Anglia az Egyesült Királyságban:

az angol identitás és az „angolkérdés”

Egedy Gergely

A
2014 szeptemberére kiírt népszavazás nemcsak Skócia sorsát érinti, hanem az
Egyesült Királyságot alkotó nemzetek legnagyobbikáét, a több mint 50 milliós
Angliáét is. Erről a dimenzióról, s az ún. „angolkérdésről” általában mégis jóval
kevesebb szó esik a sajtóban, mint Skócia függetlenségéről. Pedig nem lényegtelen kér-
désről van szó. Vajon a skótok és a walesiek önállósodási törekvéseire válaszul az ango-
lok is igényelnek-e olyan többletjogokat és intézményeket, amelyekkel az előbbiek már
rendelkeznek? Nem minden alap nélkül állította már 1975-ben Enoch Powell tory po-
litikus, hogy a hatalomátruházás dilemmájának mélyén valójában nem Skócia, Wales
és Észak-Írország problémája, hanem mindenekelőtt Angliáé húzódik meg.1 Igényli-e
Anglia, hogy megtalálja „a saját politikai hangját” a „kelta peremvidékek” megerősö-
dött pozíciójának az ellensúlyozására?
A kérdést éles formában a New Labour által 1997-ben végrehajtott „devolúció”, vagyis a
Skóciának és Walesnek ígért önálló törvényhozó gyűlések (az előbbinek „parlament”,
az utóbbinak „nemzetgyűlés”) létrehozatala tűzte napirendre.2 E két országrész – Észak-
Írországgal együtt – így már saját törvényhozó testülettel rendelkezik a saját partiku-
láris érdekeinek hatékonyabb képviseletére, míg Anglia ezt nem mondhatja el.
A westminsteri parlament skót, walesi és északír képviselői ily módon beleszólhatnak
az angolok ügyeibe, míg fordítva ez nem áll. A Skót Nemzeti Párt (Scottish National
Party, SNP) magabiztos 2011-es választási győzelme pedig minden eddiginél nehezebb
próba elé állította az angol–skót viszonyt, hiszen az SNP által alakított skót kormány a
függetlenség kivívását, vagyis az unióból való kilépést tekinti a legfőbb céljának. Vajon
hogyan hat e folyamat az angolok identitására?

Az unionizmus eszméje és a brit identitás

A brit identitás tartalma sohasem nyert egyértelmű meghatározást, ám e sorok szerzője
egyetért azon kutatókkal, akik szerint a fogalomhoz kapcsolódó többértelműség, „kö-
rülhatárolatlanság” valójában nem a brit identitás gyengeségét jelentette, hanem sokkal

2014. nyár 35
Egedy Gergely

inkább annak erejét biztosította. Így volt ugyanis igazán képes arra, hogy egy mul-
tinacionális államalakulatban betölthesse a közös identitás funkcióját. Legsajátosabb
vonását talán abban láthatjuk, hogy kialakulása során nem számolta fel a premodern
eredetű identitásokat, hanem mintegy azok fölé épült. Megteremtésében a kulcssze-
repet nyilvánvalóan az angol elit játszotta, amely úgy tudta integrálni a brit szigeten
élő kulturális és politikai közösségeket, hogy közben ellen tudott állni a kísértésnek,
és nem az angol nacionalizmus politikáját választotta.3 A brit identitás egy olyan biro-
dalmi tudatot alakított ki, amelyet a nem-angolok is a magukénak érezhettek, s amely
így alkalmas eszköznek bizonyult a multinacionális állam irányítására. Sikerességé-
nek szükséges előfeltétele volt, hogy Skócia és Wales is részesüljön a birodalomépítés
gyümölcseiből. (A katolikus Írországról ez természetesen nem mondható el.) S ami a
témánk szempontjából a legfontosabb: paradox, ám mégis logikus módon, a brit identi-
tás dominánssá válása együtt járt a tőle elvileg jól megkülönböztethető angol identitás
nagyfokú gyengeségével. Bizonyos fokig ez volt az „ára” a brit identitás sikerének.
Roger Scruton markáns fogalmazásában: az angolok „a nemzeti eszmének még csak
valamiféle helyettesítőjével sem rendelkeztek”.4 Sokat mondó, hogy az uniót megterem-
tő angol elit figyelme 1707 és 1921 között Skóciára, Írországra és a Birodalomra irányult,
s a legkevésbé sem Angliára.5
A brit államot, amelyet az Angliát Skóciával egyesítő 1707-es szerződés és az Íror-
szágot saját parlamentjétől megfosztó 1800-es törvény teremtett meg, politikai síkon az
„unionizmus” eszméje legitimálta. E doktrína Jim Bulpitt véleménye szerint a centrum
autonómiájának védelmét szolgálta a periféria követeléseivel szemben.6 Robert Colls
úgy vélte, hogy brit identitás nem is alakult ki soha, csak brit államról beszélhetünk, s
azt kifejezetten politikai, nem pedig kulturális tartalmú érvekkel igazolták.7 Hívei sze-
mében az unió „örök időkre” szólt. Jellemző, hogy amikor 1886-ban William Gladstone
miniszterelnök az ír „home rule” (önkormányzati) törvényjavaslat védelmében a par-
lament szuverenitásának tanát kidolgozó Albert V. Dicey-re hivatkozott, az unionista
érzelmű neves alkotmányjogász hevesen szembefordult vele.8 Ez nagyfokú következet-
lenség volt a részéről, tétele alapján ugyanis a westminsteri parlament mindent megte-
hetett – akár az uniót is felbonthatta (volna). Dicey és a hozzá hasonlóan gondolkodók
– amint azt Ian McLean és Aliastair McMillan hangsúlyozza – az uniót önmagában
véve jónak és végcélnak tekintették.9 Ez az álláspont történetileg főként a konzervatí-
vokhoz kötődött, de a liberálisok egy része („liberális unionisták”) is osztotta, sőt egy
ideig a Munkáspárt (Labour Party) is ezen a platformon állt.
A történelmi részletekbe bocsátkozást e helyütt kerülve csak annyit jegyezzünk
meg, hogy a 20. század utolsó harmadában kibontakozott „kelta reneszánszra”, a skót
és walesi autonómiatörekvésekre sokáig egyik nagy pártnak sem volt válasza. A Lord
Kilbrandon vezette bizottság 1973-ban végül javaslatot tett a „hatalomátruházásra”
(devolúció), s a James Callaghan vezette munkáspárti kormány 1976-ban a parlament

36 Külügyi Szemle
 Anglia az Egyesült Királyságban

elé terjesztette azt a törvényjavaslatot, amely Skóciának és Walesnek saját törvényhozó

gyűlést ígért. Az erről 1979-ben megrendezett népszavazás azonban eredménytelennek
bizonyult, mivel szigorú érvényességi feltételt szabtak: a sikerhez az összes szavazásra
jogosult polgár 40 százalékának az igenjére lett volna szükség. (Skóciában a szavazók
52 százaléka igent mondott ugyan, ám ők a 63 százalékos részvételi arány mellett csak a
voksolására jogosultak egyharmadát alkották.) A hetvenes évek végén a brit tudat még
egyértelműen erősebbnek bizonyult a partikuláris identitásoknál.10
Margaret Thatcher neokonzervatív forradalma lényegében arra tett kísérletet, hogy a
hagyományos unionista identitást támassza fel – és ezzel jelentős mértékben hozzájárult
a skótok elidegenítéséhez. Az utóbbiak különösen nehezményezték, hogy a brit identi-
tás thatcheri változata az angol kulturális identitásnak adott elsőbbséget, amelyben az
individualizmus és a vállalkozói szellem jóval nagyobb szerepet kapott, mint a hagyo-
mányosan közösségorientált skót identitásban.11 A thatcheri politika felettébb nehéz
helyzetbe hozta a skót konzervatívokat, hiszen lehetetlenné vált egyidejűleg hitelesen
képviselni a skót és a „brit” szempontokat.12 1997-ben aztán az ismét kormányt alakító
Munkáspárt – korábbi ígéretét beváltva – végrehajtotta a skóciai és walesi devolúciót,
abból kiindulva, hogy ez nem veszélyezteti, hanem inkább korszerűsíti a brit identitást.
Tony Blair több ízben is nyomatékosan hangsúlyozta a „britség” modernizációjának a
szükségességét.13 Utódja, Gordon Brown pedig különösen harciasan kötelezte el magát
a „britség” mellett, ami, kimondatlanul, az angol identitás elleni fellépést is jelentette.
Politikai bukása után ezért baloldali berkekből is sokan bírálták, megfogalmazva azt a
véleményt, hogy az „angolság” ügyét nem szabad a toryknak tálcán felkínálni. Ahogy
Andy Newman hangsúlyozta az Imagined Nation: England after Britain című esszékö-
tetben, az angol szocialistáknak versenybe kellene szállniuk azért, hogy ők tölthessék
meg tartalommal az angol patriotizmus fogalmát.14
Ha kifejezetten az angol és a brit identitás egymáshoz való viszonyának a történetét
vizsgáljuk, akkor azt – Arthur Aughey nyomán – két szakaszra oszthatjuk: az elsőben
az „integráció narratívája”, a másodikban pedig a „dezintegrációé” dominált. Az előb-
biben nagy szerepet játszott az angol politikai tradíció britté tétele; ennek kulcsjelen-
tősége volt abban, hogy az angol nacionalizmus nem alakult ki. Aughey arra is joggal
utal, hogy az angol civilizáció kiemelkedő vonzereje segítette az integráció sikerét.15
Az integráció implicit módon arra az előfeltevésre épült, hogy az angol vívmányok
egyszerre egyediek, kivételesek – s ugyanakkor egyetemes értéket hordozóak. Ezzel
összefüggésben a dezintegráció kibontakozása épp ahhoz a mozzanathoz kapcsolha-
tó, hogy a britté tett angol civilizáció egyediségét és univerzális dimenzióját egyaránt
megkérdőjelezték.16
Mások a brit identitás dezintegrációját mindenekelőtt a birodalom elvesztésével
hozták összefüggésbe, abból indulva ki, hogy a régi Nagy-Britannia „birodalmi konst-
rukció” volt, márpedig, amint azt a neves politológus, David Marquand szellemesen

2014. nyár 37
Egedy Gergely

megjegyezte, „nem lehet imperialistának lenni birodalom nélkül”. Nagy ívű munká-
jában Richard Weight azt a véleményét fejti ki, hogy az Egyesült Királyság keretében
megvalósított unió és az azt szolgáló brit tudat tulajdonképpen a kapitalizmus, az im-
perializmus és a protestantizmus „terméke” volt. Az ezredfordulóra azonban a biroda-
lom maradékai is eltűntek, a protestantizmus szekularizálódott, a kapitalizmus pedig
jelentős mértékben átalakult – Nagy-Britannia, mint politikai konstrukció tehát vissza-
fordíthatatlanul megroppant, s ez a brit tudat sorsát is megpecsételte. Nagy-Britannia
ezért – szerinte – nem fogja a 21. századot megélni.17 A drámai változásokat remekül
mutatja be a brit politikai közösségért aggódó tekintélyes és népszerű történész,
Andrew Marr munkája, A nap, amelyen Nagy-Britannia meghalt.18

Az „angolkérdés”

A brit tudat megrendülése óhatatlanul együtt járt az Egyesült Királyságot alkotó nem-
zetek saját külön identitásának a megerősödésével – s e folyamat, a többiekénél később
ugyan, az angol identitást is érintette. Ez pedig maga után vonta az ún. „angolkér-
dés” („the English Question”) napirendre kerülését. E fejleményhez az aszimmetrikussá
vált alkotmányos rendszer működéséből fakadó feszültségek is hozzájárultak.
A hatalomátruházás folyamatát elemezve Kaiser Tamás joggal mutatott rá: a devolúció
nem az alkotmányos rendszer átfogó szabályozása, hanem „az egyes országrészekre
külön-külön meghozott, egymástól tartalmilag is eltérő törvények révén valósult meg”.
Az „egyesével történő” megközelítés azzal a következménnyel járt, hogy nem sikerült
összehangolni a devolúciós közpolitikák specifikus és az Egyesült Királyság egészére
vonatkozó igényeit.19
Az „angolkérdés” valójában több kérdést is magában foglal Nagy-Britannia és a
szűkebben vett Anglia kormányzásáról.20 A kérdés makro- és mikroszinten egyaránt
vizsgálható: az előbbi megközelítés Angliának az Egyesült Királyságon belüli pozíci-
ójával, az utóbbi pedig az Anglián belüli regionalizmussal foglalkozik. E tanulmány
az „angolkérdést” az előbbi nézőpontból, vagyis Angliának az unión belüli helyzetét
középpontba állítva vizsgálja, arra keresve választ, hogy mi (lehet) Anglia válasza az
„aszimmetrikus devolúcióra” és a „kelta peremvidékek” önállósodási törekvéseire.
(Azzal a dilemmával tehát, hogy vajon indokolt-e valamiféle „devolúció” Anglián belül
is a London-központú kormányzás lazítására és rugalmasabbá tételére, nem foglalko-
zik.) A brit politikai elit eddig – jól megfigyelhetően – arra törekedett, hogy kerülje
az „angolkérdéssel” való realisztikus szembenézést. Ez a magatartás pedig, amint
Michael Kenny és Guy Lodge joggal hangsúlyozza, óhatatlanul azzal jár együtt, hogy
néha aránytalanul lebecsülik, néha pedig túlbecsülik a devolúciók által aszimmetri-
kussá tett alkotmányos rendszer potenciális következményeit.21

38 Külügyi Szemle
 Anglia az Egyesült Királyságban

Az ekként értelmezett „angolkérdés” megoldásának, amint azt a témakör neves kuta-

tója, Robert Hazell hangsúlyozza, elvi síkon három lehetséges megoldása van. Az egyik
az, hogy az Angliát érintő törvényekről csak az angolok szavazhassanak („English votes
on English laws”); a másik egy önálló angol parlament megteremtése; a harmadik, a leg-
radikálisabb pedig Anglia függetlenségének a deklarálása.22 A brit politikában, eltérő
támogatottsággal ugyan, mind a három opció meg is fogalmazódott.

Angol szavazatok az angol törvényekről

Ez az elképzelés látszólag ésszerű és méltányos megoldást kínál arra a dilemmára,

amelyet a brit belpolitikában és a szakirodalomban egyaránt „West Lothian Question”-
ként („Nyugat-Lothian kérdéseként”) emlegetnek. Tam Dalyell, a skóciai West Lothian
választókerület munkáspárti képviselője volt az, aki a Kilbrandon-bizottság devolúciós
elképzeléseinek parlamenti vitájában, a hatalomátruházást ellenezve, 1977-ben első-
ként vetette fel, hogy vajon méltányos-e az, hogy a skót és a walesi képviselők olyan
ügyekben is szavazhatnak, amelyek kizárólag Angliát érintik. (Egy példa: 2004-ban
a skóciai szavazatokra támaszkodó Munkáspárt keresztülvitte a parlamentben a fel-
sőoktatási tandíjak emelését – ami kizárólag Angliára vonatkozott, Skóciára nem.) Az
„angol szavazatok az angol törvényekről” elve tehát azt az ígéretet hordozza magában,
hogy a westminsteri parlament egyúttal egy kifejezetten angol parlamentként is mű-
ködhet. Ennek az elképzelésnek – a radikálisabb megoldási javaslatokkal ellentétben – a
politikai elit és a választópolgárok körében egyaránt viszonylag jelentős támogatott-
sága van: a közvélemény-kutatások tanúsága szerint az angolok több mint fele gondolja
úgy, hogy 1997 óta a skót képviselőknek nem szabadna beleszólniuk az ő ügyeikbe.23
1999 júliusában az akkor William Hague által vezetett Konzervatív Párt (Conservative
and Unionist Party) ezt az opciót jelölte meg a West Lothian Question kívánatos megol-
dásaként.24 Hague kijelentette: „Az angol képviselőknek kizárólagos beleszólási joggal
kell rendelkezniük az Angliát érintő törvényeket illetően… Az emberek egyre jobban
fognak neheztelni azért, hogy Angliáról az Egyesült Királyság más részeiből származó
képviselők hoznak döntéseket, miközben az angolok nem szólhatnak bele abba, hogy
másutt mi történik.”25 Ez az állásfoglalás része volt a toryk 2001-es választási program-
jának, és a 2005-ös választási manifesztum is tartalmazta.
Ezt a megoldást karolta fel az egyébként szilárdan „unionista” meggyőződésű David
Cameron is, miután a Konzervatív Párt elnökévé választották 2005-ben.26 A részletek
kidolgozásával egy bizottságot (Democracy Taskforce) bízott meg, Kenneth Clarke veze-
tésével. Ez 2008-ra elkészített jelentésében azt indítványozta, hogy módosítsák a ház-
szabályt, oly módon, hogy az Angliára vonatkozó törvényjavaslatok megtárgyalásá-
nak bizottsági szakaszában (committee stage) – vagyis abban a fázisban, amelyben az
érdemi-szakmai vita zajlik – csak az angliai választókerületek képviselői vehessenek

2014. nyár 39
Egedy Gergely

részt.27 A kompromisszumkeresés jegyében fogant elképzelés a végső szavazásból a

nem-angol képviselőket sem zárta volna ki. Ehhez módosító javaslatként az egykori
tory miniszter, Malcolm Rifkind egy olyan megoldást indítványozott, hogy – a skót
és a walesi „nagybizottságok” mintájára (amelyek az összes skót, illetve walesi kép-
viselőt magukban foglalják) – állítsanak fel egy angol „nagybizottságot (English Grand
Committee), amely kizárólagos illetékességgel rendelkezne az angol törvények ügyé-
ben.28 Az Alsóház elnökét (Speaker of the House of Commons) illetné meg az a jog, hogy
eldöntse, mely javaslatok tartoznának e körbe. A Munkáspárt az effajta elképzeléseket
az unióra nézve fenyegetőnek minősítette, és határozottan elutasította.
Választási ígéretükkel összhangban a 2010 májusában kormányra került konzerva-
tívok nem „ejtették” ezt az ügyet, és a liberális demokratákkal olyan koalíciós szerző-
dést kötöttek, amely egy új bizottságot állított fel az „angolkérdés” megvizsgálására.
A Sir William McKay elnöklete alatt tevékenykedő hatfős testület (Commission on the
Consequences of Devolution for the House of Commons) 2013 márciusára készítette el a jelen-
tését, arra az álláspontra helyezkedve, hogy „nélkülözhetetlen” („essential”) az aszim-
metrikus devolúcióval kapcsolatos angol aggályok figyelembevétele. Ennek fényében a
bizottság azt javasolta, a közvélemény-kutatásokra is hivatkozva, hogy „alapesetben”
(„normally”) az Angliára vonatkozó döntések csak az angol képviselők többségének az
egyetértésével legyenek elfogadhatók.29 Ennek az elvnek a konkrét megvalósítását il-
letően több megoldás is felmerült, egyebek között az angol képviselők szavazatainak
duplán számolása és a devolúcióban részesült országrészek képviselői helyeinek jelen-
tős csökkentése. A kormányban is részt vevő neves konzervatív gondolkodó, Oliver
Letwin azzal a javaslattal élt, hogy az Angliát érintő törvények esetében a parlamenti
vitában egy „negyedik olvasat” („fourth reading”) is legyen, s ebben csak az angol kép-
viselők szavazhassanak.30 A koalíciós kormány azonban egyelőre még egyik megoldás
mellett sem kötelezte el magát; úgy tűnik, a skót függetlenségi referendum előtt óva-
kodik a határozott lépésektől. Néhány alapelvet viszont leszögezett a McKay-bizottság:
közöttük szerepel az, hogy a devolúció visszavonása nem kerülhet szóba, a jelenlegi
helyzet hosszú távú fenntartása viszont kockázatos.31
Az „angol szavazatok az angol törvényekről” elve az első rátekintésre logikusnak
tűnik, valójában azonban súlyos gyakorlati nehézségekbe ütközik a megvalósítása.
Először is: hogyan lehet meghatározni, melyek a kizárólag Angliát érintő ügyek és tör-
vények? 1707 óta Anglia és Skócia oly sok szállal szövődött össze, hogy az effajta elha-
tárolás felettébb problematikus. Ez ráadásul – Hazell szavaival – „a parlamenti képvi-
selők két kategóriáját teremtené meg” (vagyis a britet és az angolt), ami nyilvánvalóan
ellentmond annak a régi alkotmányos alapelvnek, miszerint minden képviselő minden
ügyhöz hozzászólhat és szavazhat.32 Azt a felvetést pedig, hogy számottevően csökken-
tik a westminsteri parlamentben helyet foglaló skót képviselők számát, Skócia aligha
fogadná el, hiszen ebben az esetben a Skóciát is érintő közös ügyekben sem tudná meg-
felelően hallatni a hangját.

40 Külügyi Szemle
 Anglia az Egyesült Királyságban

Angol parlament

Egy külön angol parlament legalább részben kiiktathatná a fentebbi megoldás kritikus
pontjait, de ténylegesen talán még több problémát vetne fel, mint amennyit megolda-
na. Ezzel magyarázható, hogy ennek az opciónak jóval kisebb a támogatottsága, mint
az előbbinek, noha kétségtelen, hogy 1998-ban elindult egy mozgalom, „Kampány az
angol parlamentért” (Campaign for the English Parliament) néven. Teresa Gorman kon-
zervatív képviselő 1999-ben törvényjavaslatot is kezdeményezett az Alsóházban an-
nak érdekében, hogy írjanak ki népszavazást a külön angol parlament felállításáról.33
Bár konzervatív berkekben az ötlettel sokan szimpatizáltak, s néhány befolyásos tory
politikus, köztük David Davies (Cameron riválisa a 2005-ös pártelnöki választáson) is
támogatta az elképzelést, a pártvezetők többsége, józan óvatosságot tanúsítva, nem kí-
vánta e radikális lépést felkarolni. Ez még az „angol szavazatok az angol törvényekről”
elvét szolgáló elképzeléseknél is mélyebben érintené a szigetország közjogi berendez-
kedését, azt gyakorlatilag a négy államalkotó nemzet föderációjává változtatva. Joggal
utal több kutató is arra, hogy egy olyan föderáció működése igencsak problematikus
lehet, ahol az egyik egység aránytalanul nagyobb a többinél – Anglia a brit népesség
85 százalékát tömöríti. Az angol parlament „súlya” szinte agyonnyomná a többiét. Ezt
a megoldást a McKay-bizottságnak a már tárgyalt jelentése sem tekinti járható útnak.34
Az angol választópolgárok körében az angol parlament támogatottsága eddig nem érte
el a 20 százalékot, bár az angol–skót viszony kiéleződése ezen változtathat a jövőben.

Anglia teljes függetlensége

E megoldás kétségkívül abszurdnak hat – s annak is tartható. Mégsem pusztán elvi

lehetőségről van szó, hiszen e gondolatnak is vannak szószólói. S nem pusztán az aláb-
biakban még említendő, minimális támogatottságú pártokra gondolok. Ezen elképzelés
hívei közé sorolható, többek között, az „angolkérdés” exponálásának ismert képviselő-
je, az angol identitás felkarolását középpontba állító Simon Heffer is, akinek a munká-
jával az alábbiakban még foglalkozunk.

A pártpolitikai dimenzió
Előbb azonban néhány szót a pártpolitikai vetületről. A fentiekben láttuk, hogy az „an-
golkérdés” ügyét elsősorban a Konzervatív Párt karolta fel – s ez természetesen nem
véletlen. A Konzervatív Párt ugyanis gyakorlatilag „angol párttá” vált: 1997-ben, az Új
Munkáspárt „földcsuszamlásszerű” győzelmekor a toryk már egyetlen mandátumot
sem szereztek sem Skóciában, sem Walesben. Még 2010-ben is, amikor ismét kormányra

2014. nyár 41
Egedy Gergely

tudtak kerülni, csak egyet nyertek el az 59 skóciai választókerületből. A brit tudat meg-
rendülése kapcsán már volt szó arról, hogy Margaret Thatcher és John Major politikája
nagymértékben elidegenítette a skótokat – ennek mértékét tükrözi, hogy 1979-ben a
toryknak még 22 mandátumuk volt ott. A Munkáspártot viszont a skóciai és a walesi
mandátumok elveszítése roppant előnytelenül érintené, hiszen a párt hagyományosan
erős pozíciókkal rendelkezik a kelta országrészekben.35 Ez a sajátos helyzet egyrészt
ellenérdekeltté teszi őket az „angolkérdés” felkarolásában, másrészt kétségtelenül erős
csábítást jelent a konzervatívoknak arra, hogy az angol nacionalizmus irányába moz-
duljanak el. A párt vezetősége azonban mindeddig nagyfokú megfontoltságot és óva-
tosságot mutatott. David Cameron maga is több ízben határozottan kijelentette, hogy
nem Anglia, hanem az egész Egyesült Királyság miniszterelnöke kíván lenni. A Kon-
zervatív Párt csak addig a pontig hajlandó elmenni, hogy az „angol szavazatok az an-
gol törvényekről” elvének valamiféle megvalósítását támogassa, az unió kockáztatása
nélkül. A toryknak számolniuk kell azzal, hogy az „angolkérdés” melletti kiállásuk és
az unió egyidejű fenntartása csak igen szűk politikai mozgásteret engedélyez nekik.
Az „angolság” ügyét érdemben az egyébként alapvetően angliai bázisú brit Függet-
lenségi Párt (UK Independence Party, UKIP) sem vállalja fel – ez, bár az utóbbi időben tett
gesztusokat az „angolkérdés” ügyében, lényegében éppúgy a britségre és a brit dimen-
zióra összpontosít, mint a Konzervatív Párt. Az Európa-ellenesség tehát a UKIP eseté-
ben sem kapcsolódik össze az unióellenességgel.36 S lényegében ugyanez mondható el
a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Pártról (BNP) is, amely etnonacionalista programját ki-
fejezetten a „brit néppel” kötötte össze. Colin Copus érdekes tanulmányában kimutatja,
hogy az 1997 utáni Egyesült Királyságban csak egészen kis pártok állították program-
juk középpontjába az „angolságot” és az „angolkérdés” radikális megoldását.37 Közü-
lük szerinte három vált említésre méltóvá: a legjelentősebb a 2002-ben alapított, s ma
is aktív Angol Demokraták Pártja (English Democrats Party, EDP), valamint a 2003-ban
létrejött, s 2012-ben megszűnt „Anglia az Első” Párt (England First Party, EFP) és a már
1991-ben megalakított, de szintén a politikai süllyesztőbe kerülő Angol Függetlenségi
Párt (English Independence Party, EIP). A külön angol parlament felállítását mindhárman
alapvető politikai céljuknak nevezték, s támogatásukról biztosították a „Campaign for
an English Parliament” mozgalmat, amelynek a magát az SNP angliai változatának tartó
Angol Demokraták Pártja volt a fő szervezője. 2014-ben ez utóbbi párt Anglia teljes
„függetlensége” mellett foglalt állást. Közös szimbolikus követelésként fogalmazódott
meg, hogy Szent György napját országos ünneppé tegyék. Arra a kérdésre, hogy „Kik
az angolok?”, az „Anglia az Első” Párt, markánsan etnonacionalista alapra helyezked-
ve, „a fehérellenes rasszizmus” („anti-white racism”) leküzdését jelölte meg fő céljának.
Az Angol Függetlenségi Párt is etnikailag meghatározható csoportként tekintett az
angolokra, de nem helyezkedett az etnikai kizárólagosság pozíciójára, ők a hangsúlyt
az angol kultúra és értékrend elfogadására fordították. A legszélesebb országos

42 Külügyi Szemle
 Anglia az Egyesült Királyságban

szervezettséggel rendelkező Angol Demokraták Pártja viszont az angol nacionalizmus-

nak kifejezetten a „közpolgári” („civic”) változatát képviseli, vagyis Anglia minden la-
kosát angolnak tekinti („all the people of England”), és érvelésének középpontjába azt
állítja, hogy a brit állam a specifikusan angol érdekeket háttérbe szorítva működik. Az
EU-val kapcsolatban mindhárman Anglia kilépése mellett foglaltak állást.38
E pártok választói támogatottsága minimális szinten maradt, ebből azonban tévedés
lenne arra következtetni, hogy azon polgárok száma is hasonló arányú, akik fontosnak
tartják az „angolkérdés” valamilyen megoldását. Azokban a közvélemény-kutatások-
ban (például Ipsos Mori, ICM Research), amelyekben az angol parlament kívánatos-
ságára vonatkozó kérdést olyan kontextusban tették fel, amely feltételezte az Egyesült
Királyság fennmaradását, többséget kapott az igennel válaszolók aránya.39 E felméré-
sekből az is kiderült, hogy a konkrét strukturális-intézményi kérdések jobban érdeklik
az angol választók többségét, mint a kifejezetten az angol identitással összekapcsolha-
tó, elvi jellegű ügyek.

Anglia újraalkotása: Heffer

Az 1997-es skóciai és walesi hatalomátruházást követő angol „nemzeti reneszánsz”
emblematikus ideológusa, az angol identitás és Anglia függetlenségének egyik leghar-
ciasabb szószólója Simon Heffer volt. A Konzervatív Párt jobbszárnyához tartozó törté-
nész-publicista, a Daily Telegraph, a Daily Mail és a Spectator munkatársa, 1999-ben jelen-
tette meg elhíresült könyvét (Nor Shall My Sword. The Reinvention of England), amely a
skótokkal kialakított történelmi kapcsolat átalakítása, de facto megszakítása, Anglia „ön-
állósodása” mellett érvelt – a konzervatívok részéről is számos jogos kritikát kiváltva.40
Heffer abból indult ki, hogy az „angolságot” teljes mértékben el kell választani a
„britségtől”. Meggyőződése szerint az a körülmény, hogy a skótok számottevő része ki
akar válni az unióból, önmagában is megkérdőjelezi a brit tudat fenntartásának értel-
mét. Már az ezredfordulón úgy látta, Skócia teljes kiszakadása csak idő kérdése, mert
a skótok jó része abban a tudatban nevelkedett, hogy az unió hátrányos Skócia számá-
ra. E feltételezés hamis ugyan szerinte, ám a következtetést óhatatlanul le kell vonni
belőle: „ha van írás Hadrianus falán, akkor az nem más, mint hogy az angoloknak el
kell szakadniuk a skótoktól”.41 Egy olyan liberális nemzet, mint az angol – fűzi hozzá –
egyébként sem tehet mást, mint hogy elismerje a skótok jogát a saját államiságukhoz.
Az 1990-es években folytatott konzervatív politika mégis hibás irányvonalat válasz-
tott – állapítja meg: míg a Munkáspárt elkötelezte magát a skóciai hatalomátruházás
mellett, John Major kormánya – ragaszkodva az unionizmus „romantikus és szenti-
mentális” eszméjéhez – elutasította a devolúciót. Ez az állásfoglalás azt a benyomást
keltheti, hogy Heffer, nem is alaptalanul, a nagyobb rugalmasságot hiányolta a toryk

2014. nyár 43
Egedy Gergely

politikájából; valójában azonban más volt a célja: az angol identitás megerősítése és

az angol nacionalizmus egy sajátos változatának a megalapozása. Az ő olvasatában
ugyanis a toryknak nem olyasféle ajánlatot kellett volna tenniük a skótoknak, amelyet
vetélytársaik indítványoztak; szerinte egy korlátozott jogkörű parlament nem válhat
mássá, mint a szeparatizmus bástyájává és az angol adófizetők pénzének kiszivaty-
tyúzójává. Azt kellett volna megkérdezniük a skótoktól, hogy elfogadják-e az addigi
helyzetüket, vagyis maradnak-e az Egyesült Királyság keretében, saját törvényhozás
nélkül, avagy a teljes függetlenséget választják.42
Heffer úgy látta, a skót függetlenségi törekvésekre Anglia nem adhat más választ,
csak azt, hogy – súlyos történelmi mulasztást pótolva – kialakítja saját identitását. El-
ismerte, ez nem ígérkezik egyszerű feladatnak, hiszen míg például a skótok sosem ke-
verik össze a „brit” és az „angol” jelzőket, s egyre növekvő hányaduk azonosítja magát
„inkább skótként, mint britként” vagy épp kizárólag skótként, az angolok zöme magá-
tól értetődően fogadja el a brit jelzőt.43 Az elnyomásnak – jegyzi meg – akár valóságos,
akár csak képzelt (mint a skótok esetében), megvannak a maga előnyei, segít ugyanis
a kohézió megteremtésében. Az angol identitást ilyen külső tényező nem erősítette.44
Gyengeségéhez hozzájárult az is, hogy az állami iskolákban csak a brit örökségről lehet
tanulni, a kifejezetten angolról nem. Ily módon az angol gyerekeket arra szocializálják,
hogy magukat ne angolként, hanem britként azonosítsák – panaszolja.
A munka konklúziója egyértelmű: az angoloknak követniük kell a skótokat a hatá-
rozott nemzettudat kialakításában. Heffer értelmezésében a skótok – azzal, hogy fel
akarják bontani az uniót – „nem hagynak más megoldást az angoloknak, mint hogy
kitalálják magukat”.45 Hozzáteszi ugyanakkor: az angol nemzettudatnak „defenzívnek,
nem pedig agresszívnek” kell lennie, arra kell irányulnia, hogy megőrizze és megóvja
az angol kultúrát és életformát, nem épülhet tehát az etnikum vagy a vallás kizáró
kritériumaira.
Heffer elfogult értékelése szerint az angolok „évszázadokon át ontották a pénzt a
skótoknak és a walesieknek”, az angol adófizető tehát nyertese lenne Skócia távozásá-
nak. Gazdasági szempontból minden az angol–skót kapcsolat jelenlegi formájának a
felbontása mellett szól – fogalmazódik meg a következtetés. („Az angolok számára a
skót függetlenséghez vezető út arannyal van kirakva.”)46 Fűzzük ehhez hozzá: Heffer
egyáltalán nem állt egyedül e véleményével – egy 2009-ben készített közvélemény-
kutatás szerint az angolok egyharmada úgy gondolta, hogy a skótok többet kapnak,
mint amennyi járna nekik.47 Mindezen túlmenően, Margaret Thatcherrel egyetértve,
Heffer is úgy vélte, az „etatista” szemléletű Skócia polgárai túlságosan függővé váltak
a „welfare state” juttatásaitól – kiválásuk az angoloknak tulajdonított vállalkozói szel-
lemnek nagy lökést adna.48
E gondolatmenettel összhangban Heffer bírálja azokat, akik úgy érzik, hogy
Anglia egyedül, vagyis Skócia (és esetleg akár Wales és Észak-Írország) nélkül nem

44 Külügyi Szemle
 Anglia az Egyesült Királyságban

boldogulna a világban. Ez szerinte kishitűség. Arra viszont különösen ügyelnie kell

Angliának, figyelmeztet – s e ponton markánsan megmutatkozik a toryk zömének mély
euroszkepticizmusa –, hogy ne váljon az EU egyik „régiójává”.49 A bevezetésben emlí-
tettük, hogy az „angolkérdés” egyik lehetséges megközelítése Anglia decentralizációja.
Heffer ezt a leghatározottabban elvetette – ő a regionalizációban Brüsszel azon törek-
vését látta, hogy mindenütt kiiktassa a nemzettudatot. Ha sok más kérdésben nem is,
felfogása e tekintetben megegyezik a brit konzervatív gondolkodás fősodrával, amely
élesen ellenzi az EU valamiféle szupranacionális állammá válását.50
Az ő megközelítésében még az angol parlament is rossz kompromisszum lenne: „a
regionalizmus első győzelme”. Szerinte ugyanis a westminsteri törvényhozás mellett
működő angol parlament nem láthatná el feladatát az angol nemzet igazi parlament-
jeként, mert azon ügyekben, amelyek egy 50 milliós nemzet számára a legfontosab-
bak, továbbra sem az angolok dönthetnének.51 Legyen angol parlament – írja –, de csak
olyannak van létjogosultsága, amely az angol nemzetet érintő kérdések mindegyiké-
ben egyedül dönthet. Egy ilyen intézmény viszont nem fér bele a föderális struktúrába.
A gondolatmenet egésze azt sugallja, hogy Heffer számára Anglia „függetlensége”
az optimális megoldás – s valóban, ő a skótok westminsteri képviseletének a csökken-
tését sem tartaná igazán jó megoldásnak. Ezért felveti azt, hogy abban az esetben, ha
a skótok mégsem a teljes függetlenséget választják, magában Angliában kellene nép-
szavazást tartani arról, együtt kívánnak-e maradni Skóciával. A devolúció nyomán ki-
alakult helyzet hosszú távú fenntartását az angolokra nézve mindenképp sérelmesnek
látja: perspektivikus megoldás az ő olvasatában csak a devolúció visszavonása lehet
– vagy pedig az unió felbontása. S történelmi esélyt az utóbbinak tulajdonít.52

Scruton Angliáról
Az angol identitás kérdése és Anglia sorsa Heffernél jóval nagyobb formátumú gon-
dolkodókat is foglalkoztat, köztük a világhírű konzervatív filozófust, Roger Scrutont
is. A legrészletesebben Angliáról írott elégikus hangvételű könyvében (England: An
Elegy53) szól erről – ez magyarul is elérhető Anglia, egy eltűnő ideál címmel. Az ő kiin-
dulópontja az, hogy bár a közös állam keretében „az angolok megtanulták magukat
britként meghatározni”, brit nemzet sohasem létezett.54 Az angolok valójában megma-
radtak angolnak, hűségük Angliához köti őket, nem pedig Skóciához vagy Írország-
hoz. Klasszikus nemzettudat viszont nem alakult ki a körükben; az a kérdés, hogy mik
is ők, fel sem merült bennük, mégpedig azért nem, „mert Anglia olyan erősen fogva
tartotta képzeletüket, hogy ösztönszerűen tudták, kik ők”. Ez magyarázza – teszi hozzá
a filozófus –, hogy a kontinentális politikában meghatározó szerephez jutó nemzeti
eszmékre az angoloknak nem is kellett hivatkozniuk hűségük igazolásához.

2014. nyár 45
Egedy Gergely

Hogy akkor mi volt számukra Anglia? Scruton megközelítésében mindenekelőtt

„szülőföld”, olyan hely, „amelyet szokások szentesítenek”.55 Az angol patriotizmus
hasonlóvá vált a régi rómaiakéhoz: mindkettő az anyaországra irányult. Az angolság
egyetlen kritériuma hosszú évszázadokon át az angliai születés volt. A régi, történelmi
Anglia azonban a maga sajátos prenacionalista beállítottságával, a szülőföld hagyomá-
nyaihoz való ragaszkodásával a 20. század végére végleg elveszett. Scruton keményen
bírálja az angolokat, azt állítva, hogy elsősorban ők maguk felelősek Anglia „betiltá-
sáért” (forbidding), okfejtéséből azonban kitűnik, hogy az Európai Uniót és az Egyesült
Királyság kelta országrészeit is erősen hibáztatja. Számunkra e helyütt különösen az
utóbbi gondolatmenete releváns.
Érvelésének lényege az, hogy a Munkáspárt, amely az ő olvasatában szándékosan
az angol hagyományokat támadja és bomlasztja, „sohasem jutott volna hatalomra, ha
nem állnak mellé azok a skót és walesi választók, akik angolellenes erőnek tekintik”.56
A Labour Party-t érő éles konzervatív kritikája így szorosan összekapcsolódik azzal
a feltételezéssel, miszerint a párt választói bázisának számottevő részét adó skótok és
walesiek (de főként az előbbiek) angolellenesek. A Munkáspárt holdudvarában – írja –
„egy nagyhatalmú értelmiségiekből és tudósokból álló társaság” arra törekszik, hogy
„aláássa a régi Anglia tekintélyét, és nevetségessé tegye az országot a fiatalok előtt”.
Ezen a gondolatmeneten haladva jut el ahhoz a nyilvánvalóan erősen vitatható megál-
lapításig, miszerint a hatalom decentralizálása, a devolúció „nem annyira a skótok és
walesiek érdekében, mint Anglia ellenében ment végbe”.57
Angliáról írott elégiájában megfogalmazódik a klasszikus „angolkérdés” ügye is:
míg a skótok és a walesiek továbbra is törvényeket alkothatnak Angliának, fordítva az
angoloknak erre nincs módjuk.58 Egy másik – újabb – írásában egyenesen úgy fogalmaz
Scruton, hogy a Munkáspárt semmivel sem okozott nagyobb kárt, mint azzal, hogy a
skót törvényhozás felállításával párhuzamosan nem vette ki a skót képviselőket a west-
minsteri parlamentből.59 A skót–angol határ csak észak felől járható át – képletesen így
jellemzi a helyzetet. A konzervatív filozófus a radikális hatalomátruházással hozza ösz-
szefüggésbe azt is, hogy a Brüsszel által készített térképeken az Egyesült Királyságban
már csak régiókat találni, „Angliát meg sem említik”.60 Ez őt a háromszor felosztott és
végül Európa térképéről is letörölt Lengyelország sorsára emlékezteti, nyilvánvalóan
erős érzelmi indulatok hatására.
2014 februárjában Scruton úgy nyilatkozott a BBC-nek, hogy a skót törvényhozás lét-
rehozása nemcsak széles körű önkormányzatot adott a skótoknak, hanem abban is se-
gített nekik, hogy „továbbra is ők irányíthassák az angolokat”.61 Arra utalt ezzel, hogy
az 1997-es Scotland Act – a skótok westminsteri képviseletének fenntartásával – stra-
tégiai segítséget nyújtott a skót szavazatokra építő Munkáspártnak, amelyet „Anglia
betiltása” című, 2008-as írásában felelőssé tett az egykori nemzeti (brit) egység meg-
bontásáért.62 Maguk a skótok ugyan már nem kívánják a munkáspárti kormányzást,

46 Külügyi Szemle
 Anglia az Egyesült Királyságban

és az SNP-re szavaznak – állította –, az angolokat viszont továbbra is a Labour Party

irányítása alatt szeretnék látni. Tony Blair és Gordon Brown különösen sokat tett az
angol identitás aláásásáért: egyik cikkében, igen csípősen, úgy fogalmaz, hogy olyan
nemzettudatot akartak kialakítani, amely „összeegyeztethető Anglia eltűnésével”.63
Ami Skócia függetlenségét illeti, szerinte arról az angolokat elfelejtették megkér-
dezni – mindenki csak a skótok véleményével foglalkozik, pedig az angolokat épp-
úgy érinti a kérdés.64 A fentebb idézett 2014-es rádiónyilatkozatban saját álláspontját a
skót függetlenség ügyében úgy határozta meg, hogy ő „Anglia függetlensége” mellett
szavazna, „a két ország közötti barátság megerősítése érdekében”. Az igazi barátság
ugyanis függetlenséget igényel – jelentette ki.65
Mindehhez, befejezésképp, csak egy egész keveset fűzzünk hozzá. A neves polito-
lógus, Richard Rose 1982-ben úgy fogalmazott, hogy Anglia elsősorban „lelkiállapot,
nem pedig állam”. Az angol nemzettudat, ha erről egyáltalán beszélhetünk, kulturális
tartalmú – nem volt szüksége politikai dimenzióra, hiszen az Egyesült Királyságban
Anglia volt a legerősebb.66 Napjainkra kétségtelenül megerősödött az angol identitás,
ám ebből még nem következnek konkrét intézményi megoldások. A két nagy párt egy-
aránt azon az állásponton van, hogy az Egyesült Királyság olyan politikai érték, amely
érdemes és méltó a védelemre, az „angolkérdés” megoldása tehát csak ebben a keretben
képzelhető el. A kulcstényező tehát az, hogy az angol identitás milyen mértékben poli-
tizálódik, s Anglia milyen típusú politikai közösséggé kíván válni. Erre pedig bizonyá-
ra erőteljes hatással lesznek a skóciai fejlemények.

Résumé
This study is concerned with the analysis of the so-called “English Question”. This
concept can relate both to the role of England within the Union and to regionalism within
England. The author discusses the English Question at the UK-level, concentrating
his attention on the so-called West Lothian issue whereby Scottish MPs can vote on
English-only matters, but English MPs cannot vote on matters handled by the Scottish
parliament. The study starts from the assumption that British identity served the British
state very effectively but the resurgent national consciousness of the “Celtic fringes”,
the devolutions of 1997 and, especially, the recent Scottish bid for independence have
significantly strengthened English national identity and have called into question the
raison d’étre of British identity. There are three institutional solutions to strengthen
England’s position: “English votes on English laws”, an English parliament and English
independence. The study analyses each of these answers to the English Question,
referring also to the views of the noted conservative philosopher, Roger Scruton, the
author of a famous “elegy” on England.

2014. nyár 47
Egedy Gergely

Jegyzetek
1 Arthur Aughey: „The Challenges to English Identity”. In: The English Question (szerk. Robert
Hazell). Manchester: Manchester University Press, 2006. 45. o.
2 Emlékezetes, hogy a Labour Party 1997-től egészen 2010-ig kormányozta a szigetországot.
A decentralizáció és a devolúció fogalmainak megkülönböztetéséhez l.: Kaiser Tamás: Gördülő
devolúció az Egyesült Királyságban. Megválaszolatlan kérdések, új kihívások. Budapest: Gondolat Kiadó,
2012. 13. o. Kaiser fogalmazásában „a devolúció a Westminster parlamenti szupremáciája révén
gyakorolt hatásköröknek a területi alapon szerveződő, választott testületekre való átruházását,
azaz »visszaosztását« testesíti meg”.
3 Egedy Gergely: „A brit identitás felbomlása?”. Századvég, No. 3. (2007). 102–103. o.
4 Roger Scruton: Anglia. Egy eltűnő ideál. Budapest: Typotex, 2004. 9. o.
5 Ian McLean – Alistair McMillan: „England and the Union since 1707”. In: The English Question, 24. o.
6 Jim Bulpitt: Territory and Power in the United Kingdom: An Interpretation. Manchester: Manchester
University Press, 1983. 104–132. o.
7 Robert Colls: The Identity of England. Oxford: Oxford University Press, 2002. 377. o. A neves történész,
Linda Colley szerint viszont volt brit identitás, amely jól meg is fért a többi identitással. Vö.: Linda
Colley: Britons: Forging the Nation, 1707–1837. London: Pimlico, 1994.
8 Albert V. Dicey: England’s Case against Home Rule. London: J. Murray, 1886.
9 McLean – McMillan: i. m. 29–30., 36. o. Ezt a fajta unionizmust a szerzőpáros „elsődleges
unionizmusként” (primordial unionism) jellemezte. „Instrumentális” jellegű viszont az unionizmus
szerintük akkor, ha más célokat szolgál, így például a nagyobb katonai erő biztosítását vagy egy
uniformizált jóléti állam kialakítását.
10 Részletesebben: Egedy Gergely: Nagy-Britannia története (XX. század). Budapest: Aula, 1998. 359–360. o.
11 Egedy: „A brit identitás felbomlása?”. 113–114. o.
12 Peter Lynch: „The Scottish Conservatives, 1997–2001: From Disaster to Devolution and beyond”. In:
The Conservatives in Crisis (szerk. Mark Garnett – Philip Lynch). Manchester: Manchester University
Press, 2003. 164–181. o.
13 Talán a legismertebb beszéde e tárgykörben: „Tony Blair’s Britain Speech”. The Guardian, http://
www.theguardian.com/uk/2000/mar/28/britishidentity.tonyblair, 2000. március 28. Kaiser
ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy Blair valójában nem volt a devolúció eszméjének igazi
elkötelezett je, azt politikai-taktikai okokból támogatta. Kaiser: i. m. 38. o.
14 Andy Newman: „A Political Imaginary for an English Left”. In: Imagined Nation: England after
Britain (szerk. Mark Perryman). London: Lawrence and Wishart, 2008. 223–240. o.
15 Aughey: i. m. 48–49. o.
16 Uo. 49. o.
17 Richard Weight: Patriots. National Identity in Britain, 1940–2000. Basingstoke: Macmillan, 2002. 733.
o. A neves skót marxista történész, Tom Nairn már 1977-ben „megjövendölte” Nagy-Britannia
felbomlását. Tom Nairn: The Break-Up of Britain. London: New Left Books, 1977.
18 Andrew Marr: The Day Britain Died. London: Profile Books, 2000.
19 Kaiser: i. m. 72. o.
20 Robert Hazell: „Introduction: What is the English Question?”. In: The English Question, 1. o.
21 Michael Kenny – Guy Lodge: „More than One English Question”. In: Breaking up Britain. Four
Nations after a Union (szerk. Mark. Perryman). London: Lawrence and Wishart, 2009. 229. o.
22 Hazell: i. m. 2. o.
23 Robert Hazell: „Conclusion: What Are the Answers to the English Question?”. In: The English
Question, 224. o. A 2000 és 2012 közötti trendhez, a támogatottság lassú, de biztos növekedéséhez
l. a The Economist cikkének grafikonját: „The McKay Commission: Fear and Lothian. The English

48 Külügyi Szemle
 Anglia az Egyesült Királyságban

Are Ever More Anxious about Devolution”. The Economist, http://www.economist.com/news/

britain/21574505-english-are-ever-more-anxious-about-scottish-devolution-fear-and-
lothian, 2013. március 30. Tegyük hozzá, hogy a skótok többsége is egyetért e vélekedéssel.
24 Philip Lynch: „Nationhood and Identity in Conservativ Politics”. In: The Conservatives in Crisis. 187. o.
25 William Hague: „English Votes on English Laws”. BBC News, http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_
news/politics/394997.stm, 1999. július 15.
26 David Cameron: „Scots and English Flourish in the Union”. The Telegraph, http://www.telegraph.
co.uk/comment/personal-view/3639114/Scots-and-English-flourish-in-the-Union.html,
2007. április 11. Cameron ebben egyszerre áll ki az unió fenntartása és az „aszimmetrikus
devolúció” következményeinek figyelembe vétele mellett. Ehhez l. még: Dylan Jones: Cameron
Cameronról. Kötetlen beszélgetések a brit miniszterelnökkel. Budapest: HVG Könyvek, 2011. 18. o.
27 Az olyan javaslatok ügyében pedig, amelyek Walest is érintik, az angol és a walesi képviselők
együttes részvételét indítványozta a jelentés. V. ö: „Tories Consider MP Voting Changes”. BBC
News, http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/politics/7481906.stm, 2008. július 1.; Ian Dale:
„West Lothian Question Needs a Clear Answer”. The Telegraph, http://www.telegraph.co.uk/
comment/personal-view/3560188/West-Lothian-question-needs-a-clear-answer.html,
2008. július 4.
28 „Tories Ponder English-Only Voting”. BBC News, http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/
politics/7065941.stm, 2007. október 28.
29 A kulcsmegállapítás: „The report called for the adoption of a constitutional convention that
decisions at the United Kingdom level with a separate and distinct effect for England (or for
England-and-Wales) should normally be taken only with the consent of a majority of MPs for
constituencies in England (or England-and-Wales).” A bizottság teljes jelentése itt olvasható: „The
McKay Commission: Report of the Commission on the Consequences of Devolution for the House
of Commons – Commons Library Standard Note”. www.parliament.uk, http://www.parliament.
uk/business/publications/research/briefing-papers/SN06821/the-mckay-commission-
report-of-the-commission-on-the-consequences-of-devolutio, 2014. február 14. 13. o.
30 Oliver Wright: „English MPs »Could Get Veto on Laws« under Government Plans”. The Independent,
htt p://www.independent.co.uk/news/uk/politics/english-mps-could-get-veto-on-laws-
under-government-plans-8698506.html, 2013. július 9.
31 The McKay Commission: i.m. 13. old.
32 Hazell: i.m. 225.
33 Részletesebben: Teresa Gorman: A Parliament for England. Cheltenham: This England Books, 1999.
34 „The McKay Commission: Report of the Commission…”. 13. o. („Federalism, both England-wide
with an English parliament or with English regions, has compelling objections”.)
35 Matt Beech: „Conclusion: A Cameronite United Kingdom?”. In: The Conservatives under Cameron.
Built to Last? (szerk. Simon Lee – Matt Beech). London: Palgrave-Macmillan, 2009. 211–212. o.
36 A „West Lothian Question” valamilyen megoldását a UKIP is támogatja, de hangsúlyozottan az unió
megőrzésének szándékával. A UKIP programjához részletesebben ld. Kaszap Márton e számban
megjelenő tanulmányát: UKIP: Hogyan kell értelmezni a radikális jobboldali párt felemelkedését?
37 Colin Copus: „English National Parties in Post-Devolution UK”. British Politics, Vol. 4. No. 3. (2009).
367–368. o.
38 Uo. 373–378. o.
39 Uo. 380–381. o.
40 Simon Heffer: Nor Shall My Sword. The Reinvention of England. London: Weidenfeld and Nicolson, 1999.
41 Uo. 3. o. („If there is writing on Hadrian’s Wall it reads that the English should leave Scotland to its
own devices”.) (Hadrianus fala Észak-Angliában húzódik – E.G.)
42 Uo. 9. Wales más eset Heffer szerint: a walesiek lényegében egy „sajátos régióként” tekintenek
önmagukra, ezért „a nacionalizmus és Wales nem igazán illik össze”. Uo. 22. o.

2014. nyár 49
Egedy Gergely

43 Uo. 22. o. Az angol azonosságtudat első látványos megnyilvánulásaként említi, hogy a kilencvenes
évek második felétől az angol futballválogatottat a Szent György-keresztes zászlóval biztatják a
szurkolók.
44 Uo. 38. o.
45 Uo. 37. o. („… the Scots … effectively leave the English with no option but to reinvent themselves”.)
46 Uo. 67. o. Ténylegesen Skócia, Wales és Észak-Írország közkiadásainak finanszírozása az ún.
Barnett-formula szerint történik, amelyet a hetvenes évek második felében, az akkori népességi
arányok alapján dolgoztak ki.
47 Kenny–Lodge: i. m. 230. o. Az egy főre eső közkiadások Skóciában valóban magasabbak, mint
Angliában.
48 Heffer: i. m. 55. o.
49 Uo. 58. o.
50 Uo. 101. o. A konzervatívok EU-politikájához l. Gálik Zoltán: „Brit koalíciós Európa-politika
konzervatív módra: távolságtartás új alapokon”. Külügyi Szemle, Vol. 10. No. 1. (2011). 71–106. o.,
valamint Egedy Gergely: „A brit konzervatívok és Európa”. Grotius, http://www.grotius.hu/
publ/displ.asp?id=NODCWG, 2010.
51 Heffer: i. m. 109–110. o.
52 Uo. 133. o. („Removing this imbalance means either ending devolution or ending the Union.”)
53 Roger Scruton: England: An Elegy. London: Chatto & Windus, 2000.
54 Scruton: Anglia. Egy eltűnő ideál. 10. o.
55 Uo. 11–12. o.
56 Uo. 194. o.
57 Uo. 194. o.
58 Uo. 195. o.
59 Roger Scruton: „When Will the Conservative Party Fight for England?”. Conservative Home, http://
www.conservativehome.com/platform/2013/01/roger-scruton.html, 2013. január 5.
60 Roger Scruton: „The Forbidding of England”. The American Spectator, http://spectator.org/
articles/42722/forbidding-englandm, 2008. november.
61 Roger Scruton: „A Point of View: Should the English Have a Say on Scottish Independence?”. BBC,
http://www.bbc.com/news/magazine-26173128, 2014. február 23.
62 Scruton: „The Forbidding of England”. („The Labour Party can rule over the English only with the
help of its Welsh and Scottish MPs. Under its jurisdiction our nation has ceased to be the single
nation that we were taught to believe in…”.)
63 Uo. („… a new kind of national loyalty, one which is compatible with the disappearance of
England”.)
64 Hefferhez hasonlóan ő is azt állítja, hogy Anglia anyagilag segélyezi Skóciát.
65 Skócia kilépése szerinte kizárólag katonai-stratégiai okokból lenne hátrányos, de London és
Edinburgh szoros együttműködésével ezt ellensúlyozni lehetne. Scruton: „A Point of View…”.
66 Weight: i. m. 10. o.

50 Külügyi Szemle