bujkált ajka körül,
szeme sarkában vidám, nevető ráncok húzódtak össze. Egy életművész és nem egy megvert
imperátor ült az időutazó mellett.
- A fejlődés szédítő iramot vett a későbbiekben, iparosodás, tudományos felfedezések,
emelkedő életszínvonal - kezdte Jean-Pierre. - A háborúk is egyre kegyetlenebbekké váltak,
és újabb, mindennél pusztítóbb fegyvereket találtak fel, miután felséged...
Hirtelen elhallgatott, és zavart képet vágott.
- Csak mondja ki nyugodtan - mondta a császár. - Mikor haltam meg?
- 1821-ben, felség! Mélységesen fájlaltam!
- Semmiképp sem úszhattam meg. Mi okozta a halálomat?
- A rák, felség!
- Valóban ? - A császár először látszott meglepettnek. Elgondolkodott. - Furcsa, már
1819-ben járunk, és még semmi tünetét sem észleltem. Egészséges vagyok, mint a makk.
Nem különös? De folytassa fejtegetéseit, jó uram!
A császár még kifejezést sem adhatott megdöbbenésének, keze máris tele volt Jearl-Pierre
keresztleveleivel és más fontos genealógiai dukomentumaival. Miközben lapozgatta őket,
Jean-Pierre - nem minden félszegség nélkül - emlékezetébe idézte Beatrice-Aurore-t,
nagyapja nagyanyját, Joséphine császárnő szép komornáját. Dutertre pástétomsütő is szóba
került a megfelelő összefüggésben. Jean-Pierre a tőle telhető legdiszkrétebb módon említette
magát a szerelmi viszonyt, és mi sem állt távolabb tőle, mint hogy bármiképp is
szemrehányást tegyen távoli ősének. Mindössze apaságának elismerését óhajtotta őfelségétől.
- Beatrice-Aurore - suttogta Napóleon ábrándosán. - Hogyne emlékeznék erre a
csodálatos teremtésre, pedig Joséphine-nek, annak a vén varjúnak legalább annyi komornája
volt, ahány pástétomsütője egész Párizsnak! Hm, micsoda termet, micsoda... óh! Hova valósi
volt... lássam csak...
- Nancyból - segítette ki Jean-Pierre. - Itt áll a papíron, felség. Ha ön törvényesíti ősömet,
s így engem, akkor megkaptam jutalmamat. Az ön tanúsítványa elegendő, a többiről külsőm
gondoskodik.
A császár felállt, és Jean-Pierre követte a példáját. Mindkettejüket mély megindultság
töltötte el. Napóleon kitárta karját, és Jean-Pierre boldogan hullt ölelésébe.
- Eme ünnepélyes pillanatban elismerlek fiamnak, jobban mondva unokám unokájának -
jelentette ki a császár elérzékenyülten. - Ha nem lennél az, akkor is fiammá kellene most
fogadnom téged.
Jean-Pierre megremegett, hallva, hogy a császár tegezi, és a két rokon arcon csókolta
egymást. Végül kibontakoztak az ölelésből, és némán, gondolataikba merülve álltak.
Napóleon törte meg elsőként a csendet.
16
. . .
- Nos, az én nevemet tudod már, Napóleon vagyok. Téged hogy hívnak?
- Jean-Pierre-nek, mint kitűnik a keresztlevelemből - suttogta a másik. - Jean-Pierre
Bonaparte-nak.
- Kedves Jean-Pierre Bonaparte-om, a legkülönösebb meglepetéseket köszönhetem
neked, és magad is nem mindennapi meglepetés vagy. Erről majd még később, most kíváncsi
lennék egyedülálló masinádra. Megraktad azokkal a pokoli bombákkal?
- Igen, pokoli bombákkal raktam meg - bólintott Jean-Pierre. - Ott áll az időbölcső fenn
egy sziklapadon, a fák mögött. Most csak azt kell kisütnünk, hogyan...
A császár egy kézmozdulattal félbeszakította. Feszülten figyeltek, de Jean-Pierre semmi
más hangot nem tudott kivenni, mint a hullámok egyhangú csapdosását a part szikláin. Úgy
tűnt, Napóleonnak finomabb a hallása, mert Jean-Pierre nyugtalanságot olvasott le az arcáról.
Szólni akart, de Napóleon ajkához emelte az ujját.
- Az őrszemek - suttogta. - Felébredtek, hallom őket. Vressacot, az átkozott vén bolondot
megismerem a köhögéséről. Asztmája van. Ahogy Szent Péter háromszor elárulta mesterét,
mielőtt a kakas szólt, ő háromszor köhög, mielőtt ébresztőt fújnak. Ha meglátnak, végünk
van.
- Mit csináljunk? - suttogta Jean-Pierre. - Nem rejtőzhetnénk el?
- Ha én elrejtőzöm, az egész szigetet átkutatják, és téged is megtalálnak. Számodra a
legbiztonságosabb, ha azonnal itt hagysz, hazautazol az időbölcsőddel, és egy más
alkalommal visszatérsz. Megállj csak, nincs benne hely két személynek?
- Sajnos nincs - mormolta Jean-Pierre szomorúan. - És azt sem tudom elképzelni, hogy
csak így hanyatt-homlok itt hagyjalak, Napóleon ősatyám. Még nem értünk rá kibeszélgetni
magunkat. Sok kérdést kell megforgatni, mielőtt odacsaphatunk.
- Igen, igen, semmit sem hagyhatunk a véletlenre. - A császár a második köhögő-rohamot
fülelte, amely szerencsére még váratott magára. Töprengő arca felragyogott. - Mégiscsak
volna egy megoldás. Ilyentájban szoktam fürödni, és ezt az őrök is jól tudják. A vízben nem
fognak kutatni utánam. Következésképp megfürdünk.
- Megfürdünk? - dadogta Jean-Pierre. - Fürödni kell?
- Ragyogó ötlet, nemde? - A császár halkan nevetett, és megveregette Jean-Pierre vállát. -
Látod ott azt a kis szigetet, fiam? Oda úszunk át, és ott a szirtek mögött háborítatlanul
kifundálhatjuk, mi a legközelebbi teendő. Ott - igen, ott! Látod?
Jean-Pierre követte tekintetével a császár ujját, de a szemébe tűző naptól semmit sem
látott.
- Kiváló ötlet - helyeselt habozva. - Igen, ott az a sziget. De én rossz úszó vagyok.
- Én tudom, hogy az a kis távolság meg se kottyan neked - mondta a császár. - A
bokrokban levetkőzünk, lefutunk a partra, és beugrunk. Te beljebb vetkőzöl, én meg itt
hagyom a ruháimat az út szélén, jól látható helyen. De siessünk, mielőtt Vressac papa
harmadszor is felköhög.
- Már kétszer köhögött? - Jean-Pierre már levetette zakóját, mellényét, és most makacs
nadrágjával küszködött. - És ha nem marad elég időnk?
- Marad - nyugtatta meg a császár. - Bármi történik, meg kell őriznünk a higgadtságunkat.
A császár a bokrok szélén állva nyugodtan és módszeresen vetkőzött. Jean-Pierre
odasandított, és úgy találta, hogy a császár nem is olyan korpulens, mint hitte. Hasa, igaz,
erőteljesen domborodik, de igazában nem is annyira, mint az övé, és jóval izmosabb is. Nincs
fürdőnadrágunk, állapította meg Jean-Pierre enyhe zavarban, mikor szinte egyszerre húzták le
az ingüket. Ki gondolt volna rá, hogy fürdőnadrág is kell egy ilyen utazásra? A császár
azonban egy cseppet sem zavartatta magát, karját kényelmesen lógatva várta, míg
unokájának unokája megszabadul zoknitartójától. Akkor gyors és ruganyos léptekkel
megindult a part felé, mit sem törődve a kövekkel és gallyakkal, úgyhogy Jean-Pierre-nek
17
. . .
minden erejét össze kellett szednie, hogy lépést tarthasson vele. Napóleon láthatólag
megszokta már, hogy meztelenül járkáljon az egyenetlen talajon.
- Itt a harmadik köhögés - kiáltott a császár, és futni kezdett a víz felé. - Alámerülni I
Rajta, fiam, rajta!
A császár fejjel előre a vízbe vágódott, és a tántorgó, megzavarodott Jean-Pierre
botladozva követte. Nem szokott ő hozzá a szabadtéri sportokhoz, és világéletében elkerülte a
túl hirtelen vízbe vetődést, de most nem volt más választása. A váratlanul jéghideg víz
összecsapódott a feje körül, és ő halálfélelemmel tusakodva küszködte feljebb magát, hogy
levegőt kapjon; jó adag víz került a tüdejébe, és úgy érezte, rögtön megfullad. Mikor végre a
felszínre ért, és lélegzetet vehetett, első gondolata az volt, hogy a legsebesebben visszaúszik a
partra, és kikapaszkodik a biztonságos szárazra, és minden erejét meg kellett feszíteni, hogy
továbbússzék az ellenkező irányba. Cseppet sem túlzott, mikor rossz úszónak mondta magát;
állandóan attól rettegett, hogy görcsöt kap, és elmerül. Ijesztő messze felvillant előtte a
sziklasziget, de a császárt sehol sem látta. Amilyen iramban úszott, talán már oda is ért. Da
képes lesz-e ő maga ekkora távot végigúszni minden tréning nélkül? Feje kóválygott, vörös
köd ereszkedett a szemére, de tagjai fáradtságát lebírta az akarat. Végre is nem pipogya
taknyos kölyök ő, hanem tudós, és ősapjának nem szabad szégyenkeznie miatta egy ilyen
apróság okán.
- Napóleon, jövök! - zihálta, és minden szótag után összeharapta a fogát. - Napóleon
atyám, sose hittem volna, hogy ilyen jól bírod magad!
Míg Jean-Pierre a logikusok makacsságával szántotta a nedves elemet, Napóleon háton, épp
csak orrát tartva a víz fölött, visszaúszott a partra. Óvatosan lépkedett a sziklákon, az éles
köveken szilárd léptekkel egyensúlyozott, és eltűnt a fák közt, egy utolsó pillantást vetve
Jean-Pierre-re, aki úgy prüszkölt és paskolt a vízben, mint egy végtusáját vívó oroszlánfóka.
A császár kajánul elmosolyodott. Egy kis gyakorlattal egész jó úszó válhatna belőle,
gondolta, majd óvatosan széttekingetett minden irányba - az őrök még mindig nem voltak
láthatók.
Az út mentén ott feküdt a ruhája akkurátus halomba rakva, míg Jean-Píerre-é gyűrött
csomóként éktelenkedett a cserjék közé besuvasztva. A császár nem szívelhette a
rendetlenséget, és gondosan leporolta unokája unokájának öltönyét, mielőtt belebújt volna.
Jean-Pierre termete nagyjából megegyezett az övével, legfeljebb derékban lötyögött rajta
kissé a ruha. Napóleon fájdalmas tekintetet vetett a háromszögletű kalapra. Legszívesebben
azt is magával vitte volna, de nem tudta rászánni magát. Akkor vette, mikor Blüchert
legyőzte Lignynél, nem sokkal azelőtt, hogy cserbenhagyta a szerencse.
Könnyen megtalálta az időbölcsőt, és habozás nélkül helyet foglalt benne. Egész
kényelmes jármű, gondolta, kár, hogy elfelejtette megtudakolni, hogyan működik.
Hidegvérrel vizsgálgatta a műszereket, és kissé habozva nyúlt az indítókarhoz. A szerkezeten
erőteljes remegés futott végig, erre minden további mérlegelés helyett felemelte a kart. Mit is
veszthetett volna? Harsogó rezgés hatotta át a mindenséget, a szirtek, a fák, az erőd
elhomályosultak, az egész világ vörös és ibolyaszín lángok ködébe borult. Az elektronok
visszanyerték pályahajlásukat, az időbölcső hátralövellt. Napóleon szédülten hunyta le a
szemét.
Mikor újra kinyitotta, Jean-Pierre laboratóriumában állt. Minden megváltozott körülötte.
A levegő lassan kitisztult, és a villamos gépóriások brummogása tunyává szelídült. Az
időbölcső ringása gyorsan csillapult, és végül mozdulatlanná vált. Jean-Pierre elbeszélése
felkészítette a császárt egy technikailag tökélyre fejlődött kultúrára, és a laboratórium
berendezése nem is lepte meg különösebben. Felemelkedett, hogy kilépjen a masinából.
18
. . .
- Drága Dutertre doktor! - hallott egy lelkes női hangot. - Édes, édes Jean-Pierre, mégsem
utaztál el! Bocsáss meg, azt hiszem elájultam. Jean-Pierre, olyan boldog vagyok, hogy nem
hagytál itt!
Alig lépett le Napóleon az emelvényről, már is egy ifjú lány csüngött a nyakában. Szép
volt, pompás termetű, pihegő keble elővillant a merész kivágásból. A császár magához ölelte,
tapasztalt kezei végigsimítottak a test ingerlő tájain. Nocsak, Jean-Pierre, a fanatikus
ükükunoka ennyire emberi lett volna ? Igen kellemes meglepetés I Kissé eltartotta magától a
lánykát, és kipirult, könnyáztatta arcát nézegette. Ilyen nők nem nyüzsögtek Szent Ilonán.
- Bocsáss meg, Jean-Pierre, a buta Suzette olyan jelentéktelen, és te olyan hatalmas vagy!
Vesd meg őt, mást úgysem érdemei I De nem tehetek róla, hogy szeretlek, bocsánat, hogy
szeretem...
A viszonyuk, úgy látszik, némileg egyoldalú volt, gondolta a császár. Az a fatuskó Jean-
Pierre természetesen nem is konyított a nőkhöz. Annál jobb!
- Én is szeretlek, kicsi Suzette - suttogta Napóleon. - Akkor jöttem rá, mikor elájulni
láttalak, és nem akartalak itthagyni. Mit nekem a sors és a történelem, ha te az enyém lehetsz,
édes kicsi leánykám I
- Veszélyes megváltoztatni a fejlődést - felelte Suzette, és még jobban elpirult. - Hacsak
nem a szerelemben I - tette hozzá.
- Senki sem változtathatja meg a fejlődést - felelte Napóleon. - Hacsak nem a
szerelemben! - tette hozzá, és megcsókolta a lányt.
19
BO STENFORS
A
ROBOT
Bár ő csak egyszerű robot volt egy haldokló városban, öröm volt nézni, milyen jól
végzi munkáját. Amint a vendég felállt, gyorsan és olajozottan odasiklott az
asztalhoz, hatalmas kotrólapátban végződő karját előretolta, és két fogópofájával
megragadta a tányérokat, az evőeszközt és a poharakat, közben a legcsekélyebb
karcolást sem ejtve az asztal lapján. Aztán ráfújt, majd másik hosszú karjával az
esetleg ott maradt morzsákat a tartályba söpörte, és hangtalan árnyként tűnt el a
konyhakombinátban; ott az edényeket beborította a mosogatógépbe, a szemetet
pedig a szemétleöntőbe. Majd újra elfoglalta csendes őrhelyét a bejáratnál, és az
étkezde ember-vendégeit figyelte éber robotszemével. A tányérok közben
visszaérkeztek a hosszú tálalópolcokra, színültig telve a legínycsiklandóbb,
gőzölgő ételekkel.
A négyszögletes doboztestű robot beépített elektronagyát büszkeség töltötte el,
amint ott állt készen, hogy újból beavatkozzék. Létének volt célja és értelme, amit
bizony aligha lehetett elmondani a teljesen automatizált étkezde asztalainál helyet
foglaló emberekről.
Az elfelejtett, haldokló várost ugyanis radioaktív sivatag vette körül, és ha
ember kimerészkedett ebbe, ott biztos halál várt rá. A városban már minden
automatizálva volt. Az embereknek csak aludniuk és enniük kellett - minden mást
jól képzett automaták végeztek, és ez még évezredekig folytatódhatott így. Az
emberek élete ezért minden értelmét elvesztette.
De nem így a robot élete. Ö volt a Rend Őre. Tőle függött, hogy az étkezde
mindig ugyanolyan ragyogóan rendben és tisztán maradjon. Legjobban a kora
reggeli órákat szerette, az emberek megérkezése előtt, amikor az asztalok üresen és
20
ragyogóra fényesítve álltak hosszú, szimmetrikus sorokban. Valósággal
összerezzent, amikor az első ember belépett, levett egy terítéket a melegítőpultról,
és hanyagul leült egy ragyogó, tiszta asztalhoz. Mennyire megkönnyebbült, amikor
csendes gumikerekein odagördülhetett, és a matematikailag megtervezett,
négyzetes asztalról eltávolíthatta a csúf, aszimmetrikus szépségfoltot!
És aztán, amikor mind több kosztos gyűlt össze, mennyire szenvedett a
látványtól, hogy kedvelt asztalait csak úgy összevissza, minden rendszer nélkül
odarakott tányérokkal piszkolják be! Alig bírt türelmetlenségével, amíg végre egy
vendég felállt az asztaltól. És micsoda elviselhetetlen szenvedést okozott neki az a
vendég, aki az étkezés befejeztével nyugodtan ott maradt, és lustán elszívott egy
cigarettát! Végül már minden beleépített biztonsági ellenőrző rendszerrel dacolva
odarohant, és amint a vendég letette a kést és a villát, elragadta a tányért előle.
Bár csak egyszerű robot volt egy haldokló városban,ahol céltalanul bolyongtak
az emberek, neki is megvolt a tűrési határa, és egy nap, amikor az összes asztalt
azok az undorító, zabáló emberek foglalták el, akik minden szépséget
elpusztítanak az ő világában, eljutott a végső határig, kirohant, és felragadta az
összes tányért, poharat és evőeszközt az asztalokról, nem törődve az étkezők
felháborodott tiltakozásával.
Egy perc, és a vendégek megzavarodottan ültek az üres asztaloknál. Néhányan
megpróbáltak új adagot hozni a tálalóról, de alighogy elhelyezkedtek, a robot ott
termett, és azt is elragadta.
Az emberek némán ültek, bambán csodálkozva. Ö pedig komoran és
fenyegetőn nézte a bejárat melletti őrhelyéről őket. Nemcsak hogy teli
tányérjaikkal rendetlenséget csináltak, az emberek maguk is csúnyák voltak.
Testük még úgy-ahogy szögletes és szimmetrikus volt, de az az undorító, ronda
gumó a tetején mindent elrontott. Hirtelen támadt indulattal odarohant, és a
legközelebb ülő emberek fejét markolókarjával lecsippentette.
Ha már benne volt, nem tudta abbahagyni. Villámsebesen csípte le az egyik
fejet a másik után. Az emberek páni riadalmukban egymást taposták, de így sem
sokan szabadultak élve a vendéglőből. A robot felemelte a testeket, elcipelte őket a
szemétlerakóba, majd visszatért, hogy rendet tegyen és kisöpörjön. Rövid idő
múlva élvezettel tekinthetett körbe a tiszta és takaros ebédlőn és az üres
asztalokon.
Amint befejezte a munkáját, valami furcsa űr töltötte el. Már semmi elren-
deznivaló nem akadt az étkezdében. Új munkára vágyott. Átgurult a küszöbön, és
elindult a városba. Itt még sok felszámolni való rútság akadt. Először is az
embereket kapta el, és csípte le a fejüket. Nagy előnye volt, hogy Cél, Értelem és
Elv irányította, míg az embereket egyik sem, csak a céltalan élet utáni vágyuk.
Ezért hamarosan mindet kiirtotta, és a város közepén levő szemétlerakó helyre
söpörte.
Aztán addig tisztogatta és fényesítette a várost, amíg nem csillogott a
napfényben.
Élvezettel gurult az egyenes, szimmetrikus, üres utcákon át. Gyönyörű volt.
Most már csak egyvalami hiányzott, hogy a város tökéletes legyen. A robot
diadalmasan nyújtózott el a szeméttelepen a város közepén.
21
Horgo Haativij
KJELL BORGSTRÖM utolsó
műalkotása
22
iszákosnak meg is maradt élete végéig,
de nem adósnak,
a vér és a hatalom eltörölt minden adósságot
és minden hitelezőt.
Hogy halhatott meg? Egy csontvázat találtunk a szobában, amely talán az övé
volt,
de tehetett egy másik oormnié is.
A koponyát egy kardcsapás szelte ketté -
ölhetett egy kozmokrata ennyire nem-szadisztikus módon ?
A halott fegyvertelen volt -
lehetett a diktátor ennyire óvatlan valaha is?
Elástuk
tizenöt méter mélyre,
ahogy az oormnik szokásai előírják,
talán jól tettük,
és ha rosszul, hát rosszul.
A ZEHAWA
SZENTÉLY
24
valaha az istenek hangjának hívták őket,
később mint kuriózumot őrizgették, és mint egy rég kiirtott, értelem nélküli létforma
utolsó emlékeit,
bár a vallásos zehawák megvetően kerülik őket.
A pap megmutatja nekik a rabnépek csarnokát, itt egy-egy szobor képviseli mindegyik
meghódított fajtát a zehawa birodalom legnagyobb kiterjedése idejéből,
akkoriban az ember már kiterjesztette uralmát a Tejút környező területeire, bár nem
tovább,
a szobrok szinte egymásból nőnek ki
mérföldeken át,
nem is lehet megszámlálni őket, csak kompjuterekkel
és approximative,
emberszobor nincs,
még a Gherla merxoo a legemberszabásúbb, hermafrodita
lény, kétlábú, kétkarú, de karjain nincs kéz, csak tizenkét ujj mindegyiken,
kaméleonnyelv,
homloktalan fej, mint a zehawáké,
kopasz fejtető,
négy szem, egy az arcon, egy a tarkón, kettő kétoldalt,
zsiráfszerű nyak, bár kissé rövidebb,
farka nincs,
akárcsak az előző látogatáson, a turisták vezetője elidőz a szobor előtt,
a pap szótlanul veti össze a szobrot az emberekkel és sóhajt,
nem elég nagy a hasonlóság, hogy a turisták érdeklődését magyarázza.
Mennek tovább
25
a szürke köd termébe,
itt már több ember eltűnt és mások is,
még idegenvezető pap is,
itt a véletlen törvénye uralkodik,
csak a szürke párát látni,
legtöbbnyire sértetlenül jutnak át rajta a csoportok, ki a szabadba,
pap, túravezető és turisták,
de megesik időről időre, hogy valaki eltűnik benn,
olykor hang nélkül,
olykor vérfagylalóan iszonyatos üvöltéssel,
és néha mennydörgés zúg fel benn fenyegetőn, komoran vagy csúfondárosan,
és egy-két turistacsoport mindenestül eltűnt már,
de még az is megesett, hogy valaki szétzúzva-marcangolva tántorgott ki,
és szótlan iszony és kínok és nyögések közepette szenvedett ki
a barlang kijáratánál elterülő sziklaplatón.
26
DÉNIS UNDBOHM
Szemed fénye
A tér és idő kozmikus távolságát átszelve hozta ide őket az űrhajó a Halál terére. A csillogó
fekete síremlék mögül, ahol most meglapultak, láthatták, amint az űrhajó molekuláris
nyersanyaggá bomlik szét. Körülötte a levegő a bomló anyag hatására forrongott, s csillogó
ködök örvénylettek.
Ran közelebb húzta magához Ilát. Érezte, hogy a lány borzong. Kétségbeesetten keresett
néhány megnyugtató szót, de nem talált. A lány éppúgy tudta, mint ő, hogy ez a Föld, a tiltott
bolygó, és nem lehetett szavakkal megvigasztalni.
Megfogta kicsi, puha kezét, hat ujja összefonódott a lány ujjaival.
- Ila - suttogta nem maradhatunk itt.
Értelmetlen szavak, maga is tudta. Hová futhatnának? Nem egy biztonságos, elhagyott
vidéken voltak, a város vette őket körül. Űrhajójuk - szinte rosszindulatú pontossággal - a
város szívében levő temetőben tette le őket. Rájuk is a szomorú fekete emberi lényekkel teli
temető vár. Ez itt nem a Sterlon egyik „békés emlékparkja". Amerre néztek, mindenütt fekete
sírköveket és szobrokat láttak.
Ila a fiúra emelte zöld szemét, és halvány mosoly futott át az arcán.
- Ez a vég. Ran - mondta a valóság elől nem szaladhatunk el.
- Nem a vég - felelte a fiú. - Ila, megadom nekik a pozíciónkat.
A lány pillantása komoly volt.
- Tudod...
Igen, a fiú tudta. Csak fájt beismerni az igazságot. A földiek bizonyára figyelték
leszállásukat, és valószínűleg jóval előbb itt lesznek, mint ahogy a segítség megérkezhetne.
És akkor...
Az űrhajót meg kell semmisíteni, mielőtt a földi emberek ideérnek. Ran szabad kezével
lassan felemelte az induktort. De Ila vékony ujjai ráfonódtak a fegyverre.
- Várj - suttogta jön valaki. Ott!
Kezével a hajóroncson túlra mutatott, arra, ahol két árnyék közelgett a félhomályban.
Jefferson fékezett, és betárolt az egyik rendőrautó mögé. Kinyitotta az ajtót, s közben látta,
hogy a mellette ülő fotós is kiszáll. Száz meg száz rendőr vette körül a temetőt, de Jefferson
csakhamar megtalálta köztük régi barátját, Hartman felügyelőt.
- Mi az ördög történik itt? - kérdezte.
Hartman, akit pár embere vett körül, odafordult hozzá. Súlyos szemhéját ez egyszer
teljesen felemelte. Kerek arcában csillogó szeme szinte egy csecsemőhöz tette hasonlóvá.
- Én is ezt szeretném tudni - mondta.
Jefferson a temető felé pillantott. A sírköveket fényszórók világították meg.
- Egy UFO-ról hallottam valamit - mondta.
Hartman csúnya fintort vágott. Levette sapkáját, s a templomtoronyra nézett.
- Igen, ilyesmi - mondta. - Valaki jelentette, hogy egy korong formájú izé lezuhant itt.
Kiküldtünk egy kocsit, sose lehet tudni. Az emberek mindig látnak ezt-azt, de hát mégis... -
Odafordult egy épp akkor érkező rendőrhöz: - Megtaláltad ?
A rendőr igennel válaszolt, és Jefferson a beszélgetésből kivette, hogy be akar menni a
templomba. Felélénkült, ebből még jó sztori kerekedhet. Ha ugyan többről van szó, mint két
gyerkőcről meg egy kis tűzijátékról.
A felügyelő ismét feléje fordult:
27
- Hát - mondta -, most egy kicsit meg kell zavarnunk a templom békéjét. Ez a dolog,
akármi is volt, ott tört be. Vicces. Egy lyuk a falban, és a kő meg a vakolat mintha
egyszerűen eltűnt volna.
- Micsoda?! Ez úgy hangzik, mint valami halálsugár vagy hasonló. Kérlek, mesélj el
mindent sorjában. Mit láttak a rendőrök?
- Az ég tudja - dünnyögte Hartman. - Amikor ideértek a temetőbe, láttak valami nagy és
félig megolvadt dolgot. Szerintük olyan volt, mint egy hatalmas, mondjuk tíz méter átmérőjű
korong része. Fénylett, gőzölgött és szétmállott. Hát, már semmi nem maradt belőle. - Egy
pillanatig habozott, majd helyesbített: - Nos, majdnem semmi. Csak egy csomó kidöntött
sírkő, barázdák a földben meg pár letört ciprusfa.
Jefferson gyülekező rendőröket vett észre a temetőkapun kívül. Hartman intett neki, hogy
kövesse, és folytatta:
- Aztán furcsa dolog történt. Két szörnyszülöttet láttak a templom felé rohanni, apró,
vézna, macskaszerű alakokat. Aztán egy villanás, és hirtelen lyuk támadt a templom falán.
Jefferson nyelt egyet. Ha mindez igaz, akkor tálalva van számára élete legnagyobb
szenzációja.
- És ez minden, amit tudunk - mondta Hartman. - Hívtunk szakértőket, és azt hiszem, a
katonák minden pillanatban megérkezhetnek.
Éppen akkor értek a kapuhoz, amikor az kinyílt. A rendőrök utat nyitottak Hartmannak,
Jeffersonnak és a fotósnak. A kapualj magas volt, és nagyon sötét.
- Világítást - mondta Hartman.
Két hordozható fényszóró gyulladt ki, vakító fény vetődött a templom sötét belsejébe, s
sokszorosan verődött vissza az oltárképről. Hartman belépett, szorosan mögötte Jefferson.
- Tartsa nyitva a szemét - súgta izgatottan a fotósnak.
A fények megvilágították az oltárképet, a padsorokat, az oszlopokat és a bolthajtásokat. A
falfestmények csillogtak, a súlyos csillárok ragyogtak.
- Kutassák át mindenütt! - adta ki a parancsot Hartman, miközben odasétált a nyugati
falhoz. Ott volt a méteres lyuk, melyen át ki lehetett látni a temetőre. Két rendőr állt odakint.
- Láttak valamit? - kérdezte Hartman a lyukon keresztül, de egyik se látott semmit.
Jefferson megvizsgálta a lyuk peremét, megtapogatta a finom port, majd felugrott a kőre.
Micsoda titokzatos szétporladás. Fejbőre bizseregni kezdett.
- Csináljon róla egy fotót - mondta a fényképésznek. - Csináljon kettőt, egyet közelről, és
egyet messzebbről.
A magnéziumfény felvillanása után követték Hartmant a szentélybe. Ebben a pillanatban
kiáltást hallottak, döbbent és riadt kiáltást, majd egy hangot, amely Hartmannak szólt:
- Ott lent van valaki!
- Hol? - kiáltotta Hartman, hangja kongva visszhangzott a boltívek alatt.
- A kriptában I
Odasiettek. Éppen az oltárrács mellett vezetett le az út a kriptába, rendőrök szaladtak arra.
Hartman rájuk kiáltott, és az emberek megálltak. Várakozó arcok fordultak feléje.
- Csak ez az egy út vezet lefelé? - kérdezte Hartman kurtán.
Egy hang igennel válaszolt. Hartman elégedetten bólintott, és odaállt a csapóajtóhoz.
Széles kőlépcső vezetett le, a vége sötétségbe veszett. Enyhe pinceszag áramlott felfelé.
- Világítást! - morogta Hartman.
Jefferson megérintette a karját.
- Lemész ? - kérdezte.
Hartman arcára árnyék borult, de a halvány mosolyt így is látni lehetett rajta.
- Mit gondolsz? - kérdezte. - Menjünk le ketten, és igyunk ott egy csésze kávét?
- A fegyver! - figyelmeztette Jefferson. - Emlékezz a falban levő lyukra!
- A fenébe azzal a lyukkal...
28
Bekapcsolták a fényszórót, vakító fény hullt alá a sötét nyílásba, és ekkor rémült és
döbbent kiáltások hangzottak fel mindenünnen. Lent a lépcső alján, a hirtelen rázúduló
fényben egy lény támolygott, majd eltűnt az oszlopok mögött. De az imént pontosan látták.
Nem egészen egy méter magas, méregzöld, kötél vékonyságú karok és lábak. Csillogó,
háromszögletű pikkelyek borították bőrként a testét, ujjai, akár az ostorszíjak, hosszúak és
vékonyak. Öltözéke valami átlátszó, plasztikszerű anyag, ami valószínűleg hermetikusan
záródott. De a legszörnyűbb a szeme volt, óriási, zöld fénnyel izzó szeme.
- Te jó ég - suttogta Jefferson -, micsoda lidérc!
Ebben a percben parancsoló hang harsant fel a bejárat felől, és Jefferson, a környezettel
mit sem törődve, nagyot káromkodott. Elorozták tőle becses páholyát. Megérkeztek a
katonák.
Ran fájdalmasan nyöszörgött, míg Ha vállát átkarolva a boltívek alá támogatta. Napok
villogtak a szeme előtt.
- A szemem... - zihálta. - Belevilágítottak.
- Nem tehetnek róla - suttogta Ma. - ők nem tudják. Gyere, menjünk arrébb.
A kripta belsejébe osontak, miközben visszabámultak arra a helyre, ahol az oszlopok
élesen rajzolódtak ki, mint az űr sötétje egy elviselhetetlen fény vakító fehér háttere előtt.
Ran átölelte a lányt, így hallgatták a fenti lények beszédéből ideszűrődő mormogást. Ila
reszketett, mintha fázna. Pedig itt nem volt hideg. Nagy mennyiségű, szinte tömör hő áradt
energiaszigetelő öltözékükből.
Súlyos, csattogó léptek zaja hallatszott fentről. Hullámokként csapódtak hozzájuk harsány
kiáltások.
- Ran - súgta Ila -, mit csinálnak?
A fiú habozott.
- Azt hiszem, megteszik az óvintézkedéseket - mormolta.
- Óvintézkedéseket?
A fiú nehezen vette a levegőt. Leküzdhetetlen fájdalmat érzett, olyan szomorúságot és
kétségbeesést, melynek meg kellett volna lágyítania a felettük levő kőboltozatot.
- Félnek tőlünk - mondta. - Szörnyetegek vagyunk a szemükben. Láttad őket, láttad,
milyenek: nagy, ormótlan lények, súlyosak, melegek, hevesek, akár a természeti erők. És
mégis, amikor megláttak bennünket, megijedtek tőlünk. Ismeretlen külsőnk megijesztette
őket.
Zöldes szemét elfordítva a lányról, a kőfalra meredt.
- Porlasztással tudnék egy folyosót csinálni magunknak - mondta lassan -, bár nem
könnyű. Ha elbomlasztom az anyagot egy lefelé tartó alagúton, kijuthatunk innen a föld alá.
De nem hiszem, hogy lesz erre elég töltényünk.
- Mennyire elég? - kérdezte a lány.
A fiú sóhajtott.
- Hosszú alagutat tudok csinálni - mondta -, de akárhogyan is, csak a városban érünk a
felszínre. Ha van egy kis szerencsénk, akkor egy pincében.
Kiáltássorozat, majd döngő léptek zaja hallatszott. Messze, a vakító fényben árnyak
mozogtak, és fénycsóvák darabolták szét a sötétséget.
Ran felemelte az induktort.
- Ne - nyöszörgött Ila -, ne ölj. Ran, ne ölj!
A fiú hangja jeges volt.
- Nem fogok ölni. Üresre állítottam.
A fegyver lágy hangot bocsátott ki, majd halványlila fény ütközött a vakító fehér fénynek,
s aztán kihunyt.
Randen kapitány leplezetlen gúnnyal nevetett:
29
- Maga bolond - kérdezte vagy csak életunt? Mi meg majd ponyván hozhatjuk ki a földi
maradványait.
A templom falán tátongó lyukra mutatott.
- Nézze csak - mondta itt jöttek be. Úgy mállasztották szét a követ, mint a nedves
homokot.
Doktor Sall hirtelen szelíden elmosolyodott. Egy pillantást se vetett a lyukra. Ott kint, a
katonák reflektorai ellenére is, békés sötétség borult a temetőre.
- Tudom, miért tették ezt - mondta Sall nyugodt hangon. - Két megrémült menekülő...
Randen erőszakos felhorkanása szakította félbe. Majd szóáradat zúdult rá:
- Megrémült? Az én csapataim semmiféle rémült menekülőket nem találtak. A fegyvereik
úgy felforrósodtak, hogy felrobbant bennük a töltény. Látta maga azokat a szegény
ördögöket, a kezüket, az arcukat?
Sall hűvösen válaszolt:
- Miért küldött fegyvereseket? Még csak meg sem próbált civilizált módon kapcsolatba
lépni velük.
Randen közelebb lépett hozzá. Hangja feszült volt az elfojtott idegességtől:
- Magi, tehát civilizált, igaz? Menjen a pokolba!
Sall megvetően, mozdulatlanul állt.
- Hivatalos szakértőként vagyok itt - mondta. - Nem hiszem, hogy jogában áll ezen
változtatni.
- Talán nem - felelte Randen vérfagyasztóan kedves hangon. - De ahhoz van jogom, hogy
önt távol tartsam az utamból, amíg az akció tart.
Megfordult, és odasétált a kriptába vezető lépcsőhöz, ahol már felállíttatta a fényszórókat
és a nehézfegyverzetű katonákat. Sall lassan lépkedett utána. Dühös volt, de míg nem kap
választ az imént elküldött táviratára, addig semmiféle hatalommal nem rendelkezik. Egy
teljes órát vesztegetett el arra, hogy Randen kapitányt jobb belátásra bírja. Ez az út tehát nem
járható.
Doktor Sall mozdulatlanul állt az őrök mellett. Bámulta az embert, aki nehéz azbeszt-
öltözékben lépkedett lefelé a lépcsőkön. Az imént hallott hangfelvételre gondolt. Vékony,
gyengécske hangok, akár a rovaroké. Azon tűnődött, milyen lehet számukra az emberi
beszéd.
Vajon mennyi időbe telik, míg válasz érkezik a táviratára? Abban biztos volt, hogy a
válasz pozitív lesz, a felelősség az övé, és ő mindent meg fog próbálni.
Az azbesztszörnyeteg visszatért, és megszabadították öltözékétől. Sápadt fiatalember tűnt
elő.
- Olyan volt, mint valami fal - suttogta. - Átküzdöttem magam rajta, és akkor egész
testemben bizseregni kezdtem.
Randen kapitány rámeredt doktor Sallre.
- Rémült menekülők, mi? - mondta. - Hát akkor ez micsoda? Miért nem próbálja ön
felvenni velük a kapcsolatot? Na persze hogy nem, még majd ez éppen megégetik magát.
- Hirtelen elfordult. - Megégetik! - ismételte. - A fenébe is, hol a Geiger-számláló?
A műszer nem jelzett, és Sall fáradtan elmosolyodott.
- Menjen a pokolba! - szitkozódott Randen, és elfordult.
- Maga nagyon istenfélő - dünnyögte Sall csendesen ha nem személyesen kellene
vállalnia a következményeket, gondolom, tűz alá venné a templomot. Minden támadóeszközt
kipróbál. Mi lenne, ha megengedné, hogy most én próbáljak ki egy másfajta közeledést?
Randen lassan feléje fordult. Különös mosoly jelent meg a szája körül, mely az éles fehér
fényben eltorzította az arcát.
30
- Én, személyesen - mondta halkan. - Tehát így gondolja? Nos, akkor megmutatom
magának, hogy ami engem illet, én nem törődöm a következményekkel. Tudja maga,
micsoda kockázatot vállalok, micsoda felelősség van rajtam, amikor azt mondom...
Sall leeresztette a vállát. Egy futó ötlet nyomán küldte el a táviratot. Közben a kapitány
megtalálta a helyes szavakat és a megfelelő választ:
- ...csak menjen le. Én nem akadályozom meg benne, de figyelmeztettem.
Sall rámosolygott.
- Köszönöm, kapitány - mondta.
31
Doktor Sall lelépett a lépcsőről, és óvatosan elindult a kriptában arrafelé, ahol az idegen
lények rejtőztek. Fázott. Az előre sejtett szorongás már mozgolódni kezdett belül, de a
dicsőség érzése végül elnyomta. Elérte, amit akart, most itt volt a lehetőség.
Kilépve a fényből lassabban kezdett lépkedni. Érezte az oszlopok tömör sötétségét, s
hogy tájékozódni tudjon, megállt egy percre. Mondania kellene valamit ? Nem lenne semmi
értelme talán, hisz hangja annyira érdes az övékhez képest.
Megpróbált olyan lágyan beszélni, amennyire csak tőle telt, hogy inkább csak a hang,
mintsem a szavak jelezzék szándékát.
- Barát vagyok. Nem akarom bántani magukat. Találkozni szeretnék magukkal.
Félszeg mozdulatot tett, még a fejét is lehajtotta. Bizonytalannak, nagyon bizonytalannak
érezte magát. Olyan tömör, olyan áthatolhatatlan volt a csend. Tudta, hogy azok ott fenn
hallgatják, amit mond, és megjelent előtte Randen kapitány mosolya.
Ismét lépett néhányat. Úgy érezte, hideg áramlik valahonnan. És nem valami apró zöld
fény villant föl egy pillanatra?
Megállt, visszafojtotta a lélegzetét, belebámult az óriási sötétségbe, és a csöndben hirtelen
kurta nyögés, majd halk zaj hallatszott, mint mikor egy nagyon könnyű tárgy leesik a kemény
kőre.
Habozott, hideg futkározott a hátán. Aztán odament, s a lába előtt megpillantott valami
zöld csillogást, valami végtelenül finom és törékeny lényt, s a fény egyre halványodott,
gyengült, majd végképp kihunyt.
Térdre ereszkedett, s egy jéghideg, fémes dolgot érintett meg, amely szétesett, porrá vált a
keze alatt.
Hideg, lágy és mozdulatlan dolgot fogott.
Hosszú ideig ült ott, a hideg lassan kúszott fel a karján át a testébe, de nem érezte. Valami
sűrűt, súlyosat érzett a torkában, akárhogyan próbálta lenyelni, nem tudott szabadulni tőle. És
végül, amikor felállt, és visszament a fényre, lehullottak könnyei a kezében tartott hideg
tárgyra.
F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA
32
PÄR RÅDSTRÖM
Bele
sem
káprázott
a szeme
Aznap reggel valahogy semmi sem stimmelt. A cipőfűzővel kezdődött. Egészen rejtélyes
módon eltűnt. Semmit sem értett. Este lerakta a cipőjét, mint rendesen, és most a cipő ott volt
a szék mellett a helyén, de a fűző eltűnt. És az öltönye is eltűnt. Mindenütt megnézte. A
fürdőszobában, a szekrényben, a konyhában, mindenütt. De sehol sem találta.
Jól emlékezett, hogy szokása szerint a szék támlájára tette, vagy mégsem, talán
beakasztotta, vagy a fürdőszobába tette volna?
Nem találta. Sportzakót és nadrágot vett helyette. S akkor észrevette, hogy a felöltője is
eltűnt.
Valószínűleg betörők jártak itt az éjjel, gondolta. De miért pont az öltönyét és a
cipőfűzőjét? Kezét a telefonkagylóra tette, mégsem telefonált a rendőrségnek. Mit is
mondhatna ? Hogy az éjjel valaki belopózott, és elvitte az öltönyét, a felöltőjét és a
cipőfűzőjét?
Belenézett a szekrényfiókokba is. Hiányzott egy ing is, az új szürke. Meg egy pár cipő és
egy pár zokni. Még jó, hogy nem vitték el a fehérneműjét is!
Csendben ült és gondolkodott. Nem értette az egészet. Csak Elsának volt kulcsa a
lakáshoz, és Elsa Malmőbe utazott. Talán visszajött, nála járt, s elvitte a cuccokat, hogy ő ne
mehessen el hazulról, és akkor bármikor betoppanhat nevetve, a karján a holmikkal. Nem,
Elsa nem tenne ilyesmit. Ha ilyen kitelne tőle, sokkal jobban bolondulna érte.
Nem volt különösebben szerelmes Elsába. Csak éppen így alakult a dolog.
Tulajdonképpen nem is az ő esete volt. És egyébként is, az utóbbi időben olyan fura. Például
ez a mostani malmöi utazás is. Oly hirtelen történt. Mit keres Malmőben?
Felállt, odament a telefonhoz, és Elsa számát tárcsázta.
Elsa álmosan vette fel a kagylót.
- Mmmm...
- Szia, én vagyok...
- Gondoltam, drága.
- Miből?
33
- Na hallod, egy ilyen éjszaka után!
Egy ilyen éjszaka után! Ő volt tehát! Micsoda vicc! Mérges lett.
- Szóval te voltál.
A nő lágyan nevetett.
- Nem vetted észre? Én viszont alig ismertem rád. Nagyon le voltam lombozva miattad,
és te csak úgy berontottál. Szeretlek, tudod, Lars?
Csak állt a kezében a telefonnal. Az éjjel! Berontottam! Mit is csináltam?
- Azt hittem, Malmőben vagy - mondta.
- Nem kell mentegetőznöd. Egy ilyen éjszaka után nem! Mérges voltam, hogy sohasem
telefonálsz. De most már minden rendben.
Semmit sem értett.
- Majd később visszahívlak - mondta, és letette a kagylót.
Úgy érezte mintha egypár nap kiesett volna az életéből. Mintha valami történt volna vele,
amire nem emlékszik. Az éjszaka! Az éjszaka! Hogy is volt?
Felvette a zakóját, és elment. Egy kicsit késő volt. De nem olyan nagy baj. Tudta, hogy a
főnök meg van vele elégedve. Csak bemegy, és azt mondja, hogy késett a villamos, vagy
valami hasonlót. Fog ez menni.
Lassan ment fel a lépcsőn, hallgatózott. Egy perc múlva hallotta, hogy nyílik a kapu. A
legközelebbi ajtón becsengetett. Egy idősebb hölgy nyitott ajtót.
- Az Elektromos Művektől vagyok - jelentette ki halkan -, meg kell néznem a villanyórát.
A hölgy beengedte.
Lars megállás nélkül beszélt. Megcsodálta a hölgy virágait az ablak előtt. „Nahát, milyen
csodálatos hibiszkusz!" A hölgy megállt mellette, és elmondta, mivel kell trágyázni a
növényt, mennyi víz kell egy hibiszkusznak, mikor kell vágni. Lars az ablaknál állt, és látta,
hogy Bengt kimegy a kapun, és eltűnik a sarkon.
A nő csak beszélt és beszélt. Lars még néhány percig hallgatta, aztán otthagyta.
„Haza kell mennem - gondolta. - Hazamenni, elhozni a takarékkönyvemet, és eltűnni.
Találnom kell valakit, aki hisz nekem. De először is pénz kell."
A sarki házon át lopakodott be a kertbe, s tovább a hátsó ajtóig. Hallgatózott, de nem
hallott semmit. Óvatosan nyitotta ki a konyhaajtót.
A másik a konyhaasztalnál ült és várt.
35
Az ő ruhája volt rajta, az új szürke inge, a cipője. A barna, de a fekete cipőfűzővel. A
zoknija.
A másik teljes csendben ült.
- Mit akar? - kérdezte Lars.
- Mit akar? - kérdezte a másik.
- Kell, hogy legyen valami magyarázat.
- Én is azt remélem - mondta a másik.
Lars ekkor észrevette a konyhaasztalon fekvő pisztolyt.
- Ki maga ? - kérdezte.
- Tudja maga azt. Lars Bergman vagyok - mondta a másik.
Lars felkapta a pisztolyt. A másik meg sem mozdult.
- Most szépen elkísér a rendőrségre - mondta Lars.
A másik felállt.
- Ez az én szándékom is. Örülök, hogy végre megjött. Magára vártam.
Lassan elindult Lars felé. Hirtelen odaugrott, kicsavarta a kezéből a pisztolyt, és
rászegezte.
- Éppen öngyilkos akartam lenni. Amikor jött.
Felemelte a revolvert, és tüzelt.
A másik teljesen csendben állt.
„Hála istennek, vége - gondolta. - Felhívom a rendőrséget. Már azt hittem,
megbolondultam."
Lassan kiment a szobából, odaállt az ablakhoz, egyenesen belebámult a napba, s még csak
bele sem káprázott a szeme.
Nem melegítette fel. Megvonta a vállát.
- Itt az ideje, hogy kikecmeregjek az egészből.
36
STEN ANDERSSON
A lány és a tenger
- Anna? el a vízen. Vadul hajtotta a kerekeket, hogy
Nyugtalanul kutatta át tekintetével a kiérjen a mélyebb vízbe.
világos lányszobát: sárga tapéta, rajta - Anna!
néhány színes plakát, az ágyon horgolt De a lány nem fordult meg, egy hullám
terítő, párna és egy játék állat. Eltekintve a a térde fölé csapódott, a tolókocsi
küszöb és a székek hiányától, éppen olyan megbillent, majdnem felborult.
volt, mint bármelyik más üres lányszoba. - Várj! Állj meg! Állj meg!
Az ajtó mellett fehér toalettasztal állt, Majdnem odaért.
rajta tükör, benne két bőrből készült Hullám, egy hatalmas hullám közeledett
ékszeresdoboz, két sor tégely és csiszolt a part felé. Az utolsó pillanatban elkapta a
üvegcse tükröződött. lányt a kocsival együtt. Lábát megvetve a
- Anna?! lágy homokban, sikerült a becsapódó és a
Messziről és elmosódva hallotta, hogy a távolodó hullám húzó-vonó erejének
felesége a konyhában a tányérokkal és az ellenállnia.
evőeszközzel csörömpölt. A tolókocsit a parton egy magasabb,
- Anna! Anna! Anna! védett helyre húzta fel.
Arcát a ház különböző részei felé - Papa! Papa!
fordította, és torkaszakadtából kiáltott. A lány arcát kezébe temetve zokogott.
De semmi válasz. - Na, most már jó!
A nyitott ablakon keresztül a tenger és a Mit is mondhatna? Mit lehet ilyenkor
moszat illata áradt be Anna szobájába. Az mondani?
éjszakai vihar óta a tenger még mindig - Na, most már jó.
erősen hullámzott, és behallatszott, amint a Lassan tolta a kocsit vissza a ház felé. A
hullámok a ház alatt a homokpartnak konyha lépcsőjén a felesége állt. A
csapódnak. kétségbeeséstől sápadt arcából feketén tűnt
- Anna! elő a szeme, kötényét gyűrögette.
Most már csak suttogva mondta. Újra A tolókocsi felgurult a betonozott
elfogta a régi félelem. Az ablakhoz lépett, teraszra, majd be a nappaliszobába, ahol az
és lenézett a partra. Ott volt. ottmaradt cigaretta keskeny füstcsíkja szállt
- Várj! a mennyezet felé. Becsukta az ajtót, a
Ügyetlenül mászott fel a párkányra. tenger és a sirályok zaja elnémult.
- Állj meg!
A libegő függönyökbe belegabalyodott A hálóba az ablakon keresztül besütött a
a lába, és letépte, amikor leugrott az ablak hold.
alá a kavicsozott kerti útra. Gyors, rövid - Harry?
léptekkel rohant a part felé. Ott lenn a víz Nem bírt alvást színlelni. A lepedő
szélén meglátta, amitől reszketett: egy lány elszabadult, meggyűrődött a háta alatt, a
tolókocsiban, messze, a tengerre szegezett párna lapos és meleg volt.
tekintettel. Kezeivel a kerekeket hajtotta; a - Tudom, mit akarsz mondani. El kell
nedves homokban mély nyomok vezettek a költöznünk.
házig. Lófarokba fésült haja karjai ritmikus - Tudod, nagyon is sokáig maradtunk itt.
mozgásával egy ütemben himbálódzott. A El kell költöznünk... Anna kedvéért.
víz már a térde alatt csapkodott, és a lába Elfelejtetted a kertet, amiről mindig
köré terített takaró mint egy szoknya terült álmodoztunk?... Almafák... szántók, rétek
és erdő.
- TE álmodsz róla. - Semmi.
- Napról napra rosszabb, orvoshoz Maga is hallotta, milyen feszült a
kellene vinnünk. hangja.
- Orvoshoz!? Lent a facsoportnál a hold fénye
- A mi gyerekünk. Meg kell mentenünk váratlanul visszatükröződött egy tolókocsi
őt. kerekének küllőin.
- De nem a mi gyerekünk. Hiba volt - Gyere és feküdj le. Megfázol.
magunkhoz vennünk. Nem válaszolt.
Csend. Hirtelen zokogás hallatszott. A tolókocsi a csónakháznál kisiklott az
- Louise I árnyékból, és a víz máris a lábtartó fölött
- Én úgy szeretem őt, mintha a saját csapkodott. Még innen is láthatta, hogyan
gyermekem lenne. feketedtek meg a gumik hirtelen a
- Tudod, hogy így érzek én is... De mi nedvességtől.
találtunk egy gyereket. Ö nem keresett Nem tettünk meg mindent azért, hogy
senkit, nem volt senkire sem szüksége. otthonra találjon ?
- Na és most? A férfi ökölbe szorította a kezét, és
- Megszokott minket. Megszeretett. hosz-szú évek óta most először érezte, hogy
A férfi felült az ágyban, és a mellette könnyezik.
lógó köpenyében cigaretta után kutatott. A lány kezei nyugodtan és nagy erővel
Olvasószemüvege és egy esti újság esett a dolgoztak. A tolókocsi mind mélyebbre
földre. gázolt a vízben. A kikötőhíd oldalába
- Tizenhét éves, legalábbis annyinak fogódzkodott, így lökte magát előbbre,
látszik, de sohasem lesz képes normálisan amikor a kerekek elakadtak az agyagos
élni normális emberek között. Csak egyet fenékben. Sápadt arca világosan kivehető
tehetünk. volt a híd szürkésfekete pallói előtt.
- Drága Harry... - Ez az ő otthona. Mindent megtettünk
- Hagyni a dolgokat a maguk útján érte!
menni. Az asszony felzokogott, és a takaró alatt
- Ezt nem gondolhatod. Drága Harry... megrándult a lába.
Hiszen megígérted... - Mi egy család vagyunk.
- Te magad mondtad. Ez így nem mehet A férfi a homlokát az ablaküvegnek
tovább! - Rágyújtott, lábát lelógatta az ágy támasztotta, körmeit a tenyerébe vájta.
szélén, és felállt. A padló hideg volt, Végül a tolókocsi elvesztette az
odament az ablakhoz, a fűtőtesthez. egyensúlyát, és előreborult. Látta, hogy a
- Szélcsendes éjjel - mormogta magában lány körül a hold tükörképe széttörik a
-, semmi felhő. Hullámok sincsenek, vízen. Az elmúlt tizennégy év képtöredékei
gyönyörű az éjszaka. jelentek meg a szeme előtt. Tizennégy év!
- Harry? Csak nem gondolod, hogy újra „Megöregedtem... megöregedtem... nem
megpróbálja? bírom tovább." Néhány esőcsepp ütődött az
Megvonta a vállát. üvegnek, az éjszaka, a víz és a lány képe
- Megígérte, hogy nem teszi. De elmosódott. Fogadott lányából már csak
menynyit ér égy ígéret ilyen körülmények annyit látott, hogy kibontja a haját, letépi
között? Tizennégy éve van nálunk. DE blúzát, és kékesen csillogó halfarka nagyot
NEM Ml VAGYUNK AZ IGAZI SZÜLEI. csobban a vízben.
Ö nem a mi húsunkból és vérünkből való. A sötét szoba felé fordult.
Nézz rá! Látod magadat benne? - Igazad van - mondta. - Hazatalált!
Hirtelen elhallgatott.
A cigaretta leesett a földre, mint egy V. REMÉNYI JUDIT FORDÍTÁSA
szentjánosbogár világított az ablak alatt.
- Mi az, Harry?
39
STEN SVENSSON
CSINÁLD
Hallották, mi a legfrissebb újság a kitaszíthatom a külső ajtót. Így hát
játékpiacon? Valami nevelő célzatú izé a kinyitottam az ajtót, mely meglepetésemre
Brio cégtől. „Isten-építőkészlet." De nem nem volt csaliajtó.
ám holmi szakállas, leples öregúrról van Mögötte másik lépcső kezdődött,
szó I Építsünk tehát Istent. A Minősítő melynek sehol sem látszott a vége,
Bizottság már rá is ütötte a dobozokra a legalábbis én nem tudtam felfedezni
pecsétet: „Valódi, 100%-osan szent natúr semmiféle tetőt. Tovább olvastam:
isten; Metafizika q*5; Nagyság: 1:1, készült „MENJEN FEL A LÉPCSŐN, AMEDDIG
a Szabványügyi Hivatal útmutatásai szerint; MEG NEM TALÁLJA.” Természetesen
hétpróbás Szentháromság, garantálva 8 kíváncsi voltam, mit kell megtalálnom, és
halálos bűnig." elindultam.
A minap vettem egy „Isten-építőkész- Mentem, mentem, míg bele nem
letet", a legkisebb méretűt. Kezdetben nem fáradtam. Hozzávetőlegesen három órát
árt az óvatosság. Csak be kellett mennem a mehettem anélkül, hogy a valamit
legközelebbi játékboltba, 74 korona 55-öt megtaláltam volna. Istenben való
fizetnem, és máris volt egy saját, csalódásom közepette mégis tudtam, hogy
összerakható Istenem. megerőltetés nélkül kitaszíthatom a külső
Összeállítván azonban tűnődni kezdtem, ajtót.
vajon hogy az ördögbe kerekedik ki ebből Lefelé mentem egy ideig a lépcsőn, úgy
valami rendes Isten. Nem mutatott hiszem, nagyjából hét órán át. De a külső
különösebben rosszul: egy láda, elég nagy, ajtót sem találtam. A lépcső csak
hogy egy tipikus átlag svéd elférjen benne. folytatódott, csak folytatódott a nagy büdös
Igazában meglehetősen hasonlított egy örökkévalóságba.
falusi budira, leszámítva a szív alakú nyílást Akkor feladtam. Az Isten átvert engem.
és azt, hogy az ülőke egy sehová sem vivő Kétségbeesve leültem, és hosszú ideig
lépcsőre volt kicserélve. Három lépcsőfok, sírtam. De mikor már minden reményem
majd egy ajtó, mely sehová sem nyílt. elveszett, nagy örömömre felfedeztem,
Így gondoltam, mielőtt az utasításokat hogy egy hatalmas ablak előtt ülök. Le-
követve kipróbáltam volna Istenemet. ráncigáltam a bal cipőmet, és segítségével
„1. pont (hangzott az utasítás): LÉPJEN kitörtem az üveget.
BE AZ ISTENBE. CSUKJA BE AZ Minden fontolgatás nélkül kivetettem
AJTÓT MAGA MÖGÖTT." így is magam az éhes, szuroksötét éjszakába.
cselekedtem, csendes borzadállyal figyelve, Azután már csak arra emlékszem, hogy
hogyan csapódott be az ajtó. No, oldalbordám, Margit azt kiabálta, hogy már
gondoltam, itt a fő dolog, hogy ne legyünk rég kész a reggeli kávé.
hisztérikusak. Az ajtót minden bizonnyal Félálomban felvilágosítottam őt, hogy
később is kitaszíthatom, biztatgattam Istennél voltam. Léhán, szürcsölgetés
magam, és tovább olvastam: „MOST közben kérdezte, van-e ott valami érdekes.
NYISSA KI A SZEMBEN LÉVŐ AJTÓT." - Csak egy csomó lépcső az egész -
Enyhe nyugtalanság fogott el. Hiszen az feleltem nyomorultul kiábrándulva, s egy
egy csaliajtó! Hiszen az sehová sem vezet, fél zsemlét harapdáltam, ahogy a disznó
ezt már láttam az előbb I Bár ugyanennyi turkálja a szarvasgombát.
erővel meg is próbálhatom. Hiszen tudtam, - Látod August - moralizált nejem,
hogy egyébként könnyűszerrel hálóköntöse ujját a tejberizsbe áztatva
40
más dolog van, amivel el lehet
MAGAD!
valami nincs rendben mostanában ezekkel
szórakozni. Pillanatnyilag éppen egy
örökmozgón bütykölök. És működni is
fog, ha bekapcsolom."
Anyám mostanában gyakran
meglátogat minket. Irtó egyedül van, mióta
az istenekkel; akármilyen vacakot el lehet az öreg meghalt. Olykor-olykor elmondja
adni, és Istennek nevezni. Margitnak, hogy mindig is roppant
Margit ironizálni látszott, de nem fantáziám volt, és hogy van bennem
értettem, miért. Amikor munkába indultam, spiritusz. Margit pedig fenntartás nélkül
hallani véltem, hogy „őrült kacaja" hasítja egyetért vele, ha azt hiszi, hogy én nem
mögöttem a levegőt. hallom.
Bizonyára rosszul hallottam. Hiszen olyan De néha, mikor fel akarom húzni az
nagyon érdekelte az elbeszélésem, pedig öreglányt, azt mondom neki, úgy, hogy
igazán nem volt sok mesélnivaló. „Milyen Margit is hallja, hogy ő, szóval az anyám,
ostoba - gondoltam -, mi lehet ebben olyan hát ő sem valami érdekes. De persze ő
érdekes? Élelmes üzleti fogás ez az egész maga is tudja, hogy ő is, az egész készlet,
rohadtság." mindössze egy ötvenesbe került.
Á, én is azt mondom, amit Karlsson, a
szomszédom: „Mi a fenének kell Isten az MISZOGLÁD GÁBOR FORDÍTÁSA
embernek? Ez kérem, így van. Hiszen annyi
41
ERLAND DAHM
Az
Utolsó
Itélet
Napja
43
- Érdekes - mondta a tanító -, facettszemek és feltehetően oxigénálarc. Igen, az Úr útjai
kiszámíthatatlanok. De miért jöttek le ide? Hozzánk? Az óvóhelyre?
- A halottak és az angyalok tereltek le minket - mondták a rendőrök egymás szavába
vágva. - Rájuk lőttünk, de ők csak nevettek. Kacagva tereltek le minket, az angyalok úgy
röpködtek körülöttünk, mint a verebek vagy mint a sirályok, és a halottak a pálmákat
lengették az orrunk előtt.
Nagy lön a mi csodálkozásunk. Mi fog most történni ? Mikor fog maga az ítélet
bekövetkezni? Mikor pillanthatjuk meg a Trónust? Mikor fognak minket feloszlatni, egyik
fele a baloldalra, másik fele a jobboldali pártba? Igazságtalan lenne, ha éppen a jobboldaliak
nyargalhatnának be a dicsőség birodalmába I
A legidősebb rendőr őrmester a torkát köszörülte, összekulcsolta a kezét, és így szólt:
- Üzenetet hozánk a számotokra. Mi mindannyian arra ítélteténk, hogy így üljünk itt
mindörökkön-örökké. Az óvóhelyen fogunk ülni az örökkévalóságig. Üdvözletét hoztunk sok
megholttól, akik még egyszer kifejezték köszönetüket. Az idegen nyelveket is megértettük,
mintegy tüzes nyelvekkel beszéltek, kis öngyújtókhoz hasonlóakkal, meg is égettek minket.
Köszönet Dél-Afrikáért, mondták, köszönet a világháborúért és a zsidóüldözésekért.
Köszönet a napalmbombákért és Biafráért, mondták sokan, hálás köszönet Vietnamért,
különösen sok köszönet Vietnamért. Hála nektek, hogy beléphettünk az örök üdvösségbe.
Most már biztonságban vagyunk tőletek, mondták végül egyhangúlag, olyan határozottan,
ahogy becsukják az orgona fedelét. Ámen.
Nagy ítéletnapi némaság kerített hatalmába mindannyiunkat, még a fiatalokat is, olyan
súlyos csend, hogy már nyomott. Elgondolkoztunk, és lassacskán felfogtuk az iszonyúságot,
mint egy rokon halálát.
- De hát ez a pokol maga! - tört ki az egyik hajcsavarós nő. - Csak itt fogunk ülni, és
egymást nézni, amikor már mindent elmondtunk egymásnak, amit csak lehet, akkor is csak
bámulunk és ülünk, és nem mehetünk templomba, és...
- Totál csőd - nyafogta az egyik fiatal. - Nincs tévé, és ha kitáncoltuk magunkat, mi lesz...
És kábítószer sincs, és aztán ?...
Ekkor történt, hogy egy férfi felugrott, kirántotta az egyik rendőr őrmester revolverét, a
rendőrök utána ugrottak, egy nő sikoltott, a férfi visszatartotta Őket a fegyverrel, majd
gyorsan a homlokára irányította és lőtt. Főbe lőtte magát. Állt ott bárgyún bámulva, kis piros
lyukkal a fejében. Aztán még egyszer lőtt és még egyszer, ping, pang. Akkor felkiáltott,
eldobta a revolvert, és sírásban tört ki. Sírt és összecsuklott a szürke padlón. Megbénulva
álltunk, megkövülve, megnémulva - valahogy az egész olyan közömbös volt, mint egy
rajzfilm a moziban.
Akkor hangot hallottunk az egyik sarokból, egy jelentéktelen emberke hangját:
- így teljesedett be az írás szava!
A zakója fölött fehér, bár nem egészen tiszta körgallér világított. Egy pap. Az ég hófehér
selyemgallérjával a nyaka körül.
- „Az időben az emberek a halált keresendik, de nem találják. Áhítozának a halál után, de
a halál elszökik előlük", János Jelenéseiben találjuk, kilencedik fejezet, hatodik verssor -
mondta a pap, és méltóságteljesen felállt.
Térdre hulltunk.
- Nem, gyermekeim - mondta a pap -, álljatok fel, én nem a pápa vagyok. A Mindenható
az ő bölcsességében engedé, hogy magunk építsük meg a pokol börtönét, amelyben
senyvednünk kell. Úgyhogy most beteljesedék, ami így áll az írásban: „...és mindenki,
szolgák és szabadok egyaránt elrejtezének a barlangjokba és a hegyi sziklák közé". Jelenések
könyve, hat, tizenöt. A föld valamennyi embere az óvóhelyeken van ebben az órában, és
mind pincebörtönre ítéltetett. Dies Irae, Dies Illa - ingatta fehér, tiszteletet parancsoló fejét. -
Ravaszul kigondolta az Úr - bólogatott. - Először a biztonsági felkészülés, aztán a
44
biztonságos óvóhelyek, végül pedig ez. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ki mint él, úgy
ítél.
- Igen, ahogy vetünk, úgy aratunk - szólt egyetértően egy tompa délsvéd hang.
Az Utolsó (télét Napja volt.
Ott ültünk most valamennyien az óvóhelyeken - vagy börtönökben -, amiket magunk
építettünk.
Sehol egyetlen párnázott szék. Sehol egy tévé.
És mindörökkön-örökké.
Isten irgalmazzon!
Ámen.
45
DÉNIS LINDBOHM
Az istenek
Az első tervvel a zseniális professzor, Larion hozakodott elő, aki külsőre ugyanolyan vadóc,
mint belül. Tervének egyszerűen az volt a lényege, hogy lőjék ki a Mjulganoff bolygót a
Tejút központján át - aztán majd kiderül, hogy mi történik.
No mármost, a Mjulganoff bolygón található az „Éjféli Oltár", az egyetlen ismert kapu
egy másik tér-idő kontinuumhoz. Amikor Larion terve eljutott a Homoföderáció
kormányához, az Autarka azonnal magához hívatta Fellmann professzort, az ítéletnapi
fegyver, a „Macska" neves feltalálóját. A Macska némileg több dimenzióval működik, mint a
többi ismert fegyver, és nyugodtan mondhatjuk, hogy Fellmann szakértő az
extradimenzionális elméletek terén. Az Autarka egy egyszerű kérdést tett fel neki:
- Mi történik, ha a Mjulganoff bolygót a galaxis centrumán át lőjük ki?
Néhány napig eltartott, amíg Fellmann a kérdést kianalizálta, majd ugyanolyan nyugodtan
adta meg a választ, mintha időjárási előrejelzést adna:
- Megvan a veszélye annak, hogy a Tejút kifordul a helyéből.
E felelet következménye az volt, hogy Lariont kitiltották a Mjulganoff bolygónak még a
közeléből is, én pedig, mint a Szolár-őrség vezetője, parancsot kaptam, hogy az érintett
bolygót katonailag védett területté nyilvánítsam. Így odarendeltem néhány űrhajót, és
helyőrséget állíttattam, minek utána Larion más módszerek után nézhetett, hogy
megsemmisítse az univerzum ránk eső részét.
Ő viszont felvette a kapcsolatot Courthesivel, aki szintén nem mindennapi fickó.
Courthesi annak az ősrégi „Starbegotten" elnevezésű szektának a központi küldöttje, amelyet
kezdetben nem kisebb személyiség, mint H. G. Wells vázolt fel. Néhány évvel később, már
az űrhajókorban feltűnt egy Dayon nevű férfi, aki a Starbegottent militarista szellemben
szervezte át. Ettől kezdve a szekta századokon át fennmaradt, bár különböző változtatásokon
esett át közben. Hogy tulajdonképpen mi a célja, azt csak a tagok tudják, ha egyáltalán
tudják, de az alapeszméje valószínűleg az, hogy a lélek egyazon pszitronikus mező
sűrítménye, amely nemcsak egyetlen kontinuumba, hanem valamennyi elképzelhetőbe és
elképzelhetetlenbe is kiterjeszkedik, és hogy valamennyi tejút közepén van valamilyen
psziközpont. Nos, ettől a szekta ugyanolyan kozmikus orientációjú szekta lehetne, mint az
összes többi jelenkori kozmikus szekta, csakhogy ez a Starbegotten a legtöbb időt annak a
próbálkozásnak szenteli, hogy telepatikus úton kapcsolatba kerüljön a galaxisunk közepén
lévő psziközponttal, hogy ily módon kihasználhassák a - feltételezett - ismeretforrásokat, és
az embereket istenekké tegyék... Istenekké, a szó eredeti értelmében.
Courthesit nem érdekelte, hogy a Mjulganoff bolygót keresztül akarják lőni a Tejút
központi fénytengerén. Számára már a gondolat is káromlást jelentett. De összehívta a
Starbegotten központi küldötteit, és nem sokkal később kihallgatást kapott az Autarkánál
(már ez önmagában véve sem rossz), amelyen expedíció küldését javasolta a Tejút-
központba.
Az ilyen expedíciók nem voltak új keletűek. Már négyet szerveztek, de egy sem tért
vissza. Courthesi azonban kapcsolatban állt egy Marjila nevű android nővel, akit az űrrepülés
46
első számú ismerőjének tartottak az egész Homoföderációban. Kezdetben háremhölgynek
tervezték egy komisz kiskirály számára, akikből bőven akad még (az android drága holmi, és
nem éppen egy kávészünet alatt készül). Mikor a kiskirály meghalt, a galaktikus törvény
értelmében Marjila örökölte a vagyonát. Ezek után férjhez ment egy űrtechnikushoz, aki
szórakozásból mindent megtanított neki, amit az űrutazásról tudott, az android pedig úgy
szívta magába az ismereteket, mint ahogy egy gomba felszív a nyirkos talajból minden
nedvet, ami csak a közelébe kerül. Jelenleg egy minden eddiginél tökéletesebb hajó, a
Syllagiton konstruálásában működött közre a vezetőcsoportban. Courthesinek tett kijelentése
szerint a Syllagiton képes volt a Tejút középső részének sugárpoklán való áthatolásra.
Engem is meghívtak erre a nagygyűlésre, ahogy egy csomó más nagymenőt. Fellmann
elvetette a tervet, szerinte sem matéria, sem energia nem boldogulhat egy tejút-központi
energiaorkánnal szemben. De Siljita azzal vágott vissza, hogy semmilyen ismert energia vagy
matéria sem tudja áttörni a panspektrál szűrőt, és ezenkívül a hajót időrepulzátorral látják el,
amely az időt vissza tudja forgatni, ha túl erőssé válik a sugáráradás. Sok „ha" és „de" után az
Autarka beleegyezését adta az expedícióhoz, majd felkértek a hajó személyzetének
kiválasztására. Hisz éppen ezért hívtak meg engem is a gyűlésre.
No igen, a túlzott szerénység nem tartozik a bűneim közé, így vállaltam a kapitányi
tisztet, Siljitát pedig helyettesemmé neveztem ki. Marjila, aki a hajóért felelt, az asztro-
gátorom lett. Fellmannt választottam a védőmező és az időrepulzátor felelősévé, Larion és
Courthesi pedig megpróbálhatta kiszámítani, hogy tulajdonképpen merre is célozzuk be
hajónkat.
A legénység többi tagját részben a Szolárőrség, részben a Galaktikus Légió tagjaiból
választottam, és nem mondhatom, hogy egy is közülük másodosztályú lett volna: ez magas
szintű megbízatás volt. Sőt a legmagasabb szintű: meg kellett keresni az isteneket...
Még így is hónapokba telt, míg a Syllagiton megindulhatott első próbaútjára, pedig éppen
nem henyéltem. Fellmann professzor először is ki akart dolgozni egy „vadászkutya"
rendszert; kis robotokat, amelyek egy-két fényévre a Syllagiton előtt repülnek, és jelentéseket
küldenek visszafelé a hiperűrön át az anyahajóhoz. Továbbá kifejlesztett egy új erőszűrő
rendszert, amelyik fölöslegessé tette a panspektrált: az ugyanis sok zavart tud okozni, mert a
panspektrális szűrőn át nem lehet kapcsolatot tartani.
Amikor végre a Syllagiton kapitányi hídján álltam, parancsot adva az indulásra, már
szinte egy teljes év eltelt az Autarkánál tartott gyűlés óta. Kiadtam az utasítást, Marjila
továbbította az asztrogátor robotnak, és a Syllagiton merőlegesen elhagyta a Tejutat. Ki
kellett érnünk a nagy körforgásból, hogy belőhessük rejtélyes utunk végcélját.
Na mármost, a helyzet az, hogy a galaxis nem korong alakú, bár általában ilyennek
szokták leírni. Inkább egy gömb alakú halmazhoz hasonlítanám, amely a központja felé
tömörül, és ebből ágaznak ki a korong alakú rész spirálkarjai. A gömb alakú részt „halon"-
nak nevezik, és ez, valamint a centrum számítások szerint 300 milliárd csillagot tartalmaz,
míg a spirálkarokban mindössze egymilliárd van. A Naprendszerből az Orion belső oldalán
indultunk a „halon" felé nagy ugrásokkal a hiperűrön át, a legnagyobb sebességgel, amit a
metaparadyn elő tudott idézni. Hány hosszú hónapon át tartott a felkészülés, és most csak 32
szubjektív idejű órára volt szükségünk, amíg elértük megfelelő helyzetünket a Tejút vakító
központja fölött! Olyannak látszott, mintha egy óriási kohó fölött szálldosnánk, és mi épp
bele a kohóba készültünk alászállni!
Azok a csillagok, amelyeket megfigyelhettünk, több mint 20 milliárd évvel ezelőtt
keletkeztek. A mi Napunk, a maga alig hétmilliárd évével, taknyos kölyöknek tűnt ezekhez a
gigászokhoz képest. No igen, a fiataloktól jön a friss kezdeményezés (no meg a pimaszság),
úgyhogy vigyázzatok, istenek, itt jön a Syllagiton a Naprendszerből, éber és szemtelen
fiataljaival.
47
Sok időt vett igénybe, amíg Larion és Courthesi meg tudták határozni, hogy a galaktikai
központ mely része felé kell hajónkat irányítanunk. Elengedték a „vadászkutyák" pórázát, és
aztán mormogva ültek berendezéseik előtt. Két „vadászkutya" nyomtalanul eltűnt előlünk,
ami nem volt éppen biztató (amennyiben az ember nem vágyik arra, hogy szó szerint véve
egyesüljön az istenekkel), de azért sikerült lokalizálnunk néhány olyan területet, ahol a
sugárzás kissé gyengébb volt, mint máshol, így a Syllagitont néhány száz fényévvel beljebb
engedtem, mígnem az egész űr égett körülöttünk. Ekkorra az automatikus ernyők olyan
potenciált értek el, hogy alig láttunk valamit, de a „vadászkutyák" jelzései világosan és
érthetően jutottak el hozzánk a hiperűrön keresztül, és Courthesi végre kezdte rászánni magát
arra az irányra, amit én már kezdettől fogva ki tudtam volna jelölni neki: a teljes rendszer
abszolút középpontját. Ha a Főnököt keressük, nagy „F"-el, akkor bizonyára a Főhivatalban
kell keresni.
De az ilyen kijelentéseket Courthesi nem szereti. El biggyesztette a száját, és azt mondta,
hogy úgy beszélek, mintha most jöttem volna le a fáról, mire azt feleltem, hogy ő pedig úgy
viselkedik, mintha még mindig a fán ülne: istenekről fecsegni, amikor a „pszi" kezdetű szó
valami egész más kinyilatkoztatást jelent, és éppen ez a „más" az, amit mi keresünk -
micsoda piszkos előítéleteim lehetnének akkor olyan kifejezéssel szemben, mint az
„istenek"? Ekkor Fellmann közbevágott, mondván, hogy most értük el azt a biztonsági határt,
ahol a panspektrális szűrőnek működésbe kell lépnie: a külső sugárenergia hallatlanul nagy.
Még ki sem mondhatta egészen, amikor a szűrő kialudt, és tökéletes éjszaka borult ránk.
Kívülről olyannak tűnhettünk most, mint egy tükröződő anyagból lévő golyó, ami mindent
pontosan visszaver. Amikor kinéztem egyik videónkon át, láthattam a hajó saját fényeit
tükröződni, akár egy görbetükörben, a szűrő belső oldaláról.
Amit Fellmann most tett, az az egyetlen lehetőségünk volt: az időkapcsolóval visszavitt
minket néhány perccel az időben. Ezzel teljesen megszűnt az emlékezetünk arról, hogy mi is
történt ezekben a percekben, de egy pszitronikus adattároló, amely valahogy az időfaktort
ide-oda tudta állítani, informált minket arról, hogy mi is történt, nehogy még egyszer
megcsináljuk ugyanazt a butaságot, ami ilyen helyzetbe hozott minket (különben az
izokarmatikus törvény szerint, ami az oksági törvény egyik ága, az „örökkévalóságig"
ismételnénk ugyanazokat a perceket, és ez nem lenne olyan remek szórakozás).
Néhány ezer mérfölddel kijjebb voltunk, mint egypár perccel előbb, és Marjila új
parancsokat táplált az automatákba. Továbbrepültünk, és újra teljes sötétségbe kerültünk,
amikor a panspektrál lehúzta redőnyét. Láthatólag nem segített rajtunk, hogy milyen irányt
vettünk föl, mindenhol egyformán intenzív volt a sugár áradása. Larior jelentette, hogy
valamennyi „vadászkutyánk" is bekerült a panspektrál buborékokba, és időben vissza kell
kapcsolni őket, hogy kiszabaduljanak. Itt már nem segíthet a számítógép, ez világos volt:
agytevékenység kellett ide, méghozzá tökéletesebb, mint az emberi. Itt már egy android
gondolkodási képességeire volt szükség, mert míg a homo sapiens agyának csak 10%-át
használja, addig az androidok 90%-ra képesek. Siljitához fordultam, aki csak ült egy
fotelban, és kissé gúnyosan mosolygott.
- Te ezt elejétől fogva tudtad, ugye? - kérdeztem.
- Egy gyerek is ki tudta volna számítani - válaszolta. - De élvezet nézni, hogy újra és újra
fejjel mész a falnak.
- És mi a tanácsod, felsőbbrendű ember? - kérdeztem.
Ez már nem irónia volt, ő maga állította elsőként, hogy az androidok felsőbbrendű
emberek.
- Hogy kár rugdosni az ajtót, hólyagok! - felelte. Inkább próbálkozzunk a természetes
udvariassággal. Kopogni kell az ajtón!
- Miféle átkozott ajtón? - kérdeztem.
Siljita ránézett Marjilára. Marjila barátságosan megkérdezte:
48
- Mindig ennyire buta?
- Ó nem - felelte Siljita, néha egészen furfangos. De időre van szüksége. Nézz csak rá
most! Hallod, hogy kattog az agya, ha úgy istenigazában nekilát?
Rezignált hangot választottam:
- Valami olyat keresünk, amit Courthesi isteneknek nevez. Úgy gondolod, hogy kezdjünk
imádkozni?
- A homo sapiesnek ez mindig nehezére esett - mondta Courthesi. - Inkább elvenni
szeretünk, mint kérni, inkább ütünk, mint simogatunk. Harcosok vagyunk. Nézd csak ezt az
egyenruhás söpredéket, akikkel Laird benépesítette a hajót...
- Térj észhez! - üvöltöttem rá. - Gondolkodj kicsit! Ki akarta megkeresni a
csillagisteneket? Te! Na, akkor láss hozzá! Hívd őket, vagy imádkozz hozzájuk, vagy csinálj
bármit, a pokolba is...
- Vito! - szólt rám Siljita. - Ülj le, és igyál egyet. Van kvaturgloni Golkatna a hajón. Az
rendbe teszi az embert, még a magadfajtákat is.
Leültem és a mellettem lévő üvegasztalra pillantottam. Ott állt egy szikrázó kancsó, tele
ezzel a legendás itallal, amitől olyan lesz az ember, mint egy frissen kizöldült nyírfa a tavaszi
nap puha fényében. Kinyújtottam a kezem, és abban a pillanatban történt: minden tökéletes
sötétségbe borult.
Eddig is éjszakai sötétségben voltunk, de a hajó saját fénye világított. Most megszűnt ez
is, és távolról hallottam, hogy a működő bázisgép zörejei a semmibe úsztak. Nem az a fajta
vagyok, aki minden szíre-szóra a mama után kezd kiabálni, de most éreztem, amint a hideg
borzongás végigfut a hátamon. Egyetlen űrhajó sem épül úgy, hogy az alapenergiáját ki
lehessen kapcsolni. Ez egyszerűen lehetetlen.
A hajó bázisenergiája, mint minden modern űrhajóé, valami olyanból jön létre, amit
leginkább egy féken tartott csillaghoz lehetne hasonlítani. És most a mi kis csillagunk minden
további nélkül kialudt. Ilyesmi egyszerűen nem történik meg. Ki is mondtam ezt a teljes
sötétségben:
- De hisz ez lehetetlen!
- A lehetetlen szó - felelte Siljita - csak arra használható, ami nem történhet meg.
Hangja elmosódott volt, mintha vastag függönyök mögül beszélt volna. Marjila hangja
ugyanilyennek tűnt:
- Nagyon közel vagyunk a Tejút központjához. A Tejút teljes tömege 100 milliárd
naptömeget tartalmaz. Lehet, hogy a gravitációs mező...
- Ne nevettesd ki magad - válaszolta Siljita. - A gravitáció nem tud áthatolni egy
panspektrál szűrőn. De nem lehetséges, hogy az antineutrinók hatottak ránk?
- Mi a fenéről beszéltek? - hallatszott Larion hangja még halványabban és még fojtottab-
ban, mint a többieké. - Antineutrinók?
Marjila hangja még mélyebbnek tűnt, mint az előbb. Még erősebben éreztem a
borzongást: minden hanghullám fokozatosan tompult.
- A nagyon öreg csillagokban pozitív és negatív elektronok materializálódnak az intenzív
sugárzás következményeképpen. Amikor ezek részecskéi egyesülnek, és megsemmisítik
egymást, akkor jönnek létre a neutrínók és az antineutrinók. Még senki sem tudott rájönni,
hogy az antineutrinók át tudnak-e hatolni a panspektrál szűrőn.
- Zagyvaság - hallatszott Siljita hangja, mégpedig úgy, mintha egy lemezt túl alacsony
fordulatszámmal játszanának. - Ez Karditó tétele, de ez...
Minden elapadt a semmibe. Tompa morajlást hallottam, és aztán csak a csend maradt.
Csak egyetlen érzés voltam - az az érzés, hogy létezem, egy cseppel sem több. Siklottam,
lebegtem, de hol volt az én kedves, régi testem? Nem éreztem már, és lassan elszállt a
félelmem, míg csak nem tudatosodott bennem, hogy létezem, és hogy egykor alakom is volt,
Vito Laird néven...
49
Egészen különös... de csak egy én voltam a rengeteg többi én között, és Vito Laird csak
egy szerep volt. Mintha valaki épp mondott volna valamit. A szavak még benne voltak az
emlékezetemben.
- Ez itt egy proto, de az a nő ott...
Hogy aztán mit mondtak, az felfoghatatlan volt. Megint úgy éreztem, hogy valaki beszélt
az előbb, és más szavak visszhangzottak emlékezetemben.
- Nézd, mennyi játékot hoztak magukkal. Robbanópor...
Nem voltam biztos benne, milyen szót használtak, de tudtam, hogy a Syllagiton összes
rettenetes fegyvere mind csak játékszer, olyan, amivel kisgyermekek szórakoznak.
Bolygóromboló ? Apró játék bomba!
- Nemrég kezdhettek játszani az öröklési kódokkal. A nő steril. Nem találták meg a
reprodukálás kulcsát.
Megpróbáltam felfogni a hangokat, de nem tudtam. Nem voltak hangok. A hangok
anyaga volt csak - gondolatok voltak. Amikor a gondolatok belém szűrődtek, úgy fogtam fel
őket, mintha valaki épp mondotta volna azokat a szavakat, amiket felfogtam - de egyetlen szó
sem hangzott el... és rengeteg szót elvesztettem, mert ezek olyan gondolatok voltak,
amelyeket az agyam képtelen volt felfogni, és ezért szavakat sem tudott belőlük képezni.
Úgy rintagóztam, mint egy sötét, biztonságos anyaméhben. Szórakozott voltam, szinte
közömbösen hallgattam a félig érthetetlen szavakat, a hangtalan hangokat, amelyek áthatoltak
rajtam.
- Ez a férfi nagyon sebezhető. Ha átváltoztatnánk őt...
Valami egészen leírhatatlan érzés kerített hatalmába, mintha egy csepp fehéren izzó arany
esett volna rajtam keresztül, gáz voltam, füstkarika, amely örvénylik, pörög, mert egy csepp
isteni tűz elhaladt mellette. De se nem féltem, se nem csodálkoztam. Csak azt tudtam, hogy
hirtelen átváltoztam... hogy mivé, arra nem volt szavam. Csak annyit tudtam, hogy minden
rendben van.
- Ez itt, ez keres minket. Micsoda képtelenség...
Tudtam, hogy Courthesit szemlélik meg, és valami megmagyarázhatatlan módon azt is
megértettem, hogy milyen lehetetlen volt az álma az isteni hatalomról: olyan volt, mint egy
szentjánosbogár, amelyik káprázatos hidrogénbomba akar lenni... De csak megsemmisülne,
ha sikerülne is azzá válnia. Spirálkör. A szó csak úgy jött, a felfoghatatlan mélységből
visszhangozva: spirálkör. Az embernek minden egyes lépést meg kell tennie a nagy spirálon.
De miféle spirálon? Akkor pedig tudtam - szavak nélkül.
- Milyen kicsiség, de nem vették észre. Most majd a nő is tudja reprodukálni magét.
- Ezzel itt?
Egy csillagdarab hatolt át rajtam, egy felfoghatatlan lény rám vetett pillantása.
- A végtelen felosztás törvénye kettőt feltételez.
Az istenek gondolatai átszivárogtak a tudatomba. Szédületesen rövid ideig úgy éreztem,
mintha egy élő cella lennék egy fekete buborékban egy kék-fehér nap szívében. Szédítő és
mégsem rémítő érzés volt.
- Letesszük ide a kulcsot. Majd a nő maga megtalálja.
Ezer ki nem mondott szó mögött tudtam, hogy most odaadták a génelosztás titkát
Siljitának, azt a titkot, amit nekünk még nem sikerült megtalálnunk, és ami az androidoknak
megadja a lehetőséget, hogy gyermeket szüljenek. Miért tették ezt? Akkor, az istenek
tenyerében tudtam - de csak akkor. Utána minden olyan volt, mint egy álom, igen, mint egy
álom elillant emléke.
- Ennyi elég.
Megfogtam a kancsót, és kitöltöttem a poharamba Golkatnát. A jégmeleg, leírhatatlan
illat felém szállt. Felemeltem a poharat, és ízlelgettem az italt, aromája megtöltötte a
50
bensőmet. Aztán egyszerre csak a pohár kiesett a kezemből, és az itallal lelocsoltam a
nadrágomat.
- Mi a pokol?...
Úgy végeztem a mozdulatokat, hogy nem volt egy gondolatom sem, de hirtelen ki-gyúlt
az emlékezetem arról a tökéletesen leírhatatlan dologról, amit az előbb éltem át. Újra a
Syllagitonon voltunk, amely kifelé repült a Tejút fénysugárzó középpontjából a lehető
legnagyobb sebességgel. A robottábla a falon, közvetlenül a parancsnoki hídról mutatta az
adatokat. Mellettem a fotelban Siljita levegő után kapkodott, és sose hiszem, hogy ilyet
valaha is láttam tőle azelőtt. Marjila a padlón állt, néhány méterre tőlem, most forgolódni
kezdett, majd egyenesen a szőnyegre ült le.
- Mi... mi...
Nem tudott megszólalni, csak bámult rám. A saját hangom leginkább olybá tűnt, mintha
valaki egy deszkán kaparászna a körmével:
- Nyilvánvalóan mindnyájan átéltük az egészet. Megtaláltuk...
De akkor sem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam „az isteneket", mert túlságosan
laposnak és szegényesnek hangzott volna, és teljesen elhibázottnak is. Courthesi hirtelen
térdre esett, és a földön vergődött, és a fejét szorongatta.
- Ki... Ki... kidobtak engem... én... csak...
A többit már nem lehetett érteni. Courthesi tökéletesen összetört, én meg csak ültem ott,
és bámultam rá, mialatt egy nagyon triviális gondolat foglalkoztatott: miféle jelentést írjak az
Autarkának? Hiteleset? Hogyhogy hiteleset? Hát írhat az ember egy olyan jelentést, hogy
megtalálta az isteneket, és összebarátkozott velük? Ragyogóan tényszerű jelentés, amit
valamennyi résztvevő aláír - mit is bizonyítana ez? Emlékszem egy történetre, amit olvastam
egyszer azokról a csészealjakról, amelyek olyan nagy port vertek fel az Úrkor
gyermekéveiben. Bizonyos tüneményekre egyszerre ezer és ezer ember volt a szemtanú, és
hivatalosan mégis megcáfolták. És most jövünk mi valamivel, ami annyiban különbözik a
csészealj-titoktól, mint a homo sapiens a galandféregtől. Hinnének nekünk egyáltalán? Az
ilyen kérdésfeltevés jóformán azt bizonyítaná, hogy az intelligenciahányadosunk annyi, mint
egy galandféregnek.
Mire végül is megírtam a jelentést, három gyűlés is lezajlott a teljes legénységgel, és
hangosan felolvastam nekik a hivatalos magyarázatot: tömeghallucináció, amit egy eddig
ismeretlen sugárzás okozott a központi galaxiscsillagokról. Egyetlen emberem sem hitte el,
de aláírták azt a summázott előadását a „tüneménynek", amit elkészítettem.
Az Autarkánál tett látogatásom sem bizonyult veszélyesnek, hisz velem volt a
magyarázata annak, miért bukott meg négy előző expedíció, amelyik a Galaktika központja
felé indult. Az emberi psziché egyszerűen nem bírja ki az ott lévő energiákat.
De természetesen azért rengeteg minden kiszivárgott, hiszen nem lehet embereket rávenni
arra, hogy mást higgyenek, mint amire megesküsznek, hogy átélték, és a Starbegotten szekta
páratlan virágzási időt élt át.
Courthesinek elégedettnek kellett volna lennie, de amint Lariontól hallom, inkább
remetévé vált, és élete hátralevő részét azon tépelődésben töltötte, hogy miért nem lehetett
belőle az a hidrogénbomba, amiről álmodott...
Én magam visszavonultam abba a kis kastélyba, amit én és Siljita emeltünk a Glyfon III-
on. Rászolgáltunk egy igazán hosszú szabadságra egy ilyen nagyságrendű megbízás
elvégzése után, és mi valóban szokatlanul hosszú szabadságot vettünk ki, amit saját kis privát
paradicsomunkban akartunk eltölteni.
Ebben az időben történt, hogy Siljita, a világtörténelem első androidjaként, gyermeket
várt.
ZIPERNOVSZKY HANNA FORDÍTÁSA
51
SVEN TORSTENSSON
IDŐSZÁMÍTÁS
Sötétben, kínok közt ébredt. A súlytalanság állapotában volt, rettentően érezte magát,
szájában a vér ízét érezte. Mozdulatlanul feküdt, szilárdan kifeszítve a székében, és
emlékezni próbált rá, mi is történt. Egy űrhajóban volt, ami a Földről indult, és valami hiba
történt. A kabinban sötét volt. Megvakult volna? Megpróbált hunyorogni, de a fájdalomtól
ismét elájult.
Lassan nyerte vissza eszméletét. Hosszú időbe telt, míg végre sikerült emlékeznie. Nem
tudta, mennyire súlyos a sérülése, de kisgyermek kora óta nem félt ilyen rettenetesen.
Mindenesetre nem vakult meg, mert látta a csillagokat tüzes jégesőként elsuhanni a kis
kvarcablak mögött. Megpróbálta ujjait mozgatni. Sikerült. Karja sem volt eltörve, de izmai
sajogtak. Gyakorlottan, a rutin biztonságával találta meg a kabinvilágítás kapcsolóját.
Működött, de a látás nehezére esett. A vörös köd továbbra is elborította szemét. A műszerek
számjegyeket mutattak, de emberfeletti erőfeszítésébe került felfognia, hogy ezek mit
jelentenek. Edzettsége lassacskán mégiscsak segített neki visszanyernie uralmát teste és
szelleme fölött.
Mikor felemelte fejét a székből, olyan erős görcs állt a koponyájába, hogy az messze
fölülmúlta ifjúkora legkomiszabb másnaposságát. Amikor kissé csillapodott a hányingere,
óvatosan körülnézett. Brown és Pulaski mozdulatlanul feküdtek startszékükben. Brown feje
csaknem teljesen hátracsavarodott, Pulaski sisakja vérrel volt tele. Egyik sem élt már.
Anderson leoldotta szíjait, és kilebegett a kabinba. Nagyon óvatosan megmozgatta tagjait, és
megállapította, hogy minden csontja ép. Azt még korai lett volna megmondani, hogy
megúszta-e a belső sérüléseket is. Szörnyen érezte magát, mégis úgy tűnt, túléli a sokkot.
Mozdulatlanul pihent a mennyezet közelében, és igyekezett emlékezetébe idézni, mi történt.
Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. Nem tudta, miért van sötét odakint. A Napnak be
kellett volna világítani halványan valamelyik ablakon, s ha éppen egy bolygó árnyékában
lenne is, azon néhány perc alatt át kell haladnia.
Lassanként visszatértek az emlékek. A visszaszámlálás. A várakozás. A start és a lassú
gyorsulás. A későn gyújtó lépcső, amelyik knockoutolta őt, és megölte társait, mert
elfordították a fejüket. Fájdalmában felnyögött, majd visszakászálódott székébe, és becsatolta
a szíjakat.
Amikor ellenőrizte a műszereket, úgy találta, hogy az ionrakéta megállt, bár az
üzemanyagnak csaknem a fele érintetlen volt. Minden más hibátlannak látszott. Az
irányítószerkezet sértetlenül működött, Anderson pedig elkezdte visszapörgetni a startról
készült szalagokat, hogy megnézze, feljegyezték-e a történteket. Az első három lépcső
minden bonyodalom nélkül gyújtott, majd szünet következett. Idáig emlékezett ő is. A
képernyő a hirtelen gyorsulás alatt eltorzult arcokat mutatta, a műszermemóriák szabályos
54
értékeket adtak. Azután kilobbant a kép, a képernyő elsötétedett. Visszaforgatta a szalagot és
az utolsó részt átnézte lassítva. Újra meg újra át kellett néznie, míg felfogta, mi történt.
A képernyőn Brown és Pulaski szemvillanásnyi idő alatt végbemenő halála több percig
tartott, s önmagát is látta, amint végtelen lassan összenyomódik, és szemét elfutja a vér.
Azután elsötétült a képernyő, a műszermemóriák pedig egészen képtelen értékeket mutattak.
Ha ezek a számjegyek helyesek, az ionrakéta valóban minden számítást felülmúlt a
sebességet illetően, és ha Einsteinnek igaza van, a műszereknek komolyan kellett
károsodniuk a gyorsulás közben. Ebben az esetben pedig Anderson eltévedt, és soha többé
nem jut haza, mert a világűrben nem lehet a csillagok szerint tájékozódni.
Azokból a számokból kellett kiindulnia, amiket az irányítószerkezet továbbított neki, ha
egyáltalán még van lehetősége űrhajósként működni. Csak a kezdeti értékekkel dolgozhatott,
noha ezek tanúsága szerint egy ideig fénysebességgel haladt. Ez idő alatt, ha hihet a
műszereknek, megszűnt létezni. De az irányítószerkezet megadott egy pályát, egy helyzetet
és egy sebességet, ő pedig elkezdett számításokat végezni az azonnali visszaúthoz. Sok időbe
telt az irányítószerkezet beprogramozása, gyakran kellett ellenőriznie a legegyszerűbb
számításokat is. És egész idő alatt azzal az érzéssel küszködött, hogy egész munkája csupán a
halálra várakozás közbeni időtöltés. Végre betáplálta az adatokat az irányítószerkezetbe úgy,
hogy az első fékezés után ráállhatott a Föld körüli pályára. Azután már a földi bázisállomás is
irányíthatja. Mikor elindította az irányítószerkezetet, még több órányi időre számíthatott a
fékezésig, és félig vak volt a fájdalomtól. Bevett két fájdalomcsillapítót, és megpróbálta
ellazítani magát. Két percen belül Anderson már aludt.
Olyan különös álmai voltak, hogy hánykolódott szíjaiban. Álmában még katonai
szolgálaton volt, utász egy gyakorlaton. Fél kiló robbanószerhez gyújtotta meg a gyújtó-
zsinórt, s még volt három perce, hogy öt méterrel odébb fedezéket ásson. A föld gumi-
szerűen kemény volt, nem tudta belenyomni az ásót, lihegett, és szakadt róla a veríték. Tíz
centiméter mély volt a gödör, amikor a gyújtózsinórra nézve látta, hogy már csak néhány
másodperc van a robbanásig. Vakrémületében hajította el az ásót, rohant, keze-lába szíjakkal
összekötve, s bármikor a levegőbe repülhetett. A szíjak erősen egy faszékhez kötözve tartják
egy üres teremben. Nem messze a háta mögött ismételten felharsant egy kérdés, ő nem tudott
válaszolni, ezért minden alkalommal a hátába rúgtak. A szék felborult, s ő végtelenül sokáig
zuhant, s önkívületében nem volt se fenn, se lenn. Egy teljesen sima falon kívül állt egy
lépcső, ami minden mozdulatára ellódult a faltól, és síkos volt, és kétszáz méternyire volt a
talajtól, és neki másznia kellett lefelé, mert ha elmozdítja a lábát, a lépcső ledől.
Rémülettől összegörnyedve ébredt fel, s továbbra is valóságnak érezte az álmokat. Csak
nagy sokára múlt el zihálása, volt képes nyugodtan lélegezni. Fénysugarat látott beesni az
egyik ablakon, s mikor ennek utánanézvén elvégzett néhány számítást, kiderítette, hogy a
Nap süt, s ő már feléje tart visszaútján. Most gondolt arra először, hogy a műszerek tán mégis
pontosan tájékoztatták, és sajgó fájdalmai ellenére egy csapásra megnyugodott. Az
irányítószerkezet jól működött, s ő helyesen számította ki az útirányt. Lappangó ijedelmét,
hogy a rakéta esetleg ismét célt téveszt, megpróbálta elnyomni, hiszen ha nem is tudna
fékezni, nyugodtan rábízhatja magát a műszerekre.
Álmai ismét álmok voltak, de most űrhajóssá válásának idejébe vitték vissza. Iskoláskora
óta élt benne az érdeklődés, sohasem volt kétséges, melyik pályát választja. Már az iskolában
„szaggatta" a súlyzókat, hogy felkészítse testét a hetekig tartó orvosi vizsgálatokra, majd,
miután alkalmasnak találták, átesett a kötelező vakbélműtéten. Valamennyi vizsgája sikeres
volt, mindig bennmaradt a maroknyi csoportban, akik hamarosan elfelejtették a rostán
kihulltak százait. Amikor Elsie-vel találkozott, a lány egy repülő-gépgyár főmérnök
társtulajdonosával járt jegyben, három hónap múlva mégis Anderson-nal kelt egybe, aki
ekkor már kis dobozkában tartotta űrhajóskapitányi oklevelét.
55
Amikor fia megszületett s az orvos azt mondta, hogy Elsie-nek nem lehet több gyereke, a
kórházból egy kikötői mulatóba ment, és alaposan leitta magát. De csak annál jobban szerette
egyetlen fiacskáját, és mindent megtett, hogy belőle is sikeres űrhajóst faragjon. A kis Arthur
nagyszerűen meg is állta helyét az iskolában, és apja a felsőbb osztályos könyvekből olvasott
fel neki. De aztán valami megváltozott. Az iskolaigazgató telefonhívásaival kezdődött.
Anderson akkor dühében annyira megverte a gyereket, hogy Elsie a szobájába zárkózva
sírdogált. Aztán sokat mesélt Arthurnak, hogy neki milyen keményen kellett annak idején
dolgoznia, hogy állja a versenyt, és hogy neki sosem volt ideje csínytevésekre. A következő
telefonhívás a rendőrségtől jött, és öt éve csak annyit hallott hébe-hóba Arthurról, hogy
megint elbocsátották, és pénzre van szüksége. Anderson tudta, hogy Elsie küld pénzt a
fiúnak, amennyit a háztartásból félre tud tenni, és hogy felesége az ő hosszabb útjai alatt
különmunkát vállal, de erről sohasem beszéltek. Meg kellett volna keresni, és nyakon csípni a
fiút. Talán ha két utazás közt hosszabb ideig tud otthon maradni... De hát olyan munkája volt,
amit nem lehet csak úgy, családi okok miatt otthagyni. És éppen most akadt egy olyan
munkája, amit végül nem is biztos, hogy ép bőrrel meg fog úszni.
Tudta, hogy veszélyes. Félt, tudta ezt is, de azt is, hogy emiatt még nem kell pánikba esni.
Minden műfogás a kisujjában volt, és az irányítószerkezet a Föld hatósugarába fogja vezetni.
A nehéz feladatok előtti várakozásteljes felajzottságot érezte, és a műszerek
rutinellenőrzésekor félig el is felejtette, hogy a gép egyszer már cserbenhagyta. Amikor a
szirénajelzés megszólalt, már minden készen állt a leszálláshoz. Elhelyezkedett székében, és
az irányítószerkezet farral előre fordította az űrhajót. A súlytalanság nyugalma elmúlt, testére
fullasztó nyomás nehezedett. Ez olyan sokáig tartott, hogy Anderson már attól félt, teljesen
kifogy az üzemanyag. Ám amint a szorítás engedett, látta, hogy számításai helyesek voltak.
Gyors módosítás után ráállt a leszállópályára, magasan a földi atmoszféra fölött. Egyedül
kellett precíziós leszállást végrehajtania, megmutatni a cimboráknak odalenn, hogy helyt tud
állni akár három helyett még hibás géppel is.
Ám a rádió nem válaszolt. Különböző állomásokat hívott az egész Földön, de sehonnan
sem kapott választ. A szokásos zörejeket hallotta sisakjában, de hangot nem. Ez
bizonytalanná tette a leszállást. Ha az összes antenna tönkrement, saját kezűleg kell
kiszámítani a leszállás menetét, sőt megfigyelései alapján a fékezési pontot is. Remélte, hogy
senkinek sem fog egyenest a fejére ereszkedni.
Három fordulat után készen volt a számításokkal, be is táplálta őket. A rakéta újból
összenyomta, és a korábbi megpróbáltatások után nem volt olyan állapotban, mint kellett
volna. Valami megpattant, enyhült a kín, és Anderson eszméletlen volt, amikor egy rántással
kinyíltak az űrhajó orrán lévő ejtőernyők, az izzó hátsó rész pedig, a száraz füvet felgyújtva
maga körül, belefúródott a földbe.
Ian sajátos hangot hallott maga fölött, és fölnézett. Olyan hang volt, amilyet a sulykoló-fa ad,
amikor An mos. Előbb semmit nem látott a napfénytől, de amikor hozzászokott a szeme, az
égből látott leesni valamit. Lassacskán esik, gondolta, s hogy a valami közelebb ért, látta,
hogy egy piros-fehér sávos buborékokon függő kicsiny tárgy. Soha nem látott még ilyesmit.
Követte a pillantásával, hát voltaképpen nem is volt olyan kicsi a tárgy, s különösebben
lassan se esett. Majd zúgást hallott a levegőben, aztán megremegett a föld, amikor az a
valami tompa csattanással lecsapódott a dombok mögött, Ian megrökönyödve figyelt,
mígnem vékony füstgomoly emelkedett fel arról a helyről, ahová a valami leesett. Akkor az
istállóba indult, hogy felnyergelje a szamarát. An futott felé, s aggódva kérdezte, mi rengette
meg a földet. Kiszamaragoltak együtt.
A szamarak ritkán sietnek, és Ian meg An hozzá voltak szokva a tempóhoz. Mire
odaértek, a fű már nem égett. A fekete folt közepén fekete, hegyes torony állt, már messziről
érződött, hogy forró. A tárgy külseje érdes volt, mintha nagy tűzön jött volna keresztül.
56
Szót sem szólva járták körül a csudálatos valamit, ami az égből esett. Látták, kis kerek
ablakai vannak, meg ajtaja, rajta fogantyú. De a forróság miatt nem tudtak közelebb kerülni,
így hát hazamentek a szamár hátán.
Másnap Ian fogott egy kapát, és újra kiment. An együtt vele. Leszálltak a szamárról, és
most már oda tudtak menni a fekete toronyhoz. Egészen bizonyos, hogy valami repülő hajó,
bár nem voltak szárnyai. Vagy talán a nagy buborékok voltak a szárnyak, csak biztos elégtek
a fűben, Ian tudta, hogy An is kíváncsi, honnan jöhetett a hajó. De nem tudott volna felelni,
ezért An nem is kérdezte, Ian megmarkolta a kapát, és az ajtóhoz ment.
A fogantyú erősen tartott, Iannak a kapát is igénybe kellett vennie, és igencsak csikorgott,
míg végre nyílt egy hasadék. Utána már könnyen ment, és a férfi benézhetett. Odabent
világos volt, és minden idegenül hatott. Kicsiny piros és zöld lámpák világították meg a
mennyezetet meg a falak lemezeit. Volt benn három mély ágy vagy fekvőszék, ezekbe három
emberhez hasonló alak süppedt vele, akiknek egész testüket befedő furcsa ruhájuk volt és
hihetetlenül nagy fejük. Amikor Ian bement, egyikük sem mozdult meg. Odabent teljes csönd
volt. An is bement, aztán látták, hogy a nagy fej is a ruha része, és hogy a ruhákban emberek
vannak, és hogy kettő nem él. A harmadik a sisakjából kiálló tömlőn át lélegzett, de ez sem
mozdult meg. Vigyázva kivitték, és kinyitották az üveget a sisakján. Hörögve szedte a
levegőt, orrából és szájából vér csörgött, Ian és An gallyakból hordágyat készített, ezt a
szamarak hátára, rá pedig az idegent fektették, így mentek haza, miután a másik kettőt
eltemették.
Otthon ágyat vetettek neki, és elég sokat vesződtek, hogy kinyissák és leszedjék róla a
ruháját. Amíg Ian a földeken dolgozott, An ápolta a jövevényt, és várta, mikor szenved ki
már. De az a harmadik napon nyögni, mormogni kezdett, és felnyitotta a szemét. Nézelődött,
bár nem érzékelt semmit, és mozgatta a száját, de nem jött ki hang a torkán. A jobb kezét és
lábát nem tudta megmozdítani, és még egy hét múlva is csupán csak percekig volt ébren.
Etették és tisztán tartották, egyébben nem tudtak a segítségére lenni. De élt, és apránként
javult az állapota, már fel tudott ülni az ágyban, a jobb kezét is mozgatta. Megpróbált
beszélni, és amikor felismerték a szavakat, úgy hallották, az ő nyelvüket beszéli, csak sok
érthetetlen szóval keverve. Minden olyan talányos volt ennél az idegennél. Állandóan azt
firtatta, hol van, de a választ mintha nem értette volna. Bizonyos dolgokat szakadatlanul
ismételgetett, nem létező helyeket nevezett meg, és azt állította, hogy valami Kawamurának
adatokat kell vinnie az utazásáról.
Anderson nem tudta, hol van. Primitív ágyban feküdt egy hideg szobában. Jobb oldalára
megbénult, nehezen beszélt, és zilált volt az emlékezete. Megértette, hogy agyvérzést kapott,
emlékezett a fejfájásra, a vér ízére a szájában, a fullasztó nyomásra. Állandóan fáradt volt, és
valahányszor úgy érezte, valami fontos dolog jutott az eszébe, minden sötét öntudatlanságba
süllyedt.
Akkor sem érezte jobban magát, amikor emlékezete kezdett visszatérni. Minél több
dologra emlékezett, annál rémültebbnek és elveszettebbnek érezte magát. Ott feküdt
eszméletlenül, nem tudta, mennyi ideje, nem tudta, hol a rakéta, hol vannak halott társai, és ő
hogyan került ide. Hol ért földet, miféle emberek ezek itt a primitív rongyaikban, akik
gondoskodnak róla? Azonos nyelvet beszélnek, de nehezen értik meg őt, és néha ő sem érti
őket. Az a benyomása támadt, hogy isten háta megetti tájékon egy tanyára került, ahol sok
száz év óta semmi nem változott. Legalább valahogyan meg tudta volna értetni velük, hogy
feltétlenül összeköttetésbe kell lépnie Kawamurával, és jelentenie neki a történteket!
Amennyiben a leszállásra vonatkozó számításai nem voltak teljesen hibásak, legfeljebb
néhány száz mérföldnyire lehet a támaszponttól. De a tanyán nem volt telefon, s vasútról meg
repülőről nem is hallottak. Minden megmagyarázhatatlan volt, s túl fáradt volt, hogy
magyarázatokat keresgéljen.
57
Mikor kissé megerősödött, Ian csinált neki egy egyszerű mankót, aminek segítségével
úgy-ahogy elvonszolgathatta még mindig félig bénult testét. Amit látott, nem oszlatta el
zavarodottságát. A ház alacsony, lapos tőzegépítmény volt, mint az első telepesek házai a
vadnyugaton. A földet nem egészen korszerűtlen, de elképzelhetetlenül elnyűtt és ügyetlenül
megreparált szerszámokkal művelték. Hasonló volt a helyzet a fegyverekkel is, melyeknek
szokatlanul nagy arzenálja volt a háznál. Ebben a primitív környezetben valódi
meglepetésként hatott egy kétcsövű, értékes angol vadászpuska. Minden teljesen elhasznált
és toldozott-foldozott volt, de rozsdafoltot sehol nem látott. És továbbra sem tudta, hol van.
Bizonyos szempontból szerencséje is volt, hogy agyvérzése eltompította. Ez óvta meg őt
attól, hogy az új helyzet megrázkódtatásként érje. Lassanként szokott bele, s még így is elég
súlyos sokkot okozott. Meglelte tönkrement űrhajóját, majdnem mindennap elzarándokolt
hozzá, és beleült, pontosabban belefeküdt g-székébe. Számtalanszor átböngészte az
irányítórendszertől kapott adatokat, s tudta, hogy valami fontosat elhibázott.
Ezúttal ismét a székben ült, az egyetlen helyen, ahol ezen az idegen és elszigetelt vidéken
valóban úgy érezte, hogy létezik. Ezredszer vizsgálta végig gondosan a műszereket, a
jelzőlámpákat, a mérőeszközöket. Csaknem mindegyik működött. Még az óra is, egészen
fenn, a falburkolat közepén, mindig a helyes időt mutatta. A helyes időt?
Csak mikor már majdnem megfulladt, vette észre, hogy visszafojtja a lélegzetét. Egész
teste görcsbe rándult, kiáltani akart, hogy ez nem igaz, csak lidércnyomás, az űrben töltött
hosszú éjszaka egyik lázálma. De ez nem segített semmit. Most már tudta. Tudta, hogy hol
van. A Földön van, és számításai a pontos tájolás mesterművei voltak. Egyetlen apróságot
felejtett el csupán. Nem tudta, hogy mikor van. Egy pillanatig a fény sebességével utazott, és
nem tudta, milyen hosszú a Földön ez a pillanat. Az időben tévedt el, nem a térben. Pihenő
nélkül bicegett vissza .a házba, bár az út hosszú volt, egyenesen bement Ian és An mellett,
ágyába feküdt és sírt.
Sírt, ameddig el nem aludt, és mikor felébredt, visszament az űrhajóhoz egy kis dobozért
a mentőszekrényből. Aztán ágyából fel sem kelve, kábultan feküdt napokig. De ezt a sokkot
is átvészelte, és most, hogy már tudta, miért értik meg olyan nehezen egymást, megpróbálta
elmagyarázni Iannak és Annak, mi is az, ami magyarázatra szorul. Ő is hozzávetőleges képet
nyert róla, hogy az ő hosszú, világűrbeli éjszakája idején a Földön mi minden történt, Ian
sohasem tanult történelmet, de hallotta a háborúról, halálról és nyomorúságról szóló régi
történeteket.
Egy napon Ian ekéje tönkrement, Ian nem szólt semmit, csak leszerszámozta a szamarat aztán
fölnyergelte, s elment rajta. Este jött vissza, csendesen és szomorúan.
- No, hogy sikerült? - kérdezte vacsora közben An.
- Van szene, de drága lesz - mondta Ian. - Nem tudom, mit tudnánk elcserélni.
Ian egy közeli faluban a kovácsnál volt. Nem mindig lehetett kovácsoltatni, mert
hiányzott az elszenesíthető fa. Másnap egész nap keresték, mit tudnának az ekénél jobban
nélkülözni. Száraz ágakat és egyéb éghető anyagot gyűjtöttek, alaposan belenyúltak szűkös
gabonakészleteikbe, és még egy majdnem teli köcsög kecsketejet is szereztek.
- Hiszen itt van a rakéta - mondta Anderson. - Szedd le róla, amit csak akarsz, és cseréld
el.
- Ott már semmi sincs, amit fel tudnának használni. És mi sem. Ezt már megnéztem,
miközben betegen feküdtél. Túl sok fűtőanyagba kerül, hogy bármit is átalakíthassunk benne.
Anderson hallgatott. Olyan sokba került az űrhajójuk, olyan értékes volt! Ian pedig
szamárháton poroszkált az úton, mögötte igavonó szamara.
Anderson sokáig ült töprengve az árnyékban a ház mögött. Arra a világra gondolt,
amelyből jött, és arra, amelybe érkezett. Ez volt a jövő, amelyért élt, hogy ezt építse? Erre
gondoltak, ő és mind a többiek, akik legyőztek minden akadályt, és mindent megteremtettek,
amire csak szüksége volt az embereknek? Ők olyan jó szándékkal cselekedtek. Nyugalmat,
jólétet és korlátlan lehetőségeket akartak adni az utódaiknak. És lám, ilyen keveset tudtak. A
jólét egy olyan háborúhoz vezetett, mely szegényebbé tette a világot, hogysem valaha ismét
59
fel tudna épülni romjaiból. És ő is azért élt, hogy megteremtsék ezt az új világot az emberi
nemnek. Miért segített rajta Ian és An? Darabokra kellett volna szaggatniuk azért, amit tett.
De ő csak azt tette, amit kellett. Ezt senki sem láthatta előre.
Láthatja-e valaki egyáltalában a tettei következményét? Most, hogy megláthatta a jövőt,
tudta-e hát, jó-e vagy rossz? Beleláthatott-e az emberek lelkébe, és mondhatta-e, hogy
boldogtalanabbak, mint az ő idejében voltak? Szegények voltak, de nem tudták, mit jelent
adó, bürokrácia, diktatúra. E gyéren lakott világban anarchia működött, senkinek sem volt
többje, mint amennyit a maga keze munkájával meg tudott tartani. Egyvalaki tévedése nem
okozhatta többé ezrek katasztrófáját. Nem tudta, jobb-e ez az állapot. Csak azt tudta, hogy az
ember, ha nem is lett jobb, kevesebb lehetősége maradt a rosszra.
És hosszú távon ez talán nem is számított. Talán nem is volt se jó, se rossz, mert nem
lehetett tudni, mit is tesz az ember tulajdonképpen. Betegnek érezte magát, olyan érzése
támadt, mint amikor először volt a súlytalanság állapotában, amikor a fent és a lent
értelmetlen fogalmakká váltak, és nem volt érzék, amivel tájékozódni lehetett volna. Lassan
felállt, és bement a házba.
A székében, a rakétában találták meg másnap, régi revolverei egyike feküdt mellette. Egy
kivételével kiszedte az összes golyót, nehogy veszélyt hozzon arra, aki utána kézbe veszi.
Űrruhájában, bajtársai mellé temették el. Amikor a sírnál álltak, An így szólt:
- Sosem értett meg bennünket.
- Ebben nem vagyok olyan biztos - felelte Ian. - És most már nem is fogom soha
megtudni. Talán végül még többet is értett, mint mi.
Azután csináltak neki egy olyanforma keresztet, amilyent ő állított bajtársainak. És
belevésték a Föld legkülönösebb sírfeliratát:
E. ANDERSON
ÉLT: 2009-2305
60
MATS DANNEWITZ LINDER
Sam J. Lundwall
Sam J. Lundwall (a J a Jerrie-t jelöli), aki 1941-ben született, a svéd SF-rajongók, a fandom
körein belül legjobb példája annak, hogyan válik egy fan-amatőr profivá. Vannak más példák
is: John-Henri Holmberg, Bertil Martensson és Dénis Lindbohm, akik Lundwallon kívül
talán egyedül aktívak Svédországban; Norvégiában Jong Bing és Tor Age Bringsvaerd,
Dániában pedig Janick Storm; de senki más nem fektetett (éspedig sikeresen) annyi energiát
és céltudatosságot abba, hogy kiépítse pozícióját a saját speciális területén. Az alábbi cikk
röviden beszámol Lundwall korábbi fan-karrierjéről és arról, hogyan tért át a „mocskos
professzionizmusra".
SF tudományát, mint oly sokan mások Svédországban, Sam is a Hápna! című magazinból
szerezte az 50-es évek közepén. Néhány hasonló gondolkodású barátjával 1956-ban
megalakította a Cosmos Clubot, és kiadott egy sokszorosított fanzint Cosmos címen.
Fokozatosan felfedezte a fan-rajongók szélesebb táborát, és mint oly sokan előtte és utána,
reménytelenül beleveszett: leveleket írt, stencileket gépelt és adott ki, s egyre nagyobb
lelkesedéssel és reményekkel folytatta ezt a munkát. 1957-ben csatlakozott a Futura nevű SF-
társasághoz, 1958-ban pedig az SF Union Skandinavien-hez, és ugyanebben az évben segített
megszervezni kongresszusukat.
Sam 1958 őszén egy fanzint indított meg, amely hamarosan a svéd SF-rajongók
vezércsillaga lett (és évekig az is maradt), ez volt az SF-Nytt. A lap az ötvenes és a korai
hatvanas években kiadott fanzinokhoz képest nemcsak nagyon mutatós volt, bizonyítva a
kiadó hozzáértését, de sok, az olvasó számára rendkívül érdekes írást is tartalmazott, és sok
tekintetben megelőzte korát. A régi svéd fanzinok ismerői tudják, hogy aligha lehetne jobban
jellemezni ezt a kiadványt, mint hogy tizenöt évvel ezelőtt megjelent számai még ma is
érdeklődéssel és élvezettel olvashatók. A SF-Nytt szórványosan jelent meg a hatvanas
években, alkalmanként azonban még ma is megjelenik, csúcspontja mégis kétségtelenül az
1960 körüli években volt.
A Lundwall fanzinok
Sam Lundwall azonban nem csupán az SF-Nytt című fanzint adta ki. 1959-ben
megalapította az Alvar-SF díjat, amely egy szép gipszszobor volt Rotsler rajza nyomán, de
sohasem ítélték oda (a pletykák szerint azért nem, mert az öntőminta tönkrement).
Ugyanebben az évben professzionista szerzőként jelentkezett Den áttonde (A nyolcadik)
61
című elbeszélésével (ha leszámítjuk azt az SF-játékot, amelyet 11 éves korában írt, és
amelyet a rádióban adtak elő 1952-ben). Ezt még öt elbeszélés követte, mielőtt a magazin
1965-ben megszűnt. Részt vett 1959-ben a Skandinavisk Förening for Science Fiction (SFSF)
megalapításában is. Ez a társaság még ma is fejlődik. Lundwall egy ideig
- 1960 és 1962 között - kapcsolatban állt az SFSF híres, SF Fórum című fanzinjával is.
Vezette a Hyboriska Légionén nevű furcsa társaságot, amely a fan-kedvelők csatáit vívta a
60-as évek elején (e különleges jelenség részleteire itt nem térek ki). A Jerry Officin-filmek
készítésére alakult, több film forgatása meg is kezdődött, az egyik pedig, a Hey, Mr. Monster
(Hej, Mr. Szörnyeteg) állítólag él is készült. 1961-ben Sam megszervezte a „Stockon 3" SF
kongresszust, és részt vett következő tavasszal a „Stockon 4"-en is. 1960-62-ben mint a SF
rajongók képviselője tevékenykedett a Hápna! magazinnál, ő írta a klubrovatot.
Tevékenységének újságírói-oldala abban nyilvánult meg, hogy megalapította a Fiktiva
könyvkiadót, amely nemcsak az SF-Nytt-et adta ki, hanem a svéd SF bibliográfiájának első
kiadását is. A 74 oldalas változat 1962-ben jelent meg, a második kiadás pedig két évvel
később 75 ofszet oldalon. Mindkettő nagyon sok elismerést kapott.
A 60-as évek közepén és néhány évvel később a fan-szenvedély alábbhagyott, és az SF-
Nytt csak alkalmanként jelent meg. 1965-ben Sam zenével kezdett foglalkozni, és megjelent
a Visor i vár tid (Korunk dalai) című nagylemeze, amelyet még néhány lemez követett. Ezek
részben SF inspirációjú lemezek voltak, amelyek tehetségének új oldalait jelezték. 1969-ben
tv-producerként mint profi tűnt fel, és még abban az évben tucatnyi adást jegyzett, amelyek
közül a legérdekesebbek különböző SF személyiségekkel készített interjúk voltak.
Ugyanakkor a svéd Rádió kiadta Science Fiction - Från begynnelsen till vára dagar (A
kezdetektől mostanáig) című könyvét.
Amikor az Askild & Kárnekull könyvkiadó 1970-ben megalakult, Sam Lundwall lett a SF
kiadványok felelőse. Sikerült folyamatosan kiadnia a Hápna I 1965-ös megszűnése óta az
első igazi svéd SF magazint. A magazin címe nosztalgiából Jules Verne-Magasinet lett
(nosztalgiából, mert a 40-es években már volt egy ugyanilyen című SF magazin). A JVM
néhány évvel előbb fanzinként kezdte pályáját Bertil Falk kezdeményezésére. Ahogy az idő
múlt, Lundwall egyre inkább a SF publikálásnak szentelte magát, írt, kiadott és fordított.
1973-ban már teljesen saját kiadóvállalatának, a Deltának élt, amely már a JVM-et is átvette.
(Az A. & K.-nál John-Henri Holmberg került a helyére.) A SF rajongók táborát tekintve, a
legutóbbi években hozzájárult néhány más társaságon kívül 1972-ben a Forodrim nevű
Tolkien-társaság, valamint a Jules Verne-társaság megalakításához (amelynek a SF
érdeklődése eléggé bizonytalan).
Sam karrierje igazi SF íróként valójában 1972-ben kezdődik két regénnyel, amelyek
- talán meglepően - az USA-ban jelentek meg először. Lundwall minden szépirodalmi
művét először angolul írja, ahogy mondja: „anyagi okokból". A szóban forgó két regény
címe: Ez nem a hősök ideje (No time for heroes) és Alice világa (Alice's world). Az előbbiből
született első svéd regénye, az Inga hjáltar hár (Itt nincsenek hősök), amely kicsit később, de
szintén 1972-ben jelent meg, és amelyet azóta kb. fél tucat regény követett.
A helyzet ma is nagyjából ugyanez: Sam J. Lundwall felelős a Svédországban megjelenő
SF legnagyobb részéért, nagyrészt a Delta c. folyóirat révén, de a Lindqvist (Lind-fors) Regal
és esetenként más cégek révén is, mint például a Den fantastiska románén (A fantasztikus
regény) c. négyrészes sorozat révén, amely Gummeson-kiadvány. Felügyeletet gyakorol a
jelenleg csak előfizetők számára hozzáférhető magazin, a JVM fölött, amely most zsebkönyv
formában jelenik meg, amelynek azonban meglehetősen állandó az olvasóközönsége, s ezt a
Stockholmban tartott két nagy létszámú kongresszus is bizonyítja.
62
SAM J. LUNDWALL
ÁRNYAK
A Valószínűségkutató Intézet épületének lépcsőjén ballagtam lefelé, mikor a lány elém
toppant.
Huszonegy-néhány éves voltam akkoriban, és több mint két hónapot töltöttem Odafent -
szubjektív időben -, összezárva egy acélkamrában néhány technikussal, akiket úgy
megutáltam, hogy a sikeres visszatérés előtt nem is hittem volna, hogy képes vagyok rá.
A legrosszabb azonban a női társaság hiánya volt, ez a lány meg csinos volt - nem szép,
de akkor mindenki megfelelt volna, akinek nincs szakálla. Megálltam és szemügyre vettem.
Hosszú, hullámos haj, a szeme és a szája körüli ráncokból ítélve legalább tíz évvel idősebb
nálam, régimódi ruhája minimum két számmal szűkebb volt a kelleténél. Ha a figyelmemet
akarta felkelteni, hát sikerült. Nem mintha ehhez bármiféle eszközre szükség lett volna, mint
mondtam, érdeklődésemet nagyon könnyen fel lehetett kelteni.
- ...ez ugye a Valószínűségi jelvénye? - kérdezte idegességtől vibráló hangon, de ezt
akkor nem vettem észre. Lepillantottam a kis zöld-kék jelvényre a hajtókámon. Any-nyira
nem feltűnő, hogy soha senki nem veszi észre - ezt a nőt kivéve, aki olyan mohón meredt rá.
- Az - mondtam. - És?
- Maga. . ott dolgozik - mutatott a viharvert homlokzatra.
- Így is mondhatjuk. Többnyire csak várok, hogy történjék valami. - Rávigyorogtam,
igyekeztem elbűvölően, elragadóan mosolyogni, de szánalmasan sikerült.
De mindegy volt, szemét nem vette le a jelvényről.
- Odafent volt?
- Épp onnét jövök - feleltem. - Félórája még egy acéldobozban ültem, és halvány gőzöm
se volt, mikor engednek ki. - Borzongtam. - Nézze, menjünk innen. Két hónapig voltam
Odafent, és most szeretnék a Valószínűségitől minél messzebb kerülni. Borsózik tőle a
hátam. - Elindultam a lépcsőn ki a térre, miközben gondolataimban egymásba mosódó képek
kavarogtak a térről. Elfordítottam a fejem. A lány hozzám igazította lépteit.
- Olyan rossz? - kérdezte lágyan.
- Némelyik. - Ránéztem, és észrevettem, hogy még mindig a jelvényhez beszél. Látszott,
hogy nem én vagyok neki fontos, csak a jelvényem.
- Bocsásson meg - mondtam -, de rohadt időm volt, és megyek valahova. Mit akar?
Néhány percig szótlanul jött mellettem.
- Érdekel - mondta végül.
- Hát engem nem. Hosszú időre elegem van belőle. - Szándékosan voltam goromba.
Kétségbeesetten vágytam egy italra és női társaságra, részben hogy a test vágyait kielégítsem,
de elsősorban azért, hogy megszabaduljak ettől a Valószínűségi-ügytől és a tudatalattimból
előmászni készülő dolgoktól. De így lehetetlen.
- Személyes érdeklődés - mondta mereven maga elé bámulva.
Ez hatott. Lenéztem rá, ideges szájára, csillogó szemére.
- Mióta vár itt? - kérdeztem.
- Régóta.
- És éppen én jöttem ?
Bólintott.
63
- A Valószínűséginél - mondtam - a legtöbben sosem hagyják el az épületet. Ha elég
sokáig voltak benne, úgy tűnik, nem tetszik nekik többé idekinn. Csak ülnek ott benn, mintha
a világ nem létezne. - A sötét épületre mutattam. - Még ablaka sincs. Nagyon ritkán jön ki
valaki.
- Tudom - mondta.
- És?
- Néha - mondta - a Valószínűségi emberei lehoznak dolgokat Odafentről. Az érdekel.
- Senki sem hoz le semmit Odafentről - mondtam egy pillanatra meghökkenve. Soha nem
hozott le senki Odafentről semmit, nem azért, mert lehetetlen - tényleg az -, hanem mert
mindenki tudja, mi történne, ha megtennék. Egyszerűen nem csinálják.
Vállat vont.
- Mióta van a Valószínűséginél?
- Három éve.
- Akkor talán régebben.
- Soha - erősködtem.
Témát változtatott.
- Hová indult?
- Valamit inni - vontam vállat. - És még mást is csinálni.
- Hadd hívjam meg - mosolyodott el hirtelen -, hogy mindezért kárpótoljam.
Beszélhetünk még másról is.
Beültünk valahová néhány italra meg egy olyan vacsorára, amilyenről két kemény
hónapja álmodoztam. A lány nagyon kedves volt; amikor kellett, mosolygott, amikor kellett,
nevetett. A kéthónapi magány csinossá tette. Három pohár után elragadó volt. Célozgatni
kezdtem magas pozíciómra a Valószínűséginél. Ahogy vártam, erre ráharapott.
Ami enyhén szólva különös volt, mivel a Valószínűségi és munkája senkit sem érdekelt.
Tudtam, hogy valami állami cég kutatásokat folytat a valószínűségi pályák - vagy mi a fene -
területén, és a ronda nagy épületben tudósok és válogatott alkalmazottak vannak, legtöbbjük
ott is lakik.
Nem volt benne semmi titkos - ugyan kit érdekeltek volna a „valószínűségi pályák" -, és
számomra is csak egy ronda épület volt a sok közül, míg csak nem diplomáztam, és
állástalanul csellengtem; végül fellapoztam a telefonkönyvben a „V"-t, és felhívtam őket. Ez
már nagyon-nagyon rég volt.
Nem vagyok tudós, nem sokat tudok a valószínűségi pályák kutatásának elméletéről, és
amit tudok, azt se igen értem. Csak ülök az acélkamrába zárva, és nyomkodom a gombokat,
miközben mindenkinek egyre hosszabb és bozontosabb lesz a szakálla, és egyre fokozódik a
feszültség. Persze általában nem olyan rossz: gyors utazás felfelé, majd visz-sza az adatokkal
megtöltött komputerrel. Időnként lenyom az ember egy kéthónapos éjszakai műszakot, de
ettől eltekintve oké.
Azt hiszem, idővel meg lehet szokni. Helyesebben meg lehet tanulni élni benne. Elég
néhány év, és nem akarod látni a külvilágot; a Valószínűségiben a lakásoknak nincs is ablaka.
Az acélkamrában ott vannak a tévémonitorok: látod a dolgokat.
Az étterem egyik hátsó helyiségében ültünk, elég távol az ablakoktól, és azt mondtam:
- Nézze, az az igazság, hogy nem tudok sokat róla. A tudósok dolga, nem az enyém. Csak
azt tudom, hogy belépünk egy acélkamrába, és végigmegyünk egy valószínűségi pályán
valahová, de nem én állítom be, hogy hová. Én csak megyek.
- De miért nevezik úgy, hogy Odafent? - kérdezte.
Vállat vontam.
- Nem tudom. így nevezik. Egy valószínűségi pályán végigmegyünk a világ egy olyan
változatán, amely nem létezik, de létezhetne, ha valami másként alakult volna. Azután ott
ülünk és megvizsgáljuk.
64
- Mit vizsgálnak?
- Dögöljek meg, ha tudom. Páratartalom, a radioaktivitás nyomai, vizuális megfigyelés... -
akaratlanul megborzongtam. - Némelyik valószínűségi világ undorító. Mások... nem olyan
rosszak.
- Jobbak mint ez. - Nem kérdezte, állította.
- Van, amelyik sokkal jobb. - Gondolatokba mélyedve ittam.
- Mi lenne, ha kimenne az ajtón? - kérdezte.
- Zárva van - mondtam. - Kívülről. Lehetetlen.
- De ha ki tudná nyitni?
- Akkor kimennék.
- Szóval lehetséges?
- Persze, lehetséges, nem nagydolog, ha... - erőt vettem magamon. - Erről nem tudok.
Miért kérdi? Soha senki nem ment ki.
- Szóval csak ott ül ?
- Ja. Néha órákig, néha hónapokig. Minden a körülményektől függ. Néha visszajöhet az
ember, amikor csak akar, néha meg nem. Nem tudom, miért.
- Primitívnek hangzik - mondta.
- Az is. A valószínűségi pályákat nem egészen tíz éve fedezték fel, még mindig sötétben
tapogatóznak. Különben is, nem az én dolgom. Én csak nyomkodom a gombokat, és figyelek.
- Felálltam. - Menjünk valahová.
Elmentünk egy másik helyre, és tovább ittunk. Mire befejeztük, a lány több volt, mint
elragadó. Annyira kívántam, hogy fájt. Kéthónapnyi megtartóztatott férfiasság ordította, hogy
engedjék szabadon. Úgy éreztem, ez a nő megéri a fáradságot. Ültünk az éjszakai
kávéházban, és azt mondta:
- Honnét veszi, hogy soha nem hoztak le semmit Odafentről ?
Vállat vontam, és gondolatban a combját simogattam.
- Talán egyszer megtették - mondta nyugodtan. - Még a kutatás elején talán - mondtam
közönyösen. - Azt hiszem, tudják, mi történik, ha megteszik.
- Aztán leállítottam magam. - Nézze, erről senkinek nem szabad tudni.
- Miről?
- Semmi. - Ott kellett volna hagynom, de szégyelltem volna, mellesleg úgy éreztem, hogy
jogom van erre a lányra, amiért ennyi ideig hallgattam. - Végeztek kísérleteket, mikor
elkezdték a valószínűségi pályák kutatását - mondtam. - Igen, végeztek. Lehoztak dolgokat
Odafentről. Persze hogy lehoztak, azután rájöttek, mit tesznek, és abbahagyták. Mit tudom
én! Én csak dolgozom ott! - kezdtem megbolondulni. - Hát nem tud másról beszélni? Nem
vagyok szolgálatban, az isten áldja meg!
- Bocsásson meg! - a poharát bámulta.
- Ugyan. - Elszégyelltem magam. - Ne haragudjon, hogy így felment a pumpa. De két
hónapig ültem abban az acélkamrában, és a monitorokon végig egy és ugyanazt a látványt
bámultam, és nem tudtam, mikor teszik a körülmények lehetővé, hogy hazatérjünk. Logikus,
hogy most nem akarok rágondolni.
Egyenesen maga elé nézett, szemei az árnyékba vesztek.
- Képzelje csak, mi lenne, ha kilöknék oda, és nem lenne visszaút. - Az ajkába harapott. -
Bocsásson meg - mondta még egyszer.
- Felejtsük el. - Karomat a derekára csúsztattam. Egy pillanatra megmerevedett, aztán
elernyedt, még el is mosolyodott. - Menjünk - mondtam.
- Hová?
- Van lakásom. Ott beszélgethetünk.
- A Valószínűségi Épületében?
65
- Ott még nem tartok - mondtam. - Saját lakásom van néhány utcára a Valószínűségitől.
Kedves és csendes.
Habozott.
- Rendben van - mondta végül. Felállt, és gyorsan kiment. Követtem az éjszakába,
átöleltem, és közel húztam magamhoz. Mereven ment, és egyenesen maga elé nézett.
- Nem tudom, mit gondol rólam - mondta. - Csak úgy leszólítom, és egész idő alatt a
munkájáról beszélek. Elege lehet már belőlem.
- Annyira azért nem - mondtam. Ujjaim a derekát markolták. Teste meleg volt, tele
ígérettel, ahogy minden lépésnél hozzám ért. Alig kaptam levegőt.
Megérkeztünk a lakásomra. Szűk kis szoba, egy ágyon kívül alig volt benne valami, az
ablakok előtt súlyos függönyök. Gyors pillantással felmérte a szobát.
- Kicsi - mondta.
- Keveset vagyok itt - mondtam. - Nincs szükségem sokra.
Odalépett az ablakhoz.
- Ne! - kiáltottam rá élesen.
Megfordult.
- Nem tetszik a kilátás?
Nehézkesen leültem az ágyra.
- Hagyja csak a függönyt, ahogy van - mondtam. Tétováztam. - Nézze, két hónapig ültem
a tévémonitorok előtt, amelyek éppen a Valószínűségkutató Intézet épülete előtti teret
mutatják, azt a teret, de egy másik valószínűségi pályán... Kivégzések voltak ott... éjjel-
nappal; olyan dolgok, amiket el sem tud képzelni. Halálosan féltem, mikor ma kijöttem.
Tudtam, hogy egy másik valószínűségi pálya volt, de magamban sikoltoztam, míg
keresztüljöttünk a téren. Félek az egész várostól. Egy-két év, és egyáltalán nem leszek képes
kimenni, ezért kérem, hogy hagyja a függönyt. Nem akarom látni, mi van odakint.
Odajött, és szótlanul leült mellém.
- Maga nem érti - fecsegtem. - Senki nem érti, aki nem csinálta. Tudja, a legtöbb pályán a
város pont úgy néz ki, mint most, árnyalatnyi különbségekkel. Az emberek másképp
öltözködnek, mások az autók és ilyesmi. De néha az emberek másképp viselkednek;
olyanokat csinálnak, amiről azt mondaná: ember ilyet nem tehet. És néha egyáltalán nincs is
város, csak erdők vagy rétek. Egyszer semmi sem volt, csak víz... és az egyik pályán
egyáltalán nem volt semmi, szó szerint semmi, csak valami kavargó köd, ami még a
képernyőn nézve is ijesztő volt. Hát nem érti ? - fakadtam ki kétségbeesetten.
- Honnan tudhatnám, mi valóságos és mi nem? Minden egyes valószínűségi pálya
ugyanolyan valóságos, mint ez, amelyben élünk. Egy idő után az ember nem tudja, melyik
pálya a legvalóságosabb, melyikhez tartozik tulajdonképpen, melyikbe fog visszatérni, ha
kilép a kamrából. Mikor kijövök, pont olyan, mint mikor átlépek egy másik pályára, és ha a
szép pályák egyikéről jövök, nem bírom ki itt, csak a napokat számolom, mikor lehetek újra
Odafenn. És a talaj egész idő alatt inog a lábam alatt, mert nem tudom többé, mi a valóság:
nem tudom meg soha. Csak azt tudom, hogy minden riasztó és elviselhetetlen.
Hátradőltem az ágyon, és lehunytam a szemem.
Hűvös kezét a homlokomra tette, és (gyengéden, lágyan a vállamra hajolt. Rózsaillata
volt. Lerántottam az ágyra, és átöleltem, mint egy fuldokló. Erőtlenül tiltakozott, de velem
akkor már nem lehetett vitatkozni.
Először ellenállt, majd abbahagyta, és átvette a mozdulatokat.
Egy idő múltán megfordultam, és mellette fekve cigaretta után tapogattam a sötétben.
Melegem volt, kielégült és kissé álmos voltam. Most, hogy a lüktető vágy lecsillapult, egy
kicsit szégyelltem is magam.
Kiment a fürdőszobába, majd visszajött, és bekapcsolta a kávéfőzőt.
- Haragszol? - kérdeztem.
66
Odajött a kávéval, leült az ágyra, a tálcát kettőnk közé rakta.
- Nem - mondta. - Tíz évvel ezelőtt megrémültem volna, sírtam, sikoltoztam volna. Ma
már nem sokat számít hogy így vagy úgy. - Rám szegezte szemét, amely tompán csillogott
arca sötétjében. - Lassabban is csinálhattad volna.
- Az én foglalkozásomban az együttérzés szűnik meg legelőször - mondtam. - Mikor az
ember eljut oda, hogy nem tudja megkülönböztetni, mi valóságos és mi nem, nem sokat
törődik mások érzelmeivel.
- Tudom - mondta.
- Nem tudod - mondtam. Belekóstoltam a kávéba. Keserű volt, erős, és... mire is
emlékeztetett?... Elfintorodtam a rossz íztől. - Jézusom, mi ez?
Ránézett a csészére.
- Bocsánat - mondta. - Nem így szoktad. Visszament a főzőhöz, és egy másik csészével
tért vissza, ez édes volt és gőzölgött. - Ennyi év után még mindig elfelejtem - mondta, és
felém nyújtotta a csészét.
- Honnét jöttél - kérdeztem a kávét szürcsölgetve.
- Úgyse ismered a helyet - felelte.
- Hátha.
- Itt van a közelben, alig egy kilométerre.
- Nem úgy beszélsz, mint aki itt született - mondtam. - A mókás kiejtésed például úgy
hangzik, mintha nemrég érkeztél volna.
- Amikor születtem - mondta nyugodtan -, nem volt itt város.
Rávigyorogtam.
- Persze - mondtam. - De ez a város évszázadok óta áll. Fiatalabbnak látszol.
- Tíz éve vagyok itt - mondta és akkor nem volt itt város.
Hirtelen fázni kezdtem.
- Hogy érted? - kérdeztem.
- Kis falu állt itt - mondta és néhány kilométerre valami középkori vár. Sem autók, sem
rakéták, csak egy-egy léghajó. Nagyon békés volt, nagyon vidéki és elszigetelt.
A gyomromban hideg gombóc kezdett nőni.
- Úgy hangzik, mint egy mese - mondtam.
- Úgyse érted - mondta fáradtan, mintha annyiszor mondta volna már el ezt a mesét, hogy
a szavak szinte maguktól jöttek. - Engem onnét hoztak el.
- Tréfálsz! Én nem... hogyan?
- Tudod. A kamra.
Olyan hevesen ültem fel, hogy a kávét majdnem az ölembe löttyintettem.
- Megőrültél - mondtam. - Senkit és semmit nem lehet egyik valószínűségi pályáról
átvinni a másikra. Lehetetlen!
- Mindenki ezt mondja - mondta nyugodtan. - Tíz éve várok, és mindenki azt mondja,
hogy lehetetlen, azt mondták a Valószínűségiben is, mikor idehoztak, és ^ki onnan kijön, az
is mind ugyanezt mondja - elfordította a fejét. - Mindenkit megkérdeztem a tíz év alatt -
mondta tíz éve várok az épület előtt, és mindenki ugyanazt mondja.
- Mit akarsz?
- Visszamenni.
Két napig maradt. Tartózkodó és hűvös volt, de nagyon szolgálatkész. Az első éjszaka után
nem sokat beszélt fantazmagóriájáról, de nem nyugodtam meg. A második napon lementem a
Valószínűségi könyvtárosához, és megkérdeztem. Zavartnak látszott, és azt mondta, hogy
nem tudja. Magam jártam utána, és megállapítottam, hogy a szóban forgó adattár szigorúan
bizalmas, és a magamfajtának nem adható ki. Mikor hazamentem, fáradtan mosolygott, és
felírt egy kódszámot.
67
- Ezt egy komputertechnikustól kaptam egyszer - mondta aki bejáratos volt a titkos
anyagokhoz. Azt mondta, úgysem tudom hasznát venni. De ez az, ahonnét jöttem.
- Nem tudok segíteni - mondtam.
- Tudom - mondta. - Sosem hittem igazán, hogy tudsz, sosem remélek sokat ilyenkor.
Csak várok és várok, és átveszem a mozdulatokat, de valójában már nem reménykedem
többé.
- Csak technikus vagyok - mondtam. - Megnyomom a gombokat, és felmegyek, kezelem
a berendezést, és nézem a képernyőket, ez minden. Kis csavar vagyok a gépezetben, semmi
több.
- Tudom - mondta. - Sajnálom, hogy alkalmatlankodtam.
Másnap elment. Néhány héttel később beszéltem róla valakinek a Valószínűséginél.
- Hogyne - mondta -, láttam már. Mindenki látta már legalább egyszer. Állandóan kint
vár. Bolond; azt hiszi, az egyik valószínűségi pályáról került ide, és vissza akar menni. Sok
bolond van a világon. Felejtsd el.
- Azt mondta, tíz éve történt - mondtam. - Ez akkor lehetett, mikor a kutatás elkezdődött,
és senki sem tudta, mi lesz, ha valamit áthoznak a valószínűségi pályákról. Ma már tudják,
tehát valahogy rá kellett jönniük.
Vállat vont.
- Mit tudom én. Különben is, ha igazat mond, akkor sem mehet már vissza. Soha. Van rá
valami matematikai magyarázat, de én nem vagyok matematikus. Csak azt tudom, hogy míg
a kamra Odafenn van, kívülről van bezárva. Semmilyen körülmények között nem szabad
elhozni vagy ottfelejteni valamit... Valakinek ezen az áron kellett rájönnie.
Látom magam előtt: a Valószínűségi épület lépcsőin áll, és reménytelenül vár, közben
vállai megroskadnak, és arca fagyott vonásokba merevedik. Az első években néhány
fiatalabb technikus távoztában felcsípte és lefeküdt vele. Bármit megtett azoknak, akik
hajlandók voltak szóba állni vele. De már nem volt olyan csinos, és ők félrefordított fejjel
elsiettek mellette.
Azóta ritkán mentem ki, féltem a várostól, féltem mindentől az épületen kívül. Arra
gondoltam, hogy a valószínűségi pályák szépségei és borzalmai minden emberi képzelőerőt
felülmúlnak. Láttam a monitoron az örökké változó világokat, mindegyik éppen olyan
valóságos vagy nem valóságos, mint a sajátom, és ez félelemmel töltött el.
Végűi beköltöztem az épület egyik ablaktalan lakásába. Többé nem mentem ki.
Sok év múltán a kezembe került a cédula, amelyre felírta nekem valószínűségi pályájának
kódját. Egy próbaüzem során betápláltam a pályaszelektorba, és felmentem.
A monitorok fölé hajoltam, és belebámultam a kavargó ürességbe, mely az ő világa volt,
mielőtt elhozták onnan, de nem láttam semmit.
Semmit.
VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA
68
O SAM J. LUNDWALL
Lady MacBeth
Hallom fekete kutyáid
feldübögni, Lady MacBeth,
a sötétkék alkonyatban,
intesz, úgy uszítod őket.
Áldozati láng kezedben,
két szemed két obulus lett.
Lángol bennük zöld harag,
s hallom, suttogsz: Vártalak.
O
ura hogy játszott a tűznél,
és a vörös rettenetre
Szent Péter világos éjén -
sárga sárkány éve volt,
s hajadból tüzet csiholt.
69
SAM J. LUNDWALL
71
Lundin (1825-1908) svéd újságíró szeretője, az időjárásmérnök Oxygen és a
műve, és a német könyvet, melyet a szerző költő Apollonides, naphosszat udvarolnak
túl sokat forgathatott, Kurd Lasswitz BH- neki, és a két fiatalember vetélkedésének
der aus dér Zukunft (Képek a jövőből) című leírása közé szőve lebilincselő képet
regényét, ugyanabban az évben adták ki kapunk egy olyan jövőről, amely az író
Breslauban, csak valamivel korábban. Az korában teljesen ismeretlen. Claes Lundin a
igazság kedvéért meg kell állapítanunk, legelső svéd haditudósítók és külföldi
hogy míg Lasswitz regénye tudósítók egyike volt: szemtanúja volt a
- mint általában a német regények - párizsi kommün harcának, és ennek az
súlyos és dagályos, addig Lundiné élménynek a hatása erősen érződik
szellemes, humoros és nagyon szatirikus. regényében, míg Kurd Lasswitz eredeti
Még ma is nagyszerűen olvasható, 1974- művében a jövő csodáinak meglehetősen
ben újra meg is jelent. unalmas leírását arra használja fel, hogy
A történet Stockholmban játszódik korának a jövőbe vetett hitét megingassa. A
2378-ban, egy modern Utópiában, melyben regény káosszal és Bakunyinhoz méltó
a későbbi utópikus regényekből ismert katasztrófával ér véget, amikor helyi
minden kellék megtalálható: időjárás- tőkések számára rendezett hangversenyen
szabályozás, repülőgépek, televízió, felrobban egy Ododion (egy szaglószerv),
transzkontinentális alagutak, láthatatlanná és a befejező mondatokban Claes Lundin
tevő szerek, sőt űrhajózás és időutazás is. A mindenkinek szamárfület mutat.
cselekmény középpontjában a fiatal és Ismétlem, ez elszigetelt példa volt.
gyönyörű Aromasia áll; modern, dolgozó Lundin nem írt több science fictiont, hanem
nő, akit éppen parlamenti képviselővé kizárólag szakkönyveket, új tehetségek
választottak. Zeneművész is -„agyorgonán" pedig nem jelentkeztek. Noha a legelső
játszik, ezen a furcsa hangszeren, mely science-fictionról írt könyvet - Camille
közvetlenül hat az emberi agyra. Két Flammarion: Les mondes imaginaires et les
mondes réels (Valóságos és képzelt
világok) - már 1867-ben kiadták
Svédországban, és Jules Verne regényei is
nyomban a franciaországi megjelenés után
napvilágot láttak, a svéd szerzők csak abban
a műfajban alkottak, amelyet az irodalom fő
áramlatának nevezhetünk. 1870 és 1900
között 286 tudományos-fantasztikus
regényt adtak ki Svédországban,
legnagyobbrészt Jules Verne, André Laurie,
George Griffith és H. G. Wells műveinek
fordításait. A néhány svéd sci-fi többnyire
ifjúsági regény volt, és alacsony színvonalú.
Alig történt valami a svéd fantasztikus
irodalom színpadán egészen az élelmes
Ottó Witt (1875-1923) üstökösszerű
felbukkanásáig. Witt eredetileg
bányamérnök volt, és 1912-ig
Németországban dolgozott, ekkor visszatért
Svédországba azzal az eltökélt szándékkal,
hogy hírnevet és vagyont vagy szobrot
szerez. Ennek a célnak az érdekében
tucatszám írta a tudományos-fantasztikus
regényeket, teletömve új tudományos
72
eszmékkel (a legtöbb meghökkentő és között nyolcvanöt számot ért meg. Az
abszolút hihetetlen), és amelyekből az ihletet valószínűleg a német és francia sci-fi
irodalmi tehetség legkisebb szikrája is
hiányzott. Minden szempontból ő volt a magazinokból merítette, de a stílus
svéd Hugó Gernsback, tíz embernek is vitathatatlanul Witté volt. A Hugin ma is
elegendő öntudattal, és rengeteg sci-fi példa nélkül álló a világ sci-fi folyóiratai
regénye csak arra szolgált, hogy kelekótya között: Ottó Witt egyes-egyedül írta,
eszméit terjessze, amelyeket senki nem vett szerkesztette és adta ki, azzal a céllal, hogy
komolyan, mint pl. a Hold kialakulásának novellák és cikkek formájában hirdesse az
új elmélete (Húr manen erövrades - őrült elgondolásokat, melyeket valaha is
Hogyan hódították meg a Holdat) 1915-ben, kiagyalt (az időutazástól a
az aranycsinálás garantáltan új módszere krumplitermesztés vadonatúj módszeréig).
(Guldfursten - Aranyherceg) 1916-ban stb. Még a hirdetéseket is ő írta, mint
stb. Nagy hazafi is volt, több regényt és „tudományos tündérmeséket", következetes
novellát írt, melyekben a korabeli erkölcsi érzékkel és kiegészítve néhány
Svédország patriotizmusának szomorú kedves szóval a megbízó árujáról. Sajna, a
állapotával foglalkozik. mai kiadók között nem akad ilyen őrült.
Mindamellett legnagyobb teljesítménye Aligha vitatható, hogy Ottó Witt őrült
az első svéd Science fiction magazin volt, de nyilvánvalóan szórakoztató őrült, és
megalapítása volt. A Hugin 1916 és 1920 szinte egyedül teremtette meg a modern
science fictiont Svédországban. Magát a
73
„science fiction" kifejezést is (melyet a brit Az első elismert svéd szerző, aki a
esszéista, William Watson alkotott 1851- Science fictiont irodalmi eszközként
ben), ő fordította le svédre „vetenskapling használta, Karin Boye (1900-1941) volt.
skönlitteratur"-ként. 22 tudományos- Nagy sikerű antiutópikus regénye, a Kal-
fantasztikus regénye, számos bűnügyi és locain (1940), felülmúlt minden más
szerelmi története feledésbe merült - teljes antiutópiát. A Kallocain nagyon sötét képet
joggal, egyik sem különösebben élvezetes fest a jövőről, felfogható akár Karin Boye
ma már. Mégis úttörő volt, akinek önálló végrendeletének is, azt a reménytelenséget
elképzelései voltak. Vernéről, Wellsről és a tükrözi, amely arra késztette az írónőt, hogy
Science fiction többi nagy nevéről nem vett 1941-ben öngyilkos legyen.
tudomást, senkivel sem törődve járta a A Nobel-díjas Pár Lagerkvist már 1924-
maga útját. Ez a zsenik és az őrültek ben kiadta elbeszéléskötetét, az Onda
csalhatatlan jele. .Witt mindkettő volt, nem sagorX (Gonosz tündérmesék), amelyben
is kis mértékben. kifejezésre juttatja kiábrándultságát az élet
A századforduló után az európai Science kegyetlenségéből; ezek a történetek a
fiction hatalmas fellendülése végre elérte science fiction és a fantasztikum eszközével
Svédországot is. 1901-ben 27 tudományos- mutatják be a közeli jövő borzalmait, de a
fantasztikus regényt adtak ki szabályos, modern antiutópia megírása
Svédországban, és bár ezt a csúcsot egészen Karin Boye érdeme.
1954-ig nem szárnyalták túl - amikor is 34 A modern svéd science fiction
sci-fi regény látott napvilágot -, a svéd sci-fi legsikeresebb alkotása volt - és az ma is - az
termés jó maradt. Továbbra is kevés volt a Aniara (1956), Harry Martinsson
svéd mű, azokban is elsősorban a könyvhosszúságú, megrendítő költeménye
fantasztikus oldal dominált, mint pl. Hen- az Aniara űrhajóról, amely az univerzum
ning Berger novellás köteteiben. A Dub- határaihoz vezető pályára sodródik.
belgángaren (A hasonmás) (1918) és a Elsősorban Birger Blomdahl operaváltozata
Spöksekretáren (Kísértetszekrény) (1919) tette közismertté, amelyet világszerte
az E. T. A. Hoffmann-hagyományokra épül, bemutattak, és a nagy modern operák között
megtoldva némi kétes tudománnyal. 1932- tartanak számon. A negyvenes évek science
ben látott napvilágot Elfred Berggren fiction ponyvamagazinjainak szokásos
robotregénye, a Robotarnas gud (A robotok eszközeivel Martinssonnak sikerült ezt az
istene), amelyen erősen érződik Karéi űrdrámát egyetemessé tágítania, a történet
Capek R. U. R.-jének hatása, mégis nem pusztán az Aniara űrhajóról szól,
meglepően eredeti regény értelmes lények hanem az emberiségről és helyéről a
alkotásáról, amely a szokásos Frankenstein- világegyetemben.
típusú katasztrófával végződik. Találunk De térjünk vissza 1940-hez: ekkor jelent
ezenkívül számos ifjúsági regényt, melyek meg a második science fiction-magazin, az
főleg letűnt fajokról, a Föld belsejébe tett USA-ban akkor népszerű típusú
utazásokról stb. szólnak. Edgár Rice „ponyvamagazin", amely mellesleg
Burrough Mars-regényei, melyek közül tartalmára is jellemző volt. A Jules Verne-
1924-ben kettőt kiadtak Svédországban, Magasinet 1940. október 16-án jelent meg
szintén az ifjúsági sci-fi regények ösztönzői először, az első és egyetlen volt a világon,
voltak. Ezeket leszámítva nem sok történt. amely hetenként jelent meg, és hamarosan
Mikor az Egyesült Államokban elérte a hatalmas, ötvenezres
bekövetkezett a „scifi-magazin-robbanás", példányszámot. A történetek majdnem
az egész tudományos-fantasztikus irodalom kizárólag amerikai magazinokból
elveszítette maradéktekintélyét is, a „Buck származtak, és legtöbbjük gyenge, vagy
Rogers-marha-ság" olyasvalami volt, hogy egészen értéktelen űroperett volt. Meg kell
a valamirevaló írók nem szívesen hozták azért jegyezni, hogy a műfaj legnagyobb
magukat vele kapcsolatba - jó okkal. írói, mint Isaac Asimov, Róbert A. Hein-
74
lein és Ray Bradbury, ebben a magazinban Svédországban nem alakult ki ez a
jelentek meg először Svédországban. A tábor, sem a sci-fi írók specializált
Science fiction rajongóinak egész csoportja, akik a sci-fi hivők sorából
nemzedéke nevelkedett ezeken a csillagközi kerülnek, ki, egészen a következő svéd sci-
háborúkon, legyőzhetetlen hősökön, idegen fi magazin, a Hápna! megjelenéséig.
szörnyetegeken stb., és sok olvasó lelte A Hápna! 1954. március 1-én jelent
bennük örömét 1947-ig, mikor 332 szám meg először, és 141 szám után, 1969.
után megszűnt. Az újságíró Bertil Falk december 4-én szűnt meg. Kezdetben főleg
1969-ben újraélesztette a Jules Verne- amerikai magazinok anyagára
Magasinetet, és 1972-ig „irodalmi támaszkodott, hamarosan azonban egyre
folyóiratként" adta ki, mikor én vettem át, fokozottabban az angol science fiction felé
és az egész világ tudományos-fantasztikus fordult, és bátorította a svéd írókat, melynek
irodalmát bemutató szakmai folyóirattá eredményeképpen egy sor fiatal svéd sci-fi
alakítottam át. Ma is megjelenik, író itt kapott először nyilvánosságot.
negyedévenként. Jómagam is köztük voltam, mint még sokan
A Science fiction mint korjelenség mindig a ma tevékenyek közül. Ami még ennél is
is a specializált folyóiratokra támaszkodott, fontosabb, a Hápna! arra ösztönözte
de a Jules Verne-Magasinet a negyvenes olvasóit, hogy klubokat stb. szervezzenek,
években sosem törődött olvasóival abban az és ez végül arra vezetett, hogy a klubok
értelemben, hogy arra ösztönözte volna vagy magánszemélyek kis
őket, hogy „táborba", science fiction - rendszerint stencilezett - tudományos-
olvasók szervezett csoportjaiba fantasztikus „fanzinokat" adtak ki. Azóta
tömörüljenek, Így százával jelentek meg Svédországban az
ilyen fanzinok, példányszámuk 20 és 1000
ATT LÄRA GAMLA
HUNDAR SITTA
75
között változik, és néha meglepően magas fanzinok és néhány nagy sci-fi klub útján -
színvonalúak. Talán mondani sem kell, a Skandinavisk Förening för Science
hogy a fanzinok lelkes szerzői és kiadói Fiction (Skandináv Science Fiction
közül néhányan sokkal többre vitték - Szövetség) hozta létre és tartja fenn, amely
például Dénis Lindbohm, Bertil Mar- 1959-ben alakult, és ma is nagyon
tensson vagy jómagam. De vannak mások tevékeny: kiadja a nagyon magas
is. színvonalú SF Forum című fanzint. Mégis,
A Hápna! törekvése, hogy teret adjon a science fiction mai fellendülését a svéd
olvasóinak, nagyrészt annak tudható be, rádió scifi és sci-firől szóló tévésorozata
hogy kiadói, a Kurt fivérek és Karl-Gustav indította el 1969-ben, amelynek én voltam a
Kindberg sci-fi rajongók voltak (ma is producere és rendezője. 1970-ben az
azok). A Hápna! fő erőssége, Roland újonnan alakult Askildä - Kärnekul!
Adlerberth, könyvkritikus és műfordító kiadóvállalat színvonalas tudományos-
nemcsak neves sci-fi kritikus volt (ma is ír fantasztikus sorozatot indított, melyet
könyvbírálatokat a Jules Verne-Maga- nekem volt szerencsém szerkeszteni. A
sinetnek), hanem megszállott sci-fi rajongó sorozat sikere más kiadókat is arra
is. Ez fontos, mert amikor az amerikai ösztönzött, hogy úgy mondjam,
Galaxy sci-fi magazin svéd kiadást felszálljanak a science fiction vonatára, és
alapított, 1958. szeptember 1 -én, csak 19 ezzel megkezdődött a felvirágzás. 1971-ben
számot ért meg, bár tartalma színvonalas 56 tudományos-fantasztikus regény jelent
volt, és egy gazdag multinacionális vállalat meg Svédországban. 1972-ben 70, 1973-
adta ki. A Galaxy jobb folyóirat volt, de ban 93, 1974-ben pedig 112. Miután a piac
olvasóira alig volt tekintettel, így a kereslet némileg túltelítetté vált, néhány kiadó
csökkent, és a kiadók áttértek a több pénzt leszállt a „vonatról", többek között Askild
ígérő Mad és Help svéd kiadására. 8- Kärnekull is. 1972-ben otthagytam ezt a
A science fiction mai virágzását vállalatot, hogy megalapítsam saját
Svédországban a Hápna! alapozta meg, bár kiadóvállalatomat, a Deltát, amely ma a
valóraválását nem érte meg. Az újonnan Svédországban megjelenő science fiction
felbukkanó svéd tudományos-fantasztikus mintegy 80%-át adja ki.
írók közül az első Sture Lönnerstrand A ma sci-fit író szerzők közül első
(1919-) volt, aki néhány évig hetilapokba írt helyen Per Christian Jersild említhető, noha
novellákat. Első sci-fi sikerét 1956-ban nem nevezhető száz százalékig sci-fi
aratta Rymdhunden (Az űrkutya) című írónak. Elsősorban két utópikus regénye, a
regényével, amely nagy esemény volt a Djurdoktorn (Az állatorvos) (1973) és a
svéd sci-fi táborában, noha élesen bírálták, Grisjakten (Disznóvadászat) (1969), az
mivel meglehetősen emlékeztetett A. E. van ember ember iránti kegyetlenségének
Vogt regényére (The Voyage of the Space allegóriája tette ismertté. Az elhunyt
Beagle - Az űrvizsla utazása). Lönnerstrand krimiíró, Per Wahlöö (1926-1975) is írt
később sci-fi drámát is írt Vírus (1960) néhány regényt a közeli jövőről: Mord pá
címmel, amely nyomtalanul feledésbe 31 :a vaningen (Gyilkosság a 31. emeleten)
merült; azóta nem írt több science fictiont. 1964-ben és Stälspränget (Acélugrás) 1968-
Sci-fi magazinok nélkül a svéd tudo- ban, az újságíró Carl Johan Holzhausen
mányos-fantasztikus irodalom egy darabig (1900-) pedig - aki első tudományos-
nehezen jutott előbbre, de mára már fantasztikus novelláskötetét Den flygande
összetartó közösséggé fejlődött, évente spárvagnen (A repülő villamos) címmel
kongresszust tartanak (az első, a „Luncon", már 1936-ban kiadta - később néhány nagy
1956-ban volt Lundban, 35 lelkes sikerű sci-fi gyűjteménnyel tért vissza.
rajongóval, a legutóbbin, melyet Dénis Lindbohm, aki évek óta Svédország
Stockholmban rendeztek 1976-ban, 350-en legismertebb és legaktívabb sci-fi
vettek részt). A kapcsolatokat - főleg a rajongóinak egyike, féltucat színvonalas
76
űroperettet írt, Bertil Martensson pedig két
tudományos-fantasztikus regényt jelentetett
meg. Megemlíthető még Sven-Christer
Swahn, néhány ifjúsági sci-fi és egy
fantasztikus regény szerzője, valamint
John-Henri Holmberg, akit „hivatásos sci-fi
rajongónak" lehetne nevezni, számos fanzin
fáradhatatlan kiadója, rövid ideig egy sci-fi
könyvsorozatot is szerkesztett, és 1974-ben
könyvet írt a Science fictionről Drömmar
om evigheten (Álmok a halhatatlanságról)
címmel.
Nem tudhatjuk, hogy a Science fiction
mai virágzása mennyire lesz tartós
Svédországban, de azt hiszem, joggal
bizakodhatunk, hogy a néhány most
jelentkező ígéretes sci-fi szerző teret kap
tehetségének, és az érdeklődés a Science
fiction iránt megmarad. A Delta Science
Fiction Book Clubnak ma mintegy hatezer
tagja van, és ez kiállja az összehasonlítást
más országokkal; az egyetlen svéd sci-fi
magazin, a Jules Verne-Magasinet egészen
jól megy, és remélhetőleg továbbra is így
maradi. Kis ország lévén, bele kell
nyugodnunk, hogy ö Svédországban
megjelenő tudományos-fantasztikus művek
többsége a jövőben is idegen nyelvű
alkotások fordítása lesz, de a sci-fit író svéd
szerzők száma lassan, de biztosan
növekszik, és ez a műfajnak csak hasznára
válhat.
VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA
77
Elutaztak a turisták. A koldusperselyes nyomorékok zsebre teszik sötét
szemüvegüket, szétszedik klarinétjukat, rápattannak kerékpárjaikra, és
eltűnnek az utca végén. Vacsoraidő van. Az utazási irodák emberei
járják a falut mindenfelé, rendezik a számlákat, lezárják és újrakötik a
HOLT SZEZON szerződéseket, szétosztják a borravalót.
A borozó nagyhangú tulajdonosa végre elengedheti magát, levetheti
joviális arckifejezését, mely nyomtalanul szertefoszlik. Kerek, véreres
orcái lassan lesüllyednek állkapcsa fölé. Lógó arcával, beesett szemével
felveszi valódi, őszintén banális alkoholista külsejét. Buzdító és erős
hangja siránkozóvá és betegessé válik. Háta meggörnyed testének
abnormis súlyától. Felesége a padlót söpri, miközben ő szuszogva állítja
a székeket az asztalra. A zenegépet a népzenei lemezekkel érzés nélkül
pakolják be és viszik fel a padlásra.
Miközben a turisták néhány kilométerrel odébb eltűnnek a
szorosban autóbuszaikkal, a paraszt statiszták körbejárják a domboldalt,
és leszedik a szőlővesszőket, ahogy a karácsonyfagyertyát szokás
levenni a fáról ünnep után. A venyigéket faforgácsba bugyolálva
óvatosan ládákba rakják.
A falu kurvája munkaeszközét borogatja hideg vízbe mártott
kendővel, pénztárkönyvei nyitva fekszenek előtte a padlón. Sikeres
szezon volt, és már előre fél az adóbevallástól. A szoba szerelőkkel van
tele, akik srófolva és kopácsolva csomagolják kis ládákba halványpiros
budoárját, és az egész rakományt áthordják a szomszédos kisebb
szobába. A budoárillat-árasztót kikapcsolták, a szerelők fojtó faillattal
töltik meg a szobát.
A falu papja a templom csodakútjánál számolja a pénzt.
A sírásó végre leakaszthatta a púpját, és felszabadultan nyújtózik ki
teljes hosszában. Szakáll és púp nélkül szép fiatalember. Ruganyosán
mozog ásójával, lapátszámra dobja fel a fémpénzt a kút sekély
CLAES SAMSON
EGY
LÁNYUNK
Az embernek, hogy helyet kapjon, időben ott kell lennie. Mi nem voltunk ott. A peron
zsúfolva volt olaszokkal, akik széttiporták egymás csomagjait, és ragyogóan érezték
magukat. Csomagjainkkal utat törtünk magunknak, közben énekelve próbáltunk kapcsolatban
maradni egymással. Még egy óránk volt a vonat indulásáig, és még legalább félóra, míg
betolják a vágányra. A Tous les garçons et les filles-t énekeltük. Nem az én ötletem volt.
Duluth kezdte. „Car personne ne m'aime", üvöltötte. „És egyedül jááárok." Nagy
közönségünk volt. Dél körül járhatott. Róma gőzölgött.
„Párok sétálnak mindenüüüütt", gajdoita Duluth. Nem láttam ütődött fejét a tömegben.
Duluth megfogta az elemózsiás csomagot. A lehető legjobb ötlet, gondoltam, mivel végre
találtunk egy üres helyet, oda letehettük a csomagokat, és ráülhettünk a tetejükre. Az egyik
üveget már kiürítette. Ez az egyetlen megoldás, mondta, ő már utazott előzőleg.
Hogy mennyit ivott, azt angol kiejtésén lehetett hallani. Ilyenkor francia létére vicces
angolsággal beszélt, s ez sokatmondó.
Duluth sovány ember volt.
És fokozatosan rúgott be. Nem értettem, miért hívják Duluthnak. Korfuról jövet a hajón
találkoztam vele, aztán azt akarta, hogy maradjunk együtt. Nem volt kifogásom ellene. Úgy
volt, hogy Nizzában válunk el. Ő Marseille-be tartott.
Kellemes éjszakát töltöttünk az Örök Városban. Duluth egymaga megivott egy liter bort
az alatt az ötven méter alatt, míg a főbejárattól a peronig értünk.
- Hazamegyünk - mondta s ásított, sovány arcán összegyűrve a vékonyka húst. Szemmel
láthatóan elfelejtette, hogy én svéd vagyok. A hazájára gondolt és nem a házára. Valami nem
volt rendben az otthona körül, de a részleteket már elfelejtettem. Annyit azért tudtam, hogy a
közeljövőben nem szándékozott hazamenni. Igen, ez biztos. Kiábrándult ember volt.
A perontető alatt lassan sötétedni kezdett. Kigyulladtak a lámpák. Már több napja úton
voltam, és mostanára elfáradtam. Sürgős dolgom volt, ami azt illeti. Rohantam, ahogy csak
tudtam. A körülöttem folyó beszéd tompa zsivajjá mosódott össze, mintha egy ablakon túlról
jutnának hozzám a hangok. A második üveg borból nekem is jutott pár csepp. Hálásan
köszöntem meg, de Duluth egyáltalán nem értette meg enyhe szarkazmusomat. Most váltott
át franciára, és többé nem értettem meg. Beszédéből és szavai hevességéből úgy ítéltem,
hogy egy fekete ruhás öreg hölgy háta mögött valami futballmeccsféle folyik.
Úgy látszott, senki sem rúg gólt.
Amikor bejött a vonat, készülődni kezdtünk. Illetve én készülődtem, Duluth segédkezett.
Sehogy se ment a fejembe, hogy lehet egy franciának Duluth a neve. Van egy Peter Duluth
nevű magánnyomozó. Emlékszem egy regényre, az a címe, hogy Peter Duluthot üldözi a
halál. Ez itt nem úgy nézett ki.
81
Ha valaki helyet akar kapni egy olasz vonaton, nem szabad szemérmeskednie, beállni a
sorba vagy valami hasonló. Ahhoz, hogy helyet kapjunk, legalább ketten kell lennünk. S az
egyiknek józannak kell lennie. Mihelyt a vonat beáll, a józan felugrik rá, berohan egy
fülkébe, és kinyitja az ablakot. Akkor a másik felnyújtja a csomagokat a peronról. A
poggyásszal két ülőhelyet le kell foglalni. Ezt tettük mi, és teljesen hiábavaló volt.
Mielőtt Duluth beküzdötte volna magát a fülkébe, már összegyűltünk ott vagy százan.
Duluth közben többször is eltévedt, és nem is került meg addig, míg énekelni nem kezdtem
az „Ils s’en vont tous amoureux" kezdetű dalt- Igen, mindenki szerelmes, mondta Duluth
érzelgős hangon, és bedugta borzas fejét a fülkébe. Valahogy sikerült keresztülvágnia magát
a tömegen oda, ahol én ültem az ablakhoz szorítva. Leült a padlóra, őrülten izzadt mindenki.
Végre füttyszó hangzott fel a peronon, és a vonat megmozdult. Gyenge szellő jött be az
ablakon. Arrivederci Róma I Eltűntek a város fényei, és végre nyugalom lett. Duluth
üvegében maradt valamicske bor, ezzel nagylelkűen körbekínált mindenkit, aki kért, kivéve
engem, mert mire elért hozzám, már üres volt. A vonat zakatolt a síneken, s ütemre
rázkódtam én is, ott ültem az ablakhoz szorítva, szinte mozdulni se tudtam. Elnyomott az
álom. Még ez látszott a legésszerűbb dolognak.
Mire felébredtem, már elhagytuk Livornót, és közel jártunk Pisához. Nem is voltunk
annyian a fülkében, mint gondoltam. A szemközti pádon nyolcán ültek, az én oldalamon, azt
hiszem, hatan. A földön Duluth ült és egy kutya. Duluth beszélgetett, és spicces volt. Engem
úgy mutatott be, mint német barátját.
- Túl fiatal ahhoz. Hogy bármit is tudjon a háborúról.
Úgy hangzott, mintha ez a javamra szólna, de talán mentegetőzni akart azért, hogy ő tud
egy ilyen baromságról. Az olaszok mintha nem lettek volna túlságosan elragadtatva. Ketten
szitkozódni kezdtek. Volt egy igazi német is a fülkében, ő rögtön élénk érdeklődést mutatott
irántam.
- Én is Németországból való vagyok - mondta kedvesen, mint valami nyelvleckét.
- Deutschland - mondta Duluth -, persze. Sok németet öltem meg.
A kezével olyan mozdulatokat tett, mintha puska lenne benne. Otromba, barbár dolog
volt. Mint civilizált hazafiak a déli barbárok között, méltóságteljes tekintetet váltottunk, és
olyan képet vágtunk, mintha esne az eső. Ami annyit jelent, hogy úgy ráncolta a képét. Mi,
németek összetartunk.
Olyan volt, ahogy túlfejletten és energikusan ott ült két fáradt és piszkos olasz között,
mint a „német csoda" megtestesítője. Arca tökéletesen négyszögletes volt, de még a haja is,
ha értik, mire gondolok. Ezüstösszürke volt, mint Ben Cartwrighté, fémesen csillogó. Amikor
vágott egy fintort, látni lehetett, hogy életében eddig még nemigen mosott fogat. Azt hiszem,
mindannyian azon tűnődtünk, vajon mi dolga lehet egy ilyen jobbfajta vonaton. Mi ketten
csendben és büszkén ültünk, kibámultunk az ablakon egészen Genováig, ahol ő kiszállt.
Gyanítom, hogy ott kereste a pénzt ahhoz, hogy ilyen „csoda" lehessen. Kicsit furcsállottam,
hogy mindenki leszáll. Talán nem bírták tovább Duluthot. A német megköszönte nekem a
kellemes társaságot. Ekkor szólalt meg másodjára a nap folyamán. Én egyet sem szóltam,
most azonban viszonoztam a köszönést, és nem hinném, hogy ezután valaha is magához tér.
Gondolom, német kiejtésem nem a legjobb. Jó volt látni, hogy elmegy. Már sajgott az
állkapcsom ettől a szótlan üldögéléstől.
Duluth elgondolkozva nézett rám.
Miután a vonat ide-oda gurult egy ideig a genovai állomáson, míg végül kigördült,
hanyatt feküdtünk az üléseken, és hallgattunk. Hamarosan vagy legalábbis meglehetősen
hamar megállunk majd Ventimigliában, ott is gurulunk egy ideig oda meg vissza, majd
pontosan hajnalban alagutakon, sok-sok alagúton át kifut Franciaországba a vonatunk. És
ekkor kinyílt az ajtó.
82
Egyáltalán nem utazáshoz való fehér ruhát és kék blúzt viselt, lábán mulatságos piros cipő.
Hiszik vagy nem, hálós szövésű harisnyája volt, és természetellenesen üdének látszott.
Felültünk, Duluth is, én is, és igyekeztünk rokonszenves benyomást kelteni ablak melletti
ülésünkön. A nő lehúzta fehér csipkekesztyűjét, közben rosszallóan szimatolt finom kis
orrával, de oly tapintatosan, hogy ha úgy akarjuk, észre sem kell vennünk. „Na persze,
rettentő bűz lehet itt - gondoltam. - Tudjuk, hogy szarszag van, bocsánat a kifejezésért -
gondoltam, mialatt a nő kesztyűjével letörölt egy ülést, és óvatosan leült. - Reméljük, nem
fog szörnyethalni a helyszínen. Fogadja, mademoiselle, őszinte elnézésünket ezért a
rettenetes bűzért.”
Ezeket gondoltam.
Duluth olyan képet vágott, mintha valami undorító dolog lenne a szájában, és kibámult az
ablakon. Hirtelen tökjózan lett. Legalábbis megpróbálta.
A lány keresztbe rakta a lábait, lejjebb huzigálta a szoknyáját, két kezét az ölébe fektette,
és jó reggelt kívánt.
Fantasztikus volt.
Időtlen idők óta az első emberi lény, aki olyannak tűnt számomra, mint aki nincs halálra
ítélve. Egészen hétköznapi hangon, természetesen és különösen hideg, kedves hangon kívánt
jó reggelt. Össze kellett szednem magam, hogy normálisan, majdnem megszokott módon
válaszoljak. A blúzán valami háromszínű jelvényt láttam.
- Hazafelé? - próbálkoztam nehezen forgó nyelvvel.
- Ó nem - felelte -, Olaszország a hazám. A szüleimmel utazom Franciaországba.
Nyaralni megyünk.
- Nagyon jól beszél franciául - mondta Duluth gyanakvóan.
- Francia vagyok, monsieur...
Úgy látszik, éppen olyan őrült, mint mindannyian.
- De a családom olasz - folytatta, és az ajtó felé mutatott, ahol gigantikus bőröndökkel
küszködve megjelent a család. Egy öregasszony és egy öregember. Elöl jött az öregember,
fején hatalmas bőröndöt cipelt. Széles szárú nadrág és sárgás színű trikó volt rajta,
izzadságfolyamok csorogtak a hónaljában lévő hatalmas szőrcsomókból. Sovány, szívós,
pergamenbőrű ember volt. Lába remegett, elnyűtt sapkája a szemére csúszott.
- Az isten verje meg ezt az átkozott... - morogta.
Segítettem neki fölrakni a bőröndöt a csomagtartóba. Aztán az öregasszony bőröndjeiért
nyúltam. A mademoiselle az ujját se mozdította. Az öregasszony úgy festett, mint általában
az öregasszonyok. Kövér volt, és fekete ruhát viselt. Erős bajusz és bibircsókok az állón.
Barátságos, aranyos barna szeme volt.
Az öregember és az öregasszony Duluth padjára telepedtek, közrefogva a mademoiselle-t,
és szeretettel néztek a lányra.
Aztán szeretettel egymásra.
- Ugye önök, fiatalemberek is Franciaországba utaznak - szólalt meg az öregember afféle
bizonytalan udvariassággal,
- Igen, és önök is...
- A lányunk megmutatja nekünk a hazáját - mondta az öregasszony elégedetten a lány
térdére paskolva. Mindannyian mosolyogtak.
Hosszú ideig csendben ültünk. Figyeltem a kis családot. Aligha lehet az édeslányuk. A
lány nem lehetett több tizenhét vagy tizennyolc évesnél, az ő gyerekeiknek meg legalább
ötveneseknek kellett volna lenniük. De hát sose lehet tudni. Akárhogy is, parasztoknak
látszottak. Jókora kordé zöldség és gyümölcs a piacon. Olyan embereknek tűntek, mint akik
mindig nehéz munkát végeztek. Alig volt foguk. Az öregember két szál foga teljesen barna.
Ahogy a vonat rázkódott, az öregasszony arca ütemre lötyögött. És mindehhez a különös
lányuk, természetellenes üdeségével és jó modorával, aki francia volt, noha mégis olasz, és
83
ha olaszra fordította a szót az ő öregemberével és öregasszonyával, olyan hideg hangon
beszélt, és annyira franciás kiejtéssel. Most megcsókolta az öregasszony arcát, és eltűnt kint a
folyosón.
- A mosdóba megy - mondta az öregasszony.
- Nagyon sokat mosakszik - mondta az öregember büszkén.
- Gyakran mennek Franciaországba? - kérdezte Duluth lassú, vontatott hangon.
- Nem, most először - felelték egyszerre. - Ez nagy esemény számunkra. Úgy gondoljuk,
nagyon izgalmas lesz...
- ...És a lányuk Franciaországban él? - próbálkoztam.
- Nem, dehogy! - mondta az öregasszony majdnem védekezően.
Feladtam, és az ablak felé fordultam, hogy inkább kifelé bámészkodjak. Éppen elhagytuk
Savonát. Reggel volt. Odakint Olaszország ismét hamarosan száraz, barna és forró lesz. És a
házak között majdnem teljesen kopár. Fákat nem láttam. Az embernek néha eszébe jut,
milyen gyönyörűek a fenyvesek. Odakint eső utáni, hidegen lucskos, mohos területeket
láttam. Ha lefeküdne rá az ember, belenyomódna a mohába. Ez Olaszország, gondoltam.
Nem csoda, hogy Olaszországban mindenki megbolondul. Megfájdult a fejem. Nem szokott
gyakran fájni, de ha egyszer rákezdi, akkor aztán kijut belőle alaposan.
Észrevettem, hogy Duluth derűs, egyben kissé leereszkedő pillantást vet rám.
Hüvelykujjával a folyosó felé bökött, odahajolt hozzám, és bizalmasan súgta:
- Ez egy Fiat - és nyomatékos, fontoskodó bólintással erősítette meg szavait, látva, hogy
üresen és fáradtan nézek vissza rá. - Egy Fiat.
Kimentem a W. C.-re. Üldögéltem egy darabig, és vizet eresztettem a tartályból az
arcomra. Nagyon fájt a fejem. Egy Fiat? Nem baj, Nizza után megszabadulok majd ettől az
őrülttől, aki egész idő alatt részeg volt, ugyanúgy hívják, mint egy rémregény hősét, és
állandóan hülyeségeket beszél. Csak néhány napja ismertem, de úgy éreztem, mintha évek
óta együtt lennénk. És sehogy se ment a fejembe, hogyan lehet egy franciának ilyenféle neve,
mint Duluth.
Mikor ismét kiértem a folyosóra, a lány ott állt az ablaknál, és cigarettázott. Egyik lábát a
villamos fűtésre téve, állát a tenyerére támasztva állt. Ernyedtnek látszott, teste harmonikus
vonalai átívelték a szűk folyosót. Nagyon művészi látvány volt. Mint valami fotó. Úgy nézett
ki, mint valami modell, akit egy festői vagy szokatlan környezetbe helyeztek. Fülledt
vonatfolyosó és hasonló helyek. Egyébként cseppet sem volt modern látvány. A haja például
teljesen a húszas éveket idézte. Valami fazék formájú kalapot kellett volna viselnie.
Gyümölcsökkel. És körös-körül szalagokkal. Emlékeztetett valakire, akit valaha a moziban
láttam. Az a lány végül megkapta a milliomost. Akkor aztán kicserélte az egész ruhatárát.
Selyempizsamák bojtokkal és monogrammal. Megkérdeztem a nevét. Fionának hívták, és
időbe tellett, míg meg tudtam emészteni. Közben arról beszélt, hogy milyen gyönyörű a
francia Riviéra. De ő sosem volt ott, mondta, arról a vidékről származik.
Most már nem törődtem vele. Mindenbe belenyugodtam. Talán van már három napja is,
hogy nem aludtam. Monacóról beszélt nekem, és én semmin sem akadtam fenn. Láttam az
autóversenyeket? Nem, hát ő? Izgalmasak, fantasztikusak voltak. És BORZALMASAK. Ő
látta őket? Nem. Természetesen nem. Aztán nagyon részletesen és csillogó szemmel elmesélt
egy balesetet, amely a múlt évben történt.
Volt egy sajátos mozdulata, ahogy megérintett engem, amikor valamit különösen
hangsúlyozni akart. Egész idő alatt egyre közelebb jött hozzám. Itt vannak már, gondoltam,
és a ruháján lévő domborulatokra néztem. Azt hiszem, félig aludtam. Mindez rajtam kívül,
messze a fejfájásomtól történt.
Azok a dombok nagyon különös tapintásúak voltak. Lenéztem rájuk, és semmi örömöt
nem éreztem. És ekkor egy kéz nehezedett a vállamra.
84
- Drága fiatal barátom - mondta Duluth. Valahogy sikerült ismét lerészegednie. - Drága
fiatal barátom. Úgy látszik, maga rendkívül ostoba - mondta szomorúan. A lányra mutatott. -
Ez egy Fiat. Ismétlem: EZ EGY FIAT.
Most már valóban kezdett fárasztó lenni.
Betolt a fülkébe.
Időközben egy néger is letelepedett ott. Harald nevű. Vagy Harold. Az övé volt az ital. Az
ablak alatti asztal fel volt hajtva, két üveg whisky és egy üveg Four Roses állt rajta.
- Fiatal barátom egy kicsit rosszul érzi magát - mondta Duluth zavartan. Aztán egy teli
poharat nyomott a számhoz úgy, hogy majdnem az egészet lenyeltem. Aztán ültem némán,
hallgatva a többiek beszélgetését. Mikor a fejfájásom elmúlt, kezdtem érteni, mit mondanak.
- Igen, a lányunk nagyon szép - sóhajtotta az öregember. Selypített. - Olyan sokáig vártunk
rá. A többi lányunk megöregedett...
- A lányaink nagyon sikerültek - jelentette ki határozottan az öregasszony. - Jó feleségek
és jó anyák.
- És csúnyák - mondta az öregember.
- Isten kegyes volt hozzánk - mondta az öregasszony.
- Az embernek szüksége van egy lányra otthon - mondta Duluth.
- Jó, ha az ember a lánya hangját hallja az otthonában - mondta az öregasszony
ünnepélyesen.
Erre mindannyian ittunk. Egyetértettünk abban, hogy Isten kegyes hozzánk. Fiona is.
Éppen olyan lányuk lett, amilyet szerettek volna, mondták. Ekkor döbbentem rá, hogy Lillian
Gishhez hasonlít.
A lány hirtelen énekelni kezdett.
Vallásos éneknek hangzott, de ebben nem vagyok biztos. Az öregasszony szeme könnybe
lábadt. Fiona egyre hangosabban énekelt, a hangok felszálltak, a szavak egyre gyorsabban
követték egymást, de valami nem volt rendben... Kíváncsian figyeltük mozgó ajkát.
A hang recsegni kezdett, majd elhallgatott. Mint amikor a pick-up megáll a lemezen, ha a
motor bedöglik. A lány némán és mozdulatlanul ült, mint egy szobor.
- Csak egy biztosíték - mondta Harald. Vagyis Harold.
- Nincs semmiféle biztosíték - mondta Duluth. - Majd én rendbe hozom. Értek hozzá. -
Felemelte a kezét, és teljes erejéből a lány fejére vágott. - Tessék.
És a dal folytatódott. A lány mosolygott, és színpadias mozdulatokkal kísérte önmagát. A
hangja hideg volt és gyönyörű.
- Egyszer nekem is volt egy ilyen - mondta Duluth, és megvonta a vállát. - A háború után.
Azt látniuk kellett volna. Néha-néha beléjük kell rúgni. Ezekbe az új típusokba is. Elég drága
egy ilyen lány, igaz?
Ittunk, és teljes lelkesedéssel énekeltünk. Elhagytuk San Remót. Rendkívül jól éreztem
magam. Nem is baj, gondoltam. Egy idő után mindannyian nagyon untuk Duluthot, aki
állandóan fecsegett, mint egy gyerek. Én azonban jókedvű maradtam. Énekeltem és
hülyéskedtem. Mi mást tehettem volna? Egy ízben óvatosan megkérdeztem, valóban a Fiat
gyártotta-e, de senki se figyelt oda. Ismét énekelni kezdtem. Nyilván sokáig voltam távol.
Ventimigliánál rendőrök másztak fel barátságos fülkénkbe, arra voltak kíváncsiak, nem
vagyunk-e csempészek. Duluth valóban csempésznek látszott, el is akarták vinni magukkal.
És mivel üvegeket hajigáit ki a peronra. Nem tudom. Nem nagyon figyeltem. De akkor
Duluth megpróbálta a rendőröket négerekké változtatni.
- Hadd legyenek négerek - mondta.
Ez nem segített rajt?, de Harold eléggé erőszakosan kisegítette a fülkéből, és ezért aligha
lehetne őt elítélni. Gondolom, némelyikünk szívesen megtette volna ezt hébe-hóba.
A rendőrség végül Haroldot is elvitte. Nagyon okosaknak tartották magukat.
Hirtelen nagy csend lett a fülkében. Valahogy sivár csend. Ekkor váratlanul Duluth feje
jelent meg az ablakban. Láthatóan küzdött valamivel.
- Good by! - üvöltötte. - Adja át üdvözletemet Svájcnak. És vigyázzon magára.
- A Fiat felé intett a fejével, úgy értem, Fiona felé. Aztán eltűnt. Ismét csend lett.
A vonat megmozdult. Duluth felbukkant az állomásépületnél, ő és Harold ismét
barátoknak látszottak. Megismertem valakit, aki jó ideig lesz Duluth társaságában. A
rendőrök mögöttük lépkedve maguk előtt terelték őket.
Általában nagy élménynek tartják, ha az ember vonattal érkezik meg a francia Riviérára. A
vonat egy alagútból bukkan ki, és egy hegyoldalon halad tovább a tenger felett, le, Monaco és
Monté Carlo irányába. Éppen nem voltam valami fogékony a szépségek iránt. A fülkében
nagy csend volt. Az öregember hallgatott, különféle gyümölcsöket hámozott, kis darabokra
vágta őket, és egyenként nyújtotta Fiatnak. A lány hálásan fogadta. Mindez nagyon
nyomasztott. A lány éppen olyan volt, amilyennek szerették volna. Az egyetlen hang,
amelyet a kerekek csattogásán kívül hallani lehetett, a lány és az öregasszony bizalmas
suttogása volt. A mondatok között kedves pillantásokat vetettek felém. Visszabámultam
rájuk.
Azon töprengtem, vajon nem idiótákból áll-e a társaságom. Egy kicsit nyugtalankodtam
emiatt.
Aztán magam miatt kezdtem aggódni.
- Maga rendes fiatalembernek látszik - mondta az öregasszony, és mosolygott.
- A barátja azt mondta, hogy Nizzában száll ki - mondta Fiona. - Mi is ott szádunk ki. Ha
akarja, megmutathatom magának a várost, nagyon jól ismerem.
„Ennek a típusnak nagyon erőltetett a viselkedése" - gondoltam.
- Gyönyörű szép város, tele parkokkal és múzeumokkal - mondta a mademoiselle. Az
egész család mosolyogva nézett rám.
Azt hiszem, ekkor kezdett hiányozni nekem Duluth. Kicsit furcsa. Talán éppen ekkor
döbbentem rá, hogy a neve csak Dulot lehet. Különös, hogy eddig nem jöttem rá. Gondolom
- ez mindent megmagyaráz. Egy franciának lehet Dulot a neve. Azt hiszem.
86
PER LINDSTRÖM
90
- Egyesek még kissé kábultak is, mikor fölébrednek. Persze kisebbfajta sokkon esnek át,
de a kezdeti izgalmak után máris szinte gyermekien boldogok, hogy visszatérhetnek előző
életükbe, mintha mi sem történt volna.
- Igen, ezt megértem - helyeselt Mortimer óvatosan. - De mondja, hogyan működik,
hogyan fog tulajdonképpen működni az új testem? Miből van, meg minden?
- Maguk a szövetek - magyarázta szakszerűen az androidmérnök - ugyanolyan Famwells-
féle szövetekből épülnek fel, mint amilyeneket a plasztikai műtéteknél használnak.
Különböző eljárások következtében lesznek különböző állagúak és keménységűek, és így
építjük föl az egész testet a csontváztól az izmokig, az idegszálakig, az érzékszervekig
ezekből a gyakorlatilag élő anyagokból. Ön ugyanúgy fog élni, mint azelőtt. Táplálékot vesz
magához, amikor éhes, alszik, ha álmos, mozog, sportol, egyszóval élvezi az életet pont úgy,
mint azelőtt. Sajnos azonban gyereke nem lehet. De minden reményünk megvan arra, hogy
ezt a hiányosságot is kiküszöböljük a közeljövőben. Az agy és a gerincvelő viszont egy külön
história. Ezek szintetikus anyagból vannak, amelybe bele van öntve egy bonyolult
iridiumkonstans-hálózat. Azaz egyáltalán nem robotagy, mint valószínűleg gondolta.
Egyetlen mozgatható rész sincs benne, egyáltalán semmi, ami megrongálódhatna vagy
elromolhatna. Ebbe az agyba és ebbe a gerincvelőbe ültetjük most át az ön személyiségét, és
ezek biztosítják az ön számára a majdnem örök életet. Ha az új test elhasználódik, nagyon
egyszerű módon ki tudjuk cserélni úgy, hogy megőrizzük a gyakorlatilag elnyűhetetlen agyat
és gerincvelő-függeléket.
Mr. Mortimer önkéntelenül megborzongott. Ugyanakkor valahogy csodálatos izgalmat
érzett. Az androidmérnök józan, szinte hétköznapi tényeket közlő hangja lebilincselő és
bizalomgerjesztő volt. És ahogy teljesen biztosra vette, hogy maga Mr. Mortimer fog ebben a
műtestben fölébredni, féktelen reménnyel töltötte el. Mindeddig úgy tekintette az egész
ügyet, mint ami végső soron nem rá vonatkozik. Egy másik lény örökli a vagyonát, az
emlékezetét, a reményeit. Lehet, hogy bolondot csinál belőle, és lerombolja mindazt, amit ő
épített föl. Most hirtelen azonban belátta, hogy az egész nem ilyen egyszerű. Valamilyen
felfoghatatlan módon ez az android itt ő maga lesz. A szokásai, az emlékei, a személyisége,
sőt talán még a tudata is tovább fog élni. Egész egyszerűen az android ő lesz.
Lebilincselve nézte a látszólag békésen alvó férfit a karosszékben.
Az orvos több mint egy évet adott Mr. Mortimernek, mielőtt a vérrák olyan előrehaladott
állapotba kerül, hogy már nem lehet visszaszorítani. Ügyes operációs beavatkozásokkal és
ismételt sugárkezeléssel ezt az időt még meg lehetett toldani néhány hónappal, és Mortimer -
a körülményekhez képest - kifejezetten jó erőben volt. Amihez később felesége anyai
gondoskodása (túlságosan is anyai, Mr. Mortimer véleménye szerint) ugyancsak hozzájárult.
Mr. Mortimer kissé töprengve nézte feleségét.
- Nem ma kellene a nőegyletbe menned. Marion ? - kérdezte.
- De, tulajdonképpen úgy volt - mondta Mrs. Mortimer kissé kelletlenül, sőt szinte
zavartan. - De most, hogy ilyen rosszul vagy... és különben sincs már benne semmi
szórakoztató. Állandóan zsörtölődnek valamiért, de hát tudod. Ma este megint tiltakozó
gyűlés lesz, és az a kiállhatatlan Hellison lelkész fog beszélni, és... Szerintem ez tiszta
hülyeség, tényleg az. Egyáltalán semmi értelme sincs ott ülni, és elítélni másokat csak azért,
mert ők nem olyan korlátoltak és álszentek, mint azok a vénkisasszonyok. Hallanod kellett
volna ezt a Mearn professzort, aki a tv-ben beszélt tegnap este. Olyan gyönyörűen
elmagyarázta az egészet, mint még soha senki. Azt mondta, hogy az csak babona, hogy az
ember nem ültettetheti át magát egy új testbe. Szerinte már bebizonyították, hogy igenis
lehet. És ennek a valláshoz sincs semmi köze. Az ember attól még lehet jó keresztény, hogy
egy új és jobb testben lakik. Elmagyarázta, hogy ez az átültetés teljesen természetes dolog, és
91
előhozott egy halom példát is. És ha az Istennek bármi kifogása lenne a dolog ellen, hát
egyszerűen nem tette volna lehetővé, ezt mondta. És szerintem ebben teljesen igaza van.
Tulajdonképpen furcsa, hogy mitől változott meg ennyire Marion véleménye, gondolta
magában Mortimer. Azelőtt a világért sem tulajdonított volna fontosságot annak, amit „egy
ilyen ostoba tudós" nyilatkoztat ki. Régen Hellison lelkész és társai jelentették számára a
tekintélyt jóban-rosszban. Így van ez a nőknél, gondolta kissé fölényesen, csak a személyes
hatás ér el hozzájuk. Sohasem gondolják végig igazán a dolgokat.
És azonnal Mearn professzorra gondolt. Ha nincs nyolcvanéves, akkor egy sem.
Egyáltalán nem csoda, hogy támogatja az androidtervet. Valószínűleg őrá magára is vár egy
gumitest, és rajta kívül még sokakra, akik elmúltak hatvanévesek. Másképp hogyan lehetne
megmagyarázni, hogy ez a kezdetben oly erős ellenállás ennyire megszelídült? Mert nem
akadt egyetlen igazi vezetője sem, csak olyanok, mint Hellison. Amellett ki tudja, hátha őt is
készen várja az androidja ?
Nem, ezt nem lehet. Nem engedheti ennyire féktelenül szabadjára a fantáziáját. Hiszen a
gondolatai csak valami nevetségeshez vagy éppen borzalmashoz vezetnék. Egyszerűen úgy
kell venni az egészet, mint teljesen természetes dolgot, mondta a pszichiáter. Mortimer el is
határozta, hogy mostantól fogva úgy veszi az egészet, mint teljesen természetes dolgot. A
dolog úgyis az, ami.
A betegség egyre súlyosbodott. Mortimer beszélt az igazgatóval, és kapott egy fél év
szabadságot. „Egy beható és komplikált operációra" - állt az orvosi igazoláson.
Félig feküdt a karosszékben, megpróbálta elengedni magát, és annyit pihenni, ameny-nyit
csak lehet. A szíve is elkezdett akadozni az utóbbi időben, és időnként úgy érezte, mintha
valaki összenyomná a mellkasát, és nem jutna levegőhöz.
Előtte a dohányzóasztalon egy sor színes utazási prospektus hevert. Mortimer már
tervezgette, hova utazzanak a jövő nyáron. (Nagyon jó ötlet, Mr. Mortimer, mondta a
pszichiáter, csak így tovább, és ez jelentősen megkönnyíti majd az átállást.) Lassanként
tényleg érdekelni kezdte a dolog. Ha Marion beleegyezik, ő legszívesebben Kanadába utazna.
Felkeresné mindazokat a helyeket, amelyeket oly jól ismer ifjúsága kalandregényeiből. A
Nagy Rabszolga-tavat, a Nagy Medve-tavat, az Old Fort Reliance-t, a Fort Resolution-t, a
Fort Simpson-t, a San-Saul-vízesést, még elképzelni is, hogy végre a valóságban láthatná
őket! Evezgetni a Mackenzie folyón, sátorban éjszakázni a vadonban, és igazán élvezni a
visszanyert egészséget.
Csak ne lenne ennyire fáradt. Valahol benne a betegség kérlelhetetlenül haladt előre,
burjánzott, darabkáról darabkára rágva szét a testét. Amikor ez a gyengeség meg a szédülés
komolyan elfogta, olyankor aztán igazán nehéz volt hinni a kanadai vakációban. Olyankor az
egész androidhistória csak egy nagyon rossz viccnek tűnt.
De ezek az átmeneti, múló hangulatok nem tudták elvenni a kedvét. Részéről nincs többé
tépelődés. Nehézkesen előrehajolt, és kezébe vette a füzetet, amit már tanulmányozni kezdett.
Hadd idézzék fel újra a varázslatosan csengő nevekkel teleszórt térkép-vázlatok a titokzatos
vadonokat! Hosszú kenuutazásokról és kiapadhatatlan, hallal teli vizekről álmodozott.
Az egész kórterem fehér volt. Vajon miért fehérek mindig a kórtermek, töprengett
Mortimer. Hiába próbált rájönni, hogy miért olyan fehér minden. Még az árnyak is fehérek
voltak. Nehezére esett az árnyakra koncentrálni, amelyek körülötte kavarogtak. A fekete
szoba forgott körülötte, de az árnyak fehérek voltak, és a fehér halált jelent. A fehér, arc
nélküli android lenyomta a műtőasztalra olyan erősen, hogy nem kapott levegőt, és ez fájt,
kétségbeejtően fájt. Az android el akarja verni a feleségét, a gyerekeiből meg fej nélküli
szörnyeket akar nevelni, ezért kell neki meghalnia. Minden embernek meg kell halnia. Már
nem voltak emberek, csak arc nélküli androidok, fehér orvosi köpenyben.
Mortimer kinyitotta a szemét. Homályos és zavaros tekintettel figyelte a sürgölődő fehér
árnyakat a fehér kórteremben. De ki az, aki ilyen kétségbeesetten zokog? Óvatosan arra
92
fordította a fejét. De hiszen ez Marion! Szeretett volna néhány vigasztaló szót mondani neki,
de nem ment. Az ajkai nem tudták megformálni a szavakat, sőt már ki sem tudta gondolni
őket. Jeges hideg áradt lassan, megállíthatatlanul a lábából fölfelé.
Hirtelen vad félelem fogta el. Néhány perc vagy talán másodperc múlva meghal,
elpusztul, és örökre elsüllyed az árnyak szörnyű világába. Már tudta, hogy nincs visszaút.
Visszavonhatatlanul el kell szakadnia az élettől, amelyet mindenek ellenére annyira szeretett.
Nem marad más, csak egy robot, amely mechanikusan és érzéketlenül ismételgeti majd
azokat a gondolatokat, amelyeket ő gondolt, végrehajtja azokat a cselekedeteket, amelyeket ő
vitt végbe valamikor.
- Nem! - kiáltott. - Nem, nem akarok meghalni!
Az erőfeszítéstől kimerültén hanyatlott vissza a párnákra. Lélegzete hevesen,
szabálytalanul zihált. Még egyszer összeszedte magát, megpróbált fölemelkedni az ágyban,
de megint visszahanyatlott.
- ö miért élhet? - Hangja már csak panaszos suttogás volt. - Ő miért élhet, ha nekem meg
kell halnom? Ez nem igazságos! Nem tehetik, nem tehetik, megtiltom!
Megpróbálta letépni magáról a nehéz műanyag sisakot a vezetékszövevénnyel együtt, de
csak egy bizonytalan, félbemaradt mozdulatra tellett, mielőtt kezei erőtlenül hanyatlottak
vissza. Újból elkábult. A fehér szoba forgott körülötte, és a fekete árnyak egy lépéssel
közelebb jöttek. Egy félóra múlva az agyonhajszolt ügyeletes orvos kitölthette a halotti
bizonyítványt.
A lény, aki már Mr. Mortimer volt, kinyitotta a szemét. Zavaros tekintettel nézett körül a
kórteremben. Miért fehér vajon mindig a kórterem? Eltűnődött ezen egy darabig, de
semmilyen megoldásra se jutott. Egy halk hang az oldalánál felriasztotta. Az ápolónő
megnyugtatóan mosolygott rá. A szokásos, bátorító, hivatalos mosollyal.
- Csak nyugalom, Mr. Mortimer! Nem gondolni semmire, és nem megmozdulni. Mindjárt
meglátja, mennyivel jobban érzi magát.
Mortimer összeráncolta a szemöldökét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.
Meglepetten konstatálta, hogy tényleg jobban érzi magát. Jobban, mint bármikor, hosszú
hónapok óta. Tehát emlékezett. Emlékezett a fehér kórteremre, amely nagyon hasonlított erre
itt, de tele volt kavargó, fenyegető árnyakkal. Emlékezett a félelmére - milyen távolinak tűnik
már az egész -, igen, emlékezett minden egyes összefüggéstelen szóra, amit csak kimondott.
„Szegény ördög!" - mormolta magában.
Azután lassanként és észrevétlenül átsiklottak gondolatai a sötét múltból a reá váró
jövőre. Elégedetten ásított, és kényelmesen kinyújtózkodott a széles, puha kórházi ágyban.
Egészen kicsit nyilallt valami a mellében, de semmi olyasmi, amiért nyugtalankodnia kellene.
Csak múló reflexek, mondta az orvos. Mortimer frissebb volt, mint bármikor életében. És
előtte állt egy élet, amely nem ér véget soha. Az androidoké a világ.
93
CARL JOHAN HOLZHAUSEN
Mikor a rándítást érezte, először azt hitte a férfi, hogy tengeri pisztráng akadt a horgára.
Szíve enyhén megdobbant, aztán az orsó énekelni kezdett a hüvelykujja alatt; alig maradt
ideje bevágni, a hal ott volt megint. Istenem, gondolta, istenem, ha a pisztráng jött vissza!
Jobb lábával szilárdabb támasztékot keresett egy kövön a folyómederben, bal kezét
lejjebb csúsztatta, hogy megtapogassa a merítőhálót, ami egy kampón lógott a szíján.
Óvatosan fékezte az orsót, majd húzni kezdett.
Újabb erős rándítás, s a zsineg úgy megszaladt, hogy a víz apró cseppekkel permetezte be
az orsót és a bot végét. „Nagy gazember vagy - gondolta a férfi de most velem jössz, hiába
fickándozol."
94
Izgalmában nyelvével felső ajkát nyalogatta. A bot csúcsa eleven lényként remegett a
harci vágytól, s ő érezte, hogyan terjed át ez a remegés a kezére is.
A küzdelem nem lett olyan hosszú, mint először gondolta. A hal négy perc alatt kifáradt,
ő behúzta, egy zöld hátat és fehér hasat látott, a hálóhoz nem nyúlt, rezignált vállrándítással
oldotta le a kampót. Megfogta a csukát, kopoltyúja alá szúrta a kampót, kiemelte a vízből, és
az átszúrt, görcsösen rángatódzó hallal a part felé kezdett egyensúlyozni. A víz szélén
elővette kését, letisztította a halat, az uszonyokat, a fejet és a beleket visszadobta a folyóba, a
zsákmányt a horgásztáska plasztikrekeszébe dugta, majd leszedte a horgot, és a többi mellé
akasztotta.
Egy órácskát álldogált a parton, hallgatta a folyó zúgását, pillantása a tengeri torkolat felé
eső, náddal övezett partok irányába révedt. Az általa ismert legszebb tájak egyike volt ez:
zöld lanka magasodott végig az égerfák és a cserjék fölé, a víz énekelt medrében, és locsogott
a partnál. Göcsörtös tölgyfa hajlott a víz fölé, furcsa, hogy itt gyökeret tudott ereszteni.
Amikor a férfi felmászott rá és hasra feküdt, láthatta a csapósügéreket lustán keringeni, vagy
mozdulatlanul, meredt szemmel bámészkodni.
Minden arra a környékre emlékeztette, ahol gyerek volt. Ezért is vette meg a nyaralót,
jóllehet két óra utazásra volt a várostól. Feleségével együtt mindsem szabad idejét itt töltötte.
Majdnem teljes szélcsend volt, csak nyugatról érződött gyenge fuvallat. Tágult
orrlyukakkal szimatolt, igen, a gyár felől jött az édeskés, zsíros szag. A gyár felől, amelyik
megfosztotta őt a nemesebb halaktól. Minden tavasszal remélte, hogy visszatérnek. A gyár
vezetője azt állította, minden lehetőt megtett a szennyezés elhárítására. Az egészségügyi
hatóság fenntartás nélkül helyeselt, és úgy vélte, minden a legnagyobb rendben van.
Hát, az erdő még megmaradt. És a csuka sem volt rossz fogás. Vállára vetette a
horgásztáska hevederét, és nekivágott a hazafelé vezető ösvénynek.
A fenyvesnél kúszni kezdett. Úgy tájékozódott itt, mint egy erdei vad. Csendesen haladt
előre, megállt, elővette távcsövét, és egy fakoronára szegezte.
A héja fészke volt ott.
Elhagyatottnak tűnt, pedig a fiókák nemrégiben keltek ki a tojásból. A férfi lassan
továbbkúszott, a fa tövénél megállt, ott maradt mozdulatlanul. Életnek semmi nyoma, nem
keringett sötét árnyék odafenn. A földre irányította tekintetét. Ott - néhány méterrel előtte -
kicsiny madártest feküdt. Annyira könnyű volt, hogy a vörös áfonya törékeny gallyai is
megtartották. Mikor fölé hajolt, látta, hogy hiányoznak a fióka végtagjai. Egy pár rövid csonk
volt csupán a szárnyak helyén. A lábak, akár két letört fejű gyufaszál. Kissé távolabb egy
másik vékony, hasonlóan torz fióka feküdt. Mellette, a sárga fűszálak közt egy harmadik is
látható volt. A kis csőr sose tátoghatott ennivaló után, nem keményedhetett félelmes
kampóvá, hogy remegő húsba vágjon és tépjen.
A héja valamennyi fiókája nyomorék volt. Életképtelen. Anyjuk észrevette ezt, kidobálta
a fészekből és elköltözött.
Ördöngösség a vízben, gondolta a férfi. Ördöngösség az erdőben, a levegőben, a
szántóföldeken és a réteken. Senki sem tudja, ki a fő bűnös, mindenki a másikat hibáztatta. S
a régi bűnök új meg új sebeket fakasztottak. Éveknek kell eltelniük, hogy ismét helyreálljon a
rend. Ha egyáltalán...
Éppen akkor ért haza, amikor az autó az udvarba kanyarodott. Felesége ült a volánnál,
városias, kék ruhában, kék sapkája ferdén egyik szemére húzva. Leállította a motort, és
integetett férjének.
Az odament a kocsihoz, felnyitotta a csomagtartót, kivette a bevásárlótáskát. Belenézett,
majd előhúzott egy hízott csirkét.
- Ezt beteheted a jégre - mondta. - Ma csukát ebédelünk.
95
- Nagyszerű I Akkor szedek egy kis tormát.
- Az orvos mit mondott?
- Mint mindig. Minden a legnagyobb rendben.
- Ahhoz mit szólt, hogy autót vezetsz?
- Ugyan, ez sem árt jobban, mint hogyha a hátsó ülésen utaznék. Egyébként is még öt
hónap van hátra. Emlékezz csak Violára!
Viola a felesége nővére volt. Annak idején már jócskán túlhaladta a kilenc hónapot.
Végül kocsiba ült, és végighajtott egy göröngyös erdei úton, melyen a hátsó rugók a földet
érték, és az egyik lengéscsillapító olajat kezdett köpni. „No, most már jön" - mondta egészen
hétköznapi hangon, amikor hazaért. El sem értek a klinikáig. Odaszállítás közben „jött" a
kicsi.
Gyermekük ősszel született, amikor még a vidéki házban voltak. Kora reggel volt, fagyott, a
bársonyos égen tisztán ragyogtak a csillagok, s a szülési fájdalmak oly hirtelen jelentkeztek,
hogy felöltözni s a klinikára hajtani sem maradt idejük. A férfi nézte feleségét, mint
hánykolódik s*z ágyon, homlokán gyöngyözik az izzadság, csomókba tapasztja ápolt, szép
haját. Fogalma sem volt róla, mit kellene tennie, csak telefonált a körzeti orvosnak, aki
odaküldte a nővért, és megígérte, hogy maga is azonnal indul.
Az ápolónő kocsija néhány perc múlva a ház elé kanyarodott. A férfit meglepte, milyen
üde és friss a nővér. Ö amolyan vedlő szarkának érezte magát.
Segíteni nem tudott, inkább félreállt az útból. Hallott ugyan olyan férjekről, akik jelen
voltak a szülésnél, de ő úgy érezte, hogy soha, de soha nem lenne képes ilyen helyzetben
látni a feleségét. Egyszer látott szülést a tévében. Utána csak jó adag konyakkal tudta
helyrehozni magát.
Egy órát álldogált a fáskamrában. Látta a doktort megérkezni, majd egy negyedóra múlva
kijönni az udvarra. Akkor eldobta a fejszét, és odament hozzá.
- Bejöhet, építész úr - mondta az orvos kissé rekedtes hangon.
- Baj nélkül folyt le?
- Nem egészen.
- A feleségem ?...
- Miatta nem kell aggódnia. De a kicsi...
Elhallgatott.
- Mi van vele? Él?
- Igen, él. És életben is fog maradni. Csak... - Az orvos elhallgatott. Majd: - Hát igen.
Jöjjön be és nézze meg maga.
Ott állt az ágynál, az orvos az ablak felé húzódott, az ápolónő felemelt és megmutatott
neki valamit, amitől szíve hirtelen a gyomrába süllyedt. Ez volt a gyerekük. A felesége és az
ő gyermeke. Akit annyira vártak.
Gyermek? Egy kicsiny, ráncos, síró arc. Egy apró, hengeres törzs. Egy torzó.
Uszonyszerű, hátrafelé görbült lábacskák. Karok helyett madárfiókák szárnykezdeményeire
hasonlító csonkok.
Felesége felnézett az ágyból. Tekintete ködös volt, erőlködve próbált mosolyogni. Az
építész fölébe hajolt.
- Gyermekünk van - suttogta az asszony. - Gyermekünk van, neked és nekem.
Kezével oldalra, a kosár felé tapogatózott, ahová a nővér visszafektette a gyermeket.
A nővér megfogta a férfi karját, és kivezette a haliba.
- Kislány - mondta. Aztán újra eltűnt.
Az orvos kint ült. Elővette tárcáját, cigarettával kínálta az építészt.
- A felesége semmit nem tud - mondta. - Adtam neki egy injekciót. Nemsokára elalszik.
Semmi mást nem tud, mint hogy megszületett a gyermeke.
96
- De hát csak kellett, hogy lássa! ?
Az orvos mintha egészen távol, szürke ködben ülne.
- Nem volt ideje magához térni az injekció előtt. Most el fog aludni. Ráér megtudni, ha
felébred. Kér valami nyugtatót?
- Nem, köszönöm, nincs rá szükségem. Mondja, mit lehetne tenni?
- Nem tudom. Felhívom a gyermekkórházat. Ez a specialisták dolga lesz.
Specialisták, gondolja az építész. Mihez értenek azok? Toldoznak-foldoznak, aztán
kijelentik, hogy nem megy. A specialisták munkájának fele ennyiből áll: kijelenteni, hogy
nem megy. Ismeri ő ezeket. És mintha egy gyapjúharisnya lenne a torkában, amikor bele-
csuklik egy székbe az orvos mellé.
Ködön át jut el hozzá a doktor hangja:
- Szedje össze magát! - mondja a hang. - Van egy gyermekük. Felelősek érte.
- Természetesen gondját viseljük, ameddig életben marad...
- A gyerek egészséges. Arról kezeskedem, hogy egészséges.
- Egészséges?
- Majdnem mindnyájunknak vannak fogyatékosságai. Valamely hiány pótlódhat valami
másnak a bőségével. Jobb látás, hallás, zenei érzék, magasabb intelligencia.
A doktor győzködi. Jót akar persze. Csakhogy ez nem a doktor gyereke. Ez az ő gyereke
és a feleségéé. Az orvos számára ez csak egy eset a sok közül. Érdekesség az emlékiratai
számára, amennyiben mást is le tud írni azon kívül, hogy „Magn. hydrox" vagy „Diphen-
hydramin".
Most még párhuzamokat is von.
- Gondoljon a Neurosedyn-bébikre - mondja. - Bizonyára olvasott róluk annak idején. A
rádió is foglalkozott velük, meg a tévé is. Néhányuk egészen jól boldogul.
- Úgy véli, hogy ez az egész nyilvánosságra kerül? Olvasni fonnak rólunk az emberek? És
majd mutogatnak a tévében ?
A gondolattól felémelyedik a gyomra.
- Semmi nem kerül nyilvánosságra - mondja az orvos. - Hacsak önök nem beszélnek róla.
- Senki nem fecsegi ki a szégyenét.
- Ez nem szégyen! - A doktor hangja most éles. - Önöknek gyermekük született, ennek
igazán örülhetnek! Elégedettnek kell lenniük!
Vagy úgy. Mindjárt megparancsolja, hogy nevessek is nagy örömömben!
Behunyja a szemét. Hallja, amint a doktor megígéri, hogy valamikor este benéz.
A nővér kijön a hálószobából.
- Építész úr, nem kér egy csésze kávét ?
- Köszönöm, nem... azaz kérek.
Megissza a kávét, észre sem véve, hogy tűzforró. Aztán feláll, fejébe nyomja a kalapját,
és az ajtó felé indul. Kimenet magához veszi kétcsövű puskáját. A nővér aggódó pillantást
vet rá.
- A nyúl most szabad - mondja a férfi.
A nyúl szabad, és a fogoly, a siketfajd, a nyírfajd, a róka meg a borz szabad, csak az
ember nem szabad soha. Lehunyt szemmel emlékképeket idéz: anyák gyerekkocsival, anyák
gyermeküket vezetgetve, anyák padokon a parkban a homokozóknál és a hintáknál és a
csúszdáknál, boldog anyák épkézláb gyermekeikkel, akik szaladgálnak, ugrálnak, játéklapátot
tartanak kezükben, és a papa ölébe ugranak.
Csak mások gyerekeinek jut hely ezen a földön?
A héjának nincsenek fiókái, gondolja. Nincsenek, nincsenek.
A kislányt Virginiának keresztelték. A férfi csodálatos módon napról napra jobban
szerette gyermekét, gyakran megsimogatta az elégedetten szuszogó arcocskát az ügyesen
97
hajtogatott kendő alatt, melynek az volt a feladata, hogy a hátulról közeledők ijesztő
látványától megóvja a kicsit.
Most megtudta, mi az apai szeretet. Képes volt órákon át a padlón feküdni a gyerekkel, és
játszani vele, előbb csak úgy, játékok nélkül, később régi cipőskatulyákkal, majd golyókkal
és építőkockákkal meg papiros házikókkal, amit ő maga ragasztgatott, hogy végül egész
városka telt ki belőlük.
A kislány egyéves kora előtt már magától mozgott a szobában. Rövid, lökésszerű
mozdulatokkal csúszott előre a padlón, megtanulta megfogni a játékokat, először a szájával,
azután állával a nyakához szorítva őket, sőt végül csenevész végtagjait is tudta valahogyan
hasznosítani. De azért a szája maradt kedvenc segédeszköze, ezzel cipelte ide-oda a babákat
és a színes krétákat és minden egyebet, míg a mama közbe nem avatkozott.
- Meg kell tanítanunk használni meglevő végtagjait - mondta.
Telente bent laktak a városban, a villájukban. Az apa, amennyire csak ideje engedte,
játszott a kislánnyal, a mama gondozta. Egy idő múlva már egyiküknek sem jutott eszébe,
hogy gyermekükkel nincs minden teljesen rendben. Elfogadták őt, megszokták, és jól érezték
vele magukat. A specialisták semmire sem mentek. Pedig próbálkoztak sínekkel,
spirálvázakkal és rugós lemezekkel is. A szülők szkeptikusan szemlélték a kísérleteket, és ez
bizonyos fajta elégedettséggel töltötte el őket: ha túl sokat vártak volna, a balsiker
valószínűleg jobban megviseli a házaspárt.
Ám amikor a specialisták operációról kezdtek beszélni, a férfi határozottan nemet
mondott. Gondolatban látta a kis testet deformált végtagjaival kiszolgáltatottan feküdni, látta
meggörbülve, és a kísérletezők késeitől ügyetlenül összevagdalva, látta a lelkes arcocskát
elszomorodni és elkeskenyedni és megsápadni és elkomorodni. Egész lénye tiltakozott ez
ellen. Úgysem tudnak semmit sem csinálni, gondolta. Csak úgy tesznek, mintha tudnának.
Mikor ébred rá egy kisgyerek, hogy különbözik a többiektől? Hisz nem lehet örökre
elszigetelni. Meg kell ismernie a világot. A kerti homokozóban görög ide-oda a kislány,
homoktortát és - pudingot készít uszonyszerű csonkjaival, az autóból pedig látja a többi
gyereket, amint a városi parkban ásnak játék lapáttal, vedrüket kifordítva tornyot, pléh-
formáikkal pedig süteményt formáznak homokból, és akkor arra gondol: „Ha nagy leszek,
nekem is lesz kezem "És látja totyogni görbécske lábakon a többieket, és akkor ezt gondolja:
„Ha jó leszek, én is kapok lábakat."
De nem nő kéz. És láb sem formálódik és semmi más.
Néha azt álmodja, hogy jön valaki, talán egy tündér varázspálcával, suhint egyet a
levegőben, és azt mondja: „Legyen láb!" és „Legyen kéz!”. Vagy manó jön, hátán a zsák tele
kezekkel és lábakkal, jut belőle valamennyi jó gyermeknek.
Apja fülébe susogja:
- Ugye, papa, jön nemsokára?
És apa bólint, azt mondja:
- Talán, nem tudom pontosan, nem értek az efféle dolgokhoz. - Azután elfordul,
hunyorog, és orrát fújja.
- Művégtagok - mondja az építész a specialistáknak. - Nem lehetne nyélbe ütni
valahogyan a dolgot?
- Most még nem - hangzik a válasz. - Ebben a stádiumban nem. Jelenleg többet ártana,
mint használna. Hamarabb kinőné őket, hogysem hozzájuk szokott volna, néhány hét múlva
szorítanák, a szakadatlan cserélgetés állandó gyötrelemmel járna.
- Nem lehet úgy elkészíteni, hogy beléjük nőjön?
- A művégtag nem rékli vagy bugyi. Hosszú, keserves időbe telik, míg megtanulja
használni őket. Tudományunk fejlett, de csodákra nem vagyunk képesek. Tudunk
minimotorral és sűrített levegővel működő művégtagokat készíteni, olyanokat, melyeket az
izomreflexek működtetnek, és talán nemsokára elkészül a pusztán gondolat irányította
98
szerkezet is. De mindez fejlettebb agyat és erősebb izmokat igényel. Türelemmel kell
lennünk.
Lennünk! Mintha bizony a specialistáknak kellene türelemmel lenniük, gondolja az
építész.
Hogy az ember kegyetlen legyen, nem szükséges tudatában lennie annak, hogy kegyetlen.
Többnyire akkor vagyunk a legkegyetlenebbek, amikor fogalmunk sincs róla. Egy fiú, aki s
legmagasabb polcra teszi a nyomorék kislány olvasókönyvét, s így szól: „tessék, parancsolj,
vedd le, (gazán senki nem akadályoz meg benne", nem tudja, hogy ő most gonosz. Mint
ahogyan a másik fiú sem, mikor így szól: „most Virginiát játszom", és szétterpesztett
lábakkal csoszog a padlón társai nevetésétől kísérve, míg észre nem veszik az ajtóban
mereven álló, szerencsétlen kislányt.
Egyébként jól ment az iskola. Virginia egyformán jeleskedett a memória- és a
gondolkodtató tárgyakban, s ezzel kivívta a tanítónő tiszteletét. A tornaórák és a sportolás
alól felmentették, zuhanyoznia sem kellett együtt a többiekkel.
- A kislány majd megfürdik otthon - mondta az apja van fürdőszobánk.
Nyaranta a tengerben fürdött. Kora reggel mentek ki kocsival, mielőtt mások odaértek
volna. Az apja állánál fogva próbálta tartani, ő pedig kapálódzott gyámoltalan uszonykáival,
ahogyan a tankönyv előírta. A mellúszást akarta megtanulni. De amint az apja elengedte,
elmerült.
- Nem tudok - mondta. - Sohasem sikerül.
- Próbáld meg háton - tanácsolta az anyja.
- Fordulj meg, aztán majd meglátjuk - mondta az építész. - Hátha úgy jobban megy.
Jobban ment. Pár nap múlva már percekig tudott a hátán fekve evickélni ijedten kapálódzva
uszonyaival.
Az építész bután érzi magát. Zavarban van. Nem érti, minek kell őt ebbe belekeverni. Ez a
nők dolga.
- Próbálj előre gondolkodni! Beleszeret valakibe. Milyen élmény lesz az neki? Átélheti-e
úgy, ahogyan mi annak idején? Emlékszel?
- Persze - mondja a férfi, és ránéz. - Hogyne emlékeznék.
Persze hogy emlékszik. Kart karba öltve sétálni alkonyatkor. Táncolni, míg bőg a
szaxofon, és a levegőben forgó fénygömbök gyúlnak és kihunynak.
Virginiának kereszteltük, gondolja. Talán tudat alatti ráolvasás volt. Érintetlenül élje
végig életét.
De a ráolvasások sohasem segítenek.
Az építész ismét beszél az orvossal:
- Nem lenne jobb tenni valamit ellene? - érdeklődik. - Nincs valamilyen antihormon... úgy
értem, jobb a sterilitás, mint álmodozni soha nem nyíló kapuk előtt.
- Ebben nincs igaza - feleli az orvos. - Sokan életük végéig nem házasodnak meg.
Egyáltalán nem baj, hogy a kislány normálisan fejlődik. Egyébként arról még sohasem
hallott, hogy a torzszülöttek is házasodhatnak?
- És ha senkinek nem lesz rá szüksége?
- A szülők gyakran ok nélkül nyugtalankodnak. Két torzszülött nyugodtan
összeházasodhat, és pompás gyerekeket nemzhet.
- És ha egy egészséges férfiba lesz szerelmes ?
- Melyikünknek teljesül be az első szerelme?
Erről nincs statisztika. És sokan életük végéig nem házasodnak meg, ismétli a doktor.
Virginia még nem gondol a fiúkra. Életét betölti az olvasás, tévézés, a kirándulások az
erdőbe, ahol örömmel figyeli a madarakat és az állatokat. Műlábain csaknem úgy közlekedik,
mint más a sajátján, s ha távolabbra akar menni, háromkerekű biciklijére ül, amelyet a
háttámla billegtetésével kormányoz.
101
De az igazi hobbija az úszás. Kora nyártól késő őszig minden reggel kiviszi anyja vagy
apja kocsival a tengerpartra. Már nem lökésszerű mozdulatokkal halad előre a vízben, hanem
kéz- és lábuszonyai észrevehetetlen csapásaival siklik a hullámok között. Apja már régóta
nem tud tempót tartani, a kislány szembeúszik a kék habokkal, fejét a víz alá dugja, eltűnik,
és tizenöt méterrel arrébb bukkan fel kacagva. Apja méri az időt, és megállapítja, hogy
három percig volt víz alatt. Az idő egy hónap múlva négy percre növekszik.
Alig hallatszik egy csobbanás, amikor úszik. Hangtalanul mozognak uszonyai a víz alatt,
lebukik és felbukkan, olyan mint egy búvármadár. Búvárszemüveggel merül a zátonyok közé
a mélybe, tanulmányozza a halak életét, új világba pillanthat bele, mely fokról fokra
kitárulkozik előtte. Hamarosan megismeri az egész öblöt: a nádrengeteget és a dévérkeszegfű
csomóit, a homokpadot, az iszapot és a köveket. A halak egy részét is ismeri.
- Fábián ma elhibázott egy vörös szárnyú koncért - meséli. - így megnyúlt az arca.
- Honnan tudod, hogy Fábián volt?
- Mama, ne nevess! A csapósügérek éppoly kevéssé hasonlítanak egymásra, mint a
tyúkok a baromfiudvarban Azonkívül Fábiánnak van egy forradás a jobb oldalán.
- Majd egyszer kifogom és megnézem - mosolyog az építész.
- Meg ne próbáld!
Egy havas téli napon az építész dolgozószobájában ül. Ebéd után van, olvas és cigarettázik.
Egyszerre meghallja kislánya hangját, amint átkiabál a szobájából.
- Papa! Gyere ide!
- Valami fontos?
- Igen I
- Micsoda?
- Gyere ide, és meglátod!
Virginia a nagy toalettükör előtt áll. Rózsaszínű, térdig érő, hosszú ujjú ruhát visel,
kesztyűjének szára fodrosán buggyan a ruhaujjakra. Valamennyi lámpa ég, a csillár, az
ágylámpa, az állólámpa és a faliégők a tükörnél. Valódi díszkivilágítás.
Félig nyitott szájjal áll a lány, tükörképére mosolyog, szeme csillog a hosszú szempillák
alatt, szabályos fogsora kivillan egészséges ajkai közül, barna loknik keretezik széles,
intelligens homlokát és ovális arcát, kicsiny, határozott állát. Orcáin elbűvölő pír, mellecskéi
kirajzolódnak a lágy szövet alatt.
- Szép vagyok így? - kérdi.
Hogy szép-e ?! Uram, Teremtőm, gondolja az apa, a szépség, a boldogság, a várakozás
portréja, a sugárzó életörömé. Lehet valami szebb ennél?
102
- Elmész?
- Csak egy kis ünnepségre. Dagmarnak ma van a tizenötödik születésnapja. Ott lesz az
egész osztály. Hogy tetszik a ruhám?
- Klassz! Mikor indulsz?
- Rögtön. A mama elvisz kocsival.
Az építész visszaül a könyvéhez. De hosszú ideig alig érti, amit olvas. Ha behunyja a
szemét, újra látja a lányát. Csinos, gondolja. Nagyon csinos.
Mélyet sóhajt. Ez a lányom, mondja a sóhajtás. Az én drága kislányom. Ifjak
sóvároghatnának és férfiak vágyakozhatnának utána. Bárki megtisztelve érezhetné magát az
oldalán, büszke lehetne szerelmére, és boldog, hogy magáénak nevezheti.
Az úszás lett az élete. Ezért sóvárgott egész télen a nyár után, amikor minden reggel
lemennek a tengerhez. Órákig volt a vízben, mialatt anyja vagy apja vagy mindketten a
parton ültek, és újságot olvastak. Több mint négy percig tudott a víz alatt maradni, gyakran
tíz méternél is mélyebbre merült, errefelé nem is volt sokkal mélyebb a víz.
Egyszer egyheti szakadó eső után kék nyári reggelre ébredtek. Igazi autós kirándulóidő
ígérkezett. Sütött a nap, amikor elindultak, aztán dél körül kezdett besötétedni, fekete felhők
gomolyogtak az égen, az egész part kiürült.
103
Az út egy tó mellett vezetett. A vihar felkorbácsolta a hullámokat, a haragoszöld vízen
csak úgy fehérlett a tajték. Az egyik öbölnél az út közepén állt egy ember, kezében kalapács,
mindkét karjával integetett. Az építész fékezett, megállt.
- Van magánál csőfogó a kocsiban?
- Van egy fogóm, de az kicsi. Mihez kellene.?
- Le kell törnünk egy lakatot, különben nem férünk hozzá a csónakhoz.
A tó felé mutat. Az öböl egész az útig benyúlik. Sistergő hullámok nyargalnak be a tóról,
csapdossák a nádat, felgördülnek a partszegélyre, és visszagurulnak.
Fortyog a tó vize. Kint, egy kiugró sziklaszirten, egy kis csónak oldalra dőlve. Benne egy
halálra rémült kisfiú.
- Ismerem a tavat - mondja a férfi. - Itt lakom. Áradás van. Átkozottul megduzzadt a víz.
Nyitva vannak a zsilipek, mégis átcsap a gátakon. Aztán majd lemegy a zuhogón. Ha
lecsúszik a csónak a zátonyról, a fiú odavész. Ismerem a tavat. Itt lakom.
- Hogy került oda a gyerek?
- A másik parton lakik. A tó másik oldalán, akarom mondani. Az anyja délelőtt lent volt
fürdeni, akkor még nyugodt volt az idő, nem fújt ennyire a szél. A fiú a csónakban játszott, a
mama fürdőköpenyét az árbocra terítette, valamiféle rúdvitorlát is fel szoktak tenni, így aztán
az árboc úgy fest, mint egy kereszt. A fiúnak sikerült az ujjait, akarom mondani a
fürdőköpeny ujjait a keresztre feszíteni, aztán eloldotta a csónakot, biztosan látta, hogy az
apja így csinálja, és nem gondolta, hogy ez veszélyes. De persze nyilvánvaló, hogy veszélyes.
Mielőtt észbekapott volna, kinn volt a tavon. Az anya csak kiabálni tudott neki, hogy
húzódjon le a fenékre, aztán hazaszaladt, és hívta a férjét. Kocsival jöttek ide. Ott lent
vannak. Már mindent megpróbáltunk. Ha a csónak lecsúszik a zátonyról, a fiú elveszett,
megmondtam nekik. Ismerem a tavat.
A nő a parton hisztérikusan kiabál:
- Segítsenek nekünk! - sikoltja. - Senki nem tud segíteni?
A tahidnál egy kis zömök, szilárd, tengerbíró motorcsónak áll, de mindkét végén le van
lakatolva.
- A gazdája elutazott - magyarázza a férfi, aki megállította őket. - Ha itt lenne,
kölcsönkérhetnénk a csónakot, biztosan ideadná. De muszáj volt rendesen lelakatolni, nehogy
baja essen. Az apa ott van lent.
Az autó motor házfedelének támaszkodik, és a kalapáccsal az öböl déli oldala felé mutat.
Magányos alak látszik ott, csapdosó ingben és nadrágban. Tölcsért formál a kezéből,
megpróbál kiáltani a fiúnak.
- Háromszor próbált meg az apja odaúszni - mondja az ember, aki ismeri a tavat. - Három
hosszú ruhaszárító kötelet kötöttünk rá, hogy bevontassuk a fiút. De lehetetlen kijutni, ilyen
hullámzásban. Meg áradás is van. Mondtam is neki. Harmadszorra Ű is alig ért vissza a
partra. Majdnem ő is odaveszett. A tóra nem lehet ilyenkor kijutni, mondtam neki. Még az
atyaúristennek sem. Ismerem a tavat.
- Istenem, mért nem hoztuk ki a csónakot?
A híd, ahol az asszony áll, csak tíz méterre van. Hol őket szólongatja, hol Istent hívja.
- Egy csavarhúzót már elgörbítettem, és egy szöget eltörtem - mondja a férfi, és
megmutatja. - Többet nem tudok tenni. Semmi többet, hacsak nem kapok egy csőfogót, ezt
már a nőnek is mondtam.
A széllökések metszően sivítanak az autóablakon át, serceg a sás, ropognak a fák koronái.
A kis csónak dülöngél, csúszkál és forog a víz csiszolta sziklazátonyon, a fürdőköpeny
csattog az árbocon, s valószínűleg ostorpattogásszerű hangokat hallat.
- Papa!
Az építész lánya felé fordul, aki a hátsó ülésen ül.
- Meg akarod próbálni?
104
- Igen.
Már ki is bújt ruháiból, s lecsatolta művégtagjait.
Az apja fürdőköpenyébe bugyolálja, karjába veszi, fölemeli. Anyja aggódva néz, de nem
szól egy szót sem. Előveszi a reggelizőkosarat, beleteszi a mentőládát. így indulnak a tó felé.
- Nem tud a saját lábán menni? - kérdezi a férfi, aki ott marad az autónál, és nézi a
fürdőköpenybe burkolt kislányt.
- Jelenleg kissé nehezére esne - mondja az apa, és megy tovább, ölében a kislánnyal.
A parton áll a fiú apja. Borzong a mellére tapadt, hátán kidagadó, nedves ingben.
Haja lobog, vadul néz körül.
- Nem fog menni - kiabálja túl a hullámok robaját. - Magam is többször megpróbáltam.
És én kitűnő úszó vagyok. Nem merem hagyni, hogy önök is megpróbálják. Túl veszélyes a
tó.
- A hullámok alatt úszom - mondja Virginia, kikukkantva a fürdőköpeny alól. - Milyen
mély itt a víz ?
- Hirtelen mélyül - magyarázza a férfi, aki ismeri a tavat, és utánuk jött. Tizenegy méter a
part mellett, és kijjebb még mélyebb. A szirt eléggé kiemelkedik a tóból. Álltam a jégen, és
csapósügérekre horgásztam egészen közel hozzá.
- Adja ide a kötelet.
A fiú apja odanyújtja a kötelet.
- Legjobb az egyik láb köré tekerni, akkor kevésbé gátol az úszásban - mondja.
- A számba veszem.
A fiú apja kételkedni látszik.
- Nagyon erős állkapcsa van - magyarázza az építész. - Azt hiszem, sikerülni fog neki.
Lenne szíves elfordulni. Nincs nála fürdőruha.
A földnyelv egy piciny, szélvédett beszögellésében állnak. Az építész leereszkedik a
vízig, Virginiát öléből a tóba bocsátja, az összegöngyölt kötél egyik végét a kislány szájába
adja. Virginia néhány pillanatig mozdulatlanul lebeg, tájékozódási pontokat keres.
Fehérlenek a hullámtarajok, alattuk kékeszölden és feketén örvénylik a víz. Fehér test siklik
át a feketeségen, majd eltűnik szem elől.
Három férfi és két nő kémleli a fortyogó vízfelszínt. Hullámok csapdossák a zátonyt,
mellette forgók bugyborékolnak. Döngve ostromolja a víz a partot, az apa számolja a
csapásokat: egy, kettő, három... tíz, húsz... A kötél letekeredik, megáll, tovább tekeredik.
- Nem fog odaérni - mondja a kisfiú apja. - Sose bocsátom meg magamnak, ha neki is
baja esik.
- Sikerülni fog - mondja az építész. - A felszín alatt csendes a víz.
Ő maga is aggódik, de nyugalmat mímel a felesége kedvéért.
- Áramlás a mélyben is van - mondja a férfi, aki ismeri a tavat. - Igaz, nem olyan ' ős...
Hahó! Ott van!
Virginia felbukkant. Látni sötétfürtös fejét a hullámok között, néhány méterre a zátonytól.
A kötelet erősen tartja fogai közt. Körülnéz, tájékozódik, újra eltűnik.
- Sokáig van a víz alatt - mondja a férfi, aki ismeri a tavat.
- Percekre le tud bukni - magyarázza az építész.
- Lehet. Ilyenkor jól jön ez. A szikla körül erős az áramlás. Érdekes lesz megfigyelni,
hogyan úszik az ár ellen.
Virginia ismét felbukkan, rézsút néhány méterrel a szikla előtt. Szinte látni feszülő
állkapcsát, ahogyan a hullámokkal szembeszegülve tartja a kötelet, aztán ismét lemerül.
Következő alkalommal a szikla másik oldalán tűnik fel. Hullámok hátán tekergőzik a kötél,
hol a csónak felé csap, hol ernyedten ring.
A kislány feje előbukkan.
- Fogd meg a kötelet! - kiáltja. - Fogd meg a kötelet! Igyekezz! Tekerd a karodra!
105
A kisfiú az evezőpadhoz mászik, kihajol, megfogja a kötelet. Ügyetlenül babrál vele, keze
remeg, át van fázva és fél.
- Van a végén egy csomó - kiáltja a kislány. - Csak egy siklóhurkot kell csinálnod.
Fenyegető dübörgéssel emelkedik feje fölé egy bukóhullám, magával sodorja a zátony
felé. Virginia eltűnik.
A kisfiú megköti karján a siklóhurkot. Habozik, arca falfehér. A parton álló férfiak húzni
kezdik, most már ugornia kell, akar vagy nem, átcsúszik az evezőpadon, a csónak peremén, a
szikla szélvédett oldalára kerül, most már a hullámok is a part felé taszítják. Apja a víz
széléhez szalad, megragadja fia haját, majd a testét, s kiemeli a szárazföldre. Azután
körülnéz.
- A kislány hova tűnt?
- Virginia!
Nem látják sehol.
- Az áramlást kellett követnie-mondja a férfi, aki ismeri a tavat. - Nézzék csak, egyre
erősebb lesz. Ott, ahol a tó elkeskenyedik. Ott a legerősebb, ahol a gátnak zúdul, figyeljék
csak!
A part menti köveken ugrálva fut az építész. Fekete, kemény gyökerek által felszabdalt
talajon nyírfaerdő húzódik erre. Fürgén szedi a lábát, tekintete a víztükröt kémleli. Sziszeg a
szélben a gyér káka.
Kis öblöt képez itt a part, benne feketés víz fodrozódik a tó hullámainak ritmusára.
Itt fekszik Virginia. Haja koszorúként lebeg nyugodt, kissé halvány arca körül, ő hátán
fekszik, és a fák koronáit nézi.
- Drága gyermekem, mi történt veled?
- Vegyél csak fel, papa. Nyugodtan ide léphetsz, sziklás a fenék.
Az építész az öblöcskébe gázol, a víz rüsztje fölött a cipőjébe szivárog, de észre sem
veszi.
- Nem ütötted meg magad a sziklánál?
- Hát bizony szereztem néhány kék foltot.
Mintha megverték volna, olyan a kislány bal oldala. Alaposan végigkarcolta testét az
érdes zátony, amikor odacsapódott hozzá. Az anya hozza a mentőládát. Ecseteli, bekeni a
sebeket. Borogatással is próbálkozik.
- Most sokkal rosszabb, mint amikor a sziklához ütődtem. A vízben nem éreztem a
fájdalmat.
A vízben nem fáj semmi.
Virginia mély lélegzeteket vesz a fürdőköpenybe burkolózva.
- Nem féltél?
- Ugyan! A mélyben sokkal nyugodtabb a víz, mint a felszínen. Az volt a legnehezebb,
hogy megértessem a kissráccal, mit csináljon a kötéllel. Utána hogy ment a dolog?
- Jól. Már a parton van.
A férfi felveszi a kislányt.
- Hazamegyünk - mondja.
A kisfiú apja az autónál várja őket.
- Kerestem magukat - mondja. - Köszönettel tartozom.
- Ó, igazán szórakoztató volt - mondja Virginia.
- De akkor is meg kell... Hogy hívják? Virginia, ennyit hallottam. Tovább? Adja meg a
címét! Vagy tudja mit? Kövessék a kocsimat, és elmegyünk hozzánk.
- Nagyon köszönjük, de már tényleg haza kell mennünk - mondja az építész. - Örülünk,
hogy segíthettünk.
- De...
- Semmiség az egész! Sok szerencsét! Üdvözöljük a kislegényt.
106
Ezzel elindulnak.
Könnyű leolvasni egy autó számát, ha tiszta a rendszámtábla. Pár nap múlva ötezer koronás
postautalvány érkezik. „Kötszerre és fürdőruhára - áll a szelvényre írva. - Nem
találkozhatnánk?"
„Zúgó zivatarban zátonyról megmentve” - erről tudósít az egyik helyi lap. Az újságíró büszke
az alliteráló verssorra. De a cikk maga rövid, alig több, mint egy széljegyzet egy derék
kislányról, aki kötéllel a foga közt a víz alatt úszott. Hogy mennyi ideig, a riporter maga sem
tudta.
107
Virginia hosszú ruhában, egy székben ülve fogadta a látogatókat, barátságosan felelgetett,
és elmondta, hogy kicsi kora óta szeret lubickolni a vízben.
- Hány métert úszott a víz alatt?
- Körülbelül negyvenet. Úgy értem, egy levegővel negyvenet. Nem túl sok.
- Ellenáramlat is volt. Meg vihar.
- Nem volt igazi, csak afféle tavi vihar.
Az újságíró feljegyzi a kifejezést. Mókásan hangzik.
- Többet is tud úszni?
- Hát persze.
- Mennyit?
- Őszintén szólva sose jutott eszembe, hogy megmérjem.
Virginia gyümölcsszörpöt tölt a poharakba. Az újságíró a kezére pillant.
- Műkéz?
- Az.
- Valami baleset? Meséljen!
A kislány ránéz.
- Miről?
- Nincs miről mesélni - mondja az építész.
- Nem magát kérdeztem - mondja az újságíró, aki azt hiszi, hogy most rábukkant
valamire.
- Apának igaza van. Nincs miről mesélni. így születtem, és ez rajtam kívül senkit sem
érdekelhet. Nincs semmi hozzáfűznivalóm.
- De hát mi egy jó sztorira gondoltunk, a címlapon képekkel. Egy sorozat fénykép: „Az
életmentő kislány a vízben”. Elmehetnénk a tóhoz. Meglátogathatnánk a kisfiút is, akit
megmentett.
- Nem, kérem, szó sem lehet róla.
- De miért nem?
- Mert nem akarom - mondja a kislány, és olyan szilárdan és határozottan cseng a hangja,
hogy az újságíró megérti, itt nincs több kereskednivalója. Virginia még hozzáteszi: -
Egyébként a nevemet nem kell kinyomtatni. Elég annyi, hogy Virginia.
- Nem álszerénység ez? De ahogy akarja!
Az újságíró Virginia határozott állára tekintve arra gondol: ez tudja, mit akar.
- Esetleg nincs néhány amatőr képük, ami a vízben készült magáról?
- Nem, nincs, ilyesmire sohasem gondoltunk.
A fotós lefényképezi a székben ülő kislányt. Mérgelődik, úgy érzi, elpocsékolta a napját
Aztán elbúcsúznak. A kocsiban azzal a gondolattal vigasztalódik az újságíró, hogy ha ezek az
emberek nem fogják fel kellőképpen a reklám jelentőségét, úgy maguk látják kárát.
Be kell érnie a mellképpel és egy rövid cikkel a derék kislányról, aki több mint negyven
métert tud úszni a víz alatt. A cikk egy másik, hosszabb tudósítás alatt jelent meg. A hosszú
tudósítás hőse egy fiú volt, aki egy gödörből húzta ki a dakszliját.
109
Valóban, Maggannak minden esélye megvan, és úgy látszik, nem is szalasztja el. Erős,
ruganyos mozdulatokkal húz kötelei között, miközben egyszólamú üvöltőkórus biztatásától
zeng az uszoda:
- Hajrá, Maggan! Hajrá, Maggan! Maggan, Maggan, Maggan!
Az épitész alig hallja a kiabálást maga körül. Csak a lányát nézi. Virginia észrevétlenül
odament a rajtkőhöz, fehér úszódresszben van, szíve fölött a „Villámlányok'' emblémája,
fején fehér sisakként ül a fürdősapka. Ügyetlenül felmászik a rajtkőre, egyensúlyozva áll a
nedves kövön, nézi klubtársát, miként küszködik a kötelek .között. Az uszonyszerű, rövid
lábak kifelé hajlanak, egy pillanatra úgy tűnik, mindjárt hanyatt esik.
Az építész hálás, hogy a nézők pillantásai a medence másik végébe irányulnak, az élen
haladó versenyzőre és legközelebbi ellenfelére. Az egyik gimnazista azonban a másik oldalra
pillant. Felkiált:
- Jézus Mária! Srácok, láttátok? Micsoda csaj!
A többiek is arra fordulnak.
- Ö Virginia - mondja valaki a csoportból.
- Kissé le van robbanva - teszi hozzá az előbbi. - Juj, juj!
Gyomrára szorítja kezét, himbálja a testét. Az építész legszívesebben pofon vágná,
belerúgna vagy ilyesmi. Akkor megszólal egy másik hang:
- Ilyennek született. Semmi vigyorognivaló nincs rajta. Kár szegénykéért.
- Hát persze, persze! De mégis! Pénzért lehetne mutogatni!
- Hisz olyan, mint egy fóka, mikor feljön heringet fogni.
- Fogjátok be a pofátokat!
Az utolsó pillangózó is a falhoz ér. Most jön Virginia. Ő az utolsó a gyorsúszók
csoportjában, akik ott álltak a rajtköveken. A többiek már a vízben vannak, a karok
előrelendülnek, a lábak krallóznak, a fejek újra meg újra a vízbe fúródnak, levegőért
kapkodnak a szájak.
Virginia startja nem a legszebbre sikerül. Valamiféle átmenet ez esés és ugrás között,
nyomában szökőkútszerűen spriccel fel a víz, aztán nekilódul a kis test.
Stílusa teljesen eltér a többiekétől. A gyorsúszásban mindenki úgy halad előre, ahogyan
tud, de ilyet még nem láttak. A többiek erejük végső megfeszítésével úsztak. Virginia
számára az úszás természetes önkifejezés. Egyetlen loccsanás sem látszik vagy hallatszik
körülötte, megerőltetés nélkül szeli a vizet. Hosszú, kígyózó ívekben hajlik a teste, uszonyai
apró, rövid rebbenéseivel hasítja élő torpedóként a felkavart vízfelszínt, mintha egy anyagból
lenne vele. Olykor felemeli fejét, hogy ellenőrizze, tartja-e az irányt a kötelek közt, majd
továbbsuhan.
Már beéri az előtte haladót.
Már a következő mellett van.
Döbbent csend lett a teremben. Néhány másodpercig úgy tűnik, mintha a verseny okozta
feszültség engedett volna alább, mintha megszűnt volna a helyezésekért való harc iránti
érdeklődés, mintha mindenkibe belehasított volna a felismerés, hogy itt valami szokatlant,
újszerűt, még-nem-látottat, szenzációsat, serkentőt s egyben tragikusai élhet át.
Valamennyi tekintet a fehér fürdőruhás, kicsiny testre szegeződik, látják, hogyan falja a
távolságot a következő és megint a következő ellenfélig, egymás után előzi meg őket, első
hossz, második hossz, testét oldalra csavarva fordul a falnál - a lányok némelyike
bukófordulót csinál -, harmadik hossz, már csak egy negyed hossz választja el az élen
úszótól, aki épp most fordul utoljára.
Virginia utolsó fordulásánál ismét kitör a hangorkán:
- Hajrá, Maggan! Ne hagyd magad! Mindent bele! Húzd meg!
És a másik oldalról:
- Hajrá, Virginia! Hajrá, Virginia! Virginia!
110
Néhány méterrel még mindig le van maradva az első mögött, a fordulótól nem kap új
lendületet, sebesen megérinti a falat, visszadugja fejét a vízbe, és siklik tovább. Csökken a
távolság, már csak három méter, két méter, egy méter - most egymás mellett vannak, máris
Virginia vezet.
Fél testhosszal Maggan előtt ér a célba. Vállával érinti meg a falat, Maggan nem tudja
megelőzni, bármilyen hosszú karja is van.
Gyülekeznek a lányok odalenn, az iménti vesztes átúszik a kötél alatt, kezét nyújtja.
Virginia bocsánatkérő mosollyal emeli fel azt, ami neki kéz helyett jutott, kézszorítás helyett
megpaskolják az arcát, mindenki körülötte tolong, gratulál neki, a nézők tekintete bámulattal
vagy szánakozással követi, aztán a kislány eltűnik egy öltözőfülkében.
A műugrás szabadon választott gyakorlatai következnek. Az építész fekete úszónadrágos
fiút lát állni a toronyban, előrenyújtott karral. Mintha rövid fohászt mondana, mielőtt
elrugaszkodna a medence zölden csillogó vize fölé. A csobbanás hangjával fülében lép ki az
apa a szabadba.
A legtöbb ember előbb vagy utóbb talál valamit, ami tartalmat ad életének. Virginia számára
az úszás lett ez. Az edzők csupán általános tanácsokkal tudták ellátni, megismertették vele a
versenyszabályokat, és felvetettek néhány ötletet, hogyan tudná megkönnyíteni rajtját és a
fordulókat. A többit maga tudta a legjobban. Nyaranta eddig is mindig gyakorolt, most már
telente is úszhatott, hamarosan otthonos jelenséggé vált a medencében. Itt ugyan nem volt
olyan sok felfedeznivaló, mint a tengerfenéken, viszont jó barátokra talált. A gyorson kívül
más úszásnemet nem tudott megtanulni. De ez az egy éppen elég volt.
A versenyek alatt nem tapasztalt ellenséges indulatokat. Társai örömmel figyelték
eredményeit. Először legjobb az iskolában. Aztán a városi bajnokságon. Aztán a tartó-
mányin. Egyre több uszodában üdvözölték ismerősként. Társai alig gondoltak arra, hogy
más, mint ők.
A nemzeti bajnokság idején szerelmes lett. Három nappal a versenyek megkezdése előtt már
gyülekezett az ország minden részéből az úszóifjúság Havsbadenben. Virginia első este a part
mentén úszott egyet, lustán feküdt a hátán, és a lenyugvó napba hunyorgott
Hirtelen egy fiú hangját hallja:
- Arra vársz, hogy elvontassanak?
Virginia gyorsan megfordul a vízben. Göndör hajú fiút lát néhány méterre maga előtt.
Orrába megy a víz, prüszkölni kezd, a fiú neveti.
- No, mi az? - kérdi végül a lány.
- Pont úgy feküdtél, ahogy az életmentési gyakorlaton szoktak, akik a mentésre várnak.
- Aha, rád I
Virginia sosem volt ilyen gyakorlaton. „Technikai okokból", ahogy mondják.
- Hogy hívnak?
- Virginia.
A fiú tapossa a vizet, meghajol:
- Svante Wergel.
A név ismerősen cseng, bár viselőjét még sohasem látta. Az ország másik vidékén lakik.
Rövid távon ő a leggyorsabb a fiúk közül. Úgy hírlik, hamarosan a világ élvonalába fog
tartozni.
- Te is indulsz holnap a versenyen?
Virginia bólint.
- Meg kéne mozgatni az izmainkat - javasolja a fiú. - Ússzunk versenyt? Addig a szirtig,
jő?
111
Egy körülbelül kétszáz méterre levő sziklazátonyra mutat. Aztán kezét hegyesszögben
feje fölé nyújtva előrevetődik. Lábai propellerként járnak, úgy indul neki, mint egy kis
motorcsónak.
Virginia néhány erőteljes csapással megelőzi. Huszonöt méter után a fiú kiemeli fejét a
vízből, hogy levegőt vegyen. Oldalra pillant. Hátranéz.
- Hol vagy?
- Itt.
Svante kissé meglepődve fordul ismét előre.
- Még a negyedénél se vagyunk. Akkor vegyük elő a lapátokat is!
Megint előrevetődik, most már kezei is teljes erővel dolgoznak, minden csapásnál úgy
húznak, mint valódi evezők. Virginia egy darabig mellette halad; de mikor már a célhoz
közelednek, csökkenti sebességét, hagyja, hogy a fiú érintse elsőként a sziklát.
Svante felmászik a napsütéstől még meleg zátony tetejére, elhelyezkedik, a vízcseppek
ragyognak napbarnított bőrén. Teste izmos, hosszú, rugalmas, erős lábszárai széles
úszólábfejben végződnek. Arca nyílt, felhőtlen, vidám.
- Nem jössz fel? - kérdezi, hívó mozdulattal ütve a kőre.
- Jobb a vízben.
- Ahogy gondolod. - A fiú ülve marad, a lenyugvó napot nézi, míg Virginia a szírt körül
úszkál. - Na, most már kezd hűvösödni. Ússzunk vissza.
A part előtt a kislány elbúcsúzik.
- A női medencébe kell mennem.
- Mit csinálsz este?
- Korán le kell feküdnünk. Villanyoltás tízkor. Negyed tizenegykor már alvás.
- Nálunk dettó. De azért beugorhatunk egy kicsit a kerthelyiségbe. Buli lesz.
- Én nem táncolok.
- Akkor menjünk a parkba. Vagy a zenét se csíped?
- Dehogynem!
- Helyes. A bejárattól a negyedik sor.
A versenyzés hónapjai jöttek. Senki nem rejtheti véka alá a képességeit. Meg kell mutatnia
őket. Ha nem is nagy a kedv, mindig akad, aki ösztökél, ne hagyd cserben a csapatot! Ne
hagyd cserben az iskolát! A várost! A tartományt! Az országot!
Virginia senkit nem hagy cserben. Egyébként is a nagy versenyek lehetőséget kínálnak
neki, hogy találkozhasson Svantéval. Hetyke szégyenlősséggel üdvözli, beszélgetnek is, néha
egymás mellé ülnek, s a fiú azt mondja: „Nincs a vízben hozzád hasonló. Ott senki nem ér fel
hozzád."
De a fal marad.
Ismert versenyző volt már, mikor jelölték az olimpiai csapatba. Botrány is lett volna
másképp, ezt mindenki tudta. Egy olyan lány, aki negyven másodperc alatt úszik száz métert,
1.25-ön belül van kétszázon, és 1500 méteren 10 perc az ideje, verhetetlen. Egyetlen lánynak
sem volt esélye vele szemben gyorsúszásban, sőt egyetlen fiúnak sem, lett légyen az ausztrál,
szovjet, japán vagy amerikai.
A szülők örülnek győzelmeinek. Ezek új tartalmat adtak a kislány életének, nem vált
önteltté tőlük, egyszerűen csak boldog volt. Úgy gondolta, hogy ő csak megteszi, ami telik
tőle. Ezt mondta mindenki, akinek haszna volt a pontvadászatból. A többiek, akik a második
vagy a harmadik helyre kerültek, talán mást gondoltak, de ezt egyikük sem mondta ki nyíltan,
még maguk között sem. Az egyedüli, aki szitkozódott, az újságíró volt, aki elszalasztotta a
lehetőséget. Önmagát szidta. Ha annak idején, amikor rábukkant, észrevette volna, hogy ez a
vakarcs többet érdemel, mint egy rövid, fényképes cikkecskét! Akkor megfogta volna az
isten lábát, ahogy mondta. Nagy biznisz lett volna. Baromi nagy biznisz.
Mostanában sokat írnak Virginiáról az újságok. „A widabergi csoda". „Minden távon
verhetetlen hableány". A kifejezés bosszantotta, arcába kergette a vért.
- Nem néznek embernek. Pedig az vagyok.
Egy sportújságíró megpróbált sportosabb csengést adni nevének. „Virgo" lett belőle.
Virgo! Ellenőrizte a szót a lexikonban. Szűz! Hát igen, ez találó. Nem is lehet más.
Gyülekezik az olimpiai csapat az edzőtáborba. Virginia csomagja már készen áll, amikor
cseng a telefon. A csapat egyik vezetője beszél:
- Neked nem kell a táborba jönnöd - mondja. - Még néhány napig otthon maradhatsz.
- De én úgy szeretnék menni!
- Mi is örülnénk, ha velünk lennél. De felmerült néhány probléma.
- Mire céloz?
- Elszállásolási nehézségek - feleli sietősen a férfi. - Nincs szükséged külön edzésekre.
Otthon is nagyszerűen fel tudsz készülni. A többiek viszont...
113
Virginia azzal a sejtelemmel teszi le a kagylót, hogy tán mégis valami másról van szó.
Gyanúja megerősödik a hét végén, amikor a csapatvezető személyesen jön látogatóba. Az
építésszel kíván beszélni.
- Igazán kínos gyászhírrel beállítanom - mondja -, de gondoltam, jobb, ha ön előkészíti a
kislányt.
- Mire?
- Kifogások merültek fel, és nem akarom, hogy csak az újságokból tudja meg. Mindent
tisztázni fogunk, de azért szükségünk van egy tartalékra a tarsolyunkban, és annak is
rendesen kell edzenie. Mondom, csak a biztonság kedvéért. Bár...
- Úgy érti, hogy Virginia nem utazhat magukkal?
A sportvezető homlokát törli. Nevezetes dühkitöréseit néha tanítványai ellen intézi, hogy
képességeik végső határáig hajtsa őket, máskor az ő érdekeiket védelmezve csap az asztalra.
De az ilyen kitöréseket azoknak tartogatja, akik eltűrik. Most zavartan köhécsel.
- A dolog így áll: Virginia verhetetlen, és...
- Sok sportoló az volt.
- Ó, hogyne! De nem így. Senki másnak nincs esélye.
- Na és? Valakinek csak kell a legjobbnak lenni.
A sportvezető keresgéli a szavakat:
- Tiltakozások hangzottak el. Mindig akadnak irigy emberek. Főként most, mikor olyan
sok profi lesz amatőrré. Azt mondják, hogy testformája annyira különbözik a többiekétől,
annyira sajátszerű, mondják, hogy nem versenyezhet.
Az építész feláll. Néhányszor fel s alá jár a szobában, levesz egy lexikont a polcról, felüti,
magában olvas pár sort.
- Figyeljen ide! - mondja aztán. - Az olimpiai játékokon eredetileg csak szabad, hellén
származású férfiak vehettek részt. Ma az olimpia nemzetközi; az 1908-ban hozott
rendelkezés csak férfiak indulását engedélyezi, mégis, 1912 óta nők is versenyezhettek -
úszásban is! Virginia talán nem nő?
- De, kétségtelenül az! Ebben tökéletesen egyetértünk. Nem is mi állunk szemben
egymással. De ebben az ügyben nem én határozok. A döntés a Nemzetközi Olimpiai
Bizottság és a FI NA kezében van.
- FINA?
- A Fédération Internationale de Natation Amateure rövidítése. Az amatőr úszók világ-
szövetsége, más szóval.
- Hm! Néhány vaskalapos kezében van a sorsa, akik sosem látták őt. Fogalmuk sincs,
kicsoda és hogyan úszik.
- Bizonyára igen behatóan fogják tanulmányozni az ügyet. Mi itthon nem tehetünk
semmit, legföljebb síkraszállhatunk mellette. Egyébként tehetetlenek vagyunk. Várnunk kell
türelemmel. - Egy ideig hallgat. Azután hozzáteszi: - De nem vaskalaposok. Sportemberek.
Élsportolót nem lehet csendben eltemetni. Virginia ügyében sem születhetett döntés feltűnés
nélkül. Az újságírók néhány napon belül megszimatolták a dolgot. Jó téma lett a sajtó és
egyéb tömegkommunikációs eszközök számára. A vita megélénkült, elemükben voltak a
szőrszálhasogatók:
- Sportalkat alatt harmonikus alkat értendő.
- Mi az, hogy harmonikus?
- Ezt mindenki tudja.
- Oké. Akkor mi azt mondjuk, hogy harmonikusnak egy szimmetrikus test tekinthető.
- Ez így kevés. Csak jól felépített test lehet harmonikus. A klasszikus szépségideálok
stílusában. A Diszkoszvető. Vagy a Vénusz.
114
- És sohasem hallottak még úszóalkatról beszélni? Tipikus ugró-, súlylökő-,
birkózóalkatról? Emlékeznek, amikor Dempsey visszavonult, versenyt hirdettek, hogy egy
olyan formájú ökölvívót találjanak, mint ő volt. Ez sikerült is. Strandnak hívták a győztest.
- De belőle nem lett új Dempsey. Egyébként ez nem tartozik ide. A harmonikus felépítésű
sportalkatról beszélünk.
- Természetesen! Lenne olyan szíves összehasonlítani egy futót és egy súlyemelőt! Lehet
őket egy napon említeni?
- Hát persze! A szerkezetük ugyanaz.
- Egy félszemű sportoló öttusában és tíztusában is olimpiai bajnokságot nyert. Thorpe volt
a neve.
- Diszkvalifikálták!
- De nem emiatti Azért, mert nem volt amatőr! Voltak félszemű mesterlövészeink, félkarú
ugróink. Az ökölvívók lecsiszoltatnak homlokcsontjukból egy darabkát, hogy ne hasadjon fel
a szemöldökük.
- Az ilyesmi nem látszik meg!
- Nem az számít, látszik-e vagy sem! Az érzékelés egyéb formái is számítanak!
Tapogassa meg az ökölvívók orrát! Hányuknak van még meg az orrcsontja?
- Valahol csak meg kell vonni a határt!
115
A vezetőség elfogadta a díjakat. A titkárt megbízták, hogy közölje ezt Virginiával.
Ténykedése tizenkét éve alatt nem volt rázósabb feladata. Hét órán át vesződött a
megfogalmazással:
„A legmélyebb elkeseredés és egyben a tehetetlenség érzetével hozta meg határozatát a
közgyűlés a tárgyban, hogy..."
„Mélységes részvéttel vettük hírét..."
„Senki sem fájlalhatja jobban a következményeket, mint. . ."
A hetedik órában benyitott az elnök:
- Hol tartasz?
- Nézd meg a papírkosarat!
Az elnök megnézte.
- Nem felelne meg a jegyzőkönyv kivonata ?
- Az még komiszabb lenne.
- Hm! Akkor törhetjük a fejünket együtt.
Félórái töprengés után beérték egy rövid konstatáló formulával:
„Az elnökség ezúton tudatja, hogy megkapta a..."
- Most menjünk enni - mondta az elnök.
116
Virginia szórakozott mosollyal hallgatta az energikus ember fejtegetéseit.
- Érdekes munka - mondja az. - Semmi fárasztó utazás. Minden jelenetet a filmváros saját
műtermeiben veszünk fel. És a saját medencénkben. 300x75 méter. Művészkézből származó
díszletek. És ők értik a dolgukat. Bármilyen környezetet a helyszínre varázsolnak. Jéghegyet.
Sziklás partvidéket. Pálmákat. Korallzátonyt. Az egész világ egy helyen.
- Ezt bizonyára érdemes lenne megnézni - mondja Virginia elgondolkozva.
- Hát persze! És megéri. Milliókat kereshetünk. Milliók hevernek a földön. Csak le kell
hajolni érte. Dúsgazdag lehet. Nem kell másokon élősködnie.
Virginia megmerevedik.
- Erre még nem is gondoltam.
- Persze hogy nem. Persze hogy nem! De gondolja meg, micsoda visszavágás! Az
úszópályák bezárultak ön előtt, de a film tárt karokkal várja. Az egész világ megnyílik ön
előtt. Megnyeri az egész világot. Rajongás! Szeretet! Szerelem!
Crescendóval ejti a szavakat. Virginia csendben ül.
- Elég filmet és színdarabot láttam ahhoz, hogy tudjam, milyen nehéz munka a színészeké
- mondja végül. - Nagy előkészületet követel.
- Ó, a sminkre meg ilyesmire ne legyen gondja. Megvannak a szakértőink.
- Inkább az arcjátékra meg a beszédre gondoltam.
- Ne aggódjon! A beszédnek nincs semmi szerepe. Minden a cselekvés! Az akció! Akció
minden jelenetben. Arcjáték? Ugyan, Lassie-nek sincs arcjátéka. Csak csóválja a farkát, és
csillogtatja a szemét. Mégis ő a sztár! De maga verni fogja! Drupsz, pokk!
Így!
Hadonászik a kezével.
- Láttam Lassie-t. Valaha az tetszett a legjobban.
- Na ugye, látja! Arcjáték nélkül, beszéd nélkül. Csak ugat és szaladgál. Ugrál és csahol.
Magának meg csak úsznia kellene. Víz alá merülni. Lubickolni a felszínen. Fürkészni a
tenger fenekét. Mindössze néhány mozdulat, alig több, mint egy farkcsóválás. Gondoltuk,
néha megrázhatja a fejét. És akkor lobog a haja. Így ni!
Hökkenten, félig nyitott szájjal bámulja Virginia a férfit. Az zavartalanul fecseg tovább:
- Már címet is találtunk a sorozatnak. Viggy! Ez bejön! Viggy legyőzi Lassie-t! Már
puhatolóztunk ebben az ügyben. Az együttműködésről. Viggy Lassie ellen! Vagy esetleg
Viggy és Lassie! Afféle szimbiózis, hogy úgy mondjam.
Virginia érzi, hogy jéggé dermed a férfi beszéde alatt. Senki nem látja bennem az embert,
gondolja. Nem is sejtik, hogy nekem is van szívem, mely dobogásával társakat szólít. Áruba
bocsátható lény vagyok csupán, akár egy kutya, egy fóka vagy egy delfin ?
Oly hevesen áll fel, hogy megbillen műlábán.
- Nem hiszem, hogy kedvem lenne hozzá!
- Nincs kedve? De hisz az előbb...
A férfi megkövültén ül, és csak tátog. De csupán egy pillanatig.
- Gondoljon a pénzre - mondja. - Itt milliók hevernek. Milliók, csak arra várnak, hogy
lehajoljanak értük! Hírnév! Dicsfény! S több mi kell még?
Mi kell még ? - gondolja Virginia. Valaha valódi kezet és lábat kértem. Ez az, ami kellene
még. De ez nem tartozik az emberi jogok közé. Erre senki nem gondol. Úgy tűnik, az
embernek önmagával kell elintéznie az efféle dolgokat.
Akár ha távol lenne, hallja, amint a vendég folytatja rábeszélőkísérletét:
- A mi vállalatunk még soha semmit nem csinált vaktában. Sajtókonferencia. Fodrász.
Makeup. Dekoráció. Cselekmény. Minden át van gondolva. Minden meg van szervezve.
Társszereplők. Van tartalékban egy kisfiú, ő lesz a famulusa. Mint az a másik Lassie-nek,
pont úgy. Tudja...
117
- Könyörgök - tör ki Virginia. - Könyörgök... Nem vagyok képes rá! Ne haragudjon! Arccal az
ablaknak áll. De nem szükséges látnunk egy ember arcát ahhoz, hogy megérezzük, mi megy végbe
benne.
Az elutasítás knockoutolja a férfit. De még megpróbál felállni.
- Dehogyisnem képes! Ebben senki sem kételkedik. De nem kell azonnal határoznia. Figyeljen
csak ide! Itt a címem. Csak egy szót kell szólnia! Egy aranybánya ez a sorozat. Csak telefonálnia
kell! Vagy írjon. Vagy még jobb: én fogok telefonálni a jövő héten. Mondjuk szerdán? Csak
semmi sietség! Nem kell még úgy szaladnod, megvárnak a kalandok!
Névjegyét az asztalra teszi. Az ajtóból visszaszól:
- Még valamit! Ugye nem fordulnak másik társasághoz? Ezt nem tehetik meg! Mi voltunk itt
előbb! Szabadalmunk van a sorozatra...
Néhány másodperc múlva Virginia hallja, hogy a kocsi elindul. Mint fénylő csík, úgy tűnik el
a fasorban.
Virginia felment a szobájába, néhány sort firkantott egy papírszeletre, felvette kesztyűjét, és
lesétált a buszmegállóhoz.
Busz.
Vonat.
Taxi.
Ez itt Havsbaden. Esteledik, csaknem teljesen kihalt a part. Az ablakokon át látni az éttermekben a
nyár utolsó vendégeit. A villákban vacsorához gyülekezik a család. Csak néhány kisfiú kerekezik
az úton, egyikük belehajt az enyhe lejtésű parton a sekély vízbe, megbillen, leesik, lógó orral,
társai nevetése közepette száll vissza a nyeregbe.
Virginia egy órácskát üldögél a parkban, a bejárattól a negyedik sorban. Egy kürtzenekar az
indulót harsogja a Boccaccióból.
Semmi nem olyan, mint akkor volt.
Csak a tenger nem változott.
A lebukó nap széles, csillogó utat vetít a víz színére. Vörösarany színűek a hullámok, arany a
homokos part, arany a hullámtörés tajtékja.
Senki nem látja, amint Virginia leereszkedik a töltésen, lecsatolja művégtagjait, mindent
takaros kis kupacba rendez.
Zajtalanul kúszik el a vízig.
És a víz várja, mint egy nagy, csodálatos, puha öl, nincs semmi más a vízen kívül, magába
fogadja, dédelgetően körülveszi, simogatja, ez az ő otthona.
Sebesen és hangtalanul hasítja egy sáv a fénylő víztükröt, eltűnik, jóval távolabb folytatja,
eltűnik és visszatér megint.
Néhány kilométerrel északabbra egy kisleány elszenderedett a parti sekély vízben ringatódzó
gumimatracán. Fényes nappal feküdt ki, hogy ringattassa magát a holtáramlással; nem vette észre,
amikor kifelé kezdett sodródni az apró tutaj, sem amikor az áramlás elragadta.
Felébredvén csupán a tengert és az eget látta. Kiabálni kezdett, de hát sem az égnek, sem a
tengernek nincs füle. És a papa a városban van, a mama pedig bridzsezik; egy robber meg, hiszen
tudjuk, igen sokáig elhúzódhat.
Nem tudni, mennyi ideig kiabált, ő maga is csak annyit tudott, hogy rettenetesen sokáig, és
hogy félt, meg szomjas is volt, és hogy már majdnem besötétedett, amikor meghallott egy szelíd,
nyugodt hangot:
- Ne sírjál, kisleányka. Szállj le szépen a gumimatracról, és ülj a hátamra. Kulcsold át kezeddel
a nyakamat. így ni! Ne félj! Ülj csak nyugodtan. Nincs semmi veszély.
Gyors és csendes volt az utazás. A kislány érezte, hogyan lüktet és hajladozik alatta a másik
test, melynek hátából biztonság és melegség sugárzott rá, úgy tűnt neki, mintha egy kedves, meleg
hullámon lovagolna. A csillagok éppen akkor kezdtek ragyogni, amikor megpillantotta a partot.
Ezüst korongját egy fenyő koronáján nyugtatta a hold.
118
Akkor lassult az iram.
- Itt már sekély a víz - mondta a szelíd hang. - Alig ér a térded fölé. Innen, kisleányka, magad
is ki tudsz gázolni.
- És teveled mi lesz?
- Ó, én ? Én továbbmegyek.
- Miért?
- Mert tovább kell mennem. Jó éjt, kisleányka I Szaladj be az első házba, ott majd gondodat
viselik, és telefonálnak a mamádnak.
- Te nem jöhetsz velem?
- Nem, kicsikém. Nekem vissza kell fordulnom.
- Hová kell menned?
- Messzire. Nagyon messzire.
- Milyen messzire?
- Roppant messzire, úgy hiszem. Roppant messzire. Kisleányka, ég veled! Néha gondolj majd
rám.
Elsüllyedt a test a kislány alatt, s ő csak a fejet és a nedvesen szétterülő, lebegő hajat látta.
Érezte a homokos talajt a lába alatt, a part felé kezdett gázolni. Mikor visszafordult, egy fejet látott
a holdfényes habok fölött, amint őutána nézett.
A kislány integetett, de az alak nem intett vissza. A tenger felé fordult, és hosszú sávot húzva,
eltűnt a csillagok alatt a sötétségben.
Meleg plédekbe bugyolálva, nagy csupor mézes tejjel várta a kislány a mamáját, aki mintegy
negyedóra múlva meg is érkezett autóval.
- Drága gyermekem, édes kicsikém, hát hogy ijeszthetted így meg a mamát? Meséld el, mi
történt?
- Képzeld, mama, találkoztam egy hableánnyal!
- Mit mondasz?
- Bizony. Ez így igaz. Egy hableány úszott ki velem a partra.
- Egy hableány? - az anya nevet könnyei között. - És most hol van?
- Vissza kellett fordulnia. A tengerben lakik, hiszen tudod. Messze. Roppant messze. Ez a
meggyőződés végigkísérte egész életén át.
Nyolcvankilenc éves volt, amikor meghalt. De amíg élt, sosem felejtette el a hableányt.
Minden este kiállt a tengerpartra, és kémlelte a sötétséget, arra vágyódva, hogy még egyszer
megpillanthassa az ő hableányának barna fürtök keretezte, szűzies arcát.
119
JUANJO SARTO - PEPE ROBLES
NYILVÁNOSSÁG
- Tudja, én egyszerű ember vagyok. Nincsenek nagy vágyaim. Amikor megkaptam az
örökséget, ugyanúgy éltem tovább, mint addig, nem változott semmi. De most szeretném
kielégíteni ezt az apró szeszélyemet.
- Igen, megértem önt - mondta halk hangon a másik.
- Mint mondtam, igen szerény életem volt, s a fényképem sohasem jelent meg a lapokban.
Most azonban, hogy módomban áll, szeretném megjelentetni. Öregkori mánia...
- Rendben van. A mellképe holnap teljes lapoldalnyi nagyságban fog megjelenni.
Parancsol hozzá valamilyen szöveget?
- Csak a nevemet írják oda: Ishis Jhorobindraks. A kép alá.
Az „átlagpolgár" széthajtotta az újságot. A harmadik oldalon egy fényképen akadt meg a
szeme, amely alatt ez állt: Ishis Jhorobindraks.
„Az ördögbe! - gondolta. - Ezek az újságírók! Megint valami új árucikk. Holnap ezzel a
névvel lesznek tele a lapok, a tévé, az aréna palánkja, s aztán majd kiderül, hogy új
autómárka vagy csokoládé, vagy tán valami új török ital."
- Úgy hallottam - mondta a piacon egyik asszony a másiknak -, hogy Ishis Jhorobindraks
egy új mosószermárka. Minden dobozban lesz öt egy pontot érő bon, s aki 10 000 pontot
összegyűjt, kap egy televíziót.
- Nekem meg azt mondták, hogy olyan narancslé, amely...
Roma, 14. (UP) A híres Via Venetón holtan találtak egy pillanatnyilag még ismeretlen
személyazonosságú férfit. Egyik zsebében egy újságkivágást találtak, amelyen Ishis
Jhorobindraks jól ismert arcképe látható.
Melbourne, 13. Egy paraszt azt állítja, hogy a birtokához tartozó egyik kukoricatáblára
tegnap délután leereszkedett egy UFO, amelyből egy apró, négykezű, kék emberke szállt ki, s
azt mondta, hogy Ishis Jhorobindraksnak hívják.
Több ezer olvasónk kérésére a New York Evening Herald holnaptól kezdve cikksorozatot
közöl Ishis Jhorobindraksról. Olvasóközönségünk előtt végre feltárul a rejtély: mi, azaz ki
Ishis Jhorobindraks?
A leginkább várt cikksorozat, amellyel olvasóközönségünket kedvenc lapja
megörvendezteti !
„A pokolba is! - gondolta Ishis. - Meg akartam jelenni a lapokban, hogy az emberek
megismerjék az arcomat. De azt hiszem, ez már sok lesz. El kell változtatnom a külsőmet,
hogy felülhessek a New York-i vonatra... remélem, hamarosan újra megfeledkeznek rólam, s
ismét nyugodt életet élhetek.
Los Angeles, 28. Tizenöt fiatal lány lett öngyilkos, mivel Ishis Jhorobindraks nem válaszolt
házassági kérelmükre. A fenti ok által kiváltott öngyilkossági hullám áldozatainak száma
országunkban 426, világviszonylatban pedig eléri a 16 ezret.
New York, 9. A két nappal ezelőtt megrendezett mesés parádé után ma újabb szenzációs hírt tettek
közzé. Árverésre kerül három, Ishis tulajdonát képező tárgy: kedvenc pipája
(értékét tízmillió dollárra becsülik), nadrágtartója (becsült értéke hétmillió dollár) és
műfogsora (megfelelően fertőtlenítve), amelynek kikiáltási ára négymillió lesz.
Az árverést a Waldorf Astoria hotelban rendezik, s pontosan 8 órakor kezdődik. Meghívó
tízezer dolláros áron a szálló halijában igényelhető 15-éig.
Kedves nézőink, ismét kedvenc lemezlovasunkat láthatják a képernyőn, aki a hét legsikeresebb
lemezeinek listáját ismerteti Önökkel. Nos hát, lássuk csak!
Ötödik helyen a kongói Wahas együttes Cosmos Simphony című szerzeménye áll.
A negyedik helyet a kanadai Marc Christiansen The /itt/e red dwarf című kompozíciója
szerezte meg.
S most jókora ugrás következik. Csupán egy hete kapható a Houses című dal az Ishis együttes
előadásában, s máris elnyerte első aranylemezét. Nem kétséges, hogy az együttes által választott
név jelentős hatással volt a lemez forgalmára. Ez a dal a harmadik helyen áll.
A második helyen a Minnesota Astronauts' Chorus dala, a Jhorobindraks' Story áll, amely
szintén csak egy hete jelent meg, s máris két aranylemez birtokosa. A dal a Canned Heat együttes
stílusára emlékeztet, amely a hetvenes években, csaknem tizenöt évvel ezelőtt élte a fénykorát.
A dal témája itt is hatással volt az eladott példányok számára.
És végül a kitüntető első Kfely. Ishis Jhorobindraks hangja minden eddigi rekordot megdöntve
hét nap alatt hét aranylemezt nyert el. Ez a felvétel más tekintetben is rekordnak tekinthető: ennek
a legrövidebb az időtartama. Mindössze három másodperc. Egyetlen mondat: „Jó napot,
világmindenség!" Ez a dal a népszerűségi lista első helyén áll minden országban, ahol megjelent.
New York, 30. Harmincnégy személy vesztette életét ma, amikor rajongók tömege relikviák
szerzése céljából be akart hatolni abba a szállodába, ahol Ishis lakik. Mivel a rajongók rohamai
napról napra gyakoribbá és szervezettebbé váltak, Ishis védelmére igénybe kellett venni a Nemzeti
Gárdát. Ma, amikor mintegy harmincezer személy hajtott végre ilyen rohamot, a Nemzeti Gárda
kénytelen volt tüzet nyitni, aminek következtében harmincnégyen életüket vesztették, s több mint
ezerötszázan megsebesültek.
Washington, 5. Az elnöki hivatalba érkezett több millió levélben kifejtett óhajnak eleget téve,
tekintetbe véve Ishis Jhorobindraks mitológiai jelentőségét országunk történelme számára, az
elnök aláírta azt a dokumentumot, amely megbízza a Roger-bizottságot, hogy Ishis Jhorobindraks
úr életét oltsa ki, s holttestét - tökéletesen preparált állapotban - állítsa ki a Smithsonian
Instituteban mint nyilvános kegytárgyat.
Az elnök, aki kezdetben ellenezte a gondolatot, végül kénytelen volt így rendelkezni, mivel a
csendes többség történelmünk során első ízben törte meg a csendet, s adott hangot levelek és
táviratok ezrei által azon óhajának, hogy Ishis Jhorobindraks köztulajdonná váljon.
122
Senki sem látta, mikor szállt be a gépbe. Amikor a sugárrakéta, JUAN G. ATIENZA
felkorbácsolva az óceánt, elindult távoli célja felé, egyszerűen csak
ő is ott volt már a gépben; jobb lábára kissé sánta, ezért vékony
botra támaszkodó, szürkeöltönyös alak. Több mint két órája repültek
már, mire a légikisasszony észrevette, hogy ott ül az egyik hátsó
ülésen. Mindjárt arra gondolt, hogy csakis potyautasról lehet szó, de
mégis, a férfi olyan rendesnek, nyugodtnak látszott, ezért a lány
csak nehezen állta meg, hogy el ne piruljon, amikor megszólította:
TÜKÖR
- Bocsánat, uram...
Őszinte kék szem szegeződött a légikisasszonyra.
- Tessék...
- Nem... nem emlékszem önre az utaslistáról. Lenne olyan szíves
KÉP
megmondani a nevét?
- Természetesen. MAHXUAW YTMÁ-nak hívnak, ipszilon-nal,
és az a és az iksz között van egy h.
Nos, furcsa név, igen, de tényleg rajta volt a listán, bár egészen
más betűkkel írva, mint a többi név.
A légikisasszony még kételkedett, de végül arra gondolt, hogy
jobb lesz semmit sem szólni, nem érdemes botrányt csapni, mert
végül is ö maga a hibás, a beszálláskor elfelejtette jobban megnézni
ezt az embert.
Ezért hát, amikor a sugárrakéta földet ért, a különös nevű sánta
úr is kiszállt a többiekkel együtt, és azonnal nyoma veszett a
végállomás emberáradatában.
Wauxham professzor - akit barátai csak Amtynak szólítottak - reggel nyolckor nyugtalanul
ébredt. Eljött élete nagy napja.
Fél tízkor be kell számolnia a Nemzeti Védelmi Bizottságnak: végre sikerült elszigetelnie
az antianyagot, az antirészecskéktől kiinduló szintézisfolyamat tökéletesen kimutatható.
Mindenhonnan kitüntetéseket fog kapni - ezt már előre tudta - és egy kiváltságos állást a
Fegyveres Erők laboratóriumában, ahol ellenőrizheti az első kísérletek eredményét. Sok-sok
éven át ez volt az egyetlen vágya. És most elérte, itt van előtte karnyújtásnyira.
De mégis, akárhogy is van, nyugtalan volt. Érezte, hogy valami hiányzik, talán itt benne -
vagy rajta kívül?
Szemét dörzsölve, hogy az álmosságtól megszabaduljon, lusta léptekkel a fürdőszobába
ment borotválkozni. És ott valami igazolta bizonytalan félelemérzetét.
A tükörbe nézve nem látta magát I
Néhányat pislogott, mintha egy elfelejtett lidércnyomást akarna elűzni. De a különös
jelenség makacsul kitartott. Biztosan képzelődés, mi is lehetne más? Minden tükröt kipróbált,
amit csak talált a lakásban, de hiába. A tükrök hűen, a legapróbb részletekig visszaadták a
háta mögötti világot. De ő maga láthatatlan maradt. Nem volt ott.
„Vagy álmodom, vagy kezdek megbolondulni - mondta magában. - mindjárt idehívok
valakit...”
Alighogy kimondta, már meg is bánta. Valakit elhívni, annyit jelent, mint mindenkinek
odakiabálni, hogy nem egészen épeszű. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amire a mai nap
nem éppen a legalkalmasabb.
„Nem, ma nem... majd máskor. Talán akkor, ha ez tovább tart. De ma semmiképpen.
Szapora pulzussal - miért éppen ővele és miért éppen most történt ez a dolog; persze a
stressz - és az őszi, csupasz parkot nézegetve az ablakon át, Wauxham professzor életében
először vaktában, találomra borotválkozott. Arcát tapogatva újra végighúzta a borotvát a
123
megmaradt szőrpamacsokon, de nem volt megelégedve az eredménnyel. Mert közben arra
gondolt: milyen is egy ember, akinek nincs tükörképe. Egy ismeretlen, aki arra van ítélve,
hogy gyógyíthatatlan őrült legyen, vagy soha ne tudja lemosni magáról a foltot. És éppen ma!
Felöltözött, kajla nyakkendőt kötött, felvette ballonkabátját - már elmúlt háromnegyed
kilenc -, és mielőtt elindult, leemelte botját az ajtó melletti esernyőtartóról. Mert Wauxham
professzor - Amty, ahogy jó barátai bizalmasan szólították - a bal lábára kissé sántított.
Csak ment előre, lassú léptekkel, kérlelhetetlenül, jobb lábát bottal segítve. Nem sok ügyet
vetett az üzletek cégtábláinak különös formájú betűire, nem állt meg, hogy megfejtse őket.
Valamit végre kellett hajtania, amiért idejött, leküzdve a végtelen kozmosz úttalan útjait. Az
emberek elmentek mellette, észre sem vették, meg sem látták, hogy milyen is ő valójában.
Nem is volt rá okuk. Mert pontosan olyan volt látszatra, mint bárki más. De csak látszatra.
Egészen biztosan tudta, milliméter-pontosságig, hogy hova kell mennie. Semmi más nem
számított. Amikor egy küldetést kell teljesíteni, akkor minden egyéb feledésbe merül, hogy
csak a végső cél maradjon kitörölhetetlenül az emlékezetben, az akaratban.
Lelke legmélyén néhány pillanatig talán mégis gyönyörködött volna abban a világban,
ahova sorsa elvezette. Ez az egyetlen alkalom, amikor láthatja, és azonnal el is kell vesztenie,
mielőtt különös szépségeit magába fogadhatná. Mert az a más sokkal fontosabb,
mindenekfölött áll. Mert az a Kozmosz Sorsa.
A Nemzeti Védelmi Bizottság Tanácskozó Testülete előtt állva Wauxham már el is felejtette,
milyen kis incidens történt vele egy órával ezelőtt. Mielőtt belépett volna az erős őrizet alá
vett terembe, lenyelt két tablettát, és rögtön megnyugodott, személyes gondjai egyelőre
háttérbe szorultak. Most csak azzal törődött, hogy előadása a lehető legszabatosabb legyen,
és hogy meg tudja győzni ezeket az embereket, milyen hihetetlen lehetőségeket tár eléjük a
felfedezés.
Megköszörülte a torkát, és az egyenruhákra szegezte tekintetét, majd az egyenruhák
feletti kíváncsi, az ő szavait leső szemekre.
- Uraim - kezdte előadását -, mint önök is értesülhettek a legutóbbi jelentésekből, az
antianyag létezése nyilvánvaló, annak ellenére, hogy csak elvont matematikai formulákra és
olyan laboratóriumi vizsgálatokra támaszkodhatunk, ahol csak futólag láthattuk az
antirészecskéket, és így épp hogy csak felvázolhattuk azokat a kísérletezési lehetőségeket,
amelyeknek a jövőben nagy jelentőségük lesz. Most önöknek is be fogom mutatni, hogyan
épül fel az antianyag: az antirészecskék először felhalmozódnak, antiatomokká állnak össze,
majd folyamatosan antimolekulákká, végül valódi antianyaggá.
Röviden összefoglalom önöknek, hogy ez a felfedezés mit jelent a nemzet védelme
szempontjából. Abban a pillanatban, hogy az anyag az antianyaggal érintkezésbe lép, tiszta
energiává válik, amely hatásosabb, mint...
Az ajtónál álló két katona nem akarta beengedni, de ő rájuk mosolygott, kék szemében pajkos
fény villant.
- Kérem, uraim, a bizottság engem vár. Talán emlékeznek rá, hogy egy negyedórával
ezelőtt már bemutattam az irataimat?
A két katona csodálkozva nézett egymásra. Valóban, de mégis... hogyan tudott kijönni a
teremből? Zavarukban szabadon hagyták az ajtót, és a férfi elindult a folyosókon, lassan
bicegve, de határozottan, a néhány másodpercnyire levő cél felé.
- ...tehát ha az antivastomböt vákuumkamrában tartjuk, és koncentrált mágneses erőkkel
megakadályozzuk, hogy bármivel is érintkezésbe lépjen, akkor a vasrészecskékkel való
módszeres és állandó bombázás hatására tökéletesen mérhető és ellenőrizhető energiát
kapunk...
124
A terem ajtaja szinte észrevétlenül kinyílt, Amty Wauxham önkéntelenül odanézett,
levéve szemét a közönségről. Biztosan elkésett valaki - gondolta.
- Ez a vákuumkamra, amely ugyanolyan, mint...
És ekkor meglátta magát. A tükörképe, a reggel elveszett tükörképe jött felé lassan, az
emberek visszatartott lélegzetének furcsa csendjétől kísérve. Míg az emelvényre vezető
lépcsőn haladt fölfelé, kimérten, hibás jobb lábát maga után húzva, a tükörkép és Amty
Wauxham kék szemű tekintete még egyszer összekapcsolódott.
- Szervusz, Amty... Hát nem örülsz egy régi barátodnak?
Bal kezét üdvözlésre nyújtotta, és Wauxham, még nem térve magához meglepetéséből,
nem tudta elhárítani. Jobb keze a feléje nyújtott másik kezet kereste, ujjaik hegye egymáshoz
ért...
Rettenetes robbanás rázta meg az épületet, és a gammasugárzás kilövellése eltüntette a két
embert az űrből - az embert és tükörképét. És velük együtt a Védelmi Bizottságot, a
tanácsosokat, az őrszemeket és a betonfalakat. És tízmérföldes körzetben az élet minden
nyomát.
MAHXUAW YTMA
TÉTELÉ LATAIF ATZODLÁLEF IKA
TZSOMZOK A ESTNEMGEM YGOH
nebékéb kéjdoguyn
125
Kötetünk képeiről
126
Svédországban viszonylag korán felébredt Hans Arnold illusztrációi között; a képek
az érdeklődés a fantasztikum iránt, úgyis mindent elmondanak, mutatván a
elárulva, hogy náluk az olvasói igényeket hosszú utat, amelyet a svéd tudományos-
- ahogy a nyugati országokban általában fantasztikus irodalom a múlt század végétől
- a magazinok, folyóiratok elégítették ki napjainkig megtett. Eszközök, formák,
elsősorban. A „Hugin", a „Häpnal", vagy a stílusok követték egymást, a változás óriási.
„Jules Verne-Magasinet" olvasók tízezreit Mégis: van valami, ami a folyamatosságot
szórakoztatta, töltötte el csodálattal, vagy biztosítja és az egészet egybefűzi, s ez az,
nevelte, hiszen például a „Hugin", amit paradoxonba öltöztetve úgy
hasonlóan a korai amerikai sci-fí mondhatunk, hogy a svéd science fiction
magazinokhoz, mindig szívesen foglalkozott illusztráció sem tesz mást, mint a többi: a
a tudományos ismeretterjesztéssel is. lehetségesben a lehetetlent keresi és a
Figyelemreméltó az a tény, hogy a svéd sci- lehetetlenben a lehetségest.
fi magazinok igen hosszú életkornak, a K. P.
„Jules Verne-Magasinet" például 1977-ben
a harmincnyolcadik évfolyamát kezdte,
tehát 1939-ben jelent meg az első száma. Ki
gondolt akkoriban Közép-Európában sci-fi
magazin indítására ? A svédek azonban
már akkor is jelentős hagyományokat
folytattak.
Kötetünk illusztrációi tehát dokumentumok.
Nem képzőművészeti, festői, vagy grafikai
értékeket kell bennük keresnünk, inkább úgy
kell rájuk néznünk, mint egy múzeumi
kiállítás anyagára. Üzenetek a svéd Science
fiction múltjából, s jelei a formák,
tartalmak keresgélésének - egy műfaj,
illetve szemlélet naiv gyermekkoráról, vagy
mutáló kamaszkoráról beszélnek. A szivar
alakú űrhajók, kályha-csövekből
összeállított robotok, üvegburákkal takart
„idegenek", vagy az őslénytani könyvekből
átemelt „szörnyek" azt is elmondják a
figyelmes szemlélőnek, hogy a tudományos-
fantasztikus irodalom a világon mindenütt
azonos úton jár, hiszen a svéd illusztrációk
könnyen összetéveszthetők lennének a velük
egyidős szovjet, francia, vagy amerikai
ábrázolásokkal. A képzelet és az ízlés
bátortalan, kezdő lépéseinek
megnyilvánulásaival találkozunk, így kell
elfogadnunk ezeket a rajzokat, ábrákat. A
fejlődés érzékeltetésére, a különbségek
bemutatására felvettük kötetünkbe az egyik
legjobb mai svéd sci-fi illusztrátor, Hans
Arnold néhány rajzát is. Címlapunkat is
neki köszönhetjük. Nem szükséges hosszan
fejtegetnünk, hogy mi a különbség az
,,Oxygen och Aromasia" címlaprajza és
A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia
Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek szerkesztősége
Budapest VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43.
ISSN 0133-2430
Felelős kiadó: Szilvásy György
Felelős szerkesztő: Futaki József
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Gergely István
44 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 3100 - e - 7880
Ára 12, - Ft