Christiane

F.
A VÉGÁLLOMÁS GYERMEKEI
Egy drogos lány emlékezéseit lejegyezte
Kai Hermann és Horst Rieck


Christiane F.: Wir Kinder vom Bahnhof Zoo
© Christiane F., 1978

Fordította: Dohy Gábor
A könyvről

1978 elején találkoztunk az akkor 15 éves Christiane F.-fel Berlinben, ahol ta-
núskodnia kellett egy perben. Találkozóra hívtuk, hogy interjút készítsünk vele a
fiatalok helyzetéről. Arra számítottunk, körülbelül két órán át fog tartani a be-
szélgetés. A két órából azonban két hónap lett. Egy pillanat alatt elfelejtettük,
hogy interjút készítünk, ehelyett döbbenten hallgattuk őt. A beszélgetésekről ké-
szült magnófelvételek alapján íródott ez a könyv. Úgy gondoltuk, hogy Christia-
ne története többet elárul a fiatalok egy nagy részének helyzetéről, mint bármely,
mégoly gondos kutatásokra támaszkodó vaskos tanulmány. Christiane F. akarta
ezt a könyvet, mert ő is, mint szinte minden narkós, arra vágyott, hogy megtörje
azt a szégyenletes hallgatást, ami a fiatalok kábítószerfogyasztását körülveszi.
Annak a narkós társaságnak, amelyhez ő is tartozott, az összes túlélője és a szü-
lők is támogatták a vállalkozást. Készek voltak arra is, hogy fényképüket és ne-
vüket adják a dokumentumjellegű könyvhöz. A családokra való tekintettel azon-
ban csak a keresztneveket tüntettük fel. Az anya és a többi Christianéval kapcso-
latban álló személy vallomását is csatoltuk, hogy különböző nézőpontok segítsék
a heroinfüggőség problémájának elemzését.

Kai Hermann – Horst Rieck
Előszó

Ahogy ez a könyv egyik – társadalmi tudatunkban elfojtott – nyavalyánkat le-

leplezi, az fontosabbnak tűnik számomra, mint a szociológus kutatók számos
idevágó elemzése. Ez az egyedülálló dokumentum remélhetőleg sokak számára
világossá teszi végre, hogy a fiatalkori kábítószerfüggőség – mint ahogy a gyor-
san terjedő fiatalkori alkoholizmus és a szektákba menekülés is – nem kívülről
tör ránk, hanem a társadalmon belül keletkezik. Családjainkban, iskoláinkban, a
bárki által látogatható diszkókban gyökerezik az, amit a legtöbben még mindig
egy behurcolt, egzotikus járványnak tartanak. És Christiane Kai Hermann és
Horst Rieck segítségével közreadott beszámolója még valamire megtanít: nem
eleve elfajzott gyerekek és fiatalok valamely sajátos típusának az esztelensége
az, ami a heroinhoz vezet, hanem egymással összefonódó problémák sokasága:
az embertelen lakáskörülmények, a gyermekkori játékos fantáziavilág elnyomá-
sa, a szülők egymással való kapcsolatának válsága, az általános elidegenedés és
elszigetelődés a családon és az iskolán belül és így tovább. Jó néhányan, akik vé-
gigolvassák ezt a könyvet, bizonyára komolyan és joggal elgondolkodnak majd
rajta, kit tartsanak végül is embertelenebbnek, a szerencsétlen, bűnös narkóst,
Christianét, vagy a többieket, akik körülötte az úgymond rendes, „normális” tár-
sadalmat képviselik.
Amióta lecsengtek a fiatalok tekintélyelvűség elleni lázongásai, nagyon sokan
ringatják magukat abban az illúzióban, hogy immár – a terroristáktól és társaik-
tól eltekintve – olyan ifjúsággal van dolgunk, amely konfliktusmentesen beil-
leszkedett a társadalomba. Ez egy makacs elfojtásra visszavezethető önámítás.
Az ifjúság tiltakozó akciói fájó kihívást jelentettek. A hetvenes évek elején ta-
pasztalt elcsendesedés arra csábított, hogy az akkori fiatal nemzedék jelentős ré-
szének újfajta, csendesebb és kevésbé feltűnő ellenállását bagatellizáljuk, sőt
észre se vegyük. Örültünk, hogy a szűnni nem akaró harc a családokban, isko-
lákban, egyetemeken és különböző tiltakozó rendezvények helyszínein elcsitult,
nem akartuk tudomásul venni, hogy az ifjúság látszólagos alkalmazkodásának
felszíne alatt szaporodnak bizonyos sajátos apátia és belső elkülönülés jelei:
„Amíg nem zavartok minket a mi világunkban, rajongjatok csak sajátságos élet-
formákért és »ifjúsági kultúrákért«. Úgyis belátjátok idővel majd, hogy nektek is
együtt kell működnötök, ha nem akartok teljesen elveszni könyörtelenül meg-
szervezett társadalmunkban!” Az idősebbek beilleszkedett tömegei rezignáltan
visszahúzódtak, és teljesen félreértették a gyerekek és fiatalok tüntető közönyét
és távolságtartását, amikor afféle jól ismert „hagyjatok békén, azt csinálok, amit
akarok” – magatartásként értelmezték azt. De ez is csupán vágyott, projektív ön-
ámítás lehetett. A valóságban Christiane és a többi százezernyi gyermek és fiatal
azért fordított hátat ennek a világnak, mert csalódást érzett, hogy a felnőttek nem
képesek az ő életüket is érzelemmel, melegséggel és bizalommal megtöltő
egészséges emberi együttlét megteremtésére. Christiane – a többi drogos és stri-
chelő bandabeli társához hasonlóan, akiknek életére röviden kitért a beszámoló-
ban – olyan szülőktől származott, akik maguk is súlyosan sérült személyiségek
lévén – többnyire öntudatlanul – továbbadták gyermekeiknek saját kétségbeesé-
süket, külső és belső elszigeteltségüket, sértődöttségüket és bosszúvágyó hajla-
maikat.
Gyakorta éppen a Christianéhoz hasonlóan túlérzékeny, sebezhető, de egyben
büszke gyerekek azok, akik szüleik nemzedékének riasztó defektusait látva arra
a következtetésre jutnak, jobb, ha kibújnak a „normális” alkalmazkodási kény-
szer alól, és nem hajlandók a felnőttek életében látott önfeladásra. Rendkívül
szomorú nyomon követni, ahogy ezek a kis törékeny lények saját, legmélyebb
igényeiknek megfelelő álomvilágukat különböző bandákban, „a föld alatt” sze-
retnék megvalósítani – és ahogy ebbe végül belebuknak. Jellemző, mit keres
Christiane újra és újra a bandákban: egy csipetnyi valódi, békés és türelmes szo-
lidaritást, emellett elismerést és védelmet a kiszolgáltatottság ellen. „Nem va-
gyok biztos benne, hogy a nem narkós fiatalok között létezik még olyan barát-
ság, mint amilyen a mi bandánkban volt.” És hogy a bandákat éppen azok elől a
társadalmi intézmények elől menekülve keresi, amelyeknek az előtte lebegő élet-
célok megvalósításában kellene segíteniük, jól kifejezi egyik kétségbeesett kiro-
hanása az iskola ellen: „Még hogy környezetvédelem! Az először is azzal kez-
dődnék, hogy az emberek normálisan beszélnek egymással. Ezt kellene már egy-
szer megtanítani ebben a kibaszott iskolában. Hogy az emberek egy kicsit érdek-
lődjenek egymás iránt, és ne mindenki csak azt akarja, hogy neki legyen a legna-
gyobb pofája, meg ő legyen a legmenőbb az egész bagázsban! Itt mindenki le-
szarja és átveri a másikat csak azért, hogy jobb jegyeket kapjon.”
Aki a könyv olvasójaként azzal a feltevéssel próbál vigasztalódni, hogy ami itt
napvilágra került, az pusztán ennek vagy annak a nagyvárosnak marginális jelen-
sége, talán csak az elfajzott Berliné, annak figyelmébe ajánlom a következő
tényt: a korai heroin függőség, gyermekkori alkoholizmus, valamint kísérőjelen-
ségei, a gyermekprostitúció és a kábítószeres bűnözés igen széles körben elter-
jedt. De miért tudunk minderről olyan keveset? Christiane beszámolója megne-
vez néhány okot.
 Az illetékes és a kábítószerezéssel hivatalból is foglalkozni kényszerülő intéz-
mények, mint az iskolák, egészségügyi és szociális intézmények, a rendőrség, a
klinikák a legritkább esetben hoznak hatékony intézkedéseket, vagy fújnak ria-
dót. Úgy tűnik, mintha titkos megállapodást kötöttek volna, hogy hallgatólago-
san eltűrik, illetve rutinszerűen kezelik a dolgot: ha észreveszik, legfeljebb re-
gisztrálják, és esetleg lecsukják az érintetteket. Kívülről semmi nem látható a
szenvedésből, ezeknek a gyerekeknek a nyomorúságából és kétségbeeséséből.
Inkább úgy próbálják feltüntetni, mintha a kábítószerjelenséget pusztán bűnöző
kábítószercsempészek és – kereskedők hoznák létre, amit mint valami kívülről
befurakodó férget ki kell füstölni. Az illetékes intézmények bizonyára több meg-
előző intézkedést foganatosítanának, és többet áldoznának a gyógykezelésre, ha
a politika jobban támogatná őket. De a politikai támogatás távolról sincs meg. A
politikai élet ugyanis a közvélemény nyomásának engedelmeskedik, a közvéle-
mény pedig egyre kevésbé akar szembesülni a gondokkal-bajokkal. És ezt a ten-
denciát buzgón erősítik azok a politikai erők, amelyek alapvetően és előítélete-
sen mindig magukat az áldozatokat vagy idegen megrontóikat okolják a társadal-
mi bajok miatt, hogy a legkisebb folt se essék a fennálló rend becsületén.
Éppen mostanában ismét sokszor hallunk arról, hogy a gyerekeknek nagyobb
jogi lehetőségeket kellene biztosítani, mert csak így tudnák időben kivédeni a
tönkrement családok ártó hatását, amely kétségkívül a kábítószerezés egyik fő
oka. Eget verő a felháborodás a „szülői szabadság” megtámadása miatt, és igen
erőtlenek a gyermekeket védő, és érdekeiket sajnos elég fogyatékosan képviselő
hangok. De pontosan ez okból is nagyon fontos Kai Hermann és Horst Rieck
vállalkozása: azért is segítenünk kell a sérült gyermekeket a megnyilatkozásban,
mert ezzel – sok más társukat is képviselve – lehetővé teszik számunkra, hogy
tisztább képet nyerjünk arról, milyen is a mi társadalmunkban gyereknek lenni.
Ám nemcsak a helyzet alaposabb ismeretén, hanem az emberek többségének
bátor és őszinte készségén is múlik a dolog: világosan szembe kellene ugyanis
néznünk egy válságjelenséggel, amelyben a saját felelősségünk nem tagadható.
A drogprobléma bizonyos értelemben nem más, mint annak a körülménynek
egyik szélsőséges tünete, hogy mi idősebbek – általában véve – nemigen va-
gyunk képesek az ifjabb nemzedéket meggyőzni arról, hogy az általunk nyújtott
lehetőségek segítségével értelmes emberi életet élhetnek. Hiszen a gyerekek nem
önszántukból szöknek el otthonról a kábítószerplaccra vagy különböző kétes
szektákba, hanem a szülők nemzedéke tagadja meg tőlük – akár akaratlanul vagy
öntudatlanul – a szociális fejlődés lehetőségét és a támogatást, amit a gyerekek
végül a különféle szubkultúrákban keresnek. Általános gyakorlat, hogy immár
észre sem vesszük a gyerekek problémáit, és oda sem figyelünk rájuk. Sőt, a szü-
lők a saját megoldatlan konfliktusaikkal is egyre inkább a gyermekeiket terhelik,
akik nemcsak osztozni kénytelenek ezekben a gondokban, hanem gyakran a
megoldást is nekik kell megtalálni a szülők helyett. Christiane esetében például
pszichológiailag pontosan nyomon követhető az a folyamat, ahogy a lány öntu-
datlanul átvette anyja és apja gyűlölködését és kielégítetlen vágyait – és ahogyan
végül, másképp, mint a szülei, de ő is beleroppant a lelki teherbe.
Mindenesetre alapvetően téves az a beállítás, amely szerint a gyerekek maguk
okozzák kilátástalan elkülönültségüket, ők a hibásak, hogy alámerültek a „placc”
világába. Az elkülönültség ugyanis minden esetben már előbb megvolt. Tehát
nem a gyerekek valamiféle eredendő kapcsolatteremtési képtelenségével kez-
dődnek a bajok, épp ellenkezőleg, azzal, hogy fájdalmasan nélkülözik a megbíz-
ható összetartozást olyan emberekkel, akiknek támogatására és támaszára rá len-
nének utalva.
Ám az is leegyszerűsítés volna, ha személy szerint ezeket vagy azokat az
anyákat és apákat akarnánk megbélyegezni. A szülőkön túl a tágabb szociális
környezetből is számtalan káros következménnyel járó hatás éri a gyerekeket:
végzetes például – ahogy Christiane nem mindennapi szabatossággal leírja –, az
olyan várostervezés, amelybe valósággal be van programozva az emberi kapcso-
latok szétesése. A sok modern, „szanálásra váró” lakótelep betonsivatagai össze-
zsúfolják az embereket egy teljességgel művi, rideg, gépszerű környezetbe,
amely katasztrofálisan kiélezi azokat a konfliktusokat, amelyeket a legtöbb csa-
lád egyébként is magával hurcol. Gropiusstadt csupán egyetlen a rengeteg lakó-
telep közül, amelyek tervezésekor kizárólag technicista elveket tartottak szem
előtt, az ember érzelmi szükségleteit viszont figyelmen kívül hagyták, és ame-
lyek ezért különböző pszichés betegségek és a züllés melegágyaivá, sőt nem vé-
letlenül, a gyermekkori kábítószerezés és alkoholizmus központjaivá váltak.
Mindehhez járul még az iskola megformálatlan és üzemszerű oktatási rendszere,
amelyet a névtelenség, az elkülönülés, és az erőszakos, idegölő versengés jelle-
mez. Azok az érzékeny, élénk képzeletű gyerekek pedig, akik nem tudnak meg-
alkuvóan és fásultan beilleszkedni, akik titokban egy ábrándos álomvilágba me-
nekülnek, és csak külsődlegesen, formálisan vesznek részt a családi és iskolai ri-
tuálékban, alig tűnnek fel a viselkedésükkel. Rendkívül jellemző, hogy milyen
sokáig élheti észrevétlenül kettős életét Christiane, mennyi időn át képes látszó-
lagos alkalmazkodásával megtéveszteni azokat, akiknek ebben az időben még
mindig meglett volna a lehetőségük, hogy erélyes, segítőkész beavatkozással
megvédjék őt a teljes lecsúszástól.
 Ez az egyik olyan pont, amely a nyomasztó vallomásból levonható gyakorlati
tanulságokhoz vezet: a lezüllés szinte mindig fokozatos, hosszan tartó folyamat,
így a szülőknek és a tanároknak bőven alkalmuk nyílhatna, hogy segítő szándék-
kal beavatkozzanak. Minden esetben észre kellene venniük, ha egy gyerek már
nem teljesen „van jelen”, már csak külsődlegesen, gépiesen működik közre a
család életében; ha lassacskán „idegenné” válik azok szemében, akik korábban
biztonsággal megérezték, mi is játszódik le a gyermeki lélekben. Ilyenkor persze
minden azon múlik, hogy a szülők, tanárok és nevelők fel akarják-e ismerni a
veszélyt a gyerek belső elzárkózásában, vagy nem veszik tudomásul a részleges
eltávolodást, hiszen sokkal kényelmesebb lerázni magukról azt a nyomasztó ter-
het, amit a különleges bánásmódot igénylő gyerekek rónak rájuk.
A következő pont a legkorábbi stádiumban nyújtott gyors és alapos terápia le-
hetőségére vonatkozik. Ha a szülők, tanácsadók, terapeuták és lehetőleg a taná-
rok is szorosan együttműködnek egy következetes segítő-gondozó koncepció ki-
dolgozásában, a szakszerű beavatkozás és a családterápia valóban sikeres lehet a
veszélyeztetettség korai szakaszában, amikor még nem alakult ki a fizikai függő-
ség. Természetesen a gyógykezelés nélkülözhetetlenné, egyúttal azonban lénye-
gesen nehezebbé is válik akkor, ha már valódi kábítószer-függőségről van szó.
Felelőtlenség és lehetetlen állapot, hogy mennyire elhanyagoljuk a gyógykeze-
léshez szükséges feltételek megteremtését és a meglévő, jól működő szakterápiai
ellátás támogatását. Amikor bizonyos politikai erők csak egyféle megoldást hir-
detnek, nevezetesen hogy zárjuk be a drogosokat, vonjuk ki őket a forgalomból
(ahogy manapság mind gyakrabban megtörténik), ez nem jelent egyebet, mint
végleges és cinikus lemondást ezekről a fiatalokról. A terápia minden nehézsége
ellenére, egy humánus társadalom számára nincs alternatívája annak, hogy a ká-
bítószer-betegséget minden elképzelhető értelmes segítség mozgósításával kezel-
ni kell. Elég ismeret áll rendelkezésünkre arról, hogy hogyan kell az érintettek
motivációját erősíteni, és hogyan kell a motiváltakat különféle terapeutikus lakó-
közösségekben vagy otthonokban alkalmazott hosszú távú terápia segítségével
kivezetni kétségbeesett állapotukból. Sok esetben nem kevesebbről van szó,
mint, hogy segítsünk ezeknek a fiataloknak a szinte teljes belső szétesés után
újra felépíteni az énjüket. Ez egy rendkívül sok fáradsággal és önfeláldozással
járó feladat. És nagyon nehéz ezt a feladatot teljesíteni az önzés és a közöny vi-
lágában, egy olyan világban, amely nem átall kiskorú áldozatokat szedni a „bé-
bistrich” intézményesített piacán.
Természetesen a gondot semmi esetre sem lehet csupán azáltal megoldani,
hogy növeljük a szakemberek számát, és igyekszünk megteremteni a terápiához
szükséges feltételeket. Mindaddig, amíg a „bébistrich”-hez hasonló jelenségek –
ahogy Christiane esete is bizonyítja – általánosan elfogadottak és szokványosak,
a terápia kiáltó ellentétben marad azoknak az embereknek a nyíltan vagy burkol-
tan elismert érdekeivel, akik polgári szabadságuk részének tekintik kiskorú nar-
kós lányok és fiúk szexuális „fogyasztását”. Christiane és a hozzá hasonló gyere-
kek szemében ezek a társadalom másik, alkalmazkodó oldalán álló polgárok.
Ugyanezek, akik embernek tekintve őket a gyógyulásukért fáradoznak, árunak
tekintve viszont elnyomják és kihasználják. Szociokulturális állapotainkat általá-
nosan jellemzi ez az ellentmondás. Mindezt Christiane, a kislány onnan látja és
közvetíti számunkra, ahonnan naponta csodált, dicső társadalmunk pokolbéli
bugyrai hitelesebben és élesebben ábrázolhatók, mint némely nagy tekintélyű
kutatóintézet dolgozószobáiban. Ez a voltaképpeni oka annak, miért olyan nehéz
ezt az egyedülálló könyvet elviselni.
Horst-Eberhard Richter

A vád

Részletek a Berlini Törvényszék államügyészének 1977. július 27-i vádiratá-

ból.

Vádolom Christiane Vera F. fiatalkorú tanulót, aki 1976. május 20-a után fo-
lyamatosan olyan anyagokat illetve készítményeket birtokolt az Egészségügyi
Minisztérium szükséges jóváhagyása nélkül, amelyek a kábítószerekkel foglalko-
zó törvény rendelkezései alá esnek.
A vádlott 1976. februárja óta heroinfogyasztó. Kezdetben rendszertelenül, ké-
sőbb naponta injekciózott magába – a kábítószerpiaci szóhasználattal élve – egy
„negyedest”. A vádlott 1976. május 20. óta büntetőjogilag felelősségre vonható.
Az 1977. március 1-én és 13-án tartott két rendőri ellenőrzés során a vádlottat
a Bahnhof Zoo várócsarnokában, és a Kurfürstendamm metróállomáson igazol-
tatták és vizsgálták át, amikor is 18 mg illetve 140,7 mg herointartalmú anyag
volt nála. Ezenkívül 1977. május 12-én a vádlottnál sztanioltasakot találtak,
amely 62,4 mg mennyiségben szintén tartalmazott herointartalmú anyagot. Dro-
gos kellékeket is találtak nála. A PTU-vizsgálat a drogos kellékeken heroinnyo-
mokat mutatott ki. Az urinpróba is kimutatott morfint.
1977. május 12-én a vádlott édesanyja, U. F. asszony, lánya személyes birto-
kában 62,4 mg herointartalmú anyagot talált, amit átadott a bűnügyi rendőrség-
nek.
Az előzetes letartóztatás alatt a vádlott beismerte, hogy 1976 februárja óta he-
roinnal kereskedett. Ezenkívül 1976 tele óta prostitúciós tevékenységet folytatott,
hogy hozzájusson a heroinhoz.
Abból kell kiindulnunk, hogy a vádlott továbbra is fogyaszt heroint.
Az ítélet

Részlet a neumünsteri alsófokú bíróság 1978. június 14-én a nép nevében ho-
zott ítéletéből.

A vádlott bűnös kábítószerszerzés, valamint folyamatos adócsalás bűntettében.
A fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésről szóló ítélet kimondá-
sát a bíróság próbaidőre elhalasztja.
Az okok: A vádlott 13. életévének betöltéséig normális fejlődésen ment keresz-
tül. Átlagon felül intelligens, és tökéletesen megértette, hogy a heroinbirtoklás
büntetendő cselekmény. Vannak ugyan arra utaló jelek, hogy a vádlott már 1976.
május 20-a (büntetőjogi felelősségre vonhatósága előtt) drogfüggő volt, de ez
sem büntetőjogi felelősségét, sem beszámíthatóságát nem zárta ki. A vádlott idő-
közben tökéletesen felismerte helyzetét, és maga is le akart szokni a kábítószerfo-
gyasztásról. Következésképpen képes volt arra, hogy magatartásának jogi követ-
kezményeit felmérje, és e belátás szerint cselekedjék.
A jövőre néző kilátások jelenleg kedvezőek, még ha nem zárható is ki a vádlott
esetében a visszaesés. A vádlott további fejlődését, legalábbis az elkövetkező idő-
ben, figyelemmel kell kísérni.



Irtó izgalmas volt. Anyám naphosszat bőröndöket és dobozokat csomagolt.

Megértettem, hogy új élet kezdődik számunkra. Hatéves voltam, és a költözkö-
dés után kellett iskolába mennem. Míg anyám megállás nélkül pakolt, és egyre
idegesebb lett, én majdnem az egész napot egy parasztnál töltöttem, akit Völkel-
nek hívtak. Vártam, hogy megjöjjenek a tehenek az istállóba, és elkezdődjön a
fejés. Etettem a disznókat és a tyúkokat, hancúroztam a gyerekekkel a szénaka-
zalban. Vagy a kiscicákkal kergetőztem. Csodálatos nyár volt, az első, amelyre
vissza tudok emlékezni.
Tudtam, hogy hamarosan messzire utazunk, egy nagy városba, amit Berlinnek
hívnak. Először anyám egyedül repült Berlinbe. Rendbe akarta tenni egy kicsit a
lakást. A kishúgom, én, és az apám néhány héttel később mentünk utána. Mi
gyerekek akkor repültünk életünkben először. Borzasztó izgalmas volt az egész.
A szüleim gyönyörű dolgokat meséltek a hatalmas hatszobás lakásról, ahol
ezentúl lakni fogunk. És arról beszéltek, hogy sok pénzt fognak keresni. Anyám
azt mondta, kapunk a húgommal egy nagy szobát, ami csak a miénk lesz. Szuper
bútorokat akartak venni. Anyám pontosan elmagyarázta, milyen lesz a mi szo-
bánk. Még mindig emlékszem rá, mert gyerekkoromban folyton egy ilyen szobá-
ról ábrándoztam. És ahogy nőttem, a fantáziámban egyre szebb lett.
Azt sem felejtem el soha, hogyan festett a lakás, amelybe megérkeztünk. Való-
színűleg azért, mert eleinte borzasztóan féltem ettől a lakástól. Olyan nagy és
üres volt, hogy attól tartottam, eltévedek benne. Ha az ember hangosan beszélt,
kísértetiesen visszhangoztak a falak.
Mindössze három szobában volt néhány bútordarab. A gyerekszobában két
ágy, és egy öreg konyhaszekrény, abban tartottuk a játékainkat. Egy másik szo-
bában csak a szüleim ágya állt, a legnagyobban pedig egy régi heverő, meg né-
hány szék. Így laktunk a berlini Kreuzberg kerületben, a Paul Lincke rakparton.
Pár nap múlva már egyedül is kimerészkedtem a biciklimmel az utcára, ahol ná-
lam valamivel nagyobb gyerekek uralták a terepet. A mi falunkban a nagyobbak
mindig játszottak a kicsikkel is, és vigyáztak rájuk. A lakásunk előtt játszó gye-
rekek viszont azzal kezdték: – Ez meg mit akar itt? – És elvették a biciklimet.
Mire visszakaptam, az egyik gumija kilyukadt, a sárhányója pedig elgörbült.
Az apám jól megrakott a tönkretett bicikli miatt. Ezentúl már csak a hat szo-
bánkban körözgettem.
Három szobát eredetileg irodának szántak. A szüleim ugyanis házasságközve-
títő irodát akartak nyitni. De az íróasztalok és a fotelek, a berendezés, amiről
annyit beszéltek, soha nem érkezett meg. A konyhaszekrény a gyerekszobában
maradt.
Aztán egy napon a heverőt, az ágyakat és a konyhaszekrényt teherautóra pa-
kolták, és elszállították az egyik gropiusstadti toronyházba. Ott csak két és fél kis
szobánk volt a tizenegyedik emeleten. Az a sok szép dolog, amiről anyám be-
szélt, a fél-gyerekszobába már be se fért volna.
Gropiusstadt egy lakótelep; a toronyházak negyvenötezer ember számára épül-
tek, néhány füves résszel és bevásárlóközpontokkal. Messziről minden újnak és
nagyon ápoltnak látszott, de ha az ember a toronyháza között járkált, mindenhol
pisi- és kakaszag terjengett. A sok kutya és a sok gyerek volt a ludas ebben. Leg-
inkább a lépcsőházak bűzlöttek.
A szüleim szidták a proligyerekeket, hogy bepiszkítják a lépcsőházat. De több-
nyire nem a proligyerekek voltak a bűnösök. Hamar rájöttem, amikor először
kint játszottam, és hirtelen vécére kellett mennem. Mire a lift végre leért, és föl-
jutottam a tizenegyedik emeletre, már nem tudtam visszatartani a pisit, és besza-
ladt a nadrágomba. Az apám megvert. Amikor aztán még néhányszor nem sike-
rült időben felérnem a fürdőszobába, és mindig verést kaptam miatta, én is le-
guggoltam valahol, ahol senki sem látott. De mivel a toronyházakból szinte min-
denhová le lehet látni, a lépcsőház volt a legbiztosabb hely.
A gropiusstadti utcán eleinte én voltam a buta vidéki gyerek. Nem voltak
olyan játékaim, mint a többieknek, még vízipisztolyom sem. Másmilyen ruhák-
ban jártam, másképp beszéltem. Nem ismertem, és nem is szerettem az itteni já-
tékokat. Falun gyakran kibicikliztünk az erdőbe, egy hídhoz, ami a pataknál volt.
Gátakat és vízivárakat építettünk – néha mindenki együtt, máskor külön-külön.
És ha a végén az egészet összeromboltuk, akkor abban mindannyian benne vol-
tunk, és közösen szórakoztunk a dolgon. Falun nem volt köztünk vezér sem.
Mindenki mondhatta, hogy mit játsszunk. Aztán addig huzakodtunk, amíg vala-
melyikünk ötlete nem győzött. Egyáltalán nem volt ciki, ha néha a nagyobbak is
engedtek a kicsiknek. Igazi gyerekdemokrácia volt.
Gropiusstadtban, a mi háztömbünkben, a legerősebb fiú volt a bandafőnök.
Neki volt a legszebb vízipisztolya. Gyakran játszottunk rabló-pandúrt. Természe-
tesen az a fiú volt a rablóvezér. És a legfontosabb játékszabály az volt, hogy
mindent meg kellett tennünk, amit csak parancsolt.
Amúgy is inkább egymás ellen játszottunk, mint egymással. Tulajdonképpen
mindig az volt a fő, hogy a másikat bosszantsuk; például elvettük és tönkretettük
az új játékát. Arra ment ki az egész, hogy akinek sikerült jól meggyötörni a má-
sik gyereket, az volt az erősebb, a hatalmasabb, és ez nyilvánvaló előnyökkel
járt.
A leggyengébbek kapták a legtöbb verést. A kishúgom elég törékeny és félénk
alkat volt. Állandóan ütötték, és én nem tudtam neki segíteni.
Iskolás lettem. Már előre örültem neki. A szüleim azt mondták, hogy az isko-
lában mindig jól kell viselkednem, és azt kell tennem, amit a tanító mond. Ezt
teljesen természetesnek tartottam. Falun a gyerekek tisztelték a felnőtteket. És
azt hiszem, annak is örültem, hogy az iskolában lesz majd egy tanító, akinek a
többi gyerek is kénytelen szót fogadni.
De az iskola egészen más volt, mint gondoltam. Már néhány nap múlva össze-
vissza rohangáltak a gyerekek a teremben óra alatt, és háborúsdit játszottak. A
tanító néninek fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Folyton azt kiabálta, hogy
„tessék leülni!”, de ettől csak még vadabbul tomboltak harcosok, a többiek pedig
nevettek.
Én már kiskoromban is nagyon szerettem az állatokat. A családunkban min-
denki tiszta állatbolond volt, amivel nagyon szerettem büszkélkedni. Nem ismer-
tem több ilyen állatbarát családot. És sajnáltam azokat a gyerekeket, akiknek a
szülei nem szerették az állatokat, és akik ezért nem is kaptak soha állatot.
Két és fél szobás lakásunkból lassanként kisebbfajta állatkertet csináltunk.
Volt négy egerem, két macskám, két nyulam, egy törpepapagájom, és ott volt
még Ajax, a barna dog, akit a faluról hoztunk magunkkal Berlinbe.
Ajax éjjel mindig az ágyam mellett feküdt. Úgy aludtam el, hogy egyik karo-
mat lelógattam az ágy mellett, és rátettem a kezemet a hátára.
Megismerkedtem néhány gyerekkel, akiknek szintén volt kutyája. Velük egész
jól összebarátkoztam. Felfedeztem hogy Gropiusstadton túl, Rudowban van még
egy-két falatka természet. Ezután már ide jártunk a kutyáinkkal, és Rudow régi,
földdel betemetett szemétlerakóhelyein játszottunk. A kutyákat is mindig bevon-
tuk a játékba. A „nyomozókutyásdi” volt a legkedvesebb játékunk. Egyikünk el-
bújt, ezalatt a többiek fogva tartották a kutyáját. Aztán az állatnak meg kellett
keresnie a gazdáját. Ajaxnak volt a legjobb szimata.
A többi állatot néha levittem magammal a homokozóba sőt még az iskolába is.
A tanárnőnk szemléltető eszköznek használta őket a biológiaórán. Volt egy-két
tanár, akik még azt is megengedték, hogy Ajax velem legyen a tanítás alatt. Soha
nem zavart. Mozdulatlanul feküdt csengetésig a pad mellett.
Igazán boldogan meglettem volna az állataimmal, csak az apámmal sajnos
egyre nehezebben lehetett kijönni. Anyám dolgozott, ő pedig azalatt otthon üldö-
gélt. A házasságközvetítő irodából persze nem lett semmi. Apám most valami
egyéb, kedvére való munkára várt. Üldögélt az elnyűtt díványon, és csak várt. És
egyre sűrűbben követték egymást iszonyú dührohamai.
Anyám segített a leckeírásban, miután hazaért a munkából. Egy ideig nehezen
tudtam a H betűt a K-tól megkülönböztetni. Egyik este anyám birkatürelemmel
magyarázta, mi a különbség köztük. Alig tudtam azonban odafigyelni rá, mert
észrevettem, hogy az apám egyre jobban felhúzza magát. Előre tudtam, mi kö-
vetkezik: apám behozta a porolót a konyhából, és csépelni kezdett. Ezután azt
követelte, hogy neki mondjam fel, mit tudok a két betűről. Ettől persze végképp
összezavarodtam, ő meg még egyszer seggbe rúgott, és elkergetett aludni.
Ez volt a módszere, amikor „segített” a tanulásban. Azt akarta, hogy jó tanuló
legyek, és többre vigyem nála. A nagyapjának ugyanis még hihetetlenül sok do-
hánya volt. Nyomdája volt Németország keleti részén, és többek között egy újsá-
got is kiadott. A háború után az NDK-ban mindenét elvették. Apámat meg elkap-
ta a dózer, ha úgy gondolta, nem vagyok elég jó az iskolában.


Voltak olyan esték, amelyekre egészen részletesen emlékszem. Egyszer az volt
a feladat, hogy rajzoljak házakat a számtanfüzetembe. Hat kocka szélesnek és
négy kocka magasnak kellett lenniük. Egy házzal már kész voltam, és egész jól
ment a dolog, amikor apám egyszer csak odaült mellém. Megkérdezte, mettől
meddig kell a következő házat rajzolni. Annyira begyulladtam, hogy nem tudtam
tovább számolni a kockákat, hanem találgatni kezdtem. Ha rossz kockára mutat-
tam, kaptam egy flamost. Aztán már csak bőgtem, és egy szót se bírtam kinyög-
ni, ő meg odament a fikuszhoz. Előre tudtam, mi jön most. Kihúzta a cserépből a
bambuszrudat, ami a fikuszt tartotta, aztán addig ütötte a hátsó felemet a bottal,
amíg a bőrt a szó szoros értelmében le nem lehetett húzni róla.
Az asztalnál is mindig féltem. Ha foltot ejtettem, megkaptam a magamét. Ha
valamit felborítottam, apám a hátsómra csapott. Már alig mertem a pohár tejem-
hez hozzányúlni.
Annyira féltem, hogy majdnem mindig történt velem valami szerencsétlenség,
amikor ettünk.
Esténként kedveskedve megkérdeztem apámat, nem akar-e elmenni egy kicsit.
Elég gyakran elment hazulról, és akkor mi hárman, nők, végre fellélegezhettünk.
Ezek az esték csodálatosan békések voltak. Persze ha aztán apám éjszaka meg-
jött, megint számíthattunk rá, hogy kitör a balhé. Többnyire ivott, és ilyenkor
elég volt egy kis apróság, például néhány rendetlenül kint hagyott játék vagy ru-
hadarab hogy, teljesen bepörögjön. Mindig azt hajtogatta, rend a lelke minden-
nek. És ha éjszaka rendetlenséget talált, kirángatott az ágyamból és megvert. A
kishúgom is megkapta a magáét. Aztán apám a földre dobálta a cuccainkat, és
megparancsolta, hogy öt percen belül pakoljunk mindent a helyére: Ez általában
nem sikerült, úgyhogy még egyszer elpáholt minket.
Anyám ilyenkor sírva állt az ajtóban. Ritkán kockáztatta meg, hogy védeni
próbáljon bennünket, mert akkor apám őt is elverte. Csak Ajax, a kutyám ugrott
gyakran közénk. Vékony hangon vinnyogott, és nagyon szomorú volt a szeme,
ha valakit vertek a családban. Még ő tudta leginkább észre téríteni apámat, aki
szerette az állatokat, akárcsak mi mindannyian. Néha rákiabált Ajaxra, de soha
nem ütötte meg.
Ennek ellenére valahogy mégis becsültem őt. Azt gondoltam, hogy sokkal kü-
lönb, mint a többi gyerek apja. De főleg féltem tőle. Teljesen normális dolognak
tartottam, hogy veri a családját. Gropiusstadtban a többi gyerekkel is ugyanígy
bántak otthon. Néha kék-zöld volt a fejük a veréstől nekik is, meg az anyjuknak
is. Voltak apák, akik részegen hevertek az utcán vagy a játszótéren. Az én apám
azonban soha nem itta le magát ennyire. Még az is megtörtént az utcánkban,
hogy bútorok repültek ki az ablakokon, asszonyok kiabáltak segítségért, és jött a
rendőrség. Szóval nálunk azért nem volt ennyire szörnyű a helyzet.
Apám állandóan macerálta az anyámat, hogy túl sokat költ. Pedig anyám ke-
reste a pénzt. Néha aztán ő is odamondogatott, hogy a legtöbb pénz a kocsmá-
zásra, a nőkre, meg az autóra megy el. Na, ilyenkor kitört a balhé.
Az autóját, a Porschét az apám mindennél jobban szerette. Szinte naponta ki-
suvickolta, ha éppen nem volt a szerelőnél. Nem is volt több Porsche Gropius-
stadtban. Legalábbis nem akadt még egy olyan munkanélküli, akinek Porschéja
lett volna.
Természetesen fogalmam sem volt róla akkoriban, mi baja az apámnak, miért
húzza fel magát állandóan. Csak később kezdett derengeni valami, amikor már
anyámmal is többször beszélgettünk a dologról. Lassan kezdtem átlátni, mi új-
ság. Egyszerűen nem jutott egyről a kettőre. Mindig fel akart törni, de állandóan
seggre esett. Az apja megvetette ezért. Nagyapa óvta is anyámat attól, hogy
összeházasodjon ezzel a naplopóval. Neki korábban nagy tervei voltak apámmal.
Azt szerette volna, ha a család megint olyan fényben ragyog, mint azelőtt, ami-
kor még nem létezett az NDK, és nem államosították az egész vagyonukat.
Ha apám nem találkozott volna anyámmal, akkor talán gazdálkodó válik belő-
le – most saját dogtenyészete lenne. Ugyanis éppen gazdálkodónak tanult, ami-
kor összeakadtak. Anyám terhes lett velem, és apám félbehagyta a tanulmányait,
hogy feleségül vegye. Később aztán az volt a véleménye, hogy anyám és én va-
gyunk a nyomorúsága okai. Az álmaiból csak a Porsche és néhány felvágós ha-
ver maradt.
Nemcsak gyűlölte a családját, hanem egyszerűen megtagadta. Olyannyira,
hogy egyetlen barátja sem tudhatott a házasságáról, és arról, hogy gyerekei van-
nak. Ha találkoztunk a barátaival, vagy ismerősök jöttek érte, akkor mindig „Ri-
chard bácsinak” kellett szólítanom. Veréssel tanított be arra, hogy soha ne té-
vesszem el. Mihelyt mások is jelen voltak, a nagybácsim lett.
Az anyámmal sem volt másképp. Anyám sose mondhatta a barátok előtt, hogy
ő az apám felesége, de főleg nem viselkedhetett úgy, mint egy feleség. Gondo-
lom, apám a húgának adhatta ki.
Az apám idősebb volt a barátainál, akik előtt még ott állt az egész jövő. Leg-
alábbis ők így gondolták. Az apám is olyan akart lenni, mint a barátai. Olyasva-
laki, aki előtt csak most nyílik meg az élet. És aki még nem vett a nyakába csalá-
dot, amelyet még csak eltartani sem tud. Hát ez volt vele a helyzet.
Hat- és nyolcéves korom között természetesen egyáltalán nem láttam át ezeket
a dolgokat. Az apám csak megerősítette azt az alapszabályt, amit az utcán és az
iskolában már belém vertek: vagy én ütök, vagy engem ütnek. Anyám, aki elég
sok verést kapott életében, ugyanerre a felismerésre jutott. Mindig azt sulykolta:
„Sose kezdj verekedni. De ha valaki megüt, üss vissza. A képébe, amíg csak bí-
rod.” Persze ő maga már rég nem tudott visszaütni.
Lassan megtanultam játékszabályokat: vagy enyém a hatalom, vagy engem
nyomnak el. Az iskolában a leggyengébb tanárokon kezdtem. Állandóan közbe-
kiabáltam az órákon, a többiek meg nevettek. Amikor aztán a szigorúbb tanárok-
nál is megpróbálkoztam ezzel, végre igazi elismerésre találtam az osztálytársaim
körében.
Megtanultam, hogyan lehet Berlinben érvényesülni: úgy, ha jó nagy a pofád.
Akinek a szája a legnagyobb, az játszhatja a főnököt. Mikor a dumámmal már si-
kert arattam, elkezdhettem az izmaimat is kipróbálni. Tulajdonképpen nem vol-
tam túl erős. Viszont rendesen be tudtam gurulni, és ilyenkor az erősebbeket is
meggyomroztam. Szinte örültem, ha valaki szemétkedett velem az iskolában, és
aztán találkoztam vele a suli előtt. Többnyire nem is kellett hozzányúlnom. Te-
kintélyem volt már a gyerekek előtt.
Időközben nyolcéves lettem. Leghőbb vágyam az volt, hogy mielőbb felnőtt
legyek, mint az apám, és tényleges hatalomra tegyek szert mások fölött. Állan-
dóan próbálgattam a hatalmamat.
Aztán valamikor végre sikerült munkát találnia az apámnak. Boldoggá ugyan
nem tette, de legalább pénzt kereshetett vele az ivásra meg a Porschéjára. Dél-
utánonként ezért magunkra maradtunk otthon én meg a hétéves húgom. Volt egy
két évvel idősebb barátnőm, amire nagyon büszke voltam. Vele még erősebbnek
éreztem magam.
Majdnem mindennap végigjátszottuk a húgommal, amit a többiektől tanul-
tunk. Ha megjöttünk az iskolából, cigarettacsikkekre vadásztunk a hamutartók-
ban és a szemetesvödrökben. Kiegyenesítettük őket, aztán a csikkeket szájunkba
csippentve pöfékeltünk. De ha a húgom is akart egyet, a körmére koppintottunk.
Megparancsoltuk neki, hogy csinálja meg a házimunkát, vagyis mosogasson, ta-
karítson, meg amit még a szüleink ránk bíztak, aztán fogtuk a babakocsinkat, be-
zártuk magunk mögött az ajtót, és sétálni mentünk. A húgomat bezárva tartottuk,
amíg el nem végezte a munkát.


Ebben az időben, úgy nyolc-kilenc éves koromban, megnyílt Rudowban egy
lovarda. Eleinte elég dühösek voltunk, mert pont azon az egy szabad területen ir-
tották ki a fákat, és kerítették el a lovardát, ahová addig a kutyáinkkal kimene-
külhettünk. De aztán egészen összehaverkodtam ott az emberekkel, és dolgoz-
tam néha az istállókban meg a lovak körül. Cserében hetente néhányszor lova-
golhattam egy-egy negyedórát. Naná, hogy iszonyúan élveztem.
Szerettem az ottani lovakat és a szamarat is. De a lovaglásban, azt hiszem,
még valami más is lelkesített: megint bebizonyíthattam, hogy erős és hatalmas
vagyok. A ló, amin ültem, erősebb volt nálam. Mégis rákényszeríthettem az aka-
ratomat. Ha leestem is, újra nyeregbe szálltam, amíg végül engedelmeskedett ne-
kem a ló.
Nem mindig jött össze az istállóbeli munka. Ilyenkor pénzre volt szükségem,
hogy legalább egy negyedórát lovagolhassak. Zsebpénzt viszont ritkán kaptunk,
úgyhogy csaláshoz folyamodtam. Beváltottam az árengedményre jogosító kupo-
nokat, és visszavittem az apám sörösüvegeit hogy pénzhez jussak.
Úgy tízévesen elkezdtem lopni. Olyasmiket loptam a szupermarketben, ami-
hez különben nem juthattunk hozzá; leginkább édességet. Majdnem minden gye-
rek ehetett édességet, az én apám viszont azt mondta, hogy attól elromlanak a fo-
gaink.
Gropiusstadtban szinte magától jött, hogy csak azt érdemes csinálni, ami tilos.
Például minden igazán jó játékot megtiltottak. És egyáltalán, tulajdonképpen
mindent. A lakótelep minden sarkán állt egy tábla. A toronyházak közti „parkte-
rületeket” inkább táblaparkoknak kellett volna nevezni. A legtöbb tábla termé-
szetesen a gyerekeknek tiltott meg valamit.
 A táblákon álló szövegeket leírtam a későbbi naplóm számára. Már a kapunál
elkezdődött a táblák sora. A lépcsőházban és a házunk környékén a gyerekeknek
voltaképpen lábujjhegyen kellett volna osonniuk. „Játszani, rohangálni, görkor-
csolyázni, biciklizni – tilos.” Aztán ott volt a fű, és minden sarkán a tábla: „Fűre
lépni tilos.” A legapróbb zöld terület mellől sem hiányzott ez a felirat. Még a ba-
báinkkal sem ülhettünk le a gyepre. Volt egy nyamvadt rózsaágyás, persze
megint csak jó nagy táblával védett „zöldterület”. Még a megfelelő paragrafust is
odaírták, amelynek alapján megbüntethetik azt, aki túl közel óvakodik azokhoz a
nyamvadt rózsákhoz.
Szóval csak a játszótérre mehettünk játszani. Több toronyházhoz közösen tar-
tozott egy játszótér: egy összepisilt homokozó, néhány ócska mászóka, és termé-
szetesen egy óriási tábla. A tábla egy vasdobozban volt, üveg alatt, és még rács
is védte, hogy ne rondíthassuk össze azt a marhaságot. A táblán a „játszótéri
rendtartás” állt, amely szerint a gyerekek a teret „játszásra és pihenésre használ-
hatják...”. De nem lehetett ám bármikor „pihenni”, amikor éppen a kedvünk tar-
totta. Mert ami ezután következett, azt vastagon aláhúzták: „...8h-tól 13h-ig vala-
mint 15h-tól 19h-ig”. Az iskolából hazafelé jövet tehát szó sem lehetett pihenés-
ről.
A húgomnak és nekem tulajdonképpen egyáltalán nem lett volna szabad le-
mennünk a játszótérre, mert a tábla szerint ott „csak a gondviselő engedélyével
és felügyelete mellett” lehetett játszani. De azt is csak csöndesen, mert „a lakó-
közösség nyugalmát minden körülmény között biztosítani kell”. Mondjuk ille-
delmesen és némán dobálhattunk egy gumilabdát. Ugyanis: „A sportos labdajá-
ték nem engedélyezett.” Nem volt kidobózás, se foci. A fiúknak ez különösen
rossz volt. Fölös energiáikat a játékszereken, a padokon, no meg a tilalmi táblá-
kon vezették le. Iszonyú sok dohány lehetett a rengeteg tönkretett táblát folyto-
nosan rendbehozni.
A tilalmak betartatásáról a házfelügyelők gondoskodtak. Nekem elég hamar
sikerült kihúznom a gyufát a házfelügyelőnknél. Gropiusstadtba költözésünk
után nem sokkal iszonyúan unni kezdtem a beton játszóteret és a homokozót, a
kis fémcsúszdával együtt. Aztán mégiscsak találtam valami érdekeset: az esővi-
zet elvezető csatornát a betonban. Akkoriban még le lehetett venni a lefolyóról a
rácsot. Később aztán rögzítették. Szóval leemeltem a rácsot, és a húgommal
együtt teledobáltam a csatornát mindenféle szeméttel. Jött a házfelügyelő, elka-
pott minket, és beráncigált a házfelügyelőség irodájába. Ott mindkettőnknek, ne-
kem, a hatéves kiskölyöknek, és az ötéves húgomnak is be kellett diktálnunk az
adatainkat. Már amennyire tudtuk. Értesítették a szüleimet, úgyhogy az apámnak
megint jó oka volt a verésre. Nem igazán értettem még, miért olyan nagy baj,
hogy eldugítottuk a csatornát. A falunkban a pataknál akármit csinálhattunk,
anélkül hogy egyetlen felnőtt beledumált volna. Itt viszont lassan meg kellett ér-
tenem, hogy Gropiusstadtban csak olyasmit lehet játszani, amit a felnőttek meg-
engednek. Azaz csúszdázni és a homokban turkálni. És hogy baj lesz belőle, ha a
saját elképzeléseink szerint játszunk.
Következő emlékezetes találkozásom a házfelügyelővel már komolyabb volt.
Úgy történt, hogy Ajaxszal, a kutyámmal sétálni mentem, és az jutott eszembe,
hogy virágot kéne szedni anyámnak. Ahogy azt azelőtt a falunkban mindig is
megtettem, séta közben. De a toronyházak között nem volt más, csak azok a nya-
valyás rózsák. Csupa vér lett az ujjam, mire letörtem egypár virágot a rózsabo-
korról. A „védett zöldterület” feliratot nem tudtam még elolvasni, vagy talán
csak nem tudtam, mit jelent.
De rögtön megértettem, amikor megláttam a házfelügyelőt, amint ordibálva és
hadonászva rohant felém a „rálépni tilos” füvön. Nagyon megijedtem, és felkiál-
tottam: „Ajax, vigyázz!”
Ajax persze rögtön hegyezni kezdte a fülét, égnek állt a nyakán a szőr, egész
teste megmerevedett, és iszonyú dühösen nézett a pasira. A fickó azonnal hátra-
arcot csinált, és csak akkor merte megint kinyitni a száját, amikor már a ház be-
járatához ért. Nagyon örültem, de a virágot azért eldugtam, mert sejtettem, hogy
megint valami szabálytalanságot követtem el.
Mire hazaértem, a házkezelőség már telefonált. Kutyával fenyegettem meg a
házfelügyelőt, panaszolták. Anyu puszija helyett, amit a virággal akartam kiérde-
melni, apám verte el a fenekemet.
Nyaranta néha elviselhetetlen volt nálunk a hőség. A beton, az aszfalt és a kö-
vek szabályosan magukba szívták, aztán kiokádták a forróságot. Az a pár nyam-
vadt fa semmi árnyékot nem adott. A toronyházak között pedig megrekedt a le-
vegő. Uszoda nem volt, de még egy pancsolómedence sem. Csak egy szökőkút
állt a betonplacc közepén. Ott pancsoltunk és fröcsköltük egymást néha. Termé-
szetesen ez is tilos volt, és mindig hamar elkergettek minket.
Aztán volt egy idő, amikor golyózni szerettünk volna. De hol találsz Gropius-
stadtban olyan helyet, ahol golyózni lehet? A betonon, aszfalton, a „rálépni tilos”
füvön nemigen. A homokozóban sem. Mert a golyózáshoz egy többé-kevésbé
szilárd alapra van szükség, amibe kis lyukakat lehet fúrni.
Végre találtunk egy majdnem eszményi golyópályát. A juharfák árnyékában,
amiket a lakótelepen ültettek. Hogy a fácskák ne fulladjanak meg az aszfalt alatt,
hagytak nekik egy kör alakú nyílást a betonban. Törzsük körül szilárd, tiszta és
simára gereblyézett volt a föld. Egyszerűen remek a golyózáshoz.
Ekkor viszont, ahogy a kis lyukakat furkáltuk a golyózáshoz, nemcsak a ház-
felügyelőket, hanem a kertészeket is a nyakunkra csődítettük. Újra és újra elker-
gettek minket, miközben vadul fenyegetőztek. Egy napon azonban az üldözőink-
nek sajnos jó ötletük támadt. Nem gereblyézték többé simára a földet, hanem fel-
ásták. A golyózásnak befellegzett.
Esős időben a lépcsőházak előtere fantasztikus görkorcsolyapályának bizo-
nyult. Ezek a jókora nagyságú területek különben is szuper helyek lehettek volna
a görkorizáshoz. Mivel alul nem voltak lakások, még a lárma sem zavart senkit.
Néhányszor megpróbáltuk, és tényleg nem is kifogásolta senki. Kivéve a házfel-
ügyelőnét. Azt mondta, a görkorcsolya csíkot húz a padlón. Szóval ebből se lett
semmi. Az apám seggberúgásait kivéve.
Rossz időben tök szarul éreztük magunkat. A barátait gyakorlatilag senki sem
vihette föl a lakásba. A gyerekszobák túl kicsik voltak ehhez. Szinte minden
gyerek a félszobát kapta meg, akárcsak mi. Ha esett az eső, néha odaültem az ab-
lakhoz, és azon tűnődtem, miket csináltunk falun az esőben. Például faragtunk.
Alaposan fel voltunk készülve az esős időre. Vastag tölgyfakéreg-darabokat hoz-
tunk az erdőből, és rossz időben kis hajókat faragtunk belőlük. Ha túl sokáig
esett, ki sem bírtuk várni, amíg eláll. Esőköpenybe bújtunk, és lementünk a pa-
takhoz, hogy kipróbáljuk a hajókat. Kikötőket építettünk, és versenyeket rendez-
tünk tölgyfakéregből eszkábált hajóinkkal.
Esőben a toronyházak között csavarogni nem éppen nagy öröm. Ki kellett hát
találnunk valamit. Valamit, ami a legszigorúbban tilos. Ilyen volt például a lif-
tekkel játszani.
Eleinte persze csak egymás bosszantására ment ki az egész. Elkaptunk egy
gyereket, bezártuk az egyik liftbe, és megnyomtuk az összes gombot. Úgy kellett
felzötyögnie a legfelső emeletig, hogy közben a lift mindenhol megállt. Velem is
gyakran megcsinálták ezt. Lehetőleg akkor, amikor a kutyámmal jöttem vissza-
felé, és időben kellett volna hazaérnem vacsorára. Ezek meg megnyomták az
összes gombot, úgyhogy iszonyatosan sokáig tartott, mire fölértem a tizenegye-
dikre, Ajax pedig közben majd megőrült.
Egyébként is szokás volt az összes gombot megnyomni annak, aki azért akart
fölmenni, mert vécéznie kellett. A szerencsétlen végül bepisilt a liftben. Még
gyakoribb volt azonban, hogy valakitől elvették a többiek a fakanalát. Minden
kisgyerek vitt magával ugyanis fakanalat, ha kiment a lakásból, mert csak azzal
érte el a lift gombjait. Fakanál nélkül teljesen meg voltunk lőve. Ha elveszett
vagy elvették, vánszoroghatott az ember gyalog a tizenegyedikre. Mert a na-
gyobbak persze nem segítettek, a felnőttek meg azt gondolták, csak játszani aka-
runk a liftben, hogy tönkretegyük.
Igaz, gyakran tényleg elromlottak a liftek, és ebben mi sem voltunk ártatlanok.
Néha tudniillik versenyeket rendeztünk a liftekkel; egyforma gyorsan mentek
ugyan, de volt néhány trükk arra, hogyan lehet néhány másodpercet megspórol-
ni. A külső ajtót gyorsan, de érzéssel kellett becsuknunk, mert ha túl hevesen
csaptuk be, akkor újra kinyílt egy kicsit. A biztonsági ajtó automatikusan csukó-
dott, de be lehetett kicsit segíteni neki. Ettől persze néha tönkrement. Én egyéb-
ként elég nyerő voltam a liftversenyeken.
A tizenhárom emelet hamarosan kevésnek bizonyult számunkra. Ráadásul a
házmester is folyton a sarkunkban volt. Egyre jobban égett a talpunk alatt a
flaszter. Más házakba viszont nem odavalósi gyerekeknek szigorúan tilos volt a
belépés. Nem is tudtunk volna bemenni, mert nem volt kapukulcsunk. Volt azon-
ban hátsó bejárat bútorok és egyéb nagyobb tárgyak számára, amit egy ráccsal
zártak le. Kitaláltam, hogyan lehet átjutni a rácson. Először a fejet kellett átdug-
ni, méghozzá elég fifikásan megcsavarva. A testünket aztán keresztülszuszakol-
tuk valahogyan. Csak a kövérek nem bírtak így bejönni.
A módszerem révén igazi liftparadicsom nyílt meg előttünk: egy harminckét
emeletes ház, fantasztikusan rafinált liftrendszerrel. Ekkor fedeztük fel csak
igazból, mi mindent lehet csinálni a liftekkel. Legszívesebben ugrálósat játszot-
tunk. Ha menet közben mindenki egyszerre ugrott egyet, akkor a lift megállt, a
biztonsági ajtó pedig kinyílt. Vagy egyáltalán be sem csukódott. Ezek az ugrálós
menetek mindig nagyon izgalmasak voltak.
Nagy szám volt a következő trükk is: ha a vészfék kapcsolóját nem lefelé, ha-
nem oldalirányba nyomtuk meg, a biztonsági ajtó menet közben is nyitva ma-
radt. Így lehetett csak igazán látni, milyen gyorsak ezek a masinák. Örült tempó-
ban suhantak el előttünk a liftajtók.
Bátorságunk legkeményebb próbája azonban a vészjelző bekapcsolása volt.
Ilyenkor felhangzott egy csengetés, majd a házfelügyelő hangját hallottuk a
hangszóróból. Uccu neki, olajra! Egy harminckét emeletes házban elég nagy esé-
lyünk volt rá, hogy elslisszoljunk a házmester elől. Mindig lesben állt ugyan, de
csak ritkán kapott el minket.
Rossz időben a pincében volt a legizgalmasabb játszani.
És persze ezt tiltották a legszigorúbban. Mégis megtaláltuk a módját, hogyan
juthatunk be. Minden bérlőnek volt egy rekesze, és a rekeszeket elválasztó drót-
háló, nem ért egészen a plafonig. Fölül tehát be tudtunk mászni, és ez remek le-
hetőséget kínált a bújócskázásra. „Szabad a pálya” – így hívtuk azt a játékot,
mert mindenhová be lehetett mászni, hogy elbújjunk. Hajmeresztő volt. Már ön-
magában az is elég félelmetes, hogy az ember a sok idegen limlom között gub-
baszt a félhomályban. Ehhez jön még a veszély, hogy esetleg jöhet valaki. Érez-
tük is, hogy ezzel nagyjából a legeslegtilosabbat műveljük.
Versenyeztünk, ki találja meg a legszuperebb cuccokat a rekeszekben. Játéko-
kat kerestünk, ócska rongyokat és ruhákat húztunk magunkra. A végén persze
nem emlékeztünk, honnan szedtük elő a kacatokat, amiket egyszerűen visszasu-
vasztottunk valahová. Néha a legtutibb holmikat magunkkal is vittük. Természe-
tesen kiderült, hogy valaki „betört” odalent. De soha nem sikerült elcsípniök
minket. Így aztán természetessé vált számunkra, hogy minden, amit szabad, iszo-
nyú unalmas, csak az az érdekes, ami tilos.
A házunkkal szemközti bevásárlóközpont többé-kevésbé szintén tiltott terület
volt a számunkra. Volt egy igen durva gondnoka, aki állandóan elzavart bennün-
ket. A legjobban akkor gorombult be, ha meglátta a kutyámat a közelben. Azt
mondta, mi csináljuk a mocskot a bevásárlóközpontban. Ha az ember jobban be-
legondolt, tényleg elég büdös volt ott. Bezzeg az üzletek! Az egyik finomabb és
elegánsabb akart lenni, mint a másik. De hátul a kukákból már kifolyt a bűzlő
szemét. Mindenhol olvadó jégkrémbe, kutyaszarba, sörös- és kólásdobozokra lé-
pett az ember.
A gondnoknak kellett esténként az egészet kisöpörnie. Nem csoda, ha egész
nap lesben állt, hogy elkapja azt, aki szemetel. De a boltosokkal szemben, akik a
szemetet a kukák mellé öntötték, tehetetlen volt. A sörösdobozokat hajigáló ré-
szeg vagánykodókkal meg nem mert kikezdeni. Még a kutyájukat sétáltató öreg-
lányok is könnyedén lerázták. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy a gye-
rekeken töltse ki a dühét.
Az üzletekben hasonlóképpen nem szerettek bennünket. Ha egyikünk zseb-
pénzt kapott, vagy valahogyan pénzt szerzett, akkor rohant a trafikba, ahol édes-
séget is árultak. A többiek meg persze a nyomában, hisz nem akartak lemaradni
a nagy eseményről. Az eladónők borzasztó idegesek lettek, amikor vagy féltucat
gyerek benyomult a boltba, és óriási ricsajjal tárgyalni kezdték, mire költsék azt
a pár pfenniget. Nem tudom miért, de mi is utáltuk a boltosokat, és elégtétel volt
számunkra, ha valamelyikünknek sikerült elcsórnia valamit.
Az üzletközpontban volt egy utazási iroda is. Annak a kirakatüvegén is gyak-
ran nyomtuk laposra az orrunkat, amíg el nem zavartak minket. Az ablakba cso-
dálatos képek voltak kitéve, pálmákkal, stranddal, négerekkel, és mindenféle
vadállattal. Közöttük pedig egy repülőgépmodell függött. Arról ábrándoztunk,
hogy rajta ülünk a repülőn, és a képen látható strandra repülünk, felmászunk a
pálmafákra, mert a magasból láthatjuk az orrszarvúakat és az oroszlánokat.
Az utazási iroda mellett volt a „Kereskedelmi és Iparbank”. Abban az időben
még nem csodálkoztunk, mit keres egy kereskedelmi és iparbank éppen Gropius-
stadtban, ahol az emberek mind csak alkalmazottai a kereskedelemnek és az
iparnak. Mi szerettük a bankot. Az ottani elegáns, finom urak soha nem voltak
barátságtalanok velünk. Nem is volt annyi dolguk, mint az eladónőknek. Becse-
rélték tízpfennigesekre a pfennigjeimet, amiket anyámtól csórtam el az aprópén-
zes üvegből. Mert a trafikból kivágták azt, aki egypfennigesekkel fizetett. És ha
szép illedelmesen kértük, mindig kaptunk valami perselyállatot. A kedves urak
talán azt gondolták, azért van szükségünk annyi perselyállatra, mert nagyon
szorgalmasan spórolunk. De én például soha egyetlen pfenniget sem tettem bele.
A perselyelefántokkal és perselymalacokkal állatkertest játszottunk a homokozó-
ban.
Egyre bolondabb tréfákat eszeltünk ki, ezért építettek nekünk egy úgynevezett
„kalandjátszóteret”. Nem tudom, azok az emberek, akik ilyesmit terveznek, mit
értenek a kalandon. De ezeket az építményeket valószínűleg nem is azért hívják
így, mert a gyerekek tényleg valami kalandos játszhatnak ott, hanem azért, hogy
a felnőttek azt hihessék, a gyerekeiknek szuper dolgokban van részük. Az tuti,
hogy rengeteg dohányba került ez az egész. Mindenesetre elég hosszan építget-
ték. És amikor végre odamehettünk, barátságos szociális gondozók fogadtak
bennünket: „Na gyerekek, mit szeretnétek csinálni?”, és hasonlók. Az volt benne
a kaland, hogy ezen a játszótéren állandó felügyelet alatt voltunk.
Voltak ott rendes szerszámok, meg simára gyalult deszkák és szögek. Szóval
mindenfélét építhettünk például. Közben egy szociális gondozó vigyázott ránk,
nehogy az ujjunkra üssünk a kalapáccsal. Ha egy szög egyszer bent volt, akkor
ott is maradt. Utána már semmin nem lehetett változtatni. Pedig mire elkészült
valami, már teljesen másképp szerettük volna csinálni.
Az egyik szociális munkásnak egyszer elmeséltem, hogyan építettünk azelőtt
falun barlangokat és igazi fakunyhókat. Kalapács és egyetlen szög nélkül. Sze-
dett-vetett fadarabokból és gallyakból, amiket éppen találtunk. És minden nap,
ha kimentünk, újra meg újra csináltunk rajtuk valamit, és folyton átalakítottuk az
egészet. Ez volt az igazi szórakozás. A szociális gondozó biztosan megértett. De
övé volt a felelősség, követnie kellett az előírásokat.
Kezdetben voltak még saját ötleteink, mi mindent lehetne csinálni a kalandját-
szótéren. Egyszer például „Frédi és Béni”-t akartunk játszani, és tűz fölött valódi
borsólevest szerettünk volna főzni. A szociális munkás azt mondta, remek az öt-
let, de sajnos, borsólevest főzni, azt nem lehet. Építhetnénk helyette esetleg
kunyhót. Kalapáccsal és szöggel – a kőkorszakban.”
Hamarosan bezárták a játszóteret. Azt mondták, át akarják építeni, hogy rossz
időben is játszhassunk rajta. Aztán vasgerendákat hoztak, betonkeverők jöttek,
meg egy brigád. Építettek egy betonbunkert, ablakokkal. Nem viccelek, valósá-
gos betonsilót. Nem kunyhót vagy ilyesmit, hanem egy betonkockát. Az ablakok
már néhány nap múlva be voltak törve. Nem tudom, vajon az összes ablakot a
fiúk törték-e be, mert bevadultak attól a betonakármitól. Azt sem, hogy a játszó
házunkat eleve bunkernak akarták-e építeni, mivelhogy Gropiusstadtban úgyis
minden tönkremegy, ami nem vasból vagy betonból van. Ott terpeszkedett a be-
tonsiló, és elfoglalta a kalandjátszótér nagy részét. Aztán még egy iskolát is oda-
építettek a közvetlen közelébe, saját udvarral, fémcsúszdával, mászókával és egy
pár ferdén beásott fapallóval, amik mögött egész jól lehetett pisilni. Az iskolaud-
vart ráépítették a kalandjátszótérre, és dróthálóval kerítették el. Ekkorra már nem
sok maradt a kalandjátszótérből.
Azt a kicsi területet, amit megkíméltek, egyre inkább a nagyobb fiúk foglalták
el, akiket rockereknek neveztünk. Már délután részegen jöttek oda, terrorizálták
a gyerekeket és mindent tönkretettek. Csak rombolni tudtak. A szociális munká-
sok nem léptek fel ellenük, de ekkorra már a kalandjátszótér úgyis többnyire zár-
va volt.
Cserébe a gyerekek igazi nagyattrakcióban részesültek: épült egy szánkópálya.
Az első télen szuper volt. Ki-ki dönthetett, melyik pályán akar lecsúszni. Volt
egy halál pálya, és voltak könnyű szakaszok. A rockerek elég veszélyes dolgokat
műveltek. Láncba álltak össze a szánkókkal, és az volt a céljuk, hogy bekerítse-
nek bennünket. De ki lehetett kerülni őket, ha más pályákon csúszott le az em-
ber. Ezek a havas napok jelentették számomra a legszebb időszakot Gropius-
stadtban.
Aztán tavasszal is majdnem ugyanennyire élveztük a szánkópályát. Ott tom-
boltunk a kutyákkal, és legurultunk a lejtőn. De a legklasszabb a bringázás volt.
Fantasztikus érzés volt leszáguldani a lejtős pályán. Veszélyesnek látszott, de va-
lójában nem volt az, mert ha az ember felborult, a puha fűre esett.
De nemsokára megtiltották a játékot rajta. Azt mondták, ez szánkópálya, és
nem dühöngő, még kevésbé bicikliverseny-pálya. A füves földnek ki kell pihen-
nie magát satöbbi. Voltunk már olyan nagyok, hogy a tilalmakból nem csináltunk
magunknak túl nagy gondot, és továbbra is kijártunk a szánkópályára. Erre egy
szép napon megjelent néhány ember a kertészeti vállalattól, és egy szögesdrót-
kerítést raktak a pálya köré. Csak néhány napra adtuk meg magunkat. Valaki
ugyanis szerzett egy drótvágó ollót, és vágtunk egy akkora lyukat a drótkeríté-
sen, hogy kutyával és biciklivel átférjünk rajta. Ahányszor kijavították a kerítést,
ugyanannyiszor kivágtuk újra.
Pár hét múlva ismét megjelentek az építőbrigádok. Nekiláttak, hogy a szánkó-
pályát befalazzák, bebetonozzák és leaszfaltozták. A halálpályából lépcsőt csi-
náltak. Aszfaltutak szeltek keresztbe szinte minden pályát. A domb tetejére be-
tonlapok kerültek. Egyetlen sávnyi fű maradt szánkópályának.
Nyáron semmit sem lehetett kezdeni a dombon. Télen az egyetlen megmaradt
keskeny pálya életveszélyessé vált. De a legrosszabb az volt, hogy most már kö-
veken és lépcsőkön kellett felmászni a pálya tetejére. Ezek pedig állandóan jege-
sek voltak. Felhorzsoltuk a térdünket, púp nőtt a fejünkön, ha pechünk volt, még
agyrázkódást is kaphattunk.


Idővel ugyebár minden tökéletesebb lett Gropiusstadtban. Amikor ideköltöz-
tünk, a nagyszerű mintatelep még nem volt készen. Főleg a toronyháztömbön kí-
vül várt még sok minden befejezésre. A kisebb kiruccanások során, amilyenekre
mi, kisgyerekek is vállalkozhattunk, mennyei játszóhelyekre bukkantunk.
A legjobb hely a falnál volt, ami nem messze húzódott Gropiusstadttól. Volt
ott egy alig húsz méter széles, de legalább másfél kilométer hosszú sáv, amit kis-
erdőnek vagy senkiföldjének hívtunk. Fák, bokrok, a fejünk búbjáig érő fű, régi
táblák, vízesárkok.
Fára másztunk, bújócskáztunk, úgy éreztük magunkat, mint a kutatók, akik
mindennap felfedeznek egy addig ismeretlen őserdőrészt. Még tábortüzet is rak-
hattunk, krumplit sütöttünk, és füst jeleket adtunk egymásnak.
Egyszer aztán észrevették, hogy ott szoktak a gropiusstadti gyerekek játszani,
és jól érzik magukat. Megint odacsődítették a brigádokat, hogy tegyenek rendet.
Mindenféle tilalmi táblát állítottak fel. Semmit sem lehetett többé csinálni, tény-
leg mindent megtiltottak: tilos volt biciklizni, fára mászni, a kutyát szabadon en-
gedni. A rendőrök, akik állandóan ott lebzseltek a fal mellett, ellenőrizték a tilal-
mak betartását. Senkiföldünket állítólag madárvédelmi területté nyilvánították.
Röviddel azután pedig szeméttelepet csináltak belőle.
Aztán volt ott még egy régi, földdel és homokkal behordott szemétdomb, ame-
lyen gyakran játszottunk a kutyáinkkal. Először ezt is csak szögesdróttal, később
aztán magas kerítésekkel zárták le előlünk, mielőtt panorámaéttermet nem kezd-
tek építeni rajta.
Azokon a földeken is jól lehetett játszani, amelyeket a parasztok már nem mű-
veltek meg. Olyan magasra nőtt rajtuk a rozs és a búzavirág, a mákvirág, a fű és
a csalán, hogy szinte ki sem látszottunk belőle. De a földeket felvásárolta az ál-
lam, hogy üdülőövezetté alakítsa a területet. Négyzetméterről négyzetméterre
kerítettek el minden talpalatnyi földet Az egykori szántók egyik felén a lovarda
terpeszkedett, maradékon pedig teniszpályákat építettek. Most már aztán tényleg
nem volt hova menekülnünk Gropiusstadtból.
A húgom és én legalább dolgozhattunk és lovagolhattunk a lovardában. Kez-
detben még bárhova kiügethettünk, ahova csak akartunk. Aztán megtiltották a te-
lep utcáin a lovaglást, építettek ugyanis egy külön lovagló utat. Homokkal, ami-
lyennek egy rendes lovaglóútnak lennie kell. Biztos egy csomó pénzbe került. A
lovaglóút közvetlenül a vasúti sínek mellett vezetett. A kerítés és a sínek között
körülbelül két ló fért volna el. Ha itt lovagolt valaki, szorosan mellette dübörög-
tek el a szénszállító vonatok. Nincs olyan ló, amelyik ki ne ugrana, ha pár méter-
re tőle elrobog egy szénszállító tehervonat. A mi lovaink mindenesetre ilyenkor
legtöbbször megbokrosodtak, és már csak azon izgultunk, nehogy a vonat elé
ugorjon az a szegény pára. De nekem még mindig jobb volt, mint a többi gyerek-
nek, mert nekem ott voltak az állataim. A három egeret néha levittem magammal
a játszótérre, a homokozóba. A játszótéri rendtartásban legalábbis nem volt ben-
ne, hogy „egerek sétáltatása tilos”. Járatokat és barlangokat építettünk nekik, és
hagytuk, hadd szaladgáljanak bennük.
Egy délután az egyik egér rászaladt a fűre, amire mi nem mehettünk rá. Nem
találtuk meg többé. Kicsit szomorú voltam, de azzal vigasztaltam magam, hogy
odakint sokkal jobb élete lesz, mint a ketrecben volt.
De az apám éppen ezen az estén bejött a gyerekszobába, ránézett az egérket-
recre, és kicsit furcsán megkérdezte: – Hogyhogy csak kettő van itt? Hová lett a
harmadik egér? – Ekkor még nem éreztem a veszélyt, pedig elég fura volt a
hangja. Az apám soha nem szerette az egereket, és mindig azt akarta, hogy sza-
baduljak meg tőlük. Elmondtam hát, hogy az egér elszaladt a játszótéren.
Az apám úgy nézett rám, mint egy őrült. Tudtam, hogy most totál ki fog borul-
ni. Ordítani kezdett, és azonnal megütött. Ütött, én meg beszorultam az ágyam-
ba, és nem tudtam szabadulni. Még soha nem vert meg ennyire; azt hittem,
agyonvág. Amikor aztán a húgomat is elkezdte csépelni, pár másodpercre leve-
gőhöz jutottam, és ösztönösen az ablak felé igyekeztem. Azt hiszem, kiugrottam
volna a tizenegyedik emeletről.
De az apám elkapott, és visszavágott az ágyba. Anyám biztosan megint sírva
állt az ajtóban, de én nem láttam őt. Akkor vettem csak észre, amikor közénk ve-
tette magát. Ököllel püfölte az apámat.
Apám magán kívül volt. Kiverte anyámat az előszobába. Ekkorra már jobban
féltettem őt, mint magamat. Utánuk mentem. Anyám megpróbált a fürdőszobába
menekülni, de apám elkapta a hajánál fogva. A fürdőkádban minden este be volt
áztatva a szennyes. Mosógépre ugyanis még nem tellett. Az apám benyomta
anyám fejét a kádba. Anyám aztán valahogy mégis kiszabadult. Nem tudom,
apám magától engedte-e el, vagy neki sikerült kiszabadítani a magát.
Aztán az apám holtsápadtan eltűnt a nappaliban, anyám meg odament a ruhás-
szekrényhez, felvette a kabátját, és szó nélkül kiment a lakásból.
Azt hiszem, ez volt az életem egyik legszörnyűbb pillanata; amikor anyám szó
nélkül elment, és magunkra hagyott minket. Először csak arra tudtam gondolni,
hogy az apám mindjárt visszajön, és tovább ver. De a nappaliban csönd volt,
csak a bekapcsolt tévé szólt.


A húgomat magamhoz vettem az ágyamba. Átöleltük egymást. A húgomnak
pisilnie kellett, de nem mert kimenni a fürdőszobába, csak reszketett. Bepisilni
sem mert, azért ugyanis verés járt. Egy idő után aztán kézen fogtam, és kimen-
tem vele. Az apám kiszólt a nappaliból, és jó éjszakát kívánt nekünk.
Másnap reggel senki nem ébresztett minket. Nem is mentünk iskolába. Az
anyám valamikor délelőtt visszajött. Szótlanuk összepakolta a cuccainkat, be-
dugta Pétert, a kandúrt, egy táskába, és azt mondta, tegyem Ajax nyakába a pó-
rázt. Aztán lementünk a metróba. A következő napokat anyám egyik munkatárs-
nőjénél egy kis lakásban töltöttük. Anyám elmagyarázta nekünk, hogy válni
akar.
A lakás túl kicsi volt az anyámnak, a húgomnak, Ajaxnak, Péternek és nekem.
A kolléganő mindenesetre alig néhány nap alatt eléggé kiborult. Anyám újra
összecsomagolt, fogtuk az állatokat, és visszamentünk Gropiusstadtba.
Apám akkor ért haza, amikor a húgommal épp a kádban ültünk. Bejött hoz-
zánk a fürdőszobába, és teljesen normális hangon, mintha mi sem történt volna,
megkérdezte: „Miért mentetek el? Igazán nem szorultok rá, hogy idegeneknél
aludjatok. Mi hárman szépen meglettünk volna.” A húgommal csak bután néz-
tünk egymásra. Az apám egész este úgy tett, mintha egyáltalán nem látná az
anyámat. Aztán rajtunk is keresztülnézett, mintha ott se volnánk. Egy szót sem
szólt többé hozzánk. Nem tudom miért, de ez még szörnyűbb volt, mint a verés.
Soha többé nem ütött meg. Csak éppen ezentúl úgy tett, mintha egyáltalán
semmi közünk nem volna egymáshoz, és ez borzasztó volt. Most éreztem igazán,
hogy mégiscsak ő az apám. Hiszen sohasem gyűlöltem, csak féltem tőle. De
mindig büszke is voltam rá, mert szerette az állatokat, és mert volt egy menő au-
tója, egy 62-es Porsche. Hát mostantól valahogy már nem volt az apánk, még ha
ott lakott is velünk abban a kis lakásban. Aztán még egy borzasztó dolog történt:
Ajax, a kutyám hasüreggyulladást kapott, és elpusztult. Senki nem volt, aki meg-
vigasztalt volna. Anyám teljesen el volt foglalva magával és a válással. Sokat
sírt, és egyáltalán nem nevetett már. Nagyon magányosnak éreztem magam.
Egyszer aztán egy este csöngettek, én nyitottam ajtót. Klaus volt az, apám ba-
rátja, aki kocsmába akarta hívni apát. De ő már nem volt otthon.
Anyám beinvitálta a pasast, aki sokkal fiatalabb volt az apámnál. Úgy húsz-
egynéhány. Klaus egyszer csak megkérdezte anyámat, nem akar-e elmenni vele
vacsorázni. Anyám rögtön beleegyezett: – Persze, miért ne.
Átöltözött, és elment a férfival, egyedül hagyva minket.
Más gyerekek talán dühösek lettek volna, féltették volna az anyjukat. Egy pil-
lanatig engem is ilyen érzések fogtak el. De aztán őszintén örültem az anyám
örömének. Olyan boldognak látszott, amikor elment, még ha nem akarta is mu-
tatni. A húgom hasonlóképpen érezhetett mint én, mert azt mondta: – Nagyon
örült az anyu.
Klaus ettől fogva gyakran benézett, ha apa nem volt otthon. Egyszer, még arra
is emlékszem, hogy egy vasárnap, az anyám leküldött a szeméttel. Elég csend-
ben mentem vissza, lehet, hogy szándékosan. Bepillantva a nappaliba, láttam,
hogy Klaus és az anyám csókolóznak.
Furcsa érzés volt. Beosontam a szobámba, észre se vettek. Én meg senkinek
nem szóltam arról, hogy mit láttam. Még a húgomnak sem, pedig előtte nem vol-
tak titkaim.
Ettől kezdve már nagyon gyakran jött ez az ember, én pedig ellenségesen fi-
gyeltem. Pedig igazán kedves volt velünk. Elsősorban persze anyámmal, aki újra
sokat nevetett, és már egyáltalán nem sírt. Ismét elkezdett álmodozni. Arról a
szobáról beszélt, amit majd a húgommal kapunk, ha Klausszal új lakásba költö-
zünk. De a lakás még sehol nem volt.
Apám meg nem költözött el tőlünk. Akkor sem, amikor végre elváltak. A szü-
leim továbbra is együtt aludtak a hitvesi ágyban, és gyűlölték egymást. Pénzünk
pedig továbbra sem volt. Aztán mikor végre sikerült lakáshoz jutnunk egy met-
róállomással arrébb, Rudowban, akkor sem ment minden olyan simán. Klaus
majdnem mindig ott tartózkodott, és valahogy útban volt. Tulajdonképp változat-
lanul nagyon kedvesen bánt velünk, de mégis anyám és énközém állt. Képtelen
voltam elfogadni őt. Nem akartam, hogy ez a húszegynéhány éves ember paran-
csolgasson nekem, és mindig bedühödtem, ha mondott valamit.
Később aztán ki is tört köztünk a balhé. Mindenféle apróságon. Néha én ma-
gam provokáltam az összetűzést. Általában a lemezjátszó miatt vesztünk össze.
Az anyám a tizenegyedik születésnapomra vett nekem egy lemezjátszót, amo-
lyan kis olcsóbb típust. Volt néhány lemezem, diszkószámok, tini-dizsi. Estén-
ként feltettem egy korongot, és hártyarepesztőre tekertem a hangerőt. Egyik este
Klaus jött a szobába, és azt mondta, halkítsam le a lemezjátszót. Nem fogadtam
szót. Újra bejött, és lerántotta a tűt a lemezről. Én visszatettem, és odaálltam a
lemezjátszó elé, hogy ne férjen hozzá. Erre megfogott, és eltaszított az útból.
Ahogy hozzám nyúlt ez az ember, hisztériázni kezdtem.
A balhék közben az anyám többnyire, ha félénken is, az én pártomat fogta. Ez
jó nagy marhaság volt, mert odavezetett, hogy Klaus és az anyám egymással is
összeveszett, amiben aztán én is hibásnak éreztem magamat. Nem fértünk meg
egy lakásban.
De nem az volt az igazi baj, hogy néha összebalhéztunk. A legrosszabb az
volt, amikor nyugiban ült mindenki a nappaliban. Klaus egy képes újságot lapoz-
gatott, vagy a tévét kapcsolgatta. Az anyám meg próbált beszélgetni, hol velünk,
hol a barátjával, és senki nem válaszolt neki rendesen. Nahát ez pokolian leverő
volt. A húgommal együtt úgy éreztük, hogy túl sokan vagyunk. És ha azt mond-
tuk, hogy el akarunk menni, azt sem ellenezte senki. Legalábbis Klaus – nekünk
úgy tűnt – kimondottan örült, ha nem voltunk otthon. Ezért aztán minél gyakrab-
ban és minél tovább elmaradtunk.
Utólag visszagondolva, egyáltalán nem teszek szemrehányást Klausnak. Hi-
szen huszonegynéhány éves létére fogalma sem lehetett még, mi az, hogy család.
Nem érthette igazán, mit is jelentünk mi egymásnak, az anyánk nekünk, és mi
neki. Hogy nekünk teljes egészében szükségünk van anyánkra, az alatt a rövid
idő alatt, amíg látjuk, esténként és a hétvégeken. Valószínűleg féltékeny volt
ránk, ahogy mi is őrá.
Anyám velünk is törődni akart, de a barátját sem szerette volna elveszítem, és
ez túl sok volt neki egyszerre.
Én hangosan és erőszakosan viselkedtem ebben a helyzetben. A húgom vi-
szont egyre csöndesebb lett, és magában szenvedett. Egész biztosan maga sem
tudta, mi is a baja. De gyakran beszélt arról, hogy apánkhoz szeretne költözni.
Számomra ez teljesen őrült ötletnek tűnt azok után, amit az apánk művelt ve-
lünk. De apám tényleg felajánlotta, hogy hozzá is mehetünk lakni. Mintha kicse-
rélték volna, amióta elment tőlünk. Volt egy fiatal barátnője, és ha találkoztunk
vele, mindig jókedvűnek látszott. Iszonyú kedves akart lenni, és tulajdonképpen
az is volt. Megajándékozott egy új kutyával, egy nőstény doggal.
Tizenkét éves lettem, kicsit megnőtt a mellem, és egészen furcsa módon kezd-
tem el érdeklődni a fiúk és a férfiak iránt. Különös lényeknek láttam őket. Mind-
annyian brutálisak voltak. A nagyobb fiúk az utcán éppúgy, mint az apám, és a
maga módján Klaus is. Féltem tőlük, de mégis izgattak. Erősek voltak és hatal-
masak, olyanok, amilyen én szerettem volna lenni. A hatalmuk és az erejük min-
denesetre nagyon vonzott.
Elkezdtem a frizurámmal törődni. Néha beszárítottam a hajam, a frufrumat kö-
römollóval rövidebbre vágtam, és oldalra fésültem. Azért foglalkoztam éppen a
frizurámmal, mert gyakran mondogatták az emberek, hogy milyen szép hosszú
hajam van. Nem akartam már azokat a béna kockás nadrágokat felvenni, hanem
farmerra vágytam. Kaptam is egy farmert. Okvetlenül akartam magas sarkú cipőt
is. Anyám nekem adott egy régebbi párat a sajátjai közül.
Farmerban és magas sarkú cipőben sétafikáltam majdnem minden este tízig az
utcán. Úgy gondoltam, otthonról úgyis kiutálnak. De az újonnan felfedezett sza-
badság is irtóan tetszett. Talán még élveztem is az összetűzéseket Klausszal. Az
erő érzetével töltött el, hogy egy felnőttel huzakodtam.
A húgom nem bírta ilyen jól ezt a helyzetet; inkább egy számomra felfoghatat-
lan megoldást választott. Az apánkhoz költözött. Elhagyta az anyámat, és főleg
engem. Ezentúl egy kicsit még magányosabb lettem. Anyám viszont valósággal
belebetegedett ebbe a csapásba. Megint sokat sírt. Ott őrlődött a gyerekei és a
barátja között, és képtelen volt megbirkózni a problémával.
Azt hittem, hogy a húgom hamarosan visszajön. De ő jól érezte magát az
apánknál. Zsebpénzt kapott tőle. Apám fizette a lovaglást, és vett neki egy igazi
lovaglónadrágot is. Nekem nehezebb dolgom volt. Kénytelen voltam továbbra is
az istállóban végzett munkával megkeresni a pénzt a lovaglásra. Ez azonban nem
mindig jött össze, és a húgom, csinos kis lovaglónadrágjában, nemsokára már
jobban lovagolt, mint én.
De aztán nem maradt el a kárpótlás. Apám meghívott egy spanyolországi uta-
zásra. Hatodik végén nagyon jó volt a bizonyítványom, és gimnáziumba javasol-
tak. A gropiusstadti általános gimnáziumba jelentkeztem. De mielőtt még elkez-
dődött volna életem új szakasza, amelynek végén az érettségi várt, apámmal és
barátnőjével elrepültem Spanyolországba, Torremolinosba. Fantasztikus nyaralás
lett belőle. Apám óriási volt. Rájöttem, hogy a maga módján azért szeret engem.
Jóformán úgy bánt velem, mint egy felnőttel. Esténként még szórakozni is elme-
hettem vele és a barátnőjével.
Tényleg normálisabb lett. Hasonló korúakkal barátkozott, és minden haverjá-
nak elmesélte, hogy volt már házas. Nem kellett többé Richard bácsinak hívnom.
Igazából a lánya lehettem. Úgy látszott még büszke is rám. De azért jellemző
volt rá, hogyan tervezte meg a szabadságát: ahogy neki és barátainak a legjobban
megfelelt. A nyári szünet végén. Ezért rögtön két hét késéssel kezdtem el járni a
gimnáziumba. Azaz egyből lógással indítottam.
Nagyon idegenül éreztem magam az új iskolában. Az osztályban már kialakul-
tak a barátságok és a klikkek. Én meg egyedül ültem. De a legfontosabb az volt,
hogy a két hét alatt, amíg én Spanyolországban voltam, a többieknek elmagya-
rázták a gimnáziumi tanulás rendszerét, ami meglehetősen bonyolult, ha az em-
ber az általános iskolából érkezik. A többieknek még segítettek a fakultációk ki-
választásában, engem viszont eléggé magamra hagytak. Egyáltalán nem értettem
az iskola szerkezetét, és azt hiszem, később sem sikerült megértenem. Nem volt
osztályfőnök, mint az általános iskolában, aki külön-külön törődött volna a tanu-
lókkal. Minden tanár több száz diákot tanított a különféle osztályokban és fakul-
tációkon. Ha az ember el akar jutni az érettségiig, akkor ki kell ismernie magát a
tanulással kapcsolatos dolgokban, és tennie kell valamit azért, hogy bejusson a
fakultatív kurzusokra. Vagy pedig a szülei megmondják neki, hogy így csinálja
vagy úgy csinálja, aztán még nógatják is, hogy tanuljon. De én sehogy sem iga-
zodtam el.
Nem éreztem azt, hogy igazán elfogadnának ebben az iskolában. A többiek
eleve két hét előnnyel indultak. Sokat számít ez egy új iskolában. Itt is kipróbál-
tam a jól bevált módszert. Belekiabáltam a tanárok magyarázatába, visszabeszél-
tem. Néha azért, mert valóban igazam volt, de néha csak úgy brahiból. Megint
harcoltam. Azt akartam, hogy elfogadjanak.
A legjobb fej az osztályban egy lány volt. Kessinek hívták, és már rendes mel-
le volt. Legalább két évvel idősebbnek nézett ki, mint mi, és felnőttesebben is vi-
selkedett. Mindenki felnézett rá. Én egyenesen csodáltam. És az volt a leghőbb
vágyam, hogy Kessi legyen a barátnőm.
Kessinek volt egy nagymenő barátja is. A párhuzamos osztályba járt, de idő-
sebb volt nálunk. Milannak hívták. Minimum százhetven centi magas volt, hullá-
mos fekete haja a válláig ért. Szűk farmert és tuti csizmát hordott. Milanra min-
den lány bukott. És Kessit nemcsak a melle és felnőttessége miatt csodáltuk, ha-
nem azért is, mert Milan volt a fiúja.
Nekünk lányoknak akkoriban nagyon határozott elképzeléseink voltak arról,
milyen legyen egy klassz srác. Ne mászkáljon bő gatyákban, hordjon feszes far-
mert. A tornacipős fiúk tök bénák voltak szerintünk; egy normális srác divatos
lábravalót visel, lehetőleg magas sarkú, szegeccsel kivert csizmát. Azokat a fiú-
kat, akik az osztályban papírgalacsint vagy almacsutkát dobáltak, a szünetben te-
jet ittak, és focilabdát rugdostak az udvaron, totál idétleneknek tartottuk. A me-
nők a szünet elején egyből eltűntek a dohányzósarokban, és okvetlenül söröztek
is. Emlékszem, mekkora szó volt nekem, mikor Kessi elmesélte, hogy Milan „a
múltkor piás volt”.
Egyfolytában olyan szerettem volna lenni, hogy egy Milanhoz hasonló srác
engem is leszólítson, vagy netán járjon is velem. Ezenkívül, bár ez tulajdonkép-
pen ugyanaz volt, arra vágytam, hogy egyenrangú legyek Kessivel. Már a „Kes-
si” név is szuper volt a szememben, én is szerettem volna odáig jutni, hogy egy
menő becenevet kapjak.
Mi a csudát izgassam magam a tanárok miatt, akiket csak egy-egy órára látok?
Miért pont nekik tetsszem? Az a fontos, hogy azok ismerjenek el, akikkel mindig
együtt vagyok, gondoltam. Ettől kezdve tényleg nagyon undok voltam a tanárok-
kal. Nem is kerültem semmiféle személyes kapcsolatba velük. A legtöbbjének
szerintem úgyis minden mindegy volt. Nem volt igazi tekintélyük, csak pofáztak
összevissza. Na, tőlem aztán mindig jól megkapták. Egy pillanat alatt feje tetejé-
re állítottam az osztályt, és szétbombáztam az órát. Ezzel persze kivívtam a töb-
biek elismerését.
Minden pénzemet összekuporgattam, hogy cigarettát tudjak venni, és én is jár-
hassak a dohányzósarokba. Kessi ott töltötte a szüneteket, és amikor aztán már
én is rendszeresen odajártam, láttam, hogy kezdek nőni a szemében.
Most már suli után is szóba elegyedtünk egymással. Még meg is hívott ma-
gukhoz, és annyi sört ittunk, hogy a végén, már kóválygott a fejem. A családunk-
ról beszélgettünk. Kessinek nagyon hasonló sora volt, mint nekem, sőt tulajdon-
képpen még nagyobb szarból jött.
Kessi ugyanis házasságon kívül született. Az anyja elég gyakran cserélgette a
barátait, és természetesen egyik hapsi sem ismerte el a sajátjának Kessit. Éppen
akkortájt volt túl egy szörnyű időszakon, amit az anyja egyik lökött barátja tett
azzá. Az is verte őt, egy szép napon pedig szétdúlta a berendezést, és végül még
a tévét is kidobta az ablakon. De Kessi anyja más volt, mint az enyém. Ellentét-
ben ugyanis az én anyámmal, megpróbált nagyon szigorú lenni. Kessinek majd-
nem minden nap nyolc előtt haza kellett mennie.
Lassanként elértem az iskolában, amit akartam, vagyis sikerült tekintélyt sze-
reznem az osztálytársaim előtt. Keményen és kitartóan harcoltam, nem is maradt
túl sok időm a tanulásra. Az igazi győzelem az volt, amikor Kessi mellé ülhet-
tem. Vele kezdtem el lógni az iskolából. Ha úgy hozta a szeszélye, egyszerűen
nem ment be néhány órára, inkább randizott Milannal, vagy azt tette, amire épp
kedve szottyant. Eleinte még majréztam a dologtól. De aztán hamar rájöttem,
hogy szinte soha nem derül ki, ha az ember ellóg egy-egy óráról. Az első órán
beírták, ki hiányzik, a következőkön aztán már nem ellenőrizték a tanárok, ki
van ott és ki nincs. Ehhez egyrészt sokan is voltunk, másrészt a legtöbbjüknek
úgyis mindegy volt.
Kessi ebben az időben már csókolózott fiúkkal, és simogatni is hagyta magát.
És lejárt már a „Központba” is. A Központ az evangélikus egyház ifjúsági háza
volt, a pincében amolyan diszkóféleséggel, amit a „Klub”-nak hívtak. A Klubba
csak tizennégy éven felülieket engedtek be. De Kessin senki nem vette észre,
hogy még csak nemrég múlt tizenhárom éves.
Addig rimánkodtam az anyámnak, amíg vett nekem egy melltartót. Szüksé-
gem ugyan még nem volt rá, de nagyobbnak látszott tőle a mellem. Elkezdtem
magam festeni is. Végül Kessi magával vitt a Klubba, ami mindennap délután
ötkor nyitott.
A pincében elsőként egy srácot vettem észre, aki a mi iskolánkba járt, a kilen-
cedik osztályba. Az utóbbi időben már őt tartottam a legmenőbb fejnek a suli-
ban. Még Milannál is jobban festett. Azonkívül fantasztikusan fölényesnek tűnt.
Úgy jött-ment a Központban, mint egy sztár. Lehetett rajta látni, hogy fölényben
érzi magát mindenkivel szemben. Pietnek hívták. Egy olyan társasághoz tarto-
zott, amelyik mindig elkülönült egy kicsit a többiektől. Legalábbis úgy látszott,
mintha egyáltalán nem lenne közük azokhoz a tinikhez, akik ott lófrálnak. Baro-
mi menő társaság volt. Az összes srác istenien nézett ki. Feszes farmert, eszmé-
letlenül magas sarkú csizmákat, hímzett farmerdzsekit, vagy szőnyegből és más
különleges anyagokból varrt fantasztikus dzsekiket hordtak.
Kessi ismerte a fiúkat, és be is mutatott nekik. Nagyon izgultam, de fel is vol-
tam dobva, hogy Kessi odavitt hozzájuk. Mert a Központban mindenki bámulta
ezt a bandát. Még oda is ülhettünk hozzájuk.
Amikor másnap este lementem a Klubba, láttam, hogy a srácok egy óriási ví-
zipipát hoztak magukkal. Először nem is tudtam, mi lehet az. Kessi magyarázta
el, hogy hasist szívnak, és azt mondta, nyugodtan odaülhetek hozzájuk. Fogal-
mam sem volt róla, mi az a hasis, csak annyit tudtam, hogy kábítószer, és abszo-
lút tilos.
Meggyújtották a pipát, és körbeadták a szárát. Mindenki megszívta, Kessi is.
Én meg visszautasítottam. Tulajdonképpen nem akartam visszautasítani, hiszen
szerettem volna igazán közéjük tartozni, de nem volt bátorságom, hogy kábító-
szert szívjak. Ezen a ponton azért elfogott még a félelem.
Nem tudtam, mit tegyek. Legszívesebben felszívódtam volna. De nem mehet-
tem el az asztaltól, mert azt a látszatot keltette volna, hogy végeztem ezzel a tár-
sasággal, csak mert hasist szívnak. Inkább azt mondtam nekik, hogy ma sörre
buknék és összeszedtem a szanaszét heverő üres üvegeket. Négy üvegért 80
pfenniget adtak, vagy egy sört. Életemben először ittam le magam, miközben a
többiek a vízipipát szívogatták. Zenéről beszélgettek, méghozzá olyan zenéről,
amit nem nagyon ismertem. Én a langyos tini-dizsi számokért rajongtam, úgy-
hogy egyáltalán nem tudtam hozzászólni a témához, és jól jött, hogy részeg va-
gyok, mert nem gyötört annyira a kisebbrendűségi érzés.
Aztán megismertem azt a zenét, ami menő volt náluk, és én is rögtön ráharap-
tam. David Bowie, meg ilyenek. Nekem még a srácok is sztárok voltak. Hátulról
mind tök úgy néztek ki, mint a David Bowie, pedig még csak tizenhat évesek
voltak.
Ebben a bandában számomra egészen új módon voltak fölényesek a tagok.
Nem hangoskodtak, nem verekedtek, nem vágtak fel. Nagyon is csöndesek vol-
tak. Egyszerűen belülről fakadt a fölényük. Egymással is iszonyú lazák voltak.
Soha nem veszekedtek, és úgy üdvözölték egymást, hogy mindenki adott az ér-
kező szájára egy futó csókot. A fiúk voltak ugyan a mértékadók, de a lányokat
sem nézték le.
Mindenesetre nyoma sem volt köztük a fiúk és a lányok közti idétlen ellensé-
geskedésnek.
Egyszer épp ellógtunk Kessivel az utolsó két óráról. Kessinek Milannal volt
randija a wutzkyallee-i metróállomásnál. Ott lófráltunk az állomáson, Milanra
várva, és lestük, nem bukkan-e fel egy tanár, ami ilyen idő tájt már elő szokott
fordulni.
Kessi épp rágyújtott egy cigire, amikor megláttam Pietet és az egyik haverját,
Kathit. Erről a pillanatról álmodtam régóta. Szerettem volna Piettel vagy valaki-
vel a bandából napközben is találkozni, hogy felhívjam hozzánk. Nem akartam
semmi különöset, a fiúk, mint hímneműek, még egyáltalán nem érdekeltek. Hi-
szen csak tizenkét éves voltam, még a havi vérzésem sem jött meg. Csak dicse-
kedni akartam azzal, hogy feljött hozzám, mondjuk, a Piet. Hogy a többiek azt
higgyék, vele járok, sőt én is benne vagyok ebben a laza bandában.
Itt volt tehát Piet és Kathi. A lakásunk ilyenkor üres, mert az anyám és a barát-
ja napközben dolgoznak. Szóltam Kessinek, hogy menjünk oda a srácokhoz du-
málni egy kicsit. Hevesen dobogott a szívem. De már néhány perc múlva nagyon
magabiztosan megkérdeztem: „Nincs kedvetek feljönni hozzánk? Üres a lakás.
És az anyám barátjának van néhány tuti lemeze, Led Zeppelin, David Bowie,
Ten Years After, Deep Purple és a Woodstock-album.”
Ekkorra már sok mindent megtanultam. Nemcsak a zenéjüket ismertem, amire
buktak, hanem a nyelvüket is. Ebben is, mások voltak, mint a többiek. Nagyon
odafigyeltem, az új kifejezésekre, amiket tőlük hallottam, sokkal jobban mint az
angol szavakra, vagy a matekképletekre.
Piet és Kathi rögtön benne voltak a dologban. Baromira örültem, és nagyon
megjött az önbizalmam. Otthon meg azt mondtam: „Kurva ciki, fiúk, de nincs
itthon semmi pia.” Erre összedobtuk, a pénzünket, és Kathival lementünk, hogy
hozzunk valamit. A szupermarketbe mentünk de a sör túl drága volt. Kellett vol-
na még néhány márka, hogy be tudjunk csípni egy kicsit. Vettünk egy liter vö-
rösbort 1,98 márkáért. A fiúk szendergőnek nevezték.
Megittuk a bort, és dumáltunk. Főleg a rendőrségről volt szó. Piet azt mondta,
neki mostanában pokolian vigyáznia kell a zsarukra a dope miatt. A kábítószert
hívták angol szóval „dope”-nak. Szidták a zsarukat, és azt mondták, ez egy rend-
őrállam.
Nekem ez az egész fantasztikusan új volt. Eddig csak a házmesterek voltak az
életemben olyan hatósági személyek, akiket gyűlölni kell, mert mindig ott terem-
nek, ha az ember jól szórakozik. A rendőrök tekintélye eddig kikezdhetetlen volt
a szememben. Most megtudtam, hogy a gropiusstadti házmesterek maguk is a
zsaruk világát képviselik. De azt is, hogy a zsaruk még sokkal veszélyesebbek,
mint a házmesterek. Amit Piet és Kathi mondott, az nekem maga volt a kinyilat-
koztatás.
Amikor elfogyott a bor, Piet azt mondta, van még nála otthon fű. A többiek uj-
jongtak. Piet elment, az erkélyen át. Ekkor ugyanis a földszinten laktunk, és
többnyire én is az erkélyen keresztül közlekedtem. Marhára élveztem a tizen-
egyedik emeleti évek után.
Piet egy maréknyi darabbal jött vissza, ami tízmárkás, grammos adagokra volt
osztva. Hozott egy sillumot is; ez egy kábé húsz centis facső. Először dohányt
töltött bele, hogy ne kelljen egészen a fáig szívni, aztán összekeverte a dohányt a
hasissal, és azt is beletömködte a csőbe. Szívás közben az ember hátrahajtja a fe-
jét, és lehetőleg függőlegesen tartja a csövet, hogy a parázs ne essen ki belőle.
Figyeltem, hogyan csinálják a többiek. Tisztában voltam vele, hogy most, ami-
kor Piet és Kathi feljött hozzám, nem mondhatok nemet. Tehát lazán azt mond-
tam: „Ma nekem is jól jönne a fű.” És úgy tettem, mintha nem is tudom hány sil-
lum lett volna már a kezemben életem során.
Leeresztettük a redőnyöket. A réseken átszűrődő fényben füst gomolygott.
Föltettem egy David Bowie-lemezt, megszívtam a sillumot, és addig tartottam a
füstöt a tüdőmben, amíg köhögési roham nem tört rám. Mindenki elcsöndese-
dett, maga elé révedt, és hallgatta a zenét.
Vártam, hogy történjen velem valami. Azt hittem, most, hogy kábítószert szív-
tam, valami fantasztikusan új élményben lesz részem. De tulajdonképpen sem-
mit nem éreztem. Csak egy kicsit kábult voltam, de ez is inkább a bortól volt.
Még nem tudtam, hogy majdnem mindenkivel ugyanígy van. Az első alkalom-
mal még jobbára semmit nem érez az ember. Szükség van, hogy úgy mondjam,
némi gyakorlatra, hogy azt a feelinget, amit a hasis idéz elő, át tudja élni. Az al-
kohol jobban fejbe vág.
Láttam, hogy Piet és Kessi, akik a kanapén ültek, egymáshoz húzódnak. Piet
Kessi karját simogatta. Kis idő múlva mindketten felálltak, átmentek a szobám-
ba, és becsukták maguk mögött az ajtót.
Kettesben maradtam Kathival. Mellém ült a fotel karfájára, és átkarolta a vál-
lamat. Kathi még jobban is tetszett, mint Piet, teljesen odavoltam hát, hogy mel-
lém ült, és hogy érdeklődik irántam. Mindig féltem, hogy a fiúk látják rajtam,
hány éves vagyok, és gyerekként kezelnek.
Kathi elkezdett simogatni. Erre már nem tudtam, hogy mit szóljak. Irtó mele-
gem lett, gondolom, a félelemtől. Kővé meredten ültem, és dadogtam valamit ar-
ról a lemezről, ami épp szólt. Amikor Kathi megfogta a mellemet, pontosabban a
melltartómat, felálltam, a lemezjátszóhoz léptem, és babrálni kezdtem.
Aztán Piet és Kessi kijött a szobámból. Eléggé furcsán néztek ki. Zavartak és
valahogy szomorúak voltak. Kessi teljesen, kipirult. Nem is néztek egymásra, és
egy szót sem szóltak. Éreztem, hogy Kessinek nagyon rossz élményben lehetett
része, amiben, legalábbis a számára, semmi jó nem volt, de valószínűleg Piet
sem elégedett.
Piet végül megkérdezte, lemegyek-e este a Központba. Ez ismét felvidított. El
se akartam hinni, hogy már itt tartok velük. Hogy minden úgy történt, ahogy
megálmodtam. Hogy elhívtam magamhoz Pietet és Kathit, és most már én is be-
letartozom a bandába.
Piet és Kessi elmentek az erkélyen át. Kathi még mindig a szobában álldogált,
engem pedig megint elfogott a félsz. Nem akartam egyedül maradni vele. Hatá-
rozottan meg is mondtam neki, hogy takarítanom kell, és van egy csomó leckém.
Az is mindegy volt, mit fog gondolni rólam. Erre elment. Lefeküdtem a szobám-
ban, a sarokba bámultam, és próbáltam megérteni a dolgokat.
Kathi nagyon jóképű volt, de most már valahogy mégse tetszett. Másfél óra
múlva csöngettek. A bejárati ajtó kukucskálóján keresztül láttam, hogy Kathi az.
Nem nyitottam ajtót, hanem lábujjhegyen visszaosontam a szobámba. Tényleg
féltem egyedül maradni vele. Abban a pillanatban szinte hányingerem volt tőle,
meg szégyelltem is magam, bár magam sem tudtam, hogy miért. A fű miatt-e,
vagy inkább Kathi miatt. Hiszen tulajdonképpen nem is történt semmi.
 Eléggé lelombozódtam. Most, hogy befogadtak a bandába, úgy éreztem, való-
jában mégsem tartozom közéjük. A fiúzáshoz még túl fiatal voltam. Pontosan
megértettem, hogy egyelőre képtelen vagyok rá. Amit pedig a rendőrségről meg
az államról dumáltak, az nagyon távol állt tőlem. Nem is volt tulajdonképpen
semmi, ami közvetlenül érintett volna.
Mégis, már ötkor ott voltam a Központnál. De nem a Klubba, hanem moziba
mentünk. Én Kessi és egy ismeretlen fiú közé akartam ülni, de Kathi közénk
nyomakodott. A film alatt megint elkezdett simogatni, és egyszercsak benyúlt a
lábam közé. Nem védekeztem. Teljesen lebénultam. Iszonyúan féltem valamitől.
Ki akartam szaladni a moziból. De aztán arra gondoltam: „Chistiane, ez az ára
annak, hogy benne lehetsz a bandában”. Hagytam, hogy azt csináljon, amit akar,
és nem szóltam semmit. Hiszen baromi nagyra tartottam a srácot. De amikor azt
akarta, hogy én is simogassam, görcsösen összekulcsoltam az ölemben a keze-
met, hogy ne tudja magához húzni.
Rettenetesen megkönnyebbültem, amikor vége lett a filmnek. Rögtön otthagy-
tam Kathit, és mindent elmeséltem Kessinek; azt is megmondtam, hogy hallani
sem akarok többé Kathiról. Kessi biztosan továbbadta neki, mert nem sokkal ké-
sőbb kiderült, hogy teljesen bele van zúgva a srácba. Elkezdett ugyanis bőgni a
klubban, hogy Kathi nem fordít rá nagyobb figyelmet, mint a többi lányra. Aztán
be is vallotta, mennyire belepistult, és hogy mindig bőgnie kell, ha Kathi ott van
a közelében.
A Kathival történtek ellenére befogadott a banda. Igaz, hogy én voltam köztük
a kicsi, de azért mégis hozzájuk tartoztam. Egyik fiú sem próbálkozott velem.
Valószínűleg kitudódott, hogy fiatalnak érzem még magam a dologhoz, ők pedig
tudomásul vették ezt. Ebben is mások voltak, mint a piások. A piások sörrel és
pálinkával próbálták földobni magukat, és iszonyú durván bántak a vonakodó lá-
nyokkal. Kinevették, sértegették és magasról lenézték őket. Nálunk semmiféle
erőszakoskodásnak nem volt helye. Mindenki olyannak fogadta el a másikat,
amilyen. Hiszen valamilyen értelemben egyformák is voltunk, vagy legalábbis
ugyanazokat a dolgokat csíptük. Megértettük egymást, különösebb szövegelés
nélkül is. Ebben a társaságban soha nem volt senki se hangos, se ordenáré. A
többiek fecsegéséhez nem volt sok közünk. Fölöttük éreztük magunkat.
Pieten, Kessin és rajtam kívül már mindenki dolgozott. Mind hasonló cipőben
jártak. Utáltak otthon lenni, és utálták a munkájukat. A piásokkal ellentétben
azonban, akik a Klubba is magukkal hozták a bajaikat és ott élték ki a dühöt, ami
felgyülemlett bennük, a mi bandánk tagjai totál ki tudtak kapcsolni. Munka után
magukra kapták a tuti cuccaikat, füvet szívtak, laza zenét hallgattak, és átadták
magukat a nyuginak. Ilyenkor megfeledkeztünk az egész szar életről.
Azért még nem éreztem magamat egészen olyannak, mint a többiek. Ehhez,
gondoltam, még túl fiatal vagyok. De ők voltak a példaképeim. Szerettem volna
olyanná lenni, mint ők. Tőlük akartam megtanulni – mert úgy gondoltam, ők
biztosan tudják –, hogyan lehet lazán élni, hogy az embert ne macerálhassa ál-
landóan a sok seggfej ebben a genyó világban.
A szülők és a tanárok már úgysem számítottak sokat. Az én életemben a banda
lett a legfontosabb – az állataimon kívül.
Persze megvolt az oka, hogy miért gabalyodtam úgy bele ebbe a bandába. Ott-
hon ugyanis időközben teljesen elviselhetetlen lett az élet. A legrosszabb az volt,
hogy Klaus, az anyám barátja egyszerűen utálta az állatokat. Én legalábbis akkor
így éreztem. Azzal kezdődött, hogy Klaus állandóan nyavalygott, hogy nem le-
het ennyi döggel élni egy ilyen kis lakásban. Aztán megtiltotta az apámtól kapott
dogomnak, hogy a nappaliban heverésszen.
Na, ettől én kiakadtam. A mi kutyáink mindig is a családhoz tartoztak. Úgy
bántunk velük, mint bármelyik családtaggal. És akkor jön ez a krapek, és kitiltja
a kutyát a nappaliból. De még ennél cifrábbat is kitalált. Meg akarta tiltani, hogy
a kutya az ágyam mellett aludjon. Egészen komolyan azt akarta, hogy építsek
abban a kis szobában egy ólat neki. Persze nem voltam hajlandó rá.
A következő magánszáma az volt, hogy kijelentette, az állatokat el kell vinni a
lakásból. És még az anyám is a pártját fogta. Azt állította, hogy nem is törődöm
már az állataimmal. Szerintem ez oltári szemétség volt. Jó, hogy néha nem vol-
tam otthon esténként, és ilyenkor nekik kellett levinni a dogot sétálni, de külön-
ben – mondtam –, minden szabad percemben a kutyával és a többi állattal foglal-
kozom.
Fenyegetőztem, kiabáltam, bőgtem, de semmi nem segített. A kutyámat el-
ajándékozták egy nőnek, aki egyébként egész rendes volt, és tényleg szerette a
dogot. Csakhogy a nő nemsokára rákos lett, és tovább kellett adnia a kutyát. Úgy
hallottam, hogy egy kocsmába került. Iszonyú érzékeny állat volt, minden balhé-
nál majdnem bedilizett. Tudtam, hogy egy kocsmában biztosan teljesen tönkre-
megy, és az anyámat meg Klaust tettem ezért felelőssé. Tudni sem akartam töb-
bet az ilyenekről, akik ennyire gyűlölik az állatokat.


Mindez pont akkor történt, amikor elkezdtem a Központba járni, és életemben
először szívtam hasist. A két macskám megmaradt, de azoknak nem volt rám
szükségük napközben. Éjszaka viszont az ágyamban aludtak. Miután a kutyát el-
vitték, nem volt már okom rá, hogy otthon legyek. Nem volt semmi dolgom ott.
Sétálni nem szerettem egyedül. Csak arra vártam, hogy öt óra legyen és kinyis-
son a Klub a Központban. Néha már a délután megelőző részét is Kessivel meg a
többiekkel töltöttem.
Minden este szívtam a füvet. Azok, akiknek volt a bandában pénzük, adtak a
többieknek is. Most már nem csináltam nagy ügyet a hasis szívásból. Hiszen a
Központban teljesen nyíltan folyt az egész dolog. Az egyház szociális gondozói,
akik a klubban felügyeltek, néha ránk szóltak, ha szívtunk. Különböző fazonok
voltak köztük, de a legtöbben maguk is elismerték, hogy kipróbálták már a füvet.
Az egyetemről, a diákmozgalomból jöttek, ahol a hasisszívás teljesen mindenna-
pos volt. Ezek a pasasok csak annyit mondtak, hogy ne túlozzuk el a dolgot, ne
menekülésként nyúljunk a fűhöz, meg hasonlók. És elsősorban, hogy ne szok-
junk rá a keményebb drogokra.
Mindez az egyik fülünkön bement, a másikon meg ki. Ne pofázzon nekünk az,
aki maga is beismeri, hogy szívott már füvet. Valaki közülünk meg is mondta az
egyik fickónak: „Ti azt hiszitek, hogy ha a diákok blázolnak, az oké. Mert azok-
nak megvan hozzá az eszük. De ha a szakmunkástanulók vagy a munkások blá-
zolnak, akkor az veszélyes. Na, ezekkel az érvekkel nálunk nem vágódtok be.”
Nem is tudta a fickó, hogy mit szóljon erre. Rossz volt a lelkiismerete.
Nemcsak szívtam, hanem sört meg bort is ittam, ha épp nem kaptam füvet.
Már a suliból hazajövet elkezdtem az ivást, sőt már délelőtt is, ha lógtam az
órákról. Valahogyan mindig fel kellett dobnom magam. Állandóan kába voltam,
és ezt is akartam, mert így nem kellett szembenéznem az egész iskolai és otthoni
mocsadékkal. Az iskola amúgy is tök mindegy volt nekem. Villámgyorsan sike-
rült az átlagomat alaposan lerontani.
Külsőleg is totál megváltoztam. Iszonyúan lefogytam, mert alig ettem valamit.
Az összes nadrágom bő lett rám. Az arcom teljesen beesett. Sokat álltam a tükör
előtt, tetszett a megváltozott külsőm. Egyre jobban hasonlítottam a többiekre a
bandában. Végre megszabadultam ártatlan gyerekképemtől.
Totál felcsavarodtam arra, hogy hogy nézek ki. Magas sarkú cipőket és testhez
tapadó, feszes nadrágokat vetettem az anyámmal. Középen elválasztottam, és az
arcomba fésültem a hajamat. Titokzatosnak akartam látszani. Ne lássanak át raj-
tam az emberek, és ne vegyék észre, hogy egyáltalán nem vagyok az a laza csaj,
aki lenni szerettem volna, Piet egyik este megkérdezte a Klubban, hogy próbál-
tam-e már egy utazást.
– Naná, haver – mondtam.
Már sokat hallottam az LSD-ről, azt is tudtam, hogy tablettának vagy angol
szóval tripnek, utazásnak nevezik. Gyakran hallottam olyat is, hogy valaki a leg-
utóbbi utazásáról beszélt. Piet vigyorgott, láttam, nem hiszi el, hogy tényleg pró-
báltam már. Erre elkezdtem hantázni. Mindenfélét összehordtam, amit másoktól
hallottam, és kitaláltam magamnak egy utazást. De láttam, hogy Piet még min-
dig nem hisz nekem. Nem volt könnyű beadni neki valamit. Meg rosszul is csi-
náltam, úgyhogy elég ciki volt.
Piet azt mondta: „Ha ki akarod próbálni, lesz nálam szombaton LSD. Kap-
hatsz belőle, ha akarsz.”
Előre örültem a szombatnak. Akkor fogok csak igazán hozzájuk tartozni, ha
most már tényleg feldobom magam egyszer a tablettával is, gondoltam. Mire
megérkeztem a Központba Kessi már bedobta a pirulát. Piet meg azt mondta:
„Ha tényleg ki akarod próbálni, adok egy felet. Elsőre elég ennyi.” És odaadott
egy cigarettapapírba csomagolt tablettadarabkát. De nem tudtam csak úgy be-
venni a többiek előtt. Iszonyúan izgatott voltam. És féltem is, nehogy észreve-
gyék. Azonkívül szerettem volna egy kicsit, ünnepélyesen csinálni. Kimentem
hát a mosdóba, bezárkóztam, és lenyeltem a piruladarabkát.
Miután kijöttem, Piet azt mondta, biztosan bedobtam az LSD-t a vécébe. Tü-
relmetlenül vártam, hogy történjék velem valami, és a többiek is elhiggyék, hogy
bevettem a pirulát.
Amikor tíz órakor bezárt a klub, még mindig nem éreztem semmit. Piettel
együtt mentem a metróhoz. Az állomáson találkoztunk Piet két haverjával,
Frankkal és Paulival. Hihetetlenül nyugisnak látszottak. Csíptem őket. Piet meg-
szólalt: „H van bennük.” Abban a pillanatban nem igazán rázott meg a bejelen-
tés. Magammal és a tablettával voltam elfoglalva, ami lassan hatni kezdett.
Amikor beszálltunk a metróba és a vonat elindult, majdnem elszálltam. Tiszta
őrület volt. Azt hittem, hogy egy konzervdobozban vagyok, amiben valaki egy
hatalmas kanállal kavargat. A metró zaja az alagútban őrületes volt. Úgy érez-
tem, nem bírom ki a hangzavart. Szörnypofák utaztak a kocsiban. Azaz tulajdon-
képpen ugyanazok a kispolgárok, mint máskor, csakhogy most világosan látni le-
hetett az arcukon milyen undorítóak valójában. Elképzeltem, hogy ezek a kövér
disznók valamelyik szaros kocsmából vagy valami szaros munkából jönnek. Az-
tán bedőlnek az ágyba, aztán megint meló, aztán tévé. Boldog lehetek, gondol-
tam, hogy más vagyok, mint ők. Hogy van egy bandám. Hogy fönt vagyok, és
most mar tudom és látom, micsoda szaros alakok ezek itt a metrón. Ilyesmik jár-
tak a fejemben a későbbi utazásokon is. Aztán félni kezdtem: a pofáktól. Ránéz-
tem Pietre. Valahogy ő is csúnyább volt, mint máskor. Az arca egészen kicsinek
látszott a disznó fejek között. De ő azért még elég normálisan nézett ki.
 Amikor Rudowban kiszálltunk, boldog voltam. Már rendesen elkapott a han-
gulat. Fantasztikusan ragyogtak a fények. Az utcai lámpa fölöttünk fényesebb
volt, mint a nap. A. metrón meg fáztam, most meg elöntött a forróság. Azt hit-
tem, valahol Spanyolországban vagyok, és nem Berlinben. Olyan volt, mint azo-
kon a szép plakátokon a gropusstadti utazási irodában. A fák pálmák voltak, az
utca pedig tengerpart. Őrült világos volt. Nem mondtam meg Pietnek, hogy már
repülök. Valahogy egyedül akartam maradni ezen az állati csúcs utazáson.
Piet, aki maga is fönt volt már, hívott, hogy ugorjunk be a barátnőjéhez, hátha
nincsenek otthon a szülei. Nagyon szerette a barátnőjét. Lementünk a ház alatti
garázsba. Meg akarta nézni, hogy ott van-e a lány szüleinek az autója. A garázs-
ban kicsit rám jött a horror. Az alacsony plafon egyre lejjebb ereszkedett, és fö-
lém hajoltak a falak. A betonoszlopok jobbra-balra dülöngéltek. A szülők kocsija
ott volt.
„Ember, micsoda kurva egy garázs!”, mondta Piet. Hirtelen azt hihette, hogy
csak ő van benyomva, és megkérdezte: „Na, hová dobtad előbb azt a pirulát?”
Aztán rám nézett, és kisvártatva azt mondta: „Bocs, nem szóltam. Akkora a pu-
pillád, mint egy tű hegye.”
Kint aztán újra szép volt minden. Leültem a fűbe. Az egyik ház fala olyan na-
rancssárga volt, mintha a felkelő nap tükröződne vissza benne. Az árnyékok mo-
zogtak, mintha mindenütt helyet akarnának csinálni a fénynek. A házfal meghaj-
lott, és hirtelen úgy tűnt, mindjárt lángba borul.
Fölmentünk Piethez. A srác baromi jól tudott festeni. Az egyik képe ki volt
téve a szobájában. Egy iszonyú kövér ló volt rajta. A lovon pedig egy csontváz
ült, kaszával a kezében. Elindultam a kép felé. Korábban is láttam már párszor,
és mindig azt gondoltam, ez a halál. Most viszont egyáltalán nem ijedtem meg
tőle. Tök naiv gondolataim támadtak. Például hogy a csontváz sosem lenne ké-
pes irányítani ezt az erős lovat. Elvesztette már a hatalmát felette. Sokáig dumál-
tunk a képről. Aztán Piet adott egy pár lemezt. „Tuti jó levezetők utazás után”,
mondta. Én meg hazamentem.
Anyám persze még ébren volt. Kitört a szokásos balhé. Hogy hol voltam.
Hogy ez így nem mehet tovább. És egyáltalán. Az anyám eszméletlenül nevetsé-
gesnek tűnt. Kövér és hájas volt fehér hálóingében, arca meg eltorzult a méreg-
től. Olyan volt, akár azok a kispolgárok a metrón.
Egy szót se szóltam. Különben sem nagyon beszéltem már vele. Csak a leg-
szükségesebb és egyben a legjelentéktelenebb dolgokkal kapcsolatban szóltunk
egymáshoz. Nem kértem a gyengédségéből és a simogatásából. Azt képzeltem –
legalábbis néha –, hogy nincs többé szükségem anyára és családra.
 Ekkorra már egy egészen más világban éltem, mint az anyám meg a barátja. A
legcsekélyebb fogalmuk sem volt arról, mit csinálok. Valószínűleg azt gondol-
ták, hogy teljesen olyan vagyok, mint a többi gyerek, és éppen kezdek serdülni.
Mit is mondhattam volna nekik? Úgysem értettek volna meg semmit. Csak min-
dentől eltiltottak volna. Gondoltam én. Az anyámat még legalább sajnáltam.
Ahogy totál kibukva hazajött a melóból, és nekiesett a házimunkának. De azt
gondoltam, az öreglány a hibás, hogy ilyen kispolgári életet él.


Christiane édesanyja

Gyakran megkérdezem magamtól, hogy-hogy nem vettem hamarabb észre, mi

a helyzet. A válasz egyszerű, de csak azután voltam képes bevallani magamnak,
miután más, hasonló helyzetben lévő szülőkkel is beszélgettem: egyszerűen nem
akartam tudomásul venni, hogy a lányom kábítószeres.
Amíg csak lehetett, próbáltam ámítani magamat. A barátom, akivel a válásom
óta együtt élek, már korán gyanakodni kezdett. De én mindig leintettem: „Miket
beszélsz, hiszen még gyerek!” Valószínűleg ez a legnagyobb hiba. Hogy az em-
ber bebeszéli magának, egy gyerek még nem képes ilyesmire. Amikor Christiane
kezdett elhúzódni tőlünk, kerülte a családjával való együttlétet, és a hétvégeken
inkább a barátaival csavargott, ahelyett, hogy velünk csinált volna programot,
akkor kellett volna elgondolkoznom egy pillanatra. Túlságosan könnyen vettem
az egészet.
Ha az embernek dolgoznia is kell, valószínűleg nem tud olyan gondosan
ügyelni a gyerekeire. Szeretne néha nyugodtan pihenni, és tulajdonképpen örül,
ha a gyerekek a maguk útját járják. Valóban, Christiane néha nagyon későn járt
haza. De mindig készen állt a kifogásokkal, és én túlságosan is hajlandó voltam
arra, hogy higgyek neki. Engedetlenségét és olykor igencsak szemtelen önfejűsé-
gét a korának tulajdonítottam, és reménykedtem benne, hogy majd csak elmúlik.
Nem akartam Christianét semmire sem kényszeríteni. A saját bőrömön tapasz-
taltam, milyen is az. Az apám ugyanis rendkívül szigorúan nevelt. Kőbányája
volt, és mindenki tisztelte abban a hesseni faluban, ahol felnőttem. De a nevelés
csak tiltásokból állt nála. Fiúkról még beszélnem sem volt szabad, mert egyből
lekevert egy pofont.
Még ma is jól emlékszem egy vasárnap délutánra, amikor sétálni mentem a
barátnőmmel. Több mint száz méterrel mögöttünk ment két fiatalember. Az apám
épp ekkor jött a futballpályáról, megállt, és egyből lekevert nekem egyet ott az
utcán. Aztán berángatott az autóba, és hazavitt. Csak azért, mert mögöttünk jött
az a két fiatalember. Rettenetesen sértve éreztem magam. Tizenhat éves voltam
akkor, és azon gondolkoztam, hogyan hagyhatnám ott az egészet.
Az anyám, aki áldott jó lélek volt, nem szólhatott bele semmibe. Én meg még
pályát sem választhattam szabadon, pedig nagyon szerettem volna szülésznő len-
ni. De az apám ragaszkodott hozzá, hogy kereskedelmi szakmát tanuljak, és majd
az ő könyvelését vezessem. Ekkoriban ismertem meg Richardot, a későbbi férje-
met. Egy évvel volt idősebb nálam, és egy mezőgazdasági suliba járt. Úgy volt,
hogy gazdálkodó lesz, szintén apai kívánságra. Eleinte csak barátok voltunk. De
minél többet tett az apám, hogy a barátságunkat tönkretegye, annál makacsabb
lettem én. Egyetlen kiutat láttam, azt, ha teherbe esem. Ha férjhez megyek, sza-
bad leszek végre.
Tizennyolc éves voltam, amikor ez meg is történt. Richard egyből abbahagyta
a tanulást, és Észak-Németországba költöztünk, ahol a szülei laktak. A házassá-
gunk az elejétől fogva kudarc volt. Már a terhességem alatt sem számíthattam a
férjemre. Hosszú éjszakákra egyedül hagyott, csak a Porschéja és a nagyszabású
tervei érdekelték. Semmiféle munka nem felelt meg neki. Mindenképp vinni akar-
ta valamire, hogy az emberek felnézzenek rá. Szívesen beszélt arról, hogy a csa-
ládja a háború előtt mi mindent tudott felmutatni. A nagyszüleinek a mai Kelet-
Németországban annak idején volt egy napilapja, egy ékszerboltja és egy hentes-
üzlete, sőt még földbirtoka is.
Ez volt nála a mérték. Mindenáron a saját lábára akart állni, és vállalkozó
akart lenni, mint az ősei. Hol arról ábrándozott, hogy szállítóvállalatot alapít,
hol autókereskedést akart nyitni, hol pedig az ismerőseivel kertépítési és mező-
gazdasági vállalkozásba szeretett volna fogni. De gyakorlatilag soha nem jutott
túl az első lépéseken. A dühét otthon, a gyerekein töltötte ki, és ha közbeléptem, a
veszekedések tettlegességig is fajultak.
A megélhetéshez szükséges pénzt főképp én kerestem. Mikor Christiane négy-
éves volt, kaptam egy egész jó állást, egy házasságközvetítő irodában. Ha hétvé-
gén szerződéseket kellett kötni, Richard is segített. Két évig ment is a dolog, az-
tán Richard összekapott a főnökkel, ezért kidobtak. Richard erre maga akart egy
elegáns közvetítőirodát nyitni, és Berlint választotta leendő cége telephelyéül.
1968-ban költöztünk Berlinbe. Azt reméltem, hogy a helyváltoztatással a há-
zasságunk is újjáéled. De addig álmodoztunk az előkelő lakásról és üzletről, míg
végül a gropiusstadti két és fél szobában találtuk magunkat, Berlin külvárosá-
ban. Richard nem tudta összeszedni az induláshoz szükséges tőkét. Minden ma-
radt tehát a régiben. Richard rajtam és a gyerekeken töltötte ki a dühét, munkát
pedig talán ha egyszer vállalt kereskedőként. Képtelen volt beletörődni, hogy ő is
csak egy gropiusstadti kisember legyen.
Gyakran gondoltam válásra, de nem volt hozzá bátorságom. A férjemnek sike-
rült szétrombolnia azt a maradék önbizalmamat is, amit az apám még megha-
gyott.
Szerencsére Berlinben hamar találtam egy biztos munkahelyet. Gyorsírónő
voltam, havi nettó 1000 márkáért. Az a tudat, hogy megint dolgozhatom, és meg-
becsülik a munkámat, új erőt adott. Már nem tűrtem el mindent a férjemtől. Las-
sanként nevetségesnek tűnt nekem az állandó nagyzolásával. A súrlódások pedig
mind elviselhetetlenebbek lettek. Többször próbáltam otthagyni, de nem sikerült.
Még mindig ragaszkodtam hozzá, talán azért, mert ő volt az első férfi az életem-
ben. És persze a gyerekek miatt is. Óvodába nem sikerült beadni a lányokat, de
nem is tudtam volna kifizetni. Akkor már jobb volt, hogy legalább Richard otthon
van velük néha. Ezért egyre csak halogattam a válást, míg aztán 1973-ban elég
erőt nem gyűjthettem ahhoz, hogy helyrehozzam a tévedésemet. Beadtam a váló-
pert.
Meg akartam kímélni Christianét az enyémhez hasonló sorstól. Már a születé-
sekor megfogadtam magamban: neki úgy kell felnőnie, hogy ne történhessen
meg vele az, ami velem, ne ugorhasson bele egy olyan házasságba, mint én. Fej-
lődjön szabadon, kényszer nélkül, ne úgy kelljen megszerezem a szabadságát,
ahogy én tettem. A modern nevelési módszerek alapján akartam felnevelni. Ezért
aztán később sok mindent elnéztem neki.
A válás után először is új lakást kellett keresnem, mivel Richard nem volt haj-
landó elköltözni. Találtam is egyet, ami az adókedvezményes lakásépítési prog-
ram keretében épült. Hatszáz márka volt a lakbér, garázzsal együtt, habár nem
volt autóm. Tulajdonképpen ez sok volt nekem, de nem volt más választásom. Ki
akartam törni végre a házasságomból. Mindenáron új életre vágytam a gyereke-
immel.
Richard sem volt abban a helyzetben, hogy gyerektartást fizessen. Nem maradt
más hátra, mint hogy minden erőmet összeszedjem, túlórát vállaljak, és legalább
ennek révén nyújtani tudjak valamit a gyerekeimnek. Hiszen közben tíz- és tizen-
egy évesek lettek, és még soha életükben nem volt rendes gyerekszoba-bútoruk,
minden csak úgy össze volt barkácsolva. Fájt a szívem, hogy nem tudok nekik
meghitt, szép otthont teremteni.
A válás után jóvá akartam tenni mindent. Legfőbb vágyam egy csinos kis lakás
volt, amelyben végre mindannyian jól érezzük magunkat. Ez volt az álmom. Ezért
dolgoztam. No meg azért, hogy néha teljesíthessem a gyerekek különlegesebb kí-
vánságait is, hogy megvehessek nekik egy-egy szebb ruhát, és hétvégén nyugod-
tan kirándulhassunk, anélkül hogy minden fillért be kellene osztani.
Lelkesen dolgoztam kitűzött célomért. Olyan tapétát kaptak a gyerekek, ami-
lyet szerettek volna, csinos bútorok kerültek a szobájukba, és 1975-ben még egy
lemezjátszót is ajándékoztam Christianénak. Ezek a dolgok tettek boldoggá.
Annyira örültem, hogy végre adhatok valamit a gyerekeimnek.
 És ha késő délután hazaértem a munkából, sokszor hoztam a lányoknak vala-
mit. Apróságokat persze. De jólesett venni nekik valamit a Wertheimben vagy a
Karstadtban. Többnyire akciós árukat. Hol egy finomabb édességet, hol egy mó-
kás ceruzahegyezőt vagy más csecsebecsét. Ilyenkor mindig a nyakamba ugrot-
tak. Szinte úgy éreztem magam, mint karácsonykor.
Ma már persze tudom, hogy elsősorban a rossz lelkiismeretemtől akartam
megszabadulni, mivel olyan kevés időt szántam a gyerekekre. Hagynom kellett
volna a pénzt a csudába. Az örökös munka helyett inkább velük kellett volna fog-
lalkoznom. Ma már magam sem értem, hogyan hagyhattam őket olyan sokat
egyedül. Mintha a szép holmikkal bármit is pótolni lehetne. Jobban tettem volna,
ha inkább segélyből élek, míg a lányaimnak szükségük van rám. De föl se merült
bennem, hogy segélyért folyamodjam. Már a szülői házban belém verték, hogy az
ember ne legyen terhére az államnak. Talán az elvált férjemet is beperelhettem
volna gyerektartásért. Nem tudom. Mindenesetre buzgó igyekezetemben, hogy ta-
karos otthont teremtsek, teljesen szem elől tévesztettem, mi is a lényeg voltakép-
pen. Akárhogy csűröm-csavarom a dolgot, végül mindig magamnak teszek szem-
rehányást. Túlságosan gyakran hagytam magukra a gyerekeket. És Christiane
biztosan több támaszra, irányításra szorult volna. Hiszen labilisabb és érzéke-
nyebb is a húgánál. De én akkor egyáltalán nem gondoltam arra, hogy Christia-
ne rossz útra tévedhet. Jóllehet láttam, mi zajlik nap mint nap ebben a „trabant-
városban”. A családokban napirenden voltak a verekedések. Csak úgy vedelték
az emberek az alkoholt, gyakran feküdtek részeg nők, férfiak vagy akár fiatalok
az árokban. De úgy képzeltem, hogy ha példát mutatok a gyerekeimnek, ha nem
hagyom el magamat, akkor engem fognak követni.
Tényleg azt hittem, ezentúl jobb lesz az életünk. Délelőtt a gyerekek iskolában
voltak. Délben elkészítették az ebédjüket. Délutánonként pedig gyakran elmentek
a lovardába, a Lipschitzallee-re. Ugyanis mindketten nagyon szeretik az állato-
kat.
Egy darabig egész jól ment minden. Eltekintve az apróbb féltékenykedésektől
a gyerekek és Klaus, a barátom között, aki közben odaköltözött hozzánk. A mun-
kámon, a háztartáson és a gyerekeken kívül ott volt nekem ő is, akivel szintén so-
kat szerettem volna együtt lenni. Ő tényleg egy biztos pont volt az életemben. És
szerettem volna több időt tölteni vele, ezért elkövettem még egy hatalmas hibát:
megengedtem Christiane húgának, hogy az apjához költözzön, aki minden elkép-
zelhető ígérettel magához csalogatta őt, csak mert egyedül érezte magát.
Christiane ettől fogva egyedül volt, ha hazajött az iskolából. Ekkor kezdett el
olyanokkal barátkozni, akik végzetesen megváltoztatták az életét. Én pedig nem
láttam bele, hogy mi zajlik. Kessi, Christiane iskolai barátnője, aki a szomszéd
házban lakott, és akivel gyakran együtt töltötték a délutánokat, elég értelmesnek
látszott. És Kessi anyja is rájuk nézett néha. Hol Christiane ment Kessiékhez, hol
Kessi jött fel hozzánk.
Mindketten épp abban a korban voltak, tizenkét-tizenhárom évesek, amikor az
ember mindenre kíváncsi, és mindent ki akar próbálni. Semmi kivetnivalót nem
találtam benne, hogy esténként lemenjenek a Központba, az evangélikus egyház
gropiusstadti ifjúsági klubjába. Természetesen biztos voltam benne, hogy Christi-
ane jó helyen van az egyház felügyelete alatt. Álmomban sem gondoltam volna,
hogy a fiatalok a Központban hasist szívhatnak.
Épp ellenkezőleg, megnyugtatott, hogy Christianéből vidám kamaszlány vált,
és nem szomorkodott már olyan gyakran a testvére miatt. Amióta Kessi volt a
barátnője, megint többet nevetett. Néha olyan féktelenül hülyéskedtek, hogy én
sem tudtam visszatartani a nevetést. Honnan is sejtettem volna, hogy a hasistól
vagy valami más kábítószertablettától vannak a nevetési rohamaik.


Az én családom a banda volt. Köztük legalább létezett még barátság, gyön-

gédség, sőt talán szeretet is. Borzasztóan tetszett nekem például az a szokás,
hogy üdvözléskor mindenki gyengéden és barátságosan megcsókolta a többieket.
Apám sosem csókolt meg így. Problémák nem léteztek a bandában. Mert sosem
beszéltünk róluk. Senki nem terhelte a másikat otthoni vagy munkahelyi szarsá-
gokkal. Ha összejöttünk, elfelejtettük az emberek rohadt világát. Zenéről és a fű-
ről dumáltunk. Néha ruhákról is, meg olyan emberekről, akik megszívatták a
zsarukat. Mindenki jó volt nálunk, aki betört valahová, autót lopott, vagy bankot
rabolt.
A múltkori utazás óta úgy éreztem, most már igazán olyan vagyok, mint a töb-
biek a bandában. Fantasztikus látomás volt, nagyon örültem, hogy nekem nem
horror volt az első. Az első pirulától ugyanis a legtöbben horrortripen mennek át.
De én egész klasszul végigcsináltam. Úgy éreztem, megálltam a helyemet. Ettől
kezdve mindig elfogadtam az LSD-t, ha adtak.
Teljesen megváltozott a viselkedésem. Megint kijártam a természetbe. Azelőtt
a kutya hozott össze a természettel. Most szívtam egy kis füvet, ha nem volt ép-
pen LSD-m. Egészen másnak láttam a természetet így, mint régen. Nem is önma-
ga volt már. Föloldódott a különböző színekben formákban és hangokban, ame-
lyek a hangulataimat tükrözték. Élveztem ezt a csodálatos, új életet. Az elkövet-
kező hónapokban általában nagyon elégedett voltam magammal.
De aztán eljött a pangás korszaka is a bandában. A shit vagyis, a hasis, és a tri-
pek már nem adtak kellő töltést. Ugyanis hozzászoktunk. Az volt az alapállapo-
tunk, hogy be voltunk nyomatva shittel vagy tablettával. Ez már nem tudott új
élményeket adni.
Egyszer aztán valaki bejött a klubba és azt mondta: „Emberek, tudjátok mi
van nálam? Ephedrin!” Tuti jó szer! Bevettem két Ephedrint. Nem is ismertem
ezt az izgatószert, de lenyeltem. Gyorsan leöblítettem még egy sörrel is mert így
láttam valaki mástól. Nem volt könnyű, mert közben már undorodtam a sörtől,
és azoktól is, akik sörrel próbálták feldobni magukat.
Ekkorra már egy csomó tablettához hozzá lehetett jutni a Klubban. Bevettem
még egy Mandraxot is, ami egy baromi erős altató. Ezen az estén újra minden
fantasztikusan laza volt, imádtam az egész bandát. És a következő hetekben va-
lóságos portyákra indultunk a gyógyszeripar termékei között.
Az iskolában egyre több nehézségem támadt. Soha nem csináltam már leckét,
és minden reggel kialvatlanul keltem. De azért átengedtek a nyolcadikba. Né-
hány tantárgyból, például németből és állampolgári ismeretekből még csak-csak
produkáltam valamit, mert néha érdekes volt vagy feküdt nekem a téma.
De éppen azokon az órákon sűrűsödtek a gondok, amiken pedig nem is kap-
csoltam ki totál az agyamat. A tanárokkal is meg az osztállyal is meggyűlt a ba-
jom. Egyszerűen hihetetlenül gennyes volt, ami az iskolában közöttünk folyt.
Jól emlékszem még arra a balhéra, amikor az egyik tanár a környezetvédelem-
ről akart beszélni nekünk. Az osztály is teljesen apatikus volt, senkit sem érde-
kelt a dolog. Jegyzetelni se kellett, mert nem volt kötelező megtanulni az anya-
got. De engem felhúzott a tanár szövegelése, mert egyfolytában mellébeszélt.
Teljesen kiakadtam, és helyből elkezdtem ordibálni: „Mit hord itt össze annyi
baromságot? Még hogy környezetvédelem! Az először is azzal kezdődne, hogy
az emberek normálisan beszélnek egymással. Ezt kellene már egyszer megtaníta-
ni ebben a kibaszott iskolában! Hogy az emberek egy kicsit érdeklődjenek egy-
más iránt, és ne mindenki csak azt akarja, hogy neki legyen a legnagyobb pofája,
meg ő legyen a legmenőbb az összes gyerek közül! Itt mindenki leszarja és átve-
ri a másikat csak azért, hogy jobb jegyeket kapjon. És egyáltalán, talán a taná-
roknak előbb meg kéne tanulni igazságosan bánni a gyerekekkel!” És így to-
vább. Ezt a tanárt még viszonylag szerettem. Gondolom, ezért is lettem olyan
pipa, és ezért gondoltam, hogy van valami értelme, ha ordibálok vele.
Kurvára utáltam már ezt az iskolát. Semmi személyes kapcsolatom nem volt a
tanárokkal. És az osztályban is egyre gyengült az összetartás, hiszen mindenki
más órákra járt. Tulajdonképpen csak arra ment már ki a játék, hogy kölcsönösen
kikészítsük egymást. Senki nem segített a másiknak, mindenki jobb akart lenni a
többieknél. A tanárok is kikészíthettek minket mert az ő kezükben volt az osztá-
lyozás, a diákok viszont együttesen próbálták ki a hatalmukat azokon a jólelkű
tanárokon akik nem tudták keresztülvinni az akaratukat.
Világosan átláttam mindezt, mégsem szálltam ki a játékból. Ha okom volt rá,
vagy egyszerűen csak olyanom volt, zavartam a tanítást. Az osztályban a legtöb-
ben jobban megértettek akkor ha valami baromságot bekiabáltam az órán, mint
hogyha komolyan megpróbáltam velük beszélni arról, milyen szar ez az iskola.
De engem ez már nem zavart, elég volt, hogy a bandában, ahol nincs az a kur-
va nyomulás és pedálozás, elfogadnak. De aztán köztük is gyakran inkább félre-
ültem és egyre ritkábban vettem részt a beszélgetésekben. Úgyis mindig ugyanaz
volt a téma: drog, zene, a legutóbbi trip, meg a drogpiaci árak. Többnyire úgy
zúgott a fejem, hogy nem is akartam beszélni, örültem, ha egyedül lehetek.
És aztán új célt is találtam; „Sound”-nak hívták. A Sound egy diszkó volt a
Genthiner Strassén, az Állatkert közelében. Az egész város tele volt a plakátjai-
val: „Sound – Európa legmodernebb diszkója” Gyakran jártak oda a bandából,
de csak tizenhat, fölött lehetett bemenni. Én meg épphogy betöltötten a tizenhár-
mat, ezért féltem, hogy be sem engednek.
Pedig meghamisítottam a születési évemet a diákigazolványomban. Tudtam,
hogy a diszkónál van a drogpiac. Mindent meg lehetett kapni a shittől a Mandra-
xon és a Valiumon át egészen a heroinig. Iszonyú laza fazonok járhatnak oda,
gondoltam. Egy kislány, számára, aki addig csak Gropiusstadt és Rudow között
ingázott, ez valóságos álomvilágnak tűnt. Csoda-palotának képzeltem a Soundot.
Csillogás itt, csillogás ott, fantasztikus fényhatások és a legtutibb zene. Na és
persze csupa laza srác.
Már egy párszor elhatároztam, hogy én is elmegyek a többiekkel. De sose jött
össze. Aztán Kessivel valóságos haditervet csináltunk. Az egyik szombaton azt
mondtam anyámnak, hogy Kessiéknel akarok aludni. Kessi meg azt adta be ott-
hon, hogy nálunk alszik. Mindkettőnknél bevették a mesét. Úgy volt, hogy Kes-
sinek egy másik barátnője is jön. Valamivel idősebb volt, mint mi, és Peggynek
hívták. Náluk találkoztunk szombat este. Kicsit még várnunk kellett Misára,
Peggy barátjára. Kessi fontoskodva elárulta nekem, hogy Misa H-ra utazik,
vagyis heroinra. Nagyon izgatottan vártam, hogy jöjjön, mert soha nem ismer-
tem még igazi „fixer”-t. (Azok a fixerek, akik már heroinnal lövik be magukat –
A ford.)
Amikor Misa megjött, teljesen el voltam ájulva tőle. Valahogy még lazább
volt, mint a mi bandánk tagjai. De egyből rám tört a kisebbrendűségi érzés is.
Misa nagyon lekezelően bánt velünk. Megint az eszembe juttatta, hogy csak ti-
zenhárom éves vagyok, és messze vagyok én még ettől a fixertől aki sokkal fel-
nőttebb nálam. Ez egészen letaglózott.
Misa egyébként néhány hónap múlva meghalt.
Beszálltunk a metróba, és elmentünk a Kurfürstenstrasséig. Ez az út akkor
még hosszúnak tűnt számomra. Úgy éreztem messzire elmentem otthonról. A
Kurfürstenstrasse elég ronda hely volt ott, ahol a Potsdamer keresztezi. Lányok
lófráltak mindenfelé. Nekem persze fogalmam sem volt róla, hogy az autósokra
utaznak. Nehány pasas is mászkált fel-alá. Peggy azt mondta, ezek a nepperek.
Ha valaki ekkor azt állította volna, hogy egyszer én is majdnem minden nap itt
fogok lógni ezen az ócska környéken, hát biztos bolondnak nézem.
Bementünk a Soundba. Amikor beléptem, mintha pofán csaptak volna. Semmi
köze nem volt ahhoz, amit elképzeltem. „Európa legmodernebb diszkója” egy
alacsony mennyezettű lármás és koszos pincehelység volt. A táncteremben min-
denki magában lötyögött. Mintha semmiféle kapcsolat nem lett volna az embe-
rek között. És állati büdös volt. Egy ventillátor néha megkavarta a rossz levegőt.
Leültem egy padra, és meg se mertem mozdulni. Az volt az érzésem mindenki
engem bámul, mert észrevették, hogy nem tartozom közéjük. Lerítt rólam, hogy
totál kívülálló vagyok. Kessi viszont egyből feloldódott. Egész idő alatt össze-
vissza rohangált, és kukkolta a menő fiúkat. Azt mondta még sose látott ennyi
menő fazont egy rakáson. Én meg ott ültem mint akit odaszögeztek. A többiek-
nél volt valami tabletta, és söröztek is. Én nem kértem semmit. Egész éjjel meg-
maradtam két pohár baracklénél. Legszívesebben hazamentem volna. De nem le-
hetett, mert anyám úgy tudta, hogy Kessiéknél alszom. Csak arra vártam, hogy
hajnali öt óra legyen, és bezárják a bazárt. Néha mar szinte azt kívántam, bárcsak
az anyám rájönne a turpisságra, itt teremne, és hazavinne magával. Aztán elalud-
tam.
A többiek ébresztettek fel záráskor. Kessi azt mondta, ő Peggyvel megy haza.
Borzasztóan fájt a hasam, de senki nem törődött velem. Hajnali ötkor egyedül
mentem végig a Kurfürstenstrassén a metróhoz. A metrón egy csomó részeggel
utaztam. Majdnem elhánytam magam.
Régóta nem voltam olyan boldog, mint amikor kinyitottam a lakásunk ajtaját,
és megláttam anyámat, ahogy kijön a hálószobából. Azt mondtam neki, hogy
Kessi nagyon korán felébredt, én meg inkább hazajöttem, hogy nyugodtan ki-
aludhassam magam. Fogtam a két macskámat, és bedőltem az ágyba. Elalvás
előtt még azt gondoltam: „Christiane, ez nem a te világod. Valamit nagyon
rosszul csinálsz.”
Amikor délben felébredtem, még mindig rosszul voltam. Nagyon szerettem
volna valakinek elmondani, mit éltem át az éjjel. Tudtam, hogy a bandából senki
nem értene meg. Csak az anyámmal beszélhettem erről.
Nem nagyon tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Azt mondtam: „Figyelj, anyu,
tegnap este Kessivel a Soundban voltunk.” Anyám döbbenten bámult rám. „Tu-
lajdonképpen egész jó volt. Baromi nagy hodály, még mozi is van benne.”
Anyám rögtön előadott néhányat a szokásos aggályaiból. Vártam, hogy fagga-
tózni fog, de alig kérdezett valamit. Ezen a vasárnapon is volt baja elég: a háztar-
tás, ebédfőzés, a nyűglődés Klausszal. Valószínűleg nem akarta magát még job-
ban felhúzni azzal, hogy hosszú paláverbe kezd velem. Talán nem is akart min-
dent olyan nagyon pontosan tudni.
Nekem meg így nem volt merszem beszélni. Nem is tudtam biztosan, el aka-
rok-e egyáltalán mindent mondani. Semmit sem tudtam biztosan ebben az idő-
ben. Ahhoz még nagyon öntudatlanul, és a hangulataimnak éltem. Sose gondol-
tam a holnapra. Terveim nem voltak. De miféle terveim is lehettek volna? Egyi-
künk sem beszélt soha a jövőről.
A következő hétvégén Kessinek kellett nálunk aludnia, ha már anyámnak így
adtuk be. El is vonszoltam Kessit a házunkig. Teljesen fel volt töltve LSD-vel.
Én is bedobtam egy fél tripet, de azért még magamnál voltam. Kessi a házunk
előtt állt az utcán, és teljesen odavolt, hogy két lámpa süt rá. Le kellett rángat-
nom az útról, nehogy el üsse egy autó.
Rögtön betoltam a szobámba. Anyám persze utánunk jött. Ahogy ott állt az aj-
tóban, Kessinek is és nekem is ugyanaz a bolondos kép szállta meg az agyunkat:
hogy anyám túl dagadt ahhoz, hogy beférjen az ajtón. Elkezdtünk nevetni, és
nem bírtunk magunkkal. Anyámat kövér, jóságos sárkánynak láttam, csonttal a
hajában. Röhögtünk, és anyám vidáman együtt nevetett velünk. Biztosan azt
gondolta, micsoda idétlen kamaszok vagyunk mi ketten.


Kessi most már szinte minden szombaton magával vitt a Soundba. Elmentem
vele, különben nem tudtam volna mit csinálni szombat esténként. Lassacskán
hozzászoktam a Soundhoz. Aztán anyámnak is megmondtam, hogy a Soundba
megyünk, ő pedig megengedte, hogy az utolsó metróval jöjjek haza.
Így ment ez pár héten át, egészen 1975 nyarának egyik szombatjáig. Egész éj-
jel ki akartunk maradni, ezért odahaza azt hazudtuk, hogy a barátnőnknél fogunk
aludni. Még be tudtuk dobni ezt a trükköt, mert anyámnak ekkor még nem volt
telefonja. Anyáink tehát nem kémkedhettek utánunk. Először a Központba men-
tünk, és ledöntöttünk két üveg bort. Aztán egy állati jót pipáltunk. Kessi bedo-
bott még egypár Ephedrint, utána meg bőgni kezdett. Ezt már ismertem. Az Ep-
hedrintől az embert elfogja néha a bűntudat.
Amikor Kessi egyszer csak eltűnt, aggódni kezdtem. Sejtettem hol lehet és le-
mentem a metróba. Ott hevert egy padon és aludt, előtte a földön egy halom
pommes frites. Mielőtt sikerült volna felkeltenem, jött a metró, és Kessi anyja
szállt ki belőle. Egy szaunában dolgozott, és pont ekkor, tíz körül jött haza a
munkából. Meglátta a lányát, akiről azt hitte, hogy nálunk alszik. Kessit még al-
vás közben érte jobbról is, balról is egy-egy pofon. Csak úgy csattant. Kessi ró-
kázott egyet. Aztán az anyja karon ragadta, mintha csak a rendőröktől tanulta
volna, és magával vonszolta.
A wutzkyallee-i metróállomáson kapott pofonok valószínűleg sok mindentől
megóvták Kessit. Nélkülük talán már előttem bekerült volna a narkósok és kur-
vák világába, és most nem az érettségire készülne.
 Ettől kezdve megtiltották neki, hogy velem találkozzék, és egyáltalán nem me-
hetett el többé esténként hazulról. Eleinte nagyon magányos voltam ezután. A
banda már nem sokat jelentett nekem. Hétköznap még velük voltam a Klubban,
de a hétvégéket már nem tudtam volna elképzelni a Sound nélkül. A Sound és az
ottani fazonok lettek a menők a szememben. Most már őket sztároltam a gro-
piusstadti srácok után, akik csak a Központba jártak. Egyre rosszabbul voltam
viszont eleresztve. Kessi mindig havi száz márka zsebpénzt kapott, amit fűre és
LSD-re költöttünk. Most pedig vagy megdolgoztam a pénzemért, vagy lopnom
kellett.
A szombati eset után kénytelen voltam egyedül menni a Soundba. Következő
péntek délutánján elmentem a gyógyszertárba, és 2 márka 95-ért vettem egy cso-
mag Ephedrint. Recept nélkül is kapható volt. Már nem kettőt hanem négyet-ötöt
dobtam be egyszerre. Beugrottam még a Központba, és összekéregettem ma-
gamnak egy adag szívnivalót. Aztán lementem a metróba, és valahogy piszok jól
fönt voltam. Nem gondoltam Kessire, és egyáltalán semmire se. Egyszerűen
csak voltam. Lebegtem egy csodálatos, mámoros világban.
A metróban minden megállónál élveztem, hogy sorban szállnak be mások is,
akiken látszik, hogy szintén a Soundba igyekeznek. Príma cuccok, hosszú haj, és
tízcentis csizmasarkak. Az én ideáljaim, a Sound nagymenői. Már nem majréz-
tam attól, hogy egyedül menjek oda. Tényleg fantasztikusan be voltam nyomva.
Tuti jó volt a bláz a klubban.
A Sound lépcsőjén összeütköztem egy sráccal. Rám nézett és mondott valamit.
Baromi laza volt. Magas, karcsú, hosszú szőke haj, és totál nyugis. Már a lép-
csőn dumálni kezdtem vele. Tényleg jól föl voltam töltve. Azonnal remekül
megértettük egymást. Ugyanazt a zenét csíptük, és még a tablettákkal is hasonló
élményeink voltak. Atzénak hívták. Ő volt az első fiú, aki tutira tetszett nekem.
Még akkor éjjel teljesen belezúgtam. Életemben először estem bele valakibe.
Atze bemutatott a barátainak. Jó kis laza banda volt. Azonnal lökni kezdtem
velük a szöveget. A narkóról beszélgettünk, meg hogy mivel lehet a legjobban
benyomni magunkat. Nem kellett szégyenkeznem előttük a tapasztalataimmal.
Szó volt a heroinról is. Mindenki egyetértett abban, hogy a H a legmocskosabb
szer, és jobb, ha inkább főbelövi magát az, aki a heroinnal akar kezdeni. Szerin-
tem csak az idióták döfködik magukat – mondtam. Aztán arról dumáltunk még,
hogyan lehet a farmert szűkebbre venni. Ebben is volt már némi tapasztalatom.
Olyan gyorsan fogytam ugyanis, hogy hovatovább hetente be kellett vennem a
farmeromat. A feszülő nadrág egyfajta kötelező márkavédjegy volt a Soundban.
Adtam nekik néhány jó ötletet a nadrágvarrás kapcsán. Ez volt az egyetlen két-
kezi munka, amit magam szoktam csinálni.
Atze bandája azonnal befogadott, nem is kellett különösebben pedáloznom.
Olyan nyugalmat és önbizalmat adott ez a trip, hogy még én is csodálkoztam
magamon. Egyébként volt még egy srác a társaságban, akit nyomban megszeret-
tem. Detlefnek hívták. Teljesen más típus volt, mint Atze. Nagyon csinos, és va-
lahogy olyan finom és gyerekes. A többiek Püppinek nevezték. Tizenhat éves
volt. Vele tudtam a legfelszabadultabban beszélgetni. Aztán volt még egy szuper
jó fej csaj, az Astrid. Tutira fel volt töltve. Olyanokat mondott, hogy mindenki
dőlt a röhögéstől. Mindig volt egy találó bemondása, ezért ő is nagyon imponált
nekem. Csak Blackyvel kellett vigyázni. Nagyon sértő tudott lenni, ha az ember
félreérthetően fejezte ki magát. Amikor arról meséltem, hogy egyszer egy tripen
a metróban játszottam egy kisgyerekkel, aki mintha igazi angyal lett volna, Bla-
cky egy elég cikis megjegyzést tett rám. Szóval oda kellett figyelni, miket dumál
az ember. Aztán a Méhecskét sem csíptem valami nagyon. Nagy szoknyapecér
volt, és én az ilyen hapsiknak a Kathival való tapasztalataim óta még a közelét
sem bírtam. De szerencsére Méhecske úgyis csak úgy félig-meddig tartozott a
klikkhez.
Szóval beszélgettünk, és néha kimentünk, hogy szívjunk egyet. Amikor a
Sound reggel ötkor bezárt, a többiekkel együtt mentem el a Kurfürstendammig.
Utaztam Rudow felé a metrón, és iszonyú boldognak éreztem magam. Szép sze-
líden eresztettem le a tabletták és a fű hatása után. Kellemesen bágyadt voltam,
és életemben először szerelmes.
Ezentúl csak a hétvégéket vártam. Atze óvatos volt és gyöngéd. Már harmadik
alkalommal találkoztunk a Soundban, amikor megcsókolt és én is visszacsókol-
tam őt. Egészen ártatlan csók volt. Többet nem is akartam. Atze érezte ezt, nem
is kellett beszélnünk róla. Itt van a legnagyobb különbség a narkósok és a piások
között. A narkósok többsége finoman megérzi, mit akar a másik, és mit nem.
Különösen, ha ugyanabba a bandába tartoznak. A piások, ha beszívtak, letámad-
ják a lányokat. Ilyenkor csak baszni akarnak. Nálunk egészen más dolgok voltak
fontosak.
Atze és én olyanok voltunk, mint a testvérek. Szinte a bátyámként szerettem.
Mindig karonfogva jártunk. Vele biztonságban éreztem magam. Atze tizenhat
éves volt, üvegipari tanuló, de nagyon utálta a szakmáját. Egészen határozott el-
képzelései voltak arról, hogy nézzen ki egy laza csaj. Úgy fésültem a hajamat,
ahogy ő akarta. Bukott a hosszú kabátokra, úgyhogy vettem magamnak az ócs-
kásnál 20 márkáért egy hátul fenékig felsliccelt hosszú kabátot. Már el se tudtam
volna képzelni Atze nélkül az életet.
 Mióta vele jártam, nem mentem rögtön haza, ha a Sound reggel ötkor bezárt.
A bandával maradtam. Együtt eresztettünk le a trip után és délelőtt még mászkál-
tunk a városban. Kiállításokra, az Állatkertbe, vagy csak egyszerűen a Kurfürs-
tendammra mentünk. Néha egész vasárnap együtt maradtunk. Anyámnak to-
vábbra is a Kessi-sztorit adtam be, de új barátnőket is kitaláltam hozzá, akiknél
állítólag az éjszakát töltöttem. Elképesztő volt a fantáziám, ha az anyámnak kel-
lett bemesélnem, mi mindent csináltam a hétvégén.
Hétköznap még mindig találkoztam a Központban a régi haverokkal. De nem
ültem közéjük, hanem titokzatos arcot vágva félrehúzódtam. Néha elmeséltem,
mik vannak a Soundban. Azt hittem, most már én imponálok nekik. Mert hogy
egy lépéssel előttük járok. Arról persze fogalmam se volt, hogy csak a nagy szar-
hoz vagyok közelebb azzal a lépéssel, és arról sem, hogy nemsokára sokan utá-
nam jönnek a régi bandából.
A Soundban mindenféle droghoz hozzá lehetett jutni. A heroinon kívül az
összes szert kipróbáltam. Valiumot, Mandraxot, Ephedrin, cappit, azaz Capta-
gont, és persze hasist is, minden mennyiségben, meg hetente legalább kétszer
LSD-t. Közben pedig marokszám dobáltuk be a serkentő- és nyugtatószereket. A
pirulák harcot vívtak egymással a szervezetünkben, ettől volt olyan őrült jó feel-
ingünk. Kedvünk szerint alakítgattuk a hangulatainkat. Hol több izgatószert, hol
inkább nyugtatókat zabáltunk. Ha tehát ökörködni akartam a Soundban, akkor
cappikat és Ephedrint kaptam be, ha meg nagyobb kedvem volt nyugiban ücsö-
rögni a sarokban vagy a Sound mozijában, akkor Valiumot és Mandraxot hajigál-
tam magamba. Pár héten át megint igazán boldog voltam.
Egészen addig a rohadt szombatig. Elmentem a Soundba, és a lépcsőn Uwéval
találkoztam, aki szintén a mi bandánkba tartozott. „Tudtad, hogy Atze otthagyta
a munkáját?” – mondta Uwe, és egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: „Most
minden este itt van.” Kicsit furcsán mondta az egészet, és én rögtön kapcsoltam.
Ha Atze minden nap a Soundban van, akkor biztosan megismerkedett valami
lánnyal.
„Van valami Atzéval?” – kérdeztem. „Van egy csaja. Moninak hívják” – felel-
te Uwe.
Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna, amikor Uwe ezt kimondta. Csak abban
reménykedtem, hogy nem lehet igaz. Lerohantam a diszkóba. Atze egyedül áll-
dogált. Olyan volt, mint mindig. Megcsókolt, és bezárta a cuccomat az övével
együtt egy fachba. A Soundban mindenki ilyen szekrénykékbe zárta a cuccait,
mert iszonyúan loptak.
Kisvártatva megjött ez a Moni, akit addig észre sem vettem. Magától értetődő-
en odaült a bandához. Odébb húzódtam egy kicsit, és titokban szemmel tartottam
őket.
Egészen más volt, mint én. Alacsony és kövérkés, és egyfolytában adta a jópo-
fit. Szabályosan anyáskodott Atze fölött. Állandóan arra gondoltam: „Ez nem le-
het igaz. Nem ejthet ennek az idétlen dagadt csajnak a kedvéért.” De be kellett
ismernem, hogy Moninak csinos arca és szép, hosszú szőke haja van. Talán
olyan lány kell neki, aki mindig játssza a jókedvűt, és aki anyáskodik fölötte,
gondoltam. De egy másik gyanú is egyre erősödött bennem: hogy Atze olyan
lányt akar, akivel lefeküdhet. Ez olyan csaj, aki biztos lefekszik vele.
Teljesen józan voltam. Elhatároztam, hogy most nem is veszek be semmit.
Amikor már nem bírtam tovább, hogy őket bámuljam, a tánctérre mentem, csak
úgy őrültködni. Mire visszajöttem, mindketten eltűntek. Mint egy tébolyult, ke-
resztülrohantam az egész hodályon. Atze és Moni a moziban ültek, szorosan
összebújva.
Valahogy visszatámolyogtam a bandához. Egyvalaki rögtön észrevette, mi ba-
jom van: Detlef. Átkarolta a vállamat. Nem akartam bőgni. Csak arra gondoltam,
hogy iszonyú giccses lenne, ha a banda előtt sírnék. Nem tudom, miért épp
giccsesnek éreztem. Amikor már nem tudtam visszatartani a zokogást, kirohan-
tam. Átfutottam az utcán, a Sounddal szembeni parkba. Csak úgy patakzottak a
könnyeim.
Egyszer csak Detlef állt mellettem. Adott egy papírzsepit, aztán még egyet.
Túlságosan el voltam foglalva magammal ahhoz, hogy Detlefet egyáltalán észre-
vegyem. Csak sokkal később jöttem rá, milyen kedves volt tőle, hogy odakint
megkeresett.
Soha többé nem akartam látni Atzét. Azt hittem, nem tudnám elviselni, hogy
akár csak még egyszer a szemébe nézzek azok után, hogy mindenki előtt elbőg-
tem magam, és ezzel kimutattam, mennyire odavagyok érte. De Detlef visszavitt
a Soundba.
Amúgy is vissza kellett volna mennem, mert Atzénál volt a rekeszünk kulcsa.
Baromira összeszedtem magam, bementem a moziba, kiugrasztottam Atzét a
székből, és elkértem tőle a kulcsot. Kivettem a dolgaimat, de ahhoz már nem
voltam elég erős, hogy a kulcsot vissza is vigyem. Detlef tette meg helyettem,
aki valahogy mindig a közelemben volt.
Éjjel két órára járt. Az utolsó metró már elment. Ott álltam a Sound előtt, és
nem tudtam, hová legyek. Rettenetesen szerettem volna kicsit feldobni magam.
Most aztán tényleg nagy szükségem volt rá. De nem volt egy pfennigem se. Ek-
kor arra jött valaki a régi bandából, a Párduc. Tudtam, hogy szokott eladni LSD-
t, és mindig nagyon tuti áruja van. Megfűztem, hogy adjon egy tripre valót, csak
úgy, ajándékba. Adott is egy állati jó kristálypirulát. Meg se kérdezte, miért kell
nekem ilyen későn mindenáron egy trip.
Rögtön bedobtam a pirulát, és visszamentem a tánctérre. Úgy táncoltam, hogy
majdnem elszálltam. Legalább egy órán át ugráltam, mint egy őrült. Amikor ab-
bahagytam, még mindig nem éreztem semmit a tripből. Gondoltam, átvert a Pár-
duc. Szerencsére megjöttek egypáran a Központból. Odamentem Piethez. Ő már
fönt volt az LSD-től. Elmeséltem neki az esetemet Atzéval. De Piet épp valami
másra utazott, és csak annyit mondott, hogy „felejtsd el, kislány”, vagy hogy „ne
csinálj belőle nagy ügyet”, vagy valami hasonló nagy okosságot.
Ettem egy vaníliapudingot, és azt mondtam: „Az egész világ sivár és szar.”
Éppen vissza akartam vinni a pudingospoharat, hogy visszakapjam a betétdíjat; a
Soundban ugyanis minden pohár és tányér után betétdíjat kellett fizetni, hogy el
ne lopják. És ekkor egy másodperc alatt beindultam. Ezt hívtuk flash-nek. Mint-
ha padostul felborultam volna. Aztán addig táncoltam, míg be nem zárták a disz-
kót.
Kint megint összetalálkoztam a bandával, köztük Atzéval és Monival. De nem
érdekeltek. Valami Sound-plakátot bámultam. Atze és Moni fölmentek Atze szo-
bájába, mi meg az Állatkert felé indultunk. Valaki bedobta, hogy menjünk az Eu-
rópa Centrumba. Az Európa Centrum koripályáján kötöttünk ki. Elég meleg volt
az éjszaka. Esett az eső, és vizes volt a jég.
Csúszkáltam a vizes jégen, s azt képzeltem, hogy a tengeren járok. Egyszer
csak hallom, hogy betörik egy ablaküveg. A fiúk vették kezelésbe a pénztárbó-
dét. Egyikük bemászott a betört ajtón át, felfeszített egy fiókot, és kidobált egy
csomó pénztekercset. Mielőtt feleszméltem volna, már mindenki rohant. Magas
sarkú csizmámban először elvágódtam a jégen. Tiszta víz lettem. Detlef megvárt,
és kézen fogott.
A Kurfürstendammon a Kranzler előtt megosztoztunk a zsákmányon. Minden-
ki kapott valamit. Ettől újra tök jó kedvem lett. Kaptam két ötmárkás tekercset.
Mindenki baromi happy volt. Nem is annyira a pénz miatt, hanem mert sikerült
átverni a két maszekzsarut, akik éjszaka őrizték az Európa Centrumot, és már
egy csomószor a sarkunkban voltak. Teljesen bediliztünk az örömtől. Felszakí-
tottuk az aprópénzes rolnikat, és dobáltuk a pénzt a levegőbe. A Kranzler előtt
pfennigeső hullt. A járdát betemette a sok pénz.
Az állatkerti metróállomásnál bementünk egy büfébe, ami már nyitva volt.
Rögtön pocsék lett a kedvem. Először jártam itt. Iszonyú, hogy milyen lerobbant
hely volt. Hajléktalanok és részegek hevertek mindenhol a saját piszkukban. Mit
tudtam még, hogy néhány hónap múlva én is itt fogom tölteni minden délutáno-
mat!
Úgy reggel hat körül mentem haza. Az ágyamban történt meg először, hogy
majdnem horror lett az utazásból. Volt a falamon egy poszter, egy néger nő join-
tot szívott rajta. A kép jobb alsó sarkában volt egy kis kék folt, ami hirtelen iszo-
nyatos torzpofává, igazi Frankenstein-arccá változott. Még épp idejében sikerült
valami másra koncentrálnom.
Délben teljesen eltompultan ébredtem. Olyan érzéketlen voltam, mint egy ha-
lott. Csak egyre tudtam gondolni: Micsoda ócska csaj az olyan, akit az első ba-
rátja rögtön így ejt. A tükörhöz mentem, belenéztem, és utáltam magam. Néztem
az arcomat, amit tegnap még olyan lazának, olyan titokzatosnak, igazi narkós
csajhoz illőnek tartottam. Teljesen lepusztultan néztem ki, a szemem alatt fekete
karikákkal. A bőröm is hullafehér, zsíros és pattanásos volt.
Na, Christiane, a Soundnak mostantól befellegzett. Nem kerülhetsz többé Atze
és a banda szeme elé, gondoltam. A következő napokban megpróbáltam kiirtani
az érzéseimet. Nem vettem be tablettákat, és egyetlenegy tripet se nyomtam be.
Egész nap teát ittam hasissal, és egyik jointot sodortam a másik után. Néhány
nap múlva ismét egészen klasszul éreztem magam. Sikerült eljutnom odáig,
hogy önmagamon kívül senkit és semmit ne szeressek. Azt gondoltam, végre ura
vagyok az érzéseimnek. A Soundba soha többé nem akartam elmenni.
A következő szombat éjszaka életem leghosszabb éjszakája volt. Otthon ma-
radtam. Hetek óta ez volt az első szombat este, hogy nem mentem a Soundba.
De nem bírtam se tévézni, se aludni. Nem volt már elég füvem se, hogy feldob-
jam magam. Rájöttem, hogy a Sound és az ottani társaság nélkül egyszerűen
nem tudok élni. Nélkülük totál értelmetlen az életem.
Már akkor örültem a következő pénteknek, amikor még el sem határoztam,
hogy megint elmegyek a Soundba. De lelkileg már oda készültem. Összeborzol-
tam a hajamat és arra jutottam, hogy egyáltalán nem is kell megfésülni. Úgy ta-
láltam, ez még titokzatosabbá tesz.
Pénteken először is elindultam, hogy felhajtsak magamnak néhány Valiumot.
Bedobtam a tablettákat egy sörrel, és lenyeltem hozzá még egy Mandraxot is,
mielőtt a Soundba mentem. Így már nem féltem se Atzétól, se a bandától. Alig
fogtam fel, mi történik körülöttem. Kölcsönvettem egy nagy farmerkalapot, leül-
tem egy asztalhoz, ráhajtottam a fejemet és majdnem egész éjszaka aludtam.
Arra ébredtem, hogy Detlef leveszi az arcomról a kalapot, és megsimogatja a
hajamat. Kérdezte, hogy mi van. Mondtam, hogy nincs semmi. Elutasító voltam
vele, de mégis nagyon jólesett, hogy ilyen kedves hozzám.
 A következő hétvégén már szinte végig Detleffel voltam. Megint volt rá
okom, hogy a Soundba járjak: Detlef.
Vele csak lassan kezdődött a dolog. Nem olyan villámcsapásszerűen, mint At-
zéval. Eleinte egész egyszerűen csak együtt voltunk. Sokat beszélgettünk. Det-
leffel egészen másképp volt jó, mint eddig. Egyikünk sem volt fölényes a másik-
kal szemben, főleg nem a beszélgetések közben. Mindenről lehetett vele dumál-
ni, nem kellett attól félnem, hogy kihasználja a gyengeségeimet. Egyikünk sem
ragaszkodott a véleményéhez. Bármelyikünk meggyőzhette olykor a másikat.
Hiszen Detlefet már az első pillanattól megszerettem. Csak éppen ő nem volt az
a menő fazon, mint például az Atze. Ahhoz valahogy túl kedves és gyerekes
volt. Lassan azonban észrevettem, hogy a vele való barátság sokkal többet jelent
nekem, mint amikor Atzéval jártam. Hétvégéről hétvégére jobban szerettem, ha-
bár irtóztam attól, hogy megint úgy függjek egy fiútól, mint Atzétól. De aztán
mégis be kellett ismernem magamnak, hogy tényleg szerelmes vagyok Detlefbe.
Nagyon nyugodt lettem. Részben azért, mert inkább nyugtatókat szedtem, iz-
gatószereket csak ritkán. Már nem voltam olyan izgága, mint régebben, táncolni
is ritkán mentem. Tulajdonképpen csak akkor ökörködtem, ha nem tudtam Valiu-
mot szerezni.
Otthon az anyám és a barátja bizonyára javamra írták a változást. Nem felesel-
tem, nem harcoltam már velük. Semmi ellen nem lázadtam, mert feladtam, hogy
otthon az én kedvemért bármi is megváltozzék. És kiderült, hogy így tényleg
egyszerűbb odahaza az élet.
1975 karácsonyán – tizenhárom és fél éves voltam – azt gondoltam, hogy az
anyámmal való kapcsolatom az egykedvűségemnek köszönhetően van már
annyira oldott, hogy az igazság egy részét elmondhatom neki. Elmeséltem hát,
hogy egyáltalán nem mindig aludtam Kessinél, néha egész éjszakára a Soundban
maradtunk, ha az utolsó metró már elment. Természetesen ingerülten reagált, és
elég csúnyákat mondott. Még mindig jobb, mondtam neki, ha néha egy éjszakát
a diszkóban töltök és aztán hazajövök, mint ha lelépnék otthonról, és csöveznék,
mint egy csomó gropiusstadti gyerek. És azt is mondtam, jobb neki, ha tudja az
igazat arról, hogy hol vagyok, mint ha hazudom. Ezt ő is belátta.
Ezután már nem nagyon vágytam arra, hogy az anyámnak valamit is elmesél-
jek magamról. De az örökös hazudozás is idegesített. És egyre inkább nehezem-
re esett, hogy hihető történeteket agyaljak ki. Beismerő vallomásra az késztetett,
hogy a karácsonyestét és a szilvesztert is a Soundban akartam tölteni, de ezekre
az alkalmakra már képtelen voltam megfelelő sztorit kitalálni. Az anyám megen-
gedte, hogy az ünnepek alatt minden este elmaradjak. Erre még én is paff lettem.
Persze az anyámnak arról regéltem, milyen szolíd, ártalmatlan tini-dizsi ez a
Sound, és hogy minden barátnőm odajár. Ezenkívül, mondtam neki, biztosan ő is
észrevette, mennyivel nyugodtabb vagyok, amióta egyszer egy héten rendesen
kitombolhatom magam.
A Soundban egyre keményebb lett a drogpiac. A heroin úgy robbant be, mint a
bomba. A mi bandánk is folyton a H-ról szövegelt. Tulajdonképpen mindenki el-
lene volt, hiszen épp elég példát láttunk arra, hogyan tette tönkre az embereket a
heroin. De aztán egyik a másik után próbálta ki az első lövést, és a nagy részük
többé nem is hagyta abba. A heroin szétbomlasztotta a bandát. Akik kipróbálták
a H-t, attól fogva már egy másik társasághoz tartoztak.
Állatian iszonyodtam a herointól. Ha szóba került, mindig eszembe jutott,
hogy még csak tizenhárom éves vagyok. Másrészt viszont felnéztem azokra a
bandákra, amelyekben már a fecskendő járta. Ezek a társaságok hozzám képest a
következő lépcsőfokon álltak. A fixerek nagy megvetéssel néztek le ránk, hasis-
szívókra és pirulanyelőkre. A hasist egyszerűen bébidrognak nevezték. Egészen
letört, ha arra gondoltam, hogy soha nem leszek benne a fixerek bandájában, az
igazi placcon. Vagyis hogy nincs már hová továbblépnem. Mert ettől a szertől
iszonyodtam, hisz tudtam róla, hogy ez már a vég.
Nem izgatott túlságosan, hogy a bandánk szétbomlott a H miatt, mert velem
volt Detlef. A többiek már egyáltalán nem voltak olyan fontosak. Detleffel egyre
jobban éreztem magam. 1976. elején, egy vasárnap felvittem a lakásunkra. Tud-
tam, hogy anyám és a barátja nem lesznek otthon. Igazi ebédet főztem Detlef-
nek. Aztán leültünk az asztalhoz, és úgy ettük meg a vasárnapi ebédet, mintha
férj és feleség volnánk. Nagyon tuti volt az egész.
Utána egész héten át csak Detlefre gondoltam, és borzasztóan örültem a hétvé-
gének meg a Soundnak. Pénteken teljesen józanul, mégis tök happyn érkeztem
meg a diszkóba. Detlef egy holt lerobbant csajjal üldögélt együtt. Odaültem hoz-
zájuk, de Detlef szinte észre se vett. Láttam, hogy valami nagyon leköti a figyel-
mét. Egy pillanatig azt hittem, ugyanaz lesz az ábra, mint Atzéval. De persze hü-
lyeség volt, egy ilyen lepusztult csajjal.
Először egyáltalán nem beszélgettek egymással, aztán meg csak úgy félsza-
vakban, úgyhogy nem sokat értettem belőle. Mindenesetre H-ról volt szó. Aztán
leesett a tantusz. Detlef H-t akart a csajtól, vagy a csaj akart H-t rásózni. Pánikba
estem. Rákiabáltam: „Haver, te teljesen meghibbantál. Tizenhat éves vagy, csak
nem akarsz H-t?!”
Úgy tűnt, nem is figyel rám. „Dobj be inkább egyszerre három tripet. Meg-
szerzem neked. Csak ne csinálj hülyeséget, kérlek!” – szinte könyörögtem neki.
 Amikor úgy tűnt, hogy nem is reagál, elkövettem egy hatalmas hibát, amire
később sokat gondoltam vissza. Totál pánikba estem, és ordítani kezdtem: „Ha
H-t akarsz, akkor végeztem veled. Akkor lekophatsz. Látni sem akarlak többé.”
Aztán lementem a tánctérre.
Mindent rosszul csináltam. Nem lett volna szabad cirkuszolnom. Nyugodtan
kellett volna beszélnem vele mihelyt kettesben maradunk. Hiszen hallgatott rám.
Egy másodpercre sem lett volna szabad magára hagynom, mert már igencsak fel
volt töltve, amikor a csajjal beszélt.
Már két-három óra múlva szólt valaki, hogy Detlef Bernddel a legjobb barátjá-
val együtt, belőtte magát. Még csak nem is szívtak előtte. Egyből benyomták a
tűt.
Láttam még Detlefet néhányszor az éjjel. Valahonnan messziről mosolygott
rám. Nagyon boldognak látszott. Nem is volt rá szüksége, hogy beszélgessen ve-
lem. Én meg nem mentem oda hozzá. Ez még rohadtabb este volt mint az a
szombat, amikor Atze ejtett. Detlef elment. Egy olyan világba, amibe én nem
tartoztam bele. Egy csapásra, egyetlen szúrással minden megszakadt köztünk.
Továbbra is eljártam a Soundba. Detlefnek hamarosan új barátnője akadt. An-
ginak hívták, csúnya volt és érzéketlen. Észrevettem hogy semmi sincs közöttük.
Tulajdonképpen soha nem láttam, hogy Detlef beszélgetett volna vele. Az egyet-
len, hogy fixer csaj volt. Detlef néha odajött hozzám. De teljesen idegenné vált a
számomra. Legtöbbször azért jött, hogy egy márkát vagy ötven pfenniget kunye-
ráljon. Így próbálta összetarhálni a pénzt egy lövésre. Ha volt lóvém, adtam neki.
A vasárnap reggelek nagyon sivárak voltak. Kimerülten elvánszorogtam a
metróhoz, és arra gondoltam, micsoda szar ez az egész. Már egyáltalán nem ér-
tettem magamat. Nem tudtam, miért járok a Soundba nem tudtam miért kábító-
zom, vagy hogy mi máshoz kezdhetnék. Egyáltalán semmit sem tudtam. A hasis
már nem volt jó. Ha fönt voltam a fűtől, teljesen elszakadtam a többiektől, és
senkivel sem tudtam beszélgetni. De néha azért nekem is kellett dumálni valaki-
vel, most, hogy Detlef nem volt velem. Egyre több tablettát szedtem. Amikor az
egyik szombaton volt pénzem, és mindenféle szert lehetett kapni a placcon, ki-
csit túlzásba vittem a dolgot. Mivel eléggé le voltam törve, leküldtem két Capta-
gont, három Ephedrint és még egy pár koffeintablettát, egy korsó sör kíséreté-
ben. Ettől aztán totál beindultam, de ez sem tetszett. Bekaptam még egy Mandra-
xot és egy csomó Valiumot is.
Nem tudom pontosan, hogyan kerültem haza. A metrótól a lakásunk felé me-
net mindenesetre összeestem. Elmásztam egy üzlet lépcsőjére, és ott összekupo-
rodtam. Később valahogy feltápászkodtam, és mindig megkerestem a legköze-
lebbi helyet, ahol meg tudok kapaszkodni. Az egyik lámpaoszloptól a következő
fáig, aztán újra egy lámpaoszlopig. Végtelenül hosszú út volt. Azt hittem, meg-
halok, ha nem jutok a végére. A legrosszabb a fájdalom volt a mellkasomban.
Úgy éreztem, mintha kardot forgatnának a szívemben.
Másnap reggel, hétfőn, az anyám nem tudott felébreszteni. Amikor este meg-
jött a munkából, még mindig mozdulatlanul feküdtem. Állandóan mézet akart a
számba erőltetni. Csak kedd délután voltam képes felkelni. Azt mondtam az
anyámnak, hogy influenzás vagyok, és keringési zavaraim vannak. A vérkeringé-
sem tényleg gyakran nem volt rendben. Azzal etettem anyámat, hogy mások is
vannak így az osztályban. A serdülőkor az oka, meg a gyors növés. Mindenkép-
pen el akartam kerülni, hogy orvost hívjon, mert féltem, hogy az rögtön észre-
venné, mi van velem valójában. Nem is hívatott orvost az anyám. Mindig örült,
ha valahogy meg tudtam magyarázni neki az állapotomat.
Most aztán torkig voltam a pirulákkal. A következő szombatig szinte egyfoly-
tában „tiszta” voltam. De egyre pocsékabbul éreztem magamat.
Szombaton a Soundban bedobtam egy tripet. Totális horror lett belőle. Ez volt
az első alkalom, hogy igazi horrortripet éltem át. Megint előjött a Frankenstein-
pofa a poszteremről. Azt hittem, hogy kész, végem van. Órákig tartott. Se be-
szélni, se járni nem tudtam. Valahogy bevánszorogtam a Sound mozijába, ott ül-
tem öt óra hosszat, és azt hittem, itt a vég.
Szóval most már semmi nem volt jó. Sem a tabletták, sem az LSD. A hasist
már régóta nem kívántam. Úgyhogy néha egy-egy Valiumot leszámítva, tiszta
maradtam. Azt hiszem vagy három héten át ment így. Eszméletlenül szar időszak
volt. Ekkor költöztünk Kreuzbergbe, a fal közelébe. Ócska környék volt, de nem
kellett annyi lakbért fizetni. Innen fél órát kellett metróznom Gropiusstadtig, az
iskolába. A Soundhoz viszont közelebb laktunk.
De a Sound nagyon vacak hely volt narkó nélkül. Már egyáltalán semmi nem
történt. Egészen addig a reggelig, amikor a metró fele menet megláttam, hogy
mindenhová plakátokat ragasztanak. Marha jó plakátok voltak az állt rajtuk,
hogy „David Bowie Berlinbe jön”. Fel sem tudtam fogni. David Bowie volt a
legtutibb sztárunk, a legmenőbb az összes közül. Az ő zenéje volt a csúcs. Min-
den srác úgy akart kinézni, mint ő. És most eljön Berlinbe!
Az anyám szerzett nekem a munkahelyén két ingyenjegyet a koncertre. Fur-
csa, rögtön tudtam, hogy kinek adjam a másik jegyet: Franknak. Nem gondol-
koztam rajta, miért pont neki. Frankot egyébként a régi Sound-bandából ismer-
tem, és tök úgy nézett, ki, mint a David Bowie. Még a haját is vörösre festette
hennával. Talán ezért akartam vele menni.
 De Frank volt az első fixer is a társaságban. Ő szokott rá először keményen a
H-ra. Azelőtt Csirkének becézték de most már mindenki Hullának nevezte, mert
olyan lett, mint egy két lábon járó holttest. Ő is tizenhat körül járt, mint a többi
fiú. De a korához képest baromi okos volt. Fölötte állt a dolgoknak. Olyan szu-
verén személyiség volt hogy velem hasisszívó kiscsajjal sem kellett nagyképűs-
ködnie.
Tehát pont egy abszolút fixerrel akartam a David Bowie-koncertre menni, amit
akkor életem legjelentősebb eseményének éreztem. De hogy valamilyen értelem-
ben tényleg az lett, azt nem tudtam még, amikor Csirkének felajánlottam a je-
gyet. Teljesen tudatalatti szinten éltem. De az utóbbi hetekben, amikor a tablet-
ták, a shit és az LSD már semmi hatással nem voltak rám, valahogy megváltoz-
hatott a véleményem a H-ról. Mindenesetre, nyilvánvalóan eltűntek azok a le-
győzhetetlen akadályok, amelyek addig a fixerektől elválasztottak.
A koncert napján a Hermannplatzon találkoztam Csirkével. Iszonyú magas és
sovány volt. Korábban ez sohasem tűnt fel nekem ennyire. Mondtam is neki. Azt
felelte még mindig hatvanhárom kiló, épp most mérte meg magát a véradásnál.
Csirke ugyanis részben véradással keresett pénzt szerre. És bár úgy nézett ki
mint egy hulla, és a karjai teljesen össze voltak szurkálva, meg a narkósok elég
gyakran szenvednek sárgaságban, mindig alkalmasnak találták véradónak.
A metrón eszembe jutott, hogy elfelejtettem Valiumot hozni. Mondtam is Csir-
kének: „Basszus, mindenképp hozni akartam, nehogy a koncerten teljesen bepö-
rögjek.” Egyébként már otthon bedobtam néhányat, nem azért, hogy elkábítsam
magam, hanem hogy a David Bowie-n teljesen laza maradjak.
Csirke azonban totál bezsongott a Valiumra, amikor megtudta, hogy van még
otthon nekem egypár. Mindenáron vissza akart menni. Kérdeztem, mit van úgy
oda azért a Valiumért de csak azt ismételgette, hogy okvetlenül menjünk érte.
Amikor jobban megnéztem, már kapcsoltam. Nagyon remegett a keze. Rájött a
turkey. Ez egy angol szó, azt jelenti, hogy „pulykakakas”. Ha a pulykakakas iz-
gatott, akkor csapkod így a szárnyaival. Szóval a turkey olyan elvonási tünet a
régi drogosoknál, ami akkor jelentkezik, ha a szer hatása gyengülni kezd. Más-
képp is szokták mondani, például, hogy „rájött a majom”. De mi inkább csak a
turkeynek emlegettük.
Magyaráztam Csirkének, hogy nem tudunk már visszamenni, mert akkor elké-
sünk a koncertről. Azt mondta, hogy se füve, se dohánya nincs, és a koncert mi-
att nem is tudott már semmit felhajtani. Nincs annál szarabb, mint úgy menni
David Bowie-ra, hogy az emberre rájött a turkey és még Valium sincs nála. Hát
ezúttal nem volt éppen az a szuverén és laza gyerek, akinek ismertem. Gyakran
láttam már hogy valakire rájön a turkey, de ilyen közelről most éltem át először a
dolgot.
A Deutschlandhalléban, ahol a koncertet rendezték, állati jó hangulat volt.
Csupa laza gyerek volt ott, csupa Bowie-rajongó. Mellettünk amerikai katonák
ültek, akik épp hasist szívtak. Csak rájuk kellett néznünk, és máris átadtak a pi-
pát nekünk. Mindenki isteni hangulatban volt. Csirke úgy szívta a pipát, mint
egy megszállott. Mégis egyre rosszabbul volt.
Amikor David Bowie elkezdte, majdnem olyan csúcs volt, ahogy korábban el-
képzeltem. Egyszerűen őrületes. De aztán, ahogy az „It is too late” – Már túl
késő – című számhoz ért, iszonyúan kiborultam. Tök hülyén kezdtem érezni ma-
gam. Már az elmúlt hetekben, amikor végképp nem tudtam, hogy mi a fene, le-
gyen, már akkor az agyamra ment ez az „It is too late”. Úgy éreztem, pont rólam
szól. Most viszont teljesen letört ez a szám. Nekem is kellett volna az a Valium.
A koncert után Csirke már szó szerint alig bírt menni. Totál rajta volt a turkey.
Találkoztunk Bernddel, Detlef barátjával. Ő még a koncert előtt belőtte magát.
Mondta hogy csinálnunk kellene valamit Csirkével, meg ő is kibírna még egy lö-
vést.
Berndnek volt még két tripje, azokat gyorsan eladtuk a Deutschlandhalle előtt,
így lett tizenkét márkánk. A többit nekem kellett összetarhálnom. Legalább húsz
márkára volt szükségünk, ennél kevesebbért semmit nem kaptunk a pályán. A
Deutschlandhalle előtt mesésen ment a pénzszerzés. Elég sok olyan fazon jött a
koncertre dohánnyal a zsebében akiket amúgy nem akart minden sarkon meg-
vágni egy fűre vágyó narkós. Elég volt a szokásos szöveggel előállnom, például,
hogy „nincs lóvém metrójegyre”, és máris csörgött a pénz a nejlonzacskómban.
Bernd megvette belőle a H-t. Több mint két lövésre elég volt. Akkor épp vi-
szonylag olcsó volt a por.
Aztán hirtelen bekattant; hogy ha már én tarháltam össze a pénzt, akkor kipró-
bálom egyszer. Legalább meglátom, hogy tényleg olyan szuper-e, mint amilyen
boldognak látszanak a fixerek a lövés után. Tovább tényleg nem gondolkodtam.
Nem volt annyi eszem, hogy rájöjjek, mást se csináltam tulajdonképpen az el-
múlt hónapokban, mint hogy módszeresen készítettem fel magam a H-ra. Ebben
a pillanatban még azzal sem voltam tisztában, hogy totális mélyponton vagyok,
hogy ez az „It is too late” teljesen levert, és semmilyen megszokott drog nem se-
gíthet rajtam, és hogy ezen az úton most már logikus következmény a H. Csak
annyit tudtam, nem akarom, hogy ez a két fixer most elhúzzon, és egyedül hagy-
jon engem a szarban. Megmondtam nekik, hogy ki akarom próbálni a port én is.
Csirke már alig tudott beszélni, de totál begurult: „Ezt nem fogod csinálni. Fo-
galmad sincs, mit akarsz. Ha megteszed, nemsokára ugyanott vagy, ahol én
most. Hulla leszel.” Csirke pontosan tudta, hogy Hullának nevezik.
Szóval nem úgy volt, hogy engem, szegény kislányt galád fixerek és dealerek
beetettek, ahogy azt az újságok írni szokták. Senkit nem ismerek, akit az akarata
ellenére rászoktattak volna a H-ra. A legtöbb fiatal magától kezdi el a H-t, ha a
helyzete úgy megérett rá, mint az enyém.
Csirke erőlködő hebegése csak csökönyössé tett. Rajta volt a turkey, rég nem
volt már laza és fensőbbséges, csak egy szegény disznó, aki tőlem függ. Nem
akartam, hogy parancsolgasson nekem. „Először is a por nagy része az enyém,
mert én szedtem össze rá a pénzt. Azonkívül pedig ne dumálj hülyeségeket. Én
nem fogok rászokni, mint te. Tudok magamon uralkodni. Kipróbálom és kész.”
Nem tudtam még, milyen gyenge az ember, ha rájön a turkey. Mindenesetre
úgy tűnt, Csirkét meggyőzte az, amit mondtam. Ki se nyitotta többé a száját.
Bernd is szövegelt még valamit, de nem figyeltem oda, csak annyit mondtam,
hogy ha nem hagyják, hogy kipróbáljam, akkor adják ide mind, ami nekem jár.
Bementünk egy kapualjba, és Bernd igazságosan háromfelé osztotta a port.
Olyan iszonyúan kívántam, hogy már nem gondolkoztam, és nem éreztem sem-
mi lelkifurdalást. Azonnal ki akartam próbálni, hogy végre megint fönt legyek
egy kicsit. A tűszúrástól viszont féltem. Azt mondtam a két srácnak: „Nem aka-
rom megszúrni magam. Inkább blázolok.” Bernd megmondta, hogyan kell csi-
nálnom, bár rég tudtam én is, hisz elég szövegelést hallottam a H-ról.
Fel is szívtam a port az orromon át. Csak egy maróan keserű ízt éreztem.
Vissza kellett tartanom a hányingeremet, de még így is egy csomót visszaköp-
ködtem belőle. De aztán baromi gyorsan hatott. A tagjaimat egyszerre éreztem
elnehezültnek és mégis könnyűnek. Borzasztó bágyadtság tört rám, de ez egy
csúcs érzés volt. Az egész szar hangulatnak egy csapásra vége lett. Semmi „It is
too late”. Ilyen fantasztikusan még soha nem éreztem magam. 1976. április 18-a
volt, egy hónappal a tizennegyedik születésnapom előtt. Soha nem fogom elfe-
lejteni ezt a dátumot.
Csirke és Bernd beszálltak egy narkós kocsijába, hogy belőjék magukat. Én
előre mentem a Soundba. Már nem érdekelt, hogy egyedül vagyok. Sőt tuti jó
volt egyedül. Totál nyerő voltam. A Soundban leültem egy padra. Astrid odajött,
rám nézett, és egyből azt kérdezte: „Ember, te H-t nyomtál be?” Astrid volt ak-
kor a legjobb barátnőm.
De ettől a hülye kérdéstől mégis tökre kiakadtam. Rákiabáltam: „Kopj le, kis-
csaj! Tűnj a fenébe!” Nem tudom, miért buktam így ki.
Megjött Csirke és Bernd, ők is tutira fel voltak töltve. Csirke megint a régi
laza fazon volt. Detlef nem volt a Soundban. Szomjas voltam, vettem egy
meggylét. Valahogy iszonyodtam az alkoholtól.
Reggel ötkor Bernd megkérdezte, nem mennénk-e fel együtt még egy teára
hozzájuk. Felmentünk. Tök vidáman belekaroltam Csirkébe. A meggylé vadul
kavargott a gyomromban, és hánynom kellett. Menet közben rókáztam. De nem
érdekelt. A két srác mintha észre se vette volna.
Úgy éreztem magam, mint egy klassz új családban. Nem beszéltem sokat, de
az volt az érzésem, hogy velük bármiről tudnék beszélgetni. A H testvérekké tett
bennünket. Mind egyformák voltunk. Legmélyebb titkaimat is elárultam volna
nekik. Az elmúlt pocsék hetek után most úgy éreztem, soha nem voltam még
ennyire boldog.
Együtt aludtam Bernddel az ágyában. De nem nyúlt hozzám. Testvérek vol-
tunk, H-testvérek. Csirke a földön aludt, a fejét egy fotelnek támasztotta. Így ma-
radt délután kettőig. Ekkor fölkelt, mert megint rájött a turkey, és szereznie kel-
lett egy újabb adagot.
Mindenem iszonyatosan viszketett. Pucérra vetkőztem és hajkefével vakaróz-
tam. Véresre vakartam magam, főleg a vádlimon. Egyáltalán nem zavart. Tud-
tam, hogy a fixerek mindig vakaróznak. Erről ismertem fel őket a Soundban.
Csirke vádlija annyira szét volt kaparva, hogy nem volt már rajta ép bőr, és he-
lyenként a hús is kilátszott. Ő már nem is kefével vakarta magát, hanem bicská-
val.
Mielőtt Csirke elment, odaszólt még nekem: „Holnap visszakapod a port, amit
adtál.” Számára tehát a napnál is világosabb volt, hogy igazi fixercsaj lettem, aki
legkésőbb másnap megint belövi magát. Olyan magától értetődően mondta, hogy
nekem is leesett a tantusz. Próbáltam egész laza maradni, és azt feleltem neki:
„Nem kell, hagyd csak. Ráér. Elég, ha egy hónap múlva visszaadod.”
Nyugodtan és jókedvűen újra elaludtam. Este hazamentem. Voltak pillanatok,
hogy így szóltam magamhoz: „Ember tizenhárom éves vagy, és már kipróbáltad
a H-t. Azért ez ciki ügy.” De aztán nem gondoltam erre többet. Túl jól éreztem
magam ahhoz, hogy gondolkozzam. Eleinte ugyanis még nincsenek elvonási tü-
netek. Egész héten át tartott a laza feeling. Minden prímán ment. Otthon sem
volt már semmi veszekedés. Az iskolát meg tök könnyen vettem, néha még ta-
nultam is valamit, és jó jegyeket kaptam. A rákövetkező hetekben sok tárgyból
két osztályzatot is javítottam. Egyszerre úgy éreztem, hogy mindenkivel és min-
dennel egyenesbe jövök. Szinte lebegés volt az élet. Még azon a héten megint el-
mentem a Központba. A régi bandából már négyen átálltak ott is a heroinra.
Most velük ültem félre. Pár hét múlva már egyre több fixer volt a Klubban. Gro-
piusstadtba is becsapott a H, akár egy bomba.
Jürgen Qandt lelkész, az evangélikus egyház
gropiusstadti ifjúsági klubjának, a „Központ”-nak az intézményvezetője

Az evangélikus egyház ifjúsági klubja éveken keresztül volt a gropiusstadti és

neuköllni fiatalok fő találkozó helye. Esténként mintegy ötszázan látogatták, míg
1976 decemberében be nem zártuk a klubot a fiatalok heroinfogyasztásának
drasztikus növekedése miatt, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a katasztro-
fális helyzetre.
Ami bennünket, a diákmozgalmak idején jelentkező úgynevezett gyengedrog-
fogyasztást pszichés kihatásai miatt ellenző pedagógusokat meglepett, az az a
rendkívüli gyorsaság volt, amellyel Gropiusstadtban a keménydrog-piac kiala-
kult. Néhány hónap alatt csak a mi körzetünkben 30-50 fiatal tért át a heroinra.
Egészen addig azzal kísérleteztünk, hogy a fiatalokat érvekkel és ne büntető
rendszabályokkal győzzük meg a drogfogyasztás veszélyeiről, de ők ezt úgy értel-
mezték, mintha mi egyenesen a kábítószerezés folytatására szólítanánk fel őket,
és beismernénk teljes tehetetlenségünket a drog elleni küzdelemben.
A Központban végzett ifjúsági munka során egyértelműen bebizonyosodott –
pedig az állami hatóságok kitartóan tagadni próbálták –, hogy az úgynevezett
„droghullám” korántsem vonult még el. Ellenkezőleg, a probléma mind minősé-
gi, mind mennyiségi értelemben amerikai méreteket öltött. A drogpiac munkanél-
küli és képzetlen munkásfiatalokra épült. Nekünk, pedagógusoknak nem maradt
egyéb lehetőségünk, mint hogy tiltakozzunk a hatóság struccpolitikája ellen. A
klub bezárásával azt akartuk világossá tenni, amit sokan szívesebben homályban
hagytak volna. És ez sikerült is: mára végre éles vita bontakozott ki Nyugat-Ber-
linben a drogprobléma és a hatóság magatartása körül.
Időközben a klubot ismét megnyitottuk. Újraindításához bizonyos feltételeket
szabtunk, amelyek egy része teljesült is. Neuköllnben van egy államilag fenntar-
tott drogsegélyszolgálat, Gropiusstadtban egy „clean-buszt” állítottunk fel a ve-
szélyeztetett fiatalok találkozóhelyéül, és bővültek a terápiás lehetőségek is. A két
év alatt azonban nem csökkent a drogprobléma, azóta ugyanis a fiatalok újabb
generációjával van dolgunk. Azok közül a gropiusstadti gyerekek közül, akik két
évvel ezelőtt elkezdték a heroin fogyasztását, néhányan már nem is élnek.
A fiatalok életkörülményei azóta sem javultak meg. A régi problémák mellé
nyilvánvalóan újabbak is felsorakoznak: egyre több fiatal visel fegyvert, akik –
ha a helyzet úgy hozza –, nem fognak habozni, hogy használják is. Hozzájön még
ehhez bizonyos nacionalista felhang, a fasiszta eszmeáramlatok erősödő hatása.
Mi a Központban többnyire munkáscsaládokból származó fiatalokkal talál-
kozunk. Helyzetüket a látszólagos életszínvonal-emelkedés helyett az utóbbi
években életkörülményeik állandó romlása jellemzi: növekvő elvárások és stressz
az iskolában, túlzsúfolt osztályok, a szakmatanulás lehetőségeinek leszűkülése,
munkanélküliség és családi konfliktusok.
Egy olyan lakótelepen, mint Gropiusstadt, ahol vagy negyvenötezer ember la-
kik, további gondot okoz, hogy az emberek összezsúfoltsága miatt minden problé-
ma tömegesen jelentkezik: tehát sok a fiatal munkanélküli, sok a családi konflik-
tus, gyakori a bukás az iskolában stb. Ezenkívül a „természetes” környezet már
nagyon kevés valódi természetet és kibontakozási lehetőséget kínál. A társada-
lom legsebezhetőbb csoportjai, a gyerekek, a fiatalok és az öregek a legközvetle-
nebbül ki vannak szolgáltatva ezeknek a romboló életkörülményeknek. Gropius-
stadtban az építkezés befejezése – vagyis a meglevő építési telkek teljes kihasz-
nálása – után hiányoznak a gyerekeknek a megfelelő játszóterek, a fiataloknak és
a felnőtteknek a szabadidőközpontok, és egyáltalán, a pihenésre alkalmas terüle-
tek. Nincsenek parkok, mezők, erdők; egyszerűen nincs hely arra, hogy a gyere-
kek legálisan kitombolhassák magukat, és hogy a felnőttek sétálni mehessenek.
Ezeknek a Gropiusstadt-típusú lakótelepeknek a logikája kizárólag a tőke
megtérülésére épül, és teljesen figyelmen kívül hagyja az emberi szükségleteket
és igényeket. Egyre nyilvánvalóbbakká válnak az előregyártott életmód eddig
csak sejtett következményei.
Sok konfliktus és probléma oka egyszerűen az anyagiakban keresendő. A ma-
gas lakbérek és az állandóan növekedő élelmiszerárak arra kényszerítik az em-
bereket, hogy egyre többet dolgozzanak, a családokban mindkét szülő keresetére
szükség van. Az itteni emberek élete áldozatul esik egy látszólag feloldhatatlan
kényszerhelyzetnek, mégpedig annak, hogy energiájuk egyre nagyobb részét kell
a napi munkára fordítaniuk, anélkül hogy cserében legalább boldogan és jólét-
ben élhetnének.
A drogok manapság a legszörnyűbb eszközei annak, hogy a társadalmi fejlő-
dés áldozatait megfosszák helyzetük tudtától. Az alkoholnak már régóta ugyanez
a szerepe a munkásság körében. Az utóbbi évtizedekben azonban egyéb bódító-
szerek is általánossá váltak: az ideggyógyszerek, amelyek legálisan jövedelmező
üzletet jelentenek, és a kábítószerek, például a heroin vagy a kokain, amelyek
ugyan illegálisak, de még jövedelmezőbbek.
Tulajdonképpen nem is az a meglepő, hogy mennyien használják ezeket a sze-
reket, hanem az, hogy mennyien nem nyúlnak hozzájuk állandó egzisztenciális
problémáik ellenére sem. Gondolok itt a fiatalokra is, sőt elsősorban rájuk. Ha
az ő helyzetüket nézzük, nincs mit csodálkozni a növekvő drogfogyasztáson, bű-
nözésen és brutalitáson, illetve a fasisztoid ideológiák terjedésén a munkásfiata-
lok között.
Senki nem vitathatja komolyan, hogy a munkásfiatalok drogfogyasztása és
életkörülményeik állandó romlása között nyilvánvaló, időközben üzletileg is tö-
kéletesen kiaknázott összefüggés figyelhető meg.


Az első H-bláz utáni hétvégén Detleffel találkoztam a Soundban. Rögtön letá-

madott: „Te aztán jól belemásztál a szarba. Tisztára megőrültél.” Astridtól hallot-
ta, hogy mit blázoltam.
„Légy nyugodt, öregem. Ott kezdődik, hogy te előbb kezdted, és azóta jól rá is
szoktál. Idáig én nem fogok jutni” – mondtam neki.
Detlef erre nem tudott mit szólni. Amúgy sem volt valami jól. Nem volt rajta a
turkey, mert fizikailag még nem függött a drogtól, de azért nagyon kellett volna
neki egy lövés. Végül meg is mondta, hogy nincs dohánya, pedig port szeretne
venni.
Na látod, öreg, mondtam, és azt javasoltam, tarháljuk össze közösen a pénzt.
Egyetértett, pedig tudhatta, mire megy ki a játék. Húsz perc alatt összeszedtem a
Sound előtt húsz márkát. Detlefnek sokkal kevesebb jött össze. Mégis elég volt
mindkettőnknek, mert ekkor még egy egészen kis adag is feldobott minket. Nem
is vitatkoztunk arról, hogy kapok-e belőle, ez teljesen egyértelmű volt. Detlef be-
lőtte magát, én meg blázoltam egyet. Semmi nem lett abból a bizonytalan elhatá-
rozásból, hogy csak egy hónap múlva fogok legközelebb H-hoz nyúlni.
Újra együtt jártam Detleffel. Olyan volt, mintha soha nem is lettünk volna kü-
lön. Egyikünk sem beszélt azokról a hetekről, amikor szó nélkül mentünk el egy-
más mellett a Soundban. Minden ugyanolyan szép lett újra, mint azon a vasárna-
pon, amikor ebédet főztem neki, és együtt ettünk Detleffel.
Azt hiszem, nagyon boldog voltam, hogy így alakultak a dolgok. Ha nem pró-
bálom ki a H-t, soha többé nem jövök össze Detleffel. Bebeszéltem magamnak,
hogy csak „hétvégi fixer” maradok. Mindenki ezt képzeli eleinte, pedig senki
sem ismer olyan narkóst, akinek ez sikerült volna. Én meg még azt is szépen el-
gondoltam, hogy Detlefet is én mentem meg majd attól, hogy igazi fixer legyen
belőle. De kellettek ezek a hazugságok, hogy újra happy legyek.
Tudat alatt valószínűleg magam sem nagyon hittem bennük. Ha bárki is H-ról
akart velem beszélni, kiborultam. Ordítoztam, és elküldtem az illetőt a francba.
Éppen úgy mint az első eset után, amikor Astrid szólított meg. És kezdtem utálni
minden velem egykorú lányt, akin láttam, hogy ugyanazon az úton jár, mint én.
Kiszúrtam őket a metrón és a Soundban, a kis kezdőket, akik hasissal és tripek-
kel próbálkoztak, úgy öltözködtek, mint a fixercsajok, és tizenkét-tizenhárom
évesen már csöveztek, meg ott lógtak a Soundban. Mindig arra gondoltam: „Ez a
hülye kis majom is a H-nál fog kikötni.” Bár amúgy egész kiegyensúlyozott vol-
tam, de az ilyen kiscsajoktól totál agresszív lettem. Szó szerint gyűlöltem őket.
Akkor még nem jöttem rá, hogy voltaképpen magamat gyűlölöm bennük.
Miután néhány hétvégén blázoltam, tényleg tartottam két hét szünetet. Próbál-
tam meggyőzni magam, hogy meg sem érzem. És fizikailag tényleg nem voltam
rosszabbul. De a régi szar hangulat, az megint rám tört. Semmihez nem volt ked-
vem, újra elkezdtem az anyámmal kötekedni. Mindez nem sokkal 1976 húsvétja
előtt volt.
A szünet első szombatján a Soundban ültem, a lépcső melletti padon, és éppen
megint gőzöm sem volt arról, mit keresek itt. Két lány jött lefelé a lépcsőn, úgy
tizenkét évesek lehettek, de sminkkel és melltartóval tizenhat évesre vették a fi-
gurát. Én is mindenkinek, aki nem ismert közelebbről, azt mondtam, hogy tizen-
hat vagyok, és igyekeztem magamat úgy kifesteni, hogy ez hihető legyen. Rög-
tön iszonyúan ellenszenves volt a két csaj, de aztán érdekelni kezdtek. Szemmel
tartottam őket.
Ahogy a Soundban mozogtak, azonnal látszott, hogy valami ismeretséget ke-
resnek. Szerettek volna csatlakozni egy bandához. A legtutibb biztosan a H-ban-
da lenne nekik, gondoltam. Ismerték már Richie-t is, a Sound konyhafőnökét. Ő
volt ott az egyetlen idősebb alkalmazott, már negyven felé járt. Bukott az ilyen
kislányokra. Az összes kis csöves csajnak ő volt a jólelkű nagybácsija. Szóval a
két csaj Richie-vel dumált a pult fölött. Észrevették, hogy nézem őket, mert ők is
állandóan felém pislogtak. Biztos, mert egykorúak voltunk. Aztán az egyikük
odajött hozzám. Igazi ártatlan angyalarca volt. Azt mondta, Babsinak hívják, és
megkérdezte, nem tudnék-e adni neki egy tripet.
„Felejtsd el. Kurva szar dolog. Mit akarsz tulajdonképpen azzal a trippel?”
mondtam neki. Élveztem, hogy magasan fölényben vagyok. Jó lesz, ha megta-
nulja, hogy nem szokás egy vacak trip miatt megszólítani valakit, akinek már H-
val is volt dolga. Biztos pont olyan menőnek tartott, mint néhány hónappal ez-
előtt én azokat a fazonokat, akik beljebb voltak már a narkós világban. Azt
mondta, fizet nekem egy meggylét, aztán visszajön.
Ahogy Babsi elment, rögtön odajött a másik lány. Stellának hívták. Megkér-
dezte, mit akart tőlem a Babsi. Mondtam, hogy egy tripet.
„Adott már pénzt neked? Ugyanis eltűnt öt márkám. Biztos az öreglány csórta
el” mondta Stella. Nahát, ez ő volt. Pont ilyen volt később is, amikor szinte min-
dennap találkoztunk. Babsi és Stella ugyanis a legjobb barátnőim lettek. Egészen
addig, amíg Babsi a lapok címoldalára nem került, mert ő volt az addigi legfiata-
labb heroináldozat Berlinben.
Babsi visszajött a meggylével. Persze nagyon felülről kezeltem őt, de közben
valahogy csíptem is az egyszerű, naiv lényét, és azt a bűbájos kis angyalarcát.
Beszélgetni kezdtünk. Babsit és Stellát kidobták a szakközépből, mert túl sokat
lógtak. Azért lógtak, mert abban a bandában, amibe jártak, állatian ment a hasis.
Erre otthonról is leléptek, most épp csöveztek, és nagyobb élményekre vágytak,
mint az eddigi banda meg a hasis. Babsi tizenkét éves volt, Stella tizenhárom.
Meghívtam Babsit másnap délelőttre hozzánk. Semmije nem volt, ezért adtam
neki két régebbi pólót és egy bugyit. Aztán az ágyamban aludt, és én főztem
neki. Tényleg megszerettem. Másnap Stellával is összebarátkoztam. Olyanok
voltak, mint nemrégen még én is. Valahogy jobban éreztem magamat velük, mint
a totál lepusztult narkósokkal. Nekik elég volt még a shit és a trip; velük egy ki-
csit el is távolodtam azoktól a fazonoktól, akik semmi másra nem bírtak gondol-
ni, mint a H-ra. Csak szombatonként blázoltam egy kicsit. A bandában persze ki-
nevettek, amiért ilyen kis tini-dizsisekkel kezdek. De le voltak ejtve.
Mi hárman egyszerűen mindenféléről tudtunk dumálni. Ugyanolyan nyava-
lyák voltak mindannyiunknál odahaza. Babsi apja hazavágta magát, amikor a lá-
nya még kicsi volt. Az anyja táncosnő volt Kelet-Berlinben, és fotómodell Nyu-
gat-Berlinben, mesélte Babsi. A mostohaapja zongoraművész; Babsi szerint vi-
lághírű. Állati büszke volt a mostohaapjára. Főleg, amikor bementünk egy le-
mezboltba, és egy rakás lemezborítót láttunk a mostohaapja nevével. Minden-
esetre ez a nagy zongorista nem túl sokat törődhetett a mostohalányával. Babsi a
nagyszüleinél lakott, akik adoptálták is. Úgy élt ott, mint egy hercegnő. Később
én is voltam nála. Fantasztikus szobája volt, a legszuperebb bútorokkal beren-
dezve. Volt egy csúcs lemezjátszója, és egy csomó lemeze. Meg ezer ruhája. De
nem bírta a nagyanyját, aki tényleg egy fúria volt. Inkább megint az anyjánál
szeretett volna lakni. A fantasztikus szobájáról meg hallani sem akart többet, in-
kább csövezett.
Stella anyja is nagyon szép volt. Stella szerette is őt. De az apja meghalt, ami-
kor leégett a lakásuk, és Stella még csak tízéves volt. Minden az anyjára szakadt
akinek nem sok ideje maradt Stellára, aztán meg inni kezdett. Stellának egy dili-
je is volt. A Muhammad Ali. Állandóan arról áradozott milyen fantasztikusan
erős hapsi. Szerintem egyszerre volt apa és szerető a képzeletében.
Szóval mindhárman ugyanazt az utat jártuk. És hát én már az első este meg-
mondtam, hogy ők is a H-nál fognak kikötni. De amikor tényleg eljött a pillanat,
hogy Stella H-t akart tőlem, őszintén megrémültem. Teljesen kiborultam és azt
kiabáltam: „Hagyod azt a szart?! Úgysem kapsz senkitől. Én is abbahagyom.
Semmi jó nincs benne.”
Nem is adtam Stellának egy szemernyi port sem, és a többieknek is megmond-
tam, ők se adjanak neki. De néhány nappal később mégis kapott valamennyit
Blackytől, aki egy másik bandához tartozott a Soundban, és akivel Stella mosta-
nában barátkozott. És persze Babsi is utánament.
De aztán sokkal több alkalmuk nem is nyílt, hogy blázt szerezzenek maguk-
nak, mert egy razzia összeszedte és hazafuvarozta őket. Néhány hétig nem talál-
koztam velük.
Kitavaszodott, és egyre szebb lett az idő. Az év első meleg napjai, mindig bol-
dogsággal töltöttek el. Ez még a gyerekkoromból maradt meg. Mezítlábas sza-
ladgálás, pucérra vetkőzés, pocskolás a vízben, nyíló virágok a kertben. Ezen az
1976-os tavaszon azonban hiába vártam a boldogság érzésére. Gondoltam, nem
lehet, hogy ne legyen szép az élet, ha egyre melegebben süt a nap. De mindenfé-
le problémákat hurcoltam magammal, és még azt sem tudtam pontosan, hogy mi
is a bajom valójában. Szívtam egy kis H-t, és minden bajom megszűnt. De egy
blázolás már rég nem volt elég egy hétre.
Májusban volt a tizennegyedik születésnapom. Az anyám megcsókolt, és adott
ötven márkát, amit a háztartási pénzből spórolt meg. Azt mondta, vegyek ma-
gamnak valamit, aminek tényleg örülök.
Este kimentem a Kurfürstenstrasséra, a pályára. Negyven márkáért vettem két
negyed H-t. Soha nem volt még ennyim egyszerre. Hat márkát cigire költöttem.
Iszonyú sokat dohányoztam, egyiket a másik után szívtam el. Képes voltam egy
csomaggal egy-két óra alatt végezni. Négy márkám maradt még a Soundra.
A Soundban rögtön Detleffel akadtam össze. Kedvesen megcsókolt, és gratu-
lált a szülinapomra. Én is gratuláltam, mert neki meg két nappal előttem volt a
születésnapja. Detlef egy kicsit szomorú volt, és elmesélte, hogy a szülei még
csak nem is köszöntötték föl. Csak a nagymamája. Sokkal nyamvadtabbul volt,
mint én. Próbáltam vigasztalni, hogy „Ne is törődj vele, öregem”, meg hasonlók,
és ezenkívül egy igazán szuper ajándékom is volt a számára. Adtam neki egy lö-
vésre valót. Annyi porom volt, hogy akár vasárnapig is megvoltunk vele mind a
ketten.
Közös születésnapozásunk után, amit én egy állati jó blázzal ünnepeltem, ő
meg egy belevaló lövéssel, igazából elkezdtünk együtt járni. Addig Detlef is el-
mászkált ezzel-azzal, és én is sokat voltam Babsival meg Stellával. Mostantól
szinte minden percet együtt töltöttünk, ha el tudtam szabadulni otthonról. Detlef
éppen ejtette a munkáját (addig gázszerelőnek tanult), és tulajdonképpen mindig
ráért. Ha volt elég pénzünk, mindketten a H-ra vetettük magunkat.
Jött a nyári szünet.
Az első napon Detleffel és a többiekkel kimentünk a Wannsee strandjára.
Megint teljesen le voltunk égve. Hamar megtanultam azonban, hogyan lehet a
strandon különböző értéktárgyakhoz jutni, amiket aztán pénzzé tehetünk. Fent az
erdőnél próbálkoztunk, ahol a nyanyák szoktak feküdni. Az árnyék miatt men-
nek oda, mert nem bírják már olyan jól a napot.
Először kisebb dolgokkal kezdtük; csak az aznapra valót akartuk megszerezni.
Odamentünk tehát egy plédhez, ami mellett hűtőtáska állt. A tulajdonosai éppen
fürödni mehettek. Jó hangosan azt mondtam: „Nahát, a nagyiék nincsenek is itt.”
Aztán kinyitottam a hűtőtáskát, és kivettem egy-két kólásüveget. A következő al-
kalommal egy törülközőt és egy plédet kaparintottam meg így. Estére volt már
egy táskarádióm és több apróságom, Detlefnek pedig egy órája.
A táskarádiót pillanatok alatt elpasszoltam a Soundban ötven márkáért. Szuper
jól sikerült az a nap. Már előre totál happy voltam, hogy milyen jó estém lesz.
Amikor megvolt a pénz, egyből azt mondtam Detlefnek: „Te, elegem van a blá-
zolásból. Ma én is belövöm magam.”
Detlef valamiért megint ellenkezett. De ez hülyeség volt. Az, hogy az ember
szívja vagy injekciózza a port, lényegében tök mindegy. Legfeljebb, amíg még
csak szívja, addig nem számít igazi fixernek. Addig csupán alkalmi narkósnak
tekintik.
Kimentünk a Kurfürstenstrasse sarkára, a placcra. A törzsnepperünk már
messziről látta, hogy jövünk. Ahogy észrevett, elindult, és néhány sarokkal
odébb várt be minket, amíg tiszta nem lett a levegő. Vettem tőle két negyedet
negyven márkáért. Ki akartam végre próbálni az első lövést. Ha szívja az ember,
akkor csak lassan kezd hatni a szer. A szúrás ezzel szemben olyan, mint a lórú-
gás. A többiek néha a szeretkezés csúcspontjával hasonlították össze. Ki akartam
próbálni, és egy másodpercig sem gondoltam bele, hogy ez a következő lépés a
totális szarba.
A bülowbogeni nyilvános vécéhez mentünk a Potsdamer Strassén. Iszonyú
ócska környék. A vécénél hajléktalanok feküdtek mindenfelé. A piások éjszaka
is itt alszanak. Adtunk nekik egy doboz cigit, ők meg cserébe falaztak. Már is-
merték a dörgést, és nagyon kellett nekik a cigi.
Jött velünk még egy fixercsaj a Soundból. Detlef előszedte a nejlonszatyrából
a felszerelést: a tűt, egy kanalat és egy citromot. Rátette a port a kanálra, vizet és
egy kis citromlevet csöpögtetett rá, hogy a szer, ami soha nem volt teljesen tisz-
ta, jobban oldódjon. Aztán öngyújtóval fölforralta az egészet, és felszívta a fecs-
kendővel. A régi eldobható tű totál koszos volt, a hegye pedig olyan tompa, mint
egy kötőtűé. Először Detlef szúrta be, majd Tina. Aztán a tű teljesen eldugult.
Semmi nem ment át rajta. Legalábbis ők ezt mondták. Talán csak nem akarták,
hogy benyomjam magamnak. Na ettől végkép bevadultam, hogy csak azért is.
Volt még egy fixer a vécében, aki szintén épp akkor lőtte be magát. Totál le-
pusztult pasas. Megkérdeztem, ideadná-e a tűjét. Odaadta. Ekkor viszont majréz-
ni kezdtem és nem mertem beledöfni a tűt a karomon levő vénába. Rátettem, de
egyszerűen nem bírtam benyomni, pedig gyakran láttam már, hogyan csinálják a
többiek. Detlef és Tina úgy tettek, mintha semmi közük nem volna a dologhoz.
Azt a lerobbant krapekot kellett megkérnem, hogy segítsen. Persze nyilván rög-
tön tudta, hogy először próbálkozom. Elég hülyén ereztem magamat az öreg fi-
xerrel szemben.
Azt mondta, hogy a franc vinné el az egészet, de azért megfogta a fecskendőt.
Mivel alig láthatók a vénáim, elég nehezen tudta az eret eltalálni. Háromszor
kellett bedöfnie a tűt, amíg sikerült végre egy kis vért fölszívnia, hogy lássa, el-
találta-e már a vénát. Végig azt morogta, hogy a franc vinné el az egészet, de az-
tán csak benyomta az egész adagot.
Tényleg olyan volt, mint egy lórúgás. De a szeretkezés csúcspontját azért egé-
szen másnak képzeltem. Abban a pillanatban totál eltompult az agyam. Alig ér-
zékeltem valamit, gondolni meg végképp semmire sem tudtam. Elmentem a
Soundba, beültem egy sarokba, és meggylét ittam.
Mostantól már tényleg egy szinten voltam Detleffel. Olyanok lettünk, mint
egy házaspár. Csak éppen nem feküdtünk le egymással, és egyáltalán nem volt
semmiféle szex köztünk. Még mindig túl fiatalnak éreztem magam, és Detlef tu-
domásul is vette ezt, anélkül hogy különösebben magyarázkodnom kellett volna.
Nagyon bírtam, hogy ilyen. Egyszerűen szuper fej volt.
Biztos voltam benne hogy egyszer majd lefekszem vele. És boldog voltam,
hogy nem volt még dolgom más fiúval. Abban nem is kételkedtem, hogy együtt
maradunk. A Sound után Detlef gyalog hazakísért. Volt vagy két óra az út. Neki
aztán Kreuzbergből még haza kellett gyalogolnia Lankwitzba is, ahol az apjával
együtt lakott.
Sok lehetetlenséget összehordtunk. Már semmilyen kapcsolatom nem volt a
valósággal. A valóság teljes képtelenség volt számomra. Nem érdekelt sem a
tegnap, sem a holnap. Nem voltak terveim, csak álmaim. Legszívesebben arról
beszélgettem Detleffel, milyen volna, ha sok pénzünk lenne. Vennénk egy nagy
házat, egy klassz autót és szuper bútorokat. Csak egyről nem esett szó a nagy ál-
modozásban: a heroinról.
Detlefnek volt is egy ötlete, hogyan gazdagodhatnánk meg. Azt mondta, meg
kéne fűzni, azaz megpumpolni egy neppert, hogy adjon száz márka értékben H-t.
A cuccot tízfelé lehetne osztani, és csomagonként húsz márkáért árusítani, úgy-
hogy az eladásnál száz márkát kereshetnénk. A pénzen újból bevásárolhatnánk,
és minden alkalommal megduplázhatnánk a tőkénket. Én is nyerőnek tartottam
az ötletet. Ilyen egyszerűnek képzeltük akkor a kábítószer-kereskedést.
Detlef tényleg kapott kamura száz márkányit. Valószínűleg éppen feltört né-
hány kis nepper a piacon, akik új utcai árusokat kerestek. De a placcon nem mer-
tünk megjelenni a szerünkkel. A Soundban árultuk. Detlef, a jólelkű birka, min-
dig turkeyn levőkbe botlott, akiknek egyetlen rongyos márkájuk sem volt. Ő is
kamura odaadta nekik a port. Azok meg persze fütyültek fizetni. Így ment el a H
egyik fele, a másikat meg benyomtuk mi. Mire a cucc elfogyott, egyetlen pfen-
nigünk sem volt.
A fazon, akit Detlef megpumpált, baromi pipa volt. De aztán nem csinált sem-
mit. Valószínűleg csak ki akarta próbálni, hogy beválna-e Detlef kisneppernek.
Detlef meg egyértelműen bebizonyította, hogy a legcsekélyebb kereskedőképes-
ség is hiányzik belőle.
A nyári szünidő első három hetében minden nap együtt voltam vele. Mindig
délben találkoztunk. Aztán legtöbbször csavarogtunk, meg pénzt gajmoltunk.
Olyan dolgokat csináltam, amiket korábban soha. Például loptam az áruházak-
ban, akár a szarka. Főleg pénzzé tehető cuccokat, amin aztán port szerkóztunk.
Ritkán futotta napi két adagra. De nem is volt még feltétlenül szükségünk rá. Sőt
volt, hogy napokig kibírtuk H nélkül, mivel fizikailag még nem függtünk tőle. A
szünidő második felében nagyanyámhoz kellett utaznom Hessenbe. Nagyanyám
egy kis faluban lakott. És furcsa módon, már előre rettenetesen örültem a falunak
és nagyanyámnak. Pedig tulajdonképpen el sem tudtam képzelni, hogy két-há-
rom hetet Detlef nélkül töltsek el, vagy hogy csak néhány napig is távol legyek a
Soundtól és a Kudamm-csillogástól. Másrészt viszont örültem a falubeli gyere-
keknek, akik hallomásból sem ismerik a drogot, örültem az ipiapacsnak, a lubic-
kolásnak a patakban és a lovaglásnak. Magam sem tudtam már, ki vagyok való-
jában.
Szinte észre se vettem, hogy két alapvetően eltérő személyiség bontakozott ki
bennem. Saját magammal leveleztem. Azaz Christiane levelezett Verával. Vera a
második keresztnevem. Christiane volt a tizenhárom éves jó kislány, aki a nagy-
mamához akart menni, Vera pedig a narkós. És most levelekben veszekedtek
egymással.
Ahogy anyám felültetett a vonatra, már csak Christiane voltam. És amikor ott
ültem nagyanyám konyhájában, úgy éreztem, mintha sose lettem volna távol.
Egyből otthonos volt minden. Már nagyanyám nyugodt üldögélése is az otthon
melegét idézte. Rettenetesen szerettem őt. És szerettem a konyháját. Olyan volt,
mintha képeskönyvet nézegetnék. Egy igazi, öreg parasztkonyha, nyitott tűz-
hellyel és hatalmas fazekakkal meg serpenyőkkel, amikben mindig rotyogott va-
lami. Hihetetlen hangulata volt.
Unokatestvéreimmel és a többi falubeli gyerekkel, akik egyidősek voltak ve-
lem, azonnal megtaláltam a régi közös hangot. Még mindannyian igazi gyerekek
voltak. Akárcsak én. Nem is tudom már, mikor volt utoljára, hogy ennyire gye-
reknek érezhettem magam. A magas sarkú csizmámat bevágtam a sarokba. A
többiektől kaptam – az időjárástól függően – szandált vagy gumicsizmát. Hozzá
se nyúltam az arcfestékeimhez. Itt ugyanis senki előtt semmit nem kellett bizo-
nyítanom.


Sokat lovagoltam. Fogócskáztunk lovon és lovak nélkül is. Kedvenc játszóte-
rünk még mindig lent volt a pataknál. Mindannyian megnőttünk, úgyhogy most
már hatalmas gátakat építettünk. Valóságos felduzzasztott tavak keletkeztek mö-
göttük. És ha este rést ütöttünk a gáton, legalább háromméteres vízesés zuhogott
le a patakba.
A többiek természetesen kíváncsiak voltak, milyen Berlin, és mi mindent csi-
nálok ott. De én nem meséltem sokat. Berlinre még gondolni sem akartam. Hihe-
tetlen, de még Detlef se jutott az eszembe. Eredetileg mindennap akartam neki
írni. Aztán egyetlen sort sem írtam. Esténként néha megpróbáltam gondolni rá,
de alig tudtam felidézni az arcát. Egy másik világból való volt, amelynek jelzé-
seit nem fogtam már.
Esténként az ágyban mind gyakrabban fogott el a rémület. Szellemként láttam
magam előtt a Sound-fazonokat, és arra gondoltam, hogy nemsokára vissza kell
mennem Berlinbe. Ilyenkor mindig állatira féltem Berlintől. Eszembe jutott,
hogy megkérhetném nagyanyámat, hadd maradjak nála. De hogyan indokolhat-
nám meg a kérésemet, pláne az anyám előtt? Az egész kábítószeres kalandomat
el kellene mesélnem nekik. Erre viszont nem lennék képes. Azt hiszem, nagy-
anyám holtan fordult volna le a székről, ha elmondtam volna neki, hogy a kicsi-
kéje heroint szokott spriccelni magába.
Szóval kénytelen voltam visszamenni Berlinbe. A nyüzsgés, a csillogás, mind-
az, amit azelőtt annyira szerettem ott most borzasztóan idegesített. Éjjel alig
hunytam le a szemem a lárma miatt. És a Kurfürstendammon az autók között, a
tömegben elfogott a pánik.
Kezdetben meg se próbáltam visszazökkeni a berlini életbe. Hazajövetelem
után egy héttel ugyanis osztálykirándulásra mentünk. Jóllehet ötven márkát kap-
tam ajándékba a keresztanyámtól, meg sem fordult a fejemben, hogy drogot ve-
gyek rajta. Detlefet sem keresgéltem, akiről csak annyit tudtam, hogy már nem
jár le a Soundba. Teljesen clean maradtam, egészen addig, míg az osztállyal el
nem utaztunk a Fekete-erdőbe.
Örültem az utazásnak, de már néhány nap elteltével eléggé szarul éreztem ma-
gam. Evés után fájt a hasam, és alig bírtam végigcsinálni a kirándulásokat. Ami-
kor Lörrachba, a Suchard csokoládégyár felé buszoztunk, Kessi, aki mellettem
ült, hirtelen megszólalt: „Ember, te tiszta sárga vagy. Sárgaságot kaptál.” És ar-
rébb húzódott tőlem.
Azt hittem, megáll bennem az ütő. Előbb-utóbb minden narkós sárgaságot kap
a koszos és régi fecskendők miatt, amiket sokszor közösen használnak. Hosszú
idő óta most először gondoltam ismét a H-ra. És rögtön az a koszos tű jutott az
eszembe, amivel az a lerobbant fazon a Bülowbogen vécéjében belőtte nekem az
első adagot. Aztán rájöttem, hogy Kessi egyáltalán nem is mondta komolyan azt
a sárgaságot. Meg aztán nem is valószínű, hogy egy-két szúrás után besárgulhat-
tam volna, különben is, azóta már hetek teltek el.
A Suchard gyár előtt, az egyik kolbászsütő bódénál szereztem egy műanyag
kanalat. Aztán nyomás a csokoládé-meseországba. Mindegyik kádba, amelyik-
ben félig-meddig gusztusosnak látszó masszát találtam, belemerítettem a kanala-
mat. Ami különösen ízlett, azt még egypárszor megkóstoltam, közben különböző
kérdésekkel eltereltem a vezetőnk figyelmét. A végén még egy csomó bonbont is
megbugáztam, úgyhogy majdnem kiszakadt a dzsekim, amiből zsákot kötöttem.
Már a buszban megfogadtam, hogy soha többé nem eszem egy gramm csokit
sem. A szállásunkon aztán teljesen kinyúltam. A májam felmondta a szolgálatot
a kilószámra magamba kanalazott zsíros kakaómasszától.
Ekkor már a tanárunknak is feltűnt, hogy tényleg elég sárga vagyok. Jött egy
orvos, aztán tűzés mentőautóval a burgi klinikára. A gyermekosztály elkülönítő
szobája makulátlanul fehér és alig néhány négyzetméternyi volt. Se egy kép a fa-
lon, se semmi. A nővérek szótlanul hozták az ennivalót és a gyógyszereket.
Időnként jött az orvos, és megkérdezte, hogy vagyok. Így ment három hétig.
Nem hagyhattam el szobát, még pisilni se mehettem ki. Senki nem látogatott
meg, senki nem beszélt velem. Nem volt olvasnivalóm, se rádióm. Néha már azt
hittem, hogy becsavarodok.
Csak az anyám kedves levelei tartották bennem a lelket. Én is írtam neki, meg
főleg a két macskámnak, a megmaradt állataimnak. Apró leveleket írtam nekik
kis borítékokban amiket magam hajtogattam.
Néha a nagymamámra gondoltam, meg a gyerekekre a faluban, a patakra, a lo-
vakra. És néha Berlinre a Soundra, Detlefre és a H-ra. Nem tudtam, ki is vagyok.
Ha nagyon pocsékul éreztem magam, arra gondoltam: „Egy narkós csaj vagy, akt
megkapta az első sárgaságát. Ennyi.” Ha a képzeletemben a macskáimmal vol-
tam együtt, arra gondoltam, hogy igyekezni fogok az iskolában, és minden szün-
időt a nagymamámnál töltök. Majdnem beleőrültem ebbe a meghasonlottságba,
és sokszor órákig egyáltalán nem is gondoltam semmire, csak bámultam a pla-
font, és a legszívesebben meghaltam volna.
Aztán attól is féltem, hogy az orvosok kitalálják a sárgaságom okát. De a szú-
rások nyomai az utóbbi hetekben begyógyultak. Hegek és vérrögök még nem
voltak a karomon. Ki gondolta volna, hogy a freiburgi gyermekosztályon egy
narkós fekszik?
Három hét múlva megpróbálhattam sétálni egy kicsit. Aztán repülővel haza-
mentem Berlinbe. A betegbiztosító fizette az utat. Otthon megint rögtön ágyba
kellett feküdnöm. Boldog voltam, hogy végre megint az anyámmal és a macská-
immal lehetek. Nem is gondoltam semmi másra.
Az anyám aztán elmesélte, hogy Detlef meglátogatta egypárszor, és érdeklő-
dött utánam. Nagyon szomorúnak látszott, hogy ilyen sokáig távol vagyok,
mondta az anyám. Csak most jutott Detlef újra az eszembe. Láttam magam előtt
a szép, hullámos haját, a fantasztikusan kedves arcát. Teljesen feldobott, hogy tö-
rődik valaki velem, hogy van, aki tényleg szeret. És ez a valaki éppen Detlef. El
is fogott a lelkifurdalás, hogy pár hét alatt így el tudtam felejteni a szerelmemet.
Néhány nap múlva Detlef valahogy megtudta, hogy visszajöttem, és megláto-
gatott. Amikor megállt az ágyam előtt, ledöbbentem. Egy hang sem jött ki a tor-
komon. Detlef csontig lesoványodott. A karja olyan vékony volt, hogy egyik ke-
zemmel át tudtam volna fogni. Az arca fehér és beesett, de még így is pont olyan
szép, mint régen. Azok a kedves szemei valahogy nagyobbak lettek, és még szo-
morúbbak. Megint őrülten szerettem. Nem érdekelt, hogy olyan sovány, mint
egy csontváz, abba meg belegondolni sem akartam, hogy miért robbant le ennyi-
re.
Eleinte nehezen indult a beszélgetés. Ő csak rólam akart hallani, nekem vi-
szont nem volt semmi olyan mondanivalóm, ami őt érdekelhette. Eszembe se ju-
tott, hogy a nagymamámnál töltött szünidőről, az ottani játékokról meséljek
neki. Végül is megkérdeztem tőle, miért nem jár már a Soundba. Azt mondta,
hogy a Sound egy szar hely. Tudni akartam, hova jár mostanában, mire kibökte:
a Bahnhof Zoora. Az állatkerti metró állomásra. Mit csinálsz ott? „Melózok”
mondta.
Abban a pillanatban nem is rázott meg a hír. Tudtam a többi fixertől, hogy
néha „melózni járnak”. Nem voltak pontosabb elképzeléseim arról, mit is jelent
ez. Nem is akartam az ilyesmikről hosszasabban gondolkodni. Csak annyit tud-
tam, hogy buzikat elégítenek ki úgy, hogy közben ez nekik nem öröm, viszont
sok pénzt kapnak érte. Aznap egyszerűen csak örültem annak, hogy Detlef eljött,
és igazán szeret, ahogy én is őt.
A következő vasárnap mehettem ki először. Detlef délután értem jött. A Lietz-
enburger Strasséra mentünk, egy presszóba. Szinte kizárólag buzik voltak ott, és
a legtöbben ismerték Detlefet. Nagyon kedvesek voltak, és bókokkal árasztottak
el. Gratuláltak Detlefnek a bájos barátnőjéhez, és fel is tűnt nekem, hogy Detlef
tényleg büszke rá, hogy én vagyok a barátnője, ezért is cipelt magával abba a
presszóba, ahol mindenki ismerte.
Valamiért csíptem ezeket a buzikat. Kedvesek voltak hozzám, bókoltak, anél-
kül hogy olyan szenyán tolakodóak lettek volna, mint más férfiak. Aranyosnak
találtak és kedveltek, de nem akartak tőlem semmit. Büszke voltam a sok bókra.
Bementem a vécébe, és megstíröltem magam a tükörben. Egyet kellett értenem
velük, tényleg jól néztem ki most, hogy több mint két hónapja nem nyúltam ká-
bítószerhez. Úgy tűnt, még soha nem néztem ki ilyen klasszul.
Detlef azt mondta, el kell mennie még a Bahnhof Zoora, mert találkozója van
Bernddel, a legjobb barátjával. Bernd ma neki is melózott, hiszen Detlef miattam
nem tudott a metróállomásra menni. Világos volt, hogy vele megyek. És örültem
is, hogy viszontlátom Berndet.
Bernd éppen elment egy palival, úgyhogy várnunk kellett. Ezen az estén egy-
általán nem tűnt olyan szörnyűnek az állomás, mint amilyenre emlékeztem.
Többnyire Detlefet néztem. Amikor dumált pár szót egy másik fiúval, és én egy
percig egyedül álltam, néhány külföldi leszólított. Csak azt értettem, hogy „hat-
van márka”, vagy ilyesmi. Szorosan belekapaszkodtam Detlefbe, és így iszonyú
biztonságban éreztem magam. Rábeszéltem Detlefet, hogy jöjjön el velem a
Soundba. Aztán azt akartam, hogy adjon nekem egy szippantásnyit a porból.
Persze először nem akart adni. De azt mondtam neki: „Csak ma este. Csak a ta-
lálkozásunk örömére. Szeretnék én is hangulatban lenni, mint te. Vagy te se lődd
be magad.” Erre adott egy kicsit.
De aztán azt mondta, soha többet nem kapok tőle port. Azt feleltem, hogy nem
is szükséges. Végül is két és fél hónap alatt bebizonyítottam, hogy nem szoktam
rá a H-ra. És az utóbbi hetekben igazán úgy éreztem, hogy H nélkül sokkal job-
ban vagyok.
Na ez hatott Detlefre. Én is abbahagyom, kicsim. Ami neked sikerült, azt én
fél kézzel is megcsinálom, mondta. Benyomta magának, én meg blázoltam
egyet. Iszonyúan fel voltunk dobva, és arról beszélgettünk, hogy milyen boldo-
gok leszünk a H nélkül.
Másnap délben elmentem a Bahnhof Zoora, és találkoztam Detleffel. Megint
kaptam egy szippantást. Majdnem minden délután találkoztam Detleffel suli után
a metró állomáson. Beadtam magamnak az első szurit is. Olyan volt már, mintha
soha nem is mentem volna el Berlinből, mintha nem is lett volna az a H nélküli
két és fél hónap. Majdnem minden nap beszéltünk arról, hogy abbahagyjuk, és
azt bizonygattam Detlefnek, hogy ez milyen könnyen megy. Gyakran az iskolá-
ból egyenesen a Bahnhof Zoora mentem. A táskámban volt a fecskendő és egy
nagy csomag uzsonna. Az anyám biztosan csodálkozott, hogy ilyen sok uzsonnát
viszek a suliba, mégis egyre soványabb vagyok. De tudtam, hogy Detlef és a ba-
rátja már várnak az ebédjükre.
Eleinte Detlef dühös volt, ha az állomásra mentem. Nem akarta, hogy ott le-
gyek, amikor elmegy melózni. Mondta is: „Nem akarom, hogy az én barátnőm
itt mászkáljon, ahol ez az utolsó csőcselék gyülekezik. Bárhol találkozhatunk, de
ne gyere többet ide.”
Nem hallgattam rá. Egyszerűen vele akartam lenni, mindegy, hogy hol. Las-
sanként már jól is éreztem magam ott, legalábbis megszoktam a mocskos metró-
állomást. A húgyszag és a fertőtlenítőszer bűze már nem zavart. A strichelők, a
csajok, a fekák, a zsaruk, a hajléktalanok, a részegek, az egész undorító mocsok,
déltől estig a természetes környezetemhez tartoztak. Ott voltam, ahol Detlef is.
Eleinte idegesített, ahogy a lányok megbámultak. Szinte még kellemetleneb-
bül, mint a frájerek. Aztán rájöttem, hogy azok a lányok, akik az Állatkert met-
róállomásra jártak melózni, tulajdonképpen féltek tőlem. Féltek, hogy a friss, ro-
pogós hús a legjobb palikat fogja elhalászni előlük. Tényleg jobban néztem ki
náluk, ápolt voltam, majdnem minden nap hajat mostam. Még senki nem vette
volna észre rajtam, hogy narkós vagyok. Tudtam, hogy klasszabb vagyok a többi
lánynál, és ez jó érzéssel töltött el. Tuti, hogy buktak volna rám a frájerek. De
nekem egyáltalán nem kellett melózni. Detlef megtette helyettem. Ahogy rám
néztek a többiek, tudtam, hogy azt gondolják, micsoda egy laza csaj ez, anélkül
is van pora, hogy melóznia kellene érte.
Eleinte még az agyamra mentek a frájerek. Főleg a fekák, a külföldi vendég-
munkások, az örökös kérdezgetésükkel: „Te baszni?... Te jönni szobára?” Néme-
lyik húsz márkát akart adni. Nemsokára már azzal szórakoztam, hogy cikiztem
ezeket a fazonokat. Visszabeszéltem nekik: „Hé, faszikám, na ne hülyéskedj.
Egy olyan alak, mint te, ötszáz márka alatt szóba se jöhet nálam.” Vagy egysze-
rűen csak hűvösen rájuk néztem, és megmondtam nekik, hogy velem nem lehet
üzletelni, kopjanak le. Mindig jó érzés volt látni, hogy a nyálas disznók behúzták
a farkukat, és elkotródtak.
A többi frájert is leráztam. Ha valamelyikük szemtelenkedett, netán tapizni
próbált, Detlef azonnal ott termett. Ha Detlef elment egy palival, megmondta a
pályaudvaron dolgozó barátainak, hogy vigyázzanak rám. Olyanok voltak, mint-
ha a bátyáim lennének. Minden hülye faszt elzavartak a francba.
A Sound helyett most már az állatkerti metróállomásra jártam. Négyen vol-
tunk jóban: Detlef, Bernd, Axel és én. Ezen a kis bandán kívül nem volt más ba-
rátom. Bernd és Axel tizenhat évesek voltak, teljesen rászoktak már a H-ra, és
stricheltek. Mind a három fiú Axel lakásában élt.
A két másik sráccal ellentétben Axel borzasztó csúnya volt. Semmi nem illett
össze az arcán. A karja és a lába sem állt összhangban a testével. Azt hihette vol-
na az ember, hogy ő az utolsó, akire buknak a buzik. De mindig volt palija, sőt
törzsvendégei. is voltak. Detlef ordibálhatott a frájereivel, és sértegethette is
őket, ha már hányingere volt az egésztől, de azok mindig visszajöttek siránkoz-
va. Axelnek viszont az ő külsejével mindig össze kellett szednie magát, és ro-
hadtul barátságos képet kellett vágnia. De valószínűleg tudott valami különlege-
set nyújtani az ágyban, amit iszonyúan csíptek a buzik. Különben nem sikerült
volna tartania magát a pályaudvari konkurenciával szemben.
De aztán ott állt bosszút a frájereken, ahol csak tudott. Mihelyt egy balekra
akadt, jól kihasználta, becsapta és átverte. Mégis nagyon jó fej volt. Sértegethet-
ték vagy megalázhatták, semmit nem lehetett észrevenni rajta. Mindig szeretetre-
méltó maradt. Hihetetlenül segítőkész volt, pedig ez nem jellemző a narkósokra.
Egyáltalán nem is volt több olyan narkós, mint ő. Mintha nem is ebben a szaros
világban élt volna. Egy év múlva már halott volt.
Axel története hasonlított a miénkhez. A szülei elváltak. Amíg az anyja el nem
költözött a barátjához, addig Axel nála élt. Az anyja igencsak nagyvonalú volt.
Otthagyta Axelnek a két és fél szobás lakást egypár bútordarabbal, sőt még egy
tévét is hagyott neki. Hetente egyszer meglátogatta, és adott némi pénzt-a megél-
hetésre. Tudta, hogy heroinista a fia. És biztosan sokszor mondta is neki, hogy
hagyja abba.
Azt hitte, többet tesz a gyerekéért, mint más szülők, hiszen ajándékozott neki
egy lakást meg egy tévét.
Az egyik hétvégén aztán Axel lakásában töltöttem az éjszakát. Anyám megen-
gedte. Megint valami barátnőmesét adtam be neki. Axel lakása iszonyúan le-
pusztult volt. Igazi fixerlakás. A belépőt már az ajtóban megcsapta a bűz. Körös-
körül üres szardíniásdobozok hevertek, cigarettacsikkek úszkáltak az olajban,
paradicsomszószban és mustárban. Közöttük poharak és csészék álltak mind-
egyikben volt egy kis víz, hamu, dohány és cigarettapapír. Amikor az egyetlen
asztalra rá akartam tenni néhány joghurtot, a túloldalon két halkonzerv borult le
a földre. A szósz kicsurgott a szőnyegre. Senki nem törődött vele.
A szőnyeg különben is iszonyatosan bűzlött. Amikor Axel belőtte magát, lát-
tam, hogy mitől olyan büdös. Kihúzta karjából a véres tűt, a fecskendőt megtöl-
tötte vízzel és a rózsaszín lét egyszerűen a szőnyegre spriccelte. Mindig így tisz-
tította ki a fecskendőjét. Minden szúrás után néhány csepp vérrel több került a
kopott perzsára. Ennek, meg a halszósznak volt olyan édeskés-émelyítő szaga.
Még a függönyök is sárgák és büdösek voltak.
Es az egész bűzös káosz közepén egy vakítóan fehér ágy állt. Rögtön odame-
nekültem. Amikor belenyomtam arcomat a párnába, Ariel- és Weisser Riese-illa-
tot éreztem. Tényleg azt gondoltam, hogy még sose feküdtem ilyen tiszta ágy-
ban.
Neked vetettem meg, mondta Axel. A következő hetekben minden szombaton,
ha jöttem, frissen volt áthúzva az ágy. Én mindig csak egyszer aludtam ugyanab-
ban az ágyneműben, míg a többiek valószínűleg sosem cserélték az övéket.
A fiúk vettek nekem enni- és innivalót, mindig olyasmit, amit épp a legjobban
kívántam. Egyszerűen a kedvemben akartak járni. És főleg, mindig a legjobb
port vették meg nekem. A májam még mindig vacakolt. Ha nem volt tiszta a szer
amit benyomtam, nagyon pocsékul voltam. Rémesen aggódtak, ha rosszul érez-
tem magam. Inkább megvették a legtisztább H-t, még ha drága volt is. Mindig
készek voltak bármit megtenni értem. Valahogy csak én voltam nekik fontos. És
Detlef után nekem is Axel és Bernd volt a legfontosabb, rajtuk kívül nem volt
senkim.
Ritkán voltam ilyen boldog életemben. Biztonságban tudtam, otthon éreztem
magamat. Délutánonként az állatkerti metróállomáson, és hétvégén a bűzlő nar-
kós kégliben.
Detlef volt a legerősebb, én pedig a leggyengébb a társaságban. Úgy éreztem,
hogy testileg-lelkileg ki vagyok szolgáltatva a fiúknak, főleg lány-mivoltom mi-
att. De most először élveztem is a gyengeségemet. Élveztem, hogy Detlef, Axel
vagy Bernd mindig kéznél van, ha szükségem van valakire.
Olyan fiúm volt, aki megtette azt, amit egyetlen fixer sem tesz: minden adag
H-t megosztott velem. Aki pénzt keresett rám a legpocsékabb munkával, ami
csak létezik. Mindennap egy vagy két frájerrel többet kellett letudnia, hogy ne-
kem is legyen porom. Köztünk minden fordítva volt. A fiú ment strichelni a ba-
rátnője kedvéért. Talán mi voltunk az egyetlen pár a világon, akiknél ez előfor-
dult.
Ezekben a hetekben, 1976 késő őszén még a gondolat sem fordult meg a fe-
jemben, hogy netán én is melózni menjek. Vagyis hát, gondolni gondoltam rá né-
hány másodperig. Ha lelkifurdalásom volt Detlef miatt, amikor épp a kedvemért
ment el valamelyik ócska pasival. De biztos voltam benne, hogy Detlef először
is jól elfenekelt volna, ha csak a legkisebb célzást teszem ilyesmire.
Egészen pontos elképzeléseim még mindig nem voltak arról, mi is történik a
„meló” közben. Legalábbis nem gondoltam bele, és nem is nagyon akartam el-
képzelni. Detlef pedig nem beszélt nekem róla. A három fiú beszélgetéseiből azt
vettem ki, hogy „lehoznak egyet” a buziknak, mégpedig franciázva.
Azt gondoltam, nekünk Detleffel nincs ehhez közünk. Én legalábbis nem un-
dorodtam attól, amit Detlefnek csinálnia kellett. Az nem volt számomra olyan
borzasztó, ha ő a pasikhoz nyúlt. Mocskos munka, de enélkül nincs por. Csak azt
nem akartam, hogy azok a hapsik is hozzányúljanak Detlefhez. Mert ő csak az
enyém.
Egyébként némelyik frájer egészen oké volt még az én szememben is. A fiúk
is mondták néha, hogy ez vagy az egészen rendes, tartsuk melegen magunknak,
és ezt a szemléletet én is átvettem tőlük. Egyik-másik hapsi tényleg nagyon ked-
ves volt hozzám, ha találkoztak Detleffel és velem a metróállomáson. Fura do-
log, de néhány buzi komolyan bukott rám. Néha az egyik srác adott nekem 20
márkát azzal, hogy ettől vagy attól a palitól van, aki nagyon csíp engem. Detlef
el sem árulta nekem, hogy néhány fazon állandóan buzerálta, csináljuk egyszer
hármasban a dolgot.
Nézegettem a többi lányt is a pályaudvaron, majdnem mind félig gyerek volt
még, akárcsak én. Láttam, milyen szarul vannak. Különösen azok, akik fixerek
voltak, és ezért nagyon kellett nekik a pénz. Látszott az arcukon az undor, ha egy
hapsi megszólította őket, pedig próbáltak kedvesen mosolyogni. Nagyon lenéz-
tem a frájereket. Micsoda idióták vagy perverz disznók azok, akik itt, a pályaud-
varon sunyítanak, és lesik a friss pipihúst. Micsoda szórakozás az, egy vadidegen
lánnyal elmenni, aki undorodik tőlük, és még meg is látszik rajta az undor.
Idővel aztán meggyűlöltem a buzikat. Lassanként rájöttem, hogy mit áll ki ve-
lük Detlef. Gyakran minden erejét össze kellett szednie, hogy melózni menjen.
Ha nem volt belőve, akkor egyáltalán nem bírta a dolgot. Ha meg rájött a turkey,
tehát épp amikor a legjobban kellett volna a pénz, szabályosan elrohant a fráje-
rektől. Ilyenkor Axel vagy Bernd csinált neki egy menetet. Minden erejüket
összeszedve öklendezve és undorral. Ők is csak úgy bírták, ha előbb belőtték
magukat. Iszonyúan idegesített, ahogy a buzik szaladtak Detlef után. Nevetséges
vallomásokat dadogtak a fülébe és szerelmes leveleket dugdostak a zsebébe, mi-
közben ott álltam mellette. Átkozottul magányos pasasok voltak mind, akik Det-
lefre hajtottak. Mégsem tudtam sajnálni őket. Legszívesebben rájuk ordítottam
volna: „Figyelj, haver, nem tűnik fel, hogy Detlef az enyém és senki másé, pláne
nem egy vén buzi disznóé?!” Csakhogy épp ezekre a pasasokra volt szükségünk,
mert tőlük jött a dohány, és mert ki lehetett belezni őket, mint a karácsonyi puly-
kát.
Észrevettem, hogy a metróállomáson olyan pasasok is feltűnnek, akik egészen
intim viszonyban vannak Detleffel, még nálam is közelebb állnak hozzá. A
hányinger kerülgetett. És, amikor a három srác beszélgetéséből kihallgattam,
hogy némelyik frájer csak akkor fizet, ha a strichelő is elélvez, akkor majdnem
teljesen kiborultam.
Egyre kevesebbet láttam Detlefet, mert örökké elvolt valamelyik buzi disznó-
val. Féltettem. Valaki mesélte, hogy a strichelő fiúk idővel maguk is buzik lesz-
nek. De nem tehettem Detlefnek szemrehányást. Egyre több pénzre volt szüksé-
günk. És a fele az én adagomra ment. Amióta benne voltam a bandában – talán
öntudatlanul is –, igazi fixer akartam lenni, mint ők. Minden nap belőttem ma-
gam. És mindig ügyeltem arra, hogy maradjon elég H a másnapi szúrásra is.
Ennek ellenére még egyikünk sem volt teljes fizikai függésben. Miután az em-
ber elkezdi a kábítószerezést eltart egy jó darabig, amíg testileg is totálisan füg-
gő lesz, pláne, ha nem mindennap lövi be magát. Nekünk mindeddig sikerült
egy-két napig szúrás nélkül kibírni. Valami más szerrel is beállíthattuk magunkat
egy kicsit, így még azért nem volt az élet maga a pokol. Meg bebeszéltük ma-
gunknak, hogy mi egészen mások vagyunk, mint a lecsúszott narkósok, és bár-
mikor abba tudnánk hagyni, ha akarnánk.
Gyakran még csakugyan boldog voltam. Főleg szombatonként, Axel lakásá-
ban. Detlef odabújt hozzám a frissen húzott ágyba. Adott egy jóéjt-puszit a
számra, aztán háttal fordultunk egymásnak, úgy aludtunk el. És amikor felébred-
tem, Detlef adott egy jóreggelt-puszit.
Fél éve jártunk már együtt, de ez volt az egyetlen testi gyöngédség köztünk.
Mielőtt Detlefet megismertem, tapasztaltam már, milyen erőszakosak tudnak
lenni a fiúk. Ezért rögtön megmondtam neki: „Ide figyelj, én még szűz vagyok.
Szeretnék még egy kicsit várni, hogy idősebb legyek.”
Meg is értette, és soha nem gúnyolt ki érte. A barátnője voltam ugyan, akivel
jókat lehet dumálni, és szó nélkül is megérti magát, de a tizennégy évemmel
azért még gyerek voltam neki. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen finom érzésű
volt. Érezte, hogy mit szeretnék, mit tudok megtenni, és mit nem. Valamikor az-
tán október táján kértem az anyámtól fogamzásgátlót. Fel is íratott nekem, mert
közben már tudomást szerzett róla, hogy Detleffel alszom. Azt, hogy nincs köz-
tünk semmi, nemigen hitte el. Ezen a téren nagyon bizalmatlan volt.
Szóval szedtem a tablettát, de Detlefnek nem mondtam meg. Még mindig fél-
tem. Amikor egy szombaton, megérkeztem a lakásba, láttam, hogy Axel a saját
ágyát húzta át friss ágyneművel. Az ő ágya szélesebb volt, mint amin mi alud-
tunk eddig. Axel úgy gondolta, mégis csak hülyeség, hogy ő terpeszkedik a nagy
ágyban, mi pedig ketten szorongunk a kicsin. Cseréljünk, mondta.
Szuper jó kedvünk volt. Detlefnek hirtelen az jutott eszébe, mi lenne, ha egy-
szer végre kitakarítanánk. Rögtön benne voltunk. Először is kitártam a lakás
összes ablakát. Most, hogy bejött egy kis friss levegő, derült ki, hogy milyen
bűzben éltünk eddig. Egy normális ember menten kifordult volna az ajtón az al-
vadt vér, a hamu, és a penészes halkonzervek bűzétől.
Két óra múlva már a feje tetején állt minden a lakásban. Szeméthegyeket
hordtunk össze, és nejlonzacskókba gyömöszöltük. Végezetül még a porszívót is
bevetettem, sőt, a madárkalitkát is kitakarítottam, amiből egy álmos papagáj bá-
mészkodott kifelé, hogy mi ez a felfordulás. A papagájt Axel anyja hagyta a la-
kásban, mert a barátja nem szerette a madarakat. Axel is utálta az állatot. Ha el-
kezdett csipogni vagy dumálni, Axel ököllel csapott a kalitkára, és szegény jó-
szág őrülten repdesett a rácsok között. Egyik fiú sem törődött a madárral. De
Axel anyja hetente egyszer hozott neki eledelt, én pedig szombatonként adtam
neki egész hétre elegendő magot, és vettem egy üvegcsövet, amibe hat napra ele-
gendő tiszta vizet tettem.
Amikor ezen az estén lefeküdtünk, minden másképp történt. Detlef nem adott
jó éjt-puszit, és nem fordult el tőlem. Elkezdett beszélgetni. Mindenféle kedves
dolgot mondott. Éreztem a kezét. Nagyon gyengéd volt. Egyáltalán nem féltem.
Én is simogattam Detlefet. Nagyon sokáig simogattuk egymást, anélkül hogy
szóltunk volna valamit. Csodálatosan jó volt.
Biztosan eltelt már egy óra is, mire Detlef újra megszólalt. „Nem akarsz jövő
szombaton lefeküdni velem?” – kérdezte. „Benne vagyok”, mondtam. Mindig
féltem ettől a kérdéstől, de most, hogy megtörtént, boldog voltam.
Kis idő múlva még hozzátettem: „Benne vagyok, de egy feltétellel. Mindket-
ten cleanek maradunk egész szombaton. Semmi H. Úgy értem, különben nem
lenne jó. Vagy iszonyú jó lenne, de, csak azért, mert fönn vagyok, és azt hinném,
hogy ha aztán clean leszek, akkor viszont mégsem lesz jó. Tényleg tök józan
szeretnék lenni. És azt is szeretném, hogy te is tudd, milyen velem úgy.” Rend-
ben van felelte Detlef. Adott egy jóéjt-puszit, megfordultunk és a hátunkkal egy-
máshoz simulva elaludtunk.
A következő szombaton tényleg tiszták maradtunk. A lakás megint mocskos és
büdös volt. De az ágyunk friss és fehér, mint mindig. Amikor levetkőztünk, azért
féltem egy kicsit. Először csak csöndben feküdtünk egymás mellett. Azok a lá-
nyok jutottak eszembe az osztályból, akik mesélték, hogyan estek nekik a fiúk az
első alkalommal. Hogy milyen erővel lökték be a szerszámukat, és hogy abba
sem hagyták, amíg ki nem elégültek. Azt mesélték a lányok, hogy az első alka-
lommal állatian fáj. Sokan nem is jártak többet azzal a sráccal, aki elvette a szü-
zességüket.
Mondtam Detlefnek, hogy én másképp szeretném mint ahogy a többi lánnyal
volt az osztályból.
Oké, kicsim, mondta.
Sokáig simogattuk egymást. Egy kicsit belém hatolt, alig vettem észre. Ha
fájt, Detlef rögtön megérezte, nem is kellett mondanom.
Arra gondoltam, megérdemli, hogy egy kis fájdalmat elviseljek érte, hiszen
várt vagy egy fél évet.
De Detlef nem akart fájdalmat okozni. Aztán végül egészen együtt voltunk.
Borzasztóan szerettem abban a percben. De mégis valahogy mozdulatlanul, me-
reven feküdtem ott. Detlef sem mozdult. Talán érezte, amit ebben a percben még
magam sem tudtam. Hogy a félelemtől és a boldogságtól totál kivagyok.
Detlef visszahúzódott és átölelt. Fantasztikus érzés volt. Arra gondoltam, mi-
ért éppen én érdemeltem meg egy ilyen srácot? Aki csak rám gondol, és magára
egyáltalán nem. Aki, amikor először fekszik le velem, nem is akar maga eljutni a
csúcspontra, mert csak az én kedvemért tesz mindent. Kathira gondoltam, ahogy
a moziban csak úgy a lábam közé nyúlt. Boldog voltam, hogy vártam Detlefre.
Hogy Detlefhez tartozom. Olyan borzasztóan szerettem ezt a fiút, hogy hirtelen
félni kezdtem. Félni a haláltól. Mindig ugyanarra gondoltam: Nem akarom, hogy
Detlef meghaljon.
Te, Detlef, hagyjuk abba a kábítószerezést, mondtam, miközben simogatott.
Igen, te nem lehetsz fixer, felelte.
Megcsókolt. Aztán lassan megfordultunk. Hátunkkal egymáshoz simulva
aludtunk el.
Fölébredtem, mert Detlef kezét éreztem magamon. Még elég korán volt. De a
függönyön keresztül már beszűrődött egy kis szürke fény. Simogattuk egymást,
aztán igazából szeretkeztünk. Inkább csak a tudatom rögzítette az érzéseimet, és
még nem a testem, de az már biztos volt, hogy eszméletlenül jó Detleffel együtt
lenni.
 Hétfőn rögtön a suli után kimentem a Bahnhof Zoora. Detlef már ott volt.
Odaadtam neki az uzsonnámat és egy almát. Éhes volt. Iszonyúan kellett a H, hi-
szen már három napja tiszta voltam. Megkérdeztem Detleftől, hogy tud-e adni
egy adagot.
„Nem. És tőlem nem is kapsz többet. Nem akarom. Túlságosan szeretlek.
Nem akarom, hogy fixercsaj legyen belőled”, mondta.
Azt hittem, mindjárt eldobom az agyam. Majd megvesztem a H-ért, és elkezd-
tem ordítani: „Hé, öreg, ez kurva nagy szemétség. Akkora a pupillád, mint egy
gombostű feje, totál fel vagy töltve. És engem akarsz megdumálni, hogy clean
maradjak. Majd ha te abbahagyod, én is leszokom róla. De ne beszélj mellé.
Mondd meg nyíltan, hogy az egészet magadnak akarod.”
Ezzel teljesen kikészítettem. Nem tudott mit mondani, mert ő persze már va-
sárnap este szerzett port. Végül megadta magát és azt mondta: „Oké, kicsim,
együtt hagyjuk abba.” A következő fuvart az én adagomért csinálta.
Az, hogy lefeküdtünk egymással, sok mindent megváltoztatott az életemben.
A metróállomáson már nem éreztem túl jól magam. Egyszerre világosabban lát-
tam, mit jelent a „meló”. Most már csakugyan tudtam, mit akarnak azok a pasik,
akik leszólítanak. Ugyanazt, amit Detleffel csináltam. Dugni. Persze azelőtt is
tudtam, hogyan csinálják, de az egész valami absztrakt dolog volt számomra.
Most pedig a legszebb és legintimebb élményt idézte fel, amit Detleffel átéltem.
Undorodtam a frájerektől. Elképzelhetetlen volt számomra az, ami itt a pályaud-
varon folyt: hogy én lefeküdjem egy ilyen undorító, büdös fekával, hogy engem
megbasszon egy részeges, hájas, izzadt, kopasz disznó. Már nem szórakoztatott,
ha leszólítottak ezek a gennyes alakok. Egyszerűen nem is voltam már képes fe-
leselni velük. Ellenségesen hátat fordítottam nekik, néha pedig szó szerint még
utánuk is rúgtam. Megint feltámadt a buzik iránti gyűlöletem is. Meg tudtam
volna ölni a nyomorultakat. Újra és újra el kellett nyomnom magamban a gondo-
latot, hogy Detlef kénytelen kedves lenni velük.
Mégis minden délben elmentem a pályaudvarra mert ott volt Detlef. Ha kész
volt egy fuvarral, fölmentünk a teraszra és ittam egy kakaót. Volt, hogy rosszul
ment az üzlet. Előfordultak olyan szar napok, amikor még Detlefnek is nehéz
volt megszereznie a kettőnk adagját.
Az állomás teraszain Detlefen keresztül lassacskán megismertem a többi stri-
chelőt is, akiktől eleinte mindig távol tartott. Sokkal lepusztultabbak voltak ná-
lunk, és nehezebben tudtak palikat szerezni, mint a mi bandánk srácai. Ők voltak
az öreg narkósok, akiket korábban annyira csodáltam.
Detlef azt mondta, ezek mind a barátai. És azt is mondta hogy vigyázzak, mert
az ilyen régi fixerek iszonyú sunyik. Állandóan kell nekik a por, de sosincs pén-
zük. Jobb, ha az ember nem árulja el az ilyeneknek, ha van pénze vagy szere.
Különben azt kockáztatta az ember, hogy kap egy jó nagyot a pofájába. Nemcsak
a palikat vágták át ezek, hanem egymást is.
Lassan kezdtem sejteni, milyen is a valódi narkós pálya, ami azelőtt annyira
vonzott. Most már én is a kapujában álltam.
Detlef barátai időnként azt mondták nekem: „Kislány, hagyd abba. Túl fiatal
vagy még. Neked még sikerülhet. Csak Detleffel kell szakítanod. Azon már úgy-
sem lehet segíteni. Ne csinálj hülyeséget, hagyd ott Detlefet.”
Mutattam nekik, hogy tök hülyék. Hogy Detleffel szakítsak, szóba se jöhetett.
Ha ő meg akart halni, akkor én is. De neki nem ezt mondtam. Hanem inkább azt,
hogy ne hülyéskedjen: hogy egyikünk sem szokott még rá, és akkor hagyjuk
abba, amikor akarjuk.
1976 novemberében meglehetősen egyhangúan teltek a napok. Kettőtől nyol-
cig mindennap a pályaudvaron voltam. Aztán a Treibhausba mentünk, egy disz-
kóba a Kurfürstendammon. Este itt volt a placc, és ide járt Detlef is. Ez még le-
pusztultabb hely volt, mint a Sound. Gyakran az utolsó buszig itt maradtam, ami
éjfél után húsz perccel indult. Tulajdonképp egész héten csak a szombatot vár-
tam, amikor Detlefnél aludtam. Hétről hétre jobb lett vele, ha nem voltunk túlsá-
gosan belőve.
Megjött a december. Egyre hidegebb lett. És fáztam. Régebben sosem fáztam,
most pedig mindig. Észrevettem, hogy lerobbant a szervezetem. Egy december
eleji vasárnap óta tudtam, hogy nem stimmel valami. Detlef mellett ébredtem és
állatira fáztam. Valami dobozra esett a pillantásom. Egyszerre ugrálni kezdett a
dobozon levő felirat. Iszonyúan rikítottak és fájtak a szememnek a színek. Főleg
a piros volt rémisztő. A pirostól mindig féltem a tripeken. Ha H volt bennem, a
pirosat mindig nagyon lágy színnek láttam. A piros, akárcsak a többi szín, a H
hatására olyan szép lett, mintha egy puha fátyolon át néztem volna.
De most megint agresszívan virított a piros azon a rohadt dobozon. A szájam
tele volt nyállal. Lenyeltem, de megint azonnal összegyűlt. Valahogy mindig föl-
jött. Aztán hirtelen eltűnt a nyál, száraz lett a szájam, és összetapadt. Megpróbál-
tam inni valamit, de nem sikerült. Kirázott a hideg, aztán meg elöntött a forró-
ság, és folyt rólam a víz.
Felébresztettem Detlefet, és mondtam neki, hogy valami bajom van.
Detlef a szemembe nézett, és azt mondta: „Akkorák a pupilláid, mint egy csé-
szealj.” Hosszú szünetet tartott, majd azt suttogta: „Na, kislány, most már te is
alaposan benne vagy.”
 Megint reszkettem és megkérdeztem: „Miért, mi van?”
Turkey, mondta Detlef.
Aha, szóval ez a turkey, gondoltam. Szóval rajtad a turkey, öreg fixercsaj.
Nem is olyan nagy dolog. Mit csinálnak akkora cirkuszt ebből a többiek? Igazi
fájdalmaim tényleg nem voltak. Csak reszkettem, és egy kicsit agyamra mentek
a színek, meg a nyál a számban.
Detlef nem szólt többet. Előhalászott egy kis csomagot a farmerjából, és asz-
korbinsavat vett elő. Hozott egy kanalat, felforralta a cuccot egy gyertya felett,
és odaadta az elkészített fecskendőt. A remegés miatt alig tudtam eltalálni a vé-
námat. De azért viszonylag gyorsan ment az egész. Megint jól éreztem magam.
A színek lágyak lettek, és a nyálam is eltűnt. Ebben a pillanatban nem volt több
probléma, úgyhogy elaludtam Detlef mellett, aki rögtön magának is csinált egy
szurit. Amikor délben felkeltünk, megkérdeztem Detleftől, mennyi szere van
még.
Ne félj, kapsz még egy adagot, mielőtt este elmész, felelte. De holnap reggelre
is kell valami, szóltam. Annyi már nincs. És a francnak sincs kedve kimenni ma
a pályaudvarra. Vasárnap úgysincs ott semmi, mondta.
Pánikba estem és dühöngeni kezdtem: „Ember, hát nem érted? Ha holnap reg-
gel nem tudom belőni magam, akkor jön a turkey, és nem tudok bemenni az is-
kolába.”
„Ezt előre megmondtam neked, kislány. Most már te is nyakig benne vagy”
válaszolt Detlef.
Délután kimentünk a pályaudvarra. Volt időm gondolkodni. Az első turkey.
Most már függtem a H-tól, és függtem Detleftől. Legjobban az ijesztett meg,
hogy Detleftől függök. Hát milyen szerelem az, ha az ember totálisan ki van
szolgáltatva? Mi lesz, ha esténként könyörögnöm és rimánkodnom kell Detlef-
nek a porért? Tudtam, hogyan siránkoznak a narkósok, ha rájuk tör a turkey. Ho-
gyan alacsonyodnak le és alázkodnak meg. Hogyan omlanak össze, szinte a
megsemmisülésig. Én nem voltam képes kérni. Főleg nem Detleftől. Ha könyö-
rögnöm kell neki, mindennek vége köztünk. Soha senkitől nem tudtam kérni
semmit.
Detlef végül is talált egy frájert, és borzasztóan sokáig vártam, amíg meglett
vele. Szóval ezentúl majd mindig meg kell várnom, hogy Detleftől megkapom a
másnap reggeli adagot.
Ezen a délutánon nagyon lelombozódtam. Magamban beszéltem: „Szóval,
Christiane, most mindent elértél, amire vágytál. Így képzelted el a dolgot? Á,
nem. Pedig ezt akartad. Mindig csodálattal bámultad az öreg fixereket. Most te is
az lettél. Most már senki nem tud becsapni. Most már nem kell hitetlen szemeket
meresztened, amikor mások a turkeyről beszélnek. Most már senki nem verhet
át. Most te vagy az, aki másokat átver.”
Nem igazán sikerült összeszednem a bátorságomat. Állandóan a turkeyre kel-
lett gondolnom. Eszembe jutott, hogy kicikiztem a narkósokat, akikre rátört a
turkey. Igazából sosem fogtam fel, mi a bajuk. Csak annyit láttam, hogy hihetet-
lenül érzékenyek, könnyű megsérteni őket és hiányzik belőlük minden tartás.
Ilyenkor a drogos annyira megsemmisül, hogy egyáltalán nem mer visszabeszél-
ni. Volt, hogy rajtuk tomboltam ki a hatalmi vágyaimat. Durvább hecceléssel
már szabályosan ki lehetett készíteni őket, valóságos sokkot kaptak. Csak rá kel-
lett akadni a gyenge pontjukra, beleturkálni a sebeikbe és összeomlottak. A tur-
key alatt ugyanis pontosan látták, micsoda nyomorult férgek valójában. Ilyenkor
odavan az egész laza narkós nagyképűsködés, vége a nagy fölényességnek.
Gondoltam is magamban: na, most ők fognak kikészíteni engem, ha rám jön a
turkey. Ki fogják találni, mitől vagyok úgy oda. De hát tulajdonképpen mindez
már rég világos. Furcsa hogy csak most esik le a tantusz.
Az önmagammal folytatott beszélgetéseim nem vezettek sehová. Valaki más-
sal kellett volna beszélnem. Odamehettem volna egyszerűen valamelyik pálya-
udvaron kószáló narkóshoz. De ehelyett inkább lekuporodtam a pályaudvari pos-
tahivatal mellett egy sarokba. Persze tudtam, miket mondanak ilyenkor a többi-
ek. Hányszor hallottam én is ilyesmit, amikor még nem érintett a dolog: „Ne
szívd úgy mellre, öreg. Csináld csak tovább. Valahogy csak lesz. Ha tényleg aka-
rod, akár le is szokhatsz róla. Van a piacon Valeron, nem?” Detlef is csak közhe-
lyeket tudott mondani, ha H-ról volt szó.
Csak az anyámmal beszélhettem volna meg a dolgot. De ez sem ment. Képte-
len voltam bánatot okozni neki. Arra gondoltam, hogy szeret, és én is szeretem a
magam módján. Menten elájulna, ha elmesélném neki a bajomat. De segíteni ak-
kor sem tudna. Talán bedugna valami intézetbe, annak pedig tényleg nem volna
semmi értelme. Kényszerre senki sem szokik le, én meg pláne nem. Csak beke-
ményítenék és megszöknék, hogy inkább csövezni menjek. Szóval minden csak
még rosszabb lenne.
Fennhangon beszéltem magamban: „A fenébe, egyszerűen abba kéne hagyni.
Mi az a kis turkey az elején, azt fél kézzel elintézem. Ha Detlef visszajön, meg-
mondom neki, hogy nem kell a por. Végeztem, vagy szakítunk. Hogy van már
két fél felese? Oké, ezt még belőjük, de holnaptól vége.” De szövegelés közben
is egyre jobban kerülget a gondolat, hogy kéne egy lövés. Aztán azt suttogtam,
mintha egy egészen különleges titkot mondanék ki: „Detlef úgysem lesz benne.
Most szakítsak Detleffel? Christiane, abba kéne hagynod a hantálást. Legalább
magához legyen őszinte az ember. Nincs mese, itt a vég. Kész. Csakugyan a vég.
Nincs sok hátra. De hát te akartad.”
Megjött Detlef. Szó nélkül elmentünk a Kurfürstenstrasséig, és megkerestük a
törzsnepperünket. Kaptam egy fél felest, hazamentem a metróval, és begubbasz-
tottam a szobámba.
Két héttel később, vasárnap kettesben voltunk Detleffel Axel lakásában. Dél-
utánra már pocsékul éreztük magunkat. Szombaton nem találtuk meg a törzsnep-
perünket, egy másik meg jól átvágott minket. Olyan rossz volt a por, amit vet-
tünk tőle, hogy már reggel dupla adagot, vagyis az egész készletünket be kellett
nyomnunk ahhoz, hogy feltöltődjünk. Detlef megint elkezdett izzadni, s én is
úgy éreztem, nem vagyok messze attól, hogy rám jöjjön a turkey.
Az egész lakást átkutattuk, hogy találjunk valamit, amit pénzzé tehetnénk. De
előre tudtuk, hogy semmi nincs. A kávéfőzőtől a rádióig mindent eladtunk már,
minden a belövésekre ment. Csak a porszívó volt még meg valahol. De az már
olyan régi volt, hogy egy lyukas garast sem kaptunk volna érte.
Detlef azt mondta: „Kislány, akárhogyan is, de sürgősen pénzt kell szerez-
nünk. Legkésőbb két óra múlva már annyira rajtunk lesz a turkey, hogy semmit
nem tudunk csinálni. Vasárnap este már képtelen vagyok egyedül pénzt szerkóz-
ni. Segítened kell. Legjobb, ha elmész a Soundhoz, és megpróbálsz összetarhálni
valamit. Negyven márkát kéne beszerválnod. Ha találok egy frájert negyven
vagy ötven márkára, akkor holnap reggelre is elég lesz a lóvé. Menni fog?”
„Még jó, hogy menni fog – feleltem, – Tudod, milyen nagy tarhás vagyok.”
Megállapodtunk, hogy legkésőbb két óra múlva találkozunk. Már gyakran gaj-
moltam a Soundban, néha csak úgy, kedvtelésből. Mindig sikerült. De ezen az
estén semmi nem jött össze. Sietnem kellett volna, de a kunyeráláshoz idő kell.
Először is ki kell szemelni a megfelelő embert, akit érdemes megszólítani. Rá
kell hangolódni, egy kicsit dumálni, egy kicsit lazának lenni. A tarhálást egysze-
rűen élvezni kell.
Rám jött a turkey, és nem ment úgy a bolt, mint szokott. Eltelt fél óra, és még
csak hat márka nyolcvanam volt. Már azt hittem, soha nem lesz meg a pénz.
Detlefre gondoltam, aki az Állatkertnél álldogált. Ilyenkor csak szülők jöttek
arra a csemetéikkel a nagyiéktól, akiknél kávéztak egy kicsit vasárnap délután.
Tudtam, hogy már rajta van a turkey, és akkor tuti, hogy nem tud fuvart csinálni.
Pánikba estem.
Minden határozott cél nélkül kimentem az utcára. Talán úgy képzeltem, hogy
az utcán még mindig jobban megy a pénzkérés. A bejáratnál megállt egy bazi
nagy Mercedes. Gyakran álltak meg vagy lassítottak ilyen menő autók arrafelé,
mert sehol nem olyan olcsó a pipihús, mint a Sound előtt. Vannak lányok, akik
még a belépőt sem tudják kifizetni, mert elfogyott a zsebpénzük. Ezek a beugró-
ért és néhány kóláért is elmennek.
A fazon intett nekem a kocsiból. Rögtön megismertem. Gyakran dekkolt a
Sound előtt, volt már, hogy le is szólított. Hogy nem akarok-e keresni egy szá-
zast. Kérdeztem, mit kér cserébe, mire azt mondta, „semmi különöset”. Kinevet-
tem.
Nem tudom pontosan, mire gondolhattam, valószínűleg nem sok mindenre.
Talán arra, hogy oda kéne menni, és megtudni végre, mit akar. Vagy hogy lehet-
ne szerezni tőle egy-két tízest. Mindenesetre a pasas vadul integetett, én meg
egyszerre csak ott álltam az autójánál. Mondta, hogy szálljak be, mert nem tud
sokáig itt állni a kocsival. Én meg beszálltam.
Persze pontosan tisztában voltam a helyzettel. Hogy szó sincs már semmiféle
tarhálásról. Láttam már frájert az életemben, nem nézhettem úgy rá, mint egy
marslakóra. Ismertem a lemezt. A metróállomásról is, meg a fiúk beszélgetései-
ből is. Azt is tudtam, hogy nem a frájer, hanem a strichelő diktálja a feltételeket.
Megpróbáltam tök laza lenni. Nem is remegtem. Épp csak, hogy nagyon nagy le-
vegőt vettem a beszédhez, és elég nehezemre esett a mondatot abban a laza
hangnemben befejezni, ahogy elkezdtem.
Megkérdeztem: „Na, mi van?”
Mire ő: „Mi lenne? Száz márka. Rendben van?”
Dugás, meg ilyesmi nálam számításba se jöhet, feleltem, mire megkérdezte,
hogy miért, én meg olyan izgatott voltam, hogy csak az igazság jutott az eszem-
be: „Idefigyelj. Van egy fiúm. Csak vele feküdtem le eddig. Azt akarom, hogy ez
így is maradjon.”
„Jól van. Akkor szopj le.”
„Nem, azt sem. Attól hánynom kell.” Most már tényleg nagyon nyugodt vol-
tam.
De nem zavartatta magát. „Oké, akkor lehozod kézzel.”
„Meglesz. Egy százasért.” Ebben a pillanatban fel sem fogtam az egészet. Ké-
sőbb jöttem rá, hogy a pasas kurvára bukott rám. Száz márka egy lehozásért, rá-
adásul a Kurfürstenstrassén, a legolcsóbb bébiplaccon – hát ilyen nincs is.
Az ijedtségemre bukott, amit tényleg nem tudtam elleplezni. Tudta, hogy nem
megjátszom magam, ahogy ott ültem az ajtóhoz lapulva, jobb kezemmel a kilin-
csen.
Amikor indított, pokoli félelem fogott el. Arra gondoltam; biztosan többet
akar, erőszakkal fogja majd a százas ellenértékét megszerezni. Vagy egyáltalán
nem is fizet. A közelben állt meg, egy parknál. Már gyakran keresztülmentem
ezen a parkon. Tényleg egy baszópark volt. Mindenütt óvszerek és papírzseb-
kendők voltak eldobálva.
Most már rendesen remegtem, és egy kicsit rosszul is voltam. De a pasas tök
nyugodt maradt. Erre összeszedtem magam, és mondtam, amit a strichelőnek
ilyenkor mondania kell: „Előbb a pénzt.” Adott egy százmárkást. Még mindig
féltem. Ismertem már elég sztorit az olyan frájerekről, akik aztán erőszakkal.
visszaveszik a pénzüket. De tudtam, mi a dolgom. A fiúk a bandában másról se
beszéltek az utóbbi időben, csak a frájereikről – sok egyéb témájuk amúgy sem
volt.
Vártam, hogy kigombolja a nadrágját, vagyis hogy magával legyen elfoglalva.
Ekkor a csizmámba dugtam a pénzt. Elkészült. Én még mindig az ülés legszélén
kuporogtam, és igyekeztem nem mozdulni. Nem néztem rá, csak a bal kezemmel
tapogatóztam előre. De nem volt elég hosszú a karom, úgyhogy mégis feléje kel-
lett csúsznom egy kicsit. És még egy pillanatra oda is kellett néznem, hogy a
szerszámát a kezembe tudjam venni.
Hányingerem volt, és fáztam. Kinéztem a szélvédőn, és próbáltam valami
másra koncentrálni. Az autók fényszóróinak fényét bámultam, ahogy átvilágítot-
tak a bokrokon, meg egy fényreklámot. Egész gyorsan megvolt.
A pasas megint elővette a tárcáját. Úgy tartotta, hogy belelássak. Ötszázasok
és százasok voltak benne. Felvágott, vagy a következő alkalomra akart megfűzni
vele. Adott még egy húszast, borravalónak.
Mikor kiszálltam az autóból, teljesen megnyugodtam. Hogy úgy mondjam,
mérleget vontam: ez volt a második férfi az életemben. Tizennégy évesen. Alig
négy hete vesztettem el a szüzességemet. És már strichelni is voltam.
Aztán nem gondoltam többet a pasasra és arra, amit tettem. Egészen fel vol-
tam dobva attól a csizmámba dugott százhúsz márkától. Még soha nem volt egy-
szerre ennyi pénzem. Nem is gondoltam Detlefre, és hogy mit fog majd monda-
ni. Már eléggé rám jött a turkey, és be voltam vadulva egy lövésre. Másra nem is
bírtam gondolni. Szerencsémre rögtön megtaláltam a törzsnepperünket. Ahogy
meglátta a pénzt, megkérdezte: „Hát ezt honnan szerezted? Melózni voltál?”
„Na, térj észhez – mondtam neki. – Én és a meló! Előbb hagyom abba a kábító-
zást, mint hogy melóra menjek. Komolyan. Nem, az apámnak eszébe jutott,
hogy van egy lánya, és adott egy kis zsebpénzt.”
Vettem nyolcvan márkáért két fél felest. A fél felesek most törtek be a piacra.
Egy csomagban úgy negyed gramm lehetett. Régebben egy negyed hármunknak
is elég volt. Mostanában már Detleffel ketten épphogy kijöttünk belőle.
A Kurfürstenstrassén bementem a vécébe, és belőttem magamat. Szuper tiszta
volt a por. A maradék H-t a negyven márkával együtt betettem a diákbérletem ta-
sakjába.
A meló és a bevásárlás összesen vagy negyed órámba került. Szóval még csak
háromnegyed órája voltam el. Biztos voltam benne, hogy Detlef még ott áll a pá-
lyaudvaron, ezért a metróval a Zoohoz mentem. Ott is állt, és olyan volt, mint
egy rakás szerencsétlenség. Vasárnap este, turkey közben – persze hogy egy hap-
sija sem akadt.
„Gyere, adok valamit”, mondtam.
Nem kérdezte, honnan van. Egyáltalán nem mondott semmit. Csak hanyatt-
homlok igyekezett a lakásba. Gyorsan a fürdőszobába mentünk. Elővettem a zse-
bemből a diákbérletemet. Kibontotta az egyik csomagot, és kanálra tette a szert.
Miközben felforralta, a diákigazolvány tasakjára bámult, amiben volt még egy
feles és két húszmárkás. Aztán megkérdezte, hogy honnan van a pénz.
„A tarhálás nem ment – mondtam. – Képtelenség volt. Erre jött egy iszonyú
pénzes pasas, lehoztam neki egyet kézzel. Tényleg csak kézzel. Mit tehettem
volna? Miattad csináltam.”
Detlef már akkor kiborult, amikor még a végére sem értem. Teljesen eltorzult
az arca. Ordított: „Hazudsz! Senki nem ad ezért egy százast. A szemembe ha-
zudsz! Hogy érted egyáltalán, hogy csak kézzel?” Nem bírta tovább. Rettenete-
sen rájött a turkey. Egész teste remegett, az inge átizzadt, a lába begörcsölt.
Elszorította a karján az eret. A fürdőkád peremére ültem, és bőgtem. Arra gon-
doltam, teljesen jogos, hogy Detlef kiakadt. Bőgtem, és vártam, hogy hasson
nála a lövés. Biztos voltam benne, hogy aztán fel fog pofozni. Nem védekeztem
volna.
Detlef kihúzta a tűt, és nem szólt semmit. Kiment a fürdőszobából, én meg
utána. Végül azt mondta: „Elkísérlek a buszig.” A másik felesből kivettem egy
kicsit, és neki adtam. Szó nélkül bedugta a farmerzsebébe. Elmentünk a busz-
megállóig. Detlef még mindig nem szólt egy árva szót se. Szerettem volna, ha
ordít vagy akár meg is üt, vagy legalább mond valamit. De nem szólt egy meg-
veszekedett szót se.
Ott álltunk a megállóban, jött a busz, de nem szálltam fel. A busz elment, én
meg azt mondtam: „Ide figyelj, amit mondtam, az az igazság. Tényleg csak kéz-
zel csináltam neki, és nem is volt olyan borzasztó. El kell hinned. Vagy nem bí-
zol már bennem?”
„Oké, elhiszem”, felelte.
 „Tényleg csak miattad csináltam”, mondtam neki.
Erre már ő is följebb vitte a hangját: „Ne hantálj. Magad miatt csináltad. Rád
jött a turkey, és megtetted. Mesés. Akkor is így történt volna, ha én nem is létez-
nék. Fogd már fel! Fixer vagy. Teljesen rászoktál fizikailag. Amit csinálsz, azt
mind magad miatt csinálod.”
Azt mondtam neki: „Igazad van. De hallgass ide. Így kell ezentúl csinálnunk.
Nem bírod már egyedül. Ahhoz már túl sok por kell nekünk. Meg nem is aka-
rom, hogy egyedül melózz. Most egy kicsit fordítva is lesz. Eleinte biztosan egy
rakás dohányt tudok keresni. Dugás meg ilyesmi nélkül. Megígérem, hogy egy
frájerrel sem fogok dugni.”
Detlef nem felelt. Átölelte a vállamat. Elkezdett csöpörögni az eső, és nem
tudtam, hogy az arcán a cseppek az esőtől vannak-e, vagy könnyek. Megint jött
egy busz. „Teljesen kilátástalan az egész – mondtam. – Emlékszel, amikor még
csak tablettákra meg hasisra volt szükségünk? Olyan szabadnak éreztük magun-
kat. Totál függetlenek voltunk. Senkitől és semmitől nem függtünk, legalábbis
így éreztük. Ma meg már teljesen ki vagyunk szolgáltatva.”
Jött még vagy három-négy busz. Elég szomorú dolgokról beszélgettünk. Sír-
tam, Detlef pedig átölelt. „Valahogy csak lesz – mondta végül. – Egyszerűen le
fogunk szokni róla. Mindketten kibírjuk. Szerzek majd Valeront. Már holnap ké-
rek valakitől. És együtt fogjuk megcsinálni.”
Megint jött egy busz, Detlef meg feltolt a lépcsőjén.
Otthon gépiesen ugyanúgy csináltam mindent, mint máskor. Kimentem a
konyhába, és hoztam még magamnak egy joghurtot a hűtőből. A joghurtot tulaj-
donképpen csak azért szoktam az ágyamban megenni, mert úgy nem tűnik fel,
hogy egy kanalat is viszek magammal. Másnap reggel kellett a forraláshoz. Az-
tán hoztam még a fürdőszobából egy pohár vizet is. Hogy utána ki tudjam tisztí-
tani a fecskendőmet.
A következő nap pont olyan volt, mint a többi. Az anyám háromnegyed hétkor
ébresztett. Ágyban maradtam, és úgy tettem, mintha semmit nem hallanék. Öt-
percenként bekiabált nekem, elég idegesítő volt. Jó, már kelek! mondtam végül.
Bejött és pattogott, én meg számoltam a perceket negyed nyolcig. Akkor kellett
ugyanis elindulnia ahhoz, hogy ne késse le a metrót. Soha nem is késte le.
Egyébként nekem is el kellett volna indulnom negyed nyolckor, hogy időben
bent legyek a suliban.
Miután végre becsukódott mögötte az ajtó, minden magától ment, ahogy szo-
kott. A farmerom az ágy előtt hevert; kiszedtem belőle a papírba csomagolt port.
Ott volt a nejlonszatyrom az arcfestékekkel, egy csomag Roth Händle-lel, egy
kis citromsavval, és a vécépapírba csomagolt fecskendővel együtt. A fecskendő
el volt dugulva, mint mindig. Azokból az átkozott Roth Händle cigikből kipotyo-
gott a dohány, szanaszét szóródott a zacskóban, és bemocskolta a cuccot. Kitisz-
títottam a fecskendőt a pohár vízben, rátettem a port a joghurtos kanálra, hozzá-
adtam egy kis citromlevet, felforraltam, elszorítottam a karomat satöbbi. Olyan
volt ez, mint amikor valaki például arra szokik rá, hogy már az ágyban rágyújt-
son az első cigire. A szúrás után gyakran megint elaludtam, és csak a második-
harmadik órára értem be az iskolába. Mindig elkéstem, ha még otthon belőttem
magam.
Néha sikerült az anyámnak kiszednie az ágyból, és magával vinnie a metró-
hoz. Ilyenkor a moritzplatzi nyilvános vécében kellett megszúrnom magamat.
Ezt nem szerettem, mert ez a vécé különösen sötét és büdös volt, és a falak min-
denütt ki voltak fúrva. Ott gubbasztottak a fekák meg a mindenféle kukkolók,
akik attól izgultak fel, ha egy lányt pisilni láttak. Mindig féltem, hogy csalódott-
ságukban, amiért csak egy szúrásra tértem be, hívják a zsarukat.
A fecskendőt minden eshetőségre felkészülve, majdnem mindig magammal
vittem az iskolába is. Előfordult például, hogy valamilyen okból tovább kellett
benn maradnunk, mondjuk ünnepség volt az aulában, vagy délben nem mentem
egyenesen haza. Ilyenkor az iskolában kellett belőnöm magam. Az iskolai vécék
ajtajai mind rosszak voltak. Renate barátnőm fogta az ajtót, míg el nem készül-
tem a szurival. Renate tudott a dolgaimról. Az osztály többsége is, azt hiszem.
De nem nagyon foglalkoztak vele. Hiszen Gropiusstadtban már egyáltalán nem
számított szenzációnak, ha valaki kábítószerfüggő volt.
A tanítás alatt, ha ott voltam egyáltalán, apatikusan magam elé bambultam.
Gyakran lehunytam a szemem, és fejemet a padra hajtva, mélyen aludtam. Ha
reggel sok H-t nyomtam be, csak nagy nehezen tudtam kibökni pár szót. A taná-
roknak észre kellett venniük, mi van velem. De csak egyetlenegy próbált velem a
kábítószerről beszélni; még a problémáimról is kérdezgetett. A többiek mind úgy
tettek, mintha csak egy lusta, álomkóros tanuló volnék, és egymás után vésték be
a karókat. Különben is annyi tanárunk volt, hogy a legtöbb már annak is örült, ha
meg tudta jegyezni a nevünket. Alig volt személyes kapcsolatunk velük. Egy idő
után már arra sem szóltak semmit, hogy egyáltalán nem csináltam meg soha a
leckét. Akkor is csak a naplót vették elő, ha dolgozat helyett annyit írtam a füze-
tembe, hogy „Nem tudom”, majd beadtam, és valami hülyeséget firkálgattam
egy lapra. Azt hiszem, a legtöbb tanárt semmivel nem érdekelt jobban az iskola,
mint engem. Teljesen rezignáltak voltak ők is, és hozzam hasonlóan nagyon is
örültek ha túl voltak egy órán minden különösebb botrány nélkül.
 Azt az estét követően, amikor először melóztam én is, kezdetben minden ment
tovább a régi kerékvágásban.
Így hát nap mint nap egyre csak duruzsoltam Detlef fülébe, hogy valahogy ne-
kem is pénzt kell keresnem, mégpedig többet annál a pár márkánál, amit eddig
naponta összetarháltam. Detlef mindig féltékenyen reagált. De tulajdonkeppen
mar ő is rég belátta, hogy így nem mehet tovább, és azt javasolta, melózzunk
együtt.
Időközben már egész jól kiismerte a frájereket és tudott egy-két biszexuális
paliról, meg olyan bulikról akik szívesen kipróbáltak volna egyszer egy lányt is
– persze csak akkor, ha a biztonság kedvéért egy fiú is ott van. Detlef azt mond-
ta, olyan kuncsaftokat keres majd, akik garantáltan nem akarnak megdugni, sőt
hozzám se nyúlnának. Tehát akiknek elég, ha ők maguk kielégülnek. Amúgy is
ezeket bírta Detlef a legjobban. Úgy gondolta, hogy ketten együtt akár egy szá-
zast is megkereshetnénk naponta, sőt még többet is. Az első fazon, akit Detlef
kinézett kettőnknek Dadogós Max volt, Detlef egyik törzshapsija, akit már én is
egész jól ismertem Detlef azt mondta, annak csak az kell, hogy elverjék. Felül
mindenesetre le kell majd vetkőznöm. Ebben benne voltam. Mi több, a verésnek
még meg is örültem azt gondoltam, legalább levezethetem az indulataimat Detlef
egyik kuncsaftján. Dadogós Max is egyből lázba jött, amikor Detlef felajánlotta
neki, hogy engem is magával visz. Természetesen kétszer annyiért. Hétfő délután
háromra beszéltük meg a találkozót a Zoonál.
Szokás szerint elkéstem. Dadogós Max már ott volt. Csak persze Detlef nem
volt sehol. A többi narkóshoz hasonlóan ő is borzasztóan megbízhatatlan volt.
Rögtön sejtettem, hogy előtte lezavart még egy jól fizető fuvart, és ezért tovább
kellett ott maradnia. Majdnem fél órát vártunk Dadogós Maxszal, de Detlef nem
jött. Kezdtem begazolni. Dadogós Max azonban szemmel láthatóan még jobban
be volt tojva. Állandóan azt hajtogatta, hogy több mint tíz éve nem volt dolga
nővel. Alig bírta végigmondani a szavakat. Máskor is szörnyen dadogott, de
most végképp nem lehetett érteni.
Nem sokáig bírtam már az ácsorgást vele a pályaudvaron. Túl akartam esni a
dolgon. Azonkívül nem volt több szer nálam, és attól féltem, rám jön a turkey,
még mielőtt elintézhetném a Dadogós Maxot. Minél jobban éreztem, hogy
mennyire majrézik, annál magabiztosabb lettem én. Rádöbbentem, hogy az adott
helyzetben egyszerűen én vagyok fölényben. Végül lazán odaszóltam neki:
„Gyere, öreg. Detlef úgyis szarban hagyott minket. Velem is meg leszel eléged-
ve. De minden marad annyi, amennyiben Detleffel megállapodtál. Százötven
márka.”
 Dadogva bele is egyezett, és elindult. Totál trottynak látszott. Belekaroltam, és
szabályosan én vezettem haza.
Detleftől ismertem Dadogós Max szomorú történetét. Segédmunkás volt, úgy
negyven felé járt. Hamburgban született, az anyja prostituált volt. Gyerekkorá-
ban iszonyúan verték. Verte az anyja, annak a kitartói, és verték az otthonokban,
ahol lakott. Annyit ütötték, hogy a félelemtől sose tanult meg rendesen beszélni,
és verés nélkül már szexuálisan sem tudott kielégülni.
Elmentünk a lakására. Először is elkértem tőle a pénzt, habár törzsvendég volt,
akivel tulajdonképpen nem kellett volna óvatoskodnom. Odaadta a százötven
márkát, én meg egy kicsit büszke is voltam, hogy ilyen lazán szereztem tőle
ennyi pénzt.
Levettem a pólómat, ő pedig a kezembe nyomott egy korbácsot. Olyan volt az
egész, mint a moziban. Valahogy én sem voltam önmagam. Először nem csap-
tam oda igazán. De azt nyöszörögte, hogy okozzak neki fájdalmat. Ekkor aztán
jól odasóztam. Olyasmiket kiabált, hogy „mami”, meg tudom is én még mit.
Nem nagyon figyeltem oda. Megpróbáltam oda se nézni. De azt azért láttam,
hogy testén a csíkok egyre vastagodnak, és hogy néhány helyen fel is szakadt a
bőre. Az egész szörnyen visszataszító volt, és majdnem egy óráig eltartott.
Amikor végre kész volt, fölvettem a pólómat, és elsöpörtem. Kirohantam a la-
kásajtón, le a lépcsőn, még éppen sikerült leérnem. A ház előtt aztán már nem
bírtam tovább muszáj volt hánynom. A rókázás után minden elmúlt. Nem sírtam,
és nem volt bennem semmi önsajnálat. Pontosan láttam hogy saját magamat hoz-
tam ebbe a helyzetbe, és hogy nyakig ülök a szarban. Kimentem a metróállomás-
ra. Detlef ott volt. Nem sokat meséltem. Csak annyit, hogy lezavartam egyedül a
melót a dadogós Maxszal. Megmutattam neki a százötven márkát. Ő is elővett a
farmerzsebéből egy százast, amit egy frájernál keresett. Egymásba karolva ki-
mentünk a placcra, és alaposan bevásároltunk a szerből. Tuti tiszta port vettünk a
törzsnepperünktől. Volt egy laza napunk.
Ettől fogva legtöbbször magam kerestem meg a pénzt az adagomra. Iszonyúan
buktak rám a frájerek, én választhattam ki, hogy kivel megyek el, és a feltétele-
ket is én diktáltam. Fekák elvből szóba se jöhettek. Az összes csajnál ők voltak
az utolsók a pályaudvaron. Mindenki azt mondta hogy ezek a hapsik sunyi disz-
nók, pénzük sincs, jó, ha húsz vagy harminc márkát lepengetnek, ezért viszont
még dugni is akarnak.
Nálam továbbra se jöhetett szóba, hogy egy frájerrel lefeküdjek. Ez volt az az
utolsó kis intimitás, amit csak Detlefnek tartogattam. Kézzel csináltam, később
franciáztam is. Az még nem is volt olyan borzasztó, ha én foglalkoztam a pasik-
kal, csak ők hagyjanak engem békén. Főleg ne nyúljanak hozzam. Ha megpró-
bálták, kiborítottam a bilit.
Igyekeztem a feltételeket mindig már rögtön a pályaudvaron tisztázni. Akik
valamiért nem tetszettek, azokkal eleve szóba se álltam. Büszkeségem utolsó
maradványának megőrzése mindenesetre elég időigényes mulatság volt. Gyak-
ran az egész délutánom ráment, míg olyan frájert találtam, aki minden szempont-
ból megfelelt. Annyi pénzt pedig, mint az első napon a Dadogós Maxtól, később
már elég ritkán sikerült szereznünk.
A Dadogós lett az állandó közös kuncsaftunk. Néha, együtt mentünk el hozzá,
néha csak az egyikünk. Egyébként ő meg egész elfogadható hapsi volt. Mindket-
tőnket szeretett ha nem tudott is a segédmunkási fizetéséből rendszeresen százöt-
ven márkát fizetni, azért negyvenet, amennyi egy adagra kellett, mindig összeva-
kart valahogy. Egyszer még a malacperselyét is feltörte, és egy tálban összeszed-
te az aprót, hogy pontosan leszámolja nekem a negyven márkát.
Ha siettem, beugrottam hozzá, és kaszáltam gyorsan egy húszast. Megígértem,
hogy másnap ekkor és ekkor feljövök, és majd megcsinálom neki a melót a má-
sik húszasért. Ha volt annyi pénze, mindig benne volt a boltban.
A Dadogós Max mindig várt bennünket. Nekem mindig készen állt a kedvenc
italom, egy pohár baracklé, Detlefre pedig ott várt a hűtőben a darapuding, amit
nagyon szeretett. Dadogós Max maga főzte a pudingot. Ezenkívül mindig meg-
kínált különböző Danone joghurtokkal és csokoládéval, mert tudta, hogy meló
után szívesen eszem valamit. A verés egyszerű rutinmunkává vált számomra,
utána meg ettem ittam és beszélgettem egy kicsit a Dadogóssal.
Ő viszont egyre soványabb lett. Tényleg minden pénzét ránk költötte, még ka-
jára sem maradt neki elég. Annyira hozzánk szokott és úgy fel volt dobva, ha
mentünk hozzá, hogy ilyenkor már szinte nem is dadogott. Mindig már kora reg-
gel megvette az újságot, csak hogy megnézze, van-e hír újabb heroináldozatról.
Egyszer beugrottam hozza, hogy leakasszak egy húszast, de Max iszonyatosan
dadogott és hullasápadt volt. Az állt az aznapi újságban, hogy egy bizonyos Det-
lef W. az év X-edik heroináldozata. Majdnem sírt az örömtől, amikor megmond-
tam neki, hogy az én Detlefemet az imént láttam, igencsak eleven állapotban.
Erre elkezdett dumálni az egyik kedvenc témájáról, hogy ne kapaszkodjunk már
annyira abba az átkozott heroinba, mert meg fogunk halni. Jéghidegen azt felel-
tem, hogy ha leszoknánk a kábítószerről, akkor többet nem látna minket. Erre el-
hallgatott.
Elég furcsa viszonyban voltunk a Dadogóssal. Minden frájert gyűlöltünk, te-
hát őt is gyűlöltük. De valahol mégis elfogadhatóbb volt, mint a többi. Főleg per-
sze azért, mert mindig simán jó volt vagy negyven marka erejéig. De közben
azért éreztünk valami sajnálatfélét is iránta. Ő volt az a kuncsaft, akinek alapjá-
ban véve még nálunk is nyomorultabb sorsa volt. Totál magányos volt, rajtunk
kívül nem is volt senkije. Értünk tette tönkre magát. Nem mintha sokat töpreng-
tünk volna ezen, hiszen később is volt néhány frájerünk, akit mi tettünk tönkre.
Néha egész jól éreztem magam a Dadogósnál, tévét néztem, és aludtam is
nála. Nekünk adta az ágyát, ő maga pedig a padlón aludt. Egyik éjjel egészen be-
vadultunk a jókedvtől. A Dadogós mindenféle őrületes zenéket tett föl, felvett
egy hosszú hajú parókát meg egy iszonyatos szőrmebundát. Így táncolt, mint egy
bolond, mi meg félholtra nevettük magunkat. De aztán megbotlott, elesett, és be-
ütötte a fejét a varrógépbe. Néhány percre az eszméletét is elvesztette. Baromira
megijedtünk, és hívtunk egy orvost. A Dadogós Max agyrázkódást kapott, úgy-
hogy két hétig ágyban kellett maradnia.
Nemsokára kirúgták az állásából is. Teljesen lecsúszott pedig a port sose pró-
bálta ki. A narkósok tették tönkre. Vagyis mi. Könyörgött, hogy legalább néha
látogassuk meg, csak úgy. De efféle baráti látogatások nem férnek bele egy nar-
kós életébe. Először is azért, mert képtelen ennyire megkedvelni bárkit is. Má-
sodszor meg azért, mert egész nap a pénz és a szer után lohol, és semmi ideje
nem marad másra. Amikor a Dadogós ígérgetni kezdett, hogy amint lesz pénze,
nagyon sokat fog adni nekünk, Detlef jéghidegen el is magyarázta neki, hogy a
narkós olyan, mint egy üzletember. Mindennap gondoskodnia kell arról, hogy
rendben legyen a kassza. Nem adhat pusztán barátságból vagy szimpátiából köl-
csönöket.
Nem sokkal azután, hogy elkezdtem melózni, kellemes viszontlátásra került a
sor. A pályaudvaron történt. Éppen frájerre vártam, amikor hirtelen mellettem
termett Babsi. Ő volt az a kislány, aki néhány hónapja megszólított, hogy adjak
neki egy kis LSD-t. Akkor tizenkét éves volt, csövezett, mert zűrjei voltak a suli-
ban, és kipróbált még néhány szippantás H-t is, mielőtt elcsípték és visszavitték
a nagyszüleihez.
Elég volt egymásra néznünk, hogy mindent tudjunk. Egymás nyakába estünk,
összecsókolóztunk, és iszonyúan örültünk a viszontlátásnak. Babsi borzasztóan
lefogyott. Elöl, hátul tök lapos volt. Mégis, szinte még szebb volt így. Vállig érő
szőke haját gyönyörűen ápolta, és szuperül öltözködött. Első pillantásra láttam,
hogy totál be van lőve. Nem is kellett a gombostűfejnyi pupilláiba néznem. De
azt hiszem, hogy aki nem ismeri a kábítószert, annak soha nem jutott volna eszé-
be, hogy narkós csajt gyanítson ebben a bájos gyerekben.
Babsi holt nyugis volt. Nyomát sem lehetett látni rajta a narkósok zűrös életé-
nek, akik úgy mint én egész nap pénz és szer után rohangálnak. Rögtön mondta,
hogy ne is várjak kuncsaftra ad ő nekem egy adagot, még enni is meghív.
Felmentünk a pályaudvar teraszára. Arról, hogy mindketten totál be vagyunk
lőve, és hogy melózni járunk, beszélnünk sem kellett. Babsi először azt sem
akarta elárulni, honnan van ennyi pora és pénze. Csak annyit mondott, hogy na-
gyon szigorúan fogják otthon, amióta megszökött csövezni. Mindennap hét és
nyolc között haza kell mennie, és rendesen kell iskolába járnia. A nagyanyja po-
kolian figyelt.
Végül kereken rákérdeztem, úgyhogy elmondta: „Van egy törzshapsim. Idő-
sebb fazon, de elég laza kuncsaft. Minden délután taxival megyek hozzá. Nem
pénzt ad, hanem port, naponta három fél felest. Jönnek más csajok is, azok is
port kapnak tőle. De mostanában csak rám bukik. Egy óra alatt lezavarom. Per-
sze dugás nincs. Csak levetkőzöm, néha fényképez, dumálunk, na meg franci-
ázunk. De a dugás szóba se jöhet nálam.”
Heinznek hívták a frájerét. Írószerüzlete volt. Már én is hallottam róla, hogy
menő pasas, mert H-val fizet, nem kell még a szer után is kajtatni. Komolyan
irigykedtem Babsira, hogy este legkésőbb nyolcra otthon van, kialudhatja magát,
nem kell ezt az idegőrlő életet élnie.
Babsinak mindene volt, még elég tűje is. Rohadt nehéz volt eldobható fecs-
kendőket szerezni. Az enyém már annyira eltompult, hogy mindig egy gyufásdo-
boz dörzspapírján kellett kihegyeznem, mert csak így tudtam beszúrni a vénám-
ba. Babsinak volt egy csomó fecskendője. Rögtön ígért nekem három pumpát és
három tűt is.
Néhány nap múlva aztán találkoztam a pályaudvaron Stellával is, Babsi barát-
nőjével. Együtt csöveztek a múltkorában, és tulajdonképpen együtt próbálták ki
a H-t is. Ölelés, puszi, nagy örvendezés. Közben persze Stella is rászokott a H-
ra. De neki nem volt olyan jó dolga, mint Babsinak. Az apja két évvel azelőtt
meghalt egy tűzesetnél, az anyja pedig az olasz barátjával kocsmát nyitott, és
inni kezdett. Stella mindig a kocsmából szerzett pénzt a porra. De egyszer rajta-
kapták, amikor az anyja hapsijának a tárcájából emelt el ötven márkát. Nem is
mert többet hazamenni, úgyhogy megint csövezett.
A pályaudvar teraszán természetesen a frájerekről folyt a szó. Stella először is
alaposan felvilágosított a legjobb barátnőjéről, Babsiról. Hogy Babsi teljesen le-
csúszott. Heinz pedig egy szemét alak. Egy rohadt, öreg, kövér, izzadós disznó,
aki Babsit igenis megdugja. „Ez lenne az utolsó, amiben benne volnék. Hogy
egy ilyen megdugjon. Egyáltalán, hogy bármelyik frájer megdugjon. Ilyen ala-
pon akár a fekákkal is elmehetne az ember. Na jó, néha egyet leszopni, az még
elmegy. De hogy meg is tosszanak, azt már nem”, szövegelt Stella.
Le is döbbentem, hogy hova süllyedt ez a Babsi. Akkor még nem tudtam, mi-
ért mesélte el mindezt Stella. Csak később hallottam Babsitól, hogy Heinz előtte
Stella kuncsaftja volt. Szóval innen tudta Stella olyan pontosan, mit kért a fickó
a három fél felesért. Később én is megtapasztaltam a saját bőrömön.
Stella azt mondta ott a teraszon, hogy szerinte a legpocsékabb dolog a Zoon
melózni: „Itt csak a legócskább kurvák rohangálnak. Na meg a feka frájerek. Én
nem bírnám, hogy folyton ezek a mocskos fekák kezdjenek ki velem.” Stella a
kocsizásra és a bébistrichre állt rá, a Kurfürstenstrassén melózott. Ezt szinte ki-
zárólag narkós csajok csinálták, főleg tizenhárom és tizennégy évesek. Én iszo-
nyodtam a kocsizástól, mert nem lehetett tudni, kihez száll be az ember. „A ko-
csizás a legszarabb dolog a világon – mondtam. – Azok a csajok egy húszasért
elmennek. Hogy két fuvart kelljen lezavarni egy adagért, az nekem sok lenne.”
Majdnem egy órán át vitatkoztunk azon, hogy a bébistrichelés vajon a Zoon,
vagy a Kurfürstenstrassén nagyobb lecsúszás-e. Csak abban egyeztünk meg,
hogy tulajdonképpen Babsi süllyedt a legmélyebbre, mert hagyta, hogy az a
disznó megdugja.
A kurválkodásról vitatkozva kezdődött újra a kapcsolatunk. Ezt a vitát Babsi,
Stella és én az elkövetkező hónapokban szinte mindennap felmelegítettük. Min-
dig arról dumáltunk, hogy ki süllyedt mélyebbre a szarban. Mindegyikünk be
akarta bizonyítani a másiknak, hogy még mindig jobb helyzetben van nála. Ha
ketten összejöttünk, minden rosszat elmondtunk a harmadikról.
A legnagyobb vaker persze az volt, amikor megpróbáltuk elhitetni a másikkal,
hogy mi akár frájerek nélkül is meglennénk. Az első nap Stella és én beadtuk
egymásnak, hogy kuncsaftok nélkül is tudnánk dohányt szerezni. Tarhálással és
lopással. Stella ismert egy csomó trükköt.
El is mentünk a Kadewe Aruházba, hogy a női mosdóban kipróbáljuk az egyik
szuper módszert. Meg kell várni, hogy néhány nyanya vécére menjen. Bent álta-
lában a kilincsre szokták akasztani a táskájukat. Amikor már letolták a bugyogó-
jukat és a vécén ücsörögnek, kívülről villámgyorsan le kell nyomni a kilincset. A
táskák leesnek, és az ajtó alatti széles nyíláson könnyedén ki lehet húzni őket.
Csupasz fenékkel persze nem mernek kijönni a nyanyusok, és mire felöltöznek,
mi már árkon-bokron túl vagyunk.
Benyomultunk a Kadewe női vécéjébe. De mindig rám jött a gyomorgörcs, ha
Stella szólt, hogy most lenne jó. Nem is akartam egyedül elvinni a balhét. Azon-
kívül négy kéz kell ahhoz, hogy elég gyorsan ki lehessen húzni az összes táskát.
Szóval nem lett semmi a női vécébeli nagy pénzszerzési akcióból. Mindig is
majréztam a lopástól, és az idegeim az eltelt időben csak tovább romlottak.
Néhány további sikertelen gajmolási és lopási kísérlet után Stellával elhatároz-
tuk, hogy együtt fogunk melózni. Ragaszkodtam hozzá, hogy a pályaudvaron
maradjunk. Ezentúl ketten mentünk el egy frájerrel. Ennek több előnye is volt.
Az egyiket kölcsönösen nem vallottuk be egymásnak: így ellenőrizhettük egy-
mást, és tudtuk, mit csinált a másik a pasival. De nagyobb biztonságban is érez-
tük magunkat kettesben. Együtt már nehezen lehetett átverni minket, és jobban
tudtunk védekezni is, ha a frájer nem tartotta magát a megállapodáshoz; meg
gyorsabban is ment a dolog. Egyikünk felül, másikunk pedig alul dolgozott és
ripsz-ropsz túl voltunk az egészen.
Másrészt viszont nehezebben találtunk olyan pasast, aki két lánynak is hajlan-
dó volt fizetni. És voltak olyan tapasztalt kuncsaftok, akik egyszerűen féltek ket-
tővel elmenni. Két csaj ugyanis könnyen lenyúlhatja a palit. Miközben az egyik
dolgozik vele, a másik ellopja a pénztárcáját. De Stella nagyon szeretett Babsival
vagy velem melózni. Egyedül nem volt könnyű dolga, mert az alakja már nem
volt olyan gyerekes, mint a miénk.
Babsinak ment a legjobban az üzlet. Ott volt neki Heinz, de ezen felül is kere-
sett annyit, hogy még nekünk is tudott a szerből adni. Ártatlan gyermekarcát so-
sem festette ki. Nem volt se feneke, se melle, tizenhárom évesen pont az a lány
volt, akit a hapsik a bébiplaccon keresnek. Volt, hogy egy óra alatt öt palit leza-
vart kétszáz márkáért.
Hamarosan Babsi és Stella is csatlakozott a bandánkhoz. Hárman lettünk tehát
lányok a három fiú mellett. Ha együtt lófráltunk, én Detlefbe csimpaszkodtam,
Axel és Bernd pedig a barátnőimet fogta kézen. Több nem volt köztük. Egysze-
rűen egy tök laza banda voltunk. Mindenki megbeszélhette a maga baját a má-
sikkal. A sok veszekedés és civakodás dacára, ami mindennapos a fixereknél.
Ebben az időben a H és a vele kapcsolatos problémák még összetartottak minket.
Kételkedtem benne, hogy a nem narkós fiatalok között létezik még olyan barát-
ság, mint amilyen a mi csapatunkban volt. És szerintem ezek a barátságok, ame-
lyek legalábbis kezdetben, csakugyan összetartják a drogosokat, nagyon vonzóak
a többi fiatal szemében is.
Detlef és köztem viszont elkezdődtek a bajok, amikor a két lány bekerült a
bandánkba. Ugyanúgy szerettük egymást, mint azelőtt, de egyre többet vesze-
kedtünk. Detlef gyakran nagyon ingerült volt. Sokat voltam együtt Babsival és
Stellával és ez nem igazán tetszett neki. De a legpipább nyilván arra volt, hogy
már nem határozhatta meg, milyen pasikkal menjek el. Most már vagy egyedül,
vagy valamelyik barátnőmmel hajtottam fel a frájereket. Detlef gyanúsítgatni
kezdett, hogy meg is dugnak a kuncsaftjaim. Tök féltékeny volt.
Már nem láttam olyan életfontosságúnak a Detlefhez való viszonyomat. Per-
sze szerettem őt, és mindig is szeretni fogom. Másrészt viszont most már függet-
len voltam tőle. Sem a keresetére sem az állandó védelmére nem szorultam töb-
bé rá. Tulajdonképpen olyan volt már a kapcsolat köztünk, mint egy modern há-
zasságban, amilyenről sok fiatal álmodik. Egyáltalán nem függtünk egymástól.
Úgy alakult, hogy mi lányok egymás közt osztottuk el a szert, ha valamelyikünk-
nek több volt, és a fiúk is ellátták magukat.
De a barátságunk végül is csak heroinista barátság volt. Hétről hétre agresszí-
vabbak lettünk mindannyian. A por és a hajsza, a mindennapos harc a pénzért és
a H-ért, az állandó otthoni feszültség, a cucc dugdosása, a hazudozás hogy a szü-
leinket átvágjuk, szóval mindez teljesen tönkreteszi az ember idegeit. Felgyűlő
indulatainkat már egymás között sem tudtuk igazán levezetni és féken tartani.
Legjobban Babsival jöttem ki, aki egyébként is a legnyugodtabb volt mind-
nyájunk közül. Gyakran mentünk együtt melózni. Vettünk két egyforma, fenékig
felsliccelt szűk fekete szoknyát, alatta strasszal díszített fekete harisnyatartót vi-
seltünk. Erre aztán buktak a frájerek, fekete harisnyatartó strasszokkal, és hozzá
a még igazán gyerekes alakunk, gyerekarcunk.
1976 karácsonya előtt nem sokkal apám szabadságra utazott és Babsi meg én a
húgommal együtt ott aludhattunk a lakásán. Már az első este totál összevesztünk
az apám lakásában. Babsival olyan ordenáré hangon veszekedtünk, hogy az egy
évvel fiatalabb húgom elsírta magát. Profin beszéltük már a kurvák nyelvét, ha
arról volt szó, hogy egymást szidalmazzuk. A húgomnak meg persze fogalma
sem volt a mi kettős életünkről.
Másnap reggelre Babsi és én megint a legjobb barátok voltunk. Mindig így
ment: ha kialudtuk magunkat, és lassan múlt el a H hatása, általában igen békés
hangulatba kerültünk. Elhatároztuk Babsival, hogy nem nyomjuk be rögtön a
reggeli adagot, hanem amíg lehet, halogatjuk. Már többször kipróbáltuk ezt, sőt
szinte sportot űztünk abból, hogy ki bír tovább várni a szurival. Másról sem be-
széltünk, mint hogy milyen állati érzés lesz majd belőni a tuti tiszta anyagot.
Olyanok voltunk szinte, mint két gyerek a karácsonyi ajándékosztás előtt.
A húgom persze megsejtett a dologból valamit. Hamar rájött, hogy kábítósze-
rünk van, de azt azért nem gondolta, hogy már rég rá is szoktunk a szerre. Azt
hitte, csak ki akarjuk próbálni a dolgot. Megesküdött mindenre, ami szent, hogy
semmit nem mond anyámnak és apámnak, és akkor is tartja a száját, ha netalán
Babsi családjából felbukkanna valaki. Babsit ugyanis elég szigorúan fogták, és
sem a nagyszüleinek, sem a szüleinek nem volt a leghalványabb sejtelmük sem
arról, hogy a lányuk heroinfüggő és kurválkodik.
Babsi előhúzta a nejlonszatyrából az epres túróízesítőjét. Ez volt a dilije, a tú-
róízesítő, mindig ilyet kevert a túróba. Szinte csak ezt ette. Én sem táplálkoztam
sokkal változatosabban: a túrón kívül esetleg joghurtot, pudingot és a kurfürsten-
dammi metrómegállónál kapható bécsi fánkot ettem. Semmi mást nem bírt már
bevenni a gyomrom. Babsi tehát elkezdte csinálni a konyhában a túrót, olyan
volt ez mint valami rituálé. Áhítatosan ültünk ott a húgommal, és előre örven-
deztünk azon, micsoda óriási túrókrémreggelit fogunk bekajálni. Magától értető-
dött, hogy nekünk Babsival még reggeli előtt be kellett lőni magunkat.
Mire Babsi jó krémesre keverte a túrót, már alig bírtunk magunkkal. Mondtuk
a húgomnak, terítse meg szépen az asztalt, mi meg bezárkóztunk a fürdőszobába.
Ahogy bent voltunk, megint elkezdődött a dráma köztünk, mert közben fokoza-
tosan ránk jött a turkey. Már csak egy használható fecskendőnk volt, úgyhogy
azt mondtam, először gyorsan belövöm magam én.
Babsinak azonnal száznyolcvanas lett a vérnyomása: „Aztán miért mindig te?
Ma én kezdem. Különben is, én szereztem a port.” Na erre elfogott a harctéri
idegesség. Azt végképp nem bírtam, ha előnyöket akart kovácsolni magának ab-
ból, hogy neki volt több a szere, és hogy nekünk is adott valamit belőle.
„Ide figyelj öreglány – mondtam –, neked egy évszázad, amíg megcsinálod.
Ne dilizz, légy szíves!” Ez így is volt. Gyakran fél óra kellett neki, mire kész
lett. Mert alig látszott a vénája. Ha nem jött fel a vér az első szúrásra, akkor be-
pörgött. Összevissza szurkálta a tűt a karjába, és egyre idegesebb lett. Ilyenkor
már csak egy véletlen találat segített rajta.
Nekem akkor még elég jól ment a dolog. Ha nem Detlef szúrt meg – ő volt az
egyetlen, akinek megengedtem –, akkor én mindig ugyanarra a pontra szúrtam a
bal karomon. Mindaddig remekül ment így, amíg trombózist nem kaptam, és tel-
jesen tropára nem ment a jól bevált helyem. Azután már én is gondban voltam,
hogy hova szúrjak.
Ezen a reggelen én voltam az erőszakosabb. Babsi sértődötten odaadta a tűt,
én pedig egyből betaláltam az érbe, és két perc alatt elkészültem. Szuper lövés
volt. Csak úgy pezsgett a vérem. Iszonyú melegem lett. A mosdóhoz mentem, az
arcomra eresztettem a vizet, és teljesen feldobva törölgettem magam.
Babsi a fürdőkád szélén ült, beszúrta a fecskendőt, aztán hisztizni kezdett:
„Bassza meg, semmi levegő nincs ebben a budiban! Legalább azt a nyavalyás
ablakot nyitnád ki!”
„Ha nincs, hát nincs – feleltem –, attól még belőheted magad. Engem meg
hagyj békén.” Szóval nekem tök mindegy volt, mi van a csajjal. Én már fönt vol-
tam, más nem érdekelt. Babsi már jól teleszurkálta magát, de még mindig nem
találta el a vénát. Egyre jobban bepörgött, és ordibált: „Semmi fény nincs ebben
a nyavalyás klozetban. Hozz már valamit. Hozd ide a lámpát a gyerekszobából!”
De lusta voltam ahhoz, hogy a gyerekszobába menjek lámpáért. Csak amikor
végképp nem akarta abbahagyni, én meg félni kezdtem, hogy a húgom észreve-
szi, mi van, akkor hoztam be neki a lámpát. Végre sikerült valahogy eltalálnia a
vénáját. Azonnal lenyugodott. Szépen kitisztította a tűt, letörölte a vért a kádról
és a padlóról. Egy szót se szólt többet.
Kimentünk a konyhába, már előre örültem a túrónak. De Babsi megfogta a tá-
lat, az egyik karjával még körül is ölelte és elkezdett egyedül kanalazni. Képes
volt magába gyűrni az egészet. Csak annyit mondott közben: „Tudod, hogy mi-
ért.”
Előtte baromira örültünk, hogy együtt fogunk lakni néhány napig az apám la-
kásán, az első reggel mégis ezzel az egetverő veszekedéssel kezdődött. Egy sem-
miség miatt. De hát narkósok voltunk, és idővel minden narkós ilyen lesz. A
drog minden emberi kapcsolatot szétrombol. Köztünk sem volt másképp. Pedig a
mi bandánkban, ahol mindenki nagyon fiatal volt még, elég erős volt az összetar-
tás, és én mindig azt gondoltam, hogy ilyen jó csapat sehol nincs több.
Detleffel is egyre csúnyábbakat veszekedtünk. Fizikailag már eléggé tönkre-
mentünk. Én negyvenhárom kiló voltam a százhatvankilenc centimmel, ő pedig
ötvennégy a százhetvenhat centis magassága mellett. Néha már olyan rosszul
voltunk, hogy bármi felidegesített minket, és ilyenkor egymással is nagyon utá-
latosak tudtunk lenni. Szabályosan ki akartuk készíteni egymást, mégpedig úgy,
hogy mindig a másik leggyengébb pontját vettük célba. És ez természetesen a
meló volt, pedig különben mindig úgy tettünk, mintha az csak egy mellékes ru-
tinmunka lenne.
„Azt hiszed, van még kedvem olyan csajjal lefeküdni, aki a leggennyesebb
frájerekkel dug?” – kérdezte például Detlef.
Mire én: „Hát nekem is elég büdös már, hogy te meg seggbe buzeráltatod ma-
gad”. És így tovább.
A végén vagy én bőgtem, vagy Detlef készült ki teljesen, vagy mindketten
bőgtünk. Ha valamelyikünkre rájött a turkey, akkor a másik az összeomlásig ki-
csinálta. És az sem igazán segített a helyzeten, hogy aztán megint egymás karjá-
ban feküdtünk, mint két gyerek. Már nemcsak a lányokkal, hanem Detleffel is
azt láttuk egymásban, hogy milyen förtelmesek lettünk. A saját ocsmányságun-
kat gyűlöltük a másikban, mert mindenki azt akarta bebizonyítani, hogy ő maga
még nem olyan, mint a többiek, pedig pont egyformán le voltunk épülve.
 Az agresszivitásunkat természetesen az idegenekkel szemben sem lepleztük.
Már attól kibuktam, ha egy metróállomáson mindenféle bevásárlószatyros
nyanyákat láttam. Dühömben először is beszálltam az égő cigimmel a nemdo-
hányzó-kocsiba. Ha a nyanyák elkezdtek sipákolni, azt mondtam, akinek nem
tetszik valami, az átszállhat máshova. Kedvenc szórakozásom volt, hogy az
öreglányok orra elől elhappoljam a helyet. A pofátlanságom néha az egész kocsit
felháborította, volt úgy, hogy erővel húztak fel az ülésről. Még engem is zavart,
ahogy viselkedtem. Azt se bírtam, ha Babsi és Stella ugyanezt csinálták. Legjob-
ban azt szerettem volna, ha sikerül ügyet se vetnem ezekre a kispolgárokra. De
képtelen voltam változtatni magamon, és állandóan pofátlankodnom kellett.
Teljesen mindegy volt nekem, mit gondolnak rólam az emberek. Ha rám jött
az az undorító viszketés, akkor nekiálltam vakarózni, nem érdekelt, hogy hol va-
gyok éppen. Nem átallottam a metrón levenni a csizmámat, vagy a köldökömig
felhúzni a szoknyámat, hogy alaposan kivakarózhassam magam. Nem érdekelt
senkinek a véleménye, csak az, hogy a bandában mit gondolnak rólam.
Aztán eljön az az idő is, amikor a fixernek már minden teljesen mindegy lesz.
Hogy már a banda sem számít többé. Ismertem néhány öregfixert, aki már öt
éve, vagy még régebben szurkálta magát, és még élt. Nagyon felemás érzésekkel
viszonyultunk ezekhez az öregekhez. Már az is nagy szám volt, ha a szcénán ar-
ról beszélhetett valaki, hogy ismeri ezt vagy azt az öreget. Másfelől viszont meg-
vetettem őket, mert mind rettenetesen lepusztult alak volt. Mi fiatalok azonban
elsősorban iszonyúan féltünk tőlük. Bennük már nyoma sem volt az erkölcsnek,
a lelkiismeretnek vagy együttérzésnek. Még a drogos haverokat is leütötték vol-
na, ha arról volt szó, hogy mindjárt itt a turkey, és kéne egy lövés. A legvadabbat
úgy hívták, hogy Link Manne, mert tényleg ő volt a legnagyobb rohadék a plac-
con. Mert ha sikerült elkapnia egy kisneppert, egyszerűen elvette tőle az egész
szajrét. Senki sem mert neki ellenszegülni.
Nekem egyszer akció közben is volt szerencsém a Link Mannéhoz. Éppen be-
zárkóztam egy női vécébe, hogy benyomjam magamnak, amikor egyszer csak
felül szó szerint rám ugrott valaki. A Link volt az. Tudtam már másoktól hogy ez
a módszere: vár a női vécékben, amíg jön egy narkós csaj a H-val. Azt is tudtam,
milyen brutális tud lenni. Inkább odaadtam neki a felszerelést a szerrel együtt.
Rögtön kiment, és a tükör elé állt. Ez az ember már semmitől sem félt. Benyom-
ta a fecskendőt a nyakába. Sehol máshol nem volt már olyan pont a testén, ahová
még szúrhatott volna. Úgy vérzett, mint egy disznó. Aztán mondott még egy
„hálásan köszönöm”-öt, és lelépett.
Legalább abban biztos lehettem, hogy idáig soha nem jutok. Ahhoz ugyanis,
hogy addig élve maradjon az ember, mint a Link Manne, iszonyú erős alkatúnak
kell lenni.
A bandánkban egyre inkább csak a frájerek és a meló volt a téma. A fiúk ha-
sonló bajokkal küzdöttek mint mi. Ezen a téren legalább voltak még kölcsönös
érdekeink és tudtunk egymásnak bizonyos dolgokban segíteni. Mi lányok példá-
ul kicseréltük a különböző hapsikkal szerzett tapasztalatainkat. A nálunk megfor-
duló kuncsaftok körét egy idő után már be lehetett határolni. Ha valamelyik ne-
kem még új volt, Babsi vagy Stella valószínűleg ismerte már a pasast.
Voltak ajánlható, kevésbé ajánlható és abszolút mércén aluli frájerek. Szemé-
lyes szimpátia alig jöhetett számításba. Az sem érdekelt minket, hogy mi a hapsi
foglalkozása, hogy nős-e, meg ilyesmi. Az egész magántermészeti rizsáról, amit
a frájerek leadtak nekünk, mi soha nem beszéltünk. Csak a saját érdekeinket tar-
tottuk szem előtt.
Javára szólt például a kuncsaftnak, ha annyira félt a nemi betegségektől, hogy
mindent csak óvszerrel csinált. Az ilyenek sajnos ritkák voltak, pedig az amatőr
prostik nagy része felszed valami betegséget, és éppen a narkósok nem nagyon
mernek orvoshoz fordulni.
Jó pontnak számított az is, ha a pasas eleve csak franciázni akart. Így nem kel-
lett előbb órákig alkudozni a feltételekről. De azt is értékeltük, ha egy frájer nem
volt túl öreg, vagy undorítóan dagadt, és nem úgy bánt velünk, mint afféle áru-
cikkel, hanem legalább egy kicsit barátságosan viselkedett, netalán meg is hívott
valamire.
A frájerek besorolásának legfontosabb szempontja persze az volt, hogy milyen
szolgáltatásért mennyit ad. Mércén aluliak és kerülendők voltak azok a pasasok,
akik nem tartották magukat a megállapodáshoz, és a szobán aztán mindenféle fe-
nyegetéssel meg hízelgéssel egyéb szolgáltatásokat is ki akartak csikarni tőlünk.
Azokat a szemét csalókat pedig, akik utólag vissza akarták kapni, sőt néha
erővel vissza is vették a pénzüket, mondván, hogy állítólag nem elégedettek, na
ezeket teljesen leírtuk. A fiúknak egyébként több bajuk volt az ilyen szemét disz-
nókkal, mint nekünk.
Aztán megkezdődött az 1977-es év. Alig érzékeltem az idő múlását. Hogy tél
van vagy nyár, hogy szilvesztert vagy karácsonyt ünneplünk, mindegy volt ne-
kem – egyik nap olyan, mint a másik. A karácsonyban csak az volt a megjegy-
zésre érdemes, hogy megint pénzt kaptam ajándékba, és így egy-két frájerrel ke-
vesebbet kellett letudnom. Amúgy is szinte lehetetlen volt az ünnepek alatt hap-
sikat szerezni. Ebben az időben totál eltompultam. Nem gondolkodtam. Csak
magammal foglalkoztam. De már azt sem tudtam, ki vagyok. Néha még az is
kétségesnek tűnt, hogy élek-e még egyáltalán.
Alig emlékszem vissza erre az időszakra. Valószínűleg nem is volt semmi,
amit érdemes lett volna elraktároznom szürkeállományban. Egészen 1977 egyik
január végi vasárnapjáig. Kora reggel mentem haza. Tulajdonképpen egész kel-
lemes feelingem volt. Feküdtem az ágyban, és elképzeltem, hogy fiatal lány va-
gyok, táncolni voltam az éjjel, és megismerkedtem egy szuperkedves sráccal,
akibe teljesen beleestem. Már csak akkor éreztem igazán jól magam, ha álmo-
doztam, mert ilyenkor minden egészen másképp volt.
Délben anyám keltett, és az ágyba hozta az ebédet. Ha vasárnap otthon vol-
tam, nem pedig Detlefnél, akkor az anyám mindig ágyba hozta az ebédet. Le-
gyűrtem néhány falatot. A joghurton, túrón és pudingon kívül már semmi egye-
bet nem vett be a gyomrom. Aztán előkaptam a fehér nejlonszatyrot. Már eléggé
el volt nyűve, füle nem volt, több helyen elszakadt, mivel a fecskendő és a Roth
Händle mellé néha még a dzsekimet is belegyömöszöltem. Annyira nem érdekelt
már semmi, hogy még az sem jutott eszembe, hogy újabb nejlonzacskót szerez-
zek. Túlságosan közönyös voltam ahhoz, hogy bármire is gondoljak, miközben
az anyám orra előtt beslattyogtam a fürdőszobába a nejlonzacskóval a kezem-
ben, és magamra zártam az ajtót. A családunkban rajtam kívül senki nem szokott
bezárkózni. Belenéztem a tükörbe. Egy teljesen beesett, idegen arc pillantott
vissza rám. Már régóta nem ismertem magamra a tükörben. Ez az arc nem is az
enyém volt. De a csontig lesoványodott test sem, amit már egyáltalán nem is
éreztem. Már akkor sem hívta fel a figyelmet magára, ha beteg voltam. A heroin
érzéketlenné tette mindenféle fájdalommal, éhségérzettel, sőt a magas lázzal
szemben is. Testem már csak a turkey-re reagált.
Álltam a tükör előtt, és a fecskendőt készítettem elő. Most különösen vágytam
rá, mert M-port szereztem. A piacon általában kapható fehér vagy barna színű
heroinnal szemben ez egy szürkészöld, szemcsés por. Nem valami tiszta szer, de
őrjítő flasht okoz. Nagyon kikészíti a szívet, ezért óvatosan kell adagolni. Ha túl
sok M-port lő be valaki, akkor annak annyi. De én baromira vágytam az M-por
utáni flashre.
Beszúrtam a tűt a vénámba, felszívtam, és rögtön jött is egy kis vér. Átszűrtem
ugyan párszor az M-port, de mégis tök durva maradt. Be is ütött a baj. A tű eldu-
gult. Ez körülbelül a legrosszabb, ami egy narkóssal történhet, hogy pont szúrás
közben duguljon el a tű. Mert ha a fecskendőbe szívott vér megalvad, akkor már
nincs mit tenni. Akkor az egész adagot kidobhatja az ember.
Szóval nem húzhattam ki a tűt. Minden erőmmel nyomtam, hogy azt a szart
átpréseljem valahogy a fecskendőn. Mázlim volt. Sikerült belőnöm. Még egyszer
felszívtam, hogy az utolsó cseppek se vesszenek kárba. Ekkor megint eldugult a
tű. Nem láttam a pipától. Már csak nyolc-tíz másodpercem volt a flashig. Teljes
erőből nyomtam a fecskendőt. Egyszer csak megugrott, és a vér telefröcskölte a
fürdőszobát.
Óriási flash volt. Meg kellett támasztanom a két kezemmel a fejemet. A szí-
vem tájékán iszonyú görcsöt éreztem. Úgy zúgott a fejem, mintha egy irdatlan
kalapáccsal rávágtak volna, a fejbőröm meg bizsergett, mintha millió kis tűt
szúrtak volna bele. A bal karom pedig egyszerűen lebénult.
Amikor végre sikerült megmozdulnom, megpróbáltam papírzsebkendővel le-
törölni a vért. Minden véres lett. A mosdó, a tükör, a fal, minden. Szerencsére a
fal olajfestékkel volt bemázolva, így könnyen lejött róla. Miközben igyekeztem
eltüntetni a vérnyomokat, anyám dörömbölt az ajtón: „Nyisd ki! Engedj be! Mi-
nek zárkózol be egyáltalán? Miféle új szokások ezek?”
„Maradj már! – szóltam ki. – Mindjárt kész vagyok.” Baromi pipa voltam,
hogy pont most idegesít, és a kapkodásban nem vettem észre néhány vérfoltot,
meg egy véres zsebkendőt is a mosdóban felejtettem. Kinyitottam az ajtót,
anyám pedig berontott a fürdőszobába. Én teljesen gyanútlan voltam, azt hittem,
csak nagyon kell pisilnie. A nejlonzacskóval a kezemben visszamentem a szo-
bámba, lefeküdtem az ágyra, és rágyújtottam egy cigire. Alig szívtam egyet,
anyám rohant be a szobámba: „Te kábítószerezel!” – ordította.
„Ugyan, hülyeség – mondtam. – Mi jut eszedbe?” Erre szabályosan rám vetet-
te magát, és erőszakkal kinyújtotta a karomat. Nem is nagyon védekeztem.
Anyám rögtön észrevette a friss szúrásnyomot. Megfogta a nejlonzacskót, és
mindent kiborított belőle az ágyra. Kiesett a fecskendő, kipotyogott egy csomó
Roth Händle dohány törmelék és egy egész halom ezüstpapírdarabka, amikbe a
H-t szokták csomagolni. Ha nem volt szerem, és rám jött a turkey, akkor köröm-
mel kapargattam le a papírról az utolsó szemet is, hogy egy lövést még valahogy
kihozzak belőle.
Mindaz, ami a zacskóból kipotyogott, természetesen elegendő bizonyítékul
szolgált anyámnak a kábítószerezésemre. Valószínűleg már a fürdőszobában rá-
jött mindenre. Nemcsak a véres zsebkendőt és a vérnyomokat fedezte fel, hanem
a kormot is a kanálon, amiben a szert felforraltam. Sokat összeolvasott már a saj-
tóban a heroinról, úgyhogy mindent egykettőre megértett.
Nem is tagadtam tovább semmit. Annak ellenére, hogy igazan kurva jól be
voltam lőve, szabályosan összetörtem. Bömböltem, és egyetlen szót sem tudtam
kinyögni. Anyám sem szólt többet. Remegett. Teljesen letaglózta a felismerés.
Kiment a szobámból, és hallottam, hogy a barátjával, Klausszal beszél. Vissza-
jött. Kicsivel nyugodtabbnak tűnt és megkérdezte: „Nem lehet ez ellen tenni va-
lamit? Nem akarod abbahagyni?”
„Azt szeretném, a legjobban, anyu. Őszintén mondom. Hidd el. Tényleg ki
akarok már mászni ebből a szarból.”
„Jó, akkor próbáljuk meg együtt – mondta az anyám. Szabadságot veszek ki,
hogy egész idő alatt veled lehessek, amíg le nem szoksz a kábítószerről. Még ma
el kell kezdeni”
„Szuper. – mondtam. – De van még valami. Detlef nélkül nem megy. Szüksé-
gem van rá, és neki is énrám. Ő is le akar szokni. Már sokszor beszéltünk róla.
Különben is most akartunk leszokni. Együtt.”
Anyám teljesen kész volt, és megkérdezte: „Micsoda, hát Detlef is?” Mindig
is kedvelte Detlefet, és boldog volt, hogy ilyen kedves barátom van. „Persze,
hogy Detlef is – mondtam. – Azt hiszed, egyedül csináltam? Detlef nem is hagy-
ta volna. De azt sem engedi, hogy nélküle hagyjam abba.”
Egyszerre jobban éreztem magam. Teljesen boldoggá tett a gondolat, hogy
Detleffel együtt le fogunk szokni. Úgyis már olyan régóta akartuk. De anyám
teljesen kivolt. Az arca elzöldült és már azt hittem, ideg-összeroppanást kap. Az,
hogy Detlef is benne van az ügyben, duplán összetörte. Már azzal is elég ször-
nyű lehetett szembenézni, hogy milyen vak volt az elmúlt két évben. De aztán
további kétségek is elkezdték gyötörni. Tudni akarta, honnan volt pénzem a he-
roinra. Természetesen egyből kapcsolt: bébistrich, meló satöbbi.
Képtelen lettem volna megmondani neki az igazat. Inkább hazudtam valamit:
„Ó, hát összetarhálja az ember valahogy. Mindig kérincséltem néhány márkát itt-
ott. És többnyire össze is jött. Meg néha elmentem takarítani.”
Az anyám nem kérdezősködött tovább. Úgy látszott boldog, hogy olyan vá-
laszt kapott, ami nem igazolta szörnyű gyanúját. Anélkül is éppen eleget kellett
megtudnia ezen, a vasárnapon ahhoz, hogy totál kikészüljön. Tényleg sajnáltam
őt és nagyon rossz volt a lelkiismeretem miatta.
Rögtön el is indultunk, hogy megkeressük Detlefet. Ő azonban nem volt sem a
Zoo-n, sem Axelnél és Berndnel.
Este elmentünk Detlef apjához. Az ő szülei is elváltak, az apja egy hivatalban
dolgozott. Régóta tudta már, hogy mi a helyzet a fiával. Az anyám szemrehányá-
sokkal árasztott el, hogy nem szólt neki semmit. Detlef apja erre majdnem sírva
fakadt. Iszonyú kínos volt neki, hogy melózni jár és kábítószerezik. Boldog volt,
hogy az anyám most a kezébe akarja venni az ügyet. Azt mondogatta, hogy
„igen, most már muszáj történnie valaminek”.
Detlef apja egy halom altatót és nyugtatót tartott az íróasztalában. Ezeket mind
ideadta nekem, mert mondtam, hogy nincs Valeronunk, anélkül pedig állati ke-
gyetlen dolog lemondani a kábítószerről. Adott vagy négy-öt Mandraxot, egy
egész üveg Gemetrint, és ötven darab tízes Valiumot. Már hazafelé a metrón be-
dobtam egy marék tablettát, mert kezdett rám jönni a turkey. A gyógyszerek az-
tán egész jól beállítottak, úgyhogy az éjszakát átaludtam.
Reggelre Detlef aztán ott is állt az ajtónk előtt. Az apja hamar megtalálta. To-
tál rajta volt már a turkey. Baromi rendes volt tőle, hogy nem nyomott be magá-
nak gyorsan még egy adagot, hanem így jött hozzám. Hiszen sejthette, hogy
nincs szerem. Mondta is, hogy ugyanonnan akarja elkezdeni, mint én. Tényleg
baromi rendes volt tőle.
Szóval Detlef is ugyanolyan komolyan abba akarta hagyni, mint én. Tényleg
kimondottan boldog volt, hogy így alakult a dolog. Sejtelmünk sem volt arról –
ahogy a szüleinknek sem –, hogy ha a narkósok együtt akarnak leszokni, az
maga az őrület. Mert biztos, hogy az egyikük nem bírja ki, és akkor nem áll meg
a hinta a következő szúrásig. Illetve hát valószínűleg hallottuk már másoktól,
hogy így van, csak éppen illúziókba ringattuk magunkat. Hiszen, mindig is azt
hittük, hogy ránk nem érvényes az, ami a többi narkósra. De úgyis elképzelhetet-
lennek tartottuk volna, hogy egymás nélkül kezdjünk új életet.
Délelőtt még valahogy csak megvoltunk Detlef apjának tablettáival. Még be-
szélgettünk is egymással. Rózsaszín álmokat szövögettünk az elvonás utáni éle-
tünkről, és megfogadtuk, hogy nagyon erősek leszünk az elkövetkező napokban.
A kezdődő fájdalmak ellenére is fel voltunk még dobva.
De délután aztán elkezdődött a tánc. Csak nyeltük a tablettákat, és bort vedel-
tünk hozzá. Mit sem segített. Aztán elvesztettem az uralmat a lábam fölött. A tér-
demben iszonyú nyomást éreztem. Lefeküdtem a padlóra, és kinyújtottam a lába-
mat. Próbáltam megfeszíteni, majd kilazítani a lábizmaimat. De nem tudtam pa-
rancsolni nekik. A szekrényhez nyomtam a lábamat. Az meg ott maradt, nem
tudtam többé elvenni a szekrénytől. Ott fetrengtem a földön, és a lábam vala-
hogy oda volt ragadva a szekrényhez.
Csuromvíz voltam a jéghideg izzadságtól. Fáztam, reszkettem, és hideg verej-
ték csorgott a szemembe. Állati büdös szaga volt. Arra gondoltam, hogy ez az iz-
zadság egy szörnyű bűzös méreg, ami most jön ki a testemből. Komolyan úgy
éreztem magam, mintha ördögűzésen volnék.
Detlef még nálam is rosszabbul volt. Totál ki volt készülve. Reszketett a hi-
degtől, de hirtelen levette a pulóverét. Az ablak melletti sarokba ült a székemre.
Folyamatosan mozgott, föl-le rángatózott a lába. Úgyszólván ülve futott. Töröl-
gette az arcáról a verejtéket, és remegett egész testében. Már nem is reszketett,
hanem szabályosan remegett. Folyton összegörnyedt, és ordított közben. Gyo-
morgörcsei voltak.
És még nálam is jobban bűzlött. Azt az apró kis szobát betöltötte a bűzünk.
Arra gondoltam, hallottam már olyasmit, hogy a narkós barátságok mind tönkre-
mennek a sikeres elvonókúra után. De aztán az jutott eszembe, hogy én még
most is ugyanúgy szeretem Detlefet, amikor ilyen állati módon bűzlik.
Detlef felállt, valahogy elvánszorgott a tükörig, és azt mondta: „Ezt nem bí-
rom ki. Nem megy. Komolyan nem megy.” Nem tudtam felelni neki. Nem volt
erőm, hogy bátorságot öntsek bele. Igyekeztem nem ugyanarra gondolni, mint ő.
Valami bárgyú folytatásos regényre próbáltam koncentrálni, idegesen lapozgat-
tam és tépkedtem az újságot.
A szájam és a torkom totál kiszáradt. De a szájam közben mégis tele volt nyál-
lal. Nem bírtam lenyelni, és köhögni kezdtem. Minél görcsösebben akartam le-
nyelni a nyálat, annál erősebben köhögtem. Valóságos köhögőgörcs jött rám és
nem akart abbamaradni. Aztán elkezdtem hányni. Telehánytam a szőnyeget. Va-
lami fehér habot köpködtem. Arra gondoltam, hogy éppolyan ez, mint régen a
kutyámnál, ha füvet evett. És nem bírtam abbahagyni a köhögést és a rókázást.
Anyám jóformán egész idő alatt a nappaliban volt. Néha bejött hozzánk, de
teljesen tehetetlen volt. Lerohangált a bevásárlóközpontba, és mindenfélét hozott
nekünk, amit aztán még lenyelni sem tudtunk. Most viszont köhögéscsillapító
cukorkát hozott, és ez tényleg segített. Elmúlt a köhögés. Anyám feltörölte a há-
nyást. Baromi aranyos volt, én meg még egy „köszönöm”-öt sem bírtam kinyög-
ni.
Aztán végül mégis elkezdtek hatni a tabletták és a bor. Öt tízes Valiumot, két
Mandraxot magamba dobáltam, és ittam rá még vagy egy üveg bort. Ettől egy
normális ember jó pár napot szunyált volna. Az én testem azonban annyira mér-
gezett volt már, hogy alig reagált ezekre a szerekre. De legalább kicsit megnyu-
godtam, és lefeküdtem az ágyra. Az ágyam mellé egy nyugágyat tettünk, arra fe-
küdt aztán Detlef. Egymáshoz sem értünk. Mindketten teljesen magunkkal vol-
tunk elfoglalva. Sikerült félálomba merülnöm. Aludtam, és közben tudtam, hogy
alszom, és átkozott fájdalmakat éreztem. Álmodtam és gondolkoztam. Minden-
féléről összevissza. Úgy éreztem, hogy mindenki, de főként az anyám, teljesen
belém lát. Hogy mindenki olvashat az iszonyú, förtelmes gondolataimban. Hogy
most mindenki látja, milyen undorító mocsok vagyok én valójában. Gyűlöltem a
testemet. Akkor lettem volna a legboldogabb, ha egyszerűen megszűnt volna lé-
tezni, és megszabadulhattam volna tőle valahogy.
Este bedobtam még néhány tablettát. Más, normális ember már kinyiffant vol-
na ennyitől. Nekem ahhoz volt elég; hogy pár órát nyugodtan tudjak aludni. Az-
tán felébredtem, miután arról álmodtam, hogy egy kutya vagyok, akit az embe-
rek mindig jól tartottak, de most egyszer csak bezártak egy kutyaólba, és halálra
kínoztak. Detlef közben összevissza hadonászott a kezével, időnként engem is
eltalált. Égett a lámpa. Az ágyam mellett volt egy lavór víz meg egy szivacs. Az
anyám tette oda. Letöröltem az arcomról az izzadságot.
Detlef egész teste mozgott, pedig úgy tűnt, mélyen alszik. Dobálta magát, rúg-
kapált a lábával, és a karjával néha heves mozdulatokat tett.
Kicsit jobban lettem. Volt annyi erőm, hogy a szivaccsal Detlef homlokáról is
letöröljem a verítéket. Semmit nem érzett. Tudtam, hogy még mindig őrülten
szeretem. Amikor később elszundítottam, félálomban éreztem, hogy Detlef fe-
lém nyúl, és megsimogatja a hajam.
Másnap reggel mindketten sokkal jobban éreztük magunkat. Az a régi narkós
szabály tehát, amely szerint az elvonás második napja a legrosszabb, a mi ese-
tünkben nem igazolódott be. Persze ez még csupán az első próbálkozásunk volt,
ami mindig csak feleolyan rossz, mint az elvonás további része. Délben még be-
szélgetni is volt kedvünk. Először csupa jelentéktelen dolgokról, aztán megint a
jövőnkről. Már nem olyan nyárspolgári terveket szövögettünk, mint az előző na-
pon. De megesküdtünk, hogy soha többé nem nyúlunk H-hoz, LSD-hez, és tab-
lettákhoz. Békés életet akartunk élni békés emberekkel. Megegyeztünk abban,
hogy újból hasist fogunk szívni, mint a régi szép időkben. A hasis-szcénán akar-
tunk barátokat szerezni, mert oda nagyon nyugis emberek jártak. A piásokkal
nem akartunk kezdeni, mert agresszív kispolgároknak tartottuk őket. Szóval ott
akartuk hagyni a H-t és a fixereket, és vissza akartunk térni a hasisszívók közé.
Detlef újra munkát akart keresni. „Egyszerűen visszamegyek a régi főnököm-
höz – mondta –, és megmondom neki, hogy sok hülyeséget csináltam, de most
már garantáltan észhez térek. A főnök mindig is rendes volt velem. Megint el-
kezdek gázszerelőnek tanulni.”
Én meg azt mondtam, hogy minden erőmmel az iskolára fogok koncentrálni,
talán még bizonyítványt is tudok szerezni, hogy esetleg leérettségizzem.
Ekkor állított be az anyám, egy óriási meglepetést hozva, amitől mindketten
tök vidámak lettünk. Elment az orvosához, aki felírt neki egy üveg Valeront.
Mindketten bevettünk húsz cseppet, ahogy az orvos rendelte. Nem pazaroltuk a
szert, hogy jusson belőle az egész hétre. A Valeron jót tett. Sokkal elviselhetőbb
lett így az elvonás. Anyám mindig pudingot főzött nekünk, mert csak azt kíván-
tuk. Hozott fagyit is, és minden kívánságunkat teljesítette. Adott egy rakás kép-
regényt, hogy olvasgassunk. Azelőtt unalmasnak tartottam a képregényeket, de
most Detleffel mindet áttanulmányoztam. Nem egyszerűen csak átfutottuk őket,
mint máskor, hanem minden rajzot alaposan megnéztünk, és a vicces figurákon
néha betegre nevettük magunkat.
A harmadik napon már újból egész jól voltunk. De hát egyfolytában be vol-
tunk nyomva egy kicsit. Nemcsak a Valerontól. Továbbra is rengeteg Valiumot
szedtünk, és bort is ittunk rá. Állati jó volt a közérzetünk, habár mérgezett szer-
vezetünk azért még gyakran tiltakozott a H megvonása ellen. A harmadik nap es-
téjén aztán megint lefeküdtünk egymással, hosszú idő után most először. A hero-
in ugyanis fokozatosan elveszi az ember kedvét a szerelmeskedéstől. Amióta
Detlef elvette a szüzességemet, első ízben fordult elő, hogy nem voltunk belőve
szerelmeskedés közben.
Fantasztikusan jó volt. Éreztük, hogy régóta nem szerettük már ilyen erősen
egymást. Órákig feküdtünk az ágyban, és simogattuk egymás még mindig izzadt
testét. A negyedik nap tulajdonképpen nyugodtan felkelhettünk volna. De még
három napon át ágyban maradtunk, szeretkeztünk, és hagytuk, hogy anyám ki-
szolgáljon minket, miközben nyakaltuk a bort a Valiummal. Megállapítottuk,
hogy nem is olyan rossz ez az elvonókúra, és örültünk, hogy megszabadultunk a
H-tól.
A hetedik napon aztán fölkeltünk. Anyám teljesen felvidult, hogy túl vagyunk
az egészen. Boldogan megcsókolt minket. Ezen a héten teljesen megváltozott az
anyámmal való viszonyom. Igazi barátságot kezdtem érezni iránta, és nagyon
hálás voltam neki. Annak is megint eszméletlenül örültem, hogy Detlef az
enyém. Megint úgy éreztem, hogy nincs még egy ilyen rendes srác a világon.
Szóltunk anyámnak, hogy kimennénk egy rövid időre a friss levegőre, mert
nagyon sokáig voltunk bezárva ebbe a kis szobába. Helyeselte a dolgot. „Hova
menjünk?”, kérdezte Detlef. Teljesen tanácstalanul néztem rá. Semmilyen ötle-
tem nem volt. Csak most döbbent belém, hogy tulajdonképpen sehova nem tu-
dunk elmenni. Minden barátunk narkós volt. És az összes helyen, amit ismer-
tünk, ahol valamennyire is otthon éreztük magunkat, ott volt a heroinplacc. A
hasisplaccon viszont semmilyen kapcsolatunk nem volt már.
Ahogy Detlef megkérdezte, hová menjünk, hirtelen nem is éreztem már olyan
jól magam. Elfogyott a Valeronunk, valószínűleg ezért is lettünk nyugtalanok, és
akartunk elmenni valahova. Annál idegesítőbb volt, hogy még csak azt sem tud-
tuk, hogy hová. Hirtelen teljesen kimerültnek és üresnek éreztem magamat.
Megszabadultunk tehát a herointól, de most meg nem tudtuk, mihez kezdjünk.
A metróhoz vitt a lábunk, anélkül hogy megbeszéltük volna, hova indulunk.
Minden ment magától. Láthatatlan fonalat követtünk, még ha nem voltunk is tu-
datában. És a Zoon találtuk magunkat. Detlef szólalt meg először: „Azért leg-
alább köszönnünk kéne Axelnak és Berndnek. Még a végén azt hiszik, hogy a
sitten, vagy a temetőben vagyunk vagy valami ilyesmit.”
Megkönnyebbülve válaszoltam neki: „Persze. El kell nekik mesélnünk, milyen
volt az elvonás. Talán rá tudjuk beszélni őket is, hogy csinálják végig egyszer.”
Tényleg rögtön össze is futottunk velük. Éppen egy csomó poruk volt, mert az-
nap jól ment a bolt. Detlef elmesélte, mi volt velünk. Mindketten lelkesedtek.
Aztán azt mondták, hogy ők most hazamennek, és belövik magukat.
Detlef rám nézett, én meg rá. Egyszerre pillantottunk egymásra, és vigyorogni
kezdtünk. Őrültség lenne mindjárt az első napon, gondoltam. De Detlef megszó-
lalt: „Tudod, azért néha megengedhetnénk magunknak egy spriccet. Nem szabad
rászokni és akkor nagyon baba tud lenni egy-két belövés. Csak irtóra kell vi-
gyáznunk, nehogy megint függővé váljunk. Még egy ilyen elvonást végigcsinál-
ni az nekem buli.”
„Hát persze, olykor-olykor egy adag, az tök laza. És most már tudjuk, hogy
nem szabad fizikailag rászoknunk.” Az agyamban teljes volt a rövidzárlat. Már
csak a tűre vágytam.
Detlef odaszólt Axelnak: „Tudnál adni egy kicsit? Ahogy úgy adódik, vissza-
kapod.” Axel és Bernd még mondták, hogy azért gondoljuk meg. Aztán hozzá-
tették, hogy már a jövő héten ugyanúgy végig akarják csinálni, mint mi. Csak
még Valeront kell szerezniük. Szerintük is nagyon tuti volna megint dogozni, és
csupán alkalmanként benyomni egy-egy lövést.
Két órával azután, hogy eljöttünk otthonról, Detlef meg én totál be voltunk
lőve. Karonfogva mászkáltunk a Kurfürstendammon. Iszonyú jó feeling volt,
hogy fönt vagyunk a H-tól, és nem sietünk sehová, csak úgy sétálgatunk. Nem
kellett izgulnunk a másnapi adagunkért. „Ez az, holnap reggel csinálunk néhány
térdhajlítást, és remekül fog kezdődni a nap H nélkül”, mondta vidáman Detlef.
Csakugyan így gondoltuk. Pedig már az is illúzió volt, hogy azt hittük, az
anyámnál töltött hét, a fájdalmakkal és a hányással, igazi elvonás volt. Valóban
kiürült a szervezetünkből a méreg, legalábbis a heroin. De helyette jól teletöm-
tük magunkat Valeronnal, Valiummal, meg a többi tablettával. Azzal meg egyál-
talán nem törődtünk, mi lesz az elvonás után. Az anyám éppolyan naiv volt, mint
mi. Komolyan azt remélte, hogy mindenen túl vagyunk. Honnan is tudhatta vol-
na, hogy szokott ez lenni?
Majdnem egy hónapig sikerült betartanunk, amit megfogadtunk. Egyikünk
sem ment melózni. Csak néha lőttük be magunkat, ha valaki adott a sajátjából,
vagy valahogy pénzhez jutottunk. Csak éppen egyre többet törtük magunkat,
hogy találjunk valakit, akitől szert kaphatnánk, meg hogy pénzt szerezzünk. Ezt
persze még magunknak sem ismertük be.
Fantasztikus hetek voltak. Nem kellett iskolába járnom, mert az anyám na-
gyon széppé akarta tenni számomra az első időszakot, amit heroin nélkül töltök.
Azt is megengedte, hogy Detlef nálam lakjon. Egészen új oldaláról ismertem
meg Detlefet, és ha lehet, még szerelmesebb lettem belé.
Felszabadult volt és vidám, tele ötletekkel. Két mindig vidám kamasz voltunk,
legalábbis úgy tettünk mintha azok volnánk.
Hosszú sétákra mentünk a Grunewaldba, néha a két macskánkat is magunkkal
vittük, hadd mászkáljanak a fákon. Majdnem minden éjjel szerelmeskedtünk.
Baromi jó volt minden. Néha jópár napig cleanek maradtunk, néha viszont há-
rom napig egyfolytában be voltunk lőve. Ha megkaptuk a port, igyekeztünk mi-
nél gyorsabban lelépni arról a mocskos szcénáról. Legszívesebben a Kurfürsten-
dammon sétáltunk és elvegyültünk a sok kispolgár között. Tulajdonképpen olya-
nok akartunk lenni mint ők, csak egy kicsit másképp. Főleg azt akartuk magunk-
kal és mindenkivel elhitetni, hogy nem vagyunk fixerek, csak éppen néha belő-
jük magunkat egy kicsit.
Totál föl voltunk töltve H-val, és így mentünk el mindenféle tini dizsikbe,
olyan kispolgári helyekre például, mint a Flashpoint vagy a Big Eden. Ott ültünk
teljesen belőve, és azzal áltattuk magunkat, hogy majdnem olyanok vagyunk,
mint a többiek, nem pedig afféle fixerek. Néha egész nap otthon maradtunk.
Órákig bámultunk ki az ablakon és mindenféle sztorikat meséltünk egymásnak.
Próbáltunk leveleket szedegetni azokról a beteg fákról, amik Kreuzbergben áll-
tak a házunk előtt. Jó messze kinyújtóztam az ablakon, Detlef fogott a lábamnál,
és így sikerült néhány levelet elérnem. Csókolóztunk, hülyéskedtünk, olvastunk,
és általában totál dodók voltunk. Soha nem beszéltünk komolyabban a jövőről.
Néha azért hirtelen rám jött egy rossz érzés. Ha például valami probléma adó-
dott. Mondjuk összevesztünk Detleffel valami marhaságon. Ilyenkor képtelen
voltam túltenni magamat az eseten. Magam előtt tologattam a problémáimat, és
állandóan attól féltem, hogy valamelyik jelentéktelen apróságon egyszer teljesen
kiborulok. Ilyenkor rámjött a dili a H-ért, mert egyetlen szúrással minden gon-
dom megoldódott.
Aztán volt igazi bajunk is. Klaus, az anyám barátja, kiborította a bilit Detlef
miatt. Azt mondta, túl kicsi a lakás, hogy még egy idegen is idejöjjön. Az anyám
nem tudott szembeszállni vele. Én meg teljesen tehetetlen voltam. Kábé olyan
volt megint a helyzet, mint amikor Klaus megparancsolta, hogy vigyem el a ku-
tyámat. Egy csapásra vége lett az egész jó kis életünknek. Három hét után
megint el kellett kezdenem iskolába járni, és Detlef nem alhatott nálam.
Az iskolában nem sokat számított, hogy három hétig hiányoztam. Már úgyis
réges-rég le voltam maradva. Csak egy új problémám volt, a dohányzás. Ha nem
voltam belőve, négy-öt dobozzal kellett szívnom naponta. Egymásról gyújtottam
meg a cigiket. Már az első órát sem bírtam ki cigi nélkül. Ki kellett mennem a
vécére, hogy egy-két szálat elszívjak. Az első napon az iskolában szabályosan a
hányásig dohányoztam. A szemetesbe hánytam bele. Az osztályterembe szinte
be se mentem.
Három hét óta ez volt az első nap, hogy nem láttam Detlefet. Másnap délben,
suli után rosszat sejtve a Zoohoz mentem. Az én Detlefem ott állt, és frájerre
várt.
Szörnyűnek találtam, hogy megint ezen az undorító pályaudvaron várjon a
még undorítóbb frájerekre. De Detlef azt mondta, hogy nincs egy árva vasa sem.
Amúgy sem tudja, mihez is kezdjen. Szóval megint, mint általában Axelnél és
Berndnél aludt, mindennap kiment a pályaudvarra, és mindennap belőtte magát.
Ha találkozni akartam vele, nekem is mindennap oda kellett mennem. Ő volt ne-
kem egyedül. Úgy éreztem, nem is tudnék nélküle élni. Így aztán megint majd-
nem minden nap a Zoon voltam.
Christiane édesanyja

Azon a vasárnapon, amikor megláttam a fecskendőt a fürdőszobában, és meg-

néztem Christiane karját, mintha hályog esett volna le a szememről. Kemény
csapás volt. Hogy úgy mondjam, Christiane állította ki a bizonyítványt arról a
nevelésről, amire olyan büszke voltam. Be kellett látnom, hogy mindent rosszul
csináltam, csak azért, mert nem akartam az apám hibáiba beleesni.
Amikor például Christiane elkezdett a Sound diszkóba járni, nem voltam ép-
pen lelkes, de hát a barátnője, Kessi, meg a többi fiatal a Központból szintén
mindig oda mentek. Meggyőztem magamat, hogy hát miért ne mehetne el Chris-
tiane is. Minden fiatal a Soundról áradozott. Azokra az ártalmatlan szórakozá-
sokra gondoltam, amiket az apám lánykoromban megtiltott nekem.
Ugyanilyen elnéző voltam, amikor Christiane bemutatta a barátját, Detlefet,
akit a Soundban ismert meg. Detlef nagyon jó benyomást tett rám. Tudott visel-
kedni, jó modora és nyílt tekintete volt.
Egyszóval igazán kedves fiúnak találtam. És teljesen normális dolog volt sze-
rintem, hogy Christiane tizennégy évesen lángra lobbant valakiért. Arra gondol-
tam, fő, hogy egy rendes fiút talált. Látszott, hogy Detlef is tényleg szereti Chris-
tianét.
Ha azt mondja nekem valaki, hogy ők már akkor szedték a heroint, bolondnak
nézem. Mert a Detlef iránti rajongásától eltekintve semmi különös nem tűnt fel
Christianén.
Ellenkezőleg, nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, pedig azelőtt
volt idő, hogy nagyon engedetlen volt. Úgy látszott, még az iskolában is eredmé-
nyesebb.
Iskola után mindig telefonáltunk egymásnak, és elmondta, hogy mit csinál ép-
pen. Hogy elmegy az osztálytársaihoz, vagy Detlefért a munkahelyére. Ez ellen
nem volt semmi kifogásom. Hétköznap vacsorára rendszerint már otthon volt. És
ha néha elkésett, mindig telefonált, és egy óra múlva befutott. Időnként még el-
ment a Központba, vagy találkozott a barátaival, legalábbis nekem ezt mondta.
Újra segített a házimunkában, amit gyakran jutalmaztam valami aprósággal,
mondjuk egy lemezzel, vagy egy márkával több zsebpénzt adtam neki. Klaus, a
barátom elítélte ezt. Úgy vélte, hogy néha magamra is kellene gondolnom.
Christiane csak kihasznál. Bizonyos értelemben talán jogosan féltett. Mindig az
volt az érzésem, hogy valami különlegeset kell tennem Christianéért, hogy kár-
pótolnom kell őt valamiért. De hát akkoriban még nem láttam tisztán a helyzetet.
A barátom azt is kifogásolta, hogy Christiane néha az egyik barátnőjénél
aludhatott. De hogy kémkedjem a lányom után – az nem az én műfajom. Az apám
csinálta ezt velem mindig, pedig nem követtem el semmi rosszat.
Egy nap aztán Christiane elmondta, hogy lefeküdt Detleffel. „Anyuci – mondta
–, olyan kedves volt hozzám, el sem tudod képzelni.” Ettől fogva már sejtettem,
miért akart minden hétvégén a barátnőinél aludni.
De hát ami történt, megtörtént. És már nem is láttam a dologban kivetnivalót.
Ettől kezdve olykor már megengedtem neki, hogy Detlefnél töltse az éjszakát.
Meg kellett volna talán akadályoznom, hogy lefeküdjenek egymással? A tévé-
ben és az újságokban elég gyakran esik szó arról, hogy a mai fiatalság korábban
érik, és hogy nem szabad elnyomni a szexuális vágyaikat. Magam is osztom ezt a
véleményt.
Christianénak legalább állandó barátja volt. A szomszédban lakó lányok egyik
nap ezzel, másnap meg azzal mentek el. Christiane tartós kapcsolata Detleffel ki-
fejezetten megnyugtatott.
Másrészt azonban, hogy őszintén megmondjam, néha bizony elfogott a nyugta-
lanság. Mindenekelőtt Christiane új barátai és barátnői miatt, akiket a Sound-
ban ismert meg. Elmesélte, hogy némelyikük kábítószert szed. A heroinról nem
beszélt. Csak a hasist és az LSD-t emlegette. Igencsak borzasztó dolgokat mesélt,
elmondta az is, hogy a barátnője, Babsi, szintén drogos. De álmomban sem gon-
doltam volna, hogy ő maga is kábítószerezik, annyira undorodva beszélt ezekről
a dolgokról, olyan visszataszítónak látta mindezt.
Amikor feltettem neki a kérdést, hogy egyáltalán miért áll szóba ilyenekkel, azt
felelte: „Ó, anyuci, annyira sajnálom őket. Senki nem akar tudni róluk. És bor-
zasztóan örülnek annak, ha valaki szóba áll velük. Segítségre van szükségük.” És
igaz is, hogy Christiane mindig segítőkész volt. Ma már tudom, hogy saját magá-
ról beszélt.
Egyik este, amikor először jött haza hétköznap is tizenegykor, azt mondta:
„Anyuci, ne szidj le, kérlek. Egy Release Centerben voltam a többiekkel.” Erre
megkérdeztem: „Mit csináltok ti ott egyáltalán?” „Hát beszélgetünk, megpró-
báljuk a többieket lebeszélni a kábítószerről.” Aztán még hozzátette: „Ha egy-
szer én is rászoknék...” és vihogott. Ijedten meredtem rá. De aztán azt mondta:
„Na jó, csak úgy mondtam. Velem mindem rendben.” „És Detleffel?”, kérdez-
tem. Christiane felháborodott: „Detlefnél ilyesmi szóba se jöhet! Mit képzelsz?”
Mindez ‘76 telén történt. Ettől kezdve balsejtelmek gyötörtek, de elnyomtam
őket. A barátomra sem hallgattam. Le merte volna fogadni, hogy Christiane ká-
bítószerezik. De én nem hagytam, hogy bármi rosszat mondjanak róla. Az ember-
nek nehéz belátnia, hogy minden hiábavaló volt, hogy mint anya csődöt mondott.
Az én lányom nem csinál ilyet – ehhez makacsul ragaszkodtam.
Megpróbáltam rövidebb pórázra fogni Christianét. De hiába mondtam, hogy
vacsorára itthon legyen, nem jött haza. Nem tudtam, mit tegyek. Hol keressem a
városban. Hogy a Zoon van, azt akkor sem gondoltam volna, ha nem fojtom el
olyan bámulatosan az aggályaimat. Boldog voltam, ha fél kilenckor felhívott, és
azt mondta: „Anyuci, azonnal jövök, ne izgulj.” Egyszerűen nem igazodtam ki
többé Christianén.
Néha azért tudomásul vette a tiltásaimat. Ilyenkor szinte büszkén mondta a ba-
rátainak a telefonba: „Nem, ma nem mehetek. Itthon kell maradnom.” Úgy tűnt,
nem is érdekli az egész. Ez volt a nagy ellentmondás. Egyrészt fittyet hányt a szi-
gorúságomra, piszok szemtelen volt, és szinte hozzá sem lehetett szólni. Másrészt
viszont azt mintha elfogadta volna, ha egyértelmű határvonalakat húztam meg
számára. De már túl késő volt.
1977 januárjának végén, egy vasárnap érkezett el számomra az igazság órája.
Borzalmas volt. Be akartam menni a fürdőszobába, de be volt zárva az ajtó. Ez
nálunk nem volt szokás. Christiane volt benn, és nem nyitott ajtót. Ebben a pilla-
natban már biztos voltam mindenben. És az is világos lett számomra, hogy mind-
végig ámítottam magam. Különben honnan tudtam volna már kint, hogy mi fo-
lyik a fürdőszobában?
Dörömbölni kezdtem az ajtón. De nem nyitotta ki. Azt hittem, menten dühroha-
mot kapok. Szitkozódtam, rimánkodtam, nyissa már ki végre. Végül kirontott, és
elrohant mellettem. A fürdőben egy fekete kanalat, és a falon vérnyomokat lát-
tam. Ott volt minden bizonyíték. Ismertem az újságból. A barátom csak ennyit
mondott: „Most már elhiszed?”
Utánarohantam a szobájába. „Christiane, mit csináltál?” – kérdeztem. Telje-
sen kivoltam. Egész testemben remegtem. Nem tudtam, bőgjek-e, vagy elkezdjek
ordibálni. Először is beszélnem kellett végre vele. Szívszaggatóan sírt, és rám
sem akart nézni. Azt kérdeztem: „Heroint injekcióztál magadba?”
Nem felelt. Alig bírt megszólalni a zokogástól. Erőszakkal húztam ki a karját,
és ott is volt, amit vártam. Már mindkét karján voltak szúrásnyomok. De nem
volt olyan borzasztó. Egyáltalán nem volt kék, és tulajdonképpen csak két-három
szúrást lehetett látni, a legfrissebbel együtt. Ez még egészen piros volt.
És ekkor zokogva beismerte. Úgy éreztem, hogy végem van. Azt hiszem, a leg-
szívesebben meg is haltam volna. Annyira kétségbeestem, hogy egyáltalán nem
tudtam gondolkodni. Nem tudtam, mit kellene tennem. Csak azt kérdeztem, hogy
most mit csináljunk? Tényleg Christianétól vártam a választ. Teljesen tanácsta-
lan voltam.
Ez volt tehát az a csapás, amit mindvégig el akartam kerülni. Aminek még a
gondolatát is elhessegettem magamtól. De hát nem tudtam azt sem, hogyan je-
lentkeznek a tünetek. Ezidáig nem vettem észre Christianén semmiféle tompultsá-
got. Szinte mindig élénk és vidám volt. Az egyetlen dolog, ami a „leleplezés”
előtti néhány héten valóban feltűnt, hogy időnként, ha kicsit később jött haza, na-
gyon gyorsan elvonult a szobájába. Viselkedését a késés miatti lelkiismeret-fur-
dalással magyaráztam.
Miután kissé megnyugodtam, azon gondolkoztunk, hogy mit tegyünk. Ekkor
Christiane azt is bevallotta, hogy Detlef is rászokott a heroinra. Csak annak van
értelme, ha mindketten egyszerre válnak meg a kábítószertől. Különben kölcsö-
nösen visszaszoktatnák egymást. Ez napnál világosabb volt számomra. Elhatá-
roztuk, hogy azonnal megkezdik az elvonást, méghozzá a mi lakásunkban.
Christiane nagyon nyitottnak és őszintének mutatkozott. Azt sem titkolta, hogy
Detlef buzikkal megy el a pályaudvaron, hogy megkeresse a pénzt a heroinra. El-
szörnyedtem. De hogy ugyanezért Christiane is odaadja magát férfiaknak, arról
egyáltalán nem volt szó. Nem is gyanúsítottam meg, hiszen szerette Detlefet. És
Detlef mindig elég pénzt keresett a heroinra, állította.
Christiane újra és újra csak azt bizonygatta: „Anyuci, hidd el, le akarok szok-
ni. Tényleg.” Este elindultunk, hogy megkeressük Detlefet. Most néztem meg elő-
ször igazán ezeket a csontig soványodott, szánalmas alakokat, ahogy le-föl mász-
káltak a metróállomáson. Christiane is mondta: „Nem akarom így végezni. Nézd
ezeket a kiaszott fazonokat” Hozzájuk képest Christiane még viszonylag tényleg
jól nézett ki. Közel voltam ahhoz, hogy újra megnyugtassam magam.
Nem találtuk Detlefet, ezért elmentünk az apjához. Tudott a fia heroinfüggősé-
géről, arról azonban nem, hogy Christiane is benne van. „Miért nem mondott
nekem semmit?” kérdeztem tőle. Mert szégyellte magát, mondta.
Detlef apja határozottan megkönnyebbült. Anyagilag akarta támogatni az el-
határozásunkat. Mindeddig hiába keresett a fia számára segítséget. Azt hiszem,
abban a pillanatban valamiféle angyalt láthatott bennem. És én is elég erősnek
éreztem magamat. Halvány fogalmam sem volt ugyanis arról, hogy mi minden
vár még rám.
Másnap egyedül vágtam neki, hogy segítséget kérjek. Először az ifjúsági osz-
tályra mentem el, ahol azt mondtam: „Tizennégy éves lányom heroinfüggő. Mit
csináljak?” Nem tudtak tanácsot adni. „Nevelőintézetbe kell vinni”, vélekedtek.
Erre azt feleltem, hogy erről szó sem lehet. Christiane csak még jobban elszi-
getelve érezné magát. Azonkívül ők sem tudtak ajánlani egyetlen megfelelő neve-
lőintézetet sem. Először is keresniük kellett volna egyet, de ez sokáig tartott vol-
na. A nehezen nevelhető gyerekek számára különben is nagyon kevés jó hely van.
Erre én azt mondtam: „De hát nem is erről van szó, ő nem nehezen nevelhető
gyerek! Hanem kábítószerfüggő!” Csak néztek rám, és a vállukat vonogatták.
Végül azt a bölcs tanácsot adták, hogy Christianéval együtt menjek el a nevelési
tanácsadóba.
Amikor Christianénak ezt elmondtam, csak annyit mondott: „Micsoda barom-
ság, azoknak ott fogalmuk sincs a kábítószerről. Nekem gyógykezelésre lenne
szükségem.” De a hivatalok ebben a tekintetben semmit sem tudtak nyújtani. Vé-
gigjártam a kábítószer problémájával foglalkozó tanácsadókat, voltam a műsza-
ki egyetemen, a Caritasnál, és tudj’ isten, még hány helyen. Hiszen fogalmam
sem volt, mit tegyek.
A drogtanácsadóban nem sok sikert jósoltak az otthoni elvonásnak. A terápia
nélküli elvonókúra meglehetősen értelmetlen, mondták. De mert Christiane még
ilyen fiatal, próbáljuk meg. Egyébként sincs szabad helyük, ahol el lehetne vé-
gezni a gyógykezelést, talán majd negyedév múlva. Adtak még pár étkezési taná-
csot, hogy elejét vehessem a hiány tüneteknek.
Az elvonáson egy hét alatt túl voltunk. Egyikükkel sem volt gond, nem akartak
megfutamodni a feladat elől. Újra reménykedni kezdtem. Nyolc nap elteltével
már biztos voltam benne, hogy hál’ istennek, sikerült. Christiane nemsokára is-
mét rendesen járt iskolába, és állítólag aktívabb lett az órákon.
De aztán megint elkezdett csavarogni. Igaz, mindig megmondta, hol volt. Re-
mekül ki tudta magyarázni magát. Este nyolckor telefonált, és azt mondta:
„Anyuci, ebben és ebben a presszóban vagyok. Ezzel és ezzel a barátommal ta-
lálkoztam. Nemsokára jövök!”
Most már óvatosabb voltam. Megnéztem a karját, de nem láttam rajta friss
szúrásnyomokat. Hétvégén nem aludhatott Detlefnél: Másrészt viszont azt is meg
akartam neki mutatni, hogy bízom benne. Ezért megengedtem, hogy szombaton
tovább elmaradhasson. Bizalmatlan voltam, de egyszerűen nem tudtam, hogyan
viselkedjem. Csak emésztettem magam.


Iszonyodtam attól, hogy megint fizikailag függjek a H-tól. De ha Detlef be

volt lőve, én meg clean maradtam akkor nem igazán volt meg köztünk a feeling.
Ilyenkor szinte idegenek voltunk egymásnak. Ezért elfogadtam a port, amit Det-
lef adott nekem. És miközben már megint a tűkre vadásztunk, arról szövegeltünk
egymásnak, hogy soha többé nem akarunk függni a H-tól. Bebeszéltük magunk-
nak, hogy fizikailag még nem függünk, és bármelyik nap abbahagyhatnánk, mi-
közben már megint rég csak azon voltunk, hogy előteremtsük a másnapi adagot.
Elölről kezdődött az egész mocsokság. Azzal a különbséggel, hogy most nem
tudtunk róla, milyen mélyen benne vagyunk megint a szarban, mivel bemagya-
ráztuk egymásnak hogy mindent teljesen kontroll alatt tartunk.
Egy ideig megint Detlef melózott nekem is. Persze ez nem tartott sokáig, és
nekem is ki kellett állnom a placcra. Eleinte még iszonyú szerencsém is volt az
ismerős frájerekkel; velük nem tűnt olyan visszataszítónak a meló.
Az első alkalommal, hogy be kellett szállnom, Detlef Jürgenhez vitt magával.
Jürgen eléggé ismert pasas volt a berlini üzleti körökben. Baromi sok dohánya
volt, és tanácsosokkal szokott ebédelni. Bár elmúlt már harminc, azért eléggé fi-
atalosan nézett ki. Tudott a fiatalok nyelvén és a problémáikat is megértette. Szó-
val nem volt az a simaképű menedzsertípus, amilyenek egyébként a pénzes palik
lenni szoktak.
Először tehát Jürgen lakásán voltam. Vagy egy tucat fiatal ült ott egy hatalmas
faasztal körül. Az asztalon ezüst gyertyatartók álltak, égő gyertyákkal, mellettük
drága borok. Mindenki tök lazán beszélgetett. Láttam, hogy ezek a srácok és csa-
jok egyáltalán nem hülyék, sőt. Jürgen volt a szóvivő. Úgy vettem észre, hogy
hihetetlen nagy agy. Egyáltalán, már az is imponált nekem, hogy egy ilyen menő
lakásra tellett neki, ahol minden állati drága volt. És hogy a pasi mindemellett
ennyire laza, vagyis olyan emberi maradt.
Ő is és a többiek is egyből úgy bántak velünk, mintha régi haverok lennénk,
pedig rajtunk kívül nem is volt ott több narkós. Egy darabig még dumáltunk, az-
tán az egyik pár megkérdezte, elmehetnek-e zuhanyozni. Jürgen erre azt felelte:
„Hát persze, minek vannak itt szerintetek a zuhanyozók?”
A zuhanyozó épp a nappali mellett volt. Azok ketten bementek, aztán utánuk
még mások is. Zuhanyozás után meztelenül jöttek vissza, és megkérdezték, hol
találnak törülközőt. Na, gondoltam, jó kis laza társaságba kerültem, ahol min-
denki szereti egymást. Jó kedvem volt, elképzeltem, hogy Detleffel egyszer
ugyanilyen tuti lakásunk lesz majd, ahova meghívhatjuk a jó fej haverjainkat.
Néhányan már meztelenül, vagy egy derekuk köré tekert törülközővel sétafi-
káltak fel-alá, és elkezdték egymást fogdosni. Az egyik pár bement a hálószobá-
ba, amiben egy óriási, állítható magasságú ágy állt. A hálószoba és a nappali kö-
zött széles átjáró volt, úgyhogy be lehetett látni az ágyra. Azok ketten meztelenül
nyalták-falták egymást, aztán még mások is bemásztak hozzájuk az óriási ágyba.
A fiúk nemcsak a lányokkal, hanem egymással is hemperegtek. Voltak, akik
egyenesen az asztalon csinálták.
Sejtettem már, hogy egy igazi orgia folyik itt. Detlefet és engem is be akartak
vonni, de én nem nagy kedvet éreztem hozzá. Nem akartam, hogy valaki meg-
fogdosson. Nem mintha undorodtam volna attól, ami történt, sőt egy kicsit fel is
izgatott, hogy milyen szabadon szórakoznak ezek itt egymással. De épp ezért in-
kább egyedül akartam lenni Detleffel.
Bementünk tehát egy félreeső szobába. Simogattuk egymást, és mi is levet-
kőztünk. Hirtelen mellettünk termett Jürgen, és bámulni kezdett minket. Nem is
zavart annyira, mert ebben a lakásban tulajdonképpen minden olyan lazán ment,
és mert azért arra is gondolnom kellett, hogy mi pénzt kaptunk Jürgentől. Csak
abban reménykedtem, hogy hozzánk nyúlni azért nem fog.
Jürgen csak nézett minket. Mialatt én Detleffel szerelmeskedtem, ő is rejszolt
egyet. Aztán később, amikor elindultunk, mert nekem időre haza kellett érnem,
mellékesen még Detlef kezébe nyomott egy százast.
Jürgen állandó frájerünk lett. Biszexuális volt, általában együtt mentünk hoz-
zá. Én foglalkoztam vele felül, Detlef pedig alul. Mindig száz márkát adott érte.
De olyan is volt, hogy csak az egyikünk ment el. Hatvanért. Egy biztos, Jürgen is
csak egy frájer volt, és mint ilyen, éppannyira kellemetlen alak, mint a többi. De
ő volt az egyetlen hapsink, aki iránt még valami barátságfélét is éreztem. Leg-
alábbis tiszteltem őt. Szívesen beszélgettem vele, mert mindig voltak jó ötletei,
és baromi okos volt. Neki tényleg sikerült gond nélkül beilleszkedni ebbe a tár-
sadalomba.
Főleg azt csodáltam, ahogy bánni tudott a pénzzel. Majdnem hogy ez érdekelt
a legjobban benne. Elmesélte, hogyan fekteti be a pénzét, és hogyan lesz az így
szinte magától egyre több. Emellett még iszonyú nagyvonalú is volt. A többiek,
akik ott voltak az orgiákon, valószínűleg nem kaptak tőle közvetlenül ezért
pénzt. De jelen voltam egyszer, amikor az egyik fiatalabb srác megvágta őt pár
ezer márkára egy Mini Cooperért. Jürgen nem sokat szövegelt, megírt egy csek-
ket, és azt mondta: „Itt a Mini Coopered.” Jürgen volt az egyetlen frájer, akihez
akkor is elmentem néha, ha egyikünk sem akart semmit a másiktól. Volt, hogy
tévét néztem nála este, és olyankor megint egész egyenesben voltam a világgal.
Detleffel megint szinte csak a szcénára jártunk. A normál tini-diszkók már
nem érdekeltek minket. Ha nem a Zoonál voltam, akkor a kurfürstendammi met-
róállomáson lógtam. Az ottani peronon gyakran akár százan is voltunk narkósok.
Itt adták-vették a szert, és ide jöttek azok a frájerek is, akik teljesen a drogosokra
specializálódtak. De főleg találkozóhelynek számított a kurfürstendammi metró-
megálló.
Csoportról csoportra mentem, és beszélgettem a többiekkel. Ahogy így mász-
káltam a fixerek között, nagyon menő csajnak éreztem magam. Úgy sétálgattam
a Kurfürstendamm alatt a metrómegállóban, mint egy sztár a többi sztár között.
Mindenféle öreglányok jöttek a Wertheimből és a Bilkából a nejlonszatyraikkal.
Láttam, ahogy elszörnyedve, sőt felháborodva bámulnak ránk, és arra gondol-
tam, hogy mi narkósok azért mégiscsak százszor jobbak vagyunk náluk. Igaz,
kurva kemény életet élünk, bármelyik nap meghalhatunk, és nemsokára meg is
fogunk halni. De mi ezt is akarjuk. Nekem legalábbis ez tetszik. A pénzre gon-
doltam, amit megkeresek. Naponta száz márka kellett csak a porra. Az egyéb ki-
adásokkal együtt négyezer márkát is elköltöttem havonta, ennyit tehát meg is
kellett keresnem. Nettó négyezer márkát mondjuk egy vállalati igazgató tud
megkeresni, gondoltam, nekem meg tizennégy éves létemre összejön ugyanez a
négyezer.
Az is biztos, hogy a mi melónk elég ócska foglalkozás volt. De H-val belőve
ezzel sem törődtem sokat. És alapjában véve mégis csak én vágtam át a frájere-
ket. Az én munkám igazán nem állt arányban azzal, amennyit fizetniük kellett.
Még mindig én diktáltam a feltételeket is. Dugás nálam nem volt.
A többiek között voltak ám nálam nagyobb sztárok is. Voltak akik azt mond-
ták, hogy négy gramm H kell nekik naponta. Ez úgy ötszáz és nyolcszázötven
márka között volt akkor. És majdnem mindig összejött nekik a dohány. Tehát
több pénzt kerestek, mint egy vezérigazgató, és a zsaruk sem csípték el őket. És
ezekhez a sztárokhoz én csak úgy odamehettem dumálni egy kicsit a kurfürsten-
dammi metróállomáson.
Hát nagyjából ilyen érzéseim és gondolataim voltak akkoriban 1977 februárjá-
ban-márciusában, ha jól be voltam lőve. Amúgy egyáltalán nem voltam jól, de
azért még nem is készültem ki megint teljesen. Egy csomó mindennel áltathat-
tam még magam. Megint totál beleéltem magam a fixerszerepbe. Iszonyú laza
akartam lenni. Semmitől nem féltem.
Amikor még nem voltam heroin élvező, mindenféle félelmeim voltak. Féltem
az apámtól, aztán az anyám barátjától, attól a szaros iskolától és a tanároktól, a
házmesterektől, a közlekedési rendőröktől, és a metrón az ellenőröktől. Most
már sérthetetlennek éreztem magamat. Még a civil zsaruktól se tojtam be, akik
olykor megjelentek a pályaudvaron. Eddig még minden razzia elől hidegvérrel
megléptem.
Olyan fixereket is ismertem, akikről azt hittem, baromi lazán állnak a porhoz.
Például Atzét és Lufót. Atze volt az első barátom, az egyetlen fiú, akivel Detlef
előtt szorosabb kapcsolatom volt, akibe igazán beleestem. Lufót, ugyanúgy, mint
Atzét és Detlefet, még abból a bandából ismertem, amelyikkel a Soundban hasist
szívtunk annak idején. Valamivel előttem tértek át a H-ra. Azóta egy szuper la-
kásban laktak, franciaágyuk, ülőgarnitúrájuk, padlószőnyegük volt. Lufónak
még rendes segédmunkási állása is volt a Schwarzkopfnál. Azt mondták, hogy
fizikailag egyáltalán nem szoktak rá a heroinra, és néha egy vagy két hónapig is
megvannak belövés nélkül. Elhittem nekik, bár ha én láttam őket, mindig fel vol-
tak töltve.
Atze és Lufo igazi példaképek voltak számomra. Nem akartam megint úgy ki-
készülni, mint az első elvonás előtt. És azt gondoltam, ha olyan lazán bánunk a
narkóval, ahogy Atze és Lufo, akkor mi is vihetnénk Detleffel annyira, hogy le-
gyen egy lakásunk franciaággyal, ülőgarnitúrával és padlószőnyeggel.
Ők ketten nem is voltak olyan agresszívak, mint a többi narkós. Atzénak volt
egy tök jó fej barátnője is, Simone, aki egyáltalán nem szúrta magát. Nagyon bír-
tam, hogy ennek ellenére milyen jól megvannak egymással. Szívesen mentem
hozzájuk, és néha Lufo ágyában aludtam, ha faséban voltam Detleffel.
Egyik este hazamentem, és leültem még egy kicsit anyám mellé a nappaliban,
mert valahogy fel voltam dobva. Anyám azonban nem szólt egy szót se, csak né-
mán előszedett egy újságot. Sejtettem már, mi az ábra. Mindig szó nélkül adta
ide az újságot, ha kábítószeresek haláláról írtak benne. Az agyamra ment ezzel.
El sem akartam olvasni.
De aztán mégis elolvastam a hírt. Ez állt benne: „Andreas W. 17 éves üvegipa-
ri szakmunkástanuló meg akart szabadulni a kábítószertől. Tizenhat éves, ápoló-
nőképzős barátnője segíteni próbált neki, de hiába. Tiergarteni lakásukban, amit
a fiú apja több ezer márkáért rendezett be az ifjú párnak, a fiatalember beadta
magának a »halálos lövést«...”
Először fel sem fogtam a dolgot, mert nem akartam hinni a szememnek. De
minden tökéletesen stimmelt: lakás, üvegipari tanuló, barátnő, Andreas W. Vagy-
is Andreas Wiczorek, akit mi Atzénak hívtunk. Először csak arra tudtam gondol-
ni, hogy „a kurva életbe”. Kiszáradt a torkom, aztán teljesen rosszul lettem. Azt
hittem, nem lehet igaz, hogy Atze beadta magának az Aranylövést. Éppen Atze,
aki olyan lazán bánt a droggal. Nem akartam, hogy az anyám lássa, mennyire
odavagyok ettől a hírtől. Hiszen fogalma sem volt, hogy már megint nyakig me-
rültem a dologba. Fogtam az újságot és a szobámba mentem.
Jó ideje nem láttam Atzét. Most elolvastam az újságban, mi történt vele az
utóbbi napokban. Már egy héttel ezelőtt túladagolta magát, és kórházba került. A
barátnője, Simone ezután felvágta az ereit. Mindkettőjüket megmentették. Atze
egy nappal a halála előtt elment a rendőrségre, és beköpött minden neppert, akit
csak ismert, többek között két lányt is, az „Ikrek”-et, akiknek mindig színtiszta
volt a poruk. Aztán írt egy búcsúlevelet, amit az újság is lehozott: „Most véget
vetek az életemnek, mert egy narkós minden rokonának és barátjának csak
bosszúságot, gondot, keserűséget és kétségbeesést okoz. Nemcsak saját magát
teszi tönkre, hanem másokat is. Köszönet kedves szüleimnek és drága kis
nagyimnak. Fizikailag egy nulla vagyok. Fixernek lenni, az maga a legutolsó
mocsok. De ki löki a szerencsétlenségbe azokat, akik fiatalon és egészségesen
indulnak az életbe? Legyen ez a levél figyelmeztetés mindenkinek, aki még el-
döntheti, hogy ki akarja-e próbálni. Tökfejek, nézzetek meg engem! Most már
nem kell többé aggódnod, Simone, élj boldogan.”
Feküdtem az ágyamon, és azt gondoltam: szóval ez volt az első barátom. És
már koporsóban fekszik. Még sírni sem tudtam. Nem voltam képes normális ér-
zelmekre.
Amikor másnap délután kimentem a szcénára, senki nem sírt Atze miatt. A
szcénán nem szokás sírni. De jónéhányan baromi pipák voltak rá, mert egy cso-
mó neppert beköpött, akik színtiszta port árultak, és most lesittelték őket, na meg
mert sokaknak egy rakás pénzzel tartozott.
Az egész sztoriban az volt a legnagyobb őrület, hogy Atze barátnője, Simone,
aki azelőtt soha nem nyúlt a H-hoz és Atzét is folyton le akarta szoktatni, a ba-
rátja halála után egy héttel elkezdte szúrni magát. Néhány hét múlva otthagyta az
ápolónőképzőt, és kiállt ő is a placcra.
Lufo alig egy évre rá halt meg H-túladagolás miatt, 1978 januárjában.
Atze halálával egy csapásra vége volt a nagy feelingnek, hogy én vagyok a
narkós sztár, aki tutira ért a porhoz. A bandánkban, amelyhez Atzénak is volt
némi köze, eluralkodott a félelem és a bizalmatlanság. Korábban, ha együtt akar-
tuk belőni az adagunkat, és nem volt elég fecskendőnk, mindenki első akart len-
ni. Most meg egyszerre mindenki csak utoljára akart sorra kerülni. Azt ugyan
senki nem mondta ki, hogy fél, de ez maga volt a rettegés. Féltünk, hogy az
anyag esetleg túl tiszta, túl erős, sztrichninnel vagy valami más méreggel van ke-
verve. Mert nemcsak a túladagolástól lehetett meghalni, hanem attól is, ha a szer
túl tiszta, vagy túl piszkos volt.
Szóval megint tök szar volt minden. Atzénak tulajdonképpen teljesen igaza
volt a búcsúlevelében. Nemcsak magamat, hanem az anyámat is tönkretettem.
Megint úgy jártam haza, ahogy a kedvem tartotta. És az anyám mindig ébren
volt még, amikor hazaértem. Ilyenkor bekapott egy pár Valium tablettát, hogy
tudjon még valamit aludni. Azt hiszem, ekkor már ő is csak a Valiummal bírta
ki.
Egyre biztosabb voltam abban, hogy én is úgy fogom végezni, mint Atze.
Néha még belekapaszkodtam valami reménybe, akár az iskolában is. Volt egy ta-
nárunk, akit valahogy kedveltem, a Mücke úr. Vele olyan szerepjátékokat ját-
szottunk, amelyek a fiatalok életében előadódó valóságos szituációkat elevenítet-
ték meg. Például felvételi beszélgetést. Egyikünk játszotta a főnököt, a másikunk
pedig az álláskeresőt. Mindenesetre ha én kerültem sorra, nem hagytam szóhoz
jutni a főnököt. Hirtelen megfordítottam a fegyvert, és a srác, aki a főnököt ját-
szotta, teljesen megszeppent. Ekkor arra gondoltam, talán az életben is tudnék
így érvényesülni.
Mücke úrral elmentünk a pályaválasztási tanácsadóba is. Azaz előtte még
megnéztük a szövetségesek egyik katonai parádéját. A fiúk teljesen be voltak
zsongva, áradoztak a páncélosokról és a technikájukról. Nekem felfordult a
gyomrom ettől a technikától, mert pokoli zajt csapott, és csak arra volt jó, hogy
embereket gyilkoljon.
A pályaválasztási tanácsadóban aztán egészen fellelkesültem. Mindent elol-
vastam, amit az állatgondozói állásról csak találtam. Már másnap délután elvit-
tem Detlefet is, és minden állatgondozással foglalkozó ismertetőt lefénymásol-
tattunk. Detlefnek még más szakmák is tetszettek volna, amikről felvilágosítást
lehetett kérni. Ő is valami olyasmit keresett, ami az állatokkal és a mezőgazda-
sággal függött össze. Annyira belemerültünk a böngészésbe, hogy majdnem
megfeledkeztünk a melóról és a következő adagról. De amikor újra a pályaudva-
ron álldogáltunk, frájerekre várva, kezünkben a pályaválasztási tanácsadó fény-
másolatait tartalmazó nejlonzacskóval, az egész újra nagyon valószínűtlennek
tűnt. Ha így folytatom, még a szakközepes záróvizsgát sem fogom letenni, gon-
doltam.
Másnap reggel, útban az iskola felé, a moritzplatzi metróállomáson vettem egy
Playboyt. Detlefnek vettem, aki bukott a Playboyra, de még mielőtt odaadtam
volna neki, én is beleolvastam. Nem tudom pontosan, miért pont a Playboy érde-
kelt minket. Ma már egyáltalán nem is értem. De akkor a Playboy jelentette szá-
munkra a tisztaságot. A tiszta szexet. Szép lányok voltak benne, akik nem ismer-
ték a gondot. Sehol egy buzi, sehol egy frájer. Ezek a fazonok pipáztak, sportko-
csikat vezettek, és egy vagon dohányuk volt. A lányok pedig azért feküdtek le
nekik, mert kedvük volt hozzá. Detlef azt mondta, hogy az egész egy nagy kiba-
szás, mégis mindig meg akarta venni a Playboyt.
Aznap reggel is egy történetet olvastam a lapban. A tartalmát nemigen fogtam
fel, mert nagyon fönt voltam a reggeli szuritól, de tetszett a sztori hangulata. Va-
lahol messze játszódott, kék ég, vakító napsütés satöbbi. Amikor elérkeztem egy
helyre a szövegben, ahol egy csinos lány éppen türelmetlenül várja haza klassz
barátját a munkából, elkezdett potyogni a könnyem. Nem tudtam összeszedni
magam, ki kellett szállnom a wutzkyalleei állomáson.
Az iskolában csak arról álmodoztam, hogy Detleffel elmegyünk valahová
messzire. Amikor délután találkoztam vele a pályaudvaron, elmeséltem neki az
egészet. Erre azt mondta, hogy él Kanadában egy nagybátyja és egy nagynénje.
Hatalmas tó mellett laknak, körös-körül csak erdők és mezők vannak, és ők biz-
tosan befogadnának minket. Fejezzem azért be az iskolát, mondta még, mert az
semmi esetre sem árt. Ő előremegy, keres valami munkát, ez ott gyerekjáték, és
mire utánarepülök, vesz vagy bérel egy faházat, ahol lakhatunk.
Azt mondtam, hogy én is mindenképpen be akarom fejezni az iskolát. Külön-
ben is egyre jobban megy a tanulás. A jövőben nem fogok több hülyeséget csi-
nálni, hanem figyelni fogok az órákon, hogy jó legyen a végbizonyítványom.
Detlef elment egy frájerrel, én pedig még ott maradtam. Hirtelen mögém lépett
két fickó, és megkérdezték: „Mit csinálsz te itt?” Rögtön tudtam, hogy civilzsa-
ruk. Még sosem tudtak elcsípni, és nem is majréztam tőlük, mert eddig mindig
békén hagytak. Pedig jó néhány hónapja már rendszeresen kijártam melózni a
Zoora, akárcsak a többi velem egykorú lány. És a zsaruk naponta feltűntek. De
inkább azokra a fekákra hajtottak, akik egy-egy üveg pálinkát, vagy egy karton
cigit hoztak át Kelet-Berlinből. Szabályosan vadásztak rájuk.
Tök lazán feleltem a civilruhásoknak: „A barátomat várom.”
„Melózól?” kérdezte az egyik.
„Dehogy, mit képzel? Hát úgy nézek én ki?” mondtam. Megkérdezték, hány
éves vagyok, mondtam, hogy tizennégy. A személyimet kérték, pedig csak tizen-
hat éves korban adnak rendes személyit. Erről szépen fel is világosítottam őket.
Az egyik, a szóvivő erre azt mondta: „Add csak ide azt a nejlonzacskót.” Elő-
ször a kanalat húzta elő, és megkérdezte, mit csinálok vele.
„Ezzel eszem meg a joghurtomat”, mondtam.
Erre előszedte a zacskóból a vécépapírba csomagolt fecskendőt is, és velük
kellett mennem. Bevittek a Zoonál levő őrszobára. Egyáltalán nem féltem, tud-
tam, hogy egy tizennégy éves gyereket nem csukhatnak le. Csak kurva pipa vol-
tam ezekre a szaros civilruhás zsarukra.
Bezártak egy cellába, rögtön a főzsaru íróasztala mellett. Nem tudom miért, de
olyan magabiztos voltam, hogy meg sem próbáltam eltüntetni a port, pedig ott
volt a farmerom egyik zsebében. Nem voltam rá képes, hogy csak úgy eldobjam.
Aztán jött egy rendőrnő. Le kellett vetkőznöm, még az ingemet és bugyimat is le
kellett vennem, ő meg minden lukba benézett; mielőtt sikerült megtalálnia a H-t
a farmerzsebemben.
Az egyik zsaru iszonyú körülményesen egy papírlapra szórta a port. A jegyző-
könyv egyik másolata bekerült egy vaskos dossziéba. Szóval regisztrált kábító-
szeres lettem, nem afféle zugnarkós. A zsaruk tulajdonképpen egész kedvesek
voltak. Csak éppen mindegyik ugyanazt a bárgyú szöveget nyomta: „Kislány, hát
mit művelsz? Még csak tizennégy éves vagy, fiatal, csinos, és fél lábbal a sír-
ban!”
Meg kellett nekik adnom az anyám munkahelyi számát, és egyikük kiment,
hogy felhívja őt.
Fél hat körül, totál kibukva, a munkából jött értem az anyám. És még nekiállt
szövegelni a zsarukkal, akik úgysem tudtak semmi értelmeset mondani. „Bor-
zasztóak ezek a gyerekek – mondta nekik. – Fogalmam sincs, mit csináljak még
vele. Egyszer már segítettem neki leszokni. De hát úgy látszik, egyáltalán nem is
akarja abbahagyni.”
Ez mindennek a teteje volt. Hogy én nem akarom abbahagyni! Az anyámnak
éppenséggel a legcsekélyebb fogalma sem volt rólam és a H-ról. Naná, hogy
abba akartam hagyni. De hogyan, azt mondta volna meg inkább. Mikor kint vol-
tunk, elkezdett faggatni. Hogy hol voltam már megint. Miért, hol lettem volna?
A pályaudvaron, mondtam neki.
„Nincs ott semmi keresnivalód.”
„Detlefre vártam, ezt talán még szabad, vagy nem?”
Erre elkezdte, hogy ne találkozzam többet azzal a „munkanélküli, aszociális
huligánnal”. Meg azt is megkérdezte még, hogy „Talán a placcra is kiállsz, mi?”
Ordibálni kezdtem: „Megőrültél? Na csak mondjál még ilyeneket! Hogy a fe-
nébe állnék ki, megmagyaráznád? Azt hiszed talán, hogy kurva vagyok, vagy
mi?”
Erre elhallgatott. Én azonban komolyan félteni kezdtem a szabadságomat.
Meg az is megijesztett, hogy az anyám nagyon ridegnek mutatkozott. Attól fél-
tem, hogy most ő is cserbenhagyott, feladott, és nem fog többé segíteni rajtam.
De aztán azt mondtam magamnak, hogy ezzel a dumával, hogy „ne menj többet
a pályaudvarra”, meg „ne találkozz azzal a huligán Detleffel” stb., úgysem sokat
tud segíteni.
Anyámmal haza kellett mennem, úgyhogy másnap reggelre nem volt porom.
Reggel anyám kiparancsolt az ágyból. Amikor rám nézett, felkiáltott: „Milyen a
szemed, te gyerek? Teljesen kifejezéstelen. Mintha félnél valamitől, és kétségbe
volnál esve.”
Miután anyám elment dolgozni, belenéztem a tükörbe. Most láttam először,
hogy milyen a tekintetem, ha rajtam van a turkey. Mindkét szememből szinte
csak a pupilla látszott. Fekete, tompa, tényleg totál kifejezéstelen volt a nézésem.
Elöntött a forróság. Megmostam az arcom. Fázni kezdtem, úgyhogy beültem a
kádba, forró vízbe. Aztán nem akartam kimászni belőle, mert kint hideg volt. Ál-
landóan folyattam bele a forró vizet. Valahogy ki kellett bírnom délig. Mert dél-
előtt sem frájert, sem olyasvalakit nem találok a pályaudvaron, aki tudna nekem
adni egy adagot. Délelőtt senkinek nincs pora. És amúgy is nehéz volt már olyan
embert találni, aki hajlandó még szert adni másnak. Axel és Bernd baromira be-
keményített, mert már minden negyed kellett nekik, és egyébként is alig győzték
már a melót, olyan sokra volt szükségük. Még Detlef is nagyon fukar lett. A töb-
biek meg, nahát azok előbb dobták volna a cuccot a csatornába, mint hogy más-
nak adjanak belőle.
Idővel egyre kegyetlenebb lett a turkey, ezért kikínlódtam magam a kádból,
hogy körülnézzek a lakásban egy kis pénz után. A nappali újabban le volt zárva.
Ez Klausnak, anyám barátjának a műve volt, mert azt állította, hogy tönkrete-
szem a lemezeit. De én hamar kitaláltam, hogyan nyissam ki a zárat egy vállfá-
val. A nappaliban egy vas sem volt. Eszembe jutott, hogy a konyhában van a hű-
tőszekrény tetején egy sörösdoboz, amibe az anyám ötmárkásokat gyűjt.
Fogtam a sörösdobozt, remegett a kezem, mert rajtam volt a turkey, és kicsit
talán azért is, mert az anyámat akartam meglopni. Ilyet még tényleg sose csinál-
tam. Eszembe se jutott. Ebben azért még különböztem a többiektől. Bernd példá-
ul, Detlef barátja, lassanként mindent elhordott a szülei lakásából. Tévét, kávéfő-
zőt, elektromos kenyérszeletelőt, tényleg mindent, amit pénzzé tehetett, hogy
port vegyen rajta. Én csak a saját ékszereimen és a lemezeimen adtam túl.
Most viszont kirázogattam az anyám ötmárkásait a sörösdobozból. A negyed-
grammos adag nemrég lett olcsóbb öt márkával a placcon. Tehát hét ötösre volt
szükségem a harmincöt márkához. Számolgattam: mivel a frájerektől többnyire
negyven márkát kérek, mindig marad belőle egy ötös. Könnyedén visszatehetek
mindennap öt márkát a dobozba. Már egy hét alatt megadom, amivel lógok, és
az anyám valószínűleg észre sem vesz semmit. Elmentem tehát a hét darab ötös-
sel a szcénára, ami délelőtt mindig a műegyetem menzájánál volt, megvettem a
port, és mivel már totál rajtam volt a turkey, rögtön ott a vécén be is lőttem ma-
gam.
Az anyám minden este megnézte a karomat, hogy lássa, nincs-e rajta friss szú-
rásnyom. Ezért inkább a kezembe szúrtam, mindig ugyanarra a pontra. Ott aztán
szépen kialakult egy kis varas folt. Az anyámnak azt mondtam, hogy egy sérü-
lés, ami lassan gyógyul. De aztán ő is rájött, hogy az egy szúrás nyoma. „Jól van
na, tényleg az. Csak ma. Igazán ritkán csinálom, ennyi nem is árt egyáltalán”
mondtam.
Az anyám alaposan elkalapált. Nem védekeztem. Egyáltalán nem is törődtem
vele. Úgyis úgy bánt velem, mint a legutolsó szeméttel, minden adandó alkalmat
megragadott, hogy kikészítsen. Ezzel ösztönösen is helyesen cselekedett. Mert
egy narkósnak ahhoz, hogy komolyan lépjen egyet, az kell, hogy a mocsoktól és
a szennytől már végképp ne tudja, hogyan tovább. Ilyenkor vagy megöli magát,
vagy kihasználja az utolsó halvány lehetőséget, hogy megszabaduljon a H-tól.
Persze akkor még nem láttam ezt ilyen tudatosan.
Az anyám azonban egészen másféle reményeket táplált magában. Azt tervezte,
hogy a tavaszi szünet elején Hessenbe küld négy hétre a nagymamámhoz és az
unokatestvéreimhez falura. Akár tovább is ott maradhatnék. Nem is tudtam,
örüljek-e, vagy inkább féljek az elkerülhetetlen elvonókúrától, na meg mert el
kell válnom Detleftől. De énvelem már azt lehetett csinálni, amit csak akartak.
Annyit azért még ki tudtam harcolni, hogy az utolsó éjszakát Detlef nálam tölt-
hesse.
Az utolsó berlini éjszaka megint reményekkel töltött el. Szerelmeskedtünk
Detleffel, és utána azt mondtam neki: „Ide figyelj, eddig mi mindent együtt csi-
náltunk. A jövő hónapban komolyan abba akarom hagyni. Soha többé nem lesz
ekkora lehetőségem rá. Szeretném, ha te is megtennéd. Ha visszajövök, mindket-
ten cleanek leszünk, és új életet kezdünk.”
Detlef azt felelte, persze, világos, ő is abbahagyja. Tulajdonképpen ő is ezt
akarta javasolni. Azt is tudja már, honnan szerezzen Valeront. Közben munkát
fog keresni, és már holnaptól vagy holnaputántól nem áll többet ki a placcra.


Másnap reggel belőttem még magamnak egy extra jó kis adagot, mielőtt elin-
dultam volna a nagymamámhoz az új életbe. Mikor megérkeztem, még nem volt
igazán rajtam a turkey. De úgy éreztem magam a parasztkonyha idilljében, mint
egy idegen test. Minden idegesített. Idegesített, ha a kis unokahúgom, akivel kis-
baba korában mindig sokat játszottam, az ölembe akart mászni. Idegesített a régi
budi, amit pedig legutóbb még romantikusnak láttam.
Másnap reggel aztán teljes gőzzel jelentkeztek az elvonási tünetek. Kisurran-
tam a házból, be az erdőbe. Idegesített a madarak csivitelése, és megijedtem egy
nyúltól. Felmásztam egy magaslesre. Már egy cigarettát sem bírtam elszívni. Ott
akartam meghalni a magaslesen. Valahogy aztán mégis visszavánszorogtam a
házba, és lefeküdtem. A nagymamámnak azt mondtam, hogy influenzás vagyok,
vagy elkaptam valamit. Úgy látszott, nem igazán nyugtalankodik siralmas álla-
potom miatt.
Az ágyam fölött lógott egy poszter. Egy fecskendőt tartó csontvázkezet ábrá-
zolt, alatta pedig ez állt: „Ez a vég. Kíváncsisággal kezdődött.” Az unokahúgom
azt állította, hogy az iskolában kapta a plakátot. Fogalmam sem volt róla, hogy
az anyám elmondta a nagyanyámnak, hogy kábítószeres vagyok. Most ezt a
fecskendőt bámultam. A betűket és a halálkezet már nem láttam. Elképzeltem,
hogy a fecskendőben egy negyedes tiszta szer van. A poszterről szinte belém dö-
fött a tű. Órákig bámultam ezt a szaros posztert, és majdnem megőrültem.
Az unokahúgom gyakran bejött a szobába, és úgy tett, mintha észre sem ven-
né, mi van velem. Állandóan valami hülye tini-dizsizenét dúdolgatott, és biztos
azt hitte, hogy ezzel elterelheti a gondolataimat. Utólag persze igen megható,
ahogy viselkedtek velem a nagyinál.


Az elvonás első napja sehogy sem akart véget érni. Amikor végre elbóbiskol-
tam, egy olyan fazonról álmodtam, aki tényleg a berlini szcénán szokott kódo-
rogni. Annyira tönkretette már a narkó, hogy egy csomó helyen felnyílt a bőre.
Élve elrohadt a teste. A lábai elhaltak, és teljesen feketék voltak. Alig bírt már
járni. Két méterről úgy bűzlött, hogy nem lehetett elviselni. Ha valaki odaszólt
neki, hogy kórházba kéne mennie, csak vigyorgott, mint egy halálfej. Tényleg
már csak a halálra várt. Mindig erre az alakra kellett gondolnom, ha nem a tűt
bámultam, vagy nem voltam félig eszméletlen a fájdalomtól. Minden úgy ment,
mint először: izzadtam, büdös voltam és hánytam.
Másnap reggel nem bírtam tovább. Elvonszoltam magam a falubeli telefonfül-
kéig, és felhívtam az anyámat. Belebőgtem a telefonba, és könyörögtem, hogy
hadd menjek vissza Berlinbe.
Anyám teljesen hideg maradt. „Aha, szóval megint rosszul vagy? Azt mond-
tad, csak alkalomadtán kábítószereztél. Hát akkor nem lehet olyan vészes a hely-
zet.”
 Végül már csak azért könyörögtem hogy expressz adjon fel valami altatót.
Tudtam, hogy a legközelebbi kisvárosban van egy H-placc. Ezt már a legutóbbi
ittlétemkor kiszúrtam. De nem volt annyi erőm, hogy elmenjek oda. Nem is is-
mertem ott senkit. Ha egy narkós elkerül a saját szcénájáról, akkor teljesen ma-
gányossá és gyámoltalanná válik.
Szerencsére megint csak négy napig tartott a turkey. Amikor elmúlt, üresnek
éreztem magam, mint akiből kiszívták az életet. Már az sem okozott jó érzést,
hogy kiürült a méreg a szervezetemből. Megint megundorodtam Berlintől, de a
faluban sem éreztem már otthon magam. Azt gondoltam, most már sehová sem
tartozom, és megpróbáltam többet nem is gondolkozni.
Mással nem tudtam magam egy kicsit hangulatba hozni, csak az altatótablet-
tákkal, amiket anyám túl későn küldött el, meg nagyanyám almaborával, amivel
tele volt a pince. Elkezdtem zabálni. Reggel négy-öt zsemlével nyitottam, dél-
után pedig rendszeresen megettem legalább tizenkét lekváros kétszersültet. Éj-
szaka nekiestem a szilva-, sárgabarack- és eperbefőttektől roskadozó óriási polc-
nak. A befőttekre még rányomtam egy csomó tejszínhabot. Úgysem tudtam el-
aludni hajnali kettő vagy három előtt.
Rövid idő alatt tíz kilót híztam. Rokonaim örvendeztek, hogy alig tudom be-
gombolni a nadrágomat a hasamon, és a seggem is egyre csak nőtt. Csak a ka-
rom és lábam maradt olyan vékony, amilyen volt. Nekem tök mindegy volt az
egész. Most a zabálás lett a szenvedélyem. Szűk farmerjeim már rég nem jöttek
rám. Kaptam az unokahúgomtól néhány tök béna kockás nadrágot, olyanokat,
amiket Berlinben utoljára tizenegy éves koromban vettem fel. Egyáltalán nem
zavart. Lassacskán újra beilleszkedtem a faluban a gyerekek közé. De az egészet
nem vettem komolyan. Csak egy kiruccanásnak tekintettem, egy szép filmnek,
ami hamarosan véget ér.
A többiekkel nem beszéltem a drogról, sőt már nem is gondoltam rá. Nem
akartam tönkretenni a szép filmet. A turkey után nem sokkal írtam még Detlef-
nek egy levelet, és beletettem húsz márkát, hogy küldjön nekem H-t. Ezt kértem
tehát tőle, miközben arra próbáltam rábeszélni, hogy szokjon le a narkóról. De
aztán nem küldtem el a levelet, mert arra gondoltam, hogy Detlef úgysem külde-
ne H-t, és a húsz márkából csak magának venne szert.
Unokahúgommal megnéztem a környék várait és kastélyait, és megint majd-
nem mindennap lovagoltam. Elmentünk a többiekkel nagyapám egykori kőbá-
nyájához. A nagyapám, még mielőtt halálra itta volna magát, elitta a kőbányát.
Szóval anyámnak nem lehetett valami könnyű a gyerekkora.
Nagyanyám azt mesélte, hogy valahol a kőbányában van egy vasajtó, ami mö-
gött ott rejlenek a család régi iratai. Majdnem minden este az után az ajtó után
kutattunk. Ha a munkások néha elfelejtették magukkal vinni a kotrógép indító-
kulcsát, körbedöngettünk vele a bányán. Az unokahúgommal, aki velem egyidős
volt, megint egész jól kijöttem. Úgy meséltem neki a szerelmemről, Detlefről,
mintha a kapcsolatunk valami tök normális tinirománc lenne. Azt is elmondtam,
hogy már lefeküdtem vele, és az unokahúgom nem is látott ebben semmi kivet-
nivalót.
Elmesélte, hogy nyaranta mindig náluk kempingezik egy düsseldorfi fiú, aki
szerinte egész rendes srác. De aztán egyszer akart tőle valamit, mire ő visszauta-
sította. Hogy szerintem ez hülyeség volt-e?
Nem, mondtam, teljesen igaza volt, hogy nem adta be a derekát annak a kem-
pingezőnek. Majd annak adja oda magát először, akivel komolyan akar járni. Az
unokahúgom és az összes barátja mind hozzám jött minden gondjával-bajával.
Valóságos tanácsadó nagynéni lettem. Megmondtam nekik, mit tegyenek, és fő-
leg azt, hogy nem kell mindent olyan pesszimistán nézni. Nekem minden problé-
májuk nevetségesnek tűnt. De meghallgattam őket, és mindig készen álltam va-
lami tanáccsal. Iszonyú nagy fej voltam, ha más bajáról volt szó. Csak a sajáto-
mat nem tudtam megoldani.
Egyik este telefonált Detlef. Állatira megörültem. Azt mondta, épp egy frájer-
nél van, ezért tud telefonálni: Baromi hosszan dumáltunk, mert a frájer igen
nagyvonalú volt. Elmeséltem az iszonyatos turkey-t, amin átmentem. Meg hogy
majdnem megőrültem. Azt mondta, ő még nem kezdte el az elvonást. Biztos tök
szar lenne. Mondtam, hogy mennyire örülök a hívásának. Megkérdeztem, nem
tudna-e írni is, ahogy megígérte. Erre azt felelte, hogy írni nincs kedve, de majd
újra felhív, ha megint ennél a frájernél lesz.
Ez után a beszélgetés után megint úgy éreztem, hogy Detleffel szinte már há-
zasok vagyunk. Egymáshoz tartoztunk, bármilyen szarságot is csinált. Este az
ágyban néhány percet mindig, hogy úgy mondjam, arra „szenteltem”, hogy rá
gondoljak. Olyan volt ez nekem, mint egy esti ima. És számoltam a napokat,
amikor megint Detleffel lehetek.
A nagymamám rendszeresen adott pénzt nekem amit mindig kőkeményen fél-
retettem. Tulajdonképpen magam sem tudtam, hogy miért. A spórolás sose volt
éppen az erősségem. Amikor aztán összejött negyven márka rájöttem, mire gyűj-
tök. Büszke voltam, és jól eltettem a negyven márkámat. A negyvenes volt a má-
gikus szám nálam. Általában negyven márkába került egy lövés. Negyven már-
kát kértem tehát többnyire a frájerektől is.
Mikor rájöttem erre, azt hittem, ez nem lehet igaz. Hogy már most az első
adagra gyűjtögessek! Fogtam magam, és vettem egy pólót húsz márkáért, hogy
legalább ettől az átkozott negyvenes számtól megszabaduljak. Hiszen tulajdon-
képpen azért jöttem ide, hogy soha többé ne legyek fixer.
Letelt az egy hónap, ezért az anyám felhívott, és megkérdezte, akarok-e még
maradni. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy nem. Talán ha azt kérdezi, akarok-
e örök életemre itt maradni, elgondolkoztam volna. De így eleve csak egy kiruc-
canás volt az elutazásom; kezdetben merő borzalom, de aztán fantasztikusan
szép és mesés. Vágytam vissza Detlefhez, akivel olyanok voltunk, mintha férj és
feleség lennénk.
Az elutazásom napján először is átöltöztem. A nagymamám és az unokahú-
gom hiába próbáltak rábeszélni, hogy tartsam meg a kockás nadrágot, amibe
egész jól belenőttem náluk. Begyömöszöltem magam a szűk farmeromba. Re-
csegtek a varrások, a cipzárt legjobb akarattal sem lehetett fölhúzni. Belebújtam
hosszú, fekete férfikabátomba, és a szupermagas sarkú csizmámba. Megint beöl-
töztem fixercsajnak, mielőtt elbúcsúztam a nagymamámtól. Nyitott nadrágsliccel
utaztam vissza Berlinbe.
Már másnap délután elmentem a Zoora. Detlef és a barátja, Bernd ott voltak.
Axel, a társaság harmadik tagja hiányzott. Gondoltam, biztos elment egy frájjer-
rel.
A srácok óriási üdvözléssel fogadtak. Láttam, tényleg láttam, mennyire örül-
nek, hogy újra itt vagyok. Főleg persze Detlef. Mondtam is neki: „Na, hogy
megy az elvonás, és mi van a jó kis állásoddal?” Mindhárman nevettünk.
„Hogy van Axel?” kérdeztem.
A fiúk elég furcsán néztek rám, végül egy idő múlva Detlef szólalt meg: „Te
még nem tudod, hogy Axel meghalt?”
Hát ez jól fejbe vágott. Először levegőt is alig kaptam. „Vicceltek.” Ennyit bír-
tam kinyögni. De tudtam, hogy igazat mondanak.
Szóval most Axel. Axel, akinek a lakásában annyi hétvégén aludtam Detleffel
az elmúlt hónapokban. Aki abban a büdös fixerlakásban minden héten tiszta ágy-
neműt húzott nekem. Akinek mindig vittem azokat a hülye tonhalakat, és aki
mindig kikészítette a Danone joghurtjaimat. Ő volt az egyetlen, akihez bármi-
lyen bajommal odamehettem, ha Detleffel éppen összebalhéztunk. Az egyetlen,
akinek mindig elbőghettem a bánatomat. Mert ő volt az a társaságban, aki soha
nem volt agresszív, és nem sértegette a másikat.
„De hát hogyan?” kérdeztem.
Valami vécében találták meg, tűvel a karjában, válaszolt Detlef. Úgy tűnt, a
két fiú számára Axel halála már régen tavalyi hó. Szinte terhükre volt, hogy egy-
általán beszélni kell róla.
Állandóan arra az idétlen tonhalra gondoltam, amit venni szoktam neki, és
hogy most már soha többé nem veszek tonhalat.
Aztán az jutott eszembe, hogy így Detlefnek sincs már hol aludnia. Meg is
kérdeztem: „Axel lakásában laktok még?”
„Az anyja már felszámolta azt a lakást. Most egy frájernél lakom”, felelt Det-
lef.
„Bassza meg”, mondtam. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy kész, Detlefet
végképp elvesztettem a frájerek miatt.
Az, hogy ott lakik az egyiknél, majdnem úgy fejbe vágott, mint Axel halála.
De Detlef azt mondta: „Egész normális hapsi. Még fiatal, úgy huszonvalahány,
nem is kövér. Már meséltem neki rólad. Te is alhatsz nála.”
Kimentünk a szcénára, mert Detlefnek por kellett. Találkoztunk néhány isme-
rőssel, én meg mindenkinek mondogattam: „A kurva életbe, szegény Axel.” De
nem nagyon reagált rá senki. Úgyhogy csak magamnak mondtam még el né-
hányszor: „A kurva életbe; szegény Axel.”
A szcénáról a bülowbogeni vécéhez mentünk. Detlef gyorsan be akarta lőni,
amit vett. Vele mentem, hogy segítsek. Vártam, hogy Detlef felajánljon egy ki-
csit a porból. Talán mert nemet akartam mondani, hogy megmutassam, erős vol-
tam, és sikerült, amit elhatároztam. De Detlef nem ajánlott fel semmit. Én meg
annyira el voltam kenődve Axel miatt, hogy úgy éreztem, nem bírom ki. Amikor
Detlef felforralta a szert, iszonyúan megkívántam egy lövést. Egy aprócska szú-
rás még nem a világ, és legalább ezt a kurva Axel-ügyet meg Detlef szállásadó
frájerjét kiverné a fejemből, gondoltam. Szóltam is neki, hogy adjon egy kicsit.
„Ember, már megint el akarod kezdeni? Arról volt szó, hogy abbahagyod” vá-
laszolt.
Erre én: „Persze, öreg, úgy is van. De te aztán tudod, milyen baromi egyszerű,
csak úgy abbahagyni. Mert te aztán teljes gőzzel elvonóztál, amíg én nem voltam
itt, és totál clean maradtam. Öregem, komolyan, Ilyen szar hírek után tényleg
szükségem van valamire, hogy magamhoz térjek.”
„Egyáltalán nem nehéz abbahagyni. Bármelyik nap megtehetném. Csak éppen
nem volt hozzá eddig kedvem. De te ne kezdd most el újra.”
Miközben így szövegelt, már belőtte magát, és nekem is hagyott egy kicsit a
fecskendőben. Elég sokáig clean voltam ahhoz, hogy ez is elég legyen, és fel-
dobjon annyira, hogy az Axel-ügyet elfelejtsem.
Ezúttal sokkal gyorsabban szoktam vissza. Az anyám mit sem sejtett. Örült,
hogy szépen meghíztam, és valóban, most nem adtam le olyan gyorsan a kilói-
mat.
Ahhoz, hogy együtt legyek Detleffel, a frájeréhez, Rolfhoz kellett elmennem.
Sehol máshol nem tudtunk együtt aludni. Ezt a Rolfot már az első pillanattól
utáltam. Totál bele volt esve Detlefbe. És természetesen féltékenykedett rám. Ha
összevesztem Detleffel, irtó boldog volt, és rögtön az ő pártjára állt. Ezen aztán
rendszeresen felhúztam magam. Detlef úgy bánt vele, mint egy semmibe vett fe-
leséggel vagy barátnővel szokás. Elküldte bevásárolni, meg rászólt, hogy főzzön
neki és mosogasson el. Ez különösen bosszantott, mert én is szívesen főztem
vagy mosogattam volna rá.
Meg is mondtam neki: „Ide figyelj, ez a mi hármasfogatunk, ez egyszerűen
nem működik.” De Detlef azt mondta, máshol nincs ágya, amiben alhatna. És
Rolf mindent összevetve egész normális pasas. Legalábbis aligha volna még egy
frájer, aki olyan keveset dilizik, mint ő.
Detlef azt csinált Rolffal, amit akart. Néha például ráordított, hogy „Örülj,
hogy egyáltalán itt lakom nálad!” Csak akkor feküdt az ágyába, ha sürgősen
pénzre volt szüksége. Detlef és én egyébként ugyanabban a szobában aludtunk,
mint Rolf. Ha szerelmeskedtünk, Rolf tévézett, vagy egyszerűen elfordult. Totál
buzi volt, és látni sem bírta, ha Detlef lefeküdt velem. Mindhárman elég lepusz-
tult alakok voltunk.
Nem tudtam megszabadulni attól a félelmemtől, hogy Detlef ettől a melótól
maga is buzivá válhat. Egyik éjszaka már azt gondoltam, hogy nincs is messze
tőle. Át kellett mennie Rolfhoz, mert nem volt már semmi pénze. Én a másik
ágyban feküdtem. Detlef leoltotta a villanyt. Mindig így tett, ha ki kellett elégíte-
nie Rolfot. De most átkozottul sokáig tartott a dolog. És úgy tűnt, Detlef nyögé-
sét hallom. Felkeltem, és meggyújtottam egy gyertyát. Együtt voltak a takaró
alatt. Azt gondoltam, kölcsönösen fogdossák egymást. Az volt az egyetlen kikö-
tésem, hogy ezt ne. Detlef ne hagyja, hogy hozzányúljanak. Baromi pipa lettem.
Annyira pipa, hogy nem bírtam kimondani, Detlef jöjjön vissza végre hozzám.
Csak annyit szóltam: „Kurva jól szórakoztok.”
Detlef egyáltalán nem felelt, Rolf pedig bedühödött, és eloltotta a gyertyát.
Detlef egész éjjel Rolfnál maradt, én pedig telesírtam a párnámat. Hangtalanul
bőgtem, mert nem akartam, hogy azok ott hallják, mennyire odavagyok. Másnap
reggel annyira szomorú és rosszkedvű voltam, hogy komolyan azon gondolkoz-
tam, el kéne hagynom Detlefet. A H egyre inkább a szerelmünk lényegét kezdte
ki, anélkül hogy tudtunk volna róla.
Most már nyilvánvaló lett számomra, hogy mindaddig nem lesz Detlef egye-
dül az enyém, amíg nem tudunk lemondani a heroinról. Hogy meg kell osztoz-
nom rajta a frájerekkel, mindenekelőtt Rolffal. Megint naponta melóztam a
Zoon, de mivel általában szorított az idő, nem értem rá megválogatni a frájere-
ket, és a feltételeimet mindig mindenben rájuk kényszeríteni.
Hogy ne kelljen annyit Rolfnál lennem, megint többet voltam együtt a bandá-
val, főleg Babsival és Stellával. De velük is egyre nehezebben jöttem ki. Min-
denki órákig akart dumálni magáról, és senki nem volt hajlandó akár csak két
percig is a másikra figyelni. Babsi például egy utcai táblán levő kötőjel értelmé-
ről fecsegett, mialatt Stella és én arról akartunk mesélni, hogyan vert át minket
egy nepper, amikor rendes por helyett lisztet adott. Végül ráordítottunk Babsira:
„Pofa be!” Aztán Stella és én elkezdtünk összevissza beszélni, és egymással or-
dibáltunk, mert mindketten magunk akartuk a sztorit elmondani. Szóval a leg-
több beszélgetésünk azzal végződött, hogy „Pofa be!” Mindannyiunknak sürgő-
sen szüksége lett volna valakire, aki odafigyel rá. De éppen a bandában nem le-
hetett már ilyen embert találni. Semmiféle igazi megértés nem volt már köztünk.
Már csak akkor számíthattunk érdeklődésre, ha a zsarukkal volt valami esetünk.
Ilyenkor teljes volt az egyetértés a szemét zsarukkal szemben. Ezen a téren bizo-
nyos előnyöm is volt a többiekkel szemben. 1977 nyarának elején már harmad-
szor kaptak el.
A kurfürstendammi metróállomáson történt. Éppen egy frájertől jöttünk, akitől
150 márkát kaszáltunk egy menetben. Szóval nagyon fel voltunk dobva, minden-
kinek ott volt a zsebében egy negyedes, és ráadásul még pénzünk is maradt. Lá-
tom ám, hogy civilruhás zsaruk özönlenek a peronra. Razzia. Éppen befutott egy
szerelvény; pánikba estem, és elkezdtem rohanni. Detlef meg, amilyen hülye
volt, utánam eredt. Amikor a vonat végén beugrottam egy kocsiba, meglöktem
egy vén szivart. Az meg rám förmedt: – Hé, te rozzant múmia! – szó szerint ezt
mondta. Annyit írtak róla az újságok, hogy már mindenki tudta, mi megy a kur-
fürstendammi pályaudvaron. Így aztán rögtön kapiskálta a sok kispolgár, hogy
kábítószeresekre vadászik a razzia a metróban.
Detlef jött utánam, és természetesen két civilruhás is a nyomában. Hát elég
feltűnőek voltunk, az igaz. Különben nem is szaladtak volna utánunk a zsaruk.
Még oda se értek hozzánk, máris lecsaptak ránk az utasok. Rángatták a ruhánkat,
és hisztérikusan visítoztak: „Itt vannak! Rendőrség!” Úgy éreztem magam, mint
egy bandita valami régi westernfilmből, akit mindjárt felakasztanak az első fára.
Detlefbe kapaszkodtam. „Na ne játsszátok itt a Rómeó és Júliát – mondta az
egyik zsaru, amikor odaértek hozzánk. Gyerünk, gyerünk.”
Beraktak minket egy VW-buszba, és az őrszobára vittek. A zsaruk nagyon ba-
rátságtalanok voltak hozzám, de nem faggattak. Csak annyit mondtak, ez a har-
madik alkalom, hogy elkaptak, és hogy most már akták vannak rólam. Az egyik
legépelte a jegyzőkönyvet, amit alá kellett írnom. Már az anyámat sem értesítet-
ték. Egy voltam számukra a sok reménytelen esetből, akiről írniuk kell még né-
hány jegyzőkönyvet, mielőtt végleg kipipálhatják a nevét.
Detleffel együtt alig egy óra múlva eleresztettek. Mivel a porunkat elvették,
rögtön vissza kellett mennünk a szcénára, hogy újabb negyedeseket vegyünk.
Szerencsére volt még pénzünk.
Időközben már szinte valamennyi civilruhás jól ismert a Zoon, és általában bé-
kén hagytak. Az egyik fiatalabb, délnémet akcentussal beszélő zsaru tulajdon-
képpen egész rendes is volt. Egyszer csöndben a hátam mögé került, és hirtelen a
szemem elé tartotta a rendőrigazolványát. Majd frászt kaptam. De ő nevetett, és
megkérdezte, hogy melóra várok-e. Erre a kérdésre mindig naivan azt szoktam
felelni: „Dehogy, hát úgy nézek én ki?”
Neki úgyis jobban kellett tudnia. De még a nejlonszatyromba sem akart bele-
nézni. Csak annyit mondott: – „A jövőben ne lássalak itt annyit. Különben be
kell hogy vigyelek.” Talán nem is rendes volt, csak éppen lusta ahhoz, hogy be is
érjen az őrszobára. És ott az őrszobán is unták már, hogy állandóan ugyanazt a
jegyzőkönyvet írogassák egy tizennégy éves hullajelöltről.
Miután elkaptak minket a metróban, egy idegentől kellett szert vennünk, mert
nem volt már ott a szokásos nepperünk. Bementünk a winterfeldplatzi mosdóba,
hogy belőjük magunkat. Minden vécé el volt dugulva, a csapokból pedig semmi
víz nem jött.
A bűzlő vécékagylóban levő vízzel tisztítottam ki a fecskendőt. Gyakran vol-
tam kénytelen így tenni, mert némelyik helyen akkora volt a forgalom, hogy nem
tudtam kint a mosdóknál kitisztítani a felszerelést.
Ez az idegen neppertől vett por totál kiütött. Teljes hosszamban végigvágód-
tam a vécé előtt a mocsokban. Rögtön fel tudtam ugyan állni, de még mindig tá-
molyogtam. Jó ideje már megint a Soundba jártunk. Detlef a tánctéren őrültkö-
dött, én meg odamentem egy narancsléautomatához. Nekitámaszkodtam a gép-
nek, bedugtam felül egy lyukon két egymásba húzott szalmaszálat, és addig it-
tam egy pfennig fizetség nélkül, amíg ki nem kellett mennem a mosdóba, hogy
hányjak.
Amikor visszajöttem, elém állt az egyik üzletvezető pasas. Azt mondta, hogy
szemét kis narkós csaj vagyok, és azonnal menjek vele. Eléggé megijedtem.
Megfogta a karomat, és átrángatott a termen. Kinyitott egy ajtót, ami abba a he-
lyiségbe vezetett, ahol az italosrekeszeket tárolták. Ezenkívül egy bárszéket is
láttam ott.
 Rögtön megértettem, mit akar velem a pasas. Gyakran hallottam már erről.
Pucérra vetkőztetik a narkósokat és más nemkívánatos személyiségeket, és a
bárszékhez kötözik őket. Aztán korbáccsal meg egyéb tárgyakkal kegyetlenül el-
verik az áldozatukat. Hallottam olyan fazonokról, akik a Sound italraktárában
kapott kezelés után hetekig feküdtek koponyatöréssel vagy más csonttörésekkel
a kórházban. Úgy megfélemlítették őket, hogy nem mertek köpni a rendőrségen.
Az üzletvezetők bandája szadizmusból is csinálta ezt, de nem csak azért. Távol
akarták tartani a narkósokat a diszkótól, mert állandóan azzal fenyegette őket a
hatóság, hogy bezárják a Soundot. De azokat a kábítószeres csajokat, akik lefe-
küdtek velük, soha nem bántották. Baromi brutális kóceráj volt ez a Sound. Ha a
szülők tudták volna, mi megy valójában „Európa legmodernebb diszkójában”,
valószínűleg soha nem engedték volna oda a gyerekeiket.
Ott álltam tehát az italraktár nyitott ajtaja előtt, és totál pánikba estem. Iszonyú
erővel – nem is tudom, honnan volt ennyi erő bennem – kirántottam magam a
pasas kezéből, és mint az őrült, a kijárat felé rohantam. Ki is jutottam az utcára,
mielőtt beért a fickó. Megragadott, és teljes erejével egy autóhoz vágott. Nem is
éreztem a kék foltjaimat. De hirtelen páni félelem fogott el Detlef miatt. Ezek itt
tudták, hogy mindig együtt vagyunk. És azóta, hogy tök feltöltve a tánctérre
ment, nem is láttam Detlefet.
Egy telefonfülkéhez rohantam, és felhívtam a rendőrséget. Mondtam a zsaruk-
nak, hogy épp most verik a barátomat a Soundban. A zsaruk nagyon örültek,
hogy szóltam nekik. Pár perc múlva már ott voltak a járőrkocsival. Bizonyítékot
akartak végre a Sound ellen, hogy bezárathassák a kócerájt. Legalább egy tucat
rendőr kutatta át az egész diszkót, hogy megtalálják Detlefet. De nyoma sem volt
sehol. Az az ötletem támadt, hogy felhívom Rolfot. Detlef már az ágyban feküdt.
A zsaruk azt mondták: „Biztos bedobtál egy tripet. Ne csinálj többet ilyet ve-
lünk.” Hazamentem, és komolyan azon gondolkoztam, hogy nem diliztem-e be
egy kicsit a narkótól.
Különböző őrizetbe vételeim egyetlen következménye az volt, hogy beidéztek
a bűnügyi rendőrségre. Délután háromkor kellett megjelennem a rendőrségen, a
Gothaer Strassén, a 314-es szobában. Soha nem felejtem el ezt a szobaszámot,
mert később is gyakran kellett odamennem.
Az iskolából hazaszaladtam, hogy előbb még alaposan belőjem magam. Gon-
doltam, ha jól fent vagyok, nem fognak ki rajtam a zsaruk. De nem volt már cit-
romom, pedig nem látszott valami tisztának a szer. Amúgy is, valahogy egyre
kevésbé volt tiszta az áru a placcon. Kézről kézre vándorolt a por, nagykereske-
dőktől a közvetítőkön át a kisebb nepperekig, és mindenki hozzákevert még va-
lamit, hogy növelje a nyereséget.
Valahogy fel kellett oldanom ezt a totál mocskos szert. Fogtam az ecetet, hi-
szen a sav ebben is benne van, gondoltam. Egyenesen az üvegből öntöttem rá a
kanálra, amiben már benne volt a por. Túl sok ecetet locsoltam, de most már mu-
száj volt így benyomnom az ecetoldatot, mert különben dobhattam volna ki a H-t
fenébe.
Alig lőttem be az anyagot, kész voltam. Csak egy óra múlva tértem magam-
hoz. A tű még bent állt a karomban. Iszonyatosan fájt a fejem. Először fel se tud-
tam állni. Azt hittem, most rögtön végem. Feküdtem a padlón, és bőgtem. Na-
gyon féltem, nem akartam így egyedül meghalni. Szabályosan négykézláb mász-
tam a telefonhoz. Eltartott vagy tíz percig, mire sikerült az anyám telefonszámát
tárcsáznom. Csak azt nyöszörögtem néhányszor: „Kérlek, anyu gyere, gyere,
mert meghalok.”
Amikor anyám megjött, már fel tudtam állni. Összeszedtem magam, bár még
mindig úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem. „Már megint azok az átkozott ke-
ringési zavarok” mondtam.
Az anyám sejtette, hogy kábítószer van a dologban. Teljesen kétségbeesett
volt az arca, és nem szólt egy szót sem. Csak nézett a szomorú, kétségbeesett
szemével. Nem tudtam elviselni a pillantását, a fejembe fúrt vele, ami amúgy is
majd szétrobbant. Anyám végül megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Mondtam,
hogy igen, epret kérek. Elment és hozott nekem egy nagy kosár epret.
Ezen a délutánon ott tartottam, hogy most tényleg végem van. Nem az adag
volt túl nagy, hanem az ecet túl sok. A szervezetem egyszerűen képtelen volt
megküzdeni vele, és egyáltalán, amúgy is kezdte felmondani a szolgálatot. Is-
mertem ezt már másoktól, akik azóta meghaltak. Először őket is csak taccsra
vágta néhányszor a szer. Aztán egyszer nem tértek többé magukhoz, és annyi.
Már azt se tudtam, miért félek egyáltalán annyira a haláltól. Attól, hogy egyedül
haljak meg. A narkósok mind egyedül halnak meg. Legtöbbször egyedül, egy
büdös vécén. És én tényleg meg akartam halni. Tulajdonképpen már nem is vár-
tam semmi másra. Nem tudtam, miért vagyok a világon. Ezt ugyan korábban
sem tudtam igazán. De mi a francnak él egy narkós? Csak azért, hogy másokat is
tönkretegyen? Ezen a délutánon azt gondoltam, hogy már csak anyám kedvéért
is meg kell halnom. Különben sem tudtam már, hogy egyáltalán vagyok-e még,
vagy sem.
Másnap reggel jobban lettem. Azt gondoltam, talán bírom még egy darabig. El
kellett mennem a rendőrségre, ha nem akartam, hogy előállítsanak. De valahogy
már nem bírtam volna egyedül bemenni a zsarukhoz. Megpróbáltam telefonon
elérni Stellát, és szerencsémre meg is találtam az egyik közös frájerünknél. Meg-
kérdeztem, hogy eljönne-e velem a rendőrségre. Egyből benne volt. Pedig az
anyja nemrég jelentette be az eltűnését a rendőrségen. De Stella semmitől sem
félt, minden mindegy volt neki. El akart jönni a rendőrségre, pedig körözték.
Egy hosszú folyosón, a 314-es szoba előtt ültem Stellával együtt egy fapadon,
és illedelmesen vártam, hogy beszólítsanak. Amikor behívtak, olyan jólnevelten
mentem be a 314-es szobába, hogy szinte még pukedliztem is. Aztán egy bizo-
nyos Schipkéné barátságosan megszorította a kezemet, és egyből azzal indított,
hogy neki is van egy lánya, aki egy évvel idősebb nálam, 15 éves, de nem kábí-
tózik. Ez a zsaruspiné tehát teljesen anyáskodóra vette a témát. Megkérdezte,
hogy érzem magam, és kakaót, süteményt meg almát is hozott nekem.
Schipkéné anyáskodva emlegette a többieket is, és érdeklődött, hogy vannak.
Narkósok és nepperek fotóit mutogatta, és én mindig csak annyit mondtam, igen,
látásból ismerem őket. Aztán közölte, hogy bizonyos emberek a szcénán nagyon
sok rosszat mondtak rólam, így sikerült rávennie, hogy beszéljek. Láttam, hogy
ez a zsaruspiné utolsó szemét módon próbál átverni, de mégis túl sokat beszél-
tem. Aztán aláírtam egy jegyzőkönyvet. Tele volt olyan baromságokkal, amiket
többé-kevésbé ő adott a számba.
Végül még egy zsaru jött, aki a Soundról kérdezgetett. Erre aztán rendesen ki-
pakoltam. Elmondtam, hány olyan embert ismerek, akiket ott szoktattak rá a
drogra, és beszéltem az üzletvezetők bandájának brutalitásáról. Kértem, hogy
hívják be Stellát is, aki mindenben engem igazolt, akár bíróság előtt is tanúsko-
dott volna.
Schipkéné közben folyton különböző aktákat lapozgatott, és valószínűleg ha-
mar rájött, hogy Stella kicsoda. Kérdésekkel kezdte bombázni, de Stella piszok
szemtelen volt vele. Már azt hittem, mindjárt le is csukják. Ekkor lejárt Schipké-
né munkaideje, és azt mondta, hogy Stella jöjjön vissza másnap. Stella persze
nem ment el.
Schipkéné búcsúzóul odaszólt nekem: „Na, hamarosan látjuk egymást.” Olyan
nyálasan barátságosan mondta, mint mindent. Ez volt a legnagyobb aljasság. Hi-
szen nem mondott mást, mint hogy teljesen reménytelen eset vagyok.


Gerhard Ulber bűnügyi főtanácsos,

a Berlini Rendőrség Kábítószer Ügyosztályának vezetője

A kábítószerrel való visszaélés ellen folytatott küzdelmünkben azt a koncepciót

követjük, hogy minden eszközzel visszaszorítsuk az illegális kábítószer, különösen
a heroin forgalmazását, és ezáltal elősegítsük a megfelelő gyógykezelési kísérle-
tek sikerességét.
1976-ban 2,9 kiló, 1977-ben 4,9 kiló és 1978 első nyolc hónapjában már 8,4
kiló heroint foglaltunk le. Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy lefoglalási
akcióink lépést tartottak az eladásra felkínált és felhasznált heroin mennyiségé-
nek növekedésével. Jómagam személy szerint inkább pesszimista vagyok. A for-
galomban lévő heroin mennyisége megnőtt. Még egy évvel ezelőtt is kisebbfajta
szenzáció lett volna, ha elfogunk egy német közvetítőt, 100 gramm heroinnal. Ma
már ez csak a „futottak még” kategóriájába tartozik.
Tudomásul kell vennünk, hogy a nagy haszon reményében növekvő számban
kapcsolódnak be németek is a heroinüzletbe. A csempészek és a nagykereskedők
ugyan szinte kivétel nélkül külföldiek, hasonlóan azokhoz a közvetítőkhöz, akik
közvetlenül nekik dolgoznak. De a közvetítők következő szintje túlnyomórészt
már németekből áll. Ők továbbítják a heroint százgrammos csomagokban a kábí-
tószeres kisnepperek felé, akik eljuttatják a szert a végső felhasználókhoz.
A nyomozásban elért sikereink várakozásainknak megfelelően ahhoz vezettek,
hogy a csempészek és a kereskedők óvatosabbakká váltak, amire még hatéko-
nyabb nyomozással kell megadnunk a választ. Viszont minél gyakrabban teszünk
lépéseket a nyilvánosság előtt annak érdekében, hogy a kábítószerfüggők és kis-
neppereik találkozóhelyeit felkutassuk, annál tovább űzzük őket olyan területek-
re, ahol már végképp eltűnnek a szemünk elől.
Alapjában véve a rendőrség tehet, amit akar. Akár titokban figyelteti az úgyne-
vezett nyilvános szcénát, akár állandó járőri jelenlétet biztosít stb., a piac mindig
megtalálja a maga útját. A heroint egyre inkább magánlakásokon árulják, ahová
a kábítószerfüggők biztonságban elvonulhatnak a rendőri megfigyelés elől.
Az 1977-ben elhunyt 84 berlini heroináldozat közül 24 heroinfogyasztót példá-
ul egyáltalán nem is ismertünk, pedig bizonyára nem az első szúrásba haltak
bele. A megátalkodott kábítószerfogyasztó is gyakran csak akkor kerül a rendőr-
ség látómezejébe, ha már eszméletlen állapotban fekszik egy kórházban, miután
az orvosoknak még épp az utolsó pillanatban sikerült megmenteniük.
Egyébként akárki évekig is szurkálhatja magát heroinnal, anélkül hogy a rend-
őrség bármit is megtudna róla. Egyszóval: a rendőrség nem képes saját erejéből
megoldani a kábítószerproblémát. Ugyanezt élték át az amerikaiak az alkoholti-
lalommal, mi 1945 után a feketepiaccal: ahol élénk a kereslet, ott előbb-utóbb
lesz megfelelő kínálat is.
Természetesen alkalmazhatnék további húsz beosztottat, és akkor még több kis
heroinkereskedőt csíphetnénk el. De a probléma így is megmaradna, és csak még
súlyosabban jelentkezne a büntetés-végrehajtó intézményekben, ahol már most is
igen rossz a helyzet. A bebörtönzött kábítószerfüggők mindent megtesznek, hogy
szerhez jussanak, a lecsukott kereskedők pedig szintén mindent elkövetnek, hogy
ellássák őket. Egyszer már nyíltan ki kell mondani: az alacsony fizetések hihetet-
lenül korrumpálhatóvá teszik a beosztottakat.
Ha nem sikerül a nagykorú kábítószerfüggőket külön büntetés-végrehajtó in-
tézményben elhelyeznünk és a többi őrizetestől elszigetelnünk – legalább Berlin-
ben –, akkor vagy káosz lesz a börtönökben, vagy megszűnik a modern büntetés-
végrehajtás. Mert egyetlen fogolynak sem lehet szabadságot biztosítani, nem le-
het kimenőt adni, sem nagyvonalú látogatási feltételeket nyújtani, ha a másik ol-
dalon meg akarjuk akadályozni, hogy a fogságban tovább terjedjen a kábítósze-
rezés, és a szemek újabb áldozatai legyenek. A gyakorlatban nem vizsgálhatunk
meg rendszeresen minden kimenőst, szabadságost vagy látogatót, ami pedig fon-
tos lenne, mivel a nők a hüvelyükbe dugott óvszerben csempészik be a heroint a
börtönökbe, míg a férfiaknál ugyanez a módszer „análbomba” címszó alatt is-
meretes.
Az állandó letartóztatások, ítéletek és büntetések mindezen nem változtatnak
semmit. A heroinfüggőknek minden mindegy, amíg a legkisebb lehetőségük is
megvan arra, hogy szenvedélyüket kielégítsék. Nézetem szerint csakis a megelő-
ző felvilágosítás lenne az egyetlen módszer, amivel a kábítószeresek számának
növekedését sikeresen megállíthatnánk.


Renate Schipke, 35 éves,

a kábítószeres ügyekkel foglalkozó részleg előadója

Christianét törvénybe ütköző kábítószerfogyasztás miatt ismertem meg, ilyen

ügyekkel foglalkozó előadóként. Az első alkalommal egyszerű feljelentés alapján
idéztük be, és a barátnője, Stella kíséretében jelent meg nálam. Összesen hat
vagy hét alkalommal volt dolgom vele.
A feladatom abban állt, hogy a feltűnővé vált kábítószereseket kihallgassam,
és megtudjam tőlük azoknak az embereknek a nevét, akiktől az illegális drogokat
beszerzik. Feljelentések sokasága jut el hozzám, be kell látnunk, hogy készen
kapjuk a munkát. Képtelenek vagyunk mindig a probléma egészét szem előtt tar-
tani. Én a feladatom végzése során ennek ellenére is igyekszem személyes beszél-
getésre sort keríteni a beidézett személyekkel, és próbálok kapcsolatba kerülni
velük, mert másképp nincs lehetőség a sikeres kihallgatásra.
Christiane eleinte nagyon nyílt volt, és késznek mutatkozott, hogy a kért felvi-
lágosításokat megadja. Feltűnő volt a szerénysége, jólnevelt gyermek benyomá-
sát keltette. Az első kihallgatások során szinte még kislányként viselkedett. Min-
dig szeretettel beszélt az édesanyjáról, aki, meg kell mondanom, sok más szülő-
vel ellentétben, nagyon is törődött a lányával. Gyakran beszéltem vele telefonon.
Többszöri kihallgatás után azonban Christiane a korához képest igen pimasz
és arcátlan lett. Kerek-perec megmondtam neki, hogy így narkós marad az elvo-
nókúrái ellenére is. Keményen összetűztünk. De nem akarok semmi negatívat
mondani róla. Ő sem volt haragtartó.
A kábítószereseken egyszerűen nem lehet segíteni. Mindig úgy érzik, hogy ki-
toltak velük, mert nem látják be, miért is kapják a büntetést. Véleményem szerint
ezek a fiatalok egyszerűen túlságosan könnyelműek. Kíváncsiságból és unalom-
ból kezdik el a kábítószerezést, aztán csodálkoznak, ha viselniük kell a következ-
ményeket. Szerintem kívánatos, hogy Christiane minél nagyobb büntetést kapjon,
mert a börtön és az azzal járó megrázkódtatás egy ilyen fiatal ember esetében
talán javulást hozhat. Legalábbis én így remélem.


A metróban majdnem elbőgtem magam a dühtől, mert hagytam, hogy egy zsa-
ruspiné egy kis kakaóval, süteménnyel, meg az undorító, nyálas szövegével át-
verjen.
Szereztem még két frájert a pályaudvaron, vettem egy kis szert a Kurfürsten-
dammon, aztán hazamentem. A macskám a konyhában feküdt, és alig bírt föláll-
ni. Pár napja már beteg volt. Olyan elesettnek látszott, és olyan panaszosan nyá-
vogott, hogy azt hittem, mindjárt elpusztul.
A beteg macska valahogy jobban lekötötte a figyelmemet, mint a saját állapo-
tom. Hoztam az állatorvostól egy kis marhavérkivonatot, de már semmit nem
evett meg. Ott feküdt a tálkája előtt, amiben benne volt a marhavérkivonat, és
még a fejét sem emelte föl.
Rögtön be akartam lőni magam. Elő is vettem a tűt, de aztán eszembe jutott
valami. Felszívtam egy kis marhavérkivonatot a fecskendőbe, és belespricceltem
a macska szájába. Egykedvűen hagyta, hogy csináljam. Jó sok időmbe telt, míg
sikerült kitisztítanom a fecskendőt, és benyomhattam az adagomat.
Már nem is igazán használt. Eleve kikészített az, hogy pokolian féltem a halál-
tól. Meg akartam halni, mégis minden szúrás előtt iszonyúan féltem tőle. Talán a
macskám is valahogy arra emlékeztetett, hogy siralmas dolog meghalni, ha az
ember még nem is élt igazán.
Minden olyan kilátástalan volt. Az anyámmal egy értelmes szót nem tudtam
váltani, amióta nyilvánvaló lett számára, hogy megint szúrom magam. Állandó-
an kiabáltam vele, ő meg csak nézett rám a kétségbeesett szemével. A rendőrség
most már végképp nem szállt le rólam. A jegyzőkönyv, amit ez a Schipkéné alá-
íratott velem, bőven elég volt a bírósági eljáráshoz, és egy rendes kis büntetéshez
a fiatalkorúak börtönében. Azt is éreztem, hogy az anyám már boldog lenne, ha
levennék a válláról azt a terhet, amit én jelentettem. Tudta, hogy képtelen rajtam
segíteni. Állandóan mindenféle hivataloknak és drogsegélyszolgálatoknak tele-
fonálgatott, és közben egyre jobban kétségbeesett, mert látta, hogy senki nem tud
vagy akar segíteni rajta és rajtam. Már csak fenyegetőzni tudott, hogy leküld
Hessenbe a rokonaihoz.
Aztán valamikor 1977 májusában még az én leépült agyamban is leesett a tan-
tusz, hogy két lehetőség áll már csak előttem: vagy mielőbb beadom magamnak
az Aranylövést, vagy egészen komolyan megpróbálok megszabadulni a heroin-
tól. Tudtam, hogy teljesen magamra maradtam, egyedül kell döntésre jutnom.
Detlefre sem számíthattam már. És főleg nem tehettem függővé tőle a dolgot.
Elmentem Gropiusstadtba, a Haus der Mittébe, abba az evangélikus ifjúsági
házba ahol a kábítószeres karrierem elkezdődött. A Klubot időközben becsukták,
mert képtelenek voltak megbirkózni a heroinproblémával. Volt viszont egy drog-
segélyszolgálat. Egy rendes drogsegélyszolgálat, kizárólag Gropiusstadt számá-
ra. Ilyen sok heroinos lett az alatt a két év alatt, amióta az első adag H felbukkant
a környéken. Azt mondták nekem, amit tulajdonképpen magam is rég tudtam
már, hogy legfeljebb egy komoly terápia segíthet még rajtam. Megadták a Dro-
geninfo és a Synanon címét, mert azoknak voltak még leginkább sikereik a drog-
terápiában.
Eléggé be voltam gyulladva attól, hogy alávessem magam egy ilyen gyógyke-
zelésnek, mert iszonyú keményen bántak az emberrel, legalábbis így mesélték a
szcénán. Az első hónap rosszabb volt náluk, mint a börtönben. A Synanonnál
még kopaszra is nyírták az embert. Gondolom azért, hogy bebizonyítsák, mos-
tantól egészen új életet kell kezdenie. Arra gondoltam, ezt azért mégse, hogy tök
kopaszra nyírjanak, és úgy flangáljak fel-alá, mint a Kojak. Nem tudom miért, de
a hajam valahogy minden másnál fontosabb volt nekem a külsőmben. Mögötte
rejtettem el az arcomat. Úgy éreztem, ha levágják a hajamat, akár egyből meg is
ölhetem magam.
De aztán a tanácsadó hölgy maga is megmondta, hogy aligha lenne esélyem a
Drogeninfónál és a Synanonnál, mert szinte egyetlen szabad helyük sincs. A fel-
vételi követelmények nagyon kemények: fizikailag még egészségesnek kell len-
ni, és először be kell bizonyítani, hogy megvan az emberben az önfegyelem és
az erő, hogy megszabaduljon a H-tól. A tanácsadó hölgy azt mondta, hogy alig
tizenöt évesen még nagyon fiatal vagyok, majdhogynem gyerek. Nehezen tud-
nám teljesíteni a követelményeket. Gyerekek számára voltaképpen nem is létezik
gyógykezelés.
Erre azt mondtam, hogy én tulajdonképpen a Narkononhoz szeretnék menni.
A Narkonon egy szektának, a szcientista egyháznak a gyógykezelő intézete volt.
Ismertem néhány narkóst a szcénáról, akik jártak már a Narkononnál, és azt me-
sélték, hogy ott még egész elviselhető a dolog. A Narkononnál semmilyen felvé-
teli követelmény nem volt, ha valaki előre fizetett. Az ember megtarthatta a nar-
kós szerkóját, bevihette a lemezeit, sőt az állatait is.
A tanácsadónő azt mondta, gondolkozzam el azért azon, miért mondja annyi
drogos, hogy tuti volt a kezelés a Narkononnál, miközben aztán vidáman tovább
narkóznak. Ő legalábbis egyetlen sikeres gyógykezelésről sem tud, amit a Nar-
kononnál végeztek volna.
 Megkérdeztem, hogy akkor mit tegyek, ha a másik kettőbe úgy sem tudok be-
jutni. Erre a nő megadta a Narkonon címét.
Otthon megint marhavérkivonatot csöpögtettem a macskám szájába az egyet-
len létező fecskendőmmel. Amikor megjött az anyám, azt mondtam neki: „Elme-
gyek a Narkononhoz, és végleg abbahagyom a dolgot. Ott töltök néhány hóna-
pot, talán egy évet is, és akkor teljesen clean leszek.”
Az anyám úgy tett, mintha egyetlen szavamat sem hinné már el. Mégis ráült a
telefonra, és megpróbált információkat kapni a Narkononról.
Teljesen felcsavarodtam erre a gyógykezelés-ötletre. Úgy éreztem magam,
mintha újjászülettem volna. Már aznap délután nem mentem el frájerrel, és nem
is lőttem be magam. Le akartam szokni, mielőtt elmennék a Narkononhoz. Nem
akartam, hogy egyből a turkeys szobába kerüljek. Teljesen tisztán akartam oda-
menni, hogy előnyt szerezzek az újonnan bekerültekkel szemben. Azonnal be
akartam bizonyítani, hogy mindenáron le akarok szokni a H-ról.
Korán lefeküdtem. A macska állapota egyre rosszabbodott. Odavettem ma-
gamhoz, és a párnámra fektettem, a fejem mellé. Kicsit azért büszke voltam ma-
gamra. Egyedül vállaltam, hogy leszokom, teljesen szabad akaratomból. Melyik
narkós csinált már ilyet? Anyámnak ugyan megmondtam, hogy azonnal elkez-
dem a leszokást, de ő csak hitetlenkedve mosolygott. Már szabadságot sem vett
ki. Lassacskán már teljesen hétköznapinak és reménytelennek látta az elvonási
próbálkozásaimat. Így aztán mindent tök egyedül kellett végigcsinálnom.
Másnap reggel jött is a turkey rendesen. Éppolyan rossz volt, mint az előző el-
vonások alatt, vagy talán még rosszabb. De most nem gondoltam arra, hogy nem
fog sikerülni. Volt, hogy azt hittem már, belehalok a fájdalomba, de rögtön meg-
győztem magamat: ne csináld, ez csak a méreg, most jön ki a szervezetedből.
Élni fogsz, mert soha többé nem kerül méreg a testedbe. Ha elszundítottam, nem
voltak horrorisztikus álmaim. Gyönyörű képeket álmodtam a gyógykezelés utáni
életemről.
A harmadik naptól, amikor már elviselhetőbbek lettek a fájdalmaim, csak egy
paradicsomi állapotról ábrándoztam. Olyan volt az egész, mint a filmeken. Egyre
részletesebben elképzeltem. Járok tovább az iskolába, egészen az érettségiig.
Van egy új lakásom. A ház előtt egy VW-Cabriolet áll. Legtöbbször nyitott tető-
vel megyek az autón.
Egy régi fajta, zöldövezeti lakásban élek, Rudowban vagy Grunewaldban.
Régi, de nem olyan nagypolgári stílusú, amilyeneket a Kurfürstendammon, az
utcafronton végig lehet látni, szörnyű magas plafonokkal és stukkókkal. Nem ál-
modoztam terem méretű bejáratról, vörös futószőnyegekről, márványról és tük-
rökről, és aranybetűs névtábláról. Szóval nem árasztott ez a ház semmiféle „gaz-
dagságszagot”. Mert úgy vélekedtem, hogy a gazdagság csalást, idegeskedést és
stresszt jelent.
Inkább egy régi munkásházban képzeltem magamnak egy két-három szobás,
alacsony mennyezetű, kis ablakos lakást, ahol a lépcsőház falépcsői elkoptak,
ahol mindig van egy kis ételszag, és a szomszédok a lakásukból kinézve „Jó reg-
gelt, hogy van?”-nal köszöntenek. Ahol a lépcső olyan keskeny, hogy az ember
hozzáér a szomszédjához, ha összefut vele. Ahol mindenki keményen dolgozik,
de egyszersmind elégedett. Ennek a háznak a lakói nem akarnak egyre többet
összeharácsolni, nem irigyek, segítenek egymásnak, azaz egészen mások, mint a
gazdagok, és egészen mások, mint a gropiusstadti toronyházak munkásai. Ebben
a házban ismeretlen mindenféle idegbaj.
Az én lakásomban a hálószoba volt a legfontosabb. A jobb oldali falnál állt
egy nagyon széles heverő fekete huzattal, és mindkét oldalán éjjeliszekrénnyel.
Az egyik Detlefé volt, arra az esetre, ha nálam aludna. Ezenkívül az ágy mindkét
oldalán állt egy szobapálma. Különben is minden szoba tele volt növényekkel és
virágokkal. Olyan tapéta volt az ágy mögött, amilyet nem is lehet kapni a bolt-
ban. Sivatagot, hatalmas homokdűnéket ábrázolt, meg egy-két pálmát. Szóval
egy oázist. Fehér fejkendős beduinok ülték körül a pálmafát teljes nyugalomban,
és teáztak. A tapétámon tökéletes béke uralkodott. A hálószoba baloldali részé-
ben, a beugróban volt az üldögélősarok, ahol az ablak a ferde tetőbe volt beépít-
ve. Arábiában vagy Indiában vannak ilyen üldögélősarkok. Sok párna egy ala-
csony, kerek asztal körül. Elképzeltem, hogy esténként itt üldögélek, minden tök
nyugis, nincsenek sem vágyaim, sem problémáim.
A nappali tulajdonképpen a hálószobára hasonlított. Hasonló növények és sző-
nyegek voltak benne. Középen viszont egy nagy, kerek faasztal terpeszkedett,
körülötte fonott székek. Az asztal körül a legjobb barátaim ültek néha, ettek a
főztömből, és teáztak. A falakon a polcok könyvektől roskadoztak. Csupa tuti jó
könyvem volt, olyan emberek írták őket, akik szintén megtalálták a nyugalmat,
és akik ismerték az állatokat és a természetet. A polcokat én magam csináltam
deszkákból és kötelekből. A legtöbb dolgot én csináltam a lakásban, mert a bú-
toráruházakban nem találtam semmit, ami tetszett volna. Azok a bútorok hival-
kodóak voltak, hogy látsszon rajtuk, milyen baromi sokba kerültek. Ajtók nem
voltak, csak függönyök. Mert ahol ajtók nyílnak és csukódnak, ott veszekedés és
idegeskedés szokott lenni.
Volt egy kutyám, egy rottweiler, meg két macskám. A VW-Cabrio hátsó ülését
kiszereltem, hogy a kutya jól érezze magát az autóban.
 Esténként teljes nyugiban megfőztem a vacsorát. Nem olyan idegesen, ahogy
az anyám szokott főzni. Aztán kattant a bejárati ajtó zárja. Detlef jött haza a
munkából. A kutya felugrott a nyakába. A macskák felgörbítették a hátukat, és
odadörgölőztek a lábához. Aztán Detlef megcsókolt, és leült a vacsorához.
Így képzeltem a turkey alatt. De nem tudtam, hogy csak ábránd. Számomra ez
volt a holnapután valósága. Ilyennek kellett lennie a gyógykezelés után, más-
képp el sem tudtam képzelni. Olyan egyértelmű volt az egész, hogy a turkey har-
madik napjának estéjén megmondtam anyámnak, a kezelés után saját lakásba
költöznék.
A negyedik napon olyan jól éreztem magam, hogy fel tudtam kelni. Volt még a
farmeromban húsz márka, és ez a húsz márka nyugtalanná tett. Mert húsz márka
az pont negyven márka fele. És arra gondoltam, ha lenne még húsz márkám, ve-
hetnék egy utolsó adagot, mielőtt holnap elmegyek a Narkononba.
Beszéltem a beteg macskámhoz. Megmondtam neki, hogy nem olyan nagyon
rossz az, ha egy-két órára magára hagyom. A fecskendőmmel adtam neki kamil-
lateát és szőlőcukrot, már csak ez tartotta életben, és azt mondtam neki: „Te sem
fogsz meghalni.”
Még egyszer szerettem volna feldobva bebarangolni a Kudammot, mert tud-
tam, hogy a Narkononnál nincs kimenő, és ha mégis, akkor kísérettel. És ehhez
be is akartam lőni magam, mert a Kudamm H nélkül tuti, hogy nem olyan frankó
hely. Csak hiányzott húsz márka. Le kellett zavarnom még egy frájert. De nem
akartam, hogy a pályaudvaron Detleffel találkozzam, nem akartam azzal jönni
neki, hogy „Te, mesés elvonást csináltam, tök jól sikerült. És most keresek egy
frájert, mert kéne még egy húszas.” Detlef biztosan nem értett volna meg. Csak
kicsúfolt és kinevetett volna. „Menthetetlen fixercsaj vagy, és az is maradsz”
mondta volna. Ezt meg semmiképp nem akartam.
Csak a metróban jutott eszembe, mi a megoldás: az autósor. A hiányzó húsz
márka adta az ötletet. Az autósoron gyakran csak húsz márkát kap az ember.
Babsi és Stella már rég a Kurfürstenstrassére és a Genthiner Strasséra jártak, én
viszont még mindig iszonyodtam tőle. Nem tetszett, hogy nem a frájerek jönnek
hozzám, mint a pályaudvaron, és hogy nem tudom őket nyugodtan és alaposan
megnézni magamnak, hanem nekem kell beszállnom a pasi autójába, ha int. Így
egyáltalán nem lehetett előre kideríteni, milyen a fazon.
A legcikibb az volt, ha az ember egy stricihez ült be. A stricik frájereknek
szokták álcázni magukat. Ha az ember már bent volt a kocsijukban, nem lehetett
mit csinálni. A legtöbb strici ugyan nem akart narkós csajokat futtatni, mert túl
sokba került a szer. De el akarták űzni őket a Kurfürstenstrasséról, mert az ama-
tőr prostik lerontották a profi kurvák árait.
Babsi egyszer beszállt egy strici kocsijába. Három napig tartották bezárva. Va-
lósággal megkínozták. Aztán ráeresztettek egy csomó pasast. Mindenféle fekákat
meg részeg csöveseket. És Babsin persze végig rajta volt a turkey. Alaposan ki-
készült ez alatt a három nap alatt. De aztán továbbra is kijárt a Kurfürstenstrassé-
ra. Hiszen az angyalarcával, popsi és mell nélkül ő volt ott a királynő.
A profi kurvák majdnem olyan veszélyesek voltak, mint a stricik. A Potsdamer
Strasse, ahol Berlin legszemetebb kurvái tanyáztak, alig kétszáz méterre volt a
Kurfürstenstrassétól, ahol a bébistrich folyt. Néha valóságos hajtóvadászatot in-
dítottak a drogos csajokra. Ha sikerült egyet elkapniuk, fasírtot csináltak a képé-
ből.
Kiszálltam a metróból a Kurfürstenstrassén, és baromira féltem. Azokra a ta-
nácsokra gondoltam amiket Stellától és Babsitól hallottam mindig: „felejtsd el a
fiatalos, sportkocsis fazonokat, és az amcsi pofákat.” Ezek stricik. Az idősebb,
pocakos, nyakkendős, lehetőleg kalapos fazonok azok jöhetnek. A legjobb, ha
gyerekülés is van a kocsijukban. Az ilyenek derék családapák, akik egy kis vál-
tozatosságot szeretnének, és egy röpke félórára el akarják felejteni anyucit.
A metróállomástól száz méterre lévő Genthiner Strasse-i kereszteződéshez
mentem, ahol a Sound is volt. Úgy tettem mintha nem is pasira vadásznék. Nem
az utcán sétáltam, hanem szorosan a házfalak mellett. Mégis egyből megállt va-
laki. Furcsának tűnt a fazon. Talán azért, mert szakállas volt. Valahogy ag-
resszívnek látszott. Fityiszt mutattam neki és továbbmentem.
Rajtam kívül nem lehetett több lányt látni. Még csak délelőtt volt. Stella és
Babsi mesélte, hogy a frájerek tökre begurulnak, ha pont akkor nincs kint egy
lány sem, amikor ők végre rászánnának egy fél órát a dologra. Néha több volt a
frájer a Kurfürstenstrassén, mint a lány. Nemsokára megint megálltak egypáran.
Úgy tettem, mintha észre sem venném őket.
Egy bútorüzlet kirakatát nézegettem, és a saját lakásról szőtt álmaimra gondol-
tam. Azt mondtam magamnak: „Christiane, kislány, most szedd össze magad.
Gyorsan le kell zavarnod ezt a nevetséges húszmárkás ügyet. Most minden erőd-
del koncentrálnod kell.” Ilyenkor az volt a fő, hogy az ember hamar túl legyen a
dolgon, és lehetőleg mielőbb vége legyen az egésznek.
Ekkor megállt egy fehér Commodore. Gyerekülés ugyan nem volt benne, de
nem tűnt linknek a pasi. Gondolkozás nélkül beszálltam a kocsiba. Harmincöt
márkában egyeztünk meg.
Az Askanischer Platzra mentünk. Ez egy régi pályaudvari terület, a keletnémet
államvasutak tulajdona. Behajtottunk ide. Egész gyorsan ment. A pasi kedves
volt, és újra jó lett a hangulatom. Szinte arról is elfeledkeztem, hogy egy frájerrel
vagyok. Azt mondta, hogy szívesen találkozna velem újból. De nem most rög-
tön, mert három nap múlva nyaralni megy a feleségével és a két gyerekével Nor-
végiába.
Megkérdeztem, elvinne-e még a Műszaki Egyetemre, a Hardenbergstrasséra.
Rögtön beleegyezett. Délelőtt a műegyetemen volt a szcéna.
Szép, meleg nap volt, 1975. május 18-ika. Pontosan emlékszem a dátumra,
mert két nappal később volt a tizenötödik születésnapom. Mászkáltam a szcénán,
és dumáltam egypár emberrel. Sokáig simogattam egy kutyát. Totál happy vol-
tam. Baromi klassz érzés volt, hogy nem kellett sietnem, és hogy addig várhat-
tam a szúrással, ameddig kedvem tartotta. Hiszen fizikailag már nem függtem a
szertől.
Amikor odajött egy fazon, és megkérdezte, nem kell-e por, mondtam, hogy de
igen, kell. Előrement az Ernst-Reuter-Platzra, ott vettem meg tőle egy fél felest
negyven márkáért. Utána bementem az Ernst-Reuter-Platz női vécéjébe, ami vi-
szonylag tiszta szokott lenni. Csak a szer felét tettem rá a kanálra, mert elvonás
után nem szabad egyből teljes adagot belőni. Tényleg egy kicsit ünnepélyesen
adtam be magamnak a szurit, mert azt hittem, most vagyok utoljára a szcénán.
Majdnem két óra eltelt, mire magamhoz tértem. A vécécsészén lógtam, a tű
még benne volt a karomban. A cuccaim szanaszét hevertek az apró vécéfülké-
ben. De aztán egy kicsit jobban lettem. Azt gondoltam magamban, hogy még
épp idejében, azaz az utolsó pillanatban szántam rá magam, hogy végleg leszok-
jam a H-tól. A jó kis sétából a Kudammon nem lett semmi. Lőttek a jó hangulat-
nak is. Póréhagymás zöldséget és krumplipürét ettem a menzán kettő ötvenért,
de aztán persze egyből kihánytam az egészet. Elvánszorogtam a pályaudvarra,
hogy elköszönjek Detleftől, de nem volt ott. Haza kellett mennem, mert várt a
beteg macskám.
Ugyanott feküdt, ahol hagytam, vagyis a párnámon. Először megtisztítottam a
tűmet, aztán megint kamillateát és szőlőcukrot csepegtettem a szájába. Eredeti-
leg másképp képzeltem el az utolsó drogos napomat. Elkezdtem filózni, hogy mi
lenne, ha még egy napig maradnék, és mégis korzóznék egyet a Kudammon, mi-
előtt a Narkononba megyek.
Ekkor megjött az anyám, és megkérdezte, hol voltam délután. A Kudammon,
feleltem. „De hát ma már be akartál nézni a Narkononba, hogy mindent megtud-
jál” mondta erre.
Megint rögtön bepörögtem, és elkezdtem bőgni: „Hagyj már békén! Nem volt
rá időm, világos?” Az anyám azonban visszaordított: „Még ma este elmész a
Narkononba! Azonnal, összepakolod a cuccaidat. És már ma ott is maradsz.”
Éppen sült húst csináltam magamnak pürével. Fogtam az ételt, kimentem a vé-
cére, bezárkóztam, a vécén ettem meg. Ez volt tehát az utolsó este anyámnál.
Hangosan bőgtem, mert rájött, hogy már megint fel vagyok töltve, és mert maga-
mat is utáltam, amiért belőttem magam. Aztán már magamtól is el akartam men-
ni a Narkononba.


Összeszedtem pár dolgot, és bepakoltam a táskámba. A tűt, egy kanalat és a
maradék szert előre bedugtam egy bugyiba. Taxival mentünk Zehlendorfba, ahol
a Narkonon épülete volt. Az ottani fazonok először semmit sem kérdeztek tőlem.
Valóban mindenkit fölvettek. Még ügynökeik is voltak, akik a szcénán mászkál-
tak, és leszólították a drogosokat, hogy nem akarnak-e a Narkononba menni.
Anyámnak viszont föltettek néhány kérdést. Először ugyanis látni akarták a
dohányt, mielőtt felvesznek. Ezerötszáz márkát kértek el előre az első hónapra.
Anyámnál persze nem volt ennyi pénz. Megígérte, hogy már másnap délelőtt el-
hozza az összeget. Azt mondta, hogy a bankja minden további nélkül és azonnal
adni fog neki kölcsönt. Könyörgött, hadd maradjak. Végül aztán beleegyeztek.
Megkérdeztem, kimehetek-e a vécére. Kimehettem. Szóval itt nem nézték át
az embert, mint más helyeken, és nem küldték haza, ha drogos felszerelést talál-
tak nála. Kimentem a vécére, és gyorsan belőttem a maradék port. Természete-
sen látták, hogy feldobva jövök ki a vécéről, de nem szóltak semmit. Odaadtam
nekik a fecskendőmet. A fazon, akinek odaadtam, teljesen elcsodálkozott: „Ez
igazán szép dolog, hogy önként ideadod nekünk a fecskendődet.”
A turkey-szobába kellett mennem, mert látták rajtam, hogy totál be vagyok
lőve. Ketten voltak bent. Az egyik már másnap reggel lelépett.
A Narkonon persze csak keresett rajta, ha valakitől egy hónapra előre beka-
szálták a pénzt, a tag meg egyből lelépett.
A szcientista egyház tanait tartalmazó könyveket kaptam. Amolyan ócska kis
füzeteket. Úgy láttam, nem is rossz ez a szekta. Mindenesetre eléggé elkoptatott
történeteik voltak, amikben vagy hitt az ember, vagy nem.
Két nap múlva kijöhettem a turkey-szobából, mivel a két szúrás után alig vol-
tak elvonási tüneteim. Egy Christa nevű csajjal kerültem egy szobába. Ez a nő
már teljesen kész volt. Nemsokára ki is zárták a terápiából, mert csak röhögött a
gyógykezelésen és a vezetőin. A szobánkban LSD-t keresett a szegélyléc mögött.
Azt hitte, talán eldugott ide valaki egy kis LSD-t. Azután fölvitt a padlásra, és
azt mondta: „Figyelj, ide kéne hordani egypár matracot, aztán csaphatnánk egy
jó kis laza orgiát borral, hasissal, meg ilyesmi.” Eléggé visszahúzott a csaj. Egy-
részt, mert tök lepusztult volt, másrészt pedig állandóan a drogra terelte a gondo-
lataimat, és faszkalapnak nevezte a Narkonon embereit. És itt akartam én clean
lenni!
Másnap felhívott az anyám, és közölte, hogy a macskám elpusztult. Ez volt a
tizenötödik születésnapom. Anyám csak azután gratulált nekem, hogy elmondta
a macskát. Neki is az elevenébe vágott a dolog. A tizenötödik születésnapom
délelőttjén az ágyamon ücsörögtem, és bőgtem.
Amikor észrevették, hogy egész nap csak bőgök, azt mondták, szükségem van
egy „szesszióra”. Bezártak egy helyiségbe egy egykori drogossal együtt, aki
mindenféle értelmetlen parancsokat osztogatott. Csak „igen”-t volt szabad mon-
danom, és teljesítenem kellett minden parancsát.
Azt mondta például: „Látod a falat? Menj a falhoz. Érintsd meg a falat.” És
ezt ismételgette vég nélkül. Órákon át rohangáltam hát a szobában az egyik fal-
tól a másikig. Egyszer aztán elegem lett, és megszólaltam: „Ember, mire jó ez a
baromság? Ti teljesen lököttek vagytok. Hagyjatok már békén. Semmi kedvem
az egészhez.” De csak mosolygott, és ezzel valahogy elérte, hogy tovább csinál-
jam. Most már más tárgyakat is meg kellett érintenem. Aztán már tényleg nem
bírtam tovább, levetettem magam a földre, és kiabálni és bőgni kezdtem.
De ő csak mosolygott, én meg folytattam, és lassacskán megnyugodtam. Most
már én is ugyanúgy mosolyogtam, mint ő. Totál apatikus voltam. Már azelőtt
megérintettem a falat, hogy megparancsolta volna. Nem tudtam másra gondolni,
mint hogy majd csak vége lesz egyszer.
Pontosan öt óra múlva azt mondta: „Rendben, ennyi elég is lesz mára.” Azt
mondtam, szuperül érzem magam. Át kellett mennem vele egy másik helyiség-
be, ahol egy furcsa tákolmány állt, amit ők csináltak: egy inga két pléhdoboz kö-
zött. Azt kellett megfognom. A pasas megkérdezte: „Jól érzed most magad?”
„Jól érzem magam – feleltem. – Azt hiszem, érthetőbb lett minden.”
„Nem mozdult meg, tehát nem hazudtál. A szessziót sikeresnek könyvelhetjük
el.”
A furcsa szerkezet egy hazugságvizsgáló gép volt. Mondhatni, ez volt a szekta
egyik kultikus tárgya. Engem is nagyon feldobott, hogy az inga nem lengett ki.
Azt bizonyította, hogy tényleg jól érzem magam. Akármit elhittem, csak meg-
szabaduljak végre a H-tól.
Mindenféle sajátos szokások járták itt. Aznap este, amikor Christa belázaso-
dott, meg kellett érintenie egy üveget, és újra meg újra válaszolnia kellett arra a
kérdésre, hogy hideg vagy meleg-e az üveg. Lázas volt, bágyadt, nem is ellenke-
zett. Egy óra múlva állítólag már nem volt láza.
Annyira bezsongtam az egésztől, hogy már másnap reggel bementem az irodá-
ba, hogy újabb szessziót kérjek. Egy hétig teljesen fel voltam csavarodva erre a
szektadilire, és elhittem, hogy a kezelések tényleg segítenek rajtam. Egész napra
megvolt a program. Szessziók, takarítás, konyhai munka. Ez ment este tízig.
Semmi időm nem maradt arra, hogy elgondolkozzam a dolgokon.
Egyedül a kaja idegesített. Igazán nem voltam elkényeztetve ezen a téren, de
az a kaja, amit ott adtak, alig ment le a torkomon. És úgy gondoltam, azért a sok
pénzért, amit elkértek, nyújthatnának valami jobbat is. Mert egyébként nemigen
voltak költségeik. A szessziókat többnyire régi drogosok vezették akik állítólag
már néhány hónapja cleanek voltak.
Azt mondták nekik, hogy ez a kezelésükhöz tartozik, és némi zsebpénzt is
kaptak érte. Az sem tetszett, hogy a Narkonon főnökei mindig külön ettek. Egy-
szer odamentem, amikor épp ebédnél ültek. A legfinomabb kajákat tömték ma-
gukba.
Egy vasárnap aztán volt időm elgondolkozni. Először Detlefre gondoltam, és
nagyon szomorú lettem. Aztán, tényleg nagyon józanul, azon kezdtem töprenge-
ni, hogy mihez kezdek majd a gyógykezelés után. Meg, hogy segítenek-e valójá-
ban ezek a szessziók. Tele voltam kérdésekkel, amikre nem találtam választ.
Szerettem volna valakivel beszélgetni, de senkim sem volt. A házirend előírta,
hogy nem szabad egymással barátkoznunk. A narkononosok pedig rögtön
szessziót rendeltek el, ha az ember valamilyen problémáját elő akarta hozni. Rá-
jöttem, hogy amióta itt vagyok, még senkivel sem dumálhattam rendesen.
Hétfőn bementem az irodába, és kipakoltam. Nem hagytam, hogy félbeszakít-
sanak. A kajával kezdtem. Aztán közöltem, hogy már majdnem minden bugyi-
mat ellopták. A mosókonyhába nem lehet bemenni, mert az a lány, akiknél a mo-
sókonyha kulcsa van, állandóan ellóg a szcénára. Egyébként is voltak, akik rend-
szeresen meglógtak, hogy belőjék magukat aztán visszajöttek, ha akartak. Meg-
mondtam, hogy ezek a dolgok csak visszahúznak. És itt vannak a szünet nélküli
szessziók, meg a házimunka. Hullafáradt vagyok, mert egyszerűen nincs időm,
hogy kialudjam magam. Rendben van, végigcsináltam a kezeléseket, és tényleg
jók is voltak. De az igazi problémáimat nem oldják meg. Mert az egész csak
ámítás. Szó szerint idomítanak minket. De nekem hiányzik valaki, akivel a prob-
lémáimról is beszélhetek. Meg időre van szükségem, hogy feldolgozzam a dol-
gokat.
A szokásos mosolygással hallgattak végig. Nem mondtak semmit. Amikor be-
fejeztem, rám osztottak egy egész napos extra szessziót, ami este tízig tartott. Si-
került megint a totális apátiába taszítaniuk. Arra gondoltam, biztosan tudják, mi-
ért csinálják ezt. Az anyám az egyik látogatáson elmondta, hogy azt a pénzt,
amit be kellett fizetnie a Narkononnál, megkapja szociális segélyként. Gondol-
tam, ha az állam pénzt ad ezért, akkor mégiscsak rendben kell lennie a dolognak.
Másoknak még több bajuk volt ebben a házban, mint nekem. Ott volt például
a Gabi. Beleesett egy pasiba és mindenképp dugni akart vele. Elég lökött volt
ahhoz, hogy ezt elmondta a narkononosoknak, mire kapott is rögtön egy extra
szessziót. Mivel mégis lefeküdt néhányszor a pasassal, és ez ki is derült, mind-
kettőjüket megszégyenítették az egész társaság előtt. Gabi már aznap este lelé-
pett, és soha többé nem jött vissza. A pasas meg, aki állítólag már néhány éve
clean volt és segítőként dolgozott a házban, valamivel később szintén otthagyta
az egészet. És újra totál narkós lett.
Tulajdonképpen nem is a dugással volt a gond a Narkononban. Igazából az
volt fontos nekik, hogy ne keletkezzenek barátságok. De ez a pasi is például már
évek óta ott volt és elég nehéz ilyen sokáig barátok nélkül kibírni.
Késő este, amikor volt némi szabad időnk, a fiatalokkal voltam. Én voltam
egyébként a legfiatalabb a házban, de a lassan kialakuló társaságban senki nem
töltötte be még a tizenhetet. Most jött azoknak az első hulláma gyógykezelésre,
akik már gyerekkorukban kezdték a narkózást. Egy-két év alatt mind ugyanúgy
kikészültek, mint én, mert kamaszkorban még jobban leteríti az embert a méreg,
mint később. Ahogy nekem, nekik sem volt esélyük arra hogy máshova bejussa-
nak.
A legtöbben egy idő után ugyanúgy nem bírták már a szessziókat, mint én. Ha
együtt voltunk szesszión, akkor elhülyéskedtük az egészet. Hogyan is őrizhettük
volna meg a komolyságunkat, ha egy focilabdával kellett ordítoznunk vagy órá-
kig kellett egymás szemébe merednünk. Ilyenkor már nem is volt szükségünk
arra az idétlen hazugságvizsgálóra, mert eleve megmondtuk, hogy semmi értel-
me a szessziónak. A szerencsétlen szesszióvezetők egyre tanácstalanabbak let-
tek, ha velünk kellett dolgozniuk.
Miután letudtuk a napi programot, egyetlen témáról beszélgettünk a bandában:
a H-ról. Néhányan már azt fontolgattuk, hogyan lehetne lelépni.
A Narkononban töltött második hét után már kidolgoztam egy szökési tervet.
Két fiúval takarítócsapatnak álcáztuk magunkat. Szemetesekkel, seprűkkel és
vödrökkel felszerelve minden ajtón átjutottunk. Mindhárman totál fel voltunk
dobva. Majdnem összeszartuk magunkat, örömünkben, hogy megint droghoz ju-
tunk. A metrónál elváltunk egymástól. Én a Zoora mentem, hogy találkozzam
Detleffel.
 De ő nem volt ott. Csak Stella. Szinte begolyózott a lelkesedéstől, ahogy meg-
látott. Elmondta, hogy az utóbbi időben senki nem látta Detlefet. Megijedtem,
hogy esetleg lecsukták. Stella azt is mondta, hogy, nagyon szar hely lett a pálya-
udvar, nincsenek frájerek. Elmentünk a Kurfürstenstrasséra, az autósorra. Ott
sem volt semmi. A kurfürstenstrassei metróállomástól egészen a Lützowplatzig
gyalogoltunk, míg végre valaki megállt. Ismertük az autót is meg a pasast is.
Már gyakran követett minket a kocsijával. Olyankor is például, ha bementünk
egy vécébe, hogy belőjük magunkat. Mindig azt hittük, hogy valami civilruhás
zsaru. Ehelyett csak egy frájer volt, aki a narkós kiscsajokra specializálta magát.
Csak nekem intett, de aztán Stella is beszállhatott.
„Harmincöt a franciázásért. Én csak azt csinálom” mondtam.
„Kapsz egy százast.”
Majdnem hanyatt estem. Ilyesmi még soha, nem történt velem. A legtutibb
Mercikben ülő frájerek képesek voltak szarakodni öt márka miatt. Ez a pasas a
tök lerohadt Volkswagenjében meg egyből akart adni, egy százast. Aztán azt
mondta, hogy tiszt a hírszerző szolgálatnál. Szóval nagy szövegláda volt. De az
ilyen buggyant felvágósok voltak a legjobb frájerek, mert mindig dicsekedni
akartak a pénzükkel.
Tényleg oda is adta a száz márkát. Stella rögtön megvette a szert, és azzal
kezdtük, hogy a kocsiban belőttük magunkat. Aztán az Ameise Szállóba men-
tünk. Stella kint maradt a folyosón. Nem siettem lezavarni a pasast, mert totál
feldobott, hogy két hét után végre megint föl voltam töltve. Meg mert tényleg
rendesen is fizetett. Olyan jó volt a kedvem, hogy fel se akartam kelni a koszos
szállodai szoba keskeny heverőjéről.
Dumáltam még egy kicsit a pasassal, aki tényleg röhejesen felvágott. A végén
azt mondta, hogy van neki otthon egy fél gramm heroinja is. Nekünk adja, ha há-
rom óra múlva találkozunk a Kurfürstendammon. Aztán legomboltam még har-
minc márkát róla. Azt mondtam, szeretnénk végre enni valamit. És úgyis tudom,
hogy kurva sok dohánya van, és csak álcázza magát az öreg VW-val, mert éppen
hírszerzési feladatokat lát el. Erre nem tudott mit szólni, és odaadta a lóvét.
Stellával megint kimentünk a Zoora, mert nem adtam még föl a reményt, hogy
találkozhatom Detleffel. Egyszer csak nekem ront és rám ugrik egy kis kócos,
fekete-fehér kutya. Gondolom, emlékeztettem őt valakire. Baromi jó fej volt,
úgy nézett ki, mint egy törpe északi szánhúzó kutya. Egy elég szakadt alak jött
utána, és megkérdezte, hogy meg akarom-e venni a kutyát. Naná hogy akartam.
Hetven márkát kért, de lealkudtam negyvenre. Totál föl voltam dobva, hogy vég-
re megint van egy kutyám. Stella azt mondta, nevezzem Lady Jane-nek, úgyhogy
elkereszteltem Janie-nek.
Bementünk egy étterembe a Kurfürstendammon, és sült húst ettünk körettel,
de a felét Janie-nek adtuk. A nagy kém tényleg pontosan érkezett, és adott egy
valódi felest. Őrület volt. Fél gramm száz márkát ért.
Stella és én aztán még egyszer elmentünk a Bahnhof Zoora, Detlef miatt. De
csak Babsival találkoztunk. Állatira megörültem, mert minden veszekedésünk el-
lenére Babsit még jobban szerettem, mint Stellát. Felmentünk hárman a pályaud-
var teraszára. Babsi nagyon rosszul nézett ki. A lábai vékonyabbak voltak a pipa-
szárnál, és még az a kicsi melle is eltűnt. Harmincegy kiló volt. Csak az arca ma-
radt még mindig ugyanolyan szép.
Elmeséltem neki, hogy egész laza hely az a Narkonon. Stella hallani sem akart
róla. Azt mondta, narkósnak született, és narkósként is fog meghalni. Babsi vi-
szont egyből ráharapott az ötletre, hogy velem együtt végleg leszokjon a Narko-
nonban. A szülei és a nagymamája eddig hiába kerestek helyet neki. Babsi
megint csövezett, de ő is komolyan le akart szokni. Nagyon szarul volt már.
Miután kidumáltuk magunkat, Janie-vel bementem a metróban egy kurva drá-
ga üzletbe, ami esténként is nyitva tartott. Vettem két zacskó kutyaeledelt Janie-
nek, meg egy csomó pudingport magamnak. Aztán felhívtam a Narkonont, hogy
visszamehetek-e. Azt mondták, igen. Megkérdeztem, magammal vihetem-e a ba-
rátnőmet, de nem árultam el, hogy Janie-re gondolok.
Nem sokat töprengtem a dolgon, de tulajdonképpen az elejétől fogva egyértel-
mű volt, hogy visszamegyek oda. Nem volt más választásom. Az anyám iszo-
nyúan kiakadt volna, ha odaállok az ajtaja elé. Ezenkívül a húgom megint elköl-
tözött az apámtól, és most az anyámnál lakott az én szobámban, és az én ágyam-
ban aludt. Csövezni nem akartam. Azt már nem, hogy teljesen egy frájernek le-
gyek kiszolgáltatva, annak, hogy befogad-e éjszakára. Még soha nem maradtam
egész éjszakára frájernél, mert akkor nem lehet megúszni a dugást. De egyéb-
ként is, komolyan le akartam szokni. És még mindig hittem benne, hogy a Nar-
kononnál sikerülni fog, hisz úgyse volt más választásom.
A házban – mindig csak így hívtuk a Narkonont – mogorvák voltak, de egyéb-
ként nem szóltak semmit. Janie-t észre se vették. Volt már vagy húsz macska a
házban, hát most jött még egy kutya is.
Ócska takarókat raktam a földre, és helyet csináltam Janie-nek az ágyam mel-
lett. Másnap reggelre a kutya az egész szobát telekakálta meg telepisilte. Janie
soha nem lett szobatiszta. Tényleg ütődött volt egy kicsit, de hát én is az voltam
és szerettem őt. Nem zavart, hogy mindig takarítanom kell utána.
Beosztottak rögtön egy extra szesszióra. Az is le volt ejtve. Gépiesen végigcsi-
náltam. Csak az bosszantott, hogy órákig nem lehettem miatta a kutyámmal. Ad-
dig mások gondoskodtak róla, amitől viszont rosszul voltam, mert azt akartam
hogy Janie csak az enyém legyen. Mindenki összevissza játszott vele, és ő is
mindenkivel játszott – igazi kis kurva volt. Mindenki etette, és egyre dagadtabb
lett. De csak én beszélgettem vele, ha kettesben maradtunk. Végre volt valakim,
akivel beszélgethettem.
Még kétszer leléptem. Másodszorra már négy napig elmászkáltam, szóval éle-
temben először csöveztem. Stellánál aludtam, mert az anyja éppen elvonókúrán
volt az idegszanatóriumban. Elölről kezdődött az egész szarság. Frájer, belövés,
frájer, belövés. Aztán megtudtam, hogy Detlef Párizsba ment Bernddel. Ettől to-
tál kiborultam.
Hogy az az ember, akit szinte a férjemnek éreztem, lelép Berlinből, anélkül
hogy egy szót is szólna, na ez mindennek a teteje volt. Az álmainkban mindig
Párizsba akartunk menni. Elképzeltük, hogy lenne egy kis szobánk a Montmart-
re-on vagy valahol, és együtt leszoknánk. Mert még soha nem hallottunk olyat,
hogy Párizsban is lenne szcéna. Azt hittük, nincs is. Csak egy csomó toprongyos
művész, akik kávét isznak, meg néha egy kis bort.
Detlef meg Bernddel ment el Párizsba. Nem volt már fiúm sem. Egyedül vol-
tam az egész világon, mert Babsival és Stellával megint rögtön elkezdődtek a
régi veszekedések, mindenféle szarság miatt. Csak Janie maradt meg nekem.
Felhívtam a Narkonont, ahol azt mondták, hogy az anyám már elvitte a cucca-
imat. Szóval az anyám feladott. Ettől valahogy nagyon berágtam. Na most min-
denkinek csak azért is megmutatom. Meg akartam mutatni, hogy egyedül is sike-
rülni fog.
Elmentem a Narkononba, és megint visszavettek. Úgy teljesítettem a feladato-
kat, mint egy kisangyal. Mindent megtettem, amit mondtak. Igazi mintagyerek
voltam, megint mehettem a hazugságvizsgálóhoz, ami soha nem lengett ki, ha
azt mondtam, hogy a baromi sokat segített a szesszió. Elhatároztam, hogy most
végigcsinálom. Éppen most. Nem hívtam föl az anyámat, aki elvitte a cuccaimat.
Inkább mindent kölcsönkértem. Fiúgatyákat hordtam, de le volt ejtve. Az anyá-
mat nem akartam megkérni, hogy hozza vissza a holmimat.
Egy nap felhívott az apám: „Szia, Christiane. Hát te meg hol kötöttél ki? Épp
most tudtam meg véletlenül.”
„Óriási, hogy végre te is felém nézel.”
„Komolyan ott akarsz maradni annál a furcsa társaságnál?”
„Persze, mindenképp.”
Az apám nagy levegőt vett, aztán megkérdezte, nem akarok-e vele meg a ha-
verjával valahol enni valamit. Jó, benne vagyok, mondtam.
Fél óra múlva lehívtak az irodába, mert megjött az apám, akit hónapok óta
nem láttam. Először is feljött abba a szobába, amiben öten laktunk. „Hogy néz ki
ez a szoba?”, kiáltott fel, amikor meglátta. Tiszta rendmániás volt. A szobánk
tényleg eszméletlen állapotban volt, mint egyébként mindegyik szoba a házban.
Szemét, kosz, és szanaszét heverő ruhák mindenütt.
El akartunk menni, hogy valahol megebédeljünk, de az egyik nagyfejű azt
mondta az apámnak, hogy alá kellene írnia egy nyilatkozatot, miszerint vissza is
fog hozni engem.
Az apám erre begurult. Azt kiabálta, hogy ő az apám és egyedül ő dönti el, hol
tartózkodjék a lánya. Magával visz, és nem is jöhetek vissza.
Visszarohantam abba a szobába, ahol a kezelések folytak, és visítottam: „Itt
akarok maradni, papa! Nem akarok meghalni, papa! Kérlek, hagyj itt, papa!”
A narkononosok, akik összecsődültek a nagy csatazajra, mellém álltak. Az
apám kirohant és ordított: „Kihívom a rendőrséget!”
Tudtam, hogy megteszi. Felrohantam a padlásra, és kimásztam a tetőre. Volt
ott egy kis hely a kéményseprő számára, ott gubbasztottam dideregve.
Ki is jött az URH. A zsaruk az apámmal átkutatták a házat a padlástól a pincé-
ig. Már a narkononos nagyfejűek is kerestek, mert megijedtek, hogy most mi
lesz. De a tetőn senki nem talált meg. A zsaruk meg az apám végül elhúzták a
csíkot.
Másnap reggel felhívtam az anyámat a munkahelyén. Elsírtam magam, és
megkérdeztem, most mi lesz.
Az anyám tök hidegen azt felelte: „Engem már nem érdekel, hogy mi lesz ve-
led.”
„Nem akarom, hogy a papa elvigyen innen. Neked ítélt a bíróság. Nem hagy-
hatsz így a pácban. Itt maradok, nem fogok többet meglépni. Megesküszöm rá.
Kérlek, csinálj valamit, hogy ne vigyen el innen a papa. Itt kell maradnom, anyu,
hidd el! Különben meghalok, komolyan mondom.”
Anyám türelmetlenül annyit felelt, hogy „nem, egyáltalán szó se lehet róla”.
És letette a kagylót.
Először iszonyúan kivoltam. Aztán megint feltámadt bennem a düh. Kinyal-
hatják a seggemet, gondoltam. Egész életemben nem törődtek velem. Most meg
itt ugrálnak, ahogy éppen a kedvük hozza, ezek az idióták, akik örökké mindent
rosszul csináltak. A disznók, hagyták, hogy totál elússzak. Kessi anyja bezzeg
gondoskodott róla, hogy a lánya ne jusson ebbe a kurva mocsokba. És az ilyen
szemét szülők most egyszer csak azt hiszik, hogy ők tudják, mi jó nekem.
 Kértem egy extra szessziót, és teljesen belevetettem magam. Ott akartam ma-
radni a Narkononnál, később pedig, gondoltam, belépek a szcientista egyházba.
Mindenesetre nem akartam, hogy elvigyenek innen. Nem akartam, hogy még
jobban tönkretegyenek. Annyira dühös voltam, hogy csak erre tudtam gondolni.
Három nap múlva megint eljött az apám. Le kellett mennem az irodába. Apám
nyugodt volt. Azt mondta, menjek el vele a szociális osztályra a pénz miatt, amit
anyám fizetett a Narkononnak, és amit a szociális osztály visszafizet neki.
„Nem, nem megyek veled – mondtam – Ismerlek már, papa. Ha veled me-
gyek, nem látom viszont többé ezt a házat. És én nem akarok meghalni.”
Apám mutatott a Narkonon-fejeseknek egy engedélyt. Az volt benne, hogy ki-
vihet magával. Anyám hatalmazta fel rá. A Narkonon főnöke azt mondta, nincs
mit tenni, vele kell mennem. Nem tarthatnak bent, ha a szülő nem járul hozzá.
A főnök még hozzátette, hogy ne felejtsem el a gyakorlatokat. Mindig konf-
rontálódni. Ez volt a varázsszavuk. Mindennel konfrontálódni kellett. Meg vagy-
tok ti buggyanva, gondoltam. Nekem már nincs mivel konfrontálódnom. Úgyis
meghalok. Nem fogom kibírni. Legkésőbb két héten belül megint belövöm ma-
gam. Nekem ez nem megy. Legalábbis egyedül nem. Életem egyik olyan pillana-
ta volt, amikor viszonylag tisztán láttam a helyzetemet. Kétségbeesésemben
mindenesetre bebeszéltem magamnak, hogy a Narkonon lett volna számomra az
utolsó mentsvár. Bőgtem a méregtől és a kétségbeeséstől. Nem bírtam már
összeszedni magam.


Christiane anyja

Annak ellenére, hogy a Narkonon nagy felsülés volt, nem tartottam szerencsés
megoldásnak, hogy a volt férjem magához vette Christianét, hogy – mint mondta
– végre észhez térítse. Eltekintve attól, hogy úgysem tudott éjjel-nappal vigyázni
rá, a kettőnk viszonya is megnehezítette, hogy lelkileg megemésszem, nála van
Christiane. Pláne, hogy a húga is röviddel ezelőtt jött vissza hozzám, mivel az
apja túlságosan szigorúan bánt vele.
De nem volt több ötletem, és abban bíztam, talán neki majd sikerül a módsze-
reivel elérni azt, ami nekem nem ment. Az sem kizárt azonban, hogy csak azért
beszéltem be magamnak az egészet, hogy átmenetileg áthárítsam rá a felelősé-
get. A lányom első leszokási kísérlete óta állandóan kétség és remény között há-
nyódtam. Testileg-lelkileg teljesen kivoltam már, amikor megkértem az apját,
hogy avatkozzon közbe.
Már három héttel Christiane és Detlef első gyötrelmes leszokási kísérlete után,
amit nálunk csináltak végig, úgy ért a visszaesés híre, mint derült égből a villám-
csapás. Felhívott a rendőrség a cégnél, hogy elkapták Christianét a Bahnhof
Zoon. Menjek érte.
Ültem az íróasztalomnál, és remegtem. Kétpercenként néztem az órára, mikor
lesz már négy óra. Nem mertem elmenni a munkaidő lejárta előtt. Senkiben sem
bízhattam. A főnök mindkét lánya a pokolba kívánt. Ekkor értettem meg Detlef
apját. Kezdetben nagyon szégyelli magát az ember.
A rendőrőrsön Christianénak már bedagadt a szeme a sok sírástól. A rendőr
megmutatta a friss szúrásnyomokat a lányom karján, és közölte, hogy „egyértel-
mű helyzetben” fogták el a pályaudvaron.
Először még nem tudtam, mit értsek „egyértelmű helyzeten”. Talán nem is
akartam tudni. Christiane halálosan boldogtalan volt a visszaesése miatt. Elöl-
ről kezdtük a leszokást. Detlef nélkül. Christiane otthon maradt, és úgy tűnt, tel-
jesen benne van a dologban. Összeszedtem a bátorságomat, és beavattam az osz-
tályfőnökét, aki megdöbbent, és megköszönte az őszinteségemet. Azt mondta, a
többi szülőtől nem ezt szokta meg. Úgy vélte, hogy több heroinfüggő is van az is-
kolában, és szívesen segítene Christianén. Csak azt nem tudta, hogyan.
Örökké ugyanaz a nóta. Akárkihez fordultam – vagy ugyanolyan tanácstala-
nok volt, mint én, vagy egyszerűen leírták Christianét és a hozzá hasonlókat. Ezt
később igen gyakran kénytelen voltam megtapasztalni.
Lassan azt is láttam, milyen könnyen kerülnek kapcsolatba a fiatalok a heroin-
nal. Már az iskolába vezető úton, a Hermannplatzon lesben álltak a nepperek.
Azt hittem, nem hiszek a fülemnek, amikor egyszer épp bevásároltunk, és a jelen-
létemben szólította le Christianét egy ilyen pasas.
Főleg külföldiek voltak, de akadt köztük német is. És Christiane még ismerte is
őket. Tudta, melyikük mivel foglalkozik.
Tiszta őrület volt az egész. Hol élünk mi egyáltalán? gondoltam.
Úgy döntöttem, átíratom Christianét a Lausitzer Platzon lévő szakközépiskolá-
ba, hogy legalább ne ezen az útvonalon járjon. Nemsokára jött a húsvéti szünet,
és azt akartam, hogy utána már a szakközépiskolába járjon. Reménykedtem ben-
ne, hogy ezáltal kiszakíthatom környezetéből, a metróállomások veszélyes közel-
ségéből. Természetesen ez naiv elképzelés volt, nem is lett belőle semmi. A szak-
középiskola igazgatója rögtön tudomásunkra hozta, hogy nem szívesen vesz át
tanulókat a gimnáziumból. És túl rosszak Christiane matematika jegyei ahhoz,
hogy kivételt tegyen. Pusztán érdeklődésből még megkérdezte, miért akar Chris-
tiane iskolát változtatni. Amikor Christiane azt felelte, hogy rossz az osztálykö-
zösség, az igazgató csak mosolygott: „Osztályközösség? Miféle osztályközösség
lehet egyáltalán a gimnáziumban?” Ha állandóan szétválasztják a diákokat, ma-
gyarázta, egyáltalán nem alakulhat ki közösségi érzés.
Nem is tudom, ki volt a csalódottabb, Christiane vagy én. A lányom csak
annyit mondott: „Ennek így semmi értelme. Rajtam már csak a gyógykezelés se-
gíthet.” De hol kapok számára helyet? Összevissza telefonáltam, felhívtam az
összes hivatalt. A legjobb esetben elküldtek a különböző drogtanácsadókba. De
ott meg ragaszkodtak ahhoz, hogy Christiane önként keresse fel őket. Ebben az
egyben értettek egyet, mert különben mindegyik a másikat szidta. A gyógykezelés
legfőbb előfeltétele az önkéntesség. Máskülönben nem lehetséges a gyógyulás.
És amikor könyörögtem Christianénak, menjen el egy drogtanácsadóba, azon-
nal pimaszkodni kezdett: „Mi a fenének? Úgysem tudnak felvenni sehova. Minek
lógjak ott hetekig?”
Mit tehettem volna? Ha erőszakkal elvonszolom a drogtanácsadóba, az ütkö-
zött volna az elveikkel. Ma már bizonyos szempontból meg tudom érteni őket.
Christiane ekkor még valóban nem volt érett egy komolyabb terápiára. Másrészt,
azonban az a véleményem, hogy az olyan heroinfüggő gyerekeknek, mint Christi-
ane, biztosítani kellene azt a jogot, hogy akaratuk ellenére is segíthessünk rajtuk.
Később, amikor Christiane egyre pocsékabbul lett, és már önként is elment
volna egy szigorú terápiára, ismét csak azt mondták: nincs hely, hat-nyolc hetet
kell várni. Ilyenkor a lélegzetem is elállt. Csak annyit tudtam kérdezni: „És mi
van akkor, ha a gyerekem addig meghal?” „Nos, addig is járjon el a tanácsadá-
sokra, hogy láthassuk, komolyan gondolja-e a dolgot.” Ma már, ennyi idő után
nem tudok szemrehányást tenni a drogtanácsadóknak. A rendelkezésükre álló ke-
vés hely rákényszerítette őket arra, hogy válogassanak.
Nem jutottunk tehát be gyógykezelésre, de amikor Christiane visszajött a szü-
net után, az volt a benyomásom, hogy nincs is szüksége már rá. Maga volt a vi-
rágzó fiatalság. Azt hittem, megtörtént végre az áttörés.
Gyakran tett elítélő megjegyzéseket a barátnőjéről, Babsiról, aki a heroinért
vén hapsiknak adja el magát. Mert ő ilyesmire soha nem vetemedne. Hogy bol-
dog, amiért végre nincs köze a szcénához, és az egész mocsokhoz. Úgy tűnt, meg-
győződésből mondja mindezt. Bármire megesküdtem volna, hogy komolyan gon-
dolja.
De már néhány nap múlva újrakezdte. A szűk pupillájáról vettem észre. Hall-
gatni sem bírtam a kifogásait. „Mi bajod, csak elszívtam egy jointot!” förmedt
rám. Szörnyű időszak kezdődött. Nem átallott vastagon a képembe hazudni. Pe-
dig átláttam rajta. Azt mondtam neki, nem mehet el hazulról, de nem fogadott
szót. Már azon gondolkoztam, hogy bezárom. De képes lett volna kiugrani az
első emeletről. Nem mertem megkockáztatni.
Teljesen kikészültem idegileg. Nem bírtam nézni ezeket a szűk pupillákat. Már
három hónap eltelt azóta, hogy rajtakaptam a fürdőszobában. Az újságok kétna-
ponta írtak egy-egy heroináldozatról, általában csak néhány sorban. Olyan ma-
gától értetődően számoltak már be a heroinos halálesetekről, mint a közlekedési
balesetekről.
Iszonyú félelem gyötört. Főleg azért, mert Christiane nem volt már őszinte ve-
lem. Mert semmit nem ismert be. Az agyamra ment a sumákolása. Ha úgy érezte,
hogy tetten értem, trágár és agresszív lett. Lassanként teljesen megváltozott.
Reszkettem az életéért. A zsebpénzét – húsz márkát kapott havonta – nem szí-
vesen adtam oda. Állandóan az a félelem gyötört, hogy ha adok neki húsz már-
kát, akkor vesz magának egy adagot, és pont az lesz az utolsó. Azzal, hogy rászo-
kott, időközben úgy-ahogy már együtt tudtam élni. De teljesen tönkretett a féle-
lem, hogy bármelyik szúrás az utolsó lehet. Boldog lehettem, hogy még egyálta-
lán hazajött. Nem úgy, mint Babsi, akinek az anyja gyakran hívott fel sírva, hogy
nem tudom-e, hol lehet a lánya.
Állandó izgalomban éltem. Ha csöngött a telefon, attól féltem, hogy a rendőr-
ségtől vagy a hullaháztól vagy valami más szörnyű helyről keresnek. Még ma is
kiugrom az ágyból, ha csöngetnek.
 Christianéval egyáltalán nem lehetett többé beszélni. Ha szóba hoztam a dol-
got, csak annyit mondott, hogy hagyjam békén. Szinte már úgy tűnt, hogy nem is
érdekli az élete.
Ő ugyan makacsul állította, hogy nem szúrja magát heroinnal, csak hasist szív,
de én már nem áltattam magamat, és ő sem tudott átverni. Rendszeresen átkutat-
tam a szobáját, és találtam is mindenfélét. Kétszer-háromszor még fecskendőt is.
Odavágtam eléje, de csak sértetten kiabált velem, hogy ezt mind Detleftől vette
el.
Amikor egyik nap a munkából jöttem haza, mindketten ott ültek a gyerekszobá-
ban az ágyon, és éppen a kanalat melegítették. Teljesen elképesztett a pimaszsá-
guk. Csak annyit bírtam ordítani, hogy „azonnal kotródjatok kifelé!”
Mikor kint voltak, elbőgtem magam. Egyszerre irtózatosan bedühödtem a
rendőrségre meg a kormányra. Úgy éreztem, teljesen magamra hagynak. A Ber-
liner Zeitung már megint kábítószeres halottakról írt. Már több mint harminc
eset fordult elő az évben, pedig még csak május volt. Nem fért a fejembe. Az em-
ber állandóan azt látja a tévében, micsoda iszonyatos összegeket áldoz az állam
a terrorizmus leküzdésére. Berlinben meg szabadon rohangálnak mindenütt a
nepperek, és úgy árulják a nyílt utcán a heroint, mint a fagylaltot.
Egészen belelovaltam magamat ezekbe a gondolatokba. Annyira, hogy hango-
san szidtam a „rohadt, szar államot”. Nem is tudom már, mi minden jutott még
eszembe. Ott ültem a nappaliban, és egyenként megnézegettem a bútorokat. Azt
hiszem a legszívesebben felaprítottam volna az egész kuplerájt. Szóval ezért dol-
goztam. Aztán megint bőgni kezdtem.
Este iszonyatosan elvertem Christianét. Ültem az ágyban, úgy vártam rá. Zú-
gott a fejem. Félelem, bűntudat és az önmagamnak tett szemrehányások kevered-
tek bennem. Úgy éreztem, végképp csődöt mondtam, nemcsak azért, mert a há-
zasságomban és a sok munkám miatt annyi mindent elszúrtam, hanem azért is,
mert olyan sokáig nem tudtam szembenézni Christiane dolgaival.
Ezen az estén az utolsó illúzióimat is elvesztettem.
Christiane csak éjfél után jött haza. Az ablakból láttam, ahogy egy Mercedes-
ből szállt ki. Pont a kapu előtt. Istenem, gondoltam, most aztán vége mindennek.
Itt a világvége. Padlón voltam. Megragadtam a lányomat, és olyan szörnyen el-
kalapáltam, hogy belefájdult a kezem. A végén ott ültünk mindketten a szőnye-
gen, és bőgtünk. Christiane teljesen megadta magát. A fejéhez vágtam, hogy kur-
válkodik, most már ezt is tudom. De csak rázta a fejét, és zokogott: „De nem úgy
anyu, ahogy te gondolod.”
Egyáltalán nem voltam kíváncsi a részletekre. Elzavartam fürödni és lefeküd-
ni. Senki nem tudja elképzelni, mit éreztem ekkor. Az, hogy férfiaknak adja el ma-
gát – azt hiszem –, még jobban leterített, mint a kábítószerezés.
Egész éjjel le se hunytam a szemem. Azon gondolkoztam, egyáltalán mit tehe-
tek még? Kétségbeesésemben még az is eszembe jutott, hogy nevelőintézetbe
adom. De az csak olaj lett volna a tűzre. A végén még berakták volna Christianét
az ollenhauerstrassei intézetbe. Ettől pedig előre óvott egy tanárnő, többek kö-
zött azért, mert ott a lányok egymást viszik a prostitúcióba.
Csak egy lehetőségem maradt: Christianénak sürgősen el kell mennie Berlin-
ből. Örökre, ha akar, ha nem. Ki ebből a mocsárból, ahol mindig újra elcsábul.
Oda kell mennie, ahol biztosan nincs heroin.
Hessenben élő anyám azonnal elvállalta őt, és a Schleswig-Holsteini sógor-
nőm is. Amikor közöltem Christianéval az elhatározásomat, egyszerre megszep-
pent és zavart lett. Már meg is tettem a szükséges előkészületeket. De aztán
Christiane látszólag bűnbánóan odasompolygott hozzám, és azt mondta, inkább
elmenne egy gyógykezelésre. Már helyet is talált, méghozzá a Narkononnál.
Nagy kő esett le a szívemről. Bizonytalan voltam ugyanis abban, hogy kezelés
nélkül is sikerül-e leszoknia, és hogy nem fog-e olajra lépni a rokonaimtól.
Semmi közelebbit nem tudtam a Narkononról, csak annyit, hogy pénzbe kerül.
Taxiba ültünk, és két nappal a tizenötödik születésnapja előtt elmentünk a Narko-
nonba. Egy fiatalember nagyon előzékenyen elbeszélgetett velünk. Üdvözölte az
elhatározásunkat, és biztosított arról, hogy nem kell többet aggódnom. A narko-
nonbeli gyógykezelés rendszerint teljes sikerrel szokott végződni, egészen nyu-
godt lehetek. Már régóta nem könnyebbültem meg ennyire.
Aztán elém tette a szerződést, hogy írjam alá. Napi ötvenkét márkába került a
kezelés, és négy hetet előre ki kellett fizetni. Ez több volt, mint a nettó keresetem.
De annyi baj legyen! Azonkívül a fiatalember kilátásba helyezte, hogy a szociális
osztályon megtérítik majd a kezelés költségeit.
Másnap összekapartam ötszáz márkát, és elvittem a Narkononba. Aztán fölvet-
tem ezer márka kölcsönt, és a következő „szülői értekezleten” befizettem. Ezeket
a szülői értekezleteket egy korábbi gyógykezeltjük vezette. Már egyáltalán nem
látszott rajta a múltja. Hála a Narkononnak, mondta, új ember lett belőle. Ez na-
gyon jól hatott ránk, szülőkre. Azt is mondta, milyen szépen halad Christiane.
A valóságban azonban az egész egy színjáték volt, csak a pénzünkre pályáztak.
Később megtudtam az újságból, hogy a Narkonon egy kétes hírű amerikai szek-
tához tartozik, amely a szülők félelméből akar tőkét kovácsolni.
De mint mindig, most is csak utólag lettem nagyokos. Először azt hittem, hogy
Christiane a lehető legjobb helyre került. Ott is akartam hagyni, ameddig csak
lehet. Tehát pénzre volt szükségem.
Végigjártam az összes hivatalt, de mindenhol azt mondták, nem ők az illetéke-
sek. Senki nem öntött tiszta vizet a pohárba a Narkononnal kapcsolatban. Elbá-
tortalanodtam és meginogtam. Úgy éreztem, hogy csak rabolom az emberek ide-
jét. Valaki aztán azt mondta, ahhoz, hogy egyáltalán beadhassam a gyógykezelés
megtérítésére vonatkozó kérvényemet, először is orvosi igazolást kell hoznom ar-
ról, hogy Christiane kábítószerfüggő. Azt hittem, viccel. Bárki, aki valamit is ért
a dologhoz, láthatta Christiane nyomorúságos állapotát. De ez csak a dolgok hi-
vatalos oldala volt. Csakhogy – mikor két hét múlva végre sorra kerültünk volna
az illetékes orvosnál, Christiane éppen megint meglógott a Narkononból. Már
harmadszor.
Úgy bőgtem, hogy taknyom-nyálam összefolyt. Kezdődik az egész elölről, gon-
doltam. Mégis mindig azt reméltem, hogy most végre sikerül neki. A barátommal
elindultunk, hogy megkeressük. Délután a Hasenheidét tettük tűvé, este a belvá-
rost és a diszkókat, közben olykor a pályaudvarokra is benéztünk. Mindenhova
elmentünk, ahol szcéna szokott lenni. Mindennap, minden éjjel újra kerestük.
Még a belváros nyilvános vécéibe is benéztünk. A rendőrségnél is bejelentettük,
hogy nem találjuk Christianét. Azt felelték, felveszik a körözési listára, de magá-
tól is fel fog majd bukkanni.
Legszívesebben elbújtam volna valahol. Tele voltam félelemmel, attól retteg-
tem, hogy egyszer csak jön a telefon: a lánya meghalt. Tiszta idegroncs voltam.
Semmihez nem volt kedvem, semmi nem érdekelt, úgy kellett kényszerítenem ma-
gam, hogy munkába menjek. De nem akartam kirúgatni magam, pedig szívprob-
lémáim voltak. A bal karomat alig tudtam már megmozdítani, minden éjjel el-
zsibbadt. A gyomrom is rendetlenkedett. A vesém fájt, és úgy éreztem, a fejem is
szétpattan. Már csak egy rakás szerencsétlenség voltam.
Elmentem az orvoshoz, aki beadta a kegyelemdöfést. Az egész idegi alapon
van, mondta, miután megvizsgált, és Valiumot írt fel. Aztán elmeséltem neki, mi-
ért jutottam idáig, ő meg elmondta, hogy néhány nappal ezelőtt járt nála egy fia-
tal lány, akt bevallotta, hogy kábítószeres, és megkérdezte, mit tegyen. „És mit
mondott neki?” érdeklődtem.
„Szerezzen egy kötelet.” Vagyis, hogy nincs segítség. Szó szerint ezt mondta.
Amikor Christiane egy hét múlva visszament a Narkononba, már nem is tud-
tam igazán örülni. Mintha kihalt volna belőlem valami. Az volt a véleményem,
hogy mindent megmozgattam, ami emberileg lehetséges, mégsem segített semmi.
Sőt, éppen ellenkezőleg.
Egyre kilátástalanabbnak tűnt minden. A Narkonon is csak többet ártott, mint
használt Christianénak. Hirtelen megváltozott. Közönséges lett, már nem is em-
lékeztetett egy fiatal lányra, egyenesen visszataszító volt.
Már a Narkonon-villában tett első látogatásaim során megdöbbentem. Chris-
tiane egy csapásra idegenné vált számomra. Idáig minden baj dacára volt köz-
tünk némi bensőséges kapcsolat. És most ennek vége szakadt. Christiane kiürese-
dett, mintha agymosáson esett volna át.
Ekkor kértem meg volt férjemet, vigye el Christianét vidékre. De ő inkább ma-
gához akarta venni. Majd rendbe szedi, mondta. És ha nem engedelmeskedik, el-
látja a baját.
Nem ellenkeztem. Vége volt a tudományomnak. Annyi mindent rosszul csinál-
tam már, hogy attól féltem, ha erősködnék, hogy Christiane menjen le vidékre,
csak tovább fűzném a hibák láncolatát.

 Mielőtt a Narkononból hazamentünk volna, apám bevonszolt a wutzkyallee-i
metróállomásnál lévő kedvenc kocsmájába, a „Schluckspecht”-be. Alkoholt
akart nekem rendelni, de csak egy üveg almalevet ittam. Azt mondta, most vég-
leg le kell szoknom a kábítószerről, ha nem akarok meghalni, mire én azt felel-
tem: „Igen, hogyne, pont ezért akartam a Narkononban maradni.”
A zenegép állandóan az „Ein Bett in Kornfeld”-et játszotta. Néhány fiatal állt a
flippernél és a biliárdasztalnál. Apám azt mondta, hogy ezek itt egészen normális
fiatalok. Hamar találok itt új barátokat, és észre fogom venni, micsoda ostobaság
volt kábítószereznem.
Alig figyeltem rá. Baromi pipa voltam, elegem volt mindenből, és már csak
arra vágytam, hogy egyedül lehessek. Gyűlöltem az egész világot, és megint úgy
éreztem, hogy a Narkonon lett volna számomra a paradicsomba vezető út, amit
apám lezárt előttem. Magamhoz vettem Janie-t az ágyba, és megkérdeztem tőle:
„Janie, ismered te az embereket?”, aztán válaszoltam is helyette: „Hát nem isme-
red.” Janie mindenkihez farkát csóválva szaladt oda. Minden embert jónak tar-
tott. Én ezt nem szerettem benne. Szerintem jobb lett volna, ha először minden-
kire rámordul, és senkiben sem bízik meg.
Amikor felébredtem, Janie még nem pisilt be a szobába, ezért rögtön le akar-
tam vinni. Apám már elment dolgozni. Ki akartam nyitni az ajtót. Be volt zárva.
Rángattam a kilincset, nekirontottam az ajtónak. Meg se mozdult. Úgy kellett
visszafognom magam, hogy ne boruljak ki teljesen. Nem lehet igaz, gondoltam,
hogy az apám bezárt ide, mint egy vadállatot. Hiszen tudta, hogy a kutya is itt
van.
Végigrohantam a lakáson, és kerestem a kulcsot. Azt gondoltam, hogy csak
tett valahová egy kulcsot. Mit csinálok, ha kigyullad a ház? Benéztem az ágy alá,
a függönytartó léc mögé, sőt még a hűtőszekrénybe is. De kulcs sehol nem volt.
Nem volt rá időm, hogy teljesen kiakadjak a dolgon, mert Janie-vel kellett csi-
nálnom valamit, mielőtt bepiszkítja a padlószőnyeget. Kivittem a balkonra, és ő
rögtön kapcsolt.
Aztán alaposabban körülnéztem a lakásban, ha már be voltam zárva. Pár dolog
megváltozott. A hálószoba üres volt, mivel anyám magával vitte az ágyakat. A
nappaliban volt egy új dívány, azon aludt most az apám. Volt egy új színes tévé
is a szobában. A fikusz eltűnt, a cserepében lévő bambuszbottal együtt, amivel
annak idején az apám gyakran elpáholt. A helyén most egy majomkenyérfa dí-
szelgett.
 A gyerekszobában még mindig ott állt a régi ruhásszekrény, aminek csak az
egyik ajtaját lehetett kinyitni, különben összedőlt volna. Az ágy is recsegett min-
den mozdulatra. Az öreg bezárt téged ide, gondoltam, hogy itt legyen belőled
normális fiatal, miközben neki még rendes berendezésre sem futja.
Aztán kimentem a balkonra Janie-vel. Janie föltette a két mellső lábát a korlát-
ra, és lebámult a tizenegyedik emeletről; végignézett Gropiusstadt sivár torony-
házain.
Valakivel beszélnem kellett. Felhívtam a Narkonont. Baromi nagy meglepetés
ért. Babsi már bent volt. Szóval ő is komolyan gondolta, hogy leszokik. Elmond-
ta, hogy az én ágyamat kapta meg. Iszonyú szomorú voltam, hogy nem lehettem
a Narkononban Babsival. Sokáig dumáltunk.
Amikor apám hazaért, meg se szólaltam. Annál többet pofázott ő. Egész élete-
met betáblázta. Minden napra csinált egy órarendet. Háztartás, bevásárlás, etetni
és kiganézni a postagalambjait.
Volt kint Rudowban egy galambdúca. Időnként telefonon akart ellenőrizni. A
szabadidőmre beszervezte egy volt barátnőjét, Katharinát, aki rajongott a tini-di-
zsiért, ZDF-slágerparádéért és Ilja Richterért.
Jutalmat is ígért az öregem. El akart vinni magával Thaiföldre. Újabban
ugyanis évente legalább kétszer elrepült Bangkokba. Ez volt a dilije. Elsősorban
csajozni ment oda, de az olcsó thaiföldi cuccokat sem akarta kihagyni. Minden
pénzét ezekre a kiruccanásaira költötte. Ez volt neki a kábítószer.
Meghallgattam tehát apám terveit, és azt gondoltam, először hagyom, hadd le-
gyen minden úgy, ahogy ő akarja. Tulajdonképpen nem is nagyon volt más vá-
lasztásom. Így legalább nem zár be.
Másnap teljes gőzzel beindult a program. Kitakarítottam a lakást, bevásárol-
tam. Aztán megjött Katharina, hogy elvigyen sétálni. Vadultan rohantam vele
egy kört, és amikor azt mondtam, hogy még ki kell mennem Rudowba, megetet-
ni a galambokat, már nem volt kedve velem jönni.
A délutánom tehát szabad volt. Baromira hiányzott, hogy feldobjam magam
egy kicsit, mert még mindig elég szarul voltam. Nem volt pontos elképzelésem,
de gondoltam, kimehetnék egy órára a Hasenheidére. Egy parkot hívnak így Ne-
uköllnben. Egész tuti kis hasisszcéna volt ott. Kedvem támadt egy jointra.
De pénzem az nem volt. Tudtam viszont, hogy honnan szerezzek. Az apám
egy óriási palackban gyűjtötte a fémpénzeket. Több mint száz márka volt benne.
Kiselőleg a thaiföldi kiruccanásra. Kiszórtam úgy ötven márkát a palackból. Bár-
mi történhet, jobb ha kicsit több van nálam. A maradékot akár vissza is tehetem.
Később majd megint feltöltöm a palackot abból, amit a bevásárlásoknál megspó-
rolok. Ez volt a tervem.
A Hasenheidén először is Piettel találkoztam. Piet az a srác volt a Központból,
akivel életemben először szívtam hasist. Azóta már ő is lőtte magát. Ezért meg-
kérdeztem tőle, van-e a Hasenheidén is H.
„Van nálad lóvé?” kérdezte.
„Van.”
„Gyere.” Odavitt néhány fekához, és vettem egy fél felest. Tíz márkám ma-
radt. A park előtti vécébe mentünk, és Piet kölcsönadta a tűjét. Egyébként ő is
kibaszott egy fixer lett közben. Oda kellett adnom a por felét a tűért cserébe.
Mindketten belőttük magunkat egy kicsit.
Baromi jól fönt voltam. A hasenheidei placc volt a leglazább hely Berlinben.
Nem volt olyan lepusztult, mint a kurfürstendammi H-szcéna. Már csak azért
sem, mert itt inkább még csak a hasis ment. De azért voltak fixerek is. A blázo-
sok és a fixerek békésen feküdtek egymás mellett. A Kurfürstendammon a hasis
bébidrognak számított, és a blázosok voltak a társaság alja. A Kudammon egyet-
len fixer sem ereszkedett le hozzájuk.
A Hasenheidén tök mindegy volt, mit használ az ember. Akár totál clean is le-
hetett, aki úgy akarta. Nem volt érdekes. A lényeg, hogy valahogy jó legyen a fe-
eling. Voltak bandák, akik furulyáztak meg dobolgattak. Fekák is heverésztek
mindenfelé. Olyan volt az egész, mint egy nagy, békés közösség, ahol mindenki
megfér egymással. Engem Woodstockra emlékeztetett a hangulat, ahol szerintem
nagyon hasonló lehetett az ájer.
Pontosan hazamentem, még mielőtt az apám hatkor megérkezett volna. Észre
se vette, hogy fönt vagyok. Egy kicsit rossz volt a lelkiismeretem a galambok
miatt, mert nem kaptak enni. Gondoltam, másnap dupla adagot adok nekik. Meg
azt is elhatároztam, hogy nem fogok több H-t venni, mert a Hasenheidén egy kis
hasissal is elszállok és különben is, ott a blázosokat se nézik le egyáltalán. Az
életben nem akartam többé visszamenni arra a koszos Kurfürstendammra. Halál-
komolyan azt gondoltam, hogy a Hasenheidén majd leszokom.
Minden délután legalább futólag elnéztem Janie-vel oda. Ő is nagyon jól érez-
te ott magát, mert sok kutyával találkozhatott. Az állatok is tök nyugisak voltak,
és az emberek mind kedvesen simogatták Janie-t.
A galambokat csak két- vagy háromnaponta etettem meg. Abszolút elég volt
nekik, ha pukkadásig ehették magukat, és még tartalékban is hagytam náluk ma-
got.
Szívtam a füvet, ha valaki megkínált. És valaki mindig megkínált. Ez az egyik
különbség a H és a hasis között, hogy a blázosok mindig adnak a másiknak is.
 Aztán megismerkedtem azzal a fekával is, akitől az első napon Piettel a drogot
vettem. Odaheveredtem a pléd mellé, amin néhány más fekával együtt üldögélt.
Aztán a pofa hívott, üljek közéjük én is. Mustafának hívták, török volt. A többi-
ek pedig arabok. Mindannyian úgy tizenhét és húsz között. Éppen vajas kenyeret
ettek sajttal meg dinnyével, és adtak belőle nekem és Janie-nek is.
Mustafa baromi laza gyerek volt. Nepperkedett, de valami kurva lazán csinál-
ta. Nem fontoskodott és nyüzsgött, mint a menő német nepperek. Kitépett né-
hány fűcsomót, és bedugta alá a drogot. Felőle aztán nyugodtan jöhetett a razzia,
nála ugyan nem találtak semmit a zsaruk. Ha valaki vásárolni akart tőle, Mustafa
a legnagyobb lelki nyugalommal beleszurkált a bicskájával a fűbe, amíg meg
nem találta a szert.
Nem előre kimért csomagocskákat árult, mint a többiek a H-placcon. A bics-
kájával szokta levenni a negyedest, és nagyjából rendben is voltak az adagok.
Ami rajta maradt a késen, azt lehúzta a két ujjával, és nekem adta beszívni.
Mustafa azt mondta, hogy a legnagyobb baromság szurkálni magunkat. A H-t
csak szívni szabad, ha nem akar az ember függővé válni. Ő és az arabok is csak
szívták. És egyikük sem szokott rá fizikailag. Csak akkor szívtak, ha úgy hozta a
kedvük.
Nekem sem engedte, hogy mindig leszívjam, ami a késen rajta maradt, mert
nem akarta, hogy megint rászokjak. Láttam, hogy ezek a fekák tényleg tudnak
bánni a kábítószerrel. Egész mások, mint az európaiak. Nekünk a H kábé ugyan-
az, mint az indiánoknak volt a tüzes víz. Még az is eszembe jutott, hogy a keleti-
ek éppúgy kiirthatnának bennünket, európaiakat és amerikaiakat a H-val, mint
annak idején az európaiak az indiánokat az alkohollal.
Szóval egészen másmilyeneknek ismertem meg most a fekákat, mint azelőtt,
amikor Babsinak, Stellának és nekem ők voltak a „te dugni”-frájerek, akik szóba
se jöhettek nálunk. Mustafa és az arabok nagyon rátartiak voltak, könnyen meg-
sértődtek. Engem azért fogadtak el, mert nagyon öntudatosnak tartottak. Hamar
észrevettem ugyanis, hogyan kell velük viselkedni. Soha nem szabad például
kérni tőlük valamit. A vendégszeretet még mindig szent számukra, ezért ha vala-
mit akart az ember, egyszerűen el kell venni.
Mindegy, hogy szotyoláról vagy H-ról van szó. De azt az érzést sem szabad
kelteni bennük, hogy az ember netán visszaél a vendégszeretetükkel. Eszembe se
jutott volna megkérdezni tőlük, hogy magammal is vihetek-e H-t. Amit elvettem,
azt egyből be is szívtam. Ezért aztán abszolút befogadtak, pedig egyébként nem
voltak valami nagy véleménnyel a német lányokról. Arra jutottam, hogy a fekák
bizonyos szempontból előbbre járnak, mint a németek.
 Minden nagyon laza volt, és eszembe se jutott, hogy narkós lennék, amíg ész-
re nem vettem, hogy megint rászoktam.
Közben esténként eljátszottam apámnak a „megtért leány” című nagy jelene-
tet. Gyakran lementem vele a „Schluckspecht”-be, és ittam a kedvéért egy po-
hárka sört. Egyfelől utáltam ezt a piás társaságot, másfelől viszont komáltam a
kettős életemet Azt akartam, hogy a „Schluckspecht”-ben is elismerjenek. Érvé-
nyesülni akartam a későbbi életemben is amelyből már el fog tűnni a drog.
Gyakoroltam a flipperezést, és lelkesen tanultam biliárdozni. A skat is érde-
kelt. Minden férfias játékban otthon akartam lenni, sőt jobban akartam csinálni,
mint a férfiak. Ha már ebbe a schluckspechtes társaságba kell járnom, akkor le-
gyek is köztük valaki. Ha menő vagyok, nem lehet velem csak úgy kikezdeni.
Olyan rátarti akartam lenni, mint az arabok. Ne kelljen semmit kérnem, senkinek
ne legyek kiszolgáltatva.
De aztán lőttek a skattanulásnak. Más gondjaim voltak, mert szépen elkezdőd-
tek a turkeyk. Muszáj volt minden délután a Hasenheidére mennem, ahol el is
kellett egy kicsit időznöm. Hiszen nem vehettem el csak úgy egyszerűen Musta-
fától a H-t, hogy aztán meg lelépjek. Kénytelen voltam segíteni neki az eladás-
ban, és nyugisan rágcsálni a szotyolát, miközben az apám postagalambjai már
három napja nem kaptak enni. Minden délután le kellett valahogy ráznom Katha-
rinát, aztán háztartás, bevásárlás, időre hazaérni, hogy telefonközelben legyek,
amikor az apám felhív, és mindig új sztorikat kitalálni, ha mégsem talált otthon.
Vége volt a jó kis feelingnek.
Aztán az egyik délután a Hasenheidén egyszer csak hátulról befogta valaki a
szememet. Megfordultam, és Detlef állt előttem. Egymás karjaiba borultunk, Ja-
nie meg fölugrált ránk. Detlef tök jól nézett ki. Azt mondta, hogy clean. Bele-
néztem a szemébe és kinevettem: „Baromi clean vagy, haver. Akkora a pupillád,
mint a gombostű hegye.” Szóval Párizsban tényleg leszokott, de a Bahnhof Zo-
ora érkezett, és ott azért belőtte magát.
Fölmentünk hozzánk. Volt még időnk, míg az apám hazajött. Az ágyam túl
billegős volt, ezért a földre tettem a takarót, és úgy szeretkeztünk. Nagyon föl
voltunk dobva. Aztán arról dumáltunk, hogy leszokunk. Már a jövő héten el-
kezdjük. Persze nem most rögtön. És Detlef elmesélte, hogyan nyúlt le a haver-
jával, Brenddel egy frájert, hogy meglegyen a dohány a párizsi elvonókirándu-
lásra. Egyszerűen bezárták a fazont a konyhába, holt nyugisan meglovasították
az euro-csekkfüzetét és ezer márkáért eladták egy üzérnek a Zoon. Bernd már le-
bukott. Detlef azt mondta, hogy a zsaruk őt nem fogják lekapcsolni, mert a frájer
nem tudja a nevét.
 Ezentúl mindennap találkoztunk a Hasenheidén, legtöbbször fölmentünk hoz-
zám, és már nem sokat beszéltünk a leszokásról, mert így is tök jól megvoltunk.
Egyre kevésbé tudtam összefogni a dolgaimat. Apám szigorúbban kezdett ellen-
őrizni, és újabb feladatokat sózott rám. Időt kellett szakítanom az arab társaság-
ra, hogy Detlefnek is tudjak port szerkózni. És vele is sokat szerettem volna
együtt lenni. Elölről kezdődött az idegeskedés.
Most már nem láttam más megoldást, mint hogy délben kimenjek a Zoora, és
lezavarjak egy frájert. Detlef előtt még eltitkoltam a dolgot. De az egész jó feel-
ing fokról fokra odalett, mert ismét nyakig benne voltam a narkós hétköznapok-
ban. Minden elvonókúra után rövidebb volt az a jó időszak, amikor nem jött a
turkey, és nem kellett állandóan hajtani a szerre.
Nagyjából egy hétre rá, hogy Detlef visszajött, Rolf is felbukkant a Hasenhei-
dén. Rolf volt az a buzi pasas, akinél Detlef lakott. Eléggé megviseltnek látszott,
és csak annyit mondott: „Detlef lebukott”. Egy razziánál csípték el, és egyből rá-
varrták az eurocsekkes kalandot is. Az üzér köpte be.
Lementem a hermannplatzi vécébe, bezárkóztam, és jól kibőgtem magam.
Szóval megint nem lesz semmi a klassz jövőnkből. Egyszerre, mindent tök reáli-
san láttam, vagyis reménytelennek. Legjobban a turkeytől féltem. Ilyen állapot-
ban nem bírtam teljes lelki nyugalomban az arabokkal üldögélni, szotyolát rág-
csálni és arra várni, hogy blázolhassak egyet. Kimentem a Zoora. Leültem a vo-
natmodellek melletti párkányra, és frájerre vártam. De abszolút semmi mozgás
nem volt a pályaudvaron, mert valami szuper meccset közvetítettek a tévében.
Még egy feka sem volt a láthatáron.
Egyszer csak jött egy pasi, akit már ismertem. Heinz volt Stella és Babsi régi
törzsfrájere. Ez a fazon mindig H-val fizetett, és adott hozzá tűket is, viszont
dugni akart. Nekem úgyis minden mindegy volt, amióta tudtam, hogy Detlef egy
darabig a sitten lesz. Odamentem ehhez a Heinzhez, aki nem ismert fel, és azt
mondtam neki: „Én vagyok Christiane, Stella és Babsi barátnője.” Erre leesett
neki, ki vagyok, és egyből meg is kérdezte, nem akarok-e elmenni vele. Két fél
felest ajánlott fel. Mindig természetben fizetett, ez volt a legkellemesebb vonása.
Két fél feles, az nem rossz, átszámítva mégiscsak nyolcvan márka. Megállapod-
tam még vele cigarettában, kólában meg ilyesmikben, és elindultunk.
Heinz először port vett a Lehniner Platzon, mivel épp kifogytak a készletei.
Meglehetősen furcsa volt, ahogy ez a könyvelőtípus, aki egy kicsit hasonlított
Leberre, az egykori védelmi miniszterre, a narkósok között somfordált. De jól
kiismerte magát. Neki is megvolt az állandó neppercsaja, aki mindig tuti jó port
árult.
 Nagyon vágytam már a szurira, tökre rám jött a turkey, és a legszívesebben
már a kocsiban belőttem volna magam. De Heinz nem adott a szerből.
Először meg kellett néznem az írószerboltját. Felnyitott egy fiókot és kivett
belőle néhány képet. Ő maga csinálta őket. Idióta pornóképek voltak, minimum
egy tucat lányról. Volt amelyiken egészben látszottak, meztelenül, volt amelyi-
ken csak az alfelük, kinagyítva. Csak annyit gondoltam a pasiról: „Szegény hü-
lye disznó.” És a nőgyógyász is eszembe jutott még. De mindenekelőtt a por,
amit ez a bárgyú frájer még mindig a zsebében tartott. Csak akkor néztem meg
alaposabban egy pár fotót, amikor Stellát és Babsit ismertem fel rajtuk, akció
közben Heinzcel.
„Tök jó képek – mondtam. – De gyere, csináljuk már. Be kell nyomnom ma-
gam.” Fölmentünk a lakására. Adott egy fél felest, és hozott egy evőkanalat is a
forraláshoz. Elnézést kért, amiért nincs teáskanala. Az összeset elcsórták a nar-
kós csajok. Belőttem az egész felest, ő pedig hozott nekem egy üveg malátasört.
Negyed óráig nyugton hagyott. Volt annyi tapasztalata a drogosokkal, hogy tud-
ja, a szuri után kell nekik egy negyedórányi nyugalom.
Nem olyan volt a lakása, mint egy üzletemberé. Babsi és Stella mindig azt
mondták, hogy Heinz üzletember. A nappali régi üvegesszekrényében nyakken-
dők lógtak meg giccses porcelán limlomok álltak, gyékénnyel bevont, üres, olasz
borosüvegekkel vegyesen. A függönyök sárgák voltak a mocsoktól, és be voltak
húzva, hogy senki ne lásson be a szennyes lakásba. A falnál össze volt tolva két
régi heverő, amiken végül kényelembe helyeztük magunkat. Ágynemű nem volt,
csak egy kockás és rojtos, régi gyapjútakaró.
Heinz egész kedves volt, csak sajnos a piócasága volt a legfőbb erőssége. Ad-
dig nyaggatott, amíg végül tényleg lefeküdtem vele, hogy végre békén hagyjon
és hazamehessek.
Mindenképpen azt akarta, hogy én is élvezzek, ezért próbáltam megjátszani
magam, mert hát nem fizetett rosszul.
Stella és Babsi után most én lettem Heinz törzscsaja. Elsősorban praktikusnak
tartottam őt, mivel egy csomó időt megspórolt nekem. Nem kellett órákig az ara-
boknál lógnom egy vacak bláz miatt, nem kellett frájerekre várnom a Zoon, még
a placcra sem kellett kimennem, hogy port vegyek. A fennmaradó időmben tehát
elintézhettem a háztartást, a galambokat, a bevásárlást és így tovább.
Majdnem minden délután elmentem Heinzhez, és tulajdonképpen már nem is
volt nekem olyan ellenszenves. A maga módján szeretett engem. Állandóan azt
mondogatta, hogy szeret és nekem is mondanom kellett, hogy én is szeretem.
Baromi féltékeny volt. Mindig attól reszketett, hogy kimegyek a pályaudvarra.
És valahogy kedves is volt.
Végül is ő volt az egyetlen ember, akivel még kidumálhattam magam. Detlef a
sitten. Bernd a sitten. Babsi a Narkononban. És Stella is eltűnt, mintha elnyelte
volna a föld. Anyám tudni sem akar rólam, gondoltam. Apámnak pedig folyama-
tosan hazudnom kell. Bármit mondtam neki, hazugság volt. Csak Heinzcel be-
szélhettem szinte mindenről, előtte nem kellett titkolóznom. Egyedül a kettőnk
kapcsolatáról nem beszélhettem vele őszintén.
Néha, amikor Heinz a karjába zárt, szinte jól éreztem magam. Az volt az érzé-
sem, hogy respektál engem, és jelentek valamit neki. Rajta kívül nem is számí-
tottam senkinek. Amikor nem a mocskos heverőjén voltunk, inkább a lányának,
mint a szeretőjének éreztem magam. De alaposan fel is tudott húzni. Azt akarta,
hogy állandóan vele legyek. Segítenem kellett neki az üzletben, és meg akarta
mutatni az úgynevezett barátait. Pedig egyetlen igazi barátja sem volt.
De sok időt igényelt ez a kapcsolat, és nehezen győztem. Az apám ugyanis
egyre bizalmatlanabb lett.
Állandóan a cuccaimban turkált. Vigyáznom kellett, nehogy bevigyek valami
gyanúsat a lakásba. Kódoltam azokat a telefonszámokat és címeket, amiknek kö-
zük volt a kábítózáshoz és a kurválkodáshoz. Heinz például a Waldstrassén la-
kott, ezért a címe helyett egypár fát rajzoltam a noteszomba. A házszámokat és a
telefonszámokat számtanfeladatoknak álcáztam. A 3954773-as telefonszám pél-
dául így festett: 3,95 márka meg 47 pfennig, plusz 73 pfennig. Még szépen ki is
számoltam. Néha tehát valódi számtani feladatokat oldottam meg.
Egy nap Heinz felfedte a Stella körüli rejtély nyitját. Stellát lesittelték. Fogal-
mam sem volt erről, mert sem időm, sem okom nem volt már arra, hogy a soron
vagy a placcon szaladgáljak. Heinz eléggé odavolt. Nem Stella miatt. Hanem
mert félt a zsaruktól. Aggódott, hogy Stella kiteregeti a szennyest. Így tudtam
meg, hogy Heinz ellen már régóta nyomozás folyik kiskorúak elcsábítása, meg
hasonlók miatt. Eddig teljesen hidegen hagyta a dolog, habár büntetett előéletű
volt. Azt mondta, neki van a legjobb ügyvédje Berlinben. Csak amiatt aggódott,
hogy Stella netán beköpi, hogy droggal fizeti a lányokat.
Én is begyulladtam. De persze én sem szegény Stelláért aggódtam, hanem ma-
gamat féltettem. Ha Stellát a maga tizennégy évével bekasztlizták, akkor legkö-
zelebb akár én is sorra kerülhetek. Ehhez pedig nemigen fűlt a fogam.
Felhívtam a Narkonont, hogy elmondjam az újságot Babsinak is. Majdnem
mindennap beszéltem vele. Egész jól bírta ott az elvonást. Igaz, már ő is vagy
kétszer lelépett, hogy egy kicsit belője magát. Amikor felhívtam a Narkononban,
azt mondták, hogy a Westend Kórházban van. Sárgaságot kapott.
 Babsival valahogy mindig hasonló dolgok történtek, mint velem. Ha komo-
lyan le akartunk szokni, máris jött a sárgaság. Ő is számtalanszor próbálkozott
már. Legutóbb egy drogtanácsadóval még Tübingenbe is elment, hogy kapjon
gyógykezelést. Az utolsó pillanatban aztán mégis betojt, mert Tübingenben na-
gyon kemények. Babsi fizikailag éppúgy tönkrement már, mint én. Mindig fi-
gyeltük egymást, mert pontosan láthattuk a másikon, ahogy fokról fokra leépül.
Mert velünk mindig tök hasonló dolgok történtek.
Másnap délelőtt el is indultam, hogy meglátogassam Babsit a Westendben. Ja-
nie-vel együtt metrón mentem a Theodor-Heuss Platzig, aztán gyalog nyargal-
tunk a Westendhez. Marha jó kis környék az. Szuper villák, meg rengeteg fa.
Nem is tudtam, hogy ilyen is van Berlinben. Rájöttem, hogy egyáltalán nem is-
merem ezt a várost. Ismertem Gropiusstadtot és a környékét, Kreuzberg egyik
kis negyedét, ahol az anyám lakott, meg azt a négy helyet, ahol a szcéna zajlott,
és kész. Patakokban zuhogott az eső. Janie-vel együtt bőrig áztunk. De mindket-
ten nagyon fel voltunk dobva. Örültünk a sok fának, és alig vártam, hogy talál-
kozzam Babsival.
A kórházban aztán megint támadt egy kis gond, amire nem gondoltam előre.
Janie természetesen nem jöhetett be. De a portás nagyon rendes volt. Bevitte ma-
gával Janie-t a fülkéjébe, arra az időre, amíg bent maradok. Sikerült eltalálnom
az osztályig, ahol a betegek feküdtek, és leszólítottam az első orvost, hogy Babsi
után érdeklődjem. „Hát azt mi is szeretnénk tudni, hol van Babette.” mondta. El-
mesélte, hogy Babsi tegnap lógott meg, és hogy életveszélyes lenne, ha megint
kábítószerhez nyúlna, mert még nem gyógyult ki a sárgaságból, és a mája nem
bírná a strapát.
Janie-vel visszamentem a metróhoz. Arra gondoltam, hogy az én májam épp-
olyan tropa, mint Babsié. Mert nálunk minden párhuzamosan szokott történni.
Nagyon szerettem volna találkozni vele. Minden veszekedésünket elfelejtettem.
Úgy éreztem, mindkettőnknek szüksége van a másikra. Azt akartam, hogy jól ki-
dumálhassa magát velem. Utána meg rábeszélném, hogy menjen vissza a kór-
házba. De aztán megjött az eszem. Tudtam, hogy Babsi úgysem menne vissza a
kórházba, miután két napig csövezett, és lőtte magába a H-t. Magamból indultam
ki, tudtam, hogy én sem mennék vissza. Babsi és én pedig kurvára hasonlítot-
tunk egymásra. Azt sem tudtam, hogy hol keressem. Ácsoroghat a soron, vagy
kimehetett a placcra, de valamelyik frájerénél is lehet éppen. Nem volt időm,
hogy mindenütt hajtsak utána, mert az apám néha hazatelefonálgatott, hogy ott-
hon vagyok-e. Minden narkósnak saját maga a legfontosabb, úgyhogy szépen
hazamentem. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kimenjek a placcra vagy a
sorra, hiszen volt porom Heinztől.
Másnap reggel lementem a Berliner Zeitungért. Minden reggel belenéztem az
újságba, amióta az anyám már nem tudta megmutatni esténként a berlini heroin-
áldozatokról szóló híreket. Ha nem is tudatosan, de mindig ezeket a tudósításo-
kat kerestem benne. Egyre rövidebbek voltak, mert egyre több volt a halott. És
én is egyre többet ismertem azok közül, akiket tűvel a testükben találtak meg.
Szóval ezen a reggelen is lapozgattam az, újságot, miközben lekváros kenyeret
kentem magamnak. És ott állt legelöl a szalagcím: „Még csak tizennégy éves
volt”. Rögtön tudtam, kiről van szó. Nem is kellett tovább olvasnom. Babsi. Tu-
lajdonképpen előre éreztem. Olyan fásult voltam, hogy fel se tudott izgatni a do-
log. Totál hulla voltam. Mintha a saját halálhírem állt volna az újságban.
Bementem a fürdőszobába, és belőttem magam. Csak azután tudtam sírni egy
kicsit. Még abban sem voltam biztos, hogy Babsi vagy magam miatt sírok-e. El-
szívtam egy cigit az ágyban, mielőtt el tudtam volna olvasni, hogy mit ír az új-
ság. Jó kis szenzációként tálalták az esetet: „A műanyagból készült, eldobható
fecskendő még benne állt a fiatal lány bal kari vénájában. Babette D., a tizen-
négy éves diáklány már halott volt. Így talált rá egyik ismerőse a kábítószer ed-
digi legfiatalabb áldozatára egy Brotteroder Strasse-i lakásban. A bűnügyi rend-
őrségen a harmincéves Nadjy R. azt vallotta, hogy a Sound nevű diszkóban a
Genthiner Strassén szedte fel a lányt, akinek nem volt szállása, ezért vitte a laká-
sára. Babette a kábítószer negyvenhatodik áldozata az idén Berlinben.” És így
tovább. Szépen, drasztikusan tálalva. Olyan egyszerűen, ahogy az újságok általá-
ban elképzelik a kábítószerezést. Még a képes újságokban is ott volt a sok hülye
fecsegés Babsiról, mivel ő volt Németországban az addigi legfiatalabb áldozat.
Délre kicsit összeszedtem magam, és már csak baromi dühös voltam. Meg
voltam győződve arról, hogy valamelyik csaló disznó nepper adott Babsinak
rossz port, talán olyat, amit sztrichninnel hamisítottak. Egyre gyakrabban volt a
placcon sztrichnines a por. Felültem a metróra, és elmentem a rendőrségre. Ko-
pogás nélkül berontottam a Schipkéné szobájába, és kipakoltam. Mindent el-
mondtam, amit tudtam a csaló nepperekről, a H-placcon működő stricikről és a
Soundról. Úgy tűnt, a beszámolóm nagy része egyáltalán nem is érdekli. A vé-
gén pedig a szokásos módon búcsúzott: „Nos, a következő viszontlátásig, Chris-
tiane.”
A zsaruknak édesmindegy, ha valaki hamisított port árul, gondoltam. Még
örülnek is, ha egy drogost végre törölhetnek az aktáikból. Megfogadtam, hogy
majd én megtudom, ki volt Babsi gyilkosa.
A pofa, akinél a barátnőmet megtalálták, szóba se jöhetett. Viszonylag rendes
fickó volt, én is jól ismertem.
Frájer volt, kurva sok lóvéval, ráadásul még humora is volt. Szívesen kezdett
nagyon fiatal lányokkal. Engem is vitt már át a városon a sportkocsijával, meghí-
vott ebédelni, adott pénzt. De csak akkor feküdt le egy lánnyal, ha az is tényleg
akarta. Hát nálam erre várhatott volna ítéletnapig.
A pasi üzletember volt, de mégsem volt képes felfogni, hogy a mi melónk
ugyanolyan üzlet.
Kimentem hát a Kurfürstendammra, a sorra, hogy annyi pénzt szerzek,
amennyivel az összes szóba jöhető szemét nepper áruját letesztelhetem. Aztán
körbenyargaltam a placcot vettem egypár fazontól port, és csak az lett a vége,
hogy totál fönt voltam. Úgysem tudta senki, kitől vette Babsi az utolsó adagját.
Vagy legalábbis senki nem akarta tudni.
Abban tetszelegtem magam előtt, hogy Babsi gyilkosát üldözöm, holott való-
jában csak arra ment ki a játék, hogy minden lelkifurdalás nélkül alaposan belő-
jem magam. Közben azt mondogattam magamnak, hogy akkor is megtalálom azt
a csaló disznót, ha beledöglök.
Nem féltem semmitől, ha jól belőttem magam.


Már arra sem vettem a fáradságot, hogy az apám előtt megjátsszam magam.
Úgyis már rég sejtette az igazat. Szerintem csak egy tuti bizonyítékra várt. Hát
azt is megkapta.
Egyik este nem volt már semmi porom másnap reggelre, és elmenni sem tud-
tam, mert az apám otthon lebzselt, úgyhogy titokban felhívtam Heinzet, és meg-
beszéltem vele egy találkozót Gropiusstadtban. Az apám tetten ért Heinzcel a
„Schluckspecht” előtt. Heinznek sikerült még épp idejében olajra lépnie, de az
apám hosszú keresgélés után megtalálta a port.
Mindent bevallottam neki. Főleg Heinzről kellett részletesen beszámolnom.
Nem volt már erőm hazudni. Apám megparancsolta, hogy kérjek megint port
Heinztől, és másnapra, a Hasenheidére beszéljük meg a találkozót. Ezután fel-
hívta a zsarukat, elmondott nekik mindent, és azt követelte, hogy tartóztassák le
Heinzet a Hasenheidén. De a zsaruk azt mondták neki, hogy a Hasenheidén csak
egy komolyabb razziát lehetne csinálni, az pedig nem megy máról holnapra.
Szóval egyáltalán nem volt kedvük, hogy lecsukjanak egy ilyen – ahogy apám
mondta – „liliomtiprót”, mivel ez túl nagy fáradságba került volna nekik. Én per-
sze örültem, hogy nem kellett eljátszanom egy ilyen cikis spicliszerepet.
Mostanáig azt hittem, az apám félholtra ver, ha egyszer rájön, hogy így átráz-
tam.
De teljesen másképp reagált. Kétségbe volt esve. Mint az anyám. Nagyon ked-
vesen beszélt velem. Valahogy rájött, hogy a H-ról még akkor sem lehet egy csa-
pásra lemondani, ha az ember komolyan akarja. Még mindig reménykedett ab-
ban, hogy majdcsak sikerül leszoktatnia.
Másnap megint bezárt a lakásba, Janie-t, a kutyámat pedig magával vitte. Soha
többé nem láttam Janie-t. Állati turkey tört rám. Már délben azt hittem, nem bí-
rom tovább. Ekkor telefonált Heinz. Könyörögtem neki, adjon port. Mivel kulcs
nélkül nem tudott bejönni a házba, kötelet akartam leereszteni a tizenegyedik
emeletről. Nagy nehezen sikerült Heinzet megdumálni. Ellenszolgáltatásként azt
kérte, hogy írjak neki egy szerelmes levelet, és eresszem le kötélen az egyik bu-
gyimmal együtt. Ellenszolgáltatás nélkül sosem adott port. Persze üzletember
volt.
Az összes madzagot összeszedtem, amit csak találtam a lakásban. Spárgát, ru-
haszárító kötelet, pongyolaövet és így tovább. Egymáshoz kötöttem őket, és újra
és újra azt próbálgattam, mikor ér már le ez az összecsomózott kötél a tizenegye-
dikről. Aztán lefirkantottam a levelet. Mindezt a turkey kellős közepén.
Heinz tényleg jelentkezett is, a megbeszélt módon csengetett. Kivettem a
szekrényből egy bugyit, amit magam hímeztem ki, a levéllel együtt beletettem a
hajszárítóm csövébe, és a légipostát leeresztettem a gyerekszoba ablakából. Si-
került. Heinz lent betette a port. Időközben néhányan nézni kezdték fura játékun-
kat, de Heinzet szemmel láthatólag ez egyáltalán nem zavarta, engem meg kü-
lönben sem érdekelt. Mindenáron porra vágytam. Csak akkor lettem iszonyú ide-
ges, amikor a kilencedik emeleten egy kissrác kihajolt az ablakon, és el akarta
kapni a kötelet. Ráüvöltöttem, és megpróbáltam eltartani tőle a madzagot. Ba-
romira féltettem a H-t.
De aztán sikerült felhúznom, és épp fel akartam forralni a port, amikor meg-
szólalt a telefon. Heinz volt. Félreértés történt. Használt bugyit akart tőlem. Ná-
lam volt a por, és már nem érdekelt semmi. Hogy a pasi ne idegesítsen tovább,
kikotortam a szennyesből a legrégebbi bugyimat, és kivágtam az ablakon. A da-
rab egy bokron landolt. Heinz először elszaladt, de később mégis visszaosont,
hogy leszedje magának a bugyit.
Ez a Heinz egy teljesen kikészült és buggyant pali volt. Amint később meg-
tudtam, már majdnem három héttel azelőtt, hogy eljátszottuk a kötéllel az erkély
jelenetet, elfogatóparancsot adtak ki ellene. Csak a zsaruknak még nem volt rá
idejük, hogy bevigyék. És az ügyvédje is megmondta neki, milyen rosszul áll a
szénája. De ha lányokról volt szó Heinz teljesen bezsongott.
 A bírósági tárgyalásra beidéztek tanúnak. Megmondtam az igazat. Valahol
Heinz sem érdekelt jobban a többi frájernél. Mégsem volt könnyű ellene tanús-
kodnom, mert sajnáltam. Mindenesetre nem volt rosszabb a többi frájernél, akik
pénzt adtak a drogos csajoknak, miközben tudták, hogy azok port vesznek rajta.
Csak Heinz még náluk is szerencsétlenebb disznó volt, mert úgy fel volt csava-
rodva a fiatal lányokra. Azt hiszem, inkább pszichiátriai kezelésre kellett volna
beutalni, mint lesittelni. (Heinz G.-t 1978. február 10-én a Berlini Törvényszék
három és fél év szabadságvesztésre ítélte, mert heroint adott el Christianénak és
Babsinak, valamint rajtuk kívül még egy másik gyereket is kihasznált szexuáli-
san.)
A Heinztől kapott por épp hogy kitartott arra a pár napra, amíg apám bezárva
tartott. A leszokásból tehát semmi sem lett. Az első napon, amikor apám nem
zárta rám az ajtót, leléptem hazulról. Egy hétig csöveztem, aztán az apám megta-
lált és hazavitt. Megint azt hittem, hogy megver. De ő egyre jobban elkeseredett.
Megmondtam neki, hogy egyedül nem tudom végigcsinálni. Egyszerűen nem
megy, ha az ember egész nap tök egyedül van. Babsi halott. Detlefet lesittelték.
Stellát lesittelték. Meséltem neki Stelláról. Hogy tizennégy évesen bele fog halni
a fogságba. Hallottam az egyik lánytól, aki egy cellában volt vele, de azóta sza-
badon engedték, hogy folyton öngyilkos akart lenni. Az egyetlen vigaszt a terro-
rista nők jelentették számára, akik ugyanott voltak lesittelve. Stella beszélt pár-
szor a sitten Monika Berberichhel, a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) tagjával, és
teljesen el volt tőle ájulva.
Sok narkós volt így a terroristákkal. Voltak olyanok is, akik még mielőtt telje-
sen kilőtték volna magukat a H-val, megpróbáltak bejutni egy terrorista csoport-
ba. A Schleyer-féle rablás idején engem is egészen magával ragadott a dolog. Pe-
dig egyébként minden erőszakot utáltam. Senkinek sem tudtam volna ártani.
Rosszul lettem, ha erőszakot láttam. De ekkor azt gondoltam, talán mégis igazuk
van ezeknek a frakciósoknak. Csak erőszakkal lehet megváltoztatni ezt a kiba-
szott társadalmat.
Apám teljesen kiakadt Stella történetétől. A végén már ki akarta hozni a sitt-
ről, hogy adoptálja. Bebeszéltem neki, hogy Stellával együtt sikerülne leszok-
nom. Ebbe vetette az utolsó reményét. Hiú ábránd volt. De honnan is tudhatta
volna, mit kell tennie? Apám bizonyára nem cselekedett helyesen az alatt az idő
alatt, amíg nála voltam. De hát megtette, ami tőle telt. Akár az anyám.
Apám tehát berontott az ifjúsági osztályra, és sikerült is kihoznia Stellát a sitt-
ről. Pszichikailag és fizikailag már a végét járta a csaj. A sitten csak még sokkal
keményebben rászokott a szerre, mint a sitt előtt. Én még nem voltam clean,
amikor odakerült hozzánk, habár szilárdan elhatároztam, hogy az leszek, de már
az első nap hoztam neki H-t. Úgyis egyből elkezdte volna szurkálni magát. Az
első napokban még komolyan beszéltünk a leszokásról, de aztán hamar kitalál-
tuk, hogyan tudjuk az apámat együttes erővel szinte tökéletesen kijátszani. Fel-
osztottuk a feladatokat. A melót is szinte váltott műszakban csináltuk. Már csak
a kurfürstendammi autósorra jártunk ki pénzt csinálni.
Annyira mindegy volt már minden, hogy nem irtóztam a kocsizástól sem. Né-
gyen voltunk barátságban a Kurfürsten- és Genthiner Strassén. Stella, én, meg a
két Tina. Véletlenül mindkettejüket Tinának hívták. Az egyikük még fiatalabb is
volt nálam egy évvel, vagyis még csak tizennégy.
Mindig legalább ketten dolgoztunk együtt. Ha az egyikünk beszállt egy kocsi-
ba, a másik felírta a rendszámot úgy, hogy a frájer is észrevegye, és ne jusson
eszébe linkeskedni. Ezzel a stricik ellen is védtük magunkat. A zsaruktól nem
féltünk. A rendőrautók ott mentek el mellettünk, és a zsaruk vidáman integettek.
Az egyik még állandó frájerem is volt. Nagyon tréfás hapsi volt. Mindig szere-
lemre vágyott, és elég nehéz volt újra és újra elmagyaráznom neki hogy a mi
melónk is munka, és nem szerelem.
Sok más frájernek is a fejébe kellett ezt verni. A legtöbbjük beszélgetni is
akart velem. Mind ugyanazzal a dumával kezdte. Hogy egy ilyen helyes lány,
mint én, hogyan kerül az utcára? Hogy egyáltalán nem is lenne ilyesmire szüksé-
gem meg a többi. Ezek a dumák idegesítettek a legjobban. Aztán meg akartak
menteni. Valóságos házassági ajánlatokat kaptam. Közben persze pontosan tud-
ták, csak a narkósok nyomorát használják ki, hogy kielégüljenek. Állati hazugok
voltak ezek a frájerek. Azt állították, hogy segíteni akarnak, miközben a saját ba-
jaikat sem voltak képesek megoldani.
Többnyire olyan fazonok jöttek, akik nem mertek profi kurvákhoz menni. Ál-
talában is gondjaik voltak a nőkkel, ezért jártak a bébisorra. Leadták, hogy
mennyire kivannak feleségüktől, a családjuktól meg az egész életüktől, mert
unalmas és egyhangú. Néha úgy tűnt, még irigyek is ránk, ha másért nem, de
legalább mert fiatalok vagyunk. Kíváncsiak voltak, mi a menő most a nálunk,
melyik zene milyen ruhák, milyen duma.
Az egyik pasas, már közel az ötvenhez, mindenáron hasist akart szívni, mivel-
hogy, mint mondta, a fiatalok mostanában mind hasist szívnak. Így aztán külön
pénzért fél Berlint tűvé tettem vele, hogy felhajtsak egy neppert, aki hasist is
árul. Eddig nem is tűnt még fel, de tényleg tiszta röhej volt, hogy minden sarkon
lehetett kapni H-t, de sehol nem volt fű. Majdnem három óránkba telt, mire sike-
rült egy kis hasist szerezni. A frájer elszívott aztán a kocsiban egy jointot és tel-
jesen odáig volt, hogy ő most jointot szív.
Mindenféle madár megfordult az autósoron, kezdve a bolondoktól a link csa-
lókig. Volt, amelyiknek mindig meg kellett kopogtatni a lábában az acélsínt, amit
egy motorbaleset után raktak be neki. A másik valami papírral jött, amivel hiva-
talosan, pecséttel igazolta, hogy nem lehet gyereke, és mindenáron gumi nélkül
akarta csinálni. A leglinkebb alak azt akarta beadni, hogy egy modellügynöksé-
gen dolgozik, és próbafelvételeket akar csinálni. Az autóban aztán előhúzott egy
pisztolyt, és kiszolgálást követelt fizetés nélkül.
Ezért legjobban még a diákokat bírtam, akik gyalog jöttek ki a sorra. Elég
görcs alakok voltak, de még leginkább velük volt kedvem dumálni néha. Például
erről a szaros társadalomról amiben élünk. Ők voltak az egyetlenek, akikkel a
budiba is elmentem. A többivel az autóban vagy valami szállóban csináltam. A
szoba még legalább plusz tíz márkájukba került a frájereknek. És ráadásul kitet-
tek nekünk egy összecsukható ágyat, mert a frissen vetett franciaágyat nem hasz-
nálhattuk. Marha sivár garnik voltak.
Volt Stellával egy titkos nyelvünk, és hirdetőoszlopokon vagy óriásplakátok
üres részein üzengettünk egymásnak. Műszakváltáskor így mindig tudtuk, hogy
mit csinál éppen a másik és mit talált ki az apám már megint az ellenőrzésünkre.
Ha már annyira elegem volt a Kurfürstendammon, hogy bőgni és hányni szeret-
tem volna, néha bementem egy helyre, amit „Teen Challenge”-nek hívtak. Direkt
a Soundra és a bébistrichre rendezkedtek be, meg akartak minket téríteni. Min-
denféle amerikai könyveket és prospektusokat adtak ki utcalányokról meg nar-
kós csajokról, akiket a „Teen Challenge” Isten útjára vezetett. Náluk kidumáltam
magam, kaptam egy teát és egy zsíros kenyeret. Aztán ha elkezdtek a jóságos Is-
tenről szövegelni, akkor leléptem. Valahol tulajdonképpen ők is csak ki akarták
használni a narkós lányokat, hogy a maguk szektájába csalogassák őket, amikor
már nagyon kivoltak.
Rögtön a szektások mellett volt a helyisége egy kommunista csoportosulás-
nak. Néha elolvastam a kirakatukban a hirdetményeiket. Totál meg akarták vál-
toztatni az egész társadalmat. Ez nagyon tetszett nekem. De az én helyzetemen
nem segítettek a jelszavaik.
Nézegettem aztán a Kurfürstendamm és a Genthiner Strasse nagy bútorboltjai-
nak kirakatait. Megint elkezdtem álmodozni egy saját lakásról, amiben Detleffel
laknánk. De csak még pocsékabbul éreztem magam tőle. Nagyjából elérkeztem a
fixerkarrier legalsó fokára.
Ha nem ment a meló a soron, akkor nem maradt más hátra, mint a bűnözés.
Csak kisebb dolgokat csináltam, mert igazán nem erre születtem. Nem voltak
hozzá idegeim. Ha más narkósok magukkal akartak vinni egy betörésre, betoj-
tam. Legnagyobb tettem az volt, majdnem egy egész üveg Vermouth után, hogy
bokszerrel betörtem egy szélvédőt, és elloptam egy táskarádiót. Különben in-
kább csak a többieknek segítettem a lopott holmi továbbadásában. A rendszere-
sen bűnözők friss áruját szállítottam, lopott cuccokat vittem a pályaudvari cso-
magmegőrzőkbe, aztán én is hoztam el őket onnan. Legfeljebb húsz márkát kap-
tam ezért. Pedig veszélyesebb volt, mint maga a lopás. De a maradék eszem is
elment már.
Otthon hazudoztam az apámnak, és veszekedtem Stellával. Megegyeztünk,
hogy a munkát és a port is felosztjuk egymás között. Ezen civakodtunk a legtöb-
bet. Mert mindketten azt gondoltuk, hogy a másik átver. Ennél lejjebb már nem
süllyedhettem volna.
Az apám persze már rég tudta, hogy mi a helyzet. Csak közben teljesen ta-
nácstalan lett. Én is. Annyit mindenesetre tudtam, hogy a szüleim nem képesek
segíteni rajtam.
Az iskolát már nem bírtam. Azt se, hogy csak úgy üldögéljek ott. Képtelen
voltam csak úgy üldögélni. Semmit nem viseltem már el. Nem bírtam a frájere-
ket, nem tudtam elengedni magam és a placcon lézengeni, elviselhetetlennek tar-
tottam az apámat.
Szóval megint itt tartottam. A világvége-hangulatnál. Az öngyilkossági gon-
dolatoknál. Tudtam, hogy nem mehet így tovább. De még mindig túl gyáva vol-
tam ahhoz, hogy beadjam magamnak az Aranylövést. Még mindig valami kiutat
kerestem.
Az jutott az eszembe, hogy saját jószántamból bemehetnék a diliházba. A
Bonhoeffer Intézetbe, vagyis a Bonnies Ranchba. Na, ez volt a vég egy narkós
életében. A Bonnies Ranchtól úgy irtózott mindenki, mint a tűztől. Az a szólás
járta, hogy inkább négy év a sitten, mint négy hét a Bonnies Ranchban. Néhány
narkóst erőszakkal bevittek már oda az összeomlása után, akik aztán iszonyatos
horrortörténeteket meséltek.
Naivul arra gondoltam, hogy ha önszántamból alá akarom vetni magamat en-
nek a szörnyűségnek, akkor talán felfigyel rám valaki. Akkor talán az ifjúsági
osztályon vagy valahol észreveszi valaki, hogy itt van egy fiatal, akinek sürgős
segítségre volna szüksége. És hogy a szülei totál képtelenek segíteni rajta. Olyan
volt ez az elhatározás, hogy önszántamból a Bonnies Ranchba megyek, mint egy
öngyilkossági kísérlet, ami közben az ember azért titokban reménykedik, hogy
mégis életben marad, és ami után mindenki azt mondja majd: „Szegény, bárcsak
eléggé odafigyeltünk volna rá, soha többé nem leszünk olyan csúnyák vele.”
 A nagy elhatározás után elmentem az anyámhoz. Nagyon rideg volt, már telje-
sen leírt engem. Azonnal elkezdem sírni, komolyan sírni. Aztán megpróbáltam
elmesélni néha a történetemet, igyekeztem őszinte lenni. Erre ő is elkezdett sírni,
a karjába vett, és nem engedett el. Mindketten szinte boldogok voltunk, miköz-
ben sírtunk. A húgom is nagyon örült, hogy ismét itt vagyok. Együtt aludtunk a
régi ágyamban. És nemsokára rám jött a turkey.
Megint elkezdtem leszokni. Már nem is tudtam, hányadszor. Lassan valószí-
nűleg világbajnok lettem leszokásból. Mindenesetre nem ismertem senkit, aki
ilyen gyakran akart volna önszántából leszokni. Anélkül, hogy a legcsekélyebb
kilátása is lett volna a sikerre. Majdnem olyan volt, mint az első elvonásnál.
Anyám megint szabadságot vett ki, megvett mindent amit csak kértem: Valiu-
mot, bort, pudingot, gyümölcsöt. A negyedik napon aztán elvitt a Bonnies
Ranchba. Én akartam, mivel pontosan tudtam, hogy ha nem visz el, már másnap
megint belövöm magam.
Meztelenre kellett vetkőznöm, és beküldtek egy fürdőszobába. Mint egy utol-
só leprást. Két kádban éppen két tök bolond nyanyát fürdettek. Engem meg be-
raktak a harmadikba, aztán felügyelet alatt le kellett sikálnom magam. A cuccai-
mat nem adták vissza. Helyettük kaptam egy bugyogót, ami a bordáimtól a tér-
demig ért, és amit mindig fognom kellett, nehogy lecsússzon. Meg egy kopott,
vénasszonyoknak való hálóinget. Bevittek a megfigyelőosztályra, ahol szemmel
tartottak. Én voltam az egyetlen hatvan évesnél fiatalabb. A nagyanyák tök do-
dók voltak. Egy kivételével, akit a többiek Püppinek hívtak.
Püppi egész nap tevékenykedett valamit a megfigyelőosztályon. Tényleg hasz-
nossá tette magát, és egy csomó munkát átvett a nővérektől. Vele tudtam beszél-
getni. Nem nézett ki bolondnak, csak valamiért nagyon lassan járt az esze. Már
tizenöt éve bent volt a megfigyelőben. Tizenöt évvel ezelőtt a nővérei hozatták
be a Bonnies Ranchba. Szemmel láthatóan soha nem volt terápián. Egyszerűen
itt maradt a megfigyelőosztályon. Talán azért, mert itt hasznosíthatta magát a
legjobban. Úgy gondoltam, itt valami nem stimmel, ha valaki tizenöt éven át a
megfigyelőben marad csak azért, mert kicsit lassan gondolkozik.


Már az első nap megszemlélt egy egész orvoscsapat. Nagyrészük még egyete-
mista lehetett, és nagyon is szemtelenül mustrálgattak a jó kis hálóingemben. A
fehér köpenyesek fejese föltett egypár kérdést, én pedig naivan elmondtam neki,
hogy el akartam menni néhány napra egy terápiára, aztán pedig egy nyugat-né-
metországi internátusba, leérettségizni. Mindenre azt mondta, hogy „igen, igen”,
ahogy a bolondoknak szokás bólogatni.
Amikor megint az ágyamban feküdtem, bolondviccek jutottak az eszembe. Át-
gondoltam, nem mondtam-e valami rosszat, mert valahogy úgy bántak velem,
mintha azt állítottam volna, hogy én vagyok Napóleon. Hirtelen rám tört a féle-
lem, hogy akárcsak Püppi, én sem fogok kikerülni többé a megfigyelőből, és
ezentúl nagymama-hálóingben meg óriásgatyában fogok magam elé meredni.
De két nap múlva áthelyeztek a B-osztályra, mert nem voltak már elvonási tü-
neteim. Visszakaptam a cuccaimat, sőt megint késsel és villával ehettem, nem
csak gyerekkanállal, mint a megfigyelőosztályon. A B-osztályon még három nar-
kós csaj volt, akiket ismertem a placcról. Mi négyen egy asztalnál ültünk, amit
az öreglányok hamarosan terroristaasztalnak neveztek el.
Az egyik lánynak, Lianénak, alapos tapasztalatai voltak a sittről. Azt mondta,
hogy a Bonnies Ranch sokkal rosszabb a sittnél. Főleg azért, mert ott bármikor
lehet H-t szerezni, itt viszont csak nagyon nehezen.
Mostantól tehát egész jó volt a hangulat a Bonnies Ranchban, mert már né-
gyen voltunk. De azért lassacskán megint eluralkodott rajtam a pánik. Ugyanis
az orvosoktól nem kaptam értelmes választ arra, hogy mikor mehetek ki a drog-
terápiára. Csak azt mondogattak, „majd meglátjuk”, és nyomták a szokásos bo-
londoknak való szöveget.
Anyám és az ifjúsági osztály között az volt a megállapodás, hogy négy napig
kell a Bonnies Ranchban maradnom, hogy biztosra mehessenek, és tényleg clean
legyek. Ezután kellett volna kapnom egy helyet a gyógykezelésre. De én már
előre abbahagytam, és majdnem clean voltam, amikor odamentem. A gyógyke-
zelésről azonban többé szó sem esett.
A legnagyobb szívás azonban pár nap múlva jött. Hoztak egy papírt, amin alá
kellett írnom, hogy szabad akaratomból három hónapig az intézményben mara-
dok. Természetesen nem akartam aláírni, és megmondtam, hogy azonnal ki aka-
rok menni. Önként jöttem, ezért el is mehetek, amikor akarok. Bejött a főorvos,
és azt mondta, ha nem írom alá a három hónapot, akkor hat hónapos kényszerbe-
utalót fog indítványozni.
Úgy éreztem, hogy állatira átvertek. Iszonyú, mit éltem át. Egyszerre napnál is
világosabb lett, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva ezeknek az idióta orvosok-
nak. Mit tudtam én, milyen diagnózist állítottak ki rólam. Rám akaszthattak egy
súlyos neurózist is, vagy akár skizofréniát, vagy tudom is én még mi mindent. A
bolondokháza lakójaként a legalapvetőbb jogai sincsenek meg az embernek. Ko-
molyan attól féltem, hogy az lesz velem, mint Püppivel.
Az volt a legrosszabb, hogy már magam sem tudtam, mennyire buggyantam
meg. Neurózisom tényleg volt. Mert annyit a drogtanácsadókkal folytatott be-
szélgetésekből azért megértettem, hogy a függőség is neurózis, azaz kényszerte-
vékenység. Arra gondoltam, mi mindent csináltam már. Az a rengeteg leszokás,
aztán kapásból mindig visszaestem, pedig pontosan tudtam, hogy ezzel egyszer
meg fogom ölni magam. És az az egész nagy szar, amit eddigi rövid életemből
csináltam, ahogy az anyámmal és másokkal viselkedtem. Biztos, hogy ez nem
normális. Szóval tök ütődött lehetek. És már csak azon gondolkoztam, hogyan
titkolhatnám el az orvosok és a nővérek elől, hogy tényleg nem vagyok beszá-
mítható.
A nővérek úgy kezeltek, mint egy idiótát, vagyis úgy, mint a többieket. Iszo-
nyúan össze kellett szednem magam, hogy ne legyek velük agresszív. Ha jöttek
az orvosok és kérdezgettek, csupa olyan választ próbáltam adni, amit normális
körülmények között sose mondtam volna. Erőszakkal megpróbáltam másnak,
azaz tök normálisnak tettetni magam. És ha az orvosok elmentek, akkor mindig
az volt az érzésem, hogy pont rosszat mondtam nekik. Hogy most már végképp
lököttnek tartanak.
Az egyetlen, amit terápia gyanánt fel tudtak kínálni, a kötés volt. Ehhez vi-
szont semmi kedvet sem éreztem. Nem is hittem el, hogy bármit is segítene.
Az ablakokon természetesen rács volt. De nem olyan normális keresztrács,
mint a sitten, mivel ez nem sitt volt, hanem szép, cirádás kovácsoltvas. Kikísér-
leteztem, hogyan tudom a fejemet bizonyos szögben elfordítva átdugni a kacska-
ringón, hogy rendesen ki tudjak nézni az ablakon. Volt amikor órákig álltam így,
vasráccsal a nyakam körül, és bámultam kifelé. Lassacskán eljött az ősz, a leve-
lek megsárgultak és megpirosodtak, a nap már alacsonyan járt, és két fa között
mindennap besütött úgy egy órán át az ablakon.


Néha rákötöttem az egyik bádogcsészére egy madzagot, kilógattam az abla-
kon, és a ház falához ütögettem. Máskor egy egész délutánon át hiába próbáltam
a madzaggal elkapni egy ágat, hogy letéphessek egy levelet. „Ha eddig nem vol-
tál bolond, itt garantáltan az leszel”, gondoltam magamban este.
A kertbe sem mehettem ki, hogy a nyanyákkal körbe-körbe sétálgassak. Pedig
még a „terroristáknak” is megengedték, hogy egyszer egy nap friss levegőre
menjenek. Csak nekem nem. Az én esetemben a szökés veszélye forgott fenn.
Hát ebben igazuk volt.
Találtam egy szekrényben egy régi focilabdát. Azt rugdostam neki egy lezárt
üvegajtónak, és abban reménykedtem, hogy majd csak összetörik az üvegajtó.
Aztán elvették tőlem a focilabdát. Fejjel rohantam neki az üvegnek, de természe-
tesen mindenhol törhetetlen üvegek voltak. Úgy éreztem magam, mint egy vad-
állat a szűk ketrecben. Órákig járkáltam a falak mentén. Volt, hogy úgy éreztem,
nem bírom tovább. Egyszerűen rohangálnom kellett. El is kezdtem fel-alá rohan-
ni a folyosón. Addig, amíg hullafáradt nem lettem, és össze nem estem.
Csórtam egy kést valahonnan, és Lianéval éjszaka levakartuk a gittet egy be-
zárt, de rács nélküli ablakról. Egyetlen millimétert sem mozdult az üveg. Másnap
éjjel szétszedtünk egy ágyat, és megpróbáltuk egy nyitott ablakban a rácsot ki-
törni. Előtte megfenyegettük a szobában a nyanyákat, úgyhogy mukkanni sem
mertek. Némelyikük tényleg terroristáknak gondolt minket. A vállalkozásunk
természetesen tök értelmetlen volt, és annyi zajjal járt, hogy rajtakapott minket
az éjjeli őr.
Ahogy ebben a diliházban viselkedtem, még csak reményem sem volt, hogy
megint kiengedjenek. Egyre jobban kikészültem. Testileg is csak látszólag épül-
tem fel, most, hogy nem narkóztam. Nagy lett a hasam, az arcom tésztás, beesett,
de ugyanakkor puffadt, és úgy tűnt, mintha a tükörben olyasvalakinek az arcát
látnám, aki már lehúzott vagy tizenöt évet a Bonnies Ranchban. Szinte semmit
nem aludtam. Majdnem minden éjjel történt valami az osztályon. És mindig az
volt az érzésem, hogy megint elszalasztottam egy menekülési lehetőséget. Habár
az egész teljesen reménytelen volt, minden reggel rendbe hoztam magam, mint-
ha már indulnék is a placcra. Hosszan fésülködtem, kifestettem magam, és fel-
vettem a dzsekimet.
Aztán végre jött legalább valaki az ifjúsági osztályról. De ő is csak annyit
mondott, hogy „majd meglátjuk”. Tőle legalább megtudtam, hogy hol ül Detlef,
és mi a nyilvántartási száma. Rögtön leültem, és több oldalas levelet írtam neki.
Mihelyt feladtam, már kezdtem is a következőt. Végre legalább levélben nyom-
hattam a szöveget. Kidumálni persze így sem tudtam magamat, mert a leveleket
elolvasták. Gondolom már a Bonniesban, de ha ott nem, akkor a börtönben biz-
tosan. Szóval a levelekben is szorgosan kellett hazudoznom. Hogy nem is vá-
gyam már a narkóra satöbbi.
Aztán Detleftől is egy egész halom levelet kaptam egyszerre. Azt írta, hogy
nagy baromságot csinált, amikor ellopta a frájertől az eurocsekkjét. De hogy
csak azért csinálta, hogy Párizsban leszokhasson. Meg akart vele lepni, mert
együtt soha nem sikerült volna. Azt írta, hogy nemsokára szabadul, és akkor
gyógykezelésre megy. Én is megírtam, hogy én is gyógykezelésre megyek. És
mindketten olyanokról írogattunk, hogy a kezelés után közös lakásba költözünk.
Szóval a leveleinkben megint elkezdtük szövögetni az álmainkat a gyógyulásunk
utáni Paradicsomról. Közben pedig, ha éppen nem Detlefnek írtam levelet, akkor
arra gondoltam, hogy soha nem jutok ki a Bonnies Ranchból.
Egyetlen komoly esélyem volt még. Kiújult a gombám, és mindennap szóltam
az osztályos orvosnőnek, hogy kórházba kellene mennem, mert nem bírom már a
fájdalmakat. Egyik reggel aztán tényleg el is vittek szigorú felügyelet alatt a Ru-
dolf Virchow kórházba. A vizsgálat után azt mondták, rögtön bent is kell marad-
nom, mert tényleg súlyos a helyzet. Hallottam már más narkósoktól, hogyan le-
het megszökni a kórházból. Szereztem egy „parkengedélyt”, vagyis egy igazo-
lást, hogy kimehetek a kórház parkjába. Ilyet persze egy narkósnak nem
könnyen adnak. De volt egy szuper trükk: odamentem egy kedves, mandulasze-
mű nővérkéhez és beadtam neki, hogy a szegény, öreg nyanyákat, akik már járni
sem tudnak, kitolnám egy kicsit a parkba. A nővérke persze teljesen gyanútlan
volt, és rendkívül örült az aranyos ajánlatnak.
Aztán gyorsan szereztem egy nyanyát, aki szintén nagyon örült, hogy milyen
kedves gyerek vagyok. Kitoltam a parkba, és azt mondtam neki: „Várj egy kicsit
mami, mindjárt jövök.” A következő pillanatban már kint is voltam a kerítésen
kívül.
Az Amrumer Strasséra mentem, a metróhoz, onnan pedig a Zoora. Soha nem
éreztem még ilyen szabadnak magam. Rögtön kimentem a szcénára, a műegye-
tem menzájához. Itt lógtam egy kicsit, majd leültem három ifjú narkós mellé egy
padra. Leadtam nekik, hogy épp most léptem meg a Bonnies Ranchból. Ez per-
sze kurvára imponált nekik.
Remegtem érte, hogy belőjem magam. Az egyik srác nepperkedett is. Kérdez-
tem, nem tud-e adni valamit. Azt mondta, ha segítek neki az eladásban, akkor ad.
Mondtam, hogy rendben. Amit adott, rögtön belőttem magamnak a menza vécé-
jében.
Egy negyedesnek alig a felét, ha megkaptam, és nem is volt éppen túlzottan jó
a por. Elég jót tett ugyan, de azért még magamnál voltam. Kellett is, hiszen meg-
ígértem, hogy segítek eladni neki. Fiatal srác volt, még a Hasenheidéről. Úgy ti-
zenhat éves lehetett, még suliba járt. Rögtön láttam, hogy nem egy tapasztalt
nepper, különben nem rögtön adta volna oda a port, csak ha már segítettem neki.
Megszimatoltam, hogy hirtelen elkezdtek nyüzsögni a civilruhások a menzán.
A srác mit sem sejtett. Oda kellett mennem hozzá, hogy a fülébe súgjam, „vi-
gyázz, zsaruk”, hogy valamit is észrevegyen. Lassan elindultam a Zoo irányába,
ő meg utánam osont. Ahogy szembejött egy narkós a pályaudvar felől, szóltam
neki: „Állj meg öreg, razzia van a menzánál. De én tudok valakit, akinek szuper
jó pora van.” A kis nepper rögtön odajött, és az egész cuccot előhúzta a zsebé-
ből, mondván, hogy a drogos akár meg is nézheti. Azt hittem, elszáll a fejem.
Háromszáz méterre tőlünk ott a razzia, ez a barom meg előszedi a H-t a zsebé-
ből.
Jött is rögtön két civilruhás, akik már ott lestek ránk. Nem volt értelme a futás-
nak. Ez a kezdő meg eldobálta a kis csomagokat ott körülöttünk. Mindenütt lila
sztaniolpapír röpködött. Biztosan azt gondolta, hogy a mi nyakunkba fogja varr-
ni az ügyet, és egyfolytában arról pofázott, hogy neki semmi köze az egészhez.
Neki kellett dőlnünk egy VW-nak, kezeket fel, és megmotoztak, hogy nincs-e
nálunk fegyver, pedig egyikünk sem volt több, mint tizenhat. A szemét zsaru
még a cicimet is megfogdosta. De tök laza maradtam. Végül is be voltam lőve,
engem a Bonnies után már semmivel sem lehetett megijeszteni. Adtam a jólne-
velt gyereket. Felvették az adatainkat, és rögtön barátságosabbak lettek. Az
egyik azt mondta nekem: „Kislány, alig vagy tizenöt éves, mi a csudát keresel
itt?” „Sétálok”, mondtam, és rágyújtottam egy cigire. Erre berágott: „Na dobd el
azt a bagót rögtön. A te korodban ez színtiszta méreg.” El kellett dobnom a cigit.
Bevittek az Ernst-Reuter-Platzra, a rendőrőrszobára, és bedugtak egy cellába.
A mi kis kezdőnk azonnal kiborult és azt visította, hogy „engedjenek ki! enged-
jenek ki!” Én levettem a dzsekimet, összegyűrtem párnának lefeküdtem a priccs-
re, és hunytam egyet. Majd pont egy ilyen őrizetbe vételtől fogok megijedni. Az
pedig föl sem merült bennem, hogy a zsaruk megtudják, most léptem meg a
Bonniesból. Tuti, hogy még nem jelentették be az eltűnésemet.
Két óra múlva már ki is engedtek. Visszamentem a menzára, de, már az úton
rám jött az erkölcsi válság. Bőgni kezdtem. Szóval az elvonás után megint az
első adandó alkalommal belőttem magam. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.
Mégsem mehettem ezekkel a pupillákkal az anyámhoz, hogy „Itt vagyok, anyu.
Meglógtam. Adj valami vacsorát.”
Elmentem a műegyetem régi menzájára a drogtanácsadóba. Nagyon laza fazo-
nok voltak ott, akik lelket öntöttek belém annyira, hogy fel tudtam hívni az anyá-
mat. Az anyám nagyjából meg is nyugodott, mikor meghallotta, hogy az egye-
temről hívom. Hazafelé éreztem, hogy belázasodtam. Rögtön ágyba feküdtem;
addigra negyven fok volt már a lázam. Az anyám kihívta az ügyeletes orvost
mert elkezdtem félrebeszélni. Amikor a doki injekciót akart adni a fenekembe,
hirtelen páni félelem tört rám. Naponta kétszer-háromszor beleszúrtam a karom-
ba, de ahogy az orvos a fenekembe döfött, kiborultam.
Aztán lement a lázam, de már tökre ki voltam készülve. A Bonnies Ranch tes-
tileg-lelkileg beadta a kegyelemdöfést. Amikor három nap múlva megint felkel-
hettem, egyből elindultam a drogtanácsadóba. Az utam a menzán keresztül vitt,
úgy rohantam át a szcénán, hogy se jobbra, se balra nem néztem közben.
Egy héten át minden nap elmentem a drogtanácsadóba. Ott legalább tudtam
valakivel beszélgetni. Ez volt az első olyan hely, ahol ha bementem, hagytak ki-
beszélni. Eddig mindenütt teledumálták a fejemet. Az anyám, az apám, a narko-
nonosok, mindenki folyton csak szövegelt nekem. A műegyetemen saját magam
elemezhettem ki a helyzetemet. Akkor is épp a tanácsadóba rohantam, amikor
már olyan sárga volt az arcom, mint egy citrom. A menza előtt találkoztam né-
hány ismerőssel, akik szabályosan elrohantak előlem, és kiabáltak, hogy „Tűnj
el, haver, ilyen kurva sárga fejjel!”.
Először fel sem fogtam, hogy már megint sárgaságom van. Tényleg őrület
volt. Ha hosszabb ideig clean maradtam, és már kezdtem reménykedni, mindig
abban a minutumban megkaptam ezt a rohadt narkós betegséget. Amikor már
tényleg elviselhetetlenül fájt a hasam, az anyámmal elmentünk a Steglitz Klini-
kára. Én akartam odamenni, mert szuper konyhájuk volt. Ott ültem aztán vagy
két órát összegörnyedve a fájdalomtól, és vártam, hogy fölvegyenek. Mindegyik
ápolónő, aki bejött, rögtön láthatta a sárga arcomon, hogy mi a bajom. De a kis-
ujjukat se mozdították. A váró tele volt emberekkel, köztük gyerekekkel. Ha a
sárgaságom megint fertőző, akkor mindenkit megfertőzhettem volna.
Két óra múlva aztán otthagytam a várót. Mindig a fal mellett mentem, mert
nagyon gyengének éreztem magam, és iszonyú fájdalmaim voltak. Az elkülönítő
osztályt kerestem, és amikor szembejött velem egy orvos, odaszóltam neki:
„Szeretnék egy ágyat. Nem akarok itt mindenkit megfertőzni. Sárgaságom van
ugyanis, amint talán tetszik is látni.” Azt mondta, ő nem tehet semmit. Először
mindenképp a felvételre kell mennem. Szóval mehettem vissza.
Amikor végre beszélhettem egy doktornővel, és gondoltam, legjobb, ha őszin-
tén elmondom, hogy valószínűleg a narkózástól kaptam a sárgaságot, a nő jéghi-
degen közölte: „Sajnálom, akkor nem mi vagyunk az illetékesek.”
A narkósokkal általában senki sem akar illetékes lenni. Az anyámmal tehát
visszaültünk a taxiba. Borzasztóan felidegesítette magát az orvosokon, hogy nem
tesznek semmit értem. Másnap reggel elvitt a Rudolf Virchow Kórházba. Ettől
én persze rettentően berezeltem, hiszen onnan már egyszer meglógtam.
Egy ifjú segédorvos jött, hogy vért vegyen tőlem. Rögtön mutattam neki a vé-
náimat, és hogy hol nincs eleve értelme a próbálkozásnak: „Itt trombózis van. A
véna úgyis tökre elporcosodott. Keressen egy olyat, ami alatta fut. Ne egyenesen
szúrjon bele, hanem ferdén, különben nem fog sikerülni.”
A pasas teljesen elbizonytalanodott, aztán pont beleszúrt egy elporcosodott vé-
nába. Szívta, szívta, de nem jött vér, és a vákuumtól szinte kipattant a tű a ka-
romból. A következő próbálkozás előtt aztán először megkérdezte, hova döfjön.
Két napig aludtam. A sárgaságom nem volt fertőző. A negyedik napra egész
jók lettek a májfunkciók, a vizeletem alig volt már piros, és az arcom is fehére-
dett lassan.
Mindennap fel kellett hívnom a drogtanácsadót, amit meg is tettem. Remény-
kedtem, hogy talán rögtön kapok egy helyet a gyógykezelésen. Aztán megint be-
csapott a bomba. Detlefet kiengedték a sittről. Az anyám már a következő láto-
gatási napon, vasárnap magával hozta.
Na persze nagy szerelem, csók, ölelés, boldogság. Egy percig egyedül akar-
tunk lenni, és kimentünk a kórház parkjába. Úgy éreztük, mintha soha sem vál-
tunk volna el. Alig mentünk ki, már bent ültünk a metróban, és irány a szcéna. A
véletlen is a kezünkre játszott. Rögtön találkoztunk egy ismerőssel, Wilhelmmel,
akinek baromi jó dolga volt. Egy híres buzi orvossal és íróval élt együtt. Ez az
orvos nemcsak bőven ellátta dohánnyal, hanem még magángimnáziumba is já-
ratta.
Wilhelm rögtön adott nekünk egy adagot. Vacsorára pontosan visszamentem a
kórházba. Másnap délután Detlef megint eljött. Ezúttal nem volt könnyű egy kis
porhoz jutnunk, és csak fél tizenegyre értem vissza a kórházba. Közben már az
apám is keresett, mert meg akart látogatni, mielőtt másnap elutazik Thaiföldre.
Az anyám megint azzal a kétségbeesett pillantásával nézett rám, amikor meg-
jött. Úgy éreztem, utolsó szemét alak vagyok. Aztán jött még a drogtanácsadóm
is, és azt mondta, hogy nincs értelme tovább velem bajlódni. Megesküdtem ma-
gamnak és mindenkinek, hogy halálkomolyan abba akarom hagyni. Detlef bő-
gött, és azt mondta, az egész az ő hibája. Aztán ő is elment a drogtanácsadóba.
Amikor következő vasárnap bejött hozzám, már másnapra megvolt a helye egy
gyógykezelésen.
Azt mondtam neki: „Igazán örülök, hogy sikerült bejutnod. Most tényleg min-
den tuti jó lesz. Én is szerzek egy helyet, és nekem is sikerülni fog. Soha többé
nem akarok veled ekkora hülyeségeket csinálni.”
Kimentünk a parkba. „Ugorjunk még el a Zoora – javasoltam. – Egy regényt
akarok megvenni, az a címe, hogy Visszatérés a halálfejes holdról. A harmadik
rész kellene. Az első kettőt már olvastam, de a harmadikat nem tudta az anyám
felhajtani.”
„Remek, öregcsaj. Szóval éppen a Zoora kell menned, hogy megvegyél egy
regényt. Miért nem mondod egyből, hogy be akarod lőni magad.”
Baromira berágtam, hogy Detlef itt játssza nekem a nagyokost, aki elszánta
magát a totális leszokásra. Ugyanis egyáltalán nem is gondoltam a porra. Tény-
leg csak a Visszatérés a halálfejes holdról harmadik részét akartam megvenni.
„Na csak lökd a hülye dumádat. Én meg a H.! Akár velem se gyere”, mondtam.
De Detlef persze velem jött. A metróban beindult köztünk a régi nóta. Egy
perc alatt összekaptam néhány nyanyával. Detlefnek ez szokás szerint kínos volt,
és átment a vagon túlsó végébe. Én meg, mint mindig, átordibáltam a kocsi
egyik végéből a másikba, hogy „Hé, haver, ne csinálj úgy, mintha nem is velem
lennél! Mindenki látja, hogy semmivel sem vagy jobb nálam.” Aztán megint el-
kezdett vérezni az orrom. Néhány hete mindig rám jött a metróban az orrvérzés.
Tök ingerült voltam, és törölgettem az arcomról azt a kurva vért.
Szerencsére a Zoon megkaptam a könyvemet. Ettől jobb kedvem lett, és szól-
tam Detlefnek, hogy sétálgassunk még egy kicsit, hiszen neki ez az utolsó sza-
bad napja. Persze automatikusan elindultunk a placcra. Találkoztunk Stellával
meg a két Tinával. Stella magánkívül volt az örömtől, hogy viszontlát. A két
Tina viszont eléggé le volt hangolódva. Rajtuk volt a turkey. Stellával együtt kint
voltak a Kurfürstenstrassén, de elfelejtették, hogy vasárnap van. Ilyenkor vasár-
nap délután semmi nincs a soron. Mert a frájerek anyucival és a gyerekekkel sé-
tálnak, és nincs idejük ilyesmire.
Nagyon örültem, hogy én már kint vagyok ebből a szarból. Hogy nem kell fél-
nem a turkeytől, és nem kell frájerekkel foglalkoznom. Már hetek óta nem volt
dolgom eggyel sem. Úgy ereztem, a többiek fölött állok, nagyon vidám és öntelt
voltam. „Apám, ilyen még nem volt. Hogy itt szambázom a placcon, és nem kell
a lövés”, gondoltam.
Ott álltunk a buszmegállóban a kurfürstendammi metrónál. Mellettünk állt két
feka, és folyton integettek nekem. Még a sárgaságom ellenére is én néztem ki
négyünk közül viszonylag a legfrissebb árunak, mert már hosszabb ideje clean
voltam. Nem volt rajtam narkós cucc sem, hanem normális tiniruha, amit a hú-
gomtól kértem kölcsön mert külsőleg is különbözni akartam a narkósoktól. A
kórházban a hajamat is egész rövidre vágtam.
A fekák nem hagyták abba az integetést. „Szólok ezeknek, hogy ti mennétek –
mondtam a két Tinának. – Ha kaptok negyven márkát, legalább megfelezhetné-
tek egy felest.” Nekik már minden mindegy volt, annyira szarul voltak. Én meg
nagyképűen odamentem a fekákhoz: „Nem kéne nektek az a két csaj? – mutat-
tam a két Tinára. – Én megkérdezni tőlük, jönnek-e. Ötven marka. Capito?”
Bambán vigyorogtak: „Nem, te, te dugni, te szobára.”
Totál laza voltam, úgyhogy türelmesen magyaráztam nekik: „Nem, abból
ugyan nem lesz semmi. De azok a lányok első osztályúak. Tizennégy évesek.
Csak ötven márka.” A fiatalabbik Tina tényleg még csak tizennégy volt.
 De a fekák megmakacsolták magukat. És ahogy ránéztem a két csajra, tulaj-
donképpen meg tudtam érteni őket. A Tinák, így turkey kellős közepén, tényleg
nem valami ínycsiklandozóan néztek ki. Visszamentem a lányokhoz, és mond-
tam, hogy nem megy. De valahogy belém bújt az ördög. Félrevontam Stellát: „A
Tinák ilyen állapotban nem fognak frájert szerezni. Még fekákat se. Menjünk ve-
lük. Majd mi felpörgetjük őket, aztán a Tinák gyorsan befejezik. Azok úgyis
szoktak dugni a frájerekkel. Száz márkát kérünk, és veszünk egy fél grammot.”
Stella rögtön benne volt a dologban. Pedig a fekák mindkettőnknél a legutol-
sók voltak. Legalábbis egyikünk sem ismerte volna be, hogy az életében valaha
is dolga volt már fekával.
Odamentem tehát a két törökhöz, és megtettem nekik a javaslatot, mire azok
rögtön bezsongtak. Csak Detlef volt tök pipa. „Szóval újra melózni fogsz”,
mondta. Erre én: „Hagyd már abba. Nem is csinálok semmit. Négyen vagyunk
lányok.” Bebeszéltem magamnak, hogy az egészbe csak azért megyek bele, mert
sajnálom a Tinákat. Nyilván sajnáltam is őket persze. De tudat alatt valószínűleg
csak kerülőutat kerestem, hogy hozzájuthassak a porhoz.
Megmondtam a többieknek, hogy a Norma Szállóba kell mennünk, a Nürnber-
ger Strasséra, mert ott vannak a legnagyobb szobák. Más szállóban nem is en-
gedték volna be mind a hatunkat egy szobába. Elindultunk. Egyszer csak utá-
nunk eredt egy harmadik feka is. A másik kettő felvilágosított: „A barát. Ő is
szobára.”
Először nem szóltunk semmit, és bekasszíroztuk a száz márkát. Stella elment
az egyik fekával port szerezni. Ismert egy neppert, aki a legnagyobb félgram-
most árulta a szcénán. Amikor visszajött a szerrel, átvágtunk nyolcan a Tauentzi-
enen. Elől mi négyen lányok és Detlef, egymásba karolva. Elfoglaltuk az egész
járdát. Mögöttünk meg a három feka.
Eléggé izgalmas volt. A két Tina kérte a H-t. Stella nem adta. Persze majréz-
ott, hogy lelépnek. Azonkívül meg akartunk szabadulni a harmadik fekától, aki
egyáltalán nem volt benne az üzletben.
Stella megfordult, rámutatott a harmadikra, és kifakadt: „Ha ez a feka is jön,
mi nem csinálni semmit.” Nem félt lefekázni a törököket.
A három feka viszont beintett, és egyáltalán nem zavartatták magukat. Stella
azt mondta, egyszerűen nyúljuk le őket, és tűzzünk el. Először benne voltam,
mert lapos sarkú cipő volt rajtam. Ezt is a húgomtól vettem kölcsön. De aztán el-
gondolkoztam. „Biztosan találkozunk még velük – mondtam – és akkor nagy
szarban lennénk.” Teljesen elfelejtettem, hogy ez lett volna az utolsó délutánom
a szcénán és a soron.
 Stella zabos volt. Lemaradt, és újból próbálta megdumálni a fekákat. Éppen
lementünk a lépcsőn az Europa Centeren át. Amikor mögöttünk csönd lett, meg-
fordultam, és Stella nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el. Meglépett az
összes porral. A fekák is észrevették, és elkezdtek pattogni.
Én csak annyit gondoltam magamban: na, ez Stella. Állati dühös voltam. Arra
gondoltam, hogy itt kell lennie valahol az Europa Centerben, és felrohantam az
átjáró lépcsőjén. Detlef utánam. A két Tina már nem tudott meglépni. A fekák el-
kapták őket. Mint egy őrült, végigrohantam az Europa Centeren. Én jobbra, Det-
lef pedig balra. Stellának nyoma veszett. Én sem találtam meg, és lelkifurdalá-
som támadt a két Tina miatt. Láttam, ahogy a törökök beráncigálják őket egy
szállóba, és órákig vártam kint, amíg végre elkészültek a mocskos munkával.
Legalább ők kapják meg az adagjukat, amire nagyon rá voltak már szorulva. Sej-
tettem, hol lehet Stella. Tinával lementünk a kurfürstendammi metróba. Alig volt
már itt valami élet, mert a szcéna ekkorra már átvonult a Treibhaushoz, fel a
Kurfürstendammra. De mi Stellát kerestük, és egyenesen a metróban levő vécék-
hez mentünk. Alighogy bementünk az ajtón, már hallottam is Stellát, akció kel-
lős közepén. Folyamatosan nyomta a szöveget. Ebben a vécében egy csomó ajtó
van, de egyből rájöttem, melyik fülkében ül Stella. Ököllel estem neki az ajtó-
nak, és üvöltöztem: „Stella, azonnal nyisd ki az ajtót. Különben baj lesz.”
Rögtön ki is nyílt az ajtó, és Stella kijött. A kis Tina először is jól képen törölte
Stellát. De ő totál be volt lőve, és csak annyit mondott: „Tessék, itt van az összes
porotok. Nem kérek belőle semmit.” És eltűnt.
Persze hazugság volt az egész. Stella a fél gramm bő felét lenyúlta, hogy ne-
künk már ne jusson elég. A két Tina és én összedobtuk a feles maradékát azzal a
porral, amit az előbb vettünk, és igazságosan elosztottuk az egészet.
Nekem több mint elég volt, az elvonás után. Nagy nehézségembe került, hogy
fel tudjak jönni a vécéből. Elmentünk a Treibhaushoz. Itt Stella megint bedobta
magát. Besegített egy neppernek. „Figyelj – mondtuk –, lógsz még nekünk egy
fél felessel.” Szó nélkül oda is adta. Mégiscsak rossz volt egy kicsit a lelkiisme-
rete.
„Utolsó szemét vagy. Látni se akarlak többé”, mondtam neki.
Bementem a Treibhausba, belőttem a Stellától szerzett részemet, és vettem egy
kólát. Egyedül ültem egy sarokban. Ezek voltak az első nyugodt percek ezen a
délutánon. Egy pillanatig azt reméltem, hogy felbukkan Detlef. Aztán már túl
késő volt. Elkezdtem gondolkodni.
Eleinte még egészen ártalmatlan gondolataim voltak. Hát ez nagy szar, gon-
doltam. Először az egyetlen barátod vág át, aztán meg a legjobb barátnőd. Egyál-
talán nincs is barátság a narkósok között. Tök egyedül vagy. Mindig egyedül.
Minden más csak képzelődés. Az a rohadt szemétkedés egyetlen lövés miatt
ezen a délutánon. Semmi különös nem volt benne. Mindennap ez a szemétkedés
megy.
Ez egy világos pillanat volt. Néha azért voltak világos pillanataim. De csak ha
be voltam lőve. H nélkül teljesen kiszámíthatatlan voltam. Ez a nap megint ala-
posan bebizonyította ezt.
Szóval újra átgondoltam a dolgokat. A helyzet egyáltalán nem volt drámai.
Egészen nyugodt voltam, mivel elég H-t nyomtam be. A kórházba nem mentem
vissza. Elmúlt már tizenegy óra.


Mivel meglógtam, úgysem vett volna fel egy kórház sem. Az orvosnő meg-
mondta az anyámnak, hogy nem vagyok messze a májzsugorodástól. Ha így
folytatom, aligha húzhatom két évnél tovább. A droginfónak úgyis annyi volt.
Fel sem hívtam őket, mert kapcsolatban álltak a kórházzal. Igazuk is volt, ha egy
ilyet, mint én, nem vettek föl. Végtére is van elég narkós Berlinben, aki gyógy-
kezeltetni szeretné magát, a hely viszont kevés. Világos, hogy csak azok kaphat-
nak kezelést, akikben elég még a puskapor ahhoz, hogy meglegyen a remény a
tényleges gyógyulásra. Hát én biztosan nem tartoztam közéjük. Egyszerűen túl
korán kezdtem ahhoz, hogy még kimászhassam belőle.
Minden világos volt. Józanul mérlegeltem, és ittam a kólámat. Gyakorlatias
kérdéseken gondolkodtam. Hova menjek ma éjjel? Az anyám bevágta volna az
orrom előtt az ajtót. Vagy másnap reggel értesítette volna rendőrséget, és intézet-
be küldött volna. Én legalábbis biztosan ezt tettem volna a helyében. Az apám
Thaiföldön. Stella szóba se jöhetett. Detlefről azt se tudtam, hogy melyik frájer-
nél alszik. De az is lehet, hogy komolyan gondolja a leszokást, és akkor az apjá-
nál van. Holnap pedig bevonul a kórházba. Szóval még egy ágyam se volt, ahová
lefeküdjem. Se ezen az éjszakán, se a következőkön.
Most, hogy józanul belegondoltam, megint arra a következtetésre jutottam,
mint a múltkor, vagyis hogy csak két lehetőség van: vagy végleg leszokom, vagy
beadom magamnak az Aranylövést. Az előbbi sajnos elúszott. Öt vagy hat elvo-
nókúra a legcsekélyebb siker nélkül – hát ennyi végtére is elég, hogy ezt belás-
sam. Sem rosszabb, sem jobb nem vagyok a többi narkósnál. Miért pont én le-
gyek egy abból a néhány százalékból, akiknek sikerül megszabadulniuk a portól.
Nem vagyok én valami különleges eset. Kimentem a Kudammra, aztán a Kur-
fürstenstrasséra. Éjjel még soha nem voltam melózni a Kurfürstenstrassén. Nar-
kósok nem jártak oda éjszaka, mert túl sok volt ilyenkor a profi kurva. De nem
féltem. Gyorsan letudtam két frájert, és visszamentem a Treibhaushoz. A száz
márkámból vettem egy fél grammot.
Nem volt kedvem a Treibhaus mosdójába, menni, de a Kurfürstendammra
sem. Ott éjszaka mindig nagy a forgalom. Vettem még egy kólát, és gondolkod-
tam, hova menjek. Eszembe jutott a Bundesplatz. Az ottani vécében éjjel nem
járt senki. Még reggel is egész nyugis hely volt.
Gyalog mentem a Bundesplatzig. Abszolút nem féltem, totál nyugodt voltam.
Éjszaka egy ilyen üres mosdó – van benne valami kísérteties. De én mégis vala-
hogy otthonosan éreztem magam benne. Tiszta volt és világos. Egyedül lehet-
tem.
A bundesplatzi vécé a legjobb egész Berlinben. A fülkék óriásiak. Volt, hogy
hatan voltunk bent egyszerre. Az ajtók alatt sem lehet belátni, mert leérnek a
padlóig. És sehol nincsenek lyukak fúrva a falba. Sok narkós végzett már itt ma-
gával, merthogy ez a legjobb vécé egész Berlinben.
Se nyanyák, se kukkolók, se zsaruk. Semmi ok a kapkodásra. Ráértem. Meg-
mostam az arcom, és megfésülködtem, mielőtt kitisztítottam a fecskendőt, amit
Tinától kértem kölcsön. Biztos voltam benne, hogy a fél gramm elég lesz. Az
utóbbi elvonók után mindig elég volt egy negyed gramm ahhoz, hogy kiüssem
magam. Most már több mint egy negyed bennem volt, fizikailag pedig még na-
gyon legyengült voltam a sárgaságtól. Jobb lett volna egy egész gramm, Atze is
annyival csinálta. De nem lettem volna képes még két frájert lezavarni.
Szép nyugodtan kiválasztottam a legtisztább fülkét. Tényleg tök higgadt vol-
tam, egyáltalán nem féltem. Úgy képzeltem volna, hogy egy öngyilkosság na-
gyobb dráma. Nem gondoltam az addigi életemre, nem gondoltam az anyámra,
nem gondoltam Detlefre. Csak a lövésre.
Kipakolásztam a cuccaimat a vécétetőre, ahogy szoktam. Rátettem a port a ka-
nálra, amit ugyancsak Tinától kértem. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy na
most akkor Tinát is átvágom. Ott ül a Treibhausban, és vár a fecskendőjére meg
a kanalára. Aztán rájöttem, hogy elfeledkeztem a citromról. De elég tiszta volt a
por, anélkül is feloldódott.
Kerestem egy vénát a bal karomban. Tulajdonképpen ugyanúgy csináltam
mindent, mint máskor. Csak éppen azt gondoltam, ez az utolsó. Másodszorra si-
került eltalálnom a vénát. Feljött egy kis vér. Belőttem a fél grammot. Még egy-
szer már nem tudtam felszívni, hogy a maradékot is benyomjam.
Úgy éreztem, mintha megszakadna a szívem, aztán szabályszerűen szétrob-
banna a koponyám.
 Amikor magamhoz tértem, kint már világos volt. Pokoli zajt csináltak az au-
tók. A vécékagyló mellett feküdtem. Kihúztam a tűt a karomból. Fel akartam áll-
ni, de a jobb lábam valahogy nem engedelmeskedett. Tudtam egy kicsit mozgat-
ni, de iszonyatosan fájtak az ízületeim. Főleg a csípőmben. Aztán sikerült bele-
kapaszkodnom az ajtóba. Összegörnyedtem, és felhúzódzkodtam. Fél lábon von-
szoltam magam a fal mellett.
A mosdó előtt állt két tizenöt év körüli fiú. Szaténdzseki, testhez simuló, szűk
farmer. Szóval kis buzik. Örültem, hogy azok. Ők kaptak el, ahogy mint valami
kísértet, kisántikáltam a mosdóból. Rögtön gyanították, hogy mi van. „Mi a fenét
csinálsz itt?”, kérdezte az egyik. Én nem ismertem őket, de ők már láttak a pá-
lyaudvaron. Odavittek egy padhoz. Iszonyú hideg volt ez az októberi reggel. Az
egyik adott egy Marlborót. Fura, de ezek a buzik mindig Marlborót vagy Camelt
szívnak. Biztos a reklámjukban van valami, ami nagyon fekszik nekik, gondol-
tam. Tulajdonképpen egész jókedvű voltam, hogy nem patkoltam el azzal a fél
grammal.
Elmondtam a fiúknak, hogyan ejtett át Stella, meg hogy benyomtam egy fél
grammot. Nagyon kedvesek voltak. Kérdezték, hova vigyenek. Kicsit felhúzott a
kérdés, mert nem akartam belegondolni a dologba. Mondtam, hogy hagyjanak itt
ülni a padon. De reszkettem a hidegtől, és a fiúk szerint orvosra volt szükségem,
mert járni se tudtam.
Nem akartam orvoshoz menni, de azt mondták, ismernek egy orvost, aki na-
gyon laza krapek, buzi, és akihez el tudnának vinni. Megnyugtatott, hogy a hapsi
homoszexuális. Az én helyzetemben valahogy jobban megbíztam bennük. Hív-
tak a srácok egy taxit, és elvittek a buzi orvoshoz. Tényleg nagyon laza volt. Az
ágyába fektetett, és megvizsgált. Beszélgetett volna a narkózásról, meg ilyesmik-
ről, de én már senkivel nem akartam dumálni. Kértem, hogy adjon valami alta-
tót. Adott is, néhány más gyógyszerrel együtt.
Aztán szokás szerint jött a láz, az orrvérzés és a két napig tartó alvás. Mikor a
harmadik napon végre megint beindult az agyműködésem, nem bírtam tovább.
Komolyan össze kellett szednem magamat, hogy ne gondolkozzam, és ne borul-
jak ki. Két dologra próbáltam koncentrálni. Arra, hogy „a jóisten nem engedte,
hogy bedobjam a törülközőt”, és hogy „legközelebb tuti, hogy egy egész gram-
mot nyomok be”.
Ki akartam menni a placcra, hogy port szerezzek, és legalább egy kicsit föl-
dobjam magam, és ne kelljen gondolkodnom, amíg meg nem csinálom az igazi
Aranylövést. Még mindig alig tudtam járni. A buzi orvos komolyan aggódott ér-
tem. Amikor látta, hogy nem tud visszatartani, adott egy mankót. A mankón sán-
tikáltam el tőle, aztán útközben eldobtam. Nem akartam mankóval megjelenni a
placcon. Ha nagyon összeszedtem magam, akkor támasz nélkül is elsántikálgat-
tam valahogy.
Elvánszorogtam a Zoora, és szereztem gyorsan egy frajert. Hamar akadt egy
feka. Nem török volt, ugyan, hanem görög. Nekem egyébként nem volt semmi
bajom a fekákkal. Az a hülyeség, hogy Babsival meg Stellával megfogadtuk
egymásnak, soha az életben nem kezdünk fekával, már tökre nem érdekelt. Min-
den tök mindegy volt.
Abban talán még reménykedtem, hogy az anyám kijön a pályaudvarra. Ha
meg akar keresni, akkor oda kell jönnie. Gondolom, ezért nem mentem a Kur-
fürstensrtassera. De valahol azért tudtam, hogy engem már senki nem keres. Egy
pillanatra eszembe jutott, milyen szép is volt, amikor az anyám várt még rám.
Megvettem a port, belőttem magam, és visszamentem a pályaudvarra. Kellett
a pénz arra az esetre, ha nem találok frájert éjszakára, és valami szállóban kell
aludnom.
A pályaudvaron aztán Rolffal találkoztam, Detlef korábbi állandó frájerével,
akinél én is gyakran aludtam hetvégén. Detlef az utóbbi hetekben megint Rolfnál
lakott. De Rolf már nem volt a frájere, mert közben maga is rászokott a H-ra és
melózni járt. Nem volt épp könnyű dolga, hogy huszonhat évesen még frájereket
találjon. Kérdeztem, nem tud-e valamit Detlefről. Erre szó szerint bőgni kezdett.
Igen, Detlef gyógykezelésre ment. Szörnyű nélküle az élet. Szóval Rolf értelmet-
lennek látta az életet, ő is le akart szokni, szerette Detlefet, öngyilkos akart lenni.
Azaz narkós-trallalla. Eléggé idegesített, hogy így dumált Detlefről. Nem értet-
tem milyen igényei lehetnek ennek a lecsúszott buzinak az én barátommal szem-
ben. Mindenekelőtt azt akarta, hogy Detlef hagyja a francba a gyógykezelést, és
jöjjön vissza hozzá. Még lakáskulcsot is adott Detlefnek. Amikor ezt meghallot-
tam, elkezdtem vele ordibálni: „Te egy utolsó szarházi vagy. Odaadni Detlefnek
a kulcsot, hogy tudjon hova menni, ha agyára megy a terápia. Ha igazán szeret-
néd őt, akkor mindent megtennél azért, hogy Detlef clean legyen. De persze te
csak egy szemét buzi disznó vagy.”
Rolf turkeys volt, ezért könnyen ki tudtam készíteni. Kedvesebb is lettem vele,
mert hirtelen eszembe jutott, hogy aludhatnék a lakásán. Azt mondtam, ha huny-
hatok nála, megcsinálok neki egy frájert, és veszek neki port. Rolf tök boldog
volt, hogy nála akarok aludni. Tulajdonképpen csak két embert ismert: Detlefet
és engem.
Lefeküdtem melléje a franciaágyba. Egész jól megértettük egymást, most,
hogy Detlef nem volt velünk. Iszonyú szerencsétlen egy állat volt. Undorítónak
tartottam, de azért sajnáltam is.
Ott aludt tehát Detlef két szeretője a franciaágyban, és Rolf minden este
ugyanazt hajtogatta: hogy mennyire szereti ő Detlefet. Elalvás előtt rendszeresen
bőgni kezdett. Idegesített a dolog, de befogtam a szám, mert szükségem volt a
helyre Rolf ágyában. Még arra sem szóltam semmit, amikor arról dumált, hogy
berendez Detlefnek egy szép lakást ha mindketten cleanek lesznek. Nekem már
különben is minden tök mindegy volt. Azonkívül valahol azért azzal is tisztában
voltam, hogy Rolf a mi lelkünket nyomja. Egy szegény, magányos buzi daruke-
zelő maradt volna, aki időnként piába öli a bánatát, ha nem találkozik velünk.
Egy hétig ment ez így. Meló, belövés, meló, belövés, éjszakánként pedig Rolf
hülye siránkozása. Egyik reggel elég korán felébredtem, amikor valaki kinyitotta
a bejárati ajtót, és hallottam, hogy az előszobában matat. Azt hittem, Rolf az, és
kikiabáltam: „Maradj már csöndben, aludni akarok.” De Detlef jött be a szobába.
Nagy ölelkezés, iszonyú öröm. Aztán eszembe jutott: „Ember, te megléptél a
gyógykezelésről.” Bólintott, és el is mondta, miért tette.
Mint mindenkinek, akit újonnan vesznek fel, Detlefnek is ébresztőszolgálatot
kellett teljesítenie az első három héten. Majdnem minden narkós képtelen a pon-
tosságra. Reggel mindig azonos időben felkelni, rögtön akcióba lépni, azaz éb-
resztgetni a többieket, ez kábé a legkeményebb dolog, amit egy narkóstól kérni
lehet. Pont azért forszírozták ezt a gyógykezelésen, hogy a rendelkezésre álló ke-
vés helyet olyanoknak tartsák fenn, akiknek van még erejük a gyógyuláshoz.
Detlef mindenesetre nem bírta, és miután háromszor elaludt, csomagolhatta a bő-
röndjét.
Elmesélte, hogy tulajdonképpen tetszett neki a gyógykezelés. Elég kemény
volt, de legközelebb meg tudja majd csinálni. Ha lehetséges, most clean akar
maradni, aztán még egyszer jelentkezik egy gyógykezelésre. Azt mondta, van ott
néhány olyan fazon, akiket mi is jól ismerünk a szcénáról. Frank például, akinek
a barátja, Ingo, alig tizennégy évesen meghalt. Mint Babsi.


Megkérdeztem Detlefet, mit akar most csinálni, ő pedig azt felelte: „Először is
por kéne.” Megkértem, hozzon nekem is. Két óra múlva megjött. Elhozta egy
korábbi frájerét, akit Pikónak hívtak. Piko kivett a zsebéből egy nejlonzacskót,
és lerakta az asztalra. Azt hittem, rosszul látok. A zacskó tele volt porral. Tíz
gramm. Ennyi H-t még életemben nem láttam egyszerre. Mikor végre abbahagy-
tam a csodálkozást, megkérdeztem Detleftől: „Megbuggyantál, minek hoztál ide
tíz grammot?”
 Erre ő: „Nyugi, magamnál vagyok. Nepperkedni fogok.”
„Nem félsz a zsaruktól? Ha még egyszer lekapcsolnak, tuti, hogy hidegre tesz-
nek. Akkor pár évig annyi neked.”
„Most nem érek rá a zsarukkal foglalkozni – mondta Detlef. – Előbb arra va-
gyok kíváncsi, hogy megy a dolog. Különben is, hagyj már békén!”
El is kezdte a bicskájával adagokra osztani a port, és az adagokat kis sztaniol-
papír-darabkákra szórta. Észrevettem, hogy a sztaniol papír-darabkák túlságosan
kicsik. „Figyelj már, öreg – mondtam –, az emberek be akarják lőni magukat.
Nagyobb csomagokat csinálj, tegyél bele ugyanannyi port, és rendesen sodord
meg. Akkor többnek látszik. Mindenki a látszat után megy. Mint a mosóporok-
nál. Kurva nagy doboz, és csak kétharmadig van megtöltve.
„Dugulj már el – mondta Detlef. – Extra adag port teszek bele. Erre majd felfi-
gyelnek. El fog terjedni, hogy nálam különösen sok por van egy adagban.”
Csak most jutott eszembe, hogy megkérdezzem: „Mondd csak, tulajdonkép-
pen kié ez a por?” Természetesen Pikóé volt, a kis ganefé. Korábban irodai betö-
résekből élt. Most engedték ki a sittről, próbaidőre. És ezzel a jó szándékú, lö-
kött Detleffel akart egy gyors ihletet csinálni. A Potsdamer Strasse-i striciktől
volt a szer. Ismeretségek a sittről. Piko nepperkondíciókra vásárolt. Csak nem ő
akart nepperkedni, hanem ráhagyta Detlefre. Piko ugyanis egyáltalán nem ismer-
te a H-t és a szcénát. Ő csak vedelt.
Amikor Detlef kész volt a csomagolással, megszámoltuk a fél feleseket, ami-
ket elkészített, és kiszámoltuk, hány gramm az egész. Soha nem volt az erőssé-
gem a matematika. De még Detlef előtt rájöttem arra, hogy az egész együtt is
csak nyolc gramm. Egy kicsit kevesebb helyett túl sokat rakott a csomagokba.
Ha így árulta volna, két grammot bukik rajta.
Szóval vissza az egész szert a nejlonzacskóba. Ilyenkor persze mindig marad
valami apapíron. Lekaparhattam saját felhasználásra.
Detlef most már nagyobb csomagokat csinált, és mint egy hülye, egy sörös-
üveget görgetett át a poron, hogy az szétterülve többnek látszódjék. Megcsinálta
a fél feleseket, és a végén tényleg kijött a huszonöt darab.
Két csomagot mi nyomtunk be magunknak, hogy kipróbáljuk a szert. Tuti jó
H volt.
Még aznap este elmentünk a szerrel a Treibhausba. A nagy részét elástuk a
Treibhaus mögötti konténerek mögé. Mindig csak legfeljebb három csomagot
tartottunk a zsebünkben. Ha netán razziát tartanak, nem jönnek rá, hogy neppe-
rek vagyunk. Egész jól ment a dolog. Rögtön az első estén eladtunk öt grammot.
Hamar elterjedt, hogy a por jó, és az adagok tisztességesek. Csak Stella fanyal-
gott a porunktól. Aztán mégis odajött, és közvetíteni akart nekünk. Én hülye ba-
rom meg hagytam. Öt fél felesért, amit közvetített, kapott egy fél felest. Nekünk
mindenesetre nem maradt semmi. Pikótól ugyanis egyetlen fillért sem kaptunk a
munkáért. Ha eladtunk tíz grammot, másfelet tarthattunk meg. És ebből kellett
még a közvetítőinket is kifizetnünk. Vagyis a nepperkedéssel éppen hogy meg-
kerestük a napi H-adagunkat.
Piko minden reggel jött elszámolni. Az esti bevételünk legtöbbször kétezer
márka volt. Ez Pikónak ezer márka tiszta nyereséget jelentett, mert a pusher, a
szállító és a nepper között száz százalékos haszonrés volt. És ebből mi össze-
vissza másfél grammot kaptunk. Pikónak pedig szinte semmi rizikója sem volt,
hacsak mi nem buktatjuk le.
De Piko már előre bebiztosította magát. Megfenyegetett, hogy ha lecsuknak
minket, és csak egyetlen szót is köpjünk a rendőrségen, megrendelhetjük a ko-
porsónkat. A cimborái a Potsdamerről elintéznének bennünket. Előlük még a sit-
ten sem menekül meg senki. Mindenhol megvannak az embereik. A stricijeivel
is megfenyegetett, arra az esetre, ha nem számolnánk el tisztességesen. Minden
szavát bevettük. Különben is állatira féltem a striciktől. Legalábbis amióta meg-
kínozták Babsit.
Detlef nem akarta belátni, hogy az ő Pikója iszonyatosan átver minket. „Miért,
mit akarsz? – kérdezte –, a lényeg mégiscsak az, hogy így nem kell melózni
menned. Nem akarom, hogy még egyszer melózni járj. Egyetlen büdös frájert se
akarok látni többé. Te talán igen?”
A legtöbb kis utcai nepper is ugyanazt csinálta, mint mi. Azoknak sem volt
soha elég pénzük, hogy egyszerre tíz grammot vegyenek a pushertől. Ezenkívül
megfelelő kapcsolataik sem voltak. A potsdameri stricik tuti, hogy szóba se áll-
tak volna velünk. Az ilyen kis utcai neppereknek, akik általában maguk is narkó-
sok voltak, többnyire közvetítőre volt szükségük, aki porral fizette őket. Ők vol-
tak azok a szerencsétlen barmok, akiket aztán előbb-utóbb mind lesitteltek. Az
ilyen Piko-féléket már nem tudták elcsípni a zsaruk. Nekik pedig soha nem volt
gond új neppereket találni, ha a zsaruk lekapcsoltak néhányat. Majdnem minden
narkós hajlandó volt napi két adagért árusítani.
A Treibhausnál már néhány nap múlva elég cikis volt a helyzet, mert minden-
féle civilruhások nyüzsögtek. Én amúgy sem bírtam az izgalmakat, ezért más-
képp szerveztük meg a dolgot. Én a Treibhausnál közvetítettem, Detlef pedig a
Steglitz pályaudvarnál próbálkozott. Ha találtam egy vevőt elküldtem Detlefhez.
Egy hét múlva Detlef mégis éppen a Treibhausnál lógott egy csomó porral a
zsebében, amikor hirtelen megállt mellette egy autó, és egy fickó megkérdezte,
hogyan kell menni a Zoohoz. Detlef totál begyulladt, elkezdett rohanni, a port
pedig a bokrok közé hajította.
Amikor találkoztunk, Detlef állította, hogy a pasas, aki a Bahnhof Zoot keres-
te, biztosan civilruhás volt. Olyan ember nincs, aki ne tudná, hol a Zoo.
Szörnyű volt már. Minden autóban, minden emberben, aki a Kudammon
mászkált, zsarut láttunk. Még azt a szajrét sem mertük megkeresni, amit Detlef
eldobott. Attól féltünk, hogy a zsaruk csak arra várnak, hogy ott keresgéljünk, és
rögtön elkapnak.
Elmentünk az Athener Grillbe, hogy tanácskozzunk. Másnap reggel nem tud-
tunk volna elszámolni Pikóval, mert a por elveszett. Nem vette volna be a me-
sénket. Az volt az ötletem, hogy adjuk be neki: a fekák vertek át minket. Ők vet-
ték el tőlünk az egész cuccot, a pénzzel együtt. Úgyis iszonyú cirkusz lesz Pikó-
val, mondtam, legalább költsük el azt a pénzt, ami még nálunk van. Szerintem
amúgy is disznóság, hogy egy fillért sem kapunk, pedig ez a buzi disznó naponta
ezer márkát keres rajtunk. Legalább valami ruhát kéne vennem. Nincs semmi
meleg cuccom. Nem járhatok egész télen abban a ruhában, amiben a kórházból
meglógtam.
Nem neppereknek születtünk, de Detlef még nem akarta ezt belátni. Azt azért
ő is beismerte, tök mindegy, hogy a kétszáz márkát odaadjuk-e még Pikónak,
vagy sem.
Másnap reggel nagyon korán kimentünk a bolhapiacra. Ha valami megtetszett
nekem, először Detlef próbálta fel, aztán én. Olyasmit akartunk venni, amit
mindketten hordhatunk, hogy néha egymás közt ruhát tudjunk cserélni. Vettem
végül egy régi, fekete nyúlszőr dzsekit, ami nagyon aranyosan állt Detlefnek.
Aztán vettünk még egy parfümöt, egy zenélő órát, meg más vackokat. Mégsem
költöttük el az összes pénzt, mert nem tudtuk rászánni magunkat, hogy értelmet-
lenül megvegyünk valami drága marhaságot. Spóroltunk.
Alighogy megérkeztünk Rolf lakásába, megjött Piko is. Detlef azt mondta
neki, hogy még nem lőtte be magát, muszáj még benyomnia valamit, mielőtt el-
számolnának. Ez persze nem volt igaz, mert felkelés után mindig rögtön belőttük
magunkat. Detlef csak félt a Pikóval való jelenettől.
Piko azt mondta, oké, és belelapozott egy ponyvaregénybe, amit én olvastam.
Detlef bedöfött magának egy fél felest. Azonnal kinyúlt, még a tűt se tudta ki-
húzni. Nem csoda, hogy egyből bevágta a szunyát, hisz bent volt már neki egy
fél feles. Kihúztam a fecskendőt a karjából, mert szar dolog, ha a tű ott marad a
karban, megalvad benne a vér, aztán ki se lehet pucolni többé. Ez volt ugyanis az
utolsó fecskendőnk. Ahogy alkoholos vattát tettem a szúrás helyére, láttam, hogy
úgy lóg a karja, mintha elhalt volna. Felemeltem, de erőtlenül visszaesett. Meg-
ráztam Detlefet, hogy felébredjen, de csak lecsúszott a fotelról. Az arca szürke
volt, a szája pedig kék. Felhúztam az ingét, és próbáltam kitapintani a szívveré-
sét. De semmit nem éreztem.
Ingben, bugyiban rohantam ki a lakásból a folyosóra. Piko meg utánam, és or-
dított, hogy ne csináljak hülyeséget! Becsöngettem egy nyugdíjas öreglányhoz,
hogy azonnal fel kell hívnom a rendőrséget. Tárcsáztam, és azt mondtam: „A ba-
rátom már nem lélegzik. Túl nagy adagot nyomott be.” – Elhadartam még a cí-
met, de közben berontott Piko: „Hagyd már abba, felébredt!” „Semmi, köszö-
nöm, nem kell jönniük. Tévedés történt”, mondtam erre a zsaruknak, és letettem
a kagylót.
Detlef hanyatt feküdt, és megint nyitva volt a szeme. Piko megkérdezte, hogy
eljárt-e a szám a drogról, és megadtam-e a címet. „Neeem, téká nem. Szerintem
nem is kapcsoltak olyan gyorsan.”
Hülye, hisztis tehén, mondta Piko. Tök idegesen nekiesett Detlefnek, felpofoz-
ta, és azt mondta, azonnal keljen fel. Aztán rám ordított: „Fogd be a szád, hülye
tehén, és hozzál vizet.” Amikor visszaértem a konyhából, Detlef már állt, és Piko
nyomta neki a szöveget. Iszonyú boldog voltam, hogy Detlef fel tudott állni, és
át akartam ölelni. De Detlef szabályosan ellökött magától. Piko az arcába fröcs-
költe a vizet, és azt mondta: „Gyere, fiú, mennünk kell.”
Detlefnek még mindig szürke volt az arca, és alig állt meg a lábán. Azt mond-
tam neki, hogy feküdjön le. Piko megint rám üvöltött: „Pofa be!” „Nem érek rá”,
mondta Detlef is. Aztán Piko megfogta őt, és kivitte a lakásból.
Már egyáltalán nem értettem semmit. Iszonyúan remegtem. Egy pillanatig
tényleg azt hittem, hogy Detlef meghalt. Lefeküdtem az ágyra, és megpróbáltam
a ponyvaregényre koncentrálni. Ekkor csöngettek. Kikukucskáltam a leselkedőn.
Zsaruk álltak az ajtó előtt.
Teljesen kihagyott az agyam. Ahelyett hogy leléptem volna az ablakon át, ki-
nyitottam az ajtót. Megmondtam, hogy én telefonáltam. A lakás egy buzié, aki
elutazott. És ma reggel jött két fiatal fazon, és valamit bespricceltek a karjukba,
és az egyik összeesett, és ezért telefonáltam a rendőrségre.
A rendőrök meg akarták tudni, hogy hívják a fazonokat, és hogy néznek ki, én
meg hazudtam nekik valamit. Felírták az adataimat. Nem tartott sokáig, mire jött
a füles, és az egyik zsaru azt mondta: „Na, gyere csak velünk. Be vagy jelentve,
mint eltűnt személy.”
A zsaruk egész kedvesek voltak. Megengedték, hogy betegyek két ponyvare-
gényt a szatyromba, és írhattam egy levelet is Detlefnek. Ezt írtam: „Kedves
Detlef, gondolom, sejted, hogy bevittek. Majd jelentkezem. Sok-sok csók, Chris-
tiane.” A levelet celluxszal a bejárati ajtóra ragasztottam.
Először a friedrichstrassei őrszobára vittek, aztán pedig egy gyűjtőhelyre. Itt
beraktak egy cellába; olyan volt, mint valami vadnyugati filmben. Fal helyett
rács volt. A rácsajtó pont olyan zajjal csukódott, mint a Dodge City sheriffjében,
és a zár is ugyanúgy nyikorgott. Ott álltam, a két kezemmel a rácsot fogva. Elég
csüggesztő volt. Nem is akartam belegondolni, hogy mennyire az, inkább lefe-
küdtem a priccsre és elaludtam, mert különben elég jól fönt voltam. Aztán hoz-
tak egy edényt a vizeletpróbához, meg egy vödröt alá, hogy ne pisiljek véletlenül
a földre. Ha valaki arra jött, láthatta, hogy pisilek. Egész nap nem kaptam se
enni, se inni.
Estefelé megjött az anyám. Először elment a rács előtt, anélkül hogy igazán
rám nézett volna. Gondolom, tisztáznia kellett még valamit a zsarukkal. Aztán
kinyitották az ajtót, az anyám azt mondta, hogy „Jó estét”, mint valami idegen-
nek, majd jó erősen belém karolt. Kint az autóban várt Klaus, az anyám barátja.
Az anyám szó szerint betuszkolt a hátsó ülésre, és mellém ült. Senki nem szólt
semmit. Klaus láthatólag eltévedt, keresztül-kasul furikáztunk Berlinben. Ezek
már ahhoz is hülyék, hogy eltaláljanak Kreuzbergbe, gondoltam.


Mikor megálltunk egy benzinkútnál, mondtam az anyámnak, hogy éhes va-
gyok, vegyen nekem három Bountyt. Kiszállt, és megvette.
A második Bounty után rosszul lettem. Klausnak meg kellett állnia, hogy
hányhassak. Felhajtottunk az északi autópályára; ekkorra már rájöttem, hogy
nem hazamegyünk, másról van itt szó. Azt hittem, valami intézetbe visznek,
ahonnan úgyis hamar lelépek. Aztán megláttam a táblát a „Flughafen Tegel” fel-
irattal. „Ez a legdurvább. Ezek el akarnak paterolni Berlinből”, gondoltam.
A repülőtéren kiszálltunk. Az anyám megint szorosan megfogott. Egész idő
alatt most szóltam hozzá másodszor: „Lennél szíves elengedni?” Nagyon lassan,
minden szót megnyomva mondtam. El is engedett, de azért szorosan mellettem
maradt. Klaus volt a hátvéd, ő is közvetlenül a sarkamban. Teljesen tehetetlen
voltam. Csinálhattok, amit akartok, velem ugyan nem sokra mentek. Ilyen han-
gulatban lépkedtem közöttük. Amikor anyám az egyik kijárathoz vitt, ahol az
volt kiírva, hogy „Hamburg”, körülnéztem még egyszer, nincs-e valami megló-
gási lehetőség. De úgysem volt már bennem lelkierő ahhoz, hogy olajra lépjek.
Hamburg valóságos istencsapása volt nekem. Hamburgtól úgy ötven kilomé-
terre egy kis faluban lakott a másik nagyanyám, egy nagynénim, nagybácsim
meg egy unokahúgom. Legutolsó kispolgárok voltak a szememben. Olyan ren-
des házban éltek, hogy az már maga volt a pokol. Egyetlen porszem nem sok,
annyit se találtál náluk. Órákig mászkálhattam mezítláb a házban, de este is
olyan tiszta volt a talpam, hogy akár meg se kellett volna mosni.
A repülőben úgy tettem, mintha a ponyvaregényembe merülnék. El is olvas-
tam néhány oldalt. Az anyám még mindig hallgatott, mint a sült hal. Még annyit
se mondott, hova megyünk.
Amikor a stewardess elmondta a szokott szövegét, hogy reméli, kellemes uta-
zásban lesz részünk, láttam, hogy az anyám sír. Aztán iszonyú gyorsan hadarni
kezdett: hogy ő még mindig csak a legjobbat akarja nekem. És hogy nemrég azt
álmodta, egy vécében fekszem, a lábam egészen kicsavarodott, és mindenhol vér
van körülöttem. Valami nepper leütött, és neki kellett azonosítania engem.
Mindig sejtettem, hogy az anyámnak parapszichológiai képességei vannak. Ha
este azt mondta, „Maradj itt, kislányom, valahogy rossz érzéseim vannak”, akkor
tuti, hogy épp jött a razzia, vagy átvertek, vagy más szemétség történt velem.
Piko jutott eszembe, az, hogy átvertük, meg a strici haverjai. Talán tényleg az
anyám mentette meg az életemet, gondoltam. De aztán inkább abbahagytam az
elmélkedést. Nem akartam a továbbiakba belegondolni. A félresikerült Aranylö-
vésem óta már semmibe se akartam belegondolni.
A hamburgi repülőtéren bementünk még egy étterembe az anyámmal és a
nagynénémmel, aki kijött értünk. Az anyámnak úgyis vissza kellett mennie a kö-
vetkező géppel. Florida Boy-t rendeltem, de nem volt azon a szar, elegáns he-
lyen. Milyen nyomorult fészek ez a Hamburg, hogy még Florida Boy sincs, gon-
doltam. Nem is ittam semmit, pedig kurvára szomjas voltam.
Az anyám és a nagynéném együtt nyomták nekem a sódert. Fél óra alatt meg-
tervezték az egész eljövendő életemet. Szépen iskolába fogok járni, új barátokat
találok, később szakmát tanulok, és ha van már foglalkozásom, visszamegyek
Berlinbe. Ilyen egyszerű volt nekik. Az anyám megint bőgött, amikor elbúcsúz-
tunk. Én legyűrtem az érzéseimet. 1977. november 13-a volt.


Christiane édesanyja

Egész nap rettenetesen uralkodnom kellett magamon. A repülőgépen sírtam ki

magamból az utóbbi hetek feszültségeit, mialatt visszautaztam Berlinbe. Szomorú
voltam, de meg is könnyebbültem. Szomorú voltam, mert el kellett küldenem
Christianét. De megkönnyebbültem, mert végre végleg elszakítottam a herointól.
Most először végre biztos voltam benne, hogy helyesen cselekedtem. A Narko-
non-terápiával való lebőgés után ideje volt rádöbbennem, hogy Christiane
egyetlen esélye az életben maradásra, ha olyan helyre kerül, ahol nincs heroin.
Mialatt Christiane az apjánál lakott, és egy kicsit nyugodtabban átgondoltam a
dolgokat, egyre világosabb lett számomra, hogy Christiane teljesen ki fog készül-
ni, ha Berlinben marad. Volt férjem ugyan biztosított róla, hogy Christiane clean
lett nála, de én ezt már nem hittem el. Nem gondoltam volna, hogy még ennél is
jobban félthetném Christiane életét. De miután meghalt a barátnője, Babsi, nem
volt többé egy nyugodt pillanatom.
Azon nyomban el akartam küldeni Christianét a Hamburg közelében élő roko-
naihoz. De az apja nem engedte. Időközben ugyanis, mivel Christiane nála la-
kott, ideiglenesen megszerezte a gyerek tartózkodási helye felőli döntés jogát.
Hiába beszéltem, nem használt. Nem látta be, hogy igazam van, talán azért, mert
ő még nem csinálta végig azt, amit én. Vagy mert nem viselte el a vereséget.
Ekkortájt kaptam meg a Christiane elleni vádiratot. A kábítószerekről szóló
törvény elleni vétség miatt pert indítottak ellene. Schipkéné, a kábítószeresekkel
foglalkozó ügyosztályról, már telefonon felkészített erre. Vigasztalásul annyit
mondott, hogy ne nagyon tegyek szemrehányást magamnak Christiane miatt.
„Aki narkózik, az narkózik – mondta –, minden narkós maga dönti el, mit csi-
nál.” Meg hogy ő sok jó családból való kábítószerest ismer. Azok is bíróság elé
kerülnek. Ne gyötörjem magam.
Alattomos dolog volt, hogy a vádiratban Christiane elleni bizonyítékként sze-
repelt az a kis csomag heroin, amit én találtam egyszer a szobájában. Izgatottsá-
gomban annak idején felhívtam Schipkénét. Természetesen amikor Schipkéné ál-
szent módon megkért, hogy a csomagocskát küldjem be vizsgálat céljából, még
nem is sejtettem, hogy ezt egyszer majd Christiane ellen is felhasználhatják. Azt
mondta, hogy ne írjak feladót a levélre, mert akkor semmi nem bizonyítható.
Nem értek egyet azzal, hogy ezeket a fiatalokat, mint amilyen például Christia-
ne is, börtönre ítélik a kábítószerezés miatt. Christiane nem ártott senkinek, csak
magát pusztította. Kinek van joga efölött ítélkezni? Nem is szólva arról, hogy
mint köztudott, egyetlen narkós sem gyógyult még meg a börtönben.
A vádirat még eggyel több okot szolgáltatott arra, hogy Christianét elküldjem
a rokonainkhoz. Most már nagyon határozott lettem. Elmentem a gyámügyi osz-
tályra, és töviről hegyire elmagyaráztam nekik az egész helyzetet. Ez volt az első
eset, hogy egy hivatalban figyelmesen végighallgattak. Az illetékes szociális
munkás, Tillmann úr, maga is úgy gondolta, hogy Christiane a lehető legjobb
helyre kerülne. Még helyet is akart szerezni Christianénak a gyógykezelésre,
mert nem lehetett előre tudni, mennyi időre van szüksége annak elintézésére,
hogy megint megkapjam a Christiane tartózkodási helyének meghatározására
szóló jogot. Addig is ő könnyebben kicsikarhatja volt férjemtől a terápiába való
beleegyezést. Ezt én is beláttam. Nem üres ígérgetés volt az egész, éreztem, mi-
lyen lelkiismeretesen fog hozzá Tillmann úr az ügyhöz.
Nem sokkal a Tillmann úrral való megbeszélésem után, Christiane megjelent
nálam egy délután. Egyenesen a drogtanácsadóból jött. Teljesen kész volt, tele
heroinnal, öngyilkosságról és Aranylövésről beszélt. Először is megnyugtattam
őt, majd lefektettem. Aztán azonnal felhívtam Tillmann urat. Egyből eljött. Chris-
tianéval együtt elkészítettünk egy szigorú tervet: először is Christianénak fizikai-
lag le kell szoknia az ideggyógyintézetben. Ha ez megvan, kapnia kell egy helyet
az egyik terapeutikus lakóközösségnél. A drogtanácsadóban ezt kilátásba is he-
lyezték a számára. Azonkívül Christiane ügyében Tillmann úr is kapcsolatban
állt a gyógykezelést végző intézményekkel.
Christiane készséggel együttműködött velünk. Tillmann úr villámgyorsan elő-
készítette a legfontosabbakat. Időpontot kaptunk a gyerekpszichiátertől és az or-
vostól, aki kiállította a beutalót. Ezután Tillmann úr a beutalóval elment Christi-
ane apjához, és addig nem hagyta békén, amíg bele nem egyezett abba, hogy
Christianét elvigyem a klinikára.
Két héttel ezután Christianét átvitték a Rudolf Virchow Kórházba, ahol gom-
bás megbetegedése miatt meg kellett operálni. Természetesen abban a hitben él-
tem, hogy egy a Bonnies Ranchból jövő heroinfüggő gyereket felügyelet alatt
visznek át a Virchow Kórházba, és utána is törődni fognak vele. De ezek csak be-
rakták oda Christianét, a többi mindegy volt nekik. Christiane gond nélkül lelép-
hetett.
Nagyon elkeseredtem emiatt a nemtörődömség miatt, amely azzal fenyegetett,
hogy mindent felborít.
Ezt megtapasztalva minden bizalmamat elvesztettem az intézményekben. Egye-
dül csak te tudsz a gyerekeden és magadon segíteni, mondtam magamnak. Till-
mann úr megpróbált újra erőt önteni belém. Benne meg is bíztam.
Christiane szerencsére nem maradt el sokáig. Másnap este nálam sírta ki ma-
gát. Mindent annyira sajnál. Már megint heroint fecskendezett magába. Nem
szidtam le. Már nem tudtam agresszív lenni vele. Azelőtt pedig hányszor töltöt-
tem ki rajta a dühömet pusztán azért, mert kétségbeestem a tehetetlenségem mi-
att. Most, hogy megint velem volt, átkaroltam, és nyugodtan tudtunk beszélni
egymással.
Christiane feltétlenül folytatni akarta azt a programot, amit Tillmann úrral
összeállítottunk. És én azt mondtam, jó, csináljuk. De egyszer s mindenkorra ér-
tésére adtam, hogy végleg el kell mennie Berlinből, ha még egyszer hülyeséget
csinál. Ezt nagyon megszívlelte, és becsületszavát adta, hogy nem csinál több os-
tobaságot.
Ezekben a napokban rendszeresen eljárt a drogtanácsadóba.
Tényleg ebbe a gyógykezelésbe kapaszkodott. Néha órákig várt a tanácsadó-
ban, hogy sorra kerüljön. Otthon leült, és megírta az életrajzát a felvételi proce-
dúrához.
Úgy tűnt, végre sínen vagyunk. Már-már biztosra vettük, hogy lesz a számára
hely. Tudtuk, melyik lakóközösség fogja felvenni. Már arról beszéltünk, hogy a
karácsonyt valószínűleg nem ünnepelheti családi körben, mert már november
elején jártunk.
Időközben az apja is belátta fáradozásai sikertelenségét, és nem gördített több
akadályt a tervünk elé. Tényleg fény kezdett derengeni az alagút végén. De pont
ekkor jött közbe Christiane második sárgasága. Egyik éjjel hirtelen felszökött a
láza majdnem negyvenegy fokra. Másnap délelőtt elvittem a Steglitz Klinikára.
Christiane élénksárga volt. Nem tudott rendesen járni, csak vonszolta magát a
folyosón. A vizsgálat után a doktornő azt mondta, Christianénak májduzzadása
van a narkózás következtében, sajnos azonban itt nem tudják kezelésbe venni,
mert a Steglitz Klinikán nincs elkülönítő osztály. Ez nem volt igaz. Később meg-
tudtam, hogy a Steglitz Kilinikának van egy huszonöt ágyas elkülönítő osztálya.
Valójában nem akartak drogost látni az elegáns klinikán. A doktornő mindamel-
lett megírta a beutalót másnap délelőttre a Rudolf Virchow Kórházba.
Néhány nap múlva enyhült Christiane sárgasága. Megint élénkebb volt, és
már örült a gyógykezelésnek. A beszélgetőpartnere a TU-drogtanácsadóból még
meg is látogatta. Együttes erővel tartottuk benne a lelket. Már régóta nem vol-
tam ilyen bizakodó.
Egészen addig, amíg meg nem látogatta a barátnője, Stella. Hiába kértem
nyomatékosan a főnővért, hogy a drogtanácsadó kivételével senkit ne engedjen
be hozzá.
Mindenesetre magam is elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy bevit-
tem egyszer Detlefet a kórházba. Nagyon hiányzott Christianénak. A fiút próba-
időre szabadlábra helyezték abban a börtönben, ahol leszokott a drogról. Most ő
is megkaparintott magának egy helyet, ahol gyógykezelték. Nem sajnáltam tőlük,
hogy viszontlássák egymást. Hiszen csak úgy csüngtek egymáson. És arra gon-
doltam, talán kölcsönösen erőt merítenek abból, ha tudják, hogy mindketten
gyógykezelésen vannak. Hogyan is lehettem ennyire balga.
Christiane hamarosan ki is vett magának egy délutánt. Épp akkor ért vissza,
amikor bementem hozzá este, munka után. Láttam rajta, hogy benyomott vala-
mit. Ez önmagában még nem is vágott volna annyira mellbe. De amikor azt
akarta bemesélni, hogy csak spagettit akart enni a Gedächtniskirchénél – amikor
megint hazudott nekem –, azt hittem, nem állok meg a lábamon.
Megkértem a főnővért, hadd maradjak Christianéval. Ki akartam fizetni az
ágyat. Azt mondta, sajnos még akkor sem lehet. Ezentúl majd vigyázni fog. Há-
rom nap múlva, amikor újra meg akartam látogatni Christianét a munka után,
jön velem szembe a nővér, és azt mondja: „A lánya nincs itt.”
„És megtudhatnám, hol van?”
„Nem tudjuk. Engedélyt kapott, hogy kimenjen a parkba sétálni, és nem jött
vissza.”
El sem tudom mondani, milyen állapotban voltam. Otthon a nappaliban feküd-
tem le, a telefon mellé. Este tizenegy után húsz perccel telefonált a kórház, hogy
Christiane visszajött. A nővérek közömbössége megdöbbentő volt. A következő
állásponton voltak: ha le akar lépni, akkor lelép. Ez az ő dolga. Volt már elég
kábítószeressel dolgunk. Ezek mind lelépnek. Pontosan így beszéltek velem más-
nap, amikor szemrehányást tettem a nővéreknek.
Úgy tűnt, még a doktornőt is hidegen hagyja az egész. Csupán annyit mondott,
hogy idáig már nem terjed a hatásköre. Ha Christiane még egyszer megsérti a
házirendet, fegyelmezetlenség miatt el kell bocsátania. A májvizsgálat leletei
egyébként azt mutatják, hogy maximum húszéves koráig fog élni, ha így folytatja.
Ennek megfelelően a lelkére fog beszélni. Többet sajnos nem tehet.
Másnap este újra telefonáltak a kórházból, Christiane megint elment. Egész
éjjel a díványon maradtam, a telefon mellett. De Christiane nem jött vissza. El-
tűnt, és két héten át nem is hallatott magáról semmit.
Az első két-három nap még a barátommal együtt kerestük őt. Végigjártuk a
szokásos túrát a diszkókon és a metróállomásokon át. Aztán el kellett hoznom a
dolgait a kórházból. És amikor hazaértem a táskájával a kezemben, és kipakol-
tam a könyveket és holmikat, amiket bevittem neki a kórházba, először jutottam
el odáig, hogy azt mondjam magamnak: most hagyod, hogy teljesen pofára es-
sen.
Azt mondtam magamnak: jó, ha nem akar másképp élni, akkor nézze meg,
hová jut így. Abbahagytam a keresését. Kimondhatatlanul meg voltam sértve.
Érezze csak meg, hogy elfogyott a türelmem. Hogy mennyi ideig bírtam ki, ne fir-
tassuk.
Bejelentettem a legközelebbi rendőrőrsön, mint eltűntet, és adtam a hivatalno-
koknak egy fényképet róla. Az egyik razziánál majd csak elcsípik. És ha megke-
rül, felülök vele az első gépre, és elviszem Hamburgba.
Tizennégy nap elteltével, egy hétfő reggel, jött a várva várt telefon a fried-
richstrassei rendőrőrsről. Szokatlanul kedves hivatalnok telefonált. Pedig Chris-
tiane csinálta a cirkuszt az őrszobán. Megkértem a rendőrt, hogy fogják ott.
Kora délután elhozom, és azon nyomban elrepülök vele Hamburgba.
Lefoglaltam a két helyet. Magamnak egy retúrjegyet vettem. Christianénak pe-
dig csak egy oda szólót. Amikor ezt kimondtam, szúró fájdalmat éreztem. Aztán
telefonáltam a rokonaimnak.
Délutánra mindent elintéztem. A rendőrségre magammal vittem a barátomat
is. Arra gondoltam, ha közöttünk ül, nem tud kiugrani az autóból.
Christiane nem szólt egy szót sem. Én sem. Nem voltam beszédes kedvemben.
A repülőtéren remegett a térdem, a szívem a torkomban kalapált. Christiane
még mindig nem szólt semmit. Észre sem vett. Az indulásig szótlanul ült a széké-
ben, csak rágta az ujját, és egy épp nála lévő könyvet olvasott. Egyáltalán nem
próbált meglógni.
Csak akkor lélegeztem fel, amikor már a gépen voltunk. A felszállás alatt vé-
gig kibámult az ablakon. Már besötétedett. Azt mondtam neki: „Na, most aztán
vége. A kábítószer című fejezet befejeződött. Evelyn nénihez megyünk. Remélem,
nála végleg új életet kezdesz.”


A nagynénémnél és a nagymamámnál az első négy napon rajtam volt a turkey.

Amikor ismét fel tudtam kelni, magamra öltöttem az egész libériát. A nyúlszőr
dzsekitől kezdve egészen a magas sarkú csizmáig, az egész drogos cuccot. Ki-
festettem magam, és kimentem a nagynéném kutyájával az erdőbe. Minden reg-
gel úgy készültem, mintha a placcra mennék, hogy aztán kirohanjak a zöldbe. A
magas sarkok állandóan belefúródtak a homokba, méterenként megbotlottam, és
kékre-zöldre vertem a térdeimet a sok esés miatt. De amikor a nagymamám el
akart vinni vásárolni, hogy egy pár futócipőt vegyen nekem, már a „futócipő”
szóra is felállt a szőr a hátamon.
Lassan azért rájöttem, hogy a nagynénémmel, aki még csak akkor volt har-
mincéves, egész jól el lehet dumálni, ha nem is éppen az én problémáimról.
Azokról viszont nem is szerettem volna beszélgetni, mert gondolni sem akartam
rájuk. Az első számú problémámat ugyanis úgy hívták, hogy H. A por, és min-
den, ami azzal összefügg: Detlef, a szcéna, a Kudamm, fönt lenni, nem gondol-
kodni, szabadnak érezni magamat. Megpróbáltam H nélkül is keveset gondol-
kodni. Tulajdonképpen csak arra gondoltam, hogy nemsokára innen is lelépek.
De ellentétben az eddigi szökésekkel, most egy igazi tervet dolgoztam ki. Egye-
lőre még halogattam a dolgot. Egy napon majd úgyis megpattanok, gondoltam.
Valószínűleg azonban nem volt ez olyan komoly elhatározás, mert magam is
megrémültem mindattól, amit az utóbbi két évben szabadságon értettem.
A nagynéném körülbástyázott mindenféle tilalmakkal. A tizenöt évem ellenére
mindennap pontosan fél tízre otthon kellett lennem, ha egyáltalán elmehettem.
Baromira idegesítettek ezek a tilalmak. De furcsa módon mégis szinte mindig
betartottam őket.
Karácsony előtt elutaztunk Hamburgba, hogy bevásároljunk az ünnepekre.
Már reggel kezdtük. Be az áruházakba. Kegyetlen volt. Órákig a kispolgárok un-
dorító tömegén át nyomulni, akik mindenütt a holmik után kapkodnak, és a vas-
tag tárcájukban kotorásznak. A nagymamám és a nagynéném, a nagybácsim és
az unokaöcsém felpróbált egy csomó göncöt. Hedwig néninek, Ida néninek és
Jochennek, meg ilyen-olyan úrnak és asszonynak egyáltalán nem találtak ajándé-
kot. A nagybácsimnak pedig szüksége volt még egy pár cipőtalpra, hogy meg-
talpalja a cipőjét, és az autóhoz is valamire, ami az áruházakban olcsóbb.
A nagymamám olyan kicsi, és olyan sebesen siklik a tömegben, hogy állandó-
an elvesztettük szem elől a nagy áruházakban. Ilyenkor aztán kereshettük. Néha
a többieket is elvesztettem, fel is merült bennem, hogy le kéne lépni. Hamar
megfigyeltem, hogy Hamburgban a Mönckebergstrassén van a szcéna. Csak ki
kellett volna szaladnom az egyik áruházból, és megszólítanom néhány narkósnak
látszó fazont, és minden ment volna szépen tovább magától. De valamiért nem
tudtam rászánni magamat. Nem is tudtam pontosan, hogy mit akarok. Pedig ma-
gamban sokszor mondogattam, hogy mielőtt még ilyen leszek, mint ezek, és
csak a vásárlás meg az áruházak fognak lázba hozni, inkább megdöglöm valami
mosdóban. Azt hiszem, ha jött volna egy narkós és leszólított volna, el is me-
gyek vele.
De tulajdonképpen nem is akartam igazán elmenni. Mondtam is néhányszor az
enyémeknek: „Nem bírom tovább. Vigyetek inkább haza, és gyertek vissza nél-
külem vásárolni.” Erre úgy néztek rám, mintha nem volnék egészen komplett.
Szerintem nekik a karácsonyi bevásárlás az év fénypontja.
Este aztán nem találtuk az autónkat. A parkoló egyik szintjéről a másikig ro-
hangáltunk, de nem volt meg. Nekem kimondottan tetszett a szitu. Mert ettől
egyszerre egész jó kis társaság lettünk. Összevissza szövegeltünk, mindenkinek
különböző ötletei támadtak, de végül is közös volt a célunk: meg akartuk találni
azt a kurva autót. Nemcsak abban különböztem a többiektől, hogy én az egész
bulit nagyon mulatságosnak tartottam, miközben ők egyre inkább pánikba estek.
Időközben elég hideg lett, és mindenki didergett. Csak engem nem izgatott a hi-
deg, mert az én szervezetem ennél sokkal keményebb dolgokhoz is hozzá volt
szokva.
A nagynéném végül beállt a Karstadt bejáratánál a meleg légfüggöny alá, és
tapodtat sem akart tovább menni. A nagybácsimnak erővel kellett onnan elvon-
szolnia. Aztán mégis megtaláltuk az autót, és mindenki nevetett. Hazafelé menet
egész jó volt a hangulatom. Úgy éreztem magam, mint aki mégis egy családhoz
tartozik.
Alkalmazkodtam egy kicsit. Legalábbis megpróbáltam, bár elég nehezemre
esett. Minden mondatnál iszonyúan figyelnem kellett, hogy mit mondok. Sőt
minden szónál. Ha kicsúszott a számon, hogy „szar”, a nagymamám rögtön azt
mondta: „Ilyen szép kislány és ilyen csúnyán beszél.” Aztán többnyire kialakult
az ügyről egy vita, mert felidegesített, hogy rám szólt. A végén pedig még én
buktam ki.
Eljött a karácsony. Két éve ez volt az első szenteste, amikor megint a fa alatt
ünnepeltem. Az elmúlt két karácsonykor ugyanis kint voltam a placcon. Nem is
tudtam, hogy örüljek-e a karácsonyfának. De elhatároztam, hogy összeszedem
magam, és örömet színlelek az ajándékok miatt. És aztán tényleg örültem is ne-
kik. Soha nem kaptam még ennyi mindent karácsonyra. Majd azon kaptam ma-
gam, hogy találgatom, mibe kerülhetett mindez, és átszámítom az összeget fele-
sekre.
Karácsonyra apám is eljött. Ahogy ez lenni szokott, nem sokáig bírta ki oda-
haza. Karácsony mindkét napján eljött velem este egy tini-dizsibe. Mindkét alka-
lommal bedöntöttem magamba hat-hét rumos kólát, aztán elaludtam a bárszéken.
Az apám boldog volt, hogy piálok. Majdcsak hozzászokom majd a falusi tinik-
hez, meg a diszkóhoz is, gondoltam. Másnap az apám visszarepült Berlinbe,
mert este jéghokimeccs volt. Az apám ugyanis közben hokibolond lett.
A karácsonyi ünnepek után aztán iskolába kellett mennem. A szakközép kilen-
cedik osztályába kerültem. Eléggé féltem a sulitól. Végül is vagy három éve gya-
korlatilag nem vettem részt az órákon. Tavaly talán ha egy-két hónapot bejártam,
mert vagy beteg voltam, vagy éppen valamelyik leszokást játszottam el, vagy
lógtam. De aztán már az első nap egész jól éreztem magam. Az osztály éppen
egy képet festett a terem egyik nagy csupasz falára. Én is egyből beszállhattam a
festésbe. Szép régi házakat festettünk, pont olyanokat, amilyenben a saját álom-
lakásomat is elképzeltem. Előttük csupa boldog ember mászkált. Állt még az ut-
cában egy pálma, és egy teve volt odakötve hozzá. Tök poénos volt. Azt írtuk rá,
hogy „Az aszfalt alatt van a strand”.
Az ifjúsági klubban aztán láttam egy tök hasonló képet, csak más szöveg volt
aláírva: „Ne siránkozz és igyál, hanem sarlózz és kalapálj!” Az ifjúsági klubban
a politikailag aktívak voltak a hangadók.
Hamar észrevettem, hogy a környékbeli és a tőlünk nem messze eső kisváros-
ból jövő fiatalok nem túl elégedettek. Pedig kívülről nézve sok minden másképp
volt, mint Berlinben. Az iskolában messze nem volt annyi botrány. A tanárok
többsége elérte, amit akart, és a fiatalok zöme is még egész rendesen öltözkö-
dött.
Helyt akartam állni az iskolában, pedig elég nagy volt a lemaradásom. Min-
denképp meg akartam kapni legalább a záróbizonyítványt. Az általános iskola
óta először csináltam meg a házi feladatokat. Három hét múlva már viszonylag
otthon éreztem magam az osztályban, és úgy hittem, tényleg sikerülhet a dolog.
Egyszer éppen főzéstanfolyamunk volt, amikor hívattak az igazgatóhoz. Ott
ült az íróasztala mögött, és idegesen babrált egy dossziéban. Elég gyorsan kita-
láltam, hogy csak az én aktáim lehetnek benne, amiket most küldtek meg Berlin-
ből. Azt is tudtam, hogy ezekben az aktákban minden megvan rólam. Az ifjúsági
osztály mindenről tájékoztatta a berlini iskolámat.
Az igazgató köhécselt egy darabig, aztán azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de
nem maradhatok az iskolában. Nem felelek meg egy szakközépiskola követel-
ményeinek. A pasast annyira felizgathatták az aktáim, hogy az óra közepén ma-
gához hívatott. Még a tanítás végéig se tudott várni azzal, hogy kihajítson az is-
kolából.
Egy szót sem szóltam, mert nem tudtam beszélni. Az igazgató azonnal meg
akart szabadulni tőlem. Már a következő szünetben jelentkeznem kellett a szak-
munkásképző igazgatójánál. Totál kész voltam. Úgy mentem át a szakmunkás-
képzőbe, mint aki nincs magánál. Amikor ott voltam az igazgatónál, már csak
bőgni tudtam. Ő azt mondta, hogy azért nem olyan borzasztó a helyzet. Feküdjek
neki a tanulásnak, és szerezzek egy jó végbizonyítványt.
Mikor kimentem a szobájából, levontam a következtetést. Tulajdonképpen
nem sajnáltam magam. „Teljesen világos, hogy most szépen meg kell fizetnem
azért, amit eddig műveltem”, gondoltam. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy az
egész álom a H nélküli új életről egy nagy hülyeség. Hogy a többiek nem úgy
látnak engem, ahogy éppen hinni kezdtem, hanem csak a múltam alapján ítélnek
meg. Az anyám, a nagynéném és most az igazgató.
Az is világos volt, hogy nem változhatom meg máról holnapra. A szervezetem
és a lelkem újra és újra benyújtották a számlát. Tönkrement májam állandóan
emlékeztetett arra, mi mindent műveltem vele. És az sem volt igaz, hogy a nagy-
nénémnél egy csapásra könnyen veszem az élet akadályait. Már a legkisebb ap-
róságtól kiborultam. Állandóan volt valami veszekedés. Nem bírtam a feszültsé-
get és az idegeskedést. És amikor megint mélyponton voltam, eszembe jutott,
hogy narkóval egész egyszerűen felhozhatnám magam.
Miután kivágtak a szakközépből, nem bíztam többé abban, hogy képes leszek
még valami teljesítményre. Meglehetősen gyenge voltam. Képtelen voltam véde-
kezni a kicsapatásom ellen, pedig az igazgató három hét után egyáltalán nem
tudhatta, hogyan állok. A jövőre nézve nem voltak már terveim. Mehettem volna
megint egy általános gimnáziumba. Volt is egy, ahova eljárhattam volna busszal.
Ott bebizonyíthattam volna, hogy van-e ész is a burám alatt. De túlságosan fél-
tem, hogy ott is csak csődöt mondanék.
Csak lassan fogtam fel, mit is jelent valójában, hogy visszaminősítettek a
szakmunkásképzőbe. Két diszkó, vagyis ifjúsági klub volt nálunk. Az egyikbe
szinte csak a szakközepesek és a gimnazisták jártak, a másikba a szakmunkás-
képzősök és az ipari tanulók. Először oda jártam, ahova a gimnazisták is. De
amikor kidobtak a szakközépből, úgy éreztem, ferde szemmel néznek ott rám.
Erre inkább a másik diszkóba kezdtem járni.
Hát ez teljesen új volt nekem. Berlinben nem volt ilyen elkülönülés. A gimná-
ziumban sem, a szcénán meg persze pláne nem. Ebben az új iskolában már ott
kezdődött az elkülönítés, hogy a udvart egy fehér vonal osztotta ketté. Az egyik
oldalán voltak a szakközepesek, a másikon a szakmunkásképzősök. A vonalon
tilos volt átlépni. A régi osztálytársaimmal tehát legfeljebb a vonal fölött beszél-
gethettem. Azért elég nagy szemétség volt ez a megkülönböztetés, a szétválasz-
tás azokra, akik talán viszik még valamire az életben, meg a szakmunkásokra,
akik úgyis már csak eláshatják magukat.
Ez volt tehát az a társaság, akikhez alkalmazkodnom kellett volna. A nagyma-
mám minden tízedik szava az volt, hogy „alkalmazkodni”. Közben azt papolta,
amikor kidobtak a szakközépből, hogy az iskolán kívül ne érintkezzem a szak-
munkástanulókkal, hanem tartsam meg a gimnazista és a szakközepes barátai-
mat. De én megmondtam neki, nyugodjon bele abba, hogy az unokája szakmun-
kásképzős lett, és hogy most ott fogok alkalmazkodni, és ott keresek barátokat.
Ezen aztán megint óriási balhé tört ki.
Eleinte totál ki akartam kapcsolni magam az iskolában. De aztán rájöttem,
hogy az új osztályfőnököm nagyon jó fazon. Nem volt már fiatal, és tök régimó-
di, igazi konzervatív nézeteket vallott. Néha úgy tűnt nekem, hogy tanult valami
jót is a náciktól. De volt tekintélye, anélkül hogy ordibált volna. Ő volt az egyet-
len, akinél önként felálltunk, ha bejött az osztályba. Soha nem volt ideges, és
tényleg mindenkivel egyenként foglalkozott. Velem is. A fiatal tanárok némelyi-
kében biztosan több volt az idealizmus. De valahogy nem boldogultak a pályán.
Ugyanolyan kevéssé tudták, hogy mi az ábra, mint a diákok. Néha hagyták az
órát elúszni, aztán ha már nagyon nagy volt a káosz, akkor ordítoztak. De főleg
semmilyen világos választ nem tudtak adni azokra a problémákra, amelyek min-
ket foglalkoztattak. Mindig azzal jöttek, hogy ez attól függ, meg ilyesmi, mert ők
is tök bizonytalanok voltak.
Az osztályfőnökünk nem áltatott minket azzal kapcsolatban, hogy mit ér ma
egy szakmunkástanuló. Megmondta nekünk, hogy iszonyú nehéz dolgunk lesz.
De némi szorgalommal azért bizonyos dolgokban még a gimnazisták fölé is ke-
rekedhetünk. Például a helyesírás terén. Egyetlen érettségizett sem tud tökélete-
sen helyesen írni. Tehát máris nagyobbak lehetnek az esélyeink, ha tökéletes né-
met helyesírással adunk be egy pályázatot. Igyekezett megtanítani nekünk, ho-
gyan viselkedjünk azokkal, akik fölöttünk állnak. És mindig volt a tarsolyában
egy-egy jó bemondás. Többnyire múlt századi életbölcsességek. Jókat lehetett
rajtuk nevetni, és a többség így is tett. De azért éreztem, hogy némi igazságmag
is van bennük. Gyakran más volt a véleményem, mint neki, de csíptem, hogy lát-
szott rajta, tudja, kinek, minek hol a helye.
 A legtöbben nemigen szerették az osztályfőnököt. Valószínűleg túl fárasztó
volt nekik, és idegesítette őket a pasas állandó moralizálása. A többségük tök kö-
zönyös volt. Néhányan még hajtottak rá, hogy jó legyen a végbizonyítványuk, és
kapjanak egy munkahelyet ipari tanulóként. Ők még szófogadóan megcsinálták a
feladott leckét. De az azért náluk se fordulhatott elő, hogy elolvassanak néha egy
könyvet, vagy érdeklődjenek olyasmi iránt is, ami nem kötelező. Ha az osztály-
főnök vagy valamelyik fiatal tanár megpróbált valami vitát kezdeményezni, min-
denki csak hülyén bámult. Az osztályban mindenkinek kábé annyi elképzelése
volt a jövőről, mint nekem. De mit tervezzen egy szakmunkástanuló? Ha szeren-
cséje van, akkor kap valami állást. Nem döntheti el, mit akar csinálni, örüljön
annak, ha egyáltalán kap valamit.
Sokaknak amúgy is tök mindegy volt, hogy mivel fognak később foglalkozni.
Majdcsak kapnak munkahelyet ipari tanulóként, vagy szakma nélkül keresnek
majd pénzt, vagy munkanélküli segélyre mennek. Az volt az általános vélemény,
hogy éhen halni csak nem fogunk, túl nagy esélyei pedig úgy sincsenek egy
szakmunkástanulónak, minek hajtsuk magunkat. Néhány fazonnál már most látni
lehetett, hogy bűnözők lesznek, és voltak, akik már ekkor piáltak. A lányok meg
pláne nem töprengtek sokat. Egyértelmű volt számukra, hogy majdcsak akad egy
pasas, aki gondoskodni fog róluk, addig pedig eladhatnak valahol, futószalag
mellé állhatnak, vagy akár otthon is lóghatnak.
Nem mindenki gondolkodott így, de ez volt az általános hangulat a szakmun-
kásképzőben. A többség józan volt, nem táplált illúziókat, s főleg nem voltak
eszményeik. Eléggé magával rántott engem is a közhangulat. Azelőtt másképp
képzeltem el a majdani, kábítószer nélküli életemet.
Gyakran elgondolkoztam azon, miért ilyen rosszkedvűek a fiatalok. Miért nem
tudnak semminek örülni. Tizenhat évesen motor, tizennyolc évesen autó – mind-
ez valahogy magától értetődött. Akinek nem adatott meg, azt lenézték. Nekem is
egyértelmű volt az álmaimban, hogy lesz egy lakásom és egy autóm. De hogy
egy lakásért vagy egy új heverőért küszködjem, mint az anyám, azt már nem. A
szüleink még azért éltek, hogy meg tudják venni, amire vágynak. Én, és szerin-
tem a többiek is, bizonyos anyagi javakat az élet alapfeltételének tekintettünk.
Ezek után kéne jönnie a lényegnek, annak, ami értelmessé teszi az életet. De
pont ilyesmi nem volt sehol kilátásban. Néhányan azért, és ide számítottam ma-
gamat is, még kerestük azt, hogy mi tehetné értelmesebbé az ilyen életet is.
Amikor az iskolában a nemzetiszocializmusról beszélgettünk, felemás érzése-
im voltak. Egyrészt felfordult a gyomrom, ha arra gondoltam, milyen iszonyatos
kegyetlenségekre képesek némelyek. Másfelől viszont tetszett, hogy régebben
legalább hittek valamiben az emberek. Egyszer meg is mondtam az órán: „Én tu-
lajdonképpen szívesen éltem volna a nácik idejében. Amikor legalább még lehe-
tett tudni, mi az ábra, és voltak még eszmék. Azt hiszem, egy fiatalnak még min-
dig jobb, ha hamis eszméi vannak, mint ha semmilyenek.” Nem gondoltam egé-
szen komolyan, de valami azért volt benne.
Ott vidéken is minden elképzelhető dilire felcsavarodtak a fiatalok, mert az az
élet, amit az idősebbek kínáltak nekik, nem elégítette ki őket. Még a machodili is
eljutott a mi kis falunkig. Sokkal menőbb volt a pofonokat osztogatni, mint zseb-
re vágni. Ahogy két évvel korábban Berlinben, itt is bezsongott néhány fiú meg
lány a punkmozgalomtól. Mindig megijesztett, ha láttam, hogy különben egész
normális embereket elkap a punkdili. Szerintem az egész nem más, mint erősza-
kosság. Már a zenéjük is egyszerűen fantáziátlan, semmi más, csak állatian erő-
szakos ritmus.
Nálunk is jól ismertem egy punkot. Tök jól lehetett vele dumálni, amíg bizto-
sítótűt nem szúrt a képébe, és ólmos botot nem kezdett hordani. Aztán elkapták a
falusi fogadóban. Két széket összetörtek rajta, aztán belenyomtak a hasába egy
törött üveget. Kis híja volt, hogy belehaljon a kórházban.
De a legkeményebb szerintem a lányok és fiúk közötti erőszakosság. Minden-
ki az emancipációról szövegel. De szinte azt kell hinnem, hogy még soha nem
voltak olyan brutálisak a fiúk a lányokkal, mint manapság. Ebben élik ki a pasik
az egész frusztráltságukat. Hatalmat akarnak és sikereket, de sehol nem jutnak
hozzá, ezért a nőkön hozzák be.
A szó szoros értelmében undorodtam a legtöbb hapsitól az itteni diszkókban.
Talán egy kicsit másképp néztem ki, mint a többiek, ezért le se szálltak rólam. És
ezek a füttyentgetések, meg a „Na kiscsaj, mi kéne, ha vóná”-k jobban idegesí-
tettek, mint a frájerek nagyképűsködése a kurfürstenstrassei soron. Ha Berlinben
egy frájer odaintett az autójához, akkor legalább mosolygott. Ezek a nagymenők
úgy gondolták, nekik nincs szükségük az ilyesmire. Szerintem a legtöbb frájer
még mindig kedvesebb, sőt gyengédebb volt, mint ezek a nagyzoló barmok a
csajaikkal a diszkókban. Ezek a fazonok csak dugni akartak, a legcsekélyebb
kedvesség vagy gyengédség nélkül, és természetesen anélkül, hogy legalább fi-
zettek volna érte.
Annyira utáltam már a fiúkat, hogy azt sem viseltem el, ha megérintett valaki.
Baromi perverznek találtam azokat a smárolási szokásokat, amik ott járták. Hogy
egy fiú automatikusan jogot formálhatott legkésőbb a második este arra, hogy le-
smároljon egy lányt. És a lányok benne voltak, akkor is, ha egyáltalán nem fűlt a
foguk hozzá, hogy smároljanak a fiúval. Csak azért, mert ez volt a szokás. Meg
mert féltek, hogy különben nem fog járni velük az a fütyi, és elterjeszti, hogy a
csaj egy frigid tyúk.
Na, ezt én nem csináltam. Nem akartam csinálni. Még ha nagyon bírtam is egy
srácot, és elkezdtem járni vele, rögtön az elején tisztáztam: „Nehogy megpróbál-
kozz velem, legjobb, ha hozzám sem nyúlsz. Ha úgy alakul, majd én kezdemé-
nyezek.” De fél éve, amióta eljöttem Berlinből, még soha nem kezdeményeztem.
Minden barátságnak vége lett, ha valamelyik fiú megpróbált lefeküdni velem.
Ebben természetesen nem kis része volt a múltamnak. Bebeszéltem ugyan ma-
gamnak, hogy a melónak tulajdonképpen az égvilágon semmi köze sem volt
hozzám, hogy az csupán a heroinfüggőség elkerülhetetlen velejárója volt, de
azért mégis belejátszott a fiúkkal való kapcsolatomba. Ezek a hapsik is gyakran
úgy viselkedtek, hogy csak megerősödött bennem az az érzés, hogy már megint
ki akarnak használni.
Próbáltam a lányoknak az osztályban valamit átadni a férfiakkal szerzett ta-
pasztalataimból, anélkül hogy pontosan megmondhattam volna nekik, mik vol-
tak ezek a tapasztalatok. De soha nem fogták a rejtjeles üzeneteimet. Én voltam
egy kicsit az osztály lelki levelesládája, minden fiúkkal kapcsolatos problémát
végig kellett hallgatnom, és tanácsokat kellett adnom, mert érezték, hogy nekem
valamiért több a tapasztalatom, mint nekik. De soha nem értették meg pontosan,
mit is akarok nekik mondani.
A legtöbb lány csak a fiúkért élt. Teljesen elfogadták az erőszakosságukat. Ha
az egyik tag otthagyta a barátnőjét és egy másik csajjal kezdett járni, akkor nem
a fiújukra haragudtak, hanem az új barátnőre. Ő volt a kövér tehén, az a szemét
kurva, meg mit tudom én, hogy még mi. És a legerőszakosabb srácok voltak a
legmenőbbek.
Akkor vettem ezt észre igazán, amikor egyszer osztálykiránduláson voltunk.
Pfalzba mentünk, és a szállásunktól nem messze volt egy diszkó. A legtöbb csaj-
nak már első este okvetlenül el kellett oda mennie. Amikor visszatértek, csak
úgy áradoztak a laza fazonokról, akiknek tuti jó mocijuk van. Az volt náluk a
menő, akinek baró motorja is volt.
Aztán én is elnéztem a diszkóba, és egykettőre felmértem, mi megy ott. Az
egész környékről jöttek a fiúk a mopedekkel, a motorokkal, meg az autókkal,
hogy felszedjenek maguknak egy lányt az osztálykirándulásokról. Próbáltam is
megmondani a többieknek az osztályban, hogy csak kihasználják őket. De egyál-
talán nem hallgattak az okoskodásomra. Már egy órával azelőtt, hogy a diszkó
kinyitott, ott álltak a csajok a tükörnél, és festették magukat, tupírozták a haju-
kat. Aztán meg se mozdították a fejüket, nehogy tönkremenjen a frizura.
 Teljesen kivetkőztek önmagukból a tükör előtt, csak egy maszk maradt belő-
lük, amiről azt gondolták, hogy a krapekoknak a szuper mocikkal majd tetszeni
fog. Iszonyú pipán néztem őket, mert az egész felhajtás nagyon emlékeztetett va-
lamire. Én is kifestettem magam és átöltöztem eleinte, hogy előbb a hasisplac-
con, aztán a H-szcénán tetsszem a hapsiknak. Én is tulajdonképpen saját maga-
mat adtam fel, hogy csak a narkós csajt lássa bennem mindenki.
Az egész osztály becsavarodott ezektől a hülye nagyzolóktól, pedig szinte
minden csajnak volt otthon egy fix barátja. Elke például, akivel egy szobában
aludtam, az első este még írt egy levelet a barátjának. Másnap elment a diszkóba,
és teljesen maga alatt volt, mikor visszajött. Bevallotta, hogy smárolt az egyik
sráccal. Szerintem csak azért csinálta, mert a többi lány előtt mutatni akarta,
hogy rá is buknak az ottani fiúk. Nagyon rossz volt a lelkiismerete az otthoni ba-
rátja miatt, még sírt is. De bebeszélte magának, hogy beleesett a motoros srácba.
Az otthoni barátjának természetesen nem volt motorja. Másnap este aztán totál
kikészülve jött meg, egyre csak bőgött. A srác azt kérdezte egy másik lánytól az
osztályból: „Mondd csak, rá lehet egyáltalán mászni a spinére, vagy mi az is-
ten?”
Aztán volt még egy lány, a Rosi, hát ő még rosszabbul járt. Az egyik tanárnő
elkapta őt egy sráccal az autóban, éppen „egérkéztek”. Így mondták: „egérkéz-
ni”. A Rosi úgy be volt szíva, hogy járni is alig tudott. A krapek az egyik rumos
kólát döntötte belé a másik után.
A Rosi még szűz volt, és most persze totál kikészült. A többi lány meg össze-
ült tanácskozni, hogy mi legyen Rosival. De nem a srácra voltak dühösek, aki le-
itatta Rosit, aztán többé-kevésbé megerőszakolta. Komolyan azt akarták, hogy
Rosit ezek után küldjék haza. Én voltam az egyetlen lány, aki ez ellen beszélt. A
többiek ugyanis baromi pipák voltak, mert a tanárok letiltották a diszkózást.
Vagyis tulajdonképpen ők akartak smárolni és egérkézni.
Engem nagyon kikészített, hogy semmiféle összetartás nincs a csajok között.
Hogy minden barátságnak azon nyomban vége lesz, ha egy fiú kerül a képbe.
Úgy volt ez kábé, mint a H-val, ami szintén mindig belekavart a barátságunkba
Babsival és Stellával.
Nem érintett ugyan közvetlenül, mégis nagyon elkedvetlenített és elkeserített
ez az egész. Az osztálykirándulás utolsó két napján kegyetlenül visszaestem.
Reggeltől estig részeg voltam.
Ennek ellenére azért el voltam szánva rá, hogy olyannak fogadom el a világot,
amilyen. Nem is gondoltam többet arra, hogy meglógjak. Világos volt számom-
ra, hogy ha lelépnék, akkor megint csak a narkóhoz menekülhetnék. Újra és újra
be kellett látnom, hogy az soha semmi jót még nem jelentett. Kell, hogy legyen
valami középút, gondoltam. Hogy azért ne kelljen teljesen ehhez a szaros társa-
dalomhoz idomulnom, de azért mégis békét köthessek vele. Találtam is aztán
egy barátot, aki megnyugtatott. Vele lehetett dumálni, mégis úgy tűnt, mindig
tudja, mi az ábra. Képes volt álmodozni, de azért mindenre voltak praktikus
megoldásai is. Ő is sok mindent kurva szarnak tartott, de úgy gondolta, előbb
produkálni kell valamit ahhoz, hogy az ember egy szép napon végre független-
nek érezhesse magát ettől a társadalomtól. Kereskedő akart lenni, és sok dohányt
keresni, hogy abból vehessen majd egy faházat valahol a kanadai erdőségekben,
mert ott akart élni. Neki is Kanada volt a nagy álma, mint Detlefnek.
Gimnáziumba járt, és engem is tökre elkapott a tanulási dili. Rájöttem, hogy
még a szakmunkásképző is képes nyújtani valamit, ha az ember a maga kedvéért
tanul, és nem azért, hogy azt a röhejes, értéktelen záróbizonyítványt megszerez-
ze. Eszméletlenül sokat olvastam, mindent, válogatás nélkül. Goethe Wertherjét
és az NDK-beli Plenzdorf Wertherjét, Hermann Hessét, és főleg Erich Frommot.
Fromm könyve, A szeretet művészete szinte biblia lett számomra. Egész oldala-
kat tanultam meg belőle kívülről, egyszerűen azért, mert állandóan újra kellett
olvasnom őket. Bizonyos passzusokat kiírtam a könyvből, és az „ágyam fölé
akasztottam. Ez a szuper fej iszonyú okos volt. Ha ahhoz tartja magát az ember,
amit ő írt, akkor értelmessé válik az élet, mert egyszerűen minden sikerül. Csak
éppen nehéz az ő tanácsai alapján élni, mert a többiek nem ismerik azokat. Szí-
vesen elbeszélgetnék egyszer az Erich Fromm-mal, hogyan sikerül neki a saját
elvei szerint élni. Én legalábbis úgy vettem észre, a valóság olyan, hogy még
ezekkel a bölcsességekkel sem feltétlenül lehet egyenesbe jönni vele.
Mindenesetre ennek a könyvnek kellene az iskolában az első számú kötelező
olvasmánynak lennie. Gondoltam én. De az iskolában még beszélni sem mertem
róla, mert a többiek valószínűleg megint hülyének néztek volna. Néha bevittem
magammal a könyvet. Egyszer beleolvastam az órán, mert azt gondoltam, hogy
választ találok egy kérdésre, ami szóba került. A tanár meglátta, ránézett a címol-
dalra, és nyomban elvette a könyvet. Amikor óra után vissza akartam kérni, azt
mondta: „Szóval a kisasszony pornókönyvet olvas az órán. A könyvet természe-
tesen elkobzom.” Szó szerint ezt mondta. Az a név, hogy Fromm, nem mondott
neki semmit, vagy csak Frommsra emlékeztette. A szeretet művészete címet pe-
dig természetesen egyből pornóként értelmezte. Persze mi mást jelenthet ezek-
nek a frusztrált pasasoknak az, hogy szeretni?
Azt gondolta, hogy ez a kábítószeres ribanc pornóval mételyezi az osztálytár-
sait. Másnap visszahozta nekem a könyvet mondván, hogy a könyv rendben van.
Mégse hozzam el többet az iskolába, mert a cím elég félreérthető.
Sok olyan dolog is volt, ami sokkal jobban lehangolt, mint ez a tulajdonkép-
pen ártalmatlan eset a Fromm-könyvvel. Eléggé meggyűlt a bajom az igazga-
tónkkal. Az is egy tök frusztrált és zavaros tag volt. Igazgató létére nulla tekinté-
lye volt. Ezt aztán keménységgel és ordibálással próbálta ellensúlyozni. Ha reg-
gel vele volt óránk, akkor először el kellett énekelnünk egy dalt, aztán meg tor-
náznunk kellett. Hogy fölébredjünk, mint mondta. Nála csak az kapott jó jegyet,
aki pontosan úgy táncolt, ahogy ő fütyült.
Énekórát is tartott nekünk. Egyszer a kedvünkben akart járni, és elhatározta,
hogy olyan zenéről fog beszélni, ami érdekelhet minket. Elkezdte lökni a sódert
a „mai dzsesszről”. Fogalmam sem volt, mit ért ezen. Azt hittem, talán popzené-
re gondol, és feltettem neki a kérdést: „Tulajdonképpen mit ért a tanár úr mai
dzsesszen? A pop és a rock az valami egészen más, mint a dzsessz.” Lehet, hogy
megint rossz hangot ütöttem meg. Talán járattam a számat, anélkül hogy átgon-
doltam volna, mit is akarok mondani. Mindenesetre az igazgató egyből kikelt
magából. Úgy ordított, mint egy állat, és kiküldött az osztályból.
Az ajtóban aztán még megpróbáltam enyhíteni a helyzeten, és azt mondtam:
„Bizonyára félreérthettük egymást.” Erre behívott, de aztán mégsem mehettem
vissza, és egész óra alatt kint kellett maradnom. Mindamellett volt annyi önfe-
gyelmem, hogy nem mentem rögtön haza.
A következő óra alatt be kellett mennem az igazgatóhoz. Már ahogy beléptem,
észrevettem, hogy egy dosszié van a kezében. Ahogy ott álltam előtte, világos
lett számomra, hogy a berlini aktámat lapozgatja. Úgy tett, mintha olvasná. Az-
tán azt mondta, hogy ez itt nem Berlin. Egyébként is csak vendég vagyok az is-
kolájában. Az adott körülmények között bármikor kivághat. Viselkedjem tehát
úgy, mint egy vendég.
Ezután totál kész voltam. Többé hallani sem akartam az iskoláról. Hiszen már
sokkal jelentéktelenebb dolgok miatt is újra és újra kiborultam lelkileg. Semmi-
vel nem bírtam szembesülni. Nem voltam képes azt mondani magamnak, hogy
semmi köze hozzám ennek az idiótának. Ha csak ezekkel az aktákkal tud véde-
kezni ellenem, akkor tulajdonképpen még nálam is gyengébb.
Ez után az eset után mindenesetre leszálltam a földre. Addig a barátom befo-
lyása alatt még én is azt terveztem, hogy jó záróvizsga után megpróbálok beirat-
kozni egy gimnáziumba; habár tudtam, hogy egy szakmunkástanuló számára
iszonyú bonyolult ügy a továbbtanulás. Aztán már hallani sem akartam többet az
iskoláról. Biztos voltam benne, hogy semmi nem fog sikerülni. Pszichológiai al-
kalmassági vizsga, engedély a tanügyi tanácstól, és még egy csomó minden kel-
lett volna, ha az ember nem akart szakmunkástanuló maradni.
És tudtam, hogy a berlini aktám mindenhová elkísér, bárhová megyek is. Volt
az a nagyon értelmes barátom, és lassacskán kapcsolatba kerültem a falubeli fia-
talokkal is, akik a maguk módján valahogy nagyon tetszettek nekem. Teljesen
mások voltak, mint én. De mindenesetre értékesebb anyagból valók, mint a kis-
városiak. Igazi közösséget alkottak. Még egy saját kis klubot is berendeztek ma-
guknak. Nem voltak köztük mindenféle nagy pofájú alakok. Minden valahogy
olyan régimódi rend szerint ment, bár a fiúk néha kicsit sokat ittak. És a legtöb-
ben engem is elfogadtak, pedig nagyon különböztem tőlük.
Egy darabig azt hittem, lehetnék én is olyan, mint ők, vagy mint a barátom. De
nem sokáig tartott ez a dilim. A barátommal is szakítottam, amikor le akart fe-
küdni velem. Erre soha nem lettem volna képes. Egyszerűen nem tudtam elkép-
zelni, hogy Detlefen kívül lefeküdjem valakivel. Szóval még mindig őt szeret-
tem. Sokszor eszembe jutott, pedig nem akartam rá gondolni. Néha írtam neki
egy-egy levelet, amiket Rolfnak, az egykori törzsfrájerének akartam elküldeni,
akinél legutoljára lakott. De mindig volt annyi eszem, hogy ne adjam fel a leve-
leimet.
Aztán hallottam, hogy Detlef megint sitten van. Stella is ült.
Sokat gondoltam Detlefre és Stellára, és volt a környéken egypár fiatal, akik-
hez jobban vonzódtam, mint a velem egykorúakhoz, akik a faluban laktak. Velük
jobban tudtam beszélgetni, szabadabban dumálhattam a problémáimról. Az ő kö-
rükben elismerésre találtam, és nem kellett attól félnem, hogy a múltam után ku-
takodnak. Hasonló szemüvegen keresztül nézték a világot, mint én. Itt nem kel-
lett alakoskodnom és alkalmazkodnom. Ösztönösen az ő hullámhosszukra han-
golódtam. Kezdetben mégis ódzkodtam attól, hogy túlságosan szoros kapcsolat-
ba kerüljek velük. Ugyanis mindnyájan próbálkoztak a droggal.
Pedig az anyámmal és a nagynénémmel együtt én is azt hittem, hogy Német-
országnak egy olyan sarkába kerültem, ahol nincs kábítószer. Legalábbis ke-
ménydrogok biztosan nincsenek. Hiszen ha az újságok írtak valamit a heroinról,
akkor mindig csak Berlint, esetleg még Frankfurtot emlegették. „Égen-földön én
vagyok itt az egyetlen ex-fixercsaj”, gondoltam.
Már az egyik első bevásárlókörút után, amire a nagynénémmel mentem el, tá-
jékozottabb lettem. 1978 elején elutaztunk bevásárolni Norderstedtbe, egy Ham-
burg közelében levő alvóvárosba, ami tulajdonképpen egy bazi nagy lakótelep.
Új lakhelyemen tett első autóútjaimon mindig azokat a fazonokat nézegettem,
akik egy kicsit flúgosabbnak tűntek az átlagnál. Megpróbáltam őket bemérni: lö-
vik magukat, szívnak, vagy egyszerűen csak diákok? Norderstedtben bementünk
egy gyorsbüfébe, hogy currys kolbászt együnk. Az egyik asztalnál fekák ültek.
Kettő hirtelen felállt közülük, és átültek egy másik asztalhoz. Nem tudom miért,
de egyből az volt a benyomásom, hogy H van a dologban. Ismertem már, hogyan
viselkednek a fekák, ha H-ról van szó. Elkezdtem nógatni a nagynénémet, hogy
azonnal menjünk innen, de nem mondtam meg neki, miért.
Alig száz méterre a gyorsbüfétől, egy farmerbolt előtt aztán egyenesen bele-
szaladtunk a norderstedti H-szcénába. Én persze azonnal felmértem, hogy narkó-
sok lógnak mindenfelé. Erre bebeszéltem magamnak, hogy mindenki engem néz,
mert lerí rólam, hogy fixercsaj voltam. Tiszta idegbeteg lettem, teljesen rám tört
a pánik. Megragadtam a nagynéném karját, és mondtam neki, hogy menjünk in-
nen. Ő is megérzett valamit, és így szólt: „Mi bajod, hiszen semmi közöd már
ezekhez? Ne csináld már.” „Attól még nem bírnék találkozni velük”, válaszol-
tam.
Szóval ez akkor volt, amikor már nem akartam meglépni, amikor már komo-
lyan úgy gondoltam, hogy soha többé nem lesz dolgom a heroinnal. Egyszerűen
fejbe vágott, hogy felismertek. Otthon első dolgom volt, hogy levettem a cuccai-
mat, és lemostam a festéket az arcomról. A tűsarkú csizmámat sem vettem fel
többé. Attól a naptól fogva úgy akartam kinézni, mint a többi lány az osztályban.
De a klubban mégis egyre többet voltam együtt olyanokkal, akik hasist szív-
tak, vagy LSD-t szedtek. Volt, hogy én is velük szívtam a pipát, és így dobtam
fel egy kicsit magamat. Szuper jó kis társaság volt. Majdnem mindenki tanult va-
lami szakmát. A környező falvakból jöttek, és mindegyiküknek csomó minden
volt a burájában. Nem voltak olyan tök eltompultak, mint a szakmunkásképző-
sök, tudtak még önállóan gondolkodni. Érdemes volt beszélgetni velük. De főleg
nem szerették ezt az egész hülye erőszakot. Az agresszivitás nem az ő világuk
volt. Totál békések voltak.
Egyszer hülyén megkérdeztem, miért nem lehet ugyanígy meglenni minden
kábítószer nélkül. Azt mondták, idióta a kérdés. Hogy az istenbe lehetne más-
képp elfelejteni az egész napi szart?
Egy tag kivételével mindegyik utálta a szakmáját. Az az egy ifjúsági képviselő
volt egy üzemi szakszervezetben. Ő értelmet talált abban, amit egész nap csinált.
A többi fiatalt képviselte az üzemben, és ez elégedettséggel töltötte el. Az volt a
véleménye, hogy meg lehetne változtatni a társadalmat is. Gyakran még a joint
sem kellett neki, hogy fönt legyen, csak néhány korty vörösbort ivott.
A többiek az égvilágon semmi értelmét nem látták annak, amit csináltak. Ál-
landóan arról beszéltek, hogy otthagyják az egészet. Csak éppen nem tudták, mi-
hez kezdjenek azután. Totál frusztráltan jöttek meg a munkájukból. Aztán mikor
együtt üldögéltünk, és az egyikük elkezdett a mesterrel való bajairól beszélni,
akkor a másik mindjárt rászólt: „Hagyd már abba a szövegelést a munkádról.”
Elkezdett körbejárni a pipa, és utána már tényleg jó volt az este.
Nekem még viszonylag több volt az életkedvem, mint nekik. Engem néha még
szórakoztatott is az iskola. Másfelől viszont hasonlóan éreztem magam, mint ők.
Én sem tudtam igazán, mire jó az egész tanulás meg a stressz az iskolában, ami-
óta világos lett, hogy sem érettségim, sem szakközepes bizonyítványom nem
lesz. Arra is rá kellett jönnöm, hogy egykori kábítószeresként szerezhetek én
bármilyen jó bizonyítványt, úgysem kapok olyan állást, amihez kedvem lenne.
A jó bizonyítványt meg is szereztem. De szakmunkás állást nem kaptam. Csak
kisegítő munkát valami törvény alapján, ami a munkanélküli fiatalokat hivatott
távol tartani az utcától. Már majdnem egy éve nem lőttem be magam. De termé-
szetesen tudom, hogy eltart néhány évig, amíg valaki tényleg cleannek mondha-
tó. Pillanatnyilag nincsenek nagyobb problémáim.
Ha este összejön a társaság, bort iszunk, és néhányszor körbejár a pipa. Ilyen-
kor elfelejtjük a mindennapok gondjait. Beszélgetünk a könyvekről, amiket mos-
tanában olvastunk, fekete mágiával, parapszichológiával meg a buddhizmussal
foglalkozunk. Olyanokat keresünk, akiknek van valami jó kis dilijük, tőlük sze-
retnénk tanulni. Mert mi magunk elég vacakul vagyunk.
Az egyik lány ápolónőképzős, és hozott néhány tablettát a társaságnak. Egy
ideig megint Valiummal dobtam fel magam. LSD-hez nem nyúlok, mert félek,
hogy horror lesz a vége. A többieket egyébként elég jól feldobja az is.
Ebben a kisvárosban különben nincs keménydrogos szcéna. A keményebb
drogosok általában Hamburgban gyülekeznek. Nincs is olyan nepper itt helyben,
aki H-t árusítana. Szóval nem lehet a H-ra olyan könnyen elcsábulni, mint Ber-
linben vagy Hamburgban, vagy akár Norderstedtben.
De ha valaki kimondottan H-t akar, természetesen minden különösebb nehéz-
ség nélkül megszerezheti. Néhány tagnak vannak összeköttetései. És olykor
megfordul itt egy-egy nepper, aki nyakába kötve igazi drogüzletet hordoz magá-
nál. Ha megkérdezel egy ilyen hapsit, tud-e adni valami szert, akkor visszakér-
dez: „Mi kell? Valium, Valeron, hasis, LSD, kokain vagy H?”
A mi társaságunkban mindenki meg van győződve róla, hogy tud bánni a sze-
rekkel. Bizonyos dolgokban tényleg más is itt, mint három-négy évvel ezelőtt
Gropiusstadtban volt.
Másfajta szabadságot keres ez a csapat a narkóban. Nekünk nem kell a Sound,
hogy baromi hangos zene mellett kábítsuk el magunkat. Az ittenieknél szóba se
jöhet, hogy a Kurfürstendamm csillogó-villogó reklámjai alatt játssza meg a sza-
badot. Mindannyian utáljuk a várost, mindenki tök természetbuzi. A hétvégeken
összevissza furikázunk Schleswig Holsteinben, aztán valahol elkezdünk gyalo-
golni, míg egy bulihelyet nem találunk. Gyakran bemegyünk a mocsarakba, oda,
ahol holtbiztos, hogy senki más nem jár.
De a legtutibb a mészbánya. Kurva nagy lyuk a táj közepén. Majdnem egy ki-
lométer hosszú, kétszáz méter széles, és száz méter mély. Az oldalai teljesen füg-
gőlegesek, és alul nagyon meleg van, egyáltalán nem fúj a szél. Olyan növények
nőnek odalent, amilyeneket sehol máshol nem láttunk. Fantasztikusan tiszta pa-
takok folynak át ezen a csodavölgyön, az oldalaiból pedig vízesések törnek elő.
A víztől rozsdavörösek lesznek a fehér falak. Mindenhol fehér törmelékek hever-
nek, olyanok, mintha ősállatok csontjai lennének. Talán tényleg mamutcsontok
is. Az óriási kotrógép és a szállítószalagok, amelyek hétköznap idegesítő zajt
csinálnak, hétvégén olyannak tűnnek, mintha évszázadok óta csöndben állnának.
A mész őket is rég kifehérítette.
Teljesen egyedül vagyunk ebben a csodavölgyben. A függőleges mészfalak el-
takarják a rajtuk túl levő világot. Semmilyen zaj nem tud behatolni ide. Csak a
vízesések zúgása hallatszik.
Mindig elképzeljük, hogy egyszer megvesszük a mészbányát, ha majd leállít-
ják a kitermelést. Itt lent építenénk magunknak faházakat, csinálnánk egy óriási
kertet, állatokat tartanánk, és mindenünk meglenne, ami az élethez kell. Az
egyetlen utat, ami kivezet a gödörből, eltorlaszolnánk.
Úgysem lenne kedvünk többé felmenni innen.