Professional Documents
Culture Documents
Andrzej Sapkowski - Narrenturm
Andrzej Sapkowski - Narrenturm
ISBN 978-963-566-049-0
ELSŐ FEJEZET
amelyben az olvasónak alkalma nyílik megismerkednie a
Reynevannak nevezett Bielaui Reinmarral, és rögtön némely
legjobb tulajdonságával, beleértve az ars amandi, a lovas
nyargalás és az Ótestamentum alapos ismeretét, de nem
feltétlenül ebben a sorrendben. Ebben a fejezetben szó lesz
Burgundiáról is, úgy szűken, mint bőven tárgyalva.
MÁSODIK FEJEZET
amelyben az olvasó még többet tud meg Reynevanról,
mégpedig azokból a beszélgetésekből, amelyeket róla
folytatnak különböző emberek, hol jóindulatúan, hol pont
ellenkezőleg. Eközben Reynevan az Oels környéki erdőkben
barangol. A szerző megkíméli az olvasót ennek a
barangolásnak a leírásától, következésképp az olvasónak,
nolens volens, magának kell azt elképzelnie.
HARMADIK FEJEZET
amelyben olyan – látszólag egymással kevéssé összefüggő –
dolgokról van szó, mint a solymászat, a Piast-dinasztia, a
borsós káposzta és a cseh eretnekség. Valamint annak a
megvitatásáról, hogy kinek és mikor kell a szavát tartania.
NEGYEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Garbówi Cserni Száva mindenféléről
beszélget a briegi országúton. Aztán Reynevan kigyógyítja
Szávát a gázokból, amit Száva a legújabb kori történelemről
szóló értékes tudnivalókkal viszonoz.
ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben Reynevan előbb a saját bőrén tapasztalja meg, hogy
érzi magát egy sarokba szorított farkas a néptelen sűrűségben.
Utána találkozik a Szőke Nicolette-tel. Utána pedig elhajózik.
HATODIK FEJEZET
amelyben Reynevan először verést kap, aztán elindul
Strehlenbe négy ember és egy kutya társaságában. Az unalmas
utazást az úgymond konkolyhoz hasonlóan burjánzó
eretnekségekről folytatott vita teszi kellemesebbé.
HETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és csapata Mária mennybemenetelének
előestéjén érkezik meg Strehlenbe, és amint kiderül, pont
akkor égetnek meg valakit. Utána pedig, akiknek kell,
meghallgatják a boroszlói székesegyház kanonokjának
okítását. Egyesek több, mások kevesebb kedvvel.
NYOLCADIK FEJEZET
amelyben eleinte minden nagyon szép. De később már nem
annyira.
KILENCEDIK FEJEZET
amelyben megjelenik Scharley.
TIZEDIK FEJEZET
amelyben Reynevannak és az olvasónak egyaránt alkalma
nyílik jobban megismerkedni Scharleyjal – erre az együtt
vándorlás és az ennek során előforduló különféle események
teremtenek lehetőséget. Végül pedig megjelenik három
abszolút klasszikus, abszolút szokványos és abszolút
anakronisztikus boszorkány.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
amelyben a tekervényes jóslat tekervényes módon kezd
beigazolódni, Scharley pedig találkozik egy nőismerősével. És
új, eddig feltáratlan tehetsége tárul fel.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Scharley Szent Egyed ünnepnapjának
előestéjén, mely péntekre esett, böjtös ebédet fogyaszt egy
bencés kolostorban. Ebéd után pedig ördögöt űznek. Egészen
váratlan eredménnyel.
TIZENHARMADIK FEJEZET
amelyben Scharley a bencés kolostorból történő távozás után
előadja Reynevannak az ő egzisztenciális filozófiáját, amelyet
– leegyszerűsítve – az a tétel fejez ki, hogy elegendő egy
leeresztett nadrág és egy pillanatnyi figyelmetlenség, hogy
valaki rosszindulatúan hozzáférjen a seggedhez. Az élet
azonnal teljes terjedelmében és minden részletében meg is
erősíti ezt a fejtegetést. A bajból olyasvalaki menti ki
Scharleyt, akit az olvasó már ismer – vagy inkább úgy véli,
hogy ismer.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
amely leírja az előző fejezetben tárgyalt este másutt, egy
nagyjából nyolcmérföldnyi varjúröpte távolságban
északkeletre lévő nagyvárosban lezajlott eseményeit. Vessünk
egy pillantást Szilézia térképére,
amit a szerző melegen ajánl az olvasónak, és máris kiderül,
melyik városról van szó.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
amelyben kiderül, hogy a „jövedelmező művészet” és a
„művészeti üzlet” egyáltalán nem feltétlenül contradictio in
adiecto, ámde a kultúrában még a korszakos találmányok sem
mindig találnak szponzorra.
TIZENHATODIK FEJEZET
amelyben Reynevan nemesen, mint Percival, és ugyanoly
ostobán valaki megszabadításába indul, és annak védelmére
kel. Következésképp az egész csapatnak menekülnie kell.
Nagyon gyorsan.
TIZENHETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan Kromolinban, a raubritterek fészkében
ismeretségeket köt, iszik, megvágott fület varr össze, és részt
vesz az angyali sereg tingjén. Egészen addig, amíg teljesen
váratlan vendégek érkeznek Kromolinba.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
amelyben a lovagi hagyományok és szokások közé nagy zajjal
betör a korszerűség, és Reynevan – mintha igazolni akarná e
könyv címét – bolondot csinál magából. És ezt kénytelen be is
ismerni. Az egész természet előtt.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
amelyben hőseink Münsterbergben egy nagyon is európai
lovagi tornára találnak. De Reynevan számára az Európával
létesült kapcsolat nagyon kellemetlennek bizonyul. Sőt,
fájdalmasnak.
HUSZADIK FEJEZET
amelyben újfent beigazolódik az a régi igazság, hogy
akárhogy nézzük is, a diáktársakra mindig lehet számítani.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
amelyben megint felbukkan a vörös goliárd és egy fekete
szekér, a szekéren pedig nagyjából ötszáz márka. És mindez
azért, mert Reynevan megint szoknya után lohol.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
amelyben kiderül, hogy hőseink nagyon szerencsétlenül
választották ki hálóhelyüket. Az a közismert igazság is
bebizonyosodik – habár erre sokkal később derül fény –, hogy
történelmi időkben még a legapróbb esemény is messzemenő
történelmi következményekkel járhat.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
amelyben a dolgok olyan kriminális fordulatot vesznek, hogy
ha Otto Beess kanonok ezt előre látta volna, minden
ceremónia nélkül megnyíratta volna Reynevant barát módra,
és bezáratta volna a ciszterciták közé. Reynevan pedig azon
kezd töprengeni, nem ez az alternatíva lenne-e neki az
egészségesebb.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan Magyarország helyett az Arany-
hegységbe, a halmigbergi várba megy. Nem tudja, hogy onnan
nem tud másképp kijönni, mint in omnem ventum.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
amelyben, akárcsak Béroulnál és Chrétien de Troyes-nál,
akárcsak Wolfram von Eschenbachnál és Hartmann von
Auénál, akárcsak Gottfried von Strassburgnál, Guilhem de
Cabestaing-nál és Bertran de Bornnál – szerelemről és halálról
van szó. A szerelem szép. A halál nem.
HUSZONHATODIK FEJEZET
amelyben Frankenstein városában sok régi – bár nem
feltétlenül jó – ismerős találkozik.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Scharley meglehetősen hosszú ideig
élvezheti a nyugalmat, az orvosi ellátást, a szellemi örömöket,
a rendszeres étkezést és a nem átlagos emberek társaságát,
akikkel tetszésük szerint társaloghatnak érdekes témákról.
Szóval, mindenük megvan, ami egy őrültekházában lenni
szokott.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
amelyben hőseink továbbra is, Ézsaiás próféta szavaival élve,
sedentes in tenebris – emberi nyelven szólva, a Narrenturmba
vannak bezárva. De később Reynevan nyomás alá kerül. Hol
érvekkel, hol pedig eszközökkel. És ördög tudja, hogy
végződött volna, ha nem lettek volna egyetemi ismerősei.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
amelyben a Narrenturmból kiszabadított hőseink szabadok –
de, mint kiderül, nem teljesen. Történelmi eseményekben,
pontosabban: néhány falu és kisváros füstté változtatásában
vesznek részt. Aztán Sámson menti, amit lehet, aztán
mindenféle dolgok történnek, mígnem végül hőseink
eltávoznak. Útjuk, a költő metaforájával élve, in parte ove non
è che luca vezet.
A MAI LENGYELORSZÁG TERÜLETÉRE
VONATKOZÓ
FÖLDRAJZI NEVEK LENGYEL ALAKJA
Az Úr 1420. évében nem következett be a világvége. Bár sok
minden mutatott arra, hogy bekövetkezik.
Benedictus Dominus
qui non dedit nos
in captionem dentibus eorum.
Anima nostra sicut passer erepta est
de laqueo venantium…
Adela mellei úgy ugráltak Reynevan kezében, mint két őzike, mint egy
gazella ikrei. A másik kezét a gránátalmakert alá csúsztatta.
– Duo… ubera tua – nyögött fel – sicut duo… hinuli capreae
gemelli… qui pascuntur… in liliis… Umbilicus tuus crater… tornatilis
numquam… indigens poculis… Venter tuus… sicut acervus… tritici
vallatus liliis…
– Ah… aaaah… aaah – ellenpontozott a latint nem értő burgundiai
asszony.
*
Ködös, nyirkos volt a hajnal, a harmatcseppek koszorúként lógtak a
pókhálókon. Az erdő csendes volt, de fenyegető, akár egy alvó fenevad.
A lovak megtorpantak ez előkúszó pára láttán, felhorkantak, toporzékolni
kezdtek.
Az erdőn túl, az útelágazásnál egy kőkereszt állt. A bűn számos
sziléziai emlékhelyének egyike. És az igencsak megkésett bűnbánaté.
– Itt szétválunk – mondta Reynevan.
A sulimai ránézett, de tartózkodott a megjegyzésektől.
– Itt szétválunk – ismételte meg a fiú. – Ahogy neked, úgy nekem
sincs ínyemre Hundsfeldeket nézegetni. Ahogy téged, úgy engem is
taszít, ha a lélek aljasságaira és kicsinyességeire gondolok.
Visszamegyek Adelához. Ugyanis… Nem érdekes, amit az a János
mondott… Mellette van a helyem. Nem fogok gyáva nyúl, semmirekellő
tolvaj módjára menekülni. Szembenézek azzal, amivel szembe kell
néznem. Ahogy te tetted Německý Brodnál. Ég veled, nemes Száva úr.
– Ég veled, Bielaui Reinmar. Vigyázz magadra.
– Te is. Ki tudja, talán még találkozunk valaha.
Garbówi Cserni Száva hosszú pillantást vetett rá.
– Nem hiszem – mondta végül.
ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben Reynevan előbb a saját bőrén tapasztalja meg,
hogy érzi magát egy sarokba szorított farkas a néptelen
sűrűségben. Utána találkozik a Szőke Nicolette-tel. Utána
pedig elhajózik.
– Tekintetes úr.
– Mi az? – Reynevan felriadt, megtörölte a szemét. – Mi az, kapitány
úr?
– Ohlauhoz értünk.
A Stober torkolatától Ohlauig nem egészen öt mérföld az út az
Oderán. Ezt a távolságot egy folyásirányban haladó uszály legföljebb tíz
óra alatt képes leküzdeni. Azzal a feltétellel, hogy hosszabb megállás
nélkül teszi meg, és a hajózáson kívül nincs más dolga.
A Wasserpolaknak, az uszály kapitányának rengeteg dolga volt.
Reynevan arra sem panaszkodhatott, hogy nem állnak meg elégszer
útközben. Egészében azonban semmi oka nem volt panaszra. Noha tíz
óra helyett másfél napot és két éjszakát töltött az uszályon, viszonylag
biztonságban volt, kényelmesen utazott, elfoglalta magát, rendesen
kialudta magát, dugig jóllakott. Sőt, még társalgott is.
A vízilengyel – bár nem mondta meg a nevét Reynevannak, és ő sem
érdeklődött eziránt – végeredményben egész rokonszenves és kedves
ember volt. Szűkszavú, mondhatni, mogorva létére legalább nem volt
durva és udvariatlan. Egyszerű létére legalább nem volt ostoba. Az
uszály zátonyok és turzások között lavírozott, hol a bal, hol a jobb parton
kötött ki. A négyfős legénység sürgött-forgott, a kapitány káromkodva
hajszolta őket. A kormányt a Wasserpolak jóval fiatalabb felesége tartotta
biztos kézben. Reynevan, nehogy visszaéljen a jóindulatukkal, ha
lehetett, kerülte, hogy ránézzen az asszony felgyűrt szoknyája alól
kilátszó erős combokra. Ahogy csak tudta, elfordította a tekintetét,
amikor a kormánylapáttal végrehajtott manővereknél kibomlott a vénuszi
kebleket takaró ing.
Reynevan az uszállyal olyan oderai kikötőkbe jutott el, mint Jazitz,
Friedrichsthal, Klemmen vagy Mont, közös halászatoknak és
kereskedelmi tranzakcióknak, sőt házasságközvetítéseknek lett a
szemtanúja. A legkülönfélébb áruk be- és kirakodását nézte végig.
Olyasmiket látott, amiket azelőtt nem adatott meg látnia, mint például
egy öt könyök hosszú és százhuszonöt font súlyú harcsát. Olyasmiket
evett, amiket azelőtt soha, például az említett harcsából készített,
parázson sült filét. Megtudta, hogyan kell elkerülni a vízi démont, a vízi
szellemet és az örvényeket. Mi a különbség a gyalom és a háromszoros
háló között, a nyúlgát és a rőzsegát között, a homokpad és a turzás
között, a keszeg és a dévérkeszeg között. Hallott egypár csúnya szót a
vízilengyeleket rabló vámokkal, hídpénzekkel és adókkal gyötrő német
uracskákról.
Másnap pedig kiderült, hogy vasárnap van. A vízilengyelek és a
helybeli halászok nem dolgoztak. Hosszasan imádkoztak a Szűzanya és
Szent Péter igen otrombán kifaragott képmása előtt, aztán lakomáztak,
aztán rendeztek valami gyűlésfélét, aztán pedig leitták magukat, és
összeverekedtek.
Így hát az utazás, bár hosszú volt, egyáltalán nem tűnt annak. Most
viszont már hajnalodott, illetve reggeledett. És Ohlau városa ott van a
folyó kanyarulatánál. A Wasserpolak felesége a kormányra simult, a
mellei meg az ingre.
– Ohlauban – szólalt meg a kapitány – egy-, legföljebb kétnapi
mindenféle dolgom van. Ha ki bírod várni, elviszlek Boroszlóba, ifjú
sziléz úr. Felpénz nélkül.
– Köszönöm. – Reynevan kezét nyújtotta, tisztában volt a másik
megtisztelő rokonszenvével. – Köszönöm, de útközben akadt rá időm,
hogy átgondoljak némely dolgot. És most Ohlau még jobb is nekem,
mint Boroszló.
– Ahogy kedved tartja. Ott teszlek ki, ahol akarod. A bal vagy a jobb
partot választod?
– A strehleni útnál szeretném.
– Akkor a bal parton. És gondolom, ki szeretnéd kerülni a városi
sorompót?
– Úgy van – ismerte el Reynevan, és elcsodálkozott a lengyel éles
eszén. – Ha nincs ellenedre.
– Mért volna ellenemre? Kormányt balszélre, Maryśka. Irány
Drozdowy Jaz.
Drozdowy Jazon túl szélesen terült el a régi folyómeder, a vizet sárga
virágú vízililiom borította. A víz fölött köd gomolygott. A távolból már
idehallatszottak az ébredező ohlaui váralja hangjai – kakaskukorékolás,
kutyacsaholás, vasak kongása, harangozás.
Reynevan adott jelre kiugrott a himbálózó pallóra. Az uszály a
cölöphöz ütődött, orrával beletúrt a vízi növényekbe, lustán folyásirányba
fordult.
– Végig a töltés mellett! – kiáltotta a Wasserpolak. – És úgy, hogy a
napocska mögötted legyen! Egészen az ohlaui hídig, aztán az erdő felé.
Lesz ott egy patak, és azon túl már ott a strehleni országút. El sem
tévesztheted!
– Köszönöm! Ég veled!
A folyóról gyorsabban kezdett a köd felszállni, az uszály lassan a
homályba veszett. Reynevan vállára dobta a batyuját.
– Sziléz úr! – hallatszott a folyó felől.
– He?
– Cserszömörcés sört szürcsöl Csörsz!
HATODIK FEJEZET
amelyben Reynevan először verést kap, aztán elindul
Strehlenbe négy ember és egy kutya társaságában. Az
unalmas utazást az úgymond konkolyhoz hasonlóan
burjánzó eretnekségekről folytatott vita teszi
kellemesebbé.
Az Urban Horn által jelzett utazó egy jókora kocsit hajtó, nyúlprémes
köpenyébe burkolózó, mélyen borotvált tonzúrájú, kövér pap volt.
A pap megállította a lovát, a bakról le sem szállva hallgatta végig a
történetet, megnézte a törött tengelyű kocsit, figyelmesen végignézett a
három alázatos kérlelőn, végül felfogta, mit kérnek ezek a kérlelők.
– Hogy mit? – kérdezte végül nagy hitetlenkedve. – Strehlenbe? Az
én kocsimon?
A kérlelők még kérlelőbb pózt vettek fel.
– Nekem, az ohlaui Filip Granciszeknek, a Vigasztaló Szűz Mária
templom plébánosának, a jó kereszténynek és katolikus lelkésznek
kellene felvennem a kocsimra egy zsidót? Egy kurvát? És egy csavargót?
Reynevan, Dorota Faber és Hiram ben Eliezer rabbi nem a
legvidámabb képet vágva néztek egymásra.
– Szálljatok fel – közölte végül a pap szárazon. – Azért ám iszonyú
furkó lennék, ha nem vennélek föl benneteket.
Egy óra sem telt el, amikor a papi kocsit húzó sárga herélt előtt
felbukkant a harmattól csillogó Belzebub. És nem sokkal később
megjelent az országúton fekete lován Urban Horn.
– Veletek megyek Strehlenbe – közölte fesztelenül. – Természetesen
akkor, ha nem ellenzitek.
Senki sem ellenezte.
A kötélrevalókról nem érdeklődött senki. Belzebub okos szemeiből
pedig semmit sem lehetett kiolvasni.
Vagy mindent.
*
És így utaztak a strehleni országúton, az Ohlau völgyében, hol sűrű
erdőben, hol bokrok között és széles mezőkön át. Elöl hírnök gyanánt
szaladt Belzebub, a szelindek. A kutya vigyázta az utat, néha eltűnt az
erdőben, bokrok között, fűben keresgélt. Ámde nem kergette meg és nem
ugatta meg a felriasztott nyulakat vagy szajkókat, ezt a fekete kutya
szemmel láthatóan méltóságán alulinak tartotta. Olyan nem fordult elő,
hogy Urban Hornnak, a kocsi mellett fekete csikóján ügető, hideg
tekintetű, titokzatos ismeretlennek le kellett volna szidnia vagy vissza
kellett volna hívnia a kutyát.
A pap kocsijába befogott sárga heréltet Dorota Faber hajtotta. A vörös
hajú briegi szajha kérte meg erre a plébánost, nyilvánvalóan ezt tekintette
útiköltségnek. És pompásan hajtott, nagy gyakorlattal. Ily módon a bakon
mellette ülő Filip Granciszek atyának nem kellett a fogattal törődnie,
bóbiskolhatott vagy vitatkozhatott.
A kocsin, a zabos zsákokon – a körülmények függvényében –
bóbiskolt vagy vitatkozott Reynevan és Hiram ben Eliezer rabbi.
Végül a lajtorjához kötve lépegetett az ösztövér zsidó kanca.
Így hát haladtak, bóbiskoltak, vitatkoztak, megálltak, vitatkoztak,
bóbiskoltak. Ettek ezt-azt. Megittak egy korsó kisüstit, amit egy ládából
szedett elő Granciszek atya. Megittak még egyet, amelyet a bundája alól
vett elő Hiram rabbi.
Hamar kiderült, rögtön azután, hogy elhagyták Wüstebriesét, hogy a
plébános és a zsidó csaknem ugyanazzal a céllal igyekezett Strehlenbe –
azért, hogy kihallgatást kapjanak a boroszlói káptalan kanonokjától, aki
épp akkor kereste fel a várost és a plébániát. Miközben azonban
Granciszek atya, amint közölte, mondhatni, felelősségre vonásra indult
oda, a rabbi csak reménykedhetett benne, hogy audienciát kap. A
plébános nem sok esélyt látott rá.
– A tiszteletre méltó kanonok úrnak – mondta – bőséggel van ott
tennivalója. Rengeteg ügy, bíráskodás, végtelen sok kihallgatás. Nehéz
idők köszöntöttek ránk ugyanis, jaj, nehezek.
– Mintha régebben nem lettek volna azok – rántotta meg a gyeplőt
Dorota Faber.
– Az Egyházra köszöntő nehéz időkről beszélek – jegyezte meg
Granciszek atya. – És az igaz hitre. Burjánzik ugyanis, burjánzik az
eretnekség konkolya. Találkozol valakivel, Isten nevében rád köszön, és
nem jössz rá, eretnek vagy sem. Mondtál valamit, rabbi?
– Szeresd felebarátodat – dörmögte Hiram ben Eliezer, nem lehetett
tudni, álmában-e. – Illés próféta megjelenhet bárki képében.
– Lám – legyintett Filip atya lekicsinylően. – Zsidó filozófia. Én
ellenben azt mondom: éberség és munka, éberség, munka és imádság.
Reszket és inog ugyanis Péter kősziklája. Körös-körül burjánzik,
burjánzik az eretnekség konkolya.
– Ezt már mondottad, atyám – Urban Horn megfékezte a lovát, hogy a
kocsi mellett haladhasson.
– Mert ez az igazság – Granciszek atyának, úgy látszott, teljesen
elmúlt az álmossága. – Akárhányszor mondom is, az igazság. Terjed az
eretnekség, sokasodik az aposztázia. Mint eső után a gomba, úgy
bukkannak fel a hamis próféták, akik hamis tanaikkal készek lerombolni
az Isteni Törvényt. Valóban látnok módjára írta Pál apostol
Timótheushoz: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem
szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak
tanítókat, mert viszket a fülök. És az igazságtól elfordítják az ő fülöket,
de a mesékhez oda fordulnak.” És azt fogják állítani, Krisztus, irgalmazz,
hogy az igazság nevében teszik, amit cselekszenek.
– Ezen a világon – jegyezte meg önkéntelenül Urban Horn – minden
az igazságért vívott harc jelszavával zajlik. És bár rendszerint nagyon
eltérő igazságokról van szó, egyetlen igazság látja ennek hasznát. A
valódi.
– Eretnekségnek hangzott – ráncolta össze a pap a homlokát –, amit
mondottál. Engedd meg, hogy azt mondjam, ami az igazságot illeti,
hozzám közelebb áll az, amit Johannes Nider írt le a Formicariusban.
Mert ő az eretnekeket azokhoz az Indiában élő hangyákhoz hasonlította,
amelyek a homokból szorgalmasan kiválasztják az aranyport, és beviszik
a bolyba, holott ebből a kincsből nincs semmi hasznuk, nem eszik meg,
meg sem kóstolják. Nider magiszter a Formicariusban azt írja,
ugyanilyenek az eretnekek, akik a Szentírásban kutakodnak, az igazság
magját keresik benne, holott maguk sem tudják, mit kezdjenek azzal az
igazsággal.
– Ez nagyon szép volt – sóhajtotta Dorota Faber, és megnógatta a
heréltet. – Vagyis az a hangyadolog. Ó, ha ilyen okosat hallok, kis híján
beszorul a fenekem.
A pap nem fordított figyelmet sem őrá, sem a fenekére.
– A katharok – sorolta –, vagy másképp az albigensek, akik azt a
kezet, amely vissza akarta őket az Egyház kebelére téríteni, farkasként
marták meg. A valdensek és a lollardok odáig merészkednek, hogy
gyalázzák az Egyházat és a Szentatyát, a liturgiát pedig kutyaugatásnak
nevezik. Az ocsmány, hitehagyott bogumilok és a hozzájuk hasonló
paulikiánusok, az alexiánusok és a patripasszianisták tagadni merészelik
a Szentháromságot. A lombardiai fraticelliknek, ezeknek az ócska
szemeteknek és banditáknak jó néhány lelkész terheli a lelkiismeretét.
Hasonlók hozzájuk a dulciniánusok, Fra Dolcino követői. Item, a többi
hitehagyott: a priszcilliánusok, a petrobruziánusok, az arnoldisták, a
speronisták, a passagiánusok, a messzaliánusok, az apostoli testvérek, a
pasztorelisták, a patarénusok és az amauriciánusok. A publikánusok és a
turlupinok tagadják Krisztus divinitatem, elvetik a szentségeket, és az
ördögnek hódolnak. A luciferiánusoknak már a nevük is világosan
mutatja, kit tisztelnek, Istent káromolva. Na és természetesen a husziták,
a hit, az Egyház és a pápa ellenségei…
– Hogy mulatságosabb legyen – kapcsolódott be Urban Horn
mosolyogva –, mind, akit említettél, magát tartja igaznak, a többieket
pedig a hit ellenségeinek. Ami a pápát illeti, ismerd el, plébános atya,
hogy időnként nehéz közülük az igazit kiválasztani. Ami pedig az
Egyházat illeti, mindenki egyhangúlag szól a reformok szükségessége
mellett, in capite et in membris. Ez nem gondolkodtat el téged, tiszteletre
méltó atya?
– Nemigen értem a szavaidat – ismerte el Filip Granciszek. – De ha
arról beszélsz, hogy az Egyház kebelén belül is nő az eretnekség, akkor
igazat szólsz. Sokan állnak a bűnhöz közel, amikor hitükben tévelyegnek,
gőgjükben túlozzák a vallásosságot. Corruptio optimi pessima! Hogy
legalább a flagellánsok, közismerten az ostorozók casusát idézzem fel.
VI. Kelemen pápa már 1349-ben eretneknek hirdette, kiközösítette és
büntetni parancsolta őket, de segített ez valamit?
– Semmit sem segített – jelentette ki Horn. – Továbbra is
Németország-szerte kóvályogtak, mindenki nagy örömére, ugyanis igen
sok nőcske is volt köztük, ők pedig derékig meztelenül ostorozták
magukat, cickójukat mutogatva. Néha egész csinos cickókat, tudom, mit
beszélek, láttam a menetüket Bambergben, Goslarban meg
Fürstenwaldéban. Ó, hogy ugráltak azok a kis cickók, de még hogy
ugráltak! A legutóbbi zsinat megint elítélte őket, de ennek sincs semmi
haszna. Ha jön megint egy ragály vagy valami más szerencsétlenség,
megint megindulnak az ostorozó processziók. Nyilván egyszerűen
kedvüket lelik bennük.
– Prágában egy tudós mester – kapcsolódott be a vitába a kissé
elábrándozó Reynevan – azt bizonygatta, hogy ez betegség. Hogy egyes
fehérszemélyek épp abban találnak élvezetet, hogy mindenki szeme
láttára meztelenül megkorbácsolják magukat. Ezért volt és van annyi nő
a flagellánsok között.
– Mostanság nem tanácsos prágai mesterekre hivatkozni – javasolta
Filip atya savanyú képpel. – Mindazonáltal van ebben valami. A
prédikátor testvérek azt bizonygatják, hogy sok gonoszság származik a
testi bujálkodásból, ebben pedig telhetetlen a fehérnép.
– A fehérnépet – szólalt meg Dorota Faber váratlanul – jobb, ha békén
hagyjátok. Mert magatok sem vagytok bűn nélkül valók.
– A paradicsomkertben – mordult rá Granciszek – a kígyó nem
Ádámot csábította el, hanem Évát, és biztos tudta, mit csinál. A
dominikánusok is biztosan tudják, mit beszélnek. De én nem a fehérnépet
akartam kibeszélni, hanem csak annyit, hogy sok mostani eretnekség
alapja csodálatosképpen a bujaság és a házasságtörés, nyilván valami
majomszerű romlottság révén, pfu, ha az Egyház megtiltja, akkor csak
azért is tegyük meg. Szerénységet parancsol az Egyház? Hát akkor
mutogassuk a pucér seggünket! Önmegtartóztatásra és erkölcsösségre
szólít fel? Gyerünk bagzani, mint a macskák tavasszal! Csehországban a
pikárdok és az adamiták teljesen meztelenül járkálnak, mindenki
mindenkivel dug, kutya, és nem ember módjára tobzódnak a bűnben.
Hasonlóan cselekedtek az apostoli testvérek, vagyis Segarelli szektája. A
kölni condormientes, vagyis az „együtt hálók” nemre és rokonságra való
tekintet nélkül folytatnak testi érintkezést. A paternusok, akik utálatos
apostolukról, a paphlagóniai Paternóról nevezték el magukat, nem
ismerik el a házasság szentségét, ami nem zavarja őket abban, hogy
közös kicsapongásokra vetemedjenek, kivált olyanokra, amelyek
lehetetlenné teszik a fogamzást.
– Érdekes – mondta Urban Horn elgondolkozva.
Reynevan elvörösödött, Dorota felkacagott, bizonyságát adva, hogy a
dologtól nem teljesen idegenkedik.
A kocsi megdöccent egy kátyúban, de olyan hevesen, hogy Hiram
rabbi felébredt, a következő szónoklatra készülő Granciszek atya pedig
kis híján elharapta a nyelvét. Dorota Faber rácuppantott a heréltre,
megcsördítette az ostort. A presbiter elfészkelődött a bakon.
– Olyanok is voltak és vannak – folytatta –, akik ugyanolyan bűnt
követnek el, mint az ostorozók, azazhogy túlzón vallásosak, és onnan
csak egy lépés a romlottság és az eretnekség. Mint akár az ostorozókhoz
hasonló disciplinati, mint a battuti, mint a körülmetélők, mint a bianchi,
vagyis a fehérek, mint a humiliátusok, mint az úgynevezett lyoni
testvérek, mint a joachimiták. Ismerünk ilyet itt Sziléziában is. A
schweidnitzi és a neissei begárdokról beszélek.
Reynevan, noha némileg eltérően vélekedett a begárdokról és a
beginákról, bólogatott. Urban Horn nem bólogatott.
– A begárdok – mondta nyugodt hangon – vagy másképpen a fratres
de voluntaria paupertate, akik önkéntes szegénységben élnek, sok
papnak és szerzetesnek szolgálhatnának példaképpen. Jelentős
szolgálatokat is tettek a közösségnek. Elég annyi, hogy hatvanban épp a
beginák szorították vissza a ragályt a kórházaikban, nem engedték, hogy
a járvány tovább terjedjen. Ez pedig azt jelenti, hogy sok ezer embert
mentettek meg a haláltól. Valóban gyönyörűen megfizettek ezért a
begináknak. Eretnekséggel vádolták meg őket.
– Persze – bólintott a pap –, sok istenfélő és önfeláldozó ember volt
köztük. De hitehagyottak és bűnösök is. Sok beginaházról, köztük
agyondicsért hospíciumokról is bebizonyosodott, hogy a bűn, az
istenkáromlás, az eretnekség és a mocskos szajhálkodás bölcsői. Sok
gonoszságot követtek el a begárd vándorok is.
– Jogod van így vélekedni.
– Nekem? – horkant fel Granciszek. – Én egy közönséges ohlaui
plébános vagyok, miféle vélekedésem lehet nekem? A begárdokat a
vienne-i zsinat és Kelemen pápa ítélte el, kicsi híján száz évvel azelőtt,
hogy megszülettem. A világon sem voltam még, amikor
ezerháromszázharminckettőben az Inkvizíció olyan borzalmas
praktikákat leplezett le a beginák és a begárdok között, mint a sírok
felbontása és a tetemek megszentségtelenítése. Nem voltam még a
világon hetvenkettőben, amikor az új pápai ediktumok alapján
felújították az Inkvizíciót Schweidnitzben. A nyomozás bizonyította a
beginák eretnekségét és a hitehagyott Szabad Szellem Fivéreivel és
Nővéreivel, a pikárd és turlupin ocsmánysággal fenntartott kapcsolatait,
aminek következtében az özvegy Ágnes hercegnő bezárta a schweidnitzi
beginaházakat, a begárdokat és a beginákat pedig…
– A begárdokat és a beginákat – fejezte be Urban Horn – egész
Sziléziában üldözték és hajszolták. De itt is bizonyára mosod kezeidet,
ohlaui plébános, mert ez is a születésed előtt történt. Tudd meg, hogy az
enyém előtt is. Ami nem zavar abban, hogy tudjam, mi történt valójában.
Hogy az elfogott begárdok és beginák többségét kínzókamrákban
gyötörték meg. Akik ezt túlélték, azokat megégették. És ahogy az lenni
szokott, egy jelentős részük úgy mentette a bőrét, hogy feljelentette a
többieket, kínzásra és halálra adta fel a társait, a barátait, sőt a közeli
rokonait. Az árulók egy része aztán dominikánus csuhát öltött, és
valóságos neofita lelkesedést tanúsított az eretnekség elleni harcban.
– Úgy vélekedsz – a plébános szúrós szemmel nézett rá –, hogy ez
rossz?
– A feljelentés?
– Lelkesen harcolni az eretnekség ellen. Úgy vélekedsz, hogy ez
rossz?
Horn hevesen megfordult a nyeregben, az arca elváltozott.
– Ne próbálkozz – sziszegte – velem ilyen fogásokkal, páter. Ne légy,
bassza meg, afféle Bernard Gui. Mi hasznod van belőle, hogy ilyen
furfangos kérdéssel környékezel meg? Nézz körül. Nem a
dominikánusoknál vagyunk, hanem a wüstebriesei erdőben. Ha
fenyegetve érzem magam, egyszerűen kupán váglak, és bedoblak egy
gödörbe. Strehlenben meg azt mondom, hogy útközben hirtelen
vértolulásban meghaltál a testi folyadékaid túltengésétől.
A pap elsápadt.
– Mindkettőnk szerencséjére – fejezte be Horn higgadtan – nem kerül
erre sor, mivel sem begárd, sem eretnek, sem a szabad lélek
testvériségének szektása nem vagyok. De inkvizítori fogásokkal ne
próbálkozz, ohlaui plébános. Rendben? He?
Filip Granciszek nem válaszolt, csak bólogatott.
*
– Horn?
– Tessék, Lancelot.
– Nem nehéz megállapítani, hogy tapasztalt és széles látókörű vagy.
Nem tudod-e véletlenül, hogy mely hatalmasságnak vannak jószágai
Brieg közvetlen környékén?
– Mi ez a kíváncsiskodás? – Urban Horn szeme összeszűkült. – Ami
oly veszedelmes a mostani időkben.
– Semmi különös. Csak érdeklődöm.
– Hogy is lehetne másképp – Horn mosolyra húzta a száját, de a
szeméből korántsem tűnt el a gyanakvó csillogás. – Nos, szerény
lehetőségeimhez képest kielégítem a kíváncsiságod. Azt kérded, Brieg
körül? Konradswaldau a Haugwitzoké. Jankowitzban a Bischofsheimek
vannak, Hermsdorf a Gallok jószága… Schönau pedig, amennyire
tudom, Bertold de Apolda pohárnok birtoka…
– Van-e valamelyiküknek lánya? Fiatal, szőke…
– A tájékozottságom – vágott közbe Horn – erre nem terjed ki. Nem is
szokott. És téged is lebeszéllek róla, Lancelot. A lovag urak el tudják
viselni az egyszerű kíváncsiskodást, de nagyon nem szeretik, ha valaki
túlságos érdeklődést mutat a lányuk iránt. És a feleségük iránt…
– Felfogtam.
– Akkor jó.
HETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és csapata Mária
mennybemenetelének előestéjén érkezik meg Strehlenbe,
és amint kiderül, pont akkor égetnek meg valakit. Utána
pedig, akiknek kell, meghallgatják a boroszlói
székesegyház kanonokjának okítását. Egyesek több, mások
kevesebb kedvvel.
Peterlin arca fehér volt. És likacsos. Mint a sajt. Szája sarkában, noha
lemosták, ottmaradt némi alvadt vér.
Az idősebb von Bielau a nagyterem közepére felállított ravatalon
feküdt tizenkét égő gyertya mellett. A szemére két magyar aranydukátot
tettek, a feje alá fenyőágdarabkákat, melyek illata, az olvadó viasz
szagával elkeveredve, a halál émelyítő, visszataszító, temetői aromájával
töltötte meg a termet.
A ravatalt vörös posztóval terítették le. A saját festödéjéből származó
alkörmöstől kapta a színét, jutott eszébe ez az ide nem illő gondolat
Reynevannak, érezte, amint könnyek tolulnak a szemébe.
– Hogyan… – nyögte ki összeszorult torkából. – Hogyan… történ…
hetett?
Griseldis Der, Peterlin felesége ránézett. A sírástól kivörösödött és
feldagadt az arca, két hüppögő gyermekét, a kis Thomast és Sybillt a
szoknyájához ölelte. De a tekintete rideg volt, szinte dühös. Nem túl
barátságosan nézett rá Peterlin apósa és sógora, az öreg Walpot Der és
otromba fia, Christian.
Senki, sem Griseldis, sem a két Der nem kegyeskedett válaszolni a
kérdésére. De Reynevannak esze ágában sem volt rájuk hagyni.
– Mi történt? Megmondja végre valaki?
– Valakik megölték – nyögte ki Peterlin szomszédja, Günter von
Bischofsheim.
– Isten – tette hozzá a wammelwitzi plébános, Reynevannak nem
jutott eszébe a neve –, Isten megbünteti ezért őket.
– Egy kardcsapással – mondta rekedten Matjas Wirt, egy környékbeli
földbirtokos. – A ló lovasa nélkül érkezett meg. Pont délben.
– Pont délben – ismételte meg, kezét összekulcsolva, a wammelwitzi
plébános. – Ab incursu et daemone meridiano libera nos, domine…
– A ló – ismételte meg Wirt, az imádságos közbeszólástól kissé
kizökkenve a kerékvágásból – véres nyereggel és takaróval érkezett meg.
Akkor kezdtük el keresni, és megtaláltuk. Az erdőben, pont Balbinau
előtt… Épp az út mellett. Nyilván Powojowitzból ment arra Peter úr. A
talajt patkók taposták össze, láthatóan többen vetették rá magukat…
– Kik?
– Nem tudható – vont vállat Matjas Wirt. – Biztosan rablók…
– Rablók? A rablók nem vitték el a lovat? Lehetetlen.
– Ki tudja, mi lehetséges, és mi nem – vont vállat von Bischofsheim.
– Der úr és az én szolgáim az erdőben üldözik őket, hátha elkapnak
valakit. És az elöljárónak is tudtára adtuk. Idejönnek az elöljáró emberei,
nyomozni kezdenek, kivizsgálják, cui bono. Vagyis hogy kinek volt oka a
gyilkosságra, és ki húzott belőle hasznot.
– Lehet – szólalt meg rosszindulatúan Walpot von Der –, hogy valami
uzsorás, aki mérges lett a visszafizetetlen uzsora miatt? Lehet, hogy egy
festőcimborája, akinek jól jön, ha megszabadul egy konkurenstől? Lehet,
hogy egy ügyfél, akit három nyavalyás garassal becsaptak? Így van ez, ez
a vége, ha valaki megfeledkezik a származásáról, és parasztokkal
komázik. Kereskedőt játszik. Amilyennel barátkozik, olyanná lesz. Pfuj!
Lovaghoz adtalak, leányom, most meg özvegye lettél egy…
Hirtelen elhallgatott, Reynevan pedig megértette, hogy az ő tekintete
miatt. A kétségbeesés és a düh elszánt küzdelmet vívott benne, hol az
egyik kerekedett felül, hol a másik. Végső erőfeszítéssel úrrá lett magán,
de a keze reszketett. A hangja is.
– Nem láttak-e a közelben – nyögte ki – négy lovast? Fegyvereseket?
Az egyik magas, bajuszos, szögekkel kivert zekében… Az egyik kicsi,
pattanásos pofájú…
– Voltak itt ilyenek – szólalt meg a plébános váratlanul. – Tegnap,
Wammelwitzben, a templom mellett. Richtig az Úrangyalára szólt a
harang… Ó, kemény vívóknak látszottak. Négyen. Valóban, az
Apokalipszis lovasai…
– Tudtam! – kiáltott fel sírástól rekedten, kimerülten Griseldis, és
baziliszkuszhoz méltó tekintettel nézett Reynevanra. – Tudtam, amint
megpillantottalak, te semmirekellő! Ez miattad van! A te kis bűneid meg
ügyeid miatt!
– A másik von Bielau – Walpot Der gúnyos hangsúllyal mondta ki a
rangot. – Ez is nemes. A változatosság kedvéért piócák meg beöntések
ura.
– Semmirekellő, mihaszna! – üvöltötte Griseldis egyre hangosabban.
– Akárki gyilkolta is meg ezeknek a gyermekeknek az apját, a te
nyomodban jött ide! Csak szerencsétlenséget hozol! Mindig csak a
szégyent meg a bánatot hoztad a bátyádra! Mit akarsz itt? Máris a
hagyaték után szimatolsz, halálmadár? Hordd el magad! Hordd el magad
a házamból!
Reynevan nagy nehezen lett úrrá keze reszketésén. De egy hangot
sem bírt kinyögni. Szinte forrt benne az indulat és a méreg, szinte kedve
lett volna valamennyi Der szemébe kiáltani, mit gondol az egész
családjukról, hogy csak Peterlin kallómalomban megkeresett pénzének
köszönhetően játszhatták az urat. De fékezte magát. Peterlin meghalt. Itt
feküdt meggyilkolva, szemén magyar dukátokkal, saját kis erődjének a
nagytermében, pislogó gyertyák között, ravatalon, vörös posztón.
Peterlin meghalt. Méltatlan és visszataszító volt a veszekedés, a
civakodás a holttest felett, még a gondolat is felháborította. Reynevan
ezenkívül attól félt, hogy amint kinyitja a száját, zokogni kezd.
Szó nélkül kiment.
Gyász és csüggedés függött a balbinaui erődben mindenütt.
Elnéptelenedett, elcsöndesült, a szolgák elrejtőztek valahová, tudták,
hogy a mély gyászba merült uraknak nem jó az útjába kerülni. Még a
kutyák sem ugattak. Egyáltalán nem lehetett egyetlen kutyát sem látni.
Kivéve…
Megdörzsölte könnyáztatta szemét. Az istálló és a fürdő között
üldögélő fekete szelindek nem látomás volt. Eszébe sem jutott eltűnni.
Reynevan gyors léptekkel szelte keresztül az udvart, a kocsiszín felől
ment be az épületbe. Elhaladt a tehenek vályúja mellett – az épület
egyaránt volt tehénistálló meg disznóól –, és a lovaknak elkerített részhez
ért. A sarokban, ahol rendszerint Peterlin lova állt, a szerteszórt szalma
között Urban Horn térdelt, késével kapargatta a pajta agyagpadlóját.
– Amit keresel, nem itt van – mondta Reynevan, s maga is
meglepődött a saját nyugalmán. Horn furcsa módon egyáltalán nem
látszott meglepettnek. Fel sem állt, úgy nézett vele szembe.
– Az, amit keresel, egy másik rejtekhelyen volt eldugva. De már nincs
meg. Elégett.
– Tényleg?
– Tényleg. – Reynevan kivette a zsebéből a megperzselődött
papírlapot, hanyagul a padlóra dobta. Horn még mindig nem állt fel.
– Ki ölte meg Peterlint? – Reynevan egy lépést tett előre. – Kunz
Aulock bandája a Sterzák utasítására? A kartschini Bart urat is ők ölték
meg? Mi közöd van ehhez, Horn? Miért vagy itt, Balbinauban, alig fél
nappal a bátyám halála után? Honnan ismered a rejtekhelyet? Miért
keresed az itt elégett iratokat? És miféle iratok voltak azok?
– Menekülj innen, Reinmar – mondta Urban Horn elnyújtott
hangsúllyal. – Menekülj innen, ha kedves az életed. Még a bátyád
temetését se várd meg.
– Előbb megválaszolod a kérdéseimet. Kezdd a legfontosabbal:
milyen kapcsolatod van ezzel a gyilkossággal? Milyen kapcsolatod van
Kunz Aulockkal? Ne próbálj hazudni!
– Nem próbálok – felelte Horn, le sem véve róla a tekintetét –
hazudni, de válaszolni sem. A te érdekedben egyébként. Talán
elcsodálkozol ezen, de pont ez az igazság.
– Kényszerítelek, hogy válaszolj – Reynevan egy lépést tett, és
előhúzta a tőrét. – Kényszerítelek, Horn. Ha kell, erőszakkal.
Arról, hogy Horn füttyentett, csak a szájmozgása tanúskodott, hang
nem volt hallható. De csak Reynevannak nem. A következő pillanatban
ugyanis valami iszonyú erővel csapódott a mellkasának. A padlóra
zuhant. A ránehezedő súly alatt kinyitotta a szemét, és az orra előtt látta a
fekete szelindek, Belzebub teljes fogsorát. A kutya nyála az arcába
csöpögött, a bűztől az ájulás kerülgette. A torokhangú dühös morgástól
félelem bénította meg. Látóterében megjelent Urban Horn, ruhájába
rejtette a megperzselődött papírt.
– Semmire sem tudsz rákényszeríteni, fiú. – Horn megigazította fején
a chaperont. – De azt meghallgatod, amit elmondok neked önként. Sőt,
jóindulatomban. Belzebub, ne bántsd.
Belzebub nem bántotta. Bár látni lehetett, hogy nagy kedve lett volna
hozzá.
– Jóindulatomban – ismételte meg Horn – azt tanácsolom tehát,
Reinmar: menekülj. Tűnj el. Hallgass Beess kanonok tanácsaira. Mert a
fejemet teszem rá, hogy kaptál tőle tanácsot, adott hozzá útmutatást,
hogyan keveredj ki abból a csávából, amibe belekerültél. Nem szokták az
olyanok útmutatásait és utasításait semmibe venni, fiú, mint Beess
kanonok. Belzebub, ne bántsd.
– Ami a bátyádat illeti – mondta Urban Horn –, rettenetesen sajnálom.
Nem is tudod, mennyire. Ég veled. És vigyázz magadra.
Reynevan behunyta a szemét, mert Belzebub pofája csaknem az arcát
érintette, és amikor újra kinyitotta, az istállóban már nem volt ott sem a
kutya, sem Horn.
Délután derűs, meleg idő volt, kedvező volt a változás a többnapos eső
után. Napfényben csillogott a Mária Magdolna-templom tornya,
csillogtak a háztetők. Guibert Banz nyújtózkodott. Összefagyott a
kanonoknál. A terem árnyékos volt, a falakról sütött a hideg.
Otto Beess prépostnak a Dóm-szigeten lévő káptalani házban lévő
székhelyén kívül volt Boroszlóban a Csizmadia utcában is háza, a
piactértől nem messze, ott szokta fogadni azokat, akiknek a látogatását
nem kellett volna közhírré tenni, beleszámítva természetesen Guibert
Banzot is. Guibert Banz tehát elhatározta, hogy él az alkalommal. A
szigetre visszamenni nem volt kedve, kevéssé volt valószínű, hogy a
püspöknek vecsernye előtt szüksége lett volna rá. A Csizmadia utcától
pedig háromlépésnyire volt a klerikus által jól ismert pince a Csirkepiac
mögött. A pincében pedig el lehet költeni a kanonoktól kapott pénz egy
részét. Guibert Banz szentül hitt benne, ha megszabadul a pénztől, a
bűneitől is megszabadul.
A közeli bódéban beszerzett perecet harapdálva bekanyarodott egy
keskeny sikátorba, hogy lerövidítse az utat. Csönd volt ezen a néptelen
helyen, amely annyira néptelen volt, hogy a lába alól az ember
felbukkanásától elképedt patkányok spricceltek szét.
Szárnycsapkodás zaját hallotta meg. Körülnézett, és észrevett egy
hatalmas hajnalmadarat, amely bizonytalanul szállt le egy befalazott
ablak fölötti frízre. Leejtette a perecet, hátralépett, félreugrott.
A madár a szeme láttára siklott végig a falon, csak úgy csikorogtak a
karmai. Körvonalai elhomályosultak. Megnőtt. És alakot változtatott.
Banz üvölteni akart, de görcsbe szorult torkából egy hangot sem bírt
kinyögni.
Ahol egy pillanattal korábban a hajnalmadár volt, most a klerikusnak
már ismerős lovag állt. Magas, karcsú, fekete hajú, feketébe öltözött,
átható madárpillantású.
Banz megint kinyitotta a száját, és megint nem tudott mondani
semmit egy halk nyikorgáson kívül. A Hajnalmadárlovag csusszanva
közeledett. Amikor már egészen közel volt, elmosolyodott, csücsörített,
és nagyon is erotikus csókot dobott a klerikus felé. Mielőtt megértette
volna a klerikus, miről van szó, penge villant a szemébe, a hasán kapta a
vágást, vér fröccsent a combjára. Még egy csapás érte, az oldalába, a kés
megcsikordult a bordáin. Hátrazuhant, neki a falnak, a harmadik szúrás
szinte odaszögezte.
Most már tudott ordítani, és ordított is volna, de nem volt rá alkalma.
A Hajnalmadár odaugrott, és széles lendülettel felhasította a torkát.
– Scharley?
– Tessék.
– A kanonok és te miért ragaszkodtok Magyarországhoz?
– Mert az messze van.
– És miért ne legyen Csehország? Az is messze van. És Prágát
ismerem, ismerőseim vannak ott…
– Hogyhogy, templomba nem jársz? Prédikációkat nem hallgatsz?
Prága és egész Csehország most forró szurokkal telt üst, fájdalmasan
megégetheted magad. És kis idő múlva még nagyobb lesz ott a mulatság.
A husziták arcátlansága minden határt túllépett, ezt a pimasz eretnekséget
sem a pápa, sem a Luxemburgi, sem a szász választófejedelem, sem a
meisseni és türingiai őrgrófok nem tűrik el, sőt, egész Európa szemét
csípi a huszita hitetlenség. Nézd csak meg, amikor egész Európa
keresztes hadjáratot indít Csehország ellen.
– Voltak már – jegyezte meg Reynevan savanyú arccal –
huszitaellenes keresztes hadjáratok. Nekiment már Csehországnak egész
Európa. És kapott is a fejére jócskán. Hogy hogyan kapott, nem is oly rég
mesélte el nekem egy szemtanú.
– Hiteles?
– Híresen az.
– Na és? Kapott, hát levonta a tanulságot. Most majd jobban készül
fel. Ismétlem: a katolikus világ nem tűri el a huszitákat. Ez csak idő
kérdése.
– Már hét éve eltűri. Mert kénytelen.
– Az albigensek száz évig tartottak ki. És hol vannak most? Ez csak
idő kérdése, Reinmar. Csehország vérbe fullad, ahogy a katharok
Languedocja is vérbe fulladt. És a Languedocban bevált módszerrel
Csehországban is mindenkit egyenlően fognak legyilkolni, Istenre
hagyva az ártatlanok és igazhitűek felismerését. Ezért nem Csehországba
megyünk, hanem Magyarországra. Ott legföljebb a törökök
veszélyeztethetnek minket. Inkább a törököket választom, mint a
kereszteseket. A törökök, ha gyilkolásról van szó, a keresztesek bokájáig
sem érnek fel.
Csendes volt az erdő, már nem zörgött és nem sipítozott benne semmi, a
teremtményeket vagy a varázsigék riasztották el, vagy, ami valószínűbb,
egyszerűen elunták. Reynevan a biztonság kedvéért rádobta a tűzre a
gyógyfüvek maradékát.
– Holnap – érdeklődött –, remélem, eljutunk Schweidnitzbe?
– Abszolút biztosan.
Rövid, langyos eső esett, és mire elállt, köd borította be a nedves erdőt.
Nem énekeltek a madarak. Csend volt. Templomi csend.
– Az, hogy hallgatsz, mint a sír – szólalt meg végre a ló mellett
gyalogoló Scharley –, jelez valamit, úgy látszik. Talán helytelenítést.
Engedd meg, hogy kitaláljam… az öregről van szó?
– Nyilván róla. Nem volt szép, amit tettél. Nem volt etikus, finoman
szólva.
– Hah. Az kezd erkölcsre oktatni, aki mások feleségeit szokta
megbaszni.
– Légy oly kegyes, ne hasonlíts egymáshoz összehasonlíthatatlan
dolgokat.
– Csak gondolod, hogy összehasonlíthatatlanok. Azonkívül a te
elképzelésed szerint hitvány cselekedetemet a rólad való gondoskodás
diktálta.
– Ez tényleg nehezen fogható fel.
– Alkalomadtán elmagyarázom. – Scharley megállt. – Egyelőre azt
javasolnám, foglalkozzunk kissé fontosabb dolgokkal. Nevezetesen,
fogalmam sincs, hol vagyunk. Eltévedtem ebben a tetves ködben.
Reynevan körültekintett, felnézett az égre. A ködön áthatoló sápadt
napkorong, amely az imént még látszott, és mutatta az irányt, most már
teljesen eltűnt. Alacsonyan gomolygott a sűrű pára, még a magasabb fák
csúcsait is elnyelte. A talaj szintjén helyenként olyan tömör volt a köd,
mintha a páfrányok és a bokrok tejtengerből kandikálnának ki.
– Ahelyett, hogy szegény öregemberek sorsán búslakodnál – szólalt
meg újra a vezeklő –, és erkölcsi dilemmákat bogozgatnál, inkább
használd a tehetséged arra, hogy rátaláljunk az útra.
– Tessék?
– Ne vágj már olyan ártatlan képet. Tudod jól, miről beszélek.
Reynevan is úgy vélte, hogy nagy szükség lesz varázsigékre, de nem
szállt le a lóról, habozott. Mérges volt a vezeklőre, és ezt éreztetni is
akarta vele. A ló felhorkant, hörgött, a fejét rázta, elülső lábával
dobogott, és a dobogás visszhangja tompán terjedt el a ködbe merült
erdőben.
– Füstöt érzek – jelentette ki Scharley hirtelen. – Valahol a közelben
tűz ég. Favágók vagy szénégetők. Megkérdezzük tőlük az utat. A te
bűvös igéidet pedig eltesszük jobb alkalomra. A mutatványaidat is.
Sietve indult el. Reynevan alig tudott vele lépést tartani, a ló folyton
megbotlott, ellenkezett, nyugtalanul horkantott, patkóival összetiporta a
galócákat és a galambgombákat. A korhadt levelek vastag szőnyegével
borított talaj hirtelen lejteni kezdett, észre sem vették, hogy egy mély
szurdokba jutottak. A szurdok falain göcsörtös, ágas-bogas, mohával,
zuzmóval benőtt fák nőttek, a csúszós földből kilátszó gyökerek olyanok
voltak, mint holmi szörnyek csápjai. Reynevannak borsózott a háta,
összehúzta magát a nyeregben. A ló horkantott.
Maga előtt a ködből meghallotta Scharley szitkozódását. Ahol a
vezeklő állt, a szurdok két ágra oszlott.
– Arra – mondta végre nagy meggyőződéssel, és elindult.
A szurdok tovább ágazódott, valódi ároklabirintusba kerültek,
Reynevannak pedig úgy tűnt, hogy a füstszagot minden irányból
egyszerre lehetett érezni. Scharley azonban egyenesen és magabiztosan
ment, fürgén, egyre gyorsabban lépkedett, sőt, még fütyörészni is
kezdett. És ugyanolyan gyorsan hagyta abba, ahogy elkezdte.
Reynevan megértette, miért. A patkók alatt csontok ropogtak.
A ló vad nyerítést hallatott, Reynevan leugrott, két kézzel ragadta
meg a zablát, épp jókor, a pánikszerűen horkantó pejló rémülten
pislogott, hátrált, tompán topogott, koponyákat, medencecsontokat és
sípcsontokat zúzott össze. Reynevan lába törött emberi bordákba akadt
bele, vad rugdalózással rázta le a csontokat. Reszketett az iszonytól. És a
félelemtől.
– A fekete halál – mondta a mellette álló Scharley. – Az
ezerháromszáznyolcvanas év ragálya. Egész falvak haltak ki akkor, az
emberek az erdőkbe menekültek, de a járvány ott is utolérte őket. A
halottakat olyan szurdokokba temették, mint ez itt. Aztán valami állat
kikaparta a hullákat, és szétszórta a csontokat…
– Forduljunk vissza… – krákogott Reynevan. – Forduljunk vissza
minél gyorsabban. Nem tetszik nekem ez a hely. Nem tetszik nekem ez a
köd. Sem a köd szaga.
– Félős vagy – csúfolkodott Scharley –, mint egy kislány. A
halottak…
Nem fejezte be. Sivítás, füttyentés és vihogás hallatszott, de olyan,
hogy összekuporodtak tőle. A szurdok fölött, szikrát és füstpászmát
húzva maga mögött, átrepült egy halálfej. Mielőtt felocsúdhattak volna,
átrepült egy másik, még borzalmasabban sivítva.
– Forduljunk vissza – mondta Scharley tompa hangon. – Minél
gyorsabban. Nem tetszik nekem ez a hely.
Reynevan teljesen biztos volt benne, hogy a saját nyomaikat követve
ugyanazon az úton mennek vissza, amelyiken jöttek. Egy pillanat múlva
azonban meredek árokpart tornyosult az orruk előtt. Scharley szótlanul
megfordult, másik szurdokba kanyarodott. Néhány lépés után itt is
függőleges, összegubancolódott gyökerekkel tűzdelt falba ütköztek.
– Az ördögbe is – lihegett Scharley, és megfordult. – Nem értem…
– Én meg – nyögte ki Reynevan – attól félek, hogy értem…
– Nincs kiút – morogta a vezeklő, amikor a következő alkalommal is
zsákutcába kerültek. – Vissza kell fordulnunk, és a temetőn kell
keresztülmennünk. Gyorsan, Reinmar. Egy, kettő.
– Várj. – Reynevan előrehajolt, körülnézett, gyógyfüveket keresett. –
Van más módszer…
– Most? – kiáltott közbe Scharley. – Csak most? Most nincs időnk!
Az erdő fölött fütyülve repült át a következő halálfejüstökös, és
Reynevan azon nyomban igazat adott a vezeklőnek. Keresztülmentek a
csontok halmán. A ló prüszkölt, a fejét rázta, riadozott, Reynevan csak
nagy nehézségek árán tudta a zablánál fogva vonszolni. Erősebb lett a
füstszag. Már gyógyfüvek aromáját is ki lehetett érezni belőle. Meg még
valamit, valami megfoghatatlant, émelyítőt. Rémisztőt.
Aztán meglátták a tüzet.
A tűz egy gödör szomszédságában, egy hatalmas, kidőlt fatörzs
mellett füstölt. Szurkos üst lógott a tűz fölött, nagy felhőkben gomolygott
a gőz. Mellette egy rakásnyi halálfej tornyosult. A koponyákon fekete
macska hevert. Tipikus macskamódon, lustán elnyúlva.
Reynevan és Scharley bénultan álltak. Még a ló is abbahagyta a
prüszkölést.
A tűz mellett három nő ült.
Kettejüket eltakarta a füst és az üstből kiáramló gőz. A jobb oldalon
ülő harmadik meglehetősen korosnak látszott. Sötét hajába sűrűn
vegyültek ősz szálak, de a naptól, esőtől cserzett arc megtévesztő volt – a
nő éppúgy taposhatta a negyedik X-et, mint a nyolcadikat. Laza
testhelyzetben ült, himbálózott, és természetellenesen forgatta a fejét.
– Üdv – recsegte, majd hangosan és hosszan böfögött. – Üdv, Glamis
thane-ja!
– Hagyd abba a locsogást, Jagna – mondta a középen ülő másik nő. –
A fenébe is, megint leittad magad!
Egy szélfuvallat kissé meglebbentette a füstöt és gőzt, most már
alaposabban nézhettek körül.
A középen ülő magas, erős felépítésű nő fekete kalapja alól lángvörös
hajhullámok omlottak a vállára. Kiálló arccsontja intenzíven piroslott,
szája szabályos, szeme nagyon világos volt. A nyakát piszkoszöld
gyapjúsál takarta, ugyanolyan anyagból készült a harisnyája is – a nő
meglehetősen laza terpeszben és meglehetősen lazán feltűrt szoknyában
ült, ami nemcsak harisnyáját és bokáit engedte megcsodálni, hanem sok
egyéb csodálnivalót is.
A jobbján ülő harmadik volt a legfiatalabb, még kislány. Erősen
karikás szeme csillogott, sovány rókaarcának bőre sápadt és beteges volt.
Szőke hajában verbéna- és lóherekoszorú ékeskedett.
– Na nézzétek – mondta a vörös hajú, és zöld harisnyája fölött
megvakarta a combját. – Nem volt mit a fazékba tennünk, és tessék, az
eledel magától jött ide.
A Jagnának szólított barna arcú böfögött, a fekete macska
felnyávogott. A koszorús fruska lázas tekintetében gonosz láng villant
fel.
– Bocsánatért esedezünk a zavarásért – hajolt meg Scharley. Elsápadt,
de uralkodott magán. – A tisztelt és kegyes hölgyek elnézését kérjük. És
kérem, ne zavartassák magukat. Semmi gond. Véletlenül kerültünk ide.
Teljesen akaratlanul. Már megyünk is. Már itt sem vagyunk. Ha
megengedik a kegyes hölgyek…
A vörös hajú kivett a halomból egy koponyát, magasra emelte, és
hangosan varázsigét skandált. Reynevannak úgy tűnt, káldeus és arameus
szavakra ismer rá. A koponya megcsattogtatta az állkapcsát, magasba
pattant, és fütyülve repült át a fenyőfák csúcsai fölött.
– Eledel – ismételte meg a vörös hajú minden érzelem nélkül. –
Méghozzá beszélő eledel. Alkalmunk lesz társalogni evés előtt.
Scharley egy káromkodást morzsolt el az orra alatt. A nő kifejezően
nyalogatta a száját, és mereven nézte. Nem lehetett tovább habozni.
Reynevan mély lélegzetet vett.
Tenyerével megérintette a feje búbját. Jobb lábát térdben behajlította,
és megemelve keresztezte hátul a bal lábával, majd bal kezével megfogta
a cipőorrát. Noha korábban összesen kétszer csinálta ezt, csodálatosan
simán ment. Elég volt egy pillanatnyi koncentrálás és egy elmormolt
varázsszó.
Scharley megint káromkodott. Jagna böfögött. A vörös hajú szeme
nagyra nyílt.
Reynevan pedig azon álltó helyzetében egy kicsit elemelkedett a
földtől. Nem magasra, három-négy arasznyira. És nem hosszú ideig. De
elég volt.
A vörös hajú felemelt egy agyagpalackot, nagyot kortyolt belőle,
egyszer, majd még egyszer. A lányt nem kínálta meg, és elhúzta a
palackot a kezét mohón kinyújtó Jagna karmos ujjainak hatóköréből.
Nem vette le Reynevanról a szemét, világos szeme pupillái sötét
pontocskákra szűkültek.
– Nana – mondta. – Ki gondolta volna. Mágusok, igazi mágusok, első
rendbeliek, Toledo. Nálam, egy egyszerű boszorkánynál. Micsoda
megtiszteltetés. Gyertek, gyertek közelébb. Ne féljetek! Csak nem
vettétek komolyan az eledelről meg az emberevésről szóló mókázást?
He? Csak nem vettétek ezt készpénznek?
– Nem, ugyan már – bizonygatta Scharley buzgón, annyira buzgón,
hogy nyilvánvaló volt, hazudik. A vörös hajú vihogott.
– Akkor hát – kérdezte – mit keresnek szegényes zugomban a
varázsló urak? Mit óhajtanak? Vagy talán…
Elhallgatott, elnevette magát.
– Vagy talán a varázsló urak mindközönségesen eltévedtek?
Összekeverték az utakat? Férfiúi gőgjükben elhanyagolván a mágiát? És
most ugyanaz a gőg nem engedi meg, hogy ezt beismerjék, kivált a
fehérnép előtt?
Scharley visszanyerte az önuralmát.
– Hölgyem, az eszességed – udvaronc módjára meghajolt – párban jár
a bájosságoddal.
– Nézzétek csak, húgocskáim – vicsorította ki a fogait a boszorkány –,
micsoda udvari lovag tévedt ide, milyen kedves bókokkal képes
kegyeskedni. Örömet tud szerezni a nőknek, azt is gondolhatnánk,
trubadúr. Vagy püspök. Igazán kár, hogy oly ritkán… Mert a
fehércselédek és a leányzók nagyon is gyakran kockáztatják meg az
erdőn-mezőn át vezető utat, a hírnevem messzire ér, kevesen tudják
olyan ügyesen, biztonságosan és fájdalommentesen elhárítani a
terhességet, mint én. De a férfiak… Hát, jóval ritkábban kerülnek erre…
Jóval ritkábban… De kár… Kár…
Jagna torokhangon nevetett, a fruska megszívta az orrát. Scharley
elvörösödött, de alighanem inkább örömében, mint zavarában. Reynevan
közben szintén visszanyerte a bátorságát. Ki tudta már szagolni a
fortyogó üst gőzéből, amit kellett, és arra is alkalma nyílt, hogy
végignézze a szárított és a friss gyógyfűcsomókat.
– A hölgyek eszességével és bájosságával – ekkor kiegyenesedett,
kissé gőgösen, de tudta, hogy sziporkázik – csak a szerénységük ér fel.
Mert biztos vagyok benne, hogy számos vendég jár ide, és nem csak
orvosi szolgálatok végett. Hiszen fehér ezerjófűt látok, ott meg talán
„töviskenyeret”, vagyis maszlagot, csattanó maszlagot. Az meg
csillagvirág, az ott pedig ambrózia, a jóslófű. Itt meg, tessék, fekete
beléndek, herba Apollinaris, és hunyor, Helleborus, mind a kettő
jövendőmondó látomásokat idéz elő. És, ha nem tévedek, jóslásra és
jövendőmondásra is van kereslet, igaz?
Jagna böfögött. A fruska majd átszúrta a tekintetével. A vörös hajú
rejtélyesen elmosolyodott.
– Nem tévedsz, füvekben járatos testvérem – mondta végül. – Nagy
kereslet van jóslásra és jövendőmondásra. Változások és átalakulások
ideje jő, sokan akarják tudni, mit hoz ez az idő. És ti is ezt akarjátok.
Megtudni, mit hoz a sorsotok? Vagy talán tévedek?
*
Itt pedig valakinek a mocsár, a tavak meg a gátak tetszettek meg. Habár
bizonyára nem a tavakat és a gátakat kedvelte, inkább a pontyokat. Mit
gondolsz, Reinmar?
– Én nem gondolkodom.
– De pontyot, azt ennél? Vagy compót? Péntek van ma, a barátok
nónára harangoztak. Hátha megvendégelnének egy kis ebéddel?
– Kétlem.
– Miért és mit?
Reynevan nem válaszolt. A kolostor félig nyitott kapuját nézte, egy
tarka lovacska rontott ki onnan, nyergében egy szerzetessel. A szerzetes,
amint kiért a kapun, élénk galoppozásra késztette a tarka lovat – és ennek
rossz vége lett. A ló, habár messze nem volt mutatványos paripa vagy
könnyűlovasnak való dextrarius, tüzesnek és csökönyösnek bizonyult, a
fekete csuhájáról láthatóan bencés barát pedig nem büszkélkedhetett
nagy lovaglótudással, ráadásul szandálban ülte meg a tarkát, ami sehogy
sem akart megkapaszkodni a kengyelben. A tarka lovacska mintegy
negyed mérföldet megtéve kirúgott, a szerzetes kirepült a nyeregből,
nekigurult egy fűzfának, pucér lábszárát kivillantva. A ló megugrott,
elégedetten felnyerített, majd könnyed ügetéssel felfutott a gátra, a két
vándor irányába. Amikor melléjük ért, Scharley megragadta a gyeplőjét.
– Nézz csak rá – mondta –, erre a kentaurra! A zabla egy darab kötél,
a nyereg egy takaró, a kantár szakadozott. Nem tudom, hogy Nursiai
Szent Benedek regulája megengedi vagy tiltja a lovaglást, tényleg nem
tudom. De az ilyet tiltani kellene.
– Sietett valahová. Láthatóan.
– Ez egyáltalán nem mentség.
A szerzetest, akárcsak az imént a kolostort, előbb hallották, mintsem
meglátták volna. Ugyanis ott ült a bojtorjánok között, és fejét a térdére
hajtva keservesen sírt, szívszaggatóan zokogott.
– No, no – szólította meg Scharley a nyereg magasából. – Nincs miért
könnyeket ontanod, fráter. Semmi veszteség. A lovacska nem szökött el,
megvan, itt, ni. És még van időd, fráter, hogy megtanulj lovagolni.
Ugyanis, mint látom, nagyon, naaagyon sok az időd, fráter.
Scharleynak lényegében igaza volt. A barát csak egy barátocska volt.
Tejfelesszájú. Egy kamasz, akinek a zokogástól remegett a keze, a szája,
meg az egész arca.
– Deodat… testvér… – hüppögte. – Deodat… testvér… Miattam…
Meghal…
– He?
– Miattam… Meghal… Csalódást okoztam… Csalódást okoztam…
– Medikusért siettél? – jött rá Reynevan hamarjában. – Beteghez?
– Deodat… – zokogta a fiú – testvér… Miattam…
– Beszélj értelmesebben, fráter!
– Deodat testvérbe – kiáltotta a barátocska kivörösödött szemmel –
beköltözött egy gonosz szellem! És megszállta! Akkor az apát úr azt
mondta, hogy lélekszakadva… Lélekszakadva vágtassak el
Schweidnitzbe, a prédikátor testvérekhez… Ördögűzőért!
– Jobb lovas nem volt a kolostorban?
– Nem volt… Hisz én vagyok a legfiatalabb… Ó, én szerencsétlen!
– Inkább szerencsés – mondta Scharley komoly képpel. – Valóban,
inkább szerencsés. Keresd meg, fiú, a lábbelidet a fűben, és szaladj a
kolostorba. Közöld az apát úrral a jó hírt. Hogy láthatóan az Úr kegyelme
van a kolostorotokon. Hogy a gáton találkoztál Benignus magiszterrel, a
gyakorlott ördögűzővel, akit minden bizonnyal egy angyal vezetett erre a
vidékre.
– Te, jó uram? Te vagy…
– Fuss, mondom, lélekszakadva az apát úrhoz. Tudasd vele, hogy
jövök.
A nap egyre lejjebb süllyedt a sötét erdő fölött, felhangzott a nyugat felé
repülő darvak éneke, zajos koncertbe kezdtek a folyó menti mocsárban a
békák. Az erdőszéli száraz lejtőn pedig, akár egy egyetemi
előadóteremben, Vergilius nyelve csendült fel.
Reynevan, ki tudja, hányadszor, de latinul először mesélte végig a
nemrég történteket, és elősorolta viszontagságait. Scharley hallgatta –
vagy úgy tett, mintha hallgatná. A kolostor kolosszusa, Sámson pedig
tompán bámult valami ismeretlent, terebélyes arca továbbra sem árult el
semmi komolyabb érzelmet.
Reynevan története magától értetődően csak bevezetés volt a
lényegbe – újfent megpróbálta Scharleyt bevonni a Sterzák elleni támadó
akcióba. Világos, hogy hasztalanul. Úgy sem, hogy Reynevan a vezeklőt
nagy pénz perspektívájával próbálta kecsegtetni – egyébként fogalma
sem volt, ha úgy adódik, honnan vegye azt a pénzt. A probléma azonban
pusztán akadémikus jellegű volt, Scharley ugyanis elvetette az ajánlatot.
Felélénkült a vita, melynek során mindkét fél klasszikus idézetekkel
erősítette meg az igazát – Tacitustól a Prédikátorig.
– Vanitas vanitatum, Reinmar! Felette nagy hiábavalóság! Minden
hiábavalóság! Ne légy hirtelen a lelkedben a haragra; mert a harag a
bolondok kebelében nyugszik. Jegyezd meg – melior est canis vivus
leone mortuo, jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.
– Hogy mi?
– Ha nem mondasz le buta bosszúterveidről, halott leszel, mert ezek a
tervek számodra a biztos halált jelentik. És engem, még ha nem ölnek is
meg, visszavisznek a börtönbe. De ezúttal nem vakációzni a
karmelitákhoz, hanem börtönbe, ad carcerem perpetuum. Vagy, szerintük
kegyelemből, hosszú évekre in pace egy kolostorban. Tudod-e, Reinmar,
mi az az in pace? Élve eltemettetés. Pincébe, szűk cellába, ami olyan
alacsony, hogy csak ülni lehet benne, és ahogy az ürülék egyre csak
gyűlik, egyre jobban meg kell görnyedni, hogy a fejed búbja ne
dörzsölődjék a plafonhoz. Alighanem eszedet vesztetted, ha azt
gondolod, kockáztatni fogok az ügyed érdekében. Amely ügy zavaros,
hogy azt nem mondjam, büdös.
– Mi a büdös neked? – sértődött meg Reynevan. – A bátyám tragikus
halála?
– A kísérő körülmények.
Reynevan összeszorította a száját, és elfordult. Rápillantott a
fatörzsön ülő behemót Sámsonra. Valahogy másképp néz ki, gondolta.
Persze továbbra is kretén a fizimiskája, de valami megváltozott benne.
De mi?
– Peterlin halálának körülményeiben – folytatta – nincs semmi
homályos. Kyrielejson gyilkolta meg. Kunz Aulock et suos complices. Ex
subordinatione és a Sterzák pénzéért. A Sterzáknak kell tehát viselniük…
– Nem hallottad – vágott közbe Scharley –, amit a rokonod, Dzierżka
mondott?
– Hallottam. De jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Scharley a nyeregtáskából előszedett és felnyitott egy kis palackot,
gyümölcspárlat illata terjengett. A palack kétségtelenül nem szerepelt a
bencések búcsúajándékai között, Reynevannak fogalma sem volt, mikor
és hogyan jutott a vezeklő a birtokába. De a lehető legrosszabbra
gyanakodott.
– Az nagy hiba – Scharley meghúzta a palackot, majd továbbadta
Reynevannak. – Hiba, ha nem hallgatsz Dzierżkára, ő rendszerint tudja,
mit beszél. Homályosak a bátyád halálának körülményei, fiú. Ahhoz
bizonyosan eléggé, hogy máris nekifogj a véres bosszúállásnak. Nincs
semmi bizonyítékod a Sterzák bűnösségére. Tandem, nincs semmi
bizonyítékod Kyrielejson bűnösségére. Sőt, in hoc casu előzmény és
motiváció sincs.
– Miket… – Reynevannak torkán akadt a likőr. – Miket beszélsz?
Aulockot és bandáját Balbinau környékén látták.
– Mint bizonyíték non sufficit.
– Volt motivációjuk.
– Milyen? Figyelmesen végighallgattam a történetedet, Reinmar.
Kyrielejsont a Sterzák, a kedvesed sógorai bérelték fel. Hogy fogjon el
élve. Föltétlenül élve. A Brieg melletti kocsmában történtek ezt ékesen
bizonyítják. Kunz Aulock, Stork és de Barby hivatásosak, csak azt
csinálják, amiért fizetik őket. Érted fizették meg őket, nem a bátyádért.
Minek hagytak volna útközben maguk mögött egy hullát? Egy cadaver
hátrahagyása egy hivatásosnak csak gondot okoz: üldöztetéssel,
törvénnyel, bosszúval fenyeget… Nem, Reinmar. Ebben nincs egy
csipetnyi logika sem.
– Akkor szerinted ki gyilkolta meg Peterlint? Kicsoda? Cui bono?
– Ez az. Érdemes, tényleg érdemes ezen eltöprengeni. Többet kellene
elmondanod a bátyádról. Útközben Magyarország felé, ez magától
értetődik. Schweidnitzen, Frankensteinen, Neissén és Opaván keresztül.
– Megfeledkeztél Münsterbergről.
– Tény. De te nem feledkeztél meg. És attól tartok, nem is fogsz.
Kíváncsi vagyok, mikor veszi észre?
– Ki? Mit?
– A bencések Mézes Sámsonja. Abban a fatuskóban, amin ül,
lódarázsfészek van.
A behemót felugrott. Majd vissza is ült, rájött, hogy lépre ment.
– Jól gyanítottam – Scharley kivillantotta a fogsorát. – Értesz latinul,
testvérkém.
Az óriás a végtelenül elképedt Reynevan szeme láttára viszonozta a
mosolyt.
– Mea culpa – szólalt meg olyan kiejtéssel, amelyen Cicero sem talált
volna kifogást. – De ez csak nem bűn. És ha mégis, ki sine peccato est?
– Erénynek nem nevezném – biggyesztette le a száját Scharley –
mások beszélgetésének kihallgatását, azt tettetve, hogy nem értesz a
nyelvükön.
– Ez igaz – Sámson rábiccentett. – És már be is ismertem, hogy ez a
bűnöm. És hogy bűneimet ne szaporítsam, előre figyelmeztetlek, hogy ha
áttértek a frankok beszédjére, az sem biztosít nektek diszkréciót. Tudok
franciául.
– Ah – Scharley hangja fagyos lett, mint a jég. – Est-ce vrai?
Igazából?
– De mennyire, hogy igazából. On dit, et il est verité.
Kis időre csend lett. Végül Scharley hangosan krákogott.
– Az angolok beszédjét – találgatta – kétségtelenül ugyanoly jól bírod.
– Ywis – felelte az óriás tétovázás nélkül. – Herkneth, this is the point,
to speken short and plain. That ye han said is right enough. Namore of
this, elég ebből. Mert ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok
is, olyanná lettem, mint a pengő cimbalom. Ahelyett, hogy
ékesszólásunkkal dicsekedjünk, térjünk a lényegre, mert sürget az idő.
Nem mulatságból, hanem súlyos szükségességből követtem a
nyomaitokat.
– Valóban? És min alapszik, ha megtudhatnám, az a dira necessitas?
– Nézzetek rám figyelmesen, és tegyétek a szívetekre a kezeteket, úgy
feleljetek – szeretnétek így kinézni?
– Nem szeretnénk – válaszolta Scharley lefegyverző őszinteséggel. –
De nem a megfelelő címzettnek teszel szemrehányást, cimbora. A
külsődet közvetlenül apuskádnak és anyuskádnak köszönheted. Közvetve
pedig a Teremtőnek, habár sok mutat az ellenkezőjére.
– A külsőmet – Sámson ügyet sem vetett a gúnyolódásra – nektek
köszönhetem. A ti idióta ördögűzéseteknek. Jó kis kavarást csináltatok,
fiúk, méghozzá alaposan. Ideje szembenéznetek az igazsággal, és
elkezdenetek meditálni, hogyan korrigáljátok azt, amit tettetek. És helyes
lenne azon is elgondolkodni, hogyan kárpótoljátok azt, akire bajt
hoztatok.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentette ki Scharley. –
Embereknek és angyaloknak sok nyelvén beszélsz, barátom, de egyiken
sem érthetően. Ismétlem: fogalmam sincs, miről van szó. Megesküszöm
mindenre, ami kedves nekem, vagyis a jó öreg dákómra. Je jure ça sur
mon coullon.
– Mennyi ékes beszéd, mennyi hév – jegyezte meg a behemót. – De
fejtörés egy csöpp se. Tényleg nem fogod fel, mi lett a ti francos
átkozódásotok eredménye?
– Én… – nyögte ki Reynevan. – Én értem… Az ördögűzés alatt…
Valami történt.
– Na tessék – az óriás ránézett –, így győzedelmeskednek a fiatal évek
és a szóhasználatból ítélve valószínűleg prágai egyetemi tanulmányok.
Igen, igen, fiatalember. A varázsigéknek és a bűvszavaknak
mellékhatásaik is lehetnek. Azt mondja az Írás: a nyomorgók jajszava
áthatol a felhőkön. Áthatolt.
– A mi ördögűzésünk… – suttogta Reynevan. – Éreztem. Éreztem az
Erő hirtelen kiáradását. De lehetséges-e, hogy… Lehetséges-e…
– Certes.
– Ne gyerekeskedj, Reinmar, ne hagyd magad rászedni – mondta
Scharley higgadtan. – Ne hagyd magad elkábítani. Csúfot űz belőlünk.
Színlel. Az ördögűzésünk hatására véletlenül megidézett ördögöt alakítja.
A túlvilágról kiszólított démont, aki Mézes Sámson, a kolostor idiótája
testi burkába helyeztetett bele. Olyan erőt, amelyet egy drágakőből a
varázsszavaink szabadítottak ki, egy kancsóból kiszabadult dzsinnt.
Elfelejtettem valamit megemlíteni, jövevény? Mi vagy? Ki vagy? Az
Avalonból visszatérő Artúr király? Holger Danske? A Kyffhausenben
időző Barbarossa? A bolygó zsidó?
– Miért hallgattál el? – Sámson összefonta hatalmas karját a mellén. –
Hiszen te mértéktelen bölcsességedben tudod, ki vagyok.
– Certes – Scharley ugyanazzal a hangsúllyal szólalt meg. – Tudom.
De, testvérkém, te jöttél a mi táborunkba, és nem fordítva. Ezért úgy
illik, hogy te mutatkozz be. Hogy ne várd meg, míg lelepleznek.
– Scharley – szólt közbe Reynevan igen komolyan. – Alighanem
igazat mond. Mi idéztük meg az ördögűzés segítségével. Miért nem
veszed észre, ami nyilvánvaló? Miért nem látod, ami látható? Miért…
– Azért – szakította félbe a vezeklő –, mert veled ellentétben nem
vagyok naiv. És pontosan tudom, kicsoda ő, hogy került a bencésekhez,
és mit akar tőlünk.
– Ki vagyok hát? – mosolyodott el az óriás, és mosolya korántsem
volt bárgyú. – Áruld el, kérlek. Sürgősen. Mielőtt megégek a
kíváncsiságtól.
– Keresett szökevény vagy, Mézes Sámson. Menekülő. A
szóhasználatból ítélve valószínűleg szökevény pap. A kolostorban
rejtőztél el az üldözők elől, féleszűnek tettetted magad, amiben, már ne is
haragudj, nagymértékben a külsőd is segített. Mivel nyilvánvalóan nem
vagy féleszű, villámgyorsan ránk ismertél… azaz inkább énrám. Nem
hiába hegyezted itt a füled. Magyarországra akarsz szökni, és tudtad,
hogy egymagadban nehéz lenne. A mi csapatunk, ez a cseles és járatos
csapat égi ajándékot jelentett neked. Szeretnél csatlakozni? Nem tévedek,
ugye?
– De igen, méghozzá vastagon. És alapjában véve minden részletben.
Egyet kivéve: tényleg azonnal rád ismertem.
– Aha. – Scharley is felállt. – Tehát én tévedek, te meg igazat
mondasz. Akkor gyerünk, mutasd meg. Természetfeletti lény vagy, a
túlvilág lakója, ahonnan akaratlanul idéztünk meg az ördögűzéssel.
Akkor demonstráld a hatalmadat. Legyen földrengés. Dörögjön az ég, és
csapkodjanak a villámok. Keljen fel újra a lenyugvó nap. A mocsári
békák brekegés és kuruttyolás helyett énekeljék kórusban a Lauda Sion
Salvatoremet.
– Ezekre nem vagyok képes. De ha képes volnék is rá, hinnél nekem?
– Nem – ismerte el Scharley. – Nem vagyok hiszékeny természetű.
Ráadásul az Írás azt mondja: ne higgyetek minden léleknek. Mert sok
hamis próféta jött ki a világba. Röviden: hazug hazug hátán terem.
– Nem szeretem – mondta a behemót higgadt egykedvűséggel –, ha
hazugnak neveznek.
– Ó, igazán? – A vezeklő leengedte a kezét, és könnyedén előrehajolt.
– És akkor mit teszel? Én például nem szeretem, ha valaki a szemembe
lódít. Annyira nem, hogy néha az is megeshet, hogy a lódító orrát
betöröm.
– Meg ne próbáld.
Noha Scharley több mint egy fejjel alacsonyabb volt Sámsonnál,
Reynevannak nem voltak kétségei afelől, hogy mi következik. Látott már
ilyet. Egy rúgás a sípcsontra, közvetlenül a térd alá, a térdre hulló felülről
kap egyet az orrára, a csont recsegve törik el, vér fröccsen a ruhára.
Reynevan annyira biztos volt ebben a forgatókönyvben, hogy
határtalanul elcsodálkozott.
Ha Scharley gyors volt, mint egy kobra, a nagy Sámson olyan volt,
mint egy piton, meglepő fürgeséggel mozdult meg. Villámgyors
visszarúgással védte ki Scharleyét, csuklójával ügyesen állította meg az
ökölcsapást. És elugrott. Scharley is elugrott, felső ajka alól kivillant a
fogsora. Reynevan maga sem tudta, miért teszi, közéjük ugrott.
– Nyugalom! – széttárta a kezét. – Pax! Urak! Nem szégyellitek
magatokat? Viselkedjetek civilizált emberek módjára!
– Úgy verekszel… – Scharley kinyújtózott. – Úgy verekszel, mint egy
dominikánus. De ez csak megerősíti az elméletemet. És továbbra sem
szeretem a lódítókat.
– Lehet – szólott Reynevan –, hogy igazat mond, Scharley.
– Igazán?
– Igazán. Voltak már ilyen esetek. Vannak párhuzamos, láthatatlan
létezések… Asztrális világok… Kommunikálni lehet velük, voltak…
Hmmm… Látogatások fordultak elő.
– Miket locsogsz, férjes asszonyok reménysége?
– Nem locsogok. Előadás is volt róla Prágában! Említést tesz róla a
Zóhár, ír róla a De universóban Rabanus Maurus. A párhuzamos
szellemvilág létezését bizonyítja Duns Scotus is. Duns Scotus szerint a
materia prima létezhet fizikai forma nélkül. A lelkefosztott emberi test
kizárólag forma corporeitatis, tökéletlen alak, amely…
– Hagyd abba, Reinmar – szólt közbe Scharley, türelmetlen
mozdulatot téve. – Fékezd a buzgóságodat. Fogy a hallgatóságod.
Legalább eggyel. Félremegyek ugyanis, hogy alvás előtt ürítkezzem egy
jót a bokorban. Zárójelben mondva, ez a cselekedet százszor
termékenyebb lesz, mint az, amivel itt az időt vesztegetjük.
– Elment ürítkezni – jegyezte meg az óriás kisvártatva. – Duns Scotus
forog a sírjában, akárcsak Rabanus Maurus és Leóni Mózes meg a többi
kabbalista. Ha ilyen tekintélyek nem győzik meg, nekem mennyi
esélyem lehet?
– Csekély – ismerte el Reynevan. – Mert igazság szerint az én
kétségeimet sem sikerült eloszlatnod. És nem is teszel sokat érte. Ki
vagy? Honnan jöttél?
– Azt, hogy ki vagyok – felelte a behemót nyugodtan –, nem értheted
meg. Azt sem, hogy honnan jöttem. Azt pedig, hogyan kerültem pont ide,
magam sem értem egészen. Ahogy a költő mondja: Nem is tudom,
hogyan kerültem arra.
Io non so ben ridir com’i v’intrai,
Tant’era pien di sonno a quel punto
che la verace via abbandonai.
– …és azt kiabálta, hogy előbb látja meg a plébános a saját fülét, mint
tőle a tizedet, és hogy dögvész essék azokba a garázda papokba, és hogy
huszitákat kell rájuk küldeni, és hogy minél hamarabb jöjjenek ide
Csehországból. Ezeket kiabálta, esküszöm az összes ereklyére. És még
azt is elmondom, hogy tolvaj, ellopta a kecskémet… Azt mondja, nem
igaz, az az ő kecskéje, de csak megismerem a saját kecskémet, mert
annak, lássa csak, fekete folt van a füle végén…
*
– Én, uram, megvádolom Magdát… Vagyis a sógornőmet. Mert az egy
szégyentelen szajha… Éjjel, amikor a sógor a nyoszolyáján meghágja,
akkor liheg, nyögdécsel, nyöszörög, kiabál, nyávog, mint egy macska.
De ha csak éjjel, ugyan már, előfordul nappal is, munka közben, amikor
azt gondolja, nem látja senki… Eldobja a kapát, lehajol, megkapaszkodik
a kerítésbe, a sógor meg a hátára borítja a pendelyét, és mint egy
bakkecske, úgy dugja meg… Fuj, gyalázat… Az én uramnak meg, látom
ám, csak úgy csillog a szeme, sokszor a száját nyalogatja… Akkor én azt
mondom, ne erkölcstelenkedj, te semmirekellő, aki mások férjének a
fejét csavarod el. Ő meg erre: lásd el az uradat, ahogy kell, akkor nem
fog mások után leskelődni, sem a fülét hegyezni, amikor mások vásznat
gerebeneznek. És még azt is mondta, hogy eszébe sincs csöndben
szeretni, mert ez neki kellemetes, és ha kellemetes, akkor nyögdécsel
meg kiabál. És hogy a pap azt prédikálta a templomban, hogy az bűn, az
ilyen kellemetesség, hát az nyilván fajankó vagy elment az esze, mert
nem lehet az élvezet bűn, hiszen az Úristen teremtette ilyennek. Amikor
ezt elmondtam a szomszédasszonynak, az azt mondta, az ilyen fecsegés
nem más, mint eretnekség, és hogy meg kell vádolni a szajhát. Na hát
meg is vádolom…
*
Már alkonyodott, amikor az utolsó kliens is elment a Szent Mátyás-
templomból. A Hajnalmadár kijött a gyóntatószékből, nagyot nyújtózott,
átadta a Csillagos Keresztesnek a teleírt lapokat.
– Dobeneck perjel még nem épült fel? – kérdezte.
– Nem épült fel – erősítette meg az ispotályos. – Még mindig
tehetetlenül fekszik. Gyakorlatilag tehát Gregor Heintsche a Sede
Apostolica inkvizítor. Ő is dominikánus.
Az ispotályos apró fintort vágott, mintha valami rossz ízt érzett volna.
A Hajnalmadár észrevette. Az ispotályos észrevette, hogy a Hajnalmadár
észrevette.
– Ifjonc az a Heintsche – magyarázta kissé tétován. – Formalista.
Mindenre bizonyítékot követel, fölöttébb ritkán rendel el kínzást. Lépten-
nyomon ártatlannak találja és elengedi a gyanúsítottakat. Puha.
– Máglyák hamvait láttam a Szent Adalbert-templom mögött a
váralján.
– Mindössze két máglya volt – az ispotályos vállat vont. – Az elmúlt
három vasárnap. Schwenckefeld testvér idejében húsz volt. Igaz,
várhatjuk, mikor gyúl meg a harmadik. Őtisztelendősége elfogott egy
varázslót. Állítólag teljesen eladta magát az ördögnek. Épp most folyik a
fájdalmas vizsgálat.
– A dominikánusoknál?
– A városházán.
– Heintsche jelenlétében?
– Kivételesen igen – a Keresztes gonoszul elmosolyodott.
– Az a varázsló, az kicsoda?
– Zacharias Voigt, egy patikus.
– Azt mondod, testvér, a városházán?
– A városházán.
*
Ahogy a menet elindult, Scharley hátramaradt, diszkréten magához hívta
Reynevant és Mézes Sámsont.
– Az a Kromolin – mondta halkan, meg-megveregetve a barna ló
nyakát – valahol az Ezüst-hegy és Peterwitz közelében van, az
úgynevezett Cseh Ösvénynél, az az út vezet Csehországból az Ezüst-
hágón keresztül Frankensteinbe, a boroszlói országútra. Így hát, ha velük
megyünk, az nagyon is beleillik az útvonalunkba, és nagyon is jól jön.
Sokkal biztonságosabb is. Tartsunk velük. Hunyjunk szemet azon, amiket
művelnek. Bajban ne válogassunk. Mindazonáltal azt tanácsolom,
maradjunk óvatosak, és ne dumáljunk sokat. Sámson?
– Hallgatok, és hülyének tettetem magam. Pro bono commune.
– Nagyszerű. Reinmar, gyere közelebb. Mondanom kell valamit.
Reynevan már nyeregben ült, odaléptetett, gyanította, mi vár rá, mit
fog hallani. Nem tévedett.
– Hallgass rám figyelmesen, te javíthatatlan ostoba. Már a puszta
létezéseddel halálos veszélyt hozol rám. Nem hagyom, hogy növeld ezt a
veszélyt a kretén viselkedéseddel és azzal, amit művelsz. Nem
kommentálom a tényt, hogy nemesen akartál cselekedni, de ostobának
bizonyultál, hogy rablóknak siettél a segítségére, és őket támogattad a
rendfenntartó erők elleni harcukban. Nem foglak ezzel gúnyolni, adja
Isten, hogy tanulj ebből valamit. De megmondom előre, ha még egyszer
ilyesmit csinálsz, sorsodra hagylak, visszavonhatatlanul, véglegesen.
Jegyezd meg, te szamár, vésd az eszedbe, te barom: neked senki sem fog
a segítségedre sietni, ha bajban leszel, csak egy idióta rohan másokon
segíteni. Ha valaki segítségért kiált, hátat kell neki fordítani, és gyorsan
ott kell hagyni. Megmondom előre: ha a jövőben csak rápillantasz egy
szegényre, egy bajban lévő szűz lányra, egy megkínzott gyerekre vagy
egy megvert kutyára, elválunk egymástól. Játssz utána Percivalt a saját
számládra és kockázatodra.
– Scharley…
– Hallgass. És érezd magad figyelmeztetve. Én nem tréfálok.
Genitori, Gebitoque
laus et jubilatio,
salus, honor, virtus quoque
sit et benedictio…
Kurvahajcsár vargák
cserzik ki a segged.
Kurva csizmadiák
megvarrják cipőnek!
TIZENHETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan Kromolinban, a raubritterek fészkében
ismeretségeket köt, iszik, megvágott fület varr össze, és
részt vesz az angyali sereg tingjén. Egészen addig, amíg
teljesen váratlan vendégek érkeznek Kromolinba.
*
Az Uhu odaügetett Wolfherhoz, gyorsan mondott neki valamit izgatottan,
kivörösödött arccal, és a malom és a híd irányába mutatott. Nem kellett
sokat beszélnie. A Sterza fivérek megsarkantyúzták a lovukat, és
elgaloppoztak az udvaron át az ellenkező irányba, a viskók közé, a folyó
gázlója felé. Vissza sem nézve utánuk vágtatott az Uhu, Haxt és a
tüsszögő Rotkirch.
– Hogy fulladnának bele! – köpött ki Paschko Rymbaba.
– Kiszagolták a macskát az egerek! – nevetett Osinai Woldan
szárazon.
– A tigrist – javította ki Markwart von Stolberg jelentőségteljesen.
Közelebb állt, és meghallotta, mit mondott az Uhu Wolfhernak.
*
A Sterzák valóban különös pánikban tűntek el a helyszínről, mintha
tatárjárás vagy pestis elől futottak volna, mintha az ördög lett volna a
sarkukban. Ez a látvány sokat javított Reynevan közérzetén. De amikor
meglátta, ki elől menekültek el, amikor megpillantotta, ki lovagol be
Kromolinba, már nem csodálkozott többé.
A lovagok és lovasíjászok osztagának élén markáns állú,
templomkapuhoz mérhető széles vállú férfi haladt csodaszép, dúsan
aranyozott milánói páncélban. Lova, egy hatalmas mén is páncélt viselt:
a fején chamfront, vagyis fejvédőt, a nyakán könnyű nyakvértet, crinet-t.
Császárnak papjai,
Antikrisztus rabjai;
hatalmuk nem krisztusi,
inkább antikrisztusi
úri, farizeusi!
*
Romlani kezdett az idő, a szélkergette felhők fenyegetően elsötétedtek,
zúgott az erdő, az első esőcseppek már megkoppantak a kámzsákon, a
köpenyeken, a lovak farán és a szekér fekete ponyváján. Reynevan a
lóval közelebb ment Tybald Raabéhoz, szorosan egymás mellett
haladtak.
– Szép mese – vélekedett halkan. – A heringes. És a Wycliffe-ról
szóló kantiléna, az se semmi. Csak azon csodálkozom, hogy nem
foglaltad egybe az egészet, mint Kromolinban, a négy prágai cikkely
felolvasásával. Kíváncsi vagyok, az adóbegyűjtő ismeri-e a nézeteidet?
– Majd megismeri – válaszolta a goliárd halkan –, ha eljön az ideje.
Mert, ahogy a Prédikátor mondja, ideje van a hallgatásnak és ideje a
szólásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek, ideje az
ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ideje van a szeretésnek és ideje
a gyűlölésnek, ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek. Mindennek
rendelt ideje van.
– Ezúttal teljes mértékben egyetértek veled.
Az útelágazásnál fehér nyírfák között állt egy kőből készült
vezeklőkereszt, a bűn és bűnbánat számos sziléziai emlékhelyének
egyike.
Szemközt homokos országút fehérlett, a többi irányba homályos erdei
utak vezettek. Szél szaggatta a fák koronáját, zörgette a száraz leveleket.
Eső vágott az arcukba, egyelőre csak apró szemű.
– Rendelt ideje van mindennek – mondta Reynevan Tybald Raabénak.
– Ezt mondja a Prédikátor. Eljött hát a búcsú ideje. Visszamegyek
Münsterbergbe. Ne mondj semmit.
A pénzbegyűjtő nézte őket. Akárcsak a Kisebb Testvérek, a
zarándokok, a katonák, Hartwig Stietencron és a lánya.
– Nem hagyhatom ott a barátaimat – folytatta Reynevan –, akik bajba
kerülhettek. Nem méltó. A barátság, az nagy és szép dolog.
– Szóltam én valamit?
– Indulok.
– Indulj – bólintott a goliárd. – Ha azonban úgy esne, hogy változtatsz
a terveden, úrfi, ha mégis Wartha és a csehországi út mellett döntenél…
Könnyen utolérsz minket. Lassan fogunk haladni. És Stiborhaunál
hosszabb legeltetést tervezünk. Stiborhau, megjegyzed?
– Megjegyzem.
A búcsú rövid volt. Egyenesen banális. Közönséges
szerencsekívánatok és istenáldások. Reynevan megfordította a lovát.
Emlékezetébe véste azt a pillantást, amit Stietencron lánya az elváláskor
vetett rá kitépett szemöldöke alól. Pépszerű bocinézés, vízszínű,
vágyteljes nézés.
Micsoda rondaság, gondolta, miközben szembegaloppozott a széllel
és az esővel. Micsoda csúfság, milyen rémisztő. De a jóképű férfit
azonnal észreveszi, és tudja, hogy kell megismerkedni.
A ló vagy egy mérföldet vágtatott, mire Reynevan átgondolta a
dolgot, és rájött, mennyire buta.
Amikor rájuk talált a nagy tölgyfa közelében, még csak nem is lepődött
meg túlságosan.
– Hohó! – kiáltott fel Scharley, és megfékezte táncra perdülő lovát. –
Minden lélek! Hisz ez a mi Reynevanunk!
Leugrottak a nyeregből, Reynevan egy pillanat múlva már Mézes
Sámson szívélyes, de bordatöréssel fenyegető ölelésében nyögdécselt.
– Tessék, tessék, tessék – mondta Scharley kissé elváltoztatott
hangon. – Megszökött a münsterbergi hóhéroktól, megszökött Biberstein
úrtól, Stolz várából. Elismerésem. Nézd csak, Sámson, micsoda
tehetséges ifjú. Mindössze két vasárnapot töltött el velem, és máris
mennyit tanult! Ravasz lett, azannya, akár egy dominikánus!
– Münsterbergbe tart – jegyezte meg Sámson, látszólag hidegen, de a
hangjában meghatottság rezgett. – És ez láthatóan a ravaszság ellen szól.
És az értelemére. Hogy van ez, Reinmar?
– A münsterbergi dolgot – mondta Reynevan komor arckifejezéssel –
befejezettnek tekintem. Mintha meg sem történt volna. Most már semmi
sem köt… Münsterberghez. De attól féltem, hogy elfogtak benneteket.
– Ők? Bennünket? Kész vicc!
– Örülök, hogy látlak titeket. Igazán örülök.
– Nevetni fogsz. Mi is.
Az eső hevesebb lett, szél rángatta a faágakat.
– Scharley – szólalt meg Sámson. – Úgy vélem, nincs már értelme
ezen a nyomon továbbmenni… Annak, ami szándékunkban állt, nincs
már se célja, se értelme. Reinmar szabad, nem köti semmi, sarkantyúzzuk
hát meg a lovakat, és hajrá, Opava, a magyar határ felé. Azt javaslom,
fordítsunk hátat Sziléziának, és mindennek, ami sziléz. Többek között
vakmerő terveinknek is.
– Milyen terveknek? – kíváncsiskodott Reynevan.
– Nem fontos. Scharley? Mit szólsz? Az tanácsolom, vessük el a
szándékainkat. Bontsuk fel a megállapodást.
– Nem értem, miről beszéltek.
– Majd később, Reinmar. Scharley?
A vezeklő hangosan krákogott.
– Bontsuk fel a megállapodást? – ismételte meg Sámsont követve.
– Bontsuk.
Scharley szemmel láthatóan a gondolataival küzdött.
– Leszáll az éj – mondta végül. – És az éj jó tanácsadó. La notte,
ahogy Itáliában mondják, porta la consiglia. Azt már én teszem hozzá,
hogy feltéve, ha ez száraz, meleg és biztonságos helyen átaludt éjszaka
lesz. Lóra, fiúk. És utánam.
– Merre?
– Meglátjátok.
*
A szénégetők tisztásán heves vita zajlott, veszekedés forrongott. Buko
von Krossig annyira ordított, hogy megriasztotta az apródok által tartott
lovakat. Paschko Rymbaba gesztikulált, Osinai Woldan átkozódott, Kuno
Wittram szent férfiúkat és asszonyokat hívott tanúságra. Scharley
viszonylag megőrizte a nyugalmát. Notker von Weyrach és Tassilo de
Tresckow igyekezett lecsillapítani a civakodókat.
Az ősz hajú mágus egy félreeső fatuskón ült, és közömbös arcot
vágott.
Reynevan tudta, miről folyik a veszekedés. Útközben tudta meg,
amikor éjjel erdőkön vágtattak át, tölgyesekben és bükkösökben
bolyongtak, minduntalan azt nézték, nem bontakoznak-e ki a homályból
az üldözők, nem bukkannak-e fel lobogó köpenyű lovasok. Üldözőket
azonban nem lehetett látni, így aztán beszélgethettek. Reynevan ekkor
mindent megtudott Mézes Sámsontól. Megtudott, és miután megtudott,
elképedt.
– Fel sem fogom… – mondta, miután lecsillapodott. – Fel sem fogom,
hogy határozhattátok el magatokat erre!
– Azt akarod mondani – Sámson feléje fordult –, ha valamelyikünkről
volna szó, nem próbálnád megmenteni? Még ha az egy kétségbeesett
próbálkozás volna is? Ilyet akarsz mondami?
– Nem, nem akarok. De nem értem, hogyan…
– Épp azt akarom neked megmagyarázni, hogyan – vágott a szavába
az óriás, hozzá képest elég éles hangon. – De folyton megzavarsz szent
felháborodásod kitöréseivel. Kegyeskedj végighallgatni. Megtudtuk,
hogy Stolz várába visznek, hogy ott rövidesen meggyilkolhassanak. Az
adóbegyűjtő fekete kocsiját Scharley már korábban kileste. Amikor tehát
Notker Weyrach váratlanul felbukkant a comitivájával, magától állt össze
a terv.
– Segíteni a pénzbegyűjtő megtámadásában. Részt venni a rablásban,
hogy cserébe segítsenek engem kiszabadítani.
– Mintha jelen lettél volna. Épp ilyen megállapodást kötöttünk. És
amikor a vállalkozásról értesült Buko Krossig, bizonyára valakinek a
fecsegése folytán, őt is be kellett vonni.
– Na és most itt tartunk.
– Itt tartunk – helyeselt Sámson higgadtan.
Itt tartottak. A szénégetők tisztásán folytatott vita egyre hevesebb lett,
olyan heves, hogy egyes vitázók már nem elégedtek meg a szavakkal. Ez
főként Buko von Krossig esetében volt jól látható. A raubritter odament
Scharleyhoz, és mindkét kezével megragadta a zekéjénél fogva.
– Ha még egyszer… – hörögte dühösen. – Ha még egyszer kiejted a
szádon azt a szót, hogy „időszerűtlen”, megkeserülöd. Miket beszélsz itt
össze, te csavargó? Azt gondolod tán, gazfickó, hogy nincs jobb dolgom
az erdei lovaglásnál? Azt remélve vesztegettem az időmet, hogy
zsákmány lesz. Ne mondd, hogy hiába, mert viszket a tenyerem.
– Lassan, Buko – szólalt meg Notker von Weyrach békülékenyen. –
Minek mindjárt erőszakoskodni. Hátha megegyezünk. Te meg, Scharley
uram, engedd meg, hogy így mondjam, nem viselkedtél szépen. Az volt a
megállapodás, hogy Münsterbergtől követitek az adóbegyűjtőt, hogy
közlitek velünk, merre megy, hol áll meg. Vártunk rátok. Közös
mulatságról volt szó. És ti?
– Münsterbergben – Scharley megigazította a ruháját –, amikor
segítséget kértem az uraktól, amikor ezért a segítségért hasznos
információval és ajánlattal fizettem, mit hallottam? Hogy az urak talán
segítenek, ha, idézem, kedvet kapnak az itt jelen lévő Reinmar Hagenau
kiszabadításához. De az adóbegyűjtő elleni támadásból származó
zsákmányból egy lyukas garas sem jár nekem. Az urak szerint így néz ki
egy közös mulatság?
– A pajtásod volt neked a fontos. A kiszabadítása…
– És szabad. Egymaga szabadult ki, a saját igyekvése révén. Nyilván
világos tehát, hogy az urak segítségére már nincs szükségem.
Weyrach széttárta a karját. Tassilo de Tresckow káromkodott, Osinai
Woldan, Kuno Wittram és Paschko Rymbaba egymással kezdtek
ordibálni. Buko von Krossig egy heves mozdulattal parancsolt csendet.
– Róla volt szó, igaz? – kérdezte sziszegve, és rámutatott Reynevanra.
– Őt kellett volna Stolzból elragadnunk? Az ő bőrét kellett volna
megmentenünk? És most, hogy szabad, akkor, Scharley uram, már nincs
ránk szükség, igaz? A megállapodás felbontva, a szó elszállt a szélben?
Fölöttébb nagy merészség ez így, Scharley uram, fölöttébb nagy
hirtelenség. Mert ha neked, Scharley uram, annyira kedves a barátod
bőre, ha annyira kiállsz az épségéért, akkor tudd meg, hogy akár most
rögtön megsérthetem ezt az épséget! Ne pofázz hát itt nekem, hogy a
megállapodás fel van bontva, mert a komád biztonságban van. Ugyanis
itt, ezen a tisztáson, ameddig a karom elér, a biztonságtól fenemód
messze vagytok mind a ketten!
– Nyugalom – Weyrach felemelte a kezét. – Fékezd magad, Buko. Te
meg, Scharley uram, add egy kicsit alább. A pajtásod szerencsésen
kiszabadult? Akkor jó. Azt mondod, nincs ránk szükséged? Tudd meg,
rád nekünk még annyira se. Menj el, ha úgy akarod. Miután előtte
megköszönted a segítséget. Mert még egy napja sincs, hogy
megmentettünk benneteket, hogy, amint valaki okosan megjegyezte,
kihúztuk a seggeteket a hurokból. Mert ha az éjjeli hajsza utolért volna,
akkor az biztosan nem csak egy összeharapdált füllel végződött volna.
Elfelejtetted már? Á, igaz, te gyorsan felejtesz. Nos, távozóban mondd
még meg, merre, a kereszteződéstől melyik úton ment el az adóbegyűjtő
a szekerével. És aztán ördög veled.
– Az éjszakai segítségteket – Scharley megköszörülte a torkát, kissé
meghajolt, de nem Buko és Weyrach előtt, hanem a fatörzsön ülő és
egykedvűen nézegető ősz hajú mágus felé. – Az éjszakai segítségteket
megköszönöm. Mindazonáltal nem akarom megemlíteni, alig egy hete,
hogy Leutmannsdorfnál mi mentettük meg Rymbaba és Wittram urak
seggét. Így hát kvittek vagyunk. És hogy a pénzbegyűjtő merre ment, azt,
sajnos, nem tudom. Tegnapelőtt délután veszítettük el a kíséret nyomát.
És mivel nem sokkal alkonyat előtt összetalálkoztunk Reinmarral, már
nem érdekelt többé a pénzbegyűjtő.
– Fogjatok le! – ordította Buko von Krossig. – Fogjatok le, a kurva
életbe, mert megölöm! Mert a guta üt meg! Hallottátok? Elveszítette a
nyomot! Nem érdekelte többé a pénzbegyűjtő! Őt, a kurva életbe, nem
érdekelte többé az ezer márka! A mi ezer márkánk!
– Miféle ezer – bökte ki Reynevan gondolkodás nélkül. – Nem ezer
volt ott. Ott… csak… ötszáz…
Gyorsan, nagyon gyorsan megértette, milyen határtalan ostobaságot
követett el.
Buko von Krossig olyan gyors mozdulattal rántotta ki a kardját, hogy
a hüvelyből kihúzott penge surranása még hallatszott, még ott lógott a
levegőben, amikor a kard már Reynevan torkához ért. Scharley csak fél
lépést tudott megtenni, mire a mellkasát elérte Weyrach és de Tresckow
ugyanolyan gyorsan elővillant kardja. A többiek fegyverei Sámsont
állították meg és tartották sakkban. Mintha a szél fújta volna el, úgy tűnt
a semmibe a vaskos szívélyesség minden látszata. A raubritterek mérges,
összeszűkült, kegyetlen pillantása nem hagyott kétséget afelől, hogy a
fegyvereiket használni is fogják. És ezt minden kétség nélkül fogják
megtenni.
A fatörzsön ülő ősz hajú mágus felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
Az arca azonban közömbös maradt.
– Hubertka – szólította meg Buko von Krossig vontatott hangon az
egyik apródot. – Fogd a szíjad, hurkold meg, és dobd fel arra az ágra.
Meg ne moccanj, Hagenau.
– Meg ne moccanj, Scharley – ismételte meg de Tresckow, mint a
visszhang. A többiek kardja erősebben nyomódott Sámson mellének és
nyakának.
– Tehát – Buko, a pengét továbbra is Reynevan torkán tartva,
közelebb ment, a szemébe nézett. – Tehát a pénzbegyűjtő kocsiján nem
ezer, hanem ötszáz márka van. És te ezt tudod. Akkor azt is tudod, merre
ment az a kocsi. Egyszerű a választás, fiú: vagy tudod, vagy lógni fogsz.
*
Stiborhauban nem volt senki, egyetlen lélek sem. Ez már messziről is
látszott. A raubritterek tehát azonnal lemondtak az álcázva tervezett
belopózásról, menetből, vágtatva, nagy csörtetéssel, dobogással és
ordítozással lovagoltak ki a rétre. Ez csak a kövekkel körülvett
tűzhelynél lakmározó varjakat riasztotta meg.
A csapat körbelovagolt, átkutatták a kunyhókat. Buko von Krossig
visszafordult a nyeregben, és fenyegető tekintetet vetett Reynevanra.
– Hagyd – előzte meg Notker von Weyrach. – Nem hazudott. Látszik,
hogy valakik legeltettek itt.
– Itt egy szekér volt – jött közelebb Tassilo de Tresckow. – Itt
keréknyomok vanak.
– A füvet patkók szaggatták fel – jelentkezett Paschko Rymbaba. –
Rengeteg ló lehetett!
– A tűzhelyen meleg még a hamu – közölte Hubertka, Buko apródja,
aki beceneve ellenére már jócskán benne volt a korban. – Mindenfelé
birkacsontok meg répadarabok hevernek.
– Elkéstünk – összegezte Osinai Woldan komoran. – Itt legeltetett a
pénzbegyűjtő. És elment. Későn érkeztünk.
– Nyilvánvaló – morogta von Krossig –, ha az ifjonc nem vágott át
bennünket. Mert nem tetszik nekem ez a Hagenau. He? Ki üldözött az
éjjel? Ki uszította rátok a denevéreket? Ki…
– Hagyd, Buko – szólt rá ismét von Weyrach. – Maradj a témánál.
Gyerünk, comitiva, vizsgáljátok át a rétet, keressetek nyomokat. Tudnunk
kell, mi legyen tovább.
A raubritterek újból szétszéledtek, néhányan leszálltak a lóról, és
szétnéztek a kunyhókban. Reynevan némi csodálkozására Scharley is
csatlakozott a kutakodókhoz. A fehér hajú mágus ellenben, a lármával
nem törődve, leterítette a bundáját, letelepedett, kenyeret, egy darabka
szárított húst meg egy flaskát vett elő a nyeregtáskájából.
– Huon uram – Buko összeráncolta a homlokát –, nem ítéled
célszerűnek, hogy segíts a keresésben?
A mágus kortyolt egyet a flaskából, beleharapott a kenyérbe.
– Nem ítélem.
Weyrach felröhögött. Buko elmorzsolt egy szitkot. Osinai Woldan
odaléptetett.
– Ezekből a nyomokból nehéz bármit is kihámozni – előzte meg a
kérdést. – Csak annyit tudni, hogy sok volt a ló.
– Ezt már hallottam – Buko megint mérges pillantást vetett
Reynevanra. – De örvendenék, ha megismerkedhetnék a részletekkel.
Sokan voltak a pénzbegyűjtővel? És kik voltak vele? Hozzád beszélek,
Hagenau!
– Egy őrmester és öt fegyveres – dadogta Reynevan. – Rajtuk kívül…
– Nos? Hallgatlak! És a szemembe nézz, ha kérdezlek!
– Négy Kisebb Testvér… – Reynevan már korábban eldöntötte, hogy
eltitkolja Tybald Raabe személyét, rövid töprengés után ezt a döntést
kiterjesztette Hartwig Stietencronra és a ronda lányára is. – És négy
zarándok.
– Koldulók és zarándokok – Buko grimaszba torzult ajka alól feltárult
a fogsora. – Megvasalt lovakon? He? Miket…
– Nem hazudik – Kuno Wittram odaügetett, eléjük dobott egy
megcsomózott kötéldarabot.
– Fehér – közölte. – Ferences!
– Hogy a dögvész – vonta össze a szemöldökét Notker Weyrach. – Mi
zajlott itt?
– Zajlott, ami zajlott! – Buko megragadta a kardja markolatát. – Mi
közöm hozzá? Azt akarom tudni, hol a pénzbegyűjtő! Hol a szekér, hol a
pénz! Meg tudja esetleg mondani valaki? Huon von Sagar úr!
– Most eszem.
Buko káromkodott.
– A tisztásról három út vezet ki – mondta Tassilo de Tresckow. –
Mindegyiken vannak nyomok. De sejtelmem sincs, melyik melyik. Nem
lehet eldönteni, merre távozott a pénzbegyűjtő.
– Ha egyáltalán eltávozott. – A bokrok közül Scharley bontakozott ki.
– Úgy vélem, hogy nem távozott el. Hogy most is itt van.
– Hogyhogy? Hol van? Honnan tudod? Miből állapítottad meg?
– Az eszemet használtam.
Buko von Krossig mocskosan átkozódott. Notker Weyrach egy
mozdulattal megfékezte. És beszédes tekintetet vetett a vezeklőre.
– Beszélj, Scharley. Mit nyomoztál ki? Mit tudsz?
– A zsákmányból való részességet – a vezeklő kevélyen vetette fel a
fejét – nem akaródzott az uraknak átengedniük. Akkor ne csináljatok
belőlem nyomozót. Tudom, amit tudok. Az én dolgom.
– Fogjatok le… – hörgött Buko dühösen, de Weyrach megint
visszafogta.
– Nem is olyan rég – mondta – sem az adóbegyűjtő, sem a pénze nem
érdekelt. És lám, egyszerre a zsákmányból való részességre támad
kedved. Nyilván valami megváltozott. Kíváncsi volnék, mi.
– Sok minden. Most a zsákmány, ha szerencsésen megszerezzük, nem
az adóbegyűjtő elleni támadásból fog származni. Most visszaszerzéssé
válik, a rabló megrablásává. Ilyesmiben szívesebben veszek részt, mert
erkölcsösnek tartom, ha a rablótól elraboljuk a rablott szerzeményt.
– Beszélj világosabban.
– Nem lehet világosabban – mondta Tassilo de Tresckow. – Minden
világos.
Buko von Krossig csúnyán leitta magát. Minden pohár után – paradox
módon – egyre józanabb lett, minden pohárköszöntő után egyre
komorabb, sötétebb és – ugyancsak paradox módon – egyre sápadtabb.
Mélabúsan üldögélt, a misekelyhet szorongatta, hunyorgott, és le sem
vette a szemét Scharleyról.
Kuno Wittram a korsóval, Notker Weyrach a kardmarkolattal döngette
az asztalt. Osinai Woldan bekötözött fejét ingatta, hebegett valamit.
Rymbaba és de Tresckow óbégatott.
– Hóhahó!
– Buko, testvérem! – Paschko tántorgott, átölelte Buko nyakát,
összenyálazta a bajuszával. – A te egészségedre iszom! Vigadjunk! Hisz,
a francba, ez mégis az én kézfogóm a Biberstein lánnyal. Megtetszett!
Akkor hamarosan, becsületemre, meghívlak a lakodalomra, és hamar a
keresztelőre is, akkor mulatunk csak igazán!
Vetkőzni kezdett, lassan, nem sietett, nem hunyta be sötétben égő szemét.
Kioldotta ezüsttel kivert övét. Levette oldalt kivágott cotehardie-ját,
lehúzta gyapjú alsóingét, amely alatt csak egy vékonyka fehér chemise
volt. A chemise-nél egy picit habozott. A jel szemmel látható volt.
Reynevan lassan odalépett hozzá, gyengéden megérintette. Az inget,
amint már a tapintásról felismerte, olyan flandriai szövetből varrták,
amely feltalálója, Baptiste Cambrai után kapta a nevét. Baptiste úr
találmánya nagy hatással volt a szövőipar fejlődésére. Meg a szexre.
Csaknem teljes sötétben tért magához, a torka olyan száraz volt, mint a
fűrészpor, a nyelve akár egy szög. A feje fájdalmasan lüktetett, a
halántéka, a szeme, még a fogai is. Mélyet lélegzett, és fulladozni
kezdett, annyira büdös volt körülötte. Megmozdult, megzörrentette a
szalmazsákot, amelyen feküdt.
A közelében valaki szörnyen hebegett, másvalaki köhögött és
nyöszörgött. Közvetlenül mellette csordogált valami, folyt a víz.
Reynevan megnyalta ragadós bevonattal borított száját. Felemelte a fejét,
és kis híján jajgatni kezdett, annyira belenyilallt a fájdalom.
Óvatosabban, lassan emelkedett fel. Elegendő volt egy szempillantás,
hogy rájöjjön, hatalmas pincében van. Börtönben. Mély kőkút fenekén.
És nincs egyedül.
– Magadhoz tértél – szögezte le a tényt Scharley. Pár lépésnyire állt
tőle, és hangos csobogással vizelt bele egy vödörbe.
Reynevan kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
– Az jó, hogy magadhoz tértél. – Scharley begombolta a nadrágját. –
Mert épp azt kell veled közölnöm, hogy ami a Duna-hidat illeti,
visszatérünk az eredeti koncepcióhoz.
– Hol… – csikorogta ki végre Reynevan, nagy nehezen nyelve le a
nyálát. – Scharley… Hol… vagyunk?
– Szent Dymphna hajlékában.
– Hol?
– Az őrültek kórházában.
– Hol?!
– Hiszen mondom. Az őrültek házában. A Narrenturmban.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Scharley meglehetősen hosszú
ideig élvezheti a nyugalmat, az orvosi ellátást, a szellemi
örömöket, a rendszeres étkezést és a nem átlagos
emberek társaságát, akikkel tetszésük szerint
társaloghatnak érdekes témákról. Szóval, mindenük
megvan, ami egy őrültekházában lenni szokott.
Minél korábban sötétedett, minél hidegebb volt, annál több lakó gyűlt
össze társalogni és vitatkozni. Beszéltek, beszéltek, beszéltek. Először
együtt, aztán mindenki külön.
– Tönkreteszik az institoriumomat. Mindent eltékozolnak, elherdálnak
az ördögnek, semmivé tesznek. Lerombolják, amit felépítettem. Az a mai
fiatalság!
– És minden fehérszemély mind egy szálig kurva. Cselekvésében
vagy szándékában.
– Eljön az apokalipszis, nem marad meg semmi. Abszolút semmi. De
mit is fogok nektek, profánoknak magyarázni.
– Én mondom nektek, nekünk előbb-utóbb végünk. Megjön az
inkvizítor. Megkínoznak, aztán megégetnek. És ez jó nekünk,
bűnösöknek, mert Istent sértettük meg.
– Ezért, mint a polyvát megemészti a tűznek nyelve, és az égő széna
összeomlik: gyökerök megrothad, virágjok mint a por elszáll, mert a
seregek Urának törvényét megvetették.
– Halljátok? Hülye, de tudja.
– Hát persze.
– Az a probléma – mondta Koppirnig elgondolkozva –, hogy túl sokat
gondolkodtunk.
– Ó, ez az – helyeselt Thomas Alfa. – Ezért nem kerüljük el a
büntetést.
– …összegyűjtve összegyűjtetnek gödörbe, mint a foglyok, és
bezáratnak tömlöcbe, és sok napok után meglátogattatnak.
– Halljátok? Hülye, de tudja.
Távolabb, a fal mellett a dementiában és debilitasban szenvedők
hebegtek és halandzsáztak. Mellettük, a Normális a vackában
nyögdécselve és nyekegve maszturbált.
Noha unszolták, Horn a magyarázatba csak ebéd után fogott bele. Amit,
zárójelben mondva, jó étvággyal fogyasztott el. És nem undorodott attól
a maradéktól sem, amit Reynevan hagyott meg, mert az utóbbi időben
nyomorultul érezte magát, és étvágytalan lett.
– Konrád boroszlói püspök őkiválósága – magyarázott Horn, és
ujjával kipiszkálta a tál aljáról az utolsó morzsákat – rátámadt a huszita
Csehországra. Častolovicei Půta úrral együtt fegyveresekkel rohanta le
Náchod és Trutnov környékét.
– Keresztes hadjárat?
– Nem. Zsákmányszerző kiruccanás.
– De hiszen – mosolyodott el Scharley – az pontosan ugyanaz.
– Ohó – röhögött fel Horn. – Meg akartam kérdezni, miért ül a tisztelt
úr, de már nem kérdezem meg.
– Az jó. És mi lett azzal a kiruccanással?
– Az ürügy, ha egyáltalán szükség volt ürügyre, az volt, hogy a
husziták, úgy hírlik, kiraboltak egy adóbegyűjtőt, ez állítólag szeptember
tizenharmadikán történt. Úgy mondják, jó másfél ezer márkát raboltak el
akkor.
– Mennyit?
– Azt mondtam: úgy hírlik, állítólag, úgy mondják. Senki sem hiszi el.
De ürügynek beillett a püspök számára. Az időpontot is alaposan
választotta meg. Akkor csapott le, amikor nem voltak ott a Hradec
Králové-i huszita csapatok. Az ottani hetman, Sáni Jan Čapek ugyanis a
Podještědíre vonult, a lausitzi határ mellé. A püspöknek, úgy látszik, nem
rosszak a kémei.
– Hát, biztosan nem – Scharleynak a szeme sem rebbent. – Mondd
tovább, Horn uram. Mondd csak, ne törődj az őrültekkel. Lesz még időd
fürkészni őket.
Urban Horn elfordította a tekintetét a Normálisról, aki lelkesen adta át
magát az önmegerőszakolásnak. És az egyik debilről, aki nagy
összpontosítással kicsiny zikkuratot formált a saját ürülékéből.
– Iggen… Hol is… Aha. Konrád püspök és Půta úr Levínen és
Homolén keresztül hatoltak be Csehországba. Elpusztították és
kifosztották Náchod, Trutnov és Vízmburk környékét, felégették a
falvakat. Raboltak, gyilkolták, aki csak a kezük ügyébe került,
parasztokat, nőket, válogatás nélkül. A ló hasa alatt elférő gyerekeket
kímélték meg. Némelyiket.
– És azután?
– Azután…
Este került sor arra a beszélgetésre, amelyre sor kellett hogy kerüljön.
– Horn.
– Hallgatlak, fiú, a lehető legnagyobb figyelemmel.
– Habár az állatért kár, de ugyebár már nincs kutyád?
– Nem nehéz erre rájönni – Urban Horn szeme összeszűkült.
Reynevan hangosat krákogott, hogy felhívja Scharley figyelmét, aki a
közelben sakkozott Thomas Alfával, a figurákat agyagból és
kenyérbélből gyúrták.
– Nem folyamodsz tehát itt – folytatta – semmilyen kibúvóhoz,
elvicceléshez, elkenéshez. Szóval, semmi sem menthet meg attól, hogy
választ adj a kérdéseimre. Ugyanazokra, amelyeket Balbinauban, a
meggyilkolt bátyám istállójában tettem fel neked. Emlékszel, miket
kérdeztem akkor?
– Nincsenek problémáim az emlékezéssel.
– Pompás. Azzal sincsenek tehát problémáid, hogy válaszolj a
kérdéseimre, amivel adós vagy. Tehát hallgatlak. Beszélj, de máris.
Urban Horn a tarkója alá tette a kezét, kinyújtózott. Aztán Reynevan
szemébe nézett.
– Nocsak, nocsak – mondta. – Milyen kemény. No, máris. És ha nem,
akkor mi van? Mi történik velem, ha egy kérdésre sem válaszolok?
Abból a többé-kevésbé helyes feltételezésből kiindulva, hogy semmivel
sem vagyok az adósod. Akkor mi lesz? Ha szabad kérdeznem.
– Akkor – Reynevan odanézett, hogy megbizonyosodjék róla, hallja-e
Scharley – lehet, hogy meg leszel verve. Még mielőtt időd lenne
elmondani, credo in Deum patrem omnipotentem.
Horn hallgatott egy darabig, nem változtatott a testhelyzetén, nem is
vette ki a kezét a tarkója alól.
– Említettem már – szólalt meg végül –, nem lepődtem meg azon,
hogy itt látlak. A legnyilvánvalóbb módon semmibe vetted Beess
kanonok figyelmeztetéseit és tanácsait, rám sem hallgattál, ennek rád
nézve rosszul kellett végződnie, csoda, hogy még élsz. De le vagy
csukva, fiacskám. Ha eddig nem mérted volna föl, akkor most tedd meg:
a Bolondok Tornyába vagy bezárva. És válaszokat követelsz tőlem a
kérdéseidre, magyarázatokra tartasz igényt. Tudásra vágysz. És
megtudhatnám, mit szándékozol vele kezdeni? Mire számítasz?
Kieresztenek, hogy megtarthasd Szent Smaragdus ereklyéi
megtalálásának évfordulóját? Kiszabadít valakinek a vezekléstől
kikényszerített jócselekedete? Hát nem, Bielaui Reinmar. Az inkvizítor
és a nyomozás vár rád. Tudod, mi az a strappado? Mit gondolsz, meddig
fogod kibírni, amikor felhúznak a hátrakötött kezeidnél fogva? Miután
negyvenfontos súlyt kötöztek a bokádra? És amikor fáklyát tartanak a
hónod alá? Mi? Szerinted meddig tart, míg elkezdesz dalolni?
Megmondom neked: mielőtt időd lenne elmondani a Veni Sancte
Spiritust.
– Miért ölték meg Peterlint? Ki ölte meg?
– Makacs vagy, fiacskám, mint az ökör. Nem fogtad fel, amit
mondtam? Nem mondok neked semmit, semmit, amit a kínpadon
kifecseghetnél. A játszma túl fontos, a tét pedig túl nagy.
– Milyen játszma? – fortyant fel Reynevan. – Milyen tét? Tojok a
játszmádra! A titkaid már rég nem azok, az az ügy, amelyet szolgálsz,
már ugyancsak nem titok. Azt gondolod, netán nem tudok összeadni
kettőt meg kettőt? Tudd meg amúgy, hogy fütyülök rá. Szarok az
összeesküvésekre és a vallási vitákra. Hallod, Horn? Nem azt követelem,
hogy add ki a tettestársaidat, hogy áruld el a többi rejtekhelyet, ahová el
van temetve Joannes Wicleph Anglicus, doctor evangelicus super omnes
evangelistas. De az ördögbe, tudnom kell, miért, hogyan és kinek a
kezétől pusztult el a bátyám. És te meg fogod mondani. Még ha úgy kell
is belőled kivernem!
– Ohó! Nézd csak a kiskakast!
– Állj fel. Mindjárt kapsz a pofádra.
Horn felállt. Gyors, hajlékony, hiúzra hajazó mozdulattal.
– Nyugalom – sziszegte. – Nyugalom, ifjú von Bielau uram. Csak
semmi idegeskedés. A hirtelenkedés árt a szépségednek. Még a végén
megcsúnyulnál. És megszűnnének a már Szilézia-szerte híres sikereid a
férjes asszonyoknál.
Reynevan hátrahajolva erősen a térde alá rúgott, ahogy Scharleytól
látta. A meglepett Horn térdre esett. De innen már nem vált be Scharley
taktikája. Az ütést, amelynek el kellett volna törnie az orrát, Horn rövid,
de gyors mozdulattal kerülte ki, Reynevan csak a fülét találta el. Horn az
alkarjával védett ki egy széles és eléggé elnagyolt balhorgot,
hiúzfürgeséggel pattant fel térdelő helyzetéből, arrébb ugrott.
– Nocsak, nocsak – villogtatta a fogsorát. – Ki gondolta volna? De ha
már annyira erre vágysz, fiacskám… Állok szolgálatodra.
– Horn – Scharley oda sem fordult, a kenyérbél királynő leütötte
Thomas Alfa kenyérbél lovát. – Börtönben vagyunk, ismerem a szokást,
nem avatkozom közbe. De esküszöm, mindazt, amit vele teszel,
kétszeresen teszem meg veled. Külön számítva a ficamokat és a
töréseket.
Gyorsan zajlott le. Horn úgy ugrott rá, mint egy igazi hiúz,
hajlékonyan és fürgén, táncos mozdulatokkal. Reynevan elhajolt az első
ütés elől, viszonozta, még be is talált, de csak egyszer, a többi ütés
eredménytelenül és erőtlenül akadt el a fedezéken. Horn csak kettőt ütött,
nagyon gyorsan. Mind a kettő talált. Reynevan nagy lendülettel csapódott
hátsójával a talajnak.
– Mint a gyerekek – mondta Thomas Alfa, és oldalt lépett a királlyal.
– Pont, mint a gyerekek.
– A bástya üti a futót – mondta Scharley. – Sakk-matt.
Urban Horn megállt Reynevan fölött, az arcát és a fülét dörgölte.
– Soha többé nem akarok erre az ügyre visszatérni – mondta
fagyosan. – Soha. De hogy ne úgy legyen, hogy hiába töröltük egymást
képen, legalább egy kicsit kielégítem a kíváncsiságodat, és ezt-azt
elárulok. Azt, ami Peter bátyádat érinti. Tudni akartad, ki ölte meg. Nos,
nem tudom, kicsoda, de valamit tudok. Több mint biztos, hogy Petert az
Adela Sterzához fűződő románcod ölte meg. Az volt az ürügy, az a
kiváló ürügy, amely csaknem tökéletesen álcázta az igazi okokat. Ne
mondd, hogy magadtól nem jöttél erre rá. Állítólag össze tudsz adni
kettőt meg kettőt.
Reynevan letörölte az orrából csurgó vért. Nem felelt. Feldagadt ajkát
nyalogatta.
– Reinmar – tette hozzá Horn. – Rosszul nézel ki. Nincs esetleg
lázad?
Beletelt egy egész nap, mire Circulos elárulta, mit kombinál. Egy egész
nap, amikor Scharley érezhetően fejezte ki, hogy helyteleníti Reynevan
új csapatát.
– Egyáltalán nem értem – összegezte, és összeráncolta a homlokát –,
miért vesztegeted az idődet, hogy ezzel a háborodottal fecseréssz.
– Hagyj neki békét – állt hirtelen Reynevan védelmére Horn. – Hadd
fecsegjen, akivel akar. Hátha változatosságra van szüksége.
Scharley legyintett.
– Hé! – kiáltotta a távozó Reynevan felé – Ne felejtsd el! Negyven és
nyolc!
– Micsoda?
– A betűk száma az „Apollüón” szóban! Megszorozva a „kretén” szó
betűinek számával!
Csak egy óra múlva indultak el. Maguk mögött hagyták a kőkeresztet, a
bűn és megkésett bűnbánat számos sziléziai emlékhelyének egyikét.
Most már a kereszt mellett egy sírhalom is jelezte az elágazást, ide
temették el Oldřich Haladát és huszonnégy huszitát, a Hradec Králové-i
Árvákat. Sámson a sírhalomra tűzött egy pajzsot. Sugárzó ostya és
kehely volt rajta.
És egy felirat: BŮH PÁN NÁŠ.
Alzenau – Olszanica
Arany-hegység – Góry Złotostockie
Bagoly-hegység – Góry Sowie
Balbinau – Balbinów
Baumgarten – Dębowiec
Bernstadt – Bierutów
Beuke – Byków
Beuthen – Bytom
Bielau – Bielawa
Biestern – Bystro
Bohrau – Borów
Boroszló – Wrocław
Brandenstein – Pogorzela
Bratschberg – Braciszowa Góra
Brieg – Brzeg
Ciszterci-erdő – Cysterski Bór
Cosel – Koźle
Ebersdorf – Dzikowiec
Ellgoth – Ligota
Ernsdorf – Jaworze
Ezüst-hágó – Przełęcz Srebrna
Ezüst-hegy – Srebrna Góra
Falkenberg – Niemodlin
Fekete Erdő – Czarny Las
Fischbach – Karpniki
Frankenstein – Ząbkowice
Freiburg – Świebodzice
Freistadt – Frysztat
Friedrichsthal – Zagwiździe
Fürstenstein – Książ
Gabersdorf – Wojbórz
Geyersberg – Jawornik
Glatz – Kłodzko
Glatzer Neisse – Nysa Kłodzka
Glogau – Głogów
Gollnowi-erdő – Bory Goleniowskie
Gorgowitz – Gorgowice
Greiffenstein – Gryf
Groch Berg – Grochowa Góra
Grottkau – Grodków
Grüssau – Krzeszów
Habendorf – Owiesno
Halmigberg – Bodak
Hausdorfi-hágó – Przełęcz Jugowska
Heidelkoppe – Borówkowa
Heinrichau – Henryków
Heinrichsdorf – Koza
Hermsdorf – Sobięcin
Heuscheuergebirge – Góry Stołowe
Hét Választó-hágó – Przełęcz Walimska
Hohberg – Goliniec
Höckricht – Kulów
Jankowitz – Jankowice
Jazitz – Jazica
Juhar-hegy – Jaworowa Góra
Kamenz – Kamieniec
Kartschin – Karczyn
Kegelberg – Kopiec
Kígyó-patak – Węża
Klemmen – Kłęby
Kletschkau – Kleczków
Kniegnitz – Księginice
Kobelau – Kobyla Głowa
Konradswaldau – Przylesie
Lauenbrunn – Ciepłowody
Lebus – Lubusz
Ledna – Ledno
Leipe – Lipa
Leutmannsdorf – Lutom
Liegnitz – Legnica
Lüben – Lubin
Maláta-sziget – Wyspa Słodowa
Marienburg – Malbork
Mehlstein – Melsztyn
Militsch – Milicz
Mont – Mąt
Münsterberg – Ziębice
Nagy-Bagoly – Wielka Sowa
Neisse – Nysa
Neustadt – Prudnik
Nimmersatt – Płonina
Nimptsch – Niemcza
Oberglogau – Głogówek
Oels – Oleśnica
Oelschen – Oleśniczka
Ohlau – Oława
Olsana – Olszany
Oppeln – Opole
Ottendorf – Ocice
Ottmachau – Otmuchów
Ottmuth – Otmęt
Parchwitz – Prochowice
Patschkau – Paczków
Pausebach – Budzówka
Peile – Piława
Peterwitz – Stoszowice
Poremba – Poręba
Powojowitz – Powojowice
Preseka-erdő – Przesieka Śląska
Priebus – Przewóz
Rachenau – Sławnikowice
Radaune – Radunia
Rathen – Ratno
Ratibor – Racibórz
Reichenstein – Złoty Stok
Reichwalde – Wały
Riegersdorfi-erdő – Las Budzowski
Rogau – Rogów
Rychbach – Dzierżoniów
Schellendorf – Dzwonów
Schlausei-erdő – Służejowski Las
Schnelle – Bystra
Schönau – Świerzawa
Schweidnitz – Świdnica
Schweinhaus – Świny
Schwierse – Świerzna
Silberberg – Srebrna Góra
Sorau – Żary
Spahlitz – Spalicz
Stanowitz – Stanowice
Steinau – Ścinawa
Sterzendorf – Starościn
Stiborhau – Ściborowa Poręba
Stober – Stobrawa
Stolz – Stolec
Strehlen – Strzelin
Striegau – Strzegom
Tannenberg – Stębark
Teschen – Cieszyn
Tölgy-hegység – Dębowe Góry
Trebnitz – Trzebnica
Wammelwitz – Wąwolnica
Wansen – Wiązów
Wartha – Bardo
Weide – Widawa
Weigelsdorfer Wasser – Jadkowa
Wierau – Wiry
Winzenberg – Więcemierzyce
Wohlau – Wołów
Wünschelburg – Radków
Wüstebriese – Brzezimierz
Zobten – Sobótka
Zobtenberg – Ślęża
A GABO SFF-SOROZAT KORÁBBI KÖTETEI
Ben Aaronovitch: London folyói
Ben Aaronovitch: Soho felett a hold
Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogások
Douglas Adams – Gareth Roberts: Shada
Douglas Adams – James Goss: A halál városa
Katherine Addison: A koboldcsászár
Karen Akins: Időhurok
Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia
Isaac Asimov: Én, a robot
Isaac Asimov: A csillagok, akár a por
Isaac Asimov: Az űr áramlatai
Isaac Asimov: Kavics az égben
Isaac Asimov: Acélbarlangok
Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia (új fordítás)
Isaac Asimov: A mezítelen nap
Isaac Asimov: A Hajnal bolygó robotjai
Isaac Asimov: Robotok és birodalom
Isaac Asimov: Az Űrvándor / Az aszteroidák kalózai
Paolo Bacigalupi: A vízvadász
Jack Campbell: Rendíthetetlen
Jack Campbell: Vakmerő
Jack Campbell: Merész
Jack Campbell: Vitéz
Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei
Ellen Datlow (szerk.): Sötétség
Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló
Gardner Dozois (szerk.): A legjobbak legjobbjai 1.
Tünde Farrand: Farkasország
Daryl Gregory: Stony Mayhall második élete
Daryl Gregory: Afterparty
Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk
Grady Hendrix: Horrorstör
Frank Herbert: Dűne
Frank Herbert: A Dűne messiása
Frank Herbert: A Dűne gyermekei
Joe Hill: A szív alakú doboz
Joe Hill: Furcsa időjárás
Joe Hill: N0S4A2
Joe Hill: Szarvak
Robert Holdstock: Mitágó-erdő
Robert Holdstock: Lavondyss
Charlie N. Holmberg: A papírmágus
Charlie N. Holmberg: Az üvegmágus
Charlie N. Holmberg: A mestermágus
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő
Kleinheincz Csilla: Üveghegy
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz
Kleinheincz Csilla–Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science
fiction és fantasynovellái 2018
Kleinheincz Csilla–Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science
fiction és fantasynovellái 2019
Ann Leckie: Mellékes igazság
Ann Leckie: Mellékes háború
Ann Leckie: Mellékes kegyelem
Ursula K. Le Guin: Valós és valótlan I-II.
Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszett I-II.
Lőrinczy Judit: Elveszett Gondvána
Ian McDonald: Síkvándor
Ian McDonald: Luna – Újhold
Ian McDonald: Luna – Ordashold
Sam J. Miller: Orkaváros
Moskát Anita: Bábel fiai
Moskát Anita: Horgonyhely
Moskát Anita: Irha és bőr
Garth Nix: Sabriel
Naomi Novik: Rengeteg
Naomi Novik: Ezüstfonás
Mary E. Pearson: Az árulás csókja
Mary E. Pearson: Az árulás szíve
Mary E. Pearson: Az árulás szépsége
Mary E. Pearson: Tolvajok tánca
Hannu Rajaniemi: Öröknyár
Alistair Reynolds: Lassú lövedékek
Nora Roberts: Napfogyatkozás
Al Robertson: Égtörés
Patrick Rothfuss: A szél neve
Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme
Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése
Rusvai Mónika: Tündöklő
Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
Andrzej Sapkowski: Tündevér
Andrzej Sapkowski: Viharidő
Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
James Smythe: A felfedező
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és
fantasynovellái, 2016
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és
fantasynovellái, 2017
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és
fantasynovellái, 2018
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és
fantasynovellái, 2019
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction novellái, 2020
Brian Staveley: A császár pengéi
Brian Staveley: A tűz kegyelme
Brian Staveley: Az utolsó halandó kötelék
Sümegi Attila: Vadhajtás (e-könyv)
Szakurazaka Hirosi: A holnap határa
Catherynne M. Valente: Űropera
Helene Wecker: A gólem és a dzsinn
Ha kíváncsi vagy, mi történik
a Gabo Kiadó science fiction- és fantasykönyveivel
és szerzőivel, látogass el online felületeink bármelyikére.
Megtalálhatsz minket a
gabosff.blog.hu
facebook.com/gabosff
és
moly.hu/tagok/gabo_sff
címeken, ahol információkat szerezhetsz az általunk gondozott
kötetekről, beleolvashatsz a könyveinkbe, jobban megismerheted a
szerzőinket, részt vehetsz nyereményjátékokon, első kézből értesülhetsz
a közelgő megjelenéseinkről, és kapcsolatba léphetsz velünk
A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL