SARAH NAPTHALI

Buddhizmus anyáknak
Harmóniában önmagunkkal és gyermekünkkel
HVG Könyvek
 ELŐSZÓ
Huszonnégy éves koromban angolt tanítottam Indonéziában,
Jakartában. 1991-ben Jakarta nem volt valami kellemes hely: az
ember órákat állt a dugóban, a benzingőzben. Bosszúság
bosszúság hátán: nem működtek a telefonok, a tízmilliós város
zsongása csak nagy ritkán hagyott alább egy kis időre, az utcai
árusok, koldusok, taxisok és kíváncsiskodók pedig zavaróan nagy
fokú érdeklődést tanúsítottak a külföldiek iránt. A nyílt
szennyvízcsatorna-hálózat az út mellett haladt. Kezdetben élveztem,
hogy minden más, mint otthon, magával ragadott az eleven forgatag,
de – ahogy ez már csak lenni szokott – idővel tele lett a hócipőm.
Bár Indonézia lakossága többségében muszlim, véletlenül
ráakadtam az angol Guy Claxton The Heart of Buddhism: Practical
Wisdom for an Agitated World (A buddhizmus szíve: Praktikus
tanácsok egy zavaros világban) című könyvére. Óriási hatással volt
rám. Nekiálltam aláhúzogatni a fontos részeket. A filc pillanatok alatt
kifogyott. Igyekeztem rávenni a barátaimat, hogy ők is olvassák el,
hogy legyen kivel megvitatnom a témát. A könyvet a rá következő
években rendszeresen elővettem.
Az első tanítás, amely szöget ütött a fejembe, az volt, hogy a
legtöbben egész életünkben illúziókat kergetünk. Feltételezzük, hogy
a világ, benne mi magunk és a többi ember, olyanok, mint
amilyennek mi látjuk. A buddhizmus szerint azonban az érzékeink
tévútra visznek, minek folytán többnyire csalóka ábrándok
kergetésére pazaroljuk energiáinkat. Ezt a tanítást rögtön alkalmazni
is tudtam az akkoriban megélt kulturális sokkra: más szemmel
kezdtem nézni a körülöttem lévő, bosszantó dolgokat, és ez a
reakcióimat is megváltoztatta. Ami addig mindennapos
bosszúságnak tűnt, most lehetőséget adott a tanulásra.
A buddhizmus arra bátorít, hogy tudatosítsuk magunkban mindazt,
amit érzékelünk, gondolunk és hiszünk, hogy ezáltal
megszabaduljunk a kínokat okozó tévképzetektől. Ha megértjük,
hogyan működik az elménk, másként fogjuk megélni az életet.
Buddha szavait idézve:

A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.

Azt, aki igaz szándékkal teszi tettét, szólja szavát, nyomon
követi boldogság, mint árnyéka a lépkedőt.{1}

A buddhizmus tanítása szerint a lelkiállapotunktól függ, mennyire

vagyunk boldogok. Mivel a buddhizmusnak nincs istenképe,
gondolataink irányítása és világképünk újrateremtése teljesen
rajtunk áll.
Évekig kizárólag a The Heart of Buddhism alapján próbáltam
megérteni a buddhizmust, míg végül elkezdtem más könyveket is
olvasni. Kipróbáltam a buddhista meditációt, de a buddhizmus
elmélete jobban tetszett a gyakorlatnál. A buddhizmus filozófiájának
tanulmányozása távolról sem bizonyult haszontalannak, az egyetlen
gond, hogy az igazi buddhizmus nem filozófia. Nemcsak
kiegészítése az életünknek, hanem olyasvalami, amit jó esetben
minden percben gyakorlunk.
Huszonévesen el sem tudtam képzelni, hogy hasznos időtöltés
lehet, ha az ember becsukja a szemét és a légzésére koncentrál.
Egyről a kettőre akartam jutni, emberekkel találkozni, tanulni és
fejlődni, és persze szórakozni, ha lehet, minél többet. Jól éreztem
magam, de a legtöbb emberrel, akivel megismerkedtem, idővel
megszakadt a kapcsolatom; amit tanultam, annak pedig java részét
elfelejtettem. Utólag úgy érzem, többet ért volna, ha a spirituális
fejlődésemre koncentrálok – most sokkal előrébb tartanék.
A gyerekeim születése után, harmincon túl, egészen más életet
kezdtem élni, és a buddhizmus minden addiginál fontosabbá vált.
Szerettem volna jól csinálni a dolgokat, mégis gyakran azon kaptam
magam, hogy olyasmit gondolok vagy úgy viselkedem, amit és
ahogyan nem szeretnék. Úgy éreztem, változtatnom kell, ha másért
nem, a gyerekeim kedvéért: türelmesebb, együtt érzőbb, optimistább
akartam lenni. Világos volt, hogy önmagában a szándék kevés
mindehhez – elkötelezettségre és fegyelemre lesz szükségem.
Ekkor kezdtem komolyabban venni a spirituális fejlődést. Otthonról
dolgozó anyaként ez elég nagy kihívást jelentett, és be kell
vallanom, volt olyan hónap, amikor a spirituális kérdéseknek
szemernyi figyelmet sem szenteltem. Más időszakokban aztán
sikerült megoldanom, hogy legalább naponta meditáljak, miközben
rettentően vágytam rá, hogy elvonulhassak egy-egy hosszabb,
intenzívebb meditációra. Kisgyermekes anyaként erre persze nem
volt lehetőségem, az mégis egyértelműen látszott, hogy már a
spirituális tevékenységek napirendbe való beiktatása is sokat segít.
Az alkalmi meditációs gyakorlatok hatására kiegyensúlyozottabb és
magabiztosabb lettem. A buddhista tanok felnyitották a szemem, és
zökkenőmentesebbé tették a hétköznapjaimat.
Miközben a második fiamat vártam, tudtam, hogy komoly kihívás
előtt állok. Tele voltam szorongással. Nem volt kétséges, hogy az
öröm, a megkönnyebbülés és a hormonok „tobzódása” után jön az
alváshiány, a bezártság, és semmi időm nem jut majd magamra.
Szerettem volna lélekben felkészülni a megmérettetésre, nem
akartam depresszióba süllyedni. Újra előtérbe került a buddhizmus:
rendszeresen meditáltam, tanfolyamokra jártam, igyekeztem
tudatosabban, együtt érzőbben és erkölcsösebben élni.
A könyv első vázlatát a terhességem alatt írtam, de csak a
második fiam születése után jöttem rá igazán, hogy szülőnek lenni
tényleg nem tréfadolog. Kiegészítettem a könyvet egy fejezettel a
dühről, miután a két gyerek között lavírozva döbbenten tapasztaltam,
hogy nagyobbik fiam, a három és fél éves Zac, pillanatok alatt ki tud
hozni a béketűrésből. A kis Alex születése előtt szinte soha nem
voltam igazán mérges Zacre. Előfordult, hogy elegem volt,
bosszantott vagy akár kétségbe ejtett. Azt a fékevesztett dühöt
azonban, amikor az ember káromkodik és legszívesebben
odavágna, azelőtt sohasem éreztem. Meg ugyan nem ütöttem, de
egyszer belemélyesztettem a körmöm a combjába. Akkor jöttem rá,
hogy ahhoz, hogy az ember fizikai erőszakot alkalmazzon a
gyerekével szemben, nem feltétlenül kell elfajzott szörnyetegnek
lenni. Megijedtem. Tudtam, hogy a düh kezelésének eztán különös
figyelmet kell szentelnem a spirituális gyakorlatok folyamán. Nem
voltam egyedül. Sok anyával beszéltem, aki hozzám hasonló
küzdelmeket folytatott. A buddhizmus szerint a düh fölösleges és
kártékony; a tanítások rendre kiemelik a dühtől való megszabadulás
fontosságát.
Amikor egy nő anya lesz, sok minden a feje tetejére áll. A
gyereknevelésről szóló szakirodalom mégis szinte kizárólag a
gyerekekkel foglalkozik, a róluk gondoskodni hivatott anyákkal nem.
Az anyák lelki életéről szóló könyvek főként lehangoló beszámolókat
tartalmaznak, és egy olyan életmód áldozatainak tüntetnek fel
minket, amelynek veszélyeire senki sem figyelmeztetett időben. Úgy
éreztem, szükség lenne egy könyvre, amely egyaránt tudomást vesz
bánatról és örömről. Egy könyvre, amely nem csupán jól
használható megküzdési módszereket kínál, de mélyebb szinten is
megváltoztathatja az életünket.
A közismert buddhista irodalom szintén vajmi kevés figyelmet
szentel az anyák speciális helyzetének. Készpénznek veszi, hogy az
embernek jut ideje a napi meditációra, az aktív részvételre a
spirituális közösségben és a visszavonulásra. Az ismert buddhisták
többnyire nőtlen férfiak és hajadonok, szerzetesek, világutazók vagy
hírességek – sokat tanulhatunk tőlük, ugyanakkor nem néznek
szembe az anyaság mindennapos kihívásaival.
A Buddhizmus anyáknak nem gyereknevelési kézikönyv, hanem
az anyáknak szól. Néhány buddhista gyakorlat ismertetésével
megmutatja, hogyan építhetjük újra a kapcsolatot benső
önmagukkal, hogyan válhatunk kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá.
Nagyon sok buddhista anyának tettem fel a kérdést: „Hogyan segít a
buddhizmus gyakorlása neked mint anyának?” A válasz többnyire
így szólt: „Kiegyensúlyozottabb vagyok tőle.” Márpedig ha az anya
kiegyensúlyozottabb, boldogabb, az az egész család hasznára válik.
 A könyv az anyák életéből indul ki: sorra veszi az őket érintő
kérdéseket és elmagyarázza, hogyan segíthet az adott helyzetben
mindaz, amit a buddhizmus tanít. Egyik fontos témája az itt és most:
hogyan tudjuk megőrizni – a magunk és a gyermekeink érdekében –
a nyugalmunkat, hogyan kezelhetjük a dühünket és lehetünk úrrá
félelmeinken. Írok továbbá arról is, hogyan hat az anyaság a
párkapcsolatunkra, a baráti és rokoni szálakra, valamint az
önmagunkhoz fűződő viszonyunkra.
A 2. és a 3. függelékben anyasággal kapcsolatos könyveket és
weboldalakat ajánlok.
Még az elején meg kell vallanom, hogy a buddhizmus általam
alkalmazott megközelítése fölöttébb eklektikus: a legfontosabb
buddhista irányzatok mindegyikéből szemezgettem. Menet közben
néha úgy éreztem magam, mint egy tolvaj, aki összelopkod minden
kincset, amit az anyák számára hasznosnak tart. Mindemellett azon
vívódtam, hogy egyáltalán összeegyeztethető-e ez a buddhizmus
szellemiségével, amelynek értelmében a különböző irányzatok tanait
nem lenne szabad keverni egymással, hanem ki kellene választani a
nekünk legmegfelelőbbet és a tanítót. Az egyes irányzatok között
persze nagy az átfedés, a buddhizmus alaptézisei pedig, irányzattól
függetlenül, egységesen érvényesek. Mégis előfordulhat, hogy
bizonyos esetekben olyan kijelentéseket tettem, amelyeket nem
minden iskola fogadna el. Szintén az eklektikus megközelítés
eredménye, hogy a könyv csupán kiindulási pont, egyfajta ízelítő
abból, amit a buddhizmus kínál. Ha komolyan vesszük a
buddhizmust, fel kell térképeznünk szerteágazó világát, és meg kell
keresnünk a hozzánk illő irányzatot, valamint tanítót – ha van ilyen.
Ráadásul teljesen átlagos nő vagyok. A buddhista írók többsége
annyi bizonyítvánnyal rendelkezik, mint bármely fekvő Buddha.
Néhányuk lehet, hogy megvilágosodott. A legtöbben éveket töltöttek
visszavonultan, és csodás tanítóik voltak. Ezzel szemben én két
napnál többet sosem töltöttem távol a világ zajától (akkor is
magammal kellett vinnem a fiaimat), és nem emlékszem rá, hogy
valaha is meditáltam volna másfél óránál többet egyhuzamban. Nem
vagyok spirituális nagyágyú, inkább csak botladozom, és rendre
szembesülök azzal, hogy mekkora út áll még előttem. Közben azért
elképedve tapasztalom, hogy a buddhizmus gyakorlása mennyire
megkönnyíti a mindennapjaimat.
Azt remélem, hogy épp amiatt, hogy nincs bennem semmi
különleges, tudok segíteni a hétköznapi életet élő, szokásos
kötöttségekkel rendelkező anyáknak, hogy felfedezzék a
buddhizmus kincseinek egy részét. Arra szeretném buzdítani
olvasóimat, hogy ne hagyják abba a vizsgálódást, miután kiolvasták
a könyvet. Lapozzák fel a népszerű Dhammapadát vagy más szent
iratokat, és tanulmányozzák Buddha szavait.
Mivel azonban az ember leginkább a saját tapasztalataiból tanul,
végső soron nem sokat számít, hogy mit írok én vagy bárki más, de
még az sem, hogy mi áll a szent iratokban. A legmegbízhatóbb és
leghasznosabb tanítások a saját életünkből származnak. Ki-ki a
maga útját járja. A buddhista tanok remek magyarázatul szolgálnak
arra, amit útközben látunk és tapasztalunk, és megmutatják a
kitaposott ösvényt, amely a boldogsághoz vezet.
 1.
BUDDHIZMUS ÉS ANYASÁG
A kisgyermekes anyák egyedül vannak. Nemcsak fizikailag
szigetelődünk el más felnőttektől, de az is gyakran előfordul, hogy
egyszerűen nincs kihez fordulnunk, ha segítségre lenne szükségünk.
Amikor még nem voltak gyerekeink, és dolgoztunk vagy tanultunk,
valószínűleg tagjai voltunk egy közösségnek, voltak olyanok, akikkel
megvitattuk a sérelmeinket vagy viccelődtünk a nehézségeken.
Amikor aztán az egész hetet egyedül töltjük, otthon a gyerekekkel,
nem sokat találkozunk felnőttekkel. Pedig ez az az időszak, amikor
talán a legnagyobb szükségünk lenne a társaságra.
Előfordul, hogy sem a régi barátaink, sem a családtagjaink nem
értenek meg; vagy mert nincsenek gyerekeik, vagy mert az ő
gyerekeik egészen másfajta kihívások elé állítják őket. Valamiért
rendre úgy alakul, hogy a rossz alvó gyerekek szülei csupa olyan
szülővel találkoznak, akinek a gyereke alszik, mint a bunda, a
csínytevésekre hajlamos gyerekek szüleit pedig csupa nyugodt, jól
nevelt gyerek veszi körül. Az is lehet, hogy amikor előhozakodunk a
gondjainkkal, barátaink vagy családtagjaink reakciói csalódást
okoznak. Talán úgy érezzük, hogy meg sem hallgatnak igazán: míg
az aggodalmainkat ecseteljük, ők magukról kezdenek beszélni,
kéretlen jó tanácsokkal bombáznak minket vagy egyszerűen témát
váltanak. A végén az a benyomásunk, hogy meg sem hallgattak,
vagy – ami még rosszabb – elítélnek. Igaz ugyan, hogy más anyák
nagyszerű szövetségeseink lehetnének, de a többségünk nem túl jó
hallgatóság; ha más nem, a gyerekeink folyton közbeszólnak.
Még ha van is egy bölcs bizalmasunk, nem valószínű, hogy ez a
kincset érő személy mindig a rendelkezésünkre áll. Különben is,
tapintatosak vagyunk, nem szeretnénk egy emberre ráönteni az
összes aggodalmunkat, gondunkat és bajunkat.
 Persze ott van életünk párja is, aki velünk együtt vállalta a
gyermeknevelés életre szóló feladatát. Legyünk igazságosak: csak
egy szent tudná igazán átérezni azt a lelki és fizikai próbatételt,
amelyen keresztülmegyünk. Márpedig a többség nem szent. De még
ha az is lenne, akkor is kénytelen lenne eljárni dolgozni.
Igen, az anyaság egyfajta önellátó üzemmódra kényszeríti a
nőket. Az egyetlen reményünk az örömteli és bölcs anyaságra az, ha
olyan belső erőforrásokra építünk, amelyekkel magunkat tápláljuk.
Mivel rendre mások igényei szerint ugrálunk – mindig csak adunk és
adunk –, elengedhetetlen, hogy megtaláljuk a feltöltődés módját.
Buddha tanításai számos praktikus eszközzel vérteznek fel, hogy
megtanuljuk kezelni kellemetlen érzéseinket és gondolatainkat, és
rájöjjünk, hogyan élhetünk kiegyensúlyozottabban és boldogabban
együtt másokkal.
Az anyaság különösen alkalmassá tesz a buddhizmus
befogadására, mert annak két sarokkövét már jól ismerjük: tudjuk,
hogy az életnek része a szenvedés, és találkoztunk már az igaz
szeretettel.

Ki az a Buddha?
Buddha, szó szerint azt jelenti, hogy „megvilágosodott ember”. A
történelem folyamán több buddhista is elérte a megvilágosodás
állapotát, ami azt jelenti, hogy számos múlt-, jelen- és jövőbeli
Buddha van. Amikor azonban Buddháról beszélünk, ez Gautama
Sziddhárthára utal, aki időszámításunk előtt 560 tájékán született a
Himalájában. Apja India számos uralkodójának egyike, de ezt
leszámítva Sziddhártha teljesen közönséges férfi volt, nem
rendelkezett isteni hatalommal.
Sziddhártha életének történeteit sok száz évvel halála után
foglalták írásba. Több változat forog közkézen; a buddhistákat
hidegen hagyja, hogy melyik a „hivatalos”. Buddha történeteinél
fontosabb maga az üzenet, hogy van kiút a szenvedésből és a
boldogtalanságból.
Buddha élettörténetének legismertebb változata így szól:

Amikor Sziddhártha megszületett, egy látnok azt jövendölte,

hogy az újszülött vagy politikai, vagy szellemi birodalom
fölött fog uralkodni. Apja inkább világi uralkodóként szerette
volna látni a gyermeket, ezért elzárta Sziddhárthát a
külvilágtól. A palota falain belül igyekezett fényűző életet
biztosítani számára, hogy hozzászoktassa a fiút a
hatalomhoz és a gazdagsághoz.
Sziddhártha mégis kikocsizott a falakon kívülre, és négy
útja során négy látomást látott. Elsőként egy öregembert,
aztán egy beteget, majd egy halottat. Végül egy
szerzetessel találkozott. Sziddhártha ekkor határozta el,
hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a
szenvedés okát és azt, hogyan lehetne megszabadulni tőle.
Huszonkilenc éves korában maga mögött hagyta a palotát
és vele együtt feleségét, valamint újszülött fiát, Ráhulát is
(ami azóta is sok vitára ad okot buddhista körökben).
Sziddhártha hét éven át járta a világot, válaszokat
keresve. Hallatlan szorgalommal igyekezett meggyűlölni a
test vágyait, és koplalt. A koplalás egészen legyengítette,
ezért úgy döntött, felhagy vele, és leült egy fa alá. Ahogy ott
ült, megértette a létezés természetét, azaz
megvilágosodott. Megfogadta, hogy minden tőle telhetőt
megtesz, hogy a világ fájdalmán enyhítsen, és életének
hátralevő negyvenöt évét tanítással töltötte.

Buddha saját erőfeszítései eredményeképpen talált rá az általa

keresett válaszra, és minden buddhistának ugyanez a feladata.
Buddha halála előtti utolsó szavai a következők voltak:
 Önmagatokban keressetek tehát világosságot, (…)
önmagatokban keressetek menedéket, más menedék
nélkül.{2}

Mit tanított Buddha?

Buddha tanításának lényegét a Négy Nemes Igazság foglalja össze.
Mind a négyben szerepel a szenvedés szó, ami alatt érthetünk
bármit, ami nem elég jó, nem tökéletes, ami szorongással tölt el,
kényelmetlenséget vagy bosszúságot okoz – bármit, ami a
legkevésbé is kellemetlen. A Négy Nemes Igazság a következő:

1. a Szenvedés Nemes Igazsága (van szenvedés);

2. a Szenvedés Okának Nemes Igazsága (a ragaszkodás
szenvedéssel jár);
3. a Szenvedés Megszüntetésének Nemes Igazsága (a
szenvedés véget érhet);
4. a Szenvedés Megszüntetéséhez Vezető Út Nemes
Igazsága (a szenvedés megszüntetésének megvan a maga
módja).

A szenvedés és a kellemetlenségek tehát nem fognak egy csapásra

véget érni, de néhány buddhista gyakorlat követésével már ma
nekiláthatunk, hogy jobbá tegyük az életünket.

A földi lét szenvedés, avagy az első Nemes

Igazság
A Négy Nemes Igazság közül az első, hogy a földi lét szenvedés.
Buddha a páli dukkha szót használta, ami leginkább úgy fordítható,
hogy nem kielégítő vagy nem tökéletes. Az első Nemes Igazság
tehát azt mondja, hogy az élet, természeténél fogva, nem kielégítő,
nem tökéletes. Lehet, hogy gyermekeink születése előtt ezt a
tanítást túlontúl pesszimistának találtuk. Ha épp nem éreztük jól
magunkat a bőrünkben, akkor elmentünk moziba, felhívtuk egy
barátunkat, vagy ezer más lehetőség közül választottunk valamit,
amivel eltereljük a figyelmünket. Ha azonban gyerekeink vannak,
akkor nem sok esélyünk adódik, hogy átengedjük magunkat a
figyelemelterelés efféle módszereinek. Arról nem is beszélve, hogy
túl vagyunk már egy-két terhességen, szülésen, némi csecsemő-,
majd gyerekgondozáson, és az imént vázolt buddhista életszemlélet
már nem is tűnik olyan túlzóan drámainak. Megéltük a fájdalmat, és
tudjuk, mi fán terem a kétségbeesés.
Anyaként rájövünk, hogy az élet nem habos torta. Rengeteg a
kötelezettségünk, és szánalmasan kevés időnk jut magunkra.
Kétségbeesetten aggódunk, hogy gyermekeink egészségesek-e,
„normálisak-e”, és vajon meg tudnak-e felelni az örökké ítélkezni
kész társadalom elvárásainak. Bűntudatunk van, mert rengeteg
dologgal nem foglalkozunk. Nyomaszt, hogy mi lesz a karrierünkkel,
ha egyáltalán van nekünk még olyan. Borúsabb pillanatainkban
önbizalmunk hűlt helyén csak mimikai ráncokat és petyhüdt
testrészeket találunk.
Nem egy, nem két anyától hallottam, hogy amióta gyerekeik
vannak, más szemmel nézik a híradót. Anyaként jobban átérezzük a
világ fájdalmát. A bűntények, háborúk vagy drogok áldozatai
számunkra mind-mind szenvedő anyák féltve őrzött gyermekei. Az
emberrablásról, gyermekbántalmazásról és öngyilkosságról szóló
hírek szinte elviselhetetlenekké válnak. Ráébredünk, hogy minden
haláleset vagy veszteség egy családot érint, nem is akárhogyan. A
reakcióink azt mutatják, hogy immáron jobban értjük a szenvedést
és azt, hogy az élet nem tökéletes.
Annak, hogy az élet nem tökéletes, részben az a jelenség az oka,
amit a buddhisták az „állandóság hiányának” neveznek. Minden
átalakul valami mássá, semmi sem marad ugyanaz, ami volt. Az
életben minden – az emberek, a körülmények, a tárgyak, de még a
legkisebb részecske is – valahonnan tart valahová, ami azt jelenti,
hogy nincs semmi biztos, amiben megkapaszkodhatnánk. A
buddhizmus nem állítja, hogy lehetetlen boldognak lenni, hiszen nem
az. A gond csak az, hogy a boldogság elillan. Elmúlik, mint minden
más. Az élet többnyire születésből, öregedésből, fájdalomból és
halálból áll. Élhetjük úgy az életünket, hogy igyekszünk nem
tudomást venni a dologról, de ettől a tények még tények maradnak.
Gondolhatjuk persze úgy is, hogy a szenvedés része az életnek,
de kár ezen rágódni. A buddhizmus tényleg elég lehangolónak
tűnhet, ha tanulmányozásában sosem jutottunk tovább annál, mint
ahol most tartunk. Szerencsére a következő három Nemes Igazság
már jó hírekkel szolgál. Egyelőre azonban elég, ha összefoglaljuk,
hogy mi az a buddhizmus, Buddha szavaival:

…csak a szenvedést és a szenvedés megszüntetését

hirdetem…{3}

Szeretetteljes elme
A második ok, amiért az anyák viszonylag könnyűszerrel
hasznosíthatják a buddhista tanokat az, hogy máris hatalmas lépést
tettek abba az irányba, amit a buddhisták szeretetteljes elmének
neveznek. Mint tudjuk, az anyaság messze nemcsak szenvedés,
hanem a tudatunkban szétáradó szeretet élménye is egyben.
Az anya gyermeke iránt érzett szeretete a legigazabb szeretet.
Abból, ahogy a gyermekünk iránt érzünk, tudjuk meg, hogy milyen is
a valódi szeretet: önzetlen, türelmes és megbocsátó. Megtanuljuk,
hogy a szeretet nem támaszt feltételeket, nem ítélkezik, és szinte
semmi viszonzást nem vár. Előfordul persze, hogy megsértődünk a
gyerekeinkre, sikerül elérniük, hogy kevésbé vonzó oldalunkról
mutatkozzunk meg, de a kapcsolatot, összességében, a mindent
elsöprő szeretet jellemzi. Így beszélt erről egy anya:
 Miután megszületett a gyermekem, rájöttem, hogy mindaz a
szeretet, amit korábban éreztem – főleg férfiak iránt –, önző
volt. Mindig csak az járt a fejemben, hogy mit tartogat
számomra az adott kapcsolat. Ha a másik nem felelt meg
az elvárásaimnak, minden, addig iránta érzett
gyengédségem elillant. A lányommal olykor a poklok poklát
is megjártam, de nem tudna olyat tenni, amitől többé már
ne szeretném.

A gyermekeink iránt érzett szeretet örömmel, gyönyörűséggel,

boldogsággal tölt el. A legszebb az egészben mégis az, hogy a
gyerekek iránt érzett szeretet megnöveli a mások iránt érzett
szeretetre való képességünket is. Amit gyermekünk iránti
érzelmeinkből tanulunk, vég nélkül alkalmazható más kapcsolatokra
is. Sok anya tapasztalata, hogy jóval együtt érzőbbé válik másokkal,
miután tudatosul benne, hogy valaha mindenki egy anya féltett
kincse volt. Ezek az anyák türelmesebbekké válnak, legyen szó
önelégült pénztárosról, erőszakos sofőrről vagy rászoruló rokonról.
Egyszer elmentem egy buddhista tanfolyamra, amely arról szólt,
hogyan érvényesíthetjük a szerető kedvesség elvét
kapcsolatainkban. Amikor az igaz szeretetről beszélt, a tanár mindig
az anyai szeretetet hozta fel példának. Az anya-gyerek kapcsolaton
keresztül mutatta be, milyen magatartást vált ki belőlünk a szeretet,
és hogy milyen előnyökkel jár az igazi szeretet. Szerencsésnek
érzem magam, hogy anyaként saját, első kézből szerzett
tapasztalatom segített megérteni, miről beszél a tanár.
Számomra az anyaságot legpontosabban az a mondás írja le,
hogy az anyaság kétszer olyan rosszá és kétszer olyan jóvá teszi az
életet. Van szenvedés, és egy csomó minden nem tökéletes, de a
szeretet megment minket.

Gyengéd, türelmes és kitartó

A buddhizmus tanulmányozása jól jöhet az anyáknak azért is, mert
sokszor kíméletlenül nagy elvárásokat támasztanak magukkal
szemben. Rengeteg anya igyekszik a lehető legmagasabb szinten
megfelelni szerepe összes elvárásának úgy, hogy közben állandó
bűntudat gyötri, amiért nem tud egyszerre tökéletes anya, partner,
rokon, barát, munkaerő, házvezetőnő, fogyókúrázó és állampolgár
lenni. Életünk egy olyan időszakában, amikor leginkább támogatásra
és együttérzésre lenne szükségünk, vég nélkül kritizáljuk magunkat.
A többség soha nem venné a bátorságot, hogy olyan hangnemben
beszéljen másokkal, mint ahogyan önmagát szidalmazza.
A buddhizmus arra tanít, hogy érezzünk együtt minden élőlénnyel,
magunkat is beleértve. Bár a viselkedésre vonatkozó elvárások
viszonylag szigorúak, a buddhizmus nem kívánja, hogy bűntudatra
vesztegessük energiáinkat. Az önvádat, mint haszontalan dolgot,
ejtjük. Ha gondolatainkba vagy cselekedeteinkbe hiba csúszik, elég,
ha ezt észrevesszük, és a jövőben odafigyelünk, nem pedig csak
megyünk tovább. Arra törekszünk, hogy tisztán lássuk az
eseményeket. Valamint mindent elkövetünk azért, hogy
tudatállapotunk egészségesebb legyen.
Egyszer egy meditációt oktató tanár azt mondta: „Ne legyetek
csalódottak, ha a gondolataitok esetleg elkalandoznak meditáció
közben. Csak a gyengédség, a türelem és a kitartás segít.”
Megjegyeztem a szavait; éreztem, hogy nemcsak a meditációban,
de a hétköznapokban is a segítségemre lesznek. Ahhoz, hogy
önállóvá váljunk, nekünk kell önmagunk legjobb barátjának lennünk.
Ha pedig úgy érezzük, hogy valamit jobban is csinálhattunk volna,
legyünk magunkkal gyengédek, türelmesek és maradjunk kitartóak,
mint ahogy ez az anya is mondja:

Számomra a buddhizmus egyik legnagyobb ajándéka az,

hogy nagyon nagy hangsúlyt helyez az önmagunk iránti
türelemre és együtt érzésre. Szigorú, katolikus családban
nőttem fel, és tizenévesen örökös bűntudattól szenvedtem,
 mert mindig vétkeztem valamit. Bárhogy is próbáltam, nem
tudtam nem vétkezni, a végén pedig úgy éreztem, mindez
felülkerekedik rajtam, és egyre kevésbé szerettem magam.
A buddhizmus azt mondja, hogy sokkal mélyebb szinten
kell szembesülnünk a gyengeségeinkkel. Nem az a cél,
hogy azonnal megszabaduljunk a bűntől, hanem hogy
megértsük okát és eredetét.
Az egyik rossz tulajdonságom az, hogy hajlamos vagyok
mások felett ítélkezni. A buddhizmus megtanított arra, hogy
ha szembenézek az ítéleteimmel, a mögöttük meghúzódó
gondolatokkal és azoknak tudatomra és testemre gyakorolt
hatásaival, sokkal nagyobb az esély rá, hogy a jövőben
együtt érzőbb leszek másokkal. Semmi szükség, hogy
haragudjak magamra vagy bűntudatom legyen.
Megtanultam türelmesebbnek és elnézőbbnek lenni
magammal szemben, és így sokkal hatékonyabban tudom
kezelni a hiányosságaimat, mint ha állandóan önmagamat
vádolnám.
A gyerekeimnek azt tanítom, hogy a szeretet és a
feltétlen elfogadás legyen a viselkedésük kiindulópontja.
Mostanában próbálom elérni, hogy saját magamhoz is így
viszonyuljak.

Miben segíthet a buddhizmus az anyáknak?

Képzeljünk csak el egy derűs, kiegyensúlyozott anyát, aki elfogadja
mindazt, amivel az élet szolgál. Aki nem borul ki egy váratlan,
nemkívánatos eseménytől. Nem reagálja túl a dolgokat. Tisztában
van vele, hogy olykor ostobán vagy érzéketlenül viselkedik, de
ahelyett, hogy napokig ezen rágódna, letudja a dolgot annyival, hogy
legközelebb megpróbálja jobban csinálni. Tudatában van
cselekedeteinek, de mivel szeretetet táplál önmaga iránt, nem
feszeng kínosan, és nem csak önmagával foglalkozik, amikor
másokkal beszél. A barátai őszinte, gyengéd és kedves teremtésnek
tartják. A testvérei hozzáteszik, hogy jól átlátja az egyes helyzeteket,
és remek döntéseket hoz. Az emberek általában jól érzik magukat a
társaságában, tudják, hogy fontosak neki. Sokan szeretik. A
gyerekei örömmel vannak vele; érzik, hogy számíthatnak rá, és hogy
megérti őket. Kreatív, természetes és sokat nevet, mert bármit is
csinál éppen, tudja, hogy az élet játék, nem pedig munka.
A buddhizmus segíthet, hogy az iménti leírásnak megfelelő,
boldogabb anyává váljunk. Ha nem is egyik napról a másikra, de ha
együtt érzőek és türelmesek vagyunk magunkkal – ahelyett, hogy
elemésztene bennünket a bűntudat és az önvád –, egy kis
gyakorlattal egyre közelebb kerülhetünk az ideális anyaképhez. Nem
arról van szó, hogy a buddhizmus megszólalásig egyforma tökéletes
anyákat hoz létre. Sokféle módon válhatunk ilyen anyává anélkül,
hogy feladnánk saját, egyéni vágyainkat.

Mit mondanak a buddhista anyák?

A buddhizmus gyakorlásának egyik fontos hatása lehet, hogy

elkezdünk a jelenben létezni. Nem valahol máshol járunk lélekben –
mint ahogy egyébként ez gyakran előfordul –, hanem arra
törekszünk, hogy megéljük a pillanatot. A 2. fejezetben még
bővebben szót ejtek majd erről, de előbb lássuk néhány anya
beszámolóját arról, hogy milyen hatással volt a buddhizmus a
hétköznapjaikra.
Anne, két kislány édesanyja:

A buddhizmus segítségével úgy tekintek az anyaságra,

mint egy spirituális útra. Amikor rémesen mennek a dolgok,
arra gondolok, hogy gyakorlat teszi a mestert. A gyerekeim
a tanítóim, akik újra és újra rákényszerítenek, hogy itt és
most éljek ahelyett, hogy mindazokról az izgalmas és
 lelkesítő dolgokról álmodoznék, amelyeket egyébként
csinálhatnék.
Anyaként mindig ott lebeg két kérdés: „Mire van éppen
most szükség?” és „Miért fontos ez?” Amikor rossz napom
van, a lányaim folyvást ugyanazt hajtogatják, mintha
tudnák, hogy aki ott van velük, az csak egy távoli zombi, és
úgysem figyel oda rendesen. Ilyenkor rájövök, hogy ideje
visszarángatnom magam a jelenbe és tényleg
odafigyelnem rájuk. A buddhista tanítások segítenek, hogy
tudatos szülő legyek, hogy tisztában legyek azzal, mi fontos
az adott pillanatban, és ne tegyem ki a gyerekeimet gépies
reakcióknak.

Vicki Mackenzie Why Buddhism?: Westerners in Search of Wisdom

(Miért a buddhizmus? Nyugatiak a bölcsesség nyomában) című
könyve gyakorló buddhistákkal készült interjúkat tartalmaz.
Mackenzie többek között egy amerikai anyával, Yvonne Randdel
beszélgetett, aki zen pap és tanító. Yvonne, akárcsak Anne, úgy
érzi, hogy a gyereknevelés egyfajta spirituális gyakorlat.

A meditáció segített a gyereknevelésben, bár a gyerekeim

jobban tudták ezt, mint én. Egyszer a lányom átment egy
osztálytársához, és az anyuka megkérdezte tőle: „Miért
meditál az anyukád?” A lányom azt felelte: „Így sokkal jobb
vele lenni, és úgy tűnik, ő is jobban érzi magát.” Igaza volt.
Nekem ez az egész olyan, mintha egy hosszú álomból
ébredtem volna. Rájöttem, hogy úgy működtem, mint egy
gép. Aztán otthonra találtam…
Egyértelművé vált, hogy ha a gyerekeimmel való
kapcsolatomban nem azt teszem, amit a buddhizmusból
tanulok, akkor az egész nem más, csak szemfényvesztés.
Ki akartam próbálni, hogyan befolyásolja a kapcsolatomat a
gyerekeimmel az, hogy megfigyelem a gondolataim
 áramlását és gyakorlom a tudatosságot. Nyilvánvalóvá vált,
hogy a tudatállapotom óriási hatással van a gyerekeimre.

Melissának két lánya van, három- és ötévesek. Ő is a buddhizmus

segítségével tartja kordában az érzéseit. Úgy tűnik, Melissának
sikerült elfogadnia önmagát anélkül, hogy önelégültté vált volna.

A buddhizmus segítségével tudatosabban rálátok az elmém

működésére. Hacsak nem feledkezem meg róla, igyekszem
odafigyelni, hogyan beszélek önmagamhoz. Ez figyelmet és
koncentrációt igényel, de a meditáció során igyekszem
ezeket a képességeimet fejleszteni.
Mostanában azt próbálom tetten érni – figyelve a
magammal folytatott belső monológokat –, hogy mikor
vagyok negatív. Ha a gyerekeknek rossz napjuk van,
magamban panaszkodom, és kétségbeesésbe kergetem
önmagam. Ha az ember képes megfigyelni ezt a
folyamatot, változtathat azon, ahogyan a dolgokat látja, és
megmentheti önmagát a szenvedéstől.

Ezek a példák mind azt mutatják, hogy ha világosan látjuk az

előttünk álló kihívásokat és észszerűen állunk a helyzethez,
valószínűleg jobban fogunk reagálni.

A gyerekneveléssel kapcsolatos rémálmok elleni biztosíték

A magam részéről szeretném, ha a jövőbeni kihívások, mint például

a fiaim kamaszkora, nem érnének váratlanul. Szeretném, ha
rendelkeznék azokkal a belső erőforrásokkal, amelyek segítségével
hasznukra lehetek az életben, akár mint barát, bizalmas, vagy mint
olyan valaki, aki nem üti bele az orrát a dolgukba, ha a helyzet úgy
kívánja. Mint az anyák általában, én is rettegek, nehogy a
kicsikéimnek valami bajuk legyen. Rossz pillanataimban, lelki
szemeim előtt látom őket magányosan, szomorúan, megalázottan.
Ha valamelyikük öngyilkosságot követne el, belepusztulnék.
Az ösztöneim azt súgják, hogy minél bölcsebbé válok, annál
nyitottabb is leszek, és ezzel nő az esély, hogy segíteni tudok a
gyerekeimnek, ha baj van. Ha a gyerekeim tisztelnek, könnyebben a
bizalmukba avatnak. Nem könnyű olyasvalakit tisztelni, aki
elveszítette a kapcsolatot önmagával, képtelen uralkodni az
érzésein, és nincs benne együttérzés. Olyasvalakivel biztosan nem
fogják megosztani a gondjaikat, akiről azt látják, hogy mereven
ragaszkodik a saját elképzeléseihez. A buddhizmus, azáltal, hogy
tudatosabbá tesz, segít megszabadulni személyiségünk
árnyoldalaitól, és így sokkal használhatóbbá válunk bajban lévő
gyermekeink számára.
Nem kétséges, hogy remek szülők gyermekei is keveredhetnek
bajba, mégis, minél bölcsebb egy szülő, annál kevesebb
gyötrelemmel kell a gyerekeknek szembenézniük. Mint ahogy a XIV.
dalai láma írta, The Heart of Buddha’s Path (Buddha ösvényének
szívében) című könyvében: „Általánosságban szólva, ha egy szülő
melegszívű, békés és kiegyensúlyozott, valószínűleg a gyerekei is
ezt a beállítottságot és magatartásformát képviselik majd.”
A buddhizmus bölcsebbé tehet, márpedig én bölcs szeretnék
lenni, ha másért nem, a gyermekeim kedvéért. De mi a bölcsesség?
Ha gyermekeink benne vannak a slamasztikában, nem feltétlenül
egy szakértőre vagy szaktekintélyre vágynak. Lehet, hogy egyáltalán
nem kíváncsiak a témával kapcsolatos olvasmányélményeinkre,
tapasztalatainkra. A buddhizmus bölcsessége nem azt jelenti, hogy
ítéleteket hozunk és tudjuk a választ. Az élet titokzatos voltának
elfogadása, a gépies reakciók elutasítása és a nem-tudáshoz való
szerény hozzáállás – ezek segítenek megőrizni nyitottságunkat és
érzékenységünket minden kapcsolatunkban.
 A szenvedés oka, avagy a második Nemes
Igazság
Mivel anyaként többségünknek bizonyára volt már része
kellemetlenségben vagy szenvedésben, az első Nemes Igazság
megértése és elfogadása valószínűleg nem okoz különösebb
nehézséget. A második Nemes Igazság kevésbé magától értetődő.
Azt mondja, hogy a szenvedés és a kielégületlenség oka a vágy. A
világ, amelyben élünk, folytonosan vágyakozó lényekké formált
minket. Hiába nyerjük el vágyunk tárgyát, nem lelünk békét; az
egyes dolgokért való, véget nem érő küzdelem következményeivel
pedig többnyire nem vagyunk tisztában.
Szeretnénk fontosak, csodálatra méltóak, gazdagok lenni, és
mindenféle izgalmas dolgot csinálni. Mániákusan kergetjük
céljainkat, és azzal hitegetjük magunkat, hogy ha elérjük őket,
minden megoldódik. Töméntelen mennyiségű holmit halmozunk fel,
mert mit nem adnánk érte, hogy divatos, jó ízléssel megáldott
embernek tartsanak; hogy feljussunk vagy eljussunk valahová,
bárhová, akárhová. Miközben úgy tekintünk a vágyainkra, mint a
boldogsághoz vezető út építőköveire, nem vesszük észre azt, ami itt
és most boldoggá tehetne.
Adrienne Howley ausztrál buddhista apáca, akit a XIV. dalai láma
szentelt fel 1982-ben, két gyermek édesanyja. Az egyik fiával
beszélgetett:

Nem először fordult elő, hogy azon sopánkodtam, bármit

tegyen is az ember anyámért, bármit ajándékozzon neki, ő
soha, semmivel nem elégedett. Persze elfogadja, amit kap,
de véletlenül sem hagy kétséget afelől, hogy nem tetszik
neki az ajándék színe, formája, vagy különben is, valami
egészen másra vágyott. Mondtam, hogy szerintem azt sem
tudja, mit akar. A fiam erre elmosolyodott és csöndesen
 megszólalt: „Anya, te ezt nem érted. Már hogyne tudná, mit
akar?! Mindent.” Egy kicsit mindnyájan ilyenek vagyunk,
némelyek pedig képesek hatalmas hűhót csapni, ha nem
kapnak meg mindent. Rettenetesen szenvednek, és ezzel
másoknak is szenvedést okoznak.

Ha megszabadulunk a vágytól, az nem jelenti azt, hogy ne tennénk

erőfeszítéseket, ne törekednénk dolgokra vagy ne kívánnánk ezt-azt.
A szenvedés ott kezdődik, amikor a céljaink, mindaz, amit
szeretnénk, követeléssé vagy szükségletté válnak: ahhoz, hogy
elégedett lehessek, meg kell szereznem x-et, y-t és z-t. Ha
sóvárogva epekedünk, és nem engedünk a huszonegyből,
borítékolható a szorongás és a csalódottság, ha mégsem következik
be az, amit szeretnénk. Még ha teljesülnek is a vágyaink, az
örömünk nem tart soká – újabb vágyakat találunk.
Nemcsak attól szenvedünk, hogy vágyunk arra, ami nincs, hanem
attól is, hogy megszabadulnánk attól, ami van. Az, hogy ez az érzés
– a ragaszkodás fonákja – szintén boldogtalanná tud tenni, és
különösen igaz az anyákra. Áll az ember a parkban, a gyerek nem
hajlandó hazamenni. Olyan érzés, mintha már órák óta ott állna.
Fázik és éhes. Hullámokban tör rá a csalódottság és a
reményvesztettség érzése, miközben a pöttöm lázadót győzködi,
hogy jöjjön már.
Vagy ez. Napok óta esik. Anya nem aludta ki magát, és be van
zárva a nappaliba, ami úgy néz ki, mint a csatatér. A gyerekek
veszekednek és piszkálódnak, ő közben az általuk választott rémes
macskazenét hallgatja. Kiöntik a narancslevet, elszakad a cérna és
azt gondolja magában: „Gyűlölöm az egészet! Nem akarok anya
lenni! Ez az egész egy nagy félreértés.” Utálatos az egész.
Nem érdemes egyenként megpróbálni szabadulni mindattól,
amihez ragaszkodunk. Buddha szerint, ha megszabadulunk az
egyetlen köteléktől, ami az összes többit okozza, a többi magától
szertefoszlik. Ez a kötelék, hogy hisszük, létezik egy szilárd,
különálló, ellentmondásoktól mentes énünk, az egónk. Az egónk egy
életre szolgává tesz, építgeti törékeny énképünket, hajszolja az
élvezeteket és kerüli a fájdalmat. Erről az életre szóló felfedezésről a
9. fejezetben még részletesebben szó lesz.

A szenvedés megszüntetése, avagy a

harmadik Nemes Igazság
Az egyes buddhista iskolák különbözőképpen határozzák meg és
magyarázzák a megvilágosodást és a szenvedés végét. A
megvilágosodás akkor jön el, ha az elménk minden negatív
tudatállapottól szabaddá válik. Öntudatunkra ébredünk, többé
nincsenek téveszméink. Tisztán látjuk az igazságot, ezért nem
hajszoljuk az élvezeteket és nem menekülünk a fájdalom elől. A
szívünk megtelik szeretettel, mert legyőztük az önzést. A zen iskola
szerint a megvilágosodás bármely pillanatban bekövetkezhet. Más
iskolák azt állítják, hogy a folyamat több életet igényel, és több
szintje létezik. Abban mindenki egyetért, hogy a végső felébredés
szavakkal nem írható le, és a nem megvilágosodott elme számára
fel nem fogható. Minden iskola egyetért abban is, hogy a
megvilágosodás az egyén felelőssége – nincs olyan megváltó vagy
varázserejű hatalom, amely eldönthetné, mikor állunk készen.
Amikor a fa alatt meditált, Buddha a következőket mondta a
megvilágosodásról:

Amikor ezt felismertem, amikor ezt megláttam, gondolataim

megszabadultak a kívánságok indulatától, megszabadultak
a létezés indulatától, megszabadultak a tudatlanság
indulatától. Felismertem: „A megváltás a megváltottban
van.”{4}

Meditáció közben futó pillantást vethetünk a megvilágosodott

elmére, és ez az, ami tovább ösztökél bennünket. Ahhoz, hogy efféle
élményben legyen részünk, persze igen nagy fokú koncentráció
szükséges, és nagy valószínűséggel többéves gyakorlás. Ahogy a
negyedik Nemes Igazság mondja, minden azon múlik, jó úton
járunk-e.

A szenvedés megszüntetéséhez vezető út,

avagy a negyedik Nemes Igazság
A szenvedésből és boldogtalanságból kivezető utat, azaz a negyedik
Nemes Igazságot, Buddha a Nemes Nyolcrétű Ösvénnyel, illetve
annak három részével, a bölcsességgel, az erkölcsösséggel és az
elmélyedéssel magyarázta. Minden buddhista tanítás az alábbi nyolc
témakör egyikébe tartozik.

Bölcsesség
1. Helyes megértés
2. Helyes gondolkodás

Erkölcsösség
3. Helyes beszéd
4. Helyes cselekedet
5. Helyes élet

Elmélyedés
6. Helyes törekvés
7. Helyes éberség
8. Helyes elmélkedés

A helyes megértés lényege, hogy olyannak látjuk a világot, amilyen,

és főként, hogy megértjük a dolgok átmeneti jellegét és nem
kielégítő voltát, valamint az én hiányát. A helyes gondolkodás azt
jelenti, hogy komolyan vesszük a buddhizmus gyakorlását, elszántan
törekszünk a tudatosságra, és megtisztítjuk gondolatainkat a
kapzsiságtól, a gyűlölettől és a téveszméktől.
A helyes beszéd, cselekedet és élet képezik az út morális alapját.
Úgy kell beszélnünk, cselekednünk és olyan megélhetési forrást kell
találnunk, hogy az együttérzést és szerető kedvességet sugározzon
mások számára, illetve tisztességes legyen velük szemben. A
bölcsességhez vezető út megtalálásának feltétele az erényes
életmód. A buddhizmus szerint csak azok élvezhetik igazán a
meditáció gyümölcsét, akik tisztességesen élnek.
A helyes törekvés, éberség és elmélkedés a meditáció
gyakorlatára utalnak; ezekkel későbbi fejezetekben foglalkozunk.
Egyelőre valószínűleg ennyit is épp elég megemészteni. A Nemes
Nyolcrétű Ösvényről részletesebben szólok majd az 1. függelékben,
a témakörök némelyikére pedig visszatérek a későbbi fejezetekben.
 2.
TUDATOS NEVELÉS
Szeretek délutánonként Zacért menni az óvodába. Az édes
várakozás, miközben az autótól sétálva keresztülvágok a téren, majd
látni, hogy felcsillan a szeme, amikor észrevesz, és beleolvadni az
ölelésébe – olyan örömteli élmény, amikor teljesen magával ragad a
pillanat.
Másnap otthon töltjük a napot, feszült vagyok, türelmetlen és
rosszkedvű. Lassan telik az idő. Ilyenkor nem látom, hogy milyen
szép gyerek, milyen jó a humora, és hogy az egész élete egy kész
csoda. Hogy ő maga áldás, hihetetlen ajándék. Ha jobban
odafigyelnék rá, amikor csak lehet, és szemügyre venném, hogyan
változik minden pillanatban, akkor az anyaság gazdagabb és sokkal
több elégedettséget okozó élménnyé válna.
Ha megtanulnánk teljes valójában megélni a pillanatot, ha a jelent
akarnánk felfedezni ahelyett, hogy a múlton rágódunk vagy épp a
jövőt tervezzük, több örömöt – és utánozhatatlan pillanatot – lelnénk
az életben. Ez a fajta odafigyelés a Nemes Nyolcrétű Ösvény
hetedik pontja, azé az ösvényé, amely a szenvedésből a
boldogságba vezet. A helyes éberség vagy tudatosság nem azt
jelenti, hogy egyszerre mindenre odafigyelünk, sokkal inkább azt,
hogy tudjuk, mi történik az adott pillanatban.
Hajlamosak vagyunk úgy végigszáguldani egy napon, mintha
valami robotpilóta irányítana bennünket. A gondolatainkba merülünk,
és ebből a mentális labirintusból ki-kitekintve végezzük a dolgunkat.
Agyunk hol a múltat próbálja újraértelmezni, hol a jövőt tervezgeti.
Tudatunkban múltbéli konfliktusok, bántó megjegyzések, sérelmek
nyüzsögnek, miközben álmodozunk, fantáziálunk és sorra vesszük a
tennivalókat. Nem kizárt, hogy csak este jövünk rá: ott sem voltunk,
azt sem tudjuk, mi történt egész nap. Ha időnket a gondolataink
között töltjük, valószínűleg:
 • nem a feladatainkra koncentrálunk,
• nem figyelünk a gyerekeinkre,
• a második falat után már nem érezzük az étel ízét,
• nem veszünk tudomást a környezetünkről,
• nem vesszük észre, ha eluralkodik rajtunk a feszültség,
• nem tudatosulnak az érzéseink és nem tudjuk, mi váltotta
ki őket.

Ha gyakoroljuk a tudatos éberséget, bölcsebb szülőkké válunk. Az

egyetlen esélyünk, hogy megértsük a dolgok valódi természetét, azt,
hogy „mi van”, ha a jelen pillanatra koncentrálunk. Ha nem tudjuk „mi
van”, akkor csupán téveszméink ködén át látjuk mindazt, amit az
életünknek nevezünk. Ha odafigyelünk, tisztábban látunk.
Tudatosan jelen lenni a nap minden pillanatában, elképesztően
nehéz. Emlékek és tervek között fel s alá ugráló „majomelménk”
napjában százszor is megakadályozza, hogy a jelenre
koncentráljunk. Miért ne működhetnénk gépiesen? Az
odafigyelésnek számos előnye kell hogy legyen, különben miért
törnénk magunkat és próbálnánk elfogadni, hogy óhatatlanul,
rengetegszer kudarcot fogunk vallani.

Tudatos éberség – a gyerekeink kedvéért

Mennyire vagyunk tudatosak legfontosabb szerepünkben,
szülőként? Mennyire maradunk ki gyermekeink első éveiből, csak
mert nem a jelenre koncentrálunk? Beszélgettem egy anyával, aki
onnan tudja, hogy milyen fontos szerepet játszik a gyereknevelésben
a figyelem, hogy rá nem figyeltek oda.

A szüleimmel való kapcsolatom mindig elszomorít és

bizonytalanná tesz. Jó szülők voltak, igazából nem lehet
őket hibáztatni, és én tényleg hálás vagyok nekik. A gond
csak az, hogy nálunk mindenki egy kicsit megbízhatatlan és
 lökött a családban. Folyton elkalandozik a figyelmünk, nem
figyelünk egymásra, és ezért igazából soha nem is ismertük
vagy értettük meg egymást. Anyához bármikor
odamehetek, de ha el akarok mondani neki valamit, folyton
közbevág, néha egyszerűen témát vált, nem is figyel,
felteszi a szokásos lemezt, anélkül, hogy felfogná, amit
mondok neki. Igazán nem akarom sajnáltatni magam, mert
tudom, hogy egy csomó elhanyagolt gyerek van, akiknek
sokkal rosszabb, mint nekem volt, de közben mégis
elszomorít, hogy soha nem voltam igazán fontos, hogy
soha nem értettek meg.
A buddhizmus megtanított, hogy mindennek az éberség
hiánya az oka; az, hogy képtelenek vagyunk csöndben,
higgadtan végighallgatni egymást; figyelemmel, türelemmel
és nyitottan állni a másikhoz. Most legalább tanulhatok a
családom hibáiból, és megpróbálhatok jobban jelen lenni a
saját gyerekeim számára. Szeretném, ha ők is – és a
férjem is – megélnék a teljes figyelem, odaadás és
kapcsolódás pillanatait, hogy ne kelljen szembenézniük
azzal, amit a zen tanítóm úgy hív: „a hiányzó élmény”.

Ennek az anyának a szavai azóta is a fülemben csengenek, mert

története veszélyes dologra hívja fel a figyelmet. Amikor olyan
napom van, hogy a figyelmem folyton elkalandozik és mérföldekre
járok a jelentől, előfordul, hogy Zac kétszer vagy háromszor is
megkérdez valamit, mielőtt meghallanám. Gyakran látom ugyanezt
más gyerekeknél is, és mindig félek, hogy értéktelennek,
mellőzöttnek vagy láthatatlannak érzik magukat. Mindnyájunkkal
előfordul, hogy nem figyelünk; fölösleges ostoroznunk magunkat
emiatt, arra viszont igenis szükség van, hogy tudatában legyünk a
dolognak és igyekezzünk változtatni. Próbálom Zac hangját úgy
kezelni, mint a figyelem bekapcsoló gombját. Néha noszogatom az
apját, a barátainkat vagy a rokonainkat: „Figyelj, Zac mondani
szeretne valamit.”
Gyermekeink számos különleges élménnyel ajándékoznak meg
bennünket: megszületnek, elmosolyodnak, kimondják az első szót,
elkezdenek iskolába járni. Ide-oda cikázó gondolataink fogságában
már-már észre sem vesszük az ennél hétköznapibb dolgokat, és
elszalasztjuk annak lehetőségét, hogy bármelyik, gyermekünkkel
töltött pillanat igazán különleges legyen. Ha rácsodálkozunk a
jelenben rejlő mélységre és árnyalatokra, nagyobbra értékeljük őket
és több örömünk telik bennük.
Ha a jelenben élünk, családunk nagyobb biztonságban lesz. A
figyelmetlenségből elkövetett apró balesetek száma éppúgy
csökken, mint annak az esélye, hogy hátulról belehajtunk egy
teherautóba. Ráadásul a gyerekeink szükségleteire is
érzékenyebben reagálunk, mint ahogy azt ez az anya is elmondta:

Rájöttem, hogy amikor szórakozott vagyok, negatívan

reagálok arra, amit a gyerekek tesznek vagy mondanak. Ha
viszont megélem a pillanatot, akkor érzem, hogy mit kell
tennem, és valóban tudok segíteni a gyerekeimnek. A
buddhizmus általam tanulmányozott, Zen ágában a „kezdők
szelleméről” beszélünk. Ez azt jelenti, hogy minden
pillanatra friss szemmel tekintünk; nem a szokott módon
reagálunk. Ez nekem nagyon sokat segít a
gyereknevelésben. Ami ma bevált, lehet, hogy holnap nem
fog, mint ahogy ami működött az egyik gyereknél, nem
biztos, hogy fog a másiknál is. Ezért próbálok egészen
pontosan arra reagálni, amit az új pillanat hoz. A
gyereknevelés minden, csak nem kiszámítható, ezért az
egyes helyzeteket önmagukban kell szemlélni, és ennek
megfelelően reagálni rájuk.
Ugyanez az anya arra is rámutat, hogy ha odafigyelünk, jobban
megismerjük gyermekeinket, és segíthetünk nekik abban, hogy ne
akarjanak irreális elvárásoknak megfelelni.

Mivel odafigyelek rájuk, olyanoknak látom a gyermekeimet,

amilyenek, és így ki tudom szabadítani őket saját
elvárásaim és félelmeim béklyójából. Hagyom, hogy a saját
útjukat járják. Nem akarom azzal macerálni a lányomat,
hogy egyszerre legyen ügyeletes zseni, balett-táncos,
segítse az elesetteket, szeresse az állatokat és
bálványozza az anyukáját. Ha átérzem, hogy őt mi érdekli,
akkor segíthetek neki, hogy elérje a célját, ami jó eséllyel
úgysem áll majd köszönő viszonyban sem azzal, amit én
kitaláltam.

Tudatos éberség – a saját érdekünkben

Ha éberen figyelünk, magunkról is sokat tanulhatunk, és
felismerhetjük, hogy sokszor a gyerekeink „nevelnek” minket. Az
alábbi édesanya is erre jött rá:

Ha megélem a pillanatot, sok mindent megtudok magamról,

és az idő, amit a gyerekeimmel töltök, egyszersmind
tanulásra és spirituális fejlődésre fordított idővé is válik.
Gyakran előfordul, hogy a saját hibáimból tanulok, de attól
az még tanulás. Ha kiakadok vagy ráförmedek a srácokra,
megtehetném, hogy amilyen gyorsan csak lehet,
megpróbálnám elfelejteni a dolgot. Ehelyett inkább
igyekszem a pillanat mélyére nézni, hogy tudjam, mi az,
amit tanulhatok belőle és mi az, amit legközelebb – hasonló
esetben – másképp csinálhatok.
A gondolataimat figyelve ébredtem rá, hányféle irreális
igényt támasztok a gyerekeimmel, és általában az
 életkörülményeimmel szemben. Olyan butaságokra
gondolok, mint hogy „a lakásban rendnek kell lenni” vagy
hogy „az én gyerekeim legyenek mindig elégedettek és
örüljenek”. Rájöttem, hogy érdemes érzelmileg jobban
elhatárolódni a csip-csup, bosszantó dolgoktól, és
belenyugodni abba, hogy nem lehet mindig minden
tökéletes.

Hogy valami könnyedebb témáról is szót ejtsünk, ugyanezt az anyát,

aki igyekszik a jelenben élni, kevesebb baleset éri.

Régebben mindig úgy rohangáltam fel s alá, hogy közben a

jövőn rágódtam. Soha nem arra figyeltem, amit éppen
csinálok, ezért folyton nekimentem valaminek, belerúgtam a
bútorokba, a csípőm tele volt kék-zöld foltokkal. Mióta a
pillanatra, a jelenre figyelek, nem érnek balesetek.

Az éberség azt jelenti, hogy tudatában vagyunk mindannak, ami az

adott pillanatban történik: tisztában vagyunk testünk állapotával,
érzéseinkkel, benyomásainkkal, feltételezéseinkkel és hajlamainkkal.
Megfigyeljük testünk jeleit, és rájövünk, hogy rossz hangulatunkat
talán nem is gyermekeink viselkedése, hanem a gyomrunkat
mardosó éhség vagy nyakunk zsibbadása okozza. Több figyelmet
szentelünk a testünknek, és felismerjük, milyen ételek esnek jól
valójában, melyik testhelyzet a legkényelmesebb, vagy hogy
mennyivel jobban érezzük magunkat némi testmozgás után. Hogyan
vesszük a levegőt? Felszínesen, kapkodva? Mennyire lazák az
izmaink? Hol jön létre a feszültség és mi okozza? Milyen a
testtartásunk és milyen hangulatot jelez?
Ha meg tudjuk figyelni érzelmeink keletkezését és múlását, akkor
a maga teljességében éljük meg az életet, és nem hagyjuk figyelmen
kívül azokat a jelenségeket, amelyekből a legtöbbet tanulhatunk.
Feltűnhet, hogy olyasmin kesergünk, ami – ha jobban belegondolunk
– nem is bánt minket igazán. Inkább csak arról van szó, hogy
egyszeriben magával ragad egy múló érzés, mi pedig keresünk
valami sérelmet, hogy igazoljuk érzéseinket. Hívhatjuk
rosszkedvnek, vagy ráfoghatjuk valamire, amit ettünk, a lényeg,
hogy tudatában legyünk a késztetésnek, és ne nagyítsuk fel
sérelmeinket, ne reagáljuk túl őket.
Amikor otthon vagyok a gyerekekkel, a késő délutáni órákban
gyakran olyan gondolatok törnek rám, hogy „az anyaság az őrületbe
kerget, valahogy ki kell lépnem ebből, én erre nem vagyok
alkalmas”. Amikor tudatára ébredek, hogy mi jár a fejemben,
emlékeztetem magam, hogy ez egy átmeneti állapot, és itt az ideje,
hogy megkeressem a rossz érzés okát. Buzgón igyekszem igazolást
találni siralmas állapotomra; kitalálom, hogy milyen elviselhetetlen
csalódások és katasztrófák értek. Simán elfelejtem, hogy majd’
minden délután eljön ez a pillanat: elfáradok, leesik a
vércukorszintem, pihenni kéne. Az érzéseimnek nem sok közük van
az anyasághoz, mert amikor még nem voltak gyerekeim és
dolgoztam, ugyanígy, rendre eljött ez a pillanat: elviselhetetlennek
éreztem a munkám, szabadságról álmodoztam, aztán rávetettem
magam egy tábla csokoládéra, és rendbe jöttek a dolgok. Mindig
érdemes feltenni a kérdést: Mi volt előbb, a rossz érzés vagy a
sérelem?
Hasznos lehet megfigyelni, milyen hatást gyakorolnak érzelmeink
a testünkre. Amikor dühös vagyok a gyerekeimre, összeráncolom a
szemöldököm, megfeszítem a jobb vállam és egyenetlenül lélegzem.
Ha időben felfedezem magamon a testi jeleket, némi önuralmat
gyakorolhatok azáltal, hogy először a testi feszültséget próbálom
feloldani, mélyeket lélegzem, megnyugszom.
Az „itt és most” nemcsak belső világunk feltárásában segít, de
abban is, hogy – minden érzékszervünket hasznosítva –
észrevegyük a környezetünket: a levegőt, amint végigsimít a
bőrünkön, a levelek zörgését a talpunk alatt, a látványt, a hangokat,
az illatokat. Ha figyelmet szentelünk környezetünknek, valószínűleg
meglepetten szembesülünk vele, hogy korábban mennyi mindent
észre sem vettünk. Lesunyt fejjel, gondolatainkba merülve sétáltunk,
és csak töredékét láttuk mindannak, ami elénk tárult. Gyakran épp a
gyerekeink azok, akik a táj egy-egy részletére irányítják
figyelmünket. Hány csodálatos látnivalót, illatot vagy hangot
szalasztunk el anélkül, hogy észrevennénk. Mióta odafigyelek a
környezetemre, rájöttem, milyen szomorú és megható tud lenni a
madarak éneke. Tolom a babakocsit az utcán, virágokat, fákat,
köveket fedezek fel, látom a színek játékát, a felhők vonulását. Az
örömöt nem mindig az élet nagy, zajos eseményei kínálják.
Az éber figyelem által gazdagabbá válik az életünk, mert energiát,
kiegyensúlyozottságot és tisztánlátást kölcsönöz nekünk.

Energia

Rengeteg energiát vesztegetünk el a mindennapokban amiatt, hogy

nem az adott pillanatra és annak kívánalmaira figyelünk: hibázunk,
olyasmit mondunk, amit később megbánunk, nem az előttünk álló
feladatra koncentrálunk. Helen Jandamit Nagy-Britanniában
született, buddhista, két fiú édesanyja. Több mint húsz évig tanított
meditációt a Nemzetközi Buddhista Meditációs Központban,
Bangkokban. The Path to Peace Within (A belső békéhez vezető út)
című könyvében szemléletes párhuzammal illusztrálja, hogyan
tehetünk szert több energiára:

Képzeljük el, hogy egy vízzel színültig teli tálat tartunk a

kezünkben. Ha kellően odafigyelünk, alig egy kevés fog
kicsöpögni, miközben a tálat a helyére visszük. Ha heves,
fékevesztett mozdulatokkal tesszük ugyanezt, egy csomó
víz kifolyik.

Éberséggel időt és energiát spórolunk. Ha nem koncentrálunk

kellőképpen, bizonyos tevékenységeket újra el kell végeznünk, mert
az első alkalommal figyelmetlenek voltunk. Ha tiszta a tudatunk, nem
felejtjük el, mit hová tettünk, miért mentünk be a szobába, bezártuk-e
az autót, vagy akár hogy hová is akartunk kilyukadni beszélgetés
közben. A figyelem legyőzi a szétszórtságot és élesíti az elmét.
Energiaszintünk növekedését több dolog is kiválthatja. Az egyik,
távolról sem elhanyagolható tényező, hogy némi odafigyeléssel
többször leszünk jó formában, jó lelkiállapotban pedig több
energiánk marad, és kevésbé leszünk levertek. A meditáció során
megtapasztalt mentális nyugalom ráadásul oly mértékben növeli az
energiaszintet, hogy sok gyakorlott meditáló állítja: kevesebb alvásra
van szüksége.
Ha tudatosan odafigyelünk arra, miképp reagál a testünk a nap
egyes eseményeire, el tudjuk raktározni energiáinkat. Egy buddhista
anya ezt a következőképpen írta le:

Amilyen gyakran csak lehet, igyekszem tudatosítani

magamban testem jelzéseit, és ez kifizetődik. Ha
odafigyelek, mindig érzem a feszültséget. Azáltal, hogy
rendszeresen kiengedem a gőzt, és tudatosan próbálok
lazítani, a nap végére sokkal több energiám marad, mintha
hagytam volna felgyülemleni az indulatokat.
A nap folyamán sokszor megfeszülnek az arcizmaim.
Amikor észreveszem, tudom, hogy itt az ideje mosolyogni
és lazítani egy kicsit. Az arcizmok ellazítása egyébként a
kapcsolataimnak is jót tesz: ritkábban fordul elő, hogy
mereven bámulok valakit.

Kiegyensúlyozottság

A meditáció és a pillanatra való tudatos odafigyelés egyfajta szellemi

kikapcsolódás: nem a szokásos köreinket futjuk, nem aggódunk,
nem tervezünk. Mint minden kikapcsolódástól, ettől is felfrissülünk,
kiegyensúlyozottabbnak érezzük magunkat, és a kihívások,
amelyekkel szembesülünk, már nem is tűnnek annyira
nyomasztónak. Ha tudatosan élünk, boldogabbak leszünk. Nem
csoda, hisz elszántan küzdöttünk a szórakozottság ellen, amely
eddig meggátolta, hogy észrevegyük a pillanat kínálta gyönyöröket.
Most a maga teljes gazdagságában kezdjük megélni a jelent.
A meditáció során lehetőségünk nyílik arra, hogy szembenézzünk
negatív érzelmeinkkel, és ezt a gyakorlatot a hétköznapokba is
átültethetjük. Rájövünk, hogy a negatív érzelmek egy tünékeny
szellemi állapotot tükröznek, ezért nem kell teljesen átadnunk
magunkat nekik. Fölösleges szavakba önteni őket, elnyomni őket,
vagy hagyni, hogy különböző cselekedetekre sarkalljanak. Ha már a
keletkezése pillanatában tetten érjük a rossz hangulatot, akkor egy
pillanatra megállhatunk, mielőtt reagálnánk. Minél inkább tudatában
vagyunk negatív érzelmeinknek, annál könnyebb az ellenőrzésünk
alá vonni őket, hogy aztán kiegyensúlyozottan éljünk.
Ha ülünk a dugóban és észrevesszük, hogy egyre idegesebbek
vagyunk, megtehetjük, hogy tudomásul vesszük az érzést, figyeljük,
ahogy nő, ahogy elhatalmasodik, majd eltűnik. Ha tudatosan
megfigyeljük, hogyan fogy el a türelmünk egy hisztiző gyerek
társaságában, már meg is találtuk a módját, hogy kellő távolságot
tartsuk ettől az érzelemtől. Megállunk és összeszedjük magunkat,
hogy annak megfelelően reagálhassunk, amit az adott pillanatban a
legbölcsebbnek vagy legátgondoltabbnak érzünk.
Ma csak a tudatosság mentett meg a teljes kiborulástól. Barátaink
jöttek egy másik államból, és nagyon szerettem volna, ha otthon
érzik magukat. A kicsi belázasodott, egyfolytában visított, csak az
ölemben volt jó neki. Zac hol hisztizett, hol az egyik vendég
gyerekkel veszekedett, aki ráadásul nem fogadta túl jól a dolgot. A
vízvezeték-szerelő elzárta a vizet. A tej elfogyott.
Mindenre elszántan igyekeztem kiaknázni a tudatos odafigyelés
jótékony hatását, és alapos önvizsgálatnak vetettem alá magam a
délelőtt folyamán. Elfoglaltam a „megfigyelőállást”, és sorra vettem
az egymás hegyén-hátán tornyosuló negatív gondolatokat (Ez már
több a soknál!; Gondolhattam volna, hogy ez lesz!; Nem hiszem el!)
és negatív érzelmeket (csalódottság, elkeseredettség és egy jó adag
düh). Tudtam, ha átadom magam negatív érzelmeimnek – feladom a
megfigyelő nézőpontot, és csak hagyom, hogy elhatalmasodjanak –,
végem van (de nemcsak nekem, hanem annak is, akit dühömben
elpáholok – remélhetőleg nem a vízvezeték-szerelő lesz az). Amikor
csak lehetett, igyekeztem a légzésemre koncentrálni, hogy ne
csússzon ki végképp a lábam alól a talaj.
Tisztán láttam, hogy két lehetőségem van: vagy hagyom, hogy a
hétköznapi katasztrófasorozat idegroncsot csináljon belőlem, vagy
messzebbről szemlélem a helyzetet és igyekszem elhatárolódni,
amennyire csak lehet (holnap úgysem érdekel már az egész).
Ahelyett, hogy utálkozásra és ellenkezésre pazaroltam volna az
energiáimat, megpróbáltam elfogadni a helyzetet. Egy anya nem
érezheti magát mindig kellemesen és nem lehet mindig
kiegyensúlyozott, mégis igyekezhetünk arra az álláspontra
helyezkedni, hogy igenis elviseljük a helyzetet, ha már úgyis minden
pillanat a spirituális fejlődésünk része. A zen hagyomány egy
mondása szerint: „Gyógyszer az egész világ.”{5} Mindenből
tanulhatunk, ami velünk történik. A következő fejezetben közelebbről
is megvizsgáljuk, hogyan segít a tudatos odafigyelés a negatív
tudatállapotok leküzdésében.

Tisztánlátás

A racionális vagy intellektuális gondolatok és beszéd nem mindig

mutatják meg a tévképzeteinkből, rossz szokásainkból vagy még
rosszabb hajlamainkból kivezető utat. Sokan tapasztaltuk, hogy nem
minden párkapcsolatban válik be, ha beszéddel próbáljuk megoldani
a problémákat. Amikor a beszéd nem használ, mit csinálunk?
Tovább beszélünk, amitől továbbra sem oldódik meg semmi.
Hasonlót élhetünk át, amikor próbáljuk végiggondolni problémáinkat:
előfordul, hogy minél többet töprengünk egy dolgon, annál inkább
gúzsba kötjük magunkat. Néha hatékonyabb eszközre van szükség
a változáshoz.
Ez az eszköz a tisztánlátás, vagyis annak képessége, hogy
világosan lássuk a problémát. A megérzés vagy felismerés magától
bekövetkezik, ha tudatosan törekszünk arra, hogy mindig tisztában
legyünk vele, mi is történik valójában. Amikor végül ráébredünk,
mely téves elképzelés okozta önromboló viselkedésünket, mi sem
természetesebb, mint hogy elkezdünk másként viselkedni.
Az egyik buddhista anyának, akivel beszélgettem, erős bűntudata
volt, ezért felkeresett egy zen terapeutát. Olyan figyelemről és
elismerésről álmodott, amit anyaként kevés lehetősége volt
megkapni. Ugyanakkor zavarta, hogy reflektorfényre és dicsérő
szólamokra vágyik. A terapeuta nem elégedett meg annyival, hogy
beszélgetnek a témáról, hanem olyan módszereket tanított, amelyek
fejlesztik a mélyebb szinten való megértést és a tisztánlátást. Az
anya így számolt be erről:

Először az elismeréssel kapcsolatos komplikált érzéseimet

jártuk körbe. Aztán mélyebbre mentünk. Megkért, hogy
csukjam be a szemem és koncentráljak arra, hogyan reagál
a testem: figyeljek a légzésemre és minden másra, ami az
adott pillanatban előjön. Halkan figyelmeztetett, hogy
egyetlenegy dolgot fog mondani, majd néhány percre
magamra hagy, hogy nyugodtan gondolkodhassak.
Végül így szólt: „Nincs abban semmi rossz, ha
észreveszik az embert.”
Mozdulatlanul ültem, vártam, hogy leülepedjen, amit
mondott, nem is nagyon gondolkodtam rajta, inkább csak
hagytam, hogy velem legyen. Be kell vallanom, hogy az
együtt töltött egy órából erre a mondatra – nincs abban
semmi rossz, ha észreveszik az embert – emlékszem
leginkább. Sokkal nagyobb hatással volt rám, mint bármi,
amiről előtte beszélgettünk. Ez az egy mondat olyan volt,
 mint valami gyógyír: segít, hogy elfogadjam magam és
megbocsássak magamnak azért, amiért egy ilyen kiéhezett
magamutogató vagyok.

A tudatos éberség fejlesztése

Minden pillanat zsúfolásig tele van – részben bennünk, részben
rajtunk kívül játszódó – apró momentumokkal. A cél az, hogy ne
felejtsük el figyelmünkbe idézni vagy észrevenni ezeket. Mind a
meditáció folyamán, mind az egyszerű hétköznapokban könnyen
áldozatul eshetünk a figyelmünket elterelő gondolatoknak és
benyomásoknak. Bár ezek a gondolatok többnyire haszontalanok,
mégsem tudunk szabadulni saját, belső képernyőnk elől. Amikor
emlékeztetjük magunkat a tudatosság fontosságára, sosem ítéljük el
magunkat azért, mert gondolataink elkalandoznak; egyszerűen csak
türelmesen visszakalauzoljuk őket a jelenbe. Nem ürítjük ki az
elménket, és nem válunk minden gondolatot nélkülöző zombikká. A
jelen, függetlenül attól, hogy éppen mit csinálunk, mindig tele van
annyi eseménnyel, hogy az bőven lefoglalja gondolatainkat.
Nincs az a mozzanat vagy tevékenység, ami túl jelentéktelen
lenne ahhoz, hogy figyelemre méltassuk. Buddhát idézem:

…amikor a szerzetes megy, akkor tudja: „Megyek”; amikor

áll, tudja: „Állok”; amikor ül, tudja: „Ülök”; amikor lefekszik,
tudja: „Fekszem”…{6}

A szerzetes magában nyugtázza az eseményeket. Bár elsőre

furcsának tűnhet; ha magunkban elmondjuk, hogy mit is csinálunk
éppen, ez segít, hogy megőrizzük éberségünket. Olyan ez, mint a
kis biciklin a pótkerék. Idővel lehet, hogy nem lesz rá szükségünk,
mert már eggyé tudunk válni a pillanattal.
Az adott pillanat egyes részleteinek megfigyelésekor nem szabad
értékelnünk, hogy ez „jó” vagy „rossz”, „kellemes” vagy épp
„kellemetlen”. A buddhisták arra törekednek, hogy elméjük
kiegyensúlyozott legyen; ne jöjjenek zavarba, ne izgassa fel őket
túlságosan az, amit látnak; olyanok legyenek, mint a hegy, amely
minden évszakban rendületlenül tűri az időjárás viszontagságait. Ha
nem vagyunk hajlandóak értékelni a látottakat, akkor inkább leszünk
elfogadóak, mint ítélkezőek, mert nem kívánjuk többé, hogy az élet
más legyen, mint ami. Erről szól a buddhisták által oly nagyra
becsült lelki nyugalom. Ha nem értékeljük a látottakat, az abban is
segít, hogy megszabaduljunk az anyákra oly jellemző, kínzó
bűntudattól és önostorozástól. Többé nem kell alkalmatlannak
éreznünk magunkat vagy leszólnunk a teljesítményünket.
A következő néhány napban próbáljunk meg a jelenben élni.
Figyeljük meg, mi játszódik le a testünkben és hogyan követik
egymást a különböző érzelmi állapotok. Próbáljuk megfigyelni a
gondolatainkat, ne hagyjuk, hogy összevissza csapongjanak múlt és
jövő között. Mindez ráébreszt majd, mennyi kitartást igényel, hogy a
jelenben maradjunk.
Lesz, aki úgy találja, hogy kudarcot kudarcra halmoz – kevesen
tudnak hosszabb időn át, mindig az adott pillanatban létezni.
Ugyanakkor, figyelmünk kitartó összpontosítása gyakorlattal
fejleszthető. Az erre való képességet meditációval növelhetjük;
ilyenkor az adott pillanat egyetlen mozzanatára koncentrálunk:
általában a légzésünk ritmusára. A figyelem összpontosításának
képességét és a pillanat élvezetét elősegítő meditációról a 9.
fejezetben még bővebben szólok. Éberségünket azonban nemcsak
meditációval fejleszthetjük, hanem bármely nap bármely szakában:
az evés, az ivás, a várakozás, a pihenés, a beszélgetés, a munka
pillanatai mind-mind jó alkalmat szolgáltatnak erre.

Tudatosság, idő szűkében szenvedőknek

Aki épp egy újszülöttel van otthon, hetek óta nem alszik, esetleg a
munkahelye és a gyerekei között próbál egyensúlyozni, könnyen
lehet, hogy nem tud időt szakítani a meditálásra. A tudatos éberség
akkor is hatalmas előnyökkel jár, ha kevés, vagy semennyi időnk
nincsen. Aki nem ér rá meditálni, az ébrenlét bármely pillanatában
fejlesztheti éberségét. Mindössze arra van szükség, hogy ne
felejtsük el az eszünkbe idézni a dolgokat.
Dr. Thynn Thynn, kaliforniai meditációoktató, a Living Meditation,
Living Insight (Élő meditáció, élő tisztánlátás) szerzője, azt vallja,
hogy a meditáció csupán egy segédeszköz; nem szabad, hogy
maga a gyakorlás fontosabbá váljon, mint az, hogy a
hétköznapokban a meditáció szabályainak megfelelően éljünk.
Állítja, hogy a meditáció olyan „dinamikus tevékenység”, aminek át
kell hatnia a hétköznapok forgatagát.

A meditáció itt és most történik, miközben az élet alakul,

ahogyan alakul. Egyszer fent, másszor lent, konfliktusok,
csalódások, szívfájdalmak, öröm, siker és egyéb
nehézségek jönnek-mennek. Ebben a káoszban kell
gyakorolnunk az éberséget ahhoz, hogy megtaláljuk
önmagunk békéjét, és véget vessünk a szenvedésnek.

Dr. Thynn Thynn azt javasolja, használjunk ki minden kínálkozó

alkalmat, hogy gondolatainkat a pillanatra összpontosítsuk.

Az élő meditáció gyakorlata nem a menekülésről szól, nem

arról, hogy figyelmen kívül hagyjuk a zavaró tényezőket,
hanem arról, hogy épp ezekre a zavaró tényezőkre
fókuszálva gyakoroljuk az éberséget.

Tenzin Palmo angol buddhista apáca tizenkét évet töltött egy

barlangban meditálva. Cave in the Snow (Barlang a hóban) című
könyvében amellett érvel, hogy mindenkinek van ideje meditálni:

Meditálhatunk a folyosón, vagy amíg várjuk, hogy betöltsön

a számítógép, a piros lámpánál, sorban állás közben, a
 fürdőszobába menet, fésülködés közben. Csak jelen kell
lenni a pillanatban, mentális értelmezés, értékelés nélkül.

Azt javasolja, kezdetben válasszunk ki egyetlen hétköznapi

tevékenységet – mint például a teázás –, ami közben meditálni
fogunk.
Kamala Masters ugyanezt a tanácsot kapta a tanárától. Kamala
ma már a Hawaiin, Mauiban található Vipassana Metta Alapítvány
társigazgatója. Voices of Insight (A tisztánlátás hangja) című
művében meséli, hogy fiatal anyaként nagyon szeretett volna a
spirituális úton továbblépni, és állandóan csalódott volt, hogy
semmire sem jut ideje: három gyereket nevelt egyedül, miközben két
munkahelyen igyekezett helytállni. Nem adta fel, talált egy tanítót,
aki házhoz jött hozzá. A tanító két lehetőséget is talált a meditálásra.
Az egyik: mosogatás közben.

Tudatosítsd magadban mindazt, ami a mosogatás során

történik: a kézmozdulataidat, azt, hogy meleg vagy hűvös-e
a víz, azt, ahogy felveszed az edényt, ráteszed a
mosogatószert, leöblíted, leteszed. Most semmi más nem
történik, csak a mosogatás.

A tanító felfigyelt rá, hogy Kamala egy nap számtalanszor

keresztülmegy az előszobán. Azt tanácsolta, valahányszor az
előszobában jár, használja ki az alkalmat:

…ne figyelj másra, csak a lépteidre… Minden egyes

lépésnél, ismételd halkan magadban: lépek, lépek, lépek.

Ezek a naponta többször ismétlődő, rövid időszakok segítettek

Kamalának abban, hogy kiegyensúlyozottabb életet élhessen
gyermekeivel. Az éberség gyakorlását hamarosan más
házimunkákra is kiterjesztette, és felismerte a meditáció előnyeit.
 A zen kolostorokban a háztartás körüli munkákat kiváló
alkalomnak tekintik a gyakorlásra; néhány kolostorban a legrégebbi
tagok végzik a leginkább szolgai munkákat. Íme, néhány lehetőség
az éberség hétköznapokban való gyakorlására:

• Gyaloglás közben mondjuk magunkban: „most

gyalogolok”, és figyeljük meg, milyen érzés a talaj érintése
a talpunkon!
• Házimunka közben figyeljük meg a feladat minden egyes
részletét!
• Evés közben tudatosítsuk magunkban a kézmozdulatokat,
az étel ízét, a nyelés és az emésztés által kiváltott
érzéseket, az étel érzetét a gyomorban!
• Figyeljük meg testünk történéseit sorban állás közben,
például a bankban vagy a közértben. Lazítsuk el a merev
izmokat, változtassunk testtartásunkon, és tegyük lágyabbá
arcvonásainkat!
• Vegyük szemügyre a környezetünket, bárhol vagyunk is.
Próbáljunk meg mindennap felfedezni valami új részletet a
környékünkön!
• Hallgassuk meg figyelmesen, mit mondanak mások, és
tartsunk egy kis szünetet, mielőtt válaszolnánk!
• Tudatosítsuk magunkban a gondolatainkat, amilyen
gyakran csak lehet, anélkül, hogy ítélkeznénk felettük!
• Minden adandó alkalommal koncentráljunk a légzésre; ez
pihenteti az agyat.
• Keressük a csend és nyugalom pillanatait! Néha érdemes
lemondani az autórádióról, a tévéről vagy az üres
locsogásról.

Javasolnék még valamit, amit úgy neveztem el: „egyperces

módszer”. Ha az ember az egész napot gyerekekkel tölti, általában
akadnak olyan, többnyire egyperces időszakok, amikor éppen nincs
semmi feladatunk. Ezeket az időszakokat általában a légzésem
tudatosítására használom, és mindig elcsodálkozom azon, mennyit
számít, ha az ember csak egy percig is a légzésére koncentrál.
Megnyugszom, és valahogy minden megszépül egy kicsit. Érdekes,
hogy a hatás akkor sem marad el, ha éppen nem tudok túl jól
összpontosítani. Fokozza a hatást, ha erre a rövid időre a
hagyományos, Buddha-féle félmosolyt öltöm az arcomra.
Próbáltam alkalmat keríteni a szertartásosabb, ülőmeditációra is.
Nem sokkal azután, hogy megszületett a második gyermekem,
elköltöztünk, belevágtunk egy lakásfelújításba (a férjem ötlete volt!),
és még ezt a könyvet is be akartam fejezni. Mindezek mellett az
ülőmeditációra is időt találni komoly kihívást jelentett, de azért heti
néhány alkalmat sikerült beiktatnom, többnyire reggel hat óra tájban,
miután megetettem a kicsit. Meditálásomnak majd’ minden esetben
a családi élet vetett véget. Szerencsére, épp ekkortájt hallottam a
tibeti Lama Choedak egy beszédét. Lama Choedak három gyermek
édesapja. Hangsúlyozta, hogy a gyereknevelést és a gyakorlást
egységben kell kezelni, nem szabad egymástól élesen elválasztani.
Ha a gyerek felsír – épp a meditáció közepén –, figyelmünket
zökkenőmentesen, vonakodás és magunkban tett megjegyzések
nélkül át kell irányítanunk az adott pillanat elvárásaira: meg kell
nyugtatni a gyereket. Lama Choedak szavaival:

A gyakorlás átvitele fontosabb, mint a gyakorlat maga. A

benzint sem a benzinkútnál használjuk.

Hajlamosak vagyunk úgy élni az életünket, mintha az idő rabszolgái

lennénk: mindig csinálni, építeni akarunk valamit, egyről a kettőre
akarunk jutni. Ha túlságosan elmerülünk ebben a
gondolkodásmódban, a végén a gyerekeinket is az egyéb
tennivalóink közé soroljuk, és nemigen vesszük észre, valójában
mire lenne szükségük. Nem élvezzük a gyerekeink társaságát, mert
máshol jár az eszünk. Ha a jelenre koncentrálunk, megszabadulunk
minden terhünktől, egyszerűen csak létezünk, és nyitott szívvel
várjuk, hogy mit hoz a pillanat. Susan Murphy zen tanító és
kétgyermekes édesanya azt vallja, hogy „a tudatosság megszabadít
minket az idő vasmarkából”:

A gyerekek arra hívnak, hogy a jelenben éljünk és

játsszunk. Aki nincs egészen jelen, az nem tud játszani
sem. Az éberség gyakorlásával fokozatosan halmozódnak
bennünk a játékosság kreatív energiái. Gondoljunk csak
bele, milyen rengeteg ideig tart megkerülni egy háztömböt,
ha egy kisgyerekkel sétálunk; mennyi látnivaló,
megbeszélnivaló, kérdeznivaló akad. Ha belenézünk egy
pocsolyába, azt látjuk, olyan, mint egy tükör. Tükör vagy
ablak? Magunkat látjuk, vagy egy másik világot? Másnak
tűnik, mint a mi világunk. Emlékszem, amikor a lányom öt-
vagy hatéves volt, mindig megálltunk, ha mohát találtunk.
Az ujjaink voltak a tündérek, végigsétáltak tündérország
tündérfáin. A kis mohacsomók tényleg úgy néztek ki, mint
megannyi mesebeli tündérfa. A séták hosszúra nyúltak, és
velük együtt nyúlt az idő. A gyerekek addig tudják nyújtani
az időt, amíg végül teljesen el nem tűnik. Ők nem a mi
tiktakoló időnk szerint élnek. Rákényszerítenek, hogy egy
időre félretegyük megszokott, célorientált vágyainkat.
Nagyszerű lecke és hatalmas ajándék.

Karma
Amikor a gyerekeink felnőnek, visszatekintve milyen anyát látnak?
Mit mondanak majd rólunk? Mártír? Türelmes? Házsártos?
Követelőző? Laza? Milyen hatással lesznek most kimondott
szavaink, mostani viselkedésünk gyerekeinkre? Milyen példát
mutatunk? A buddhisták gyakran mondják, hogy ha meg akarjuk
érteni a jelent, nézzük meg a múltat, ha meg akarjuk tudni a jövőt,
figyeljük a jelent. Nem változtathatjuk meg a múltat, és nem írhatjuk
elő, mi történjék a jövőben; az egyetlen, amire hatással lehetünk, az
a jelen; ezért is fontos, hogy erre figyeljünk. Mostani éberségünk
befolyásolja a jövőnket, és nemcsak a miénket, hanem a
gyerekeinkét is.
A karma gondolatának megértéséhez nem kell varázslatokban
hinnünk vagy babonásnak lennünk. Buddha megfogalmazásában a
karma egészen logikusnak tűnik. Nem arról van szó, hogy a
világegyetem ítélkezik: megbünteti a rosszat és jutalmazza a jót. A
karma ok és okozat összefüggése: mindennek, amit csinálunk,
gondolunk vagy mondunk, következménye van. Buddha szerint:

Bárhová mehetsz, bárhol lehetsz, tetteid következményei

ott is utolérnek.

Minden jelenség összefügg, minden cselekedetünk kihat a

következőre. Semmi nem keletkezik önmagából. A következő
versben Buddha arról beszél, milyen fontos szerepet játszanak
gondolataink karmánk kialakulásában:

A gondolat megmutatkozik a szóban;

A szó megmutatkozik a cselekedetben;
Cselekedeteink szokássá válnak;
Szokásaink formálják jellemünket.
Ezért vigyázz mit, s hogyan gondolsz,
Gondolataidat hassa át
A minden élőlény iránt érzett könyörületből fakadó szeretet.

Tegyük fel, édesanyánk mindig segített a barátainak. Találkozunk

egy anyával, aki segítségre szorul, eszünkbe jut édesanyánk példája
és segítünk neki. Tapasztaljuk, hogy nem nagy ügy, ráadásul jó
érzéssel töltött el, ezért legközelebb is segítünk. Aztán segítünk
másoknak is, és még mielőtt észrevennénk, máris segítőkész
emberré váltunk, és ennek megfelelő sors vár ránk.
 Egy ismerősünk lekicsinylően beszél a gyerekeinkről. Felháborít
az álszent megjegyzés igazságtalansága. Ahelyett, hogy
elengednénk a fülünk mellett, dühbe gurulunk és a gyerekeink
védelmére sietünk. Ez feszültséget szül köztünk és az ismerősünk
között. A legközelebbi találkozáskor megismétlődik az eset;
haragunk nőttön-nő. Idővel szokásunkká válik, hogy olyan
megjegyzésekre reagálunk, amelyek szót sem érdemelnek; és
minden egyes alkalommal egy kicsivel jobban a személyiségünkbe
ivódik, hogy „védekezők” és „sértődékenyek” vagyunk. Ez nemcsak
az emberek rólunk alkotott véleményét és hozzánk fűződő viszonyát
befolyásolja, hanem annak az esélyét is, hogy békére és
nyugalomra leljünk.
Mindkét példa jól mutatja, hogyan vezetnek el élményeink olyan
érzésekhez vagy gondolatokhoz, amelyek aztán cselekvésre
csábítanak. A cselekvés többszöri megismétléséből létrejön egy
minta, amely hamarosan szokássá alakul. Szokásaink formálják
személyiségünket, személyiségünk pedig meghatározza sorsunkat.
Így jön létre a karma.
A karma szempontjából sokkal fontosabb a cselekedeteink mögött
meghúzódó szándék, mint maga a cselekedet. A bűntudat vagy
kötelességtudat által vezérelt cselekedetek karmikus szempontból
sokkal kisebb értékűek, mint azok, amelyeket szeretetből vagy
odaadásból hajtunk végre. Érdekes, hogy – Buddha tanai szerint – a
szeretetből és odaadásból eredő gondolatok vannak legjobb
hatással karmánkra.
Egy ismerősöm, Lorraine, egy hétvégén a barátainál
vendégeskedett, és nagyon meg volt elégedve magával, mert
minden étkezés után ő mosogatott. Megállapította, hogy ezzel
karmikus „pluszpontokat” szerez magának, de mivel tudta, hogy a
cselekedet mögött meghúzódó szándék fontosabb, mint maga a
cselekedet, átgondolta az indítékait. Rájött, hogy valójában az
motiválja, hogy szeretné, ha „kellemes vendégnek” tartanák, nem
lenne terhére másoknak és tiszta lenne a lelkiismerete. Az is
felmerült benne, hogy jó lenne, ha vendéglátói később viszonoznák
a dolgot, és ők is segítenének neki a házimunkában, ha majd ők
jönnek vendégségbe.
Amikor Lorraine rájött, hogy bár cselekedete nagylelkűnek tűnik,
az indítékai távolról sem azok, elszégyellte magát. Miközben
folytatta a mosogatást, belekezdett egy szerető kedvesség
meditációba, hogy tevékenységét a vendéglátói iránt érzett
szeretetteljes együttérzés táplálja. Megpróbálta átérezni, mennyire
fáradtak lehetnek, arra gondolt, milyen kedvesek voltak vele, és
hogy mennyire hálás a barátságukért. Azt az őszinte kívánságot
táplálta magában, hogy legyenek boldogok és szabaduljanak meg a
szenvedéstől.
Ha egyszer szokásaink és automatikus reakcióink rabjává válunk,
nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy változtatni tudjunk a sorsunkon.
Valahányszor egy adott módon cselekszünk, növeljük a
valószínűségét, hogy legközelebb is hasonló módon cselekszünk
majd, mert már elkezdtük erre kondicionálni magunkat. Visszatérő
cselekedeteink kirajzolnak egy mintát, ami valójában már fel sem
tűnik, miközben ezek a minták határozzák meg életünket.
Én a nyughatatlanságommal küzdök. Bezárva a nappaliba azt
kívánom, bárcsak valahol máshol lennék. Figyelem, amint a
gondolataim az unalomig ismert mintába rendeződnek. Arra
kondicionálom magam, hogy mindent egyre borúsabban lássak,
miközben effélék járnak a fejemben: unatkozom; bárcsak több
barátunk lakna a közelben, akinek gyereke van; bárcsak több idejük
lenne a környéken lakó barátainknak; bárcsak jönne már Marek; ez
már a huszadik pelenka; rá se tudok nézni a gyerekkönyvekre; nincs
kedvem lemenni a játszótérre; bárcsak ne ettem volna meg azt a
rengeteg tortát; bárcsak nagyobbak lennének a gyerekek; unom,
hogy mindig ugyanazt a házimunkát kell csinálnom; most megint
rakhatom be a mosogatógépet; nem akarok még egy narancslét
tölteni!
 Ha rendre megadnám magam az efféle gondolatoknak – órákig is
el tudnék merülni bennük –, azzal a dolgokat leginkább feketében
látó személyiséget kezdenék kialakítani magamnak. Buddha számos
ötletet adott arra vonatkozóan, hogy mit kezdjünk negatív
gondolatainkkal; ezek némelyikéről a dühről szóló 4. fejezetben esik
szó. Az önsajnálatból való menekülés egyik – számomra meglepően
hatékony – módja, ha elvégzek pár jógagyakorlatot, akár úgy is,
hogy közben a gyerekek rám másznak. Már önmagában az, hogy a
testemre koncentrálok, és minden egyes nyújtógyakorlatnál figyelek
a légzésemre, azonnal és váratlanul annyi energiával tölt fel, hogy
nekiállok fogócskázni, leporolom a babakocsit és már rúgom is a
focilabdát. Arra jöttem rá, hogy a jóga visszarángatja az embert a
testébe olyankor is, amikor a gondolataink egészen másfelé járnak.
Érdekes, hogy a szomszédom, aki egyébként jógaoktató, néha
egészen különösen és vadul játszik a gyerekeivel. Minden jel arra
mutat, hogy élvezi a velük töltött időt, és egyetért velem abban, hogy
ha odafigyelünk testünk szükségleteire, az energiával tölt fel, és
elősegíti az éber jelenlétet.
Ha megértjük, mi is az a karma, rájövünk, hogy a jövőnk a mi
kezünkben van. Nem szükségszerű, hogy a jövőben is
ugyanolyanok legyünk, mint amilyenek eddig voltunk, vagy
ugyanúgy éljük az életünket, mint ahogyan eddig éltünk. Van
választásunk, de ahhoz, hogy változtatni tudjunk, először tisztán kell
látnunk az eddig kialakított mintákat. Életünk minden pillanatában
döntéseket hozunk, és ezekkel a döntésekkel együtt kell élnünk
életünk további részében. Fölöttébb korlátozott azon lehetőségek
száma, amikor elégedetlenségünkért a szüleinket, a körülményeket
vagy a rendszert hibáztathatnánk. Még a lehető legrosszabb külső
körülmények esetén is mi magunk döntjük el, milyen belső választ
adunk az eseményekre: dühbe gurulunk, megbocsátunk,
elszomorodunk vagy együtt érzünk másokkal. A történésekre adott
válaszaink sokkal fontosabbak, mint maguk a történések.
 A karma logikájából következik, hogy figyelmünket a jelenre kell
összpontosítanunk, mert csak a jelenben befolyásolhatjuk
karmánkat. Buddha szavaival:

Ha meg akarod ismerni a jövődet, figyeld meg a jelenlegi

cselekedeteidet.

Újra és újra tegyük fel magunknak a kérdést: „Hogyan

használhatnám legjobban a jelen pillanatot?” A buddhizmus
optimista választ ad: tudatunk gyakorlatoztatásával jó karmát
teremtünk, és növeljük jövőbeni boldogságunk esélyét.

Mit tehetünk?
• Amikor a gyerekekkel vagyunk, szánjunk időt az éberség
gyakorlására, hogy érezzék: észrevesszük, meghalljuk és
megértjük őket.
• Figyeljük meg, mennyi különleges pillanatot rejt még a
legátlagosabb nap is.
• Tápláljuk a „kezdők szellemét”, tekintsünk friss szemmel a
pillanatra és arra reagáljunk, amit a pillanat kíván.
• Igyekezzünk jobban megismerni gyermekeinket, ahelyett
hogy saját reményeinket, félelmeinket és elvárásainkat
vetítenénk ki rájuk.
• Az éberség segítségével próbáljunk rájönni, mi mindent
tanulhatunk egy adott helyzetből. Irreális elvárásokat
akarunk támasztani az élettel szemben, vagy inkább
elfogadjuk, hogy nem lehet minden tökéletes?
• Figyeljük meg testi reakcióink változásait, érzéseink és
gondolataink felbukkanását, majd eltűnését; vegyük
szemügyre önmagunkat, hogy fejlődni tudjunk.
• Ne gyártsunk sérelmeket tűnő érzelmi állapotaink
igazolására.
• Vegyük észre és tudatosan engedjük el a nap folyamán
felgyülemlő feszültséget.
• Figyeljük meg mindazt, ami körülvesz.
• Ne feledjük, hogy a tudatos lét energiával tölt fel,
kiegyensúlyozottá tesz és lehetőséget biztosít az
tisztánlátásra.
• Ismerjük fel, hogy érzelmi reakcióinkról magunk döntünk.
Rajtunk áll, hogy feszülten és idegesen, vagy széles
látókörűen és elfogadóan reagálunk.
• Amikor megfigyeljük egy adott pillanat részleteit, ne
osztályozzuk őket, hogy „jók” vagy „rosszak”, „kellemesek”
vagy „kellemetlenek”.
• Ne feledjük, hogy az éberséget bármikor lehet gyakorolni,
függetlenül attól, hogy éppen mit csinálunk.
• Valahányszor csak időt tudunk szakítani rá – legyen az
akár csak egy perc –, meditáljunk.
• Tudatosítsuk, hogy a jelen az egyetlen, amin
dolgozhatunk; használjuk ki a lehetőséget, hogy a jövőben
minél kedvezőbb legyen a karmánk.
• Készüljünk fel rá, hogy nem mindig sikerül ébernek
lennünk, és fogadjuk el, hogy így van. Legyünk türelmesek
önmagunkkal!
 3.
NYUGALOM
Vannak napok, amikor úgy érzem, a gyermekeim egy ördögi terv
részei, amelynek fő célja, hogy én ideg-összeroppanást kapjak. A
többségükben élvezetes napok között elszórva előfordulnak olyanok,
amikor egyszerűen képtelen vagyok elviselni a macskanyávogást,
amit ők zenének neveznek, a vég nélkül ismétlődő videókat és az
állandó követelőzést. Az ilyen napok kitűnő lehetőséget
szolgáltatnak a nyugalom fellelésének gyakorlására: ha követelőző
gyerekek társaságában sikerül nyugalomra lelnünk, biztosan
elmondhatjuk: mesterei vagyunk a dolognak.
Rengeteg anya azt érzi, hogy ha megfeszül, sem tudja elvégezni
az elé tornyosuló háztartási teendőket, vagy hogy szétszakad a
munkahelye és a gyermekei által támasztott elvárások között.
Mindnyájan megéltünk olyan, soha véget nem érőnek látszó
napokat, amikor az unalom, a türelmetlenség, a céltalanság vagy
akár a kétségbeesettség állapotában vergődtünk, otthonunk
fogságában. Hajlamosak vagyunk olyan állapotként tekinteni a
nyugalomra, ami kizárólag akkor jön el, ha már minden feladatunkat
elvégeztük, a gyerekek pedig vagy alszanak, vagy valaki más vigyáz
rájuk. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy bárki, akinek akár csak
egy órája van naponta, amikor egy kicsit is ellazul, már igen
szerencsésnek mondhatja magát. A buddhizmus ugyanakkor arra
tanít, hogy bármikor nyugalomra lelhetünk, függetlenül attól, hogy
mit csinálunk vagy kik vesznek körül. Ebben a fejezetben azt
vesszük sorra, mit tehetünk, ha ránk tör a kevéssé kívánatos
lelkiállapotok egyike vagy másika, különös tekintettel a bűntudatra.
Ha a buddhizmust hívjuk segítségül a negatív tudatállapotok elleni
küzdelemben, lassan, kis lépésekben fogunk haladni. Még sosem
találkoztam olyan anyával, aki ne állította volna, hogy a buddhizmus
gyakorlása türelmesebb és kiegyensúlyozottabb szülővé tette, de a
változás fokozatosan következik be, nem pedig egyik napról a
másikra. Mint a spirituális fejlődésnél általában, itt is előfordul, hogy
egy lépést teszünk előre, majd kettőt hátra – ritka, hogy minden
zökkenő nélkül, egyenesen haladnánk előre. Bátorításul szolgál
azonban, hogy hosszú távon mindig jól látható a változás. El fog
jönni a nap, amikor egyértelművé válik, hogy megváltoztunk, és
nyugodtabban reagálunk az egyes helyzetekre.
Nem láttam még olyan anyát, aki ne küzdött volna valami
nehézséggel, legyen az a család támogatásának hiánya, a párja és
közte kialakult feszültség, az önmagára fordítható idő szűkössége,
az elégtelen alvás vagy a gyermeke miatti aggódás. Minden
anyának kijár egy szekérderéknyi együttérzés, így aztán kár lenne
épp önmagunkat kihagyni. Amikor zavaró érzésekkel küzdünk, akkor
ahelyett, hogy bűntudatosan vagy csalódottan néznénk önmagunkra,
inkább legyünk az átlagosnál is együtt érzőbbek és türelmesebbek
magunkkal, hiszen épp elég baj az, hogy negatív érzésekkel kell
viaskodnunk. Nekem sokat segít, ha újra és újra emlékeztetem
magam, hogy az önmagamra és a saját nehézségeimre irányuló
együttérzés az első lépés a mások iránti együttérzés felé vezető
úton.

Negatív tudatállapotok kezelése

Az anyaság során korábban sosem tapasztalt, zavarba ejtő
tudatállapotokkal és szélsőséges érzelmekkel szembesülünk. Life
After Birth, What Even Your Friends Won’t Tell You About
Motherhood (Élet a szülés után, amit még a barátaid sem fognak
elárulni az anyaságról) című könyvében Kate Figes ezt írja:

Gyerekünk mellett újraéljük saját gyerekkorunk

kifinomulatlan érzelmi világát. Egyik szélsőséges érzelmi
állapotból a másikba esünk: végtelen szeretetet, féktelen
 haragot és gyűlöletet, szélsőséges szorongást és félelmet
érzünk.

Ehhez társul, hogy minden erőnkkel igyekszünk elrejteni a

gyermekünk jóllétével kapcsolatos aggodalmainkat, nehogy
csorbítsuk hitét, hogy képes szembenézni a világgal. Ugyanakkor,
nemcsak a gyermekünk által kiváltott érzelmekkel kell
szembesülünk, de azokkal is, amelyeket életmódunk változása hoz
magával, amint anyává válunk. Ha visszagondolunk korábbi, főként
saját vágyaink kielégítésével töltött éveinkre, úgy érezhetjük,
hatalmas áldozatot hoztunk.
Hogyan lehet ezeket az összetett érzelmeket úgy kezelni, hogy
némi belső békére tegyünk szert?

Semmi sem tart örökké

„Elegem van!” „Ami sok az sok!” „Nem bírom tovább!” „Beleőrülök!”

„Ez itt a vég!” „Kész vagyok!” Minden anyával előfordul, hogy ilyen
vagy ehhez hasonló érzelmi mélységekbe süllyed.
Amikor nagyon magam alatt vagyok, gyakran általánosítok:
minden borzalmas, mindig is az volt, mindig is az lesz, és ez az
egész az én hibám, no meg mindenki másé. Ha az embernek jobb
kedve van, mindez már-már nevetségesnek tűnik, de akkor és ott,
tényleg el is hiszem, amit gondolok. Mivel a buddhizmus az
átmenetiséget hangsúlyozza, segít észrevenni, hogy mint minden,
ez a hangulat is mulandó, és nem kizárt, hogy néhány óra múlva
már egészen jól fogjuk érezni magunkat, addig meg csak kihúzzuk
valahogy, nem nagy ügy.
Az átmenetiségről szóló tanítás a gyermekeinknek is nagy
ajándék, akár már egészen kis korban. Ha épp túl vannak egy
nehezebb érzelmi állapoton, elbeszélgethetünk arról, hogyan
éreztek, felidézhetjük, hogy a rossz érzés csak néhány percig tartott,
majd átadta a helyét más érzéseknek. Így megtanulják, hogy bár érik
őket megpróbáltatások, semmi sem tart örökké.

Mi ebből a tanulság?

Buddhista barátnőm, Joanne, nemrégiben érkezett Ausztráliába, és

most szembesül azokkal a nehézségekkel, amelyeket minden
bevándorló átél. Korábban Dél-Afrikában lakott, ahol ügyvédként
olyan nőket védett, akik erőszakos cselekmények áldozatául estek.
Legutóbb épp egy különösen kimerítő hétvége után beszéltem vele.
Azt mondta, Dél-Afrikában nőket védeni semmi ahhoz képest,
amilyen kihívások elé az anyaság állítja az embert:

Régen könyveket írtam, védtem az elnyomottakat, tajcsi-

órákra meg agyagozni jártam. Most egész hétvégén hol a
kórházba rohangáltam, hol otthon ültem és borogattam a
gyerekek homlokát, miközben az járt a fejemben, hogy
„mire jutottam?”. Több mint öt éve vannak gyerekeim, de
még mindig nem tértem magamhoz a kulturális sokkból.

Hogy saját magát vigasztalja, Joanne felidézte a zen buddhisták

mondását: „Gyógyszer az egész világ”. Nincs az a helyzet,
amelyben ne merülhetne fel a kérdés: Mi az, amit ebből tanulhatok,
hogyan szolgál épülésemre ez a nehézség? A buddhizmus segít
Joanne-nak elgondolkodni azokon a változásokon, amelyeket az élet
ráerőszakolt. Nem sokkal később kaptam tőle egy e-mailt:

Alázatot kell tanulnom. Ezért vagyok ebben a helyzetben,

arra ítélve, hogy naphosszat csak otthon üljek, ne
találkozzak az ismerőseimmel, ne a „képzettségemnek
megfelelő” tevékenységet végezzek, és hogy küzdjek, hogy
megtaláljam a helyemet ebben az idegen országban. Senki
sem vesz rólam tudomást, nem keresek egy fillért sem,
minden vagyok, ami sohasem akartam lenni (otthonülő,
 főállású anya, egy férfi kiszolgáltatottja), és mégis úgy
érzem, hogy rengeteg jó van ebben a csendes
várakozásban, amely átmenetet képez aközött, ami voltam
és ami majd leszek.

Az anyaság rákényszerít, hogy átgondoljuk az életünket, azt, hogy

mi fontos, és hogyan szeretnénk élni a jövőben. Górcső alá vesszük
értékrendünket, és az ellenkezőjét kezdjük vallani sok, korábbi
nézetünknek, különösen a gyereknevelés tekintetében. Amikor az
anyaság inkább kínszenvedés, mint öröm, akkor is felfoghatjuk úgy,
mint az élet legnagyszerűbb tapasztalatát, függetlenül attól, hogy
egyetértünk-e azokkal a buddhistákkal, akik azt vallják: amit
elmulasztunk megtanulni ebben az életben, azt kénytelenek leszünk
a következőben elsajátítani.

Vendégszeretet

Ha az érzelmi állapotokat, amelyek napközben felkeresnek

bennünket, igyekszünk jó házigazda módjára fogadni, könnyebben
vészeljük át az érzelmi hullámvölgyeket. Figyelemmel kell öveznünk
minden érzelmi „látogatót”, ha kedves a szívünknek, ha nem; nem
kerülhetjük és nem zavarhatjuk el őket. Mindnyájukat becsülettel
fogadjuk, és szánunk rájuk némi időt; szemügyre vesszük őket
anélkül, hogy túlságosan a hatásuk alá kerülnénk vagy hogy túl
komolyan vennénk őket. Nem mondjuk, hogy „ezt ki nem állhatom”,
hiszen már korábban is találkoztunk vele, és akkor is túléltük; túl
fogjuk most is. Nem utazunk vendégünkkel a jövőbe, hogy már jó
előre lássuk, milyen rémálomszerű következményei lesznek a
látogatásnak, hanem maradunk vele a jelenben.
Az egyik ismerősöm – egy buddhista anya, aki hasznosnak találja
ezt a vendégszeretetről szóló hasonlatot – igyekszik minden egyes
érzelmet rögtön a megérkezésekor üdvözölni, vagy legalábbis
rögtön, amint észreveszi a jelenlétét. Olyan szavakat használ,
mintha tényleg egy látogató állna az ajtóban: „Óh, Düh, te vagy az?”
vagy „Szia, Unalom! Csak nem már megint te?” és „Óh,
Türelmetlenség! Most te következel.” Állítja, hogy ez a néma
üdvözlés segít megtartani a lépéstávolságot önmaga és az érzelem
között. Mivel látogatóként kezeli az érzelmeket, nem felejti el, hogy
nem maradnak vele örökre.
Ha nem veszünk tudomást ezekről a látogatókról, vagy eltereljük
róluk a figyelmünket, elveszítjük a kapcsolatot az érzéseinkkel, és
oda a józan ítélőképességünk. Alkohollal, drogokkal, vásárlással,
kényszeres evéssel vagy vádaskodással elcsitíthatjuk érzelmeinket.
Az effajta menekülés a problémák elől azonban felerősíti negatív
tudatállapotainkat és teret enged számukra. Így több kárt okozanak,
mint kéne, mi pedig elszalasztjuk a tudatos gyógyulás lehetőségét.
Egyik-másik tudatállapot ijesztő lehet. Talán fájdalmas emlékeket
őrzünk arról, milyen volt, amikor szabadjára engedtük és
elveszítettük felette az irányítást, vagy amikor nem tudjuk
elválasztani a tudatállapotot önmagunktól. Ugyanakkor nem
szentírás, hogy ezek az emlékek vagy félelmek határozzák meg
viselkedésünket. Valószínűleg bölcsebben cselekszünk, ha
tudatosan gondolkodunk, nem pedig az ellenszenves látogatók
létének tagadására alapozunk.
Csak úgy tudunk egészségesebb tudatállapotot létrehozni az
olyan érzések helyén, mint a gyűlölet, a magányosság, a zavar, a
düh, a bűntudat vagy a megvetés, ha elfogadjuk létezésüket.
Elfogadni az élet kellemetlenségeit anélkül, hogy harcolnánk ellenük,
elmenekülnénk előlük, vagy kitiltanánk őket a tudatunkból – ez az út
vezet a bölcsességhez. Ne feledjük, ha a maguk teljességében
megéljük érzelmeinket, akkor mások örömét és fájdalmát is
mélyebben átérezzük majd.

Tudatos reakciók
Ahhoz, hogy tudatosan szemlélhessük érzelmeinket, távolságot kell
tartanunk tőlük, és nem szabad elítélnünk magunkat miattuk.
Mindennemű bírálat nélkül tudomásul vesszük a hangulatunkat
meghatározó gondolatokat, valamint testünk érzületeit, feszültségét.
Az alábbi, éberséget gyakorló anya ezt így magyarázza:

Anyaként rengeteg frusztráció ér: folyton van valami, amit

csinálni szeretnék, de nem tehetem, mert a gyerekeimre
kell figyelnem. A buddhizmus segít kordában tartani a
csalódottságot; nem úgy, hogy elfojtom az érzést, hanem
úgy, hogy megfigyelem a hatását: a belső monológokat, a
váll feszülését, a szemöldökráncolást, a felületes légzést.
Megfigyelem az érzés kialakulását, hallgatom a fejemben
végbemenő csevejt. Tudatosan kezdek lélegezni,
elmosolyodom és ellazítom az izmaimat.

Mint ahogy az éber szerzetes – akiről Buddha is beszámolt – azt

ismételgette magában, hogy most ülök, most állok, most lefekszem
stb., ugyanígy mi is felcímkézhetjük benső élményeinket, és számba
vehetjük, hogy most ezt érzem…, most ezt…, most pedig ezt. Akár a
meditáció folyamán, akár hétköznapi teendőink közepette, a
címkézés segíthet abban, hogy külső szemlélők maradjunk, hogy a
kezünkben tartsuk az irányítást, ne pedig vadul száguldozó
érzelmeink irányítsanak bennünket. Ha érezzük, hogy kezd
gyülemleni bennünk a feszültség, mondhatjuk magunkban lassan,
hogy „feszül… feszül… feszül”, majd esetleg, hogy „lazul… lazul…
lazul”, miközben feloldjuk a feszültséget. A ránk támadó érzelmeket
is felcímkézhetjük úgy, hogy lassan ismételgetjük: „düh… düh… düh”
vagy „bűntudat… bűntudat… bűntudat”. Anélkül, hogy bármit jónak
vagy rossznak bélyegeznénk, megfigyeljük az érzés felbukkanását,
kiteljesedését, majd megszűnését. Idővel minden érzés elillan, nem
törvényszerű, hogy bármelyik is eluralkodjék rajtunk.
 Ha reálisan látjuk saját hangulatainkat, előfordulhat, hogy egy
pillanatra minden megvilágosodik. A buddhizmus tanítását akár úgy
is összefoglalhatjuk, hogy „megállni és rácsodálkozni”, ami –
egyebek közt – annyit tesz, hogy észleljük a negatív hangulatot,
miközben a lelkünk mélyén tudjuk, hogy rendelkezésünkre áll egy
tisztább, konstruktívabb tudatállapot is. Ha felismerjük, hogy a
negatív tudatállapot másra sem jó, mint hogy útjába álljon a helyzet
javítására irányuló törekvéseinknek, máris megtettük az első lépést
egy pozitívabb alternatíva felé. Ráébredünk, mit kíván valójában az
adott pillanat. Kiléptünk a homályból a világosságba.

Bűntudat
Vannak anyák, akik azt mondják, szinte egy percet sem töltenek
nélküle. Akik dolgoznak, különösen hajlamosak azzal fájdítani a
szívüket, hogy aggódnak: talán nem szánnak elég időt és energiát a
gyerekeikre. Minél kisebb a gyerek, annál nagyobb az aggodalom. A
bűntudatnak még számos más forrása is fellelhető. Úgy érezhetjük,
nem vagyunk elég tökéletesek, mert nem minden gondolatunkat tölti
ki az anyaság. Számos kapcsolatunkat elhanyagoljuk, mondván,
nincs rájuk időnk: nem törődünk a partnerünkkel, a családunkkal, a
barátainkkal, a közösséggel, amelynek részei vagyunk. Bármit
tegyünk is, azzal kínozzuk magunkat, hogy valami egészen mást
kéne csinálnunk. Ha megpróbáljuk rendbe szedni a lakást, nyomban
úgy érezzük, hogy inkább a gyereknek kéne olvasnunk, és fordítva.
A bűntudattal nem egyszerű, mert bár egyértelműen aláássa
boldogságunkat, mégis könnyen elhitethetjük magunkkal, hogy
alapjában véve nem haszontalan. Úgy tekintünk rá, mint önmagunk
fegyelmezésének eszközére. Olyanokat mondunk magunknak, hogy:
„Lehet, hogy valamit rosszul csinálok, de legalább bűntudatom van.
Ha még bűntudatom sem lenne, tényleg egy szörnyeteg volnék.” A
bűntudatot – ugyanígy – arra is felhasználjuk, hogy elhárítsuk
magunktól a kritikát: igyekszünk mindenkit meggyőzni, hogy
rémesen érezzük magunkat, mert nem vagyunk merőben
tökéletesek.
A bűntudatot ugyanúgy kezelhetjük, mint az összes többi hozzánk
látogató lelkiállapotot. Oda kell figyelnünk rá, de nem aggodalommal,
a kezünket tördelve, hanem úgy, hogy szembenézünk vele.
Rászánjuk az időt, tudatosítjuk a vele járó testi folyamatokat, és ami
talán a legfontosabb, megpróbálunk rájönni, melyek azok a
vélekedéseink, amelyek bűntudatos gondolatainkat táplálják.
Megfigyeljük, mennyi időt szánunk a bűntudatunkra, és ebből
mennyi az, ami valóban a hasznunkra válik.
Ha egy nehéz döntést kell meghoznunk, mint például, hogy mások
felügyeletére bízzuk-e a gyereket vagy sem, legjobb, ha papírt,
ceruzát veszünk elő, és – ha az idő engedi – még mielőtt írni
kezdenénk, meditációval csillapítjuk le tudatunkat. Írás közben
tudatosabban gondolkodunk, így kevésbé valószínű, hogy
gondolataink elszabadulnak és a kínzásunkra indulnak. Írjuk össze
azokat a kérdéseket, amelyek segítségével áttekinthetővé válnak a
bennünk kavargó érzések. Van valamilyen irracionális vélekedésünk
vagy elvárásunk, ami bűntudatot ébreszt bennünk? Lehet, hogy csak
egy ítélkező barát, rokon vagy egyszerűen a társadalom
elvárásainak akarunk megfelelni? Létezik bármely, az
aggodalmunkat alátámasztó bizonyíték? Vegyük sorra az érveket és
az ellenérveket, és jelöljük meg azt is, hogy ezek közül melyik,
mennyire fontos. Ily módon tudatossá téve a döntéshozás
folyamatát, ellenállhatunk a késztetésnek, hogy elemésszük saját
magunkat.
Épp az imént vázolt okokból, mindig is szerettem naplót írni.
Miközben papírra vetem, ami épp foglalkoztat, helyrerázódik az
agyam, rendeződnek a gondolataim, és számba tudom venni a
lehetőségeimet. Tudatosan oldom meg a problémákat, nem pedig
dühből, unalomból, bűntudatból vagy más, legkevésbé sem előnyös
tudatállapotból kiindulva reagálok. Életem majd’ minden fontosabb
döntéséhez társul egy érveket és ellenérveket felsorakoztató lista, és
több száz oldalon tanulmányoztam zavaró érzelmeimet. Ezeket
többnyire nem olvasom újra, mégis rengeteget segítenek abban,
hogy tudatosan éljek.
Hasonlóképpen, a meditáció is igen alkalmas a bűntudat
megszüntetésére vagy a bonyolult helyzetek megoldására. Ha
ahelyett, hogy a megszokott módon gondolkodnánk – amikor is
hajlamosak vagyunk gúzsba kötni magunkat, megrekedni vagy
megszállottjaivá válni egy gondolatnak –, inkább meditálunk, és
megvárjuk, amíg lecsillapodik az elménk, akkor távolabbról tudjuk
szemlélni a problémát, és sokkal jobban rálátunk. Kezdjük azzal,
hogy a légzésünkre koncentrálva nyugalmat teremtünk. Ha ez
megvan, vegyük szemügyre a problémát úgy, hogy csak a konkrét
tényeket vesszük figyelembe. Álljunk ellen minden egyéb gondolat
és érzelem csábításának, ne hagyjuk magunkat elsodorni, csak
nyugtázzuk reakcióinkat, és tudatosítsuk, melyik milyen hatással van
az adott problémára. Ily módon távolságot teremtve, esélyünk nyílik
rá, hogy kreatív megoldást találjunk, és akár egészen új lehetőségek
is felbukkanhatnak tudatunkban.

Fogadjunk mindent szívesen – egykedvűség

Az „egykedvűség”{7} szót szinte kizárólag a buddhizmussal
összefüggésben hallom. Kár, hogy nem használjuk szélesebb
körben, mert lelkesítő és életigenlő elképzelést takar. Arról van szó,
hogy életünk minden aspektusát belenyugvással és türelemmel
fogadjuk, nem pedig a szokásos, túlzó reakciókkal. Az egykedvűség
azt jelenti, hogy megőrizzük nyugalmunkat, bármi történjék is. Ha
valami olyasmi következne be, amit általában „rossznak” tartunk,
akkor is képesek vagyunk kezelni a helyzetet, nem csúszik ki a talaj
a lábunk alól. Hasonlóképpen, ha valami „jó” történik, anélkül tudunk
örülni neki, hogy az adott dolog rabjává válnánk. Tanítások a
szeretetről (Thuong yeu theo phuong phap but day){8} című
könyvében, egy széles körben elismert vietnami szerzetes, Thich
Nhat Hanh, az alábbi szavakkal írja le, milyen is az, ha valaki
„egykedvű”:

• befogadó,
• kiegyensúlyozott tudattal rendelkező,
• nem ragaszkodó,
• nem kirekesztő,
• egyensúlyban lévő,
• szélsőségektől mentes és
• elengedő.

Buddha azt tanította, hogy a legnagyobb boldogság abból a békéből

ered, amit nem befolyásolnak a változó körülmények. Aki
megvilágosodott, mindent szívesen fogad, amivel az élet szolgál,
semmi nem zaklatja fel, semmin nem izgatja magát túlságosan. Mi
többiek, kiegyensúlyozottabbak leszünk azáltal, ha tápláljuk
magunkban az egykedvűséget. Az egykedvűség nem azt jelenti,
hogy érdektelenné válunk, és többé nem számít, merre halad az
életünk. Inkább olyanná válunk, mint a bölcs szülő, aki – amikor
eljön az ideje – képes elengedni gyermekét, hogy az beléphessen a
felnőttek világába. Nem arról van szó, hogy sorsára hagyná és többé
ne törődne vele, hanem arról, hogy el tudja engedni, és tiszteletben
tartja a szabadságát. Nem kívánja irányítani, nem akar erőszakosan
betörni a világába és nem aggodalmaskodik. Nem követelőzik. Nem
kuncsorog.

A tökéletlenség elfogadása

Joanne barátnőm számára a szülés komoly tanulsággal szolgált: ha

boldogulni kíván az új élethelyzetben, ideje, hogy kiengedje kezéből
az irányítást. A szülés minden részletét eltervezte. Szinte nem volt
olyan könyv, amit el ne olvasott volna, olyan mozzanat, amit el ne
tervezett volna. Természetes szülésre készült:
 Úgy terveztem, hogy bábák lesznek, gyertyák, tömjén és
fájdalom.

Aztán a következő történt:

Harmincnégy órányi hősies vajúdás után hálásan fogadtam

el egy férfi orvos javaslatát, hogy felszabdalja a hasamat,
és ezzel megszabadít a további szenvedéstől.
Addigi életem meghatározó célkitűzése, hogy mindig a
magam ura leszek, ezzel parkolópályára is került. A nagy
harcos, akinek nyomában eleddig remegve jártak a férfiak,
most ott feküdt, kényére-kedvére kiszolgáltatva egy kis
aszott, ET-szerű lénynek, aki egyszerűen fittyet hányt rá.
Nem törődött vele, ki is, mi is vagyok én valójában;
alapjaiban vonta kétségbe minden magamról alkotott
vélekedésemet. Világéletemben azért harcoltam, hogy
független legyek. Hogy tiszteljenek. Hogy én irányítsak.
Most egyszeriben olyan lettem, mint egy meglékelt,
roskatag, rogyadozó zombi.

Az egykedvűség azt jelenti, hogy elfogadjuk „ami van”; nem

próbáljuk irányításunk alá vonni az elkerülhetetlent és mulandót. A
buddhizmus Nyolc Világi Aggályról beszél: az élet nyereség és
veszteség, élvezet és fájdalom, dicséret és szidás, hírnév és
szégyen. Bármennyire törekszünk is elérni vagy elkerülni ezek
bármelyikét, idővel mindegyiket meg fogjuk tapasztalni. Előtűnnek,
majd eltűnnek sorban, állandóan változó életünk folyamán. Sosem
tudhatjuk, mit hoz a holnap, és lehet, hogy ettől némiképp
feszengünk. Ugyanakkor azt várni, hogy minden kiszámítható és
irányítható legyen, fölöttébb észszerűtlen, és csak arra jó, hogy a
szükségesnél több szenvedést éljünk át. A kétgyermekes
családanya és zen tanító, Susan Murphy az alábbi szavakkal
igyekszik megvigasztalni a tökéletességre törekvőket:
 Fontos, hogy tudatában legyünk: a gyereknevelés ördögien
bonyolult dolog, és nem várhatjuk, hogy tökéletesen
menjen. A világon semmi sem tökéletes, és nekünk sem
kell annak lennünk. Azon az életen munkálkodhatunk, amit
valami csoda folytán a sajátunknak mondunk, amelyet a
szeretet és a fájdalom egyedi szövedéke. Jelen vagyunk
benne, elfogadjuk azt, amit egyik vagy másik pillanat kínál,
és határtalan barátsággal vagyunk minden létező és
önmagunk iránt.

Anyaként sokszor nehéz ellazulni gyerekeink társaságában, mert

nem tudjuk, mi fog történni a következő pillanatban. Felfordulás?
Kérés? Hangulatváltozás? Veszély? Ahhoz, hogy
kiegyensúlyozottabbá váljunk, fontos, hogy kevésbé ragaszkodjunk
a kiszámíthatósághoz, az irányíthatósághoz és a rendhez, és
elfogadjuk, hogy a körülményeink állandóan változnak. Az
egykedvűség azt jelenti, hogy feladjuk az örökös harcot, elfogadjuk
az életet olyannak, amilyen, és nem esünk kétségbe az első
nehézség láttán. Igyekszünk türelmesebben állni a világhoz, amint
arról Susan Murphy a következőképpen írt:

A gyermekeink iránt érzett féktelen szeretet miatt képesek

vagyunk egyik pillanatról a másikra kijönni a béketűrésből.
A türelmes hozzáállás nem azt jelenti, hogy köszönjük
szépen, remekül elvagyunk, hanem azt, hogy elfogadjuk a
rossz közérzetet, és ettől megkönnyebbülünk.

Türelemre úgy tehetünk szert, ha felfedezzük elménk tágasságát, és

óvakodunk a szűklátókörűségtől, a kicsinyességtől. Ha egy kanál
mérget teszünk egy pohár vízbe, egy korty is halálos lehet. Ha
ugyanezt a mérget egy hatalmas folyóba öntjük, gond nélkül ihatunk
belőle egy kortyot. Egy ismerősünk érzéketlen megjegyzést tesz. Ha
az elménk szűk, túlreagáljuk a dolgot és akár napokig is füstölgünk.
Ha az elménk tág, megrántjuk a vállunkat: érdektelen az egész.

Sok kis apróság

Gondoljunk csak bele, hányszor fordul elő, hogy valamin

felbosszantjuk magunkat, és ezzel elszalasztjuk a lehetőségét, hogy
békésen töltsük az egyedüliként fontos, jelen pillanatot. Amin
kiborulunk, gyakran semmiféle hosszú távú következménnyel nem
jár, és ha elveszítjük a fejünket, azzal csak megfosztjuk magunkat
attól, hogy az egyéb lehetséges módok valamelyikén reagáljunk.
Képzeljük csak el, mennyire máshogy zajlanának a mindennapok,
ha tág elmével, egykedvűen állnánk a világhoz. A gyerek kilöttyinti a
tejet a szőnyegre: egykedvűség. A fiunk egész este nyafog:
egykedvűség. A lányunk ostobán viselkedik: egykedvűség. A férjünk
sokáig dolgozik: egykedvűség. Kellemetlen hangok, szagok, látvány:
egykedvűség. Annyi zavaró apróság létezik, hogy ha mindegyiken
fölöslegesen felbosszantjuk magunkat, akkor türelmetlen reakcióink
hamarosan szokássá válnak.
Elfelejtjük, hogy nem törvényszerű, hogy apró bosszúságok
irányítsanak minket. Fokozatosan megtanulhatjuk olybá venni, hogy
kaptunk egy lehetőséget a türelem gyakorlására. Thich Nhat Hanh
például azt tanácsolja, hogy mosolyogjunk a piros lámpára. Bár a
javaslat elsőre kicsit furának tűnik, én mégis úgy tapasztaltam, hogy
segít az ellazulásban, és abban, hogy jobb állapotban legyek, amikor
végül elérem úti célomat.
Fionának két fia van, egyikük három-, a másik tizennégy éves.
Fiona három éve gyakorló buddhista, és arról mesél, hogyan
befolyásolta ez a hétköznapi életüket:

Azt gondolom, hogy szelídebb lettem, nem jövök ki olyan

hamar a béketűrésből, és – tekintve, hogy egy kamasszal
élek együtt – erre elég büszke vagyok. A másik, amit
 észrevettem, hogy ha valami „baleset” történik otthon,
például felborul egy pohár ital, vagy beleesik a törülköző a
kádba, nem húzom fel magam. Az ember feltakarít, és
kész.

A buddhizmus gyakorlása nyilvánvalóan segített Fionának, hogy

egykedvűen tudja szemlélni a mindennapos, bosszantó dolgokat.
Az egykedvűség azonban nem csak a „rossz” dolgokra
vonatkozik. Amikor valami, általunk „jónak” minősített dolog történik,
hajlamosak vagyunk olyan erős kötődést kialakítani az adott dolog
iránt, ami aztán a szorongásnak ágyaz meg. Ha a boldogságunk
bizonyos kellemes események függvénye, az azt jelenti, hogy
hozzájuk vagyunk láncolva. Ha egykedvűen szemléljük gyermekünk
helyesírási versenyen elért, kimagasló teljesítményét vagy
úszóversenyen aratott győzelmét, akkor anélkül tudunk örülni neki,
hogy mindenáron ismétlést követelnénk. Nagyra értékelhetjük
szomszédunk felajánlását, hogy majd vigyáz a gyerekünkre vagy főz
nekünk, de nem haragszunk meg, ha végül mégsem így történik.
Örömmel elfogyaszthatunk néhány csokis kekszet, de nem
ragaszkodunk hozzá, hogy az egész dobozt felfaljuk egy ültő
helyünkben.

Úton az egykedvűség felé

Aki egykedvű, tudja, hogy minden pillanat egyformán számít. A

pelenkacsere, az orrtörlés, a meseolvasás vagy a sorban állás mind-
mind alkalmat teremtenek az éberség gyakorlására és a tanulásra.
Minden pillanat egyedi és megismételhetetlen. Épp az adja az
értékét, hogy elillan, átváltozik valami mássá. A valóság igazsága
benne rejlik minden pillanatban. Csak annyi kell, hogy teljesen
elfogadjuk, ne ítélkezzünk, ne osztályozzuk, ne követelőzzünk és –
ami persze a legfontosabb – vegyük észre.
Buddha azt mondta:
 Nem kéne a múltba kapaszkodnotok,
sem a jövőben bíznotok.
Ami elmúlt – magunk mögött,
a jövő pedig, el még nem jött.

Bármi is legyen éppen jelen,

tisztán látod éppen akkor, éppen ott.
Zavartalanul, rendíthetetlenül,
így fejleszted a szíved.{9}

A meditáció során úgy gyakoroljuk az egykedvűséget, hogy

tartózkodunk attól, hogy bármit is megítéljünk. A figyelmünk
elkalandozik: nem teszünk magunknak szemrehányást, egyszerűen
csak visszatereljük a légzésünkre. Viszket a karunk: nem kezdünk
azonnal vakarózni, előbb várunk egy kicsit, és megfigyeljük az
érzést. Türelmetlenek vagyunk vagy unatkozunk: továbbra sem
ítéljük el magunkat azért, ahogyan érzünk, hanem inkább
megfigyeljük érzéseink keletkezését, kibontakozását, majd múlását.
Buddha útmutatása a következő:

Ha látsz, csak láss. Ha hallasz, csak hallj. Ha egy illatot

érzel, csak érezd. Ha megízlelsz valamit, csak ízlelj. Ha
tapintasz, tapints. Ha érzed, hogy felbukkan valami a
tudatodban, érezd. Hagyd, hogy a dolgok menjenek a
maguk útján, és a tisztánlátás magától bekövetkezik.

Az éberség gyakorlása segít, hogy kiegyensúlyozottak és békések

legyünk, hogy minden eseményre rálássunk.
Úgy tűnhet, hogy az egykedvűség gyakorlásával elnyomjuk az
érzelmeinket, vagy legalábbis megpróbáljuk kontrollálni az
erősségüket. Nem ez a helyzet. Az egykedvűség – a buddhizmus
gyakorlása és a spirituális fejlődés következményeként – mintegy
magától következik be. Nem hagyunk figyelmen kívül egyetlen
tudatállapotot sem, és nem menekülünk előlük. Ha a düh vagy az
ingerlékenység kopogtat az ajtón, megfigyeljük, ahogy megérkezik,
elfoglalja helyét, majd távozik, anélkül, hogy hatalmat adnánk neki.
Megéljük az érzelmeinket, de higgadtan reagálunk rájuk, nem
hagyjuk, hogy behálózzanak.

Abszurditás iránti érzék, humorérzék

Ha sikerül elsajátítanunk az egykedvűséget és a távolságtartást, azt

vesszük észre, hogy olyasmin is nevetünk, amit régebben
felháborítónak találtunk.
Álljon itt egy rövid kakitörténet (anyák között nem szokatlan az
ilyesmi):

Amikor elsőszülött fiam kétéves volt, egy esős vasárnapon

a férjem a Sydney-i Egyetem sportcsarnokában játszott.
Alig vártam, hogy békében elolvassam az újságot, ezért
nekiálltam körbe-körbe autókázni a fiammal, Zackel, az
egyetem épületei körül, remélve, hogy előbb-utóbb álomba
szenderül. Tizenöt perccel később még mindig ébren volt,
én pedig éreztem, hogyan gyűlik bennem a feszültség.
Hogy megnyugtassam magam, elkezdtem a légzésemre
koncentrálni, és figyeltem a testi jeleket. Ekkor Zac
bejelentette: „Kakilni kell.”
Fogalmam sem volt, merre lehet a vécé, az azonban nem
volt kétséges, hogy nem érünk rá keresgélni. Megálltam a
„megállni tilos!” tábla közvetlen tőszomszédságában,
kikecmeregtünk az esőbe, Zac elvégezte a dolgát.
Miközben a nadrágját húztuk, beleejtettem a
kulcscsomómat a kakiba. Teljesen elsüllyedt. Rohantam a
kocsihoz – ahol rájöttem, hogy nincs nálam zsebkendő –
láttam, hogy valamivel távolabb ott áll egy rendőrautó, a
rendőr meg épp felém sétál. Nem volt más választásom,
 gyorsan kerestem néhány nedves falevelet és sietve
letakarítottam a kulcsot, miközben a fiam ezt kérdezgette: –
Anya, miért dobtad a kulcsot a kakiba?

Az volt az érdekes, hogy miközben a kulcsaimat takarítottam,

elmosolyodtam. Az egész helyzet annyira szánalmas volt, hogy az
már nevetséges. Miközben a férjem jól érzi magát egy meleg és
száraz tornateremben, én ott állok csuromvizesen, kakis kézzel, és
esélyem sincs rá, hogy elolvassam az újságot. Minden anyának
megvannak a maga hasonló történetei. Minitragédiák ezek,
amelyeknek semmi hosszú távú következményük nincsen, mégis
simán kiborítanak, ha hagyjuk. Az ilyen és ehhez hasonló
történetekbe vagy teljesen belehergeljük magunkat, vagy nevetünk
rajtuk. Az egykedvű elme segít, hogy nevessünk, hogy távolról
szemléljük az eseményeket, és ne váljunk érzelmileg igazán
érintetté.
Azok a buddhista tanítók, akikkel alkalmam volt találkozni, mindig
készen álltak a nevetésre. Még ha valami teljesen komoly dologról
beszéltek is, rendszeresen kuncogtak. Egy ideig nem értettem, min
nevetnek, mígnem egyszer rájöttem, hogy ők már tényleg
megtanulták felfedezni a hétköznapi jelenségek humoros oldalát.
Számomra az egyik legkedvesebb hang, amit valaha hallottam, az
őszentsége, a XIV. dalai láma nevetése volt. Ha létezik ragályos
nevetés, hát az övé az.

Buddha-természetünk
A lelki béke és kiegyensúlyozottság kulcsát magunkban találjuk.
Felemelő a buddhizmus üzenete, mely szerint alapjában véve
mindenki Buddha, mindnyájan magunkban hordozzuk azt a
szeretetet és bölcsességet, ami egy Buddha sajátja. Ez valódi
természetünk. A magunk teljességében és jóságában létezünk,
csupán félelmeink és vágyaink szabnak gátat ezek
érvényesülésének. Életünk küldetése, hogy megvalósítsuk, életre
keltsük valódi önmagunkat, azaz Buddha-természetünket.
Buddhism Plain and Simple, The Practice of Being Aware Right
Now, Every Day (Buddhizmusról egyszerűen: A tudatosság
gyakorlása itt és most, mindennap) című könyvében Steve Hagen
zen pap egyszerűen, közérthetően szól a bennünk rejlő jóságról:

Már megvilágosodtál. Nem kell mást tenned, mint hogy

nem akadályozod tovább magad, és komolyan odafigyelsz
arra, ami a pillanatban történik. Mindened megvan.
Egyetlen dolgod, hogy ne akadályozd a látásod és ne
értelmezd át a látottakat.

Steve Hagen állítja, hogy bármely pillanatban esélyünk van

ráébredni a – kizárólag az adott pillanatban létező – valóságra. Ha
minden pillanatban tisztán látunk, akkor eggyé válunk Buddha-
természetünkkel.
Buddha-természetünk mindig hozzáférhető; amikor kutatjuk, nem
valami rajtunk kívül álló dolgot üldözünk, hanem olyasvalamit
igyekszünk felfedni, ami jelen van. Hagen felhívja figyelmünket
Buddha utolsó szavaira:

Önmagatokban keressetek menedéket, más menedék

nélkül.{10}

Ha világunk összezsugorodik, ha úgy érezzük, csapdába estünk és

le vagyunk sújtva, idézzük eszünkbe, hogy létünk magasztosabb
célja valódi természetünk feltárása, és szánjunk rá időt, hogy
megpróbáljuk a lehető legtöbbet kihozni magunkból. Ahhoz, hogy
vigaszt találjunk, nem kell mást tennünk, mint befelé fordulni.
Buddha-természetem keresése segített táplálni az önmagam iránti
együttérzést. Mint ahogy magasabb énem szereti és táplálja a
gyermekeimet, ugyanúgy szerethet és táplálhat engem is. Ha
meditálás közben azon elmélkedem, hogy lakozik bennem egy
Buddha, aki teljes odaadással szeret engem, akkor utána
erősebbnek és önállóbbnak érzem magam, ez pedig megnyugvással
tölt el.
Nem kell bejárnunk a világot, mély benyomást keltő
tapasztalatokat gyűjtenünk vagy egyik célt teljesítenünk a másik
után, hogy teljesnek érezhessük magunkat. Amit keresünk, bennünk
van. A megoldás abban rejlik, hogy máshol kutakodunk, mint eddig.

Mit tehetünk?
• Miközben felbukkanó, majd eltűnő érzelmeinkkel
viaskodunk, legyünk megértők önmagunkkal.
• Ne feledjük, hogy bármilyen erőteljes legyen is jelenlegi
érzelmi állapotunk, el fog múlni. Osszuk meg ezt a tanítást
gyermekeinkkel is.
• Tegyük fel magunknak a kérdést: mit tanulhatok ebből a
nehéz helyzetből? Ne feledjük: gyógyszer az egész világ.
• Minden érzelmet fogadjunk úgy, mint vendégszeretetre
méltó látogatót: ne akarjuk figyelmen kívül hagyni vagy
elnyomni! Fogadjuk el érzelmeinket.
• Figyeljük és nevezzük meg érzéseinket, vagy úgy, hogy
„érzés… érzés… érzés”, vagy ennél pontosabban, például
„nyugtalanság… nyugtalanság… nyugtalanság”.
• Ha nehezen tudunk kilábalni egy romboló érzelmi
állapotból, hagyjunk magunknak egy kis időt, álljunk meg
egy pillanatra, hogy nyugtázhassuk az érzést, illetve hogy
rábukkanhassunk egy másik, hasznosabb érzésre.
• Ha bűntudattal küzdünk, írjunk vagy meditáljunk, ez segít
az érzelmek tudatos rendezésében.
• Próbáljuk elfogadni, hogy nem minden tökéletes és nem
minden kellemes – a harc ellenük csak további
feszültségeket szül.
• Ha csak egy mód van rá, szemléljük távolról az apró
bosszúságokat.
• Igyekezzünk értékelni minden pillanatot.
• Ne feledjük, hogy mindenkiben egy tökéletes Buddha
lakozik. Engedjük, hogy Buddha-természetünk vagy
magasabb énünk erőt és megnyugvást hozzon.
 4.
A DÜH KEZELÉSE
Életünk párja érzéketlen megjegyzéseket tesz, sokáig dolgozik, nem
segít, horkol vagy túl hangosan eszik. A gyerekeink nem fogadnak
szót, verekednek, kötekednek vagy hisztiznek. A család már csak
ilyen, szinte mindig ad rá okot, hogy haragot érezzünk. Van, hogy
csak kicsit vagyunk dühösek, inkább csak idegesít vagy bosszant
valami. Ilyenkor ráripakodunk a gyerekre, vitázunk a párunkkal.
Máskor elönt minket a pulykaméreg, gyilkos gondolataink támadnak,
és bosszúért kiáltunk. Bizonyára családon kívül is találunk olyan
embert – talán nem is egyet –, aki ellenséges érzelmeket vált ki
belőlünk. Még vadidegenek is képesek kihozni a sodrunkból: az
autóvezetés olykor a legszelídebb embereket is kegyetlen
harcosokká változtatja.
Általában nincs hiány olyan eseményekből, amelyek egy anya
dühét táplálhatják. Már önmagában a családi élet – többé-kevésbé
zökkenőmentes – fenntartásához szükséges munka mennyisége,
állandósága, illetve – ebből fakadóan – az önmagunkra fordítható
idő hiánya is elegendő okot szolgáltat a bosszankodásra. Rosszabb
időszakokban, már az is kész csoda, ha eljutunk a zuhanyzóig, és
vannak anyák, akiket a végtelenségig kimerítenek a gyerekekkel
töltött hétköznapok. Adrienne Rich az Of Woman Born (Született
nők) című könyvében beszámol róla, hogyan érzett, amikor végre
sikerült némi időt szakítania az írásra…, és erre megjelent a
gyermeke.

Abban a pillanatban tisztességtelennek éreztem minden

igényét; úgy tűnt, mintha csak engem akarna megfosztani
még attól a csekélyke tizenöt perctől is, amit végre
magamra szánnék. Fellobbant bennem a harag, meg
voltam róla győződve, hogy minden, önmagam
 megmentésére irányuló próbálkozás eleve kudarcra van
ítélve, és merőben igazságtalannak éreztem a helyzetet: az
én igényeim folyvást egy gyerek igényeivel állnak szemben,
és a kérdés mindig az ő javára dől el. Annyival jobban
tudnám szeretni – gondoltam magamban –, ha csak egy
negyedórára magamra hagyna, azzal foglalkoznék, amivel
csak akarok, és nyugi lenne.

Hasonló hangulatban írta Joanne, egy buddhista anya, az alábbi

verset arról, hogyan adta fel korábbi életét és hogyan fojtotta el
dühét:

…szégyelli
Hogy elfutja a pulykaméreg
Valahányszor gyermekei (istennek hála értük) ezt-azt
elkövetnek.
Ki gondolta volna, hogy ekkora indulat forr ott
Hol az ember csak némi nyugtot szeretne.
Menekül emlékbe, menekül álomba
Mint csinos szalvétán
Hajtogatja a kilógó széleket
Ne látsszon a folt, ne legyen piszok
Rejti zabolátlan énje csodáit
Hogy ez az élet, ez a tökéletesen boldog élet
Csordogáljon tovább gond nélkül
Tragédia nélkül.
Magának írja a dalt
Arról az önmagáról
Akinek mostanság senki sem énekel.

Az anyaság által támasztott követelmények – mint oly sokunkat – az

idézett két nőt is felháborítják.
 A buddhizmusban a düh – és különösen a dühből elkövetett
cselekedet – ellenségnek számít. Ha ügyesen irányítjuk, a düh olyan
belső erőforrásokkal vértezhet fel, amelyek kiválóan
felhasználhatóak az elesettek védelmezéséért vagy az igazság
érvényesítéséért folytatott küzdelemben. A düh megfigyelése és
feloldása során a dolgok mélyére látunk, és ezáltal bölcsebbé
válunk. Ugyanakkor, mivel a düh a szerető kedvesség ellentéte,
gyakoribb, hogy pusztító hatású. A düh – lelki békénkre és együtt
érző képességünkre gyakorolt, nyugtalanító hatása miatt – jelentős
veszélyekkel jár spirituális életünkre nézve. Buddha azt mondta:

A haragot megölve
nyugodt az álma.
A haragot megölve
nem éri a bánat.

Mérgezett gyökerű,
édes tetejű a harag.
Ezt levágni, dévata,
a Nemesek dicsérik.
Ezt megölve,
a bánat őket nem éri.{11}

Bizonyára vannak köztünk, akik úgy vélik, nem különösebben

haragos a természetük. A düh azonban nem csak heves érzelmi
kitörésekben vagy ellenséges kirohanásokban nyilvánul meg. A
harag számtalan formát ölthet, ilyen a mogorvaság, a
visszahúzódás, az, ha valaki ridegen viselkedik vagy rosszindulatú
megjegyzéseket tesz. Mivel a nők dühe társadalmilag kevésbé
elfogadott, sokan magukba fojtják. Gyakran csak a meditáció során
ébredünk rá, mennyi harag lakozik bennünk – éberségünk
eredményeképpen jobban tudatára ébredünk felszín alatt
meghúzódó érzéseinknek. Sokan, akik meditálnak, döbbenten
tapasztalják, mennyi dühöt halmoztak fel az évek folyamán.

Mi a baj a dühvel?
Az Alex születése utáni első hetekben átlag napi négy órát aludtam,
több részletben. Amikor Alex a mellemre cuppant, olyan érzés volt,
mintha egy tűzőgépet hordana a szájában; napjában többször is
visítani tudtam volna a fájdalomtól. Odáig voltam a gyönyörűségtől a
baba miatt, de közben a családi élet teljesen felborult, és azt sem
tudtam, hol áll a fejem. Kész érzelmi jojó. Egyik szombaton a férjem
arra vetemedett, hogy bal lábbal kelt fel, és a nap jelentős részét
ennek megfelelő hangulatban töltötte. Majd’ felrobbantam. Úgy
gondoltam, ha itt valaki megengedheti magának, hogy nyűgös
legyen, akkor az én vagyok. Az ő feladata az lett volna, hogy
támogasson és bátorítson a családunk életben maradásáért
folytatott heroikus küzdelmemben. Mindazonáltal, egész nap
tartottam a számat.
A férjem azt gondolja rólam, hogy általában türelmes vagyok, így
nem kevéssé volt meglepve, amikor este beviharzottam a
hálószobába, megfogtam az éjjelilámpát és a fejéhez vágtam. El is
tört (mármint a lámpa). Nem volt túl jó ötlet, mert innentől kezdve a
férjem volt az, aki nem állt szóba velem. Visszavonultam az újszülött
szobájába, és azon gondolkoztam, hogy most mi legyen, amikor
eszembe jutott, hogy buddhista volnék, aki a légynek sem árt, és
nem cselekszik felindultságból. Visszamentem a hálószobába,
bocsánatot kértem, majd csendes, de hatásos beszédet tartottam
(ha már amúgy is az események hatása alá kerültem) arról, hogy
ezekben a fárasztó és megpróbáltatásokkal teli hetekben inkább
össze kéne tartanunk, és segítenünk kellene egymást.
Beszélgettünk, a feszültség elszállt, és megint jó volt minden.
Szívesen mondanám, hogy a végén hatalmasat szeretkeztünk, de
egy pár hetes csecsemő szülei lévén, annyira fáradtak voltunk, hogy
ez fel sem merült.
Sok anya úgy tekint a dühre, mint egy bástyára, amely megvédi
attól, hogy végképp kihasználják – ha nem gurulna dühbe, a többiek
átgázolnának rajta. Igen ám, de anélkül is lehetünk határozottak a
gyerekeinkkel és magabiztosak másokkal, hogy átadnánk magunkat
a haragnak. A düh, valójában, csak további bonyodalmakat szül.
Először is nem tesz jót a karmánknak: valahányszor dühből
cselekszünk, nő az esélye, hogy legközelebb is dühből fogunk
cselekedni, mígnem vége-hossza nem lesz a háborúskodásnak.
Miután hangot adtunk haragunknak, egy pillanatra talán
megkönnyebbülést érzünk. Nagyszerű, dicsőséges pillanat ez,
amikor elmondhatjuk: most aztán jól megmutattam nekik! A düh
iróniája azonban az, hogy több kárt tesz bennünk, mint azokban,
akikre irányul, legyenek azok családtagok, barátok, ismerősök vagy
idegenek. Felfoghatjuk úgy, hogy a düh elkerülhetetlen reakció, de
ezzel csak megfosztjuk magunkat attól, hogy egy kedvezőbb
alternatívát találjunk. A kontrollálatlan düh felemészti energiánkat,
veszélyezteti egészségünket és aláássa annak lehetőségét, hogy
bölcs döntést hozzunk. A neheztelés megmérgezi lelkünket, és arra
ösztönöz, hogy igazolást találjunk cselekedeteinkre, ami viszont
lehetetlenné teszi, hogy szembenézzünk önmagunkkal.
A düh és a gyűlölet kéz a kézben jár, és gyakran olyan ördögi kört
indít be, amely csak erőszakot és pusztítást hoz. Hány nemzet és
hány vallási csoport életében tapasztaltuk, hogy minden egyes
atrocitás csak a haragot fokozza, és vége-hossza nincs az
erőszaknak. Buddha azt mondta:

Mert gyűlöletet sohasem szüntet meg másik gyűlölet.

Örök törvény: ha nem gyűlölsz, úgy szűnik meg a gyűlölet.
{12}
Kapcsolatainkban azt tapasztaljuk, hogy az egyik fél dühödt
cselekedetei a másikból hasonlóan dühös cselekedeteket, de
legalábbis védekező reakciókat váltanak ki. A széthúzás
megfékezésének egyetlen módja, ha több szeretetteli
cselekedeteket hajtunk végre. Egy anya ezt tapasztalta:

Volt néhány év, amikor a férjem és én nem tudtunk kitörni a

düh körforgásából. Rendszeresen veszekedtünk, de ezek
az összecsapások egyikünknek sem segítettek abban,
hogy elérjük a célunkat. Ha én támadtam le, ő azon
nyomban védekezni kezdett anélkül, hogy egyáltalán
megfontolta volna, lehet-e bármi igazság abban, amit
mondtam, és persze én sem viselkedtem másként, ha ő
támadott le. Végül rájöttünk, hogy ha így folytatjuk, csak
mind távolabb kerülünk egymástól, és mindketten egyre
jobban meg leszünk győződve a magunk igazáról.
Mondanom sem kell, hogy amúgy sem volt valami túl jó a
hangulat otthon. Tudtuk, hogy valami egészen mást kell
kieszelnünk a nézetkülönbségeink elsimítására, főleg a
gyerekek kedvéért. Elkezdtük tudatosan felszámolni az
indulatokat. Nekiláttunk higgadtan és átgondoltan
megbeszélni a sérelmeinket, és ha kezdett túlságosan
felforrósodni a levegő, akkor inkább kimentünk a szobából.

A düh megszelídítése
Annak érdekében, hogy megfelelően tudjuk kezelni haragunkat,
érdemes tudatosítanunk magunkban az átmenetiség és a szenvedés
igazságát. Kezdjük azzal, hogy emlékeztetjük magunkat, hogy bár a
düh az adott pillanatban, teljesen elboríthat minket, akkor is csak egy
átmeneti, múló állapot. Ha egy ilyen átmeneti állapotból kiindulva
cselekszünk, azzal károkat okozunk, ezért jobb, ha önmérsékletet
tanúsítunk, és egy pillanatra megállunk. Emlékeztethetjük magunkat
az első Nemes Igazságra is: a dolgok nem tökéletesek, nem
kielégítőek, és a szenvedés elkerülhetetlen része az életnek. A
dühöngés ezen mit sem változtat, ezért aztán kár ilyesmire pazarolni
érzelmi energiáinkat.
Mit tehetünk tehát, ha dühbe gurulunk? Nem segít, ha még jól le is
szidjuk magunkat – dühösnek lenni magunkra azért, mert dühösek
voltunk, csak olaj a tűzre. Inkább meredjünk dühünkre elszántan, és
várjuk meg, amíg átváltozik valami mássá, vagy amíg szertefoszlik
és elillan.
Vigyázzunk, hogy ne merüljünk el dühünkben, ne hagyjuk, hogy
magával sodorjon. Úgy tekintsünk rá, mint a sok látogató egyikére;
ne engedjük, hogy érzelmileg ugráltasson minket. Vicki Mackenzie
Why Buddhism? című interjúkötetében Yvonne Rand édesanya és
zen pap arról mesélt, miként tette magáévá az átmenetiség tanítását
és a dühvel kapcsolatos intelmeket:

…amikor a gyerekeim kicsik voltak, ha valamitől

megijedtem, dühbe gurultam, utána pedig rémesen éreztem
magam. Számomra a meditáció egyik nagyon fontos
hozadéka, hogy megtanultam, hogyan boldoguljak ezzel az
erős, negatív érzéssel anélkül, hogy akár elfojtanám, akár
szabadjára engedném. Rájöttem, hogy van egy harmadik
lehetőség is: eltölthetek vele némi időt anélkül, hogy
letagadnám, elnyomnám vagy kiereszteném. Ha dühös
vagy szomorú vagy, megpróbálhatsz arra figyelni, mi
játszódik le a testedben: mi történik a gyomroddal, hogyan
szorul össze a torkod, szűknek érzed-e a mellkasod. Lehet,
hogy rájössz, hogy rengeteg méreg tör utat magának
valahonnan belülről. Egy dolog, ha az ember megfigyeli és
tudomásul veszi a dühöt, és egy másik, ha dühös
cselekedetekre ragadtatja magát. Nemsokára azt vettem
észre, hogy bármely érzés bukkanjon is a felszínre, mindig
meglepően hamar szerte is foszlik. Mindez nagyon
 hasznosnak bizonyult a gyerekeimmel való
kapcsolatomban.

Geshe Kelsang Gyatso, tibeti tanító írja számos könyve egyikében, a

Transform Your Life-ban (Alakítsd át az életed!), hogy a düh három
összetevőből áll:

1. Észlelünk valamit, amit kellemetlennek találunk.

2. Eltúlozzuk ránk gyakorolt, káros hatását.
3. Kialakul bennünk az érzés, hogy kárt akarunk tenni.

Nemrégiben elvonultam a két fiammal néhány napra, egy családok

számára kialakított menedékházba. Minden „elvonulót” külön
megkértek, hogy az esti órákban ügyeljen a csendre, különösen a
hálótermek környékén. Este fél tíz körül lehetett; a fiam Zac eddigre
már teljesen kimerült a napi kalandoktól. Minden különösebb ok
nélkül elkezdett ordítani – pont úgy, ahogy a fáradt háromévesek
ordítani szoktak –, épp a hálótermek közvetlen közelében. Pánikba
estem, igyekeztem a szájára tapasztani a kezemet – mindhiába –,
és már láttam magam előtt az álmukból felriasztott gyerekeket és
szitkozódó szüleiket. Végül egy másik táborlakó sietett a
segítségemre, átvette a csecsemő Alexet, én pedig megragadtam
Zacet, és dühödten rángattam magammal a szobába.
Elképesztően mérges voltam, főleg hogy Zac továbbra sem
hagyta abba a bömbölést, és azt magyarázta a másik táborlakónak,
hogy én bántottam. A szomszédos hálótermekre való tekintettel még
csak rá sem kiabálhattam. A kelleténél egy kicsivel erősebben
szorítottam a kezét, és a fogaim között sziszegve azzal
fenyegetőztem, hogy nyomban véget vetek az egész nyaralásnak. A
másik táborlakó csak bámult, a kiegyensúlyozott, szeretetteli
buddhista anyáról alkotott kép szertefoszlott, én pedig majd’
elsüllyedtem szégyenemben. Végül a másik táborlakó fektette le
Zacet, mert időközben Alex is rázendített, és meg kellett etetnem.
Zac szinte abban a pillanatban elaludt, hogy segítőnk kihúzta a lábát
a szobából, én pedig elkeseredetten sóhajtottam. Amikor másnap
reggel megjelentünk a reggelinél, egyszeriben tizenöt arc fordult
felém. Meggyőződésem volt, hogy mindent tudnak az előző esti
jelenetről. Tévedtem. A gyerekek többsége mélyen aludt, a felnőttek
pedig az erre a célra kialakított szent helyen meditáltak.
A düh mindhárom alkotóeleme szerepel az iménti jelenetben.
Észleltem valamit, amit kellemetlennek találtam: Zac kiabált, én
pedig aggódtam, hogy felébreszt másokat. Eltúloztam a kár
mértékét: mindenki fel fog ébredni, haragudni fognak, és másnap a
reggelinél mindenki rólam fog beszélni és engem fog bámulni. Kárt
akartam tenni a fiamban: rá akartam ijeszteni azzal, hogy véget
vetek a nyaralásnak, szerettem volna rákiabálni, hogy megijedjen, és
szót fogadjon nekem. Az sem kizárt, hogy egy bennem lakozó, sötét
alak egy pillanatig szerette volna kitekerni a nyakát, de ezt már nem
tudom biztosan, túl régen történt az egész.
A düh arra sarkall, hogy kárt tegyünk valakiben vagy valamiben,
ami – ha a spirituális fejlődés útját szeretnénk járni – erősen
kerülendő. Az elkerülésnek két fázisa van: első lépésben tudatosítjuk
magunkban a düh romboló erejét, és ellenségként tekintünk rá; majd
magunkba nézünk, megpróbáljuk feltárni a kiváltó okokat és
megszüntetni őket. A düh többnyire külső jelenségekre irányítja a
figyelmünket, és ezáltal megnehezíti a befelé fordulást és az okok
feltárását. Ezért van, hogy a dühvel általában együtt jár mások
hibáztatása és a kétségbeesett önigazolás. Ha mégis befelé
figyelünk, rájövünk, hogy „jónak” és „rossznak” minősítettük az
eseményeket, hogy egyes dolgokhoz ragaszkodtunk, másoktól pedig
viszolyogtunk.
Amikor magamba néztem az elvonuláson történt incidens után,
rájöttem, hogy mindig is rettegtem attól, hogy esetleg magamra
haragíthatok másokat, még akkor is, ha nincs igazuk. Gondolkodás
nélkül kétségbeesem már a lehetőségétől is, hogy valakinek esetleg
csalódást okozok, vagy valakinek nem tetszik, amit csinálok. Mintha
arra vágynék, hogy kivétel nélkül mindenki kitűnő bizonyítványt
állítson ki rólam. Saját félelmeimtől vezérelve azt vártam a –
fejlődésének egocentrikus szakaszában járó – hároméves
gyerekemtől, hogy vegye figyelembe mások igényeit, és olyan
csendben legyen, mint egy kisangyal. Amikor még mélyebben
magamba néztem, találkoztam belső kritikusommal, aki azt állította,
hogy ha megzavarok másokat, akkor nem vagyok igazán értékes
ember. Ha nem teszek mindig mindenkinek a kedvére, akkor
eláshatom magam. Milyen nevetségesnek tűnnek irracionális
meggyőződéseink, ha egyszer nevükön nevezzük őket, és mégis
hagyjuk, hogy az egész életünket meghatározzák. Visszatekintve
úgy érzem, jobban jártam volna, ha meglátom a helyzet komikumát,
nem pedig még olajat öntök a tűzre. De legalább nem kellett volna
Zac kitörését ennyire túlreagálnom.
Geshe Kelsang Gyatso azt javasolja, hogy – meditáció
segítségével – határozzuk el erősen, hogy magunk mögött hagyjuk a
dühöt mint tudatállapotot. Ismételgessük magunkban, hogy „nem
engedek a düh késztetésének” vagy azt, hogy „magam mögött
hagyok minden haragot”. Ez az előre végrehajtott óvintézkedés
felkészíti tudatunkat – ha úgy tetszik, átprogramoz minket – az olyan
esetekre, amelyek amúgy dühöt válthatnának ki belőlünk. A cél,
hogy olyan, türelmes és elfogadó tudatot hozzunk létre, amelyik
képes elfogadni a világot olyannak, amilyen.
Az élet tele van bosszúsággal és szenvedéssel. Tartós
boldogságot csak úgy élhetünk meg, ha türelmesek vagyunk és
elfogadjuk mindazt, amit az élet kínál. Amíg külső feltételekhez
kötjük saját boldogságunkat, soha nem lelünk nyugalmat. Spirituális
fejlődésünk előrehaladtával egyre türelmesebbé és elfogadóbbá
válunk. Kimunkáljuk magunkban az egykedvűséget. Ez nem azt
jelenti, hogy tétlenségre vagy nemtörődömségre kárhoztatnánk
magunkat, hanem hogy a cselekedeteinket az érzelmi szélsőségek
helyett a higgadt bölcsesség irányítja.
 A következmények kezelése
És mi van akkor, ha már késő: felcsattantunk és kiéltük dühünket?
Betsy több mint tizenkét éve gyakorolja a buddhizmust, és
különböző iskolákban tart előadásokat a témában. Van egy hétéves
fia, Sam. Betsy úgy véli, nem árt, ha Sam tisztában van vele, hogy
mivel foglalkozik, sőt, Sam hároméves kora óta Betsy néha be is
avatja őt az egyes gyakorlatok részleteibe. Betsy nevetve ismeri be,
hogy gyakran a fia látja el őt tanácsokkal – Sam mára pontosan
tudja, hogy Betsy többnyire nem miatta jön ki a béketűrésből, hanem
saját lelki problémái miatt.
Betsy hangsúlyozza: ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink
bocsánatot kérjenek, ha rossz fát tettek a tűzre, nekünk kell jó
példával elöl járnunk. Valahányszor Betsy elveszíti a türelmét,
igyekszik felelősségteljesen beismerni, hogy hibázott. Ilyenkor
Sammel közösen átbeszélik a helyzetet és a) tisztázzák, hogy Betsy
reakciója nem vitte előre a dolgokat és b) leszögezik, hogy valami
más módszert kell találni. Ezután megbeszélik, hogyan lehetne
eljárni hasonló helyzetekben. A beszélgetés során Betsy
hangsúlyozza a karmáról szóló tanításokat, azaz, hogy minden
cselekedetnek megvan a maga következménye: ha azt mondod x,
én azt érzem y, vagy ha teszel egy a dolgot, akkor b fog történni.
Betsy még egy táblázatot is készített: a „Bántó szavak listája” neki
is és Samnek is segít, hogy felelősségteljesebben viselkedjenek. Ha
valaki a hét folyamán bántó szót használ, és némi beszélgetés után
belátja, hogy ez valóban az volt, akkor a neve mellé tesznek egy
ikszet. Akinek a hét végén kevesebb iksze van, kap valami
ajándékot. Betsy készséggel elismeri, hogy az ajándékot nem ő
szokta kapni, ugyanakkor azt mondja, a táblázat kapcsán néha
nagyon hasznos beszélgetések alakulnak ki, például arról, hogy mi a
különbség az erőteljes, határozott véleménynyilvánítás és a
helytelen, agresszív nyelvhasználat között.
 Sok buddhista anya, akivel beszéltem, fontosnak tartja, hogy
bocsánatot kérjen a gyerekétől, ha egyszer elszakadt nála a cérna.
Azt mondják, a bocsánatkérés segít, hogy „ne szálljunk el
magunktól” és „elengedjük” a haragot. Egyikük így ír erről:

A hatalom egy részét átadod a gyereknek – nem akarod

mindet megtartani magadnak. A bocsánatkérés különösen
jól kifejezi ezt. Sok szülő azt gondolja, hogy tökéletesnek
kell látszania a gyerek előtt, de szerintem nagyobb
szívességet teszünk a gyerekeknek azzal, ha megtanítjuk
őket, hogy akkor is boldogulhat az ember, ha nem
tökéletes. Ha időnként azt tudjuk mondani, „hibáztam”,
lehet, hogy egy szép napon ők is elismerik majd saját
tévedésüket. Ekkor elmondhatod, hogy megtanultak
felelősséget vállalni a tetteikért.
Azt gondolom, jeleznünk kéne gyermekeinknek, ha rossz
hangulatban vagyunk, vagy úgy érezzük, hogy nem
boldogulunk. Ha megosztjuk velük az érzéseinket, nem
fogják magukra venni a dolgot. Fontos, hogy a gyerekeink
tudják: ha rosszkedvünk van, az nem feltétlenül az ő
hibájuk.

Ha agresszív autóvezetők, mogorva főnökök vagy más, ideges

halandók kívánják próbára tenni türelmünket, vegyünk példát a
tibetiekről. A XIV. dalai láma és mások is beszámoltak róla, hogyan
élte túl sok tibeti a kínzásokat anélkül, hogy maradandó lelki
károsodást szenvedett volna. Azok, akik a spiritualitás útján előrébb
jártak, olykor együtt is éreztek kínzóikkal, mert tisztában voltak vele,
hogy viselkedésük zavart elméjük megnyilvánulása. A karma
törvényeinek ismeretében azt is tudták, hogy kínzóik még sokat
fognak szenvedni tisztátalan és tévhitekkel teli tudatuk miatt.
Számunkra, akik a nyugati világban élünk, különösnek tűnhet a
reakciójuk, ugyanakkor nagyon tanulságos, és hasznunkra is válhat
problémáink kezelésekor. Tisztázhatjuk magunkkal, hogy nem
feltétlenünk a mi feladatunk megbüntetni azokat, akik sértőn vagy
bántón viselkednek; ezt a karma törvényei megteszik helyettünk –
sőt megpróbálhatunk megfelelni az önmagunk által támasztott
kihívásnak és együtt érezni azokkal, akik rossz karmát teremtenek
önmaguknak.
Buddha az alábbi szavakkal bátorít, hogy magunk mögött hagyjuk
a dühöt, valamint a dühből fakadó cselekedeteket:

Aki megsérti a másikat

miután az megsértette őt,
magának s a másiknak is kárára van.
Akkor válsz tudatossá igazán,
ha bár sértve érzed magad
a másiknak mégsem ártasz.
Ha ezt gyakorlod, az mindkettőtök hasznára válik.
Ha mindkettőtök haragjának
gyökerét felleled,
elméd békés lesz, könnyű és örömteli.
Orvos leszel, meggyógyítod önmagad és a másikat.
Ám ha mindezt nem érted,
azt hiszed majd, bolond az, ki haragra nem gerjed.

Megbocsátás
Némely kapcsolatainkban eljuthatunk egy pontra, amikor már nincs
más választásunk, mint hogy amnesztiát adunk a másiknak, és
megbocsátunk neki. Ha múltbeli sérelmeinket dédelgetve továbbra is
ellenséges érzelmeket táplálunk, akkor tudatunk beszűkül, és nem
tudjuk élvezni az életet. Bár úgy tűnhet, a megbocsátás nem túl
észszerű válasz az érzéketlen viselkedésre; ha meg tudunk
bocsátani, akkor elengedjük a szenvedésünket okozó fájdalmas
érzéseket és emlékeket. Egy olyan együtt érző cselekedetet hajtunk
végre, ami méltán tölt el büszkeséggel, és joggal örvendezhetünk
spirituális fejlődésünk láttán. Előfordul, hogy ez az egyetlen esély a
szeretet és az együttérzés kifejezésére.
Semmi kétség, gyakran irreális elvárás azt feltételezni, hogy a
bennünk forrongó dühöt nyomban megbocsátássá tudjuk változtatni.
Nem tudunk csupán azért megbocsátani, mert ez volna helyes;
hiába erőltetjük, ha még nem állunk rá készen, lehet, hogy
dolgoznunk kell az ügyön. Ennek része lehet a helyes beszéd
alkalmazásával történő párbeszéd, illetve az odafigyelő
meghallgatás (lásd 7. fejezet). Az is elképzelhető, hogy szerető
kedvesség meditáció segítségével hintjük el a magját annak a
szándékunknak, hogy végül megbocsássunk (lásd 9. fejezet).
A megbocsátás olykor hosszú távú cél, és éveket vehet igénybe,
hogy eljussunk odáig. Míg várakozunk, megfigyelhetjük, hogyan
változnak apránként a múltbéli eseménnyel kapcsolatos érzelmeink.
Dühünk intenzitása idővel enyhül, helyét átveszi a kevésbé bénító
beletörődés. A megbocsátáshoz vezető út gyötrelmes lehet, de
megéri, mert a végén megszabadulunk a neheztelés börtönéből.
A megbocsátás néha nem más, mint észszerű tudomásulvétele a
ténynek, hogy mindnyájan tévhitekkel küzdünk, hajlamosak vagyunk
összezavarodni, és nem vagyunk tökéletesek. Talán segít, ha
emlékezetünkbe idézzük azokat az alkalmakat, amikor mi okoztunk
fájdalmat másoknak, amikor mi viselkedtünk önző módon, és mi
szorultunk mások bocsánatára. Az is lehet, hogy ideje szembenézni
a konfliktusban játszott szerepünkkel: makulátlan volt-e minden
szándékunk, tettünk és kijelentésünk?
Tudatosítsuk magunkban, milyen hatással van szervezetünkre, ha
nem akarunk megbocsátani. Hol tároljuk a feszültséget? Hogyan
befolyásolja ez a tudatunkat? Érdemes szembenézni azzal, hogy a
sérelem őrizgetésének következményei vannak ránk és a karmánkra
nézve. Próbáljuk meg elképzelni, milyen érzés lenne, ha
megszabadulnánk a nehezteléstől.
 A helytelen gondolatok megszelídítése
Ha megfigyeljük, hogyan tör elő belőlünk a harag, azt tapasztaljuk,
hogy a gondolataink táplálják: „Ez aztán már több a soknál!”
„Teljesen elviselhetetlen!” „Kutyába sem vesz engem!” „Minimális
tisztelettel sincs irántam!” „Hogy merészel így keresztülgázolni
rajtam?!” Sok esetben a problémát saját gondolataink okozzák.
Amikor a karmáról írtam, idéztem Buddha szavait arról, hogyan
formálják gondolataink a személyiségünket, és ezért mennyire
vigyáznunk kell, hogy szeretetteljesen gondolkodjunk (lásd 50.
oldal).
Ha szeretnénk megszelídíteni dühünket, a gondolatainkkal kell
kezdenünk. Az első feladat, hogy ne engedjük, hogy magukkal
ragadjanak, egyszerűen csak vegyük tudomásul őket. Előfordul,
hogy olyan erőteljes, annyira magával ragadó egy gondolat, hogy
igen messzire visz a jelentől. Ilyenkor érdemes „megállni és
nyugtázni” vagy „eszünkbe idézni, hogy ne feledjünk odafigyelni”.
Döntsük el, melyek azok a helytelen, hátráltató gondolatok, amelyek
boldogságunk és kiegyensúlyozottságunk útjában állnak.
Buddha, a gondolatok kordában tartásáról szólva, öt lehetőséget
vázol a zavaró gondolatok leküzdésére. Tömören, a következőket
javasolja:

1. Elmélkedjünk pozitív dolgokról!

2. Számoljunk gondolataink következményeivel!
3. Tereljük el gondolatainkat!
4. Vegyük számba az alternatívákat!
5. Használjuk akaraterőnket!

A fentiek egyike sem okoz különösebb meglepetést. Rendre kapunk

ilyen és ehhez hasonló tanácsokat, mert ez az, ami már évezredek
óta beválik. Amit mégis érdekesnek találok, hogy Buddha öt
választási lehetőséget emleget. Nem mondja például, hogy ha
zavaró gondolataink támadnak, elmélkedjünk pozitív dolgokról. Azt
sem mondja, hogy akaraterőnk segítségével szabaduljunk meg
zavaró gondolatainktól. Tapasztalatból tudjuk, hogy egyik módszer
sem működik minden esetben. Eldönthetjük, hogy pillanatnyilag mely
kombináció tűnik a legcélravezetőbbnek.

Elmélkedjünk pozitív dolgokról!

Az első lehetőség, amit Buddha ajánl:

Előfordul, hogy miközben egy szerzetes valamely képzetet

megjelenít magának, valamely képzetre gondol, aközben
bűnös, gonosz gondolatai támadnak, mohóságot
gerjesztők, gyűlöletet gerjesztők, tévelygést gerjesztők.
Ilyenkor a szerzetes azzal a képzettel ellentétes, üdvös
képzetre gondoljon. (…) Mint ahogyan az ügyes
kőművesmester vagy kőművessegéd egy vékonyabb ékkel
a durvább éket kiüti, kilöki, eltávolítja…{13}

Megfelelő mennyiségű alvás, energia vagy mindkettő hiányában,

anyaként könnyen kerülhetünk abba a helyzetbe, hogy úgy járkálunk
fel s alá, hogy közben haragban állunk a fél világgal: a
gyerekeinkkel, mások gyerekeivel és mindazokkal a felnőttekkel,
akiknek „igazán több eszük lehetne”. Amit tehetünk, az, hogy sorra
vesszük az érintettek kedves cselekedeteit és pozitív tulajdonságait
– remélve, hogy ők sem tesznek majd másként, amikor mi hozzuk ki
őket a béketűrésből. Igyekszem mentálisan feljegyezni,
valahányszor egy barátom vagy rokonom nagylelkűen és kedvesen
viselkedik. Ha valaha is úgy alakulna, hogy negatív színben tűnik fel
előttem, így könnyűszerrel fel tudom idézni pozitív cselekedeteit. A
most következő anya ugyanígy tesz a férjével való kapcsolatában:

Amikor elönt a pulykaméreg, napokig szent

meggyőződésem, hogy a házasságunknak befellegzett, és
 kizárt, hogy mi ketten közösen járjuk végig az életünket.
Amikor aztán sikerül kiszállnom a hullámvasútból, ahová
gondolataim sodortak, eszembe jut, hány jó tulajdonsága
van a férjemnek, hányszor voltam hálás a nagylelkűségéért
és a megfontoltságáért.

Szintén jó megoldás lehet, ha még az előtt kételkedni kezdünk,

mielőtt negatív gondolataink átvennék a terepet, és felismerjük: nem
biztos, hogy nekünk szól egy adott megjegyzés. Az például, hogy az
emberek olykor elkésnek, nem rólunk szól, hanem arról, hogy
képtelenek tisztességesen beosztani az idejüket. Gyermekünk
felháborító viselkedése nem személyes támadás, hanem pusztán a
felborult napi ritmus következménye.

Számoljunk gondolataink következményeivel!

A Buddha által javasolt második lehetőség a következő:

És ha ennek a szerzetesnek, noha azzal a képzettel

ellentétes, üdvös képzetre gondolt, mégis bűnös, gonosz
gondolatai támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet
gerjesztők, tévelygést gerjesztők, akkor az a szerzetes
vegye fontolóra azoknak a gondolatoknak a hitványságát :
„Óh, hiszen ezek a gondolatok gonoszak, szennyesek,
ezek a gondolatok szenvedést teremnek!”{14}

Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a haragnak igen furcsa

természete van: sokkal több kárt tesz bennünk, mint abban, aki
haragunkat kihívta. Gondoljunk a karmánkra. Valahányszor
dühödten reagálunk, ahhoz szoktatjuk magunkat, hogy legközelebb
is így tegyünk. Hogyan akarunk békét teremteni a tudatunkban, ha
közben dühös embert faragunk magunkból?
Én személy szerint nagyon fájdalmas emlékeket őrzök azokról az
időkről, amikor dühvel reagáltam a nehézségekre. Évekig hagytam
felgyülemleni magamban a feszültséget. Amikor végül kitört,
nemcsak bolondot csináltam magamból, de helyrehozhatatlan
károkat is okoztam a kapcsolataimban. Megtanultam, hogy ahhoz,
hogy ne dühből reagáljak, és ne tegyek kárt másokban,
elengedhetetlen, hogy a dühöt óvatos távolságtartással kezeljem.
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: hová vezetnek ezek a
gondolatok? Ha továbbra is így gondolkodom, egyszer majd kitör
belőlem minden, mint egy vulkánból? Második fiam, Alex születése
után, anyai teendőim megszaporodtával, éreztem, hogy bármit tesz
is nagyobbik fiam, szinte azonnal kijövök a béketűrésből. Ijesztő volt
látni, mennyire türelmetlen, sőt erőszakos lettem. Nem okolhattam a
végtelenségig egy háromévest a rémes családi jelenetekért, így
kénytelen voltam belátni, hogy valószínűleg saját dühödt
kirohanásaim sem mozdították előre a helyzetet. Milyen anya akarok
lenni? Milyen kapcsolatra vágyom a gyerekeimmel? Szeretném, ha
miattam szenvednének? Már csak a saját, jól felfogott érdekemben
is kénytelen voltam kontrollálni újdonsült indulataimat, különben
talán a szellemi épségem forgott volna kockán.

Tereljük el gondolatainkat!

A Buddha által javasolt harmadik lehetőség a következő:

Ha nem veszi figyelembe ezeket a gondolatokat, nem

törődik velük, akkor ezek a bűnös, gonosz, mohóságot
gerjesztő, gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő
gondolatok eltűnnek, elenyésznek. Mint ahogyan a jó
szemű ember, ha nem akarja látni a szeme elé kerülő
alakot, akkor behunyja a szemét, vagy másfelé fordítja
tekintetét…{15}

A buddhista tanítások gyakran említik, hogy hajlamosak vagyunk

„nem helyénvaló” figyelmet szentelni jelentéktelen eseményeknek,
és ezáltal dühös magatartásra sarkallni önmagunkat. Előfordul, hogy
megszállottan újra és újra ugyanazt a gondolatot járjuk körül, egyre
csak egy múltbéli eseményen rágódva. Legyünk résen; vegyük
észre, ha nem helyénvaló figyelmet tanúsítunk, és szegüljünk ellen.
Gyakori, hogy ha megszabadulunk a nem helyénvaló figyelemtől,
akkor egyben a dühtől is megszabadulunk. Mindehhez az kell, hogy
másra koncentráljunk. Ha elkezdünk a légzésünkre figyelni, akkor
ellazulunk, és megálljt parancsolhatunk a nem helyénvaló
figyelemnek. Érdemes mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjunk, és
ismét érezzük a talajt a lábunk alatt.
Gyerekeink születése előtt többnyire az bizonyult a
legcélravezetőbb módszernek, ha eltereltük figyelmünket a romboló
gondolatokról. Általában tudtunk időt szakítani arra, hogy
félrevonuljunk egy jó könyvvel vagy beüljünk egy moziba. Mára
megváltozott a helyzet: gyermekeink igényei nem tűrnek halasztást,
nekünk pedig helyt kell állnunk. Mégis, amikor kínzó vagy hátráltató
gondolatainkkal épp a kívánt hatás ellenkezőjét érjük el, még mindig
megváltoztathatjuk gondolataink menetét.
Egyszer csak rájöttem, hogy a gondterhelt lelkiállapot kitűnő
ellenszere, ha az ember vacsoravendégeket hív. Hogy buddhista
vetülete is legyen a dolognak, őszintén törekedtem rá, hogy a
vacsorát szeretetből készítsem, és a vendégeim kitűnően érezzék
magukat. Egész héten a vacsora részleteit és a menüt tervezgettem.
Ma is jó szívvel emlékszem vissza arra az estére. Néha hatékony
figyelemelterelő hadműveletnek bizonyul, ha az egész családot
kiköltöztetjük a szabadba. Esetleg áthívhatunk egy barátot, hogy
szert tegyünk némi felnőtt-társaságra. Megfejthetünk egy
keresztrejtvényt. Elolvashatunk egy nyúlfarknyi cikket. Írhatunk
verset. Nyomozhatunk jobbnál jobb receptek után. Rendezgethetjük
a fényképeinket.
Ahogy a többi lehetőség, úgy figyelmünk elterelése sem jelent
minden esetben jó megoldást. Távolról sem helyénvaló például
olyankor, amikor szembe kell néznünk az érzéseinkkel, hogy
megfejthessük őket.
 Vegyük számba az alternatívákat!

A Buddha által javasolt negyedik lehetőség ez:

Mint hogyha egy ember gyorsan menne, és eszébe jutna:

„Miért menjek gyorsan? Mehetek lassan is”, és lassan
menne. Ekkor eszébe jutna: „Miért menjek lassan? Meg is
állhatok”, és megállna. Ekkor eszébe jutna: „Miért álljak? Le
is ülhetek”, és leülne. Ekkor eszébe jutna : „Miért üljek? Le
is fekhetek”, és lefeküdne. Így ez az ember fokozatosan
feladja a hevesebb mozdulatokat, és fokozatosan
nyugodtabbakra tér át.{16}

Kíváncsiságtól vezérelve vegyük sorra gondolatainkat: Miért így

gondolom? Mi vezetett erre a következtetésre? Aztán: Van
egyszerűbb megoldás? Valami, ami zökkenőmentesebbé tenné
életem folyását? Nem muszáj elköteleződnünk egyetlenegyféle,
fojtogató világlátás mellett. Gondolatok jönnek, mennek, és többnyire
kevés közük van a valósághoz. Nem muszáj hatalmassá tennünk
őket azáltal, hogy töretlenül hiszünk bennük. Akik kipróbálják a
tudatosság meditációt, többnyire úgy vélik: a gondolataim csak
gondolatok, nem azonosak sem velem, sem a valósággal.
Ahogy Buddha is rendszeresen figyelmeztet: ki-ki tudatával teremti
meg a maga valóságát. Fontosabb, hogy mit gondolunk, mint maga
a helyzet.
Rajtunk áll, mekkora jelentőséget tulajdonítunk egy-egy
kellemetlen eseménynek. Ha bosszúsak vagy mérgesek vagyunk,
legjobb, ha elismerjük, hogy mi magunk döntöttünk úgy, hogy
tudomást veszünk a zavar okozójáról és azt rossznak minősítjük.
Lehet-e vajon másként is értelmezni a helyzetet? Biztos, hogy csak
rólunk szól a dolog? Vajon megér ez a helyzet ekkora érzelmi
befektetést? A düh az egyetlen lehetséges reakció? Mire kérdéseink
végére érünk, lehet, hogy már nem is leszünk olyan rémes
lelkiállapotban.
Egy anya a másodperc azon töredékéről mesél, amikor sikerül
menet közben megváltoztatnia kisgyermeke viselkedésére adott,
gépies reakcióját:

Morcos hangulatban vagyok, és épp huszadszor készülök

leteremteni a lányomat valamiért. Aztán ahelyett, hogy
rászólnék, „Ahhoz ne nyúlj!”, inkább azt mondom, „És ha
megcsikizlek?”, és már hempergünk is a földön; teljesen
megváltozott hangulatban. Először nem is ezt akartam
mondani, a hangulatom mégis gyorsan alkalmazkodott a
szavaimhoz.

Használjuk akaraterőnket!

A Buddha által javasolt ötödik lehetőség a következő:

Mint ahogy az erős ember a gyengébb embert fejénél

megragadva vagy vállánál megragadva megfékezi,
megbénítja, legyűri – ugyanúgy, […] a szerzetes szorítsa
össze a fogát, feszítse nyelvét szájpadlásához,
gondolkozása erejével fékezze meg, bénítsa meg, gyűrje le
elméjét…{17}

Ha tényleg elszántuk magunkat, hogy egészségesebben fogunk

gondolkodni, és gyakorlásra is hajlandók vagyunk a cél elérése
érdekében, akkor elképzelhető, hogy olykor pusztán akaraterőnk
segítségével is legyőzhetünk helytelen gondolatokat. Gyengéden, de
határozottan azt mondhatjuk magunknak: „Hagyd elmenni!” vagy
„Elég legyen!”
Ahogy Geshe Kelsang Gyatso is javasolja, miközben meditálunk,
eltökélhetjük, hogy magunk mögött hagyjuk a dühös tudatállapotot.
Lehet, hogy csak fel kell tennünk a kérdést: „Mennyire fontos, hogy
egészséges kapcsolataim legyenek?”, vagy hogy „Mennyit ér a
spirituális fejlődésem?”

Mit tehetünk?
• Ne feledjük, hogy a dühös szavak és gondolatok ártanak a
karmának.
• Tudatosítsuk, hogy a düh csak egy múló állapot, ne
engedjük elhatalmasodni.
• Vegyünk tudomást dühünkről, töltsünk el némi időt a
társaságában anélkül, hogy átadnánk magunkat neki –
figyeljük meg, milyen fizikai hatással jár, hogyan változik,
majd hogyan tűnik el.
• Nézzünk magunkba a düh okai után kutatva, hogy
megszüntethessük őket.
• Néha meséljünk gyermekeinknek az erőfeszítéseinkről,
hadd tanuljanak ők is a hibáinkból – fölösleges úgy tenni,
mintha tökéletesek lennénk.
• Ha hibáztunk, kérjünk bocsánatot a gyerekektől.
• Ha rosszkedvünk van, mondjuk el a gyerekeknek, ne
higgyék, hogy az ő hibájuk.
• Fontoljuk meg, nem tudnánk-e megbocsátani azoknak,
akikre haragszunk – ha másért nem, a saját érdekünkben.
• Tartsuk észben a Buddha által javasolt öt lehetőséget,
hogy megszabaduljunk a kellemetlen gondolatoktól:
1. Elmélkedjünk pozitív dolgokról!
2. Számoljunk gondolataink következményeivel!
3. Tereljük el gondolatainkat!
4. Vegyük számba az alternatívákat!
5. Használjuk akaraterőnket!
 5.
AGGÓDÁS GYERMEKEINKÉRT
Néhai nagyanyám remekül tudott aggódni. Máshoz is értett, ő volt
például az önfeláldozás mintaképe. Végigkísérte a gyermekkoromat,
egyfolytában rám meg a két testvéremre vigyázott, mesélt nekünk,
megtekintette „előadásainkat”, hallgatta gyerekes locsogásunkat. Ha
épp nem nekünk szentelte minden figyelmét, akkor a ház egyik –
nem makulátlan – szegletét sikálta. Csak azért élt, hogy minket
kiszolgáljon, került mindenkit, aki „nem tartozott a családba”. Egy
vele folytatott telefonbeszélgetés legalább fél óráig tartott, és
egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ő tette volna le először a
kagylót.
Családunk azon tagjai, akik kritikusabb szemmel nézték, néha
megjegyezték, hogy a nagyi nem is boldog, ha nem aggódhatja
halálra magát. Olyan művészi szintre emelte az aggódást, hogy
megegyeztünk, semmit nem mondunk el neki, ami esetleg
beindíthatja a fantáziáját – ettől viszont drasztikusan leszűkültek a
társalgás lehetőségei. Gyermekei – az anyám és a nagybátyám – a
világért nem számoltak volna be neki olyasmiről, hogy például a
tengerentúlra utaznak, kórházi kezelésre szorulnak, vagy szembe
kell nézniük akár csak a legkisebb kihívással is. Nagyi nemes lelkű
volt, csordultig szeretettel, de sajnos, mivel megrögzötten aggódott,
az életünk jelentős részéből kimaradt. Nem lehetett beavatni
semmibe, nem lehetett vele beszélgetni vagy tanácsot kérni tőle, ha
mi, a szerettei, gondban voltunk.
Szokványos történet: a gyerekek nem számolnak be az őket érintő
nehézségekről, mert nem akarják „idegesíteni anyát”. Mégis, hogyan
kívánunk segíteni gyermekeinknek, ha nem engedjük, hogy a
bizalmukba avassanak? Hogyan akarunk kiállni mellettük, ha
csúfolják vagy droggal kínálják őket, ha depressziósak, vagy ha ne
adj’ isten, felmerül bennük az öngyilkosság gondolata? Ahhoz, hogy
a segítségükre siethessünk az ilyen és hasonló helyzetekben, az
kell, hogy erősnek, talpraesettnek és bölcsnek tartsanak minket.
Hősiesen el kell rejtenünk irántuk való szélsőséges aggodalmainkat.
Édesanyám remek bizalmas volt. Én és a testvéreim mindig
megosztottuk vele, ami a szívünket nyomta, és gyerekkorunkban
soha egy pillanatra sem jutott eszünkbe, mekkora terhet teszünk rá
ezzel. Az egyik legfájóbb emlékem, hogy amikor a húszas éveim
elején egy nagyon nehéz időszakon mentem keresztül, úgy éreztem,
zsákutcába jutottam, és el voltam keseredve, meglátogattam
anyámat, és beszámoltam neki a helyzetről. Később hazafelé
indultam, de útközben eszembe jutott, hogy ottfelejtettem valamit,
ezért visszafordultam. Ott találtam anyámat, könnyáztatta arccal.
Állította, hogy minden rendben. Mikor ismét hazafelé vettem az
irányt, rájöttem, mennyire hálás vagyok neki. Akkor vált világossá
számomra, hogy anyám valószínűleg jobban hasonlít a nagyira, mint
gondoltuk. Fájt neki, hogy a gyerekei szenvednek, de soha nem
mutatta.
Egy bizonyos fokig az aggódás hasznos lehet, mert arra
kényszerít, hogy terveket szőjünk, átgondoljuk a lehetőségeinket
vagy cselekedjünk. Ugyanakkor, ennél általában sokkal tovább
megyünk, és akkor is aggódunk, amikor pontosan tudjuk, hogy
semmi értelme. Ha az aggódás szokássá válik, többé nem lesz
nyugtunk. Úgy tűnik, az aggódásnak két fő fajtája van: az első a
fölösleges vagy elképzelt helyzeteken való aggódás. Ahogy a Mark
Twainnek tulajdonított bölcsesség mondja: „Jó néhány szörnyű
dolgon keresztülmentem már életemben, amelyek közül néhány
valóban meg is történt.” A második, amikor nem alaptalanul, hanem
joggal aggódunk, például, ha a gyermekeink tényleg szenvednek.

Az aggódás ára
Az aggódásnak – mind szellemi, mind fizikai értelemben – ára van.
Az orvosok állítják, hogy rosszat tesz a vérképzésnek, gyengíti a
testi funkciókat, magas vérnyomáshoz, szívelégtelenséghez vezet,
gyomorfekélyt és légzési nehézségeket okoz. Azt orvosok nélkül is
tudjuk, hogy az aggódás álmatlan éjszakákkal, fáradékonysággal és
zaklatottsággal jár. Ha hajlamosak vagyunk az aggódásra,
előfordulhat, hogy kerülünk bizonyos helyzeteket, és ezzel
korlátozzuk nemcsak a saját, de a gyerekeink lehetőségeit, esélyeit
is.
Az aggódás zaklatottá teszi elménket, és gátolja
hatékonyságunkat: elveszítjük a tisztánlátás képességét, és vele
együtt annak esélyét, hogy rálássunk a problémákra és higgadtan
reagáljunk rájuk. Ahogy Adrienne Howley buddhista apáca és két
gyermek édesanyja írja a The Naked Buddha (A meztelen Buddha)
című könyvében: „Ha mindig csak azon jár az agyunk, amihez
ragaszkodunk és ami után sóvárgunk, ha örökösen aggódunk valami
miatt, amit biztonságnak nevezünk, helytelenül fogunk reagálni, és a
végén csalódunk.” Howley arra buzdít, hogy tudatosan vizsgáljuk
meg és elemezzük a helyzetet, hogy olyannak lássuk a dolgokat,
amilyenek, s így keressünk megoldást problémáinkra.
Ahogy ez a nagymamámmal is történt: minél inkább szokásunkká
válik a fölösleges aggódás, annál nehezebb véget vetni neki. Az
aggódás nagymamám karmájává vált, beleivódott a
személyiségébe, a végzete lett. Valahányszor aggódott,
megerősödött benne a szokás, míg végül természetes állapotává
vált. Az aggódás az egyik leginkább szokásformáló magatartás –
arra kényszerít, hogy egy elképzelt, örömtelen világ képét
dédelgessük magunkban, és nem engedi, hogy tudatosan
szemléljük a jelen pillanatot.
Egy buddhista anya, Sue, szembesült az aggódás mélységes
szenvedést okozó következményeivel. Egyre fokozódó fájdalommal
szemlélte, hogy lánya arcvonásai ugyanazokat a – kevéssé előnyös
– jegyeket hordozzák, amelyektől ő maga, annyit szenvedett
kamaszkorában. Sue mindig is úgy érezte, hogy arca aránytalan –
egyes részei túl-, mások alulméretezettek; és ezzel sajnos sok,
csúfolódni kész iskolatársa is egyetértett.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy szegény lányom révén

kell újraélnem életem legrémesebb élményeit.
Összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy akár
csak a töredékét is ki kell állnia annak, amiben nekem
részem volt. Néha teljesen magam alatt vagyok. Nemigen
beszélek senkivel a félelmeimről, mert úgy érzem, ezzel
elárulnám őt. Talán kinevetnének, elkezdenének pletykálni
és szánakoznának. Egyedül kell megoldást találnom. Néha
azon kapom magam, hogy őt nézem, és bár gyönyörűnek
találom, a szívem megtelik keserűséggel. Előfordul, hogy a
komor gondolatok az egész napomat tönkreteszik. Ha
hallom, hogy a gyerekek megjegyzéseket tesznek rá, úgy
érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. A lányom
egyelőre nem törődik az egésszel, de mi lesz később?

Sue rájött, hogy az aggódás olyan súlyos teherként nehezedik a

vállára, hogy esélye sincs megnyugodni. Ráébredt, ha így folytatja,
nem lesz más, mint egy elgyötört lélek. Elhatározta, hogy
megváltoztatja a karmáját.

Tudtam, hogy rendbe kell szednem a gondolataimat, még

mielőtt végképp elveszítem felettük az uralmat. Egyik nap
nekiültem és addig meditáltam, amíg meg nem nyugodtam.
Akkor felálltam, átültem az asztalhoz, és csak írtam és
írtam. Leírtam minden érzést, amit a külsőm miatt
kamaszkoromban átéltem: kirekesztettséget,
megalázottságot, az érzést, hogy kimaradok valamiből,
hogy nem tisztelnek. Szavakba öntöttem a kusza
érzelmeket, és ezzel sikerült megragadnom őket.
 Ekkor rákényszerítettem magam, hogy megnevezzem a
lányom megjelenésével kapcsolatos összes félelmemet,
majd igyekeztem ezeket hasznosabb gondolatokkal, illetve
ellenérvekkel párosítani. Lehet, hogy a lányom nem lesz
olyan érzékeny és félénk, mint én voltam: kevésbé vagy
másként fog szenvedni. Tény és való, hogy én elég
búskomor gyerek voltam, olyan, aki hajlamos hosszan
rágódni a problémákon. Ráadásul az ő élményei,
tapasztalatai nyilván mások lesznek, mint az enyémek
voltak, és mások, mint amit én most elképzelek. Teljesen
bizonytalan, hogy mi fog történni, akkor meg minek
vesztegessem az energiáimat arra, hogy megpróbálom
kitalálni, milyen szörnyűségekkel kell esetleg később
szembenéznie.
Lehet, hogy számos megnyerő tulajdonsággal – például
remek humorral – fogja ellensúlyozni megjelenése
hiányosságait, és azon szeretetre méltó emberek egyike
lesz, akik „sosem veszik magukat túl komolyan”. Én pedig
segíthetem abban, hogy rátaláljon, miben tehetséges,
milyen képességekre alapozhatja majd az önbizalmát.
Szerető otthont és családot biztosítok számára, ami
bizonyos mértékű védelmet jelent, bármilyen csapás érje is.
A jó otthoni környezet amúgy is a legfontosabb tényező, ha
egy gyerek boldogságáról beszélünk.
Gondoljuk csak meg, hány olyan ember van, akinek
szintén nem tökéletes a külső megjelenése, mégis boldog,
sikeres életet él. Akár fel is vehetném a kapcsolatot néhány
ilyen emberrel, hogy a lányom lássa, így is lehet. Hozzám
hasonlóan az ilyen emberek többsége valamilyen más
személyiségjegy kiemelésével ellensúlyozza megjelenését,
és többnyire mély érzelmi életet él.
A szenvedés, ami előtt – valószínűleg – áll, segítségére
lehet abban, hogy érett, kialakult személyiségű emberré
 fejlődjék. Megtanulhatja, milyen fontos a másokkal való
együttérzés. Talán oka van annak, hogy mindketten így
nézünk ki, lehet, hogy van valami, amit ebből tanulnunk
kell. Ha ügyesen csinálom, a lányom akár tanulhat is az én
tapasztalataimból, és ezáltal közelebb kerülhetünk
egymáshoz.
A lista, amit írtam, sokat segít, valahányszor úgy érzem,
hogy lassan elhatalmasodik rajtam az aggódás. Nem
mondhatom, hogy megszabadultam a félelmeimtől, de a
felsorakoztatott ellenérvekbe kapaszkodva tisztábban látok.
Nem merülök el végképp a sivár kilátások tengerében,
képes vagyok legyűrni ellenérzéseimet. Mindez azért
fontos, mert csak akkor tudok a lányomnak segíteni, ha én
magam kiegyensúlyozott és összeszedett maradok.

Vajon hányan mondhatják el magukról, hogy nem válna javukra az

őket aggasztó témák alapos vizsgálata? Akár papíron, akár formális
meditációs ülés keretében, mindnyájunkban megvan a képesség,
hogy szembeszálljunk a minket nyugtalanító dolgokkal, sőt bizonyos
mértékig talán még arra is, hogy eloszlassuk aggodalmainkat.

Némi szenvedés elfogadható

A technika vívmányainak hála, a gyorsszervizek, az azonnali
megoldások és a munkakímélő eszközök korát éljük. Reklámok
hada gondoskodik arról, hogy még véletlenül se jusson eszünkbe
elviselni bárminemű kényelmetlenséget, bármit, ami „rossz”.
Körömszakadtig harcolunk minden ellen, ami kényelmetlen, nem
vagyunk hajlandók beletörődni, hogy ilyesmivel is együtt kell élnünk.
Megfeledkezünk az első Nemes Igazságról, elfelejtjük, hogy a
szenvedés létezik, és hogy alapjában véve az élet nem habos torta.
A történelem folyamán a nők többsége keservesen küzdött a
háztartás körüli teendőkkel, gyermekeik gyakran megbetegedtek,
vagy akár meg is haltak, férjük saját tulajdonaként bánt velük, ha
pedig a házasság végképp zátonyra futott, nem sok más
lehetőségük volt, mint hogy szolgálónak vagy prostituáltnak álljanak.
A nők többsége – semmiféle társadalmi ranggal nem rendelkezve –
nem sok együttérzésre számíthatott szorult helyzetében. Ők még az
élet természetes velejárójaként értelmezték a szenvedést és a
hiányt. Ma is rengeteg nő él hasonló körülmények között, szerte a
világon. Hozzájuk képest mi elkényeztetettnek számítunk a magunk
1,8 gyerekével, modern kényelmével és viszonylagos
szabadságával.
A magasabb életszínvonal azonban számunkra sem biztosítja a
szenvedés nélküli létet, sem a tökéletességet, bármit ígérjenek is a
technológia vívmányai vagy a reklámok. A mai nők – és férfiak –
csupán a szenvedés más formáit tapasztalják meg, mert az élet
természetétől nem menekülhetnek. A modern szenvedés azért jár
annyi fájdalommal, mert felkészületlenül ér minket; szentül hisszük,
hogy a szenvedés szükségtelen, hogy képtelenek vagyunk kiállni
bármiféle kellemetlenséget, és körömszakadtig küzdünk, hogy
kiirtsunk az életünkből mindent, ami tökéletlen. Azt várjuk, hogy az
élet más legyen, mint ami, ragaszkodunk az elképzeléseinkhez,
majd mélységes csalódottságot érzünk meghiúsuló várakozásaink
láttán.
Amitől félünk, ami miatt aggódunk, az többnyire nem is egy adott
helyzet, hanem a helyzet által belőlünk kiváltott érzelmek. Aggódunk,
hogyan fogunk megélni egy rettegett eseményt, vagy hogy mennyi
félnivaló áll még előttünk. A szenvedéstől való idegenkedés és a
szenvedés elleni érzelmi küzdelem valójában több fájdalmat okoz,
mint maga a szenvedés vagy a kielégítetlenség. Ahelyett, hogy
igyekszünk minden külső tényezőt az irányításunk alá vonni, lehet,
hogy jobban megérné, ha saját érzelmi reakcióinkat vennénk górcső
alá. Így talán hatékonyabban tudnánk mérsékelni a szenvedést.
Adrienne Howley azt mondja erről: „Az aggódástól megszabadított
tudat (…) tisztában van vele, hogy elsősorban nem az számít, hogy
mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan reagálunk.” Ha nem
tudjuk megtisztítani életünket mindattól, amitől félünk, célravezetőbb,
ha az aggódás helyett inkább a türelmet, az elfogadást és az
egykedvűséget gyakoroljuk. Az elkerülhetetlen elleni harc csak
szenvedésünket és boldogtalanságunkat táplálja.

Az aggódás kezelése
Az általános feltételezéssel szemben aggodalmaink nem
valahonnan „kívülről” sújtanak le ránk, hanem a saját elménk
szülöttei. Ha valamennyire sikerül uralmunk alá hajtanunk
tudatunkat, akkor minőségileg befolyásolhatjuk tapasztalatainkat.
Buddha mindezt többféleképpen is elmondta:

A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.

Azt, aki igaz szándékkal teszi tettét, szólja szavát,
nyomon követi boldogság, mint árnyéka a lépkedőt.{18}

Nem tud akkora kárt okozni

ellenség az ellenségnek, gyűlölködő
a gyűlölködőnek, mint amekkora kárt
a rosszul irányított elme okozhat nekünk.
Sem az apánk, sem az anyánk, sem bármely
rokonunk nem tehet értünk annyit,
mint amekkora szolgálatot
a jól irányított elme nyújthat nekünk.{19}

A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.

Azt, aki gonosz szándékkal teszi tettét, szólja szavát,
nyomon követi szenvedés, mint igavonót a kerék.

Akit nem téveszt meg tévhit, eltépte kötelékeit,

vágyat, reményt levetkőzött, a legkiválóbb férfi az.{20}
A meditáció és a tudatos életmód lehetőséget biztosít rá, hogy
megfigyeljük gondolatainkat, és nyomon tudjuk követni az általunk
kiagyalt, ijesztő történeteket. Idővel felismerjük, hogy gondolataink
lavina módjára követik egymást: mindegyik egy kicsivel drámaibb,
mint az előző. Tisztán látjuk, hogyan működnek a valóságot eltorzító
vagy eltúlzó gondolataink, és minden további nélkül átérezzük a
Vásott szülők (Parenthood) című filmnek azt a jelenetét, amelyben a
gyereknevelés nehézségeivel küszködő Steve Martin egy játszótéri
tömegmészárlás elkövetőjeként képzeli maga elé kisfiát.
Mint ahogy azt már a düh esetében is láttuk, az aggódás gyakran
a nem megfelelő figyelem eredménye – csak egy vékonyka szeletét
fogjuk fel a valóságnak, azt eltúlozzuk, rágódunk rajta; ezzel
lehetővé téve érzékeink számára, hogy börtönbe zárjanak minket. A
közismert vietnami szerzetes, Thich Nhat Hanh, Tanítások a
szeretetről című könyvében elmagyarázza, miért fontos, hogy
szigorúak legyünk önmagunkhoz, valahányszor aggódáson kapjuk
magunkat: „Ha odafigyelünk, (…) fülön csíphetjük a helytelen
figyelmet, és azt mondhatjuk: »Tudom, hogy ez a helytelen figyelem
sem az én, sem a szeretteim javát nem szolgálja«”.

Foggal-körömmel?

Jó lenne lerántani a leplet az aggodalmunkat okozó irracionális

nézeteinkről. Aggodalmaink abból fakadnak, hogy hiedelmeink,
meggyőződéseink nem esnek egybe a tapasztalatainkkal. Azt
gondoljuk, hogy a dolgoknak egy bizonyos módon kéne lenniük, és
mégsem úgy vannak. Nem árt, ha rendre megkérdőjelezzük az
aggódásunk alapjául szolgáló nézeteinket. Az alábbi anya arra jött
rá, hogy ha túlságosan ragaszkodik a véleményéhez, annak bizony
ára van:

Vallásos neveltetésem következtében hajlamos voltam

feketén-fehéren látni a világot: vannak jó és rossz dolgok,
 van menny és pokol, boldogság és szomorúság, biztonság
és veszély. Most az a dolgom, hogy meghaladjam ezt a
dualisztikus elképzelést. Ez a merev, fekete-fehér,
vagylagos gondolkodás csak feszültséget és szorongást
hozott az életembe. Igyekszem megszabadulni a jóhoz és
rosszhoz fűződő szigorú értékítéleteimtől. Egykedvűségre
és rendíthetetlenségre törekszem.

Tegyük fel, úgy véljük, elviselhetetlen lenne látni, hogy a gyerekeink

szenvednek; ők csak boldogok lehetnek. Amikor az ember ráébred,
hogy ez az elképzelése, érdemes feltennie magának a kérdést:
Mennyire reális, amit gondolok? Valószínűleg azt fogja felelni
magának, hogy nem túlságosan. A gyerekeknek – éppúgy, mint
nekünk – szükségük van arra, hogy tanuljanak a csalódásból, a
szenvedésből. Elhatározhatjuk tehát, hogy eztán józanabbul,
elfogadóbban állunk a gyermekeinket érő szenvedéshez. A
pszichológusok állítják, hogy a gyermekkorban megélt nehézségek
felkészítik a gyereket a felnőtt életre, és hogy az, akit a széltől is
óvnak, jó eséllyel csak botladozni tud majd felnőttkorában. Ha
minden próbatételtől óvjuk őket, gyermekeink nem lesznek sem
bölcsek, sem együtt érzők, sem érzékenyek.
Martin Seligman professzor, az Egyesült Államok egyik
legtekintélyesebb pszichológusa, a következőket mondta a Myths of
Childhood (A gyermekkor mítoszai) című dokumentumfilm-
sorozatban:

Azt gondolom, hogy a szülők és a pedagógusok arra

irányuló törekvései, hogy a gyerekek mindig jól érezzék
magukat, legyengítik a gyerekeket. Megfosztják őket annak
lehetőségétől, hogy talpraesetten állják a sarat, amikor
életük során kudarcokkal és elutasítással találkoznak. Azok
a mozgalmak, amelyek azt képviselik, hogy gyerekeinknek
mindig jól kell érezniük magukat, megfosztják őket annak
 lehetőségétől, hogy elsajátítsák a depresszió leküzdésének
módszereit, és oly mértékben táplálják a felnőttkori rossz
érzéseket, mintha szó szerint kigáncsolnánk vagy
megaláznánk a gyerekeket, valahányszor csak egy lépést
is tesznek a fejlődés útján.

Buddha apja a saját bőrén tapasztalta, hogy hiába minden

gazdagsága és uralkodói pozíciója, a fiát, Sziddhárthát, nem tudja
megvédeni a világtól. Bármennyire igyekezett is, hogy fiának
tökéletes gyermekkora legyen, és semmiben se szenvedjen hiányt, a
fiú ragaszkodott hozzá, hogy olyannak láthassa a világot, amilyen.
Akárcsak Sziddhárthának, vagy bármely embernek, aki valaha is
létezett, a gyermekeinknek is meg kell tapasztalniuk a szenvedést.
Minél jobban tiltakozunk, minél jobban próbálunk ellenállni, annál
jobban fog fájni. Bármilyen mélyen foglalkoztasson is gyermekeink
sorsa, bármennyire igyekezzünk is segíteni nekik, hogy elviseljék a
szenvedést, meg kell védenünk elménket a szüntelen, céltalan
aggódás pusztításától.
Ha vesszük a bátorságot, és megvizsgáljuk aggodalmainkat,
kiderül, milyen elvárásokat támasztunk az élettel szemben; vagy – a
buddhisták körében bevett kifejezéssel élve – melyek a szenvedést
és szorongást okozó ragaszkodási területeink. Minél több az
elvárásunk, annál jobban félünk. Nem lehet, hogy csökönyös
követeléseinket valami kevésbé szigorú formába öntsük, és teszem
azt, azt mondjuk: „ennek jobban örülnék”? Mi lenne, ha ahelyett,
hogy kijelentenénk: „Muszáj, hogy a gyerekem kiemelkedően
teljesítsen az iskolában”, csak azt mondanánk: „Örülnék, ha a
gyerekem kiemelkedően tudna teljesíteni az iskolában, de ha nem,
hát abba sem fogok belehalni”? A második hozzáállás egyértelműen
előnyösebb, ha az a célunk, hogy minden családtag megtalálja a
lelki békéjét.
Van egy nagyon okos barátnőm, Anna, akinek a kilencéves fia
kiskorában az átlaghoz képest némiképp lemaradt a
beszédfejlődésben. Ma sem teljesít különösebben jól az iskolában,
és elég esetlenül mozog a sportpályán is. Ugyanakkor nagyon szeret
bütykölni, bármit helyrepofoz, megjavít, megépít, összeszerel, és
elképesztően találékony. Anna nem igazán érti, hogy néhány
családtagja miért aggódik és izgul amiatt, hogy a fia nem állja meg
mindenhol tökéletesen a helyét; ő nem ragaszkodik hozzá, hogy a
gyerek tökéletes legyen, és az sem zavarja különösebben, ha
valamivel elmarad az osztálytársai mögött. Anna természetesen
minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen neki, és különórákra is
viszi, de úgy fogadja el és olyannak szereti, amilyen, és nem
hajlandó olyasmin aggódni, amin úgysem tud változtatni. Anna
távolról sem érdektelen, egyszerűen csak nem aggódik. Odafigyel,
de nem bosszankodik; ezzel különben is csak megbántaná fiát, azt a
jó kedélyű kisfiút, aki egyébként látványosan élvezi az életet.
Esetenként a gyermekeinkkel szemben támasztott elvárásaink
inkább tanúskodnak ragaszkodásról, mint szeretetről. Ha azt
akarjuk, hogy büszkévé tegyenek minket, vagy hogy növeljék az
önbecsülésünket, az ragaszkodás. Természetesen előfordulhat,
hogy pusztán az ő boldogságuk érdekében ragaszkodunk
valamihez, de ha mindenáron azt szeretnénk, hogy a gyermekünk
olyan teljesítményt nyújtson, amire valójában nem képes, azzal
kikövezzük az utat az aggódásnak. Fontos, hogy gyermekünk
elfogadja önmagát, függetlenül bármiféle teljesítménytől vagy
eredménytől. Az iskolai versenyszellem tükrében ez nem is olyan
egyszerű, de mi segíthetünk azzal, ha elfogadjuk „ami van”, és
elismerjük gyermekünk kiemelkedő erőfeszítéseit.

Meditációval

Akárcsak a düh esetében, az aggódás ellenszereként is jól

alkalmazható a meditáció; ha másért nem, azért, mert némi
kikapcsolódást biztosít agyunknak. Mint ahogy a számítógépet is
újraindítjuk, ha végképp összekuszálódtak a dolgok, ugyanígy,
kiegyensúlyozottabban tudjuk folytatni az életünket, ha felfrissítjük
tudatunkat. Ha aggódunk, próbáljuk tudatunkat a jelenben lévő
dolgokra irányítani, mert a jelen az egyetlen, amit befolyásolni
tudunk – a tudatos légzés meditáció a legjobb módja az itt és mostra
való koncentrálás gyakorlásának. Az aggódás beszűkíti világunkat, a
meditáció viszont tág teret nyújt. Egy sokkal szélesebb
univerzumhoz kapcsolódunk általa, mint az a kicsiny világ, amit
magunknak létrehoztunk. Ráébredünk, hogy az élet jóval több, mint
a pillanatnyilag minket foglalkoztató, átmeneti nehézség.
Problémáink szűk látókörű vizsgálata könnyen szokásunkká
válhat. Már szinte észre sem vesszük, hogy újra és újra ugyanazon
agyalunk, gondolataink szertelenül csaponganak, miközben
eszünkbe sem jut, hogy megkérdőjelezzük a problémához való
elsődleges hozzáállásunkat. Vannak helyzetek, amelyek akkora
érzelmi töltettel bírnak, hogy a puszta tényeket már-már semmibe
vesszük. A meditáció nyugodt, koncentrációra alkalmas teret
biztosít, így segíthet a probléma mélyére látni. Ennek a „mélyre
látásnak” a részét képezi, hogy elképzeléseinket és gondolatainkat
megkérdőjelezzük, nem pedig kész tényként kezeljük őket. Ha olyan
kérdéseket teszünk fel magunknak, hogy „Milyen eredményre
vezetett az eddigi megközelítésem?” vagy hogy „Mekkora a baj
valójában?”, akkor sokkal kreatívabban tudunk alternatív
megoldások után kutatni. Valahányszor elkalandoznak a
gondolataink, irányítsuk figyelmünket ismét a légzésünkre, majd ha
már mélyen és egyenletesen lélegzünk, térjünk vissza ismét a
tudakozódásra.
Ha elszomorodunk, pánikba esünk vagy kétségbeesettnek
érezzük magunkat; ha aggodalmunk tárgya már-már valóságosnak
tűnik, valaminek, ami kiszívja belőlünk az életerőt, sokat segíthet, ha
a légzésünk szabályozásával megnyugtatjuk magunkat. Subhana
Barzaghi három fiú édesanyja, zen tanító és pszichoterapeuta. Azt
javasolja, hogy egy kis ideig lélegezzünk együtt az aggodalommal:
figyeljük meg, testünk mely részében gyülemlik fel az aggódás
okozta feszültség, koncentráljunk az adott pontra, és kilégzés
közben szabaduljunk meg a feszültségtől. Képzeljük magunk elé,
ahogy minden egyes kilégzéssel adagokban távozik belőlünk a
feszültség és a negatív beállítódás; mindaz, ami szenvedésünket
okozza. Subhana állítja, hogy ezzel a gyakorlattal elvesszük az
érzések intenzitásának „élét”.

Mosollyal

Az is elképesztően sokat segít, ha olyan gyakran mosolygunk,

amilyen gyakran csak lehet, különösen, ha azon kapjuk magunkat,
hogy aggódunk. Vannak, akik meditáció közben is igyekeznek
mosolyogni, épp ahogy Buddha is tette. Mások arra törekednek,
hogy minél többet mosolyogjanak a nap folyamán. Figyeljük meg,
mekkora hatással van az elménkre és a testünkben fellelhető
feszültségre, ha most nyomban elmosolyodunk. Igyekezzünk többet
mosolyogni, miközben másokkal beszélgetünk, és figyeljük meg,
mennyivel jobban érezzük majd magunkat.

Amikor legrémesebb félelmeink válnak

valóra
Hogyan segíthet a buddhizmus, ha félelmeink és aggodalmaink
valóban megalapozottak? Előfordul, hogy hiába kutatunk
gondolatainkban, hogy megtudjuk, mekkora részben kell magunkat
okolnunk saját szenvedésünkért: a kín minden kétséget kizáróan
jelen van, és szinte elviselhetetlen. A gyerekünk súlyos beteg, nem
boldogul az iskolában, kiközösítik a játszótéren. 2011 márciusában
megjelent egy cikk az egyik népszerű, sok anyának is
nyilvánosságot biztosító ausztrál szülői magazinban, a Sydney’s
Childban. A „When They Were Bad – My Daughter is Exiled and We
Suffer a Season in Hell” (Amikor rosszak voltak – A lányomat
kiutálták az iskolából, a poklok poklát járjuk) című cikket egy
édesanya írta lánya első középiskolai évének tapasztalatairól: „Az
elején »tök menő« volt, a végére pedig ő lett az első számú
közellenség. A többiek kibeszélték, utálták, megvetették, nem hívták
meg, kicsúfolták, de főként – és ez volt a legkegyetlenebb –
egyszerűen levegőnek nézték.”
A történetből kiderül, hogy özönlöttek a gonoszkodó e-mailek,
hogy a gyereknek nem volt egyetlen barátja sem, akivel elmehetett
volna valahová az iskolai szünetben, és hogy reggelenként arra
ébredt, rosszul van, és nem akar iskolába menni. Kétségkívül ilyen
esetben bármelyik anya csordultig lenne szorongással és
félelemmel. A kislány anyja így folytatja: „Lassanként elveszítem
önmagam. Kerülöm a barátaimat, nem járok bulizni, inkább vele
együtt szenvedek. Meddig mehet ez így? Meddig bírjuk?”
A tanév végéig nem változott a helyzet, akkor azonban a lány
átment egy másik iskolába, és ezzel minden egy csapásra
megoldódott. Hogy mit tanult az anya ebből a rémálomból? Az ő
szavaival: „Nem lehet valakit immunissá tenni a sértésekkel
szemben. Kegyetlenség ellen nincs orvosság. Hiába igyekszem
megóvni a lányomat az élet nehézségeitől, azzal nem jut előrébb.
Kíméletlen lecke volt.”
Ilyenkor érezzük át igazán az első Nemes Igazságot: a szenvedés
és az elégedetlenség létező dolgok. Semmi értelme, hogy
megpróbáljuk felvidítani magunkat, vagy hogy eltereljük figyelmünket
a fájdalomról. Nincs más választásunk: szembe kell néznünk a
legkellemetlenebb érzéssel. Közhely, de igaz: ha nem tudjuk
megkerülni, kénytelenek leszünk keresztülmenni rajta. Némi vigaszt
jelenthet, hogy a buddhista tanítások hangsúlyozzák: a szenvedés
elmélyíti az arra irányuló képességünket, hogy együtt érezzünk más
szenvedőkkel. Az újságcikkben szereplő lány hamarosan
összebarátkozott egy másik lánnyal, akit az ő távozása után
pécéztek ki maguknak a többiek. Az anya – aki annak idején maga is
megtapasztalta az iskolai terrort – ebben a nehéz időszakban
megtanulta, hogyan nyújthat vigaszt a lányának.
 A nehéz életszakaszokban további vigaszt jelenthet a
buddhizmusnak az a tanítása, hogy semmi sem állandó. Amint az a
buddhista iratokban, a Milarepa százezer dalában (Mi-la-ras-pa’i
mgur ’bum) szerepel:

Korábbi szenvedéseidtől nem undorodsz?

Mostani kínjaid nem rettentenek halálra?
Szenvedéseid olyanok, mint a folyó hullámzása,
Amíg nem vagy képes megszabadulni tőlük, addig újra és
újra felbukkannak.{21}

Bármit is éljünk át, idővel elmúlik. De még mielőtt elmúlna, más

alakot ölt, és az intenzitása is megváltozik. A középiskolás lány által
elszenvedett iskolai erőszak is veszített kezdeti erejéből – nem
annyira, hogy a lány ne akarjon iskolát változtatni, de mint a
szenvedés minden formájának, ennek is folyamatosan változott a
természete addig, amíg végül a szenvedés megszűnt.
Lyn három fiú buddhista édesanyja. Azt meséli, hogy az első
gyermekénél még minden felmerülő nehézséget tragikusan fogott
fel, legyen az evéssel, az egyes fejlődési szakaszokkal vagy az
iskolai teljesítménnyel kapcsolatos. Gyakran azonban abban a
kellemes meglepetésben volt része, hogy a problémák – mintegy
maguktól – megoldódtak. A második fia születésekor már sokkal
nyugodtabb volt, a harmadiknál pedig – meséli nevetve – már
nemigen látott okot az aggodalmaskodásra. Most visszatekintve már
azt sem igazán érti, hogy egyes dolgokon hogyan aggódhatott
egyáltalán.
Myla Kabat-Zinn szavaiból szintén bátorságot meríthetünk. Myla is
három gyereket nevel, és buddhista férjével együtt írták az Everyday
Blessings, The Inner Work of Mindful Parenting (Hétköznapi áldás, a
tudatos nevelés belső működése) című könyvet, amelyben
hangsúlyozzák, hogy az ember már azzal rengeteget segít a
gyerekeinek, ha egyszerűen csak elfogadja őket olyannak,
amilyenek. Amikor amellett érvel, hogy nem érdemes ágálni azok
ellen a tulajdonságok ellen sem, amelyek egyébként kevéssé tűnnek
szimpatikusnak, Myla a következőket írja: „Azok a gyerekek, akik
bármikor visszatérhetnek hozzánk, hogy megmerítkezzenek a
feltétlen szeretet kútjában, sokkal ellenállóbbaknak mutatkoznak, ha
nehézségekkel vagy kihívásokkal találják szemben magukat. A teljes
lényük iránt tanúsított tiszteletünk az, ami a fejlődésüket és a
gyógyulásukat segíti.”

Hallgassuk meg gyermekeinket!

Miközben első fiamat vártam, nagy naivan beiratkoztam egy
telefonos tanácsadói tanfolyamra. Naivan, mert a szoptatás eleve
kizárta, hogy az előírt négyórás műszakban dolgozzak, arról nem is
beszélve, hogy a családi kötelezettségek nemigen teszik lehetővé,
hogy egy kisgyerekes anya rendszeresen ennyi időt töltsön távol
otthonától. Még Zac születése előtt sikerült befejeznem a
tanfolyamot, és mintegy tíz napot végig is dolgoztam, ami lehetővé
tette, hogy egyet s mást elsajátítsak mások hatékony
meghallgatásának alapelveivel kapcsolatban. Később, a
gyereknevelési kézikönyveket lapozgatva láttam, hogy ugyanazok az
alapelvek ismétlődnek, és hogy ezek ráadásul mind összhangban
vannak a buddhizmus tanításaival.
Mások meghallgatása akár a meditáció egy formája is lehet, mivel
mindkettő figyelmet, tartózkodást és egy kis ideig való néma
hallgatást igényel. A néma figyelem módszere, amelyet a formális
meditáció során is gyakorolunk, azt jelenti, hogy gondolatainkat és
véleményünket – amennyire csak lehet – kizárjuk a meghallgatás
folyamatából annak érdekében, hogy a valóság a beszélő által
megfogalmazott változatára tudjunk összpontosítani. Amikor a
gyerekek olyan érzelmeket fejeznek ki, mint a düh vagy a
szomorúság, ezzel esélyt adnak nekünk arra, hogy a bizalmasukká
váljunk, hogy megtanítsuk nekik, az érzelmektől nem kell megijedni,
és hogy a negatív érzelmekkel való megküzdésnek megvannak a
maga – pozitív – módszerei. Mire a komolyabb, kamaszkori
kihívások elé néznek, már bizonyítottunk. Egy anya azt mesélte,
hogy a figyelmes hallgatás a buddhista gyakorlat leghasznosabb
elemének bizonyult számára.
Ha tudatosan odafigyelve szeretnénk meghallgatni gyerekeinket,
arra bizony időt kell szakítanunk. Nemcsak a mi nyitottságunkra és
odafigyelésünkre van szükség, de viszonylagos csendre, és arra is,
hogy a többi gyerek ne nagyon álljon elő – ugyanebben az időben –
igényekkel. A megfelelő körülmények előteremtése érdekében tett
erőfeszítések hosszú távon megtérülnek. Ha a szülő megengedi,
hogy gyermeke érzelmei teljes skáláját kimutassa, akkor a gyermek
megfelelően fejlődhet, anélkül, hogy a kevésbé kellemes érzelmeit
elfojtaná vagy idővel teljesen érzelemmentessé válna.

Figyelem, ítélkezés nélkül

A gyerekek problémái a felnőttek számára olykor nevetségesnek

tűnhetnek. Mégis – legyen szó a ruhásszekrényben rejtőző szörnyről
vagy a ceruzákat elcsenő szomszéd kisfiúról – egy a gyerek
számára fontos kérdésről beszélünk. Tegyük félre a felnőtt énünket,
és vizsgáljuk meg a problémát a gyerek szemszögéből; lépjünk be
az ő belső világába és érezzük át a helyzet súlyát. Amikor olyanokat
mondunk, hogy „Ne butáskodj!” vagy „Ne legyél már ilyen
érzékeny!”, amikor elengedjük fülünk mellett a gondjaikat, akkor a
gyerekek úgy érzik, hogy az ő valóságról alkotott képük nem fontos,
nem számít.

Engedjük, hogy kibeszéljék!

Ha a gyerek rosszkedvű, teremtsünk lehetőséget, hogy nyugodt

körülmények között elmondhassa, mi bántja. Szinte semmit sem kell
mondanunk – elég egy-egy „És aztán?” vagy „Tényleg?” –, de ha
csak hallgatunk, az sem baj. Olykor nehéz ellenállni a kísértésnek,
hogy nyomban előrukkoljunk a megoldással, de a gyereknek fontos,
hogy meghallgassuk. Érdemes várni egy kicsit saját véleményünk
vagy tapasztalataink átadásával – „Velem is történt ilyen, és…” –, és
helyette inkább a gyerek problémájára összpontosítani. Sok gyerek
azért nem őszinte a szüleivel, mert azok nem hagyják szóhoz jutni.

Éreztessük velük, hogy megértjük őket!

Ahelyett, hogy kérdésekkel bombáznánk a gyereket, inkább

fogalmazzuk át, amit elmond: ismételjük el a lényeget saját
szavainkkal anélkül, hogy véleményt nyilvánítanánk. Például:

GYEREK: Nem tudtam használni a saját ütőmet. Mindenki az

enyémet használta, én meg nem jutottam hozzá.
SZÜLŐ: Nem hagyták, hogy te is sorra kerülj.

A gyerek azt érzi, hogy megértették, és nyugodtan folytathatja

mondanivalóját; nem kell megszakítania, hogy kérdésekre
válaszoljon.

Koncentráljunk az érzésekre!

A gyerekeknek joguk van az érzéseikhez, függetlenül attól, hogy

ezek mennyire erőteljesek vagy társadalmilag elfogadottak. Meg kell
értetnünk velük, hogy nincsenek helytelen érzések, csak helytelen
viselkedés van. Minél nagyobb az érzelmekkel kapcsolatos
szókincsük, annál jobban tudják kommunikálni negatív érzelmeiket,
és annál könnyebben tudják ők maguk beazonosítani a saját
problémáikat.
Ha segíteni szeretnénk a gyereknek abban, hogy érezze,
megértettük, visszatükrözhetjük az érzéseit. Az alábbi – a négy
leggyakoribb érzésre vonatkozó – szinonimalista használatával
segíthetünk gyermekünknek, hogy megtalálja az érzéseire illő,
megfelelő kifejezést: „Úgy tűnik, …-nak érzed magad.”
 mérges, csalódott, feldúlt, dühös, haragos, türelmetlen,
ingerlékeny, nyugtalan, bosszús, mogorva, nyűgös, durcás,
felindult

szomorú, elutasított, csüggedt, reményvesztett, sértett,

depressziós, mélabús, letargikus, lelombozott, nyomott,
búvalbélelt, kiábrándult, elkenődött

feszült, feldúlt, ijedt, ideges, felindult, döbbent, ingerült,

ingerlékeny, nyugtalan, izgatott, kétségbeesett, morcos,
zaklatott

zavarodott, zaklatott, elbizonytalanodott, összezavarodott,

aggódó, elveszett, csapdába esett, bizonytalan, tétova,
megsemmisített, döntésképtelen, üres, nem érzi magát
biztonságban

Engedjük, hogy ők oldják meg a problémáikat!

Hagyjuk, hogy a gyerek döntse el, hogyan kíván megoldani egy

adott problémát, még akkor is, ha pillanatnyilag egyszerűbbnek
tűnik, ha megmondjuk, mit csináljon. Persze azért vagyunk ott, hogy
segítsünk neki, és javaslatokkal álljunk elő, de engedjük, hogy
amennyire csak tudja, ő irányítsa a folyamatot. Így akkor is
könnyebben megbirkózik majd egy problémával, ha esetleg nem
vagyunk jelen. Kérdezzük meg a gyereket:

• Szerinted mit kellene tenni?

• Ha ez esetleg nem válna be, akkor hogyan tovább?
• Mi az, amivel már próbálkoztál?

Vizsgáljuk meg a felmerülő lehetőségeket a család értékrendjének

figyelembevételével! Tisztességes megoldás? Becsületes?
Tiszteletben tartja mások érdekeit? Megsérülhet bárki is? Ne
feledjük, hogy a konkrét megoldásra csak azután kerülhet sor, ha
meghallgattuk a gyereket, és tisztában vagyunk az érzéseivel.
Nagyon bosszantó, amikor valaki úgy próbál tanácsot adni egy
problémával kapcsolatban, hogy valójában még azt sem tudja, hogy
mi az.
Gyakoroljuk a tudatosságot. Figyeljük meg érzéseinket és
reakcióinkat, és tegyük fel magunknak a kérdést: „Mit kellene most
tennem?” Különösen fontos megfontolnunk, hogy jobb-e, ha
beszélünk vagy maradjunk inkább csöndben. Legyünk szemfülesek,
és tanuljunk a hibáinkból. Sokat segít, ha később átgondoljuk a
beszélgetést, és feltesszük magunknak a kérdést: „Nem szakítottam
félbe?” „Nem beszéltem túl sokat, még mielőtt elmondhatta volna,
amit szeretne?” „Nem oldottam meg helyette a problémát anélkül,
hogy egyáltalán megadtam volna neki az esélyt?”

A szenvedés erősebbé tesz

Spirituális életet élni nem túl nehéz, ha épp minden megy, mint a
karikacsapás. Ha kevés a gond és sok az öröm, jó passzban
vagyunk, és a gyakorlatok is könnyebbnek bizonyulnak. Csak akkor
derül ki, hogy valójában mennyit haladtunk előre a spiritualitás
ösvényén, amikor utolér a szenvedés. Amikor nehéz idők járnak,
akkor kínálkozik a legtöbb lehetőség, hogy új dolgokat tudjunk meg
magunkról, és fejlesszük én-tudatosságunkat. A legnagyobb
erőpróba mégis az, ha gyermekeink szenvednek.
Path with Heart (A szív ösvénye) című könyvében Jack Kornfield
az alábbi szavakkal bátorítja a szenvedő szülőket:

A spirituális lét akkor válik igazán valósággá, amikor a

helyzet bonyolódik. Gyermekeink óhatatlanul belefutnak
balesetekbe és betegségekbe. Tragédiák is előfordulnak.
Az ilyen helyzetekben van igazán szükség állhatatos
 szeretetre és bölcsességre. E kettő által a gyakorlat
velejéig hatolunk és rátalálunk spirituális erőnkre.

Joggal siránkozhatunk, hogy családi kötelezettségeink mellett nem

jut kellő időnk a formális spirituális gyakorlatokra. Ne feledjük
azonban, hogy a családi élet, ha megfelelően használjuk, spirituális
gyakorlat a legjavából.

Mit tehetünk?
• Tudatosítsuk, hogy aggódó elménket magunknak kell
kezelésbe vennünk, hogy ne a gyerekek lássák kárát.
• Ne feledjük: az aggódás még több aggódást szül. Minden
gondolat karmikus hatású.
• Fontoljuk meg, hogy az írás nem segítene-e az
aggodalmak tudatos feltérképezésében és kezelésében.
• Gyűjtsünk össze az aggodalmainkat tápláló
gondolatoknak ellentmondó, pozitív gondolatokat.
• Fogadjuk el, hogy valamennyi szenvedés így is, úgy is az
élet része; vegyük észre, hogy a szenvedéssel való
csatározás és ellenkezés néha több fájdalommal jár, mint
maga a szenvedés.
• Figyeljük meg gondolatainkat, és vegyük észre, ha azok
lavina módjára követik egymást, vagy ha eltorzítják a
valóságot.
• Legyünk tudatában, ha „helytelen figyelmet” tanúsítunk
valami iránt, és hívjuk segítségül az akaraterőt.
• Ismerjük fel hátráltató meggyőződéseinket, mint például
„az én gyerekem nem szenvedhet”.
• Tudatosítsuk (nem tudatos) elvárásainkat, és igyekezzünk
kevésbé erőszakos formába önteni őket.
• Meditáljunk, hogy teret nyerjünk, és csillapodjon a
feszültség.
• Vessük tudatos vizsgálat alá aggodalmainkat, figyeljük
meg, mit tapasztalunk, és maradjunk nyitottak az új
irányokra.
• Mosolyogjunk. Bárhol, bármikor.
• Emlékezzünk rá, hogy bármin megyünk is keresztül, az
idővel más formát ölt, megváltozik az intenzitása, majd
eltűnik.
• Hallgassuk meg a gyerekeket bírálat nélkül: engedjük,
hogy kibeszéljék a dolgokat. Éreztessük velük, hogy
megértjük őket, összpontosítsunk az érzéseikre, és
hagyjuk, hogy ők oldják meg a saját gondjaikat.
• Ne feledjük, hogy a szenvedés gazdagíthatja spirituális
életünket.
 6.
SZERETETTELJES KAPCSOLATOK
Semmi sem tart örökké. Minden múlékony és változó. Mindez
különösen egyértelmű, ha arra gondolunk, hogyan befolyásolta a
szülővé válásunk barátainkhoz és családtagjainkhoz fűződő
kapcsolatunkat. Évek óta meghatározott ritmus szerint zajló
kapcsolataink komoly változásokon mennek keresztül. A szüleinkhez
és a házastársunk szüleihez fűződő viszonyunk számtalan módon
átalakulhat. Lehet, hogy sokkal többet találkozunk velük, mint
korábban, de az is lehet, hogy kevesebbet. A gyerekünkre és az új
szerepünkre adott reakciójuk egyaránt ösztönözhet minket hálára, és
válthat ki belőlünk neheztelést. Nem kizárt, hogy saját bőrünkön
tapasztaljuk az amúgy jól ismert jelenséget: a nagyszülők és az
unokák összefognak a közös ellenség ellen, azaz ellenünk.
Szülői kötelezettségeink áldozatává válhatnak gyermektelen
barátainkkal való kapcsolataink is. A gyerekek felemésztik az időt,
amit korábban a barátainkra szántunk, és nem hagynak beszélgetni,
sem élőszóban, sem telefonon. Lehet, hogy idővel azzal
szembesülünk, hogy a kapcsolat természete merőben megváltozott
– vajon mennyire érdeklik az anyaság részletei barátunkat, akinek
nincs gyereke? Erős barátság kell legyen, amely kiállja a gyerekek
próbáját. Egyik-másik régi barátunk felszívódik, mások fokozatosan
tűnnek el az életünkből. Egyik variáció sem kevésbé fájdalmas a
másiknál – sem számunkra, sem barátaink számára.
Más szülőkkel való kapcsolatunk – a közös érdeklődés révén –
ugyanakkor elmélyülhet. Különleges kapocs jöhet létre, ha
gyermekeink szívesen játszanak együtt, mi pedig támaszt és
társaságot biztosítunk egymásnak. Az is előfordul azonban, hogy
kapcsolataink a szülőtársakkal csak újabb okot adnak a
versengésre, ítélkezésre és féltékenykedésre. Végtére is, nem
gondolkozunk egyformán a karrierünk szerepéről, a családon kívüli
kapcsolatok fontosságáról és a gyereknevelésről. Sokaknak
nehezére esik elfogadni, hogy más anyák más értékrend alapján
más döntéseket hoznak.
Mindezeknél is fontosabb a szűk családdal való kapcsolatunk. A
partnerünkhöz fűződő viszony külön fejezetet érdemel (lásd 7.
fejezet), és nem kérdés mennyire fontosak mindnyájunk számára a
gyerekek. Ha azt mondom, ők a spirituális tanítóink, keveset
mondtam. Olyanok inkább, mint egy bentlakó zen mester, aki rendre
visszarángat minket a jelenbe, megoldandó problémákkal
szembesít, és rákényszerít, hogy megkérdőjelezzük feltevéseinket.
Mintha direkt azért küldték volna őket, hogy kétségbe vonják
elvárásainkat, vélekedéseinket és személyiségjegyeinket. Egy tanár
sem tudná náluk jobban bizonyítani, hogy semmi sem tart örökké:
amint úgy éreznénk, sínen van a velük való kapcsolatunk, máris új
kihívásokat támasztanak, vagy új korszakba lépnek.
A kapcsolatok a buddhista tanítások kitűnő gyakorlóterepei.
Mondhatnánk, hogy a kor előrehaladtával egyre bölcsebbek leszünk,
de hogy sejtésünk valóban helyes-e, az csak a kapcsolataink
tükrében dönthető el. A kapcsolataink megmutatják, vajon jól
használjuk-e a gyakorlatokat. Mindenki, akivel kapcsolatban állunk,
egyfajta spirituális tanító. Ha megnézzük, hogyan viselkedünk
másokkal, miket mondunk nekik, és hogyan gondolunk rájuk,
ismerőseink olyanok lesznek, mint egy-egy két lábon járó
bizonyítvány, amelyből nyomban kiolvashatjuk, vajon tényleg annyira
türelmesek, kedvesek és tisztességesek vagyunk-e, mint azt hinni
szeretnénk, valamint hogy gondolataink valóban mentesek-e a
kapzsiságtól, a gyűlölettől és a tévképzetektől.

A nézeteinkhez és ítéleteinkhez való

ragaszkodásról
Ott találjuk magunkat egy gyerekkel, és egyszeriben ráébredünk,
hogy az életről alkotott elképzeléseink jelentős része képlékennyé
vált, kezdve azzal, hogy kik vagyunk, mire vagyunk képesek,
egészen odáig, hogy miként vélekedünk a gyereknevelésről, vagy –
kis túlzással – bármi másról. Ahogy barátnőm, Joanne megjegyezte:
„Szelíd megadással konstatálom, hogy bár több dologról is azt
képzeltem, hogy tudom, valójában már nemigen tudok semmiről
semmit, leszámítva, hogy Tinky-Winky, Dipsy és Po – a „Teletubbies"
gyereksorozat szereplői – mind nagyon szeretik egymást.”
Buddhista nézőpontból a régi elképzelések ilyetén átdolgozása
vagy kiselejtezése hasznos, mert a nézeteinkhez vagy ítéleteinkhez
való ragaszkodás éppúgy szenvedést okoz, mint a ragaszkodás
bármely más formája. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem jó, ha
véleményünk van, csupán azt, hogy a véleményünkhöz mindenáron
való, merev ragaszkodás szenvedést okoz.
Ahogy életünk sok más epizódja, az anyaság is magában rejti
annak veszélyét, hogy tudatunk beszűkül, gondolkodásunk
sekélyessé válik. Amikor fáradtnak, elgyötörtnek érezzük magunkat
– ami anyák esetében nem ritkaság –, kevésbé hajlunk rá, hogy a
legjobb oldalukról vegyük szemügyre az embereket, viszont
könnyebben teret engedünk a dühnek és a tévképzeteknek.
Előfordulhat például, hogy azon kapjuk magunkat, hogy
anyatársainkat bíráljuk. „Állandóan dolgozik, nem csoda, hogy így
viselkednek a gyerekei.” „Nem dolgozik; könnyű neki!” „Túl szigorú,
nem csoda, hogy mindig olyan rosszkedvűek a gyerekei.” „Nem elég
szigorú; a gyerekei úgy rohangálnak fel-alá, mint az őrültek.”
Ha valaki ránk tenne ilyen megjegyzéseket, máris készen állnánk
a válasszal: ezer és egy észszerű magyarázattal tudnánk
alátámasztani viselkedésünket; mint ahogy egyébként bármelyik
másik anya is. A helyzet többnyire sokkal összetettebb annál, mint
hogy egy kívülálló igazságosan meg tudja ítélni. A külső megfigyelő
sosem tudhatja, épp milyen napja van a szóban forgó anyának,
mennyi támogatásban van része, vagy milyen megfontolásból
cselekszik úgy, ahogy. A kívülálló nem ismeri az anya magatartását
befolyásoló családi körülményeket, elképzelése sincs róla, hogy
mennyit alszik, vagy hogy milyen érzelmi állapotban van.
Gyakran hallani, hogy régi barátságok hullanak darabjaikra, mert a
felek eltérően gondolkodnak a gyereknevelésről. Ez többnyire akkor
fordul elő, amikor az anyák foggal-körömmel ragaszkodnak a saját
álláspontjukhoz és nézeteikhez. A buddhizmus nem ítéli el a
véleményformálást, de ha túlságosan azonosulunk a
véleményünkkel, ha hagyjuk, hogy vélekedéseink határozzák meg,
kik és mik vagyunk, ha véleményünket annak igazolására
használjuk, hogy miért nem bánunk másokkal szeretettel, akkor az
már ragaszkodás. Márpedig, ahogy azt a második Nemes
Igazságból már tudjuk, a ragaszkodás szenvedést okoz.
Engem először meglepett, hogy a buddhizmus azt tanítja: a
nézeteinkhez való ragaszkodás veszélyes lehet. Nyugati típusú
neveltetésünk részét képezi, hogy vitatkozzunk, és álljunk ki az
igazunkért – ezáltal látszunk erősnek és tájékozottnak. Ha nincsenek
elképzeléseink, nincs szilárd véleményünk, már-már senkik sem
vagyunk – az identitásunkat bizonyos mértékig a nézeteink
határozzák meg. Érdekes, hogy nézeteink eltérő voltával azt is
könnyűszerrel igazolni tudjuk, ha valakit nem kedvelünk, és
elzárkózunk tőle. Miközben arról beszélgettünk, hogy a szülők
milyen könnyen ítélkeznek egymás fölött, egy barátom megjegyezte:
„Ha minden gyereket a közvetlen szomszédja nevelne, egészen
tökéletes lenne a világ.”
A buddhizmus révén jöttem rá, hogy az évek során a barátaimmal
átélt konfliktusok jelentős része abból származott, hogy túlságosan
ragaszkodtam a nézeteimhez. Számtalan helyzetben sokkal
bölcsebb lett volna, ha visszafogottan viselkedem, de én
ragaszkodtam hozzá, hogy kifejezésre juttassam a véleményemet,
akkor is, ha ezzel belegázoltam barátaim lelkébe. Dédelgetett
elveimet védtem, így nem tudtam igazán nyitottan meghallgatni
másokat; gyakran annyira igyekeztem hangot adni a
véleményemnek, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam a helyzet
összetettségét.
Szülőként úgy érezzük, egy csomó dologban jogunk van
véleményt formálni. Én például előszeretettel kötözködöm, ha azt
látom, hogy gyerekek chipsen, ropin és efféléken élnek.
Elképzelhető, hogy az anya hetek óta nem alszik, alaposan
megfázott vagy zűrös hete van – mindezekről én persze nem tudok.
Ráadásul a chips meg a ropi nem teljesen és nem mindig „rossz”,
miért ragaszkodom hát a saját véleményemhez úgy, mintha az
valamiféle szentírás lenne? (Nem beszélve arról, hogy egynémely
zűrösebb napon én is kész vagyok „jutalomfalatokkal” békét
vásárolni; ráadásul naponta befalok egy adag csokoládét.) Más
szülők kritizálása egy pillanatra az önelégültség felemelő érzésével
ajándékoz meg, ugyanakkor erősen visszavet arra való
törekvésemben, hogy toleráns, megértő és türelmes legyek.
Bátran fenntarthatom a chips-ropi kérdésről alkotott nézetemet, de
ha annyira ragaszkodom hozzá, hogy mintegy önmagam
definíciójaként értelmezem, és ezzel elidegenítek másokat
magamtól, akkor több kárt csináltam, mint hasznot. A buddhizmus
nyitottságra ösztönöz; arra, hogy gyermeki ártatlansággal, ne pedig
felnőttes előítéletekkel szemléljük az új helyzeteket. Lássuk meg,
mennyiféle válasz adható az élet nagy kérdéseire, koncentráljunk a
rejtelmekre a „tények” helyett. A meditáció és a tudatos lét során
gyakoroljuk annak képességét, hogy ellen tudjunk állni az ítélkezés
és az osztályozás csábításának, hogy ne csak a berögzült
vélekedéseinket rántsuk elő, ne mindig gépiesen reagáljunk.
Ahelyett, hogy megítélnénk és értékelnénk a többi szülőt,
reagáljunk több együttérzéssel, és adjunk nekik időt. Gondoljunk
arra, hányszor reméljük magunk is, hogy kapunk majd egy második
esélyt a környezetünktől, ha éppen nem voltunk csúcsformában.
Tapasztalt szülők állítják, hogy az egyik gyerek akár kétszer annyi
kihívás elé állíthatja az embert, mint a másik; és mivel nincs két
egyforma gyerek, az anyák sem nevelhetik gyermekeiket egyformán.
 A buddhizmus tanításai arra ösztökélnek, hogy saját
tapasztalatainkból tanuljunk és fejlődjünk. Ha azon kapjuk magunkat,
hogy pálcát törünk mások felett, próbáljuk kinyomozni az okát,
nézzünk mélyen magunkba. Fontos, hogy kegyetlen őszinteséggel
válaszoljunk az önmagunk által feltett kérdésekre. Miért engedem,
hogy ez a személy beszűkítse tudatomat, összezsugorítsa
szívemet? Esetleg valami olyasmire emlékeztet, amivel én magam
nem boldogulok igazán? Vagy olyasmire, amire még gondolni sem
szeretek? Versengeni akarok? Mit tanulhatok ebből a kapcsolatból?
Hogyan tudnám negatív érzéseimet együttérzéssé alakítani?

A barátainkhoz és szeretteinkhez való

ragaszkodásról
Buddha azt tanította, hogy szenvedésünk és boldogtalanságunk oka
a ragaszkodásban rejlik. Ez különösen igaz a kapcsolatainkra. A
ragaszkodás minden mások iránti jó szándékunkat feltételessé teszi:
ha valaki nem felel meg szigorú elvárásainknak, iránta való
barátságos érzéseink elpárolognak. Kimondatlan követeléseket
támasztunk, azt várjuk a másiktól, hogy ezeket valahogyan kitalálja,
majd ha ez mégsem sikerül neki, keserű csalódottságot érzünk. A
ragaszkodás nem szeretet, még csak nem is törődés. Nem a másik
boldogsága iránti igényünket táplálja, hanem arra késztet, hogy a
nyakán csüngjünk, és kiszolgáltatottá tesz.
Az igaz szeretet a másik boldogságát kívánja, és azt, hogy a
másik úrrá legyen a szenvedésen. Az igaz szeretet nem támaszt
feltételeket; a másik viselkedése nem befolyásolja iránta való
együttérzésünket. Ha mindez irracionálisan hangzik, gondoljunk
csak gyerekeinkre, akik viselkedhetnek bármilyen gyalázatosan
egész nap, akár irántunk való gyűlöletüket is kifejezésre juttathatják,
mi mégis végtelenül szeretjük őket.
 A legrosszabb, amikor a ragaszkodás felébreszti bennünk a
birtoklás vágyát, és már-már tulajdonunknak tekintjük a másikat: ő
az „enyém”, meg kell védenem a kapcsolatunkat minden
fenyegetéstől. Képesek vagyunk elvárni, hogy mások ugyanolyanok
legyenek, mint mi vagyunk, ugyanazokat a nézeteket vallják,
ugyanaz iránt érdeklődjenek, és ugyanolyan legyen az ízlésük.
Megpróbáljuk irányítani őket, és az, ami nemrégiben még az öröm
forrása volt, egy szempillantás alatt keserűséggé válik. Az igaz
szeretet ezzel szemben teret és szabadságot biztosít barátainknak
és családtagjainknak ahhoz, hogy önmaguk legyenek.
Ha kapcsolatainkat a ragaszkodás érzése határozza meg,
barátainkat sokkal inkább tekintjük saját boldogságunk eszközeinek,
semmint önálló embereknek, de gondoljunk csak bele, tisztességes
dolog-e másokat felelőssé tenni saját boldogságunkért.
Kapcsolataink éppúgy nem állandóak, mint ahogy semmi más
nem az. Maguk a kapcsolatban részt vevő személyek sem
változatlan, sziklaszilárd entitások, ők is folytonosan változnak. Ha
túlzott mértékben másokra alapozzuk boldogságunkat,
boldogtalanok leszünk. Követelések nélkül, saját lábunkon megállva
kell együtt léteznünk másokkal. Ha nem csüngenénk másokon,
sokkal békésebb tudatállapotba kerülnénk, megszabadulnánk a
szorongástól, az aggódástól és a félelemtől.
Anyaként különösen ügyelnünk kell rá, hogy ne ragaszkodva
szeressük gyermekeinket. Bátorítsuk őket, hogy önmaguk legyenek,
és szeressük őket olyannak, amilyenek; ne saját mohó vágyainkat
akarjuk rájuk erőszakolni. Igyekezzünk nem félelmeink, vágyaink és
szükségleteink függönyén át nézni őket, hanem őszinte
elfogadással. Ne az ő teljesítményük szolgáljon önbecsülésünk
alapjául, és fogadjuk el őket képességeiktől, preferenciáiktól és
személyiségjegyeiktől függetlenül.
Vannak szülők, akik gyermekeiktől várják saját, egykori álmaik
megvalósítását – ez a jelenség igen jól megfigyelhető a gyerekek
számára rendezett sporteseményeken. Pedig sokkal inkább úgy
kéne tekintenünk gyermekeinkre, mint akik a védelmünk – és nem
pedig az irányításunk – alatt állnak; és azt is csak egy rövid ideig.
Egy hároméves kisfiú anyukája a következőket mondta erről:

Egy időben úgy éreztem, hogy a fiam az én

felségterületem. Rossz néven vettem, ha akár barátok, akár
rokonok utasítgatták. Kifejezetten rosszulesett, ha valaki
rászólt, hogy mondja, „légy szíves”, hogy ne durvuljon vagy
hogy beszéljen halkabban – ez az én dolgom, ő csak ne
szóljon bele! Elváltam, és már azt is nehezemre esett
elfogadni, hogy a volt férjemnek is lesz némi szerepe a
gyerek felnevelésében. Nem lehet minden úgy, ahogy én
akarom, nem csak az én szabályaim érvényesülnek.
Idővel megértettem, hogy a fiam nem a tulajdonom. Nem
rendelkezhetek vele. Egy csomó ember szereti, mindnyájan
a legjobbat akarják neki, része a közösségnek. Ezeknek az
embereknek ugyanannyi joguk van megtanítani őt a mások
iránti tiszteletre vagy a viselkedés szabályaira, mint nekem.
Valamelyest sikerült megbékélnem a helyzettel, és ma már
hagyom, hogy mindazok hassanak rá, akik szeretik őt.

A szeretet fontossága
Az egyetlen lényeges pont, amiben minden vallás megegyezik, hogy
szeretettel és megértéssel kell viseltetnünk egymás iránt. Jézus azt
mondta: „Szeressétek egymást, a miképen én szerettelek titeket.”{22}
A Koránban ezt olvassuk: „Senki sem igaz hívő közületek, amíg nem
kívánja testvére számára ugyanazt, amit magának kíván.”{23} Buddha
így szólt: „Terjessze ki az ember szívét határtalanul, mindenre, ami
csak él.”{24} A buddhizmus meghatározása szerint a szeretet az arra
irányuló őszinte vágy, hogy a másik boldog legyen, megszabaduljon
a szenvedéstől és a zaklatottságtól. A szeretet energia, amely segít,
hogy megvalósíthassuk mindazt, amit szándékunkban áll
megvalósítani.
Buddha tizenegy előnyét sorolta fel annak, ha elérjük a szerető
kedvesség tudatállapotát (hogy mi mindent mondott még Buddha a
szerető kedvességgel kapcsolatban, megtalálható a 4. függelékben):

1. Könnyen elalszol.
2. Könnyen ébredsz.
3. Kellemes álmokat látsz.
4. Az emberek szeretni fognak.
5. Mind az ég lakói, mind az állatok szeretni fognak.
6. Az ég lakói megvédelmeznek.
7. Nem fenyegetnek külső veszélyek.
8. Arcod tündöklővé válik.
9. Elméd derűs lesz.
10. Tiszta tudattal halsz majd meg.
11. Egy boldog birodalomban születsz majd újjá.

Dióhéjban, a szeretetteljes tudat pihentetőbb alvást,

viszontszeretetet, védelmet és derűt hoz magával. Ha a
szeretetteljes élet ennyi előnnyel jár, akár azt is mondhatnánk, hogy
a mások iránti együttérzés nem más, mint önzés, avagy minden
csak nem önfeláldozás. Idővel megértjük, mennyi örömet jelent
szeretetteli elmével élni.
A szeretet pozitív hangulatot áraszt, segít, hogy békésnek és
boldognak érezzük magunkat. A hozzánk közel állók többre tartanak
minket. Akik eddig nem kedveltek, kezdenek megenyhülni
irányunkban. Egyre többen barátkoznak velünk, mert az emberek
bíznak bennünk és jól érzik magukat velünk. A szenvedőkkel való
együttérzés következtében az a benyomásunk, hogy mindenkihez
közünk van. Több örömteli pillanatban lesz részünk, mert őszintén
átérezzük mások örömét.
 A szeretetteljes életmód leegyszerűsíti az életünket, mert
megtisztítja a tudatot, és megszabadítja kapcsolatainkat egy csomó
bűntudattól, dühtől és feszültségtől. Megéljük a mentális stabilitást,
mert kevesebbet gondolunk önmagunkra. Már nem érezzük olyan
jelentősnek problémáinkat, tudatunk kitisztul, és jobban tudunk
koncentrálni. Kevésbé leszünk kicsinyesek, nem ítélkezünk, és nem
keressük más szemében a szálkát, hiszen mások jólléte egyre
fontosabbá válik számunkra. A buddhizmus szerint mindez
önbecsülésünk és magabiztosságunk növekedését eredményezi,
miáltal pedig több bátorságra, nagyobb fokú ellenálló képességre és
céltudatosságra teszünk szert, ahogyan azt az alábbi anya is
megtapasztalta:

Számomra nem magától értetődő, hogy szeretettel és

együttérzéssel viszonyuljak másokhoz. Aggaszt, hogy
rendre megtalálom a hibát másokban. Amikor olyanokkal
beszélgetek, akik közel állnak hozzám, a társalgás jelentős
része mások kicsinyes kritizálásával telik. Amikor
ráébredek, hogy milyen negatívan gondolkozom másokról,
érzem, hogy szűk látókörű vagyok és utálatos. Nem vagyok
túl büszke magamra.
A szerető kedvesség gyakorlása a meditáció során és a
hétköznapi életben segít kitágítani, elfogadóbbá és
szeretetteljesebbé tenni gáncsoskodó tudatomat. Ez a
pozitívabb tudatállapot azt eredményezi, hogy – ha akarom,
ha nem – jobban szeretem önmagam, és ez az élet minden
területén magabiztosabbá tesz.

A szeretetteljes tudat zökkenőmentessé teszi spirituális utunkat, és

az egész életünk megváltozik. A buddhizmus szerint a boldogság
forrása a másokról való gondoskodás. Hogy Robert Thurmant, az
Inner Revolution (Belső forradalom) szerzőjét, ötgyermekes
családapát és az első, tibeti hagyományoknak megfelelően
felszentelt, nyugati világból származó férfit idézzem: „Minél kevésbé
törődtem magammal, annál boldogabb lettem.” Minél több embert
becsülünk, annál több boldogságban lesz részünk. Ha átjár minket a
szeretet, nem marad hely az üresség, az elszigeteltség és a
céltalanság érzésének.

A Négy Isteni Lakhely

Hogyan győződhetünk meg arról, hogy mások iránt érzett
szeretetünk mentes a ragaszkodástól? Mik a jellegzetességei a
szeretet ezen tisztább formájának? Buddha állította, hogy az igaz
szeretet négy tulajdonsággal rendelkezik: szerető kedvesség,
együttérzés, mások örömében való osztozás és egykedvűség. A
Négy Isteni Lakhely egymással kölcsönös összefüggésben, egymást
átfedve létezik; úgy működik, mint a fékek és ellensúlyok rendszere,
amelynek segítségével megállapíthatjuk, hogy vajon őszintén
szeretünk-e.

Szerető kedvesség

A „szerető kedvesség” kifejezés a páli mettā szóból ered, és gyakran

„korlátlan barátságosságnak” is fordítják. A szerető kedvesség egy
olyan bennünk rejlő energia, amit ha megfelelően táplálunk, a
szeretetre való képességünk megsokszorozódik (ez a szerető
kedvesség meditáció célja, amelyről a 9. fejezetben bővebben is
szólok). Ahhoz, hogy a boldogtalanságból kivezető és a
bölcsességhez elvezető ösvényen előrehaladhassunk, ki kell
fejlesztenünk elménkben az arra vonatkozó kívánságot, hogy
„minden élőlény boldogan és szenvedéstől mentesen élhessen”.
Buddha arra buzdított, hogy ne csak családunk és barátaink
boldogságát kívánjuk, hanem mindazokét, akiket ismerünk, akiket
nem ismerünk, sőt azokét is, akikkel nem értünk szót egykönnyen.
 Az itt következő anya külön erőfeszítéseket tesz, hogy a szerető
kedvességet ne csak saját gyermekei irányában gyakorolja, hanem
minden gyerekre kiterjessze, akivel csak találkozik:

Könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy annyira

csak a saját gyerekeinkre figyelünk, hogy mások
csemetéinek szükségleteit már észre sem vesszük. Úgy
érzem, az anyák igazán hálásak, ha azt látják, hogy valaki
szívén viseli a gyermekeik sorsát. Elbeszélgetek a
gyerekekkel, megismerkedem velük, örülök, ha jól érzik
magukat velem – én így gyakorolom a szerető
kedvességet. Mindnyájan azt szeretnénk, ha a gyermekeink
gondoskodó közegben nőnének fel, annyi szerető felnőttől
körülvéve, amennyitől csak lehet. Nagyszerű érzés, ha a
barátaink érdeklődnek és megbecsülést tanúsítanak a
gyerekeink iránt, és ez az ő részükről szinte semmibe sem
kerül.

Visszagondolva a gyerekkoromra, elképesztően hálás vagyok annak

a néhány felnőttnek, aki anélkül, hogy bármi konkrét köze lett volna
hozzám, mindent megtett értem. Kedvességük nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy önbizalommal nézzek szembe a világgal.
Fontos, hogy amikor szerető kedvességből teszünk valamit, nem
várunk viszonzást, de amint azt már említettem, az anyaság
megtanítja az embert anélkül adni, hogy ellenszolgáltatást várnánk
cserébe. A szerető kedvesség gyakorlásakor teljesen érdektelenné
válik, hogyan reagálnak az emberek, hiszen a szeretetteljes
tudatállapot önmagában bőséges jutalommal szolgál. Ha bajba
kerülünk, magunkban keressük a bátorság forrását, nem pedig
azoktól várunk ellenszolgáltatást, akikhez mi magunk kedvesek
voltunk. Ezt sugalmazza Adam Lindsay Gordon verse is:

Éltünk hab- s tajtékárjában

 Két szikla-elv marad:
Légy jóságos máshoz bajában,
S bátran álld a sarat!

Röviden, azért viselkedünk kedvesen, mert a bátorság mellett a

kedvesség a legfontosabb tulajdonság.
Az alábbi, igazán különleges anya a szerető kedvesség
mindennapokban betöltött szerepéről mesél:

Sok mindenkivel találkozom, mert nagyra értékelem a

felnőttek társaságát, és mert szeretek kimozdulni otthonról.
A más anyákkal együtt töltött idő temérdek lehetőséget
biztosít a szerető kedvesség gyakorlására, és rájöttem,
hogy rengetegféleképpen hasznossá tudom tenni magam.
Van, akinek a gyerekére kell vigyázni, más örül, ha néha
főznek neki, de a helyi baba-mama klubok és óvodák is
szívesen veszik a segítséget. Sok összejövetelt szervezek
különböző parkokba és kávézókba, mert szeretném, ha az
anyák, akiket ismerek, úgy éreznék, hogy egy támogató
közösséghez tartoznak.
Érdekes volt magamba nézni és megvizsgálni, mi késztet
minderre. Rájöttem, hogy jobban érzem magam a
bőrömben, ha szerető kedvességből segítek másoknak,
mint ha azt mérlegelném, miért mit kapok cserébe,
mondjuk: ha én vigyázok az ő gyerekére, akkor lehet, hogy
ő is segíteni fog nekem. Szánalmasan hangzik, és nem
szívesen vallom be, de volt olyan időszak, amikor azért
segítettem másoknak, mert úgy gondoltam, „ha segítek
neki, akkor jobb véleménnyel lesz rólam és jobban fog
szeretni”. Azt hiszem, néha azért segítettem, hogy
meggyőzzem magam, „jó” ember vagyok. Most, hogy a
szerető kedvességre került a hangsúly, a segítség sokkal
inkább a másik emberről szól. Különös, de ettől sokkal
 jobban érzem magam. Ráadásul, ha mégis az önző oldalát
nézzük a dolognak, tudom, hogy a saját karmámat óvom
azzal, ha odafigyelek mások igényeire.

Korábban említettem, hogy a szerető kedvességet néha korlátlan

barátságosságnak is fordítják. Azt mindnyájan tudjuk, hogyan kell
barátságosan viselkedni, így ezen a téren nem sok tanulnivaló van.
Tudjuk, mekkora erő rejlik egyetlen mosolyban, egy érintésben vagy
néhány dicsérő szóban. Ami mégis kihívást jelent, hogy ne felejtsünk
el barátságosnak lenni és nyitottan várjunk minden kínálkozó
lehetőséget. Tegyük fel magunknak rendszeresen a kérdést: Tehetek
bármit azért, hogy ez az ember jobban érezze magát? Könnyíthetek
valahogy a szenvedésén?
Ha a szerető kedvesség kapcsolatainkban betöltött szerepére
gondolunk, világossá válik, milyen fontos, hogy meghallgassuk a
másikat. Csak akkor tudunk segíteni, ha belelátunk a másik életébe.
Ehhez viszont az kell, hogy intenzíven érdeklődjünk ne csak a saját,
hanem mások élete iránt is, valamint hogy kellő időt szenteljünk
annak, hogy átérezzük, hogyan gondolkodnak, mit éreznek mások.
Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a másiknak mire van
szüksége, lehet, több kárt okozunk, mint hasznot. Ám ha tényleg
betekintést nyerünk a másik életébe, méltán remélhetjük, hogy
segítő igyekezetünkkel nem megyünk az illető agyára.
A témánál maradva: ma is megborzongok, ha eszembe jut az a
néhány anya, aki visszautasította a felajánlott segítségemet. Abbéli
igyekezetemben, hogy játszótársat szerezzek a fiamnak, miközben a
szerető kedvességet gyakorlom és kikapcsolódási lehetőséget
biztosítok más anyák számára, felajánlottam, hogy vigyázok a
gyerekeikre. Az igazság az, hogy elég érzéketlen voltam. Alig
néhányszor találkoztunk, a férjemet pedig egyáltalán nem ismerték,
így aztán elég kínosan és kényelmetlenül érezhették magukat.
Ráadásul a gyerekekkel sem voltam különösen jóban – vajon
hogyan érezték volna magukat egy ismeretlen házban, egy félig
idegennel? A buddhizmus arra biztat, hogy a kellő érzékenység
birtokában, a megfelelő módon ajánljuk fel segítségünket.
Érdemes időről időre megfigyelni, mennyi szeretetet küldünk ki a
nagyvilágba. Előfordul, hogy annyira elmerülünk saját
gondolatainkban, hogy teljesen megfeledkezünk a kedvesség
lehetőségét magukban hordozó pillanatokról. Szinte tudomást sem
veszünk a körülöttünk lévőkről, elmulasztjuk a sok apró kapcsolódási
lehetőséget, pedig még az is lehet, hogy vannak, akik különlegesnek
éreznék magukat általunk. Mindnyájunk hatalmában áll, hogy
másokat bátorítsunk, és tisztelettel adózzunk méltóságuk iránt. Teréz
anya bölcs és sokat idézett szavaival: „Ebben az életben nem
tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk nagy
szeretettel.”

Együttérzés

Az együttérzés arra irányuló késztetés, hogy enyhítsük mások

fájdalmát. Ha megértjük az első Nemes Igazságot, tudjuk, hogy
minden élőlénynek része van szenvedésben és boldogtalanságban,
ezért együttérzéssel viseltetünk mások iránt. Ahogy ez a buddhista
anya mondja:

Amikor ráébredtem az együttérzés fontosságára, teljesen

megváltoztak a kapcsolataim. Bármilyen nehézségeket
támasszon is egy kapcsolat, ha képes vagyok felidézni,
hogy a másik szenved, és egy ideig elmerengek azon, hogy
vajon mi mindenen megy keresztül, nem marad más, csak
az együttérzés.

Az együttérzés nem azonos a sajnálattal, már ha sajnálaton

valamiféle leereszkedő szánakozást értünk; sokkal inkább annak
felismerése, hogy egy a sorsunk, mindnyájan boldogságra vágyunk
és arra, hogy megszabaduljunk a szenvedéstől.
 Buddha szerint az, hogy különálló személyiségeknek látjuk
magunkat, csupán illúzió. Ha tisztában lennénk azzal, hogy
mindnyájan egyek vagyunk, annak ellenére, hogy külön fizikai testtel
rendelkezünk, természetessé válna, hogy segítünk mások fájdalmát
csökkenteni. Anyaként mindnyájan megtapasztaljuk ezt az egységet
a gyermekeinkkel való kapcsolatunkban: gyermekünk gyötrelmét
látva nyomban átérezzük fájdalmát, és úgy sietünk a segítségére,
mintha mi magunk szorulnánk támogatásra. Ugyanezt – a
gyermekeinkkel való viszonyunkban természetes – együtt érző
reakciót megpróbálhatjuk más kapcsolatainkra is átültetni.
Ha valóban megéljük saját fájdalmunkat – mint ahogy arra a
buddhizmus bátorít –, érzékenyebbé válunk mások fájdalmára. Ha
minden fájdalomra valamiféle figyelemelterelő hadművelettel
reagálunk, nagy valószínűséggel mások fájdalmára is hasonló
gyógyírt javasolunk majd; azt várjuk tőlük, hogy varázsütésre
viduljanak fel, anélkül, hogy számot vetnének érzéseikkel. Anyaként
egyszeriben hálás lettem minden nehézségért, amelyet iskolai éveim
alatt éltem át. Ha egy anya maga is megtapasztalta, milyen az, ha
csúfolják, ha kiközösítik vagy megjegyzéseket tesznek rá, sokkal
jobban átérzi, min megy keresztül gyermeke hasonló helyzetben.
Ahhoz, hogy együttérzéssel legyünk mások iránt, mentálisan
részesévé kell válnunk az életüknek, és soha nem szabad
alábecsülnünk aggodalmaikat. Ha kijelentjük, hogy a másik
túlreagálja a problémát, fájdalmának nincs jelentősége (vagy
érdektelen), azzal bezárjuk a kapukat az együttérzés előtt. Mi sem
egyszerűbb, mint más baját jelentéktelennek minősíteni és
félresöpörni. „Ne aggódj! Próbálj meg felvidulni egy kicsit!” Az ilyen
válasz azonban nem sokat segít a nehézségekkel küszködőnek.
Mindannyian szeretjük érezni, hogy történetünk meghallgatásra, mi
magunk pedig megértésre találunk. Ha alábecsüljük mások
fájdalmát, akkor valószínűleg vonakodunk magunkévá tenni az első
Nemes Igazságot, és elismerni, hogy a szenvedés létezik, az élet
pedig nem tökéletes.
 Egy buddhista anya, a fentiekkel egyetértésben, a következőt
mondta:

Mindig azt vágtam a gyerekeim fejéhez, hogy ok nélkül

sírnak. Mivel nem vettem tudomást a fájdalmukról,
többnyire így válaszoltam: „Ne csináld már! Ugyan, nem is
fájt.” Persze vannak esetek, amikor az ilyen kijelentések
helyénvalóak lehetnek, de én tudom, hogy túl sokat
használtam őket, mert nem akartam szembenézni azzal,
hogy a gyerekeim szenvednek. Ma már megpróbálom
átérezni a fájdalmukat, és igyekszem érzékenyebben
reagálni.

Az anyaságnak ebben a kihívásokkal teli időszakában – a

dackorszak hisztijei közepette – sem kéne megfeledkeznünk az
együttérzésről. A szakértők szerint a kisgyerekek azért sírnak, mert
még nem tudják kifejezni magukat – nincsenek szavaik, így
kénytelenek a könnyekre és a visításra hagyatkozni. Tehetetlennek
érzik magukat, és az életben való jártasságuk híján még nem tudnak
mit kezdeni az ilyen kellemetlen érzésekkel. Nem tudják, mit
tegyenek, ha túlságosan elfáradtak. Nem értik, miért nem lehet
minden úgy, ahogy ők szeretnék. Csak azt tudják, hogy mindez
rémes, kiállhatatlan érzés.
Anyaként, az ilyen kitörések a düh, a reménytelenség, a levertség
és – ha a hiszti a nyilvánosság előtt zajlik – a szégyen érzését
válthatják ki belőlünk, de a gyermek szenvedése iránt tanúsított
részvét enyhítheti reakciónkat. Ki ne ismerné el, hogy a gyermek
fejlődésének minden szakaszában van helye az együttérzésnek?
Számomra különösen kedvesek Myla Kabat-Zinn-nek az Everyday
Blessingsben elhangzó szavai:

Ha egy gyerek – bármilyen idős legyen is – érzi, hogy

elfogadjuk őt, érzi, hogy szeretjük akkor is, ha épp nem a
 simulékony, szeretetre méltó, vonzó oldaláról mutatkozik
meg, hanem kiállhatatlan, ellenszenves és bosszantó, azzal
tápláljuk őt, és biztosítjuk számára a szabadságot, amely
által kiegyensúlyozottabbá és teljesebbé válhat.

Egyik reggel az én Zacem órákon át csak a „kiállhatatlan,

ellenszenves és bosszantó” oldalát mutatta, és meghiúsított minden
arra irányuló törekvést, hogy összekészüljünk, és végre elinduljunk
az óvodába. Amikor napközben felhívtak az óvodából és mondták,
hogy Zac bárányhimlős, már azt kívántam, bár lettem volna vele
türelmesebb. A gyerekek többnyire nem csak úgy, ok nélkül
rosszalkodnak, ahhoz azonban, hogy erre rájöjjünk, meg kell
próbálnunk beleképzelni magunkat a helyükbe, vagy legalább
elfogadnunk: lehet, hogy oka van a dolognak. Talán
összekuszálódott a napirendjük, nem kaptak elég figyelmet, vagy
nincsenek igazán tisztában a korlátokkal. Lehet, hogy csak fáradtak
vagy rossz napjuk van. Myla Kabat-Zinn nem azt mondja, hogy
tűrjünk el bármilyen viselkedést. Egyszerűen csak próbáljuk meg a
gyerek szemszögéből látni a dolgokat, és némi részvétet tanúsítani
ahelyett, hogy zsigerből, minden megfontolás nélkül reagálnánk.
Néha félre kell tennünk családot, barátokat és gyerekeket, mert az
önmagunk iránt tanúsított részvét minden más együttérzés alapja.
Ha belefáradunk a másokkal való törődésbe, ha elgyötörtek leszünk,
kevesebb jut mindenkinek. A saját egészségünket is óvnunk kell,
időt kell szakítanunk a békés, nyugodt pihenésre. Az együttérzés
gyakorlásakor kedvesen szólunk magunkhoz, és megfigyeljük, hogy
a belülről jövő hang támogató és barátságos-e, vagy inkább ítélkező
és követelőző. Legyünk türelemmel magunk iránt, hiszen szülőként
mindig új és új helyzetekkel szembesülünk, így a gyereknevelésben
örökké amatőrök maradunk. Az anyaságnak az én-tudatosságot,
nem a bűntudatot kell erősítenie.

Osztozni mások örömében

Gondoljuk csak el, mennyivel boldogabbak lennénk, ha minden
élőlény örömét átéreznénk. A XIV. dalai láma szavaival élve, az
örömre való esélyünk „hatmilliárdszorosára növekedne”. Az anyák a
mások örömében való osztozás igazi mesterei, ha a gyerekükről van
szó. Nincs annál felvillanyozóbb érzés, mint ha a gyerekünk sikeres
és boldog. Gondoljunk csak vissza, micsoda élvezettel szemléltük,
ahogy gyermekünk fokozatosan megtanult járni, beszélni,
kapcsolatot létesíteni másokkal. Emlékezzünk csak, micsoda
melegség járta át a szívünket, valahányszor azt láttuk, hogy kitörő
lelkesedéssel ugrálnak a medencében, egy születésnapi bulin vagy
a trambulinon. Az ő örömük számunkra maga a mennyei boldogság.
Nem győzöm hangsúlyozni, mennyi tanulsággal szolgálhat a
gyermekeink iránt érzett szeretet más kapcsolatainkra. Milyen
gyakran fordul elő például, hogy ugyanannyira örülünk egy másik
gyerek győzelmének, mint a sajátunkénak? És ha már itt tartunk,
hányszor ünnepeljük más felnőttek boldogságát? Hogyan érzünk, ha
azt halljuk, valami jó dolog történt velük? Ujjongunk? Vagy inkább
irigykedve hátrálunk egy lépést? Vajon képesek vagyunk-e osztozni
a másik megkönnyebbült sóhajában, izgalmában vagy vágyai
beteljesedésében?
Gondoljunk bele, milyen hálásak vagyunk, ha egy barátunk tiszta
szívből örül a szerencsénknek, és együtt ünnepel velünk. A barátság
abban a pillanatban elmélyül, mert öröme ékes bizonysága, hogy
bízhatunk abban, valóban a mi boldogságunkat kívánja.
Valahányszor más örömében leljük kedvünket, megerősödik
bennünk az érzés, hogy nem vagyunk egészen egyedül a világban.
Hogyan is érezhetnénk elszigeteltnek magunkat, ha érzelmileg
részesei vagyunk mások életének?
Ha azt tapasztaljuk, hogy barátaink nem osztoznak az
örömünkben, nem marad más hátra, mint hogy feltegyük magunknak
a kérdést: mennyit ér ez a barátság, ha még csak nem is a legjobbat
kívánják nekem, ha nem értik, mi az, ami nekem számít?
 Ha úgy érezzük, nehezünkre esik együtt örülni jókedvű
barátunkkal, vegyük komolyabban szemügyre mindazt a fájdalmat,
ami része az életének, hogy megértsük szenvedését. Egy anya arról
ír, hogyan tanulta meg mindezt:

Az egyik közeli barátnőmmel elég küzdelmessé vált a

kapcsolatom. A lánya ugyanannyi idős, mint az enyém.
Ezer éve vagyunk barátnők, de a lányok születése óta
mintha versengene velem, és ez eléggé megmérgezte a
kapcsolatunkat. Folyton összehasonlítgatja a gyerekeket,
és valahogy mindig az ő lánya tűnik fel jobb színben. Előbb
kezdett járni, előbb kezdett beszélni, és most az iskolában
is ő az osztályelső. A barátnőm másról sem beszél, mint a
lánya elképesztő eredményeiről, ami már csak azért sem
esik jól, mert én meg egy kicsit aggódom, hogy vajon az én
lányom minden téren kellően fejlődik-e. Barátnőm
érzéketlensége annyira feldühít, hogy sokszor azon kapom
magam, neheztelek a lányára, és szeretném, ha végre
valamiben kudarcot vallana.
A Négy Isteni Lakhelyet számba véve beláttam, hogy a
mások örömében való osztozás területén nem állok valami
jól. Minden lehetőség adott, hogy örüljek barátnőm jó
szerencséjének, amiért ilyen okos gyereke van; én mégis
inkább féltékeny vagyok és dühös. Tudom, hogy sem a
bűntudat, sem az, ha semmirekellőnek tartom magam, nem
segít, ezért inkább igyekszem táplálni magamban az
együttérzést. Arra gondolok például, hogy a barátnőm egy
mesés karriert áldozott fel a lányáért. Rengeteget aggódik
amiatt, hogy vajon képes lesz-e később visszatérni, és
tudom, hogy ez jelentős fájdalmat okoz neki. Senki sem
hibáztathatja azért, hogy szeretné tökéletesen felnevelni a
lányát, ha már a munkahelyét feladta érte. Látszólagos
dicsekvése lehet némiképp érzéketlen, de ha megpróbálok
 mindent összefüggéseiben nézni, és látom az összes
problémát, amivel szembesül anyaként és feleségként,
akkor együtt érzek vele, és mindjárt jobban tudok osztozni a
lányával kapcsolatos boldogságában.

A Négy Isteni Lakhely kölcsönös összefüggésben áll egymással,

azaz bármelyik hiánya ellehetetleníti a tiszta szeretetet. Csak akkor
osztozhatunk mások örömében, ha részvétet tanúsítunk irántuk.
Barátunk jókedvét csak akkor érezzük át, ha fájdalmában is
osztozunk; enélkül csupán érdekbarátság a miénk. Ha megéljük
mások életének szenvedéseit, mi sem természetesebb, mint hogy
örülünk, ha rájuk mosolyog a szerencse.
Akárcsak az együttérzés esetében, a mások örömében való
osztozásra is igaz, hogy nem jöhet létre anélkül, hogy figyelmesen
meghallgatnánk a másikat, és hogy őszinte érdeklődést
tanúsítanánk iránta. Ennek hiányában nem érthetjük meg igazán, és
nem tudhatjuk, mi teszi boldoggá. Időről időre lehetőséget kell
teremtenünk rá, hogy többet megtudjunk azokról, akik életünk részét
képezik, és hogy elgondolkozzunk, milyen lehet az életük. Ezzel
felkészülünk arra, hogy együtt ússzunk a boldogságban, együtt
élvezzünk minden aprócska részletet. Ilyen az igaz barátság.

Egykedvűség

A 3. fejezetben több-kevesebb részletességgel már szóltam az

egykedvűségről. Ha ezt a tulajdonságot gyakoroljuk – életünk
minden jelenségét türelemmel és elfogadással szemléjük –, akkor
elkerüljük a megszokott szélsőséges reakciókat. Az egykedvűség –
a higgadt és rendíthetetlen tudatállapot eredménye – lehetővé teszi,
hogy ne reagáljuk túl se a kellemeset, se a kellemetlent.
Mint már említettem, a Négy Isteni Lakhely kölcsönös
összefüggésben áll egymással, így e negyedik tényező nélkül nem
lehet teljes a szeretetünk. Egykedvűség híján csak akkor
cselekszünk a szerető kedvesség jegyében, ha tudjuk, hogy
szándékunkat mások nagyra értékelik vagy viszonozzák majd.
Egykedvűség nélkül csak akkor tudunk részvétet tanúsítani mások
iránt, ha biztosak vagyunk benne, hogy a másik nem fog túlságosan
elárasztani minket a fájdalmával. Egykedvűség nélkül a mások
örömében való osztozás könnyen átadhatja helyét az irigykedésnek
vagy a versengésnek.
A Négy Isteni Lakhely kontextusában az egykedvűség kifejezés
magában foglalja azt az elképzelést, hogy minden élőlény
egyformán értékes. Ha családban gondolkozunk, akkor például mind
az anya, mind az apa számára gyakran könnyebb szerető
kedvességgel, együttérzéssel és örömmel fordulni a gyerekek felé,
mint egymás felé. Egyszer, reggeli közben, a férjem (viccesen)
megjegyezte, hogy míg a fiaimat úgy üdvözöltem, mint egy izgatott
kölyökkutya, őt szinte észre sem vettem. Mindnyájan tapasztaljuk,
hány házasság megy tönkre, mert a partnerek többé már nem
egymást, csupán egymás szülői teljesítményét értékelik.

Egyek vagyunk
Az, hogy szerető kedvességgel, együtt érzőn, mások örömében
osztozva és egykedvűen éljünk, nem jelentene problémát, ha
éreznénk, hogy összetartozunk, ha megértenénk, hogy minden
élőlénnyel egységben létezünk. Ha saját magunk részeként
tekintünk mindazokra, akik körülvesznek, akkor nagylelkűséggel,
érzékenységgel és szívességekkel halmozzuk el egymást. Anyaként
úgy szolgáljuk gyermekeinket, mintha a mi részünket képeznék: az ő
kényelmük a mi kényelmünk. Embert próbáló feladat, hogy
alkalmazzuk ezt a fajta szeretetet és együttérzést minden
kapcsolatunkra, addig tágítva a kört, míg végül senki sem reked
kívül. Thich Nhat Hanh vietnami szerzetes így ír erről:
 Te magad és szereteted tárgya nem lehet két külön dolog.
Addig [meditálj], amíg fel nem fedezed önmagad a világ
legkegyetlenebb emberében, az éhező gyermekben…, az
élelmiszerbolt összes vásárlójában, a sarkon álló
emberekben, a koncentrációs tábor lakóiban.

Ha megértjük ezt a nem-elkülönülést, akkor örömünket leljük mások

boldogságában, osztozunk a szenvedésükben, és közben mindvégig
átjár bennünket az egység és az egymáshoz fűző kapcsolat derűje.
Az, hogy önmagunkat másoktól külön állónak képzeljük, téveszme;
ugyanakkor, amíg tudatunkra nem ébredünk, nem találjuk a téves
értelmezésből kivezető utat. Ha ráébredünk létünk valódi
természetére, az elszigeteltség, az elkülönülés és a magány érzése
nem kísért többé.
Érdekes, hogy a tudományos világ tagjai – különösen a fizikusok –
gyakran ugyanazokra a következtetésekre jutnak, mint Buddha 2500
évvel ezelőtt. Albert Einstein például magyarázattal szolgált az én
téveszméjével és az egység igazságával kapcsolatban:

Az emberi lény része a mindenségnek, melyet

világegyetemnek nevezünk, térben és időben behatárolt. A
többi dologtól elkülönülten érzékeli magát, gondolatait és
érzéseit – ez tudatának egyfajta érzéki csalódása. Ez az
érzékcsalódás börtönt jelent számunkra, személyes
vágyaink s a hozzánk közel állók iránt érzett vonzalmaink
rácsai közé zár. Az a feladatunk, hogy együttérzésünk
köreit állandóan bővítve megszabaduljunk ebből a
börtönből, s magunkhoz öleljünk minden élőlényt és az
egész természetet teljes szépségében.

Susan Murphy zen tanító és két gyermek édesanyja úgy véli,

csecsemőkorunkban még nem voltunk rabjai a különállóság
téveszméjének:
 A csecsemők születésükkor egységben látják a világot és
annak minden teremtményét. Az ő szemükben a csillagok
és az egész végtelenség lassan forog. Nem kell mást
tenned, mint belepillantanod eredeti természeted e tükrébe
(úgysem tudsz ellenállni neki), és meglátod a meztelen
tudatot.
Aztán elkezdődik a felejtés folyamata. A kisgyermek
szeme egyre inkább részekre bontja a világot, az egészhez
idomult szem átalakul részekre szakosodott szemmé.
Ahhoz, hogy fogalmakat sajátíthassunk el, hogy
megtanuljunk egy nyelvet, hogy tudjunk másokkal
kommunikálni, alkotóelemeire kell bontanunk a világot, de
utána a következő feladat az, hogy visszatérjünk ahhoz a
szemlélethez, amelynek tükrében még egy, összefüggő
egységnek láttuk a világot és benne önmagunkat.

Gyakorlott meditálók mesélik, hogy a koncentráció egy magasabb

fokán olykor egy pillanatra ráláthatunk a minket minden élőlénnyel,
sőt minden jelenséggel összekötő egységre, és hogy ez
megváltoztatja az ember életét. Robert Thurman erről az egységre
vetett pillantásról beszél, amelyet a meditáció során élhet át az
ember:

Minden határ szertefoszlik, megszűnik a küszködés

feszültsége, és megtapasztalunk (…) egy olyan valóságot,
amely (…) minden élőlénnyel, minden dologgal
kapcsolatban áll. Ez az igazi énünk, a béke és a boldogság
kiapaszthatatlan forrása, amely magában foglal mindent,
beteljesít minden vágyat, és mindenkit magához ölel
anélkül, hogy önmagát elhanyagolná. Ez a lényege annak,
amit Buddha, a saját meditációja során látott.
Vannak, akik úgy érzik, az anyaság közelebb viszi őket az egység
megéléséhez. Az egyik anya ezt mondta:

Amikor az újszülött arcába néztem, felismerni véltem benne

anyámat, aztán a nagynénémet, majd még egy sor más
rokont. Éreztem az összeköttetést, a kapcsolatok
generációkon átívelő áramlását. Az újszülött révén immáron
szorosabban kötődtem a férjemhez is, és a férjem egész
múltbéli és jelenlegi családjához. Mintha sikerült volna
egyetlen létbe sűrítenünk kettőnk életét, és valamiféle
megerősített kötelékkel kapcsolódtunk volna egymáshoz.

Addig is, amíg sikerül valóban magunkévá tenni ezt az egységet,

annyit mindenképp beláthatunk, hogy minden élőlény egyformán
boldogságra vágyik, és arra, hogy megszabaduljon a szenvedéstől.
A buddhista tanítások nem győzik hangsúlyozni ennek a
megállapításnak a fontosságát. Mindnyájan egy hajóban evezünk,
mindnyájan ugyanarra vágyunk, és a bajtársiasság érzése segíthet,
hogy legalább elméletben megértsük: egyek vagyunk. A spiritualitás
útját járva, idővel, aztán majd nagyobb fokú megértésre teszünk
szert.

Ne ragaszkodjunk annyira!
Ha egyszer megértjük, milyen hatással van a ragaszkodás
kapcsolatainkra, hogyan táplálja az elvárásokat, a követelőzést és a
kiszolgáltatottságot, megdöbbenünk, milyen romboló hatású. Ahhoz,
hogy a szeretet egy tisztább fajtájával helyettesíthessük, tudatára
kell ébrednünk másokkal kapcsolatos szándékainknak,
gondolatainknak és vágyainknak. Cselekedeteinket irányító tudatunk
tartalmát végtelen őszinteséggel kell feltárnunk magunk előtt. Az
alapvető kérdés az, hogy vajon szeretetből
csinálom/mondom/gondolom-e azt, amit, vagy a saját érdekemben?
 Még ha úgy találjuk is, hogy szándékaink vagy érzéseink nem
igazán szeretetteljesek, elkezdhetünk ezen az úton járni. Ha
szeretetteljesen cselekszünk, rájövünk, milyen kellemes érzés, és ez
szeretetteljesebb gondolatokat és érzéseket ébreszt bennünk. Jó
eséllyel azt fogjuk tapasztalni, hogy az emberek szeretetteljes
cselekedeteinkre adott reakciója további – most már inkább szívből
jövő – cselekedetekre sarkall minket. A szeretetteljes viselkedés
előnyeit annyiféleképpen – gyakorlati, érzelmi, spirituális és fizikai
szinten is – megtapasztaljuk, hogy egy idő múlva észszerűtlennek
fog tűnni, hogy bármi más módon cselekedjünk. A szeretetteljes
viselkedés jelentős hasznot hajt számunkra.
Ha aktívan törekszünk szeretetteljes tudatunk kiművelésére,
szeretetteljes cselekedeteink idővel szeretetteljes szándékkal és
gondolatokkal párosulnak. A szerető kedvesség meditáció során
arra törekszünk, hogy a mások iránti szerető kedvesség érzését
tápláljuk magunkban, és ezáltal megváltoztatjuk tudatunk
természetét. Lassan ráébredünk, hogy szeretettel sokkal több
mindent elérünk, mint azt valaha képzeltük, és egészen más távlatok
nyílnak meg előttünk. Mi, anyák hiszünk a szeretet erejében, hiszen
megtapasztaltuk, hogy a gyermekeink iránti szeretet mekkora
forradalmat hajt végre az ember tudatában.

Mit tehetünk?
• Ne feledjük, hogy életünk minden résztvevője spirituális
tanító, különösen a gyerekeink. Minden kapcsolatból
tanuljunk valamit.
• Próbáljuk meg lazábban kezelni a saját véleményünket,
mert ezáltal csökkenthető a szenvedés mértéke, és
közelebb kerülhetünk másokhoz.
• Ha ítélkezésen vagy kritizáláson kapjuk magunkat,
tudatosan vegyük szemügyre érzéseinket. Gyakran azoktól
tanulunk a legtöbbet, akikkel a legnehezebb a viszonyunk.
• Vizsgáljuk meg kapcsolatainkat a ragaszkodás jeleit
keresve. Elvárjuk, hogy mások teljesítsék ki nem mondott
igényeinket, vagy hogy egyetértsenek velünk?
• Fogadjuk el a gyermekeinket anélkül, hogy kivetítenénk
rájuk saját vágyainkat vagy félelmeinket – a gyerekeink
nem képezik a tulajdonunkat, csak a védelmünk alatt
állnak.
• Vegyük észre, mennyire fontos, hogy másokat
szeressünk, és ne feledjük, hogy a szeretet bennünket is
boldogabbá és tisztábbá tesz.
• Tudatosítsuk, hogy a szeretetnek négy összetevője van: a
szerető kedvesség, az együttérzés, a mások örömében
való osztozás és az egykedvűség.
• Igyekezzünk ráébredni, hogy mindnyájan egyek vagyunk.
Ez segíti a Négy Isteni Lakhely szabad áramlását.
• Kezdjük szeretetteljes cselekedetekkel. Idővel a megfelelő
szándék is követni fogja cselekedeteinket.
 7.
EGYÜTTÉLÉS A PARTNERÜNKKEL
A tudósok szerint a szenvedélyszerelem érzése mintegy 18–30
hónap alatt elmúlik. Amíg feltüzel minket a kezdeti szenvedély, a
kapcsolat szinte magától működik, és ahogy mi lényegében vakok
vagyunk a partnerünk hibáira, úgy partnerünk sem igen látja a mi
hiányosságainkat. Néhány együtt töltött év és a gyerekek születése
után azonban majd minden kapcsolatba beköszönt egy rázósabb
időszak. Vannak párok, akik megerősödve lábalnak ki ebből a
kihívásokkal teli időszakból, mások épphogy átvergődnek rajta és
vannak, akik különválnak.
A kapcsolatok esetében éppúgy fennáll a mulandóság igazsága, a
változás elkerülhetetlensége, mint mindenben. Még azok az anyák
is, akik – úgy tűnik – lelki társukkal élnek együtt, elismerik, hogy míg
egyes időszakokban élnek-halnak partnerükért, máskor úgy érzik,
„csináljon, amit akar”. Minden kapcsolatnak megvannak a maga
fázisai. Mégis, a vita hevében, vagy ha éppen ránk jár a rúd,
hajlamosak vagyunk mindent egységesen sötét színben látni, és
nagy általánosságban kijelenteni, hogy „soha nem voltam vele
boldog”, hogy „mindig olyan rosszkedvű” vagy hogy „már nem
érezzük jól magunkat egymással”.
De valójában nem csak a kapcsolatunk minősége változik.
Partnerünk egyénisége éppúgy fejlődik, mint a miénk, nekünk pedig
nyitottnak kell maradnunk. Nem ragaszkodhatunk valami régmúlt
képhez, mert mint ahogy a saját „énünk” sem viselkedik tökéletes
következetességgel, ugyanúgy a partnerünké sem. (A 8. fejezetben
részletesen is szót ejtek arról, hogyan zár elvárásaink börtönébe az
énképhez való ragaszkodás.) Ugyanígy, ha nem vesszük tudomásul
partnerünk változásait és következetlenségét, akkor nem tudjuk kellő
figyelemmel hallgatni, pedig ez mindkettőnknek igencsak a javára
válna.
 Megállapíthatjuk, hogy igaz szeretettel vagyunk-e partnerünk iránt,
ha megvizsgáljuk érzéseinket a ragaszkodás jelei után kutatva, majd
sorra vesszük a Négy Isteni Lakhelyet. A személyes
felelősségvállalás szintén alapvetően fontos egy kapcsolat
sikeréhez. Vajon mindketten tisztán látjuk a cselekedeteink mögött
meghúzódó szándékokat és azt is, hogyan befolyásolja a
viselkedésünk a másikat? A jó kapcsolat további kulcsfontosságú
eleme a megfelelő kommunikáció, aminek egyfelől része az, amit
mondunk, másfelől az, hogy kellő figyelemmel tudjuk meghallgatni a
másikat.
Ha egy kapcsolat kevésbé szeretetteljes, mint lehetne,
elképzelhető, hogy csak a kezdeményezőkészségen múlik az egész.
Valakinek be kell indítania a fejlődés folyamatát. Eldönthetjük, hogy
a végtelenségig várunk, hátha egyszer majd másként viselkedik
partnerünk, vagy elhatározzuk, hogy mi magunk fogunk
szeretetteljesebben viselkedni. Persze sok anya eleve úgy érzi, hogy
egyenlőtlen a szerepe, és elsősorban ő felel a szeretetteljes
cselekedetekért és a kapcsolat ápolásáért. A buddhizmus tanításai
nekik is hasznukra válhatnak, de nem lenne rossz, ha valahogyan a
partnerükkel is meg tudnák osztani őket.
A család olyan egységet képez, amelyen belül bármely
kapcsolatot érintő egyensúlyvesztés kihat az organizmus többi
szereplőjére is: ha szeretetben élünk a partnerünkkel, az egész
családunk boldogabb lesz. A gyerekek megfigyelik szüleik
kapcsolatát, és tanulnak belőle. Tudják, hogyan kezeljük a
feszültséget, hogyan szólunk egymáshoz és hogyan oldjuk meg a
konfliktusokat. Mindenki jobban jár, ha tudatosan kezeljük a
partnerünkhöz fűződő kapcsolatunkat, nem pedig automata
üzemmódban cirkálunk.

A gyermekeink által megtépázott szerelmi

élet
Ha a mérleg pozitív oldalát nézzük, gyermekeink együtt felfedezett,
közös érdeklődést hoznak a kapcsolatba. A gyermekvállalás sokszor
a közös jövő iránti biztos elköteleződést szimbolizálja. Párunkkal
osztozunk a gyermek fejlődésének minden örömében. Együtt
nevetünk, ha bohóckodik vagy huncut megjegyzéseket tesz. Együtt
fürkésszük az oly régóta várt újszülött arcát, együtt csatározunk a
nyughatatlan kétévessel, együtt csodáljuk az élet egyszerű örömei
iránti lelkesedését. Mindezek az élmények a kapcsolatunkat
táplálják. Közelebb érezzük magunkat a partnerünkhöz. Ezek ám a
szép idők!
A gyerekek által előidézett felfordulás ugyanakkor sértettséget
vagy akár ellenséges érzelmeket válthat ki bármelyik félből. A
gyerekek elképesztő nyomást gyakorolnak a kapcsolatra: kevesebb
időnk és energiánk jut egymásra, kialvatlanok vagyunk,
folyamatosan figyelemre és segítségre szorulnak, félbeszakítják a
beszélgetéseinket, ráadásul örökké jelen vannak. Nem egy, nem két
pár azon kapja magát, hogy szinte már nem is emlékszik, milyen egy
kellemes beszélgetés, egy közös felfedezés, egy kirándulás
kettesben, romantika, szex…
Egy gyermek születésével ezer probléma szakad a párok
nyakába. A feminista Joanne ügyvéd volt, mielőtt beütött az
anyaság. Így számol be a tapasztalatairól:

A szülői feladatok megosztásával kapcsolatban az volt a

bökkenő, hogy amikor a kicsi felsírt, akkor az én mellemet
akarta, nem pedig az amúgy egyáltalán nem szexista és
különben is végtelenül segítőkész páromét. Lőttek a
korábban kiharcolt párkapcsolati egyenlőségnek.
Szégyentelenül belesüppedtünk a szokványos nemi
szerepekbe. Az anyaság gúnyt űzött a bennem élő
feministából. Életemben először a feminista énemnek
torkán akadt a szó.
A gyerekek megsokszorozzák a házimunkát, ami a tisztességes
feladatmegosztás körüli vitákhoz vezethet. A párok késhegyre menő
vitákat tudnak folytatni a gyereknevelés egyes kérdéseiről,
különösen, ha ők maguk elég eltérő családból származnak. A pénz –
vagy talán inkább annak hiánya – további feszültségeket okozhat,
nemcsak a megnövekedett költségek, de gyakran a bevétel
csökkenése miatt is, hiszen az egyikünk kénytelen kevesebb fizetett
munkát vállalni. A munkahelyek többsége még mindig nem túl
családbarát intézmény, ami azt jelenti, hogy túlórákkal és más,
rugalmatlan intézkedésekkel nehezítik tovább amúgy sem egyszerű
helyzetünket.
Sok háztartásban a két szülő világa – az egyik, aki otthon van a
gyerek(ek)kel, a másik, aki dolgozik – annyira távol áll egymástól,
hogy lassan már azt sem tudjuk, mi bennünk a közös, és azon
versengünk, kinek nehezebb a helyzete: „Még hogy neked volt
nehéz napod, amikor én…!” A legrosszabb forgatókönyv szerint
egyszer aztán arra ébredhetünk, hogy a kapcsolatunk kátyúba jutott.
Felcsattanunk, veszekszünk, neheztelünk egymásra, és – sok
esetben – beletörődünk, hogy ez már így is marad.
Párkapcsolati problémák esetén különösen értékes a buddhizmus
„állj meg és nyugtázd magadban” üzenete. Meg kell állnunk,
tudatosítanunk kell magunkban, hogy miként viszonyulunk
egymáshoz, és látnunk kell, hogy létezik ennél egészségesebb
alternatíva is. Párkapcsolatunk a spirituális erények fejlesztésének
kiváló gyakorlóterepe. Dönthetünk úgy, hogy nem teszünk olyasmit,
ami árt a kapcsolatunknak – rajtunk áll. A párkapcsolat, akárcsak a
gyereknevelés, a spirituális gyakorlat egy újabb formája. Ha ekként
tekintünk rá, lelkesebben fogunk dolgozni rajta.
Ha egy párkapcsolat épségben átvészeli a gyerekek által
előidézett megpróbáltatásokat, akkor átment a legnagyobb teszten,
és különösen értékes. Hogyan segít a buddhizmus, hogy ezt a szinte
csodával határos eredményt elérjük?
 Szeressük tisztábban partnerünket!
Ha a buddhizmus szellemében élünk, minden élőlénnyel szerető
kapcsolatot kell ápolnunk, és ebbe a partnerünk is beletartozik.
Ahhoz, hogy tisztán szerethessük párunkat, érdemes megvizsgálni
kapcsolatunkat mind a ragaszkodás, mind az elkülönülés illúziójának
szempontjából. Gondoskodnunk kell a Négy Isteni Lakhely – a
szerető kedvesség, az együttérzés, a mások örömében való
osztozás és az egykedvűség – meglétéről is. Mivel még nem értük el
a megvilágosodás állapotát, várhatóan egyik-másik téren nem
teljesítünk tökéletesen, tehát a partnerünkkel való kapcsolatunk csak
javulhat.

Szeretet vagy ragaszkodás?

A kapcsolatunkat átható egészségtelen ragaszkodásra utal, ha azt

vesszük észre, hogy jellemzően a saját igényeinkkel és
elvárásainkkal foglalkozunk, illetve azzal, hogy vajon a partnerünk
megfelel-e ezeknek a kívánalmaknak; viszont nem sok időt töltünk
azzal, hogy az ő szemszögéből is megvizsgáljuk az eseményeket.
Elvárjuk, hogy partnerünk olvasson a gondolatainkban, jöjjön rá,
hogy mit szeretnénk, és mi tesz boldoggá. Azt gondoljuk: ha igazán
szeretne, ezt, vagy azt, vagy amazt csinálná.
Az elégedettség érzésének belülről kell fakadnia; ne a
partnerünktől várjuk, hogy boldogságunk tartós forrása legyen! A
párkapcsolati problémák egy részét olykor saját belső világunk
elhanyagolása okozza – tipikus csapda ez egy túlterhelt családban.
Segíthet, ha feltesszük magunknak a kérdést:

• Úgy érezzük, rá vagyunk utalva a másikra, rajta csüggünk,

érzelmileg kiszolgáltatottak vagyunk? Esetleg a partnerünk
ilyen?
 • Szerelmi életünk tele van elvárásokkal, követelőzéssel?
Befolyásolja-e a másik iránti érzelmeinket, hogy teljesülnek-
e az elvárásaink?
• Elegendő teret biztosítunk-e egymásnak a fejlődésre, a
változásra, a növekedésre?

Átérezzük-e, hogy egyek vagyunk?

Mint azt az előző fejezetben említettem, abban a tévhitben élünk,

hogy van egy különálló „énünk”, melynek az érdekei szemben állnak
„másokéval”. Nem veszünk tudomást a köztünk lévő alapvető
összeköttetésről. Még ha nem is tudjuk átérezni, hogy minden
élőlénnyel egyek vagyunk, legalább tudatosíthatnánk magunkban,
hogy mindnyájan boldogságra vágyunk, és arra, hogy
megszabaduljunk a szenvedéstől. Ezzel találtunk egy fontos közös
pontot, ami még a tőlünk legkülönbözőbb emberrel is összeköt.
Hogy lássuk, mennyire érezzük magunkat egynek a partnerünkkel,
feltehetünk magunknak néhány kérdést:

• Megfertőzte-e kapcsolatunkat az elkülönülés, a különállás

téveszméje; az „én” és a „te” szembenállása?
• El tudjuk-e képzelni, hogy a másik érdekét szem előtt
tartva valójában a saját érdekünket is védjük?

Ahhoz, hogy a szeretet létezni tudjon, mind a Négy Isteni Lakhely

jelenlétére szükség van. Ha a Négy Isteni Lakhelyet szeretnénk
megvizsgálni, tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:

Jelen van-e a szerető kedvesség?

• Őszintén kívánjuk-e mindketten, hogy a másik boldog

legyen, megszabaduljon a szenvedéstől és minden
kellemetlenségtől?
• Teszünk-e erőfeszítéseket annak érdekében, hogy
kitaláljuk, hogyan kedveskedhetnénk, szerezhetnénk
egymásnak boldog pillanatokat?
• Kifejezzük-e a másik iránti nagyrabecsülésünket? Mennyit
dicsérünk, mennyit kritizálunk?
• Figyelmesen meghallgatjuk-e egymást annak érdekében,
hogy belelássunk a másik életébe, és tisztában legyünk
azzal, hogy a másiknak mire van szüksége?

Együtt érzünk-e a másikkal?

• Milyen gyakran vesszük fontolóra a partnerünk

helyzetéből fakadó nehézségeket?
• Tudjuk-e mindketten, hogy mi az, amitől a másik
szenved?
• Meghallgatjuk-e egymás panaszait, és szeretnénk-e
enyhíteni a másik fájdalmát?
• Hangot adunk-e rendszeresen annak, hogy érdekelnek a
másik által megélt nehézségek; érdeklődünk-e ezekről?
• Meg tudjuk-e bocsátani egymásnak a múltban elkövetett
hibákat?

Megéljük-e a másik örömét?

• Osztozunk-e egymás örömében? Tudunk-e együtt

ünnepelni?
• Szerepet játszik-e életünkben a féltékenység vagy a
versengés, esetleg azért, mert neheztelünk valamiért?
• Tudunk-e eleget egymás életéről ahhoz, hogy tisztában
legyünk vele, mi okoz örömet a másiknak?

Jelen van-e az egykedvűség?

 • Azt várjuk-e, hogy partnerünk majd biztosítja mindazt,
amire szükségünk van? Esetleg szeretetteljes kapcsolatot
ápolunk számos más emberrel is annak érdekében, hogy
ne támasszunk túlzott elvárásokat partnerünkkel szemben,
ne az ő vállát nyomja minden emberi kapcsolatra való
igényünk?
• El tudjuk-e fogadni, hogy egy kapcsolatban különböző
időszakok váltják egymást, hiszünk-e benne, hogy a télre
tavasz jő?

Felelősségvállalás
Ha tudatosan megfigyeljük a nap során a különböző eseményekre
adott reakcióinkat, rájövünk, hogy többnyire hajszoljuk a kellemes
dolgokat, a kellemetlenek elől pedig menekülünk. Nemigen
szeretünk felelősséget vállalni a partnerünkkel kapcsolatos negatív
gondolatainkért és viselkedésünkért. Nem túl jó érzés belátni, hogy
valamit túlreagáltunk vagy hogy tévedtünk. A magam részéről az
egyszerű bocsánatkérés gesztusát ünnepi alkalmakra tartogatom,
nem mintha túl gyakran sikerülne akár csak egyetlen hetet is úgy
eltöltenem, hogy elmondhatom magamról: én voltam a megtestesült,
önzetlen erény.
Természetes reakció, hogy igyekszünk elhárítani magunkról a
felelősséget. Ha feszültség támad, jobbnak látjuk elterelni a
gondolatainkat, hogy ne kelljen azon rágódnunk, mekkora szerepünk
is volt a dologban. Bűntudatos érzéseinket a szőnyeg alá söpörjük,
és nekilátunk a következő fontos feladatunknak, vagy leülünk egy
doboz fagyival a tévé elé. Többnyire egyszerűbbnek tűnik a
partnerünket hibáztatni, ám mérgünkben nem vizsgáljuk a saját
szerepünket. Ezt az állapotot onnan lehet felismerni, hogy ilyenkor
minden, a partnerünkkel kapcsolatos gondolatunk negatív, pedig
kétséges, hogy párunknak egyetlen jó tulajdonsága sem lenne.
 A felelősségvállalás azt jelenti, hogy megállunk és tudatosítjuk a
dolgokat. Mindkét félnek meg kell állnia, és fel kell tennie a kérdést,
hogy vajon helyesen viselkedett-e a másikkal szemben. A helyes
viselkedés a szeretetet, míg a helytelen az elkülönülést erősíti.
Mindnyájan tudjuk, hogyan kell helyesen viselkedni: érdeklődünk a
másik iránt, időt és figyelmet fordítunk rá, megdicsérjük és
igyekszünk örömet szerezni neki. Többnyire nem abban van a hiba,
hogy ne tudnánk, hogyan viselkedhetünk helyesen, sokkal inkább
abban, hogy nem vesszük észre, mekkora a jelentősége, hogy
valóban így is tegyünk.
Egy buddhista anya, Meredith felismerte, hogy amikor férjének
rosszkedve van, az ő erre adott reakciója az, ami valójában feldúlja
a családi békét. Meredith igyekszik felelősséget vállalni a
konfliktusban betöltött szerepéért.

Ha a férjemnek nehéz napja volt a munkahelyén, előfordul,

hogy elég rosszkedvűen tér haza. A zsigeri reakcióm az,
hogy utálom az egészet, és fölöttébb rossz néven veszem,
hogy mindenki hangulatát tönkreteszi, ahogy savanyú
arccal, gondolataiba merülve mászkál. Szembe kellett
néznem azzal, hogy ha nem vagyok hajlandó elfogadni a
rosszkedvét, éppúgy tönkreteszem a hangulatot, mint ő a
mogorvaságával. Ha nekiesek, csak feldühödik, én meg
közben elárasztom a házat a negatív érzéseimmel.
Tudomásul kellett vennem, hogy mindenkivel előfordul,
hogy rosszkedvű, vele is, velem is, idővel pedig úgyis
elpárolog a rosszkedve, nem kell mindjárt nekiesni.
Meg kellett tanulnom visszafogni magam ahelyett, hogy
azonnal nekiállnék veszekedni, mert a veszekedéssel csak
rontottam a helyzeten. Tudatosan megfigyeltem, hogyan
reagálok a férjem rosszkedvére, és rájöttem, hogy
gyűlöletet érzek amiatt, hogy nem száz százalékig
tökéletes. Nem éreztem át a benne zajló feszültséget, nem
 vettem tudomásul, hogy egy kimerítő munkanap után nem
könnyű mindjárt belevetnie magát a családi életbe.
Végtére is nem valami főbenjáró bűnt követett el. Meg
kell találnunk rá az alkalmat, hogy érdemben
beszélgessünk a dologról, lehetőleg olyankor, amikor a
gyerekek már alszanak. Neki is felelősséget kell vállalnia az
itthon tanúsított viselkedéséért. A lényeg, hogy mindketten
felelősek vagyunk, és hogy semmi jóra nem vezet, ha
megpróbálom úgy beállítani a helyzetet, mintha én lennék
az áldozat, akivel örökké méltatlanul bánnak, és aki egy
szörnyeteggel él együtt.

Bár nyilván vannak alkalmak, amikor a párunk hibázik, de ha a

nehézségek felmerülésekor hajlandóak vagyunk magunkra vállalni a
felelősség egy részét, azzal tanulunk, épülünk és megerősítjük a
kapcsolatot. Ritka, hogy egyik fél sem hibás semmiben. Én például
tudom, hogy ha valamit meg kell beszélnem Marekkel, érdemes
azzal indítani, hogy belátom, én sem vagyok tökéletes. Például így
szólok: „Tudom, hogy még mindig nem sikerül rávennem Zacet,
hogy szedje össze a játékait maga után, de azért jó lenne, ha a
lábad elé néznél, amikor a kicsi a kezedben van!” Ez azért
mégiscsak más, mint ha ráförmednék, hogy: „Az ég szerelmére,
nézz már a lábad elé!”
Érdemes megvizsgálni, milyen szándék vezérel bennünket, amikor
valami olyasmit teszünk, ami a partnerünket is érinti. Jó karmát
teremtünk magunknak, vagy csak megkeményítjük a szívünket? A
felelősségvállalás nemcsak azt jelenti, hogy odafigyelünk, mit
mondunk ki hangosan, hanem azt is, hogy odafigyelünk, magunknak
mit mondunk a kapcsolatról. Tudnunk kell azt is, hogy
viselkedésünkről mi döntünk: nincsenek elkerülhetetlen reakciók.
Vannak napok, amikor – akár bevalljuk, akár nem – kizárólag a
saját világunkkal, a saját kényelmünkkel vagyunk elfoglalva, és
teljesen figyelmen kívül hagyjuk, mi történik a partnerünkkel. Aztán
vannak napok, amikor őt nem érdekli a mi világunk, és ha mindez túl
gyakran előfordul, akkor érdemes körültekintően kiválasztani egy
időpontot, amikor – jól megválasztott szavakkal – tudunk beszélni a
dologról. A helyes beszéd felbecsülhetetlen érték; a fejezet későbbi
részében még szót ejtek róla, mit mondott Buddha a Nemes
Nyolcrétű Ösvénynek erről a részéről.

Önmagunk szeretete
Ha tudunk róla, ha nem, sokszor hasonlóan bánunk másokkal, mint
ahogy magunkkal. Ha a saját fájdalmunkkal nem törődünk, esélyes,
hogy másokét sem vesszük túl komolyan. Ha durván ítélkezünk
önmagunk felett, ugyanezt könnyen megtesszük másokkal is.
Önmagunk elfogadása minden együttérzés alapja, ideértve a
partnerünkkel való kapcsolatot is. Ráadásul, ha nem vagyunk
hajlandóak elfogadni önmagunkat, fennáll a veszély, hogy
kiszolgáltatottak és követelőzőek leszünk partnerünkkel szemben.
Nem kizárt, hogy párunktól várjuk el mindazt, amit nem vagyunk
készek megadni saját magunknak.
A buddhizmus számos tanáccsal szolgál, hogyan fejleszthető az
önmagunk iránti szeretet. Akár a szerető kedvesség meditáció
során, akár csak egyszerűen a nap folyamán, felidézhetjük saját
jóságunkat. Visszaemlékezhetünk egy korábbi, nagylelkű
cselekedetünkre, és felfedezhetünk egy meggyőző okot arra, hogy
jobban szeressük magunkat. Emlékeztethetjük magunkat, hogy
mennyi szeretetet tudunk nyújtani, és kereshetünk valamit, ami
büszkeséggel tölt el; ezzel megszakítva a szokásos, kritikus,
önmagunkat bíráló gondolatok áramlását. Lehet, hogy korábban azt
tanultuk, hogy önmagunk szeretetéhez elég „jónak” kell lennünk,
kiemelkedő teljesítményt kell nyújtanunk valamely területen, vagy
arra van szükségünk, hogy mások szeressenek. Felszabadító érzés,
ha felismerjük, hogy azért is szerethetjük magunkat, mert vigyáztunk
a szomszéd gyerekére, mert részvétet éreztünk egy szenvedő iránt,
vagy mert segítettünk egy bajba jutotton.
Önmagunk szeretetét azzal is tápláljuk, ha a Buddha-
természetünkről meditálunk, vagy egyszerűen csak emlékeztetjük rá
magunkat. Bátran tudatosíthatjuk magunkban, hogy egy tökéletes,
szerető és bölcs lény lakozik mindnyájunkban. Ha kapcsolatba
kerülünk a Buddha-természetünkkel és az általa önmagunk és
mások felé árasztott szeretettel, kevésbé szorulunk rá arra, hogy
partnerünk előre meghatározott módon mutassa ki a szeretetét.
Sokan csalódottságot érzünk, ha partnerünk nem úgy szeret, mint
ahogyan azt elgondoltuk. Lehet, hogy párunk nem szeret intim
beszélgetéseket folytatni, nem igazán megértő vagy gondoskodó,
esetleg nehezére esik kimutatni – nem szexuális jellegű – gyengéd
érzelmeit. A probléma gyökere sokszor nem a másik szívében
keresendő; meglehet, hogy csak nem tudja oly módon kifejezésre
juttatni érzéseit, ahogy azt szeretnénk. Ha a Buddha-
természetünkből merítünk szeretetet, az olyan, mintha ráakadnánk a
tökéletes szeretet forrására: sokkal önellátóbbak leszünk általa.
Az önmagunkkal való együttérzés egy másik fontos eleme, hogy
tudjunk örülni az egyedüllétnek, és alkalmat is teremtsünk rá.
Napirendünk természetes része, hogy időt szakítunk szeretteinkre;
tudjuk, hogy enélkül nem működne a kapcsolat. Miért ne
szánhatnánk időt az önmagunkkal ápolt – szintén igen fontos –
kapcsolatra is? A meditáció és a tudatos lét lehetőséget teremthet e
kapcsolat ápolására, ami aztán az összes többi kapcsolatunkat is
megerősíti.

A szeretet igazságos – a házimunka

megosztása
A gyereknevelés elképesztő mennyiségű házimunkával jár; ennek
igazságos felosztása a legtöbb családban feszültségeket okoz.
Távolról sem ritkák az olyan beszámolók, amelyekben dühös és
kimerült anyák ecsetelik, mennyire nem érzik igazságosnak a
háztartási teendők felosztását. Sok nő feladja az igazságosságért
folytatott küzdelmet, mások állandó sértettségben élnek. Sokan úgy
vágunk bele a kapcsolatba, hogy egyenlőnek gondoljuk magunkat,
később pedig azt érezzük: átvertek.
Előfordul, hogy társunk – vagy azért, mert a munkahelye
rugalmatlan, vagy azért, mert nem is akarja – nem tölt érdemi időt a
gyerekekkel, és ezzel megfoszt minket azoktól a felbecsülhetetlen
értékű, gyerekmentes időszakoktól, amelyekre pedig oly nagy
szükségünk volna. Míg néhányan hősies erőfeszítéseket tesznek,
hogy biztosítsák számunkra a jól megérdemelt pihenést, sokuk nem
szívesen marad magára a gyerekekkel, ezért gondoskodik róla, hogy
kellően bűntudatosan hagyjuk el a házat.
Bár a legtöbb háztartásban mindkét felet jelentős mértékben
igénybe veszi a családi élet, többnyire mégis a nő húzza a
rövidebbet, ha alvásról, kikapcsolódásról vagy házimunkáról van
szó. Lényegesen jobbak a körülményeink, mint nagyanyáink
idejében voltak, mégis úgy tűnik, a harc távolról sem ért véget.
Sok anya aggódik, hogy az adakozást, az egymás segítését és a
szeretetet hangsúlyozó buddhista tanítások végképp mások
kapcarongyává teszik őket. Hogyan ápolhatjuk spirituális értékeinket,
ha közben azon aggódunk, hogy a többiek kihasználnak minket?
Hogyan érhetjük el, hogy igazságosabb legyen a munkamegosztás,
ha nem adunk hangot dühünknek? Hogyan szeressük tisztán
életünk párját, ha magasról tesz rá, hogy mi milyen életet szeretnénk
élni? Bonyolult kérdések ezek, és sokunk számára napi szintű
fejtörést okoznak, míg mások inkább feladják, csak hogy béke
legyen.
Mivel minden helyzet egyedi, a buddhizmus nem ad kézzelfogható
tanácsot ezekre. Saját ítélőképességünkre kell hagyatkoznunk. Nagy
általánosságban, nem tehetünk mást, mint hogy megtaláljuk a
módját, hogy szeretettel és helyesen kezeljük a problémáinkat.
Ugyanakkor, ha a buddhizmust vesszük alapul, egy dolog biztos: a
düh nem megoldás. Bár a düh gyakran jól bevált reakció azokra az
esetekre, amikor nem bánnak velünk tisztességesen, a buddhizmus
mégis azt mondja, hogy a dühös tudatállapot nekünk magunknak
több kárt okoz, mint hasznot – káros a boldogságunkra, az
egészségünkre és a spirituális fejlődésünkre nézve –, és hogy rossz
üzletet kötünk, bármi legyen is az, amit a düh segítségével elérünk.
Mi ebből a tanulság? Tűrjünk megadással minden
igazságtalanságot? A buddhizmus álláspontja szerint nem kell
eltűrnünk a rossz körülményeket, ha tehetünk megváltoztatásuk
érdekében. Vegyük szemügyre, az alábbi, gyakorta idézett
versszakot Sántidéva A bódhiszattva életútja (Bodhicaryāvatāra)
című művéből{25}:

Mert ha van a bajra ellenszer,

Mire jó a csüggedés?
És ha nincs rá ellenszer,
Csüggedésnek mi haszna?

Röviden összefoglalva: tegyük meg, ami tőlünk telik, aztán éljünk

boldogan. Ha partnerünk semmi jelét nem adja, hogy hajlandó lenne
változtatni, mi pedig valamiért nem tudjuk elhagyni, akkor
gyakoroljuk a türelmes elfogadást. Én, személy szerint – tudatában
annak, hány bátor és hősies nő folytatott már véget nem érő
küzdelmet a nők egyenjogúságáért – valamiféle gyógyírt keresnék.
Van, aki felvesz egy bejárónőt, van, aki listát ír a tennivalókról, és
van, aki vég nélküli egyeztetésekbe bocsátkozik partnerével. A
dühös összecsapások helyett próbáljunk leülni és higgadt
beszélgetést kezdeményezni, amelynek során elismerjük partnerünk
érdemeit, nyugtázzuk, hogy nehéz helyzetben van, mégis kérjük,
hogy tegyen meg ezt vagy azt. Ha úgy érezzük, a téma annyi
feszültséget vált ki, hogy képtelenek vagyunk róla higgadtan
beszélni, esetleg írhatunk egy jól előkészített, gondosan
megfogalmazott levelet.
A buddhista tanítások arra biztatnak, hogy legyünk együtt érzőek a
partnerünkkel folytatott megbeszélések vagy egyezkedések során.
Könnyű saját szenvedésünket szem előtt tartani, főleg, hogy az
sokszor jelentősebbnek tűnik, mint partnerünké, de ne feledjük: mint
minden ember, párunk szintén szenved. Semmit sem veszíthetünk
azzal, ha elgondolkozunk, min megy keresztül, és ha együtt érzünk
és törődünk vele. Ha mindez túl nehéznek tűnik, gondoljunk a tibeti
vezetőkre, akik a kínaiakkal való tárgyalásokat megelőzően
tudatosan táplálják önmagukban az együttérzést, hogy építő legyen
a hozzáállásuk. Mindazok után, amit a kínaiak Tibetben műveltek, az
ő példájuk igazán tanulságos lehet.
Mindamellett, hogy a buddhizmus sokra tartja a nagylelkűséget,
szükségünk lesz némi ítélőképességre is. A szerető családi
környezet azt jelenti, hogy mindenki megteszi a magáét, és senki
sem érzi úgy, hogy lábbal tipornák. Ha igazságtalanul sok terhet
vállalunk magunkra, akkor nem viselkedünk szeretetteljesen
önmagunkkal. Ha engedjük ellustulni családtagjainkat, azzal rossz
karmájukat tápláljuk, mert szokásaik idővel személyiségjegyekké
válnak. A karma – maga a tény, hogy cselekedeteink
következményekkel járnak – nemcsak családtagjainkat befolyásolja,
hanem a szélesebb társadalmat és a következő generációkat is. Ha
gyermekeink azt látják, hogy a nő nem más, mint házicseléd, ez
nemcsak lányainkat és az ő lányaikat fogja gyötörni, de a fiainkat is,
akik továbbviszik az igazságtalanságot, növelve a nemek közötti
feszültséget.
Spirituális barátom úgy véli, hogy a türelmes elfogadásnak minden
kapcsolatban helye van. Nemrégiben fejezte be a modern házasság
problematikájáról szóló diplomamunkáját, és ezt mondja:

A házasságon belüli egyenlőség problémáját történelmi

távlatból kell szemlélnünk. Rengeteg energiát vesztegetünk
 el, ha azon dühöngünk, hogy miért a történelem egy adott
pontján járunk, miért nem valahol később. Olyan ez, mintha
azt mondanám, hogy szeretnék doktori fokozatot szerezni,
aztán jól felhúznám magam, hogy miért nem kaphatom
meg most rögtön. Az előttünk járó generáció idején
hatalmas előrelépés történt a nők életkörülményei terén, a
mi feladatunk pedig dühöngés helyett az, hogy
továbbvigyük ezt a folyamatot.

Nincsenek ügyes vagy tökéletes megoldások; a helyzetek,

amelyekről beszélünk, fölöttébb összetettek. A buddhizmus nem ad
részletes útmutatást, csupán néhány irányvonalat vázol, amelyek
mentén elindulhatunk, és megoldhatjuk a problémákat ahelyett, hogy
egy ördögi körben forognánk.

Helyes beszéd
A helyes beszéd a Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik eleme. Érdekes,
hogy Buddha nem a helyes cselekedetek kategóriájába sorolta,
pedig a beszéd kétségkívül cselekvés. Ő mégis úgy érezte, külön
hangsúlyt érdemel, ami – ha jobban belegondolunk – nem csoda.
Visszanézve látjuk, hogy egyes, akár évtizedekkel ezelőtt elhangzott
megjegyzések még ma is fájdalmat tudnak okozni. Buddha azt
mondta, a beszéd olyan, mint egy fejsze: nagy hasznot hajtó, igen
precíz eszköz, ami ugyanakkor hatalmas károkat képes okozni. A
buddhizmus tíz nem üdvös cselekedetet ismer, ebből három a testre
vonatkozik, három a tudatra és négy a beszédre, ez a négy pedig a
hazugság, a rágalmazás, a becsmérlés és az üres fecsegés. (A 4.
függelékben megtalálható a tíz nem üdvös cselekedet felsorolása.)
A helyes beszéd életünk minden területén felbecsülhetetlen érték,
de különösen otthon az. A társunknak mondhatjuk ki leginkább
mindazt, ami a szívünket nyomja, ő az, aki előtt leginkább önmagunk
lehetünk. A vele való kapcsolatunkban szerencsére elfogadható, ha
egy problémáról mindjárt a keletkezése pillanatában beszélünk. Ha
sérelmeinket azonnal felhánytorgatnánk barátainknak, könnyen
lehet, hogy a végén magunkra maradnánk. A társunkkal való
szólásszabadságnak azonban – mint ahogy ezt többségünk jó
eséllyel megtapasztalta – ára van, hiszen magában hordozza a
konfliktusok lehetőségét.
Helyes beszéddel elkerülhetők a konfliktusok. Beszédstílusunk
átragad a másikra. Ha ingerlékenyek vagyunk, vélhetően a másik is
az lesz. Ha partnerünk kitörő örömmel üdvözöl minket, akárhogyan
érezzük is magunkat, várhatóan mi is ellazulunk egy kicsit, és
hasonló fogadtatásban részesítjük. Beszédmódunk meghatározza
otthonunk hangulatát, és ez fontosabb, mint gondolnánk. Egy a
Flinders és a La Trobe egyetemek által végzett, 750 ausztrál
családot vizsgáló (a külföldi tanulmányokkal egybehangzó) kutatás
szerint a családi otthon társas és érzelmi légköre a kamaszok
kiegyensúlyozottságának legfontosabb tényezője.
Beszédünk felfedi a véleményünket és az aggodalmainkat, és
mivel gondolatainknak és érzéseinknek igyekszünk tudatában lenni,
az is fontos, hogy magával a beszédünkkel és annak hatásaival is
tisztában legyünk. Amikor a férjemmel beszélek, előfordul, hogy
kritizálok másokat, panaszkodom a nehézségekről, vagy kijövök a
béketűrésből. Ha átgondolom a beszélgetéseinket, nem nehéz
rájönnöm, hogy a spiritualitás mely területeire kéne koncentrálnom.
Egyes buddhista iskolák bevezettek egy érdekes gyakorlatot, amely
a „60 másodperces gyakorlat” nevet kapta. Lényege, hogy két ember
úgy beszélget egymással, hogy minden válaszadás előtt 60
másodperc szünetet tartanak, így elősegítve az építő jellegű, segítő
szándékú beszédet. Anyaként nemigen tarthatunk ekkora
szüneteket, arra azonban megtalálhatjuk a lehetőséget, hogy egy
picit várjunk, mielőtt megszólalnánk.
Hogyan határozta meg tehát Buddha a helyes beszédet? Először
is azt mondta róla, hogy igaz. Ez annyit tesz, hogy nyíltan, őszintén,
egyszerűen nyilatkozunk, és kerüljük a hazugságot. Aztán azt
mondta, hogy beszédünk legyen kedves és gyengéd. Tartózkodjunk
a durva nyelvhasználattól, kerüljük a gonoszkodó, bántó vagy
önmagukért való megjegyzéseket. Beszédünk legyen továbbá
segítőkész. Ez azt jelenti, hogy óvakodjunk a pletykálkodástól,
mások titkainak felfedésétől és attól, hogy hallgatóságunk
figyelembevétele nélkül tartsunk „kiselőadást”. Egy anya arról mesél,
hogy az iménti tanítás milyen változást hozott az életébe:

Rájöttem, hogy abba kell hagynom a káromkodást. Ha azt

szeretném, hogy beszédem kedves, gyengéd és segítőkész
legyen, meg kell tisztítanom. Nem mintha korábban
különösebben szabadszájú lettem volna, de egyes szavak
túlzott erővel rendelkeznek.

Néhány példát is említ:

Le akartam szokni az olyan kifejezésekről, mint hogy

„eldurrant az agyam” vagy, hogy ez vagy az „le se szart”.
Nem akartam azt mesélni a férjemnek, hogy milyen „idióta,
hülye, marhákkal” találkoztam – hogyan érezhetnék együtt
másokkal, ha ilyen szavakat használok. Amikor az ember
erős kifejezéseket használ, azt a benyomást kelti, hogy
mérgesebb, mint valójában, és ezzel fölösleges
feszültséget gerjeszt. Ha véget tudunk vetni annak, hogy
ilyen negatív szavakkal fejezzük ki magunkat, azzal jelentős
lépést teszünk az egykedvűség irányába.

Néhány további buddhista alapelv, amelyet érdemes észben

tartanunk:

• Megfelelő személy. Vannak, akik szeretik túlbeszélni a

dolgokat ahelyett, hogy befelé fordulnának. Ha minden
problémánkkal a partnerünkhöz vagy másokhoz szaladgálunk,
akkor előfordulhat, hogy épp csak önmagunkban nem keressük
a választ, és ezzel elzárjuk az utat saját megérzéseink elől.
Lehet, hogy a többiek úgy elárasztanak tanácsokkal,
véleményekkel és történetekkel, hogy a végén már nem halljuk
saját benső hangunkat. Meg kell találnunk az arany középutat,
ami mások esetében pedig épp azt jelentheti, hogy nyitottabban,
több emberrel kellene kommunikálniuk.

• Jó időben, jó helyen. Mark rákiabál néhány éves gyermekére,

mert kilöttyintette a müzlijét. Sharon számára nyilvánvaló, hogy
Mark túlreagálta a dolgot, és nyomban vitába száll vele. Mark
védekezésül rátámad Sharonra. Az egész vita elkerülhető lett
volna, ha Sharon megvárja, amíg Mark lecsillapodik, és egy
nyugodt pillanatban hozza szóba a témát, hogy mi az, ami
elvárható egy néhány éves gyerektől, és mi az, ami nem.
Érdemes átgondolni, mikor álljunk elő egy adott
problémával. Nem biztos, hogy az a legalkalmasabb
pillanat, amikor eszünkbe jut a dolog. Ha társunk
megkritizál minket, nem feltétlenül bölcs válasz, ha
nyomban védekezni kezdünk. Később, amikor már volt
időnk átgondolni a dolgot, és még mindig úgy érezzük,
hogy a kritika jogtalan volt, felvethetjük a témát egy nyugodt
pillanatban, olyankor, amikor higgadtan tudunk
gondolkodni.
Sokat segít, ha egyszerűen nem vagyunk hajlandóak
részt venni parázs vitákban, a problémák ugyanis ritkán
oldódnak meg ilyenkor. Lehet, hogy nem becsüljük
kellőképp a visszafogottságot.

• Megfelelő téma. A megfelelő téma kiválasztásához egyfelől

tudnunk kell, hogy mi az, ami a hallgatóságunkat érdekli,
másfelől, hogy mi a szándékunk a beszélgetéssel. Mielőtt
megszólalnánk, feltehetjük magunknak a kérdést: „Miért ezt
 mondom? Segíteni szeretnék, kritizálni, dicsekedni, manipulálni,
befolyásolni, bántani?”

Nem kell más, mint hogy emlékeztessük magunkat: panaszkodjunk

kevesebbet, és adjunk többször hangot mások iránti
megbecsülésünknek. Már ez is csodálatos változásokat idézhet elő
otthonunk hangulatában. Ahogy az alábbi anya meséli:

Évekig vártam, hogy a férjem több elismeréssel,

gyengédséggel legyen irántam, hogy megemlítsen bármit,
akármit, amit kedvel bennem. Aztán elolvastam egy jó
könyvet, ami megihletett, és innentől fogva szóvá tettem,
amikor úgy gondoltam, hogy jól néz ki, köszönetet
mondtam a jó tulajdonságaiért, gyakrabban átöleltem.
Lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt,
mindenesetre elkezdte viszonozni ezeket az apró
kedvességeket. El sem akartam hinni, hogy ennyire
egyszerű jobb irányba terelni a házasságunkat. Hány évet
vesztegettem el!

Összefoglalva, mielőtt beszélni kezdenénk, fontoljuk meg: Igaz, amit

mondani készülünk? Kedves? Hasznos? Esetleg bántó? Ez a
megfelelő pillanat? Érdemes beszélni róla egyáltalán? Ezeknek a
kérdéseknek a feltevésével okulhatunk hibáinkból, amelyekből én
például jó néhányat elkövettem. Jóllehet a helyes beszéd
elsajátítása nem fog menni egyik napról a másikra, de legalább
hosszú időn át élvezhetem a folyamatos fejlődést.
Egyes buddhisták úgy vélik, hasznos lehet, ha halkabban vagy
lassabban beszél az ember, ha másért nem azért, mert így talán
nem feledkezünk meg az óvatosságról. Mások tudatosan kivárnak,
tartanak egy kis szünetet, mielőtt válaszolnának. Persze senki sem
szeretné a túlzott óvatosság miatt megfosztani magát a beszélgetés
örömétől, de a helyes irányba való elmozdulás iránti elköteleződés
megszabadíthat mind a későbbi bánkódástól, mind a rossz karmától.

Mások meghallgatása
A szeretet egyik hatásos kifejezési módja, ha igazán odafigyelünk a
másikra, ha teljes valónkkal jelen vagyunk a beszélgetésben. Nem
csekély ajándék, ha valaki csöndben, figyelmesen, ítélkezés nélkül
meghallgatja a másikat, és ezzel lehetőséget biztosít számára a
maga valóságának feltárására, ötletek felfedezésére, kiteljesedésre.
Esélyt ad, hogy kreatívak legyünk, és arra is, hogy terheinket
megosszuk másokkal. A másik felet meghallgatni igazán nem
bonyolult, és mégis mekkora ajándék ez egy kapcsolatban!
Igen ám, de a türelmes odafigyelés a legtöbbünk számára nem is
olyan egyszerű. Hány embert ismerünk, aki tényleg jó
hallgatóságnak bizonyul, aki kézen fog és végigkísér a
történetünkön? Hogyan érezzük magunkat, amikor ez bekövetkezik?
Minden helyreállt, felszabadult vagy örömteli? Mások meghallgatása
készség, és mint ilyen, gyakorlatot igényel, valamint azt, hogy
képesek legyünk tanulni a saját hibáinkból.
Mindannyian arra vágyunk, hogy megértsenek, olyannak
szeressenek, amilyenek vagyunk. Ha elköteleződünk amellett, hogy
meghallgatjuk a másikat, jobban meg fogjuk érteni partnerünket, és
érzékenyebben fogjuk szeretni egymást. Ha érezzük, hogy társunk
ért és megért minket, és ez kölcsönös, akkor bizonyságot nyer, hogy
még mindig érdeklődünk egymás iránt. Egy kapcsolat veszélyes
vizeken jár, ha nem hallgatják meg egymást.
Furcsamód sokszor épp azokra a legnehezebb figyelnünk, akik a
legközelebb állnak hozzánk. Partnerünkre sokkal jobban
odafigyeltünk a kapcsolat elején, amikor még minden
megnyilvánulás az újdonság ígéretét hordozta magában. Lelkesek
voltunk, az új szerelem kiváltotta hormonok pedig tették a dolgukat.
Idővel aztán már csak fél füllel hallgattuk: automata üzemmódra
kapcsoltunk, és elkezdtünk jobban figyelni magunkra, mint arra, amit
a partnerünk mond.
Nem vesszük tudomásul az igazságot, hogy minden csak
átmeneti, és feltételezzük, hogy ismerjük partnerünket, és úgyis
tudjuk, mit akar mondani. Esetleg hagyjuk, hogy az elvárásaink, az
igényeink vagy az ítéleteink elhomályosítsák a másik szavait. Ahhoz,
hogy igazán meg tudjunk hallgatni valakit, be kell látnunk, hogy soha
nem tudhatunk róla mindent. Minden ismerősünk komoly
változásokon megy keresztül nap mint nap. A másik
meghallgatásához az kell, hogy mozgásba hozzuk a képzeletünket,
hogy be tudjunk lépni partnerünk valóságába.
Mások meghallgatása is lehet meditáció, hiszen többnyire
csöndben vagyunk és figyelünk. Tudatosan a másikra irányítjuk a
figyelmünket. Előfordul, hogy elkalandozunk, ítélkezünk, vagy
megpróbáljuk megoldani a helyzetet a másik helyett, de mindig
visszatereljük a figyelmünket az általa elmondott valóságra.
Tudatosan, minden szempontból megfigyeljük az elhangzottakat.
Koncentrálunk a testbeszédre, a hanghordozásra, és ami a
legfontosabb, a szavak mögött meghúzódó érzelmekre is.
Ha táplálni akarjuk a bizalmat, ami lehetővé teszi a másik
számára, hogy megnyíljon előttünk, ki kell engednünk a kezünkből a
beszélgetés irányítását. Az „én” – vagy ha úgy tetszik az ego – a
háttérbe húzódik, és átadja helyét a mások iránti együttérzésnek.
Ugyanúgy, mint amikor meditálunk, félretesszük a véleményünket:
Semmi sem „jó” vagy „rossz”. Még ha nem is értünk egyet, vagy
helytelenítünk valamit, akkor is adunk egy esélyt a másik által
ábrázolt valóságnak. Várólistára tesszük saját mondandónkat; nem
akarunk okosnak vagy bölcsnek tűnni. Nem szakítjuk félbe a
másikat, nem sajnálkozunk, nem adunk tanácsokat és nem tereljük
vissza a témát saját magunkra.
Ha kérdésekkel bombázzuk a beszélőt, azzal gyakran csak át
akarjuk venni a beszélgetés irányítását, vagy a kíváncsiságunkat
szeretnénk kielégíteni. Hadd mondja el ő, amit szeretne. Ha biztosak
akarunk lenni abban, hogy nem hozakodunk elő akaratlanul is a
saját mondókánkkal, foglaljuk össze, mit mondott a másik, vagy
hogy szerintünk mit érez. Például, mondhatjuk egy adott helyzetre:
„Nagyon bosszantó lehetett.” Ilyenkor a beszélő megkönnyebbül,
hogy értjük, amiről beszél, és valószínűleg további részleteket is
felfed. Akárcsak a helyes beszéd esetén, itt is sokat tanulhatunk
abból, ha utólag átgondoljuk a beszélgetést, és megkérdezzük
magunktól: mennyire figyelmesen hallgattam a másikat? Ítélkeztem?
Képes voltam megállni, hogy előhozakodjam a véleményemmel,
vagy megoldási javaslatokat tegyek? Mennyire koncentráltam?
Ha jó hallgatóságnak bizonyulunk – olyannak, aki figyel és a
háttérben marad –, azzal nagyon fontos menedéket szolgáltatunk
nemcsak a partnerünknek, de a gyerekeinknek is. Mások
meghallgatása biztos kivezető út az önzőségből és az
énközpontúságból – kitágítja a világot.

Mit tehetünk?
• Fogadjuk el, hogy a kapcsolatok – és a benne élők külön-
külön is – különböző időszakokon mennek keresztül; a
kapcsolat egyetlen szakasza sem állandó.
• Legyen bátorságunk kezdeményezni a kapcsolat
tökéletesítését.
• Ne feledjük, hogy gyermekeink abból tanulnak, amit a
szüleik kapcsolatában látnak.
• Álljunk meg és tudatosítsuk magunkban, ha belekerültünk
a veszekedés, a hibáztatás és a kritizálás ördögi körébe.
• Figyeljünk arra, hogy a partnerünk iránti szeretet ne
ragaszkodás legyen, az egységről szóljon, és legyen része
a szerető kedvesség, az együttérzés, a másik örömében
való osztozás és az egykedvűség.
• A kapcsolatban felmerülő nehézségek során vállaljuk a
saját felelősségünket.
• Legyünk tudatában, hogy magunk választjuk meg a
reakcióinkat; egy reakció sem az adott helyzet
elkerülhetetlen eredménye.
• Igyekezzünk minél többször a partnerünk szemszögéből is
megvizsgálni a dolgokat, és biztassuk őt is ugyanerre.
• Vegyük észre, milyen fontos az önmagunkkal való
együttérzés. Idézzük fel jó cselekedeteinket, és ne
feledkezzünk meg a mindenkiben ott lakozó Buddha-
természetről.
• Szakítsunk időt az önmagunkkal való kapcsolatunk
ápolására. Élvezzük az egyedüllétet.
• Rendezzük diplomatikusan a házimunka megosztásának
kérdését. Ne keressük a nyílt konfliktust, és ne nyugodjunk
bele olyan megoldásba, amely az elnyomásunkat és a
családtagok felelőtlenségét vonja maga után.
• Tudatosítsuk magunkban, hogy a beszédstílus ragályos.
• Gondoljuk végig a partnerünkkel folytatott
beszélgetéseket, hogy kiderüljön, mely területekre kell
spirituálisan is koncentrálnunk.
• Tartsunk egy kis szünetet, mielőtt megszólalnánk.
• Igyekezzünk, hogy mondandónk igaz, kedves, gyengéd és
segítőkész legyen.
• A megfelelő emberrel beszéljünk – ez néha nem más,
mint önmagunk.
• Ismerjük fel a visszafogottság és a kivárás értékét.
• A hallgatóságunk igényeinek és érdeklődésének
figyelembevételével beszéljünk.
• Igyekezzünk partnerünk felé jobban kifejezni
nagyrabecsülésünket, és kevesebb szemrehányást tenni.
• Szánjunk rá időt, hogy ítélkezés, közbeszólás vagy a
beszélgetés irányításának szándéka nélkül meghallgassuk
partnerünket.
 8.
A BOLDOGSÁG MEGTALÁLÁSA ÉS AZ
ÉNKÉP ELVESZTÉSE
Hány órát töltöttem azzal, hogy a boldogságról ábrándoztam! Hol
találom? Hogyan tarthatom meg? Elképzelhető, hogy valaha is
tökéletesen boldogok legyünk? Az esetek jelentős részében a
boldogság aggodalommal párosul: mit tegyek, hogy ne veszítsem
el? Megérdemlem egyáltalán? Jogom van-e a boldogsághoz, amikor
oly sokan szomorúságban élnek?
Sokan vagyonokat kerestek azzal, hogy piacra dobták a
„boldogság tíz titkát”. Van egyáltalán titka a boldogságnak? Egy
emlékezetes estén egy buddhista tanító elém tárta azt, amit akkor a
boldogság első számú titkának gondoltam. A felismerés pillanata volt
ez, ami aztán elmélyítette a buddhizmus gyakorlása iránti
elköteleződésemet. Úgy éreztem, mintha a boldogság kirakós
játékának első darabja került volna a kezembe. A tanító azt mondta:
„Mindaz a boldogság, amit a magunkon kívüli világból szedegetünk
össze, mulandó. A mély és tartós boldogság belülről fakad.”
Felidéztem magamban az életem során megélt örömteli, békés
pillanatokat, és arra jutottam, igaza van. A kívülről jövő boldogság
valóban átmenetinek bizonyult, ráadásul többnyire aggodalommal
párosult. Amikor az újszülött Zacet először tartottam a karjaimban,
az maga volt a mennyei boldogság…, ami aztán hamarosan átadta a
helyét a kétségek és aggodalmak sorának. Életben marad? Nem
fogják elrabolni? Jó anya leszek? Mire kettőt pislogtam,
boldogságom tárgya minden este többórás, menetrendszerű visítást
rendezett, amitől úgy kikészültem, mint még soha életemben.

Hol ne keressük a boldogságot?

Az, hogy „a boldogság belülről fakad”, idejétmúlt sablonszövegnek
tűnhet. Hallottuk nem egyszer, nem kétszer, és még ha el is
fogadtuk, rengeteg időt áldozunk a kívülről jövő boldogság
hajszolására, ahelyett, hogy befelé fordulnánk. Ki tudja, miért, mindig
magunkon kívül keressük a boldogságot, mintha képtelenek lennénk
elhinni, hogy a boldogság bármely pillanatban a rendelkezésünkre
áll.
Életünk tele van a világra vonatkozó vágyakkal, reményekkel és
határozott elvárásokkal. Kijelentjük, hogy a világ köteles biztosítani
számunkra egy szerető társat; néhány gyereket, akikre büszkék
lehetünk; megfelelő karriert; rengeteg tárgyat, amit birtokolhatunk;
némi rendszeres izgalmat; és ez még csak a lista eleje. Ha úgy
találjuk, hogy valamely terület nem működik kielégítően, akkor erre
koncentrálunk, és felruházzuk a hatalommal, hogy boldogtalanná
tegyen minket. Ha egyik vagy másik területen szerencsésnek
bizonyulunk, akkor átmenetileg nagyon boldogok vagyunk, aztán ez
egyszer csak elmúlik.
Még ha az élet meg is felelne várakozásainknak, akkor is
emelnénk a lécet, és arra a következtetésre jutnánk, hogy még
többre van szükségünk. Most, hogy már van kényelmes otthonunk,
inkább csodálatos otthonra vágyunk – akkor aztán boldogok leszünk,
egyszer és mindenkorra.

Bárcsak szindróma

Örökösen azzal áltatjuk magunkat, hogy a boldogság már a sarkon

ólálkodik, de csak a jövőben jön el. „Bárcsak vége lenne már az
iskolának!”, aztán „Bárcsak találnék egy jobb állást!”, majd „Bárcsak
találnék valakit, akit szeretni tudok!” és így tovább, életünk végéig.
Hányan mondták már, hogy „Bárcsak lennének gyerekeim, de
boldog lennék”? Mígnem hamarosan megtapasztalták, hogy a
gyerekek tényleg rengeteg örömöt jelentenek, ugyanakkor
számtalan akadály és szomorúság forrásai is. Ha abban a tudatban
élünk, hogy a boldogság mindig a túlsó sarkon vár, könnyen
előfordulhat, hogy anélkül jutunk az életünk végére, hogy valaha is
megengedtük volna magunknak, hogy akkor és ott boldogok
legyünk, és ezzel rengeteg lehetőséget vesztegettünk el az öröm
megélésére.
Tapasztalatainkat megállás nélkül osztályozzuk, „jó” és „rossz”
kategóriába rendezzük. Aztán megpróbáljuk úgy intézni az életünket,
hogy elkerüljük a „rosszat”, és magunkhoz édesgessük a „jót”.
Minden erőfeszítésünk ellenére kudarcot kudarcra halmozunk. Mint
ahogy azt bármelyik zen buddhista megmondhatja: az élet „tízezer
öröm és tízezer bánat”. A fájdalom éppúgy része az életünknek, mint
a gyönyörűség, ezért hiábavaló dolog külső körülményekhez láncolni
boldogságunkat.
Tisztább pillanatainkban egy rövid időre talán rálátunk
helyzetünkre – az átmeneti boldogság vég nélkül való hajszolása
teljességgel hiábavalónak tűnik, de mi mást tehetünk? Ahelyett,
hogy tudatosítanánk magunkban a belső boldogság hiányát, még
erőteljesebben próbálkozunk odakint, mondván, hogy nyilván többre
van szükségünk mindabból, amit a világ kínál. Meggyőzzük
magunkat, hogy világ körüli útra, szerelmi kalandra, esetleg
karrierváltásra van szükségünk. És ismét a külvilágtól várjuk, hogy
teljesítse követeléseinket.
Rohangálunk fel-alá, mint az őrült, és talán sikerül is elterelnünk a
figyelmünket belső világunkról, de végül érezzük, hogy ideje
megállni és egyszerűen csak létezni. Egy buddhista írónő, Sylvia
Boorstein könyvének ezt a címet adta: Don’t Just Do Something, Sit
There (Ne csak úgy csinálj valamit, ülj). A meditáció és a tudatos lét
által összeköttetést teremtünk belső önmagunkkal. Ha megtanuljuk,
hogy belül keressük a boldogságot anélkül, hogy külső feltételeket
szabnánk, megtaláljuk az erőt, hogy szembenézzünk mindazokkal a
kihívásokkal, amelyeket az élet ránk zúdít. Véget kell vetnünk annak,
hogy kívül keressük a boldogságot. A magunk belső útján kell
elindulnunk.
 A boldogság vagy annak hiánya olyasvalami, amivel az anyák
kétségbeesetten igyekeznek megbirkózni. Ez különösen igaz akkor,
amikor egy második gyerek érkezik a családba A Sydney’s Child
című ausztrál szülői magazin beszámolt egy tanulmányról, mely
szerint: „…a második gyermek születése utáni egy év a nők életének
az a szakasza, amikor a legkevésbé elégedettek az életükkel. Egy
másik vizsgálat kimutatta, hogy sok kétgyermekes anya olyan
mértékű stresszt él át, hogy valójában orvosi kezelésre szorulna.”
Az anyák rengeteg időt töltenek különböző elintézendőkkel:
házimunka, ide menni, oda menni, papírmunka, telefonok, gyerekek
fuvarozása, időpontok, születésnapok. Minden családtagra időt
szánni, tartani a kapcsolatot a rokonokkal. Annyi megjegyeznivaló
kavarog az agyunkban, hogy időnként úgy érezzük, felrobbanunk.
A családi kötelezettségek kereszttüzében nincs rá mód, hogy saját
boldogságunk nyomába eredjünk. Kevesebb időnk jut a munkánkra,
a hobbijainkra, a barátainkra, és rájövünk, hogy a „családi nyaralás”
egy önmagának ellentmondó fogalom. Vannak időszakok, amikor a
leghalványabb esély sem kínálkozik a boldogságra, mert a
csecsemő ordít, a kisgyerek hisztizik, az egyik alvási nehézségekkel
küzd, a másik antiszociálisan viselkedik, a munkahelyünk pedig
rugalmatlan. Az egész egy véget nem érő vesszőfutás. Vannak
időszakok, amikor a boldogság olyan távolinak tűnik, hogy
szerényen beérnénk már egy kis „békével és nyugalommal” is.
Természetesen a boldogság számos új, külső forrása áll az anyák
rendelkezésére: látják, hogyan alakul gyermekeik egyénisége,
nevetve figyelik viháncolásukat, és még az is lehet, hogy új
barátokra tesznek szert. Mégis, gyakran csak toljuk magunk előtt a
boldogságot, azt kívánva, „bárcsak iskolába járnának már”, „bárcsak
túllennénk már ezen a korszakon”, „bárcsak elköltöznének”.
Néha azt halljuk, hogy egyik vagy másik tapasztaltabb anya így
tűnődik: „olyan gyorsan felnőnek, nem igaz?” Lehet, hogy
hitetlenkedéssel fogadjuk szavaikat, pedig igaz, hogy életünknek ez
a szakasza is elmúlik majd, és éppen ez az, ami értékessé teszi. A
buddhista írónő, Anne Cushman pontosan érti ezt:

Szembesíthet-e jobban bármi az átmenetiség igazságával,

mint hogy egy szétszórt, a világra fittyet hányó gyereket
szeretek? … És még ha minden tökéletesen megy is,
tudom, hogy ez a Skye – aki most itt csicsereg,
szenvedélyesen szopogatja a gumikacsája csőrét, és
pancsol velem a kádban – úgy eltűnik majd, mint a
szappanbuborék. Tegnap még egy kis dudor volt, aki a
hasamat rugdosta, miközben én a hosszokat róttam a
júliusi napsütésben, holnap pedig középkorú férfi lesz, és
könnyes szemmel szórja hamvaimat valamelyik hegyi tóba.

Az 5. függelékben megtalálható az írónő egyik cikke, amelyben

buddhista nézőpontból ír az újszülöttek gondozásáról.
Ha várni akarunk a boldogsággal, amíg a gyerekeink idősebbek
lesznek, egy nagyon fontos szakaszt hagyunk ki az életünkből.
Előfordulhat, hogy itt ülünk majd idősebb korunkban, lapozgatjuk a
fotóalbumot, melynek minden lapjáról a gyerekünk mosolyog vissza
ránk, és sajnálni fogjuk, hogy nem élveztük a helyzet minden percét.
Tanulmányok sora bizonyítja, hogy a gyerekek lelki és szellemi
fejlődése szempontjából az első néhány év meghatározó – egy
újabb tényező, ami a kisgyerekeinkkel töltött pillanatok értékére
figyelmeztet.

Énkép a slamasztikában
Gyermekeink születése előtt úgy szervezhettük az életünket, hogy
beleférjenek az énképünket megerősítő tevékenységek. Ha nem
voltunk igazán elégedettek a munkánkkal, még mindig
foglalkozhattunk más, az érdeklődési körünkbe tartozó dolgokkal,
amelyek megelégedéssel töltöttek el, és az egyéniségünkbe vetett
hitünket táplálták. Fiatalok voltunk, és úgy éreztük, azok is
maradunk. Bár voltak gondjaink, életünk – összességében – sokkal
egyszerűbb volt, és temérdek lehetőség állt rendelkezésünkre, ha el
akartuk terelni gondolatainkat a világ problémáiról. Könnyebb volt
elbújni az első Nemes Igazság elől, mely szerint a szenvedés és a
kielégületlenség létező dolgok – az öregedés, a betegség és a halál
utolsók voltak gondolataink sorában.
Aztán gyerekeink lettek. Ez többnyire nem tett jót a karrierünknek,
ráadásul a munkán és a családon kívül már nemigen jut időnk
másra. Egyszeriben szembesülünk a kérdéssel: „ki vagyok én?”, és
már nem nagyon tudjuk a választ. Hogy fogjuk így összerakosgatni
az énképünket? Bár vannak különleges, „született anyák”, legtöbben
azonban úgy érezzük, hogy a gyerekek egész napos kiszolgálása
nem különösebben támogatja az énképünket. Amikor egy barátom
tájékoztatásul közölte hároméves lányával, hogy „nem vagyok a
szolgád”, azt a választ kapta, hogy „de igen”.
Vannak időszakok, amikor büszkeséggel tölt el az anyaság, és
úgy érezzük, minden a helyén van. Néha azonban énképünk komoly
sérüléseket szenved, amikor úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk
megbirkózni a gyereknevelés feladataival, az életünk pedig nem
más, mint áldozatok végtelen sorozata. Mindnyájan hallottunk már
anyákat panaszkodni: „Annyira kevés időm jut magamra, és ha
mégis jutna, képtelen lennék bármit is csinálni, mert összeesem a
fáradtságtól.” „Lőttek a karrieremnek.” „Mást sem csinálok, mint hogy
másokat kiszolgálok.” És ami talán a legrosszabb: „Már azt sem
tudom, ki vagyok valójában.” Ezek a kijelentések mind-mind a
megtépázott énképről árulkodnak.
Ahogy buddhista barátnőm, Joanne mondta:

A második gyermekem születését követő hónapokban

éreztem, hogy olyan messzire távolodik tőlem mindaz, ami
valaha voltam, hogy az jutott eszembe, talán ilyen az,
amikor valaki megőrül. A rá következő hónapokban
 tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy a bennem élő
tökéletes anya hirtelen, kegyetlen halált hal.

Hogyan táplálhatja egy anya önnön pozitív énképét, ha az egész

napja olyan tevékenységekkel telik, amelyek vagy a gyerek
fejlődését segítik, vagy ahhoz szükségesek, hogy ne ússzon el az
egész háztartás? Sokan a munkavállalásban látják a megoldást, de
vajon mennyire megbízhatóan segíti énképünk megalkotását egy
állás? Könnyen lehet, hogy a munka, amit elvállalunk, inkább
rombolja, semmint alátámasztja az önmagunkról alkotott képet. Az is
előfordulhat, hogy a munkahelyi körülmények hirtelen változásával
énképünk egyik pillanatról a másikra szertefoszlik. Arról már nem is
beszélve, hogy ha a munka és a gyerekek között egyensúlyozunk,
úgy érezhetjük, egyik helyen sem tudunk megfelelően helytállni.
Mit mond ebben a témában a buddhizmus? Két szó elég az
énképpel kapcsolatos buddhista álláspont kifejezésére: FELEJTSD
EL! Valójában a buddhizmus egészen odáig megy, hogy azt állítja,
az énkép – az ahhoz való ragaszkodás, hogy valamiféle stabil,
konzisztens, állandó formában létezünk – boldogtalanná tesz.

Az identitás hajszolása
Az önazonosság iránti vágyakozásunk jelentős teher. Úgy érezzük, a
boldogságot ki kell érdemelni, kellően „értékesnek” kell lenni hozzá.
Listákat gyártunk a fejünkben jó és rossz tulajdonságainkról, és
folyamatos megfigyelés alatt tartjuk teljesítményünket. Mások
akarunk lenni, mint amilyenek most vagyunk.
Nem sokan vallanák be, hogy egyetlen céljuk az életben az, hogy
pozitív énképet teremtsenek maguknak, hiszen ez olyan, mintha azt
mondanák: „A legtöbb energiát abba fektetem, hogy igyekszem
büszke lenni önmagamra.” Elképesztően hangzik, de ha közelebbről
megvizsgáljuk gondolatainkat és cselekedeteinket, valójában ez az,
amit tapasztalunk. Nem kizárt, hogy a pozitív énkép iránti vágyunk
kielégítésének szenteljük egész életünket.
Milyen gyakran találjuk úgy, hogy:

• mindent elkövetünk, hogy tökéletes anyák, munkaerők,

otthonteremtők legyünk, akkor is, ha az egészségünk vagy
a józan eszünk bánja?
• bűntudatunk van, ha nem felelünk meg a saját
elvárásainknak?
• összehasonlítgatjuk magunkat másokkal?
• azon aggódunk, hogy vajon mások mit gondolnak rólunk?
• a leghalványabb kritikára is ugrunk?
• mások elismerésére vágyunk?

Lehet, hogy csak a halálos ágyunkon vesszük majd észre, hogy

egész életünkben az önbecsülésünket kerestük – pedig biztos van
ennél jobb élet. A buddhista álláspont a következő: Minek hajszoljak
valamiféle pozitív énképet, ha még „énem” sincsen? Mindez annyit
tesz, hogy nincs egy alapvető, stabil, konzisztens, folyamatosan
létező én. A nem létező én tanítása elsőre vérlázítónak tűnhet, de
behatóbb vizsgálat után, meglepődve tapasztalhatjuk, mennyi
igazság van benne.

Mégis, ki vagyok én?

Ha papírra tudnánk vetni minden gondolatunkat, hogyan nézne ki a
végeredmény? Egy színész mond egy hosszú monológot? Vagy egy
csomó színész van és mindegyik más mellett érvel? Figyeljük meg
ennek az anyának a gondolatait:

Lehet, hogy fel kéne hívnom Anne-t… biztosan

magányos… annyi dolgom van, nem érek rá… mindig olyan
jó barátnőm volt, többet kellene vele törődnöm… nincs
 kedvem cseverészni, fáradt vagyok… fel kell hívnom a
könyvelőt.

Olyan, mintha több személy lakna az agyunkban: az egyik

javaslatokkal áll elő, a másik megvétózza őket, a harmadik arra
buzdít, hogy vegyük figyelembe mások érzéseit – egy egész
bizottság verseng azért, hogy neki legyen igaza. Az egymást
túlkiabáló hangok teljes zavart és döntésképtelenséget idézhetnek
elő, vagy azt eredményezhetik, hogy a leghangosabbnak
engedelmeskedünk, a többit meg eltesszük későbbre.
Melyik hang vagyok én magam? Mindegyik hang a mi fejünkben
létezik, mégis, mintha mindegyik más személyiség lenne. Ha
meghallgatjuk, mi zajlik a fejünkben, vajon mindvégig egyetlen,
következetes hangot hallunk? Elképzelhető, hogy az, hogy
önmagunkat egyetlen koherens egységként látjuk, téveszme
csupán?

Önmagunk keresése

A buddhizmus kétségbe vonja, hogy észszerű lenne hinni egy

állandó, megingathatatlan én létezésében. Kezdjük azzal, hogyan
definiálnánk az ént. Mi az én pontosan? Körül tudjuk írni
valahogyan? „Türelmetlen vagyok és pesszimista, ugyanakkor
szeretetteljes és társaságkedvelő.” Ha ily módon címkézzük
magunkat, azzal leszögezzük, hogy személyiségjegyeink soha nem
változnak. Ugyanakkor tudjuk, hogy egyik nap türelmetlenebbek
vagy szeretetteljesebbek vagyunk, mint a másikon, és ez az összes
többi tulajdonságunkra is igaz. Egyetlen tulajdonságunk sincs, ami
feltétlen jellemző lenne ránk egész életünk folyamán.
Lehet, hogy múltbéli tapasztalataink összességével tudnánk
meghatározni magunkat? Ez esetben minden az emlékezetünkön
múlik, amiről viszont tudjuk, hogy teljességgel megbízhatatlan. Az
ember emlékezete csal: egyes emlékeket mélyen eltemetünk
magunkban, míg másokat százszor is felelevenítünk, menet közben
mindig egy kicsit kiszínezve. Emlékeinket átszerkesztjük,
felcicomázzuk, olyan részletekkel egészítjük ki, amelyek talán soha
nem is léteztek. Lehet, hogy ha évekkel később, ugyanabban a
helyzetben találnánk magunkat, egészen másként viselkednénk, és
ezzel egy az egyben átírnánk a történetet. De még ha tökéletesen
működne is az emlékezetünk, múltbéli tapasztalataink akkor sem
határoznának meg minket. Lehet, hogy az iskolában az áldozat
szerepét töltöttük be, de az már a saját döntésünk, hogy azonosítjuk-
e magunkat ezekkel az emlékekkel; ettől még nem feltétlenül válunk
egy életre áldozattá.
Mi van, ha szerepeink tükrében határozzuk meg magunkat? A
különböző társasági eseményeken rendre elhangzik a kérdés: „Mivel
foglalkozol?” Így próbálunk többet megtudni egymásról. Ugyanakkor
kevéssé valószínű, hogy foglalkozásunk teljes képet festene rólunk,
főleg ha esetleg nem is szeretjük a munkánkat. Olyan, további
szerepeink, mint hogy „szerető házastárs”, „szófogadó gyermek”,
„gondoskodó anya”, szintén nem határozzák meg teljes lényünket.
Az ezen szerepek betöltésére irányuló képességünk és vágyunk
idővel rengeteget változhat.
Minden jel arra mutat, hogy van egy testünk, amelyik független
mások testétől és a világ többi részétől. Tekinthetünk-e azonban úgy
erre a testre, mint rendíthetetlen, állandó énünkre? A testünkben a
születésünktől halálunkig végbemenő változás, valamint a tény, hogy
sejtjeink állandóan pusztulnak és megújulnak, arra enged
következtetni, hogy testünkben hiába is keresnénk állandó,
változatlan énünk kulcsát.
Aki életében először meditál, elhatározva, hogy kizárólag a
légzésére fog figyelni, nyomban tapasztalja, hogy hány, a fejében
nyüzsgő hang szakítja meg a folyamatot. Gondolataink
kiszámíthatatlanul száguldoznak a szélrózsa minden irányába.
Meglepetten szembesülünk azzal, hogy jelen helyzetben, nem mi
irányítjuk az „énünket”, éppen úgy nem, mint ahogy az álmainkat
sem tudjuk befolyásolni, sőt még azt sem, hogy egyáltalán
emlékszünk-e rájuk.
Számtalan dolog szolgálhatna éntudatunk alapjául. Melyiket
válasszuk tehát? Próbáljuk meg mások szemén át látni magunkat?
De mi van, ha nem kedvelnek minket? Néha úgy érezzük, énünk az,
ami a tükörből visszanéz ránk: ha nem tűnünk kimondottan
vonzónak, akkor érdemtelenebbnek, értéktelenebbnek képzeljük
magunkat. Lehet, hogy azok vagyunk, amit megeszünk; amit tegnap
a naplónkba írtunk; vagy az, amit a tegnapi viselkedésünk elárul
rólunk. Inkább vagyunk az önéletrajzunk, vagy inkább a képek a
fotóalbumban? Mindegyik és egyik sem. Minél többet gondolkozunk,
annál bonyolultabbnak tűnik énünk meghatározása.

Az eredmények

Úgy tűnik, az énnek nincs bombabiztos definíciója. Mindaz, ami

vagyunk, ezer apró, egymásnak ellentmondó, semmilyen logikus
módon össze nem illő, örökké változó darabból tevődik össze.
Énünk nem fellelhető, következésképpen nem is támaszkodhatunk
rá stabilitást keresve. Az én egymással kölcsönhatásban álló
folyamatok eredménye, és mint ilyen, nem állandó, hanem
folytonosan alakul; sokkal inkább igék egy csoportja, nem pedig
főneveké vagy mellékneveké. Mint ahogy arra Buddha a fa alatt ülve
rájött, az éntudat nem más, mint képzeletünk szüleménye.
Mindebből leginkább talán az következik, hogy nem azok vagyunk,
akinek képzeljük magunkat; hogy valójában fogalmunk sincs róla, kik
vagyunk. Egyszerűen nem létezünk abban a formában, ahogyan azt
elképzeljük.
Annak ellenére, hogy nincs rá döntő bizonyítékunk, hogy az „én”
létezik, cselekedeteink törékeny egónk védelmére irányulnak;
folyamatosan olyan kategóriákban szemléljük a világot, mint az „én”
és az „enyém”. A buddhizmus megtanít rá, hogy az „én” keresése
boldogtalanná tesz – jobb, ha elfelejtjük. Ugyanakkor oly mértékben
a szokás rabjai vagyunk, annyira belénk épült, hogy nem könnyű
feladni.
Sok buddhista úgy véli, hogy a nem létező én tanítását óvatosan
kell kezelni; a félreértéseket elkerülendő, csak oly mértékben szabad
átadni, hogy az megfeleljen a hallgató befogadókészségének.
Előfordulhat például, hogy valaki arra a következtetésre jut, hogy
nem is létezünk, így nem is számítunk, tehát minden mindegy. Ez a
téves elképzelés azt sugallja, hogy a buddhizmus a közönyt és az
élettől való visszavonulást hirdeti, ami egyáltalán nem felel meg
Buddha szándékának. A tanítás összetett, és ellentétes a
megérzéseinkkel; magunknak kell felfedeznünk saját magunk
számára.

Jó hír a nem létező énnel kapcsolatban

Kissé fenyegetve érezzük magunkat a nem létező én gondolatának

hallatán, mert úgy véljük, hogy ez aláássa minden eddigi
törekvésünket, hogy „azok legyünk, akik ma vagyunk”. Megszoktuk,
hogy van énünk, mindig is ennek megfelelően gondolkodtunk; az
elme forradalmát jelenti, ha el tudjuk engedni ezt az
elképzelésünket.
Egy másik részünk azonban megkönnyebbüléssel reagálhat erre a
tanításra: végre feladhatjuk önmagunk definiálására irányuló kínzó
erőfeszítéseinket, nem kell tovább védelmeznünk kiagyalt
énképünket. Különben is, mire jó egy kimunkált énkép? Nélküle
végre kiállhatunk, ami mellett csak akarunk, anélkül, hogy
korlátoznának minket azok az elképzelések, amelyekkel
önmagunkat meghatároztuk. Például „utálom a bulikat”, „azt
mondom, amit az emberek elvárnak tőlem”, „kerülöm a kockázatot”,
„meg kell látogatnom a rokonaimat”, „nem szabad költekeznem”.
Minden múltban használt, önmagunk korlátozására irányuló szabály
jelentéktelenné válik. Ha megértjük, hogy Buddha-természetünk az
igazi, nem pedig az önmagunkról alkotott hamis kép, akkor
kisétálhatunk a ketrecből.
Kezdetben zavaróan hathat az elképzelés, hogy nincs énünk – mi
szükség rá, hogy felelősségteljesen viselkedjünk vagy cselekedjünk,
ha nincs énünk, ami a viselkedésünket irányítja? –, de a buddhizmus
arra tanít, hogy ha félretesszük az én téveszméjét, akkor
kibontakozik valódi, bölcs és együtt érző Buddha-természetünk.
Ekkor a kérdés már úgy hangzik, hogy „Mire van szükség ebben a
pillanatban?”, nem pedig úgy: „Hogyan reagálok én ilyen esetben?”,
és lehetővé válik, hogy friss, előítéletektől mentes, tiszta fejjel
szemléljünk minden egyes pillanatot. Susan Murphy szerint ez az,
amit anyaként is teszünk, amikor igazán jó passzban vagyunk:

A gyereknevelés során szinte minden megkérdőjeleződik,

amiről eddig azt hittük, hogy tudjuk, kezdve azzal, hogy kik
is vagyunk valójában. (Nem azok vagyunk!) A gyerekek
elképesztő tehetséggel cincálják széjjel szerepeinket, újra
és újra azt követelve, hogy itt és most legyünk jelen,
nézzünk szembe az életünkkel, a nehézségekkel, hogy
minden egyes pillanatban vegyük észre és oldjuk meg „a
másik” elképesztő rejtélyét. Ahhoz, hogy ezt megtehessük,
kénytelenek vagyunk levetni becses felnőttálarcunkat, és
valahogy újra hozzáférni ahhoz a belső maghoz, aminek
nincsen neve, a forráshoz, ahová a meditáció során is
törekszünk.

A téveszme, hogy függetlenek és különállóak lennénk, elvágva

másoktól és a „külvilágtól”, szintén az „én” hamis képzetéből ered.
Egónkhoz való ragaszkodásunk elválaszt bennünket a körülöttünk
élőktől; figyelmen kívül hagyjuk, hogy valójában mindnyájan egyek
vagyunk: egymással összeköttetésben alkotunk egészet. Fontos,
hogy a különálló „én” hamis képzete jelenti a legnagyobb akadályt a
buddhista „szeretetteljes tudat” kimunkálásának folyamatában. Ha
az életünk során magunkra koncentrálunk, és mindarra, ami a
miénk, rejtve maradnak előlünk mások igényei. Hajlamossá válunk
arra használni másokat, hogy igazolják, mennyire szeretetre méltóak
vagy erősek vagyunk, esetleg, hogy lemérjük, hányan szeretnek
minket. Aszerint bánunk másokkal, hogy ők mit tesznek értünk, vagy
hogy miként érezzük magunkat a társaságukban. A helyzet iróniája,
hogy ez az énközpontú megközelítés mégsem tesz minket
boldoggá.
Én-mániánk abban is hátráltat, hogy másokat igazán meg tudjunk
hallgatni. Miközben öntudatosan, önmagunkba mélyedve vagy saját
önértékelésünk növelése érdekében tevékenykedünk, számos
kínálkozó alkalmat mulasztunk el, hogy tartalmas, hasznos
beszélgetéseket folytassunk másokkal. Észre sem vesszük, hogy
segíthetnénk másoknak, pedig sokszor nem is kerülne nagy
erőfeszítésünkbe. Szinte semmi pluszterhet nem jelent, ha barátunk
gyerekére is vigyázunk, amikor neki egy kis időre lenne szüksége,
de annyira elmerülünk a saját gondjainkban, hogy eszünkbe sem jut
felajánlani a lehetőséget. Semmibe sem kerül néhány biztató szóval
bátorítani egy szenvedő rokont, de mi annyira el vagyunk foglalva
önmagunkkal, hogy mindjárt magunkra tereljük a szót: „Ugyanez volt
velem is, amikor…”
A gond az, hogy annyira hozzászoktunk „énünk” pátyolgatásához,
hogy nem csekély időbe és erőfeszítésünkbe kerül megválni tőle.
Még ha elméletben el is fogadjuk a nem létező én gondolatát, a
gyakorlat más tészta. Lehet, hogy a felszínen megértjük, hogyan
lehetetlenít el bennünket éntudatunk, de minderre mélyen rá kell
látnunk ahhoz, hogy a tanítást a maga teljességében átélhessük –
ez pedig csak a meditáció és a belőle fakadó tudatosság révén
érhető el.

Tükröm, tükröm, ne tedd ezt velem!

Egy nő énképe nem lehet teljes a tükörből rá visszanéző kép nélkül.
A felszínes fogyasztói társadalom, amelyben élünk, mindent elkövet,
hogy elhiggyük: lényünk, énünk, személyes értékünk meghatározó
eleme a kinézetünk. A legtöbben mindezt már a középiskolában
magunkba szívjuk, de későbbi éveinkben is elenyésző azoknak a
nőknek a száma, akik képesek elfogadni magukat olyannak,
amilyenek, a korral járó változásokról már nem is beszélve. Nincs
semmi, ami jobban felgyorsítaná az idősödés folyamatát, mint a
gyerekek. Még ha sikerül is átvészelnünk a terhesség és a szoptatás
időszakát anélkül, hogy jó pár kilót magunkra szednénk, a
rendszeres kialvatlanság akkor is könyörtelenül nyomot hagy maga
után.
Barátnőm, Rachel, aki néha elküldi nekem e-mailben a cikkeit,
fizikai hanyatlásáról panaszkodik:

Öregszem. Nem vészesen, de ha már 35 évesen nem

tűnök kimondottan fiatalosnak, akkor – tudatában annak,
ami még előttem áll – nem ártana hozzászokni a
gondolathoz. Gyerekeket szültem, végigcsináltam a velük
járó álmatlan éjszakákat, és ez nyomot hagyott az
arcomon, a testemen.
Valójában az zavar, hogy egy csomó időt töltök azzal,
hogy a megjelenésemen szomorkodom. Egy kisgyerek és
egy újszülött mellett nincs időm arra, hogy szellemileg
fejlődjek, arra azonban mindig megtalálom az alkalmat,
hogy a homlokomat ráncolva belepillantsak a tükörbe
(pedig a homlokráncolás kerülendő, hiszen tovább mélyíti a
ráncokat). Amikor épp nem magamat fixírozom a tükörben,
akkor a gyerekeim tökéletes arcát nézem, és nem győzök
ácsingózni hibátlan bőrük és selymes hajuk láttán.
A fejem régen értékes gondolatokkal volt tele. Most tág
pórusokról, ritkuló hajról és szarkalábakról elmélkedem, és
akkor a hasam átformálásának reménytelenségével
 kapcsolatos gondolatokról még nem is beszéltem. Tegnap
este a férjem kijelentette, hogy szerinte támogatásra van
szükségem – nem érzelmire gondolt.
Meg vagyok átkozva egy modelleket megszégyenítő
húggal. Nemrégiben ment férjhez, az esküvője olyan volt,
mintha a női nem szépségét ünnepelnénk. Miután kétmillió-
hatszázezer esküvői fotót végignéztem, amelyeken én, a
koszorúslány, úgy néztem ki, mint valami tébolyodott
unokatestvér, megállapítottam, hogy nem ok nélkül
aggódtam a megjelenésem miatt. Kétségbeesésemben
felhívtam pár plasztikai sebészt, hogy megvitassam velük
az általam szükségesnek ítélt, tizenháromféle
beavatkozást. Az egyiket még meg is csináltattam. Igaz,
hogy rajtam kívül senki nem vette észre a változást, én
látom, hogy jobb a helyzet.

Mint az élet minden más problémája, az öregedés is lehetőséget

teremt arra, hogy elmélyítsük bölcsességünket. Míg fiatalságunk
tovatűnik, a buddhista tanítások a segítségünkre lehetnek.

Szembenézni az öregedéssel
Mint ahogy azt Rachel esete is szemlélteti, nem kívánunk
belenyugodni testünk változásának elkerülhetetlen folyamatába.
Nem mintha baj lenne, ha igyekszünk fittek maradni, ha
szemránckrémet használunk vagy, akár, ha elvégeztetünk egy
plasztikai műtétet. A buddhizmus álláspontja szerint a gond ott
kezdődik, ha annyira ragaszkodunk a fiatalság és a szépség
eszményéhez, hogy kétségbeesetten hajszoljuk, és elhisszük, hogy
hosszú távon boldoggá tehetne. A ragaszkodás az, ami – a második
Nemes Igazság értelmében – a szenvedésünket okozza. Még az is
lehet, hogy látjuk, hogy a ragaszkodás miatt szenvedünk, mégsem
vagyunk hajlandóak feladni. Az is lehet, hogy tisztában vagyunk
vele, hogy a ragaszkodás megmérgezi másokkal való
kapcsolatunkat, mint ahogy Rachel is tudatában van húga iránti
féltékenységének.
Ragaszkodásunk, vágyaink alapját igen sokszor az „én”
birtoklásának téveszméje képezi. Rachel fiatalságra és szépségre
vágyik, hogy önértékelését táplálja, annak ellenére, hogy az
önértékelés végtelen hajszolása nemigen vezet boldogsághoz. Azzal
áltatja magát, hogy elégedettebb lesz, ha sikerül formásabbá tennie
a hasát. Pedig a lelke mélyén tudnia kell, hogy nem ez a helyzet. Ha
egyszeriben lapos hasa lenne, egy rövid időre megkönnyebbülne, de
ez az érzés hamar szertefoszlik, és ekkor elkezdene a tokája vagy a
combja miatt aggódni.
Az öregedéssel kapcsolatos aggodalmaink vizsgálata fellebbenti a
fátylat az egyik, boldogtalansággal és szenvedéssel kapcsolatos
buddhista igazságról: sokszor rosszabbul érezzük magunkat amiatt,
hogy megpróbálunk ellenállni a szenvedésnek, mint amennyi kínnal
maga a szenvedés járna.
Sem az „úszógumi”, sem a homlokunkon megjelenő ráncok nem
sokat ártanak valójában. Vannak kultúrák, ahol tiszteletet
parancsolónak számítanak, és társadalmi rangot kölcsönöznek
viselőjüknek. Az öregedéstől való idegenkedésünk az, ami
boldogtalanná tesz: az elkerülésébe fektetett energia, a félelemben
töltött idő. Az, hogy elhitetjük magunkkal, sokkal jobban éreznénk
magunkat szarkalábak nélkül, valamint, hogy zavarba jövünk mások
előtt, mert meggyőződésünk, hogy hervadásunk jeleit
tanulmányozzák.
Valójában rajtunk múlik, mennyire lesz fájdalmas az öregedés
folyamata. Megpróbálunk szembeszállni az elkerülhetetlennel?
Pánikba esünk? Siránkozunk? Borongós lesz a kedvünk? Vagy
megtesszük, ami tőlünk telik, hogy minél jobban nézzünk ki, aztán
éljük tovább az életünket? Mint ahogy azt a buddhista írónő, Sylvia
Boorstein oly bölcsen megjegyezte: „A szenvedés elkerülhetetlen, a
fájdalom szabadon választott.”
 Mindez nem azt jelenti, hogy le kéne tagadnunk vagy el kéne
fojtanunk az öregedéshez fűződő valódi érzelmeinket. Ha az
öregedés fájdalmas, akkor meg kell vizsgálnunk érzéseinket, le kell
nyúlnunk a gyökerekig. Milyen elképzeléseink vannak a témával
kapcsolatban, és mennyire racionálisak? Tényleg azzal van-e a baj,
ahogy kinézünk, vagy inkább valami mélyebben nyugvó dologgal,
mint a magány, az irányíthatatlan irányításának vágya vagy az
elégtelenség fájdalmas érzése? Mint ahogy azt bármely buddhista
tanító elmondhatja, az elfogadás az egyetlen lehetséges megoldás
egy olyan folyamat – az öregedés – vonatkozásában, amely fölött
igen kevés hatalommal rendelkezünk.

Szembenézni a halállal
Az öregedés elutasítása rokon a halál elutasításával. Rémisztő
dolog, mégis mi haszna tagadni, hogy egyszer úgyis utolér. A
buddhisták fontosnak tartják, hogy tudatosan viszonyuljanak mind az
öregedéshez, mind a halálhoz. Ezzel mindjárt megragadhatjuk az
átmenetiség fogalmát. Vannak nők, akikben épp az anyaság révén
tudatosodik, hirtelen és fájdalmasan, önnön halandóságuk. Mint
ahogy azt buddhista barátnőm, Joanne leírta:

A szülés kínjai közepette ébredtem rá életemben először,

hogy egy napon én is meg fogok halni. Rettenetesen
megrémültem, mert nem tudtam elviselni a gondolatot,
hogy a gyermekem anya nélkül marad. Egyszeriben úgy
éreztem, vigyáznom kell magamra. A halandóság érzése
csak tovább fokozódott bennem az újszülött törékenysége
láttán. Éreztem, hogy mennyire szerencsés vagyok, és ez
még tovább fokozta rettegésemet. Tisztán láttam, hogy ez
az újszülött egy napon meg fog halni. A világra hoztam
valakit, akinek véges az élete. Eléggé földhöz vágott, ahogy
mindez tudatosult bennem.
Kultúránk része, hogy furcsának érezzük, ha valaki a halandóságon
mereng: már a halál gondolatától is rosszul érezzük magunkat, így
aztán, ha csak lehet, kerüljük a témát. Tekintve azonban, hogy a
halál az egyetlen, ami biztos az életben, lehet, hogy mégis több
figyelmet érdemelne. Ha hajlandóak lennénk eltűnődni rajta, milyen
lenne, ha elveszítenénk egyik lábunkat, többre értékelnénk a tényt,
hogy kettő van. Ha elhatároznánk, hogy néhány percig a betegségen
fogunk gondolkodni, jobban értékelnénk, hogy egészségesek
vagyunk. Ha gondolunk a halállal, talán megfontoltabban éljük az
életünket.
Hallottunk már olyan emberekről, akik egy halálközeli élmény
hatására ráébredtek életük értékére, és drasztikus változtatásokat
vittek véghez. A továbbiakban nem tekintették készpénznek az
életet, és elhatározták, hogy hasznosabban töltik a hátralévő időt.
Rájöttek, hogy mi az, ami valójában számít, és mi az, ami fölösleges.
Hogy emlékeztessék magukat a halál bizonyosságára, egyes
buddhisták azzal a gondolattal kelnek fel reggel, hogy: „Ejha! Sikerült
anélkül túljutnom az éjszakán, hogy meghaltam volna.” Vannak, akik
ezt mantrázzák: „Születés, öregedés, fájdalom és halál.” Megint
mások testük hanyatlásáról vagy akár magáról a halálról meditálnak.
Maguk elé képzelik, hogy testük a földben pihen, látják, ahogy
lassan elrohad a bőr, és porrá omlanak a csontok. Ezek a
gyakorlatok egytől egyig azt szolgálják, hogy ne feledkezzünk meg
mulandóságunkról. Kétlem, hogy a női magazinok felkarolnák az
ötletet, de ha reálisabban és elfogadóbban állnánk a halálhoz, az
valószínűleg segítene elfogadnunk, hogy az öregedés
elkerülhetetlen.

Tisztánlátás
Kamaszkoromban, amikor szanaszét állt a hajam, és tele voltam
pattanásokkal, édesanyám – miután biztosított róla, hogy gyönyörű
vagyok – felhívta rá a figyelmemet, hogy ha az ember körülnéz a
pályaudvaron, a bankban vagy csak úgy az utcán, igen kevés
embert lát, aki a reklámok szépségideáljának is megfelel. Saját
vizsgálódásaim során úgy tapasztaltam, hogy igaza van, és
bizonyára a „hétköznapi” embereknek is van szerető családjuk.
Néhányuknak izgalmas a munkája, mások valamilyen hobbiért
élnek-halnak. Ha Rachelt sarokba szorítanánk, valószínűleg ő is
belátná, hogy a teljesen közönséges kinézetű emberek is
megtalálhatják azt, ami lelkesíti őket az életben, és hogy a fiatalság
és a szépség nem hoz örök békét és boldogságot. Lehet, hogy
eszébe jutna, hány kétségbeesett és önpusztító magatartást tanúsító
gyönyörű hírességet látott már a világ. Tudatosulhatna benne, hogy
a szépségnek is megvan a maga hátránya, mint például az irigység,
vagy az, hogy nem azért szeretnek, aki vagy, hanem azért, ahogyan
kinézel.
A tisztánlátás – annak a képessége, hogy azt lássuk, ami van –
segít felismerni, ha gondolataink és cselekedeteink nincsenek
összhangban azzal, amiről úgy tudjuk, hogy igaz. Előfordul, hogy
elméletben tökéletesen tisztában vagyunk egy állítás – mint például,
hogy a szépség nem boldogság – igazságával, mégis úgy
viselkedünk, mintha fogalmunk sem lenne róla. Alaposan meg kell
figyelnünk a gondolatainkat ahhoz, hogy ráébredjünk, melyek azok a
pontok, ahol nem annak megfelelően élünk, amit igaznak gondolunk.
Ugyanilyen fontos, hogy figyelemmel kísérjük mindazokat a
vélekedéseket és feltevéseket, amelyekhez körömszakadtig
ragaszkodunk, mert gyakran ezek okozzák a problémáinkat.
Például, ha Rachel átgondolja szavait, az alábbi feltevéseket
tárhatja fel: „Ha szép leszek, jól fogom érezni magam.” „Ha elég sok
pénzt szánok rá, nem fogok megöregedni.” „Ha fegyelmezetten
követem a szépségprogramot, fiatal maradok.” Ráébredhet az élettel
kapcsolatos elvárásaira is: „Ahhoz, hogy értékes embernek tudjam
magam, jól kell kinéznem.” „Muszáj, hogy a férjem azt lássa, jól
nézek ki, és ezt meg is mondja.” „A drága kezelések biztosan
eredményesek.”
Vegyük például a fogyókúrát. A fél világ fogyókúrázik, de közben
figyelmen kívül hagyja az alapvető problémákat. Tudjuk, hogy a
fogyókúrák nem működnek, és nem veszítünk mást általuk, mint az
önmagunkba vetett hitünket. Annyira rabul ejt minket a vágyott
testforma, hogy elképzelésünk sincs arról, miként válaszolnánk a
probléma mélyén meghúzódó, sokkal fontosabb kérdésekre:

• Egyáltalán, miért érzem, hogy nem vagyok jó úgy, ahogy

vagyok?
• Ez a kellemetlen érzés örökre megszűnne, ha vékony
lennék? Mennyire észszerű a testem formájára alapozni az
önbecsülésemet?
• Mely gondolatok azok, amelyek miatt túl sokat eszem?
• Miért nem érzem jól magam a bőrömben, és miért segít
ezen az evés?

Ha Rachel feltárná kimondatlan feltevéseit és elvárásait, talán arra a

következtetésre jutna, hogy ezek, és nem pedig a megjelenése
okozzák elégedetlenségét.
A buddhista hagyományok többsége szerint – figyelembe véve
gondolataink bolondos, megbízhatatlan áramlását – nem mindig
hatékony, ha gondolkodás révén akarjuk elérni az tisztánlátás
képességét. Mivel épp a gondolkodás az, ami a szellemi zűrzavart
előidézi, nem biztos, hogy ez a legjobb eszköz a rendteremtésre.
Állításuk szerint a leghatékonyabb módszer a tisztánlátás elérésére
a tiszta tudat meditáció, amelynek során meghaladjuk racionális,
gondolkodó tudatunkat, és a maguk valójában látjuk gondolatainkat.
Ha feltárulnak előttünk téveszméink, helytelen nézeteink és rossz
szokásaink erőfeszítés nélkül semmivé válnak. Ha ez mégsem
következne be, vagy ha helytelen nézeteink ismét előtérbe
kerülnének, az annyit jelent, hogy nem láttuk őket elég tisztán.
 Megfigyelni gondolatainkat, miközben sorban felbukkannak,
egyáltalán nem könnyű feladat, főleg nem a kezdők számára. Bárki,
aki próbált már meditálni, tudja, hogy „majomelménk” önálló életet él,
és szertelenül, csapongva ugrál; akár tetszik nekünk, akár nem. Ha
azt szeretnénk, hogy hosszabb ideig tudjunk koncentrálni, ahhoz
fegyelemre és türelmes, meditációval töltött órák sorára van
szükség. A meditáció kitartó gyakorlásával tudatunk tisztább és
fegyelmezettebb lesz, és eljuthatunk a tapasztalatainkat és az egész
életünket is megváltoztató tisztánlátáshoz.

Mit tehetünk?
• Vegyük észre, hogy az igazi és tartós boldogság csak
belülről fakadhat – ne a rajtunk kívüli világtól várjuk, hogy
elhozza nekünk.
• Ne halogassuk a boldogságot, élvezzük a pillanatot.
• Teremtsünk időt rá, hogy néha ne csináljunk semmit, csak
„legyünk”. Például meditáljunk.
• Ismerjük fel, hogy a pozitív énkép szolgamód való ápolása
nem vezet boldogsághoz.
• Ne ragaszkodjunk egy adott énképhez. A buddhizmus
szerint az önmagunkról alkotott képet csak kitaláljuk.
• A nem létező én tanítását igazán csak meditáció
segítségével érthetjük meg. Mindez sokkal inkább
tisztánlátás és mély felismerés kérdése, nem az
intellektuális megértésen múlik.
• A fiatalsághoz és szépséghez való ragaszkodás
szenvedést okoz, mert az öregedés és a halál
elkerülhetetlen. Próbálkozzunk az elengedéssel és az
elfogadással.
• Vegyük észre, hogy nem az öregedés fáj, hanem az, ha
megpróbálunk ellenállni neki.
• Szánjunk rá időt, hogy elmerengjünk a halálról, mert ez az
egyetlen, ami biztos az életben. Így tudatosabban fogjuk
élni az életet.
 9.
MEDITÁCIÓ
Miért szakítana egy anya időt épp a meditálásra, amikor úgysem jut
soha elég ideje semmire? Fölöttébb nyomós érveket kell felhozni
mellette. És lehet is. A 2. fejezetben láthattuk, hogy a meditáció
során gyakorolt tudatosság energiát biztosít napi feladataink
elvégzéséhez, kiegyensúlyozottságot negatív érzéseink kezeléséhez
és tisztánlátást, ami hozzásegít a tanuláshoz és a spirituális
fejlődéshez. A tudatosság segít, hogy figyelmes szülőkké váljunk, és
tisztán lássuk saját helyzetünket. Azt is láttuk, hogy minél inkább a
jelenben élünk – ahogy azt meditáció közben gyakoroljuk –, életünk
annál teljesebbé válik, és annál több örömben lesz részünk.
Ahogyan azt Buddha is mondta: a tudatunkkal teremtjük meg a
világot. Minél egészségesebb, pozitívabb és kedvesebb tudattal
rendelkezünk, annál több boldog pillanatot élünk meg, és annál jobb
lesz a gyerekeinknek. A buddhizmus azt tanítja, hogy a tudat
formálásának legjobb eszköze a meditáció. A meditáció során
lehetőségünk nyílik a pozitívabb tudatállapotokkal való
megismerkedésre, arra, hogy elmerüljünk bennük, és hogy
megérezzük a tisztaság, a kiegyensúlyozottság és a kedvesség ízét.
A meditáció folyamán a létezés egy magasabb fokát gyakoroljuk,
amit aztán – fokról fokra – átültetünk mindennapi életünkbe.
Orvosi vizsgálatok sora bizonyítja, hogy a meditáció pozitívan hat
az egészségi állapotunkra. Dr. Herbert Benson, a Harvard Egyetem
orvosi karának professzora közel harminc évig tanulmányozta a
meditáció hatásait, és arra a megállapításra jutott, hogy azok, akik
meditálnak, harmadával kevesebbet járnak orvoshoz, mint a nem
meditálók. Benson azt állítja, hogy amikor a test mély nyugalomban
van, beindulnak egyes öngyógyító folyamatok. Míg a stressz
kizökkenti testünket egyensúlyi állapotából, és gyengül ellenálló
képességük a fertőzésekkel és a betegségekkel szemben, addig a
mély relaxáció egyensúlyt teremt, és ezzel gyógyuláshoz vezet.
Távolról sem dr. Benson az egyetlen, aki ezt állítja. Más kutatók
arról számoltak be, hogy a meditáció során átélt nyugalom egész
napra feloldja a bennünk lévő feszültséget, akár 50%-kal is
csökkentheti a vérnyomást, és javítja a szívműködést. Bizonyítást
nyert az is, hogy a meditációtól jobban alszunk, és javul az általános
közérzetünk. Az American Association of Health Plans
(Egészségkasszák Amerikai Szövetsége) által végzett felmérés
szerint tízből nyolc orvos úgy véli, hogy a meditációt – mind az
orvosok, mind a betegek érdekében – az orvosi képzés részévé
kellene tenni. Lassan közhellyé válik, hogy ha a meditációt tabletta
formájában árulnák, készek lennénk egy vagyont fizetni érte.
Ha egy anya meditál, az az egész családnak hasznára válik. Ha
anyáknak tesszük fel a kérdést, miért meditálnak, a következőket
mondják: „Kiegyensúlyozottabb vagyok tőle.” „Nehezebben jövök ki
a sodromból.” „Távolabbról tudom szemlélni a bosszantó dolgokat.”
„Jókedvű vagyok/nem tűnnek olyan zavarosnak a dolgok/kevésbé
vagyok zsémbes vagy mogorva.” Ahogyan ez az anya is mondta:

A meditáció segítségével tartom kordában a dühömet, a

szorongásaimat és nagy általánosságban a negatív
hozzáállásomat. Ugyanakkor nemcsak a negatív dolgok
kezeléséről szól, hanem arról is, hogy kapcsolódni tudok
mindenhez, ami pozitív, utat nyitok az öröm és a boldogság
számára, és teljesen máshogy látom az egész életemet.

Chittaprabha a Nyugati Buddhista Rend Barátainak (Friends of the

Western Buddhist Order) felszentelt tagja. Hosszú szőke hajával és
energikus viselkedésével fiatalabbnak tűnik nálam, pedig öt unokája
van. Chittaprabha érdekes megállapításokat tett a meditáció
hasznával kapcsolatban:
 Ha mindig csak a feladatainkra koncentrálunk, megfosztjuk
magunkat a teljes jelenlét alapvető élményétől és attól,
hogy odafigyeljünk és reagáljunk a minket körülvevő
szépségre és szenvedésre. A meditáció által nagyobb
rálátásom nyílik a dolgokra, mélyebben megélem a világhoz
fűződő kapcsolatomat és közelebbi, bizalmasabb
kapcsolatba kerülök önmagammal. Nagyobb távlatokban
látom a világot, és nem erőből, hanem szeretettel oldom
meg a dolgokat. Rájöttem, hogy a tágasságnak ezt az
érzését a gyerekekkel is meg tudom osztani, néha a
természet nagyrabecsülésén, néha pedig az állatokkal való
kedves bánásmódon keresztül.
A meditáció és a fokozott tudatosság megtanított rá, hogy
az élet sokkal tovább terjed az én közvetlen
szükségleteimnél vagy körülményeimnél. Sokkal
mélyebben átérzem, hogy az életben minden mindennel
összefügg. Fontos, hogy kezdek ráébredni, milyen
következményei vannak a cselekedeteimnek, és ezáltal
sokat finomodott az etikai érzékem.

Ha számba vesszük az előnyöket, kiderülhet, hogy a meditáció

életünk egyik legnagyobb felfedezése. Persze minden kezdet nehéz,
így nem csoda, ha eleinte elbizonytalanodunk vagy engedünk más
tevékenységek csábításának. Ugyanakkor a meditáció olyan pozitív
hatást gyakorol életünk minden területére – legyen az érzelmi,
fizikai, spirituális vagy lelki –, hogy hamarabb elköteleződhetünk
mellette, mint várnánk.
A buddhizmus számos különböző meditációs technikát ismer, így
mindenki kiválaszthatja a helyzetének és a személyiségjegyeinek
legmegfelelőbbet. Ebben a fejezetben a két legismertebb technikáról
szólok majd: a tudatos légzés meditációról és a szerető kedvesség
meditációról. Ne feledjük azonban, hogy az összes buddhista
hagyomány hangsúlyozza, hogy a meditációt közvetlenül egy
képzett tanítótól kell megtanulni.

Kezdjük az elején!
Buddhista tanítók gyakran javasolják, hogy különítsünk el egy helyet
kifejezetten a meditáció céljára. Vannak, akik szeretik különböző,
értelemmel bíró jelekkel díszíteni ezt a helyet, mint például egy
Buddha-képpel, egy szoborral, tömjénnel, gyertyákkal, tanítójuk vagy
más, szívükhöz közel álló buddhista képével, esetleg a szent
iratokból vett idézetekkel. Bárki létrehozhatja a saját oltárát. Ha
sikerül egy hangulatos helyet kialakítanunk, azzal vonzóbbá tehetjük
a gyakorlást, de mindez nem feltétlenül szükséges. A férjem például
idegenkedik attól, hogy egy ilyen hely legyen a házában, az én
drágaságom „túl bizarrnak” érzi a dolgot, úgyhogy megvagyok
nélküle. Épp elég neki, hogy a felesége szeret „transzban
ücsörögni”, nem hiányoznak a különböző furcsa kellékek; úgyhogy
nem erőltetem a dolgot.
Hagyományosan a meditálók keresztbe tett lábbal ülnek a földön,
de egy egyenes támlájú szék is megteszi. Fontos, hogy kihúzzuk
magunkat; a görnyedt testtartás hátfájást és álmosságot okoz. Idő
hiányában az ember késztetést érezhet, hogy felébredés után, az
ágyban meditáljon, ez azonban kevéssé helyettesíti a szabályszerű
meditációt, mert így nehéz a megfelelő koncentráció szintjét elérni.
Ugyanakkor vannak napok, amikor tényleg egyáltalán nincs időnk.
Ilyenkor még mindig jobb, ha megpróbálunk az ágyban meditálni,
mint ha csak ott fekszünk, azon merengve, hogy vajon hogyan
fogjuk túlélni ezt a napot. Mint a nap bármely szakában, ilyenkor is
lehetőségünk nyílik a tudatosság gyakorlására. Bármilyen
testhelyzetben is, de igyekezzünk résnyire nyitott szemmel meditálni.
Lehet, hogy először furának tűnik, de a fény segít, hogy ne
álmosodjunk el.
 Ha egy mód van rá, érdemes mindjárt ébredés után meditálni,
mert ilyenkor az ember feje még nincs tele mindenfélével.
Ugyanakkor teljesen egyéni, hogy kinek melyik időpont válik be
leginkább. Van, aki reggel még túl kába, és úgy érzi, hogy ha elalvás
előtt meditál, akkor jobban tud aludni. Mások épp ellenkezőleg, azt
mondják, hogy az esti üléstől túlságosan felébrednek vagy
túlságosan feltöltődnek, és utána nem tudnak elaludni. Ha előtte
valami nyugodt tevékenységet végzünk, az segíthet abban, hogy
felkészítsük tudatunkat a meditációra – jógázhatunk, olvashatunk
spirituális tartalmú könyveket, vasalhatunk, összehajtogathatjuk a
tiszta ruhát, vagy csinálhatunk bármi mást, ami segít lelassulni és
koncentrálni.
Bár a buddhisták számos, különböző meditációt alkalmaznak, van
egy, amit minden iskola elsőként tanít, és ez a tudatos légzés
meditáció. Annyit kell tennünk, hogy nyugodtan ülünk, ellazulunk,
becsukjuk a szemünket és arra figyelünk, ahogy beszívjuk és kifújjuk
a levegőt. Nem kell a levegővételen gondolkodni vagy bármi módon
irányítani. Nem kell különösebben erősen koncentrálni sem. A cél
az, hogy ellazuljunk, és figyelve a lélegzetünket, végül eggyé váljunk
vele. Ha figyelmünk elkalandozna, türelmesen, bármiféle néma
megjegyzés nélkül visszatereljük a légzésre.
Aki most meditál először, általában még nem tudja irányítani a
figyelmét, ezért gyakran alkalmaznak a meditáció részeként egy-két
segítő elemet is. Sok meditáló úgy találja, hogy segít a légzésére
való összpontosításban, ha fokozatosan hangolódik rá a feladatra.
Az én meditációtanárom lépésről lépésre juttatja el a csoportot a
légzés tudatosságáig úgy, hogy először az ellazulásra helyezi a
hangsúlyt. Lassan adja az instrukciókat:

Csukjátok be a szemeteket, és figyeljetek meg minden

hangot… Irányítsátok figyelmeteket a teremre és a benne
lévő emberekre… Most gondoljatok a saját testetekre: az
alakjára, azokra a pontokra, ahol a talajjal érintkezik…
 Fentről lefelé haladva figyeljétek meg a testetek egyes
részeit, és tudatosítsátok magatokban, ha valahol
feszültséget tapasztaltok, kezdjétek a fejetek búbjával…
Most az arcizmok következnek, lazítsátok el, mintha puha,
olvadó vaj lenne… most a nyak…

Miután végigértünk a testünkön, elkezdünk a ki- és a belégzésre

koncentrálni.
A lélegzetvétel számolása további segítséget jelenthet a figyelem
kordában tartásában. A Nyugati Buddhista Rend Barátai által tartott
kezdő tanfolyamokon a meditáció alább bemutatott négy szakaszát
alkalmazzák. Amikor az ember úgy érzi, hogy tiszta a feje, és jól tud
összpontosítani, akkor elhagyhatja a négy szakaszt, és
koncentrálhat egyszerűen a légzésére. A négy szakaszhoz bármikor
vissza lehet térni, ha mégis túl gyakran elrévedeznénk. Kezdőknek
általában azt javasolják, hogy mintegy öt percet töltsenek egy-egy
szakasszal, de nem érdemes túl sokat nézni az órát. Aki még sosem
meditált, és túl nehéznek érzi, kezdheti mindössze néhány perccel,
majd később minden alkalommal növelheti az időtartamot.

Tudatos légzés meditáció

1. Amikor elkezdjük a légzésünkre irányítani a figyelmünket,
kezdetben a kilégzéskor számoljuk a lélegzetvételeket.
Egytől tízig számolunk, folyamatosan ismételve. A
számolás segít a figyelmünk irányításában, de a
lélegzetünkre összpontosítsunk, ne a számokra.

2. A második szakaszban tovább számoljuk a

lélegzetvételeket, de most nem a ki-, hanem a belégzéskor.
Nem nagy a különbség az első szakaszhoz képest, de a
változás mégis a koncentráció mélyülését eredményezi.
 3. A harmadik szakaszban már nem számolunk tovább,
hanem a légzés teljes folyamatára koncentrálunk, és
mindazokra az érzésekre, amelyeket a légzés kivált.
Megfigyelhetjük a két lélegzetvétel közötti nyugalom
pillanatát, a hasüreg süllyedését és emelkedését vagy
légzésünk hangját.

4. A negyedik szakaszban, úgy finomítjuk a folyamatot,

hogy légzésünk egyetlen aspektusára rögzítjük a
figyelmünket. Megfigyeljük, milyen érzést vált ki légzésünk
azon a ponton, ahol a levegőt beszívjuk és kifújjuk, azaz az
orrlyukak körül vagy az orrunk hegyén. Észrevehetjük
például, hogy a beszívott levegő egy kicsivel hűvösebb,
mint az, amit kifújunk.
A negyedik szakasz lezárásaként ismét a teljes légzési
folyamatra irányítjuk a figyelmünket, majd a testünkben
megjelenő érzésekre koncentrálunk. Fokozatosan
abbahagyjuk a meditálást, és kinyitjuk a szemünket. Egy
másik lehetőség, hogy a tudatosságot gyakorolva ülünk
még egy darabig kettesben önmagunkkal, és élvezzük a
nyugalmat. Ilyenkor egyszerűen csak megfigyeljük mindazt,
ami történik, és ami jön; egyszerűen csak vagyunk.

Amikor a meditáció végeztével visszatérünk napi

kötelezettségeinkhez, igyekszünk olyan hosszan megőrizni a
meditáció során elnyert tudatosság és nyugalom állapotát, amilyen
hosszan csak lehet. Komoly elszántsággal törekszünk rá, hogy a
nap folyamán mindvégig az aktuális pillanatra koncentráljunk, arra
figyeljünk, amit magunk előtt vagy magunkban látunk. Ugyanúgy,
mint a meditáció egyes szakaszainál, ha elkalandozik a figyelmünk a
múlt vagy a jövő irányába, türelmesen, kitartóan és gyengéden
visszatereljük gondolatainkat a jelenbe.
 Helyes erőfeszítés

Emlékszem, amikor először hallottam a meditáció imént vázolt négy

szakaszáról, a tanár figyelmeztetett, hogy előfordulhat, hogy
megfeledkezünk a számolásról, és csak akkor kapunk észbe,
amikor, mondjuk, már tizenhétnél járunk. Azt gondoltam: Hogyan
számolhat el az ember tizenhétig, anélkül, hogy észrevenné?
Mindjárt a rá következő héten negyvenötnél jártam, amikor észbe
kaptam – elég álmos lehettem.
Az igazság az, hogy az ember tudata igenis elkalandozik. Nincs
ebben semmi különös, kár emiatt bosszankodni vagy önmagunkat
ostorozni. A három kulcsszó: türelem, kitartás, gyengédség. Ha
érezzük, hogy kezd eluralkodni rajtunk a feszültség, vagy már
ráncoljuk a homlokunkat az erőlködéstől, akkor valószínűleg túl
szorosan fogjuk a gyeplőt. A cél az, hogy szellemi erőfeszítés nélkül
kövessük nyomon a légzésünket. A Nemes Nyolcrétű Ösvény
értelmében a meditáció során kell eljutni a helyes erőfeszítéshez. Ez
azt jelenti, hogy meg kell találni a középutat a hevesség és az
álmosság, a túlzott erőfeszítés és a tunyaság között.

Tisztánlátás és meditáció
A négy szakaszra bontott meditáció során elkalandozó figyelmünket
rendre visszairányítjuk a légzésünkre. A meditációban rejlő további
lehetőségeket tárhatunk fel azonban, ha hagyjuk, hogy gondolataink
a maguk útját járják, mi pedig közben tudatosan megfigyeljük őket.
Ez sokkal nehezebb, mint az első módszer, főleg azok számára, akik
még kezdők a meditáció terén, és nem tudnak olyan jól koncentrálni.
Az, hogy gondolatainkat tudatosan megfigyeljük anélkül, hogy
engednénk, hogy magukkal ragadjanak, hosszabb távú célkitűzés
lehet, arra az időre, amikor már jobban tudjuk összpontosítani a
figyelmünket. Tény, hogy saját gondolataink megfigyelése révén
olyan tisztánlátás birtokába kerülhetünk, ami az egész életünket
megváltoztatja, és segít megszabadulni önsorsrontó nézeteinktől és
magatartásunktól.
Akár megfigyeljük gondolataink áramlását, akár gátat vetünk neki,
nem azért meditálunk, hogy ráébredjünk valamire – egyszerűen csak
megfelelő körülményeket teremtünk ahhoz, hogy megtisztítsuk
elménket. Helen Jandamit meditációt oktat, és jó érzékkel választja
meg hasonlatait. Elmagyarázta, hogyan készíti elő a meditáció a
terepet a tisztánlátás számára: „A légzés megfigyelése idővel
olyanná válik, mint egy fehér háttér. Könnyebb észrevenni a
porszemet egy fehér háttéren, mint egy piszkos felületen.”
Kellő gyakorlat birtokában és a koncentráció elmélyülésével egyre
jobban körvonalazódik a porszem és annak minden jellegzetessége.
Ha felismerjük legmélyebben megbúvó hajlamainkat, és annak látjuk
őket, amik, akkor elveszítik felettünk hatalmukat. A tisztánlátás
képessége teszi lehetővé, hogy valóban megértsük, mi történik az
életünkben, hogy tudatára ébredjünk berögződött reakcióinknak és
viselkedésünknek, illetve hogy változtassunk ezeken.
Az tisztánlátás arra is lehetőséget teremt, hogy ne csak
intellektuálisan fogjuk fel Buddha tanításait, hanem közvetlenül is
megtapasztaljuk őket, ami nagyban előmozdítja a változást.
Handbook for Mankind (Az emberiség kézikönyve) című művében
Buddhadasa Bhikkhu felsorol néhányat azok közül a tanítások közül,
amelyeket a tisztánlátás birtokában sokkal világosabban láthatunk:

A „dolgok valódi természetébe való betekintés” arra utal,

hogy látjuk a dolgok átmeneti, nem kielégítő jellegét, azt,
hogy nincs önmagában álló egyéniség; látjuk, hogy semmit
sem érdemes megszerezni, semminek sem érdemes lenni,
látjuk, hogy nincs semmi a világon, amit érdemes lenne
megragadni, amin érdemes lenne csüngeni azt gondolva,
hogy ez az énünk vagy annak egy része, hogy jó vagy
rossz, vonzó vagy visszataszító.
 Tisztánlátás meditáció
Ez a meditáció jobban elősegíti a tisztánlátást, mint a négy
szakaszból álló módszer, viszont itt valamivel nehezebb a figyelem
fenntartása. Éppúgy, mint a négy szakaszból álló meditációnál,
először a légzésünkre irányítjuk a figyelmünket, majd elnevezzük a
belégzést „emelkedésnek”, a kilégzést pedig „esésnek”. Ahelyett,
hogy ellenállnánk a felbukkanó érzéseknek vagy gondolatoknak,
elnevezzük őket, és lassan mondogatjuk magunkban, hogy „érzés,
érzés, érzés” vagy „gondolat, gondolat, gondolat”. Hagyjuk, hogy
felbukkanjanak a gondolatok és az érzések, szabadon engedjük őket
létezni, majd távozni. Ekkor visszatérünk légzésünk
megnevezéséhez.
Ha észrevesszük, hogy figyelmünk már nem a légzésünkön jár,
fejben tudatosítjuk megfigyelésünket: ha fájdalmat érzünk, azt
mondjuk „fájdalom, fájdalom, fájdalom”, egészen addig, amíg a
fájdalom el nem múlik; ha egy régi vita jár a fejünkben, elnevezzük
emlékeinket, „emlék, emlék, emlék”, mielőtt ismét visszatérnénk
légzésünkhöz. Ha valami hangot hallunk, ami eltereli a figyelmünket,
azt mondjuk, „hallás, hallás, hallás”, ha pedig az jut eszünkbe, hogy
vajon mit főzünk majd vacsorára, ezt is elnevezzük, mondván
„tervezés, tervezés, tervezés”.
További mentális élményeket is elnevezhetünk, például:
sértettség, ellazulás, ellenszegülés, mosoly, vágy, sóvárgás – bármit,
ami csak felmerül. Ha nehezünkre esik megtalálni a megfelelő
kifejezést, minden további nélkül hagyatkozhatunk a legalapvetőbb
kategóriákra, mint hogy „gondolat” és „érzés”. Olyan szavakat
használunk, amelyek többnyire egy folyamatra utalnak, ezzel is
érzékeltetve, hogy az egyes tudatállapotok egy folyamat részei, és
idővel más tudatállapotokká alakulnak.
Ha fájdalmat, viszketést vagy bármilyen más kellemetlenséget
észlelünk, figyeljük magát az érzést és a rá adott reakciónkat,
egészen addig, amíg az érzés meg nem szűnik. Ha nem múlik el
hamarosan, akkor megvakarhatjuk a viszkető testrészt vagy
testhelyzetet válthatunk, de igyekezzünk elkerülni, hogy minden
fizikai jelre gondolkodás nélkül reagáljunk. A meditáció során a
kellemetlenség pozitív töltetet nyer, mert nehéz figyelmen kívül
hagyni, így az adott pillanatra irányítja a figyelmünket. A
kényelmetlenség arra is lehetőséget biztosít, hogy gyakoroljuk a
szenvedéssel és a kellemetlenségekkel való együttélést, és azt,
hogy menekülés helyett inkább szembenézzünk velük.
Azok a meditálók, akiket bosszant, ha gondolataik elkalandoznak,
nagyra értékelik a tisztánlátás meditációt, melynek során minden,
ami csak történik, a meditáció részévé válik, így aztán a figyelmet
elterelő gondolatok, hangok és érzések kevesebb bosszúságot
okoznak. Ha megtanuljuk elnevezni a tudatunkban zajló
folyamatokat, képesek leszünk irányítani őket. Kisebb eséllyel
engedjük, hogy magukkal ragadjanak, és kevésbé azonosulunk
velük. Apránként megtanuljuk, hogy semmit, ami bennünk felmerül,
ne minősítsünk jónak vagy rossznak; ami igen hasznos, ha
türelemmel kívánjuk állni a sarat, bármit hoz is az élet.

Nehézségek
A meditáció élvezetes, megnyugtató, csodálatos és örömteli tud
lenni. Néha pedig pont az ellenkezője. A meditáció gyakorlatának
kialakítása nem mindig meg úgy, mint a karikacsapás. Kevésbé
gyakorlott meditálók gyakran bosszantónak találják, hogy a
gondolataik elkalandoznak, és kétségeik támadnak a meditáció
hasznával kapcsolatban. Esetleg úgy érzik, hogy „nincsenek a
megfelelő hangulatban”. Miközben igyekeznek a négy szakasz
módszerét alkalmazni, valami ilyesmi megy végbe a fejükben:
„Egy, kettő, viszket a lábam…, megvakarjam? Nem tudom,
teljesen begyógyult-e már az a seb. Állj!… Három, négy, öt… Jaj
nekem, nem küldtem el azt a levelet, most mit csináljak, ja… Hat,
hét, nem tudom, jól csinálom-e…, az biztos, hogy tegnap totál
elszúrtam… Nem lenne szabad gondolkodni! Nem megy ez
nekem…”
Némi gyakorlat birtokában javul a koncentrálóképesség, kevesebb
lesz az elkalandozás, és a kezdő magabiztosabbá válik. Hamarosan
felfedezi, hogyan gazdagodott az élete a tudatosság fejlesztése által,
és ez kellő motivációként szolgál a nehezebb napokon is. Némi
elkötelezettség birtokában végül eljut arra a szintre, amikor a
meditáció már éppoly természetes része a napnak, mint a
zuhanyozás vagy a fogmosás, és igencsak hiányzik, ha egyszer
valamiért kihagyja az ember.
A thaiföldi író, Gunaratana az Eight Mindful Steps to Happiness,
Walking The Buddha’s Path (Nyolc tudatos lépés a boldogság felé,
Buddha ösvényén járva) című művében megemlíti, hogy furcsa
módon a meditációt elsajátítani szándékozó nyugatiak sokszor túl
szigorúak magukhoz. Gunaratana ambiciózusnak, hajszoltnak,
célratörőnek és bizonytalannak látja őket. Ezt írja: „Szigorú
ellenőrzésnek vetik alá elméjüket, és igyekeznek pusztán
akaraterővel irányítani azt (…) gyakran korholják magukat és
durvák.” Rámutat, hogy a meditáció célja az, hogy „megfigyeljük”,
nem pedig az, hogy „irányítsuk” elménket.
Tudva, hogy követőinek gondot okoz majd a meditáció, Buddha öt
várható nehézségre vagy akadályra hívta fel a figyelmet. Ezek a
következők:

1. kínzó gondolatok,
2. rosszindulat, düh vagy más negatív hangulat,
3. álmosság,
4. nyugtalanság,
5. kétség.

Egy képzett tanár tanácsot adhat abban, hogyan küzdjük le a fenti

nehézségeket.
 Emlékszem, amikor elkezdtem meditálni, többnyire
végigálmodoztam az egészet, az elmém egyszerűen nem akart
elcsendesedni – gyakran úgy éreztem, hogy az egész csak
időpocsékolás. Több hónapos kitartó gyakorlás után tapasztaltam
először valami fejlődést: hosszabbak lettek a két csapongó gondolat
közti szünetek, és már tudtam, hogy el tudom érni a feltöltődést
jelentő nyugalom állapotát.

A szeretetteljes tudat táplálása

Ahhoz, hogy elménk szeretetteljes legyen, fel kell ismernünk, hogy
minden élőlény értékes. Ehhez segítséget nyújthat, ha emlékeztetjük
magunkat, hogy az érték nem az általunk értékesnek vélt tárgyakban
lakozik, hanem a saját elménkben. Gondoljunk csak egy darab
gyémántra és egy tál vízre. Melyik az értékesebb? Ha valaki éppen
elveszetten bolyong a sivatagban, annak a víz az értékesebb. Egy
ékszerész számára a gyémánt. A dolgok értéke szubjektív – sokkal
inkább tudatunk, mint a szóban forgó dolog tulajdonságai határozzák
meg. Ahhoz, hogy szerethessünk, elsősorban szeretetteljes tudatra
van szükségünk, nem pedig szeretetre méltó emberekre. Mások
iránti szeretetünk nem feltétlenül az ő személyes tulajdonságaikon,
viselkedésükön vagy a velünk való kapcsolatukon múlik, hanem a mi
szeretetteljes tudatunkon.
Még olyanokat is szerethetünk, akikkel nehéz kijönni, ha másért
nem, azért, mert fontos szerepet töltenek be életünkben mint
spirituális tanítók. Hálásak lehetünk nekik ezért. Ha mindig csak
szeretetre méltó emberekkel találkoznánk, sosem válnánk igazán
bölccsé. Ez persze nem csak azokra vonatkozik, akikkel nehéz
kijönni – mindenkinek hálásak lehetünk, akivel csak találkozunk,
mert esélyt adnak, hogy bölcsebbé váljunk és fejlesszük
szeretetteljes elménket.
A szerető kedvesség meditáció a szeretetteljes tudat táplálásának
módszere. A lényege, hogy jókívánságokkal halmozzuk el magunkat
és másokat. A szerető kedvesség továbbításával alkalmassá
tesszük tudatunkat arra, hogy minden élőlényt szerethessünk. Ez
környezetünk számára kimondottan praktikus előnyökkel jár, hiszen
van valaki az életükben, aki törődik velük, és a legjobbat kívánja
nekik.
Kezdetben a szerető kedvességet önmagunk irányába
gyakoroljuk. Később kiválasztunk valakit szeretteink közül, majd
valakit, akit nem ismerünk túlságosan, végül valakit, akit nem igazán
kedvelünk. A szerető kedvesség küldését végül kiterjesztjük minden
élőlényre, kezdve azokkal, akik a közelünkben élnek, fokozatosan
tágítva a kört, míg az egész világ bele nem fér. Miközben az egyes
emberekre koncentrálunk, emlékeztetjük magunkat, hogy hozzánk
hasonlóan ők is boldogan szeretnének élni, meg akarnak szabadulni
a boldogtalanságtól és a szenvedéstől, és hogy ez a közös
késztetés az, amely mindnyájunkat összeköt.
Míg a tudatosság meditációnál megfigyeljük gondolatainkat, majd
újra a légzésre összpontosítunk, a szerető kedvesség meditáció
során aktívan és kreatívan gondolkodunk. Ha például olyasvalakire
koncentrálunk, akivel nehezen jövünk ki, akkor lehet, hogy előbb át
kell éreznünk az életében jelen lévő szenvedést és elégedetlenséget
ahhoz, hogy együtt érezhessünk vele. Lehet, hogy át kell
gondolnunk a helyzetét – a küzdelmeit, a csalódottságát – ahhoz,
hogy elismerjük, értékes.

Szerető kedvesség meditáció

Becsukjuk a szemünket, ellazulunk és felkészülünk az
összpontosításra. A gondolkodás lelassításában és a tudat
lecsendesítésében segíthet, ha kezdetben a légzésre koncentrálunk.

1. Az első szakaszban az önmagunkra irányuló szerető

kedvességet ápoljuk. Könnyebb szeretettel viszonyulni
mások felé, ha önmagunk irányába kedvességet
tanúsítunk. Kezdhetjük azzal, hogy eltöprengünk önmagunk
jóságáról, például gondolhatunk egy nemrégiben
végrehajtott kedves cselekedetünkre. A buddhisták a
gondolatok és a képek végtelen számú változatát
használják a szerető kedvesség fejlesztéséhez; gyakran
Buddha-képeket vagy fénynyalábokat alkalmaznak. A
legelterjedtebb módszer a következő kifejezéseket
használja:
Szeretném, ha jól lennék.
Szeretném, ha mentesülnék a szenvedés alól.
Szeretném, ha mentes lennék a kapzsiságtól, a
gyűlölettől és a tévképzetektől.
Szeretnék szeretetben élni.
Szeretnék biztonságban lenni.
Szeretnék boldogságban élni.
Szeretnék bölcs és együtt érző lenni.

2. Miután egy ideig önmagunk szeretetére

összpontosítottunk, továbblépünk a második szakaszba,
amelyben egyik szerettünknek küldünk szerető
kedvességet. Elképzeljük egyik gyerekünket,
családtagunkat vagy közeli barátunkat, és azt kívánjuk,
legyen boldog.
Szeretném, ha szeretetben élne.
Szeretném, ha örömben lenne része.

3. Ezután továbblépünk a harmadik szakaszba, és egy

számunkra semleges személy felé fordulunk, olyasvalaki
felé, akivel kapcsolatban sem pozitív, sem negatív
érzéseket nem táplálunk. Lehet ez a helyi közértes, egy
utcai járókelő vagy valaki a munkahelyünkről. Lehet, hogy
soha nem beszéltünk az illetővel, mégis szerető
kedvességet küldünk felé. Építhetünk az előző szakaszban
keletkezett jó érzéseinkre, amelyek akkor támadtak, amikor
egy szerettünkre koncentráltunk. Azzal, hogy szerető
kedvességet tanúsítunk egy számunkra semleges személy
irányában, azt gyakoroljuk, hogy akkor is szeressük az
embereket, ha ők személy szerint semmit sem tehetnek
értünk.

4. A negyedik szakaszban kiválasztunk valakit, akivel nem

zökkenőmentes a kapcsolatunk, akit akár „ellenségünknek”
is nevezhetnénk. Ez bárki lehet, aki iránt nem táplálunk
barátságos érzéseket. Hogyan érezhetünk együtt egy ilyen
valakivel? Esetleg számba vehetjük pozitív tulajdonságait.
Elképzelhetjük, hogy milyen volt gyerekként, és hogy
mennyire szerette őt az édesanyja. Felidézhetjük a
szenvedését, az aggodalmait, a csalódásait.
Tudatosíthatjuk magunkban, hogy a minket zavaró
viselkedés lehet szenvedés vagy fájdalom következménye.
Induljunk ki abból, hogy amikor a gyerekünk dühödten vagy
önző módon viselkedik, mi nem szűnünk meg szeretni őt. A
tanítók ugyanakkor általában azt javasolják, hogy azokat,
akikkel valóban nagyon nehezen jövünk ki, akik esetleg
mélyen megbántottak, hagyjuk akkorra, amikor már
gyakorlottabb meditálókká válunk. A meditációnak ezen a
pontján nem mindig egyszerű megakadályozni, hogy a
gondolataink elkalandozzanak, de mint mindig, most is az a
helyes, ha türelmesen visszatereljük figyelmünket az
előttünk álló feladatra.

5. Végül szerető kedvességet küldünk a világ összes

lényének. Kezdjük a közvetlen közelünkben élőkkel, vagy
azokkal, akiket ismerünk, majd fokozatosan tágítsuk a kört,
belefoglalva mindenkit, aki az országban él, aki a világon él,
végezetül pedig az összes élőlényt. Azt a szívből jövő
 kívánságot tápláljuk, hogy minden élőlény mentesüljön a
szenvedéstől és a boldogtalanságtól.

Önző szempontjainkat félretéve egyre kedvesebben gondolunk

másokra, ha megszabadulunk az elkülönültség érzésétől. Persze,
több évbe is beletelhet, mire sikerül igazán szeretetteljessé
formálnunk tudatunkat, főleg akkor, ha elkezdünk az igazán
bonyolult kapcsolatainkon dolgozni. Ugyanakkor már egy kezdő is
érezheti, mennyivel szeretetteljesebb lett nem sokkal a szerető
kedvesség meditáció gyakorlásának megkezdése után. A meditáció
során ötleteink támadnak, hogyan segíthetnénk másoknak.
Eszünkbe jut, hogy valakit fel kéne hívni, vagy küldeni kéne neki egy
képeslapot, mert szenved vagy mert éppen ünnepel valamit. Sok
meditáló szereti azzal befejezni a meditációt, hogy kigondol egy
kedves cselekedetet, amit aztán az elkövetkezendő néhány órán
belül végrehajt.

Meghajlás

Vannak meditálók, akik hasznosnak találják a szerető kedvesség

meditáció során, ha elképzelik, hogy meghajolnak az előtt, akinek a
szerető kedvességet küldik. A nyugatiak többnyire viszolyognak a
hajlongástól, de hozzáállásunk főként azon múlik, milyen képzeteket
társítunk ehhez a gesztushoz. Ne úgy gondoljunk rá, mintha alantas
csibészként hajlonganánk egy kegyetlenül zsarnokoskodó király
vagy egy félelmetes varázserővel bíró istenség előtt.
Számos buddhista számára a meghajlás nem más, mint a tisztelet
és a hála kifejezésének eszköze. A meghajlással a másik ember
méltóságának, emberiességének és értékes voltának adózunk. A
pozitív értelemben vett szerénység megnyilvánulása ez, mivel
félretesszük ítélkezésre és fensőbbséges magatartásra való
hajlamunkat, és együtt érzünk a másikkal – nem szánalomból,
hanem mert tiszta szívből becsüljük, mint értékes élőlényt. Úgy is
tekinthetünk a meghajlásra, mint hálánk jelére mindazért, amit az
adott személy – legyen bár kapcsolatunk szeretetteljes vagy
ellenséges – tanít nekünk. Hálásan meghajlunk a lehetőség előtt –
amit a másik biztosít számunkra –, hogy bölcsebbé váljunk, és hogy
gyakoroljuk a szeretetet.
Nekem az vált be, hogy elképzelem, amint Buddha közvetlenül a
fejem fölé helyezi a kezét, és szerető kedvességet áraszt felém.
Aztán elképzelem, hogy én helyezem a kezem mások feje fölé, és
továbbítom nekik a szerető kedvességet.

Mikor végezzünk szerető kedvesség meditációt?

A szerető kedvesség meditáció egyik célja, hogy tápláljuk a minden

élőlény szeretetére irányuló képességünket, legyen szó magunkról,
szeretteinkről, számunkra semleges emberekről vagy olyanokról,
akikkel meggyűlt a bajunk. Mivel a feladat nem egyszerű, a szerető
kedvesség meditációt olyan gyakran végezzük, amilyen gyakran
csak lehet. Ismét felmerül a kérdés: Hogyan lesz nekünk erre időnk
anyaként? A szerető kedvesség meditáció gyakorlata könnyen
beilleszthető a napirendbe. Ideális esetben persze ülőmeditációként
gyakoroljuk, de az is éppolyan értékes, ha akkor küldünk szeretetet,
amikor másokkal beszélünk, vagy akár miközben vásárolunk és
rójuk az utcákat. Szerető kedvességünket bárkire irányíthatjuk, akit
csak meglátunk. Először talán furcsának tűnik, de hamar meg lehet
szokni, és biztosan sokkal jobb, mint ha gondolatainkban elmerülve
kóvályognánk. A szerető kedvesség csodát művel tudatunkkal; látni
fogjuk, mennyivel pozitívabban állunk mindenhez, és mennyivel több
energiával tudunk szembenézni a mindennapok kihívásaival.
Különösen hasznosnak találom a szerető kedvesség meditációt
társasági összejövetelek előtt és alatt. A következőkben segít:

• figyelmesebben hallgatok másokat, anélkül, hogy

félbeszakítanám őket;
 • kedvesebben szólok másokhoz;
• észben tartom, hogyan tudnék másoknak segíteni;
• nem beszélek hiábavalóan, vég nélkül magamról,
tekintettel vagyok a másikra;
• jobban érzem magam, mert kevésbé vagyok feszélyezett,
nem vagyok különösképpen elfoglalva magammal.

A szerető kedvesség továbbítása éppúgy hasznos, ha a napot a

munkahelyünkön töltjük, vagy ha bármi más módon kerülünk
kapcsolatba másokkal. Érzékenyebbé válunk mások iránt, így
értékes szerepet tudunk betölteni bármilyen helyzetben.

Hogyan találjunk időt a meditációra?

Az anyák számára valószínűleg nagyobb kihívást jelent a
meditációhoz szükséges idő előteremtése, mint bármely más
kihívás, amivel a meditáció során szembesülnek.
Mégis, megfontolva a meditáció előnyeit, nincs valami, amit
esetleg kiiktathatnánk a napirendből? Mondjuk valamelyik
tévéműsort? Az átlagember napi két-három órát tölt a tévé előtt. Bár
az anyák valószínűleg csökkentik az átlagot, mégis, ha csak fél órát
tévézünk naponta, sokkal jobban járnánk, ha ezt az időt meditálással
töltenénk. Időt szakíthatunk a meditációra azzal is, ha valamivel
kevesebb házimunkát végzünk, ha egy kicsivel korábban kelünk,
vagy ha rendszeresen elküldjük a család többi tagját egy rövid
sétára.
Chittaprabha, a Nyugati Buddhista Rend Barátainak tagja, például,
amikor a gyerekei még kicsik voltak, korán kelt, hogy meditálni
tudjon. Aztán mikor valamivel nagyobbak lettek, Chittaprabha
rendszeresen elvonult egy-egy hétvégére vagy akár egy egész
hétre. Azt mondja, sokkal jobb anya tudott lenni azáltal, hogy ezt az
időt önmagára szánta.
A meditáció nem csak a saját szükségleteim kielégítésére
szolgál; sokkal inkább tisztába kerülök mások igényeivel is,
valamint pozitívabban és kreatívabban állok hozzá
mindenhez, amit csak teszek. Azáltal, hogy jobban rálátok
az életem értelmére és a valódi természetemre, mélyebben
megélem az örömöket, az elégedettséget és az
egykedvűséget, és ez az egész környezetemnek hasznára
válik.
A cél az, hogy a meditáció során kifejlesztett tudatosság
az egész életünket áthassa. Anyaként ez a fajta tudatosság
segített rálátni, hogyan viselkedem a gyerekeimmel, és
hogy mindez milyen következményekkel jár. Nem követtem
el újra és újra ugyanazokat a hibákat, mert a tudatosság
segítségével képes voltam változtatni, és el tudtam engedni
a régi, rossz beidegződéseket.
A gyereknevelés nagyon fontos és gazdagító része az
életünknek, de az élet nem kizárólag ebből áll. Ha minden
figyelmemet egyedül a gyerekek vágyainak szentelném,
azzal csak a közvetlen környezetemre koncentrálnék, és
megfosztanám magam annak esélyétől, hogy valódi
egyéniséggé váljak. Miután – a meditáció hozományaként –
kiszélesedett a látóköröm, kreatívabb és szabadabb lettem,
fogékonyabbá váltam mindarra, ami körülvesz – már nem
kapaszkodtam olyan kétségbeesetten a gyerekeimbe és
minden egyébbe, ami örömet okoz.
Ha az ember túl szorosan kapaszkodik a gyerekeibe,
akkor kevesebb örömét leli a velük való szeretetteljes
kapcsolatban és a spontán együttlétben. Ezért inkább
igyekszem minél többféle egészséges örömforrást találni
úgy, hogy közben ne ragaszkodjak foggal-körömmel ezek
egyikéhez sem.
Két lánya, Michelle és Cara nevetve emlékeznek vissza, hogyan
mondták gyerekkorukban mindig az anyjuknak: „Anya, szerintem
ideje lenne egy kicsit visszavonulnod.” Vicces, hogy sok buddhista
szülő arról számol be, hogy gyakran a gyerekeik figyelmeztetik őket,
hogy most már meditálniuk kéne.
Chittaprabha azt is kiemeli, hogy ha felelősségteljes, figyelmes
gyerekeket akarunk nevelni, akkor meg kell tanítanunk őket, hogy
felismerjék és tiszteletben tartsák mások igényeit, a szüleikét is
beleértve. Amikor a gyerekek még egészen kicsik és énközpontúak,
akkor ez nem egyszerű, de idővel be kell látniuk, hogy nekünk is
szükségünk van valamennyi térre.
Chittaprabha arra biztatja az anyákat, hogy mindennap
biztosítsanak maguknak valamennyi időt – ha csak egy percet, akkor
egy percet –, amikor valami olyasmin gondolkoznak, ami túlmutat
saját magukon és az éppen aktuális élethelyzetükön:

Mindennap szenteljünk némi időt annak, hogy

megpróbálunk a legnemesebb valónkban megmutatkozni.
Olvashatunk vagy eltűnődhetünk egy rövid versen.
Meggyújthatunk pár gyertyát vagy némi tömjént, hogy
felajánljuk Buddhának. Meditálhatunk. Ha eddig nem
fordítottunk időt ilyesmire, feltehetjük magunknak a kérdést:
mi az, ami kellő vonzerőt jelentene ahhoz, hogy a
továbbiakban időt áldozzunk rá? Van, aki ezt a
természetben találja meg, van, aki az olvasásban, és olyan
is, aki inkább egy spirituális barátjával beszélget, vagy részt
vesz egy spirituális közösség életében.

Ne feledjük, hogy tudatosságunk fejlődésével több időnk is jut

mindenre. Mint ahogy erről már szó esett, ha jobban
összpontosítunk, és tisztább a tudatunk, akkor hatékonyabban
használjuk fel a rendelkezésünkre álló időt és energiát. Számos
meditáló állítja, hogy kevesebb alvással is beéri, mert a meditáció
során elért mély koncentráció jobb alvást eredményez.
 10.
ELMÉLETBŐL GYAKORLAT
A kicsit a karomban tartva félbehagytam a vacsora kavargatását,
hogy felvegyem a telefont. Erősen kellett koncentrálnom, hogy a
szokásos, vacsora körüli hangzavar mellett ki tudjam venni a
szavakat:
„Oliver egy ideje látni sem akarja Zacet, mert Zac mindig bántja.
Zac bulijába sem akar elmenni. Az utóbbi időben ezért is nem
találkoztunk – Oliver nem akar Zac közelébe menni, mert fél, hogy
Zac bántani fogja. Én igazából soha nem láttam, hogy Zac bántaná,
de nem hiszem, hogy Oliver csak kitalálta volna az egészet, mert
most már kétszer vagy háromszor is szólt. Oliver nem egy erős
gyerek és nem szeret verekedni. Gondoltam, jobb, ha szólok.”
Oliver volt Zac legjobb barátja. Egy héttel korábban ünnepeltük
Oliver negyedik születésnapját, és most eszembe jutott, hogy Oliver
tudomást sem vett Zacről: valahányszor Zac a közelébe ment, ő
odébbállt. Megdöbbenten, zavarodottan álltam, és ezt feleltem:
„Hát, köszönöm, hogy elmondtad. Biztosan nem volt könnyű
összeszedni a bátorságodat, de nagyon örülök, hogy nem tartottad
magadban. Nem tudom, mit mondjak, én sem láttam sosem, hogy
Zac bántaná.”
Elégedett voltam magammal, úgy éreztem, higgadtan,
kiegyensúlyozottan reagáltam. Aztán letettem a telefont, és
elindultam lefelé a lejtőn. „Vészhelyzet!” – jelentettem a férjemnek.
Lehet, hogy a fiam tényleg egy kegyetlen szadista, ahogy azt
négyéves informátorunk állítja? Tudtam, ha Zacet megütik, visszaüt.
Tudtam, hogy erős és néha durva is, de nemigen láttam, hogy
valaha is csak úgy nekiment volna valakinek. Éreztem, hogy gyűlik
bennem a düh Oliver iránt. Nyilván összeveszett Zackel, és most ki
akar szúrni vele. Aztán Oliver anyjára lettem mérges. Hogyan adhat
egy négyéves szavára, aki nyilvánvalóan maga sem egy angyal?
Arról már nem is beszélve, hogy Oliver buliján az összes fiú elég
durván viselkedett, folyvást egymásnak ütköztek az ugrálóvárban.
Persze az is lehet, hogy tényleg igazuk van. Nem tudtam mire vélni
a dolgot.
Másnap felhívtam Zac óvó nénijét, aki elmondta, hogy Zac pont
annyira durva, mint az összes többi fiú az ő korában, és bár
előfordul, hogy elveszíti a fejét, és odacsap valakinek, „kifejezetten a
visszafogottabbak közé tartozik”. Azt el kellett ismernünk, hogy
otthon Zac mostanában viszonylag hamar kijön a béketűrésből, de
ezt eddig a tesztoszteron hatásának tudtuk be. Arra jutottam,
legjobb, ha beszámolok Zacnek a dologról, hátha ő is levonja a
maga következtetéseit. Arról nem is beszélve, hogy rendszeresen
nyaggatott, hogy találkozni szeretne Oliverrel. Zac először tagadta,
hogy valaha is megütötte volna Olivert, aztán azt mondta, hogy
Oliver kezdte, majd sírt egy kicsit. Ezzel nem kerültem közelebb az
igazsághoz, de azt legalább örömmel láttam, hogy Zac komolyabb
lelki törés nélkül vészelte át bejelentésemet.
Egész nap ki voltam borulva a telefon miatt. Este aztán láttam a
hírekben, hogyan érkeztek haza két – lyukas hajókban és
menekülttáborokban töltött – év után az afgán menekültek, miközben
én azon gyötrődtem, hogy két négyéves összeveszett egymással.
Lehet, hogy Zac most éppen egy agresszívabb korszakát éli, de
némi odafigyeléssel ez az egész hamarosan el fog múlni – zártam le
magamban az ügyet. Akkor meg miért reagáltam ennyire túl a
dolgot? Miért ragadtam bele egy negatív tudatállapotba, amely
boldogtalanná tett? A buddhizmus által megfogalmazott, második
Nemes Igazság volt az oka. A vágyakozás – illetve ez esetben épp
az ellenkezője, az idegenkedés – szenvedést okoz.

Hogyan alkalmazzuk a buddhizmust az

anyaság nehézségeire?
Mindig arra vágytam, hogy a világ másmilyen legyen, mint amilyen.
Azt kívántam, hogy a fiam pacifista legyen. Azt szerettem volna, ha
van egy legjobb barátja, aki hűséges és lojális hozzá. Szerettem
nézni, ahogy Oliver és Zac együtt játszanak. Leginkább mégis az
fájt, hogy nem akartam, hogy Zacet valaha is visszautasítás érje.
Miután tudatosan megvizsgáltam gondolataimat, rájöttem, hogy ez
az eset előhozta bennem azt a fájdalmat, amit egyszer régen
éreztem, amikor a barátaim váratlanul, minden magyarázat nélkül
hátat fordítottak nekem. Tehetetlennek és szomorúnak éreztem
magam. Nem akartam, hogy Zac valaha is megélje ezt, főleg nem
ebben a sérülékeny korban, négyévesen. Ez az eset rákényszerített,
hogy szembenézzek a félelmemmel. A helyzet iróniája, hogy míg én
ezen rágódtam, Zac már rég továbblépett és kengurusat játszott a
szomszéd gyerekekkel.
Hogyan segített a buddhizmus ebben a helyzetben? Ha ugyanez
tíz évvel korábban történik, már a telefonban védekezően reagáltam
volna, különböző vádakkal illettem volna a másik anyát, és
számonkértem volna rajta a gyereke viselkedését. A buddhizmus
azonban megtanított arra, hogy valahányszor dühből cselekszem,
kárt okozok, nem utolsósorban magamnak. A buddhizmus segít,
hogy ellenálljak az olyan zsigeri reakcióknak, mint a tagadás, a
vádaskodás és a védekezés, és hogy jobban a mélyére nézzek
annak, ami éppen történik. Az igazi kihívás az, hogy tisztán lássam
az eseményeket, ahelyett, hogy csak védekeznék.
A buddhizmus gyakorlata megtanított megfigyelni, milyen belső
utat jár be ez a minidráma, így azonosítani tudom a
boldogtalanságomat jelentő gondolatokat, vélekedéseket és
érzelmeket. Lehetőségem nyílt a spiritualitás gyakorlására,
megláttam, mi az, amibe foggal-körömmel kapaszkodom, mi az, amit
el kell engednem ahhoz, hogy türelmes elfogadással viseljem
mindazt, amin úgysem tudok változtatni.
A buddhizmus arra is megtanított, hogy nem célravezető, ha
azonnal messzemenő következtetéseket vonok le, majd
ragaszkodom az álláspontomhoz. Ahelyett, hogy helyből tagadnám,
hogy Zac akár agresszívan is viselkedhet – mert szívem szerint ezt
tenném –, minden lehetőséget számba kell vennem, és nyitottan
meg kell figyelnem a viselkedését. Ahelyett, hogy kígyót-békát
kiabálnék Oliver családjára, mindössze annyit mondok, hogy „nem
tudom”, és megadóan várom, mi bontakozik ki ebből a titokzatos
helyzetből.
Vannak, akik azt mondják, túl sokat agyalok. És milyen igazuk
van! Amire valójában szükségem volt, az az, hogy elvonuljak a
meditációs párnámmal, mint ahogy a következő hétvégén sikerült is
negyven percet zavartalan meditációval töltenem. Tudatos légzés
meditációval kezdtem, és egy ideig csak élveztem a nyugalmat és a
rendelkezésemre álló teret. Nem sokkal korábban tanultam egy
technikát, amelynek segítségével növelhetjük a boldogság iránti
elkötelezettségünket, így lassan azt ismételgettem magamban:
„átformálom a tudatomat”, hogy ezzel kiküszöböljem a különböző
negatív tudatállapotokat. Az ülés után nemcsak hogy
kiegyensúlyozottabb lettem és feltöltődtem, de az egész eset egy
távoli emléknek tűnt csupán, és már nem is értettem, miért csináltam
belőle ilyen nagy ügyet. Mint ahogy azt bölcs anyósom egy
vállrántás kíséretében megjegyezte: „A gyerekek összeverekednek.
Van ilyen.” Amikor a fiam előáll vele, hogy találkozni szeretne a
barátjával, az néha még mindig felszakítja a sebet, de a buddhizmus
gyakorlása segít, hogy felnőttként álljam a sarat.

Akkor most mi is az a buddhizmus?

A modern buddhizmus – a maga 2500 éves történelmével és
kulturális változataival – olyan hatalmas és összetett, hogy sokan
úgy érezték, érdemes összefoglalni, egyetlen jól hangzó üzenetbe
tömöríteni mindazt, amit tudni lehet róla. Vannak, akik azt mondják, a
buddhizmus nem más, mint tudatosság és ráébredés a jelen
pillanatra. A 15. századi zen mester, Ikkyu szavaival:
 Figyelem. Figyelem. Figyelem.

A buddhizmus egy másik – ebben a könyvben már korábban említett

– összegzése azt emeli ki, hogy megszokott gondolatainkat és
cselekedeteinket bármikor felválthatjuk egészségesebb
gondolatokkal és cselekedetekkel:

Állj meg és nyugtázd magadban.

Vannak, akik úgy jellemzik a buddhizmust, hogy:

A bölcsesség és az együttérzés pallérozása.

Ez az összefoglalás általában kiegészül azzal a megjegyzéssel,

hogy együttérzés nélkül nincs bölcsesség, és bölcsesség nélkül
nincs együttérzés.
A buddhizmusban a szíven keresztül közelítünk mindahhoz, ami
isteni: a buddhizmus a szeretetről szól. A XIV. dalai láma gyakran
mondja:

Az én vallásom a kedvesség.

Megint mások a Négy Nemes Igazsággal és a Nemes Nyolcrétű

Ösvénnyel írják le a buddhizmust, vagy Buddha tömör kijelentését
idézik:

…csak a szenvedést és a szenvedés megszüntetését

hirdetem…{26}

Ahhoz, hogy a Nemes Nyolcrétű Ösvény kívánalmainak

megfeleljünk, nem korlátozhatjuk gyakorlatunkat pusztán a meditáció
időszakára, gondosan elkülönítve azt életünk többi részétől, hanem
ki kell terjesztenünk tudatosságunkat létünk valamennyi területére,
hogy minden pillanatban olyan tudatosan, együtt érzően és etikusan
éljünk, amennyire csak lehetséges. Ennek a gondolatnak az általam
igen kedvelt, tömörebb változata így szól:

Tanulj meg jót cselekedni. Többé ne okozz kárt. Tisztítsd

meg a tudatodat.

Ez az, amit sok buddhista megjegyez, majd mantraként használ a

nap folyamán vagy meditáció közben. Megnyugtatóan egyszerű
összefoglaló, amihez bármikor visszanyúlhatunk, ha úgy érezzük,
átmenetileg megfekszi a gyomrunkat a túl sok tan.

Amit különösen kedvelek a buddhizmusban

Hosszú időre visszanyúló története és rengeteg kulturális változata
lehetetlenné teszi, hogy biztonsággal tehessünk általános
kijelentéseket arról, hogyan gyakorolják az emberek a buddhizmust;
bármit is mondjunk, lesz kivétel. Én mégis szeretnék néhány
általános megállapítást tenni saját tapasztalataim alapján, tudván
tudva, hogy lesznek, akik nem értenek egyet velem.
A buddhizmus felnőttként kezeli az embert. Nem vallás. Semmit
sem kell elhinnünk, ami nem vág egybe személyes
tapasztalatainkkal. Saját, bölcsességből és együttérzésből fakadó
ítélőképességünket használjuk ahelyett, hogy bárki megmondaná,
mi „lészen tenéked”. Csakis mi vagyunk felelősek spirituális
fejlődésünkért. Mi választjuk meg az ütemet. A buddhizmusban
nincs isten, nincs teremtő, nincsenek szabályokat felállító bírák, akik
szemmel tartanának és értékelnék viselkedésünket. Sokan
megkönnyebbüléssel fogadják, hogy a buddhisták inkább a
tévképzeteknek, semmint a „bűnnek” üzennek hadat. A tévképzetek
ellen sem bűntudat vagy elnyomás által küzdenek, hanem a
tudatosítás és a rálátás segítségével. Buddha nem várta, hogy
vakon kövessék, épp ellenkezőleg: a kérdezésben rejlik a lényeg.
Buddha azt mondta:
 …ne menjetek a szóbeszédek, legendák, hagyományok,
szent iratok, logikai találgatások és következtetések,
hasonlóságok, mérlegre tett megfontolások, valószínűség
vagy ama gondolat mentén, miszerint „e szerzetes a mi
tanítónk”. Ha magatoktól rájöttök, hogy „ezek a dolgok
hasznosak, ezek a dolgok ártalmatlanok, ezek a dolgok
dicséretesek, s e dolgokat elfogadva az ember cselekedetei
örömet okoznak és boldogsághoz vezetnek”, akkor
magatokévá tehetitek e dolgokat és időzhettek bennük.{27}

Arra bátorítja őket, hogy kérdezzenek, így követői egyre bölcsebbé

válnak. A hangsúly a tudakozódáson van; azon, hogy saját magunk
próbáljuk ki a tanításokat, és személyes tapasztalataink alapján
mérlegeljük őket.
Buddha nem várta el, hogy vakon kövessük a buddhizmus minden
tanítását. Én személy szerint nem igazán tudom magamévá tenni a
reinkarnáció elképzelését, pedig sok buddhista egyértelműnek vagy
teljesen logikusnak találja. Nem mintha bármi döntő bizonyítékkal
tudnék szolgálni ellene, de ha a halálra gondolok, nekem az
elsődleges benyomásom az, hogy fogalmam sincs. Hálás vagyok
érte, hogy a reinkarnációval kapcsolatos kételyeim nem
szolgáltatnak okot arra, hogy bármely buddhista közösség kizárjon a
soraiból.
Buddha nem egy „vallási” vezető hangján szól hozzánk; vegyük
szemügyre például az alábbi idézetet:

Nem azért tanítalak, hogy a tanítványaimmá legyetek. Nem

kívánlak elszakítani régi mestereitektől. A céljaitokat sem
kívánom megváltoztatni, hiszen a szenvedéstől mindenki
szabadulni vágyik. Felismertem valamit. Próbáld ki és dönts
felőle magad. Ha úgy látod, fogadd meg szavaimat.
Az emberek nehezen bújnak ki a bőrükből, így vannak buddhisták,
akik a buddhizmust vallásos színbe igyekeznek öltöztetni. Mint az
minden gondolati rendszerrel megesik, a buddhizmust is próbálták
már átpolitizálni, szexistának feltüntetni vagy rítusok mögé bújtatni.
Oly régóta és oly sok országban gyakorolják a buddhizmust, hogy
nem csoda, ha rárakódott némi egzotikus máz. Mindez azonban
eltörpül a fontos tanítások mellett, és bátran figyelmen kívül
hagyható, ha hátráltatná gyakorlatunkat.
A buddhisták senkit nem akarnak megtéríteni. Nem kell
„megmenteni” az embereket, felajánlani az elsőszülötteket, vagy
addig nyüstölni partnerünket, amíg be nem adja a derekát. A férjem
elkötelezett ateista, nem érdeklődik a buddhizmus iránt, és
valószínűleg soha nem is fog. Eltérő nézeteink soha nem okoztak
konfliktust, esetenként viszont élénk, izgalmas beszélgetéseket
eredményeztek. Mivel kiegyensúlyozottabbá és boldogabbá tesz, a
buddhizmus sokat tett kapcsolatunk életben tartásáért, ahelyett,
hogy éket vert volna közénk.
A vallások többnyire kész válaszokkal szolgálnak az élet értelmére
vonatkozóan. A buddhizmus ahhoz nyújt iránymutatást, hogy
mindenki megtalálja a maga válaszát, és – ami talán még ennél is
fontosabb – a maga kérdéseit, hiszen az életet mint rejtelmek
sorozatát fogja fel. A buddhizmus arra bátorít, hogy nyitottan
fogadjunk minden új élményt, anélkül, hogy nyomban előhúznánk
előítéleteinket és megfáradt vélekedéseinket. Mint ahogy azt a kiváló
zen mester, Shunryu Suzuki mondta: „A kezdő tudatában még sok a
lehetőség, a szakértőében, már igen kevés.”

A lassítás szükségességéről
Előfordul, hogy annyira elfoglaltak vagyunk, hogy egyszerűen nincs
időnk átérezni a pillanat varázsát, megfigyelni a környezetünket vagy
meditálni. Nincs terünk, hogy rálássunk az életünkre, hogy
átgondoljuk, merre tartunk, és hogy egyáltalán akarunk-e oda menni.
Ha azt sem tudjuk, hol áll a fejünk, elesünk a szeretetteljes
cselekedetek lehetőségétől is, hiszen nincs időnk meghallgatni a
másikat, rájönni, hogyan érzi magát és segíteni neki. Hogy Buddhát
idézzem:

Mindig, mindig
jól alszik
a teljesen szabad bráhman,
aki nem tapad
az érzéki örömökhöz,
akit semmi nem nyomaszt és lenyugodott.

Elvágva minden köteléket és

szívében legyőzve a félelmet,
lecsendesült,
jól alszik,
elérte az éberség békéjét.{28}

Aki egyszerre dolgozik és gyereket is nevel, pontosan tudja,

mennyire nincs türelme az embernek a gyerekekhez olyankor,
amikor ki sem látszik a munkából. Nincs annál idegtépőbb, mint egy
parkban lődörögni, amikor pedig az embernek „fontos dolga” lenne.
Ha már mániánkká vált a hatékonyság, nehéz felvenni a gyerekek
ritmusát, megélni és elfogadni mindazt, amit a pillanat kínál.
Van, amikor nincs más választásunk, tényleg sok a dolgunk – a
család ezzel jár. Életünk más időszakaiban azonban nem árt, ha
feltesszük magunknak a kérdést: vajon nem csak azért menekülünk-
e mindenféle tevékenységbe, mert félünk szembenézni a fontos
kérdésekkel? Nem arról van-e szó, hogy képtelenek vagyunk
elviselni a szervezetlenséget, ezért inkább minden percünket
beosztjuk? Ha ez a helyzet, mekkora árat fizetünk az elfoglaltságtól
való függőségünkért? A többség ebben a helyzetben úgy érzi,
elidegenedett az őt körülvevő emberektől, és a lehetőségét is
elveszítette, hogy részese legyen egy családnak vagy közösségnek,
pedig erre a lelke mélyén mindenkinek szüksége van. Mások
elidegenednek önmaguktól, stresszfüggőkké válnak, és képtelenek
örömet lelni az életben.
Ha szeretnénk előrehaladni a spirituális úton, némi teret kell
biztosítanunk életünkben. Gyermekeink születése előtt, ha túl sok
minden nehezedett ránk, egyszerűen belevetettük magunkat a
munkába, a társasági életbe, esetleg választottunk egy új hobbit –
bármit, amivel elterelhettük a figyelmünket a magányos órákban ránk
törő kétségeinkről. Szülőként fennáll a veszély, hogy ha ilyen időt
rabló módját választjuk a figyelemelterelésnek, a végén
elhanyagoljuk gyermekeinket. Meg kell találnunk a módját, hogy
harmóniában éljünk mind önmagunkkal, mind a családunkkal.

Teremtsünk időt!

Vajon hogyan teremthetjük elő az olyan spirituális törekvéseink

megvalósításához szükséges időt, mint a meditáció, a spirituális
tanulmányok, a természet élvezete vagy valakinek a teljes
figyelemmel való meghallgatása? Mi lenne, ha kevesebb időt
töltenénk a tévé előtt? Ha ellenállnánk a késztetésnek, hogy
bekapcsoljuk a rádiót? Ha kevesebbet fecsegnénk?
A spirituális úton előrehaladva sok ember változtat jelentősen az
életmódján, hogy több idő álljon rendelkezésére. Van, aki megválik
kevés kielégülést hozó munkájától; van, aki olcsóbb környékre
költözik; mások eladnak néhány vagyontárgyat, amivel úgyis csak a
gond volt; némelyek véget vetnek romboló kapcsolataiknak, és
vannak, akik kevesebb társasági életet élnek vagy kevesebbet
költenek.
Hogyan tudnánk egyszerűsíteni az életünket? Ha rendet raknánk?
Elajándékoznánk dolgokat? Kevesebb időt töltenénk a „hírek”
böngészésével (aminek nagy részét úgyis elfelejtjük)? Az, ahogyan
kikapcsolódunk, csak még jobban felpörgeti az életünket, vagy segít
lassítani és belső békét teremt? Buddha több alkalommal is
javasolta, hogy legyünk „visszafogottak a táplálkozás terén”. Együnk
egyszerűbb ételeket – ne olyanokat, amelyek csak kiszívják belőlünk
az energiát –, aludjunk és mozogjunk eleget. Buddha arra intett,
hogy óvjuk az egészségünket, másként nem jut energiánk a
spirituális fejlődésre.

Kötelességünk őrizni testünk egészségét, mert ha nem

tesszük, nem tudjuk táplálni bölcsességünk lámpását, és
elménk nem képes erős és tiszta maradni.

Segít, ha rendszeresen feltesszük a kérdést: mivel tölteném ezt a

napot, hetet vagy hónapot, ha tudnám, hogy ez az utolsó? Más
szóval, mi az, ami tényleg fontos, és mi az, ami csak sürgés-forgás?
Ha rájövünk, mire van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk,
többé nem kell energiát vesztegetnünk tévképzeteinkre. Az is segít,
ha ráébredünk, hogy amire igazán vágyunk az életben, az valójában
nem egy tárgy vagy egy élmény, hanem az a pozitív tudatállapot,
amit az adott tárgyhoz vagy élményhez társítunk. Nem lenne
bölcsebb, ha ugyanezt a tudatállapotot belső munkával érnénk el,
ahelyett, hogy a külsőségeket kergetjük? Ahogy a vicc mondja: ha a
nyaralás örömének felét a tervezgetés adja, akkor maradj otthon és
tervezz kettőt.
Ha sikerülne egy kicsit átszervezni az életünket, és
megszabadulni némi zűrzavartól, mihez kezdenénk a rendelkezésre
álló térrel?
Élvezhetnénk a csöndet, a nyugalmat, a meditációt.
Elmerenghetnénk alvó gyermekeink fölött, belenézhetnénk a
csecsemő szemébe, sétálhatnánk, megfigyelhetnénk a természetet,
írhatnánk naplót, elkölthetnénk egy kényelmes, nyugodt vacsorát,
vagy hallgathatnánk a környezetünkből érkező hangokat. Esetleg a
pillanat varázsának engedve virágot szedhetnénk, szóba
elegyedhetnénk egy idegennel, vagy felfedező útra indulhatnánk a
környéken. Az ilyen spontán tevékenységek segítenek visszatalálni
önmagunkhoz, energiával töltenek fel, és emlékezetünkbe idézik,
hogy az élet könnyebb, természetesebb és élvezetesebb is lehet.

Találjunk egy spirituális közösséget!

Meglehet, időről időre felrémlik előttünk, hogyan élhetnénk jobban,
miképp válhatnánk nagyszerűbb emberré, esetleg, mi az, amit
rosszul csinálunk. A világosság pillanatai ezek. Talán olvastunk egy
jó könyvet, eltűnődtünk egy kicsit, vagy találkoztunk valakivel, aki
megihletett. A lényeg az, hogyan kamatoztathatjuk ezeket az ihletett
pillanatokat. Hogyan változtathatunk az életünkön úgy, hogy annak
tartós hatása legyen? Ha elolvassuk az első buddhizmusról szóló
könyvet, ami a kezünkbe akad, megismerkedhetünk a gyakorlattal,
de ettől az eszme még nem lesz igazán a sajátunk, és talán idővel
sutba is dobjuk az egészet. A buddhizmus egy lesz azon módszerek
közül, amelyek segítségével szükség esetén jobban érezzük
magunkat; mondjuk, úgy félévente vagy pár évente egyszer.
Aki szeretne elköteleződni a spirituális fejlődés mellett, jobban
teszi, ha csatlakozik egy spirituális közösséghez. Egy képzett
tanítóval az oldalunkon, sok más ember társaságában, akik szintén
azon igyekeznek, hogy átültessék a tanításokat a gyakorlatba, a
motiváció többé nem probléma. A három ékkő, amely Buddha
szerint megtartó erejű a spiritualitás útján, a Buddha (aki
megvilágosodásra késztet), a Dharma (az ő tanítása) és a Szangha
(a spirituális közösség).
Egy írónő, Julie Henderson, aki több mint húsz évet töltött tibeti
lámákkal, érdekes magyarázattal szolgál arra nézve, miért van
szükség a szanghára:

Elképesztő mértékben befolyásolnak bennünket az ősi,

törzsi szükségletek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy be
akarunk illeszkedni a minket körülvevő közösségbe. Sokkal
 nagyobb az esély arra, hogy átvegyük a körülöttünk élők
létezésének állapotát, mint hogy egy „tisztább” állapotot
teremtsünk a magunk számára. Még ha nyomorúságos
vagy kellemetlen is a körülöttünk élők állapota, akkor is
könnyebb ebben részt vállalni, mint megteremteni a
sajátunkat, függetlenül másoktól. Ez a felismerés vezetett a
szangha azon értelmezéséhez, miszerint a szangha olyan
emberek csoportja, akik tevékenyen és tudatosan
igyekeznek megtestesíteni a négy alapállapotot, és ezzel
egymás törekvéseit is segítik.

Nem könnyű ellenállni a minket körülvevő anyagias társadalom

üzenet-áradatának, főként, ha a körülöttünk élők nem kérdőjelezik
meg ezeket az üzeneteket. Könnyen előfordulhat, hogy mások úgy
vélik, minden további nélkül megtalálják a maguk boldogságát
autókban, pénzben, ingatlanban, szépségben és fiatalságban, és
bizony, nekünk magunknak sem esne nehezünkre magunkévá tenni
ezt az értékrendet. Felüdít, ha megmerítkezhetünk egy olyan
kultúrában, amelyik ennél lényegesen tartalmasabb értéket képvisel,
olyanokat, mint a szerető kedvesség, az együttérzés, a mások
örömében való osztozás és az egykedvűség.

Válasszunk irányzatot!
Heti egy „szabad estémen” – amikor mentesülök a családi
kötelezettségek alól – egy időben a várost jártam, és feltérképeztem
a környéken található buddhista iskolákat. Egyik este tibeti nyelven
szavaltam, a másikon ötven meditáló társaságában lassan sétáltam
körben egy gyertyafényes teremben. Az egyik központban kreatívan
látványos utazásban volt részem, a másikban szerető kedvességet
küldtem minden élőlénynek. A különböző tanárokkal és gyakorlókkal
való találkozás magával ragadott és fellelkesített.
 Ha azonban komolyan el akarunk indulni a spirituális úton, akkor ki
kell választanunk egy tanárt és egy iskolát, különben csak a sokféle
gyakorlat felszínén mozgunk anélkül, hogy bármelyikben is
elmélyülnénk. A buddhizmusban a „származás” a tanár
kiválasztásának fontos szempontja. Egy képzett tanító tanár-diák
kapcsolatok hosszú sorát tudja maga mögött, egészen Buddháig
visszanyúlva. Valószínű, hogy mindegyik utódlási vonalban találunk
tanfolyamokat vagy más programokat, amelyek segítségével
eljuthatunk az általunk kívánt szintre. A tanulást annyira vesszük
komolyan, amennyire nekünk tetszik: végigjárhatjuk a teljes
felszentelésig vezető utat, de az is lehet, hogy csak benézünk egy-
egy előadásra.
Valószínűleg a következő iskolák egyikét választjuk majd: zen,
tibeti vagy théraváda{29}. Az alapvető üzenet lényegében minden
buddhista iskolában megegyezik, a különbség általában a gyakorlat
megközelítésében rejlik. Lehet, hogy okosabb, ha a szanghát a
tanárral való kapcsolatunk alapján, nem pedig a buddhizmus iskolái
szerint választjuk. Ha reálisan nézzük a helyzetet, könnyen lehet,
hogy anyaként az iskola közelsége vagy az órák időpontja játszik
majd meghatározó szerepet választásunkban.
Nagy általánosságban fel lehet vázolni az egyes iskolák közötti
különbségeket, de mivel a buddhizmus többnyire alkalmazkodik a
kultúrához, amelyben gyakorolják, ezek csak durva általánosítások.
A nyugati buddhizmus – bármelyik iskolát képviselje is – rendszerint
kevesebb jelentőséget tulajdonít a szabályoknak, rítusoknak és
szokásoknak. Figyelmen kívül hagyva az iskolákon belüli iskolákat –
nagy óvatossággal –, nagyjából a következőket mondhatjuk.
Valószínűleg a tibeti buddhizmus szolgál a legtöbb egzotikus
különlegességgel – mantrázás, szobrok, rítusok –, talán ez is egy
módja a tibeti kultúra megmentésére irányuló törekvéseknek. Az
Ausztráliában található, közelmúltban alakult nyugati buddhista
központok többségét tibeti tanítók hozták létre. A tibeti
buddhizmusban a hangsúly az együttérzésen van, és a
megvilágosodásra irányuló erőfeszítések hátterében is megjelenik
az élőlények segítésének szándéka. Érdekes, hogy a tibeti
buddhizmus a többi iskolához képest fontosabbnak tartja a szent
szövegek memorizálását és a szerzetesek közötti filozofikus
vitapárbajokat. A meditáció során jelentősebb szerepet élvez a
kreatív vizualizáció és az ábrázolás.
A théraváda buddhizmust Srí Lankán, Thaiföldön, Laoszban,
Kambodzsában és Mianmarban (Burma) gyakorolják; és nemritkán
úgy beszélnek róla, mint a legegyszerűbb, legkevesebb formaságot
tartalmazó irányzatról. Nagy fontosságot tulajdonít a tisztánlátásnak:
ennek eléréséhez a meditáció során tudatosítják elkalandozó
gondolataikat, nem pedig kiűzni igyekeznek őket tudatukból. A
théraváda buddhizmust gyakran a legkonzervatívabb irányzatnak
tartják, mert követői Buddha eredeti tanításait alkalmazzák, a Páli
Kánonban feljegyzett, legkorábbi formájában.
A zen buddhizmus, amit főként Kínában, Koreában és Japánban
gyakorolnak{30}, a legszigorúbb iskola: a hangsúly a kitartó munkán
és a meditáció során való küzdelmen van. A népszerű vietnami
szerzetes, Thich Nhat Hanh által vezetett zen buddhista iskola tanait
ugyanakkor többen gyengédnek és a nyugatiak számára viszonylag
könnyen befogadhatónak tartják. A hagyományos zen iskola nem az
észbeli képességeket tekinti fontosnak; úgy tartja, a könyvek, a
beszélgetések, a gondolkodás és a tanítás csak elterelik a figyelmet
a valódi gyakorlatról. Bár az együttérzés a zen fontos eleme, a
hangsúly elsősorban annak a képességnek a fejlesztésén van, hogy
az adott pillanatban, itt és most jelen legyünk. A rindzai zen
buddhizmus a kóanok alkalmazásáról ismert, amelyek megoldásával
a meditálók órákat, heteket vagy akár hónapokat töltenek. A
leghíresebb példa minden bizonnyal az a kérdés, hogy „hogyan szól
egy tenyér, ha csattan?” A kóanok célja a racionális elme
korlátainak, illetve annak bizonyítása, hogy a tisztánlátás eléréséhez
át kell lépni a racionalitás határait.
 Gyakorló szülők útja
Egy 8. században élt indiai bölcs, Sántidéva tette fel a kérdést:
tekintve, hogy igen sok a bogáncs, tüske és kavics, nem
egyszerűbb-e szandált húzni, mint az egész földet bőrrel borítani.
Ugyanezen az alapon vajon nem egyszerűbb-e megváltoztatni
tudatunkat, mint az egész világot? Sajnos sok időbe telik, míg
megtanuljuk, hogy a világ megváltoztatására irányuló erőfeszítéseink
hiábavalóak. Nem könnyen adjuk fel arra vonatkozó irreális
elképzeléseinket, hogy megfelelő szervezéssel elkerülhető a
szenvedés, és minden, ami nemkívánatos. Sok év szokásait kell
levetkőznünk, és mélyen gyökerező tévképzeteket kell kiirtanunk.
Lehet, hogy évekig kell gyakorolnunk a tudatosságot, hogy
egyáltalán ráébredjünk egyik-másik téveszménkre. Rendszeresen
emlékeztetnünk kell magunkat, hogy a rajtunk kívüli világ nem
biztosít tartós, megbízható boldogságot, belső békére kell
törekednünk. A buddhizmus megtanít arra, hogy a romantika, a
gazdagság, az eredmények és a kapcsolatok, mind-mind
gyötrelemmel járnak, ha túl erősen és kétségbeesetten
ragaszkodunk hozzájuk. Ahhoz, hogy boldogok lehessünk, a
tudatunkat kell átalakítanunk.
A szülők élen járnak, ha a külvilág gyönyöreiről való lemondásról
van szó: a gyerekeink úgysem hagyják, hogy akár megközelítőleg is
annyi ilyen örömben legyen részünk, mint szeretnénk. Arra
kényszerítenek, hogy feladjuk a kívülről jövő boldogság utáni
hajszát; a nappaliban töltsük az esős napokat, a játszótéren a
verőfényeseket és a bevásárlóközpontban a borúsakat. A
figyelemelterelés eszközeinek java részét kiiktatják az életünkből, és
ezzel arra kényszerítenek, hogy befelé forduljunk, és ott keressük a
boldogságot. Igen gyakran még tükröt is tartanak elénk, hogy lássuk,
milyen is a tudatunk valójában. Néha nem tetszik, amit a tükörben
látunk, és megállapítjuk, hogy lenne mit tennünk. Igen, a
gyerekeknél nincs kérlelhetetlenebb, kegyetlenebb spirituális tanító.
 A gyerekeink újra és újra avatatlanná tesznek bennünket. Egyik
korszakból a másikba lépnek, mi pedig hol lépést tudunk tartani az
eseményekkel, hol nem; hol tudjuk és akarjuk gyakorolni a
buddhizmus tanait, hol nem. Ha azonban sikerül némi belső békét
teremtenünk, a külvilág eseményei kevésbé fognak felzaklatni vagy
elszomorítani. A belső béke segítségével némi teret hozunk létre a
külvilág eseményei és saját belső reakcióink között. Ezzel
gyermekeinket is segítjük, mert több figyelemmel vagyunk irántuk, és
jobb példát mutatunk nekik.
Amikor elkezdjük átültetni a gyakorlatba a buddhizmus tanításait,
életünk számos területén drasztikus javulást tapasztalhatunk.
Vannak változások, amelyeknek a bevezetése nem okoz különösebb
problémát – nem kell megfeszülnünk ahhoz, hogy egy kicsivel
kedvesebbek legyünk a környezetünkben élőkhöz, több szeretettel
forduljunk családtagjaink felé, és pozitívabban álljunk a világhoz.
Már egészen rövid idő alatt örömmel tapasztalhatjuk, milyen jó
hatással volt az életünkre a buddhizmus gyakorlása. Készen kell
állnunk azonban, hogy eljön egy pont, amikor a fejlődés stagnál –
életünk számos területén csak többéves gyakorlat
eredményeképpen mutatkozik fejlődés. Előfordulhat, hogy hosszú
évekbe telik, hogy megtisztítsuk elménket a káros gondolatoktól,
megbocsássunk azoknak, akik megsebeztek, és legyőzzük a negatív
tudatállapotokat.
Senki sem járja be egyenletes tempóban a maga spirituális útját;
továbbra is igaz, hogy egyszer fent, másszor lent, és életünk
változásával az elkötelezettségünk mértéke is változik. Érzelmi
életünk akár rosszabbra is fordulhat, mielőtt javulásnak indulna.
Azoknak a sebeknek a feltárása, amelyekről eddig vagy nem vettünk
tudomást, vagy mélyen eltemettünk magunkban, nem kellemes
élmény, és váratlan érzelmi reakciókat válthat ki. Ezek gyógyítása
valószínűleg elsődleges fontosságúvá válik, ha évekig tagadtuk vagy
figyelmen kívül hagytuk belső fájdalmunkat. Hosszú távon biztosan
hasznunkra válik a belső tavaszi nagytakarítás, amelynek során
eltávolítunk minden szemetet, ami az örömteli élet útjában áll.
After the Ecstasy, the Laundry (Extázis után mosnivaló) című,
népszerű könyvében, Jack Kornfield, aki évtizedekig gyakorolta és
tanította is a buddhizmust, ezt írja:

Szinte mindenki úgy jár, hogy… a mélységes béke és az

újra megtalált szerelem időszakát gyakran a veszteség, a
bezárkózás, a félelem vagy a cserbenhagyás
felismerésének időszaka követi, hogy aztán ennek helyét
ismét átvegye az egykedvűség és az öröm.

A spirituális út nem azt jelenti, hogy megmenekülünk a szenvedéstől,

sőt lehet, hogy még inkább szembesülünk vele. Mégis, idővel, ahogy
tudatunk egyre egészségesebb hellyé válik, biztosan fejlődést
tapasztalunk életünk minden területén.

Zárszó
Ha a meditáció ennyire hatásos, miért nem fektetjük minden
energiánkat ebbe, és felejtjük el a buddhizmusról szóló részt? Szerte
a világon rengetegen teszik le a voksukat a meditáció mellett, hogy
ezzel is óvják egészségüket, kezeljék a stresszt, vagy előrelépjenek
céljaik elérésében. Felmerül a kérdés: Milyen világban szeretnénk
élni? Olyanban, ahol mindenki önmaga művelésén fáradozik, és
csakis önmaga számára igyekszik kényelmesebbé tenni a világot?
Vagy inkább olyanban, ahol az egymással kapcsolatban álló
élőlények törődnek egymással, a közösséget szolgálják, szeretik és
segítik egymást?
A modern világban tapasztalt elkülönüléssel és a közösségi érzés
hiányával kapcsolatos egyik lehetséges eljárás az, ha előnyben
részesítünk egy olyan szemléletet, amely nem csak rólunk és a saját
kis világunkról szól. Én nem szeretném csupán azért a meditáció
kultúráját éltetni, hogy a tudatosság magasabb fokára jussak,
gyógyítsam magam és elérjem a magam világi céljait. Sokkal inkább
szeretnék egy olyan mozgalom tagja lenni, amelyik lehetővé teszi,
hogy ismét felvegyük a kapcsolatot egymással, és elismeri az
emberek értékét és sebezhetőségét. A buddhizmusban azáltal
teremtünk kapcsolatot mindazzal, ami isteni, hogy részvéttel
vagyunk egymás iránt.
A mindnyájunk által figyelmen kívül hagyott Igazság roppant
nagyságát nem lehet szavakkal leírni. Utalásokat tehetünk, de
mindazt, amit megtapasztalhatunk és akivé válhatunk, nem tudjuk
pontosan körülírni. A buddhizmus tanítása szerint sokkal többek
vagyunk, mint egy test, öt érzékszerv és egy észszerű elme;
lehetőségeink sokkal messzebbre terjednek annál, mint amit
feltételezünk. A szenvedés és az élet hiányosságainak állandó
tudatában a buddhizmus mégis reményre ad okot. Minden bizonnyal
ez magyarázza, hogy népszerűsége oly rohamosan nő.
 1. FÜGGELÉK:
A NEMES NYOLCRÉTŰ ÖSVÉNY
A Nemes Nyolcrétű Ösvény a buddhizmus majd minden tanítását
magában foglalja. Fegyelmet igénylő életmód, amely a
megszabaduláshoz vezet.

Bölcsesség
Helyes megértés

A helyes megértés azt jelenti, hogy olyannak látjuk az életet,

amilyen: megértjük a Négy Nemes Igazságot a szenvedésről, a
szenvedés végéről; valamint az állandóság hiányának és a nem
létező énnek az igazságát. Ha kezdetben fel is érjük ésszel ezeket
az igazságokat, elég egy pillantást vetni arra, ahogyan az életünket
éljük, máris észrevesszük, nem értjük őket a maguk mélységében.
Ha a meditáció és a spirituális növekedés által megtisztítjuk
elménket, nő az esély arra, hogy a maguk teljes valójában lássuk
ezeket az igazságokat.

Helyes gondolkodás

A helyes gondolkodás arra a törekvésre utal, hogy növeljük

tudatosságunkat, és megtisztítsuk gondolatainkat a kapzsiságtól, a
gyűlölettől és a tévképzetektől. Ha valamelyest irányítani tudjuk a
gondolatainkat, akkor számos érzésünk és cselekedetünk is a
helyére kerül. Gondolatainkkal teremtjük meg a magunk valóságát –
az életben szerzett tapasztalataink minősége nagymértékben a
gondolkodásunkon múlik. Rajtunk áll, hogy gondolatainkkal
boldogságot vagy szomorúságot érünk-e el. Gondolkodásmódunk a
környezetünk életét is szebbé teheti vagy megkeserítheti.
 Erkölcsösség
Helyes beszéd

Buddha azt mondta, hogy a helyes beszéd igaz, kedves, gyengéd és

segítőkész. Arra kellene törekednünk, hogy a megfelelő dolgot
mondjuk, a megfelelő időben, a megfelelő személynek; azaz nem árt
odafigyelni, mit mondunk. Ha mondandónk nem segíti
hallgatóságunkat vagy nem hasznos a számára, jobb, ha
visszafogjuk magunkat. Tartózkodjunk a durva beszédtől, ne
mondjunk rosszindulatú, bántó, öncélú dolgokat. Ne pletykáljunk, és
ne avassunk be senkit mások titkába. Vegyük fontolóra, hogy
mondandónk hasznára válik-e annak, akihez beszélünk, vagy csak
az idejét vesztegeti velünk. (Bővebben a helyes beszédről a 168.
oldalon.)

Helyes cselekedet

Tetteink – és a mögöttük meghúzódó szándékaink – legyenek

etikusak és együtt érzőek. Ha tudatosan tekintünk önmagunkra,
felfedezhetjük, mi motiválja cselekedeteinket. A helyes cselekvés
részét képezi az alábbi öt szabály betartása is:

1. Nem szabad életet kioltani;

2. Nem szabad lopni;
3. Tartózkodni kell a helytelen szexuális viselkedéstől;
4. Nem szabad hazudni;
5. Nem szabad az ítélőképességünket elhomályosító
drogokat vagy alkoholt fogyasztani.

Hogy a szabályokat mennyire értelmezik szó szerint, az iskoláról

iskolára, sőt még egyes iskolákon belül is változik. Általánosságban
elmondható: fontosabb, hogy minden helyzetben bölcsen és
együttérzéssel reagáljunk, mint hogy betartsuk a szabályokat.
 Helyes élet

A buddhistáknak olyan megélhetési forrást kell választaniuk, amely

nem okoz kárt másoknak. Különösen kerülendő a
fegyverkereskedelem; az alkoholos italok árusítása; bármely
szakma, amely állatok meggyilkolásával jár és a csalás. Akár gyári
munkásként, akár könyvelőként dolgozunk, bizonyára lesznek
kenyérkereső foglalkozásunknak elveinkkel ellenkező vonásai.
Előfordulhat, hogy egy – a fogyasztóink egészségét vagy a
környezetet veszélyeztető – eljárással szemben kell kiállnunk, vagy
fel kell szólalnunk egy tisztességtelen reklámkampány vagy a
másokkal való tisztességtelen bánásmód ellen.

Elmélyedés
Helyes törekvés

Helyes törekvésre mind a meditáció során, mind hétköznapi

életünkben szükség van. A meditáció folyamán nem próbálunk
fogunkat összeszorítva, minden erőnkkel koncentrálni; nem egy
szigorú iskolaigazgató elismerését igyekszünk kivívni. Ugyanakkor
nem is engedjük el magunkat annyira, hogy megfeledkeznénk a
koncentrációról, vagy elaludnánk. Az a cél, hogy megtaláljuk az
arany középutat. A hétköznapokban a helyes erőfeszítés arra utal,
hogy igyekszünk egészséges tudatállapotban létezni, és tisztán
tartani elménket a kapzsiságtól, a gyűlölettől és a tévképzetektől.

Helyes éberség

Az éberség azt jelenti, hogy nemcsak a meditáció során, de a nap

minden pillanatában tudatosítjuk magunkban az eseményeket. Meg
kell tanulnunk szemlélődve élni, az örökösen változó „mostra”
összpontosítani ahelyett, hogy múltbéli beszélgetésekkel és
történésekkel vagy jövőbeni vágyainkkal és félelmeinkkel lennénk
elfoglalva. Buddha a tapasztalás négy szintjének tudatosságáról
beszélt:

1. a test – és a benne keletkező érzületek, fájdalom,

viszketés, feszültség, kellemes érzések;
2. érzések – érzelmek és tudatállapotok, ideértve a dühöt,
az örömöt, a szomorúságot és a békét;
3. gondolatok – tervek, álmok, megbánás, emlékek,
ítéletek;
4. az élet egyetemes törvényeihez való hozzáállás – a
dolgok átmeneti jellege, a nem létező én és a nem létező
elkülönülés.

Helyes elmélkedés

A helyes elmélkedést gyakran egyhegyűségnek is nevezik, és arra a

képességre utal, hogy tapasztalataink egyetlen aspektusára
koncentrálunk anélkül, hogy elrévedeznénk. Irányítást nyerünk a
gondolataink felett.
 2. FÜGGELÉK:
AJÁNLOTT IRODALOM
Vicki Mackenzie: Why Buddhism?: Westerners in Search of Wisdom
(Miért a buddhizmus? Nyugatiak a bölcsesség nyomában)
Sydney-ben és környékén nemigen találkoztam senkivel, akit
érdekel a buddhizmus, és ne olvasta volna ezt a könyvet. A könyv
tizenhat – többségében népszerű, közismert buddhistákkal készült –
interjút tartalmaz. Mackenzie azt próbálja feltárni, interjúalanyai
hogyan kerültek kapcsolatba a buddhizmussal, mi vonzotta őket,
hogyan vált teljesebbé az életük. A könyv minden szereplője
nyugatról, mégis eltérő környezetből származik. Dióhéjban
olvashatunk az életük történetéről, és saját szavaikkal mesélik el
buddhizmussal kapcsolatos tapasztalataikat.

Adrienne Howley: The Naked Buddha: A Simple Explanation of a

‘New’ Old Religion (A meztelen Buddha: Egy „új” régi vallás
egyszerű magyarázata)
A hetvenes éveiben járó Adrienne Howley-t, két fiú édesanyját 1982-
ben szentelte fel a XIV. dalai láma. Könyve – mely „alapmű” a
buddhizmusról szóló könyvek sorában – hangsúlyozza, hogy
személyes tapasztalatainkra kell alapoznunk gyakorlatunkat és
elképzeléseinket is. Ismerteti a buddhizmus legfontosabb tanait,
bemutatja a kolostorok életét, és beszél a buddhizmus különböző
kultúrákban betöltött szerepéről is. Lenyűgözően sokat tud a
buddhizmus keleti és nyugati ágáról egyaránt, és rengeteg első
kézből szerzett tapasztalata van.

Helen Jandamit: The Path to Peace Within: A Guide to Insight

Meditation (A belső békéhez vezető út: Útmutató a tisztánlátás
meditációhoz)
Ez a vékony könyvecske kitűnő összefoglalást nyújt a théraváda
tisztánlátás meditációról, illetve megtalálható benne a
sétálómeditáció részletes magyarázata is. Jandamit néhány
fejezetben ismerteti a legfontosabb buddhista tanításokat – igen
közérthetően, hála annak a rengeteg tapasztalatnak, amit
Thaiföldön, meditációt oktató tanárként szerzett.

Geri Larkin: Stumbling Toward Enlightment (Botladozva a

megvilágosodás felé)
A Szex és New York (Sex and the City) találkozása a
buddhizmussal. Geri Larkin állítja, hogy a buddhizmus gyakorlása
előbbrevaló, mint a kutatása: „Miért akarna bárki remek szexről
olvasni, ha a részese is lehet? Az egyik fejezet címe: „Amikor még
mindig csak a szexre gondolsz”. Geri Larkin, két gyermek édesanyja,
jól fizetett üzletvezetési tanácsadó volt, és átlag hetvenkét órát
dolgozott egy héten. Idővel elkezdett egyre kevesebbet dolgozni,
megvált csodálatos házától és ingóságaitól, és bevonult egy
templomba. Könyve élvezetes, könnyű olvasmány, tele humorral.
Larkin elképesztő őszinteséggel vall a spiritualitás útján átélt
ballépéseiről, küzdelmeiről és kudarcairól. Kimondottan ösztönző,
lelkesítő és bátorító.

Christopher Titmuss: Light on Enlightment: Revolutionary Teachings

on the Inner Life (A megvilágosodás megvilágítása: Forradalmi
tanítások belső életünkről)
Christopher Titmuss újságíró volt, majd hat évet töltött Thaiföldön és
Indiában buddhista szerzetesként. Mostanában tisztánlátás
meditációt tanít, szerte a világon. Bár nincsenek gyerekei, könyvét
mégis ajánlom, mert igen közérthetően magyarázza el a buddhizmus
fogalmait. Néhány a fejezetcímek közül: „A Négy Nemes Igazság”,
„A Nyolc Világi Aggály” vagy „A Tudatosság Négy Alapja”. A
tanításokat mai példákkal illusztrálja, nyelvezete könnyen érthető.
Minden tanítás után egy sor hasznos, az olvasó önvizsgálatát segítő
kérdés következik, mint például: „Van-e jövőképed, szenvedélyed,
érdeklődésed és képességed?” „Mi motiválja legfontosabb
cselekedeteidet?” „Teszel-e azért dolgokat, mert nem tudod, mi mást
csinálhatnál?”

Sharon Salzberg: Lovingkindness: The Revolutionary Art of

Happiness (Szerető kedvesség: A boldogság forradalmi művészete)
és A Heart as Wide as the World: Stories on the Path of
Lovingkindness (A szív, amely átéri a világot: Történetek a szerető
kedvesség útjáról)
Sharon Salzberg az egyik legnépszerűbb ma élő buddhista író. A
híres, massachusettsi Társaság a Tisztánlátás Meditációért (Insight
Meditation Society) megalakítója; szerte a világon gyakorolja és
tanítja a meditációt. Szenvedélyes követője a buddhizmus
szeretetről szóló tanításainak; különösen a Négy Isteni Lakhely – a
szerető kedvesség, az együttérzés, a mások örömében való
osztozás és az egykedvűség – foglalkoztatja. Írásai magával
ragadóak, és annyira lelkesítőek, hogy bizonyosan forradalmasítják
az olvasó hozzáállását a kapcsolataihoz. A legmegfáradtabb
cinikusból is képes lenne kedvesebb embert faragni.
Oroszországban, Mianmarban, Indiában, Thaiföldön, Ausztráliában
és otthonában, az Egyesült Államokban átélt személyes történetei
éppoly megindítóak, mint amennyire egzotikusak.

Stephanie Dowrick: Forgiveness and other Acts of Love

(Megbocsátás és a szeretet más ajándékai) és The Universal Heart
(Az egyetemes szív)
Stephanie Dowrick az egyik kedvenc íróm. Nagyon nagy hatással
van rám, és könyvei közül ez a kettő a kedvencem. Lebilincselően ír
a szeretet témájáról: megmutatja, mennyire vonzó és izgalmas
szeretetben élni. Komoly pszichoterápiás tapasztalatát felhasználva,
anekdoták sorozatával illusztrálja mondanivalóját. Annak ellenére,
hogy több spirituális hagyományból táplálkozik, és a buddhizmus
csak egy ezek sorában, írásai számomra igen jól tükrözik a
buddhizmus üzenetét. A Forgiveness and other Acts of Love című
könyvben egy-egy fejezetet szentel a bátorság, a hűség, a
visszafogottság, a nagylelkűség, a tolerancia és a megbocsátás hat
erényének. A The Universal Heart arról szól, hogy miért előnyös, ha
mindenkit szeretünk, nem csak az emberek egy maroknyi csoportját,
hogy mi a haszna, ha a hozzánk közel állókat tisztábban szeretjük,
és miért jó, ha szeretjük önmagunkat is. Mindkét könyvet érdemes
többször is elolvasni, és időnként bele-belepillantani, hogy
ösztönzést nyerjünk általa.

Jack Kornfield: A Path with Heart: A Guide Through the Perils and
Promises of Spiritual Life (A szív ösvényén: Útmutató a spirituális
élet veszélyeihez és ígéreteihez) és After the Ecstasy, the Laundry:
How the Heart Grows Wise on the Spiritual Path (Extázis után
mosnivaló: Hogyan válik bölccsé a szív a spirituális úton)
Valószínűleg Jack Kornfieldnek van a legmeggyőzőbb önéletrajza a
buddhizmus világában. Thaiföldön, Mianmarban majd Indiában volt
szerzetes, 1974 óta tanít buddhizmust. Termékeny író, a nagy hírű
Társaság a Tisztánlátás Meditációért alapító tagja, és kulcsszerepet
játszott a buddhizmus elterjesztésében nyugaton. PhD-je van
pszichológiából, egy lány édesapja. A nyugati gondolkodók számára
közérthető formában tárja olvasói elé kedvenc témáit; beszél az én-
tudatosságról, a figyelemről és az együttérzésről. Rengeteg
tapasztalattal rendelkezik, mivel az évek során számos meghitt
beszélgetést folytatott több ezer diákkal, tanárral és buddhista
vezetővel. Megközelítése realisztikus, egyszerű és józan. Meglepő
nyíltsággal beszél – apjával, feleségével és saját démonaival
folytatott – küzdelmeiről.

Dr. Ian Gawler: A lélek csendje (Peace of Mind){31}

Bár nem buddhista írás, mégis betekintést nyújt a meditáció
előnyeibe, sorra veszi a különböző módszereket és
megközelítéseket. Dr. Gawler a meditáció három típusát különbözteti
meg: az egészség-meditációt, az éleslátás-meditációt és a kreatív
meditációt. A tudatosság meditáció során elérhető hét szintjét tárja
elénk. Mivel a könyv nagyon motiváló, különösen hasznos olyankor,
amikor kétségek közt vergődünk, vagy átmenetileg csökken a
gyakorlat iránti elkötelezettségünk. Dr. Gawlert sokkal inkább az
eredmények, semmint a spiritualitás érdekli: a meditáció
egészségmegőrző és stresszkezelésben betöltött szerepét
hangsúlyozza. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy dr.
Gawler tíz évvel ezelőtt „halálos” beteg volt, de sikeres küzdelmet
vívott a rákkal; tapasztalatai pedig több ezer embert segítettek
hozzá, hogy a betegség – elsősorban a rák – leküzdésének
érdekében megtanuljanak meditálni.
 3. FÜGGELÉK:
AJÁNLOTT WEBOLDALAK
www.buddhanet.net
Egy hatvanéves ausztrál szerzetes, Pannyavaro tartja karban a világ
legnagyobb, buddhizmussal foglalkozó internetes oldalát. A rengeteg
információt tartalmazó oldalon megtalálhatóak többek között a világ
buddhista központjainak adatai, előadások hanganyagai, e-könyvek,
meditációval kapcsolatos útbaigazítások és sok más kiegészítő
információ. Az oldal gyerekek számára is érdekességekkel szolgál,
van egy külön gyerekeknek szóló aloldal keresztrejtvényekkel,
tananyagokkal és tanácsokkal arról, hogyan lehet a szerető
kedvesség meditációt az esti lefekvés programjának részévé tenni.
Közismert buddhista nőkről is találunk információkat, és
eszmecserét folytathatunk a nők szerepéről a buddhizmus
történetében.

www.tricycle.com
A Tricycle egy negyedévente megjelenő buddhista magazin, amelyet
New Yorkban adnak ki. A magazin weboldala látszólag végtelen
méreteket ölt, akár egy hétig is lehet olvasgatni. Megtalálhatóak a
régebbi lapszámok kivonatai, „A buddhizmus alapjai” című részben
pedig a kezdőknek szolgálnak információkkal. Népszerű, naponta
frissített blogjából a legkülönbözőbb témákban – és gyakorlatilag
bármely, buddhizmussal kapcsolatos kérdésben – olvashatunk
eszmefuttatásokat, megismerhetjük a világ aktuális eseményeit, és a
legjobb buddhista könyvekről is tájékozódhatunk.

www.whatdoyouthinkmyfriend.com
Az oldal neve: „Mit gondolsz, barátom? (Buddhizmussal kapcsolatos
írások)”. Cikkeket olvashatunk, vannak kérdések és válaszok, és az
oldal számos látogatója közöl írásokat arról, ők miként alkalmazzák
a buddhizmust hétköznapi életükben. Akik szeretnék Buddha
bölcsességét eredetiben tanulmányozni, azok olvassák el a
Dhammapada 423 versét.
 4. FÜGGELÉK:
A SZENT IRATOKBÓL
Rajagahai beszéd:
Abhaja herceg eközben az ölében tartotta karonülő kisfiát. A
Magasztos így szólt Abhaja herceghez:
– Herceg, mit gondolsz: ha a te gondatlanságod, vagy a dajka
gondatlansága miatt a gyermek a szájába venne egy fa- vagy
cserépszilánkot, mit tennél?
– Kivenném, uram. Ha nem tudnám egyből kivenni, akkor bal
kézzel megfognám a fejét, jobb kezem egyik ujjával horgot formálva
kiszedném, még ha meg is sebzem. És miért? A gyermek iránti
együttérzésből, uram.
– Ugyanígy, herceg, amiről a Tathágata tudja, hogy valótlan, hamis
és haszontalan, továbbá másoknak kellemetlen és bántó is: azt nem
mondja. Amiről a Tathágata tudja, hogy valós és igaz, de
haszontalan, emellett másoknak kellemetlen és bántó: azt sem
mondja. Amiről a Tathágata tudja, hogy valós és igaz, emellett
hasznos, de másoknak kellemetlen és bántó: azt alkalmas időben
kifejti. Amiről a Tathágata tudja, hogy valótlan, hamis és
haszontalan, noha másoknak kellemes és jóleső: azt nem mondja.
Amiről a Tathágata tudja, hogy valós és igaz, de haszontalan, noha
másoknak kellemes és jóleső: azt sem mondja. Amiről a Tathágata
tudja, hogy valós és igaz, emellett hasznos, továbbá másoknak
kellemes és jóleső is: azt alkalmas időben kifejti.
És miért? A lények iránti együttérzésből.{32}

A nem üdvös tettek tíz fajtája:

Fizikai:
• az élet elvétele,
• olyan dolog elvétele, ami nem a miénk,
• erkölcstelen szexuális viselkedés,
 • valótlanság állítása.

Szóbeli:
• rágalmazó beszéd,
• hangos, éles, nyers beszéd,
• üres beszéd, pletykálkodás.

Elmebéli:
• sóvárgás, vágyakozás más vagyona után,
• rosszakarat (aktívan kívánni mások ártalmát, szenvedését
vagy megsemmisítését),
• helytelen nézet (különösen azok a makacs, hibás
meggyőződések, amelyek tagadják az erkölcsi tettek
hatásosságát).

Tartózkodva e fenti dolgoktól, kifejleszthető ezek ellentéte, a tíz

üdvös tett.{33}
 5. FÜGGELÉK:
BUDDHIZMUS KISMAMÁKNAK
Anne Cushman: „Mothering as Meditation Practice” (Anyaság mint
meditáció)
(Részlet a Tricycle magazin 2001. őszi számából, New York)

Skye fiam életének első néhány hetében csak akkor volt hajlandó
aludni, ha hallotta a szívverésemet. Éjféltől pirkadatig a
mellkasomon feküdt, fejét a nyakam mélyedésébe nyomta és
kétóránként felkelt enni. Napközben az ölemben hintáztattam, és
figyeltem az arcán átfutó érzelmi megnyilvánulások jeleit – öröm,
elkeseredés, vidámság, félelem, döbbenet – mintha élete hátralévő
részére gyakorolna. Ha vettem a bátorságot, és áttettem a
mózeskosarába, dühödt ordítással ébredt, vöröslött a feje, a keze
pedig járt, mint a cséphadaró. Sírt, ha megpróbáltam beletenni a
hordozókendőbe, a kenguruba, a babakocsiba vagy az autósülésbe.
Sírt, ha kicseréltem a pelenkáját. És sírt minden este héttől kilencig,
ki tudja, miért.
Skye kéthetes volt, amikor egy este feketebabos kukoricalepényt
ettem vacsorára. Reggelig visított, egész testét megfeszítve, ökölbe
szorított kézzel. Míg én vele zokogtam, a férjem felhívta az
ügyeletet, ahol a szolgálatban lévő nővér kedvesen közölte, hogy
valószínűleg szélgörcs. Másnap délelőtt egy barátom, aki
táplálkozási tanácsadó, megnyugtatott, hogy minden rendben lesz,
csak ne egyek tejterméket, búzát, élesztőt, szóját, kukoricát,
hüvelyeseket, fokhagymát, hagymát, paradicsomot, cukrot, borsot,
brokkolit és citrusféléket (de legjobb lenne, ha a halat, a gombát és a
tojást is hanyagolnám). Amikor Skye végre elaludt a jobb karomon,
amúgy köntösben lerogytam a kanapéra és hideg barna rizst ettem
bal kézzel, Skye hajára potyogtatva a rizsszemeket.
 Nagyjából ekkortájt jutottam arra a következtetésre, hogy ez az
egész olyan, mint egy intenzív meditációs elvonulás. Minden adott
volt: hosszú órákon át tartó csendes ücsörgés, előre-hátra járkálás.
Nem megyünk sehova. Kimerítő napirend, végtelenül kevés alvás.
Remélhetőleg hipnotikus hatású, talányos szövegű énekek („…
becsukta a kemencét / jól elverte kis Bencét…”) Az apránként
előretörő felismerés, hogy nincs mire várni, minden marad úgy,
ahogyan most van. Az egésznek a középpontjában pedig ez az őrült,
pelenkás tanítómester, aki olyan kíméletlenséggel írja elő a
gyakorlatokat, hogy olyat egyetlen indiai utazásom alatt sem láttam.
Ilyeneket például, hogy: „Ma este, két óra hosszan járkálj körbe-
körbe a nappaliban, a mesterrel a karodban, minden második
lépésnél rogyaszd be mélyen a térdedet, és közben kántáld, hogy
»ugyu-bugyu-ugyu-bugyu, ügyü-bügyü-ügyü-bügyü«.” Vagy: „Cipeld
magaddal éjfélkor alvó mesteredet a vécére, és oldd meg a
következő kóant: »Hogyan húzod le a pizsamaalsódat anélkül, hogy
a kezedet használnád?«”
Mint a spirituális gyakorlatok általában, ez is csak azt a célt
szolgálta, hogy egy kicsit felrázza az egómat. Kénytelen voltam
sutba vágni a dolgok rendjére vonatkozó minden elképzelésemet
(ülök a kertben, a levendulabokrok közelében, a hintaágyban, az
újszülött pedig édesdeden alszik a lábamnál, a mózeskosárban),
rávenni magam, hogy erőnek erejével nyissam meg szívemet
azelőtt, ahogyan a dolgok a valóságban vannak (állok a
pelenkázóasztalnál, tornáztatom a hasfájós Skye-t, és üdvrivalgással
köszöntök minden egyes mustársárga vulkánt, ami a hátsójából
előtör). Ugyanakkor, „kis sesshinem” minden lélegzetvételével
megnyílik előttem a lehetőség, hogy mint egy újszülött Buddhát
ringassam karjaimban, és figyeljem, ahogyan feltárul előttem a
titok…
Újdonsült anyaként, egyre az járt a fejemben: Vajon más anyák
hogyan egyeztetik össze a buddhizmus gyakorlását a szülői
teendőkkel? Milyen hatással van a buddhizmus arra, ahogyan
szülőként viselkednek? Milyen hatással van az anyaság arra,
ahogyan a buddhizmust gyakorolják? Vajon az amerikai anyák
átformálják a buddhizmust?
És a számomra legfontosabb kérdés: Az anyaság éppoly
érvényes módja lehet a buddhizmus gyakorlásának, mint a
szerzetesi élet? Ha leszívom a beteg csecsemő orrát, az lehet
ugyanolyan egyszerű és tiszta cselekedet, mint az apácák földre
borulása? A pelenkásvödör kimosása elvezethet „Buddhának és
elődeinek megvilágosodásához”?
Ha úgy vesszük, a kérdés fölöttébb abszurd. Mi sem állhatna
távolabb egy szabályszerű elvonulás során megélt, egységes
menetelésnél, mint az anyaság összevissza ugrabugrálása. Az
olvasóasztalomon tornyosuló könyvek korábban arról szóltak,
hogyan kerülhetünk közelebb a Világossághoz a Himalájában. Most
arról, hogyan kerüljük a világosságot a gyerekszobában. Ahol
korábban az oltárom állt, most ott a pelenkázó; meditációs párnáim
pedig Skye testi épségét védik a játszósarokban. Kizárt, hogy öt
percig majszoljak egyetlen szem mazsolát, és képtelenségnek
érzem, hogy afféle intelmekhez igazodjak, mint hogy „ha eszel, ne
csinálj semmi mást”. Fülemen a telefon, Skye-t a csípőmön
egyensúlyozom, a konnektorokhoz próbálok gyerekbiztos védődugót
rendelni, közben hideg zöldséges tekercset eszem kézzel,
egyenesen a papírdobozból, és frissen felbüfögött tejmaradványt
dörgölök a szőnyegbe, mindezt fél pár zoknival a lábamon. Arra sem
igen van időm, hogy elmagyarázzam magamnak, hogy mindebben
van valami spirituális, mert éppen Skye fél pár kesztyűjét keresem…
Szembesíthet-e jobban bármi az átmenetiség igazságával, mint
hogy egy szétszórt, a világra fittyet hányó gyereket szeretek? A
franciaágyon ejtőzünk – feje a mellkasomon, az orromat belefúrom
sötét, selymes hajába –, nézem, hogyan emelkedik és süllyed
minden egyes lélegzetvétellel az a kis, puha folt a koponyáján. Kinek
van ideje az autópályák forgalma, a plutónium vagy a lopakodó
bombázók miatt aggódni, amikor szigorúan figyelmeztettek, hogy
akár egy, a bölcsőben felejtett játékmackótól is megfulladhat.
Éjszakánként, ha néhány óráig csönd van, beosonok a szobájába,
és csak állok a sötétben – moccanni sem merek, nehogy
megcsikorduljon a padló –, és addig várok, amíg fel nem sóhajt.
És még ha minden tökéletesen megy is, tudom, hogy az a Skye,
aki most itt csicsereg, szenvedélyesen szopogatja a gumikacsája
csőrét és pancsol velem a kádban, úgy eltűnik majd, mint a
szappanbuborék. Tegnap még egy kis dudor volt, aki a hasamat
rugdosta, miközben én a hosszakat róttam a júliusi napsütésben,
holnap pedig középkorú férfi lesz, és könnyes szemmel szórja
hamvaimat egy hegyi tóba. Nézzük, amint Skye répapürét dörgöl a
szempillájába, majd a férjem megszólal: „Annyira gyönyörű, hogy az
már fáj.”
Érzem, úgy állok összeköttetésben a világgal, mint még sosem.
Miközben a testemből táplálom a gyermekemet, látom, hogyan táplál
engem a Föld teste. Anyák láncolatához kapcsolódom, és egy egész
sor még meg nem született gyerekhez, akik egy olyan világot
tudhatnak majd magukénak, amit én el sem tudok képzelni.
Szeretném, ha Skye unokái úsznának majd a Csendes-óceánban,
túráznának Sierra Nevada gránitvonulatain, és tátott szájjal néznék a
Bolinas-lagúnában egy lábon álló szürke gémeket.
Ez „ragaszkodás”? Vagy kapcsolódás?
Nem akarom túlbecsülni a dolgot. Tudom, hogy ami felmerült
bennem, nem szamádhi ősi gyémántja. Sokkal képlékenyebb
felfedezés annál, nyállal és Cheerio-morzsákkal keverve. De lehet,
hogy ez a buddhizmus anyaságon keresztül való gyakorlásának
előnye – egyfajta be- és elfogadás, ami nem rekeszti ki a káoszt, a
tisztátlanságot, a tökéletlenséget. Nem az irányítás, nem a
rendszeretet képezi az alapját.
Helyet ad szívében a nappali közepén felejtett műanyag
dömpernek éppúgy, mint az éjszaka, ajtó alatt kiszűrődő
rapzenének. Nem oson ki az éj leple alatt, hogy a megvilágosodás
nyomába eredjen. Otthon marad Ráhulával, a béklyóval, és ott
világosodik meg.
Anyaként, mit kezdjünk azzal a történettel, hogy Buddha éjnek
évadján elhagyta a családját?
Megkérdeztem Fu Schroedert, aki így válaszolt:
„De hát amikor a gyermekét elhagyta, még nem volt Buddha! Egy
fiatal herceg volt, telve fájdalommal! Akinek elméjében világosság
honol, nem hagyja el a gyermekét. Hová is mehetne?”
A fordítás alapja:
Sarah Napthali: Buddhism for Mothers:
A Calm Approach to Caring for Yourself and Your Children
Allen & Unwin, Crows Nest, Australia, 2003

Copyright © Sarah Napthali, 2003

Fordította © Székely Ágnes, 2015

Szerkesztette: Kugler Judit
Lektorálta: Péter Alexa
Felelős szerkesztő: Tanács Eszter
Borítóterv: Szabó Balázs

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2015

Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős kiadó: Szauer Péter

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy
eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a
kiadó engedélye nélkül közölni.

www.hvgkonyvek.hu
{1}
Dhammapada – A Tan ösvénye (Dhammapada). Ford.: Vekerdi József. Budapest,
Terebess, 1999. 5.
{2}
Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Helikon, 1989. 34.
{3}
Uo. 88.
{4}
Uo. 18.
{5}
Jün-men Ven-ien mester (864–949) bölcsessége. In: Terebess Gábor: Folyik a híd.
http://mek.oszk.hu/00200/00224/00224.htm
{6}
Nyanaponika Thera: Szatipatthána – A buddhista meditáció szíve (The Heart of Buddhist
Meditation: Satipaṭṭhāna). Ford.: Pressing Lajos. Budapest, Orient Press, 1994. 159.
{7}
A magyar „egykedvűségnek” fordítja a páli upekkhá itt kifejtett fogalmát. Angol fordítása
„equanimity”, amely a magyar kifejezéssel ellentétben a köznyelvben lelkierőre, nyugalomra
utal, nem pedig közönyre, beletörődésre. (A Szerk.)
{8}
Thich Nhat Hanh: Tanítások a szeretetről (Thuong yeu theo phuong phap but day). Ford.:
Béresi Csilla. Budapest, Édesvíz, 2005.
{9}
A Közepes Gyűjtemény (Majjhima Nikāya). Ford: Fenyvesi Róbert 131.1. http://a-
buddha-ujja.hu/Szutta/Majjhima-131-fr
{10}
Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Helikon, 1989. 34.
{11}
A Témák Szerinti Gyűjtemény (Saṃyutta Nikāya). Ford.: Gambhīro Bhikkhu. 1.71.
http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Samyutta-1-71-gb
{12}
Dhammapada – A Tan ösvénye (Dhammapada). Ford.: Vekerdi József. Budapest,
Terebess, 1999. 5.
{13}
Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Helikon, 1989. 74.
{14}
Uo. 74.
{15}
Uo. 74.
{16}
Uo. 75.
{17}
Uo. 75.
{18}
Dhammapada – A Tan ösvénye (Dhammapada). Ford.: Vekerdi József. Budapest,
Terebess, 1999.
{19}
A Kisebb Gyűjtemény – Az Igazság Útja (Khudakka Nikāya: Dhammapada). Ford.:
Fórizs László 3.1. http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Dhammapada-3-fl
{20}
Dhammapada – A Tan ösvénye (Dhammapada). Ford.: Vekerdi József. Budapest,
Terebess, 1999. 5., 13.
{21}
Milarepa százezer dala (Mi-la-ras-pa’i mgur ’bum). Ford.: Péter Alexa. Padma Karpo
Translation Committee, 57. fejezet, T0072. számú szöveg.
{22}
Jn 15,12
{23}
an-Nawawri 40 Hadit 13
{24}
A Kisebb Gyűjtemény – Szövegek a korai időszakból (Khudakka Nikāya: Sutta Nipāta).
Ford.: Farkas Pál. 1.8. http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Suttanipata-1-8-fp
{25}
Sántidéva: A bódhiszattva életútja (Bodhicaryāvatāra). Ford.: Végh József.
Ceglédbercel, 2006. 39–40.
{26}
Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Helikon, 1989. 88.
{27}
A Számok Szerinti Gyűjtemény (Aṅguttara Nikāya). Ford.: Kovács Zoltán. 3.65. http://a-
buddha-ujja.hu/Szutta/Anguttara-3-65-kz
{28}
A Témák Szerinti Gyűjtemény (Saṃyutta Nikāya). Ford.: Fenyvesi Róbert és Sándor
Ildikó. 10.8. http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Samyutta-10-8-fr-si
{29}
Indiából a buddhizmus két ága indult ki: a théraváda és a mahájána irányzat. A tibetiek
a mahájánán belül létrejött vadzsarjána vagy tantrajána irányzatot követik. (A Lekt.)
{30}
A japán zen a kínai csan buddhizmusból származik, ezért a zen elnevezést csak
Japánban használják. Koreában is a kínai csan buddhizmus egy korai változata terjedt el.
(A Lekt.)
{31}
Ian Gawler: A lélek csendje – Hogyan tanulhatsz meg meditálni? (Peace of Mind).
Ford.: Szabó Kristóf . Budapest, Hungalibri, 2004.
{32}
A Közepes Gyűjtemény (Majjhima Nikāya). Ford.: Vekerdi József. 58.1. http://a-buddha-
ujja.hu/Szutta/Majjhima-58-cs1
{33}
Bhikkhu Bódhi: Erkölcsi alapokon megkülönböztetett kamma-fajták – Üdvös és nem
üdvös kammák (Types of kamma based on ethical grounds: wholesome and unwholesome
kamma). Ford.: Sándor Ildikó. http://a-buddha-ujja.hu/Article/Kamma-erkolcs-bodhi

196
 Table of Contents
ELŐSZÓ
1.BUDDHIZMUS ÉS ANYASÁG
Ki az a Buddha?
Mit tanított Buddha?
A földi lét szenvedés, avagy az első Nemes Igazság
Szeretetteljes elme
Gyengéd, türelmes és kitartó
Miben segíthet a buddhizmus az anyáknak?
A szenvedés oka, avagy a második Nemes Igazság
A szenvedés megszüntetése, avagy a harmadik Nemes
Igazság
A szenvedés megszüntetéséhez vezető út, avagy a
negyedik Nemes Igazság
2. TUDATOS NEVELÉS
Tudatos éberség – a gyerekeink kedvéért
Tudatos éberség – a saját érdekünkben
A tudatos éberség fejlesztése
Tudatosság, idő szűkében szenvedőknek
Karma
Mit tehetünk?
3. NYUGALOM
Negatív tudatállapotok kezelése
Bűntudat
Fogadjunk mindent szívesen – egykedvűség
Buddha-természetünk
Mit tehetünk?
4. A DÜH KEZELÉSE
Mi a baj a dühvel?
A düh megszelídítése
A következmények kezelése
 Megbocsátás
A helytelen gondolatok megszelídítése
Mit tehetünk?
5. AGGÓDÁS GYERMEKEINKÉRT
Az aggódás ára
Némi szenvedés elfogadható
Az aggódás kezelése
Amikor legrémesebb félelmeink válnak valóra
Hallgassuk meg gyermekeinket!
A szenvedés erősebbé tesz
Mit tehetünk?
6. SZERETETTELJES KAPCSOLATOK
A nézeteinkhez és ítéleteinkhez való ragaszkodásról
A barátainkhoz és szeretteinkhez való ragaszkodásról
A szeretet fontossága
A Négy Isteni Lakhely
Egyek vagyunk
Ne ragaszkodjunk annyira!
Mit tehetünk?
7. EGYÜTTÉLÉS A PARTNERÜNKKEL
A gyermekeink által megtépázott szerelmi élet
Szeressük tisztábban partnerünket!
Felelősségvállalás
Önmagunk szeretete
A szeretet igazságos – a házimunka megosztása
Helyes beszéd
Mások meghallgatása
Mit tehetünk?
8. A BOLDOGSÁG MEGTALÁLÁSA ÉS AZ ÉNKÉP ELVESZTÉSE
Hol ne keressük a boldogságot?
Énkép a slamasztikában
Az identitás hajszolása
Mégis, ki vagyok én?
 Tükröm, tükröm, ne tedd ezt velem!
Szembenézni az öregedéssel
Szembenézni a halállal
Tisztánlátás
Mit tehetünk?
9. MEDITÁCIÓ
Kezdjük az elején!
Tudatos légzés meditáció
Tisztánlátás és meditáció
Tisztánlátás meditáció
Nehézségek
A szeretetteljes tudat táplálása
Szerető kedvesség meditáció
Hogyan találjunk időt a meditációra?
10. ELMÉLETBŐL GYAKORLAT
Hogyan alkalmazzuk a buddhizmust az anyaság
nehézségeire?
Akkor most mi is az a buddhizmus?
Amit különösen kedvelek a buddhizmusban
A lassítás szükségességéről
Találjunk egy spirituális közösséget!
Válasszunk irányzatot!
Gyakorló szülők útja
Zárszó
1. FÜGGELÉK: A NEMES NYOLCRÉTŰ ÖSVÉNY
Bölcsesség
Erkölcsösség
Elmélyedés
2. FÜGGELÉK: AJÁNLOTT IRODALOM
3. FÜGGELÉK: AJÁNLOTT WEBOLDALAK
4. FÜGGELÉK: A SZENT IRATOKBÓL
5. FÜGGELÉK: BUDDHIZMUS KISMAMÁKNAK