A Vas megyei Szentpéterfa az osztrák – magyar határon található kis horvát falu.

A trianoni
békediktátum után vált határfaluvá, 1923-ig pusztán az egyike volt a számos horvát településeknek
a környéken, Szentgotthárdtól Pozsonyig. Az országcsonkítás után azonban különleges helyzetbe
került a falu. Egyrészről a Szőlőhegye az osztrákokhoz került, másrészről ez a falu volt az egyike
azoknak a településeknek, ahol könnyű szerrel át lehetett jutni Ausztriába. Szentpéterfa sorsát az
első nagybetűs szökés tökéletesen előre vetítette, ugyanis Rákosi Mátyás 1919-ben a falu
fogadójában vacsorázott meg, mielőtt néhány száz méter megtétele után elmenekült
Magyarországról Ausztria irányába.

Szentpéterfa évszázadok óta egy színtiszta horvát falu volt, a község ma is horvát többségű, 2001-ben
1093 lakosából 796 horvát volt. Kettős identitású horvát emberek, akik egyszerre magyarok és
horvátok. Nem áll szemben egymással ez a két dolog. Annyira nem, hogy a falu 1923-ban Sopronhoz
hasonlóan népszavazáson a Magyarországhoz tartozásuk mellett döntött. Ennek emlékére a Vas
Vármegye Törvényhatósági Bizottságától, több hasonló községgel együtt megkapta a Communitas
Fidelissima, azaz a Leghűségesebb Község címet.

Bár a falu Magyarországon maradt, a lakosok tulajdonában levő Szőlőhegy az osztrák oldalra került.
Az osztrák államban azonban legalább annyi tisztesség maradt, hogy a földeket nem kobozták el, a
falusiak háborítatlanul járhattak át művelni a területeiket. A kettős birtokosság zavartalanul
működött egészen a második világháború végéig. Pontosabban a 1948-ig, a kommunista
hatalomátvételig. Attól kezdve egy teljesen más világ köszöntött be Magyarországon, Szentpéterfán
pedig amennyiben az lehetséges, akkor még nehezebb idők köszöntöttek az emberekre.

A vörös uralom kezdete utáni évben, 1949-ben szögesdrót került a két ország határára. A
kommunisták ugyanis jól tudták, hogy hatalomra kerülésük után az emberek tömegei indulnak meg a
nyugati határ irányába. Ez egy beismerővallomással egyenértékű. Korábban évtizedekig nem volt
szükség sem szögesdrótra, sem szigorú határellenőrzésre, a kommunista fordulat után azonban bent
kellett tartani az embereket. A határ lezárása egyet jelentett azzal, hogy a szentpéterfaiak nem
járhattak ki többé a szőlőjükbe dolgozni, egyik napról a másikra elvesztették a birtokaikat. Persze ez
nem volt olyan nagy dolog akkoriban, a kollektivizálás miatt amúgy is mindenkitől elzabrálták a
birtokát.

A szőlőhegy elvesztése azonban csak a kezdet volt. Az ötvenes évek ugyanis nagyon kemény időszak
volt a szentpéterfaiak számára, az ávónak különösen gondja volt arra, hogy a helyi lakosság életét
elviselhetetlenné tegyék. Mindennaposok voltak a zaklatások, verések, aki tudott az elmenekült az
átmenekült a határon. Csoportosan hagyták el Magyarországot a környékbeliek.

A szökéseket megelőzendő létrehoztak egy úgynevezett határsávot, egy több kilométer szélesen
követi az államhatár vonalát. A nyugati határ mentén 360 km hosszan vezetett ez a határsáv, ez
magában foglalt 34 falut, amelyek így két határ között voltak kénytelenek élni, szögesdrótokkal
elválasztva nyugattól és a saját hazájuktól is. A helyzet komolyságára enged következtetni, hogy 1950
január 1. határőrség átkerült az AVH irányítása alá, amely működtette az úgynevezett zöld ÁVÓ-t.
Kilenc határős kerület jött létre, hat a Jugoszláv, három az osztrák határ mentén. Szentpéterfán, és
minden határövezeti faluban volt határőr laktanya. Nagyjából 45 sorkatona és a hozzájuk tartozó 8-
10 tiszt szolgált a Szentpéterfán, ez az állomány egy 20 km-es körzetet látott el, Ják és Nagykölked
között.

Skrapits László majdnem mindent tud a falu történetéről, ezzel együtt is majdnem az egész fiatalságát
meghatározta az a körülmény, hogy a határsávon belül lakik. Igazi lokálpatriótaként gondozza a
szögesdrótokközé zárt falu történetét. Nem mellesleg elhivatott horvát és egyben becsületes magyar.
Amikor néhány napja találkoztunk a faluba, akkor a telefonban gyakran horvátul beszélt a
családtagjaival.

Mikor a rendszerváltás előtti időkről kérdezem, akkor könnyeden, mégis pontosan, évszámra
pontosan mesél a szökésekről, az AVH-ról, a házkutatásokról, az 1956-os forradalom leverése utáni
menekülthullámra. A szomorú történet ott kezdődik, hogy kialakították a határsávokat, majd az azon
belül lakókat vették kézhez. Elkezdődtek a kitelepítettek, kreált indokokkal fosztottak meg embereket
a házaiktól, és költöztették őket nyomorúságos ólakba az ország közepén. Az ötvenes évek elején
három családot hurcoltak el Szentpéterfáról. Gyermekekkel együtt.

– A Kurcz bácsi bíró volt korábban, így reakciósnak számított, a Borhi Ádám csendőr volt, így listára
került, Skrapits Rezsőéknek kocsmájuk volt, ez éppen elegendő indok volt a kitelepítéshez.

A faluban korábban sem szerették a kommunistákat, az elhurcolások után tovább mélyült az

ellenkezés. A faluban nem is volt senki párttag. Egy időben Skrapits László volt a tanácselnök a
faluban, mégsem lépett be a pártba. A szentpéterfaiak összetartó közösség, sosem jelentették fel
egymást, a családok többsége hivő katolikus a mai napig. Jellemző eset, hogy az ötvenes évek elején
egy ávós érkezett a faluba motorbiciklivel. A gyerekek szájról szájra adták a hírt. Mire a motorbicikli
begurult a központba, már az egész falu tudta, hogy megérkezett. Ahogy az is hozzá tartozott az
akkori élethez, hogy hétfő reggel az iskolában arról faggatták a gyerekeket, hogy mit ettek vasárnap
ebédre. Minden gyerek ugyan azt válaszolta, bablevest. A gyerekek tudták ugyanis, hogy a kérdés
valójában arra vonatkozik, hogy volt-e hús ebédre, mert így akarták felderíteni a tiltott vágásokat.

Ahogy egyre erőszakosabbak lettek amagyarországi kommunisták, úgy erősödött fel sokakban az
elhatározás, hogy nyugatra menekülnek az üldözések elől. Az említett dupla határvonalat éppen azért
építették, hogy a szökést meggátolják, a menekülőket pedig élve vagy halva, de meggátolják a
nyugatra jutásban.

A kommunista állam szervei arra is képesek voltak, hogy a hivatalos tértképek egy részéről
eltüntették Szentpéterfát, időnként Jákot is. Jákon egyébként fordítva volt a helyzet, a falut nem, de a
faluhoz tartozó mezőgazdasági terület a zónába tartozott. Ez azonban ugyan úgy kellemetlenségekkel
és szigorú ellenőrzéssel járt együtt. A határsávban levő falvakat a kommunista hatalom megpróbálta
gazdaságilag elsorvasztani, ha nem történt volna meg a rendszerváltás, akkor ezek a falvak kihaltak
volna.

A szökések száma 1956-ban hatalmasat nőtt. Nem csak a forradalom játszott szerepet ebben, hanem
az is, hogy még jóval október 23 előtt a határőrség emberei felszedték a néhány évvel korábban
telepített aknazárat. A Pinka patak vize ugyanis, időnként kimosta a helyéről a robbanószerkezetet és
előfordult, hogy Ausztriában tette partra. Ebből számtalan baleset származott, ezért a magyarországi
kommunisták a nemzetközi botrány elkerülése érdekében felszedték a halálos csapdákat. Szóval az
56-os forradalom úgy köszöntött be, hogy nem voltak aknák a határon. Ennek első körben azonban a
zöld ávósok látták hasznát, mivel sokan a forradalom hírére átszöktek Ausztriába. Jó okkal ugyanis
tartottak attól, hogy felelniük kell a tetteik miatt. S. László még emlékszik, hogy gyerekkorában a
szülei is segítették a menekülőket, amíg a szülők előkészítették a terepet, addig vigyáztak a gyerekre.

A forradalom leverése után azonban újra szigorítottak a kommunisták. A határsáv szögesdrótjaihoz

csak különleges engedéllyel lehetett közel menni. Csak kijelölt kapukon lehetett bejutni a faluba. Ha
valaki vendéget akart fogadni, ahhoz belépési engedélyt kellett kérni a hatóságoknál, távozáskor
pedig ki kellett jelentkezni. Az áruszállító autót is visszafordították, ha nem volt kéznél az engedély. A
falusi tsz traktorosa, ha kiment a falu szögesdróton kívüli mezőjére dolgozni, akkor is engedélyt
kellett kérjen az őrparancsnokságon. S. László testvére csak nagy nehézségek árán tudta a hirtelen
megbetegedő édesapját meglátogatni, mivel nem volt engedélye a belépéshez. Ugyan úgy a
mentőautót is visszafordították, ha nem volt hivatalos engedélyük a belépéshez. Gyerekként, amikor
kimentek korcsolyázni, akkor volt, hogy a katonák úgy zavarták haza a gyerekeket, hogy feléjük
lőttek.

A szigor azonban nem tántorította vissza az embereket. Időnként ilyen körülmények között is
előfordultak szökések, illetve szökési kísérletek. A fiatalok gyakran együtt szöktek többen, egy-egy
nagyobb, csoportos szökésnél az egész falut felforgatták és kihallgatták.

A legnehezebb időszakot a Vörös Imre parancsnoksága alatt élte a falu, ez idő alatt gyakorlatilag
továbbra is sztálinizmus működött a faluban. Abban az időben a határőrőrsön több olyan tiszt is
szolgált, aki nem szerette a horvátokat. Megtörtént, hogy belelőttek valakinek a kertjébe, ha hallották
horvátul beszélni. Vörös Imre 78-as leváltása után javult a helyzet, továbbra is szigorú volt a
határőrizet, viszont a hivatalos eljárásokat nagyjából törvényesnek és emberségesnek lehetett
nevezni.

Addig azonban előfordult olyan is, hogy a határőrök bedobtak egy embert a kútba, szerencsére esés
közben beszorult, így nem halt meg. Az a kisebb, úgymond „packázás” körébe tartozott, hogy a
kombájnost másfél órán át várakoztatták a kerítés előtt, a határőrség ugyanis nem engedték be.

Hogy a hatalom keze már az úgynevezett enyhülés időszakában is mennyire könnyen eljárt a
környékbeliek esetében, azt Miska bácsi története szemlélteti. Miska bácsi volt a helyi tanácselnök,
egy jókedélyű, csavaros eszű falusi ember. Egy nap polgárvédelmi oktatáson kellett részt venniük,
ahol azt tanították meg, hogy mit kell tenni, ha a „béketábort” támadás éri nyugatról. Miska bácsi
felnyújtotta a kezét és megkérdezte az előadótól:

– Mit kell tenni akkor, ha kelet felől jön az ellenség.

Az előadó sietve bezárta a tankönyvet és elviharzott a teremből. Miska bácsit másnap ketten elkapták
az Ady téren, és úgy összeverték, hogy kórházba került. Mindez 1983-ban történt.

Önkényeskedésre is rengeteg példa volt. Egy este a tsz traktorosának ki kellett mennie dolgozni, mert
halaszthatatlan munka adódott, amely elmaradása esetén kár érte volna a terményt. A sofőr kapott
engedélyt, kiment este, fordult néhányat, egyszer mégis jöttek a határőrök, és megkérdezték, hogy
mit keres ott, mert 18 óra után már nem lehetett a zónán kívül tartózkodni. Mikor a traktoros igazolta
magát és megmutatta az engedélyt, akkor a határős kifakadt:

– Tudja mit, itt én vagyok az úr, nem érdekel, hogy mit mondott a parancsnok, azonnal takarodjon
haza!

A traktorosnak vissza kellett fordulnia, de a parancs nyomatékosítása kedvvért a levegőbe is lőttek a

katonák. A traktoros ember elmondása szerint az egész nem szólt másról, csak a szándékos
gazemberkedésről. Az is bevett gyakorlat volt, hogy aki behívót kapott, azért kiment házhoz két
katona, hogy ne tudjon megszöki a fiatal. A faluban is folyamatosan ellenőrizték az embereket.

– Akik beljebb éltek, fogalmuk sincs, hogy milyen volt itt az élet.

A kommunizmus azonban tőlünk nyugatra sem volt kíméletesebb az emberekkel, ez az oka annak,
hogy a nyugati határsávban szökéssel próbálkozók 80 százaléka kelet-német volt. A kitérőnek többek
között az volt az oka, hogy a berlini fal előtt álló kerítésbe 380 voltot, a magyar vasfüggönyben
mindössze 24 voltot vagy legfeljebb egyenáramot vezettek. Ezért nevezték a magyar
szögesdrótrendszert szelíd vasfüggönynek, veszélytelen volt a berlinihez képest. Ezt tudták a
keletnémetek is, ezért próbálkoztak nálunk az átjutással. Az egyik legnagyobb figyelmet keltő ügy,
egy szó szoros értelembe vett médiaesemény volt. Erről a Vasfüggöny Múzeum alapítója, Goják
Sándor mesélt.

1978 október 21-én egy keletnémet házaspár (apuka, anyuka és a lányuk) próbált meg átszökni a
magyar-osztrák határon, miközben a Stern magazin két újságírója elkísérte és aktívan segítette őket
az útjukon. Egy meghatározott helyen találkozott a fotóriporter, az újságíró, két felbérelt férfi, akik a
fizikai erejükkel segítették a műveletet, és a házaspár a gyerekkel. Amikor a járőr elhaladt a kijelölt
hely mellett, akkor a menekülők előmásztak a rejtekhelyükről és az apa nekitámasztotta a létrát az
oszlopnak. Előbb a kislány, aztán az anyuka mentek át, közben a fotós fényképeket készített a
szökésről. A terv azonban balul sült el, az apuka alatt letört a legfelső létrafok és esés közben
hozzáért a dróthoz. Jelzett a rendszer, mindössze 200-250 méter volt az államhatár, az anya és a
lánya futottak az osztrák oldal irányába. A határ azonban szektoronként volt beosztva, így a
határősök 3-4 perc alatt a helyszínen tudtak lenni. Egy tucat katona azonnal kivonult 7-8 kutyával, és
így könnyen el tudták kapni a menekülőket. Végül a nyugat-németeket hazatoloncolták, a kelet-
németeket három és fél év letöltendő börtönre ítélték.

Szokás szerint megbüntették azokat a katonákat is, akik azon a határszakaszon őrködtek, ahol a
család átjutott a határsávon belülre. A szökések szervezői általában 4-5 évet kaptak, a katonákat
pedig nem ritkán majdnem ugyanennyit a figyelmetlenségük miatt. Így motiválták a sorkatonákat és a
hivatásos állományt, hogy sem emberségből, sem trehányságból ne engedjenek át senkit a határon.

Előfordult olyan helyzet is, hogy egy járőr lefegyverezte a társát és átmenekült Ausztriába. A
hátrahagyott katona három évet kapott, amiért le tudták fegyverezni és hagyta elszökni a társát. Az
eset érdekessége, hogy nem sokkal később a szökött magyar katonát Bécsben halálos baleset érte. A
rossz nyelvek szerint a magyar szervek egyszerűen megölték. A katonaszökevények esetében
különösen igyekeztek példát statuálni. Akiket ilyen helyzetben nem sikerült egy másik kontinensre
menekíteni, azt jó eséllyel megölték. Mindezek mellett a civil vagy katonaszökevények esetében
egyaránt jellemző volt, hogy a családtagjaikat is zaklatások érték, az volt a minimum, hogy a
legközelebbi rokonok egzisztenciáját tönkretették.

Goják Sándor határőrként szolgált nem messze Szentpéterfától, amikor a szökevényekről kérdeztük,
akkor válaszában nem hagyott kétséget azt illetően, hogy teljesítette a parancsot, azonban minden
nap úgy ment ki terepre, hogy remélte, hogy nem találkozik szökni próbáló emberekkel.

Elmondta azt is, hogy osztrák katonákat alig lehetett látni a határon, gyakorlatilag egyáltalán nem
védték a saját oldalukat. A magyarok elég szigorúan őrizték, az elegendő volt. Magyarország keleti
határait a másik oldalon őrizték jobban, a magyarok pedig a nyugati határt.

– Senki nem tudja, hogy hány embernek sikerült átszöknie, ahogy azt sem, hogy hányan haltak meg,
robbantak fel a határon, hány embert lőttek le vagy fogtak el a határőrök a kommunizmus évei alatt.
A nemtudás oka, hogy az ilyen adatokat tartalmazó dossziékat ötévente megsemmisítették. Az 1956-
os forradalom környékén elmenekültekről sincsenek pontos adatok.

Élet a határsávon belül:

Szentpéterfa egy mesterségesen elzárt falu volt, reggel hatkor kiment, este hatkor bejött egy busz.
Lakner Judit édesapja matematika-fizika szakos tanár volt, édesanyja óvónő. 1959-ben augusztus
20-án kerültek Szentpéterfára, a szülei a faluban kaptak szolgálati lakást. Judit édesapja azért
fogadta el az állásajánlatot, mert a szentpéterfaiakat rendkívül becsületes embernek ismerte meg.
A közösségben nem is kellett csalódjanak, mai napig a legszebb éveikként emlegetik a
szentpéterfaiakat, a bezártság azonban lehetetlenné tette hosszútávon az életüket.

– Egy zárt közösség volt, az egész falu be volt zárva. Oda csak engedéllyel lehetett beköltözni. –
emlékszik vissza Judit.

A buszon mindenkinek megvolt a saját helye, más úgysem közlekedhetett azon a járaton. Csak
különleges engedéllyel lehetett bemenni a határsávon belülre. Ha valaki vendégeket akart hívni,
akkor a vendégnek a szombathelyi rendőrségen kellett jelentkeznie, hogy kihez akar menni a
látogató és kérni kellett egy úgynevezett határsáv engedélyt. Judit nagymamája a hét év alatt
kétszer volt látogatóban az unokáinál. Akinek nem a faluban volt a rokonsága, az igen nehezen
tudta tartani a kapcsolatot a rokonaival. Judit emlékei szerint Szombathelyre bemenni, olyan volt,
mint egy külföldi utazás. Judit szülei végül 66-ban döntöttek úgy, hogy kiköltöznek a faluból,
akkoriban ugyanis kilátás sem volt arra, hogy javulni fog a helyzet. A gyerekek megfelelő szintű
iskoláztatása lehetetlen volt a faluból. Mintha szándékosan akarták volna, hogy lehetetlenné
váljon a helyben a fiatalok élete. A nyugati határszél teljesen el volt sorvasztva gazdaságilag.

– Az elzártság egyetlen előnye az volt, hogy a falu tökéletesen biztonságos voltunk, csak az ismerős
helyiek voltak a faluban, gyerekként is nyugodtan lehetett csatangolni. Kivéve természetesen a
tiltott helyeket.

Az elzártság egyben azt is jelentette, hogy a szórakozási lehetőségek is limitálva voltak. A helyeik
így fel kellett találják magukat, ennek köszönhetően csodálatos kulturális élet zajlott a faluban,
tánc és zeneoktatás, Judit részben ennek tulajdonítja, hogy végül zenetanár lett.

A szigorú ellenőrzés azonban a falun kívül, egy nagyobb sávban is érvényesült. Celldömölkön a
határőrök már felszálltak a vonatra és ellenőrizték az utasok iratait. Nem volt ritka az sem, hogy
Szombathelyen szúrópróba-szerűen igazoltatták az embereket. Amikor Judit szülei házasodtak,
akkor a Szombathelyről Kőszegre utazó nagyszámú rokonságot leszállították a vonatról, mert nem
készítettek listát az együtt utazókról és a pontos célállomásról. A következő vonattal kellett végül
mennie a násznépnek, mikor bizonyították az utazás célját és készítettek egy névsort. Mindez az
ország határain belül.

A rendkívüli szigor ellenére is rendszeresek voltak a szökések. Juditnak is vannak olyan ismerősei,
akik a környékről szöktek nyugatra majd költöztek Amerikába. A falut 1956-ban legalább 400-an
elhagyták, az osztrák oldalon nem mozdították el a bicikliket, amelyeket a menekülő magyarok
hátra hagytak. Amolyan mementóként maradt ott a föld és a kerékpárok is.