Tom Clancy

UTOLSÓ PARANCS
A mő eredeti címe:
Tom Clancy: Executive orders
© 1996 by Jack Ryan Limited Partnership
All rights reserved.
A fordítás a G. P. Putnam’s Sons 1996. évi kiadása alapján készült
Fordította: Kırös László
Hungarian translation © Kırös László, 2000
Borító: © AQUILA
Felelıs kiadó: Rácsay László ügyvezetı
Szerkesztette: Ványai Mária
Mőszaki vezetı: Labancz László ügyvezetı
Mőszaki szerkesztı: Pintyéné Krucsó Mária
Kiadja: © Aquila Könyvkiadó
ISBN: 963 679 461 8
Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedı Kft.
Felelıs vezetı: Kiss Ernı ügyvezetı
Az AQUILA Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona
A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült
Felelıs vezetı: Bördıs János ügyvezetı igazgató
 RONALD WILSON REAGANNEK,
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK NEGYVENEDIK ELNÖKÉNEK:

İ VOLT AZ, AKI A HÁBORÚT MEGNYERTE

Kérem az Eget, hogy a legkegyesebben áldja meg ezt a házat,
és mindazokat, akik mostantól fogva valaha is
lakni fognak benne. remélem, mindenkor csakis
derék és bölcs vezetık hajléka lesz.

John Adams, az Egyesült Államok második elnöke -

1800. november 2-án, a Fehér Házba való beköltözésekor,
feleségéhez, Abigailhez írott levelében.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezúttal is nagyon sok segítséget kaptam:

Peggytıl – néhány igen hasznos észrevétel formájában; Mike-tól, Dave-tıl, Janettıl, Johntól,
Curttıl és Pattól, a Johns Hopkins Kórház munkatársaitól;
Fredtıl és barátaitól az Amerikai Egyesült Államok Szenátusából;
Pattól, Darrelltıl és Billtıl, az FBI e visszaesı zsiványaitól;
Fredtıl és Samtıl, akik dicsıséget szereztek az egyenruhának, amelyet viseltek,
valamint H. R.-tól, Joe-tól, Dantıl, és Dougtól,
akik ma is viselik.

Amerika az ilyen emberek miatt az, ami.

 Prológus
Itt kezdıdött
Alighanem a döbbenet okozhatta – gondolta Ryan. Mintha egyszerre két ember lett volna a
bırében. Az egyik a CNN washingtoni irodájában, az ebédlı ablakán nézett ki, és a Capitolium
épületének romjaiból felcsapó tüzeket figyelte: a narancsszínő izzásból sárga pontok szöktek az ég
felé, a hátborzongató virág-együttesre emlékeztetı látvány vagy ezer emberéletet jelentett, amely
nem egészen egy órával azelıtt lobbant ki ott. Fájdalmát valami zsibbadtságféle tompította, de azért
tudta, mi következik – akinek egy kemény ütés eltalálja az arcát, bár nem azonnal, de fájdalmat érez.
A halál, a maga iszonyatos fenségében, ismét kinyújtotta felé a kezét. Ryan látta közeledni, megállni,
majd visszavonulni, és legfeljebb azzal vigasztalhatta magát, hogy a saját gyerekei nem is sejtették,
milyen közel jártak ahhoz, hogy fiatal életüknek idı elıtt vége szakadjon. Számukra mindez csak
véletlen baleset volt, amit nem is értettek. Éppen anyjukkal voltak, tehát alighanem apjuk
távollétében is biztonságban érezték magukat. Ehhez a helyzethez ık is, ı maga is réges-régen
kénytelenek voltak hozzászokni. John Patrick Ryan tehát nézte a halál mővét, de lényének egyik
része még nem érzett semmit.
Másik része ugyanazt a látványt figyelve tudta, hogy tennie kell valamit, igyekezett logikusan
gondolkodni, de a logika itt nem mőködött, mert a logikus elmének sejtelme sem volt arról, mit
kellene tenni, vagy, hogy egyáltalán hol is kellene elkezdeni.
– Elnök úr! – hallotta Andrea Price különleges ügynök hangját.
– Igen? – felelt Ryan anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól. Mögötte – látta tükörképüket az
ablak üvegében – az elnöki testırség hat további tagja állt, pisztollyal a kezükben tartottak távol
mindenki mást. Az ajtó elıtt CNN-esek sokasága nyüzsgött, egy részüket a szakmai érdeklıdés
csalta ide – hiszen újságírók voltak –, a többségüket azonban egyszerő emberi kíváncsiság, hiszen
történelmi pillanatnak voltak részesei. Találgatták, milyen lehet ott lenni, és aligha jutott eszükbe,
hogy az ilyen események mindenki számára egyformák. Akár autóbalesetrıl, akár egy hirtelen jött,
súlyos betegségrıl van szó, a felkészületlen emberi agy megtorpan, és megpróbálja értelmezni az
értelmezhetetlent – és minél súlyosabb a próbatétel, annál késıbb tér magához. Azoknak azonban,
akik hozzászoktak a válsághelyzetekhez, megvannak a módszereik, hogy visszazökkenjenek a rendes
kerékvágásba.
– Uram, el kell vinnünk...
– Hová? Biztonságos helyre? Ugyan hová? – kérdezte Jack, de nyomban meg is bánta, amiért
ilyen kíméletlen volt. Az egymérföldnyire tomboló tőzvészben odaveszett legalább húsz különleges
ügynök is, valamennyien bajtársai az étkezıben, az új elnök mögött álló testıröknek. Ryan úgy
érezte, nincs joga rájuk ragasztani rossz érzéseit. – A családom? – kérdezte egy pillanat múlva.
– A tengerészgyalogos-laktanyában, a Nyolcadik és az Elsı utca keresztezıdésében, ahogyan
mondta, uram.
Igen, gondolta Ryan, jólesik nekik, hogy utasítások végrehajtását jelenthetik. Lassan bólintott.
Neki is jólesett tudnia, hogy utasításait végrehajtották. Egyvalamit mindenesetre jól intézett el. De
vajon építhet-e erre?
– Uram, ha ez valami elıre kitervelt dolog része volt...
– Dehogy – felelte Ryan, és maga is meglepıdött, milyen fáradt a hangja. Emlékeztette magát,
hogy a sokk és a stressz fárasztóbb, mint akár a legnagyobb erıfeszítés. Úgy látszott, ahhoz sincs
ereje, hogy megrázza a fejét, ahogyan akkor szokás, amikor az ember tisztábban akarja látni a
dolgokat.
– Pedig lehetséges – mutatott rá Price különleges ügynök. Igen, azt hiszem, igaza van – gondolta
Ryan.
– És mi ilyenkor a teendı?
– A Fedezékbe húzódni – felelte Price. A vészhelyzetre rendszeresített repülı vezetési pontra
gondolt, az átalakított Boeing 747-esre, amely az Andrews légi támaszponton állomásozott. Jack egy
pillanatig mérlegelte a javaslatot, majd homlokát ráncolva felelte:
 – Nem. Én nem menekülhetek el. Vissza kell mennem oda – mutatott a narancsszínő izzás
irányába. Hiszen ott a helyem, hol másutt?
– Nem, uram, az túlságosan veszélyes.
– Ott a helyem, Andrea.
Máris politikus módjára gondolkodik – állapította meg magában Price csalódottan.
Ryan észrevette a testır arckifejezését, és úgy érezte, magyarázattal tartozik. Valamit a kezdet
kezdetén megtanult, talán az egyetlen dolgot, ami ebben a pillanatban helyénvalónak tőnt, s a
gondolat úgy villant fel benne, mint valami kivilágított tábla egy autópályán.
– A vezetınek ez a kötelessége. Megtanultam Quanticóban. A legénységnek látnia kell, hogy az
ember megteszi, ami a kötelessége. Tudniuk kell, hogy értük vagyok. És tudnom kell, hogy mindez
valóság, és hogy csakugyan én vagyok az elnök.
De vajon csakugyan ı volt-e?
Az elnöki testırség szerint igen. Letette az esküt, elmondta azokat a bizonyos szavakat, Isten
áldását kérte erıfeszítéseire, de az egész túlságosan korán, és túlságosan gyorsan történt. John
Patrick Ryan, aligha elıször életében, lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak felébredne ebbıl az
álomból, amely túlságosan valószínőtlennek tőnt, hogy igaz lehessen, de amikor ismét felnézett, a
narancsszínő izzás még mindig ott volt, és ott lobogtak a sárga lángok is. Persze elmondta azokat a
bizonyos szavakat – sıt még egy kis beszédet is kerekített. Most azonban egyetlenegy szóra sem
emlékezett belıle.
Lássunk munkához – mondta alig egy perce, erre jól emlékezett. Az ember gondolkodás nélkül
mond ilyesmiket. Jelentett ez egyáltalán valamit?
Jack Ryan megrázta a fejét – már ezt is komoly teljesítménynek érezte –, majd elfordult az
ablaktól, és végignézett a helyiségben tartózkodó különleges ügynökökön.
– Jól van. És most?
– A gazdasági és a belügyminiszter... – felelte Price különleges ügynök, aki saját rádiókészülékén
újabb híreket kapott. – A gazdasági miniszter San Franciscóban van, a belügyminiszter Új-
Mexikóban. Már értesítettük mindkettıjüket, az elnöki különgép hozza ide ıket. Odaveszett az
összes többi miniszterünk, Shaw igazgató, a Legfelsıbb Bíróság mind a kilenc tagja, a haderınemek
vezérkari fınökei... nem tudjuk, a kongresszus hány tagja volt távol, amikor megtörtént.
– Mrs. Durling? – Price a fejét rázta.
– İ nem jutott ki, uram. A gyerekek a Fehér Házban vannak.
Jack révetegen bólintott az újabb tragédia hallatán, s amikor megértette, hogy újabb személyes
elintéznivalója akadt, összeszorította a száját és lehunyta a szemét. Ami Roger és Anne Durling
gyerekeit illeti, ez nem volt közügy. Az ı ügyük tragikusan egyszerő volt: az anya és az apa meghalt,
árvák lettek. Jack találkozott és beszélt velük – tulajdonképpen csak rájuk mosolygott, és annyit
mondott nekik, hogy „szervusztok”, ahogyan az ember a mások gyerekeivel teszi. Csakhogy ezek
valóságos gyerekek voltak, arcuk, nevük volt – azt leszámítva, hogy családnevük már csak
emlékeztetett szüleikre, és hogy vonásaikat döbbenet és értetlenség torzította el. Miként Jack,
alighanem ık is próbálták elhessegetni a lidércnyomást, amely azonban továbbra is maradt, csakhogy
ık koruknál fogva sebezhetıbbek voltak, és még jobban megsínylették az egészet.
– Tudják már?
– Igen, elnök úr – felelte Andrea. – Tévét néztek, az ügynököknek kellett megmondaniuk nekik.
Ami a rokonságukat illeti, a nagyszüleik még élnek. İket is behozzuk.
Nem tette hozzá, hogy minderre létezett egy akcióterv, és hogy az elnöki testırségnek a Fehér
Háztól néhány háztömbnyire nyugatra lévı hadmőveleti központjában volt egy iratszekrény, benne
lepecsételt borítékokkal, amelyek minden váratlan helyzetre megfelelı utasításokat tartalmaztak. Ez
most éppen ilyen volt.
Csakhogy most gyerekek százai – nem is százai, ezrei – maradtak szüleik nélkül, nem csak ez a
kettı. Jacknek egy rövid idıre meg kellett feledkeznie a Durling gyerekekrıl. Bármilyen nehezére
esett is ez, mégis megkönnyebbülést érzett, hogy pillanatnyilag nem kell foglalkoznia a feladattal.
Ismét Price ügynökre pillantott.
– Azt mondja, jelenleg az egész kormány én magam vagyok?
– Nagyon úgy néz ki, elnök úr. Ezért aztán nekünk...
– Ezért aztán nekem magamnak kell megtennem mindazt, amit meg kell tennem – jelentette ki
Jack, majd elindult az ajtó felé.
Lendülete meglepte az elnöki testırség embereit: maguk is életre keltek. A folyosón kamerák
várták, Ryan elhaladt mellettük. A két elöl haladó ügynök utat nyitott a sajtó embereinek
sokaságában, akik maguk is túlságosan meg voltak döbbenve, semhogy kameráik mőködtetésén
kívül más is eszükbe jutott volna. Egyetlen kérdést sem tettek fel. Ez bizony nem mindennapos eset,
gondolta Jack mosolytalanul. Eszébe sem jutott arra gondolni, milyen lehet most az arca. Egy lift
várta, és harminc másodperccel késıbb kilépett az elıcsarnokba. Innét ekkorra már mindenkit
eltávolítottak, kivéve az ügynököket, akiknek több mint a fele a mennyezetnek irányzott géppisztolyt
tartott a kezében. Nyilván máshonnét érkeztek ide – többen voltak, mint ahányra húsz perccel
korábbról emlékezett. Aztán észrevette, hogy odakint tengerészgyalogosok állnak, többségük
egyenruhája hiányos volt, némelyikük terepszínő „gyakorló” nadrágján kívül csak pólót viselt;
látszott, hogy fáznak.
– Erısebb biztosítást akartunk – magyarázta Price. – Segítséget kértem a laktanyából.
– Értem – bólintott Ryan. Nincs ember, aki ne találná helyénvalónak, hogy ilyen idıkben
tengerészgyalogosok veszik körül az Egyesült Államok elnökét. Nagyrészt fiatal fiúk voltak, sima
arcukon semmiféle érzelem nem látszott – fegyvert viselı embernél nem jó jel –, szemük úgy
pásztázta a parkolót, mint az ırkutyáké, közben pedig karabélyaikat markolták. Közvetlenül az ajtó
elıtt egy százados állt, és egy ügynökkel beszélt. Amikor Ryan kilépett, a tengerészgyalogos tiszt
vigyázzba állt, és tisztelgett. Szavaló is úgy gondolja, hogy komoly a dolog. Ryan biccentéssel
viszonozta a tisztelgést, és intett a legközelebbi kocsinak. – A Dombra – parancsolta kurtán John
Patrick Ryan elnök.
Gyorsabban odaértek, mint gondolta. A rendırség az összes fıútvonalat lezárta, mindenütt
tőzoltókocsik álltak, alighanem általános riadót rendeltek el nekik, hátha jó lesz valamire. A testırség
nagy dzsipje – átmenet a kombi és a csapatszállító-jármő között – villogó fénnyel, vijjogó
szirénákkal nekiiramodott. A biztonsági emberek izzadtak, és alighanem csendben, ám testületileg
káromkodtak új Fınökük (ahogyan házon belül az elnököt emlegették) hebehurgyasága miatt.
A 747-es farka feltőnıen ép volt – a kormány-vezérsík legalábbis úgy festett, mint egy lenyilazott
állat oldalából kiálló nyílvesszı tollazata. Ryant inkább az lepte meg, hogy a tőz még égett. A
Capitolium ugyan kıbıl épült, a belsejében azonban sok fa, óriási mennyiségő papír, és még isten
tudja mi minden volt, ami most az oxigénnel egyesülve hıvé alakult. A magasban lepkék módjára
katonai helikopterek köröztek, rotorjaik visszaverték a mélybıl érkezı narancsszínő fényt. Mindenütt
piros-fehér tőzoltókocsik álltak, lámpáik vörösen és fehéren villogtak, további árnyalatokkal
színezve a felszálló füstöt és gızt. Tőzoltók szaladgáltak fel s alá, a talajt kígyózó, a környék
valamennyi tőzoltócsapjáról táplálkozó tömlık borították, továbbították a vizet a szivattyús-
kocsikhoz. Az illeszkedéseknél sok helyütt eresztettek, a belılük permetezı víz gyorsan megfagyott
a hideg éjszakai levegıben.
A Capitolium épületének déli része elpusztult. A lépcsık még felismerhetıek voltak, az oszlopok
és a tetı azonban eltőntek, maga a kongresszus terme pedig már csak kráter volt az egykor fehér,
most füstös, kormos kövek négyszögében. A kupola északi oldala beomlott, de egyes részei
felismerhetıek maradtak, mert kovácsoltvasból építették ıket még a polgárháború idején, és a
tortaszelet formájú cikkelyek közül valami okból jó néhány megırizte alakját. A tőzoltás leginkább
itt, az épület egykori középpontjában zajlott. Számtalan fecskendı – egyesek a földrıl, mások
tolólétrákról és emelıkaros kosarakból – ontotta a vizet; a tőzoltók azt remélték, sikerül
elszigetelniük a tüzet, Ryan megfigyelıpontjáról azonban nem lehetett megállapítani, sikerrel járnak-
e.
 A jelenet fıszereplıi mégis a mentıautók voltak, amelyekbıl több csoport is várakozott a
helyszínen. A mentısök elkeseredetten, tétlenül álltak, hordágyaikat ki sem nyitották, szakértelmükre
semmi szükség nem volt: csak nézték a gép farkát, rajta a vörös daruval, amelyet ugyancsak
megperzselt a tőz, ennek ellenére nagyon is, győlöletet ébresztıén felismerhetı volt. Japan Airlines.
Mindenki azt hitte, Japánnal véget ért a háború. De csakugyan véget ért-e? Vajon ez a mostani nem
egy utolsó bosszúakció volt? Vagy csak egy csúf, bizarr véletlen? Jacknek az volt a benyomása,
hogy az egész nagyon emlékeztetett egy autóbalesetre, csak éppen összehasonlíthatatlanul nagyobb
léptékben, és a sok gyakorlott férfi és nı, akik a riasztásra megjelentek, ismét átélhette, amit oly
gyakran – hogy túlságosan késın érkezett. Túlságosan késın, hogy idejében megfékezhessék a tüzet.
Túlságosan késın, hogy megmenthessék az életeket, amelyek megmentésére felesküdtek. Túl késın,
hogy egyáltalán valamit is számítson a jelenlétük.
Jack kocsija az épület délkeleti sarkához kanyarodott, és közvetlenül a tőzoltókocsik raja mögött
állt meg, mielıtt azonban kiszállt volna, máris körülvette egy csapat tengerészgyalogos. Egyikük, a
százados, kinyitotta az ajtót az új elnök elıtt.
– Nos, ki a helyszínparancsnok? – kérdezte Jack Price ügynököt. Most elıször érezte, hogy az
éjszaka igencsak hideg.
– Azt hiszem, valamelyik tőzoltó.
– Kerítsék elı – utasította Jack, és elindult a szivattyús-kocsik csoportja felé. Könnyő
gyapjúöltönyében máris kezdett borzongani. A fınökök nyilván azok a fehér sisakosok, ugyebár.
Azok meg a szokásos kocsijaik, ismerte ıket Baltimore-ból, még fiatal korából. A fıtőzoltók nem
járnak nagy tőzoltóautókon... Észrevett három vörösre festett szedánt, és arra vette útját.
– A szentségit, elnök úr! – rivallt rá Andrea, miközben nem is igyekezett visszafogni magát. Más
ügynökök eléje igyekeztek kerülni, a tengerészgyalogosok pedig egyelıre nem tudták eldönteni,
megelızzék vagy kövessék-e ıket. A most érkezettek egyikének sem rendelkezett errıl a szolgálati
szabályzata, az elnöki testırségre vonatkozó elıírásokat pedig a Fınök épp most helyezte hatályon
kívül. Aztán az egyik testır egy hirtelen ötlettıl vezérelve odarohant a legközelebbi tőzoltókocsihoz,
és egy vízhatlan köpennyel tért vissza.
– Ez majd melegen tartja, uram – jelentette ki Raman különleges ügynök, és rásegítette Ryanre,
akit ettıl fogva nem lehetett megkülönböztetni a körülöttük nyüzsgı sok száz tőzoltótól. Price
különleges ügynök jóváhagyólag intett, majd biccentett neki: talán most elıször érzett valami
megkönnyebbülésfélét, amióta a 747-es a Capitolium dombjára zuhant. Jobb is, hogy az elnök nem
fogta fel, mi célt is szolgál valójában ez a vastag holmi. Erre a pillanatra a biztonságiak utóbb úgy
emlékeztek, mint annak a küzdelemnek a kezdetére, amelyet az Egyesült Államok elnöke a saját
testırségével, általában pedig egy egyéniség a hízelgıkkel szemben vívott.
Az elsı tőzoltóparancsnok, akire Ryannek sikerült ráakadnia, egy kézi rádiókészülékbe beszélt,
próbálta közelebb küldeni embereit a lángokhoz. Közvetlenül mellette egy civil ruhás férfi állt, és
egy autó hőtıjére kiterített nagy papírlapot tanulmányozott. Nyilván az épület tervrajzát, gondolta
Jack. Néhány lábnyi távolságban várakozott, és figyelte, ahogy a két férfi keze jobbra-balra vándorol
az árkus felett, a tőzoltótiszt pedig kurta parancsokat harsog a rádiókészülékbe.
– És az istenért, ügyeljenek azokra a meglazult kötelekre! – hangzott Paul Magill parancsnok
utolsó utasítása, majd megfordult, és megdörzsölte a szemét. – Ki a fene maga? – kérdezte.
– İ az elnök – tájékoztatta Price.
Magill hunyorgott. Vetett egy gyors pillantást a fegyveresekre, majd ismét Ryanre nézett.
– Igencsak pocsék ügy – szólalt meg elsıként.
– Kijutott valaki?
– Ezen az oldalon nem – rázta a fejét Magill. – A másik oldalon hárman, mindhárman alaposan
kivannak. Úgy gondoljuk, a kongresszus elnökének elıszobájában, vagy valahol annak a közelében
voltak, és a robbanás egyszerően kilıtte ıket az ablakon. Két boy és egy fickó az elnöki testırségbıl,
jól összeégtek – zúzódtak. Folytatjuk a keresést, pontosabban csak próbálkozunk, mert azok is
megfulladtak, akik nem égtek meg, tudja, az égés felemésztette az oxigént. Paul Magill termetre
akkora lehetett, mint Ryan, csakhogy hordómellő, fekete férfi. Kezén nagy világos foltok látszottak,
jelezvén, hogy szakmai pályafutása során volt alkalma közelharcot vívni a tőzzel. Ráncos arcán most
csak szomorúság látszott, mert a tőz nem emberi ellenség volt, csak egy oktalan dolog, amely
megégette a szerencséseket, és megölte a többieket.
– Találhatunk szerencséseket, uram – mondta –, akik kis szobákban, csukott ajtók mögött
megúszhatták, és hasonlókat. Ezek szerint a tervek szerint millió istenverte helyiség van itt. Lehet,
hogy élve kiszabadíthatunk pár embert. Ilyesmire korábban is volt már példa. De a többség... –
csóválta meg a fejét Magill –, a védelem most bírja, nem kéne kiterjeszteni...
– A törvényhozásból senki...? – kérdezte Raman ügynök. Valójában annak az ügynöknek a nevére
lett volna kíváncsi, akit a robbanás kidobott az épületbıl, de szakmailag nem lett volna helyénvaló,
ha efelıl kérdezısködik. Magill mindenesetre csak a fejét rázta.
– Nem, senki – felelte. Elnézett a meghunyászodóban lévı tőz felé, és hozzátette: – Alighanem
nagyon gyorsan történt.
Magill ismét megrázta a fejét.
– Látni akarom – kiáltott fel Jack.
– Nem – felelte azonnal Magill. – Túlságosan veszélyes, uram. Ez itt az én tüzem, én diktálom a
szabályokat is, értse meg.
– Látnom kell – mondta Ryan, immár nyugodtabban. Tekintetük találkozott egymással: most
pillantásaik beszéltek. Magill még mindig nem akarta. Ismét megnézte azonban a fegyvereseket, és –
tévesen – úgy gondolta, hogy új elnökük segítségére fognak sietni, már ha ez az ember csakugyan az.
Magill nem a tévét nézte, amikor riasztották.
– Nem lesz szép látvány, uram.
*
Hawaiin nemrég nyugodott le a nap. Robert Jackson ellentenger-nagy ekkor szállt le gépével a
haditengerészet Barbers Point-i légitámaszpontján. Perifériális látása befogta az Oahu déli partján
húzódó, fényesen kivilágított szállodasort, agyán pedig átfutott: vajon mostanában mennyibe
kerülhet ott egy szoba egy éjszakára? Utoljára a húszas évei elején járt azokban a szállodákban:
akkoriban két-három haditengerész-pilóta vett ki egy szobát, így több pénzük maradt, hogy
kirúgjanak a hámból, és felvágjanak a helyi nık elıtt nagyvilági tempójukkal. A Tomcat a hosszú
repülıút után is – háromszor tankolt a levegıben – puhán ért földet, mert Robby még mindig
vadászpilótának, s mint ilyen, afféle mővésznek érezte magát. A vadászgép a kigurulás közben
kellıképpen lelassult, majd befordult a taxiútra.
– Tomcat öt-zéró-zéró, guruljon egészen a végéig...
– Kettınk közül én vagyok itt régebben, kisasszony – felelte mosolyogva – és szabályellenesen –
Jackson. Admirális vagyok, vagy mi. Vadászpilóta és admirális. Ki törıdik a szabályokkal?
– Öt-zéró-zéró, egy kocsi vár magára.
– Köszönöm – mondta Robby. Látta a kocsit, a legtávolabbi hangárnál állt, mellette egy matróz
integetett a szokásos világító botokkal.
– Egy vénembertıl nem is volt rossz – állapította meg a másodpilóta, miközben az
ellentengernagy összehajtogatta térképeit és egyéb felesleges, de roppant fontos papírjait.
– Jól elmémbe vésem magasztos igéid – felelte a másodpilótának. Azelıtt nem gémberedtem el
ennyire, vallotta be magának ugyanekkor. Megmozdult az ülésben: ülepe mintha ólomból lett volna,
csakhogy fájt is. Hogy lehet az, hogy teljesen érzéketlen, és mégis fáj? – kérdezte magától, arcán
bánatos mosollyal. Túlságosan öreg vagy– adta meg agya a választ. Aztán a lába jelentkezett. ízületi
gyulladás, a szentségit. Rendszeresen el kellett volna kérnie Sancheztıl a Tomcatet. Ellátó-géppel
túlságosan lassan jutott volna vissza Pearlbe a John C. Stennisrıl, márpedig a parancs meglehetısen
egyértelmő volt: Sürgısen térjen vissza! Erre hivatkozva kölcsönkért egy Tomot, amelynek
leszerelték a tőzvezetı rendszerét, s amely ennélfogva nem is volt bevetésre kész állapotban. A
töltıgépeket a légierı küldte. Így aztán – áldott nyugalomban töltött – hét óra leforgása alatt
vadászgépen repülte át a fél Csendes-óceánt – kétségkívül utoljára. Amikor bekanyarodott a
parkolóhelyre, ismét megmozdult, amiért háta egy izomgörccsel jutalmazta meg.
– A csendes-óceáni flotta fıparancsnoka? – kérdezte Jackson, amikor megpillantotta a fehér ruhás
alakot a haditengerészet kék gépkocsija mellett.
David Seaton tengernagy volt az. Hanyagul a kocsira dılve rádióüzenetek szövegeit olvasta, amíg
Robby kikapcsolta a hajtómőveket, és felnyitotta a fülketetıt. Egy matróz kerekes létrát gurított a
géphez, azt a fajtát, amelyet a mőszerészek használnak, hogy Robby kényelmesebben
leereszkedhessek. Egy másik sorállományú – sıt: sorállományú nı – kivette a gép alsó részébıl, a
csomagtérbıl az admirális poggyászát. Itt valaki szemlátomást sietett.
– Baj van – közölte Seaton abban a pillanatban, ahogy Robby mindkét lába szilárd talajt ért.
– Azt hittem, gyıztünk – felelte Jackson, megtorpanva a forró betonon. Agya is elfáradt. Még
kellett volna néhány perc ahhoz, hogy ismét a szokásos sebességgel gondolkozzék, de ösztönei máris
megsúgták neki, hogy valami szokatlan van készülıben.
– Az elnök meghalt, azóta új elnökünk van – mondta Seaton, és átnyújtotta a csiptetıs írótáblát. –
A barátja. Pillanatnyilag ismét harmadfokú készültségben vagyunk.
– Mi az ördög... – mondta döbbenten Jackson admirális, miután elolvasta az elsı üzenetet. Majd
felnézett: – Jack az új...?
– Nem tudta, hogy idıközben alelnök lett? – Jackson a fejét rázta.
– Más dolgokkal voltam elfoglalva, mielıtt ma reggel felszálltam volna a hajóról. Szent isten... –
rázta meg ismét a fejét.
Seaton bólintott. Ed Kealty lemondott a miatt a szex-botrány miatt, az elnök pedig rábeszélte
Ryant, hogy vegye át az alelnökséget a jövıre esedékes választásokig. A kongresszus megszavazta,
de mielıtt megjelenhetett volna a testület elıtt, tessék, mi történt! Az épületet telibe kapta az a gép...
– Meghaltak a haderınemek vezérkari fınökei, posztjukat az eddigi helyettesek veszik át. Mickey
Moore – Moore tábornok a szárazföldi hadseregtıl –, a vezérkari fınökök egyesített tanácsának
elnökhelyettese sürgısséggel Washingtonba hívatta az összes fıparancsnokot. Tízkor
„koronatanács”-ra vagyunk hivatalosak a Hickamben.
– Válságstábot hívott össze? – kérdezte Jackson. Állandó munkakörében – már amennyire
bármely egyenruhás poszt állandónak tekinthetı – a vezérkari fınökök egyesített tanácsának
második számú tervezı tisztje volt.
– Elméletileg nem valószínő. Az IO lehiggadt. A japánok már nem háborúznak...
– ...de eddig Amerika sem kapott ekkorát – fejezte be a mondatot Jackson.
– Vár a gép. Ráér átöltözni a fedélzetén. A külcsín most nem számít.
*
Mint mindig, a világ most is megosztott volt térben és idıben. Különösen idıben, gondolhatta
volna M. Jean-Baptiste nıvér, ha lett volna akárcsak egyetlen pillanata is, hogy gondolkodjék– mint
ahogy nemigen volt. Elmúlt hatvanéves, apró alakja meggörnyedt a sokéves önfeláldozó munkában,
amit csak még inkább megnehezített, hogy alig voltak fiatalok: nem pihenhetett meg. Ez bizony
méltánytalan dolognak tőnt. A maga idejében lenyőgözött mindenkit, és annak idején azok a
nemzedékek is megtették a magukét, most azonban egymaga állta a sarat. Minden erejével igyekezett
elhárítani magától ezt a gondolatot. Méltatlan volt hozzá, méltatlan a világban elfoglalt helyéhez, és
bizonyosan méltatlan a fogadalomhoz, amelyet több mint negyven éve Istennek tett. Most kételyei
voltak ezzel az ígérettel kapcsolatban, errıl azonban senkinek, még a gyóntatójának sem beszélt. Az,
hogy nem tudott beszélni kétségeirıl, jobban bántotta lelkiismeretét, mint maguk a kétségek, jóllehet
tudta, hogy lelki atyja szelíden beszélne vele bőnérıl, már ha bőn egyáltalán. Csakugyan: bőn-e? –
töprengett. Nos, még ha az volna is, az atya bizonyára nem ítélné meg szigorúan – gondolta –, hiszen
mindig elnézı volt, talán mert neki magának is voltak hasonló kétségei, és mindketten abban a
korban voltak, amikor az ember már visszafelé néz, és akármennyire alkotó és hasznos életet élt is,
felteszi a kérdést: „mi lett volna, ha?”
 Húga, aki semmivel sem volt kevésbé vallásos, mint ı, a leghétköznapibb hivatást választotta, s
mostanra unokái vannak. Jean-Baptiste nıvér eltőnıdött, milyen érzés lehet. İ maga régen hozta
meg a döntést, nagyon fiatalon. Emlékezett rá, hogy még hajói döntött is, milyen kritikátlanul tette.
Akkoriban nem érezte nehéznek a választást. Akkoriban tisztelték a reverendás hölgyeket.
Emlékezett rá, hogy annak idején, távoli ifjúságában még a megszálló német katonák is udvariasan
biccentettek nekik – holott általános volt a gyanú, hogy az apácák lelıtt szövetséges pilótákat, sıt
menekülı zsidókat segítettek. Köztudott volt az is, hogy a rend mindenkivel ugyanolyan
méltányosan bánt, mert Isten ezt követelte tılük. Egyébként még a német sebesültek is igyekeztek az
apácák kórházába jutni, mert tudták, hogy itt több esélyük van a gyógyulásra, mint bárhol másutt. Ez
a hagyomány büszkeséggel töltötte el az apácákat, s bár a büszkeség bőn, a reverendás hölgyek
rendszeresen vétkesnek találtattak benne, s azzal nyugtatták magukat, hogy Isten maga sem neheztel
érte, hisz a hagyományt az ı szent nevében ápolták. Amikor tehát eljött az ideje, Jean-Baptiste
döntött, és kész. Egyesek távoztak közülük, neki azonban súlyos idıkben kellett meghoznia döntését,
a háború utáni világban, amikor szükség volt a szakértelmére, a világ pedig akkorra még nem
változott meg annyira, hogy más lehetıségek is kínálkozzanak a számára. Így hát megfordult ugyan a
fejében, hogy elhagyja a rendet, de aztán félretette a gondolatot, és megmaradt addigi munkájánál.
Jean-Baptiste nıvér ügyes és tapasztalt ápolónı volt. Akkor került mostani helyére, amikor az
még szülıhazájához tartozott, s azután sem távozott, amikor a helyzet megváltozott. Akkoriban eget-
földet megrengetı politikai változások viharzottak körülötte, ı azonban változatlanul csak tette a
dolgát, legjobb tudása szerint ápolta a betegeket – akár európaiakat, akár afrikaiakat. A negyven év
azonban, amelybıl több mint harmincat ugyanazon a helyen töltött, nem múlt el nyomtalanul felette.
Nem mintha nem lett volna ugyanolyan lelkiismeretes, hiszen nagyon is az volt. Mindössze annyi
történt, hogy elmúlt hatvannégy éves, és egyszerően nem bírta már úgy a munkát, amelyhez szinte
alig volt segítsége, s amely gyakrabban tartott napi tizennégy órán át, mint nem. Közben volt néhány
órája, hogy imádkozzék, ami a lelkének jó volt, de a munka így is jócskán elfárasztotta. Fiatalabb
korában robusztus – majdhogynem brutális – testi erı és egészség jellemezte. Több orvos is „Szikla
nıvér”-nek becézte, de az orvosok utóbb mind továbbmentek, ı pedig maradt, maradt és maradt... és
még a sziklákon is fog az erózió. Aki pedig kimerül, az hibázik.
Tudta, mibe fáradt bele. Az ember nem lehet hivatásos egészségügyi Afrikában úgy, hogy ne
legyen óvatos, tudniillik, ha életben szeretne maradni. A kereszténység évszázadok óta igyekszik
megvetni a lábát ezen a földrészen, néhány ösvényt sikerült is nyitnia – de csak néhányat. Az egyik
nagy baj a promiszkuitás volt; a helyi erkölcs jócskán megdöbbentette, amikor két generációval
korábban ideérkezett... ez azonban most már normálisnak számított. És igen gyakran végzetesnek is
bizonyult. A kórházban betegeinek egyharmada szenvedett a helyiek által „sovány betegség”-nek
nevezett AIDS-ben. A megelızés bombabiztos módszereit Jean-Baptiste nıvér tanfolyamokon
oktatta, a szomorú igazság azonban az volt, hogy ezzel a modern dögvésszel a modern orvosok sem
mentek többre, mint a régiek az akkoriakkal: legfeljebb magukat igyekezhettek megvédeni.
Ez a betege szerencsére nem efféle betegségben szenvedett. A nyolcéves fiú még kicsi volt a
szexhez. A szép arcú, formás és értelmes gyerek a közeli katolikus iskola tandíjmentes diákja volt,
rendszeres ministráns. Talán egyszer meghallja a hívó szót, és pap lesz – ez az afrikaiak számára
könnyebb választásnak számított, mert az anyaszentegyház, csendesen meghajolva az afrikai
szokások elıtt, itt engedte megnısülni papjait. Errıl a titokról a világ többi részein nemigen tudtak.
A fiú azonban beteg volt. Mindössze néhány órája, éjfélkor érkezett. Az apja hozta be, egy elıkelı
férfiú, a helyi kormányzat magas rangú tisztségviselıje, aki még saját gépkocsit is megengedhetett
magának. Az ügyeletes orvos agymaláriát állapított meg a gyereknél, a kórlapbejegyzést azonban a
szokásos laborteszt nem erısítette meg. Talán a vérminta keveredhetett el. A fiút kegyetlen fejfájás
és magas láz gyötörte, hányt, végtagjai reszkettek, zavart volt. Agymalária. A nıvér remélte, hogy
nem tört ki újabb járvány. Ehhez a betegséghez emberek kellettek, hogy legyen, aki gyógyítsa.
Az osztály többi részén nyugalom honolt e kései – azaz valójában inkább kora reggeli – órán,
amely a világnak ezen a részén kellemes idıszaknak számított. A levegı hővös volt, ilyen hővös
majd csak huszonnégy óra múltán lesz ismét, minden csendes és nyugodt volt, a betegek is. A
legnagyobb gondot pillanatnyilag a fiú láza jelentette. A nıvér kitakarta, és szivaccsal lemosta a
testét. Úgy tőnt, ez megnyugtatta a beteget, Jean-Baptiste pedig kihasználta a lehetıséget, és újabb
tüneteket keresett. Az orvosok – orvosok, ı meg csak egy ápolónı – csakhogy már nagyon régóta az,
úgyhogy tudta, mit kell keresnie. Túl sok mindent nem talált: mindössze egy régi kötést a gyerek bal
kezén. Hogyhogy ez elkerülte az orvos figyelmét? A nıvér visszament a nıvérállásba, ahol két
segédápoló szundikált, hogy friss kötszert és fertıtlenítıt vigyen a fiú kezére. Az ember jól tette, ha
óvatos volt az itteni fertızésekkel. A fáradtságtól hunyorogva, óvatosan, lassan lefejtette a régi
kötést. Harapás – állapította meg. Kiskutyáé... vagy majomé. A gondolatra megkeményedett a nıvér
tekintete. Ezek veszélyesek lehetnek. Vissza kellett mennie a nıvérállásba, hogy gumikesztyőt
húzzon, az azonban negyvenméternyire volt, lábait pedig már húzta a fáradtság. A beteg úgyis
mozdulatlanul feküdt, keze meg sem moccant. Levette a fertıtlenítıszer kupakját, és lassan,
gyengéden megforgatta a sérült kezet, hogy jobban megnézze a sebet. Megrázta az üveget, eközben
azonban néhány csepp folyadék kiszabadult a hüvelykujja mellett, és a beteg arcára hullott. A fiú feje
megemelkedett, és tüsszentett egyet álmában. A levegıben megjelent a szokásos permetfelhı... Jean-
Baptiste nıvér visszahıkölt, de folytatta, amit elkezdett, a fertıtlenítıfolyadékot vattára öntve
óvatosan letörölgette a sebet. Visszacsavarta az üvegre a kupakját, új kötést tett a gyerek kezére, s
csak ezután törölte meg arcát a keze fejével, anélkül, hogy tudatosult volna benne, hogy amikor
betege tüsszentett, sérült keze megrándult a kezében, és összevérezte. Azt sem vette észre, hogy
ezzel a vérrel a kezén dörzsölte meg a szemét. Hiába is vettem volna fel a gumikesztyőt, gondolta
három nappal késıbb, s ez némi vigaszt jelentett számára.
*
Mégsem kellett volna idejönnöm, állapította meg magában Jack. Két felcser vezette fel a keleti
lépcsık egy járható sávján. Az ügynök- és tengerészgyalogos-csapat tüzelésre kész fegyverrel
követte. Volt az egészben valami abszurd humor: senki sem tudta, mit is tegyen. Elértek a
fecskendıket tartó tőzoltók szinte folyamatos vonalához. A vízpermet egy része a jövevények arcába
csapódott: csontig hatóan hidegnek érezték. A porlasztóit víz itt elfojtotta a tüzet, és bár a fecskendık
tovább áztatták a helyszínt, úgy tőnt, a mentıcsoportok tagjai már biztonságban lemászhatnak a
létrákról a nagyterem romjai közé. A laikus is tudhatta, milyen látvány fogadta ıket. Senki sem
emelte fel a fejét, senki sem integetett nekik, nem harsantak kiáltások. A tőzoltók– köztük nyilván
nık is, de ebbıl a távolságból nem lehetett megkülönböztetni ıket – óvatosan, tulajdon
biztonságukra minden másnál jobban ügyelve nyomultak elıre. Nem volt okuk, hogy bármit is
kockáztassanak a holtak kedvéért.
Uramisten, gondolta Jack. Ismerte ezeket a halottakat. Nemcsak amerikaiak voltak köztük: látta,
hogy a karzatnak az része, ahol emlékezete szerint a diplomáciai testület tagjai foglaltak helyet,
ugyancsak leszakadt. Különbözı méltóságok és családjaik, sokukat ismerte, akik azért jöttek ide,
hogy jelen legyenek, amikor ı leteszi a hivatali esküt. Vajon felelıs-e a halálukért?
Azért jött el a CNN épületébıl, mert úgy érezte, tennie kell valamit – legalábbis ezt mondta
magának. Most azonban már nem volt biztos ebben. Talán csak színváltozást akart? Vagy
egyszerően vonzotta valami a helyszínre, mint azokat az embereket, akik néma körben állták körül a
Capitoliumot, csak bámultak, mint ı maga, és hozzá hasonlóan tétlenek voltak. Zsibbadtsága nem
akart múlni. Azért jött ide, hogy találjon valami látni, érezni, aztán pedig tennivalót, amit azonban
talált, attól visszaborzadt.
– Hideg van itt, elnök úr. Legalább jöjjön el ebbıl az istenverte vízpermetbıl– unszolta Price.
– Jól van – bólintott Ryan, és lefelé indult a lépcsın. A kabát, állapította meg, nem valami meleg.
Ismét megborzongott, és remélte, hogy csak a hidegtıl.
Lassan érkezni kezdtek a kamerák, Ryan látta, hogy már ott vannak. A kisebb, hordozható
példányok apró, de nagy erejő reflektoraikkal... Mind japán gyártmány, állapította meg magában, s
mordult egyet hozzá. Valahogyan sikerült eljutniuk a rendırségi záró-szalagig és a
tőzoltóparancsnokokig. Mindegyik elıtt egy-egy riporter állt – az a három, akiket Ryan jól látott,
mindhárman férfiak voltak –, kezükben mikrofont tartottak, és próbáltak úgy beszélni, mintha
mindenki másnál többet tudnának. Néhány reflektor ıt is befogta, állapította meg Jack. Ország-világ
ıt figyeli, tıle akarják megtudni, mi a teendı. Ugyan hogyan hitethették el magukkal ezek az
emberek, hogy a kormány vezetı tisztségviselıi bármennyivel is okosabbak, mint a háziorvosuk, az
ügyvédjük vagy a könyvelıjük? Eszébe jutott az elsı hét, amelyet, még alhadnagyként, a
tengerészgyalogságnál töltött: az intézmény, amelyet szolgált, ugyancsak feltételezte róla, hogy
tudja, miként kell irányítani és vezényelni egy szakaszt. Egyszer egy nála tíz évvel idısebb ırmester
jött oda hozzá, családi bajai voltak, és tıle, a nıtlen-gyermektelen tisztecskétıl várt tanácsot... Ma az
ilyen helyzetet úgy nevezik: „kihívás a vezetı számára” – ötlött Jack eszébe, más szóval, hogy az
embernek halvány fogalma sincsen, mit csináljon.
Az ám, csakhogy most itt voltak a kamerák, neki tehát cselekednie kellett.
Az ám, csakhogy továbbra sem volt egyetlen árva ötlete sem. Azért jött ide, mert remélte, hogy
tapasztal valamit, ami cselekvésre sarkallja, de csak még tehetetlenebbnek érezte magát. Egy kérdés
azért mégiscsak eszébe jutott.
– Hol van Arnie van Damm? – kérdezte. Egy biztos, Arnie-t nem nélkülözhette.
– A Házban – felelte Price, amin a Fehér Házat értette.
– Jó, akkor gyerünk oda – rendelkezett Ryan.
– Uram – szólt egy pillanatnyi tétovázás után Price –, ott valószínőleg nem lenne biztonságban.
Ha ez az egész esetleg egy...
– Nem futamodhatom meg, a szentségit. Nem repülhetek el az elnöki gépen. Nem lóghatok meg
Camp Davidbe. A rohadt életbe, nem bújhatok el valami odúba, nem érti?
Ezt inkább keserően, mint haraggal mondta. Jobb kezével a Capitolium maradványaira mutatva
hozzátette: – Azok az emberek ott halottak, és a kormány most én vagyok, és úgy segítsen az Isten,
hogy a kormány nem futamodik meg.
*
– Úgy látszik, az ott Ryan elnök – állapította meg meleg, száraz stúdiójában egy mősorvezetı. –
Alighanem megpróbálja átvenni a mentési munkálatok irányítását. Mint valamennyien tudjuk, Ryan
számára a válsághelyzet nem ismeretlen fogalom.
– Én hat éve ismerem Ryant – jelentette ki egy ismert kommentátor, miközben tudatosan
igyekezett elkerülni, hogy a kamerába nézzen: azt a hatást próbálta kelteni, hogy kioktatja a nála
jóval többet keresı mősorvezetıt, aki igyekezett összehozni valamit az eseményrıl. Mindketten azért
jöttek a stúdióba, hogy kommentálják Durling beszédét, és mindketten olvasták a Ryanrıl szóló
tájékoztató anyagot, akit azonban, jóllehet az utóbbi néhány évben számos vacsorán futottak össze, a
kommentátor nem ismert közelebbrıl. – Figyelemre méltóan visszafogott úriember, de kétségkívül a
kormányzat egyik legragyogóbb koponyája – jelentette ki. Tom, a mősorvezetı egy ilyen kijelentést
nem hagyhatott szó nélkül. Elırehajolt, és félig kollégájára, félig a kamerákra nézve. Így szólt:
– De John, hiszen Ryan nem politikus. Nincs politikai hátországa, sem gyakorlata.
Nemzetbiztonsági specialista egy olyan idıszakban, amikor a nemzetbiztonság ügye már nem
ugyanaz, mint ami egykor volt – nyilatkoztatta ki.
Johnnak, a kommentátornak sikerült magába fojtania a választ, amelyre Tom a kijelentésével
igencsak rászolgált volna.
*
Egyvalaki viszont meg sem próbálta.
– Aha – mordult fel a képernyı elıtt Chavez –, az a gép meg, amelyik a Kongresszust lerombolta
tulajdonképpen a Delta egy eltévedt járata volt, mi? Uram Jézus...
– Édes fiam, Ding, mi egy nagyon gazdag országot szolgálunk... hol másutt kap valaki évi öt
milkót azért, hogy hülye legyen?
John Clark úgy döntött, kiissza a sörét. Nem volt értelme, hogy visszahajtson Washingtonba,
mielıtt Mary Pat telefonálna. Clark végül is csak egy dolgozó méh volt a nagy kaptárban, és ilyenkor
csak a CIA csúcsvezetıi rohangálnak összevissza – méghozzá amúgy istenigazából. Sokra nem
mennek vele, de ilyenkor nem is mehetnek túlságosan sokra, legfeljebb demonstrálhatják, mennyire
elfoglaltak és fontosak... a dolgozó méhek elıtt pedig azt, hogy mennyire haszontalanok.
*
A tévéállomás ismét lejátszotta a Durling elnök beszédérıl készült felvételt, de ezúttal nem a
közönség számára. A kongresszusban a C-SPAN kábeltévé-társaság távirányított kamerái rögzítették
az eseményeket, s az irányítóhelyiségben dolgozó technikusok most kimerevítettek egy-egy képet az
elsı sorban ülı kormányzati tisztségviselıkrıl. Most is a veszteséglistán dolgoztak: két miniszter
kivételével meghalt valamennyi kormánytag, mindhárom vezérkari fınök, a nemzeti bank elnöke,
Bill Shaw, az FBI igazgatója, rajtuk kívül pedig az igazgatási és költségvetési hivatal igazgatója, a
NASA elsı embere, valamint a legfelsıbb bíróság mind a kilenc bírája is. A mősorvezetı sorolta a
neveket és a beosztásokat, a kép pedig kockáról kockára változott tovább, egészen addig, amíg a
terembe, Durling elnök megdöbbenésére, be nem rontottak az elnöki testırség emberei. Rövid ideig
tartó kavarodás támadt. A jelenlévık ide-oda fordultak, keresték a veszélyforrást, a fürgébb
észjárásúak talán orvlövészt is megpróbáltak felfedezni a karzatokon, ezután azonban egy nagy
látószögő kamera képén látható volt, amint a hátsó fal furcsán elmozdul, majd minden elsötétedik. A
képen ismét a mősorvezetı és a kommentátor jelent meg: lefelé, az asztalaikba épített monitorokba
néztek, majd ismét egymásra pillantottak, s talán csak most kezdett eljutni agyukig az esemény teljes
abnormitása. Azt érezték, amit az új elnök.
– Ryan elnök elsı feladata az lesz, hogy ismét megszervezze a kormányzatot, ha tudja – jelentette
ki némi hallgatás után John, a kommentátor. – Istenem, hány derék... ember... halt meg.
Néhány évvel ezelıtt, amikor még nem volt a csatorna vezetı kommentátora, ı is ott lett volna az
ülésteremben, és ugyanarra a sorsra jutott volna, mint számos újságíró kollégája és barátja. Mostanra
úrrá lett rajta a megrendülés, és keze remegni kezdett a pult alatt. Öreg profi volt már, nem hagyta,
hogy remegjen a hangja, de azért az arckifejezésén nem tudott teljesen úrrá lenni: vonásait szörnyő
fájdalom torzította el, bıre hamuszürkére vált a smink alatt.
*
– Isten büntetése – állapította meg onnan több mint hatezer mérföldnyire Mahmoud Haji Daryaei.
Levette a hangot, nem volt kíváncsi az üres fecsegésre.
Isten büntetése. Tökéletesen érthetı... Amerika oly sokakat tiport el. Egy istentelen nép istentelen
országa. A hatalma még sohasem volt ekkora, éppen most került ki gyıztesen egy újabb háborúból,
és tessék, súlyos csapás érte. Ilyesmire csakis Isten akaratából kerülhet sor. Mi más volna, mint Isten
büntetése és áldása? Áldása, de mire? – töprengett a Mekkát megjárt muszlint. Elmélkedni kell rajta,
talán megvilágosodik.
Egyszer már találkozott Ryannel, akkor gıgösnek és arrogánsnak – tipikus amerikainak – találta.
Most azonban nem. A kamerák egy pillanatra ráközelítettek a köpenyébe burkolózó férfira: jobbra-
balra tekingetett, a szája kissé szétnyílt. Nem, dehogyis volt most arrogáns. Döbbentnek látszott,
szemlátomást azt sem tudta magáról, hogy meg Van rettenve. Ezt a kifejezést Daryaei máskor, más
emberek arcán is látta már. Érdekes.
A mőholdak az egész világot beterítették ugyanazokkal a szavakkal és képekkel, többmilliárdnyi
szem nézte a tudósításokat, egyes országokban a reggeli, másokban a déli, megint másokban az esti
szórakoztató mősorokról kapcsoltak át rájuk. Valakik éppen történelmet csináltak, márpedig azt
mindenkinek látnia kell.
Vonatkozott ez elsısorban a hatalmasokra, akik számára az információ a hatalom nyersanyaga
volt.
*
Egy másik férfi egy másik helyen vetett egy pillantást az asztalán, a televízió mellett álló
elektronikus órára, majd elvégzett bizonyos egyszerő számtani mőveleteket. Amerikában most ért
véget egy szörnyő nap – ahol azonban ı tartózkodott, egy másik nap éppenséggel jól kezdıdött.
Kinézett az asztala mögött nyíló ablakon: hatalmas kikövezett teret látott, amelyen fıképpen
kerékpárosok közlekedtek, de amelyen már autó is jócskán akadt. Az utóbbi tíz évben a gépkocsik
megsokasodtak, de a fı közlekedési eszköznek továbbra is a bicikli számított, ami, ugyebár,
semmiképpen sem volt rendjén...
İ, aki szorgos tanulmányozója volt a történelemnek, változtatni akart ezen a helyzeten, méghozzá
históriai mértékkel mérve rövid idı alatt – s az amerikaiak meghiúsították már megvalósulóban lévı,
gondosan kidolgozott tervét. Sohasem hitt Istenben, biztosra vette, hogy nem is fog, hitt azonban a
Sorsban, s a japán gyártmányú készülék fluoreszkáló képernyıjén magát a Sorsot látta. Sors, te
állhatatlan nıszemély! – gondolta, és a fületlen teáscsésze után nyúlt, amelyben zöld tea volt. Alig
néhány napja még kényeztetted az amerikaiakat, most meg ez a... Ugyan mi lehet Sors asszonyság
szándéka? Mindegy, gondolta, az ı saját szándékai, igényei és akarata fontosabbak. A telefonért
nyúlt, de aztán meggondolta magát. Úgyis igen hamar csörögni kezd majd, valakik a szándékait
tudakolják majd, neki pedig mondania kell majd valamit, itt az ideje hát, hogy gondolkodjék.
Belekortyolt a teájába. A forró foilyadék égette a száját, de ez most jólesett neki. Ébernek kellett
lennie, és a fájdalom befelé fordította a figyelmét, oda, ahol a fontos gondolatok mindig is
megfogantak.
Terve – tekintet nélkül arra, hogy nem sikerült – nem volt rossz terv. Ostoba ügynökei, elsısorban
Sors asszonyság miatt és Amerika jelenlegi nagysága folytán, siralmasan hajtották végre, de mint
terv, kitőnı volt. Lesz még rá módja, hogy ezt bebizonyítsa – éppen a Sors kegyébıl. A gondolat
halvány, szórakozott mosolyt csalt az arcára: lélekben a jövı képeit nézegette, s ez a jövı
határozottan tetszett neki. Remélte, hogy a telefon még egy darabig nem szólal meg, volt még
néznivalója, s egyáltalán nem hiányzott, hogy megzavarják közben. Rövid gondolkodás után az is
felötlött benne, hogy hiszen tervének tulajdonképpeni célja megvalósult! Azt akarta, hogy Amerika
megrokkanjon, márpedig Amerika mostanra megrokkant. Nem úgy, ahogyan ı akarta, de rokkantnak
így is rokkant. Vagy még annál is rokkantabb? – tette fel a kérdést önmagának.
Igen.
Eszerint a játszma folytatódhat, ugyebár.
Ez bizonyosan Sors asszonyság mőve volt: játszott, amint az egész történelem is csak játék a
számára, valójában senki emberfiának nem barátja vagy ellensége – vagy mégis? Emberünk
felhorkant. Lehet, hogy a Sorsnak egyszerően csak van humorérzéke.
*
Egy másik személy – egy nı, India miniszterelnöke – dühös volt. Néhány nappal ezelıtt egy
idegen – egy senki, egy volt tartományi kormányzó! – rettenetesen megalázta, amikor úgyszólván
elıírta, mit kellene tennie az ı szuverén hazájának.
Természetesen igen óvatosan járt el. Mindent a lehetı legtökéletesebben intéztek. Maga a
kormány mindössze egy nagyszabású flottagyakorlatot rendezett, nemzetközi vizeken, ahol ki-ki azt
rendez, ami jólesik neki. Nem küldtek fenyegetı jegyzékeket, nem adtak ki hivatalos tiltakozó
nyilatkozatot, állásfoglalást, ami pedig az amerikaiakat illeti, ık mindössze – hogy is hangzik az az
arrogáns fordulatuk? – „csak a ketrecüket rázták”, és összehívták a Biztonsági Tanács ülését. Itt
viszont igazából nem volt mit mondaniuk, hiszen hivatalosan semmi sem történt, a másik fél pedig
nem nyilatkozott. Végül is mindössze flottagyakorlatokra került sor, békés gyakorlatokra. Hát
persze, ezek némiképp megosztották a Japán ellen bevethetı amerikai erıket – de vajon tudhatta ı
ezt elıre? Hát persze hogy nem tudhatta.
Ebben a pillanatban tettek le egy jelentést az asztalára: arról tájékoztatták, mennyi idıre van
szükség ahhoz, hogy a flotta ismét visszanyerje teljes harcértékét. De hát nem... – csóválta a fejét –,
ez nem lesz elég. Most önállóan sem ı, sem országa nem tehet lépéseket. Idı, barátok, tervek
kellenek, az országnak azonban szükségletei vannak, neki pedig az a dolga, hogy ezeket kielégítse.
És semmiképpen sem az, hogy parancsokat fogadjon el másoktól, nemde?
Nem hát.
İ is teát ivott, finom porceláncsészébıl, cukorral, kevés tejjel, angol módra. Erre predesztinálták
születése, neveltetése és tanulmányai, vagyis mindaz, ami türelemmel párosulva, eljuttatta ebbe a
pozícióba.
 Mindazon személyek közül, akik világszerte ugyanannak a mőholdas csatornának ugyanazokat a
képeit nézték, alighanem ı értette meg a legjobban, micsoda óriási, elképesztı alkalom ez a mostani.
Hatalmas elégtétellel töltötte el, hogy minderre ily kevéssel az után került sor, hogy ugyanebben az
irodában egy bizonyos valaki parancsokat osztogatott neki. Valaki, aki azóta halott. Ekkora
lehetıséget nem szabad elszalasztani, de nem ám!
*
– Ez bizony ijesztı, Mr. C. – jelentette ki Domingo Chavez a szemét dörzsölve. Elgyötört agya
már azt sem tudta kiszámolni, mióta van talpon, de megpróbálta rendbe szedni gondolatait. A nappali
kerevetén feküdt, cipıtlen lábát a dohányzóasztalon nyugtatta. A család nıi tagjai már lefeküdtek,
Clark felesége másnap dolgozni ment, a lánya pedig vizsgázott az egyetemen. Utóbbinak sejtelme
sem volt arról, hogy holnap semmiféle tanulmányi ügyre nem lesz lehetıség.
– Mondd meg, miért, Ding? – tudakolta John Clark. Már régóta nem foglalkoztatta, hogy a
különbözı tévészemélyiségek közül melyik érti jobban a dolgát, ifjabb társa viszont csakugyan
doktori fokozatot készült szerezni a nemzetközi kapcsolatok témájában.
Chavez anélkül felelt, hogy kinyitotta volna a szemét:
– Azt hiszem, békeidıben eddig sohasem történt ilyesmi. A világ nemigen különbözik egy hét
elıtti önmagától, John. A múlt hét, az igazán bonyolult volt, többé-kevésbé megnyertük egy
háborúcskánkat, de a világ nem sokat változott. Mi pedig semmivel sem vagyunk erısebbek, mint
azelıtt, igaz-e?
– A természet fél az ürességtıl, mi?
– Olykor úgy látszik, fél – felelte Chavez ásítva. – Márpedig nem ér a nevem, ha ez itt és most
nem vákuum.
*
– Nem sokat tehetek, mi? – kérdezte Jack halkan és színtelen hangon. Mostanra teljesen a
történtek hatása alá került. Néhol még izzott a zsarátnok, de az ég felé már inkább gız, mint füst
emelkedett. Az épület belseje a lehetı leglehangolóbb látványt nyújtotta. Testzsákok gumírozott
vászonból, hevederfogantyúkkal, középen cipzárfélével...
Rengeteg testzsák, néhányat ekkor vittek ki, két-két tőzoltó cipelte ıket: a fekete zsákok sora
kígyóként araszolt lefelé a lépcsın, a törmelék között. Csak most kezdték kihordani ıket, és
egyhamar nem végeznek... Jack csak néhány percet töltött odafent, és igazából egyetlenegy holttestet
sem látott. Valamiért sokkal rosszabbul érintette, amikor meglátta az elsı zsákot.
– Nem, uram – felelte Price ügynök. Az ı arckifejezése sem különbözött az elnökétıl. – És nem is
tesz jót önnek.
– Tudom – bólintott Ryan, és elfordult.
Nem tudom, mit csináljak, mondta magában. Miért nincs kézikönyv vagy valami képesítı
tanfolyam ehhez a melóhoz? Kit kérdezzek meg? Hová menjek?
Én nem akarom ezt a melót! – sikoltott fel lélekben, de rögtön el is szégyellte magát a hitvány
gondolat miatt, hiszen ı volt, aki idejött erre az iszonyatossá lett helyre, hogy mintegy demonstrálja:
a vezetés a helyén van. İ parádézott a kamerák elıtt, mintha tudná, mit akar. Az egész hazugság
volt, talán jó szándékú, mindenesetre ostoba hazugság. Eredj oda a tőzoltóparancsnokhoz, kérdezd
meg tıle, mi a helyzet... nem mintha bárki, akinek van szeme és nem teljesen tökkelütött, nem látná!
– Bármilyen ötletet szívesen meghallgatok – szólalt meg végül.
Andrea Price különleges ügynök erre nagy levegıt vett, és megvalósította az amerikai elnöki
testırség valamennyi különleges ügynökének álmát (Allan Pinkertontól napjainkig):
– Elnök úr, önnek igazából, hm, tisztáznia kell magában, mi... – Maga sem hitte volna, hogy ezt ki
meri mondani, de aztán folytatta: – ...a dolga. Bizonyos dolgokat meg tud csinálni, másokat nem.
Megvannak az emberei. Elıször is tájékozódjék, kik ık, és hagyja, hogy végezzék a feladatukat.
Aztán ön is elkezdheti végezni a sajátjait.
– Menjünk vissza a Házba?
– Igen, elnök úr, ott vannak telefonok.
 – Hol a fınökük?
– Az Andy Walker, volt – felelte Price, ám szükségtelen volt közölnie, hol van most Walker.
Ryan rápillantott, és meghozta elsı elnöki döntését.
– Elı van léptetve. – Price bólintott.
– Kövessen, uram.
Az ügynöknek tetszett, hogy az összes többi elnökhöz hasonlóan ez a mostani is képes
megtanulni, hogy engedelmeskedjék a parancsnak. Legalábbis néha.
Teljes három métert tettek meg így, akkor Ryan elcsúszott egy jégfolton, s két ügynök emelte fel
a földrıl. Ettıl csak még sebezhetıbbnek tőnt. Egy fotós megörökítette a pillanatot: ez a kép lett a
Newsweek következı heti címlapfotója.
– Mint látják, Ryan elnök éppen elhagyja a Capitoliumot egy jármővön, amely inkább katonai
terepjárónak mint az elnöki testırség gépkocsijának látszik. Ön szerint mire készül? – kérdezte a
mősorvezetı.
– Eszem ágában sincs rosszat mondani róla – jelentette ki John, a kommentátor –, de valószínőleg
pillanatnyilag ı maga sem tudja.
Szavai egyharmad másodperc alatt megkerülték a glóbuszt, és mindenki egyetértett velük, barátok
és ellenségek egyaránt.
*
Bizonyos dolgokat gyorsan kell elintézni. Ed Kealty nem tudta, vajon helyénvaló dolgokról van-e
szó – pontosabban tudta jól, hogy nem – de hát minél fontosabb valaki, annál kevésbé kötik a
szabályok... Kealty politikuscsalád leszármazottja volt, amelynek tagjai nemzedékek óta
közszolgálatban álltak, s amióta befejezte a jogi egyetemet, gyakorlatilag ı maga is a közéletben
forgott. Más megfogalmazásban: igazából soha életében nem dolgozott. A pénzügyekhez, persze
elsısorban mint kedvezményezett, értett valamit – családja pénzügyi tanácsadói ugyanis olyan
ügyesen kezelték a különbözı alapokat és részvénycsomagokat, hogy neki legfeljebb adóbevallás
táján kellett találkoznia velük. Nem volt ugyan gyakorló jogász, viszont szó szerint több ezer törvény
megszavazásához volt köze. Bár sohasem bújt egyenruhába, hogy a hazáját szolgálja, mégis
nemzetbiztonsági szakértınek tartotta magát. Bizonyára rengeteg dolog hatott az ellen, hogy akár
egy szalmaszálat is keresztbe tegyen. Ismerte viszont a kormányzás fortélyait, hiszen ezzel
foglalkozott egész aktív – hogy ne mondjuk: dolgos – életében, s egy ilyen pillanatban az országnak
szüksége volt valakire, aki igazán értett az irányításhoz. Az országot meg kellett gyógyítani, és Ed
Kealty tudta a módját.
Felemelte hát a telefonkagylót, és tárcsázott:
– Cliff? Ed vagyok...
1. A dolgok beindulnak
Az FBI válságtörzsének központja a Hoover-épület ötödik emeletén található furcsa alaprajzú
helyiség. Nagyjából háromszög alakú, legfeljebb tizenöt (lehetıleg sovány) embernek jut benne hely.
Daniel E. Murray igazgatóhelyettes tizenhatodikként érkezett, nyakkendı nélkül, hétköznapi
ruhában. Aznap régi barátja, Pat O’Day felügyelı volt az ügyeletes tiszt. A nagydarab, szögletes
férfi, annak ellenére, hogy New Hampshire-ben született és az iskoláit is ott végezte, most Észak-
Virginiában lakott, és a maga mulatságára „cowboykodott”, vágómarhákat tenyésztett. Mérték után
készült csizmában járt.
Éppen telefonált, amikor a válságközpontban hirtelen ilyen helyeken szokatlan csend támadt:
belépett Murray. O’Day biccentett, és intett neki. Murray megvárta, míg a felügyelı leteszi a
kagylót, aztán megkérdezte:
– Mi a helyzet, Pat?
– Most beszéltem az Andrews légi támaszponttal. Mindent felvettek, rögzítették, amit a radarok
észleltek, megvan nekik az egész. Odaküldtem pár ügynököt a washingtoni területi irodából,
kikérdezni az irányítótorony személyzetét. Ott lesznek az Országos Közlekedésbiztonsági Bizottság
emberei is, segítenek nekünk. Kezdeném azzal, hogy a dolog kamikaze-akciónak tőnik, a Japan
Airlines 747-ese alighanem rárepült a Capitoliumra. Az Andrews emberei szerint náluk a pilóta a
KLM menetrenden kívüli járataként jelentkezett be, egyenesen elhúzott a kifutópálya felett, aztán
balra kanyarodott, és... végül... A washingtoni irodánk emberei a Capitoliumon vannak, most kezdték
el a vizsgálatot. Szerintem a dolog terrorista akciónak minısül, tehát a mi hatáskörünkbe tartozik
majd.
– Hol van a washingtoni ügyeletes aligazgató? – kérdezte Murray.
– Santa Lucia szigetén vakációznak Angie-vel. Tony született mázlista – felelte a felügyelı.
(Tony Caruso mindössze három napja utazott el.) – Rémes egy nap... Rengeteg lesz az áldozat, Dan,
ez sokkal rosszabb az oklahomai esetnél is. Riadóztattuk az összes törvényszéki orvos szakértıt. Egy
ilyen balhénál egy csomó holttestet csak DNS-teszttel lehet azonosítani. Ja, a tévések pedig azt
firtatják, miért nem tudta megakadályozni a légierı, hogy a gép eljusson a Dombig?
Megcsóválta a fejét: ezzel végére ért a jelentésének. O’Daynek kellett valaki, akit kipécézhet, és
pillanatnyilag a tévékommentátorok tőntek a legvonzóbb célpontnak. Természetesen kínálkozott
volna még néhány: O’Day és Murray egyaránt remélték, hogy az FBI nem lesz majd a bőnbakok
között.
– Ezenkívül tudunk valamit? Pat a fejét rázta.
– Semmit, Dan. Idı kell hozzá.
– Ryannel mi van?
– Volt a Capitoliumon, most valószínőleg a Fehér Ház felé tart. A tévések rajtaütöttek.
Meglehetısen rozogának tőnik. Szenátusbeli nıvéreinknek és fivéreinknek ugyancsak pocsék
éjszakájuk van. A fickó, akivel tíz perce beszéltem, azt sem tudta, hol áll a feje. Lehet, hogy
belebonyolódunk egy hatásköri vitába, még nem világos, ki folytassa le a nyomozást.
– Pompás – horkant fel Murray. – Bízzuk a választást a fıügyészre... Fıügyész azonban már nem
volt, és nem volt pénzügyminiszter sem, akit felhívhatott volna.
O’Day felügyelınek ezzel voltaképpen nem is kellett foglalkoznia. Egy szövetségi törvény, mint
az Egyesült Államok vezetı ügynökségét, felhatalmazta az elnöki testırséget, hogy az elnök elleni
mindenfajta támadással kapcsolatban lefolytassa a nyomozást. Egy másik szövetségi törvény
ugyanakkor az FBI hatáskörébe utalta a terrorizmust. Egy az emberölésre vonatkozó helyi
rendelkezés értelmében természetesen a washingtoni városi rendırségnek is be kellett kapcsolódnia.
Illetékes volt az Országos Közlekedésbiztonsági Bizottság is, hiszen egészen addig, míg az
ellenkezıje be nem bizonyosodott, tulajdonképpen egy szörnyő repülıkatasztrófáról volt szó.
És ez még csak a dolgok kezdete... Az ügyben minden hatóság illetékes volt, és valamennyi
rendelkezett a megfelelı tapasztalatokkal. Az elnöki testırség kisebb szervezet volt, mint az FBI,
szerényebb forrásokkal, de ugyancsak rendelkezett nagyszerő nyomozókkal, és néhány köztudottan
nagyszerő szakértıvel is. A közlekedésbiztonságiak mindenki másnál többet tudtak a
repülıkatasztrófákról. Murray azonban úgy gondolta, hogy a nyomozást csakis az FBI vezetheti –
mert ugyan ki más? Ámbár... Bill Shaw, az igazgató ugyancsak meghalt, és nélküle nem könnyő erıt
mutatni...
Jézusom – gondolta Murray. Bill-lel annak idején együtt járt az akadémiára. Ugyanabban az
osztagban szolgáltak Philadelphiában, újoncként együtt hajkurászták a bankrablókat az utcákon...
Pat ránézett, és megsejtette, mire gondol.
– Idı kell hozzá, hogy az ember megeméssze, Dan. Úgy kibeleztek bennünket, mint valami halat,
barátom – mondta, aztán odanyújtott neki egy jegyzıkönyvpéldányt, rajta az azonosított halottak
kézzel írott névsorával.
Egy atomcsapás nem érintett volna ennyire súlyosan bennünket – állapította meg magában
Murray, miután végigolvasta a listát. Az elıtt lett volna valamilyen válságféle, amelynek elmélyülése
során a vezetı beosztású személyek lassan, nyugodtan elhagyhatták volna Washingtont, különbözı
biztonságos helyekre mehettek volna, sokan közülük túlélték volna a katasztrófát – a tervezık
legalábbis ezzel számoltak –, hogy aztán a támadás után visszatérve megalakítsanak valamiféle
ügyvivı kormányt. Ezúttal azonban nem ez történt.
 Ryan eddig is számtalanszor járt már a Fehér Házban: látogatóként, tájékoztatókat tartani,
értekezletek meghívottjaként és egyéb minıségekben, de amióta nemzetbiztonsági tanácsadó volt,
irodát is kapott az épületben. Most elıször történt azonban, hogy nem kellett igazolnia
személyazonosságát, és a fémdetektoros kapukat is kikerülhette – a szokás hatalmánál fogva azonban
mégis áthaladt az egyiken, amikor azonban megszólalt a jelzıhang, nem állt meg, még a kulcsai után
sem kezdett kotorászni.
A beérkezı biztonsági emberek viselkedése szembeszökıen megváltozott. Ahogyan bárki más,
ismerıs környezetben ık is jól érezték magukat, és bár az egész ország éppen most kapott leckét
abból, mennyire illuzórikus valami a „biztonság”, az ı illúzióik – jóllehet képzett profik voltak –
továbbra is kellı erıvel hitették el velük a hazugságot. Amikor a kíséret bevonult a keleti bejáraton,
tokjaikba dugták pisztolyaikat, kabátjaikat kigombolták, és nagyokat sóhajtottak.
Jacknek egy belsı hang azt súgta, hogy ez immár az ı háza, ı azonban nem akart hinni a hangnak.
Az elnökök az épületet szívesen nevezték a Nép Házának, a politikus megjátszott szerénységével így
is emlegették a helyet, amelynek megszerzéséért tulajdon gyermekeik holttestén is átgázoltak volna,
hogy azután úgy tegyenek, mintha az, amit elértek, nem is volna olyan nagy valami. Ha a
hazugságok megfestenék a falat, ezt az épületet máshogy neveznék, állapította meg magában Jack.
Az épületben azonban volt valami fennköltség is, s ez félelmetesebb volt, mint a politika
hitványságai. James Monroe itt hirdette meg a nevét viselı doktrínát, amely egy csapásra nemzetközi
stratégiai tényezıvé tette az Egyesült Államokat. Itt lakott Abe Lincoln, akinek puszta akaraterejével
sikerült egyben tartania az országot. Itt dolgozott Teddy Roosevelt, aki világhatalmi játszmák
résztvevıjévé tette hazáját, innen vezényelte a Nagy Fehér Flottát, hogy az egész földkerekségen
hirdesse az Államok nagyságát. Teddy orrhangú, felmeredı szipkából cigarettázó távoli
unokatestvére innét mentette meg az országot a belsı káosztól és kétségbeeséstıl. Itt székelt
Eisenhower, aki olyan ügyesen gyakorolta végrehajtó hatalmát, hogy ténykedése szinte alig tőnt fel
valakinek. Kennedy innét szedte ráncba Hruscsovot, és senki sem törıdött vele, hogy közben
baklövések sokaságát is elkövette. Reagan itt tervelte ki Amerika legveszedelmesebb ellenségének
térdre kényszerítését, miközben azzal vádolták, hogy egyebet sem tesz, mint alszik. Végül is minek
volt nagyobb jelentısége? Az eredményeknek vagy a gyarló emberek botlásainak és piszkos kis
titkainak, akik csak rövid idıre tudtak felülemelkedni gyengeségeiken? Csakhogy ezek a rövid –
vagy éppen hosszabb – idıszakok bevonultak a történelembe, a többi nagyrészt feledésbe merült.
Csak a revizionista történészek nem hajlandók megfeledkezni róluk, akik egyszerően nem értik:
oktalanság embereket tökéletesnek tartani.
Most azonban még nem volt az ı háza.
A bejárat amolyan alagútféle volt, amely a keleti szárny alatt vezetett. Ebben a részben
helyezkedtek el a First Lady – kilencven perccel ezelıttig Anne Durling – helyiségei. A törvény
szerint az elnök felesége közönséges állampolgárnak számított – elég furcsa, hogy egy ilyen
valakinek fizetett személyzetet biztosítanak –, a valóságban azonban rendkívül fontos feladatokat
látott el, még ha ezek nem hivatalosak voltak is. Elhaladtak a kis házimozi mellett, ahol az elnök
barátaiból és ismerıseibıl álló körülbelül százfınyi társaságával filmeket nézhetett meg: a környezet
inkább múzeumra, mint otthonra emlékeztetett. Mindenfelé szobrok álltak, sok közülük Frederick
Remington alkotása volt, és látható volt a berendezık azon igyekezete, hogy minden „színtiszta”
amerikai legyen. A képek egykori elnököket ábrázoltak. Ryan a képmások szemébe pillantott, s az
élettelen tekintetekbıl gyanakvást és kételyt vélt kiolvasni. İt nézte valamennyi elıdje, jók és
rosszak, történészek által elismertek és lesajnáltak...
Történész vagyok, mondta magában Ryan. írtam néhány könyvet. Biztos idıbeli és térbeli
távolságból értékeltem mások tetteit. Hogyhogy ı ezt nem értette? És vajon miért nem? Mindegy,
most már késı, ı tudta, mit miért tett. Ryan most itt volt, és belülrıl az egész teljesen másnak tőnt. A
kívülálló bekukkant, elıször körülnéz, aztán sorban, ahogy jönnek, elemzi az információkat. Ha
szükségesnek tartja, megáll, esetleg hátrál is valamicskét, hogy még jobban megértse az egészet, és
nem sajnálja az idıt, hogy pontosan megértse a dolgokat.
 Belülrıl nézvést azonban minden egészen másnak tőnt. Itt minden úgy zúdult az emberre, mintha
egyszerre minden irányból, váratlan idıpontokban gyorsvonatok száguldanának feléje, alig hagyva
idıt a manıverezésre vagy a gondolkodásra. Ryan máris ezt érezte. Azok a férfiak viszont, akiket a
festmények ábrázoltak, még bıségesen ráértek eltöprengeni felemelkedésükön, dúskáltak a bizalmas
tanácsadókban, jóakarat sugárzott feléjük. Ilyen jótétemények neki nem adattak meg. A történészek
ezeknek a dolgoknak amúgy is csak néhány röpke paragrafust, jó esetben egy egész oldalt
szentelnek, hogy aztán folytassák tovább az irgalmat nem ismerı elemzést.
Jack tudta, hogy mindent, amit csak tesz vagy mond, aprólékosan elemezni fognak, sıt megteszik
ezt a múltjával is. Felkutatnak mindent, hogy információkat szerezzenek a személyiségérıl,
nézeteirıl, helyes és helytelen cselekedeteirıl. Attól a pillanattól fogva, hogy az a gép rázuhant a
Capitoliumra, elnök volt, s biztosra vehette, hogy legapróbb rezdüléseit is kíméletlen vizsgálat
tárgyává teszi majd az utókor. Többé nem lesz magánélete. Még a halála után sem lesz biztonságban
az emberek kíváncsiságától, akik még arról sem tudnak semmit, milyen belépni egy ilyen
túlméretezett lakás-hivatalmúzeumba, tudva, hogy az ajtó, amely az érkezı mögött becsukódik,
mindörökre fogollyá teszi. A börtönrácsok láthatatlanok, de éppen ezért talán még inkább
valóságosak.
Nagyon sokan áhítoztak erre a posztra, akik aztán rájöttek, hogy nem tartogat számukra egyebet,
mint szörnyőségeket és kudarcokat.
Jack tudta ezt, egyrészt saját történelmi tanulmányaiból, másrészt, mert közelrıl ismerte az Ovális
Iroda három gazdáját. İk azonban, legalábbis feltehetıleg, a saját akaratukból jutottak el ide, és talán
fel lehetett róni nekik, hogy intellektusuk kisebb volt, mint az egójuk. Mennyivel rosszabb annak, aki
sohasem vágyott ide! S vajon a történészek erre való tekintettel kegyesebbek lesznek majd Ryanhez?
Nem, ı akkor jött ebbe a Házba, amikor hazájának szüksége volt rá, s ha nem tud eleget tenni
kötelességének, kudarcáért átkozni fogják az idık végezetéig. Így lesz ez akkor is, ha mindössze egy
véletlen folytán lett elnök: valaki, aki mindent megtett, hogy megszerezze ezt a helyet, és már nincs
az élık sorában, arra kárhoztatta, hogy az utódja legyen.
A testırség most lazíthatott egy keveset. Jó nekik, gondolta Ryan, és joggal vagy anélkül, de
hagyta, hogy úrrá legyen lelkén a keserőség. Az volt a feladatuk, hogy védelmezzék ıt és családját.
Az övé viszont az, hogy oltalmazza ıket és családjaikat, és millió más embert.
– Erre, elnök úr – mondta Price, és befordult balra, a földszinti folyosóra. Ryan itt szembe találta
magát a Fehér Ház stábjának tagjaival: álltak és várták új Fınöküket, akit majd legjobb képességeik
szerint szolgálnak. Ahogyan mindenki más, ık is csak álltak és néztek, nem tudták, mit mondjanak,
méregették a jövevényt, de tekintetük nem árulta el, mit gondolnak róla. Véleményüknek majd az
elsı adódó alkalommal öltözıik vagy étkezıhelyiségeik meghittebb légkörében adnak hangot. Jack
nyakkendıje még mindig csáléra állt, és még mindig a tőzoltóköpenyt viselte. A vízpermet
belefagyott a hajába, amitıl furcsán ısznek látszott – ez az ıszesség azonban most kezdett leolvadni
róla. Miközben az elnök és a kíséret továbbindult a nyugati szárny felé, az egyik várakozó elsietett,
majd kisvártatva visszatért – áttört a testırök győrőjén, és egy törülközıt nyújtott Ryan felé.
– Köszönöm – mondta Jack meglepetten. Egy pillanatra megállt, és törölgetni kezdte a haját. Egy
fotós visszafordult, kameráját rászegezve futni kezdett felé, és boldogan lefényképezte. A testırök
meg sem próbálták megakadályozni. Ezek szerint, gondolta Ryan, ez a Fehér Ház hivatalos fotósa, az
a dolga, hogy mindent megörökítsen. Pompás, a saját embereim tartanak szemmel! Úgy vélte
azonban, hogy ilyesmire most nem vesztegetheti az idejét.
– Hová megyünk, Andrea? – kérdezte Jack, miközben újabb elnök- és elnöknéportrék alatt
haladtak el. Egytıl egyig ıt bámulták...
– Az Ovális Irodába – felelte a különleges ügynök. – Úgy gondolom, hogy...
– Inkább a tanácsterembe – torpant meg Ryan, még mindig a fejét törölgetve. – Az Ovális Irodára
még nem készültem fel, érti, ugye?
– Hogyne, elnök úr – mondta Andrea.
 – Kávét! – rendelkezett Jack. Itt legalább az étel-ital jó lesz, gondolta. A fehér házi kantint a
haditengerészet stewardjai üzemeltették. Jack elsı elnöki kávéját ezüstkannából töltötték egy finom
csészébe: a felszolgáló matróz mosolya egyszerre volt munkaköri jellegő és ıszinte. Ahogyan
mindenki más, ı is kíváncsi volt az új Fınökre. Ryan kezdte úgy érezni magát, mintha egzotikus
fenevad volna valamiféle állatkertben. Érdekes, sıt izgalmas helyzet – de vajon sikerül-e
alkalmazkodnia új ketrecéhez.
A helyiséget már ismerte, csak most máshová ült le. Az elnök helye az asztal közepén volt, hogy
emberei így mindkét oldalon leülhessenek. Ryan kiválasztotta, és aránylag természetesen el is
foglalta a helyét. Végül is csak egy székrıl volt szó. A hatalom úgynevezett külsıségei végül is csak
tárgyak, maga a hatalom pedig mindössze illúzió, mert ha ilyen óriási, a vele járó kötelezettségek
még nála is óriásibbak. A hatalom látható és gyakorolható, a felelısséget csak érezni lehet. Benne
vannak a levegıben... s a levegı most hirtelen mintha fojtóvá vált volna az ablaktalan helyiségben.
Jack gyorsan belekortyolt a kávéjába, és körülnézett. A falióra 23.40-et mutatott. Immár... Mióta is
elnök? Kilencven perce? Kocsival körülbelül ennyi idı alatt jut el hazulról... új otthonába... a
forgalomtól függıen.
– Hol van Arnie?
– Éppen itt, elnök úr – szólt Arnold van Damm, aki ekkor lépett be az ajtón. Két elnöknek volt a
stábfınöke, és most egy harmadik életének irányítását veszi kézbe. Elsı fınöke szégyenletes
körülmények között lemondott. A második meghalt. Vajon a harmadik lesz a nyerı – vagy a
pechszéria is mindig háromrészes? Ryan átható tekintettel nézte, és szemében ott volt a kérdés,
amelynek nem adhatott hangot: Mit csináljak most?
– Jó volt az imént a tévében – jelentette ki a stábfınök, miközben leült az asztal túloldalán.
Nyugodtnak tőnt, és mint mindig, most is sugárzott róla a magabiztosság. Ryan nem gondolt bele,
mekkora erıfeszítésébe kerülhetett, hogy ilyennek mutatkozzék, amikor nála is több barátját
veszítette el.
– Azt sem tudom, mi a fenét hordtam össze – felelte Jack, és hiába kutatott elillant emlékei után.
– Újonc esetében teljesen természetes – nyugtatta meg Van Damm. – Így is elég jó volt. Mindig is
úgy gondoltam, hogy van érzéke a dologhoz. Szüksége is lesz rá.
– És most mi legyen?
– Az összes bank, értékpapírpiac, szövetségi hivatal bezár, mondjuk, a hét végéig vagy azon is túl.
Meg kell rendeznünk az állami temetést Anne és Roger számára. Nemzeti gyászhét, esetleg hónap, a
zászlók félárbocon. A kongresszusban ott maradt egy csomó nagykövet is, ami azt jelenti, hogy
minden egyében kívül rogyásig lesz diplomáciai tennivalónk is. Ezt hívjuk háztartási munkának. –
Felemelte a kezét: – Tudom... bocsánat. De hát valahogy csak kell hívni.
– És kicsoda...?
– Van itt egy protokollirodánk, Jack – mutatott rá Van Damm. – Azok már ott gubbasztanak az
odúikban, és mindezt elintézik magának. Van egy beszédíró teamünk is, ık majd elkészítik magának
a hivatalos nyilatkozatokat. A média emberei látni akarják, úgy értem, meg kell jelennie a
nyilvánosság elıtt. Meg kell nyugtatnia az embereket. Önbizalmat kell öntenie beléjük...
– Mikor?
– Legkésıbb a reggeli tévémősorokban meg kell jelennie, a CNN-en, és az összes csatornán.
Szerintem egy órán belül kamera elé kellene állnia, bár nem feltétlenül muszáj. Kimenthetjük azzal,
hogy most rengeteg a dolga. Ami egyébként igaz is. Mielıtt elkezdıdne a felvétel, tájékoztatnunk
kell, mirıl beszélhet és mirıl nem. Eligazítjuk a sajtót, mirıl kérdezhetik és mirıl nem, s ezzel
biztosítjuk az együttmőködésüket. Mondjuk, egy héten keresztül nyájasan bánnak majd magával,
erre számíthat. Ez lesz az egy, azaz egy darab mézeshete a sajtóval, és vége.
– Aztán?
– Aztán maga lesz az Istentıl rendelt elnök, és eszerint is cselekszik majd, Jack – jelentette ki Van
Damm, meg sem próbálva óvatosabban fogalmazni. – Nem kell letennie az esküt, emlékszik, ugye?
 Ennek hallatán Ryan felkapta a fejét: szeme sarkából megpillantotta a helyiségben tartózkodók
merev tekintetét, akik ebben a percben egytıl egyig az elnöki testırség tagjai voltak. İ volt az új
Fınök, a testırök tekintete pedig nemigen különbözött azokétól az arcképekétıl, amelyek a keleti
szárnyból idejövet a falakról néztek le rá. Ezek itt elvárják tıle, hogy jól végezze a dolgát. Segítik,
megvédik másoktól és önmagától, neki azonban végeznie kell a dolgát. Megszökni sem hagynák. Az
elnöki testırségnek felhatalmazása van arra, hogy mindenféle fizikai veszélytıl megvédelmezze,
Arnie van Damm pedig a politikai veszélyektıl igyekszik majd megóvni. A stáb többi tagja is
szolgálja és védi majd. A kiszolgáló személyzet eteti, kivasalja az ingeit, és gondoskodik a kávéjáról.
De egyikük sem hagyja majd, hogy Ryan megszökjék akár a Fehér Házból, akár a feladatai elıl.
Ez bizony börtön volt.
Arnie azonban az imént igazat mondott. Éppenséggel megtagadhatja az eskütételt... de nem,
gondolta Ryan, akkor az idık végezetéig gyávának bélyegeznék, vagy ami még rosszabb, ı maga is
annak tartaná magát. Hiszen saját lelkiismerete ádázabb ellensége tudott lenni bárki kívülállónál.
Alaptermészetéhez tartozott, hogy sohasem volt elégedett magával... valamiért. A neveltetése, a
szülei miatt? A tanárai miatt? A tengerészgyalogság miatt? Vagy a miatt a sok ember miatt, akikkel
dolga volt, netán a kiállott veszélyek miatt? A különbözı értékek miatt, amelyeket mindezek
beléneveltek? De hisz ezek elvont értékek voltak... ı élt velük, netán ezek az értékek használták – ıt?
Mitıl lett ilyen? Mi tette azzá, aki – és voltaképpen kicsoda John Patrick Ryan? Felnézett,
körülhordozta tekintetét a jelenlévıkön, találgatta; vajon ezek kinek tartják ıt, csakhogy ık is
ugyanolyan tanácstalanok voltak. Most ı töltötte be az elnöki tisztet, ı adja nekik a végrehajtandó
parancsokat, ı mondja el a beszédeket, amelyek árnyalatait és helytálló voltát mások majd elemezni
fogják. İ dönti el, mit tegyen az Amerikai Egyesült Államok, hogy aztán olyanok ítéljék meg és
bírálják, akik a maguk dolgát sohasem tudták tisztességesen elvégezni.
Mindezek azonban nem egy valóságos személy vonásai, hanem egy munkaköri leírás elemei
voltak. Ezt a munkakört be kellett töltenie valakinek – egy férfinak, vagy talán a közeli jövıben egy
nınek –, akinek mindezeket végiggondolva meg kellett próbálnia helyesen cselekedni. Ryan pedig
alig másfél órával korábban úgy döntött, akkor jár el helyesen, ha leteszi az esküt. És igyekszik
megtenni minden tıle telhetıt. A történelem ítélete végsı soron kevesebbet számított, mint a sajátja,
aki reggelenként a tükörbe nézve nem volt elégedett magával. Az igazi börtön ı maga volt – és lesz
is mindig. Az isten verje meg.
*
A tüzet eloltották, állapította meg Magill tőzoltóparancsnok. Embereinek ezzel együtt ügyelniük
kellett, mert akadtak még forró pontok, ahol a tüzet nem a víz, hanem az oxigénhiány fojtotta el, és
várható volt, hogy esetleg ismét fellobban, meglepi az óvatlanokat, és végez velük. Magill tőzoltói
azonban óvatosak voltak, és ezek a kisebb fellobbanások igazából nem játszottak szerepet a helyszín
nagyobb összefüggéseiben. A tömlıket kezdték felcsavarni, és egyik-másik tőzoltókocsi már indult
is vissza telephelyére. Magill az egész város teljes tőzoltóságát idevezényelte, és most sürgısen
vissza kellett menniük állomáshelyeikre, nehogy valahol tőz támadjon, és ne legyen, aki eloltsa, és
még több ártatlan haljon meg.
Jó néhány ember nyüzsgött körülötte, vékony mőanyag kabátjaikon nagy sárga betők hirdették,
milyen szervezetek emberei. Felbukkantak az FBI-osok, az elnöki testırség és a washingtoni
rendırség tagjai, a közlekedésbiztonságiak, a pénzügyminisztérium Alkohol, Dohány és Tőzfegyver
Irodájának emberei, és Magill saját vizsgálói is. Valamennyien valami fınökfélét kerestek, akitıl
parancsokat kaphattak. Ahelyett, hogy tartottak volna egy kötetlen megbeszélést, amelyen
kialakítottak volna egy ideiglenes hierarchiát, többnyire csak álltak sőrő csoportocskákba tömörülve,
és valószínőleg arra vártak, hogy valaki más közli velük, ki irányítja a dolgokat. Magill a fejét
csóválta, nem elıször tapasztalt ilyesmit.
Bentrıl egyre gyorsabban érkeztek a holttestek. Egyelıre az Arzenálba vitték ıket, amely a
Dombtól kétmérföldnyire északra, közvetlenül a vasút túloldalán állt. Magill nem irigyelte az
azonosító csoportok tagjait, ámbár mind ez idáig nem vette magának a fáradságot, hogy
leereszkedjék a kráterbe – ahogyan magában emlegette – megnézni, mekkora a baj.
– Parancsnok – szólalt meg egy hang a háta mögül, mire megfordult.
– Igen?
– A közlekedésbiztonsági bizottságtól vagyunk – mondta a férfi. A gép farkára mutatva kérdezte:
– Elkezdhetjük keresni a repülési adatrögzítıt?
Bár a farok-rész mindennek látszott, csak épnek nem, egyértelmően látszott, hogy mi volt
egykoron, és az úgynevezett fekete – valójában élénk narancssárgára festett – doboznak valahol
abban kellett lennie. A terület voltaképpen egészen tiszta volt. A törmelék nagy részét a robbanás
nyugat felé röpítette, elég valószínő volt tehát, hogy az adatrögzítıre könnyen rábukkannak majd.
– Elkezdhetik – bólintott Magill, és intett két tőzoltónak, hogy csatlakozzék a keresıkhöz.
– Megmondaná az embereinek, hogy ha lehet, ne mozdítsák el a géproncsokat? Rekonstruálnunk
kell a történteket, és ezt nagyban megkönnyíti, ha minden marad, ahol van.
– A legfontosabbak az emberek... a halottak – jelentette ki Magill, mire a szövetségi tisztviselı –
száját kissé elhúzva – bólintott. Erre a részletre senki sem gondolt szívesen.
– Értem – mondta, majd kis ideig hallgatott. – Kérem, ha rábukkannak a pilótákra, egyáltalán ne
mozdítsák ıket. Hívjanak bennünket, majd mi elintézzük, jó?
– Mirıl ismerjük meg ıket?
– Fehér ing, váll-lapok. És alighanem japánok.
Ez voltaképpen ırültségnek kellett volna, hogy hangozzék, pedig nem volt az. Magill tudta, hogy
a repülıkatasztrófák áldozatai külsıleg olykor hihetetlenül épnek látszanak, olyannyira, hogy elsı
ránézésre csak nagyon tapasztalt szem veszi észre sérüléseiket. Ez gyakran igencsak kihozza a
sodrukból a civileket, akik rendszerint elsıként érkeznek a baleset helyszínére. Roppant furcsa
dolog, ha egy élettelen test – erıt sugároz. Van azért ebben valami jó is, hiszen az életben
maradottakat megkíméli egy iszonyú megpróbáltatástól: nem összeégett, torz húsdarabokat kell
azonosítaniuk. Igaz, önmagában is elég szörnyő, hogy akit felismernek, nem tud válaszolni nekik.
Magill megcsóválta a fejét, és egyik fıemberének továbbíttatta a vonatkozó külön parancsot.
A lent dolgozó tőzoltók már eddig is kaptak néhányat. Az elsı természetesen az volt, hogy
keressék meg és hozzák ki Roger Durling elnök holttestét. Ehhez képest minden csak másodlagos
jelentıséggel bírt, és erre a holttestre egy külön mentıautó várakozott. Még a First Lady, Anne
Durling is csak a második lehetett – még egyszer, utoljára. Az épület túlsó oldalán bemanıverezett
egy darus kocsi, hogy felemelje a kıtömböket, amelyek összedobált építıkockák módjára borították
a pódiumrészt. Az éles fényben a hasonlóság annyira szembeszökı volt, hogy az illúzió teljességéhez
már csak a kockák oldalára pingált betők és számok hiányzottak.
*
A kormány valamennyi intézményébe áramlottak az emberek, különösen a vezetı tisztségviselık.
Eddig nemigen fordult elı, hogy éjfélkor zsúfolásig megteltek volna a VIP-parkolóhelyek, ezen az
éjszakán azonban erre is sor került, és nem volt ez másként a külügyminisztériumnál sem. Behívták a
biztonsági személyzetet is, hiszen ha a kormányzat bármely intézményét támadás érte, támadás érte
az összes többit is, és bár az esemény jellege leértékelte kissé a kézifegyverekkel felszerelt emberek
riadóztatását, ennek most igazából nem volt jelentısége. Amikor A esemény bekövetkezik, sor kerül
B eseményre is, mert valahol írva vagyon, hogy ilyenkor B-nek is meg kell történnie. A fegyveresek
egymásra néztek, csóválták a fejüket, és tudták, hogy túlórapénzt kapnak majd, miáltal ık is azok
közé a nagymenık közé számítottak, akik Chevy Chase-i és kertvárosi otthonaikból robogtak be a
hivatalukba. S akik, miután felrohantak a lépcsıkön, egyéb teendı híján eltársalogtak egymással.
Az egyik ilyen férfiú, II. Clifton Rutledge beállt mélygarázsbeli parkolóhelyére, majd
mágneskártyájával belépett a VIP-liftbe, és felvitette magát a hetedikre. İ abban különbözött a
többiektıl, hogy ezen az éjszakán csakugyan volt valami tennivalója, igaz, Great Falls-i házától
egészen idáig kellett gondolkodnia, amíg rájött, hogy mi. Rutinellenırzés, bár, gondolta, a kifejezés a
mostani esetre aligha alkalmazható. De mi mást tehetett volna? Mindent Ed Kealtynek köszönhetett,
washingtoni állását, a washingtoni társaságban elfoglalt pozícióját, külügyminisztériumi karrierjét, és
még oly sok egyebet. Az országnak most szüksége volt valakire, aki olyan, mint Ed. Ezt Ed mondta
neki, amit pedig ı tesz, az bizony... mi is? Az autóban egy halk hang mintha hazaárulásnak nevezte
volna, de nem, ez nem volt az. Az alkotmány mindössze egyetlen bőnt definiált, s ez éppen a
„hazaárulás” volt: az alaptörvény szerint az követi el, aki „az ország ellenségeit segíti és kezükre
jár”... De bármit tesz is Ed Kealty, ilyesmit bizonyosan nem csinál...
A dolog a lojalitásról szólt. İ Ed Kealty embere volt, ahogyan rajta kívül még számosan.
Kapcsolatuk a Harvardon kezdıdött, az ifjúság víg évadán – sörözésekkel, közös csajozásokkal,
víkendekkel a vízparti Kealty-nyaralóban.
Apja melós volt, mégis meghívták Amerika egyik hírneves családjának otthonába – de vajon
miért? Mert az ifjú Ed felfigyelt rá. Rutledge nem tudta, soha nem is kérdezte, s valószínőleg nem is
jön rá soha. Ilyen a barátság. Az pedig csak Amerikában történhet meg, hogy egy melós gyereke; aki
egy ösztöndíjjal becsusszan a Harvardra, barátja lesz egy híres család nagy fiának. Valószínőleg a
maga erejébıl is boldogult volna, hiszen eredendı intelligenciáját nem más adta neki, mint maga az
Úristen. Szülein kívül senki sem bátorította képességei kibontakoztatására, ık tanították jó modorra...
és az alapvetı értékekre. Amikor erre gondolt, kénytelen volt lehunyni a szemét. A lift közben
megállt. Értékek. Nos, az egyik ilyen érték a lojalitás volt, vagy talán nem? Ed támogatása nélkül
legfeljebb a külügyminiszter-helyettes valamelyik helyettese lehetett volna. És ez az utóbbi szó már
réges-régen lekerült irodája ajtajáról. Ha volna igazság a földön, már a maradék „helyettes”
aranybetőinek eltávolítására is pályázhatna... végül is ért annyit a külügyekhez, mint bárki a
hetediken... Úgy ám, de ez sem jött volna össze, ha nem lett volna Ed Kealty embere. Ha nem
lehetett volna ott bizonyos partikon, ahol megismerkedhetett más befolyásos emberekkel, és
felcseveghette magát a csúcsra... Aztán meg a pénz. Soha semmiféle megvesztegetést nem fogadott
el, barátja azonban ellátta hasznos befektetési tanácsokkal (amelyeket ı is saját tanácsadóitól kapott,
de ez most lényegtelen). Ezzel sikerült megalapoznia anyagi függetlenségét, s mellesleg ez tette
lehetıvé, hogy megvegye azt a négyszázhatvannégy négyzetméteres házat Great Fallsban, és hogy
saját fiát is bejuttassa a Harvardra. De nem ám ösztöndíjjal, hiszen III. Clifton Rutledge már
valakinek a fia volt, nem afféle munkásivadék. İ, II. Clifton Rutledge saját erejébıl sohasem vihette
volna ennyire, minden oka megvan hát, hogy lojális legyen, gondolta.
Ez megkönnyítette kissé II. Clifton Rutledge (az anyakönyvbe még ifj. Clifton Rutledge-ként
jegyezték be, de az ı pozíciójához ez az ifj. már aligha illett) politikai ügyekért felelıs
külügyminiszter-helyettes dolgát.
A többi már kizárólag idızítés kérdése volt. A hetedik emeletet mindig is ırök vigyázták, hát még
most. Az ırök azonban mind ismerték, s csak úgy kellett viselkednie, mint aki tudja, mi a dolga. A
szentségit, gondolta, legfeljebb nem sikerül, és bizonyára ez is volna a legjobb. („Sajnos, Ed, nem
találtam, nem volt ott.”) Vajon nem hitványság, hogy így érzem? – tette fel magának a kérdést már
az irodája elıtt. Figyelte az ırök lépteit. Az emeleten valószínőleg két ır van, és külön járkálnak.
Ilyen helyen nincs szükség túlságosan szigorú biztonsági intézkedésekre. A külügybe csak az jut be,
akinek van ott keresnivalója. A látogatók még nappal is csak kísérettel mozoghatnak. Ilyenkor
éjszaka még nagyobb az éberség. Nem is jár az összes lift. Az emeletekre csak beléptetı kártyával
lehet feljutni, és a lifteknél posztói egy harmadik ır is. Vagyis minden az idızítésen múlik. Rutledge
figyelte az óráján, mennyi idı alatt tesz meg egy-egy kört az ır, és megállapította, hogy a körök közti
eltérések tíz másodpercen belül vannak. Helyes. Most már csak meg kell várnia a következıt.
– Üdv, Wally!
– Jó estét, uram! – felelte az ır. – Micsoda szörnyő éjszaka...
– Megtenne nekem valamit?
– Mit, uram?
– Kéne egy kávé. Ugorjon le a kávézóba, és hozasson fel velük egy kancsóval. Vitesse be a
tanácsterembe, ott, a folyosón. Pár perc múlva értekezletet tartunk.
– Rendben, uram. Most rögtön?
 – Ha lehetne, Wally.
– Öt perc múlva itt leszek, Mr. Rutledge – felelte az ır, és céltudatos léptekkel elvonult, majd
húsz méter megtétele után eltőnt egy sarok mögött.
Rutledge elszámolt magában tízig, aztán elindult az ellenkezı irányba. A külügyminiszter
irodájának nagy dupla ajtaja nem volt bezárva. Rutledge áthaladt az elsı helyiségen, aztán a
másodikon, s mind a kettıben felgyújtotta a villanyt. Három perce volt. Titokban remélte, hogy azt a
bizonyos dokumentumot Brett Hanson bezárta az irodája páncélszekrényébe. Ebben az esetben
minden hiába, hiszen a számkombinációt csak Brett, a két asszisztense, valamint a biztonsági fınök
ismerte, és hogy a szerkezet már a hibás próbálkozásra is riasztana. Brett azonban úriember volt, s
mint ilyen, eléggé nemtörıdöm. Mindig csak a kedvezıbb lehetıséggel számolt, az a fajta, aki
sohasem zárta be a kocsiját, de még a házát sem, hacsak a felesége rá nem szorította. Ha nem zárta
be az iratot, csak két helyen lehetett. Rutledge kihúzta a miniszteri íróasztal középsı fiókját, itt
azonban csak a szokásos ceruzákat és olcsó tollakat találta (Brett állandóan elhagyta az írószereit),
továbbá iratcsíptetıket. Egy perc telt el, mialatt Rutledge gondosan átkutatta az íróasztalt. Semmit
sem talált. Szinte megkönnyebbülést érzett, de aztán körülnézett magán az asztalon is, és csaknem
elnevette magát. Éppen elıtte, az íróalátéten, az alátét bırfüle alá dugva ott volt a
külügyminiszternek címzett egyszerő fehér, bélyeg nélküli boríték. Rutledge a szélénél fogva
felvette. Nem volt leragasztva. Kinyitotta, és kivette, ami benne volt: egyetlen papírlapot, amelyen
mindössze két bekezdésnyi gépelt szöveg állott. Rutledge ebben a pillanatban megborzongott: ez volt
a fordulópont. Most még visszatehette volna a borítékot, örökre elfelejthette volna, hogy itt járt, hogy
Kealty felhívta, elfelejthetett volna mindent. Két perce volt idebenn.
Vajon megkapta-e Brett? Valószínőleg nem, bár mivel talpig úriember volt, nem alázta volna meg
Edét. Ed helyesen cselekedett, amikor lemondott, és erre Brett illıképpen reagált volna: sajnálkozó
pillantással kezet ráz vele, és kész.
Két perc tizenöt másodperc telt el.
Rutledge döntött. Zakója zsebébe dugta a levelet, és elindult az ajtó felé, útközben eloltotta a
lámpákat. A folyosón várt egy fél percet saját irodájának ajtaja elıtt.
– Üdv, George!
– Jó estét, Mr. Rutledge.
– Most küldtem le kávéért Wallyt.
– Jó ötlet volt, uram. Micsoda egy éjszaka... Igaz, hogy...?
– Igen, attól félek, igaz. A többiekkel együtt valószínőleg Brett is meghalt.
– Az istenfáját.
– Nem volna butaság bezárni az irodája ajtaját. Most néztem meg, és...
– Igen, uram – felelte George Armitage. Elıvette a kulcscsomóját, és kiválasztotta a megfelelı
darabot. – Mr. Hanson világéletében olyan...
– Igen, tudom – bólintott Rutledge.
– Tudja, két héttel ezelıtt nyitva találtam a páncélszekrényét. Valószínőleg csak a fogantyút
fordította rá, a számzárról megfeledkezett – mondta az ır fejcsóválva. – Nyilván még soha életében
nem raboltak el tıle semmit, mi?
– Ez a biztonsággal a legnagyobb probléma – mondta együtt érzıén a politikai ügyekért felelıs
külügyminiszter-helyettes –, hogy a nagy emberek sohasem törıdnek vele, igaz-e?
*
De szép is volt! Ugyan ki tehette? – tőnıdött Daryaei. A kérdésre volt egy felületes válasza. A
tévériporterek, egyéb lehetıségük nemigen lévén, a gép farkára állították a kamerákat. Mahmoud jól
ismerte az emblémát, valamikor régen maga is részt vett egy gép felrobbantásában, amelynek
ugyanez volt a farkán. Már szinte bánta, az irigység azonban felülkerekedett benne. Úgy érezte,
birtokháborítás történt: egy effajta akciót neki kellett volna végrehajtania, nem valami amatırnek.
Hiszen a világ legelsı terroristáinak egyike volt – ezt a kifejezést azonban csak magában, és
bizalmas körben használta, egyebütt nem volt rá módja. Igen, ezt egy mőkedvelı csinálta, akinek a
nevét ı is onnan tudja majd meg, ahonnan mindenki más a világon, egy tévéhíradóból. Ingerelte a
helyzet fonáksága. Serdülıkora óta a politikai erıszak elméletével és gyakorlatával foglalkozott, ezt
tanulta, ez foglalkoztatta, errıl szövögette terveit. Effajta akciókat hajtott végre, elıször mint
résztvevı, aztán már mint vezetı, illetve parancsnok. És akkor tessék: valami amatır megrövidítette,
megrövidítve ezzel az egész titkos világot, amelyhez tartozott. Még jó, hogy ilyen szépen sikerült,
máskülönben nagyon kínos lenne.
Mint szakértı elme, sorra vette a lehetıségeket, és gyorsan készen állt a következtetéssel. Ezt
egyetlen ember hajtotta végre, esetleg kettı. Valószínőbb azonban, hogy egyvalaki. Gondolkodás
közben, mint mindig, összeszorította ajkait és bólogatott. Egy ember, aki kész meghalni, feláldozni
magát az ügyért – szolgáljon bármilyen ügyet – egy egész hadseregnél félelmetesebb lehet. Az adott
esetben az illetı különleges szakértelemmel rendelkezett, és különleges eszközök alkalmazására volt
módja. Akárki volt is, valamennyi lehetıségét jól használta ki.
Ez bizony szerencse, mint ahogyan az is, hogy egymaga csinálta. Egy embernek könnyő
megtartania a titkát...
Daryaei számára mindig ez okozta a legnagyobb gondot. A legnehezebb feladat mindig azoknak
az embereknek a megtalálása volt, akikben bízhatott, akik nem dicsekedtek másoknak, és nem is
bíztak meg senkiben. Akiknek hozzá hasonlóan küldetéstudatuk volt, akik kellı önfegyelemmel
rendelkeztek, és valóban készen álltak kockára tenni életüket. Az utóbbi volt a belépıdíj, amelyet
valaha nem is volt nehéz elıteremteni, ahogyan azonban a világ változott, mind nehezebbé vált. A
forrás, amelybıl meríthetett, kiapadóban volt, kár lett volna tagadnia. Egyre kevesebben lettek az
igazán önfeláldozó hívek.
Mindig is okosabb és szélesebb látókörő volt kortársainál. Eddig három ízben kellett részt vennie
valódi akcióban, és bár el volt rá szánva, hogy ha kell, megteszi, ami a kötelessége, nem törte magát
újabb bevetésekért. Az ilyesmi túlságosan veszélyes volt. Nem mintha félt volna ténykedése
következményeitıl, egyszerően csak tudta, hogy a halott terrorista éppen ugyanolyan halott, mint az
áldozatai, és a holtak többé nem hajtanak végre akciókat. Fel volt rá készülve, hogy esetleg vállalnia
kell a vértanúság kockázatát, de igazából sohasem törekedett rá. Végül is gyızni akar, leszakítani
fáradozása gyümölcseit, vágyott a gyıztesnek, a felszabadítónak, a hódítónak kijáró elismerésre, de
több óhajtott lenni lábjegyzetnél az eljövendı generációk könyveiben. Arra, amit az imént a
hálószobájában, a tévé képernyıjén látott, az emberek többsége mint szörnyő dologra emlékezik
majd. Nem mint valakinek a tettére, hanem mint afféle természeti csapásra, mert olyan elegáns volt,
de nem szolgált politikai célokat. És éppen ez a baj az olyan ırült akcióval, amelyet egy önfeláldozó
mártír hajt végre, hogy az nem lehet véletlen, kell hogy legyen értelme, eredménye, és önmagán
kívül van valamilyen más következménye is. Ennek a mostaninak nyilvánvalóan nem volt, és milyen
kár, hogy nem. Mert nem történik meg gyakran, hogy...
Emberünk elıbb ivott egy korty narancslét, s csak azután folytatta a gondolatmenetet. Még hogy
gyakran? De hiszen ez még sohasem történt meg! Vagy mégis? A kérdés elsısorban filozófiai jellegő
volt. Eszébe jutottak az asszaszinok, a tizenegyedik-tizenharmadik századi szír-perzsa fanatikusok,
akik merényleteikkel kormányokat buktattak vagy legalábbis fejeztek le. Ehhez azonban akkoriban
még elég volt eltenni láb alól egyetlenegy embert, és bárminı bravúrokat hajtottak is végre
akkoriban annak a hegyi sasfészeknek a kiküldöttei, a mai bonyolult világban már nem sokra
mennének. Ha ma valaki megöl egy elnököt vagy egy miniszterelnököt – vagy egy mutatóban
megmaradt királyt, hiszen egyes nemzetek még mindig ragaszkodnak a királyság intézményéhez –
nyomban betölti valaki a megüresedett helyet. Ahogyan szemlátomást ebben az esetben is történt. De
ez a dolog azért mégiscsak más volt. Az új ember mögött nem állt ott a kormány, hogy haragos
arccal demonstrálják szolidaritásukat, elszántságukat és a hatalom folyamatosságát. Ha valami más,
valami nagyobb és fontosabb is bekövetkezik, amikor ez a gép lezuhant, az egész szépséges dolog
még ennél is szebb lett volna. Hogy mégsem következett be semmi ilyesmi, azon már nem lehetett
változtatni, de mint minden ilyen esettel kapcsolatban, a siker és a kudarc rengeteg tanulsággal
szolgál. Amit pedig elıidézett – akár elıre eltervezték, akár nem –, nagyon, de nagyon valóságos
volt.
Ebben az értelemben az eset a tragikumot sem nélkülözte. Valaki eltékozolt valamit, egy
lehetıséget. Bárcsak tudott volna róla, mi készül, bárcsak az az ember, aki célba juttatta azt a gépet,
beszélt volna valakinek a tervérıl! Ez semmiképpen sem vallott mártírokra... Bolondok töprengenek,
cselekszenek és halnak meg egyedül; személyes sikerük éppenséggel nem .más, mint kudarc. Vagy
mégsem? A dolognak még koránt sincs vége...
*
– Elnök úr! – szólt bele a telefonba a testır. Ez amúgy egy tengerészírnok feladata volt, de a
testırök még túlságosan is az események hatása alatt álltak, hogy bárkit is beengedjenek a
tanácsterembe. – Az FBI, uram.
Ryan elıvette a telefont az asztal alatti tartóról.
– Igen? – szólt bele.
– Itt Dan Murray! – jelentkezett a hívó. Jack kis híján elmosolyodott az ismerıs, és ráadásul baráti
hang hallatán. Murrayvel csakugyan idıtlen idık óta ismerték egymást. Dan eredetileg minden
bizonnyal Szervusz Jackkel akarta üdvözölni, de anélkül, hogy erre bátorították volna, nem üthetett
meg ilyen bizalmas hangot. Sıt lehet, hogy még akkor sem szívesen tette volna, ha Jack maga
biztatja erre, kényelmetlen lett volna neki. Ráadásul emberei az FBI-nál esetleg azt hitték volna,
hogy siet benyalni magát az új górénál. Újabb akadály a normális emberi kommunikáció útjában,
állapította meg magában Jack. Immár a barátai is távolságot tartanak tıle.
– Mi a helyzet, Dan?
– Bocsánat, hogy zavarlak, de útmutatásra van szükségünk azzal kapcsolatban, hogy ki vezesse a
vizsgálatot. Pillanatnyilag egy csomó ember futkos a Domb körül, és...
– Közös irányítás alá kell helyezni ıket, ugye? – kérdezte kesernyésen Jack. Felesleges volt
megkérdeznie Murrayt, miért hívta. Mert mindenki, aki alacsonyabb szinten eldönthette volna a
dolgot, meghalt. – Mit mond a törvény?
– Nem nagyon tudom – felelte Murray. A hangja elárulta, hogy kínosnak érzi a helyzetet. Nem
akarta háborgatni egykori barátját, aki kevésbé hivatalos körülmények között talán még most is az
volt. Ez azonban hivatalos ügynek számított, s a hivatalos ügyeket intézni kellett.
– Átfedik egymást a hatáskörök?
– A lehetı legteljesebb mértékben – erısítette meg Murray, s közben bólintott. Igaz, ezt Ryan
nem látta.
– Szerintem tekintsük terrorakciónak, ilyennel már mindkettınknek volt dolga, nem? – kérdezte
Jack.
– De igen, uram.
Uram, gondolta Ryan. A szentségit. Hoznia kellett azonban egy másik döntést is. Végignézett a
helyiségen, mielıtt válaszolt.
– A vizsgálatot az FBI irányítja. Mindenki magának felel. Jelöljön ki valami rátermett embert,
akire rábízhatja a dolgok irányítását.
– Igen, uram.
– Dan?
– Ki most a rangidıs az FBI-nál?
– Az aligazgató Chuck Floyd. Atlantában van, beszédet tart, és... – Rajta kívül ott vannak még
Floyd helyettesei, rangban valamennyi megelızi Murrayt...
– İt nem ismerem. Én magát ismerem. Amíg másként nem intézkedem, maga az ügyvezetı
igazgató.
– Ó, Jack...
– Kedveltem Shaw-t is, Dan. A beosztás a magáé.
– Igen, elnök úr.
Ryan letette a telefont, és elmondta, mirıl döntött.
 Elsıként Price emelt kifogást a döntés ellen:
– Bármilyen támadás éri az elnök személyét, az ügy az elnöki testırség hatásköre...
Ryan félbeszakította a különleges ügynököt:
– Az FBI nagyobb erıkkel rendelkezik, és már van, aki irányítsa. Azt akarom, hogy ezt az egészet
mielıbb lezárják.
– Különbizottságot kell létrehoznunk – mondta Arnie van Damm.
– És ki vezesse? – kérdezte az elnök. – A legfelsıbb bíróság valamelyik tagja? Valamelyik
szenátor vagy kongresszusi képviselı? Murray tapasztalt profi. Kerítsenek egy jó... kerítsék elı az
igazságügyi minisztérium bőnügyi részlegének bármelyik magas rangú hivatásos tisztségviselıjét,
aki majd felügyeli a nyomozást. Andrea, ki a legjobb nyomozó a Fehér Ház biztonsági
szolgálatában? İ lesz Murray elsı helyettese. Ugye nem kell kívülállókat bevonnunk?
Levezényeljük a dolgot belsı emberekkel. Keressék meg a legjobbakat, és csináltassák meg velük.
Nagyjából úgy teszünk, mintha az illetékes hatóságokkal dolgoztatnánk. – Némi hallgatás után
hozzátette: – Azt akarom, hogy ez a vizsgálat mielıbb lezáruljon, világos?
– Igen, elnök úr – bólintott Price ügynök, Ryan pedig elkapta Van Damm elismerı pillantását.
Jack merészen arra gondolt, hogy most talán jól csinált valamit, de elégedettsége meglehetısen rövid
életőnek bizonyult. A szemközti falnál egy állványon tévékészülékek álltak. Ebben a pillanatban
nagyjából mindegyik ugyanazt a képet mutatta: mind a négyen látszott, amint egy fotós az elnök
szemébe villant vakujával, aki erre elfordult. A négy képernyın most egy-egy testzsákot vittek lefelé
a Capitolium épületének nyugati lépcsıin, Ryan ezt nézte. Ismét egy azonosítandó holttest – kicsi
vagy nagy, nıé vagy férfié, fontos személyé vagy közönséges halandóé – a gumírozott szöveten
keresztül ebbıl semmi sem látszott. Látni csak az átkozott terhüket hurcoló tőzoltók nyúzott,
szomorú, fagy marta arcát lehetett, ez keltette fel a nevesincs újság fotóriporterének figyelmét, erre
vakuzott rá fényképezıgépével. Az elnök visszahıkölt, a villanás ismét visszarántotta a valóságba. A
tévékamerák követték a két élı és a halott hármasát, le a lépcsıkön, egészen a mentıautóig,
amelynek nyitott ajtaja mögött egész halom zsák látszott. Az élık gyengéden adták át a holtat, akit
cipeltek: mintha irgalommal és megértéssel lettek volna iránta, akirıl az élık világa már lemondott.
Aztán ismét felfelé indultak a lépcsın, hogy lehozzák a következıt. A tanácsterem elnémult, minden
szem ugyanarra a képre tapadt. Néhány sóhajtás hallatszott, az emberek a készülékekrıl a tölgyfa
asztallapra fordították tekintetüket, de könnyezni még nem tudtak, csak néztek mereven, döbbenten.
Egy kávéscsésze megcsikordult a csészealjban, aztán kifordult belıle, és meg is csörrent, de a zaj
csak még elviselhetetlenebbé tette a csendet, amelyet senki sem tudott megtörni, mert senki sem
talált szavakat.
– Mi tennivalónk van még? – kérdezte Jack. Ebben a pillanatban teljesen hatalmába kerítette a
kimerültség. Most érezte, mennyire kifárasztotta, hogy a katasztrófa színhelyén olyan vadul vert a
szíve, a családja miatti aggodalom, és a veszteségek feletti fájdalom. Úgy érezte, a mellkasában őr
tátong, karjai majd leszakadtak, mintha a tőzoltóköpeny ujjai ólomból lettek volna, és már a fejét is
nagy erıfeszítésébe került tartania. Huszonöt perc volt hátra a napból, amely hajnali négy óra tízkor
kezdıdött; interjúk sorát adta arról a pozíciójáról, amelyet teljes nyolc percen át töltött be, egészen
hirtelen elıléptetéséig. Az adrenalin-fröccs, amely erıt adott neki, elmúlt, de mivel különösen
sokáig, két órán át tartott, csak még inkább kimerült tıle. Körülnézett, és feltett egy kérdést, aminek
most nem kis fontosságot tulajdonított:
– Hol alszom ma éjszaka?
Ezzel szinte egy idıben már el is döntötte, hogy nem itt. Nem a halott ember ágyában, nem az ı
lepedıin, nem néhány lábnyira a gyerekeitıl. Arra volt szüksége, hogy a családjával legyen, hogy
lássa a saját gyerekeit, akik már bizonyára alszanak, hiszen a gyerekek mindent átalszanak, s hogy
érezze a felesége ölelését. A család volt ugyanis Ryan életének egyetlen állandó eleme, s ezt
semmiképpen sem engedte volna megváltoztatni az eseményeknek abban a viharában, amelyet új
élete szabadított rá. Új élete, amelyet nem óhajtott, s amelyre nem is számított.
 A biztonságiak zavart pillantásokat váltottak egymással, majd Andrea Price, hajlamainak és új
beosztásának megfelelıen átvette az irányítást, és megszólalt.
– Mit szól a tengerészgyalogság laktanyájához?
– Ma éjszakára megfelel.
Price beleszólt a kosztümje hajtókájára tőzött mikrofonba:
– A VÍVÓMESTER elindul. A kocsikat vigyék a nyugati bejárathoz. A különítmény ügynökei
felálltak. Egy emberként kigombolták kabátjaikat, és ahogy kiléptek az ajtón, valamennyien a
pisztolyukért nyúltak.
– Ötkor felrázzuk – ígérte Van Damm, és még hozzátette: – Addig alaposan aludja ki magát. Ryan
távoztában üres tekintettel rápillantott: ez volt a válasza. Egy fehér házi kisegítı ráadott egy kabátot
– azt, hogy kié volt, vagy hogy honnét szerezték, Jacknek nem jutott eszébe megkérdezni. Bemászott
a Chevy hátsó ülésére, az pedig azonnal elindult. Elıtte egy, mögötte három ugyanilyen kocsi haladt.
Jack elfordulhatott volna a látványtól, a hangok azonban mindenképpen eljutottak hozzá, mert a
páncélüvegen túl még mindig vijjogtak a szirénák, és amúgy is: gyávaság lett volna. A tőz fénye már
kialudt, helyét a mentıjármővek lámpáinak villogása vette át; némelyik mozgott, többségük azonban
a Domb körül vagy magán a Dombon állt. A rendırség kiürítette a belváros útvonalait, az elnöki
konvoj pedig gyorsan haladt elıre: tíz perc alatt meg is érkeztek a tengerészgyalogos-laktanyához. Itt
most mindenki talpon volt, kifogástalan egyenruhát viselt, és ahány tengerészgyalogos csak
felbukkant, karabélyt vagy pisztolyt hordott. Sarkosan szalutáltak.
A tengerészgyalogos-hadtest parancsnokának otthona még a tizenkilencedik század elején épült,
egyike volt azoknak a házaknak, amelyeket a britek 1814-esittjártukkor nem égettek fel. Maga a
parancsnok azonban halott volt. Özvegyember lévén egészen a múlt éjszakáig itt lakott felnıtt
gyerekeivel. A verandán most egy nagydarab ezredes állt vasalt mundérban, pisztollyal a derekán. A
házat egy teljes szakasznyi bırnyakú vette körül.
– Elnök úr, a családja odafent van, teljes biztonságban – jelentette az ezredes, akit Mark Porternek
hívtak. – A laktanya kerítése mellett biztosításul felállítottunk egy teljes lövészszázadot és egy
második is útban van odafelé.
– A sajtó? – kérdezte Price.
– Ezzel kapcsolatban nem kaptam parancsot, engem arra utasítottak, hogy védjem a vendégeinket.
Kétszáz méteren belül itt nincs olyan, aki ne ide tartozna.
– Köszönöm, ezredes – mondta Ryan, akit nem érdekelt a média. Az ajtó felé indult. Egy ırmester
nyitotta ki elıtte, tisztelegve, ahogyan az egy tengerészgyalogoshoz illett. Ryan gondolkodás nélkül
visszatisztelgett neki. Odabent egy magasabb rendfokozatú tiszthelyettes vezette oda a lépcsıhöz, aki
ugyancsak tisztelgett, és szintén fegyvert viselt. Ryan mostanra megértette, hogy sehová sem mehet
egyedül. A lépcsın felfelé Price, egy másik ügynök és két tengerészgyalogos követte. Az elsı
emeleten még egy ügynök és öt további bırnyakú várta ıket. Ryan éjfél elıtt hat perccel végre
belépett a hálószoba ajtaján. Az ágyon a felesége ült.
– Szervusz.
– Jack – fordította oda a fejét az asszony –, ...ez az egész... igaz? A férfi bólintott, majd némi
tétovázás után leült Cathy mellé.
– A srácok? – kérdezte.
– Alszanak – mondta az asszony, majd némi szünet után hozzátette: – Tulajdonképpen nem is
értik igazán, mi történik körülöttük. Azt hiszem, ezzel mind a négyen így vagyunk.
– Mindaz öten...
– Az elnök meghalt? – kérdezte Cathy, majd férje felé fordulva látta, hogy az bólint. – Épphogy
megismertem.
– Rendes fickó volt. A srácaik a Házban vannak. Alszanak. Úgy gondoltam, már nincs több
tennivalóm, hát idejöttem.
 Ryan a gallérjához nyúlt, és meglazította a nyakkendıjét. Szemlátomást nem kis erıfeszítésébe
került. Magában úgy döntött, jobb, ha most már nem zavarja fel a gyerekeket. Alighanem egyébként
is elfáradtak, míg eljutottak ide.
– És most? – kérdezte Cathy.
– Aludnom kell. Ötkor keltenek.
– Mi lesz velünk?
– Nem tudom.
Jacknek sikerült kibújnia a ruháiból. Remélte, hogy a holnap megadja majd azokat a válaszokat,
amelyeket az éjszaka megtagadott tıle.
2. Virradat elıtt
Várható volt, hogy ugyanazzal a pontossággal keltik majd, ahogyan ıket keltették a saját
elektronikus óráik. Ryan úgy érezte, alig aludt egy szemhunyásnyit, amikor valaki finoman
megkopogtatta az ajtót.
Riadtan ült fel az ágyban. Egy rövid pillanatig ugyanazt a zavart érezte, mint bárki, aki nem a
saját ágyában ébred: Hol vagyok? Elsı értelmes gondolatával megállapította, hogy egy csomó
mindent összeálmodott, egyúttal azonban azt is érezte, hogy legkellemetlenebb álmai éber
állapotában is folytatódnak. Idegen helyen volt, és ez megerısítette balsejtelmeit. Egy tornádó
belesodorta ıt a terror és zőrzavar örvényébe, aztán itt tette le, de ez az itt nem volt sem Kansas, sem
Oz. Öt-tíz másodpercen át próbálta összeszedni a gondolatait, erıfeszítéseibıl azonban mindössze
annyira futotta, hogy bár nem aludt eleget, szerencsére nem fájt a feje, és nem is volt túlságosan
törıdött. Kibújt a takarói alól, lábával kitapogatta a padlót, és elindult az ajtó felé.
– Remek, felkeltem – közölte az ajtó deszkájával. Ennek utána megállapította, hogy a
hálószobából nem nyílik fürdıszoba, tehát ki kell nyitnia az ajtót. Kinyitotta.
– Jó reggelt, elnök úr! – üdvözölte egy fiatal és igen komoly külsejő ügynök, majd átnyújtott neki
egy fürdıköpenyt. Ez megint csak egy kiszolgáló katona feladata lett volna, az egyetlen
tengerészgyalogos azonban, aki a folyosón tartózkodott, pisztolyt viselt. Jack magában feltette a
kérdést, vajon az éjszaka során volt-e valamiféle súrlódás a tengerészgyalogosok és az elnöki
testırség között amiatt, hogy elsısorban melyikük dolga az új fıparancsnok oltalmazása. Aztán
ámulva állapította meg, hogy a saját fürdıköpenyét tartja a kezében.
– Az éjjel elhoztunk önnek egyet-mást – magyarázta súgva az ügynök. Egy másik ügynök Cathy
meglehetısen elnyőtt gesztenyebarna házikabátját nyújtotta át. Valaki eszerint az éjszaka betört az
otthonukba – csakis így történhetett, állapította meg Jack, hiszen a kulcsokat senkinek nem adta oda
– ráadásul az illetı kicselezte a riasztókészüléket, amelyet néhány évvel azelıtt ı maga szerelt fel.
Visszabotorkált az ágyhoz, ledobta rá a házikabátot, aztán újra kifelé indult. A folyosón egy
harmadik ügynök megmutatott neki egy szabad fürdıszobát. Egy fogason négy öltöny és négy ing
lógott, mind szemlátomást frissen vasalva, ezenkívül féltucatnyi nyakkendı és minden egyéb, ami
csak kellhetett. Nem is olyan szörnyő és kétségbeejtı ez a dolog – állapította meg Jack. A személyzet
tudta, legalábbis sejtette, min ment keresztül, és minden tılük telhetıt megtettek, hogy
megkönnyítsék a dolgát, méghozzá a lehetı legtökéletesebben. Valaki tengerészgyalogsági normák
szerint tükörfényesre pucolta három pár fekete cipıjét. Soha azelıtt nem ragyogtak így – állapította
meg Ryan, majd elindult a fürdıszoba felé, ahol természetesen csupa megszokott dolog várta, még a
szokásos Zest márkájú szappanja is ott volt. Mellette a bırbarátfajta, amelyet Cathy használt. Senki
sem hitte, hogy könnyő elnöknek lenni, most azonban olyan emberek vették körül, akik elszántan
igyekeztek, hogy minden lehetséges apró gondjától megszabadítsák.
A forró zuhany alatt némileg oldódott izmai feszültsége. A tükröt pára borította be. Miután
megborotválkozott, még jobban érezte magát.
Öt óra húszra végzett a szokásos reggeli rutinnal, és elindult lefelé a lépcsın. Az ablakon
kitekintve látta, hogy odakint zárt négyszögben tereptarka ruhás tengerészgyalogosok várakoznak,
leheletük apró fehér felhıként pöffen a levegıbe. A bentiek vigyázzba vágták magukat, amikor
elhaladt elıttük. İ és a családja aludhatott néhány órát, erre azonban másnak aligha volt módja. Errıl
bizony nem szabad megfeledkeznem, figyelmeztette magát Jack, miközben a vonzó illatok
nyomában megindult a konyha felé.
– Vigyázz a fedélzeten! – hallatszott a tengerészgyalogos ırmester fojtott hangja: nem akarta
felverni az emeleten alvó gyerekeket. Ryannek az elızı esti vacsora óta most elıször sikerült
elmosolyodnia.
– Pihenj, folytasd tovább! – szólt az elnök. A kávéskancsó felé indult, de egy tizedes, egy nı,
megelızte. Mielıtt átadta volna neki, beletette a megfelelı mennyiségő tejszínt és cukrot. Ismét
megtettek helyette valamit.
– A többiek az ebédlıben vannak – jelentette egy törzsırmester. Ryan megköszönte, és már indult
is.
Megfáradt arcok fogadták, Jack érzett is némi lelkifurdalást a maga zuhanytól kipirult, frissen
borotvált arcbıre miatt. Aztán megpillantotta a dokumentumhalmot, amelyet emberei készítettek
össze számára.
– Jó reggelt, elnök úr – üdvözölte Andrea Price. Az emberek kezdtek felkászálódni székeikrıl.
Ryan intett nekik, hogy üljenek vissza, aztán Murray re mutatott.
– Mit tudunk, Dan? – kérdezte.
– Két órával ezelıtt megtaláltuk a pilóta holttestét, sikerült is azonosítani. Mint várható volt,
Satónak hívták, nagy tapasztalatú pilótának tartották. A másodpilótát még keressük. – Murray
elhallgatott, majd így folytatta: – Megvizsgáltuk, nem volt-e valamilyen drog a szervezetében, de
meglepı volna, ha csakugyan találunk valamit. A közlekedésbiztonságiak megtalálták a repülési
adatrögzítıt. Négy óra tájban került elı, épp most folyik a kiértékelése. Több mint kétszáz holttestet
találtunk...
– Durling elnök?
Price erre csak a fejét rázta.
– Mostanáig nem került elı. Az épületnek az a része... szóval ott teljes a zőrzavar. Úgy döntöttek,
a nehezével megvárják, amíg megvirrad.
– Túlélık?
– Mindössze három ember, akikrıl biztosan tudjuk, hogy az épületnek abban a részében
tartózkodtak, amikor a gép rázuhant.
– Jól van – mondta Ryan ugyancsak fejcsóválva. Fontos információ volt ez is, de az ügyeket nem
vitte elıbbre. – Megtudtunk még valami fontosat?
Murray a jegyzeteibe pillantott.
– A gép Brit Columbiából, a vancouveri nemzetközi repülıtérrıl szállt fel. Miután hamis úti célt,
a londoni Heathrow repülıteret adta meg, keletre fordult, s helyi idı szerint 7 óra 51 perckor belépett
a kanadai légtérbe. Ilyet már láttunk párszor. Véleményünk szerint egy darabig még egyenesen
haladt tovább, aztán megfordult, és délkeleti irányba, Washington felé indult. Ezután egy blöffel
átcselezte magát a légtérellenırzésen.
– Hogyan?
Murray odabiccentett valakinek, akit Ryan nem ismert.
– Elnök úr – kezdte az illetı –, Ed Hutchins vagyok az Országos Közlekedésbiztonsági
Bizottságtól. Nem volt nehéz dolga. Azt állította, hogy a KLM Orlandóba tartó charterjárata, majd
vészhelyzetet jelentett. Ha ilyesmire a levegıben kerül sor, a mieink amilyen gyorsan csak lehet,
lehozzák a földre a gépet, ki vannak rá képezve. Csakhogy most olyan fickóval volt dolgunk, aki
nagyon is pontosan tudta, mikor melyik gombot nyomja meg. Nincs ember, aki a katasztrófát
megakadályozhatta volna – tette hozzá védekezıen.
– A felvételeken mindössze egyetlen hang hallható – állapította meg Murray. – Megvannak
egyébként a felvételek a radarészlelésekrıl is – folytatta. – A japán úgy tett, mintha nehezére esnék
irányítania a gépet, kért egy vészvektort az Andrewsra, és megkapta, amit akart. A Domb pedig a
levegıben alig egypercnyire van a Andrewstól.
– Az egyik emberünk kilıtt rá egy Stingert – jegyezte meg Price kissé tétova büszkeséggel.
 Hutchins csak a fejét rázta. Ma reggel ez volt a leggyakoribb gesztus Washingtonban.
– Egy ekkora gépnek az annyi, mintha rágott papírgalacsinnal lıtték volna meg.
– Japánból van valami?
– Az egész ország sokkos állapotban van – felelte Scott Adler, a külügyminisztérium rangidıs
karrierdiplomatája, egyébként pedig Ryan egyik barátja. – Közvetlenül azután, hogy ön lefeküdt,
telefonált a miniszterelnökük. Nem mintha neki magának is nem lett volna rossz hete, bár úgy
hangzott, mintha örülne, hogy ismét a helyén van. El akar jönni ide, hogy személyesen fejezze ki
sajnálkozását. Mondtam neki, hogy majd visszatérünk rá...
– Mondja meg neki, hogy rendben.
– Ez biztos, Jack? – kérdezte Arnie van Damm.
– Van, aki úgy gondolja, hogy szándékos akció volt? – kérdezett vissza Ryan.
– Nem tudjuk – felelt elsıként Price.
– A gép fedélzetén nem volt robbanóanyag – közölte Dan Murray. – Ha lett volna...
– Én most nem lennék itt – jelentette ki Ryan, és kiitta a kávéját. A tizedes azonnal ismét
megtöltötte. – Ez egy-két eszelıs mőve volt, mint rendesen.
Hutchins, óvatosan jelezve egyetértését, bólintott.
– A robbanóanyagok meglehetısen könnyőek. A 747-400-as nagy teherbírású gép, akár néhány
tonnányit is magával vihet, s akkor a pusztítás is összehasonlíthatatlanul nagyobb lett volna. Ebben
az esetben egyszerően lezuhant egy gép. A károkat felerészben a gép tartályaiban lévı kerozin
okozta, ez akár nyolcvantonnányi is lehetett. Vagyis rengeteg.
Hutchins majd harminc év óta vizsgált légi katasztrófákat.
– Túl korai lenne még következtetéseket levonni – figyelmeztette a jelenlévıket Price.
– Scott?
– Ha ez az egész nem volt más, mint... a szentségit... – csóválta a fejét Adler. – Nem, ezt nem a
kormányuk hozta össze. Most teljesen kivannak. Az újságok azok fejét követelik, akik kezdetben a
kormányt vádolták, Koga miniszterelnök pedig csaknem elsírta magát a telefonban. Mondjuk így:
amennyiben ezt odaát tervelte ki valaki, azok ott el fogják kapni nekünk az illetıt.
– A japánok kevésbé precízen intézik a dolgokat, mint mi – jelentette ki Murray. – Andreának
igaza van, túl korai lenne következtetéseket levonnunk, de eddig minden arra vall, hogy nem
megszervezett, hanem egyéni akcióról van szó. – Némi hallgatás után még hozzátette: – Egyébként,
ami azt illeti, mi arról is tudtunk, hogy a másik oldal nukleáris fegyverek kifejlesztésén dolgozik,
emlékeznek?
Megjegyzésétıl még a kávé is elhőlt.
*
Ezt a holttestet egy bokor alatt találta, miközben átvitt egy létrát a nyugati homlokzat egyik
pontjáról a másikra. A tőzoltó, aki már hét órája egyfolytában szolgálatban volt, mostanra eltompult.
Az ember egy darabig még felfogja a rengeteg szörnyőséget, de agya végül már egyszerően
tárgyakként érzékeli a holttesteket és emberi maradványokat. Lehet, hogy egy gyerek vagy akár egy
különösen csinos nı maradványai megrendítették volna – a tőzoltó ugyanis fiatal és nıtlen volt –, az
a halott azonban, akire véletlenül lépett rá, nem ilyen volt. A feje, valamint lábai egyes részei
hiányoztak, de egyértelmően férfi volt. Egy fehér pilótaing rongyai lógtak rajta. A váll-lapjain három
sáv látszott. A tőzoltó próbált rájönni, mit jelenthetnek, de túlságosan fáradt volt, hogy soká
töprengjen. Megfordult, és odaintett a hadnagyának, aki viszont megpaskolta egy FBI-feliratú
széldzsekit viselı nı karját.
Az ügynök odajött. Egy mőanyag csészébıl hörpölt valamit. Egy cigarettára is szívesen rágyújtott
volna, de a levegıben még most is túlságosan sok volt a füst.
– Ezt most találtuk. Különös, hogy éppen itt, de...
– Aha, furcsa – mondta az ügynök, majd felemelte fényképezıgépét, és készített néhány felvételt.
A gép elektronikus úton az idıpontot is feltüntette a képek szélén. Ezután jegyzetfüzetet vett elı a
zsebébıl, és felvázolta a holttest helyzetét. Ez már a negyedik volt a listáján. A helyet néhány
mőanyag cövekkel és sárga szalaggal készült megjelölni, már töltötte is ki a cédulát hozzá.
– Megfordíthatja – mondta aztán.
A tetem alatt egy szabálytalan alakú üveg– vagy plexidarabot pillantottak meg. Az ügynök újabb
felvételt készített, és úgy találta, hogy a látvány mintha érdekesebb lenne a gép keresıjén keresztül,
mint szabad szemmel. Felnézett a márvány mellvédben tátongó résre, majd körülnézett, és
megpillantott néhány kis fémdarabot, amelyeket egy órával korábban mint a gép darabjait
azonosított, s amelyek a közlekedésbiztonsági vizsgáló figyelmét is magukra vonták; az illetı most
ugyanazzal a tőzoltótiszttel beszélt, akivel egy perccel korábban ı maga. Háromszor is oda kellett
intenie neki, míg sikerült felhívnia magára a figyelmét.
– Mi az? – kérdezte a közlekedésbiztonsági szakember, aki éppen a szemüvegét tisztogatta egy
zsebkendıvel.
Az ügynök a holttestre mutatott.
– Nézze csak meg azt az inget!
– A személyzethez tartozott – mondta a férfi, miután visszatette orrára a szemüveget. – Talán az
egyik pilóta volt. Ez meg mi?
Most ı mutatott a tetemre.
Csakugyan, volt valami furcsa dolog rajta: a fehér ingen, a zsebtıl jobbra rozsdavörös szélő lyuk
sötétlett. Az FBI-ügynök közelebb tartotta a gépe lámpáját: látszott, hogy a folt már száraz. A
hımérséklet valamivel a fagypont alatt volt. A hulla szemlátomást a becsapódás pillanatában repült
mostani helyére, nyaka csonkján megfagyott a vér, a színe valami rémes szilvaszörpére
emlékeztetett. Az ingen levı vér viszont már azelıtt megszáradt, hogy megfagyhatott volna.
– Hagyják így, ahogy van! – mondta az ügynök a tőzoltónak. Az FBI embereinek többségéhez
hasonlóan ı is helyi rendırként kezdte, csak késıbb jelentkezett a szövetségi ügynökséghez. Az arca
csak a hidegtıl volt sápadt.
– Most elıször vizsgál repülıszerencsétlenséget? – kérdezte a közlekedésbiztonsági, mert
félreértelmezte a nı sápadtságát.
Az bólintott.
– Igen, de nem ez az elsı gyilkossági ügyem.
Bekapcsolta a rádióját;és hívta a fınökét. Ehhez a holttesthez helyszínelıkre és teljes orvos
szakértıi vizsgálatra volt szüksége.
*
A világ minden kormányától érkeztek a táviratok. Többségük hosszú volt, és mindet végig kellett
olvasni – legalábbis a fontosabb országokéit. Togo várhatott.
– A gazdasági és a belügyminiszter megérkeztek Washingtonba, és helyetteseikkel együtt készen
állnak a kormányülésre – jelentette be Van Damm, miközben Ryan a táviratokat lapozgatta,
egyszerre próbálván olvasni és odafigyelni rá. A vezérkarifınök-helyettesek a haderınemek
fıparancsnokaival együtt, ugyancsak készen állnak, hogy áttekintsék a nemzetbiztonsági
kérdéseket...
– Válságülés? – kérdezte Jack fel sem pillantva. Egészen tegnapig Durling elnök
nemzetbiztonsági tanácsadója volt, úgy vélte, a világ nem sokat változhatott az elmúlt huszonnégy
órában.
– Természetesen – felelte Scott Adler.
– Washington igencsak csendes – közölte Murray. – A rádió- és tévéállomások felszólították az
embereket, hogy a legfontosabb beosztásokat betöltık kivételével maradjanak otthonaikban.
Riadóztatták a helyi Nemzeti Gárdát. A Capitoliumnál friss erıkre van szükség, az itteni gárdát pedig
a katonai rendırség egyik dandárja alkotja. Nagyon hasznosak lehetnek. Amúgy a tőzoltók mostanra
alighanem erıik végére jutottak.
– A vizsgálat körülbelül mikorra szolgál majd kézzelfogható eredményekkel?
– Lehetetlen megmondani, Ja... uram.
 Ryan felpillantott a belga kormány táviratából.
– Mióta is ismerjük egymást, Dan? Nem vagyok Isten, világos? Nem fogják fıbe lıni, ha olykor a
nevemen szólít.
Murray elmosolyodott.
– Rendben. Ilyen átfogó vizsgálatok esetében nem bocsátkozhatunk jóslatokba. Majdcsak
bekövetkezik a fordulat, elıbb vagy utóbb, de bekövetkezik – jelentette ki határozottan. – A legjobb
vizsgálóink tartózkodnak a helyszínen.
– Mit mondjak a médiának? – kérdezte Jack. A szemét dörzsölte: mostanra belefáradt az
olvasásba. Lehet, hogy Cathynek igaza van, és végül is csakugyan szemüvegre volna szüksége. Ma
reggeli tévészerepléseinek nyomtatott listája feküdt elıtte, amelyet sorsolással állítottak ısze. 7 óra 8
perckor a CNN, 7 óra 20 perckor a CBS, 7.37 perckor az ABC, 8 óra 8 perckor pedig a Fox emberei
várják a Fehér Ház Roosevelt-termében, ahol már fel is állították kameráikat. Valaki úgy döntött,
hogy egyelıre túlzás lenne elvárni tıle, hogy szabályszerő beszédet tartson; ez ráadásul a helyzethez
sem passzolna – amíg nincsen lényeges mondanivalója. Mindössze nyugodtan, méltóságteljesen és
mindenekelıtt közvetlenül bemutatkozik az embereknek, akik épp a reggeli újságjukat olvassák, és
kávéjukat hörpölgetik majd.
– Kíméletes kérdéseket tesznek majd fel, ez már el van intézve – biztosította Van Damm. –
Válaszoljon rájuk. Lassan és érthetıen beszéljen. Amennyire lehetséges, mutatkozzék nyugodtnak.
Semmi drámai effektus. Az embereknek most nem erre van szükségük. Biztosak akarnak lenni
abban, hogy van, aki kézben tartja a dolgokat, aki felveszi a telefont, miegymás. Tudják, hogy
egyelıre túlságosan korai lenne, ha valami döntı fontosságút mondana vagy tenne.
– Roger srácaival mi van?
– Szerintem még alszanak. Idehozattuk a családtagjaikat. Már a Fehér Házban vannak.
Ryan elnök anélkül, hogy felnézett volna, bólintott. Nehezére esett a reggelizı asztal körül ülık
szemébe néznie, különösen, amikor ilyesmirıl volt szó. Tehát erre is létezett terv... A költöztetık
nyilván már úton vannak. A Durling családot – vagyis akik megmaradtak belıle – gyengéden, de
gyorsan kiköltöztetik a Fehér Házból, hiszen többé már nem ez az otthonuk. Az országnak valaki
másra volt szüksége abban az épületben, annak az új valakinek a lehetı legnagyobb kényelmet és
otthonosságot kellett biztosítani, ez pedig annyit jelentett, hogy mindent el kellett távolítani onnét, az
elızı lakó mindenféle látható emlékét. Nincs ebben semmi brutális, állapította meg Jack. Ez volt a
dolgok normális menete. Semmi kétség, a család tagjai számára készenlétbe helyeztek egy
pszichológust is, aki majd melléjük áll gyászukban, és amennyire ezt az orvosi tudomány lehetıvé
teszi, „átsegíti” ıket rajta. Az elsı azonban az ország érdeke. Az élet kíméletlen törvénye szerint még
egy olyan érzelmes nemzetnek is vissza kell zökkennie a rendes kerékvágásba, amilyen az Amerikai
Egyesült Államok. Amikor eljön az ideje, hogy Ryan távozzék a Fehér Házból, így vagy úgy, de
ugyanez fog történni. Volt idı, amikor az exelnök utódja beiktatása után leballagott a Capitoliumról
a Union pályaudvarra, vett egy vonatjegyet, és hazautazott. Most már költöztetıket alkalmaznak, és
Durlingékat bizonyára a légierı valamelyik szállítógépe viszi majd el. Csakhogy amikor a gyerekek
visszamennek Kaliforniába, hogy megkezdjék ki tudja, milyen új életüket, amelyet rokonaik
teremtenek majd nekik, el kell hagyniuk itteni iskoláikat és barátaikat is. Akármit sugall is a ráció, ez
azért rideg dolog, gondolta Ryan, üres tekintettel meredve a belga táviratra. Mennyivel jobban járt
volna mindenki, ha az a gép nem zuhan a Capitolium épületére...
Jacket ráadásul még sohasem kérték fel, hogy vigasztalja egy elhunyt ismerıse gyerekeit, az pedig
még nem fordult elı, hogy neki kellett volna megfosztania ıket otthonuktól. Megrázta a fejét: nem ı
tehetett róla, de neki kellett megtennie.
Tovább olvasta a táviratot, amelyben többek között az állott, hogy Amerika harminc év leforgása
alatt kétszer is hozzájárult a kis ország megmentéséhez, hogy utóbb NATO-szövetségesként
védelmezte, s hogy a két nemzetet – jóllehet az amerikaiak többsége nem egykönnyen találta volna
meg Belgiumot egy földgömbön – a közös áldozatok és a barátság kötelékei főzik össze. Ez igaz is
volt. Ryan tudta, hogy hazája – minden fogyatékossága és olykor érzéketlennek tőnı akciói ellenére
– többször cselekedett helyesen, mint ahányszor nem. A világ Amerika által vált sokkalta
elviselhetıbbé – Ryannek már csak ezért is érdemes volt vállalnia a feladatot.
*
Patrick O’Day felügyelı örült a hidegnek. Kis híján harminc éve mőködött a pályán, nem most
látott elıször holttesteket és emberi maradványokat. Elsı tapasztalatait egy májusi napon,
Mississippiben szerezte, ahol a Ku-Klux-Klan felrobbantott egy vasárnapi iskolát. Ott tizenegyen
haltak meg. Itt, ebben a hidegben legalább nem érezte a hullák szörnyő szagát. Igazából soha nem
vágyott magas beosztásra az FBI-nál – a „felügyelı” címet pedig a hierarchia legkülönbözıbb
szintjein viselték. Ebben a vizsgálatban politikai közvetítıként vett részt, akárcsak Dan Murray, akit
gyakran küldtek ki Washingtonból, hogy közremőködjön kényesebb ügyek levezénylésében.
Nyomozó ügynökként általános elismerésnek örvendett, szívvel-lélekkel vetette bele magát kis és
nagy ügyekbe: a felsı szintő ellenırzı tevékenységet viszont unalmasnak találta.
Tony Caruso aligazgató más utat járt be. Különleges ügynökként két helyi irodát is vezetett, aztán
kinevezték az FBI kiképzırészlegének élére, majd átvette a washingtoni területi irodát. Ez már elég
nagy szervezetnek számított, hogy vezetıje megkapja az aligazgatói címet is – de mint szolgálati
hely, Észak-Amerikában a legrosszabbak közé tartozott. Caruso élvezte a hatalmat, az elismerést,
örült a jobb fizetésnek, de szíve mélyén irigyelte régi barátját, Patet, aki az övénél jóval kevésbé
elegáns munkát végzett.
– Mit gondolsz? – kérdezte Caruso, s közben a hullát méregette. Egyelıre mesterséges
megvilágításban dolgoztak, mert a nap már a horizont felett járt, csakhogy az épület túlsó oldalán.
– Ez a bíróság elıtt még nem számít bizonyítéknak, de a fickó már órákkal azelıtt halott volt,
hogy a madárka földet ért.
A két barát az FBI-központ laboratóriumi részlegének munkatársát figyelte. Az ısz hajú férfi a
holttest fölé hajolva tette a dolgát, a legkülönbözıbb vizsgálatokat kellett elvégeznie. Megmérte
például a test belsı hımérsékletét, majd egy számítógépprogram az összes környezeti tényezıt
tekintetbe véve mindent megállapított, amit a tegnap este 9 óra 46 perc elıtt történtekrıl tudni
akartak, igaz, az adatok jóval kevésbé voltak megbízhatóak, mint O’Day és Caruso szerették volna.
– Szíven szúrták – állapította meg Caruso, és megborzongott a gondolatra. Az ember sohasem
tudja végképp túltenni magát a gyilkosság brutalitásán. Akár egyetlen ember hal meg, akár ezer, az
igazságtalan halál igazságtalan halál marad. – Megvan a pilóta.
O’Day bólintott.
– Hallottam. Három csík van a váll-lapján, tehát másodpilóta, és megölték. Talán csak egyetlen
tettes volt.
– Hány fıs személyzet vezet egy ilyen gépet? – tudakolta Caruso a közlekedésbiztonsági
vizsgálótól.
– Kettı. Korábban volt rajtuk fedélzeti mérnök is, de újabban ezzel már nem törıdnek. Nagyon
hosszú utakra visznek magukkal tartalék pilótát is, ezek a darabok azonban már meglehetısen
automatizáltak, a hajtómővek pedig szinte sohasem hibásodnak meg.
A labor-technikus felállt, odaintette a testzsákos embereket, majd odament Carusóékhoz.
– Elmondjam, amit elsı ránézésre megtudtam?
– Mi az, hogy! – felelte Caruso.
– Már a gép lezuhanása elıtt bizonyosan halott volt. Nincsenek rajta véraláfutások, pedig a
becsapódáskor szerezhetett volna ilyeneket. A mellkasi seb viszonylag régi. A biztonsági öv is
nyomot kellett volna, hogy hagyjon a bırén, ilyen azonban nem látszik. Mindössze karcolások és
horzsolások, és csak nagyon-nagyon kevés vér. A nyak csonkja is alig véres. Sıt a maradványokban
sehol sincsen elég vér. Mondjuk, hogy a repülıgépen, a székében ülve ölték meg. A biztonsági övek
tartották ülı helyzetben. A halál után a vér leszáll az alsó végtagokba, a lábak viszont a
becsapódáskor leszakadtak. Hát ezért ilyen kevés a vér. Még jócskán lesz mit megvizsgálnom a
laborban, de elsı megközelítésben kijelenthetem, hogy mire a gép ideért, ez az ember már legalább
három órája halott volt. Will Gettys átadta az irattárcát.
 – Itt vannak a fickó igazolványai. Szegény ördög. Azt hiszem, semmi köze nem volt az egészhez.
O’Day nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:
– Mekkora a valószínősége, hogy ezek közül esetleg bármelyikben is téved?
– Nagyon meg volnék lepve, Pat. Ami a halál idıpontját illeti, nos lehet, hogy egy-két órát
tévedek, de ha így van is, inkább korábban, mint késıbb következett be. De sehol a közelben nincs
annyi vér, hogy a pasas életben lehetett volna a becsapódás pillanatában. Már a katasztrófa elıtt
halott volt. Erre mérget vehetnek – mondta Gettys az ügynököknek, pedig tudta, hogy az állása múlik
rajta, de úgy érezte, nem kockáztat semmit.
– Hála istennek – sóhajtott Caruso. Gettys kijelentése nem egyszerően a vizsgálatot könnyítette
meg. A következı húsz esztendıre el lesznek látva összeesküvés-elméletekkel, az FBI tovább teszi
majd a dolgát, megvizsgál minden lehetıséget, és bizonyosan kap majd valamiféle segítséget a japán
rendırségtıl. Csakhogy a gépet egyetlen fickó csapta a földhöz, s ez rendkívül valószínővé tette,
hogy ezt az eszelıs tömeggyilkosságot, ahogyan a legtöbb hasonlót, egyetlen ember követte el, aki
akár ırült volt, akár nem, akár értette a dolgát, akár nem – egyedül cselekedett. Nem mintha ezt
valaha is elhinné valaki.
– Továbbítsa az információt Murraynak! – rendelkezett Caruso. – Ott van az elnöknél.
– Igenis, uram – felelte O’Day, és elindult a közelben parkoló dízelfurgonja felé. (Valószínőleg az
övé volt az egyetlen ilyen kocsi, amelynek szivargyújtója a rendırségi villogó áramforrásául
szolgált.) Ilyen hírt az ember még rejtjelezve sem továbbít rádión.
*
A gép már csak másfél órányira volt az Andrews légi támaszponttól, amikor Jackson
ellentengernagy felébredt. Hat órát aludt, ami igencsak ráfért – alighogy felszálltak és közöltek vele
bizonyos tudni nem érdemes tudnivalókat, azonnal elszenderedett. Átvette kék tengerészzubbonyát,
amely a lehetı legalkalmatlanabb volt arra, hogy málhazsákban utaztassák, mindazonáltal egészen
jól átvészelte a szállítást. A mellén lévı öt sor szalag és az aranyszárnyak viszont mindenképpen
magukra vonták a szemlélı tekintetét. Ezen a reggelen minden bizonnyal keleti szél fújt, mert a KC-
10-es Virginia felıl közelítette meg a légibázist. „Jézusom, ezt nézzék meg!” – hallatszott a hátsó
sorokból, mire mindenki az elülsı ablakokhoz nyomult. Mintha turisták lettek volna – holott nem
azok voltak. A pirkadat és a földön világító lámpák sokaságának fényében jól látszott, hogy a
Capitolium épülete, az ország elsı városának középpontja többé nem az, ami volt. A látvány
valamiképpen sokkal közvetlenebb és valóságosabb hatást keltett, mint azok a képek, amelyeket
sokan közülük a beszállás elıtt, Hawaiin láttak a televízióban. Öt perccel késıbb a gép földet ért a
légierı Andrews támaszpontján. A magasabb rangú tiszteket a légierı elsı helikopterszázadának
gépe várta, hogy a Pentagonhoz vigye ıket. Az alacsonyabban és lassabban repülı helikopterbıl még
alaposabban szemügyre vehették a sérült épületet.
– Uramisten – hallatszott Dave Seaton hangja az intercomban. – Megúszta ezt egyáltalán valaki
élve?
Robby kis szünet után felelte:
– Azon tőnıdöm, hol lehetett Jack, amikor ez történt... Eszébe jutott egy pohárköszöntı – „A
véres háborúkra és a pocsék éghajlatra!” –, amelyet brit katonatársaságban hallott, s amelyben
megemlíttetett, hogy ezek jelentik a legjobb és legbiztosabb lehetıséget az elıléptetésre, hiszen
helyek megüresedésével járnak... Bizonyos, hogy ennek az esetnek a nyomán is felvirrad néhány
embernek, igazából azonban senki sem áhítozott efféle elımenetelre – legkevésbé Jackson legjobb
barátja odalent, a megsebzett városban.
*
O’Day felügyelı a délkeleti Nyolcadik sugárúton állította le a kocsiját. A tengerészgyalogosok
nagyon idegesek, állapította meg: a tengerészgyalogos-laktanyát alaposan körülvették. A járdákon
mindenütt autók álltak, az épületek benyílóiban kettı-kettı. Kiszállt a kocsiból, és FBI feliratú
széldzsekijében jobb kezében az igazolványával elindult egy tiszthelyettes felé.
– Dolgom van odabent, ırmester.
 – Kihez jött? – kérdezte a tengerészgyalogos, miközben alaposan szemügyre vette az
igazolványképet.
– Mr. Murrayhoz.
– Volna szíves nálam hagyni az oldalfegyverét, uram? Parancs van rá... – mentegetızött az
ırmester.
– Hát persze.
O’Day átadta derékra kapcsolható pisztolytáskáját, benne Smith & Wesson 1076-osával és két
tartalék tárral. Mivel a központban szolgált, egyszerre csak egy pisztolyt viselt.
– Hány emberük van itt?
– Két század, mindjárt itt. Egy harmadik a Fehér Háznál állomásozik. Pat ismerte az ilyesmit: esı
után köpönyeg. A dolog annyival is bizarrabb volt, hogy most hozta a hírt: az egész teljesen
felesleges... ezt persze valójában senki sem fogja majd fel. Az ırmester intett egy hadnagynak,
akinek épp nem volt más dolga – így intézik a dolgokat a tiszthelyettesek –, mint látogatókat
kísérgetni a laktanya területén. A hadnagy tisztelgett – mi mást is tehetett volna: tengerészgyalogos
volt.
– Daniel Murrayhoz jöttem. Vár engem.
– Kérem, kövessen, uram.
A laktanya épületeinek belsı oldalán ugyancsak egy sor tengerészgyalogos várakozott. A
harmadik csapat egy géppuskással az alakuló teret szállta meg. A két századot háromszáz fıre
egészítették ki. Hát igen, Ryan elnök igencsak biztonságban van itt, gondolta O’Day felügyelı.
Kivéve, ha a közelben egy másik eszelıs is röpköd. Útközben a kapitány is összehasonlította O’Day
felügyelı igazolványképét az arcával. Mintha az egészet kezdték volna túllihegni. Valakinek
figyelmeztetnie kellene ıket, mielıtt harckocsikat vezényelnének a laktanya elé, az utcára.
Murray a verandán fogadta.
– Jó hírt hoz?
– Nagyon jót – felelte a felügyelı.
– Jöjjön be – intett neki Murray, és bevezette barátját a reggelizı helyiségbe. – İ O’Day
felügyelı. Pat, gondolom, ismered ezeket az embereket.
– Jó reggelt. A Dombról jövök. Nem sokkal ezelıtt találtunk valamit, amirıl tudniuk kell –
kezdte, majd néhány percen át ismertette a fejleményeket.
– Mennyire biztos ez? – kérdezte Andrea Price.
– Tudja, hogy van ez – felelte O’Day. – Ezek most csak elızetes megállapítások, de meglehetısen
biztosnak tőnnek, délutánra pedig már megbízható laboradataink lesznek. A fickó
személyazonosságát már ellenırzik. Kicsit bizonytalan a dolog, mert a feje nincs meg, a kezei pedig
leszakadtak. Nem azt mondjuk, hogy lezártuk az ügyet, mindössze annyit állítunk, hogy vannak
elızetes ismereteink, amelyek további adatok alapjául szolgálhatnak.
– Megemlíthetem ezt a tévében? – kérdezte Ryan az összes jelenlévıtıl.
– Semmiképpen sem – jelentette ki Van Damm. – Elıször is, nincs megerısítve. Másodszor, túl
korán jött, hogy bárki is elhiggye.
Murray és O’Day váltottak egy pillantást. Egyikük sem volt politikus, náluk az információ
visszatartása a bizonyíték védelmét jelentette, annak érdekében, hogy utóbbit az esküdtek
egyértelmőnek tartsák. Arnie viszont politikus volt, aki szerint az információ adagolása arra szolgált,
hogy az embereket megóvják mindattól, amit szerinte képtelenek megérteni. Úgy gondolta, egyszerre
csak egy nyeletnyit kaphatnak belıle, azt is megrágva, kiskanálból. Mindketten azon tőnıdtek, vajon
volt-e valaha gyereke Arnie-nak, s ha igen, nem halt-e éhen, miközben a reszelt sárgarépájára várt.
Egyikük figyelmét se kerülte el, hogy Ryan jól megnézi magának a stábfınököt.
*
A közismert fekete doboz valójában nem volt más, mint egy adatrögzítı készülék, amelynek
kábelei a pilótafülkébıl hozták az információt. Összegyőjtötte és rögzítette a hajtómővekbıl és az
irányítószervekbıl érkezı adatokat, egyúttal pedig a hajózó személyzet szóbeli megnyilatkozásait is
felvette. A Japan Airlines állami légitársaság volt, repülıgépeit a legmodernebb eszközökkel
szerelték fel. A repülési-adatrögzítı tökéletesen digitalizált készülék volt, amely gyors és
zavarmentes adatátírást tett lehetıvé. A mőszakiak egyik vezetıje elıször is készített egy jó
minıségő, nagy sebességgel lejátszható másolatot az eredeti fémszalagról, ezt páncélszekrénybe
zárta, s a továbbiakban a kópiával dolgozott. Valakinek arra is gondja volt, hogy készenlétben tartson
egy japán tolmácsot is.
– Ezek a repülési adatok elsı ránézésre álomszépek, a gépben semmi sem hibásodott meg –
jelentette ki egy elemzı, miközben egy számítógép képernyıjét böngészte. – Szép, könnyed
fordulók, egyenletes hajtómő-teljesítmény... Ahogy az a nagykönyvben meg van írva... egészen idáig
– kocogtatta meg a monitort. – Itt zéró-hat-hétrıl élesen egy-kilences-hat felé fordult... majd azonnal
ismét lehiggadt, és egyenesen repült, míg csak végre nem hajtotta a támadást.
Egy másik technikus a szalag hangszegmensét pörgette ide-oda, de csak a pilóta és különbözı
földi irányítópontok szokásos kommunikációját találta.
– A pilótafülkében egyetlen szó sem hangzott el – jelentette ki. – Visszatekerem az elejére.
A szalagnak voltaképpen nem volt eleje, mert ebben a készülékben egyetlen zárt hurok járt körbe
– a 747-es ugyanis rendszerint hosszú, tengerentúli viszonylatokban közlekedett. Percekig eltartott,
míg a technikus megtalálta az elızı repülıúton készült felvétel végét. Itt a személyzet két tagja a
szokásos információcserét folytatta, parancsok hangzottak el, kommunikáltak a földdel. Egymás közt
a japánt használták, de ha rádióztak, a repülés nemzetközi nyelvét, az angolt.
Ez nem sokkal azután véget ért, hogy a gép megállt a kijelölt beszállófolyosónál. Ezután a
szalagon teljes kétpercnyi üres hely következett, majd amikor a felszállás elıtti rutin során ismét
bekapcsolták a fedélzeti eszközöket, elkezdıdött az újabb felvételi ciklus. A japán tolmács – a
hadsereg egy civil ruhás tisztje – a Nemzetbiztonsági Ügynökségtıl jött.
A hangfelvétel minısége kitőnı volt. Hallatszott az elfordított kapcsolók kattanása, a különbözı
eszközök háttérbeli zúgása, a leghangosabb azonban a másodpilóta lélegzetvétele volt: ıt a szalag
megfelelı sávja alapján azonosították.
– Állj – mondta a tolmácstiszt –, menjünk csak vissza egy kicsit. Van itt egy másik hang is, de
nem nagyon... Aha, most jó. „Minden kész, kérdıjel.” Ez bizonyosan a pilóta. Igen, az az ajtó
csukódása volt, akkor jött be. „Repülés elıtti ellenırzés kész... készen állok a start elıtti ellenırzés
elvégzésére...” Ó... Istenem. Megölte. Menjünk csak vissza!
A tiszt – rendfokozata szerint ırnagy – nem látta, hogy az FBI-ügynök is feltesz egy fejhallgatót.
Ilyesmiben mindkettıjüknek elıször volt része. Az ügynök egy bank videofelvételén már látott
gyilkosságot, de sem ı, sem a hírszerzıtiszt nem hallott. A felvételen hallatszott, amint a megszúrt
ember felnyög, levegıért kapkod: hangja meglepetésrıl és fájdalomról árulkodik. Ezt valami
gurgulázás-féle követte, talán beszélni próbált, majd újabb hang hallatszott.
– Ez mi? – kérdezte az ügynök.
– Játssza le még egyszer! – mondta a tiszt a falat bámulva. – „Nagyon sajnálom, hogy ezt kell
tennem!”
Ezután néhány nyögés, majd egy hosszú sóhaj következett.
– Jézusom...
Nem egészen egy perc múlva a másik csatornán megszólalt a második hang: közölte a toronnyal,
hogy a 747-es beindítja a hajtómőveit.
– Ez Sato, a pilóta – mondta a közlekedésbiztonsági bizottság elemzıje. – A másik hang minden
bizonnyal a másodpilótáé.
– İ már elhallgatott.
A másodpilóta csatornáján már csak valaminek a csorgása és háttérzajok hallatszottak.
– Megölte – jelentette ki az FBI-ügynök is. Tudták, hogy még vagy százszor lejátsszák a szalagot
maguknak és másoknak is, de az eredmény ugyanaz lesz. A formális vizsgálat még akár hónapokig is
eltarthat, de az ügy, kilenc órával azután, hogy elkezdıdött, voltaképpen lezárult.
*
 Washington utcái kísértetiesen kihaltak voltak. Ryan saját tapasztalatából tudta, hogy rendes
körülmények között a fıváros a napnak ebben az órájában dugig van gépkocsikkal, amelyekben a
szövetségi alkalmazottak, a lobbisták, a kongresszus tagjai és segítıik, az ötezer ügyvéd és
titkárnıik, valamint a mindannyiukat ellátó szolgáltatóipar magánalkalmazottai haladnak úti céljaik
felé. Ezen a napon nem ez volt a helyzet. Minden keresztezıdésben a városi rendırség rádiós autói
vagy a Nemzeti Gárda terepszínő jármővei posztoltak. Az összkép hétvégi ünnepnapra emlékeztetett,
s valóban, több gépkocsi érkezett a Domb felıl, mint ahány arrafelé tartott. A kíváncsiak nem
jutottak el úti céljukhoz, körülbelül tíz háztömbnyire onnét kénytelenek voltak visszafordulni.
Az elnöki konvoj Pennsylvania felé tartott. Jack hátul, a Chevy Suburbanben utazott, a testırség
kocsijai elıtt és után pedig most is a tengerészgyalogság jármővei haladtak.
A nap mostanra felkelt. Az ég jórészt kék volt, elsı ránézésre nem is lehetett észrevenni, hogy a
város sziluettje megváltozott.
A 747-es még a fákban sem tett kárt, állapította meg Ryan. Semmi másra nem pazarolta energiáit,
csak a cél számított. A Capitoliumon már féltucatnyi daru dolgozott, a kráterbıl, amely egykor az
ülésterem volt, kıtömböket emeltek ki és raktak teherautókra, amelyek aztán elvitték ıket valahová.
A helyszínen már csak néhány tőzoltókocsi tartózkodott, a történet drámai része véget ért. A
szörnyőség azonban nem múlt el.
Amikor Ryan hat óra negyvenkor a sötét páncélüvegen át vetett egy futó pillantást a Dombra, a
város többi része érintetlennek látszott. A konvoj a Constitution Avenue-n haladt. A
gépkocsiforgalmat elterelték, a reggeli kocogok azonban ezt a napot sem hagyták ki. Alighanem a
Mall felé ügettek, mint mindennap, most azonban megálltak. Ryan figyelte arcukat, némelyikük a
kocsira pillantott, de aztán tovább bámultak kelet felé. Kis csoportokban beszélgettek, mutogattak, a
fejüket csóválták. Jack észrevette, hogy a kocsijában ülı testırök is felfigyeltek a beszélgetıkre –
talán attól tartottak, hogy valamelyik hirtelen elıkap egy páncélöklöt a melegítıje alól.
Még sohasem autózott ekkora sebességgel Washingtonban. Hát persze, a gyorsan mozgó
célpontot nehéz eltalálni – de Ryan ideje immár amúgy is drágább volt, semhogy vesztegethették
volna. Ez volt a legvilágosabb jele annak, hogy száguld valami felé, amit pedig inkább elkerülni
szeretett volna. Mindössze néhány napja mondott igent Roger Durlingnak, aki felajánlotta neki az
alelnökséget, ám ezt inkább azért tette, hogy egyszer s mindenkorra letudjon mindenféle kormányzati
megbízatást. Vajon miért nem tudta soha visszautasítani az ilyesmit? A gondolatra fájdalmas vonás
jelent meg lehunyt szemő arcán. Nem vall nagy bátorságra, inkább az ellenkezıjére... Nagyon
gyakran megesett, hogy nem tudott nemet mondani, mert attól tartott, hogy emiatt gyávának tartják
majd. Félt megtenni bármit, amit a lelkiismerete tanácsolt, márpedig az gyakran tanácsolt olyasmit,
amit ı nem szívesen tett, vagy félt megtenni, csakhogy sohasem kínálkozott tisztességes alternatíva,
amelyet inkább választhatott volna.
– Minden rendben lesz – mondta Van Damm Jack arckifejezése láttán, és mert tudta, mi járhat az
új elnök fejében.
Jack nem felelhette azt, hogy: Dehogyis lesz.
3. Vizsgálat
A Roosevelt-termet Teddy Rooseveltrıl nevezték el. A keleti falon ott függött a Nobel-békedíj,
amelyet az orosz-japán háború idején folytatott „sikeres” közvetítıi tevékenységéért kapott. Igaz, a
történészek szerint, közremőködésével csak tüzelte Japán birodalmi ambícióit, és akkora sebet ejtett
az oroszok lelkén, hogy Sztálin – aki pedig aligha volt a Romanov-dinasztia híve – úgy érezte,
bosszút kell állnia országa megaláztatásáért. Mindenesetre ezzel az Alfred Nobel által alapított
sajátságos kitüntetéssel mindig is inkább politikai mint tényleges érdemeket jutalmaztak. A
helyiségben, amely kényelmes közelségben volt az Ovális Irodához, általában közepes mérető
ebédeket és tanácskozásokat rendeztek. Az idejutás nehezebbnek bizonyult, mint Jack gondolta. A
Fehér Ház folyosói az épület jelentıség éhez képest keskenyek voltak, és hemzsegtek rajtuk a
testırök – bár itt a fegyvereiket nem tették közszemlére. Ez kellemes csalódást okozott Ryannek.
Azokon kívül, akik mozgás közben is állandóan kísérték, még összesen vagy tíz ügynökkel
találkozott, ami végül elkínzott sóhajt csalt ki belıle, a „Vívómester”-bıl. Minden új és más volt
körülötte, és a testırcsapat, amelyet korábban az elnöki méltóság természetes, sıt olykor mulatságos
velejárójának tartott, ismét csak arra emlékeztette, hogy élete drámaian megváltozott.
– És most? – kérdezte.
– Erre – mondta egy ügynök, kinyitott egy ajtót, és Jack szembe találta magát az elnöki
sminkessel. Formalitásokat nélkülözı találkozás volt ez, az arcfestınél – egy ötvenes nınél – minden
eszköze ott volt egy nagy mőbır táskában. Bármilyen gyakran szerepelt is a kamerák elıtt –
korábban, nemzetbiztonsági tanácsadóként is jó néhányszor megtette –, a sminktıl továbbra is
idegenkedett, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne fészkelıdjék, amikor bekenik az arcát
folyékony alapozóval, aztán pedig még be is púderezik. Nem állhatta a hajlakkot sem, és idegesítette
az egész tüsténkedés, amelyet a nı egyetlen szó nélkül csinált végig, miközben olyan arcot vágott,
mint aki bármely pillanatban sírva fakadhat.
– Én is kedveltem ıt – mondta neki Jack. A nı keze megállt, tekintetük találkozott.
– Mindig olyan helyes volt velem. Pont úgy utálta ezt a dolgot, mint maga, de sohasem
panaszkodott, és mindig mondott valami vicceset. Néha a gyerekek arcát is kikészítettem, csak úgy, a
mulatság kedvéért. İk élvezték, még a fiú is. A tévé elıtt játszottak, a tévések adtak nekik
kazettákat, és...
– Jó, rendben – fogta meg a nı kezét Ryan. Végre találkozott egy alárendeltjével, aki nem akart
mindenáron tökéletesen elıírásos lenni, és akinek a jelenlétében nem érezte úgy magát, mint egy
fenevad az állatkertben. – Hogy hívják? – kérdezte tıle.
– Mary Abbot – felelte a nı. A szeme könnybe lábadt, és már mentegetızni akart volna, de Ryan
megszólalt:
– Mióta dolgozik itt?
– Nem sokkal Mr. Carter távozása elıtt vettek fel – felelte Mrs. Abbot. Megtörölgette a szemét és
megnyugodott.
– Nos, lehet, hogy tanácsot fogok kérni magától – mondta barátságosan az elnök.
– Ugyan, elnök úr, nem értek én az ilyesmihez... – mondta Mrs. Abbot zavart mosollyal.
– No, hát én se. Azt hiszem, egyszerően ki kell majd találnom, hogyan csináljam.
Ryan a tükörbe pillantott.
– Kész?
– Igen, elnök úr.
– Köszönöm, Mrs. Abbot.
Beültették egy fa karosszékbe. A reflektorokat már bekapcsolták, úgyhogy a helyiségben
mostanra volt vagy harminc fok – Jack legalábbis így érezte. Egy technikus kétfejő mikrofont
csippentett zakója hajtókájára. Mozdulatai ugyanolyan óvatosak voltak, mint Mrs. Abbotéi, már csak
azért is, mert a forgatócsoport minden tagját egy-egy ügynök tartotta szemmel, az ajtóban pedig
Andrea Price állt, és az összes bent lévıvel tette ugyanezt. Összehúzott szemmel, gyanakvó
tekintettel figyelt, jóllehet a helyiségbe bevitt minden berendezést tüzetesen megvizsgáltak, és
minden jövevényt állandóan éber szempárok vizslattak, hiszen csakugyan elıfordulhat, hogy valaki
be tud hozni egy mőanyag kompozitokból készült pisztolyt, de a pisztoly valamiképpen mindig
kidudorodik – s az ügynökök most pontosan ezt figyelték. Tapintható idegességük átragadt a
tévésekre, akik ügyeltek, hogy a kezük mindig lássék, és ne tegyenek hirtelen mozdulatokat. Az
elnöki testırség elıvigyázatossága csaknem mindenkit ki tudott hozni a sodrából.
– Két perc – mondta a gyártásvezetı: most kapott utasítást a fülhallgatóján keresztül. – Most
kezdıdött a reklám.
– Aludt egyáltalán az éjjel? – kérdezte a CNN fehér házi tudósító-csoportjának vezetıje. Ahogyan
mindenki más, ı is gyorsan át akart látni az új elnökön.
– Nem eleget – felelte gyorsan és idegesen Jack. Két kamera szegezıdött rá. Keresztbe rakta a
lábát és összefonta a két kezét az ölében, nehogy akár véletlenül is ideges mozdulatokat tegyen.
Vajon pontosan milyennek kell mutatkoznia? – tőnıdött. Méltóságteljesnek? Megrendültnek?
Szerénynek, de magabiztosnak? Mindegy, ezzel mostanra már elkésett. Miért is nem kérdezte meg
idıben Arnie-t?
– Harminc másodperc – jelentette a producer.
Jack igyekezett összeszedni magát. Tudta: a testtartása biztosítja majd, hogy teste ne mozogjon.
Egyszerően csak válaszolj a kérdésekre. Elég régóta csinálod.
– Nyolc óra múlt nyolc perccel – mondta egyenesen a Jack mögötti kamerába a tudósító. – Itt
vagyunk a Fehér Házban, Jack Ryan elnökkel. Elnök úr, hosszú éjszaka áll ön mögött?
– Sajnos igen – ismerte el Ryan.
– És mirıl tud beszámolni nekünk?
– A mentési munkálatok, mint tudja, folynak. Durling elnök holtteste egyelıre még nem került
elı. A nyomozást az FBI koordinálja.
– Találtak már valamit?
– A mai nap folyamán valószínőleg lesznek majd közlendıink, de most még korai volna bármit is
mondanom.
Annak ellenére, hogy a tudósítót gondosan elıkészítették az interjúra, látszott a tekintetén, hogy
csalódott.
– És miért éppen az FBI? Nem az elnök biztonsági szolgálatának hatáskörébe tartozik...?
– Most nincs idı hatásköri torzsalkodásra. Az efféle vizsgálatot azonnal el kell kezdeni, ezért úgy
döntöttem, hogy az irányító szervezet az FBI legyen, az igazságügyi minisztérium alárendeltségében,
és más szövetségi ügynökségek közremőködésével. Válaszokat akarunk, gyorsan akarjuk ıket, és
úgy tőnik, ez a legjobb módja, hogy megkapjuk ıket.
– Jelentették, hogy új FBI-igazgatót bízott meg.
– Igen, Barry, ezt tettem. Felkértem ügyvezetı igazgatónak Daniel E. Murrayt. Dan hivatásos
FBI-ügynök, eddig Shaw igazgató egyik szakmai helyettese volt. Hosszú évek óta ismerjük egymást,
Mr. Murray a kormány szolgálatában álló egyik legjobb rendır.
*
– Murray?
– Rendır. Állítólag a terror– és kémelhárítás szakértıje – felelte a hírszerzıtiszt.
A kérdezı erre csak ennyit szólt:
– Hm.
Aztán ismét kortyolt egyet kesernyés kávéjából.
*
– Mit tud nekünk mondani, mi várható a következı néhány napban? – hangzott a tudósító
következı kérdése.
– Egyelıre még a tervezésnél tartunk. Mindenekelıtt hagynunk kell, hogy az FBI és a végrehajtó
hatalom többi szervezete tegye a dolgát. Ma még lesznek közlendıink, de ez az éjszaka sokak
számára nagyon hosszú és nehéz volt...
A tudósító bólintott. Eljött az ideje, hogy feltegyem az emberközeli kérdést – döntötte el.
– Hol aludt az éjjel? És hol töltötte az éjszakát a családja?
– A tengerészgyalogság laktanyájában, az Elsı és a Nyolcadik sugárút keresztezıdésében – felelte
Ryan.
Ó, a francba. Fınök – mormolta Andrea Price az ajtó elıtt. Egy-két újságíró megneszelte, de a
testırség egyiküknek sem erısítette meg, és a legtöbb médium azt jelentette, hogy a Ryan család
„közelebbrıl nem ismert helyen” tartózkodik. Nos, akkor ma éjszaka máshol alszanak majd. És
ezúttal majd nem derül ki, hogy hol. A fene egye meg.
– Miért ott?
– Nos, valahol csak aludnunk kellett, és az a hely megfelelınek tőnt. Valamikor én magam is
tengerészgyalogos voltam, Barry – mondta szívélyesen Jack.
*
– Emlékszik, amikor felrobbantottuk ıket?
 – Remek éjszaka volt – felelte a hírszerzıtiszt, és eszébe jutott, ahogyan távcsövével a bejrúti
Holiday Innt kémlelte. İ maga is részt vett az akció megszervezésében. Valójában csak a sofır
kiválasztása volt nehéz. Az amerikai tengerészgyalogosokat valami különös, szinte misztikus
nimbusz lengte körül: a jenkik imádták az ilyesmit. De éppúgy meghaltak ezek is, akár a többi
hitetlen. Derősen eltöprengett rajta, vajon milyen lenne, ha az emberei netán Washingtonban
bérelnének vagy vásárolnának egy jó nagy teherautót...
Ezt a kellemes gondolatot azonban utóbb félretette. Ott már valaki intézkedett. Egyébként sem
praktikus. Többször is járt Washingtonban, több esetleges célpontot is megvizsgált, és épp a
tengerészgyalogos-laktanya volt az egyik. Nem ırizték valami jól, ami tulajdonképpen baj, hiszen
egy célpontot éppen a politikai jelentısége tesz vonzóvá.
*
– Nem okos – állapította meg Ding reggeli kávéját iszogatva.
– Azt akarod, hogy elrejtızzön? – kérdezte Clark.
– Ismered ıt, apa? – tudakolta Patricia.
– Ami azt illeti, igen. Ding, meg én annak idején szolgáltunk alatta. Ismertem az apját is,
egyszer... – tette hozzá John gondolkodás nélkül, ami igencsak szokatlan volt tıle.
– Milyen ember, Ding? – kérdezte vılegényétıl Patsy. Nemrég volt az eljegyzésük.
– Elég okos – felelte Chavez –, és amolyan csendes ember. Kedves fickó, mindenkihez van egy jó
szava. Úgy értem, általában.
– Ha kell, tud kemény is lenni – állapította meg John, miközben fél szemmel beszélgetıpartnerére
sandított, aki hamarosan a veje lesz. Majdhogynem megborzongott. Aztán észrevette, hogyan néz a
lánya a fiatalemberre, és csakugyan libabırös lett. A fene egye meg.
– Ez igaz – helyeselt Chavez.
*
Ryan arca izzadt a smink alatt, a lámpák fényében, és nehezére esett, hogy ne vakarja meg
viszketı bırét. Sikerült megálljt parancsolnia kezének, de arcizmai alig észrevehetıen rángatózni
kezdtek. Remélte, hogy a kamera nem veszi észre.
– Sajnos nem mondhatom meg, Barry – folytatta, miközben két kezét továbbra is szorosan
összekulcsolta. – Túl sok még a kérdés, amelyekre egyelıre nem tudunk érdemi választ adni. Ha
majd tudunk, megtesszük, addig nem.
– Húzós napja lesz ma – mondta együtt érzıén Barry.
– Nemcsak nekem, mindnyájunknak.
– Köszönöm, elnök úr.
A riporter megvárta, amíg kialszanak a lámpák. Fülhallgatójában az adásrendezı hangját hallotta
Atlantából:
– Jól csinálta, kösz.
Andrea Price-t félretolva Van Damm lépett be. Nem sokan tehették meg, hogy megérintsék az
elnöki testırség bármelyik tagját – az ilyesmi súlyos ellenlépéseket vont maga után. Félretolni ıket
pedig még kevésbé volt ajánlatos – Arnie azonban ama kevesek közé tartozott, akik megengedhették
maguknak.
– Nagyon jól csinálta. Csak így tovább, pontosan ugyanígy. Válaszoljon a kérdésekre. Rövid
válaszokat adjon!
Jött Mrs. Abbot, hogy ellenırizze Ryan sminkjét. Gyengéden megérintette a homlokát, és a másik
kezében lévı kis kefével megigazította a haját. Ennyit annak idején, a középiskolai éveket lezáró bál
elıtt sem veszıdtek vastag hajával... sem ı, sem másvalaki. Hogy is hívták azt a lányt? Más
körülmények között mindez nevetséges lett volna.
A CBS tudósítója harmincas évei közepén járó nı volt, eleven példája annak, hogy okosság és
szépség nem egymást kizáró fogalmak.
– Elnök úr, hányan vesztek oda a kormány tagjai közül? – kérdezte néhány bemelegítı kérdés
után.
 Az elnököt figyelmeztették, hogy minden riportert a keresztnevén szólítson. Nem tudta ugyan,
hogy mi szükség volt erre, de mivel elég ésszerőnek találta, így válaszolt:
– Maria... bármily szörnyő volt is valamennyiünk számára az utóbbi tizenkét óra, hadd
emlékeztessem arra, amit egyik beszédében néhány hete Durling elnök mondott: Amerika továbbra
is Amerika. A szövetségi végrehajtó hatalom szervei mától a miniszterhelyettesek vezetése alatt
mőködnek tovább, és...
– De Washington...
– Washington csakugyan néptelennek tőnik, de csak a közbiztonsági intézkedések
következtében...
A riporternı ismét a szavába vágott, nem mintha modortalan lett volna, hanem mert mindössze
négy perc állt a rendelkezésére, és ki akarta használni az idejét.
– És a katonák az utcákon?
– Maria, a helyi rendırségnek és a tőzoltóságnak még sohasem volt ilyen nehéz éjszakája.
Hosszú, hideg éjszakájuk volt... Hogy megkönnyítsék a polgári hatóságok dolgát, kivezényelték a
Nemzeti Gárda területi egységeit. Ezt hurrikánok és tornádók alkalmával is megteszik. Sıt valójában
a közigazgatás feladatait veszik át. Az FBI is segít a polgármesternek a dolgok intézésében.
Ma reggel ez volt Ryan leghosszabb mondata, ráadásul akkora nyomatékkal beszélt, hogy a végért
kis híján kifogyott a levegıbıl. Ekkor vette észre: ujjait olyan erısen kulcsolja egymásba, hogy azok
kifehéredtek. Tudatos erıfeszítést igényelt tıle, hogy ellazítsa ıket.
*
– Lássuk, ki ez a fickó – szólalt meg az indiai miniszterelnöknı. – Mit tudunk errıl a Ryanrıl?
Az ország hírszerzı szolgálatának vezetıje egy iratgyőjtıt tartott az ölében, amelynek tartalmát
mostanra kívülrıl tudta: megengedhette magának, hogy egy teljes napon át ismerkedjék az új
államfıvel.
– Hivatásos hírszerzıtiszt. Bizonyára ön is tud a londoni esetrıl, aztán arról a másikról az
Egyesült Államokban, évekkel utána...
– Ó, igen – szólt a kormányfı, és ivott egy kortyot a teájából. Nem szívesen emlékezett az említett
epizódokra. – Szóval egy kém...
– Mégpedig elismert kém. Orosz barátaink például egyenesen csodálják. Ugyanígy a Century
House is – közölte a tábornok, aki akárcsak miniszterelnöke, brit szellemő képzésben részesült, ı is
Oxfordban tanult, s ráadásul még Sandhurstben is. – Rendkívül éles esző ember. Okunk van azt
hinni, hogy Durling nemzetbiztonsági tanácsadójaként közremőködött a Japán elleni hadmőveletek
irányításában...
– Hát mi? Mit gondolunk róla? – kérdezte a kabinet feje, miközben tekintete a képernyıre tapadt.
Milyen jó is, hogy vannak hírközlési mőholdak... és hogy az amerikai adókat már a világon
mindenütt fogni lehet. Ma már felesleges repülıre ülni, és egy egész napot arra fordítani, hogy az
ember megismerjen egy rivális államfıt, ráadásul úgy, hogy a körülményeket eleve megszabják...
Tessék, itt látható az embere krízishelyzetben, ı pedig figyelheti, hogyan állja a sarat. Nos, akár
hivatásos hírszerzı, akár nem, nem érzi magát túlságosan jól a bırében. Mindenkinek megvannak a
maga korlátai.
– Kétségkívül respektust érdemel, asszonyom.
– Nem olyan félelmetes figura ez, mint ahogy maga leírja. Bizonytalan, feszélyezett... alaposan fel
van dúlva.
*
– Mit gondol, mikor tud majd bıvebbet mondani nekünk a történtekrıl? – kérdezte Maria.
– E pillanatban igazán nem tudom. Még túlságosan korai volna. Úgy gondolom, bizonyos
dolgokat nem szabad elkapkodni – felelte Ryan. Homályosan érzékelte, hogy az interjú, bármily
rövid ideje kezdıdött is, kicsúszott a kezébıl, és képtelen volt megállapítani, miért. Eddig sohasem
történt meg vele, hogy mint vásárlók a kasszánál, tévériporterek álltak sorban a Roosevelt-terem
elıtt, és mindegyik valami újat és mást akart kérdezni tıle (miután már elhangzott az elsı egy-két
kérdés), és hogy mindegyik mély benyomást akart tenni az új elnökre, s ráadásul a nézıkre is, a
láthatatlan sokaságra, amely a hírközlési láncolat túlsó végén a reggeli mősort nézte – merı
lojalitásból, s a riporterek tovább szerették volna erısíteni ezt a lojalitást. Az ország súlyos sebet
kapott, s aki ebben a helyzetben hírekkel látta el ıket, az mintha ennivalót tett volna az asztalukra, és
ehhez többek között Ryanre is szükségük volt. Ezért aztán Arnie korábbi javaslatai a felteendı
kérdésekkel kapcsolatban túlságosan is optimisták voltak – ahhoz képest, hogy egy dörzsölt politikai
profitól származtak, mindenképpen. Az egészben egyetlen jó dolog volt: az interjúkat rövidre kellett
fogni, hiszen az egyes társaságok helyi csatornáin egész óra huszonötkor mindenütt helyi híreket
mondtak. Bármekkora tragédia érte is Washingtont, a helybélieknek mindennapi dolgaik végzéséhez
tudniuk kellett, milyen az idıjárás és mekkora a forgalom. Ennek a washingtoni körgyőrőn belül
talán nem volt jelentısége, de az ország többi helyi adója egyáltalán nem feledkezhetett meg róla.
Maria még annál is csinosabbnak érezte magát, amilyen valójában volt, amikor a rendezı
leállította. A kamerába mosolygott.
– Hamarosan ismét visszajövünk...
Ryannek pedig volt tizenkét perce az NBC-interjúig. A kávé, amelyet a reggelihez ivott meg,
jelentkezett, neki tehát keresnie kellett egy vécét, amikor azonban felállt, a mikrofon drótja
visszarántotta.
– Arra, elnök úr – mondta Price, és balra, a folyosó vége felé, majd az Ovális Iroda irányába
mutatott. Jack túlságosan késın kapott észbe, s a helyiségbe lépve megdermedt. Lelkében az irodát
még másvalaki munkahelyének tartotta, a fürdıszoba azonban fürdıszoba volt, amely az elıtérbıl
nyílott. Itt legalább végre egyedül lehetett, ide még a pretoriánusai sem követték, akik úgy koslattak
utána, mint egy falka skót juhász, akik egy különösen becses birkát védelmeznek. Jack nem tudta,
hogy ha odabent volt valaki, az ajtókeret tetején kigyulladt egy lámpa, és az ajtó kémlelınyílásán át a
testırök még az elnök mindennapi életének ezt az aspektusát is szemmel tarthatták.
Kézmosás közben Ryan a tükörbe pillantott: elkövette a hibát, amelyet ilyenkor nem szabad
elkövetni. A sminktıl fiatalabbnak tőnt a valóságosnál, amit nem is nagyon bánt, bántóan hamisnak
találta viszont arcbıre festett pirosságát. Nem volt könnyő megállnia, hogy le ne törölje az egészet,
mielıtt az NBC kamerája elé ülne. Az ı riporterük egy fekete férfi volt, és amikor a Roosevelt-
terembe való visszatérése után kezet fogtak, Ryant némiképp megvigasztalta, hogy az illetı sminkje
még az övénél is groteszkebb volt. Megfeledkezett arról, hogy ahhoz, hogy az ember bırét az
elektronikus szemek normálisnak lássák, a nem elektronikus szemekben úgy kell festenie, mint
valami bohócnak.
– Mit fog ma csinálni, elnök úr? – hangzott Nathan negyedik kérdése.
– Ismét találkozom Murray FBI-igazgatóval, még egy ideig napi két megbeszélést kell tartanunk.
Lesz egy értekezletünk a nemzetbiztonsági tanács tagjaival is, aztán találkozom a kongresszus
néhány életben maradt tagjával. Délután pedig kormányülés.
– A temetéssel kapcsolatban mikor intézkednek? – olvasott fel a riporter egy újabb kérdést a
listájáról.
– Ez még túl korai – rázta a fejét Ryan. – Tudom, hogy rossz ezt hallani, de az ilyesmi idıigényes.
Szándékosan nem említette, hogy délután meghallgatja majd a Fehér Ház protokollirodájának
tizenöt perces beszámolóját a tervezett intézkedésekrıl.
– A gép japán gép volt, ráadásul az állami légitársaságé. Van-e bármi okunk, hogy feltételezzük...
Ryan elırehajolt, úgy válaszolta:
– Nem, Nathan, nincsen. Felvettük a kapcsolatot a japán kormánnyal. Koga miniszterelnök teljes
együttmőködést ígért, mi pedig szaván fogjuk. Hangsúlyozom, az ellenségeskedés Japánnal
maradéktalanul befejezıdött. Ami történt, szörnyőséges hiba volt. Tokió azon dolgozik, hogy bíróság
elé állítsa mindazokat, akik a konfliktust elıidézték. Még nem tudjuk pontosan, hogyan történt, most
a tegnapi esetrıl beszélek, és a „nem tudjuk” most szó szerint azt jelenti: nem tudjuk. És amíg meg
nem tudjuk, mindenkit óva intenék a spekulációktól. Semmi haszna, ártani viszont árthat, és bajjal jó
idıre el vagyunk látva. Elsısorban a sebek begyógyítására kell gondolnunk.
 *
Nagyon köszönöm – mormolta a japán miniszterelnök. Most elıször látta Ryan arcát, elıször
hallotta a hangját. Ezt is, azt is fiatalabbnak találta, mint eredetileg gondolta, bár éppen ma reggel
kapott részletesebb információkat Ryanrıl. Koga is észrevette, hogy az elnök ideges és feszélyezett,
amikor azonban egy ostoba kérdésre az elvárhatónál tartalmasabb választ adott („vajon miért tőrik
ilyen jól az amerikaiak médiájuk ostobaságát?”), megváltozott hangon és arckifejezéssel tette. A
változás csekély volt, Koga azonban megszokta, hogy a legapróbb nüanszokra is felfigyeljen –
többek közt ezzel az elınnyel is jár, ha az ember Japánban nı fel, a miniszterelnök pedig ráadásul
egész felnıtt életét a politika közegében töltötte.
– Félelmetes ellenfél volt – jegyezte meg halkan a külügyminisztérium egyik tisztségviselıje –, és
a múltban bátor embernek mutatkozott.
Koga az iratokra gondolt, amelyeket két órával korábban olvasott. Ryan, ellentétben a japán
kormányfıvel, nem riadt vissza az erıszak alkalmazásától. A két különös amerikaitól azonban,
akiknek az életét köszönhette, mert megmentették tulajdon honfitársaitól, megtanulta, hogy az
erıszak olykor helyénvaló, ahogyan a sebészi beavatkozás is az. Ryan mások megvédelmezése
érdekében alkalmazott erıt, s bár nem szívesen élt vele, de ismételten megtette, mielıtt visszatért a
békebeli gyakorlathoz. Japánhoz való viszonya ugyancsak nem volt teljesen egyértelmő, rátermetten
és kíméletlenül küzdött, de aztán könyörületet és belátást mutatott. Bátor ember...
– ...és azt hiszem tisztességes – tette hozzá Koga, majd egy pillanatra elhallgatott. Milyen furcsa,
hogy két ember, akik sohasem találkoztak, s akiknek országai egy hete még hadban álltak, mintha
máris baráti viszonyban lenne egymással. – Ez az ember egy szamuráj – mondta.
*
Az ABC riportere egy szıke nı volt, akit Joynak hívtak. Ryan úgy érezte, a név semmiképpen
sem illik ehhez a naphoz, de aztán arra gondolt, hogy nyilván a szüleitıl kapta, mint ahogy így is
volt. Ha Maria a CBS-tıl csinos volt, hát Joy egyenesen lélegzetelállító: talán ı volt az oka, hogy az
ABC reggeli mősorát nézték a legtöbben. Amikor üdvözlésképpen kezet nyújtott, kézfogásában
melegség és szívélyesség érzıdött – és még valami, amitıl Jack szíve megdobbant.
– Jó reggelt, elnök úr – mondta kedvesen. A hangja jobban illett volna egy baráti vacsorára, mint
egy reggeli hírmősorba.
– Foglaljon helyet – mutatott a vele szemben lévı székre Ryan.
– Tíz perccel kilenc elıtt a Fehér Ház Roosevelt-termébıl üdvözöljük önöket: John Patrick Ryan
elnök társaságában – búgta a kamera felé. – Elnök úr, országunk hosszú és nehéz éjszakát tudhat
maga mögött. Mit tud mondani nekünk?
Ryan mostanra kellıképpen lehiggadt, hogy mindenféle tudatos gondolkodás nélkül
megválaszolhassa a kérdést. Hangja nyugodt és némiképpen gépies volt, egyenesen a nı szemébe
nézett, ahogyan mondták neki. Nem esett nehezére, hogy a nedvesen csillogó szempárra
koncentráljon, bár ebben a korai órában némi zavart is keltett benne. Remélte, hogy ebbıl nem sok
látszik majd.
– Elnök úr, az utóbbi néhány hónap során nagy megrázkódtatások értek bennünket, akárcsak az
éjjel. Ön néhány perc múlva a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén vesz részt. Mi aggasztja a leginkább?
*
Igen, így van – gondolta Daryaei. Egyszer már találkozott Ryannel, aki akkor kihívóan és gıgösen
viselkedett, nagyjából úgy, ahogyan a kutya is bátran acsarkodik a gazdája jelenlétében – ı
legalábbis így érezte. A gazdának azonban vége volt, a kutya pedig egy szép, de kurvás nıre
szegezte a tekintetét: Daryaei szinte csodálkozott, hogy nem lóg ki a nyelve, és nem nyálzik. Talán a
kimerültség teszi... Ryan fáradt volt, ez egyértelmően látszott rajta. Akár a hazája, állapította meg az
ajatollah. Kívülrıl ugyan erısnek látszik... Ryan még fiatalember volt, széles vállú, egyenes tartású.
Tekintete tisztán csillogott, a hangja határozottan csengett, amikor azonban országa erejérıl
faggatták, érezni lehetett, hogy fél, sıt magától a félelemtıl is fél. Furcsa.
 Daryaei tudta, hogy az erı és a hatalom inkább a szellem, mint a test tulajdonságai, s hogy ez a
nemzetekre éppúgy igaz, mint az egyes emberekre. Amerika rejtély volt a számára, akárcsak az
amerikai vezetık. De mennyit is tudott róluk valójában? Amerika istentelen ország. Ezért látszott a
félelem ezen a Ryan fiún, amikor beszélt. Isten nélkül az ember, de egy ország sem látja a célt.
Egyesek szerint ugyanez állt Daryaei országára is, ı azonban úgy gondolta, hogy ha igaz volna is,
más okból lenne az.
Ahogyan mindenki más a világon, Daryaei is Ryan arcára és hangjára összpontosította figyelmét.
Nyilvánvaló volt, hogy az elsı kérdést közhelyekkel válaszolta meg. Bármit tudjon is Amerika errıl
a dicsı esetrıl, ezek el fogják hallgatni. Lehet, hogy nem tudnak róla túlságosan sokat, de ez érthetı.
Daryaeinek ugyancsak hosszú napja volt, és alaposan kihasználta. Felhívta a külügyminisztériumot,
és írásos összefoglalót kért az amerikai területi részleg vezetıjétıl az amerikai kormány
mőködésérıl. (A területi részleg valójában egy teljes minisztériumi osztályt tett ki az épületben.)
Mint kiderült, a helyzet még felül is múlta Daryaei reményeit. Az amerikaiak képtelenek voltak új
törvényeket hozni, és nem költhettek a költségvetési pénzeket, míg kongresszusuk ismét össze nem
állt, márpedig ehhez idı kellett. Csaknem az összes minisztériumuk elveszítette elsı emberét. Ez a
Ryan fiú – maga Daryaei hetvenkét esztendıs volt – maga volt az amerikai kormány, s ı nem örült
ennek.
Az Amerikai Egyesült Államok éveken át nyomasztotta. Micsoda hatalom. Amerika a „kisebbik
Sátán”, a Szovjetunió bukása után csökkentette katonai potenciálját, de még így is más nemzetek
számára elképzelhetetlen dolgokra volt képes. Mindez a politikai megoldások irányába mutatott, s
bár az ilyesmi nem volt gyakori, a veszélye mindig fennállt. Amerika népe gyakran sorakozott fel
bizonyos célkitőzések mögött, ahogyan ez a közelmúltban Irakkal kapcsolatban is történt, és olyan
átütı eredményeket értek el, amilyeneket az 6 hazájának egy csaknem tíz éven át tartó véres
háborúval sem sikerült kivívnia. Amerika igazából emiatt jelentett veszélyt, csakhogy most Amerika
meggyengült – le ugyan nem fejezték, de nem sok híja volt. A hatalmas test megrokkant,
tehetetlenné vált, amikor megsebezték a nyakán, s még inkább a fején... Mindössze egyetlenegy
ember, gondolta Daryaei, aki immár nem figyelt oda a televízióból hallatszó szavakra. A szavak
most nem számítottak. Ryan semmi lényegeset nem közölt, annál többet árult el viselkedése. Daryaei
tekintete az elnök nyakán állapodott meg, nem véletlenül. A tulajdonképpeni feladat, gondolta,
véglegessé tenni a fej elválasztását a testtıl – márpedig a kettıt mindössze a nyak kötötte össze.
*
– Tíz perc a következıig – jelentette Arnie, miután Joy elsietett, hogy még idejében kijusson a
repülıtérre. A Fox riporterét már kisminkelték.
– Hogy csinálom? – kérdezte Jack. Ezúttal levette a mikrofon zsinórját, mielıtt felállt volna.
Muszáj volt kinyújtania a lábát.
– Egészen jól – állapította meg nyájasan Van Damm. Hivatásos politikusnak talán valami mást
mondott volna, de egy igazi politikusnak valóban kemény kérdésekre kellett volna válaszolnia. Ez
most ahhoz hasonlított, mintha egy golfjátékos nem egy elsı osztályú profival, hanem egy nála
gyengébbel mérkızött volna, de ebben senki sem találhatott kivetnivalót. Ahhoz, hogy Ryan
egyáltalán helyt tudjon állni, meg kellett erısíteni az önbizalmát. Az elnöki hivatal a legjobb idıkben
is súlyos teher volt. Az elızı elnökök szívesen megszabadultak volna a kongresszustól, a különbözı
ügynökségektıl és a minisztériumoktól – Ryanre viszont keserves lecke várt: meg kellett tanulnia,
mennyire nélkülözhetetlen a kormányzati rendszer egésze.
– Egészen belejöttem, igaz? – kérdezte. Nekidılt a falnak a Roosevelt-terem elıtt, és végignézett
a folyosón.
– Meg fogja tanulni – ígérte a stábfınök.
– Remélhetıleg – mosolyodott el Jack. Észre sem vette, hogy amit ezen a reggelen elvégzett – egy
új tevékenység –, úgyszólván feledtette vele mindazt, ami a nap folyamán még várt rá. Aztán
testırségének egyik tagja átnyújtott neki egy papírlapot.
 Bármennyire méltánytalannak tőnt is ez a többi család tagjaival szemben, mindenkinek meg
kellett értenie, hogy az elsıbbség Durling elnök holttestét illeti. Nem kevesebb, mint négy darus
kocsit vonultattak fel az épület nyugati oldalához. Tevékenységüket védısisakos építıipari
elımunkások koordinálták, akik gyakorlott munkások csoportjaival együtt az ülésterem alapszintjén
tevékenykedtek. Többen voltak, semhogy biztonságosan dolgozhattak volna, a munkaügyi
minisztérium munkabiztonsági osztálya azonban ezúttal távollétével tüntetett. A kormányzati
felügyelı szervek közül egyedül az elnöki testırség számított – mert bár a legfıbb hatáskört az FBI
gyakorolta, aligha akadt, aki akadályozni merte volna a komoran vizsgálódó biztonságiakat. Jelen
volt egy orvos és egy mentıcsoport is, arra az esetre, ha valaki – bár minden ez ellen szólt – túlélte
volna az esetet. Az igazán nehéz feladat a kráterbe lenyúló daruk összehangolása volt. Négy,
ugyanabból a vizesgödörbıl ivó zsiráfra emlékeztettek, és kezelıik olyan ügyesen bántak velük,
hogy még össze sem koccantak.
– Ide nézzenek! – mutatott az egyik építımunkás a földre: egy halott megfeketedett keze egy
automata pisztolyt szorongatott. Alighanem Andy Walker volt az, Roger Durling elsı számú
biztonsági embere. Az utolsó felvételeken néhány lábnyira volt az elnöktıl, rohant, hogy eltüntesse
az emelvényrıl, de már nem érte el: kötelességének teljesítése közben érte a halál.
Az egyik daru odabókolt, és – a köré kötött acélsodronynál fogva – felemelt egy homokkıtömböt,
amely lassan forogva felemelkedett. Láthatóvá váltak Walker testének maradványai, és egy másik
ember nadrágos lába. Körös-körül mindent a szilánkokra tört és színét vesztett tölgyfa emelvény
darabjai borítottak, valamint néhány égett papírdarab. A romos épületnek ezen a részén a tőz
valójában nem hatolt át a kövek halmán, ahhoz túlságosan gyors volt az égés.
– Megálljon! – ragadta meg az építımunkás az ügynök karját, és nem engedte, hogy közelebb
menjen. – Most még ne vigyék el ıket. Emiatt senkinek sem érdemes meghalnia. Várjanak még
néhány percet!
Megvárta, míg a daru odaengedi a másikat, integetve jelezte a kezelınek, hogyan közelítsen, hova
eressze a kábelt, és mikor állítsa meg. A munkások körülkötötték a következı kıtömböt is, aztán az
elımunkás jelzett a darukezelınek. A kı a levegıbe emelkedett.
– Megtaláltuk JUMPER-t – szólt bele a mikrofonjába az ügynök. Az egészségügyiek azonnal
odaindultak, mire több építımunkás is fennhangon figyelmeztette ıket: vigyázzanak! Már
húszlábnyi távolságból láthatták, hogy igyekezetük hiábavaló. A halott utolsó beszédének kéziratát
tartotta bal kezében. A lezúduló kövek valószínőleg már azelıtt végeztek vele, hogy eljutott volna
hozzá a tőz, amely leperzselte a haját. Testének nagy része szétzúzódott, de öltönye, elnöki
nyakkendıtője és a csuklóján levı aranyóra egyértelmően bizonyították: ez Roger Durling elnök.
Mindenki abbahagyta a munkát. A daruk leálltak, a dízelmotorok üresben jártak, a kezelık a
kávéjukat itták vagy rágyújtottak. Egy csapatnyi rendırségi fotós minden elképzelhetı szögbıl
felvételeket készített.
Nem kapkodtak. Az ülésterem más pontjain a nemzeti gárdisták a holttesteket rakták zsákba, hogy
azután elszállítsák ıket: két órája vették át ezt a feladatot a tőzoltóktól. Egy tizenöt méternyi
átmérıjő területet azonban a biztonságiak tartottak megszállva: utolsó hivatali kötelességüket
teljesítették JUMPER szolgálatában. Ezt a fedınevet adták neki, annak emlékére, hogy annak idején
hadnagyként a 82. ejtıernyısezredben szolgált. [Jumper a. m. ‘ugró’ – fordító]. Túlságosan régóta
folyt már az egész, hogy elérzékenyüljenek, az egybegyőlt ügynökök szemébe azonban még többször
is könnyek győltek. Amikor az egészségügyiek távoztak és a fotósok is végeztek, négy ELNÖKI
TESTİRSÉG feliratú széldzsekit viselı ügynök leereszkedett a kıtömbök között. Elıször Andy
Walkert emelték fel – aki tudata utolsó villanásával is a „biztosított személyt” mentette –, majd
gyengéden egy gumírozott testzsákba helyezték. A zsákot úgy emelték fel, hogy két társuk átvehesse
és elszállíthassa onnét. Most Durling elnök következett: a feladat nem volt könnyő. A holttest
megmerevedett, és a hidegben meg is fagyott. Egyik karja derékszögben elállt a törzsétıl, és nem fért
a zsákba. Az ügynökök tanácstalanul néztek egymásra. A holttest bizonyíték volt, nem tehettek vele
semmit, ami változtatott rajta, még lényegesebb volt azonban, hogy semmiképpen sem akartak kárt
tenni a tetemben. Durling elnök tehát kinyújtott karral került a zsákba, mint Achab kapitány Melville
Moby Dickjében.
Négy ügynök vitte, a lezuhant kıtömbök között, az üléstermen át juttatták ki a mentıautóhoz,
amelyet kifejezetten erre a célra rendeltek oda. A fotósok és operatırök megbolydultak, csattogtak a
fényképezıgépek zárai, a kamerák ráközelítettek a látványra: ezt a pillanatot mindenki meg akarta
örökíteni.
Ugyanebben a pillanatban Ryan éppen a Foxnak adott interjút, s közben az asztalán álló
monitoron nézte a jelenetet. Ettıl valahogy az egészet hivatalosnak érezte. Durling csakugyan
meghalt, és mostantól csakugyan ı volt az elnök. Pont.
A helyiségben lévı kamera rögzítette a Ryan arcán végbemenı változást: megrohanták az
emlékek, eszébe jutott, ahogyan Durling kiválasztotta ıt, megajándékozta bizalmával, támaszkodott
rá, segítette...
Ez az! – értette meg Jack. Korábban mindig volt valaki, akire támaszkodhatott. Persze, mások is
támaszkodtak ırá, kikérték a véleményét, válsághelyzetben hagyták, hadd menjen a maga feje után,
de mindig volt valakije, akihez folyamodhatott, aki megmondja neki, mi a teendı. Ezzel most is
próbálkozhatott, de visszajelzésként csak vélekedéseket kaphatott, dönteni senki más nem dönthetett
helyette. A döntéseket most ı hozta. Mindenfélét mondanak majd neki, a tanácsadói úgy tesznek
majd, mint az ügyvédek: az egyik így érvel, a másik úgy, hogy bebizonyítsa, amit tesz egyidejőleg
helyes és helytelen, de a döntés végsı soron csakis az övé.
Ryan elnök sminkjérıl megfeledkezve megdörzsölte az arcát: el is kente rajta a festéket. Nem
tudta, hogy a Fox és a többi tévék csatornái immár osztott képes üzemmódban sugároznak, mert azt,
amit a Roosevelt-teremben vettek fel, mindegyikük felhasználhatta. Feje ide-oda mozdult, mint
akinek olyasvalamit kell tudomásul vennie, ami nincs ínyére, arcára félreérthetetlenül kiült a
szomorúság. A Capitolium lépcsıi mögött a daruk ismét bólogatni kezdtek.
– És most mi lesz? – kérdezte a Fox riportere. A kérdés nem szerepelt a listáján, egyszerő emberi
reakció volt egy emberi szituációra. A bevágás a Capitoliumról jócskán elvett az interjú
engedélyezett idejébıl, ha pedig folytatják a beszélgetést, átcsúsztak volna a következı
mősorblokkba. A Fehér Ház ilyen kérdésekben hajthatatlan volt.
– Rengeteg munka vár ránk – felelte Ryan.
– Köszönöm, elnök úr. Kilenc óra múlt tizennégy perccel.
Jack látta, hogy a kamera tetején kialszik a lámpa. A gyártásvezetı várt néhány pillanatig, aztán
intett. Az elnök levette a hajtókájáról a mikrofont és a drótját. Túl volt elsı sajtómaratonján. Kifelé
menet gondosan szemügyre vette a kamerákat. Valamikor régen történelemórákat, mostanában
tájékoztatókat tartott, ezekre azonban élı emberek elıtt került sor. Ott láthatta a tekinteteket, és
olvashatott belılük, a reakciók nyomán módosíthatott mondanivalóján, gyorsíthatott és lassíthatott,
ha a körülmények engedték, humorral főszerezhette elıadását, s az egyértelmőség végett meg is
ismételhetett dolgokat. Közvetlen megnyilatkozásaival azonban a rendezık ezentúl munkadarabként
bánnak. Ryan elhagyta a helyiséget: mostanra az egész világon emberek értékelték, amit az amerikai
elnökbıl láttak. Mire ismét eljut a fürdıszobába, a kommentátorok vagy ötven, vagy annál is több
különbözı országban vitatkoznak majd róla.
*
– Ez a legjobb dolog, ami Jefferson óta az országgal történt – mondta az idısebbik férfi, aki
históriában járatos embernek tartotta magát. Jefferson azzal a tételével lopta be magát a szívébe,
mely szerint a legjobban azt az országot kormányozzák, amelyet a legkevésbé kormányoznak. A
Monticellói Bölcs egyéb megnyilatkozásainak hírét sem hallotta.
– És úgy látszik, ehhez is egy japán köllött. – Megállapítását gúnyos horkantással kísérte. Egy
ilyen esemény még az ı makacs rasszizmusát is hatályon kívül tudta helyezni. Hogy mik vannak!
Az egész éjszakát ébren töltötték – helyi idı szerint most öt óra húsz perc volt –, az egymást
követı hírmősorokat nézték. Az újságírók, állapították meg, még elnyőttebbnek látszottak, mint ez a
Ryan gyerek: az idızónák létezése egy elınnyel mindenképpen jár. Éjféltájban abbahagyták a
sörözést, és két órával késıbb, amikor mindkettıjükön kezdett úrrá lenni az álmosság, átváltottak
kávéra. Ilyen egyszerően nincsen! – mondogatták. Csatornáról csatornára váltogattak – a mőholdak
adásait egy nagy kültéri parabolaantenna fogta – és amit láttak, az leginkább valamiféle maratoni
jótékonysági mősorra emlékeztetett, csak most éppen nem a rokkant gyerekeknek, az AIDS
áldozatainak vagy a niggerek iskoláinak győjtöttek. Ez most színtiszta mulatság volt. Alighanem az
összes washingtoni szarházi ropogósra sült. Vagy majdnem mind.
– Rostonbürokrata! – mondta Peter Holbrook, 11.30 óta éppen hetedszer: elıször akkor foglalta
össze imigyen a történteket. A mozgalomban mindig is ı volt a kreatív.
– Ó, a franc egye meg, Pete – nyögte Ernest Brown, mert az ölébe öntött egy keveset a kávéjából.
Még elég jól érezte magát, semhogy azonnal talpra ugorjon, pedig az alsónadrágjában uralkodó
viszonyok határozottan kellemetlenre fordultak.
– Hosszú éjszaka volt – állapította meg derősen Holbrook. Több okból is nézték Durling elnök
beszédét. Egyrészt, ahogyan ez már fontos eseményekkor lenni szokott, az adók jó része törölte az
eredetileg meghirdetett programokat. Igaz, mőholdvevıjük összesen száztizenhét égi csatornát
fogott, mindenképpen találtak volna tehát olyan állomást, ahol nem traktálják ıket az általuk – és
barátaik által – megvetett kormány dolgaival; nem kellett volna lemondaniuk a tévézésrıl. Másrészt
viszont – és ez volt a mélyebb ok – igenis ki akarták élni kormányellenes érzelmeiket. Mindketten
naponta legalább két órán át nézték a kormányzati kábeltévét, hogy ébren tartsák magukban a
győlöletet, és egy-egy elnöki beszéd során percenkénti gyakorisággal sütötték el szakállas élceiket.
– Szóval, ki is tulajdonképpen ez a pofa, ez a Ryan? – kérdezte ásítva Brown.
– Úgy nézem, esse jobb a többinél. Bürokrata, és bürokreténségeket beszél.
– Aha – helyeselt Brown. – És a kutya se akarta, Pete. Holbrook a barátja felé fordult.
– Nem semmi, he?
E kijelentést követıen felemelkedett, és a könyvespolchoz ballagott, amely kunyhója déli falához
támaszkodott. Volt egy elnyőtt Alkotmánya, amikor csak tudta, ezt olvasta, hogy még jobban
megértse a simlisek szándékait.
– Hát tudod, Pete, ilyen helyzetekrıl nincs ebbe’ semmi.
– Tényleg? – Holbrook bólintott.
– Tényleg.
Mindketten úgy érezték, hogy ennek feltétlenül utána kell gondolniuk.
*
– Megölték? – kérdezte Ryan, aki még mindig a sminket törölgette az arcáról. Ugyanazt a fajta
nedves kendıt használta, amivel a csecsemık fenekét tisztogatják. Ettıl legalább a végén úgy érezte,
hogy tiszta az arca.
– Az ideiglenes tényállás, a holttest helyszíni vizsgálata és a fekete doboz hangfelvételeinek elsı
elemzése alapján – jelentette Murray a jelentéseket lapozgatva, amelyeket húsz perccel azelıtt
faxoltak át neki.
Ryan hátradılt a székében. Ahogyan minden más az Ovális Irodában, ez is új volt a számára. A
mögötte álló iratszekrényrıl Durling összes magánjellegő és családi fotóját eltüntették. Az
íróasztalon talált iratokat az elnöki titkárság tagjai vitték el, most vizsgálták ıket. Ami maradt, vagy
ami most került ide, a Fehér Ház raktáraiból származott. A szék legalább jó volt, nem sajnálták ki
belıle az anyagot, hogy jól megtámassza gazdája hátát. Hamarosan ezt is lecserélik, az újat egy
gyáros szabatja majd az ı hátához, ingyen, és – figyelemre méltó módon – minden csinnadratta
nélkül. Elıbb vagy utóbb a saját helyén kell dolgoznia, határozta el néhány perce. A titkárnık itt
ülnek, és nem lenne helyénvaló ide-oda rángatni ıket az épületen belül, lépcsıkön fel, lépcsıkön le.
Az itt alvás megint más kérdés – egyelıre. Ezen is változtatni kell. Tehát, gondolta, miközben az
asztal felett Murrayra meredt, gyilkosság.
– Lelıtték?
Dan a fejét rázta. – Késsel szíven szúrták. Egyetlen döféssel. Emberünk szerint a gyilkos egy
vékony pengét használt, amilyen egy steakkésé. A felvételekbıl úgy tőnik, a felszállás elıtt történt.
Alighanem elég pontosan meg tudjuk állapítani, mikor. A szalagokon a hajtómővek beindítása elıtti
pillanatoktól a becsapódás idıpontjáig kizárólag a pilóta hangja hallatszik. Satónak hívták, nagy
tapasztalatú gépparancsnok volt. A japán rendırségtıl rengeteg információt kaptunk. Nagyon úgy
tőnik, hogy a háború idején elvesztette a fivérét és a fiát. A testvére egy romboló parancsnoka volt,
amely a teljes legénységgel együtt elsüllyedt, a fia vadászpilótaként, bevetésrıl visszatérıben,
leszállás közben szenvedett balesetet, méghozzá ugyanazon vagy majdnem ugyanazon a napon.
Szóval személyes ügy. Megvolt az indíték, adódott az alkalom... Jack – mondta Murray, mert rajtuk
kívül csak Andrea Price volt a helyiségben. A nınek nem nagyon tetszett ez a bizalmas hang, nem
tudta, hogy a két férfit milyen régi barátság köti össze.
– Gyorsan utánajártak – állapította meg a különleges ügynök.
– Még ellenırizni kell – felelte Murray. – Megcsináltatjuk a DNS-tesztet is, a biztonság kedvéért.
A hangfelvételekrıl elég jó hanglenyomat-elemzést tudunk készíteni, legalábbis az ügynökünk ezt
mondta. A kanadaiak rögzítették a radarészleléseiket, amikor a gép elhagyta a légterüket, vagyis az
idırend megállapítása nem lesz nehéz. Végig dokumentálni tudjuk a gép útját Guamról Japánba,
aztán Vancouverbe, egészen a Capitoliumig. Ahogy mondani szokás, már csak az ordibálás van
hátra. Merthogy jócskán lesz ordibálás, az biztos, elnök úr. (Andrea Price-nak így már jobban
tetszett.) Legalább két hónapig eltart majd, mire minden szálat és információmorzsát ellenırzünk.
Elıfordulhat, hogy tévedünk, de a tények figyelembevételével úgy gondolom, és ezzel a helyszínen
lévı vezetı nyomozók is egyetértenek, hogy az ügy a legjobb úton van afelé, hogy lezárjuk.
– Miben tévedhetnek? – kérdezte Ryan.
– Tulajdonképpen nagyon kevés dologban, de vannak bizonyos gyakorlati megfontolások. Lehet,
hogy ez a dolog más lett volna, mint egy magányos fanatikus tette... nem, ez nem lehetséges, igaz?
Egy nagyon dühös emberé. Mindenesetre ahhoz, hogy feltételezzük, valóban összeesküvés történt,
abból kell kiindulnunk, hogy a dolgot alaposan megtervezték, ezt azonban nemigen támasztja alá
semmi. Honnan tudták volna, hogy a háborút a japánok el fogják veszíteni, honnan tudtak volna a
teljes ülésrıl, ha pedig háborús akciónak szánták volna, akkor, ahogyan a közlekedésbiztonságiak is
mondták, egyszerőbb lett volna berakni a gépbe tíz tonna robbanóanyagot.
– Vagy egy nukleáris robbanószerkezetet.
– Vagy azt – bólintott Murray. – Errıl jut eszembe, a tokiói légügyi attasénk ma meglátogatja azt
a helyet, ahol az atomfegyverek készültek. Eltartott néhány napig, amíg a japánok rájöttek, hol
keressék ıket. Most rögtön odaküldünk egy szakértıt... – Murray belelapozott a jegyzeteibe: – Dr.
Woodrow Lowellt... ó, hiszen ıt ismerem is. İ a fınök a Lawrence Livermore-ban. Koga
miniszterelnök közölte a nagykövetünkkel, hogy azonnal át akarja adni nekünk azokat az átkozott
vackokat, hogy tüntessük el ıket a francba az országából.
Ryan székestül megfordult. A háta mögötti ablak a Washington-emlékmőre nézett. Az obeliszket
zászlórudak vették körül, a zászlókat valamennyin félárbocra eresztették. Látta azonban azokat is,
akik sorban álltak, hogy felliftezhessenek az oszlop tetejére. Turisták, akik a látványosságok
kedvéért jöttek Washingtonba. Nos, ha úgy vesszük, megtalálták a számításukat... Mint
megállapította, az Ovális Iroda ablakai hihetetlenül vastag üvegbıl készültek, arra az esetre, ha
valamelyik turista netán mesterlövészpuskát dugdosna a kabátja alatt...
– Mennyit hozzunk nyilvánosságra ebbıl? – kérdezte Ryan elnök.
– Szerintem elég volna egy-két információ – felelte Murray.
– Biztos ebben? – kérdezte Price.
– Ez nem egy büntetıeljárás, hogy bármit is bizonyítanunk kellene. A vádlott jelen esetben halott.
Le kell nyomoznunk, maradtak-e esetleges összeesküvıtársai, és ma semmi olyat nem szabad
közzétennünk, ami ezt hátráltatná. Nem pártolom különösebben a bizonyítékok közzétételét, de az
emberek meg akarnak tudni valamit, és egy ilyen esetben közölni is kell velük valamit.
Egyébként pedig, gondolta Price, öregbíti az FBI hírét is, ugyebár!
Ez a ki nem mondott gondolat azt jelezte, hogy legalább egy állami szervezet – az elnöki testırség
– már kezd visszatérni a rendes kerékvágásba.
 Hangosan viszont ezt kérdezte:
– Ki foglalkozik az üggyel az igazságügyben?
– Pat Martin.
– Nocsak! Ki választotta ıt? – kérdezte Price. Ryan visszafordult, érdekelte a diskurzus. Murray
kis híján elvörösödött.
– Én, ki más? Az elnök utasított, hogy válasszam ki a legjobb hivatásos nyomozót, ez pedig Pat.
Kilenc hónappal ezelıtt nevezték ki a bőnügyi osztály élére. Elıtte a hírszerzésnél volt. Szolgált az
FBI-nál is. Kitőnı jogász, majdnem harminc éve csinálja. Bill Shaw bírót akart csinálni belıle, éppen
a múlt héten tárgyalt róla az igazságügy-miniszterrel.
– Biztos benne, hogy elég jó szakember? – kérdezte Jack. Price úgy döntött, ı válaszol.
– Vele is dolgoztunk. Igazi profi, és Dannek igaza van, született bíró, kemény, mint az ördög,
ugyanakkor rendkívül korrekt is. İ járt el egy régi kollégám ügyében, akire rá akartak verni egy
pénzhamisítási ügyet New Orleansban.
– Hát akkor most döntsük el, mit adunk ki – mondta Ryan, miközben az órájára nézett. Pontosan
tizenkét órája volt elnök.
*
Pierre Alexandre, az Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott ezredese még mindig
katonának látszott, magas volt, karcsú és erıs – a dékánnak ez is tetszett. Dave James elsı látásra
rokonszenvesnek találta vendégét, s ezt még inkább megalapozta, amit a szakmai életrajzában
olvasott, s különösen az, amit telefonon megtudott róla. Alexandre ezredes – akit nagy számú barátja
„Alex”-nek szólított – a fertızı betegségek szakértıje volt. Húsz termékeny évet töltött kormánya
szolgálatában, elıször a hadsereg washingtoni Walter Reed kórházában dolgozott, azután a
marylandi Fort Detrickben. Jó néhány alkalommal gyakorolta hivatását tábori körülmények között is.
Mint dr. James megállapíthatta, a West Point-i katonai akadémián és a chicagói orvosegyetemen
végzett. Nem rossz, gondolta a dékán, miközben ismét átfutotta az ezredes szakvizsgáinak és egyéb
szakmai képesítéseinek listáját. Alexandre publikációinak jegyzéke nyolc egyes sorközzel gépelt
oldalt tett ki. Felterjesztették néhány rangos díjra is, eddig azonban nem volt szerencséje. Nos,
gondolta dr. James, ezen a Johns Hopkins talán majd változtat. Sötét szeme ebben a pillanatban kissé
mélázónak tőnt. Alexandre, bár egyáltalán nem volt rátarti ember, tudta magáról, hogy nem akárki,
és ami a lényeg, azt is tudta, hogy ezt James dékán is tudja.
– Ismerem Gus Lorenzet – mondta mosolyogva James. Együtt voltunk rezidens orvosok a Peter
Brent Brigham Kórházban. (Az intézményt a Harvard azóta nıi klinikává alakította.)
– Pompás fickó – jelentette ki Alexandre a maga elnyújtott, franciás kiejtésével.
Általános nézet szerint Gus a Nobel-díj várományosa volt azért, amit a Lassa- és a Q-lázzal
kapcsolatban kiderített.
– És remek orvos! – tette hozzá az ezredes.
– Hát akkor miért nem akar vele dolgozni Atlantában? Gus azt mondja, nagy szüksége volna
magára.
– Dékán úr...
– Dave – mondta a dékán.
– Akkor viszont engem is szólítson Alexnek – felelte az ezredes. A dékán, gondolta, olyasféle,
mint egy háromcsillagos tábornok. Vagy négycsillagos. A Johns Hopkins Egyetem igencsak rangos
intézménynek számított. – ...Dave, én csaknem egész életemben egy laborban dolgoztam, de most
újra betegeket akarok gyógyítani. A Járványügyi Központban megint csak labormunkát végeznék.
Bármennyire kedvelem is Gust, 1987-ben nagyon sokat dolgoztunk együtt Brazíliában, és remekül
kijöttünk egymással, belefáradtam, hogy állandóan csak metszeteket és printeket nézegessek.
Ugyanezért utasította vissza a Pfizer Pharmaceuticals hihetetlenül gáláns ajánlatát: a cég meg
akarta nyerni egyik új laboratóriuma vezetıjéül. A fertızı betegségek mostanában kezdtek az
orvostudományi kutatások középpontjába kerülni, és mindketten remélték, hogy még nem túlságosan
késın. Vajon mi a ménkőért nem lett tábornok ez az ezredes? – tőnıdött James. Talán politikai
okokból. A hadsereg éppúgy küszködik ezzel a problémával, mint a Johns Hopkins. Csakhogy ık
többet veszíthetnek...
– Az este beszéltem magáról Gusszal.
– Csakugyan? – kérdezte Alexandre, de korántsem lepte meg a dolog. Az orvos-szakmának ezen a
szintjén mindenki ismer mindenkit.
– Azt mondta, azonnal vegyem fel...
– Szép tıle... – nevette el magát Alexandre.
– .. .még mielıtt Harry Turtle odacsábítja a Yale laboratóriumába.
– Ismeri Harryt? – Hát igen, ebben a brancsban mindenki tudja mindenki másról, mit csinál, tette
hozzá gondolatban.
– Évfolyamtársak voltunk itt, a Johns Hopkinson – felelte a dékán. – Mind a ketten randevúztunk
Wendyvel. İ gyızött. Tudja, Alex, nemigen van mit kérdeznem magától.
– Remélem, ez jó nekem.
– Jó. Kezdetben Ralph Forster mellett dolgozna, professzori rangban. Jócskán kell majd
labormunkát végeznie, de egy jó csapattal. Ralph az utóbbi tíz év során jó kis társaságot hozott össze.
Nemsokára azonban sorra kapjuk majd a klinikai meghívásokat, és Ralph már kissé mintha öreg
volna, hogy sokat utazzék, azaz számíthat rá, hogy járnia kell majd a világot. Úgy hat hónap múlva
aztán megkapja majd a klinikai ügyek irányítását is... Mit szól?
A nyugalmazott ezredes elgondolkodva bólintott:
– Ez jól is lenne így, pár dolgot úgyis meg kell tanulnom újra... A fene egye meg, mikor ér véget
egyáltalán a tanulás?
– Amikor az ember adminisztratív beosztásba kerül. Ha nem vigyáz.
– Akkor megérti, miért akasztottam szögre a mundért. Ki akartak nevezni kórházparancsnokká,
tudja, már csak a könyökvédı hiányzott volna. De hát a fene egye meg, én a labormunkához értek!
Nagyon értek hozzá! Csakhogy annak idején arra szerzıdtem, hogy embereket kezeljek, és hát
persze arra is, hogy tanítsak, de én betegeket akarok látni, hogy aztán egészségesen küldjem haza
ıket. Egyszer régen Chicagóban valakitıl úgy tanultam, hogy ez a dolog lényege.
Ha ezt azért mondta, hogy jobban adja el magát, hát Sir Lawrence Olivier-tıl tanulta a
színészmesterséget, gondolta James dékán. A Yale körülbelül ugyanezt tudná nyújtani Alexandre-
nak, csakhogy ha a Johns Hopkinst választja, Fort Detrick közelében maradhat. Atlanta repülın
mindössze másfél órányira van ide, a Chesapeake-öböl sincsen messze, és az ezredes állítólag szeret
horgászni. A louisianai mocsárvidéken nıtt fel. A Yale végsı soron ezért nem fogja megszerezni. Az
ı Tuttle professzoruk is van olyan jó, mint Ralph Forster, talán még jobb is, Ralph viszont körülbelül
öt év múlva nyugdíjba megy, és itt Alexandre lenne a sztár. James dékán mindenekelıtt leendı
sztárok toborzásával foglalkozott. Egy más világban talán egy sikeres baseballcsapat menedzsere
volna.
Most, hogy a dolog el volt intézve, becsukta az asztalán lévı iratgyőjtıt.
– Doktor úr, üdvözlöm a Johns Hopkins egyetem orvoskarán.
– Köszönöm, uram.
4. Tanulás, menet közben
A hátralévı része zavarosra sikeredett. Ryan már az események közben tudta, hogy utóbb csak
apró, töredékes részletekre fog emlékezni. Elıször a bostoni egyetem diákjaként volt dolga
számítógépekkel. A személyi számítógépek korszaka elıtt a lehetı legostobább terminálokon –
telexbillentyőzeteken – kommunikált a ki tudja hol elhelyezett központi egységgel, akárcsak a többi
bostoni egyetemi hallgató, illetve a helyi iskolák tanulói. Ezt „idıosztásos felhasználásinak nevezték:
a kifejezés egy olyan korszakban született, amikor egy-egy számítógép körülbelül egymillió dollárba
került, és a teljesítmény nagyjából a fele volt egy mai átlagos karóráénak. Jack megtanulta, hogy a
kifejezés a mai napig alkalmazható az amerikai elnök tevékenységére: a legnagyobb fényőzésnek
számított, ha egy gondolatát elejétıl végéig átgondolhatta, és egyebet sem tett, mint különbözı
szellemi ösvényeken baktatott egyik értekezletrıl a másikra. Úgy valahogy, mintha egyszerre több
szappanopera egymást követı epizódjait próbálná meg figyelemmel kísérni, anélkül azonban, hogy
keverné ıket – miközben tudja, hogy a lehetetlenre vállalkozik.
A dolog Murray és Price távozása után fordult igazán komolyra.
Ryan bemutatkozása egy nemzetbiztonsági tájékoztatóval kezdıdött, amelyet egy a fehér házi
stábhoz vezényelt hírszerzıtiszt, a Nemzeti Hírszerzı Hatóság embere tartott. Itt huszonhat perc alatt
megtudta, amit már amúgy is tudott, hiszen az elızı napon még nemzetbiztonsági tanácsadó volt.
Ennek ellenére végig kellett ülnie a tájékoztatót, ha másért nem, hát azért, hogy benyomásokat
szerezzen errıl az emberrıl, aki ezentúl – a tájékoztató team tagjaként – információkkal látja majd
el. A csapat tagjai mind különböztek egymástól, mindegyiküknek megvolt a maga egyéni
látásmódja, és Ryannek meg kellett hallania a szavaikban rejlı nüanszokat.
– Szóval, semmi különös nem várható? – kérdezte.
– A Nemzetbizonsági Tanácsban mi úgy gondoljuk, hogy semmi. Ön természetesen ugyanúgy
ismeri a lehetséges válsággócokat, mint én, és azt is tudja, hogy napról napra változnak.
A hírszerzı azzal a könnyedséggel gyakorolta a semmit mondás mővészetét, amely csak hosszú
évek gyakorlatával szerezhetı meg. Ryan arckifejezése nem változott meg, hiszen nem elıször
hallott ilyesmit. Egy igazi hírszerzıtiszt nem fél a haláltól, nem fél attól, hogy a feleségét rajtakapja a
legjobb barátjával – nem fél az élet egyetlen normális fordulatától sem. Az a hírszerzıtiszt azonban,
aki a Nemzetbiztonsági Tanács nevében nyilvánít véleményt, igenis fél, hogy kiderül: tévedett,
amikor hivatalos minıségében ezt vagy azt mondta. Ezt azonban nem nehéz elkerülni, az embernek
mindössze arra kell ügyelnie, hogy soha semmilyen ügyben ne foglaljon határozottan állást. Ez a
betegség korántsem csak a választott tisztségviselık között szedte áldozatait. Egyedül az elnöknek
kellett állást foglalnia, és óriási szerencséjére ilyen rátermett szakértık, látták el a szükséges
információkkal...
– Mondhatok önnek valamit? – kérdezte Ryan néhány másodpercnyi töprengés után.
– Mit, uram? – kérdezte elıvigyázatosan a Nemzeti Hírszerzı Hatóság embere.
– Én nemcsak azt akarom hallani, hogy mit tud, arra is kíváncsi vagyok, hogy ön és az emberei
mit gondolnak. Az ön felelıssége, hogy mit tud, nekem viszont az a kötelességem, hogy a véleménye
alapján cselekedjem. Én is dolgoztam ott, és nem hallgattam el, amit gondoltam, ért engem?
– Természetesen, elnök úr – felelte a hírszerzı, és elmosolyodott, de csak azért, hogy leplezze, a
kilátások rettenettel töltik el. – Közlöm az embereimmel is.
– Köszönöm – bocsátotta el a tisztet Ryan, de akkor és ott megértette: szüksége van egy
nemzetbiztonsági tanácsadóra, akiben megbízhat. De vajon honnét kerítsen ilyet?
Az ajtó mintegy varázsütésre feltárult, hogy a hírszerzı távozhassák, ami egy testır mőve volt: az
illetı egy kémlelınyíláson keresztül a megbeszélés nagy részét figyelemmel kísérte.
Ezután a védelmi minisztérium emberei tájékoztatták az elnököt. Vezetıjük egy kétcsillagos
tábornok volt, aki egy mőanyag kártyát nyújtott át neki.
– Elnök úr, ezt feltétlenül tegye a levéltárcájába!
Jack bólintott, és már azelıtt tudta, mit vesz át, hogy ujjai megérintették volna a narancsszínő
plasztikot. Olyan volt, mint egy hitelkártya, de egy sor számcsoport látszott rajta...
– Melyik az? – kérdezte.
– Ön választja ki, uram.
Ryan megtette: kétszer is elolvasta a harmadik számcsoportot. A tábornokot elkísérte két
hivatásos tiszt, egy ezredes és egy ırnagy is. Mindketten feljegyezték, melyik számcsoportot
választotta az elnök, majd kétszer is visszaolvasták neki. Ryan elnök ettıl a pillanattól fogva
parancsot adhatott a hadászati nukleáris fegyverek bevetésére.
– Erre mi szükség? – kérdezte. – Tavaly leszereltük az utolsó ballisztikus rakétákat is.
– Elnök úr, vannak még cirkálórakétáink, W-80-as robbanófejjel felszerelve, plusz B-61-es
gravitációs bombáink a bombázóflottánál.
Jóvá kellene hagynia, hogy a hierarchiában ki mit tehet meg, méghozzá minél elıbb, arra az
esetre, ha...
 – ...ha idı elıtt cselekvésképtelenné találnék válni – fejezte be Ryan a mondatot.
Most aztán tényleg fontos ember vagy, Jack, mondta neki egy gonosz kis belsı hang. Ha akarod,
nukleáris támadást indíthatsz.
– Győlölöm azokat az istenverte vacakokat – jelentette ki.
– Nem feltételezzük, hogy kedveli ıket, uram – mondta barátságosan a tábornok. – Most, hogy
tudja, a tengerészgyalogság VMH-1-es helikopterszázada mindenkor készen áll, hogy elvigye innét
egy éppen biztonságosnak tekinthetı helyre, és...
Ryan hallgatta a tábornokot, s arra gondolt, nem kellene-e megtennie, amit Jimmy Carter ezen a
ponton tett. İ tudniillik így szólt: „Rendben van, lássuk hát! Közölje velük, hogy AZONNAL
vigyenek el innen.” Ez az elnöki parancs akkor hatalmas zőrzavart okozott a
tengerészgyalogosoknál. İ, Ryan azonban nem teheti meg ugyanezt... Nyomban megállapítanák
róla, hogy paranoid ırült, aki valójában nem arra kíváncsi, hogy valóban mőködik-e a rendszer,
amelyrıl azt mondták neki, hogy mőködik... Egyébként is, a VMH-1 ma bizonyosan fel tudna
szállni...
A tájékoztató csapat negyedik tagja a hadsereg egy civil ruhás tiszthelyettese volt. İ hozta „a
futball” néven emlegetett, meglehetısen hétköznapi külsejő táskát, amelyben egy iratfőzı, abban
pedig egy támadási terv volt – sıt egy egész tervsorozat...
– Hadd lássam – mutatott rá Ryan. A tiszthelyettes kis tétovázás után kinyitotta a táskát, és
átnyújtotta a tengerészkék dossziét, amelyet Ryan nyomban fel is ütött.
– Uram, nem változtattuk meg, amióta...
Jack látta, hogy az elsı anyag a NAGY TÁMADÁS OPCIÓ címet viseli, és ez nem egyéb volt,
mint Japán térképe, amelyen jó néhány várost különbözı színő pöttyökkel jelöltek meg. A lap alján
lévı jelmagyarázatból kiderült, hogy a pontok az adott helyen alkalmazandó nukleáris robbanóerıt
jelölik, megatonnákban. A következı oldal talán a halottak várható számát is feltünteti... Ryan
kinyitotta az iratfőzı győrőit, és kivette belıle az egész „Nagy Támadás Opció” csomagot.
– Égessék el – rendelkezett. – Azonnal semmisítsék meg.
Ez persze nem jelentett egyebet, mint hogy az anyagot ad acta teszik a Pentagon hadászati
tervezırészlegénél, és Omahában is. Az effajta dolgok örök életőek.
– Uram, még nem erısítették meg, hogy a japánok megsemmisítették az összes
indítóállványukat... ahogyan azt sem, hogy hatástalanították a fegyvereiket. Tudja...
– Tábornok, ez parancs – mondta nyugodtan Ryan. – Mint tudja, adhatok ilyen értelmő parancsot.
A tábornok kihúzta magát.
– Igenis, elnök úr! – felelte vigyázzállásban.
Ryan tovább lapozgatott az iratgyőjtıben. Korábbi beosztása ellenére a dokumentumok a
reveláció erejével hatottak rá. Világéletében igyekezett minél kevesebbet megtudni ezekrıl az
istenverte holmikról, nem kívánta, hogy valaha is bevessék ıket. Egy denveri terrortámadás, illetve
az akciónak az egész világon érzékelhetı következményei nyomán különbözı földrészeken regnáló,
és különbözı politikai meggyızıdéső államférfiak együtt kezdtek gondolkodni a kezükben lévı
fegyverzetrıl. Ryannek a most véget ért japán háború idején tudomására jutott, hogy szakértık egy
csoportja kikotyogta egy megtorló jellegő nukleáris csapás tervét, de mindent megtett, hogy ne
kerüljön sor a végrehajtására. Mint új elnök, roppant büszke volt arra, hogy fontolóra sem vette a
terv jóváhagyását, amelynek rövidített változatát még a bal kezében tartotta. A címe HOSSZÚ
PUSKA volt. Vajon miért adnak ilyen férfias és lelkesítı neveket az ilyesminek... ? Mintha
legalábbis okot adnának bármiféle büszkeségre.
– És ez itt? VILLANYKAPCSOLÓ... ‘;
– Elnök úr – felelte a tábornok –, ez egy elektromágneses impulzustámadás terve. Ha nagyon
nagy magasságban robbantunk fel egy bizonyos szerkezetet, semmi, de tényleg semmi, még a levegı
sem nyeli el a detonáció energiáját, amely így nem alakul át mechanikai energiává, azaz nem jön
létre lökéshullám. Ennek következtében a keletkezı energia saját eredeti, elektromágneses
formájában terjed tovább. Az energiaimpulzus elpusztítja a távvezetékeket és a telefonvonalakat. A
Szovjetunióval kapcsolatos stratégiai tervben egy csomó ilyen fegyver bevetését irányoztuk elı, nagy
magasságban robbantottuk volna fel ıket. Az oroszok telefonhálózata olyan primitív volt, hogy
könnyőszerrel elpusztíthattuk volna. Olcsó, célzott rombolás, a földön igazából senkinek sem esik
baja.
– Értem – mondta Ryan, becsukta az iratfőzıt, és visszaadta a tiszthelyettesnek, aki azonnal ismét
a táskába zárta a megfogyatkozott paksamétát. – Jól gondolom, hogy pillanatnyilag semmi olyan
nem történik, ami szükségessé tenne bármiféle nukleáris csapást?
– Igen, elnök úr.
– Akkor viszont mi indokolja, hogy ez az ember állandóan az irodám elıtt üljön?
– Ön sem számolhat az összes eshetıséggel, nemde, uram? – kérdezett vissza a tábornok.
Alighanem erılködnie kellett, hogy el ne nevesse magát, villant Ryan eszébe, miután felocsúdott
meglepetésébıl.
– Valószínőleg nem – felelte az elképedt elnök.
A Fehér Ház protokollirodáját egy Judy Simmons nevő hölgy vezette, akit négy hónapja
helyeztek ide a külügyminisztériumból. Alagsori irodájában éjfél óta nagy volt a jövés-menés, akkor
érkezett meg otthonából, a virginiai Burke-bıl. Hálátlan feladat várta: az amerikai történelem
legnagyobb temetését kellett megrendeznie: még ebédidı sem volt, de legalább százan kibiceltek
neki a Fehér Ház stábjából.
A halottak listáját még össze kellett állítani, de az ülésteremben készült videofelvételek gondos
elemzésével mostanra nagyjából kiderült, ki volt jelen, és összegyőjtötték különbözı adataikat is – ki
volt házas, ki nem, milyen felekezethez tartoztak, és a többi – ezek alapján már elkészülhettek az
egyelıre ideiglenes, de mindenesetre nélkülözhetetlen tervek. Akárhogyan is, a komor ceremóniát
Jacknek kellett vezetnie, ezért folyamatos tájékoztatást kellett kapnia a tervezés minden egyes
fázisáról. Több ezer ember temetése... – töprengett Ryan – többségüket nem is ismertem. A legtöbbet
még meg sem találták, feleségek, férjek, gyerekek várják, hogy elıkerüljenek.
„Nemzeti Katedrális” – olvasta a következı oldalon. Mostanra nagyjából feltérképezték, milyen
vallásúak az elhunytak, amibıl adódott, milyen felekezetek papjai végezzék az ökumenikus
gyászszertartást.
– Az effajta szertartásokat itt szokták megrendezni, elnök úr – erısítette meg egy igencsak
hajszoltnak tőnı tisztviselını. – Az összes holttest nem fog elférni itt, de lesz hely az elnök és Mrs.
Durling, plusz néhány, a kongresszus egészét reprezentáló kiválasztott halott számára. (A hölgy azt
nem említette, hogy a fehér házi stáb egyik tagja szabadtéri gyászszertartást javasolt, amelyet a
Robert Francis Kennedy Stadionban celebráltak volna, hogy az összes koporsó elférjen.) Tizenegy
külföldi kormánnyal konzultáltunk a jelen volt diplomatákról. Készítettünk egy ideiglenes listát a
külföldi kormányképviselıkrıl, akik ideutaznak majd a ceremóniára.
A nı ezt a lajstromot is átnyújtotta. Ryan gyorsan átfutotta. A tervek szerint a gyászszertartás után
„informális keretek közt” jó néhány államfıvel kellett találkoznia, „informális” megbeszélések
céljából. Minden egyes találkozóhoz szüksége volt egy írásos tájékoztatóra, fel kellett készülnie
bármiféle kérdésre vagy kívánságra, hiszen a vendégek elsısorban ırá magára lesznek kíváncsiak.
Jack tudta, hogy megy az ilyesmi. Valószínő, hogy világszerte elnökök, miniszterelnökök és
szórványosan még létezı diktátorok böngészik saját hasonló tájékoztató dokumentumaikat, hogy
kiókumlálják, ki ez a Patrick Ryan, és mit várhatnak tıle. Vajon jobb válaszaik vannak, mint neki
magának? – tőnıdött. Aligha. Elvégre az ı hírszerzıik sem lehetnek különbek az övénél. Így aztán
csapatostul jönnek majd kormánygépeiken: egyrészt, hogy kimutassák tiszteletüket Durling elnök és
az amerikai kormány iránt, másrészt, hogy jól megnézzék maguknak Amerika új elsı emberét,
harmadrészt, hogy eleget tegyenek bizonyos otthoni politikai igényeknek, negyedrészt pedig, mert itt
is elvárják tılük. Ily módon ez az esemény, bármily szörnyő volt is jó néhány ezer ember számára, a
politika világában mindössze újabb mechanikus gyakorlatot jelentett. Jack ordítani tudott volna
dühében – de csakugyan, mi egyebet tehettek volna? A halottak halottak voltak, a gyászával nem
támaszthatta fel ıket, Amerika és más országok élete azonban nem állt meg.
 – Legyen szíves, nézesse ezt át Scott Adlerrel is.
Valakinek meg kellett határoznia, mennyi idıt töltsön egy-egy hivatalos vendéggel, márpedig
Ryan nem értett az ilyesmihez.
– Igen, elnök úr.
– Miféle beszédeket kell majd mondanom? – kérdezte Jack.
– Az embereink már írják ıket. Holnap délután megkapja majd az ideiglenes fogalmazványokat –
felelte Mrs. Simmons.
Ryan elnök bólintott, és a papírlapot a kimenı dokumentumok halmára helyezte. Miután a
protokollfınök távozott, egy titkárnı – Jack nem tudta a nevét – behozott egy kazal táviratot,
amelyeket még a tengerészgyalogos-laktanyába kézbesítettek, továbbá egy újabb papírlapot, amelyen
aznapi teendıi sorjáztak. Anélkül állították össze, hogy a véleményét vagy a segítségét kérték volna.
Ezt készült felhánytorgatni, amikor a titkárnı így szólt:
– Több mint tízezer e-mailt és táviratot kaptunk... hm, az állampolgároktól.
– És mi van bennük?
– Többnyire az, hogy imádkozni fognak önért.
– Ó... – sóhajtotta Ryan. Ez valahogy meglepte. Szégyenfélét érzett. Vajon meghallgattatnak-e
imáik?
Olvasta tovább a hivatalos üzeneteket. Az elsı nap folytatódott.
Miközben új elnöke próbált megbirkózni új feladataival, az ország lényegében leállt. A bankok, a
tızsdék és az iskolák nem mőködtek, részben a termelés is szünetelt. A tévéállomások egyre-másra
washingtoni irodáikba helyezték át hírszerkesztıségeiket, amelyek ezután itt egymással is
együttmőködtek. A Domb körül kamerák nıttek ki a földbıl, a forgatócsoportok folyamatosan
tudósítottak a kutatás állásáról, a riporterek pedig egyfolytában beszéltek – kivéve, ha egy-egy
áthaladó repülıgép elnyomta a hangjukat. Aznap délelıtt tizenegy óra tájban az egyik daru felemelte,
és egy nagy, lapos trélerre helyezte a japán gép farkát, amelyet aztán az Andrews légi támaszpontra
szállítottak. Itt alakították ki a jobb híján „katasztrófavizsgálat”-nak nevezett procedúra helyszínét.
Az utcákon gördülı trélert kamerák sokasága kísérte. Nem sokkal késıbb ehhez nagyon hasonló
módszerrel a két hajtómővet is elszállították.
A csendet különbözı „szakértık” igyekeztek kitölteni, különbözı spekulációkat tettek közzé azzal
kapcsolatban, hogy mi és hogyan történt. Ez a helyzet mindenki számára nehéz volt, hiszen egyelıre
alig szivárgott ki valami, azok ugyanis, akik próbálták megállapítani, mi történt, túlságosan
elfoglaltak voltak ahhoz, hogy a riporterekkel társalogjanak – hogy interjút adjanak, vagy háttér-
információkkal szolgáljanak nekik. Az újságírók ezt nem mondták ki, de a legfıbb
információforrásuk maga az épületrom volt, amelyre egyszerre harmincnégy kamera szegezıdött.
Így aztán a szakértıknek sem maradt túl sok mondanivalójuk. A szemtanúkat faggatták – a közeledı
géprıl ugyanis, mindenki csodálkozására, egyetlen felvétel sem készült. A gép farokszáma ismert
volt – aligha kerülhette el bárki figyelmét, hiszen oda volt festve a farokra, s így az újságírók és a
szövetségi hatóságok könnyőszerrel azonosíthatták. Azonnal a katasztrófa után megerısítették, hogy
a Boeing a Japan Airlinesé, és még a napot is sikerült megállapítani, amelyen kigördült a cég Seattle
környéki üzemébıl. A vállalat vezetıit is kifaggatták, s idıvel kiderült, hogy a 747-400 (PIP) jelő
repülıgép üres súlya valamivel több, mint kettıszáz, repülési súlya pedig üzemanyaggal, az
utasokkal és csomagjaikkal együtt körülbelül négyszáz tonna volt. A United Airlines egyik pilótája,
aki ismerte ezt a típust, két tévétársaságnak is elmondta, hogyan közelíthette meg a pilóta
Washingtont, a többieket egy a Deltánál dolgozó kollégája világosította fel. Bizonyos jelentéktelen
részletekben mindketten tévedtek.
– De hát az elnöki testırségnek vannak légelhárító rakétái, nem? – tette fel a kérdést az egyik
mősorvezetı.
– Ha valaki felé száz kilométeres sebességgel robog egy tizennyolc kerekő nyerges vontató, és az
illetı kilövi az egyik kerekét, azért még nem tudja megállítani, igaz? – kérdezett vissza a pilóta. (A
busásan megfizetett riporter arcán látszott, hogy minden intelligenciáját latba vetve igyekszik
megérteni a hallottakat, de hiába. Képességeibıl nagyjából annyira futotta, hogy elolvassa, ami a
súgógépén megjelenik.) – Egy háromszáz tonnás repülıgép nem áll meg csak úgy, világos?
– Eszerint semmiképpen sem lehetett volna megállítani?
– Nem, semmiképpen – erısítette meg a pilóta. Látta, hogy a riporter nem érti, de már nem jutott
eszébe semmi, amivel érthetıbbé tehette volna mondanivalóját.
A Nebraska Avenue-i irányítóhelyiségben székelı adásrendezı utasította az operatıröket, hogy
kövessék kameráikkal a két gárdistát, akik újabb holttestet hoztak le a lépcsın. Ezekre a kamerákra
egy rendezıasszisztens felügyelt, aki folyamatosan igyekezett számon tartani, hány holttestet sikerült
kihozni. Mostanra tudni lehetett, hogy az elnök és Mrs. Durling holttestét kihozták, és – ahogyan
erıszakos halál esetében a törvény elıírta – halottkémi szemle céljából a hadsereg Walter Reed
Kórházába szállították. Hivatalos azonosításukat is itt végezték. A tévécsatornák New York-i
központjaiban összegyőjtöttek és egybeszerkesztettek minden centiméternyi videofelvételt, amelynek
köze volt Durlinghoz: naphosszat ezeket sugározták. Megkeresték és meginterjúvolták a néhai elnök
politikustársait. Pszichológusokat kérdeztek arról, hogyan dolgozzák fel a Durling gyerekek szüleik
elvesztésének traumáját, majd kiterjesztették a kérdést az ország egészére, az emberek reakcióira.
Egyedül az esemény spirituális aspektusával nem foglalkozott senki, nem vesztegettek adásidıt arra,
hogy az áldozatok közül sokan hittek Istenben, és rendszeresen jártak templomba. Annak viszont,
hogy a templomok megteltek, az egyik csatornán teljes három percet szenteltek, mivel pedig a
szerkesztıségek folyamatosan követték egymás tevékenységét, a témát a következı néhány órában
több más adó is feldolgozta.
Jack tudta, hogy végül bekövetkezik. Amennyire lehetett, egész nap igyekezett elhessegetni a
gondolatot, végül azonban összeszedte a bátorságát.
A Durling gyerekek hol apátiába süppedtek, hol úrrá lett rajtuk a rémület: a szemük láttára omlott
össze a világ, amelyben addig éltek. Nézték a televízióban apjukat, akit akárcsak anyjukat, nem
láthattak többé. Az elnök és a First Lady teste úgy összeroncsolódott, hogy a gyerekeknek nem
lehetett megmutatni ıket. Nem vehettek búcsút szüleiktıl, nem mondhattak nekik utolsó
istenhozzádot, egyáltalán semmit sem mondhattak. Csak a megrázkódtatás maradt nekik, kirántották
alóluk az alapot, amelyen egész fiatal életük nyugodott. Hogyan is érthették volna meg, hogy anya és
apa nem egyszerően csak anya és apa voltak, hanem – valaki másnak – valami mást is jelentettek, és
ezért valakinek szüksége volt a halálukra, aki vagy nem tudta, hogy gyerekeik vannak, vagy nem
törıdött velük?
Megérkeztek a családtagok, többségüket a légierı szállította ide Kaliforniából. İk is meg voltak
rendülve, de a gyerekek jelenlétében össze kellett szedniük magukat, hogy megkönnyítsék
valamelyest a helyzetüket. A legnagyobb megrázkódtatás valószínőleg a testırség JUMPER-t és
JUNIOR-t ırzı tagjait érte. Arra képezték ki ıket, hogy bárkit, akit rájuk bíznak, a lehetı
legelszántabban védelmezzenek – minden második nı volt közülük –, a Durling gyerekek testırei
azonban ráadásul még aggódtak is védenceikért, ahogyan minden normális emberi lény aggódik a
rábízott gyerekekért. A másodperc ezredrészéig sem haboztak volna, hogy életük árán is
megoltalmazzák ıket: tudták, hogy bajtársaik harcolnának helyettük. Ennek a kisebbik csapatnak a
tagjai játszottak a gyerekekkel, karácsonyi és születésnapi ajándékokat vásároltak nekik, segítettek
házi feladataik elkészítésében.
İk most egyszerre vettek búcsút a gyerekektıl, a szülıktıl, bajtársaiktól. Ryan látta az arcukat, és
elhatározta, hogy megkérdezi Andreát, vajon a szolgálat kérhet-e számukra pszichológust.
– Nem, nem fájt nekik – mondta Jack, és úgy helyezkedett el, hogy a gyerekek a szemébe
nézhessenek. – Egyáltalán nem fájt nekik.
– Akkor jó – mondta Mark Durling. A gyerekek ruházata kifogástalannak tőnt: valamelyik
családtag fontosnak gondolta, hogy megfelelıképpen felöltözve találkozzanak apjuk hivatali
utódjával. Jack sóhajtást hallott, és szeme sarkából látta, hogy az egyik testır – ez éppen egy férfi –
alig bír a könnyeivel. Price karon fogta, és az ajtó felé indult vele, mielıtt a gyerekek bármit is
észrevehettek volna.
 – Itt maradunk? – kérdezte a kisfiú.
– Igen – nyugtatta meg Jack. Ez hazugság volt, de a kegyes fajtából. – És ha bármire, de tényleg
bármire, szükségetek van, gyertek hozzám, jó?
A fiú bólintott: nagyon igyekezett, hogy bátornak lássék. Itt volt az ideje, hogy Jack átengedje a
rokonainak. Megszorította a kezét, mintha máris az a férfi volna, akivé majd csak évek múltán kell
válnia, de aki a férfi kötelességeivel túlságosan is hamar megismerkedett. Marknak szüksége volt rá,
hogy sírhasson, és Ryan úgy vélte, most már magára kell hagynia, hogy megtehesse.
Kiment az ajtón a hálószobaszint túlméretezett halijába. Az ügynök, aki az imént hagyta el a
szobát – magas, tagbaszakadt fekete férfi –, háromméternyire zokogott. Ryan odament hozzá.
– Jól van? – kérdezte.
– A kurva életbe... vagyis... bocsánat... a fenébe! – rázta a fejét a testır, Tony Wells. Restellte,
hogy ennyire úrrá lettek rajta az érzelmei. Price tudta róla, hogy apja Fort Ruckerben, egy
hadgyakorlaton, teherautó-baleset következtében halt meg: Tony akkor tizenkét éves volt. A
különleges ügynök, mielıtt a testületbe lépett volna, a Grambling csatára volt. Nagyszerően értett a
gyerekekhez. Az ilyen idıkben azonban, mint ez a mostani, az elınyök gyakorta hátrányokká
változnak.
– Ne mentegetızzék, amiért van szíve. Én is egyszerre vesztettem el apámat és anyámat – mondta
Ryan álmos, a fáradtságtól érdes hangon. – A chicagói reptéren. A 737-esük túl meredeken landolt a
hóviharban. Igaz, én akkor már felnıtt voltam.
– Tudom, uram – mondta az ügynök, megtörölte a szemét, majd megrázta magát és
kiegyenesedett. – Már jól vagyok.
Ryan megveregette Wells vállát, és elindult a lifthez. Odaszólt Andrea Price-nak:
– És most vigyen innét, de azonnal!
A Chevy Suburban észak felé haladt, ráfordult a Massachusetts Avenue-ra, amely a
Haditengerészeti Obszervatóriumhoz vitt – valamint a túlméretezett viktoriánus
mézeskalácspajtához, amelyben az ország a mindenkori alelnököt elszállásolta. Ezt is
tengerészgyalogosok ırizték. Jack a ház felé indult, Cathy az ajtóban várta. Elég volt egyetlen
pillantást vetnie férjére, hogy megkérdezze:
– Nehéz napod volt, ugye?
Ryan erejébıl csak egy bólintásra futotta. Erısen magához szorította a feleségét, mert tudta, hogy
hamarosan elerednek a könnyei. Észrevette, hogy a ház bejárati halijában egy csapat ügynök posztól,
és felötlött benne: meg kell szoknia ıket, mintha érzéketlen szobrok volnának, akik a legintimebb
pillanatokban is jelen vannak.
Utálom ezt a munkát.
*
Marion Diggs dandártábornok viszont szerette a magáét. Nem mindenki lépett ki a szolgálatból,
mint Alexandre ezredes. Amint a washingtoni tengerészgyalogos-laktanyában felgyorsult a dolgok
menete, erısítés érkezett a nagy quanticói bázisról. Másutt sem csökkent a tempó, sıt még
fokozódott is, a katonák alig aludtak – vagy legalábbis nem egyszerre. Ilyen hely volt például a
kaliforniai Fort Irwin.
A Mojave-sivatag belsejében található komplexum nagyobb területre terjedt ki, mint Rhode Island
állam. A táj olyan kietlen volt, hogy az ökológusoknak igencsak össze kellett szedniük magukat,
hogy a gyér kreozotbozótban találjanak valami megvédenivalót, és bizalmas körben, egy pohár ital
felett olykor még a legeltökéltebbek is bevallották egymásnak, hogy a hold felszínét bizony sokkalta
érdekesebbnek találják. Diggs, aki távcsövén át fürkészte a tájat, mindazonáltal mint élete
megkeserítıire gondolt rájuk. A környéken élt-egy sivatagi teknısbéka, amely valamiképpen minden
más teknısfélétıl különbözött, s amelyet katonái kötelesek voltak megóvni. Ennek érdekében a
harcosok, amennyit csak tudtak, összegyőjtöttek belılük, és átvitték ıket egy bekerített területre,
amelynek kiterjedése valószínővé tette: a hüllıknek fel sem tőnik majd, hogy be vannak kerítve. A
legénység az enklávét mint a világ legnagyobb teknısbordélyát emlegette. Ennek a problémának a
megoldása után a Fort Irwin körüli bioszféra – amennyiben beszélhetünk ilyesmirıl – nem igényelt
további törıdést. Olykor véletlenszerően megjelent egy-egy kojot, és ennyi. A kojotok mellesleg
nem tartoztak a veszélyeztetett fajok közé.
Ellentétben más jövevényekkel. Fort Irwinben mőködött a hadsereg országos kiképzıközpontja,
és ez volt az állandó bázisa az OpFor-nak, az „Ellenséges Erı”-nek. Az alakulat, amely eredetileg két
– egy gépesített lövész– és egy páncélos – zászlóaljból állt, eredetileg egy szovjet mintájú „32.
gépesített gárda lövészezred”-et utánzott, a kiképzıközpontot ugyanis az 1980-as évek elején azért
hozták létre, hogy az amerikai hadsereg katonái megtanulhassák, hogyan harcoljanak szovjet
ellenfeleikkel Európa síkságain, hogyan gyızzék le ıket, és egyáltalán: hogyan éljék túl a küzdelmet.
A 32-esek oroszos szabású egyenruhát viseltek, a szovjetekéihez hasonló jármőveken közlekedtek
(az eredetiek karbantartása túlságosan bonyolultnak bizonyult, ezért átalakított amerikai
megfelelıiket alkalmazták helyettük), az orosz taktikát alkalmazták, és büszkék voltak arra, hogy a
vendégcsapatokat mindannyiszor elverték, mint a kétfenekő dobot. Ez bizony nem volt túlságosan
sportszerő dolog, mert az OpFor itt élt és gyakorolt, és évi tizennégy alkalommal fogadta a hadsereg
más egységeit, amelyek közül a szerencsésebbek is csak négyévente egyszer jutottak el ide. Azt
azonban soha senki nem állította, hogy a háború sportszerő valami.
A Szovjetunió megszőntével a helyzet megváltozott, a kiképzıközpont feladata azonban nem. Az
OpFort nemrég három zászlóaljnyira bıvítették – ezeket most „osztályok”-nak nevezték, mert egy
ideje a 11. páncélos-ezred, a „Blackhorse Cav” szervezetébe tartoztak –, és ellenséges dandárok,
illetve nagyobb egységek szerepét játszották. Az új világhelyzetnek tett egyetlen engedmény az volt,
hogy többé nem emlegették magukat oroszokként. Új nevük „krasnovian” volt, amely a „vörös”
jelentéső orosz szóból, a krasznijból származott.
Gennagyij Joszifovics Bondarenko tábornagy mindezt nagyjából tudta – amikor elıször vitték
körbe a bázison, elmondták neki –, igaz, a teknısbordélyról nem tájékoztatták. Amit tapasztalt,
roppantul felizgatta.
– A híradósoknál kezdte, ugye? – kérdezte Diggs. A támaszpontparancsnok szőkszavú, kimért
mozgású ember volt. Sivatagi álcázó-öltözéket viselt, amit a katonák a mintája után „csokis
müzlinek” neveztek. A lehetı legalaposabb tájékoztatást kapta vendégérıl, ahogyan az is ıróla, de
úgy kellett tennie, mintha nem így lett volna.
– Pontosan – bólintott Bondarenko. – És egyik zőrbıl a másikba kerültem. Elıször
Afganisztánban, aztán amikor a Szovjetunióba betört a Mudje. Éppen egy tádzsikisztáni
fegyverkísérleti intézményben tartózkodtam. .. Bátran küzdenek, de a vezetésükben széthúzás van.
Sikerült feltartóztatnunk ıket – mondta szándékoltan monoton hangon. Diggs láthatta az eredményt,
a tábornagy kitüntetéseit. İ maga a Barry McCaffrey-féle 24. gépesített gyalogoshadosztály
parancsnoka volt, részt vett az amerikai balszárny vad vágtájában a Sivatagi Vihar során. Ezután a
10. „Buffalo” páncélos-ezred parancsnoka lett, amely akkor még a Negev-sivatagban állomásozott:
Amerika többek közt ezzel járult hozzá Izrael biztonságához. Mindketten negyvenkilenc évesek
voltak, és mindketten szagoltak már puskaport. Mindketten egyre feljebb jutottak.
– Önöknél van efféle vidék? – kérdezte Diggs.
– Nálunk minden elképzelhetı földrajzi környezet megtalálható, ami jócskán megnehezíti a
kiképzést, különösen mostanában... Nézze csak... ott! – mondta. – Elkezdıdött!
Az elsı csoport harckocsi végiggördült a keskeny, U alakú szoroson, amelyet a Halál völgye
néven emlegettek. A nap most ereszkedett le a barnás színő hegyek mögé, rohamosan sötétedett. Itt
is, ott is felbukkantak terepjáróikon a döntnökök – a kiképzıközpont istenei –, akik mindent
figyelemmel kísértek, és amit tapasztaltak, olyan hideg tárgyilagossággal értékelték, mint maga a
halál. A központ a világ legizgalmasabb iskolája volt. A két tábornok a támaszpont központjából, a
Star Wars-helyiségnek nevezett helyrıl is figyelemmel kísérhette volna a csatát. Minden jármő be
volt drótozva, rádión közölte helyzetét és mozgásának irányát, majd pedig, amikor erre is sor került,
a lıelemeit, és azt, hogy célba talált-e vagy sem. Ezeket az adatokat a Star Wars számítógépei
feldolgozták, és – ha érre az eredményre jutottak– közölték a harcosokkal, hogy vége, meghaltak. Az
indoklással azonban a gépek az esetek döntı többségében adósak maradtak: ezzel késıbb a
döntnökök szolgáltak. A két tábornok azonban nem a monitorok képernyıit akarta nézni – ezt
Bondarenko törzstisztjei tették –, ık a helyszínen akartak lenni. Minden csatatérnek saját illata van,
és a tábornoknak kell hogy legyen hozzá orra.
– Az eszközeik megállnák a helyüket egy fantasztikus regényben is... Diggs megvonta a vállát.
– Tizenöt éve nagyjából ugyanolyanok. Csak a magaslatokon felállított kamerák száma nıtt.
Várható volt, hogy Amerika ezt a technikát az oroszoknak is eladja, amit Diggsnek kissé nehezére
esett tudomásul venni. Fiatalabb volt, semhogy ott lehetett volna Vietnamban, a tábornokoknak
ahhoz a nemzedékéhez tartozott, akik kimaradtak abból a zőrzavarból. Volt azonban valami, ami
kezdettıl fogva katonaéletének középpontjában állt: az esetleges küzdelem az oroszokkal
Németországban. Egész pályája során páncélos-tiszt volt, arra képezték ki, hogy az élen haladó és
elsıként harcba bocsátkozó ezredek – valójában kibıvített dandárok – valamelyikében harcoljon.
Diggs jól emlékezett bizonyos pillanatokra, amikor rohadtul valószínőnek tőnt, hogy a Fuldai-
hasadékban fejezi be az életét. Ellenfele olyasvalaki lett volna, mint aki most itt állt mellette, és
akivel az este hat üveg sört ittak meg. Sörözés közben beavatta a tábornagyot a teknısök
szaporodásának titkaiba is.
– Be – mondta Bondarenko ravaszkás mosollyal. Tudta, az amerikaiak úgy gondolják, az
oroszoknak nincsen humoruk, és úgy érezte, hogy ezt, még mielıtt hazaindulna, korrigálnia kell.
Diggs szándékolt komolysággal elszámolt tízig, majd így szólt:
– Ki.
Újabb tíz másodperc múlva Bondarenko ismét megszólalt:
– Be.
Amikor Diggs beavatta a támaszpont alapmókájába, Bondarenkónak fél percre volt szüksége,
hogy megértse, de a végén már fájt a hasuk a nevetéstıl. Most azonban elkomolyodott, és a terepre
mutatva így szólt:
– Ilyennek kell lennie a háborúnak.
– Kezd a dolog izgalmassá válni. Várjon és figyelje!
– Önök a mi taktikánkat alkalmazzák! Ez már abból is nyilvánvaló volt, ahogyan az elıırs
felfejlıdött a völgyön keresztül!
Diggs feléje fordult:
– Miért is ne? Én hasznát vettem Irakban.
A ma éjszakai program – azaz a mostani váltás elsı csatája – kemény próbatételnek ígérkezett. A
Vörös Erı támadott, elırenyomult, felvette a harcérintkezést a Kék Erı elıırseivel, és
megsemmisítette ıket. A Kék Erı jelen esetben az 5. gépesített hadosztály egyik dandárja volt,
amely kapkodva védekezett. A forgatókönyv szerint a taktikai helyzet gyorsan változott. A 11.
páncélos-ezred elméleti harcértékének harmadával hadosztályerejő támadást szimulált az újonnan
érkezett erı ellen. Különb fogadtatásban nem is részesíthették volna ıket itt, a sivatagban, mint hogy
porig alázzák ıket.
– Gyerünk! – szólt Diggs, és visszaugrott a terepjáróba. A vezetı elindult velük a Vasháromszög
névre keresztelt területre. Diggs rövid üzenetet kapott egyik beosztott parancsnokától, mire
felnyögött:
– Az isten verje meg!
– Mi a gond?
Diggs tábornok odamutatta Bondarenkónak a térképet.
– Ez a magaslat itt a völgy legfontosabb része, de ezeknek nem szúrt szemet. Alaposan ráfizetnek
majd erre a kis figyelmetlenségre. Minden alkalommal ez történik.
Az OpFor emberei már robogtak is a néptelen magaslat felé, hogy elfoglalják.
– Okos dolog a kékektıl, hogy ilyen gyorsan ilyen messzire elırenyomulnak?
– Mint látni fogja, tábornok, égbekiáltó ostobaság, hogy ezt teszik.
*
 – Vajon eddig miért nem szerepelt többet a nyilvánosság elıtt? – kérdezte Daryaei.
A hírszerzıfınök sok mindent felelhetett volna. Ryan elnöknek kétségkívül bıven akadt
tennivalója. Az amerikai vezetésben teljes volt a zőrzavar, elıbb ezt kellett felszámolnia: ez
fontosabb volt, mint a szónoklatok. Meg kellett terveznie az áldozatok állami gyászszertartását.
Számos külföldi kormánnyal kellett tárgyalnia – biztosítania kellett ıket mindarról, amirıl a külföldi
kormányokat ilyen alkalmakkor biztosítani szokás. Intézkednie kellett bizonyos dolgokkal, nem
utolsósorban saját biztonságával kapcsolatban. Ismét meg kellett alakítania az amerikai kormányt, az
elsı számú elnöki tanácsadó testületet... az ajatollah azonban nyilvánvalóan nem ezt akarta hallani.
– Utánanéztünk ennek a Ryannek – hangzott a válasz, ami fıként annyit jelentett, hogy átolvasták
az újságkivágásokat, amelyeket az ország ENSZ-missziója haza faxolt. – A mai napig nagyon kevés
alkalommal beszélt a nyilvánosság elıtt, s akkor is csak a gazdái gondolatait közvetítette.
Hírszerzıtiszt volt, ezen belül „hátországi” ember, elemzı. Nyilvánvalóan érti a szakmát, de
mégiscsak hátországi.
– Akkor Durling miért emelte ki?
– Errıl tegnap írtak az amerikai lapok. A politikai berendezkedésük megköveteli egy alelnök
mőködését, de Durling egyúttal a külügyekkel foglalkozó csapatot is meg akarta erısíteni, és
Ryannek vannak efféle tapasztalatai. Tudjuk, hogy amikor a japánokkal háborúztak, jól megállta a
helyét.
– Akkor beosztott volt, nem vezetı.
– Így van. Sohasem törekedett magasabb pozícióba. Információink szerint a második ember
szerepét is csak alig egy évre, ügyvezetıként vállalta el.
– Ez nem lep meg – felelte Daryaei a jegyzeteibe pillantva. A CIA katonai hírszerzési részlegénél
James Greer ellentengernagy igazgató helyettese volt... aztán ugyanott ügyvezetı igazgató, majd a
CIA igazgatóhelyettese, Durling elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, végül pedig az alelnöki poszt
átmeneti betöltıje...
Az ajatollah most már biztos volt abban, amit kezdettıl fogva sejtett: valószínő ugyan, hogy ez a
Ryan érti a szakmáját, de ezzel együtt is csak segéderı. Neki magának is voltak rátermett segítıi, de
azért a saját tennivalóit nem bízta volna rájuk. Ryan nem egyenrangú fél. Helyes. – Még valami?
– Mint hírszerzési szakember valószínőleg igen tájékozott a nemzetközi politikában, sıt
valószínő, hogy e téren az utóbbi években ı értett hozzá a legjobban, mindenesetre azon az áron,
hogy belpolitikai ismeretei szinte elhanyagolhatóak – folytatta a hírszerzıfınök. Ez az
információdarabka a New York limesbıl származott.
– Ó – felelte az ajatollah. Ebben a pillanatban kezdett formálódni elméjében a terv, illetve
egyelıre inkább csak gondolatkísérlet. De csak egyelıre, és már nem sokáig...
– És az önök hadseregében milyen a helyzet? – kérdezte Diggs. Kettesben voltak Bondarenkóval,
a terület központi magaslatáról, éjjellátó berendezéssel figyelték az alattuk zajló ütközetet. Mint
várható volt, a 32-esek – Bondarenko csak így tudott gondolni rájuk – legyőrték a Kék Erı elıırseit,
kitértek balra, majd az „ellenséges” dandár felé nyomultak. Egymás után gyulladtak ki a „kilıtt”
harcjármővek sárgán villogó lámpái, minthogy azonban áldozatok nem voltak, a tábornokok
megengedhették maguknak, hogy gyönyörködjenek a látványban. Bondarenko tábornagy nem
halogathatta tovább a választ:
– Szörnyő. Mindent az alapoktól kell újrakezdenünk.
– Nos, tábornagy úr, amikor én kezdtem a pályát, itt is ez volt a helyzet – felelte Diggs. De nektek
legalább nem kell drogügyekkel foglalkoznotok, tette hozzá magában. Jól emlékezett rá, hogy
újdonsült alhadnagy korában oldalfegyver nélkül félt belépni a legénységi körletekbe. Ha az oroszok,
akkor, a hetvenes évek elején megindulnak... – Önök csakugyan az amerikai modellt akarják
meghonosítani?
– Talán – mondta Bondarenko, aki szerint az amerikaiak csak egy dolgot hibáztak el (vagy tettek
helyesen, nézıpont kérdése): engedélyezték a Vörös Erı alegységparancsnokainak, hogy önálló
harcászati döntéseket hozzanak. Ilyesmire a Vörös Hadseregben sohasem kerülhetett volna sor.
Nyilvánvalónak tőnt azonban, hogy a dolog a Vorosilov Akadémián oktatott stratégiával kombinálva
is mőködött. Figyelemre méltó dolog volt ez, ráadásul Bondarenko éles hadmőveletek során maga is
megszegett bizonyos szabályokat. Ezért lehetett mostanra altábornagy, ahelyett hogy halott alezredes
lett volna. Nemrégiben kinevezték az orosz hadsereg hadmőveleti fınökévé is. – A probléma
természetesen a pénz – tette hozzá.
– A régi nóta, ismerem én is – felelte Diggs.
Bondarenkónak ezzel kapcsolatban volt egy terve. Ötven százalékkal csökkenteni akarta a
hadsereg létszámát, hogy aztán az egész korábbi költségvetést közvetlenül a megmaradó ötven
százalék kiképzésére fordítsa. Itt, a Fort Irwin-i bázison saját szemével láthatta egy hasonló terv
eredményeit. A szovjet hadsereg hagyományosan fıképpen az élı erı tömeges alkalmazására
támaszkodott, az amerikaiak azonban Irakban is, itt is bebizonyították, hogy a csata kimenetele a
résztvevık tudásától függ. Bondarenko nem is a kiváló felszerelést, hanem az embereit irigyelte
leginkább Diggstıl.
Alighogy ez az érzés megfogalmazódott benne, megérkezett hozzájuk egy ezredes, és Bondarenko
láthatta, hogy csakugyan van oka az irigykedésre.
A tiszt a sapkájához emelte a kezét, és jelentette:
– Tábornok úr, elhúztuk a nótájukat!
– Tábornagy úr, engedje meg, hogy bemutassam Al Hamm ezredest, a 11-esek parancsnokát. A
második idıszakát tölti itt, általában ı az OpFor hadmőveleti fınöke. Ha lehet, inkább ne kártyázzon
vele.
– A tábornok túloz – mondta Hamm. – Isten hozta a sivatagban, Bondarenko tábornok úr –
nyújtotta oda lapáttenyerét a vendégnek.
– Jól hajtotta végre a támadást, ezredes – mondta Bondarenko a 1 l-esek parancsnokát méregetve.
– Köszönöm, uram. Van egy-két remek fickó a kezem alatt. A Kék Erı túlságosan tétova volt –
állapította meg Hamm.
Olyan, mint egy orosz, gondolta Bondarenko. Magas, testes, piros-pozsgás, a szeme csillogó kék.
Az ezredesen ezúttal régimódi „orosz stílusú” mundér volt, harckocsizó-barettjén vörös csillag
díszlett. A pisztolyát a gimnasztyorkáját összefogó derékszíjon viselte. Bondarenko idegenszerőnek
találta Hamm öltözékét, de azért értékelte, hogy az amerikaiak ezen a módon is megtisztelték.
– Igaza volt, tábornok úr – fordult Diggshez. – A Kék Erınek mindent meg kellett volna tennie,
hogy elsıként érjen oda. Csakhogy ön túlságosan messzirıl indította ıket, így aztán ez a lehetıség
nem tőnt vonzónak a számukra.
– Ez a probléma a csataterekkel – felelte a fınöke helyett Hamm. – Inkább azok választanak ki
bennünket, mint megfordítva. A srácoknak az ötös lövészektıl elıször is ezt kell megtanulniuk. Ha
az ember engedi, hogy valaki más határozza meg helyette a csata körülményeit, nem számíthat sok
jóra.
5. Elıkészületek
Kiderült, hogy az Amerika elleni, kudarccal végzıdı háború idején Sato is, a másodpilótája is
adtak vért a sebesültek számára, akik szerencsés módon oly kevesen voltak, hogy e véradagok
felhasználására már nem került sor. A Japán Vöröskereszt a számítógépes nyilvántartás segítségével
elıkerítette, a rendırség pedig futárral – Vancouveren át – Washingtonba juttatta ıket. Japán polgári
gépet, érthetı módon, továbbra sem engedtek be az Egyesült Államokba, még Alaszkán keresztül
sem. A vérmintákat Vancouverbıl az amerikai légierı egy VC-20-asa vitte Washingtonba. A futár
egy magas rangú rendırtiszt volt, akinek bal csuklójához hozzábilincselték a küldeményt tartalmazó
alumíniumtáskát. Az Andrews légi támaszponton három FBI-ügynök fogadta, majd a Tizedik és a
Pennsylvania sugárút sarkán álló Hoover-épületbe vitték. Az FBI DNS-laboratóriuma átvette a
mintákat, és nyomban hozzáláttak, hogy a bennük lévı örökítı anyagot összevessék a holttestekbıl
vett szövetmintákéival. A vércsoportokat ekkorra már azonosították, mindazonáltal a teszteket,
melyek eredménye amúgy eleve nem volt kétséges, úgy kezelték, mintha az egyetlen szilárd
bizonyítékot jelentenék ebben a megdöbbentı ügyben. Dan Murray megbízott igazgató a bőnügyi
vizsgálatok során amúgy nem ragaszkodott túlságosan az elıírásokhoz, a mostani ügyben azonban
szentírásként kellett kezelnie ıket. Immár segítsége is volt: Tony Caruso visszaérkezett a vakációról,
és napi huszonnégy órában vezette az FBI nyomozati munkáját. Pat O’Day pedig mőveleti
igazgatóként százakat – ha ugyan nem ezreket – irányított. Murray az igazgatói tárgyalóteremben
találkozott a japán képviselıvel. İneki is nehezére esett, hogy azonnal beköltözzék Bill Shaw
irodájába.
– Mi is elvégezzük a magunk tesztjeit – közölte Jisaburo Tanaka fıfelügyelı, és óráira pillantott.
Kettıt viselt: az egyik a tokiói, a másik a washingtoni idıt mutatta. – Ahogy készen vannak vele,
idefaxolják az eredményt. – Ismét kinyitotta a táskáját. – Rekonstruáltuk, mi mindent csinált Sato
kapitány a múlt héten, kikérdeztük a rokonait és a kollégáit, felderítettük a körülményeit.
– Gyors munkát végeztek, köszönöm – mondta Murray, miközben átvette a dokumentumokat.
Nem tudta, mit kellene még tennie, az viszont nyilvánvaló volt, hogy látogatója mondani akarna
valamit. Murray és Tanaka most találkoztak elıször, de a fıfelügyelıt megelızte a hírneve. Ügyes és
tapasztalt nyomozónak mondták, aki politikai-korrupciós ügyekre szakosodott. Volt dolga bıven.
Külseje puritán embernek mutatta, ahogyan ez egy efféle bőnöket vizsgáló rendırhöz illett is.
Pályája során mind hasonlatosabbá vált a spanyol inkvizítorokhoz, akik annak idején máglyára
küldték az embereket. Keresve sem találhattak volna megfelelıbb személyt ehhez az ügyhöz.
– Számíthatnak teljes együttmőködésünkre – jelentette ki. – Sıt felhatalmaztak rá, hogy közöljem:
ha át akarják küldeni hozzánk ügynökségük egy vezetı beosztású tisztségviselıjét, hogy
tájékozódjék munkánkról, készséggel állunk rendelkezésükre. – Néhány másodpercnyi hallgatás után
így folytatta: – Ami történt, országom számára gyalázat. Ahogyan azok az emberek mindnyájunkat
felhasználtak...
Japánnal kapcsolatban közkelető tévhit, hogy lakói óvakodnak kifejezni érzelmeiket, így Tanaka
meglepetést okozott Murraynak. Mindkét kezét keményen ökölbe szorította, sötét szemében harag
lángolt. A tárgyalóterembıl mindketten ráláttak a Pennsylvania sugárútra, látták a megperzselt
Capitoliumot, amelyet a virradat elıtti sötétségben még lámpák százai világítottak meg. Folyt a
munka.
– A másodpilótát megölték – közölte Murray. Úgy gondolta, ezzel talán segít valamit.
– Ó, valóban? – Dan bólintott.
– Leszúrták, és úgy tőnik, már a felszállás elıtt. Pillanatnyilag úgy néz ki, Sato egyedül tette, a
repülıgépet legalábbis egyedül vezette.
A laboratórium mostanra megállapította, hogy a gyilkos eszköz egy keskeny, fogazott pengéjő
steakkés volt, az a fajta, amelyet az utasszállító repülıgépeken használnak. Murrayt, amióta csak a
nyomozói pályán volt, bámulatra késztette, hogy a bőnügyi technikusok mi mindent meg tudnak
állapítani.
– Értem. Logikus – állapította meg Tanaka. – A másodpilóta felesége terhes, ráadásul ikreket vár.
Kórházban van, állandó megfigyelés alatt tartják. Annak alapján, amit idáig megtudtunk róla, odaadó
férj volt, különösebb politikai érdeklıdés nélkül. Az embereim szerint abszolúte valószínőtlen volt,
hogy így haljon meg.
– Volt Satónak bármiféle kapcsolata... – Tanaka a fejét rázta.
– Nem találtunk semmilyen erre utaló jelet. İ vitte Saipanra az összeesküvık egyikét, és váltottak
is néhány szót. Ezt leszámítva Sato nemzetközi járatokat vezetett. Barátai a kollégái voltak.
Csendesen élt szerény házában, a Narita nemzetközi repülıtér közelében. Fivére viszont a Tengeri
Önvédelmi Erı parancsnoki beosztású tisztje volt, a fia vadászpilóta. Mindketten meghaltak az
ellenségeskedések során.
Murray ezeket már tudta. Az indíték és az alkalom. Papírra vetett egy üzenetet a tokiói jogi
képviselı számára, amelyben megbízta, hogy fogadja el a japán ajánlatot a nyomozásban való
részvételre, ehhez azonban még meg kellett szereznie az igazságügy és/vagy a külügy hozzájárulását.
Hétszentség, hogy a japánok komolyan gondolták az ajánlatot. Ez jó.
*
 – Finom a forgalom – állapította meg Chavez. Az I-95-ösön haladtak, most hagyták el a
Springfield Mallt. Máskor a napnak ebben az órájában – még sötét volt – az út zsúfolásig volt
hivatalnokokkal és lobbistákkal. Ma nem, Johnt és Dinget azonban behívták, amibıl bárki, aki
kételkedett ebben, láthatta, hogy „fontos” beosztásban vannak. Clark nem felelt, így hát Ding
folytatta: – Szerinted hogy állja meg a helyét Mr. Ryan?
John morgott valamit, és megvonta a vállát.
– Nyilván megbirkózik a feladattal. Lennék a helyében.
– Jól van, Mr. C. Barátaink a George Masonban valamennyien úgy érzik majd magukat, mint a
régi szép idıkben.
– Gondolod?
– John, neki egy kormányt kell újraalkotnia, a valóságban kell végigcsinálnia egy elméleti
eshetıséget. Ilyet elıtte soha senki nem tett meg, tes’vér. Tudod-e, mit kell kiderítenünk?
– Aha. Hogy az a hely megfelel-e, vagy nem. – Lennék a helyében, gondolta John ismét. Azért
hívták be ıket, hogy jelentést tegyenek japáni mőködésükrıl. Ezt meglehetısen kínosnak találta.
Clark már régóta a szakmában volt, de annyira azért még nem, hogy túl szívesen beszéljen másoknak
arról, amit csinált. İ és Ding öltek – nem elıször –, és most részletesen be kellett róla számolniuk
olyan embereknek, akik közül egyeseknek soha életében nem volt fegyver a kezében, nemhogy
bárkit is lelıttek volna. Titoktartási kötelezettség ide vagy oda, valamelyik egyszer még kinyitja a
száját, s akkor a legkevesebb az lesz, hogy kínos cikkek jelennek meg a sajtóban. A középsúlyos
következmények egyike az lehetett, hogy eskü alatt vallomást kell tenniük egy kongresszusi
bizottság elıtt – no nem mindjárt a cikkek után, helyesbítette magát John –, olyan embereknek
muszáj válaszolniuk, akik pont úgy nem tudnak az egészrıl, mint a CIA-nak azok a nímandjai, akik
az íróasztalaik mellıl ítélik meg a tőzvonalban dolgozókat. A lehetséges legsúlyosabb következmény
egy tényleges bőnvádi eljárás volt, a dolgok ugyanis, amelyeket tettek, nem voltak éppen
törvényesek, igaz teljesen törvénytelenek sem. Az Egyesült Államok alkotmánya és
büntetıtörvénykönyve (plusz a magyarázatok) sajnálatos módon sohasem voltak teljesen
összeegyeztethetıek a kormány tevékenységével, utóbbi azonban ezt nyílt fórumokon nem óhajtotta
elismerni. Bár magának Johnnak ezzel az üggyel – és számos más dologgal kapcsolatban is – tiszta
volt a lelkiismerete, akadhattak olyanok, aki nem találták volna ésszerőnek az ı gyakorlatias
erkölcsiségét. Ryan azonban talán megértené... és már ez is valami.
– Mi újság ma reggel? – kérdezte Jack.
– Estére remélhetıleg befejezıdik a kutatás – felelte Pat O’Day. Ezen a napon ı jelentett az FBI
nevében, mint mondta, Murray nem ért rá. A felügyelı átnyújtott egy irattartót, benne a megtalált
holttestek listájával. Ryan gyorsan átfutotta. Hogy a fenébe reggelizzen ilyen tények társaságában? –
tőnıdött. Szerencsére most csak kávé volt elıtte.
– Más?
– Úgy tőnik, a dolgok kezdenek egyenesbe jönni. Megtaláltuk a másodpilóta feltételezett
holttestét. Órákkal a katasztrófa elıtt megölték, ebbıl arra következtetünk, hogy a pilóta egymaga
csinálta. A személyazonosságok megállapítása végett DNS-teszteket végeztetünk. – A felügyelı
belelapozott jegyzeteibe, nem bízott ugyanis abban, hogy jól emlékszik a tényekre. – Drogot vagy
alkoholt egyikük testében sem találtak. Elvégeztük a fekete doboz, a rádióforgalmazás, valamint a
radarészlelések adatainak összevetését, és minden arra vall, hogy a fickó a saját szakállára
cselekedett. Dan éppen most tárgyal egy japán fızsaruval.
– Mi lesz a következı lépés?
– Nyomozás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Rekonstruálunk mindent, amit Sato, így
hívták a pilótát, az utolsó hónapban tett, és abból próbálunk majd meg kiindulni. Mindent
ellenırzünk, amihez hozzájutunk: kivel beszélt telefonon, kivel találkozott, kik a barátai, írt-e naplót.
Megpróbálunk tökéletes képet rajzolni róla, és megállapítani, vajon benne volt-e valamiféle
összeesküvésben. Ez idıbe telik majd. Meglehetısen fárasztó procedúra.
– Jelenleg mi tőnik a legvalószínőbbnek? – kérdezte Jack.
 – Hogy nem voltak társai – ismételte meg O’Day, de már kevésbé magabiztosan.
– Piszokul korai még bármilyen következtetés – tiltakozott Andrea Price. O’Day feléje fordult.
– Ez még nem következtetés. Mr. Ryan a legvalószínőbb lehetıség felıl érdeklıdött. Nem ma
kezdtem a nyomozói munkát. Nagyon úgy tőnik, hogy gondosan kidolgozott, indulatból elkövetett
bőncselekménnyel van dolgunk. Erre vall például az, ahogyan a másodpilótát megölte. Még csak ki
sem vitte a holttestet a pilótafülkébıl. A hangfelvétel szerint bocsánatot kért a pasastól, miután
leszúrta.
– Gondosan kidolgozott bőncselekmény, indulatból? – vetette ellene Andrea.
– A légitársaságok pilótái nagyon fegyelmezett emberek – felelte O’Day. – Bizonyos dolgok,
amelyek a laikus számára rendkívül bonyolultak volnának, számukra olyan egyszerőek, mintha egy
zipzárt rántanának le. A legtöbb gyilkosságot zavarodott emberek követik el, akik történetesen
sikerrel járnak. Ebben az esetben azonban sajnos egy igencsak rátermett személlyel van dolgunk,
nála a véletlennek nem sok szerepe volt. Mindent összevéve ennyi, amit pillanatnyilag tudunk.
– Ha be akarná bizonyítani, hogy összeesküvés történt, mit próbálna meg felderíteni?
– Az összeesküvés még eszményi körülmények között is ritkán sikeres.
Price tiltakozni akart, de a felügyelı folytatta:
– A probléma lényege az emberi természetben rejlik. Túlnyomó többségünk dicsekvı hajlamú,
szívesen osztjuk meg titkainkat másokkal, hogy megmutassuk nekik, milyen remek fickók vagyunk.
A bőnözık többsége így vagy úgy egyértelmően amiatt kerül börtönbe, mert nem tudja tartani a
száját. Jó, mi most nem egy átlagos rablóról beszélünk, de az elv ettıl még érvényes. Ahhoz, hogy
bármiféle összeesküvés létrejöjjön, idı és eszmecserék szükségesek, aminek következtében azután a
dolgok kiszivárognak. Aztán itt van a másik probléma, az elkövetı személyének kiválasztása.
Ilyesmire egyszerően nem is lehetett idı. Az, ahogyan Sato a másodpilótát megölte, nagyon is az
ötletszerőséget erısíti. A kés kevésbé hatékony, mint a pisztoly, egy steakkés pedig nem jó fegyver,
hiszen könnyen eltörik egy bordán.
– Hány gyilkossági ügyben járt el? – kérdezte Price.
– Elégben. Rengeteg helyi rendırségi ügynél segédkeztem, különösen itt a fıvárosban.
Washingtoni területi irodánk évek óta segíti a helyi rendırséget. Egyébként ahhoz, hogy Sato egy
összeesküvés végrehajtó embere legyen, találkoznia kellett volna más személyekkel. Ilyesmire
azonban semmiféle jel nem utal, tudjuk ellenırizni, mit csinált szabadidejében, és a japánokkal
együtt meg is tesszük. Éppen ellenkezıleg, minden arra vall, hogy ez az ember felismert egy
egyedülálló lehetıséget, és indulatainak engedve élt vele.
– És ha a pilóta nem volt...
– Ms. Price, már Vancouver elıttrıl megvan minden, ami a pilótafülkében elhangzott. Saját
laboratóriumunkban ellenıriztük a hanglenyomatokat. A szalag digitális, a hangminıség ragyogó. És
ha nem Sato lett volna ott, vajon a másodpilótának nem tőnt volna fel? Hiszen mindig együtt
repültek... Ha viszont a pilóta és a másodpilóta szerepét idegenek játszották, akkor mindkettıjüknek
benne kellett lenniük az összeesküvésben, tehát miért kellett volna meghalnia a másodpilótának már
a Vancouverbıl való felszállás elıtt? A kanadaiak kihallgatták a személyzet többi tagját, és
mindnyájan azt vallották, hogy a pilóták azok voltak, akiknek lenniük kellett. Valószínő, hogy a
DNS-azonosítás ezt minden kétséget kizáró módon igazolja majd.
– Felügyelı, maga aztán meggyızı – állapította meg Ryan.
– A rengeteg ellenırizendı részlet miatt ez a vizsgálat igencsak bonyodalmas, ami azonban a
dolog lényegét illeti, meglehetısen egyszerő. Egy bőncselekmény helyszínét átkozottul nehéz
meghamisítani. Egyszerően túl sok a megváltoztatnivaló. Vajon lehetséges úgy elrendezni a
dolgokat, hogy megtévesszék az embereinket? – kérdezte szónokiasan O’Day. – Igen, elnök úr,
lehetséges, de csak több hónapi elıkészítés után, nekik pedig nem voltak hónapjaik. A kérdést
tulajdonképpen egyetlen dolog is eldönti: az tudniillik, hogy amikor a teljes ülést összehívták a
Capitoliumba, a gép már a Csendes-óceán közepe felett járt.
 Bármennyire akarta is, Price ezzel az érvvel semmit sem tudott szembeszegezni. Patrick O’Day-t
ı maga is ellenırizte. A helyszíneken dolgozó felügyelık intézményét néhány éve Emil Jacobs
vezette be ismét, és a posztokat olyan emberekkel töltötte be, akik jobban szerettek nyomozni, mint
adminisztrálni. O’Dayt ügynökként nemigen vonzotta, hogy egy területi részleget irányítson. A
tapasztalt felügyelıkbıl álló csapat székhelye az igazgató irodájában volt, tagjai figyelemmel
kísérték a folyamatban lévı ügyeket – elsısorban a kényes természetőeket. O’Day jó rendır volt, és
jóllehet utálta a papírmunkát, Price-nak el kellett ismernie, hogy tudta, hogyan kell irányítani egy
nyomozást, és jó is volt, hogy akadt, aki nem volt tagja a hierarchiának, és nem kerít nagy feneket a
dolgoknak, csak hogy elıléptessék.
A felügyelı egy négykerék-meghajtású kisteherautóval érkezett meg a Fehér Házba – mint Price
megállapította cowboycsizmában! –, és körülbelül annyira szerette a publicitást, mint kecske a kést.
Tony Caruso igazgatóhelyettes, a nyomozás névleges vezetıje elvileg az igazságügy-minisztérium
alárendeltségébe tartozott, Partick O’Day azonban az ügymenetet rövidre zárva egyenesen
Murraynak jelentett, aki viszont, személyes nagyrabecsülése kifejezéseképpen, egyenesen az
elnökhöz küldte. Price úgy gondolta, Murray remek irányító, ha valahol nagy volt a baj, Bill Shaw
mindig ıt küldte, lojalitásáról pedig bárki példát vehetett az FBI berkeiben. El kellett ismernie,
Murray a helyén volt. Ami O’Dayt illeti, ı azért nyomozott, hogy megéljen belıle, és bár úgy tőnt,
hogy túlságosan gyorsan jut következtetésekre, úgy dolgozott, ahogy az a nagy könyvben meg van
írva. Nem árt, ha az ember odafigyel ezekre az öregfiúkra, nagyon jól adják az együgyőt.
O’Day viszont sohasem lesz az elnöki testırség fınöke – vigasztalta magát Price.
*
– Hogy sikerült a kiruccanásuk? – kérdezte Mary Pat Foley. Clark látta rajta, hogy benn töltötte az
éjszakát. A vezetı állami tisztségviselık közül, gondolta, Ryan elnöknek jut a legtöbb alvás –
aludjék bár mégoly keveset. Pokoli dolog lehet éjjel-nappal dolgozni. Ha az ember hosszabb idın át
nem alhatja ki magát, egyszerően képtelen rá, hogy teljesítsen. Ezt a maga bırén tapasztalta,
bevetésen. Mihelyt azonban valakit magas hivatalba tesznek, az ilyesmirıl azonnal megfeledkezik:
többé eszébe sem jutnak olyan alantas dolgok, mint az emberi tényezı... Aztán egy hónappal késıbb
az ilyenek csodálkoznak a legjobban, hogy tolhatták el ennyire. Ez azonban mindig azután
következik be, ha valami szerencsétlen igásbarom főbe harap a bevetésen.
– A fenébe, Mary Pat, mikor aludt maga utoljára?
Nem sok ember beszélhetett így Mrs. Foleyval, John azonban egykoron a kiképzıtisztje volt.
Erıtlen mosollyal kérdezett vissza:
– Mi maga, jiddise mámé? Se nem zsidó, se nem az anyám. – John körülnézett.
– Hol van Ed?
– Útban hazafelé az Öbölbıl. A szaúdiaknál tárgyalt – felelte Mary Pat.
Jóllehet Mrs. Foley elvileg magasabb rangban szolgált, mint a férje, a szaúdi kultúra még nem
érett meg arra, hogy szembesüljön egy nınemő kémfınökkel. Helyesebben kémfınöknıvel...
javította ki magát John. Egyébként Ed valószínőleg jobban is tárgyal, mint a felesége.
– Történt valami, amirıl tudnom kéne?
– Csak a szokásos – rázta a fejét Mary Pat. – Szóval, Domingo, nem válaszol a kérdésemre?
– De harapós kedvében van ma reggel – állapította meg Clark, mielıtt társa felelhetett volna.
Chavez csak vigyorgott. Az ország a feje tetején áll, de úgy látszik, bizonyos dolgok fontosabbak
ennél.
– Szépen helyre tették, Mr. C! – mondta Johnnak.
– Megjöttek a szomszédaink – dünnyögte John. Eszerint ideje munkához látni. – Jacknek hogy
megy a dolog?
– Ebéd után hivatalos vagyok hozzá, de nem lepne meg, ha lemondanák. Szegény nyomorult, a
kínok kínját állhatja ki.
– Igaz az, amit az újságok írtak? Hogy hogyan rángatták bele?
– Igen, igaz. Tartunk egy átfogó válságértekezletet. Mind a kettıjüknek ott a helyük.
 – Nekünk is? Miért? – kérdezte Chavez.
– Mert nagyon nem tetszik, hogy ezt az egészet a Hírszerzési Igazgatósággal csináltatták meg.
Egyvalamiben viszont biztosak lehetnek: most olyan elnökünk van, aki érti, mivel is foglalkozunk mi
itt. Itt az alkalom, hogy megerısítsük a Mőveleti Igazgatóság pozícióit, azt akarom, hogy amikor
odatelefonálok valahova, és kérdezek valamit, érthetı választ kapjak.
– Kék Terv? – kérdezte Clark. Mary Pat egy bólintással válaszolt. A Kék Terv az ı utolsó
megmozdulása volt, mielıtt elhagyta a CIA kiképzı-létesítményét, az úgynevezett Farmot, amely a
virginiai Yorktownban, a haditengerészet nukleárisfegyver-raktára közelében mőködött.
Indítványozta, hogy az ügynökség ahelyett, hogy rangos egyetemeken végzett entellektüeleket
alkalmazna – ámbár ezek mostanában már annyival jobbak, hogy nem pipáznak –, rendıröket
vegyen fel, közvetlenül az utcákról. A zsaruk, érvelt, tudnak bánni az informátorokkal, nem kell
megtanítani ıket a csibészségekre, és értenek hozzá, hogyan maradjanak életben veszélyes közegben.
Mindezzel kiképzési költséget lehetne megtakarítani, és valószínőleg jobb operatív emberekre
tehetnének szert. Javaslatát két egymást követı igazgató is elsüllyesztette, de Mary Pat kezdettıl
fogva ismerte, és helyeselte az elgondolást. John megkérdezte tıle: – Mit gondol, el tudja adni a
fınökségnek?
– Majd maguk segítenek nekem, hogy megvegyék. Domingo nagyon szépen megállja a helyét itt.
– Úgy érti, én nem veszek részt az akcióban? – kérdezte Chavez.
– Dehogynem, én csak John lányára céloztam – felelte Mrs. Foley. – Ryan segíteni fog nekünk,
nincs túlságosan elragadtatva a direktor úrtól. Egyébként hivatalosak hozzá, jelentést kell tenniük a
SZANTÁLFA akcióról.
– És ami a kettınk védelmét illeti? – kérdezte Clark. Nem kellett külön elmagyaráznia, hogyan
gondolja. Mary Pat sohasem piszkította be a kezét bevetésen – hírszerzı volt, nem vett részt a
Mőveleti Igazgatóság paramilitáris ügyeiben. De azért pontosan tudta, mirıl van szó...
– John, maguk elnöki utasításra cselekedtek, errıl dokumentum van. Senki sem fogja
visszamenıleg piszkálni magukat, különösen azután, hogy megmentették Kogát. Ezért mindketten
megkapják majd a Hírszerzési Csillagot. Már Durling elnök is akart találkozni magukkal, és
személyesen akarta átadni a kitüntetéseket Camp Davidben. Gondolom, Jack sem akar mást.
Ejha!, gondolta Chavez, miközben arcizma sem rándult. Örült a hírnek, ıt azonban a háromórás
autóúton, mialatt ideértek Yorktownból, valami más foglalkoztatta.
– Mikor kezdıdik az a válságülés?
– Az a része, ami bennünket illet, holnap.
– Asszonyom, úgy gondolom, nem fogunk ráérni. – Mary Pat bólintott, majd így szólt:
– Remélem, téved.
*
– Mára két elintéznivalóm van – mondta Cathy, miközben a reggeli büfét nézegette. Mivel nem
tudta, mit szeretne reggelire Ryan, a személyzet mindenbıl összekészített egy keveset – vagyis
tulajdonképpen rengeteget. Sally és a kis Jack roppantul élvezték az egészet, annál is inkább, mert
tanítás még mindig nem volt. Katie, aki csak mostanában ismerkedett meg a valódi ételekkel, egy
darab angolszalonnát tartott a kezében, azt rágcsálta, miközben egy vajas pirítóssal szemezett. A
gyerekek számára a kézzelfogható a legfontosabb. Sally tizenöt éves volt: hármuk közül ı
gondolkodott a legnagyobb távlatokban, e pillanatban azonban nemigen tudta, hogyan alakítja majd
új helyzete az életét. Apa azonban, attól függetlenül, hogy pillanatnyilag milyen munkát végzett,
mindhármuk számára apa marad. Jack tudta: rá fognak jönni, hogy nem így van, most azonban nem
ez volt a legfontosabb.
– Errıl nem volt szó – felelte a férje. Jack szalonnás rántottat szedett a tányérjára. Kellett az
energia a mai naphoz.
– Úgy beszéltük meg, hogy egyelıre folytathatom a munkámat, emlékszel?
– Mrs. Ryan... – szólt közbe Andrea Price, aki automata pisztollyal felszerelt ırangyalként
továbbra is jelen volt –, még meg kell oldanunk a biztonsági kérdéseket, és...
 – A betegeimnek szükségük van rám. Jack, engem Bernie Katz és Hal Marsh sok mindenben
helyettesíthet, de az egyik betegemnek ma rám van szüksége. A munkatársaimat is fel kell
készítenem. – Az órájára pillantott: – Négy óra múlva jelenésem van.
Ryannek pillanatnyi kétsége sem lehetett afelıl, hogy csakugyan így van. Dr. Cathy Ryan
professzor, az amerikai sebésztársaság tagja híres volt lézeres retinamőtéteirıl, a világ minden
részérıl jöttek hozzá betegek.
– De az összes iskola... – ellenkezett Price, végül azonban elharapta a szót, mert eszébe jutott,
hogy az elnökné bizonyosan jobban tudja.
– Az orvosegyetemek nem. Mi nem küldhetjük haza a betegeinket. Ne haragudjon, tudom, hogy
mindnyájan milyen nehéz helyzetben vannak, de tılem is emberek függnek, és a rendelkezésükre
kell állnom – jelentette ki Cathy. Végignézett a konyhában tartózkodó felnıtteken, mit szólnak a
döntéséhez. A konyhaszolgálat tagjai – valamennyien tengerészek – mozgó szobrokként jártak ki-be:
úgy tettek, mintha semmit sem hallanának. Az elnöki testırség tagjai ugyancsak kifejezéstelen arccal
néztek maguk elé, vonásaikon azonban némi nemtetszés is tükrözıdött.
A First Lady általános felfogás szerint az elnök munkatársa, csak éppen nem kap érte fizetést. Ezt
a szabályt némileg át kellett alakítani. Elıbb vagy utóbb úgyis elnökké választanak majd egy nıt, és
akkor bizonyosan dıl-borul minden. A lehetıséggel mindenki számolt, de az amerikai történelem
során mindeddig nem vettek róla tudomást. A szokásos politikusfeleség a férje oldalán jelent meg,
hódolatteljes mosollyal nézett rá, esetleg mondott egy-két gondosan kiválasztott szót, végigcsinálta
vele a választási kampány hajszáját, elviselte a meglepıen brutális kézfogásokat. Cathy Ryan ennek
bizonyosan nem teszi majd ki a kezét, hiszen sebész – jutott hirtelen Price eszébe. Hiszen ennek a
First Ladynek csakugyan van hivatása, orvos, odaítélték neki a Lasker Közszolgálati Emlékdíjat,
hamarosan ki is teheti a kandallója párkányára, már csak az ünnepélyes díjátadó vacsorán kell részt
vennie. Price tudta, hogy Cathy nemcsak a férjének, hanem a hivatásának is elkötelezte magát. Ezért
csodálta, ám azt is tudta, hogy az elnökné minden bizonynyal óriási púp lesz az egész testırség
hátán. Még nagyobb baj volt, hogy Mrs. dr. Ryan védelmével Roy Altmant – egy hatalmas termető
volt ejtıernyıst – bízták meg, akivel még nem találkozott. Royra a termete és a hozzáértése miatt
esett a választás. Nem árt, ha mindig van a közelben valaki, aki jól láthatóan testır, és mivel a First
Lady sokak számára tőnhet könnyő célpontnak, Roy egyik feladata az volt, hogy a puszta
látványával elrettentse ıket. A különítmény többi tagjának úgyszólván láthatatlannak kellett lenniük.
Altman funkciói közé tartozott az is, hogy testével fogja fel az esetleges golyókat: az ügynököket
erre is kiképezték, de nem vágytak rá különösebben.
Védeni kellett Ryan gyerekeit is; ezt a feladatot egy külön csapat látta el, amely rutinszerően
további alcsoportokra oszlott. Katie testırét volt a legnehezebb kiválasztani, az ügynökök ugyanis
tülekedtek a megbízatásért. A gyerekeket ırzı csapat feje a legidısebb tag, egy Don Russell nevő
ügynök – és immár nagyapa – lett. A kis Jack mellé egy sportrajongó fiatalembert osztottak be, Sally
pedig egy egyedülálló, harmincévesnél valamivel idısebb ügynöknıt kapott, aki ismerte a fiatal
férfiak és a bevásárlóközpontok rejtelmeit. A cél az volt, hogy a családot a lehetı legkevésbé
terhelje, hogy a fürdıszoba kivételével mindenhova csıre töltött fegyvereket viselı, rádiókészülékkel
felszerelt testırök kísérik ıket. Amit persze lehetetlen volt megvalósítani...
Ryan elnök eleget tudott ahhoz, hogy elfogadja, minderre szükség van, családja pedig majd
megtanulja elviselni a helyzetet.
– Dr. Ryan, mikor kell elindulnia? – kérdezte Price.
– Körülbelül negyven perc múlva. Attól függ, milyen a for...
– Mostantól nem számít – javította ki Price a First Ladyt. Nehéz napunk lesz, gondolta. Az elızı
napon még az atelnök családját akarta tájékoztatni a teendıkrıl, az a terv azonban, úgy, ahogy volt,
az ördögé lett. Sok minden mással együtt. Altman egy másik helyiségben tartózkodott, és a térképet
tanulmányozta. Baltimore felé három út jöhetett szóba: a 95-ös államközi, a Baltimore-Washington
autópálya, és az l-es számú országos fıútvonal. Reggelente mindhárom zsúfolásig megtelt a
munkahelyükre autózók jármőveivel, és a testırség kocsioszlopa tökéletes káoszt idézett volna elı
rajtuk. Ami azonban még rosszabb, egy potenciális merénylı szempontjából ezek az útvonalak
nagyon is kézenfekvıek voltak, ráadásul Baltimore-hoz közeledve egyre szőkültek. A Johns Hopkins
kórháznak volt egy helikopter-leszállóhelye a gyerekosztály épületének tetején, eddig azonban senki
sem gondolt bele, milyen politikai hatást keltene, ha a First Lady nap mint nap a tengerészgyalogság
VH-60-as helikopterével ingázna otthona és munkahelye között. Most azonban talán ez lesz a
megoldás, vélekedett Andrea Price. Kiment a helyiségbıl, hogy beszéljen Altmannal, a Ryan család
pedig egyszerre magára maradt. Reggeliztek, akár egy hétköznapi család.
– Uramisten, Jack – sóhajtotta Cathy.
– Tudom – szólt az elnök, de aztán beszéd helyett egy teljes percen át élvezte a csendet.
Mindketten a tányérjukra meredtek, de evés helyett csak bökdösték villájukkal az ételt.
– A gyerekeknek ruhák kellenek a temetésre – szólalt meg végül Cathy. – Szólsz Andreának?
– Persze.
– De ugye továbbra is dolgozhatok? – kérdezte az asszony. Most, hogy Price kiment, nem kellett
tovább titkolnia aggodalmát.
Jack felpillantott.
– Igen. Nézd, én minden tılem telhetıt megpróbálok, hogy a lehetı legnormálisabb életet
élhessük, és tudom, mennyire fontos a munkád. Ami azt illeti, ki se tudom mondani, mennyire örülök
a díjnak, amit kaptál. – Elmosolyodott. – Rettentıen büszke vagyok rád, drágám.
Price visszatért.
– Dr. Ryan – mondta. Természetesen mindketten feléje fordultak. Látták az arcán, mi a gondja. A
legfontosabb kérdést még nem beszélték meg, és Price nem tudta, hogyan szólítsa a First Ladyt.
Doktor Ryannek? Mrs. Ryannek? Esetleg...
– Ne nehezítsük meg egymás dolgát, jó? Szólítson Cathynek. Price ezt nem tudta megtenni,
úgyhogy egyelıre nem is tette.
– Amíg valami okosabbat ki nem találunk, addig helikopteren visszük a kórházba – jelentette be.
– A tengerészgyalogság helikoptere már útban van ide.
– Nem drága ez? – kérdezte Cathy.
– De igen, csakhogy még ki kell dolgoznunk, mit hogyan csináljunk, és pillanatnyilag ez a
legegyszerőbb megoldás.
Egy hatalmas termető férfi lépett be az ajtón.
– İ Roy Altman, egy ideig ı vigyáz majd önre.
– Ó... – mondta Cathy, mert egyebet nem is igen tudott mondani. Altman száz kiló, és csaknem
százkilencven centiméter volt. A fehér bırő, gyérülı szıke hajú férfi olyan arcot vágott, mint aki
röstelli, hogy ekkorára nıtt. A testırség többi tagjához hasonlóan ı is kissé túlméretezett zakót viselt,
hogy a ruhadarab jobban elrejtse szolgálati fegyverét – amely jelen esetben nyugodtan lehetett volna
akár egy géppisztoly is. Odalépett Cathyhez, és kezet fogott vele. Méghozzá figyelemre méltó
gyengédséggel.
– Asszonyom, tudja, hogy mi a feladatom. Tılem telhetıén igyekszem majd nem az útjában lenni.
Két újabb férfi jött be. Altman bemutatta ıket, közölve, hogy ma ık is az elnöknét ırzik. Egyelıre
azonban minden testır csak ideiglenes beosztást kapott, hiszen össze kellett szokniuk az általuk
ırzött személyekkel, azt pedig senki sem tudhatta elıre, mi lesz a dolog kimenetele. Még Ryanék
esetében sem, akik mind ez idáig szeretetre méltó védenceknek mutatkoztak.
Cathy kísértést érzett, hogy megkérdezze: vajon mindez csakugyan szükséges-e, de aztán
meggondolta magát. Másként hogyan is vágna át a Maumenee-épületet körülvevı tömegen?
Egymásra néztek a férjével, neki pedig eszébe jutott, hogy most nem volna ebben a szerencsétlen
helyzetben, ha annak idején nem járul hozzá Jack alelnökké való kinevezéséhez. Az alelnökség...
meddig is tartott, öt percig? Tán még addig se.
Ekkor meghallotta a Sikorsky BlackHawk helikopter kerepelését, amely most szállt le a ház
mögött. Rotorjai kisebbfajta hóvihart kavartak az egykori kis csillagvizsgáló helyén. Ryan az órájára
pillantott, és megállapította, hogy a tengerészgyalogos-pilóták nagyon igyekezhettek. Vajon mennyi
idıbe telik, amíg ez a megtisztelı figyelem és szolgálatkészség valamennyiünket az ırületbe kerget?
– tőnıdött.
– Amit most látnak, azt élıben közvetítjük a flotta egykori obszervatóriumának Massachusets
Avenue-i területérıl – mondta rendezıje instrukciói nyomán az NBC riportere. – Úgy fest, az ott a
tengerészgyalogság egyik helikoptere, azt hiszem, az elnök készül valahová.
Amikor a kavargó hó leülepedett kissé, a kamera közelebb hozta a VH-60-ast.
*
– Egy jelentısen módosított amerikai BlackHawk – állapította meg a hírszerzıtiszt. – Látja? Az
ott egy „Black Hole” infravörös zavarórendszer, védelem a hajtómővek hıjét követı föld-levegı
rakéták ellen.
– Mennyire hatékony?
– Nagyon. A lézerirányítású rakétákkal szemben viszont nem nyújt védelmet – tette hozzá a
hírszerzı –, és a tőzfegyverek ellen sem.
A rotor még meg sem állt, a helikoptert máris tengerészgyalogosok egy csoportja vette körül.
– Kell nekem egy térkép arról a helyrıl. Bárhol áll is a kamera, egy lövegaknavetı éppúgy
hatásos lehet. És persze ugyanez áll a Fehér Ház kertjére is.
Akit csak ismertek, tudott bánni az aknavetıkkel, hát még azokkal, amelyekhez az új – elsıként
az angolok által kifejlesztett, majd világszerte lemásolt – lézerirányítású gránátokat használták.
Voltaképpen az amerikaiak adták az ötletet, hiszen az ı szavuk járása volt: Ha látod, el is találhatod.
Ha eltalálod, el is pusztíthatod. És bármi legyen is, amit az ember lát, eltalál és elpusztít, az is
elpusztul, aki benne ül.
Ez a gondolat volt az új terv csírája. Az órájára nézett, amely stopperként is mőködött. Ujját az
indítógombra helyezte, és várt. Az onnét hatezer mérföldnyire lévı kamera továbbra is közelrıl
mutatta a helikoptert. Ekkor egy nagy gépkocsi jelent meg a gépnél, négy ember szállt ki belıle.
Egyenesen a BlackHawkhoz mentek, amelynek tolóajtaját az egyik pilóta kinyitotta elıttük.
– Ez Mrs. Ryan – állapította meg a kommentátor. – A baltimore-i Johns Hopkins kórház sebésze.
– Mit gondol, a munkahelyére repül? – kérdezte a riporter.
– Egy percen belül tudni fogjuk.
Nagyjából igaza is volt. A hírszerzı abban a pillanatban nyomta meg az órája gombját, amikor az
ajtó becsukódott. Néhány pillanat múltán a két turbina forgatni kezdte a rotort, a helikopter pedig
felemelkedett, és miközben mind magasabbra jutott, a helikopterek rendes szokása szerint a föld felé
mutató orral, távolodni kezdett – feltehetıleg észak felé. A hírszerzı az órájára nézett, hogy
megállapítsa, mennyi idı telt el az ajtó becsukása és a felszállás között. A helikopter személyzetét
katonák alkották, márpedig a katona arra büszke, ha ugyanazt a dolgot mindig ugyanúgy tudja
végrehajtani. Úgy találta, ennyi idı bıségesen elég arra, hogy a szükséges távolságot akár három
lövedék is megtegye.
Cathy életében elıször ült helikopteren. A két elülsı ülés mögötti középsı helyre ültették, de
hogy miért, azt nem közölték vele. A Blackhawk robusztus sárkányát úgy tervezték, hogy ha
lezuhan, a nehézségi gyorsulás teljes tizennégyszeresét bírja ki, és ez volt benne a statisztikailag
legbiztonságosabb ülés. A négylapátos rotor sima repülést biztosított, és Cathynek legfeljebb a hideg
ellen lehetett kifogása. A mai napig nem terveztek olyan katonai légi jármővet, amelynek megfelelı
főtése lett volna. Az elnök felesége tulajdonképpen élvezte volna a repülést, de egyrészt zavarban
volt kissé, másrészt feszélyezte, hogy a testırök gondosan megvizsgálták az ajtókat: nyilvánvalóan
valamiféle veszélyforrás után kutattak. Cathy mindinkább megértette: ezeknek az embereknek
bármirıl ez jut az eszébe.
– Azt hiszem, a munkahelyére megy – állapította meg a riporter. A kamera követte a VH-60-ast,
míg csak el nem tőnt egy fasor mögött. A megkönnyebbülés ritka pillanata következett. Valamennyi
tévécsatorna ugyanazt tette, amit a John Kennedy elleni merénylet után. A teljes programot törölték,
és a teljes adásidıt – azaz huszonnégy órát, amely 1963-ban még nem volt ennyi – a
szerencsétlenség és a következmények ismertetésének szentelték. Ez a helyzet valódi aranybányát
jelentett a kábeltévéknek, amelyek a nézettségi adatok alapján vették át a többi csatorna anyagait. A
felelısség azonban az egyes csatornáké volt, akik ebben az értelemben a felelıs tájékoztatást
gyakorolták.
– Nos, ı orvos, ugye? Könnyen megfeledkezünk arról, hogy a körgyőrőn belül is vannak még
emberek, akik tényleges munkát végeznek. Kisbabák születnek. Az élet megy tovább... – állapította
meg kenetteljesen a kommentátor, minthogy ez volt a feladata.
– És nem áll meg az ország élete sem – mondta a riporter egyenesen a kamerába, átkötı
szövegként a reklámhoz. Hatezer mérföldrıl nem hallhatta a hangot, amely így szólt:
– Egyelıre.
Testıreik kiterelték a gyerekeket, és megkezdıdött a tulajdonképpeni napi munka. Arnie van
Damm úgy festett, mint egy kísértet, Jack látta rajta, hogy alig áll a lábán. Látszott, hogy a kemény
munka és a gyász hamarosan leterítik. Ryan tudta: teljesen természetes, hogy az elnököt, amennyire
csak lehet, kímélni kell, azt azonban nem fogadta el, hogy ez azoknak az embereknek a tönkretétele
útján történjék, akiktıl olyan nagy mértékben függött.
– Mondja, Arnie, aztán tőnjön el egy idıre, és pihenjen valamicskét.
– Tudja, hogy nem tehetem...
– Andrea!
– Igen, elnök úr?
– Miután itt végeztünk, valaki vigye haza Arnie-t. Délután négyig ne is engedje vissza a Fehér
Házba – szólt Ryan, majd Arnie-ra pillantott. – Nem fog kikészülni miattam, Arnie. Túlságosan nagy
szükségem van magára.
A stábfınök fáradtabb volt, semhogy képes lett volna bármiféle hála kifejezésére. Átnyújtott egy
dossziét Ryannek.
– Tessék, a holnaputáni temetés terve.
Ryan felütötte a dossziét, és látszott rajta, hogy éppoly gyorsan nyugszik meg, amilyen hirtelen az
imént elnöki hatalmához folyamodott.
Bárki állította is össze az anyagot, okos és érzékeny ember volt. Lehet, hogy egy ilyen esetre
elıkészített katasztrófaterv alapján dolgozott, de Ryan tudta, hogy errıl sohasem fog érdeklıdni, és
hogy bárki csinálta is, jó munkát végzett. Roger és Annie Durlingot a Fehér Házban ravatalozzák
majd fel, mert a Capitolium rotundája jelenleg használhatatlan volt. Az emberek huszonnégy órán át
vonulhatnak majd el elıttük, a fıbejáraton mennek be, és a keleti szárnyon át távoznak. A gyászolók
bánatát utóbb majd az ország ereklyéi és az elnöki portrék látványa enyhíti. A Durling házaspárt a
kongresszus egy zsidó, egy protestáns és egy katolikus tagjával együtt másnap reggel halottaskocsin
viszik a Nemzeti Katedrálisba, az ökumenikus gyászistentiszteletre. Ryan két nagy beszédet mond
majd. A szövegük már ott lapult a dosszié végén.ő
*
– Ez mire jó? – kérdezte a First Lady.
Cathy olyan sisakot viselt, amely bekapcsolta ıt a helikopter fedélzeti hírközlı rendszerébe.
Kimutatott a másik helikopterre, amely a jobb oldalukon, tizenöt méternyi távolságból követte ıket.
– Mindig biztosítással repülünk, asszonyom. Így nem jár késedelemmel, ha valamilyen
meghibásodás miatt le kell szállnunk – magyarázta a jobb oldali pilóta. Azt nem közölte, hogy a
hátsó helikopteren a testırség négy tagja is ott ült, komolyabb fegyverekkel.
– Milyen gyakran történik ilyesmi, ezredes?
– Amióta szolgálok, nem fordult elı, asszonyom – felelte, azt azonban elmulasztotta hozzátenni,
hogy 1993-ban belezuhant a Potomac-ba a tengerészgyalogság egyik Black Hawkja, és a teljes
legénység odaveszett. Rég volt... A pilóta folyamatosan fürkészte a légteret.
Egy másik alkalommal valaki kis híján éppen Reagan elnök kaliforniai háza felett rohant bele
magángépével egy VH-1-esbe. Merényletnek tőnt, de aztán kiderült, hogy csak a kis gép pilótája
szúrta el a dolgot. Miután az elnöki testırség kihallgatta, szegény ördög nyilván végleg felhagyott a
repüléssel. Hank Goodman ezredes régóta tudta, hogy a leghumortalanabb emberek a Fehér Ház
biztonsági szolgálatában találhatók.
A levegı tiszta és hideg, de eléggé nyugodt volt. A pilóta ujjai hegyével mozgatta a botkormányt,
a 95-ös államközi autóutat követte. Baltimore már látszott, Goodman pedig tudta, hogyan közelítheti
meg legegyszerőbben a Hopkinst, mert korábban a haditengerészet
Patuxent River-i légibázisán teljesített szolgálatot, és a flotta meg a tengerészgyalogság itteni
helikopterei olykor segítettek baleseti sérülteket szállítani. Emlékezett, hogy a szövetségi állam
baleseti ellátórendszerén belül a gyerekeket a Hopkins fogadta.
Ugyanez a kijózanító gondolat ötlött Cathy eszébe, amikor elrepültek a marylandi egyetem
baleseti klinikájának épülete mellett. Mégsem ez volt az elsı helikopterútja – csak akkor éppenséggel
eszméletlen volt. Akkor valakik meg akarták ölni ıt és Sallyt, és ha ismét próbálkozna valaki,
veszélyeztetné azokat is, akik most körülveszik. És miért? Amiért a férje az, aki.
– Mr. Altman – hallotta az intercomban.
– Igen, ezredes?
– Elıre szólt, ugye?
– Igen, tudják, hogy jövünk, ezredes – nyugtatta meg a pilótát a testır.
– Úgy értem, utánanéztek, hogy a tetı elbír-e egy VH-60-ast?
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy ez a gép nehezebb, mint a civil helikopterek. Biztosították számunkra a
leszállóhelyet?
Altman hallgatott: ez volt a válasza.
– Na jó, egyszer megcsinálhatjuk.
– Jobbra rendben – szólt a másodpilóta.
– Balra rendben – felelte Goodman. Repült egy kört, és ellenırizte a szélzsákot odalent, az épület
tetején. Csak olykor szusszant egyet az északnyugati szél. Óvatosan ereszkedtek, közben az ezredes a
baloldalt magasodó antennákat tartotta szemmel. A helikopter puhán megült az épület tetején, de a
rotorja tovább forgott, hogy ne teljes súlyával nehezedjék a megerısített betonfödémre. Valószínő
persze, hogy mindez szükségtelen volt. A civil mérnökök mindig a szükségesnél erısebbre építették
épületeiket. Goodman azonban nem vitte volna ezredességig, ha csakúgy, a mulatság kedvéért vállalt
volna bármiféle kockázatot. Másodpilótája felállt, és elhúzta az ajtót. Elıször a testırök szálltak ki,
hogy ellenırizzék az épületet. Goodman ezalatt a botkormányon tartotta a kezét, készen arra, hogy
felrántsa, és eltőnjön a tetırıl. Aztán a testırök segítettek kiszállni Mrs. Ryannek, Goodman pedig
mehetett dolgára. – Amikor visszaértünk, szóljon ide, és tudja meg, mit bír a tetı – mondta a
másodpilótának. – Aztán pedig kérjen másolatokat a tervekrıl az archívumunk számára.
– Igen, uram. Kissé mintha elkapkodták volna ezt az egészet.
– Nekem mondja? – kérdezett vissza az ezredes, majd a rádióra kapcsolt. – Tengerészgyalogos
Három hívja Tengerészgyalogos Kettıt!
A kísérı helikopter, amely ott körözött a környéken, azonnal felelt:
– Itt Kettı!
– Gyerünk! – adta ki az utasítást Goodman. Maga felé húzta a botkormányt, és déli irányban
elemelkedett a tetırıl. – Helyes nınek tőnik – vélekedett.
– Ideges lett, mielıtt leszálltunk volna – állapította meg a másodpilóta.
– Én is – közölte Goodman. – Én fogom felhívni ıket, miután visszaértünk.
A testırség valóban elıre szólt dr. Katznak, aki az épület belsejében, a Hopkins három biztonsági
embere társaságában várakozott. Ki-ki bemutatkozott, a testırök kártyát kaptak a zakójukra, amely
az orvosegyetem dolgozóinak mutatta ıket. Megkezdıdött Caroline M. Ryan orvosdoktor,
professzor, sebésztársasági tag napja.
– Hogy van Mrs. Hart? – kérdezte.
– Húsz perce néztem meg, Cathy. Egyenesen örül, hogy a First Lady operálja!
Katz professzort meglepte Ryan professzor reakciója.
 6. Kiértékelés
Jó idıbe telt, míg a gépnek nagy nehezen sikerült befurakodnia az Andrews légi támaszpontra,
amelynek óriási betonsíkjai pedig körülbelül akkorának látszottak, mint Nebraska állam. A
biztonsági szolgálat azonban éppen gépek egy csoportja körül járırözött, amelyek olyan szorosan
álltak egymás mellett, mint azon a másik arizonai
134
helyen a kiszuperált bombázók. Mi több, minden egyes gépet saját biztonsági különítmény ırzött.
Az intézményes bizalmatlanság légkörében minden egyes ilyen egységnek össze kellett hangolnia
mőködését az amerikaiakkal, mert a helyi biztonságiaknak mindenki gyanús volt, aki csak a szemük
elé került. A gépek közül igazából csak egy francia, illetve egy brit Concorde volt igazán szép. A
többiek különbözı típusú, széles törzső utasszállítók voltak, többnyire származási országaik
kormánygépei. A NATO-országok gépeinek sorát a Sabena, a Lufthansa és a KLM kezdte. A három
skandináv ország mindegyikét a SAS képviselte, egy-egy saját 747-essel. Az államfık a rangjuk
megkövetelte külsıségek közepette utaztak, a gépek némelyike – a kicsik és a nagyok egyaránt –
csak a lehetséges utaslétszám harmadát hozták. Az érkezık fogadásához a Fehér Ház és a
külügyminisztérium közösen tevékenykedı protokollosainak minden ügyességüket és tapasztalatukat
latba kellett vetniük, amikor kiderült, hogy Ryan elnök egyszerően nem ér rá, hogy minden egyes
vendéget a neki kijáró módon üdvözöljön. A légierı díszszázada azonban mindegyiküket várta,
óránként többször is felsorakoztak, elvonultak, majd ismét alakzatba felsorakoztak. A vörös szınyeg
egész idı alatt a helyén maradt, a világ vezetıi egymást követték rajta, a frissen érkezett gép még
alig gördült el, egy másik már hozta is a következı vendéget a kiszállás helyére, a pódiumhoz és a
zenekarhoz. A kamerák elıtt elhangzottak a rövid és tárgyilagos beszédek, és az újonnan jöttek már
masíroztak is a várakozó kocsisor felé.
Washingtonba szállításuk ugyancsak okozott némi fıfájást az illetékeseknek. A diplomáciai
testületre ügyelı biztonsági szolgálat valamennyi gépkocsiját idevezényelték, négy konvoj ingázott a
légibázis és a város között, kísérték a követségi limuzinokat, továbbá elterelték a Suitland autópálya
és a 395-ös államközi fıút forgalmát. A legnagyobb izgalmat talán az okozta, hogy minden elnököt,
miniszterelnököt, sıt királyt és herceget is a megfelelı követségre kézbesítsenek. Még szerencse,
hogy ezek nagy része a Massachusetts Avenue-n volt. A rögtönzött szervezés végül sikerrel járt, a
szervezık nagy dicsıségére.
A külsıségek nélküli magánmegbeszéléseket maguk a követségek intézték. Ha már ennyi
államférfi volt együtt, természetesen találkozniuk kellett, hogy elintézhessék közös ügyeiket, vagy
pusztán azért, hogy elcsevegjenek egymással. Ezen az estén a brit nagykövet, aki a NATO és a Brit
Nemzetközösség legtekintélyesebb diplomatája volt, huszonegy külföldi vezetıt készült vendégül
látni egy „nem hivatalos” vacsorán.
– Jól van, most ereszti ki a futómővét – jelentette egy repülıszázados. A támaszpontra már
sötétség borult.
Az Andrews tornyában bizarr módon ugyanaz a váltás volt szolgálatban, mint azon az estén. (Az
emberek azóta már csak így emlegették.) Figyelték, amint a JAL 747-ese leereszkedett a jobb oldali
zéróegyes kifutóra. A gép személyzete láthatta a másik JAL-gép maradványait, amelyeket az
amerikaiak egy hatalmas hangárban, a bázis keleti részén helyeztek el. Egy teherautó ebben a
pillanatban hozta meg az egyik sugárhajtómő eltorzult roncsát, amelyet nemrég emeltek ki a
Capitolium épületének alagsorából. Az érkezı utasszállító gép továbbgurult, majd az utasításoknak
megfelelıen balra fordult, és elindult egy jármő után, hogy a megfelelı kiszálló helyre vigye utasait.
A pilóta látta a kamerákat, és észrevette, amint az operatırök és riporterek elhagyják addigi,
viszonylag meleg tartózkodási helyüket, az épületet, hogy tanúi legyenek az utolsó, egyben
legérdekesebb vendég érkezésének. Akart mondani valamit a másodpilótának, de aztán úgy döntött,
mégsem teszi. A néhai Torajiro Sato kapitánnyal jó kollégák, csaknem barátok voltak, és úgy érezte,
a gyalázat még évekig súlyosan nehezedik majd hazájára, a légitársaságra, a hivatására. Rosszabb
már csak akkor lehetett volna, ha Sato utasokat szállít, hiszen az utasok életének megóvása a pilóták
életének fı törvénye. A japán kultúra tiszteletre méltó dolognak ítélte a nemes célból elkövetett
öngyilkosságot, emellett a földi élet befejezésének drámaiabb módjait is elfogadhatónak tartotta, egy
ilyen öngyilkosság azonban jobban megrendítette és kétségbe ejtette az országot, mint
emberemlékezet óta bármi. A pilóta világéletében büszkén viselte egyenruháját, most már azonban,
mihelyt lehetett, civil öltözékre cserélte, külföldön és Japánban egyaránt.
Elhessegette a gondolatot, és finoman fékezett. A mővelet olyan jól sikerült, hogy a Boeing elsı
ajtaja pontosan a régi típusú kerekes utaslépcsıvel egy vonalban állt meg. Egymásra néztek a
másodpilótával, és szemérmes-gunyoros pillantásuk ezt mondta: „Értjük a dolgunkat.”
Ahelyett, hogy a szokásos középkategóriájú washingtoni hotelben éjszakáznának, ezúttal a
támaszpont valamelyik tiszti szálláshelyén alszanak majd. És valószínőleg ırzi majd ıket valaki. Egy
fegyveres.
A fıstewardess lassan kinyitotta az ajtót. Mogataru Koga miniszterelnök begombolt kabátban
megállt egy pillanatra az ajtónyílásban – kíséretének égy tagja kapkodva igazgatta nyakkendıjét
gallérja alá –, aztán a hideg februári szélben megindult lefelé a lépcsın. A légierı zenekara
rázendített.
Scott Adler megbízott külügyminiszter a lépcsı aljában várakozott. Még sohasem találkoztak
egymással, de mindkettıjüket kimerítıen tájékoztatták a másikról. Adlert valamivel rövidebben,
mert aznap ugyan Koga volt a legfontosabb vendége – csakhogy immár a negyedik. Koga pontosan
úgy festett, ahogyan a képein. Teljesen hétköznapi külsejő, körülbelül százhatvanöt centiméter
magas, középkorú, dús, fekete hajú férfi volt. Fekete szeme közömbösnek tőnt, de miután Adler
alaposan szemügyre vette, úgy találta, talán csak fegyelmezi magát. Valójában szomorúnak látszott.
Nem is csoda, gondolta a diplomata, miközben kezet nyújtott neki.
– Isten hozta, miniszterelnök úr.
– Köszönöm, Mr. Adler.
A két férfi az emelvényhez lépett. Adler elmondott egy rövid, visszafogott üdvözlıbeszédet,
amelyet a külügyminisztériumban szerkesztettek. Körülbelül egy percig tartott, ı azonban úgy érezte,
legalább egy óra hosszat beszélt. Utána Koga lépett a mikrofonhoz.
– Elıször is köszönetet kell, hogy mondjak önnek és hazájának, Mr. Adler, amiért lehetıvé tették,
hogy ma idejöhessek. Bármily meglepı is ez a gesztus, tudom, hogy az ilyesminek hagyománya van
az önök hatalmas és nagyvonalú országában. Azért vagyok ma itt, hogy hazám képviseletében
szomorú, de rendkívül fontos küldetést teljesítsek. Remélem, jótékony hatással lesz mind az önök
országára, mind az enyémre. Remélem, hogy Amerika és Japán népe hídnak tekinti majd ezt a
tragédiát egy békés jövı felé.
Koga hátralépett, Adler pedig végigkísérte a vörös szınyegen. A zenekar a Kimagayót, japán
rövid himnuszát játszotta, amelyet körülbelül száz éve egy angol zeneszerzı komponált. A
miniszterelnök a várakozó gépkocsi felé haladtában a díszszázad katonáit figyelte, próbált olvasni a
fiatal arcokról, kereste rajtuk a győlölet és az undor jeleit, de nem látott mást, csak közönyt. Adler
beszállt utána az autóba, és megkérdezte:
– Hogy érzi magát, uram?
– Köszönöm, jól. Aludtam a gépen – felelte Koga, aki azt hitte, hogy a kérdés merı
udvariasságból hangzott el, de aztán rájött, hogy tévedett. Az ötlet nem Adlertıl, hanem Ryantıl
származott. A nap mostanra a látóhatár alá ereszkedett, az alkony pedig rövidnek ígérkezett, mert
nyugat felıl felhık közeledtek.
– Ha óhajtja, a követség felé menet meglátogathatjuk az elnököt. Felhatalmazott azonban, hogy
közöljem önnel: ha a hosszú út miatt, vagy egyéb okból inkább kihagyná ezt, nem fogja rossz néven
venni – közölte Adler, és meglepıdött, amikor Koga pillanatnyi tétovázás nélkül így felelt:
– Örömmel elfogadom az elnök úr megtisztelı ajánlatát.
A megbízott külügyminiszter rádiót vett elı a kabátja zsebébıl. – SAS a KARD BÁZIS-nak.
Megerısítem.
 Adler néhány nappal korábban elnevette magát, amikor közölték vele, milyen fedınevet adott
neki az elnöki testırség. Német-zsidó neve „sas”-t jelentett.
– KARD BÁZIS tudomásul veszi a megerısítést – recsegte vissza a készülék.
– Itt SAS, vége.
A konvoj a Suitland autópályán robogott. Más körülmények között alighanem követte volna ıket
valamelyik tévéállomás kamerával felszerelt helikoptere, most azonban Washington légterében teljes
repülési tilalom volt érvényben. Még a National repteret is lezárták, a járatokat pedig átirányították a
Dullesre vagy a Baltimore-Washington nemzetközi repülıtérre. Kogának fel sem tőnt, hogy a kocsit
amerikai sofır vezeti. Jobb kéz felé lekanyarodtak az autópályáról, aztán egy háztömb múltán elérték
az I-295-ös felhajtóját, amely nem sokkal ezután az I-395-ösbe, egy rázós összekötı útba torkollt,
amely az Anacostia folyón át Washington belvárosa felé vitt. Amikor a 395-ös elérte a fıutat, a
megnyújtott Lexus, amelyben Koga ült, jobbra húzódott. A testırség Suburbanjei közé még egy
pontosan ugyanilyen gépkocsi sorolt be. A manıver mindössze öt másodpercet vett igénybe. Az út
hátralévı részét az üres utcákon gyorsan megtették, és alig néhány perc múlva Koga kocsija már be
is fordult a Fehér Ház nyugati kapuján.
– Jönnek, uram – jelentette Price, aki most kapta a hírt a bejáratnál posztoló egyenruhás ırtıl.
Jack akkor lépett ki a bejáraton, amikor a kocsi megállt. Nem tudta biztosan, mit ír elı a protokoll
erre a helyzetre – ismét valami, amit még meg kellett tanulnia új beosztásával kapcsolatban.
Majdnem odalépett, hogy maga nyissa ki az autó ajtaját, de egy tengerészgyalogos tizedes
megelızte, felrántotta az ajtót, majd akár egy robot, tisztelgett.
– Üdvözlöm, elnök úr – mondta Koga, miután kiszállt.
– Üdvözlöm, miniszterelnök úr, kérem, erre jöjjön – intett Ryan. Koga még sohasem járt a Fehér
Házban, most azonban eszébe jutott, hogy egyszer – mikor is, három hónapja? – már járt
Amerikában, hogy tárgyaljon a gazdasági kérdésekrıl, amelyek aztán kirobbantották a háborút...
micsoda szégyenletes kudarc volt az is. Ekkor értette meg Ryan viselkedését. Egyszer azt olvasta,
hogy Amerikában a hivatalos fogadtatás nem a vendég fontosságát fejezi ki – nem, ez semmiképpen
nem is lett volna lehetséges vagy helyénvaló – gondolta Koga. Ryan azonban egyedül állt az ajtóban,
és ez mindenképpen jelent valamit, állapította meg magában a japán miniszterelnök, miközben
felfelé haladt a lépcsın. Egy perccel késıbb, miután végigsiettek a nyugati szárnyon, s kettesben
maradtak Ryannel az Ovális Irodában, mindössze egy alacsony dohányzóasztal választotta el ıket
egymástól.
– Köszönöm a lehetıséget – mondta egyszerően Koga.
– Találkoznunk kellett – felelte Ryan elnök. – Bármikor máskor emberek figyelnének bennünket,
mérnék az idınket, és próbálnának olvasni a szánkról. – Töltött egy csésze kávét elıször
vendégének, aztán magának.
– Hai, a tokiói sajtó az utóbbi néhány napban ennél is messzebb ment – állapította meg Koga.
Felemelte a csészéjét, de keze megállt a levegıben. – Kinek köszönhetem meg, hogy megmentett
Yamatától?
Jack felpillantott.
– A döntést itt hozták. Két Japánba telepített emberünk tette. Ha akarja, személyesen is
találkozhat velük.
– Csak ha nem okozok vele gondot – mondta a miniszterelnök, és kortyolt a kávéjából. Jobban
szerette a teát, Ryan azonban házigazdaként minden tıle telhetıt megtett, s ahogy tette, nagy hatást
gyakorolt vendégére. – Köszönöm, hogy eljöhettem, elnök úr.
– Próbáltam meggyızni Rogert a kereskedelmi problémákkal kapcsolatban, de... nem voltam elég
meggyızı. Aztán aggódtam, hogy történni talál valami Gotóval, de nem léptem idejekorán, tudja, az
oroszországi utam és a többi... Az egész nem volt egyéb, mint egy óriási baleset, de azt hiszem, a
háború egyébként is az. Mindenesetre a mi dolgunk, hogy begyógyítsuk ezt a sebet. Szeretném, ha ez
a lehetı leghamarabb megtörténne.
 – Az összeesküvık ırizetben vannak. Hazaárulásért fogják bíróság elé állítani ıket – tudatta
Koga.
– Ez az önök dolga – felelte Ryan, ami azonban nem volt egészen igaz. Japánban meglehetısen
sajátságosán mőködött az igazságszolgáltatás, a bíróságok elég gyakran sértették meg az ország
alkotmányát a mélyebben gyökerezı, ám íratlan hagyományok kedvéért. Az amerikaiak számára ez
valami elgondolhatatlan volt. Ryan és Amerika elvárta, hogy a japánok ezúttal szigorúan a törvény
betője szerint járjanak el, Koga pedig tökéletesen megértette ezt. Az Amerika és Japán közötti
megbékélés alapjában véve ettıl függött – meg még egy sor más megegyezéstıl, amelyekrıl,
legalábbis ezen a szinten, nem tárgyalhattak. Koga a maga részérıl már meggyızıdött arról, hogy a
különbözı bírósági eljárásokat lefolytató bírák megértették a szabályokat.
– Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet, és akkor az az eszelıs Sato... Országom és
népem szégyelli magát miatta. Rengeteg a tennivalóm, Mr. Ryan.
– Mindkettınknek – bólintott Jack, majd kis hallgatás után hozzátette: – technikai jellegő ügyek
elintézhetık miniszteri szinten. Én csak arról akartam meggyızıdni, hogy mi ketten értjük egymást.
Bízom az ön jóindulatában.
– Köszönöm, elnök úr.
Koga letette a csészéjét, hogy alaposan szemügyre vegye a szemközti kanapén ülı férfit.
Túlságosan fiatal volt elnöknek, igaz, nem ı jutott legifjabban a Fehér Házba: ezt a rekordot
alighanem mindörökre Theodore Roosevelt tartja. A hosszú repülıúton a miniszterelnök sok mindent
olvasott Jack Ryanrıl. Ez a férfi többször is ölt saját kezőleg, családjával együtt többször volt halálos
veszélyben, és tett még néhány dolgot, amelyekkel kapcsolatban a japán hírszerzési tanácsadóknak
csak feltételezéseik voltak. Néhány rövid másodpercig Ryan arcát fürkészte, próbálta megfejteni,
hogyan lehet egy ilyen valaki a béke embere, de semmit sem látott, ami útbaigazíthatta volna. Koga
arra gondolt, talán van valami az amerikai karakterben, amit neki sohasem sikerült megértenie.
Mérlegelı intelligenciát és fürkészı kíváncsiságot látott. Fáradtságot és szomorúságot. Ryan számára
az utóbbi néhány nap maga lehetett a pokol – ebben Koga bizonyos volt. Valahol ebben az
épületben, gondolta, alighanem itt vannak Roger és Anne Durling gyerekei is, ami alighanem fizikai
súlyként nehezedik erre az emberre. Kogának úgy tőnt, hogy Ryan, miként a nyugatiak általában,
nem leplezi túlságosan ügyesen, mi jár a fejében. Ez azonban mintha mégsem lett volna igaz.
Bizonyosan más dolgok is járnak ennek a kék szemő embernek a fejében, amelyeket nem ver
nagydobra. Mint ahogyan néhány nappal korábban irodájában megállapította, ez a Ryan csakugyan
szamuráj, ezt a képet azonban még bonyolította valami. Koga nem foglalkozott tovább ezzel. Nem
volt annyira fontos kérdés, és valamit még kérdeznie kellett egy személyes döntésével kapcsolatban,
amelyet a Csendes-óceán felett hozott.
– Volna egy kérésem, ha megengedi.
– Hallgatom önt, uram.
– Ez nem jó ötlet – ellenkezett néhány perccel késıbb Price.
– Jó vagy sem, meg fogjuk csinálni. Szervezze meg – mondta neki Ryan.
– Igen, uram – felelte Andrea Price, és elhagyta a helyiséget. Koga figyelemmel kísérte a
párbeszédet, és ismét megtudott valamit.
Ryan mindenféle színészies allőr nélkül képes döntéseket hozni és utasításokat adni.
A kocsik még a nyugati bejáratnál álltak, a látogatónak csak a kabátját kellett felvennie, és már
indulhatott is. A parkolóban mind a négy Suburban megfordult, majd dél, utóbb pedig kelet, azaz a
Domb felé indultak. A konvoj ezúttal szirénák és villogó lámpák nélkül, úgyszólván a közlekedési
szabályokat betartva haladt. Az üres utcákon megtehették, hogy áthajtsanak a piroson, és nem sokkal
késıbb a Capitol Streetre, majd onnét ismét balra, az épület felé kanyarodtak. A katasztrófa
helyszínén most már kevesebb volt a lámpa. A lépcsıket megtisztították, majd miután a kocsik
megálltak, és a biztonságiak elhelyezkedtek, Ryan felvezethette rajtuk Kogát. Fentrıl lenéztek az
immár üres kráterbe, amely valaha a kongresszus ülésterme volt.
 A japán miniszterelnök most elıször húzta ki magát. Hangosan tapsolt egyet, hogy magára vonja
a szellemek figyelmét, akik vallása szerint még most is itt tartózkodtak. Aztán szertartásosan
meghajolt, és imádkozott hozzájuk. Ryan úgy érezte, neki is ezt kellene tennie.
Nem voltak jelen tévékamerák, hogy rögzítsék a jelenetet – azaz ott maradt még néhány
tévéállomás kamerája, de az esti hírmősorok mostanra véget értek, a készülékek pedig gazdátlanul
álltak, a stábok tagjai a közvetítıkocsikban kávéztak, és sejtelmük sem volt arról, mi történik tılük
mindössze néhány száz méternyire.
A dolog mindenesetre legfeljebb egy-két percig tartott. Aztán kinyúlt egy amerikai kéz, egy japán
kéz pedig megfogta, és két tekintet olyan megállapodásra jutott, amilyenre az államközi
szerzıdéseket kötı miniszterek valójában sohasem képesek: a metszı februári szélben két ország
között végre megköttetett a béke. Andrea Price néhány méternyire állt, és örült, hogy a Fehér Ház
fotósa is velük van. Próbálta kipislogni szemébıl a könnyeket, amelyeket azonban nem a szél csalt
beléjük. Aztán lekísérte a két férfit a lépcsın, akik ezúttal külön kocsiba szálltak.
*
– Miért reagálták túl ennyire? – kérdezte a miniszterelnök, majd kortyolt egyet a sherryjébıl.
– Nos, mint tudja, engem nem tájékoztattak mindenrıl – felelte a walesi herceg, mivel nem
rendelkezett ıfelsége kormányának teljes felhatalmazásával. – De az önök flottagyakorlatai
csakugyan fenyegetı jellegőek voltak.
– Sri Lankának meg kell egyeznie a tamilokkal. Sajnálatos módon nem tudták magukat rászánni,
hogy érdemi tárgyalásokat kezdjenek velük, mi pedig próbáljuk befolyásolni ıket. Végül is
békefenntartókként küldtük oda a katonáinkat, és nem akarjuk, hogy az általános helyzet túszaivá
váljanak.
– Tulajdonképpen így van, de miért nem vonták ki a békefenntartóikat, amikor a kormány ezt
kérte önöktıl?
Az indiai miniszterelnök asszony fáradtan felsóhajtott. İ is hosszú repülıutat tett meg, és jelen
körülmények között megengedhetett magának némi bosszankodást.
– Királyi fenség, ha kivonjuk a katonáinkat, és a helyzet ismét elmérgesedik, saját tamil
polgárainkkal is gondjaink lehetnek. Ez bizony igazán kellemetlen helyzet. Megpróbáltunk enyhíteni
egy súlyos politikai szituációt, ennek minden terhét mi vállaltuk, úgy tőnik azonban, hogy a Sri
Lanka-i kormány képtelen végrehajtani azt az akciót, amellyel felszámolnák a lázadást, s amellyel
elejét vehetnék hazánk effajta problémáinak. És akkor az amerikaiak még beavatkoznak, amitıl
persze a Sri Lanka-iak csak még hajthatatlanabbá válnak.
– Mikor érkezik ide a miniszterelnökük? – kérdezte a herceg.
A válasz lényegében egy vállrándítás volt, majd a következı szavak követték:
– Felajánlottuk neki, hogy repüljünk együtt ide, hogy közben megtárgyalhassuk a helyzetet, ı
azonban sajnos elutasította. Azt hiszem, holnap. Ha egyáltalán eljut idáig a gépe – tette hozzá, mert a
Sri Lanka-i kormánygép mőszaki állapota sok kívánnivalót hagyott maga után. A terrorakciók
lehetısége pedig már régóta fennállt.
– Ha óhajtja, a nagykövet holnapra valószínőleg össze tud hozni egy találkozót.
– Ez talán nem is volna teljesen haszontalan – ismerte el a miniszterelnök asszony. – Legalább az
amerikaiak is megfelelı fontosságot tulajdonítanak majd a kérdésnek. Mindeddig semmi remény
nem volt rá, hogy belegondoljanak térségünk helyzetébe.
A herceg most értette meg, mi a miniszterelnök célja. India azt akarta, hogy ı közvetítsen Új-
Delhi és a Fehér Ház között, hiszen évek óta barátok voltak Ryannel. Korántsem ez lett volna az elsı
ilyen jellegő feladata, a trónörökösnek azonban minden ilyen alkalommal konzultálnia kellett
kormányával, amely ebben az esetben a nagykövetet jelentette. Valaki a Whitehallban úgy döntött,
hogy ıfensége barátsága az új amerikai elnökkel fontosabb, mint a két kormány közötti kapcsolat, és
amúgy is jó színben tüntetné fel a monarchiát egy olyan idıszakban, amikor az ilyen szerepvállalás
egyszerre hasznos és szükséges. Ráadásul, ürügyül is szolgált a herceg számára, hogy ne kelljen
elmennie egy bizonyos wyomingi birtokra, amely, bár errıl senki sem tudott, a királyi család – vagy
ahogyan bennfentesek olykor nevezték, a „Cég” – tulajdonában volt.
– Értem – felelte, s ez volt a legérdemibb válasz, amelyet adhatott, Nagy-Britanniának
mindazonáltal komolyan kellett vennie India kéréseit. Az egykori világbirodalom koronájának
legfényesebb gyémántja, bármilyen kínos kellemetlenségeket is okozott néha, továbbra is fontos
gazdasági partner volt. A két kormányfı közvetlen kapcsolatfelvétele esetleg némi zavart okozott
volna. Az, hogy az amerikaiak nyomást gyakoroltak az indiai flottára, nem volt széles körben ismert,
hiszen erre a japán-amerikai ellenségeskedések végén került sor, és mindenkinek az volt az érdeke,
hogy ez így is maradjon. A herceg, a régi barát tudta, hogy Ryannek bıségesen akad tennivalója, és
remélte, hogy Jack legalább valamennyit pihenhet. A helyiségben lévık számára az alvás csak az
idıeltolódás következményeinek kiküszöbölését jelentette, Ryan számára azonban nélkülözhetetlen
üzemanyag volt, márpedig a rá váró két nap igencsak üzemanyag-igényesnek ígérkezett.
*
Mint ilyenkor mindig, a sor most is rendkívül hosszú volt, jóval a pénzügyminisztérium épületén
túl ért, a vége pedig olyan foszlott volt, mint egy kötélé: újabb és újabb emberek érkeztek, hogy
beálljanak. Az emberkígyó mintha csak a semmibıl jött volna létre, s miközben lassan araszolt a
hidegben, újabb és újabb tagokkal gyarapodott. Ötös csoportokban engedték be ıket, aki pedig az
ajtók nyitását-csukását vezényelte, vagy az óráját nézte, vagy pedig lassan számolt magában. A
ravatalnál díszırség állt, amelynek tagjai az egyenruhás testületek sorállományú tagjai voltak. A
parancsnokuk e pillanatban egy repülıszázados volt.
Ryan, miután visszatért, szemügyre vette az arcokat az irodájában lévı tévé képernyıjén, s azon
tőnıdött, vajon mire gondolhatnak, miért jöhettek ide. Valójában kevesen voltak köztük, akik Roger
Durlingra szavaztak. İ végül is csak beugrott az elıadásba, és csak azért, mert Bob Fowler
lemondott. Amerika azonban elfogadta elnökeit, és Roger Durlingot halálában olyan szeretet és
tisztelet övezte, amilyenben életében sohasem volt része – de még csak hasonlóban sem. A
gyászolók némelyike hátat fordított a koporsóknak, hogy körülnézzenek az elıcsarnokban, ahol a
legtöbbjük valószínőleg sohasem járt; furcsa módon arra használták a néhány pillanatot, amelyet itt
tölthettek, hogy megfeledkezzenek idejövetelük céljáról. Aztán lementek a keleti kijárat elıtti
lépcsıkön, de immár nem sorban, hanem – családi és baráti – csoportokban vagy egyesével.
Távoztak a városból, mentek a dolgaik után. Ryan arra gondolt, eljött az ideje, hogy ı is ezt tegye,
pontosabban, hogy visszainduljon a családjához, és áttekintse holnapi teendıit.
*
Odaérve az FBI-központhoz, döntöttek. Miért is ne? Szerencsés módon találtak egy elég olcsó
motelt a metró sárga vonalának végállomásánál, aztán pedig be is metróztak a városba. A Farragut
téren, a Fehér Háztól néhány utcányira szálltak ki: meg akarták nézni. Most elıször nyílt alkalmuk
erre – sıt dúskáltak az elıszőrıkben, mert még sohasem jártak Washingtonban, a Hegylakók
kedvenc sorai szerint ezen az átkozott helyen, amely beszennyezi az egész országot, amelynek a
vérét szívja. Jó idıbe telt, amíg megtalálták a sor végét, hogy aztán órákon át csoszogjanak elıre a
többiek között. Még szerencse, hogy ık legalább tudták, hogyan öltözzenek a hideghez, nem úgy,
mint azok a vékony kabátos, sapkátlan keleti parti idióták a sorban. Ez Pete Holbrookot és Ernest
Brownt akkora elégtétellel töltötte el, hogy még a történtekkel kapcsolatos tréfáikat is képesek voltak
magukban tartani, inkább figyelték, mit beszélnek a többiek. Csalódniuk kellett. A két férfiú
kénytelen volt feltételezni, hogy szövetségi alkalmazottak közé keveredtek. Egyik-másik
sopánkodott, hogy milyen szomorú ez az egész, hogy milyen derék ember volt Roger Durling, hogy
milyen szép asszony volt a felesége, hogy milyen helyesek a gyerekeik, és hogy most milyen
szörnyő lehet nekik.
Ami a Hegylakók társaságának két tagját illeti, egymás közt ık is elismerték, hogy a kölyköknek
kemény lehet az ügy, a kölyköket mindenki csípi – de hát melyik tyúk lát szívesen rántottát? És az
apjuk? Az vajon mennyi szenvedést okozott a tisztességes polgároknak, akik csak annyit akartak,
hogy békén hagyja ıket az a rengeteg washingtoni hülye?
 Ki azért nem mondták, amit gondoltak; mialatt a sor lassan araszolt elıre az utcán, alig szóltak.
Mindketten ismerték azonban a pénzügyminisztérium épületének históriáját – pillanatnyilag ez védte
ıket a széltıl –, azt tudniillik, hogy Andy Jackson odébb vitette, hogy a Fehér Házból a Capitoliumra
lásson. Ez okozta a hírhedt és bosszantó zsúfoltságot a Pennsylvania Avenue-n – nem mintha ennek
most már bármiféle jelentısége lett volna, mert az utcát a Fehér Ház elıtt lezárták. És miért? Hogy
megvédjék az elnököt a polgároktól! Nem bíznak bennük annyira, hogy közel engedjék ıket a
nagykutyához. Ezt persze nem mondhatták ki, errıl idejövet, a repülın beszélgettek. Nem tudhatták,
hogy a kormánynak hány spiclije veszi körül ıket, különösen egy a Fehér Házba tartó sorban. Az
épület nevét is csak azért voltak hajlandók tudomásul venni, mert állítólag Davy Crockett választotta.
Holbrook erre egy filmbıl emlékezett, amelyet a tévében látott, és amelynek a címét már elfelejtette,
márpedig a derék Davy kétségkívül az a fajta amerikai volt, mint ık, hiszen nevet adott a kedvenc
puskájának. Az ám!
Egész jóképő épületnek tőnt, és lakott itt néhány jó ember. Andy Jackson, aki megmondta a
magáét a legfelsıbb bíróságnak, meg Lincoln is, aki kutya kemény egy fickó volt. Szégyen, gyalázat,
hogy megölték, mielıtt megvalósulhatott volna a terve, hogy visszaviteti a niggereket Afrikába vagy
Latin-Amerikába... (Mindketten igen kedvelték James Monroe-t is, amiért hozzájárult ehhez az
ötlethez azzal, hogy segítette Libéria megalapítását, ahová vissza lehetett vinni a rabszolgákat. Kár,
hogy utána senki sem igyekezett a nyomdokaiba lépni.) Teddy Roosevelt csinált egy csomó jó
dolgot, vadászember, természetjáró és katona volt, de egy kicsit messzire ment a kormányzat
„megreformálásában”. Azóta nem sok hozzájuk hasonló férfi lakott itt – vélekedett a két Hegylakó.
Nem az épület tehetett róla, hogy mostanában olyanok hajlékául szolgált, akiket ık nem kedveltek.
Ez volt a gond a washingtoni épületekkel... Hiszen a kongresszusnak valaha olyan tagjai voltak, mint
Henry Clay, és Dan’l Webster. Hazafiak, nem olyanok, mint az a csürhe, amelyet az a japán pilóta
megsütött. Kissé nyugtalanokká váltak, amikor a sorral együtt befordultak a Fehér Ház parkjának
kapuján: végül is mintha ellenséges területre léptek volna. A kapubejáratnál az elnöki testırség
egyenruhás különítményének tagjai, beljebb tengerészgyalogosok ırködtek. Hát nem gyalázat?
Tengerészgyalogosok. Valódi amerikaiak, még a színesek is, valószínőleg azért, mert végigcsinálták
ugyanazt a kiképzést, mint a fehérek, és néhány közülük valószínőleg igazi hazafi is volt. Elég baj,
hogy vannak köztük niggerek is, de hát mit van mit tenni. És az összes tengerészgyalogosnak azt kell
tennie, amit a bürokraták mondanak nekik. Ez bizony más megvilágításba helyezte a dolgot.
Ámbár... ezek még csak kölykök, még megjöhet az eszük, hiszen a Hegylakók között is vannak
néhányan, akik szolgáltak a seregben. A tengerészgyalogosok dideregtek hosszú kabátjaikban és
hófehér kesztyőikben, végül egyikük, egy bokszos fıtörzs, kinyitotta az ajtót.
Ez ám a ház, gondolta Holbrook és Brown, miközben körülnéztek a tágas, magas elıcsarnokban.
Könnyő volt belátniuk, hogy aki már ilyen helyen lakik, azt se tudja magáról, kicsoda-micsoda. Az
ember jó ha odafigyel az ilyesmire. Lincoln egy faházban nıtt fel, Teddy ismerte a tábori életet és
vadászni járt a hegyekbe, de bárki, aki manapság efféle helyen lakik, nem más, mint egy újabb
istenverte bürokrata. Odabent még több tengerészgyalogos posztolt, a koporsók körül díszırség állt,
a legidegesítıbb azonban az a sok civil volt, akiknek a gallérját és a fülét kis mőanyag spirál kötötte
össze. Elnöki testırség. Szövetségi zsaruk. Az ellenség színrıl színre: ugyanannak a kormányzatnak
az emberei, amely fenntartja az Alkohol-, Dohány- és Tőzfegyver Irodát. Hát persze. A polgárok
elıször az alkohol miatt kerültek összetőzésbe a kormánnyal, emiatt tört ki a Whiskey-lázadás,
aminek következtében a Hegylakók egy emberként csodálták George Washingtont. Közülük a
liberálisabb gondolkodásúak megjegyezték, hogy még jó embernek is lehet rossz napja, és George
nem az a fickó volt, akivel b.. .kodni lehetett. Brown és Holbrook nem nézett a biztonsági szolgálat
embereinek szemébe. Velük is ajánlatosnak tőnt vigyázni.
Ekkor lépett az elıtérbe Price különleges ügynök. Védence biztonságban volt az irodájában,
parancsnoki hatásköre azonban az egész épületre kiterjedt. A processzió nem jelentett biztonsági
kockázatot a Fehér Ház számára: e szempontból legfeljebb kellemetlenségnek minısült. A gyászolók
sorába akár egy csoportnyi fegyveres is beállhatott volna, mert a helyiségbe nyíló ajtók mögött
összesen húsz fegyveres ügynök állt készenlétben, sokuknál készenléti tokban Uzi géppisztolyok
voltak. Az ajtónyílásban elrejtett fémdetektor figyelmeztette volna a technikai biztonsági részleget,
kit érdemes megvizsgálni, más ügynökök zsebében pedig, kártyapaklik módjára fényképkötegek
lapultak, amelyeket valahányszor belépett valaki, átlapoztak, hogy kiválasszák az ismert vagy
potenciális bajkeverıket. Egyebekben ösztöneikre és szakértelmükre hagyatkoztak, ezek segítségével
kellett kiszőrniük a „furcsának” tőnı személyeket. Az ı nyelvezetükben a furcsa „nem helyénvaló
viselkedéső”-t jelentett. Dolgukat megnehezítette a kinti hideg idıjárás, az érkezık közül ugyanis
sokan festettek furcsán. Egyesek toporogtak, mások kabátzsebükbe süllyesztették a kezüket vagy
vacogtak, megint mások egyszerően csak „furcsán” nézelıdtek – és számítani lehetett arra, hogy
minden ilyesmi felkelti valamelyik biztonsági ember figyelmét. Ha olyasvalaki produkált efféle
gesztusokat, akinél megpendült a fémdetektor, valamelyik ügynök, mintha csak az orrát akarná
megvakarni, felemelte a kezét, és beleszólt a mikrofonjába. „Kék kabátos, férfi, száznyolcvan centi”
– mondta például, mire négyen-öten is odafordultak, hogy alaposabban szemügyre vegyék a
jövevényt – ebben az esetben egy richmondi fogorvost, aki ebben a pillanatban tette át egyik
zsebébıl a másikba a kézmelegítıjét. Összevetették a veszélyes elemeket ábrázoló fotókon látható
hasonló termető személyekkel, azok között azonban nem szerepelt – mindazonáltal továbbra is
szemmel tartották, egy rejtett kamera pedig ráközelített, hogy felvételt készítsen az arcáról. Még
gyanúsabb esetekben ügynökök csatlakoztak a távozókhoz, és követték ıket gépkocsijaikhoz, hogy
feljegyezzék a jármővek rendszámát.
A stratégiai légierı parancsnoksága annak idején a következı jelmondatot választotta magának:
HIVATÁSUNK A BÉKE – az elnöki testırség azonban nyugodtan választhatta volna ezt:
HIVATÁSUNK A PARANOIA. A Fehér Ház elıcsarnokában felravatalozott két koporsó ezt
önmagában is kellıképpen indokolta volna.
Brown és Holbrook is túlestek a dolgon: eltöltötték a maguk öt másodpercét a koporsók elıtt,
szemügyre vehették ıket. Drága darabok, állapították meg, nyilván állampénzen vették ıket, és
szentségtörı módon még a csillagos-sávos lobogót is rájuk terítették! Na jó, a nı, az rendbe’ is van,
ha már az uráét letakarták, neki sem lehet felróni...
A sokaság balra sodorta ıket, bársonykötelek közt haladtak a lépcsı felé. Érezték, hogy a
többiekben valamilyen változás megy végbe. A tömeg nagyokat sóhajtott, egyesek szipogva
törölgették a könnyeiket – elsısorban nık. A két Hegylakó, a férfiak többségéhez hasonlóan, nem
mutatta ki érzelmeit. Útközben mindketten megálltak, hogy megcsodálják a Remington-szobrokat,
aztán már ki is értek a szabadba, és a kinti hideg jólesıen hőtötte ıket az állami gızfőtés után. Csak a
kerítésen kívül szólaltak meg, miután kettesben maradtak.
Elıször Holbrooknak sikerült megszólalnia:
– Szép skatulyákat vettünk nekik.
– Gyalázat, hogy ki sem nyitották ıket – állapította meg Brown, majd körülnézett. Senki sem volt
a közelben, aki meghallhatta volna otromba megjegyzését.
– Gyerekeik vannak – mutatott rá Pete. Dél felé haladtak, végigláttak a Pennsylvania sugárúton.
– Vannak biz’ a, vannak. És ha felnınek, ık is bürokraták lesznek. – Néhány méter megtétele
után még hozzátette: – Az istenfáját!
„B....a meg!”, akarta volna mondani Holbrook, de nem látta értelmét, hogy rákontrázzon Ernie-re.
Most kelt a nap. A Dombon fehérlı Capitoliumtól keletre nem állt más épület, így hát sziluettje
ragyogóan érvényesült. Jóllehet korábban egyikük sem járt Washingtonban, mindketten elfogadható
rajzot tudtak volna készíteni emlékezetbıl az épületrıl. A horizont e hibája már nem is lehetett volna
szembeszökıbb. Pete örült, amiért hagyta, hogy Ernie rábeszélje az utazásra. Már önmagában ez a
látvány is kárpótolta ıket az idejövetel viszontagságaiért. Ebben a pillanatban Holbrooknak sikerült
megszülnie az elsı gondolatot, amelyet társa is teljességgel magáénak érezhetett:
– Te Ernie – mondta áhítattal –, ez valami felemelı!
– Aha.
*
 A betegség tünetei nem voltak egyértelmőek, és a nıvért leginkább egyik betege aggasztotta.
Kedves fiúcska volt, ám... súlyos beteg, és mint Jean-Baptiste nıvér az imént megállapította, láza
elérte a 40,4 Celsius-fokot. Már ez is elég szörnyő volt, de a többi tünetek még szörnyőbbek. A
gyerek egyre zavartabb lett, mind sőrőbben hányt, és most már vért is, ami belsı vérzésre utalt. Ezek
a tünetek sokféle betegségé lehettek, a nıvér azonban a zaire-i ebolától tartott. Ennek az országnak
az ıserdeiben sokféle betegség szedte áldozatait – Jean-Baptiste olykor még mint Belga-Kongóra
gondolt rá –, és bár egyik rosszabb Volt a másiknál, az ebola valamennyit felülmúlta.
Ismét vért kellett vennie egy újabb vizsgálathoz, amit nagy körültekintéssel tett meg, mert az
elızı vérminta valamiképpen eltőnt. A személyzet ifjabb tagjai nem voltak kellıképpen gondosak...
A fiú karját, miközben a vért vette tıle, a szülei tartották, ı maga gumikesztyővel védte kezét. A
gyerek öntudata pillanatnyilag alig pislákolt. Kihúzta a tőt, és azonnal elhelyezte egy eldobható
mőanyag dobozban. Maga a vért tartalmazó fiola nem jelentett veszélyt, viszont egy másik tartóba
került. A nıvér leginkább a tő miatt aggódott, mert a személyzet jó néhány tagja úgy próbált pénzt
megtakarítani a kórháznak, hogy ugyanazokat a tőket többször is használta – fittyet hányva az AIDS-
re és a többi vérrel és vérkészítményekkel terjedı betegségre. Neki magának kellett intézkednie,
hogy biztos lehessen a dolgában.
Nem volt ideje tovább foglalkozni a beteggel. Elhagyta az osztályt, és a salakos úton átment a
másik épületbe. A kórház nagy múltú és sok dicsıséget szerzett intézmény volt, építıi a helyi
körülmények figyelembevételével tervezték. A számos alacsony épületet fedett járdák kötötték össze.
A laboratórium mindössze tizenöt méternyire volt: ezt a részleget a sors különös kegye folytán
nemrégiben támogatásban részesítette az egészségügyi világszervezet, amely modern berendezéseket
és hat Angliában, illetve Amerikában képzett orvost küldött ide – ápolónıt viszont egyet sem.
Dr. Mohammed Moudi a laboratóriumi asztal mellett állt. Magas volt, vékony és sötét bırő. Kissé
rideg embernek látszott, de a szakmájához kitőnıen értett. Amikor meglátta a közeledı apácát, feléje
fordult, és figyelte, ahogyan kidobja a tőt.
– Mi az, nıvér?
– Mkusa. A betegünk. Benedict Mkusa, afrikai fiú, nyolcesztendıs. Odanyújtotta az orvosnak a
leleteket tartalmazó dossziét. Moudi kinyitotta, és átlapozta. Jean-Baptiste, akit a doktor – bár a
nıvér történetesen keresztény volt – szent asszonynak és kiváló ápolónınek tartott, külön-külön
észlelte a tüneteket, az orvos azonban úgy gondolta, sokkal könnyebb felállítani a diagnózist, ha
valamennyi dokumentum a kezében van. Fejfájás, borzongás, láz, zavartság, izgalmi állapot, most
pedig belsı vérzésre utaló jelek. Amikor a doktor felnézett, tekintetében aggodalom tükrözıdött. Ha
ezután a fiú bırén körülírt vérzések jelentkeznek...
– Az általános osztályon van?
– Igen, doktor úr.
– Azonnal vigyék át az elkülönítı-épületbe. Fél óra múlva ott leszek.
– Igen, doktor úr.
Útközben a homlokát dörzsölte. Alighanem a meleg okozhatja... Nem mintha Észak-Európából
származott volna, de ehhez az éghajlathoz sohasem tudott hozzászokni. Lehet, hogy egy aszpirin
segít, gondolta. Csak elıbb még megnézi a betegét.
7. A nyilvánosság elıtt
Korán kezdıdött. A két Boeing E-3-as Sentry repülıgép, amelyet korábban az oklahomai Tinker
légibázisról vezényeltek át, helyi idı szerint pontosan nyolc órakor felemelkedett az észak-karolinai
Pope katonai repülıterérıl. Észak felé indultak. Döntés született, amelynek értelmében az összes
helyi reptér lezárása túlzás lenne. A washingtoni Nationalt továbbra sem nyitották meg, minthogy
pedig nem maradtak kongresszusi képviselık, akiknek mielıbb el kellett volna jutniuk választói
körzeteikbe, várható volt, hogy a létesítmény továbbra sem indít, illetve fogad gépeket. A másik két
repülıtér – a Dulles és a Baltimore-Washington International – légiirányítói továbbra is igen szigorú
elıírások szerint tevékenykedtek. A fel- és leszálló járatok legfeljebb tízmérföldnyire közelíthették
meg a Fehér Házat. Ha egy repülıgép a zárt légtér felé fordult, azonnal figyelmeztették. Ha nem vett
tudomást a figyelmeztetésrıl, rövidesen egy vadászgép jelent meg mellette. A város felett ötezer-
négyszáz, illetve hatezer méteres magasságban két, egyenként négy F-16-os vadászgépbıl álló raj
körözött. Ebbıl a magasságból alig hallatszott hajtómőveik mennydörgése (viszont azonnal
átmehettek zuhanórepülésbe, ha át akarták lépni a hangsebességet), fehér kondenzcsíkjaik azonban
ugyanolyan jól látható mintákat írtak a kék égboltra, mint annak idején Németország felett a 8. légi
hadseregéi.
Ugyanekkor a washingtoni Nemzeti Gárda 260. katonai rendırségi dandárja ismét kivonult, hogy
a továbbiakban is „irányítsa” a forgalmat. A mellékutcákban több mint száz Humvee terepjáró
foglalta el a helyét, és mindegyik mellé leparkolt a rendırség vagy az FBI egy-egy gépkocsija is – a
forgalom irányítása tudniillik útlezárásokat jelentett. A kijelölt útvonal mentén a különbözı
haderınemek katonáiból kiállított díszırség sorakozott fel. Senki sem tudhatta, melyikük
fegyverében van éles lıszerekkel teli tár.
Páncélozott jármőveket nem vonultattak fel, ezért némelyek egyenesen úgy gondolták, hogy az
elıvigyázatossági intézkedések nem keltenek majd feltőnést.
A városban összesen hatvanegy állam elsı emberei tartózkodtak, várható volt tehát, hogy
rendkívül szigorú biztonsági rendszabályok lépnek életbe, a média pedig mindent megtett, hogy
mindenkinek ez legyen a benyomása.
A legutóbbi ilyen alkalomra Jacqueline Kennedy zsakettet írt elı. Azóta azonban harmincöt
esztendı telt el, és immár a sötét öltöny is megfelelt – de a külföldi kormányok különbözı
egyenruhákat viselı képviselıi (a walesi herceg például hivatásos tiszt volt) és a trópusi országokból
érkezett vendégek ez alól is felmentést kaptak. Várható volt, hogy egyesek az utóbbiak közül
hazafias büszkeségbıl kitartanak majd nemzeti ruhadarabjaik mellett, s hogy ennek viselhetik majd
az összes egészségügyi következményét. Már a városba, illetve a Fehér Házba való eljuttatásuk is
kész lidércnyomás volt. Ezután azt kellett megoldani, milyen sorrendbenvegyenek részt a menetben.
Az ország nevek alfabetikus rendjében? Vagy egyszerően névsor szerint? Ha a hivatalban töltött idıt
veszik tekintetbe, jogosulatlan elınyhöz jut néhány diktátor, akik azért érkeztek Washingtonba, hogy
némi legitimációra tegyenek szert a nemzetközi életben, és hogy büszkén hirdethessék: Amerika nem
szereti ugyan ıket, mégis baráti kapcsolatokat tart fenn velük.
Valamennyien eljöttek a Fehér Házba. Ekkor már nem jöhetett be több amerikai állampolgár, ık
pedig elvonultak a koporsók elıtt, lerótták tiszteletüket, majd továbbmentek a keleti terembe, ahol a
külügyminisztérium munkatársainak egy csoportja kávé és kalács bevetésével igyekezett kézben
tartani a dolgokat.
Ryan és családja az emeleten tartózkodott, és a fehér házi stáb tagjainak segítségével az utolsó
simításokat végezték sötét ruháikon. A dolog legjobban a gyerekeknek ment, ık ugyanis
megszokták, hogy amikor kilépnek az ajtón, a szüleik igazítják meg a hajukat, s most azt
tapasztalták, hogy ugyanezt mások a szüleikkel teszik. Jack elsı beszédének szövegét tartotta a
kezében. Túl volt már azon, hogy behunyja a szemét, és azt kívánja, bárcsak megszabadulhatna az
egésztıl. Úgy érezte magát, mint egy ökölvívó, aki gyengébb ellenfelénél, és az ütések elıl sem tud
elhajolni, de igyekszik állni az ütéseket, és próbálja megırizni méltóságát. Mary Abbot az utolsó
igazításokat is elvégezte a frizuráján – minden szálat hajlakkal rögzített a helyére, amit korábban
Jack saját jószántából sohasem vállalt volna.
– Várják önt, elnök úr – jelentette Arnie.
– Jól van... – sóhajtotta Jack, majd odanyújtotta a beszéd szövegét tartalmazó irattartót az egyik
titkos ügynöknek. Elindult kifelé, a nyomában Cathy haladt, a karján Katie-vel. Sally kézen fogta a
kis Jacket, és ık is elindultak lefelé a többiek után. Ryan elnök lassan leballagott a lépcsın, aztán
balra, a keleti terem felé indult. Amikor belépett az ajtón, minden fej felé fordult. Minden tekintet ırá
tapadt. Közömbös nem akadt köztük, némelyik határozottan együttérzésrıl árulkodott. A helyiségben
szinte kizárólag államfık tartózkodtak, továbbá nagykövetek, akik már ma éjjel jelentéseket
küldenek majd haza az új amerikai elnökrıl. Ryannek szerencséje volt, az elsı ember ugyanis, aki
odalépett hozzá, nem készült semmi hasonlóra.
 – Elnök úr – üdvözölte a férfi, aki a Királyi Haditengerészet társasági egyenruháját viselte. (A brit
nagykövet ezt jól elrendezte, és London egészében véve helyeselte intézkedését. A két ország
„különleges viszonya” ezzel még különlegesebbé lett, mivel Ryan elnök többek közt a Viktória-
lovagrend parancsnoki keresztjének kitüntetettje is volt.)
– Üdvözlöm, fenség – felelte Jack, majd rövid hallgatás után elmosolyodott, és megrázta a felé
nyújtott kezet: – De rég is volt, hogy együtt voltunk Londonban, pajtás...
– Bizony régen...
Hiába sütött a nap, nem volt meleg, mert fújt a szél, és az éles fényben a világ még hidegebbnek
tőnt. A menetet a washingtoni rendırség motorkerékpárosainak sora nyitotta meg, majd három dobos
következett, akiket egy törzsırmester, egy tizedes és tíz közlegény követett – Durling egykori
alakulatának katonái. Hozták a lovas nélküli lovat is, a kengyelekben a visszafelé fordított
csizmákkal. Lövegtalpból ezúttal kettı volt, egymás mellett gördültek, egyiken a férj, a másikon a
feleség koporsója. Utánuk jött a kocsisor. A hideg levegıben a dobok harsányan mennydörögtek az
emberek alkotta kanyon falai között. Amikor a menet elkanyarodott északnyugat felé, a katonák, a
tengerészek és tengerészgyalogosok tisztelegtek fegyvereikkel, elıször a régi elnöknek, aztán az
újnak. Azok a férfiak, akik viseltek valamilyen fejfedıt, Durling tiszteletére többnyire levették –
egyesek azonban elmulasztották ezt.
Nem így Brown és Holbrook. Lehet, hogy Durling is csak bürokrata volt, de a zászló az zászló, és
nem a zászló tehetett arról, hová terítették. A katonák kemény léptekkel meneteltek. Tábori
egyenruha volt rajtuk, de furcsa módon vörös barettet és bı szárú ejtıernyıscsizmát viseltek – egy
rádióriporter szerint így óhajtották jelezni, hogy Roger Durling közéjük tartozott. Az ágyútalp elıtt is
vonult két katona, az egyik az elnöki zászlót vitte, a másik egy bekeretezett táblán Durling csatákban
szerzett kitüntetéseit. A néhai elnök egyik kitüntetését azért kapta, mert ellenséges tőzben
megmentett egy katonát. Ez az egykori katona is ott haladt a gyászmenetben, és már vagy tizenkét
interjúban mesélt arról a napról, amelyen a majdani-néhai elnök megmentette az életét. Gyalázat,
hogy Durling utóbb ennyire félresiklott, állapították meg a Hegylakók, de aztán arra gondoltak, hogy
nyilván egész életében, már az eset elıtt is politikus volt.
Most bukkant fel az új elnök, meg lehetett ismerni az autóját, mert az elnöki testırség négy
ügynöke lépdelt mellette. Az új elnök rejtélyes figura volt a Hegylakók szemében. Emlékeztek arra,
mit láttak a tévében, és mit olvastak a lapokban. Ez egy fegyverforgató férfi. Két emberrel is végzett,
az egyiket pisztollyal lıtte le, a másikat egy Uzival. Mi több, egykori tengerészgyalogos. Némi
csodálat ébredt bennük. Egy untig ismételt másik adásban vasárnapi talkshow-kban szerepelt, és
tájékoztatókat tartott, az elıbbiekben mintha inkább otthon érezte volna magát, az utóbbiakban
gyakran feszélyezettnek látszott.
A menetben haladó kocsik ablakainak többségét sötét mőanyag fóliával vonták be, az emberek
így nem láthatták, ki utazik bennük. Az elnök autója természetesen kivétel volt. Három gyereke
elıtte ült, és hátrafelé nézegetett, a felesége pedig mellette: jól látszott a járdákról.
– Valójában mit tudunk Mr. Ryanrıl?
– Nem sokat – vallotta be a kommentátor. – Állami alkalmazottként szinte kizárólag a CIA
kötelékében dolgozott, a kongresszus mindkét pártjában tisztelik. Évekig volt Alan Trent és Sam
Fellows munkatársa, többek közt ez az oka, hogy ma is élnek. Valamennyien hallottuk a terroristák
esetét, aki egyszer megtámadta...
– Vadnyugati história – vetette közbe a mősorvezetı. – Mi a véleménye arról, hogy olyan
elnökünk van, aki...
– Embereket ölt meg? – kérdezett vissza a kommentátor. Kifáradt a napok óta tartó hajszában, és
kissé elege volt ebbıl a frizírozott tökfejbıl is. – Nos, nézzük! George Washington tábornok volt.
Andy Jackson szintén. William Henry Anderson ugyancsak katona volt. Ugyanígy Grant és a
polgárháború utáni elnökök többsége is. És természetesen Teddy Roosevelt is. Truman katona volt,
Eisenhover nem kevésbé. Jack Kennedy a flottánál szolgált, ahogyan Nixon, Jimmy Carter és George
Bush is...
 A rögtönzött történelmi lecke roppantul hasonlított arra, amikor a marhát elektromos ösztökével
döfködik.
– Csakhogy ıt valójában azért tették meg alelnökké, hogy ügyeket intézzen, jutalmul, amiért
kezelte a konfliktust (háborúnak igazából senki sem nevezte), amelyrıl kiderült, hogy japán
gazdasági érdekekkel volt kapcsolatos!
Na, gondolta a mősorvezetı, ettıl majd észre tér ez az elaggott külpol-guru. Azt pedig ugyebár
soha senki nem állította, hogy az elnököt az elején akár egypercnyi kímélet is megilleti?
Ryan át akarta futni a beszédét, de rájött, hogy nem teheti. A kocsiban sem volt különösebben
meleg, kint azonban, ahol a hımérséklet a plusz két fokot sem érte el, ezer meg ezer ember várta,
hogy egy pillantást vethessen az elnökre. Öt-tíz embernyi mélységben álltak a járdák szélén, fejük
utána fordult, ahogyan a kocsi elhaladt elıttük. Elég közel voltak, hogy lássa az arckifejezésüket.
Többen mutogattak, mondtak valamit a mellettük állóknak: ott van, ı az új elnök. Egyesek
integettek, mások tétova mozdulatokat tettek, mert nem tudták, helyénvaló-e, amit csinálnak, de azért
valamivel ki akarták fejezni, hogy fontosnak tartják, ami történik. Többen tiszteletteljes bólintással
köszöntötték, arcukon azzal az alig-mosollyal, amely ilyen gyászesetekkor még helyénvaló. Jack
nem tudta, illı-e visszaintegetnie, de úgy döntött, hogy nem, mivel nem engedik meg a temetésekre
vonatkozó bizonyos íratlan szabályok. Így aztán csak nézte az embereket kifejezéstelen arccal – ı
legalábbis így hitte –, és nem szólt, mert nem is tudta, mit kellene mondania. Erre a célra van egy
beszédem, próbálta vigasztalni magát.
– Nem egy vidám figura – súgta oda Brown Holbrooknak. Vártak néhány percig, amíg a tömeg
megritkult. Nem mindenki volt kíváncsi a külföldi méltóságok felvonulására. Autóikba amúgy sem
lehetett belátni, az emberek pedig a kocsik elülsı lökhárítóján lévı zászlók láttán jobb híján
kérdezgetni kezdték egymást: „Ez melyik?”, hogy aztán többnyire helytelen válaszokat adjanak
egymásnak. A két Hegylakó tehát, akárcsak sokan mások, átnyomakodott a tömegen, s végül egy
parkban kötöttek ki.
– Fel se fogja, mi ez az egész – felelte végül Holbrook.
– Ez is csak bürokrata. Ismered a Peter-elvet? – kérdezte Brown. Egy könyvre célzott, amelyet
mindketten ismertek. A kormánytisztviselıi karról szólt, benne a híres megállapítással, miszerint egy
hierarchiában az ember általában eljut abba a pozícióba, amelynek betöltésére már alkalmatlan. –
Szerintem esse különb – tette hozzá.
Barátja visszanézett az utca felé, amelyen a zászlócskákat lobogtató autók gördültek.
– Asszem igazad van – vélekedett.
A Nemzeti Katedrálist nagy erıkkel ırizték. A testırség tagjai szívük mélyén tudták, hogy az
adott körülmények között egyetlen merénylı sem kockáztatná az életét – a profi bérgyilkos alakja
nagyrészt amúgy is Hollywood kreatúrája volt. Minden épület tetején, amelyrıl közvetlen kilátás
nyílt a gótikus stílusú katedrálisra, számos rendır, katona és különleges ügynök tartózkodott, jó
néhányuknak puskája is volt. Elfoglalta helyét az elnöki testırség mesterlövészcsapata is: ıket
tízezer dolláros, kézi munkával készült puskákkal szerelték fel, amelyekkel több mint nyolcszáz
méterrıl is fejbe lehetett lıni valakit. A csapat az árapály rendszerességével nyerte a
lövészversenyeket, alighanem minden idık legjobb mesterlövész-teamje volt, de ezért nap mint nap
edzettek, hogy tartsák a formájukat. Aki valami rosszban sántikált, az vagy tudott mindezekrıl a
dolgokról, és távol maradt, vagy (lévén például eszelıs mőkedvelı) nem maradt távol, de a
nagyszabású biztonsági intézkedések láttán valószínőleg úgy döntött, inkább nem öleti meg magát.
A hangulat mindenképp feszült volt, és az ügynökök még akkor is ide-oda szaladgáltak, amikor a
konvoj már látszott a messzeségben.
Egyikük, aki ekkor már harminc órája volt folyamatosan szolgálatban, kávét ivott, de megbotlott
egy lépcsın, és kiöntötte az italát. Mérgesen összegyőrte és zsebre vágta a mőanyag poharat, majd a
hajtókájára csíptetett mikrofonon át jelentette, hogy az ó posztján minden rendben. A kávé csaknem
azonnal ráfagyott a gránitra.
 A katedrálisban egy másik ügynökcsoport még egyszer megvizsgált minden félhomályos zugot,
majd elfoglalták helyeiket, hogy a protokollosok megtehessék a végsı elıkészületeket. Azt, hogy
melyik vendég hol fog ülni, csak néhány perccel ezelıtt faxolták át nekik, s most az járt a fejükben,
vajon milyen bonyodalmak várnak még rájuk.
Az ágyútalpak megálltak az épület elıtt. Egyenként odagördültek a kocsik is, utasaik pedig
kiszálltak belılük. Ryan és családja elindult, hogy csatlakozzék a Durling rokonsághoz. A néhai
elnök gyerekei még mindig magukon kívül voltak – nehéz megmondani, hogy ezzel jól vagy rosszul
jártak. Jack sem tudta. És mit tegyen az ember egy ilyen helyzetben? A Durling fiú vállára helyezte a
kezét. A kocsik pedig csak jöttek, kitették utasaikat, és gyorsan továbbindultak. A többi hivatalos
gyászolónak – a magas rangúaknak – Ryan mögött kellett felsorakoznia. Az alacsonyabb rangúak az
oldalbejáratokon, és hordozható fémdetektor-kapukon keresztül jutottak be a templomba. A papok és
a kórus ekkorra már, ugyancsak az oldalbejáratokon és fémkeresı kapukon át, bementek az épületbe.
Roger alighanem büszke volt arra, hogy a 82-eseknél szolgált, gondolta Jack. A katonák, akik a
menetet vezették, gúlába állították fegyvereiket, és egy ifjú százados, valamint két komoly külsejő
ırmester irányításával a feladatukra készültek. Valamennyien nagyon fiatalnak látszottak, még az
ırmesterek is. Ehhez a benyomáshoz az is hozzájárulhatott, hogy barettjaik alatt úgyszólván
kopaszok voltak. Jacknek eszébe jutott, hogy apja több mint ötven évvel korábban a rivális 101-es
légi szállítású hadosztálynál szolgált, és ugyanúgy festett, mint ezek a srácok, habár haja talán
valamivel több volt, a kopaszság ugyanis a 40-es években nem dívott. De ezeken a fiúkon is ugyanaz
a keménység, ugyanaz az elszántság, ugyanaz a büszkeség látszott, eltökéltség, hogy eleget tesznek
kötelességüknek – bármi legyen is az.
Az idı alig vánszorgott. Ryan ugyanúgy, ahogyan a katonák, nem fordíthatta el a fejét,
ugyanabban a feszes vigyázzban állt, mint annak idején, tengerészgyalogos korában, igaz most
legalább a szemét mozgathatta. Gyerekei forgolódtak, lábukat váltogatták a hidegben, Cathy nézte
ıket, és akárcsak a férje, félt, hogy megfáznak. Ez a helyzet azonban a szülıi aggodalmakat is
alárendelte valami egyébnek. Vajon miféle kötelesség ez? – tőnıdött. Még az elárvult Durling
gyerekek is tudják, hogy eleget kell tenniük neki, hogy itt a helyük.
Végül a kocsioszlop utolsó jármőveibıl is kiszálltak a hivatalosságok, és elfoglalták helyüket a
templomban. Valaki parancsot adott, a katonák pedig odamentek az ágyútalpakhoz, mindegyikhez
hét-hét. A parancsnokuk kioldott egy rögzítıt, aztán egy másikat is, majd a katonák felemelték, és
robotszerő léptekkel vinni kezdték a koporsókat. Elıttük az elnöki zászlót hozták. Ezután a százados
következett, majd Durling koporsója, amelyet a különítményt vezetı ırmester követett.
Senki sem tehetett róla... Kétfelıl három-három katona haladt, az ırmester lassú vezényszavára
lépdeltek. Miután végigjöttek a Massachusetts Avenue-n – ez még tulajdonképpen egészséges
reggeli sétának is felfogható lett volna – tizenöt percet álltak vigyázzban: izmaik, ízületeik
lemerevedtek. A jobb oldali középsı katona menet közben megcsúszott a gránitra fagyott kávén.
Nem kifelé, hanem befelé csúszott, és estében elsodorta a mögötte haladót. Csaknem kétmázsányi
terhük – a holttest, a fa és a fém – arra a katonára zúdult, aki elsıként csúszott el, és egy pillanat alatt
mindkét lábát szétzúzta a gránitlépcsıkön.
A több ezer jelenlévı egyszerre jajdult fel. A biztonsági szolgálat emberei odarohantak, mert attól
tartottak, hogy a katonákat esetleg golyó döntötte le lábukról. Andrea Price Ryan elıtt haladt. A keze
nem látszott, nyilván szolgálati fegyverét markolta a kabátja alatt, hogy bármikor elıránthassa. Más
ügynökök azt fontolgatták, hogy ne menekítsék-e ki a helyszínrıl Ryanéket és Durlingékat. A
katonák máris leemelték a koporsót földön fekvı bajtársukról, akinek a fájdalomtól hirtelen minden
vér kifutott az arcából.
– Jég – mondta az ırmesternek a foga között szőrve a szót. – Elcsúsztam!
A katonában még így is volt annyi önfegyelem, hogy ne mondja ki, ami ebben a szégyenteljes és
kínos pillanatban átfutott az agyán. Egy ügynök lepillantott a lépcsıre, meglátta a fényesen csillogó
fehéres-barnás foltot, és intett Price-nak, hogy nincs szükség beavatkozásra. Az információt rádión
azonnal továbbították az összes jelenlévı ügynöknek: „Csak elcsúszott, csak elcsúszott!”
 Ryan figyelte az eseményeket, az arca megrendült. Értelme azt mondta, Roger Durling semmit
sem érzett, de a néhai elnököt ért sérelem a gyerekei sérelme is volt, akik összerándultak, és
félrekapták a fejüket, amikor apjuk a kılépcsıkre zuhant. Elıször a fiú fordult vissza, látott mindent.
Lelkének még gyermeki része azon tőnıdött, vajon a zuhanás nem ébresztette-e fel apját. Alig
néhány órával korábban történt, hogy éjszaka felkelt és odament a szobája ajtajához, ki akarta nyitni,
át akart menni a hall túlsó oldalára, hogy bekopogtasson a szülei szobájába, hogy megnézze, nem
jöttek-e vissza véletlenül.
– Uramisten! – nyögött fel a kommentátor.
A kamerák ráközelítettek, amint a 3. ezred két katonája elvitte a sebesült ejtıernyıst. Helyét az
ırmester vette át. A koporsót pillanatokon belül ismét felemelték: fényes tölgyfa felületén jól látható
sérüléseket hagyott a zuhanás.
– Jól van, katonák – mondta az ırmester új helyérıl. – Lépés, indulj!
– Apu – szepegett a kilencéves Mark Durling. – Apu...
A kellemetlen intermezzót követı csendben a közelben állók mindegyike hallotta a kisfiú hangját.
A katonák ajkukba haraptak. A testırség tagjai, akiket már amúgy is szégyen és fájdalom töltött el az
elızı elnökük elvesztése miatt, egy pillanatra lesütötték a szemüket, vagy egymásra néztek. Jack
ösztönösen mindkét karjával átölelte a fiút, de fogalma sem volt, mi az ördögöt kellene mondania.
Ugyan miféle bajok jönnek még? – tőnıdött az új elnök, miközben Mrs. Durling elindult férje után a
lépcsıkön, majd a templom belsejébe.
– Jól van, jól van, Mark – mondta, és átkarolva a fiú vállát a bejárat felé kormányozta, s közben
eszébe sem jutott, hogy egy szeretett nagybácsi feladatát vette át, aki mindössze néhány méternyire
állt tılük. Bár megszabadíthatná ıket a bánatuktól, akárcsak néhány másodpercre is... Képtelen
gondolat volt ez, s csak még inkább elszomorította Jacket, amikor belegondolt, hogy semmivel sem
enyhítheti a gyerekek fájdalmát.
A katedrálisban melegebb volt a helyzet, amit azok, akik kevésbé kerültek a helyzet hatása alá,
észre is vettek. A nyüzsgı protokollosok végre elfoglalták posztjaikat. Ryan és családja a jobb oldali,
a Durling rokonság a bal oldali elsı sorban telepedett le. A koporsók a szentélyben, egymás mellett,
emelvényeken álltak, a szenátort és a kongresszus két tagját mögöttük helyezték el. Ryan már
hallotta a darabot, amelyet az orgonán játszottak, azonban nem ismerte fel. De legalább nem Mozart
komor, ismétlıdı, brutális kórusrészletekkel tarkított szabadkımőves-zenéje volt, amely
mindannyiszor felkavarta, akár egy a holokausztról szóló film. Szemben, hivatásuknak megfelelı
összeszedett arckifejezéssel, felsorakoztak a különbözı felekezetek papjai. Ryan elıtt a padon ezúttal
nem zsoltároskönyv, hanem beszéde egy újabb példánya feküdt.
A tévéképernyın látható jelenet láttán bárki, aki az ı mesterségét őzte, nemre való tekintet nélkül,
rosszul lett volna, vagy izgalomba jön. Ha egyszer sikerülne... De nem, ilyen lehetıségek, mint ez,
legfeljebb véletlenül adódnak, sohasem engednek idıt arra, hogy az ember bármire is felkészüljön.
Egy effajta akció alfája és ómegája az elıkészítés. Nem mintha különösebb technikai
nehézségekkel járt volna, ı pedig hagyta, hadd mérlegelje elméje a módszert. Talán egy aknavetı...
Egy ilyet bármikor fel lehet szerelni egy közönséges áruszállító teherautó hátuljára, amilyenbıl az
ismert világ minden városában akad. A gránátokat az épület tetejére kell irányozni, hogy a
célszemélyekre hulljanak. Legalább tízet kell kilıni, de lehet, hogy inkább tizenötöt vagy húszat...
bár a gránát találomra öl, a célpont azért csak célpont marad, a terror pedig terror... Márpedig neki ez
volt a hivatása.
– Nézzük csak meg jól mindet – sóhajtotta. A kamera végigpásztázta a sorokat: a jelenlévık
többsége férfi volt, nı elvétve akadt köztük. Nem tudta megállapítani, milyen rendszer szerint
ültették le ıket. Egyesek közülük suttogva beszélgettek, a többség azonban némán, kifejezéstelen
arccal vizsgálgatta a templom belsejét. Aztán a halott amerikai elnök gyerekeit mutatták: összetörtek
voltak, látszott rajtuk, hogy már megérintette ıket az élet kíméletlen valósága.
Mégis, úgy látta, a gyerekek meglepıen jól viselik terheiket. Életben fognak maradni, hiszen
immár semmiféle politikai jelentıséggel nem bírnak. Érdeklıdése irántuk ezért úgyszólván orvosi
jellegő volt, és a részvét minden elemét nélkülözte. A kamera ezután ismét Ryanen állapodott meg,
majd ráközelített az arcára, ami újabb beható szemügyre vételt tett lehetıvé.
Mindeddig nem tudott elbúcsúzni Roger Durlingtól. Jacknek ezen a rendkívül zsúfolt héten
egyszerően nem volt ideje arra, hogy összeszedje magát, és erre a gondolatra összpontosítson, most
azonban, mint megállapította, tekintete éppen azon a koporsón nyugodott. Anne-t alig ismerte, a
szentélyben felravatalozott másik három politikus idegen volt a számára, ıket tulajdonképpen
találomra, vallásuk szerint választották ki.
Roger azonban a barátja volt, Roger hozta vissza a közéletbe, fontos feladatot adott neki, bízott a
képességeiben, és többnyire a tanácsait is megfogadta. Olykor korholta vagy megrótta, de mindig a
barátja volt. Nehéz munkával bízta meg, amely a Japánnal kibontakozó konfliktus idején még
nehezebbé vált – még Jack számára is. Most, hogy vége volt, immár nem is nevezték „háború”-nak,
hiszen a háború elsüllyedt a múltban. Nem volt többé része a valóságos világnak, amely éppen
meghaladni készült ezt a barbárságot. Ezt Durling és Ryan egyaránt így érezték, és bár Durling azt
tervezte, hogy nem áll meg, és más módszerekkel végleg rendezi a dolgot, felismerte, hogy Jack
számára a történet lezárult. Így aztán egy baráti gesztussal biztosította Jack számára a civil életbe
való visszatérés könnyő lehetıségét, és gondoskodott arról, hogy a lehetı legmagasabb közszolgálati
posztra kerüljön.
Ez azonban utóbb csapdának bizonyult.
Viszont ha azt a posztot valaki másnak ajánlotta volna fel, én vajon hol lettem volna azon a
bizonyos estén? – tette fel magának Jack a kérdést. A válasz egyszerő volt. Ott ült volna a
kongresszus tanácstermének elsı sorában, és most alighanem halott lenne. Amikor Ryan elnök ezt
felfogta, hunyorogni kezdett. Roger megmentette az életét. És talán nem is csak az övét. Cathy – és
esetleg a gyerekek is – ott lettek volna a karzaton, ahogyan Anne Durling... Vajon az élet csakugyan
ennyire törékeny valami... hogy ilyen apró eseményeken múlik? Ebben a pillanatban a város számos
más pontján is tartottak gyászszertartásokat, más koporsóban fekvı halottakért. Nagyrészt felnıttek
voltak, akadtak azonban közöttük gyerekek is, akiknek szülei úgy döntöttek, hogy azon az estén
elviszik családjukat a törvényhozás egyesített ülésére.
Mark Durling hüppögve sírt. Nıvére magához húzta a kisfiút. Jack kissé elfordította a fejét, hogy
a szeme sarkából lássa ıket. Hiszen csak gyerekek, édes Istenem, miért kell gyerekeknek átmenniük
ilyesmiken? A gondolat egy pillanat alatt maradéktalanul hatalmába kerítette. Jack az ajkába
harapott, és a padlót nézte. Nem volt kire haragudnia. Az, aki ezt a bőnt elkövette, maga is halott
volt, teste ugyancsak Washingtonban, egy másik rekeszben feküdt: a fıváros hullaházában, néhány
ezer mérföldnyire pedig egy másik ilyen család, akit ez a férfi hagyott hátra, ráadásul még a szégyen
és a bőntudat terhét is viselte. Ezért mondják az emberek, hogy minden erıszak értelmetlen. Az
efféle események semmilyen tanulsággal nem szolgáltak, kizárólag kárt okoztak, életeket oltottak ki
és tettek tönkre, azok pedig, akik életben maradtak, merı véletlenségbıl maradtak életben. Ez a fajta
erıszak, akár a rák vagy más súlyos betegség, minden felismerhetı törvényszerőség nélkül szedi
áldozatait, igazából védekezés sincsen ellene. Egy mostanra halott ember úgy döntött, nem egyedül
lép be annak a túlvilágnak a kapuján, amelyben hitt. Ugyan miféle tanulságot kellene egy ilyen
esetbıl levonnia bárkinek is? Ryan, aki régóta tanulmányozta az emberi természetet, elfintorodott, és
továbbra is a földet nézte, miközben az elárvult kisfiúnak a templom visszhangos terében hallatszó
hangjára fülelt.
*
Ez az ember gyenge. Egyértelmően látszik az arcán. Ez az állítólagos férfi, ez az elnök a könnyeit
próbálja visszatartani. Nem tudja talán, hogy az élethez a halál is hozzátartozik? Nem tudja talán,
hogy mi a halál? Csak most tanulja meg? A többiek arcán látszott, hogy ık igenis tudják. Józanok és
tárgyilagosak voltak, hiszen a temetés résztvevıitıl ezt várják el, de tudták, hogy egyszer minden
élet véget ér. Ezt ennek a Ryannek is tudnia kellene. Ryan is volt veszélyben... igaz, annak már jó
ideje – emlékeztette magát a képernyıt figyelı férfi. Azóta jócskán volt alkalma megfeledkezni
arról, milyen sebezhetı az ember, kormány-tisztségviselıként mindent megtettek a védelmére.
 Megdöbbentı, hogy néhány másodperc alatt mi minden megállapítható egy emberi arcról. Ami
ugyebár egyszerőbbé teszi a dolgokat.
India miniszterelnök asszonya öt sorral hátrább, ugyanabban a padsorban ült, és csak Ryan
tarkóját látta, ám ı is szerette figyelni az emberek magatartását. Egy államfı, gondolta, nem
viselkedhet így. Egy államfı végsı soron színész, szereplı a világ legfontosabb színpadán, akinek
meg kell tanulnia, mit tegyen, és hogyan viselkedjék. A miniszterelnök élete során számos
különbözı temetésen vett részt, hiszen a politikai vezetıknek vannak idısebb-fiatalabb kollégáik –
nem okvetlenül barátaik –, és az embernek olyanok iránt is ki kell nyilvánítania a tiszteletét
megjelenésével, akiket amúgy nem kedvel. Az utóbbi esetben ez még szórakozásnak is megteszi. Az
ı hazájában a halottakat igen gyakran elégették, ı pedig ilyenkor arra gondolhatott, hogy a máglyán
égı test még él. Amikor erre gondolt, szemöldöke fel-le táncolt a gyönyörőségtıl. Különösen
olyanok esetében, akiket győlölt. Nagyszerő gyakorlat volt ez – szomorúnak látszani. Megjátszani,
hogy igen, voltak köztünk nézeteltérések, de ıt mindig tiszteltem, együtt tudtam mőködni vele, az
elképzelései pedig megérdemelték, hogy komolyan odafigyeljek rájuk. A sokéves praxis során az
ember kellıképpen elsajátítja a szerepet, hogy a túlélık hitelesnek érezzék az alakítást... részben
mert hitelesnek is akarták érezni. Az ember megtanulta, hogyan mosolyogjon, hogyan színleljen
gyászt, hogyan beszéljen. Kénytelen volt vele. Egy politikai vezetı ritkán engedheti meg magának,
hogy kimutassa valódi érzelmeit. A valódi érzelmekbıl mások következtethetnek az ember
gyengéire, és mindig akadtak, akik ezt ki akarták használni ellene. Így aztán az ember az idık során
mindinkább elrejtette ıket, míg aztán végül alig maradtak ıszinte érzései – ha ugyan maradtak
egyáltalán. S ez így is volt rendjén, hiszen a politika nem az érzelmekrıl szólt.
Ez a Ryan fickó nyilván nem tudja ezt, gondolta „a világ legnagyobb demokráciájának”
kormányfıje, következésképpen a maga igazi valójában nyilvánul meg, ráadásul ezt a világ legfıbb
politikai vezetıinek egyharmada elıtt teszi, amivel még többet árt magának, ezek ugyanis alaposan
megjegyeznek mindent, hogy késıbb felhasználják. Pontosan úgy, ahogyan most ı maga is teszi...
csodálatos... – gondolta.
Eközben komoly arcot vágott, mintegy tisztelete jeléül valaki iránt, akit amúgy szívbıl utált.
Amikor az orgonista játszani kezdte az elsı zsoltárt, kézbe vette énekeskönyvét, odalapozott a
megfelelı oldalra, és a többiekkel együtt énekelt.
Az elsı a rabbi volt. A papok egyenként tíz percet kaptak, és mindegyik szakember volt –
helyesebben, azon kívül, hogy Isten elhivatottja, igazi tudós is. Benjamin Fleischman rabbi a
Talmudból és a Tórából idézett, beszélt a kötelességrıl, a becsületrıl és a hitrıl, az irgalmas Istenrıl.
İt Frederick Ralston tiszteletes, a szenátus lelkésze követte – azon az éjszakán nem tartózkodott a
városban, mert akkor egészen más minıségben vett volna részt a nap eseményein. Ralston „déli
baptista” és elismert Szentírás-szakértı volt, felidézte Krisztus szenvedését a Getsemáne-kertben,
beszélt a ravatalon fekvı barátjáról, Richard Eastman oregoni szenátorról, aki mint kongresszusi
képviselı, általános tiszteletnek örvendett. Ezután áttért az elhunyt elnök, a köztudottan példás
családapa méltatására...
Ryan arra gondolt, hogy az ilyen ügyek kezelésének nincs „helyes” módja. Talán könnyebb lett
volna, ha a lelkésznek/papnak/rabbinak lett volna ideje, hogy leüljön a gyászolókkal, erre azonban
ebben az esetben nem került sor, és Ryan eltöprengett, vajon...
Nem, ez nem helyes! – állapította meg magában Jack. Ez az egész színielıadás volt, és nem
kellett volna annak lennie. Tıle balra, néhány lábnyira gyerekek ültek a padban, de az ı számukra
mindez egyáltalán nem volt színház. Az ı szemükben ez apáról és anyáról szólt, akiket egy
irgalmatlan esemény kiragadott az ı gyermeki életükbıl, megfosztotta ıket attól a jövıtıl, amelyet
az életnek biztosítania kellett volna számukra, a szeretettıl és irányítástól, és annak esélyétıl, hogy
normális módon normális felnıttekké cseperedjenek. Most Mark és Amy lettek volna a fontosak, de
az istentisztelet tanulságai, amelyeknek ıket kellett volna segíteniük, másokhoz szóltak. Ez az egész
esemény politikai gyakorlat volt. Arra szolgált, hogy némileg megnyugtassa az országot, hogy
megújítsa az emberek Istenbe, világba és hazájukba vetett hitét. Lehet, hogy erre szükségük volt
azoknak, akik a templomban mőködı huszonhárom kamera által közvetített képeket figyelték, de
voltak, akik még náluk is nagyobb bajban voltak:
Roger és Anne Durling gyerekei, Dick Eastman felnıtt fiai, a Rhode Island-i David Kohn
özvegye és a texasi Marissa Henrik életben maradt családtagjai. Valódi emberek voltak, személyes
gyászukat valakik mégis az ország érdekei alá rendelték. Hát akkor az ördögbe az egész országgal! –
gondolta Jack, akit egyszerre roppantul bosszantani kezdett, aminek tanúja volt, és magára is
haragudott, amiért túl késın kapott észbe, hogy kézbe vegye a körülötte zajló eseményeket. Az
országnak vannak szükségletei, ezek azonban nem szoríthatják háttérbe azt az iszonyatot, amelyet a
sors ezekre a gyerekekre kiszabott. İértük ki emel szót? Hozzájuk ki beszél?
Michael O’Leary washingtoni érsek még a másik kettınél is kevésbé találta meg a megfelelı
hangot, ami a katolikus Ryant különösen bántotta: „Boldogok a békességszerzık, mert ık Isten
gyermekeinek neveztetnek...”
Mark és Amy számára az apjuk nem békességszerzı volt, háborgott magában Jack. Nekik ı apa
volt, és apa elment, és ez a lehetı legkonkrétabb tény volt. A klérus három kiváló, tanult és nagyon
kedves tagja egy egész nemzethez beszélt, de ezek a gyerekek is hallgatták ıket, akik ugyancsak
megérdemeltek volna néhány kedves szót. Valakinek hozzájuk is beszélnie kell, nekik, a szüléikrıl.
Valakinek meg kell próbálnia, hogy megkönnyítse a dolgukat. Ez ugyan képtelenség, de a szentségit,
valakinek meg kellett próbálnia! Lehet, hogy ı most már az Egyesült Államok elnöke volt, lehet,
hogy kötelességei vannak a tévénézık millióival szemben, de még nem felejtette el, amikor a
felesége és a lánya élet-halál között lebegett a baltimore-i baleseti kórházban, és a franc egye meg, az
sem volt absztrakció. Ez volt a probléma. Ezért támadták meg a családját. Ezért halt meg az a sok
ember – mert valami megkeseredett fanatikus mindannyiukat absztrakciónak tekintette, nem pedig
emberi lényeknek, akiknek életük, álmaik, vágyaik vannak. És gyerekeik... Jack feladata az volt,
hogy oltalmazza a nemzetet. Megesküdött, hogy megtartja, megvédi és megoltalmazza az Egyesült
Államok alkotmányát, s hogy ezt a legjobb képességei szerint fogja tenni. Az alkotmány rendeltetése
azonban meglehetısen egyszerő volt: biztosította a szabadság áldásait az emberek, köztük a
gyerekek számára. Az ország, amelyet szolgált, és a kormány, amelyet vezetni próbált, sem több,
sem kevesebb nem volt, mint az egyes embereket védelmezı mechanizmus. Ez a kötelesség nem volt
absztrakció. Ennek a kötelességnek a valóságos megtestesülései néhány méternyire ültek tıle,
minden erejükkel a könnyeiket igyekeztek visszatartani, és várható volt, hogy kudarcot vallanak,
mert senki sem érezhette magát elhagyatottabbnak, mint a szenvedı gyerekek, hiszen Mike O’Leary
nem hozzájuk, hanem a nemzethez beszélt. A színházi elıadás éppen elég soká tartott. Újabb zsoltár
következett, és most már Ryanen volt a sor, hogy felálljon, és odamenjen a szónoki pulpitushoz.
A testırök forgolódtak, tekintetük ismét végigpásztázta a templombelsıt, mert a VÍVÓMESTER
most ideális célponttá lépett elı. Az olvasóállványhoz érve látta, hogy az érsek az instrukcióknak
megfelelıen elhelyezte rajta az elnöki beszédet tartalmazó irattartót. Nem, határozta el Jack. Nem.
Megmarkolta az állvány szélét, hogy szilárdan álljon a lábán. Gyorsan végignézett a gyülekezeten,
aztán tekintete megállapodott Roger és Anne Durling gyerekein. A szemükben tükrözıdı fájdalom
láttán elszorult a szíve. Olyan kötelességek terhe nehezedett rájuk, melyek valójában sohasem voltak
az övék. Bizonyos „barátok” azt mondták nekik, legyenek bátrabbak – azaz akkora bátorságot vártak
el tılük, amilyet hasonló helyzetben még a tengerészgyalogosoktól sem várhattak volna el. „Anya és
apa így akarná” – mondták nekik nyilván. Csakhogy a gyerekeknek nem feladatuk, hogy csendes
méltósággal viseljék a szenvedést, ez a felnıttek dolga, már ha képesek rá. Elég, gondolta Jack, most
rajtam a sor. Az erıs legfontosabb kötelessége mindig a gyengék védelme. Megmarkolta a fényes
tölgyfát: maga okozta fájdalma segített neki, hogy összeszedje gondolatait.
– Mark, Amy, apátok a barátom volt – mondta szelíden. – Számomra megtiszteltetés volt, hogy
neki dolgozhatom, és hogy tılem telhetıen segíthetek neki, de tudom, hogy alighanem ı segített
többet nekem. Tudom, mindig meg kellett értenetek, hogy anya és apa fontos munkát végeznek, és
hogy nem volt mindig idejük az igazán fontos dolgokra, de állíthatom, hogy apátok mindent, amit
csak tudott, megtett, hogy veletek lehessen, mert a világon mindennél jobban szeretett benneteket.
Jobban, mint elnöknek lenni, jobban, mint bármit, ami ezzel a hivatallal járt, jobban, mint bármit,
anyát kivéve. İt is nagyon-nagyon szerette...
*
„Micsoda ostobaság!”
Igen, az ember törıdik a gyerekekkel, gondolta Daryaei, s ı törıdött is velük, ám a gyerekek
mindenképp felnınek. Nekik az a dolguk, hogy tanuljanak, szolgáljanak, néhanapján pedig akár
felnıtteknek való dolgokat is végrehajtsanak.
Addig csak gyerekek, és a világ mondja meg nekik, mi legyen velük. Ezúttal a sors mondta meg.
Allah. Allah könyörületes, még ha az élet szigorú is. Kénytelen volt elismerni, hogy a zsidó jól
beszélt, pontosan idézte az írásokat, a Tórájukat ugyanúgy, mint a Szent Koránt. İ a rabbi helyében
más passzust választott volna, de ez ugyebár ízlés dolga. A teológia lehetıséget ad az ilyesmire. Az
egész idıpocséklás volt, de hát az ilyen hivatalos alkalmakkor általában ez a helyzet. Ez a háborodott
Ryan viszont elszalasztottá a lehetıséget, hogy szóljon a népéhez, hogy erısnek és magabiztosnak
mutatkozzék, s hogy ezzel is megszilárdítsa a hatalmát. Gyerekekhez beszélni – ilyenkor!?
*
A politikai stábja alighanem most kap egy emberként szívrohamot – állapította meg az indiai
miniszterelnök asszony, és politikusi pályafutása során elsajátított minden önfegyelmére szüksége
volt, hogy ura maradjon arcvonásainak. Aztán úgy döntött, arcának együttérzést kell kifejeznie, s
eszerint rendezte át mimikáját. Elvégre lehet, hogy az elnök figyeli ıt, a nıt és anyát, és a mai nap
folyamán még találkozniuk kell majd. Kissé jobb felé billentette a fejét, mintha jobban akarná látni
Ryant és az egész jelenetet. A gesztus talán még az elnök tetszését is elnyeri. Egy-két perc múlva
elıvesz majd egy zsebkendıt a retiküljébıl, hogy megtörölgesse vele a szemét.
– Bárcsak módom lett volna rá, hogy jobban megismerjem a mamátokat. Cathy és én nagyon
vártuk az alkalmat. Szerettem volna, ha Sally, Jack és Katie összebarátkoznak veletek. A papátokkal
egyszer váltottunk néhány szót errıl. Azt hiszem, hiába szerettük volna, erre már nem kerül sor.
Ryan gyomra összerándult ettıl a spontán gondolattól. A gyerekek már sírtak, mert szavak nélkül
ugyan, de tudatta velük, hogy immár sírhatnak. İ maga ezt nem engedhette meg magának – a
többiek miatt. Erısnek kellett mutatkoznia a kedvükért, még keményebben megmarkolta hát az
állványt, míg végül már csakugyan sajgott a keze, ı azonban örült a fájdalomnak, mert
hozzásegítette, hogy megırizze önuralmát.
– Bizonyára tudni akarjátok, hogy ami történt, miért történt. Nem tudom, gyerekek. Bár tudnám.
Szeretném, ha valaki tudná, hogy megkérdezhessem tıle a választ...Ilyen valakit azonban nem
találtam – tette hozzá.
*
– Jézusom! – nyögte Clark fojtott hangon: a férfiak ezzel a módszerrel igyekeznek elkerülni a
sírást. Irodájában, akárcsak a CIA valamennyi vezetı tisztségviselıjének irodájában, volt egy
televízió, és minden adó a gyászistentiszteletet közvetítette. – Néhányszor engem is mutattak –
mondta.
– Tudod mit, John? – szólt Chavez, akit kevésbé dúlt fel a beszéd. Úgy vélte, egy férfinak az a
dolga, hogy ilyen alkalmakkor nyugalmat mutasson, hogy a nık és a gyerekek támaszkodhassanak
rá. Lehet persze, hogy csak latin gyökerei miatt gondolta így.
Ez a Mr. C. viszont már megint alaposan meglepte. Mint mindig...
– Tessék, Domingo?
– Ennek érzéke van a dolgokhoz. Olyan embernek dolgozunk, aki ismeri a dörgést!
John erre megfordult. Ki hitte volna! A CIA két operatív tisztje ugyanazt gondolja, amit az
elnökük! Clarkot elégtétellel töltötte el, hogy az elsı pillanattól fogva helyesen ítélte meg Ryant. Az
istenfáját, akár az apja! A sors sajnálatos módon megtagadta tıle a lehetıséget, hogy megismerje ezt
a Ryant. Eltőnıdött, vajon Jack megállja-e majd a helyét az elnöki poszton. Nem olyannak látszott,
mint a többi. Igazi, élı embernek tőnt. De vajon miért olyan nagy baj ez? – tette fel magának a
kérdést Clark.
 *
– Azt akarom, hogy tudjátok: Cathyt és engem bármikor felkereshettek. Nem vagytok egyedül.
Sohasem lesztek egyedül. Van családotok, és mostantól mellettetek áll majd az én családom is –
ígérte. Egyre nehezebben szakadtak ki belıle a szavak, de ki kellett mondania ıket. Megtette Buck
Zimmer családjának is, s most majd megteszi Rogerénak is. – Azt akarom, hogy büszkék legyetek
apára és anyára. Apátok nagyszerő ember volt, és jó barát. Nagyon keményen dolgozott, hogy
segítsen az embereken. Nem kis munka volt ez, és sok idejét vette igénybe, nem lehetett veletek
eleget, apátok azonban nagy ember volt, és a nagy emberek nagy dolgokra hivatottak. Anyátok
mindig mellette állt, és ı is nagyszerő dolgokat csinált. Gyerekek, mindörökre ırizzétek meg ıket a
szívetekben. Emlékezzetek mindenre, amit mondtak nektek, az apróságokra és a játékokra, a
mókákra és mindenre, amivel az apák és anyák kimutatják szeretetüket a gyerekeik iránt. Ez mindig
megmarad nektek. Mindig.
Szeretett volna mondani még valamit, bármit, amivel enyhítheti a csapást, amelyet a sors a
gyerekekre mért, de többre nem volt képes. Itt volt az ideje, hogy befejezze.
– Mark, Amy, Isten úgy döntött, hogy magához szólítja apát és anyát. Nem tudatja velünk, miért,
legalábbis nem úgy, hogy könnyen megérthessük... és amikor megtörténik, mi nem tehetünk... nem
tehetünk ellene semmit. Egyszerően semmit... – csuklott el Ryan hangja.
*
Milyen bátor dolog tıle, hogy ki meri mutatni az érzelmeit, gondolta Koga. Bárki kiállhatott volna
oda, hogy elmondja a szokásos politikai halandzsát, és nyilván el is mondta volna – Ryan azonban
egyáltalán nem ez a fajta. Nagyszerő dolog, hogy így beszélt a gyerekekhez... bár lehet, hogy
kezdettıl fogva ez volt a célja. De nem, egyáltalán nem. Az elnök ember a javából. Nem
színészkedett. Esze ágában sem volt, hogy az erejét és eltökéltségét demonstrálja.
Koga tudta is, hogy miért. Néhány nappal korábban, az irodájában jól gondolta: Ryan szamuráj,
sıt annál is több. Tette, amit tett, és nem törıdött vele, mit szólnak hozzá mások. A japán
miniszterelnök remélte, hogy nem tévedett, s közben figyelte, ahogyan Ryan lejön az emelvényrıl,
és odamegy a Durling gyerekekhez. Átölelte ıket, a jelenlévık pedig láthatták, hogy az arcán
végigfolynak a könnyei. Az államfık soraiból itt-ott zokogás hallatszott, Koga azonban tudta, hogy a
politikusok csak erıltetik, esetleg színlelik a megindultságot – vagy ha mégsem, csak maradék
emberségük támadt fel egy futó pillanatra, és hamarosan megfeledkeznek az egészrıl. Sajnálta,
amiért ı maga nem könnyezhet együtt Ryannel, ırá azonban saját kultúrája szigorú szabályai
vonatkoztak – annál is inkább, mert a rettenetes tragédiát hazájának egy állampolgára okozta, és
ennek a szégyennek a terhét ı is hordozta. Bármennyire nem volt is ínyére, neki játszania kellett a
politikai színjátékot. Voltaképpen Ryannek is ugyanezt kellett volna tennie, de 6 nem törıdött ezzel.
Koga eltőnıdött, vajon Amerika felfogja-e, mekkora szerencséje van.
– Egy szót sem mondott el az elıre megírt beszédbıl – jelentette ki a mősorvezetı. A beszédet
elıre megkapta az összes tévécsatorna, a szöveget a szerkesztık aláhuzigálták, és részleteket
ragadtak ki belıle, hogy a riporterek megismételhessék a legjobb passzusokat, illetve
hangsúlyozhassák a lényeget a nézık számára. Így azonban a mősorvezetı kénytelen volt
jegyzetelni, ami igencsak nehezére esett, mert már jó ideje nem végzett tényleges riporteri munkát.
– Igen... – nyugtázta kényszeredetten a kommentátor. Ilyesmit egész egyszerően nem szokás
csinálni, gondolta. Monitorán látta, hogy Ryan még mindig átölelve tartja a Durling gyerekeket, és
úgy érezte, ez a dolog is tovább tart a kelleténél. – Azt hiszem – vélekedett –, az elnök úgy ítélte
meg, hogy számukra ez egy fontos, személyes pillanat...
– Bizonyosan az is – vetette közbe a mősorvezetı.
– ...csakhogy Mr. Ryannek az a feladata, hogy egy nemzetet kormányozzon – fejezte be a
mondatot a kommentátor a fejét csóválva. Szemlátomást olyasvalami járt a fejében, amit most még
nem mondhatott ki: nem elnökhöz illı.
Jacknek végül el kellett engednie a gyerekeket. Tekintetükben most már csak fájdalmat látott.
Elméjének tárgyilagos része úgy gondolta, hogy ez valószínőleg jı – végül is szabadjára kellett
engedniük –, látnia azonban ugyancsak keserves volt, hiszen ebben a korban ez is túlságosan korai
volt. Mark és Amy azonban szenvedtek, ı pedig nem tehetett mást, valamiképpen meg kellett
próbálnia enyhíteni fájdalmukat. A nagybácsikra és nagynénikre pillantott, akik ekkor jöttek oda
hozzájuk. İk is sírtak, de könnyeiken át hálásan néztek rá, amibıl legalább megállapíthatta, hogy
sikerült tennie valamit. Odabólintott nekik, és megfordult, hogy visszatérjen a helyére. Cathy
ránézett, az ı szeme is könnyben úszott, és bár megszólalni nem tudott, megszorította férje kezét.
Okos nı, állapította meg sokadszor Jack. Nem festette ki magát, nehogy a könnyek leáztassák a
sminket. Jack befelé mosolygott. Nem szerette az arcfestést, és Cathynek igazából nem is volt rá
szüksége.
*
– A feleségérıl mit tudunk?
– Orvos – felelte a hírszerzı. – Szemsebész, és állítólag nagyon érti a szakmáját. Az amerikai
média szerint hivatalos kötelezettségei mellett is tovább praktizál.
– És a gyerekeik?
– Errıl semmit nem tudunk, bár... valószínőleg ki tudom deríteni, melyik iskolába járnak. Úgy
gondolom, ha az asszony tovább folytatja orvosi praxisát, a gyerekeik is ugyanabban az iskolában
folytatják majd a tanulmányaikat.
– És ezt hogy deríti ki?
– Könnyen. Számítógéppel minden amerikai sajtóközléshez hozzáférhetünk. Ryanrıl jó néhány
cikk jelent meg. Bármit kikereshetek, amit csak akarok.
Valójában már meg is tette, csak éppen az elnök családjáról nem szerzett információkat. A
modern kor jócskán megkönnyítette a hírszerzı életét. Mostanra megtudta, hány éves Ryan, milyen
magas, hány kiló, milyen színő a haja és a szeme. Ismerte számos szokását, tudta, melyik a kedvenc
étele és itala, mely golfkluboknak tagja. Ismerte mindennapos szokásait, bár az ı szakmájában ezeket
korántsem tartották mindennapiaknak.
Meg sem kellett kérdeznie, mire gondol a fınöke. Mindketten örökre elszalasztottak egy
kínálkozó lehetıséget, azt, amikor a Nemzeti Katedrálisban ott volt az összes államfı... csakhogy
lehetıségek mindig adódnak.
A szertartás egy utolsó zsoltárral véget ért. A katonák visszatértek, hogy kivigyék a koporsókat, és
a menet megindult visszafelé. Mark és Amy összeszedték magukat – rokonaik segítettek nekik ebben
–, és elindultak szüleik után. Jack, családjával együtt közvetlenül mögöttük haladt. Katie mostanra
elunta magát, és örült, hogy mozoghat. A kis Jack szomorú volt, sajnálta a Durling gyerekeket.
Sallyn látszott, hogy aggódik, Ryan pedig tudta, hogy beszélnie kell vele. Miközben végigment a
padsorok között, belenézett néhány arcba, és meglepetten állapította meg, hogy az elsı négy-öt
sorban ülık nem a koporsókat, hanem ıt figyelik. Hiszen végig ezt csinálták! Az államfıtársaim,
gondolta Jack, micsoda klub tagja lettem... Néhányan barátságosan néztek rá. A walesi herceg, aki
nem volt államfı, ennélfogva a protokoll szerint a többiek mögött ült – néhányan közülük ordas
gazfickók voltak, de mit volt mit tenni –, kedvesen odabiccentett neki. Igen, ı alighanem megérti,
gondolta Jack.
Az új elnök meg akarta nézni az óráját, mert ugyan még csak a napja elején tartott, de már nagyon
fáradtnak érezte magát, csakhogy az óranézéssel kapcsolatban szigorúan kioktatták, egészen
pontosan közölték vele, hogy ne is hordja. Egy elnöknek nincsen szüksége órára. Mindig vannak
körülötte emberek, akik megmondják neki, mi a következı teendıje, ahogyan most is akadtak, akik,
mielıtt a Ryan család távozott volna, odahozták nekik a holmijukat. Ott volt Andrea Price, és ott
voltak a testırség emberei. Odakint is várakozott egy kicsinynek korántsem mondható sereg,
fegyverekkel és félelmekkel, továbbá egy kocsi, hogy a következı helyszínre szállítsa, ahol majd
újabb hivatalos kötelezettségeinek tesz eleget, aztán továbbszáguld egy másik díszletbe és így tovább
és így tovább.
Nem engedhette, hogy ennyire kicsússzék kezébıl az élete, gondolta elkomoruló arccal. Eleget
kell tennie a kötelességeinek, de nem követheti el azt a hibát, amelyet Roger és Anne elkövetett. Az
arcokra gondolt, amelyeket a templomból kifelé jövet látott, és tudta: megpróbálhatják
rákényszeríteni, hogy belépjen ebbe a klubba, ı azonban sohasem fogja megtenni.
Legalábbis így hitte.
8. Új szerepben
Az Andrewsra már csak siralmasan kurta kocsisor követte a koporsókat. A katedrálisból
halottaskocsikon vitték el ıket, a hivatalos meghívottak sokasága pedig szétszóródott a diplomáciai
negyedben. Az elnöki gép a repülıtér szélén várakozott, hogy mindörökre Kaliforniába vigye
Durlingékat. Itt már jóval kevésbé érzıdött a szervezettség. Itt is fegyveres díszırség fogadta a
zászlóval letakart koporsókat, amúgy azonban nyilvánvaló volt a különbség. Sokkal kevesebben
voltak jelen, ık is nagyrészt a légierıhöz vagy olyan katonai egységekhez tartoztak, amelynek
valamiképpen köze volt az elnökhöz. A család kérésére a tulajdonképpeni temetést jóval
szerényebbre tervezték, csak rokonokat hívtak meg rá, s ezzel valószínőleg mindenki jobban járt. Itt,
az Andrews légi támaszponton játszott utoljára katonazenekar. Mark vigyázzban állt, és címlapfotóra
illı gesztussal a szívére tette a kezét. Derék gyerek, megtesz minden tıle telhetıt, és sejtelme
sincsen, menynyire férfiasán viselkedik. A koporsókat egy ollós emelı vitte a teherajtóhoz, hiszen a
holttestek immár rakománynak számítottak; hála istennek, a jelenetnek ezt a részét takarta a gép.
Aztán elérkezett az idı, a család, ezúttal utoljára, fellépdelt a VC-25-ös lépcsıjén. A gép hívójele
ezúttal nem „Légierı Egyes” volt, ez a címke ugyanis az elnökkel együtt vándorolt, s az elnök ezúttal
nem utazott a fedélzeten. Ryan nézte, ahogyan a gép elindul a kifutó felé, aztán végigszáguld rajta. A
tévékamerák követték, amíg már csak apró pont volt az égen. Ugyanezt tette Ryan is. Ekkor szállt le
egy rajnyi F-16-os, egyesével ereszkedtek a földre: Washington feletti ırjáratuk véget ért. Ryan és
családja beszállt a tengerészgyalogság egyik helikopterébe, hogy visszatérjenek a Fehér Házba. A
gép személyzete mosolyogva fogadta a gyerekeket, nagy hőhót csaptak körülöttük. A kis Jacket,
miután becsatolta magát, megajándékozták egységük hímzett jelvényével. A nap hangulata ekkor
változott meg. A VMH-1-es tengerészgyalogosainak egy új családnak kellett gondját viselniük: az
élet ismét elindult számukra.
A Fehér Házban már folyt a munka, most szállították át Ryanék holmiját (reggel a Durling
háztartás kiköltöztetésével foglalkoztak), kicseréltek néhány bútort, s úgy festett, a család ma este
már abban a házban alszik, amelynek John Adams volt az elsı lakója. Amikor a helikopter
ereszkedni kezdett, a gyerekek, mint afféle gyerekek, kibámultak az ablakon. A szülık, lévén szülık,
egymásra néztek.
A dolgok most vettek új fordulatot. Családi temetés esetén most következett volna a tor:
abbamaradt volna a bánat, a gyászolók felidézték volna, micsoda nagyszerő fickó volt Roger, aztán
arról beszélgettek volna, mi történt velük, amióta utoljára találkoztak, hogy megy a gyerekeknek az
iskola, megtárgyalták volna a bajnokságon kívüli baseballmeccsek eredményeit. Az emberek egy
szomorú és nehéz nap után ezen a módon szoktak visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Ebben az
esetben is így történt, csak éppen valamelyest nagyobb arányokban. Amikor a helikopter földet ért, a
Fehér Ház fotográfusa már a déli gyepen várta. Leeresztették az a VH-1-es fémhágcsóját, amelynek
aljánál azonnal elfoglalta posztját egy tengerészgyalogos tizedes. Elıször Ryan elnök lépett ki, a kék
mundéros tizedes tisztelgett neki, ı automatikusan viszonozta – annak idején, több mint húsz évvel
korábban a virginiai Quanticóban alaposan beléjük verték a leckét. Utána Cathy következett, végül a
gyerekek. A testırség tagjai tágas folyosót alkottak: Ryanéknek közöttük kellett elhaladniuk. Nyugat
felé ott álltak a tévékamerák, a riporterek azonban ezúttal nem rikoltoztak kérdéseket – most nem, de
ez sem sokáig lesz így. Miután beléptek a Fehér Házba, Ryanéket odavezették a liftekhez, amelyek
villámgyorsan a második szintre repítették ıket – itt voltak a hálószobáik. Van Damm itt várta ıket.
– Üdvözlöm, elnök úr.
– Átöltözzem, Arnie? – kérdezte Jack, miközben átnyújtotta a kabátját egy komornyiknak. Ryan
egy pillanatra megtorpant, meglepte, milyen természetes volt számára ez az egyszerő mozdulat.
Immár elnök volt, és apránként, automatikusan kezdett is elnökként viselkedni. Ez valamiképpen
nagyobb hatással volt rá, mint mindaz, amit eddig elvégzett.
 – Ne! Jöjjön... – felelte a stábfınök, és miközben elindultak lefelé, a Keleti terembe, átnyújtotta
neki a vendéglistát. Jack megállt a hall közepén, hogy átfussa, A lajstromban nem annyira
személyek, mint országok nevei szerepeltek, jó néhány baráti állam, és jó néhány olyan, amelynek
csak a nevét ismerte, sıt olyan is, amelyrıl még csak nem is hallott. Egyesekrıl pedig biztosan tudta,
mifélék... Bár korábban nemzetbiztonsági tanácsadó volt, nem tudott róluk annyit, amennyit tudnia
kellett volna. Miközben olvasott, Cathy beterelte a gyerekeket a fürdıszobába, legalábbis
hozzákezdett. Elhelyezésüket a testırség egyik tagja segítette. Ryan bement a saját szobájába, és
megnézte a haját a tükörben. Egymaga is meg tudott fésülködni, Mrs. Abbot közremőködése nélkül,
bár Van Damm alapos ellenırzésével. Nem túlságosan nagy itt a biztonság, állapította meg magában
az elnök.
– Meddig fog ez tartani, Arnie?
– Lehetetlen megmondani, uram. – Ryan megfordult.
– Ha kettesben vagyunk, szólítson csak Jacknek, jó? Nem felszenteltek, mindössze beiktattak.
– Rendben, Jack.
– A gyerekeknek is ott kell lenniük?
– Kedves dolog volna... Jack, eddig mindent jól csinált.
– A beszédírómat gondolom örökre magamra haragítottam – vélekedett Jack, majd miután
megigazította a nyakkendıjét, kilépett a fürdıszobából.
– Elég jól ráérzett a dologra, de hasonló helyzetre íratunk majd egy megfelelı szöveget.
Ryan elgondolkodott ezen, aztán visszaadta a listát Van Danimnak. – Tudja, azért mert elnök
vagyok, még nem szőntem meg emberi lénynek lenni.
– Próbálja megszokni, jó, Jack? Soha többé nem lesz joga ahhoz, hogy „csak egy ember” legyen.
Mindenesetre van néhány napja, hogy megszokja a gondolatot. Most, miközben lefelé ballag a
lépcsın, ön nemcsak egy ember, hanem az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ez vonatkozik önre,
a feleségére, és bizonyos fokig a gyerekeire is; most már ık sem csupán „személyek”.
Jack válaszképpen hosszú, átható pillantást vetett a stábfınökre, Arnie azonban nem vett tudomást
errıl. Végül is csak egy személyes reakcióról volt szó, nem hivatalos megnyilatkozásról.
– Készen áll, elnök úr?
Jack bólintott, s közben azon tőnıdött, igaza van-e Arnie-nak vagy sem, aztán pedig
elgondolkodott, vajon miért bosszantotta fel ennyire a megjegyzése. Végül kénytelen volt bevallani
magának: Van Dammnak a legteljesebb mértékben igaza van. A stábfınök a tanítója volt és az is
marad, és tapasztalt tanító módjára olykor nem az igazat mondja, hogy rávilágítson egy mélyebb
igazságra.
A folyosón Don Russell bukkant fel, kézen fogva vezette Katie-t. A kislány piros szalagot viselt a
hajában. Kiszabadította kezét az ügynökébıl, és odaszaladt anyjához.
– Nézd csak, mit csinált Don bácsi! – lelkendezett. Legalább egy testır most már a családhoz
tartozott.
– Ha esetleg ki akarná vinni ıket, Mrs. Ryan... A hivatali szinten nincsenek fürdıszobák.
– Nincsenek? – Russell a fejét rázta.
– Az építık alighanem megfeledkeztek róluk, asszonyom. Caroline Ryan kézen fogta a két kicsit,
és anyai kötelességének eleget téve elvezette a gyerekeket. Néhány perc múlva tért vissza.
– Akarja, hogy levigyem ön helyett Katie-t, asszonyom? – kérdezte nagyatyai mosollyal Russell.
– A lépcsık kissé élesen kanyarodnak... Odalent majd átadom önnek.
– Igen, persze.
Egyszerre többen is megindultak a lépcsı felé. Andrea Price beleszólt a mikrofonjába:
– A VÍVÓMESTER és a kíséret elindult a rezidenciáról a hivatali szintre.
– Vettük – szólt vissza a földszintrıl egy ügynök.
Még le sem értek a lépcsın, már hallották a lenti zsibongást. Russell letette Katie-t az anyja mellé,
a földre. Az ügynökök tünedezni kezdtek, és mire Ryanék – a First Family – beléptek a Keleti
terembe, sajátságos módon láthatatlanná váltak.
 – Hölgyeim és uraim – jelentette fennhangon a stáb egyik tagja –, az Egyesült Államok elnöke, dr.
Ryan és családja.
Minden fej feléjük fordult. Rövid taps hangzott fel, amely rövidesen elhalt, de a tekintetek
továbbra is Ryanékre tapadtak. Egész barátságos társaság, gondolta Jack, ám tudta, hogy a
valóságban errıl szó sincsen. İ és Cathy átmentek a helyiség bal oldalára, a jelenlévık pedig sorban
eléjük járultak.
Többnyire egyesével tették, bár a meghívott államfık közül néhányan a feleségüket is elhozták.
Ryannek a jobbján álló protokoll-tisztviselı valamennyiük nevét és titulusát a fülébe súgta: Jack csak
ámult, hogy képes ennyi embert arcról felismerni. A hozzá érkezık sorrendje véletlenszerőnek tőnt,
amirıl persze szó sem volt. Azoknak az országoknak a nagykövetei, amelyeknek államfıi úgy
döntöttek, hogy nem jönnek el, távolabb álltak, de még ık sem rejtették véka alá szakmai
kíváncsiságukat: kis csoportokban ácsorogva iszogatták „bélelt” Perrier-jeiket, vizsla szemekkel
nézték az elnököt és azt, ahogyan a hozzá lépı férfiakat és nıket köszöntötte.
– M. Arnaud, Belgium miniszterelnöke – súgta a protokollos nı. A házi fotós csattogtatni kezdte
masináját, és sorban megörökített minden hivatalos üdvözlést. Ugyanezt tette két kamera is, ámbár
jóval halkabban.
– Nagyon köszönöm együtt érzı táviratát, miniszterelnök úr, fájdalmas pillanatban érkezett –
mondta Ryan, és elgondolkodott, hogy vajon az igazság elég jól hangzik-e, majd pedig, hogy vajon
olvasta-e a belga egyáltalán a szöveget. Hát persze, hogy olvasta... bár valószínőleg nem ı
fogalmazta.
– Megindító volt, ahogyan a gyermekekhez beszélt. Biztos vagyok abban, hogy mindenki így
gondolja – felelte a miniszterelnök. Megragadta Ryan kezét, mert kíváncsi volt kézfogásának erejére,
közben pedig mélyen és erısen a szemébe nézett. Szemlátomást meg volt elégedve saját roppant
ügyes-hazugságával, amelyet üdvözlésül elıadott. Ami azt illeti, olvasta a táviratot, a helyzethez
illınek ítélte, és megtiszteltetésnek érezte, hogy Ryan reagált rá. Belgium szövetséges állam volt,
Arnaud pedig kimerítı tájékoztatást kapott országának katonai hírszerzıfınökétıl, aki számos
NATO-tanácskozáson mőködött együtt Ryannel, és mindig szívesen hallgatta, ha az amerikai a
szovjetek – mostanában pedig az oroszok – dolgait elemezte. A tájékoztatás magva az volt, hogy
Ryan politikai vezetıi képességeirıl semmit sem tudni, bizonyos azonban, hogy okos és rátermett
elemzı. Arnaud, aki leginkább véletlenségbıl került a sor élére, most maga is elvégzett egy
elemzést: egy kézfogással, egy pillantással – és emberismeretével, amelyre hosszú politikai
pályafutása során tett szert. Aztán továbblépett.
– Dr. Ryan, nagyon sokat hallottam önrıl – szólt, és kecses, óvilági módon kezet csókolt az
asszonynak. Elızetesen nem tájékoztatták, hogy a First Lady mennyire vonzó nı, és hogy a keze
mennyire kecses. De hiszen sebész... Látszik rajta, hogy még járatlan a politikában, és hogy feszeng,
de teszi, amit tennie kell.
– Köszönöm, Arnaud miniszterelnök úr – felelte Cathy aki – a közvetlenül mögötte álló – saját
protokollfınökétıl tudta meg, ki ez az úriember. Ez a kézcsókosdi, gondolta, nagyon színpadias... de
azért kedves volt.
– Angyaliak a gyermekei.
– Kedves öntıl, hogy ezt mondja.
Arnaud távozott, a helyére Mexikó elnöke lépett.
A helyiségben operatırök jöttek-mentek kameráikkal, riporterbıl is jelen volt vagy tizenöt, mert
itt voltaképpen valami munkaféle folyt. A helyiség északkeleti sarkában álló zongorán valamilyen
könnyő klasszikus darabot játszottak – nem éppen olyasmit, amit a rádióban örökzöldnek neveznek,
de valami hasonlót.
– És mióta ismeri az elnököt? – tudakolta a kenyai miniszterelnök Robby Jacksontól. Örült, hogy
a helyiségben egy fekete tengernagy is tartózkodik.
– Jó pár éve, uram – felelte Robby.
– Robby! Elnézést, Jackson tengernagy – helyesbített a walesi herceg.
 – Ó, kapitány! – örvendezett Jackson, és melegen megszorította a herceg kezét. – Ezer éve nem
láttam, uram!
– Maguk ketten ismerik... ó! Igen – értette meg a helyzetet a kenyai, majd faképnél hagyva a két
régi ismerıst, nyomban tovább is indult tanzániai kollégájához, hogy elintézzen vele valamit.
– Hogy van Jack? – tudakolta a herceg, majd hozzátette: – Nem udvariasságból kérdezem,
csakugyan: hogy van?
A kérdés mintha kissé elszomorította volna a tengernagyot. Ez az ember most dolgozik. Mint az
elnök barátját küldték ide, politikai döntéssel, és ha visszatér majd ı brit királyi felsége
nagykövetségére, jelentést diktál a beszélgetésükrıl. Bizony, a herceg dolgozik. Másfelıl azonban a
kérdés megérdemelte, hogy választ adjanak rá. A három férfi egy rövid, viharos nyári éjszakán
együtt „szolgált”.
A tengernagy úgy döntött, a következıket mondja majd: „Néhány napja volt egy rövid
megbeszélésünk a haderınemek fınökeivel. Holnap munkaértekezlet lesz. Jack helytáll majd.”
Igyekezett, hogy a mondat minél meggyızıbben hangozzék, amire meg is volt minden oka. Jack
immár valamennyi fegyveres erı fıparancsnoka volt, Jacksonnak tehát most már nemcsak
emberségbıl illett lojálisnak lennie hozzá: a törvény és a becsület egyaránt erre kötelezte.
– Hogy van a felesége? – kérdezte a herceg Sissy Jacksonra pillantva, aki éppen Sally Ryannel
beszélgetett.
– Jól, köszönöm. Még mindig a nemzeti szimfonikusok második pianistája.
– És ki az elsı?
– Miklós Dimitri. Nagyobb a keze – közölte Jackson, és úgy döntött, nem volna politikus dolog,
ha ó is a családi ügyeirıl faggatná a herceget.
– Jól megálltak a helyüket a Csendes-óceánon.
– Igen, szerencsére nem kellett megölnünk azt a sok embert – mondta Jackson, és mélyen
majdnem-barátja szemébe nézett. – Tudja, egy idı után igencsak élesben mentek a dolgok.
– Képes ellátni Jack a feladatát, Robby? Maga jobban ismeri nálam.
– Kénytelen ellátni, kapitány – felelte Jackson odapillantva fıparancsnok barátjára, akirıl tudta,
mennyire utálja az efféle hivatalos alkalmakat. Figyelte új elnökét, akinek újra és újra beszélgetnie
kellett a sorban állókkal, és nem állhatta meg, hogy eszébe ne jusson a múlt. – Bizony ez nem
ugyanaz, mint történelmet tanítani a Haditengerészeti Akadémián, fenség – állapította meg alig
hallhatóan.
Cathy Ryannek leginkább arra kellett ügyelnie, nehogy baja essék a kezének. Furcsamód jobban
ismerte az ilyen hivatalos alkalmak rituáléját, mint a férje. Mint a Johns Hopkins Wilmer Szemészeti
Intézet vezetı orvosának az évek során számos támogatóval kellett érintkeznie – ez lényegében nem
volt más, mint a tarhálás egy magasrendő változata. Az efféle alkalmakról azonban Jack többnyire
távol maradt, jóllehet Cathy ezt olykor nehezményezte. Az alapállás ismét ugyanaz volt, Cathynek
olyanokkal kellett találkoznia, akiket nem ismert. Ráadásul valószínőtlen volt, hogy bármelyiküket is
megkedvelje, vagy, hogy támogatást szerezzen tılük kutatási programjaira.
– India miniszterelnöke – súgta a háta mögül a protokollosa.
– Üdvözlöm – mondta mosolyogva a First Lady, és kezet fogott a kormányfıvel, miközben örült,
hogy ezúttal nem akarják összeroppantani a kezét.
– Legyen nagyon büszke a férjére!
– Mindig is büszke voltam Jackre! – felelte Cathy. A két nı körülbelül egyforma magas volt.
India miniszterelnöke szemüveget viselt. Bandzsít, és a szeme körül egészen sötét a bır, állapította
meg Cathy. Alighanem új szemüveget kellene felíratnia, ettıl a mostanitól nyilván gyakran fáj a feje.
Furcsa, hiszen Indiában akad néhány egészen kitőnı orvos. Nem mind jött át Amerikába.
– És milyen helyesek a gyermekei!
– Kedves öntıl, hogy ezt mondja – mosolyodott el ezúttal is Cathy automatikusan. A bókot olyan
elcsépeltnek találta, mint egy idıjárással kapcsolatos megjegyzést. Alaposabban megnézte
beszélgetıpartnere szemét, és felfedezett valamit a tekintetében, ami nem tetszett neki. Ez a nı
különbnek gondolja magát nálam. De miért? Mert politikus, Caroline pedig egyszerő sebészorvos?
Más volna a helyzet, ha történetesen a jogi pályát választja? Nem, valószínőleg nem. Agya lázasan
forgott, mint amikor valamilyen szemészeti ténykedése váratlanul balul ütött ki. Nem, döntött,
egyáltalán nem errıl van szó. Eszébe jutott, amikor egy este ugyanitt, a Keleti teremben Elizabeth
Elliottal nézett szembe, akin ugyanez a gıg látszott: Különb vagyok nálad, mert az vagyok, aki, és
azt csinálom, amit.
Cathynek az elnöki testırség a SEBÉSZ fedınevet adta, s ı ezt egy cseppet sem bánta.
Tekintetét még mélyebben az indiai nı szemébe fúrta, és megállapította, hogy nem csak errıl van
szó. Elengedte a kezét, mert már közeledett a következı nagykutya.
A kormányfı távozott a sorból, és elindult egy arra cirkáló pincér felé, aki átnyújtott neki egy
pohár gyümölcslevet. Voltaképpen sokkal szívesebben tett volna valami egyebet, ezzel azonban
szükségtelen feltőnést keltett volna. Majd holnap, New Yorkban, gondolta. Elindult, hogy
megkeresse egyik miniszterelnöktársát, a Kínai Népköztársaság kormányfıjét. Körülbelül egy
centiméterrel feljebb tolta orrán a szemüveget, és mosolytalanul bólintott. Mosolyra semmi szükség
nem volt, szeme közvetítette a szükséges üzenetet.
– Igaz, hogy önt VÍVÓMESTER-nek nevezik? – tudakolta Ali bin Sheik herceg csillogó
szemmel.
– Igaz, és amiatt neveznek így, amit ön adott nekem – mondta neki Jack. – Köszönöm, hogy
iderepült.
– Barátom, bennünket erıs kötelékek főznek össze – jelentette ki ı királyi fensége, aki
éppenséggel nem volt államfı, de a király betegsége miatt egyre több és több funkciót ragadott
magához a királyságban. İ irányította a külügyeket és a hírszerzést, az elıbbiekre a Whitehall
tanította, az utóbbira az izraeli Moszad: a világnak ebben az illogikus részében ez volt az egyik
leggroteszkebb és legkevésbé ismert ellentmondás. Ryannek egészében véve tetszett a dolog, mert
bár Ali mohó volt kissé, tehetséges embernek tartotta.
– Ugye még nem találkozott Cathyvel? – A herceg hunyorított.
– Nem, de találkoztam a kollégájával, dr. Katz-cal. İ tanította a szemorvosomat. Micsoda
szerencsés ember az ön férje, dr. Ryan!
És még az arabokról mondják, hogy merevek, humortalanok, és nem tisztelik a nıket! – gondolta
Cathy. Nem, ez a fickó nem ilyen. Ali herceg gyengéden fogott vele kezet.
– Akkor ismerte meg Bernie-t, amikor 1994-ben önöknél járt, nem? A Wilmer Intézet segített
létrehozni a rijádi szemészeti intézetet, és Bernie öt hónapon át mőködött tanácsadóként a szaúdi
fıvárosban.
– İ operálta az egyik unokatestvéremet, aki egy repülıbaleset során sérült meg. Azóta már újra
repül. Azok ott az ön gyerekei?
– Igen, fenség – felelte Cathy, és magában azonmód a „jófiúk” közé sorolta a herceget.
– Megengedi, hogy beszéljek velük?
– Csak tessék.
A herceg biccentett, majd távozott.
Carolyne Ryan, gondolta, és igyekezett megjegyezni benyomásait. Rendkívül intelligens, roppant
éles esző. Büszke. Ha a férje elég okos, hogy éljen a lehetıséggel, amit ez a nı jelent, kincset tart a
kezében. Milyen kár, hogy a mi kultúránk oly kevéssé hatékonyan használja fel a nıket... Ám Ali
még nem volt király, és esetleg soha nem is lesz az... S még ha az lesz is, a változtatások, amelyeket
végrehajthat, még ideális körülmények között is korlátokba ütköznek majd. Az ı nemzete elıtt még
hosszú út állt, jóllehet sokan azt sem vették észre, hogy mekkorát fejlıdött a királyság mindössze két
generáció alatt, így vagy úgy, közte és Ryan közt szövetség volt, következésképpen Amerika és a
királyság között is. Elindult a Ryan család felé, de még mielıtt odajutott volna hozzájuk,
megpillantotta, amire szüksége volt. A gyerekeket kissé kifárasztotta a felhajtás. A kicsi lány járt a
legjobban, üldögélt, és egy ügynök éber felügyelete alatt valamilyen üdítıt szopogatott, miközben
diplomatafeleségek próbáltak szóba elegyedni vele. Megszokta, hogy a kedvében járjanak, ahogyan
ez már kicsi gyerekeknél lenni szokott. A legkevésbé a fiú találta a helyét. İ már idısebb volt,
korának megfelelı fejlettségő legényke, többé nem kisfiú, de még nem férfi. A legidısebb, akit a
tájékoztató anyagok szerint Oliviának hívtak, de akit az apja csak Sallynek szólított, éppen a
legrémesebb korban volt – ezzel együtt jól elboldogult. Ali hercegnek az szúrt szemet, hogy
mindehhez nincsenek hozzászokva. Szüleik folyamatosan óvták ıket Jack hivatalos életétıl.
Kétségkívül volt bennük valami furcsa, de a tekintetük nem volt unott és gıgös, mint a többi hasonló
helyzető gyereké. Ha az ember jól megnézi a gyerekeket, sok mindent megállapíthat a szüléikrıl.
Egy pillanattal késıbb a herceg odahajolt Katie fölé. A kislány elıször visszahıkölt Ali szokatlan
öltözéke láttán – a szaúdi két órával korábban még komolyan tartott attól, hogy fagysérüléseket
szenved –, de a férfi olyan nyájasan mosolygott rá, hogy már nyúlt is a szakálla után. Don Russell
egyméternyire állt tılük, akár egy medve, ırszolgálatban. A herceg az ügynökre nézett, váltottak
egymással egy gyors pillantást. Ali tudta, hogy alighanem Cathy Ryan is figyeli. Az embereket azzal
lehet a leginkább levenni a lábukról, ha kedvesek vagyunk a gyerekeikkel... Itt azonban többrıl volt
szó, és elhatározta, hogy írásos beszámolójában figyelmezteti a minisztereit: nehogy kissé különös
gyászbeszéde alapján ítéljék meg Ryant. Az elnök szokatlan stílusban vezeti az országot, ez azonban
nem jelenti, hogy alkalmatlan a vezetésére.
Akadtak azonban, akik csakugyan alkalmatlanok voltak az efféle feladatra. Jó néhányan éppen
ebben a teremben.
*
Jean-Baptiste nıvér mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást róla, egészen sötétedésig
végigdolgozta a forró napot, próbált nem tudomást venni a rossz érzésrıl, amely hamarosan
valóságos fájdalommá erısödött. Remélte, hogy megszőnik – az efféle apró panaszok maguktól el
szoktak múlni. Egy héttel azután, hogy megérkezett ebbe az országba, szó szerint ledöntötte a lábáról
a malária, és ez a betegség valójában többé sohasem hagyta el. Elıször maga is erre a bajra
gyanakodott, de tévedett. A lázat a tipikus forró kongói napnak tulajdonította, de ebben sem volt
igaza. Meglepve tapasztalta, hogy szorong. Olyan sok embert gyógyított és vigasztalt, valójában
mégsem érezte át a félelmüket. Tudta, hogy félnek, megértette a félelem létezésének tényét, erre
azonban segítségnyújtással, kedvességgel, imádsággal reagált. Csak most kezdte megérteni, mi is a
félelem, korábban ugyanis azt hitte, tudja. Korábban is találkozott vele, bár nem gyakran. A
legtöbben nem jutottak el eddig. Benedict Mkusa azonban igen, s ezen már nem lehetett segíteni.
Maria Magdalena nıvér a reggeli mise után közölte Jean-Baptiste-tal, hogy a fiú nem éri meg az
éjfélt. Mindössze három nappal korábban a nıvér sóhajtott volna egyet, és azzal vigasztalta volna
magát, hogy az égnek újabb angyala lesz. Ez most nem ment, mert félt, hogy esetleg kettı lesz.
Jean-Baptiste nıvér az ajtófélfának támaszkodott. Mit rontott el? Gondos ápolónı volt, nem
hibázott. Nem bizony.
Ki kellett mennie az osztályról. Kisietett, végighaladt az ösvényen a következı épületig,
egyenesen a laboratóriumba. Dr. Moudi, mint rendesen, laborasztala mellett ült, szokása szerint a
munkájára koncentrált, és nem vette észre, hogy az apáca belépett. Amikor megfordult, a szemét
dörzsölte: húsz perce nézett a mikroszkópba. Csodálkozva látta, hogy a szent asszony jobb karján fel
van tőrve a reverenda ujja, a felsıkarját egy gumiszalag szorítja el, a vénájából pedig egy tő áll ki.
Jean-Baptiste mostanra három öt köbcentis adagot vett le magától, ez volt a negyedik.
– Mi a baj, nıvér?
– Doktor úr, szerintem ezeket azonnal meg kell vizsgálni. Kérem, húzzon fel egy pár új kesztyőt.
Moudi odament az apácához, majd egy méterre tıle megállt, és megvárta, hogy kihúzza a tőt a
karjából. Az apáca arca és szeme olyan volt, mint a qumi asszonyoké – a doktor ebbıl az iráni
városból származott –, és ugyanolyan erkölcsös és illı módon öltözködött, mint azok. Sok mindent
csodált ezekben az apácákban: derősek és dolgosak voltak, odaadóan szolgálták hamis istenségüket...
bár ez így nem volt teljesen igaz. İk a könyv népe voltak, amelyet a próféta is tisztelt, ám az iszlám
síita ága kevésbé tisztelte az ilyeneket, mint...
 Moudi úgy döntött, mindezt majd máskor gondolja végig. Látta a nıvér szemén, hogy beteg,
Jean-Baptiste tekintete többet árult el, mint látható tünetei, de az orvos gyakorlott tekintetét ezek sem
kerülték el. Látta, amit a nıvér már tudott.
– Kérem, üljön le, nıvér.
– Nem, nekem most el kell... Az orvos nem tágított.
– Nıvér – mondta –, maga mostantól páciens. Kérem tegye, amit mondok, igen?
– Doktor úr, én...
Moudi most szelídebben szólt hozzá, hiszen értelmetlen lett volna hangoskodnia, és ez a nı
igazán semmivel sem érdemelte ki Isten elıtt, hogy durván bánjanak vele.
– Nıvér, maga olyan gondosan és akkora odaadással ápolt mindenkit, aki csak bekerült ebbe a
kórházba... kérem, engedje meg egy alázatos kérelmezınek, hogy ennek akár csak egy kicsiny
töredékét is visszafizesse magának...
Jean-Baptiste engedelmeskedett. Dr. Moudi elıször is felhúzott egy pár új gumikesztyőt,
ellenırizte a nıvér pulzusát, majd megmérte a vérnyomását és a lázát is. Mindhárom érték túlságosan
magas volt, az elsı kettı a harmadik – a 39 fok – miatt, és amiatt, amire az apáca gyanakodott.
Bármilyen betegsége lehetett a leghétköznapibbtól a halálosig, csakhogy ı volt, aki a Mkusa fiút
ápolta, és a szerencsétlen gyerek haldoklóit. Az orvos óvatosan kézbe vette, és a laborasztalához vitte
a vérmintákat.
Moudi annak idején sebész akart lenni. Négy testvér közül ı volt a legfiatalabb, unokatestvérei
vezetı pozíciókat töltöttek be hazájában, így hát türelmetlenül várta, hogy felnıjön. Tanúja volt,
ahogyan a bátyjai elmentek az Irak elleni háborúba. Ketten közülük elestek, a harmadik rokkantként
tért vissza, és utóbb saját kezével vetett véget életének. Sebész akart lenni, megmenteni Allah
harcosainak életét, hogy tovább harcolhassanak az ı szent ügyéért. Errıl a vágyáról utóbb letett, a
fertızı betegségek szakorvosa lett, hiszen az ügyért nem csak egyetlen módon lehet harcolni, és a
türelem évei után eljött az ideje, hogy a küzdelmet a maga eszközeivel folytathassa.
Néhány perccel késıbb az elkülönítıbe indult. Moudi tudta, hogy ott a halál aurája fogadja. A
látomás, amely a tekintete elıtt megjelent, talán a képzelete mőve volt, maga a tény azonban nem.
Miután átvette a nıvértıl a vérmintát, az adag egyik felét egy gondosan becsomagolt kémcsıben
elküldte légipostán a georgiai Atlantában mőködı Járványügyi Központba: ebben az amerikai
intézményben vizsgálták a világ legkülönbözıbb pontjairól származó egzotikus és veszedelmes
kórokozókat. Az adag másik felét hőtıbe helyezte, és várta a fejleményeket.
A központ, mint mindig, most is gyors és alapos munkát végzett. A telex néhány órája érkezett:
közölték, hogy a vérmintában ebola-vírust találtak. Ezt egy sor teljességgel szükségtelen
figyelmeztetés és instrukció követte. Valójában a diagnózisra sem volt szükség: kevés dolog akadt,
amely ilyen módon, és ennyire gyorsan ölt.
Mintha Benedict Mkusát maga Allah átkozta volna meg. Moudi tudta, hogy ez nem így van,
hiszen az irgalom Istene volt, aki nem árt szántszándékkal az ártatlan kicsinyeknek. A „meg volt
írva” kifejezés már szabatosabbnak tőnt, de a beteg és szülei kínjain semmit sem enyhített. Ültek
védıöltözetükben az ágy szélén, és figyelték, amint a szemük láttára meghal, aki egy egész világot
jelentett a számukra. A fiú szenvedett – valójában rettenetes kínok közt haldoklott. Testének egyes
részei már elhaltak és rothadtak, miközben a szíve még megpróbálta pumpálni a vért, agya pedig
gondolkodott. Egyetlen dolgot tehettek ezzel az emberi testtel: nagy erejő ionizáló sugárzásnak tették
ki, amelynek hatásai nagyjából azonosak voltak a betegség tüneteivel. A belsı szervek elhalnak:
elıször egyesével, aztán párosával, késıbb csoportosan, még késıbb pedig az összes többi. A fiú
mostanra túlságosan gyenge volt, semhogy hányni tudott volna, a végbelébıl azonban vér folyt. Csak
a szeme emlékeztetett az egészséges emberére, bár az is véres volt. Sötét, fiatal tekintetében
szomorúság és értetlenség tükrözıdött, képtelen volt felfogni, hogy az élete, amely csak az imént
kezdıdött, most bizonyosan véget ér. Nézte a szüleit: miért nem hozzák rendbe a dolgokat, ahogyan
élete eddigi nyolc évében tették? A szoba bőzlött a vértıl, verítéktıl és egyéb testfolyadékoktól. A
fiú tekintete egyre révetegebbé vált. Mozdulatlanul feküdt, mégis mintha távolodott volna. Dr.
Moudi pedig lehunyta a szemét, és suttogva imádkozott a fiúért, aki végül is csak egy kisfiú volt, és
bár nem született mohamedánnak, de azért istenhitben nevelkedett, a könyv népének tagjai pedig
senkit nem tilthattak el a próféta szavaitól. Allah mindenekfelett irgalmas, bizonyosan irgalmazni fog
ennek a fiúnak is, és magához veszi a paradicsomba. És jó volna, ha minél elıbb tenné.
A halál centiméterrıl centiméterre burkolta leplébe a kis beteget. Kínos légzése egyre gyengült,
szemei, amelyeket szüleire emelt, nem mozdultak többé, végtagjain gyötrelmes rángások futottak
végig. Végül már csak az ujjai mozogtak, azok is csak alig – aztán már azok sem.
Maria Magdalena nıvér az apa és anya között, valamivel mögöttük állt, mindkettejük vállát fogta.
Dr. Moudi közelebb lépett, és a beteg mellkasára illesztette sztetoszkópját. Hallott valamiféle zajt:
bugyogást és halk reccsenéseket, ahogyan az elhalás a szöveteket pusztította. Félelmetes, mégis
erıteljes folyamat volt ez, de a szív már elnémult. Az orvos elvette az ósdi mőszert, és felnézett.
– Eltávozott. Nagyon sajnálom.
Hozzátehette volna: ahhoz képest, amit a szakkönyvekben és publikációkban az eboláról olvasott,
a fiúnak irgalmas halála volt. Moudi most elıször találkozott közvetlenül a vírussal, és a találkozás
igencsak félelmetesnek bizonyult.
A szülık fegyelmezetten viselkedtek. Már több mint egy napja tudták, hogy a gyerek meg fog
halni, elég idejük volt hát, hogy elfogadják – ahhoz azonban kevés, hogy ne rendüljenek meg.
Mennek és imádkoznak majd, és ez így helyénvaló.
Benedict Mkusa holttestét – s vele a vírust – el kellett égetni. Az atlantai telex errıl teljesen
egyértelmően rendelkezett. Elég baj.
*
Amikor a sor végre véget ért, Ryan meghajlítgatta a kezét. A felesége felé fordulva látta, hogy
Cathy is masszírozza a magáét, és mélyeket lélegzik.
– Kérsz valamit? – kérdezte Jack.
– Valami üdítıitalt. Holnap délelıtt két mőtétem lesz. – Mindeddig nem találták meg a módját,
hogyan juttathatnák el megfelelı módon Cathyt a munkahelyére.
– Hány ilyen vár még ránk? – tudakolta az asszony.
– Nem tudom – mondta az elnök, bár tudta, hogy programjukat hónapokra elıre elkészítették, és
hogy a nagy részét, tetszik, nem tetszik, végig kell csinálniuk. Napról napra jobban csodálkozott,
hogy az emberek vágynak erre a beosztásra, amellyel annyiféle különleges kötelezettség jár, hogy
szinte lehetetlen eleget tenni nekik. Valójában azonban ezek a különleges kötelezettségek jelentették
a munka lényegét. És a mókuskerék csak pörgött, pörgött.
Egy pincér meghozta az üdítıt az elnök és az elnökné számára – valaki más hívta oda, aki hallotta
Cathy szavait. A papírszalvétákra dombornyomással a Fehér Ház képét préselték, alatta a felirattal:
AZ ELNÖK HÁZA. Ezt mindketten ugyanabban a pillanatban vették észre. Egymásra néztek.
– Emlékszel, amikor elıször vittük Sallyt Disneylandbe? – kérdezte Cathy.
Jack tudta, mire gondol a felesége. Kevéssel a lányuk harmadik születésnapja után, nem sokkal az
angliai utazás elıtt... annak az útnak az elején, amely, úgy tőnt, sohasem ér véget. Sallyt úgy
elbővölte a varázsbirodalom közepén álló kastély, hogy bárhol voltak is éppen, mindig azt kereste
tekintetével. Micky egér házának nevezte.
És most íme, saját kastélyukban laktak, legalábbis egy ideig. Igaz, nagyon magas lakbért kellett
fizetniük. Cathy odasétált Robby és Sissy Jacksonhoz, akik a walesi herceggel beszélgettek. Jack
rábukkant a stábfınökére.
– Hogy van a keze? – kérdezte Arnie.
– Nem panaszkodhatom.
– Szerencséje, hogy választási kampányban nem kellett részt vennie. Rengetegen hiszik, hogy a
barátságos kézfogáskor feltétlenül ropognia kell a csontoknak, hogy az ilyesmi férfias dolog, és a
többi. Ezek itt legalább nem csinálják.
Van Damm ivott a Perrier-jébıl, és körülnézett a teremben. A fogadás rendben zajlott. A
különbözı államfık, nagykövetek és egyebek nyájasan társalogtak egymással. Innen-onnan diszkrét
nevetgélés hallatszott: a vendégek tréfálkoztak, vicceket meséltek. A hangulat reggel óta jócskán
megváltozott.
– No, hány vizsgán mentem át? És hányon hasaltam el? – kérdezte csendesen az elnök.
– İszinte választ óhajt? Lehetetlen megmondani. Mindenki másféle elvárásokkal érkezett, ezt ne
feledje.
Bizonyos vendégeket igazából egyáltalán nem érdekelt, mit tesz vagy nem tesz az elnök, csak
azért jöttek el, mert otthoni politikai érdekeik így kívánták, errıl azonban természetesen nem lett
volna politikus dolog beszélniük.
– Erre nagyjából magam is rájöttem, Arnie. Cirkulálok, jó?
– Csapjon le Indiára – javasolta Arnie. – Adler szerint fontos.
– Vettem.
Jack arra legalább emlékezett, hogy fest az indiai miniszterelnök. Az arcok sokasága amúgy
nyomban zavaros kavargássá vált a szeme elıtt, ahogyan ez már minden nagyobb összejövetelen
lenni szokott. Ryan becsapottnak érezte magát, hiszen a politikusokról úgy gondolják, fotografikus
emlékezetük, valamint tökéletes név– és arcmemóriájuk van. Neki bizony nem volt, és érdekelte
volna, létezik-e valamilyen tréning, amellyel szert tehet rá. Átadta poharát egy felszolgálónak,
megtörölte a kezét a különleges szalvéták egyikével, és elindult India felé. Oroszország azonban útját
állta.
– Üdvözlöm, nagykövet úr – köszöntötte Valentyin Bogdanovics Lermonszovot, aki a sorral
egyszer már eljutott hozzá, ott azonban nem tudta elmondani, amit akart. Ismét kezet ráztak.
Lermonszov karrierdiplomata volt, a helyi diplomáciai testület népszerő tagja. Állítólag a KGB-ben
is eltöltött néhány évet, ezt azonban éppen Ryan nem róhatta fel neki.
– Kormányom kéri, hogy kezdjünk megbeszéléseket egy esetleges moszkvai látogatásról –
mondta a nagykövet.
– Semmi kifogásom ellene, de az elmúlt hónapok eseményei miatt éppen most igen sok a
tennivalóm, hiszen tudja.
– Efelıl semmi kétségem, de kormányom több, mindkét ország számára fontos kérdést szeretne
megvitatni – jelentette ki Lermonszov. Az utóbbi formula hallatán Ryan szembefordult az orosszal.
– Csakugyan?
– Tartottam attól, hogy elfoglaltságai nem teszik lehetıvé a látogatást, elnök úr. Hajlandó volna
fogadni egy személyes megbízottat, négyszemközti megbeszélések céljából?
Jack tudta, hogy ez csak egyvalaki lehet.
– Szergej Nyikolajevics?
– Hajlandó lenne fogadni ıt? – ismételte meg a kérdést a nagykövet. Ryant egy pillanatra, ha nem
is pánik, de nyugtalanság kerítette hatalmába. Szergej Golovko az Orosz Szövetségi Hírszerzés
elnöke volt, azaz az újjászületett, összezsugorodott, de azért még mindig félelmetes KGB-é. Egyike
volt az orosz vezetés azon tagjainak, aki nemcsak okos volt, de bírta a jelenlegi orosz elnök, Eduard
Petrovics Grusavoj bizalmát. Grusavoj történetesen azon kevés ember közé tartozott, akinek még
Ryannél is nagyobb gondjai voltak. Grusavoj ráadásul olyan közeli kapcsolatban volt Golovkóval,
mint Sztálin Berijával, mert szüksége volt egy okos, tapasztalt és erıs tanácsadóra. A hasonlat
sántított kissé, de Golovko sem azért repült volna Amerikába, hogy hozzon néhány borscsreceptet. A
„mindkét ország számára fontos kérdések” formulája rendszerint komoly ügyet jelentett, erre vallott
az is, hogy az oroszok nem a külügyminisztériumot, hanem közvetlenül az elnököt keresték meg.
Lermonszov állhatatossága még inkább megerısítette, hogy fontos dologról lehet szó.
– Szergejjel régi barátok vagyunk – jelentette ki Ryan barátságos mosollyal. Attól a pillanattól
fogva, hogy azt a pisztolyt a képembe dugta, gondolta, hangosan azonban így folytatta: – Mindig
szívesen látott vendég a házamban. Egyeztetnék Arnie-val a menetrendet?
– Meglesz, elnök úr.
Ryan biccentett, és továbblépett. A walesi herceg szóval tartotta India miniszterelnökét, és várta,
hogy Ryan odaérjen.
 – Miniszterelnök asszony, királyi fenség, üdvözlöm önöket – mondta fejet hajtva Ryan.
– Úgy gondoltuk, fontos, hogy tisztázzunk néhány kérdést.
– És miféléket? – tudakolta Ryan. Tudta, hogy mi következik, s úgy érezte, mintha hangyák
mászkálnának a bıre alatt.
– Azt a szerencsétlen incidenst az Indiai-óceánon – felelte a miniszterelnök. – Micsoda
félreértések...
– Nos... ezt örömmel hallom...
*
Még a hadsereg is vehet ki szabadnapot, és az elnök temetésének napja ilyen volt. A Kék Erı és
az OpFor egy napra leálltak. Diggs tábornok háza a kivételesen kopár völgy feletti magaslaton állt,
mindazonáltal nagyszerő kilátás nyílott belıle, a sivatagba pedig ezen a napon meleget hoztak a
Mexikó felıl fújó szelek, úgyhogy lehetıség nyílt barbecue-sütésre az épület kıfal övezte hátsó
kertjében.
– Találkozott valaha Ryan elnökkel? – tudakolta Bondarenko kora délutáni sörét iszogatva.
Diggs a fejét rázta. Forgatta a vagdalthús-pogácsákat a rostélyon, miközben öntött rájuk a
speciális szószból.
– Soha – felelte. – Nyilván neki is köze volt hozzá, hogy elküldték Izraelbe a 10.
páncéloshadosztályt, találkozni azonban nem találkoztunk. Robby Jacksont viszont ismerem. İ most
a haditengerészet vezérkari fınöke. Nagyon jókat mond Ryanrıl.
– Amit csinál, amerikai szokás? – kérdezte a tábornagy a faszénsütıre mutatva.
– Apámtól tanultam. Idenyújtaná a sörömet, Gennagyij? – kérte, majd miután az orosz odaadta
neki az italt, kijelentette: – Nem bírom az olyan napokat, amikor nem gyakorlatozunk, de...
De valójában éppúgy élvezte ıket, mint bárki más.
– Nagyszerő hely ez itt, Marion – mondta Bondarenko, és megfordult, hogy végigpillantson a
völgyön. Maga a bázis területe jellegzetesen amerikai látvány volt: egymásra merıleges utak
rácsozták, és az épületek is ugyanolyanok voltak, mint a többi hasonló helyen. Volt azonban egy
helyi jellegzetesség is. Növényzet, az amerikaiak által kreozot-cserjének nevezett bozóton kívül,
szinte sehol sem látszott, az pedig leginkább egy idegen bolygó flóráját idézte. A táj barna volt, még
a hegyek is élettelennek tőntek, a sivatag valamiképpen mégis felemelı látványt nyújtott. Minderrıl
egy tádzsikisztáni hegytetı jutott eszébe.
– Szóval, hogyan is szerezte azokat a szalagokat, tábornok? – kérdezte Diggs, aki nem ismerte az
egész történetet.
Vendége megvonta a vállát.
– A mudzsaheddinek úgy döntöttek, ellátogatnak az országunkba. Egy titkos kutatóintézetet
óhajtottak felkeresni... azt azóta már bezárták.
Diggs bólintott.
– Én harckocsizó vagyok, nem energiafizikus, de amirıl úgy gondolja, hogy titok, arról ne
beszéljen.
– Egy lakóházat védtem... a tudósok laktak benne a családjaikkal. Volt egy szakasznyi KGB-s
határıröm. Körülbelül egy századnyi mudzsaheddin támadott meg bennünket, az éjszaka leple alatt,
hóviharban. Elég izgalmas ügy volt, úgy egy órán át – gondolt vissza Gennagyij.
Diggs emlékezett a sebhelyekre, az elızı napon látta zuhanyozni vendégét.
– És mennyire értették a dolgukat?
– Az afgánok? – mosolygott Bondarenko. – Az ember nem vágyott rá, hogy foglyul ejtsék.
Félelemnek nyoma sem látszott rajtuk, ez azonban nem mindig vált a javukra. Könnyő volt
megállapítani, hogy az egyes csapatrészeket rátermett parancsnok irányítja-e, vagy sem. A mi
támadóinkat jól vezették. Azon az oldalon, ahol én voltam, a fél házat leradírozták... – vonta meg a
vállát Bondarenko. – De piszok szerencsénk volt. A végén már az épület földszintjén folyt a harc. Az
ellenséges parancsnok vitézül vezette az embereit, de én bizonyultam jobbnak.
 – És a Szovjetunió Hıse lett – jegyezte meg Diggs, majd ismét megnézte a sülı húspogácsákat.
Hamm ezredes csendben figyelte a beszélgetést. Ennek a szakmának a képviselıi ezzel a módszerrel
puhatolták ki, miféle ember a másik. Elsısorban nem az érdekelte ıket, hogy ki mit tett, inkább az,
hogy hogyan meséli el.
Az orosz elmosolyodott.
– Marion, nekem nem volt más választásom. Nem volt hova menekülnünk, és tudtam, mit tesznek
az elfogott orosz tisztekkel, így aztán kitüntettek és elıléptettek, az országom viszont, hogy is
fejezzem ki magam, szertefoszlott...
Ennél azért természetesen több történt. Bondarenko Moszkvában volt a puccs idején, és életében
elıször erkölcsi döntést kellett hoznia, ı pedig helyesen döntött. Ezzel felhívta magára néhány ember
figyelmét, akik mostanra magas beosztásokat töltöttek be az új és kisebb ország vezetésében.
– Mit gondol, újjászületik a hazája? – kérdezte Hamm. – Ön szerint most már lehetünk barátok?
– Da. Ön jól beszél, ezredes. És jó parancsnok.
– Köszönöm, uram, bár én többnyire hátul kuksolok, és hagyom, hadd tegye a dolgát az ezred.
Ez hazugság volt ugyan, de minden igazán jó tiszt az igazság egy sajátos formájának tartotta.
– A szovjet... azaz az orosz harcászati elméletet alkalmazzák! – szakadt ki Bondarenkóból, aki
még mindig nem tért napirendre a dolog felett.
– Ha egyszer mőködik! – felelte Hamm, aztán kiitta a sörét. Mőködni fog a mi hadseregünkben is,
fogadkozott magában
Bondarenko, ugyanúgy, ahogy az amerikaiaknál – csak térjek vissza és kapjam meg hozzá a
szükséges politikai támogatást. Tudta, hogy ha ezt megkapja, valami soha nem látott dolgot hozhat
majd létre az orosz hadseregbıl. A Vörös Hadsereg még legnagyobb harci sikerei idején is – amikor
a németeket őzte Berlin felé – nehézkes, otromba szervezet volt, amely minden másnál jobban
függött a tömegnyomástól, amelyet kifejtett. Azt is tudta, mekkora szerepet játszott a szerencse.
Egykor volt országa kifejlesztette a világ legnagyszerőbb harckocsiját, a T-34-est. Dízelmotorját
francia tervezıi eredetileg irányítható léghajóba szánták, függesztı-rendszerét egy J. Walter Christie
nevő amerikai tervezte, s az egészet fiatal orosz mérnökök briliáns mőszaki megoldásokkal tették
még kiválóbbá. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége története során Bondarenko
honfitársainak csak kevés alkalommal sikerült világszínvonalú termékeket elıállítaniuk – a T-34-es
esetében azonban erre éppen a legmegfelelıbb pillanatban került sor, másként az ország bizonyosan
elpusztult volna. Többé azonban nem hagyatkozhattak a szerencsére és a tömegekre. Az amerikaiak
az 1980-as évek elején megtalálták a megfelelı megoldást, ez pedig a kis létszámú hivatásos
hadsereg volt, amelynek emberanyagát alaposan megválogatták, és még alaposabban kiképezték, s
amelyet minden lehetséges eszközzel bıségesen felszereltek. Bondarenko még sohasem látott Hamm
ezredes OpForjához, a 11-es páncélos-ezredhez hasonló alakulatot. Mielıtt ideutazott volna,
tájékozódott, de nemigen hitt abban, amit megtudott. Ahhoz, hogy higgye is, a valóságban kellett
látnia. A megfelelı terepen ez az ezred akár egy egész hadosztállyal is felveheti a harcot – és órák
alatt végez is vele. Nyilvánvaló volt, hogy a Kék Erı is értette a mesterségét, parancsnokuk mégsem
élt a lehetıséggel, hogy eljöjjön Diggs házába, inkább ma is kíméletlenül megdolgoztatta
alegységeit.
Bondarenko rengeteget tanult itt, a legfontosabb lecke azonban az volt, hogy láthatta, miként
állnak az amerikaiak a feladataikhoz. A parancsnokokat gyakran alázták meg – az imitált
ütközetekben éppúgy, mint az akció utáni kiértékelés során, amelyen a döntnökök az események
minden részletét elemezték. Színes lapokról olvasták fel jegyzeteiket, mint a kórházi patológusok.
Bondarenko néhány másodpercnyi gondolkodás után kijelentette:
– Szerintem az emberek az én hadseregemben ölre mennének egymással, ha...
– Ó, az elején mi is közel jártunk ehhez – nyugtatta meg Diggs. – Amikor ezt itt elkezdtük, több
parancsnokot is leváltottak, akik elvesztették a csatáikat, míg aztán ki-ki nagy levegıt vett, és
felfogta, hogy itt keményen kell teljesítenie. A Nemzeti Kiképzı Központ igazából egy Pete Taylor
nevő fickó parancsnoksága idején indult be. A parancsnokoknak meg kellett tanulniuk
diplomatikusan viselkedniük, a mindenkori Kék Erı tagjai pedig kénytelenek volt felfogni, hogy ide
tanulni hozták ıket, és én mondom magának, Gennagyij, nincs a világon még egy hadsereg, amely
azon a módon alázza meg a tisztjeit, ahogyan mi.
– Ez tény, uram – mondta az orosznak Hamm. – Beszéltem tegnap Sean Connollyvel, aki a 10.
páncélos-ezred parancsnoka a Negevben. Az izraeliek még nem fogták fel teljes egészében, mire
megy ki az egész, és még nyavalyognak amiatt, amit a parancsnokoktól kapnak.
– Még pár videokamerát oda kell telepítenünk – nevetett Diggs, miközben kezdte átlapátolni a
húspogácsákat egy tányérra. – Az izraeliek néha még azután sem értik, mi történt, hogy megnézetjük
velük a felvételeket.
– Odaát még nagy a felzúdulás – erısítette meg Hamm. „Hé – ondják–, én századparancsnokként
jöttem ide, de más sem történik, mint hogy legorombítanak!”
– Gennagyij, az Öböl-háború után a 3. páncélos-ezred is letöltötte itt a szokásos idıt. Ha
emlékszik, ık vezették Barry McCaffrey gépesített...
– Négy nap alatt kétszáz mérföldet vágtattak elıre, és akivel összeakadtak, azt vagy lekapcsolták,
vagy szétrúgták a seggét – erısítette meg Hamm. Bondarenko bólintott. Behatóan tanulmányozta azt
a hadjáratot.
– Néhány hónappal késıbb idejöttek, és a szart is kitaposták belılük. Ez a lényeg, tábornok. Az
itteni tréning keményebb, mint a csata. Nincs a világon még egy egység, amely olyan dörzsölt, gyors
és kemény volna, mint Al csapata...
– Kivéve az ön régi Bölényeit, tábornok – vetette közbe Hamm. Diggst a 10-esekre való célzás
mosolyra késztette, amúgy már hozzászokott, hogy az ezredes olykor félbeszakítja.
– Ez így van, Al – felelte. – Egyébként, aki akár csak egy döntetlent is ki tud csikarni az OpForral
szemben, a világon bárkivel megmérkızhet. Helytáll akár háromszoros túlerıvel szemben is, és úgy
rúgja valagba az ellenséget, hogy a következı idızónáig repül.
Bondarenko mosolyogva bólintott. Gyorsan tanult. A kíséretében lévı néhány törzstiszt még
mindig a bázist rótta, beszélgettek amerikai kollégáikkal, és tanultak, tanultak, tanultak. Az orosz
hadseregekkel ritkán fordult elı, hogy ellenfeleik lettek volna háromszoros túlerıben velük szemben,
ez azonban hamarosan másként is alakulhat... Oroszország számára Kína jelentette a fenyegetést, s
ha erre a küzdelemre valaha sor kerül, az oroszoknak egy roppant hosszú utánpótlási vonal túlsó
végén kell majd harcolniuk, egy hatalmas sorozott hadsereg ellen. Erre a fenyegetésre csak
egyféleképpen reagálhattak: ha kettızött erıfeszítéssel teszik azt, amit az amerikaiak. Bondarenko
küldetése országa katonapolitikájának teljes átformálása volt. Nos, gondolta, a legjobb helyre jöttem,
hogy tanuljak.
*
Baromság, gondolta az elnök, miközben megértıen mosolygott. Indiát nem volt könnyő szeretni.
Az ország a világ legnagyobb demokráciájának nevezte magát, ez azonban több tekintetben sem volt
igaz. A legfennköltebb elvekre hivatkoztak, de ha tehették, fenyegették szomszédjaikat, nukleáris
fegyvereket fejlesztettek ki, és fel-felszólították Amerikát, hogy távozzék az Indiai-óceánról. „Hiszen
ez az Indiai-óceán!” – mondta egy korábbi amerikai nagykövetnek az elızı miniszterelnök, kissé
másként értelmezve a tengerek szabadságának elvét. És halálbiztos, hogy meg akartak indulni Sri
Lanka ellen. Csak a minap történt, hogy lefújták az akciót, majd közölték, hogy soha semmi effélét
nem terveztek.
Csakhogy az ember mégsem teheti meg, hogy miközben barátságosan mosolyogva néz egy
miniszterelnök szemébe, azt mondja neki:
– Baromság.
Ilyesmit az ember egyszerően nem tesz.
Jack türelmesen figyelt, közben már egy másik pohár Perrier-t iszogatott, amelyet egy nevenincs
felszolgáló hozott oda neki. Igen, hogyne, Sri Lankán a helyzet bonyolult volt, és csakugyan
félreértésre adott alkalmat, ámde India sajnálja ezt, viszont nem neheztel senkire, és tulajdonképpen
jobb volna, ha mindkét oldal leállna... Az indiai flotta visszavonul támaszpontjaira, a
hadgyakorlatnak vége. Igaz, néhány hajó is megsérült az amerikaiak erıdemonstrációja során, s ez –
mint a miniszterelnök röviden utalt rá – nem volt valami korrekt dolog...
Micsoda marhaság. És vajon Srí Lanka mit gondol rólatok? – szerette volna kérdezni Ryan, de
nem tette. Ehelyett szomorúan így szólt:
– Bárcsak ön és Williams nagykövet jobban szót értettek volna egymással az ügyben!
– Ilyesmi elıfordul – felelte a miniszterelnök. – David, ıszintén mondom, kellemes ember, de azt
hiszem, a mi klímánk egy ilyen korú ember számára már túlságosan forró. – Ez úgy hangzott, mintha
felszólította volna Ryant, hogy csapja el a nagykövetet. Williams nemkívánatos személynek
nyilvánítása túlságosan drasztikus lépés volt. Ryan igyekezett, hogy arcizma se ránduljon, de hiába.
Azonnal szüksége volt Scott Adlerre, de a megbízott külügyminiszter pillanatnyilag valahol máshol
tartózkodott.
– Remélem, méltányolja a tényt, hogy egyáltalán nem vagyok abban a helyzetben, hogy lényeges
változtatásokat eszközöljek kormányomban. – Erre mit lépsz, mi?
– Kérem, én semmi effélét nem javasoltam, tökéletesen megértem a helyzetét. Reméltem, hogy
talán sikerül megoldanunk egy esetleges problémát, és megkönnyíthetem a helyzetét. Esetleg
megnehezíthetem.
– Nagyon köszönöm, miniszterelnök asszony. Az önök itteni nagykövete esetleg tárgyalhatna a
folyó ügyekrıl Scott-tal.
– Én magam beszélem meg vele a dolgot! – ígérte az asszony, majd ismét kezet fogott Ryannel, és
továbbvonult. Jack várt néhány másodpercig, majd a hercegre pillantott.
– Fenség, minek nevezné azt, amikor egy magas rangú személy az ember szemébe hazudik? –
Diplomáciának.
9. Távoli üvöltés
Golovko elolvasta Lermonszov nagykövet jelentését, de a tartalmát nem találta izgalmasnak.
Ryan eszerint „hajszoltnak és feszélyezettnek”, „némiképpen túlterheltnek” és „fizikailag fáradtnak”
tőnt. Hát igen, ez várható volt. Beszéde Durling elnök gyászszertartásán a diplomáciai körök
egybehangzó véleménye szerint nem volt elnökhöz illı akció. Így látta még az amerikai média is,
amely pedig ezúttal igyekezett udvarias lenni. Aki csak ismerte Ryant, tudta róla, hogy érzelmes
természető, különösen, ha gyerekek sorsáról volt szó. Golovko ezt könnyen meg tudta érteni, hiszen
az oroszokra is ez volt jellemzı. Igaz ugyan, hogy Ryannek nem ezt kellett volna tennie. Golovko
olvasta a hivatalos, el nem hangzott beszéd szövegét is, amely minden hallgatója számára
tartalmazott valami megnyugtatót – de Ryan, ahogy az amerikaiak az ilyen embert nevezik,
világéletében maverick volt. (Golovko utánanézett: az angol szó vad, betöretlen lovat jelentett, ami
nagyjából fedte is a lényeget.) Ez az oroszok számára egyszerre tette lehetetlenné és könnyővé, hogy
elemezzék Ryant. Ryan amerikai volt, és Golovko szemszögébıl az amerikaiak mindig is átkozottul
kiszámíthatatlannak tőntek. Egész szakmai pályafutását – elıször operatív hírszerzıtisztként, aztán a
ranglétrán szédítı gyorsasággal emelkedı törzstisztként – azzal töltötte, hogy megpróbálta
megjósolni, mit tesz majd Amerika a legkülönbözıbb helyzetekben, és csak azért nem sült fel
jövendöléseivel, mert sohasem mulasztotta el, hogy fınökeinek az események legalább három
lehetséges változatáról számoljon be.
Ivan Emmetovics Rájen azonban legalább maradéktalanul kiszámíthatatlan volt, és Golovko azzal
hízelgett magának, hogy a barátjának tudhatja. Ez talán némileg túlzás volt, de mindketten benne
voltak a játszmában, többnyire az ellentétes térfeleken, és legtöbbször ügyesen és eredményesen
játszották a meccseket. Golovko volt a tapasztaltabb profi, Ryan pedig a tehetséges amatır, aki
szerencséjére olyan rendszerben élt, amely jobban tolerálta maverickségét. Tisztelték egymást.
– Vajon mire gondolsz most, Jack? – suttogta maga elé Szergej. Az amerikai elnök ebben a
pillanatban természetesen még aludt, hiszen Washingtonban az idımérı szerkezetek nyolc órával
kevesebbet mutattak, mint Moszkvában, ahol még virradt, épphogy elkezdıdött a kurta téli nap.
Lermonszov nagykövet nem volt különösen elragadtatva, és Golovko szívesen mellékelte volna
saját megjegyzéseit – nehogy kormánya túlságos jelentıséget tulajdonítson annak a beszámolónak.
Ryan annak idején túlságosan ügyes ellenfele volt a Szovjetuniónak, semhogy bármilyen
körülmények között alábecsülhették volna. Lermonszov sajnos azt hitte, hogy bele tudja
gyömöszölni Ryant valamilyen sémába, márpedig Ivan Emmetovicsot nem lehetett ilyen könnyen
beskatulyázni. Nem annyira személyiségének bonyolultsága jelentett gondot, mint ennek a
bonyolultságnak a mássága. Oroszországnak nem volt Ryanje – valószínőtlennek tőnt, hogy kibírta
volna a szovjet viszonyok között, amelyek még az Orosz Köztársaságra is igencsak jellemzıek
voltak, különösen, ami a bürokráciát illeti. Az esetek döntı többségében sikerült úrrá lennie
lobbanékony természetén, de azért mindig fennállt a veszélye, hogy kijön a sodrából. Golovko
többször is tanúja volt felfortyanásainak, azokról az esetekrıl azonban, amikor csakugyan elszaladt
Jackkel a ló, csak pletykákat hallott. Ezek a hírek a CIA-tıl jutottak olyanok fülébe, akik a
Ljubjankának jelentettek.
Isten segítse új hivatalában.
Golovkót azonban nem ez foglalkoztatta.
Bıven volt saját problémája is. Nem hagyott fel teljesen a Külföldi Hírszerzı Szolgálat
irányításával – Grusavoj elnöknek semmi oka nem volt arra, hogy megbízzék a szervezetben, amely
egykor „A párt kardja és pajzsa” volt, és azt akarta, hogy valaki szemmel tartsa a megláncolt
fenevadat. Ez a valaki természetesen Golovko volt, aki ugyanakkor külpolitikai tanácsadóként is
mőködött a szorongatott helyzetben lévı orosz elnök mellett. Oroszország belsı bajai éppoly
nyilvánvalóak voltak, mint az, hogy az elnök képtelen átlátni a külföld eseményeit, és emiatt történt,
hogy minden praktikus kérdésben a volt kém adott tanácsokat az elnöknek, aki ezeket szinte mindig
meg is fogadta. Tulajdonképpen fıminiszter volt, anélkül hogy viselte volna ezt a címet, és igen
komolyan vette feladatát. Grusavojnak megvolt a maga házi hidrája, amely mint ama lernai fenevad,
minden levágott feje helyére két újat növesztett. Golovkónak kevesebb fejjel kellett elbánnia, ezek
azonban annál nagyobbak voltak. Ráadásul lelke egyik fele visszasírta a régi KGB-t. Mindössze
néhány évvel ezelıtt gyerekjáték lett volna az egész. Felvette volna a telefont, beleszól néhány szót,
a csirkefogókat pedig begyőjtik, és kész... azazhogy most már talán nem pontosan így történne... de
azért nyugalmasabb lenne az élet. Kiszámíthatóbb. Áttekinthetıbb. Márpedig Oroszországnak kellett
a rend. A Második Fıigazgatóság, a szervezet „titkosrendırsége” azonban megszőnt, vagyis
különvált, és önálló hivatalként mőködött tovább. Hatalmát megkurtították, respektusa szertefoszlott
– jóllehet nem is olyan régen még rettegéssel határos félelem övezte. Oroszország sohasem állt olyan
szigorú irányítás alatt, ahogyan a Nyugat gondolta, a mostani helyzet azonban még rosszabb volt. Az
Orosz Köztársaság az anarchia szélén tántorgott, miközben polgárai egy demokráciának nevezett
valami után tapogatóztak. Lenint az anarchia juttatta hatalomra, mert az oroszok erıs központi
hatalom után sóvárogtak, hiszen sohasem ismertek mást. Golovko nem akart ilyesmit – mint a KGB
egyik vezetıje, pontosan tudta, mekkora kárt okozott hazájának a marxizmus-leninizmus –, de
rettenetesen nagy szüksége volt arra, hogy egy rendezett ország legyen mögötte, mert a belsı
problémák vonzották a külsıket. Mint nemzetbiztonsági ügyekért felelıs fıminiszter, a
legkülönfélébb problémák túsza volt. Golovko egy sebesült két karja volt, amellyel az megpróbálta
távol tartani a farkasokat, miközben igyekezett meggyógyulni.
Így aztán nem sajnálta túlságosan Ryant, hiszen Amerikát ugyan alaposan fıbe kólintották, de az
ország amúgy kitőnı egészségnek örvendett. Lehet, hogy mások nem így gondolták, de Golovko
tudta, mi a helyzet, és mert tudta, elhatározta, hogy Ryantıl kér segítséget.
Kína... Az amerikaiak legyızték Japánt, ám a valódi ellenség nem Japán volt. íróasztalát egy
felderítı mőhold friss képei borították. A Népi Felszabadító Hadseregnek túl sok hadosztálya
gyakorlatozott a felvételeken. A kínai nukleáris rakétatüzér-ezredek még riadókészültségben voltak,
jóllehet, a készültség szintjét csökkentették. Oroszország a kínai fenyegetés dacára leszerelte saját
ballisztikus fegyvereit: akkora fejlesztési kölcsönöket kapott érte amerikai és európai bankoktól,
hogy még néhány hónappal ezelıtt is úgy festett, jól jár a kockázatvállalással. Moszkvának amúgy,
akárcsak Amerikának, maradtak bombázói és cirkálórakétái, amelyeket nukleáris robbanófejekkel
szerelhettek fel, úgyhogy a hátrány jóval inkább elméleti volt, mint valóságos. Már ha az ember
feltételezte, hogy a kínaiak ugyanazokat az elveket vallják. A kínaiak mindenesetre a fokozott
készültség állapotában tartották fegyveres erıiket, Oroszország távol-keleti katonai körzete viszont
történelmi mélyponton volt. Golovko azzal vigasztalta magát, hogy mivel Japánt semlegesítették, a
kínaiak nem mozdulnak majd. Valószínőleg nem mozdulnak majd, helyesbítette magát. Ha ugyanis
az amerikaiakat nehéz megérteni, a kínaiak egyenesen földönkívüliek egy másik bolygóról. Elég volt
arra gondolnia, hogy a kínaiak korábban egyszer már a Baltikumig is eljutottak. Ahogyan a legtöbb
orosz, Golovko is mélységesen tisztelte a történelmet. Fekszem a hóban, gondolta, és egy bottal a
kezemben igyekszem távol tartani a farkast, miközben próbálok erıre kapni. A karom még elég erıs,
a bot pedig elég hosszú volt, hogy az agyarak ne tudjanak hozzám férni, gondolta. De mi lesz, ha jön
egy újabb farkas? A mőholdfelvételektıl balra egy dokumentum feküdt az asztalán, az ordas
közeledésének elsı jele. Akár egy távoli üvöltés a látóhatár felıl, az a fajta, amelytıl az ember
ereiben megfagy a vér. Golovko nem látott elég messzire: ahhoz, aki a földön fekszik, meglepıen
közel lehet a látóhatár.
*
Különös, hogy milyen sokáig tartott. Egy fontos személy védelme a potenciális merénylık ellen
ideális esetben is bonyolult feladat, és még bonyolultabb, ha az illetı mindent megtesz, hogy
ellenségeket szerezzen magának. A kíméletlenség sokat segít. Komoly elrettentı hatást fejtett ki,
hogy embereket lehet elhurcolni az utcáról, hogy el lehet tüntetni ıket. Még hatásosabb volt, ha
nemcsak egyes emberek, hanem egész családok – néha egész nemzetségek tőntek el. A leendı
„eltőnteket” (a rosszíző szó argentínai eredető) információgyőjtéssel választották ki. Így mondták
virágnyelven a besúgók alkalmazását, akiket az ország valutájában vagy hatalommal fizettek ki, ami
még jobb is. Jelentették a felforgató tartalmú beszélgetésekét, és elıfordulhatott, hogy egy bizonyos
személy bajuszának kifigurázása is a tréfás hajlamú tettes életébe került. Az intézmények pedig azért
voltak intézmények, hogy az informátoroknak rövid idı múltán már tervet kelljen teljesíteniük, mivel
pedig az informátoroknak, lévén emberi lények, voltak ellenszenveik és rokonszenveik, jelentéseiket
felerészt személyes sérelmek vagy féltékenység ihlették. Kicsit és nagyot egyaránt megront, ha
mások élete és halála felett rendelkezhet. A romlott rendszer végül maga tette tönkre magát. A róka
által sarokba szorított alázatos nyúl semmit sem veszíthet, ha rátámad a ragadozóra, a nyúlnak pedig
vannak fogai, és olykor a nyúlnak is lehet szerencséje.
Mivel a terror nem bizonyult elegendınek, passzív intézkedéseket is foganatosítottak. Egy fontos
személy elleni merénylet a legegyszerőbb eszközökkel is megnehezíthetı, különösen egy despotikus
államban. Néhány sornyi testır, hogy a merénylı ne férjen hozzá a célponthoz. Több – jelen esetben
húsz – egyforma gépkocsi alkalmazása a veszélyeztetett személy mozgásakor, hogy senki ne tudja,
melyik jármő ellen intézzen támadást. Az ilyen személy élete mozgalmas volt, azaz a kényelmét és
biztonságát egyaránt szolgálta egy-két dublır alkalmazása, akik a kellemes élet fejében megjelentek
és beszéltek a nyilvánosság elıtt, és vállalták a kockázatot – olyanok voltak, akár a karóhoz kikötött
kecskék.
Ezután következett az oltalmazók kiválasztása, csakhogy miként fogjon az ember valóban
megbízható halat a győlölet tengerében? Ebben az esetben a kézenfekvı válasz az volt, hogy az
illetıket az érdekelt tágabb rokonságából kell kiválasztani, aztán olyan életmódhoz juttatni ıket,
amely abszolút mértékben vezérük életben maradásától függött, végül pedig olyan szorosan bevonni
ıket az illetı ırzésébe és ennek mellékfeladataiba, hogy egy sikeres merénylet az ırzıkre nézve
jóval súlyosabb következményekkel járjon egy jól fizetett állami állás elvesztésénél. Az, hogy az
ırök élete az ırzött személy életben maradásától függjön, a hatékonyság irányában megtett jelentıs
lépés volt.
A lényeg azonban valójában egyetlen dolog volt. Egy-egy ember csak azért volt legyızhetetlen,
mert a népe legyızhetetlennek tartotta, így hát az illetı biztonsága, akárcsak az élet összes többi
fontos aspektusa, lelki tényezıktıl függött.
Az emberi motiváció azonban ugyancsak lelki jelenség, a félelem pedig soha nem volt a
legerısebb érzelem. A történelem során az emberek sokkal gyakrabban tették kockára életüket
szerelembıl és szeretetbıl, hazafiságból, elvhőségbıl, istenük iránti odaadásból, mint ahányszor a
félelem visszariasztotta ıket e kockázatvállalásoktól. Ez a tény a haladás motorja.
Az ezredes már annyiféleképpen kockáztatta életét, hogy szinte már nem is emlékezett minden
alkalomra, s csak azért tette, hogy tudomást vegyenek róla, hogy egy nagyobb gépezet részének
tekintsék, s hogy aztán feljebb jusson ebben a mechanizmusban. Sokáig tartott, míg ilyen szoros
közelségbe jutott a Bajuszoshoz: nyolc teljes évébe került. Ez idı alatt férfiakat, nıket és gyerekeket
kínzott és gyilkolt meg, és rezzenéstelen tekintetében egyszer sem tükrözıdött együttérzés. Lányokat
erıszakolt meg apjuk, anyákat fiaik szeme láttára. Olyan bőnöket követett el, amelyek száz embert is
pokolra juttattak volna, mert nem volt más lehetısége. Vedelte az alkoholt, hogy imponáljon egy
hitetlennek, és hogy elleplezze elıle, milyen törvényt szab rá a próféta vallása. Mindezt Isten
nevében, Isten irgalmáért fohászkodva tette. Kétségbeesetten igyekezett meggyızni magát, hogy
ilyen életet kell élnie, és hogy nem, egy cseppet sem élvezi. Hogy az életek, amelyeket kiolt, egy
nagyobb terv megvalósítását szolgáló áldozatok, s hogy akikkel végez, mindenképpen meghalnának,
és amikor megöli ıket, halálukkal egy szent ügyet szolgálnak. Hinnie kellett mindebben, másként
megırült volna. Most azonban már elég közel járt céljához, amit akart, mostanra jóval több volt
„hóbort”-nál. Elérte, amit minden lehetséges módon el akart érni, és mindezt egyetlen célból csinálta,
hogy elég közel férkızhessen valakihez, és eléggé megbízzanak benne. Hogy egyetlen másodperc
alatt elvégezhesse, amire készült, és azután nyomban meghaljon. Tudta, hogy átváltozott valakivé,
akitıl kiképzıi szerint neki és társainak mindennél jobban kellett tartaniuk.
A foglalkozásokon és a közös ivászatokon végül mindig ugyanott kötöttek ki: hivatásukról és
annak veszélyeirıl beszélgettek, s a beszélgetés során mindig ugyanahhoz a témához jutottak el. A
magányos, elszánt merénylı, aki kész volt eldobni életét, mint egy ócska zsetont – ez volt az
ellenség, akitıl a világ minden biztonsági tisztje rettegett. Rettegtek tıle részegen és józanon,
szolgálatban és azon kívül, sıt még álmaikban is. És ez volt az oka, hogy a Bajuszos védelmezıinek
ennyi próbát kellett kiállniuk. Ahhoz, hogy valaki odajusson, átkozottnak kellett lennie Isten és az
emberek elıtt, mert aztán, amikor csakugyan eljutott oda, megtapasztalta, hogy csakugyan az.
Az ezredes a Bajuszost szemelte ki célpontjául. Nem is vette emberszámba, hitehagyottnak
tartotta, aki gondolkodás nélkül tagadta meg az iszlámot, akkora vétkesnek, aki kiérdemelte, hogy a
pokolban egy külön neki készített helyre kerüljön. A Bajuszos messzirıl hatalmasnak és
legyızhetetlennek látszott, közelrıl azonban nem. Testırei igazán tudták ezt, hiszen mindenrıl
tudtak. Tudtak kételyeirıl és félelmeirıl, aljas bőneirıl, amelyeket ártatlanok ellen követett el. Az
ezredes látta szórakozásból embert ölni a Bajuszost: talán csak azért gyilkolt, hogy ellenırizze,
mőködik-e a Browningja. Tanúja volt, amikor a Bajuszos kinézett egyik fehér Mercedes gépkocsija
ablakán, és megpillantott egy lányt. Kiadta a parancsot, és azon az éjszakán az övé volt a
szerencsétlen teremtés. Akiknek szerencséjük volt, gyalázatban, de pénzzel térhettek haza. A
balszerencsések elvágott torokkal úsztak le az Eufráteszen, sokukkal maga a Bajuszos végzett:
azokkal, akik túlságosan hevesen védelmezték erényüket. De bármilyen hatalmas, bármilyen okos,
ravasz és kegyetlen volt is, legyızhetetlen nem volt. És most eljött az ideje, hogy Allah elé járuljon.
A Bajuszos, nyomában testıreivel, kilépett az épületbıl a tágas verandára, és jobb karját kinyújtva
üdvözölte az egybegyőlt tömeget. A téren sietve összeterelt sokaság mennydörögve ünnepelte
vezérét, akin látszott, ez élteti, akár a növényeket a napfény. Ekkor tıle háromméternyire az ezredes
elırántotta tokjából automata pisztolyát, felemelte, és leadott egy célzott lövést, egyenesen célpontja
tarkójába. A tömeg elején állók látták, amint a golyó kirobban a diktátor bal szemébıl, aztán
bekövetkezett ama történelmi pillanatok egyike, amikor úgy tőnik, hogy a Föld megáll forgásában, s
a szívek nem dobognak tovább. Utóbb pedig azok is csak a csendre emlékeztek, akik a diktátort még
holtában is üvöltve éltették.
Az ezredes szükségtelennek tartotta, hogy még egyet lıjön. Gyakorlott mesterlövész volt,
majdnem minden nap gyakorolt társaival, és tágra nyílt, kifejezéstelen szeme látta golyója hatását.
Nem fordult meg, nem vesztegette idejét hiábavaló önvédelemre. Nem volt értelme, hogy akár egyet
is megöljön társai közül, akikkel együtt tivornyázott, együtt erıszakolt meg gyerekeket. Ezt mások
úgyis hamarosan elvégzik. Még csak el sem mosolyodott, pedig valóban mulatságos volt, hogy a
Bajuszos az egyik pillanatban még a téren tolongó, ıt ünneplı, de általa éppen ezért megvetett
tömeggel nézett farkasszemet – aztán pedig már Allahhal, és találgathatta, mi történt vele. Talán két
másodpercig tarthatott, amíg az ezredesben megfogalmazódott a gondolat, és máris érezte, amint
teste megrándul az elsı golyó becsapódásától. Nem érzett fájdalmat. Figyelme túlságosan is
célpontjára összpontosult, aki immár a veranda lapos kövén hevert, a szétlıtt koponyájából kiömlı
vér mind nagyobb tócsájában. Újabb golyók találták el, ı pedig furcsállotta, hogy nem érez
fájdalmat, amint átfúrják a testét. Utolsó pillanataiban Allahhoz imádkozott, hogy megbocsásson
neki, és megértı legyen hozzá, hiszen minden bőnét Isten és az ı igazsága nevében követte el. Végül
már nem hallotta a lövések csattanását, csak a tömeg folytatódó kiáltozását: még nem fogták fel,
hogy vezérük meghalt.
*
– Ki az? – kérdezte Ryan az órájára pillantva. A francba, jó lett volna még vagy negyven percet
aludni.
– Elnök úr, Canon tengerészgyalogos ırnagy vagyok – közölte egy ismeretlen hang.
– Nagyszerő, ırnagy, de ki maga? – tudakolta hunyorogva Jack. Megfeledkezett az
udvariasságról, de a tiszt nyilván megértette ezt.
– Az ügyeletes híradótiszt. Most kaptunk egy szigorúan bizalmas jelentést, amely szerint tíz
perccel ezelıtt egy merénylı végzett az iraki elnökkel.
– Forrása? – kérdezte azonnal Jack.
– Kuvait és Szaúd-Arábia, uram. Élıben látták az iraki tévében. Valamilyen rendezvényen történt,
és vannak ott embereink, akik nézik az adásukat. Most játszották át nekünk a felvételt. Pisztollyal
lıtték fejbe, közvetlen közelrıl.
A tiszt hangja nem tőnt különösebben elkeseredettnek. Na végre, kinyírták azt a tetőt! Az ember
persze nem mondhat ilyesmit az elnöknek.
És az ember ilyenkor meg kell hogy tudja, kik voltak azok az „ık”.
– Rendben van, ırnagy. Mi ilyenkor a szokás?
A híradós nem késlekedett a válasszal, Ryan pedig letette a kagylót.
– Most meg mi van? – tudakolta Cathy. Jack elıbb letette a lábát a földre, s csak azután válaszolt:
– Az imént megölték az iraki elnököt.
Helyes – mondta kis híján az asszony, de inkább nem szólt. Egy efféle személy halála immár nem
volt számára annyira távoli dolog, mint korábban. Milyen furcsa ezt érezni valakivel kapcsolatban,
aki azzal tette a legjobbat a világnak, hogy távozott belıle.
– Fontos az ügy?
– Húsz percen belül közlik majd velem.
Ryan köhögött, majd magában hozzátette: Nofene, ilyen ügyekben nem szoktam másokra
hagyatkozni. Igen, lehet, hogy nagyon fontos. Ezzel, mint minden amerikai férj ezen a reggelen,
feleségét megelızve elindult a fürdıszoba felé. Cathy ugyanekkor a férjek egy másik szokványos
tennivalóját magára vállalva fogta a távirányítót, és bekapcsolta a hálószoba tévéjét. Meglepıdött,
mert a CNN semmirıl sem tudott, mindössze arról tudósított, hogy mely repülıterek mőködésében
állt be változás. Igaz, Jack már többször is mondta neki, milyen kiváló a Fehér Ház hírközlési
részlege.
– No, van valami? – kérdezte visszatérıben a férje.
– Még semmi – felelte Cathy.
Jacknek utána kellett gondolnia, hol vannak a ruhái, s közben megpróbálta kitalálni, hogyan kell
egy elnöknek öltöznie. Sikerült rábukkannia a holmijaira, amelyet az otthonukból... illetve az
alelnöki rezidenciáról... azaz tengerészgyalogos-laktanyából hoztak ide. A mindenségit...
Kinyitotta a hálószoba ajtaját: egy ügynök állt elıtte, és átnyújtott neki három reggeli lapot.
– Köszönöm...
 Cathy látta, hogy férje lába a földbe gyökeredzik: most jött rá, hogy közvetlenül az ajtó elıtt
egész éjszaka emberek posztoltak. Elfordult, és arcán az a fajta mosoly jelent meg, mintha a
konyhában váratlanul felfordulás fogadta volna.
– Jack...
– Igen, szívem...
– Ha egy éjszakán meggyilkollak az ágyban, ezek a fegyveresek nyomban elhurcolnak, vagy
várnak vele reggelig?
*
A tulajdonképpeni munkát Fort Meade-ben végezték. A videofelvételt elıször egy az iraki-kuvaiti
határon mőködı, aztán egy szaúd-arábiai megfigyelıállomás – a PÁLMATÁL és a VIHARSÁV –
továbbította. Az utóbbi minden Bagdadból érkezı elektronikus jelet felfogott, az elıbbi Bászra
környékét, az ország délkeleti részét figyelte. Az információ mindkét helyrıl üvegszálas kábelen
érkezett a Khaled király katonai városba (a KKKV-ba), a Nemzetbiztonsági Ügynökség
megtévesztıen kicsiny épületébe, ahonnét távközlési mőhold közbeiktatásával lıtték át az ügynökség
központjába. Az itteni ügyeleti helyiségben tíz ember az egyik beosztott ügyeletes tiszt vezetésével
egy monitor körül gubbasztva a felvételt nézte, miközben a magasabb beosztású vezetık egy
üvegfallal elkülönített irodában nyugodtan kortyolgatták kávéjukat.
– Hiába...! – szólt egy repülı ırmester a képernyıt figyelve –, nincs párja a netnek!
A vezetık közül többen bólogattak. Az ügyeletes tiszt, aki már beszélt a Fehér Ház hírközlési
részlegével, bár visszafogottabban, de ugyancsak bólintott. Útnak indíttatta az eredeti felvételt, és
utasítást adott a digitálisan felnagyított változat elkészítésére. Mivel csak néhány képkockáról volt
szó, ez mindössze néhány percet vett igénybe, és az ügynökség hatalmas Cray szuperszámítógépe
könnyedén megoldotta.
*
Miközben Cathy elıkészítette a gyerekeket az iskolába menésre, maga pedig felkészült a
szemmőtétekre, Ryan a hírközlési részlegben tartózkodott, és a merényletrıl készült felvételt nézte.
Kijelölt nemzetbiztonsági tanácsadója ebben az idıpontban még a CIA-nál tartózkodott, és éppen
befejezni készült azoknak az információknak a magához vételét, amelyet aztán a reggeli hírszerzési
tájékoztató során visszakérıdzött az elnöknek. A nemzetbiztonsági tanácsadó posztját pillanatnyilag
senki sem töltötte be. Újabb elintéznivaló a mai napra.
– Húha! – szaladt ki Canon ırnagy száján.
Az elnök biccentett, miközben visszaváltozott korábbi önmagává – hírszerzıtisztté.
– Nos, mondja el, mit tudunk.
– Tudjuk, hogy valakit megöltek, valószínőleg az iraki elnököt.
– Nem egy dublırét? – Canon bólintott.
– Lehetséges, de a VIHARSÁV éppen arról számol be, hogy rengeteg VHF-jel terjed a rendırségi
és katonai hálózatokon, és az aktivitás központja Bagdad.
A tengerészgyalogos-tiszt a monitorára mutatott, amelyen a Nemzetbiztonsági Ügynökség számos
kirendeltsége által ugyanekkor a rendszerbe táplált „élı” szövegek futottak.
– A lefordításuk igénybe vesz majd némi idıt, de engem ezért fizetnek. Egészen jól fest a dolog.
Lehet ugyan, hogy dezinformáció, de én nem hiszem, hogy... ide nézzen!
Ebben a pillanatban a monitoron megjelent egy szöveg. Elkészült egy közlemény fordítása,
amelyet egy megcsapolt iraki katonai hálózatról vettek le. „Meghalt, meghalt, helyezze ezredét
hkszbe és készüljön fel a városba való azonnali bevonulásra... címzett: Közt. Gárda Salman Pak-i
kül. ezr... válasz: Igen, értettem, igen értettem, kitıl kapom az utasítást, további parancsokat kérek...”
– Nem könnyő elolvasni – állapította meg Ryan.
– Uram, az embereinknek nincs könnyő dolguk, egyenesben gépelik be a fordítást. Máskor
rendszerint kijavítjuk, mielıtt...
– Nyugalom, ırnagy. Én is három ujjal pötyögök a billentyőzeten. Maga szerint mi történt?
– Uram, én csak beosztott tiszt vagyok, ezért is vagyok éjszakás, és...
 – Ostoba embert nem raktak volna ide. – Canon bólintott.
– Halottabb már nem is lehetne. Iraknak új diktátorra van szüksége. Kezünkben van a felvétel, a
hírközlési minta megfelel az ilyenkor szokásosnak. Én így látom. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
jó hírszerzı módjára próbálta csökkenteni saját felelısségét. – Hacsak nem azért teszik, hogy
lebuktassák azokat, akik a vezetésben nem lojálisak az elnökhöz. Ez lehetséges, de nem valószínő.
Az ilyesmit nem ilyen nyíltan szokták csinálni.
– Kamikaze-akció?
– Igen, elnök úr. Olyasmi, amit csak egyszer lehet megpróbálni, és már elsıre is veszélyes.
– Egyetértek – jelentette ki Ryan, és odament a kávéskancsóhoz. A Fehér Ház hírközlési részlege
elsısorban katonai tevékenységet végzett, méghozzá önállóan. Jack két csészével tért vissza, az
egyiket átnyújtotta Canon ırnagynak. A többiek a helyiségben szent borzadállyal figyelték a
jelenetet.
– Jó munkát végeztek. Adja le az érintetteknek, hogy köszönöm, jó?
– Igenis, uram.
– És most kire bízzam az itteni ügyeket...?
– Itt vannak a telefonok, uram...
– Amilyen gyorsan csak lehet, jöjjön ide Adler, és a CIA-fınök... és még ki? Az Irakkal
foglalkozó külügyesek és CIA-sok. A Védelmi Hírszerzı Ügynökség nézze meg, mi a helyzet a
hadseregükben. Nézzenek utána, hogy Ali herceg Washingtonban van-e még. Ha igen, kérem, hogy
álljon készenlétben. Ha lehet, még ma délelıtt beszélni akarok vele. Nem is tudom, hogy még mit
kellene...? – tette hozzá Ryan tőnıdı hangon.
– Kellene a CentCom is, uram. Valószínőleg neki vannak a legjobb hírszerzıi, odalent Tampában.
– Jó, akkor ıt is... úgy értem, teremtsenek vele telefon-összeköttetést. És hagyjunk neki egy kis
idıt, hogy összegyőjtse az információkat.
– Minden úgy lesz, ahogy mondta, uram.
Ryan megveregette a tiszt vállát, és kifelé indult a szobából. Canon ırnagy megvárta, míg
becsukódik mögötte a súlyos ajtó, majd így szólt:
– Az Úristen sem igazodik ki ebben a kuplerájban. – Ryan a folyosón Price-szal találkozott.
– Igaz, amit hallottam? – kérdezte az elnöktıl.
– Mondja, alszik maga egyáltalán? – kérdezett vissza Ryan, majd némi tőnıdés után hozzátette: –
Az ügybe magának is be kell kapcsolódnia.
– De miért, uram? Hiszen én...
– Magának mindent tudnia kell a merényletekrıl, nemde?
– Igen, elnök úr.
– Akkor e pillanatban értékesebb számomra, mint egy hírszerzı.
*
Nem a legjobbkor történt, állapította meg Daryaei, aki meglepetéssel értesült a történtekrıl. Nem
mintha akár a legcsekélyebb kifogása lett volna a dolgok ilyetén alakulása ellen – mindössze az
idızítéssel volt baja. Egy pillanatra megpihent, elıször imádkozott, és köszönetet mondott Allahnak,
majd könyörgött az ismeretlen merénylı lelkéért. Merénylı? – tette fel magának a kérdést.
Helyesebb volna „bíró”-nak nevezni az illetıt, azon számosak egyikét, akik annak idején, még a
háború éveiben beszivárogtak Irakba. Többségük egyszerően eltőnt, valószínőleg végeztek velük
valamiképpen. A terv alapjában véve az ajatollah fejébıl pattant ki, hírszerzı szolgálatának tagjai
azonban nem találták különösebben nagyszabásúnak. Nagy részük még a sah titkosszolgálatában, a
Savakban kezdte pályáját, amelyet a 60-as és 70-es években az izraeli Moszad képzett ki. Értették a
dolgukat, de a szívük mélyén zsoldosok voltak. Rajongó vallásosságuk és az új rezsim iránti
hőségnyilatkozataik a színlelés iskolapéldái voltak. Továbbra is konvencionális eszközökkel kezeltek
„nem szokványos” problémákat, a megvesztegetés különbözı formáival próbálkoztak, igyekeztek
kitapogatni az ellenzék szándékait, hogy aztán minden egyes alkalommal felsüljenek. Daryaei
éveken át töprengett, hogy vajon a célszemélyt érthetetlen módon nem Allah oltalmazza-e – a
kérdést azonban csak a tanácstalanság tétette fel vele, a hitéhez nem volt köze. Még Daryaeinek is
voltak efféle emberi gyengéi. Az amerikaiak bizonyosan ıt is igyekeztek eltenni láb alól, méghozzá
valószínőleg ugyanezen a módon, igyekeztek megtalálni a katonai vezetıket, akik szívesen ragadták
volna el tıle a hatalmat, próbáltak államcsínyeket szervezni, ahogyan a világ más részein jó néhány
alkalommal. De nem... ez a célszemély túlságosan ügyes volt, hogy elbánjanak vele, így aztán az
amerikaiak, az izraeliek és az összes többiek kudarcot vallottak. Csak én nem.
A dolognak végül is már az ókor óta voltak hagyományai, mindig is akadt egy-egy ember, aki
képes volt rá, hogy egyedül cselekedjék, egy igazhívı, aki bármit megtett küldetése sikeréért. Irakba
tizenegy ilyen embert küldtek erre a speciális feladatra. Utasították ıket, hogy változzanak át valaki
egészen mássá, arra kondicionálták ıket, hogy tökéletesen felejtsék el egykori önmagukat.
Tisztjeiktıl semmiféle irányítást nem kaptak, minden velük kapcsolatos dokumentumot
megsemmisítettek, és feladatukról – amelynek még fedıneve sem volt – az iráni hírszerzésbe beépült
iraki hírszerzık sem szerezhettek tudomást. Daryaei tudta, hogy egy órán belül felkeresi majd
irodájában néhány jó embere, akik dicsérik majd Allahot, és méltatják vezetıjük bölcsességét, de
még ık sem tudnak majd mindenrıl, amit az ajatollah tett, sem azokról, akiket annak idején a
bevetésre küldött.
*
Az esemény számítógépes interpretációja már nemigen szolgált különösebb újdonságokkal, Ryant
mindenesetre tájékoztatták egy szakmailag ugyancsak kellıképpen alátámasztott lehetıségrıl.
– Elnök úr – közölte vele a Fehér Ház hírszerzıtisztje –, aki tud bánni a Silicon Graphics
megfelelı szoftverével, összehozhatott egy hamisítványt. – Egy mozifilm bármit elhitethet velünk,
jóllehet nagyobb a felbontása, mint a videofelvételé. Manapság bármilyen hamisítás kivitelezhetı.
– Nagyszerő, csakhogy az ön feladata az, hogy közölje velem, mi történt valójában – mutatott rá
Ryan. Immár nyolcadszor látta ugyanazt a néhány másodperces felvételt, és mostanra meglehetısen
unta is, hogy újra és újra visszajátsszak neki.
– Nem állapítható meg teljes biztonsággal – hangzott a felelet.
Elvesztette a fejét. Lehet, hogy az egy hete tartó kialvatlanság okozta. Lehet, hogy a munkájával
járó stressz. Lehet, hogy a feszültség, amelyet az okozott, hogy immár a második válsággal kellett
szembenéznie. Lehet, hogy az a tény, hogy aki egyszer hírszerzı volt, mindörökre az is marad.
Kifakadt:
– Nézze, most elmondom magának még egyszer: ne a saját seggét fedezze. Magának az enyémet
kell fedeznie!
– Tudom, elnök úr, ezért közlöm önnel az összes rendelkezésre álló információt...
Ryannek oda sem kellett figyelnie a szónoklat hátralévı részére, a korábbiakban is már legalább
százszor hallotta. Elıfordult, hogy bizonyos ügyekben maga is hasonló dolgokat mondott, ebben a
mostani helyzetben azonban egyetlen opcióból kellett kiindulnia.
– Scott? – fordult Ryan a megbízott külügyminiszterhez.
– Döglöttebb a nyavalyás, mint a tegnap kifogott hal – felelte Adler.
– Ellenvélemény? – fordult Ryan a szobában tartózkodó többiekhez. Senki sem mondott ellent,
mintegy áldásukat adták Adler megállapítására. A kollektív véleménnyel még a Fehér Ház
hírszerzıfınöke sem óhajtott szembeszegülni. İ végül is közölte feltételezéseit. Ha bármi balul üt ki,
az most már a külügyminiszter hibája. Remek.
– Ki volt az elkövetı? – kérdezte Andrea Price. A válasz a CIA iraki részlegének emberétıl
érkezett.
– Ismeretlen. Lejátszattam korábbi felvételeket, hogy megállapítsuk, más alkalmakkor is jelen
volt-e. Nos, valemennyi korábbi videó szerint az elnöki testırség magas rangú tagja volt, ezredesi
rendfokozatban, és...
– És az én csapatomban mindenki piszok jól ismeri – fejezte be a mondatot Price.
– Bárki volt is, a testırséghez tartozott, ami annyit jelent, hogy akárki állt is az egész mögött,
sikerült bejuttatnia az emberét a legbelsıbb körökbe, elég közel az elnökhöz, hogy rálıhessen. És a
tettesnek nagyon elszántnak kellett lennie, hiszen tudta, hogy nem éli túl a dolgot. Az elıkészítés
évekbe telhetett.
A felvétel folytatásán – ezt a részét csak ötször nézték meg – látható volt, amint a férfit a földre
terítik a közvetlen közelrıl leadott pisztolylövések. Price ügynökben ez különös érzéseket keltett. Az
ember az ilyeneket mindenáron élve próbálná elkapni. A halott már nem vall, a fogoly kivégzése
viszont bármikor végrehajtható. Hacsak nem az összeesküvés többi résztvevıi végeztek vele. De
vajon mi a valószínősége annak, hogy több merénylınek is ilyen közel sikerüljön jutnia a
célszemélyhez? Price emlékezett, hogy egyszer alkalma volt feltenni ezt a kérdést Indira Gandhinak,
akire aztán egy délutánon egész testırsége rárontott. A különleges ügynök szerint nem létezett
nagyobb aljasság, mint megölni azt a személyt, akinek védelmére az ember felesküdött. Igaz, ı maga
nem is efféle személyek védelmére esküdött... A felvétel egy részlete felkeltette a figyelmét,
úgyhogy meg is kérdezte:
– Figyelték a mozdulatokat?
– Mire gondol? – kérdezte Ryan.
– Ahogyan a merénylı elıvette a pisztolyát, és ahogyan lıtt. És hogy aztán csak állt, és nézett.
Mint a golfjátékos, miután elütötte a labdát. Hétszentség, hogy nagyon régóta készült erre. Bizonyára
ábrándozott is errıl. Azt akarta, hogy a pillanat tökéletes legyen. Át akarta érezni, kiélvezni, mielıtt
meghalna. – Price a fejét lassan csóválva hozzátette: – Ez az ember az a bizonyos egyetlen célra
koncentráló, önfeláldozó, elkötelezettségbıl ölı gyilkos volt.
A különleges ügynök a hátborzongató téma ellenére valójában jól érezte magát a tanácskozáson.
Nem egy elnök úgy kezelte a testırségében szolgáló ügynököket, mintha csak berendezési tárgyak,
legjobb esetben kedves kutyusok lettek volna. Ritkán fordult elı, hogy a fejesek másról is
megkérdezték volna a véleményüket, mint szigorúan szakmai kérdésekrıl – például, hogy hol bújhat
meg egy bizonyos tömegben a potenciális merénylı.
– Folytassa – szólt a CIA embere.
– Kívülrıl kellett, hogy jöjjön, kifogástalan múlttal, nem lehetett kapcsolata senkivel, akit
Bagdadban bajkeverınek tarthattak. Nem valószínő, hogy a fickó az anyjáért akart bosszút állni,
igaz? Lassan és körültekintıen egyre magasabbra küzdötte fel magát a hierarchiában.
– Az irániak – vélekedett a CIA embere. – Mindenesetre ez tőnik a legvalószínőbbnek. Vallási
indíték. Ettıl még lehetett a dolog bosszú, de Ms. Price-nak igaza van: az ı embereik minden
tekintetben feddhetetlenek voltak. Mindenesetre nem az izraeliek és nem is a franciák csinálták.
Mostanában már a britek sem foglalkoznak ilyesmivel. Az irakiak belsı ellenırzése valószínőtlenné
teszi, hogy egy belsı viszály idáig fajuljon. Az illetıt tehát senki sem bérelte fel. Nem gondolhatunk
személyes vagy családi indítékokra sem. Azt hiszem, motívumként a politikai ideológiával sem kell
számolnunk. Marad a vallás, azaz Irán.
– Nem állíthatom, hogy a hírszerzés minden részéhez értek, de ahogy a felvételt elnézem, igaza
lehet – helyeselt Andrea Price. – Úgy végzett a fickóval, ahogyan az ember imádkozik. Semmi
egyebet nem akart, minthogy az a pillanat tökéletes legyen. Az égvilágon semmi mással nem
törıdött.
– Meg tudjuk ezt erısíteni valamiképpen? – kérdezte Ryan.
– Az FBI viselkedéskutatói meglehetısen jók a gondolatolvasásban. Állandó munkakapcsolatban
vagyunk velük – felelte Price.
– Jó ötlet – helyeselt a CIA-s. – Megpróbáljuk azonosítani az elkövetıt, lehet, hogy ki is derítjük,
de nem biztos, hogy ez jelent bármit is.
– És vajon miért éppen most csinálta?
– Ha elfogadjuk, hogy a merénylı már egy ideje az elnök környezetében volt, bıven van
felvételünk a nyilvános szerepléseirıl, tehát ellenırizhetjük, akkor az idızítés is jelenthet valamit –
vélte a CIA embere.
– Ó, hát ez egyszerően remek – jelentette ki Ryan. – És most mi a teendı, Scott?
 – Bert!? – adta tovább a kérdést a külügyminiszter. Bert Vasco a külügy illetékes területi
osztályának vezetıje volt. Az összes többi külügyérhez hasonlóan állandóan azon fáradozott, hogy a
lehetı legtöbb ismeretre tegyen szert az adott országgal kapcsolatban.
– Elnök úr, mint valamennyien tudjuk, a síita többségő Irakot a Baath Párton keresztül egy
szunnita kisebbség uralja. Mindig is aggódtunk, hogy ha egyszer a barátunkat elteszik láb alól,
esetleg felborul a térség...
– Olyasmit mondjon, amit én nem tudok – szakította félbe Ryan.
– Elnök úr, egyszerően fogalmunk sincs, milyen erıt képvisel bármilyen ellenzéki csoportosulás,
de még azt sem, hogy létezik-e ilyen. A mostani rezsim nagyon korán és igen hatékonyan kigyomlált
mindenféle ellenállást. Egy maroknyi iraki politikai menekültnek sikerült Iránba szöknie. Egyikük
sem kiemelkedı személyiség, és soha egyiküknek sem volt rá esélye, hogy szilárd politikai bázist
alakítson ki magának. Iránból két rádióadó sugároz Irakba. Név szerint ismerjük a szökevényeket,
akik ezeket a rádiókat használják, hogy szóljanak honfitársaikhoz. Azt azonban, hogy hányan
hallgatják ıket, illetve hallgatnak rájuk, nem tudjuk. A rendszer enyhén szólva népszerőtlen, ezt
tudjuk. Nem ismerjük viszont az ellenállás erejét, vagy, hogy létezik-e szervezıdés, amely egy ilyen
alkalmat kihasználhat.
– Bertnek igaza van – bólintott a CIA-s. – Barátunk felülmúlhatatlan volt potenciális ellenségei
felkutatásában és félreállításában. Az Öböl-háború alatt és után megpróbáltunk segíteni valamit, de
csak annyit értünk el, hogy embereket öltek meg. Annyi biztos, hogy Irakban bennünk senki sem
bízik.
Ryan kortyolt a kávéjából, és bólintott. 1991-ben maga is javasolt egyet-mást, a kivitelezésre
azonban nem került sor. Igaz, akkor még csak frissen kinevezett igazgató volt.
– Van valamilyen opció, amelyet ki kellene játszanunk? – kérdezte ezután az elnök.
– İszintén szólva nincsen – felelte Vasco. A CIA-s is így gondolta.
– Irakban gyengék vagyunk. Az a néhány emberünk, akit odaküldtünk, a fegyverfejlesztéseket
figyeli, a nukleáris, vegyi és efféle fegyverekét. A politikában senkink sincsen. Még az iráni politikai
életben is jobbak a pozícióink. Ott puhatolózhatunk, Irakban azonban nem.
Mesés, gondolta Jack. A Föld egyik legkényesebb térségének egyik országa akár szét is hullhat, a
világ legerısebb hatalma pedig ölbe tett kézzel kénytelen nézni, legfeljebb a tévé képernyıjén
követheti az eseményeket. Ennyit az amerikai elnöki hatalomról.
– Arnie!
– Igen, elnök úr – felelte a stábfınök.
– Néhány napja töröltük Mary Pat fehér házi látogatását. Ha a mai napirend megengedi, jöjjön el
hozzám.
– Megnézem, mit tehetek ez ügyben, de...
– De ha ilyesvalami történik, az Egyesült Államok elnökének kell hogy legyen valami a
kezében... a farkán kívül! Várható, hogy Irán lép valamit?
10. Politika
Ali bin Sheik herceg már készült hazarepülni magángépén, egy koros, de azért szépen rendben
tartott Lockheed L-101-esen, amikor felhívták a Fehér Házból. A szaúdi követség a Kennedy Center
közelében állt, ennek megfelelıen nem tartott sokáig, amíg szolgálati limuzinján odaért. (A hercegre
jókora testırség vigyázott, egyrészt a diplomáciai testületet biztosító szolgálat emberei, másrészt a
saját biztonsági emberei, a brit Különleges Légi Szolgálat, a SAS volt tagjai.) A szaúdiak mindig is
rengeteget költöttek, arra azonban ügyeltek, hogy minıséget vásároljanak. Ali nem volt idegen a
Fehér Házban, és ismerte Scott Adlert is, aki a bejáratnál várta, felvezette a lépcsın, majd átkísérte
az épület keleti szárnyában lévı Ovális Irodába.
– Üdvözlöm, elnök úr – mondta ı királyi fensége, amikor belépett a titkárnık szobájából.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan itt termett – mondta Jack, és kezet fogott vele, majd odaintett a
helyiségben álló egyik kanapéra. A kandallóban égett a tőz: valamely gondos személy befutott. A
házi fotográfus készített néhány felvételt, aztán elküldték. – Gondolom, látta ma reggel a híreket –
mondta az elnök.
Ali üggyel-bajjal aggodalmas mosolyt erıltetett arcára.
– Mit is mondjak... Meggyászolni ugyan nem fogjuk, de azért a királyság komolyan aggódik.
– Tud ön valamit, amit mi nem? – kérdezte Ryan. A herceg a fejét rázta.
– Engem éppúgy meglepett, mint bárki mást. Az elnök arca fintorba rándult.
– Tudja, ahhoz képest, hogy mennyi pénzbe került... Vendége fáradtan felemelte a kezét.
– Tudom. Ugyanezt a beszélgetést saját minisztereimmel is le kell folytatnom, mihelyt odahaza
leszáll a gépem.
– Irán.
– Kétségkívül.
– Lépni fognak?
Az Ovális Iroda ekkorra elcsendesedett, csak a száraz tölgy hasábok pattogtak a kandallóban.
Ryan, Ali és Adler gyors pillantásokat váltottak egymással a dohányzóasztal felett. A tálcán lévı
csészékhez egyikük sem nyúlt. A dolgok mélyén természetesen az olaj volt. A Perzsa-öbölt – olykor
Arabnak is nevezték – mindenfelıl olajtenger vette körül, sıt néhol alatta is olajtenger terült el. Itt
helyezkedett el a világ legnagyobb ismert olajkészlete, amelyen nagyrészt a Szaúdi Királyság,
Kuvait, Irak, Irán, valamint a kisebb Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, illetve Katar osztoztak.
Ezek közül az országok közül messze Irán lakossága volt a legnagyobb, utána Irak következett. Az
Arab-félsziget országai gazdagabbak voltak, de a kincsük feletti területek sohasem tápláltak nagyobb
népességet. Aztán 1991-ben Irak megtámadta Kuvaitot. A dolog körülbelül annyira volt
rokonszenves, mint amikor az iskolaudvaron egy erıszakos kamasz ráront egy kisebb gyerekre. Ryan
többször is kijelentette, hogy a támadó háború nem egyéb, mint nagyszabású rablótámadás, és ilyen
volt a Perzsa-öbölben zajló háború is. Egy jelentéktelen területi vitára és ugyanilyen apró gazdasági
nézeteltérésekre hivatkozva Szaddam Húszéin megpróbálta egy csapásra megduplázni országa
gazdagságát, majd tétjeit mintegy megduplázva támadással fenyegette meg Szaúd-Arábiát is. Immár
örökre homályban marad, vajon miért torpant meg a kuvaiti-szaúdi határon. Az egész történetet az
olajra, és a belıle származó gazdagságra gondolva a legkönnyebb megérteni.
Ám nem csak ennyirıl volt szó. Husszein, maffiózó keresztapa módjára többet akart, mint pénzt
és pénzzel megszerezhetı politikai hatalmat, Irán pedig ennél is jóval messzebbre tekintett.
Az öblöt kivétel nélkül muszlim országok veszik körül – némelyikben nagyon is szigorúan veszik
a vallást. Bahrein és Irak ebbıl a szempontból kivételek.
Az elıbbi alól gyakorlatilag kifogyott az olaj, és az ország – valójában városállam, amelyet egy
töltés köt össze a királysággal – ugyanazt a funkciót töltötte be, amelyet Nevada az Egyesült
Államok nyugati részében. Azét a helyét, ahol nem érvényesek a szokásos szabályok: itt otthonától
biztos távolságban az is élvezhette az italfogyasztás, a szerencsejáték és egyéb szórakozások örömeit,
aki mindezt amúgy nem tehette volna.
Irak világi állam volt, amely csak szavakban tisztelte a vallást: nagyrészt ezzel volt magyarázható,
hogy az elnök hosszú és fordulatos pályafutása végén nem ágyban, párnák közt halt meg.
Márpedig a térség legfontosabb tényezıje mindig is a vallás volt és marad. Az iszlám eleven szíve
a Szaúdi Királyság volt – itt született a Próféta. Itt voltak a szent városok, Mekka és Medina, innét
terjedt el az idık folyamán a világ egyik nagy vallási mozgalma. Nem annyira olajról, mint inkább
hitrıl volt szó tehát. Szaúd-Arábia a szunnita ághoz tartozott, Irán a síitához. Ryant egyszer
felvilágosították a különbségekrıl, amelyek akkoriban olyan jelentéktelennek tőntek a számára, hogy
meg sem próbálta megjegyezni ıket. Ez bizony nagy szamárság volt, gondolta most az elnök. A
különbségek ugyanis kellıen nagyok voltak ahhoz, hogy e két fontos országot egymás ellenségeivé
tegyék – és ugyan kellenek-e nagyobb különbségek az ilyeneknél? Nem magáról a gazdagságról
mint ilyenrıl, hanem egy másfajta hatalomról volt szó, amely a szívben és a szellemben gyökerezett,
és amely minden egyebet is áthatott. Az olaj és a pénz mindössze a kívülállók számára tette
érdekesebbé a küzdelmet.
 De mennyivel érdekesebbé! Az ipari világ ettıl az olajtól függött. Az Öböl menti államok
mindegyike félt Irántól – területi kiterjedése, lakosságának nagysága, valamint polgárainak vallási
rajongása miatt. A szunnita vallásúak féltek, mert úgy érezték, eltávolodtak az igazi iszlámtól. A
többieket az aggasztotta, hogy mi történik akkor, ha a síita „eretnekek” átveszik a térség irányítását,
hiszen az iszlám komplex hitrendszer, amely egyaránt kiterjed a polgári jogra, a politikára és minden
más emberi tevékenységre is. A muzulmánok számára Allah szava volt a törvény, a nyugat számára
viszont a gazdasági folyamatosság. Az arabok számára a legalapvetıbb kérdés az ember helye volt
istene elıtt. Csakhogy Irán nem arab ország volt.
– Igen, elnök úr – felelte egy pillanat múltán Ali bin Sheik herceg –, az irániak lépni fognak.
Hangja bámulatra méltóan nyugodt volt, jóllehet Ryan tudta, hogy a herceg belülrıl egyáltalán
nem az. A szaúdiak sohasem akarták Szaddam Húszéin bukását. Ellenségük volt, hitehagyott volt,
agresszor volt, de szomszédjai számára fontos stratégiai jelentıséggel bírt. Irak régóta ütközızónát
alkotott az Öböl menti államok és Irán között. Ebben az esetben a vallás másodlagos szerepet játszott
a politikához képest, amely ily módon vallási célokat szolgált. Allah szavának elutasítása által Irak
többségi síita lakossága elveszítette jelentıségét, vagyis az, hogy az ország Kuvaittal és a Szaúdi
Királysággal is határos volt, kizárólag politikai jelentıséggel bírt, vallásival nem. Ha azonban a
Baath Párt vezérével együtt el talál bukni, Irakban ismét érvényre juthatnak a többség vallási
törvényei. Síita állam jöhetett volna létre Kuvait és Szaúd-Arábia szomszédságában, márpedig a síita
ág vezetıje Irán volt.
Irán valószínőleg lépni fog – hiszen évek óta mozgolódott. A Mohamed által rendszerbe foglalt
vallás az Arab-félszigettıl nyugati irányban Marokkóig, kelet felé pedig egészen a Fülöp-szigetekig
jutott hódító útján, s a modern világ kialakulásával a Föld minden országában megjelent. A gazdag
és népes Irán a világ vezetı iszlám nemzetévé óhajtott válni. A muszlim klérus tagjait saját szent
városába, Qumba hívta tanulni, és politikai mozgalmakat pénzelt az iszlám világ minden részén.
Fegyverrel látta el mindazokat a muzulmán népeket, amelyeknek erre szükségük volt. E tekintetben
jellemzı volt, hogy még a bosnyák muszlimok is kaptak fegyvereket Teherántól – de nem csak ık.
– Anschluss – mondta ki hangosan Scott Adler, amire gondolt. Ali herceg vetett rá egy pillantást,
és bólintott.
– Van bármilyen tervünk ennek megakadályozására? – kérdezte Jack, de magától is tudta a
választ. Nem, ilyen tervvel senki sem rendelkezett. Ez volt az oka, hogy az Öböl-háborút korlátozott
katonai célokért vívták, és nem azért, hogy megbuktassanak egy agresszort. A szaúdiak, akik
kezdettıl fogva belefolytak a háború stratégiai céljainak kijelölésébe, még ahhoz sem járultak hozzá,
hogy Amerika vagy szövetségesei fontolóra vegyék Bagdad lerohanását, s tették ezt annak ellenére,
hogy mivel az iraki hadsereg Kuvaitban és Kuvait körül helyezkedett el, az iraki fıváros olyan
csupasz és védtelen volt, mint egy nudista a strandon. Ryannek akkoriban feltőnt: a különbözı
tévémősorokban megnyilvánuló kommentátorok soha szóba sem hozták, hogy egy szabályos
hadjárat során senki még csak tudomást sem vett volna Kuvaitról, elfoglalták volna Bagdadot, aztán
megvárták volna, amíg az iraki hadsereg szépen megadja magát, és gúlába rakja fegyvereit. Hát igen,
nem mindenki tudott térképet olvasni.
– Fenség, milyen módon tudja befolyásolni az ottani eseményeket? – kérdezte ezután Ryan.
– Tulajdonképpen csak nagyon kismértékben. Felajánljuk baráti támogatásunkat, kölcsönöket
kínálunk fel... a hét végén pedig felkérjük Amerikát és az ENSZ-t, hogy Irak gazdasági helyzetének
javítása érdekében szüntesse meg a szankciókat, de...
– Igen, a de – sóhajtotta Ryan, – Kérem fenségedet, hogy bármilyen információ a tudomására jut,
közölje velünk. Amerika változatlanul teljesíti a királyság biztonsága érdekében vállalt
kötelezettségeit.
Ali bólintott.
– Kormányomat tájékoztatni fogom errıl.
*
 – Csinos, profi munka – állapította meg a kinagyított pillanatfelvétel láttán Ding. – Egyetlen
dolgot leszámítva.
– Igen, jobb, ha az ember már azelıtt kasszíroz, hogy próbára tenné eltökéltségét – felelte Clark.
Valaha ı maga is elég fiatal és dühös volt, hogy úgy gondolkodjék, mint a merénylı, akinek halálát
éppen az imént látta egy újabb ismétlésben, idıvel azonban körültekintıbbé vált.
Mary Pat most ismét megpróbálta elküldeni a Fehér Házba, ı pedig átolvasott néhány
dokumentumot. Legalábbis megkísérelte.
– John, olvastál valaha az asszaszinokról? – kérdezte Chavez, miközben a távirányítóval
kikapcsolta a televíziót.
– Láttam róluk egy filmet.
– Elég komoly gyerekek voltak, kénytelenek voltak vele. Ha az ember karddal és késsel dolgozik,
nemigen van más választása, közel kell mennie a munkadarabhoz. Határozottan elkötelezettek
voltak, ahogy mi annak idején a 7-eseknél mondtuk. – Chavez még mindig nem szerzett doktorátust
nemzetközi kapcsolatokból, de áldotta Alpher professzort, amiért azt a sok könyvet elolvastatta vele.
A televízió felé intett: – Ez a pofa olyan volt, mint ık, egy két lábon járó célkeresı bomba,
elpusztította magát, de elsıként semmisítette meg a célt. Az asszaszinok voltak az elsı terrorista
állam. Azt hiszem, az akkori világ még nem ismerte ezt a fogalmat, de az a kis városállam egy egész
térséget tartott rettegésben, csak azért, mert bárkinek a közelébe el tudták juttatni egy-egy
katonájukat, aki aztán bárkit elintézett.
– Kösz a történelemleckéért, Domingo, de...
– Gondolj bele, John. Ha ıt meg tudták közelíteni, bárkit be tudnak cserkészni. A diktátor
mestersége nem nyugdíjas állás, igaz-e? Nagyon-nagyon szigorú biztonsági intézkedésekkel védik,
de aztán valaki a közelébe juttat egy kivégzıembert, az pedig átzavarja egy másik dimenzióba. Ez
bizony ijesztı, Mr. C.
John Clarknak állandóan emlékeztetnie kellett magát, hogy Domingo Chavez nem ostoba fajankó.
Ding ugyanis hispano akcentussal beszélt. Nem mintha nem tehetett volna másként, de így találta
természetesnek, holott, akárcsak Clarknak, neki is kiváló nyelvérzéke volt. Ráadásul olyan
fordulatokat és nyelvtani megoldásokat használt, amelyeket még a hadsereg ırmestereként szedett
fel. Mindazonáltal Clark még soha senkit nem ismert, aki ilyen gyorsan tanult volna, ráadásul még a
temperamentumán is megtanult uralkodni. Már ha ezt szükségesnek tartotta – tette hozzá magában
John.
– Csakugyan? Más kultúra, más motiváció, más...
– John, én egy képességrıl beszélek. A politikai akaratról ennek a képességnek a kihasználására,
tes’vér. És a türelemrıl. Bizonyosan évek óta tartott. Tudom, hogy léteznek a hibernált ügynökök.
Most elıször láttam hibernált merénylıt.
– Lehet, hogy egy tök átlagos fickó volt, aki egyszerően kiborult...
– És ugyan ki akar meghalni? Nem hiszem, John. Vajon miért nem éjfélkor durrantotta le, amikor
a pali a klotyóra ment? Pont úgy ı lett volna Wyatt Earp abban a Dodge Cityben! Ó nem, Mr. C!
Betegünk nyilatkozatot tett közzé, még csak nem is a magáét! A fınöke üzenetét is kézbesítette!
Clark felpillantott a papírjaiból, és elgondolkodott a hallottakon. Más állami ember talán
hivatalból elutasította volna Ding észrevételeit, Clark azonban annak idején éppen azért választotta a
titkosszolgálati munkát, mert nem szenvedhette a korlátokat. Ráadásul még emlékezett Iránra, az
amerikai követségrıl elhurcolt, bekötött szemő amerikai foglyokra, és maga is ott volt a tömegben,
amely ezt üvöltötte feléjük: „Halál Amerikára!” Sıt arra is emlékezett, miket mondtak ennek a
tömegnek a tagjai, amikor a Kék Fény Akció befuccsolt, pedig milyen kevés hiányzott hozzá, hogy
sikerüljön... Emlékezett, hogy a Khomeini-kormány kis híján a foglyokon állt bosszút, sıt mintha a
már amúgy is elfajult helyzetben igazi háborút szerettek volna kirobbantani. Akkoriban világszerte
minden terrorakcióban benne volt az irániak keze, és hiba volt, hogy Amerika nem reagált
megfelelıképpen.
– Nos, Domingo, hát ezért fontos, hogy több operatív tisztünk legyen a helyszíneken.
 *
SEBÉSZ-nek újabb oka volt, hogy ne örüljön férje elnökségének. Nem látta kilépni az ajtón, tehát
odabent volt valakivel. A dolognak nyilván a reggeli hírhez kellett hogy köze legyen. Hivatalos
ügyrıl volt tehát szó, neki pedig ilyenkor néha észrevétlenül kellett kisurrannia a házból, hogy
elmenjen egy-egy esethez a Hopkinsba. Az a reggeli dolog azonban nem tetszett neki.
Nézte a konvojt – az összesen hat Chevy Suburbanbıl álló kocsioszlopot aligha lehetett ugyanis
másnak nevezni. Három közülük Sallyt (új kódnevén ÁRNY-at) és a kis Jacket (akit egy
baseballhelyzetrıl SHORTSTOP-nak kereszteltek) vitte iskolába, a másik három pedig Katie-t
(HOMOKOZÓ-t) az óvodájába. Cathy Ryan elismerte, hogy errıl részben ı tehetett. Nem akarta,
hogy a gyerekek élete fenekestül felforduljon. Nem szerette volna, hogy ha már ez a balszerencse
érte a családot, nekik is iskolát, barátokat kelljen változtatniuk. A gyerekek semmirıl sem tehettek. İ
maga csinált butaságot, amikor beleegyezett, hogy Jack elfoglalja új posztját, amelyet csak öt percig
töltött be, de azóta is kénytelenek viselni a következményeit. Az egyik ilyen következmény volt,
hogy tovább tartott az út az iskolába és az óvodába, csakhogy megmaradjanak a barátok, de, a fene
egye meg... csak rosszul dönthetett.
– Jó reggelt, Katie! – mondta Don Russell leguggolva, hogy HOMOKOZÓ adhasson neki egy
puszit, és megcirógathassa. Cathy nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Isten áldása volt ez az
ügynök. Már saját unokái voltak, szívbıl szerette a gyerekeket, különösen a kicsiket. Katie-vel az
isten is egymásnak teremtette ıket. Cathy megcsókolta legkisebb gyerekét és a testırt – egyszerően
botrányosnak találta, hogy egy gyereknek testırre van szüksége Emlékezett azonban a terroristákkal
kapcsolatos saját tapasztalataira, így hát ezt is el kellett fogadnia. Russell beemelte HOMOKOZÓ-t a
kocsi gyermekülésébe, becsatolta a bitonsági övet, és az elsı három jármő elindult.
– Szia, mama – mondta Sally. Éppen abban a fejlıdési szakaszban tartott, amikor barátnık voltak
anyjával, így hát a puszi elmaradt. Cathy nem örült ennek, de tudomásul vette. Ugyanígy a kis Jack
is csak ennyit mondott: – Szia, mama. Ifj. John Patrick Ryan azonban fiú volt, és úgy gondolta, kijár
neki, hogy az elülsı ülésen ülhessen, s ezt ezúttal sikerült is elérnie. Tekintettel a körülményekre,
melyek közepette a Ryan család beköltözött a Fehér Házba, a gyerekeikre vigyázó mindkét
testırcsoport létszámát megnövelték: ezzel a feladattal pillanatnyilag húsz ügynök foglalkozott.
Cathy közölte az ügynökökkel, hogy ez a létszám körülbelül egy hónap múlva csökken majd, a
gyerekek pedig nem a páncélozott Suburbaneken, hanem szokványos gépkocsikon járnak majd. Ami
SEBÉSZ-t illeti, rá várt a helikoptere.
A fenébe! Éppen a kis Jackkel volt terhes, amikor megtudta, hogy a terroristák... mi a francért
egyezett bele egyáltalán ebbe az egészbe. Micsoda igazságtalanság, hogy bár Jack talán a világ
leghatalmasabb embere volt, ı is meg a családja is mások utasításainak kénytelen engedelmeskedni.
– Tudom, doktor – hallotta a háta mögül saját személyi testıre, Roy Altman hangját. – Piszok egy
élet, mi?
Cathy megfordult.
– Maga gondolatolvasó? – kérdezte.
– A munkámhoz tartozik, asszonyom...
– Kérem, szólítson Cathynek. Jack is, én is „doktor Ryan”-ek vagyunk.
Altman kis híján elpirult. Nem egy First Lady, miután férje POTUS-szá avanzsált, királynéi
allőröket vett fel, a testırök pedig mindig is jól szórakoztak a politikusok gyerekein. Az elnöki
testırség tagjai azonban mostanra egyetértettek abban, hogy a Ryan család tagjai egyáltalán nem
hasonlítanak azokhoz, akiket eddig kellett ırizniük. Ez bizonyos tekintetben rossz hír volt, de nem
tudták nem szeretni ıket.
A testır egy barna dossziét nyújtott át Cathynek. Az aznapi elintézendık dokumentumai lapultak
benne.
– Két mőtét és a kezelések – mondta az asszony. Legalább a helikopteren elvégezheti az
adminisztrációt. Hiszen ez nem is rossz.
 – Tudom – mondta Altman. – Megbeszéltük Katz professzorral, hogy mi is ott maradunk, és
napközben is ırizhetjük.
– Utánanéztek a pácienseimnek is? – kérdezte Cathy, és azt hitte, tréfál. Tévedett.
– Igen. A kórházi dokumentáció tartalmazza a nevüket, születésük dátumát és a
társadalombiztosítási számukat. Megnéztük a bőnügyi nyilvántartást, és a saját adattárunkat is.
Mindenkin rajta kell tartanunk a szemünket.
Válaszára Cathy enyhén barátságtalan arckifejezéssel reagált, ezt azonban Altman nem vette rossz
néven. Visszamentek az épületbe, aztán néhány perc múlva elindultak a várakozó helikopterhez.
Cathy megállapította, hogy újabb kamerákat szereltek fel, hogy rögzítsék az eseményeket. Goodman
ezredes beindította az AHV-l-es hajtómőveit.
A Fehér Háztól néhány utcányira, az elnöki testırség fıhadiszállásán megváltozott a helyzetjelzı
képe. A vörös LED-kijelzın látszott, hogy POTUS (President of the United States, az Egyesült
Államok elnöke) a Fehér Házban tartózkodik. FLOTUS (First Lady of the United States, az Egyesült
Államok First Ladyje) a Johns Hopkinsba tartott. ÁRNYÉK, SHORTSTOP és HOMOKOZÓ
helyzetét más képernyık jelezték. Ugyanezeket az információkat egy lehallgatás-biztos rádión
Andrea Price-nak is továbbították. A különleges ügynök iratokba mélyedve az Ovális Iroda
elıterében ült. Más ügynökök ekkorra már Annapolis közelében, a St. Mary katolikus iskolában és a
Hétmérföldes óvodában, illetve a Johns Hopkins kórházban tartózkodtak. Maryland állam rendırsége
tudta, hogy a Ryan gyerekek az 50-es fıúton haladnak, és a rendırségi jelenlétet demonstrálandó
járırkocsikat helyeztek el az útvonal mentén. Ugyanekkor egy másik helikopter is követte SEBÉSZ
gépét, egy harmadik pedig, amelynek fedélzetén erıs fegyverzető ügynökök tartózkodtak, a három
gyerek nyomában járt. Ha valahol komoly merénylı várt volna rájuk, nyílt erıdemonstrációval lett
volna kénytelen szembesülni. A mozgó jármővekben utazó testırök a szokásos riadókészültségben
voltak, figyelték az autókat, és feljegyezték a rendszámukat, arra az esetre, ha túlságosan gyakran
találnának felbukkanni. A konvoj körül a testırség más jelzés nélküli gépkocsijai is mozogtak,
utasaik ugyanezzel foglalkoztak, csak éppen kívülrıl közönséges ingázóknak látszottak. Ryanék
valójában sohasem fogják megtudni, hogy biztonsági intézkedések sokaságát foganatosították a
védelmükre. Hacsak meg nem kérdezik, ez azonban kevéssé volt valószínő. Megkezdıdött egy
hétköznapjuk.
*
Most már nem volt értelme tagadni. Jean-Baptiste-nak nem volt rá szüksége, hogy dr. Moudi
mondja meg neki. Fejfájása folyamatosan erısödött, és egyre kimerültebbnek érezte magát. Mint a
kis Benedict Mkusánál, gondolta... de aztán ismét reménykedni kezdett, hogy csak a régi maláriája
jött elı. Efféle gondolat most elıször töltötte el örömmel. De aztán jöttek a fájdalmak, nem is az
ízületei fájtak, hanem elsısorban a gyomra. Mintha egy közeledı idıjárási frontot figyelt volna, a
heves viharral érkezı nagy, fehér felhıket. Nem tehetett mást, rettegve várta, hogy bekövetkezzék
az, amirıl már pontosan tudott mindent. Lelkének egy része még nem fogadta el, egy másik része
megpróbált menedéket találni a hitben és az imádságban, de mint egy horrorfilm szereplıje, hiába
takarta el a szemét, kilesett ujjai között, hogy lássa, mi közeledik feléje, a rém pedig mindennél
szörnyőbb volt, hiszen nem volt hová menekülnie elıle.
Hányingere egyre erısebb lett, és tudta, hogy bármennyire igyekszik is – pedig erıs akarata volt –
, hamarosan már semmit sem tehet ellene.
A kórház kevés egyszemélyes szobáinak egyikében tartózkodott. Odakint ragyogóan tőzött a nap,
az ég kéken izzott. Az ágya melletti állványon függı intravénás tasakból steril fiziológiás sóoldat
szivárgott ereibe. A folyadék enyhe fájdalomcsillapítót, valamint tápanyagokat tartalmazott, hogy
erısítsék szervezetét – valójában azonban állapota rosszabbodására várt. Jean-Baptiste nıvér, mi
egyebet tehetett volna, várt. Teste ernyedt volt a kimerültségtıl, és olyan fájdalmak gyötörték, hogy
egy teljes percnyi erıfeszítésébe került, míg oldalra tudta fordítani a fejét, hogy vessen egy pillantást
az ablak elıtt tarkálló virágokra. A hányinger elsı ellenállhatatlan rohama szinte teljesen váratlanul
tört rá, de valahogy még maga elé tudta venni a hánytálat. Még ebben az állapotában is maradt belıle
elég az ápolónı tárgyilagosságából, hogy tudomásul vegye: a hányadékban vér van. Maria
Magdalena kivitte a hánytálat, és tartalmát egy különleges tartályba ürítette. Ápolónı- és apácatársa
steril védıöltözetet, gumikesztyőt és arcmaszkot viselt, és bármennyire igyekezett is, hogy elrejtse,
tekintete részvétrıl árulkodott. Dr. Moudi lépett be.
– Jó napot, nıvér! – üdvözölte. İ is ugyanazokat a védıeszközöket viselte, sötét szeme a zöld
maszk felett éberen fürkészte Jean Baptis-te-ot. Megnézte az ágy végén függı kórlapot. A nıvér
lázát tíz perce mérték, de azóta is emelkedett.
Az imént ismét érkezett egy telex Atlantából, s miután az orvos elolvasta, azonnal az elkülönítı-
épületbe indult. A nıvér hamvas bıre egy órával ezelıtt még halvány volt, mostanra száraznak és
pirosasnak tőnt. Moudi úgy tervezte, alkohollal, késıbb pedig talán jéggel hőti le betege lázas testét,
ezt azonban a nıvér megaláztatásként élte volna meg, hiszen akárcsak rendtársai, mindig illı módon,
szemérmes visszafogottsággal öltözködött. Ahogyan minden nınek kellene, gondolta az orvos. Jean-
Baptiste pedig már a kórházi hálóingben is szégyellte magát.
S ami még rosszabb volt: a nıvér tekintetén látszott, hogy tudja. Moudinak azonban közölnie
kellett vele.
– Kedves nıvér – szólt az orvos –, megvizsgálták a vérmintáit, és ebola-antitesteket találtak
benne.
Jean-Baptiste bólintott.
– Értem.
– Akkor ön is tudja – folytatta a doktor halkan –, hogy a páciensek mintegy húsz százaléka túléli
ezt a betegséget. Van reménye. Én jó orvos vagyok, Magdalena nıvér pedig nagyszerő ápolónı,
mindent megteszünk önért, amit csak tudunk. Felvettem a kapcsolatot néhány kollégámmal is. Nem
mondunk le önrıl, kérem, hogy ön se adja fel a harcot. Imádkozzék istenéhez, kedves nıvér, ı
bizonyosan meghallgat majd egy ilyen érdemes személyt.
Moudinak mindezt nem esett nehezére elmondani, hiszen orvos volt, jó orvos. İt magát is
meglepte, hogy szinte szeretné, ha Jean-Baptiste életben maradna.
– Köszönöm, doktor úr. Moudi a másik nıvérhez fordult.
– Kérem, folyamatosan tájékoztasson az állapotáról.
– Természetesen, doktor úr.
Az orvos kiment a szobából, balra fordult, és menet közben elkezdte lehántani magáról a
védıöltözéket, majd az egyes darabokat a megfelelı konténerbe dobta. Elhatározta, hogy beszél az
igazgatóval a szükséges elıvigyázatossági rendszabályok szigorú betartatása érdekében. Azt akarta,
hogy a nıvér legyen az utolsó ebola-beteg a kórházban. Eközben a WHO-team egy része már útban
volt a Mkusa családhoz, hogy kikérdezzék az összetört szülıket, szomszédjaikat és barátaikat: meg
akarták tudni, hogyan fertızıdhetett meg Benedict. A legvalószínőbbnek az tőnt, hogy egy majom
harapta meg.
Ez azonban csak feltételezés volt. Az eboláról keveset tudtak, és éppen a még ismeretlen
információk lettek volna a legfontosabbak. Ez az amúgy nagyszámú helyi betegségnél
veszedelmesebb kór már bizonyosan évszázadok óta, vagy talán még régebben pusztított ezen a
tájon, de az orvosok csak mintegy harminc éve állapították meg, hogy nem egyszerően közönséges
„dzsungelláz”. Még mindig nem lehetett tudni, honnét terjedt el a vírus. Sokan vélték úgy, hogy a
majmok terjesztették el, azt azonban, hogy melyik faj, nem sikerült megállapítani – jóllehet szó
szerint ezerszámra fogtak be és lıttek agyon állatokat. Még az sem volt biztos, hogy az ebola
egyáltalán trópusi betegség, elsı megfelelıen dokumentált esetét ugyanis Németországban
regisztrálták. Volt egy igen hasonló betegség a Fülöp-szigeteken is.
Az ebola megjelent, majd ismét eltőnt, akár egy ártó démon, felbukkanásaira pedig nyilvánvaló
rendszerességgel került sor. Azonosított esetei nyolc-tíz évenként jelentkeztek, ez azonban csak nem
kellıképpen dokumentált feltételezés volt, mert a szakemberek, tekintettel Afrika primitív
viszonyaira, jó okkal gyanították, hogy a betegek megkapták a betegséget, amely néhány nap alatt
végzett velük – orvosi segítséget azonban nem volt idejük kérni.
 A vírus szerkezetérıl már tudtak egyet-mást, ismertek voltak a kórtünetek is, a betegség
mechanizmusa azonban továbbra is rejtélynek számított. Az orvostársadalmat ez nyugtalanította,
mert az ebola-betegek halálozási rátája elérte a nyolcvan százalékot. Öt beteg közül mindössze egy
maradt életben, azt azonban hogy miért, ugyancsak nem lehetett tudni. Mindezt tekintetbe véve az
ebola úgy volt tökéletes, ahogy volt.
Tökéletessége az emberiség által ismert legfélelmetesebb organizmussá tette. A vírust Atlantában,
a párizsi Pasteur-intézetben és néhány más intézményben tudományos-fantasztikus regényekre
emlékeztetı körülmények között tanulmányozták, míg az orvosok és technikusok védıöltözéke alig
különbözött a szkafanderektıl. Az eboláról egyelıre annyit sem tudtak, hogy megpróbálják
kikísérletezni ellene az oltóanyagot. Négy ismert változata túlságosan különbözött egymástól – a
negyediket egy bizarr incidens következtében Amerikában fedezték fel, csakhogy ez a törzs, amely a
majmokat biztosan elpusztította, az emberre érthetetlen módon semmiféle komoly hatással nem volt.
Atlantában a tudósok – akik közül egyeseket Moudi személyesen is ismert – ez idı szerint is
elektronmikroszkópjaik mellett ültek, és próbálták feltérképezni az új változat struktúráját, hogy
aztán összehasonlíthassák más ismert törzsekéivel. A folyamat akár heteket is igénybe vehetett, és
számítani lehetett arra, hogy ezek az erıfeszítések sem járnak majd több eredménnyel, mint a
korábbiak.
Nyilvánvaló volt, hogy a betegség centrumának felfedezéséig a vírus éppoly idegen marad, akárha
egy másik bolygóról származott volna ide: rejtélyes és legyızhetetlen. Tökéletes.
A Zéró Páciens, Benedict Mkusa halott volt. Testét leöntötték benzinnel és elégették, a vírus
pedig vele együtt elpusztult. Moudi ırzött tıle egy kis vérmintát, ez azonban nem volt megfelelı
minıségő. Jean-Baptiste nıvér azonban más volt. Moudi néhány pillanatig eltöprengett ezen, majd
felvette a telefont, Irán kinshasai nagykövetségét akarta hívni. Munka várt rá – és további munkák
elıkészítése. Keze, amellyel a kagylót emelte, félúton megállt a levegıben. Mi van, ha Isten
meghallgatja a nıvér imáit? Lehet, gondolta Moudi, bizony lehet. Az apáca roppant jámbor teremtés
volt, aki naponta legalább annyit imádkozott, mint bárki igazhívı Moudi szülıvárosában, Qumban,
ezenfelül szilárdan hitt Istenben, és életét a szükségben lévık szolgálatának szentelte. Ez a három
erény az iszlám öt oszlopa között is szerepelt. Moudi akár egy negyedikre is gondolhatott: a
keresztények nagyböjtje nem különbözött lényegesen a muszlim ra-madántól. Veszélyes gondolatok
voltak ezek. Ha Allah meghallgatja a nıvér imáit, akkor az, amire ı maga készül, meghiúsul –
anélkül azonban, hogy bárki tudomást szerezne róla. Ám ha Allah mégsem hallgatja meg...? Füle és
válla közé szorította a kagylót, aztán tárcsázott.
*
– Elnök úr, most már nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk.
– Igen, tudom, Arnie.
A dolog, meglehetısen furcsa módon, mostanra technikai kérdéssé vált. A holttesteket teljes
biztonsággal azonosítani kellett, hiszen senkit sem lehetett halottnak tekinteni, amíg papír nem volt
róla, és amíg egy szenátort vagy kongresszusi képviselıt holttá nem nyilvánítottak, nem lehetett
betölteni a helyét. Ez esetben pedig a kongresszus továbbra is csak üres héj maradt. Várható volt,
hogy a halotti bizonyítványokat még a nap folyamán kiadják, a „néhány állam” kormányzói pedig
egy órán belül felhívják majd Ryant, hogy kikérjék a tanácsát, vagy, hogy közöljék, mit
szándékoznak tenni maguktól. Híre járt, hogy ma legalább egy kormányzó lemond majd posztjáról,
helyébe lépı helyettese pedig egy elegáns, bár nyilvánvaló politikai megállapodás alapján delegálja
majd az Egyesült Államok szenátusába.
*
Daryaei ismerte az információk forrásait, mennyiségük azonban még így is lélegzetelállító volt.
Tizenöt évre visszamenıen mindent összeszedtek. Micsoda szerencse, hogy a nagy napilapok és
magazinok akkoriban kapcsolódtak be az elektronikus adatforgalomba, és tartalmuk könnyőszerrel
elérhetıvé vált a világhálón. A médiabirodalmak szerény ellentételezés fejében hozzáférhetıvé tették
mindazt, ami egyébként saját pincéikben porosodott volna – vagy egyetemi könyvtárakban, amelyek
névleges összeg ékért jutottak volna hozzá. A világháló egyelıre meglehetısen új és kipróbálatlan
forrás volt, de a média gyorsan torkon ragadta, hiszen segítségével ettıl kezdve sokkal könnyebben
juthatott hírekhez, mint korábban. A háló kész információkkal látta el a sajtó munkásait, a diákokat,
a különbözı speciális témák iránt érdeklıdıket – és azokat is, akik hivatalból töltötték
kíváncsiskodással napjaikat. A legnagyszerőbb azonban az volt, hogy mivel a hálón rengetegen
böngésztek, lehetetlen volt minden esetben ellenırizni, hogy ki mit és miért keres.
Daryaei amúgy is óvatos volt... pontosabban az emberei voltak azok. Európából, elsısorban
Londonból keresgéltek a hálón, vadonatúj internet-csatlakozásokat használtak, amelyek legfeljebb
addig éltek, ameddig letöltötték a szükséges adatokat. Máskor tudományos hálózatokat használtak
ugródeszkának, amelyeket amúgy is sokan kerestek fel. Keresıszavaik RYAN JOHN PATRICK,
RYAN JACK, RYAN CAROLYNE, RYAN CATHY, RYAN GYEREKEK, RYAN CSALÁD
voltak – és sok más egyéb. Szó szerint ezrével érték el a „találatokat”. A Ryan nem különösebben
ritka név, azaz olykor bakot lıttek, de a csakugyan fontos információk kiszőrése igazán nem tette
próbára képességeiket.
Az elsı igazán érdekes adatok akkor bukkantak fel, amikor Ryan harmincegy évesen Londonban
elıször tőnt fel a nyilvánosság elıtt. Még fotók is készültek róla, és bár a letöltésük idıbe telt,
megérték a várakozást. Különösen az elsı. Egy csurom vér fiatalembert ábrázolt, aki az utca kövén
ült. Micsoda lelkesítı látvány... A képen látható ifjú tökéletesen halottnak tőnt, az ajatollah azonban
tudta, hogy a sebesültek gyakran keltik ezt a benyomást. A következı néhány képen egy autóroncs és
egy kis helikopter látszott. A két felvétel közti évekbıl alig volt adat Ryanrıl: elsısorban gúnyos
szösszenetek zárt ajtók mögött lefolytatott kongresszusi meghallgatásáról. Találtak ezt-azt Fowler
elnökségének végén is – közvetlenül a kavarodás után, amit Ryan azzal idézett elı, hogy
megakadályozta egy nukleáris rakéta kilövését... és Ryan maga adta értésére Daryaeinek... a hírt
azonban hivatalosan sohasem erısítették meg, Ryan pedig soha senkivel nem beszélt az ügyrıl. Ez
fontos. Elárul valamit róla. A dolog azonban ráér.
A felesége. A sajtó bıségesen írt róla is, az egyik cikkben még a kórházi irodája számát is
megemlítették. Jó sebész. Ez szép... egy újabb anyagból az is kiderült, hogy ezután is folytatni
akarja. Kitőnı, legalább tudni lehet, hol kell keresni.
A gyerekek. A legkisebb... igen, a legkisebb ugyanabba az óvodába jár, amelyikbe annak idején a
legidısebb járt. Íme egy fotó az épületrıl. Egy riportban, amely Ryan elsı fehér házi munkájáról
szólt, az iskolát is megnevezték, ahová a két idısebb járt...
Mindez meglehetısen izgalmasnak tőnt. Amikor elrendelte a kutatást, tudta, hogy mindezt az
információt – de legalábbis a nagy részét
– meg fogja kapni. Egyetlen nap alatt több anyaghoz jutott, mintha egy teljes héten át tucatnyi
külföldön mőködı ügynök győjtötte volna a számára az információt – a lebukás komoly
kockázatával. Micsoda esztelen népség az amerikaiak... Szinte kiprovokálják a támadást. Sejtelmük
sincs a titoktartásról vagy a biztonságról. Egy dolog, hogy egy vezetı idırıl idıre a családjával
együtt megjelenik a nyilvánosság elıtt – ezt mindenki megteszi. Egészen más dolog viszont, ha
mindenki megtudhatja róla, amit igazából senkinek sem volna szabad tudnia.
Stábja majd átnézi, és keresztutalásokkal látja el a 2500 oldalnyi dokumentumpaksamétát.
Egyelıre még nem lehet rájuk terveket alapozni – egyszerő adatok. Ez azonban nem sokáig lesz így.
*
– Tudja mit? Szeretek helikopterrel bejárni – mondta Cathy Roy Altmannak.
– Csakugyan?
– Kevesebb nyőggel jár, mintha én magam vezetnék... bár nem hiszem, hogy sokáig lesz így –
tette hozzá, miközben elıbbre lépett a menzai sorban.
– Valószínőleg nem – felelte a testır. Tekintete folyamatosan pásztázta a helyiséget, ahol két
másik ügynök is tartózkodott. Igyekeztek láthatatlanná válni, de kevés sikerrel. Jóllehet a Johns
Hopkinsban két és félezer orvos dolgozott, az intézmény mindazonáltal afféle szakmai település volt,
ahol szinte mindenki mindenkit ismert, s ahol az orvosok nem viseltek fegyvert. Altman Cathy
mellett maradt, hogy ennyivel is jobban megismerje védence szokásait, s úgy tőnt, az asszony nem
bánja ezt. Vele volt a két délelıtti mőtét alatt is, Cathy pedig, mint született tanár, aprólékosan
elmagyarázta neki, mikor mit csinál. Délután órát tartott, körülbelül fél tucat diák számára. Altman
szolgálata során most elıször tanult – legalábbis olyasvalamit, aminek nemcsak a politikai életben
volt értelme. Ez utóbbit egyébként az ügynök idıvel jócskán megutálta. A következı tapasztalata az
volt, hogy SEBÉSZ annyit eszik, mint a szólásban szereplı madár. Odaértek a pénztárhoz, ahol
Cathy – bár Altman rövid ideig ellenkezett – mindkettıjük ebédjét kifizette.
– Itt én vagyok hazai pályán, Roy – jelentette ki. Körülnézett, meglátta a férfit, akivel ebédelni
akart, és Altmannal a nyomában elindult feléje. – Szevasz, Dave!
James dékán és vendége felálltak.
– Szia, Cathy! Hadd mutassam be új kollégánkat, Pierre Alexandre-t. Alex, ı Cathy Ryan...
– Ugyanaz, aki...?
– Kérem... továbbra is orvos vagyok, és...
– ...aki a Lasker-listán szerepel, igaz? – fejezte be a kérdést Alexandre, amitıl Cathy fagyossága
egy pillanat alatt feloldódott. Mosolya az egész helyiséget beragyogta.
– Igen – felelte.
– Gratulálok, doktornı! – szólt Alexandre, és odanyújtotta neki a kezét. Cathynek le kellett tennie
a tálcáját, hogy megfoghassa. Altman figyelte, s közben azon igyekezett, hogy tekintete közömbös
legyen. Kevés sikerrel.
– Ön bizonyára az elnöki testırség tagja – fordult hozzá Alexandre.
– Igen, uram. Roy Altman vagyok.
– Nagyszerő. Egy ilyen kedves és okos hölgy megérdemli, hogy védelmezzék – jelentette ki az
orvos. – Én magam most hagytam ott a sereget, Mr. Altman. Láttam magukat a Walter Reedben,
annak idején, amikor Fowler elnök lánya valami trópusi nyavalyát hozott haza Brazíliából. Én
kezeltem.
– Alex Ralph Fosterrel dolgozik – közölte a dékán, miután valamennyien leültek.
– A fertızı betegségek specialistája – mondta a testırének Cathy. Alexandre bólintott.
– Pillanatnyilag a helyemet keresem, de már van parkolójegyem, úgyhogy azt hiszem, már
csakugyan idetartozom.
– Remélem, ugyanolyan jó oktató, mint Ralph.
– Ralph csakugyan kiváló orvos – nyugtázta Alexandre. – Reggel elrepült Atlantába.
Cathy szimpatikus embernek találta az új kollégát. Franciás akcentussal beszél, és déli ember
módjára viselkedik – állapította meg magában.
– Történt valami? – kérdezte.
– Posszibilis ebola-eset Zaire-ban. Egy nyolcéves afrikai fiú. Ma reggel jött az e-mail.
Cathy szeme összeszőkült. Bár az orvoslás egy egészen más területén mőködött, mint minden
orvosnak, neki is járt a Megbetegedési és halálozási értesítı, és mindent figyelemmel kísért, amit
csak tudott. Az orvosok ugyancsak holtig tanulnak.
– Csak egy? – kérdezte.
– Aha – bólintott Alexandre. – A gyerek karját megharapta egy majom. Én is voltam odaát 1990-
ben, Fort Detrickbıl küldtek ki, a legutóbbi lokális járvány idején.
– Gus Lorenzcel? – kérdezte James dékán. Alexandre a fejét rázta.
– Nem, Gus akkoriban valami mással foglalkozott. George Westphal vezette a csoportot.
– Ó, igen, ı...
– Meghalt – erısítette meg Alex. – Mi... hm... nem beszéltünk róla, de megkapta. Én kezeltem.
Nem volt valami nagyszerő látvány.
– Mit csinált rosszul? – kérdezte James. – Én nem ismertem közelebbrıl, de Gus azt mondta, nagy
jövıt jósoltak neki. A Kaliforniai Egyetemen, ha jól emlékszem.
– George fantasztikus volt, a legjobb, akivel valaha találkoztam, és ugyanúgy vigyázott magára,
mint bármelyikünk. Sohasem jöttünk rá, hogyan történt. Mindenesetre az a lokális járvány tizenhat
emberrel végzett. Ketten élték túl, mindkettı nı volt, fiatal huszonévesek, és semmi különöset nem
tudtunk megállapítani velük kapcsolatban. Lehet, hogy egyszerően csak szerencséjük volt – mondta
Alexandre, de maga sem igazán hitte. Az ilyesminek mindenféle oka lehet. Csak épp George nem
jött rá, gondolta, pedig ez volt a dolga. – Az mindenesetre szerencse, hogy összesen csak
tizennyolcan haltak meg. Hat vagy hét hétig voltunk odaát. Vittem magammal egy puskát az
ıserdıbe, körülbelül száz majmot lıttem, de hiába, nem volt köztük vírushordozó. Azt a törzset
Ebola Zaire Mayingának hívták. Azt hiszem, épp most hasonlítják össze azzal, amit az a kisfiú
összeszedett. Sunyi kis mocsok ez az ebola, nehéz elkapni a frakkját.
– Tehát eddig csak egy áldozat van? – kérdezte Cathy.
– Úgy hírlik. Mint rendesen, nem tudják, hogyan kapta.
– Majomharapás?
– Igen, de a majmot már sohasem fogjuk megtalálni. Sohasem találjuk meg.
– Ez egy halálos betegség? – kérdezte Altman, aki nem állhatta meg, hogy be ne kapcsolódjék a
társalgásba.
– Azt hiszem, a halálozási arányszám a hivatalos becslés szerint nyolcvan százalék, uram.
Mondjuk így. Ha elıveszi a pisztolyát, aztán itt és most mellbe lı vele, jobbak az esélyeim, mintha
megkapnám azt a kis férget. – Alexandre a zsemléjét vajazta. Eszébe jutott látogatása Westphal
özvegyénél, ami nem tett jót az étvágyának. – Sıt valószínőleg sokkal jobbak, mert odaát a
Halsteadben kitőnıek a sebészek. Jobbak a leukémiások, de még a limfómások túlélési esélyei is. Az
AIDS-esekéi rosszabbak, de az a kórokozó is ad tíz évet az embernek. Az ebola viszont talán ha tíz
napot. Úgy halálos, ahogy van.
11. Majmok
Ryan minden munkáját elejétıl a végéig maga írta. Két könyve jelent meg a tengeri hadviselés
történetérıl, de ha mostanában rájuk gondolt, úgy érezte, mintha egy hipnotizır csalná elı belıle egy
elızı élete emlékeit. Számtalan cikket írt a CIA számára is. Elıször írógépen, aztán különbözı
személyi számítógépeken dolgozott. Soha nem élvezte az írást – mindig is nehéz munkának találta –,
de élvezte, hogy egyedül teheti, a maga kis szellemi világában. Élvezte továbbá, hogy senki sem
zavarja, miközben megfogalmazza gondolatait, és hogy addig keresheti kifejezésük megfelelı
módját, amíg csak az eredményt a lehetı legtökéletesebbnek nem találja. Így aztán mindig saját
gondolatai kerültek a papírra, az alkotási folyamatnak pedig ı maga volt a fıszereplıje.
Most már ez sem volt így.
Fı beszédírója a kitőnı tollú Callie Weston lett, egy filigrán termető, sötétszıke hajú kis nı. Mint
a hatalmas fehér házi stáb számos tagja, ı is Fowler elnök idejében került ide, és többé nem is
sikerült távoznia.
– Nem tetszett a beszédem, amit a templomban kellett volna elıadnia? – kérdezte Weston.
Egyenesen tiszteletlennek tőnt.
– İszintén szólva, most már tudom, hogy valami mást kellett volna mondanom – felelte az elnök,
aztán rájött, hogy mentegetızik valaki elıtt, akit alig ismer.
– Én sírtam – jelentette ki Callie, majd tartott némi hatásszünetet. Másodperceken keresztül egy
mérges kígyó rezzenéstelen tekintetével nézett az elnök szemébe. Nyilvánvaló volt: alaposan
megnézi magának. – Maga más – szögezte le végül.
– Ezt meg hogy érti?
– Úgy értem... önnek meg kell értenie, elnök úr. Fowler elnök engem azért alkalmazott, mert
együtt érzınek akart tőnni... szegény ember több tekintetben is elég jellegtelen figura volt. Durling
megtartott, mert nem volt senkije, aki jobb lett volna nálam. Állandó háborúban vagyok a stáb
tagjaival. Szeretik átírni a szövegeimet. Én meg nem állhatom, ha ezek a herék átszerkesztik, amit
írok. Viaskodunk. Arnie gyakran megvéd engem, mert a kedvenc unokahúgával jártam iskolába, és
mert én vagyok a legjobb abban, amit csinálok, mindazonáltal óriási púp vagyok az egész stáb hátán.
Jó, ha tudja ezt.
A magyarázat logikus volt, csak épp a lényeget nem érintette.
 – Miért vagyok én más? – kérdezte Jack.
– Maga azt mondja, amit csakugyan gondol, és nem azt, amirıl úgy gondolja, hogy az emberek
hallani szeretnének magától. Nem lesz könnyő írnom magának. Nem meríthetek a megszokott
forrásból. Meg kell tanulnom úgy írni, ahogyan mindig is szerettem volna, és ahogyan maga beszél,
ahelyett, hogy azt írnám, amiért eddig a fizetésemet kaptam. Nem lesz könnyő – mondta az
elnöknek, mint aki máris készül az erıpróbára.
– Értem.
Mivel Ms. Weston nem volt tagja a stáb belsı körének, Andrea Price a falnak támaszkodva
hallgatta (ha nem az Ovális Irodában vannak, nyilván egy sarokba húzódik). Rezzenéstelen arccal
figyelte a jelenetet, legalábbis igyekezett közönyösnek mutatkozni. Ryan próbált olvasni Price
gesztusaiból. A különleges ügynök szemlátomást nem sokat törıdött Westonnal. Jack eltőnıdött,
vajon miért nem.
– Nos, mit tud összehozni néhány óra alatt?
– Attól függ, mit akar mondani, uram – felelte a beszédíró. Ryan néhány mondatban kifejtette
neki. Weston nem jegyzetelt, egyszerően magába szívta, amit hallott, majd elmosolyodott, és így
szólt:
– Ezek ki fogják készíteni magát, és ezt tudja is. Talán Arnie még nem mondta, talán a stábból
még senki sem mondta, esetleg nem is fogja mondani, de így lesz.
Ennek hallatán Price ügynök ellökte magát a faltól, most már nem támaszkodott, hanem
egyenesen állt.
– Mibıl gondolja, hogy itt akarok maradni? – érdeklıdött Ryan. Weston pislogott.
– Bocsásson meg. Még nem szoktam meg igazán ezt az egészet.
– Kezd ez a beszélgetés egész érdekes lenni, de én...
– Tegnapelıtt a maga egyik könyvét olvastam. Nem mondhatni, hogy ragyogó stiliszta, nem
túlságosan elegáns, ne vegye rossz néven, ez csak technikai megjegyzés, de igenis egyértelmően és
világosan fogalmaz. Nekem tehát vissza kellett vennem a magam retorikus stílusából, hogy úgy
hangozzék, mint a magáé. A mondatai rövidek, a nyelvtana jó. Azt hiszem, katolikus iskolákba járt.
Nem szédíti az embereket, az egyenes beszédet kedveli. – Elmosolyodott. – Milyen hosszú legyen a
beszéd?
– Mondjuk tizenöt perc.
– Három óra múlva itt vagyok – ígérte Weston és felállt. Ryan bólintott, ı pedig kiment az
irodából. Az elnök Price-ra nézett.
– Bökje ki! – mondta neki.
– Azoknak odaát tényleg nagyon elegük van belıle. Tavaly rárontott a stáb egyik alacsonyabb
rangú tagjára, egy testırnek kellett leszednie róla.
– Mi volt az ok?
– A fickó valami csúfat mondott a beszédeire, aztán úgy nyilatkozott, hogy szerinte Weston
családjában sincsen rendben valami. Másnap kilépett. Nem nagy kár érte – állapította meg Price. –
Weston viszont egy arrogáns primadonna. Nem kellett volna mondania, amit mondott.
– És ha igaza van?
– Uram, ez nem az én hatásköröm, de valami...
– Igaza van?
– Ön csakugyan más, elnök úr – ismerte el Price. Arról azonban, hogy ez szerinte jó vagy rossz,
hallgatott, Ryan pedig nem firtatta.
Az elnöknek mindenesetre más tennivalói voltak. Felemelte az asztalon lévı telefon kagylóját.
Egy titkárnı jelentkezett.
– Tudná nekem kapcsolni George Winstont a Columbus-csoporttól?
– Igen, elnök úr, elıkerítem önnek – felelte a titkárnı. Nem tudta fejbıl a telefonszámot, ezért
áttelefonált a hírközlési irodába. Odalent egy tengerészaltiszt már a kezében tartott egy cédulát, rajta
a számmal. Beolvasta a telefonba. Nyomban ezután odanyújtotta a cédulát a szomszédos széken ülı
tengerészgyalogosnak, aki erre elıkotort a zsebébıl egy negyeddollárost, és a vigyorgó altisztnek
adta.
– Elnök úr, adom Mr. Winstont – hallatszott a titkárnı hangja a házi telefonban.
– George?
– Igen, uram.
– Milyen gyorsan tud idejönni?
– Jack... elnök úr... épp a dolgaimat próbálom ismét rendbe szedni, és...
– Milyen gyorsan? – kérdezte Ryan most már nyomatékosabban. Winstonnak egy pillanatig
gondolkodnia kellett. Gulfstreamjének legénysége ma szabadnapos volt... A newarki reptérre eljutni
pedig…
– A következı vonatot még elérem – mondta.
– Tudassa, melyikkel jön, kiküldık valakit maga elé.
– Rendben, de tudnia kell, hogy én sajnos nem tudok...
– Már hogyne tudna. Hamarosan látjuk egymást. Viszlát. – Ryan letette a kagylót, és Price-ra
nézett. – Andrea, küldjön ki elé egy kocsit meg egy ügynököt a pályaudvarra.
– Igen, elnök úr.
Ryan megállapította: tetszik neki, hogy parancsokat adhat, amelyeket végre is hajtanak.
*
– Nem szeretem a fegyvereket! – jelentette ki az asszony, elég haragosan, hogy néhány fej feléje
forduljon, de a gyerekek aztán tovább foglalatoskodtak színes ceruzáikkal és rajztömbjeikkel.
Szokatlanul sok volt körülöttük a felnıtt, hárman közülük fülhallgatót viseltek, a hozzá tartozó
spirális dróttal. İk hárman egy érkezı nı felé fordultak. Mint az osztag parancsnoka, Don Russell
ment elébe.
– Jó napot – üdvözölte, odamutatva neki szolgálati igazolványát. – Miben segíthetek?
– Maguknak okvetlenül itt kell lenniük?
– Igen, asszonyom, itt. Szabadna kérnem a nevét?
– Minek? – firtatta Sheila Walker.
– Nos, asszonyom, az ember szereti tudni, kihez van szerencséje, nem igaz? – érvelt Russell, és
érvelésében volt is valami. Szeretett továbbá utánanézni az effajta emberek hátterének is.
– İ Mrs. Walker – mondta Marlene Daggett, a Hétmérföldes óvoda tulajdonosa és igazgatója.
– Akkor az ı fia Justin, az a kissrác ott, igaz? – mosolyodott el Russell. A négyesztendıs fiúcska
éppen tornyot épített fakockákból amelyet aztán a jelenlévık általános mulatságára fel is döntött.
– Egyszerően nem állhatom a fegyvereket, és nem szeretem, ha gyerekek közelében vannak.
– Mrs. Walker, mi elıször is a jó oldalon állunk, és tudjuk, hogyan viseljük a fegyvereinket
biztonságosan. Másodszor, a szabályzatunk elıírja, hogy mindig legyen nálunk pisztoly.
Harmadszor, kérem, hogy így fogja fel a dolgot: a fia most olyan biztonságban van, amilyenben soha
többé nem lesz. Egy pillanatra sem kell aggódnia, hogy idejön valaki, és például elrabolja a
gyermekét a kinti játszótérrıl.
– Miért éppen itt kell lennie annak a kislánynak? – Russell megértıen mosolygott.
– Mrs. Walker, nem Katie lett elnök, hanem az édesapja. Joga van, hogy normális gyerekéletet
éljen, éppúgy, mint az ön Justinjának.
– De ez veszélyes, és...
– Ameddig mi itt vagyunk, nem – nyugtatta meg az ügynök. Az asszony hátat fordított neki. –
Justin! – mondta, mire a kisfiú odanézett, és meglátta anyját, kezében a kabátjával. Várt néhány
pillanatig, aztán egy ujjal megbökte építményét, amely erre eldılt, akár egy kivágott fa.
– A jövı mérnöke – hallotta fülhallgatójában Russell. – Ellenırzöm az autója rendszámát.
Don odabiccentett az ajtónyílásban álló ügynöknınek. Húsz perc múlva újabb dossziét kell majd
átnézniük... Valószínőleg az derül majd ki belıle, hogy Mrs. Walker valamiféle ezoterikus magevı,
de ha esetleg pszichiátriai kórtörténete vagy netán – bár ez nem valószínő – priusza is van, jó lesz
odafigyelni rá. Russell tekintete automatikusan végigpásztázta a helyiséget, majd megrázta a fejét.
HOMOKOZÓ normális gyerek volt, és normális gyerekek vették körül. Ebben a pillanatban kezdett
rajzolni színes ceruzával egy üres papírlapra, arcán feszült koncentráció tükrözıdött. Mögötte volt
egy normális nap, egy normális ebéd és egy normális szundikálás, és hamarosan elindul, hogy
egyáltalán nem normális módon hazavigyék határozottan nem normális otthonába. Katie nem figyelt
fel a szóváltásra. A gyerekek elég okosak ahhoz, hogy gyerekek legyenek, ami a szüléikrıl már
korántsem mondható el.
Mrs. Walker kivitte fiát a családi kocsihoz, amely kevésbé meglepı módon egy Volvo volt.
Becsatolta a hátul lévı gyerekülésbe. Az ügynöknı további ellenırzés céljából feljegyezte a kocsi
rendszámát. Tudta, hogy semmi igazán fontos nem derül majd ki, de az ellenırzést mindenképpen
elvégzik, mert mindig volt valami halvány esély arra, hogy...
Ebben a pillanatban eszébe jutott, miért kell óvatosnak lenniük. Ugyanabban a Hétmérföldes
óvodában voltak, ahová Ryanék ÁRNY-a apró korától járt, az Annapolis feletti Ritchie fıút mellett.
A csirkefogók az út túloldalán álltak lesben, aztán egy közönséges furgonnal követték SEBÉSZ öreg
Porschéját, és az 50-es út hídjánál csinos kis csapdát állítottak neki, majd utóbb, menekülésük során
végeztek egy állami rendırrel is. Dr. Ryan akkor épp SHORTSTOP-pal volt terhes. HOMOKOZÓ
akkoriban a jövı zenéje volt, még csak nem is álmodtak róla. Mindez furcsa érzéseket keltett
Marcella Hilton különleges ügynökben. Ismét egyedül élt – kétszer is elvált, saját gyerekei nem
voltak. Az, hogy gyerekek vették körül, bármilyen kemény profi volt is, kissé megérintette a szívét.
Úgy gondolta, hogy a dologról vagy a hormonjai tehetnek, vagy az, hogy mégiscsak nıi agya van, de
lehet, hogy egyszerően csak szerette a gyerekeket, és neki nem volt sajátja. Akárhogyan is, a
gondolatra, hogy valaki szándékosan ártani akarjon egy gyereknek, egy pillanatra megborzongott,
mintha egy hideg szélroham csapta volna meg.
Ez a hely nagyon sebezhetınek tőnt számára. És bıven akadtak emberek a világban, akik
szemrebbenés nélkül ártottak volna egy kisgyereknek. A szemközti épület még mindig állt, igaz, a
HOMOKOZÓ-csoport hat ügynöke ırizte. Néhány hét múlva már csak hárman vagy négyen lesznek.
Az elnöki testırség nem az a mindenható szervezet volt, amelynek az emberek hitték. Hát persze,
nagy erıt képviselt, és a tagjai mindent tudtak, amit a nyomozásról tudni lehetett. A szövetségi
rendıri erık közül egyedül az elnöki testırség kopogtathatott be valakihez, aki esetleg veszélyes
lehetett, hogy „barátságosan” kihallgassák, de ha egy ilyen ügy bíróság elé került, a feltételezés
alapjául szolgáló gyanúokot nem mindig fogadták el. Az effajta kihallgatások célja az volt, hogy
tudatosítsák az illetı személyben, hogy attól fogva szemmel tartják, s bár erre valójában nem került
sor – az elnök biztonsági szolgálatának mindössze ezerkétszáz embere mőködött az országban –,
puszta megjelenésük is elegendı volt, hogy halálra rémítsenek valakit, aki rossz helyen rosszul talált
szólni.
A fenyegetést azonban nem az effélék jelentették. Ameddig az ügynökök megtették, amit meg
kellett tenniük, az ilyen alkalmi fenyegetés nem jelentett életveszélyt. Az efféle emberek szinte
mindig elárulták szándékaikat, az ügynökök pedig tudták, mire figyeljenek. Az ilyeneket valamelyest
cl lehetett rettenteni, ha a biztonságiak demonstrálták erejüket, de a hatásos erıdemonstráció sokba
került, visszás érzéseket keltett, bírálatokra adott alkalmat.
Hiltonnak eszébe jutott egy másik eset, amelyre néhány hónappal SEBÉSZ, ÁRNY és a még meg
sem született SHORTSTOP elleni támadás után került sor. Egy egész szakasz, gondolta. Az ügyet
esettanulmányként oktatták a szolgálat beltsville-i akadémiáján. A történteket a Ryan házban
rekonstruálták, film is készült róla. Chuck Avery kiváló, tapasztalt vezetı ügynök volt, mégis
túljártak az eszén – és az egész szakaszáén. Újoncként Hilton is látta a felvételt, amelyen elemezték,
hogy a testırök mit és hogyan rontottak el. Ijesztınek találta, hogy Averyék milyen könnyen
elkövették azt a kis hibát, amelyet aztán a balszerencse és a rossz idızítés is súlyosbított...
– Igen, tudom... – hallotta a háta mögül. Megfordult, és Don Russellt pillantotta meg, aki egy
mőanyag kávéspohárral a kezében kijött, hogy szippantson egy kis friss levegıt. Odabent most egy
másik ügynök ırködött.
– Ismerte Averyt?
 – Két évvel felettem járt az akadémián. Okos és körültekintı fickó volt, úgy lıtt, mint az ördög.
Sötétben, harminc méterrıl, két golyót küldött az egyik elkövetı mellkasába... de ebben a szakmában
az ember apró hibákat sem követhet el, Marci...
Az ügynöknı ismét megborzongott. Ez az a borzongás, amitıl az ember úgy érzi, szeretné
megmarkolni a pisztolyát, csak hogy ellenırizze: nála van. A borzongás, amely eszébe juttatja, hogy
készen áll, hogy szükség esetén megteheti, amit meg kell tennie, a borzongás, amely emlékezteti: ha
eltalálják is, az lesz az utolsó tudatos gondolata, hogy az egész tárat beleeressze a támadóba.
Aztán a borzongás elmúlik, az ember megrázza a fejét, és a látomás tovatőnik.
– Szép kislány ez a Katie – jelentette ki Marcella.
– Kislányban nemigen láttam még csúnyát – nyugtázta Don. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy
ne aggódjon, nagyon vigyázunk rá. Az ügynökök azonban nem mondtak, sıt nem is gondoltak
ilyesmit. Ehelyett mindkét irányban végignéztek az úton, vetettek egy pillantást a túloldali fákra és a
Ritchie fıút másik oldalán álló épületre.
Arra gondoltak, vajon nem kerülte-e el valami a figyelmüket, és hogy mennyi pénzt költhetnek
biztonsági kamerákra.
*
George Winston megszokta, hogy valaki mindig fogadja, s ez nagy büszkeséggel töltötte el.
Amikor kiszállt a repülıgépbıl – márpedig szinte kizárólag repülın utazott –, mindig várta valaki,
hogy elvezesse a kocsihoz, amelynek vezetıje ismerte a legrövidebb utat oda, ahová George menni
akart. Nem kellett kocsit bérelnie a Hertznél, ostoba kis térképeket böngésznie, idırıl idıre
eltévednie. Nem volt olcsó mulatság, de megérte, mert az idı volt a legnagyobb érték, hiszen az
ember csak egy bizonyos mennyiséggel – egy életnyivel – rendelkezett belıle, magát a pontos
mennyiséget viszont nem ismerte.
Az expressz begördült a Union vasútállomás hatos vágányára. Winston útközben egy ideig
olvasott, aztán Trenton és Baltimore között szundított egy jót. Kár, hogy a vasúttársaságok ráfizetnek
a személyszállításra... a légtérhasználatért nem kell ugyan fizetniük, de a vonalaikat ki kell építeniük.
Kár. Fogta az aktatáskáját és a kabátját, és elindult az ajtó felé. Útjában csaknem feldöntötte az elsı
osztály pincérét.
– Mr. Winston? – érdeklıdött egy férfi.
– Úgy van.
A férfi elébe tartott egy bır igazolványtartót, és közölte, hogy szövetségi ügynök. Nincs egyedül –
állapította meg Winston. A másik férfi tılük tízméternyire, kigombolt kabáttal várakozott.
– Kérem, kövessen, uram – mondta az ügynök: újabb három elfoglalt ember indult egy fontos
megbeszélésre.
*
Számos efféle dosszié volt, és mindegyik olyan vastag, hogy a dokumentumokat már eleve úgy
szerkesztették, hogy elférjenek valahogy az iratszekrényekben. Még így is jobban jártak azonban,
mintha papír helyett számítógépeket alkalmaztak volna, mert nyugaton nehéz volt olyan
komputereket beszerezni, amelyek az itteni nyelvet is jól használják.
Az adatok ellenırzése nem ígérkezett nehéz feladatnak. Egyrészt a már meglévı cikkekbıl
származó információkat újabbak is megerısítik, illetve pontosítják majd. Másrészt személy szerint ı
is sok mindent egyszerően ellenırizhet, hiszen néhány helyszínen maga is járt, legalábbis elhaladt
elıttük kocsival. Figyelıket is kirendelhet az utakra... igaz, ez kissé kockázatos.
Bármilyen óvatos és alapos is azonban az amerikai elnöki testırség, ık sem mindenhatóak. Ennek
a Ryan fickónak családja van, a felesége dolgozik, a gyerekei iskolába járnak, magának Ryannek
pedig van egy idıbeosztása, amelyhez tartania kell magát. A rezidenciájukon biztonságban vannak –
azaz meglehetıs biztonságban, hiszen soha semmilyen állandó tartózkodási hely nem teljesen
biztonságos – ez a biztonság azonban nem kíséri el ıket mindenhová!
A siker mindenekelıtt a tervezéstıl és a finanszírozástól függött. Kerítenie kellett egy mecénást.
*
 – Mennyire van szüksége? – kérdezte a kereskedı.
– Mennyije van? – kérdezett vissza a leendı vevı.
– Nyolcvanat bizonyosan tudok szerezni. Talán százat is – felelte a kereskedı, és belekortyolt a
sörébe.
– Mikorra?
– Egy héten belül. Megfelel?
A megbeszélés helyszíne a kenyai Nairobi volt: ebben az afrikai fıvárosban sok ilyen üzletet
kötöttek.
– Biológiai kutatásokhoz kell?
– Igen, a megbízóm alkalmazásában álló tudósok egy igen érdekes projekten dolgoznak.
– Vajon miféle projekt lehet az? – kérdezte a kereskedı.
– Ennek közlésére nem vagyok felhatalmazva – hangzott tárgyalópartnere korántsem meglepı
válasza. Akkor sem felelt volna, ha a kérdés ügyfele személyére vonatkozik. A kereskedı nem
reagált, kíváncsisága ugyanis tisztán emberi, nem pedig szakmai jellegő volt. – Ha elégedettek
leszünk önnel, esetleg további megrendelésekre számíthat – tette hozzá.
A szokásos csábszöveg – gondolta a kereskedı. Bólintott, majd áttért az alku érdemi részére.
– Meg kell értenie, kérem, hogy az ilyesmi nem olcsó dolog. Össze kell szednem az embereimet.
Találniuk kell egy kis populációt az ön által kívánt állatból. Ott vannak aztán a befogás és a szállítás
nehézségei, a kiviteli engedélyek, a szokásos bürokratikus nehézségek.
Természetesen a kenıpénzekre gondolt. Az utóbbi néhány évben a kereskedık egyre több afrikai
zöld majmot exportáltak. Jó néhány vállalat használta ıket kísérleti célokra. A majmok számára ez
általában nem sok jót jelentett, majomból azonban volt elég. Az „afrikai zöld” nem volt
veszélyeztetett faj, a kereskedıt azonban az sem érdekelte volna különösebben, ha történetesen az.
Az állatok bevételi forrást jelentettek országa számára, úgy, ahogyan az olaj az arabok számára,
kemény valutáért lehetett eladni ıket. İ maga nem rajongott értük. Bár a turisták „okos”-nak találták
ıket, haraptak és köpködtek, és általában csúf kis koldusok voltak. Pusztították az apró területeken
gazdálkodó kisparasztok gabonaföldjeit is, akik ezért – mondhattak bármit a vadvédelmiek – szívbıl
utálták ıket.
– Ezek nem igazán a mi problémáink. A mi szempontunk a gyorsaság. Tapasztalni fogja, hogy ha
megbízhatóan teljesíti a megbízatást, nem garasoskodunk majd.
– Ó... – mondta a kereskedı, és kiitta a sörét. Felemelte a kezét, és pattintott az ujjával: újabb italt
rendelt. Közölte, mennyit kér. Az ár tartalmazta saját költségeit, a vadbefogók javadalmazását,
ezenfelül a vámosoknak, a rendıröknek, illetve a néhány középszintő közigazgatási embernek
adandó kenıpénzeket. És természetesen saját nettó hasznát is, ami a helyi gazdasági viszonyok
figyelembevételével egészen méltányos összeg volt. Nem mindenki volt ilyen szerény.
– Rendben – egyezett bele kurtán az idegen, majd ivott az üdítıjébıl.
A kereskedı majdhogynem csalódást érzett, mert szerette az alkudozást, amely olyannyira
hozzátartozott az afrikai piachoz. Hiszen még alig kezdett bele, hogy kifejtse, milyen nehéz és
bonyolult is az ı feladata.
– Öröm önnel üzletet kötni, uram – mondta mindazonáltal. – Hívjon fel... mondjuk öt nap múlva.
A vevı bólintott. Megitta az italát és indult. Tíz perccel késıbb telefonált: aznap ebben az ügyben
már harmadszor hívta a követséget. Nem tudta viszont, hogy mások ugyanilyen hívásokat
bonyolítanak le Ugandában, Zaire-ban, Tanzániában és Maliban.
*
Jack még emlékezett elsı jelenésére az Ovális Irodában, ahogyan a titkárnık szobáján át eljutott
az ívelt falban nyíló díszes ajtóhoz, amely a tizennyolcadik századi paloták emlékét idézte fel benne.
A Fehér Ház valójában az is volt, jóllehet az akkori szokásokhoz és viszonyokhoz képest szerény
kivitelben. Az embernek, különösen verıfényes napokon, elıször az ablakok tőntek fel. Vastag
üvegtábláik miatt zöldnek látszottak, akár egy roppant különleges hal számára tervezett akvárium
falai. A következı látványosság a nagy faasztal volt. Mindig félelmetesnek érezte, különösen, ha az
elnök is ott állt mellette, és várta. Azért jól van ez így – gondolta Ryan. Most ennyivel is könnyebb a
dolgom.
– Isten hozta, George – nyújtott kezet vendégének.
– Üdvözlöm, elnök úr – felelte nyájasan Winston, tudomást sem véve a közvetlenül mögötte álló
biztonságiakról, akik készen álltak, hogy elkapják, ha valami nem helyénvaló dolgot tenne. Nem is
kellett megszólalniuk, a látogató érezte a jelenlétüket: tekintetük úgy fúró-dott tarkójába, akár a
lézersugár. Winston mindenesetre kezet rázott Ryannel, miközben azért megengedett magának egy
hamiskás mosolyt. Nem voltak túlságosan közeli ismerısök. A japán konfliktus idején jó
együttmőködés alakult ki köztük. Már korábban is összefutottak néhány kisebb jelentıségő
társadalmi eseményen, és Winston az üzleti életben úgy hallotta, hogy Ryan diszkréten, de
hatékonyan végzi a munkáját. Valami haszna csak volt, hogy olyan sokáig dolgozott a hírszerzésben.
– Foglaljon helyet – intett. Jack az egyik kanapé felé. – Lazítson egy kicsit. Milyen útja volt?
– A szokásos.
Látszólag a semmibıl feltőnt egy tengerészpincér, töltött két csésze kávét – most volt ugyanis a
kávézás ideje. Winston kitőnınek találta a kávét, és az aranyszélő porceláncsésze is megnyerte a
tetszését.
– Szükségem van magára – szólt Ryan.
– Nézze, elnök úr, rengeteg veszteség ért...
– ...miként a hazáját is.
– Sohasem vágytam kormányzati megbízatásra, Jack – felelte gyorsan Winston.
Ryan hozzá sem nyúlt a csészéjéhez.
– Miért gondolja, hogy akarom magát? George, én voltam kormánytisztviselı, magam is
csináltam a dolgot. Több ízben is. De most össze kell állítanom egy csapatot. Ma este beszédet
mondok majd, és magának alighanem tetszeni fog a tartalma. Nos, elıször is, szükségem van
valakire, aki a pénzügyet irányítja. A védelmivel nincs gondom. A külügy jó kézben van Adlernél.
De a legsürgısebb tennivalóm, hogy rábízzam egy új emberre a pénzügyi tárcát. Szükségem van
valakire, aki ért az ilyesmihez. Maga ért. A múltjában minden rendben van?
– Arra mérget vehet. Minden filléremet törvényes úton szereztem, ezt mindenki tudja!
Winston berzenkedett, míg aztán rájött, hogy Ryan kérdésének épp ez volt a célja.
– Helyes. Kell nekem valaki, akiben megbízik a pénzvilág. Maga ilyen. Szükségem van valakire,
aki tudja, hogy mi nem mőködik, és mit kell helyrehozni, illetve, hogy mi mőködik, és mit nem kell
helyrehozni. Maga tudja. Kell nekem valaki, aki nem politikus. Maga nem az. Szükségem van egy
hidegfejő profira, és George, ami a legfontosabb, nekem olyasvalaki kell, aki ugyanúgy fogja utálni a
beosztását, mint én az enyémet.
– Ezt pontosan hogy érti, elnök úr?
Ryan egy pillanatra hátradılt, behunyta a szemét, majd belekezdett:
– Harmincegy éves koromban álltam a kormány szolgálatába. Egyszer kiléptem, akkor is
megálltam a helyem, de aztán újra visszaszippantottak, és most itt vagyok. – Ismét kinyitotta a
szemét. – Amióta munkába álltam az ügynökségnél, belülrıl kellett látnom, hogy mennek a dolgok.
És tudja mit? Sohasem tetszett. Én a Wall Streeten kezdtem, ugye emlékszik, és akkor is helytálltam,
nemde? Úgy képzeltem, ha majd elég pénzt szereztem, tudós leszek. Nekem a történettudomány a
szívem csücske, s azt gondoltam, majd tanítok, kutatok és írok, kiderítem, hogyan történtek a dolgok,
és amit megtudtam, továbbadom. Majdnem sikerült is, és jóllehet a dolgok végül is nem pontosan így
alakultak, de azért jócskán kutattam és tanítottam. Szóval, George, összeállítok egy csapatot.
– Mi célból?
– A maga dolga a pénzügyek rendbetétele. Monetáris és költségvetési politika.
– Úgy érti, hogy...
– Igen.
– Semmi politikai bohóckodás?
Ezt meg kellett kérdeznie.
 – Nézze, George, én nem tudom, hogyan kell politikusnak lenni, és nem is érek rá megtanulni.
Sohasem szerettem az efféle játszmákat. Sohasem kedveltem azokat, akik benne vannak, a
többségüket legalábbis nem. Egyszerően csak tılem telhetıen próbáltam szolgálni a hazámat, hol
sikerült, hol nem. Nem volt más lehetıségem. Emlékszik, ugye, mivel kezdıdött? Meg akartak ölni a
családommal együtt. Nem akartam, hogy beszippantsanak, de az isten verje meg, rájöttem, hogy
valakinek meg kell próbálnia elvégezni a munkát. Soha többé nem fogom egyedül csinálni, George,
de eszemben sincsen, hogy az összes megürült helyet aktatologatókkal töltsem be, akik úgymond
tudják, hogyan mőködik a „rendszer”, érti? Olyan embereket akarok látni magam körül, akiknek
gondolataik vannak, nem pedig politikusokat a határidınaplóikkal.
Winston letette a kávéscsészéjét, s közben igyekezett, hogy ne csörömpöljön vele a csészealjon.
Kissé meg is lepte, hogy a keze nem remeg. Ryan ajánlata jóval nagyobb perspektívákat nyitott meg
elıtte, mint az az állás, amelyet mindenképpen vissza akart utasítani. A dologban talán még több is
volt, mint elsı ránézésre látszott. El kell majd szakadnia a barátaitól – persze nem teljesen.
Mindenesetre az intézkedéseit nem az befolyásolja majd, hogy a Wall Streetiek mennyi kampány-
hozzájárulást juttatnak az elnöknek a sok jó fejében, amit viszont a kincstár tesz velük... Ez mindig is
így ment, és bár ı maga sohasem volt benne a játékban, eleget beszélt a játékosokkal, akik a
rendszert mőködtették, merthogy a dolgok már csak így mentek.
– A franc egye meg – mondta halkan, félig-meddig magának. – Komolyan beszél, ugye?
A Columbus-csoport alapítójaként akkora felelısséget vett magára, amit felfogni is csak kevesen
voltak képesek – legfeljebb azok, akik maguk is valami hasonlóra vállalkoztak, s ilyenekbıl
általában sohasem volt elég. Közvetve vagy közvetlenül szó szerint emberek milliói bízták rá a
pénzüket, azaz elméletileg csillagászati összegeket sikkaszthatott volna. Mindazonáltal nem tette.
Ami azt illeti, törvénytelen lett volna, megingatta volna a költségvetést, .ezzel együtt és ráadásul
pedig egy csomó szegény ember helyzetét is. De nem is ez volt a fı ok, hanem az, hogy azok az
emberek megbíztak benne, hitték, hogy tisztességes és okos, úgy kellett hát kezelnie a pénzüket, mint
a sajátját. Sıt talán kicsivel még annál is jobban, mert ık, ellentétben a gazdagokkal, nem
kockáztathattak. Gyakran kapott meleg hangú leveleket özvegyektıl, ami kedves dolog volt, de ı
magától tette, amit tett. Attól függetlenül, hogy az ember becsületes vagy sem, a becsületesség, mint
egy filmíró egyszer megállapította, az ember ajándéka önmaga számára. Szellemes gondolat,
állapította meg magában Winston. És persze meg is éri... Ha valaki jól végzi a dolgát, valószínő,
hogy kivívja az emberek elismerését, az igazi elégtétel azonban az, ha tudjuk, hogy megálljuk a
helyünket. A pénz csak valami fontosabb dolog eredménye, mert a pénz múlékony, de a tisztesség
nem az.
– Adópolitika? – puhatolózott Winston.
– Elıször talpra kell állítanunk a kongresszust – emlékeztette Ryan –, de az is.
Winston nagy levegıt vett.
– Ez bizony nagyon nagy feladat, Ryan.
– Maga mondja nekem? – kérdezte az elnök, aztán elmosolyodott.
– Nemigen fogok barátokat szerezni vele...
– Kinevezem az elnöki biztonsági szolgálat fejévé is. İk majd megvédik magát, ugye, Andrea?
Price ügynök nem szokott hozzá, hogy bevonják az effajta megbeszélésekbe, de tartott attól, hogy
ezentúl hozzá kell szoknia.
– Ó, igen, elnök úr – felelte.
– Jelenleg roppant szakszerőtlenül mennek a dolgok – állapította meg Winston.
– Akkor lásson hozzá, és hozza rendbe ıket – felelte Ryan.
– Vér fog folyni...
– Szerezzen be egy felmosórongyot. Azt akarom, hogy csináljon rendet a pénzügyben, tegye
áramvonalasabbá, és vezesse, ahogy akarja, csak eredménye legyen. Hogy hogyan csinálja, a maga
gondja. Ugyanezt akarom elérni a hadügyek terén is. Az ı legnagyobb gondjuk adminisztratív
természető. Szükségem van valakire, aki kézben tudja tartani az ügymenetet, és ki tudja irtani a
bürokráciát. Nagy hasznát vennénk. Ez a legnagyobb gondunk valamennyi kormányügynökségnél.
– Ismeri Tony Bretanót?
– A TRW-tıl? Annak idején a mőholdas tévécsatornájukat irányította...
Ryan emlékezett rá, hogy az illetıt annak idején jelölték valamilyen vezetı beosztásra a
Pentagonban, ı azonban egyszerően visszautasította ezt. Jó néhány rátermett ember utasított vissza
effajta ajánlatokat. Ryan nem akart több ilyen példát.
– A Lockheed-Martin néhány héten belül megkaparintja, legalábbis az én forrásaim szerint. Az
ilyen akciói miatt áll egyre jobban a Lockheed. Utánanézettünk az egyik emberünkkel: Bretano két
év alatt ötven százalékkal növelte a TRW profitját. Nem rossz egy mérnöktıl, akinek egy kukkot
sem kellene értenie a menedzseri feladatokhoz. Néha együtt golfozom vele. Hallania kellene, hogy
ordít, ha a kormánnyal való együttmőködésrıl van szó.
– Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele.
– A Lockheed igazgatótanácsától szabad kezet kap, hogy...
– Ez a dolog lényege, George.
– És ami az én feladatomat illeti? Úgy értem, tılem mit vár? A szabály az, hogy...
– Tudom. Megbízott pénzügyminiszter lesz, amíg ismét rendbe nem hozzuk a dolgokat.
Winston bólintott.
– Helyes. Ide kell hoznom magammal néhány emberemet.
– Én nem fogom megmondani magának, hogyan csinálja. Még csak minden tennivalóját sem
közlöm. Csak azt akarom, hogy csinálja meg, George. Csak mindenrıl idıben számoljon be nekem.
Nem az újságokból akarok értesülni az eseményekrıl.
– Mikor kezdeném?
– Az iroda éppen üres – felelte Ryan.
– Még beszélnem kell a dologról a családommal – hangzott Winston utolsó ellenvetése.
– Tudja, George, ezekben a kormányhivatalokban mindenféle van, telefon is... nézze, én tudom, ki
maga. Tudom, mivel foglalkozik. Lehet, hogy belılem is lehetett volna hasonló, de engem, azt
hiszem, egyszerően sohasem... elégített ki, hogy egyszerően csak pénzt csináljak. Többször is
újrakezdeni, igen, az más volt. Hát persze, pénzzel bánni fontos dolog. Én magam sohasem
szerettem, de orvos sem akartam volna lenni. Különbözı pompás szélütések, meg a többi. Viszont
tudom, hogy jó néhányszor ült olyan asztaloknál, ahol sör és perec mellett arról beszélgettek, hogy
mekkora a kupleráj Washingtonban, íme, itt a soha vissza nem térı alkalom az ön számára, George.
Soha többé senkivel nem fog megtörténni, hogy nem politikai megfontolásokból nevezik ki
pénzügyminiszterré. Soha. Nem utasíthatja vissza, mert soha többé nem bocsátana meg magának,
hogy megtette. Winston azon tőnıdött, hogy lehet valakit ilyen tökéletesen sarokba szorítani egy
olyan szobában, amelynek nincsenek sarkai. – Kezd belejönni a politikába, Jack – állapította meg. –
Andrea, új fınöke van – mondta rangidıs testırének az elnök. Andrea Price a maga részérıl
megállapította, hogy Callie Weston végsı soron tévedett.
*
A hír, miszerint az elnök ma este beszédet mond, feje tetejére állította a gondosan kidolgozott
napirendet – igaz, mindössze egyetlen napra. Jóval komolyabb gondot okozott azonban, hogy ezzel
az eseménnyel egy idıben egy másik is várható volt. A politikában, ahogyan az élet valamennyi más
területén is, minden az idızítésen múlott, márpedig a konkurencia elıkészületei már egy hete folytak.
Szó sem volt arról, hogy a szervezık rutinból dolgoztak volna, hiszen ilyen akciót még soha senki
nem készített elı. Edward J. Kealty stábja mindössze feltételezésekbıl indult ki, igaz, e
feltételezések többnyire helytállónak bizonyultak, másként Kealty sohasem jutott volna el oda, ahová
végül is eljutott. A Kealty-stáb tagjai, kényszeres játékosok módjára senkiben sem bíztak – sem az
asztalban, sem a játékostársakban –, és valahányszor meghoztak egy döntést, egy csomó ha is helyet
kapott benne.
 Ez alkalommal még azon is elgondolkodtak, hogy amit tesznek, jó-e vagy rossz. Nem egy
politikai döntés „jó vagy rossz” voltát mérlegelték, hiszen az mindig csak annyit jelent, hogy az
aznapi irányelveket tekintetbe véve megsértenek vagy megörvendeztetnek-e vele valakit. Azon
töprengtek, hogy az akció, amelyet terveztek objektíve – úgy ám, erkölcsileg – helyes-e! Ritka
pillanat volt ez a hét-próbás politikai operátorok életében! Természetesen tudták, hogy hazudtak
nekik, ez sokat segített. Tudták, hogy ık maguk is hazudtak. Tudták, hogy Kealty tudja, hogy tudják,
hogy hazudott nekik, ezt azonban tudomásul vették. Ha bárki eltért volna ettıl, megsértette volna a
játékszabályokat. Addig számíthattak védelemre, amíg hívek voltak fınökükhöz, s ennek a
megegyezésnek az is része volt, hogy nem zavarják meg ıket ellentmondó információkkal.
– Tehát csakugyan sohasem mondott le, Ed? – kérdezte a stábfınöke. Egyértelmővé akarta tenni a
hazugságot, hogy bárkinek kijelenthesse: legjobb tudása szerint maga az Úr avatkozott be az
eseményekbe.
– Még itt van nálam a levél – jelentette ki a volt szenátor és egykori alelnök megveregetve zakója
zsebét. Ez volt a lényeg. – Brett és én megbeszéltük a dolgokat, és úgy döntöttünk, hogy a levél
szövegének pontosan ilyennek kell lennie, és az, amit magammal vittem hozzá, nem az igazi.
Másnap vissza akartam menni hozzá egy újabb, természetesen megfelelıen datált levéllel, amelyet
bizalmasan kezelt volna... de hát ki számított arra, hogy ez történik?
– Most már, nos... akár el is felejtheti.
A mondat remekül illeszkedett Ed Kealty terveibe. Egy pillanatig, a hatáskeltés minden szándéka
nélkül hallgatott, majd immár gondterhelt, szenvedélyes hangon így szólt:
– Bár el tudnám! – Ez is jó gyakorlási lehetıség volt a számára. – De hát az Istenért, az ország
sorsa forog kockán. Ryan nem rossz fickó, évek óta ismerem, de fogalma sincs, hogy kell
mőködtetni egy kormányt.
– Erre nincsen törvény, Ed. Nincs. Semmiféle alkotmányos irányelv, s még ha volna is, nincsen
legfelsıbb bíróság, hogy eldöntse, érvényesíthetı-e.
Ezt Kealty fı jogi tanácsadója mondta, aki korábban kongresszusi csapata élén állott. Majd
hozzátette:
– Ez szigorúan politikai kérdés. Rossz hatást keltene...
– Ez a lényeg – jegyezte meg a stábfınök. – Mi ezt nem politikai okokból csináljuk, az országot
akarjuk szolgálni. Ed tudja, hogy politikai öngyilkosságot követ el.
Amelyet persze azonnali és diadalmas feltámadás követ majd, élıben, a CNN adásában.
Kealty felállt, járkált a szobában, és széles taglejtésekkel beszélni kezdett:
– Hagyjuk ki ebbıl a politikát, a szentségit! A kormány megsemmisült! Ki fogja ismét
megszervezni? Ryan egy istenverte CIA-spion. Semmit sem tud a kormányzati munkáról. Ki kell
neveznünk egy legfelsıbb bíróságot, és meg kell határoznunk a teendıinket. Újjá kell alakítanunk a
kongresszust. Az országnak vezetésre van szüksége, neki pedig gıze sincs, hogyan csinálja. Lehet,
hogy a saját politikai síromat ásom, de valakinek fel kell állnia, és meg kell védenie országunkat.
Senki nem nevetett. Az egészben az volt a furcsa, hogy eszükbe sem jutott, hogy így tegyenek. A
két munkatárs, akik már több mint húsz éve szolgálták Kealtyt, úgy hozzákötötték magukat ehhez az
egyetlen politikai árbochoz, hogy ebben a helyzetben nem volt más választásuk. Erre a kis színházra
éppen úgy szükség volt, mint a kórusra Szophoklésznál, vagy a múzsához szóló invokációra
Homérosznál. A politika poézisének lehettek tanúi. A jelenet egésze az országról szólt, az ország
igényeirıl, arról, hogy Ed másfél nemzedéken keresztül teljesítette kötelességét hazájával szemben,
arról, hogy jelen volt, és egész idı alatt ezt tette, arról, hogy tudja, miként mőködik a rendszer, végsı
tanulsága pedig az volt, hogy ı az egyetlen olyan személy, aki képes a megmentésére. Hiszen végül
is a kormány volt az ország, s Kealty egész karrierje során ebben a meggyızıdésben élt.
És csakugyan hitte is, hogy így van, s akárcsak két munkatársa, ı maga is ugyanahhoz a politikai
árbochoz kötözte magát. Immár ı sem tudta megállapítani, mekkora része van törekvéseiben tulajdon
becsvágyának, hiszen ha valaki egy életen át hisz valamiben, az amiben hisz, ténnyé válik a számára.
Az ország idınként mintha eltávolodott volna az ı elképzeléseitıl, mint prófétának azonban nem volt
más választása, mint hogy visszaterelje a népet az igaz hithez. Kealtynek tehát kötelessége volt, hogy
visszavezesse filozófiai gyökereihez az országot, amelyet öt cikluson keresztül szenátorként, majd
rövid ideig alelnökként gyámolított. Több mint tizenöt éven át a szenátus lelkiismeretének nevezték
– tudniillik a média, amely rokonszenvesnek találta nézeteit, hitét és politikai hátterét.
Jót tett volna neki, ha konzultál a médiumokkal errıl a titulusról, ahogyan régebben gyakran meg
is tette egy-egy törvénnyel vagy törvénymódosítással kapcsolatban. Kikérte a véleményüket –
márpedig a média rajong azokért, akik kikérik a dolgokkal kapcsolatos véleményét –, csakhogy
meggyızıdjön róla: egytıl egyig jól látják a dolgokat. Ezúttal azonban nem volt kíváncsi a sajtó
álláspontjára, nem... nem kérdezhette meg ıket. Most nem manıverezhetett. Nem kockáztatta, hogy
hízelgınek tartsák, az pedig, ha lemond kedvenc manıverérıl, a legitimáció aurájával veszi körül...
Ezt az imidzset kellett erısítenie. Életében elıször mellızi majd az összes politikai hókuszpókuszt,
és ezzel ugyancsak újabb híveket szerez magának.
Egyetlen dolog volt, amelyet mérlegelni kellett: az idızítés. És ebben segíthettek most
médiakapcsolatai.
*
– Mikor kezdıdik? – kérdezte Ryan.
– Keleti idı szerint nyolc óra harminckor – felelte Van Damm. – a este lesz egypár különkiadás és
heti magazin. Kérték, hogy biztosítsunk idıpontot a számukra.
Ryan legszívesebben felnyögött volna, de nem tette. Amúgy is kiült az arcára, mit gondol.
– Ez azt jelenti, hogy a csomó nyugati parti hallgatni fogja önt az autórádióján – magyarázta
Arnie. – Mind az öt tévécsatorna leadja, plusz a CNN és a C-SPAN. Tudja, ugye, hogy ez nem
természetes, ık tesznek szívességet. Semmi sem kényszeríti ıket arra, hogy szerepeltessék, de a
politikai beszédekkel kapcsolatban mindig lehetıvé teszik...
– A franc egye meg, Arnie, ez nem politikai...
– Elnök úr, szokjon hozzá, legyen szíves. Az is politikai lépés, ha pisál egyet. Ezt nem kerülheti
el. Még a politikától való távolmaradás is politikai nyilatkozat.
Arnie igen keményen dolgozott, hogy megnevelje új fınökét. Az odafigyelt rá, de nem mindig
hallotta meg, amit mond.
– Jól van. Az FBI szerint elmondhatom mindezt?
– Húsz perce beszéltem Murrayval, ı áldását adta. Ezt épp most íratom bele a beszédbe Callie-val.
*
Ennél azért adhattak volna neki jobb irodát is. Mint elsı számú elnöki beszédíró kérhetett és
kaphatott volna egy aranyozott személyi számítógépet, carrarai márvány íróasztalon. Ehelyett egy
tízéves Macintosh Classicet használt, mert szerencsét hozott neki, ıt pedig nem zavarta az apró
képernyı. Szobája valamikor gardrób vagy raktár lehetett. Az asztal egy szövetségi börtönben
készült, és bár a szék kényelmes volt, a harmincadik évében járhatott. A magas mennyezet lehetıvé
tette, hogy a szövetségi és fehér házi szabályokat megsértve – amelyeket ırajta amúgy sem kértek
számon – dohányozhasson. Amikor legutoljára húzott ujjat vele valaki, csakugyan egy testırnek
kellett leszednie az illetırıl, egy férfi munkatársról, nehogy kikaparja az illetı szemét. Az, hogy nem
rúgták ki azonnal, megnyugtatta a régi elnöki hivatal épületében dolgozókat. A stáb egyes tagjai
érinthetetlenek voltak – közéjük tartozott Callie Weston is.
Szobájának nem volt ablaka, ı azonban nem is akarta, hogy legyen. Az ı számára a valóságot a
számítógépe és a falon lévı felvételek jelentették. Az egyik Holmes nevő öreg angol juhászkutyáját
ábrázolta. (Nem Sherlockról, hanem Oliver Wendellrıl nevezte el. Csodálta az olümposzi jenki
stílusát: ez az elismerés nem sokaknak járt ki tıle.) A többi képen politikusfigurák voltak láthatók,
barátok és ellenségek, ı pedig állandóan vizsgálgatta ıket. Mögötte egy kis televízió és egy
videokészülék kapott helyet, az elıbbin rendszerint a C-SPAN-1 vagy -2, illetve a CNN adása ment,
az utóbbin a mások által írott és különbözı helyeken elhangzott beszédeket nézte vissza. A politikai
beszéd, gondolta, a kommunikáció legmagasabb rendő formája. Shakespeare-nek egy-egy
darabjában két-három órája is volt rá, hogy eljuttassa a mondanivalóját közönségéhez.
Hollywoodnak manapság nagyjából ugyanennyi áll a rendelkezésére. İ ezzel szemben tizenöt-
negyvenöt perccel gazdálkodhat, az pedig, hogy a saját mondanivalója micsoda, nem érdekes. Nekik
az a dolguk, hogy befolyásolják az átlagpolgárt, a tapasztalt politikust és a legcinikusabb újságírót is.
Callie behatóan foglalkozott témájával. Most éppen Ryant tanulmányozta, újra és újra lejátszotta a
pár szavas beszédet, amelyet hivatalba lépése estéjén mondott, valamint a másnap reggeli
híradófelvételeket. Figyelte az elnök tekintetét és mozdulatait, a testtartását, és próbálta
megállapítani, általában mirıl árulkodik a viselkedése. Amit tapasztalt, elégedettséggel töltötte el.
Megpróbálta például egy befektetési tanácsadó szemével nézni az elnököt – és bizalomgerjesztınek
találta. Úgy látta azonban, hogy Ryannek bıven van mit tanulnia arról, mit tesz politikusnak lenni,
valakinek kellene is tanítania – vagy mégsem? Callie eltöprengett. Talán... ha valaki példát mutatna
neki, hogy ne legyen politikus...
Bármi lesz is a vége, jó mulatságnak ígérkezik. Most elıször mulatságnak, nem pedig munkának.
Jóllehet, ezt senki sem ismerte volna el, az itt dolgozók közül Callie Weston volt az egyik
legértelmesebb személy. Fowler tudta ezt, Durling ugyancsak, ezért nézték el neki a különcségeit. A
politikai stáb vezetı tagjai utálták, ugyanakkor hasznos, de jelentéktelen segéderıként kezelték.
Bıszítette ıket, hogy az utca túlsó oldaláról csak úgy besétálhatott egyenest az Ovális Irodába, mert
az elnök kevés emberben bízott meg annyira, mint ıbenne. Utóbb ez váltotta ki azt a bizonyos
megjegyzést, amely szerint az elnök valami egészen speciális okból vette oda maga mellé, és hogy
azon a vidéken, ahonnét származik, az emberek nem sokat teketóriáznak, ha arról van szó... Callie-
nak az jutott eszébe, vajon a fickó utóbb egyáltalán felfogta-e, mi történt. A testır ugyan leszedte a
kezét annak a kis pöcsnek a képérıl, de közben a lány térde is elırelendült, az ellen pedig az ügynök
már semmit sem tehetett. Arnie elmagyarázta annak a tetőnek, hogy ha valaki esetleg vádat emeltet
ellene szexuális zaklatásért, letehet arról, hogy valaha is visszatérjen a hatalom központjába. Amúgy
is feketelistára tette a nyavalyást. A kedves Arnie...
Úgy találta, a beszéd, amelyet írt, jól sikerült. Igaz ugyan, hogy az ígért három helyett négy óra
alatt készült el vele – micsoda munka egy tizenkét perc harminc másodperces szövegért! Igyekezett
kissé rövidre fogni, mert megfigyelte, hogy az elnökök többnyire lassan beszélnek. Már legalábbis a
többségük. Alighanem Ryan is rákap majd.
Callie ütött egy Ctrl+P-t gépe billentyőzetén: nyomtatni kezdte a beszédet, tizennégy pontos
Helveticával, három példányban. Azok az okádnivaló politikai munkatársak majd átnézik, és
megpróbálnak belejavítani. Ez most már nem jelentett akkora gondot, mint korábban. Amikor a
printer leállt, Callie fogta a papírokat, összetőzte ıket, és felemelte a telefont. Megnyomta a legfelsı
gyorshívó gombot, mire a megfelelı íróasztalon megszólalt egy telefon.
– Weston a fınökhöz menne – közölte a titkárnıvel.
– Jöjjön most rögtön.
Azaz minden ment, mint a karikacsapás.
*
Moudi láthatta, hogy Isten nem hallgatta meg az apáca imádságát, igaz, ez nem is tőnt túlságosan
valószínőnek. A muszlim Moudinak pontosan akkora problémát jelentett hite és tudománya
összeegyeztetése, mint keresztény vagy pogány kartársainak. Kongóban már több mint száz éve
érvényesült a kereszténység befolyása, de a régi szellemhit tovább élt, ami viszont ugyancsak
megkönnyítette, hogy a perzsa orvos megvesse a helybélieket.
Nem hagyta nyugodni az ısrégi kérdés: ha Isten az irgalom istene, hogyan történhetnek
igazságtalan dolgok? Errıl a témáról szívesen elbeszélgetett volna egy mohamedán pappal, egyelıre
azonban az foglalkoztatta, hogy történnek effajta dolgok, még ha derék emberekkel is.
Jean-Baptiste világos észak-európai bırén hám alatti vérzések – rvosi kifejezéssel petechiák –
élénkvörös foltjai virítottak. Ezek az apácák tükörbe sem néztek – vallásuk szerint ugyanis a hiúság a
fıbőnök közé tartozott –, amiért Moudi, bár nem értette, miért ragaszkodnak éppen ilyesmihez, csak
még jobban csodálta ıket. Jobb is, hogy a nıvér nem láthatta a vörös foltokat az arcán, mert azok a
halál elıhírnökei voltak.
 Láza mostanra elérte a 40,2 fokot, s bár a karhajlatába és a tarkója mögé jeges tasakokat helyeztek
el, várható volt, hogy még magasabbra kúszik. Tekintete üres volt, kimerültén feküdt. Más
betegségek is jártak hasonló tünetekkel, Moudi azonban a petechiák láttán tudta, hogy a nıvérnek
belsı vérzései is vannak. Az ebola vérzéssel járó lázfajta volt, azok közé a kórok közé tartozott,
amelyek szinte teljesen szétroncsolták a szöveteket: a beteg testében mindenütt szivárgott a vér.
Ennek csak egyféle következménye lehetett: a szív, a vér mennyiségének csökkenése miatt, egyszer
csak leállt. Így festett a gyilkos mechanizmus, azt azonban, hogy valójában hogyan is jön létre, az
orvostudománynak még ki kellett derítenie. A kutatás pedig most már szünet nélkül folyt. A betegek
mintegy húsz százaléka életben maradt, immunrendszerüknek valamiképpen sikerült összeszednie
magát és legyıznie a betolakodó vírust – az okokat azonban ebben az esetben sem ismerte senki.
A kérdés, hogy vajon életben marad-e Jean-Baptiste nıvér, feltétetett, és mostanra meg is
válaszoltatott.
Moudi megérintette az apáca csuklóját, hogy kitapintsa a pulzusát, és még a gumikesztyőn
keresztül is érezte, hogy a bıre forró, száraz... és petyhüdt. Tehát már elkezdıdött, amit az orvosi
szaknyelv rendszer-nekrózisnak nevez. A test már elkezdett meghalni. Elsıként valószínőleg a máj.
Valamilyen érthetetlen okból az ebola végzetesen vonzódott ehhez a szervhez. Még a túlélıknek is jó
ideig viselniük kellett a májkárosodás következményeit. Csakhogy a beteg általában nem érte meg,
hogy a mája végezzen vele, mert valamennyi szerve haldoklott. Némelyik gyorsabban, mint a többi,
de aztán a nekrózis hamarosan valamennyire kiterjedt.
Jean-Baptiste, bár ez nem látszott rajta, rettenetesen szenvedett. Moudi írásban rendelkezett, hogy
fokozzák, a morfiumadagját. Még jó, hogy legalább enyhíteni tudták a kínjait: a beteg sem
szenvedett annyira, és a személyzet is nagyobb biztonságban volt. A gyötrıdı páciens ugyanis
hánykolódott, ez pedig veszélyt jelentett a közelében tartózkodók számára, a vírus ugyanis vérrel
terjedt, maga a betegség ráadásul általános vérzéssel járt. Az apáca bal karját le is kötözték, nehogy
kirántsa vénájából az infúzió tőjét. A tő helyzete mostanra ezzel együtt is eléggé bizonytalannak tőnt,
másikat beszúrni viszont veszélyes, de nehéz is lett volna, mert a nıvér érfalainak szövetei is
szétesıben voltak.
Jean-Baptiste-ot barátnıje, Maria Magdalena ápolta: arcát maszk fedte, szemében azonban látszott
a szomorúság. Moudi ránézett, az apáca visszanézett rá, és meglepetéssel konstatálta, hogy az orvos
vonásai együttérzésrıl árulkodnak. A doktort mindenki rideg embernek tartotta.
– Imádkozzék vele, nıvér. Nekem most el kell intéznem pár dolgot.
Csakugyan el kellett, méghozzá sürgısen. Kilépett a kórterembıl, kibújt védıruháiból, és
elhelyezte ıket az e célra rendszeresített konténerekben. Minden tőt, amelyet ebben az épületben
használtak, különleges dobozokban kellett elhelyezni, amelyeket aztán feltétlenül megsemmisítettek.
Az elsı nagyobb ebola járvány kitörését 1976-ban éppen az okozta, hogy az afrikaiak meglehetısen
lazán viszonyultak az efféle rendszabályokhoz. Azt a vírustörzset Ebola Mayingának nevezték – az
ápolónırıl, aki valószínőleg mulasztás következtében, megkapta a vírust. Azóta a személyzet jobban
vigyázott, de Afrika azért továbbra is Afrika maradt.
Szobájába érve Moudi ismét telefonált. Alighanem most kezdıdnek el a dolgok. Hogy
tulajdonképpen miféle dolgok, maga sem tudta pontosan, de el volt rá szánva, hogy segít a
végrehajtásukban. Egyelıre azonban annyit tehetett, hogy nekiült, és keresgélni kezdett a
szakirodalomban valamilyen jelentéktelen apróság után.
*
– Meg fogom menteni magát – jelentette ki Callie Weston. Ryan e szavak hallatán elnevette
magát, Price arca pedig megrándult. Arnie pedig csak felé fordult, hogy megnézze magának,
egyidejőleg pedig megállapítsa, hogy Weston, ami a ruházatát illeti, még mindig nem állt be a sorba.
Ez egyébként a testırségnél egyenesen jó pontot jelentett. Az ügynökök a kifogástalan eleganciával
öltözködı munkatársakat ugyanis „pávák”-nak titulálták, és tulajdonképpen szép volt tılük, hogy
akár ennyire is választékosak voltak. Callie Westonnál még a titkárnık is többet költöttek ruhafélére.
– Na tessék! – tárta szét a karjait Arnie.
 Ryan elnök hálás volt, amiért Callie tizennégy pontos betőkkel printelte ki a szöveget, így ugyanis
nem kellett felvennie az olvasószemüvegét, és senkit sem kellett szégyenszemre megkérnie, hogy
fénymásolóval nagyítsa fel a kéziratot. Amúgy gyorsan olvasott, most azonban nem sietett.
– Meg lehetne változtatni valamit? – kérdezte kis idı múltán.
– Micsodát? – tudakolta gyanakvón Weston.
– Van új pénzügyminiszterünk. George Winston.
– A milliárdos?
Ryan lapozott, majd így felelt:
– Természetesen behívhattam volna egy csövest is valamelyik padról, de azt hiszem, nem volt
rossz ötlet, hogy olyasvalakit választottam, aki ismeri a pénzvilágot.
– İket „hajléktalanok”-nak nevezzük, Jack – figyelmeztette Arnie.
– Választhattam volna tudóst is, de Buzz Fiedler lett volna az egyetlen, akiben meg is bízom –
folytatta tárgyilagos hangon Jack. Emlékezett rá, hogy Fiedler azon ritka egyetemi oktatók közé
tartozik, aki azt is tudja, hogy mit nem tud. A mindenségit... – Ez jó, Ms. Weston!
Van Damm a harmadik oldalra lapozott.
– Callie...
– Arnie szívem, ne javítsa ki a fehéret feketére. Ami fehér, az fehér, ami fekete, az fekete.
Lelke mélyén Callie Weston tudta, hogy ha most a Dullesrıl elrepülne a Los Angeles-i
repülıtérre, ott bérelne egy kocsit, és elhajtana vele a Paramount Filmstúdióba, hat hónapon belül
háza volna Beverly Hillsen, továbbá Porschéja és állandó parkolóhelye a Melrose Boulevard-on. És
meglenne az a bizonyos aranyozott számítógépe is. De nem. Lehetséges, hogy színház az egész
világ, ı azonban e színjáték legnagyobb és legragyogóbb szerepét írja. A közönség ugyan nem tudja,
kicsoda ı, ı azonban tudta, hogy szavai a világot alakítják.
– Szóval, milyen is vagyok pontosan? – kérdezte az elnök felpillantva.
– Maga? Más. Én mondtam magának.
12. Bemutatkozás
Az életben kevés dolog ennyire biztos, gondolta Ryan. Keveset vacsorázott, nehogy remegı
gyomra még fájni is elkezdjen. Újra és újra elolvasta a beszédét, és közben igyekezett nem tudomást
venni a családjáról. Itt-ott változtatott a szövegen, minthogy azonban szinte kizárólag apró nyelvtani
módosításokról volt szó, Callie nem tiltakozott ellenük, sıt további finomításokra is elszánta magát.
A kész változatot számítógéppel átküldték az Ovális Iroda titkárnıihez. Callie beszédíró volt, nem
gépírónı, az elnök titkárnıi azonban olyan sebességgel gépeltek, hogy Ryan csak bámulta ıket.
Miután végleges formába öntötték a szöveget, kiprintelték, hogy az elnök kézbe vehesse, egyidejőleg
pedig átlıtték az elektronikus súgógépre is. Callie Weston személyesen ellenırizte, hogy a két
szöveg pontosan egyezik-e. Megesett már, hogy valaki az utolsó pillanatban módosított
valamelyiken, és Callie, aki tudta ezt, úgy ırizte mővét, mint a nıstény oroszlán újszülött kölykeit.
Az elıkészületek során azonban bizonyosan Van Damm figyelmeztetése érintette a legrosszabbul
Ryant. Jack, ez lesz életed legfontosabb beszéde! Ne görcsölj! Egyszerően csak mondd el!
Jézusom, kösssz, Arnie... A stábfınök azok közé az edzık közé tartozott, akik a maguk igazából
sohasem játszották élesben a játékot. Bármennyire értette is a dolgát, nem tudta, milyen kimenni a
pályára, és állni a sarat.
Mostanra felállították a kamerákat – szám szerint kettıt. Szinte mindig csak az egyiket használták,
a másik a tartalék volt, de azért mindkettı elektronikus súgógépét bekapcsolták. Helyükre kerültek a
nagy teljesítményő lámpák is. Ezek a fényforrások csak fokozták az elnöki testırség aggodalmait,
tudták ugyanis, hogy miközben Ryan a beszédét mondja, sziluettje megjelenik majd az iroda
ablakaiban. Valamelyest megnyugtatta viszont ıket, hogy a különleges ablaküvegeket úgy
méretezték, hogy az 50-es kaliberő géppuska golyóját is felfogják. A testırség ismerte a
forgatócsoport tagjait, mindazonáltal ıket is, a berendezéseiket is alaposan megvizsgálták. A
beszédrıl mindenki tudott. A tévécsatornákon bemondták, amit be kellett mondaniuk, aztán áttértek
más hírekre. Mindez az összes résztvevı számára rutinfeladat volt, kivéve természetesen az elnököt,
akit az egész inkább valami homályos balsejtelemmel töltött el.
*
Számított a hívásra – igaz, nem ebben az órában. Mobiltelefonja számát csak kevesen ismerték. A
vezetékes telefon, regisztrált számmal, szóba sem jöhetett: a Moszad még mindig nem tett le arról,
hogy bizonyos személyeket eltüntessen. Ezen a nemrég tetı alá hozott közel-keleti béke sem
változtatott, és hát... az izraelieknek csakugyan volt rá okuk, hogy ıbenne ne bízzanak meg. Akik
amúgy különösen agyafúrt módon végeztek egy kollégájával. Elıször egy mikrohullámú jellel
tönkretették a mobiltelefonját, aztán úgy intézték, hogy az új készülékében legyen tíz gramm nagy
erejő robbanóanyag is... A Mérnök – a mozgalomban így nevezték – állítólag a Moszad igazgatójától
kapta az utolsó hívást:
„Halló, itt Avi ben Jakob. Most figyeljen, barátom!” – mondta az igazgató, s ugyanekkor
megnyomta saját készülékén a # gombot.
Jó csel, de az ilyen csak egyszer jön be.
A trillázó hang hallatán kipattant a szeme, egyidejőleg káromkodott is egyet.
– Igen? – szólt bele a telefonba.
– Hívd Yousifot! – hallatszott a készülékbıl, amely közvetlenül ezután el is némult. A nagyobb
biztonság kedvéért az üzenet több közvetítın keresztül érkezett, ráadásul igen rövid volt, hogy ezzel
is csökkentsék az ellenségei – volt belılük elég – szolgálatában álló lehallgató-mágusok esélyeit. És
most egy még szellemesebb húzás következett: nyomban felhívott egy következı rádiótelefont, és
továbbadta az imént hallott üzenetet. Egy okos ellenség, ha az netán lehallgatta az iménti hívást,
mostantól azt hihette, hogy ı is csak a közvetítılánc egyik tagja. Lehet persze, hogy az okos ellenség
mégsem hitte ezt. Ebben a modern korban az embernek nap mint nap meg kell vívnia a maga
biztonsági játszmáját, és sose tudni, melyik húzása jön be, melyik nem... egészen, míg csak utol nem
éri a természetes halál. Azt viszont aligha érdemes megvárni.
Morgolódva felkelt, felöltözött, és elhagyta a házat. Odakint a kocsija várta: a harmadik közvetítı
a sofırje volt. Két testırrel együtt elhajtottak egy biztonságos helyre: egy biztonságos házba egy
biztonságos környéken. Izrael ugyan éppen nem állt hadban senkivel, sıt a PFSZ is betagozódott egy
demokratikusan megválasztott rendszerbe – teljesen elment az esze mindenkinek?! –, de azért
Bejrútban továbbra is mindenféle ember őzhette kisded játékait.
Odaértek az épülethez, amelynek kivilágított ablakai meghatározott mintázatot alkottak. A fények
elrendezése azt jelentette, hogy nyugodtan kiszállhat az autóból, és bemehet. Ha mégsem, harminc
másodpercen belül úgyis megtudja... Túlságosan álomittas volt, semhogy óvatoskodjék. Ha valaki
egész életében fél, egy idı után elunja.
Az egyszerő faasztalon erıs, kesernyés-édes kávé várta – erre számított is. Üdvözölték egymást
vendéglátójával, leültek. Megkezdıdött az eszmecsere.
– Késın jött – állapította meg.
– Késett a repülıgépem – magyarázta vendéglátója. – Szükségünk van a szolgálataira.
– Mirıl lenne szó?
– Nevezhetnénk akár diplomáciai megbízatásnak is – hangzott a meglepı válasz, és a magyarázat
sem váratott sokáig magára.
*
– Még tíz perc – hallotta az elnök.
Újabb sminkelés. Nyolc óra húsz perc volt. Ryan már elfoglalta a helyét. Mary Abbot az utolsó
simításokat végezte a haján, amitıl az elnök még inkább színésznek érezte magát mint...
politikusnak? No, nem, azt azért nem. Ezt nem vállalta, Arnie meg a többiek mondhatnak, amit
akarnak. A jobb oldalán lévı nyitott ajtó elıtt, a titkárnı asztalánál Callie Weston állt. Az elnökre
mosolygott és odabiccentett neki – ezzel leplezve, hogy ı sem érzi jól magát a bırében.
Remekmővet alkotott – minden alkalommal így gondolta –, amelyet most egy újonc ad majd elı.
Mrs. Abbot megkerülte az asztalt, és megállt az elnökkel szemben: a nézık szemszögébıl akarta
látni munkája eredményét.
– Jó! – jelentette ki.
Ryan csak ült, igyekezett nem fészkelıdni. Tudta, hogy hamarosan ismét izzadni kezd a smink
alatt, arcbıre pedig veszettül viszket majd, de semmiképpen sem vakarhatja meg. Az Egyesült
Államok elnökeinek semmijük sem viszkethet, és nem is vakaródzhatnak... A nézık között
valószínőleg akadnak, akik úgy vélik, hogy az elnöknek nem kell vécére járnia, borotválkoznia – sıt
talán a cipıfőzıjét megkötnie sem.
– Még öt perc, uram. Mikrofonpróba.
– Egy, kettı, három, négy, öt – mondta engedelmesen Ryan.
– Köszönöm, elnök úr – mondta a rendezı a szomszédos helyiségbıl.
Ryan olykor elgondolkodott ezen az egészen. Úgy tőnt neki, hogy az elnökök az ilyen
alkalmakkor mindig könnyedek és magabiztosak, ı pedig sehogy sem értette, hogyan képesek rá.
Tudta, hogy annak idején már Roosevelt is oldottan csevegett a „kandalló mellıl” – errıl elıször az
édesanyjától hallott.
Jack viszont sem magabiztosnak, sem könnyednek nem érezte magát, és még feszültebbé vált a
gondolattól, hogy a rá meredı kamerák immár valószínőleg éltek: a rendezı bekapcsoltatta ıket,
hogy ellenırizze, mőködnek-e. Valahol nyilván mőködött már egy videomagnó is, rögzítette az
arckifejezését, és azt, ahogyan kezei az elıtte fekvı papírlapokat babrálták. Vajon utóbb visszatartják
a biztonságiak azt a szalagot? Vagy úgy gondolják, hogy ilyen téren bízhatnak a tévések
becsületességében? Hiszen olykor maguk a mősorvezetık is hibáznak, feldöntik a kávéscsészéjüket,
tüsszentenek, vagy ráripakodnak egy asszisztensre, aki közvetlenül az adás elıtt követ el valamilyen
baklövést... alighanem ezeket a részleteket nevezik összefoglaló néven bakiparádénak...
Itt és most bárkivel hajlandó lett volna fogadást kötni, hogy a testırség szép győjteménnyel
rendelkezik a különbözı elnökök bakijaiból.
– Még két perc!
Mindkét kamerához tartozott egy különös szerkezet, az elektronikus súgógép: tulajdonképpen
egy-egy tévékészülék függött az elejükön. A kicsiny képernyık azonban felcserélték a jobb oldalt a
ballal, mert a kép egy felettük ferdén elhelyezett tükörben jelent meg. A kamerák objektívjei ezek
mögött a tükrök mögött helyezkedtek el, azaz a felvétel a tükrökön keresztül készült. Az elnök az
üvegfelületeken beszéde oldalhelyes tükörképét látta. Kísérteties érzés egy kamerának beszélni,
amely igazából nem is látszik a tükör mögött, szólni a sok millió emberhez, akik ugyancsak
nincsenek jelen... Neki valójában saját beszédéhez kellett szónoklatot intéznie, hiszen azt látta.
Fejcsóválva figyelte, ahogyan gyorsan lepergetik elıtte a szöveget: még egyszer ellenırizték a
rendszer mőködését.
– Még egy perc, készüljön!
Nos jó. Ryan elhelyezkedett székében. Most a testhelyzete nyugtalanította. Támaszkodjék
alkarjával az asztalra? Vagy inkább az ölében nyugtassa a kezét? Figyelmeztették, hogy ne dıljön
hátra a székben, így ugyanis egyszerre tőnne túl hétköznapinak és arrogánsnak. Ryan szívesen
mocorgott volna, minthogy azonban nem tehette, nyugton maradt. Erre megfájdult a háta. Vagy csak
képzelıdött? Most már nem nagyon volt ideje eldönteni. Érezte, hogy fél, a hasában mintha valami
forró tekergett volna. Próbált böfögni, de aztán inkább visszanyelte.
– Még tizenöt másodperc.
Félelme mostanra csaknem pánikká erısödött. Most már nem futamodhatott meg, tennie kellett a
dolgát. Fontos volt, hogy megtegye, emberek függtek tıle. A kamerák mögött operatırök álltak,
három ügynök tartotta szemmel ıket. Egy rendezıasszisztens is volt velük. İk hatan alkották az
elnök közönségét, ı azonban alig látta ıket, mert nem látszottak a reflektorok szemkápráztató
rivaldafényében. Egyébként sem reagálnak majd. Hát akkor honnét tudja, mit gondol az igazi
közönsége?
Ó, afranc enné meg!
 Egy perccel korábban a tévécsatornák mősorvezetıi közölték nézıikkel, amit azok már amúgy is
tudtak. Az elnök beszéde miatt az esti mősorokat késıbbre halasztották. Országszerte
meghatározhatatlan számú polgár emelte fel készüléke távirányítóját, hogy abban a pillanatban,
amikor megpillantja az Egyesült Államok elnökének nagy pecsétjét, átkapcsoljon egy kábeltévére.
Ryan nagy levegıt vett, összeszorította ajkait, és a közelebbi kamerába nézett. A vörös lámpa
kigyulladt. Az elnök magában kettıig számolt, aztán belekezdett.
– Jó estét kívánok! Amerikai polgártársaim, megragadom a mostani alkalmat, hogy beszámoljak
önöknek arról, mi minden történt Washingtonban az eltelt egy hét során, és hogy közöljem, mi
történik majd a következı néhány napban.
Elıször is, a Szövetségi Nyomozóiroda és az igazságügyi minisztérium az elnöki testırséggel, az
Országos Közlekedésbiztonsági Bizottsággal és más szövetségi hatóságokkal karöltve hozzálátott,
hogy kivizsgálja a tragikus eset körülményeit, amelynek következtében oly sok barátunkat
veszítettük el. Értékes segítséget kaptunk a japán nemzeti rendırségtıl és a kanadai lovas
rendırségtıl is. Mindarról, amit eddig sikerült kideríteniük, ma este sajtóközleményt adunk ki,
amelyet a holnap reggeli lapokban olvashatnak majd. Addig is engedjék meg, hogy ismertessem a
vizsgálat eddigi eredményeit.
A Japan Airlines 747-esének a Capitoliumra zuhanását egy ember szándékos cselekedete idézte
elı. A neve Torajiro Sato volt, vezetı gépparancsnokként szolgált a légitársaságnál. Sato kapitányról
meglehetısen sokat sikerült megtudnunk. Tudjuk, hogy az országaink közti konfliktus során
elvesztette a fiát és fivérét. Ez nyilvánvalóan megrendítette és megzavarta, ezért döntött úgy, hogy
maga áll bosszút halálukért.
Miután gépével megérkezett a kanadai Vancouverbe, Sato kapitány bemutatott egy hamis
útvonaltervet, amely szerint tovább kell repülnie Londonba, ahol egy meghibásodott japán gép
rakományát kell felvennie. Mielıtt felszállt volna, hidegvérrel meggyilkolta másodpilótáját, akivel
évek óta repült együtt. Ettıl fogva teljesen egyedül repült, leszámítva a holttestet, amely egész idı
alatt a mellette lévı ülésbe volt szíjazva.
Ryan elhallgatott, és követte tekintetével a szavakat a tükörben. A szájában mintha száraz vatta
lett volna. A súgógépen megjelent a jel, hogy lapozhat. Folytatta:
– Hogy ezt honnan tudjuk? Elıször is az FBI, DNS-teszt alkalmazásával, ellenırizte Sato
kapitány és a másodpilóta személyazonosságát. A japán nemzeti rendırség saját vizsgálatai
ugyanezzel az eredménnyel jártak. Annak valószínősége, hogy e vizsgálatok során tévedés történt,
gyakorlatilag nulla.
A gép személyzetének azokat a tagjait, akik Vancouverben maradtak, az FBI és a Királyi Kanadai
Lovas Rendırség egyaránt kihallgatta: valamennyien állították, hogy a gépet Sato kapitány vezette.
Hasonló értelmő tanúvallomásokat tettek a kanadai közlekedési minisztérium helyi munkatársai és a
járat amerikai utasai; Satót több mint ötven ember azonosította egyértelmően. Az ı ujjlenyomatait
találták a hamisított repülési terven is. A fülkében készült hangfelvételek, illetve az ezeken található
hangminták ugyancsak megerısítik, hogy a pilóta Sato volt. Ekképpen semmi kétségünk nem lehet
afelıl, hogy a gépet övezette.
Másodszor: a pilótafülkében készült hangfelvételek alapján pontosan megállapítható az elsı
gyilkosság idıpontja. Még Sato kapitány hangja is azonosítható rajtuk: bocsánatot kér a társától,
amikor megöli. Ettıl fogva a szalagok kizárólag az ı hangját ırzik. A pilótafülkebeli felvételeket
összevetették a Satótól származó más hangmintákkal: személyazonosságát ez az eljárás is
egyértelmően igazolta.
Harmadszor: törvényszéki orvos szakértıi vizsgálatok kimutatták, hogy a másodpilóta a gép
lezuhanásának pillanatában már legalább négy órája halott volt: a szerencsétlen emberrel a szívébe
döfött kés végzett. Nincs okunk feltételezni, hogy bármi köze lett volna a késıbbiekhez, mindössze
egy iszonyatos bőncselekmény elsı áldozata volt. A felesége várandós volt, kérem, gondoljanak
bele, milyen veszteség érte ezt az asszonyt, és kérem, foglalják imáikba ıt és gyermekeit.
 A japán rendırség minden tekintetben együttmőködött az FBI-jal, hozzájárultak, hogy
figyelemmel kísérjük az általuk lefolytatott nyomozást, sıt azt is engedélyezték, hogy kihallgassuk a
tanúkat és másokat is. Pontosan tudjuk, mit tett Sato kapitány életének két utolsó hetében, tudjuk,
hogy hol evett, mikor aludt, kivel beszélt. A gyanúja sem vetıdött fel annak, hogy ami történt,
esetleg összeesküvés következménye volt, vagy, hogy e mögött az ırült tett mögött a japán kormány,
vagy bárki más állt volna. A nyomozást mindaddig a lehetı legnagyobb alapossággal folytatjuk,
amíg végére nem járunk minden, mégoly valószínőtlen lehetıségnek. A jelenleg rendelkezésünkre
álló információmennyiség több mint elegendı, hogy bármely esküdtszéket meggyızzön, ezért is
bocsáthatom most az önök rendelkezésére.
Jack egy pillanatra elhallgatott, majd elırehajolt, és így folytatta:
– Hölgyeim és uraim, a konfliktus hazánk és Japán közt lezárult. Azok, akik elıidézték, bíróság
elıtt felelnek majd tetteikért, errıl Koga miniszterelnök személyesen biztosított engem.
Mr. Koga tisztességes és bátor ember. Most elsıként hozhatom az önök tudomására, hogy
ugyanazok a bőnözık, akik az országaink közötti konfliktust kirobbantották, ıt magát is elrabolták,
és kis híján megölték. Amerikaiak mentették meg a japán hatóságok segítségével egy különleges
akció során, amelyre Tokió kellıs közepén került sor. Miután kiszabadult, hatalmas személyes
kockázatot vállalva mindent megtett, hogy mielıbb véget vessen az országaink közti konfliktusnak,
és megmentse hazáját és hazánkat a további veszteségektıl. Az ı erıfeszítései nélkül mindkét
oldalon sokkal több emberi élet pusztult volna el. Büszke vagyok, hogy Mogataru Kogát barátomnak
nevezhetem.
Csak néhány napja, hogy személyesen találkoztam a miniszterelnökkel, nem sokkal azután, hogy
Amerikába érkezett. Éppen itt, az Ovális Irodában tárgyaltunk. Innen a Capitolium épületéhez
hajtattunk, s ott együtt imádkoztunk. Sohasem felejtem el azokat a pillanatokat.
Én is a közelben voltam, amikor az a gép odazuhant. A feleségemmel és a gyerekeimmel együtt
abban az alagútban voltunk, amely a kongresszus irodaházát összeköti a Capitoliummal. Láttam,
ahogyan a lángfal száguldva közeledik, aztán megáll, majd visszahúzódik. Valószínőleg sohasem
fogom elfelejteni, bár el tudnám. Az emléktıl azonban, már amennyire ez egyáltalán lehetséges,
azóta is igyekszem megszabadulni.
Amerika és Japán között immár teljesen helyreállt a béke. Az ország népével semmiféle
nézeteltérésünk nincsen, és soha nem is volt. Mindannyiukat kérem, hogy ha bármilyen ellenérzéseik
lennének a japánokkal szemben, egyszer s mindenkorra tegyék félre ıket.
Ismét elhallgatott, látta, hogy a szöveg nem gördül tovább. Ismét lapozott egyet a beszéd
nyomtatott változatában.
– Most pedig valamennyiünkre nagy feladat vár. Hölgyeim és uraim, egy háborodott ember, egy
zavart elme úgy gondolta, végzetes csapást mérhet országunkra, de ebben tévedett. Eltemettük
halottainkat, és még sokáig gyászoljuk majd ıket. De az ország él, és barátaink, akiket azon a
szörnyő estén elvesztettünk, ugyanezt akarnák!
Thomas Jefferson mondotta, hogy a szabadság fáját gyakran vérrel kell öntözni, hogy növekedjék.
Nos, vér bıven ömlött, s most eljött az ideje, hogy a fa tovább nıjön. Amerika elırenéz, nem hátra.
Egyikünk sem tudja megváltoztatni a történelmet. Tanulni azonban tudunk belıle, építeni tudunk
régebbi sikereinkre, és jóvátehetjük korábbi tévedéseinket.
Kijelenthetem önöknek, hogy országunk nem forog veszélyben, biztonságban vagyunk. Fegyveres
erıink világszerte teljesítik kötelességüket, és ezt potenciális ellenségeink is tudják. Gazdaságunkat
súlyos megrázkódtatás érte, de túlélte, és továbbra is a legerısebb a világon. Amerika még mindig
Amerika. Mi pedig még mindig amerikaiak vagyunk, és a jövınk nap, mint nap újrakezdıdik.
Ma megbíztam George Winstont a pénzügyminisztérium vezetésével. George egy nagy New
York-i befektetési alap vezetıje, amelyet annak idején ı maga hozott létre. Fontos szerepe volt a
károk elhárításában, amelyek pénzügyi piacainkat érték. A maga erejébıl érte el, amit elért, ahogyan
Amerika is. Hamarosan újabb tárcák vezetıit nevezem ki, és minden ilyen kinevezésrıl be fogok
számolni önöknek.
 George mindaddig csak megbízott miniszter lehet, amíg újjá nem alakítjuk az Egyesült Államok
szenátusát, amelynek tagjai az alkotmány szerint ebben a kérdésben véleményezési és egyetértési
joggal rendelkeznek. Az új szenátorok kijelölése az egyes államok kormányzóinak feladata. A jövı
héten a kormányzók elkezdik a megüresedett helyek betöltésére alkalmas személyek kiválasztását.
És most következett a nagy húzás. Ryan ismét elırehajolt.
– Amerikai honfitársaim... de várjunk csak, ez egy frázis, amit nem nagyon szeretek, soha nem is
szerettem. – Jack megrázta kissé a fejét, remélve, hogy amit tesz, nem túlságosan színpadias. – A
nevem Jack Ryan. Apám rendır volt. A tengerészgyalogságnál kezdtem az állami szolgálatot,
közvetlenül a bostoni egyetem befejezése után. Nem sokáig katonáskodtam: megsérültem egy
helikopterbalesetben, a hátam évekig nem jött rendbe. Harmincegy éves koromban nézeteltérésem
támadt bizonyos terroristákkal. A történetet ismerik, azt is tudják, hogy végzıdött, azt azonban nem,
hogy emiatt léptem ismét a kormány szolgálatába. Addig éltem, mint hal a vízben. Akkorra kerestem
egy kis pénzt az értékpapírszakmában, ekkor azonban visszatértem elsı szerelmemhez, a
történelemhez. Történelmet tanítottam, szerettem tanítani a haditengerészeti akadémián, és úgy
gondoltam, örömmel maradnék ott életem végéig. Cathy, a feleségem sem vágyott többre, mint hogy
gyógyítsa a betegeit, és gondot viseljen ránk, rám és a gyerekeinkre. Tökéletesen elégedettek lettünk
volna azzal, hogy éljük az életünket, végezzük a munkánkat és neveljük a gyerekeinket. Ami engem
illet, én bizonyosan így éreztem.
De hiába: amikor azok a terroristák megtámadták a családomat, úgy döntöttem, tennem kell
valamit, hogy megvédjem a feleségemet és a gyerekeinket. Hamarosan rájöttem, hogy nemcsak mi,
Ryanék szorulunk védelemre, és hogy van érzékem bizonyos dolgokhoz, tehát lemondtam a
tanításról, amit pedig szerettem, és ismét a kormány szolgálatába szegıdtem.
Tudják... jó néhány esztendeje szolgálom már a hazámat, de sohasem voltam politikus, ahogyan
ezt ma az irodámban George Winstonnak is mondtam. És nincs is idım arra, hogy kitanuljam ezt a
mesterséget. Pályafutásom nagy részében azonban a kormány embere voltam, és megtanultam egyet-
mást azzal kapcsolatban, hogyan kell mőködnie.
Hölgyeim és uraim, nem olyan idıket élünk, hogy a szokásos dolgokat tegyük, a szokásos
módokon. Kénytelenek vagyunk felülmúlni korábbi önmagunkat, és képesek is vagyunk rá.
John Kennedy egyszer azt mondta nekünk: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád. Kérdezd azt,
hogy mit tehetsz te a hazádért.” Bölcs szavak ezek, csakhogy mi megfeledkeztünk róluk. Ismét
emlékezetünkbe kell idéznünk ıket, mert országunknak valamennyiünkre szüksége van.
Szükségem van önökre, hogy tehessem, ami a dolgom. Tévednek, ha azt hiszik, hogy egyedül is
képes vagyok rá. Tévednek, ha azt hiszik, hogy a kormányzat, akár most, akár újjászervezve, minden
téren gondjukat tudja viselni. Nem is kell, hogy így legyen. Önök, férfiak és nık, akik most
hallgatnak engem, önök az Amerikai Egyesült Államok. Önökért dolgozom. Feladatom, hogy
megtartsam, megóvjam és megvédelmezzem az Egyesült Államok alkotmányát, és ezt legjobb
képességeim szerint meg is fogom tenni, de ennek a vállalkozásnak önök is egytıl egyig résztvevıi.
A kormányra azért van szükségünk, hogy megtegye helyettünk mindazokat a dolgokat, amelyek
megtételére mi magunk nem vagyunk képesek, például, hogy biztosítsa mindannyiunk védelmét,
betartassa a törvényeket, reagáljon a katasztrófákra. Ezt mondja az alkotmány. Ez a dokumentum,
amelynek betartására és megvédelmezésére felesküdtem, törvények győjteménye, amelyet
meglehetısen hétköznapi emberek egy kis csoportja vetett papírra. Még csak nem is voltak
valamennyien jogászok, és mégis az emberi történelem legfontosabb politikai dokumentumát hozták
létre. Erre gondoljanak valamennyien! Meglehetısen hétköznapi emberek voltak, mégis valami
egészen rendkívüli dolgot alkottak. Egy ország kormányzása nem boszorkányság.
Szükségem van egy új kongresszusra, amellyel együtt dolgozhatom. Elıször a szenátus alakul
majd meg, mert a kormányzók ki fogják nevezni annak a kilencvenegy férfinak és nınek az utódait,
akiket a múlt héten elvesztettünk. A képviselıház azonban kezdettıl fogva a nép háza volt, és az
önök feladata lesz, hogy a szavazófülkékben megválasszák azokat, akik az önök jogait gyakorolni
fogják.
 Tessék, Jack, eddig is eljutottál.
Ezért hát kéréssel fordulok önökhöz és az ötven kormányzóhoz. Kérem, ne küldjenek nekem
politikusokat. Nincs idınk arra, hogy mindent megtegyünk, amit e folyamat során meg kellene tenni.
Olyan emberekre van szükségem, akik valódi dolgokat csinálnak egy valódi világban, akik nem
akarnak Washingtonban élni. Olyan emberek kellenek nekem, akik nem a rendszert akarják
mőködtetni, hanem akik azért jönnek ide, hogy nagy személyes áldozatok árán fontos feladatokat
végezzenek el, s aztán visszatérjenek otthonukba, hogy tovább éljék addigi életüket.
Mőszakiakra van szükségem, akik tudják, hogyan kell megépíteni a megépítendıket, orvosokra,
akik meg tudják gyógyítani a betegeket. Rendırökre, akik pontosan értik, mit jelent, ha egy bőnözı
megsérti az önök jogait. Farmerekre, akik valódi farmokon egészséges élelmiszereket termelnek.
Embereket, akik nem félnek a nehéz munkától, fizetik a jelzálogkölcsön részleteit, nevelik a
gyerekeiket, és akik aggódnak a jövıjükért. Olyan embereket akarok ide, akik önökért, és nem saját
magukért dolgoznak. Ezt akarom. Erre van szükségem. És úgy gondolom, önök közül is nagyon
sokan akarják ugyanezt.
Ha egyszer ezek az emberek idekerülnek, az önök dolga lesz, hogy szemmel tartsák ıket, önök
ügyelnek majd arra, hogy betartsák ígéreteiket, hogy hőséggel szolgálják önöket. Sokan mondták ezt
elıttem is, de én komolyan beszélek. Mondják meg a kormányzóiknak, mit várnak tılük, amikor
kinevezik a szenátorokat, aztán pedig önök válasszák meg a megfelelı embereket a kongresszusba.
İk fogják meghatározni, mennyi pénzt kapjon a kormány, s azt is, hogy miként költse el. Az önök
pénzérıl van szó, nem az enyémrıl!
Ami engem illet, a lehetı legjobb kormányt válogatom össze, olyan embereket, akik értik a
dolgukat, akik valóságos munkát végeznek, és már mutattak is fel valóságos eredményeket.
Mindegyiküknek ugyanazt az utasítást adom majd: vegyék kézbe a minisztériumukat, határozzák
meg a prioritásokat, és gondjuk legyen arra, hogy minden kormányhivatal a lehetı leghatékonyabban
mőködjék. Roppant fontos utasítás ez, és nem én adom ki elıször. Engem azonban nem egy
választási kampány juttatott a posztomra, nekem senkit sem kell kifizetnem, nem kell jutalmakat
osztogatnom, nem kell titkos ígéreteket teljesítenem. Ha a fene fenét eszik is, legjobb tudásom
szerint teljesítem azonban a kötelességeimet. Lehetséges, hogy olykor tévedek, s ha így lesz, az önök
és az önök által választott képviselık feladata, hogy ezt közöljék velem, s én hallgatni fogok rájuk és
önökre is.
Idırıl idıre beszámolok önöknek arról, mi történik, és hogy mit csinál a kormány.
Köszönöm, hogy meghallgattak. Megteszem majd, ami a kötelességem, önök is tegyék meg a
sajátjukat.
Köszönöm, és jó éjszakát!
Jack elszámolt tízig, megvárta, amíg a kamerákon kialszanak a lámpák. Aztán felemelte a
vizespoharat, és inni próbált, de a keze annyira reszketett, hogy csaknem kiöntötte a vizet. Néma
dühvel meredt rá. Miért most remeg? Hiszen az igazán feszült pillanatok már elmúltak!
– Csak nem a vacsoráját készül viszontlátni? – tudakolta Callie Weston, aki egyszerre csak
mellette termett.
– Mit gondol, jó lenne?
– Hát persze, elnök úr. Országos adásban hányni... az ilyesmi felkavarja az embereket – felelte
nevetve a beszédíró.
Andrea Price elmerengett, milyen szép is volna, ha most elıránthatná a pisztolyát.
Arnie van Dammon mindössze aggodalom látszott. Tudta, hogy nem térítheti el Ryant a
szándékaitól. Az ı esetében egyszerően érvényüket vesztették az intelmek, amelyekhez az
elnököknek ajánlatos volt tartaniuk magukat. Például az ilyenek: Ha azt akarod, hogy
újraválasszanak, légy résen!
Hogyan védjek meg valakit, töprengett Arnie, aki épp a legfontosabb dologgal nem törıdik?
*
– Emlékeznek a Gong Show-ra – kérdezte Ed Kealty.
 – Ki írta ezt a förmedvényt? – szólt közbe jogi tanácsadója. A szobában tartózkodó három férfi
ismét a televízió felé fordult. Egy pillanatig még a Fehér Ház látszott, aztán átkapcsoltak a
tévéstúdióba.
– Nos, ez roppant érdekes politikai programbeszéd volt – állapította meg egy pókerjátékos
szenvtelen hangján a mősorvezetı. – Úgy értem, az elnök ezúttal nem tért el az elıre megírt
szövegtıl.
– Érdekes és drámai – ismerte el John, a kommentátor. – Nem ilyen elnöki beszédekhez vagyunk
szokva.
– Vajon miért ragaszkodik John Ryan ennyire ahhoz, hogy tapasztalatlan emberek segítsenek neki
a kormányzásban? Nem inkább tapasztelt profikra van szükségünk, hogy újra felépítsék a rendszert?
– kérdezte Tom.
– Ezt a kérdést alighanem sokan felteszik, különösen ebben a városban...
– Erre mérget vehetsz, pajtás... – vélekedett Kealty stábfınöke.
– ...s ami a legérdekesebb, hogy ezt ı is minden bizonnyal tudja, de ha ı nem is, Arnold van
Damm, a stábfınöke mindenképpen. Van Damm a legdörzsöltebb politikai játékos, akit ez a város
valaha látott, és teljes bizonyossággal felhívta Mr. Ryan figyelmét a várható reakciókra.
– Mit szól az elsı kormánytag, George Winston kinevezéséhez?
– Winston a Columbus-csoport feje, egy befektetési alapé, amelyet ı maga alapított. Elképesztıen
gazdag, és mint Ryan elnök mondotta, a saját erejébıl lett az. Nos, csakugyan olyan
pénzügyminiszterre van szükségünk, aki ért a pénzhez és ismeri a pénzpiacot, Mr. Winston pedig
bizonyosan ilyen. Egyesek azonban alighanem nehezményezik...
– Hogy brancsbéli – vigyorodott el Kealty.
– ...hogy túlságosan sok kapcsolattal rendelkezik a rendszeren belül – fejezte be a mondatot John.
– Mit gondol, hogyan reagál majd erre a beszédre a hivatalos Washington? – érdeklıdött Tom.
– Miféle hivatalos Washington? – mordult fel Ryan. Ilyen tapasztalata még nem volt. Két könyve
annak idején általában jó kritikákat kapott, az akkori elsı reakciók pedig csak néhány hét elteltével
futottak be. Valószínőleg rosszul tette, hogy odafigyelt erre a rögtönzött analízisre, de nem tehetett
másként. Nem kis feladat volt egyszerre figyelemmel kísérni az összes csatornát.
– Jack, a „hivatalos Washington” nem más, mint ötvenezer jogász és lobbista – mutatott rá Arnie.
– İket ugyan senki sem választotta meg vagy nevezte ki, de ettıl még hivatalosak, mint a
hétszentség. Ugyanígy a média is.
– Veszem észre – felelte Ryan.
– Mi a véleménye arról, amit az elnök a háborúról meg a capitoliumi katasztrófáról mondott? –
érdeklıdött a mősorvezetı.
– Számomra az a „leleplezése” tőnt a legérdekesebbnek, hogy Koga miniszterelnököt elıször saját
honfitársai rabolták el, aztán pedig amerikaiak mentették meg – felelte a kommentátor. – Jó volna
többet tudni a dologról. Dicséretes, hogy az elnök ennyire szeretné nyugvópontra juttatni a dolgokat
Japánnal, és én méltánylom is az erıfeszítéseit. A beszéd alatt kaptunk egy fényképfelvételt, amelyet
a Fehér Ház fotósa készített, íme: Ryan elnök és Koga miniszterelnök a romos Capitoliumnál. Igazán
megindító jelenet, ám a Capitolium továbbra is romokban hever, és ahogyan az újjáépítéséhez jó
építészekre és ügyes munkásokra van szükségünk, a kormányzat újjászervezését sem bízhatjuk
mőkedvelıkre.
A mősorvezetı kifordult a kamera felé.
– Ez volt tehát Ryan elnök elsı hivatalos beszéde. Idıvel újabb hírekkel szolgálunk majd, most
azonban visszatérünk meghirdetett mősorainkhoz.
A stábfınök felállt, és nyújtózkodott.
– Ez a mi témánk, Ed, ez az, amit hangsúlyoznunk kell! Hogy maga ezért tért vissza a politikai
arénába, tekintet nélkül arra, menynyit árt vele saját reputációjának.
– Rajta, hívjanak fel mindenkit, akit csak kell – adta ki az utasítást Edward J. Kealty.
*
 – Elnök úr...
A pincér egy ezüsttálcán italt nyújtott Ryan elé. Az elnök elvette, és belekortyolt: sherry volt.
– Köszönöm – mondta.
– Elnök úr, végre, hogy...
– Mióta is ismerjük egymást, Mary Pat? – kérdezte Ryan, de valahogy az volt az érzést, hogy
minduntalan ezt teszi.
– Legalább tíz éve – felelte Mrs. Foley.
– Újabb elnöki rendelkezés, a végrehajtó hatalom fejének legfrissebb utasítása: munkaidın kívül,
ital mellett szólítson Jacknek.
Muy bien,jefe, nagyon jó, fınök – állapította meg magában Chavez derősen, közben azonban
arcizma sem rándult.
– Irakban mi újság? – kérdezte kurtán Ryan.
– Nyugalom, de a helyzet nagyon feszült – felelte Mary Pat. – em sok információ jut el hozzánk,
annyit azonban érzékelünk, hogy az országban alig mozdul valami. Kijárási tilalom van. A hadsereg
az utcákon, az emberek otthon ülnek, és a tévét nézik. Barátunk temetése holnap lesz. Hogy azután
mi következik, nem tudjuk. Van egy ügynökünk Iránban, eléggé a tőz közelében, politikai körökben.
A merénylet Teheránban teljes meglepetést okozott, az emberünk semmit sem hallott, leszámítva,
hogy a perzsák áldják Allahot, amiért barátunkat magához szólította.
– Szerintem Allah nélküle is egészen jól megvolna... Mindenesetre szép munka volt – jelentette ki
Clark, úgy is, mint szaktekintély. – Kulturális értelemben véve teljességgel tipikus. Egy mártír
feláldozza magát, és a többi és a többi... Évekig eltarthatott, míg a fickót a cél közelébe juttatták, de
Daryaei türelmes típus. Maga találkozott vele, Jack, mi a véleménye?
– Soha senkinek a szemében nem láttam olyan lángoló dühöt – mondta csendesen Ryan, és
kortyolt egyet az italából. – Az egész ember csupa győlölet.
– Hétszentség, hogy lépni fog – jelentette ki Clark, aki vízzel hígított whiskyt ivott. – A szaúdiak
bizonyára idegesek is kissé emiatt.
– Enyhén szólva – mondta Mary Pat. – Ed néhány napig ott volt, tapasztalta. Fokozott
harckészültségbe helyezték a hadseregüket.
– Tehát ez minden, amit tudunk – foglalta össze az elhangzottakat Ryan.
– Gyakorlatilag igen. Jócskán kapunk elektronikai hírszerzési anyagokat Irakból, ezek azonban
nemigen okoznak meglepetést. A fedıt jól rászorították a fazékra, de belül azért rotyog. Ilyenkor ez a
normális. Természetesen fokoztuk a mőholdas felderítést...
Ryant pillanatnyilag nem érdekelte, mit fotóztak a mőholdak.
– Nos, Mary Pat, ki vele! Miért akart beszélni velem? – tudakolta.
– Bıvíteni szeretném az igazgatóságomat.
– Mekkorára? – kérdezte Ryan, és látta, hogy az asszony nagy levegıt vesz. Szokatlan volt
számára, hogy Mary Patricia Foleyt idegesnek lássa valami miatt.
– A háromszorosára. Hatszázötvenhét ügynökünk van területen, a számukat a következı három év
alatt kétezerre növelném – mondta ki egy szuszra, miközben figyelte a hatást Ryan arcán.
– Hozzájárulok, feltéve, hogy meg tudja oldani a mostani költségvetésébıl.
– Nem probléma, Jack – kuncogott Clark –, elég, ha kirúgunk kétezer aktatoloncot, és még
spóroltunk is.
– Családos emberekrıl van szı, John – figyelmeztette az elnök.
– A hírszerzési meg az adminisztrációs igazgatóságokon annyi a vattaember, hogy lépni sem lehet
tılük – vetette ellene Clark. – Maga is tudja, hiszen volt ott. Már azért is megérné elhajtani ıket,
hogy legyen elég parkolóhely. Korengedményes nyugdíjjal a problémák legnagyobb része
megoldható.
Ryan töprengett egy pillanatig, majd így szólt:
– Valakinek végre is kell hajtania a dolgot. Mary Pat, maga el tudná intézni úgy, hogy ismét Ed
alatt dolgozna?
 – Ez a szokásos pozitúra, Jack – felelte Mrs. Foley, és kék szemében fény villant. – Ed jobb az
ügyintézésben, én viszont mindig is jobb voltam nála a terepen.
– A Kék Terv?
Erre Clark válaszolt:
– Igen, uram. Zsarukat, fiatal nyomozókat, közönséges rendıröket akarunk felvenni. Maga is
tudja, miért: mert a legtöbb rendelkezik a szükséges elıképzettséggel. Tudják, hogy állhatnak helyt
az utcákon.
Ryan bólintott.
– Rendben. Mary Pat, a jövı héten sajnálattal tudomásul veszem a fıigazgatójuk lemondását,
egyúttal kinevezem a helyére Edét. İ majd elém terjeszti a tervet a mőveleti igazgatóság
megerısítésére, illetve a hírszerzési és az adminisztratív osztály létszámának csökkentésére. Aztán
majd a megfelelı pillanatban jóváhagyom.
– Pompás! – mondta Mrs. Foley borospoharát fıparancsnokára emelve.
– Van még egy dolog, John.
– Micsoda, uram?
– Amikor Roger kinevezett, kértem tıle valamit.
– Éspedig?
– Elnöki kegyelemben fogok részesíteni egy John T Kelly nevő úriembert, még az idén.
Mondhatta volna, hogy apám dolgozott az ügyén.
Clark nagyon hosszú idı után elıször elsápadt, pontosabban: falfehér lett.
– Honnan szerzett tudomást róla?
– Jim Greer személyi anyagából. Néhány évvel ezelıtt, hogy úgy mondjam, eljuttatták hozzám.
Az ügyön apám dolgozott, jól emlékszem rá. A meggyilkolt nıkre. Az egész nagyon kiborította, és
boldog volt, amikor végre maga mögött tudhatta. Igazából sohasem beszélt róla, de tudtam, mit érez.
– Jack a poharába nézett, keringette a jeget az italban. – Biztos lehet benne, hogy apám örülne neki,
ahogyan annak is, hogy maga nem süllyedt el azzal a hajóval.
– Jézusom, Jack... azazhogy... Jézusom!
– Maga megérdemli, hogy visszakapja a nevét. Nem érezhetek együtt magával, és nem
próbálhatom megérteni, hogy amit tett, miért tette, nem vagyok abban a helyzetben.
Magánemberként talán megtehetném... de megérdemli, hogy visszakapja a nevét, Mr. Kelly.
– Köszönöm, uram.
Chavez törte a fejét, mi ez az egész. Emlékezett arra a fickóra Saipanon, a parti ırség volt
fınökére, meg valami gyilkosságokra. Azt is tudta, hogy Mr. C. nem Mária-lányka, és sejtette, hogy
nem akármilyen históriáról lehet szó.
– Még valami? – kérdezte Jack. – Szeretnék visszajutni a családomhoz, mielıtt minden gyerekem
ágyba bújik.
– Szóval: a Kék Terv jóváhagyva?
– Igen, Mary Pat, mihelyt Ed elém terjeszti a végrehajtás tervét.
– Átszólok neki, hogy amilyen gyorsan csak tud, repüljön vissza az Államokba – ígérte Mary Pat.
– Remek– mondta Jack, majd felállt, és az ajtó felé indult. Vendégei ugyanezt tették.
– Elnök úr... – szólalt meg Ding Chavez. Ryan megfordult.
– Tessék.
– Mi lesz a pártok elnökjelölı kongresszusaival?
– Ezt hogy érti?
– Ma beugrottam az egyetemre, ahol dr. Alphertıl azt hallottam, hogy a múlt héten valamennyi
potenciális jelölt meghalt, viszont a jelölési határidık is lejártak. Újak nem indulhatnak. Választási
évünk van, és senki sem indul. A sajtó ezzel eddig nemigen foglalkozott.
Egy pillanattal késıbb az összes jelenlévı belátta: csakugyan így van.
*
– Párizs?
 – A Pasteur Intézetben Rousseau professzor úgy gondolja, sikerült kifejlesztenie egy gyógymódot.
Még a kísérleti fázisban van, a nıvérnek azonban ez az egyetlen esélye.
Jean-Baptiste szobája elıtt, a folyosón beszélgettek. Mindketten kék mőanyag „szkafandert”
viseltek, és bár a ruhák klímaszabályzói be voltak kapcsolva, mindketten bıségesen izzadtak.
Betegük haldoklott, ráadásul lassan és kimondhatatlan kínok közepette. Benedict Mkusa még jól járt.
Az ı szívét valamilyen okból a szokásosnál elıbb támadta meg az ebola, így a halál is jóval
gyorsabban váltotta meg szenvedéseitıl. Jean-Baptiste nem volt ilyen szerencsés. A vérvizsgálatok
kimutatták, hogy a betegség a máját pusztítja, méghozzá apránként, a szíve viszont az enzimtesztek
szerint úgyszólván egészséges. Az ebola gyorsan, de egyenletes tempóban tört elıre a szervezetében.
Emésztırendszere szó szerint szétesett, a hányással és hasmenéssel rengeteg vért vesztett,
rettenetesen szenvedett, teste mégis folytatta a kilátástalan, hısies küzdelmet önmaga megmentésére.
Mindezen erıfeszítések egyetlen jutalma a fájdalom fokozódása volt, amelyet már a morfium is alig
csillapított.
– De hogyan juttatjuk el...?
Nem volt értelme, hogy folytassa. Egyedül az Air Afrika közlekedtetett rendszeres párizsi járatot,
de nyilvánvaló okokból sem ık, sem más társaság nem vállalta volna egy ebola-beteg szállítását. Dr.
Moudinak azonban mindez nagyon is kapóra jött.
– Én el tudom intézni, hogy elvigyék. Gazdag családból származom. Ideküldethetek egy
magángépet, az majd elvisz bennünket Párizsba, így az elıvigyázatossági intézkedéseket is
könnyebb lesz megtennünk.
– Nem is tudom... – tétovázott Maria Magdalena.
– Nem akarok hazudni magának, nıvér. A rendtársa valószínőleg így is, úgy is meg fog halni, de
ha akár a legcsekélyebb esélye is van az életben maradásra, ezt az esélyt Rousseau professzor jelenti.
A tanítványa voltam, ismerem. Ha azt mondja, hogy tehet valamit, akkor tehet is. Hadd hívjam ide
azt a repülıgépet.
– Nem mondhatok nemet, de kénytelen vagyok...
– Megértem, nıvér.
*
A szóban forgó gép egy Gulfstream G-IV-es volt, és éppen ekkor ért földet a Bagdad melletti
Rashid repülıtéren, a Tigris folyó Nahr Dulah nevő nagy kanyarjától keletre. Farokszáma elárulta,
hogy Svájcban jegyezték be, egy ottani vállalat tulajdona volt. Az illetı cég mindenfélével
kereskedett, mivel azonban idıben fizette az adóit, semmilyen más szempontból nem érdekelte a
svájci kormányt. A Gulfstream leszállása nem keltett különösebb feltőnést, legfeljebb az volt furcsa,
hogy a napnak ebben az órájában érkezett, és hogy Bejrútból Teherán érintésével jutott el ide.
A férfit valójában Ali Badraynnak hívták, és bár pályafutása során számos más álnevet használt,
visszatért eredeti, iraki nevéhez. Családja a jobb megélhetés reményében áttelepült Jordániába, de
aztán, ahogyan a térségben mindenki más is, ık is a zőrzavaros helyzet foglyaivá váltak. Nem vált
éppen javukra, hogy az ifjú Ali csatlakozott a mozgalomhoz, amely Izrael elpusztítására készült.
Jordánia királya veszélyesnek ítélte a mozgolódást, és utóbb ki is söpörte a veszélyes elemeket
országából. A fordulat tönkretette Badrayn családját, ámbár ı ezzel akkoriban nemigen törıdött.
Most már inkább foglalkoztatta a dolog. Ahogy múltak az évek, mind kevésbé találta vonzónak a
terroristaéletet. Bár ennek a szakmának az egyik legjobb mővelıje volt, és különösen értett az
információszerzéshez, nemigen mutathatta meg, mit tud, mert ellenfele a világ legkíméletlenebb
titkosszolgálata volt. Jólesett volna neki egy kis kényelem, némi biztonság. Ez a mostani megbízatás
talán majd lehetıvé teszi. Az egész régióban kapcsolatok sokaságával rendelkezett: iraki származása
és késıbbi életpályája egyaránt predesztinálták erre. Információkkal látta el az iraki titkosszolgálatot,
és két ízben is hozzásegítette ıket ahhoz, hogy elkapjanak valakit, akit el akartak intézni. Bejutott a
belsı körökbe, s most is ezért esett ırá a választás.
A repülıgép megállt, a másodpilóta pedig hátrament, hogy leengedje a lépcsıt. A Gulfstream
mellett egy Mercedes jelent meg, Badrayn beszállt, és a kocsi már indult is tovább.
 – Béke legyen veled – üdvözölte a hátsó ülésen ülı férfit.
– Béke? – hördült fel a tábornok. – Az egész világ ezt szajkózza, már kissé elegünk van belıle.
Lerítt róla, hogy amióta az elnökét lelıtték, semmit sem aludt, s ez Badrayn figyelmét sem kerülte
el. Keze reszketett a rengeteg kávétól, de lehet, hogy az ellenszerül elfogyasztott alkoholtól. Nem
volt irigylésre méltó helyzetben, ha az elkövetkezı hétre gondolt, azt a kérdést is fel kellett tennie
magának, hogy vajon megéri-e a végét. Fontos volt, hogy ébren maradjon, és nem kevésbé fontos,
hogy eltőnjön. A tábornoknak a szeretıjén kívül felesége és gyerekei is voltak – ık mostanra
valószínőleg mindnyájan elmenekültek. Még jó.
– Nem valami kellemes helyzet, de azért kézben tartják a dolgokat, ugye? – kérdezte Badrayn,
amire a tábornok nem felelt, tekintetébıl azonban annál világosabban kiolvasható volt a válasz.
Egyetlen jó hírrel szolgálhatott volna, nevezetesen azzal, hogy életben van. Ha ugyanis az elnök
megússza sebesüléssel, ıt bizonyosan kivégeztette volna, amiért nem jött rá, hogy az ezredes
merényletre készül.
Egy diktátor hírszerzıfınökének lenni veszedelmes beosztás, és aki betölti, egyre-másra győjti
magának az ellenségeket. Eladta a lelkét az ördögnek, és azzal nyugtatta magát, hogy adósságát soha
nem kell megadnia... okos ember létére hogy lehetett ennyire ırült?
– Miért jött ide? – kérdezte Badrayn tói.
– Hogy felkínáljam önöknek a menekülés aranyhídját.
13. Vezetésre születtek
Az utcákon harckocsik látszottak, márpedig a mőholdképek elemzıi szerették nézegetni és
összeszámolni a páncélosokat. Három KH-11 osztályú felderítı mőhold keringett a Föld körül.
Egyikük, egy tizenegy éves darab, lassan haldoklott. A manıverezéshez szükséges üzemanyagát
régen elhasználta, egyik napeleme annyira tönkrement, hogy már egy vakut sem nagyon tudott volna
táplálni – három kamerája azonban mőködött, és a felvételeket, amelyeket készített, egy, az Indiai-
óceán felett geostacionárius pályán keringı hírközlési holdnak továbbította. A képek alig egy
másodperccel késıbb eljutottak a különbözı elemzıintézményekbe, többek között a CIA megfelelı
részlegéhez is.
Az elemzı az órájára nézett, és a leolvasott idıponthoz hozzáadott nyolc órát. Bagdadban
hamarosan délelıtt tíz óra lesz, állapította meg. Az utcákon más napokon ebben az idıben
nyüzsögtek az emberek, jöttek-mentek, végezték a munkájukat, társadalmi életet éltek a számos
kávézóban, és itták a kávé rémes helyi változatát. Ma azonban nem, ma a harckocsiké volt az utca.
Csak itt-ott látszott egy-egy ember, a ruháik alapján többnyire nık, akik nyilván bevásárolni
indultak. A fıútvonalakon négy háztömbnyire egy-egy nehéz harckocsi állt. A város számos pontján
volt körforgalom: ezekre a helyekre is állítottak egyet-egyet. Könnyebb harcjármővek biztosították
ıket, amelyek a mellékutcákban várakoztak. Minden keresztezıdésben gép-pisztolyos katonák kis
csapata tartózkodott, rang- és egységjelzéseik azonban nem látszottak a felvételeken.
– Számoljon meg mindent – utasította fınöke az elemzıt.
– Igen, uram – felelte az. Semmi kifogása nem volt a feladat ellen, mindig is számoltak tankokat.
Még a típusukat is meg tudta határozni, leginkább a lövegcsı alapján. Ezzel a módszerrel meg
lehetett állapítani, hogy azok közül a páncélosok közül, amelyeket egyébként ezredtelephelyeiken
számoltak össze, hánynak indították be a motorját, és helyezték át máshová. Ezeket az információkat
bizonyos helyeken fel tudták használni. Jóllehet az utóbbi tíz évben az elemzések célja mindig az
volt, hogy fényt derítsenek az iraki hadsereg valamennyi gyengéjére, az irakiak annyira azért értettek
a karbantartáshoz, hogy mőködtetni tudják páncélosaikat. Tüzérségi eszközeiket már nem
kényeztették el ennyire – erre az Öböl-háború idején derült fény. Az elemzı azonban egyvalamit
mostanra alaposan megtanult: a harckocsiról egyetlen pillantással megállapítható, mőködik-e.
Egyedül a harckocsi-számlálásnak van tehát értelme...
A nézıke fölé görnyedt, és belenézett. Egy fehér autót látott, alakjából ítélve valószínőleg
Mercedest, amely a 7-es országos fıúton haladt. Ha alaposabban szemügyre veszi a felvételeket,
megállapíthatta volna, hogy a kocsi a Sibaq’ al Mansur lóversenypálya felé halad, s hogy ott is
várakozik néhány ugyanilyen típusú automobil. Csakhogy neki azt mondták, hogy harckocsikat
számoljon.
Nem sok olyan szélsıséges klímájú ország van a világon, mint Irak. Ezen a februári délelıttön a
nap már magasan járt a horizont felett, de a hımérséklet alig haladta meg a nulla fokot. Ugyanitt
nyáron nem számított ritkaságnak a negyvenöt fokos hıség sem.
*
Mint Badrayn megállapította, az összegyőlt tisztek magas galléros, aranypaszományos téli
gyapjúuniformisukat viselték... igencsak aggódtak. Vendéglátója bemutatta azoknak, akik nem
ismerték. İket már nem üdvözölte „béke veled”-del, szemlátomást nem voltak abban a hangulatban,
hogy örüljenek a hagyományos muszlim köszöntésnek. Külsejük és viselkedésük meglepıen
nyugatias és világias volt. Mint néhai vezérük, ık is csak szavakban tettek hitet az iszlám mellett,
ámbár ebben a pillanatban mindnyájan azon töprengtek, vajon igaz-e vagy sem, hogy a bőnös élet
büntetése örök kárhozat. Tudták, hogy néhányan közülük valószínőleg rövid idın belül megkapják
majd a választ erre a kérdésre. Ez a lehetıség eléggé aggasztotta ıket, hogy elhagyják irodáikat,
idejöjjenek a lóverseny térre, és meghallgassák a jövevény szavait.
Az üzenet, amelyet Badraynnak át kellett adnia, egyszerő volt. Közölte az egybegyőltekkel.
Amikor befejezte, a hadsereg fıparancsnoka megkérdezte tıle:
– Miért higgyünk magának?
– Hát nem így a legjobb mindenkinek?
– Elvárná, hogy itt hagyjuk a hazánkat... neki? – kérdezte egy hadtestparancsnok, akin látszott,
hogy alig tudja leplezni csalódottságát és dühét.
– Kizárólag önökön múlik, hogyan döntenek, tábornok. Ha inkább helytállnak, és megküzdenek
azért, ami az önöké, nos, döntsenek így, én nem szólok bele. Engem arra kértek, hogy jöjjek ide, és
becsületes közvetítıként adjak át egy üzenetet. Megtettem – felelte Badrayn nyugodtan. Végül is mi
értelme lett volna felizgatnia magát efféle dolgokon.
– Kivel kellene tárgyalnunk? – kérdezte az iraki légierı parancsnoka. – Válaszolhatnak nekem, de
mint ahogyan már elmondtam, tárgyalni igazában nincs mirıl. Az ajánlat korrekt, nem?
A nagylelkő szó még ennél is találóbb lett volna. Azonkívül, hogy ezek az emberek
megmenthették a bırüket – és a hozzájuk közel állókét –, valamennyien gazdag emberekként
távozhattak Irakból. Elnökük hatalmas summákat helyezett el külföldi bankokban: ezeknek a
pénzeknek a nagy részét nem találták meg, azaz le sem foglalták. Az egybegyőlteknek
rendelkezésére állott az ismert világ valamennyi országának összes úti-okmánya és útlevele. Ebben a
mőfajban az iraki titkosszolgálat nagy tapasztalatokkal rendelkezett, melyek megszerzésében az
állami pénzjegynyomda is segítségére volt.
– Bárhová mennek, nem zaklatják majd önöket, ezt ı Isten színe elıtt megígéri önöknek.
Ezt bizony ajánlatos volt komolyan venni. Badrayn megbízója az ellenségük volt, ugyanolyan
kellemetlen és rosszindulatú, mint bárki élı ember. Csakhogy Isten embere is volt, és nem
olyasvalaki, aki hiába vette volna szájára az İ nevét.
– Mikor kell válaszolnunk önnek? – kérdezte a hadsereg parancsnoka, némileg udvariasabban a
többieknél.
– Holnapig ráér, sıt akár holnapután is. Azontúl nem tudom, mi lesz, a megbízatásom csak addig
érvényes – jelentette ki Badrayn.
A döntés azonban, amely elé a küldött állította ıket, jóval súlyosabb volt, mint amilyennek a
külsı szemlélı gondolta volna. Az egybegyőlt tábornokok különös módon viszonyultak
országukhoz; elsısorban azért szerették a hazájukat, mert a markukban volt, ık irányították. A szó
szoros értelmében élet és halál urai voltak, s ez a pénznél is erısebb drog volt számukra. A hatalom
olyasvalami, amiért az ember szívesen kockáztatja az életét, de akár a lelke üdvösségét is.
Többségük remélte, hogy még minden rendbe jöhet. Elég, ha egyikük megszerzi az elnöki hatalmat,
aztán közös erıvel rendet csinálnak, és ott folytathatják, ahol abbahagyták. Természetesen
valamicskével több szabadságot biztosítanának alattvalóiknak, megengednék az ENSZ ellenıreinek
és mindenki másnak, hogy bármit megvizsgáljanak, de most, hogy a vezér meghalt, mégiscsak
mindent újra kezdhetnének... még ha tudná is mindenki, hogy tulajdonképpen semmi sem változott...
A világ már csak ilyen. Néhány ígéret itt-ott, szólamok a demokráciáról, választásokról, és korábbi
ellenségeik versengenek majd, hogy újabb esélyeket adjanak nekik és az országnak...
Már a puszta lehetıség is tüzelte reményeiket. Évek óta egyikük sem érezte magát igazán
biztonságban. Egyes kollégáikkal maga a vezér végzett, mások „rejtélyes”-nek nevezett körülmények
között haltak meg. Néhai szeretett elnökük különösen szívesen alkalmazta például a helikopter-
baleseteket, ha meg akart szabadulni valakitıl.
Úgy látszott, végre jóval biztonságosabb körülmények között gyakorolhatják majd hatalmukat. A
másik lehetıség az volt, hogy idegen földön, tétlenül tengessék életüket. Mostanáig osztályrészük
volt minden fényőzés, amit csak ember megkívánhat – plusz a hatalom. Elég volt csettinteniük, s
máris emberek törték magukat, hogy teljesítsék parancsaikat, ráadásul nem is egyszerő szolgák,
hanem katonák...
Csak egy bökkenı volt. Ha maradnak, életük legkockázatosabb vállalkozásába fognak. Országuk
pillanatnyilag a legszigorúbb ellenırzés alatt állt, és nem ok nélkül. Az emberek még a minap is
tombolva rikoltották világgá az azóta elhunyt vezér iránti rajongásukat – de magukban vajon mit
gondoltak? Egy hete ennek még semmi jelen tısége nem volt, de közben nagyot változtak a dolgok.
A parancsnokságuk alatt álló katonák ugyanebbıl a tömegbıl származtak. Vajon a vezér nélkül
maradt vezérkarból kinek van meg a karizmája ahhoz, hogy átvegye az ország vezetését? Melyikük
képes kézben tartani a Baath Pártot? Melyikük képes rá, hogy puszta akaraterejével uralkodjék? Ha
nem akad ilyen vezetıjük, hiába minden bátorságuk és tapasztalatuk, nincs értelme, hogy ha félve is,
de vállalják a kockázatot. A lóversenytér szélén álló tisztek egymást méregették, és mindegyikben ez
a kérdés munkált: Vajon ki legyen az?
Nagy kérdés volt ez, hiszen ha akadt is valaha köztük, aki egy ilyen helyzetben elvállalhatta volna
a vezérséget, mostanra már biztosan halott volt, vélhetıleg egy helikopter-baleset következtében. A
diktatúrákat nem irányíthatják bizottságok. Bármilyen erısnek érezték is magukat együtt, ha
egymásra néztek, megsejtették gyengéiket. Tönkretenné ıket az egymás közti vetélkedés. A hatalmi
küzdelmek zőrzavart szülnének, és meggyengülne a nép féken tartásához nélkülözhetetlen vasmarok
szorítása is. A szövetség néhány hónap leforgása alatt szétesne. Valamennyien láttak már ilyesmit, és
tudták, hogy végül a katonáikból összeállított kivégzıosztagok elıtt találhatnák magukat.
Nem ismertek más erkölcsöt, csak a hatalomét, a hatalom gyakorlásáét. Ezt egy ember
megengedhette magának, sok azonban nem. A soknak, egyesülnie kellett valami – egy felettes
hatalma vagy akár egy közös eszme – körül, de mindenképpen kellett lennie valaminek, ami a
csoportnak egységes arculatot kölcsönözhetett. Csakhogy nem akadt, aki magához ragadhatta volna a
fı hatalmat, egyébként viszont semmi sem tartotta össze ıket. Bármekkora hatalommal rendelkeztek
is egyenként, alapjában véve gyengék voltak, és miközben méregették egymást, valamennyien tudták
is ezt. Lelkük mélyén semmiben sem hittek. Amit korábban fegyverek erejével kényszerítettek ki,
akaraterıvel most nem tudták elérni. Tudtak parancsokat osztogatni hátulról, de arra alkalmatlanok
voltak, hogy az elsı vonalból irányítsanak. Többségük mindenesetre elég értelmes volt, hogy belássa
ezt. Ezért küldték Bagdadba Badraynt.
Nézte ıket, és bár az arcuk semmit nem árult el, pontosan tudta, mi jár a fejükben. Egyetlen
vakmerı ember egyetlen bátor mondattal maga mögé állíthatta volna ıket. Csakhogy a vakmerık
már régóta halottak voltak, végzett velük valaki, aki náluk is vakmerıbb – vagy kíméletlenebb – volt.
S akire aztán ugyancsak lesújtott egy még türelmesebb és még kíméletlenebb személy láthatatlan
keze... Olyasvalakié, aki immár megtehette, hogy nagylelkő ajánlatot tegyen az életben
maradottaknak. Badrayn tudta, hogy csak egyféle választ kaphat tılük, és meg is kapta. A halott iraki
elnök után semmi sem maradt, és senki sem léphetett a helyébe. Ez a közös sorsa mindazoknak, akik
semmiben sem hisznek – önmagukon kívül.
*
 A telefon ezúttal 6 óra 5 perckor szólalt meg. Ryan nem bánta, ha hét elıtt ébredt, hiszen éveken
át korán kelı volt. Csakhogy akkoriban sofırje vitte be a munkahelyére... most pedig, amikor
mindössze egy lift-útnyira volt az irodája, azt hitte, hogy az idıt, amelyet korábban a kocsiban
töltött, most az ágyban töltheti. Akkoriban legalább szundíthatott egyet a szolgálati kocsi hátsó
ülésén...
– Tessék!
– Elnök úr?
Jack meglepıdött ugyan, hogy Arnie hívja, de még így is majdnem megkérdezte tıle: „Miért,
mire számított, ki a fene veszi fel ezt a telefont?”
– Mi van?
– Baj, elnök úr.
*
Edward J. Kealty alelnök az egész éjszakát ébren töltötte, ez azonban egyáltalán nem látszott
rajta. Nemrég borotválkozott, a szeme csillogott, egyenesen tartotta magát. Felesége és munkatársai
társaságában ebben a pillanatban érkezett meg a CNN székházába, ahol egy producer fogadta. A
tévés betuszkolta ıket egy liftbe. Mindössze a szokásos udvariassági gesztusokra szorítkoztak. A
hivatásos politikus mereven nézett maga elé, mintha próbálná meggyızni a rozsdamentes acélajtókat,
hogy ı aztán tudja, mit akar. Kétségkívül sikerült is neki.
Érkezését háromórás elıkészítı telefonálgatás elızte meg: az elsı hívást a tévéállomás elnöke
kapta. Régi barátja volt Kealtynek, és pályafutása során most elıször, ıszintén megdöbbent. Az elsı
pillanatban azt hitte, repülıkatasztrófákról, vonatszerencsétlenségrıl vagy valamilyen erıszakos
bőncselekményrıl van szó – végül is a médiát az ilyen hétköznapi tragédiák tartják el. Amit azonban
megtudott, minden képzeletet felülmúlt.
Egyórányi töprengés után felhívta Arnie van Dammot, akivel ugyancsak régi barátok voltak.
Riporterszokás szerint további információkat akart kérni az ügyrıl. Hívásának azonban volt még egy
motívuma: szerette a hazáját, aggódott érte, és sejtelme sem volt arról, mi sül ki az egészbıl. Utána
felhívta az adó igazságügyi tudósítóját, egy bukott ügyvédet is, aki viszont, ugyancsak telefonon, egy
jogászprofesszor barátjától kért tanácsot.
Kealtyt már sminkelték, de a CNN elnöke még egyszer rácsörgött.
– Tényleg komolyan gondolod, Ed?
– Nem tehetek mást. Bár tehetnék.
Az elnök pontosan erre a válaszra számított.
– Hát, te tudod. Nézlek majd.
Mielıtt a telefon elnémult volna, az elnök még hallotta: mintha valakik ujjonganának a stúdióban.
Micsoda isteni sztori! A CNN-nek az volt a feladata, hogy beszámoljon a hírekrıl, és ez hír volt a
javából.
*
– Mondja, Arnie, ez teljesen ırült, vagy még alszom és rosszat álmodom?
Jack válogatás nélkül kapkodta magára a ruháit. Van Dammon sem volt még nyakkendı, s mint
Jack megállapította, zoknijai is két különbözı párhoz tartoztak. Leginkább azonban az döbbentette
meg, hogy Arnie zaklatottnak tőnt. Ryan ezt eddig sohasem tapasztalta.
– Azt hiszem, most nem tehetünk mást, várunk, aztán meglátjuk – jelentette ki Van Damm.
Nyílt az ajtó, mindketten odafordultak.
Egy sötét öltönyös, ötvenes férfit vezettek be. A jövevény magas volt, és hajszoltnak látszott.
Andrea kísérte, aki már szintén értesült a fejleményekrıl.
Arnie bemutatta:
– Patrick Martin, elnök úr.
Jack felállt, kezet fogott vele, és megkérdezte:
– Az igazságügy bőnügyi osztályáról, ugye?
– Igen, együtt dolgoztam Dan Murrayval a capitoliumi katasztrófa kivizsgálásánál.
 – Pat az egyik legjobb büntetıjogászunk, de alkotmányjogot is tanít a George Washington
Egyetemen – magyarázta a stábfınök.
– Nos, mi a véleménye errıl az egészrıl? – kérdezte az elnök. A hangjából kiérzett, hogy Kealty
lépését képtelenül bizarrnak és teljességgel hihetetlennek tartja.
– Azt hiszem, elıbb meg kell hallgatnunk, mit mond ı maga – hangzott a tısgyökeres jogászi
válasz.
– Mióta van az igazságügyi minisztériumban? – kérdezte Jack.
– Huszonhárom éve. Elıtte négy évet töltöttem az FBI-nál. Martin töltött magának egy csésze
kávét, majd úgy döntött, hogy állva marad.
– Tessék – mondta Van Damm, és felhangosította a televíziót.
– Hölgyeim és uraim, washingtoni stúdiónk vendége Edward J. Kealty alelnök – jelentette be a
CNN vezetı belpolitikai tudósítója, aki ugyancsak úgy festett, mintha az ágyból rángatták volna ki,
ráadásul látszott rajta, hogy ıszintén meg van döbbenve. Ryan megállapította, hogy mindazon
személyek közül, akit ezen a napon látott, Kealty tőnik a legnormálisabbnak.
– Uram – mondta a riporter –, ön meglepı bejelentést kíván tenni...
– Igen, Barry, valóban. Alighanem azzal kell kezdenem, hogy harminc évet töltöttem a
közéletben, de ez a mostani a legnehezebb feladat, amellyel valaha is szembe kerültem. – Kealty egy
Emerson-esszé nyugodt, fegyelmezett tónusában beszélt, lassan és tagoltan, fájdalmas komolysággal.
– Mint tudják, Durling elnök a posztomról való lemondásra szólított fel, szenátorságom idején
tanúsított magatartásom miatt. Barry, nem titok, hogy magánéletemben nem mindi viselkedtem olyan
példaszerően, ahogyan kellett volna. Sokakról elmondható ez a közélet szereplıi közül, ez azonban
nem mentség, én sem gondolom, hogy az. Amikor Rogerrel megbeszéltük a helyzetet, abban
állapodtunk meg, hogy a legjobb volna, ha lemondanék hivatalomról, s így ı valaki mással
indulhatna az év végi választásokon. Azt is ı javasolta, hogy a posztomat ideiglenes alelnökként
John Ryan vegye át. Barry, nekem ez megfelelt így. Nagyon régóta veszek már részt a közéletben,
egyenesen vonzónak tőnt számomra, hogy visszavonulok, játszom az unokáimmal, és esetleg tanítok
is egy keveset, így aztán igent mondtam Rogernek, hogy... nos, valójában az ország érdekét szem
elıtt tartva. Ténylegesen azonban soha nem mondtam le.
– Értem – szólt a riporter, és felemelte a kezét, mintha labdát akarna elkapni. – Azt hiszem, ezt
feltétlenül tisztáznunk kell, uram! Pontosan mi történt?
– Barry, én kocsiba ültem, és elhajtottam a külügyminisztériumba. Mint ismeretes, az alkotmány
úgy rendelkezik, hogy az alelnök a külügyminiszternek kell hogy benyújtsa a lemondását.
Négyszemközt beszéltem Hanson miniszter úrral, hogy tisztázzuk az ügyet. Sıt vittem magammal
egy lemondólevelet is, de formailag nem volt rendben, ezért Brett megkért, hogy fogalmazzam újra.
Miután elköszöntünk, hazamentem: azt gondoltam, másnap majd megírom, és ismét benyújtom.
Arra, ami aznap este történt, egyikünk sem számított. A tragédia, ahogyan sokan másokat, engem
is mélyen megrendített. És tudja, a brutális és gyáva merénylet következtében nagyon sok barátomat
veszítettem el, akikkel hosszú éveken át dolgoztam együtt... de ténylegesen nem mondtam le a
hivatalomról. – Kealty egy pillanatra lenézett maga elé, az ajkába harapott, majd így folytatta: –
Barry, én még ekkor sem akartam megszegni az ígéretemet, amelyet Durling elnöknek tettem. Állni
akartam a szavamat ...és mégsem tehetem! Egyszerően nem tehetem – érvelt Kealty. – Engedje meg,
hogy megmagyarázzam.
Tíz éve ismerem Jack Ryant. Nagyszerő ember, bátor férfi, és mindig is becsülettel szolgálta a
hazáját, arra azonban nem képes, hogy gyógyírt találjon az ország bajaira. Mindaz, amit tegnap este
mondott, amikor szólni próbált az amerikai néphez, ezt bizonyítja. Ugyan hogyan várhatnánk el a
kormányunktól, hogy ilyen körülmények között ellássa a feladatát, anélkül hogy a megürült
posztokat tapasztalt, rátermett emberekkel töltenék be?
– De hiszen ı az elnök, nem? – kérdezte Barry, aki egyszerően nem hitte, hogy amit tesz és amit
hall, valóság.
 – Barry... ı annyit sem tud, hogyan kell megfelelıen lefolytatni egy vizsgálatot. Vegyük csak azt,
amit az este a repülıgép-katasztrófáról mondott. Alig egy hét telt el azóta, ı pedig máris kijelenti,
hogy tudja, mi történt. Ki hiszi el ezt? Csakugyan, van valaki, aki egyáltalán elhiszi? Kinek van
áttekintése errıl a vizsgálatról? Valójában kik folytatják? És kinek tesznek jelentést? Még hogy egy
hét alatt mindent tisztáztak volna? Hogyan hihetne el ezt az amerikai nép? Amikor Kennedy elnököt
megölték, a vizsgálat hónapokig tartott, ráadásul a legfelsıbb bíróság fıbírája vezette. Hogy miért?
Mert ilyen esetekben biztosat kell tudnunk, azért!
– Elnézést, alelnök úr, de a kérdésemre tulajdonképpen nem válaszolt.
– Barry, Ryan soha nem is volt alelnök, mert én sem mondtam le soha. Ez a poszt egyetlen
pillanatig sem volt betöltetlen, és az alkotmány mindössze egy alelnököt engedélyez. Ryan még csak
az alelnöki hivatali esküt sem tette le.
– De hát...
– Gondolja, hogy én szívesen teszem ezt? Nem tehetek mást! Hogyan alakítsuk újjá a
kongresszust és a végrehajtó hatalmi ágat amatırökkel? Az este Mr. Ryan felszólította a
kormányzókat, hogy olyan embereket küldjenek neki, akiknek nincsen kormányzati tapasztalatuk.
Hogyan hozzanak törvényeket olyan emberek, akik nem értenek hozzá?
Barry, én most úgy érzem magam, mintha nyilvánosan öngyilkosságot követnék el, mintha
azoknak a szenátoroknak az egyike volnék, akik vádat emeltettek a hetedik elnök, Andrew Johnson
ellen. Mint politikus, a saját nyitott síromba bámulok, de mindenekelıtt a hazám érdekeit kell
néznem. Nem tehetek egyebet.
A kamera ráközelített Kealty arcára: vonásai csakugyan aggodalmat tükröztek. Miközben
önzetlen honszeretetét ecsetelte, kis híján könnyek csillantak meg a szemében.
– Mindig is jó volt a tévében – jegyezte meg van Damm.
– Nem akarok hinni a fülemnek – szólalt meg egy pillanat múltán Ryan.
– Pedig hihet – jelentette ki Arnie, majd Patrick Martinhoz fordult: – Mr. Martin, némi jogi
útbaigazításra volna szükségünk.
– Elıször is küldjenek át valakit a külügybe, és alaposan nézzenek körül a külügyminiszter
irodájában.
– Az FBI-t? – kérdezte Van Damm.
– Igen – bólintott Martin. – Semmit sem találnak majd, de ezzel kell kezdeni. Ezután nézzék át a
telefonhívások listáját, és a beszélgetésekkel kapcsolatos feljegyzéseket. Utána kezdjék el kihallgatni
az embereket. Ez nem lesz egyszerő... Hanson miniszter halott, a felesége ugyancsak, és
természetesen Mrs. Durling is. Valószínőleg ık voltak, akik minden bizonnyal ismerték az ügy
részleteit. Szerintem nemigen találunk majd közvetlen bizonyítékokat, de a használható másodlagos
bizonyítékból sem lesz sok.
– Roger azt mondta nekem...
– Ez így másodkézbıl való információ – szakította félbe az elnököt Martin. – Ön most azt mondja
nekem, hogy valaki mondott önnek valamit, amit ı is valaki mástól hallott... ez így egyetlen bíróság
elıtt sem áll meg.
– Folytassa – szólt Arnie.
– Uram, e tárgyban nem létezik sem alkotmányos, sem tételes jogi szabályozás.
– És nincs legfelsıbb bíróságunk sem, amely állást foglalhatna a kérdésben – mutatott rá Ryan.
Sokatmondó csend következett, majd feltette a kérdést: – És mi van, ha Kealty igazat mond?
– Elnök úr, valójában mellékes, hogy igazat mond-e vagy sem – felelte Martin. – Ha nem tudjuk
bebizonyítani, hogy hazudik, márpedig valószínőleg nem tudjuk, csak újabb érvet adunk a kezébe.
Ami pedig a legfelsıbb bíróságot illeti: tegyük fel, hogy megalakul a szenátus, ön pedig kijelöli a
bírákat. Csakhogy ezek, éppen azért, mert ön jelölte ıket, automatikusan vissza fogják utasítani a
jelölést, és így valószínőleg nem lesz lehetıség jogi megoldásra.
– Hogyhogy? – kérdezte az elnök. – Hiszen ha ezt a helyzetet nem szabályozza törvény...
 – Nem bizony, és pontosan ez a dolog szépsége – felelte Martin, és próbált gondolkozni. – Nos,
ha az elnök vagy alelnök lemond, a továbbiakban megszőnik elnöknek, illetve alelnöknek lenni. A
lemondás akkor következik be, amikor a hivatal betöltıje továbbítja a lemondás eszközét, például
egy levelet, az illetékes tisztségviselınek. Az azonban, aki az eszközt átvette, halott, és biztosra
vehetjük, hogybmaga az eszköz sincs meg. Hanson külügyminiszter valószínőleg telefonon
tájékoztatta Durling elnököt a lemondás tényérıl...
– Ez történt – erısítette meg Van Damm.
– Csakhogy Durling elnök is halott. Tanúvallomása bizonyító értékő lehetett volna, de erre sem
fog sor kerülni. Ugyanott vagyunk, ahonnét elindultunk.
Martinon látszott, hogy nem szívesen teszi, amit tesz, ráadásul nehezére esett, hogy miközben egy
jogi problémán gondolkodik, közölje is, ami eszébe jut. A dolog egy sakkjátszmára emlékeztette,
amelyet bekockázatlan táblán játszanak, találomra elhelyezett figurákkal.
– Viszont...
– A telefonok listájából bizonyára kiderül, hogy Hanson felhívta Durlingot, persze. Lehet
azonban, hogy Hanson csak azt közölte vele, hogy Kealty rosszul fogalmazta meg a levelet, és hogy
másnapra kijavítja. Ez eddig politika és nem jog. Ameddig Durling volt az elnök, Kealty nem
maradhatott, mivel...
– Mivel vizsgálat folyt ellene szexuális zaklatás miatt – mondta Arnie, aki kezdte átlátni a dolgot.
– Eltalálta. A tévényilatkozatában errıl is beszélt, és egészen ügyesen mismásolta el a dolgot,
nemde?
– Ott vagyunk, ahonnét elindultunk – állapította meg Ryan.
– Igen, elnök úr – felelte Martin. Ryan fanyarul elmosolyodott.
– Jó tudni, hogy van, aki hisz nekem.
*
O’Day felügyelı a központi részleg három ügynöke társaságában érkezett, kocsijukat közvetlenül
az épület bejárata elıtt hagyták. Egy egyenruhás ır elindult feléjük, hogy tiltakozzék. O’Day
felmutatta az igazolványát, és ment tovább. A portaszolgálatnál ugyancsak igazolta magát.
– Egy percen belül találkozni szeretnék a fınökével a hetedik emeleten – mondta az ırnek. – Nem
érdekel, mit csinál, mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön fel!
Ezzel ügynökeivel együtt a lift felé indult.
– Húha, Pat, mi az ördögbe rángatott bele bennünket...
A felügyelı a három ügynököt találomra választotta ki az FBI belsı ellenırzési osztályáról.
Valamennyien ellenırzési joggal felruházott, tapasztalt nyomozók voltak, ık ügyeltek rá, hogy az
irodánál minden törvényesen menjen. Egyikük már egy volt igazgató ügyében is nyomozott. A belsı
ellenırzés a törvényen kívül senkit és semmit nem respektált. Meglepı módon azonban ıket az FBI
más részlegeinek ügynökei is tisztelték – nem úgy, mint a városi rendırök a maguk belsı ellenıreit.
Az elıcsarnokban posztoló ır feltelefonált a legfelsı szinten tartózkodó kollégájának, George
Armitage-nek, aki az elızı héten egy másik váltásban teljesített szolgálatot.
– FBI – közölte O’Day, amikor kinyílt elıtte a lift ajtaja. – Merre van a miniszter irodája?
– Erre jöjjenek, uram – felelte Armitage, és elindult elıttük a folyosón.
– Ki használja az irodát? – kérdezte a felügyelı.
– Mr. Adlert készülünk beköltöztetni... Nemrég végeztünk Mr. Hanson holmijainak kihordásával,
és...
– Eszerint itt ki-be járkáltak az emberek?
– Igen, uram.
O’Day nem gondolta ugyan, hogy az igazságügyi technikusok túl sok mindent találnának,
mindenesetre ide akarta rendelni ıket. Ha létezett vizsgálat, amelyet a lehetı legelıírásosabban
kellett lefolytatni, ez a mostani ilyen volt.
– Nos jó, akkor beszélnünk kell mindenkivel, aki Hanson miniszter távozása óta megfordult az
irodában, ismétlem, mindenkivel, titkárnıkkel, takarítókkal. Mindenkivel.
 – A titkárnık majd csak úgy fél óra múlva jönnek be.
– Legyen szíves, nyissa ki az ajtót.
Armitage bebocsátotta ıket a titkárságra, majd egy dupla ajtón át magába a miniszteri irodába is.
Az ügynökök lecövekeltek, és elıször csak nézelıdtek. Aztán egyikük kiállt a bejárat elé, a
folyosóra.
– Köszönöm... Mr. Armitage – mondta O’Day. A nevet O’Day az ır kitőzıjérıl olvasta le. – A
helyet mostantól fogva úgy tekintjük, mintha bőncselekmény helyszíne volna. Engedély nélkül nem
léphet be és nem távozhat senki. Szükségünk van egy helyiségre, ahol kihallgathatjuk az embereket.
Szeretném, ha összeállítanák azok listáját, akikrıl tudják, hogy megfordultak itt, ha lehet dátummal
és idıponttal.
– A titkárnıknél bizonyosan megvan.
– Maguk is készítsenek egyet – mondta O’Day, miközben bosszúsan végignézett a folyosón. –
Idekérettük a fınöküket. Vajon hol lehet?
– Csak nyolc tájban szokott bejönni.
– Fel tudná hívni nekem, kérem? Most azonnal beszélnünk kell vele.
– Természetesen, uram.
Armitage próbált rájönni, mi az ördög lehet ez az egész. Ezen a reggelen nem nézett tévét, és még
csak nem is hallotta, mi történik a politikában. Ami azt illeti, az egész nem nagyon érdekelte.
Ötvenöt éves volt, harminckét évi állami szolgálat után nyugdíjba készült, semmi mást nem akart,
mint tenni a dolgát, aztán hazamenni.
*
– Jó húzás volt, Dan – mondta a telefonba Martin, immár az Ovális Irodában, majd letette a
kagylót és megfordult.
– Murray átküldte az egyik portyázó felügyelıjét, Pat O’Dayt. Jó ember, válságkezelı. FBI-os
belsı ellenırök vannak vele, ami megint csak okos dolog. Apolitikus társaság. Mostantól Murray
nem ártja bele majd magát az ügyekbe.
– Miért? – kérdezte Jack; próbálta megérteni Martint.
– Mert ön nevezte ki megbízott igazgatóvá. Én sem nagyon keveredhetem bele a dologba. Jó
lenne, ha keresne valakit a nyomozás vezetésére. Okos legyen, feddhetetlen és a legcsekélyebb
kapcsolata se legyen a politikával. Leginkább egy bíró. – Martin elgondolkodott: – Például az
Egyesült Államok Kiszálló Fellebbviteli Bíróságának valamelyik fıbírája. Sok jó van köztük.
– Van ötlete? – tudakolta Arnie.
– Tılem ne kérjen nevet. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ténykedésüknek minden
lehetséges tekintetben támadhatatlannak kell lennie. Uraim, mi itt most az Egyesült Államok
alkotmányáról beszélünk. – Martin elhallgatott, úgy érezte, meg kell magyaráznia, amit mondott. –
Az alkotmány nekem olyan, mint a Biblia, tudják? Bizonyára az önök számára is, csakhogy én FBI-
ügynökként kezdtem. Fıleg polgárjogi ügyeken dolgoztam, tudják, a sok barom Délen. .. Azt, hogy
mennyire fontosak a polgári jogok, akkor tanultam meg, amikor holtan láttam olyan embereket, akik
azért haltak meg, mert megpróbálták biztosítani mások polgári jogait, olyanokéit, akiket még csak
nem is ismertek. Aztán otthagytam az FBI-t, ügyvéd lettem, egy ideig praktizáltam, de azt hiszem,
alapjában véve zsaru maradtam, úgyhogy visszatértem a szakmába. Az igazságügyi minisztériumban
elıször a hírszerzés fınöke voltam, mostanában pedig a bőnügyi osztályt vezetem. Ez az ügy fontos
a számomra. Jól kell csinálniuk.
– Úgy lesz – jelentette ki Ryan. – De jó volna tudni a módját.
– Úgy éljek, nem tudom – mondta bosszúsan Martin –, legalábbis, ami az ügy lényegét illeti. Ami
a formát illeti, az teljesen egyértelmő, semmi probléma. Képtelenség, de mindenképpen meg kell
próbálniuk. Ez a dolog jogi oldala. Ami a politikai oldalát illeti, azt önökre hagynám.
– Rendben. És ami a capitoliumi katasztrófa vizsgálatát illeti? – kérdezte Ryan, s maga is
meglepıdött kissé.
Martin elmosolyodott.
 – Azon felhúztam magam. Nem szeretem, ha valaki elı akarja írni nekem, hogyan intézzek egy
ügyet. Ha Sato életben volna, még ma bíróság elé tudnám állítani, nem kellene semmiféle
meglepetéstıl tartanom. Amit Kealty a Kennedy-gyilkosság vizsgálatáról mondott, nagyon rosszul
hangzott. Egy ilyen ügyben alapos vizsgálatra, nem pedig bürokratikus felhajtásra van szükség.
Egész életemben az elıbbit mőveltem. Ez az ügy meglehetısen egyszerő, nagy horderejő, de azért
egyszerő, és politikailag már semmit nem lehet kihozni belıle. Az igazi segítség a kanadai lovas
rendırségtıl jött. Remek munkát végeztek, rengeteg meggyızı bizonyítékot győjtöttek össze a
számunkra, megállapították az események idejét, helyét, ujjlenyomatokat vettek, összeszedték és
kihallgatták a gép utasait. A japán rendırök pedig... bármit megtettek volna, annyira bıszítette ıket,
ami történt. Kihallgatták az összes életben maradt összeesküvıt. Ne akarjuk tudni, miféle
módszereket alkalmaztak a kihallgatások során, de ez nem is tartozik ránk. Azzal, amit ön az este
mondott, tökéletesen egyetértek, és ha akarja, átnézem a vizsgálatról készült jelentéseket.
– Kérem, hogy még ma délután tegye meg – mondta Van Damm. – Én pedig gondoskodom arról,
hogy megkapja, ami a sajtóban a beszédrıl megjelent.
– Rendben van, uram.
– Szóval, ebben a Kealty-dologban nem vállalhat szerepet? – tudakolta Jack.
– Nem, uram. Nem nyújthatnak támadási felületet az ellenfeleiknek.
– De tanácsot csak hajlandó adni nekem? – folytatta Ryan. – Szükségem van valamiféle jogi
segítségre.
– Csakugyan szüksége van rá, elnök úr, és ennyit megtehetek. – Arnie szólalt meg:
– Tudja, Martin, ha vége lesz ennek a...
Ryan, még mielıtt a jogász reagálhatott volna, leállította a stábfınökét.
– Ne, Arnie, ezt ne. Az isten verje meg, ilyet nem játszom. Mr. Martin, én szívesen hagyatkozom
az ön ösztöneire: ezt a meccset száz százalékig becsületesen játsszuk végig. Hivatásosokra bízzuk, és
reménykedünk, hogy csakugyan profik. Kurvára unom a különleges vizsgálókat, meg a különleges
ez meg azokat. Ha nem várhatjuk el az embereinktıl, hogy tisztességesen elvégezzék, ami a dolguk,
akkor mondja már meg nekem, mi a francot keresnek itt?
Van Damm feszengett.
– Naiv ember maga, Jack – állapította meg.
– Meglehet, Arnie. De amióta az eszemet tudom, az országot politikailag tudatos emberek
irányítják, és hová jutottunk? – Ryan felállt és járkálni kezdett a helyiségben: ez az elnök
privilégiuma volt. – Ebbıl az egészbıl elegem van! Hová lett a tisztesség, Arnie? Mi a francért nem
mond igazat senki? Ahova csak nézek, valami kurva játszma folyik, amelynek a célja nem az, hogy
ki-ki tisztességesen végezze a dolgát, hanem hogy itt maradjon. Nem szükségszerő, hogy így legyen.
És ha meggebedek, sem veszek részt olyan játszmában, amely nincsen ínyemre. – Jack most Pat
Martinhoz fordult. – Beszéljen nekem arról az FBI-ügyrıl.
Martin pislogott, nem tudta, hogy jött ez most elı, de azért elmondta a történetet.
– Még egy rossz filmet is csináltak róla. Néhány polgárjogi aktivistát lelıttek a Ku-Klux-
Klánosok, akik közül kettı ráadásul helybéli zsaru volt. Az ügy nem haladt, úgyhogy a vonatkozó
szövetségi törvények értelmében a nyomozásba bevonták az FBI-t is. Akkoriban Dan Murray is, én
is újoncok voltunk, én Buffalóban szolgáltam, ı Philadelphiában. Odaküldtek bennünket, hogy
együtt dolgozzunk „Big” Joe Fitzgeralddal, Hoover egyik portyázó felügyelıjével. Ott voltam,
amikor megtalálták a holttesteket... undorító volt. – Martin jól emlékezett a látványra és a szörnyő
bőzre. – Semmi mást nem akartak – folytatta –, mint hogy minden állampolgárt felvegyenek a
szavazók listájára... és ezért megölték ıket. A helybéli rendırök pedig semmit sem tettek, hogy
felderítsék az ügyet. Különös, de ha az ember személyesen tapasztalja meg az ilyesmit, már nem
tőnik annyira absztraktnak: több mint dokumentum, esettanulmány vagy kitöltendı nyomtatvány.
Rohadtul valóságossá válik, amikor az ember megnézi a hullákat, amelyek addigra két hetet töltöttek
a föld alatt. Azok a szemét klánosok áthágták a törvényt, és végeztek a polgártársaikkal, csak mert
azok úgy gondolták, hogy valami, ami benne van az alkotmányban, nem egyszerően helyes, hanem
mindenkit megilletı jog. Aztán elkaptuk és becsukattuk ıket.
– És megmondaná, miért, Mr. Martin? – kérdezte Jack. Pontosan azt a választ kapta, amelyre
számított.
– Mert tettem egy esküt, elnök úr, azért.
– Én is, Mr. Martin.
És nem valami rohadt játszma miatt – tette hozzá gondolatban.
*
A rádióforgalmazás okot adott némi gyanakvásra. Az iraki fegyveres erık több száz frekvenciát
használtak, fıleg az FM- és URH-sávokon. Az amerikai lehallgatók az általános helyzethez képest
szokatlanul nagy aktivitást észleltek, az adások tartalma azonban a szokásos volt. Ezrével fogták az
üzeneteket, néha másodpercenként ötvenet is, és félı volt, hogy a munka hamarosan meghaladja a
VIHARSÁV nyelvészeinek teljesítıképességét – márpedig mindent, ami bejött, meg kellett fejteni.
Pontosan tudták, hogy a magasabb parancsnokságok mely hullámhosszokon kommunikálnak, ezeket
az adásokat azonban az irakiak elektronikusan titkosították. A Khaled király katonai városban
mőködı számítógépeknek egy darabig szórakozniuk kellett a jelekkel, hogy értelmezni lehessen
ıket, elsı hallásra ugyanis nem különböztek a légköri zavarok okozta zörejektıl. Szerencsére jó
néhány iraki szökevény hozott magával rejtjelezı hardvereket. Mások, nap mint nap átszivárogtak a
különbözı határokon, és hozták magukkal az aznapi rejtjelkulcsokat, a szaúdiak pedig busásan
megfizették ıket.
A rádióforgalom mintha tovább erısödött volna. Az iraki fegyveres erık vezetıi valószínőleg
jobban tartottak a belföldi telefonvonalakat figyelı honi titkosszolgálatoktól, mint a külföldi
lehallgató-állomásoktól. Ebbıl az egyszerő ténybıl a lehallgatóállomások ügyeletes tisztjei
messzemenı következtetéseket vontak le, és már készült is egy jelentés, amelyet nem sokkal késıbb
elküldték a CIA Hírszerzési Igazgatóságának, amely azután továbbította az elnöknek.
A VIHARSÁV ugyanolyan volt, mint a többi hasonló állomás. A jeleket körben elhelyezett
hatalmas antennák sora vette, egyúttal meghatározva forrásukat is. Az antennasort – elrendezése
miatt – Elefántketrecnek becézték. Az égbe nyúló ostorantennák más feladatokat láttak el. A
lehallgatóállomást rohammunkában építették a SIVATAGI VIHAR elıkészületei során, hogy
taktikai hírszerzési adatokat győjtsön a szövetséges katonai egységek számára, utóbb pedig, a térség
további ellenırzése céljából, ki is bıvítették. A kuvaitiak megépítették ikerállomását, a
PÁLMATÁL-at: jutalmul jókora részt hasíthattak ki maguknak az elektronikus „zsákmányból”.
– Ez annyi, mint három – állapította meg a PÁLMATÁL egyik technikusa az elıtte lévı
képernyıt nézve. – Három magas rangú tiszt halad a lóversenypálya felé. Furcsa, hogy ilyen korán
kimennek a lovacskákhoz!
– Összejövetel készül? – találgatta a hadnagya. A PÁLMATÁL katonai állomás volt, és a
technikus – egy tizenöt éves ırmester – jóval többet tudott új fınökénél. A hadnagy azonban volt
olyan okos, hogy kérdezısködjék.
– Nagyon úgy néz ki, asszonyom.
– És miért ott?
– Mert a város belsejében van, de mégsem hivatalos épület. Ha az ember a kedvesével akar
találkozni, nem otthon teszi, igaz? – A képernyı megváltozott. – Remek, megint elkaptunk egyet. A
légierı parancsnoka is ott van... volt, valószínőleg. A forgalmazás elemzése arra utal, hogy a
találkozó egy órája kezdıdött. Bár gyorsabban tudnánk megfejteni a rejtjeleiket...
– Mirıl szóltak az adások?
– Csak arról, hogy hová menjenek, és mikorra, semmi fontos, arról pedig, hogy miért jöttek össze,
egy szó sem.
– Mikor van a temetés, ırmester?
– Alkonyatkor.
*
 – Igen – szólt bele Ryan a telefonba. Abból, hogy melyik vonal jelzıfénye gyulladt ki, meglehetıs
pontossággal megállapíthatta, mennyire fontos a hívás.
– Itt Canon ırnagy. Anyagot kaptunk Szaúd-Arábiából. A hírszerzık most próbálják meg
értelmezni. Szóltak, hogy jelezzem önnek.
– Köszönöm – felelte Ryan, és letette a kagylót. – Tudja, – mondta –, jó volna, ha nem minden
egyszerre zúdulna rám. Valami történik Irakban, de még nem tudják, mi. Azt hiszem, lassan oda
kéne figyelnem rá. Van még valami tennivalóm?
– Intézkedjék, hogy a titkosszolgálat biztosítsa Kealty alelnök védelmét – javasolta Martin. – Mint
volt alelnök mindenképpen jogosult rá... Hat hónapig? – kérdezte Price-tól.
– Úgy van.
Martin elgondolkodott.
– Szóba került már ez a dolog önök között?
– Nem, uram.
Kár, gondolta Martin.
14. Vér a vízben
Ed Foley szolgálati repülıgépe egy nagy és rút Lockheed C-141B típusú szállítógép volt. A
vadászpilóták szemeteskocsinak csúfolták, ám a rakterében egy nagy lakókocsit szállított. Ez utóbbi
nagy múltú darab volt. Az Airstream vállalat gyártotta az Apolló-programhoz, a visszaérkezı
őrhajósok elhelyezésére szolgált volna. Minthogy azonban tartalékpéldány volt, ténylegesen sohasem
került sor a használatára. Lehetıvé tette, hogy a magas rangú tisztségviselık otthonias körülmények
között repüljenek, ámbár szinte kizárólag a hírszerzés vezetıi használták: amellett, hogy
inkognitóban utazhattak, a kényelemrıl sem kellett lemondaniuk. A légierınek nagyon sok ilyen
Starliftere volt, és kívülrıl Foleyé is olyan volt, mint amazok– nagy, zöld és csúf.
Kevéssel dél elıtt ért földet az Andrewson, kimerítı, csaknem hétezer mérföldes, tizenhét órás
repülés után. Menet közben kétszer töltötték fel üzemanyaggal a levegıben. Foley háromfıs
kísérettel utazott, kettı közülük biztonsági ember volt. A gépen zuhanyozhattak is, ami kifejezetten
jót tett a kedélyállapotuknak, és éjszakai álmukat sem háborította a néhány órája megélénkült
rádióforgalmazás. Amikor a gépóriás megállt, és ajtói kinyíltak, Foley üdén és jól informáltan lépett
hazai földre. Ed jó néhányszor repült már a Starlifterrel, de még mindig úgy érezte, hogy valaminı
csoda részese. Ez az érzése csak erısödött, amikor megpillantotta a feleségét. Mary Pat csókkal
üdvözölte. A légierı földi kiszolgálói csodálkoztak is, mi az ördög történhetett, a pilóták viszont
túlságosan fáradtak voltak, semhogy felfigyeltek volna a jelenetre.
– Szervusz, drágám!
– Szervusz! Egyszer együtt is kellene repülnünk ezen a gépen – mondta Ed, s közben pajkos fény
villant a szemében. Aztán egy szempillantás alatt váltott, és megkérdezte: – Mi hír Irakról?
– Valami történik. Körülbelül húsz, de legalább kilenc magas rangú katonai vezetı tartott egy
csendes kis összejövetelt. Nem tudjuk, mirıl beszéltek, de nem valószínő, hogy a halotti tor menüjét
tárgyalták meg.
A házaspár beült a kocsi hátsó ülésére, ahol az asszony átadott egy dossziét a férjének.
– Téged mellesleg elı fognak léptetni – közölte vele.
– Mivé? – emelte fel Ed a tekintetét az iratcsomagról.
– Fıigazgatóvá. Beindítjuk a Kék Tervet, és Ryan azt akarja, hogy te vidd keresztül a
kongresszusban. Én maradok az operatív részleg igazgatója, és úgy vezetem a boltomat, ahogy
akarom... ugyebár, szívem? – kérdezte édes mosollyal. Aztán hozzálátott, hogy ismertesse a másik
aznapi problémát.
*
Clarknak saját irodája volt Langleyben: a rangjával járt, hogy a helyiség ablaka az autóparkolóra
és az azon túl álló fákra nézett. Ez azért jobb volt, mint valami ablaktalan kamra. Igénybe vehette
egy titkárnı munkáját is – négy másik vezetı hírszerzıvel közösen. Langley sok tekintetben idegen
tájék volt a számára. Hivatalos titulusa szerint kiképzıtiszt volt odalent, a Farmon, és csak akkor jött
be a központba, ha jelentést adott le, vagy eligazítást kapott valamilyen új feladattal kapcsolatban.
Nem érezte jól magát itt, az ilyen központoknak valahogy mindig volt valami stichjük. Az
aktakukacok a maguk ízlése szerint akarták intézni a dolgokat. Irtóztak a szabálytalanságoktól. Nem
bánták, ha túlórázniuk kellett, és emiatt lemaradtak a kedvenc tévémősoraikról. Nem nagyon
szerették a meglepetéseket és az olyan információkat, amelyek rákényszerítették ıket, hogy egyet-
mást újragondoljanak. İk alkották az ügynökség bürokratikus farkát, ám a CIA-nál ez a farok olyan
hatalmassá vált, hogy miközben a kutyát csóválta, maga meg sem moccant. A jelenség korántsem
volt meglepı, csakhogy amikor a dolgok elfajultak, a bevetésen az ı élete forgott kockán, s tudta, ha
odavész, nem marad utána csak egy feljegyzés, amelyet aztán gyorsan iktatnak és elfelejtenek –
olyanok, akik a napi hírszerzési összefoglalót többnyire az újságokból ollózzák össze. Chavez lépett
be.
– Hallottad a ma reggeli híreket, Mr. C? – kérdezte könnyedén.
– Reggel öt óta benn vagyok – felelte Clark, és odamutatott neki egy KÉK TERV feliratú
iratgyőjtıt. Annyira utálta a papírmunkát, hogy ha rászánta magát, a legnagyobb intenzitással
végezte, mert minél elıbb túl akart lenni rajta.
– Akkor kapcsolj a CNN-re!
John olyan hírre számított, ami meglepi majd a szervezetet, amelynek tagja volt. Ebben nem is
csalódott, bár nem éppen azt hallotta, amit várt.
*
– Hölgyeim és uraim, az elnök.
A lehetı leggyorsabban ki kellett állnia a nyilvánosság elé, ezzel mindenki egyetértett. John
belépett a sajtóterembe, a pulpitus mögé állt, és belepillantott a jegyzeteibe. Könnyebb volt ezt
tennie, mint végignézni a helyiségen, amely kisebb és kopottabb volt az épület többi részénél, s
amelyet az egykori úszómedence fölé építettek. Nyolc széksor állt benne, mindegyikben hat székkel.
Befelé jövet látta, hogy minden hely foglalt.
– Köszönöm, hogy eljöttek ebben a korai órában – mondta Jack, amilyen nyugodt hangon csak
tudta.
– Az újabb iraki események hatással vannak a térség biztonságára, amely létfontosságú az
Egyesült Államok és szövetségesei számára. Megrendülés nélkül vesszük tudomásul az iraki elnök
halálát. Mint tudják, ez az ember két alkalommal kezdeményezett támadó háborút, brutálisan
elnyomta az országában élı kurd kisebbséget, és a legelemibb emberi jogokat is megtagadta országa
állampolgáraitól.
Irak virágzó ország kellene, hogy legyen. A világ kıolajkészletének egy jelentıs részével,
figyelemre méltó iparral és jelentıs népességgel rendelkezik. Nem rendelkezik viszont olyan
kormánnyal, amely törıdne polgárai szükségleteivel. Reméljük, hogy eddigi vezetıjének halála
éppen ennek a lehetıségét teremti meg. – Jack felpillantott jegyzeteibıl. – Amerika ezért baráti
jobbját nyújtja Iraknak. Reméljük, hogy mód nyílik kapcsolataink normalizálására, és egyszer s
mindenkorra véget ér minden ellenségeskedés Irak és öbölbeli szomszédjai között. Utasítottam Scott
Adler megbízott külügyminisztert, hogy lépjen kapcsolatba az iraki kormánnyal, és ajánlja fel, hogy
kezdjünk tárgyalásokat a mindkét országot érdeklı kérdések megbeszélésére. Abban az esetben, ha
az új rezsim készséget mutat az emberi jogok kérdésének rendezésére, és ígéretet tesz szabad és
tisztességes választások lebonyolítására, Amerika is hajlandó fontolóra venni a gazdasági szankciók
felfüggesztésének kérdését, és a normális diplomáciai kapcsolatok helyreállítását.
Elég volt az ellenségeskedésbıl. Semmi értelme, hogy egy természeti kincsekben ennyire gazdag
régió a viszály melegágya legyen, és Amerika, öbölbeli barátaival együtt kész vállalni a jó szándékú
közvetítı szerepét, hogy segítsen a béke és a stabilitás létrehozásában. Várjuk a kedvezı választ
Bagdadból, hogy sor kerülhessen a kapcsolatfelvételre. – Ryan elnök összehajtotta a papírlapot. –
Hivatalos nyilatkozatomat ezzel befejeztem. Kinek van kérdése?
Egy mikroszekundummal késıbb felharsant a New York Times tudósítójának hangja:
 – Uram, mint tudja, ma reggel Edward Kealty kijelentette, hogy az elnök nem ön, hanem ı. Mi
mondanivalója van ezzel kapcsolatban?
– Mr. Kealty állítása alaptalan és teljességgel tarthatatlan – felelte kimérten Jack. – Kérem a
következı kérdést!
Ha már belement a komédiába, kénytelen volt tovább játszani. A teremben lévık közül senkit sem
tévesztett meg a fellépése. Az elıbbi mondatot ugyanígy elmondhatta volna a sajtótitkára vagy a
külügyminisztérium hivatalos szóvivıje, csakhogy most ı állt a reflektorok fényében, ı nézett az
idesereglettek arcába, és nagyjából úgy érezte magát, mint egy magányos keresztény, aki egy
Colosseumra való oroszlánnal néz farkasszemet. Valamelyest megnyugtatta, hogy a helyiségben a
testırei is ott voltak.
– Még ugyanerrıl... és ha csakugyan nem mondott le? – kiabálta túl a Times tudósítója a
többieket.
– Csakhogy lemondott, másképp engem nem nevezhettek volna ki. Ennélfogva a kérdésének
nincsen értelme.
– De uram! És ha az alelnök mégis igazat mond?
– Nem mond igazat – felelte Ryan. Mély lélegzetet vett, ahogyan Arnie tanácsolta neki, és
folytatta azzal, amit ugyancsak Arnie javasolt. – Mr. Kealty Durling elnök kérésére lemondott a
posztjáról. Az okot valamennyien tudják. Az FBI eljárást folytatott ellene egy szexuális vétség miatt,
amelyet még szenátorként követett el. A vizsgálatot azért indították, mert szexuálisan zaklatta, hogy
ne mondjam: megerıszakolta egy szenátusbeli munkatársát. Lemondása, úgy gondolom, egy...
megállapodás, afféle vádalku része volt, hogy elkerülje a büntetıeljárást. – Ryan ebben a pillanatban
elhallgatott, és némileg csodálkozva megállapította, hogy a jelenlévık mintha kissé elsápadtak volna.
İ mindössze egy kesztyőt dobott a földre, amely azonban hangos csattanással ért földet. – Önök
mindnyájan tudják, ki az elnök. Nos, nem folytatnák inkább az ország ügyeivel?
– Milyen lépéseket tervez ezzel kapcsolatban? – kérdezte az ABC riportere.
– Kealtyre vagy Irakra céloz? – kérdezett vissza Ryan, de a hangja elárulta, mire gondol.
– A Kealty-ügyre.
– Segítséget kértem az FB-I-tól. Remélem, még a mai nap folyamán megkapom a jelentésüket.
Ettıl eltekintve is bıven van tennivalónk.
– Még ugyanehhez a témához... mi a helyzet azzal, amit az este a kormányzóknak üzent, és amit
ma reggel Kealty alelnök mondott? Csakugyan azt akarja, hogy tapasztalatlan emberek kerüljenek...?
– Igen, azt akarom. Elıször is, vannak-e olyan embereink, akik rendelkeznek tapasztalatokkal a
kongresszusi munkában? A válaszom: alig. A képviselık közül csak néhányan maradtak életben, a
pár szerencsés, akik aznap este valahol máshol voltak. És rajtuk kívül még ki? Azok, akik a
legutóbbi választáson vereséget szenvedtek? İket akarnánk visszahozni? Én olyan embereket
akarok, akik tudják, hogyan tegyék a dolgukat, és azt hiszem, az országnak is ilyenekre van
szüksége. A meztelen igazság az, hogy a kormány természeténél fogva nem hatékony. Azzal nem
tehetjük hatékonyabbá, ha olyan embereket választunk, akik mindig is a kormányzatban mőködtek.
Az alapító atyák polgárokból álló törvényhozásban, nem pedig állandó uralkodó osztályban
gondolkodtak. Úgy gondolom, e tekintetben alkotmányunk megfogalmazóinak szándékaihoz
igazodom. További kérdés?
– De ki fog dönteni a kérdésben? – kérdezte a Los Angeles Times. Azt, hogy melyik kérdésben,
nem is kellett mondania.
– A kérdés már eldılt – felelte Ryan. – Köszönöm, hogy eljöttek. Bocsássanak meg, ma még
rengeteg a tennivalóm.
Fogta a nyilatkozat szövegét, és elindult a jobb oldali ajtó felé.
– Mr. Ryan! – harsant legalább egy tucatnyi torokból. Az elnök kilépett az ajtón, és eltőnt a
folyosó fordulójában. Arnie már várta.
– Egész jól sikerült – mondta –, legalábbis a körülményekhez képest.
– Egy dolgot leszámítva – felelte Ryan. – Hogy senki sem szólított „elnök úr”-nak.
 *
Moudi néhány másodperc alatt lebonyolította a telefont, aztán visszaindult az elkülönítıbe.
Mielıtt belépett volna, felvette a védıöltözéket, majd megvizsgálta, nem sérült-e meg valahol a
mőanyag. A holmit egy európai cég készítette, az amerikai Racal mintájára. A vastag, púderkék
mőanyagot Kevlar-rostok erısítették. A levegıztetı berendezés hátul, az övhevederen függött.
Megszőrve pumpálta a levegıt a ruha belsejébe, és enyhe túlnyomást idézett elı, azaz ha az öltözék
megsérült, a résen át nem juthatott be külsı levegı. Senki sem tudta, hogy terjed-e az ebola levegı
útján, és senki sem szerette volna elsıként megtapasztalni – a maga bırén. Az orvos kinyitotta az
ajtót: odabent Maria Magdalena nıvér ugyanolyan kék szkafanderben ült a beteg mellett. Mindketten
pontosan tudták, mit érezhet páciensük, amikor ebben a ruhában látja ıket, hiszen a kék védıburok
azt jelentette: félnek attól, ami ıt már utolérte.
– Jó napot, nıvér – köszönt Moudi, és kesztyős kezével felemelte az ágy végén függı lázlapot.
41,1 fok, a jég ellenére... a pulzus szapora, percenként 115... a légzés gyenge, percenként 24... A
vérnyomás a belsı vérzések következtében kezdett csökkenni. A beteg újabb négy adag vért kapott,
de legalább ennyit veszített is – nagyrészt belsıleg. Jean-Baptiste vérében egyre nıtt a kémiai
zőrzavar: Moudi annyi morfiumot adatott neki, amennyit csak a túladagolás veszélye nélkül lehetett.
Jean-Baptiste nıvér valójában már kómába kellett volna, hogy essen, mégsem veszítette el teljesen
az eszméletét: a fájdalom nem engedte.
Maria Magdalena csak nézte a pleximaszkon át. Tekintete nem egyszerően szomorúságról, hanem
már kétségbeesésrıl árulkodott, pedig vallása tiltotta, hogy átadja magát ennek az érzésnek. Moudi
is, ı is sok embert és sokféleképpen láttak már meghalni: maláriában, rákban, AIDS-ben, de ezek
egyike sem volt ilyen brutálisan kegyetlen. Az ebola olyan hirtelen csapott le, hogy a betegnek nem
maradt ideje a felkészülésre. Nem erısíthette meg a lelkét, nem meríthetett erıt az imádságból és a
hitbıl. Mintha valamiféle közlekedési baleset terítette volna le, csak éppen jóval több ideje maradt a
szenvedésre.
Ha az ördög netán részt vett a teremtésben, az ebolával ı ajándékozta meg a világot, gondolta
Moudi. Eszerint még az ördög is hajt valami hasznot, állapította meg magában.
Orvos létére.
– A repülıgép útban van idefelé – mondta Maria Magdalenának.
– És mi fog történni?
– Rousseau professzor radikális kezelési módot javasolt. Teljes vércserét fogunk végrehajtani.
Elıször lecsapoljuk a teljes mostani vérmennyiséget, aztán kimossuk az érrendszert oxigénnel
dúsított fiziológiás sóoldattal. Ezután adjuk az új vért, amely azonban már ebola-antitesteket is
tartalmaz majd. Az antitestek így elméletileg a szervezet minden pontján és egyszerre támadják meg
a vírusokat.
Az apáca elgondolkodott. Hiszen a módszer nem is volt annyira radikális, mint amilyennek elsı
megközelítésben tőnt. A teljes vércsere az 1960-as évek vége óta alkalmazott eljárás volt, az
elırehaladott agyhártyagyulladást kezelték vele, mostanra tulajdonképpen rutineljárásnak számított,
és mindössze egy szív-tüdı készülék kellett hozzá. Csakhogy a beteg most a barátnıje volt, ı pedig
nem tudott olyan tárgyilagosan gondolni rá, mint más betegekre.
Ekkor Jean-Baptiste tágra nyitotta a szemét. A semmibe meredt, és bıre petyhüdtsége is jelezte,
hogy közel a vég. Lehet, hogy nem is volt eszméleténél, és szemhéjai egyszerően a rettenetes
fájdalom következtében nyíltak fel. Moudi a morfiumos infúzióra pillantott. Ha csak a fájdalommal
kellett volna törıdnie, vállalhatta volna, hogy irgalmasan átsegíti a halálba betegét, azaz növelhette
volna az adagot. Ezt azonban nem kockáztathatta meg, mert a nıvért élve kellett átadnia. Az apácára
még kegyetlen szenvedések vártak, Moudi azonban úgy gondolta, nem ı szabta ki ıket rá.
– El akarom kísérni – mondta halkan Maria Magdalena.
– Nem engedhetem el – felelte Moudi.
– Rendünk szabályzata elıírja. Legalább egy társnıjének vele kell tartania.
 – Kockázatos volna, nıvér. Már a mozgatása sem veszélytelen. A gép szellızırendszere ugyanazt
a levegımennyiséget keringeti. Szükségtelen, hogy magát is veszélynek tegyük ki. Jean-Baptiste
erényét most semmi sem fenyegeti...
Ahhoz pedig, amire Moudi készült, egy ember halála is teljesen elegendı volt.
– Értse meg, vele kell mennem! – esengett Maria Magdalena. Moudi bólintott.
– Ahogy akarja.
Nem tehetek róla, gondolta. Az ı sorsát sem én szabtam rá.
*
A repülıgép Nairobitól tízmérföldnyire északra, a Jomo Kenyatta repülıtéren ért földet, és
kigurult a teherterminálig. A régi 707-es valaha a saját légiflottájához tartozott, a belsejét azonban
azóta a meztelen fémig lecsupaszították. A teherautók már várták. Az elsı nyomban oda is állt a jobb
oldali hátsó ajtóhoz, amely nem sokkal azután, hogy a Boeing kerekei alá behelyezték a féktuskókat,
kinyílt.
A kocsik százötven ketrecet hoztak, mindegyikben egy-egy afrikai zöld majommal. A fekete
rakodómunkások védıkesztyőt viseltek. A majmok, mintha csak sejtették volna, mi vár rájuk,
komisz hangulatban voltak, és ha csak tehették, megharapták vagy megkarmolták, aki a ketrechez
nyúlt. Visítoztak, ürítettek, vizeltek, mindez azonban nem javított a sorsukon.
A gép személyzete távol tartotta magát az eseményektıl, nem akartak részt venni bennük. Bár a
Korán szerint ezek a rút, zajos kis teremtmények nem számítottak tisztátalannak, önmagukban is elég
visszataszítóak voltak. A személyzet tagjait az sem lelkesítette, hogy tudták: miután leszállítják a
rakományt, a gép belsejét alaposan ki kell majd mosniuk. Aztán pedig még fertıtleníteniük is...
A berakodás másfél órát vett igénybe. A rakodók, miután egymásra tornyozták és kötelekkel
rögzítették a ketreceket, készpénzben megkapták a járandóságukat, és távoztak. Örültek, hogy túl
voltak rajta. A teherautók elindultak, és a helyüket egy üzemanyagtöltı tartálykocsi foglalta el.
– Kitőnı! – mondta a vevı a kereskedınek.
– Szerencsénk volt – felelte az. – Egy barátomtól is megrendeltek egy nagyobb tételt, de a vevı
késlekedett a fizetéssel. Erre való tekintettel...
– Értem. Ez körülbelül plusz tíz százalékot jelent, ugye?
– Annyi elég lesz – jelentette ki a kereskedı.
– Örömest megadom. Holnap reggel megkapja az errıl szóló csekket is. Vagy inkább készpénzt
szeretne?
A két férfi félrefordult, amikor felsüvöltöttek a 707-es hajtómővei. A gép néhány perccel késıbb a
levegıbe emelkedett. A mindössze néhányszáz mérföldnyire lévı ugandai Entebbébe tartott.
*
– Nem tetszik ez nekem – jelentette ki Bert Vasco, amikor visszaadta a dossziét.
– Fejtse ki, miért nem! – utasította Mary Pat.
– Én Kubában születtem. Egyszer apám mesélt nekem arról az éjszakáról, amelyen Batistát
elkergették. A legmagasabb rangú tábornokok tartottak egy kis megbeszélést, majd gyorsan és
észrevétlenül beszálltak repülıgépeikbe, és ki-ki elhúzott oda, ahol a bankszámláját vezették.
Hagyták, hogy a többiek vigyék el a balhét.
Vasco a külügyminisztériumnak azok közé a munkatársai közé tartozott, akik szívesen mőködtek
együtt a CIA-vel, valószínőleg éppen azért, mert Kubából származott, tudta, hogy a diplomácia és a
hírszerzés egyaránt eredményesebb, ha együttmőködnek. A külügyben nem mindenki gondolta így,
de ez az ı bajuk volt. İket persze senki sem kergette el a szülıföldjükrıl...
– Maga szerint Irakban most ez történik? – kérdezte Mary Pat, mindössze fél másodperccel elızve
meg Edet.
– Szerintem egyértelmő.
– Érez magában bátorságot arra, hogy ezt az elnökkel is közölje? – érdeklıdött Ed Foley.
– Melyikkel? – kérdezett vissza Vasco. – Hallaniuk kellene, milyen szövegek mennek odaát a
minisztériumban. Az FBI most foglalta el a hetedik emeletet, ami okozott némi felfordulást.
Egyébként: igen. Egyvalamit azonban meg kell tudnunk. Ki kell deríteni, ki beszélt az iraki
tábornokok fejével, már ha beszélt valaki egyáltalán. Persze nincs emberünk a környéken, igaz?
Mary Pat és Ed Foley csak néztek maguk elé. A válasz egyértelmő volt.
*
– Mr. Ryan állításai arra vallanak, hogy gyorsabban sajátította el a politika piszkos, mint
tisztességes módszereit – jelentette ki Kealty inkább sértett mint felháborodott hangon. – İszintén
szólva ennél azért többet vártam tıle.
– Ön szerint cáfolja az állításait? – kérdezte az ABC riportere.
– Természetesen. Nem titok, hogy valaha gondjaim voltak az alkohollal, de túljutottam rajta. Nem
titok az sem, hogy személyes viselkedésem olykor hagyott kívánnivalót maga után, de ezen is
változtattam, amiben egyaránt segítségemre volt szeretı feleségem és egyházam. – Megszorította a
mellette ülı asszony kezét, akinek arca gyengéd együttérzést és rendíthetetlen odaadást sugárzott,
majd így folytatta: – Mindennek azonban semmi köze ehhez a mostani ügyhöz. Az elsı helyre
hazánk érdekeit kell helyeznünk, és ilyenkor félre kell tennünk a személyes ellentéteket, Sam.
Ezeken felül kell emelkednünk.
– Ó, te szemétláda – nyögte Ryan.
– Kezd a dolog csúful festeni – állapította meg Van Damm.
– Hogyan gyızhetünk, Arnie?
– Attól függ... nem látom át igazán a taktikáját.
– ...én is mondhatnék egyet-mást Mr. Ryanrıl, most azonban nem erre van szükségünk. Az
amerikai népnek vezetésre van szüksége, tapasztalt, gyakorlott vezetésre.
– Hány afférja volt ennek a...?
– Emlékezetem szerint a legyet is megdugta röptében, de ezeket a dolgait semmiképpen sem
használhatjuk fél ellene. Jusson eszébe, mit mondott Allen Drury: olyan városban élünk, ahol az
emberekkel nem aszerint bánunk, hogy kicsodák, hanem aszerint, hogy a többi ember mennyire
tiszteli ıket. A sajtó kedveli Kealtyt, mindig is kedvelte. Az emberek szeretik, ıt is, a családját is.
Tetszik nekik a szociális érzékenysége...
– Ó, hogy nem szakad le a mennybolt! – tört ki Ryanbıl. Majdhogynem ordított.
– Ide hallgasson! Ha csakugyan maga akar lenni az elnök, akkor egyszerően tilos kijönnie a
sodrából. Mindig erre gondoljon, Jack. Valahányszor az elnök elveszti az önuralmát, emberek halnak
meg. Ezt saját maga is tapasztalhatta, és a nép biztos akar lenni abban, hogy maga mindig,
mindenkor nyugodt, higgadt és fegyelmezett, világos?
Ryan nyelt egyet, aztán bólintott. Magában azonban úgy vélte, gyakran nagyon jólesik az
embernek, ha szabadjára engedheti az indulatait, és ezt az elnökök is megengedhetik maguknak.
Csak éppen tudniuk kell, mikor.
És ezt még nem tanultam meg.
– Nos, mit mond nekem?
– Ön az elnök, cselekedjék elnökként. Tegye a dolgát. Viselkedjék elnökhöz méltóan, látsszék
elnöknek. Az, amit a sajtótájékoztatón mondott, tökéletesen rendben volt. Kealty állításai
alaptalanok. Ön kivizsgáltatja a dolgot az FBI-jal, maguk az állítások azonban nem számítanak.
Letette az esküt, itt lakik, és kész. Tekintse ıt mellékesnek, és el fog tőnni. Ha viszont minden
figyelmét ennek az ügynek szenteli, csak legitimálja vele Kealtyt.
– És a médiumok?
– Adjon nekik rá esélyt, és rendbe fogják hozni a dolgokat.
*
– Hazarepülsz ma, Ralph? – kérdezte Lorenz.
Augustus Lorenz és Ralph Forster körülbelül egyidısek voltak, és ugyanaz volt a hivatásuk.
Mindketten az Egyesült Államok hadseregében kezdték orvosi pályafutásukat, az egyik általános
sebészként, a másik belgyógyászként. Átvezényelték ıket Vietnamba – még a jóval csendesebb
idıkben, Kennedy elnöksége alatt – a hadsereg segédszolgálatához, ahol mindketten újra felfedezték
szakmájuk bizonyos részterületeit, amelyeket az egyetemen megtanultak, azután azonban
megfeledkeztek róluk. Szembesülniük kellett a ténnyel, hogy a világ távoli tájain bizonyos
betegségek továbbra is pusztítják az embereket. Mindketten városban nıttek fel, és elég idısek
voltak ahhoz, hogy még emlékezzenek azokra az idıkre, amikor a tüdıgyulladás, a tbc és a
gyermekbénulás komoly fenyegetést jelentett. Pályájuk elején azonban nemzedéktársaikhoz
hasonlóan úgy hitték, hogy a fertızı betegségek napjai meg vannak számlálva. Vietnam – akkoriban
még aránylag békés – dzsungeljeiben azonban megtanulták, hogy a valóságban nem ez a helyzet.
Olykor a szemük láttára haltak meg erıs, egészséges, fiatal amerikai és vietnami katonák – olyan
kórokozók végeztek velük, amelyekrıl az egyetemen nem tanultak, és amelyekkel nem tudták
felvenni a harcot. Egy éjszakán – a Caravelle bárban – arra a következtetésre jutottak, hogy ennek
nem kellene így lennie. Voltak annyira idealisták és természettudósok, hogy visszamenjenek az
egyetemre, mert újból meg akarták tanulni a szakmájukat. Mint utóbb kiderült, vállalkozásuk egy
életre szólt, Forster a Johns Hopkinson csinált karriert, Lorenz pedig az atlantai Járványügyi Központ
különleges kórokozókkal foglalkozó részlegének lett a vezetıje. Az évek során többet repültek, mint
egy-egy légitársaság kapitányai, több egzotikus helyen fordultak meg, mint a National Geographic
Magazine fotósai, és mindig olyasvalami után kutattak, ami túlságosan kicsi volt, semhogy szabad
szemmel látható lett volna, de túlságosan veszedelmes, semhogy figyelmen kívül hagyhatták volna.
– Azt hiszem, jobban járok, máskülönben az új fiú még át találja venni a tanszékemet.
Lorenz – akit mellesleg felterjesztettek a Nobel-díjra is – elnevette magát.
– Alex nagyon érti a dolgát. Horgásztunk együtt Brazíliában, annak idején, amikor kitört ott az a...
A forró laboratóriumban rajtuk kívül egy technikus tartózkodott, éppen végzett az
elektronmikroszkóp beállításával.
– Tessék – jelentette ki Lorenz –, itt van a mi kis barátunk!
Egyesek juhászkampónak nevezték, Lorenzet azonban inkább emlékeztette az egyiptomi kulcsos
keresztre. Tulajdonképpen egyik hasonlat sem volt találó, mert az illetı dolog mindenfajta
szépségnek híján volt. Mindketten a megtestesült gonoszt látták benne. A függıleges, meggörbülı
fonat neve RNS, ribonukleinsav volt, ez tartalmazta a vírus genetikai kódját. Felsı részén egy sor
kunkorodó proteinstruktúra helyezkedett el, amelynek funkcióját egyelıre senki sem ismerte
pontosan, de feltételezték, hogy ezek határozzák meg a betegség lefolyását. Lehet, hogy így is volt,
de ezt a két tudós teljes húszesztendei intenzív kutatás után sem tudta.
Az átkozott jószág élni éppenséggel nem élt, de gyilkolni így is gyilkolt. Egy valódi élı szervezet
egyaránt rendelkezik RNS-sel és DNS-sel, a vírusban azonban csak az egyik vagy a másik található
meg. Valamiféle szendergı életet él, egészen addig, amíg kapcsolatba nem kerül egy élı sejttel.
Akkor aztán életre kel és öl. Úgy vár a prédára, mint valami földönkívüli szörnyeteg, amely csak egy
másik lény révén tud életre kelni, növekedni és szaporodni – hogy aztán elpusztítsa, megpróbáljon
kiszabadulni belıle, és újabb áldozatot keressen magának.
Az ebola elegánsan egyszerő és mikroszkopikusan apró, hossza a centiméter alig negyven ezred
része. Gyilkol, növekszik, lemásolja magát, és megint öl. És megint. És megint.
Egyik orvos sem bánta volna, ha tudományuk kollektív emlékezete kissé jobban mőködik. 1918-
ban a bolygón végigsöpört a spanyolnátha, és kilenc hónap alatt legalább húszmillió – de lehet, hogy
valamivel kevesebb – emberrel végzett. Egyesekkel olyan gyorsan, hogy egészségesen feküdtek le,
és másnap reggelre halottak voltak. Bár a tüneteket pontosan dokumentálták, az orvostudomány még
nem volt elég fejlett, hogy magát a betegséget is megértse, ennek következtében valójában senki sem
tudta, mi is okozta a járványt. Az 1970-es években Alaszkában – olyan vidékeken, ahol az örök
talajfagy konzerválja a holttesteket – exhumálták a spanyolnátha néhány feltételezett áldozatát. Azt
remélték ugyanis, hogy megtalálják bennük a kórokozó példányait. Az ötlet nem volt rossz, a
vállalkozást mégsem koronázta siker. Az orvosi szakma nagyjából-egészében megfeledkezett a
betegségrıl, és a legtöbben úgy gondolták, ha mégis vissza talál térni, a modern módszerekkel le
lehet majd gyızni.
 A fertızı betegségekkel foglalkozó specialisták már korántsem voltak ennyire biztosak ebben. A
spanyolnáthát, akárcsak az ebolát vagy az AIDS-et, valószínőleg vírus okozza, az orvostudomány
viszont a vírusos betegségek gyógyítása terén semmilyen eredményt nem ért el.
A vírusos betegségek megelızhetık oltásokkal, de ha a páciens már megkapta a fertızést, vagy az
immunrendszere gyız, vagy a vírus. Betegágya mellett ott lehetnek akár a legjobb orvosok is, de ık
is csak állhatnak és figyelhetnek. Akárcsak más hivatások mővelıi, gyakran az orvosok is hajlanak
arra, hogy ne vegyenek tudomást arról, amit nem látnak vagy nem értenek. Ez az egyetlen
magyarázat arra, hogy az orvosi szakma oly érthetetlen lassúsággal reagált az AIDS-re és végzetes
következményeire. Lorenz és Forster tanulmányozták a HIV-vírust is, ezt az egzotikus kórokozót,
Afrika dzsungeljeinek másik ajándékát.
– Gus, én néha eltöprengek, hogy egyáltalán kiismerjük-e valaha ezeket a nyavalyásokat.
– Elıbb vagy utóbb, de sikerülni fog – jelentette ki Lorenz, és hátrább lépett az
elektronmikroszkóptól, vagyis a számítógép-monitortól, amelyen a készülék a képet megjelenítette.
Szeretett volna rágyújtani a pipájára (ettıl a szenvedélyétıl nem is igen akart megszabadulni), de
sajnos a kormányépületben nem tehette. Meggyızıdése volt, hogy pipával a szájában jobban tud
gondolkodni. Mindketten a képernyıt nézték, figyelték a kacskaringós proteinstruktúrákat. A vírus
Benedict Mkusa testébıl származott.
A két tudós óriások nyomdokain haladt. Lorenz maga is írt cikket Walter Reedrıl és William
Gorgasról, a katonaorvosokról, akik szívós vizsgálódással és megszerzett ismereteik következetes
alkalmazásával legyızték a sárgalázat. Csakhogy a tudás ebben a szakmában nagyon lassan győlt
össze, és nagy árat kellett fizetni érte.
– Tegye be a másikat, Kenny!
– Igen, doktor úr – hallatszott a diszpécserkészülék hangszórójából. Egy másodperccel késıbb a
monitoron egy másik kép jelent meg.
– Aha... – mondta Forster – nagyon úgy fest, hogy ugyanaz.
– Ez pedig az ápolónı vérmintájából való. Nézd! – Lorenz kiszólt a technikusnak: – Jól van,
Kenny, és most kapcsolja át a számítógépet!
A képernyın egymás mellett jelent meg a két kép. A számítógép egymásba forgatta ıket: a
vírusok pontosan fedték egymást.
– Legalább mutálni nem mutált.
– Erre nem is volt túl sok esély. Csak két beteg volt... Jól elkülönítették ıket. Lehet, hogy
szerencsénk van. A gyerek szüleit is tesztelték. Úgy tőnik, nem kapták meg, legalábbis a telexben ez
áll. A környéken sem észleltek több megbetegedést. A WHO-munkacsoport vizsgálja a vidéket. A
szokásos: majmok, denevérek, férgek... Eddig semmi. Lehet, hogy rendkívüli elıfordulás.
– Ezzel bíbelıdöm egy keveset. Rendeltem néhány majmot. Tenyészteni akarom, bejuttatom
néhány sejtbe, percrıl percre figyelem, mit csinál. Minden percben veszek egy-egy mintát a fertızött
sejtekbıl, feldarabolom, elégetem UV-vel, lefagyasztom folyékony nitrogénnel, megnézem
mikroszkóp alatt. Kíváncsi vagyok a vírus RNS-ének szerkezetére. Mintha valami rendszer lenne
benne... de nem tudom pontosan, miféle. Nem hagy békén a gondolat. A mindenségit.
Gus kihúzta íróasztala fiókját, elıvette a pipáját, és rágyújtott. Végül is ez az ı szobája volt, és
pipával a szájában csakugyan jobban tudott gondolkodni. Ha terepen voltak, arra hivatkozott, hogy a
füst távol tartja a rovarokat, és egyébként sem szívja le... Udvariasan kinyitotta az ablakot.
Mindketten tudták, hogy az ötlet, amelynek kipróbálására Gusnak pénzt is sikerült szereznie, jóval
bonyolultabb, mint ahogy az imént felvázolta. Ahhoz, hogy a folyamat pontos menetét meg lehessen
állapítani, ezerszámra kell elvégezni ugyanazt a kísérletet, és majd csak ezután jöhet az alapadatok
kiértékelése. Minden egyes mintát meg kell vizsgálni, minden vizsgálati eredményt rögzíteni. A
dolog akár évekig is tarthat, de ha Lorenz feltételezése helyesnek bizonyul, végül, az orvostudomány
történetében elıször, kezében lesz a vírus szerkezetének, illetve mőködésének leírása, és kiderülhet,
hogyan támad meg az RNS egy élı sejtet.
– Mi is valami hasonló gondolattal foglalkozunk Baltimore-ban.
 – Nocsak!?
– A genomprojekt keretében. Megpróbáljuk feltérképezni az összes kölcsönhatást. A folyamatot...
hogy ez a kis rohadék molekuláris szinten hogyan támadja meg a sejtet. Azt hiszem, érdemes errefelé
kutakodnunk, de a feladat rettenetesen bonyolult. Rá kell jönnünk, mit kérdezzünk, mielıtt
elkezdenénk keresni a választ. Aztán pedig szükségünk lesz egy komputerzsenire, aki elmagyarázza
a masinának, hogyan elemezze az eredményeket.
Lorenz felvonta a szemöldökét.
– Meddig jutottatok? – kérdezte. Forster megvonta a vállát.
– Hipotéziseink vannak.
– Hát, ha megkapom a majmokat, majd értesítelek, hogyan haladunk. Talán már attól is
okosabbak leszünk, ha szövetmintákat vizsgálhatunk.
*
Az iraki elnök, eposzi hısnek kijáró temetést kapott, a sokezres statisztéria jajgatva gyászolta
halott héroszát. Azt, hogy közben mire gondolnak, senki sem tudhatta, úgy tőnt, mintha olykor
körülsandítanának, és találgatnák: vajon mi lesz? Megvolt az ágyútalp, megvoltak a katonák a lefelé
fordított karabélyokkal, megvolt a lovas nélküli ló és a díszmenet... A VIHARSÁV vette az iraki
tévé közvetítését, és nyomban továbbította is azt Washingtonnak.
– Jó lenne több arcot látni – mondta halkan Vasco.
– Igen – felelte az elnök. Ryan nem mosolygott, de szívesen tette volna. Tudta, hogy mindörökre
hírszerzıtiszt marad, jobban szerette a friss, kezeletlen információkat, mint amelyeket mások
öntöttek formába és mutattak be neki. Ezúttal szerencséje volt, hiszen élıben, szakmabelijei
kommentárjával kapta ıket.
Egy nemzedékkel korábban Amerikában az ilyesmit happeningnek nevezték volna. Emberek
jelentek meg, és eljátszottak egy szerepet, amelyet elvártak tılük. A teret óriási embertömeg töltötte
meg – a helynek neve is volt, de most senkinek sem jutott eszébe –, és még azok is alakítottak, akik
nem láthatták a parádét. Egy újabb vágás után kiderült, hogy a sokaság hatalmas színes képernyıkön
kísérhette figyelemmel a látványosságot.
Lehet, hogy egyes részleteket rögtön újra is játszanak nekik? – tőnıdött magában Ryan. A
lövegtalp mögött két sorban tábornokok vonultak, és mint Ryan megállapította, igyekeztek egyszerre
lépni.
– Maga szerint vajon még meddig masíroznak így együtt?
– Nehéz megmondani, elnök úr.
– Nehéz, ugye, Bert?
– Igen, uram.
– Bert, ha gondolja, behívom valamelyik fehér házi hírszerzıt, hadd mondja el ı is, mit nem tud.
Mint várható volt, Vasco pislogni kezdett. Aztán, isten neki fakereszt, kijelentette:
– Tízbıl nyolc olajra lép.
– Ez így csak találgatás, mondja is meg, miért.
– Irak már semmiben nem reménykedhet. Diktatúrát nem irányíthat bizottság, hosszú távon
semmi esetre sem. Egyikük sem olyan tökös gyerek, hogy magához ragadja a hatalmat. Ha
maradnak, és meg talál változni a rendszer, nem sok jóra számíthatnak. Úgy végzik majd, mint a sah
vezérkara, háttal a falnak, puskacsövek elıtt. Bizonyára dugtak el pénzeket valahol. Koktélokat
szürcsölni valamelyik tengerparton nem akkora buli, mint tábornoknak lenni, de ezerszer jobb, mint
alulról szagolni az ibolyát. Különben is, családos emberek, van kiért aggódniuk.
– Maga szerint tehát számolnunk kell azzal, hogy Irakban teljesen új rezsim jön létre? – kérdezte
Ryan.
– Igen, uram – felelte Vasco.
– Irán?
 – Nem tartom valószínőtlennek – felelte Vasco –, de egyszerően nem rendelkezünk megfelelı
információkkal, hogy jósolgassunk. Szeretnék többet mondani önnek, uram, de nem azért fizet, hogy
spekulációkkal traktáljam.
– Egyelıre ez is megfelel. – Udvariasságból mondta, hiszen nem felelt meg, de Vasco végül is
minden tıle telhetıt megtett. Ryan Foleyékhoz fordult: – Semmit sem tehetünk? – kérdezte.
– Nemigen – felelte Ed. – Azt hiszem, oda tudunk küldeni valakit; a királyságból átvihetné egy
helikopter valamelyik emberünket, csak az a kérdés, hogy kivel próbáljon meg találkozni. Lehetetlen
kideríteni, hogy ki most ott a fınök.
– Már ha van egyáltalán fınök – jegyezte meg Mary Pat a masírozó tábornokokat nézve. Senki
sem haladt elıttük, senki sem állt az élükre.
*
– Ezt meg hogy értsem? – kérdezte a vevı.
– Nem fizetett nekem idıben – felelte a kereskedı. Meghúzta a sörét, aztán böffentett egyet. –
Volt másik vevım.
– Csak két napot késtem! – tiltakozott a vevı. – Zavar támadt az átutalásban, csak most jött meg a
pénz.
– Szóval most már van pénze?
– Igen!
– Akkor szerzünk majmokat is – jelentette ki a kereskedı, és pattintott az ujjával, hogy odahívja a
pincért. Egy angol ültetvényes sem csinálhatta volna különbül, ugyanebben a bárban, ötven évvel
korábban. – Egyáltalán nem annyira nehéz, tudja? Egy hét múlva jó lesz? Vagy még elıbb kell?
– A Járványügyi Központnak most azonnal kellenek! A repülıgép útban van idefelé.
– Megteszek mindent, amit csak tudok. Kérem, mondja meg a megbízójának, hogyha idıben
akarja megkapni a szállítmányt, akkor a számlát is idıben kell kifizetnie. Köszönöm! – mondta, de
már a bárpincérnek. – Hozzon egyet a barátomnak is, kérem. – Megengedhette magának, futotta rá
abból, amit nem sokkal korábban kasszírozott.
– Tehát? Mikorra tudja megszerezni a majmokat?
– Hiszen mondom, egy hét vagy annyi se. – Mit összeizgul ez a pofa néhány nap miatt!
A vevınek nem volt más lehetısége, Kenyában legalábbis nem, úgy döntött hát, hogy megissza a
sörét, és témát vált. Késıbb, gondolta, esetleg Tanzániába is telefonál, hiszen afrikai zöld majomból
Afrika minden részén bıséges a „kínálat”. Ugyanis Kenyában sem a hiányuk miatt vallott kudarcot...
Két órával késıbb viszont megtudta, hogy hiány igenis létezik, igaz, mindössze néhány napba telik,
míg a vadászok összefogdosnak egy újabb szállítmányra valót a hosszú farkú dögökbıl.
*
Vasco nemcsak kommentálta a temetést, fordította is a szöveget:
– Bölcs és szeretett vezetınk, aki oly sokat adott hazánknak...
– És arra is gondja volt, nehogy túlnépesedjetek... – mordult fel Ed Foley.
A katonák – valamennyien gárdisták – leeresztették a koporsót az elıkészített sírba, s ezzel két
évtizednyi iraki történelem végére tettek pontot.
Mostantól az volt a nagy kérdés, ki írja majd ennek a történelemnek a következı fejezetét.
15. Szállítmányok
– Nos? – kérdezte Ryan elnök, miután vendégeinek utolsó csoportja is távozott.
– A levél, ha volt egyáltalán, nincs meg, uram – felelte O’Day felügyelı. – A legfontosabb, amit
eddig sikerült megtudnunk, hogy Hanson miniszter nem sokat törıdött a dokumentumok biztonságos
tárolásával. A külügy biztonsági fınökétıl tudjuk. Azt mondja, többször is adott tanácsot a
miniszternek. Azok az ügynökök, akiket magammal vittem, mindenkit kikérdeznek, hogy
megállapítsák, ki fordult meg abban az irodában. Onnan folytatják majd.
– Ki csinálja? – kérdezte Ryan, akinek közben eszébe jutott, hogy bármilyen kiváló diplomata
volt is Hanson, nemigen hallgatott senkire.
 – Mr. Murray úgy rendelkezett, hogy az FBI belsı ellenırzése folytassa le a vizsgálatot, az ı
hivatalától függetlenül. Ez annyit jelent, hogy én is kikerültem az ügybıl, mert korábban közvetlenül
önnek jelentettem. Az, hogy most itt vagyok, az utolsó ténykedésem az ügyben.
– Minden szigorúan az elıírások szerint megy?
– Így kell lennie, elnök úr – bólintott a felügyelı. – Segíteni fognak nekik a jogi részleg emberei
is. Ezek jogvégzett ügynökök, a házon belül szimatolnak, a törvényességre ügyelnek. Derék
harcosok. – O’Day egy pillanatra elgondolkodott, majd megkérdezte: – Ki mindenki fordult meg az
alelnöki irodában?
– Úgy érti, itt?
– Igen, uram.
A kérdésre Andrea Price válaszolt:
– Az utóbbi idıben senki. Amióta elment, nem használják. A titkárnıje is vele ment, és...
– Megnézethetné valakivel az írógépet. Hátha fóliaszalaggal mőködik, tudja, amelyiken ott marad
a bető negatívja...
– Azonnal! – felelte Andrea, és már indult volna.
– Várjon! – szólt utána az elnök, és O’Dayhez fordult. – És a maga emberei...?
– Azonnal odaszólok nekik – felelte a felügyelı. – Elnézést, elnök úr, erre elıbb is gondolhattam
volna. Legyen szíves lepecsételtetni nekünk azt az irodát.
– Megtörtént – nyugtatta meg Price.
*
A zaj elviselhetetlen volt. A majmok társas lények, rendszerint hordákban élnek, melyek akár
nyolcvan állatból is állhatnak. A hordák fıleg a tágas szavannákat szegélyezı erdık szélein
tanyáznak, hogy könnyen lejöhessenek a fáikról, és élelem után portyázhassanak a nyílt terepen. Az
utóbbi száz év során rákaptak a mezıgazdasági területek fosztogatására, ami egyszerőbb és
biztonságosabb volt annál, amit a természet beléjük programozott, a farmerek ugyanis féken tartották
a majmokra vadászó ragadozókat. Az afrikai zöld majom ízletes falat volt a leopárd vagy a hiéna
számára, csakhogy a borjú is, amelyet viszont a parasztoknak védelmezniük kellett. Mindez különös
ökológiai káoszt eredményezett. A parasztok marháik védelmében kiirtották a ragadozókat, amitıl a
vadvédelmi törvények sem tarthatták vissza ıket. A majompopuláció ennek megfelelıen gyorsan
nıtt, az éhes majmok pedig megrohamozták a gabona- és egyéb vetéseket, amelyek a parasztokat és
lábasjószágaikat táplálták. Bonyolította a helyzetet, hogy a majmok a vetéseket pusztító rovarokat is
fogyasztották, mert ennek alapján a helyi ökológusok kijelentették, hogy a majmok pusztítása
környezeti károkat okozna. A farmerek sokkal egyszerőbben közelítették meg a dolgokat. Minden
állatot megöltek, amely kárt tett a lábasjószágaikban vagy a vetéseikben. A bogarak kicsik voltak,
vagyis nem szúrtak annyira szemet – annál inkább a majmok. A parasztok nem is nehezményezték,
amikor a vadászok megérkeztek.
A farkos majmok családjába tartozó afrikai zöld majomnak sárga pofaszakálla van, a háta pedig
aranyoszöld. Akár harminc évet is élhet – persze inkább a kényelmes fogságban, mint a vadonban,
ahol ragadozók vadásznak rá. Mozgalmas társas életet élnek. A hordákat nıstényekbıl álló családok
alkotják, a hímek néhány hétre vagy hónapra, átmenetileg csatlakoznak hozzájuk. A nıstények nagy
száma a párzási idıszakban lehetıvé teszi a hímek számára, hogy testületileg kiélvezzék a helyzetet.
A repülıgépen azonban egészen másfajta viszonyok uralkodtak. A ketreceket úgy halmozták
egymásra, mintha csirkéket szállítottak volna bennük a piacra. Egyes nıstények csakugyan tüzeltek,
ám a hímek számára teljességgel hozzáférhetetlenek voltak. Ez bıszítette a tehetetlen pályázókat: a
közvetlen közelbıl érzékelték a legvonzóbb természetes jeleket, ezek forrásai azonban elérhetetlenül
távol voltak tılük. A szomszédos ketrecekben lévı hímek sziszegtek egymásra, karmolászták és
köpködték kényszerő szomszédjaikat. Annál is keservesebben érezték magukat, mert foglyul ejtıik
nem vették figyelembe azt az egyszerő tényt, hogy a hím afrikai zöld majom pontosan kétszer
akkora, mint a nıstény, és a különbözı nagyságú majmokat azonos mérető ketrecekbe tuszkolták. A
repülıgép szokatlan levegıje, az éhség, a szomjúság és a zsúfoltság szabályos majomzendülést
idézett elı, minthogy azonban verekedésre nem volt mód, az állatok százai üvöltöttek dühükben.
Üvöltésük az Indiai-óceán keleti vidéke felett haladó repülıgép JT-8-as hajtómőveinek hangját is
túlharsogta.
A 707-es személyzete a gép elejében tartózkodott. Magukra csukták a fülkeajtót, és
fejhallgatóikkal próbáltak védekezni a pokoli ricsaj ellen. Ez használt is valamit, tehetetlenek voltak
azonban a szörnyő bőzzel szemben, amelyet a repülıgép szellızırendszere továbbított elıre, majd
ismét hátra. A szagtól a majmok még dühösebbek lettek, az embereket pedig a hányinger
környékezte.
A pilóta, aki amúgy gyönyörően tudott káromkodni, mostanra kifogyott az átkokból, s már abba is
belefáradt, hogy kérje Allahot: takarítsa el ezeket a förtelmes kis jószágokat a föld színérıl. Ha az
állatkertben látja a hosszú farkú állatokat, talán mutogat rájuk, ikerfiai pedig mosolyogva dobálnak
mogyorót nekik, jutalmul bohóságaikért. Errıl azonban többé szó sem lehetett. Elfogyott a türelme.
Felnyúlt a vészhelyzetre tartalékolt oxigénmaszkért, és kinyitotta a csapját. Nagyon szívesen
kinyitotta volna a raktér ajtaját: a nyomás csökkentésével egy füst alatt pusztíthatta volna el a
majmokat és szüntethette volna meg a förtelmes bőzt. Alighanem jobban érezte volna magát, ha
tudta volna, hogy az állatoknak rossz elıérzeteik vannak.
*
Badrayn legközelebb a híradóbunkerben találkozott velük. Az építmény nem keltette benne azt a
biztonságérzetet, amit ennyi betonnak keltenie kellett volna. Annak, hogy még állt, egyetlen oka
volt: ipari épületnek – ráadásul könyvkötészetnek – álcázták, és idınként csakugyan kikerült belıle
néhány könyv. A bunker, néhány hasonlóval együtt, túlélte a háborút Amerikával, mert az
amerikaiak felderítése tökéletlen volt. A szemközti házat két „intelligens” bomba is eltalálta, még
megvolt a két kráter is.
Ennek is megvolt a maga tanulsága, állapította meg Badrayn, aki még mindig várakozott. Az
ember csak azt higgye el, amit alaposan megnézett magának. Élıben kicsit más volt, mint a
tévéképernyın, vagy mások elbeszélései alapján. A vasbeton födém öt méter vastag volt a feje felett.
Öt méter... Erıs volt nagyon, jól fizetett német mérnökök irányításával épült, a betonfelületeken még
látszott a zsaludeszkák mintázata. Egyetlen repedést sem látott... mindazonáltal annak, hogy az
építmény még mindig állt, az volt az egyedüli oka, hogy az amerikaiak az utca túloldalára dobták
bombáikat. Így pusztítottak a modern fegyverek, és bár Ali Badrayn egész életében a fegyverek és a
harc világában élt, most elıször fogta fel ezt.
Vendéglátói kitettek magukért. Egy valóságos ezredes kísérte, ételérıl-italáról két ırmester
gondoskodott. A temetést a tévén figyelte: ami történt, körülbelül annyira volt meglepı, mint az
amerikai krimik, amelyek az egész világot elárasztják: azokban is mindig tudni lehet, mi lesz a dolog
vége. Az irakiak, hasonlóan a térség többi népéhez, szenvedélyes emberek, különösen akkor, ha
sokat terelnek össze belılük, és felbiztatják ıket, hogy teremtsék meg az alkalomhoz illı
hangkulisszát. Nem nehéz irányítani ıket, és könnyen tőzbe jönnek. Badrayn tudta: az sem mindig
számít, ki tüzeli ıket. Egyébként pedig... vajon mennyire ıszinték ezek az érzelmek? A besúgók még
mindig ott vannak köztük, és figyelik, ki nem éljenez vagy jajgat. A biztonsági apparátus, amely
cserbenhagyta a néhai elnököt, még mőködik, és ezt mindenki tudja. Valószínő tehát, hogy a
hatalmas tereken megnyilvánuló és a kamerák által közvetített érzelmek nagyrészt nem valódiak.
Badrayn kuncogott magában. Mint amikor egy nı megjátssza az orgazmust. A kérdés csak az
volt, hogy azok a férfiak, akik maguk oly gyakran jutottak gyönyörhöz anélkül, hogy másokat is
hozzájuttattak volna, észreveszik-e a különbséget.
Egyesével érkeztek: rosszul hatott volna, ha idejövet kettesben vagy kis csoportokban
megtárgyalhatnak bizonyos dolgokat, amelyeket az egész testületnek hallania kellett. Egy finom
mívő szekrénykébıl palackok és poharak kerültek elı, s a jelenlévık nem haboztak áthágni az iszlám
törvényeit. Badrayn nem bánta, sıt maga is ivott egy pohár vodkát, amelynek ízét húsz éve,
Moszkvában, egy azóta megszőnt birodalom fıvárosában kedvelte meg.
 A tábornokok ahhoz képest, hogy mekkora hatalom volt a kezükben, egészen visszafogottak
voltak, ami annál is inkább feltőnt Badraynnak, mert olyasvalaki torát ülték, akit sohasem szerettek.
Iszogatták italaikat – leginkább skót whiskyt –, és ezúttal is fıképpen egymást méregették. A helyi
televízióban – a készülék bekapcsolva maradt – a temetés képsorait játszották újra, a szpíker az
elhunyt vezér érdemeit magasztalta. A tábornokok nézték és hallgatták, az arcuk azonban nem
szomorúságról, hanem félelemrıl árulkodott. Az ı világuk véget ért. Az emberek kiáltozása és a
kommentátor szavai hidegen hagyták ıket. Kisebb gondjuk is nagyobb volt ezeknél.
Utolsóként befutott a hírszerzés fınöke is, aki aznap egyszer már találkozott Badraynnal;
egyenesen a fıhadiszállásáról érkezett, ahová idejövet tért be. A többiek ráfüggesztették tekintetüket,
ı pedig válaszolt a ki nem mondott kérdésre.
– Minden csendes, barátaim.
Egyelıre – gondolta a hallgatósága, s a gondolat oly kézenfekvı volt, hogy ki sem kellett
mondaniuk.
Badrayn beszélhetett volna, de nem tette. Jó szónok volt, az évek során sok embert kellett
rávennie különbözı dolgokra, s ı értette is a módját, ezúttal azonban a hallgatás volt a leghatásosabb.
Csak nézte ıket, várt, és tudta, hogy tekintete minden lehetséges szónál többet mond nekik.
– Nekem ez nem tetszik – mondta végül egyikük. A többiek, mint ez várható is volt, rezzenéstelen
arccal hallgatták. Nekik sem tetszett a helyzet, a megszólaló csak megerısítette, amit valamennyien
gondoltak, egyben pedig azt is elárulta, hogy ı köztük a leggyengébb.
– Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk a gazdájában? – kérdezte a gárda parancsnoka.
Badrayn letette a poharát.
– A szavát adja önöknek, esküszik Allahra – mondta el ismét. – Ha úgy gondolják, küldjenek el
hozzá egy delegációt, ebben az esetben én itt maradok túsznak. Ha azonban úgy gondolják, gyorsan
is elintézhetjük a dolgot.
Ezt is valamennyien tudták. Az, amitıl féltek, bármikor bekövetkezhetett, az azonban nem volt
mindegy, hogy még az országban éri-e ıket. Újabb csend következett, a poharaikból is csak nagy
ritkán ittak. Badrayn mindent le tudott olvasni az arcukról. Valamennyien azt szerették volna, ha a
másik jelent ki valamit, amit aztán elfogadhatnak vagy megvitathatnak, s ennek során kialakítanak
valamiféle testületi álláspontot, amellyel valószínőleg mindnyájan egyetértenek majd. Csakhogy
várható volt, hogy ketten vagy hárman inkább valami mást akarnának... Badrayn hiába várt: senki
sem akadt, aki esélyei mérlegelése után a bizony talán jövıt választotta volna.
Aztán egyikük mégiscsak megszólalt:
– Én késın nısültem – kezdte a légierı fınöke. Húszas-harmincas éveiben a vadászpilóták életét
élte, már ami a földi vonatkozásokat illeti. – Kisgyermekeim vannak... – Körülnézett, és így folytatta:
– Azt hiszem, valamennyien tudjuk, hogy a helyzet esetleg... valószínőleg... családjaink
szempontjából... kedvezıtlenül alakul.
Ez szép megnyitás volt, gondolta Badrayn. Méltóságteljes. Ezek itt nem viselkedhetnek gyáván,
végül is katonák.
Daryaei ígérete, jóllehet Allahra esküdött, nem volt túlságosan meggyızı a számukra. Már régóta
csak azért mentek el egy-egy mecsetbe, hogy a propagandafotósok dokumentálhassák az áhítatot,
amelyet ilyen alkalmakkor színleltek. Tudták ugyan, hogy ellenségük nem színleli a vallásosságot,
de mivel magukból indultak ki, nemigen bíztak benne.
– Feltételezem, hogy nem pénzügyi problémákról van szó – mondta Badrayn, egyrészt, mert meg
akart gyızıdni arról, hogy csakugyan nem, másrészt mert szerette volna, ha a tábornokok is
utánagondolnak a dolognak. Néhányan feléje fordultak, ı pedig látta, hogy amit mondott,
majdhogynem mulattatja ıket. Bár külföldön zárolták a hivatalos iraki bankbetéteket, maradt azért jó
néhány, amelyhez a rezsim vezetıi továbbra is hozzáférhettek. A bankszámla „nemzeti
hovatartozása” végsı soron megváltoztatható, méghozzá annál könnyebben, minél nagyobb összeg
van rajta. A jelenlévık mindegyikének, gondolta Badrayn, kilenc számjegyő összegek állnak
rendelkezésére, valamilyen keményvalutában, feltehetıleg dollárban vagy fontban. Arra most nem
volt idı, hogy belegondoljanak, kit is illetnének valójában ezek a pénzek.
Badrayn látta az arcokon, hogy a következı kérdés ez: „Hova mehetnénk, és hogyan juthatnánk
oda biztonságban?” A választ azonban ı maga sem tudta. A helyzet – jóllehet ezt egyedül a közvetítı
érzékelte – némiképp komikus volt, mert az ellenség, akitıl a tábornokok féltek, és akinek az
ígéretében nem bíztak, semmit sem akart jobban, mint állni a szavát, és megnyugtatni ıket. Ali
azonban azt is tudta Daryaeirıl, hogy példátlanul türelmes ember. Hiszen másként most ı maga sem
volna itt.
*
– Teljesen biztos ebben? – kérdezte Daryaei.
– A helyzet majdhogynem ideális – felelte látogatója.
Daryaei természetesen hitte, hogy semmi sem történik Isten akarata nélkül, de mindaz, ami az
utóbbi idıben történt, túl szép volt, semhogy igaz legyen. Legalábbis úgy tőnt.
– És? – kérdezte.
– És a terv szerint folytatjuk.
– Kitőnı – mondta az ajatollah, mindazonáltal sokkal jobban örült volna, ha egyszerre csak egy
dologgal kell foglalkoznia, és félelmetes intellektusát egyetlen tárgyra koncentrálhatja. Egyszerre
három ügy fejleményeit kellett figyelemmel kísérnie, ez azonban nem volt mindig lehetséges. Lehet,
hogy önmagában ez is jelentett valamit? Mindenesetre nem maradt más választása. Furcsa... úgy
érezte, olyan események csapdájában vergıdik, amelyeket a saját maga által mozgásba hozott tervek
idéztek elı.
*
Moudi számára a legnagyobb nehézséget a WHO-s kollégák jelentették, de azért ezzel is
elboldogult. A dolog mindenesetre csakis azért volt lehetséges, mert eddig minden jól alakult.
Benedict Mkusa, az Index Páciens avagy a Zéró Páciens – ki ezt, ki azt a terminust szerette jobban –
halott volt, a holttestét pedig elégették. Egy tizenöt fıs csoport sorra járta a család szomszédait, de
náluk sem találtak semmit. A kritikus idıszak még nem ért véget – a zaire-i ebola normális
lappangási ideje általában négy-tíz nap volt, ugyanakkor akadt már példa két-, illetve tizenkilenc
napos lappangásra is – de Benedict óta csak a nıvér betegedett meg. Mint kiderült, a kisfiú lelkes
természetbúvár volt, szabadidejének jó részét a természetben töltötte, ezért egy kutatócsoport az
erdıbe is bevette magát, hogy rágcsálókat, denevéreket és majmokat fogjanak. Próbáltak újabb
vírusgazdát találni, amely ugyancsak hordozta a gyilkos mikroorganizmust. Mindemellett azonban
úgy gondolták, rájuk mosolygott a szerencse. Az Index Páciens egyértelmően családi helyzete
következtében jutott el a kórházba. Képzett és befolyásos szülei ahelyett, hogy maguk próbálkoztak
volna ezzel, hagyták, hogy fiukat hivatásos egészségügyiek kezeljék. Ezen a módon valószínőleg
saját életüket is megmentették, bár a lappangási idı még nem ért véget, ık pedig úgy rettegtek, hogy
félelmük még a fiú elvesztése feletti fájdalmukat is felülmúlta. Mindennap vért vettek tılük,
elvégezték a szokványos immun-fluoreszcenciás és antigén teszteket, ezek eredménye azonban
félrevezetı is lehetett. (Ezt egy orvos ostoba és otromba módon közölte is velük.) Mindenesetre a
WHO-sok remélték, hogy a betegség már nem követel újabb áldozatokat, így hajlandóak voltak
fontolóra venni dr. Moudi javaslatát.
Természetesen nem mindenki értett vele egyet. A zaire-i orvosok helyben akarták kezelni az
apácát. Mindenki másnál több tapasztalatuk volt az ebolát illetıen – bár ennek senki sem vette
különösebb hasznát –, a WHO-csoport tagjai pedig politikai megfontolásokból nem szívesen
sértették volna meg ıket. Korábban elıfordultak kellemetlen incidensek: a helybéli orvosok rosszul
viselték európai szaktársaik „magától értetıdı” fölényességét. Mindkét félnek volt némi igaza, az
afrikai kollégák tudása ugyanis nem volt mindig kielégítı. Egyesek közülük ragyogóan értettek a
szakmájukhoz, mások csapnivalóak voltak, a többiek az átlagot gyarapították. Azzal azonban
mindenki egyetértett, hogy a párizsi Rousseau professzor vitathatatlanul a nemzetközi orvos-
közösség hıse, nagy tehetségő tudós és elkötelezett klinikus, aki nem hajlandó tudomásul venni,
hogy a vírusos betegségek nem kezelhetık eredményesen. Rousseau, akárcsak annak idején Pasteur,
eltökélte, hogy nem törıdik bele a helyzetbe. Ribavirinnel és interferonnal próbálta kezelni az ebolát,
de nem járt eredménnyel. Legfrissebb elméleti konstrukciója drámaian eredeti volt, és bár
valószínőtlennek tőnt, hogy a valóság igazolni fogja, majomkísérletei során megcsillant némi
remény. Az elméletet, ellenırzött körülmények között, embereken is ki akarta próbálni. Elgondolását
ugyan csak rendkívüli nehézségek árán lehetett volna átültetni a klinikai gyakorlatba... de hát valahol
mindent el kell kezdeni.
Mint várható volt, a vitát a beteg személye döntötte el. A WHO-csapat tagjai közül többen is
ismerték Jean-Baptiste-ot, együtt dolgozott velük Kikwitben, az ebola legutóbbi megjelenése idején:
az apáca akkor azért repült oda, hogy irányítsa és ellenırizze a helybéli ápolónık munkáját.
Ahogyan mindenki másra, az orvosokra is hat, ha azok, akik a gondjaikra vannak bízva,
személyes ismerıseik. Végül mindenki beleegyezett, hogy dr. Moudi elszállíttassa a beteget.
A szállítás nem kevés technikai nehézséggel járt. Mentıautó helyett egy tehergépkocsit
választottak, ezt ugyanis utóbb könnyebb volt fertıtleníteni. A beteget egy mőanyag lepedın kerekes
hordágyra emelték, és kitolták a folyosóra, ahonnét erre az idıre mindenki más eltőnt. Miközben
Moudi és Maria Magdalena nıvér a túlsó ajtó felé tolták páciensüket, mőanyag szkafandereket viselı
technikusok erısen vegyszerszagú fertıtlenítıanyaggal fújták be a falakat, a padlót, sıt, magát a
levegıt is. A menet sőrő párafelhıt hagyott maga után, a jelenet arra emlékeztetett, amikor egy
elaggott gépkocsiból dıl a kipufogógáz.
Jean-Baptiste erıs nyugtatókat kapott, ráadásul erısen rá is szíjazták a hordágyra. Egész testét
bepólyálták, nehogy vírusoktól hemzsegı vére a környezetbe jusson. A mőanyag lepedıt, amelyre
fektették ugyancsak befújták a fertıtlenítı vegyszerrel: az esetleg kijutó mikroorganizmusok azonnal
pusztítóan ellenséges közegbe kerültek volna. Moudi tolta a hordágyat, és csodálkozott magán.
Hogyan is lehetett ennyire ırült, hogyan vállalhatott ekkora kockázatot egy ennyire veszedelmes
ügyben? Jean-Baptiste arca azonban, jóllehet egyre inkább elborították a hám alatti vérzések,
legalább békés volt: a veszélyesen nagy mennyiségő narkotikum megtette a magáét.
Kiértek a kórház mögötti rámpára: ide rakták ki a különbözı beérkezı szállítmányokat. Egy
furgon várta ıket. A vezetınek esze ágában sem volt kiszállni, ült a volán mögött, és hátra sem
nézett, vagy ha mégis, legfeljebb a visszapillantó tükörbıl. A kocsi rakterét ugyancsak befújták a
fertıtlenítıanyaggal, aztán becsukták az ajtót, rögzítették a hordágyat, és a menet – merthogy a
furgon rendıri kíséretet is kapott – útnak indult. A repülıtérre vezetı rövid út során mindvégig
legfeljebb harminc kilométeres sebességgel haladtak. Ez így volt helyes, csakhogy a nap még
magasan járt, és sugarai rövidesen mozgó kemencévé változtatták a furgon belsejét, amelyben
ráadásul ott gomolygott a fertıtlenítıszerek fojtó párája is. A vegyszerszag a szkafander levegı szőrı
rendszerén is áthatolt, szerencsére Moudi hozzá volt szokva.
A repülıgép már várta ıket. A G-IV-es két órája érkezett meg, egyenesen Teheránból. A
belsejébıl kiszereltek mindent, mindössze két ülést és egy fekvıhelyet hagytak benne.
Moudi érezte, hogy a furgon megáll, kanyarodik, majd tolatni kezd. Aztán kinyílt az ajtó, és a
kocsi belsejét elárasztották a nap vakító sugarai. Maria Magdalena nıvér Jean-Baptiste szeme elé
emelte a kezét, hogy árnyékot tartson neki.
Természetesen várták ıket: közvetlenül a kocsinál két védıruhát viselı apáca, távolabb pedig egy
katolikus pap. Mindnyájan imádkoztak, miközben más segítık a mőanyag lepedıvel együtt
felemelték, és óvatosan a fehérre festett kis sugárhajtású utasszállító fedélzetére vitték a beteget.
Újabb öt percig tartott, amíg hevederekkel erısen az ágyra rögzítették. Ezután a földi személyzet
távozott.
Moudi aggodalmasan betegére pillantott, megnézte a pulzusát, majd megmérte a vérnyomását is.
Jean-Baptiste szíve gyorsan vert, a vérnyomása viszont továbbra is csökkent. A doktort ez
nyugtalanította, hiszen a lehetı legtovább életben kellett tartania az apácát. Intett a pilótáknak, és
becsatolta magát az ülésébe.
 Miután elhelyezkedett, kinézett az ablakon, és rémülten látta, hogy a repülıgépre egy kamera
szegezıdik. De legalább távol tartják magukat, gondolta, és hallotta, amint az elsı hajtómő
felpörgött. Kipillantott a másik ablakon: ott már fertıtlenítették is a furgont. Ezt túlságosan
színpadiasnak érezte, mert bár az ebola kíméletlenül gyilkolt, maga a vírus kényes organizmusnak
tőnt: a közvetlen napsugárzás ibolyántúli tartománya azonnal végzett vele, és a meleget is rosszul
tőrte. Ezért is látszott annyira reménytelennek, hogy sikerül rábukkanniuk a vírusgazdára. Valaminek
feltétlenül hordoznia kellett ezt a félelmetes apróságot, hiszen önálló létezésre nem képes. Bármi volt
is azonban az a valami, ami kényelmes otthont nyújtott a vírusnak, s amelynek szolgálatait az ebola
azzal hálálta meg, hogy nem tett kárt benne, egyelıre csak annyit lehetett tudni róla, hogy valamiféle
afrikai élılény – azt azonban, hogy miféle, egyelıre senki sem tudta.
Az orvos hümmögött. Valaha remélte, hogy megtalálja ezt a vírushordozót, és kiaknázza
felfedezését, ez a reménye azonban sohasem teljesült. Volt viszont helyette valamije, aminek
csaknem ugyanennyi hasznát vehette, egy élı beteg, akinek testében ott lakozott a kórokozó. Az
ebola összes korábbi áldozatát elégették, vagy vegyszerekkel átitatott földbe temették, érre az egyre
azonban egészen más sors vár.
A repülıgép gurulni kezdett. Moudi még egyszer ellenırizte biztonsági övét, majd arra gondolt: jó
volna inni valamit.
Elöl a két pilóta – elızıleg ugyancsak vegyszerrel befújt – nomex hajózóöltözéket viselt.
Maszkjuk eltorzította szavaikat, úgyhogy kétszer is folyamodniuk kellett a felszállási engedélyért, a
torony azonban végül megértette, mit akarnak, és a Gulfstream nekirugaszkodhatott, hogy a levegıbe
emelkedjen. Sebesen a kék afrikai égbe fúrta magát, aztán észak felé fordult. Valamivel több, mint
hatórányi repülés várt rá, ennyi ideig tartott útja elsı, 4100 kilométeres szakasza.
Egy másik, csaknem ugyanilyen gép ekkorra már Bengáziban várakozott, személyzetét most
készítették fel a rájuk váró veszélyes feladatra.
*
– Kannibálok! – jelentette ki Holbrook, s közben hitetlenkedve csóválta a fejét. Nagyon késın
kelt, mert az éjszaka sokáig volt fenn, mindenféle stúdióbeszélgetéseket nézett a C-SPAN-en. Ennek
a Ryan fickónak a beszédérıl volt szó, hogy a kongresszus így meg úgy... Nem is volt olyan rémes
az a beszéd, Holbrook hallott már rosszabbakat is. Elejétıl végig hazugság volt, az csak természetes.
Mint egy tévémősor. Az ember szereti némelyiket, de azért mégiscsak tudja, hogy kitaláció az egész.
Még akkor is, ha véletlenségbıl aránylag jól sikerülnek. Azt a beszédet valami tehetséges fickó
írhatta, és ezt-azt nyilvánvalóan nyomatékosítani akart. Fantasztikus, miket tud egy ilyen. A
Hegylakók éveken át próbálkoztak, hogy összehozzanak valami szöveget, amivel maguk mellé
állíthatják a népeket, próbálták, próbálták, de valahogy nem tudták összehozni. Nem mintha a
meggyızıdésükkel lett volna a baj, dehogy, hisz azt mindenki ismerte. Hanem a csomagolás, az volt
a gond... Márpedig csak a kormány és hollywoodi szövetségesei tudják megfizetni a megfelelı
embereket, hogy meghabarják a szegény bunkók agyát, azok meg nem is értik, hogy igazándiból
mirıl is van szó. Igen, csak ez lehetett az oka, vonta le Holbrook az egyetlen lehetséges
következtetést.
Az ám, csakhogy most meghasonlás támadt az ellenség soraiban. Ernie Brown azért jött át, hogy
felébressze a cimboráját. Lehalkította a tévét, majd kijelentette:
– Asszem, Pete, egyszerően kicsi kettıjüknek az a város.
– Gondolod, hogy az egyik kitakaríjja onnét a másikat?
– Remélem – felelte Ernie.
Az imént végighallgatták a CNN jogi kommentárját az ügyrıl, és úgy találták, a dolog „sötét,
mint egy washingtoni niggertüntetés a szocsegély emeléséért”.
– És hát, a hétszázát neki, az alkotmány nem írja, mit kell csinálni ilyen esetben. Szerintem
napnyugtakor, negyvennégyes revolverekkel, a Pennsylvania sugárúton kellene eligazítaniuk a
dolgot – kuncogta Ernie.
– Az volna csak a látványosság! – vélte Pete.
 – És még milyen amerikaias! – vélte Brown. Mintha Ryan csakugyan csinált volna már valami
hasonlót, legalábbis ezt hozták az újságok meg a tévé... Igen, tényleg csinált, halványan mindketten
emlékeztek a londoni esetre, igaz ami igaz, még büszkék is voltak rá, hogy egy amerikai bemutatta
az európaiaknak, hogy kell a pisztollyal bánni. Hisz a külföldiek szart se értenek a
fegyverforgatáshoz, kutyaütık, mint a hollywoodiak. Szégyen, hogy ez a Ryan így félresiklott. Amit
a beszédében mondott, azt ugyanazért mondta, amiért elnök akart lenni... hisz mind azt mondják.
Ami ezt az okádék Kealtyt illeti, ı a retyerutyájára ütött. Mind csirkefogók és tolvajok voltak, és hát
a fickót is így nevelték. De legalább nem játszotta a kisprincet. Nagy szélhámos... gazember. Az ám.
Világéletében tető politikus volt, és most is az. Nem tehetünk szemrehányást a prérifarkasnak, amiért
vonít a holdra, az a dolga. Neki se, mert ı meg ilyen. A prérifarkasok persze kártevık, a farmerek
irtják is ıket, ahol érik...
Brown oldalvást billentette a fejét, és odaszólt barátjának:
– Te Pete!
– Mi van, Ernie? – szólt Holbrook, és a távirányító után nyúlt, hogy lehalkítsa a tévét.
– Ez most alkotmányos válság, nem? – Holbrook belegondolt.
– Hát, az összes okostóni ezt mondja – jelentette ki.
– És ez csak rosszabb lesz, mi?
– A Kealty-hogyishívják? Hát nagyon úgy néz ki.
Pete letette a távirányítót, Ernie-nek viszont újabb ötletrohama támadt:
– És mi van, ha... – mondta, de aztán elhallgatott, és csak meredt a néma tévére. Holbrook tudta,
hogy idıbe telik, míg megfogalmazza a gondolatait, ezek azonban gyakran megérdemelték, hogy
kivárják ıket.
*
A 707-es végül jóval éjfél után ért földet a Teherán-mehrabadi nemzetközi repülıtéren. A
személyzet se élı, se holt nem volt, gyakorlatilag végigrepülték az utolsó harminchat órát, ami jóval
több volt a polgári repülésben megengedett felsı határértéknél. Alaposan kikészítette ıket a
rakomány is, amelyet szállítottak, és amúgy is gyalázatos hangulatban voltak, mert az egész hosszú
leszállás alatt dühös szavakat vagdostak egymás fejéhez. A repülıgép azonban súlyos dobbanással
földet ért, mire mindhárman nagyot sóhajtottak: egyszerre éreztek zavart és megkönnyebbülést. A
pilóta megrázta a fejét, és megdörzsölte arcát fáradt kezével, aztán dél felé kanyarodva kormányozta
a gépet a kék lámpasorok közt. A repülıtéren az iráni hadseregnek és a légierınek is voltak
létesítményei. A gép befejezte a kanyarodást, és immár a légierı tágas rakodóterülete felé haladt –
jóllehet, polgári jelzéseket festettek rá, a 707-es valójában az iráni légierıhöz tartozott. A pilóták
örömmel látták, hogy a rakodónál teherautók várakoznak. A gép megállt. A fedélzeti mérnök
kikapcsolta a hajtómőveket, a pilóta behúzta a parkolófékeket. A három ember összenézett.
– Hosszú nap volt, barátaim – mondta a pilóta bocsánatkérı hangon.
– Adjon az Isten hosszú álmot utána – felelte a mérnök. A napot ı is hosszúnak találta, mert
fıképpen ı volt a kapitány haragjának céltáblája. Mindenesetre most már minden további
torzsalkodáshoz fáradtak voltak, és várható volt, hogy ha majd alaposan kialusszák magukat, amúgy
is elfelejtik, miért is kellene veszekedniük.
Levették oxigénmaszkjaikat, mire mellbe vágta ıket rakományuk nehéz, fojtó bőze. Egyetlen
dolgot tehettek, hogy el ne hányják magukat: kinyitották a hátsó rakodóajtót. Most még nem
szállhattak ki. A repülıgép zsúfolásig volt ketrecekkel, az ablakon pedig mégsem mászhattak ki (ezt
megalázónak is érezték volna), meg kellett tehát várniuk, amíg kiengedik ıket, éppúgy, mint a
nemzetközi repülıtér bármelyik utasának.
A ketreceket katonák rakták ki, ami jócskán megnehezítette a dolgot, parancsnokaikat ugyanis
senki sem figyelmeztette, hogy ehhez a mővelethez kesztyőket kellene kiosztaniuk embereik közt.
Bár minden ketrec tetején volt egy drótfogantyú, a zöld majmok, amelyek ugyanolyan dühösek
voltak, mint a pilóták, minden feléjük nyúló kezet igyekeztek megkarmolni. A katonák
különbözıképpen reagáltak erre. Egyesek rácsaptak a ketrecekre, mert azt remélték, hogy ettıl a
majmok majd meghunyászkodnak. Az okosabbak levették a zubbonyukat, és azon keresztül nyúltak
a fogantyúkhoz. Rövidesen csatárláncot alkottak, és egyesével adogatták kézrıl kézre a ketreceket,
egészen a várakozó teherautókig.
Hatalmas lárma kerekedett. Ezen az éjszakán Teheránban alig tíz fok volt, azaz jóval kevesebb,
mint amit a majmok Afrikában megszoktak, s ez körülbelül ugyanannyit javított általános
hangulatukon, mint bármi, ami az utóbbi napokban történt velük. A legújabb megrázkódtatásra
ugyancsak messze hangzó üvöltéssel és visítozással reagáltak. Ezt a ricsajt azok sem téveszthették
össze semmi mással, akik még sohasem hallottak majmokat, ez ellen azonban semmit sem lehetett
tenni. A rakodás végre befejezıdött. A pilóták kiléphettek a fülkébıl, és megtekinthették, mivé lett
egykor makulátlan gépük. Biztosra vették, hogy hetekbe telik, míg ez a szag kiszellızik, a
kitakarítása pedig olyan heroikus feladatnak ígérkezett, hogy inkább bele sem gondoltak.
Hátramentek, leereszkedtek a lépcsın, és elindultak autóik felé.
A majmok észak felé haladtak utolsó – immár harmadik vagy negyedik – teherautóútjuk során. Az
utazás nem sokáig tartott: egy darabig autópályán vitték ıket, aztán egy lóherelevél keresztezıdésnél,
amelyet még a sah építtetett, a karaván letért nyugatra, Hasanabad városa felé. Itt állt a farm, amelyet
régen elıkészítettek – ugyanarra a célra, amely célból Afrikából Ázsiába hozták a majmokat. Az
állami tulajdonú kísérleti létesítményben új haszonnövények és mőtrágyák tesztelésével
foglalkoztak, és azt remélték, hogy azzal, amit megtermelnek, etethetik majd a majmokat. Most
azonban még tél volt, és a földeken semmi sem termett. Hozattak viszont néhány teherautónyi
datolyát az ország délkeleti részébıl, a szállítmány éppen most érkezett meg. A majmok, miközben
konvojuk megérkezett végleges lakóhelyük, egy háromemeletes betonépület elé, megszimatolták a
gyümölcsöt. Ez még inkább felizgatta ıket, hiszen azóta, hogy elhagyták a földrészt, amelyen
születtek, sem enni, sem inni nem kaptak, az illatot meg érezve azonban már legalább
reménykedhettek, hogy kapnak valami ennivalót. Méghozzá ízletesét, ahogyan az egy utolsó
vacsorához illett is.
*
A Gulfstream G-IV-es pontosan a terv szerinti idıben ért földet Bengáziban, sıt útja a
körülményekhez képest a lehetı legszerencsésebben alakult. Simán sikerült áthaladnia a Szahara
középsı része felett, ahol a máskor erısen örvénylı levegı most nyugodt volt. Jean-Baptiste nıvér
majdnem végig eszméletlen volt, csak néhányszor nyerte vissza öntudatát, de akkor is csak félig-
meddig, és csak rövid idıre. Tulajdonképpen a fedélzeten lévı négy másik emberhez képest ı volt a
legkellemesebb helyzetben, mert a többiek a védıruha miatt még egy korty vizet sem ihattak.
A gép ajtói zárva maradtak. A gép mellé tartálykocsik gördültek, személyzetük pedig tömlıket
csatlakoztatott a hosszú fehér szárnyakon lévı töltıcsonkokhoz. Dr. Moudi továbbra is feszült és
éber volt. Maria Magdalena nıvér szunyókált. Egyidıs volt apácatársával, akit olyan odaadással
ápolt, hogy már napok óta alig aludt.
Milyen kár, gondolta Moudi, miközben homlokát ráncolva nézett kifelé az ablakon. Milyen
igazságtalanság. Immár nem volt győlölet a szívében ezek iránt az emberek iránt. Valaha így érzett –
minden nyugatit országa ellenségének tekintett, a két apácát azonban nem. Lényegében hazájuk sem
állt szemben Iránnal, igaz, baráti viszonyban sem voltak vele. İk ketten nem afféle szellemhívı
afrikai pogányok voltak, akik ügyet sem vetettek az igaz istenre. Életüket az ı szolgálatának
szentelték, Moudit pedig külön meglepte, hogy saját iszlám vallását és rítusait is tiszteletben
tartották. Leginkább azért a meggyızıdésükért tisztelte ıket, hogy a hit többet számít a tökéletesség
útján való elırejutásban, mint az eleve elrendelt végzet elfogadása. Ez nem esett egybe
maradéktalanul az iszlám tanításaival, de nem is volt kifejezetten ellentétes-velük.
Maria Magdalena egy – természetesen fertıtlenített – rózsafüzért tartott a kezében. Ezzel
imádkozott Máriához, akinek fiát, Jézust, Mohamed is prófétának tartja, s akit a Koránban éppúgy
méltat, mint maguk a keresztények. Az apácákról egyébként is valamennyi kor asszonyai példát
vehettek...
 Az orvos elkapta róluk a tekintetét: magába akart nézni. Nem engedhetett meg magának efféle
gondolatokat. Neki feladata volt, a két nıt pedig e cél eszközeinek kellett, hogy tekintse. Egyikükre
Allah mérte a sorsát, a másik maga választotta magának. A célt nem ı tőzte ki, ismerte fel abban a
pillanatban, amikor a hajtómőveket ismét beindították. A személyzetnek igyekeznie kellett, és ıt
magát is sürgette az idı, szeretett volna túl lenni küldetésének ezen a mostani zavaros részén, várta,
hogy kezdıdjék a tisztán technikai szakasz. Minden oka megvolt, hogy örüljön. Hosszú éveket töltött
a pogányok között, trópusi hıségben, sokmérföldnyire a legközelebbi mecsettıl. Hitvány, gyakran
romlott ételeket kellett ennie, állandóan azzal kellett foglalkoznia, hogy vajon amit elé tesznek,
tiszta-e vagy tisztátalan – és sohasem tudhatta bizonyosan. Mindezen azonban már túl volt, és most
várta Allah és Irán szolgálata.
A fı észak-déli kifutóra nem egy, hanem két repülıgép gurult ki. Nagyokat zökkentek, mert a
pálya betonját egyenetlenné tette a sivatagi nyár gyilkos forrısága és a téli éjszakák meglepı hidege.
Elıször nem Moudiék gépe indult. Ez is egy Gulfstream G-IV volt, külsıre nem is különbözött a
másiktól – mindössze farokszámának egyik számjegyében. Végighúzott a kifutón, a levegıbe
emelkedett, és egyenesen észak felé haladt tovább. Nem így Moudiék gépe: mihelyt a levegıben
volt, és behúzta futómőveit, délkeleti irányba fordult. A magányos repülıgép a kietlen sivatagi
éjszakában Szudán felé tartott.
Az a gép, amelyik elsıként szállt fel, valamelyest nyugatabbra vette az irányt, és belépett a francia
partok felé vezetı nemzetközi légi folyosóba. El kellett haladnia Málta szigetének közelében, ahol
radarállomás segítette a valettai repülıtér mőködését, és részt vett a Földközi-tenger keleti
medencéjében folyó légi forgalom irányításában is. Ennek a gépnek a személyzetét a légierı pilótái
alkották, akik más alkalmakkor politikai és gazdasági tótumfaktumokat szállítottak. Biztonságos
jövedelmezı és unalmas szolgálat volt ez, a mai éjszaka azonban másmilyennek ígérkezett. A
másodpilóta egyszerre figyelte a térképet és a GPS navigációs rendszert. Máltától háromszázhatvan
kilométernyire, tizenkétezer méter magasságban odabiccentett a pilótának, és a 7711-es számra
állította a radar-válaszjeladót.
– Valletta, itt érkezı gép, Valletta, itt érkezı gép, November-Juliet-Alpha. Vészhelyzet,
vészhelyzet, vészhelyzet!
A Vallettái forgalomirányító azonnal észrevette képernyıjén a hármas jelet. A mai szolgálat
nyugodtan telt a forgalomirányító központban, figyelték a gyér forgalmat, eddig a mai éjszakán is
minden a szokásos volt. A forgalomirányító nyomban bekapcsolta mikrofonját, másik kezével pedig
intett a felettesének.
– November-Juliet-Alpha, itt Valletta, vészhelyzetet jelent?
– Valletta, itt Juliet-Alpha, igen. Beteget szállítunk Zaire-ból Párizsba. Most állt le az egyik
hajtómővünk, az elektronikával is bajok vannak, álljanak készen...
– Juliet-Alpha, itt Valletta, várjuk önöket – felelte a forgalomirányító. Látta a képernyıjén, hogy a
gép repülési magassága folyamatosan csökken, 12 000 méterrıl 11400-ra, majd 10 800-ra. – Juliet-
Alpha, itt Valletta! Gyorsan süllyednek!
– Vészhelyzet, vészhelyzet, vészhelyzet! – hallotta a fejhallgatójában. – Mindkét hajtómővünk
leállt, mindkét hajtómővünk leállt. Próbáljuk újraindítani ıket. Itt Juliet-Alpha, vége.
– Valletta felé forduljanak rá a három-négy-hármas irányra, ismétlem, Valletta felé a három-négy-
hármas irányra! Várjuk önöket.
A forgalomirányító válaszképpen csak egy rekedt „Rendben”-t hallott. Látta, hogy a gép repülési
magassága már csak 10000 méter.
– Mi történik? – kérdezte a szolgálatvezetı.
– Azt mondja, mindkét hajtómőve leállt. Gyorsan süllyed – felelte a légiirányító. Látta a
képernyın, hogy a gép egy Gulfstream, és hogy úti célja csakugyan Párizs.
– Egész jól siklik – állapította meg derőlátóan a szolgálatvezetı. Mindketten látták, hogy a gép
9400 méteren jár. A G-IV-es egyébként nem siklott ilyen jól.
– Juliet-Alpha, itt Valletta! – Semmi válasz.
 – Juliet-Alpha, itt Valletta torony.
A szolgálatvezetı megnézte a képernyıt.
– Van másik gép is...?
Nem, a környéken nem repült más repülıgép, ık pedig amúgy sem tehettek volna egyebet, mint
hogy figyelik, mi történik.
A pilóta, hogy még hívebben szimulálja a leszállási vészhelyzetet, csakugyan kikapcsolta a
hajtómőveket. Hasonló esetekben a gépek kétségbeesett üzeneteket küldtek, ık nem. Többé meg sem
szólalt. Elıretolta a botkormányt, hogy még meredekebben ereszkedjenek, aztán bal felé húzta,
mintha Málta felé akarna fordulni. Ennek alighanem örülnek a toronyban... gondolta. Ebben a
pillanatban ereszkedett 7600 méter alá. İ maga csakugyan kitőnıen érezte magát, mert valaha
vadászpilótaként szolgált, és hiányzott neki az a gyönyörőség, amely annak idején mindig elfogta, ha
vadászgépével nyaktörı manıvereket hajtott végre a levegıben. Ha lettek volna utasai, a Gulfstream
zuhanásszerő ereszkedése nyilván pánikba ejtette volna ıket, a pilóta azonban arra gondolt: igen,
valahogy így kell repülni.
– Alighanem túlságosan nehéz a gép – állapította meg a szolgálatvezetı.
– Párizsba indult, a De Gaulle-ra – felelte a forgalomirányító. – Most töltötték tele Bengáziban.
Megvonta a vállát, és fintorgott, mint aki tudja, amit tud.
– Lehet, hogy valami ócska üzemanyagot kapott? – kérdezte a szolgálatvezetı.
A forgalomirányító ismét megvonta a vállát.
Mintha televízión figyelték volna valakinek a haldoklását, a helyzetet azonban még szörnyőbbé
tette, hogy a képernyı jelezte a magasság rohamos csökkenését is. A számjegyek úgy peregtek, mint
egy szerencsejáték-automata kijelzıjén.
A szolgálatvezetı beleszólt az egyik telefonba:
– Hívják a líbiaiakat. Kérdezzék meg tılük, fel tudnak-e küldeni egy mentıhelikoptert. Egy
gépünk hamarosan a Szidra-öbölbe zuhan.
– Valetta torony, itt az Egyesült Államok Radford hadihajója, jelentkezzen, vétel.
– Itt Valletta, vettem, Radford.
– Látjuk a gépüket a radaron, úgy tőnik, zuhan – közölték a Radfordrıl. A hang egy alhadnagyé
volt, ezen az éjszakán ı volt szolgálatban a vezérlıben. Az idısecske Spruance osztályú romboló egy
az egyiptomi flottánál tett látogatás után Nápoly felé tartott. Útközben utasították, hogy hatoljon be a
Szidra-öbölbe, amelyet a líbiaiak saját felségvizeikhez számítottak. Az akcióval a szabad hajózás
jogát kellett demonstrálnia – ez a gyakorlat szinte egyidıs volt a hajóval. Valaha nem kis
feszültségeket idézett elı, az 1980-as években két légi összecsapásra is sor került miatta a Szidra
felett. Mostanra azonban unalmasán rutinszerővé vált: ellenkezı esetben a Radford nem egyedül
hajtotta volna végre. Az éjszakai ügyelet unatkozott is derekasan, olyannyira, hogy polgári
hullámhosszokon tallóztak, így igyekeztek ébren tartani magukat.
– A gép tılünk nyolcvan mérföldnyire nyugatra halad. Rajta maradunk.
– Tudnak segíteni a mentésben?
– Valletta, én az imént keltettem fel a kapitányt, adjon egy kis idıt nekünk, hogy összeszedjük
magunkat. Mindenesetre meg fogjuk próbálni. Vétel.
– Zuhan, mint a kı – állapította meg a központi radarernyı elıtt ülı tiszthelyettes. – Minél elıbb
ugrotok ki belıle, annál jobban jártok, fiúk...
– Ez egy Gulfstream, kis sugárhajtású utasszállító. Négyes-ezer-nyolcszázon látjuk, gyorsan
süllyed – jelentette Valletta.
– Köszönjük, nálunk is megvan. Figyeljük.
– Mi a helyzet? – kérdezte a kapitány, aki khakiszínő nadrágjához mindössze egy fehér pólót
viselt. Az ügyeletes tiszt röviden jelentette neki a történteket. – Keltsék fel a helikopterpilótákat! –
rendelkezett a kapitány, majd hívta a hidat. – Itt a kapitány! Teljes sebességgel elıre, irány...
– ...kettı-hét-öt, uram – közölte a radarfigyelı. – A cél e pillanatban a kettı-hét-ötös irányban,
nyolcvanmérföldnyire található.
 – Új irány kettı-hét-öt!
– Értettem, uram – nyugtázta a fedélzetmester –, fordulunk kettı-hét-ötre. A hídon az ügyeletes
kormányos meghúzta a gázkarokat: a hatalmas General Electric turbinák újabb adag üzemanyagot
kaptak. A Radford, amely mostanáig tizennyolc csomós sebességgel haladt, megremegett kissé, a
tatja megsüllyedt, és gyorsulni kezdett. A kapitány körülnézett a tágas vezérlıhelyiségben. Emberei
mostanra nagyrészt magukhoz tértek, egyesek azonban még a fejüket rázva igyekeztek
megszabadulni az álmosságtól. A radarkezelık a készülékeiket igazgatták. A fı kijelzı kinagyítva
mutatta a süllyedı repülıgép radarképét.
– Elrendelem a teljes harckészültséget – jelentette ki a kapitány, aki úgy vélte, ha már így esett,
kihasználja az alkalmat egy jó kis gyakorlatozásra. Harminc másodperccel késıbb a legénység
minden tagja talpon volt, és rohant a harcálláspontjára.
*
Éjszaka nem egyszerő dolog leereszkedni a tenger felszínére. A pilóta le sem vette a szemét a
magasság-mérırıl, hiszen sötétben vagy rossz idıben igencsak könnyő a vízbe csapódni. Ez ugyan
még meggyızıbbé tette volna az akciót, ekkora hitelességre azonban mégsem törekedhettek. .. Most
már csak néhány másodpercig haladtak a valettai radar hatósugarában – azután ismét megkezdhették
az emelkedést. A pilótát egyedül az aggasztotta, hogy odalenn esetlég halad egy hajó, amikor
azonban lenézett, a negyedhold fényében sehol sem látta vízi jármő farvizét.
– Végre! – jelentette ki, amikor ezerötszáz méter alá ért. A G-IV-es radarjeladója esetleg
elárulhatta Vallettának, hogy a gép már nem a korábbi meredek szögben zuhan, az ottaniak azonban
gondolhatták, hogy a simább vízre szállás érdekében történik így.
– Elvesztettük – közölte a forgalomirányító. A radarkép még néhányszor felvillant az ernyın,
aztán végképp eltőnt.
A szolgálatvezetı bólintott, és bekapcsolta a mikrofonját: – Radford, itt Valletta. A Juliet-Alpha
eltőnt a képernyınkrıl. Utolsó ismert magassága ezernyolcszáz méter volt, és a három-négyes-
hármas irányba ereszkedett.
– Vettem, Valletta. Mi még látjuk, magassága egyezerháromszázhetven, iránya három-négyes-
három – felelte az irányító központ ügyeletes tisztje. Tıle mindössze kétméternyire a kapitány a
Radford helikopteregységének parancsnokával beszélt. A rombolónak mindössze egyetlen SH-60B
Seahawkja volt, felszállásra való elıkészítése körülbelül húsz percet vett igénybe. Az elıkészületek
már folytak, de a Seahawkot még nem vontatták ki a felszállóhelyre. A helikopterpilóta megfordult,
és vetett egy pillantást a radarernyıre.
– A tenger nyugodt. Ha a fickónak van egy csepp esze, még kimászhat a csávából. A hosszú
görgıhullámokkal párhuzamosan kéne vizet érnie... talán megússza. Nos, uram, mi indulunk.
A pilóta ezzel megfordult, elhagyta a vezérlıhelyiséget, és elindult a tat felé.
– Eltőntek a horizont alatt – jelentette a radarkezelı. – Most süllyedtek ötszáz méter alá. Úgy
tőnik, becsapódnak.
– Közölje Vallettával! – rendelkezett a kapitány.
A G-IV-es pilótája – a radar magasságmérıje segítségével – százötven méteres magasságban
vízszintesbe hozta a gépet. Lejjebb ereszkednie már kockázatos lett volna. Bekapcsolta a
hajtómőveket, majd balra fordult, és elindult dél felé, vissza Líbiába. Minden idegszálával figyelt. A
mélyrepülés ideális körülmények között is embert próbáló feladat volt, hát még éjszaka, a tenger
felett – de egyértelmően utasították rá. Azt azonban, hogy miért, nem közölték vele. Most valamivel
több mint ötszázhatvan kilométeres sebességgel repült, és már csak negyvenpercnyire járt egy líbiai
légi támaszponttól, ahol leszállhatott, üzemanyagot vehetett fel – aztán pedig végképp eltőnhetett a
térségbıl.
A Radford öt perccel késıbb néhány fokos irányváltoztatást hajtott végre, hogy a helikopter
megfelelı irányú szélben szállhasson fel. A Seahawk harcászati navigációs rendszere letöltötte a
szükséges adatokat a vezérlıhelyiség számítógépérıl. Bonyolult és idıigényes feladat várt rájuk, egy
több mint huszonöt kilométer átmérıjő területen készültek felkutatni a túlélıket. Úgy hitték, a vízben
emberek vannak, márpedig a tenger legısibb és legfontosabb törvénye: segíteni a bajbajutottakon.
Miután a helikopter a levegıbe emelkedett, a romboló visszaállt eredeti útirányába, és mind a négy
fıhajtómővet maximális teljesítményre kapcsolva nekiiramodott: sebessége hamarosan meghaladta
az óránkénti hatvan kilométert. A kapitány ekkorra már beszélt Nápollyal, közölte a pozícióját, és
segítséget kért a közelben tartózkodó flottaegységektıl. Amerikai hajók nem jártak arra, de egy olasz
fregatt elindult dél felé, a Radford irányába. Még a líbiai légierınél is érdeklıdtek.
Az „eltőnt” G-IV-es akkortájt ért földet, amikor az amerikai haditengerészet helikoptere
megérkezett a kutatási körzetbe. A pilóták kiszálltak, és elmentek, hogy egyenek-igyanak valamit,
amíg gépüket feltöltik. Figyelték, ahogyan egy négymotoros, orosz gyártmányú AN-12-es – egy
„Kocka” – felpörgeti légcsavarjait: a líbiaiak ezt a szállítógépet küldték, hogy részt vegyen a
kutatásban-mentésben. Tripoli újabban részt vállalt ilyesmiben, megpróbált visszavergıdni a
nemzetközi közösségbe, azt pedig, hogy tulajdonképpen mi ez az egész, még a vezetık sem igen
tudták. Sıt valószínőleg semmit sem tudtak róla. Akik az akciót elıkészítették, telefonon
jelentkeztek, azokkal pedig, akik fogadták a hívásokat, és vállalták az együttmőködést, mindössze
annyit közöltek, hogy érkezik majd két gép, amelyeket fel kell tölteni üzemanyaggal, s amelyek
aztán továbbrepülnek.
A Gulfstream egy óra múlva ismét felszállt, és elindult a háromórányi légi útra lévı szíriai
Damaszkuszba. Az eredeti terv szerint egyenesen svájci anyarepülıterére kellett volna repülnie, de a
pilóta figyelmeztette feletteseit, hogy feltőnhet valakinek, ha ugyanannak a tulajdonosnak csaknem
egy idıben két gépe is megfordul ugyanabban a térségben. Miközben emelkedett, kelet felé fordította
gépét.
Balra, maga alatt, a Szidra-öböl felett légi jármővek villogó fényeit pillantotta meg. Meglepetéssel
vette észre, hogy van köztük egy helikopter is. Azok az emberek ott, állapította meg, teljesen
feleslegesen pocsékolják az üzemanyagot és az idıt. A gondolat jókedvre hangolta, s amikor gépe
elérte az utazómagasságot, ı pedig megnyugodhatott, robotpilótára kapcsolt. Hosszú napja volt,
sokat repült, szívesen bízta a hátralévı munkát az automatikára.
*
– Ott vagyunk már?
Moudi az apáca felé fordult. Az imént cserélte ki betege infúziós palackját.
Maszkja mögött viszketett az arca a serkedı borostától. Látta, hogy Maria Magdalena nıvér is
nyilván piszkosnak érzi magát a szkafanderben, és ugyancsak vakaródzna, mert meg is próbálta, de
keze a maszk plexijébe ütközött.
– Még nem, nıvér, de hamarosan ott leszünk. Kérem, pihenjen, magam is boldogulok.
– Dehogyis, dr. Moudi, ön biztosan holtfáradt – felelte az apáca, és felállni készült.
Az orvos tiltóan emelte fel kezét.
– Fiatalabb és pihentebb vagyok – mondta, majd újabbra cserélte a morfiumos palackot. Jean-
Baptiste-ra szerencsére még mindig hatott a rengeteg kábító hatású gyógyszer – ı nem okozott
gondot.
– Mennyi az idı? – kérdezte Maria Magdalena.
– Annyi, hogy ideje volna pihennie. Ha megérkezünk, engem felválthatnak majd más orvosok, de
a társnıjére továbbra is magának kell gondot viselnie. Kérem, takarékoskodjék az erejével. Szüksége
lesz rá.
Ez nagyjából így is volt.
Az apáca nem felelt. Megszokta, hogy engedelmeskedjék az orvosok utasításainak. Elfordult,
suttogva elmondott egy imát, aztán hagyta, hadd csukódjék le a szeme. Az orvos meggyızıdött róla,
hogy elaludt, aztán elırement a pilótákhoz.
– Még mennyi? – tudakolta.
– Negyven perc. Valamivel korábban érünk oda, segített a hátszél – felelte a másodpilóta.
– Vagyis még virradat elıtt, igaz?
– Igen.
 A pilóta nem fordult az orvos felé, de kellıképpen unatkozott, hogy kíváncsiskodjék:
– Mi a baja a nınek?
– Ne akarja tudni.
– Meg fog halni?
– Igen, és mielıtt a gép újabb útra indulna, a lehetı legalaposabban fertıtleníteni kell.
– Igen, ezt nekünk is mondták – vonta meg a vállát a pilóta. Sejtelme sem volt arról, hogy
szállítmánya mennyire veszedelmes, ha tudja, alighanem végigrettegi az utat. Moudi nagyon is tudta,
a betege alatt mostanra tócsába győlt a fertızött – és fertızı – vér a mőanyag lepedın. Rendkívül
elıvigyázatosan kell majd kivinni a gépbıl…
*
Badrayn örült, hogy alig ivott – mostanra ı volt a legjózanabb a helyiségben. Tíz órája, gondolta
az órájára pillantva. Tíz órája locsognak és huzakodnak, mint egy csapatnyi vénasszony a piacon.
– És ı vajon bele fog egyezni ebbe? – kérdezte a gárda parancsnoka.
– Egyáltalán nem tőnik valószínőtlennek – felelte Ali. Az irakiak túszokat akartak: azt követelték,
hogy öt magas rangú mullah repüljön át hozzájuk Bagdadba. Remélték, hogy ha túszaik lesznek,
Daryaei tartja majd a szavát – jóindulatában úgysem reménykedhettek. Valójában fel sem fogták,
hogy a dolog mennyivel jobban alakult, mint ahogy alakulhatott volna, ez azonban most nem is
nagyon foglalkoztatta ıket. Miután a túszok kérdésén is túl voltak, egymásra néztek, aztán egyenként
bólintottak.
A gárda parancsnoka a többiek nevében is kijelentette:
– Elfogadjuk.
Az, hogy az országban hátrahagyott alacsonyabb beosztású tisztek százaival mi történik majd,
igen kevéssé érdekelte ıket. A hosszúra nyúlt tanácskozás során ezzel a kérdéssel nem nagyon
foglalkoztak.
– Szükségem van egy telefonra – mondta nekik ezután Badrayn. A hírszerzıfınök egy
szomszédos helyiségbe vezette az ajatollah küldöttét. Mindig is volt közvetlen összeköttetésük
Teheránnal, még a háború idején is állandó mikrohullámú kapcsolatban álltak egymással. Azóta
optikai kábelen folyt a kommunikáció, ezt ugyanis nem lehetett lehallgatni. Az iraki tábornok árgus
szemekkel figyelte, ahogyan Badrayn bebillentyőzte a készülékbe a néhány napja megjegyzett
telefonszámot.
– Itt Jusif. Híreim vannak – mondta a vonal túlsó végén jelentkezı hangnak.
– Kérem, várjon – hangzott a válasz.
Ahogyan bárki más, Daryaei sem szerette, ha idı elıtt felébresztették, ráadásul az utóbbi
napokban amúgy is nagyon keveset aludt. Amikor megszólalt az ágya melletti telefon, várt még
néhány csengetést, hogy kipislogja szemébıl az álmot, s csak azután vette fel.
– Igen?
– Itt Yousif. Beleegyeztek. Öt barátra lesz szükség.
Hála legyen Allahnak az ı kegyességéért, gondolta Daryaei. Ebben a pillanatban fordult termıre
sok-sok esztendı – háborús és békeév – munkálkodása. Nem, mégsem, egyelıre túlságosan korai
lenne... még bıven lesz tennivaló. Sıt a legnehezebb még hátravan.
– Mikor kezdjük? – kérdezte.
– Minél elıbb – felelte Badrayn.
– Köszönöm, nem fogom elfelejteni, amit tett.
Az ajatollah immár teljesen éber volt. Ezen a reggelen, sok év óta elıször, megfeledkezett reggeli
imájáról. Isten bizonyára meg fogja érteni... az ı akaratának teljesítése nem tőrhet halasztást.
*
Milyen fáradt lehet – gondolta Moudi. Amikor a G-IV-es földet ért, mindkét apáca feleszmélt. A
gép lassult, s közben zökkent egyet-egyet. Moudi tocsogó-csobbanó hangot hallott, ami arról gyızte
meg, hogy – miként erre számított is – Jean-Baptiste alaposan kivérzett. De legalább élve eljuttatta
idáig! Az apáca, akár egy gyerek, tágra nyílt, értetlen szemekkel bámulta az utastér íves
mennyezetét. Maria Magdalena kinézett az ablakon, de csak annyit látott, hogy egy repülıtéren
vannak– márpedig a repülıterek nagyjából az egész világon egyformák, különösen éjszaka. A gép
végül megállt, és az ajtót kinyitották.
Ezúttal is teherautó várta ıket. Négy, védıöltözéket viselı férfi jelent meg a repülıgépen. Moudi
kioldotta a beteget rögzítı hevedereket, és intett a másik apácának, hogy maradjon a helyén. A négy
férfi – mind a négyen a hadsereg egészségügyi szolgálatának emberei voltak – sarkainál fogva
felemelték a vastag mőanyag lepedıt, és elindultak az ajtó felé. Moudi látta, hogy valami rácseppen a
vízszintesig lehajtott támlájú ülésre, amely addig Jean-Baptiste ágyaként szolgált. Ezzel már nem
törıdött: végül is a személyzet tudta a kötelességét, többször is eligazították ıket. Miután Jean-
Baptiste-ot elhelyezték és rögzítették a teherautón, Moudi és Maria Magdalena is leereszkedtek a
lépcsın. Mindketten levették a ruha fejvédı részét: végre friss, hővös levegıt szívhattak. Az orvos
elvett egy kulacsot a repülıgépet ırzı katonák egyikétıl, és odanyújtotta az apácának, aztán
magának is vételezett egyet. Mielıtt felszálltak volna a teherautóra, mindketten megittak egy-egy
liter vizet. Hosszú repülıutak után az ember kissé bizonytalanul érzi magát – így volt ezzel Moudi és
a nıvér is, de Maria Magdalena ráadásul azt sem sejtette, hogy valójában hová is érkezett meg.
Moudi észrevette a 707-est, amely néhány perccel elıttük szállt le, s amely a majmokat hozta, azt
azonban, hogy mi van a rakterében, nem tudhatta.
– Sohasem jártam Párizsban... – mondta Maria Magdalena, és körülnézett, mielıtt helyére
rögzítették volna a teherautó hátsó ponyváját –, azazhogy egyszer igen, de csak átszálltunk egy
másik gépre...
Kár... és most már soha többé nem is fog.
16. Szállítmány Bagdadból
– USS Radford, USS Radford, itt Valletta torony, vétel. A kapitány felemelte a mikrofont:
– Valletta, itt a Radford.
– Találtak valamit? Vétel.
– Semmit, Valletta. A helikopterünk bejárta az egész területet, de eddig semmi jelentenivalójuk
nem volt.
A kapitány is, a forgalomirányító is felsóhajtott. Mindketten tudták, mi lesz a dolog vége: a
kutatás még pontosan egy napig folytatódik, aztán mivel semmit sem találnak, abbahagyják, vége. A
meccset azonban végig kell játszani, és mondjon bárki bármit, az akció egészen jó gyakorlatozási
lehetıség volt a Radford legénysége számára.
*
Maria Magdalena alighanem akkor kezdett gyanakodni, amikor megérezte a szagot – ismerıs
afrikai szag csapta meg ıket, a majmok bőze volt ez, azoké, amelyek néhány órával korábban
érkeztek meg ugyanide. Ilyesmit az ember Párizsban vagy egy olyan, feltehetıleg patikatisztaságú
helyen, mint az ottani Pasteur Intézet, nem érezhet. Az apáca körülnézett, és megállapította, hogy a
falakon lévı táblák sem francia nyelvőek. Nem volt rá módja, hogy megállapítsa, hová keveredett.
Amit tapasztalt, csak még inkább összezavarta, és az is eltartott egy ideig, míg egyáltalán meg tudta
fogalmazni kérdéseit. Ekkor azonban megjelent egy katona, karon fogta és elvezette. Az apáca még
most is túlságosan zavart és tanácstalan volt, semhogy meg tudott volna szólalni. Hátranézett, és
megpillantott egy orvosi zöldbe öltözött borostás férfit, akinek vonásai szomorúságot tükröztek.
Látványa tovább fokozta Maria Magdalena értetlenségét.
– Mi ez? Ki ez a nı? – kérdezte a projekt vezetıje.
– A vallásuk elıírja, hogy nem utazhatnak egyedül... tudja, szüzességi fogadalmat tesznek –
magyarázta Moudi. – Másként nem jöhettem volna ide a páciensünkkel.
Az igazgató nem volt jelen érkezésüknél, úgyhogy megkérdezte:
– És ı? Él? – Moudi bólintott:
– Szerintem még három napig életben tarthatjuk. – Talán négyig is, gondolta magában.
– És ezzel a másikkal mi legyen?
– Nem az én dolgom, hogy eldöntsem – tért ki a kérdés elıl Moudi.
 – Bármikor lehetne egy másik vírushordozónk...
– Azt ne... az barbárság volna – tiltakozott Moudi. – Az ilyesmi győlöletes Isten elıtt.
– És az, amire készülünk, nem? – kérdezte az igazgató, s arra gondolt, hogy Moudi alighanem
túlságosan sokáig élt a vadonban. Ilyesmin azonban nem volt értelme vitatkozniuk, hiszen nem több
mint egyetlen alaposan megfertızıdött ebola-betegre volt szükségük. – Tisztálkodjék meg, aztán
felmegyünk hozzá és megnézzük – mondta Moudinak.
A doktor állt a zuhany alatt, és akár a repülıgépen – igaz, már kevésbé nyugtalanítóan – ismét
felvetıdött benne a kérdés, hogy vajon fogja-e még valaha tisztának érezni magát. A zuhanyozás
után tiszta, frissen vasalt orvosi ruhába bújt, majd a megfelelı gondossággal magára öltötte a kék,
amerikai gyártmányú – még gyári csomagolású – Racal védıöltözéket, amelyet egy felcser készített
oda neki. Az igazgató már várta, együtt indultak el lefelé, a betegszobák traktusába.
Mindössze négy ilyen helyiség volt, a hozzájuk vezetı folyosó bejáratát zárva tartották, és ırizték.
Az egész létesítményt az iráni hadsereg mőködtette, az orvosok katonaorvosok voltak, a felcserek is
megjárták a háborút. A biztonsági rendszabályok szigorúak voltak: Moudi és az igazgató csak azután
léphettek be, hogy igazolták magukat. Az ır megnyomott egy gombot, mire egy hidraulikus
berendezés sziszegve nyitotta az ajtót. Beljebb még egy ajtó látszott: a két nyílászáró együtt
légzsilipet alkotott. Az ır cigarettájának füstje befelé, a belsı ajtó felé sodródott, ami arra mutatott,
hogy a szellızırendszer megfelelıen mőködik. Az igazgatónak és Moudinak egyaránt voltak
bizonyos elıítéletei honfitársaival szemben, jobban örültek volna, ha az intézményt külföldi
mérnökök építik. A németek e tekintetben az egész Közép-Keleten határozottan népszerőek voltak,
de az irakiak példája mutatta, hogy nem mindig érdemes foglalkoztatni ıket. A német kivitelezık a
rájuk jellemzı alapossággal minden iraki projektjük tervét archiválták – utóbb ezek a dokumentumok
tették lehetıvé, hogy az amerikaiak az illetı létesítmények egy részét porrá bombázhassák.
Ehhez az épülethez sok mindent vásároltak külföldön, de a munkát magát irániak végezték. Az itt
dolgozók puszta élete függött attól, hogyan mőködnek alrendszerei – ezen azonban már nem lehetett
változtatni.
A belsı ajtók csak azután nyíltak ki, hogy a külsık becsukódtak. Ez jól mőködött. Az igazgató és
Moudi beléptek.
Jean-Baptiste nıvér az utolsó, jobb oldali szobában feküdt, három felcser felügyelt rá. Minden
ruháját eltávolították, hogy aztán iszonyattal tapasztalják, hogyan veszi birtokába a halál a még élı
testet. Az apáca rettenetesebb látványt nyújtott, mint akár a legsúlyosabb harctéri sebesült. Gyorsan
megtisztogatták a testét, aztán betakarták, mert nıi mivoltára saját hagyományaik szerint is
tekintettel kellett lenniük. Az igazgató a morfiumadagolóra pillantott, és nyomban kétharmadára
csökkentette az átfolyó mennyiséget.
– A lehetı legtovább életben kell tartanunk – magyarázta.
– De hát a betegség akkora fájdalmakat okoz...
– Ezzel most nem törıdhetünk – felelte az igazgató ridegen. Megfordult a fejében, hogy rendre
utasítja Moudit, de aztán meggondolta magát: ı maga is orvos volt, tudta, egyetlen kollégája sem
szívesen bánik rosszul a beteggel. Úgy találta, hogy a morfintól kábult idısebb fehér nı légzése
lassúbb a kelleténél, amikor azonban a felcserek elkészítették az apáca elektrokardiogramját,
kiderült, hogy a szíve meglepıen jól dolgozik. A vérnyomása, korántsem meglepı módon, alacsony
volt, ezért az igazgató két adag intravénás vérinfúziót rendelt neki. Minél több vért kap, annál jobb.
A felcserek pontosan tudták, mi a dolguk. Betegük minden holmiját összecsomagolták, aztán a
csomagot is becsomagolták, majd az egészet kivitték a gáztüzeléső hamvasztóba, hogy végül csak
steril hamu maradjon belıle.
Voltaképpen a vírust gondozták, és az edény, amelyben a vírust tenyésztették, maga a beteg volt.
Eddig az orvosok az ilyen páciensekbıl mindössze néhány köbcentiméternyi vért vettek, hogy
elemezzék, a páciens pedig annak rendje s módja szerint meghalt, testét pedig elégették, vagy –
vegyszerekkel leöntve, ugyancsak vegyszerekkel kezelt földbe – eltemették. Ezúttal nem ez történt.
Az igazgató tudta, hogy hamarosan rendelkezésére áll majd minden idık legnagyobb
vírusmennyisége, amibıl aztán további, ugyanolyan virulens, ugyanolyan hatásos tenyészeteket
állíthat elı.
Moudihoz fordult:
– Szóval, hogyan fertızıdött meg a nı?
– İ ápolta az Index Pácienst.
– A néger gyereket? – kérdezte az igazgató. – Milyen hibát követett el?
– Nem tudtuk kideríteni. Kikérdeztem, amikor még magánál volt. Injekciót soha nem adott a
gyereknek, és egyébként is nagyon óvatosan bánt minden hegyes vagy éles dologgal.
– Cseppfertızés?
– Az atlantaiak szerint ez az ebola Mayinga altípusa. Bizonyára emlékszik, ezt a törzset egy
ápolónırıl nevezték el, aki szintén ismeretlen módon kapta meg a vírust.
Az igazgató erısen Moudi szemébe nézett.
– Mennyire biztos ebben? – kérdezte.
– Pillanatnyilag semmiben sem vagyok biztos, de kikérdeztem a kórház dolgozóit, és kiderült,
hogy az Index Páciensnek minden injekciót mások adtak – ez az apáca egyetlenegyet sem. Vagyis
igen, lehetséges, hogy ebben az esetben cseppfertızés történt.
A vírus valamennyi megjelenését kísérték megmagyarázhatatlan esetek: a szerencsétlen Mayinga
nıvér, akirıl a vírustörzs a nevét kapta, ugyancsak ismeretlen módon fertızıdött a betegséggel,
amely az életét követelte. Mayinga hazudhatott, elfelejthetett valamit, de éppúgy igazat is
mondhatott, márpedig ebben az esetben igenis létezik az ebola egy altípusa, amely a szabad levegın
elegendı ideig életben marad, hogy ugyanúgy fertızhessen, mint a közönséges influenza. Ha pedig
ez a helyzet, a most érkezett beteg olyan biológiai fegyvert hordoz a testében, amely az egész világot
alapjaiban rázhatja meg.
Ha így volt, ebben az épületben magával a halállal dolgoztak, de ezzel annak idején már az építık
is számoltak. A bejövı levegı tisztább már nem is lehetett volna, a szellızırendszer egy kétszáz
méter hosszúságú csıvezeték végén lévı nyíláson át szívta be. A „forró” helyiségekbıl távozó
levegı egy túlnyomásos kamrán át távozott, amelyben pusztító erejő ibolyántúli sugarakkal
bombázták, s melyek teljes megbízhatósággal elpusztították a vírusokat. A légszőrıket
vegyszerekkel – többek között fenollal – itatták át. A levegı csak ezután juthatott ki a szabadba. A
szőrıket, amelyekbıl egyszerre három sorba kapcsolt készlet mőködött, rendkívül pontossággal,
tizenkét óránként cserélték – akárha vallásos kötelezettséget teljesítettek volna. Az ultraibolya
fényforrások száma ötszöröse volt a szükségesnek. A „fertızı” laboratóriumban a légnyomást
szándékosan alacsonyan tartották, hogy ha valahol szivárogni kezd a levegı, befelé szivárogjon. Ez
egyúttal arra is lehetıséget teremtett, hogy állandóan ellenırizzék, nem „ereszt-e” valahol az épület.
Az orvos igazgató Párizsban és Londonban tanult, de már évek óta nem kezelt eleven embert. Az
utóbbi évtized nagy részében molekuláris biológiával, ezen belül különösen víruskutatással
foglalkozott. Tudott annyit a vírusokról, mint bárki – igaz, ez általában sem volt sok. Tudta például,
hogyan kell tenyészteni ıket, most pedig már a rendelkezésére állt egy tökéletes hordozó is, egy
emberi lény, akit a végzet biológiai üzemmé változtatott, amely az ismert leggyilkosabb
mikroorganizmusokat termelte. És minél tovább élt a páciens, annál tovább mőködött a halálgyár,
amely nyersanyagát, az emberi testet, Allah legnagyszerőbb alkotását az ı legpusztítóbb csapásává
változtatta.
Mialatt Moudi tisztálkodott, az igazgató Maria Magdalena nıvér sorsa felıl is intézkedett. Az
apácát elkísérték egy másik zuhanyozóhelyiségbe, tiszta ruhát adtak neki, és magára hagyták.
Zuhanyozott, s közben próbált rájönni, mi történik vele – és hogy egyáltalán hol van? Még mindig
túlságosan zavarodott volt, hogy valóban hatalmába kerítse a félelem, és továbbra sem értett semmit.
Akárcsak Moudi, ı is sokáig állt a zuhany alatt. Ettıl kezdve valamelyest tisztábban kezdte látni a
dolgokat, és igyekezett megfogalmazni bizonyos kérdéseket. Úgy döntött, néhány perc múlva
megkeresi a doktort, és megtudakolja tıle, mi ez az egész. Igen, ezt fogom tenni – gondolta Maria
Magdalena öltözködés közben.
 Úgy vélte, mielıtt kérdezne, jobb, ha felkészül, s úgy vélte, erre az imádkozás a legjobb módszer.
Letérdelt hát, keresztet vetett, és imádkozni kezdett. Meg sem hallotta, hogy a háta mögött nyílik az
ajtó.
A katona egyértelmő paranccsal érkezett. Néhány másodperccel korábban is benyithatott volna,
de amíg a nı fürdött, és meztelen volt, nem akart rátörni, visszásnak érezte volna a helyzetet. Maria
Magdalena amúgy sem menekülhetett el sehová... A katonának tetszett, hogy a jövevény imádkozik,
hiszen még az elítélt bőnözık is lehetıséget kaptak, hogy szóljanak Allahhoz: ezt bárkitıl súlyos bőn
lett volna megtagadni. Annál jobb – gondolta a katona, miközben célzásra emelte a pisztolyát – most
éppen az Istenéhez beszél...
*
Tony Bretano egy kis sugárhajtású utasszállító gépen érkezett. Mint kiderült, még nem döntött,
elfogadja-e a Lockheed-Martin meghívását a cég igazgatótanácsába, Ryan pedig örült, hogy George
Winston értesülései ezzel kapcsolatban pontatlanok voltak.
– Utasítottam már vissza ajánlatokat, elnök úr – jelentette ki.
– Kétszer is – bólintott Ryan –, sıt egy harmadik poszttal kapcsolatban is felvetıdött a neve, de
arról nem értesítették.
– Hallani azért hallottam róla – felelte Bretano. Alacsony ember volt, ami szemlátomást zavarta
is, harcias habitusa legalábbis errıl árulkodott. Sok éve élt a nyugati parton, mégis manhattani olasz
kiejtéssel beszélt, Ryan pedig pontosan értette, miért. Bretano egyáltalán nem titkolta, honnét
származik, jóllehet két diplomát is szerzett a massachusettsi mőszaki egyetemen, ahol könnyőszerrel
átválthatott volna a cambridge-i angolságra.
– Nem akart részt venni a kormányzati szar-passzírozásban, igaz?
– Sokan vannak, sokat dumálnak, keveset végeznek. Ha én végezném így a munkámat, a
befektetık meglincselnének. Az a bürokrácia a védelmi minisztériumban...
– Hát számolja fel, én kérem rá!
– Lehetetlent kér.
– Ugyan már, Bretano, ne akarja elhitetni velem. Bármit, amit megcsináltak, vissza is lehet
csinálni. Ha nem érez rá erıt magában, hogy elintézze, hát jó, mondja ezt, és mehet vissza a nyugati
partra.
– Várjon egy percet... – Ryan ismét félbeszakította:
– Nem, maga várjon egy percet. Nyilván látta a tévébeszédemet, én pedig nem akarom ismételni
magam. Rendbe kell tennem néhány dolgot, és szükségem van olyanokra, akik ezt elvégzik nekem,
és ha maga nem vállalja, hát jó, majd találok valakit, aki elég kemény fickó, hogy...
– Kemény?! – kérdezte Bretano, miközben csaknem felpattant a székébıl. – Kemény?! Hát
mondok én önnek valamit, amirıl eddig talán nem értesült: az én apám még gyümölcsöt árult a
sarkon egy kézikocsiról! Nekem soha senki nem segített, ennyit se, érti?
Ryan elnevette magát, mire Bretano elhallgatott, egy pillanatra elgondolkodott, aztán így szólt:
– Ez jó húzás volt, elnök úr...
Ezt azonban már jóval nyugodtabban mondta, ahogyan az egy vezérigazgatóhoz illett is.
– George Winston azt mondja, maga energikus ember, nekünk pedig tíz éve nincs egy
valamirevaló védelmi miniszterünk. Jó, mi? Nekem pedig olyan emberre van szükségem, aki a
szemembe mondja, ha tévedek. Úgy gondolom viszont, hogy ami magát illeti, nem tévedek.
– És ön mit szeretne?
– Azt, hogy ha felveszem a telefont, történjék is valami. Biztos akarok lenni abban, hogy ha
katonákat küldök valami zőrös helyre, rendelkeznek majd a megfelelı felszereléssel, továbbá, hogy
jól kiképezték ıket, és hogy a helyszínen megkapnak mindent, amire szükségük lehet. Azt akarom,
hogy világszerte tudják, mire vagyunk képesek, ha megharagítanak bennünket, és tartsanak is ettıl.
Ezzel nagyon megkönnyítenénk a külügy dolgát... – fejtegette az elnök. – Valahányszor kissrác
koromban a kelet-baltimore-i Monument Streeten megpillantottam egy rendırt, két dologban biztos
lehettem. Tudtam, hogy nem ajánlatos ujjat húzni vele, és tudtam azt is, hogy megbízhatom benne:
ha esetleg szükségem lenne rá, segíteni fog rajtam.
– Más szóval végül olyan hadsereget szeretne, amelyet, ha a szükség úgy hozza, bármikor útnak
indíthat.
– Pontosan.
– Nagy fába vágjuk a fejszénket... – állapította meg óvatosan Bretano.
– Azt akarom, hogy jó csapattal dolgozzék. Az embereit maga válogathatja össze. Úgy kell
átalakítania a fegyveres erık szerkezetét, hogy megfeleljenek a szükségleteinknek. Aztán pedig át
kell szerveznie a Pentagont, hogy legyen, aki irányítsa is ıket.
– Minderre mennyi idım van?
340
– Az elsı szakaszra két hete.
– Annyi nem elég.
– Ugyan már, hagyja ezt. Annyit tanulmányoztuk a kérdést, annyi tanulmányt készítettünk...
Csodálom, hogy a rengeteg papírhoz nem irtották ki az ország összes erdejét.
– Vér fog folyni...
– Sebaj, a feleségem orvos – közölte Jack.
– A siker ötven százalékban a hírszerzés teljesítményétıl függ – mutatott rá Bretano.
– Hogyne, tudom. A CIA-nál már elkezdtük. George-nak is lesz mit csinálnia a pénzügyben. Most
nézek át egy névsort... bírókét... valakit az igazságügy élére is ki kell neveznem. Minderrıl a tévében
is beszéltem. Összehozok egy csapatot, és azt akarom, hogy maga is benne legyen. Én is a magam
erejébıl jutottam oda, ahova jutottam, akárcsak maga. Maga szerint létezik még egy ország, ahol két
magunkfajta ennyire vihette volna? Beérett a vetésünk, Bretano!
Ryan elégedetten dılt hátra. Úgy érezte, ezt jól csinálta. Bretano tudta, hogy minden addiginál
hatásosabb érvet hallott, és értelmetlen volna ellenkeznie.
– Mikor kezdek? – kérdezte. Ryan az órájára pillantott.
– A holnap reggel megfelel magának?
*
A karbantartók és technikusok csapata kevéssel virradat után jelent meg. A géptıl katonák
tartották távol a kíváncsiakat: ezen a repülıtéren szigorúbbak voltak a biztonsági intézkedések, mint
a legtöbb nemzetközi légikikötıben, mert a létesítményt az iráni légierı is használta.
A G-IV-eseket mindig is különös gondossággal kellett elıkészíteniük, akik ugyanis utaztak rajtuk,
Allah kiválasztottjainak vagy még annál is többnek tartották magukat.
Alig kezdıdött meg a munka, megjelent egy százados. Újabb parancsokat hozott, amelyek mint
várható volt, ellentétesek voltak a korábbiakkal: vissza kellett például szerelni a gépbe az üléseket.
Az összes jelenlévı kapkodva tette a dolgát. Kisvártatva megjelent az új hajózó személyzet is, hozták
magukkal térképeiket és repülési terveiket. A fedélzeti rendszereket ellenırzı mőszerész éppen csak
végezhetett a munkájával, a pilóták már el is foglalták helyüket a gépen. Aztán ugyanez a mőszerész
távoztában láthatta, mi a nagy sietség oka.
A betonon öt türelmetlen és fontoskodó arckifejezéső férfi állt, és a fehérre festett Gulfstreamet
figyelte. Látszott rajtuk, hogy valami miatt nyugtalankodnak. A mőszerész és valamennyi jelenlévı
névrıl ismerte ıket: éppen elégszer tőntek fel a televízióban. Mullah-k voltak. A repülıgép körül
sürgölıdık alázatos fıhajtással köszöntötték ıket, és még jobban igyekeztek.
A mullah-k beszálltak a gépbe, és a törzs hátsó részében helyezkedtek el, hogy nyugodtan
tanácskozhassanak. A pilóták beindították a hajtómőveket, a Gulfstream gurulni kezdett a
felszállópálya felé: az ırök és a kiszolgáló jármővek épphogy ki tudtak térni az útjából.
Damaszkuszban ugyanekkor leszállt a másik G-IV-es, az iménti párja. A pilóták bosszankodva
értesültek róla, hogy azonnal vissza kell térniük Teheránba. Átkozódtak, de engedelmeskedtek.
Pihenıjüket negyvenpercnyire kurtítva ismét felszálltak, hogy megtegyék a rövid légi utat az iráni
fıvárosig.
 *
A PÁLMATÁL teljes erıvel dolgozott. Tudták, hogy történik valami, már csak abból is, ami
éppen nem történt. A legmagasabb beosztású iraki tábornokok által használt titkosított csatornák
forgalma olykor megugrott, aztán teljesen megszőnt, majd megint megugrott és megint alábbhagyott.
– A családjaikról beszélnek? – tőnıdött hangosan egy amerikai repülı ırmester. Ez újdonság volt.
A PÁLMATÁL már korábban is hallgatott le magánjellegő beszélgetéseket, és munkatársai
meglehetısen sokat tudtak az egyes iraki tábornokokról. Olykor trágár vicceket is elcsíptek,
amelyeket nem mindig tudtak jól visszaadni angolul. Amit azonban most hallottak, egyértelmőnek
tőnt.
– Evakuálnak – jelentette ki egy repülı fıtörzs. – Hadnagy, ezek lelépnek – kiáltotta –, valami
beindult!
Az ügyeletes tiszt éppen valami mással foglalkozott. A kuvaiti nemzetközi repülıtéren a háború
óta egy különösen nagy teljesítményő radart mőködtettek, amely kétféle üzemmódban dolgozott:
kiszolgálta a légi irányítás, de a kuvaiti légierı igényeit is. A nagy hatósugarú, pontos készülék
immár másodszor észlelt Iránból Bagdadba tartó kis sugárhajtású utasszállító gépet. Ez a mostani is
ugyanazon az útvonalon haladt, mint az elızı, és válasz-jeladójának kódja is ugyanaz volt. A két
fıváros közti távolság mindössze hétszázhúsz kilométer: ezen a távon egy G-IV-esnek már érdemes
felkapaszkodnia utazómagasságra, hogy kevesebb üzemanyagot fogyasszon – igaz, így a
radarfigyelés hatósugarába is bekerült, A térségben ott cirkált egy E-3B AWACS is, ez azonban nem
a PÁLMATÁL-nak, hanem közvetlenül a Khaled király katonai városba küldte jelentéseit. A földi
elektronikus felderítés szakmai presztízskérdést csinált abból, hogy lefızze a levegıben dolgozó
kollégákat, annál is inkább, mert a PÁLMATÁL személyzetét is az amerikai légierı emberei
alkották. A hadnagy odament a két tiszthelyetteshez.
– Mit mond, fıtörzs? – kérdezte.
A fıtörzsırmester végigfuttatta számítógépe képernyıjén néhány megfejtett beszélgetés szövegét,
és olykor rábökött egy-egy idıpontra.
– Ezek alighanem meg akarnak pucolni onnét!
A következı pillanatban egy kuvaiti tiszt bukkant fel mellettük. Ismael Sabah ırnagy távoli
rokonságban állt a királyi családdal, Dartmouthban végzett, és meglehetısen népszerő volt a
PÁLMATÁL-ban dolgozó amerikaiak körében. A nyugodt, éles esző férfi harmincas évei közepén
járt, és mintha napról napra okosabb lett volna. Elırehajolt, hogy ı is olvashassa a képernyın látható
fordításokat.
– Azt mondják, a patkányok menekülnek a süllyedı hajóról?
– Miért, ön is így gondolja? – kérdezte a fıtörzs az ırnagytól.
– De hogy éppen Iránba? – tőnıdött az amerikai hadnagy –, valóban úgy fest, de felfoghatatlan,
miért...
Sabah ırnagy elfintorította arcát.
– Az is felfoghatatlan volt, hogy az Öböl-háború idején átküldték Iránba a vadászgépeiket... a
perzsák a gépeket visszatartották, a pilótákat azonban hazaengedték. Van még mit tanulnia az itteni
kultúráról, hadnagy.
Az amerikai hadnagy csak magában felelhette: azt már megtanultam, hogy itt semminek sincsen
túlságosan sok értelme...
– Tudunk még valamit? – kérdezte Sabah az ırmestertıl.
– Beszélnek, majd elhallgatnak, aztán megint beszélnek, de már valamivel többet, aztán ismét
elhallgatnak. Valakik most is forgalmaznak, de a katonai városban még csak most próbálják
megfejteni... A radar észlelt egy Iránból Bagdadba tartó gépet. A kódja szerint kis sugárhajtású
személyszállító.
– Nocsak? Ugyanaz, amelyet egyszer már észleltek? – kérdezte Sabah.
– Igen, ırnagy úr.
– Még valami? Bármi? – A fıtörzs válaszolt neki:
 – Szerintem az, amit a számítógépek éppen most próbálnak megfejteni, ezzel a géppel lesz
összefüggésben. Fél órán belül talán már tudni fogjuk.
– Mi a véleményük? – kérdezte az ırnagy. İ már kialakította a magáét.
– Ahogyan mondta, uram – felelte a fıtörzs. – Ezek meglépnek. – A következtetést Sabah ırnagy
vonta le:
– És Iraknak néhány órán vagy napon belül nem lesz kormánya. Irán pedig mindent megtesz,
hogy az országban eluralkodjék az anarchia.
– Ez baj – sóhajtott az ırmester.
– Nekem errıl inkább a katasztrófa szó jut eszembe – mondta csendesen Sabah.
A Gulfstream háromnegyed órányi repülés után földet ért Bagdadban. Badrayn az órájára nézve
megállapította: pontosak, akár a Swissair. Körülbelül erre is számított. Miután a gép megállt, az
ajtaja kinyílt, és öt férfi szállt ki belıle. Színlelt udvariassággal fogadták ıket, amit nem kevésbé
hamis gesztusokkal viszonoztak. Egy Mercedes szedánokból álló kisebb konvoj várta ıket, amely
nyomban azután, hogy beszálltak, elindult velük a városba. A mullah-k számára az irakiak fejedelmi
szállást készítettek elı, ık azonban tudták, hogy ha a dolgok rosszul alakulnak, valamennyiükkel
végeznek majd. Alighogy a gépkocsik távoztak, a VIP-váróból két iraki tábornok lépett ki: a
családjaik és egy-egy testır kísérte ıket. A repülıgéphez siettek, és gyorsan beszálltak. A
másodpilóta becsukta az ajtót, és a Gulfstream hajtómővei máris felsüvítettek. Az egész nem tartott
tovább tíz percnél. A gép gurulni kezdett a felszállópálya felé, majd a levegıbe emelkedett, és
Teherán felé vette útját. Mindez túlságosan feltőnı volt, semhogy elkerülhette volna a
forgalomirányítók figyelmét. Badrayn arra gondolt, hogy a biztonság és a titoktartás szempontjából
jobb lett volna, ha a távozó tábornokok polgári járattal, egyszerő utasként hagyják el Irakot,
csakhogy a két ország között nem volt menetrendszerő légi forgalom, a tábornokok pedig amúgy
sem egyeztek volna bele abba, hogy egyszerő halandókként bánjanak velük. A toronyban tehát
bizonyára felfigyeltek a szokatlan körülmények között érkezı, majd távozó gépre, és nyilván azok a
repülıtéri alkalmazottak is emlékezni fognak a dologra, akik a tábornokok és a kíséretük körül
sürgölıdtek. Ennek egy gép esetében talán még nincsen jelentısége, de a másodiknál már lehet...
A Nagy Tervnek azonban mindez csupán egyetlen, nem túlságosan fontos eleme volt. Az
eseményeket, amelyeket segített mozgásba hozni, többé már nem lehetett megállítani. Ali Badrayn
szakmai szempontból mégis elégedetlen volt kissé, jobban örült volna, ha senki sem tud akciójáról.
Megvonta a vállát, és visszaindult a VIP-terminál felé. İ megtette, amit megtehetett.
A gép rádióját viszonylag könnyen sikerült bemérni: a pilóták nem tudták, hogy mindent, amit
Teheránnal beszélnek, az amerikai hadsereg egyik nyelvészspecialistája is hallgatja. A nemzetközi
légi forgalom nyelve az angol, a Gulfstream személyzete azonban, nyilván biztonsági
megfontolásokból, perzsául kommunikált a célrepülıtérrel. Ez hiba volt, mert felhívta rájuk a
légtérellenırzés figyelmét, amelynek radarjai és rádió-iránymérıi amúgy is követték a gépet. Az
adásokban amúgy semmi különös nem hangzott el, az azonban mindenképpen feltőnı volt, hogy a
G-IV-es annyi idıt sem töltött Bagdadban, hogy üzemanyagot vehessen fel. Ez arra vallott, hogy az
egész akciót elıre megtervezték, ami az adott körülmények között senkinek sem okozott meglepetést
– igaz, megkönnyebbülést sem. A gépet immár figyelemmel kísérte egy AWACS is, amely a Perzsa-
öböl északnyugati vizei felett járırözött. A PÁLMATÁL információi elég érdekesnek tőntek, hogy
az E-3B elhagyja eredeti megfigyelési körzetét, és hogy négy szaúdi F-I 5-ös vadászgép is
csatlakozzék hozzá. Ezt a fejleményt az iraki és iráni elektronikai felderítés is észlelte: most már ık
is tudták, hogy a folyamatban lévı események valaki mást is érdekelnek. Azt azonban, hogy
valójában miféle eseményekrıl van szó, nem tudták.
A G-IV-es fedélzetén arabul folyt a szó, a két tábornok halkan, idegesen tanácskozott.
Hátravonultak a törzs végébe, hogy hangjukat elnyomja a hajtómővek zúgása. Feleségeik, akik még
náluk is nyugtalanabbak voltak, csak ültek, a gyerekek olvastak vagy szunyókáltak. A legrosszabbul
a testırök érezték magukat, mert tudták, hogy ha Iránban valami balul üt ki, ık bizonyosan nem élik
túl. Egyikük, aki az utastér közepén ült, valamiféle ragacsos nedvességre tapintott az ülésén. A folt
vöröses színő volt, ezért a testır arra gondolt, valószínőleg paradicsomlé vagy efféle. Kiment a
mosdóba, megmosta a kezét, majd egy magával hozott törülközıvel átdörzsölte az ülést. Visszavitte
a kéztörlıt, és ismét a helyére ült. Az ablakon át elnézte a lenti hegyeket, és arra gondolt: lehet, hogy
élete utolsó napkeltéjét látja.
Ebben azonban tévedett: a halál csak húsz nappal késıbb jött el érte. Amiatt a vörös folt miatt,
amelyet az imént eltüntetett.
– Megvan! – mondta a fıtörzs. – Agépen az iraki légierı parancsnokhelyettese, és a második
hadtest parancsnoka utazott... és a családjaik – tette hozzá. Valamivel több mint két óra telt el azóta,
hogy lehallgatták a titkosított adásokat: ennyi kellett a megfejtésükhöz.
– Használható az információ? – kérdezte az amerikai hadnagy. Kezd beletanulni a szakmába –
gondolták a többiek.
– Többé-kevésbé – bólintott Sabah ırnagy. – Most arra kell figyelnünk, hogy miután ez a gép
landolt Mehrabadban, felszáll-e egy következı... úgy értem rövid idın belül.
– És az a következı hová indulna, ırnagy úr?
– Ó, hadnagy, ez bizony nagy kérdés.
– Szerintem Szudánba – vélekedett a fıtörzs, aki már két éve szolgált az országban, és második
idıszakát töltötte a PÁLMATÁL-nál.
*
A CIA ügyeletes tisztje ezekben az órákban Ben Goodley volt. Goodley gyorsan emelkedett a
Hírszerzési Igazgatóság ranglétráján, nemrég léptették elı NIO-vá, vagyis stratégiai fontosságú
ügyekért felelıs hírszerzıtisztté, minthogy azonban még új volt a posztján, gyakran vezényelték
szolgálatba hétvégeken, ünnepeken és éjszaka.
Ugyancsak rátermettségét bizonyította, hogy miután gyorsan elolvasta a legfrissebb jelentést,
nyomban átadta az ügyeletes Közép-Kelet-specialistának.
– Iszkolnak – jelentette ki a szakértı, miután eljutott a harmadik oldal aljára.
– Ez biztos?
– Édes fiam – mondta a szakértı, aki vagy húsz évvel volt idısebb fınökénél –, ezek nem
bevásárolni mennek Teheránba.
– írjunk egy KH-t? – kérdezte Goodley. A két bető a „különleges helyzetértékelés” rövidítése
volt: így nevezték azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyeket a CIA rendkívüli események
alkalmával készített, s amelyeknek minden érintett nagy fontosságot tulajdonított.
– Szerintem igen. Az iraki vezetés elıbb-utóbb összeomlik.
– Mennyi idejük lehet hátra? Három nap?
– Talán annyi se. – Goodley felállt.
– Rendben... hát akkor írjuk meg.
17. Az újjászületés
Szinte természetes, hogy a fontos dolgok sohasem alkalmas idıpontokban következnek be, legyen
szó akár egy csecsemı születésérıl, akár politikai válságról. Valahányszor sor kerül valami
hasonlóra, a megfelelı személyek vagy alszanak, vagy egyéb körülmények akadályozzák ıket. Most
sem lehetett tenni semmit. Ben Goodley megállapította, hogy a CIA-nak nincsenek bevethetı erıi a
helyszínen, nincs, aki megerısíthetné az elektronikus hírszerzés információit. A civil médiumok
egyelıre nem mozdultak rá az ügyre, a CIA tehát, mint hasonló esetekben oly sokszor, úgy tett,
mintha semmirıl sem tudna, és várta, hogy megtegyék. A Központi Hírszerzı Ügynökség ezzel
nagyban hozzájárult ahhoz az elterjedt felfogáshoz, hogy a sajtó ugyanolyan hatékonyan tájékozódik,
mint a kormány. Természetesen nem mindenki gondolta így, mindenesetre jóval többen – és
többször – mint Goodley szerette volna.
Ez a mostani „különleges helyzetértékelés” rövidnek ígérkezett, hiszen témája önmagában is elég
sokatmondó volt, hogy ne kelljen nagy feneket keríteni neki. Goodley és közép-keletes szakértıje
mindössze fél óra alatt összehozta, aztán a számítógéprıl lehallgatás-biztos vonalakon átlıtték az
ügyben érintett összes kormányszervekhez. Egy példányban ki is nyomtatták: a Cég saját
használatára.
Dolguk végeztével mindketten visszatértek a mőveleti központba.
*
A tábornokokat valójában nem Irakból volt nehéz kihozni: ennél sokkal nagyobb gondot jelentett
Szudánba való juttatásuk. A Szaúdi Királyság régóta nem engedte átrepülni légterén az iráni gépeket
– kivéve azokat, amelyek az igazhitőeket szállították Mekkába, az évi zarándoklatra. A G-IV-esnek
tehát meg kellett kerülnie az Arab-félszigetet, végig kellett haladnia a Vörös-tenger felett, s csak
azután fordulhatott nyugat felé, Kartúm irányába – ez a kitérı pedig megháromszorozta a menetidıt
és a megteendı távolságot. A következı gép ráadásul csak akkor szállhatott fel Bagdadból, ha ez az
elsı már megtette hosszú útját Afrikába, ha a tábornokok megérkeztek sietısen berendezett
szállásaikra, ha ezeket megfelelınek is találták – és persze ha a megfelelı jelszó közlésével telefonon
mindezt meg is erısítették. Jóval egyszerőbb lett volna, ha az egész társaságot együtt, egyetlen gépen
szállíthatják el Bagdadból Teheránba, onnan pedig Kartúmba, ezt azonban a helyzet eleve
lehetetlenné tette. A rövidebb Bagdad-Kartúm útvonal ugyancsak nem jöhetett szóba, ez ugyanis
érintette Jordánia légterét. A tábornokok nem lettek volna elragadtatva a lehetıségtıl, hogy Izrael
közvetlen közelében repüljenek. Mindennek tetejébe az egész akciót titokban kellett végrehajtani,
ami ugyancsak megnehezítette az illetékesek dolgát.
Daryaei nagy formátumú ember volt: más alighanem tombolt volna dühében. İ azonban csak állt
a repülıtér épületének ablakában, és figyelte, ahogyan a G-IV-es beáll a másik mellé. A most
érkezett gépbıl emberek rajzottak ki, és sietısen átszálltak a várakozó másikba. Közben a hordárok
átrakták a jövevények csekély poggyászát is. A csomagokban nyilvánvalóan ékszerek és más
kicsiny, de nagy értékő tárgyak vannak – gondolta mosolytalan arccal a szent férfiú. A várakozó gép
alig néhány perc múlva gurulni kezdett a felszállópálya felé.
Valójában ostobaság volt idejönnie, hogy végignézze ezeket a közönséges és tulajdonképpen
unalmas jeleneteket, csakhogy amit látott, két évtizednyi fáradozásának eredményét jelentette.
Bármennyire Allahé volt is Mahmoud Haji Daryaei, annyira azért megmaradt földi embernek, hogy
kíváncsi legyen munkája gyümölcseire. Egy életet szentelt a nagy feladatnak, és még így is csak félig
sikerült megvalósítania. Az ideje pedig fogytán volt...
Soha egy pillanatra sem tévesztette szem elıl célját, ahogyan a maga idejében Khomeini sem.
Lelki szemei elıtt a három szent város lebegett, Mekka, Medina... és Jeruzsálem. Daryaei Mekkát
akarta, hogy az egész iszlámot megreformálhassa, ennek érdekében pedig világhatalomra kellett
szert tennie. Ez egyet jelentett azzal, hogy újabb és újabb ellenségeket szerzett magának, de ezt
kezdettıl fogva tudta, és íme, most megnyerte elsı nagy csatáját.
Csak ne tartott volna ilyen sokáig... Daryaei gyakran prédikált türelmet, csakhogy már hetvenkét
esztendıs volt; egy életre szóló feladatot vállalt, és nem akart meghalni, mielıtt teljesítette volna
küldetését, mint mentora, Khomeini, márpedig a munka dandárja még elıtte volt. Úgy akart Allah
színe elé állni, hogy elmondhassa, elvégezte, amit tervezett, végrehajtotta a legnemesebb feladatot,
amelyet ember csak maga elé tőzhet, újraegyesítette a szent hitet. Minden erejét kész volt erre
áldozni. Még maga sem tudta, mi mindent kell vállalnia, hiszen még nem tétetett fel minden kérdés.
Mindazonáltal úgy gondolta, hogy az idı sürgeti, szándéka pedig oly tiszta és magasztos, hogy a
megvalósítás érdekében a legsötétebb eszközöktıl sem szabad visszariadnia.
Nos jó, gondolta. Elfordult az ablaktól, és sofırje kíséretében elindult az autója felé. A dolgok
eszerint beindultak.
*
A hírszerzıket nem azért fizetik, hogy higgyenek a véletlen egybeesésekben: ezeknek az
embereknek pontosan az a dolguk, hogy térképeik és órájuk segítségével elıre jelezzék, mi várható.
Minthogy pedig a G-IV-es újratankolás nélküli hatótávolsága bármely kézikönyvben megtalálható,
könnyőszerrel kiszámíthatták, milyen messzire juthat el Teheránból. A járırözı AWACS észlelte,
hogy az iráni fıvárosból elindult egy légi jármő dél felé, majd a rádiójelek alapján a típusát,
sebességét, irányát és repülési magasságát is megállapította. A felszállás idıpontja arra mutatott,
hogy köze lehet a Bagdadból érkezett másik géphez, amit haladási iránya is megerısített.
– Szudánba tart – erısítette meg Sabah ırnagy. Éppenséggel tarthatott volna máshová is; az
ırnagy fejében Brunei is megfordult, de aztán eszébe jutott, hogy a kis monarchia túlságosan messze
van Svájctól – attól a helytıl, ahol a pénz van... ahol lennie kell.
A következtetést mőholdon keresztül Amerikába továbbították, ezúttal is a CIA-hoz. A hírrel
felkeltették a Mőveleti Igazgatóság egyik vezetıjét, és feltettek neki egy rövid kérdést, amelyre ı
igennel válaszolt. Válaszáról a kuvaitiak iránti gesztusként a PÁLMATÁL-at is tájékoztatták.
A CIA-nak Kartúmban mindössze néhány embere volt: a kirendeltség-vezetı, néhány helyben
dolgozó hírszerzı és egy titkárnı, aki a Nemzetbiztonsági Ügynökség hírközlési szekciójának
munkáját is segítette. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a szudáni kormánynak általában nemigen volt
rejtegetnivalója: a titkos ügyek pénzbe kerülnek, Kartúmnak pedig aligha futotta ilyesmire.
Az ország vezetıi mohamedánnak vallották magukat, ami a lehetı legrosszhiszemőbb hazugság
volt: a svéd vagy a kanadai kormány tagjai között vélhetıleg több volt a meggyızıdéses muszlim,
mint köztük. Annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy Líbia, Irán és néhány más ország
segélyezze ıket. Mentoraik ennek fejében elvárták tılük, hogy zaklassák az ország déli részein élı
pogányokat – a kartúmi rezsim ugyanakkor annak kockázatát is kénytelen volt vállalni, hogy a
fıvárosban felerısödik az iszlám töltető politikai ellenállás. Szudánban sokan tudták, mennyit is ér
valójában vezetıik vallásossága, és szívesen lecserélték volna ıket olyanokra, akik csakugyan a
próféta meggyızıdéses követıi.
Mindez állandó bizonytalanságban tartotta az amerikai követség személyzetét. Ha a kormány
éppen keményen fogta a bajkeverı fundamentalistákat, Kartúmban biztonságban érezhették
magukat, ez azonban nem volt mindig így. Pillanatnyilag úgy tőnt, nincs okuk aggodalomra,
terrorakciótól sem kellett tartaniuk, azaz legfeljebb élet- és munkakörülményeikre panaszkodhattak –
e tekintetben viszont a szudáni képviselet a tíz legrosszabb diplomáciai állomáshely egyikének
számított. A nagykövet biztosra vehette, hogy itteni szolgálata gyors elırejutást biztosít számára,
feleségét és gyerekeit azonban ı sem hozta magával. Az itt élı amerikaiak többsége a biztonság
kedvéért ugyanígy tett. A politikai tényezıkön kívül a mindinkább terjedı AIDS fenyegetésével is
számolniuk kellett, számukra az éjszakai élet, mint olyan, szóba sem jöhetett. Kérdéses volt továbbá,
hogy ha balesetet szenvednek, sikerül-e olyan vért kapniuk, amelyben nincsenek ott a rettegett HIV-
vírusok. Az efféle ügyekkel a követségen dolgozó katonaorvos foglalkozott. Helyzete korántsem volt
irigylésre méltó.
A CIA-kirendeltség vezetıjét mindez nem zavarta. Amikor vállalta a megbízatást, egy teljes
fizetési osztályt lépett elıre, és a szakmai elvárásoknak is könnyőszerrel megfelelt. Volt egy
kitőnıen pozícionált ügynöke a helyi külügyminisztériumban, aki Szudán minden megmozdulásáról
tájékoztatta. Hogy e megmozdulásoknak általában semmi jelentıségük nem volt, az a langleyi
bürokratákat nem érdekelte. Fı, hogy mindent tudtak a nagy semmirıl.
A kirendeltség-vezetı úgy döntött, ebben a mostani ügyben maga jár el. Saját térképein is
ellenırizte a távolságokat, majd kiszámította a megtételükhöz szükséges idıt. Korán megebédelt,
aztán kihajtott a város közelében lévı repülıtérhez, keresett egy árnyékos helyet a magánterminál
kerítésén kívül, és leparkolt. Az ırségtıl, amely afrikai stílusban ırizte – ırizte? – az objektumot,
nem kellett tartania. A kirendeltség-vezetı egy 500 milliméteres objektívvel felszerelt
fényképezıgépet hozott magával – még arra is maradt ideje, hogy beállítsa a blendét. Mobiltelefonja
zümmögni kezdett, a követségen dolgozó nemzetbiztonságiak ezzel jelezték, hogy az érkezı
repülıgép hamarosan leszáll. Megerısíteni látszott ezt néhány hivatalosnak tőnı gépkocsi
felbukkanása is.
A hírszerzı még indulása elıtt emlékezetébe vésett két arcot: a képeket Langleybıl faxolták át
neki. Hát igen, gondolta, két magas rangú iraki tábornok... most, hogy a fınökük meghalt, egyáltalán
nem meglepı...
 A kis fehér utasszállító leereszkedett a betonra, majd megállt. Az ajtó kinyílt, a kirendeltség
vezetıje pedig sorra készítette a képeket. Az érkezıket – félhivatalosan – valamilyen középszintő
tisztségviselı fogadta. Klikk, klikk, klikk. A hírszerzı az egyik jövevényt egyértelmően felismerte,
és valószínőnek tőnt, hogy a másik személyét illetıen sem téved. Az átszállás mindössze néhány
perc alatt lezajlott, és az állami kocsik már indultak is. Az, hogy pillanatnyilag hová tartanak, a
kirendeltség-vezetıt nem érdekelte túlságosan, ezt majd a külügyben dolgozó ügynök úgyis
megmondja. Figyelte, amint a G-IV-est feltöltik üzemanyaggal: a maradék kockákon ezt a mőveletet
örökítette meg. A gép körülbelül harminc perc múltán ismét a levegıbe emelkedett, ı pedig
visszahajtott a követségre. A filmet átadta egy beosztottjának, hogy elıhívják, ı maga pedig
Langleyt tárcsázta.
– Megerısítették – mondta Ben. – Ötven perccel ezelıtt Kartúmban leszállt két iraki tábornok.
Tényleg pucolnak.
– Ettıl még sokkal jobban fest a KH, amit írtunk, Ben! – jelentette ki az ügyeletes közép-keletes.
Remélem, méltányolják majd, hogy jó elıre megvoltunk vele.
Goodley fáradtan elmosolyodott.
– Most kezdenek beszállingózni az elemzık, majd azok elbíbelıdnek vele. A következıben már
az is benne lesz, hogy tulajdonképpen mit jelent.
– Semmi jót – mondta a kollégája. Bárki civil is ugyanezt mondta volna.
– Képek jönnek! – kiáltotta a kommunikációs tiszt.
*
A kartúmi iráni nagykövet hívta Teheránt, és jelentette Daryaeinek, hogy az elsı transzport
rendben megérkezett, és a repülıgép hazafelé tart.
Az ajatollah megnyugodott: az irakiak elıbb-utóbb megbíznak majd benne. Szíve szerint nagyon
szívesen likvidáltatta volna ezeket a disznókat, amit az adott körülmények között nem is lett volna
túlságosan nehéz megoldani, csakhogy egyrészt a szavát adta nekik, másrészt ami történt, nem azért
történt, hogy ı bármiféle elégtételt kapjon.
Ugyanabban a pillanatban, amikor letette a kagylót, légügyi minisztere – az áttelepítést
felgyorsítandó – egy harmadik repülıgép beállítását is elrendelte. Úgy vélte, jobb az ilyesmin minél
elıbb túl lenni.
Badrayn maga is ugyanígy gondolkodott. Tudta, hogy a dolog elıbb-utóbb bizonyosan kiszivárog,
ha nem ma, hát holnap. A hátramaradók között egyesek kellıen magas méltóságot viseltek, hogy a
várható népítélet során végezzenek velük, mindazonáltal nem voltak elég jelentıs figurák, hogy
kiérdemeljék a perzsák szeretı gondoskodását. Egy égı hajó fedélzetén álltak egy ellenséges ország
partjai elıtt, és nem tudták, hogyan is ússzak meg ezt az egészet. A hajó azonban még épphogy
lángra kapott – és Badrayn ezt szerette volna megértetni velük.
*
Ryan felkelt az ágyából, odament az ajtóhoz, és átvette az újságját meg az aznapi teendıit
felsoroló néhány gépelt oldalt. Ezután a fürdıszobába ment, majd az elnöki hálószoba melletti
nappali felé indult. Felesége néhány perccel utána ugyancsak végigjárta a nap kezdetének ezeket az
állomásait.
Jack szerette volna csak úgy, külön szempontok nélkül olvasgatni az újságot. Ez ugyan távolról
sem volt olyan érdekes, mint – általában – az asztalára készített hírszerzési dokumentumok, a
Washington Post azonban olyan dolgokról is írt, amelyek nemcsak kormányzati szempontból bírtak
fontossággal, azaz kielégítette azt a természetes vágyát, hogy lépést tartson az eseményekkel. Elsı és
legfontosabb teendıje azonban a „különleges helyzetértékelés” elolvasása volt, amely egy barna
dossziéban várt rá. Megdörzsölte a szemét, mielıtt olvasni kezdte volna.
Az istenfáját. Ámbár, gondolta közvetlenül ezután, rosszabbul is alakulhatott volna, Ezúttal
legalább nem keltették fel olyasvalami miatt, amin úgysem tud változtatni. Megnézte a napirendjét.
Jól van, jön majd Scott Adler azzal a Vasco fickóval, hogy megbeszéljék az ügyet. Úgy tőnt, ez a
Vasco érti a dolgát... No és még mi lesz ma...? Tekintete végigfutott a lapon. Szergej Golovko? Mára
ütemezték be? Üdítı változatosság. Aztán a sajtóértekezlet, Tony Bretano védelmi miniszteri
kinevezésének bejelentése... igen, itt van a kényes kérdések listája is. És Arnie instrukciói:
amennyire csak lehet, kerülni kell a Kealty-témát, csak fulladjon bele az érdektelenségbe az
állításaival együtt... Ez igen, ez szellemes!
Látóterében Cathy bukkant fel.
– Jó reggelt, Jack! – köszöntötte férjét. Ryan megcsókolta és rámosolygott.
– Jó reggelt, szívem.
– Megvan még odakint a világ? – kérdezte az asszony.
– A világ megvan, viszont úgy tőnik, bukik az iraki kormány.
– Az nem a múlt héten volt?
– Nem, te az elsı felvonásra emlékszel. Most a harmadiknál tartunk. – Vagy a negyediknél,
gondolta, s eltőnıdött, vajon lesz-e egy ötödik is.
– És fontos ez nekünk?
– Lehetséges. Milyen napod lesz?
– Rendelés, kezelések, aztán költségvetési megbeszélés Bernie-vel.
– Hm – nyugtázta a hallottakat Jack, majd olvasni kezdte a kormány sajtószemléjét. Cathy ismét
megjelent a látóterében: az elnöki napirendet böngészte.
– Golovko... ? Nem találkoztam vele Moszkvában? Ez az, aki tréfából azt mesélte, hogy pisztolyt
fogott rád?
– Egyáltalán nem tréfált – felelte Ryan. – Csakugyan rám fogta.
– Ugyan már, Jack!
– Utóbb azt állította, hogy a pisztoly nem volt megtöltve – felelte Ryan, ugyanakkor felötlött
benne: vajon igazat mondott-e Golovko? Az elnök felnézett, mosolygott. Furcsa, gondolta, hogy
mostanra mulatságosnak érzi az esetet. – Nagyon ki volt rám rúgva – mondta Cathynek. – Akkoriban
történt, hogy segítettem megszöktetni a KGB fınökét.
Az asszony kezébe vette a maga reggeli lapját.
– Jack, az ember sosem tudja, mikor beszélsz komolyan, és mikor viccelsz.
Jack elgondolkodott ezen. Az amerikai elnök felesége elméletileg egyszerő állampolgár,
magánember... Cathy pedig egészen bizonyosan az, hiszen egész életében gyakorló orvos volt, nem
pedig politikusfeleség… A politika pedig körülbelül annyira érdekli, mint a csoportos szex.
Mindazonáltal – és nagyon is gyakorlatilag – biztonsági szempontból átvilágították, de azért
feltételezték, hogy a férje, teljesen természetes módon, megbízik benne. Teljes joggal, hiszen Cathy
ítélıképessége semmivel sem marad el az övé mögött, és bármennyire járatlan is a nemzetközi
ügyekben, a döntések, amelyeket nap, mint nap hoz, a lehetı legközvetlenebbül befolyásolják
valóságos, élı emberek életét. Ha hibázik, a betegei megvakulnak.
– Cathy, azt hiszem, hamarosan eljön az ideje, hogy elmondjak neked néhány dolgot, ami az évek
során történt velem. Egyelıre azonban annyit, hogy igen, ez a Golovko egyszer a moszkvai repülıtér
egyik kifutóján csakugyan pisztolyt szegezett a fejemnek, mert két nagyon magas rangú orosznak
segítettem, hogy elhagyják az országot. Az egyik az ı fınöke, a KGB elnöke volt.
*
Mások már jóval ezelıtt elkezdték a napjukat. Ryan személyes hírszerzıtisztje szorongva végezte
az utolsó simításokat napi hírszerzési jelentésén, mert ennek az elnöknek nem volt könnyő a
kedvében járni. Az autók odakint várták, hogy az iskolába vigyék a gyerekeket. A marylandi
rendırség már az Annapolisba vezetı utat ellenırizte. A tengerészgyalogosok már beindították a
helikopter hajtómőveit, hogy Baltimore-ba vigyék a First Ladyt. Ezt a problémát még nem sikerült
megoldani. Az egész gépezet mozgásba lendült.
Gus Lorenz korán bement a munkahelyére. Telefont várt Afrikából.
– Hol vannak a majmaim?! – kérdezte ingerülten megbízottjától, amikor a hívás végre befutott.
Az illetı – nyolc idızónányi távolságból – elmagyarázta neki, hogy mivel a Járványügyi Központ
túlságosan sokáig piszmogott a pénz átutalásával, a szállítmányt megvette valaki más, és most várni
kell, míg a vadonban összegyőjtenek egy újabbat. Körülbelül egy hétbe telik, mondta.
Lorenz mérgesen dörmögött magában. Azt remélte, a héten elkezdheti az új kutatási programot.
Feljegyzett magának valamit, s közben azon töprengett: ki a fene vehetett meg ilyen sebbel-lobbal
ennyi afrikai zöld majmot? Talán Rousseau kezdett bele valami újba Párizsban? Úgy döntött,
megtartja a reggeli vezetıi értekezletet, aztán felhívja a francia professzort.
A rossz hír után egy jobbra számított... de az is rosszul indult: a WHO telexe arról értesítette,
hogy egy repülıgép-baleset következtében meghalt a második beteg is. Új eseteket azonban nem
jelentettek, és a Második Páciens megbetegedése óta is elég idı telt el, hogy a világszervezetnél már
ne csak remélhessék, hanem ki is jelenthessék, hogy a mikrojárvány véget ért. Valószínőleg, talán,
remélhetıleg – gondolta Lorenz, miután elolvasta a szöveget. Lehet, hogy a vírusgazda továbbra is
szabadon jár, és nemsokára ismét megfertız valakit. Lehet azonban, hogy valamilyen rágcsálóféle
volt, és mostanra kivasalta egy teherautó. Lorenz megvonta a vállát: végül is miért ne?
*
Hasanabadban a Második Páciens, miután csökkentették a morfiumadagját, félig eszméletére tért.
Eléggé magánál volt, hogy tudja és érezze a fájdalmat, azt azonban, hogy mi történik vele és
körülötte, nem értette. Fájdalmai egyre fokozódtak, ráadásul minden újabb nyilallásról tudta, mit
jelent. A legjobban a hasi fájdalmak gyötörték: a betegség csaknem szó szerint felfalta teljes
tízméternyi emésztırendszerét, a finom szöveteket, amelyek az ételt tápanyagokká alakították.
Végbelébıl dılt a fertızött vér.
Megpróbált megmozdulni: ekkor vette észre, hogy végtagjait tépızáras hevederek rögzítik az
ágyhoz. Ez a megaláztatás a fájdalomnál is rosszabb volt, amikor azonban tiltakozni próbált, olyan
erıs hányinger kerítette hatalmába, hogy csak öklendezni tudott. Ezt látva a kék szkafandert viselı
„őrhajós” oldalt billentette az ágyat, hogy a nıvér a mellette álló edénybe hányhasson. Ugyan miféle
ágy ez? – sodálkozott Jean-Baptiste. Fekete, halott vért hányt. Egy pillanatra megfeledkezett a
fájdalomról, de ez a pillanat csak arra volt jó, hogy átérezze: nem maradhat életben, a betegség
túlságosan elhatalmasodott rajta, teste haldoklik. Jean-Baptiste nıvér imádkozni kezdett, hogy
meghalhasson, hiszen a vége csak ez lehetett, és annyira szenvedett, hogy félt: elveszíti a hitét, mire
mindennek vége lesz. Papot akart. És hol van Maria Magdalena? Arra kárhoztatják, hogy elhagyatva
haljon meg? A haldokló apáca felnézett az őr ruhásra, azt remélte, ismerıs arcot pillanthat meg a
pleximaszk mögött, de csalódnia kellett: ezeket a szemeket – jóllehet részvétet olvashatott ki belılük
– nem ismerte.
A felcser vett vért tıle. Roppant óvatossággal dolgozott, hiszen a legkeményebb férfi szíve is
joggal szorulhatott el a gondolatra, hogy esetleg követnie kell a nıvért irtóztató útján... Ilyet itt még
senki sem látott. Ez a nı szétfolyt belülrıl. A felcser megtisztogatta védıöltözékét, és éppen végzett,
amikor rettenetes hang harsant a háta mögött. A beteget mintha saját kezőleg az ördög kínozta volna.
Tágra nyílt szemmel, nagyra nyitott szájjal, rekedten üvöltött, hangja még a mőanyag szkafandert
viselı férfi számára is elviselhetetlen volt.
A vérmintákat sietve, de azért rendkívül óvatosan, átvitték az ugyanerrıl a folyosóról nyíló
laboratóriumba. Moudi és a projektvezetı a szobájukban tartózkodtak, mert jelenlétük a most
következı vizsgálatokhoz nem volt nélkülözhetetlen a laboratóriumban, és védıruha nélkül
kényelmesebben értékelhették ki a teszteredményeket.
Az igazgató elborzadva csóválta a fejét.
– A folyamat nagyon gyors... feltőnıen gyors...
– Igen – felelte Moudi –, úgy söpri el az immunrendszert, mint valami árhullám.
A számítógép monitorán elektronmikroszkópos kép jelent meg: a képernyın hemzsegtek a
pásztorbot formájú vírusok. Néhány antitest is látszott, de ami a hatékonyságukat illeti, leginkább
oroszlánfalkába tévedt magányos juhoknak tőntek. A vírusok megtámadták és elpusztították a
vörösvértesteket. Ha ebben a pillanatban lehetséges lett volna szövetmintákat venni a legfontosabb
szervekbıl, kiderül, hogy az apáca lépe leginkább már tömör, kemény gumilabdára hasonlít, telis-teli
apró kristályokkal, afféle szállítókapszulákkal – bennük az ebolavírus darabkáival. Igen érdekes, sıt
talán tudományos szempontból is tanulságos lett volna üvegszáloptikával behatolni a beteg
hasüregébe, és megnézni, hogy egységnyi idı alatt mit tesz a betegség az emberi zsigerekkel. Mivel
azonban fennállt a veszélye, hogy ezzel elıbbre hoznák az apáca halálát, inkább lemondtak a
vizsgálatról.
Hányadékában emésztıcsatornája felsı részébıl származó szövetfoszlányokat találtak, amelyek
nemcsak hogy leszakadtak helyükrıl, de el is haltak. A még élı páciens testének kiterjedt részei már
nem éltek, leváltak az élı maradékról, s a szervezet egésze, amely még folytatta hiábavaló küzdelmét
a túlélésért, kivetette ıket magából. A fertızött vér elemeit centrifugálással elkülönítették egymástól,
és késıbbi felhasználás céljából lefagyasztották ıket. Minden csepp vért pótoltak, amely Jean-
Baptiste testébıl távozott, intravénásán bıven adtak neki új vért. Ismét elvégezték a szívenzim-
tesztet, amibıl kiderült, hogy a nıvér szíve továbbra is ép és egészséges. Neki nem volt olyan
szerencséje, mint az Index Páciensnek.
Furcsa, milyen változatos módokon támad a betegség – állapította meg az igazgató a
teszteredményeket olvasva.
Moudi félrefordult, az volt az érzése, mintha az épület betonfalain keresztül hallaná az apáca
rettegéssel teli kiáltásait. A lehetı legirgalmasabban cselekedett volna, ha átmegy a betegszobába, és
bead neki húsz köbcenti káliumot, vagy pedig teljesen kinyitja a morfiuminfúzió csapját, hogy Jean-
Baptiste-tal végezhessen a légzésbénulás.
– Mit gondol, volt annak az afrikai gyereknek korábban valamiféle szív- vagy érrendszeri
rendellenessége? – kérdezte a projektvezetı.
– Lehetséges, de ha volt is, nem diagnosztizálták.
– A májfunkció a várakozásoknak megfelelıen gyorsan romlik – állapította meg a fıember a
vérvizsgálat adatait böngészve: valamennyi szám kívül esett a normális tartományon. – hogy a
nagykönyvben meg van írva, Moudi – tette hozzá. – Ez a vírustörzs agresszívebb, mint gondoltam.
Jó munkát végzett, doktor!
*
– Anthony Bretano két doktorátust is szerzett a massachusettsi mőszaki egyetemen, egyet
matematikából, egyet optikai fizikából. Tervezıként és termelésirányítóként jelentıs eredményeket
ért el, és úgy gondolom, védelmi miniszterként is hasonló hatékonysággal dolgozik majd. – Ryan
ezzel nyilatkozata végére ért. – Van valakinek kérdése? – tette hozzá.
– Uram! Kealty alelnök...
– Volt alelnök... – szakította félbe a kérdezıt Ryan. – Tegyük a dolgokat a helyükre, Kealty
lemondott.
– Csakhogy ı ennek éppen az ellenkezıjét állítja – mutatott rá a Chicago Tribune tudósítója.
– És ha Kealty azt mondja, hogy az este Elvis Presleyvel beszélgetett, ön elhiszi neki? – kérdezett
vissza Ryan, reménykedve, hogy eltalálta a hangnemet. Tekintetével végigpásztázta a jelenlévık
arcát, hogy lássa reakcióikat. Ezúttal is mind a negyvennyolc széken ültek, további húsz riporternek
pedig ülıhely sem jutott. Meglepetten pislogtak, mert Jack szavaiból harag érzett. – Tovább, tegyék
fel kérdéseiket! – biztatta ıket az elnök.
– Kealty úr tényfeltáró bizottság megalakítását követelte. Ön mit szól ehhez?
– Az ügyet egyelıre vizsgálja az FBI, amely a kormány elsı számú nyomozati hatósága.
Bármifélék legyenek is a tények, elıször fel kell deríteni ıket, a megítélésükrıl csak azután lehet
szó. Mindenesetre azt hiszem, valamennyien tudjuk, mi fog történni. Ed Kealty lemondott, és
mindenki tudja, miért. Jóllehet álláspontom az ügy jogi részét illetıen teljesen egyértelmő, tekintettel
akartam lenni az alkotmányosságra, ezért utasítottam az FBI-t, hogy nézzen utána a dolognak. Mr.
Kealty mondhat, amit akar, nekem itt feladatom van, amit el kell végeznem. További kérdések? – Ez
határozottan magabiztosan csengett.
– Elnök úr – szólt a Miami Herald munkatársa, mire Ryan a megszólítás hallatán aprót biccentett
–, kifejtené, hogy egészen pontosan mi az álláspontja? Ön az este kijelentette magáról, hogy nem
politikus, csak éppen politikai státust tölt be. Az amerikai nép jó néhány dologgal kapcsolatban
kíváncsi a véleményére.
– Tökéletesen megértem. Mondjon példákat, kérem!
– Mit gondol az abortuszról? – kérdezte a Herald munkatársa, aki határozottan híve volt az
emancipációnak. – Kérem, fejtse ki részletesen a véleményét.
– Nem helyeslem – felelte Ryan. Kimondta az igazságot, mielıtt végiggondolta volna. – Mint
tudja, katolikus vagyok, és úgy gondolom, egyházamnak ebben az erkölcsi kérdésben igaza van.
Tisztában vagyok azonban azzal, hogy országunkban a törvény a mővi vetélést a Roe kontra Wade
per precedense nyomán szabályozza, és amíg a legfelsıbb bíróság meg nem másítja ezzel
kapcsolatos állásfoglalását, az elnök tiszteletben kell, hogy tartsa a szövetségi bíróságok döntéseit.
Ez a helyzet kissé kellemetlen ugyan számomra, de mint elnöknek a törvénnyel összhangban kell
gyakorolnom hivatali hatalmamat. Erre tettem esküt. – Nem is volt rossz, Jack, gondolta Ryan.
– Eszerint nem ért egyet azzal, hogy a döntés joga a nıké? – kérdezte a riporternı, vérszemet
kapva.
– Milyen döntésrıl beszél? – kérdezett vissza Ryan, még mindig magabiztosan. – Tudja, egyszer
valaki meg akarta ölni a feleségemet, aki éppen a fiunkkal volt terhes... nem sokkal késıbb pedig a
legnagyobbik gyerekünk lebegett élet-halál között egy kórházban. Úgy gondolom, az élet nagyon
becses holmi, és ezt a saját bırömön voltam kénytelen megtapasztalni. Remélem, mielıtt az emberek
elszánják magukat egy-egy abortuszra, alaposan belegondolnak ebbe.
– Ezzel nem felelt a kérdésemre, uram.
– Nem akadályozhatok meg benne senkit. Helyeslem vagy sem, a törvény így rendelkezik. Az
elnök nem szegheti meg a törvényt.
– És amikor összeválogatja majd a bírákat? Szerepel majd a szempontjai között, hogy ki van az
abortusz mellett, és ki ellene? Hatálytalaníttatni akarja a Roe kontra Wade precedenst?
Ryan szinte észre sem vette, hogy a kamerák fókuszt váltanak, az újságírók pedig szorgosan
körmölnek.
– Mint mondtam, nem helyeslem az említett precedens alapul vételét, szerintem ugyanis annak
idején hiba történt. A bíróság beavatkozott valamibe, amit a törvényhozásnak, kellett volna
eligazítania. Az alkotmány nem tér ki erre a problémára, s az olyan kérdéseket, amelyekben az
alaptörvény nem ad útbaigazítást, a szövetségi államok vagy az unió törvényhozása kell, hogy
szabályozza. Ami pedig azt a kérdését illeti, hogy kiket nevezek ki, igyekszem megtalálni a lehetı
legjobb bírákat. Ezt hamarosan le is bonyolítjuk. Az alkotmány az Egyesült Államok számára
úgyszólván szentírás, a legfelsıbb bíróság bírálói pedig a teológusok, akik eldöntik, hogyan is
értelmezendı. Nem az a dolguk, hogy újat írjanak, hanem hogy kihüvelyezzék, mit jelent. Ha úgy
tőnik, hogy változtatni kell rajta, rendelkezünk a változtatás mechanizmusával, és több mint húsz
esetben éltünk is vele.
– Eszerint tehát a szigorú értelmezés hívei közül fog válogatni, akik valószínőleg elvetik majd a
Roe-Wade precedenst.
Ryan úgy érezte, a falnak beszél. Csak feltőnıen hosszú hallgatás után felelte:
– Remélem, a lehetı legjobb bírákat sikerül majd kiválasztanom. – A Boston Globe munkatársa
felpattant a helyérıl.
– Elnök úr, mi van akkor, ha az anya élete van veszélyben? A katolikus egyház...
– A válasz kézenfekvı. Bármilyen mérlegelés során az anya élete élvez elsıbbséget.
– De az egyház azt szokta mondani...
– Én nem a katolikus egyház nevében beszélek. Mint már említettem, nem hághatom át a
törvényt.
– De megváltoztatni meg akarja! – jelentette ki a Globe riportere.
– Igen, azt hiszem, mindenki számára jobb lenne, ha a döntés visszakerülne az egyes államok
törvényhozásához. A nép választott képviselıi így megválasztóik szándékaival összhangban
hozhatják meg a törvényeket.
 – Ez esetben viszont – mutatott rá a San Francisco Examiner munkatársa – az országban jogi
zőrzavar lesz majd úrrá, és lesznek helyek, ahol az abortuszt tiltani fogják.
– Csak ha a választók így akarják. A demokrácia így mőködik.
– De mi lesz a szegény sorsú nıkkel?
– Nem az én feladatom, hogy megmondjam – felelte Ryan, aki érezte, hogy kezdi elveszteni a
türelmét, és fogalma sem volt, hogy sikerült így belebonyolódnia ebbe az ügybe.
– Eszerint ön támogatna egy abortuszellenes alkotmánymódosítást? – firtatta az Atlanta
Constitution.
– Nem, nem hiszem, hogy ez alkotmányjogi kérdés volna. Szerintem egyértelmően a
törvényhozás ügy- és jogkörébe tartozik.
– Vagyis – foglalta össze az eddigieket a New York Times embere –, ön vallási és morális
megfontolásokból személy szerint ellenzi az abortuszt, de nem óhajt beavatkozni a nık jogaiba; úgy
tervezi, hogy konzervatív bírákat nevez ki, akik valószínőleg érvénytelenítik a Roe-Wade precedenst,
de nem tervezi, hogy alkotmánymódosítással megszünteti a választás szabadságát. Valójában milyen
álláspontot képvisel a kérdésben, uram? – kérdezte mosolyogva a riporter.
Ryan megcsóválta a fejét. Összeszorította ajkait, visszanyelte az elsı választ, amelyet a szemtelen
kérdésre szánt, és így felelt:
– Azt hiszem, mindezt éppen az imént tettem világossá. Folytathatnánk valami egyébbel?
– Köszönjük, elnök úr! – mondta fennhangon a vezetı újságírók egyike, mert Arnold van Damm
ideges viselkedése nyomán jónak látta, hogy így tegyen. Ryan zavartan hagyta el a pódiumot, és
kiment az ajtón. A folyosó második kanyarja után a stábfınök megragadta a karját, és csaknem a
falhoz szorította, a testırség azonban ezúttal meg sem moccant.
– Ez igen, Jack, éppen most haragította magára az egész országot?
– Ezt hogy érti? — kérdezte az elnök.
– Úgy, hogy cigarettázik, miközben benzint tölt a járó motorú kocsijába! Az istenfáját... Jézusom!
Tudja, egyáltalán, mit csinált? – kérdezte Arnie, és láthatta, hogy a válasz nem. – Az abortuszpártiak
azt gondolják majd, hogy meg akarja fosztani ıket a jogaiktól, a magzatvédık pedig, hogy nem
törıdik a véleményükkel. Hát ezt gyönyörően megcsinálta, Jack. Öt perc alatt az egész kurva
országot elvadította magától!
Van Damm, faképnél hagyva az elnököt a tanácsterem elıtt, elnyargalt, mert attól tartott, a
továbbiakban még ennyire sem tud majd parancsolni az indulatainak.
– Mirıl beszélt ez az ember... ? – kérdezte Ryan, a testırök azonban, akik körülvették, csak
hallgattak. A dolog – lévén politikai ügy – nem tartozott rájuk. Egyébként pedig az abortusz kérdése
ıket is éppúgy megosztotta, akár az egész országot.
*
Golovko belépett az ajtón, és vidáman így szólt:
– Emlékszem, amikor azt mondta nekem, milyen pompás dolog a demokrácia!
– Eszerint alighanem látott ma reggel a tévében – felelte nem minden erıfeszítés nélkül Ryan.
– Még emlékszem azokra az idıkre, amikor efféle kijelentésekért agyonlıtték volna az
embereket... – évıdött Golovko. Andrea Price, aki az orosz mögött állt, a mondat hallatán eltőnıdött,
vajon hogy engedheti meg magának a fickó, hogy pimaszkodjék az elnökkel.
– No, ez nálunk sohasem volt szokás – jelentette ki Jack, és leült a székébe. – Magunkra hagyhat
bennünket – fordult Andreához –, Szergejjel régi barátok vagyunk...
Ryan úgy gondolta, jobb, ha négyszemközt beszélgetnek, még titkárnıt sem hívott, hogy
lejegyezze szavaikat – igaz, a rejtett mikrofonok amúgy is érzékeltek minden szót, s ami elhangzott,
utóbb bármikor le lehetett írni. Golovko tudta ezt, és Ryan is tudta, hogy tudja, az a jelkép értékő
tény azonban, hogy magukra maradtak a helyiségben, a vendégnek szóló gesztus volt, és Jack
ugyancsak pontosan tudta, hogy errıl Golovko is tud. Uramisten, hányféle összefüggést kell szem
elıtt tartanom, pedig ez csak egy nem hivatalos megbeszélés egy külföldi ország képviselıjével... –
gondolta az elnök.
 Amikor az ajtó becsukódott Price mögött, Golovko így szólt:
– Köszönöm.
– Ugyan már, végül is régi barátok vagyunk... Golovko elmosolyodott.
– Úgy bizony... és micsoda nagyszerő ellenség volt ön!
– És most...?
– Mondja, elnök úr, beleszokott már a családja az új helyzetbe?
– Egészen jól, mint ahogy én is – felelte Jack, majd egy hirtelen váltással így folytatta: – De
hiszen tudhatja, három órája volt rá a követségükön, hogy tájékozódjék.
Golovko szokásához híven bólintott. Igen... bármennyire titkos találkozás volt is ez, Ryant jól
felkészítették rá. Az orosz követség mindössze néhány háztömbnyire volt a Tizenhatodik utcán, a
tábornok pedig gyalog jött el a Fehér Házba, hogy ne keltsen feltőnést – egy városban, ahol a
hivatalosságok hivatalos gépkocsikon közlekedtek.
– Nem gondoltam volna – jelentette ki –, hogy Irakban ilyen gyors lesz az összeomlás.
– Bennünket is meglepett. Ön azonban nem ezért jött ide, Szergej. Kína miatt, ugye?
– Gondolom, az önök mőholdfelvételei is pontosan ugyanazt mutatják, mint a mieink. A kínai
fegyveres erık harckészültségének szintje szokatlanul magas.
– Nálunk ezt többen többféleképpen értékelik – felelte Ryan. – Lehet, hogy a
csapatmozdulatokkal Peking Tajvanra akar további nyomást gyakorolni. Felvonultatják a flottájukat
is.
– A haditengerészetük egyelıre még nincs harcba vethetı állapotban. A szárazföldi erık már igen,
és a rakétacsapatok is, de egyik sem a Formosai-szoros túloldalára készül, elnök úr.
Ha így van, már tudom, miért utazott ide – gondolta Ryan. Kipillantott az ablakon a Washington-
emlékmőre, amelyet virágfüzér módjára vettek körül a zászlók. Mit is mondott Washington, miért
nem szabad nemzetközi szövetségekbe bonyolódni? Az ám, de ı egy sokkal egyszerőbb világban élt,
amikor még két hónap, nem pedig hat vagy hét óra alatt keltek át az Atlanti-óceánon...
– Ha a véleményemre kíváncsi – szólalt meg végül Jack –, egyetértek önnel. Vagyishogy nem.
– Volna szíves kissé egyértelmőbben...
– Amerika nem örülne, ha Kína megtámadná Oroszországot. Egy ilyen konfliktus roppant
kedvezıtlenül hatna a globális egyensúlyra, és akadályozná önöket, hogy eljussanak a valódi
demokrácia állapotába. Amerika azt akarja, hogy Oroszország virágzó demokráciává fejlıdjék.
Éppen elég sokáig voltunk ellenségek. Barátokként kell élnünk, Amerika pedig azt akarja, hogy a
barátai biztonságban és békében éljenek.
– A kínaiak győlölnek bennünket, és szeretnék rátenni a kezüket mindarra, amink van – jelentette
ki Golovko, aki úgy érezte, Amerika iménti nyilatkozata hagy maga után némi kívánnivalót.
– Nézze, Szergej, vége azoknak az idıknek, amikor a nemzetek elrabolhatták, amit maguk nem
tudtak megtermelni. Mindörökre elmúltak... és ilyesmire soha többé nem kerülhet sor.
– És ha mégis ellenünk készülıdnek?
– Az már egy új helyzet lesz, amelyet akkor kell majd megoldanunk, ha elıáll, Szergej – felelte az
elnök. – Az elv természetesen az, hogy az ilyen akciókat meg kell akadályoznunk. Ha csakugyan úgy
látszanék, hogy támadni készülnek, azt fogjuk tanácsolni nekik, hogy gondolják meg még egyszer.
Mindenesetre szemmel tartjuk ıket.
– Szerintem önök nem értik ıket – jelentette ki Golovko, Ryan pedig érezte, hogy
tárgyalópartnere továbbra is nyomást akar gyakorolni rá. Eszerint a kínaiak csakugyan ellenük
készülıdnek.
– Gondolja, hogy van egyáltalán valaki, aki érti ıket? Ön azt gondolja, hogy akár ık maguk is
tudják, mit akarnak? – kérdezte az elnök.
A két hírszerzı – hiszen mindketten továbbra is annak tartották magukat – tekintete egy pillanatra
összekapcsolódott: a két profit mulattatta, hogy belelátnak egymás kártyáiba.
– Hát ebben csakugyan van valami – ismerte el Golovko. – Próbálom megértetni majd az
elnökömmel, hogy határozatlan emberek várható viselkedését nehéz elıre megjósolni. Nem buta
emberek, annyi biztos, igaz, mi magunk sem vagyunk azok, ennek ellenére bizonyos, hogy az ügyet
ık is, mi is máshogy értékeljük. A dologban még bizonyos emberek személyisége is szerepet játszik.
Ivan Emmetovics, azok ott öreg emberek, avítt gondolatokkal. Nekünk épp az ı személyiségük
jelenti a legnagyobb talányt.
– Meg a történelmük, a kultúrájuk, a gazdaságuk, a viselkedésük... és én még egyikükkel sem
találkoztam személyesen. A világnak abban a részében nemigen vagyok jártas – emlékeztette
vendégét Jack. – életem nagy részében az önök kártyáiba próbáltam belelátni.
– Szóval, mellénk állnak? – Ryan megrázta a fejét.
– Túl korai volna, hogy spekulatív megfontolások alapján ilyen mértékben elkötelezzük
magunkat. Mindenesetre minden tılünk telhetıt meg fogunk tenni, hogy megakadályozzunk egy
esetleges konfliktust a Kínai Népköztársaság és Oroszország között. Ha mégis sor kerül rá, önök
nukleáris fegyvereket fognak bevetni, ennyit tudok. Ön is tudja. Azt hiszem, ık is tudják.
– Tudják, csak hinni nem hiszik.
– Szergej... ennyire ostobák ık sem lehetnek – felelte Ryan, s közben arra gondolt, hogy a kérdést
meg kell vitatnia Scott Adlerrel, aki nála lényegesen jobban ismeri azt a régiót. Aztán úgy döntött,
eleget beszéltek Kínáról, s hogy ideje volna belevágni a másik fontos témába. – Térjünk át Irakra.
Mit jelentenek onnan az embereik?
Golovko elhúzta a száját.
– Három hónappal ezelıtt még volt ott egy húszfıs hírszerzıhálózatunk. Valamennyit agyonlıtték
vagy felakasztották... persze elıtte kihallgatták ıket. Maradék forrásainktól nem sokat tudtunk meg,
de úgy látszik, hogy a vezetı tábornokok készülnek valamire.
– Ketten közülük ma reggel Szudánban bukkantak fel – közölte Ryan. Látta Golovkón, hogy
sikerült meglepnie, ami nem volt gyakori eset.
– Máris?
Ryan bólintott, és odanyújtotta vendégének a Kartúmi repülıtéren készült fényképeket.
– Aha!
Golovko alaposan megnézte a felvételeket. Az arcokat nem ismerte, erre azonban valójában nem
is volt szüksége. Ilyen magas szinten már nem szokás, hogy a felek hamis információkkal traktálják
egymást. Egy országnak bizonyos ügyekben még ellenségeivel vagy egykorvolt ellenségeivel
szemben is korrektnek kell lennie. Golovko visszaadta a képeket.
– Vagyis a perzsák állnak a dolog mögött. Van ott néhány emberünk, de az utóbbi néhány napban
semmit sem jelentettek. Mint tudja, Iránban veszélyes munka a hírszerzés. Szerintünk Daryaeinek
köze van a merénylethez, de semmiféle bizonyítékunk sincsen, amely ezt alátámasztaná... Viszont,
ha feltételezésünk helytálló, komoly következményekkel számolhatunk.
– Értsem úgy, hogy önök sem tehetnek semmit?
– Valóban nem tehetünk semmit, Ivan Emmetovics. Nincs befolyásunk az ottani eseményekre,
ahogyan önöknek sincs.
18. Az utolsó gép
A kabin jobb oldalán lévı ülés még mindig nedves volt. Ezúttal annak a tábornoknak a legkisebb
lánya ült rajta, aki néhány perccel korábban még a 4. gépesített gárdahadosztály parancsnoka volt, s
aki most éppen repülı tábornok kollégájával értekezett. A kislány véletlenül megérintette kezével a
nedves kelmét, próbálta kitalálni, mitıl nyirkos. Nyalogatni kezdte ujjait, anyja azonban észrevette,
és elküldte kezet mosni, majd szólt a velük repülı iráni légiutas-kísérınek. Az átültette a kislányt egy
másik helyre, és elhatározta, hogy miután visszatértek a mehrabadi repülıtérre, megtisztíttatja vagy
kicserélteti az ülést.
A légkör mostanra megenyhült kissé. Az elsı két tábornok jelentette Kartúmból, hogy minden
rendben zajlott. A jókora épületet, amelyben elszállásolták ıket, a szudáni hadsereg egy szakasza
ırizte, és úgy tőnt, teljes biztonságban vannak. Már el is határozták, hogy tekintélyes összeggel
„járulnak hozzá” a szudáni költségvetéshez, hogy ennyivel is nagyobb biztonságban legyenek, amíg
tovább nem indulnak... remélhetıleg minél elıbb. Ugyanezekben a percekben a még Bagdadban
tartózkodó hírszerzıfınök lázasan telefonált: sorra hívta a világ különbözı országaiban tartózkodó
ügynökeit és jó embereit; olyan biztonságos helyet keresett tábornoktársai és maga számára, ahol
végleg megtelepedhettek. Mindnyájuk fejében megfordult Svájc, ez a hideg éghajlatú és
barátságtalan ország, amely azonban biztonságot és névtelenséget kínált mindenki számára, akinek
befektetni való pénze volt.
*
– Ki az, akinek Európában három G-IV-ese van?
– A gépet Svájcban lajstromozták, hadnagy – közölte Sabah ırnagy, aki éppen most értesült errıl.
A Kartúmból átküldött képekrıl leolvashatta a farokszámot, s ezek után az azonosítás a megfelelı
számítógépes adatbázis segítségével már gyerekjáték volt. Megkereste a „tulajdonos” rubrikát, majd
így szólt: – Vállalati sugárhajtású személyszállító. A cégnek három ilyenje van, továbbá néhány
turbólégcsavaros gép, amelyet Európán belül közlekedtetnek. Tovább kell keresgélnünk, szerintem
errıl a cégrıl érdemes volna egyet-mást megtudnunk.
Ezt a szálat mostantól fogva valaki más vette át; csaknem bizonyosnak tőnt, hogy azt deríti majd
ki, amit már most is sejteni lehetett. Tudniillik, hogy a vállalat valamiféle export-import társaság –
minden bizonnyal fedıcég –, amelynek a mindenki számára látható része a látszat kedvéért
elhanyagolható nagyságrendő, de azért valóságos üzleteket bonyolít le. Alighanem van egy közepes
nagyságú bankszámlájuk valamelyik kereskedelmi bankban, és dolgozik nekik egy ügyvédi iroda is,
amely gondosan ügyel arra, hogy minden helyi szabályt betartsanak. Munkatársaik minden bizonnyal
alapos kiképzést kaptak, hogyan viselkedjenek – Svájc roppantul tiszteli saját törvényeit! –, és hogy
miként intézzék ügyeiket a lehetı legszolidabban. A cég vélhetıleg a lehetı legláthatatlanabb, a
svájciak pedig amúgy sem háborgatnak senkit, aki pénzt helyez el a bankjaikban, és betartja a helyi
szabályokat. Azok persze, akik netán összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, éppoly barátságtalan
helynek fogják találni Tell Vilmos országát, mint az iraki tábornokok az új, vezérét vesztett Irakot...
Sabah ismerte az elsı két Szudánba érkezett tábornok arcát, és számított rá, hogy a többiekét is
ismerni fogja, ez azonban nem derítette jobb kedvre. Nagyon szívesen juttatta volna ıket bíróság –
különösen kuvaiti – bíróság elé. Annak idején, amikor Irak megtámadta a hazáját, ezeknek a
generálisoknak a többsége még nem viselt ekkora sarzsikat, és nyilván maguk is részt vettek a
fosztogatásban. Sabah jól emlékezett akkori önmagára: ıdöngött az utcákon, próbált a lehetı
legártalmatlanabbnak tőnni, kerülte a feltőnést. Más kuvaitiak az aktív ellenállás bátor, de
veszélyesebb módozatait választották. Többségüket elfogták, és családjaikkal együtt kivégezték. Az
a néhány ellenálló, aki túlélte a megszállást, most sem pénzben, sem dicsıségben nem szenvedett
hiányt: ık annak idején a Sabah által győjtött információk alapján tevékenykedtek. Az ırnagy
mindezt egyáltalán nem bánta. A családja elég gazdag volt, ı pedig szerette a hírszerzımunkát.
Annál is inkább, mert biztos lehetett abban, hogy a hazáját még egyszer nem érheti hasonló
meglepetés, s errıl személyesen is gondoskodni akart.
Az ırnagyot a távozó tábornokok személye mindenesetre kevéssé foglalkoztatta – jóval inkább
aggasztotta az, hogy vajon kik lépnek majd a helyükbe.
*
– Nos, Mr. Ryan sajnálatos módon minden tekintetben gyengén szerepelt – jelentette ki a déli
hírmősor kamerái elıtt Ed Kealty. – Dr. Bretano elsısorban gazdasági vezetı, aki már réges-rég
felhagyott a köz szolgálatával. Ott voltam, amikor a neve felvetıdött, s ott voltam akkor is, amikor
elutasította, hogy esetleg fontolóra vegye egy magas kormányzati pozíció betöltését, azt hiszem
azért, hogy maradhasson ott, ahol a nagy pénzt keresi. Tehetséges ember, nyilvánvalóan jó mérnök –
itt Kealty egy türelmes mosolyt engedett meg magának –, de hogy védelmi miniszter... azt már nem!
– Nyomatékul a fejét rázta.
– Mi a véleménye Ryan elnök abortusszal kapcsolatos álláspontjáról, uram? – tudakolta Barry, a
riporter.
– Hát ez az, Barry! Valójában nem 6 az elnök – felelte Kealty nyájasan és visszafogottan. – És ezt
a problémát feltétlenül meg kell oldanunk. Mindabból, amit a sajtóteremben elmondott – azokból az
ellentmondásos és átgondolatlan kijelentésekbıl –, egyértelmően kitőnt, hogy fogalma sincs, mit
jelent a nyilvánossághoz szólni. ARoc kontra Wade-precedens országunkban törvényerıvel bír.
Mindössze ennyit kellett volna mondania. Szükségtelen, hogy az elnök szeresse a törvényeket, az ı
dolga ugyanis az, hogy végrehajtassa ıket. Ha bármely amerikai köztisztviselı nem érti, hogyan
vélekedik az amerikai nép errıl a kérdésrıl, természetesen nem arra kell gondolnunk, hogy
közömbös a nık jogai iránt, inkább arra, hogy egyszerően alkalmatlan a hivatalra, amelyet betölt.
Ryannek nem kellett volna mást tennie, mint hallgatnia azokra, akik felkészítették, és elmondania,
amit tılük hallott, de ı még ennyit sem tett meg. Ez az ember mindenki más számára kész
életveszély – jelentette ki végül Kealty. – lyenre semmi szükségünk a Fehér Házban.
– Amit azonban ön állít... – kezdte volna a riporter, de Kealty egy intéssel belefojtotta a szót.
– ...az nem egyszerően állítás, hanem tény, Barry. Én sohasem mondtam le, valójában sohasem
tettem le az alelnöki hivatalt. Ennélfogva amikor Roger Durling meghalt, én lettem az elnök. Amit
most tennünk kell, és amit Mr. Ryan, ha fontos neki a hazája, tenni fog, az egy döntéshozó testület
megalakítása. Ennek a testületnek kell megvizsgálnia az alkotmányossági problémákat, és
eldöntenie, hogy valójában ki is az elnök. Ha Ryan ezt nem teszi meg... nos, akkor a maga érdekeit
az országéi elé helyezi. Hozzá kell tennem, hogy nekem határozott meggyızıdésem: Jack Ryan a
lehetı legjóhiszemőbben cselekszik. Becsületes ember, aki annak idején bátorságának is tanújelét
adta. Sajnos pillanatnyilag zavartnak tőnik, ahogyan azt a ma reggeli sajtótájékoztatón is
tapasztalhattuk.
– Micsoda róka... egy szájból fúj hideget és meleget – állapította meg Van Damm, miután
lehalkította a készüléket. – Látja, ez aztán érti a módját...
Ryan kis híján felpattant ültébıl.
– Az isten verje meg, Arnie, hiszen én ott éppen azt mondtam! Elmondtam vagy háromszor-
négyszer, hogy... a törvény ez és ez, és én nem hághatom át a törvényt. Ezt mondtam!
– Jusson eszébe, mire figyelmeztettem! Hogy soha ne jöjjön ki a sodrából. Emlékszik? – szólt a
stábfınök, és várt, amíg Jack arcáról eltőnt a harag pirosa. Ismét felhangosította a televíziót.
– Ami azonban a leginkább zavarba ejtı – mondta éppen Kealty –, amit Ryan a legfelsıbb bíróság
tagjainak kinevezésérıl mondott. Meglehetısen nyilvánvaló, hogy jó néhány tekintetben vissza
akarja forgatni a történelem kerekét. Egyértelmően erre vall az abortusszal kapcsolatos álláspontja,
és hogy csakis konzervatívokat akar kinevezni. Sajnos olyan helyzetben vagyunk, amikor a
hivatalban lévı elnök óriási hatalommal bír, különösen a bíróságok tekintetében. És Ryan
egyszerően nem ért hozzá, hogyan éljen vele, Barry, amit pedig ma a terveirıl megtudtunk... hát az
egyszerően ijesztı, nemde?
– Átkerültem volna egy másik bolygóra, Arnie? – kérdezte Jack. – szóltam én egy árva szót is a
konzervatívokról? Én ugyan nem. Valamelyik riporter kérdésében szerepelt.
– Nem arról van itt szó, hogy maga személy szerint mit mondott, hanem hogy az emberek mit
hallottak.
– Ön szerint tehát mekkora kárt okozhat Ryan elnök? – kérdezte Barry a képernyın.
Arnie ámulatában csak a fejét csóválta. Kealty élı adásban csinált majmot a riporterbıl. Barry
úgy reagált, ahogy a politikus akarta, kérdésében még elnöknek nevezte Ryant, de magát a kérdést
már úgy fogalmazta meg, hogy megingassa a hitelét az emberek szemében. Nem is csoda, gondolta a
stábfınök, hogy Ed ennyire sikeres a nıknél... Az átlagnézınek pedig fel sem tőnik, milyen agyafúrt
ügyességgel manipulálja Barryt. Micsoda profi!
– Most, hogy az ország elveszítette a vezetését? Olyan károkat okozhat, amelyeket csak évek
munkájával lehet majd helyrehozni – felelte Kealty egy mindentudó háziorvos aggodalmas
komolyságával. – És nem azért, mert Ryan gonosz ember, hiszen bizonyosan nem az, hanem
egyszerően csak azért, mert nem tudja, hogyan kellene betöltenie az Egyesült Államok elnökének
feladatkörét. Egész egyszerően nem tudja.
– Nézzenek bennünket, hamarosan visszatérünk – mondta a riporter a kamerába. Arnie eleget
hallott, és nem volt kíváncsi a reklámokra. Fogta a távirányítót, és kikapcsolta a készüléket.
 – Elnök úr, eddig nem aggódtam, de most már igenis aggódom – jelentette be Arnie, majd némi
szünet után hozzátette: – Holnap néhány vezetı lap vezércikkében is olvashatja majd, hogy létre kell
hozni egy döntéshozó testületet, és önnek ezután nem is lesz más választása, mint hogy
engedelmeskedjék nekik.
– Várjon egy pillanatot! A törvény nem azt mondja, hogy...
– A törvény nem mond semmit, nem emlékszik? És ha mondana is, nincsen legfelsıbb bíróság,
hogy mérlegeljen és döntsön. Demokráciában élünk, Jack. A nép akarata dönti el, ki az elnök. A nép
akarata pedig a felé hajlik, aki felé a média terelgeti, márpedig ön sohasem fog olyan ügyesen bánni
a médiával, mint Ed.
– Ide figyeljen, Arnie, ı lemondott, engem pedig a kongresszus megerısített alelnöki tisztemben,
Roger meghalt, és én lettem az elnök, és ez kurva élet, hogy törvény! És nekem a törvény értelmében
kell kitartanom. Megesküdtem, hogy ezt fogom tenni, és így is lesz. Nem én akartam ezt a rohadt
melót! Én soha életemben nem hátráltam meg semmitıl, és dögöljek meg, ha éppen most
meghátrálok!
És volt még valami. Ryan utálta, és megvetette Ed Kealtyt. Nem tetszettek neki a szenátor
politikai nézetei, a Harvardon elsajátított fölényes modora, a magánélete, a legellenszenvesebbnek
azonban a nıügyeit találta.
– Tudja, mi ez az ember, Arnie? – fortyant fel.
– Tudom. Strici, sipista, hitvány gazember. Tökéletesen elvtelen figura. Még csak nem is
folytatott jogi gyakorlatot, de több ezer törvény megalkotásában vett részt. Nem orvos, de országos
egészségpolitikával foglalkozik. Egész életében hivatásos politikus volt, kezdettıl fogva állami
fizetést húz. A magángazdaság szférájában soha egyetlen termékkel vagy szolgáltatással nem
próbálkozott, de világéletében befolyása volt arra, hogy mekkorák legyenek az adók, és hogy
miképpen költsék el az állami bevételeket. Bár a kisebbségi jogok bajnoka, fekete amerikaiakkal
utoljára kölyökkorában találkozott: a cselédlányokkal, akik a szobáját takarították. Képmutató,
sarlatán, aki, hacsak maga, elnök úr, nem köti fel a gatyáját, gyızni fog.
*
– Nem tőnik túl derősnek – mondta Cathy Alexandre-nak.
– Lám csak, doktor Ryan... – nézett fel a megszólított.
– Üdvözlöm, doktor Alexandre... ı itt Roy Altman. Leülhetünk önhöz? – kérdezte Cathy.
A professzor félig felemelkedett ültébıl.
– Kérem, foglaljanak helyet.
– Rossz napja van?
– Egy E-törzses beteg... – felelte, s ezzel mindent megmagyarázott.
– Vagyis HIV-vírus... Thaiföldrıl jött?
– Én magam csináltam meg a tesztet, kétszer is. A páciens, mint mondta, üzleti úton volt
Thaiföldön. A felesége meg terhes... – tette hozzá.
Cathy area ennek hallatán fintorba torzult.
– Hát ez rosszul hangzik.
– AIDS? – kérdezte Roy Altman. A SEBÉSZ testırei a helyiség különbözı pontjairól figyeltek.
Jobban örültek volna, ha a szobájában fogyasztja el az ebédjét, de doktor Ryan elmagyarázta nekik,
hogy a közös étkezı egyben fórum is, amelyen a Hopkins orvosai érintkeznek egymással, ı pedig
megszokta, hogy rendszeresen itt egyék. Ma épp egy fertızı betegség volt terítéken, holnap majd a
gyermekgyógyászat lesz...
– Igen, E-törzs – bólintott Alexandre. – Amerikában többnyire a B-törzs fertız, ugyanígy
Afrikában is.
– Mi a különbség?
– A B-törzset aránylag nehéz megkapni, többnyire vér vagy vérkészítmények viszik át,
közvetlenül. Amikor például a drogosok közös injekciós tőt használnak. Vagy szexuális érintkezés
során... bár az ilyen fertızés inkább a homoszexuálisoknál fordul elı, mert náluk gyakoribbak a
szövetsérülések a fizikai behatások vagy a szokványos nemi betegségek miatt.
– És van még a szerencsétlen véletlen, de ez csak az esetek körülbelül egy százalékában játszik
szerepet – kapcsolódott be a társalgásba Alexandre. – Kezd úgy festeni, mintha az E-törzs, amely
Thaiföldön bukkant fel, sokkal könnyebben terjedne heteroszexuális úton, mint a B. Nyilván a jó
öreg HIV-vírus egy agresszívebb változata...
– A Járványügyi Központnak vannak már adatai a megbetegedések számáról? – kérdezte Cathy.
– Még nincsenek, majd csak egy-két hónap múlva lesznek. Én legalábbis néhány hete ezt
hallottam – felelte Alexandre.
– És ez mekkora baj? – tudakolta Altman. A SEBÉSZ társaságában egyre több orvosi ismeretre
tett szert.
– Ralph Forster öt éve maga repült oda, hogy megtudja, mekkora. Alex, maga hallott az esetérıl?
– Csak úgy fél füllel.
– Szóval Ralph hivatalos kiküldetésben járt ott, és az elsı dolog, ami történt vele, miután kiszállt a
gépbıl, az volt, hogy egy thai vámos kikísérte a kocsihoz, és megkérdezte tıle: „Akar lányokat
éjszakára?” Ebbıl tudta, hogy komoly az ügy.
– Bizony az – mondta Alex, és eszébe jutott, hogy volt idı, amikor egy mosollyal és egy
bólintással intézte volna el az egészet. Most kis híján megborzongott. – Rengetegen fertızıdnek, Mr.
Altman – mondta. – a thai hadsereg újoncainak közel egyharmada HIV-pozitív. Nagy részük az E-
törzzsel fertızıdött.
A szám magáért beszélt.
– Egyharmada? Minden harmadik?
– Amikor Ralph ott járt, az arány elérte a huszonöt százalékot. Ez bizony nagyon sok, igaz-e?
– Ez annyit jelent, hogy...?
– Ez annyit jelenthet, hogy ötven év múlva már Thaiföld nevő ország sem lesz – jelentette ki
Cathy tárgyilagos hangon, amivel azonban csak elszörnyedését palástolta. – Egyetemista koromban
azt hittem, hogy a legjobb, legokosabb évfolyamtársaimnak az onkológián a helyük – mondta, és
Altman kedvéért oda is mutatott egy társaságra. – Nézze csak, ık azok, Marty, Bert, Curt és Louise,
ott, a sarokban. Úgy gondoltam, én nem bírnám, nem viselném el a stresszt, így hát szemgolyókat
vágok fel, hogy megreparáljam ıket. Tévedtem. A rákot elıbb-utóbb legyızzük. De ezeket az
átkozott vírusokat... hát nem is tudom.
Alexandre a kutatóorvosok többségéhez hasonlóan optimista volt.
– A megoldást, Cathy, az jelenti majd, ha pontosan megértjük a vírus génfonala és a gazdasejt
génjei közti interakciót, és ez talán nem is annyira nehéz feladat. A vírusok csak afféle kis piszkok,
mindössze ennyire képesek, a teljes emberi génállományban a fogantatáskor sokkalta bonyolultabb
kölcsönhatások jönnek létre. Ha annak a kevésnek sikerül a végére járnunk, legyızhetjük az összes
kis nyomorultat.
– Más szóval, az emberi sejtet kell vizsgálni? – kérdezte Altman, akinek a hallottak felkeltették az
érdeklıdését. Alexandre a fejét rázta.
– Egy annál jóval kisebb valamit. Most hatolunk be a génkészletbe. Olyasmi ez, mint amikor az
ember szétszerel valamilyen különös gépezetet, közben pedig megpróbálja megállapítani, mire valók
az egyes részek. Elıbb-utóbb darabokban hever majd az egész masinéria, mi pedig tudni fogjuk,
hogy az egyes darabok mire valók. És akkor már csak arra kell rájönnünk, hogy ez a sok minden
rendszerként hogyan mőködik.
– Tudja-e, hová fogunk kilyukadni? – kérdezte Cathy, majd nyomban felelt is a kérdésre: – A
matematikához.
– Ezt mondja Gus is, odalent Atlantában.
– Matek? Várjon, kérem... – szólt közbe Altaian.
– A legalapvetıbb szinten az emberi génkód négy aminosav variációiból áll össze. Ezek az
adenin, a timin, a guanin és a citozin, a kezdıbetőikkel jelöljük ıket. Minden azon múlik, hogy ezek
a betők, az A, a T a G és a C milyen sorrendben kapcsolódnak egymáshoz – magyarázta Alex. –
különbözı betősorok mást és mást jelentenek, másként lépnek kölcsönhatásba egymással, és Gusnak
valószínőleg igaza van: a kölcsönhatásokat matematikai törvények határozzák meg. A genetikai kód
csakugyan kód, azaz rejtjel. Meg lehet fejteni, meg lehet érteni.
Magában arra gondolt: Alighanem matematikai értéket tulajdonítanak majd nekik... esetleg
komplex polinomoknak fogják fel ıket...
– Csak eddig senki sem bukkant fel, aki elég okos lett volna, hogy megtegye – állapította meg
Cathy Ryan. – Pedig ez a döntı lépés, Roy. Egy szép napon felbukkan majd valaki, és megteszi ezt a
lépést, és a kezünkbe adja az eszközt valamennyi emberi betegség legyızéséhez. Egytıl egyig
valamennyiéhez! Az út végén a biológiai örökkévalóság jutalma vár ránk... ki tudja... talán minden
ember halhatatlanná válik.
– Akkor bizony mindnyájan munkanélküliek leszünk, fıleg maga, Cathy. Az emberi
génállományból elıször is a rövidlátásért felelıs gént törlik majd, aztán azt, amelyik a cukorbajt
okozza, majd pedig...
– Maga elıbb veszíti el az állását, mint én – jelentette ki csibészes mosollyal Cathy. – Ne felejtse
el, én sebész vagyok, és mindig lesznek baleseti sérülések, amelyeket nekem kell majd
helyrehoznom. Maguk mindenesetre elıbb vagy utóbb gyızni fognak.
Alex eltöprengett. Vajon életben lesz-e még akkor ez a ma reggeli HIV-E-páciens? Valószínőleg
nem, valószínőleg nem...
*
A nıvér átkozta ıket, többnyire franciául, de olykor flamandul is. A perzsa katonafelcserek egyik
nyelvet sem értették, de Moudi elég jól tudott franciául, hogy felfogja: a durvaságok egy már
elhomályosult tudat produktumai voltak. Jean-Baptiste immár istenéhez sem szólhatott: a betegség
mostanra az agyát is megtámadta. A kór a szívét is elérte, az orvos pedig reménykedett, hogy az
apácáért, aki sokkal többet érdemelt az élettıl, mint amennyit kapott, hamarosan – jóllehet, így is
késın – eljön az irgalmas halál. Talán már a delirium is áldás a számára, lehet, hogy lelke ekkorra
már elhagyta a testét. Most, amikor már nem tudta magáról, hogy kicsoda, hogy hol van, és hogy mi
is a baj voltaképpen, talán fájdalmat sem érez...
Az orvosnak szüksége volt erre az illúzióra, mindazonáltal úgy érezte, hogy ha az, amit lát,
valamiféle kegyelem megnyilvánulása, akkor Allah irgalma hátborzongató formát is ölthet.
A beteg arcát vörös foltok borították, mintha csak brutálisan összeverte volna valaki, halvány bıre
homályos ablakként takarta a vérömlenyeket. Moudi nem tudta megállapítani, lát-e még a nıvér,
akinek szemei kívül-belül véreztek – biztos volt azonban, hogy Jean-Baptiste-ra rövidesen a vakság
is ráköszönt. Fél órával korábban az apáca már csaknem meghalt: hányadékot lélegzett be. Az orvos
rohanvást érkezett a kórterembe, ahol a felcserek egyszerre igyekeztek szabaddá tenni a légútjait, és
nem beszennyezni saját kesztyőiket. A hevedereket, amelyek a nıvért az ágyon tartották, lágy
mőanyag borította, de még így is felhorzsolták a bırét, a horzsolások pedig újabb vérzéssel és
fájdalmakkal jártak. Az infúziós oldat a roncsolt erekbıl szinte azonnal az ágyra ömlött: a beteg
minden méregnél gyilkosabb nedvekben úszott. A felcserek most már – kesztyő és védıöltözék ide
vagy oda – megérinteni is féltek a beteget. Moudi látta, hogy egyikük megmártja kesztyős kezét egy
lavórban, amelyet jódtinktúrával töltöttek meg: a felcser csak lerázta a kesztyőrıl az oldatot, azonban
nem törölte meg. Szemlátomást azért tett így, hogy ha megérinti a beteget, legyen köztük még egy
kémiai védvonal a kórokozók ellen. Moudi tudta, hogy a jód alkalmazása felesleges
elıvigyázatosság, hiszen a kesztyők kellıen vastagok voltak, de nemigen róhatta fel a felcsereknek,
hogy félnek. Egész órakor megérkezett az újabb váltás, a régi pedig távozott. A távozók egyike
visszanézett az ajtóból, és némán Allahhoz fohászkodott, kérte, szólítsa magához ezt a nıt, és neki
már ne kelljen újabb nyolc órát mellette töltenie. A felcsereket az ajtó elıtt az iráni hadsereg egyik
orvosa várta, aki aztán elvezette ıket a fertıtlenítıbe. Elıször az öltözéküket locsolták le
vegyszerrel, majd miután kibújtak belıle, a testüket is. A szkafandereket a földszinti hamvasztó
kemencékben égették el. Moudi bizonyos volt abban, hogy az elıírásokat immár maradéktalanul
betartják, sıt, hogy minden egyes részmőveletet eltúlzott alapossággal hajtanak végre, s hogy a
következı napoktól valószínőleg még az orvosok is rettegnek.
– Jöjjön, Moudi, van ennél jobb dolga is – hallotta az igazgató hangját a háta mögül.
– Hogyhogy?
– Ugyan mi volna másképpen, ha ez a nı még mindig abban az afrikai kórházban lenne? Nem
ugyanígy kezelnék? Nem ugyanezekkel az eljárásokkal próbálnák életben tartani? Vérrel, infúzióval
és minden egyébbel... Minden pontosan ugyanígy zajlana. A vallása tiltja az euthanáziát. Itt pedig
mindenképpen gondosabb ápolásban van része. – Megállapításai ridegek, de tényszerőek voltak.
Elfordult, hogy megnézze a kórlapot. – Öt liter – állapította meg. – Kitőnı.
– Elkezdhetjük...
– Nem – rázta a fejét az igazgató. – Ha a szíve leáll, minden vérét lecsapoljuk. Eltávolítjuk a
máját, a veséjét és a lépét... az igazi munka majd csak azután kezdıdik.
– Valakinek legalább imádkoznia kellene a leikéért.
– Majd maga imádkozik, Moudi. Maga nagyszerő orvos, még egy hitetlennel is így törıdik.
Büszke lehet rá. Ha meg lehetett volna menteni, maga bizonyosan meg is mentette volna. Ezt én is
tudom, maga is tudja, és ı is tudja.
– Az, amit teszünk, az, hogy elkövetjük ezt...
– A hitetlenek ellen tesszük! – emlékeztette az igazgató.
*
Badrayn kötötte az ebet a karóhoz. Ezúttal három tábornoknak kellett beszállnia a gépbe. Az
ülések egytıl egyig foglaltak voltak, az egyikbe két kisgyereket szíjaztak. A menekülı tábornokok
most már mindent értettek: nem tehettek mást, Badrayn elmagyarázta nekik, mi a helyzet. A toronyra
mutatott, ahol az irányítók, akik az összes érkezı és távozó gépet látták, mostanra bizonyosan tudták,
mi zajlik az orruk elıtt, és célzott rá, hogy ha a generálisok rács mögé kerülnek, nem sok jóra
számíthatnak. Családjaiknak mindenesetre hiányoznának.
Arra gondolt, hogy a következı fordulóhoz kér egy nagy utasszállító gépet Teherántól, de aztán
letett róla, mert arra gondolt, hogy akár a perzsák, akár az irakiak kifogást emelnének a dolog ellen,
hiszen nem számít, mit mond az ember, nem számít, milyen fontos, amit mond, valaki okvetlenül
elıáll a kifogásaival. Így is, úgy is emberek fognak meghalni, annyi bizonyos. Badraynnak már csak
egyetlen tennivalója maradt: várni. Várni és aggódni.
*
– Maga Jackson? – kérdezte Tony Bretano. A délelıttöt a fınökökre szánta, most eljött az ideje,
hogy a dolgozó méhekkel is foglalkozzék.
– Igen, uram, a vezérkari fınökök egyesített tanácsának elnöke vagyok, azaz, ha jól gondolom, az
ön hadmőveleti tisztje – felelte Robby, és leült. Most az egyszer nem volt nála egy kocsiderék
dokumentum, és kénytelen volt nyugton maradni a helyén.
– Mekkora a baj? – érdeklıdött Bretano.
– Tudja... túlságosan széthúzódtunk. Az Indiai-óceánon még ott van két repülıhordozónk, Indiát
és Sri Lankát tartják szemmel. Átküldtünk néhány zászlóaljnyi könnyőgyalogságot a Mariana-
szigetekre, hogy átvegyék az ellenırzést a térségben, és figyelemmel kísérjék a japán evakuációt. Ez
jórészt politikai akció, várhatólag nem lesznek gondjaink. Elıretolt légi egységeinket visszavontuk a
szárazföldi Egyesült Államokba, karbantartásra. A Japán elleni hadmőveletek ebbıl a szempontból
teljes sikert hoztak.
– Maga azt akarja, hogy gyorsítsam fel az F-22-es gyártását, a B-2-esét pedig indíttassam újra, így
van? A légierı ezt mondja.
– Nemrég bebizonyítottuk, hogy a Lopakodó micsoda veszedelmes portéka. Megsokszorozza az
erıinket, miniszter úr. Ez egyszerően tény. A lehetı legtöbbre van szükségünk belıle.
– Egyetértek. És ami haderınk többi részét illeti? – kérdezte Bretano.
– Olyan gyengék vagyunk, hogy egyetlen kötelezettségünknek sem tudnánk eleget tenni. Ha
például most ismét be kellene vonulnunk Kuvaitba, ahogyan 1991-ben, nem volnánk képesek rá.
Egész egyszerően nem tudnánk kiállítani akkora erıt. Ön tudja, mi a feladatom, uram. Az a dolgom,
hogy kigondoljam, hogyan csináljuk meg azokat a dolgokat, amiket meg kell csinálnunk. Ami azt
illeti, a Japán elleni hadmőveletek során teljesítıképességünk határára jutottunk...
– Mickey Moore sok jót mondott azokról a tervekrıl, amelyeket maga összehozott, azután pedig
kivitelezett – jelentette ki a védelmi miniszter.
– Ez roppant kedves Moore tábornoktól. Igen, uram, a dolog mőködött, de egész idı alatt
borotvaélen táncoltunk, márpedig az amerikai fegyveres erıknek nem így kell harcba szállniuk,
miniszter úr. Tılünk azt várják, hogy amikor az elsı közlegényünk kilép a repülıgép ajtaján, minden
ellenségünk maga alá piszkítson a rémülettıl. Szükség esetén tudok rögtönözni, de senki sem hiheti,
hogy ez lenne a dolgom. Elıbb vagy utóbb elkövetek valami marhaságot, vagy elköveti helyettem
más, amibıl semmi jó nem származhat, csak halottak, amerikai uniformisban.
– Ezzel is egyetértek – jelentette ki Bretano, és harapott egyet a szendvicsébıl. – Az elnök szabad
kezet adott nekem, hogy rendet csináljak a hadügyben, mégpedig úgy, ahogy nekem tetszik. Két
hetet kaptam rá, hogy felmérjem, milyen új erıkre van szükségünk.
– Két hetet, uram? – képedt el Jackson, és ha bırszíne lehetıvé tette volna, nyilván el is sápad.
– Mióta szolgál, admirális?
– Az akadémiát is beleszámítva nagyjából harminc éve.
– Vagyis ha holnapra nem tud elkészülni vele, maga a hunyó. Én azonban adok magának tíz napot
– jelentette ki nagylelkően Bretano.
– Miniszter úr, én nem a személyügyieknél vagyok, hanem a vezérkari fınökök egyesített...
– Természetesen. Én is úgy gondolom, hogy a személyügyieknek kell kielégíteniük a vezérkar
igényeit: az efféle döntéseket nem az adminisztrációnak, hanem a katonáknak kell hozniuk. Amikor
a TWR-hez kerültem, pontosan ezt kellett elérnem. Ott is a könyvelık írták elı a mérnököknek, amit
a mérnököknek kellett volna elıírniuk nekik. Hát azt már nem!
A mindenségit! – mondta magában Jackson, és próbált nem mosolyogni.
– Megadná a paramétereket, miniszter úr!?
– A realitás keretei közt elgondolható legnagyobb fenyegetésbıl induljon ki. Ne az elképzelhetı
legnagyobb, hanem a legvalószínőbb krízissel számoljon, és tervezze meg nekem azt a katonai
struktúrát, amely meg tudja oldani.
Mindketten tudták, hogy ez így kevés. A régebbi idıkben, két és fél háborún keresztül
Washingtonban úgy gondolták, hogy Amerika egyszerre két nagy konfliktusban vetheti be erıit –
plusz még valahol másutt, valami kisebb csetepatéban is. Azt persze Eisenhower elnöksége óta soha
senki nem vallotta be, hogy ez a „szabály” csak vágyálom.
Mostanra, miként ezt Jackson az imént ki is mondta, Amerika már egyetlen nagyobb katonai
vállalkozást sem engedhetett meg magának, nem voltak meg hozzá az eszközei. A flotta már csak
feleakkora volt, mint tíz évvel korábban, a hadsereg még kisebb. A légierı a maga
csúcstechnológiájával még mindig félelmet ébresztett, de egykori erejének már csak alig több mint
ötven százalékával rendelkezett. A tengerészgyalogos-hadtest még mindig kemény, bármikor
bevethetı erı volt, de expedíciós feladatokra szánták és veszedelmesen könnyő fegyverzettel
szerelték fel, azaz csak akkor ért valamit, ha erısítést tudtak utána küldeni.
– Az, amit én most magától kérek, már most ott lapul a maga íróasztalfiókjában, igaz? – kérdezte
Bretano. Ebbıl a szempontból ismerte a tervezıtiszteket.
– Adjon egypár napot, uram, hogy egy kicsit felfrissítsük... de amúgy igaz, uram. Ott van.
– Jackson...
– Igen, miniszter úr?
– Figyelemmel kísértem a hadmőveleteit a Csendes-óceánon. Az egyik emberem a TRW-nél,
Skip Tyler, a maga idejében igencsak értett az ilyesmihez. Naponta átnéztük vele a térképeket, és
elemeztük az eseményeket. A maga hadmozdulatai lenyőgözıek voltak. A háború nemcsak fizikai
folyamatok összessége, pszichológia is, mint minden a világon. Az gyız, akinek a legjobb emberei
vannak. Az ágyúk és a repülıgépek sokat számítanak, a legnagyobb szerep mégis az agyaknak jut.
Én jó menedzser vagyok, és piszok jó mérnök, de nem vagyok harcos. Hallgatni fogok magára, mert
maga meg a kollégái tudják, hogyan kell háborúzni. Ahol, és amikor csak kell, kiállók magukért.
Viszonzásul azt kérem, hogy azt kérje tılem, amire valóban szüksége is van, és ne azt, amire vágyik,
mert ezt nem engedhetjük meg magunknak. A bürokráciát csökkenthetjük: civilben és egyenruhában
ez egyaránt a személyzetisek, illetve a személyügyesek dolga. Karcsúsítani fogom a minisztériumot.
A TRW-nél is megszabadultam egy csomó felesleges testülettıl. Az egy mőszaki cég, és most
mérnökök vezetik. Ez meg egy olyan cég, amely hadmőveleteket folytat, tehát hadmőveleti
szakemberek kell hogy irányítsák, olyanok, akik már szagoltak puskaport. Szívósak. Egyszerőek.
Kemények. Okosak. Érti, mit mondok?
– Azt hiszem, igen, uram.
– Tíz nap! De ha lehet, kevesebb. Hívjon fel, ha elkészült.
*
– Itt Clark – szólt bele a telefonba John. A városi vonalán hívták.
– Holtzman – közölte a telefonáló. Clark szeme elkerekedett a név hallatán.
– Azt hiszem, meg kellene kérdeznem, honnét szerezte meg a számomat, de nyilván megvédene a
forrását.
– Eltalálta – nyugtázta a riporter. – Emlékszik még arra a vacsorára, ott az Esteban-féle
vendéglıben?
– Halványan – hazudta Clark –, rég volt már.
– Szeretném viszonozni a meghívást. Mit szólna a holnap estéhez?
– Visszahívom, jó?
Clark letette a kagylót és az íróasztala lapjára meredt. Mi a ménkő lehet ez?
*
– Ugyan már, Jack nem ezt mondta! – közölte Van Damm a New York Times munkatársával.
– De ezt gondolta, Arnie – felelte a riporter. – Maga is tudja, én is tudom.
– Szeretném, ha kímélnék a fickót. Nem politikus, hiszen tudja – érte a stábfınök.
– Arról én nem tehetek, Arnie. Ott van státusban, alkalmazkodnia kell a szabályokhoz.
Arnold van Damm bólintott, mint aki maga is így gondolja, pedig az újságíró nyegle kijelentése
egy kurta pillanatra haragra lobban-totta. Magában tudta jól, hogy a riporternek igaza van – ezt a
játékot így játsszák. Ugyanakkor azt is tudta, hogy beszélgetıpartnere mégiscsak téved. Talán
túlságosan is megkedvelte Ryan elnököt, ahhoz legalábbis eléggé, hogy magáévá tegye egyes
hóbortos gondolatait.
A médiumok, amelyeknek a munkatársai kivétel nélkül magáncégek alkalmazottai voltak – e
cégek többségének részvényeit ráadásul nyilvánosan adták-vették –, mostanra akkora hatalomra
tettek szert, hogy ık döntötték el, miként vélekedjenek az emberek. Ez már önmagában elég baj volt,
de a sajtó munkásai a tetejében túlságosan is élvezték, amit csináltak. Ebben a városban bárkit
felemelhettek vagy megbuktathattak. A szabályokat ık diktálták, s aki megszegte ıket, saját
magának is nyakát szeghette.
Ryan csakugyan tagadhatatlanul naiv ember volt, ám mentségére legyen mondva, sohasem törte
magát, hogy megszerezze mostani pozícióját. Véletlenül lett belıle elnök, pedig egyebet sem akart,
mint legjobb képességei szerint szolgálni, aztán egyszer s mindenkorra távozni, és visszatérni a
magánéletbe. Nem választás útján nyerte el a hivatalát. Csakhogy a média sem, és Ryan kötelességeit
legalább az alkotmány szabta meg. A média azonban határsértést követett el, állást foglalt egy
alkotmányos kérdésben, mégpedig a rossz oldalon.
– Ki hozza a törvényeket? – tette fel a kérdést Arnie.
– A törvényeket? Azok eleve adottak... – felelte a Times embere.
– Nos hát, az elnök nem óhajt szembehelyezkedni a Roe kontra Wade-del. Sohasem mondta, hogy
ez volna a szándéka. És a bíráit sem utcai padokról fogja összeszedni. Nem liberális aktivistákat akar
összegyőjteni, nem is konzervatívokat, és azt hiszem, ezt maga is tudja.
 – Úgy érti, Ryan pontatlanul fogalmazott? – kérdezte a riporter akaratlanul is sokatmondó
mosollyal. Már formálgatta is magában, mit ír majd a lapjában: „egy magas rangú
kormánytisztviselı »egyértelmővé tette« az elnök szavait”. Vagyishogy korrigálta azokat.
– Szó sincs róla. Maguk értették félre ıt.
– Hát persze, csakis így történhetett, Arnie...
– Valóban így történt, mert az újságírók hozzászoktak, hogy profi politikusok szövegeit
hallgassák. Most viszont olyan elnökünk van, aki azt mondja, amit gondol. Nekem tulajdonképpen
tetszik is a dolog. – Van Damm természetesen hazudott, de ez most olyan nehezére esett, hogy majd
kibújt a bırébıl. – Sıt ezzel alighanem még a maguk életét is megkönnyíti – folytatta. – Nem kell
találgatniuk, hogyan is érti, amit mond, elég, ha gondosan jegyzetelnek... vagy egyszerően csak
korrekt módon ítélik meg a tevékenységét. Egyetértünk abban, hogy nem politikus, maguk mégis
úgy kezelik, mintha az lenne. Kérem, figyeljenek oda rá, mit is mond tulajdonképpen!
Magában hozzátette: Vagy legalább a videofelvételt nézzék vissza! Arnie ebben a pillanatban
veszélyes dolgot mővelt, újságíróval beszélgetni olyan, mint idegen macskát simogatni. Az ember
sohasem tudhatja, mikor kap oda a kezéhez.
– Ugyan már, Arnie. Maga a leglojálisabb ember ebben a városban. A hétszázát, micsoda remek
háziorvos vált volna magából! Ezt valamennyien tudjuk. Ryannek azonban gıze sincs az egészrıl.
Ott volt az a beszéd a nemzeti katedrálisban, aztán az a másik, az a hóbortos, az Ovális Irodában...
Nem elnöknek való. A Tahó megyei Bunkófalván talán még elvezethetné a helyi Rotary Klubot... de
itt...
– Ki dönti el, hogy valaki elnöknek való-e?
– New Yorkban én – mosolyodott el ismét a riporter. – De ha Chicagóról van szó, másvalakivel
kell beszélnie.
– Az ám, de az elnök Ryan.
– Ed Kealty nem ezt mondja, és Ed legalább úgy viselkedik, ahogyan egy elnöknek kell.
– Ednek vége. Lemondott. Hanson felhívta Roger Durlingot, ı pedig beszámolt nekem a hívásról.
A fenébe, hát nem éppen maga írta meg?
– De vajon mi késztethette arra, hogy...
– És arra mi készteti, hogy minden útjába akadó nıt ágyba akarjon vinni? – csattant fel a
stábfınök. Remek – gondolta magában – most csúszik ki a kezembıl a média?
– Ed mindig is nagy szoknyavadász volt, viszont amióta leszokott a piáról, valamelyest
megszelídült. Bár a hajlamai sohasem befolyásolták a munkáját – szögezte le a riporter, aki lapjához
hasonlóan határozott híve volt a nıi egyenjogúságnak. – Ezt nem vitathatjuk el tıle.
– Tehát? Milyen álláspontra helyezkedik a Times?
– Elküldöm majd magának a vezércikk kefelevonatát – ígérte a riporter.
*
Csak tegnapra vált teljesen világossá, milyen súlyos alkotmányos válság sújtja az Amerikai
Egyesült Államokat. Jóllehet, úgy tőnik, hogy egyszerő technikai kérdésrıl van szó, a probléma
lényege valójában mégsem technikai jellegő.
John Patrick Ryan tehetséges ember, de még nem tudni, rendelkezik-e az elnöki feladatkör
betöltéséhez szükséges képességekkel, vagy sem. Az elsı jelek nem sok jót ígérnek. A kormányzati
munka nem való amatıröknek. Országunk éppen elég alkalommal helyezte bizalmát ilyenekbe, de
közülük a múltban csak egy kisebbség állta meg a helyét.
Országunk még sohasem élt át a mostanihoz hasonló válságot, ám elmondható, hogy Mr. Ryan
eddig gondos és alapos munkát végzett a kormány újjászervezése érdekében. Úgy gondoljuk, jól
választott, amikor az FBI élére ideiglenesen Daniel Murrayt nevezte ki. Valószínő, hogy George
Winston is megállja majd a helyét a pénzügyminisztérium élén, egyelıre tehát ez a választás is
helyesnek tőnik – jóllehet Winston sem rendelkezik politikai gyakorlattal. Scott Adler, a rendkívül
tehetséges karrierdiplomata alighanem a jelenlegi kabinet legrátermettebb tagja...
Ryan átugrotta a következı két bekezdést. A szöveg így folytatódott:
 ...Ed Kealty alelnök, tekintet nélkül emberi gyarlóságaira, ismeri a kormányzati munkát, és a
legtöbb országos jelentıségő ügyben elfoglalt középutas álláspontja garanciát jelentene arra, hogy az
ország nagyobb megrázkódtatások nélkül eljusson a következı választásokig, és megválaszthassa új
vezetıit. De vajon igazat állít-e Ed Kealty?
– Mit szól hozzá? – kérdezte Ryan. Természetesen a Times másnapi vezércikkére gondolt.
– İt ismerik, önt nem – felelte Arnie. Ekkor megszólalt a telefon.
– Tessék!
– Mr. Foley keresi önt, elnök úr. Azt mondja, fontos.
– Kapcsolja... Ed? Kihangosítom a telefont, jó? – szólt bele a kagylóba, aztán letette, és
megnyomta a megfelelı gombot a készüléken. – Arnie is hall bennünket.
– Most már biztos. Irán nagy horderejő lépésre készül, és hamarosan végre is hajtja. Most
átküldenék egy tévéfelvételt, ha van rá ideje...
– Csak rajta! – felelte. Irodájában, ahogyan néhány más irodában és a Pentagonban is, mőködött
egy kábeltévé-készülék, amely üvegszál-optikán keresztül kapta a kódolt jeleket. Elıvette a
távirányítót egy fiókból, és bekapcsolta a televíziót. A „mősor” mindössze tizenöt másodpercig
tartott. Foley még egyszer lefuttatta, aztán kimerevítette a képet.
– Kik ezek?
Foley felolvasta a neveket, kettıt közülük Ryan már korábban is hallott.
382
– Daryaei közép- és felsı szintő tanácsadói – magyarázta a kijelölt CIA-igazgató. – Bagdadban
tartózkodnak, és valaki úgy döntött, nyilvánosságra hozza. Tudjuk, hogy a legmagasabb rangú
tábornokok sorra hagyják el az országot, most meg itt van nekünk öt mullah, akik arról beszélnek az
iraki állami tévében, hogy újjá kell építeni egy fontos mecsetet. Holnapra még nagyobb lesz a
hangjuk – övendölte Foley.
– A területiek jelentenek valamit?
– Semmit – vallotta be Ed. – Beszéltem a rijádi kirendeltség-vezetımmel. Felvetıdött, hogy
titokban esetleg Bagdadba kellene utaznia, hogy tárgyaljon valakivel, de aztán arra jutottunk, hogy
mire oda jutna, esetleg már nem is volna kivel.
*
– Nocsak, ez itt már nem is olyan kicsi! – állapította meg az ügyeletes AWACS fedélzetén
dolgozó egyik tiszt a digitális kijelzıre pillantva. – Ezredes – szólt a mikrofonjába –, azt hiszem,
befogtam egy menetrenden kívüli 737-est, Bagdadból tart Mehrabadba. Iránya kettı-kettı-zéró,
sebessége nyolcszáz, hatezer méteren repül. A PÁLMATÁL jelenti, hogy a géprıl titkosított
rádióbeszélgetést folytatnak Bagdaddal.
Az AWACS parancsnoka, aki a gép farokhoz közelebbi részén dolgozott, a képernyıjére
pillantott. A hadnagy nem tévedett, konstatálta. Az ezredes bekapcsolta a rádióját, és a katonai várost
hívta.
Az utolsók együtt érkeztek. Még várhattak volna, gondolta Badrayn.
Maga is életveszélyben volt, de akaratlanul is mulatságosnak érezte a helyzetet.
Egész felnıtt életét annak szentelte, hogy elıidézıje és részese lehessen egy effajta pillanatnak.
Mennyit álmodozott arról, hogy egyszer magas rangú izraeli tiszteket láthat ugyanebben a
helyzetben... a repülıtéren álldogálni... saját embereiket sorsukra hagyva... Izraeli tiszteket, akiket az
övéi gyıztek le...
Ez a mostani helyzet azonban visszásságában volt mulatságos. Badrayn átérezte: van abban
valami groteszk, hogy minden, amit harminc év alatt elért, egy arab ország bukása. Izrael még
mindig létezett, Amerika továbbra is oltalmazta, ı, Ali Badrayn pedig mindössze különbözı Öböl-
menti hatalmi játszmák eszköze volt.
Badrayn kénytelen volt elismerni, hogy ugyanúgy menekül, akár a többiek. Élete nagy álma
kudarcot vallott, zsoldos lett belıle... de mi lesz ezután? Ezekre a tábornokokra legalább pénz és
kényelem vár, de ırá semmi... és ha visszatekint, akkor is csak kudarcot lát. Ez a gondolat csendes
káromkodásra késztette. Visszaült a helyére, még idejében, hogy lássa: a kifutón egy sötét tömeg
száguld végig. Az ajtónál álló testır odaintett a helyiségben várakozóknak. Két perccel késıbb ismét
felbukkant a 737-es, majd hamarosan megállt. Odagördültek mellé az utaslépcsık – még mielıtt az
ajtókat kinyitották volna. A tábornokok, a családtagjaik, a testıreik és szeretıik kirontottak az
épületbıl. Odakint néhány perc óta hideg esı permetezett. Utoljára Badrayn lépett ki – neki még
ekkor is várakoznia kellett. Megvárta tehát, amíg mindenki beszállt, aztán maga is fellépdelt a
lépcsın. Odafent megállt egy pillanatra, hátranézett, és megállapította, hogy a sietség indokolatlan
volt: egyelıre semerrıl sem közeledtek katonai teherautók...
19. Receptek
– Rég jártunk itt, Mr. Clark – mondta Holtzman.
– Hát csakugyan nem tegnap volt – hagyta rá a hírszerzı. Ugyanabban a bokszban ültek,
amelyben a legutóbbi alkalommal, a helyiség legvégében, a zenegép mellett. A Wisconsin sugárúti
Esteban még mindig kedves családi vendéglınek számított, és a közeli Georgetown Egyetem
továbbra is élénk forgalmat biztosított a számára.
Clark pontosan emlékezett rá, hogy a nevét sohasem közölte a riporterrel.
– Úgy hírlik, a szökött fıkágébés lányát, azt a Katrynt, eljegyezte valami rókavadász winchesteri
arisztokrata.
– Nem tudtam – ismerte be Clark. Nem mintha érdekelte volna a dolog.
– Nem is számítottam rá, hogy tudja, hiszen már nincs olyan beosztásban. Operatív munkát
végez?
– Nézze, ha ilyesmirıl akar beszélni velem, jó, ha tudja: nem áll módomban...
– Kár, nagy kár. Utánanéztem magának néhány évre visszamenıleg – közölte a riporter
vendégével. – Magának hihetetlen renoméja van a szakmában, és azt mondják, a társa is sokra viszi
majd. Maga volt az a fickó Japánban – mondta mosolyogva Holtzman. – Maga mentette meg Kogát.
John haragos képet vágott, ezzel leplezte, hogy valójában megijedt.
– Ezt meg honnan az ördögbıl veszi?
– Beszéltem Kogával, amikor ideát járt. Azt mondta, egy kétfıs mentıcsapat hozta ki, egy
nagydarab fickó meg egy kicsi. Koga beszélt a maga szemérıl. Azt mondta, hideg, kemény, átható
tekintete van, bár azt is hozzátette, hogy a beszéde alapján értelmes embernek gondolja. Ugye, hogy
nem kellett túlságosan okosnak lennem ahhoz, hogy rájöjjek, kirıl lehet szó? – kérdezte mosolyogva
Holtzman. – mikor legutóbb beszélgettünk, azt mondta, jó kém lenne belılem.
Clark áthajolt az asztal felett, és így szólt:
– Nézze, én méltányolom a képességeit, de szeretném felhívni a figyelmét, hogy amikor
bevetésen vagyok, az életem függ attól, hogy...
– Nem fogom leleplezni magát. Dehogyis tennék ilyet. Három okom is van rá: helytelen és
törvényellenes volna, ráadásul nem is akarnék magamra haragítani olyasvalakit, mint maga. – a
riporter kortyolt a sörébıl, majd kijelentette: – Hétszentség, hogy egyszer nagyon szívesen írnék
magáról egy könyvet. Ha csak a fele igaz annak, amiket... no de nem ezért jöttünk ide... Annak a
lánynak az apját Ryan hozta ki Moszkvából, de nem tudom pontosan, hogyan. Katrynért meg az
anyjáért viszont maga ment a partra, csónakon, egy tengeralattjárónkról. Azt nem tudom, hogy
melyikrıl, csak azt, hogy atom-tengeralattjáró volt. De nem is ez a lényeg.
– Hanem mi?
– Ryan, akárcsak maga, hallgatag hıs – jelentette ki Robert Holtzman, és megelégedéssel
nyugtázta a Clark szemében felcsillanó meglepetést. – Kedvelem a fickót. Segíteni akarok neki.
– Miért? – kérdezte Clark, aki nem tudta, hihet-e vendéglátójának.
– Libby, a feleségem volt az, aki annak idején ráhúzta a vizes lepedıt Kealtyre, csak éppen
túlságosan régen publikálta, amit megtudott, úgyhogy azzal már semmit sem tudunk kezdeni. Kealty
söpredék pali, még a többi hasonszırőnél is rosszabb. A szakmában nem mindenki gondolja így,
Libby azonban beszélt a fickó néhány áldozatával is. Az ilyesmit hajdanában-danában megúszhatta
egy politikus, különösen, ha „haladó” irányvonalat képviselt. Ez ma már nem megy! Vagyishogy
nem szabadna mennie... – helyesbített Holtzman. – Nem vagyok benne biztos, hogy éppen Ryan kell
nekünk, ért engem, ugye? De ı tisztességes. Megpróbál helyesen cselekedni, tisztességes
indítékokból. Ahogyan Roger Durling szokta volt mondani, legény a gáton. Ebbıl kiindulva akarom
beadni a szerkesztıimnek.
– És mégis, hogyan képzeli el a dolgot?
– Írok egy cikket valamelyik akciójáról, amellyel valóban az ország fontos érdekeit szolgálta.
Valamelyik régebbi ügyrıl, ami már nem annyira csiklandós, de azért nem is túlságosan régi, hogy
az emberek tudják, ez ugyanaz a fickó. Uram Jézus, hiszen valójában ı mentette meg az oroszokat!
Megakadályozott egy belsı hatalmi harcot, amely még vagy egy évtizeddel meghosszabbíthatta
volna a hidegháborút. Kurva nagy húzás volt, ı pedig soha senkinek nem beszélt róla. Nyilvánvalóvá
kell tennünk, hogy a sztorit nem Ryan szivárogtatta ki. Meg sem keressük, mielıtt belekezdenénk,
hiszen tudjuk, mit mondana...
– Azt mondaná, hogy bele se kezdjen – nyugtázta Clark.
– Csakhogy a sztori túlságosan is jó, nem tehetjük meg, hogy ne jöjjünk ki vele. Évekig tartott,
amíg minden részletét megtudtam. A publikumnak joga van ahhoz, hogy tudja, miféle ember ül az
Ovális Irodában, különösen, ha éppenséggel ı a megfelelı ember – folytatta a riporter. Holtzman
kétségkívül a borjút is kibeszélte volna az anyjából...
– Hát jó – felelte Clark. – Halljam, mit tud Ryanrıl.
*
A tábornokok belenyugodtak, hogy ugyanazon a gépen utazzanak, és mindkét oldal számára némi
megnyugvással szolgált, hogy a tervek szerint egyetlen felesleges percet sem kellett Iránban
tölteniük. Gondot okozott viszont, hogy a 737-es hatósugara nem érte el a kicsiny Gulfstreamét, de a
menekülık abba is beleegyeztek, hogy a gép Jemenben üzemanyagot vegyen fel. Az irakiak
Mehrabadban ki sem szálltak a gépbıl, Badrayn azonban, amikor az utaslépcsı a 737-es mellé
gördült, leereszkedett a repülıtér betonjára. Azok, akiket megmentett, egy szóval sem köszönték
meg, amit értük tett. Egy autó várta; anélkül, hogy hátrapillantott volna, beszállt. Hajnali három óra
volt.
Daryaei egy kényelmes karosszékben ülve fogadta. Nem a Szent Koránt olvasta, hanem egy
sarkaiknál összetőzött lapokból álló dokumentumot: a kormánynak szóló nélkülözhetetlen napi
tájékoztatót. Oly régen olvasgatta, hogy mostanra alighanem meg is tanulta.
– Béke legyen veled – köszöntötte Ali.
– Legyen béke teveled is – felelte az ajatollah, de korántsem olyan gépiesen, ahogyan Badrayn
várta volna. Az öregember felállt, kitárta a karját, és odalépett a jövevényhez, hogy megölelje.
Badrayn számított is erre a gesztusra, arra azonban nem, hogy Daryaei arca ennyire nyugodt lesz. Az
ajatollah bizonyosan fáradt volt, az utóbbi egy-két nap igencsak próbára tehette, de kénytelen volt
lépést tartani az eseményekkel. – Hogy van? – kérdezte nyájasan, és helyet mutatott vendégének az
egyik karosszékben.
Ali leült, s közben nagyot sóhajtott.
– Most már jól – felelte. – Nem tudhattam, hogy Bagdadban mikor következik be valamilyen
váratlan fordulat.
– A viszálykodással semmit sem nyertünk volna. Barátaim azt mondják, a régi mecset felújításra
szorul – jelentette ki Daryaei.
Badrayn mondhatta volna erre, hogy nem is tudta, merthogy csakugyan nem tudta. Ennek
azonban az volt az oka, hogy igencsak régen nem látott belülrıl mecsetet. Úgy vélte viszont, hogy
ezzel aligha örvendeztetné meg Daryaeit, tehát így felelt:
– Sok ott a tennivaló. – Kevéssel ezután megkérdezte az ajatollahtól: – Szabad megtudakolnom,
hogy ezek után mit óhajt tenni?
– Irak nagyon régóta beteg ország, amelyet távol tartottak az igaz hittıl, s amely sötétben
botorkál.
 – És amelyet fojtogat az embargó – tette hozzá Badrayn, miközben kíváncsian várta, mi lesz a
válasz közbevetésére. Arra számított, hogy valami újat tud majd meg.
– Ideje, hogy véget érjen – helyeselt Daryaei, és látszott a tekintetén, hogy tetszik neki Badrayn
közbevetése. Hiszen látszólag ez volt a dolog lényege: koncot vetni a Nyugatnak, amely aztán
megszünteti a gazdasági szankciókat Irak ellen. Az országba dıl majd az élelmiszer, a nép pedig örül
majd az új rendszernek, és ıt is egy csapásra megkedvelik – ıt, aki önmagán kívül soha senkinek
nem akart a kedvében járni... Allahon kívül, természetesen...
Daryaei azok közé tartozott, akik hitték, hogy minden politikai lépésüket Allah sugallja – Badrayn
viszont már régen nem hitt effélében.
– Amerikával lesznek gondjai, ahogyan a szomszédos országokkal is – jegyezte meg.
– Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozunk – jelentette ki az ajatollah a legnagyobb
természetességgel.
– Én is figyelem ezt az új amerikai elnököt – szólt Badrayn. Az ajatollah átható pillantást vetett rá.
– Ó... csakugyan?
– A modern korban nem túlságosan nehéz feladat az információgyőjtés. Az amerikai médiumok
annyi mindenrıl beszámolnak, és mindez olyan könnyen hozzáférhetı. Most is foglalkozik a témával
néhány emberem, egy minden részletre kiterjedı dokumentációt állítanak össze. – Badrayn
igyekezett közömbös hangon beszélni, ami nem is esett nehezére, hiszen holtfáradt volt. –
Figyelemre méltó, hogy az amerikaiak e pillanatban mennyire sebezhetıek– tette hozzá.
– Én is így látom. Folytassa csak!
– Amerikához ez a Ryan fickó jelenti a kulcsot, efelıl semmi kétségem.
*
– Amerika átalakításának kulcsa egy alkotmányozó testület megalakítása – jelentette ki Ernie
Brown többnapos néma töprengés után.
Pete Holbrook a diavetítı képváltóját nyomogatta. Három tekercs filmet lıtt el a Capitolium
épületére és néhány más épületre, például a Fehér Házra: nem állhatta meg, hogy ne viselkedjék
turista módjára. Dörmögve állapította meg, hogy az egyik diát fejjel lefelé helyezte a tárba. Ernie
ötletét nem tartotta valami nagyszabásúnak, de különösebben újszerőnek sem. Kivette a diát a tárból,
majd azt mondta:
– Ezen már régóta rágódunk. És mégis, hogy gondolod, hogyan lehetne...?
– Kikényszeríteni? Könnyen. Ha nincs elnök, és nincs rá mód, hogy alkotmányos keretek között
újat válasszunk, valaminek történnie kell, nemde?
– Megölni az elnököt? – horkant fel Pete. – De melyiket?
Hát ez valóban probléma volt, nem kellett atomfizikusnak lenni hozzá, hogy az ember belássa. Ha
Ryant kiiktatják, Kealty a helyébe lép. Ha Kealty esik ki, nyomban ott terem Ryan, mint Robin Hood
azzal a kötéllel az Errol Flynn-féle változatban. Ez a jelenlegi körülmények között nehéz ügynek
ígérkezett. Mindketten tapasztalták, milyen erısen ırzik a Fehér Házat. Az amerikai SS falat vonna
aköré, aki életben maradna, és azt a falat csak az atom törné át... A Hegylakóknak pedig nem voltak
efféle eszközeik jobban is szerették a hagyományos amerikai fegyvereket, például a puskát. És még
puskával se lehet mindent elintézni. A Fehér Ház déli oldala elıtti területet jócskán beültették fákkal,
ık ketten pedig az ügyesen álcázott föld mellvédekre is felfigyeltek. Az elnöki rezidenciára
közvetlenül mindössze egyetlen irányból lehetett rálátni, és ott is útban volt a szökıkút. A környezı
épületek mindegyikében kormányhivatalok székeltek, a tetejükön pedig állandóan távcsıvel – és
puskákkal – felszerelt biztonságiak posztoltak.
– Mind a kettıt! Egyszerre! Szerintem a keményebb dió Ryan, igazam van? – kérdezte Brown. –
Úgy értem, hogy ahol ı van, ott a legerısebb a védelem. Kealtynek sokat kell jönnie-mennie,
beszélnie a sajtópatkányokkal, ıt tehát valószínőleg nem ırzik annyira, ugyebár?
Holbrook visszatette a diát a tárba.
– Aha, igazad lehet – hagyta helyben.
 – Szóval, ha kitaláljuk, hogyan intézhetjük el Ryant, Kealtyvel is sokkal könnyebben bánhatunk el
– jelentette ki Brown, és elıvette a zsebébıl a rádiótelefonját. – Könnyő megszervezni.
– Folytasd!
– Kell találni valami állandó elemet az idıbeosztásában, ki kell ismerni a szokásait, aztán meg
kiválasztani, mikor kapjuk el.
– Drága – mondta Holbrook, és a következı diára váltott. A kép a Washington-emlékmőnek a
Fehér Házra nézı apró északi ablakából készült: errıl a helyrıl gyakran örökítik meg az elnök
lakóhelyét. Ernie Brown is elkattintotta innen a gépét, ı azonban plakát nagyságúra nagyíttatta a
felvételt a helyi fotóüzletben, aztán odahaza órák hosszat meredt rá. Utóbb elıvett egy térképet,
megállapította a méretarányt, és elvégzett néhány hozzávetıleges számítást.
– Az igazi költség a betonkeverı beszerzése. És bérelni kell egy helyet is, valahol a város
közelében – jelentette ki Ernie.
– Mi?
– Tudom a helyet, Pete. És tudom azt is, hogy csináljuk meg. Csak az idıpont kiválasztása a
gond.
*
– ...Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bőnösökért...
– Most már ne viaskodjék, nıvér – mondta Moudi. – Eljött az idı. Ne küzdjön tovább.
Az apáca szemei megváltoztak. Bár látni már nem látott, fejét az orvos felé fordította. Gépies
reflex volt ez, és Moudi tudta is ezt, Jean-Baptiste már nem látott, de izmai még tudták, mi a dolguk,
szeme pedig – hiszen lencsefüggesztı szemizmai is mőködtek még – megpróbálta beállítani a
kettejük közti távolságot.
– Dr. Moudi... itt van? – kérdezte az apáca. A szavakat lassan és alig artikulálva, de azért
érthetıen mondta ki.
– Igen, nıvér, itt vagyok – felelte Moudi, és automatikusan megérintette Jean-Baptiste kezét. Még
mindig tudatánál van? – csodálkozott magában.
– Köszönöm... hogy segít. Imádkozni fogok magáért.
Moudi tudta, hogy csakugyan így lesz. Megveregette a nagybeteg kezét, ugyanakkor az infúzióba
csepegı morfium mennyiségét is megnövelte.
Be kellett fejezniük: a haldokló testbe már nem juttathattak több egészséges vért, hogy vírusokkal
fertızzék meg. Az orvos körülnézett a helyiségben. A két szanitéc katona a sarokban gubbasztott,
egyáltalán nem bánták, hogy helyüket a beteg mellett az orvos vette át. Odament hozzájuk, és
rámutatott az egyikre.
– Maga! Siessen, hívja ide az igazgatót!
– Igenis – mondta a felcser, aki roppant boldog volt, hogy elhagyhatja a helyiséget.
Az orvos tízig számolt, majd így szólt a másikhoz:
– Új kesztyőt kérek!
Feltartotta a kezét, hogy jelezze: ı sem szívesen érinti meg a beteget. Ez a felcser is kiment.
Moudi úgy számolta, körülbelül egy perce van.
A sarokban egy fémtálcán minden ott volt, amire szüksége lehetett. Egy húsz köbcentis
fecskendıt teleszívott morfiummal, majd visszament az ágyhoz, visszahajtotta a mőanyag lepedıt, és
kereste a helyet, ahova szúrhat. A nıvér bal kézfejét választotta. Kezébe vette, és beleszúrta a tőt,
ugyanakkor a fecskendı dugattyúját is nyomta.
– Ettıl könnyebben elalszik – mondta, és visszament a szoba másik felébe. Nem fordult meg, nem
akarta tudni, válaszol-e a nıvér. A tőt a veszélyeshulladék-konténerbe dobta, és mire a második
szanitéc visszajött a kesztyővel, minden Úgy volt, mint korábban.
– Tessék... – mondta a felcser.
Moudi bólintott, lehúzta a külsı kesztyőt, és a konténerbe dobta, majd visszatért az apáca ágya
mellé, és figyelte, ahogyan a kék szemek – ezúttal mindörökre – becsukódnak. Az EKG-monitoron
látszott, hogy Jean-Baptiste vérnyomása még mindig valamivel száznegyven felett van, a diagram
csúcsai azonban már rövidebbek voltak a kelleténél, és maga a szívverés is kezdett egyenetlenné
válni. Most már csak idı kérdése volt... Az apáca valószínőleg imádkozik álmában, gondolta az
orvos, aki most már legalább biztos lehetett abban, hogy Jean-Baptiste nem szenved.
A nıvér erılködve vette a levegıt, aztán lélegzetvétele – mintha csak csuklott volna – hirtelen
kimaradt. Ismét lélegezni kezdett, de a levegıt immár rendszertelen idıközökben vette, amitıl a
vérébe egyre kevesebb oxigén jutott. Szívritmusa megváltozott – még inkább felgyorsult. Aztán leállt
a légzése, de erıs, kitartó szíve még dolgozott. A képernyın még megjelent néhány utolsó jel, aztán
az is véget ért. Felhangzott az EKG-berendezés folyamatos riasztóhangja – Moudi kikapcsolta.
Megfordult, és látta: a szanitécek ugyancsak megkönnyebbültek.
A helyiségbe az igazgató lépett be, és tekintete a néma EKG-monitor lapos jelén állapodott meg.
– Ilyen gyorsan? – kérdezte.
– A szíve. Belsı vérzés... – mondta Moudi, és mást nem is kellett mondania.
– Értem. Ezek szerint készen vagyunk?
– Igen.
Az igazgató megnyomott egy gombot, mire a boncasztal láb felıli része emelkedni kezdett.
Évtizedes rutinból megtapintotta az apáca bal, majd a jobb oldali nyaki ütıerét, hogy meggyızıdjék
róla: a szíve már nem ver. Amikor az asztal már körülbelül húszfokos szögben lejtett, egy nagy
szikével mindkét artériát átmetszette – a párhuzamos nyaki vénákkal együtt. Az asztalra folyni
kezdett a vér, amelyet csatornák vezettek egy lefolyóba. A következı néhány perc alatt négyliternyi
vér győlt össze egy mőanyag edényben. Moudi látta, hogy a test, amelynek bırét néhány perccel
korábban vörös és bíbor foltok tarkították, minden színét elveszíti.
A boncolás során is óvatosnak kellett lenniük: egyszerre csak egy orvos végezhette, nehogy
megsértsék egymás kezét. Moudi átengedte a feladatot az igazgatónak, aki nagy, mély
bemetszésekkel dolgozott. Moudi adogatta a feszítıket, amelyek elválasztották egymástól a bır
lebenyeit és az izmokat, szeme az igazgató kesztyős kezére tapadt. Egy pillanat múlva megtörtént a
bal vese teljes feltárása, a két orvos várt, hogy a felcserek odahozzák a tálcát a szervek számára.
Moudi tudta ugyan, hogy az ebolavírus a betegség elıre haladtával lebontja a szöveteket, de amit
most látott, felkavarta. A feltárt vese úgyszólván el volt folyósodva, és amikor az igazgató benyúlt
érte, hogy kiemelje, szó szerint kettétört: két rettenetes barnásvörös darabra esett szét.
– Különös, ami a szervekkel történik, igaz? – kérdezte.
– Ugyanilyen lesz a máj is, a lép viszont...
– Igen, tudom, kemény lesz, mint egy tégla... Vigyázzon a kezére, Moudi! – figyelmeztette az
igazgató, és kezébe vett egy kanálszerő, nyeles eszközt, hogy kiszedje a vese maradványait is. A
jobb vese kiemelése már könnyebben ment. Az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy miután minden
véredényt és izmot elvágott, Moudi is mindkét kezével segítsen neki az ezúttal meglepı épségben
megırzıdött szerv kiemelésében.
A felcserek aztán hanyatt fordították a holttestet, és a boncolás folytatódott. Jean-Baptiste belsı
szervei egymás után kerültek az acéltálcára: valamennyit teljesen elsilányította a betegség. Felszíni
szöveteik egyszerően... feloldódtak. A hasüregben nagy mennyiségő vér feketéllett. Mennyi vért
adtunk neki – gondolta Moudi –...és a fele sem folyt ki. Fantasztikus.
– Leszívás! – rendelkezett az igazgató. Az asztal mellett egy felcser jelent meg, kezében mőanyag
csıvel, amelynek másik vége egy vákuumpalackhoz csatlakozott. A mőveletet undorító, szörcsögı
hang kísérte. Teljes tíz percig tartott: az orvosok hátrább húzódtak, a felcser pedig tette a dolgát, úgy
matatott a szívócsıvel a hasüregben, mint takarítónı a porszívóval. A mővelet révén a laboratórium
újabb három liter fertızött, csupa-vírus vérhez jutott.
Az igazgató ismét az asztalhoz lépett, Moudi pedig figyelte, ahogyan még az eddigieknél is
óvatosabban feltárja a májat. Talán ıt is megrettentette a hasüregben talált vér látványa... Újabb
véredényeket metszett el, további kötıszövetdarabokat vágott ki, aztán letette a bonceszközöket,
mire Moudi, anélkül hogy az igazgató megkérte volna rá, kiemelte a májat a hasüregbıl, és átemelte
a tálcára, amelyet egy felcser nyomban el is vitt onnét.
 – Vajon a lép miért lesz másmilyen, mint a többi szerv? – kérdezte Moudi.
*
A földszinten egy másik felcsercsoport ténykedett. Egyenként kihozták a majomketreceket a
raktárhelyiségbıl, amelyeknek lakói most, hogy már enni is kaptak, kezdtek magukhoz térni az
utazás okozta megrázkódtatásból. Már harapni és karmolni sem akartak annyira. Ismét úrrá lett
azonban rajtuk a pánik, amikor átvitték ıket a másik helyiségbe, ahol tízesével vették ıket kezelésbe.
Amikor becsukódott mögöttük a kivégzıhelyiség ajtaja, máris tudták, mi következik. A ketreceket
egyesével helyezték el a munkaasztalon, és a boldogtalanok végignézhették, mi vár rájuk. A
felcserek kinyitották a ketrec tetejét, és egy rudat dugtak bele – fémhurokkal a végén. A hurok a
benn lévı majom nyakába ereszkedett, majd megszorult rajta. Legtöbbször hallatszott az elroppanó
nyakcsigolya halk reccsenése is. Az állatok teste mindahányszor megfeszült, aztán elernyedt, tágra
nyílt szemükben többnyire a meggyilkoltatásuk feletti felháborodás tükrözıdött. A tetemeket
ugyanezzel az eszközzel rántották ki a ketrecekbıl, és miután meglazították rajtuk a hurkot,
odahajították egy katonának, aki átvitte ıket a szomszédos helyiségbe. A többi majom látta, mi
történik, mivel azonban a ketrecek ahhoz is szőkek voltak, hogy tombolni kezdjenek, a katonák iránti
dühüket visítással fejezték ki. Megtehették ugyan, hogy egyik karjukat a hurokba dugják – az
irgalmatlan eszköz azonban ezt is eltörte. A zöld majmok meglehetısen intelligensek, pontosan
értették tehát, hogy ugyanabban a helyzetben vannak, mintha egy magányos fa tetején ülnének a
szavannán, és néznék, ahogyan egy leopárd egyre közelebb és közelebb kapaszkodik hozzájuk... és
sivalkodáson kívül semmit sem tehettek. A katonákat ingerelte a zaj... de azért nem érezték
elviselhetetlennek.
A szomszédos helyiségben öt asztalnál öt különbözı felcserpáros dolgozott. A majomhullákat
nyakuknál és farkuk végénél fogva az asztalhoz rögzítették, egyikük pedig egy görbe késsel a
gerincoszlop mentén felhasította a hátukat. Egy másik szanitéc két, a hasításokra merıleges
bemetszéssel folytatta a mőveletsort, majd feltárta a hát belsı üregét. Az elsı ezután eltávolította, és
átadta a veséket a másodiknak, aki az apró szerveket egy speciális tartályba helyezte, a tetemet pedig
egy mőanyag szemetes hordóba vitte, melyet utóbb elhamvasztottak. Mire visszaért az asztalhoz, a
párja már a következı majomhullát rögzítette a felületre. Egy-egy majom „feldolgozása” mindössze
négy percet vett igénybe – kilencven perc múlva egyetlen afrikai zöld sem volt életben. A
szanitéceknek volt okuk a sietségre, hiszen biológiai anyaggal dolgoztak, amelyekben bizonyos
biológai folyamatok ugyancsak megindulnak. A mészárlás végeztével a felcserek a veséket
tartalmazó speciális tartályt egy kettıs ajtajú falnyíláson át beadták a laboratóriumba.
Itt minden más volt: a benn tartózkodók kivétel nélkül kék védıöltözéket viseltek, minden
mozdulatuk lassú és megfontoltan óvatos volt. Alaposan kiképezték és eligazították ıket, s ha netán
elfelejtettek volna valamit a tanultakból, felidézte bennük azoknak a sorsolással kiválasztott
bajtársaiknak a részletes és elborzasztó beszámolója, akik eddig odafent, a nyugati nı mellett
teljesítettek szolgálatot. Mielıtt valaki átvitt valamit az egyik helyrıl a másikra, hangosan közölte
szándékát, mire a többiek utat nyitottak neki.
Jean-Baptiste vére e pillanatban egy melegítıtartályban volt, levegıt buborékoltattak át rajta. A
két nagy tálnyi majomvesét egy darálóhoz vitték, amely nem is nagyon különbözött éttermi
megfelelıitıl. A készülék péppé darálta a veséket, a pépet pedig – tápoldattal keverve – tálcákra
osztották szét. A laboratóriumban többen is csodálkozva állapították meg, hogy amit tesznek,
lényegében nemigen különbözik a szakácsmunkától. A tálcákra azonban bıségesen öntöttek az apáca
vérébıl is – pontosabban a tálcák mintegy felére. A többit mőanyag dobozokba zárva folyékony
nitrogénes mélyhőtıbe helyezték. A laboratórium levegıje meleg és nyirkos volt, nagyon hasonló az
afrikai ıserdı klímájához. A lámpák tompán derengtek, és üvegbura takarta ıket, amely mindenféle
ultraibolya sugárzást visszatartott. A vírusok nem kedvelik az UV-t... Olyan környezetet igényelnek,
amelyben szaporodhatnak, márpedig a majomvesék pontosan ezt a környezetet nyújtották a
számukra, és akkor még ott voltak a tápanyagok, a megfelelı hımérséklet és páratartalom. Meg egy
csipetnyi győlölet.
 *
– Ennyi mindent tud? – kérdezte Daryaei.
– İk tehetnek róla, a sajtójuk, az újságíróik... – magyarázta Badrayn.
– Egytıl egyig kémek! – vetette közbe az ajatollah.
– Sokan gondolják így – mosolygott Ali –, de valójában nem azok. Hogy tulajdonképpen mik
is...? Olyasfélék, mint a középkori heroldok: látják, amit látnak, és amit látnak, azt világgá is
kürtölik. Senkihez sem hőek, csakis önmagukhoz és a szakmájukhoz. Igen, valóban kémek, de
mindenki után kémkednek, elsısorban a saját embereik után. Tiszta ırület, de mégis így van.
– És mi van akkor, ha némelyik információ egyszerően hazugság? – kérdezte gyanakodva
Daryaei. Amióta csak kapcsolatba került a nyugati világgal, annyira furcsának találta az ottani
riporterek ténykedését, hogy soha nem is értette meg teljesen.
– Könnyen ellenırizhetjük ıket. Itt van például Ryan feleségének munkahelye. Biztos vagyok
benne, hogy abban a kórházban is dolgozik egy igazhívı. Egyszerően a közelébe kell férkızni, és fel
kell tenni neki néhány ártalmatlannak tőnı kérdést. Az otthonukat... hát igen, azt biztosan erısen
ırzik. Ugyanígy a gyerekeiket is. Az efféle embereknek van egy problémájuk, amellyel sehogy sem
képesek megbirkózni. Ahhoz, hogy mozoghassanak, védelemre van szükségük, a védelem azonban
látszik, árulkodik róla, hogy hol vannak, és kicsodák. Azoknak az információknak a birtokában,
amelyeket eddig szereztem, már azt is tudjuk, hol kezdjünk vizsgálódni.
Badrayn igyekezett röviden és egyszerően fogalmazni. Nem mintha Daryaei buta ember lett volna
– hiszen bizonyosan nem volt az –, de a türelem nem tartozott a legfıbb erényei közé. A sok-sok
Libanonban töltött év egy szempontból bizonyosan Ali javára szolgált: sok mindenen átment, és sok
mindent tapasztalt. A legfontosabb, amit megtanult, hogy mecénásra van szüksége, márpedig
Mahmoud Haji Daryaeit potenciális mecénásnak tekintette. Az ajatollah-nak tervei voltak, szüksége
volt emberekre, és valamilyen okból a sajátjaiban nem bízhatott meg maradéktalanul. Badrayn nem
töprengett ezeken az okokon, örült, hogy így volt, és nem kíváncsiskodott.
– Mennyire ırzik az ilyen személyeket? – tudakolta a mullah a szakállában matatva.
– Igencsak vigyáznak rájuk – felelte Badrayn, aki valami furcsa mellékzöngét hallott a kérdésben.
Ezt meg is jegyezte magának. – z amerikai biztonsági szervek igencsak hatékonyak, arról, hogy
Amerikában akkora a bőnözés, nem a rendırség tehet. Az amerikaiak egyszerően nem tudják, mit
tegyenek a bőnözıkkel, miután elfogták ıket. Hogy ez hogyan függ össze az elnök dolgával?
Alighanem kitőnıen kiképzett testırök veszik körül, akik mesterei a fegyverforgatásnak,
mélységesen elkötelezettek és a végsıkig hőségesek. – mikor Badrayn kimondta az utolsó szavakat,
látta, hogy az ajatollah tekintete megváltozik. Daryaei fáradt volt: ez jelent meg a szemében. –
egyébként... a személyi biztosítás az személyi biztosítás – folytatta Badrayn –, a módszerek
nyilvánvalóak. Azt hiszem, ön semmi újat nem hallhat tılem.
– Mennyire sebezhetı Amerika?
– Nagyon. A vezetésben káosz uralkodik... de hát ön errıl is tud.
– Nehéz kiismerni ezeket az amerikaiakat... – tőnıdött Daryaei.
– A katonai erejük félelmetes. Politikai szándékaik kiszámíthatatlanok, mint azé a valakié, akin,
balszerencséjére, mégiscsak kiigazodtunk mindketten... Mindenesetre hiba volna alábecsülni ıket.
Amerika alvó oroszlán, érdemes vele óvatosan és tisztelettel bánni.
– És vajon hogyan lehet elbánni egy oroszlánnal?
– Megoldható.
19. Új intézkedések
A Keleti teremben harmincan voltak, s Jacket meglepte, hogy valamennyien férfiak. Magukkal
hozták asszonyaikat is. Belépvén a fogadásra körbejártatta tekintetét az arcokon, némelyik tetszett
neki, némelyik nem. Azokat találta rokonszenvesnek, akiken látszott, hogy aggódnak, mint ı, a
magabiztosan mosolygók inkább aggodalommal töltötték el.
Hogyan bánjék velük? Mikor cselekszik helyesen? A helyes választ még Arnie sem tudta, jóllehet
többször is megpróbálta kicsikarni belıle. Legyen nagyon határozott, és ijesszen rájuk? Az ám, hogy
aztán az újságok holnap mint „I. Jack király „-t emlegessék! Vegye könnyedén az egészet? Akkor
meg kikiáltják puhánynak, aki képtelen megfelelni az elnöki pozíció követelményeinek. Ryan
mostanra megtanult félni a médiától. Korábban nem volt ennyire rossz a helyzet. Amíg dolgozó méh
volt, többé-kevésbé tudomást sem vettek róla. Amikor Durling nemzetbiztonsági tanácsadója lett,
úgy vélték, afféle fababa a hasbeszélı kezében: amit mond, nem az ı szájából hallatszik. A helyzet
azonban alapvetıen megváltozott, és bármit mondott is, hallgatói tetszésük és szándékaik szerint
forgathatták ki.
Jack elnézte az arcokat, és eltőnıdött: vajon miféle politikai poggyászt hoztak magukkal, mirıl
árulkodik elnyőtt arcuk. Talán hiba volt, hogy nem tudta, miként mőködik ez az egész, csakhogy ı
eddig olyan életet élt, ahol a hibákba valóságos emberek haltak bele... Cathy hivatásában pedig a
hibák a betegek szeme világába kerülhettek. Jack személyesen, név szerint, arcról ismerte az
elesetteket, Cathy érintette is a páciensek arcát a mőtıben.
A jelenlévık politikai személyiségekként jóval kevésbé voltak kézzelfoghatóak, mint nézeteik,
amelyekhez foggal-körömmel ragaszkodtak.
Caroline Ryan (FLOTUS, SEBÉSZ) egy elbővölı mosoly leple alatt odasúgta férjének:
– Mintha az állatkertben lennénk kiállítva.
Sietett haza – a helikopter ebben nagy segítséget jelentett –, hogy még idejében felvehesse lágy
eséső fehér ruháját és arany nyakláncát, amelyet karácsonyra kapott Jacktıl... néhány héttel azelıtt,
hogy a terroristák végezni akartak vele Annapolisban, az 50-es út hídján.
– Aranyrácsok mögött – felelte a férje (POTUS, VÍVÓMESTER). Mosolya hamis volt, akár egy
krumplicukorból faragott egydolláros.
– És mik vagyunk? Oroszlán és oroszlánné? Bika és tehén? Pávakakas-pávatyúk? Netán két
kísérleti nyulacska, akiknek hamarosan sampont öntenek a szemükbe?
– Attól függ, kinek a szemében, kedvesem – felelte Ryan. Kézen fogta a feleségét, s együtt léptek
a mikrofonhoz.
– Hölgyeim és uraim, isten hozta önöket Washingtonba – mondta az elnök, és várt, amíg elült a
taps. – Országunknak igényei és szükségletei vannak, nem is kicsik – kezdte. – Önök most
ugyanabból az okból vannak itt, mint én: megbízatást kaptak, hogy eleget tegyenek ezeknek az
igényeknek és szükségleteknek. Olyan pozíciókat töltenek be, amelyekre jó néhányan nem
számítottak, s amelyeket egyesek önök közül talán nem is akartak.
Színtiszta hízelgés volt ez, de a megjelentek pontosan ezt szerették volna hallani – pontosabban,
hogy a helyiség sarkában álló tévékamerák lássák ıket, amint hallják. A jelenlévık közül talán ha
hárman nem voltak karrierpolitikusok, de közöttük is akadt egy kormányzó, aki átadta a helyét a
helyettesének, hogy Washingtonba jöhessen, a másik párt szenátora helyébe. A lapok épp most
kezdtek cikkezni a ravasz húzásról. Várható volt, hogy a repülıkatasztrófa következtében
megváltoznak a szenátus belsı arányai, hiszen a merénylet elıtt Amerika állami törvényhozásainak
kétharmadában a kongresszuséitól eltérı erıviszonyok uralkodtak.
– Jó is, hogy így van – folytatta Ryan. – A polgároknak a köz szolgálatában való részvétele régi és
tiszteletre méltó hagyomány, a római Cincinnatus idején, a Krisztus elıtti V. században mindenesetre
már megvolt. Ezt a férfit többször is szólította a hazája, aztán, amikor megtette, amit kellett,
visszavonult a birtokára, hogy családjának és munkájának éljen. Ennek a nemes férfiúnak a nevét
most egy amerikai nagyváros viseli – tette hozzá Jack, és odabólintott egy új, ohiói – daytoni –
szenátornak, aki végül is elég közel lakott Cincinnatihoz. – Önök nem volnának itt, ha nem tudnák,
hogy hazánknak mi mindenre van szüksége. A legfontosabb dolog azonban, amit ma mondani
akarok önöknek, az az, hogy együtt kell mőködnünk. Nincs rá idınk, és az országnak sincsen rá
ideje, hogy mi itt egymással huzakodjunk.
Ismét el kellett hallgatnia, hogy kivárja a taps végét. Bár bosszantotta, hogy feltartják, sikerült
hálás mosollyal és egy biccentéssel nyugtáznia az elismerést.
– Szenátor urak, tapasztalni fogják, hogy velem nem nehéz együttmőködni. Az ajtóm mindig
nyitva áll önök elıtt, nyugodtan felhívhatnak, és úgy gondolom, ez az utca kétirányú. Bármirıl
hajlandó vagyok tárgyalni önökkel, és minden álláspontot meghallgatok. Mindössze egyetlen
szabályt kell tiszteletben tartanunk, és ez az alkotmány – mint tudják, megesküdtem rá, hogy
betartom, megırzım és megvédelmezem.
Az emberek, akik közül önök idejöttek, valamennyien azt várják el tılünk, hogy jól végezzük a
munkánkat. Nem azt, hogy mindent megtegyünk az újraválasztásunk érdekében, hanem hogy legjobb
képességeink szerint dolgozzunk. Mi dolgozunk értük, nem ık miértünk.
Lincoln az uniót az emberiség utolsó és legbiztatóbb reménysugarának nevezte, és az Egyesült
Államok az utóbbi húsz esztendıben bebizonyította, hogy tizenhatodik elnökének igaza volt.
Amerika még mindig kísérlet, közös eszme, egyben azonban szabályrendszer, amelyet alkotmánynak
nevezünk, s amely mindannyiunkat kötelez Washingtonon belül és kívül. Bennünket ez a rövid
dokumentum tesz különlegessé. Amerika nemcsak egy a két óceánt összekötı föld- és sziklasáv,
hanem egy eszme, és mint említettem, követendı szabályrendszer is. Ez különböztet meg bennünket
másoktól, s ha kitartunk törvényeink és ideáljaink mellett, mi, akik most itt vagyunk, biztosíthatjuk,
hogy az ország, amelyet utódainkra hagyunk, ugyanaz legyen, amelyet ránk hagytak, talán valamivel
jobb is. És most – fordult Ryan az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának negyedik
igazságszolgáltatási körzetét vezetı fıbíróhoz, aki Richmondtól északra az ország legmagasabb
rangú fellebbviteli bírája volt – eljött az ideje, hogy csatlakozzék a csapathoz.
William Staunton bíró a mikrofonhoz lépett. A szenátorjelöltek feleségei Bibliákat tartottak
férjeik elé, akik egyik kezüket a könyvekre helyezték, a másikat felemelték.
– Én... – itt ki-ki mondta a saját nevét – esküszöm... – olvasta a szöveget Staunton, és, mint Ryan
megállapította, ki-ki elıírásosan utánamondta az eskü szavait. Ez legalább kellıen ünnepélyesnek
tőnt. Az eskütétel megtörtént. Az új törvényhozók közül – akár személyes vallásos meggyızıdésbıl,
akár a kamerák közelsége miatt – néhányan megcsókolták a Bibliát. Aztán megcsókolták a
feleségüket is: az asszonyok többsége ragyogott a büszkeségtıl. Mindnyájan nagy levegıt vettek,
aztán körülnéztek és egymásra pillantottak. Közvetlenül azután, hogy a kamerákat kikapcsolták,
italos tálcákkal megjelentek a Fehér Ház személyzetének tagjai. Megkezdıdött az igazi munka. Ryan
vett magának egy pohár ásványvizet, és elindult a helyiség közepe felé. Bár fáradt volt, és politikusi
kötelezettségei sem hangolták jókedvre, mosolygott.
*
Ismét fotók érkeztek. A Kartúmi repülıteret továbbra sem ırizték kellı gondossággal, és most
már három amerikai hírszerzı készített felvételeket a lépcsın lefelé lépkedı jövevényekrıl.
Mindenki, akinek köze volt az ügyhöz, csodálkozott, hogy a sajtó még nem ugrott rá a sztorira. Az
érkezıket egész gépkocsi-konvoj szállította el – feltehetıleg az összes gépjármő, amellyel ez a
szegény ország rendelkezett. Amikor mindez lezajlott, a 737-es visszaindult keletre, a hírszerzık
pedig elhajtottak a követségre. Ketten közülük az iraki tábornokok számára kijelölt lakhely elıtt
táboroztak le – a CIA-kirendeltség vezetıjét szudáni külügyére tájékoztatta, hová vitték a
menekülteket. İk is elkészítették a maguk felvételeit, amelyeket aztán a követség sötétkamrájában
elıhívtak, felnagyítottak, és mőholdas telefonvonalon elfaxolták. Langleyben Bert Vasco két CIA-
szakember és egy sor archív felvétel alapján egyenként azonosította a személyeket.
– Ez az! – jelentette ki az amerikai külügyminisztérium embere. – ez itt a teljes katonai vezetés. A
Baath Pártból viszont egyetlen civil sincs köztük.
– Más szóval tudjuk, kik a bőnbakok, illetve az áldozati bárányok – jelentette ki Ed Foley.
– Aha – bólintott Mary Pat. – Ez annyit tesz, hogy azok a magas rangú tisztek, akik túlélik a
fordulatot, letartóztathatják és perbe foghatják a pártvezetıket, amivel kifejezhetik hőségüket az új
rezsimhez. A francba, ez kissé túl gyorsan ment.
Rijádi kirendeltségvezetıje felkészült, de nem lesz kivel tárgyalnia. Ugyanígy azoknak a szaúdi
diplomatáknak sem, akik nagy sietve összeállítottak egy gazdasági segélyprogramot az új iraki
rezsim számára, amely most alighanem feleslegessé válik.
Ed Foley, a CIA kijelölt igazgatója csodálkozva csóválta a fejét.
 – Nem gondoltam, hogy ezt így elıkészítették. Barátunkat rendesen hazavágták, de hogy a
vezetést is ilyen gyorsan és ilyen ügyesen kicsalogatták Irakból... ki gondolta volna?
– Most megfogott, Mr. Foley – ismerte el Vasco. – Valaki megszervezte az akciót... de kicsoda?
– Piszkálják meg a dolgozó méheket – mondta Ed Foley mosolyogva a részlegvezetıknek. – mit
csak tudnak, derítsenek ki! Minél elıbb!
*
A vörösesbarna majomvesepép és a sötétre színezıdött emberi vér keveréke valamiféle rémes
pörköltre emlékeztetett. Sok tennivaló pillanatnyilag nem volt vele, mindössze a környezeti
feltételeket kellett fenntartani, és ezt egy egyszerő automatika magától is megtette.
A laborba a védıruhás Moudi és az igazgató léptek be.
– Csakugyan úgy gondolja, hogy ez a változat levegı útján is terjedhet? – kérdezte az igazgató.
– Mint ön is tudja, az ebola Mayinga törzse egy ápolónırıl kapta a nevét, aki az összes
hagyományos óvintézkedés ellenére fertızıdött meg vele. A Kettes Páciens – Moudi úgy gondolta,
egyszerőbb, ha nem az apáca nevét mondja – ugyancsak tapasztalt ápolónı volt, akinek már volt
dolga az ebolával. Injekciókat nem adott be, és maga sem tudta, miként szedhette össze a vírust.
Ennélfogva úgy gondolom, hogy igen: lehetséges.
– Ennek nagy hasznát vesszük majd, Moudi – suttogta az igazgató, olyan halkan, hogy kollégája
alig hallotta. Mindazonáltal így is hallotta... Szinte azt is, hogy mire gondol az igazgató. – Ki is
próbálhatjuk, így van-e – tette hozzá az idısebb orvos.
Moudi számára ez némi könnyebbséget jelentett, azokat az embereket legalább nem ismeri
személyesen... Elgondolkodott, vajon nem tévedett-e a vírussal kapcsolatban. Az is lehetséges, hogy
a Kettes Páciens követett el valamilyen hibát, amelyrıl aztán megfeledkezett... De mégsem... Hiszen
ı maga vizsgálta meg, és nem talált sérüléseket a testén, ahogyan Maria Magdalena nıvér sem... Az
sem valószínő, hogy Jean-Baptiste szájába került a kis Benedict Mkusa valamilyen váladéka. Vagy
mégis? Ez azt jelentené, hogy a Mayinga törzs rövid ideig a szabad levegın is életben marad, s ezzel
esetleg olyan fegyverre tettek szert, amilyennel ember még sohasem rendelkezett, s amely rosszabb,
mint a nukleáris vagy a vegyi fegyverek. Lehet, hogy rendelkeznek egy fegyverrel, amely
reprodukálja önmagát, s amelyet annak áldozatai terjesztenek tovább, egyik a másiknak, egészen
addig, amíg a járvány a maga természetes módján meg nem szőnik. Hiszen bizonyára megszőnik.
Eddig minden járvány megszőnt, meg kell szőnnie. ..
És ha mégsem? Az, hogy a járvány idıvel lecsillapodna, megfelelt a valóságnak. Az igazi kérdés
azonban az volt, mennyi idıbe telne, amíg csakugyan megszőnne. Ez attól függne, hány ember
fertızıdne meg, mielıtt hatékony ellenintézkedésekre kerülhetne sor. A lakosság egy százaléka vagy
tíz, esetleg ötven százaléka? Elméletileg elég volna megfertızni egyetlenegy repülıgépet, mondjuk
egy a Kennedy repülıtérre érkezı nemzetközi járatot. Amerika nem provinciális ország, mindenki
mindenkivel érintkezik. Egy valódi, levegıben terjedı vírus háromnapos lappangási idıvel... Moudi
nem ismert ilyet. Az ebola legutóbbi és legveszedelmesebb kitörése a zaire-i Kikwitben kevesebb
mint háromszáz áldozatot követelt, ott azonban egy szerencsétlen favágóval kezdıdött, majd a
családjában és a szomszédjaik közt terjedt tovább. Ha tehát valaki jóval nagyobb arányú járványt
akar elıidézni, az indexesetek számát kell megnövelnie. Akinek ez sikerül, az Ebola Zaire Mayinga-
Americának már az elsı eseteivel mőködésképtelenné teheti a hagyományos járványmegelızı
intézményrendszert. A betegség ez esetben nem egyetlen egyéntıl vagy családtól, hanem egyének és
családok százaitól – ezreitıl? – indul ki és terjed szét. Ekkorra az amerikaiak rájönnének, hogy
valami nagy baj van, de volna idı egy generációs ugrásra is, a járvány egy nagyságrenddel nagyobb
mértéket öltene, talán már milliók betegednének meg... Ezen a ponton az egészségügyi intézmények
többé már nem bírnák az iramot...
.. .és többé nem volna megállás. Senki sem tudhatja, hogy egy ilyen mozgékony társadalomban
milyen következményekkel járna egy szándékos fertızés. A következmények alighanem az egész
bolygóra kiterjednének-de valószínőleg mégsem. Csaknem biztos, hogy nem, gondolta Moudi a
tenyészetek drótüveggel letakart tálcáira pillantva.
 *
George Winston három új szenátorhoz beszélt:
– Nézzék – mondta –, ha a gépkocsikat a szövetségi kormány gyártaná, egy Chevrolet
kisteherautó nyolcezer dollárba kerülne, és annyit fogyasztana, hogy tízutcánként újra kellene
tankolni. Maguk értenek az üzlethez, én is értek. Nekünk az ilyesmi jobban megy.
– Tényleg ekkora a baj? – kérdezte az egyik connecticuti szenátor.
– Megmutathatom önöknek a párhuzamos adatsorokat. Ha Detroit így folytatja, hamarosan
valamennyien japán kocsikkal járunk majd – felelte Winston mellbe bökve a szenátort. Magában
elhatározta, hogy lemond Mercedes 500 SEL-jérıl – legalábbis egy idıre garázsba állítja.
– Olyan ez, mintha egyetlen rendırautó járırözne Kelet-Los Angelesben – fejtegette ugyanakkor
Tony Bretano öt másik szenátornak, akik közül ketten kaliforniaiak voltak. – Nem rendelkezem
olyan erıkkel, amelyekkel akár egyetlen nagyobb regionális konfliktust kézben tarthatnék. Ráadásul
– papíron – két ilyennel is el kellene bírnunk, sıt valahol másutt egy harmadik, békefenntartó
kontingenst is fenn kellene tartanunk. Értik ezt? Most nekem a hadügyben arra van szükségem, hogy
úgy alakíthassam át az amerikai erıket, hogy a harcosok legyenek a legfontosabbak, a többiek pedig
kiszolgálják ıket, és ne megfordítva. A könyvelık és a jogászok hasznos emberek, belılük azonban
van elég a pénzügyben és az igazságügyben. Ami az én kormányzati felelısségemet illeti: mi zsaruk
vagyunk, és nekem nincs elég zsarum az utcákon.
– De mibıl tudjuk ezt finanszírozni? – tudakolta az ifjabb coloradói szenátor. (Az idısebbik aznap
este egy jótékonysági rendezvényen vett részt.)
– Ne feledjük, a Pentagonnak nincsen munkaerı-gazdálkodási programja. Mármost én a jövı
héten megkapok egy kimutatást arról, mi mindenre van szükségünk, aztán el kell mennem a
Capitoliumra, hogy együtt kitaláljuk, miként valósítsuk meg a dolgot a lehetı legolcsóbban.
Arnie van Damm elsuhant Ryan háta mögött, s csendben odaszólt neki:
– Látja, ezt mondtam magának. Hagyja, hadd csinálják meg magának. Önnek mindössze annyi a
dolga, hogy folyamatosan nyájas legyen.
– Jól mondta, elnök úr – helyeselt Ohio köztudottan vallásos új szenátora, aki most, hogy a
kamerák nem vették, vízzel hígított amerikai whiskyt kortyolt. – Tudja, valamikor iskoláskoromban
írtam egy kis dolgozatot Cincinnatusról, és...
– Nos – szakította félbe az elnök –, sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legfontosabb:
az ország.
*
A folyamat beindult. Az ezredes, akiket az öt mullah személyi biztosítására jelöltek ki, elkísérte a
túszokat a mecsetbe, ahol a pillanat hatása alá kerülve maga is velük imádkozott. Az ájtatosság
végén az ötök vezetıje néhány szót intézett hozzá. Halkan és udvariasan a Szent Korán egy népszerő
passzusát idézte neki – így próbálta megtalálni vele a hangot. Az ezredesnek errıl eszébe, jutott
ifjúsága, és apja, aki istenfélı és tiszteletre méltó férfiú volt. Ezen a módon, a helyre és a kultúrára
való tekintet nélkül, rendszerint szót lehet érteni az emberekkel. Megnyílnak, beszélni kezdenek, és
ki lehet választani a társalgás folytatásának legkedvezıbb irányát. A mullah, aki több mint negyven
esztendeje volt tagja az iráni klérusnak, ez idı alatt számtalan embernek adott tanácsot a hit
kérdéseiben és magánügyekben, nem esett hát nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen fogva-tartójával
– aki nyilván esküt tett rá, hogy mind az ötükkel végez, ha erre feljebbvalóitól utasítást kap. A távozó
tábornokok azonban nem cselekedtek bölcsen, amikor ıt jelölték ki a feladatra, hiszen a hőségesek,
azok az emberek, akikrıl tudni lehet, hogy életüket alapelvek és gondolatok határozzák meg,
köztudomásúlag mindig fogékonyabbak másoknál a magukéinál különb eszmékre. Az ezredesnek
valójában nem lehetett vívódnivalója, hiszen az iszlám nagy múltú, tiszteletre méltó vallás volt,
ráadásul egyetlen ponton sem érintkezett annak a haldokló rezsimnek az eszmeiségével, amelynek
védelmére ı maga felesküdött.
– Kemény dolog lehetett... ott harcolni, azokban a mocsarakban – mondta neki a mullah néhány
perccel késıbb, amikor szóba kerültek a két iszlám ország kapcsolatai.
 – A háború bőnös dolog, és én sohasem leltem örömömet az ölesben – ismerte el a tiszt.
Majdhogynem úgy viselkedett, mint egy katolikus a gyóntatószékben. Hirtelen megértette az
összefüggéseket mindama dolgok között, amiket az utóbbi évek során tett. Felfogta, hogy miközben
sohasem élvezte, amit csinált, mindinkább megkeményítette a szívét, s végül már nem tett
különbséget bőnösök és ártatlanok, tisztességesek és tisztességtelenek között. Végrehajtotta, amire
utasították, és nem azért, mert úgy gondolta, hogy helyesen cselekszik, hanem mert utasították.
Mindezt most látta át.
– Az ember gyakran elbukik, de a próféta szavai által mindig visszatalálhatunk az irgalmas
Istenhez. Az ember megfeledkezhet a kötelességeirıl, de Allah sohasem feledkezik meg a magáéiról
– mondta a mullah, és megérintette a tiszt karját. – Úgy hiszem, nem ma imádkozott utoljára. Együtt
fogunk könyörögni Allahhoz, és kedves fiam, együtt fogjuk megtalálni a lelke nyugalmát.
Ettıl fogva minden a lehetı legkönnyebben ment. Amikor az ezredes megtudta, hogy a
tábornokok éppen elhagyják az országot, nyomban két okot is talált, hogy együttmőködjék a mullah-
kkal. Nem óhajtott meghalni, és készséggel engedelmeskedett Isten akaratának, hogy életben
maradhasson, és szolgálhasson. Odaadását bizonyítandó két tiszttársát is találkozóra hívta a mullah-
kkal, hogy meghallgassák, mit várnak tılük. Katonaember számára az ilyesmi nem okoz nehézséget:
mindössze a feljebbvalója parancsainak kell engedelmeskednie. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy
bármi mást is tehetnének.
Bagdadban virradt: jó néhány nagy háznak éppen most törték be a kapuját. A katonák egyeseket
ébren találtak, mások részeg álmukat aludtak. Megint mások csomagoltak, és próbálták kitalálni,
hová és miképpen menekülhetnének. Valamennyien késın ébredtek rá, mi történik körülöttük,
márpedig Irakban most egyetlen percen is múlhatott, ki számíthat szerencsés túlélésre és ki erıszakos
halálra. Néhányan ellenállással próbálkoztak, de mindössze egyetlen személy akadt, akinek majdnem
sikerült kivágnia magát szorult helyzetébıl. İt – feleségével együtt – szinte kettéfőrészelte egy AK-
47-esbıl leadott sorozat húsz golyója. A többséget azon mezítlábasán hurcolták ki a várakozó
teherautókhoz. Lecsüggesztett fejük arról árulkodott, hogy tudják: számukra ez a különös dráma
alighanem véget ért.
*
Az iraki taktikai rádiók adásait nem titkosították, úgyhogy a Bagdadhoz közelebb lévı
VIHARSÁV ezúttal minden további nélkül lehallgathatta a kis energiájú VHF-sávon folyó
forgalmazást. Minden egyes adásban több név is elhangzott, ezeket a vevıállomások vissza is
olvasták az adóknak, úgyhogy a határ mellett és a katonai városban dolgozó elektronikus
hírszerzésnek könnyő dolga volt. Az ügyeletesek tájékoztatták feletteseiket, az információkat pedig
mőholdakon keresztül késedelem nélkül továbbították az óceán túlpartjára.
*
Ryan éppen az utolsó szenátort kísérte ki, amikor odalépett hozzá Andrea Price. Cathy épp arra
panaszkodott, hogy nagyon szorítja a cipıje, de az ügynök láttán elhallgatott.
– Sürgıs adás érkezik, elnök úr.
– Irakból? – kérdezte Jack.
– Igen, elnök úr.
Ryan megcsókolta a feleségét.
– Hamarosan felmegyek én is – mondta neki.
Cathy – mi egyebet tehetett volna – bólintott, és a lift felé indult, amely elıtt egy boy várakozott,
hogy felvigye az elnököt és a First Ladyt. A gyerekek mostanra alighanem ágyban voltak. A
leckéjüket megírták, amiben idınként bizonyára testıreik is segítettek nekik. Jack jobbra fordult,
letrappolt a lépcsın, és végül kilépett az épületbıl. A nyugati szárnyba tartott, a térképterembe.
– Nos, halljam – rendelkezett az elnök.
– Elkezdıdött – mondta Ed Foley egy falra szerelt tévékészülék képernyıjérıl.
Az iraki állami televízió új napra és vadonatúj valóságra ébredt, amelyet sietve üdvözölt is. Ez
már akkor nyilvánvaló volt, amikor a bemondók elıször is Allah áldását kérték, s csak azután láttak
hozzá a hírek ismertetéséhez. Ez nem elıször történt, de ádáz lelkesedésük egyértelmően újdonság
volt. Közölték, hogy az iraki fegyveres erık átvették a hatalmat, és rendkívüli állapotot hirdettek.
Forradalmi igazságtételi tanács alakult, és mindazokat, akik bőnöket követtek el a nép ellen, ırizetbe
vették: az illetık felett honfitársaik mondják majd ki az ítéletet. (A „nép ellen elkövetett bőnök”
kifejezés igencsak homályos volt, de mindenki tudta, hogyan értse.) A nemzetnek elsısorban
nyugalomra van szüksége – tudatta a televízió, közölte továbbá, hogy holnap országos munkaszünet
lesz, és csak a legfontosabb közszolgálati feladatokat ellátó polgároknak kell felvenniük a munkát.
Legyen ez az imádság és a megbékélés napja, tanácsolták az embereknek. A külföldnek az új rezsim
békét ígért, más szóval: ezen a napon a világnak is volt min gondolkodnia.
*
Ami Daryaeit illeti, ı már éppen eleget törte a fejét az új helyzeten. Sikerült három órát aludnia,
mielıtt felkelt volna, hogy elmondja a reggeli imát. Mint megállapította, kora elırehaladtával egyre
kevesebb alvásra van szüksége. Mivel kevés ideje volt hátra, talán porhüvelye is megértette, hogy
már nem ér rá a pihenésre. Álmodni mindazonáltal álmodott – döglött oroszlánokkal. Az oroszlán a
sah rendszerét is jelképezte, és az oroszlánok bizony elpusztíthatok. Ezek az állatok valaha
csakugyan éltek Iránban – az egykori Perzsiában –, de már az ókorban kipusztították ıket. A türelem
és a kíméletlenség együtt végzett az oroszlánok másik fajtájával – a Pahlavi-dinasztiával – is, és
Daryaeinek ebben is volt szerepe. Ez a szerep nem mindig volt magasztos, egyszer elrendelt és
irányított egy különlegesen kegyetlen akciót is: gyújtóbombákkal elhamvasztatott egy színházat...
azok, akik odabent voltak, többre tartották a nyugati dekadenciát, mint az iszlám hitet. Százak haltak
rettenetes halált, de... de szükség volt rá, hiszen ami történt, része volt a hadjáratnak, amely
visszavezette népét és országát az igaz ösvényre. Bár idırıl idıre imádkozott, hogy Allah
megbocsássa neki a kioltott életeket, valójában nem bánta meg, amit tett. A hit eszközének tekintette
magát, és a hit védelmében a Szent Korán is szükségesnek tartotta a háborút, a szent háborút.
Úgy találta, az oroszlánokkal vívott küzdelem fölöttébb hasonlít a sakkra: még a legerısebb
teremtményeket is kicselezhetik náluk gyengébbek, ha az idı és a helyzet nekik kedvez. Ezt a
tanulságot vonta le az eddigiekbıl – s a továbbiakban is érvényesíteni akarta. Miután befejezte az
imádkozást, felhívta Badraynt. A fiatalabb férfi ügyes taktikus, és az információk tapasztalt győjtıje
volt. Az ajatollah-nak szüksége volt egy tanult stratéga irányítására, és biztosra vette, hogy hasznát
veszi majd Badrayn segítségének.
*
Ryan egy órán át konzultált hazájának legjobb politikai szakértıivel, s a megbeszélés során arra
jutottak, hogy az elnök az égvilágon semmit sem tehet. A helyzet arra ítélte, hogy egyszerően várjon,
figyeljen, és próbálja értelmezni az eseményeket. Erre Amerika bármely polgára képes volt, de a
vezetı szakértık rendelkeztek azzal az elınnyel, hogy valamivel gyorsabban várhattak, figyelhettek
és elemezhettek, mint bárki más – legalábbis ezzel nyugtatgatták magukat. Mindezt természetesen az
elnök helyett tették, Ryan tehát kisétált a térképterembıl, felballagott a lépcsıkön, és a járda feletti
tetı alól kilépett a hideg esıbe.
– Ez majd elintézi a maradék havat – jelentette ki Andrea Price. İt magát is meglepte, hogy
kérdezetlenül hangot adott a véleményének.
Ryan felé fordult, és elmosolyodott.
– Maga nálam is keményebben dolgozik, Price ügynök, maga tipikus...
– Nı? – kérdezte Andrea fáradt mosollyal.
– Kénytelen voltam teret engedni hímsovinizmusomnak, bocsánatát kérem, hölgyem. Elnézést,
éppen megkívántam egy cigarettát. Évekkel ezelıtt leszoktam róla, Cathy kényszerített rá. Többször
is – tette hozzá derősen. – Bizony olykor nem könnyő orvosnı férjének lenni.
– Házasnak lenni önmagában sem könnyő – mondta Price, aki a hivatásához ment feleségül, és
akinek ezt a lépését két kapcsolatának kudarca is igazolta. Legnagyobb problémája az volt – már ha
ez annak tekinthetı –, hogy azt, ahogyan a szakmáját imádta, csak a férfiaktól veszik természetesnek.
Ezt a meglehetısen egyszerő tényt azonban udvarlói – egy jogász és egy reklámszakember –
képtelenek voltak felfogni.
– Miért csináljuk mi ezt? – kérdezte Ryan.
Price különleges ügynök sem tudta. Számára az elnök szükségképpen apafigura volt, az a férfi,
akinek mindenre tudnia kellett a választ, de a testırségnél töltött évek során rájött, hogy ez nem így
van. Emlékezett, hogy kislánykorában apja mindenre tudott kádenciát, vagy legalábbis úgy tőnt,
hogy tud. Aztán felnıtt, befejezte tanulmányait, belépett a szolgálathoz, gyorsan felkapaszkodott a
meredek és síkos ranglétrán, és közben valamiképpen eltévedt az életben. Most, hogy pályája
csúcsára ért, és a nemzet „atyja” mellett teljesített szolgálatot, már tudta, hogy az élet nem engedi,
hogy az ember megtudja, amit tudni akar, és amit tudnia kellene. A munkája igencsak igénybe vette,
de úgy látta, az elnök dolga összehasonlíthatatlanul nehezebb, és talán jobb volna, ha Ryan nem ez a
kedves és tisztességes úriember lenne, hiszen itt egy csirkefogónak jóval több esélye lenne a
túlélésre...
– Semmi válasz? – mosolygott az esıbe Ryan. – Szerintem magának erre a kérdésre azt kellene
válaszolnia, hogy valakinek ezt is meg kell csinálnia. Jézusom... épp az imént próbáltam meg
elcsábítani harminc szenátort. Érti? Elcsábítani... – ismételte meg Jack. – Mintha lányok volnának,
én meg egy afféle fickó... akinek egy kurva ötlete sincs. – Hirtelen elhallgatott, majd maga is
csodálkozott azon, amit mondott. Fejét csóválva mentegetızött: – Ne haragudjon.
– Semmi baj, elnök úr, hallottam én már ilyet, még elnöktıl is.
– Maga kivel szokott beszélgetni? – kérdezte Jack. – Valamikor régen én az apámmal
beszélgettem, a papommal, aztán James Greer-rel, amikor neki dolgoztam, és Rogerrel – néhány
héttel ezelıttig. Most mások kérnek tanácsot tılem. Annak idején Quanticóban a tisztiiskolán
mondták nekünk, hogy a parancsnok nagyon magányos tud lenni... hát bizony nem vicceltek.
– De önnek fantasztikus felesége van, uram – jelentette ki Price. Mindkét házasfelet irigyelte.
– Mindig kell lennie valakinek, aki okosabb az embernél, akitıl tanácsot kérhetünk, ha nem
vagyunk biztosak a dolgunkban. És most mások jönnek hozzám, én pedig nem vagyok elég okos
ehhez. – Ryan elhallgatott, s csak most jutott el agyáig Price iménti mondata.
– Igaza van, csak Cathy túlságosan elfoglalt, hogy még a magam bajaival is terheljem.
Price engedélyezte magának, hogy nevessen.
– Ön csakugyan férfisoviniszta, fınök! – Ryan hirtelen feléje fordult.
– Ne haragudjon, Ms. Price! – mondta. Hangja elıször mintha bosszúsnak tőnt volna, de aztán
elnevette magát. – Nehogy elárulja a sajtónak, hogy ezt mondtam!
– Uram, én a riportereknek azt sem mondom meg, hol a vécé. – Az elnök ásított.
– Hogy fest a holnapi nap?
– Ön egész nap az irodájában lesz, gondolom, ez az iraki ügy tönkrevágja a délelıttjét. Én holnap
korán leteszem a szolgálatot, még délután. Most pedig bejárom a házat, megnézem, jól ırzik-e a
gyerekeket. Lesz még egy megbeszélésünk, ki kéne találnunk, hogyan hozhatjuk-vihetjük a
SEBÉSZ-t helikopter nélkül...
– Fura ügy, mi? – vetette közbe Ryan.
– Az itteni rendszer igazából sohasem tette lehetıvé, hogy a FLOTUS-nek valódi munkája legyen.
– És még milyen munkája, a szentségit! Tíz éve többet keres, mint én, leszámítva, amikor
értékpapírokkal kereskedtem. Egyébként az újságok még ezt sem szimatolták ki. Remek orvos.
Csapong – állapította meg magában Price, és az elnök csakugyan túlságosan fáradt volt, semhogy
módszeresen gondolkodhatott volna. Elnökökkel is megesik az ilyesmi. Andrea többek közt ezért is
volt mellette.
– Roy Altman azt mondja, a betegei szeretik – jegyezte meg Price. – Mindenesetre most megyek
és körülnézek a gyerekeknél, mindenért, ami a családjával kapcsolatos, én felelek. Ön mellett a
holnapi nap nagy részében Raman ügynök lesz. Elı fogjuk léptetni, remekül végzi a dolgát.
– İ volt az, aki azon az elsı éjszakán álcázásul tőzoltóköpenyt terített rám?
– Ön tudja? – kérdezett vissza Price.
 – Annyira buta azért nem vagyok, Andrea.
Azért mégsem volna jó, ha a POTUS valami csirkefogó lenne – gondolta magában az ügynök.
20. Viszonylatok
Patrick O’Day özvegyember volt, kései házassága váratlanul és megrázó módon ért véget. Két és
fél éve történt. Felesége ugyancsak a testület tagja volt, a laborrészlegben dolgozott, igazságügyi
szakértıként. Gyakran kellett elutaznia hivatalos ügyekben, míg aztán egy délután a repülıgépe,
amelyen Colorado Springsbe tartott, azóta is tisztázatlan okból lezuhant. Ez lett volna az elsı külsı
helyszíni feladata, mióta visszatért a szülési szabadságról. Megan, a kislányuk akkor tizennégy hetes
volt.
O’Day kilépett háza ajtaján, kinyitotta sáros terepjárója ajtaját, gondosan becsatolta Megant az
ülésbe, aztán elhelyezte kettejük között a kislány uzsonnás-táskáját és a takaróját. Reggel fél hét volt,
és ma egy új óvodába indultak. O’Day nem állhatta meg, hogy ne vessen egy pillantást Meganre,
mielıtt beindította a motort. A kislány szakasztott anyja volt. Az apában ez nap mint nap tudatosult,
ilyenkor az ajkába harapott, behunyta a szemét, megrázta a fejét, s arra gondolt, vajon miért
csapódott a földhöz az a 737-es, amelynek 18/F ülésén épp az ı felesége ült...? Deborah, akit
mindössze tizenhat hónappal azelıtt vett el...
Az új óvoda jobban útba esett neki a munkahelye felé menet, és a szomszédjai, akik iker fiaikat
járatták oda, ugyancsak dicsérték. Ráfordult a Ritchie Highwayre, és hamarosan megtalálta az óvoda
épületét. Átellenben már nyitva volt egy reggelizı, ahol magához vehetett egy jó adag kávét, amelyet
aztán a munkahelye felé ivott meg. Hétmérföldes Lépések, gondolta. Kedves név egy óvodának.
Micsoda egy meló ez is, tőnıdött, miközben beállt a parkolóhelyre. Marlene Daggett reggel hatra
járt be, hogy a Washingtonba tartó tisztviselık idıben leadhassák neki a gyerekeiket. Mivel Megan
most jött elıször a Hétmérföldesbe, a bejáratnál várta.
– Jó reggelt, Mr. O’Day! Te pedig ugye Megan vagy? – üdvözölte ıket a korai órához képest
meglepı lelkesedéssel. Megan maga nyugtalan volt kissé, felnézett apjára, aztán amikor ismét az
óvónıre pillantott, nagy meglepetés érte. Marlene valahonnét egy mackót varázsolt elı. – İt is
Megannek hívják, és a te mackód, egész mostanáig rád várt. – Mrs. Daggett az FBI-ügynökre
pillantott, és a tekintete ezt mondta: ez mindig bejön... – Takaród is van? – kérdezte a kislánytól.
O’Day átadta az őrlapokat, amelyeket az este töltött ki.
– Tessék, asszonyom.
A Hétmérföldesben ügyeltek a formaságokra, és bizonyos szabályokat szigorúan betartottak.
O’Day maga sem tudta, miféléket, ezekrıl ugyanis Mrs. Daggett véletlenül sem beszélt. Nem
említette például, hogy az elnöki testırség gondosan ellenırizte az FBI-ügynök személyazonosságát .
O’Day visszament a kocsijához. Bujkált benne egy kis fájdalom, amelyet mindannyiszor érzett, ha
otthagyta valahol – bárhol, bármikor – a kislányát, és átkanyarodott a szemközti kávézó elé, hogy
megvegye az útravaló kávét. Kilenc órakor értekezlete volt, amelyen a capitoliumi esettel
kapcsolatos újabb fejleményeket és információkat tekintették át. Utána mindenféle adminisztratív
piszmogás következett, ami arra mindenesetre jó volt, hogy idıben elmehetett Meganért. Negyven
perc múlva befordult az FBI-központ elé, amely a Pennsylvania és a Tizedik sugárút sarkán állt.
Állandó parkolóhelye volt – a beosztása miatt kapta. Kiszállt, és elindult az épületben lévı pisztoly-
lıtér felé: ma reggel itt kezdett.
O’Day cserkészkora óta mesterlövész volt, és most már több FBI-ügynök „vezetı lıkiképzı
instruktora” is, ami annyit jelentett, hogy kiképzéseket tartott kollégái számára. A lövészet a
rendırök életének mindig is fontos része volt – az azonban szinte alig fordult elı, hogy valamelyikük
indulatból használta volna oldalfegyverét.
Ebben a napszakban a lıtéren általában kevesen tartózkodtak – O’Day fél nyolc elıtt öt perccel
érkezett meg. Vételezett két doboz 10 milliméteres üreges hegyő Federal lıszert 1076-os acélszínő
Smith & Wessonjába, aztán néhány „Q” típusú lılappal és egy fülvédıvel bevonult az egyik
lıállásba. A „Q” úgynevezett anatómiai lılap volt: különbözı színekkel feltüntette az emberi test
legfontosabb részeit.
 Ezekben a pillanatokban a felügyelı agya más üzemmódra váltott. Már nem a lılapot látta: a
Zsivánnyal nézett farkasszemet. Egy valóságos Rosszfiúval. Azzal a fajtával, aki valamelyik
informátor jelenlétében kijelenti, hogy soha többé nem akar rács mögé kerülni, ıt ugyan nem kapják
el élve. Hosszú pályafutása során O’Day számtalanszor hallotta ezt a fordulatot, és valahányszor erre
módja volt, meg is tett mindent, hogy a Rosszfiú állhassa a szavát... csakhogy a rosszfiúk, ha valódi
veszélybe kerültek, többnyire összeomlottak, eldobták a pisztolyukat, sıt olykor sírva is fakadtak.
Az a Rosszfiú azonban, akivel a felügyelı most nézett farkasszemet, komolyan gondolta. Túszt
ejtett... talán egy gyereket... talán a kis Megan O’Dayt... A felügyelınek erre a gondolatra
összeszőkült a szeme. A Rosszfiú pisztolyt nyom Meg fejéhez...
A filmekben a Rosszfiú ilyenkor ráparancsol az emberre, hogy dobja el a pisztolyát. A valóság
azonban más: ha a rendır ilyenkor engedelmeskedik, bizonyosan meghal, és meghal a túsz is. Aki
túszejtıvel beszél, ebbıl kell, hogy kiinduljon. Beszéljen nyugodtan, érveljen, próbálja békítgetni,
várja ki, míg megnyugszik egy kicsit, csak annyira, hogy a Rosszfiú elvegye a pisztolyt a túsz feje
mellıl. Órákig is eltarthat, de elıbb vagy utóbb bekövetkezik...
A lılap ebben a pillanatban a felügyelı felé fordult. O’Day egy követhetetlenül gyors mozdulattal
kirántotta pisztolyát a tokból, jobb lába elıremozdult, teste elfordult, kissé meggörnyedt, jobb keze
pedig megmarkolta a pisztoly gumimarkolatát tartó balját. Abban a pillanatban, amikor perifériális
látása érzékelte, hogy az irányzék, a célgömb és a célalak feje egy vonalba kerültek, kétszer egymás
után meghúzta az elsütı-billentyőt. Olyan gyorsan tüzelt, hogy az elsı hüvely még földet sem ért,
amikor a pisztoly már kivetette a másodikat. O’Day oly sok éve gyakorolta ezt, hogy a két dörrenés
szinte egybekeveredett a levegıben, és csak a hüvelyek földre koppanása után megérkezı visszhang
árulta el, hogy két lövés esett. Ekkorra azonban a célalak fején, egymástól alig egyhüvelyknyire, már
két lyuk sötétlett, az egyik a két szem között, a másik valamivel felette. A lılap, alig egy
másodperccel azután, hogy szembefordult a lövésszel, kecsesen oldalra billent, jelezvén, hogy a
célszemély a földre került.
Jól van...
– Úgy tőnik, ezt elkapta... – hallotta O’Day a háta mögül. A felügyelı az ismerıs hang hallatán
visszatért a valóságba.
– Jó reggelt, igazgató úr! – köszönt.
– Üdv, Pat – felelte Murray. Tátogott, mert a füle bedugult: a fülvédıt a kezében lóbálta. – Ez
aztán a gyorsaság! Túszt mentett?
– Próbálok felkészülni a lehetséges legrosszabbra.
– A kislányára gondol, igaz? – kérdezte Murray és bólintott. Minden zsaru ezt teszi, hogy elég
fontosnak érezze a cél leküzdését. – Nos, ennek a Rosszfiúnak annyi. Megmutatná még egyszer?
Két perccel és húsz lövéssel késıbb a célalak feje helyén kerek lyuk tátongott. Murray a szomszéd
lıállásban buzgón gyakorolta a szokványos Jeff Cooper-technikát (gyors egymásutánban két golyót a
mellébe, aztán egy lassabb, gondosan célzott lövést a fejébe). Miután mindketten meggyızıdtek
arról, hogy ellenfeleik halottabbak már nem is lehetnének, hozzáláttak, hogy megbeszéljék az aznapi
tennivalókat.
– Van valami újság? – kérdezte az igazgató.
– Semmi, uram. Befut még néhány kihallgatási jegyzıkönyv a japán géppel kapcsolatban, de
semmi különös nincsen bennük.
– És mi van Kealtyvel?
O’Day megvonta a vállát. Nem vehetett részt a nyomozásban, de azért naponta megkapta róla az
összefoglalókat. Egy ilyen horderejő ügyrıl mindenképpen jelentést kellett küldeni egy magasabb
fórumnak, és bár a vizsgálatot egy ad hoc nyomozócsoport folytatta, az újabb információkat az
igazgató titkárságára is eljuttatták. Ahol aztán a portyázó nyomozók csoportvezetıje is átlapozhatta...
– Dan – mondta O’Day –, éppen elegen jártak Hanson miniszter irodájában, azt a levelet bárki
kihozhatta onnét. Feltéve persze, hogy volt ilyen levél – ámbár a mieink úgy gondolják, hogy
valószínőleg volt. Hanson mindenesetre többeknek is beszélt róla, nekünk legalábbis ezt mondták.
 – Szerintem ez az egész ügy szép lassan elalszik majd.
*
– Jó reggelt, elnök úr!
– Maga Raman? – kérdezte Ryan.
– Igen, uram – felelte Aref Raman különleges ügynök. Száznyolcvan centiméter magas, erıs
testalkatú férfi volt. Inkább súlyemelı, mint futó – gondolta Jack, de aztán eszébe jutott, hogy a
testır a golyóálló mellény miatt látszik ekkorának. A szolgálat számos tagja viselt ilyet. Az ügynök
korát az elnök harminc évre becsülte. Raman jó arcú, barna bırő, szerény mosolyú fiatalember volt,
a SEBÉSZ szeméhez hasonló kék szemmel. – A VÍVÓMESTER elindult az irodájába – szólt bele a
mikrofonjába.
– Milyen név ez a Raman? – tudakolta Ryan a lift felé menet.
– Anyám libanoni, apám iráni. Hetvenkilencben vándoroltunk be, amikor a sah bajba került.
Apám annak a rendszernek volt az embere.
– No és mi a véleménye az iraki helyzetrıl?
– Uram, én már szinte az anyanyelvemet is elfelejtettem – mosolygott az ügynök.
– Mit végzett?
– Jogra jártam, a Duke Egyetemen, de úgy döntöttem, nem akarok jogász lenni. Idıvel kezdtem
úgy érezni, hogy a bőnözık egyáltalán nem érdemlik meg, hogy jogaik legyenek, ezért elhatároztam,
hogy rendır leszek. Aztán beléptem a szolgálathoz.
– Nıs? – kérdezte Ryan, mert szerette tudni, kik veszik körül. Ez bizonyos szempontból egyszerő
udvariasság volt tıle, de nemcsak ezért érdeklıdött. Úgy gondolta, hogy azokat az embereket, akik
az ı életének megoltalmazására esküdtek, nem kezelheti egyszerő alkalmazottakként.
– Nem találtam még meg a megfelelı lányt... legalábbis egyelıre.
– Muzulmán?
– A szüleim azok voltak, de miután láttam, mennyi szenvedést okozott nekik ez a vallás, nos... –
itt elmosolyodott – áttértem egy másikra. Azt mondják rólam, kosárlabdahívı vagyok... A Duke
minden meccsét megnézem a tévében. Szégyen, gyalázat, hogy az Oregon az idén ilyen erıs, de hát
ez már csak így van, mit tehetünk.
– Azt mondta, Aref a keresztneve? – kérdezte az elnök.
– Tulajdonképpen igen, de a többiek Jeffnek szólítanak. Ezt könnyebb kimondani – felelte
Raman. Nyílt az ajtó, az ügynök pedig az elnök elé lépett, hogy eltakarja testével. Odakint egy
egyenruhás testır és két másik ügynök ırködött, Raman mindhármukat ismerte látásból.
Odabiccentett nekik, majd a háta mögött Ryannel kilépett az ajtón. Nyugati irányba, a tekepálya és
az asztalosmőhelyek felé vezetı oldalfolyosón indultak el.
– Nos, Jeff, úgy tőnik, nem lesz nehéz napunk – közölte Ryan, méghozzá teljesen feleslegesen,
mert a testırség elıbb értesült a napirendjérıl, mint ı maga.
– Talán nekünk nem – hangzott a válasz.
Az Ovális Irodában többen is várták Ryant. A testırség már korábban ellenırizte ıket: fegyvert,
sugárzó anyagot kerestek náluk.
Ott volt a Foley házaspár, Bert Vasco, Scott Adler és még valaki, aki, amikor az elnök belépett,
felállt.
– Ben! – lepıdött meg Ryan. A magával hozott iratokat az asztalra tette.
– Jó reggelt, elnök úr! – köszöntötte mosolyogva dr. Ben Goodley.
– A ma reggeli tájékoztatót Ben tartja – magyarázta Ed Foley. Mivel a látogatók nem mindegyike
tartozott a belsı körhöz, Raman a helyiségben maradt: elejét veendı, hogy valaki esetleg átvesse
magát a dohányzóasztalon, és megpróbálja megfojtani az elnököt. Ahhoz, hogy valaki öljön, nem
kell tőzfegyverének lennie. Egy megfelelı fizikumú ember néhány hét alatt elsajátíthat annyit a
harcmővészetekbıl, hogy végezni tudjon egy felkészületlen áldozattal. A szolgálat tagjai ezért a
pisztolyukon kívül maguknál hordtak egy úgynevezett „viperát” – a rendırségnél rendszeresített
teleszkópos acélbotot – is. Raman amerikai rendıri kiképzésben részesült, és ragyogóan megállta a
helyét éles helyzetekben; többnyire pénzhamisítási ügyeken dolgozott. Remek lövész volt, és
fegyelmezett gondolkodású ember.
Az utóbbi már tanulóéveiben is jellemzı volt rá, dicsérettel diplomázott a Duke-on, jelesnél
rosszabb jegyet sohasem kapott. Mindennek tetejében versenyszerően birkózott is. Egy nyomozó
nagy hasznát veszi, hajó a memóriája – és az övé igencsak jó volt. Fotografikus emlékezete korán
felhívta rá a szolgálat vezetıinek figyelmét, hiszen az elnököt védı ügynököknek azonnal fel kell
ismerniük bárkit, aki szerepel a testırség fotónyilvántartásában. Valahányszor az elnök sok emberrel
kerül fizikai közelségbe, az ügynökök effajta képek sokaságát viszik magukkal...
Durling elnöksége idején történt, hogy Ramant, aki akkoriban beosztott ügynökként szolgált St.
Louis-ban, kivezényelték egy jótékonysági rendezvényre, ahol azonosított és feltartóztatott egy
gyanús fickót. Az illetı az elnökre pályázott, és egy automata 22-es volt a zsebében. Raman olyan
észrevétlenül és ügyesen emelte ki az emberét a tömegbıl, hogy az újságok sohasem szereztek
tudomást az esetrıl. Az effajta diszkrét intézkedésre a szolgálat mindig is nagy súlyt helyezett. Az
önjelölt merénylı végül egy missouri elmegyógyintézetben kötött ki. A fiatal ügynököt az Isten is
elnöki testırnek teremtette, ezért a szolgálat akkori vezetıje, miután átnézte az ügy aktáit, Durling
elnökké választása után nem sokkal áthelyeztette Ramant a testülethez.
– Ami Irakot illeti, a földön semmink sincsen – jelentette ki Mary Pat.
– Vannak viszont jó elektronikus hírszerzési adataink – kapcsolódott be a beszélgetésbe Goodley.
– A Nemzetbiztonsági Ügynökség igazán mindent megtesz értünk. A Baath Párt egész vezetését
sittre vágták, és nem gondolom, hogy mostanában kikerülnének onnét, de ha mégis, vízszintesen és
lábbal elıre.
– Irakot eszerint tökéletesen lefejezték?
– Ezredesekbıl és alacsonyabb rangú tábornokokból létrejött egy katonai kormányzótanács.
Délután egy iráni mullah társaságában mutatta ıket a tévéjük. Ez nem lehet véletlen – jelentette ki
határozottan Bert Vasco. – Ez legalábbis annyit jelent, hogy kibékültek Iránnal, de végsı soron akár
a két ország egyesülésére is sor kerülhet. Néhány napon, de legfeljebb két héten belül megtudjuk.
– És a szaúdiak? – kérdezte Ryan.
– Piszok idegesek, Jack – felelte azonnal Ed Foley. – Alig egy órája beszéltem Ali herceggel.
Egyik napról a másikra összehoztak egy gazdasági segélyprogramot, hogy megvegyék maguknak a
bagdadi rezsimet, méghozzá akkorát, hogy a mi államadósságunkat is ki lehetne fizetni belıle.
Ekkora hitelt még soha a büdös életben senkinek nem ajánlottak fel, az irakiak azonban nem veszik a
lapot. Ez megdöbbentette a rijádiakat. Irak mindig is kész volt üzletet kötni. Most nem.
Ryan tudta, hogy ez az Arab-félsziget valamennyi államát megrettenti majd. A Nyugat sohasem
fogta fel, hogy az arabok mindenekelıtt üzletemberek. Nem ideológusok, nem fanatikusok, nem
eszelısök, hanem üzletemberek. Kereskedıik már az iszlám elıtti idıkben is járták a tengereket, bár
Amerikának ez legfeljebb a „Szindbád, a tengerész” filmsztori újabb és újabb változatai nyomán
juthatott volna eszébe. E tekintetben – bár más nyelven beszélnek, másként öltözködnek és más a
hitük – nagyon is hasonlítanak az amerikaiakhoz, s miként az amerikaiak, ık sem értik azokat, akik
nem akarnak üzleteket és megállapodásokat kötni, valamiféle kölcsönösen elınyös helyzetet
teremteni.
– Teheránból mi hír? – kérdezte ezután Jack.
Ben Goodley úgy gondolta, a kérdésre neki kell választ adnia.
– A hivatalos hírmősorok üdvözlik a fejleményeket... a szokásos békeajánlatot és a barátság
megújítását, de ez minden. Mármint hivatalosan. Nem hivatalosan viszont élénk kommunikáció
folyik, mindenféle adásokat fogunk. Bagdadból instrukciókat kérnek, és Teheránból meg is kapják
ıket: az intelmek pillanatnyilag úgy hangzanak, hogy az irakiak hagyják lecsillapodni a kedélyeket.
A forradalmi bíróságokkal még ráérnek. Egy csomó mohamedán papot látunk a tévében, szeretetet és
szabadságot prédikálnak... de szépen is beszélnek! Aztán amikor majd megkezdıdnek a perek, és
egymás után állítják kivégzıosztag elé az embereket, teljessé válik a hatalmi vákuum.
 – Irak pedig valószínőleg az irániak kezére jut... vagy ha mégsem, Teherán úgy rángatja majd az
irakiakat, mint a marionettfigurákat – egészítette ki Vasco a legfrissebb hírszerzési jelentéseket
lapozgatva.
– Goodleynak alighanem igaza van. Elnézést, elnök úr, én most látom elıször ezeket a lehallgatott
anyagokat... de a politikai eseményekre odafigyeltem. Ez az anyag többet mond nekem, mint
gondoltam.
– Ezzel azt óhajtja mondani, hogy többet, mint énszerintem? – kérdezte Goodley, a CIA aznapi
ügyeletes tisztje.
Vasco, anélkül hogy felnézett volna, bólintott.
– Meglehet. És ez nem jót jelent – mondta komoran.
– A szaúdiak még ma kérni fogják, hogy segítsünk nekik – jelentette ki Scott Adler. – Mit
válaszoljak?
– Továbbra is eleget teszünk a királyság iránti kötelezettségeinknek. Ha szükségük van ránk, a
rendelkezésükre állunk, most és bármikor – vágta rá Ryan. Utóbb ıt magát is meglepte, hogy válasza
mennyire reflexszerő volt. Két másodperccel ezután arra gondolt: íme, az Egyesült Államok teljes
katonai és erkölcsi erejével kiálltam egy tılünk hétezer mérföldnyire lévı, és még csak nem is
demokratikus ország mellett.
Adler szerencsére kisegítette:
– Tökéletesen egyetértek, elnök úr, nem tehetünk mást.
Az összes jelenlévı helyeslıén bólogatott, még Ben Goodley is.
– Nyugodtan megtehetjük. Ali herceg ért bennünket, és meg tudja értetni a királlyal, hogy
komolyan mondjuk, amit mondunk.
– A következı tennivalónk, hogy tájékoztassuk Tony Bretanót – mondta Ed Foley. – Egyébként
igen rátermett ember, tudja, kire hallgasson – fordult az elnökhöz. – Tervez kormányülést a
kérdésrıl?
Ryan a fejét rázta.
– Nem. Azt hiszem, nem szabad túlságosan nagy feneket kerítenünk a dolognak. Amerika
figyelemmel kíséri a térség fejleményeit, de izgalomra semmi okunk. Scott, maga az emberei útján
tájékoztassa a sajtót.
– Rendben – felelte a külügyminiszter.
– Ben, maga mostanában mivel foglalkozik Langleyben? – érdeklıdött az elnök.
– Fogták magukat, és elıléptettek, a mőveleti központ egyik fınöke vagyok.
– Tetszett a tájékoztatója – mondta a fiatalembernek Ryan, majd a CIA igazgatójához fordult: –
Ed, Goodley mostantól nekem dolgozik. Szükségem van egy hírszerzıre a házban, akivel szót tudok
érteni.
A megbeszélés során Aref Raman némán állt. A fehérre festett falnak támaszkodott, szeme
automatikusan hol az egyik, hol a másik látogatóra rebbent. Arra tanították, hogy senkiben se bízzék,
kivéve talán az elnök feleségét és a gyerekeit. Senki másban. İbenne természetesen mindenki
megbízott, beleértve azokat is, akik arra tanították, hogy senkiben se bízzék... mert hát mindenkinek
szüksége van valakire, akiben megbízhat.
Tudta, hogy minden az idızítésen múlik. Amerikai neveltetése és kiképzése többek közt arra is
megtanította, hogy türelmesen kivárja, míg elkövetkezik a megfelelı alkalom. A Föld túlsó felén
azonban olyan események történtek, amelyek közelebb hozták ezt a bizonyos alkalmat. Milyen
groteszk, gondolta, hogy miközben ı Isten küldetését készül teljesíteni, minden, ami a küldetés
végrehajtásához szükséges, közvetlenül magától a Nagy Sátántól való. A Nagy Sátán pedig ebben az
egyetlen emberben testesül meg, aki azzal tenné a legnagyobb szolgálatot Allahnak, ha a megfelelı
pillanatban távozna az élık sorából. A pillanat kiválasztása lesz a legnehezebb, így aztán Raman
húsz év után úgy gondolta, hogy akár el is kezdhetne foglalkozni a dologgal, amely nem volt teljesen
veszélytelen, ı azonban úgy vélte, hogy nem is túlságosan veszélyes.
*
 – Vakmerı célkitőzés – mondta nyugodtan Badrayn, pedig valójában minden volt, csak nyugodt
nem.
– A Föld nem az alázatosak öröksége – felelte Daryaei, aki most elıször beszélt élete nagy
tervérıl valakinek, aki nem tartozott a mullah-kból álló belsı körbe.
Mindkettıjüknek nehezére esett, hogy úgy viselkedjenek, mint a pókerjátékosok, hiszen olyan
tervrıl beszéltek, amely megváltoztathatta a világ arculatát. Daryaei több mint egy emberöltı óta ezt
csiszolgatta, ezért munkálkodott, ez tette volna fel a koronát minden eddigi cselekedetére. Ha sikerül
megvalósítania, teljesül az álma, és nevét a prófétáéval együtt emlegették volna: az iszlámot akarta
egyesíteni – legközelebbi hívei körében legalábbis többnyire így fogalmazott.
Badraynt csak a hatalom érdekelte. Az ı szemei elıtt egy új szuperhatalom megteremtése
lebegett, amelynek központja az Öböl térsége lett volna. Egy államé, amely óriási gazdasági
hatalommal és sok száz milliós népességgel rendelkezik, amely minden tekintetben önellátó, s amely
képes rá, hogy Afrika és Ázsia irányába is terjeszkedjék.
– Vakmerı, de megvalósítható – mondta ki némi tőnıdés után.
– Egyedülálló történelmi pillanat ez – jelentette ki az ajatollah. A Nagy Sátán gyenge. – Politikai
eszmecserék során nem szívesen élt effajta ideologikus fordulatokkal, de néha nem tudta elkerülni. –
A Kisebb Sátán elpusztult, iszlám utódköztársaságai pedig megértek rá, hogy érett gyümölcsként az
ölünkbe hulljanak. Mindössze annyi hiányzik, hogy ráébredjenek, kik is valójában – és vajon kell-e
jobb azonosságtudat, mint a szent hit követıi közé tartozni?
Ebben tökéletesen igaza is volt, Badrayn pedig egy néma bólintással jelezte egyetértését. A
Szovjetunió összeomlott, a helyén létrejött az úgynevezett Független Államok Közössége, mindez
azonban csak vákuumot teremtett, amelyet azóta sem töltött ki semmi. A déli „köztársaságok” karéja
gazdaságilag még kötıdött Moszkvához, az egész azonban leginkább egy sor egymáshoz kapcsolt
szekérre emlékeztetett, amelyet egy döglıdı ló vonszol. Ezeknek a gazdaságilag életképtelen
államoknak most új patrónusra volt szükségük, amely átvezetheti ıket az új évszázadba.
– Az akadály Amerika, de ezt aligha nekem kell elmondanom önnek – fejtegette teljesen
feleslegesen Badrayn. – Amerika pedig túlságosan nagy és erıs, hogy el lehessen pusztítani.
– Én már találkoztam ezzel a Ryannel. De elıször maga mondja el, mit gondol róla.
– Nem ostoba és nem gyáva – kezdte megfontoltan Badrayn. – Fizikai bátorságának is tanújelét
adta, és a hírszerzés terén ugyancsak komoly tapasztalatokkal rendelkezik. Képzett ember. A
szaúdiak és az izraeliek egyaránt megbíznak benne. Az oroszok ismerik és respektálják.
(Pillanatnyilag ez a három ország volt a legfontosabb.)
– Folytassa!
– Ne becsülje le ıt! Ne becsülje le Amerikát sem! Mindketten tapasztalhattuk, mi történik
azokkal, akik elkövetik ezt a hibát – folytatta Badrayn.
– Csakhogy amilyen állapotban Amerika jelenleg van...
– Annak alapján, amit megtudtam, nekem úgy tőnik, hogy Ryan keményen dolgozik az amerikai
kormányzat újjáteremtésén. Ez óriási feladat, de Amerika alapjában véve stabil ország.
– És mi a helyzet abban az utódlási ügyben?
– Azt sajnos egyszerően nem értem – vallotta be Badrayn. – Nem olvastam elég cikket róla, hogy
megértsem a lényeget.
– Találkoztam Ryannel – ismételte meg Daryaei, és hozzálátott, hogy kifejtse saját nézeteit. –
Szerintem segéderı, semmi több. Erısnek látszik, de nem az. Ha erıs volna, nyíltan szembeszállna
ezzel a Kealtyvel. Az a fickó áruló, nemde? Ennek azonban nincsen jelentısége. Ryan mindössze
egyetlen ember, Amerika is csak egyetlen ország.
Mindkettıt meg lehet támadni, egyszerre több különbözı irányból is.
– A módszer már máskor is bevált.
– És mi volna, ha sok nagy támadást indítanánk? – tette fel a kérdést az ajatollah. – Amerika ellen
és Ryan ellen is. Vajon mi történnék akkor, fiatal barátom?
 – Eluralkodna a káosz a kormányzati rendszerükben. Szerintem azonban nem árt az óvatosság...
és szükség van szövetségesekre is. Ami pedig a Ryan személye elleni támadást illeti – folytatta
Badrayn, aki nem értette, hogy házigazdája miért hozakodott elı ezzel –, az Egyesült Államok
elnökével nem könnyő végezni, mert erısen védik, és alaposan tájékoztatják.
– Én is úgy hallottam – felelte Daryaei. Sötét szeme kifejezéstelen volt. – Maga szerint milyen
más országokkal kellene szövetségre lépnünk?
– Mennyire kísérte figyelemmel a Japán és Amerika közti konfliktust? – kérdezte Badrayn. –
Elgondolkodott-e már azon a furcsa jelenségen, hogy némely nagy kutyák miért nem ugatnak soha?
Mert a nagy kutyák mindig éhesek. És van egy kutya, amely az összes többinél éhesebb.
*
A portyázó felügyelıket jobban fizették, mint az utcai ügynököket, és izgalmasabb munkát
végeztek, mint akik íróasztal mögött ültek, de O’Day még így is bosszankodott, amiért napja nagy
részét az ügynökök és titkárnıik által írt jelentések olvasásával kellett töltenie. Az adatok közötti
ellentmondások kipécézése az alacsonyabb beosztású ügynökök dolga volt, de a feladatot O’Day
sem tartotta méltóságán alulinak. Sárga jegyzettömbjébe gondosan feljegyezte, amit megállapított: a
ceruzával készült jegyzetekbıl aztán az ı titkárnıje állított össze jelentést Murray igazgató számára.
O’Day a lelke mélyén úgy érezte, hogy egy igazi ügynök nem áll neki gépelni. Ezzel minden
bizonnyal egykori quanticói tanárai is egyetértettek volna... Miután Buzzard Pointban már délelıtt
találkozott azokkal, akikkel beszélni akart, úgy döntött, felesleges bemennie irodájába, a Hoover-
épületbe. A nyomozás mostanra egyre kevesebb új információt produkált, tulajdonképpen már
csupán kihallgatási jegyzıkönyvek születtek, amelyek csak megerısítették mindazt, amit már eddig
is tudni lehetett, s amit már egymást is erısítı dokumentumok sokasága igazolt.
– Ezt a részét mindig is utáltam – bosszankodott Tony Caruso, az FBI washingtoni aligazgatója.
Mostanra összeszedett mindent, amire szüksége volt, hogy kialakítsa álláspontját, minthogy azonban
jogász volt, nem érte be ennyivel – mintha a bíróság meggyızésének legjobb módja az esküdtszék
halálra untatása volna.
– Nyoma sincs ellentmondó adatnak. Kész vagyok, Tony – mondta O’Day. Régi barátok voltak. –
Itt az ideje, hogy valami új, izgalmas dolog után nézzek.
– Jó neked. Hogy van Megan?
– Új óvodába jár, ma van ott elıször. A Hétmérföldesben, a Ritchie Highwayn.
– Épp abba? – figyelt fel Caruso. – Igen, azt hiszem, az volt az...
– Hogy...?
– Ahová a Ryan gyerekek járnak... persze, te még nem voltál a városban, amikor azok a rohadt
ULA-sok megtámadták azt az óvodát.
– A tulaj errıl egy szót sem szólt. Persze meg tudom érteni.
– Hát igen, a mi kis kollégáink a testırségnél elég bakafántosak, szerintem tartottak neki egy is
fejtágítást arról, hogy mirıl beszélhet és mirıl nem.
– Gondolom, most is ott gyurmázik egy-két ügynök – felelte O’Day, aztán egy pillanatra
elgondolkodott. Eszébe jutott, hogy az óvodával szembeni vegyesboltban új volt a pultos. Emlékezett
rá, hogy amikor bement a kávéjáért, a korai idıponthoz képest kissé túl nyalkának találta a fickót.
Elhatározta, hogy holnap megpróbálja megállapítani: visel-e fegyvert? Nyilván az is jól megnézte
magának ıt... A felügyelı elhatározta, hogy merı szakmai udvariasságból, egy intés és egy biccentés
kíséretében, megmutatja majd neki az igazolványát.
– Gyurmázni azért túl jók – szögezte le Caruso. – De hát egye fene, az ember örüljön neki, hogy
védik a helyet, ahol a gyereke van.
– Naná, hogy örülök, Tony – mondta a felügyelı, és felállt. – Mindenesetre most megyek, és
hazaviszem Megant.
– Fúj, bürokrata! Lejárt a nyolcórás munkaidı, mi? – dörmögte a washingtoni iroda helyettes
vezetıje.
– Kegyed akart nagymenı lenni, Don Antonio...
 Pat O’Dayn, valahányszor csak távozott a munkahelyérıl, valamiféle felszabadultság lett úrrá.
Kifelé menet frissebbnek érezte a levegıt, mint befelé jövet. Odaballagott a kisteherautójához: senki
sem nyúlt hozzá, ott volt, ahol hagyta. Lám, a por és a sár néha elınyt jelent... Levette öltönye
zakóját – felsıkabátot csak nagyon ritkán vett fel –, és belebújt tízéves bır pilótadzsekijébe. Azt a
fajtát viselte, amelyet a haditengerészet pilótái. Ezután a nyakkendıjétıl szabadult meg. Tíz perccel
késıbb már Annapolis felé robogott az 50-es úton. Még éppen sikerült megelıznie a hazatérı
kormányhivatalnokok áradatát. Hallgatta a rádiót. Ma különösen kedvezı volt a forgalom, úgyhogy
kevéssel az egész órás hírek elıtt meg is érkezett a Hétmérföldes parkolójába. Ezúttal körbekémlelt,
lát-e szolgálati gépkocsikat. Az elnöki testırség nagy gondot fordított az autóira, kerültek minden
feltőnést, ı azonban így is kiszúrt kettıt. Beállt az egyik mellé, és gyanúja csak tovább erısödött,
amikor meglátta benne a rádiókészüléket. Ezek után eltőnıdött, hogy vajon az ı álcázása mennyire
jó, és hogy vajon azok kiszúrják-e, de rájött, hogy ha csak valamicskét is értik a dolgukat, a Mrs.
Daggettnek reggel átadott dokumentumok alapján már ellenırizték, kihez van szerencséjük. Az FBI
és az elnöki testırség keményen rivalizált egymással. Az FBI-t egykor a másik testület néhány volt
ügynöke alapította, ám azóta jóval nagyobbra nıtt, és sokkal több kriminológiai tapasztalatot győjtött
össze. Ez persze korántsem jelentette, hogy a testırség ne értette volna kiválóan a dolgát, de mint
Tony Caruso helyesen megállapította, munkatársai túlságosan rigorózusak voltak. Mindenesetre
alighanem ebben a testületben szolgáltak a világ legkiválóbb bébiszitterei.
Pat O’Day felhúzta a dzsekije cipzárát, és átvágott a parkolón. Közvetlenül az ajtó mögött
tagbaszakadt férfit vett észre. Vajon leleplezi-e magát? – tőnıdött. Elment mellette, mint bármely
más apa, aki a csemetéjéért jött. Odabent aztán alaposabban szemügyre vette: stimmelt az öltözéke és
a fülhallgatója is. Észrevett két nıi ügynököt is, mindketten hosszú köpenyt viseltek, alatta pedig
nyilván 9 milliméteres automata SigSauereket.
– Apa! – kiáltotta Megan, és talpra ugrott. Mellette egy vele körülbelül egykorú kisgyerek állt,
még arcra is hasonlítottak. A felügyelı odament Meganhez, aki egy rajzot mutatott neki, amelyet
aznap készített.
Érezte, hogy valaki a dzsekijén át megtapintja szolgálati fegyverét, majd egy hang így szólt
hozzá:
– Elnézést...
– De hiszen maga tudja rólam, ki vagyok – szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna.
– Ó... most már igen – mondta a hang. O’Day már azt is tudta, ki szól hozzá. Megfordult: Andrea
Price állt elıtte.
Felegyenesedett, hogy lássa az ügynök arcát, és megkérdezte:
– Lefokozták?
A gyerekekkel játszó nıi ügynökök ugyancsak O’Dayt tartották szemmel: a kidudorodó bırdzseki
az ı figyelmüket sem kerülte el. Nem rossz, gondolta a felügyelı. Jó szemük van, hiszen a bır jól
fedi a fegyver körvonalait... A kívülálló úgy találhatta, hogy a két nı tekintete közömbös, de O’Day
tudta, hogy ha játszanak is éppen, azért a pisztolyuk a kezük ügyében van.
– Inspekció – közölte Price. – Ellenırzöm a gyerekek védelmét.
– Ez itt Katie – mutatta be új barátnıjét Megan. – İ pedig az apukám.
– Szervusz, Katie – mondta a felügyelı, majd lehajolt, és kezet fogott a kislánnyal. – İ az... ?
– Igen. HOMOKOZÓ, a First Baby.
– És az a tag ott a vegyesboltban? (Elıször a munka, azután a mulatság...)
– Ketten vannak, váltják egymást.
– Hasonlít az édesanyjára – állapította meg Katie-re pillantva O’Day, majd pusztán az udvariasság
kedvéért elıvette a szolgálati igazolványát, és odadobta a legközelebbi testırnınek, Marcella
Hiltonnak.
– Ha lehet, egy kicsit óvatosabban tesztelgessen bennünket – kérte Price.
– Az embere az ajtóban tudta, hogy én érkezem. Látszik rajta, hogy maguk közé való.
– İ Don Russell, és csakugyan, de...
 – De az ember csakugyan nem lehet eléggé óvatos – ismerte el O’Day felügyelı. – Igen,
elismerem, kíváncsi voltam, mennyire elıvigyázatosak, hiszen az én kislányom is itt van. Azt
hiszem, ez a hely most célpont.
Azt már nem tette hozzá, hogy a franc egye meg.
– És átmentünk a vizsgán?
– Egy emberük a túlsó oldalról figyel, itt hármat látok, de lefogadom, hogy száz méteren belül
vannak még vagy hárman. Megkeressem a mesterlövészeket meg a kocsijukat?
– Kinézheti a szemét. Jól eldugtuk ıket – felelte Price. Az épületben tartózkodó negyedik
ügynököt, akit a felügyelı nem vett észre, nem említette meg.
– El is hiszem, Price ügynök – mondta O’Day, és még egyszer körülnézett. Észrevett két rejtett
kamerát is, nemrég szerelhették fel ıket. Ezt igazolta a friss festékszag, valamint az is, hogy a
falakon nem látszottak apró, kéznyomok. Nyilván az egész épületet bedrótozták, mint egy
flippergépet... – El kell ismernem, értik a dolgukat – jelentette ki.
– Van valami újság a capitoliumi üggyel kapcsolatban? – Pat a fejét rázta.
– Nemigen. Ma az FBI washingtoni területi irodájában átnéztünk néhány újabb kihallgatási
jegyzıkönyvet. Csak egészen apró ellentmondásokra bukkantunk, aligha van jelentıségük. A
kanadai rendırség elıtt le a kalappal, rengeteget segítenek, a japánok úgyszintén. Azt hiszem,
mostanra mindenkivel beszéltek, Sato óvó nénijét is beleértve. Még két légikisasszonyt is felkutattak,
akikkel afférjai voltak. A dolog ezzel lezárult, Price.
– Andrea – felelte az ügynök.
– Akkor engem is szólítson Patnek. –Mindketten elmosolyodtak.
– Milyen fegyvert visel?
– Egy Smith 1076-ost. Jobb, mint a maguk 9 milliméteres egérölıi – felelte némi fensıbbséggel a
felügyelı. O’Day úgy gondolta, minél nagyobb a bemeneti nyílás, annál jobb – céltáblán is, de
szükség esetén emberen is. A testırségnek megvolt a saját fegyverzetfelfogása, de Pat szerint az
ilyesmihez az FBI jobban értett.
Price mindenesetre nem reagált a megjegyzésre.
– És ı, hogy van? – tudakolta O’Day.
– A VÍVÓMESTER?
– Dan, Murray igazgató, nagy tisztelıje. Réges-régi barátok. Ahogyan Dan meg én is azok
vagyunk.
– Kemény munka, de tudja... Murraynak igaza van. Volt már dolgom rosszabb emberrel is. És
ráadásul okosabb, mint amennyire mutatja.
– Valahányszor nála voltam, nagyon odafigyelt arra, amit mondtam.
– Sıt ami még jobb, kérdez.
Egy gyerek felkiáltott, mire megfordultak, és végigpásztázták tekintetükkel a helyiséget –
egyszerre, ugyanazzal a fejmozdulattal.
– Andrea, úgy látom, az embereik értik a mesterségüket. Miért vannak ilyen sokan?
– Persze, tudom, hogy ide kevesebb is elég lenne – tőnıdött fejét oldalvást billentve az ügynök–,
de még nem eléggé átgondolt a dolog. Tudja, az a capitoliumi ügy nagy sokk volt, amíg én vezetem a
szolgálatot, nem akarnék még egyet. Ha a sajtó fel találná fújni az ügyet, hát le vannak szarva.
Még beszélni is úgy beszélt, mint egy igazi zsaru.
– Kisasszony, én egyetértek. Engedelmével most hazamegyek, és készítek egy sajtos makarónit.
Lepillantott Meganre, aki éppen befejezett egy rajzot. A két kislány nem egykönnyen vált meg
egymástól, a külsı szemlélınek legalábbis úgy tőnt. Ez némi nyugtalanságot keltett O’Dayben... de
hát itt volt a testırség is.
– És maga hol gyakorol? – tudakolta Price-tól. Azt, hogy miféle gyakorlásra gondol, mondania
sem kellett.
 – Van egy lıtér a régi postaépületben, a Fehér Ház közelében. Hetente járok oda. Egyébként
minden ügynököm legalább mesterkiképzı szinten lı, Don Russellnál pedig egyszerően nem ismerek
jobbat.
– Tényleg? – csillant fel O’Day szeme. – Egyszer majd kipróbáljuk.
– Magánál vagy nálam? – kérdezte Price. Az ı szeme is villant.
*
– Elnök úr, Mr. Golovko a hármason!
A hármas közvetlen vonal volt. Szergej Nyikolajevics ismét a szakmai hozzáértésével kérkedett
Jack lenyomta a gombot.
– Tessék, Szergej.
– Irán!
– Tudom – felelte az elnök.
– Mennyire vannak benne? – kérdezte a tábornok, aki haza készült.
– Körülbelül tíz nap múlva már biztosat tudunk.
– Szerintem is. Együttmőködést ajánlok.
A gesztus lassan kezd rendszeressé válni, állapította meg magában Jack, de azért egy kis
mérlegelést megérdemel.
– Megbeszélem Ed Foleyval. Mikor repül vissza?
– Holnap.
– Akkor még hívjon – mondta Jack, és ıt magát is meglepte, milyen célratörıen tud tárgyalni
egykori ellenségével. Elmosolyodott és arra gondolt: milyen jó lenne, ha majd a kongresszust is rá
tudná szoktatni erre a stílusra... Felállt, és kiment a titkárságra. – Bekapnék pár falatot a következı
programpont elıtt...
– Üdvözlöm, elnök úr, volna egy perce számomra? – szólította meg Price.
Jack intett neki, hogy jöjjön be. A másodtitkárnı közben az étkezdét hívta.
– Nos? – kérdezte Jack.
– Csak közölni akartam önnel, hogy ellenıriztem a gyerekekkel kapcsolatos biztonsági
intézkedéseket. Minden rendben.
Lehet ugyan, hogy az elnök örült ennek, mutatni azonban nem mutatta – állapította meg Andrea.
Ez azonban érthetı is volt, hiszen elég furcsán hangzik – például – egy ilyen mondat: A mindenségit,
a gyerekeire testırök hada vigyáz.
Price két perccel késıbb már Ramannal beszélt, aki letenni készült a szolgálatot: aznap reggel
ötkor érkezett meg a Fehér Házba. Mint egyébkor, most sem volt mirıl beszámolnia, a Háznak ma
nyugodt napja volt.
*
A fiatal férfi ma nem georgetowni lakása felé indult, ehelyett rákanyarodott a Wisconsin Avenue-
ra, és hamarosan egy parkba érkezett. Némileg mulatságosnak találta, hogy éppen egy
szınyegkereskedıt kell felkeresnie, hiszen jó néhány amerikai gondolta úgy, hogy az irániakból
feltétlenül szınyegkereskedık, terroristák, vagy rossz modorú orvosok lesznek. A szóban forgó
személy több mint tizenöt esztendeje Iránból vándorolt be, erre azonban a foglalkozása alapján senki
sem gondolt, mert az amerikaiak a perzsaszınyegeket nem kapcsolják össze Iránnal – azt hiszik, két
országról van szó.
A kereskedı boltjában, a falon, a fia képe lógott, aki, mint mondta, az irak-iráni háborúban esett
el, és ez igaz is volt. Ha valaki megkérdezte tıle, közölte, hogy győlöli volt hazáját, ez viszont nem
volt igaz. „Alvó” – vagy ahogyan az ilyeneket ugyancsak nevezik – „hibernált” ügynök lévén furcsa
is lett volna. Amúgy is került mindenféle feltőnést, és kizárólag üzlete felvirágoztatásával
foglalkozott.
– Az a fiatalember ott a képen... hasonlít magára – vette észre Raman. – a fia?
– Igen... a fiam volt – felelte szomorúan a kereskedı. Ez a szomorúság, bár remélte, hogy fia a
paradicsomba került, sohasem hagyta cl. – Elesett a háborúban.
 – Sokan veszítették el a fiukat abban a küzdelemben. Vallásos fiú volt?
– Mit számít az már? – kérdezett vissza a kereskedı komoran.
– Mindig is számít – jelentette ki Raman, a hangja azonban tökéletes közönyrıl árulkodott.
A két férfi ezután odalépett a legközelebbi szınyeg-halomhoz, a kereskedı pedig felhajtotta
néhány szınyeg sarkát.
– Helyzetben vagyok – közölte Raman. – Utasítást kérek. Adják meg az idıpontot!
A testırnek nem volt fedıneve, az iménti beszélgetés fordulatai szolgáltak arra, hogy felfedje
kilétét. Ezeket a fordulatokat mindössze három ember ismerte. A kereskedıt semmibe sem avatták
be, neki csak az volt a dolga, hogy a megfelelı szavakra megfelelı szavakkal válaszoljon, s hogy
amit ezután hall, továbbítsa megbízóinak.
– Volna szíves kitölteni egy adatlapot? Felvenném az ügyfél-listára... Raman megtette: egy létezı
személy nevét és adatait írta be. A nevet a telefonkönyvbıl vette, mi több, egy fehér házi
telefonlistáról, ezen ugyanis könnyebben talált olyan számot, amely csak egyetlen számjegyben
különbözött az övétıl. A hatodik számjegyet, egy hármast, vastagabban írta: a szınyeges ebbıl
tudhatta, hogy ha négyest tárcsáz helyette, Raman veszi fel a telefont. Ügyes szakmai fogás volt ez, a
testır savak-beli kiképzıje egy izraeli hírszerzıtıl tanulta több mint két évtizede. Azóta sem
felejtette el.
21. Idızónák
Amerika állandó késésben volt. Ha Irakban valakik eldöntötték valamit, csak nyolc órával késıbb
reagálhatott, ennyi volt az idıkülönbség a két ország között. A CIA-nak ráadásul nem voltak a
helyszínen ügynökei és tisztjei, akik képesek lettek volna megjósolni a várható eseményeket, a
VIHARSÁV-nak és a PÁLMATÁL-nak tehát nagyrészt az volt a feladata, hogy továbbítsa
Amerikába a helyi rádiók és televíziók adásait. Miközben tehát az elnök aludt, az elemzık erejüket
megfeszítve dolgoztak, tevékenységük eredménye azonban egy munkanapnyi késéssel került a Fehér
Házba, ráadásul elemzéseik nem mindig bizonyultak helytállónak. A legjobb washingtoni hírszerzık
többnyire magasabb beosztásokban szolgáltak, azaz az éjszakát odahaza, családjuknál töltötték. Ha
kellett, felébresztették ıket, de idıbe telt, míg ık is állást foglaltak egy-egy kérdésben. Ha nem
értettek egyet és vitatkoztak egymással, a létfontosságú nemzetbiztonsági információ még késıbb
került az elnök elé. A kezdeményezés tehát az ellenfél kezében volt.
Az oroszok valamivel kedvezıbb helyzetben voltak: Moszkva ugyanabba az idızónába esett, mint
Bagdad, Teheránhoz képest pedig mindössze egyórányi késésben voltak. Az SzVR, a KGB
utódszervezete azonban nagyjából ugyanabban a cipıben járt, mint a CIA, mert Irakban és Iránban
nekik is alig maradt emberük: hálózataikat többé-kevésbé felszámolták. Moszkvához azonban maguk
a problémák forrásai is közelebb voltak – amint ezt a Seremetyevóra érkezı Golovko hamarosan
tapasztalhatta is.
Irakban pillanatnyilag az Iránnal való megbékélés volt a központi kérdés. A bagdadi tévé reggeli
adásában bejelentette, hogy a kormány értesítette az Egyesült Nemzetek Szervezetét: ellenırzı
csoportjuk tetszés szerint, akadálytalanul felkeresheti az ország valamennyi ipari létesítményét.
(Az irakiak nem véletlenül voltak ennyire készségesek, szerették volna elérni, hogy a
világszervezet mielıbb megszüntesse az ország nemzetközi és gazdasági kapcsolatait megbénító
szankciókat.)
A híradás szerint Irán – a bajbajutottak megsegítését elıíró ısi iszlám tradíció értelmében –
teherautókon élelmiszersegélyt küldött szomszédjának, amivel mintegy jelezni óhajtotta, hogy elébe
megy a két nemzet közeledésére irányuló törekvéseknek.
A PÁLMATÁL átküldte Langleynek a bászrai televízió felvételeit az elsı teherautó-konvojról, a
CIA-sok pedig nekiültek, hogy kiszámítsák, mennyi szállítókapacitásról, azaz hány vekni kenyérrıl
lehet szó. Arra a következtetésre jutottak, hogy az akció mindössze jelképes értékő, hiszen Iraknak
nagyságrendekkel több gabonára lett volna szüksége. Mint azonban a mőholdak megállapították, az
iráni kikötıkbıl hajók is készültek kifutni, amelyeket éppen ekkor raktak meg búzával. Az ENSZ
útnak indította ellenırzı csoportjait: Irakban a lehetı legkészségesebben fogadták ıket. Mire pedig
Amerikában, a keleti parton megvirradt, Irán már kérte is a Biztonsági Tanács összehívását, illetve
hogy a testület vegye fontolóra a gazdasági megszorítások felszámolását.
– A holnapi híradókban látni fogjuk, amint ingyen-kenyeret osztogatnak a mecsetek elıtt – jósolta
meg Sabah ırnagy. Jövendölését megtoldhatta volna egy alkalomhoz illı Korán-idézettel is, de tudta,
hogy amerikai kollégái, nem lévén tudorai a szent könyvnek, nemigen értenék a tréfát.
– Gondolja, uram? – kérdezte a rangidıs amerikai tiszt.
– A két ország egyesülni fog – közölte tárgyilagosan Sabah –, mégpedig hamarosan.
A kérdést, hogy Irak vajon miért mond le megmaradt fegyvergyárairól, nem volt értelme feltenni.
Irán mindennel rendelkezett, amire csak szüksége volt.
*
Mire Amerika felébredt, hogy megpróbáljon rájönni, mi is folyik a világ másik felén, Teheránban
már esteledett.
Badryan kapcsolatai minden korábbinál hasznosabbnak bizonyultak, és amit ı nem tudott
megoldani, megoldotta Daryaei. Mehrabadban a levegıbe emelkedett egy kis polgári utasszállító
gép, amely azután kelet felé fordult, átrepült Afganisztán, majd Pakisztán felett, és alig két órával
késıbb leszállt egy isten háta mögötti város, a pakisztáni-indiai-kasmíri határ közelében fekvı Rutog
mellett. A Kunlun hegységben megbúvó kasmíri határvároska lakói részben kínai muzulmánok
voltak, egyetlen felszállópályával rendelkezı légi támaszpontján néhány indiai gyártmányú MIG
állomásozott. A légibázis a kicsiny helyi polgári repülıtértıl elkülönítve mőködött. Ennél jobb
helyszínt keresve sem találhattak volna: Rutog Újdelhitıl mindössze hatszáz mérföldnyire volt,
Pekingtıl viszont képtelenül nagy távolság, kétezer mérföld választotta el – igaz, maga a repülıtér
kínai kézben lévı földterületen mőködött.
A három gép néhány percnyi különbséggel, kevéssel napnyugta után érkezett, utasaikat katonai
jármővek szállították a helyi MIG-kontingens pilótáinak készenléti helyiségébe. Mahmoud Haji
Daryaei ajatollah tisztább tárgyalóhelyiségekhez szokott, ráadásul fıtt sertéshús szaga csapta meg,
amelyet igencsak undorítónak talált. Hiába, ez a fogás nem hiányozhat a kínaiak asztaláról...
Mindezzel azonban nem törıdött, hiszen nem ı volt az elsı igazhívı, akinek pogányokkal és
hitetlenekkel kellett szót értenie.
Az indiai kormányfı szívélyesnek mutatkozott. Egy regionális gazdasági konferencián egyszer
már találkozott Daryaeivel, akit akkor zárkózottnak, embergyőlölınek talált. Mint megállapíthatta, e
tekintetben az ajatollah nemigen változott.
Utolsóként Zhang Han San érkezett, akivel a miniszterelnöknınek már ugyancsak volt alkalma
megismerkedni. Zhang piknikus, vidám férfiúnak tőnt – amíg az ember mélyebben a szemébe nem
nézett. Még tréfálni is azért tréfált, hogy ezáltal megtudjon valamit másokról. Mindenesetre
méltósággal beszélt, és mivel a három közül az ı országa volt a legerısebb, ezért senki sem vehette
rossz néven, hogy egyszerő tárca nélküli miniszter létére egy állam- és egy kormányfıvel tárgyalt.
– Fogadja szerencsekívánataimat az iraki fejlemények alkalmából – mondta Daryaeinek, s közben
azon gondolkodott, vajon a megbeszélések témáját egyedül az ajatollah akarja-e meghatározni, ha
már ilyen ügyesen összehozta ezt a találkozót. – Nagy elégtételt jelenthetnek önöknek, oly sokévi
viszálykodás után.
Igen, gondolta az indiai miniszterelnök asszony teáját iszogatva. Nagyon okosan csináltad, hogy
ilyen jól idızítve tetetted el láb alól azt az embert.
– És miben segíthetünk önöknek? – kérdezte az asszony, amivel átengedte a terepet Iránnak.
Zhang bosszankodott, de nem mutatta.
– Ön találkozott utoljára Ryannel. Érdekelnének a benyomásai.
– Kis ember magas polcon – felelte gondolkodás nélkül az indiai kormányfı. – Ott volt például az
a temetési beszéd. Jobban illett volna egy családi gyászszertartásra. Egy elnöktıl az ember nagyobb
horderejő megnyilvánulásokat várna. Utána, a fogadáson látszott rajta, hogy ideges és rosszul érzi
magát a bırében. A felesége arrogáns teremtés, tudja, orvos... Az orvosoknál ez nem ritka.
– Amikor néhány éve találkoztam Ryannel, én is ugyanilyennek láttam – állapította meg Daryaei.
 – És mégis egy nagy országot irányít? – kérdezte Zhang.
– De vajon valóban irányítja-e? – kérdezett vissza a fıpap. – És nagy ország-e még Amerika?
Honnét származnék egy ország nagysága, ha nem vezetıi erejébıl?
A másik kettı ebbıl megértette, mirıl tárgyalnak majd.
– Ezt nem tehetjük – tiltakozott a miniszterelnök asszony, majd hozzátette: – Csak a minap
történt, hogy az amerikai flotta megleckéztetett bennünket.
– Az csakugyan goromba dolog volt – ismerte el Zhang –, maradandó károsodást azonban nem
okozott. Szerintem még két hét, és az önök hajói ismét tökéletesen hadra foghatóak lesznek.
Az indiai kormányfı ennek hallatán nem állhatta meg, és Zhang felé fordult, a helyzet ilyetén
állásáról ugyanis ı maga is csak néhány napja szerzett tudomást. A legnagyobb gondot az jelentette a
számára, hogy a javítások az indiai haditengerészet évi javítási keretének tetemes hányadát
emésztették fel. Zhang kijelentésének külön pikantériát kölcsönzött, hogy általa úgyszólván nyíltan
beismerte: a kínaiaknak informátoruk van az újdelhi kormányban. Nyíltsága azért is meglepı volt,
mert a két ország között régebben olykor fegyveres konfliktus is kirobbant...
– Amerika nem több, mint fényes homlokzat, amúgy azonban beteg szívő, roncsolt agyú óriás –
szögezte le Daryaei. – hogyan ön mondta, miniszterelnök asszony. Ryan kis ember magas polcon. Ha
megsokszorozzuk a tennivalóit és megnehezítjük a dolgát, Amerikának egy darabig nem lesz ereje,
hogy beleártsa magát az ügyeinkbe, mi pedig idıt nyerünk, hogy megvalósítsuk céljainkat. Az
amerikai kormányzat pillanatnyilag mőködésképtelen, és még néhány hétig az is marad. Nincs más
dolgunk, mint hogy még inkább megbénítsuk.
– És hogyan tehetjük meg ezt? – kérdezte India elsı asszonya.
– Megnöveljük a terheket, amelyeket külföldi kötelezettségvállalásaik rájuk rónak, ugyanakkor
megingatjuk a belsı stabilitásukat. Az önök részérıl ehhez puszta demonstrációk is elegendıek, a
többi legyen az én gondom. Azt hiszem jobb, ha a részletekbe nem avatom be önöket.
Zhang, ha tehette volna, ebben a pillanatban levegıt sem vesz, hogy jobban uralkodhassak
érzelmein. Nem mindennap találkozott még nálánál is kíméletlenebb politikussal, és egyáltalán nem
akarta tudni, mit forgat a fejében Daryaei. Jobb, ha más országok bonyolódnak háborús
cselekményekbe...
– Folytassa csak! – mondta, és a zsebébe nyúlt a cigarettájáért.
– Mindhárman nagyra hivatott és még nagyobb szükségletekkel rendelkezı országokat
képviselünk. Kína és India nagy lélekszámú országok, mindkettınek területekre és erıforrásokra van
szüksége. Nekem hamarosan lesznek erı- és ebbıl következıen tıkeforrásaim, vagyis módomban áll
majd befolyásolni ezek elosztását. Az Egyesült Iszlám Köztársaság olyan nagyhatalom lesz,
amilyenek önök most. A Nyugat túlságosan sokáig uralta a Keletet. – Daryaei egyenesen Zhangra
nézett, és folytatta: – Tılünk északra egy oszló hulla hever, és ott igazhitőek milliói várják, hogy
felszabadítsák ıket. Ugyanott területek és erıforrások is vannak, vagyis mindaz, amire az ön
országának szüksége van. Ezeket kínálom önöknek, ha önök nekem juttatják az igazhitőek országait.
– Ezután az indiai kormányfıhöz fordult. – Önöktıl délre ott egy üres kontinens, pontosan azokkal a
területekkel és erıforrásokkal, amelyekre önöknek szükségük van. Úgy gondolom, hogy
együttmőködésük fejében az Egyesült Iszlám Köztársaság és a Kínai Népköztársaság készek
felajánlani önöknek védelmüket. Mindössze csendes együttmőködést várok mindkettıjüktıl,
közvetlen kockázatvállalás nélkül.
Az indiai kormányfınek eszébe jutott, hogy egyszer már kapott ilyen ajánlatot, de hazája igényei
azóta sem változtak. Akkor Kína olyan áthidaló megoldással állt elı, amely kisebb kockázattal járt.
De az még a mostani fordulat elıtt volt...
Hát persze – gondolta Zhang. Irán... Hiszen az Egyesült Iszlám Köztársaság nem más, mint Irán...
És vállalja majd az összes tulajdonképpeni kockázatot... Bár utóbb bizonyára kiderül, hogy
Teheránban nagyon is gondosan mérlegelték, mit vállalnak... Zhang elhatározta, hogy miután
visszatér Pekingbe, személyesen próbálja felmérni az erıviszonyokat.
 – E pillanatban természetesen nem várom, hogy elkötelezzék magukat. Meg kell, hogy
bizonyosodjanak arról, mire vagyok képes, illetve arról, hogy csakugyan komolyak-e a szándékaim.
Kérem, hogy alaposan fontolják meg, óhajtanak-e csatlakozni az általam javasolt – nem hivatalos –
szövetséghez.
– Pakisztán... – szaladt ki az indiai miniszterelnök száján. Ostoba – gondolta Zhang.
– Iszlámábád túl sokáig volt Amerika bábja, és nem bízhatunk meg benne – jelentette ki azonnal
Daryaei. Nem gondolta volna, hogy India ennyire készséges lesz. Ez a nı, gondolta, legalább annyira
győlöli Amerikát, mint ı maga. Az ajatollah saját diplomatáitól tudta, hogy az amerikai „lecke” mély
sebet ütött az asszony hiúságán, de hogy ennyire mélyet, azt maga sem gondolta volna. Mennyire
jellemzı a nıkre az efféle önérzeteskedés... Amúgy pedig milyen gyengék. Kitőnı!
Zhangra nézett, aki kijelentette:
– Pakisztánnal kapcsolatban csak gazdasági kötelezettségeink vannak, és mint ilyenek, bármikor
változtathatunk rajtuk.
A kínai minisztert is mulattatta az indiai nı ügyetlensége, amelyrıl csakis ı maga tehetett. Útnak
indította a flottáját, hogy támogassa Japán kudarcba fulladt támadását Amerika ellen... Ugyanakkor
Kína nem tett semmit, és nem is kockáztatott semmit, így hát sértetlenül vészelte át a háborút, és még
csak el sem kötelezte magát. Zhang politikája ellen, bár egyéb eredménnyel nem járt, még
legóvatosabb feljebbvalói sem emeltek kifogást. És ezúttal is másvalaki vállalja a kockázatokat.
India pacifista gesztusokkal teszi meg a magáét az ügy érdekében. Kínának pedig csak annyi lesz a
feladata, hogy mint már korábban annyiszor, ismét próbára tegye az amerikai elnököt. Ennek pedig
látszólag semmi köze sem lesz az új Egyesült Iszlám Köztársasághoz... Tajvan persze továbbra is
tüske lesz Peking körme alatt...
Milyen különös. Iránt minden dolgában a vallás motiválja, Indiát a mohóság és a düh. Kína
ugyanakkor higgadtan, nagy távlatokban gondolkodik, csak valóban fontos célok elérésére törekszik,
ezt viszont mindig a legnagyobb körültekintéssel teszi. Irán célja kézenfekvı volt, és ha Daryaei
ennek érdekében kész kockázatot vállalni, Kína nyugodtan megteheti, hogy biztonságból figyelje az
eseményeket, és reménykedik, hogy az ajatollah eléri, amit akar. Zhang azonban egyelıre nem akarta
elkötelezni magát országa nevében. India kellıen mohó ahhoz, hogy elkerülje a figyelmét a tény: ha
Daryaei sikerrel jár, Pakisztán békét köt majd az új Egyesült Iszlám Köztársasággal, sıt talán
csatlakozik is hozzá. India ebben az esetben elszigetelıdik és sebezhetıvé válik. Vazallusnak lenni
nem veszélytelen dolog, fıleg, ha a vazallus utóbb egyenrangúvá szeretne válni hőbérurával, de nem
rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel. A szövetségesek megválasztása óvatosságot igényel. A
hála a nemzetközi politikában kényes üvegházi virágként viselkedik: a valóság viszonyai között
könnyen elhervad.
Az indiai miniszterelnök kész ténynek vette Pakisztán feletti gyızelmét. Bólintott, és nem szólt
többet.
– Nos, barátaim, köszönöm, hogy voltak szívesek találkozni velem, és engedelmükkel távozom –
jelentette be Daryaei. Mindhárman felálltak, kezet fogtak egymással, és elindultak az ajtó felé.
Néhány perccel ezután a mullah gépe kigördült a vadászreptér hepehupás kifutójára. Daryaei vetett
egy pillantást a kávéskancsóra, de aztán úgy döntött, mégsem iszik. Szeretett volna néhány órát
aludni a reggeli imáig.
*
Bármennyire vágyott visszatérni Pierre Alexandre a klinikai orvosláshoz, igazából mégsem
lelkesedett érte – mindig akadtak ugyanis betegek, akiket nem lehetett meggyógyítani. Ez a tény,
mint volt katonaorvosnak, Bataan védelmét juttatta eszébe, ahol a katonák megtettek minden tılük
telhetıt, minden lövésük célba talált, de tudták, hogy hiába várnak felmentı seregre. Pillanatnyilag
három AIDS-beteget kezelt, három harmincas éveikben járó homoszexuális férfit, akiknek legfeljebb
egy évük volt hátra. Alexandre vallásos ember volt, és nem helyeselte a meleg életformát, de úgy
gondolta, senki sem érdemel ilyen halált. Vagy ha mégis... ı orvos volt, nem pedig a mindeneket
megítélı Úristen. A francba... – füstölgött magában a lift felé menet, majd bekapcsolta a diktafonját,
és rámondta a pácienseivel kapcsolatos legfrissebb észleleteit.
Az orvos hivatásához tartozik, hogy elkülönítse egymástól életének részeit. A három beteg holnap
is itt lesz az osztályán, és éjszaka valószínőleg egyik sem szorul majd sürgısségi ellátásra,
tulajdonképpen nem is került nagy erıfeszítésébe, hogy megfeledkezzék róluk. Alexandre azt tette,
ami a dolga, és ha a három férfinak akárcsak a legcsekélyebb reménye lett volna az életben
maradásra, életük csakis azon múlott volna, hogy orvosuk el tud-e vonatkoztatni roncsolt testüktıl,
hogy tovább vizsgálja a mikroorganizmusokat, amelyek el akarták pusztítani ıket.
Átadta a kazettát a titkárnıjének, aki aztán legépelte a felvételt.
A titkárnı utánaszólt:
– Doktor Lorenz visszahívta Atlantából, azt mondja, megkapta az üzenetet, amelyben ön jelezte,
hogy eljutott önhöz Mr. Lorenznek az üzenete, amelyben nyugtázta az ön eredeti üzenetét...
Amikor Alexandre végre leült az íróasztala mellé, azonnal, emlékezetbıl tárcsázta kollégája
közvetlen számát.
– Igen?
– Gus? Alex vagyok a Hopkinsról. Végre összejöttünk! Folyton keresztbetelefonáltunk.
A vonal túlsó végén szívbıl jövı nevetés hallatszott. Alig van pocsékabb dolog, mint amikor két
ember újra és újra hiába próbálja felhívni egymást.
– Milyen a kapás, ezredes?
– Nem érek én rá horgászni... Ralph elég keményen dolgoztat.
– Miben segíthetek...? Vagy én voltam, aki elsıként telefonált? Már maga sem tudta. Nyilvánvaló
volt, hogy maga Lorenz sem látszik ki a munkából.
– Nem. Én voltam az. Ralph szerint újra elkezdted vizsgálni az ebolavírust. Azét a zaire-i
mikrojárványét... jól tudom?
– Nos, csakugyan ezt akarom, de valaki elhappolta a kísérleti majmaimat – közölte savanyúan a
Járványügyi Központ igazgatója. – pótszállítmánynak egy-két nap múlva kell megérkeznie.
– Betörtek a Központba? – kérdezte Alexandre. Az állatkísérleteket folytató laboratóriumokba az
utóbbi idıkben olykor megpróbáltak behatolni az állati jogok fanatikus védıi, hogy „felszabadítsák”
az állatokat. Fennállt a veszélye, hogy egy szép napon egy háborodott alak egy majommal a hóna
alatt sétál ki valamelyik intézetbıl – tekintet nélkül arra, hogy az állat esetleg a Lassa-láz vagy egy
még ennél is súlyosabb betegség vírushordozója. Ezért aztán a Járványügyi Központban és más
laboratóriumokban fegyveres ırök vigyáztak a majomketrecekre. Sıt a patkányketrecekre is, amitıl
Alexnak a hideg futkosott a hátán.
– Nem, még Afrikában térítették el ıket, most valaki más játszik velük. Engem mindenesetre egy
héttel visszavet a dolog. Persze mit mérgelıdöm. .. tizenöt éve vizsgálom ezt a mikroszkopikus
gonosztevıt.
– Mennyire friss a minta?
– Az Index Pácienstıl való. Tökéletesen azonosítottuk, zaire-i ebola, Mayinga-törzs. Van mintánk
az egyetlen másik betegtıl is. Az a személy viszont eltőnt...
– Micsoda? – kérdezte Alexandre hirtelen riadalommal.
– Tengerbe zuhant a repülıgép, amelyen szállították. Úgy tudom, Párizsba vitték, Rousseau-hoz.
Nincs több eset, Alex. A változatosság kedvéért ezúttal megúsztuk – biztosította Lorenz ifjabb
kollégáját.
Jobb kikészülni egy légi balesetben, mint elvérezni a miatt a rohadt kis dög miatt – gondolta
Alexandra. A profán gondolat katonaorvosi múltjának öröksége volt.
– Szóval, miért kerestél? – érdeklıdött Lorenz.
– A polinomok miatt.
– Ezt meg hogy érted?
– A kutatás tervezése során ne feledkezz meg a struktúra matematikai analízisérıl sem.
 – Már egy ideje játszom a gondolattal, most azonban a reprodukciós ciklust akarom vizsgálni, és
az...
– Pontosan, Gus! Az interakció matematikai sajátosságait! Beszélgettem egy itteni kolléganıvel,
aki akár hiszed, akár nem, szemsebész. Mondott valami érdekeset. Ha az aminosavak
számszerősíthetı matematikai értékkel rendelkeznek, márpedig valószínő, hogy így van, akkor
abból, ahogyan más örökítıanyag-fonalakkal kölcsönhatásba lépnek, esetleg megtudhatunk valamit.
Alexandre elhallgatott, és hallotta, amint a vonal túlsó végén gyufa sercen. Gus ismét az
irodájában pipázott.
– Folytasd csak!
– Hadd idızzek el itt, Gus. Mi van akkor, ha az, amin régóta töröd a fejed, egyenletként is
felírható? Akkor csak meg kell oldani, igaz? De hogyan? Ralph beszélt nekem az idıciklus-
vizsgálatodról is, azt hiszem, közel jutottál valamihez. Ha sikerül elkészítenünk a vírus
ribonukleinsav-, és a gazdasejt DNS-térképét, akkor...
– Értem! Az interakciók alighanem elárulnak valamit az elemek értékérıl a polinomikus...
– Az ám, és ebbıl rengeteget tudhatunk meg arról, hogy az a kis mocsok hogyan sokszorozza meg
önmagát, és talán...
– Hogy hogyan intézzük el... Alex, ez pompásan hangzik!
– Ezt te tudod a legjobban megcsinálni, Gus, és egyébként is te tervezed meg a kísérletet.
– Viszont úgy érzem, hogy ez így még nem teljes.
– Valami mindig hiányzik.
– Hadd gondolkodjam még egy-két napot, aztán majd hívlak. Ez jó ötlet, Alex.
– Köszönöm, uram! – felelte Alexandre professzor, és letette a kagylót. Úgy érezte, ma is
hozzájárult valamivel az orvostudomány elırehaladásához. No, nem túl sokkal, és valami valóban
hiányzott az ötletbıl.
22. Kísérletek
Eltartott néhány napig, amíg minden elrendezıdött. Ryan találkozott az új szenátorok második
csoportjával is – egyes államok kissé lassan intézték ügyeiket, többnyire azért, mert a kormányzók
némelyike jelölıbizottságokat hozott létre a jelöltek listájának kiértékelésére. Ez sok washingtoni
bennfentest meglepett, mert úgy gondolták, hogy az egyes államok vezetıi továbbra is ugyanúgy
végzik a dolgukat, ahogyan mindig is tették, azaz késedelem nélkül gondoskodnak a felsıház elhunyt
tagjainak pótlásáról. Kiderült azonban, hogy Ryan beszédének csakugyan volt némi hatása. Nyolc
szenátor megértette, hogy a helyzet csakugyan rendkívüli, és eltért az addigi gyakorlattól, kivíva
ezzel a helyi sajtó elismerését. A hatalom közeli sajtóorgánumok már korántsem voltak ennyire
elragadtatva tılük.
Jack elsı politikai körútja kísérleti jellegő volt. Korán kelt, az ajtó felé menet megcsókolta a
feleségét és a gyerekeit, aztán kevéssel reggel hét elıtt beszállt a Fehér Ház gyepén várakozó
helikopterbe. Tíz perccel késıbb már az elnöki különgép lépcsıjén kaptatott felfelé. A légierı egyes
számú gépét a Pentagonban VC-25A néven tartották nyilván, amúgy egy nagy költséggel az elnöki
szükségletekhez alkalmazott Boeing 747-es volt.
Amikor beszállt a különgépbe, a pilóta, egy szépen dekorált ezredes, közölte a tudnivalókat az
utasokkal, ugyanúgy, ahogyan a civil utasszállító gépeken is szokás. Ryan a gép hátsó része felé
pillantva vagy nyolc újságírót pillantott meg: elsı osztályúnál is kényelmesebb bırüléseikbe
csatolták be magukat. Vagyis nem mindegyikük, mert ez a gép általában még annyira sem
imbolygott, mint egy nyugodt vizeken haladó óceánjáró. Amikor visszafordult az orr felé, a
következı mondat ütötte meg a fülét: És járatunk nemdohányzó járat!
– Ezt meg ki mondta? – kérdezte az elnök.
– Valamelyik tévés firkász – felelte Andrea. – Azt hiszi, a saját gépén ül.
– Bizonyos értelemben azon ül... – mutatott rá Arnie –, el ne feledje!
– Ez Tom Donner – tette hozzá Callie Weston –, az NBC-s mősorvezetı. Szarni is illatosat szarik,
és több hajlakkot használ, mint én.
 De nem az egész frizurája saját haj, egy része úgy van a fejére enyvezve.
– Erre, elnök úr – mutatott a gép orra irányába Andrea. Az elnöki kabin a különgép fıfedélzetének
legelején volt, berendezése puhán párnázott, bár korántsem különleges ülésekbıl, és néhány
kihajtható heverıbıl állt – utóbbiak lehetıvé tették, hogy hosszabb utakon az elnök és emberei
aludhassanak is. Ryan bekapcsolta a biztonsági övét: Andrea védencének minden mozdulatát
figyelemmel kísérte. A többi utas minden további nélkül megszeghette az elıírásokat – a testırök
nem sokat törıdtek az újságírókkal – de POTUS nem. Andrea ezután odaintett a személyzet egyik
tagjának, aki felvett egy telefont, és közölte a pilótával, hogy most már elindulhat.
– Rendben – jelentette ki Arnie, miután a gép orra a levegıbe emelkedett. Az elnök szokásával
ellentétben nem markolta az ülés karfáját. – Nem lesz megerıltetı – nyugtatta meg a stábfınök. –
Indianapolis, Oklahoma City... vacsorára haza is érünk. A tömeg barátságos lesz, és ön is
hasonlóképpen reagál majd – hunyorított. – Szóval nincs miért aggódnia.
Price, aki felszálláskor ugyancsak mindig az elnöki szakaszban tartózkodott, nem állhatta az efféle
kijelentéseket. Van Damm stábfınök (az ÁCS, ahogyan a testırség nevezte) és Callie Weston
(CALLIOPE) igazából sohasem gondolt arra, mi foglalkoztathatja ilyenkor a testıröket. A repülés
esetleges veszélyeiben Arnie a politikai kockázatot érzékelte: a capitoliumi katasztrófa után is erre
gondolt elıször. Különös. .. – gondolta Andrea. Raman ügynök a haladási iránynak háttal ült, és a
kabinajtót figyelte, arra az esetre, ha valamelyik riporter ceruza helyett pisztollyal találna belépni. A
fedélzeten további hat ügynök tartotta szemmel az utasokat, sıt a személyzet egyenruhás tagjait is, a
célrepülıtereken pedig egy-egy testırszakasz várta az elnöki gép érkezését – rajtuk kívül pedig
nagyszámú helyi rendır. Oklahoma Cityben, a Tinker légi támaszponton a szolgálat tagjai máris
ırizték az üzemanyag-tartálykocsit, nehogy valaki belepancsoljon az elnöki gép kerozinjába.
Indianapolisban ekkorra leszállt a C-5B Galaxy szállítógép, amely az elnöki konvoj gépkocsijait vitte
oda, és még jóval azután is ott lesz, hogy a 747-es visszaérkezett az Andrewsra. Az elnök utaztatása
igencsak emlékeztetett a Barnum és Bailey cirkuszéra, azzal a különbséggel, hogy a
trapézmővészeket senki sem féltette merénylıktıl.
Price látta, hogy Ryan a beszédét olvasgatja. Az elnököt nem maga a tartalom foglalkoztatta,
inkább az, hogyan adja majd elı, hiszen Callie Weston, aki az egész adminisztrációt az ırületbe
kergette viselkedésével, felülmúlhatatlan beszédíró volt.
– Óhajt reggelizni? – érdeklıdött a steward, miután a gép elérte az utazási magasságot.
Az elnök a fejét rázta.
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
– Hozzon neki sonkás rántottat, pirítóst és koffeinmentes kávét – rendelkezett Van Damm.
– Soha ne próbáljon üres gyomorral szónokolni – tanácsolta Callie. – Higgye el, jót akarok
magának.
– És ne igyék sok koffeines kávét, mert ideges lesz tıle. Amikor egy elnök beszédet tart... – állt
elı Arnie is a maga reggelije tanácsával –, ...Callie, segítsen nekem, kérem.
– Ma és holnap semmi drámai nem várható. Maga most a kedves szomszédot adja majd, aki
segíteni igyekszik a szomszédjának, aki egymaga nem képes megoldani valamilyen problémáját.
Barátságos lesz, logikus, nyugodt. „Te, Fred, szerintem ezt így és így kéne csinálnod” satöbbi.
– Csak ma délelıtt többezres közönségem lesz ehhez, igaz? – kérdezte Ryan.
– Plusz a közszolgálati tévé kamerái, úgyhogy az összes esti híradóban benne lesz.
– A CNN pedig élıben nyomja, hiszen most elıször beszél Washingtonon kívül – tette hozzá
Callie, aki úgy gondolta, semmi értelme, hogy bármit is eltitkoljanak az elnök elıl.
Jézus Mária, gondolta Jack, és ismét belenézett a beszédébe.
– Igaza van, Arnie. Jobb, ha koffeinmentes kávét iszom. – Hirtelen felnézett. – Van valaki a
gépen, aki dohányzik? – kérdezte, de olyan hangon, hogy a steward megfordult.
– Akar egy cigarettát, uram?
– Igen – felelte Jack némileg röstelkedve.
*
 Az ebolavírusokban csak ribonukleinsav volt, az osztódásukhoz azonban DNS-re is szükségük
volt. A majomvesék sejtjei mindkettıt tartalmazták, és amikor a vírusok beléjük hatoltak,
megteremtıdött a lehetıség a szaporodásukra. Az ehhez szükséges energiát ugyancsak a sejtek
szolgáltatták, amelyek a folyamat során természetesen megsemmisültek. A vírusok szaporodása
kicsiben a járvány kialakulását jelenítette meg: kettıbıl négy lett, négybıl tizenhat, tizenhatból
kétszázötvenhat, aztán hatvanötezer-ötszázharminchat, s a folyamat egyre gyorsult. Egészen addig,
amíg minden tápanyag el nem fogyott: a mikroorganizmusok ekkor „álomba merültek”, és várták a
kedvezı alkalmat, hogy ismét szaporodhassanak. Az emberek, persze tévesen, emberinek látták az
ebola viselkedését: „a vírus vár a lehetıségre, kíméletlenül gyilkol, áldozatokra les...” Moudi és
kollégái természetesen tudták, hogy mindez antropomorfizáló ostobaság. Az ebola nem
gondolkodott, amit tett, nem valami eltúlzott rosszindulatból tette: csak táplálkozott, szaporodott,
aztán ismét visszasüppedt szunnyadó állapotába. Pontosan úgy viselkedett, mint egy számítógép, ez
a kapcsolókból álló rendszer, amely csak az egyes és a nulla közt tud különbséget tenni (bár ezt az
embernél jóval gyorsabban és hatékonyabban teszi). Szaporodásában kiválóan alkalmazkodott az
emberi immunrendszerhez – amely amúgy kíméletlen hatékonysággal mőködı védelmi szisztéma –,
és egyszerően lerohanta, úgy, ahogyan a ragadozó hangyák rohanják le zsákmányukat. Ez azonban
egyben a vírus legnagyobb gyöngéje is volt. Túlságosan hatékonyan mőködött, és túlságosan gyorsan
ölt. Túlélı mechanizmusa, amelyet az emberi szervezet ellen bevetett, gyakran végzett a beteggel,
mielıtt az tovább adhatta volna a fertızést. A vírus a külsı környezethez képest ugyancsak
„túlalkalmazkodott”, a külvilágban még a dzsungel viszonyai között is csak rövid ideig maradhatott
életben. Nem tehette meg a következı evolúciós lépést, nem válhatott képessé arra, hogy levegıben
terjedjen tovább.
Legalábbis mindenki így gondolta. Vagy inkább „remélte” – gondolta Moudi. Egy olyan
ebolaváltozat, amelyet aeroszollal lehetne a levegıbe juttatni, minden korábbinál pusztítóbb lenne...
márpedig lehetséges, hogy nekik éppen ezt a változatot sikerült beszerezniük. Az ismételt
elektronmikroszkópos vizsgálat során egyértelmően kiderült, hogy a Mayinga-törzsre tettek szert,
márpedig éppen ez a törzs volt az, amelyet esetleg aeroszollal is terjeszteni lehetett. Nekik pontosan
errıl kellett meggyızıdniük.
A kísérletek során ugyanolyan aeroszolos palackot használtak, amilyenbe a rovarirtókat töltik, azt
a fajtát, amelyet letesznek a szoba közepére, kinyitják a szelepét, a palack pedig az egész helyiséget
megtölti mérgezı köddel. A szerkezetet elıször is darabjaira szerelték, aztán forró gızzel háromszor
is átfúvatták, majd ismét összeállították. A mőanyag alkatrészek okoztak némi gondot, ezt a
problémát azonban már hónapokkal korábban megoldották. Az eredmény egy egyszerő, de robusztus
készülék lett, a sorozatban gyártandó változat azonban már jóval elegánsabb darab volt.
Veszélyforrást egyedül a folyékony nitrogén jelentett, amely ugyan a vízhez hasonlított, de ha a
védıkesztyőre fröccsent, azonnal megfagyasztotta az anyagot, amely hamarosan fekete
üvegkristályokhoz hasonló darabokban töredezni kezdett.
Miközben Moudi a nitrogént töltötte a nyomás alatt álló palack köré, az igazgató félrehúzódott. A
kísérlethez mindössze néhány köbcentire volt szükség. A rozsdamentes acélpalackba ezután
befecskendezték az ebola-szuszpenziót, és rácsavarták a tetejét. A mővelet végeztével fertıtlenítıvel
permetezték le az új tartályt, majd steril sóoldattal is lemosták.
– Nos, készen vagyunk – állapította meg az igazgató.
A palack belsejében az ebola-preparátum mostanra jéggé fagyott, ez azonban csak átmeneti
állapot volt, a nitrogén viszonylag gyors elgızölgése után ugyanis hamarosan ismét folyékonnyá
olvadt. A két orvos ezt nem várta meg, elmentek, hogy elıkészítsék a kísérlet folytatását, kibújjanak
védıöltözékükbıl, és megvacsorázzanak.
*
Ryan a gép ablakából több száz – sıt állapította meg, több ezer – embert pillantott meg. Ezek
mind engem akarnak látni? – döbbent meg. A fenébe! A várakozók alacsony korlát mögött álltak, és
amerikai zászlókat szorongattak, amelyeket, amikor a gép végül megállt, a magasba emeltek, és
lengetni kezdtek.
Ryan mély levegıt vett, megállt az ajtónyílásban, és kinézett a középnyugati verıfénybe. A
protokoll szerint elsıként, és egyedül kellett lemennie a lépcsın. Alighogy megjelent, üdvrivalgás
harsant: olyanok éltették, akik alig tudtak róla valamit. Miközben lefelé lépdelt, úgy érezte, roppant
hülyén fest begombolt zakójában, gondosan megfésült, kedve ellenére belakkozott frizurájával.
Odalent egy repülı törzsırmester tisztelgett neki, ı pedig a tengerészgyalogságnál töltött néhány
hónap során beléivódott reflexszel visszaszalutált neki. Az emberek ismét éljeneztek. Ryan
szétnézett: testırei és más állami hatóságok ügynökei vették körül, akiknek többsége háttal állt neki.
Az elsı ember, aki odalépett hozzá, az állam kormányzója volt.
– Isten hozta Indianában, elnök úr! – mondta, és keményen megszorította Ryan kezét. –
Megtiszteltetésnek vesszük, hogy hozzánk látogatott el elıször.
A vendéglátók alaposan kitettek magukért, felvonultatták a Nemzeti Gárda egy századát is. A
zenekar rázendített a „Csillagos-sávos lobogó”-ra, amelyet az „Éljen a fınök!” követett. Ryan úgy
érezte, mintha valami óriási szélhámosságot követne el. Végighaladt a vörös szınyegen (ugyan
milyen is lehetett volna még ez a szınyeg?), a kormányzó a bal oldalán, tıle kissé lemaradva lépdelt.
A kivezényelt katonaság fegyverrel tisztelgett neki, és meghajtották elıtte régi ezredének zászlaját is.
Az állami zászlót természetesen nem hajthatták meg, mert – mint egykor egy amerikai sportoló ki is
fejtette – nincs olyan földi király vagy hatalmasság, aki erre a megtiszteltetésre érdemes volna. (Az
illetı természetesen amerikai ír volt, aki az 1908-as olimpián az angol királytól tagadta meg ezt a
gesztust.) Jack mentében a fiatal korából megırzött mozdulattal a szívére helyezte a kezét, és a
katonákat nézte. Most én vagyok a fıparancsnokuk, állapította meg magában. Elrendelheti, gondolta,
hogy harcba vessék ıket, úgy érezte, látnia kell az arcukat. Olyanok voltak, mint huszonvalahány
évvel azelıtt ı maga is: simára borotváltak, büszkék.
İérte voltak, mindent meg kell hát tennie, hogy mindig számíthassanak rá. Igen – gondolta –,
errıl sohasem szabad megfeledkeznem.
– Engedje meg, elnök úr, hogy bemutassam néhány itteni polgárnak – mondta a kormányzó, és a
kordon felé intett. Ryan bólintott, és elindult a nyomában.
– Figyelem, paroláznak! – szólt bele a mikrofonjába Andrea. A testırök számtalanszor voltak
jelen ilyesminél, de minden feladatuk közül ezt győlölték legjobban. Price minden ilyen alkalommal
a POTUS közvetlen közelében tartózkodott. Ryan két oldalán Raman és három másik ügynök haladt,
napszemüvegük sötét üvegén át fürkészték a tömeget. Fegyvereket kerestek, gyanús gesztusokat,
bármi szokatlant. Figyelték, nem bukkan-e fel egy arc, amelyet fotóarchívumukat lapozgatva
emlékezetükbe véstek.
Milyen sokan kijöttek elém, gondolta Jack. Senki sem volt köztük, aki szavazott volna rá, nemrég
még a nevét is csak kevesen ismerték – és most mégis itt voltak. Lehet persze, hogy az állami
alkalmazottak kaptak egy fél szabadnapot, akik azonban a gyerekeikkel jöttek, bizonyosan nem
ilyenek voltak. Tekintetük megdöbbentette az elnököt, aki soha életében nem tapasztalt semmit, ami
akárcsak hasonlított volna is ehhez. Lelkes emberek nyújtották felé a kezüket, ı pedig valamennyit
igyekezett megszorítani. Jobbról balra haladt a kordon elıtt, s közben igyekezett értelmes
mondatokat kihámozni a hangzavarból.
– Isten hozta Indianában! – Hogy van? – ELNÖK ÚR! – Bízunk magában! – Eddig remekül
csinálta! – Magával vagyunk!
Ryan próbált válaszolni nekik, de leginkább csak ezt ismételgette: „Köszönöm!”, mert meglepte
és lenyőgözte a felé áradó szeretet. Egy ideig azt sem érezte, hogy a keze már sajog, de aztán
kénytelen volt hátrább lépni, s ezután már csak integetett. Az embereknek azonban ez is elég volt,
hogy mennydörögve éltessék új elnöküket.
A fenébe. Ha tudnák, hogy amit teszek, mekkora szemfényvesztés... – gondolta Jack. Vajon mit
szólnának? Egyáltalán mi a fenét keresek én itt?
Elindult a nyitott ajtóval várakozó elnöki limuzin felé.
 *
Az épület pincéjében tízen voltak, valamennyien férfiak. Politikai bőncselekményt csak egyikük
követett el: isten tagadásban találtatott vétkesnek. (Valójában a bahái szekta tagja volt, ez azonban
Iránban azonos elbírálás alá esett az aposztáziával.) A többiek egyszerően nemkívánatos elemekként
kerültek ide: négy gyilkos, egy erıszaktevı, két pedofil és két visszaesı tolvaj. Ez utóbbiakra,
hazájuk iszlám törvényei szerint, jobb kezük levágása várt. Egy közös légkondicionált helyiségben
tartották fogva ıket, lábukat priccsük lábához bilincselték. Valamennyien halálraítéltek voltak – a két
tolvajt kivéve, akikre megcsonkítás várt. Nem is értették, mit keresnek itt a többiekkel, aminthogy
azt sem, hogy társaik miért vannak még mindig életben. Néhány hete különösen hitvány koszton
tartották ıket, hogy fizikailag legyengüljenek, lelkileg pedig eltompuljanak. Egyikük hüvelykujjával
tapogatta kisebesedett, vérzı ínyét. Nyílt az ajtó, a fogoly kivette szájából az ujját.
Egy kék szkafandert viselı alak lépett be: ilyen öltözéket eddig egyikük sem látott. A jövevény –
férfi volt, bár arca a maszkon keresztül alig látszott – egy henger alakú tartályt helyezett a
cementpadlóra, levett róla egy kék mőanyag kupakot, majd megnyomott rajta egy gombot, és sietve
távozott. Alig csukódott be mögötte az ajtó, amikor a tartályból sziszegı hang hallatszott, és a
helyiséget gızre emlékeztetı köd árasztotta el.
A rabok egy része sikoltozni kezdett, mert azt hitték, a tartályból mérges gáz ömlik, és arcukra
szorították vékony pokrócaikat. Amelyikük a legközelebb ült a készülékhez, lassabb észjárású lévén
csak bámulta, ahogyan a párafelhı megközelíti. A többiek lesték, mikor hal már meg. Minthogy
azonban ez nem következett be, félelmüket kíváncsiság váltotta fel, és néhány perc múlva a közjáték
már csak zavaros emlék volt számukra. A lámpákat lekapcsolták, ık pedig aludni tértek.
– Három nap, és kiderül – mondta az igazgató, majd kikapcsolta a monitort, amelyen a cella
belsejét figyelte. – Úgy tőnik, a szóróberendezés jól mőködik, a diszperzió megfelelı. A késleltetést
viszont még nem sikerült megoldaniuk. A sorozatban gyártott változatnál ennek... nos, szerintem öt
percnek kell lennie.
Három nap, gondolta Moudi. Három nap múlva kiderül, mit követtek el.
*
A kormányzó Ryan felé fordult, és rámutatott.
– Engedjék meg, hogy eleget tegyek megtisztelı kötelességemnek – bemutatom az Egyesült
Államok elnökét! – Ryan felállt, odalépett a szónoki emelvényhez, és kezet rázott a kormányzóval.
Miközben elhelyezte a beszéde szövegét tartalmazó dossziét a pulpituson, üdvözlésképpen zavartan
odabiccentett hallgatóságának, akiket úgyszólván nem is látott. Az elsı sorokban, a
kosárlabdacsarnok keményfa padlóján felállított székeken a helyi notabilitások ültek. Más
alkalmakkor, más körülmények között ezeken a székeken a politikusok legnagyobb szponzorai
foglaltak helyet. Hogy most is ık-e azok, Ryan nem tudhatta. Még az is lehet, hogy mindkét párt fı
támogatói eljöttek. Aztán eszébe jutott, hogy a nagy támogatók amúgy is mindkét pártnak juttatnak
pénzt, így biztosítják, hogy bárki nyer is a választásokon, nekik bejárásuk legyen a hatalom belsı
termeibe. Lehet, hogy ezek már most azon töprengenek, hogyan szponzorálják az ı kampányát.
– Köszönöm, kormányzó úr – mondta, majd az emelvényen ülık felé intett, és köszöntötte ıket.
Neveiket a dossziéjában lévı elsı lapról olvasta fel. Jó barátainak nevezte ıket, bár tudta, hogy most
találkozik velük elıször és utoljára, azok pedig már csak azért is ragyogtak a büszkeségtıl, mert
neveik a megfelelı sorrendben hangzottak el. – Hölgyeim és uraim, most járok elıször Indianában,
de azok után, ahogyan fogadtak, remélem, nem utoljára...
Mintha valaki felmutatta volna a TAPS feliratot egy tévémősor közönségének. Pedig ı csak az
igazat mondta, igaz, hozzátett valamit, ami vagy hazugság volt, vagy nem, a közönségnek azonban
errıl sejtelme sem volt, különben sem törıdtek vele egy fikarcnyit sem. S ekkor Jack Ryan megértett
valami nagyon fontosat.
Uram Jézus, ez olyan, mint valami kábítószer – gondolta. Ebben a pillanatban felfogta, miért lesz
valakibıl politikus. Nincs ember, aki ebben a helyzetben, az arcok láttán, a hangok hallatán ne
érezné pompásan magát. Lámpaláza megszőnt, és megszőnt az a nyomasztó érzése is, hogy semmi
keresnivalója itt. Négyezer ember hallgatta, valamennyi ugyanolyan polgára volt az országnak mint
ı, ugyanolyanjogokkal rendelkeztek, mégis valami egészen mást gondoltak. Ebben a pillanatban ı
volt az Amerikai Egyesült Államok.
De vajon miért gondolják ezek az emberek, hogy ı valami egészen más, mint ık? Mi teszi
különlegessé a szemükben? – tette fel magában a kérdést. Az, hogy éppen ı állt itt, ebben az esetben
– de bárki más esetében is – a véletlen mőve volt, hiszen a választás ezeké az embereké volt, ık
juttatták a pódiumra a szónokot, ık voltak, akik a hétköznapi embert valami egészen mássá tették.
De lehet, hogy mégsem... és csak ı érzi így? Ryan úgy érezte, ı ugyanaz a valaki, aki hónapokkal,
vagy akár egy évvel ezelıtt is volt. Alig gyarapodott tudásban, és még kevesebbet a bölcsességben.
Ugyanaz az ember volt, csak most más munkát végzett, és új posztján a legkülönbözıbb csapdák
közt botorkált, csak éppen testırök védıgyőrője vette körül, és áradt felé a szeretet, amelyet
semmivel sem érdemelt ki. Ugyanaz a személy volt, a szülei fia, gyermekkorának, tanulmányainak
és tapasztalatainak terméke, ahogyan bárki más is. Másnak, különlegesnek, sıt talán nagy embernek
tartják, ez azonban csak egy benyomás volt, nem a valóság. A valóság az volt, hogy izzadó tenyérrel
állt egy páncélozott emelvényen, egy valaki más által írt beszédet mondott, és úgy érezte, hogy
bármily kellemes is a pillanat, nincs a helyén.
És most mit csináljak? – kérdezte magában az Amerikai Egyesült Államok elnöke, miközben a
taps elhalt, a fejében pedig egymást kergették a gondolatok. Nem változhat át azzá az emberré,
akinek tartják. Jó ember vagyok, gondolta, de nem nagy ember. Az elnökség pedig állás, beosztás,
kormánytisztség, ahol a James Madison által meghatározott kötelezettségeknek kell eleget tenni – és
mint eddigi életében minden, átmenet a valóság egyik szakaszából egy másikba. Az ember a múlton
nem változtathat, a jövıt megpróbálhatja megérteni, de a jelen az, ahol meg kell tennie minden tıle
telhetıt, s ha szerencséje van, talán érdemesnek bizonyul erre a jelenre. Nem elég éreznie a
szeretetet, ki is kell érdemelnie, el kell érnie, hogy az egybegyőltek arcán ıszinte érzelmek
tükrözıdjenek, hiszen a hatalommal felelısséget is kapott, ezek az emberek pedig szeretetük fejében
odaadást követelnek. Jack összeszedte magát, és a beszédének szövegét tükrözı üveglapra nézett,
majd mély levegıt vett, és beszélni kezdett, mint annapolisi történelemtanár korában:
– Azért jöttem ma ide, hogy Amerikáról beszéljek... Amerika erejét nem Washington jelenti,
hanem Indiana és Új-Mexikó, és mindazok a helyek, ahol amerikaiak élnek és dolgoznak, az ország
bármely pontján. Önök Amerika – nem pedig mi ott Washingtonban.
Az elnök hangja mennydörögve áradt a hangszórókból. A hangerısítı rendszer nem valami
kitőnı, gondolták az ügynökök, de hát ezt az egész rendezvényt rögtönözve szervezték meg. – ...és
mi ott önökért dolgozunk!
A közönség mindenesetre ezúttal is ujjongott.
A kamerák az épület elıtt várakozó furgonokhoz továbbították jeleiket, a furgonok tetején lévı
tányérantennák pedig távközlési mőholdakra lıtték fel ıket. A riporterek ezen a napon a terem hátsó
végében csoportosultak, és bár megkapták a beszéd teljes szövegét, szorgosan jegyzeteltek. (Jóllehet
írásban ígérték meg nekik, hogy az elnök nem fog eltérni a kiadott szövegtıl.) „Az elnök mai
beszéde...” – mondják majd valamennyien ma este, holott az elnök nem is a saját szövegét mondta.
Az újságírók tudták, hogy Callie Weston írta, a lány ugyanis jó néhányukkal beszélt errıl. Nézték a
tömeget, és örültek, hogy nem kell farkasszemet nézniük a nagy teljesítményő reflektorokkal.
– .. .az pedig, hogy amerikaiak vagyunk, nem elsısorban lehetıség, mint inkább felelısség,
amelyben mindnyájan osztozunk, mert Amerika mindnyájunké, azaz az országot alapjában véve nem
Washingtonból, hanem innen kell irányítani. Újabb tapsvihar.
– Jó beszéd – mondta Tom Donner elemzıkommentátorának, John Plumbernek.
– És jól is mondta el. Beszéltem a haditengerészeti akadémia egyik vezetı emberével, azt
mondják, valamikor remek tanár volt – jegyezte meg.
– A közönségére sem lehet panasza. Nagyrészt srácok. És kerülte a fontosabb politikai témákat.
23. A levegıben
 Az elnök és kísérete gyorsan, bonyodalmak nélkül visszajutott a különgéphez. A kormányzó már
nem volt velük – ment a dolgára. Az emberek, akik idejövet az utakat szegélyezték, visszatértek a
munkahelyükre, azok pedig, akik a gépkocsioszlop után fordultak, valószínőleg csak arra voltak
kíváncsiak, mi ez a szirénázás – amennyiben pedig tudták, csak bosszankodtak a zaj miatt. Ryan
végre hátradılhetett a puha bırülésen: úrrá lett rajta a feszült pillanatokat törvényszerően követı
kimerültség.
– Nos, hogy csinálom? – kérdezte, s közben a hetvenmérföldes sebességgel tovasuhanó Indianát
nézte. Magában derült, hogy bár ilyen gyorsan robognak, nem fog büntetıcédulát kapni...
– Kifejezetten jól – sietett közölni Callie Weston. – Úgy beszélt, mint egy tanár.
– Valaha csakugyan tanár voltam – felelte az elnök, és gondolatban hozzátette: és remélem, hogy
még leszek is.
– Ez egy ilyen beszédnél meg is felel, de más alkalmakkor mutasson nagyobb lelkesedést – intette
Arnie.
– Csak fokozatosan – mondta Callie a stábfınöknek. – Elıször csak mértékkel... aztán majd
belehúzhat.
– Oklahomában is ugyanezt a beszédet mondom el, ugye? – kérdezte POTUS.
– Itt-ott megváltoztattam, de nem nagyon. Azt azért majd ne felejtse el, hogy már nem Indianában
van. A tornádókról szóló sor marad, de a kosárlabda helyett a futballról beszéljen.
– İk is elvesztettek két szenátort, de egy kongresszusi képviselıjük életben maradt, ı is ott ül
majd önnel a pulpituson.
– Hogy sikerült megúsznia? – kérdezte Jack szórakozottan.
– Aznap este alighanem inkább lefeküdt – hangzott a kurta válasz. – Ami pedig a beszédet illeti:
ön be fogja jelenteni, hogy bıvíteni fogjuk a Tinker légi támaszpontot, ami a helybelieknek állami
megrendelést, és körülbelül ötszáz újabb munkahelyet jelent majd. Örülni fognak neki.
*
Ben Goodley nem tudta, vajon csakugyan ı-e az új nemzetbiztonsági tanácsadó. Ha igen, hát elég
fiatal volt hozzá, de legalább olyan elnököt szolgálhatott, aki igencsak jártas volt a külügyekben. Ez
annyit jelentett, hogy Ben voltaképpen inkább afféle rangos titkár mint tanácsadó lesz, ezt azonban
nem bánta. A rövid idı alatt, amit Langleyben töltött, sokat tanult és gyorsan haladt elıre: a cég
történetében nem sokan lettek ilyen fiatalon vezetı hírszerzıtisztek. İ annak köszönhette, hogy
felismerte az egyes információk közti összefüggéseket, politikai érzéke pedig megsúgta neki, mit
tartson igazán fontosnak. Különösen szívesen dolgozott közvetlenül Ryan elnöknek. Tudta, hogy
vele nyíltan beszélhet, és hogy Jack is ıszinte lesz hozzá. (Magában még mindig így nevezte, bár
nyilvánosan ezt már nem tehette meg.) Dr. Goodley abban reménykedett, hogy az elnök mellett
felbecsülhetetlen értékő tapasztalatokra tehet szert, annál is inkább, mert egy ideje újabb nagy álmot
dédelgetett magában: azt, hogy egyszer majd a CIA igazgatója lehet, mégpedig nem politikai
érdemek jutalmaképpen, hanem szakmai tekintélye révén.
Az íróasztalával szemközti falon különleges óra mőködött: leolvashatta róla, hogy a világ egy
tetszıleges pontján milyen magasan jár a nap. Beköltözése napján rendelte meg, és meglepetésére
már másnap ott volt az irodájában, anélkül hogy kérésével végig kellett volna kilincselnie a
beszerzési bürokrácia szintjeit. Rebesgették, hogy a Fehér Ház a kormányzatnak olyan része, amely
csakugyan mőködik, ı azonban eddig nem hitt ebben. A Harvardon végzett, négy évet töltött a
kormány szolgálatában, és azt hitte, tudja, mi mőködik és mi nem. Kellemesen csalódott. Elıször a
CIA mőveleti központjában látott ilyen órát. Rápillantva azonnal megállapíthatta, hol van épp dél,
tehát szinte automatikusan tudta, hogy a világ többi pontjain éppen hány óra lehet. További elınyt
jelentett, hogy az óra látványa figyelmeztette arra, ha valahol valami szokatlan idıpontban
következett be, s ez az információ éppoly becses volt, mint azok, amelyeket az elektronikus
hírszerzési összefoglalóban olvashatott. STU-4-es lehallgatás-biztos faxáról épp egy ilyen
összefoglaló ereszkedett alá.
 A Nemzetbiztonsági Ügynökség idırıl idıre összefoglalókat küldött szét a világban zajló
eseményekrıl. Az NÜ hírközpontját magas rangú katonák irányították, akik korántsem voltak buta
emberek – jóllehet Goodleyval ellentétben inkább tőntek a technikai személyzet tagjainak, mint
politikusoknak. Ben nemcsak tisztelte ıket, de néhányukat név szerint is ismerte, és azt is tudta,
melyikük miben különösen jó. A repülı ezredes, aki a hírközpont munkáját hétköznapok délutánjain
irányította, senkit sem háborgatott jelentéktelen infókkal, ami azonban az ı aláírásával jelent meg,
azt érdemes volt elolvasni.
Ezúttal – washingtoni idı szerint kevéssel dél után – ugyancsak fontos anyagot küldött.
Goodley megállapította, hogy a SÜRGİS feliratú jelentés Irakkal kapcsolatos. Külön
méltányolta, hogy az ezredes, másokkal ellentétben, nem használta nyakra-fıre a DÖNTİ
FONTOSSÁGÚ minısítést. Ben felpillantott az órára. Irakban nemrég ment le a nap: egyesek
pihenni térnek, mások viszont nyilván akcióba lépnek. Az effajta akció pedig alighanem egész éjjel
folyik, és a következı nap már tökéletesen új és más lesz.
– Jaj, istenem – sóhajtotta Goodley. Ismét elolvasta a faxot, aztán felvette a telefont, és lenyomta
a #3 gyorshívó gombot.
– Az igazgató irodája – jelentkezett egy ötvenes nıi hang.
– Goodley vagyok, Foleyt keresem.
– Kérem tartsa, dr. Goodley – hallatszott a kagylóból, majd: – Szevasz, Ben.
– Üdv, igazgatóm – felelte Ben, mert nehezére esett keresztnevén szólítani a CIA igazgatóját.
Nem tartotta kizártnak, hogy egy éven belül visszatér Langleybe, és esetleg mégsem a fınökségen
dolgozik majd...
– Érkezett ide valami... Oda is?
A faxpapír, amelyet a kezében tartott, még meleg volt.
– Irak?
– Úgy van.
– Én már fel is hívtam Bert Vascót, hogy tolja ide a képét.
A CIA saját iraki részlege nem állt hivatása magaslatán, ez a külügyér viszont igencsak értette a
dolgát.
– Szerintem elég csiklandós a dolog.
– Egyetértek – felelte Ed Foley. Bólintott is, de ez a telefonban nem hallatszott. – Uram Jézus,
ezek nagyon gyorsan haladnak. Egy, legfeljebb másfél óra múlva odaát lesznek.
– Azt hiszem, errıl az elnöknek is tudnia kell – mondta Goodley erıltetett nyugalommal. A
hangja mindazonáltal elárulta.
– Neki többet kell megtudnia, mint amit mi most mondhatunk neki. Jack nem várja el tılünk,
hogy kapkodjunk, egyébként sem tehetünk semmit, legfeljebb figyelhetjük, hogyan alakul a helyzet.
Nem szabad túlterhelnünk információkkal, úgy sincs rá ideje, hogy mindent elolvasson.
Összefoglalókat kell kapnia. Nekünk az a dolgunk, hogy ilyenekkel lássuk el. Néhány hét, és magad
is rájössz. Én majd segítek.
Az utolsó mondat tapintatos figyelmeztetés volt Goodley számára, hogy még rengeteg
tanulnivalója van.
– Rendben, akkor várok. – Foley letette.
Goodley még egyszer átolvasta az NÜ-jelentést. Egy perc sem telt el, és ismét csengett a telefon.
– Dr. Goodley.
– Itt az elnöki hivatal – jelentkezett az egyik vezetı titkárnı. – Egy bizonyos Mr. Golovko beszél
az elnök magánvonalán. Kapcsolhatom?
– Igen, legyen szíves – felelte, s magában felnyögött: a francba!
– Ben Goodley vagyok, tessék.
– Itt Golovko. Ki maga?
– Az elnök ügyvezetı nemzetbiztonsági tanácsadója vagyok. – És tudom, ki vagy.
– Goodley?
 Bennek úgy tőnt, a hívó gondolkodik, hová is tegye.
– Aha, maga az a pelyhedzı állú fıhírszerzı! Gratulálok az elıléptetéséhez!
Az alakítás egészen hitelesnek látszott, bár Ben feltételezte, hogy az orosz asztalán ott egy
Goodley feliratú dosszié, amely a lábméretét is tartalmazza. Ennyire jó Golovko memóriája sem
lehetett. Goodley pedig éppen elég ideje volt a Fehér Házban, hogy híre menjen, az Orosz Szövetségi
Hírszerzés pedig azóta már elvégezhette ezzel kapcsolatos házi feladatát.
– Nos, miniszter úr, valakinek csak fel kell vennie a telefonokat... A komédiázás Bennek sem volt
ellenére, hát ı sem tartotta vissza magát. Golovko valójában nem volt miniszter, de mint ilyen
mőködött, ezt azonban technikailag titokban tartották. A riposzt nem volt túlságosan hatásos, de azért
megjárta.
– Nos, miben állhatok rendelkezésére?
– Tud a megállapodásunkról Ivan Emmetoviccsal?
– Igen, uram, tudok.
– Kitőnı. Mondja meg neki, hogy új ország van születıben. Egyesült Iszlám Köztársaságnak
fogják hívni. Egyelıre Irakból és Iránból áll majd. Erıs a gyanúm, hogy terjeszkedni akar majd.
– Mennyire megbízható ez az információ, uram? (Az udvariasság soha nem árt. Hadd érezze az
orosz, hogy fontos.)
– Fiatalember, ha nem gondolnám megbízhatónak, nem értesíteném az elnökét, de – tette hozzá
nyájasan – megértem, hogy fel kell tennie ezt a kérdést. A forrással ne törıdjék, mindenesetre
kellıen megbízható ahhoz, hogy én is kezeskedjem az információ hitelességéért. Újabbakkal is
szolgálok majd. Önök kaptak hasonló jelzéseket?
Goodley megdermedt: csak bámulta maga elıtt az asztal lapját. Ezzel kapcsolatban nem kapott
eligazítást. Igen, tudott arról, hogy Ryan elnök együttmőködésrıl tárgyalt Golovkóval, és hogy Ed
Foley-val is konzultált az ügyrıl, tudta továbbá, hogy Ryan is, Foley is úgy döntött, érdemes
folytatni a dolgot. Vele azonban senki sem közölte, mennyi és milyen információt adhat ki
Moszkvának, arra pedig nem volt ideje, hogy instrukciókat kérjen Langleytıl. Ha megtenné,
Golovko gyenge figurának tartaná, és az oroszok pillanatnyilag nem szívesen vennék, ha Amerika
gyengének mutatkozna. Márpedig ı van itt, és neki kell döntenie. Mindezt egyetlen másodperc
harmadrésze alatt gondolta végig.
– Igen, miniszter úr, kaptunk. A legjobbkor jelentkezett. Foley igazgató és én éppen most
tárgyaltunk a fordulatról.
– Ez igen, dr. Goodley, látom, az elektronikus hírszerzıik változatlanul hatékonyak. Milyen kár,
hogy a többiek nem...
Ben nem vette magának a bátorságot, hogy reagáljon a megjegyzésre, de a gyomra azért
összerándult, Golovkónak ugyanis tökéletesen igaza volt. Goodley mindenki másnál jobban becsülte
Ryant, és eszébe jutott, hogy Jack többször is hangot adott a mostani telefonáló iránti csodálatának.
– Miniszter úr, egy órán belül beszélek Ryan elnökkel, és továbbítom neki, amit mondott. Nagyon
köszönöm, uram, hogy idıben hívott bennünket.
– Minden jót, dr. Goodley.
Ben a jegyzettömbjére pillantott. Egyesült Iszlám Köztársaság. Egyszer már volt egy Egyesült
Arab Köztársaság. A képtelen államalakulat tagjai Szíria és Egyiptom voltak, és a vállalkozás két
tekintetben is kudarcnak bizonyult. A két ország egyszerően inkompatibilis volt egymással, a
szövetséget pedig kizárólag Izrael megsemmisítése céljából hozták létre, amely azonban nagyon is
hatásosan, meghiúsította ezt. Az Egyesült Iszlám Köztársaság név azonban a lényeget tekintve nem
politikai, hanem vallási tartalmat fejezett ki, hiszen Irakkal ellentétben Irán nem arab állam volt: a
perzsák a régi árjáktól származtak, nyelvük, példának okáért, közelebb állt a dánhoz, mint az
arabhoz.
Az iszlám a világ egyetlen nagy vallása, amely írott formában ítéli el a rasszizmus minden
formáját, és hangsúlyozza, hogy Isten elıtt bırszínre való tekintet nélkül minden ember egyenlı.
Errıl a tényrıl a nyugatiak gyakran megfeledkeznek... Az iszlámot megalkotója nyilvánvalóan
egyesítı erınek szánta, és az új mesterséges ország már puszta nevével is ezt hangsúlyozza, amely
már önmagában is éppen eleget mondott ahhoz, hogy Golovkónak ne kelljen magyarázkodnia.
Érezte, hogy Goodleyval egy hullámhosszon vannak. Ben ismét az órára pillantott. Moszkvában is
sötét volt... Golovko eszerint sokáig dolgozott, ami azt illeti, ilyen magas beosztású emberhez képest
túlságosan is sokáig.
Felemelte a telefont, ismét lenyomta a #3-as gyorshívó gombot, majd körülbelül egy perc alatt
összefoglalta a Moszkvából hallottakat.
– Szergej Nyikolajevicsnak szóról szóra elhihetjük, amit mondott – ezúttal legalábbis. Öreg profi.
Gondolom, kissé megszutyongatta magát – jegyezte meg Ed Foley.
– Egy kissé – ismerte el Goodley.
– A régi idık emlékére. Szeretik adni a bankot, de ne vegye rossz néven tılük, és ne lıjön vissza
nekik, jobb, ha meg sem hallja az ilyesmit. És mi aggasztja Golovkıt?
– Szerintem az, hogy egy rakás köztársaságuk neve ,,-sztán”-ra végzıdik – bukott ki gondolkodás
nélkül Goodleyból.
– Egyetértek – hallatszott a telefonban, de ezt most egy másik hang mondta.
– Vasco?
– Igen, ebben a pillanatban érkezett, mondja el neki is, amit az elıbb elmondott.
Talán Mary Pat is ott van... Külön-külön is nagyon értették a dolgukat, de ha ugyanabban a
helyiségben, együtt gondolkodtak, értek annyit, mint egy atombomba.
– Szerintem komoly az ügy – jelentette ki Goodley.
– Nekem is úgy tőnik – hallatszott Vasco hangja a hangszıróból. – Meg kell beszélnünk pár
dolgot. Tizenöt perc múlva, jó?
Ed hallott valamit a háttérbıl, ezért megkérdezte:
– Mit gondol, a Moszad igazgatója is egyetért velünk?
– Nos, nekik sem lehetett könnyő napjuk... – hangzott a válasz.
*
Mindegyikükkel egy-egy mullah közölte az ítéletet: szigorú, de nem ellenséges hangon, aztán
idézte a Koránt, és tudatta velük: most még módjuk van megbékélni Allahhal, mielıtt a színe elé
kerülnének. Valamennyien éltek a lehetıséggel – hogy aztán valóban hittek-e, az már más kérdés –,
aztán kivezették ıket a börtön udvarára. Öt perc jutott egy kivégzésre, tizenöt az utolsó imára.
Mindezt a 41. páncéloshadosztály parancsnokával is végigcsinálták, a különbség mindössze annyi
volt, hogy ı azért valamelyest hitt az iszlám tanaiban. Kezét még a cellájában, az imám jelenlétében
összekötözték a katonák, akik egy héttel korábban még remegve tisztelegtek volna neki, ha
meglátják. Mostanra megbékélt sorsával, de azért nem akarta, hogy a perzsa senkiháziak, akikkel
annak idején a határvidéki mocsarakban harcolt, akár a legcsekélyebb elégtételt is érezzék. Miközben
csuklóját az oszlophoz kötözték, arra gondolt, neki magának kellett volna megölnie az elnököt, és
átvennie a hatalmat. Egy százados lépett oda hozzá, fekete kendıvel a kezében: a szemét akarta
bekötni vele.
– Inkább egy cigarettát, ha lehet. Arra inkább magának lesz szüksége, ha majd lefekszik.
A százados kifejezéstelen arccal bólintott, a mészárlás, amelyet az utóbbi órákban vezényelt,
mostanra teljesen el tompította. Kirázott egy szál cigarettát a dobozából, a tábornok szájába dugta, és
meggyújtotta.
– Szálem alejkum – béke veletek – mondta, mert úgy érezte, ezt kell mondania.
– Magának nehezebb lesz megbékélnie saját magával, fiatalember. Teljesítse a kötelességét.
Legyen szíves, nézze meg, meg van-e töltve a pisztolya – mondta a tábornok, aztán lehunyta a
szemét, és hosszan, élvezettel beleszívott a cigarettájába. Orvosa csak néhány nappal ezelıtt
figyelmeztette, hogy a dohányzás nem tesz jót az egészségének. Hát nem nevetséges?
Visszagondolt a pályafutására, és csodálkozott, hogy azután, amit ‘91-ben az amerikaiak a
hadosztályával mőveltek, a mai napot is sikerült megérnie. Többször is sikerült elkerülnie a halált, de
ezt a versenyfutást csak meghosszabbítani lehetett, megnyerni nem, így volt megírva a sors
könyvében. Még egyszer sikerült beleszívnia a cigarettába – amerikai Winston volt, megismerte az
ízét. Ugyan hogyan juthatott hozzá egy egyszerő százados?
Vezényszó hallatszott, a katonák célba vették. Arcukon nem látszott érzelem. Igen, az ölés ezt
teszi az emberrel, gondolta. Az, amit általában kegyetlennek és szörnyőnek hisznek, egy idı után
puszta munkává lesz...
A százados odalépett a tábornok testéhez, amely még rángatózott a csuklójára hurkolt mőanyag
kötélen. Megint egy – gondolta. Elıvette 9 milliméteres Browningját, és körülbelül egy méterrıl
célzott. Egy csattanás, és a hörgés is elnémult. Két katona elvágta a kötelet, és elvonszolta a
holttestet, egy harmadik újabb kötelet akasztott az oszlopra, egy negyedik pedig elgereblyézte a
földet. Nem eltüntetni akarta a vért, csak hát a vér önmagában csúszós...
A következı elítélt civil volt, egy politikus. A katonák többsége legalább méltósággal halt meg, a
civilek nem, ık nyüszítettek, sírtak, Allahhoz üvöltöttek, és kivétel nélkül kérték, hogy kössék be a
szemüket. A százados, aki eddig nem csinált ilyesmit, ismét tanult valamit.
*
Szudán nagyrészt sivatagi ország, északi felében köztudottan perzselı hıség uralkodik. Valaha
brit protektorátus volt, és Kartúmban még mindig mőködött egy kórház, amelyben a fıleg
angolokból álló személyzet külföldieket kezelt. Akadtak a világon különb gyógyintézetek is, a
szaharai Afrikában azonban ez volt a legjobb. Fiatal és többé-kevésbé idealista orvosok dolgoztak itt,
akik romantikus elképzeléseket tápláltak Afrikáról és saját hivatásukról – a dolognak több száz éves
hagyományai voltak. Idıvel rájöttek, hogy tévedtek, de megtettek minden tılük telhetıt, méghozzá
az esetek többségében kiváló színvonalon.
A két beteg érkezése között alig egy óra telt el. Elıször a kislányt hozták be, aggódó anyja kísérte.
Mint Ian MacGregor doktor megállapította, a négyéves gyerek amúgy – enyhe asztmája ellenére –
egészséges, és igazat adott az anyának, aki szerint Kartúm száraz levegıjében ennek az asztmának
semmiféle problémát nem lett volna szabad okoznia. Az orvos megkérdezte, honnan jöttek. Irakból?
MacGregornak ez semmit sem mondott, mert semmirıl sem tudott, a politika még csak nem is
érdekelte. Számára csak az volt a fontos, hogy nem volt tudomása arról, hogy Irakban bármilyen
nagyobb szabású járvány volna. İt és munkatársait tájékoztatták a zaire-i ebolaesetekrıl, ezek
azonban nem rázták meg ıket különösebben.
A kislánynak 38 fokos láza volt, ami kisgyerekeknél nemigen ad okot aggodalomra, különösen
egy olyan országban, ahol a levegı hımérséklete is legalább ennyi. A gyerek vérnyomása, pulzusa és
légzése az állapotához képest ugyancsak normális volt, viszont levertnek tőnt. „Mióta is vannak
Kartúmban? Csak néhány napja? Lehet, csak a repülés, az idıeltolódás okozza... Esetleg megfázás
vagy influenza, semmi komoly... Szudán klímája forró, de Afrika más részeivel ellentétben
meglehetısen egészséges... Egyes emberek érzékenyebbek másoknál,” fejtegette az orvos.
Gumikesztyőt húzott, nem mintha ez különösebben indokoltnak tőnt volna, hanem mert az
edinburghi egyetemen belésulykolták, hogy minden körülmények között megtegye, nehogy úgy
járjon, mint egy bizonyos dr. Sinclair, aki egy betegétıl kapta meg az AIDS-et.
A kis beteg nem tőnt nagyon elgyötörtnek. A szeme kissé ödémás volt, a torka enyhén piros,
amúgy azonban semmi komoly. Úgy tőnt, egy nyugalmas éjszakai alvás rendbe hozza, még
gyógyszerre sem szorul. „Adjon neki aszpirint, hogy lenyomja a lázát, és ha nem javul, kérem,
hívjon fel. Aranyos a kicsi. Biztos vagyok benne, hogy rendbe jön.” Az anya a kislánnyal együtt
távozott, az orvos pedig úgy gondolta, eljött az ideje, hogy igyon egy csésze teát. Az orvosok
társalgója felé menet lehúzta kezérıl a gumikesztyőt, és a hulladékgyőjtıbe dobta.
Ez a vékony gumiréteg mentette meg az életét.
A következı beteg fél óra múlva jelentkezett. A tagbaszakadt férfit az afrikai személyzet
gyanakodva méregette, de az európaiaknak inkább az udvariassága tőnt fel. Nyilvánvalóan ismeri az
afrikai viszonyokat, állapította meg MacGregor. Alighanem arab üzletember. „Sokat utazik? Nemrég
érkezett? Nos, akkor alighanem errıl lehet szó. Ügyeljen, milyen vizet iszik – a gyomorpanaszait is
ilyesvalami okozhatja.”
 Az arab is aszpirint kapott, továbbá valamilyen vény nélkül kiadható szert a gyomrára.
MacGregor munkanapja – amely semmiben sem különbözött más napoktól – ezzel véget ért.
*
– Elnök úr, Ben Goodley a telefonban – jelentette az ırmester.
– Ben? Tessék – mondta Jack.
– Jelentést kaptunk, hogy egymás után lövik fıbe az iraki nagykutyákat, át is faxoltam önnek. Az
oroszok és az izraeliek is megerısítették.
Ugyanebben a pillanatban egy repülı-tiszthelyettes három lapot nyújtott át Ryannek. Az elsın
mindössze ennyi állt: SZIGORÚAN TITKOS – KIZÁRÓLAG AZ ELNÖKNEK. Ezzel együtt csak
itt a repülın is három híradós olvasta. A gép most kezdte meg az ereszkedést a Tinker légibázisra.
– Most adták a kezembe, hadd nézzem meg – mondta Ryan a telefonba. Elıször átfutotta, aztán
alaposabban is elolvasta. – És kit hagynak életben?
– Vasco szerint senkit, aki valamit is számít. Kivégzik a Baath Párt teljes vezetését, és az összes
ott maradt magas rangú katonát. Nem marad senki, akinek politikai súlya volna. A lényeget a
PÁLMATÁL-tól tudjuk, és...
– Ki ez a Sabah ırnagy?
– Ennek magam jártam utána, uram – felelte Goodley. – Kuvaiti hírszerzı, a mieink szerint
kiváló. Vasco egyetért a következtetéseivel.
Úgy tőnik, bekövetkezik, amitıl tartottunk, méghozzá meglehetısen gyorsan.
– A szaúdiak hogyan reagáltak? – tudakolta Ryan. A VC-25A felhıkön haladt át, a gép meg-
megremegett kissé. Úgy tőnt, odakint esik.
– Eddig sehogy. Még tárgyalnak a fejleményekrıl.
– Köszönöm a figyelmeztetést, Ben, folyamatosan tájékoztasson.
– Úgy lesz, uram.
Ryan letette a kagylót, és a homlokát ráncolta.
– Baj van, uram? – kérdezte Arnie.
– Irakban nagyon felgyorsultak az események. Bagdadban jelenleg is sorra végzik ki az
embereket.
– Mire gondol? – tudakolta Van Damm.
– Inkább az irodámban kellene lennem – felelte Ryan –, fontos dologról van szó, követnem
kellene az események alakulását.
– Tévedés! – rázta a fejét Arnie, és az elnökre mutatott: – Már nem ön a nemzetbiztonsági
tanácsadó, megvannak az emberei, akik megteszik ön helyett. Ön az elnök, és rengeteg a tennivalója,
méghozzá csupa fontos dolog. Az elnök sohasem mélyedhet bele egyetlen ügybe a többi rovására, és
nem válhat az Ovális Iroda foglyává. Az emberek nem örülnének, ha ezt tapasztalnák, mert úgy
éreznék, nem tudja kézben tartani az eseményeket, ehelyett azok irányítják önt. Kérdezze csak meg
Jimmy Cartert, jól érezte-e magát a második elnöki idıszakában! A fenébe is, Irak azért annyira nem
fontos.
– De még lehet, Arnie – tiltakozott az elnök. A repülıgép közben földet ért.
– Most Oklahoma és az itteni beszéde a legfontosabb – felelte a stábfınök, és kimutatott az
ablakon.
Ryan lelki szemei elıtt azonban az Egyesült Iszlám Köztársaság fantomja lebegett.
*
A küldött kiszállt a kamionból, amely áthozta az egykor áthatolhatatlan, most azonban a korrupció
következtében mindkét irányból könnyen átjárhatóvá lett határon. Poggyásza egyetlen táska volt,
benne egy váltás ruhával. Átült egy várakozó civil személygépkocsiba, és elindult az elnök
rezidenciája felé.
Ennek a félig független köztársaságnak az elnöke mohamedánnak mondta magát, valójában
azonban az opportunisták felekezetébe tartozott. Egykor a pártelit tagja volt, tehát karrierje
érdekében kellı rendszerességgel hitet kellett tennie ateizmusa mellett, miután azonban a politikai
széljárás megváltozott, ı megtért az iszlám kebelébe. Pálfordulásának személy szerint semmiféle
jelentıséget nem tulajdonított, nyilvánosan azonban mindent megtett, hogy hangsúlyozza: lelkes
követıje a prófétának. Hinni – már amennyire ez hitnek nevezhetı – csakis saját tulajdon evilági
jólétében hitt. (A Korán több helyütt is megemlékezik az effélékrıl, de sehol sem dicsérıleg...)
Kellemes életet élt kényelmes rezidenciáján, amely a szovjet idıkben a helyi pártfıtitkár lakhelye
volt. Ivott, nıkkel hentergett, országát pedig hol túl szigorúan, hol túlságosan elnézıen kormányozta.
Szigorú volt, ha gazdasági kérdésekrıl volt szó, ezekhez az ügyekhez tudniillik kommunista múltja
folytán sem igen értett. Elnézı volt az iszlámmal szemben, hagyta, hadd virágozzék – úgy vélte,
ezzel a szabadság illúziójába ringathatja az embereket. (Ebbıl is kitőnt, hogy nem értette Mohamed
vallását, amelynek állítólag híve volt, hiszen a Korán törvényei nemcsak a vallási, hanem a világi
szférára is vonatkoztak.) Valamennyi elıdjéhez hasonlóan hitte, hogy népe szereti ıt.
A küldött ezt az ostobákra általában is jellemzı illúziónak tartotta.
Elsı útja egy egyszerő, becsületes igazhívı otthonába vezetett: a házigazda az ország vallási
vezetıjének volt barátja, jelenleg pedig házigazdája is.
A fıpapnak nem voltak ellenségei, mindenki szerette, aki csak ismerte, mert többnyire szelíden
szólt, s ha mégis haragra lobbant, olyan dolgok miatt tette, amelyekkel még a hitetlenek sem
érthettek egyet. Ötvenes éveiben járt, az elızı rendszer meghurcolta, erıs hitében azonban sohasem
ingott meg.
A mullah az alkalomhoz illı öltözéket viselt, és legközelebbi hívei vették körül. Szokás szerint
Isten szent nevében üdvözölték egymást az érkezıvel, aztán épphogy csak felszolgálták a teát, máris
a tárgyra tértek.
– Szomorúan látom, mekkora ínséget szenvednek az igazhívık – kezdte a küldött.
– Ez mindig is így volt, de most már legalább a vallásunkat szabadon gyakorolhatjuk. Népem
lassanként visszatér az igaz hithez. Mecsetjeinket rendbe hoztuk, és napról napra többen látogatják
ıket. Van-e a hithez fogható földi kincs? – kérdezte a pap egy tanító hangján.
– Bizony nincsen – felelte a küldött –, de Allah mégis azt akarja, hogy akik hozzá hívek jólétben
éljenek.
A jelenlévık mindnyájan egyetértettek vele, mert kivétel nélkül az iszlám tudósai voltak ugyan,
de azért a jólétet többre becsülték a szegénységnél.
– Népemnek elsısorban iskolákra van szüksége, jó iskolákra – hangzott a válasz. – És jobb
egészségügyi intézményekre. Belefáradtam, hogy halott kisgyerekek szüleit vigasztaljam, olyanokéit,
akiknek nem kellett volna meghalniuk. Sok mindenre van szükségünk, nem tagadom.
– Mindez könnyőszerrel elıteremthetı... ha van rá pénz – jelentette ki a küldött.
– Csakhogy a mi országunk mindig is szegény volt. Vannak ugyan forrásaink, de ezeket sohasem
aknázták ki megfelelıen, és most már a központi kormány támogatását is elvesztettük – ugyanabban
a pillanatban, amikor végre kezünkbe vehettük sorsunkat. Az elnökünk azonban ostoba fajankó, mást
sem tesz, mint iszik, és orgiákat rendez a palotájában. Ha legalább ı derék, igazhívı férfiú volna...
felvirágoztathatnánk az országot.
A fıpap hangja inkább szomorú volt, mint haragos.
– Ráadásul némi külföldi tıke sem ártana – jegyezte meg szerényen az egyik Korán-tudós, aki
értett valamit a gazdasághoz is. Az iszlám sohasem ellenzett semmiféle gazdasági tevékenységet. A
próféta vallását ugyan nyugati irányban harcosok terjesztették, kelet felé kereskedık hajóin jutott el.
– Teheránban úgy vélik, eljött az ideje, hogy az igazhívık végre a próféta parancsai szerint
cselekedjenek. Mindeddig rossz úton jártunk: a hitetlenekhez hasonlóan nemzeti érdekekben
gondolkodtunk, ahelyett hogy az összes nép üdvét tartottuk volna szem elıtt. Mesterem, Mahmoud
Haji Daryaei mindig is a hit alapjaihoz való visszatérést tanította. Mi gazdagok vagyunk... és ezt a
gazdagságot Allah csakis azért adhatta nekünk, hogy megvalósítsuk a szándékait. És most úgy
gondoljuk, ütött az óra. Ti, akik itt vagytok ebben a szobában, megıriztétek a hitet, tiszteltétek az
igét az üldöztetés során, miközben mi többiek meggazdagodtunk. Úgy érezzük, kötelességünk
megjutalmazni benneteket. Gyertek, visszavárunk benneteket az igazhívık nagy közösségébe,
élvezzétek velünk együtt a gazdagságunkat. Ezt ajánlja nektek az én mesterem.
– Jólesik ilyen szavakat hallanunk – hangzott az óvatos válasz. A fıpap Isten embere volt, naiv
azonban nem. Bár nem mondta ki, mire gondol – hiszen a kommunista érában nevelkedett –, de azért
nyilvánvaló volt, mi jár a fejében.
A küldött nem kertelt tovább:
– Reméljük, képesek leszünk közös vezetés alatt egyesíteni az egész iszlámot és az összes
igazhívıt, úgy, ahogy Mohamed próféta, áldassék a neve, óhajtotta. Különbözı országokban élünk,
különbözı nyelveket beszélünk, gyakran a bırünk színe is eltér, de hitünk ugyanaz. Mi vagyunk
Allah választottjai.
– Azaz?
– Azaz azt óhajtjuk, hogy köztársaságotok csatlakozzék a miénkhez, hogy eggyé válhassunk.
Megkapjátok tılünk az iskolákat és az egészségügyi intézményeket, amelyekre népeteknek szüksége
van. Segítünk nektek, hogy kezetekbe vehessetek országotok irányítását, hogy amit adunk nektek, a
hívık egész közösségének javát szolgálhassa, mi pedig, Allah szándéka szerint, testvérei leszünk
egymásnak.
A jelenlévık mindnyájan úgy érezték: jelet kaptak, s hogy ez a jel – ez az alkalom – magától
Allahtól származik. Ki mástól is származhatnék? – tették fel magukban a kérdést.
Nekik csak egyetlen dolgot kellett megtenniük, hogy amit a küldött elıadott, valósággá váljék. Az
elnök végül is csak egy hitetlen... Allah majd ítélkezik felette... az ı kezük által.
*
A hallgatóság – immár sokadszor – tapsolt, Jack pedig annyira örült ennek, hogy csaknem meg is
feledkezett róla: a beszéd valójában nem a sajátja. Mosolygott, kivillantak kissé szabálytalan fogai,
és ez a mosoly az egész nézıteret beragyogta. Jobb kezét a magasba emelte, és mozdulatában ezúttal
tétovaságnak nyoma sem volt – ezt a tévénézık is láthatták.
– Tanulékony a fiú – állapította meg Ed Kealty, aki ilyen téren igenis tudott tárgyilagos lenni.
Más kérdés, hogy a nyilvánosság elıtt hogyan nyilatkozott, a politikusok azonban realisták – taktikai
értelemben legalábbis.
– És kitőnı tanítói vannak – emlékeztette a volt alelnököt stábfınöke. – Arnie felülmúlhatatlan. A
játszmánk nyitó lépései alighanem felkeltették a figyelmüket, Van Damm pedig nagyon gyorsan és
nagyon határozottan helyre tette Ryant.
Szükségtelen volt hozzátennie, hogy ez a „játszma” rövid idın belül véget ér. A lapok kezdetben
vezércikkekben foglalkoztak vele, de aztán mintha kissé elgondolkodtak volna, és kihátráltak az
ügybıl. Errıl persze nem jelentek meg publicisztikák, hiszen a média ritkán ismeri el, hogy tévedett.
Nyilvánvaló volt azonban, hogy az újabb cikkekben már benne van a Fehér Ház sajtosainak keze, és
bár nem magasztalták Ryant, többé nem bukkantak fel bennük az olyan gyilkos élő kifejezések, mint
a tétova, zavarodott, szervezetlen és hasonlók. Egész Washington tudta, hogy ha a Fehér Házban ott
van Arnie van Damm, szervezetlenségrıl szó sem lehet.
Ryan kormányalakítási intézkedései keltettek némi felzúdulást, de az újonnan kinevezettek elsı
intézkedései hozzáértésre vallottak. Adler, aki a maga erejébıl jutott a csúcsra, fiatalabb éveiben
túlságosan sokszor segített a külpolitikai újságíróknak, semhogy most ellene fordultak volna – ı
pedig sohasem mulasztotta el, hogy méltassa Ryan külpolitikai jártasságát. George Winston
dúsgazdag ember és kívülálló volt, ami egyeseket ingerelhetett, viszont „csendben” belevágott
tárcájának teljes átvilágításába, és ha netán tanácsra volt szüksége, bármikor konzultálhatott a
világlapok gazdasági szerkesztıivel – Tokiótól Berlinig valamennyi a személyes ismerıse volt. A
legnagyobb meglepetést Tony Bretano okozta. İ, aki tíz év óta egyfolytában kívülállását
hangsúlyozta, megígérte a Pentagonból tudósító újságíróknak, hogy az élete árán is kitakarítja ezt az
Augiász istállóját. Igazat adott nekik, elismerte, hogy a hadügy most is éppoly pazarló, mint
korábban bármikor, de biztosította ıket, hogy az elnök jóváhagyásával apait-anyait belead, és a
honvédelmi beszerzésekre rövidesen a korrupció leghalványabb gyanúja se vetülhet majd.
 Ryan autszájderei idegen testként ékelıdtek a washingtoni politika testébe, látszólag fütyültek is a
népszerőségükre, de a színfalak mögött minden lehetséges módon kényeztették a médiát. Kealtynek
egy beépített embere már jelentette, hogy a Washington Post – a lehetı legzavarbaejtıbb módon –
sorozatot készül közölni Ryan CIA-beli mőködésérıl, és a szentté avatást nem kisebb személyiség
vezényli, mint Bob Holtzman. Holtzman, aki maga a megtestesült bennfentesség, tisztázatlan
okokból személy szerint is kedveli Ryant, és akinek ráadásul van egy súgója, valahol a legbelsıbb
körökben...
Kealty megértette: idızített bomba ketyeg alatta. Ha a cikkek megjelennek, és az országos sajtó
átveszi ıket – márpedig ezt Holtzman és a Post tekintélye egyaránt valószínősítette –, saját
sajtókapcsolatai rohamosan megromlanak majd. Vezércikkek fogják tanácsolni neki, hogy vonja
vissza állításait, többé nem hivatkozhat majd a nemzet érdekeire, és politikai karrierje még csúfosabb
bukással ér majd véget, mint akár röviddel ezelıtt is gondolta.
– Meg kellett volna szereznünk Callie-t – mérgelıdött, miközben továbbra is hallgatta a beszédet,
és figyelemmel kísérte az elıadás módját is. Értelmiségi szöveg – gondolta –, afféle, fıként
diákokból álló hallgatóságnak való.
És csakugyan, a diákok úgy lelkesedtek az elnökért, mintha csak egy futballedzı, vagy valami
hasonlóan jelentéktelen figura lett volna.
– Callie szövegei Miki egérnek is elnöki tekintélyt kölcsönöznének – állapította meg Kealty
stábfınöke, és Kealtyre nézve valóban ez jelentette a legnagyobb fenyegetést. Ryannek ahhoz, hogy
felülkerekedjék, elég volt elnöki jelenségnek mutatkoznia, tekintet nélkül arra, hogy valójában az-e.
Mert hát nem az! – emlékeztette magát gyakorta Kealty. Hogyan is lehetne az?
– Sohasem állítottam, hogy Ryan hülye – jelentette ki. A helyzet rászorította, hogy tárgyilagos
legyen. Már nem babra ment a játék.
– Ez a vég, Ed.
– Tudom – felelte Kealty, magában azonban arra gondolt, hogy kell még lennie valaminek, amivel
leterítheti Ryant.
24. Kibontakozás
Ernie Brown farmjához csőr is tartozott, amely most elsısorban garázsként szolgált. Itt állt az
öttonnás, dízelmotoros teherautó is, amelyet az elızı tulajdonosok hagytak hátra; az épület mellett, a
földbe süllyesztve volt egy kétezer gallonos üzemanyagtartály is. A család, amelytıl Brown mindezt
megvette, nem is sejtette, hogy hajdani lakóhelyükön bombagyárat rendeznek majd be. Ernie és Pete
elsı tennivalója a vén teherautó életre keltése volt. Negyven percig bütykölték, mert azon kívül,
hogy az akkumulátora lemerült, más bajai is voltak. Pete Holbrook azonban ügyes szerelı lévén
lelket lehelt a mőemlék jellegő jármőbe. A motor szilajul felbıgött, s úgy tőnt, életképességét a
továbbiakban is megırzi. A teherautónak nem volt rendszáma, ez azonban ezen a környéken, ahol a
jármővek gyakran egyetlen óriási birtokon belül közlekedtek, nem okozott gondot. Minden baj
nélkül eljutottak a legközelebbi – negyvenmérföldnyire lévı – mezıgazdasági áruházhoz.
Érkezésüket az üzletben kedvezı elıjelnek tekintették, hiszen közeledett a vetés ideje – a
környékbeli farmerek közül ık voltak az elsık, akik nagyobb tételt vásároltak –, a cégnél ugyanis
szó szerint hegyekben állt a mőtrágya; nemrég hozták teherautókon Helenából, a környéket ellátó
raktárból.
A két Hegylakó összesen négy tonnányit vásárolt, ami nem számított szokatlan mennyiségnek.
Egy gázüzemő villástargonca az egészet felrakta a teherautó platójára. Miután készpénzben kifizették
a vételárat, kezet ráztak a boldogan mosolygó kereskedıvel, és elhajtottak.
– Ez nehéz meló lesz – állapította meg Holbrook félúton.
– Az, és az egészet nekünk kell megcsinálni – felelte Brown. – Vagy oda akarsz hozni valakit, aki
aztán esetleg beköp?
– Teljesen igazad van, Ernie – helyeselt Pete. A szemközti sávban rendırautó bukkant fel, aztán el
is tőnt mögöttük. A két Hegylakó dermesztı pillanatokat élt át, a rendır azonban utánuk sem fordult.
– Még mennyire van szükség?
 Brown legalább egy tucatnyiszor kiszámolta.
– Még ugyanennyire. Gyalázat, hogy ez az izé mennyi helyet elfoglal...
Úgy gondolta, a másik tételt majd holnap, egy másik helyen veszik meg, a farmtól délnyugatra,
harmincmérföldnyire. Ma este éppen elég dolguk lesz, hiszen ezt az egész szart le kell rakniuk a
csőrben. Szép kis meló.
Miért is nincs egy istenverte villástargonca is a farmon? Még jó, hogy amikor legutóbb
megtöltették a tartályt, a helyi olajtársaság egy tankerrel hozta házhoz az olajat, nem kellett a
hordókkal hülyéskedniük... – elmélkedett Holbrook.
*
A kínai partvidéken hideg idıjárás uralkodott, s ez megkönnyítette az amerikai mőholdak dolgát:
infrakameráikkal azonnal észlelték, hogy két haditengerészeti támaszponton is beindították néhány
hajó hajtómőveit. A képeket rögzítették és továbbították a Pentagonban székelı Nemzeti Parancsnoki
Harcálláspontra. Az ügyeletes tiszt hírszerzési szakértıjéhez fordult:
– Terveztek mostanra gyakorlatot a kínaiak?
– Tudomásunk szerint nem.
A fotókon látszott, hogy tizenkét hajó is járatja hajtómőveit. Valószínőtlennek tőnt, hogy a
generátoraikat mőködtetnék, hiszen az áramot egyébként a partról kapták. A felvételek tüzetesebb
szemügyre vétele nyomán azonban kiderült, hogy a kikötıben vontatóhajók is manıvereznek. Mivel
a hírszerzési szakértı a hadsereg tagja volt, odahívott egy tengerésztisztet.
– Kifut néhány hajó – hangzott a kézenfekvı magyarázat.
– Nem lehet, hogy csak mőszaki próbát vagy valami effélét tartanak?
– Ahhoz nem kellenének vontatóhajók. Mikor halad át fölöttük a legközelebbi? – kérdezte a
fregattkapitány, miután megállapította, hogy a képek harminc perce készültek. A következı
mőholdra célzott.
– Ötven perc múlva.
– Addig mindkét kikötıbıl kifuthat a nyílt tengerre három-négy hajó. Akkor majd biztosat
tudunk. Elég valószínő, hogy nagyobb gyakorlatra készülnek – mondta a fregattkapitány, majd némi
hallgatás után megkérdezte: – Van valami politikai ereszd-el-a-hajamat?
– Semmi – rázta meg a fejét az ügyeletes tiszt.
Akkor flottagyakorlat. Lehet, hogy valaki kitalálta, hogy ellenırzi a harckészültségüket.
Harminc perccel késıbb már valamivel többet tudtak, egy Peking által kiadott sajtóközleménybıl.
İk azonban nem láttak harmincpercnyire a jövıbe – jóllehet éppen ezért kapták a fizetésüket.
*
Az elítéltek mostanra annyira eltompultak, hogy elıször fel sem igen figyeltek influenzaszerő
tüneteikre. A felcserek – mind ahányszor különleges védıöltözékben – bejártak hozzájuk, hogy vért
vegyenek tılük. A foglyok kábasága azért is elınyös volt, mert valószínőtlennek tőnt, hogy
bármiféle meggondolatlanságra ragadtassák magukat. Valamennyien régebb óta voltak börtönben, és
mivel hiányosan táplálták ıket, elerıtlenedtek. Ráadásul olyan durván bántak velük, hogy
ellenállásra gondolni sem mertek. Bár már kimondták rájuk a halálos ítéletet, nem szívesen siettették
volna a végrehajtását. Valamennyien engedelmesen tőrték, hogy a hihetetlenül óvatos felcserek vért
vegyenek tılük. A szanitécek gondosan felírták a vérmintákat tartalmazó üvegcsövekre az illetı
fogoly ágyának számát, majd távoztak.
A laboratóriumban elıször a Hármas Páciens vére került a mikroszkóp alá. Az antitestvizsgálat
pozitív eredménnyel szolgált, ez azonban nem volt elég meggyızı, vagyis további ellenırzésre volt
szükség, hiszen nem hibázhattak. Készítettek néhány tárgylemez-preparátumot, és egyet az
elektronmikroszkóp alá helyeztek, hogy – elıször húszezerszeres nagyításban – megvizsgálják. A
mikroszkóp beállítását precíziós berendezések végezték, fel-le, jobbra-balra mozgatták a lemezt, míg
végül...
– Ó! – mondta az igazgató, és a látómezı közepére igazította a célt, majd száztizenkétezerszeresre
növelte a nagyítást. A számítógép fekete-fehér monitorán megjelent az a valami. Az igazgató úgy
találta, igencsak illik rá a „pásztorbot” kifejezés. Középütt húzódott az RNS-fonál, amely alul
elvékonyodott és visszakunkorodott. A másik végén ott sorakoztak a fehérjehurkok, amelyek a vírus
mőködésének kulcselemei voltak – legalábbis az általános felfogás szerint. Pontos mőködésüket
senki sem értette, aminek az igazgató, lévén a biológiai hadviselés mérnöke, nagyon is örült. –
Moudi! – kiáltotta.
– Igen, látom – mondta az ifjabb orvos, és miközben áthaladt a helyiségen, lassan bólogatott. Az
istentagadásért halálra ítélt Hármas Páciens vérében ott volt az Ebola Zaire Mayinga-vírus. Az
igazgató elvégezte az antitestpróbát is, és figyelte, ahogyan a parányi minta színe megváltozik. Ez
most bizonyosan pozitív volt.
– Most már biztos, hogy levegı útján is terjed – jelentette ki.
– Egyetértek – mondta Moudi. Nem lepte meg a dolog.
– Várunk még egy napot... nem, kettıt... a második fázisra. S akkor már biztosat fogunk tudni.
Ezzel távozott, hogy jelentse az eredményt.
*
A pekingi bejelentés meglepte az amerikai követséget. A szokványos megfogalmazásokat
tartalmazta: a kínai flotta, úgymond, nagyobb arányú gyakorlatot tervez a Tajvani-szorosban, ahol
éleslövészetet tartanak majd föld-levegı és föld-föld rakétákkal. Idıpontot nem jelöltek meg (erre,
hangzott a magyarázat, meteorológiai megfontolások alapján kerül majd sor). A Kínai
Népköztársaság kormánya felhívta a légiforgalmi és hajózási vállalatok figyelmét, hogy
megfelelıképpen módosítsák jármőveik útvonalát. A kommüniké mindössze ennyit tartalmazott, s ez
némiképpen nyugtalanította a washingtoni képviselet helyettes vezetıjét. Azonnal megbeszélésre
hívta katonai attaséit, és a CIA-kirendeltség vezetıjét, de egyikük sem tudott bıvebb felvilágosítással
szolgálni – bár arra mindnyájan felfigyeltek, hogy a közleményben nem esett szó a tajvani Kínai
Köztársaság kormányáról. Ez egyfelıl jó hír volt – Peking ezúttal nem rótta fel a szigetnek, hogy
független, holott alapvetıen rebellis tartományaként kezelte, másfelıl azonban rossz, mert a
szövegben nem utaltak arra, hogy rutingyakorlatról van szó, és hogy senki ellen nem irányul. Az
információt továbbították a Pentagonbeli Nemzeti Parancsnoki Harcálláspontra, a
külügyminisztériumba és Langleybe, a CIA központjába.
*
Daryaei egy arc után kutatott emlékezetében, amelyet összekapcsolhatott a névvel, de az arc,
amely megjelent elıtte, egy kisfiúé volt, akit annak idején Qum városában ismert meg – az üzenet
viszont a világ másik felérıl érkezett. Raman, Raman... ó, igen, Aref Raman... micsoda pompás fickó
volt! Az apja autókereskedı volt, Mercedesekkel foglalkozott, az autókat a teheráni hatalmasoknak
adta el... de a hite megrendült. A fiáé viszont nem! A szeme sem rebbent, amikor hírét vette szülei
halálának. Véletlenül haltak meg, a sah katonái végeztek velük, csak mert rossz idıben rossz helyen
jártak, belekeveredtek valami utcai zavargásba, amelyhez pedig semmi közük nem volt. Aref a
mesterével együtt imádkozott értük. A fiú számára haláluk legfıbb tanulsága az Volt, hogy olyanok
ölték meg ıket, akikben bíztak, bár éppenséggel más tanulságot is levonhatott volna... Raman akkor
már mélyen hívı ifjú volt, és mélyen sértette, hogy a nıvére feleségül ment egy amerikai tiszthez,
amivel családjára és öccsére is szégyent hozott. Az iszlám forradalom során neki is nyoma veszett:
egy iszlám bíróság házasságtörésért halálra ítélte. Aref egyedül maradt. Sokféleképpen
felhasználhatták volna, sorsáról azonban maga Daryaei döntött. „Új szüleivel”, egy idısebb
házaspárral – a Raman család vagyonával együtt – Európába, majd hamarosan Amerikába menekült.
Az öregek nem kaptak feladatot, mindössze annyi volt a dolguk, hogy csendesen éldegéljenek;
Daryaei úgy gondolta, azóta már meg is haltak. A fiú, akit azért választott ki erre a küldetésre, mert
már egészen fiatalon tökéletesen beszélt angolul, folytatta tanulmányait, és a kormány szolgálatába
lépett. Ugyanolyan kitőnıen megállta a helyét, mint a forradalom legelején, amikor egy hotel
bárjában agyonlıtte a sah légierejének két ott whiskyzı tisztjét.
Azóta azt tette, amire utasították, azaz nem tett semmit. Elvegyült. Eltőnt. Ezzel indították útnak:
„Ne feledkezz meg a küldetésedrıl, de ne tégy semmit!” Az ajatollah büszke volt, hogy jól ítélte meg
a fiút, a mostani üzenet ugyanis azt jelentette, hogy Aref már csaknem teljesen végrehajtotta, amivel
megbízta.
Az angol assassin – orgyilkos – szó a „hasisevık” jelentéső arab hassasinbıl származik. Az
iszlám Nizari szektájának tagjai annak idején hasis segítségével élték át a paradicsom gyönyöreit,
mielıtt útra keltek volna, hogy eltegyék láb alól ellenfeleiket. Daryaei felfogása szerint eretnekek
voltak, a drogoktól pedig amúgy is viszolygott. A hasisra azért volt szükségük, mert nem
rendelkeztek kellı lelkierıvel, mégis kitőnıen szolgálták egy sor mesterterrorista céljait, akik vagy
két évszázadon át komoly szerepet játszottak a térség hatalmi egyensúlyának fenntartásában. Maga a
gondolat azonban Daryaeit azóta izgatta, hogy gyerekkorában elıször hallott róla. A Nizarik azért
vallottak kudarcot, mert az igaz hittel meghasonult eretnekek voltak, és a többség helyett csak
néhány szélsıségest tudtak megnyerni kultuszuknak, ezek pedig Allah helyett egyetlen embert
szolgáltak. Ezért volt szükségük arra, hogy kábítószerekkel erısítsék meg magukat – úgy, ahogyan a
hitetlenek az alkohollal teszik. A Nizarikkal egy ragyogó ötlet vallott kudarcot – de mint ötlet azért
nagyszerő volt. Daryaei csak tökéletesítette, most pedig volt egy embere a legbelsıbb körökben, aki
csak utasításokra várt. Most már csak idızítés kérdése volt, hogy Raman beteljesítse küldetését, ez a
fiú pedig még ennyi idı után is pontosan tudta, mi a dolga, agyát nem homályosították el drogok, és
maga a Nagy Sátán képezte ki.
Megszólalt a telefon – az ajatollah közvetlen vonala.
– Jó hírem van... a majomfarmról – jelentette az intézmény igazgatója.
*
– Hát, tudja, Arnie, magának volt igaza – jelentette ki Jack. A nyugati szárnyba vezetı fedett
járdán haladtak. – Nagyszerő érzés volt ott Oklahomában... ahogyan az a sok ember lelkesedett...
Még a léptei is rugalmasabbak, nyugtázta magában a stábfınök, de különösebben nem lepte meg
a dolog. Idıben visszaérkeztek, hogy az elnök nyugodtan, családi körben vacsorázhasson. Ha három
vagy négy ilyen beszédet kellett volna elmondania, és kénytelen lett volna hosszasan kellemkedni
pártja támogatóival – márpedig elıdei ezt általában nem kerülhették el –, legfeljebb négy órát
aludhatott volna, és azt is a repülıgépen... Hogy aztán reggel, egy gyors zuhanyozás után elkezdjen
egy újabb munkanapot, amelyet az elızı nap fáradalmai miatt még hosszabbnak érez majd...
Magában megállapította: különös, hogy valamennyi elnök mindenféle kötelezettségének eleget tudott
tenni. A tényleges hivatalos feladatok meglehetısen nehezek voltak, ezek azonban szinte mindig
alárendelt szerepet játszottak a PR-tól nem sokban különbözı tennivalókkal szemben. Ámbár, egy
demokráciában az utóbbiak is fontosak, hiszen az embereknek joguk van ahhoz, hogy elnöküket ne
csak mindig az íróasztala mögött ülve lássák... amint a munkáját végzi. Az elnöki munkát az ember
anélkül is élvezhette, hogy szerette volna, ami kissé ellentmondásosnak tőnik, de csak amíg valaki
személyesen meg nem tapasztalja.
– Pompásan csinálta – mondta Van Damm. – A tévében remekül hatott. És az az anyag is rendben
volt, amit közben az NBC a feleségével készített.
– Neki nem tetszett, szerinte kivágták a legjobb mondatait – vetette közbe Ryan.
– Sokkal rosszabbul is járhatott volna. – Hiszen az abortuszról nem is kérdezték, gondolta Arnie.
Ahhoz, hogy ezt elérje, latba vetette minden befolyását az NBC-nél, és gondja volt rá, hogy Tom
Donnert a repülın úgy kezeljék, mintha legalábbis szenátor vagy egyenesen miniszter volna, még
egy rövid felvételt is engedélyezett útközben. Megígérte, hogy a jövı héten Donner készítheti majd
az elsı interjút a Fehér Ház emeleti társalgójában. Ez persze nem azt jelentette, hogy a kérdeznivalót
is kiadta volna neki, Ryant tehát alaposan fel kell majd készítenie, nehogy valami elnökhöz nem illıt
találjon mondani. Egyelıre azonban hagyta, hogy Ryan hadd élvezze a sikert, amelyet a
Középnyugaton aratott. Az utazás valódi célja azonban nemcsak az volt, hogy Ryan kimozduljon
Washingtonból, és megérezze, mit is jelent elnöknek lenni, hanem hogy elnöknek is tőnjön, és még
inkább a pálya szélére szorítsa azt a nyomorult Kealtyt.
Az elnököt az Ovális Irodában Goodley várta.
 – Jó reggelt, Ben – köszöntötte vidáman. Odament az íróasztalához, és lezöttyent a kényelmes
forgószékbe. – Nos, mi a helyzet a világban? – kérdezte.
– Lehet, hogy van némi gond. A kínai flotta kifutott a tengerre – jelentette az ügyvezetı
nemzetbiztonsági tanácsadó, aki mostanra megkapta fedınevét a testırségtıl: ı lett a KÁRTYÁS.
– És? – kérdezte Ryan némileg bosszankodva, amiért így elrontották a mai szép reggelét.
– És úgy látszik, flotta nagygyakorlatot hajtanak végre. Közölték, hogy rakéta-éleslövészetet is
tartanak. Tajpej ez idáig nem reagált.
– Készülnek Tajvanon választásokra vagy effélére? Nem, ugye? – kérdezte Ryan.
– Nem, egy éven belül nem – rázta a fejét Goodley. – Tajpej folyamatosan tömte pénzzel az
ENSZ-t, és csendben egy sereg országban lobbizik a képviselet ügyében, de egyelıre ezzel
kapcsolatban sem történt semmi különös. Tajvan kerüli a felesleges kockázatot, és ügyel, nehogy
felingerelje az anyaországot. Gazdasági kapcsolataik változatlanul szilárdak. Röviden, nem tudjuk,
mit akarhat jelenteni ez a hadgyakorlat.
– Milyen erıink vannak a térségben?
– Egy tengeralattjárónk figyeli a kínai hadihajókat.
– Repülıhordozók?
– A legközelebbi az Indiai-óceánon. A Stennis Pearl Harborban horgonyoz, a hajtómőveit
javítják. Ott áll az Enterprise is, és mindkettı ott is marad még egy ideig. Szóval nem sok mindent
tudunk felmutatni.
A KÁRTYÁS ezzel ugyanarra figyelmeztette az elnököt, amire Ryan néhány hónapja Durlingot.
– A hadseregüknél mi a helyzet? – tudakolta az elnök.
– Ott sincs semmi újság. Úgy van, ahogyan az oroszok mondták, aktívabbak a szokásosnál, de ez
már egy ideje így megy.
Ryan hátradılt a székében, és merengve nézte koffeinmentes kávéját. Szónoki kırútján
megállapította, hogy jobbat tesz a gyomrának. Meg is említette Cathynek, aki mosolyogva csak
ennyit felelt: „Nem megmondtam?”
– Nos, Ben, akkor törjük a fejünket.
– Beszéltem néhány Kína-szakértıvel a külügyben és a CIA-nál – felelte Goodley. – Lehetséges,
hogy a hadseregük valamilyen belpolitikai okból mozgolódik, úgy értem, tudatni akarják a pekingi
Politbüróval, hogy léteznek, és számolni kell velük. Ezen túl bármi színtiszta spekuláció volna,
nekem pedig nem ez a dolgom, ugyebár, fınök?
– Azt viszont, hogy „nem tudom”, mindig csak akkor mondja, ha tényleg nem tudja –
figyelmeztette kedvenc fordulatával Ryan.
– Ezt öntıl tanultam meg, elnök úr – felelte Ben komoly arccal. – És azt is, hogy ne tessenek azok
a dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni. – Elhallgatott, majd folytatta: – A kínaiak tudják, hogy
szemmel tartjuk ıket, azt is tudják, hogy érdekel bennünket, mit mővelnek. Azt is tudják, hogy ön
még új itt, és semmi szüksége bonyodalmakra. Akkor pedig miért csinálják? – tette fel a szónoki
kérdést Goodley.
– Hát igen – sóhajtotta az elnök. – Andrea! – szólította meg Price-t, aki szokás szerint az irodában
tartózkodott, de úgy tett, mintha oda sem figyelne az eszmecserére. – Ki itt a legközelebbi dohányos?
– érdeklıdött Ryan a szégyenkezés legcsekélyebb jele nélkül.
– Elnök úr, én nem...
– Hát az hétszentség, hogy maga nem. Szerezzen egy szálat! – Price bólintott, és kiment a
titkárságra. Pontosan értette, mi történt.
Az elnök átállt a koffeinmentes kávéra, és most dohányozna. Tulajdonképpen meglepı volt, hogy
Ryan egészen eddig kibírta, s ez többet mondott neki a hírszerzési tájékoztató lényegérıl, mint dr.
Goodley szavai.
Price egy vékony nıi cigarettával jelent meg. Gyufát és hamutartót is hozott, de az arcára volt
írva, hogy nem helyesli a dolgot. Vajon Roosevelt vagy Eisenhower testırei is megengedték volna
maguknak, hogy arcokat vágjanak? – tőnıdött Jack.
 Mélyen leszívta az elsı slukkot, és elgondolkodott.
Kína a japán-amerikai konfliktus során – Jack a háború szót még mindig, töprengései közben is
kerülte – anélkül, hogy ezt kinyilvánította volna, Tokiót támogatta, legalábbis valószínő, hogy így
volt... Tehát...
Beleszólt a telefonba:
– Hívják fel nekem Murray igazgatót az FBI-nál.
Hat másodperc múlva már hallotta is-Murray hangját:
– Jó reggelt, elnök úr.
– ...reggelt, Dan. Hogy is hívják azt a japán rendırfelügyelıt, akit átküldtek hozzánk?
– Jisaburo Tanakának – felelte nyomban Murray.
– Tud a fickó?
– Határozottan. Van olyan jó, mint bárki az enyémek közül. Mit akarna tıle?
– Gondolom, alaposan elbeszélgettek azzal a Yamatával.
– Elnök úr, biztosra veheti: a kopó az egész világon kopó – felelte Murray szándékoltan komoly
hangon.
– Tudni akarom, mirıl tárgyalt Yamata a kínaiakkal, de fıleg azt, hogy kivel.
– Megoldható. Megpróbálom most rögtön elıkeríteni Tanakát. Visszahívjam?
– Ne engem. Tájékoztassa Ben Goodleyt, ı majd egyeztet az illetékesekkel. Most itt van nálam,
az irodámban.
– Értem, uram. Hadd lássak hozzá, Tokióban éjfélre jár.
– Köszönöm, Dan. Viszlát. – Ryan letette a kagylót, és így szólt Goodleyhoz: – Rajta, derítsék ki,
mi ez az egész.
– Meglesz, fınök – ígérte Ben.
– És mi zajlik még a világban? Irakkal mi van?
– A hírek ugyanazok, mint tegnap. Kivégeztek egy csomó embert. Az oroszok átlıtték nekünk ezt
az Egyesült Iszlám Köztársaság dolgot. Nagyon valószínőnek látszik, de nyíltan még nem léptek. Ma
ezzel akarnék foglalkozni, és...
– Jól van, lásson csak hozzá.
*
– Nos, ilyenkor mi a szokás? – kérdezte Tony Bretano.
Robby Jackson utálta a sietséget, csakhogy ez, amióta elılépett hadmőveleti igazgatóvá, a
munkakörével járt. Az elızı héten határozottan megkedvelte a kijelölt védelmi minisztert. Tony
Bretano érdes kis fickó volt, de nyersesége inkább a külvilágnak szólt: viselkedése borotvaéles észt
és gyors döntési képességet takart. Ráadásul mint mérnök is értette a dolgát, és azonnal a megfelelı
kérdéseket tette fel.
– A szorosban ott járıröz egy vadász-tengeralattjárónk, a Pasadena. Rutinfelderítést végez.
Utasítottuk, hogy térjen ki a kínai hadihajók útjából, és húzódjék északnyugat felé. Hamarosan
odaküldünk két-három másikat is, kijelöljük a mozgásterüket, és utasítjuk ıket, hogy figyeljék a
fejleményeket. Állandó kapcsolatba lépünk Tajpejjel, és átkérjük tılük, amit megtudnak. Egyébként
Peking szerintem a szokásos kisded játékait játssza. Máskor közelebb vezényelnénk egy
repülıhordozót, most azonban egy sincs kéznél, és mivel Tajvan nincs kitéve közvetlen politikai
fenyegetésnek, azt hiszem, ezzel túlreagálnánk a helyzetet. A guami Anderson légibázisról a térségbe
küldünk egy elektronikus felderítıgépet. Elég baj, hogy nincsen közelebbi támaszpontunk.
– Eszerint lényegében elektronikus felderítést végzünk, és semmi egyebet nem teszünk? –
kérdezte a miniszter.
– A felderítés alapvetı fontosságú, uram, de csakugyan így van. – Bretano elmosolyodott.
– Tudom, én terveztem a mőholdakat, amelyeket használni fognak. Maga szerint mit látnak majd?
– Valószínőleg lehallgatnak majd egy csomó kódolatlan forgalmazást, úgyhogy Fort Meade-ben
bıven lesz dolga a kínaiul tudó embereinknek, de a tulajdonképpeni szándékaikról nem sok mindent
tudunk majd meg. A flottagyakorlat azonban arra bizonyosan jó lesz, hogy tisztábban lássuk, mire
képesek. Ahogy én Mancuso admirálist – a csendes-óceáni tengeralattjáró-erıink fıparancsnokát –
ismerem, szívesen odaküldené egy-két hajóját, hogy megnézze, vajon a kínaiak észreveszik és
üldözıbe veszik-e ıket... persze szép csendben, mindenfajta felhajtás nélkül. Ha valami kifogásunk
lesz a flottagyakorlat ellen, ezt a lehetıséget is kijátszhatjuk.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy minden kapitányt kilel a hideg, ha tudomására hozzuk, hogy a környéken
tengeralattjáró ólálkodik... vagyishogy egyszer csak felbukkan egy a flottakötelék kellıs közepén,
aztán ismét eltőnik. Nem buta embernek való feladat, és nem is veszélytelen, de a mieink értik a
dolgukat, és Bart Mancuso is tudja, hogyan használja a hajóit. Nélküle nem tudtuk volna legyızni a
japánokat – jelentette ki határozottan Jackson.
– Ennyire jó? – kérdezte az új védelmi miniszter, akinek Mancuso neve semmit sem mondott.
– A legjobb. Adni kell a véleményére, és Dave Seaton, a csendes-óceáni fıparancsnok ad is.
– DeMarco tengernagytól úgy tudom...
– Lehetek ıszinte, uram? – kérdezte Jackson.
– Csakis ıszinte lehet.
– Bruno DeMarco egyetlen okból lett a flotta helyettes hadmőv-fınöke.
Bretano azonnal értett mindent.
– Azért, hogy szép beszédeket tartson, és addig se ártson a flottának, igaz?
Jackson bólintott.
– Egyvalamit meg kell tanulnia, uram. A Pentagonban kétféle tiszt szolgál: operátor és bürokrata.
DeMarco admirális több mint a fél pályafutását itt töltötte. Mancuso és Seaton operátorok, és
mindent megtesznek, hogy be se kelljen tenniük ide a lábukat. De arra, amit mondanak, hétszentség,
hogy érdemes odafigyelni.
– De maga sem bürokrata, igaz?
– Inkább zongoráznék egy kuplerájban, uram, az sokkal tisztességesebb meló.
25. Gyomnövények
Alig van elszomorítóbb dolog egy beteg gyereknél. Doktor MacGregor emlékezett rá, hogy a
kislányt Sohailának hívják, és úgy találta, hogy a szép név pompásan illik a tündéri kis teremtéshez.
Sohailát apja hozta be, a karjában. A férfi durva embernek látszott – legalábbis ez volt az orvos elsı
benyomása, márpedig eddig nem kellett csalódnia effajta megérzéseiben –, de ha az volt is, az apai
aggodalom egészen megváltoztatta. Véle jött a felesége is, valamint egy zakót viselı, arabnak tőnı
férfi is. Az arab mögött egy szudáni hivatalos ember lépkedett: az orvos ismerte, de nem vett
tudomást róla.
– Isten hozta nálunk, ifjú hölgy – mondta az orvos barátságos mosollyal. – Eszerint nem érzed jól
magad, igaz? No, várj csak, megnézzük, mit segíthetünk! Jöjjenek velem – mondta az apának.
Ezek az emberek nyilvánvalóan fontosak voltak valaki számára, és ennek megfelelıen is bántak
velük. MacGregor a vizsgálóhelyiségbe vezette ıket. Az apa az asztalra ültette a kislányt, és
visszahúzódott, odaengedte a feleségét, aki megfogta Sohaila kezét. A testırök – hiszen minden
bizonnyal azok voltak – odakinn maradtak. Az orvos megérintette a gyerek tüzelı homlokát: a láza
legalább harminckilenc fok volt. Nos, jó...
Alaposan megmosta a kezét, majd gumikesztyőt húzott. Afrikában dolgozott, és Afrikában az
ember egyetlen óvintézkedést sem mulaszthat el... Elıször is fülhımérıvel megmérte a kislány lázát:
harminckilenc egész négy tized fok volt. A szíve sebesen vert, ez azonban gyerek esetében nem adott
okot különösebb aggodalomra. A sztetoszkópos vizsgálatból kiderült, hogy Sohaila szívhangjai
normálisak, és a tüdejével sincs különösebb gond – leszámítva, hogy a légzése is szaporább a
rendesnél. MacGregor a lázon kívül mindent rendben talált, lévén azonban szó kisgyerekrıl, ezt sem
tekintette rendkívülinek, különösen, hogy Sohaila csak nemrég került új környezetébe. Felpillantott,
és megkérdezte:
– Milyen panaszai vannak a kislányának?
– Nem tud enni, és hát... – felelte az apa.
 – Hány és megy a hasa? – kérdezte az orvos. Közben a gyerek szemét vizsgálta, de itt sem talált
semmit.
– Igen, doktor úr.
– Ha jól tudom, nemrég érkeztek Szudánba, ugye? – Mivel a válasz késett, felpillantott. – Tudnom
kell!
– Igen. Irakból, mindössze néhány nappal ezelıtt.
– A kislányának pedig van egy enyhe asztmája, de amúgy nincs más betegsége, igaz?
– Igen, így van. Megkapta az összes oltását is... de ennyire beteg még sohasem volt.
– És az érkezésük óta evett valami szokatlant? – kérdezte MacGregor. Tudják – magyarázta –, az
utazás nagyon megviselheti az embert, és a gyerekek különösen érzékenyek. Alighanem az itteni víz
ártott meg neki.
– Beadtam neki az orvosságát, mégis rosszabbul lett – mondta az anya.
– A víz bizonyosan nem okozhatja – jelentette ki határozottan az apa. – A háznak, ahol lakunk,
saját kútja van, és a vize jó.
A kislány, mintegy végszóra, felnyögött, öklendezni kezdett, elfordult, majd a vizsgálóasztalra és
a kıpadlóra hányt. A hányadéka helyenként vörös, másutt fekete volt: friss és alvadt vért is
tartalmazott. Ilyesmit sem a repülés, sem a környezetváltozás, sem a rossz víz nem okoz. Talán
fekély? Ételmérgezés? MacGregor hunyorogva töprengett, s közben ösztönösen ellenırizte, van-e a
kezén kesztyő. Az anya körülnézett: tekintetével egy papírtörülközıt keresett...
– Ne nyúljon hozzá – mondta az orvos szelíden. Megmérte a kislány vérnyomását – az alacsony
érték igazolta, hogy a gyereknek belsı vérzése van. – Sohaila – szólt –, sajnos ma nálunk kell
aludnod, hogy meggyógyíthassunk.
A tünetek sokféle betegséget jelezhettek, de a fiatal orvos éppen elég idıt töltött Afrikában, hogy
tudja, minden esetben a legrosszabb lehetıségre kell felkészülnie. Mindazonáltal reménykedett, hogy
a baj talán mégsem akkora.
*
Sok minden megváltozott, de azért Mancuso élvezte a munkáját. A háborút megnyerték – ı
mindig mint háborúra gondolt rá – tengeralattjárói pontosan azt tették, amire tervezték ıket. A nyílt
ellenségeskedés kezdete elıtt két hajót veszített el, az Asheville-t és a Charlotte-ot, de azután már
egyet sem. Tengeralattjárói minden küldetésüket maradéktalanul teljesítették, egy gondosan
megtervezett rajtaütés során véres rendet vágtak az ellenség búvárhajóflottájába, hozzájárultak egy
ragyogó különleges akció sikeréhez, pusztító rakétacsapásokat mértek az ellenséges hátországra, és
mint mindig, létfontosságú felderítési adatokat szereztek. Mancuso arra volt a legbüszkébb, hogy
régi, hadrendbıl kivont tengeralattjárókat is harcba vetett. Ahhoz túl nagyok és nehézkesek voltak,
hogy támadó egységekként alkalmazza ıket, de piszok jó munkát végeztek.
– Tehát? – kérdezte közvetlen fınökétıl, Dave Seatontıl –, akkor hát miben is mesterkednek
ezek?
– Azt, úgy tőnik, senki sem tudja – felelte Seaton. Mint minden jó parancsnok, igyekezett a lehetı
legtökéletesebben ellátni feladatát, még ha ez az adott esetben nem is jelentett többet, mint hogy
felkeresi egy kollégáját. – Lehet, hogy csak flottagyakorlat, mivel azonban új elnökünk van,
elképzelhetı, hogy erıdemonstrációról van szó, és arra kíváncsiak, hogyan reagálunk.
A fegyveres erık tagjai nemigen kedvelik az ilyen nemzetek közti kíváncsiskodást, mert a játék
általában az ı bırükre megy.
– Én ismerem Ryant – mondta Bart nyugodt hangon.
– Igen?
– Nem túlságosan közelrıl... de a Vörös Októberrıl ugye hallott? – Seaton elmosolyodott.
– Bart, ha még egyszer elıjön ezzel a históriával, egyikünk holtan marad a porondon, márpedig én
vagyok a nagyobb darab.
A szóban forgó históriáról nem sokan tudtak. A flotta történetének legjobban ırzött titkai közé
tartozott, de számos változata terjedt.
 – El kell hogy mondjak magának valamit. Tudnia kell, mekkora ász az elnök. Hajóztam vele.
Akkor a Dallas parancsnoka voltam, helikopterrıl eresztették a tengeralattjárómra.
A csendes-óceáni flotta fıparancsnokának tekintete Mancusóra villant.
– Ember, maga ugrat engem.
– Elıbb lépett a Vörös Október fedélzetére, mint én.
Mancuso behunyta a szemét, örült, hogy végre elmondhatja az esetet, és ezzel túl lehet rajta. Dave
Seaton hadszíntér-fıparancsnok volt, joga volt hozzá, hogy tudja, miféle ember parancsol neki
Washingtonból.
– Hallottam, hogy köze volt az akcióhoz, sıt azt is, hogy járt a Vörös Októberen, de azt hittem,
csak Norfolkban jutott fel rá, amikor már a nyolc-tízes dokkban horgonyzott. Hiszen csak egy
kémecske, úgy értem, afféle hírszırözı...
– Hát nem egészen. Kinyírt egy fickót, aki megsemmisíthette volna az Októbert, mielıtt
hazajuttatjuk – agyonlıtte, éppen a rakétavezérlıben. Ez a mi mostani elnökünk volt ott, és ı tette...
Ha a kínaiak most ıt akarják próbára tenni, hát azt hiszem, bírni fogja a győrıdést. Amikor a tévében
mutatják, nem látszik, de kurva kemény fickó. Én a pokolba is követném.
Mancusónak ez a mondata még ıt magát is meglepte. Tulajdonképpen most elıször tudatosult
benne, hogy így érez.
Jó tudni – gondolta Seaton.
– És mi volna a feladat? – váltott témát Mancuso.
– Jackson azt akarja, hogy ragadjunk rá a kínaiakra.
– Maga jobban ismeri nálam Jacksont... mik a paraméterek?
– Ha ez pusztán egy flottagyakorlat, csak lapulunk és figyeljük ıket. Ha változik a helyzet,
tudatjuk velük, hogy rajtuk a szemünk. Maga a kulcsember, Bart, nekem kurvára nincsenek hajóim a
térségben.
Elég volt kipillantaniuk az ablakon: az Enterprise és a John Stennis egyaránt szárazdokkban
álltak. A csendes-óceáni fıparancsnoknak egyetlen bevethetı repülıhordozója sem volt, s úgy tőnt,
még két hónapig nem is lesz. Ha az Egyesült Államok Haditengerészete erıt akart demonstrálni,
rendszerint a repülıhordozókat vonultatta fel – kínaiak alighanem arra is kíváncsiak voltak, mit
tesznek az amerikaiak, ha efféle nagyszabású akcióra nincsen lehetıségük.
– Fedezne engem DeMarco elıtt? – kérdezte Mancuso.
– Ezt meg hogy érti?
– Bruno a régi iskolához tartozik, úgy gondolja, nagy baj, ha az embert felfedezik. Én személy
szerint úgy gondolom, hogy néha még jó is. Ha azt akarjuk, hogy a kínaiak érezzék, hogy figyeljük
ıket, tennünk is kell valamit érte, nem?
*
– És mi az égvilágon semmit sem tehetünk – fejezte be helyzetértékelését Cliff Rutledge.
– Atyaisten, Cliff – nyögte Scott Adler –, ennyit körülbelül magamtól is tudtam.
A beosztottaknak elvileg az a dolguk, hogy döntési alternatívákkal szolgáljanak a feletteseiknek,
és nem az, hogy megfosszák ıket tılük, vagy, hogy olyasmit közöljenek velük, amit már amúgy is
tudnak.
Eddig viszonylag szerencsések voltak: a médiához semmi sem szivárgott ki. Washington még
korántsem heverte ki a megrázkódtatást, a magasabb beosztásba került volt beosztottak még nem
tettek szert akkora önbizalomra, hogy felhatalmazás nélkül információt adjanak ki, a legmagasabb
posztokat pedig Ryan odaadó hívei töltötték be. Ez azonban nem sokáig maradhatott így: az ügy
ehhez túlságosan is izgalmas volt. Létrejön egy új ország... két másikból, amelyek már külön-külön
is ontottak amerikai vért...
– Nincs az a helyzet, amelyre ne reagálhatnánk azzal, hogy semmit sem teszünk – jelentette ki
Rutledge. – Ha pánikba esünk, és kapkodni kezdünk, csak lovat adunk Daryaei meg a fanatikusai alá.
A két ország egyesülését úgysem tudjuk megakadályozni. És ha nem tudjuk, akkor mit tehetünk?
Tekintsük úgy, mint alkalmat, hogy párbeszédet kezdjünk az új államalakulattal.
 Adler úgy látta, a javaslat nem nélkülöz némi ésszerőséget, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy
az asztal mellett ülık közül néhányan bólogatnak. Nagyon is ismerte ezeket a varázsigéket.
Alkalom... Párbeszéd...
– A szaúdiak el lesznek ragadtatva... de lehet, hogy eleinte kissé zavarba hozza ıket... – hallatszott
egy hang az asztal túlsó végérıl. Bert Vasco volt az, a jelenlévık közül a legalacsonyabb rangú. –
Mr. Rutledge, szerintem komolyabb a helyzet, mint gondolja. A merénylet hátterében Irán állt...
– Mire alapozza ezt?
– Mi bizonyítja, hogy Al Capone rendelte el a Valentin-napi mészárlást? Semmi, nem is emiatt
csukták le. De filmet azért csináltak az esetrıl, láttam is... – felelte Bert, aki különösen ékesszólóvá
lett, mióta az Ovális Irodába hívatták.
Adler szemöldöke a homlokára szaladt: mulattatta a pengeváltás. Vasco folytatta:
– Ezt az egészet összehangolja valaki, a merényletet ugyanaz rendelte el, aki aztán kivégeztette a
fıtiszteket, utóbb pedig a Baath Párt vezérkarát. Most meg itt van ez a vallási újjászületés... Az új
fejlemények Iránban legalább egy évre elfojtanak minden belsı ellentétet, mi ráadásul nem tudjuk,
hogy eközben még mi egyéb történhet. Daryaei született konspirátor, méghozzá jó. Türelmes,
elszánt, irgalmatlan egy gazember...
– Aki viszont már a végét járja... – vetette közbe Rutledge valamelyik híve.
– Ezt meg honnét veszi? – lıtt vissza Vasco. – Úgy tőnik, igencsak kézben tartja a dolgokat.
– Túl van a hetvenen.
– Nem iszik, nem dohányzik. Elég jó erıben van, elég megnézni a nyilvános fellépéseirıl készült
videókat. Ezt az embert hiba volna alábecsülni, és ezt a hibát mi már elkövettük egyszer.
– Elvesztette a kapcsolatot a saját népével.
– Lehet, csak éppen nem értesült róla. Eddig jó éve volt, és a gyıztest mindenki szereti –
jelentette ki Vasco,.
– Bert, maga szerintem egyszerően aggódik, hogy megszőnik az osztály, ha ezek létrehozzák az
EIK-t – ugratta valaki. Ez övön aluli ütés volt: egy magasabb rangú valakitıl kapta egy alacsonyabb
rangú, amit az asztal körül ülık kuncogása is igazolt. A jelenlévık ezután elcsendesedtek, amibıl a
külügyminiszter arra következtetett, hogy kezd kialakulni közöttük valamiféle – számára
nemkívánatos – konszenzus. Ideje volt, hogy ismét átvegye az irányítást.
– Nos, haladjunk – mondta. – Holnap az FBI beszámol nekünk az ellopott levélrıl. És találják ki,
mit hoznak ide nekünk?
– Csak nehogy megint egy hazugságvizsgálót hozzanak – morogta valaki. Rutledge furcsán
tekergette a nyakát, de erre senki sem figyelt fel.
– Vegyék egyszerően úgy, hogy rutinszerő biztonsági átvilágításon esünk át – mondta vezetı
munkatársainak a külügyminiszter.
– Az isten verje meg, Scott – fortyant fel Cliff a többiek nevében is –, vagy megbíznak bennünk,
vagy nem. Már jó néhány órámat rájuk pazaroltam.
– Ezek Nixon lemondólevelét se találnák meg – ékelıdött egy másik külügyér.
– Lehet, hogy azt Henry Kissinger eltette emlékbe – tódította egy harmadik.
– Akkor hát holnap tíz órakor elkezdjük – jelentette ki Adler. – Velem is végigcsinálják...
Mindazonáltal ı is idıpocséklásnak tartotta az egészet.
*
Badrayn emberének bıre nagyon világos, szeme szürke, haja pedig vöröses volt. „Az ıseid között
alighanem volt egy angol nı! – tréfálkoztak vele néha családtagjai. A külseje elınyt jelentett a
számára: senki nem mondta volna meg, hogy nem európai származású. Azt azonban, hogy ez még
mindig így volt, saját óvatosságának köszönhette, azon kevés alkalommal ugyanis, amikor
„nyilvános” akciót hajtott végre, befestette a haját, sötét szemüveget tett fel, és megnövesztette a
szakállát – amely viszont fekete volt. „Filmsztár” – ezzel a megszólítással ugratta a környezete. A
tréfamesterek közül azonban mostanra jó néhányan meghaltak, ı pedig még mindig élt. Lehet, hogy
az izraelieknek voltak fotóik róla, az ember sohasem tudhatta – az azonban biztos volt, hogy az
információkat csak ritkán osztották meg másokkal. Még amerikai patrónusaikkal sem, ami bizony
ostobaság volt tılük. Egyébként is, az ember nem aggódhat minden miatt, legyen szó bár némely, a
Moszad archívumában ırzött fényképekrıl. Frankfurtból érkezett a Dulles nemzetközi repülıtérre.
Külseje komoly üzletembernek mutatta, poggyásza mindössze két táskából állt. Elvámolnivalót nem
hozott magával, mindössze egy üveg whiskyt, amelyet egy német vámmentes boltban vett.
Miután a szállodájába ért, vacsorát hozatott a szobájába, bekapcsolta a televíziót, és csatlakoztatta
hordozható számítógépét a telefonhoz – mostanra erre már minden amerikai hotelben lehetıség volt.
Az Internet segítségével értesítette Badraynt, hogy biztonságban megérkezett felderítı küldetése
helyszínére, az Egyesült Államokba. Csak egy értelmetlen kódsort adott le, de egy kereskedelmi
rejtjelezı program segítségével elıtte ezt is kaotikus jelhalmazzá alakította.
*
– Üdvözlöm önöket a fedélzeten. A nevem Clark – mutatkozott be John az elsı, tizenöt fıs
csoportnak. Elegánsabb volt a szokásosnál, jól szabott öltönyt, legombolt nyakú inget és csíkos
nyakkendıt viselt. E pillanatban ezzel volt kénytelen imponálni nekik, de tudta, hogy hamarosan más
lehetısége is lesz rá. A csoport könnyebben összejött, mint gondolta. A CIA Hollywood minden
igyekezete ellenére népszerő Amerikában, és egy-egy állására legalább tíz ember jelentkezik.
A számítógép könnyőszerrel kiválasztotta a pályázók közül azt a tizenötöt, akik megfeleltek a
Clark-féle KÉK TERV követelményeinek. Mindnyájan diplomás rendırök voltak, legalább négyéves
szolgálattal, és kifogástalan szolgálati lappal, mely utóbbit még az FBI-nak is ellenıriznie kellett.
Egytıl egyig férfiak voltak – Clark szerint valamilyen hiba folytán –, ennek azonban pillanatnyilag
nem volt jelentısége. Eddig nagyvárosi rendırkapitányságokon szolgáltak, és mindegyikük legalább
két nyelven beszélt.
– Külszolgálatban mőködı hírszerzıtiszt vagyok – mondta. – Nem „ügynök”, nem „kém”, nem
„operatív munkatárs”. Tiszt. Jó ideje dolgozom a szakmában. Nıs vagyok, két gyerek apja. Ha
bármelyikük azért jelentkezett, hogy simulékony szıke cicababákkal ismerkedjék, vagy, hogy
embereket lıjön rakásra, inkább most távozzék. Ez a szakma meglehetısen egyhangú, különösen
annak, aki rendelkezik a gyakorlásához szükséges intelligenciával. Önök valamennyien rendırök,
tehát tudják, milyen fontos munka ez. Munkánk lényege olyan információk megszerzése, amelyek
révén súlyos bőncselekményeknek, emberek elpusztításának vehetjük elejét, amit azáltal érünk el,
hogy a megszerzett információkat a megfelelı személyeknek továbbítjuk. Mások mőholdfelvételeket
nézegetnek, megint mások felebarátaik postáját olvassák. A neheze azonban nekünk jut. Mi
emberektıl szerezzük az információinkat. Vannak köztük derék emberek, tiszteletre méltó
indítékokkal, és vannak kevésbé jók is, akik pénzt akarnak, vagy bosszút szeretnének állni, vagy csak
fontosnak akarják érezni magukat. Az, hogy kik ezek az emberek, nem számít. Önök az utcán
valamennyien dolgoztak informátorokkal, és ugyebár egyik sem volt szőzmáriás királyfi? Nálunk
ugyanez a helyzet. A mi informátoraink többnyire iskolázottabbak, nagyobb hatalommal
rendelkeznek, de nemigen különböznek azoktól, akikkel önöknek eddig dolguk volt. És miként az
utcai informátorokhoz, önöknek hozzájuk is lojálisaknak kell lenniük, meg kell védeniük ıket – és
idırıl idıre a nyakukat is meg kell szorongatniuk kissé. Ha maguk elkúrják a dolgot, ezek az
emberek maghalnak, sıt, ha a leendı állomáshelyük olyan lesz, meghalnak informátoraik feleségei
és a gyerekei is. Ha azt hiszik, viccelek, nagyon tévednek. Olyan országokban fognak dolgozni, ahol
a törvényesség nem jelent többet, mint amit egy bizonyos valaki gondol róla. Éppen az utóbbi
napokban láthatták a televízióban, igaz? (Valóban, az utóbbi napokban világszerte bemutatták a
híradókban a Baath Párt néhány vezetıjének kivégzését. Elızıleg figyelmeztették a nézıket, hogy
gyerekek és érzékenyebb lelkek ne nézzenek oda – akik ezután természetesen odanéztek.)
A jelenlévık bólogattak.
– Amikor bevetésen lesznek, legtöbbször nem viselnek majd fegyvert. Csak az eszükre
hagyatkozhatnak. Olykor életveszélyben lesznek. Barátaikat vesztik majd el odakint, egyesekrıl
tudják majd, hol haltak meg, másokról nem. Lehet, hogy a világ szelídebb lett, de nem mindenütt.
Maguk, emberek, nem a kellemes helyekre mennek majd. Ding Chavez – az a pohos kis fickó a
társam, egyben a kislányom vılegénye – a helyiség végébıl hallgatta, és erısen igyekezett, hogy el
ne mosolyodjék. Nem kellene halálra rémíteni ıket, gondolta.
– És hogy mi a jó ebben a munkában? Nos, mi a jó a rendır munkájában? A válasz a következı:
valahányszor kiiktat egy csirkefogót, életeket ment meg. Ha mi eljuttatjuk a megfelelı információkat
a megfelelı személyekhez, ugyancsak életeket mentünk. Rengeteg életet – tette hozzá nyomatékkal
Clark. – Ha mi jól végezzük a dolgunkat, nem kerül sor háborúkra. Mindenesetre: üdv a fedélzeten.
Én leszek a vezetı oktatójuk. Az itteni kiképzést izgalmasnak és nehéznek találják majd. Holnap
reggel nyolc harminckor kezdünk.
Ezzel John lelépett a pódiumról, és elindult a hátsó ajtó felé. Chavez kinyitotta elıtte az ajtót,
majd ı is elhagyta a helyiséget.
– A mindenit, Mr. C, hol lehet itt beiratkozni?
– A francba, Ding, valamit csak mondanom kellett. – John évek óta nem beszélt ennyit
egyfolytában.
– És mit kellett tennie Foleynak, hogy ezeket az újoncokat felvehessük?
– Megkezdıdtek a létszámcsökkentések, fiacskám. A szentségit, Ding, hát mégiscsak sikerült
beindítanunk a dolgot!
– Várhattatok volna vele néhány hetet, Foleyt még nem erısítette meg a szenátus. Jobb az ilyesmit
kivárni – vélte Chavez. – ámbár, én csak egy aprócska kém vagyok...
– Állandóan elfelejtem, mennyire megokosodtál.
*
– És ki a fészkes fene ez a Zhang Han San? – kérdezte Ryan.
– Az ötvenes éveiben járhat, de fiatalabbnak néz ki, tíz kiló túlsúlyt cipel, kábé ötvennégyes zakót
visel, legalábbis ezt mondja a barátunk. Nyugodt és megfontolt, jól benne hagyta a pácban Yamatát.
– Ó – szólt Mary Pat –, hogyhogy? – Az FBI igazgatója válaszolt:
– Yamata Saipanon volt, amikor gyıztünk. Telefonált Pekingbe, menedéket akart kérni. Mr.
Zhang úgy reagált, mint aki téves hívást nkapott: „Miféle megállapodás? Nem állapodtunk meg
semmiben!” Aztán Yamata már telefonálni is hiába telefonált. Japán barátaink ezért hitszegınek
tartják.
– Ez a Yamata nekem kissé túl ıszintének tőnik – jegyezte meg Ed Foley. – Senki sem találja
gyanúsnak?
– Nem – felelte Ryan. – A második világháborúban a japán hadifoglyok ugyancsak sokat
beszéltek.
– Az elnöknek igaza van – erısítette meg Murray. – Én magam kérdeztem meg a dologról
Tanakát. Yamata öngyilkosságot akart elkövetni, de vigyáznak rá, nehogy megtehesse – még a
cipıfőzıit is elvették. Az öngyilkosság az ı kultúrájukban tisztességes kiutat jelentene, a mostani
helyzet ezért akkora gyalázat a számára, hogy nem érzi különösebb szükségét, hogy hallgasson.
Zhang egyébként feltehetıleg diplomata – Yamata azt mondta, névleg egy kereskedelmi küldöttség
tagja volt –, de a külügyünk sohasem hallott róla. A neve a japánoknál sem szerepel semmiféle
diplomáciai listán. Ha az én véleményemet kérdezi, mindezek alapján kémnek gondolom, vagyis...
A Foley házaspárra pillantott. Mary Pat felelt:
– Ellenıriztettem, de semmi. Az persze korántsem biztos, hogy ez a Zhang valódi név.
– És ha az volna is – tette hozzá a férje –, a hírszerzıikrıl alig tudunk valamit. Ha szabad
tippelnem, politikus. Hogy miért? Megkötött egy megállapodást, igaz, hogy titokban, de nem
akármekkorát. Emiatt a megállapodás miatt a fegyveres erıik még mindig fokozott készültségben
vannak és gyakorlatoznak, az oroszok pedig még mindig idegesek. Bárki legyen is ez a fickó, nagyon
valószínő, hogy kulcsszerepet játszik.
Ezt a többiek nagyjából maguktól is tudták.
– Ki tudnának még deríteni valamit? – érdeklıdött tapintatosan Murray.
Mary Pat a fejét rázta.
 – Nincsenek embereink a helyszínen, legalábbis ez ügyben nem tudjuk használni ıket. Van egy jó
kis párosunk Hongkongban, egy házaspár, összehoztak egy csinos kis hálózatot. Vannak embereink
Sanghajban is. Mőködik néhány alacsonyabb beosztású ügynökünk a pekingi védelmi
minisztériumban is, de ıket hosszú távú feladatokra tartjuk, és ha ebben az ügyben is felhasználnánk
ıket, veszélybe kerülnének. Kínával az a legnagyobb bajunk, Dan, hogy nem ismerjük a kormányzat
mőködését. Olyan bonyolult, hogy legfeljebb sejtéseink vannak róla. Azt tudjuk, hogy kik a politikai
bizottság tagjai – vagy úgy gondoljuk, hogy tudjuk. Lehetséges, hogy egy hónapja kihalt
valamelyikük, de már több mint egy hónapja hiába próbáljuk megerısíteni. Még az oroszok is
tudatták velünk, ha eltemettek valakit. – Ed átvette a szót a feleségétıl:
– Szóval ismerjük az ottani politikai elsı vonalat, de azt sohasem tudtuk, hogy az eseményeket
valójában ki is irányítja. A képlet egyszerő, de eltartott egy ideig, amíg rájöttünk, mi a helyzet. Mi
öregekkel tárgyalunk, akiknek már terhes a pozíciójuk. Mozgékony, szemfüles segéderıkre van
szükségük, akik viszont az évek során meglehetıs hatalomra tettek szert. Vajon valójában ki adja ki
a parancsokat? Nem tudjuk biztosan, és a személyek azonosítása nélkül nem is tudhatjuk meg.
– Megértem a gondjaikat, emberek– dörmögte Murray. – mikor a szervezett bőnözés volt a
területem, olyan fickókról derítettük ki, hogy a maffia fejesei, akiknek látszólag mindössze az volt a
dolguk, hogy kinyissák mások elıtt a kocsi ajtaját. Piszok egy meló volt.
Ez volt a legbarátságosabb nyilatkozat, amelyet Foley az FBI részérıl a CIA-val kapcsolatban
valaha is hallott.
– Ha belegondolnak – mondta még Murray –, az operatív munka biztonságos körülményeit nem is
olyan nehéz megteremteni.
– A KÉK TERV többek közt az ilyen ügyek megoldását is segíti – jegyezte meg Jack.
– Akkor bizonyára örömmel hallja, hogy miközben mi itt tárgyalunk, az elsı tizenöt fickó
kiképzése már folyik. John alighanem már órákkal ezelıtt megtartotta nekik az üdvözlıbeszédet –
jelentette ki a CIA feje.
*
A testırt Salehnak hívták. Szakmája követelményeinek megfelelıen robusztus alkatú és
egészségő férfi volt, s mint ilyen, igyekezett eltitkolni mindenfajta betegséget. Aki az ı életét éli,
egyszerően nem ismerheti el, hogy bármi is gondot okoz neki. Tudta, hogy az ember gyomra kényes
valami, rossz közérzete azonban minden várakozása és a doktor ígérete ellenére sem múlt el. Aztán
pedig meglátta a vért a vécékagylóban... igen, valóban vér volt. Az emberi testnek nem szabad
véreznie – legfeljebb ha megvágják borotválkozás közben, vagy belelınek. A zsigerek azonban
semmiképpen sem vérezhetnek... márpedig nála ez volt a helyzet. Az ilyesmi bizonyosan mindenki
számára megrendítı, különösen, ha mint Saleh, erıs és magabiztos férfi. Sok más emberhez
hasonlóan ı is húzta egy darabig az idıt, remélte, hogy panaszai csak átmenetiek, hogy rossz
közérzete még fokozódik egy ideig, aztán, miután tetızött, elmúlik – úgy ahogyan az influenza
tünetei. İ azonban csak rosszabbul lett, úgyhogy végül felülkerekedett benne a félelem. Virradat
elıtt hagyta el a villát, kocsiba ült, és a klinika felé indult. Útközben meg kellett állítania a kocsit,
hogy hányhasson. Amikor visszaült a kormány mögé, szándékosan nem nézte meg, mi maradt utána
az úton. Teste percrıl percre gyengült, s mire a kocsitól a kórház bejáratáig jutott, úgy érezte, minden
ereje elhagyta. Miközben elıkeresték a kartonját, eluralkodott rajta a félelem: a kórházszag tette. A
levegıben ugyanaz a fertıtlenítıszag lebegett, amitıl a kutyák megtorpannak, hátrálni kezdenek, és
nyüszítve igyekeznek menekülni, mert egyet jelent számukra a fájdalommal.
Végül szólította egy fekete ápolónı. A testır felállt, és méltósága maradékát összeszedve belépett
a vizsgálóba, ugyanabba, ahol a múltkor is járt.
*
A második tízfıs fogolycsoport alig különbözött az elsıtıl, legfeljebb annyiban, hogy egyiküket
sem istentagadásért ítélték el. Moudinak nem esett nehezére, hogy ellenszenvesnek találja ıket.
Mozdulataik sunyiságról árulkodtak – a legbeszédesebb azonban az arckifejezésük volt. Látszott
rajtuk, hogy bőnözık, sohasem néztek a szemébe, hol erre, hol arra sandítottak, mintha állandóan
valami kibúvót keresnének, valami cselen, valami gazságon törnék a fejüket.
– Van néhány betegünk – mondta nekik. – Benneteket jelöltek ki, hogy ápoljátok ıket. Ha jól
végzitek a munkátokat, kiképeznek benneteket, és ha visszamentek a börtönötökbe, felcserként
dolgozhattok majd. Ha nem, visszakerültök a celláitokba, az eredeti ítéletetek szerint. Minden
vétséget azonnal és szigorúan megtorlunk.
A rabok valamennyien bólintottak.
Tudták, mit jelent a szigorú bánásmód, az iráni börtönök nem a bennük uralkodó kellemes
viszonyokról és a konyhájukról voltak híresek. Az Amnesty International már régóta letett arról,
hogy továbbra is szót emeljen az ország börtönviszonyai miatt. Talán inkább azzal kellene
foglalkozniuk, hogyan bánnak más országokban az igazhívıkkel – gondolta Moudi. Nem kár értük,
egyikük sem Jean-Baptiste nıvér... Az apáca meghalt, mert ez volt megírva számára az élet és halál
könyvében, most pedig már csak az a kérdés, hogy vajon ezekre a fickókra is ugyanaz a sors vár-e.
Biccentett az ırség parancsnokának, mire az rárivallt az új „szanitécekre”. Még a testtartásukban
is van valami kihívó, állapította meg Moudi. Ezt majd még meggondolják...
Megkezdıdtek az elıkészületek. Az elítélteket levetkıztették, zuhany alá terelték,
megborotválták, és zöld felcseröltözékbe bújtatták. Ruhájuk hátán egyjegyő szám virított. Végül
posztópapucsokat osztottak ki köztük, és az ırök odaterelték ıket a légzsilipes ajtóhoz, amely mögött
a hadsereg egészségügyisei dolgoztak. Odabent azonban tartózkodott egy fegyveres ır is, aki
távolabbról figyelt, és kesztyős kezét állandóan a pisztolyán tartotta. Moudi a biztonsági helyiségbe
ment, hogy monitoron kövesse az eseményeket. A fekete-fehér monitorokon figyelte, amint
végigmennek a folyosón. Kíváncsian sandítottak jobbra-balra – nyilvánvalóan a rést keresték, ahol
kibújhatnának. Méregették az ırt is, aki azonban folyamatosan legalább négyméternyi távolságot
tartott tılük. Menet közben minden egyes érkezınek a kezébe nyomtak egy-egy mőanyag vödröt,
bennük különbözı egyszerő eszközökkel. A vödrökön ugyancsak számok voltak.
Mindnyájan összerezzentek kissé, amikor meglátták a védıöltözéket viselı egészségügyieket, de
aztán továbbcsoszogtak. A kezelıhelyiség ajtaja elıtt megálltak.
Alighanem a szag volt az oka... vagy talán a látvány... de egyikük lassan felfogta, hogy bármi
legyen is az, ami történik velük...
A monitoron látszott, hogy a védıruhás odaint a rabnak, aki lecövekelt az ajtónyílásban. A
foglyon látszott, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán visszaszólt a védıruhásnak. Egy
pillanattal késıbb földhöz vágta a vödröt, és rázni kezdte az öklét. A többiek figyelték, mi lesz ebbıl.
Ekkor a képernyı sarkában felbukkant a biztonsági ır, kezében pisztollyal. Célzásra emelte a
fegyvert, és körülbelül kétméternyi távolságból rásütötte a lázongó rabra. Egyenesen az arcába lıtt;
Moudi különösnek találta, hogy látja, de nem hallja a lövést. A férfi teste a csempeburkolatú padlóra
zuhant. Mögötte a szürke falon fekete foltok sötétlettek. A legközelebb álló védıruhás rámutatott az
egyik elítéltre, aki nyomban felemelte a vödröt, és bement az ajtón. Ezzel a csoporttal nem volt több
fegyelmi probléma.
Moudi egy másik képernyıre pillantott: ez színes volt, az is kellett, hogy legyen. A kamerát,
amelybıl a monitor a videojelet kapta, a biztonsági helyiségbıl irányítani lehetett, és Moudi, ha
akarta, rá is közelíthetett valamire. Elıször az l-es páciens ágyát kereste meg. Az újonnan érkezett
fogoly, akinek a hátán és a vödrén az l-es szám látszott, elıször csak állt az ágy elıtt, és nem tudta,
mit lát.
A szobában egy irány-érzéketlen mikrofon is mőködött, amely éppen ezért csak meglehetısen
elmosódottan közvetítette a benti hangokat. Az ırök amúgy is minimálisra mérsékelték a
teljesítményét, mert az, ami a hangszórókból hallatszott – haldokló emberek nyögése, nyöszörgése,
kiáltozása – az ırületbe kergette volna ıket. Pedig a betegek elsı ránézésre nem is nyújtottak
túlságosan ijesztı látványt. A legrosszabbul az istentagadásért elítélt – azaz a bahaita hitő – férfi volt,
de imádkozott, sıt azokat is igyekezett vigasztalni, akiket az ágyából megszólíthatott. Néhányukat
arra is megpróbálta rábeszélni, hogy imádkozzanak vele, de ezeket az imákat senki sem akarta
utánamondani.
Az l-es számú jövevény körülbelül egy percen át álldogált ott, nézte az ágyhoz bilincselt bokájú l-
es pácienst, akit gyilkosságért ítéltek el. Moudi ráközelített a kamerával, és megállapította, hogy a
béklyó feldörzsölte a beteg lábán a bırt: a matracon vörös folt látszott. Az ember – a beteg elítélt,
helyesbített magában Moudi – lassan vonaglott. Botcsinálta ápolójának eszébe jutottak a kapott
utasítások. Gumikesztyőt húzott, megnedvesítette a magával hozott szivacsot, és megtörölgette a
beteg homlokát. Moudi megnövelte a kamera látószögét: a többiek ugyanezt tették. A szanitécek
elhagyták a helyiséget.
A betegek ápolását nem szabályozták szigorú elıírások, ennek nem is lett volna értelme, hiszen a
szerepet, amelyet a kísérletben rájuk osztottak, már eljátszották. Mindenki így járt jobban. Senki sem
kapott infúziót, nem szúrtak beléjük tőket, nem kellett törıdni a veszélyes hulladékkal.
Bebizonyosodott, hogy az Ebola Zaire Mayinga-törzs a levegı útján is fertız, és most már csak az
volt a kérdés, hogy vajon a vírus nem gyengül-e le szaporodása során... illetve, hogy továbbítható-e
ugyanazzal az aeroszolos eljárással, amellyel a bőnözık elsı csoportját megfertızték. Moudi
megállapította, hogy az újonnan érkezett ápolók többsége azt teszi, amire utasították – csak éppen
hanyagul és gorombán – kapkodva, durva mozdulatokkal mosták le a gondjaikra bízott betegeket.
Néhányuknál azonban ıszinte együttérzést tapasztalt. Allah talán felfigyel az irgalmasságukra, és
kegyes lesz hozzájuk, ha majd, legfeljebb tíz nap múlva, az ı órájuk is eljön...
26. Eredmények
– Milyen napunk lesz? – kérdezte POTUS, miután a Black Hawk a levegıbe emelkedett.
– A SEBÉSZ felszállt! – hallotta fülhallgatójában Andrea. – Minden rendben – jelentették a Fehér
Ház környéki kormányhivatalok tetején gubbasztó megfigyelık. Ahogyan mindennap, már egy órája
pásztázták a kerítés környékét. A szokásos alakokat látták – az „állandókat”, akiket látásból már
ismertek. Az illetık gyakran felbukkantak ezen a helyen. Egyeseket közülük csak az Elsı Család
érdekelt, a mindenkori Elsı Család. Számukra a Fehér Ház Amerika testet öltött szappanoperája volt,
a nagybetős Dallas, valami oknál fogva vonzotta ıket ezeknek a hírességeknek az élete. A testırség
pszichológusai próbálták megérteni ezt az érdeklıdést, mert a szolgálat fegyveres tagjai az
„állandók” puszta létét is fenyegetésnek tartották. A régi elnökségi hivatal és a pénzügyminisztérium
tetején posztoló mesterlövészek ugyancsak egytıl egyig ismerték ıket látásból: volt alkalmuk
szemügyre venni ıket nagy felbontású keresıtávcsöveiken keresztül. Mindegyiknek tudták a nevét is
– az utcán ugyanis csavargónak vagy járókelınek álcázva ott cirkáltak a kollégáik, akiknek többek
közt éppen az „állandók” azonosítása volt a feladatuk. Az „állandókat” – bárhol laktak is – olykor
hazáig követték, megállapították a személyazonosságukat, és csendben utánajártak, miféle emberek.
Akikkel nem stimmelt valami, annak elkészítették a személyiségprofilját – és mindnek volt
valamilyen flúgja. Utóbb aztán óvatosan ellenırizték ıket a testırségnek, azok a tagjai, akik azt
figyelték, nincs-e fegyver a Fehér Ház környékén ácsorgóknál. Szükség esetén a gyanús „állandót”
merı véletlenségbıl feldöntötte egy arra kocogó melegítıs alak, aki, miközben zavartan
mentegetızve felsegítette, ügyesen végigtapogatta.
– Nem nézte meg a mai napirendjét az este? – kérdezte Price.
– Nem. Úgy döntöttem, inkább nézem egy kicsit a tévét – füllentette a VÍVÓMESTER, aki nem
sejtette, hogy a testırök tudják, hogy be akarja csapni ıket. Még csak el sem pirul” – állapította meg
magában Price, miközben arcizma sem rándult. A POTUS-nak is lehetnek hálószobatitkai...
legalábbis hadd higgye, hogy lehetnek.
– Tessék, akkor itt az én példányom – nyújtotta át a maga programját Price. Az elnök átfutotta az
elsı oldalt, amely az ebédnél ért véget. – Reggelire jön a pénzügyminiszter... azonnal a KÁRTYÁS
után – sorolta.
Amikor beléptek a nyugati szárnyba, megkérdezte:
– George-nak milyen fedınevet adtak?
– KERESKEDİ-nek hívjuk – jelentette Andrea.
 – Jó reggelt, elnök úr – köszönt Goodley, és mint rendesen, felállt, amikor az elnök belépett az
Ovális Irodába.
– Üdv, Ben – felelte Jack, és az asztalra dobta a napi programot. Mielıtt leült, ellenırizte, nem
hoztak-e be neki valamilyen fontos dokumentumot. – Rajta, kezdje!
– Az este lelıtte a poénomat, amikor utasítást adott a stábnak, hogy nézzenek utána, ki az a Zhang
Han San. Amúgy azonban semmit sem tudunk róla. Ha óhajtja, ezt elıadhatom kicsit
körülményesebben is, de azt hiszem, ezt valaki más már megtette.
Az elnök intett a fejével, hogy folytassa.
– Kezdem az újabb fejleményekkel a Tajvani-szorosban. A Kínai Népköztársaságnak tizenöt
felszíni hajója futott ki, két kötelékben haladnak, az egyik hat, a másik kilenc egységbıl áll. Itt van a
rajok összetétele is, ha óhajtja, de a lényeg, hogy valamennyi romboló vagy fregatt. A Pentagon
szerint szabályos rajalakzatban haladnak, és egy EC-135-ösünk hallgatja ıket. A két csoport között
ott parkol a Pasadena, nevő tengeralattjárónk. Két másik is érkezik a Csendes-óceán középsı
térségébıl, az egyik harminchat, a másik ötven óra múlva lesz ott. Seaton tengernagy, a csendes-
óceáni flottafıparancsnok azonnal összehozott egy átfogó megfigyelési-felderítési tervet, a
paramétereket mostanra Bretano védelmi miniszternek is megküldte. Vele most beszéltem telefonon.
Úgy tőnik, Seaton érti a dolgát.
Ami a politikai vonatkozásokat illeti, a tajvani kormány hivatalosan nem kommentálja a
gyakorlatot, kiadtak egy ilyen értelmő sajtóközleményt is. Fegyveres erıik viszont kapcsolatba
léptek a mieinkkel – Seatonon keresztül. A mi embereink is ott lesznek a lehallgató-központjaikban,
sıt talán már ott is vannak– nézett az órájára Goodley. – A külügy szerint az egész nem nagy
durranás, de azért figyelnek.
– Összefoglalva?
– Lehet, hogy rutingyakorlat, bár valamivel jobban is idızíthették volna. Nyíltan senkire sem
akarnak nyomást gyakorolni.
– Amíg így marad, mi sem reagálunk. Hivatalosan ne vegyünk tudomást errıl a gyakorlatról,
semmi sajtóközlemény, még kevésbé sajtóértekezlet, Ha mégis érdeklıdik valaki, azt mondjuk neki:
semmi különös.
– Én is így gondoltam – bólintott Goodley –, és most Irakról. Közvetlen információink továbbra
sincsenek, a helyi tévé vallási révületbe esett. Az iráni papok, akiket már láttunk egypárszor, lépten-
nyomon felbukkannak a képernyın. A hírmősorok szinte kizárólag vallási témákkal foglalkoznak. A
mősorvezetık áradoznak. A kivégzések befejezıdtek. Végleges adatokkal még nem rendelkezünk,
de a kivégzettek száma meghaladja a százat, és ezzel, úgy tőnik, vége is. A Baath Párt vezetését
nagyjából kiirtották. A kisebb halakat begyőjtötték. Mondtak valami olyasmit, hogy az ideiglenes
kormány rendkívül elnézıen bánik az, idézem, „kisebb bőnösökkel”. Ezt vallási érvekkel indokolják,
és úgy tőnik, a „kisebb bőnösök” közül néhányan sietve meg is tértek Jézushoz, pardon, Allahhoz.
Mutatták ıket a tévében, amint egy imám társaságában üldögélnek, és helytelen cselekedeteikrıl
beszélgetnek.
Valamit az is jelez, hogy az iráni fegyveres erık a korábbinál összehangoltabb tevékenységbe
kezdtek. A csapatok gyakorlatoznak. Folyamatosan hallgatjuk a taktikai rádióikat. A forgalmazás
tartalma a szokásos, csak éppen az adások száma nıtt meg. A külügyminisztériumban Rutledge
miniszterhelyettes utasítására létrehoztak egy csoportot, amely éjszaka is elemzi a lehallgatott
anyagokat. Rutledge elég gyatrán vezeti a külügy hírszerzési és elemzıcsoportját.
(Ez a csoport a hírszerzıszakmában a kisebb és szegényebb unokatestvér szerepét játszotta, de
munkájában részt vett néhány igen okos elemzı, akik diplomáciai ismereteik révén olykor olyasmire
is felfigyeltek, ami a többi szervezet figyelmét elkerülte.)
– És ebbıl mi következik? Úgy értem, abból, hogy a külügy éjjel-nappal elemez.
– Semmi – felelte Goodley, és magában, de csak magában hozzátette: természetesen. – Körülbelül
egy óra múlva beszélek velük.
 – Nagyon figyeljen oda arra, amit a hírszerzési és elemzıcsoport mond, különösen azonban arra,
amit...
– ...Bert Vasco, ugye? Természetesen – mondta Goodley. – Nagyon tud, de szerintem a hetedik
emeletnek igencsak tele van vele a hócipıje. Húsz perce beszéltem vele. Azt mondja – és most
figyeljen! –, hogy már csak negyvennyolc óra van hátra. Senki sem ért vele egyet. Senki!
Ryan hátradılt a székében.
– Azonban...
– ...azonban én mégsem fogadnék ellene, fınök. Nem tudok semmirıl, ami alátámasztaná a
helyzetértékelését. A CIA részlegvezetıi nem értenek egyet ezzel, a külügyesek sem, olyannyira,
hogy a jelentésükbıl, amit nekem küldtek, ki is hagyták. Én közvetlenül Vascótól tudom! De tudja
mit, szerintem Vasco nem téved. – Goodley egy pillanatra elhallgatott, s közben rájött, hogy egyetlen
más vezetı hírszerzıtiszt sem mondana ilyesmit. Majd így szólt: – Ezt meg kell fontolnunk, fınök.
Vascónak jók az ösztönei, ráadásul tökös fickó.
– Hamarosan kiderül. Akár igaza van, akár nem, szerintem is a legjobb koponya a külügyben.
Legyen rá gondja, hogy Adler beszéljen vele, és mondja meg Scottnak, én üzenem: bárhogy üssön is
ki a dolog, ne akarja letiporni.
Ben egyetértıén bólogatott, és felírt magának valamit.
– Vasco védetté van nyilvánítva... Helyeslem, uram. Arra bátoríthatja az embereket, hogy olykor
az ösztöneikre is hallgassanak.
– Mi van a szaúdiakkal?
– Hallgatnak. Mintha teljesen lebénultak volna. Szerintem nem mernek segítséget kérni, amíg
nincs rá okuk.
– Egy órán belül hívja fel Alit! – rendelkezett az elnök. – Tudni akarom a véleményét.
– Meglesz, uram.
– És ha beszélni akar velem, mondja meg neki, hogy bármikor, éjjel vagy nappal, felhívhat.
Mondja meg neki, hogy mint barátomnak, mindig a rendelkezésére állok.
– Ezek voltak a ma reggeli hírek, uram – mondta Ben, és felállt. – Egyébként ki nevezett el
KÁRTYÁS-nak? – kérdezte megtorpanva.
– Mi – szólalt meg Price a helyiség túloldalán, s közben keze a fülhallgatója felé mozdult. –
Benne van a személyi anyagában. Az egyetemi diákklubjában jó pókerjátékosnak tartották.
– Azt már meg sem kérdezem, mit mondtak rólam a volt barátnıim – jegyezte meg kifelé
mentében a megbízott nemzetbiztonsági tanácsadó.
– Ezt nem is tudtam róla, Andrea – csodálkozott az elnök.
– Még Atlantic Cityben is nyert némi pénzt. Mindenki alábecsüli, túlságosan fiatal. Megérkezett a
KERESKEDİ...
Ryan napi teendıinek listájára pillantott. Aha, George szenátusi meghallgatásáról lesz szó. Még
egyszer végigolvasta a listát; egy steward közben behozott egy tálcát, rajta különféle ennivalókkal.
– Elnök úr, a pénzügyminiszter – jelentette a folyosóra nyíló oldalajtóból Price ügynök.
– Köszönöm, magunkra hagyhat bennünket – mondta Ryan, és felállt, hogy üdvözölje Winstont.
– ...reggelt, uram – köszönt a pénzügyminiszter, miközben az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Mérték után készült öltönyei egyikét viselte, kezében egy barna papírdossziét tartott. Az elnökkel
ellentétben a pénzügyminiszter többnyire magán tartotta a zakóját. Ryan levette, és az asztalra dobta
a magáét. Egymással szemben, a dohányzóasztal két oldalán álló ikerkanapéra telepedtek le.
– Nos, mi a helyzet odaát? – érdeklıdött Ryan, és töltött magának egy kávét. Ezúttal koffeineset.
– Ha én úgy vezetném a brókerházamat, mint ahogyan ezt a minisztériumot vezetik, az
igazgatótanács kiszögezné az irhámat a pajtaajtóra, a fejemet kiakasztaná a kandalló fölé, a többi
részem meg menne a dutyiba. Túl sokan vannak ott, elnök ú...
– Szólítson csak Jacknek, legalábbis itt, George. Én...
 Nyílt a titkárság ajtaja, és belépett rajta egy fotós a Nikonjával. Nem szólt semmit: ritkán tette.
Elkattintotta a masináját, és mindenki úgy tekintette, mintha ott sem lett volna. Ragyogó beosztás
volna egy kém számára, villant Ryan eszébe.
– Remek... tehát: meddig mehetek el, Jack?
– Mondtam már. Azt a minisztériumot nem én irányítom. Csak mindig elıre szóljon nekem.
– Hát akkor elmondom. Csökkenteni fogom a létszámot. Úgy fogom átszervezni a
minisztériumot, mintha vállalat volna... és átalakítom az adótáblát. Atyaisten, csak két napja tudom,
mennyire el van tolva... Berendeltem néhány saját vállalati jogászunkat, és...
– A reform nem befolyásolhatja a költségvetés bevételeit. Nem kezdhetünk el szarakodni a
költségvetéssel is, egyelıre még egyikünk sem ért hozzá, és amíg a képviselıház újjá nem alakul...
Ebben a pillanatban a fotós elhagyta az irodát, gépében egy remek felvétellel, a kép nagyszerő
pózban ábrázolta az elnököt, éppen mindkét kezét a dohányzóasztal fölé nyújtotta.
– Lefuttattuk a számítógépes modelleket. A nyers számok alapján a bevételek nem változnak,
viszont a felhasználható alapok valószínőleg általában növekedni fognak.
– Biztos ebben? Nem kellene tanulmányoznia...?
– Nem, Jack, semmit sem kell tanulmányoznom. Felkértem asszisztensemnek Mark Gantet. Még
sohasem találkoztam emberrel, aki ennyire értett volna a számítógépes modellezéshez. A múlt héten
átrágta magát a... magának errıl senki sem beszélt? Ezek odaát most le sem veszik a szemüket az
adótábláról. Tanulmányozni? Felveszem a telefont, és fél órán belül ott egy ezeroldalas dokumentum
az asztalomon, amelybıl megtudhatom, mivolt a helyzet 1952-ben, hogyan hatott akkor az
adórendszer a gazdaság egyes szegmentumaira... illetve hogy a maiak szerint hogyan hatott, ahhoz
képest, ahogy akkor gondolták, hogy hat... továbbá az 1960-as években megjelent tanulmányok
megállapításaihoz képest... – A pénzügyminiszter harapott egyet a vajas kiflijébıl, majd így szólt: –
Foglaljam össze rövidebben? A tızsde sokkal bonyolultabb rendszer, mégis egyszerőbb modelleket
alkalmaz, és ezek a modellek mőködnek. Hogy miért? Mert egyszerőbbek. És engedelmével, ezt
fogom elmondani a szenátus elıtt, kilencven percben.... Ön tehát azt akarja, hogy teremtsek meg egy
rendszert, amely valóban mőködik, egy olyat, amely felismeri a jókat, és megadja nekik, amit
megérdemelnek. Tudja, micsoda feladat ezt megcsinálni bármilyen szervezetben? A saját cégemnél
is keserves meló volt, márpedig a pénzügyben portásból is több van, mint ahány kereskedelmi
igazgatóm nekem volt. Azt sem tudom, hogy pontosan mivel kellene kezdenem.
Ez az ember alighanem érti, mit szeretnék – gondolta az elnök, hangosan azonban így szólt:
– A dolog annál is bonyolultabb, mint ahogy maga gondolja. Azok az emberek ugyanis, akik
csakugyan dolgoznak, nem akarnak fınökök lenni. Cathy, a feleségem is adminisztrálgathatna.
Felajánlottak neki egy tanszéket a Virginia Egyetem orvosi karán, és ez nagy dolog, de akkor csak
feleennyi ideje maradna a betegeire, ı pedig szereti, amit csinál. Egy napon Bernie Katz is nyugdíjba
megy majd a Hopkinsról, és Cathynek az ı tanszékét is felajánlják majd, és ı azt is vissza fogja
utasítani.
Valószínőleg – tette hozzá magában. Hacsak rá nem tudom beszélni, hogy elfogadja.
– Lehetetlent vár tılem, Jack – csóválta a KERESKEDİ a fejét. – De azért az ötlet fantasztikus.
– Grover Cleveland több mint száz évvel ezelıtt reformálta meg a közszolgálati szférát –
emlékeztette reggeli-vendégét POTUS. – Tudom, hogy nem vagyunk képesek tökéletesen
megcsinálni, de a mostaninál igenis tudunk jobb helyzetet teremteni. És maga már próbálkozik is
vele, hiszen az imént mondta. Erre gondoljon.
– Nem felejtem el – ígérte a pénzügyminiszter, és felállt. – De pillanatnyilag egy másik
forradalmat kell elıkészítenem. Hány újabb ellenséget engedhetünk meg magunknak?
– Ellenségek mindig kerülnek. Jézusnak is voltak ellenségei.
*
Filmsztár kedvelte ezt a nevet, és mivel tizenöt éve viselte, azt is megtanulta, hogyan veheti
hasznát. Felderítıútra küldték, és fegyvere a sármja volt. Többféle akcentussal is tudta beszélni az
angolt. Mivel azonban német úti okmányai voltak, a frankfurti kiejtést imitálta – hatást német
ruhákkal, cipıkkel, sıt német pénztárcával is erısítette. A pénz, amelybıl mindezt vásárolta, Ali
Badrayn egy mecénásától származott, akire a terrorista nemrégiben tett szert. Az autókölcsönzı cég
ellátta kitőnı térképekkel, ı pedig valamennyit kiterítette maga mellé az ülésre. Ily módon nem
kellett kívülrıl megtanulnia az összes útvonalat: ezzel csak az idejét és fotografikus memóriáját
pazarolta volna.
Elıször Annapolistól néhány mérföldnyire, a St. Mary intézetnél állt meg. A katolikus egyház
által fenntartott intézmény csaknem hatszáz növendéke közül a legkisebbek bölcsıdés korúak, a
legidısebbek tizennyolc esztendısek voltak. Filmsztár több irányból is megközelíthette volna, mert
az intézmény egy jókora földdarab közepén helyezkedett el. Valaha az egész egy gazdag család
birtoka volt, az egyháziak beszélték rá ıket, hogy eladják. Út azonban mindössze egyetlen vezetett
az épületekhez. A területet egyik oldalán az óceán határolta, a másikon, sportpályák mellett pedig
egy folyó folyt. Az út egyik oldalán házak álltak, körülbelül harminc éve, lakóparknak építették ıket.
Az iskola tizenegy épületben helyezkedett el, közülük néhány szorosan egymás közelében épült, a
többi nagyobb térközökkel. Filmsztár tudta, mennyi idısek a célszemélyek, amibıl könnyen
kikövetkeztethette, mely épületekben töltik a legtöbb idıt. A környéket „harcászati” szempontból
kedvezıtlennek találta – különösen, amikor észrevette, hogy védik is. Az iskola hatalmas, legalább
kétszáz hektáros földdarabon helyezkedett el, de védett határainak átlépése kézenfekvı veszélyekkel
járt. Filmsztár összesen három nagy, fekete gépkocsit vett észre, Chevy Suburbaneket, amelyek
nyilvánvalóan nem szolgálhattak másra, mint a célszemélyek és védelmezıik szállítására. Vajon
hány testırük lehet? A kocsik mellett két férfit látott, de biztosra vette, hogy mindegyik jármőhöz
legalább négy ügynök tartozik. A kocsik páncélozottak, és nyilván nagy tőzerejő fegyverek is
tartoznak hozzájuk. A fıútról el kell jutni az iskolához, aztán ismét kijutni... az út majdnem egy
kilométer. Talán az óceán felıl?
A vízen a parti ırség egy motorosa ringatózott. Nagy éppen nem volt, de bizonyára felszerelték
rádió adó-vevıvel... és ettıl mindjárt nagyobbnak számított.
A bevezetı út végén leállította a kocsit, és kiszállt egy ház elıtt, amelynek kertjében tábla
hirdette, hogy eladó. Az autóból magával vitt egy aznap reggeli újságot, és látványosan böngészte,
mintha a házszámot ellenırizné a hirdetésben, közben pedig tovább tájékozódott. Igyekeznie kellett,
mert az ırség nyilván éberen figyel, és bár mindent ık sem ellenırizhetnek – még az amerikai elnöki
testırség ideje és anyagi forrásai sem korlátlanok –, Filmsztár azonban nem engedhette meg
magának, hogy túl sokáig csellengjen ezen a helyen. Elsı benyomásai korántsem voltak kedvezıek.
Nehezen megközelíthetı hely volt ez... Ahol ennyi a növendék, nehéz kiszúrni a két megfelelıt. Az
objektumot sokan és nagy területen szétszóródva védték, s az utóbbi volt az igazi baj. A
mélységében tagolt védelmen a legnehezebb áthatolni, mert ez a mélység idıt és távolságot is jelent.
Ha valaki megfelelı fegyverekkel rendelkezik, másodpercek alatt akárhány emberrel végezhet,
feltéve, hogy az illetık egy csomóban vannak. De maradjon rá akárcsak öt másodpercük, és
alkalmazni fogják, amire kiképezték ıket. Az ırzık minden bizonnyal kiváló kiképzést kaptak,
felkészítették ıket valószínő és valószínőtlen helyzetek kezelésére. A parti ırség hajója például
villámgyorsan a partnál teremhet, hogy kimenekítse a célszemélyeket. A testırök visszavonulhatnak
védenceikkel valamilyen elszigetelt helyre, hogy addig védekezzenek, míg meg nem érkezik a
felmentés. Filmsztárnak nem voltak kétségei, hogy értik a mesterségüket, és életük árán is
megvédenék a rájuk bízottakat. Ha ötpercnyi lélegzetvételhez jutnak, bizonyosan gyıznek.
Segítséget kérhetnek a helyi rendırségtıl is, amelynek – Filmsztár ellenırizte – még helikopterei is
vannak: a támadó erı hamarosan be volna kerítve. Nem, nem ez a megfelelı hely...
Bedobta az újságot a kocsiba, és elhajtott. A fıút felé haladva tovább figyelt, nem vesz-e észre
valahol elrejtett jármővet. A házakhoz vezetı behajtókon itt-ott furgonok parkoltak, de nem akadt
köztük, amelynek üvegét a szokásos fekete mőanyag fólia árnyékolta volna, hogy ne lássék benne a
kamerás ember.
A célszemélyeket jobb volna az úton elkapni... bár nem sokkal jobb, hiszen nyilván menet közben
is kitőnıen védik ıket. Az autók karosszériáját bizonyára kibélelték kevlarlemezekkel, az ablakok
lexanból vannak, az abroncsok kilıhetetlenek... felülrıl pedig bizonyosan helikopterek kísérik ıket.
És akkor lehetnek még további, álcázott kocsik is... ezenkívül a helyi rendıri erık is küldhetnek
erısítést.
Oké, gondolta Filmsztár: magában ı is alkalmazta az amerikai szóhasználatot, amely immár
nyelvek sokaságában honosodott meg. Következik a Hétmérföldes Óvoda és Bölcsıde a Ritchie
Highwayn, a Joyce Lane után. Ott csak egy célszemély található, gondolta Filmsztár – de a három
közül ez a legjobb, és harcászati szempontból remélhetıleg a környezete is kedvezıbb.
*
– Mit tudunk róla? – kérdezte Kealty.
– Sok mindent. Okos. Kemény. Nagyon tisztességes és rettenetesen gazdag. – Még nálad is
gazdagabb, tette hozzá magában a munkatársa.
– Folyt ellene valaha valamilyen vizsgálat?
– Soha – rázta meg a fejét a stábfınök. – Lehet, hogy olykor túlságosan nagy kockázatot vállalt...
de nem, Ed, még ezt sem állíthatom. Winstonról köztudomású, hogy minden szabályt betart.
Befektetési csoportjának kitőnı a híre, mert jól gazdálkodnak és tisztességesek. Nyolc éve az egyik
embere elkövetett valamit, és a bíróságon Winston ellene tanúskodott. A kárt, amit a fickó okozott, a
saját zsebébıl térítette meg. Pontosabban: a saját magánvagyonából. Negyvenmillió dollárt. Az a
pasas öt évet ült. Ryan jól választott, Winston nem politikus, de a pénzvilágban hatalmas respektje
van. – A franc egye meg! – fakadt ki Kealty.
*
– Elnök úr, rengeteg a tennivalónk – kezdte Winston a szenátusi bizottság fejéhez intézve szavait.
Szabadon beszélt, a látszat legalábbis ez volt. – Nincs ember, aki képes lenne maradéktalanul átlátni
a végtelenül bonyolult amerikai adórendszert. Képtelen helyzetben vagyunk. Ha egy polgár
kénytelen felkeresni az adóhivatal valamelyik ügyfélszolgálatát, hogy segítséget kérjen a bevallása
elkészítéséhez és a visszaigénylési őrlap kitöltéséhez, elıfordulhat, hogy téves információkat kap,
mégis ı lesz az, akinek a kormány embereinek hibájáért vállalnia kell majd a felelısséget.
Az adók célja az, hogy bevételhez juttassák az ország kormányzatát, méghozzá azért, hogy ez
utóbbi szolgálhassa a népet. Idıközben azonban az adóügy egész iparággá nıtte ki magát, amely
dollár-milliárdokba kerül az adózóknak. És miért? Mert el kell magyarázni nekik az adótáblát, amely
évrıl évre bonyolultabbá válik, s amelyet maguk a végrehajtásban dolgozók sem értenek eléggé,
hogy felelısséggel végezhessék a dolgukat. Önök már tudják, legalábbis tudniuk kellene (amirıl
persze szó sem volt), mibe kerül az adótörvények végrehajtása, és nyilvánvaló, hogy túlságosan
sokba. Nekünk az a dolgunk, hogy az emberekért dolgozzunk, nem pedig az, hogy összezavarjuk
ıket.
Ezért, elnök úr, remélem, bizonyos dolgokat meg tudok valósítani miniszteri idıszakom során –
amennyiben a bizottság jónak látja megerısíteni megbízatásomat. Elıször is, elejétıl a végéig
tökéletesen át akarom alakítani az adótáblát úgy, hogy bárki értelmes ember felfoghassa. Ésszerővé
és egységessé kívánom tenni adórendszerünket, azt akarom, hogy mindenkire ugyanazok a szabályok
vonatkozzanak. Készen állok, hogy beterjesszek egy pontosan ezt célzó javaslatot. Szeretnék
együttmőködni a bizottsággal, amely majd törvényerıre emeli, együtt akarok mőködni önökkel,
hölgyeim és uraim. Az én irodámba egyetlen kijáró sem teheti be a lábát, ez ügyben nem fogadok
sem vállalati, sem másféle lobbistát, és itt és most kérve kérem önöket, hogy ugyanígy
cselekedjenek. Elnök úr, ha egyszer szóba állunk mindenféle Tommal, Dickkel és Harryvel, aki
mindössze annyit javasol, hogy figyeljünk oda egy bizonyos, sajátos érdekekkel rendelkezı
csoportra, kudarcra vagyunk ítélve.
Mindnyájan amerikaiak vagyunk. Együtt kell mőködnünk, méghozzá hosszú távon, és ha
adótörvényeinket mindenféle hivatásos lobbista és érdekcsoport igényeihez igazítjuk, végül még
több pénzt vesznek majd ki a zsebünkbıl. Országunknak nem azért vannak törvényei, hogy
megmentsék a munkanélküliségtıl a magánszféra ügyvédeit, könyvelıit és az állami szféra
bürokratáit. A törvényeknek, amelyeket önök jóváhagynak, a hozzám hasonló emberek pedig
végrehajtanak, a polgárok érdekeit kell szolgálniuk, nem pedig a kormányzatéit.
Továbbá, hatékonyan akarom mőködtetni a pénzügyi tárcát. A hatékonyság szót a kormányzat
kimondani sem tudja, nemhogy értelmezni. Ezen változtatni kell. Én nem tudom megváltoztatni ezt
az egész várost, de igenis át tudom alakítani a minisztériumot, amelynek a vezetésére az elnöktıl
megbízatást kaptam, és amely megbízatást, remélem, önök is jóváhagyják. Tudom, hogyan kell
vezetni egy vállalatot. A Columbus-csoport közvetett és közvetlen módon szó szerint emberek
millióit szolgálja, én pedig büszkén viselem az ezzel járó felelısséget. Rövid néhány hónapon belül
szeretném beterjeszteni a pénzügyminisztérium új költségvetését, amelyben egyetlenegy felesleges
státusra sem kérek pénzt. (Winston ezzel kissé elvetette a sulykot, kijelentése azonban nem
tévesztette el hatását.) Ebben a teremben korábban is elhangzottak már efféle kijelentések, és nem is
veszem rossz néven, ha mondandómat erıs kétkedéssel fogadják, de én az a fajta ember vagyok, aki
megszokta, hogy szavait eredményekkel igazolja, és ezúttal is így lesz.
Ryan elnök nem könnyen érte el, hogy Washingtonba jöjjek. Én nem szívesen vagyok itt, elnök
úr. (Winston a bizottság tagjaihoz beszélt, akiket mostanra sikerült is megnyernie.) Ha elértem,
amiért idejöttem, távozom, de ezt a munkát valakinek mindenképpen el kell végeznie, és ha
felhatalmaznak rá, én el is végzem. Ennyit akartam mondani.
A jelenlévık közül a hallgatóság második sorában jegyzetelı riporterek rendelkeztek a
legnagyobb tapasztalattal. Az „én nem szívesen vagyok itt” szavaknál abbahagyták a jegyzetelést, és
az emelvényre, majd egymásra pillantottak.
*
Filmsztár elégedett volt azzal, amit tapasztalt. Itt nagyobb kockázatot vállalt, de az eredmény
arányban állt a kockázattal. Ezen a helyszínen a célobjektum elıtt néhány méterrel négysávos
fıútvonal haladt, amelybıl minden bizonnyal számtalan mellékútvonal ágazott ki. A
legnagyszerőbbnek azt találta, hogy szinte minden látszott. A célobjektum mögötti facsoport elég
sőrőnek tőnt ahhoz, hogy semmifélejármőnek ne szolgálhasson rejtekhelyül. Biztosra vette, hogy
valahol a közelben parkol egy készenléti autó. De hol? Aha... ott! – állapította meg. Az óvoda
melletti ház garázsa elıtt, a mellékutca túloldalán két kocsi is parkolt... de miért nem a garázsban?
Eszerint a testırség megállapodott a ház tulajdonosaival, amely ideális helyen állt, ötvenméternyire
az óvodától, és az ablakai is az intézmény felé néztek. Vészhelyzetben az ügynökök azonnal
beugranak a készenléti gépkocsiba... aztán nyílik a garázsajtó, és kiszáguld rajta egy harckocsi... már
ami a jármő funkcióit és potenciálját illeti.
A gondot efféle esetekben az okozza, hogy a biztonságiak minden részletre kiterjedı védelmi
tervet dolgoznak ki, amelyben az ismert és valószínősíthetı tényezıkkel egyaránt számolnak –
márpedig a testırség emberei korántsem voltak buta emberek. Filmsztár az órájára pillantott. Hogyan
gyızıdhetne meg feltételezései helyességérıl? Elıször is biztosítani akart magának néhány nyugodt
pillanatot. A Hétmérföldessel éppen átellenben egy vegyesbolt mőködött, ı pedig elhatározta, hogy
körülnéz odabent, hiszen lehetséges, hogy az ellenségnek egy vagy akár több embere is meghúzódik
benne. Átkanyarodott a túloldalra, beállt az üzlet elé, és bement. Körülbelül egy perce téblábolt,
amikor egy hang megkérdezte:
– Miben segíthetek?
Aki megszólította, egy huszonöt éves nı volt. Ennél semmiképpen sem lehetett idısebb, viszont
nyilvánvalóan fiatalabbnak akart látszani – erre vallott a hajviselete, és a finom smink az arcán.
Filmsztár nem elıször tapasztalta ezt. Az ı operatív emberei közt is voltak nık, akiket maga is erre
tanított. A fiatalabb emberek mindig kevésbé tőnnek veszedelmesnek, különösen, ha nık. Zavart,
elfogódott mosollyal a pulthoz lépett.
– Hol találok térképeket?
– Mindjárt itt, a pult alján – mutatott le az eladó. Az elnöki testırség tagja volt; értelmes tekintete
is elárulta, hogy nem egyszerő bolti alkalmazott.
 – Ach – felelte finnyás hanghordozással a férfi, és felemelt egy atlaszt, amelyben a megye
valamennyi útját és települését megtalálhatta. Kinyitotta és lapozgatni kezdte, de szeme sarkából az
út túloldalát kémlelte. A gyerekeket éppen kivezették a játszótérre. Négy felnıtt volt velük – a
szokásos szám kettı lett volna. Ketten közülük alig változtatták a helyüket, ahogyan az árnyékban
posztoló férfi sem, akit csak most vett észre. Nagydarab, körülbelül száznyolcvan centis férfi, sportos
öltözékben... Igen, a játszótér minden bizonnyal látszott a garázsos házból. A figyelık csakis ott
lehetnek, ketten, talán hárman, és állandóan figyelnek. Nem lesz túlságosan könnyő a dolog, ı
azonban már alighanem tudja, honnét számíthat ellenállásra.
– Mennyibe kerül ez a térkép?
– Nézze csak, ott van a borítóján.
– Ach ja, elnézését kérem – felelte a férfi,, és a zsebébe nyúlt. – Öt dollár kilencvenöt – mondta
csak úgy magának az apró után kotorászva.
– Plusz áfa – mondta a nı, és beütötte az összeget a kasszába. – Új a környéken?
– Igen, hogyne. Tanár vagyok.
– Csakugyan? És mit tanít?
– Németet – felelte Filmsztár az aprót számolgatva. – Azt akarom megnézni, milyen házak
vannak errefelé. Köszönöm az atlaszt. Sok a dolgom...
A beszélgetés végére egy kurta, európaias biccentéssel tett pontot, és anélkül, hogy még egyszer
átnézett volna az út túlsó oldalára, kilépett az üzletbıl. Filmsztár hirtelen megborzongott. Ez az eladó
határozottan rendırszerő volt. Még most is nézett utána. Valószínőleg felírja a rendszámát is, amibıl
kiderül majd, hogy a térképet a frankfurti illetıségő Dieter Kolb, a pillanatnyilag külföldön
tartózkodó német állampolgárságú angoltanár vásárolta. Ha nem erıltetik a dolgot, a
személyazonossága kiállja a próbát.
Elindult észak felé a Ritchie Highwayn, majd az elsı leágazásnál le is tért róla. Egy közeli
dombon megpillantotta a helyi középiskolát: tudta, hogy Amerikában az ilyeneket jókora parkolóval
építik.
Most már csak a megfelelı pontot kellett kiválasztania. Ez volt az. A tavasz folyamán a két hely
közötti erdı kilombosodik, és eltakarja majd a Hétmérföldes épületét. A háznak, amelynek
garázsában a Chevy Suburban parkol, csak néhány befüggönyzött hátsó ablaka néz errefelé, s
ugyanez állt a Hétmérföldesre is. Filmsztár/Kolb távcsövet vett elı, és kémlelni kezdte a terepet. A
fatörzsek mögött alig látszott a célobjektum, azt azonban megállapíthatta, hogy bármily alaposak is
az elnöki testırség emberei, ık sem tökéletesek. Ezen a részen egyet sem látott közülük. Ráadásul a
Hétmérföldes sem volt valami kiváló hely egy ilyen fontos gyerek számára, ez azonban nem lepte
meg Filmsztárt. A Ryan család ide járatta minden gyerekét. Az óvónık valószínőleg a lehetı
legjobbak voltak, Ryan és orvos felesége nyilván ismerte ıket, és jó viszonyban voltak velük, az
Internetrıl letöltött újságcikkek pedig hangsúlyozták, hogy Ryanék semmilyenváltozást nem akartak
családi életükben. Mennyire emberi... – gondolta Filmsztár. És micsoda ostobaság!
Figyelte a játszótéren hancúrozó gyerekeket. Úgy látta, a talajt fakéreg darabkák fedik. Milyen
természetes... A kicsik téli holmikba bugyolálva szaladgáltak – a hımérséklet tizenegy-tizenkét fok
lehetett. Egyesek közülük a mászókákon kapaszkodtak, mások hintáztak, a legtöbben azonban a
puszta földön játszottak, olyan helyeken, amelyekre nem jutott a kéregdarabkákból. Ruházatuk
elárulta, hogy szüleik mindent igyekeznek megadni nekik. Egyikük azonban nem minden tekintetben
volt olyan, mint a többiek. Hogy melyikük, az ebbıl a távolságból nem látszott – az azonosításához,
ha majd eljön az ideje, fotókra lesz szükség, gondolta Filmsztár. Az a gyerek egy napon eszköz lesz
valaki számára, a politikai véleménynyilvánítás eszköze. Az azonban, hogy ki lesz az illetı, és hogy
miért akar majd hangot adni véleményének, nem tartozott Filmsztárra. Neki mindössze annyi volt a
dolga, hogy eltöltsön néhány további órát figyelıállásában, és eszébe se jusson, mi lehet abból, amit
tesz. Vagy mi nem... Egyébként ezzel nem is foglalkozott. Feljegyzéseket készített megfigyeléseirıl,
megrajzolta részletes térképvázlatait és diagramjait, aztán az egészet elfelejtette. Elmúltak azok az
idık, amikor „Kolb”-ot komolyan foglalkoztatta az ilyesmi. Annák idején vallásos rajongással
lelkesedett népe felszabadító szent háborújáért, az évek azonban elszálltak, ı pedig mostanra pénzért
csinálta, amit csinált: ez volt a munkája. Lehet, hogy a dolog vége olyasmi lesz, gondolta, amit
politikai szempontból ı maga is hasznosnak talál majd. Annál jobb. De ez – hiába minden remény,
álmodozás és tüzes retorika – valamiért nem nagyon szokott megtörténni. Igazából magából a
munkából merített erıt, meg abból, hogy értette a dolgát. Milyen furcsa, hogy végül így kellett
lennie... ám akiket a szenvedélyük hajtott, mostanra nagyrészt halottak voltak, saját lelkesedésük
áldozatai. Arca keserő mosolyra húzódott. Az igazán lelkeseket, a hívıket elpusztította saját
lángolásuk, azok pedig, akikben népe még reménykedhetett... törıdnek még egyáltalán valamivel?
*
Az FBI hazugságvizsgálója egész délelıtt dolgozott: a teszt mindenkinél ugyanazt az eredményt
hozta. A készülék egyetlen egyértelmő diagramot sem tudott produkálni. A külügyesek törték a
fejüket, vajon mit nem mondtak meg a vizsgálat elıtt a gép kezelıjének, aztán rájöttek, hogy egész
éjszaka értekezleten ültek, melynek témája – természetesen – az iraki-iráni helyzet volt.
– Átmentem? – kérdezte Rutledge, miközben gyakorlottnak tőnı mozdulattal levette a karjáról a
vérnyomásmérıéhez hasonló felfújt hevedert.
– Nos, bizonyára korábbi alkalmakkor már mondták önnek...
– ...hogy ez nem egy fekete-fehér eredményt hozó vizsgálat – fejezte be a mondatot fáradtan a
külügyminiszter-helyettes. – Hát mondja ezt annak, aki a hazugságvizsgáló miatt hasalt el a
biztonsági átvilágításon. Világéletemben utáltam ezeket az átkozott vacakokat.
Ki szereti a fogorvost? – gondolta az FBI-ügynök. Az egyik legjobb volt ennek a különös
mágiának a mővelıi között, de ezen a napon semmit sem tudott meg, amivel hozzájárulhatott volna a
vizsgálathoz.
– Az az értekezlet, amelyen ön az éjjel részt vett... Rutledge a szavába vágott:
– Sajnálom, nem beszélhetek róla.
– Nem úgy értem... csak azt szeretném kérdezni, hogy az ilyesmi rendszeres önöknél?
– Egy ideig valószínőleg az lesz. Nézze, maga valószínőleg tudja, mirıl van szó.
Az ügynök bólintott, és bólintott a miniszterhelyettes is:
– Nos, akkor azt is tudja, hogy nagyon komoly az ügy, és még rámegy egypár éjszaka, különösen
nálunk, a külügyben. Sok kávé lefolyik a torkunkon, sokáig benn leszünk, és egyre kevesebb ideig
tudjuk majd türtıztetni magunkat. – Az órájára pillantott. – Tíz perc múlva a munkacsoportom újabb
értekezletet tart. Van még valami?
– Semmi, uram.
– Kösz a másfél órás mulatságot – felelte Rutledge, és az ajtó felé indult. Ez könnyen ment,
gondolta, csak tudni kell, hogy mőködik a dolog.
Az ügynök felszólította ıket, hogy lazítsanak, természetesen azért, mert a poligráf lényegében azt
a feszültséget mérte, amelyet a kellemetlen kérdések az alanyokban keltettek. Rutledge-nek tehát
mindössze annyit kellett elérnie, hogy mindnyájan feszültek legyenek, és nem is volt nehéz dolga.
Az irániak csakugyan nyomultak, neki csak élesztgetnie kellett egy kissé a tüzet.
*
Ez az – állapította meg Filmsztár, majd az órájára nézett, és megjegyezte az idıpontot. A
magánházból két férfi jött ki. Egyikük, miközben becsukta az ajtót, még visszaszólt valakinek.
Miközben a Hétmérföldes parkolója felé haladtak, tekintetük állandóan a környéket pásztázta, ami
legalább ugyanannyit elárult róluk, mint egy egyenruha vagy egy karabély. A ház garázsából
kigördült egy Chevy Suburban. Jó rejtekhely, csak kissé túl nyilvánvaló egy gyakorlott megfigyelı
számára... Az óvodából két gyerek jött ki, az egyiket egy nı, a másikat egy férfi vezette. Igen...
ugyanaz a férfi, aki a kijáratnál, az árnyékban figyelt, amikor a gyerekek délután kijöttek játszani.
Nagydarab, félelmetes figura. Elıttük is, mögöttük is haladt egy nı. Mind a négy testır folyamatosan
kémlelte a környéket. Egy egyszerő jelzés nélküli kocsihoz vitték a gyerekeket. A Suburban megállt
a kihajtó út elıtt, és a következı tizenöt másodpercben felsorakozott mögötte a konvoj többi tagja is
– köztük egy rendırautó —, majd elindultak.
 Nem lesz könnyő megcsinálni, állapította meg Filmsztár, de nem is lehetetlen. Az akció többféle
eredménnyel is járhatott, és az ı gazdáinak valamennyi megfelelt. İ sem lágyult el a kicsik
látványától. Vett már részt hasonló akciókban, és mostanra nem tekintette gyerekeknek a gyerekeket.
A kisember, akire Filmsztár „a politikai véleménynyilvánítás eszközének szerepét” osztotta, a
nagydarab férfi kezét fogta. Filmsztár tudta, hogy Allah nem helyesli az ilyesmit, hiszen nincsen a
világnak olyan vallása, amely szentesítené, hogy követıi bántsanak egy gyereket. A vallások
azonban nem a politikai mesterség eszközei – függetlenül attól, hogy Badrayn, ez idı szerinti fınöke
mit gondol. A vallások egy eszményi szférára függesztik tekintetüket, ez a világ azonban korántsem
ilyen közeg, vagyis az ember vallási célok érdekében mégiscsak bevethet szokatlan eszközöket. Ez
annyit jelent, hogy... nem, ezt Filmsztár nem akarta végiggondolni. Az ı számára ez az egész csak
munka volt, azzal bízták meg, hogy felmérje, mit lehet tenni, és nem azzal, hogy erkölcsi
megfontolásokat tegyen. Filmsztár nem álszenteskedett – másokkal ellentétben valószínőleg ezért
volt még mindig életben. És úgy gondolta, hogy hajói ítéli meg a helyzetet, hamarosan újabb
emberek halnak majd meg. Minden a fejében volt, amit látott, fotografikus emlékezete ırizte, de
rögzíteni majd csak akkor rögzítette, amikor már az Államokat elhagyva egy 747-esen repült az
óceán felett.
27. Autóbaleset
A politikusok nemigen kedvelik a meglepetéseket, sokkal jobban szeretik, ha nekik sikerül
meglepniük másokat, többnyire politikustársaikat, és lehetıleg nyilvánosan. Ezeket a meglepetéseket
egy dzsungelbeli rajtaütés stílusában kivitelezik, ha azonban ık az áldozatok, roppant elítélıen
nyilatkoznak az akcióról. Nincs ez másképp azokban az országokban sem, amelyekben a politika
aránylag civilizált mesterségnek számít.
Türkmenisztán azért még nem tartott itt. A kormányfı – aki további titulusok széles skálájából
válogathatott, de jobban szerette miniszterelnöki, mint államfıi címét – rendkívül élvezetesnek
találta életét és hivatalos funkcióit. A félholt kommunista párt fejeként sokkal inkább meg lett volna
kötve a keze, és úgy lógott volna a moszkvai telefonvonal végén, mint hal a horgász zsinórján – azok
az idık azonban már elmúltak. Moszkvának ehhez már nem volt meg a hatalma, ıbelıle pedig
túlságosan nagy hal lett. Ötvenes évei végén járó, életerıs férfi volt, szerette a tréfát, és könnyen
megtalálta a hangot a néppel. A „nép” ezúttal egy csinos, húszéves tisztviselını volt, akivel ezen az
estén együtt vacsoráztak, eljártak néhány türkmén táncot – a miniszterelnök remek táncosnak
számított –, aztán a lány elszórakoztatta, ahogyan csak egy húszéves lánytól telik... Derős, csillagos
éjszaka volt, a nagy ember rezidenciája felé tartott. A Mercedes jobb elsı ülésén ült, és elégedetten
mosolygott: úgy érezte, még mindig férfi a javából, derekasan megállta a helyét. Lehet, elintézi,
hogy elıléptessék a lányt... néhány héten belül.
Nem tudta, hogy életébıl hatvan másodperc sincs hátra.
Nem vett igénybe rendıri kíséretet. Minek, hiszen népe szereti ıt... Ebben teljesen bizonyos volt.
Egy keresztezıdés túloldalán bekapcsolt villogójú rendırautót pillantott meg. A jármő elállta a
Mercedes útját. A kocsi mellett álló rendır felemelte a kezét, de szinte oda sem figyelt rájuk: a
rádiója mikrofonjába beszélt. Vajon mi lehet a probléma? – tőnıdött a miniszterelnök. A sofır, aki
egyben a testıre is volt, dohogva lassított, és megállt a keresztezıdés kellıs közepén – közben
ellenırizte, hogy könnyen elı tudná-e rántani a pisztolyát. Alighogy a Mercedes megállt, jobbról zajt
hallottak. A miniszterelnök odanézett, és már csak annyi ideje maradt, hogy elkerekedı szemmel
megállapítsa: körülbelül negyven kilométeres sebességgel egy ZIL-157-es teherautó közeledik felé.
A magas, katonainak tőnı jármő lökhárítója az ablak üvege alatt kapta el a Mercedest, és vagy tíz
méterrel továbbröpítette, neki egy irodaépület falának. A rendır odament, s közben két másik is
csatlakozott hozzá, akik a sötétbıl bukkantak elı. A sofır halott volt, a nyakát törte. Feje furcsán
félrenyaklott, úgyhogy a rendırök azonnal tudták, mi történt, de azért egyikük benyúlt a betört
szélvédın, és megrázta, hogy megbizonyosodjék róla. Az elnök, mindhármuk megdöbbenésére,
sérülései ellenére még nyögdécselt. Talán – gondolták a rendırök – az mentette meg az életét, hogy
az ital ellazította az izmait. Ezen azonban könnyő volt segíteni. Vezetıjük odament a teherautóhoz,
kivett egy szerelıvasat a szerszámosládából, majd amikor a Mercedeshez ért, nagy erıvel halántékon
vágta vele a miniszterelnököt. Miután ezzel is megvolt, odadobta a vasat a ZIL vezetıjének.
Türkmenisztán elsı embere tehát autóbaleset áldozata lett, vagyis a közeljövıben választásokat
kell tartani. Új idık kezdıdnek, és olyan vezetıre lesz szükség, akit az emberek ismernek és
tisztelnek.
*
Irak vállalta, hogy valamennyi ipari létesítményébe beengedi a világszervezet ellenıreit, az ENSZ
pedig Irán indítványa nyomán megszüntette a Bagdad elleni embargót. Alig született meg a
határozat, máris befutott az iraki Bushire kikötıjébe az elsı perzsa gabonaszállító hajó, és ettıl fogva
ment minden, mint a karikacsapás. Másnap reggel, évek óta elıször, Irakban mindenki reggelizı-
asztalára jutott kenyér. A televízió reggeli adása természetesen foglalkozott a dologgal, élıben
mutatták a pékségeket, amelyekben a boldogan mosolygó emberek sokasága mindent megvásárolt. A
híradó végén közölték, hogy ma összeül az új forradalmi kormány, és országos jelentıségő ügyekrıl
tárgyal majd. A PÁLMATÁL és a VIHARSÁV rögzítette, majd továbbította Washingtonba az
adásokat, az igazi hírek azonban más forrásból érkeztek.
*
Golovko akár el is hihette volna, hogy a türkmén miniszterelnök csakugyan autóbalesetben halt
meg. Az Orosz Szövetségi Hírszerzés pontosan ismerte az elhunyt gyengéit, és az autóbalesetek sem
Türkmenisztánban, sem a többi köztársaságban nem voltak ritkák – az egykori Szovjetunió területén
rengetegen haltak meg jármővekben, különösen ittas vezetés miatt. A tábornok azonban sohasem hitt
semmiféle véletlenekben, fıképpen, ha országa számára kellemetlen formában és idıpontban
következtek be. Semmit sem tehetett, pedig Türkmenisztánban jelentıs erıket állomásoztatott. A
miniszterelnök visszavonhatatlanul halott volt, vagyis várható volt, hogy nemsokára választásokat
tartanak. A várható gyıztes személye egyértelmőnek tőnt, mert a megboldogult csodálatra méltó
hatékonysággal fojtogatta politikai ellenzékét. Golovkónak ráadásul jelentették, hogy iráni
csapatösszevonásokra került sor a nyugat felé tartó utak mentén. Két halott államfı ilyen rövid idın
belül, ilyen közeli országokban, amelyek ráadásul határosak, is Iránnal... Golovko akkor sem hitte
volna el, hogy ez véletlen, ha csakugyan az. Az elnök felemelte a telefont.
*
Az amerikai Pasadena tengeralattjáró a két kínai hadihajó-kötelék közt helyezkedett el, amelyek
pillanatnyilag egymástól körülbelül kilenc tengeri mérföldnyire manıvereztek. A tengeralattjáró
teljes fegyverzettel, éles rakétákkal felszerelve hajózott, s ekképpen erısen emlékeztetett egy
rendırre, aki szilveszter éjszakáján a Times Square-en teljesít szolgálatot, és mindent egyszerre
próbál szemmel tartani. Néhány percenként felbocsátottá antennaárbocát, hogy befogja a környékbıl
érkezı elektromágneses jeleket, szonárosai pedig ugyancsak bıségesen ellátták nyomvonaladatokkal
a harcászati irányító-központ hátsó részében dolgozó térképrajzolókat. A kapitány utasítására a
Pasadena közvetlenül a termikus réteghatár alá, százméteres mélységbe merült: a helyzetjelzı térkép
mostanra túlságosan bonyolulttá vált, semhogy fejben tarthatta volna, szüksége volt néhány percre,
hogy tanulmányozza. Amikor a tengeralattjáró odalenn ismét vízszintes helyzetbe került, a kapitány
lépett hármat a hajófar irányába, a térképasztal felé.
A kínaiak flottagyakorlatot tartottak, ez azonban eltért a többi hasonlótól, amelyek során az egyik
csoport játssza a „mieink”-et, a másik pedig az „ellenség”-et – errıl árulkodott a hajóknak a térképrıl
leolvasható elhelyezkedése. A két kötelék – ahelyett, hogy egymás felé manıvereztek volna –
egyaránt kelet felé tartott. Ez volt „a fı csapásirány”, amely a feltételezett ellenség – jelen esetben a
nagyrészt Tajvan szigetén található Kínai Köztársaság – felé mutatott. A vezetı hadmőveleti
szakértı behúzta az egyenest a térképet borító átlátszó asztralonlemezre is: a dolog így kellıképpen
egyértelmővé vált.
– Torony, itt a szonár – hallatszott legközelebb.
– Itt a torony – mondta a kapitány, és kezébe vette a mikrofont.
 – Két újabb kontaktus, a Sierra Húszas és a Sierra Huszonegyes nevet adtuk nekik. Úgy tőnik,
mind a kettı felszín alatti. A Húszast a három-kettes-ötös irányban észleljük, egyenes vonalban halad
... a hang gyenge... várjon... úgy tőnik, Han osztályú nukleáris tengeralattjáró, ötven hertzen jól bejön
a gépzaja is. A Huszonegyes ugyancsak felszín alatti kontaktus, három-három-nullán. Kezd a dolog
úgy festeni, hogy ez egy Xia, uram.
– Rakétahordozó tengeralattjáró egy flottagyakorlaton? – csodálkozott egy tiszthelyettes.
– Jobban halljuk már a Huszonegyest?
– Egyre jobban, uram – felelte a fıszonáros. Embereivel együtt a harcászati irányító-központ bal
oldalán nyíló helyiségben dolgozott.
– A gépzaja alapján nekem Xiának tőnik. A Han dél felé kanyarodik, iránya három-kettı-egy, a
hajócsavar-fordulatszám alapján... körülbelül tizennyolc tengeri mérföldes sebességgel halad.
A hadmőveleti tiszthelyettes gyorsan bejegyezte a térképre az új iránypontot. Úgy tőnt, a Han és a
Xia az északon haladó felszíni köteléket követik.
– Még valami, szonár? – kérdezte a parancsnok.
– Kezd a dolog kissé bonyolulttá válni ezzel a rengeteg jövés-menéssel.
– Ne mondja... – sóhajtotta valaki a térképasztal mellıl, miközben újabb adatot rögzített a fóliára.
– Keleten mi a helyzet? – érdeklıdött tovább a kapitány.
– Keleten hat kontaktusunk van, uram, valamennyit civil hajóként azonosítottuk.
– Igen, így van – erısítette meg a hadmőveleti tiszthelyettes. – tajvani haditengerészettıl egyelıre
senki.
– Ez nem sokáig marad így – tőnıdött hangosan a kapitány.
*
A véletlenekben Bondarenko tábornok sem hitt, ráadásul nem is rajongott az egykor Szovjetunió
néven ismert ország déli részeiért. Megvolt rá az oka, harcolt Afganisztánban, és azt az ırült
tádzsikisztáni éjszakát sem felejtette el. Elméletileg semmi kifogása nem volt az ellen, hogy az Orosz
Köztársaság végérvényesen elváljon az ország déli határán sorakozó muszlim
nemzetkezdeményektıl, a valóságos világ azonban nem elméletek alapján mőködött.
– Nos, ön szerint mi történik? – kérdezte az altábornagy.
– Irakot illetıen képben van? – kérdezte Golovko.
– Igen, elnök úr.
– Akkor kezdjen bele, Gennagyij Joszifovics – rendelkezett Golovko.
Bondarenko a térképasztal fölé hajolt, és miközben beszélt, ujjával mutogatott.
– Ami szerintem a legfontosabb, hogy úgy tőnik, Irán nagyhatalmi státusra akar szert tenni. Ha
egyesülnek Irakkal, olajkincse körülbelül negyven százalékkal növekszik, ráadásul közvetlen
szomszédságba kerül Kuvaittal és a Szaúdi Királysággal. Ha ezeket az országokat is meghódítaná,
olajvagyona megduplázódnék, és bizonyos, hogy nem tudnák kivédeni az inváziót. Az objektív
körülmények nyilvánvalóak – folytatta a tábornok. A katasztrófát elemzı hivatásos katona nyugodt
hangján beszélt. – Irán és Irak együttes népessége mintegy ötszöröse Szaúd-Arábia plusz Kuvait
lakosságának, jól tudom, elnök úr? Vagy hatszorosa? Nem vagyok benne biztos, de a létszámfölény
mindenképpen elınyt jelent, ami egyaránt valószínővé teszi, hogy megpróbálkoznak a nyílt
hódítással, legalábbis jelentıs befolyás megszerzésével. Már az utóbbi is elég volna, hogy ez az új
Egyesült Iszlám Köztársaság óriási gazdasági hatalomra tegyen szert, azaz elıfordulhatna, hogy
amikor akarja, egyszerően elvágja az olajtól Nyugat-Európát és Ázsiát.
Itt van továbbá Türkmenisztán. Ha a miniszterelnök halála, mint ön is feltételezi, nem a véletlen
mőve, akkor ez annyit jelent, hogy Irán észak felé is terjeszkedni akar, és talán Azerbajdzsán –
ujjával sorra mutatta az országokat a térképen –, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, valamint – legalábbis
részben – Kazahsztán bekebelezésére készül. Ezekkel együtt a népessége a mostaninak már
háromszorosa lenne, és újabb fontos forrásokhoz jutna az Egyesült Iszlám Köztársaság számára.
Feltételezhetı, hogy ezután Afganisztán és Pakisztán következne, és immár egy a Hindukustól a
Vörös-tengerig nyúló országgal állnánk szemben, nyet, a Vörös-tengertıl Kínáig, márpedig akkor
déli határaink mentén kizárólag ellenséges országok húzódnának. – Felpillantott, és tárgyilagosan
hozzátette: – A helyzet sokkal rosszabb, mint gondoltam, Szergej Nyikolajics. – Tudjuk, hogy a
kínaiak fenik a fogukat arra, amink keleten van. Ez az új államalakulat pedig a mi déli, Kaukázuson
túli olajmezıinket is fenyegeti, én pedig nem tudom megvédeni azt a határszakaszt. Istenem, Hitler
ellen védekezni ehhez képest gyerekjáték volt.
Golovko a térképasztal másik oldalán állt, és jó oka volt, hogy hívassa Bondarenkót. Országának
fegyveres erıit az elızı érából magukat átmentett parancsnokok irányították. Ezek azonban
kihalófélben voltak, és Gennagyij Joszifovics már az új garnitúrához tartozott, amely a balul
végzıdött afganisztáni háborúban szerezte tapasztalatait, s amelynek tagjai már elég idısek voltak
ahhoz, hogy tudják, mit jelent a fegyveres harc, és ez furcsamód elınyt is jelentett számukra azokkal
a feljebbvalóikkal szemben, akiket felváltani készültek. Ugyanakkor még elég fiatalok voltak, hogy
az elızı generációval ellentétben ne kelljen magukkal ideológiai ballasztot cipelniük. Bondarenko
nemhogy pesszimista lett volna – egyenesen optimista volt, bármikor készen állt, hogy tanuljon a
nyugattól, ahol több mint egy hónapot töltött különbözı NATO-hadseregek vendégeként. Úgy tőnt,
mindent megtanult, amit csak megtanulhatott, elsısorban az amerikaiaktól. Most azonban még ı is
riadtan nézett a térképre.
– Meddig tarthat létrehozni egy új államot? – kérdezte. Golovko megvonta a vállát.
– Ki tudja? Három... a legrosszabb esetben két év. Jó esetben öt.
– Adjon nekem öt évet, és lehetıséget, hogy újjászervezzem az ország fegyveres erıit, és akkor
valószínőleg képesek leszünk... – Bondarenko megrázta a fejét, és megváltozott hangon így szólt: –
...nem, semmit sem garantálhatok önnek. A kormánytól nem fogom megkapni az anyagi és egyéb
forrásokat, amelyekre szükségem van. Nem megy. Nincs meg hozzá a pénzünk. És akkor mi lesz? –
kérdezte a tábornok a hírszerzés elnökének szemébe nézve. – Akkor az lesz, hogy inkább szeretnék
operatív tiszt lenni náluk. Keleten vannak hegységeink, ahol védekezhetünk és ez jó, de utánpótlást
csak két vasútvonalon szállíthatunk oda, és ez már nem annyira jó. És középütt? – veregette meg a
térképet. – Nézze, milyen közel kerülnek Moszkvához, ha bekebelezik Kazahsztánt. És kivel
köthetünk szövetséget? Talán Ukrajnával? És mi lesz Törökországgal? Mi lesz Szíriával? Az egész
Közép-Keletnek meg kell találnia a modus vivendit az új állammal, és erre éppen nekünk nem lesz
lehetıségünk, elnök úr. Megfenyegethetjük ıket, hogy nukleáris fegyvereket vetünk be ellenük... de
valójában mit érnénk vele? Kína megengedhet magának egy ötszázmilliós emberveszteséget, és még
mindig fölényben lenne velünk szemben. A gazdaságuk gyorsan növekszik, a miénk stagnál.
Megengedhetik maguknak, hogy fegyvereket vásároljanak a nyugattól. Pontosabban a licenceiket,
aztán a fegyvereket már maguk készítik el. Nukleáris fegyvereink bevetése taktikai és stratégiai
szempontból egyaránt kockázatos, a politikai megfontolásokat átengedem önnek. Katonai téren
alighanem minden fontos kategóriában fölényben vannak velünk szemben – fegyverzet, élıerı és
földrajzi pozíció szempontjából egyaránt. Mivel el tudják vágni a világ többi részének
olajutánpótlását, kisebb az esélyünk a külföld segítségére – már ha feltételezzük, hogy bármely
nyugati állam hajlandónak mutatkozna a segítségadásra. Szerintem fennáll a lehetısége, hogy
országunkat megsemmisítik.
A legzavarbaejtıbb az a hidegvér volt, amellyel ezt a véleményét megfogalmazta. Bondarenko
nem szeretett pánikot kelteni. Mindössze egy objektív tényt fogalmazott meg.
– Milyen megelızı intézkedéseket tehetünk? – kérdezte Golovko.
– Nem engedhetjük meg magunknak a déli köztársaságok elvesztését, viszont hogyan tudnánk
megtartani ıket. Vonuljunk be Türkmenisztánba, és harcoljunk végig egy gerillaháborút, amelyben
bizonyosan legyıznek bennünket? Hadseregünk nincs abban az állapotban, hogy megvívjon egy
ilyen háborút. Egyet sem... pedig alighanem több is lesz, igaz?
Bondarenko elıdjét a Vörös Hadsereg (az elnevezés és eszmei tartalma szívósan tartották
magukat) kudarca miatt menesztették, mert a csecsen háborúban nem bizonyult elég eredményesnek.
A Csecsenföldet viszonylag csekély erıfeszítéssel pacifikálni lehetett volna, az oroszoknak mégsem
sikerült, amibıl az egész világ megállapíthatta, hogy az orosz hadsereg már csak árnyéka néhány
évvel korábbi önmagának.
Mindketten tudták, hogy a Szovjetunió létének alapja a félelem volt. A KGB-tıl való félelem az
állampolgárokat tartotta féken, nagyobb szabású politikai zavargásokra pedig azért nem kerülhetett
sor, mert mindenki tartott attól, amit a Vörös Hadsereg bármilyen szervezett megmozdulás esetén
tehetett volna – s amit minden bizonnyal meg is tett volna. Amikor azonban a szovjet erık a
legbrutálisabb eszközök bevetése ellenére is kudarcot vallottak Afganisztánban, a muszlim
köztársaságok megértették, hogy nincs miért félniük.
*
Saleh, a testır nem ismerte ezt a fajta szenvedést. Látott már kínlódni másokat, annak idején mint
az iraki biztonsági szolgálat tagja, maga is okozott fájdalmat másoknak, de nem ilyen... nem ilyen
rettenetes szenvedést. Mintha most egyszerre bőnhıdött volna mindenért, amit valaha is elkövetett.
Testét teljes hosszában hasogatta a fájdalom. Félelmetes erejő, erıs izomzatú, kétségkívül kemény
férfi volt. Volt. Most minden egyes porcikája fájt, és ha megmoccant, hogy enyhítse fájdalmait,
mindössze annyit ért el, hogy a kínok egy egészen kicsivel odébb martak a testébe. Annyira
szenvedett, hogy a szenvedéssel szükségképpen együtt járó félelmet sem érezte.
Aggódott viszont a doktor. Ian MacGregor tetıtıl talpig beöltözött, arcát maszk takarta, a kezén
gumikesztyőt viselt. Ha nem koncentrált volna annyira, alighanem remegni kezd. Még soha életében
nem vett vért olyan óvatosan, mint most, még AIDS-betegektıl sem. Miközben a beteg körül
foglalatoskodott, Saleh karját két felcser fogta. Még sohasem volt dolga vérzéses lázzal: ez a
betegségfajta számára mindeddig csak egy tankönyvi bekezdés vagy egy folyóiratcikk témája volt.
Valami intellektuális szempontból érdekes, valamelyest félelmetes dolog, olyasféle, mint a rák, a
többi trópusi kór...
Csakhogy ez most, és itt volt.
– Saleh? – szólította meg a beteget.
– ...igen – nyögte az.
– Honnét érkezett ide? Tudnom kell, hogy segíthessek magán.
A testır nem tétovázott, nem fontolgatta, hogy nem árul-e el titkot, nem törıdött biztonsági
megfontolásokkal. Csak azért hallgatott egy pillanatig, hogy levegıt vegyen, és legyen ereje
megválaszolni a kérdést.
– Bagdadból. Repülıgépen – tette még hozzá teljesen szükségtelenül.
– Járt az utóbbi idıben Afrikában?
– Még soha – hangzott a válasz. A testır jobbra és balra fordította a fejét – nem több mint egy-egy
centiméternyire –, de tekintetébıl üvöltött a fájdalom. Megpróbált bátran viselkedni, és többé-
kevésbé sikerült is neki. – Most elıször Afrikában.
– Volt valakivel szexuális kapcsolata mostanában? Mondjuk nagyjából egy héten belül? –
pontosított MacGregor. Kérdése kegyetlennek tőnt, de ezt a betegséget valaki szexuális úton is
megkaphatta... például egy helybéli prostituálttól. Lehet, hogy egy másik helyi kórházban is
regisztráltak egy másik ilyen esetet, csak éppen eltitkolták... ?
Eltartott egy pillanatig, amíg a férfi megértette a kérdést, majd ismét megrázta a fejét.
– Nem, senki nı hosszú-hosszú idı...
MacGregor leolvashatta az arcáról: És most már nem is lesz, nekem már nem...
– Kapott vért mostanában?
– Nem.
– Volt-e kapcsolatban Bagdadban olyasvalakivel, aki megfordult külföldön?
– Nem, csak Bagdad, csak Bagdad... én vagyok testır a tábornokomnak, mindig vele, semmi más.
– Köszönöm. Adunk magának valamit a fájdalom ellen, kap némi vért is, és megpróbáljuk jéggel
lehúzni a lázát. Rövidesen visszajövök.
A beteg bólintott, az orvos pedig kezében a két vérrel teli kémcsıvel, elhagyta a szobát.
– A rohadt életbe... – nyögött fel odakint.
 Miközben a nıvérek és a felcserek a dolgukat végezték, MacGregor is intézkedett. Az egyik
vérmintát a legnagyobb óvatossággal széttöltötte két kémcsıbe, majd mind a kettıt becsomagolta, az
egyiket a párizsi Pasteur Intézet, a másikat az atlantai Járványügyi Központ számára. A többit vezetı
technikusára, egy ügyes szudánira bízta, ı maga pedig gondolkodni kezdett, mit írjon a faxban, amit
küldeni készült. „Posszibilis haemorrhagiás láz, gondolta, Szudán, Kartúm, ez és ez a kórház...”
Elıtte azonban még felhívta azt a tisztviselıt, aki a helyi egészségügyi minisztériumból a kapcsolatot
tartotta vele. A férfi – amúgy egy régóta miniszterkedı politikus fia – orvos volt, de legfeljebb annyit
lehetett a javára írni, hogy mivel nem praktizált, közvetlenül senki életét nem veszélyeztette.
Feltett néhány kérdést MacGregornak, amibıl kiderült, hogy nem akarja különösebben beleártani
magát az ügybe, ı pedig nem vitatkozott, mert tudta, hogy ez a tartózkodási engedélyébe kerülhet –
márpedig akkor ki kezelné a betegeit?
Alighogy a beszélgetés véget ért – a telefont a tisztviselı tette le –, a készülék ismét megszólalt.
– Tessék!
– Kérem, jöjjön át a huszonnégyesbe – hallotta az egyik ápolónı hangját.
Három perc alatt odaért: Sohailához hívták. Egy felcser éppen a hánytálat vitte ki tıle: a tálban
vér volt. MacGregor tudta, hogy ı is Irakból jött.
Uram Isten.
*
– Egyiküknek sincsen félnivalója.
Valamelyest megnyugtató szavak voltak ezek, jóllehet nem annyira, amennyire a Forradalmi
Tanács szerette volna. Az iráni mullahok alighanem igazat mondtak, de az asztal körül ülı ezredesek
és tábornokok, akkor még mint ırnagyok és századosok, harcoltak Irán ellen, és az ember nem felejti
el, ha valakivel egyszer a csatatéren állt szemben.
– Szükségünk van önökre, önöknek kell irányítaniuk hazájuk fegyveres erıit – folytatta a
mullahok vezetıje. – Mivel együttmőködnek velünk, megtarthatják pozícióikat, mindössze annyit
várunk el, hogy Isten nevére esküdjenek hőséget az új kormánynak.
A tisztek érezték, hogy ennél valamivel többrıl van szó. Valamennyien tudták, hogy erısen
szemmel tartják majd ıket, és elég lesz egyetlen hibát elkövetniük, hogy a kivégzıosztag elıtt
találják magukat. Nem volt azonban más választásuk – legfeljebb az, hogy még aznap lefogatják és
agyonlövetik magukat. Az azonnali kivégzés sem Iránban, sem Irakban nem ment ritkaságszámba:
ezen a módon mindkét országban hatásosan lehetett leszámolni a vélt vagy valóságos ellenzékiekkel.
A tanács névleges vezetıje beleegyezése jeléül bólintott. Másodperceken belül ugyanezt tette
valamennyi jelenlévı, s ezzel Irak megszőnt létezni: ettıl fogva már csak a történészek foglalkoznak
majd vele...
*
Az egyetlen meglepetést az okozta, hogy az inváziót nem közvetítette a televízió: a PÁLMATÁL-
at és a VIHARSÁV-ot ezúttal megelızték a máshol dolgozó elemzık. Mint utóbb kiderült, a
televíziós stábok a helyükön voltak, de amit felvettek, az adók csak késıbb sugározták – elıször be
kellett fejezni az akciót. Washington mőholdak útján értesült a fejleményekrıl.
Az iraki határt átlépı iráni erık élén gépesített alakulatok vonultak, amelyek teljes rádiócsendben
robogtak az országúton – csakhogy nappal, amikor felfigyelhetett rájuk két KH-11-es felderítı
mőhold, amelyek aztán továbbküldték adataikat egy hírközlési szatellitnek. A jeleket többek közt
Washington közelében, Fort Belvoirban fogták.
Ryan mellett megszólalt a telefon.
– Igen?
– Itt Ben Goodley, elnök úr. Megkezdıdött. Az iráni csapatok érzékelhetı ellenállás nélkül
folyamatosan kelnek át az iraki határon.
– Bejelentették? – kérdezte az elnök.
– Eddig nem. Úgy tőnik, elıször inkább a hatalmukat szeretnék biztosítani.
Jack az éjjeliszekrényen álló órára pillantott.
 – Rendben, majd a reggeli tájékoztatón megbeszéljük.
Nem volt értelme, hogy felkeljen, hiszen végül is megvoltak az emberei, akik egész éjjel
dolgoztak helyette. Éppen elég éjszakát átvirrasztott.
– Igen, uram – felelte Ben.
Ryan letette a kagylót, aztán pedig sikerült is újra elaludnia. Egy elnök nem nélkülözhette ezt a
képességet, ı pedig mindinkább kezdte elsajátítani. Lehet, gondolta elhalványuló öntudattal, hogy
valami válság idején még golfozni is megtanul... hacsak az a válság nem lesz...
*
A tünetek – úgyszólván helyénvaló módon – az egyik pedofil homoszexuálisonjelentkeztek. Egy
gyilkosságért elítélt fogolytársát ápolta, méghozzá a videofelvételek szerint nem is rosszul, ez
azonban csak felgyorsította a folyamatot.
Moudinak óvatosan kellett közölnie a felcserekkel, hogy alaposan tartsák szemmel az új ápolókat.
Ez utóbbiak is alkalmazták a szokásos óvintézkedéseket, viselték a gumikesztyőt, gondosan
elmosogattak, tisztán tartották a szobát, és felmostak a padlóról minden folyadékot. Ez utóbbi, ahogy
az elsı megfertızött csoport tagjainak állapota mind súlyosabbra fordult, egyre nehezebbé vált. A
jajgatásuk és nyögésük elég tisztán hallatszott a megfigyelı-helyiség hangszórójából, hogy a doktor
tudhassa, min mennek át, különösen, mert fájdalomcsillapítókat nem kaptak. Ez ellentétes volt a
muzulmán könyörületesség törvényével, errıl azonban Muodi most nem vett tudomást. A második
fogolycsoport a kapott utasításoknak megfelelıen ténykedett, maszkot azonban nem adtak nekik,
éspedig nem ok nélkül.
A pedofil homoszexuális fiatalember épphogy elmúlhatott húszesztendıs, és meglepı
gondossággal végezte a dolgát. Annak azonban, hogy ezt azért tette-e, hogy enyhítse a gyilkos
szenvedését, vagy, hogy méltónak bizonyuljon a kegyelemre, nem volt jelentısége. Moudi
ráközelített a kamerával: a bıre vörös és száraz volt, lassan és fájdalmasan mozgott. Az orvos
felemelte a telefonkagylót. A cellában hamarosan feltőnt egy szanitéc, váltott néhány szót a
pederasztával, fülhımérıvel megmérte a testhımérsékletét, aztán elhagyta helyiséget, és a folyosóról
felhívta Moudit:
– A Nyolcas alany hımérséklete harminckilenc-kettı, levertségre és végtagfájdalmakra
panaszkodik. A szeme vörös és duzzadt – sorolta ridegen. Mint várható volt, a felcserek nem éreztek
együtt annyira a kísérleti alanyokkal, mint korábban Jean-Baptiste nıvérrel. Bár ez utóbbi hitetlen
volt, de legalább erényes személy, amit a cellában lévıkrıl nem lehetett elmondani, s ez velük
kapcsolatban mindenki dolgát megkönnyítette.
– Köszönöm.
Szóval igaz, gondolta Moudi: a Mayinga-törzs csakugyan terjed a levegıben. Most már csak azt
kell megállapítani, hogy vajon az új áldozattal is végez-e majd... Ha már a csoport tagjainak legalább
a felén megjelennek a tünetek, átviszik ıket a kórterembe, amit a folyosó túlsó oldalán a számukra
alakítottak ki, az elsı csoport tagjait pedig, akiket már egytıl egyig halálosan megbetegített a vírus,
orvosi eszközökkel elpusztítják...
Moudi tudta, hogy az igazgató örülni fog, hiszen a kísérletnek ez a fázisa éppoly sikeresnek
bizonyult, akár az elızı. Egyre bizonyosabbá vált, hogy olyan fegyver van a kezükben, amilyennel
ember még soha nem rendelkezett. Hát nem csodálatos? – tőnıdött az orvos.
28. Egész pályás letámadás
Kealty tudta: lehet, hogy ez lesz az utolsó lövése. Szívesen használta ezt a szófordulatot, holott a
törvényhozásban minden alkalommal a fegyverviselés szabályainak szigorítása mellett szavazott, ı
maga azonban nem érzett rá a dolog iróniájára.
Fontos tennivalói voltak. Az elızı este összehívta maradék embereit a sajtóban – akikben még
megbízhatott. A többiek, nem tüntetıleg ugyan, de diszkrét távolságra visszahúzódtak, mert úgy
érezték, nem látják át a helyzetet. Mindazonáltal többségük figyelmét egyáltalán nem volt nehéz
felkelteni, Kealtynek pedig az éjféli összejövetelen sikerült elejtenie egy-két olyan mondatot, amely
felkeltette szakmai érdeklıdésüket. Ezek után nem is marad más dolga, mint hogy lefektesse a
szabályokat. Közölte a riporterekkel, hogy amit megtudnak, szigorúan háttérinfó, idézni nem
idézhetik. Azok természetesen beleegyeztek.
– Meglehetısen különös dolog történt – kezdte. – Az FBI hazugságdetektoros vizsgálatnak vetette
alá a külügyminisztérium teljes vezetıségét.
Az újságírók valamit hallottak errıl, értesüléseiket azonban senki sem erısítette meg.
– Még különösebb azonban – folytatta Kealty – az a kép, amelyet a politikai élet mostanában
nyújt. A honvédelmet ezzel a Bretanóval akarják újjászervezni, aki maga is a hadiiparban
kapaszkodott fel. Azt mondja, el akarja távolítani az összes beépített biztonsági elemet a beszerzési
folyamatból, és ki akarja venni az ellenırzést a kongresszus kezébıl. És George Winston? İ vajon
mit óhajt tenni? Tönkretenné, még regresszívebbé változtatná az adórendszert, kiengedne a kezébıl
mindenfajta tıkehozadékot. És mindezt miért? Hogy az ország minden adóterhét a középosztály és a
kétkezi munkások viseljék, a nagymenık pedig csinálhassanak, amit akarnak... hát ezért.
Sohasem tartottam Ryant olyan profinak, aki alkalmas az elnöki hivatal betöltésére, de meg kell
mondanom önöknek, erre azért nem számítottam. Ez egy reakciós, radikális konzervatív, nem is
tudom, hogyan nevezzem.
– Biztos benne, hogy a külügyeseket csakugyan alávetették a hazugságvizsgáló tesztnek? –
kérdezte a New York Times munkatársa.
– Igen, száz százalékig – bólintott Kealty. – Azt akarja mondani, hogy maguk nem tudták... hogy
maguk nem tették meg, ami a feladatuk? – kérdezte elgyötörtén. – Ryan a közép-keleti válság kellıs
közepén ráküldi az FBI-t a létezı legmagasabb rangú tisztségviselıinkre, és megpróbálja megvádolni
ıket, hogy elloptak egy levelet, amely sohasem volt Hanson irodájában.
– Most pedig – vette át a szót látszólag spontán módon Kealty stábfınöke – a Washington Post
szentté akarja avatni.
– Várjunk csak – húzta ki magát a Post riportere –, ez nem az én ügyem, hanem Bob Holtzmané.
Én megmondtam a fıszerkesztı-helyettesemnek, hogy nem helyeslem az ötletet.
– Ki Holtzman informátora? – kérdezte Kealty.
– Sejtelmem sincsen. Bob ilyesmirıl sohasem beszél, hiszen tudja.
– No és amit a Ryan a CIA-nál csinál? Meg akarja háromszorozni a mőveleti igazgatóság – vagyis
a kémek – létszámát. Az országnak, nemde, éppen erre van szüksége? Mit mővel ez a Ryan? –
kérdezte teátrálisan. – Felduzzasztja a honvédelmet. Újraíratja az adótáblát, hogy kedvezzen
azoknak, akik már amúgy is jól megszedték magukat. A CIA-t pedig ismét olyanná alakítja, amilyen
a hidegháború idején volt. Hamarosan az ‘50-es években találjuk magunkat – de miért? Miért teszi
mindezt? Mit forgat a fejében? Vajon ebben a városban egyedül én teszek fel kérdéseket? Maguk
mikor tesznek már eleget a kötelességüknek? Megpróbálja megfélemlíteni a törvényhozást... és mit
tesznek ezalatt a médiumok? Ki védi meg az egyszerő embereket? – Egy meglehetısen jól sikerült
mozdulattal nyomatékosította elkeseredettségét, majd feltette a kérdést: – Amerika királyság lesz?
Elsı Jackkel a trónon?
– Mit tud, mit készül megírni Holtzman? – tudakolta a Boston Globe.
– Ryan mozgalmas pályát futott be a CIA-nál. Embereket ölt meg. A stábfınök, mintegy
végszóra, közbevetette: – Egy CIA-s, akihez képest James Bond kutyaszar...
A Post embere ekkor már kénytelen volt megvédeni lápja becsületét:
– Holtzman nem állít ilyesmit. Ha ön arra gondol, amikor a terroristák megpróbálták...
– Nem, nem arra. Holtzman a moszkvai ügyrıl akar írni, amelyet még csak nem is Ryan indított
el, hanem Arthur Moore bíró, aki akkoriban a CIA-t igazgatta, Ryan csak a frontember volt. Elég baj
egyébként, hogy az egészre sor került, mert Ryan belekeveredett az egykori Szovjetunió belsı
hatalmi harcaiba. Az meg persze senkinek nem jutott eszébe, hogy ez azért talán mégsem volt olyan
nagy ötlet... Úgy értem, mi a fenének baszkurálni egy olyan állam kormányát, amely tízezer
atomfegyvert tud bevetni ellenünk. Amit tett, az háborús cselekmény volt, értik? És miért? Hogy
megmentse a legnagyobb ottani csirkefogót, aki ennek fejében átállt, és hogy aztán lebuktathassunk
egy orosz kémhálózatot a CIA-ban. Lefogadom, hogy ezt persze nem mondta el Holtzmannak.
 – Nem láttam a kéziratot – ismerte el a Post riportere –, mindössze pár dolgot hallottam.
Kealty csaknem elmosolyodott. İ jobb belsı értesülésekkel rendelkezett, mint az újság vezetı
politikai tudósítója.
– Nos jó, ön azt mondja, hogy Ryan James Bond módjára embereket ölt meg. Igazolja ezt! –
szólította fel a riporter nyugodt hangon.
– Emlékszik a négy évvel ezelıtti kolumbiai bombákra? A drogkartellek néhány tagja repült a
levegıbe... A CIA akciója volt. Ryan Kolumbiában tartózkodott – és az is háborús cselekmény volt.
Csak én errıl a kettırıl tudok.
Kealtyt mulattatta, hogy Ryan is közremőködik saját tönkretételében. A KÉK TERV már éreztette
hatását a Hírszerzési Igazgatóságon, amelynek vezetıi közül jı néhányan számíthattak idı elıtti
nyugdíjaztatásra vagy bürokratikus hatalmuk jelentıs korlátozására, márpedig sokan közülük nagyon
is szívesen sétálgattak a hatalom folyosóin. Ryan jó néhányuk bütykére rátaposott, ık pedig
elérkezettnek érezték az idıt, hogy megfizessenek neki – különösen, hogy az egykori hírszerzı ilyen
magas posztra emelkedett.
– Ebben ön mennyire biztos? – kérdezte a Globe embere.
– Adatok vannak a birtokomban. Emlékeznek, mikor halt meg James Greer admirális? İ volt
Ryan mentora. Az akciót valószínőleg ı indította, a halálos ágyáról. Ryan nem vett részt a temetésén,
ı akkor Kolumbiában volt. Ez tény, amelyet önök is ellenırizhetnek – jelentette ki Kealty. – James
Cutter valószínőleg ezért követett el öngyilkosságot...
– Azt hittem, baleset volt – vetette közbe a Times. – Elment, hogy kocogjon egyet...
– És pont egy távolsági busz elé talált lépni, igaz? Nem állítom, hogy Cuttert megölték, de igenis
állítom, hogy részt vett a Ryan által irányított illegális akcióban, és nem bírta a győrıdést. Ez
lehetıséget nyújtott Ryannek, hogy eltüntesse a nyomait.
Én alábecsültem ezt a Ryan fickót. A legdörzsöltebb operátor ebben a városban Allen Dulles, sıt
talán Bill Donovan óta, csakhogy manapság már nincsen szükség ilyenekre. Nincs szükségünk
háromszor ennyi spiont foglalkoztató CIA-ra. Szükségtelen további dollárokat ölnünk a
honvédelembe. Nincs szükségünk arra, hogy átírják az adótáblát Ryan milliomos haverjainak
érdekében. Biztos továbbá, hogy semmi szükségünk olyan elnökre, aki azt hiszi, hogy az ötvenes
évek voltak az aranykor.
– Én egyáltalán nem ilyennek látom ıt, Ed – felelte a Globe újságírója néhány másodpercnyi
gondolkodás után. – A politikája csakugyan meglehetısen jobboldali, de hétszentség, hogy a
szándékai tisztességesek.
– Márpedig mi a politika elsı számú szabálya... ? – kérdezte kuncogva a Times munkatársa. – Én
mondom, ha ez a moszkvai meg ez a kolumbiai história igaz... Húha! Külföldi kormányokkal így
bánni... ez maga az ötvenes évek! Márpedig ezt többé nem engedhetjük meg magunknak, ilyen
szinten legalábbis kutyaszentség, hogy nem.
– Mindezeket nem tılünk hallották, és a CIA-nak sem árulhatják el, kitıl tudják – szólalt meg a
stábfınök, miközben szétosztott néhány magnókazettát az újságírók között. – Ezeken azonban kellı
mennyiségő hiteles adatot találnak, amelyekre támaszkodhatnak azzal kapcsolatban, amit tılünk
most hallottak.
– Ez beletelik néhány napba – jelentette ki a San Francisco Examiner riportere a kazettát babrálva,
és körbehordozta tekintetét kollégáin.
Ebben a pillanatban megkezdıdött a verseny. Ahány riporter csak jelen volt, elsıként akart
elıállni a sztorival. Hazafelé menet elıször is meghallgatják majd a kazettát autóik rádiómagnóján,
tehát az lesz a legelınyösebb helyzetben, aki a legközelebb lakik.
– Uraim, csak annyit mondhatok, hogy ez egy fontos ügy, és önöknek legjobb szakmai tudásuk
szerint kell eljárniuk. Tılem idegen az ilyesmi – jelentette ki Kealty –, és bár megtehetné helyettem
valaki, akinek jobb a híre, mint az enyém. De nem az én érdekeimet szolgálja, hanem az országét, s
ez egyben azt is jelenti, hogy önöknek a lehetı legkorrektebben kell eljárniuk.
 – Úgy lesz, Ed – ígérte a Times munkatársa, és az órájára pillantott. Majdnem hajnali három óra
volt, és tudta: az egész napot végig kell majd dolgoznia, hogy elérje az este tízórás lapzártát.
*
– Nos, hallgatom, Ben – mondta Jack alig négy órával késıbb.
– A helyi tévében még mindig semmi, de levettünk pár mikrohullámon átjátszott anyagot, amelyet
majd késıbb adnak le. Túl gyenge minıségőek, hogy lejátsszam önnek, de a szöveg jól hallható.
Egyébként egész nap a hatalmuk megszilárdításával foglalkoztak, és holnap a nyilvánosságot is
beavatják. A helybéliek valószínőleg már tudják, a hivatalos közlés csak a külföldnek szól majd.
– Ügyes – állapította meg Ryan.
– Szerintem is – bólintott Goodley. – De van egy újabb fordulat is. A türkmén miniszterelnök
beadta a kulcsot, állítólag autóbaleset következtében. Golovko valamikor öt óra után felhívott
bennünket, hogy közölje velünk. Nincs túlságosan elragadtatva az esettıl. Úgy gondolja, hogy Irak
és a turkománok ugyanabban a darabban játszanak. ..
– Tudunk valamit, ami alátámasztja ezt? – kérdezte Ryan, miközben a nyakkendıjét kötötte.
Ostoba kérdés volt.
– Ugrat, fınök? A világon semmit. Még mőholdfelvételeink sincsenek.
Jack tekintete egy pillanatra megállapodott az íróasztalán.
– Tudja, annyi mindent összebeszélnek, hogy a CIA ilyen hatalmas, meg olyan hatalmas...
– Ne felejtse el, hogy én is ott dolgozom, úgyhogy ismerem a céget. Hála légyen az úristennek,
amiért van a CNN is. Még szerencse, hogy az oroszok elmondanak nekünk ezt-azt abból, amit
megtudnak.
– Aggasztó – mondta az elnök.
– Az – hagyta helyben a hírszerzı.
– Szóval Irán elfoglalta Irakot, és van egy halott türkmén vezetınk is. Mi van emögött?
– Ez ügyben egyetértek Golovkóval. Neki bizonyosan vannak ott ügynökei, és úgy tőnik, ı is
ugyanabban a helyzetben van, mint mi: figyelhet és aggódhat, operatív beavatkozásra azonban neki
sincsen valódi lehetısége. Lehet, hogy mindez véletlen egybeesés, de a kémek nemigen szoktak
hinni az ilyesmiben, és persze hogy Szergej sem hisz. Azt gondolja, minden, ami arrafelé történik,
ugyanannak a játszmának a része. Szerintem is határozottan valószínő. Majd Vascóval is beszélek
róla. Azt mondja, kialakulóban van valami, és ez a valami kezd kissé ijesztı lenni. Ma alighanem a
szaúdiak is jelentkezni fognak.
És nemsokára az izraeliek is – gondolta Ryan.
– Kínával mi van? – tette fel a következı kérdést, mint aki azt reméli, hogy a föld túlsó oldaláról
jobb híreket kap. Hiába is remélte volna.
– Nagy tengeri hadgyakorlatot tartanak. Felszíni és felszín alatti hadihajók. Repülıgépek még
nem kapcsolódtak be, de a mőholdképeken látszik, hogy a vadászrepülıterek készülıdnek...
– Várjon csak...
– Úgy van, uram. Ha ez egy eltervezett gyakorlat, miért nem készültek fel rá? Errıl nyolc
harminckor majd a Pentagonnal is beszélek. A nagykövetünk találkozott egy ottani külügyessel, csak
azért, hogy reagáljon a fejleményekre, a pekingi külügyminisztérium azonban még csak nem is
tudott róluk, mondván, a flotta nyilván szokásos kiképzési feladatot hajt végre.
– Baromság!
– Lehetséges. Tajvan nem csinál nagy ügyet belıle, de ma, pontosabban ma éjjel odaküldenek
majd néhány hajót. Nekünk is arrafelé tart néhány egységünk. A tajvaniak együttmőködnek velünk,
mindenben segítik a megfigyelési pontjaikon dolgozó embereinket. Hamarosan felteszik majd a
kérdést, mit teszünk, ha ez vagy az történik. El kell gondolkodnunk rajta. A Pentagon szerint a Kínai
Népköztársaság nem rendelkezik egy invázió megindításához szükséges erıkkel, ahogyan ‘96-ban
sem rendelkezett. Tajpej légiereje erısebb, mint valaha. Úgyhogy szerintem ez az egész nem vezet
sehová. Lehet, hogy tényleg csak gyakorlat. Elképzelhetı, hogy csak arra kíváncsiak, hogyan
reagálunk – illetve, hogy ön hogyan reagál.
 – Adler mit gondol?
– Azt mondja, ne vegyünk tudomást az egészrıl, és szerintem igaza is van. Tajvan úgy tesz,
mintha nem tulajdonítana jelentıséget a gyakorlatnak. Tegyünk mi is úgy. Mozgassuk a hajóinkat,
különösen a tengeralattjárókat, de ne mutogassuk ıket. Úgy látom, a csendes-óceáni fıparancsnok
tudja, hogyan csinálja. Egyelıre rábízzuk, jó?
Ryan bólintott.
– De azért a védelmi miniszter figyeljen oda. Európa?
– Kellemesen csendes. A nyugati félteke dettó, Afrika dettó. Tudja, ha a kínaiak csak a szokásos
kisded játékaikat játsszák, akkor az egyetlen komoly probléma a Perzsa-öböl, és ami azt illeti, uram,
egyszer már jártunk ott, és rendbe is tettük. A szaúdiakkal közöltük, hogy ezután sem hagyjuk
cserben ıket, amit valószínőleg a másik oldalon is pontosan tudnak, úgyhogy jól meggondolják,
mielıtt bármi egyebet tennének. Nem tetszik nekem ez az Egyesült Iszlám Köztársaság dolog, de azt
hiszem, boldogulunk vele. Irán alapjában véve nem stabil állam, a népe nagyobb szabadságot akar, s
ha rákapnak az ízére, az az ország meg fog változni. Kiböjtöljük.
Ryan elmosolyodott, és töltött egy csésze koffeinmentes kávét.
– Maga egyre magabiztosabb, dr. Goodley.
– Ön azért fizet engem, hogy gondolkodjam, én meg miért is ne mondjam el önnek, mire jutok.
– Helyes, folytassa csak a munkáját, és folyamatosan tájékoztasson. Ma még ki kell találnom,
hogyan állítsam fel ismét a legfelsıbb bíróságot.
Ryan kortyolt a kávéjából, és várta, hogy megérkezzék Arnie. Eltőnıdvén megállapította, hogy
tulajdonképpen nem is olyan szörnyő nehéz a munkája – ehhez persze elengedhetetlen, hogy egy
ilyen jó csapat dolgozzék az ember számára.
*
– A lényeg a csábítás – közölte Clark a csillogó tekintető újoncokkal. Látta, amint a terem
végében meghúzódó Ding lehajol, hogy elrejtse mosolyát. Az imént néztek meg egy hat fontos esetet
feldolgozó oktatófilmet. A szalag mindössze öt példányban létezett. A hat ügybıl kettın maga Clark
dolgozott. Az egyik ügynököt kivégezték a Dzerzsinszkij tér 2. pincéjében, miután lebuktatott egy
Langleyben mőködı KGB-st. A másiknak kis farmja volt New Hampshire északi, nyíres vidékén, de
valószínőleg még mindig szívesen hazatért volna – csakhogy Oroszország továbbra is Oroszország
volt, ahol az árulás már az elızı rendszert megelızıen is igen súlyos elbírálás alá esett.
– Olyan embereket válasszanak, akiknek van valamilyen problémájuk, és érezzenek együtt velük.
Akikkel önök dolgozni fognak, nem lesznek tökéletes emberek, valamennyinek lesz valami panasza,
akad majd, aki magától keresi fel magukat. Nem kell ıket szeretniük, de lojálisnak kell lenniük
hozzájuk.
Hogy mit értek csábításon? Egyszer-kétszer a jelenlévık közül is mindenki csinált ilyesmit, ugye?
Az ember többet hallgat, mint amennyit beszél. Bólint. Egyetért. „Hát persze – mondja –, maga
okosabb a fınökénél, ismerem a fickót, nálunk is vannak ugyanilyen nyikhajok. Egyszer nekem is
volt ilyen fınököm. Becsületes embernek persze hogy nehéz dolog ilyen kormány alatt szolgálni.
Elhiheti, nincs fontosabb a becsületnél...”
Ha pedig ezt az emberük mondja, akkor biztosak lehetnek benne, hogy pénzt akar. És ez
nagyszerő – jelentette ki Clark.,– Soha nem számítanak annyira, amennyit kérnek. A
költségvetésünkbıl futná, hogy bármennyit megadjunk nekik – a fontos azonban az, hogy horogra
akadjanak. Ha egyszer elveszítették a szüzességüket, emberek, többé nem szerezhetik vissza.
Az ügynökeik, akiket beszerveznek, függıségbe kerülnek attól, amit tesznek. Kémnek lenni
mulatság. Még az ideológiai szempontból legkifogástalanabb embereik is kuncognak majd olykor,
mert olyasvalamit tudnak, amit senki más nem tud.
Biztos, hogy valamennyinek lesz valami stichje. Gyakran a legidealistábbak a legrosszabbak.
Bőntudatuk van. Isznak. Egyesek esetleg még a papjukat is felkeresik – ez velem is megesett.
Néhányan közülük elıször szegtek meg valamilyen szabályt, és azt hiszik, többé semmiféle szabály
nem létezik. Az ilyenek azok, akik rábuknak minden útjukba esı nıre, és mindenfajta kockázatot
vállalnak.
Az ügynökvezetés mővészet. Maguk a papjuk, az apjuk-anyjuk, a tanítójuk. Maguknak kell
megnyugtatniuk ıket. Maguknak kell figyelmeztetniük ıket, hogy törıdjenek a családjukkal és a
saját biztonságukkal – különösen a „derék”, ideológiai elkötelezettségő újoncokat. Sokféle
tekintetben megbízhatóak, de akad, aki nagyon beleéli magát a szerepébe, az ilyen ügynökök közül
sokan önmagukat pusztítják el. Elıfordul, hogy saját keresztes háborút indítanak. Kevés ilyen
keresztes lovag – tette hozzá Clark – érte meg az öregkort.
Gyakran az az ügynök a legmegbízhatóbb, aki pénzt akar. Az ilyenek nem vállalnak túlságosan
sok kockázatot. Végül pedig ki akarnak szállni, hogy gyöngyéletet élhessenek Hollywoodban valami
csillagocskával. A pénzért dolgozó ügynökökben az a jó, hogy életben akarnak maradni – másként
ugyanis nem tudják elkölteni a pénzt. Másfelıl viszont, ha gyorsan akarunk elvégeztetni valamit, ha
azt akarjuk, hogy valaki kockázatot vállaljon, elıfordulhat, hogy amennyiben egy ilyen zsoldost
bízunk meg, másnap már szervezhetjük is a kimenekítését. Elıbb vagy utóbb úgy érzi, eleget tett, és
követelni kezdi, hogy kiszállhasson.
Mindebbıl megérthetik, hogy ebben a szakmában nincsenek állandó, szilárd szabályok, hogy
állandóan használniuk kell a fejüket. Ismerniük kell az embereket, tudniuk kell, milyenek, hogyan
cselekszenek, miként gondolkodnak. İszintén igyekezniük kell, hogy beleéljék magukat ügynökeik
helyzetébe – akár kedvelik ıket, akár nem. A többségüket nem fogják kedvelni – biztosította
hallgatóit. – Látták a filmet. Minden szó igaz volt bennük. Az öt esetbıl három az ügynök halálával
végzıdött, egyben az ügynök-vezetı halt meg. Ne feledjék!
És most tartsunk szünetet. A következı órájukat Mr. Revell tartja.
Clark összeszedte a jegyzeteit, és elindult a hátsó kijárat felé. Növendékei némán emésztették a
hallottakat.
– A mindenit, Mr. C, ezt úgy értsem, hogy nincs kifogása a csábítás ellen? – kérdezte Ding.
– Csak ha hivatása gyakorlása során követi el, Mr. Domingo.
*
Mostanra a második csoport minden tagja megbetegedett, mintha valamennyien óraütésre estek
volna le a lábukról. Tíz óra elteltével valamennyien lázra és fájdalmakra – influenzatünetekre –
panaszkodtak. Moudi tudta, illetve biztosra vette, hogy egyesek közülük felfogták, mi történt velük.
Néhányan továbbra is ápolták a betegeket, akik mellé beosztották ıket, mások a felcsereknek
panaszkodtak, megint mások csak ültek a padlón, és semmit sem tettek, miközben a tüneteiken
rágódtak, tartva attól, hogy elıbb-utóbb ık is abba az állapotba kerülnek, mint az elsı csoport tagjai.
Korábbi börtönkörülményeik és élelmezésük ellenük dolgozott.
Az elsı csoport állapota a várt ütemben romlott. Fájdalmaik erısödtek, olyannyira, hogy lassú
vergıdésük is alábbhagyott, mert ha nem mozdultak, kevésbé szenvedtek. Úgy tőnt, egyikük
hamarosan meghal, Moudi pedig arra gondolt, hogy Benedict Mkusához hasonlóan talán az ı szíve is
különösen fogékony az Ebola Zaire Mayinga-törzsre. Lehet, hogy a betegségnek ez az altípusa a
vártnál is agresszívebben támadja a szív szöveteit? Érdekes volna egzakt módon megállapítani,
gondolta, csakhogy a kísérlet célja immár nem a betegség in abstracto tanulmányozása volt.
– A betegség e fázisának tanulmányozásával már semmi újat nem tudunk meg, Moudi – szólalt
meg az igazgató, aki most a fiatalabb orvos mellett állva ugyancsak a monitorokat figyelte. – Jöhet a
következı lépés.
– Ahogy óhajtja – felelte Moudi, majd felemelte a telefonkagylót, és körülbelül egy percen át
beszélt valakivel.
Körülbelül tizenöt perc múlva a cellában felcserek jelentek meg, és átvitték a második csoport
tagjait a folyosó másik oldalán lévı kórterembe. Ágyba fektették ıket, és gyógyszereket adtak nekik,
amelyek néhány percen belül elaltatták ıket. A felcserek visszatértek az elsı csoporthoz, akik közül
minden második amúgy is aludt, az összes többi pedig olyan kába volt, hogy képtelenek voltak
ellenállást tanúsítani. Elıször az ébren lévıkkel végeztek: vénás Dilaudid injekciókat adtak nekik.
Az erıs mesterséges drog néhány perc alatt átsegítette ıket az irgalmas halálba. A holttesteket
egyenként kerekes hordágyakra emelték, és a hamvasztóba vitték ıket. Ezután összecsomagolták a
derékaljakat és az ágynemőt – ezek is a hullák sorsára jutottak. A helyiségben csak a puszta
vaságyak maradtak: utóbb ezeket is, a falakat is nagy erejő fertıtlenítıszerekkel permetezték be. A
helyiséget néhány napra lezárták, hogy aztán ismét fertıtlenítsék. Az intézmény munkatársai ettıl
fogva a második csoport tagjaira koncentráltak, a kilenc elítélt bőnözıre, akik testi valójukban
bizonyították – vagy legalábbis úgy tőnt –, hogy az Ebola Zaire Mayinga vírusa a levegı útján is
fertız.
*
A szudáni egészségügyi minisztérium embere csak egy nap múlva érkezett meg. MacGregor
feltételezte, hogy késését az íróasztalán tornyosuló elintéznivalók, egy finom vacsora, és egy a
mindennapjait meg édesítı nıvel töltött éjszaka okozta. A skót orvos azonban gyanította, hogy az
elintéznivalók továbbra is várják...
Ez az ember legalább tudta, mivel tartozik a biztonságának. Miután belépett a kórterembe,
megállt, az ajtót is alig lehetett behúzni mögötte. A fejét billegette, hunyorgott, a beteget körülbelül
két méter távolságból vette szemügyre. A kórteremben félhomály uralkodott, hogy a fény ne bántsa
Saleh szemét, ennek ellenére jól látszott, hogy bıre elszínezıdött. Az infúziós állványon függı
kéttasaknyi nullás vér és a morfium éppen eleget mondott az állapotáról, a minisztériumi orvos
azonban elolvasta a lázlapot is. Gumikesztyős keze remegett.
– Elvégezték az antitestvizsgálatokat? – kérdezte minden hivatalos méltóságát összekaparva.
– Igen. Pozitív – felelte MacGregor.
– Irakból? – kérdezte a miniszteriális férfiú. Dr. MacGregor bólintott.
– Nekem ezt mondta.
– Errıl egyeztetnem kell a megfelelı hatóságokkal.
– Doktor, nekem kötelességem, hogy jelentsem – erısködött Mac-Gregor. – Lehet, hogy járvány
kezdıdött, és...
– Nem – rázta a fejét a hivatalos ember. – míg nem tudunk többet, nem. Ha jelentést készítünk,
bele kell vennünk minden ismert információt, hogy a riasztás eredményes lehessen.
– De...
– De ez az én felelısségem, és az én kötelességem, hogy a dolgot megfelelıképpen hajtsam végre.
Most, hogy úgy érezte, kézben tartja az ügyet, ez a kéz már nem reszketett.
– Van családja a betegnek? Kitıl tudhatunk meg többet róla?
– Nem tudom.
– Majd én utánanézek. Készíttessen másolatokat a leletekrıl, és azonnal küldje át ıket nekem –
rendelkezett a minisztérium képviselıje. Úgy érezte, elég szigorú volt, s ezzel megtette, amivel
hivatásának és hazájának tartozik.
MacGregor, mi egyebet tehetett volna, bólintott. Az ilyen pillanatokban győlölte Afrikát. Ebben
az országban több száz év óta dolgoztak skótok. Egy Gordon nevő honfitársa több mint száz éve
érkezett Szudánba, és nyomban beleszeretett az országba, és százhúsz évvel ezelıtt itt is halt meg.
Aligha lehetett épesző – gondolta MacGregor. Szudán akkor lett brit protektorátus. Az angolok
felállítottak egy bennszülött ezredet, amelynek tagjai vitézül verekedtek brit tisztjeik parancsnoksága
alatt. Utóbb azonban Szudán ismét a szudániaké lett – túlságosan is korán. Kevés volt az idı és a
pénz, hogy létrehozzák az intézményrendszert, amely életképes nemzetté változtathatta volna a
primitív népek lakta kietlen tartományt.
– Két órán belül mindent megkap – ígérte meg a skót orvos.
– Nagyszerő – felelte a hivatalos ember, és kilépett az ajtón. A fınıvér elvitte a fertıtlenítıbe, ı
pedig, mintha csak egy szigorú anya utasításait követte volna, gyermeki alázattal engedelmeskedett
az ápolónı utasításainak.
*
 Pat Martin egy degeszre tömött aktatáskával érkezett Ryanhez, amelynek tartalmát – tizennégy
dossziét – ábécérendben egymásra halmozta a dohányzóasztalon. Az iratgyőjtıkön csak egy-egy bető
állt – Ryan kifejezetten kérte, hogy a neveket Martin csak késıbb közölje vele.
– Tudja, nekem jobb lett volna, ha nem ró rám ekkora felelısséget – mondta Martin anélkül, hogy
felnézett volna.
– Ugyan miért?
– Én csak egy nyomozó vagyok, elnök úr. Meglehetısen jó szakembernek tartom magam, a
bőnügyi részleget vezetem, de azért mégiscsak...
– És mit gondol, én hogy érzem magam? – kérdezte Ryan, aztán nyájasabb hangon így folytatta: –
Washington óta senkire sem lıcsöltek ekkora munkát... és miért gondolja, hogy én tudom, mi a
teendım? A fenébe is, még csak jogász sem vagyok, valami puskára is szükségem lesz, hogy ezt az
egészet megértsem.
Martin felpillantott, az arcán félmosoly játszott.
– Oké, megérdemlem a letolást...
A paramétereket Ryan határozta meg. Elıtte ott volt a vezetı szövetségi bírók jegyzéke. A
tizennégy dosszié az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának tagjairól készült, szakmai
életrajzukat tartalmazta, az elsı Bostonban mőködött, az utolsó Seattle-ben. Az elnök utasította
Martint, hogy munkatársaival együtt olyan bírókat válasszanak ki, akik legalább tízéves gyakorlattal
rendelkeznek, és legalább ötven olyan fontos ítéletet hoztak (ezek között nem szerepelhetett
rutinügy, például anyagi követelésekkel kapcsolatos keresetek), amelyeket a legfelsıbb bíróság sem
változtatott meg vagy ha mégis akadt ilyen, a washingtoni testület utóbb megváltoztatta döntését.
– Jó kis csapat – jelentette ki Martin.
– A halálbüntetéshez hogyan viszonyulnak?
– Ne feledje, az alkotmány ötödik módosítása ezzel kapcsolatban egyértelmően rendelkezik.
„Egyetlen személy sem büntethetı kétszer ugyanazért a bőncselekményért, sem halállal, sem egyéb
büntetéssel, és nem kényszeríthetı arra, hogy bármilyen bőnügyben önmaga ellen tanúskodjék, és
megfelelı törvényes eljárás nélkül sem életétıl, sem szabadságától, sem tulajdonától nem fosztható
meg.” Ez annyit jelent, hogy megfelelı eljárás során halálra ítélhetı, de ugyanabban az ügyben csak
egyszer állítható bíróság elé. A legfelsıbb bíróság a hetvenes-nyolcvanas években számos esetben
foglalt állást az eljárással kapcsolatban, a büntetıeljárásra csak egyértelmő bizonyítékokkal szolgáló
bőnvádi vizsgálat után kerülhet sor. Ezek a bírók néhány kivételtıl eltekintve mindnyájan betartották
ezt a szabályt. D. például megszüntetett egy mississippibeli eljárást. Jól döntött, mert bár a
bőncselekmény elég rémes volt, a legfelsıbb bíróság, anélkül hogy további kihallgatásokat rendelt
volna el jóváhagyta a döntését. Uram, a rendszerünk legnagyobb baja, hogy valójában senki sem
tudja véglegessé tenni. A jog már csak ilyen. A jogelvek jó része szokatlan ügyekben hozott
döntéseken alapul. Közismert, hogy a nehéz esetek megingatják a törvényeket. Emlékszik arra az
angliai esetre? Két kissrác megölt egy még kisebbet. Mi a frászt tegyen a bíró, amikor a vádlottak
csak nyolcévesek, bizonyosan elkövettek egy brutális gyilkosságot – de még csak nyolcévesek.
Ilyenkor az ember legfeljebb imádkozhat, hogy az ügyet egy másik bíróra osszák. Mindnyájan
igyekszünk, hogy az ilyen esetekre is kiterjesszük a törvényeink hatályát, ami persze lehetetlen, de
azért megpróbáljuk.
– Gondolom, kemény fickókat választott. De vajon korrektek is? – kérdezte az elnök.
– Jusson eszébe, mit mondtam egy perccel ezelıtt. Nem jókedvemben vállaltam ekkora
felelısséget, magamtól nem mernék ilyesmire vállalkozni. E. például technikai okokból
megszüntette az eljárást az egyik legjobb emberem ellen – nem fogadta el az egyik tanú vallomását.
Mi majd megkergültünk, mert tudtuk, hogy a kollégánk a lehetı legsárosabb. De... a bíró a
bizonyítékokat vette tekintetbe, és valószínőleg jól ítélt. Mi is ezen az alapon dolgozunk az FBI-nál.
Az elnök vívódott. Különbözı esetek jutottak eszébe. A merénylet, amelynek során Sean Miller
csaknem végzett vele, a családjával, a kis Jacket váró Cathyvel – és ı mégsem lıtte le Millert. Tudta,
milyen embert ölni, végzett azzal a terroristával Londonban, azzal a másikkal ott a csónakban, a
szikla alatt, a Vörös Október szakácsával. Ölt máskor is, azon a rettenetes éjszakán Kolumbiában –
az emlék évekig nyomasztotta. Csakhogy mindezen esetekben ı maga volt a törvény... most azonban
a törvény alkalmazóit kellett kiválasztania, méghozzá a legmegfelelıbb személyeket.
– Hát igen... – sóhajtott Martin. Látta, mi megy végbe az elnök lelkében. – Súlyos felelısség,
igaz?
Ryan a szınyeget bámulta, amelynek közepén az Egyesül Államok elnökének nagy pecsétje volt a
minta, igaz, a bútorok imitt-amott takarták.
– Hogy az ördögbe dönthetett úgy valaki, hogy egyetlen embernek ekkora hatalma legyen? –
tőnıdött. – mit én most itt csinálok, az...
– Igen, uram, ez olyan, mintha ön lenne James Madison elnök. Kiválasztja azokat az embereket,
akik eldöntik, mit is jelent tulajdonképpen az alkotmány. Valamennyien a negyvenes éveik végén
vagy az ötvenes éveikben járnak, azaz még egy darabig a hivatalukban maradnak majd – vélekedett
Martin. – De azért ne búsuljon, legalább nem kockáztat, és jól csinálja, amit csinál. Nem választ ki
nıket csak azért, mert nık, sem feketéket, pusztán, mert feketék. Gondom volt a megfelelı
összetételre, vannak köztük színesek is, fehérek is, és így tovább. A neveket azonban kihúztam, ön
pedig nem fogja tudni azonosítani, melyikük kicsoda – hacsak nem ismeri az ügyeiket, és szerintem
nem ismeri. A szavamat adom, uram, hogy valamennyien rátermett emberek, sok idımbe telt, míg
összeállítottam ezt a listát. Az FBI egytıl egyig ellenırizte ıket. Mindnyájan becsületes és okos
emberek. Soha egyikük sem törekedett arra, hogy a legfelsıbb bíróság tagja legyen. Ha nem talál
köztük kilenc alkalmasat, keresünk továbbiakat – bár, jobb volna, ha ezzel másvalakit bízna meg. A
polgárjogi osztály vezetıje ugyancsak derék ember, tılem kissé balra áll, de azért helyén van az esze.
Polgári jogok... gondolta Jack. Válóban a kormánypolitikát is erre kell alapoznia? Honnét kellene
tudnia, hogyan bánjék helyesen az olyan emberekkel, akik esetleg különböznek kissé a többiektıl?
Az ember elıbb vagy utóbb elveszti a képességét arra, hogy tárgyilagos legyen, hatalmukba kerítik
elvei és meggyızıdései – s attól fogva személyes elıítéletei alapján politizál majd? Honnét kellene
tudnia, mi a helyes? Jézus Mária...
Hangosan azonban ezt mondta:
– Hát úgy látom, bıven lesz olvasnivalóm.
– Segíthetek éppen, de alighanem jobb, ha egyedül próbál megbirkózni vele. Így senki sem
pancsol bele a folyamatba... már ha eltekintünk attól, amit én csináltam. Ne feledje, alighanem nem
én vagyok a legmegfelelıbb személy az ilyesmire, de ön engem kért fel, tılem pedig ennyi telt.
– Azt hiszem, több egyikünktıl sem telnék – állapította meg Ryan a dossziék halmára pillantva.
*
Az amerikai igazságügyi minisztérium polgárjogi osztályának vezetıjét politikai megfontolások
alapján még Fowler elnök nevezte ki.
Korábban vállalati jogász és lobbista volt – akkoriban jóval többet keresett, mint elsı politikai
megbízatása idején. Elsıéves jogászhallgató kora óta folytatott politikai tevékenységet – emiatt
tartott ott, ahol. Az volt a véleménye, hogy bár Pat Martin tehetségesen taktikázó bírósági ember és
az ifjabb ügyészek kiváló irányítója – negyvenkét esetbıl mindössze egyszer maradt alul –, igazából
nem sokat ért a politikához. Ryan elnök hibázott, amikor éppen Martint választotta tanácsadójául...
Kezében volt a lista, amelynek összeállításában egyik embere is segített Pat Martinnak. Márpedig
a polgárjogi osztály emberei lojálisak voltak fınökükhöz, hiszen éppen az ı példájából tudták, hogy
ebben a városban az elımenetel attól függ, ki kivel van jó viszonyban, tudták, hogy elég, ha
osztályvezetıjük felemeli a telefont, és máris bejuttathatja ıket egy nagyvállalathoz... Érthetı hát,
hogy egyikük átadta neki a Martin-féle névsort – mégpedig azt, amelybıl nem húzták ki a neveket.
Az osztályvezetınek elég volt végigolvasnia a listát, neki nem kellett elıkeresnie a bírók pereinek
anyagait, hiszen ismerte mindet. Ez itt, a richmondi negyedik körzetbıl, megsemmisítette egy alsóbb
szintő bíróság határozatát, és a terjedelmes, írott indoklásban megkérdıjelezte a bizonyítási eljárás
alkotmányos voltát. Az indoklás túlságosan jól sikerült, és bár megosztotta a legfelsıbb bíróságot,
4:5 arányban helyben hagyták. A kétesélyes ügy kimenetele a legfelsı fórumon is kétséges volt, az
osztályvezetınek pedig nem volt ínyére, hogy a testület nem résmentes kıfalként sorakozott fel saját
döntése mögött.
Ez a másik, New Yorkban, egy más területen erısítette a kormány pozícióit, ám mivel az elvek
helyett a gyakorlatot részesítette elınyben, megakadályozta, hogy egy bizonyos ügy magasabb
fórumra jusson. Ezzel olyan precedenst teremtett, amelynek értelmében az országnak egy jelentıs
részében az összes hasonló ügyben hasonló ítélet szülessék.
Ezek bizony nem a megfelelı emberek voltak... túlságosan szőken értelmezték a bírói hatalmat.
Túlságosan alárendelték magukat a kongresszusnak és az egyes államok törvényhozásának. Pat
Martin nem ugyanazt a jogszemléletet képviselte, mint az osztályvezetı. Martin, gondolta, nem érti,
hogy a bíráknak az a dolguk, hogy helyrehozzák, amit mások elrontottak. Errıl a két férfi, ha együtt
ebédeltek, gyakran folytatott élénk, bár mindig barátságos hangú vitákat. Martin kedves ember volt,
és elég jó vitatkozó, hogy akár igaza volt, akár nem, nehéz legyen kimozdítani álláspontjáról. Ez
kitőnı ügyésszé tette ugyan, de nem volt benne elég tőz, nem látta, milyennek kellene lenniük a
dolgoknak. És a bírókat is így válogatta össze, a szenátus pedig lesz olyan ostoba, hogy
egyetértsenek a válogatásával – márpedig ez nem történhet meg. Ilyen hatalomhoz olyan embereket
kell juttatni, akik tudják, hogyan éljenek vele megfelelı módon.
Az osztályvezetınek egyszerően nem volt más választása: borítékba tette a listát, a borítékot
pedig zakója zsebébe dugta. Aztán felvette a telefont, és meghívta ebédre egyik jó emberét – a sok
közül.
29. Sajtó
A nézıknek nemigen maradhattak kétségeik. A bemondó mögött egy új zászló függött – zöld volt,
akár Mohamed próféta lobogója –, rajta két kis aranycsillaggal. Elıször egy idézet hangzott el a
Koránból, majd következtek a politikai ügyek.
Új ország született, az Egyesült Iszlám Köztársaság, amelyet az egykori Irán és Irak népei
alkotnak, s amelyet a béke és a testvériség iszlám elvei szerint vezetnek majd. Az év végén
választásokra kerül sor, ezután megalakul majd a parlament: a neve medzslisz lesz. Az átmeneti
idıszakban egy forradalmi tanács kormányoz majd, amelyben mindkét ország képviselıi részt
vesznek – Irán és Irak népességének arányában.
A bemondó erre nem tért ki, de nyilvánvaló volt, hogy eszerint az ostort Irán csattogtatja majd.
Az Egyesült Iszlám Köztársaságtól egyetlen más országnak sem kell tartania, folytatta. Az új
nemzet kinyilvánítja jóindulatát minden muszlim nemzet iránt, és minden más nemzet iránt is, amely
korábban baráti kapcsolatokat ápolt az új ország két elıdjével.
Ez a kijelentés több tekintetben is ellentmondásosnak bizonyult, errıl azonban most nem esett
szó. (Az Öböl menti államok az elızıekben korántsem voltak baráti viszonyban Irakkal és Iránnal.)
A volt iraki hadiipari létesítmények leszerelése gyors ütemben folytatódik, ami meg kell hogy
gyızze a nemzetközi közösséget: a továbbiakban szó sincs ellenséges szándékokról. Azonnal
szabadon bocsátják a politikai foglyokat...
– Hogy helyet csináljanak az újaknak – vélekedett a PÁLMATÁL-ban Sabah ırnagy. – Szóval
bekövetkezett.
Nem látta értelmét, hogy bárkinek is telefonáljon. Az adást valamennyi Öböl menti országban
nézték, de azokban a helyiségekben, ahol a televíziók mőködtek, mindig csak egy arc sugárzott az
örömtıl: a bemondóé, a képernyın.
*
– Hello, Ali – mondta Jack. Ma sokáig maradt fenn, hogy átolvassa a Martin-féle dossziékat,
amúgy pedig már várta a hívást. Ismét fejfájás gyötörte, és kezdte úgy érezni, ahhoz, hogy rátörjön,
elég belépnie az Ovális Irodába. Tulajdonképpen meglepte, hogy a szaúdiak csak ilyen sokára
hatalmazták fel a herceget – tárca nélküli miniszterüket –, hogy felhívja a Fehér Házat. Talán abban
reménykedtek, hogy az egész válság csak úgy magától elmúlik... a világnak azon a részén az effajta
hozzáállás nem számít kivételesnek.
 – Igen, a tévét nézem – felelte a herceg kérdésére. A szöveg fordítása, mint a szinkronizálatlan
filmeken, a képernyı alján jelent meg: a Nemzetbiztonsági Ügynökség hírszerzési specialistái a
lejátszással egy idıben pötyögtették be. A szöveg kissé dagályos volt, de a szobában tartózkodók
kivétel nélkül pontosan értették. Mihelyt megérkezett a felvétel, Adler, Vasco és Goodley azonnal
bejöttek, hogy megnézzék. Mostantól ık olvasták a szöveget, amivel megszabadították Ryant az
olvasástól – a fejfájástól azonban nem.
– A dolog, bár nem kifejezetten meglepı, nagyon nyugtalanító – mondta a herceg a lehallgatás-
biztos telefonban.
– Nem tudjuk megakadályozni. Tudom, hogyan érez fenséged – mondta az elnök fáradtan. Ihatott
volna egy kávét, de valamennyit azért szeretett volna aludni.
– Teljes harckészültségbe helyezzük a fegyveres erıinket.
– És óhajtják, hogy mi is tegyünk valamit? – kérdezte Ryan.
– Egyelıre csak nyugtasson meg, hogy továbbra is mellettünk állnak, hogy semmi sem változott.
– Nem változott, már korábban is mondtam. Továbbra is teljesítjük a királysággal szemben vállalt
biztonsági kötelezettségeinket. Ha azt akarják, hogy ezt demonstráljuk is valamiképpen, bármilyen
indokolt és helyénvaló lépésre készen állunk. Óhajtják, hogy...
– Nem, elnök úr, jelenleg nincsen konkrét kérésünk.
A herceg ezt olyan hangon mondta, hogy az elnök tekintete a telefon hangszórójáról a
jelenlévıkre rebbent.
– Ebben az esetben indítványozhatom, hogy néhány emberük megbeszélje a lehetıségeket az én
embereimmel?
– Semmiképpen sem szabad, hogy kitudódjék. Kormányom nem akarja elmérgesíteni a helyzetet.
– Megtesszük, amit tudunk. Szerintem kezdjenek tárgyalásokat Jackson tengernaggyal, ı a
vezérkari fınökök...
– Igen, tudom, találkoztam vele a Keleti teremben. Az embereim még ma megkeresik.
– Helyes. Ha szükségük van rám, Ali, bármikor hívhat.
– Köszönöm, Jack. Jó éjszakát kívánok. – Alighanem rád is fér. Valamennyiünkre ráfér, tette
hozzá magában.
A telefon elnémult. Ryan a biztonság kedvéért lenyomta rajta a kihangosító gombot.
– Mit gondolnak? – kérdezte.
– Ali szeretné, ha tennénk valamit, de a király még nem döntött – vélekedett Adler.
– Alighanem1 megpróbálnak kapcsolatba lépni az EIK-val – vette át a szót Vasco. – Az elsı
reakciójuk bizonyára az, hogy igyekeznek kialakítani valamiféle kapcsolatot, és megpróbálnak kötni
valami kis üzletecskét. A szaúdiak kezdik majd. Szerintem Kuvait és a többi kisebb állam kivárja,
míg Rijád létrehozza a kapcsolatokat, de rövidesen róluk is hallani fogunk, valószínőleg a hivatalos
csatornákon.
– Jó a kuvaiti nagykövetünk? – kérdezte Ryan.
– Will Bach? Igen! – bólogatott lelkesen Adler. – Karrierdiplomata, jó ember. Nincs túl nagy
fantáziája, de jó összekötı, tud arabul, ismeri a kultúrájukat, és jó néhány barátja van az ottani királyi
családban. Ért a gazdasághoz is, nagyon hatékonyan közvetít az üzletembereink meg az ottani
kormány között.
– Jó a helyettese is, támaszkodhat rá – vette át a szót Vasco –, és az attasék is kiválóak. Egytıl
egyig hírszerzık, méghozzá jók.
– Hát akkor, Bert, mondja meg nekem, mi történik legközelebb.
– Az Öböl déli partján lévı államok halálra vannak rémülve. Megvalósult a leglidércesebb álmuk.
– Ryan bólintott, és Goodleyra pillantott.
– Bert, a CIA készítsen egy összefoglalót az EIK feltételezhetı szándékairól, maga pedig hívja fel
Robby Jacksont, és tudja meg, milyen lehetıségeink vannak. Vonja be Tony Bretanót is. İ akart
védelmi miniszter lenni, azt szeretném, ha elkezdene gondolkodni a meló nem adminisztratív részén
is.
 – Langley nem sok útbaigazítással szolgálhat – mutatott rá Adler. – Nem ık tehetnek róla, de ez a
helyzet.
– Igen, tudom. Scott... lássuk, mi is kapcsolatba tudunk-e lépni valamiképpen az EIK-val.
– Nyújtsunk békejobbot?
– Eltalálta – felelte az elnök. – Egyetértenek velem abban, hogy az EIK-nak idıre van szüksége,
hogy konszolidálódjék, és radikális lépések majd csak azután várhatók tıle?
Egyesek bólogattak az elnöki helyzetértékelés hallatán – de nem mindenki.
– Elnök úr – szólt Vasco.
– Nos, Bert... ami az idıpontot illeti, nem találta el pontosan... de a fenébe, mégiscsak elég
pontosan tippelt.
– Köszönöm, elnök úr. Amit a konszolidációról mondott, az ugye az emberekkel kapcsolatos?
– Hát persze – bólintott Ryan, és bólintottak a többiek is. A konszolidáció valamivel többet jelent,
mint hogy az emberek megszokják és elfogadják az új rezsimet.
– Uram, gondoljon bele, Irakban hány embernek kell hozzászoknia ehhez az új kormányzathoz –
összevetve azzal, hogy hányan élnek az Öböl menti államokban. A terület és a távolságok arrafelé
óriásiak, de a népesség nem – mondta Vasco, emlékeztetve ıket, hogy Szaúd-Arábia nagyobb, mint
az Egyesült Államoknak a Mississippitıl keletre esı része, mégis kevesebben lakják, mint
Philadelphiát és környékét.
– Most azonnal semmibe sem vágnak bele – vetette közbe Adler.
– Nem biztos, attól függ, mit ért azon, hogy „most azonnal”, miniszter úr.
– Iránnak túlságosan sok a belsı gondja... – szólalt meg Goodley. Vasco, aki kezdte élvezni, hogy
bejárása van az elnökhöz, és Ryan hallgat rá, úgy döntött, átveszi a kezdeményezést.
– Ne becsülje le a vallási tényezıt! A vallás egységesítı hatást fejt ki, és megszüntetheti, vagy
legalábbis elnyomhatja a belsı problémákat. Ezt sugallja a zászlójuk, és az ország neve is. A
gyızteseket az egész világon szeretik. Daryaei most határozottan gyıztesnek látszik. És még valami!
– Micsoda, Bert? – kérdezte Adler.
– Megfigyelte a zászlót? Az a két csillag meglehetısen apró – jelentette ki Vasco eltőnıdve.
– Vagyis? – kérdezte Goodley. Ryan hátrapillantott a televízióra és a bemondóra. A zászló még
mindig ott volt mögötte.
– Vagyis bıven van hely továbbiak számára.
*
– Miféle ember Daryaei? – kérdezte Filmsztár, aki Amerikából Frankfurton, Athénen és Bejrúton
átjutott el Teheránba. Csak hírbıl ismerte az ajatollah-t.
– Tudja, mi a hatalom – felelte Badrayn, s közben kifelé, a zsivajgó utca irányába figyelt. A nép
Daryaeit ünnepelte, akinek részben sikerült újraegyesítenie a próféta vallását, s aki most úgy
integetett a tömegnek, ahogyan egy nagyapa az unokáinak. Mosolytalanul, fegyelmezetten vette
tudomásul a tömeg szeretetét és tiszteletét, miközben jóságos tekintete nagy dolgokat jövendölt,
hiszen a nagy tetteket mindig nagyobbak követik, és a pillanat kedvezı volt.
– Nos – fordult el az igazhívık lármájától Badrayn –, mit tudtál meg?
– A legérdekesebb dolgokról a televízióból értesültem. Ryan elnök helytáll, de vannak
nehézségei. A kormány még mindig nem teljesen mőködıképes. A parlamentjük alsóházát még
pótolniuk kell – a választásokra a jövı hónapban kerül sor. Ryan népszerő. Az amerikaiak szeretik
megtudni egymás véleményét – magyarázta. – Embereket hívnak fel telefonon, és kérdéseket tesznek
fel nekik. Csak néhány ezerrel beszélnek, gyakran még ennyivel sem, s ennek alapján számolnak be
egymásnak arról, hogy mit gondol mindenki.
– És mi az eredmény? – kérdezte Badrayn.
– A nagy többség egyetért azzal, amit csinál – de tulajdonképpen nem is csinál semmit, csak
fenntartja a folyamatosságot. Eddig még csak alelnököt sem választott magának.
Badrayn tudta ezt – az okát azonban nem.
– Miért?
 Filmsztár elvigyorodott.
– Ezt a kérdést én is feltettem magamnak. Az ilyesmit a parlamentjüknek kell jóváhagynia, az
egész parlamentet azonban még nem pótolták, és ez még egy darabig így is marad. Ráadásul gond
van a volt alelnökkel, azzal a Kealtyvel, aki azt állítja, hogy ı az elnök – és ez a Ryan még csak le
sem csukatta. A jogrendszerük nem valami hatékony, ami az árulást illeti.
– És ha meg tudnánk ölni Ryant...? – Filmsztár a fejét csóválta.
– Nagyon nehéz. Egy délutánomba került, amíg körülnéztem Washingtonban. A lakhelyét nagyon
szigorúan ırzik, látogató csoportokat nem engednek be. Az épület elıtti utca le van zárva. Az összes
környezı tetın mesterlövészek posztóinak. Azt hiszem, valamelyik hivatalos útján volna rá esélyünk,
hogy elkapjuk, csakhogy ezt nagyon részletesen meg kellene terveznünk, és erre nincsen idınk.
Mivel pedig ez a helyzet, be kell érnünk...
– A gyerekeivel – fejezte be Badrayn.
*
– Jó éjt, uram – köszönt el Raman ügynök Ryantıl a hálószoba elıtt. Jack búcsút intett neki, az
pedig megvárta, amíg az elnök után becsukódik az ajtó. Elıször jobbra, aztán balra nézett: vetett egy
pillantást a folyosón posztoló ügynökökre. Jobbjával megérintette szolgálati fegyverét a zakója alatt,
és amikor arra gondolt, milyen könnyen megtehetné, alig észrevehetıen elmosolyodott. A válasz
azonban egyelıre még nem érkezett meg. Összekötıje nyilván nagyon körültekintıen járt el – meg is
volt rá minden oka. Ezen az éjszakán Aref Raman vezette az éjszakai szolgálatot. Végighaladt a
folyosón, odabiccentett az ırhelyükön posztoló ügynököknek, feltett néhány közömbös kérdést,
aztán elindult a hivatali szintre vivı lifthez. Kilépett a szabadba, hogy szívjon némi friss levegıt,
nyújtózkodott egyet, majd vetett egy pillantást a kerítést ırzı ügynökökre is. Itt is teljes volt a
nyugalom. Az út túlsó oldalán, a Lafayette parkban néhány tüntetı éjszakázott – az éjszakai hidegre
való tekintettel egymáshoz húzódtak. Néhányan közülük dohányoztak. Hogy mit szívtak, Aref nem
tudta, de gyanította. Talán hasist? – tőnıdött mosolyogva. Nem volna meglepı. Messzirıl a forgalom
zajai hallatszottak, keletrıl egy távoli sziréna. A szolgálat tagjai ırhelyeiken figyeltek, és hogy ébren
tartsák magukat, kosárlabdáról, jégkorongról, a tavaszi kosárlabdaidény elıtti felkészülésrıl
beszélgettek. Tekintetük közben a kinti világot pásztázta, veszélyforrások után kutatva fürkészték a
város sötétjét. A veszély nem onnét fenyeget – gondolta, és visszaindult az ügyeletes szobájába.
*
– Lehetséges elrabolni ıket?
– A két nagyobbat nem, túlságosan bonyodalmas volna, de a legkisebbet igen. Mindenesetre ez is
veszélyes és drága lehet – figyelmeztette Filmsztár Badraynt.
Badrayn bólintott. Filmsztár megállapítása annyit jelentett, hogy különösen megbízható
embereket kell kiválasztania. Daryaeinek vannak ilyen emberei: minden, ami Irakban történt, ezt
bizonyítja. Egy percig szótlanul nézegette az ábrákat, vendége eközben az ablaknál állt, és kifelé
bámult. A demonstráció még zajlott, most éppen ezt kiabálták: „Halál Amerikára!” A fura lózung
sem a szervezık, sem a tömeg számára nem volt újdonság: Iránban a hetvenes évek vége óta újra és
újra elıvették.
Filmszínész, a hírszerzı visszatért az ablaktól.
– Pontosan mi a feladat, Ali? – Badrayn felnézett.
– Az akció stratégiai célja az, hogy Amerika ne tudjon foglalkozni velünk. A velünk ebben az
esetben pontosan azt jelentette, amit Daryaei értett rajta.
*
Mind a kilencen megkapták – állapította meg Moudi, aki maga végezte el az antitestvizsgálatokat.
Nem is egyszer, hanem háromszor, és az eredmény minden esetben pozitív volt. A foglyoknak
gyógyszereket adtak, és azt mondták nekik, hogy minden rendben lesz, holott az orvosok csak azt
akarták megvárni, hogy a betegség teljes erıvel elhatalmasodjék kísérleti alanyaikon: tudni akarták,
vajon az újabb vírusgeneráció nem gyengébb-e az elızınél. A rabok fıleg morfiumot kaptak, hogy
nyugodtak és kábák legyenek.
 Tehát elıször Benedict Mkusa, aztán Jean-Baptiste nıvér, majd tíz, és még kilenc bőnözı... ez
Maria Magdalena nıvérrel együtt huszonkét áldozat. Vajon imádkozik-e még értem Jean-Baptiste a
paradicsomban? – kérdezte magában. Aztán megrázta a fejét.
*
Dr. MacGregor Sohaila esetén töprengett, a jegyzeteit lapozgatta. A kislány beteg volt, de állapota
stabilizálódott, a láza egy teljes fokkal csökkent, olykor egészen élénk volt. Sohaila panaszait az
orvos elıször a repülésnek tulajdonította, amikor azonban a hányadékában és a székletében vér jelent
meg – ez utóbb megszőnt –, ételmérgezésre kezdett gyanakodni. Ez a diagnózis meglehetısen
valószínőnek is tőnt, a Kartúmban élı nyugatiak között pedig különösen gyakori volt. Csakhogy
Sohaila Irakból érkezett, akárcsak a Saleh nevő beteg. MacGregor ismét elvégezte az antitestpróbát a
férfi vérmintáján. Az eredmény teljesen egyértelmő volt: a testır súlyos beteg, s hacsak az
immunrendszere össze nem szedi magát...
A gyerekeknek erısebb az immunrendszerük, mint a felnıtteknek, gondolta a doktor, és a
gondolat ıt magát is meglepte.
Saleh Irakból jött.
Sohaila ugyancsak Irakból jött.
Salehnek ebolája volt.
Sohaila tünetei influenzára vagy ételmérgezésre utaltak.
De hiszen az ebola is úgy kezdıdik, mint az influenza...
– Istenem... – sóhajtott fel MacGregor. Felállt az asztala és a jegyzetei mellıl, és átment a
kislányhoz. Útközben magához vett egy fecskendıt és néhány vákuumcsövet. Sohaila, mint minden
gyerek, a tő láttán nyafogni kezdett, de MacGregor olyan gyorsan és ügyesen vette tıle a vért, hogy
mire sírni kezdett, az orvos már el is hagyta a kórtermet, ahol egyébként a kislány anyja is ott volt:
benn töltötte az éjszakát.
A fiatal orvos dühös volt magára. Az isten verje meg, miért is nem csináltam meg a tesztet már
korábban?
*
– Nem hivatalosan tartózkodnak itt – mondta a külügy embere az egészségügyi minisztérium
illetékesének. – Pontosan mi is a probléma?
– Úgy tőnik, a férfinak ebolavírus-fertızése van.
A külügyes erre felkapta a fejét, pislogni kezdett, és elırehajolt ültében.
– Biztos ebben? – kérdezte.
– Teljesen – bólintott a szudáni orvos. – Láttam a vizsgálati eredményeket. A kezelıorvosa Ian
MacGregor, az egyik brit vendégorvosunk. Kiváló szakember.
– Beszélt a dologról valakinek?
– Nem – rázta hevesen a fejét az orvos. – Pánikra semmi ok. A beteget elkülönítıben ápolják, a
kórház dolgozói pedig értik a dolgukat. Elıírás szerint értesítenünk kell az Egészségügyi
Világszervezetet, tájékoztatnunk kell ıket az esetrıl, és...
– Biztos ön abban, hogy nem áll fenn a járvány veszélye?
– Teljesen. Mint mondtam, az elkülönítés tökéletes. Az ebola veszedelmes betegség, de tudjuk,
hogyan bánjunk vele – felelte magabiztosan az orvos.
– Akkor meg miért kell értesítenie a WHO-t?
– Ilyen esetekben kiküldenek egy csoportot, akik egyrészt tanácsokkal szolgálnak a helyi
orvosoknak és hatóságoknak, másrészt igyekeznek megtalálni a járvány forrását, hogy...
– Ez a fickó, ez a Saleh nem itt kapta meg a betegséget, ugye? – kérdezte a külügyér.
– Bizonyosan nem. Ha nálunk ilyen gond van, én azonnal megtudom – nyugtatta meg
vendéglátóját az orvos.
– Tehát nem áll fenn a betegség továbbterjedésének veszélye, a pasas külföldön fertızıdött meg,
és bizonyos, hogy országunkat nem fenyegeti közegészségügyi jellegő veszély, igaz?
– Így van.
 – Értem – mondta a külügyér, és az ablak felé fordult. A volt iraki tisztek szudáni tartózkodása
még mindig titok volt, és országának érdekei azt diktálták, hogy az is maradjon. A titoktartás pedig
annyit jelent, hogy a titkot senki nem tudhatja meg. Visszafordult: – Ne értesítse az Egészségügyi
Világszervezetet. Ha köztudomásúvá válik, hogy ez az iraki nálunk van, diplomáciai nehézségeink
támadhatnak.
– Ez bonyolítja a dolgot... MacGregor doktor fiatal, idealista, és...
– Mondja meg neki. Ha akadékoskodik, majd küldök hozzá valakit, aki beszél a fejével –
jelentette ki felvont szemöldökkel a külügyes Az efféle figyelmeztetések, ha jól „kézbesítették” ıket,
ritkán tévesztették el a hatásukat.
– Ahogy óhajtja.
– Életben marad ez a Saleh?
– Valószínőleg nem. A halálozási ráta nyolcvan százalék, az ı tünetei pedig gyorsan
súlyosbodnak.
– Lehet tudni, hogyan kapta meg a betegséget?
– Nem. Azt állítja, hogy korábban sohasem járt Afrikában, de az effélék nem mindig mondanak
igazat. Késıbb esetleg még beszélek vele.
– Az jó lenne.
*
AZ ELNÖK KONZERVATÍVOKAT AKAR A LEGFELSİBB BÍRÓSÁGBA – harsogta a
szalagcím.
A Fehér Ház stábja sohasem alszik, bár az elnök olykor élvezheti ezt a privilégiumot. Miközben a
város aludt, egyre-másra érkeztek a különbözı lapok, a stáb munkatársai pedig kikeresték belılük a
kormány számára esetleg fontos írásokat. A cikkeket kivágták, papírlapokra ragasztották, és
fénymásolatokat készítettek róluk a Korai Madárba, a nem hivatalos kiadványba, amelybıl a
hatalmasok megtudhatták, mi történik – azaz inkább azt, hogy a sajtó véleménye szerint mi történik.
A sajtónak pedig olykor igaza volt, máskor tévedett, de az esetek többségében tévedett is és igaza is
volt.
– Ez bizony kiszivárogtatás a javából – állapította meg az egyik munkatárs, miközben kivágta a
cikket a Washington Postból.
– Úgy fest. És mint látom, más lapokhoz is eljutott – mondta kollégája a Timesszal a kezében.
Az igazságügyi minisztérium egy belsı dokumentuma felsorolja a bírákat, akik közül a Ryan-
adminisztráció kilencet esetleg a legfelsıbb bíróság tagjává nevez ki.
Valamennyien a fellebbviteli bíróságok tapasztalt munkatársai, egytıl egyig konzervatív
személyiségek, és egyetlenegy sincsen köztük, aki korábban – Fowler vagy Durling elnök idején –
már részt vett a testület munkájában.
A jelöltek személyét rendes körülmények között elıször ismertetik a jogász szövetség egy
bizottságával, a listát azonban ezúttal házon belül, az igazságügyi minisztérium vezetı tisztviselıi
állították össze, Patrick J. Martin, a bőnügyi osztály vezetıjének irányításával.
– A sajtónak nem tetszik a dolog.
– Szerinted a Times keményen fogalmaz? Akkor nézd meg ezt a vezércikket! Ember, ezek aztán
gyorsan ráugrottak a témára!
*
A két Hegylakó még soha nem dolgozott ilyen keményen. Egyszer csak azon kapták magukat,
hogy naponta tizenhat órát dolgoznak, esténként alig isznak sört, készételeket esznek, és egyetlen
szórakozásuk a rádióhallgatás.
A rádió ezúttal is nagy hangerıvel szólt: Pete és Ernie ólmot olvasztottak, és a készüléknek túl
kellett harsognia a gázégı süvöltését. Az ólomból tizennégy milliméteres, több mint háromdekás
golyókat öntöttek– az elöltöltıs puskákhoz, amelyeket egy csomagküldı cégtıl rendeltek. A puskák
olyan fegyverek másolatai voltak, amilyeneket nyugaton az 1820-as években használtak az akkori,
valódi hegylakók.
 Eddig minden jól ment, gondolta Ernie Brown, különösen, ami a biztonságot illeti. A mőtrágya,
akárcsak a dízelolaj vagy az ólom, engedély nélkül vásárolható, ık pedig mindent több részletben és
több helyen vettek meg, nehogy a mennyiség feltőnjön valakinek.
Az egyedüli nehézséget a betonkeverı teherautó beszerzése jelentette, de aztán a helyi újságokban
ráakadtak egy hirdetésre, és csekély huszonegyezer dollárért hamarosan meg is vásárolták a
hároméves, és egészen jó állapotban lévı Macket. Természetesen éjjel hajtottak haza vele, és most
tılük néhány méternyire a pajtában állt: két lámpája szemként bámult rájuk.
Az egyhangú munka nem igényelt különösebb ügyességet, és ez jó is volt így. A pajta falán
Washington belvárosának térképe függött, Ernie-nek pedig, miközben az ólmot kavargatta, módja
volt rá, hogy odapillantson rá – vagy, hogy a képzeletében rajzó képekkel foglalkozzék. Kívülrıl
tudta az összes távolságot, márpedig a legfontosabb tényezı a távolság volt. Az elnöki testırség
túlságosan okosnak hiszi magát... Lezárták a Pennsylvania Avenue-t, csak azért, hogy mindenféle
bombát távol tartsanak az elnök házától. Hát egy nagy francot okosak! Egyetlenegy dologról, egy
apróságról megfeledkeztek.
*
– De hát nekem kötelességem! – érvelt MacGregor. – Így kell tennünk!
– Ön mégse tegye – mondta neki az egészségügyi minisztérium embere. – Felesleges. Az Index
Páciens már fertızötten érkezett az országba. Ön megfelelıen elkülönítette. A személyzet teszi a
dolgát – ön alaposan kiképezte ıket... Országom számára kellemetlen lenne, ha híre menne a
dolognak. Megtárgyaltam az ügyet a külüggyel. Nem fog híre menni. Világos?
– De...
– Ha így folytatja, kénytelenek leszünk felkérni önt, hogy hagyja el az országot.
MacGregor elvörösödött. Egy londoni orvossal valóban megtették ezt, mert kissé nyersen oktatott
ki egy kormányhivatalnokot az AIDS veszélyeivel kapcsolatban.
– Hogy van Saleh? – kérdezte a hivatalnok.
– Nem hiszem, hogy életben marad.
– Szomorú, de mit lehet tenni... Van valami elképzelése arról, hogyan kapta meg ez az ember a
betegséget?
A fiatalabb férfi ismét elvörösödött.
– Nem tudom. Hát éppen ez az!
– Én magam fogok beszélni vele.
Három méterrıl kurva nehéz lesz, gondolta MacGregor. Volt azonban más is, amit végig kellett
gondolnia.
Sohaila vérében is megtalálta az antitesteket, de a kislány állapota javult, a láza pedig újabb fél
fokkal csökkent. Belsı vérzése megszőnt. MacGregor ismét elvégzett néhány tesztet, és más
vizsgálatokat is tervbe vett. A gyerek májfunkciója csaknem normális volt, és az orvos biztosra vette,
hogy életben marad. Valamiképpen megkapta az ebolát, de a szervezete legyızte – amíg azonban
MacGregor nem tudta, hogyan történt a fertızés, a gyógyulás okát sem deríthette ki. Megfordult a
fejében, hogy Sohaila és Saleh ugyanazon a módon fertızıdtek, ezt azonban utóbb elvetette.
Bármilyen félelmetesen erıs is egy gyerek immunrendszere, annyira mégsem lehet erıs, mint egy
egészséges felnıtté, márpedig úgy tőnt, hogy Saleh, amíg a fertızést meg nem kapta, egészséges
volt. Ennek ellenére biztosnak tőnt, hogy meghal, a gyerek pedig életben marad. De miért?
Vajon milyen egyéb tényezık játszottak szerepet a két megbetegedésben? Az ebola Irakban –
ebben a húszmilliós országban – eddig sohasem bukkant fel. Vagy talán Bagdad valamiféle biológiai
hadviselési programot is folytat? Lehet, hogy igenis volt megbetegedés, de agyonhallgatták? De
nem, mégsem... ott most zőrzavar uralkodik. .. mutatta a tévé... és ilyen körülmények között
lehetetlen titkot tartani. Akkor már kitört volna a pánik...
MacGregor orvos volt: nem nyomozott, hanem gyógyított. Akik mindkettıt megtehették, a WHO-
nál, a párizsi Pasteur Intézetben és Amerikában, a Járványügyi Központban dolgoztak. Nem voltak
sokkal okosabbak nála, csak éppen tapasztaltabbak – és megvolt a megfelelı képzettségük hozzá.
 Ami Sohailát illeti, figyelnie kell állapotának alakulását, folyamatosan vizsgálnia kell a vérét.
Vajon megfertızhet-e másokat? MacGregor elhatározta, hogy utána olvas a szakirodalomban.
Egyelıre csak annyit tudott biztosan, hogy az egyik beteg immunrendszere alul fog maradni a
betegséggel szemben, a másik valószínőleg fölébe kerekedik. Ha pedig bármit is sikerül
megállapítania, továbbra is foglalkoznia kell az üggyel. Késıbb talán nyilvánosságra hozhatja,
egyelıre azonban az országban kell maradnia, hogy bármit is elérhessen.
Mellesleg, még azelıtt, hogy bárkivel is beszélt volna, elküldte a vérmintákat a Pasteur Intézetbe
és a Járványügyi Központba. Ezt ez a gıgös bürokrata nem tudja, ha pedig külföldrıl érdeklıdnek
majd, ıt, MacGregort fogják felhívni. Igenis kiadhat valamilyen információt. Elmondhatja nekik,
milyen politikai gondjai vannak. Feltehet bizonyos kérdéseket, másokat pedig továbbíthat. Egyelıre
azonban kénytelen meghátrálni.
– Ahogy óhajtja, doktor – mondta a minisztériumi embernek. – Ha beszél Salehhel, kérem, hogy
feltétlenül tartsa be a biztonsági rendszabályokat.
31. Fodrok és hullámok
– Nos, Arnie, mit csináljak Mr. Donnerrel? – kérdezte Ryan.
– Elıször is, minden kérdésére válaszoljon.
– Megpróbálom, Arnie – felelte homlokát ráncolva Ryan.
– Hangsúlyozza neki, hogy ön állampolgár, nem pedig politikus. Lehet, hogy Donnert ez nem
érdekli, érdekli viszont azokat, akik este megnézik majd az interjút – tanácsolta Van Damm. –
Számítson rá, hogy szóba hozza a bírák listáját.
– Ki szivárogtatta ki? – kérdezte mogorván Ryan.
– Sohasem fogjuk megtudni, és ha megpróbálná, Nixont utánozná vele.
– Miért van az, hogy bármit teszek is, valaki mindig... a fene egye meg... – sóhajtotta az elnök.
– Ezt is meg kell tanulnia. Ha átkísér egy nénikét az utca túlsó oldalára, valami feminista kijelenti
majd, hogy leereszkedı módon viselkedett. Ha nem teszi, a nyugdíjas-szövetség az orra alá dörzsöli,
hogy érzéketlen az idısek igényeivel szemben. Ezek mind csak a dolgukat teszik, ami sokkal
fontosabb a számukra, mint ön. A feladat az, hogy a lehetı legkevesebb embert bántsa meg, ami nem
azonos azzal, hogy mindenkinek megpróbáljon a kedvében járni. Ha az utóbbival próbálkozik,
mindenkit megsért – fejtegette a stábfınök.
– Megvan! – csillant fel Ryan szeme. – Mondok valamit, ami mindenkit felbosszant... és akkor
majd mindenki szeretni fog.
Arnie nem vette a lapot.
– Valahányszor pedig tréfál, megsért vele valakit. Hogy miért? Mert a humor kegyetlen valami, és
sokan vannak, akik humorérzék híján nem tudnak mit kezdeni vele.
– Más szóval, vannak emberek, akik mindenképpen fel akarnak bıszülni valamin, és ehhez én
vagyok a legmegfelelıbb apropó.
– Látom tanul – bólintott komoran a stábfınök, és ez a tény mintha aggasztotta volna.
*
– Vannak behajózott eszközeink és anyagaink Diego Garcián – mondta Jackson a térképre
mutatva.
– Hány hajónk van ott? – kérdezte Bretano.
– Most, hogy átalakítottuk a Szervtabellát...
– Az mi? – tudakolta a védelmi miniszter.
Michael Moore, a hadsereg vezérkari fınöke válaszolt, aki az Öbölháború idején az elsı
páncéloshadosztály parancsnoka volt:
– Szervezeti és felszerelési tabella. A hajók rakománya egy erısebb hadilétszámú páncélos
dandár, és minden, amire ennek az erınek körülbelül egyhavi harctevékenység során szüksége lehet.
Ezenkívül van néhány Szaúd-Arábiába telepített, mozgósítás céljából zárolt egységünk is. A
felszerelés majdnem új, M1A2 nehéz harckocsik, Bradleyk, rakéta-sorozatvetık. Három hónapon
belül odaérkeznek az új önjáró lövegek is. A szaúdiak segítettek az elıkészítésben. A felszerelés egy
része technikailag az övék, úgymond a hadseregük tartaléka, de mi tartjuk karban, és nincs más
dolgunk, mint szükség esetén odaröpíteni a harceszközök kezelıit, és már be is lehet vetni ıket.
– Ha a szaúdiak segítséget kérnek, kik mennek elsıként?
– Az attól függ – felelte Jackson. – Elıször valószínőleg egy páncélos-ezred legénysége. Valós
veszély esetén légi úton odavisszük a Negev-sivatagban állomásozó 10. páncélos-ezred legénységét,
ez egyetlen nap alatt megoldható. Ha csak gyakorlatról van szó, a 3. texasi vagy a 2. louisianai
páncélos-ezred megy.
– Egy páncélos-ezred, miniszter úr – magyarázta Mickey Moore –, arányos felépítéső,
dandárerejő formáció, komoly csapásmérı erıvel, kevés sleppel. Tud vigyázni magára, és bárki
kétszer is meggondolja, ujjat húzzon-e vele. Mielıtt azonban berendezkedik egy hosszabb
tartózkodásra, szüksége van egy kiszolgáló zászlóaljra – ellátó- és javítóalegységekre.
– Továbbra is ott egy repülıhordozónk az Indiai-óceánon, a harccsoportjához tartozó hajókkal
együtt most éppen Diego Garcián horgonyoz, hogy a legénység tölthessen egy kis idıt a
szárazföldön – folytatta Jackson. – Az egész nem több, mint egy korallzátony teli tengerészekkel, de
legalább ihatnak egy-két sört, kinyújthatják a lábukat, és baseballozhatnak egyet. A Negevben van
egy majdnem teljes F-16-os vadászszázadunk is – az Izrael biztonságához való hozzájárulásunk
részeként. Ez meg a 10. páncélos-ezred igencsak jók.
Állandó feladatuk az izraeli védelmi erık kiképzése, ami jócskán le is foglalja ıket.
– Ez bizony kevésnek tőnik, uraim – állapította meg Bretano.
– Valóban az, uram – felelte Jackson. – Ahhoz nem elég, hogy megvívjunk vele egy háborút, de
arra valószínőleg igen, hogy ha úgy alakul, visszariassza a potenciális támadót.
*
– Lesz újabb háború a Perzsa-öbölben? – kérdezte Tom Donner.
– Nem látom okát, hogy számoljunk egy effajta lehetıséggel – felelte Ryan. Nehezére esett
uralkodnia a hangján. A válasz óvatoskodó volt, de határozottnak és biztatónak kellett hangoznia,
ami ismét csak a hazugság egy formája volt.
– Irakhoz és Iránhoz főzıdı kapcsolatunk azonban már jó ideje nem baráti.
– A múlt az múlt, Tom, senki sem tudja megváltoztatni, tanulni azonban tanulhatunk belıle.
Nincs értelme az ellenségeskedésnek Amerika és annak a térségnek az országai között. Miért kellene
ellenségeknek lennünk? – kérdezte szónokiasan az elnök.
– Eszerint tárgyalni fogunk az Egyesült Iszlám Köztársasággal? – kérdezte Donner.
– Mindig készen állunk, hogy tárgyaljunk más nemzetekkel, különösen, ha ezzel baráti
kapcsolatokat alapozhatunk meg. A Perzsaöböl az egész világ szempontjából nagyjelentıséggel bír,
tehát a térség stabilitása és békéje mindenkinek érdeke. Irak és Irán nyolc évig harcoltak egymással –
és mivégre? Mindkét ország rengeteg embert veszített. Aztán ott vannak az Izrael és szomszédjai
közötti konfliktusok... Elég volt. Most a szemünk láttára születik egy új nemzet, amelynek rengeteg a
tennivalója. Polgáraiknak vannak szükségleteik, de szerencsére rendelkeznek a forrásokkal ahhoz,
hogy kielégítsék ezeket az igényeket. Jóindulattal viseltetünk irányukban, ha tudunk segíteni nekik,
megtesszük. Amerika mindig is kész volt baráti jobbját nyújtani.
Donner átadta a szót kollégájának, John Plumbernek.
– Nos, hogy érzi magát mint elnök? – kérdezte ez. Ryan oldalvást billentette a fejét, és
elmosolyodott.
– Gyakran gondolok arra, hogy nem választás, hanem valamiféle ítélet következtében lettem
elnök... Komolyra fordítva azonban a szót: sokat dolgozom, és a munkám nem könnyő, valójában
sohasem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet, de nagyon szerencsésnek érzem magam. Arnie
van Damm szervezızseni, a Fehér Ház munkatársi gárdája pedig egészen kitőnı. Több tízezren
biztosítottak támogatásukról levélben, úgyhogy most megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem
nekik, és tudassam velük: soraik valóban segítséget jelentenek számomra.
– Milyen változtatásokra készül, Mr. Ryan? – kérdezte Plumber. A doktorátusom ezek szerint már
nem számít, gondolta az elnök.
 – Nézze, John, ez attól függ, mit ért „változtatáson”. A legfontosabb célom az, hogy mőködésben
tartsam a kormányt, más szóval nem „változtatni”, hanem „helyreállítani” próbálok. Még mindig
nincsen kongresszusunk, és nem is lesz, amíg újjá nem alakul a képviselıház, vagyis nem tudom
beterjeszteni a költségvetést. Igyekeztem megfelelı embereket kiválasztani a legfontosabb tárcák
élére. Az ı dolguk az, hogy hatékonyan irányítsák ezeket a minisztériumokat.
– Pénzügyminiszterét, George Winstont számos bírálat érte amiatt, hogy túlságosan gyorsan
akarja megváltoztatni a szövetségi adórendszert – mondta Plumber.
– Csak annyit mondhatok, hogy mindenben támogatom Winston minisztert. Az adótábla valóban
áttekinthetetlenül bonyolult, és ez így alapvetıen méltánytalan. A miniszter nem azt akarja, hogy
csökkenjenek a költségvetés bevételei – sıt a más területeken elérhetı megtakarítások révén még
növekedni is fognak.
– Csakhogy sokan éppen az ellenkezıt állítják, regresszív adóztatásról beszélnek...
Ryan felemelte a kezét.
– Várjunk csak, John! Ebben a városban többek közt az is a baj, hogy az emberek valamiféle torz
nyelvet beszélnek. Ha mindenkit ugyanabban a mértékben terhelünk, nincs szó regresszióról. Ez a
kifejezés visszalépést jelent, vagyis azt, hogy a szegényeket jobban megterheljük, mint a gazdagokat.
Aki helytelenül használja ezt a szót, félrevezeti az embereket.
– Csakhogy az emberek évek óta ezt mondják az adórendszerrıl.
– Az állítás ettıl még nem válik igazzá – mutatott rá Ryan. – Mindenesetre, továbbra is azt
mondom, hogy nem vagyok politikus, John, én csak egyenesen tudok beszélni. Ha mindenkit
ugyanolyan adókulcs szerint adóztatunk, a méltányosság elvét követjük, úgy, ahogy ezt a szót az
értelmezı szótár meghatározza. Ugyan, John, hiszen maga is ismeri ezt a játékot. Maga és Tom sokat
keresnek – jóval többet, mint én –, ezért aztán az ügyvédjük és a könyvelıjük minden évben
alaposan átnéz mindent. Valószínőleg fektetnek be pénzt azzal a céllal, hogy csökkentsék a
befizetendı adó összegét, igaz? És hogy keletkeztek ezek a kibúvók? Egyszerően: a lobbisták
rábeszélték a kongresszust, hogy igazítsanak egy keveset a törvényen. Hogy miért? Mert gazdag
emberek megfizették ıket, hogy lobbizzanak. Vagyis mi történik? Az állítólag „progresszív”
rendszert oly módon manipulálják, hogy a megemelt adókulcsok valójában nem vonatkoznak a
gazdagokra, mert a jogászaik és könyvelıik illı tiszteletdíj fejében megmondják nekik, hogy játsszák
ki a rendszert. Vagyis szó sincs róla, hogy nagyobb adókulcs alapján adóznának, ez egyszerően
hazugság. És mindezt a politikusok is jól tudják, amikor megszavazzák a törvényeket.
Ezen a módon sehová sem jutunk, John, sehová. Hatalmas játék az egész. Pocsékolja az idıt,
félrevezeti a nagyközönséget, és rengeteg pénzhez juttatja azokat az embereket, akik mőködtetik ezt
a rendszert. És vajon honnét jön ez a pénz? A polgároktól, ık fizetnek mindenért, ami történik.
George Winston tehát meg akarja változtatni a rendszert – amiben egyetértünk vele –, és erre mi
történik? Azok, akik a játékot játsszák, és a rendszert mőködtetik, ugyanazokat a megtévesztı
fordulatokat használják, hogy úgy tőnjék, méltánytalanságot követünk el. Ezek a bennfentesek
alkotják a létezı legveszélyesebb és legkártékonyabb érdekcsoportot.
– És ez önnek nem tetszik – mosolygott John Plumber.
– Ahány szakmában csak dolgoztam, márpedig voltam értékpapír-kereskedı, történelemtanár és
minden egyéb, igazat kellett mondanom, és ez most sem lesz másként. Lehet, hogy bizonyos
dolgokat meg kell változtatnunk – mondok is önnek egy példát.
Elıbb vagy utóbb minden amerikai szülı felvilágosítja a gyermekeit, hogy a politika piszkos,
durva és undorító dolog. Ezt megtette az ön apja, megtette az enyém is, és mivel ık mondták,
gondolkodás nélkül el is fogadtuk, hogy így van, és így is kell lennie. Nem kell így lennie. Én
például azért vagyok itt, hogy mindenkit szolgáljak – és ne csak azokat, akik a legnagyobb zajt
csapják, és a legtöbb pénzt ajánlják.
Plumbert mulattatta Ryan kifakadása, de nem mutatta.
Egy idıre le kellett állniuk, amíg az operatırök kicserélték a kazettát kameráikban.
 – Most nem vesznek bennünket... – szólt John Donner hátradılve székében. – Ön komolyan
gondolja, hogy mindebbıl bármit is meg tud valósítani?
– Ha meg sem próbálom, hogyan számolok el magammal? – sóhajtott Jack. – A kormányzatban
káosz uralkodik, ezt mindnyájan tudjuk. Ha senki sem próbálja megszüntetni, csak még rosszabb
lesz.
Donner ebben a pillanatban csaknem szánalmat érzett interjúalanya iránt. Ez a Ryan
nyilvánvalóan ıszintén beszél, csak hát egyszerően semmit nem ért... Nem mintha nem volna derék
fickó... csak egyszerően túl magasra került. Kealtynek igaza van...
Mivel pedig úgy gondolta, hogy Kealtynek igaza van, Donner tette, amit tennie kellett.
– Készen vagyunk – jelentette be a producer. Ismét Donneren volt a kérdezés sora.
– Úgy hírlik, hogy ön most a legfelsıbb bíróság potenciális, illetve leendı tagjainak listáját
tanulmányozza. Így van?
– Igen – felelte Ryan.
– Mondana errıl nekünk valamit?
– Utasítottam az igazságügyi minisztériumot, hogy állítson össze számomra egy listát,
fellebbviteli bíróságok tapasztalt bíráiból. Ez megtörtént, én pedig ez idı szerint csakugyan ezt a
névsort tanulmányozom.
– Pontosan mit keres?
– Jó bírókat. A legfelsıbb bíróság nálunk az alkotmány elsı számú ıre. Olyan emberekre van
szükségünk, akik megértik, hogy ez milyen felelısséget ró rájuk, és akik részrehajlástól mentesen
értelmezik a törvényeket.
– Bető szerint?
– Tom, az alkotmány azt mondja, hogy a kongresszus meghozza, a végrehajtó hatalom
érvényesíti, a bíróságok pedig értelmezik a törvényeket.
– A legfelsıbb bíróság azonban történelmünk során számos alkalommal játszott szerepet
különbözı változások elıidézésében – jelentette ki Donner.
– E változások nem mindegyike bizonyult hasznosnak. A polgárháború például azért tört ki, mert
a legfelsıbb bíróság úgy határozott, hogy egy fekete rabszolga nem fordulhat szövetségi bírósághoz.
Mindazonáltal hadd emlékeztessem, hogy ami a jogot illeti, laikus vagyok...
– Az amerikai jogászszövetség ezért nézi át rutinszerően a bírói kinevezéseket. Benyújtja nekik
ezt a listát?
– Nem – rázta a fejét Ryan. – Elıször is, mert ezek a bírók valamilyen fórumon már megfeleltek,
ha egyszer felkerültek rá. Másodszor, ha nem tévedek, a jogászszövetség ugyancsak az
érdekcsoportok egyike.
Donner a kollégája felé fordult.
– John?
– Ön jó néhány évet töltött a CIA-nál – kezdte Plumber.
– Valóban – ismerte el Jack.
– És mivel foglalkozott?
– Nagyrészt a hírszerzési igazgatóságon dolgoztam, a különbözı csatornákon beérkezı
információkat elemeztem, próbáltam megállapítani, mit jelentenek, aztán továbbadtam ıket
másoknak. Végül kineveztek a hírszerzési igazgatóság élére, majd Fowler elnök idején a CIA
igazgatóhelyettese lettem. Ezután, mint tudják, Durling elnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként
dolgoztam.
Jack úgy alakította válaszát, hogy a múlttól inkább a jelen felé terelje Plumbert.
– Mindeközben dolgozott külföldön?
– Nos, tanácsadóként mőködtem fegyverzetkorlátozásról tárgyaló delegációk mellett, és számos
konferencián vettem részt – felelte az elnök.
– Mr. Ryan, egyes jelentések szerint ön ennél többet is tett, részt vett olyan akciókban, amelyek,
nos, szovjet állampolgárok halálát okozták.
 Jack egy pillanatig tétovázott, mindenesetre elég sokáig ahhoz, hogy átlássa, milyen hatást
gyakorol majd ez a „spéci” kérdés a nézıkre.
– John – felelte –, kormányunk sok éve tartja magát ahhoz a gyakorlathoz, hogy titkosszolgálati
akciókat sohasem kommentálunk. Én sem fogom megváltoztatni ezt az alapelvet.
– Az amerikai népnek joga van tudni, és szüksége is van rá, hogy tudja, miféle ember ül ebben az
irodában – kötötte az ebet a karóhoz Plumber.
– Ez az adminisztráció sohasem fog hírszerzési ügyeket taglalni. Ami pedig azt illeti, hogy én
magam miféle ember vagyok – nos, annak ebbıl az interjúból kell kiderülnie. Országunknak meg
kell tartania bizonyos titkokat. Önnek is, John – mondta egyenesen a kommentátor szemébe nézve. –
Ha ön felfedi, honnét szerzi az információit, vége a pályafutásának. Ha Amerika teszi ugyanezt,
embereknek esik bántódásuk.
– De...
– Ez a téma le van zárva, John. Hírszerzı szolgálataink kongresszusi ellenırzés alatt dolgoznak.
Én mindig is helyeseltem az ezt elıíró törvényt, és továbbra is támogatom az alkalmazását. És errıl a
témáról ennyit.
A két riporter sőrőn pislogott, Ryan pedig biztosra vette, hogy a felvételnek ez a része aznap este
nem kerül adásba.
*
Badraynnak harminc embert kellett összeválogatnia. Magával a létszámmal nem volt probléma –
a jelöltek lelkesedése sem hagyott kívánnivalót maga után –, a gondot inkább az intelligenciájuk
jelentette. Ali Badraynnak megvoltak a kellı kapcsolatai, és terroristákból a Közép-Keleten igazán
tekintélyes volt a felhozatal. Olyasféle emberek voltak, mint ı maga, bár fiatalabbak. Életüket az
Ügynek szentelték, amely a szemük elıtt foszlott semmivé. Ez azonban csak még dühösebbé és
elszántabbá – és egy bizonyos szempontból még használhatóbbá – tette ıket. Badrayn némi
töprengés után úgy döntött, beéri húsz okos emberrel is, a maradék tíz elég, ha lelkes, ıket majd
egykét intelligens vezetı irányítása alá helyezi. Valamennyiüknek végre kellett hajtaniuk bármilyen
parancsot, készen kellett állniuk arra, hogy meghaljanak, vagy legalábbis kockára tegyék az életüket.
Ez nem is jelentett különösebb problémát, a Hezbollahnak még mindig bıségesen voltak emberei,
akik vállalták, hogy robbanószerkezeteket kötözzenek a testükre – és nem is ez volt az egyetlen ilyen
szervezet.
Ez a régi hagyományaihoz tartozott – Mohamed valószínőleg nem értett volna egyet vele
maradéktalanul, de Badrayn nem volt különösebben vallásos, a szakmája pedig terroristaakciók
végrehajtása volt. Pillanatnyilag bıségesen válogathatott az emberekben, akik szívesen
végrehajtották, amit várt tılük, ı pedig Daryaeitıl kapta a parancsokat. Daryaei arról is biztosította
ıket, hogy a dzsihád, azaz a szent háború harcosai, s hogy ez valamennyiük számára meghozza majd
az egyéni dicsıséget és az utókor elismerését.
Badrayn listája készen állt. Lebonyolított három telefonhívást, üzeneteit konspiratív csatornákon
továbbították. Libanonban és máshol emberek láttak hozzá, hogy elkészítsék útiterveiket.
*
– Nos, hogy csináljuk, trénerem? – kérdezte mosolyogva Jack.
– Vékony jégen járunk, de azért remélem, megússzuk szárazon – felelte Arnie van Damm látható
megkönnyebbüléssel. – Rendesen odavágott az érdekcsoportoknak.
– Talán bizony nem oké ütni a szők csoportérdekeket? Mindenki más is ezt teszi!
– Attól függ, milyen csoportokról és milyen érdekekrıl van szó, elnök úr. Valamennyi
rendelkezik vezérszónokokkal is, és némelyik olyan jámbornak tőnik, mint Teréz anya
benyugtatózva – csak épp a következı pillanatban bozótvágó késsel ugranak az ember torkának.
Mindazonáltal jól viselkedett. Amit mondott, nemigen tudják úgy felhasználni, hogy súlyosabb
károkat okozzanak vele. Meglátjuk, hogy vágják meg az anyagot estére, és hogy a végén mit mond
majd Donner és Plumber. A legtöbbet az utolsó néhány perc számít.
*
 A vérminták egy az alakja miatt „kalapdoboznak” nevezett különlegesen erıs konténerben
érkeztek Atlantába. A maga nemében rendkívül kifinomult eszköz volt, arra konstruálták, hogy
rendkívül veszélyes anyagokat teljes biztonságban szállíthassanak benne. Többszörös szigeteléssel
látták el, és nagyon erıs fizikai hatásoknak is ellenállt. Több címke is felhívta a figyelmet
életveszélyes tartalmára, ennek megfelelıen mindenki, aki részt vett a továbbításában, nagy
tisztelettel bánt vele – beleértve a Federal Express kézbesítıjét is, aki ezen a reggelen, 9 óra 14
perckor átadta.
A kalapdobozt a biztonsági laboratóriumba vitték, ahol elıször is ellenırizték, nincs-e rajta
sérülés, aztán lepermetezték egy agresszív fertıtlenítı vegyszerrel, majd az elıírásokat szigorúan
betartva felnyitották. A kísérıokmányokból kiderült, hogy minderre miért van szükség. A feladó arra
gyanakodott, hogy a két üvegcsı vérzéses láz vírusával fertızött vért tartalmazott. Ez jelenthette a
számos afrikai betegség bármelyikét – a küldemény ugyanis errıl a földrészrıl érkezett –, és egyiket
sem volt ajánlatos megkapni. Egy technikus zárt, kesztyős munkatérben megvizsgálta a csöveket,
nem szivárognak-e, majd miután megállapította, hogy nem, a biztonság kedvéért ugyancsak
bepermetezte ıket fertıtlenítıvel. A mintákat ezután antitestvizsgálatnak, illetve más mintákkal való
összehasonlításnak vetették alá, a tesztek dokumentációját pedig továbbították dr. Lorenznek a
különleges kórokozókkal foglalkozó részlegbe.
– Gus, itt Alex – hallotta dr. Lorenz a telefonban.
– Még mindig nem megyünk pecázni?
– Talán ezen a hétvégén. Az egyik idegsebésznek van egy hajója, a házat pedig, végre-valahára,
rendesen kipofoztuk.
Dr. Alexandre kinézett kelet-baltimore-i irodája ablakán. Kilátott a kikötıre, amely elıtt ott
húzódott a Chesapeake-öböl, az öbölben pedig kétségkívül ott úszkáltak a tengeri gébek.
– Mi a helyzet? – kérdezte Gus, miközben egy dossziéval a kezében belépett a titkárnıje.
– Ide most futott be a dokumentáció a két zaire-i esetrıl. Van valami újság?
– Semmi, hál istennek. Túl vagyunk a kritikus idıszakon. Ennek gyorsan vége lett. Nagyon
szerencsések voltunk...
Lorenz egy pillanatra elhallgatott: ekkor nyitotta ki a dossziét.
– Egy pillanat... Kartúm? – mormolta halkan.
Alexandre türelmesen várt, tudta, hogy Lorenz lassan, elmélyülten olvas. Ralph Forsterhez
hasonló meglett korú ember volt, sohasem kapkodott – többek közt ezért is volt ragyogó kísérletezı.
Lorenz ritkán hibázott, sokat töprengett, mire elszánta magát valamilyen lépésre.
– Most jött meg hozzánk két minta Kartúmból. A szállítólevelet egy bizonyos dr. MacGregor
töltötte ki, az ottani angol kórház orvosa. Két beteg van, egy felnıtt férfi és egy négyéves kislány,
feltehetıleg vérzéses lázzal. A minták már a laborban vannak.
– Kartúm? Szudán?
– Itt az áll – erısítette meg Gus.
– Az pedig jó messzire van Zaire-tói, barátom.
– A repülıgépek, Alex, a repülıgépek – mondta Lorenz. Ha volt valami, ami rettegéssel töltötte el
a járványtan tudósait, a nemzetközi légiforgalom ilyennek számított. A szállítólevélbıl nem sok
minden derült ki, de volt rajta egy telefon és egy faxszám. – Nos, elıször megcsináljuk a teszteket,
aztán majd meglátjuk.
– És a két elızı mintával mi van?
– Tegnap készültünk el a besorolással. Ebola Zaire, Mayinga altípus, az utolsó aminosavig azonos
az 1976-os mintákkal.
– Az, ami levegı útján is fertız... – dörmögte Alexandre. – melyik megfertızte George Westphalt.
– Ezt azóta sem bizonyították – emlékeztette Lorenz.
– George óvatos volt, hiszen tudja. A maga tanítványa volt. – Pierre Alexandre a szemét
dörzsölte. Fájt a feje, alighanem új íróasztallámpára volt szüksége.
– Szóljon ide, mi derült ki ezekrıl az új mintákról, jó?
 – Persze. Nem hinném, hogy van okom különösebb aggodalomra. Szudán nem jó hely ennek a
szaros vírusnak. Forró, száraz és napsütés minden mennyiségben: a külvilágban a nyavalyás féreg
két percig sem maradna életben. Mindenesetre beszélek a laborfınökömmel, szabad-e ma a
mikroszkóp... vagy inkább holnap délelıtt, mert egy órán belül értekezletet tartok.
– Nekem meg ennem kéne valamit ebédre. Holnap beszélünk, Gus. Alexandre, aki még mindig
inkább ezredesként mint professzorként gondolt magára, letette a telefont, és elindult a kantinba.
Örömmel állapította meg, hogy az ételes pult elıtti sorban, testırével együtt, ezúttal is ott áll Cathy.
– Üdv, prof! – köszöntötte.
– Mi a helyzet a féregiparban? – kérdezte mosolyogva az orvosnı.
– Semmi új, semmi új. Segítségre lenne szükségem, doktornı.
– Én nem foglalkozom vírusokkal – felelte Cathy, ámbár igenis sok AIDS-beteget kezelt, akiknek
a betegség a szemét is megtámadta. – Mi a gond?
– Gyakran fáj a fejem.
– Igen? – kérdezte Cathy és már vette is le Alexandre szemüvegét, amelyet aztán a fény felé
tartott. – Lehet, hogy olykor meg kellene tisztogatnia. Körülbelül mínusz két dioptriája van. Mikor
írták fel ezt a szemüveget?
– Ó, vagy három éve...
– Lehetne gondosabb. Hívassa fel a titkárnıjével az enyémet, és majd megnézem. Eszik velünk?
Egy ablak melletti asztal felé indultak. Nyomukban Roy Altman haladt, tekintetével a helyiséget
pásztázta. Pillantása találkozott csapata tagjaiéval, akik ugyanezt tették. Minden rendben volt.
– Szerintem a maga szemét érdemes volna lézerrel rendbe hozni. Át tudjuk úgy szabni a
szaruhártyáját, hogy visszakapja a normál látásélességét.
A doktornı maga is részt vett az eljárás meghonosításában.
– Nem veszélyes? – kérdezte Alexandre némi kétellyel a hangjában.
– Kizárólag a konyhában végzek veszélyes mőveleteket – felelte Ryan professzor.
– Értem – mosolygott Alexandre professzor.
– És a maguk háza táján mi újság?
*
Tom Donner tudta, hogy nagyon szırmentén kell bánnia Ryan CIA-s múltjával. Az ember nem
nyit tüzet puszta mulatságból a hivatalban lévı elnökre... persze ez nem egészen így van. Nincs
nagyobb mulatság, mint hivatalban lévı elnökre vadászni, de ennek is megvannak a maga szabályai.
Nagyon megbízható információk kellenek hozzá, vagyis számos forrás, méghozzá jók. Donnernek
ezeket az információkat be kellett volna mutatnia a fınökeinek, akik hümmögnének, de aztán
hagynák, hadd csinálja végig.
Ryan igyekszik átlagos fickónak mutatkozni, de az átlagos fickók nem a CIA-nál dolgoznak, nem
járnak külföldi éles bevetésekre. Hétszentség, hogy Ryan az elsı kém az Ovális Irodában... de vajon
jó-e ez?
Ryan életében vannak fehér foltok. Az a londoni dolog. Londonban ölt. A terroristák, akik
megtámadták az otthonát... közülük is legalább hárommal végzett. Aztán az a hihetetlen történet a
szovjet tengeralattjáróval... az informátora szerint lelıtt egy orosz tengerészt. És az összes többi...
Vajon miféle embert akarnak látni az amerikaiak a Fehér Házban?
És most megpróbál átlagjánosnak mutatkozni. Mindenki így gondolja. „Ezt mondja a törvény.
Komolyan veszem az eskümet.”
Hazudik – gondolta Donner. Szükségképpen hazudik. Dörzsölt csirkefogó vagy te, Ryan.
És ha dörzsölt, és csakugyan hazudik – akkor mi van? Meg akarja változtatni az adórendszert.
Meg akarja változtatni a legfelsıbb bíróságot. Változtatni akar a hatékonyság nevében. Bretano is
munkálkodik a Pentagonban... a fenébe.
Donnerben felötlött, hogy a capitoliumi katasztrófában esetleg benne volt a CIA és Ryan keze...
de nem, ez túl vad ötlet. Ryan opportunista. Mind azok, mindenki az volt, akivel csak Donner pályája
során valaha is találkozott. Politikusok... Donner a lavináktól a társadalombiztosításig az égvilágon
mindenrıl tudósított, a politikusokat azonban nemcsak szakmai feladatként, hanem személyes
érdeklıdésbıl is tanulmányozta.
Ezek pedig mind egyformák... csakugyan. Mihelyt pozícióba kerülnek, máris tudják, mit akarnak
– ha valamit megtanult, hát ezt jól megtanulta. Kinézett az ablakon, és felvette a telefont, közben
pedig a noteszében keresgélt.
– Halló, Ed, itt Tom – mondta. – Mennyire megbízhatók azok az informátorok? Minél elıbb
találkoznom kell velük.
Kealty a vonal másik végén elmosolyodott.
*
Sohaila már ült az ágyában. Még nem érezte jól magát, de az állapota javult. Egyelıre csak
folyadékot kapott, de már nem hányta ki. Gyenge volt, de úgy tőnt, már csak erısödni fog. A láza
megszőnt. Valamennyi életfunkciója normális, vagy már majdnem normális volt. Gyızelem! –
gondolta MacGregor. Ezt a gyereket már nem ragadja el a halál. Ha nem kezeli, talán elragadta volna
– ezen az éghajlaton akár a hıség is végezhetett volna vele, a kiszáradás azonban bizonyosan...
esetleg egy másodlagos fertızés. Az emberek gyakran nem abba a betegségbe halnak bele, amely
elıször támadja meg ıket, hanem valamilyen másiktól, amelynek kapóra jön a páciens legyengülése.
MacGregor meg tapintotta a gyerek pulzusát. Az érintés, mint mindig, jó érzéssel töltötte el,
jólesett arra gondolnia, hogy ez a kis szív egy hét múlva is verni fog. Figyelte, ahogy a kislány lassan
elszenderedik. Gyengéden visszahelyezte a kezét a takaróra, és kiment.
– A kislányuk tökéletesen meg fog gyógyulni – mondta boldogan a kint várakozó szülıknek. Ez a
hat szó és az orvos kedves mosolya megerısítette ıket reménykedésükben, félelmeik semmivé lettek.
Az asszony levegı után kapkodott, mintha gyomron vágták volna, szája elnyílt, a szemébıl
ömleni kezdtek a könnyek. Kezébe temette arcát. Az apa férfias komolysággal fogadta a jó hírt,
arcán nem látszottak érzelmek – annál inkább a szemében, amelyet megkönnyebbülten a
mennyezetre emelt. Megragadta a doktor kezét, sötét szeme a doktor tekintetébe fúródott.
– Sohasem fogom elfelejteni önnek – mondta a tábornok.
Itt volt az ideje, hogy MacGregor megnézze Salehet: mindeddig tudatosan halogatta a dolgot. A
testır állapota számára a vereséget jelentette. Salehet az ágyra szíjazták, mert a betegség már az
agyát roncsolta. Az ebolát kísérheti szellemi leépülés is – ez tulajdonképpen jótékony folyamat.
Saleh üres tekintettel meredt a mennyezetre. A felügyelı nıvér átnyújtotta MacGregornak a lázlapot:
csak rosszat olvashatott le róla. Arcán árnyék futott át. Utasította a nıvért a morfiumadag növelésére:
gyógyító célú beavatkozásnak itt már nem volt értelme.
Egy gyızelem, egy vereség... és ha a doktornak kellett volna döntenie, hogy a két beteg közül
melyik maradjon életben, maga is így döntött volna, hiszen Saleh felnıtt volt, és már legalább élt
valamennyit. Ebbıl az életbıl pedig már csak legfeljebb öt nap volt hátra, és MacGregor semmit se
tehetett, hogy megmentse, legfeljebb páciensének kínjait enyhíthette, és saját embereit kímélhette
meg a még szörnyőbb élményektıl. Öt perc múltán elhagyta a szobát, kibújt a védıöltözékbıl, és a
szobájába ment. Vonásai feszült gondolkodásról árulkodtak.
A két ember egyszerre betegedett meg, ugyanabban a betegségben. Az egyik életben marad, a
másik meg fog halni. De miért!?
32. Újabb körök
A CIA embere vékony fehér pamutkesztyőt viselt, és Donnerrel is felhúzatott egy párat.
– Tudja, az ujjlenyomatok... – mondta. Átnyújtott egy fotót a riporternek, majd így szólt: – Nem
adhatom magának, és le sem másoltathatja, megnézni azonban megnézheti.
– Ez az, aminek látszik? – kérdezte Donner. A fényes, nyolcszor tízhüvelykes felvételre –
legalábbis a képes oldalára – nem ütötték rá a titkosító bélyegzıt, Donner pedig nem nézte meg a
hátoldalát.
– Csakugyan mindenképpen tudni akarja? – kérdezte a CIA-s, és a hangjában figyelmeztetés
hallatszott. – Ez egy szovjet nukleáris rakétahordozó tengeralattjáró, az pedig ott a fedélzetén Ryan.
Mint látja, a haditengerészet egyenruháját viseli. Egy CIA-akcióban vett részt, amelyet a flottával
közösen hajtottak végre: ez a képünk van róla. – Odanyújtott egy nagyítót, hogy Donner könnyebben
azonosíthassa a képen látható alakot.
– Elhitettük az oroszokkal, hogy felrobbant és elsüllyedt Florida és Bermuda között. Valószínőleg
még mindig így hiszik.
– És valójában hol van?
– Egy évvel késıbb süllyesztették el, Puerto Rico elıtt – mondta a hírszerzı.
– Miért éppen ott?
– Mert az amerikai felségvizek közelében ott a legmélyebb az óceán, körülbelül kilenc kilométer.
Soha senki nem fog rábukkanni, de nem is keresheti anélkül, hogy észre ne vennénk.
– Mikor is volt ez...? Már emlékszem! – jelentette ki Donner. – Az oroszok rendeztek egy
nagygyakorlatot, mi pedig óriási grimbuszt csináltunk miatta, ık pedig csakugyan elveszítettek egy
tengeralattjárót...
– Kettıt – mondta a CIA-s, és kivett egy újabb fotót egy dossziéból. – Látja a sérülést a
tengeralattjáró orrán? A Vörös Október a Karolina-szigeteknél legázolt és elsüllyesztett egy másik
orosz tengeralattjárót. Az még most is ott van, a haditengerészet nem emelte ki, de leküldött néhány
robotot, amelyek egy csomó hasznos dolgot szereltek ki a hajótestbıl. Úgy tettek, mintha a Vörös
Októbert akarnák kiemelni, amelyrıl az oroszok úgy tudták, hogy reaktorbaleset miatt pusztult el.
Azt viszont, hogy ezzel az Alfa osztályú másikkal mi történt, ma sem tudják.
– És sohasem szivárgott ki? – kérdezte Donner. Roppant izgalmasnak találta az egészet, hiszen
hosszú éveken át egyebet sem tett, mint információkat szedett ki kormánytisztviselıkbıl, akiknek
mintha a fogát húzta volna.
– Ryan ért hozzá, hogyan zavarja össze az üldözıket. Nézze ezt a fotót. Ez egy hullazsák, egy
orosz tengerész holtteste volt benne. Ryan ölte meg – pisztollyal lıtte agyon. Ezért kapta az elsı
hírszerzési csillagját. Azt hiszem, rájött: nem kockáztathatjuk, hogy beszélni kezdjen... ez érthetı,
nem?
– Mivolt ez... gyilkosság?
– Nem – felelte a hírszerzı, aki ezt a kérdést már kényelmetlennek érezte. – A hivatalos változat
szerint tőzharc alakult ki, mások is megsebesültek. Az ügy dokumentumaiban ez áll, de...
– Aha. Maga sem biztos benne, igaz? – fürkészte a fotót Donner. – Lehet, hogy hamisítvány?
– Bizony lehet – ismerte el a hírszerzı –, de mégsem az. A többiek, akiket a képen lát: Dan Foster
admirális, a haditengerészet akkori hadmővfınöke, és Bartolomeo Mancuso, aki akkor a Dallas
parancsnoka volt. Átment a Vörös Októberre, neki adták meg magukat. Még aktív, de azóta már ı is
admirális. Csendes-óceáni tengeralattjáró erıink fıparancsnoka. Ez pedig itt Marko Ramius, a
szovjet haditengerészet kapitánya. İ volt a Vörös Október parancsnoka. Még él, a floridai
Jacksonville-ben, Mark Ramsey néven a mayporti haditengerészeti támaszponton dolgozik.
Tanácsadói szerzıdése van... A szokásos megoldás. Kapott egy jó nagy ösztöndíjat a kormánytól, de
csak a Jóisten tudja, megérdemelte-e.
– Rendben – mondta az újságíró, a képek pedig visszakerültek az iratgyőjtıbe. Újabb dosszié, s
abból újabb fotó bukkant fel.
– Felismeri ezt a fickót?
– İ... várjunk csak... valami Gera... izé. İ volt a...
– Nyikolaj Geraszimov. İ volt a régi KGB elnöke.
– Egy repülıbalesetben halt meg, még...
A következı felvételen Geraszimov idısebbnek, ıszebbnek és gazdagabbnak látszott.
– Ez két éve készült a virginiai Winchesterben – mondta a hírszerzı. – Ryan annak idején kihozta
Geraszimovot a Szovjetunióból. Elment Moszkvába, úgymond tanácsadónak a START-
tárgyalásokra, és kihozta. Senki sem tudja, hogyan, de Geraszimov feleségét és lányát is kijuttatta.
Az akciót közvetlenül Moore irodájából vezényelték. Ryan nagyon sokszor dolgozott így. Sohasem
volt igazán a rendszer fogaskereke. Ryan mindent tud, amit csak ebben a szakmában tudni lehet...
nézze, ha méltányos akarok lenni vele szemben, el kell, hogy ismerjem: istentelenül jó kém.
Valószínő, hogy közvetlenül James Greernek dolgozott, vagyis a hírszerzési, és nem a mőveleti
igazgatóság számára. Kétszeres fedésben. Tudomásom szerint akció során soha semmilyen hibát
nem követett el, és sokan becsülik érte. Nem túlságosan sokan mondhatják el magukról... Elszánt,
istentelenül kemény fickó. Igen, hatékony, és ráadásul még elszánt is. Valahányszor keresztül akarta
verekedni magát a bürokrácián, mindig sikerült neki. Könyörtelen, és ha valaki az útjába áll... nos, az
az orosz tengerész ott a Vörös Októberen megpróbálta. Annak az orosz Alfának a legénységét, ott a
Karolináknál, ugyancsak elnyelte a tenger, hogy az akcióra soha ne derülhessen fény. Az utóbbiban
azért nem vagyok teljesen biztos. A dokumentumokban nincs szó róla, de a dossziéban egy csomó
mindenrıl nem tesznek említést. Nem derül ki, hogyan hozta ki Geraszimov feleségét és lányát. Azt
a keveset, amit errıl tudok, kósza pletykákból tudom.
– A fenébe, miért nem tudtam én ezeket néhány órával ezelıtt!? – Az asztalon egy kihangosított
telefonból Ed Kealty hangja hallatszott:
– Lehengerelte magát, mi?
– Errıl az oldaláról ismerem – jelentette ki a hírszerzı. – Ryan síkos, olyan, mint az angolna.
Éveken át úgy szlalomozott a CIA-n belül, mint egy mőlesikló bajnok. A törvényhozók kedvelik.
Hogy miért? Mert a legbecsületesebb fickónak látszik a derék Lincoln óta. Leszámítva, hogy egy-két
embert el tett láb alól...
A hírszerzıt Paul Webbnek hívták, és a hírszerzési igazgatóság vezetı tisztségviselıje volt –
ahhoz azonban mégsem elég magas beosztású, hogy teljes részlegével együtt fel ne kerüljön a
korkedvezménnyel nyugdíjazandók listájára. Úgy érezte, már a hírszerzési igazgatóság élén kellene
állnia, és ez be is következett volna, ha James Greer annak idején nem választja bizalmasául Ryant.
Webb karrierje ezzel megtört, megmaradt középszintő vezetınek. És most ezt is el fogják venni
tıle...
– Legázolta magát, Tom – hallatszott ismét Kealty hangja. – Isten hozta a vesztes oldalon. Még én
sem tudom, mi mindenre képes. Paul, beszéljen neki arról a kolumbiai ügyrıl.
– Arról sincsen fellelhetı dokumentáció – ismerte el Webb. – Bárhol tartják is, különleges
anyagról van szó, gondolom, 2050 elıtt nem is lesz hozzáférhetı. Az ilyenekbe senki sem tekinthet
bele.
– Hogy megy az ilyesmi? – faggatózott Donner. – Valamit én is hallottam, de sohasem sikerült a
végére járnom.
– Hogy hogyan titkosítják a hasonló ügyeket? A kongresszus az ellenırzési folyamat részeként
kezeli a dolgot, a CIA pedig különösebb nehézségek nélkül eléri, amit akar. Kéri az ügy különleges
kezelését, és ha a kongresszus belemegy, a dosszié eltőnik a szupertitkos irattár mélyén. Amennyire
tudom, ezeket az anyagokat ledarálták és komposztot csináltak belılük, de konkrét tényekkel
nemigen szolgálhatok.
– Figyelek – szólt Donner. Figyelt a magnetofonja is.
– Mit gondol, hogyan készítették ki a kolumbiaiak a medellíni kartellt? – tette fel a kérdést Webb,
tovább csigázva Donner kíváncsiságát. Nem volt nehéz dolga.
– A kartellen belül kitört valami frakcióharc, elszállt néhány pokolgép...
– Azokat a bombákat a CIA robbantotta... és nem tudom, pontosan hogyan, de a frakcióharcot is
mi idéztük elı. Egyet azonban tudok: Ryan ott volt. Élvezte Greer teljes támogatását, olyanok voltak,
mint apa és fia. Amikor azonban James meghalt, Ryan nem jelent meg a temetésén. Szó sincs róla,
hogy otthon maradt volna – és nem is valamilyen CIA-ügyben intézkedett. Éppen a temetés elıtt tért
vissza Belgiumból, egy NATO-értekezletrıl. Egyszerően eltőnt a térképrıl, mint oly sokszor. Nem
sokkal ezután történt, hogy egy helyközi autóbusz a George Washington sugárúton véletlenül
elgázolta Jim Cuttert, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját, igaz? Nem vette volna észre azt a
böhöm jármővet? Egyenesen nekifutott, szembıl. Ezt mondta legalábbis az FBI, az ügyet azonban
Dan Murray vizsgálta. És most mit csinál ez a Murray? Az FBI igazgatója, nemde? İ és Ryan merı
véletlenségbıl tíz éve haverok. Murray Emil Jacobsnak és Bill Shaw-nak is „különleges” embere
volt. Ha az FBI valamit csendben akart elintézni, Murrayval végeztették el. Korábban jogi attasé volt
Londonban, azaz hírszerzıi poszton dolgozott, és egy csomó kapcsolatot épített ki az ottani
szolgálatokkal. Murray az FBI sötét oldala, régóta, és kiváló összeköttetésekkel. És éppen ı szemelte
ki Pat Martint arra, hogy összeszedje a jelölteket a legfelsıbb bíróságba. Kezd összeállni a kép?
– Egy pillanat. Én ismerem Dan Murrayt, nagy zsivány, de becsületes zsaru...
– Tudnia kell, hogy ott volt Kolumbiában Ryannel, ı is pontosan ugyanakkor tőnt el a térképrıl.
Tudom, nincsenek dokumentumaim az akcióról... mindebbıl semmit sem tudok bizonyítani. De
vegyük csak sorra az eseményeket. Jacobs és az összes többi meghalt, mégpedig közvetlenül azután,
hogy azok a bombák felrobbantak Kolumbiában, és egy csomó drogkartelles az Úristen színe elıtt
találta magát. De meghalt jó néhány ártatlan ember is. A bombákkal ez a baj... Emlékszik ugye, hogy
Bob Fowler ügyet csinált az esetbıl. És erre mi történik? Ryan eltőnik, és eltőnik Murray is.
Szerintem odarepültek, hogy leállítsák az akciót, mielıtt teljesen kicsúszik a kezükbıl – Cutter pedig
a lehetı legalkalmasabb pillanatban halt meg. Cutter nem volt elég tökös fickó a piszkos munkákhoz,
és ezt tudta is, a többiek pedig valószínőleg megrettentek, hogy összeroppan, mert nem bírja a
feszültséget. Bezzeg Ryan bírta, és ma is bírja. Ami pedig Murrayt illeti: ha valaki megöli az FBI
igazgatóját, egy nagyon komoly szervezetet haragít magára, és én meg is tudom érteni, hogy dühösek
voltak. Azok a medellíni trógerek kissé elgaloppírozták magukat, ráadásul olyan évben, amikor
nálunk választások voltak. Ryan éppen a megfelelı pozícióban volt, hogy ráncba szedje ıket, így hát
valaki kiadta neki a vadászengedélyt. Lehet, hogy a dolgok kicsúsztak kissé a kezébıl – megtörténik
az ilyesmi –, mire odament, hogy leállítsa a folyamatot. Hát sikerült neki – szögezte le Webb. – Sıt a
hadmővelet teljes sikerrel végzıdött. A kartell széthullott...
– És a helyét átvette egy másik – etette közbe Donner. Webb bennfentes mosollyal bólogatott.
– Így van, de ezek ugyebár egyetlen amerikai hivatalos személyt sem öltek meg, igaz? Valaki
elmagyarázta nekik a játékszabályokat. Ezzel megint csak nem azt akarom mondani, hogy amit Ryan
tett, azt rosszul tette – egy apróságot leszámítva.
– Éspedig? – kérdezte Donner.
– Azt, amikor fegyveres erıket küld egy idegen államba, és ott embereket pusztít el, háborús
cselekménynek nevezzük. Ryan azonban ezúttal is kicsusszant a hurokból, a fiúnak ragyogó húzásai
vannak. Jim Greer alaposan kitanította. Ha Ryan beleesik egy pöcegödörbe, úgy mászik ki belıle,
hogy Old Spice illata van.
– Akkor mi baja vele?
– Végre, hogy megkérdezte – felelte Webb. – Valószínő, hogy az utóbbi harminc évben a CIA-
nak nem volt nála jobb operatív hírszerzıje, a legjobb Allen Dulles, sıt talán Bill Donovan óta. A
Vörös Október megszerzése páratlan akció volt, a KGB-fınök kimentése pedig még annál is
nagyszerőbb. Kolumbiában... nos, ott elkezdték csavargatni a tigris farkát, és megfeledkeztek róla,
hogy a fenevadnak karmai és agyarai is vannak. Nem baj... Ryan a kémek királya, de szüksége van
valakire, aki elmagyarázza neki, mi is az a törvényesség.
– Egy ilyen fickót sohasem fognak megválasztani – szólt közbe Kealty, és nagy erıfeszítésébe
került, hogy csak ennyit mondjon. Majdnem elszólta magát, stábfınöke pedig, aki mellette állt, kis
híján kikapta kezébıl a kagylót. Szerencsére Webb folytatta:
– A CIA-nál nagyszerő teljesítményt nyújtott, és még Durling tanácsadójaként is megállta a
helyét, de azért az elnökség mégsem ugyanaz. Igen, lehengerelte magát, Mr. Donner. Lehet, hogy
Durlingot is... ki tudná megmondani? És ez a fickó most az egész kurva kormányzatot építi újjá,
mégpedig saját képére és hasonlatosságára, ha nem vette volna észre...
*
Mind a kilenc elítélt haldokolt. Moudi néhány percig figyelte ıket a monitoron, aztán elhagyta a
helyiséget.
Magában arra gondolt: számos dologgal kapcsolatban túlságosan borúlátóak voltak – például ami
a szükséges vírusmennyiséget illeti. A mohóság, amellyel az ebola a tenyésztartályban elemésztette a
majomveséket és a vért, az igazgatót is elborzasztotta. Bár a folyamat alapjában véve molekuláris
szinten zajlott, mégis hasonlított arra, amikor a hangyák, látszólag a semmibıl felbukkanva, ellepnek
egy hullott gyümölcsöt, amely azután csakúgy feketéllik tılük. Az ebola-vírusok ugyan szabad
szemmel nem látszottak, de szó szerint trilliószámra nyüzsögtek a szövetekben, amely a táptalajuk
volt. Falták és bomlasztották. A tenyészet színe megváltozott, és Moudinak elég volt egyetlen
pillantást vetnie a „levesre”, hogy végigfusson a hátán a hideg. Mostanra többliternyi állt
rendelkezésükre, ha pedig megérkezik az emberivér-szállítmány, amelyet a teheráni vérbankból
vártak, még többet állíthatnak majd elı...
Az igazgató az elektronmikroszkóp monitora elıtt ült, és egy mintát vizsgált: egy másikkal vetette
össze. Közelebb érve Moudi láthatta rajtuk a dátumbélyegzıt. Az egyik Jean-Baptiste-é volt, a másik
most érkezett, a második, kilenctagú csoport egyik tagjától származott.
– Nem különböznek, Moudi – fordult hátra az igazgató.
Ez korántsem volt annyira kézenfekvı, mint a kívülálló gondolná. A vírusok – ezek a félig
élılények – valójában rossz hatékonysággal és kiszámíthatatlanul szaporodnak, mert RNS-fonaluk
nem „szerkeszt”, nem biztosítja, hogy a következı generáció pontos másolata legyen az elızınek.
Többek közt ez is oka annak, hogy az ebola-járványok egy idı után maguktól megszőnnek. A vírus,
mivel rosszul alkalmazkodik az emberi szervezethez, veszít fertızıképességébıl – s ez teszi ideális
biológiai fegyverré. Gyilkol, terjed, aztán mielıtt túlságosan is elterjedne, elhal. Az, hogy mennyi
emberrel végez, attól függ, mekkora mennyiségben vetik be. Mint fegyver rettenetes pusztításra
képes – ugyanakkor önkorlátozásra is.
– Nos, ezek szerint legalább három generáción át stabil marad – állapította meg Moudi.
– Ha extrapolálunk, hét vagy kilenc generációval is számolhatunk – felelte a projektigazgató, aki
– bármily perverz ágával foglalkozott is a tudománynak – technikai kérdésekben konzervatív volt.
Maga Moudi kilenc-tizenegy generációra gondolt.
A túlsó falnál lévı asztalon húsz fémtartály állt, hasonlóak ahhoz, amellyel az elsı tíz foglyot
megfertızték. Némiképp eltértek attól: egy népszerő európai borotvahab „családi” kiszerelésének
címkéjét viselték. (A cég voltaképpen amerikai tulajdon volt, amit a projekt valamennyi résztvevıje
mulatságosnak talált.) Eredetileg csakugyan borotvahab volt bennük, egyenként vásárolták ıket öt
különbözı ország tizenkét különbözı városában. Itt, a majomházban kiürítették, majd az átalakítás
érdekében óvatosan szétszerelték ıket. Úgy tervezték, hogy mindegyikbe félliternyi felhígított levest,
némi hőtıanyagot, és valamilyen semleges hajtógázt töltenek majd – elsısorban a nitrogénre
gondoltak, amely nem lép reakcióba a levessel, és nem gyúlékony. A team egy része már tesztelte is
a szórókészüléket.
Tudták, hogy az ebolavírusok több mint kilenc órát épségben átvészelnek, majd miután a
hőtıanyag már nem fejti ki hatását, a vírusrészecskék egyenletes tempóban pusztulni kezdenek. A
tizenhetedik órában még él a vírusok több mint kilenctizede, a huszonötödikben azonban már csak a
hetvenöt százaléka. Ezután, mint a kísérletek kimutatták, nyolcóránként újabb és újabb öt százalék
pusztul el. És így tovább...
A dolog egyszerőnek ígérkezett. A szállítók valamennyien Teheránból indulnak majd,
repülıgépen. A repülıút Londonig hét óra, Párizsig hat és fél, Frankfurtig még kevesebb. Ebbıl a
három városból könnyő lesz csatlakozást találni. A csomagokat senki sem vizsgálja meg, hiszen a
szállítók továbbutaznak egy következı országba, a szokatlanul hideg borotvahabos palackokra tehát
senki sem fog felfigyelni. Mire a hőtıanyag hatását veszti, az utasok már elsı osztályú helyeiken
ülnek, Európából közvetlen járatok indulnak New Yorkba, Washingtonba, Bostonba, Philadelphiába,
Chicagóba... tulajdonképpen Amerika minden nagyvárosába. A szállítók, minthogy elsı osztályon
utaznak, gyorsabban kapják majd meg csomagjaikat, és gyorsabban jutnak át a vámon is. Jó
szállodákban foglalnak helyet a számukra, vissza pedig más repülıterekrıl indulnak. Az indulástól a
„kézbesítésig” legfeljebb huszonnégy óra telik majd el, azaz a kibocsátandó ebolamennyiség
nyolcvan százaléka aktív marad. Ettıl kezdve minden a véletlenen múlik, Allah akaratától függ...
Nem, nem Allahétól! – rázta meg a fejét Moudi, mert ellentétben az igazgatóval, nem gondolta,
hogy az akcióval Isten akaratát teljesítik.
*
 – Maga ugrat engem! – fortyant fel Arnie. Donner hívta. Tom tıle telhetıen igyekezett
bocsánatkérı tónusban beszélni:
– Lehet, hogy kifelé menet, a fémdetektorok okozták... A szalag... tudniillik tönkrement. A kép
nézhetı, hallani is egészen jól lehet, de a hangsávon van egy kis zaj. Ebben a minıségben nem mehet
adásba. Az egész egyórányi felvétel az ördögé. Nem tudjuk használni.
– Vagyis? – kérdezte ingerülten Van Damm.
– Vagyis baj van, Arnie. A felvételnek kilenckor kellett volna adásba mennie.
– És mit vár tılem, mit tegyek?
– Nem csinálná meg Ryan élıben? Ezzel megmenthetnénk a helyzetet.
A Fehér Ház stábfınöke csak nehezen nyelt vissza egy súlyos gorombaságot. Vannak hetek,
amikor a tévétársaságok mindent megtesznek, hogy feltornázzák a nézettséget – hogy drágábban
adhassák a reklámidıt –, ez a mostani azonban nem ilyen volt... másként Van Damm arra
gondolhatott volna, hogy Donner szándékosan csinálta az egészet.
Még ı sem mondhatta ki, ami kikívánkozott belıle, mert ezen a szinten a sajtóval való érintkezés
nagyjából ugyanolyan kockázatos volt, mint tigriseket és oroszlánokat idomítani. Ehelyett hallgatott,
és várta, mit lép Donner.
– Nézze, Arnie, ugyanazt kell még egyszer végigcsinálnia. Talán gyakran fordul elı, hogy
lehetıséget adunk az elnöknek, hogy újra elmondja, amit egyszer már elmondott? És ma reggel jól
szerepelt, John szerint is.
– Nem tudják felvenni újra?
– Arnie, negyven perc múlva adásban vagyok, és a mősor eltart hét harmincig. Vagyis marad
negyven percem, hogy elhúzzak a Fehér Házba, felszereljünk, bevilágítsunk, lezavarjuk az interjút,
aztán visszaérjek ide – és mindezt kilencig? Nem adná kölcsön az egyik helikopterüket? Hát akkor...
mondjon valamit. Az adásban el fogom mondani, hogy elbarmoltuk a szalagot, és hogy a nagyfınök
volt szíves vállalni az élı adást. Egész tévés pályafutásom során nem szívtam ekkorát.
Arnold van Damm valami nagy-nagy veszélyt érzett. Még jó, hogy Jack már egészen jól csinálja...
Nem tökéletesen, de egészen jól, különösen, ami az ıszinteséget illeti... Még kényes kérdéseknél is
úgy látszik, mint aki elhiszi, amit mond. Ryan jól fogadja, ha tanítják, és tanulékony. Nem látszott
olyan lazának, mint szükséges lett volna, de azért így is elment. Ryan csakugyan nem politikus – ezt
maga is elmondta két-háromszor –, ezért nem is baj, ha kissé feszültnek tőnik. A hét nagyvárosban
összeválogatott fókuszcsoportok tagjai egyöntetően azt mondták, azért kedvelik Jacket, mert olyan,
mintha közülük való volna. Ryan nem tudta, hogy Arnie és a politikai stáb ilyesmivel is foglalkozik.
Ez a kis stiklijük legalább akkora titok volt, mint a CIA egy-egy akciója, Arnie azonban meg tudta
indokolni magának, miért teszik. Úgy gondolta, ezzel is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az elnök a
lehetı leghatásosabban adja elı terveit, és a lehetı legjobb benyomást keltse – és mindezt a hatékony
kormányzás érdekében. A stábnak errıl a titkos vállalkozásáról soha egyetlen elnök sem tudott.
– Rendben, Tom, a válaszom egy tétova igen. De elıbb ıt kell megkérdeznem.
– Kérem, siessen – felelte Donner. – Ha lemondja, át kell szerkeszteni az egész ma esti mősort, az
viszont az én fejembe kerülne.
– Öt perc múlva hívom – ígérte Van Darnm. Lenyomta a telefon gombját, és kirobogott a
szobából. A kagylót az asztalon hagyta.
– Sietek a fınökhöz – közölte a kelet-nyugati folyosón posztoló ügynökökkel, akik még mielıtt a
szemébe néztek volna, már a lendülete láttán kitértek az útjából.
– Igen? – szólt Ryan. Ritkán nyitottak rá kopogtatás nélkül.
– Meg kell ismételnünk az interjút – jelentette ki kissé zihálva Arnie.
– Miért? Nyitva volt a sliccem?
– Nem, azt Mary minden alkalommal ellenırzi. Valahogy elszarták a szalagot, és nincs idı újabb
felvételre. Donner megkért, hogy kérdezzem meg, hajlandó-e élıben nyilatkozni ma este kilenckor.
Ugyanazok a kérdések, meg minden... de nem is... – mondta Arnie, és látszott, hogy agya lázasan
dolgozik. – Mit szólna, ha a feleségét is vinnénk?
 – Cathynek nem fog tetszeni – vélte az elnök. – Miért?
– Tulajdonképpen nem kéne mást tennie, mint ülni és mosolyogni. Az embereknek tetszene.
Jack... idınként neki is el kell játszania a First Ladyt. Most nem is lenne nehéz. A vége felé talán a
gyerekeket is behozhatnánk...
– Nem. A gyerekeim nem szerepelnek a nyilvánosság elıtt. Punktum. Cathyvel megállapodtunk
ebben.
– De...
– Nem, Arnie. Se most, se holnap, se semmikor. Nem – mondta Ryan olyan kérlelhetetlenül,
mintha halálos ítéletet hirdetne ki.
A stábfınök megértette, hogy még ı sem beszélheti rá bármire az elnököt. Legalábbis beletelik
némi idıbe, míg végül célt ér... Ryan nem teheti meg, hogy az egyetlen elnök legyen, aki nem engedi
a nép közelébe a srácait – Van Dammnak azonban most nem volt rá ideje, hogy gyızködje.
– Megkérdezné Cathyt?
Ryan sóhajtott.
– Rendben van.
– Hát akkor hívom Donnert, és megmondom neki, hogy jön a First Lady is, de ez még nem biztos,
mert hát, ugye, orvos, és lehetnek kötelezettségei. Ez majd leköti ıket egy idıre, ha pedig Cathy is
ott lesz, önnel is kíméletesebbnek kell lenniük. Jegyezze meg, ez az elsı hölgy legfontosabb
funkciója.
– Nem mondaná meg neki inkább maga, Arnie? Tudja: sebész, remekül bánik a késekkel...
Van Damm nevetett.
– Megmondom én önnek kicsoda ı: szédületes egy nı, keményebb, mint bármelyikünk. – Nagyon
kedvesen kérje – tanácsolta.
*
– Rendben, benne vagyunk. De meg akarjuk kérni a feleségét, hogy legyen ott velünk 6 is.
– De miért?
– Miért ne? – kérdezett vissza Arnie. – Még különben sem biztos, még meg sem jött a kórházból.
– Oké, Arnie, kösz. Lekötelezett – mondta Donner, és kikapcsolta a hangszórós telefont.
Ez volt az a pillanat, amikor az Egyesült Államok elnöke hazudott – mondta magában
elgondolkodva Plumber, aki régebben volt a szakmában, mint Donner. A hetvenes éveit taposta, a
második világháború idején tizenéves volt, de fiatal riporterként már megjárta Koreát, aztán pedig
tudósítói posztokon dolgozott Londonban, Párizsban, Bonnban, végül pedig Moszkvában. Legutolsó
állomáshelyérıl kiutasították, és bár enyhén balos volt, a Szovjetuniót nem sikerült megszeretnie.
Plumber ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely még hitte, hogy hivatásában érvényesülnie kell
bizonyos szabályoknak, például, hogy az újságíró sohasem hazudhat. Manipulálhatja, lakkozhatja,
torzíthatja az igazságot, hogy információt csikarjon ki valakibıl – mi azért nem ugyanaz –, de
szándékos és egyértelmő hazugságra nem vetemedhet.
– John, ez az ember lehengerelt bennünket – állapította meg.
– Nem egyértelmően.
– És amit megtudtam róla? Arról mit gondol?
Az utóbbi két órában az adó egész dokumentációs részlege azzal foglalkozott, hogy utánajárjon
Webb közléseinek, de az információtöredékekbıl nem állt össze semmi.
– Nem is tudom, Tom – dörzsölte a szemét Plumber. Úgy tőnik, Ryan kibújt kissé a csigaházából.
Nagyon igyekszik. Szerintem ıszinte... legalábbis annyira, amennyire bárki közülük képes lehet erre.
– Akkor adunk neki egy lehetıséget, hogy bebizonyítsa, jó? – Plumber várt a válasszal. Úgy
érezte, ifjabb kollégája lelki szemei elıtt a nézettségi számok, sıt talán egy Emmy-díj elnyerésének
lehetısége lebeg. Mindenesetre Donner volt a mősorvezetı, Plumber pedig csak a kommentátor, és
Donnernek nagy befolyása volt a New York-i fınökségre, amely egykor az ı nemzedéktársaiból,
most viszont már csupa Donner-korúakból állt. Ezek inkább voltak üzletemberek mint újságírók,
bibliáik a negyedéves gazdasági jelentések voltak.
 – Rendben – mondta végül.
*
Bondarenko késıig dolgozott: húsz órája ült az íróasztala mellett. Miután elıléptették tábornokká,
hamarosan rájött, hogy ezredesként jóval kényelmesebb élete volt. Akkoriban jutott rá ideje, hogy
elmenjen futni, sıt legtöbbször a feleségével alhatott. Most azonban... de hát ı akart feljebb jutni.
Mindig is ambiciózus ember volt, másként híradós tiszt létére miért is ment volna Afganisztánba a
Szpecnazzal, a különleges alakulatokkal? Elismerték a tehetségét, de az ezredesség csaknem
kettétörte a karrierjét, mert közeli munkatársa volt egy másik ezredesnek, akirıl utóbb kiderült, hogy
kém. Ezen azóta sem tudta túltenni magát. Misa Filitov mint a Nyugat kémje? Az eset sok
mindenben megrendítette a hitét – leginkább a hazájába vetett hitét. Az ország, amelyben
nevelkedett, amelynek az egyenruháját magára öltötte, és amely kiképezte, azóta megszőnt. Meghalt
egy hideg decemberi éjszakán, és a helyét egy kisebb vette át... amelyet azonban könnyebb volt
szolgálnia. Oroszország anyácskát könnyebb volt szeretnie, mint az egykori, soknyelvő
óriásbirodalmat. Mintha a családot elhagyták volna az örökbe fogadott gyerekek: maradtak a vér
szerintiek és a család ettıl boldogabb lett.
Csakhogy szegényebb is. Hogyhogy ı ezt nem látta elıre? Egykor hazája rendelkezett a világ
legnagyobb és legfélelmetesebb fegyveres erejével – akkoriban legalábbis így gondolta –, hatalmas
katonatömegekkel, egy hadsereggel, amely büszke lehetett arra, hogy annak idején, a történelem
legbrutálisabb háborújában, tönkreverte a német agresszorokat. Ez a fegyveres erı azonban – ha nem
is szó szerint – odaveszett Afganisztánban, elvesztette harci szellemét és önbizalmát... úgy, ahogyan
Amerika Vietnamban. Amerika azonban felépült, Oroszország viszont még el sem kezdett magához
térni.
Mennyi pénzt tékozoltak el... Az azóta elszakadt tartományokra, a hálátlan nyavalyásokra,
amelyeket az Unió nemzedékeken át támogatott, amelyek a kiváláskor hatalmas gazdagságot vittek
magukkal, és némelyikük el is fordult Oroszországtól, hogy másokkal szövetkezzen. Bondarenko
tartott attól, hogy mint afféle elpártolt nevelt gyerekek, egy szép napon ellenségekként bukkannak fel
újra.
Golovkónak igaza volt. Ha elejét akarják venni ennek a veszélynek, idejekorán kell megtenniük.
De hogyan? Még azzal a néhány csecsen banditával is nehezen bírnak.
Bondarenko a hadsereg hadmőveleti fınöke volt, és öt év múlva talán már a fıparancsnoka lesz –
efelıl nem voltak kétségei. Korosztályának legjobb parancsnoka volt, a harctéren is kitüntette magát,
és a legmagasabb helyeken is számoltak vele, ami még valószínőbbé tette, hogy feljut a legmagasabb
posztra... lehet, hogy még idıben ahhoz, hogy megvívhassa Oroszország utolsó vesztes csatáját. De
talán van még remény. Ebben az öt évben, ha megkapja a szükséges pénzt, és engedik, hogy
megreformálja a doktrínát és a kiképzést, olyan erıssé teheti az orosz hadsereget, amilyen még
sohasem volt. Úgy tervezte, gátlástalanul felhasználja majd az amerikai modellt, ahogyan az
amerikaiak is gátlások nélkül alkalmazták a szovjet harcászati doktrínát az Öböl-háborúban. Ehhez
azonban néhány évnyi viszonylagos békére volt szüksége. Ha csapatainak a déli végeken állandóan
alacsony intenzitású háborúkat kell majd vívnia, sem ideje, sem pénze nem lesz a hadsereg
megmentésére.
Hát akkor mit tegyen? İ volt a hadmőveleti fınök, elvárták tıle, hogy tudja, ez volt a dolga.
Csakhogy nem tudta. Elıször Türkmenisztánnal kellett zöld ágra vergıdnie, mert ha a türkméneket
nem tudja megállítani, a folyamat feltartóztathatatlanná válik. íróasztalán egy térkép, és a
rendelkezésére álló hadosztályok-dandárok listája feküdt, utóbbin az alakulatok harcértékét is
feltüntették. A térkép és a lista sehogy sem illett egymáshoz...
*
– Milyen szép a frizurája – mondta Mary Abbot.
– Ma nem operáltam. A sapka mindig tönkreteszi – felelte Cathy.
– Mióta viseli ezt a fazont?
– Amióta összeházasodtunk.
 – Sohasem változtatta meg? – kérdezte Mary. Ez meglepte. Cathy csak a fejét rázta. Úgy képzelte,
nagyon hasonlít Susannah York színésznıhöz, legalábbis szeretett volna hasonlítani rá, amióta
egyetemista korában látta egy filmjében. Hiszen Jack is mindig ugyanolyanra vágatta a haját...
A First Lady leplezte idegességét, pedig jobban izgult, mint azon a napon, amikor elıször tette be
a lábát az orvoskarra, jobban, mint az elsı mőtétje elıtt... akkor behunyta a szemét, és magában
rárivallt a kezeire: „Ne remegjetek!” A remegés akkor abbamaradt, és abbamaradt most is. Remek,
gondolta, ez a megoldás. Vegyük úgy, hogy ez egy mőtét, én sebész vagyok, és egy sebész mindig
tud uralkodni magán.
– Szerintem így jó lesz – állapította meg Mrs. Abbot.
– Köszönöm. Szeret Jackkel dolgozni?
Mrs. Abbot arcán a bennfentesek mosolya jelent meg.
– İ győlöli a sminket. De hát a legtöbb férfi győlöli – tette hozzá engedékenyen.
– Elárulok egy titkot, én is.
– Nem készítem ki túlságosan – nyugtatta meg nyomban Mary. – Az ön bırével ez nem is nagyon
szükséges.
– Köszönöm – mosolyodott el dr. Ryan. Nıtıl mégiscsak más ilyesmit hallani...
– Javasolhatok valamit?
– Hát persze.
– Növessze egy-két hüvelyknyivel hosszabbra a haját, jobban kiemelné az arcformáját.
– Ezt mondja Elaine is, a fodrásznım Baltimore-ban. Egyszer meg is próbáltam. A mőtısapka
szénaboglyát csinál belıle.
– Készíthetünk önnek nagyobb sapkákat. Megpróbáljuk gondját viselni a First Ladyknek...
– Ó... – mondta Cathy, s közben ezt gondolta: Vajon ez nekem miért nem jutott eszembe? Ez
mégsem kerül annyiba, mint helikopterrel munkába járni... – Köszönöm!
– Így ni – jelentette ki Mrs. Abbot, majd átvezette Cathyt az Ovális Irodába.
Az asszony eddig, meglepı módon, mindössze kétszer járt itt, és csak egyszer azért, hogy Jackkel
beszéljen. Ezt most hirtelen különösnek találta. Hálószobája végül is mindössze ötvenméternyire volt
férje munkahelyétıl. Az íróasztalt meglehetısen ódivatúnak találta, az iroda azonban, különösen az ı
hopkinsbeli apró dolgozószobájához képest, hatalmasnak és levegısnek tőnt – jóllehet egy részét
betöltötték a kamerák és a reflektorok. Az asztallal szemben, a kandallópárkányon egy dísznövény
zöldellt – a testırség tagjai szerint a világ legtöbbet fényképezett dudvája. Cathy megállapította,
hogy a bútorok túlságosan elıírásosak, semhogy kényelmesek legyenek, az elnöki címerrel ékes
szınyeget pedig kifejezetten csiricsárénak érezte. De hát... ebben a nem hétköznapi irodában egy
nem hétköznapi ember dolgozott.
– Szervusz, édesem – mondta Jack, és megcsókolta, majd bemutatta neki a riportereket. – İ Tom
Donner, ı pedig Jack Plumber.
– Jó estét – mondta mosolyogva Cathy. – Régebben vacsorakészítés közben néztem önöket.
– És már nem teszi? – mosolyodott el Plumber.
– Az emeleti étkezıben nincsen tévé, ráadásul nem engedik, hogy én csináljam a vacsorát.
– A férje nem szokott segíteni önnek? – tudakolta Donner.
– Még hogy Jack a konyhában? A grillsütıvel egészen jól bánik, de a konyha az én
felségterületem.
Leült, és a riporterek szemébe nézett – nem volt könnyő, mert a reflektorokat már bekapcsolták,
de igyekezett. Plumbert kedvelte, de úgy érezte, Donner titkol valamit. Amikor ez tudatosult benne,
hunyorogni kezdett, aztán pedig orvosi arckifejezést vett fel. Hirtelen úgy érezte, mondania kell
valamit Jacknek, de már nem volt rá ideje.
– Egy perc – jelentette be a producer. Andrea Price, mint mindig, a helyiségben tartózkodott, a
titkárság ajtajánál állt. A Cathy mögötti ajtót, amely a folyosóra nyílt, ugyancsak nyitva hagyták, ott
Jeff Raman posztolt. Ez is egy fura figura, gondolta Cathy, de hát a Fehér Házban sajnos mindenki
úgy viselkedett velük, mintha Julius Caesar meg a neje lettek volna.
 – Tizenöt másodperc!
– Jó estét! – mondta Donner a Ryanék mögött álló kamerának. – Az Ovális Irodából jelentkezünk,
ahol Jack Ryan elnökkel és a First Ladyvel beszélgetünk. Mint az NBC esti híradójában már
elmondtam, ma már készült itt egy interjú, de a szalag technikai okokból tönkrement. Az elnök
azonban volt szíves hozzájárulni, hogy visszajöjjünk, és élıben beszélgessünk vele. Köszönjük,
elnök úr – fordult Ryan felé.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, Tom – mondta az elnök fesztelen hangon. Egyre ügyesebben
leplezte gondolatait.
– Itt van velünk Mrs. Ryan is...
– Kérem, szólítson dr. Ryannek – mondta kedves mosollyal Cathy –, igencsak megdolgoztam
érte.
– Szívesen, asszonyom – fuvolázta Donner, ez azonban nagyjából ugyanazt a hatást tette Cathyre,
mint egy különösen súlyos sérültet hozó mentıautó szirénája. – Önök ugye mindketten doktorok?
– Igen, Mr. Donner, Jack történelembıl doktorált, én szemészetbıl.
– És ön jó nevő szemsebész, a Lasker-díj kitüntetettje – bájolgott tovább Donner.
– Tizenöt éve dolgozom kutatóorvosként, mi a Johns Hopkinson egyszerre folytatunk kutató- és
gyógyító munkát. Egy ragyogó csapatban dolgozom, és valójában a Lasker-díj inkább ıket illeti,
mint engem. Tizenöt évvel ezelıtt Bernard Katz professzor bátorított arra, hogy vizsgáljam, hogyan
alkalmazhatnánk a lézereket a különbözı szemhibák korrigálására, illetve szembetegségek
gyógyítására. A dolog felkeltette az érdeklıdésemet, és azóta is ezen a területen dolgozom, amellett,
hogy sebészi praxist is folytatok.
– Csakugyan többet keres, mint a férje? – kérdezte Donner kaján képpel. A kameráknak játszott.
– Sokkal – erısítette meg nevetve Cathy.
– Azt szoktam mondani, hogy Cathy a csapat esze – kapcsolódott be Ryan, és megveregette
felesége kezét. – De túlságosan szerény, hogy elismerje: ebben a mőfajban körülbelül ı a legjobb a
világon.
– És hogy érzi magát mint elsı hölgy?
– Muszáj válaszolnom? – kérdezett vissza Cathy elbővölı mosollyal, de aztán elkomolyodott: –
Senkinek sem kívánom, hogy azon a módon kerüljön ide, ahogyan mi, de azt hiszem, a dolog
hasonlít ahhoz, amit a kórházban teszek. Idırıl idıre behoznak baleseti sérülteket, akik nem a maguk
akaratából sebesültek meg, mi pedig mindent megpróbálunk, hogy amit lehet, helyrehozzunk. Jack
még soha életében nem hátrált meg semmilyen probléma vagy kihívás elıl.
Donner úgy érezte, ideje a tárgyra térnie.
– És, elnök úr, önnek hogy tetszik a munkája?
– Nos, nagyon sokat dolgozom. Bármilyen régóta vagyok a kormány alkalmazásában, valójában
sohasem fogtam fel, milyen nehéz is ez a munka. Hála istennek nagyszerő munkatársaim vannak, az
államigazgatásban pedig sok ezer odaadó ember végzi közérdekő munkáját. Ez nagy segítséget
jelent.
– És ön mit tekint feladatának? – tudakolta John Plumber.
– Arra tettem esküt, hogy tiszteletben tartom és megvédem az Egyesült Államok alkotmányát. A
kormányzat újjáépítésén dolgozunk. A szenátus már teljes létszámban felállt, számos államban
tartanak választásokat, hamarosan lesz új képviselıházunk. A miniszteri posztok többségére találtam
embereket – ami az egészségügyi és az oktatási tárcát illeti, ezeket egyelıre az eddigi
miniszterhelyettesek irányítják, mégpedig jól.
Ezúttal is Plumber kérdezett:
– Ma délelıtt beszéltünk a perzsa-öböli eseményekrıl. Ön szerint mi jelenti a legfıbb problémát?
Ryan nyugodt volt jóval kiegyensúlyozottabbnak tőnt, és Plumber látta Cathyn, hogy ı is így
gondolja. A nı tényleg okos...
– Az Egyesült Államok semmi egyebet nem akar, mint hogy a térségben béke és stabilitás
uralkodjék. Feltett szándékunk, hogy baráti kapcsolatokat alakítunk ki az új Egyesült Iszlám
Köztársasággal. Éppen elég viszály dúlta azt a régiót, és a világ más részeit is. Szeretném hinni, hogy
ez mára a múlté. Nemzedékeken át tartó ellenségeskedés után békét kötöttünk az oroszokkal –
amely, nem egyszerően a háború hiánya, hanem valódi béke. Azt szeretném, ha erre építenénk.
Lehet, hogy a világon sohasem lesz teljes a béke, ez azonban nem ok arra, hogy ne próbáljuk
megvalósítani. John, az utóbbi húsz évben nagyon nagy utat tettünk meg. Nagyon sok a tennivalónk,
de vannak eredményeink, amelyekre építhetünk.
– A szünet után ismét jelentkezünk – mondta Donner a kamerákba. Látta, hogy Ryan
meglehetısen elégedett magával. Remek.
A hátsó ajtón át egy pincér jelent meg, vizespoharakkal, s a szereplık mindegyike ivott egy
kortyot, amíg várták, hogy a reklám véget érjen.
– Ön igazából utálja ezt az egészet, igaz? – kérdezte Donner Cathyt.
– Ameddig hagynak dolgozni, igazából bármilyen helyzet megfelel a számomra, de a gyerekek
miatt aggódom. Ha ennek vége lesz, ismét vissza kell változniuk normális gyerekekké, mi pedig nem
készítettük fel ıket erre a rengeteg hőhóra. A helyiségben ezután, egészen a reklám végéig, senki
sem szólt.
– Ismét az Ovális Irodából jelentkezünk, ahol az elnökkel és a First Ladyvel beszélgetünk –
mondta Donner, és Ryanhez fordult. – Mi a helyzet a változtatásokkal, amelyeket tervez?
– Nekem elsısorban nem az a dolgom, hogy változtassak, Tom, hanem hogy újjáépítsek. Ennek
során teszünk majd néhány dolgot. Megpróbáltam úgy kiválasztani a kabinet tagjait, hogy a kormány
hatékonyabban mőködhessék. Mint tudják, sokáig magam is a kormány alkalmazottja voltam, és
ezalatt számos negatív példával találkoztam. A polgárok rengeteg adót fizetnek be, mi pedig
tartozunk nekik annyival, hogy láthassák: a pénzüket bölcsen és hatékonyan költjük el. Utasítottam
tehát a minisztereimet, hogy vizsgálják meg, miként végezhetnék el minisztériumaik ugyanazt a
munkát kisebb költséggel.
– Ezt már jó néhány elnök mondta.
– A mostani így is gondolja – felelte Ryan komolyan.
– Az ön elsı fontosabb politikai lépése azonban az volt, hogy támadást intézett az adórendszer
ellen – vélekedett Donner.
– Nem támadást, Tom. Én változtatást szeretnék. Teljes mértékben támogatom George Winstont.
Jelenlegi adótáblánk teljességgel inkorrekt – mégpedig szerintem több tekintetben is. Hogy mást ne
mondjak, az emberek nem értik, és ez azt jelenti, hogy más embereket kell megfizetniük, hogy
megmagyarázzák nekik. És az emberek azt sem egykönnyen értik meg, miért kell olyanokra
költeniük a dollárjaikat, akik elmagyarázzák nekik, miért vesz el több pénzt tılük a törvény –
különösen, amikor a törvényeket a kormány írja. Mi szükség olyan törvényekre, amelyeket az
emberek nem értenek? Mi szükség rájuk, ha ennyire bonyolultak?
– Az ön kormányának azonban az a célja, hogy progresszív adórendszerrıl regresszívre álljon át.
– Ezen már túl vagyunk – felelte az elnök, Donner pedig tudta, hogy most megfogta. Ryan egyik
nyilvánvaló gyengéje volt, hogy nem szerette ismételni magát. Csakugyan nem volt politikus – azok
bezzeg szeretik. – Nem tudok méltányosabb rendszert elképzelni, mint amikor mindenki ugyanolyan
adókulcs szerint adózik. Ha pedig ráadásul ez úgy történik, hogy mindenki érti is a rendszert, akkor
pénzt takarítunk meg a népnek. Tervezett adómódosításaink nem érintik majd a költségvetés
bevételeit. Senki sem kap különleges kedvezményeket.
– A gazdagok adókulcsai azonban drámaian csökkenni fognak.
– Ez igaz, csakhogy mi kiiktatjuk a kiskapukat, amelyeket a lobbistáik építettekbe a rendszerbe
számukra. Végül is valójában ugyanannyit fognak fizetni mint most, de még valószínőbb, hogy
valamivel többet. Winston miniszter gondosan tanulmányozta a kérdést, én pedig egyetértek a
következtetéseivel.
– Elnök úr, nem látom be, hogyan fognak többet fizetni, ha az adókulcsuk harminc százalékkal
csökken majd.
 – Kérdezze meg a könyvelıjét – mosolygott Ryan. – Vagy nézze csak meg, mennyi adót térítenek
vissza önnek, már ha megérti, milyen alapon teszik. Tudja, Tom, valaha én is voltam könyvelı –
letettem a vizsgát, mielıtt beléptem a tengerészgyalogsághoz –, és még én sem értem ezeket az
átkozott dolgokat. A kormány nem szolgálja a közérdeket, ha olyasmit tesz, amit az emberek nem
értenek meg. Túl sok ilyesmi történt. Meg fogom próbálni csökkenteni az efféle intézkedések
számát.
Bingó. Donner bal oldalán John Plumber elfintorodott, az adásrendezınek azonban gondja volt rá,
hogy ezt a nézık ne láthassák, ehelyett Donner diadalmas mősorvezetıi mosolyát mutatta.
– Örülök, hogy így látja, elnök úr, mert az amerikai nép sok mindent szeretne megtudni a
kormány akcióiról. Ön szinte teljes közszolgálati pályafutását a CIA-nál töltötte.
– Így van, de mint már délelıtt is mondtam önnek, Tom, soha egyetlen elnök sem beszélt
hírszerzési akciókról, és ez jól is van így – felelte Ryan egyelıre nyugodtan, mert még nem tudta, mi
készül ellene.
– Csakhogy ön, elnök úr, személyesen is részt vett számos titkos akcióban, amelyek nagyban
hozzájárultak a hidegháború lezárásához. Ilyen volt például a Vörös Október nevő orosz
rakétahordozó tengeralattjáró megszerzése. Abban személyesen is szerepet játszott, így van?
A rendezı tudta, mikor hangzik majd el ez a kérdés, ezért arra a kamerára kapcsolt, amely
közvetlen közelrıl mutatta Ryan arcát. Még idıben, hogy a nézık láthassák: az elnök szeme
elkerekedett az elképedéstıl. Mégsem volt még annyira ura az érzelmeinek.
– Tom... – mondta –, én...
– A nézıknek tudniuk kell, hogy ön döntı szerepet játszott minden idık egyik legnagyszerőbb
titkos akciójában. Teljes épségben a kezünkbe került egy ballisztikus rakétákat hordozó szovjet
tengeralattjáró, így volt?
– Ehhez a történethez nem főzök semmilyen megjegyzést – jelentette ki Ryan, de sápadtságát a
smink sem kendızhette el. Cathy a férjére nézett, mert érezte, hogy férje keze, amelyet a kezében
tartott, hirtelen jéghideg lesz.
– Alig két évvel ezelıtt pedig ön személyesen szervezte meg az orosz KGB elnökének szökését.
Jack sikerrel uralkodott a vonásain, de a hangja rekedt volt:
– Tom, ezt fejezze be. Alaptalan spekulációkba bocsátkozik.
– Elnök úr, ez a személy, Nyikolaj Geraszimov, a KGB volt elnöke most a családjával együtt
Virginiában él, a tengeralattjáró kapitánya pedig Floridában. Ez nem „sztori” – főzte hozzá
mosolyogva –, és ezt ön is tudja. Uram, én megértem a tartózkodását. Nagyon sokat tett azért, hogy a
világon megvalósuljon az a béke, amelyrıl néhány perccel ezelıtt beszélt.
– Tom, tisztázzunk valamit. A nyilvánosság elıtt még csak vitatkozni sem vagyok hajlandó a
hírszerzés akcióiról.
– Az amerikai népnek azonban joga van tudni, milyen ember ül ebben az irodában.
– Tom, én hosszú éveken át legjobb képességeim szerint szolgáltam a hazámat, de ahogyan ön
sem fedheti fel, honnét szerzi az információit, a mi hírszerzı ügynökségeink sem beszélhetnek
azokról a dolgokról, amiket tesznek, nehogy ezzel valóságos, élı emberek halálát okozzák.
– De elnök úr, ezt ön is megtette. Embereket ölt meg.
– Igen, megtettem, több amerikai elnök is katona volt, vagy...
– Várjunk csak egy pillanatot – vágott közbe Cathy lángoló tekintettel. – Mondani akarok valamit.
Jack azután lépett be a CIA-hoz, miután a családunkat terroristák támadták meg. Ha akkor nem teszi
meg azt, egyikünk sem volna életben. Én éppen a fiunkat vártam, ık pedig a lányommal együtt
végezni akartak velem az autómban Annapolisban, és...
– Elnézést kérek, Mrs. Ryan, de most szünetet kell tartanunk.
– Ezt fejezze be, Tom, most azonnal fejezze be – mondta Ryan erélyesen. – Amikor emberek a
nyilvánosság elıtt beszélnek titkos akciókról, más emberek halálát okozzák. Megértette?
A kamerák lámpái kialudtak, de a szalagok még forogtak.
 – Elnök úr, az embereknek joguk van, hogy tudják, az én dolgom pedig az, hogy tájékoztassam
ıket a tényekrıl. Mondtam bármit is, ami nem igaz?
– Ön bizonyosan tudja, hogy ehhez sem főzhetek kommentárt – felelte Ryan. Jól válaszolt, de a
hangján érzıdött, hogy nehezére esik türtıztetnie magát. Nyugi, Jack, nyugi – emlékeztette önmagát.
Egy elnöknek nem lehetnek indulatai, pláne nem élı adásban. A fenébe... Marko sohasem mőködne
együtt ezekkel... vagy mégis? Végül is litván, és talán szeretne nemzeti hıs lenni... De nem, ı
egyszerően elutasítaná az ilyesmit. Viszont Geraszimov más eset. İt Ryan megalázta, halállal
fenyegette – igaz, hogy a saját honfitársai végeztek volna vele –, és megfosztotta minden hatalmától.
Geraszimov most messze kellemesebb körülmények között él, mint annak idején a Szovjetunióban,
amelyet megpróbált fenntartani és uralni, de ez a fajta ember jobban élvezi a hatalmat, mint a
kellemes életet. Geraszimov olyan pozícióba törekedett, amilyet most Ryan betölt, és bizonyára
pompásan erezné magát egy ilyen vagy ehhez hasonló irodában. Hétszentség, hogy beszélni fog.
Ezek pedig tudják, hol van.
És most mit csináljak?
– Ismét az Ovális Irodából jelentkezünk, itt van velünk az elnök és Mrs. Ryan – közölte Donner,
arra az esetre, ha bárki megfeledkezett volna errıl.
– Elnök úr, ön a nemzetbiztonsági kérdések és a nemzetközi ügyek szakértıje – szólalt meg
Plumber, mielıtt kollégája megtehette volna.
– Országunk problémái azonban ennél többrétőek. Önnek most ismét létre kell hoznia a
legfelsıbb bíróságot. Ön szerint hogyan?
– Felkértem az igazságügyi minisztériumot, hogy állítsák össze számomra a fellebbviteli
bíróságokon mőködı tapasztalt bírák névsorát. Most tanulmányozom a listát, és két héten belül a
szenátus elé terjesztem a javaslataimat.
– Máskor az amerikai jogászszövetség is véleményezi az ilyen felterjesztéseket, most azonban
erre nyilvánvalóan nem kerül sor. Megkérdezhetem, miért nem, uram?
– Mert mint bírókat, egyszer már véleményezték ıket, és már legalább tíz éve dolgoznak
fellebbviteli bíróságokon.
– A listát nyomozók állították össze? – kérdezte Donner.
– Az igazságügyi minisztérium tapasztalt szakemberei. A csoportot az a Pat Martin vezette, aki
most került a bőnügyi osztály élére. Segítették munkájában a minisztérium más munkatársai is,
például a polgári jogok osztályának vezetıje.
– Csakhogy az illetık mind vizsgálók, ügyészek, nyomozók. Ki ajánlotta önnek Mr. Martint?
– El kell hogy ismerjem, magam nem ismerem túlságosan jól az igazságügyi minisztériumot. Mr.
Martint az FBI megbízott igazgatója, Mr. Murray ajánlotta nekem. Nagyszerő munkát végzett a
capitoliumi repülıbaleset kivizsgálása során, én pedig felkértem, hogy állítsa össze számomra a
listát.
– És ön meg Mr. Murray régi barátok, ugye?
– Igen – bólintott Ryan.
– És ha jól tudom, egy másik titkosszolgálati akcióban Mr. Murray az ön oldalán vett részt.
– Tessék? – kérdezte Jack.
– A CIA kolumbiai akciójáról beszélek, amelynek során ön is szerepet játszott a medellíni kartell
felszámolásában.
– Tom, most mondom utoljára: nem vagyok hajlandó titkosszolgálati akciókról társalogni, sem
igaziakról, sem légbıl kapottakról. Világos?
– Elnök úr, az a hadmővelet James Cutter admirális halálával végzıdött – folytatta Donner
ıszintén fájdalmas arckifejezéssel. – Mostanában rengeteg pletyka járja arról az idıszakról, amikor
ön a CIA-nál volt. Ezek a históriák elıbb-utóbb a nyilvánosság elé kerülnek majd, és mi valóban azt
szeretnénk, hogy ön a lehetı leggyorsabban tisztázhasson mindent. Ön a mostani hivatalát nem
választásokon nyerte el, és önt sohasem tették mérlegre azon a módon, ahogyan rendes körülmények
között a jelölteket szokták. Az amerikai nép tudni akarja, uram, ki ül ebben az irodában.
 – Tom, a hírszerzés világa titkos világ, az kell, hogy legyen. A kormány sok mindennel kell, hogy
foglalkozzék, és nem minden ilyen dologról lehet nyíltan beszélni. Mindenkinek vannak titkai,
azoknak is, akik most a képernyık elıtt néznek bennünket. Önnek is. Ami a kormányt illeti,
országunk érdekei szempontjából létfontosságú, hogy ezek a titkok titkok is maradjanak – és
mellesleg az országért dolgozó emberek élete is múlik rajta. Valaha, különösen háborús idıkben, de
egyébkor is, a sajtó tiszteletben tartotta ezt a szabályt. Remélem, még önök is tiszteletben tartják.
– Csakhogy, elnök úr, vajon ilyen esetekben a titkolózás nem ellentétes-e nemzeti érdekeinkkel?
– Ezért van az a törvényünk, amely feljogosítja a kongresszust, hogy felügyelje a
titkosszolgálatok akcióit. Ha az ilyesmirıl a végrehajtó hatalom maga döntene, nos, akkor önnek
csakugyan volna oka az aggodalomra, csakhogy nem így van. A kongresszus is ellenırzi, amit
teszünk. Én magam is számos efféle ügyrıl számoltam be a kongresszusnak.
– Hajtottak-e végre titkos hadmőveletet Kolumbiában? Részt vett-e ön benne? Daniel Murray az
FBI akkori igazgatójának, Emil Jacobsnak a halála után csatlakozott-e ott önhöz?
– Ezzel kapcsolatban nincs mondanivalóm. És a többi dolgokkal kapcsolatban sincsen,
amelyekkel elıhozakodott.
Újabb reklámszünet következett.
Mindenki meglepetésére Cathy kérdezte meg:
– Miért csinálja ezt?
– Mrs. Ryan...
– Dr. Ryan – mondta az asszony ismét.
– Elnézést, dr. Ryan, ezeket a híreszteléseket tisztázni kell.
– Ilyesmihez egyszer már volt szerencsénk, akkor egyesek a házasságunkat akarták szétzilálni, és
akkor is csupa hazugság hangzott el, és...
– Hiszen éppen ez az – jelentette ki Donner. – Ezeknek a történeteknek a végére kell járni. Az
emberek tudni akarják... és joguk van rá, hogy tudják.
Ha volna igazság a földön, gondolta Ryan, már felállt volna, Donnerhez vágta volna a mikrofont,
felkérte volna, hogy hagyja el ezt a házat, ez azonban lehetetlen volt. İ, akit mindenki hatalmasnak
gondolt, csapdában vergıdött, mint egy bőnözı a kihallgató-szobában. A kamerákon ismét
kigyulladtak a vörös fények.
– Elnök úr, tudom, hogy ez nehéz kérdés az ön számára.
– Nos jó, Tom, ezt elmondom. Amikor a CIA kötelékében dolgoztam, olykor olyan módszerekkel
kellett szolgálnom a hazámat, amelyekrıl még nagyon sokáig nem beszélhetek, de soha, egyetlen
alkalommal sem sértettem meg a törvényt, és minden ilyen tevékenységrıl részletes felvilágosítást
kaptak a kongresszus megfelelı tagjai. Hadd mondjam el önnek, miért léptem be a CIA-hoz.
Korábban sohasem gondoltam rá. Tanár voltam, történelmet tanítottam a haditengerészeti
akadémián. Szeretek tanítani, és volt rá idım, hogy írjak néhány könyvet: ebben is kedvemet lelem.
Akkor azonban terroristák egy csoportja üldözıbe vett bennünket, engem és a családomat. Kétszer
próbáltak megölni bennünket – valamennyiünket. Errıl önök is tudnak, annak idején az egész média
tele volt vele. Akkor döntöttem úgy, hogy a helyem az ügynökségnél van. Hogy miért? Azért, hogy
megvédjek másokat az, ugyanilyen veszélyektıl. Sohasem szerettem túlságosan, de úgy döntöttem,
ez az, amivel foglalkoznom kell. Most pedig itt vagyok, és tudja mit? Ezt a munkát sem kedvelem
túlságosan. Nem kedvelem a nyomást, nem kedvelem a felelısséget. Egyetlen embernek sem
szabadna ekkora hatalmat kapnia. De azért itt vagyok: esküt tettem, hogy legjobb képességeim
szerint dolgozom, és ennek az eskünek eleget is teszek.
– Elnök úr, ön az elsı ebben az irodában, aki sohasem volt politikai szereplı. Az ön nézeteit
számos dologgal kapcsolatban sohasem befolyásolta a közvélemény, és sokak számára zavarba ejtı
lehet, hogy ön, úgy látszik, olyanokra támaszkodik, akik sohasem töltöttek be magas tisztségeket.
Egyesek szerint veszélyes, hogy még egy ideig egy olyan kis csoport irányítja majd országunkat,
akik nem rendelkeznek politikai tapasztalatokkal. Ön szerint jogos ez az aggodalom?
– Még csak hallani sem hallottam arról, hogy bárkit is ilyesmi aggasztana, Tom.
 – Elnök úr, önt amiatt is bírálják, hogy túlságosan sok idıt tölt az irodájában és túlságosan keveset
az emberek között. Vajon nem származhatnak ebbıl nehézségei? – kérdezte Donner. Most, hogy már
bedobta a horgot, megengedhette magának, hogy szomorúnak mutassa magát.
– Sajnos nagyon sok a dolgom, és ez az a hely, ahol el kell végeznem. Ami egyébként az általam
összeállított csapatot illeti... hol is kezdjem? Scott Adler karrierdiplomata, évek óta ismerem, és nem
tudok nála alkalmasabb embert a külügyminisztérium vezetésére. A pénzügyminiszter, George
Winston, mindent a maga erejébıl ért el. Japánnal való konfliktusunk idején jelentıs szerepet játszott
pénzügyi rendszerünk megmentésében. A pénzvilág tiszteli, realista gondolkodású ember. Anthony
Bretano védelmi miniszter kitőnı mérnök és üzletember, és már hozzá is látott tárcája reformjához.
Dan Murray, az FBI igazgatója hivatásos rendır, éspedig jó. Tudja, hogyan választok, Tom? Profikat
győjtök magam köré, olyanokat, akik ismerik a munkát, mert világ életükben csinálták, nem pedig
csak beszéltek róla, mint a politikusok. Ha úgy gondolja, tévedek, bocsánat, de én is végigjártam a
kormányzati ranglétrát, és jobban bízom a profikban, akiket volt alkalmam megismerni, mint
azokban, akiket politikai okokból neveznek ki. Egyébként pedig, ez azért ugye nem ugyanaz, mint
amikor egy politikus az ismerısei, rosszabb esetben a kampánya támogatói közül választ?
Egyesek talán azt mondanák, hogy a magas hivatalokra kiválasztott egyszerő emberek szélesebb
körő tapasztalatokkal rendelkeznek...
Én viszont nem mondanám, mert éveken át dolgoztam együtt ilyenekkel. Én olyanokat
választottam ki, akiknek ismerem a képességeit. Ezen kívül úgy gondolom, hogy az elnöknek – a
választott képviselık jóváhagyásával – joga van ahhoz, hogy olyanokat győjtsön maga köré, akikkel
együtt tud dolgozni.
– Önnek rengeteg a tennivalója. Gondolja, hogy eredményesen dolgozhat tapasztalt politikusok
irányítása nélkül? Washington a politikusok városa.
– Talán éppen ez a baj – lıtt vissza Ryan. – Nem lehetetlen, hogy a politikai folyamatok abban a
formájukban, ahogyan évek óta ismerjük ıket, inkább akadályozzák, mint segítik a munkát. Tudja
ugye, Tom, hogy nem én akartam magamnak ezt a pozíciót? Amikor Roger kiválasztott alelnöknek,
úgy gondolta, az elnöki periódus végéig ellátom a feladataimat, aztán végleg távozom. Vissza
akartam menni, tanítani, de aztán bekövetkezett a katasztrófa, és én most itt vagyok. Nem vagyok
politikus, soha nem is akartam az lenni, és ha a véleményemre kíváncsi, most sem érzem magam
annak. Hogy vajon én vagyok-e a legmegfelelıbb személy erre a tisztre? Valószínőleg nem.
Mindazonáltal az Amerikai Egyesült Államok elnöke vagyok, feladataim vannak, és igyekszem ıket
a legjobb képességeim szerint ellátni. Ez minden, amit tehetek.
– Legyen ez a zárszó, elnök úr. Köszönjük az interjút.
Jack alig várta, hogy végleg kialudjanak a kamerák lámpái. Levette a mikrofont a zakója
hajtókájáról, és felállt. A két riporter nem szólt. Cathy haragosan nézett rájuk.
– Miért csinálták ezt? – kérdezte.
– Hogyhogy? – kérdezett vissza Donner.
– A magukfajta emberek miért támadják állandóan a magunkfajtát? Mivel érdemeltük ki ezt a
bánásmódot? A férjem a legtisztességesebb ember, akit valaha is ismertem.
– Mi mindössze kérdéseket teszünk fel.
– Ugyan már, legalább nekem ne akarja beadni! A kérdéseikben eleve benne van a válasz, még
mielıtt bárki bármit mondhatna.
Erre egyik riporter sem felelt. A Ryan házaspár szó nélkül elhagyta a helyiséget. Arnie lépett be,
és Donneréknak szegezte a kérdést:
– Nos, kinek az ötlete volt ez az egész?
*
– Kibelezték, mint egy csirkét – vélekedett Holbrook. Úgy gondolták, rászolgáltak egy kis
pihenıre, amit ezúttal az ellenség megismerésével töltöttek. Ez soha nem árthat.
Ernie Brown belegondolt a látottakba, és megállapította:
– Ez a pasas ijedıs.
 – Egyvalamiben mindenesetre biztos lehetsz, hogy minden politikus gazember. Ez a fickó meg
fogja próbálni... Jézusom, Pete, ez rendırállamot akar.
A gondolat ıszintén megrémítette a Hegylakókat. Ernie mindig is úgy gondolta, hogy a világ
legnagyobb baja a politikusok létezése, most azonban hirtelen rájött, hogy nem így van. A
politikusok azért vesznek részt a hatalmi játszmákban, mert élvezik a dolgot, szeretik a hatalmat, és
azért rángatják az embereket, hogy ettıl nagynak érezzék magukat. Ez a Ryan azonban rosszabb, ez
azt hiszi, hogy helyesen cselekszik.
– Az isten verné meg – sóhajtotta. – Az a bíróság, amit ki akar nevezni...
– Hülyét csináltak belıle, Ernie.
– Dehogyis csináltak, hát nem érted. Le volt ez vajazva, ezek mind egy követ fújnak.
33. Következmények
A szerkesztıi publicisztikákat a vezetı lapokban egy-egy címlapsztorival is illusztrálták. A
merészebbek képeket hoztak Marko Ramius házáról – mint kiderült, éppen nem is tartózkodott a
városban – továbbá a Geraszimov családról. A volt KGB-fınök otthon volt, de egy biztonsági ırnek
sikerült meggyıznie a sajtó embereit, hogy jobban teszik, ha távoznak. Meg is tették, csak elıtte még
készítettek néhány száz felvételt. Donner korán bement a munkahelyére, és mindez ıt lepte meg a
legjobban. Öt perccel késıbb belépett hozzá Plumber, és odamutatta neki a New York Times
címlapját.
– Na, ki gázolt le kit, Tom? – kérdezte.
– Ezt hogy értsem...?
– Ez enyhén kínos – felelte csípısen Plumber. – Azt hiszem, miután eljöttél Kealtytıl, az emberei
tartottak még egy kis zártkörő tájékoztatót. És te még azt hitted, hogy mindenkit lóvá tettél... Ha
kiderül, hogy a szalag meg sem sérült...
– Nem fog kiderülni – jelentette ki Donner. – És ez a sajtóvisszhang csak erısíti az interjúnkat.
– Kinek a szemében erısíti? – kérdezte Plumber az ajtó felé indulva.
*
Az atlantai Járványügyi Központ – az elit intézmény a kormány egyik koronaékszere volt – csak
úgy vonzotta a szakma legjobbjait. Egyesek ott maradtak, mások tanárok lettek az ország legjobb
orvosi egyetemein, de ıket is általános tisztelet övezte „központos” éveik miatt. A központ
embereinek nimbusza szegrıl-végrıl rokon a volt tengerészgyalogosokéval, mert a „bırnyakúak”-
hoz hasonlóan mindig ıket küldték elsıként a legveszélyesebb helyekre. İk ugyan nem fegyveres
ellenséggel, hanem betegségekkel vették fel a harcot, ez azonban úgy összekovácsolta ıket, hogy
legjobbjaik a szerény állami fizetések ellenére is kitartottak posztjaikon.
– Jó reggelt, Melissa – üdvözölte vezetı laborasszisztensét Gus Lorenz, aki azonkívül, hogy
egyetemet végzett, most készült megszerezni doktori fokozatát molekuláris biológiából a közeli
Emory Egyetemen. Lorenz mindent megtett, hogy segítse célja elérésében.
– Jó reggelt, doktor úr. A barátunk ismét itt van. Bekészítettem a mikroszkópba.
– Igen? – kérdezte Lorenz, és körülményesen, ráérısen leült. Elıbb a papírmunkát végezte el: az
asztalon lévı dokumentáció alapján azonosította a mintát, amely a 93-3-063A jelzést viselte.
Ráközelített a mintára... és már ott is volt a pásztorbot.
– Csakugyan – állapította meg. – A mikroszkópban van a másik minta is?
– Igen.
A monitor képét kettéosztotta egy függıleges vonal, és az elızıé mellett egy másik, 1976-ból
származó minta képe is megjelent. A kettı úgyszólván azonos volt egymással. Az RNS-lánc alján
lévı minta látszólag egyszer sem ismétlıdött – ahogyan a hópelyhek is szinte végtelenül sokfélék, ez
azonban nem számított. Jelentıségük a felsı proteinhurkoknak volt, azok pedig...
– Mayinga-törzs – mondta tárgyilagosan Lorenz.
– Egyetértek – jelentette ki Melissa a háta mögött. A billentyőzet fölé hajolt, és beírta: -063B. –
Ezeket sokkal nehezebb volt izolálni, de...
– Igen, ez is ugyanaz. A kisgyerektıl?
 – Igen, a kislánytól.
– Akkor nekem most el kell intéznem néhány telefont.
*
A két csoportot nyilvánvaló okokból elkülönítették egymástól, sıt egymás létezésérıl sem tudtak.
Az egyik csoport vezetıje Badrayn, a másiké, amely kilenc fıbıl állt, Filmsztár volt. A csoportok
felkészítése hasonlóképpen folyt. Irán nemzetállam volt, és egy nemzetállam lehetıségeire
támaszkodhatott. Külügyminisztériuma útlevélirodát, pénzügyminisztériuma pedig pénzjegynyomdát
és klisékészítı üzemet mőködtetett. Bármely ország útleveleit elıállíthatták, bármilyen útlevél-
ellenırzı hatóság bélyegzıinek másolatát elkészíthették. Az efféle dokumentumokat számos egyéb
helyen is gyárthatták volna, így azonban a megfelelı minıség mellett az is biztosítható volt, hogy ne
derüljön ki, hol is készültek voltaképpen.
A két tervezett akció közül groteszk módon – fizikai veszély tekintetében – a fontosabb tőnt
kevésbé kockázatosnak... ez persze megközelítés kérdése volt, és Badrayn látta az emberei arcán,
hogy ık igenis aggódnak. Annak, amire készültek, a puszta gondolata is borzongással töltötte el ıket,
igaz, ez az ı esetükben mindössze a gyarló emberi természetbıl adódott. A feladat egyszerő, mondta
nekik. Bejutni. Célba juttatni. Kijutni.
Hangsúlyozta, hogy ık maguk teljes biztonságban lesznek, feltéve, hogy pontosan azt teszik, amit
tenniük kell, s amirıl még részletes tájékoztatást kapnak. Odaát senki sem várja majd ıket, nem is
lesz rá szükségük, és így nagyobb biztonságban is lesznek. Mindnyájan választanak majd maguknak
egy fedısztorit, és az akció jellegébıl adódóan akár többen is választhatják ugyanazt. A lényeg, hogy
hihetıen tudják elıadni, ezért mindnyájan olyan mesterséget kell hogy válasszanak, amelyhez
konyítanak is valamit. Csaknem valamennyien egyetemet végeztek, akik pedig nem, beszélhettek
bármirıl – kereskedelemrıl, szerszámgépekrıl vagy bármirıl, amihez jobban értettek, mint a
vámtisztviselık, akik úgyis csak unalmukban kérdezgetik majd ıket...
Filmsztárnak könnyebb dolga volt a maga csoportjával, amely fiatalabb emberekbıl állt.
Kevesebbet tudtak az életrıl, ennélfogva a halálról is, és úgy érezték, hogy szüleikhez hasonlóan ık
is szabad folyást engedhetnek győlöletüknek és szenvedélyüknek, szabadjára engedhetik lelkük
démonait. Zavaros fejő társaság volt, aminek gazdáik csak örültek. İk részletesebb eligazítást
kaptak. Fényképeket, térképeket és ábrákat mutattak nekik, ık pedig közelebb húzódtak, hogy
jobban lássák ezeket. A feladat semmiféle kérdést nem vetett fel bennük, csakugyan a
legmegfelelıbb emberek voltak a célra. Azt hitték, mindent tudnak, holott valójában csak nagyon
keveset tudtak: csak azt, hogy mit kell tenniük.
Filmsztár gyilkosnak érezte magát, bár már csinált ilyesmit – igaz, nem személyesen. A
személyes részvétel veszélyes lett volna, és úgy ítélte meg, hogy ez a mostani vállalkozás évek óta a
legkockázatosabb.
Furcsa, hogy ezek a fiatalemberek ennyire korlátoltak, gondolta. Magukban valamennyien kınek
hiszik magukat Allah parittyájában, és eszükbe sem jut, hogy az ilyen köveket a dolog természeténél
fogva elhajítják. Lehet persze, hogy mégsem... Lehet, hogy szerencsével járnak, hiszen e célból a
számára hozzáférhetı legjobb információkkal látta el ıket. A legkedvezıbb idıpont a délután lenne,
közvetlenül azelıtt, hogy az emberek befejeznék a munkát, hogy aztán a csúcsforgalomban
könnyebben összezavarhassák az üldözıket. Közölte velük, hogy ı maga is a helyszínen lesz, hogy
segítse menekülésüket, de elfelejtette hozzátenni, hogy ha úgy alakul.
*
– Nos, Arnie, mi a helyzet? – kérdezte Ryan. Szerencsére Cathynek ma nem kellett operálnia.
Egész éjszaka hánykolódott, és nem volt megfelelı lelkiállapotban, hogy elvégezze mindennapi
munkáját. Maga Ryan sem érezte sokkal jobban magát, de nem lett volna sem igazságos, sem
értelmes, ha a stábfınökön akarta volna levezetni feszültségét.
– Az egyszer hétszentség, hogy a CIA-tól vagy a Capitoliumról szivárgott ki, olyasvalakitıl, aki
tud egyet-mást a dolgairól.
 – Kolumbiáról kizárólag Fellows és Trent tud. De ık azt is tudják, hogy Murray nem volt ott,
mindenesetre nem úgy, ahogy ezek mondják. Az akció vége szupertitkos volt.
– Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Arnie, mert most már neki is tudnia kellett. Az elnök
suta kézmozdulatot tett, és ahogyan beszélt, leginkább arra emlékeztetett, ahogyan egy gyerek
magyarázkodik a szülıjének.
– Két akció volt, a VÍZISHOW és a KÖLCSÖNKENYÉR. Az elsı keretében légierıt küldtünk
volna Kolumbiába, hogy elkapják a drogszállító járatokat. Sorban potyogtak a tengerbe.
– Hogyhogy?
– A légierınk leszedte ıket, némelyiket pedig leszállásra kényszerítették, a legénységüket
elkapták, és csendben elítélték ıket. Történt néhány más dolog is, aztán Emil Jacobst megölték, és
beindult a KÖLCSÖNKENYÉR. Kezdtük robbantgatni a bombáinkat, de a dolog kissé kicsúszott a
kezünkbıl, meghalt néhány civil, és az egész kezdett széthullani.
– Ön mennyit tudott? – kérdezte Van Damm.
– A végjátékig kutyaszart se. Jim Greer halálos beteg volt, én végeztem a munkáját, az viszont
nagyrészt NATO-ügyekbıl állt. Belgiumban voltam, amikor az akció beindult. Én csak a tévébıl
értesültem róla, gondolná-e? Az akciót valójában Cutter irányította. Az elején beugratta a dologba
Moore bírót és Bob Rittert, aztán pedig megpróbálta befejezni az egészet. Ekkor fajult el az ügy.
Cutter igyekezett kikapcsolni az ügybıl a katonákat, úgy képzelte, hogy azok majd csak úgy
eltőnnek. Én rájöttem, mi folyik, és körülnéztem Ritter személyügyi nyilvántartásában, aztán
lementem Kolumbiába egy mentıcsapattal, és az embereink nagy részét hazajuttattam. Hát nem volt
egy majális – emlékezett vissza Ryan. – Volt egy kis lövöldözés, a helikopter egyik géppuskáját én
kezeltem. Az utolsó fordulóban meghalt a személyzet egyik tagja, egy Buck Zimmer nevő ırmester –
azóta is gondom van a családjára. Liz Elliot megneszelte, és valamivel késıbb meg is próbálta
felhasználni ellenem.
– Azért ez ennél bonyolultabb kellett hogy legyen – állapította meg csendesen Arnie.
– Hát igen. Jelentést kellett tennem az akciókról a kongresszus különbizottságának, de nem
akartam, hogy a kormányban meghasonlás támadjon az ügy miatt. Beszéltem Trenttel és Fellowszal,
majd felkerestem az elnököt. Beszélgettünk egy darabig, aztán én kijöttem tıle, Sam és Al viszont
még nála maradtak egy ideig. Nem tudom pontosan, miben egyeztek meg, de...
– De ı szándékosan elbukta a választási kampányát. Kirúgta a kampányigazgatóját, és az egész
nem ért egy kalap... Krisztusom, Jack, mit mővelt maga? – kérdezte Arnie. Eddig a maga érdemének
hitte, hogy Bob Fowler kampánya olyan ragyogó eredménnyel zárult, és hogy sikerült legyıznie egy
népszerőtlen elnököt. Ezek szerint az egész le volt zsugázva? És ı még csak rá sem jött?
Ryan lehunyta a szemét, és erınek erejével visszaemlékezett arra a félelmetes éjszakára.
– Leállítottam egy hadmőveletet, amely technikailag jogszerő volt, azaz a törvényesség
mezsgyéjén zajlott. Csendben abbahagytuk. A kolumbiaiak soha nem jöttek rá. Úgy gondoltam,
sikerült elejét vennem egy második Watergate-botránynak – és egy óriási nemzetközi
bonyodalomnak. Sam, Al és én kiszálltunk, az ügyet pedig titkosították, azzal, hogy csak a halálunk
után kerülhet nyilvánosságra. Akárkitıl származzék is a kiszivárogtatás, alighanem elcsípett egy-két
pletykát, és aránylag jó következtetéseket vont le belılük. Hogy én mit csináltam? Úgy gondolom,
amennyire csak lehetett, betartottam a törvényt... nem is, Arnie, én nem szegtem meg a törvényt.
Eleget tettem az elıírásoknak, bár nem volt könnyő. Nos, Arnie, mit szólnak majd mindehhez
Átlagfalván?
– Miért nem számolt be azonnal a kongresszusnak, és...
– Emlékezzék – szakította félbe az elnök. – Akkor nem ez volt az egyetlen problémánk. Kelet-
Európa széthullóban volt, a Szovjetunió még létezett, de már megrendült, nagy dolgok voltak
készülıben, és ha éppen akkor, amikor annyi más is történt, szétzilálódik a kormány, olyan zőrzavar
támadt volna, amilyet még nem látott a világ. Amerika nem lett volna képes rá... ha akkor egy
belügyi válsággal küszködünk, nem lettünk volna képesek rá, hogy Európát lecsendesítsük. És én
voltam az a valaki, akinek döntenie és intézkednie kellett, azonnal, másként a katonáinkkal végeztek
volna. Gondoljon bele, micsoda slamasztikában voltam!
Arnie, én akkor senkitıl sem kérhettem tanácsot, igaz? Greer admirális halott volt, Moore és
Ritter kiszálltak. Az elnök nyakig benne volt a szószban, s én akkor úgy hittem, Cutteren keresztül ı
irányítja az egészet, holott éppen az a tehetségtelen csirkefogó rángatta bele ıt. Nem tudtam, kihez
forduljak, ezért az FBI-tól kértem segítséget. Kizárólag Dan Murrayban és Bill Shaw-ban bízhattam,
meg az egyik langleyi hadmőveleti emberünkben. Bill a jogi részében segített nekem – tudja, hogy
jogi doktorátust szerzett? –, Murray pedig a mentıakcióban. Vizsgálatot indítottak Cutter ellen,
titokban, azt hiszem, ODÜSSZEIA volt a fedıneve, és összeesküvés miatt akartak vádat emeltetni,
de Cutter öngyilkos lett. Amikor beleszaladt a buszba, jelen volt egy FBI ügynök is, ötven méterrıl
követte. Maga is találkozott az illetıvel: a neve Pat O’Day. Cutteren kívül soha senki nem hágta át a
törvényt. Az akció az alkotmány keretein belül folyt, Shaw legalábbis ezt állította.
– Politikai szempontból viszont...
– Hát persze, ennyit azért én is tudok, és tudom, hogy milyen helyzetbe kerültem. Nem sértettem
meg a törvényt. A körülményekhez képest legjobb tudásom szerint szolgáltam a hazámat, és mire
jutottam vele?
– A szentségit, hogyhogy errıl Bob Fowlernak soha senki nem beszélt?
– Sam és Al el akarták mondani, de úgy vélték, nagyon megnehezítené az elnök dolgát. Mellesleg
valójában nem is tudom, végül mit mondtak el az elnöknek. Soha nem is akartam tudni, nem is
tudtam meg, legfeljebb spekulációkra támaszkodhatom... az igaz, hogy elég valószínő spekulációkra.
De ez minden.
– Jack, gyakran nem is tudom, mit mondjak.
– Azért csak mondja – biztatta Ryan.
– A dolog kezd kitudódni. A média eleget tud, hogy összeillessze a részleteket, a kongresszus
pedig rákényszerül majd, hogy vizsgálatot indítson. És a másik ügy...?
– Elejétıl a végéig igaz – mondta Ryan. – Igen, rátettük a kezünket a Vörös Októberre, és igen, én
magam hoztam ki Geraszimovot. Én találtam ki, én hajtottam végre, kis híján én haraptam főbe. Ha
akkor nem akadályozzuk meg, hogy Geraszimov megpuccsolja Andrej Narmonovot, lehet, hogy még
létezne a Varsói Szerzıdés, és még tartanának a régi csúf idık. Mi viszont kompromittáltuk azt a
szarházit, és aztán már nem volt más választása, mint felszállni arra a repülıgépre. Még mindig
dühös azért, amiért rákényszerítettük, hogy átjöjjön ide, de a felesége és a lánya remekül érzik
magukat Amerikában.
– Megölt ön bárkit is? – kérdezte Arnie.
– Moszkvában nem. A tengeralattjárón igen... az illetı meg akarta semmisíteni az egész hajót.
Végzett egy orosz tiszttel, két másikat pedig súlyosan megsebesített, az ı irháját viszont én
lyukasztottam ki. És nekem voltak évekig rossz álmaim miatta.
Más helyen, más idıben az elnök hıs volna, gondolta Van Damm. A valóságnak és a politikának
azonban nem sok köze van egymáshoz. A stábfınök figyelmét az sem kerülte el, hogy Ryan nem
beszélt az ügyérıl Bob Fowlerral, sem pedig a meghiúsított atomcsapásról. Akkor Van Damm is ott
volt, és három nappal késıbb megtudta: J. Robert Fowler mélységesen megrendült, amikor értesült
róla, hogyan menekült meg attól, hogy hitleri arányú tömeggyilkos váljék belıle.
*
Ivan Emmetovics, te dörzsölt gazember! – morfondírozott Golovko.
– Az apád irgalmát! – mondta elismerıen. – És én még azt hittem, csak egy tehetséges amatır
vagy!
Szakmai elismerését azonban némileg csökkentette, hogy tudta: Oroszországnak hamarosan
segítségre lesz szüksége. De hogyan kérhet segítséget valakitıl, aki úgy manipulálta az orosz
belpolitikát, mint egy marionettjátékos? Golovko már-már újra elkáromkodta magát, de valamiféle
csodálat visszatartotta ettıl.
*
 A nyilvános vízi utakat bárki igénybe veheti, ezért a haditengerészet sem akadályozhatta meg,
hogy a hajó megközelítse a nyolc-tízes dokkot. Hamarosan újabb vízi jármővek jelentek meg, és
immár tizenegy kamera szegezıdött az álcázott, szürkére festett létesítményre. A dokk azonban
most, hogy Amerika rakétahordozó tengeralattjáróinak többsége kifutott – továbbá egy nem amerikai
is, amely állítólag nemrég még ugyancsak itt horgonyzott –, üres volt.
A haditengerészet személyi anyagai az interneten mindenki számára hozzáférhetıek voltak –
ebben a pillanatban is többen olvasták ıket: a Dallas egykori személyzetének néztek utána. Már kora
reggel érdeklıdni akart valaki a csendes-óceáni tengeralattjáró-erık fıparancsnokánál, a Dallas
egykori kapitányánál, az illetı azonban már az admirális sajtótisztjénél elakadt. Újabb érdeklıdık is
jelentkeztek, ı azonban rutinosan lerázta ıket, anélkül hogy bármiféle információt közölt volna
velük.
– Tessék, itt Ron Jones.
– Tom Donner vagyok az NBC Newstól.
– És? – kérdezte bizalmatlanul Jones. – Én a CNN-t nézem.
– Nos, lehet, hogy a ma esti mősorunkat maga is meg akarja majd nézni. Szeretnék beszéli önnel
arról, hogy...
– Olvastam a tegnap reggeli Timesot. Ide is jár. Nincs hozzáfőznivalóm.
– De...
– Mit de? Világéletemben tengeralattjárós voltam. Bennünket emlegetnek „néma fegyvernem”-
ként. Amirıl kérdezni akar, régen volt. Nıs vagyok, gyerekeim vannak, s a többi...
– Ön volt a Dallas szonárosainak fınöke, amikor...
– Mr. Donner, amikor leszereltem a flottától, én is aláírtam a titoktartási nyilatkozatot. Nem
beszélek azokról a dolgokról, amiket csináltunk, világos?
Jones most elıször került kapcsolatba riporterrel, de azonnal minden eszébe jutott, amire ezzel a
helyzettel kapcsolatban felkészítették.
– Csak annyit kell mondania nekünk, hogy az a dolog nem is történt meg – biztatta Donner.
– Mi nem történt meg? – kérdezte Jones.
– A Vörös Október nevő orosz tengeralattjáró szökése.
– Tudja, mi volt a legeslegvadabb dolog, amit szonáros koromban hallottam?
– Nos?
– Elvis Presleytıl a Love Me Tender – felelte Jones, és letette a kagylót. Aztán Pearl Harbort
tárcsázta.
*
Alighogy megvirradt, a virginiai Winchestert ellepték a tévés közvetítı-kocsik – a dolog távolról
emlékeztetett a polgárháborúra, amelynek során a város negyvenszer cserélt gazdát.
A ház valójában nem Geraszimové volt, hanem a CIA-é, errıl azonban hallgatnia kellett. A
telekkönyvben egy papírgyár tulajdonaként szerepelt, amely viszont egy alapítvány vagyonának
részét képezte. Azt, hogy az alapítványt kik kezelik, sőrő homály fedte, Amerikában azonban a
vállalatok és az alapítványok ingatlanviszonyai nyilvánosak, így hát – bár a vonatkozó dossziék
címkéit elıre megfontolt felületességgel töltötték ki – a riporterek két nap alatt minden adatot
megszereztek.
Az érkezı újságírók archív fotókat és videofelvételeket is hoztak magukkal Nyikolaj
Geraszimovról, a ház ablakaira pedig, négyszáz méternyi távolságból, hamarosan állványokon
elhelyezett fényképezıgépek teleobjektívjei meredtek. Az épület mellett lovak legelésztek, ami külön
bukét adott az ügynek. Az újságírók már ízlelgették is az efféle címeket: CIA-PÉNZEN
FEJEDELMI KÖRÜLMÉNYEK KÖZT ÉL AZ OROSZ FİKÉM.
A háznál posztoló két biztonsági ır azt sem tudta, mit csináljon, csak néztek egymásra, majd
telefonon utasítást kértek Langleytıl, de a CIA közönségkapcsolatokkal foglalkozó részlege – ez a
már önmagában is furcsa intézmény –, nem tudott mást tanácsolni nekik, mint hogy a riportereket
nem kell beengedniük, hiszen magánterületrıl van szó.
 Geraszimov évek óta nem nevetett egy jóízőt, és most tessék, itt volt egy váratlan, groteszk
pillanat – csakhogy ez a pillanat annyira különlegesnek tőnt, hogy neki eddig meg sem fordult a
fejében, hogy bekövetkezhet.
– Talán majd elmennek – mondta a felesége, aki ekkor jelent meg mellette.
– Nem hiszem.
– Mindenesetre nem mehetünk ki, amíg itt vannak – mondta riadtan az asszony.
– Pedig ki kell majd mennünk – csóválta a fejét a férfi.
– És ha visszaküldenek bennünket?
– Nem küldenek. Nem tehetik. Ilyesmit szökevényekkel senki sem tesz: ez szabály. Mi sem
küldtük vissza Philbyt, MacLeant, Burgesst. A részeges buzeránsokat... Ó, nem, beszereztük nekik a
kedvenc italaikat, hagytuk, hadd éljék ki a perverzióikat, mert ez volt a szabály.
Kiitta kávéját, aztán kivitte a csészét és a csészealjat a konyhai mosogatógépbe. Elfintorodott.
Odahaza, a lakásában meg a Lenin-hegyi dácsájában – nyilván azt is átkeresztelték már – nem volt
ilyen berendezés, az effajta munkát a személyzet végezte. Itt nincs személyzet, Amerikában a
kényelem pótolja elveszett hatalmát és pozícióját...
Személyzet... még mindig meglehetnének. A pozíció, a személyzet, a hatalom... A Szovjetunió
még mindig államóriás lehetne, és az egész világon tisztelnék. İ lehetett volna a Szovjetunió
Kommunista Pártjának fıtitkára, megkezdhette volna a korrupció felszámolásához és az ország
lendületbe hozásához szükséges reformokat. Valószínőleg minden kérdésben kiegyezett volna a
Nyugattal, békét kötött volna velük, de az egyenlı felek békéje lett volna, nem pedig teljes
összeomlás. Hiszen ı sohasem volt ideológus, csak szegény öreg Alekszandrov hitte annak, hiszen
világéletében a pártapparátusban szolgált – mi mást is tehetett volna egy pártállamban? Különösen,
mivel tudta, hogy a sors arra szánta, hogy hatalmat kapjon...
De mégsem... a sors becsapta, John Patrick Ryan személyében. Emlékezett, ahogyan azon a hideg
moszkvai éjszakán ott ült abban a remízben, egy villamosban... És most íme, kényelemben és
biztonságban él. A lánya hamarosan férjhez megy majd egy régi, gazdag família sarjához... Felesége
elégedett volt a háztartási gépeivel és néhány fıs baráti körével, ıt magát azonban csak emésztette,
emésztette a düh.
Ryan megfosztotta ıt a sorsától, nem élhette át azt az örömet és felelısséget, amely akkor lett
volna osztályrésze, ha kezébe veheti országa jövıjét. Most Ryan van ilyen helyzetben, és az ostoba
nem tud élni vele.
Geraszimov kilépett a házból. Még egy pillanatig gondolkodott, rágyújtott, aztán elindult a
behajtó úton a négyszáz méternyire várakozó újságírók felé.
*
– Felébresztettem, kapitány? – kérdezte Jones. Pearl Harborban hajnali négy óra volt.
– Nem aludtam mélyen. Tudja, a sajtósom nı, és terhes. Remélem, ettıl a rengeteg hülyeségtıl
nem kezd el idı elıtt vajúdni. – Mancuso ellentengernagy (már csak a parancs érkezésére várt,
amelyben hivatalosan is kinevezték altengernaggyá) az íróasztalánál ült, és köztudott volt róla, hogy
nem szerette, ha jó ok nélkül hívták. Régi tengerészbajtársai hívását azonban mindig szívesen
fogadta.
– Felhívtak az NBC-tıl, és arról a kis ügyünkrıl kérdeztek, tudja, ott az Atlanti-óceánon.
– És mit mondott nekik?
– Mégis, mit gondol, kapitány? Semmit. De...
– Igen... de valaki beszélni fog. Valakinek mindig eljár a szája.
– Máris túl sokat tudnak. A tévében láttam egy élı közvetítést a nyolc-tízes dokktól, Norfolkból.
Sejtheti, mirıl volt szó.
Mancusón átfutott, hogy bekapcsolja az irodájában lévı tévékészüléket, de még túlságosan korán
volt, hogy láthassa az NBC reggeli hírmősorát, úgyhogy a CNN-re kapcsolt. Ott éppen sporthírek
mentek, de már nem sok volt hátra a hírekig.
– Legközelebb a másik ügyünkrıl faggatóznak majd, tudja, ahol az a pasas úszott...
 – Vigyázat, dr. Jones, ez nem lehallgatás-biztos vonal – figyelmeztette Mancuso.
– Mondtam én, hogy hol történt, kapitány? Mindössze megemlítettem valamit, gondolkodjék el
rajta.
– Jó – felelte az admirális.
– Elmondhatna nekem valamit.
– Mit, Ron?
– Mi ez a nagy felhajtás? Én hallgatni fogok, ahogyan maga is, de holtbiztos, hogy valaki beszél
majd. Túl jó kis tengerésztörténet, hogy titokban maradjon. De mit kavarnak, Bart? Csináltunk talán
valami rosszat?
– Szerintem nem – felelte az admirális –, azt hiszem, egyszerően csak tetszik a népnek a történet.
– Tudja, én remélem, hogy Ryan indul a választásokon. Rá fogok szavazni. Szép kis húzás volt,
lekapcsolta a KGB fınökét, aztán...
– Ron!
– Kapitány, én csak azt mondom, amit a tévében hallottam, hiszen személy szerint ugyebár
semmit se tudok az esetrıl. – A szentségit, ez ám a tengerészhistória, gondolta Jones, ráadásul
elejétıl a végéig igaz.
Mancuso tévéjének képernyıjén megjelent a „Rendkívüli közvetítés” fıcímgrafikája.
– Igen, Nyikolaj Geraszimov vagyok – mondta a férfi, akinek arcát most az egész világon
láthatták. A kıkerítés túlsó oldalán legalább húsz riporter lógott, kérdéseket ordítottak, amelyek ettıl
egybemosódtak.
– Igaz, hogy ön annak idején... ?
– Ön valóban...?
– Igaz az, hogy...?
– Csendet kérek! – emelte fel a kezét. Körülbelül tizenöt másodpercig tartott, míg csakugyan
csend lett. – Igen, valaha csakugyan a KGB elnöke voltam. Az önök elnöke, Ryan vett rá, hogy
átszökjem, és azóta is itt élek Amerikában, a családommal együtt.
– Hogyan vette rá önt, hogy megszökjék? – rikoltotta egy riporter.
– Tudniuk kell, hogy a titkosszolgálati munka, hogy úgy mondjam, kemény pálya. Mr. Ryan jól
játssza ezt a játékot. Akkoriban nálunk hatalmi harc folyt. A CIA ellenfelem, Andrej Iljics Narmonov
pártjára állt, Ryan pedig az akkor zajló START-tárgyalások ürügyén, tanácsadóként Moszkvába jött.
Azt állította, információt akar átadni nekem, így elérte, hogy létrejöjjön a találkozónk. (Geraszimov
törni kezdte az angolt, hogy az újságírók még hitelesebbnek találják, amit mond.) Mondhatjuk akár
úgy is, hogy csapdába ejtett, mikor azt állította, tudja: – hogy is mondják – árulásra készülök. Ez
nem volt igaz, de hatott rám, és úgy döntöttem, Amerikába jövök a családommal. Én repülıgéppel
jöttem. A családom tengeralattjáróval.
– Micsoda? Tengeralattjáróval?
– Igen a Dallas tengeralattjáróval – mondta, majd elhallgatott, és komoran elmosolyodott. – Miért
olyan szigorúak Ryan elnökhöz? Jól szolgálja a hazáját. Szuperkém – tette hozzá csodálattal a
hangjában.
*
Bob Holtzman levette a tévé hangját, és a fıszerkesztıjéhez fordult.
– Tessék, itt az a sztori.
– Ne haragudj, Bob – mondta az, és visszaadta a cikket. Három nappal korábban kellett volna
lehoznia. Holtzman mesteri módon győjtötte be az információkat, aztán gondosan megrajzolta
belılük annak az embernek az egységes és elınyös portréját, akinek irodája mindössze öt
háztömbnyire volt az övétıl.
– Bob – mondta a fınöke némiképp feszengve –, te másképp közelíted meg ezt a dolgot, mint én.
Mi van, ha ez a pasas egy cowboy? Úgy értem... egy dolog, hogy megszerezte azt a tengeralattjárót,
hidegháborús idıket éltünk, meg minden, de belepiszkálni a szovjet belpolitikába... ez azért nagyon
hasonlít ahhoz, amit háborús cselekménynek nevezünk.
 – Igazából nem ez volt a lényeg. Megpróbált kihozni egy BÍBOROS nevő ügynököt. Geraszimov
és Alekszandrov arra akarták felhasználni azt a kémügyet, hogy megbuktassák Narmonovot, és
meggátolják az általa kezdeményezett reformok megvalósítását.
– Ryan, ha akarja, naphosszat mondogathatja ezt, senkit sem fog meggyızni vele. „Szuperkém?”
Szerinted egy ilyenre van szükségünk az ország élén?
– Ryan nem is az a fajta, az isten verje meg! – háborgott Holtzman. – Tisztességes játékos, már
csak azért is, mert...
– Jó, persze, tisztességes. De megölt legalább három embert. Megölte ıket, Bob! Hogy a fenébe
jutott egyáltalán eszébe Roger Durlingnak, hogy Ryan a megfelelı ember az alelnöki posztra? Úgy
értem, Ed Kealty nem a tisztesség mintaképe, de legalább...
– De legalább tudja, hogyan manipuláljon bennünket, Ben. Bepalizta azt a tévés hólyagot, aztán
pedig bennünket is, egytıl egyig, hogy így foglalkozzunk a sztorival.
– Nos... – felelte Ben Saddler, aki ehhez már nem tudott mit hozzátenni –, de hát a tények
helytállóak, nem?
– De attól még nem igazak, Ben, ezt te is tudod.
– Ezt alaposabban meg kell még vizsgálnunk. Úgy tőnik, ez a Ryan mindent gyorsan és lazán
elintézett, amihez csak nyúlt. Én most a kolumbiai sztorit szeretném lehozni. Nos, meg tudod
csinálni? Neked remek kapcsolataid vannak a CIA-nál, de meg kell hogy mondjam, attól tartok, nem
vagy igazán tárgyilagos az ügyben.
– Nincs más választásod, Ben. Ha versenyben akarsz maradni, közöld a sztorimat, másként
mindig csak a Times után kulloghatsz.
A fıszerkesztı elvörösödött. Az élet olykor a médiában is kemény.
– A te sztorid, Bob. Csak nagyot durranjon. Valaki megszegte a törvényt, és az egészet Ryan
leplezte le, aztán a végén ott állt ártatlanul, mint egy bárányka. Kérem az anyagot.
Saddler felállt.
– Kell írnom egy szerkesztıi publit.
*
Daryaei alig akarta elhinni. Az idıpont nem is lehetett volna kedvezıbb. Még napok választották
el következı céljától, és íme, kiszemelt áldozata alatt, az ı közremőködése nélkül is megindult a
föld. Ha pedig ı is beavatkozik, az áldozat még mélyebbre zuhan majd.
– Ez az, aminek látszik? – kérdezte.
– Úgy tőnik – felelte Badrayn. – Gyorsan tájékozódom, aztán reggel visszatérek.
– Ilyesmi csakugyan lehetséges? – hitetlenkedett tovább az ajatollah.
– Az amerikaiak nemzeti sportja, hogy akit egyszer üldözıbe vettek, arról nem szállnak le. Szó
sincs trükkrıl, nem szokásuk az ilyesmi. Mindenesetre hadd ellenırizzem, megvannak hozzá a
módszereim.
– Hát akkor: holnap reggel.
33. www.terror. org
A cikkekbıl egyértelmően kiderült, hogy Ryan félelmetesebb ellenség, mint Badrayn hitte.
Honlapról honlapra ugrált, aztán egyszer csak rábukkant egy szerkesztıi jegyzetre. A szerzı
kongresszusi vizsgálatot követelt Ryan CIA-beli tevékenységével kapcsolatban. A kolumbiai
kormány diplomáciai bikkfanyelven kért magyarázatot az állításokra, ami újabb botrány
kiindulópontja lehetett. Vajon Ryan hogyan reagál majd a vádakra és a követelésekre? Ezt egyelıre
nem tudni, állapította meg Badrayn. Az elnök, matematikai kifejezéssel, ismeretlen mennyiség volt, s
a terroristát ez nyugtalanította. Késıbbi felhasználás céljából összeírta a fontosabb cikkeket és
publicisztikákat, aztán hozzálátott az igazi feladathoz.
Talált egy honlapot, amely felsorolta az amerikai tömegrendezvényeket és a kereskedelmi,
valamint ipari vásárokat. Ez talán kapóra jön az utazó ügynököknek, gondolta, hiszen arra az akcióra
is hamarosan sor kerül. A honlap információkkal szolgált a helyszínekrıl is, amelyek többnyire nagy,
csarnokszerő épületek voltak. Valamennyi rendelkezett saját honlappal is, amelyen önmagukat
méltatták. Jó néhány közülük ábrákat és megközelítési útvonalakat is közölt. Valamennyi
szerepeltette a telefon- és faxszámát. Badrayn huszonnégy ilyet válogatott össze: néhányat szükség
esetére. Nem küldheti el embereit egy nıifehérnemő-bemutatóra... Habár...
Halkan elnevette magát.
Divat- és textilkiállítások... autókiállítások... Észrevette, hogy az utóbbiak egész Amerikát
beutazzák, a személygépkocsi- és teherautógyártók az egész országban körbemutogatják a
portékájukat. Akár egy vándorcirkusz... nos, annál jobb.
Cirkusz, gondolta, és átlépett egy másik honlapra... de nem, ehhez még korai volt az idı,
Amerikában épphogy csak tavaszodott. Kár, nagy kár! – dörmögte magában Badrayn. A nagy
cirkuszok vajon nem magánvonatokon utaznak? A fenébe. Az idı azonban nem volt alkalmas, és
ezen senki sem változtathatott. Az autókiállítás is megteszi.
Meg az összes több is.
*
A kettes csoport tagjai a végüket járták, itt volt az ideje, hogy véget vessenek szenvedéseiknek.
Értelmetlen lett volna tovább kockáztatni az egészségügyi személyzet életét, minek is ápolták volna
tovább a törvény és a tudomány által egyaránt halálra ítélteket. Így aztán, akárcsak az elsı csoport
tagjai, jókora Dilaudid injekciókat kaptak. Moudi a zárt láncú tévén keresztül figyelte ıket. A
felcserek – s ezt még esetlen plasztikruhájuk sem rejthette el – szemlátomást megkönnyebbültek.
Néhány perc múlva valamennyi kísérleti alany halott volt. A szanitécek hordágyakra rakták a
holttesteket, Moudi azonban ezt már nem figyelte. Elindult a laboratóriumba.
Egy másik technikuscsapat a „levest” töltötte a borotvahabos palackokba. Az akcióhoz szükséges
mennyiség ezerszeresét készítették el, de a dolog jellegébıl fakadóan sokkal egyszerőbb volt
túlságosan sokat elıállítani, mint pontosan meghatározni, hogy mennyire is van szükség, az igazgató
pedig egyébként is kijelentette: sohasem lehet tudni, mikor lesz szükség újabb adagokra. A palackok
rozsdamentes acélból készültek, mi több, speciális ötvözetbıl, amely rendkívül alacsony
hımérsékleten sem veszített szilárdságából. A palackokat háromnegyedig megtöltötték, aztán
lezárták, majd maró vegyszerrel permetezték le ıket, hogy kívülrıl bizonyosan sterilek legyenek.
Ezután az épület alagsorába, egy folyékony nitrogén hőtéső tárolóba kerültek. Az ebolavírus
részecskéi ott évtizedekig ellehettek: a túlságosan hideg környezetben el sem pusztulhattak. Teljes
mozdulatlanságban várhatták, amíg ismét emberi test melegéhez és nedvességéhez jutnak.
*
– Halló! MacGregor doktorral szeretnék beszélni!
– Ki keresi?
– Doktor Lorenz az atlantai Járványügyi Központból.
– Várjon, kérem.
Gusnak – ellenırizte az óráján – két percig kellett várnia, ami elég volt ahhoz, hogy pipára
gyújtson, és kinyissa az ablakot.
– Doktor MacGregor vagyok – hallatszott egy fiatal hang.
– Én pedig Gus Lorenz Atlantából.
– Ó! Üdvözlöm, professzor úr!
– Hogy vannak a betegei? – kérdezte Lorenz hét idızónányi távolságból. Tetszett neki MacGregor
hangja, aki nyilván ebben a kései órában is dolgozott. Ez az igazán jó orvosok szokása: sokat
dolgoznak.
– A férfi páciens sajnos egyáltalán nincs jól, a gyerek viszont szépen gyógyul.
– Csakugyan? Nos, megvizsgáltuk az ön által küldött mintákat. Mind a kettıben ebolavírust
találtunk, a Mayinga-altörzsbıl.
– Ebben teljesen biztos? – kérdezte a fiatalabb orvos.
– Semmi kétség. Én magam végeztem el a tesztet.
– Pontosan ettıl tartottam... Párizsba is küldtem mintákat, de onnét még nem jeleztek vissza.
 – Volna néhány kérdésem – mondta Lorenz. Mielıtt Kartúmot hívta volna, maga elé készített egy
jegyzettömböt. – Mondjon még valamit a páciensekrıl.
– Ez bizonyos nehézségekbe ütközik, professzor úr – felelte Mac-Gregor. Nem tudhatta, nem
hallgatják-e le a vonalat, és egy olyan országban, mint Szudán, kénytelen volt számolni a
lehetıséggel. Másrészt viszont mondania kellett valamit, így hát elmondott néhány dolgot, amire
eddig rájött.
*
Don Russell figyelte, ahogyan a kiságyakat kirakják. Ebéd után – mely ma sonkás-sajtos fehér
kenyérbıl és egy pohár tejbıl állt – a gyerekek lefeküdtek egy kis délutáni szunyókálás céljából.
Nagyon is jó ötlet, gondolták a felnıttek. Mrs. Daggett ragyogó szervezı volt, a gyerekek pedig már
ismerték a napirendet, és ismerték a helyüket is. HOMOKOZÓ jól kijött a kis Megan O’Dayjel.
Rendszerint mindketten virágokkal és nyuszikkal díszített Oshkosh B’gosh ruhákat viseltek –
akárcsak a gyerekek legalább egyharmada. Az Oshkosh népszerő márka volt. Már csak egy
próbatétel volt hátra: az óvónıknek ki kellett masíroztatniuk a kicsiket a fürdıszobába, nehogy míg
alszanak, bekövetkezzék valamilyen „baleset”. Persze mindig bekövetkezett, de hát gyerekeknél ez
természetes. A mővelet tizenöt percet vett igénybe, kevesebbet, mint eddig, mert a két ügynök is
segített. A gyerekek ezután mackóikkal és takaróikkal lefeküdtek a kiságyakra, a helyiséget pedig
elsötétítették. Mrs. Daggett és segítıi leültek, és olvastak.
– HOMOKOZÓ alszik – jelentette Russell, és kilépett az ajtón.
Ezt úgy mondja, mintha megnyert volna egy bajnokságot – állapították meg magukban a mozgó
csapat tagjai, akik most rejtekhelyükön ültek. Chevy Suburbanjük a család garázsában parkolt. Itt
mindig három ügynök tartózkodott, kettı közülük állandó ügyeletet adott az óvodára nézı ablakok
közelében. Feltehetıleg kártyáztak, ami mindig is alkalmas módja volt az idı agyonütésének. Russell
vagy a csapat egy másik tagja negyedóránként körüljárta az óvoda épületét – persze ha valaki órával
ellenırizte volna, a ritmus nem volt ennyire egyenletes. A Ritchie Highway forgalmát kamerák
figyelték. A bentiek közül valaki állandóan szemmel tartotta az épület kies bejáratait. Ezt a feladatot
pillanatnyilag a szép és fiatal Marcella Hilton látta el, aki egy pillanatra sem tette volna le a
kézitáskáját. A táska kifejezetten rendırnık számára készült, volt egy oldalzsebe, amelybıl azonnal
kivehette kilenc milliméteres SigSauerét, és ráadásul két tárat is.
Russellnak továbbra sem tetszett ez a hely. Túl könnyő volt megközelíteni, túl közel volt a nagy
forgalmú autóúthoz, és jól látszott a közeli parkolóból, amely tökéletes figyelıállást nyújtott bárki
zsivány számára. Legalább az újságírókat elhajtották, e tekintetben SEBÉSZ nem ismert pardont.
Miután megjelent egy csomó cikk Katie Ryanrıl és kis barátnıirıl, a testırök még határozottabban
távolították el a riportereket. Udvariasan, de ellentmondást nem tőrıen közölték velük, hogy ne
közelítsenek. Akik nem hallgattak a jó szóra, azok Russellba ütköztek, aki viszont kizárólag a
Hétmérföldes növendékeivel bánt nagyapa módjára. A felnıtteket egyszerően megrettentette:
általában viselte az elnöki testırségnél rendszeresített napszemüveget, miáltal még jobban hasonlított
Schwarzeneggerhez, csak éppen fél fejjel magasabb volt nála.
Szakaszának létszámát azonban hat fıre csökkentették. Hárman közvetlenül a helyszínen
tartózkodtak, hárman az út túloldalán. Az utóbbi három Uzi géppisztolyokat, illetve távcsöves M-16-
os karabélyt viselt. Russell úgy vélte, másutt talán elegen lennének hatan, itt azonban kevesellte ezt a
létszámot. Sajnos azonban, ha többen lettek volna, az óvoda igencsak hasonlított volna egy
támaszpontra... és Ryan elnöknek amúgy is éppen elég gondja volt.
*
– Mi újság, Gus? – kérdezte Alexandre. Az irodájából beszélt, mielıtt megkezdte volna a délutáni
munkát. Egyik AIDS-esének állapota rosszabbra fordult, ı pedig megpróbált rájönni, mit tehetne.
– Megerısítettük az elsı azonosítást: Ebola Mayinga, ugyanaz, mint a két elsı esetben. A férfi
nem ússza meg, de a gyerek állítólag szépen javul.
– Nocsak, ez jó! Miben különböznek az esetek?
 – Nem tudok semmi biztosat, Alex, a páciensekrıl is csak a keresztnevüket. A férfi Saleh, a
kislány Sohaila... meg még a korukat és efféléket.
– Ezek arab nevek, ugye? – kérdezte Alex, ebben azonban, lévén Szudán iszlám ország, semmi
különös nem volt.
– Azt hiszem.
– Hasznos volna tudni, miben különbözik a két eset.
– Erre én is rájöttem. A kezelıorvos, egy bizonyos Ian MacGregor, a telefonban egészen jó
benyomást tett rám, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy az edinburghi egyetemen végzett.
Mindenesetre nem tapasztal különbséget a két eset között. Azt sem tudja, hogyan kapták meg a
fertızést. Körülbelül egy idıben jelentkeztek a kórházban, és nagyjából ugyanolyan állapotban.
MacGregornak elıször úgy tőnt, a repülés ártott meg nekik vagy influenzásak...
– Honnan érkeztek? – szólt közbe Alexandre.
– Megkérdeztem, azt mondta, nem tudja megmondani.
– Hogyan kerültek oda?
– Ezt is megkérdeztem, és azt állította, ezt nem mondhatja meg, de valószínőleg az esetek
szempontjából nincs is jelentısége.
Lorenz hangja elárulta, mit gondol errıl – mindketten tudták, hogy az okot a helyi politikában kell
keresni, ami Afrikában súlyos gondok forrása, különösen az AIDS-szel kapcsolatban.
– Zaire-ban nincs újabb megbetegedés?
– Nincs – mondta Gus. – Ott lecsengett. Furcsa ez, Alex. Ugyanaz a betegség két különbözı
helyen. Egymástól kétezer mérföldnyi távolságban bukkan fel, mindkét helyen ketten betegszenek
meg, ketten meghaltak, a harmadik haldoklik, a negyedik felépülıben van. MacGregor megfelelı
izolációs intézkedéseket hajtott végre a kórházában, és úgy tőnik, érti a szakmáját.
Amit az a testır az ebédnél mondott, teljesen igaz, gondolta Alexandre. Ez inkább detektívmunka,
mint medicina, aminek azonban most, úgy látszik, nincs sok értelme: az ügy olyan, mint valami
gyilkosságsorozat, mindenféle nyom nélkül. Könyvben olvasva lehet, hogy szórakoztató, a
valóságban azonban egyáltalán nem.
– Nos, mi az, amit biztosan tudunk?
– Azt, hogy a Mayinga-törzs él és virul. A vírus külseje nem változott. Még megvizsgáljuk a
proteineket és az aminosav-sorokat, de az ösztönöm azt súgja, hogy egy az egyben ugyanarról van
szó.
– A franc egye meg, mi lehet a hordozó, Gus? Azt kéne megtalálnunk!
– Köszönöm, hogy mondja, doktor – felelte Gus. Ugyanolyan mérges – sıt dühös – volt, mint
Alex, és ugyanabból az okból. Mind a ketten régrıl ismerték az érzést. Évezredekig tartott, amíg
rájöttek, mi okozza a maláriát. Az ebolával még csak körülbelül huszonöt éve játszadoznak. Az
legalább ennyi ideje jelen van, feltőnik és eltőnik, mint valami regénybeli sorozatgyilkos. Nincsen
azonban agya, nincsen stratégiája, még csak saját mozgása sincsen. Túlságosan alkalmazkodott
valami nagyon korlátozott és nagyon behatárolt dologhoz, csak éppen nem tudni, mihez. – Ez
önmagában is elég, hogy az embert az alkoholizmusba kergesse, nem?
– Szerintem egy jó adag whisky is lehiggaszt, Gus... Bocsáss meg, mennem kell a betegekhez.
– És hogy tetszik a szabályos kórházi munkarend, Alex? – kérdezte Gus, akinek viszont hiányzott
ez.
– Jó megint igazi orvosnak lenni, de jó volna, ha a betegeimnek valamivel több reményük lenne
az életben maradásra. De hát ilyen ez a meló, igaz?
– Ha kell, átfaxolom a minták szerkezetanalízis-eredményeit. Jó hír, hogy meglehetısen egységes
képet mutatnak.
– Megköszönném... viszlát, Gus.
Letette a kagylót. Meglehetısen egységes képet mutatnak? Eddig így gondoltuk... Most azonban
kénytelen volt valami másra gondolni: Fehér férfi beteg, harmincnégy éves, homoszexuális,
kezelhetetlen bal oldali tuberkulózis. Hogyan stabilizáljuk?
 Fogta a kórlapot, és kilépett az irodájából.
*
– Szóval én vagyok a rossz fiú, aki közremőködött a bírák összeválogatásában? – kérdezte Pat
Martin.
– Ne törıdjön vele – felelte Arnie. – Mi mind rossz fiúk vagyunk, ha a fejünk tetejére állunk is.
– Magát kivéve – jegyezte meg mosolyogva az elnök.
– Mindnyájan követünk el hibákat – ismerte el Van Damm. – Én például távozhattam volna
Fowlerral, de Roger azt mondta, szüksége van rám az itteni dolgok irányításában, és...
– Hát igen – bólintott Ryan. – Én is így kerültem ide. Tehát, Mr. Martin?
– Egyik akció során sem történt törvénysértés – felelte Pat. Az utóbbi három órát CIA-
dokumentumok tanulmányozásával töltötte, Jack pedig lediktált egy összefoglalót a kolumbiai
hadmőveletekrıl. Ennek következtében egyik titkárnıje, Ellen Sumter titkos információk birtokába
jutott, Ellen azonban elnöki titkárnı volt, mellesleg pedig Jack nem vett bele mindent a
beszámolóba.
– Ön legalábbis nem sértett törvényt – tette hozzá Pat. – Ritter és Moore ugyan kudarcuk nyomán
kénytelenek voltak részletes jelentést tenni a kongresszusnak, de valószínőleg azzal védekeztek,
hogy a hivatalban lévı elnök utasításait követték, és hivatkozhattak az ellenırzési statútumot
kiegészítı „Irányelvek a különleges és kockázatos mőveletekhez” címő dokumentumra is. Azt
hiszem, feljelenthettem volna ıket, de nem akartam volna én magam vizsgálni az ügyet.
Megpróbálták rendbe hozni a droghelyzetet, és az esküdtek többsége aligha akarta volna, hogy bajuk
legyen belıle, hiszen a medellíni kartell végeredményben széthullott. Az igazi probléma nemzetközi
jellegő. Kolumbia dühös lesz ránk, uram, és teljes joggal. Belpolitikai szempontból nézve az ország
legfıbb törvénye az alkotmány, az elnök pedig a fıparancsnok. Az elnök dönti el, mi szolgálja vagy
nem szolgálja az ország érdekeit – már ami a végrehajtási oldalt illeti, ezért bármilyen akciót
kezdeményezhet, amit az ország érdekében állónak ítél. Ha a kongresszus meg akar akadályozni
valamit, megtagadhatja a finanszírozását, de ez minden. Még az elnök katonai jogkörét is úgy
határozták meg, hogy akciót kezdhet, mielıtt megakadályozhatnák benne. Mint látja, az alkotmány a
valóban fontos ügyekben rugalmas.
– És a többi? – kérdezte a stábfınök.
– A CIA-hadmőveletek? Jogsértésnek semmi nyoma, a probléma itt is inkább politikai jellegő.
Én, elnök úr, csak annyit mondhatok, és mint tudja, folytattam vizsgálatokat hírszerzési ügyekben,
hogy gyönyörő akciók voltak. A sajtó azonban nagyon élvezi a dolgot.
Arnie úgy vélte, ez kezdetnek nem is rossz. Harmadik elnökének nem kell tartania attól, hogy rács
mögé kerül. A dolog politikai része ehhez képest másodlagos fontosságú, ami viszont számára
elsıdleges fontosságú volt.
– Zárt vagy nyilvános meghallgatások lesznek? – kérdezte Van Damm.
– Ez megint csak politikai kérdés. A lényeg itt a dolog nemzetközi vetülete. Legjobb a dolgot
megbeszélni a külüggyel. Egyébként erkölcsi tekintetben kényes helyzetbe hozott. Ha úgy láttam
volna, hogy a három ügy bármelyikében is törvényt sértett, nem vitathattam volna meg önnel ıket.
Minthogy azonban nem ez történt, védekezhetem azzal, hogy ön, elnök úr, felkért engem, hogy
állapítsam meg, követtek-e el jogsértést mások, ennek pedig, mint szövetségi tisztségviselı, eleget
kellett hogy tegyek.
– Tudja, jó volna, ha azok, akik körülvesznek, nem beszélnének állandóan jogászokként –
jegyezte meg csípısen Ryan. – Nekem valóságos problémákat kell megoldanom. Egy új közép-keleti
ország nem kedvel bennünket, a kínaiak számomra érthetetlen okokból a tengeren bonyolítják az
életünket, kongresszusom pedig még mindig nincsen.
– Ez csakugyan valós probléma – mondta neki Arnie. Már megint Arnie.
– Tudok olvasni – intett az asztalon tornyosuló újságkivágások felé. Most figyelt fel rá, hogy a
lapok elküldték neki másnapi, támadó hangvételő szerkesztıségi cikkeik levonatát. Milyen kedves
tılük. – Egy ideje úgy látom, a CIA maga volt a paradicsom, mert ez itt egyáltalán nem fáklyás
menet... Nos, lássuk a legfelsıbb bíróságot. A fél listát elolvastam. Jó emberek. A jövı héten
csapatot hirdetek.
– A jogászszövetség óriási grimbuszt csinál majd – vélekedett Arnie.
– Hadd tegye. Nem mutatkozhatom gyengének, ezt tegnap este nagyon megtanultam. Kealty mit
fog csinálni? – kérdezte az elnök.
– Az egyetlen lehetısége, hogy politikailag gyengítse önt, hogy botránnyal fenyegesse, és
megpróbálja lemondásra kényszeríteni... – felelte Arnie, de azonnal fel is emelte a kezét: – ...ami
persze nem jelenti azt, hogy ennek van is értelme!
– Ebben a városban kurva kevés dolognak van, Arnie. Én éppen ezért próbálkozom.
*
Egy új ország konszolidációjának egyik legfontosabb eleme természetesen a katonai biztonság
megteremtése. A volt Köztársasági Gárdát meghagyták, a tisztikart azonban kissé át kellett alakítani.
A múlt heti kivégzésekkel nem szabadultak meg minden nemkívánatos elemtıl, de a békesség
kedvéért ezektıl már egyszerő nyugdíjaztatás útján szabadultak meg. Az eljárás brutálisan nyílt volt:
az érintettekkel közölték: lépjen ki a sorból, és távozzék, amit nem volt ajánlatos figyelmen kívül
hagyni. A távozó tisztek kivétel nélkül biccentettek, és mentek: hálásak voltak, hogy ép bırrel
megúszták.
Ezeknek az egységeknek a nagy része az Öböl-háború túlélıibıl állt. Az, ahogyan akkor az
amerikaiak elbántak velük, annyira megrázta ıket, hogy a sokkot a lázadó civilek elleni késıbbi
akcióik során igyekeztek „ledolgozni”: így próbálták visszaszerezni önbecsülésüket és kurázsijukat.
Elveszett eszközeik helyébe újakat kaptak, és várható volt, hogy továbbiakkal is felszerelik ıket.
Az oszlopok Iránból indultak, végighaladtak az ábádáni országúton, és a sebtében eltávolított
határellenırzı pontoknál iraki területre léptek. A sötétség leple alatt, csaknem teljes rádiócsendben
vonultak, a mőholdak azonban látták ıket.
Három erıs hadosztály – állapították meg a katonai hírszerzés elemzıi, akik a flotta washingtoni
hajójavító üzemében székeltek. Hamarosan ugyanerre a következtetésre jutott a Védelmi Hírszerzı
Ügynökség és a CIA is. Már dolgoztak az új ország hadrendjének vázlatán, és bár ez még nem volt
teljes, az elızetes számítások azt mutatták, hogy az EIK a többi Öböl menti ország együttes
haderejének valamivel több mint kétszeresével rendelkezik. Úgy tőnt, a végleges eredmények még
ennél is aggasztóbbak lesznek.
– Vajon pontosan hová tartanak? – töprengett hangosan az ügyeletes tiszt, miközben a szalagokat
visszapörgették.
– Irak déli része mindig is síita volt – emlékeztette az ezredest a térség egyik szakértıje.
– Az pedig közvetlenül szomszédos a barátainkkal.
– Így van, uram.
35. Haditerv
Ha a katonai erık megmozdulnak, más erık érdeklıdéssel figyelik ıket, az azonban, hogy hogyan
reagálnak a hadmozdulatokra, vezetıik szándékaitól függ.
Az iráni csapatok Irakba vonulása tisztán adminisztratív intézkedés volt. A harckocsik és a többi
lánctalpas jármő trélereken, a teherautók saját tengelyen érkeztek. A szokásos problémák ezúttal is
elıadódtak. Néhány egység – tisztjeiket kínos helyzetbe hozva, a magasabb parancsnokokat pedig
felbıszítve – rossz irányba fordult, de a három hadosztály viszonylag gyorsan eljutott úti céljához:
mind a három egy-egy ugyanolyan típusú, volt iraki divízió közvetlen szomszédságába települt. Az
iraki hadsereg létszámát drasztikus mértékben csökkentették, bázisaik kis híján be tudták fogadni az
újonnan érkezett iráni csapatokat is. Nem sokkal ezután a hadosztálytörzseket egyesítették, és közös
gyakorlatok kezdıdtek, hogy a hadosztályok megismerkedjenek egymással. Nyelvi és kulturális
nehézségek itt is adódtak, de mindkét oldal nagyrészt ugyanazokat a fegyvereket használta, és
ugyanazt a doktrínát alkalmazta, a törzstisztek pedig, akik a világon mindenütt egyformák,
igyekeztek, hogy egységbe kovácsolják csapataikat. A mőholdak ezt is látták.
– Mennyi? – kérdezte Jackson admirális.
 – Körülbelül három hadtestnyi formáció – felelte a tájékoztatót tartó tiszt. Az egyik két
páncéloshadosztályból áll, a másik kettı egy-egy páncélos– és egy nehézgépesített-hadosztályból. A
tüzérségük kissé gyenge, a vasúti szállítókapacitásuk viszont korlátlan. Kiszúrtunk néhány mozgó
parancsnoki harcálláspontot, ide-oda rohangáltak a sivatagban, valószínőleg egységirányítási
gyakorlatot hajtanak végre – a hivatásosok hadijátékát.
– Egyéb? – kérdezte Robby.
– Ezen a bázison itt, Abu Sukayrtól nyugatra eldózerolják a tüzérségi lıteret, a Nejeftıl északra
lévı reptérnek pedig néhány új lakója van, MIG-ek és Szuhojok... de az infraképek szerint a
hajtómőveik hidegek.
– Értékelés? – kérdezte Tony Bretano.
– Uram, ez bármi lehet – felelte az ezredes. – Itt egy új ország integrálja a fegyveres erıit,
rengeteg megtudnivalónk lesz. Az integrált hadtestformációk, megleptek bennünket. A dolog
alighanem irányítási nehézségeket okoz majd, pszichológiai-politikai tekintetben azonban jó
húzásnak bizonyulhat. Úgy mőködnek, mintha valóban egységes ország volnának.
– Semmi fenyegetıt nem tapasztaltak? – kérdezte a védelmi miniszter.
– Egyelıre semmi olyat, ami fenyegetınek tőnne.
– Mennyi idı alatt tudnának felvonulni a szaúdi határra? – kérdezte Jackson, aki azt akarta, hogy
Bretano minden fontos részletrıl tudjon.
– Miután feltankoltak és felkészültek? Mondjuk negyvennyolc-hetvenkét óra alatt. Nekünk
feleennyi is elég, de mi jobban is vagyunk kiképezve.
– Milyen részekbıl állnak az erıik?
– Összesen három hadtest, az annyi, mint hat nehézhadosztály. Több mint tizenötezer
harckocsizó, több mint huszonötezer lövész páncélozott harcjármővekkel, és több mint hatszáz
löveg. A kezelıik számát még nem tudjuk, admirális úr. Logisztikai szempontból a régi szovjet
modellt követik.
– Ez mit jelent?
– A kiszolgáló egységeik a hadosztályokba tagozódnak. Nálunk is ez van, de mi fenntartjuk
bizonyos formációk különállását, hogy mozgékonyabbá tegyük a hadmőveleti erıket.
– Képesek a szaúdi olajmezık elfoglalására?
– Könnyen megtehetik – felelte az ezredes. – Az utóbbi hónapokban alighanem sokat töprengtek
ezen – tette hozzá higgadtan.
– Más szóval: fennáll a fenyegetés? – tudakolta Bretano. Egyszerő kérdéseket tett fel, és
odafigyelt a válaszokra. Jacksonnak ez tetszett. Bretano tudta, mit nem tud, és egyáltalán nem
feszélyezte, hogy tanulnia kell.
– Igen, uram. Ez a három hadtest körülbelül akkora potenciális támadó erıt képvisel, amekkorát
annak idején Huszein bevetett. Adott esetben további egységekkel is kiegészíthetik, de ez most csak
megszálló erı. Ez itt az elsı – mutatott pálcájával az ezredes a térképre.
– Most még egy helyben vannak. Mennyi idı múlva számíthatunk változásra?
– Ha el akarnak érni valamit, néhány hónap múlva. Leginkább a politikai szándékaiktól függ.
Mindezeket az egységeket az iráni, illetve az iraki normák szerint képezték ki. Az igazi feladat
számukra a hadtestek törzseinek és szervezeteinek összehangolása.
– Ezt fejtse ki! – rendelkezett Bretano.
*
A kínai és a tajvani hadihajók tiszteletteljes távolságban maradtak egymástól, mintha csak a
Formosai szorost egy láthatatlan vonal választotta volna kétfelé. Tajpej hajói lépést tartottak
Pekingéivel, mindig úgy helyezkedtek el, hogy elválasszák ıket szigetüktıl. Mindkét kötelék
betartott bizonyos íratlan szabályokat, és eddig egyik sem sértette meg ıket.
Az amerikai Pasadena tengeralattjáró parancsnoka örült ennek, mert szonárjaival és egyéb követı
eszközeivel mindkét felet figyelnie kellett, közben pedig remélte, hogy nem tör ki köztük a tőzharc,
hiszen hajója félúton volt kettejük között. Izléstelennek találta volna, ha tévedésbıl pusztítják el...
 – Torpedó a vízben, a kettes-hetes-négyes irányban! – jelentette a szonáregység. Ajelenlévık
odafordultak, mindenki figyelni kezdett.
– Csigavér – mondta nyugodtan a kapitány. – Szonár, itt torony, ennél azért többre vagyok
kíváncsi! (Ezt már nem mondta olyan nyugodtan.)
– Az iránya megegyezik a Sierra négyes-kettes kontaktuséval, egy Luda-II osztályú hajóval,
valószínőleg arról indították.
– A négyes-kettes iránya kettı-hetes-négyes, távolsága harmincezer yard – szólt közbe azonnal
egy térképészaltiszt.
– Úgy tőnik, ez valamelyik új rombolójuk, hatlapátos hajócsavarja nagy fordulatszámmal forog,
északról délre fordul, egyértelmően az oldalát mutatja.
– Nagyon helyes – felelte a kapitány, és tıle telhetıleg igyekezett nyugodtnak látszani.
– Lehet, hogy a Sierra tizenötöst vette célba, uram. Az utóbbi egy régi Ming osztályú
tengeralattjáró volt, a régi orosz Romeo osztály hajóinak kópiája, ıs-öreg, az ötvenes évekbıl
származó darab. Alig egy órával korábban merült le, addig feldugott légzı-csıvel járatta a dízeljeit:
az akkumulátorait töltötte.
A térképészek vezetıje kijelentette:
– Az iránya kettı-hat-egy, a távolsága körülbelül ugyanannyi. – balján álló tiszthelyettes
egyetértıleg bólintott.
A kapitány lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Emlékezett bizonyos történetekre a
hidegháború régi szép idejébıl, amikor az olyan fickók, mint Bart Mancuso felsurrantak északra, a
Barents-tengerre, hogy ott a szovjet flotta éleslövészetének kellıs közepén találják magukat, s még
ráadásul célpontnak is nézzék ıket. Az ilyesmi jó alkalom volt annak megállapítására, mennyire jók
a szovjet fegyverek... – mondták most, immár irodáikban ülve. A Pasadena parancsnoka most
megtudhatta, mit éreztek azok a kapitányok.
– Jövevény-jövevény, mechanikus jövevény, irány kettı-hat-egy, valószínőleg zajgenerátor,
feltehetıleg a Sierra tizenötös dobta ki. A torpedó a kettı-hat-hetes irányba halad, becsült sebessége
négy-négy, iránya tovább változik északról dél felé – jelentette a szonár. – Követem... újabb torpedó
a vízben, iránya kettı-öt-öt!
– Abban az irányban nincs kontaktus, helikopterrıl dobhatták – mondta a tiszthelyettes.
Ha visszajutunk Pearl Harborba, elmeséltetek Mancusóval egyet azok közül a régi történetek
közül – gondolta a kapitány.
– Ugyanaz az akusztikus minta, uram, ez is egy célkeresı torpedó, észak felé húz, alighanem ezt
is a Sierra tizenötösre lıtték ki.
– Elé is, mögé is küldtek egyet. Szegény ördög, villába fogták – jegyezte meg az elsı tiszt.
– Hiszen odafent sötét van – vélekedett a kapitány –, ilyenkor könnyő hibázni.
– Így van, uram – erısítette meg helyettese.
– Láttunk ezen a héten valamilyen éjszakai helikopteres tevékenységet?
– Nem, uram. A hírszerzés szerint éjszaka nem szívesen dobálják a szeretetcsomagjaikat.
– Hát akkor ez újdonság. Lássuk! Emeljék fel az elektronikus felderítıárbocot!
– Igenis, felemelni az elektromos felderítıárbocot.
Egy matróz meghúzta a megfelelı kallantyút, mire a hidraulika sziszegve felbocsátottá az árbocot.
A Pasadena periszkópmélységben haladt – a kapitány reményei szerint nagyjából a két ellenséges
flotta közti sáv felezıvonalán. Ez volt a legbiztonságosabb pozíció – egészen a valóságos tőzharc
kezdetéig.
– Keressen...
– Megvan, uram. Radarforrás kettı-öt-négyes irányban, légi jármővön mőködik, a rezgésszám és
az impulzusismétlés alapján egy új francia típus.
– Némelyik fregattjukon francia Dauphin helikopterek vannak, uram – jegyezte meg az elsı tiszt.
 – És éjszakai mőveletet hajtanak végre – hangsúlyozta a kapitány. Ez meglepı volt. A
helikopterek drágák, és éjszaka leszállni egy hadihajóra mindig kockázatos vállalkozás. A kínai
haditengerészet eszerint gyakorlatozott: készültek valamire.
*
Itt volt az ideje, hogy Badrayn ismét a számítógép elé üljön: tudta, hogy terve sikerében roppant
fontos szerepe van az idınek. Ez máskor is gyakran volt így, most azonban egy újabb körülmény is
szerepet játszott. Ezúttal magát az utazás idejét kellett minimálisra csökkentenie – máskor inkább az
volt a cél, hogy ı maga vagy egy embere betartson egy bizonyos határidıt, vagy pontosan érkezzék
egy találkozóra. Korlátozta a lehetıségeit, hogy Irán még mindig afféle törvényen kívüli volt a
nemzetek közösségében, Teheránból a megfelelı idıpontokban meglepıen kevés repülıgép indult.
A KLM 534-es amszterdami járata kevéssel éjjel egy után emelkedett a levegıbe, és egy köztes
leszállás után reggel 6 óra 10 perckor szállt le a Schiphol repülıtéren.
A Lufthansa 60l-es nonstop járata hajnali három elıtt öt perccel indult, és hat elıtt érkezett
Frankfurtba.
Az Austrian Airlines 774-es járata 3:40-kor szállt fel, és leszállás nélkül hat órára érkezett Bécsbe.
Az Air France 165-ös járata fél hat elıtt öt perccel startolt, és pontosan kilenckor ért földet a
Charles de Gaulle repülıtéren.
A British Airways 102-ese reggel hatkor indult, és egy leszállással 12 óra 35 perckor érkezett meg
a Heathrow-ra.
Az Aeroflot gépe háromkor szállt fel, és 7 óra 10 perckor ért földet Moszkvában. Ezeken kívül
csak Rómába repült közvetlen járat, már Athénba is csak átszállással lehetett eljutni, sıt egy helyen
még a bejrúti gép is megszakította útját!
Emberei Dubaiban is átszállhattak volna – az Egyesült Arab Emírségek légitársasága érdekes
módon szállított utasokat Teheránból saját nemzetközi repülıterükre – ugyanígy Kuvait is –, ezeket a
járatokat azonban Badrayn nem túlságosan szívesen vette volna igénybe.
Mindössze néhány járat állt tehát rendelkezésére, amelyeket viszont könnyőszerrel ellenırizhettek
a külföldi titkosszolgálatok – ha értették a dolgukat. Márpedig Badraynnak abból kellett kiindulnia,
hogy értik, ezért vagy elhelyezik embereiket a gépeken, vagy pedig a személyzetet igazítják el úgy,
hogy azok még a levegıbıl jelentsék, ha valami gyanúsat észlelnek. Szóval szemlátomást nem csak
az idı jelentett problémát...
A megfelelı embereket választotta ki, többségük felsıfokú képzésben részesült, ha kellett, tudtak
elegánsak lenni, társalogni – vagy udvariasan elzárkózni a társalgás elıl. Ámbár... a nemzetközi
járatokon a legegyszerőbb álmosságot színlelni, ráadásul ezt legtöbbször színlelni sem kell.
„Mindenesetre egyetlen hiba is súlyos következményekkel járhat” – mondta nekik, ık pedig
valamennyien megszívlelték szavait.
Badrayn még soha nem kapott ilyen feladatot, ezért figyelemre méltó intellektuális kihívásnak
érezte. Az országból mindössze maroknyi repülıjárattal juttathatta ki embereit, melyek közül a
legkevésbé vonzónak a moszkvait találta. London, Frankfurt, Párizs, Bécs és Amszterdam
megfeleltek volna tranzitvárosoknak, ezekbe azonban naponta mindössze egy gép indult. Örvendetes
volt viszont, hogy valamennyibıl számos gép közlekedett Amerikába – amerikaiak is, mások is. Úgy
döntött, az egyik csoport a Lufthansa 601-es járatán repül Frankfurtba, ott aztán elválnak útjaik. Egy
részük innét Brüsszelen át a Sabena gépével a New York-i Kennedy repülıtérre indul, a többiek
Párizson átjutnak el Amerikába. A második csoportból egyesek az Air France járatát veszik majd
igénybe – ık a washingtoni Dulles repülıtéren landolnak. A többiek a Deltával Atlantába, az
American Airlinesszal Orlandóba vagy a Uniteddal Chicagóba érkeznek meg. Megint másokat a
Lufthansa visz Los Angelesbe. A legszerencsésebbek a British Airways Concorde 3-as járatán jutnak
el New Yorkba. Mindössze útjuk elsı szakaszának végpontjára kellett eljuttatnia ıket –
szétszóródásukról ezután már gondoskodik majd a nemzetközi légiforgalom hatalmas rendszere.
És mégis... a húsz ember, húsz lehetséges hibaforrás. Az akciók biztonságos lebonyolítása mindig
is a legnagyobb gondot jelentette. Badrayn a fél életét az izraeliek kicselezésével töltötte – még
életben volt, tehát jól csinálta, vagy ha ıszinte akart lenni magához, sohasem vallott teljes kudarcot.
Eközben azonban olyan kunsztokat kellett végrehajtania, hogy gyengébb idegzető ember akár
többször is beleırült volna...
Nos, legalább a járatokat kigyőjtötte. Holnap eligazítást tart. Az órájára nézett: a holnap már közel
volt.
*
A küldöttség még idıben érkezett, hogy részt vehessen az esti imán. A felek szívélyesen, de
visszafogottan köszöntötték egymást, aztán mind a hárman bementek a mecsetbe, hogy elvégezzék a
napi rituálét. Az ima végeztével visszatértek a kertbe, most azonban nem érezték úgy, hogy
megtisztultak, holott az ájtatoskodás máskor ilyen hatással volt rájuk. Ha nem rendelkeztek volna
akkora gyakorlattal érzelmeik eltitkolásában, valószínőleg meglátszott volna rajtuk, mekkora
feszültségek munkálnak bennük. Szenvtelen viselkedésük így is sokat elárult róluk, különösen
egyikükrıl.
– Köszönjük, hogy fogadott bennünket – szólalt meg elsıként Ali bin Sheik herceg. Arról nem tett
említést, hogy erre kissé hosszan kellett várakozniuk.
– Örülök, hogy békében köszönthetem önöket – felelte Daryaei. – Örvendetes, hogy együtt
imádkozunk. – Odavezette ıket egy asztalhoz, amelyet a testırei terítettek meg. Az asztalon erıs,
kesernyés kávé gızölgött, úgy, ahogyan a Közép-Keleten szeretik. – Isten áldása legyen ezen a
találkozón, barátaim. Mivel lehetnék a szolgálatukra?
– Azért jöttünk, hogy megvitassuk a legújabb fejleményeket – mondta a királyi herceg, miután
megkóstolta a kávét. Tekintete összekapcsolódott az ajatollah-éval. Kuvaiti kollégája, Mohammed
Adman Sabah külügyminiszter egyelıre nem szólt.
– Mit óhajtanak tudni? – kérdezte Daryaei.
– Az ön szándékait – felelte köntörfalazás nélkül Ali.
Az Egyesült Iszlám Köztársaság „szellemi vezetıje” sóhajtott:
– Rengeteg a tennivalónk, oly sok évig tartott a háború, annyi volt a szenvedés, oly sok ügyért
véreztek az emberek. Rengeteg minden elpusztult. Még ez a mecset is szinte ezt jelképezi – mutatott
a csakugyan málladozó épületre –, nem gondolják?
– Itt mindig volt ok a szomorúságra... – felelte Ali.
– Hogy mit akarok? Újjáépíteni. Ezek a szerencsétlen emberek túlságosan sok mindenen mentek
keresztül... és mivégre? Egy istentelen ember evilági ambíciói miatt. Szenvedéseik az égre kiáltottak,
és Allah meghallgatta ıket. Most pedig talán eljött az ideje, hogy virágzó, istenes néppé váljunk.
– Ez évekig is eltarthat – vélte Ali.
– Bizonyosan – helyeselt Daryaei. – De most, hogy az embargót megszüntették, elegendı
forrásunk lesz e cél megvalósítására – szándékunk pedig ugyancsak egyértelmő. Itt minden újra
kezdıdik.
– Békésen... – tette hozzá Ali.
– Hogyne, békésen – jelentette ki komolyan Daryaei.
– Mi miben segíthetünk? Hiszen hitünk egyik pillére az irgalmasság – szólalt meg Sabah
külügyminiszter.
Az ajatollah finoman biccentett.
– Kedvességét hálásan fogadjuk, Mohammed Adman. Úgy helyes, hogy inkább hitünk irányítson
bennünket, mint a világi hatások, amelyek az utóbbi években oly nagy hatással voltak a térségre.
Pillanatnyilag azonban, mint tudja, a feladat olyan hatalmas, hogy egyelıre el sem kezdtük felmérni,
mi mindent kellene tennünk, illetve hogy milyen sorrendben. Késıbb talán visszatérhetünk erre.
Ez csaknem nyílt visszautasítás volt. Ali pontosan ettıl félt: az EIK nem akar üzletet kötni.
– Az OPEC következı értekezletén – ajánlotta – megvitathatjuk a termelési kvóták módosítását,
hogy önök méltányosabban részesülhessenek abból, amit a szervezet tagjai üzletfeleiktıl bevesznek.
– Ez valóban igen hasznos volna – helyeselt Daryaei. – De túlságosan nagy szükségünk nincsen
rá... legfeljebb, mondjuk, egy kisebb módosításra...
 – Ebben tehát megegyeztünk? – kérdezte Sabah.
– Hogyne. Ez technikai kérdés, amelyet rábízhatunk illetékes tisztségviselıinkre.
Mindkét vendég bólintott, és magukban arra gondoltak: az összes ügy közül az olajkitermelési
kvóták újraszabályozása bír a legnagyobb jelentıséggel. Ha az egyes országok túlságosan sokat
termelnek, az ár esni fog, és mindenki rosszul jár. Másfelıl viszont, ha a termelést túlságosan
visszafogják, az árak felszöknek, kárt okoznak ügyfeleik nemzetgazdaságának, akik ezután
kevesebbet vásárolnak majd, és kevesebbet is fizetnek ki nekik.
– Óhajt valamit üzenni kormányainknak? – kérdezte ezután Sabah.
– Mi békét akarunk, békét, hogy újraegyesíthessük közösségeinket, ahogyan Allah is akarja. Az
önök országainak nincsen félnivalója tılünk.
*
A Gulfstream, amely annak idején „eltőnt a Földközi-tenger felett”, többé nem hagyhatta el az
országot. Már az is hiba volt, hogy ezen vitték Szudánba az iraki tábornokokat. Lehet, hogy nem
kellett volna, de az a titkos akció is jól sikerült. A G-IV-es azóta Daryaei személyes jármővévé lett:
Irán nagy, neki pedig sietnie kellett, hiszen fogytán volt az ideje. Két órával azután, hogy
elbúcsúztatta szunnita vendégeit, már ismét Teheránban volt.
– Nos? – kérdezte Bádrayntól.
A terrorista kiteregette a papírjait az asztalon, megmutatta az útvonalakat és a városokat. Az egész
tisztán technikai ügy volt. Daryaei alaposan átnézte a terveket, és bár túlságosan bonyolultnak találta
ıket, komoly kifogása nem volt ellenük. Térképet már eleget látott: most a magyarázatra volt
kíváncsi.
– A legfontosabb tényezı az idı – fejtegette Badrayn. – A kiküldötteknek harminc órán belül meg
kell érkezniük rendeltetési helyükre. Ez itt például reggel hatkor hagyja el Teheránt, és másnap
hajnali kettıkor száll le New Yorkban. Teheráni idı szerint ez összesen húsz óra. A kiállítás,
amelyen meg kell jelennie, este tíz után kezdıdik a New York-i Jacob Javits Centerben. Ez a másik
két óra ötvenötkor indul, és huszonhárom órával késıbb érkezik meg Los Angelesbe, helyi idı
szerint kora délután. Az „ı kiállítása” egész nap nyitva tart. İ utazik a legmesszebbre és a legtovább,
de „szállítmányának” több mint nyolcvan százaléka még így is hatásos marad.
– Mondjon valamit a biztonsági kérdésekrıl.
– Valamennyit gondosan eligazítottuk, intelligens, iskolázott embereket választottam ki. Nem lesz
más dolguk, mint hogy az út során rokonszenvesen viselkedjenek, azután pedig, hogy kissé
elıvigyázatosak legyenek. Egyszerre húsz... hát igen, ez problematikus, de hát az ön parancsai is
azok voltak.
– És a másik csoport?
– İk két nappal késıbb, hasonló körülmények között utaznak el – közölte Badrayn. – Az ı
akciójuk már sokkal veszélyesebb.
– Ezt tudom. Hívık azok az emberek?
– Igen, azok – bólintott Badrayn, aki tudta, hogy a kérdés azt jelenti: „eszelısök, fanatikusok?”. –
Engem a dologgal járó politikai kockázat aggaszt.
– Miért? – kérdezte Daryaei, akit a megjegyzés nem lepett meg, csak éppen tudni akarta az okát.
– Nem elsısorban azért, mert esetleg kiderülhet, ki küldte ıket... ámbár az okmányaik
megfelelıek, és a szokásos biztonsági intézkedéseket is foganatosítottuk. Én az amerikai politikai
összefüggésekre gondolok. Ha egy politikust valamilyen csapás ér, az esetleg rokonszenvet kelt
iránta, és ebbıl a rokonszenvbıl akár politikai támogatás is származhat.
– Ez igaz, de nem inkább gyengének tőnik majd?
– Mi így gondoljuk, de nem szükségszerő, hogy ık is így érezzék. – Daryaei belegondolt ebbe, és
felidézte magában azoknak az elemzéseknek a következtetéseit is, amelyeket másokkal készíttetett.
– Találkoztam Ryannel. Valóban gyenge ember, nem kezeli hatékonyan saját politikai
nehézségeit. Még mindig nem áll mögötte igazi kormány. Az elsı és a második akció közti idıben
megtörjük majd – Legalábbis kellı ideig lefoglaljuk, hogy elérjük következı célunkat. Ha mindezzel
végeztünk, Amerika eljelentéktelenedik.
– Jobb volna, ha csak az elsı akciót hajtanánk végre – javasolta Badrayn.
– Megrázkódtatást kell okoznunk az amerikaiaknak. Ha az, amit a kormányzatukról mond,
helytálló, akkora kárt okozunk nekik, amilyen még sohasem érte ıket. Megrendítjük a vezetıjüket,
megingatjuk az önbizalmát, megingatjuk népe belé vetett bizalmát.
Badrayn tudta, hogy válaszát nagyon körültekintıen kell megfogalmaznia. Daryaei szent férfiú,
szent küldetéssel, és nem száz százalékig az ésszerőség embere. És volt egy másik tényezı is, amirıl
nem tudott. Így kellett lennie, mert Daryaeit jobban foglalkoztatták az óhajai, mint az eltervezett
akció – vagy mégsem? Mindkét elem ott munkált a lelkében, csak éppen nem mutatta. A fıpap nagy
jelentıséget tulajdonított annak, hogy az amerikai kormányzat még mindig sebezhetı, hiszen
törvényhozásának alsóháza még nem alakult újjá, a folyamat csak most kezdıdik.
– A legjobb, ha csak Ryannel végzünk, már ha sikerül – ajánlotta a terrorista. – Ha a gyerekekre
támadunk rá, dühbe gurulnak. Az amerikaiak nagyon érzelgısén viszonyulnak a kicsikhez.
– A második akcióra csak azután kerül sor, hogy értesülünk az elsı sikerérıl? – kérdezte Daryaei.
– Igen, így van.
– Akkor az elsı is elég lesz – állapította meg, és ismét belemélyedt Badrayn papírjaiba. A
terrorista elmélyedt gondolataiban. Egy harmadik tényezınek is kell lennie – gondolta.
*
– Azt mondja, a szándékai békések.
– Hitler is azt mondta, Ali – emlékeztette barátját az elnök. Az órájára pillantott. Szaúd-Arábiában
már elmúlt éjfél.
Ali, miután hazarepült, mint várható volt, elıször tanácskozott a kormányával, s csak aztán hívta
Washingtont.
– Ugye a csapatmozgásokról tud?
– Igen, az önök emberei ma figyelmeztették a fegyveres erıinket. Eltart még egy darabig, amíg
fenyegetést jelenthetnek számunkra, az ilyesmi idıigényes dolog. Tudja, én is voltam katona.
– Igaza van, nekem is ezt mondták. És mondja... mit javasol a királyság?
– Alaposan szemmel fogjuk tartani ıket. Hadseregünk gyakorlatozik. Szükség esetén számítunk
az önök segítségére. Aggódunk, de azért nem túlságosan.
– Rendezhetünk közös hadgyakorlatokat – ajánlotta Ryan.
– Ez csak elmérgesítené a helyzetet – felelte a herceg. Szavai nem tőntek túlságosan
meggyızınek, és ez korántsem volt véletlen. Valószínőleg végiggondolta a dolgot, és inkább a
nemleges válasz mellett döntött.
– Nos, azt hiszem, fárasztó napja lehetett. Mondja, hogy fest Daryaei? Azóta nem láttam, hogy
bemutatta nekem.
– Úgy tőnik, jó egészségnek örvend. Fáradtnak látszik, de mostanában sok dolga van.
– Azt elhiszem. Ali!
– Igen, Jack?
Az elnök egy pillanatra elhallgatott, és emlékeztette magát, hogy nem járatos a diplomáciai
tárgyalásban.
– Mennyire kell aggódnom emiatt az egész miatt? – kérdezte aztán.
– Az emberei mit mondanak önnek? – tudakolta a herceg.
– Nagyjából ugyanazt, amit ön, de nem mindegyik. Maradjunk kapcsolatban, barátom.
– Értem, elnök úr. És most Isten önnel.
A beszélgetés, amely semmit sem tisztázott, véget ért. Ryan letette a kagylót, és körülnézett üres
irodájában. Ali nem mondta el, amit el akart mondani, mert álláspontja különbözött kormányáétól.
Ugyanez Jackkel is gyakran megtörtént, és ı is ugyanehhez a megoldáshoz folyamodott. Alinak
lojálisnak kell lennie a kormányához – hogy a fenébe ne, hiszen az a kormány a családtagjaiból áll! –
, de megengedett magának egy botlást, márpedig a herceg túlságosan okos volt, hogy ezt véletlenül
tette volna.
36. Az utazók
A Holland Királyi Légitársaság 534-es járata éjfél után egy óra tíz perckor gördült ki a reptéri
terminál elıl. A gép tele volt fáradt emberekkel, akik eltompultan ültek üléseikben. Az utaskísérık
takarókat és párnákat osztottak szét köztük. A tapasztaltabb utasok megvárták, míg meghallották a
futómővek behúzásának ismerıs zaját, aztán amennyire csak tudták, hátradöntötték üléseiket, és
reménykedtek, hogy nyugodt útjuk lesz, amelynek során alhatnak egy majdnem jót. A fedélzeten
Badrayn öt embere tartózkodott, ketten az elsı, hárman a business osztályon. Valamennyiük
csomagja a poggyásztérben volt, kézitáskájukat az ülés alá dugták. Kissé mindnyájan idegesek
voltak, és – mondjon bármit is a Korán – szívesen ittak volna egy kortyot, hogy megnyugodjanak. A
járat azonban egy iszlám ország repülıterén landolt, és egészen addig, amíg ismét el nem hagyta az
Egyesült Iszlám Köztársaság légterét, az utaskísérık nem szolgáltak fel alkoholt. Mindnyájan
tekintettel voltak hát a helyzetre, azaz fejet hajtottak a körülmények elıtt. Alaposan eligazították, és
gondosan felkészítették ıket. A repülıtérre közönséges utasként érkeztek, és ellenkezés nélkül
hagyták, hogy a repülıtéri biztonsági szolgálat tagjai megröntgenezzék poggyászukat: az ellenırzés
semmivel sem volt lazább, mint bármely nyugati repülıtéren. Inkább szigorúbb – egyrészt a
kevesebb utas, másrészt a helyi paranoia viszonylag magasabb foka miatt. A röntgenernyıkön
minden esetben borotválkozó készletek, papírok, könyvek és egyéb különféle tárgyak látszottak.
Valamennyien tanult emberek voltak, többen közülük a bejrúti amerikai egyetemre jártak,
néhányan azért, hogy különbözı tudományos fokozatokat szerezzenek, mások egyszerően azért,
hogy tanuljanak az ellenségrıl. Jól szabott öltönyöket viseltek, nyakkendıvel, amelyet mostanra
meglazítottak, zakóik a repülıgép szerte megtalálható mini-szekrényekben függtek. Negyven perc
múltán, akárcsak az összes többi utas, ık is aludtak.
*
– Nos, mi a véleménye errıl az egészrıl? – kérdezte Van Damm. Holtzman megforgatta
poharában az italt, és figyelte, ahogyan a jégkockák körbejárnak.
– Más körülmények között összeesküvésnek nevezném, de nem az. Olyasvalaki szemében, aki azt
mondja, hogy ı csak megpróbálja egymás mellé rakni a dolgokat, Jack egészen bizonyosan egész sor
vadonatúj és ırült dolgot mővel.
– Ez az „ırült” azért egy kicsit erıs, Bob.
– Az ı szemükben nem az. Mindenki azt mondja, „ez nem közülünk való”, és hevesen reagálnak a
kezdeményezéseire. Még önnek is el kell ismernie, hogy az adóval kapcsolatos terveivel kissé
túlment a szokásos határokon, és ez menti azt, ami történik, legalábbis részben. A játszma a szokásos
eszközökkel folyik: néhány kiszivárogtatás. A tónust az információk tálalása határozza meg.
Arnie kénytelen volt bólintani. Ha az ember az összes szemetet a megfelelı kukába önti, minden
tiszta marad, és pár másodperc alatt végzett is. Ha ugyanaz a valaki az egészet egy robogó kocsi
ablakán dobja ki, órákig is eltart, míg az ember összeszedi. A másik oldal most összevissza szórja a
szemetet, az elnöknek pedig felesleges és improduktív dolgokra kell vesztegetnie a drága idejét,
ahelyett hogy nyílegyenesen haladna az úton.
A hasonlat csúf volt, de találó. A politikusok ahelyett, hogy konstruktív tevékenységet
folytatnának, gyakorta szívesebben szemetelnek. Mások meg szedhetik, amit szétszórtak.
– Ki a kiszivárogtatás forrása? – A riporter megvonta a vállát.
– Legfeljebb találgathatok. Valaki a CIA-nál, alighanem olyan ember, akit korkedvezménnyel
nyugdíjazni akarnak. Ismerje el, a hírszerzési részlegben kıkorszaki viszonyok uralkodnak. Meddig
akarják még farigcsálni a hírszerzési igazgatóságot?
– Ameddig meg nem teremtıdnek az új, külföldre küldendı hírszerzı garnitúra kiképzésének
feltételei. A cél, hogy mindenütt pénzt takarítsanak meg, jobb információkat szerezzenek,
hatékonyabb teljesítményt hozzanak ki a cégbıl, effélék. Én nem mondhatom meg az elnöknek,
hogyan intézze a hírszerzési ügyeket. Ehhez igazán nagyon ért.
 – Tudom. Az én anyagom is majdnem kész volt a közlésre. Éppen fel akartam hívni magát, hogy
interjút kérjek tıle, amikor borult a bili.
– Nocsak. És?
– Hogy én hogyan közelítettem meg a dolgait? Nincs a városban még egy ilyen ellentmondásos
figura. Bizonyos dolgokban felülmúlhatatlan, másokban azonban... Ártatlan, mint a ma született
bárány, az ember sajnálja érte.
– Folytassa.
– Kedvelem a fickót – ismerte el Holtzman. – Biztos, hogy tisztességes ember, nem viszonylag
tisztességes, hanem tisztességes úgy, ahogy van. Én pontosan úgy akartam beszámolni az
eseményekrıl, ahogyan megtörténtek. És akarja tudni, hogy engem mi bıszít? – Elhallgatott, hogy
igyék egy kortyot a whiskyjébıl, aztán leplezetlen haraggal kijelentette: – Hogy a sztorimat valaki a
Posttól szivárogtatta ki, valószínőleg Ed Kealtynek. Aztán Kealty valószínőleg továbbadta az infókat
Donnernek és Plumbernek.
– İk meg kihasználták az alkalmat, hogy kikészítsék Ryant?
– De még mennyire – felelte Holtzman.
Van Dammot a nevetés kerülgette. Amíg tudta, visszatartotta, de nem állhatta meg, hogy ki ne
mondja:
– Isten hozta Washingtonban, Bob.
– Tudja, néhányan csakugyan komolyan vesszük a szakmai erkölcsöt – vágott vissza a riporter
nem túl eredeti módon. – Jó sztori volt, nem igaz, mit összekutakodtam, hogy megírjam. Nekem is
megvan a magam forrása a CIA-nál – ami azt illeti, nem is egy –, de most összejöttem egy olyan
valakivel, aki igazán ismeri a témát. Mindent, amit megtudtam tıle, százszor is ellenıriztem, aminek
csak tudtam, utánajártam, és úgy írtam meg, hogy mindig megkülönböztettem azt, amit tudtam, attól,
amit csak gondoltam. És tudja mit? Ryan végül pozitív hısnek bizonyult. Igen, néha megkerülte a
szolgálati utat, de amennyire tudom, a törvényt sohasem szegte meg. Ha egyszer nagy bajban
leszünk, ezt a fajta fickót szeretném az Ovális Irodában tudni. De valami tróger lenyúlta az én
sztorimat, az én információimat, amelyek az én forrásomból származtak, hogy aztán kiforgassa ıket,
és ez nekem nagyon nem tetszik, Arnie. Engem tisztelnek, és tisztelik a lapomat is, és valaki ebbe
szart bele. – Letette a poharát, és így szólt: – Hát tudom én, mit gondol rólam és az én...
– Dehogyis tudja – szakította félbe Van Damm.
– De maga mindig is...
– Én vagyok a stábfınök, Bob. Nekem lojálisnak kell lennem a fınökömhöz, ezért nekem is
játszanom kell a magam játszmáját, de ha azt gondolja, hogy nem becsülöm a sajtót, nem olyan okos,
mint amilyennek lennie kellene. Persze, nem voltunk mi mindig jóban. Olykor ellenségek voltunk,
de nekünk is pont akkora szükségünk van magukra, mint maguknak ránk. Ha nem tisztelem magát,
akkor az isten áldja meg, miért issza a piámat?
– Rendben, Arnie, ezt el tudom fogadni.
– Szép magától – felelte mosolyogva Van Damm, és újratöltötte a poharat. – Szóval, miért hívott
fel?
– Hát... ez majdhogynem kínos kissé. Mert nem akartam részt venni egy tisztességes ember
nyilvános kivégzésén.
– Mintha korábban már megtette volna...
– Lehet, de azok mind politikusok voltak, és így vagy úgy maguk hívták ki a sorsot. Nem is
tudom, miért, valahogy a gyereklányok molesztálását nem kedvelem. Ryan megérdemli, hogy
tisztességes esélyt biztosítsunk neki.
– És most dühös, amiért elbukta a sztoriját, meg a Pulitzer-díját...
– Már van belıle kettı – emlékeztette Holtzman. Másként a fıszerkesztıje el is vette volna tıle a
sztorit...
– Tehát?
– Tehát tudnom kell, mi volt Kolumbiában, mit csinált Jimmy Cutter, és hogyan halt meg.
 – Jézusom, Bob, magának sejtelme sincs, hogy az ottani nagykövetünk éppen ma min megy át...
– Spanyolul gyönyörően lehet átkozódni, az már igaz – mosolygott a riporter.
– Azt a sztorit nem lehet elmondani. Egyszerően lehetetlenség.
– A sztorit valaki el fogja mondani, csak az a kérdés, hogy ki lesz az, mert ettıl függ, hogyan adja
majd elı. Arnie, én már most eleget tudok, hogy írjak valamit, ért engem?
Arnie-nak kötelessége volt, hogy megvédje az elnökét, ezt azonban csak akkor tehette meg, ha
megsérti a törvényt, és visszaél Ryan bizalmával. Van ennél könnyebb kenyér is... – gondolta a
stábfınök. Egy darabig még várakoztathatta volna Holtzmant, ez azonban már puszta komédiázás
lett volna, s ezen már mindketten túl voltak.
– Nem jegyzetelhet, nem használhat magnót, világos?
– Természetesen. Mindent nem hivatalosan hallottam. Egy magas beosztású kormánytisztviselıtıl
– nyugtázta Bob.
– De azért azt megmondom, kivel erısíttetheti meg, amit elmondok.
– Az egészrıl tudnak?
– Többet is, mint én – mondta Van Danim. – A fenébe, a lényegrıl én is csak most értesültem.
Bob felvonta a szemöldökét. – Ez igen... és nyilván ık is. Valójában ki lát itt tisztán?
– Még az elnök sem tud mindent. Nem vagyok biztos abban, hogy akad egyáltalán valaki, aki
mindent tud.
Holtzman ivott még egy kortyot, az utolsót. Ahogyan az orvos a mőtıben, ı sem szerette keverni
az alkoholt a munkával.
– Ez ám a história, Arnie!
– Hát igen. A fontos részletekrıl egészen a múlt hét elıttig nem tudtam.
– És mennyire biztos mindebben? – kérdezte Holtzman.
– Minden összevág – felelte Van Damm, miközben sokadszor is megvonta a vállát. – Nem
mondhatnám, hogy örömmel szereztem tudomást róla. Azt hiszem, mindenképpen megnyertük volna
a választásokat, de a mindenségit, a fickó letette a fegyvert. Feladta, hogy elnökké válasszák, de
tudja, lehet, hogy ez volt az évszázad legbátrabb és legnemesebb politikai aktusa – tőnıdött
hangosan Van Damm. – Nem hittem, hogy képes rá.
– Fowler tudja?
– Nem tudom. Én nem mondtam neki. Talán kellett volna.
– Várjon csak... Emlékszik, hogy tukmált rám egy sztorit Liz Elliot Ryanrıl, meg arról, hogy
hogyan...
– Igen, és ez is beleillik a képbe. Jack személyesen ment le oda, hogy kihozza azokat a katonákat.
Az, aki mellette ült a helikopterben, meghalt, ı pedig azóta is törıdik a fickó családjával. Liz meg is
fizetett érte: széttépte az a denveri bomba.
– És Jack valóban megtette... tudja, ez olyan sztori, amit még senki sem hallott teljes egészében.
Fowler kiborult, és csaknem elindított egy rakétát Iránra. Ezt is Ryan tette... ı akadályozta meg. –
Holtzman az italára pillantott, és úgy döntött, mégiscsak iszik egy kortyot. – Hogyan?
– A forródróton – felelte Arnie. – Az elnököt megkerülve közvetlenül felhívta Narmonovot, és
rábeszélte, hogy visszakozzék valamelyest. Fowler kiakadt, és parancsot adott az elnöki testırségnek
a letartóztatására, mire azonban a Pentagonba értek, a vihar valahogy lecsillapodott. Hála istennek,
sikerült.
Eltartott egy ideig, mire Holtzman felfogta, amit hallott, a történet azonban illeszkedett
mindahhoz, amit már eddig is tudott. Fowler két nappal késıbb lemondott. Összeroppant, de úgy
cselekedett, ahogyan a becsület kívánta, mert tudta: azzal, hogy parancsot adott egy ártatlan város
elpusztítására, elveszítette erkölcsi alapját arra, hogy egy ország élén álljon. Ryant ugyancsak
megrázta az eset, annyira, hogy azonnal egyszer s mindenkorra otthagyta a kormányszolgálatot, míg
aztán Roger Durling vissza nem hívta.
– Ryan minden létezı szabályt megszegett. Mintha csak élvezné – állapította meg Holtzman
kevésbé sportszerően.
 – Ha nem tette volna, most nem volnánk itt – szögezte le a stábfınök, és újabb italt töltött
magának. Holtzman elhárította a kínálást. – Érti már, amit a sztoriról mondtam, Bob? Ha mindent
kitereget, az ország látja kárát.
– De miért ajánlotta Fowler Ryant Roger Durlingnak? – kérdezte a riporter. – Hiszen ki nem
állhatta.
– Azért, mert Fowler minden hibájával együtt is tisztességes politikus. Személy szerint csakugyan
nem szereti Ryant, talán valami ösztönös ellenszenv munkál benne, de Ryan megmentette ıt. Hogy
is mondta Rogernek...? Ryan a megfelelı ember, ha dörög az ég. Igen – emlékezett Arnie.
– Szégyen, hogy nem ért a politikához.
– Meg fog lepıdni, nagyon gyorsan tanul.
– Ha lehetıséget kap rá, kikészíti a kormányt. Én személy szerint igenis kedvelem a fickót, de ami
a politikáját illeti...
– Valahányszor azt hinném, hogy kiismertem, megingat ebben a hitemben, s ilyenkor mindig
emlékeztetnem kell magam, hogy nincsen saját programja – vallotta be Van Damm. – Egyszerően
csak teszi a dolgát. Én átadom neki az iratokat, ı elolvassa, és intézkedik. Odafigyel arra, amit
mondanak neki – ó kérdéseket tesz fel, és mindig meghallgatja a választ –, de mindig maga dönt,
mint aki tudja, mi a helyes és mi nem. És a szentségit, legtöbbször tudja. Bob, ez az ember nekem is
a nyakamra nıtt! De nem is errıl van szó, hanem arról, hogy néha úgy érzem, nem igazodom el rajta,
tudja?
– Sült autszájder – állapította meg csendesen Holtzman. – De... A stábfınök bólintott. Igen, de.
De úgy tekintenek rá, mint aki abszolút bennfentes, és valamilyen titkos programot valósít meg.
Bennfentesnek nézik, és eszerint bánnak vele, csakhogy rá nem alkalmazhatók a szokásos
játékszabályok.
– Szóval a fickót úgy érthetjük meg, ha elfogadjuk, hogy semmi rejtegetnivalója... ezt a
csirkefogót! – foglalta össze az eddigieket Bob. – Utálja a posztját, igaz?
– Többnyire igen, de ott kellett volna lennie, amikor a Középnyugaton beszélt. Ott ráérzett. A
hallgatóság imádta, ı is imádta a közönségét, ez nyilvánvaló volt, közben pedig halálosan be volt
gyulladva. Semmi rejtegetnivalója? Pontosan. Ahogyan a golfban mondják, a legnehezebb egyenesét
ütni, igaz? Mindenki csavarni akarja a labdát. Hát nála nincsenek csavarok.
– Ha nincs csel, akkor mi a csel? – horkant fel Bob.
– Bob, én csak megpróbálom irányítani a médiát, emlékszik? Üssön belém a mennykı, ha tudom,
hogyan fogja tálalni mindezt – már a tények közlésén túl –, de maga tudja, hiszen mintha ez volna a
dolga.
Ez kissé megfeküdte a riporter gyomrát. Egész pályája során Washingtonban dolgozott.
– És minden politikusnak olyannak kell lennie, mint Ryannek, ugye? Csakhogy nem olyanok!
– İt kivéve – vágott vissza Arnie.
– És hogy mondjam én el ezt az olvasóimnak? Ki hiszi el nekem?
– Ez a baj? – sóhajtotta a stábfınök. – Én egész életemet a politikában töltöttem, és azt hittem, a
kisujjamban van az egész. Hát egyáltalán nem. Én vagyok minden idık egyik legjobb operátora, ezt
mindenki tudja rólam, erre egyszer csak idejön az Ovális Irodába az a tahó, és kijelenti, hogy „a
király meztelen”, és igaza van. És senki nem tudja megmondani, mit tegyünk, csak ajánlgatják hogy
mondjuk azt, „nem, a király nem meztelen”. A rendszer nem viseli el ezt. A rendszer csak önmagát
viseli el.
– És bárkit elpusztít, aki másként beszél – mordult fel Holtzman. Közben az jutott eszébe, hogy ha
Andersen története Washingtonban játszódnék, a gyereket, aki világgá kiáltotta, hogy az uralkodón
nincsen semmi, felkoncolnák az egybegyőlt bennfentesek.
– A rendszer ıt is meg fogja próbálni elpusztítani – vélte Arnie.
– És mi mit tegyünk ez ellen?
– Azt mondta, hogy nem óhajt asszisztálni egy tisztességes ember felakasztásánál, emlékszik?
*
 Ezután az Austrian Airlines 774-es járata következett. Mostanra beindult a dolog, az elıkészítés
pedig megfelelt a technikai követelményeknek. A borotvahabos palackokat alig negyven perccel az
indulás elıtt töltötték meg. A majomház szerencsére közel volt a repülıtérhez, a napszak is kedvezett
az akciónak, az pedig sehol a világon nem tőnt fel, hogy egyesek futásban teszik meg a bejárathoz
vezetı utolsó néhány száz métert – különösen egy ilyen járat indulása elıtt. A „levest” a palack
aljába fecskendezték be, egy mőanyag szelepen át, amelyet a röntgenkészülék nem érzékelt. A
nitrogén külön térbe került, amely a tartály közepén helyezkedett el. Az eljárás tiszta és biztonságos
volt – palackot, jóllehet teljesen szükségtelenül, kívülrıl is fertıtlenítették, majd még egyszer
áttörölték, csakhogy ezzel is megnyugtassák az utazókat. A fémtartályok természetesen
meglehetısen hidegek voltak – de azért annyira nem, hogy veszélyes feltőnést keltsenek. A
folyékony nitrogén egy szelepen át gáz formájában távozott a külvilágba, ahol egyszerően eloszlott a
levegıben. Ahhoz képest, hogy ez az anyag számos robbanószernek az alkotórésze, önmagában
tökéletesen inaktív, átlátszó és szagtalan. A palackok tartalmával sem léphetett kémiai reakcióba, így
a nyomáscsökkentı szelep éppen eleget tarthatott vissza a felmelegedı nitrogénnel, hogy az, ha eljön
az ideje, hajtógázként mőködhessen a „leves” kipermetezése során.
A töltést a hadsereg védıruhát viselı felcserei végezték – enélkül nem is voltak hajlandók
dolgozni. Parancsba adhatták volna nekik, akkor azonban idegesen és hanyagul tették volna a
dolgukat, ezért az igazgató inkább megértette félelmeiket. Már csak kétszer öt palackot kellett
feltölteniük. Moudi tudta, hogy valójában az összesét el lehetett volna készíteni egyszerre, de nem
akartak felesleges kockázatot vállalni.
*
– Nehéz éjszaka repülni? – kérdezte Jack.
– Hát nekik nehéz, az biztos – felelte Robby. Szívesen tájékoztatta az elnököt így késı este az
Ovális Irodában, egy pohár ital mellett. – Mindig is fukarabban bántak a technikával, mint az
embereik életével. A helikopterek – amelyek ebben az esetben francia gyártmányúak, ugyanolyanok,
mint amilyeneket jócskán használ a mi parti ırségünk – sok pénzbe kerülnek, és eddig ritkán láttuk
ıket éjszaka gyakorlatozni. Ez a mostani gyakorlat igencsak tengeralattjáró-vadászatra van
kihegyezve. Lehet, hogy azokat a holland tengeralattjárókat kóstolgatják, amelyeket a Kínai
Köztársaság tavaly vásárolt. A manıverekbe a légierı is bekapcsolódott.
– Következtetés?
– Készülnek valamire, gyakorlatoznak. – A Pentagon hadmőveleti igazgatója becsukta dossziéját.
– Uram, mi...
– Robby – nézett rá Ryan új olvasószemüvegén keresztül, amelyet Cathy a minap írt fel neki –, ha
nem kezd el Jacknek szólítani, amikor négyszemközt vagyunk, elnöki paranccsal lefokozom
tengerész zászlóssá.
– Nem vagyunk egyedül – tiltakozott Jackson admirális Price ügynök felé biccentve.
– Andrea nem érdekes... ó, a franc egye meg, nem úgy értettem... – vörösödött el Ryan.
– Igaz, admirális úr, nem számítok – erısítette meg Andrea, és még csak nem is igyekezett
túlságosan, hogy leplezze nevetését. – Elnök úr, hetek óta vártam, hogy ezt mondja.
Jack az asztalra meredt, és a fejét csóválta.
– Ez nem embernek való élet. A legjobb barátom is „uram”-nak szólít, én meg udvariatlan vagyok
egy nıhöz.
– Az elnök a fıparancsnok – mondta Robby barátja zavarán mosolyogva –, én meg csak egy
szegény hajós vagyok.
Tartsunk sorrendet – gondolta az elnök.
– Price ügynök!
– Igen, elnök úr?
– Töltsön magának egy italt, és üljön le!
– Uram, szolgálatban vagyok, és a szabályzat szerint...
– Akkor keverjen magának egy gyengébbet, de tegye meg, erre az elnöke utasítja! Teljesítse!
 Price valóban tétovázott, de aztán arra jutott, hogy a POTUS valamilyen fontos dolgot akar
közölni. Öntött magának egy hüvelyknyit, és nem takarékoskodott az ásványvízzel és a jéggel sem,
aztán leült Jackson mellé. Jackson felesége odafent volt az emeleten, a Ryan családdal.
– Emberek, az elnöknek gyakorlati okokból szüksége van lazításra, és ezt megkönnyíti számomra,
ha nem kényszerítek hölgyeket álldogálásra, és a barátom legalább olykor a nevemen szólít. Ebben
egyetértünk?
– Igenis – mondta Robby még mindig mosolyogva, miközben belátta a helyzet kétségbeejtı
abszurditását. – Igen, Jack, most mindnyájan nyugodtak vagyunk, és élvezni is fogjuk. – Price-ra
pillantott. – Lıjön le, ha helytelenül viselkednék, jó?
– Fejbe fogom lıni – nyugtázta Price.
– Én magam jobban szeretem a rakétákat. Biztosabb a hatás – jelentette ki az admirális.
– Ön egy bizonyos éjszakán sörétes puskával is nagyon jó munkát végzett, a fınök legalábbis ezt
mondta nekem. Egyébként kösz.
– Mit kösz?
– Amiért nem hagyta, hogy megöljék. Mi itt igazán örülünk, hogy védhetjük, még ha kezd is
túlságosan bizalmas viszonyt kialakítani a fizetett alkalmazottakkal...
Üldögéltek a kanapén, s Jack újabb pohárral töltött magának. Érdekes, gondolta. Az irodában
most elıször uralkodott igazán oldott hangulat, olyannyira, hogy ketten is tréfálkoztak a rovására, a
jelenlétében, mintha nem a POTUS, hanem emberi lény volna.
– Ez így sokkal jobban tetszik nekem – pillantott fel. – Robby, ez a lány több mindennek volt
tanúja, mint mi ketten, rengeteg minden elhangzott a füle hallatára. Egyetemet végzett, okos, de
nekem állítólag úgy kellene bánnom vele, mint egy bunyóssal.
– A fenébe is, hiszen csak egy sérült térdő sportoló vagyok.
– Nekem viszont fogalmam sincs, hogy mi a fészkes fenének kellene lennem. Andrea!?
– Igen, elnök úr... – Jack tudta, hogy lehetetlenség volna elvárnia tıle, hogy a keresztnevén
szólítsa.
– Mit gondol Kínával kapcsolatban?
– Nem értek hozzá, de mivel kérdezett, megmondom: nem tudom.
– Éppen eléggé ért hozzá – derült Robby. – Nincs az egész ármádiában, aki többet tudna.
Megérkeztek azok a tengeralattjárók is, amelyeket utóbb küldtünk oda – fordult az elnökhöz. –
Mancuso azt akarja, hogy a két flotta között húzódó észak-déli vonalon helyezkedjenek el.
Egyetértettem vele, a miniszter pedig jóváhagyta.
– Hogy muzsikál Bretano?
– Tudja, hogy mit nem tud, Jack. Hadmőveleti ügyekben elfogadja a véleményünket, jókat
kérdez, és még jobban figyel. A jövı héten elkezd majd kijárogatni a fegyveres erıkhöz, hogy
megnézze, hogy dolgoznak, mit tanulnak a fiúk. A vezetıi képességei egyenesen félelmetesek, és
kíméletlen a végtelenségig, mindenesetre végül feltétlenül az lesz. Láttam a tervet, amit a bürokrácia
leépítésére dolgozott ki. Húúú...
– Túl nagyot markol?
– Isten ments, dehogyis. Mindezt már körülbelül ötven éve meg kellett volna lépni. Én, Ms. Price,
operátor vagyok, ami azt jelenti, hogy szeretem a pilótaruha csillogását, a kerozinszagot, és azt,
amikor a gép több g-vel gyorsul. Nekünk azonban, akik a dolgok sőrőjében vagyunk, mint egy
falkányi öleb, mindig ott lóg egy rakás bürokrata a bokánkon. Bretano szereti a mőszakiakat, és
mindenkit, aki csinál valamit, megtanulta viszont utálni a bürokratákat és a kalkuláció felelıseit. Az
én emberem!
– Térjünk vissza Kínára! – mondta Ryan.
– Nos, Kadenából továbbra is felszállnak az elektronikus felderítıgépeink, de csak a
gyakorlatokon szokásos forgalmazást észlelnek. Nem tudjuk, mire készülnek a kínai parancsnokok.
A CIA-tól sem igen tudunk meg semmit. Az elektronikus hírszerzés sem szolgál érdekességekkel. A
külügy ugyanazt mondja, amit maguk a pekingiek: „Mi ez a nagy felhördülés?” A tajvani
haditengerészet elég erıs, hogy elhárítsa a fenyegetést – már amennyiben van ilyen fenyegetés, és ha
nem ütik ki az elsı pillanatban, erre azonban nem fog sor kerülni. Éberek és ravaszak, és egy
pillanatra sem függesztik fel a védelmi manıvereiket. E mögött a nagy hőhó mögött szerintem
semmi olyan sincsen, aminek kihüvelyezhetı jelentése volna.
– És az Öböl-térség?
– Az Izraelben állomásozó embereink azt mondják, hogy nagyon odafigyelnek, de szerintem
igazán értékes hírszerzési anyagokhoz nem jutnak. Akárkijük is voltak Bagdadban, valószínőleg a
tábornokkal ezeket is Szudánba csempészték – valószínőleg segédtisztek és effélék. Most kaptam
egy faxot Sean Magrudertıl...
– İ ki? – kérdezte Ryan.
– A hadsereg ezredese, a Negevben állomásozó 10. páncélos-ezred parancsnoka. Tavaly
találkoztam vele; igen figyelemreméltó figura. Neki mondta a mi derék Avi ben Jakob cimboránk,
hogy „Daryaei a világ legveszélyesebb embere”, ı pedig volt olyan bölcs, hogy továbbítsa az infót.
– És?
– És nekünk szemmel kell tartanunk. Bizonyos értelemben valószínőleg túlzás, amit ben Jakob
állít, de Daryaeinek csakugyan vannak birodalmi ambíciói. A szaúdiak rosszul fogták meg a dolgot.
Már útban kéne lenniük oda az embereinknek – nem soknak, csak egy bizonyos kontingensnek –,
hogy megmutassák a másik oldalnak, hogy mi is játékban vagyunk.
– Beszéltem errıl Alival. A kormánya csökkenteni akarja a feszültséget.
– Rossz jel – jegyezte meg Jackson.
– Szerintem is – bólintott Ryan. – Továbbra is foglalkozunk az üggyel.
– Milyen állapotban vannak a szaúdi fegyveres erık? – kérdezte Price.
– Gyengébben állnak a kelleténél. Az Öböl-háború után divat lett belépni a Nemzeti Gárdájukba,
és úgy vették a felszerelést, mint a Mercedeseket a nagykereskedıknél. Egy ideig csak játszották a
katonát, aztán viszont rájöttek, hogy az eszközeiket valakinek karban is kellene tartania. Alkalmazták
tehát a megfelelı szakembereket, úgy valahogy, ahogy a középkori nemesek és lovagok a
fegyverhordozókat. És most elvannak, nem gyakorlatoznak. Hát persze, jönnek-mennek a
harckocsijaikkal, lıgyakorlatokat tartanak – az M1-ssel az ilyesmi nagyszerő mulatság, és nekik
bıven van belıle –, de nem egységekben végzik a kiképzést. Mint a lovagok és a nemesek. Az ı
hagyományaik szerint egy lovas üldöz egy másik lovast, mint a filmeken. A háború viszont nem
ilyen, a háború egy óriási csapatmunka. A kultúrájuk és a történelmük ellene szól ennek a modellnek,
amelyet módjuk sem volt megtanulni. Egy szó, mint száz, nem olyan jók, mint hiszik. Ha az EIK
eléri, hogy fegyveres erıi összehangoltan manıverezzenek, és egy szép napon megindítja ıket dél
felé, mind tőzerı, mind élıerı tekintetében fölényben lesznek a szaúdiakkal szemben.
– Ezt hogyan hozhatnánk helyre?
– Elıször is oda kell küldenünk néhány emberünket, tılük pedig idehozni párat az országos
kiképzıközpontba, hogy valósághő körülmények között gyakorolhassanak. Beszéltem is errıl Mary
Diggs tábornokkal, az ottani parancsnokkal...
– Mary? Egy nı?
– Nem nı, a rendes neve Marion, de már a West Point-i akadémián is így becézték. Ez amolyan
katonás tréfa – magyarázta Robby Price-nak. – Szeretném, ha átjönne ide egy szaúdi nehézpáncélos-
zászlóalj, hogy Diggs emberei néhány héten át beledöngöljék ıket a homokba. Odaát megértenék az
üzenetet. Így tanultak az embereink. Így tanultak az izraeliek is, és így fognak tanulni a szaúdiak is,
és piszokul jobban járnak, mintha éles helyzetben kellene kupálódniuk. Diggs ezért van ott, már jó
régen. Még két-három év, talán annyi se, és a szaúdiak rendelkezni fognak a megfelelı saját
kiképzıkkel, mi pedig formába hozhatjuk a hadseregüket... már ha a politika lehetıvé teszi – tette
hozzá.
POTUS bólintott.
– Hát igen, csak ettıl meg az izraeliek lesznek idegesek, és belpolitikai okokból maguk a szaúdiak
sem akarták soha, hogy a seregük túlságosan erıs legyen.
 – Mesélje el nekik a három kismalac történetét. Nem nagyon illik a kultúrájukhoz, de a nagy,
gonosz farkas most költözött be a szomszédjukba, és jobb, ha odafigyelnek rá, mielıtt elkezdıdik a
csihi-puhi.
– Nagyon igaz, Robby. Adlert és Vascót is megkérem, hogy gondolják végig – mondta Ryan az
órájára pillantva. Megint egy tizenöt órás munkanap. Jólesett volna még egy pohár ital, de tudta,
hogy a legszerencsésebb esetben is csak hat órát fog aludni, és nem vágyott rá, hogy a kelleténél
nagyobb fejfájással ébredjen. Letette a poharát, intett a másik két embernek, hogy kövessék, és
kilépett az ajtón.
– A VÍVÓMESTER elindult a rezidenciája felé – szólt bele Andrea rádiója mikrofonjába. Egy
perccel késıbb felfelé haladtak a lifttel.
– Meg ne lássák magán, hogy ivott – figyelmeztette Ryan személyi testırét.
– Az rendben is lenne, de mit csináljunk önnel? – kérdezte Price, tekintetét a mennyezetre emelve.
Nyílt az ajtó, elsıként Ryan lépett ki, s miközben Price és Jackson követték, kibújt a zakójából.
Sohasem szerette azt a ruhadarabot.
– Hát most már tudja – mondta Robby Price-nak, aki visszafordult, hogy az admirális szemébe
nézzen.
– Igen – felelte, holott már jó ideje tudta. Ezzel együtt nap, mint nap új dolgokat tudott meg a
VÍVÓMESTER-rıl.
– Jól tartsa szemmel, Price. Ha a barátom egyszer meglóg innét, magának kell visszahoznia.
*
– Nehéz napod volt? – kérdezte Jack, miután mindenki távozott, és az épületben már csak a
szokásos ırség járırözött.
– Igen. Holnap is rengeteg tennivalónk lesz Bernie-vel. Holnapután viszont lesz néhány mőtétem.
Cathy már hálóingben volt, a mai nap ıt is éppúgy kifárasztotta, mint a férjét.
– Van valami újság? – kérdezte Jack.
– Nálunk semmi. Pierre Alexandre-ral ebédeltem, új professzor, Ralph Forster beosztottja. Volt
katonaorvos, nagyon okos.
– Fertızı betegségekkel foglalkozik? – kérdezte Jack, aki halványan emlékezett rá, hogy pályája
során valamikor találkozott Alexandre-ral. – AIDS-szel meg effélével?
– Aha.
– Randa ügy – állapította meg Jack, miközben bebújt az ágyba.
– Most jött át hozzánk – szólt Cathy és ı is lefeküdt. – Azt mondja, Zaire-ban volt egy helyi
ebola-minijárvány. Ketten haltak meg. Aztán Szudánban bukkant fel két másik eset, de úgy tőnik,
nem lesz folytatása.
– Olyan szörnyő, ahogyan mondják? – kérdezte Jack, miközben eloltotta a lámpát.
– A halálozási ráta nyolcvan százalék, elég magas – Cathy megigazgatta a takarókat, és Jackhez
bújt. – De errıl most ne beszéljünk többet. Sissy azt mondja, két hét múlva koncertje lesz a Kennedy
Centerben. Beethoven Ötödik szimfóniáját játsszák, és ha hiszed, ha nem, Fritz Bayerlein vezényli.
Gondolod, hogy kapunk rá jegyet?
Sötét volt ugyan, de Jack hallotta felesége hangján, hogy mosolyog.
– Azt hiszem, ismerem a központ igazgatóját, meglátom, mit tehetek.
Megcsókolták egymást, és a nap ezzel véget ért.
*
– Viszlát reggel, Jeff – mondta Price, és jobbra, a kocsija felé indult. Raman balra fordult: az ı
autója arra parkolt.
Ez a munka képes eltompítani az ember agyát, gondolta magában Aref Raman. Már maga az is,
hogy múlnak az órák, az ember figyel, vár, és nem csinál semmit, ugyanakkor mindig készenlétben
áll.
Hm. De miért volna ez olyan borzasztó? Egész felnıtt életében ezt csinálta.
 Észak felé haladt, megvárta, míg kinyílik elıtte a biztonsági kapu, aztán északnyugat felé fordult.
Az üres utcákon gyorsan haladhatott. Mire hazaért, feloldódott benne a fehér házi munkával járó
feszültség. Gépiesen bólintott.
Kinyitotta az ajtót, aztán kikapcsolta a biztonsági rendszert, majd felvette az ajtónyíláson át
bedobott postáját, és átlapozta. Egy számla volt közte, a többi reklámszemét: mindegyik rá akarta
venni, hogy használja ki élete nagy lehetıségét, és vásároljon meg valamit, amire amúgy semmi
szüksége. Levette a pisztolytáskáját és a pisztolyát a derekáról, és átballagott a konyhába. Az
üzenetrögzítı lámpája villogott: valaki nap közben idetelefonált.
– Mr. Sloan – hallotta az ismerıs hangot a digitális készülékbıl –, itt Mr. Alahad. Megérkezett a
szınyege, bármikor elviheti.
37. Támadás
Amikor az utazók egy része Amszterdamban, Londonban, Bécsben és Párizsban elfoglalta helyét
a repülıjáratokon, Amerika aludt. Ezúttal mindegyikük más járaton repült, és Badrayn úgy
választotta ki a csatlakozásokat, hogy – bár ez valószínőtlen volt – ugyanaz a vámos ne
találkozhasson kétszer ugyanazzal a fajta borotvahabos palackkal, és ne tőnıdhessen el a
hasonlatosságon. Az igazi kockázatot az jelentette, hogy Teheránból annyi embert indítottak útnak
ugyanazokon a járatokon – viszont alaposan eligazították ıket. Tudták például, hogy Frankfurtban a
mindig éber német rendırségnek alighanem feltőnne, ha az utazók, akik valamennyien ugyanazzal a
járattal érkeztek a Közép-Keletrıl, csoportba verıdve várakoznának, de azt is tudták, hogy egy
nemzetközi repülıtéren, amely tele van kissé zavart, gyakran fáradt és majdnem mindig magányos
emberekkel, legjobb egyedül maradni. Az egyik magányos, céltalan utas úgyszólván semmiben sem
különbözik a másiktól.
Az elsı az amszterdami Schipholról a Singapore Airlines SQ26-os jelzéső 747-esével repült
tovább. Az út valamivel kevesebb, mint nyolc órát vett igénybe. Az utazó az elsı osztályon, az egyik
ablak mellett ült hátradöntött ülésében. A városban, ahová tartott, még hajnali három sem volt, ı
tehát a filmnézés helyett inkább az alvást választotta, ugyanúgy, ahogy utastársainak többsége is.
Kint, a légtérben más gépek is tartottak Amerika felé, rajtuk Badrayn más utazóival: Bostonba,
Philadelphiába, Washingtonba, Atlantába, Orlandóba, Dallas/Forth Worthbe, Chicagóba, San
Franciscóba, Miamiba és Los Angelesbe: az ország tíz legfontosabb légikikötıjébe. Valamennyi
városban zajlott valamilyen vásár, bemutató vagy egyéb tömegrendezvény. Hasonlóakra tíz másik
városban – Baltimore-ban, Pittsburghben, St. Louis-ban, Nashville-ben, Atlantic Cityben, Las
Vegasban, Seattle-ben, Phoenixben, Houstonban és New Orleansban is sor került – és ezek a helyek
mindössze rövid repülıútnyira voltak az fentebbiektıl. Kettıbe autóval is gyorsan, el lehetett jutni.
Az SQ26-os utasa lassan álomba merült. A borotválkozó-készlet gondosan becsomagolva és
szigetelve a válltáskájában lapult, az ülése alatt, ı pedig álmában is ügyelt, nehogy a lábával
megérintse, ne adj’ isten megrúgja a táskát.
*
Teheránban délre járt az idı. Filmsztár emberei, fınökük felügyelete mellett, lıgyakorlatot
tartottak, ami valójában formalitás volt, és leginkább a harci morál javítását szolgálta. Mindnyájan
tudtak lıni, megtanulták és gyakorolták a libanoni Bekaa-völgyben. Ezúttal ugyanazokat a
fegyvereket használták, amelyeket majd Amerikában fognak – ha fognak –, ennek azonban
tulajdonképpen nem volt jelentısége. A lıfegyver lıfegyver, a célpontok célpontok, ık pedig tudták,
amit tudniuk kellett. Nem gyakorolhattak be elıre mindent, de valamennyien tudtak vezetni, és nap
mint nap tanulmányozták az ábrákat és a maketteket. A terv szerint délután kellett behatolniuk,
amikor a szülık elviszik a gyerekeiket, amikor a testırök már fáradtak, és megunták, hogy figyeljék
a játszadozó kicsiket. Filmsztár kapott egy listát a „szokványos” kocsikról, amelyek közül több az
autókölcsönzık kínálatában is szerepelt. Az ellenfelek az övékhez hasonló kiképzést kaptak,
ugyanolyan tapasztaltak voltak, mint ık – mégsem szuperhısök. Sıt akadtak köztük nık is, és bár
Filmsztárra is hatással volt a Nyugat, de fegyverek ide vagy oda, képtelen volt ugyanolyan komoly
ellenfeleknek tekinteni ıket, mint a férfiakat. A terroristák legnagyobb taktikai elınyét azonban az
jelentette, hogy erkölcsi gátlások nélkül bármilyen gyilkos eszközt készek voltak bevetni. A
helyszínen legalább húsz kisgyerek lesz majd, plusz a személyzet, plusz valószínőleg néhány szülı is
– ık minden bizonnyal nagyban akadályozzák majd a védelmet. Az akció legkönnyebb részének az
eleje ígérkezett, a legnehezebbnek pedig a távozás – ha az utóbbira egyáltalán sor kerül. Filmsztár
szükségképpen azt mondta embereinek, hogy kijutnak majd, és erre készült is terv. Ennek azonban
valójában nem volt jelentısége, és lelkük mélyén valamennyien tudták is ezt.
Mindannyian készen álltak, hogy feláldozzák magukat a hadüzenet nélküli dzsihádban, a szent
háborúban, másként nem éppen a Hezbollah-hoz csatlakoztak volna.
*
Patrick O’Day felügyelı napja reggel fél hatkor kezdıdött, egy rádiós ébresztıóra keltette.
Kiment az újságokért, majd visszatérvén tíz percen át tanulmányozta a reggeli Postot és a Sunt. Mint
portyázó felügyelı, közvetlenül az igazgató alárendeltségébe tartozott, és sohasem tudhatta, hogy
másnap milyen ügyhöz küldik ki. Ez gyakran annyit jelentett, hogy fogadnia kellett valakit, aki
vigyázott Meganre, sıt megfordult a fejében, hogy erre a célra állandó alkalmazottat kellene tartania.
Megtehette, hiszen a biztosítótól annyit kapott a felesége repülıbalesete után, hogy anyagi
szempontból senkitıl sem függött – igaz eleinte az egész ügyletet annyira szentségtörınek érezte,
hogy el sem akarta fogadni a pénzt. De hogy dajkát vegyen fel? Azt már nem...
Megannek ma banános müzlit készített reggelire egy pohár almalével: a kislány evett, és közben
nézte a konyhában a Disney Channelt. O’Day ezalatt az újságokat olvasta. A kislány maga hordta
edényeit a mosogatógépbe: ezt a nehéz feladatot mostanában kezdte egyedül végezni.
A nap most kelt, az úton a forgalom még gyér volt. Megan a biztonsági ülésben ült, és szokása
szerint álmélkodva figyelte a többi autót.
Az érkezés is ugyanúgy zajlott, mint más napokon. Az éjjel-nappali üzletben már ott volt az
ügynök, és már a Hétmérföldes Lépésekhez is megérkezett a testırség elıırse. Nos, az ı kislányát
aztán sohasem fogják elrabolni. A mindennapos munka szintjén alig érvényesült az FBI és a
testırség közti rivalizálás, legfeljebb olykor, ugratásokban nyilvánult meg. A felügyelı örült a
testırök jelenlétének, ık pedig egyáltalán nem bánták, hogy ez a fegyveres belépett az épületbe.
Behozta Megant, aki nyomban odaszaladt, hogy megcirógassa Mrs. Daggettet, aztán hátravitte a
takaróját a szekrénykéjébe.
– Üdv, Pat – köszöntötte az ajtónál álló ügynök.
– ...reggelt, Norm. Mindketten ásítottak egy jóízőt.
– A maga idıbeosztása is cifra egy valami, akárcsak az enyém – állapította meg Jeffers
különleges ügynök. – Mondja, mi újság a Kealty-ügyben?
– A külügyben valaki hazudik, a vizsgálócsoport tagjai legalábbis így gondolják – vonta meg a
vállát O’Day. – Nem tudni, kicsoda. A hazugságvizsgáló teszt eredménye értékelhetetlen. Maguk
rábukkantak valamire?
– Hát tudja, ez fura. Ryan gyakran kiküldi a rá vigyázó egység tagjait. Sıt azt mondta, nem akarja
olyan helyzetbe hozni ıket, hogy kénytelenek legyenek...
– Értem – bólintott Pat. – És megteszik?
– Mi egyebet tehetnének? Emberekkel találkozik, akikrıl nem mindig tudjuk, kicsodák, mi pedig
nem tudjuk megállapítani, hogy nem akarnak-e ártani a VÍVÓMESTER-nek – csóválta a fejét az
ügynök furcsállva. – Magának hogy tetszik ez?
– Én kedvelem Ryant – felelte Pat, s közben tekintete akaratlanul is a környéket pásztázta, minden
rendben van-e.
– Mi is csípjük a fickót – jelentette ki Norm. – Szerintünk meg fogja állni a helyét. Kealty nagy
szemét. Szolgáltam az ıt védı részlegnél, amikor alelnök volt, tudja? Kurva sokat ácsorogtam az
ajtaja elıtt, miközben ı odabent valami cicababát gyömöszölt. Ez is hozzátartozott a melóhoz –
mondta fanyarul.
 A két szövetségi ügynök váltott egy pillantást egymással. Az ilyen történeteket a biztonsági
szervek emberei csak egymásnak mesélték, és bár a testırség embereit azért fizették, hogy ırizzék
védenceiket és megtartsák titkaikat, ez nem azt jelentette, hogy szerették is az illetıket.
– Azt hiszem, igaza van. Itt minden rendben van?
– Russell még három embert szeretne, de nem hiszem, hogy megkapja. Három jó ügynökünk van
odabent, hárman pedig a szomszédból figyelnek... (hogy honnét, arról hallgat, állapította meg
O’Day) és...
– ...igen, az út túlsó oldaláról is. Russell érti a dolgát.
– Nagyapó a legjobb – helyeselt Norm. – İ képezte ki a fél testırséget, és látnia kellene, hogy tud
lıni. Mindkét kezével.
O’Day elmosolyodott.
– Mondogatják róla. Egyszer meghívom majd egy barátságos lövészversenyre.
Norm vigyorgott.
– Andrea mondta nekem... megnézte a maga FBI-os dossziéját...
– Mi?
– Jaj, Pat, ez nem a maga személyének szól, mindenkit ellenırzünk. Nekünk mindennap itt van a
védencünk, hiszen érti... Egyébként Price a maga lıeredményeire volt kíváncsi. Hallom, ragyogóak,
de csak annyit mondok, ha pénzben akar fogadni Russell-lel, elıtte jól tömje ki a pénztárcáját.
– Ez a szép a lóversenyben, Mr. Jeffers – mondta O’Day, aki szerette az effajta kihívásokat, és
már ideje volt, hogy egyszer alulmaradjon.
– A gatyáját is el fogja veszteni, Mr. O’Day – felelte az ügynök, majd hirtelen felemelte a kezét,
hogy megigazítsa a fülhallgatóját. – Most indulnak. Hozzák HOMOKOZÓ-t. A kislánya meg a
miénk nagyon jóban vannak.
– Katie pompás kislánynak látszik.
– Mind a három aranyos gyerek. Nem mintagyerekek, de nem is az a normális. ÁRNYÉK
nagymenı lesz, ha egyszer elkezd randevúzni.
– Errıl hallani sem akarok! – Jeffers szívbıl nevetett.
– Hát remélem, a miénk fiú lesz. Apám – egyébként százados az atlantai városi rendırségnél –,
azt mondja, hogy a lánygyerek istencsapása, mert mindnyájan rettegünk, hogy amikor a kicsike
betölti a tizenhetet, találkozik majd egy olyan fickóval, mint amilyenek fiatal korunkban mi magunk
voltunk.
– Elég! Hadd menjek dolgozni, várnak a bőnözık – csapott Jeffers vállára Pat.
O’Day ezúttal nem ment át szokásos kávéjáért a Ritchie Highway túloldalára, ehelyett balra, az
50-es út irányába indult el. Kénytelen volt elismerni, hogy a testırség emberei értik a dolgukat. Az
elnök biztonságának azonban volt egy olyan eleme, amellyel az FBI foglalkozott: Patnek ma délelıtt
a Kealty-ügyet vizsgáló csoport tagjaival kellett beszélnie. Természetesen nem hivatalosan.
*
Saleh meghalt, Sohaila azonban hazamehetett. Apja hálásan szorított kezet a skót doktorral,
biztosította hálájáról, és megígérte, hogy bármiben számíthat a segítségére – például ha nehézségei
támadnának a szudáni kormánnyal.
– Nos – mondta a telefonban a minisztériumi ember, miután elolvasta MacGregor jelentését. –
Minden elrendezıdött.
– Így van.
– A személyzetet ellenırizték?
– Igen, de holnap a biztonság kedvéért ismét elvégezzük a teszteket. Még ma alaposan
fertıtlenítjük mindkét kórtermet. A fertızött tárgyakat éppen most égetik el.
– És a holttest?
– Már hullazsákban van, és ugyancsak elégetik, ahogyan ön rendelkezett.
– Kitőnı, dr. MacGregor, remek munkát végzett, köszönöm önnek. Most már mindörökre
elfelejthetjük, hogy ez a szerencsétlen incidens egyáltalán bekövetkezett.
 – De hogyan került ide ebola? – kérdezte MacGregor, amilyen naivan csak tudta.
A hivatalos ember nem fogott gyanút, így aztán bizalmasan közölte:
– Ez nem tartozik önre, és rám sem. Még egyszer nem fog elıfordulni, ebben biztos vagyok.
– Bár igaza lenne – felelte az orvos, majd miután váltottak még néhány szót, letette a kagylót. Egy
darabig a falat bámulta, majd úgy döntött, újabb faxot küld Atlantába. A kormánynak nem lehet
kifogása ellene... Jelentenie kell, hogy a mikrojárvány véget ért. Megkönnyebbült, hogy visszatérhet
a normális orvosi praxishoz, a legyızhetı betegségekhez.
*
Kiderült, hogy Kuvait számára sokkal fontosabb a találkozó tartalmának továbbítása, mint Szaúd-
Arábiának – talán mert a kuvaiti kormány igazi családi vállalkozás volt, és a cég a térség egy
különösen veszélyeztetett zugában mőködött. Adler odanyújtotta a dokumentumot Ryannek, aki
gyorsan átfutotta.
– A magva körülbelül ez: „Vesztettünk”.
– Szerintem is – helyeselt a külügyminiszter.
– Lehet, hogy Sabah külügyminiszter kihúzta a szövegbıl az összes szóvirágot és udvariassági
fordulatot, de az is lehet, hogy amit hallott, megrettentette. Én az utóbbira szavazok – jelentette ki
Bert Vasco.
– Ben? – kérdezte Jack. Doktor Goodley a fejét csóválta.
– Lehet, hogy van itt egy kis gond...
– Lehet? – kérdezte Vasco. – Ez már több, mint lehetıség.
– Nos, Bert, ami a Perzsa-öbölt illeti, mindig a maga prognózisai a legjobbak. Nem jósolna
nekünk valamit?
– Az ottani kultúra az alkudozás kultúrája. A fontos megbeszéléseknek náluk kifinomult verbális
szertartásrendje van, és ha elhisszük, hogy ez elmaradt, akkor az jelent valamit. A „Jónapot-aggyon-
isten” a Közép-Keleten eltart úgy egy óra hosszat. A lényeget ön mondta ki, elnök úr: „vesztettünk”.
Az ezért érdekes, gondolta Vasco, hogy közös imával kezdtek. Lehet, hogy ebbıl a szaúdiak
megértettek valamit, amit a kuvaitiak nem?
Még Vasco sem ismerte a helyi kultúra minden aspektusát.
– Akkor a szaúdiak miért veszik félvállról az ügyet?
– Ön azt mondta, Ali herceg szavaiból nem ez tőnt ki. Ryan bólintott:
– Így van. Folytassa.
– A királyság a tudathasadás állapotában van. Kedvelnek bennünket, és mint stratégiai
partnereikben, megbíznak bennünk, de idegenkednek is tılünk, és mivel idegen kultúra vagyunk a
számukra, bizalmatlanok is irántunk. Sıt a dolog ennél is bonyolultabb, újra és újra tapasztaljuk,
hogy félnek túlságosan kitenni a társadalmukat a nyugati hatásoknak. Az úgynevezett szociális
kérdésekben rendkívül konzervatívak – amikor például a hadseregünk ‘91-ben ott volt, kérték, hogy
a tábori lelkészeink vegyék le uniformisaikról a vallási szimbólumokat, attól meg kissé
megrezzentek, hogy az amerikai katonanık fegyvert viseltek és jármőveket vezettek. Szóval,
egyfelıl függenek tılünk, hiszen mi garantáljuk a biztonságukat – errıl Ali herceg minden
alkalommal érdeklıdik öntıl, igaz? –, másfelıl viszont aggódnak, hogy miközben megvédjük ıket,
felfordulást idézünk elı az országukban. És az egész mögött mindig a vallás húzódik meg.
Valószínőleg szívesebben egyeznek ki Daryaeivel, mint hogy visszahívjanak bennünket megvédeni a
határaikat, ezért a kormányuk nagyobb része inkább kiegyezéspárti, mondván, hogy ha hívnak
bennünket, úgyis megyünk. Kuvait más káposzta. Ha megkérjük ıket, hadd rendezzünk náluk egy
gyakorlatot, egy szempillantás alatt igent mondanak, még akkor is, ha a szaúdiak az ellenkezıjére
kérik ıket. Még jó, hogy Daryaei is tudja ezt, úgyhogy kénytelen visszafogni magát. Ha elindítja a
csapatait dél felé...
– A CIA figyelmeztetni fog minket – jelentette ki magabiztosan Goodley. – Mi tudjuk, mit
figyeljünk, ık meg nem elég ügyesek, hogy eldugják elılünk.
 – Ha most csapatokat küldünk Kuvaitba, agresszív lépésnek fogják tekinteni – figyelmeztetett
Adler. – Jobb volna elıször beszélni Daryaei-vel, és kipuhatolni a szándékait.
– Jól gondoljuk meg, mit üzenünk neki – vetette közbe Vasco.
– Természetesen, nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk. Azt hiszem, tudja,
mennyire fontos számunkra az Öböl menti országok státusa. Teljesen egyértelmően kell
megfogalmaznunk, mit akarunk tıle.
(April Glaspie nagykövetet utóbb megvádolták, hogy 1990 nyarán félreérthetı kijelentéseket tett
Szaddam Huszeinnek – igaz, ı cáfolta Szaddam állítását, aki amúgy nem volt kifejezetten
megbízható információforrás. Lehet, hogy valami nyelvi nüánsz okozta a bajt. A legvalószínőbb
azonban, hogy a diktátor azt hallotta, amit hallani akart, nem pedig ami valóban elhangzott.
Államfıknél és gyerekeknél ez meglehetısen gyakori.)
– Milyen gyorsan tudja megszervezni? – kérdezte Ryan.
– Nagyon gyorsan – felelte a külügyminiszter.
– Akkor csinálja – rendelkezett az elnök. – A lehetı leggyorsabban. Ben?
– Igen, uram.
– Én már beszéltem Robby Jacksonnal. Tervezzék meg egy gyorsan bevethetı, nem túlságosan
nagy erı odajuttatását. Akkorát, hogy kiderüljön, érdekelve vagyunk, de mégse akkorát, hogy
provokáljuk ıket. Hívják fel Kuvaitot, és közöljék velük, hogy ha szükségük van ránk, készen
állunk, és ha kérik, tudunk csapatokat küldeni hozzájuk. Melyik az illetékes egység?
– Megnéztem: a 24. gépesített lövészhadosztály, a georgiai Fort Braggben – közölte látható
büszkeséggel Goodley. – A második dandárjuk pillanatnyilag fokozott harckészültségben van.
Kuvaitban ott van a mozgósítási zárolt anyag, jármővek és minden egyéb, átvizsgálás után
negyvennyolc órával indítható. Javaslom, hogy helyezzük fokozott készültségbe a Diego Garcián
horgonyzó elıretolt ellátó raktárhajókat is. Ezt feltőnés nélkül megtehetjük.
– Szép munka volt, Ben. Hívja a védelmi minisztert, és mondja meg neki: elrendelem a
végrehajtást. De csöndben csinálja.
– Értettem, elnök úr.
– Közölni fogom Daryaeivel, hogy békés kapcsolatokra törekszünk az Egyesült Iszlám
Köztársasággal – mondta Adler. – Közlöm továbbá, hogy számunkra eminens fontosságú a térség
békéje és stabilitása, vagyis az egyes államok területi integritása. Vajon erre mit mond majd...?
A jelenlévık tekintete Bert Vascón állapodott meg, aki mostanra kezdte unni, hogy újabban ı az
ügyeletes zseni.
– Lehet, hogy csak ırájuk akar ráijeszteni, nem hiszem, hogy minket is ki akar hozni a
sodrunkból.
– Most elıször ad kitérı választ nekem.
– Nem rendelkezünk elegendı információval – felelte Vasco. – Nem gondolnám, hogy össze akar
akaszkodni velünk. Egyszer már megtörtént, és mindenki felkapta a fejét. Persze, nem szeret
bennünket, ahogyan a szaúdiakat és egyetlen más államot sem. De nem akar kikezdeni velünk. Talán
valamennyiüket ki tudja készíteni, de ez katonai probléma, én pedig csak külügyi biztonsági
szakember vagyok. De ha mi is partiban vagyunk, akkor nem, és ezt ı is tudja. Politikai nyomást
természetesen gyakorolhat Kuvaitra és a királyságra, de ezenkívül, úgy vélem, nincs okunk
aggodalomra.
– Egyelıre nincs – szólt az elnök.
– Igen, uram, egyelıre – helyeselt Vasco.
– Túlságosan igénybe veszem, Bert?
– Semmi gond, elnök úr. Legalább meghallgat. Mindenesetre érdemes volna összeállíttatni egy
különleges hírszerzési értékelést az EIK katonai lehetıségeirıl és szándékairól. Pontosabb képet
szeretnék kapni arról, mit szednek össze a titkosszolgálataink.
– Bert, kiadom az utasítást az értékelés elkészítésére. A munkát, utasításomra, teljes
meghatalmazással Bert ellenırzi... Tudják, uraim, parancsot adni olykor egészen finom dolog... –
tette hozzá az elnök mosolyogva, hogy feloldja az értekezleten felgyőlt feszültséget. – Lehet, hogy
lesznek gondjaink, de egyelıre még nem a tökünkre megy a játék.
A jelenlévık bólogattak.
– Nos jól van, uraim, figyeljenek oda erre az ügyre.
*
A Singapore Airlines 26-os járatának utasa minden gond nélkül átjutott az ellenırzésen. A
vámtisztviselı kérdésére közölte, hogy a Javits Centerben rendezett autó kiállításra jött. A bıröndjét
ki sem nyittatták, csak megröntgenezték. Öt perccel késıbb már a taxidrosztnál állt sorban.
Ezúttal az aggasztotta, hogy vajon a taxit nem érte küldték-e, ezért egy darabig ügyetlenkedett a
csomagjaival, és végül maga elé engedett egy nıt. A következı kocsiba azonban beült, és miután
hátradılt az ülésen, úgy tett, mintha csak nézelıdne, valójában azonban azt figyelte, nem követik-e.
Késı délelıtt volt, a városba vezetı úton gépkocsik sokasága hömpölygött. Valószínőtlennek tőnt,
hogy valaki a nyomába szegıdött volna, annál is inkább, mert kocsija csak egy volt a sok ezer sárga
taxi közül, amelyek úgy kerülgették a többi gépkocsit, mint egy nekivadult marhacsorda tagjai.
Mindössze egyetlen problémája maradt: az, hogy a kiállítócsarnok meglehetısen messze esett a
szállodájától, utóbb tehát ismét taxit kellett igénybe vennie. Ezen azonban nem segíthetett, egyébként
is, elıször be kellett jelentkeznie.
Fél óra múlva már a szállodában volt, és a lifttel felment a hatodik emeletre. Bıröndjét egy
segítıkész londiner vitte, válltáskáját ı maga. Két dollár borravalót adott – megmondták neki, hogy
ennyit adjon; ha túl sokat vagy egyáltalán nem ad, a személyzet megjegyzi magának. A londiner,
nem különösebben hálásan, eltette a pénzt.
Az utazó, miután ilyen sikeresen elérte úti célját, kicsomagolta ruháit, és válltáskájából is kivette a
felesleges tárgyakat. A borotválkozó-készletet benne hagyta, és miután frissítı zuhanyt vett, a
szállodai személyzet által kikészített borotvával szabadult meg borostájától. Izgult, mégis meglepıen
jól érezte magát. Úton volt... mióta is? Huszonkét órája? Körülbelül. Közben azonban sokat aludt, és
sokakkal ellentétben a repülıút egyáltalán nem okozott szorongást neki.
Ebédet rendelt a szobaszerviz étlapjáról, majd felöltözött, és vállára vetve táskáját, lement a
lépcsın. Fogott egy taxit, és a Javits Centerbe vitette magát. Autókiállítás... gondolta. Mindig is
szerette az autókat.
Tıle térben és idıben lemaradva ekkor még tizenkilenc teheráni utazó tartózkodott a levegıben.
*
– Tudniuk kell, hogyan ismerhetik ki az embereket – mondta tanítványainak Clark. Az osztály
ellen nem lehetett kifogása. Ellentétben más iskolák növendékeivel, ık akartak tanulni. Szinte úgy
érezte magát, mint annak, idején, a hidegháború zenitjén, amikor mindnyájan James Bondok akartak
lenni, és bármit mondtak is instruktoraik, hitték, hogy valamennyire azok is lesznek.
Osztálytársainak többsége friss diplomás volt, mindent tudtak, amit könyveikbıl megtanulhattak, de
az életet még nemigen ismerték. Többségük nagyon jól tanult, egyesek azonban nem, pedig
bevetésen az elégtelen osztályzat jóval súlyosabb következményekkel járt, mint itt egy rossz jegy.
Clark ettıl a társaságtól sokkal többet várt. Igaz ugyan, hogy ık nem szereztek történészdiplomát a
Dartmouthon vagy a Brownon, de ık is jártak valamilyen felsıoktatási intézménybe, azután pedig
még többet tanultak valamelyik nagyváros utcáin. Sıt talán azt is tudták, hogy minden, amit
tanulnak, egy szép napon fontos lehet számukra.
– Fognak hazudni nekünk... úgy értem, az ügynökeink?
– Ön ugye pittsburghi, Mr. Stone, jól tudom?
– Igen, uram.
– Ugye dolgozott titkos informátorokkal az utcán? Hazudtak ık valaha önnek?
– Néha – felelte Stone.
– Tessék, a válasz a kérdésére. Hazudni fognak a saját fontosságukat illetıen, eltúlozzák a
veszélyt, amelynek ki vannak téve, hazudnak majd szinte minden istenverte dologban, attól függıen,
milyen lábbal keltek fel aznap. Ismerniük kell ıket, és tudniuk kell, milyen hangulatban vannak.
Stone, észrevette maga, amikor az informátorai rablómesékkel etették?
– Legtöbbször igen.
– És ezt mibıl állapította meg? – tudakolta Clark.
– Abból, hogy néha túlságosan is sokat tudtak, vagy nem stimmelt, amit mondtak...
– Tudja – mondta Clark kaján mosollyal –, önök olyan okosak, hogy néha felteszem magamnak a
kérdést: tulajdonképpen mit keresek én itt? A lényeg az emberismeret. Hírszerzı-pályafutásuk során
sok olyan emberrel találkoznak majd, akik azt állítják, hogy mindent mőholdas információk alapján
tudnak, hogy a mőhold mindent tud, és mindenrıl tudósít. Hát nem egészen – folytatta Clark. –
mőholdakat be lehet csapni, méghozzá könnyebben, mint ezt egyesek elismerik. Az embereknek
megvannak a maguk gyengéi, elsısorban a hiúságuk, és semmi sem pótolhatja, hogy a szemükbe
nézhetünk. Az ügynökvezetıi munkában azonban éppen az a nagyszerő, hogy önök a hazugságaik
alapján is hozzájuthatnak némi igaz információhoz. Ezt példázza az az ügy, amely 1983-ban,
Moszkvában zajlott, a Kutuzov sugárúton.
Az illetı ügynököt kihoztuk, és a jövı héten itt lesz, hogy találkozzék önökkel. Nem jött ki a
fınökével, és...
A hátsó ajtón át bejött Chavez, és átnyújtott egy telefonüzenet-őrlapot. Clark sietve leadta a
hátralévı anyagot, aztán az asszisztensére bízta az osztályt.
– Mi van, Ding? – kérdezte.
– Mary Pat hívat bennünket. Azonnal indulnunk kell Washingtonba. Valami a különleges
hírszerzési értékelésüggyel kapcsolatban.
– Lefogadom, hogy az Egyesült Iszlám Köztársaság miatt.
– Kár is volt leírnom az üzenetet – mondta Chavez –, mindössze annyi, hogy vacsorára ott
legyünk. Vezessek én?
*
Diego Gardán négy elıretolt ellátó raktárhajó horgonyzott. Viszonylag újak voltak, erre a célra
épültek: úszó garázsoknak harci jármővek számára. Az utóbbiak egyharmada harckocsi, önjáró löveg
és páncélozott szállító harcjármő volt, a többi a kevésbé marcona „trén”: teherszállító jármővek
megrakva minden szükségessel, a lıszertıl az élelmiszeradagokig és a vízig. A hajókat a flottánál
szokásos szürke színre festették, kéményeik körül azonban színes csíkok jelezték, hogy a védelmi
tartalékflottához tartoznak. Civil tengerészek szolgáltak rajtuk, a karbantartás is az ı – nem
különösebben nehéz – feladatuk volt. Néhány havonta beindították a hatalmas dízelmotorokat, és
hajózgattak egy keveset, csak hogy ellenırizzék: minden abszolút tökéletesen mőködik. Ezen az
estén utasítást kaptak a riadókészültség fokozására.
A gépészek lementek a hajótérbe, és bekapcsolták a hajtómőveket. Ellenırizték az
üzemanyagkészleteket, és elvégeztek bizonyos próbákat, hogy lássák, indulásra készek-e jármőveik,
amelyeket oly szeretetteljes gondoskodással vettek körül. Minden próbát egy idıben végeztek el: a
gigászi motorok által kibocsátott hımennyiséget a kémholdak infraérzékelıi is észlelték – különösen
éjszaka.
*
Az észlelés után harminc perccel Golovko is értesült a fejleményekrıl, és ahogyan a világ
bármely más hírszerzıfınöke is tette volna, összehívta szakértıit, hogy megvitassák azokat.
– Hol tartózkodik az amerikai repülıhordozó harccsoport? – kérdezte elıször is. Amerika ezeket
szerette ide-oda küldözgetni a világtengereken.
– Tegnap hagyták el az atollt, keleti irányban.
– Távolodnak a Perzsa-öböltıl?
– Igen. Ausztráliával tartanak közös gyakorlatot. A kódneve DÉLI KUPA. Nem tudunk róla, hogy
törölték volna.
– Akkor miért gyakorlatoznak az ellátóhajók? Az illetékes elemzı széttárta a karját.
– Lehet gyakorlat, de lehet a perzsa-öböli zőr miatt is.
 – Washingtonban semmi? – kérdezte Golovko.
– Ryan barátunk továbbra is háborgó politikai vizeken hajózik – jelentette az amerikai politikai
szekció feje. – Elég rosszul.
– Túléli?
– A nagykövetünk szerint igen, és a rezidensünk is egyetért vele, de mind a ketten úgy gondolják,
hogy a helyzete ingatag. A szokásos dzsumbuj. Amerika mindig is büszke volt arra, hogy náluk a
hatalomváltások simán zajlanak, de mint láthattuk, a törvényeik ilyen esetekre nem szolgálnak
recepttel. Nem tehet döntı lépést politikai ellenfele ellen...
– Amit Kealty csinál, az egyszerően hazaárulás – állapította meg Golovko. Ezt a bőnt
Oroszországban mindig is szigorúan büntették. Már maga a kifejezés is elég volt, hogy lehőtse a
helyiség levegıjét.
– Az ı törvényeik szerint nem, de jogi szakértıim úgy tájékoztattak, hogy az ügy meglehetısen
zavaros, és hogy nem lesz egyértelmő nyertese, továbbá, hogy Ryan a pozíciója miatt elnök marad,
mert kettejük közül ı volt ott elıbb.
Golovko bólintott, de látszott rajta, hogy nem örül annak, amit hallott. A Vörös Október
történetének és a Geraszimov-históriának nem lett volna szabad nyilvánosságra kerülnie. İ és
kormánya az utóbbi esetrıl tudott, az elıbbirıl azonban eddig csak sejtései voltak. A tengeralattjáró
megszerzését az amerikaiak példaszerően eltitkolták – vagyis ez volt az, ami miatt Ryan
megengedhette magának, hogy megszöktesse Kolját. Csak így lehetett. Ez utólag is teljesen
logikusnak tőnt, és csakugyan szép húzás volt. Azt leszámítva, hogy most már Oroszországban is
mindenki tudott róla, ı pedig egészen addig nem léphetett közvetlen kapcsolatba Ryannel, amíg a
diplomáciai ricsaj el nem ül.
Amerika készült valamire, Golovko pedig még nem tudta, hogy mire, és ahelyett, hogy
megkérdezhette volna, és esetleg ıszinte választ kapott volna, várnia kellett, amíg odaát dolgozó
hírszerzıi ki nem derítik. Az igazi problémát az jelentette, hogy a botrány ártott az amerikai
kormánynak és Ryan pozíciójának, aki a CIA-nál ahhoz szokott, hogy egy szők csoportot vezényel,
nem pedig a teljes bürokráciát. Ösztöne azt súgta neki, hogy Ryan kész lenne az együttmőködésre,
megbízna volt ellenségében, hogy együtt cselekedjék vele közös érdekeik érvényesítése céljából.
Egyvalamit ez az áruló, ez a Kealty bizonyosan elért – mert hiszen ki más mondhatta volna el ezeket
a dolgokat az amerikai sajtónak!? Politikai tekintetben mindkét oldalt megbénította. Egy egyszerő
telefonhívást sem engedhetett meg magának.
Azok a hajók pedig nem ok nélkül járatták a motorjaikat. Ryan készült valamire, legalábbis
tervezett valamit, Golovkónak pedig, minthogy kérdezni nem kérdezhetett, ismét át kellett változnia
kémmé, aki egy másik kém ellen dolgozik – ahelyett, hogy mint szövetségesével mőködne együtt
vele. Más választása azonban nem volt, tehát kiadta az utasítást:
– Hozzanak létre egy különleges vizsgálócsoportot, amely a Perzsa-öblöt tanulmányozza.
Szedjenek össze mindent, amink csak van, és amilyen gyorsan csak lehetséges. Amerika valahogyan
reagálni fog a kibontakozó helyzetre. Elıször is meg kell állapítanunk, hogy egyáltalán mi történik.
Másodszor, hogy vajon Amerika mennyit tud. Harmadszor pedig, hogy mit fog tenni. Vonják be G.
I. Bondarenko tábornokot is, nemrég jött vissza Amerikából, látta a hadseregüket.
– Azonnal, elnök úr – szólt elsı helyettese. Ez legalább nem változott!
*
A körülmények kitőnıek, állapította meg az utazó. Nem volt sem túlságosan meleg, sem
túlságosan hideg. A Javits Center közvetlenül a folyóparton állt, ami azt jelentette, hogy a levegı
páratartalma viszonylag magas, mivel pedig a kiállítás zárt térben volt, a palack tartalmát az
ibolyántúli fény sem veszélyeztette. Az pedig, hogy a vállalkozása hogy üt ki, az utazót nem
nyugtalanította, ıt eligazították, és pontosan azt fogja tenni, amire utasították. Akár sikerül, akár
nem... végül is Allah akaratán múlik. Kiszállt a taxiból, és bement az épületbe.
Nézelıdött, összeszedett néhány prospektust, és közben megnézte magának a légkondicionáló
rendszert is. Jobb lett volna, ha a palackot magában a rendszerben helyezheti el, de ezzel
kapcsolatban is megkapta a szükséges felvilágosítást. A légiósbetegség, amely néhány éve
Philadelphiában tört ki, megtanította az amerikaiakat arra, hogy tisztán tartsák az efféle rendszereket.
Gyakran kevertek klórt a készülékek kondenzvizébe, amellyel ezek a keringetett levegıt
nedvesítették, a klór pedig ugyanolyan biztosan elpusztította volna a vírust, mint a puskagolyó az
embert. Az utazó felpillantott a hatalmas kerek szellızınyílásokra, amelyekbıl áradt a hideg levegı,
és láthatatlanul lefolyt a talaj közelébe. Az emberi testek által felmelegített levegı ismét felszállt az
elszívó nyílásokhoz, ami azt jelentette, hogy valamennyire minden alkalommal újra és újra
fertıtlenítıdik. Olyan helyet kellett tehát kiválasztania, ahol az áramlás nem ellenségeit, hanem az ı
célját szolgálta. Tovább sétált, elhaladt néhány befúvónyílás alatt, vizsgálgatta ıket, érezte bırén a
hővös szellıt, és közben próbálta eldönteni, hol kellene elhelyeznie a palackot. Ez is ugyanolyan
fontos volt. A permet tizenöt másodperc alatt távozott a tartályból, de közben sziszegı hang
hallatszott, és párafelhı is keletkezett. Az elıbbit a zsúfolt csarnok zaja valószínőleg elnyeli, a
felhıcske pedig valószínőleg néhány másodperc alatt eltőnik majd... A permet nagyon apró
cseppekbıl áll, eloszlik a környezı levegıben, és a cseppek harminc percen belül az egész légtérben
jelen lesznek, hacsak a szellızırendszer meg nem nyújtja valamelyest ezt az idıtartamot... Az utazó
a lehetı legtöbb embert akart kitenni a készítmény hatásának, így hát továbbindult.
A gyártók rengeteg autót hoztak el a kiállításra, amely azonban így sem foglalta el az egész
hatalmas csarnokot. Az egyes részlegek elıre gyártott elemekbıl készültek, akár egy irodaház-belsı,
és jó néhány ilyen mögött hatalmas textilfüggönyök takarták el a csarnok hátsó, üres részeit. Az
utazó megállapította, hogy könnyő mögéjük jutni, a területeket nem kerítették el.
Az egyetlen problémát az épület személyzete jelenthette: nem lett volna jó, ha felfedezik a
palackot, még mielıtt kibocsátja tartalmát. Ezek az emberek azonban terv szerint teszik a dolgukat,
tehát elég megfigyelni, mikor merre járnak. Hát persze. Nos, hát, akkor hol is a megfelelı pont?
Nagyon szívesen elhelyezett volna egy ilyen tartályt egy jeruzsálemi színházban... de annak még
nem jött el az ideje, talán, majd ha a fı ellenség már megrokkant. Elnézte az arcokat, az
amerikaiakat, akik győlölték ıt és a népét. Céltalanul lıdörögtek, akár egy marhacsorda. Itt volt az
idı.
Az utazó leguggolt az egyik kiállító standjának hátsó fala mögött, elıvette a palackot, és oldalvást
a cementpadlóra fektette. Úgy alakították ki, hogy a megfelelı pozícióba gördüljön, minthogy pedig
az oldalán feküdt, kisebb volt a valószínősége, hogy valaki felfedezi. Az utazó ezután megnyomta az
egyszerő mechanikus idızítı-szerkezet gombját, és visszaindult a kiállítási területre, majd balra
fordult, és kisietett az épületbıl. Öt perccel késıbb már egy taxiban ült, és visszafelé tartott a
szállodájába. Még úton volt, amikor az idızítı nyitotta a szelepet, a palack pedig tizenöt
másodpercen keresztül szórta a levegıbe tartalmát. A sziszegést elnyelte a tömeg zsivaja. A
párafelhı eloszlott, mielıtt bárki észrevehette volna.
Atlantában a tavaszi hajókiállítás volt a helyszín. A jelenlévık mintegy fele valószínőleg
komolyan fontolgatta, hogy vagy az idén, vagy jövıre vesz valamilyen vízi jármővet. A többiek csak
álmodoztak. Csak álmodozzanak, gondolta kifelé haladtában Badrayn itteni utazója.
Orlandóban a szabadidıs jármővek kiállítását kereste fel egy utazó. Különösen könnyő dolga volt.
Lehajolt egy motoros szán mellett, mintha az alvázat akarná szemügyre venni, alácsúsztatta a
palackot, és távozott.
A hatalmas chicagói McCormick Centert bútorok, háztartási gépek töltötték meg – és a rengeteg
nı, aki szerette volna megvásárolni ezeket.
Houstonban Amerika legnagyobb lókiállítása zajlott. A lovak közt sok volt az arabs, amit az utazó
meglepetéssel vett tudomásul. Elmormolt egy imát, nehogy a betegség ezeket a nemes, Allahnak oly
kedves teremtményeket is megtámadja.
Phoenixben golffelszereléseket állítottak ki. Az utazónak fogalma sem volt errıl a sportról, ám
többkilónyi ingyenes prospektust vett magához, hogy miközben visszarepül majd a keleti féltekére,
olvasgathassa. Talált egy üres, kemény mőanyag béléső golfzsákot, beállította a palack idızítıjét, és
beledobta.
 A San Franciscó-i számítástechnikai kiállításra özönlöttek az emberek: a Moscone Convention
Centerbe aznap több mint húszezren jöttek el. Az ide küldött utazó attól tartott, nem jut ki a
szabadba, mire az idızítı kiold. A szerencse azonban kedvezett neki. A széllel szemben, gyalog
ment vissza négy háztömbnyire lévı szállodájába. Elvégezte, amiért ideküldték.
*
A szınyegboltot már éppen zárták, amikor Aref Raman belépett. Mr. Alahad bezárta a bejárati
ajtót, és lekapcsolta a világítást.
– Az instrukcióim?
– Semmit se tegyen határozott parancs nélkül, fontos azonban, hogy tudják: képes-e végrehajtani
a feladatát.
– Miért, talán nem nyilvánvaló? – kérdezte bosszúsan Raman. – Miért gondolja, hogy...?
– Én is parancsokat teljesítek – felelte szelíden Alahad.
– Alkalmas vagyok rá. Készen állok – biztosította összekötıjét az asszaszin. A döntés jó néhány
évvel korábban született, de Ramannak jólesett, hogy itt és most, más jelenlétében kimondhatja.
– A megfelelı idıben értesítést kap. Nemsokára.
– A politikai helyzet...
– Ismerjük, és bízunk az ön elhivatottságában. Maradjon nyugton, Aref. Nagy dolgok vannak
folyamatban. Én nem tudom, mifélék, csak azt tudom, hogy elkezdıdtek, és a megfelelı idıben az
ön akciója lesz a szent dzsihád záróköve. Mahmoud Haji üdvözletét küldi, és azt üzeni, imádkozik
önért.
– Köszönöm – felelte Raman, és értesülvén a távolról érkezı, de minden bizonnyal nagy hatású
áldásról, lehajtotta a fejét. Nagyon hosszú idı óta csak a televízióban hallotta az ajatollah hangját, és
most kénytelen volt elfordulni, hogy az összekötı ne lássa a szemébe győlı könnyeket.
– Nem lehetett könnyő... – mondta Alahad.
– Nem volt az – bólintott Raman.
– Hamarosan véget ér, ifjú barátom. Jöjjön hátra velem. Ráér?
– Igen.
– Ideje, hogy imádkozzunk.
38. Türelmi idıszak
– Nem vagyok a terület specialistája – tiltakozott Clark, bár már járt Iránban.
Ed Foley ezt mintha meg sem hallotta volna:
– Személyesen járt ott, és ha nem tévedek, gyakran mondogatja, hogy a piszkos kezet és a jó orrot
semmi sem pótolhatja.
– Ma délután is jócskán beszélt errıl az újoncoknak a Farmon – jegyezte meg komisz mosollyal
Ding. – Arról adott elı nekik, hogyan láthatunk át az embereken, ha a szemükbe nézünk, de itt is
ugyanerrıl van szó. Jó szem, jó orr, jó megérzések.
İ nem járt Iránban, de feltételezte, hogy ha Mr. C-t odaküldik, nyilván nem egyedül indítják
útnak.
– Terveink vannak magukkal – mondta Mary Pat Foley, és mivel ı állt a Mőveleti Igazgatóság
élén, a szava parancs volt. – Adler külügyminiszter hamarosan odarepül, s vele együtt maga és Ding
is mint személyi biztosítók. Vigyázzanak, nehogy baja essék, és szimatoljanak körül, de ne titkos
eszközökkel. Arra vagyok kíváncsi, milyen az utca hangulata. Ennyi, csak egy gyors felderítı akció.
Az ilyesmit általában a CNN tudósításaiból tudták meg, Mary Pat azonban azt akarta, hogy egy
tapasztalt tisztje szerezzen benyomásokat a helyszínen, ezért adta ki az utasítást.
Ha volt valami, ami egy jó kiképzıt bosszanthatott, akkor az az volt, hogy tanítványai azután is
emlékeztek az elıadásaira, miután már elıléptették ıket – és ırá magára is. Clark sem felejtette el
azokat az idıket, amikor Ed és Mary Pat Foley még a növendékei voltak a Farmon. Kettejük közül
kezdettıl fogva Mary Pat volt a cowboy – no, jó, a cowgirl. Briliáns megérzései voltak,
fantasztikusan megtanult oroszul, és úgy átlátott az embereken, ahogyan csak pszichiáter
professzorok szoktak... de kissé óvatlan volt, és túlságosan bízott abban, hogy ártatlan kék szeme,
meg az, hogy megjátssza a „buta szıkét”, szavatolja biztonságát. Edbıl hiányzott Mary Pat
szenvedélyessége, de rendelkezett azzal a képességgel, hogy a részleteket összeállítsa a nagy
egésszé, és hogy távlatokban gondolkodjék, ami mindig is kifizetıdı volt. Egyikük sem volt
tökéletes, de együtt mindent tudtak, és Clark büszke volt rá, hogy valaha tanította ıket. Az esetek
többségében legalábbis.
– Rendben. Van odaát valakink?
– Senki, akinek hasznát vehetnénk. Adler jól meg akarja nézni magának Daryaeit, továbbá
közölni vele a szabályokat. A szállásuk a francia követségen lesz. Az utazás titkos. A VC-20-assal
repülnek Párizsig, onnét egy francia géppel. Gyorsan oda, gyorsan vissza – mondta Mary Pat. – De
azt akarom, hogy sétáljanak egy-két órát, csak hogy benyomásokat szerezzenek a helyzetrıl. Nézzék
meg, mibe kerül a kenyér, hogyan öltözködnek az emberek... tudják.
– És diplomáciai útleveleink lesznek, hogy senki se kezdjen huzakodni velünk... – tette hozzá
John. – Volt már példa ilyesmire. Emlékeznek, 79-ben a követségünkön mindenki megjárta...
– Adler mégiscsak külügyminiszter – emlékeztette Ed.
– Szerintem tudják.
Azt viszont már csak magában mondta, hogy: és azt is tudják, hogy zsidó.
*
Majd beleszakadtak. A legkeservesebb mővelet az AmFo kikeverése volt. Az ammóniaalapú
mőtrágya és a dízelolaj megfelelı arányát egy könyvbıl böngészték ki. Mindketten mulatságosnak
találták, hogy a növényeket táplálja egy gyilkos robbanóanyag. A tüzérségi gránátokban ugyancsak
ammóniaalapú robbanóanyagot használtak. .. A dízelolajra részben azért volt szükség, hogy plusz
kémiai energiát szolgáltasson, elsısorban azonban nedvesítıszerként funkcionált, amelynek révén a
robbanóanyagban gyorsabban terjedt a lökéshullám – vagyis gyorsította a detonációt. Az anyagot
egy nagy kádban állították elı, és egy kenulapáthoz hasonló eszközzel keverték megfelelı
sőrőségőre. (A könyv erre nézvést is útbaigazítással szolgált.) Az eredmény sárszerő massza lett,
amelybıl tömböket formáltak. A tömböket kézzel mozgatták.
A munka a betonkeverı autó dobjában piszkosnak, büdösnek és kissé veszélyesnek bizonyult.
Több szakaszban töltötték meg. A beöntınyílás átmérıje, amelyet félfolyékony cement befogadására
terveztek, körülbelül egy méter volt. Holbrook felszerelt egy villanyventilátort, hogy levegıt fújjon a
dobba, mert a friss AmFo gızei kellemetlen szagúak és valószínőleg veszélyesek is voltak.
Mindkettıjük feje megfájdult, ami óvatosságra intette ıket. Több mint egy hetet dolgoztak, a dob
azonban mostanra, amikor az utolsó tömböt is elhelyezték benne, körülbelül háromnegyedéig
megtelt – cél pedig pontosan ez volt. A rétegek közti réseket hígabb keverékkel öntötték ki,
amelyeket vödrökben szállítottak a kocsihoz. A henger végül megtelt – amennyire két ember
munkájával meg lehetett tölteni. Keresztmetszete kördiagramra emlékeztetett, amelynek felsı
részébıl hiányzik egy V alakú cikkely.
– Azt hiszem, ez jó lesz így, Pete – vélte Ernie Brown. Van még vagy negyvenöt kilónyi, de...
– Már nem tudjuk hova tenni – fejezte be a mondatot Holbrook, miközben kimászott a dobból.
Leereszkedett a létrán, aztán mindketten kimentek, hogy a kerti székekbe telepedve egy kis friss
levegıt szívjanak. – szentségit, de jó, hogy ezzel is megvagyunk! – sóhajtott.
– Azt meghiszem – mondta arcát dörzsölve Brown. Úgy hasogatott a feje, hogy még az arcbıre is
sajgott tıle. Úgy gondolta, idekint maradnak, amíg ezeket az átkozott gızöket ki nem szellıztetik a
tüdejükbıl.
– Lehet, hogy meg is árt... – mondta Pete.
– De hétszentség, hogy valaki másnak még jobban megárt. Jó ötlet volt, azokkal a golyókkal –
állapította meg Holbrook. Odabent két olajoshordónyi ólomgolyó várta, hogy felhasználják,
valószínőleg több a kelleténél, ez azonban nem volt baj. – Mit ér a diós puszedli dió nélkül? –
kérdezte.
– Ó, te égetnivaló, te! – mondta Brown, és úgy nevetett, hogy majd leesett a székrıl. – ...Jézusom,
hogy fáj a fejem...
 *
A francia külügyminisztérium feltőnı gyorsasággal jelezte, hogy készek közremőködni a
találkozó létrehozásában. A franciák valamennyi Öböl környéki állammal jó diplomáciai
kapcsolatokra törekedtek, aminek hátterében a legváltozatosabb gazdasági érdekek húzódtak meg: a
harckocsiktól a gyógyszerekig mindent szállítottak a régióba. Az Öböl-háborúban bevetett francia
katonák honi harceszközökkel találták szembe magukat, ez azonban egyáltalán nem volt szokatlan. A
párizsi külügy reggel kilenckor értesítette az amerikai nagykövetet, hogy kész az együttmőködésre,
aki öt perccel késıbb telexen értesítette Washingtont. Adler miniszter még ágyban volt, amikor
átadták neki a telexet. Az amerikai külügyminisztérium illetékes tisztviselıi megtették a szükséges
intézkedéseket, többek közt értesítették az Andrews légi támaszponton állomásozó 89. katonai
légiszállító-századot.
A külügyminisztert észrevétlenül elvinni a városból – nos, ez sohasem volt könnyő feladat. Az
emberek észrevették, ha ilyen magas rangú tisztviselık nem jelentek meg a hivatalukban, ezért
szükség volt hihetı fedıtörténetre is: Adler, úgymond, Európába utazik, hogy az ottani
szövetségesekkel tárgyaljon különbözı témákról. A franciák sokkal jobban kézben tudták tartani a
sajtót, ami minden másnál jobban függött a megfelelı idızítéstıl.
Clarknál, a Langleyhez legközelebbi Marriott Szállodában megszólalt a telefon.
– Igen?
– Ma van a napja – mondta egy hang.
Clark hunyorított egyet, megcsóválta a fejét, és így szólt:
– Szuper. Én már össze is csomagoltam.
Azzal a fal felé fordult, hogy aludjék még egy keveset. Itt legalább nem kellett eligazításon
megjelennie. A feladat világos volt: vigyázni Adlerre, sétálni egyet, aztán hazajönni. Biztonsági
problémáktól valójában nem kellett tartania. Ha az irániak – avagy EIK-sok, bár ezt a kifejezést még
nem sikerült megszoknia – készülnek valamire, két, pisztollyal felfegyverzett ember igazából nem
sokat tehet ellenük, legfeljebb átadhatják a fegyvereiket, anélkül hogy használnák ıket. Az
ellenséges szándékú járókelıket pedig sem a helybéli, sem az iráni biztonsági emberek nem fogják
távol tartani. Csak a látvány kedvéért kell ott lennie – mindössze errıl volt szó.
– Megyünk? – kérdezte Chavez a másik ágyról.
– Aha.
– Bueno.
*
A távozás könnyebb volt, mint az érkezés. Amerikát a nyugati országok többségéhez hasonlóan
jobban érdekelte, hogy mit hoznak be a határain, mint az, hogy mit visznek ki. Nagyon helyes,
gondolta az elsı utazó, miközben a Kennedy repülıtéren az útlevelét ellenırizték. Reggel hét óra öt
perc volt, az Air France l-es járata, egy szuperszonikus Concorde várta, hogy megtegye rajta a
visszaút egy részét. Rengeteg autóprospektust hozott magával, és kiagyalt egy történetet is, arra az
esetre, ha valaki kérdezné, miért vannak nála, de a meséjét senki sem tette próbára, még csak nem is
voltak kíváncsiak rá. Elhagyja az országot, helyes. Az útlevelét elıírás szerint lebélyegezték. A
vámos még csak azt sem kérdezte meg, hogy ha tegnap érkezett, miért utazik el máris. Az üzleti
ügyekben utazók már csak ilyenek, egyébként is kora reggel volt, és tíz óra elıtt semmi fontos nem
történik...
Az Air France az elsı osztályon repülıknek kávét szolgált fel, de az utazó nem kért. Ereje a végén
járt, csak ezúttal nem érezte úgy, hogy hamarosan úrrá lesz rajta a remegés. Nagyszerő, hogy az
egész ilyen simán lezajlott. Badrayn az eligazításkor megmondta, hogy így lesz, ı azonban nemigen
hitt neki, mert az izraeli biztonsági intézkedésekhez volt szokva, a rengeteg katonához és fegyverhez.
A hosszú feszültség után – égig úgy érezte magát, mintha szorosan meg lett volna kötözve – kezdett
felengedni. Az éjszaka rosszul aludt, és remélte, hogy végigalussza majd az átkelést. Ha majd ismét
Teheránban lesz, nevetve megkéri Badraynt, hogy legközelebb is ilyen bevetésre küldje... A büfé
mellett elhaladtában látott egy üveg pezsgıt: töltött magának egy pohárral. A szénsav tüsszentésre
ingerelte, ráadásul a vallása is tiltotta az alkoholfogyasztást, de nyugaton ez volt a módja az
ünneplésnek, és neki most volt mit ünnepelnie. Húsz perccel késıbb a hangosbemondó szólította a
Concorde utasait, ı pedig a többiekkel együtt elindult a beszállófolyosón. Már csak a
repülıbetegségtıl tartott. Gépe pontosan nyolckor indult, mire azonban Párizsban leszáll, ott már
délután háromnegyed hat lesz! Megreggelizik, aztán anélkül, hogy ebédelne, vacsorázni fog!
Csodálatos ez a modern világ!
*
Külön érkeztek az Andrewsra, Adler saját szolgálati kocsijában, Clark és Chavez pedig Ding
autójában. A minisztert egy intéssel bebocsátották a kapun, a CIA tisztjeinek azonban igazolniuk
kellett magukat – de nekik legalább szalutált a fegyveres ırség.
– Nem nagyon szereted azt a helyet, igaz? – kérdezte Ding.
– Én körülbelül akkoriban jártam Teheránban, amikor a te biciklidrıl leszerelték azt a két kis
támasztókereket, ráadásul olyan gyenge fedéssel, hogy bármely pillanatban lebukhattam volna. Az
utcákon azok az elmebetegek azt üvöltözték, hogy „Halál Amerikára!”, és láttam, ahogy egy csapat
eszelıs kölyök géppisztolyokkal taszigálta a követség bekötött szemő alkalmazottait. Egy ideig azt is
hittem, hogy falhoz állítják, és halomra lövik ıket. Ismertem a kirendeltség-vezetıt, és a szentségit,
ott hajtották el elıttem. İt is elkapták, és rendesen elintézték. Én meg ott álltam tılük tizenöt
méterre, és a világon semmit sem tehettem értük...
– Miért küldtek oda?
– Az elsı alkalommal azért, hogy gyors felderítést végezzek az ügynökségnek. Másodjára a
mentıakció elıkészítésében vettem részt, amely aztán a sivatagban befuccsolt. Akkoriban
mindnyájan azt hittük, hogy egyszerően nem volt szerencsénk, de az az eset alaposan megijesztett.
Valószínőleg jobb is, hogy nem sikerült. Legalább a végén mindenkit élve hozhattunk haza.
– Vagyis a rossz emlékek miatt nem szereted Teheránt?
– Tulajdonképpen nem – vonta meg a vállát Clark. – Sohasem jöttem rá, miért. A szaúdiakat
értem... és nagyon bírom ıket. Ha egyszer megnyílnak az embernek, életre szóló barát válik belılük.
A szokásaik nekünk egy kicsit furcsák, de nem érdekes. Mint a régi filmekben: becsület, büszkeség,
vendégszeretet és a többi. Ott egyébként rengeteg kedvezı tapasztalatom volt. Az Öböl túlsó partján
nem. Úgyhogy hagyjuk is azt a helyet.
Ding leparkolt, fogták a csomagjaikat és elindultak. Egy ırmester lépett hozzájuk.
– Párizsba megyünk, ırmester – mutatta fel ismét az igazolványát Clark.
– Kérem, jöjjenek velem, uraim – intett a VIP-váró felé. Az alacsony, egyszintes épületbıl
ekkorra eltávolították a többi rangos vendéget. Scott Adler az egyik kanapén ült, és iratokat
olvasgatott.
– Miniszter úr... Adler felnézett.
– Hadd találjam ki. Maga Clark, maga pedig Chavez.
– Ön a hírszerzıszakmában is megállná a helyét – mosolyodott el John. A három férfi kezet
rázott.
– Jó reggelt, uram – köszönt Chavez.
– Foley azt mondja, ha velem vannak, biztonságban vagyok – mondta a miniszter.
– Túloz – jelentette ki Clark, és hozott magának néhány aprósüteményt. Ideges volnék? – tőnıdött
magában. Ednek és Mary Patnek igaza van. Ez rutinügy, odamegyünk, visszajövünk. Hello, üdv,
nyald ki a seggem, dögölj meg, viszlát, ennyi. Különben, volt már melegebb helyeken is, mint az
1979-es Teherán. Nem sokszor, de néhányszor biztosan.
Homlokát ráncolva nézegette a süteményt. Valami feltámasztotta benne a régi érzéseket, azt a
bizsergı érzést a bırén... mintha fölállnának rajta a szırök... az érzést, amely arra kényszeríti az
embert, hogy megforduljon, és keményen szembenézzen a dolgokkal.
– Ed azt is mondta, hogy tagja a különleges helyzetértékelı csoportnak, és hogy hallgassak
magára – folytatta Adler. İ legalább nyugodt, állapította meg Clark.
– Foleyékkal jó ideje ismerjük egymást – magyarázta John.
 – Maga járt már ott?
– Igen, miniszter úr – felelte Clark, majd két percen át beszélt a részletekrıl is. Adler
elgondolkodva bólogatott.
– Én is. Én voltam az egyik ember, akit a kanadaiak csempésztek ki. Alig egy héttel azelıtt
érkeztem oda. Épp lakást kerestem, amikor elfoglalták a követséget. Kimaradtam a legjobb
mókákból. Hála istennek.
– Tehát ismeri valamennyire azt az országot. – Adler a fejét rázta.
– Nem túlságosan. Alig néhány szót tudok fársziul. Azért mentem oda, hogy a helyszínen
tanuljam meg, de nem jött össze, úgyhogy más területek felé orientálódtam. De szeretnék többet
hallani a tapasztalatairól.
– Elmondom, amit tudok, uram – felelte John. Ekkor egy fiatal százados lépett be, és jelentette,
hogy a gép felszállásra kész. Adler csomagjait egy ırmester vitte.
A két hírszerzı is fogta a poggyászát: a két váltás ruha mellett bennük voltak az oldalfegyvereik.
John ragaszkodott a Smith & Wesson-jához, Ding jobban szerette a Beretta .40-est.
Fényképezıgépeket is hoztak: az ember Sohasem tudhatja, mikor lát valami hasznosat.
*
Bob Holtzman egyedül ült a kalickájában, és bıven volt min gondolkodnia. A helyiség klasszikus
újságíró-munkahely volt, kirekesztette a zaj egy részét, viszont kilátott a városi hírek szerkesztıire,
és azok is láthatták ıt. Semmi más nem hiányzott neki, csak egy cigaretta, de a Post épületében már
sehol sem lehetett dohányozni. A régi nagyok halálra nevették volna magukat ezen.
Valaki megkereste Tom Donnert és John Plumbert. Csak Kealty lehetett. Holtzman
homlokegyenest másként érzett Kealty iránt, mint Ryan iránt. Kealty politikai elképzelései, gondolta,
egészen jók, progresszívek, érzékenyek. Csak maga az ember nem ér semmit. Más idıkben talán
elnézték volna szoknyavadász hajlamait, sıt régebben nıcsábász híre talán még használt is politikai
karrierjének. Washingtonban rengeteg volt a nı, akiket úgy vonzott, mint a méheket a méz – vagy a
legyeket valami más –, és a politikusok ki is használták ezt. A politikusok természetüknél fogva
sármos emberek, a cicusok pedig (ez az eufemizmus is jó régi volt) még mosolyogtak is, amikor
távoztak, fel sem fogták, mire használták ıket. Egyesek azonban megbántódtak – és Kealty sokukat
bántotta meg, egyikük ráadásul öngyilkos is lett. Bob felesége, Libby Holtzman dolgozott a sztorin,
de a Japánnal való kurta konfliktus során végül is senki sem figyelt oda rá, azóta pedig a sajtó
valamiért úgy döntött, hogy a dolgot el kell felejteni. Kealtyt rehabilitálta a kollektív
emlékezetvesztés.
Bizonyosan Kealty volt az, aki megkereste Donnert és Plumbert, mégpedig a szalagra vett reggeli
interjú és az esti élı adás között... Ez pedig annyit jelent, hogy...
– Ó, a francba! – nyögött fel Holtzman, amikor fény gyúlt a koponyájában.
Ez volt az igazi sztori! És ami még jobb, hogy ez a fıszerkesztıjének is tetszik majd. Donner az
élı adásban azt mondta, hogy a reggeli felvétel tönkrement. Ez csak hazugság lehetett. Egy riporter
egyenesen a közönség arcába hazudott. Az újságírószakmának nincsen túlságosan sok szabálya, és
ezek is inkább afféle amorf, csőrhetı-csavarható valamik. Ez azonban már mindenen túlment...
De hogyan bizonyítsa be?
Pedig micsoda édes diadal lenne! Kikészítené azt a hibátlan öltönyökben parádézó, hajlakkos
pávakakast. Az összes tévéhíradót maga mögé utasítaná, és ez hogy megdobná a példányszámot! Az
akciót az újságírói tisztesség oltáránál celebrált vallási szertartásnak állíthatná be...
Hozzátartozott a szakmájához, hogy karriereket tett tönkre. Eddig egyetlen újságírótársának sem
törte ki a nyakát, de már most elfogta valami gyönyörőség, ha arra gondolt, hogy ezt kiseprőzi a
szakmából.
De mi legyen Plumberrel? Holtzman ismerte és tisztelte. Plumber egy másik korban került a
tévéhez, amikor az adók még a szakmai elismertetésért harcoltak, újságíró munkatársaikat pedig még
nem filmszínészkülsejük, hanem szakmai hírnevük miatt szerzıdtették. Plumbernek tudnia kellett a
csalásról, és aligha tetszett neki.
 *
Ryan nem tudta nem megbámulni a kolumbiai nagykövetet. A férfin látszott, hogy a helyi
arisztokrácia tagja és hivatásos diplomata. Öltözéke tökéletesen illett az alkalomhoz – a találkozóhoz
az amerikai államfıvel. A két férfi barátságosan és keményen szorította meg egymás kezét. A fotós
jelenlétében elintézték a szokásos udvariaskodást, aztán munkához láttak.
– Elnök úr – kezdte a diplomata hivatalos hangon –, kormányom utasított, hogy érdeklıdjem
önnél az amerikai sajtóban megjelent bizonyos meglepı állításokkal kapcsolatban.
Jack nyugodtan bólintott.
– Mit óhajt tudni? – kérdezte.
– Az állítások szerint néhány évvel ezelıtt az Egyesült Államok fegyveresen beavatkozott
országunkban. Ezeket a közléseket mi igen különösnek találjuk, eltekintve attól, hogy ha igazak, a
történtek ellentétesek a nemzetközi joggal és a demokráciáink közti különbözı szerzıdésekkel.
– Megértem az üggyel kapcsolatos érzéseiket, az önök helyében én is hasonlóképpen éreznék.
Engedje meg, hogy kijelentsem: kormányom semmilyen körülmények között nem támogatna efféle
akciókat. Erre, uram, a szavamat adom, és kérem, hogy ezt közölje kormányával is.
Ryan úgy döntött, tölt egy kávét a nagykövetnek. Már tudta, hogy az ilyen apró személyes
gesztusok rendkívül hatásosak a diplomáciai érintkezésben. Ennek okát nemigen tudta, de ha egyszer
hasznára voltak, szívesen alkalmazta ıket. A figyelmesség ezúttal is segített feloldani a feszültséget.
– Köszönöm – mondta a nagykövet, és felemelte a csészéjét.
– Azt hiszem, ez ráadásul kolumbiai kávé – vélekedett az elnök.
– Sajnos nem ez a legnevezetesebb exportcikkünk – szólalt meg keserően Pedro Ochoa.
– Nem kárhoztatom érte önöket – mondta vendégének Jack.
– Hogyan?
– Nagykövet úr, én pontosan tudom, hogy az ön hazája nagy árat fizetett Amerika helytelen
viselkedése miatt. Amikor a CIA-nál dolgoztam, betekintésem volt a drogkereskedelemmel
kapcsolatos valamennyi információba, ahogyan azt is tudtam, hogy ez milyen következményekkel
jár az önök régiójában. Nem volt részem semmilyen törvényellenes kolumbiai akció
kezdeményezésében, de valóban rengeteg adat birtokába jutottam. Tudok a meggyilkolt rendırökrıl
– mint tudja, apám is rendır volt –, az újságírókról, a bírókról. Tudom, hogy Kolumbia a térség
valamennyi országánál régebben és keményebben munkálkodik a valóban demokratikus kormányzat
létrehozásán, és mondok még valamit. Szégyellem magam bizonyos dolgok miatt, amelyek ebben az
országban hangzottak el az ön hazájáról. A drogprobléma nem Kolumbiában, Ecuadorban vagy
Peruban kezdıdik, hanem nálunk, és önök éppúgy áldozatok, mint mi – ıt még inkább. Az önök
országát amerikai pénz mérgezi meg. Nem önök ártanak nekünk, mi ártunk önöknek.
Ochoa több mindenre számított ezzel a találkozóval kapcsolatban – erre azonban nem. Letette a
csészéjét, és szeme sarkából körülnézett a helyiségben. Meglepetéssel állapította meg, hogy
kettesben vannak, a testırök visszavonultak. Még egy munkatárs sem volt jelen, hogy jegyzeteljen.
A követ ezt szokatlannak találta. Ráadásul Ryan elismerte, hogy a sajtósztorik igazak – legalábbis
részben.
– Elnök úr – mondta (angoltudását odahaza szerezte, de Princetonban tökéletesítette) –,
Amerikától ritkán hallunk ilyen szavakat.
– Most ilyeneket hall, uram – felelte Ryan. Az asztal felett két nagyon hasonló tekintet
kapcsolódott össze. – Nem bírálom a hazáját, hacsak nem szolgál rá, és annak alapján, amit tudok,
ilyen bírálatra nincsen okom. A drogkereskedelem csökkentését elsısorban a keresleti oldal elleni
támadások szolgálják. Törvénytervezetet készítünk elı, amelynek értelmében nemcsak azokat
büntetik majd, akik eladják a drogot, hanem azokat is, akik használják. Ha a kongresszus megalakul,
és már mőködıképes lesz, erıs nyomást gyakorlók majd rájuk, hogy megszavazzák. Ezen kívül az
amerikai és a kolumbiai kormány tisztségviselıibıl szeretnék létrehozni egy nem hivatalos
munkacsoportot is, amely megvitathatná, hogyan nyújthatunk önöknek segítséget a probléma
leküzdésében – anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is sértenénk Kolumbia nemzeti
szuverenitását. Amerika nem mindig volt jó szomszédja önöknek. A múltat nem tudom
megváltoztatni, de a jövın igenis próbálhatok változtatni. Mondja csak, vajon az ön elnöke elfogadna
egy meghívást, hogy személyesen tárgyalhassunk a kérdésrıl? – Véget akarok vetni ennek az egész
tébolynak – gondolta magában.
– Valószínőnek tartom, hogy kedvezıen fogadna egy ilyen meghívást, természetesen a hely, az
idıpont és hasonlók gondos egyeztetésével.
Ez lefordítva annyit jelentett, hogy: de még mennyire, hogy elfogadná!
– Ráadásul, nagykövet úr, én magam is most jövök rá, milyen nehéz dolog tud lenni az
elnökösködés. Talán – tette hozzá mosolyogva – ı is adhatna nekem egy-két jó tanácsot.
– Ez kevésbé valószínő – jelentette ki Ochoa nagykövet, de közben már az járt a fejében, vajon
hogyan számol majd be kormányának errıl a találkozóról. A dolog lényege nyilvánvaló volt: Ryan
ajánlatát Dél-Amerikában nem tekinthetik másnak, mint jól kigondolt bocsánatkérésnek valamiért,
amit sohasem ismerne el, és ami, ha napvilágot látna, csak ártana az összes érintettnek. Ochoa
azonban úgy érezte, hogy Ryan indítékai nem politikai jellegőek. Vagy mégis?
– Elnök úr, mit szeretne elérni a tervezett törvénnyel?
– Most vizsgáljuk a lehetséges hatásokat. Azt hiszem, az emberek azért élnek a drogokkal, mert
ez kellemes nekik – kimenekíti ıket a valóságból –, és így vagy úgy, de afféle szórakozás a
számukra. Kimutatásaink szerint országunkban a kábítószerek ötven százalékát nem drogfüggık
veszik, hanem olyanok, akik ezeket az anyagokat úgyszólván szabadidıs tevékenységként
fogyasztják. Szerintem azt kellene elérnünk, hogy a kábítószerezés ne legyen élvezet, úgy értem,
valamiképpen a használat és a birtoklás minden formáját büntessük. Nyilvánvaló, hogy az amerikai
fegyintézetekben nincsen hely valamennyi kábítószer-élvezı számára, de rengeteg az utca, amelyet
felsöpörtethetnénk velük. A szabadidıs drogfogyasztókat az elsı alkalommal harmincnapi
közmunkára ítélnénk: utcát söpörnének és szemetet győjtenének valamilyen gazdaságilag
elmaradottabb környéken, természetesen olyan öltözékben, amely megkülönböztetné ıket. Ez
igencsak elvenné a kedvüket a dologtól. Azt hiszem, ön katolikus, ugye?
– Igen, uram, akárcsak ön. – Ryan elmosolyodott.
– Akkor már a hittanórán tanult a bőnbánatról, akárcsak én. Minden azzal kezdıdik... Egyébként,
sajnálom, hogy találkozónkra ilyen okokból került sor, de örülök, hogy mindezt megbeszélhettük.
Köszönöm a nyíltságát, nagykövet úr. Mindig készen állok mindenfajta eszmecserére. Leginkább
azonban azt szeretném, ha ön és a kormánya tudná, hogy tisztelem a törvényt, és hogy ez a
felfogásom nemcsak Amerika határain belül érvényes. Bármi történt is a múltban, azt javaslom,
nyissunk tiszta lapot, én pedig tettekkel erısítem meg mindazt, amit mondtam.
Mindketten felálltak, Ryan ismét kezet nyújtott Ochoának, és kikísérte az irodából.
– A szavamat adom önnek – tette hozzá, majd miután odakint, a kamerák elıtt váltottak néhány
barátságos szót egymással, elbúcsúztak. Ryan visszament a nyugati szárnyba: Arnie az ajtón belül
várta. Azt mindenki tudta – bár senki nem erısítette meg –, hogy az Ovális Irodában annyi a rejtett
drót, mint egy flipper-automatában, vagy inkább egy lemezgyár stúdiójában. És hogy minden
drótszál végén, természetesen, ott egy rejtett mikrofon.
– Ön tanul és tanul. Egyre többet tud – dicsérte meg a stábfınök.
– Ez most könnyő volt, Arnie. Túl sokáig baszkuráltuk ıket, és most mindössze annyi volt a
dolgom, hogy az igazat mondjam. Szeretném, ha gyorsan meghoznák azt a törvényt. Mikor lesz kész
a javaslat?
– Néhány héten belül. Nagy felzúdulást okoz majd – figyelmeztetett Arnie.
– Nem érdekel – felelte az elnök. – Most az egyszer megpróbálkozunk valamivel, ami esetleg
mőködik majd, ahelyett, hogy tovább szórnánk a pénzt. Megpróbálkoztunk a gépek lelövésével.
Megpróbálkoztunk gyilkosságokkal, megpróbáltuk elkapni a terjesztıket. Minden egyéb lehetıséget
kimerítettünk, és hiába, mert azok, akik benne vannak az üzletben, túl jól keresnek vele, hogy
feladják. Mi lenne, ha most az egyszer a gyökerénél ragadnánk meg a problémát, ott, ahol kezdıdik,
és ahonnét a pénz jön.
 – Én csak azt mondom, hogy kemény meccs lesz.
– Minden hasznos dolgot nehéz megvalósítani – jelentette ki Ryan, és visszaindult az irodájába. A
folyosóról nyíló ajtó helyett azonban a titkárságon át ment be. – Ellen... – intette magához Mrs.
Sumtert.
– A dohányzás súlyosan veszélyezteti az ön és a környezete egészségét – mondta az asszony. A
többiek lehajtott fejjel mosolyogtak.
– Cathy is így gondolja, de neki ugye nem beszélünk errıl?
Az elnök hivatali szentélyében rágyújtott egy vékony nıi cigarettára: a támadást, amelyet egy
káros szenvedély ellen intézett, egy másik káros szenvedély élvezetével ünnepelte meg. Különben
is... egy esetleges diplomáciai földrengésnek is sikerült elejét vennie.
*
Az utolsó utazó is elhagyta Amerikát. Sajátságos módon ı északnyugati irányban távozott a
minneapolisi nemzetközi repülıtérrıl a KLM járatával. Badrayn további négy órán át drukkolhatott.
Biztonsági okokból egyik utazónak sem adtak meg telefonszámot, ahol jelenthette volna feladata
sikeres végrehajtását vagy kudarcát, vagy amelyet megadhatott volna valakiknek, akik
letartóztathatták volna a csoport tagjait: a szám saját szavaiknál is nyilvánvalóbbá tette volna, hogy
az EIK emberei. Az európai tranzitrepülıtereken várták ıket Badrayn emberei, akik tudták, milyen
járatokon érkeznek. Miután arcról felismerték a visszatérı utazókat, nekik kellett telefonálniuk,
körültekintıen, nyilvános fülkékbıl, elıre megvásárolt és természetesen anonim telefonkártyákkal.
A következı akció csak aztán kezdıdhetett, hogy az utazók sikeresen visszaérkeztek Teheránba.
Badrayn ült az irodájában, és nem volt egyéb dolga, mint hogy lesse az óráját, és aggódjék.
Körülnézett az interneten, elolvasta a híroldalakat, de semmi érdekeset nem talált. Biztosat csak az
utazók visszaérkezése után tudhatott – miután megtették jelentésüket. Sıt még akkor sem. Három,
négy, de talán öt napba is beletelik, amíg felizzanak az atlantai Járványügyi Központ e-mail vonalai.
Nos, majd akkor...
39. Szemtıl szemben
Az átkelés kellemes volt. A VC-20B sötétben, egy Párizstól nyugatra fekvı katonai repülıtéren
ért földet.
Az ünnepélyes fogadtatást természetesen mellızték, de Adler mégiscsak miniszteri rangú vendég
volt, akit még ha titkos küldetésben járt is, várni illett. Amikor a gép hajtómővei leálltak, egy magas
beosztású köztisztviselı ment fel a fedélzetére. Adler megismerte, még mielıtt leeresztették volna a
lépcsıt.
– Claude!
– Üdv, Scott. Gratulálok az elıléptetéséhez, öreg barátom! Tekintettel az amerikai szokásokra,
nem csókolództak össze. Clark és Chavez körülnéztek, nem fenyeget-e valamilyen veszély, de csak
francia katonákat láttak... vagy rendıröket, ebbıl a távolságból nem tudták megállapítani. Körben
álltak, készenlétben tartott fegyverrel. Az európaiak szívesen parádéznak géppisztolyokkal, még a
városok utcáin is. Az utcán kószáló eszelısökre ez talán gyakorol bizonyos elrettentı hatást, most
azonban feleslegesnek tőnt. A két hírszerzı mindenesetre feltételezte, hogy francia földön
semmilyen különösebb veszéllyel nem kell számolniuk– és helyesen feltételezték.
Adler és barátja beszálltak egy hivatalos gépkocsiba, Clark és Chavez a kísérı autóban kaptak
helyet. A gép személyzete elvonult, hogy a légierınél érvényes elıírások értelmében lazítson egyet,
ami ebben az esetben a francia kollégákkal való csevegést jelentette.
– Beülünk a társalgóba néhány percre, amíg a gépet elıkészítik a további repülésre – közölte egy
francia repülı ezredes. – Óhajtanak frissítıket? – tudakolta.
– Merci, mon commandant – felelte Ding. Hát igen, ezek a franciák értik a módját, hogy a
vendégeik biztonságban érezzék magukat.
– Köszönjük, hogy mindezt megszervezték számunkra – mondta a barátjának Adler. Kétszer is
voltak külszolgálatban közös állomáshelyen, elıször Moszkvában, aztán Pretoriában. Mindketten
kényes megbízatásokra specializálódtak.
 – Ugyan, Scott, semmiség – felelte a francia. Persze, hogy nem volt az, de a diplomaták akkor is
diplomatául beszélnek, ha nem muszáj nekik. Claude egyszer, sajátos módon, megmentette Scott
házasságát: csak beszélt és beszélt, de úgy, mintha béketárgyalásokat vezetne. – Nagykövetünk
jelentette, hogy Daryaei, ha a közeledés megfelelı formában történik, kész elébe menni.
– És vajon mit érthet megfelelı formán? – kérdezte kollégáját a külügyminiszter. Kiszálltak a
kocsiból egy épület elıtt, amely úgy tőnt, a repülıtér tiszti klubja volt. Egy perccel késıbb helyet
foglaltak egy külön ebédlıben. Az asztalon egy kancsó Beaujolais várta ıket.
– Mit gondol, Claude, mit akarhat Daryaei?
Claude megvonta a vállát: a gesztus legalább annyira része volt a franciaságnak, mint a bor,
amelybıl a diplomata máris töltött. Egymásra emelték poharaikat, a bor pedig még a francia
diplomáciai szolgálat normái szerint is nagyszerő volt. Aztán a tárgyra tértek.
– Nem tudjuk biztosan. Gondolkodóba ejtett bennünket a türkmén miniszterelnök halála...
– És a másik eset...?
– Azt hiszem, Scott, azzal kapcsolatban senkinek sincsenek kétségei, de hol vagyunk már attól?
– Azért annyira nem volt régen – mondta Scott, és ivott egy kortyot. – Claude, állítom, hogy
továbbra is te értesz a legjobban a borokhoz... de vajon az ajatollah mit forgat a fejében?
– Valószínőleg sok mindent. Vannak belpolitikai gondjai is: önök amerikaiak ezeket nem
értékelik jelentıségüknek megfelelıen. A perzsák nyugtalanok... most, hogy meghódították Irakot,
talán már kevésbé, de azért a probléma jelen van. Mi úgy érezzük, a konszolidációt kell
végrehajtania, mielıtt bármi másba fogna. Reméljük, nem jár sikerrel, reméljük, Scott. Reméljük,
hogy a rezsim szélsıséges vonásai idıvel mérséklıdnek, és nem is túlságosan sokára. Szükségszerő,
hogy így legyen. Ez már nem a Krisztus utáni nyolcadik század – még a világnak azon a részén sem.
Adler néhány másodpercig elgondolkodott ezen, aztán tőnıdve bólintott.
– Remélem, igaza van. Az az ember mindig is aggasztott engem.
– Minden ember halandó. Hetvenkét éves, és nagyon keményen dolgozik. Mindenesetre ki kell
ismernünk, nemde? Ha elszánja magát valamilyen lépésre, mi is lépni fogunk, ahogyan eddig is
tettük. A szaúdiakkal ugyancsak konzultáltunk errıl. Aggódnak, de azért nem túlságosan. Mi is így
vagyunk ezzel. Azt javasoljuk, minden lehetıséget vegyenek fontolóra.
Lehetséges, hogy Claude-nak igaza van, gondolta Adler. Daryaei valóban öreg, és a konszolidáció
egy frissen meghódított ellenséges országban valóban nem hétköznapi erıfeszítéseket igényel.
Ráadásul egy ellenséges érzülető népet megnyugtatni úgy a legkönnyebb, ha az ember türelmes a
nyavalyásokkal – már ha van türelme hozzá. Némi tárgyalás, pár CNN-tudósítás és egy-két korhatár
nélküli film csodákat tehet. Ha van rá elég idı. Az amerikai egyetemeken rengeteg iráni srác tanul:
Amerika számára ık jelentik a leghatékonyabb eszközt az EIK megváltoztatására. A baj csak az,
hogy ezt Daryaeinek is tudnia kell.
Neki pedig, Scott Adler külügyminiszternek, aki soha még csak nem is remélte, hogy ilyen magas
posztra jut, tudnia kellene, mi legyen a legközelebbi lépése. Szerencsére éppen elég
diplomáciatörténetet olvasott, hogy emiatt ne fájdítsa a fejét.
– Nagyon odafigyelek majd a mondanivalójára. Nem akarunk egyetlen új ellenséget sem, Claude.
Gondolom, tudja.
– Elhiszem – felelte a francia, majd ismét töltött Scottnak. – Ilyen bort, sajnos, nem kap majd
Teheránban.
– Ha dolgozom, két pohárnál nem iszom többet.
– A gépét nagyszerő pilóták vezetik majd. İk szállítják a mi minisztereinket is.
– Önök mindig is tökéletes vendéglátók voltak.
Clark és Chavez Perrier-t ittak. Ez itt nyilván olcsóbb, mint Amerikában, gondolták. A citrom
meg drágább.
– És milyen a helyzet Washingtonban? – érdeklıdött egy francia kollégájuk, hogy jobban teljen az
idı. (Látszólag legalábbis ezért.)
 – Elég fura. Tudja, meglepı, milyen nyugodt az ország – próbált kitérni John a kérdés elıl. –
Lehet, hogy azért is, mert megszabadultak a kormányzat egy részétıl.
– És amiket az elnökükrıl meg a kalandjairól hallunk?
– Engem igencsak emlékeztet bizonyos akciófilmekre – jelentette ki Ding a tiszta szívőek nyílt
arckifejezésével.
– Ellopott volna egy orosz tengeralattjárót? Teljesen egyedül? Baromság – mosolygott Clark. –
Ezt vajon ki süthette ki?
– De az orosz kémfınök... – ellenkezett vendéglátójuk –, ı valóban Geraszimov, láttuk a tévében.
– Stimmel, de szerintem neki is csak fizettünk egy nagy rakás pénzt, hogy átszökjön.
– Alighanem írni akar egy könyvet, hogy még többet keressen – evetett Chavez. – És a tróger meg
is fogja kapni a dohányt. De hát, mon ami, mi csak egyszerő dolgozó méhek vagyunk, mit tudnánk
mi ezekrıl a dolgokról...
Kijelentését korántsem érezte meggyızınek.
Clark „kihallgatójuk” szemébe nézett, és valami kattant benne. Ez a férfi a francia hírszerzés
embere: felismerte benne a kollégát. Mindketten ugyanazt gondolták: Milyen kár, hogy nem
jöhetünk össze fehér asztal mellett, és nem mesélhetjük el egymásnak a történeteinket.
– Amikor visszafelé jönnek, megihatnánk együtt egy italt.
– Köszönjük, élni fogunk a meghívással.
Ding csak hallgatott és figyelt. A vén zsivány még mindig kitőnı formában van, és még mindig
lehet tanulni tıle, gondolta.
– Jó, hogy szereztünk egy barátot – mondta öt perccel késıbb, miközben a francia gép felé
tartottak.
– Ez még annál is jobb. Ez egy profi. Figyelj oda az ilyenekre, Ding!
*
Mindenki tudta, hol húzódik a határvonal. Hivatalos kommünikéket sem Pekingben, sem
Tajpejben nem adtak ki, de így is mindenki értett és tudott mindent, hiszen a katonák gyakorlatias
emberek, ráadásul pedig jó megfigyelık. A Kínai Népköztársaság légiereje legfeljebb tizenöt
kilométernyire közelítette meg azt a bizonyos északdéli irányú vonalat, a tajvani gépek pedig,
felismerve ezt, követték a példát. A sávon kívül semmi sem korlátozta ıket, olyan agresszíven
viselkedhettek, ahogyan csak akartak, kiadhatták az összes lehetséges parancsokat – és ebbe mindkét
fél belenyugodott, anélkül hogy akár egy egyszerő taktikai rádióüzenetet váltottak volna egymással.
Mindez a stabilitás érdekében történt. Töltött fegyverekkel játszadozni mindig is veszélyes volt, akár
nemzetek, akár gyerekek csinálták – igaz, az utóbbiakat egyszerőbb ráncba szedni. Az országok
túlságosan nagyok hozzá.
Amerikának négy tengeralattjárója tartózkodott a Formosai-szorosban. A láthatatlan vonalon –
pontosabban alatta – szóródtak szét, ahol a legnagyobb biztonságban voltak. A szoros északi
bejáratánál további három amerikai hajó járırözött, a Port Royal cirkáló és két romboló, a The
Sullivans és a Chandler. Mindhárom légelhárító rakétahordozó volt, összesen kétszázötven SM2-MR
rakétával a fedélzetükön. Máskor repülıhordozót védtek az esetleges légitámadások ellen, anya-
anyahajójuk azonban pillanatnyilag Pearl Harborban tartózkodott, a hajtómőveit cserélték. A Port
Royal és a The Sullivans – az utóbbi egy tengerészcsalád nevét viselte, amelynek tagjai 1942-ben
ugyanennek a hajónak a fedélzetén haltak hısi halált – egyaránt Aegis hajók voltak, mindkettı
fedélzetén nagy teljesítményő SPY radarok mőködtek. A légi tevékenységet figyelték– minden
egyébbel a tengeralattjárók foglalkoztak. A Chandler fedélzetén egy különleges elektronikus
hírszerzı csoport is dolgozott, a verbális rádióadásokat hallgatták le. A járırözı rendırökhöz
hasonlóan nem az volt a céljuk, hogy bárki dolgába beleártsák magukat, ottlétükkel mindössze
nyájasan jelezték, hogy a törvény jelen van, és amíg jelen van, a dolgok nem fajulhatnak el. A cél
legalábbis ez volt. Ha bárki kifogást emelt volna az amerikai hajók jelenléte ellen, Washington arra
hivatkozott volna, hogy a nemzetközi vizeket bárki használhatja, a hajók pedig senkinek sincsenek
útjában. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a három felszíni és a négy búvárhajó odavezénylése valaki
másnak a szándékait szolgálja. A hamarosan bekövetkezı események szinte mindenkit zavarba
hoztak.
Épphogy virradni kezdett, a felszín még sötét volt, amikor a kínai szárazföld felıl felbukkant
Peking négy vadászgépe. Kelet felé haladtak, és öt perccel késıbb további négy követte ıket. Abban
a pillanatban, ahogy az amerikai hajók radarjainak hatótávolságán belülre értek, észlelték ıket.
Szokás szerint kódot kaptak, a számítógépek pedig, a Port Royal harcászati információs
központjában tartózkodó tisztek és alárendeltjeik teljes megelégedésére, folyamatosan követték ıket.
Aztán a gépek egyszer csak elkanyarodtak. Egy hadnagy felvette a telefont, és megnyomott egy
gombot.
– Igen? – jelentkezett egy álmos hang.
– Kapitány úr, itt a harcászati, KNK-s gépeket észlelünk, valószínőleg vadászok, hamarosan
átlépik a vonalat, irányuk kettı-nulla-zéró, magasságuk tizenötezer láb, haladási irányuk zéró-kilenc-
zéró, sebességük ötszáz csomó. Néhány percnyi távolságból négy másik követi ıket.
– Megyek!
A kapitány két perccel késıbb, némileg zilált öltözékben, megjelent a harcászati helyiségben, a
vadászgépek azonban addigra már átlépték a vonalat. Hallotta, amint egy tengerészaltiszt éppen
jelenti:
– Új észlelések, négy vagy több vadász nyugat felé tart.
A számítógép a Kínai Népköztársaság vadászgépeit „ellenség”, a tajvani gépeket „barát”
szimbólummal jelölte. (Idırıl idıre néhány amerikai gép is felbukkant a környéken, ezek azonban
elektronikus felderítést végeztek, és elég távol voltak, semhogy bajuk eshessek.) E pillanatban két,
egyenként négy gépbıl álló vadászkötelék tartott egymás felé. Körülbelül ötven kilométer választotta
el ıket egymástól, de ez a távolság mintegy ezernyolcszáz kilométeres sebességgel csökkent. A radar
hat civil gépet is követett, de ezek mindegyike a vonaltól keletre haladt.
– A Hatos támadóegység fordul – jelentette most az altiszt. Ez a szárazföld felıl közeledı gépek
kódja volt. A kapitány látta, amint sebességvektoruk dél felé fordul a képernyın. A tajvani gépek is
kanyarodni kezdtek: a szárazföldiek felé.
– Radarjeleket fogunk – szólt az elektronikus felderítıpultnál ülı tiszthelyettes. – tajvaniak
ráálltak a Hatos támadókra. A radarjaik követı üzemmódban dolgoznak.
Lehet, hogy a Hatosok ezért fordulnak – gondolta a kapitány.
– Talán eltévedtek? – találgatta a harcászatiak fınöke.
– Odakint még sötét van. Lehet, hogy túlságosan messzire merészkedtek.
Az amerikaiak nem ismerték a szárazföldi Kína vadászainak navigációs rendszereit, azt azonban
tudták, hogy a tenger felett együléses vadászgépet nem egyszerő precízen irányítani.
– Újabb repülıgépradarokat észlelünk keletrıl, talán a Hetesek – mondta az elektronikus
felderítés tiszthelyettese. Ez a szárazföld felıl közeledı második kötelék volt.
– A Hatos folytat valamilyen elektronikai tevékenységet?
– Nem, uram.
Ezek a gépek már megfordultak, nyugat felé távolodtak a vonaltól, nyomukban a tajvani F-16-
osokkal. És ebben a pillanatban a helyzet megváltozott.
– A Hetes támadóegység fordul, iránya most zéró-kilenc-hetes.
– Vagyis az F-16-osok felé kanyarodnak... és radaroznak... – állapította meg a hadnagy.
Hangjában most elıször érzıdött aggodalom. – Hetesek radarjai az F-16-osokat követik.
A Kínai Köztársaság F-16-osai ugyancsak fordultak. Egyre több lett a tennivalójuk. Az újabb,
amerikai gyártmányú vadászok, amelyeket legjobb pilótáik vezettek, csak a tajpeji légierı
egyharmadát tették ki: most az volt a feladatuk, hogy figyeljék a szárazföldi atyafiság manıvereit, és
ha kell, reagáljanak rájuk. Most, hogy a Hatos kötelék visszafordult, szükségképpen még inkább
érdekelni kezdte ıket a továbbra is kelet felé tartó Hetes. Még mindig ezermérföldes relatív
sebességgel közeledtek egymáshoz, közben pedig bekapcsolták rakétacélzó radarjaikat. Ez az
általános nemzetközi felfogás szerint barátságtalan aktus, és lehetıleg mindenki kerüli, mert nagyon
hasonlít ahhoz, amikor valaki egy másik ember fejének szegezi a puskáját.
– Hőha – mondta az elektronikus felderítı tiszthelyettes. – Uram, a Hetes radarjai átváltottak
követı üzemmódra!
Most már tehát nemcsak keresték a célt: a repülıgépradarok ebben az üzemmódban irányítják a
levegı-levegı rakétákat. Az iménti megmozdulás még csak barátságtalannak, ez azonban már
nyíltan ellenségesnek számított.
Az F-16-osok két géppárra oszlottak, és szabad manıverezésbe kezdtek. A feléjük tartó
szárazföldi gépek ugyanezt tették. A nyugat felé távolodó Hatos támadóegység négy vadásza most
lépte át a vonalat, és úgy tőnt, egyenesen repülıtereik felé tartanak.
– Uram, azt hiszem, tudom, mi folyik itt, nézze csak, hogyan...
A képernyın aprócska jel bukkant fel: az egyik F-16-os radarképébıl vált ki.
– Ó, a francba! – kiáltott a tengerész. – Rakéta a levegıben!
– Két rakéta – helyesbített a fınöke.
Odafenn két amerikai gyártmányú AIM-120-as rakéta haladt: most váltak el egymástól, és két
különbözı célpont felé haladtak.
– Ezek azt hitték, megtámadták ıket... Jézusom – mondta a kapitány, és a híradóshoz fordult. –
Azonnal hívja nekem a csendes-óceáni flottánk fıparancsnokát!
Néhány másodperc múlva Peking egyik vadásza folttá esett szét a képernyın. A másik – fedélzeti
rendszerei valószínőleg figyelmeztették a közeledı rakétára – hirtelen elkanyarodott, és az utolsó
másodpercben kitért a lövedék elıl.
Aztán pedig visszafordult. A délebbre lévı géppár is manıverbe kezdett, és a Hatos
támadóegység éles szögben észak felé fordult. Mőködésbe léptek megvilágító radarjaik, és tíz
másodperccel késıbb újabb hat rakéta indult el célpontja felé.
– Légi csata az orrunk elıtt! – állapította meg a szolgálatvezetı altiszt.
A kapitány beleszólt a telefonba:
– Híd, itt a harcászati, teljes harckészültség, teljes harckészültség!
Ezután felkapta a hajóközi rádió mikrofonját, és értesítette a két romboló kapitányát, amelyek
cirkálójától – keletre, illetve nyugatra – egyaránt tízmérföldnyire tartózkodtak. Közben magán a Port
Royalon is megszólalt a riadógong.
– Vettem – jelentette a The Sullivans, amely a cirkálótól nyugatra helyezkedett el.
– Én is – visszhangozta a Tajvan felıli oldalról a Chandler, amely rádión kapta a radarképet az
Aegis hajókról.
– Ezt elkapták!
Újabb KNK-s vadászt ért rakétatalálat: zuhanni kezdett a még sötét felszín felé. Öt másodperccel
késıbb egy F-16-os semmisült meg. A harcászati információs központban újabb tengerészek jelentek
meg, hogy elfoglalják harcálláspontjukat.
– Kapitány úr, a Hatosok csak szimulálni próbáltak egy...
– Igen, most már én is tudom, csak most már egy vonatrakomány roncs van a vízben...
Aztán, mint ez várható is volt, egy rakéta irányt tévesztett. Kis mérete miatt még az Aegis radar is
csak nehezen tudta követni, de aztán az egyik technikus megnövelte a teljesítményt, és a „gyakorlat”
légterét immár hatmillió wattnyi elektromágneses energia terítette be. A radarkép nyomban
áttekinthetıbbé vált.
– Ó, a kurva életbe! – kiáltott fel a harcászatiak fınöke a fıképer-nyıre mutatva. – Oda nézzen,
kapitány úr!
Azonnal látható volt, mi történt. Valamelyik gép kilıtt egy – valószínőleg infravörös célkövetıvel
felszerelt – rakétát, az pedig kiválasztotta magának a környék legforróbb célpontját: egy Airbus 310-
est, az Air China légitársaság gépét. Az Airbust a General Electric óriási CF6-os turbinái röpítették,
gyakorlatilag ugyanolyanok, mint amilyeneket a három hajóba építettek. A rakéta egyetlen, vörös
szemében úgy tündököltek, akár a nap.
 – Albertson altiszt, figyelmeztesse ıket! – kiáltotta a parancsnok.
– Air China hat-hat-hat, itt amerikai hadihajó! Északnyugatról rakéta tart önök felé, ismétlem,
azonnal változtassanak irányt, északnyugatról rakéta követi önöket!
– Micsoda? Micsoda? – hallatszott az Airbusról. A gép mindenesetre meglódult, balra fordult, és
ereszkedni kezdett. Nem mintha számított volna valamit is. A képernyın látszott, hogy a rakéta
sebességvektora továbbra is a gép felé mutat. Volt rá némi esély, hogy még a becsapódás elıtt elfogy
az üzemanyaga, és lezuhan, de pillanatnyilag háromszoros hangsebességgel haladt, az Air China
gépe viszont ekkorra lelassult, mert már leszálláshoz készülıdött. Azzal, hogy a pilóta lefelé döntötte
gépe orrát, csak megkönnyítette a rakéta dolgát.
– Ez egy nagy gép – állapította meg a kapitány.
– Csak két hajtómőve van – mondta a fegyverzeti tiszt.
– Eltalálta – jelentette a radarkezelı.
– Hozd le, pajtás, hozd le! Ó, a kurva életbe... – nyögte a kapitány, és legszívesebben elfordult
volna. A képernyın a 310-es radarjele háromszorosára nıtt, és a vészjelzést villogta.
– Vészhelyzetet jelent – közölte a rádiókezelı. – Az Air China hat-hat-hatos járata
vészhelyzetben... hajtómő és szárnysérülés... esetleg tőz a fedélzeten...
– Mindössze ötvenmérföldnyire van a parttól... – jelentette egy altiszt. – Egyenesen Tajpej felé
tart.
– Kapitány, valamennyi harcálláspont harckészültségben. A hajó elsı fokú harckészültségben –
közölte a harcászati szolgálatvezetıje.
– Helyes – felelte a parancsnok, le sem véve szemét a három radar-ernyırıl. Megállapította, hogy
a vadászok, éppoly hirtelen, mint ahogyan elkezdték, befejezték a légi harcot. Három gép a tengerbe
zuhant, egy negyedik valószínőleg megsérült, a két fél pedig visszavonult, hogy nyalogassa a sebeit,
és megpróbáljon rájönni, mi a fene is történt. Tajvanról újabb vadászkötelék szállt fel, majd a tenger
fölé érve harci alakzatba rendezıdött.
– Kapitány úr – szólt az elektronikus felderítıpult kezelıje. – Úgy látszik, ebben a pillanatban az
összes hajó bekapcsolta a radarjait... valamennyit! Amerre nézek, radarforrások, most azonosítom
ıket.
A kapitány azonban tudta, hogy ennek már nincs jelentısége. Csak az számított, amit a
képernyıjén látott: hogy az Airbus 310-es lassul és ereszkedik.
– A Csendes-óceáni Flotta Hadmőveleti Központja, uram – szólt a rádiós altiszt.
– Itt a Port Royal – szólt bele a kapitány a mőholdas rádiótelefonba. – Épp most volt itt egy légi
csata... és úgy tőnik, egy rakéta eltalált egy Hongkongból Tajpejbe tartó civil gépet. Nem zuhant le,
de úgy tőnik, bajban van. Két kínai MIG és egy tajvani F-16-os csobbant, és lehet, hogy egy másik
F-16-os is megsérült.
– Ki kezdte? – kérdezte a flotta hadmőveleti ügyeletes tisztje.
– Szerintünk a tajvani pilóták lıtték ki az elsı rakétát. Alighanem tévedésbıl... amilyen gyorsan
csak tudjuk, átlıjük a radarfelvételeket.
– Helyes. Köszönöm, kapitány. Továbbítom a fınöknek. Folyamatos tájékoztatást kérek.
– Meglesz – felelte a kapitány, majd kikapcsolta a rádiótelefont, és a szolgálatvezetıhöz fordult. –
Tegyék be a szalagot, és lıjék át a csatáról készült felvételt Pearlbe.
– Igenis, uram.
Az Air China 666-osa még mindig a part felé haladt, de a radaron látszott, hogy süllyed, és le-
letér a tajpeji irányról. A Chandler elektronikus felderítı csoportja most a rádióadásokat figyelte. A
gép kapitánya a nemzetközi légi forgalom nyelvén, angolul beszélt, gyorsan, de érthetıen; kérte a
repülıteret, hogy készüljenek fel a mentésre, míg a másodpilóta a sérült géppel küszködött. Csak ık
ketten tudták, mekkora a baj. Mindenki más csak nézı volt, drukkoltak és imádkoztak, hogy a
kapitány még tizenöt percig egy darabban tartsa az Airbust.
*
 A hír gyorsan végigfutott a kommunikációs csatornákon, az elosztópont David Seaton admirális
Pearl Harbor-i fıhadiszállása volt. Az ügyeletes híradótiszt hívta a hadszíntér-fıparancsnokot, aki
azonnal utasította, hogy sürgısen értesítse Washingtont. Seaton ezután riadóztatta a térségben
tartózkodó hét amerikai hadihajót – elsısorban a tengeralattjárókat –, hogy hegyezzék a fülüket. A
következı üzenetet a különbözı tajvani parancsnoki harcálláspontokon tartózkodó amerikai
„megfigyelık” kapták – a továbbítása azonban idıt vett igénybe. Tajpejben már nem mőködött
amerikai követség, nem voltak tehát attasék vagy CIA-sok, akik kisiettek volna a repülıtérre, hogy
megállapítsák, épségben ér-e földet a gép, vagy sem.
*
– Nos, Ben, mi az? – szólt bele a telefonba Ryan.
– Zőr van Tajvannál, elnök úr, lehet, hogy komoly – felelte a nemzetbiztonsági tanácsadó, és
elmondta, amit tudott. Nem tartott sokáig.
A kommunikációs lánc ragyogóan mőködött, az Airbus még a levegıben volt, de az amerikai
elnök már tudta, hogy baj van. Igaz, semmi többet.
– Rendben, folyamatosan tájékoztasson – mondta Ryan, és lenézett az asztalra, amely mellıl
éppen felállni készült. – A franc egye meg! – sóhajtotta. Micsoda gyönyörőség is az elnöki hatalom...
az ember szinte azonnal megtudja, ha történik valami, hogy aztán semmit se tehessen. Vajon vannak-
e amerikaiak a repülıgépen? Mit jelentsen ez az egész? Mi történt?
*
Rosszabbul is alakulhatott volna. Daryaei, miután kevesebb mint négy órát töltött Bagdadban,
ismét beszállt a repülıgépbe. Az iraki fıvárosban még a szokásosnál is kurtábban intézkedett, és
némi elégtétellel tapasztalta, hogy azok közül, akik mindenféle hétköznapi problémákkal untatták,
néhányra sikerült ráijesztenie. Rossz volt a gyomra, amitıl arckifejezése is fanyarabb lett. Visszaült a
repülıgép ülésébe, és intett az utaskísérınek: szóljon a pilótáknak, hogy indulhatnak.
*
Az európai gyártmányú Airbus a rakétatalálat következtében elveszítette jobb oldali hajtómővét,
de nem ez volt az egyetlen baj. A hıkeresı rakéta jobbról, hátulról csapódott be a nagy GE-
turbinába, és a robbanás repeszei a szárnyból is szakítottak ki darabokat. Itt-ott az üzemanyagcellák
is sérültek – szerencsére már csaknem üresek voltak –, a bennük lévı kevés kerozin azonban
meggyulladt, a füst és tőzcsík pedig pánikba ejtette mindazokat, akik az ablakon kinézve ráláthattak.
Az igazán félelmetes azonban nem ez volt, hiszen a gép mögötti tőz senkiben nem tehetett kárt, a
sérült üzemanyagtartály sem robbant fel, jóllehet erre akár már tíz perccel korábban sor kerülhetett
volna. A nagy baj az volt, hogy a gép csőrılapjai is megsérültek.
A két pilóta rendelkezett a nemzetközi légitársaságoknál szokásos tapasztalatokkal. Az Airbust
hál istennek egy hajtómő is a levegıben tartotta, a bal oldali pedig sértetlen volt. A jobb oldalit
leállították, és a másodpilóta a bonyolult tőzoltórendszer kézi vezérlésével foglalatoskodott. Néhány
másodperc múlva a tőzriadó hangjai elhallgattak, s a másodpilóta fellélegzett.
– Csőrılapsérülés – szólalt meg ezután a pilóta. Sorra vizsgálta az ellenırzı berendezéseket, és
megállapította, hogy az Airbus nem engedelmeskedik úgy, ahogyan kellene.
A problémát nem is a két pilóta ténykedése jelentette. Az Airbust valójában egy számítógépes
szoftver vezérelte, egy bonyolult végrehajtóprogram, amely az információkat közvetlenül a
géptestbıl és a pilóták kormánymozdulatai által kapta. Ezeket összevetette, elemezte, majd maga
adta ki a szükséges utasításokat a kormányfelületek mechanikájának. A szoftvertervezık azonban
nem számoltak háborús sérülésekkel. A program észlelte az egyik hajtómő kiesését: arra, hogy ebbe
belegondoljon, megtanították. A fedélzeti számítógépek kiértékelték a gép sérüléseit,
megállapították, hogy mőködnek-e az irányítófelületek, majd alkalmazkodtak a helyzethez.
– Húsz mérföld – jelentette a másodpilóta, és a gép beállt a közvetlen megközelítési irányra. A
pilóta beállította a tolóerıt, a számítógépeket – a gépen valójában hét komputer mőködött –, és
miután úgy látta, minden rendben van, visszavett a hajtómő-teljesítménybıl. A gép, elhasználván
üzemanyaga nagy részét, könnyő volt, a hajtómő ki tudta fejteni a szükséges tolóerıt, és a
kormányzás sem ütközött különösebb nehézségekbe. Elég alacsonyan repültek, hogy a túlnyomás
megszőnése se jelentsen gondot. A pilóta úgy látta: megússzák. Egy segítıkész vadász odahúzott
melléjük, hogy szemügyre vegye a sérüléseket, és megnyugtassa ıket a figyelési frekvencián.
Roppant ingerült mandarin nyelvjárásban felszólították, hogy tőnjön el onnét.
A vadászpilóta látta, hogy az Airbus burkolatából további darabok válnak le: ezt próbálta közölni
civil kollégáival, de letorkolták. F-5E-jével lemaradt a nagy géptıl, de továbbra is figyelte, közben
pedig folyamatosan tájékoztatta támaszpontját.
– Tíz mérföld – jelentette a másodpilóta. A sebesség mostanra háromszázhatvan kilométer alá
csökkent. Próbálták kibocsátani a fékezıfelületeket, a jobb oldaliak azonban nem mőködtek
megfelelıen, s mivel a számítógépek észlelték ezt, a bal oldaliakat sem engedték ki. Várható volt,
hogy túlságosan gyorsan érnek földet. A pilóták arca elsötétült, káromkodtak, de tették tovább a
dolgukat.
– A futómővet! – rendelkezett a parancsnok. A másodpilóta átkattintotta a kapcsolókat, mire a
kerekek leereszkedtek a helyükre. Mindketten felsóhajtottak a megkönnyebbüléstıl. Nem tudhatták,
hogy a jobb futómő mindkét abroncsa megsérült.
Már látták a repülıteret, és amikor áthúztak a kerítés felett, mindketten észrevették a készültség
jármőveinek villogóit is. Rendes körülmények között kétszázötven kilométeres sebességgel kellett
volna érkezniük, ennek azonban csaknem a másfélszeresével repültek. A kapitány tudta, hogy
minden rendelkezésre álló centiméterre szüksége lesz, ezért már alig kétszáz méterrel a kifutópálya
kezdete elıtt letette a gépet.
Az Airbus keményen ért földet, gurulni kezdett – de nem sokáig. A sérült jobb oldali abroncsok
három másodpercig bírták, aztán elfogyott belılük a levegı, a fémkerekek pedig barázdát vágtak a
betonba. A két pilóta és a számítógépek igyekeztek megtartani az egyenes irányt – hiába. A 310-es
hirtelen jobbra tért. A bal oldali futómő ágyúlövésszerő dörrenéssel kitört a helyébıl, a géptest pedig
a hasára zuhant. Egy pillanatig úgy tőnt, simán csúszik tovább a füvön, ám az egyik szárnyvég a
földbe akadt, és a gép kezdett átfordulni. A törzs három különbözı mérető darabra tört. Amikor a bal
szárny levált, lángok csaptak fel. Szerencsés módon az elsı és a hátsó harmad továbbcsúszott, a
középsı rész azonban – a lángoló üzemanyag közepén – elakadt. A tőzoltók minden erıfeszítésük
ellenére sem tudtak segíteni. Utóbb megállapították, hogy a füstben százhuszonheten fulladtak meg.
Száznégyen megúszták különbözı sérülésekkel, és életben maradtak a személyzet tagjai is. A
leszállásról készült tévéfelvétel egy órán belül az összes csatornához eljutott, az új, súlyos
nemzetközi konfliktus pedig a hírblokkok élére került.
*
A francia gépet biztonsági megfontolásokból a teheráni repülıtér katonai termináljához
irányították. Utasai egyelıre nem szállhattak ki: elıttük érkezett meg egy másik gép.
– Egy Gulfstream van elıttünk – szólalt meg John. – Csak néhány ilyet látok, és ez is a biztonsági
terminálhoz megy. Lássuk, ki tudjuk-e deríteni, kit hozott.
Adler tudta, hogy a kémek álmukban is kémek, és semmi kifogása nem volt ellene. A diplomaták
ugyancsak győjtöttek információkat... Egy ilyen gép üzemeltetése igen drága, tehát ha kiderül, hogy
ki utazott rajta, valószínősíthetı, hogy az EIK kormányának fontos személyisége. Miközben a
francia gép kerekeit kiékelték, kocsioszlop gördült a tılük ötvenméternyire álló Gulfstream elé.
– Ez fontos ember – állapította meg Ding.
– Milyen film van a gépedben?
– 1200 ASA-s, Mr. C. – közölte Ding, és távoli felvételre állította a gépet. A keresıben az egész
Gulfstream látszott, közelebb már nem tudta hozni. Mihelyt a lépcsı ereszkedni kezdett, kattogtatni
kezdte masináját.
Elsıként Adler szólalt meg:
– Nos, ez nem túlságosan meglepı.
– Daryaei, ugye? – kérdezte Clark.
 – İ bizony, a mi kedves barátunk – felelte a külügyminiszter. Chavez ennek hallatán gyors
egymásutánban tíz képet készített, megörökítette, ahogyan az ajatollah kiszáll, ahogyan fogadja
munkatársai üdvözletét, akik úgy ölelték át, mint régen eltőnt, de ismét elıkerült nagybátyjukat,
majd az autójáig kísérték. A jármővek elindultak. Chavez készített még egy kockát, aztán visszatette
a fényképezıgépet a táskájába.
A lépcsı alján a francia nagykövet, a testıre és tíz helybéli várt rájuk. Két autó vitte ıket a francia
követségre, az elsıben a nagykövet és Adler utazott, a másodikban Clark és Chavez. A sofırjük
mellett is ült egy férfi: nyilván mindketten titkos ügynökök voltak. A félhivatalos konvoj élén és
végén két-két iráni gépkocsi haladt.
– Isten hozta önöket Teheránban, barátaim – mondta Clarkék kísérıje.
– Merci – felelte Ding egy ásítást elnyomva.
– Ne haragudjanak, hogy ilyen korán felkeltettük magukat – tette hozzá Clark. Úgy vélte,
kísérıjük a francia hírszerzés itteni kirendeltség-vezetıje. A hírszerzık, akikkel Clark és Chavez
Párizsban beszélgetett, nyilván elıre szóltak, hogy a két biztonsági ember aligha az amerikai külügy
alkalmazottja.
A francia következı mondata meg is erısítette ezt:
– Hallom, nem elıször járnak itt.
– Maga mióta van Iránban? – kérdezte John.
– Két éve. A kocsi tiszta – tette hozzá, ami feltehetıleg azt jelentette, hogy nincsen benne
lehallgató-készülék.
– Üzenetet küldtek önnek Washingtonból – mondta a nagykövet Adlernek a másik autóban, majd
közölte, amit a tajvani Airbus esetérıl tudott. – Attól tartok, miután hazatért, sok dolga lesz – tette
hozzá.
– Seregek ura... – sóhajtotta a külügyminiszter –, már csak ez hiányzott. Reagált már valaki?
– Tudomásom szerint nem, de ez órákon belül változni fog. Önt tíz óra harminckor fogadja
Daryaei ajatollah, úgyhogy még van ideje, hogy aludjék egy keveset. A gépe közvetlenül ebéd után
indul vissza Párizsba. Minden lehetséges segítséget megadunk önnek, csak szóljon.
– Köszönöm, nagykövet úr – mondta Adler. Fáradt volt, többre nem futotta erejébıl.
– Van valami elgondolásuk arról, mi történt? – kérdezte a következı kocsiban Chavez.
– Amit tudunk, azt mi is a maguk kormányától tudjuk. Úgy tőnik, volt egy rövid csetepaté a
szoros felett, és egy eltévedt rakéta olyan gépet talált el, amelyet senki sem akart lelıni.
– Halottak, sebesültek? – kérdezte Chavez.
– Egyelıre nem tudni – mondta a francia hírszerzés kirendeltségvezetıje.
– Elég nehéz beledurrantam egy utasszállítóba anélkül, hogy meghalna valaki – jegyezte meg
Chavez, és lehunyta a szemét. Már a puha ágyra gondolt, amely a követségen várja.
*
Daryaeivel pontosan ugyanekkor közölte a hírt egy fıpaptársa, aki azt is azonnal észrevette, hogy
az ajatollah nem mutat semmiféle meglepetést. Mahmoud Haji régen rájött, hogy minél kevesebbet
tudnak az emberek, annál kevesebb bonyodalmat okozhatnak.
*
A tájékoztatót Jackson admirális tartotta. Ismertette a történteket, és bemutatta a videofelvételt is.
– És tulajdonképpen mi történhetett? – kérdezte Ryan.
– Úgy tőnik, az elsı kötelék – B-7-esek – hajnali támadást szimulált a szárazföldi Kína ellen, az
utánuk jövıknek pedig ezt a színlelt támadást kellett volna elhárítaniuk. Elsı ránézésre meglehetısen
megszokott kiképzési gyakorlatnak tőnik. Az üldözı csoport azonban rossz gépeket „világított ki” a
radarjaival, amikor pedig átkapcsoltak támadó üzemmódba, az egyik tajvani pilóta alighanem azt
gondolta, hogy támadás fenyegeti, és eleresztett egy rakétát. Géppárjának másik pilótája ugyanezt
tette. Zutty! Ez a B-7-es itt telibe kapta a röppentyőt, a másiknak piszok nagy szerencséje volt, és
kikerülte. Aztán pedig ı is kilıtt egy rakétát. Innentıl fogva mindenki lövöldözött. Ez az F-16-os
kitért egy lövés elıl, de a következı eltalálta – nézzék, a pilóta katapultált, valószínőleg életben
maradt. Ez a géppár azonban négy rakétát lıtt ki, és az egyik az utasszállítót kezdte követni. Furcsa,
hogy egyáltalán elérte, ellenıriztük a távolságot, és két mérfölddel több, mint amennyit a rakéta meg
tud tenni. Mire célba jutott, a vadászok már mind visszafordultak, a KNK-sok valószínőleg azért,
mert már csak annyi üzemanyaguk maradt, hogy hazaérjenek vele, a tajvaniak meg azért, mert
elfogytak a rakétáik. Mindent összevéve, mindkét oldal elég slampos volt.
– Azt mondja, az egész hülyeségbıl történt? – kérdezte Tony Bretano.
– Nagyon úgy tőnik, egy dolgot kivéve...
– Miért visznek gyakorlatra éles rakétákat? – kérdezett közbe Ryan.
– Meleg, meleg, elnök úr. A tajvani pilóták bizonyosan azért szállnak fel fehér rakétákkal, mert az
ı szempontjukból az egész KNK-s gyakorlat fenyegetés...
– Fehérekkel? – kérdezte Bretano.
– Elnézést, miniszter úr, a fehér rakéta éles fegyver, a gyakorlódarabokat többnyire kékre festik.
De vajon a KNK-sok miért járnak hıkeresı rakétákkal? Ilyen helyzetekben mi ezt nem tesszük, mert
nem lehet leállítani ıket, ha egyszer elindultak, a maguk feje után mennek, azt szoktuk mondani:
„lıdd ki és felejtsd el!” És még valami. Az összes rakéta, amelyet az F-16-osokra lıttek,
radarirányítású volt. Úgy tőnik, egyedül ez az egyetlen volt hıkeresı, ez, amelyik az utasszállítót
találta el. Ez nekem egy kissé különösnek tőnik.
– Szándékosan csinálták? – kérdezte halkan Jack.
– Az is lehetséges, elnök úr. Az egész mősor balfogások sorozata, klasszikus eset. Néhány
vadászpilóta jól felkapja a vizet valamin, egymás hajába ragadnak, néhányan meghalnak, mi pedig
sohasem tudjuk bebizonyítani, hogy nem így történt. De ha megnézik ezt a géppárt: szerintem ezek
egész idı alatt az Airbusra pályáztak... hacsak nem tajvani vadásznak nézték, de ezt azért senki ne
próbálja elhitetni velem.
– Miért?
– Mert végig az ellenkezı irányban repült – felelte Jackson tengernagy.
– Elkapta ıket a vadászláz – vélekedett Bretano miniszter.
– Miért támadtak olyasmire, ami távolodott tılük, amikor feléjük is közeledtek? Miniszter úr, én
vadászpilóta vagyok, én ezt nem veszem be. Ha váratlanul harci helyzetbe kerülök, elıször is
azonosítom az ellenfeleket, azután pedig rögtön szájba is lövöm ıket.
– Hányan haltak meg? – kérdezte erıtlenül Jack. Erre Ben Goodley felelt:
– Sajtójelentések szerint több mint százan. Vannak túlélık is, de semmiféle számot nem tudunk.
És várható, hogy kiderül: a gépen amerikaiak is utaztak. Hongkong és Tajvan között igen élénk a
gazdasági kapcsolat.
– Mit tehetünk?
– Mielıtt bármit is tennénk, elnök úr, tudnunk kell, hogy amerikaiak érintettek-e az ügyben. A
környéken mindössze egyetlen repülıhordozónk van, az Eisenhower repülıhordozó-csoport, de ık
Ausztrália felé tartanak a DÉLI KUPA gyakorlatra. Szerintem azonban csak elmérgesítenénk a
Peking és Tajpej közti konfliktust, ha visszahívnánk ıket.
– Meg kellene várnunk a kommünikéket – javasolta Arnie az elnöknek.
– Mindenekelıtt azt kell megtudnunk, haltak-e meg állampolgáraink – jelentette ki Ryan. – És ha
igen, akkor mit tegyünk? Követeljünk magyarázatot?
– Azt fogják mondani, tévedés történt – ismételte meg Jackson. – Még fel is róhatják a
tajvaniaknak, hogy elsıként lıttek, tehát ık kezdték, és ezzel mindenféle felelısséget elháríthatnak.
– De maga azt mondta, ezt nem veszi be, Robby!
– Nem én, Jack, elnézést, elnök úr... nem hiszem. Végignézzük újra a szalagokat néhány
emberemmel, hogy engem is ellenırizzenek valamelyest. Lehet, hogy tévedek... de nem hiszem. A
vadászpilóták vadászpilóták. Ha valamelyikük nem arra lı, aki feléje tart, hanem aki távolodik tıle,
arra csak egyetlen magyarázat lehetséges: hogy ezt akarja tenni.
– Küldjük északra az Eisenhower-csoportot? – mérlegelt Bretano.
– Elıbb látni szeretném, hol milyen erıink vannak – mondta az elnök.
 – Ha megtesszük, ırizetlenül hagyjuk az Indiai-óceánt – állapította meg Jackson. – A Carl Vinson
Norfolkba tart, és hamarosan oda is ér. A John Stennis és az Enterprise még a pearli hajójavítóban
vannak, a Csendes-óceánon pedig nincsen bevethetı repülıhordozónk. A földgolyónak azon a felén
egyszerően nem tudunk anyahajót indítani, ha pedig az atlanti flottától vezénylünk át egyet, legjobb
esetben is egy hónapig tart, míg odaér.
Ryan Ed Foleyhoz fordult:
– Mi a valószínősége, hogy elszabadulnak az indulatok?
– Az biztos, hogy Tajvannak nagyon nem fog tetszeni. Tőzharc volt, lelıtték a nemzeti
légitársaságuk egy gépét. Az országok ezeket nagyon szokták félteni... – jegyezte meg a CIA
igazgatója. – Lehetséges.
– Mik lehetnek a szándékaik?
– Ha Jackson admirálisnak igaza van, amiben egyébként még nem vagyok biztos, akkor
csakugyan elkezdıdött valami, de hogy mi, azt nem tudom. Mindenki jobban járna, ha ez az egész
csupán baleset lett volna. Nekem nem tetszik a gondolat, hogy kivonjuk a repülıhordozót az Indiai-
óceánról, éppen amikor a Perzsa-öbölben is változnak a dolgok.
– A legrosszabb esetben mi történhet a KNK és Tajvan között? – kérdezte Bretano. Már az is
bosszantotta, hogy kénytelen feltenni a kérdést. Még túl új volt a szakmában, hogy azzal a
hatékonysággal mőködjék, amelyre az elnöknek szüksége volt.
– Miniszter úr, a Kínai Népköztársaság rendelkezik annyi nukleáris robbanófejjel felszerelt
rakétával, hogy egész Tajvant elhamvassza, de okunk van azt hinni, hogy a Kínai Köztársaságnak is
vannak, és...
– Körülbelül húsz – szakította félbe Foley. – Az F-16-osaik pedig, ha akarják, egészen Pekingig
elvihetik a petárdákat. Nem tudják elpusztítani a népköztársaságot, de az a húsz bomba legalább tíz,
sıt talán húsz évvel is visszavetné a szárazföldi Kína gazdaságát. A KNK ezt nem akarhatja. Nem
ment el az eszük, admirális. Gondolkodjunk hagyományos háborúban.
– Helyes, uram. A Kínai Népköztársaság nem képes Tajvan lerohanására. Nincsen megfelelı
számú partra szállító eszközük, hogy elegendı katonát vigyenek egy erıszakos partraszállás
helyszínére. No és mi van akkor, ha a dolgok elfajulnak? A legvalószínőbb, hogy megvívnak egy
véres légi és tengeri ütközetet, amely azonban nem hozza meg a megoldást, mivel egyik oldal sem
tudja kikészíteni a másikat. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy dörögnének a fegyverek a világ egyik
legfontosabb kereskedelmi útvonalán, aminek az összes résztvevı számára negatív diplomáciai
következményei lennének. Nem látom értelmét, hogy szándékosan idézzenek elı ilyesmit... azt
hiszem.
– Nekünk pedig mindkét országgal kiterjedt gazdasági kapcsolataink vannak – jegyezte meg az
elnök. – Érdekünk, hogy a konfliktus ne eszkalálódjék, igaz? Sajnos, úgy látom, el kell indítanunk
azt az anyahajót, Robby. Mérjék fel a számba jöhetı lehetıségeket, és próbálják kitalálni, mi a
francot akarhat a Kínai Népköztársaság.
*
Elsıként Clark ébredt fel, és nyomorúságosan érezte magát, ezt azonban az adott körülmények
között nem engedhette meg magának. Tíz perccel késıbb simára borotvált arccal, felöltözve elindult
az ajtó felé. Chavezt nem vitte magával. Hadd aludjék, amúgy sem beszéli a nyelvet.
– Reggeli séta? – kérdezte a férfi, aki a repülıtérrıl idehozta ıket.
– Jólesne egy kis mozgás – felelte John. – Mi a neve?
– Marcel Lefevre.
– Kirendeltség-vezetı? – kérdezte köntörfalazás nélkül John.
– Tulajdonképpen a kereskedelmi attasé vagyok – felelte a francia, ami igent jelentett. – Nem
bánja, ha elkísérem?
– Egyáltalán nem – felelte Clark, amivel meg is lepte kollégáját. Az ajtó felé indultak. –
Mindössze sétálni akartam egyet. Van itt valahol piac a környéken?
– Igen, majd megmutatom.
 Tíz perccel késıbb már ott is voltak. Egész úton követte ıket két férfi – mindössze tizenöt
méternyi távolságból, és bár csak figyeltek, lehetett tudni, kicsodák.
– Drága az élelmiszer? – kérdezte Lefevre-tıl.
– Meglehetısen – felelte az. – Különösen amióta azt a rengeteg mindent Irakba küldték.
Néhányan morognak is emiatt.
Az élelmiszeres standok elmaradtak mögöttük, és újabb helyszínen találták magukat. Néhány
percnyi tőnıdés után John úgy találta, hogy valami hiányzik innét. A világnak ebben a részében az
arany mindig is népszerő árucikk volt, itt is adták és vették, de az egykori lelkesedést most nem
tapasztalta.
– A feleségének venne valamit? – kérdezte Lefevre. Clark egy kevéssé meggyızı mosollyal
próbálkozott.
– Az ember sohasem tudhatja... hamarosan házassági évfordulónk lesz.
Megállt, hogy megnézzen egy nyakláncot.
– Honnét jött? – kérdezte a kereskedı angolul.
– Amerikából – felelte John ugyancsak angolul. A kereskedı ezt magától is azonnal tudta, talán a
ruhái alapján, és tett egy próbát az angollal.
– Ritkán látunk itt amerikaiakat.
– Kár. Fiatalabb koromban sokat utazgattam errefelé.
A nyaklánc valóban szép volt, amikor pedig megnézte az árcéduláját, és a rajta lévı összeget
fejben átszámította dollárra, úgy találta, hogy roppant méltányos. Amúgy pedig csakugyan közeledett
a házassági évfordulója.
– Egyszer talán ez is megváltozik majd – vélekedett az aranymőves.
– Az önök országa meg a miénk között nagyon sok a különbség – állapította meg szomorúan
John. Igenis megengedhette magának, és mint rendesen, most is bıven volt nála készpénz. Az
amerikai valutának pedig megvan az a jó tulajdonsága, hogy szinte bárhol a világon elfogadják.
– A dolgok változnak – felelte a férfi.
– A dolgok máris megváltoztak – helyeselt John, és egy valamivel drágább nyakláncra pillantott.
Nyugodtan kézbe vehette. Meg kell hagyni, az iszlám országokban el tudják venni a tolvajok kedvét.
– ahhoz képest, hogy ez itt egy kereskedıutca, nagyon kevesen mosolyognak.
– Önöket két ember is követi.
– Csakugyan? De hiszen én semmivel nem szegem meg a törvényt... vagy mégis? – kérdezte
Clark látható aggodalommal.
– Nem, nem szegi meg – felelte az ember. İ viszont csakugyan ideges volt.
– Ezt itt – nyújtotta oda neki a láncot.
– Hogyan óhajt fizetni?
– Amerikai dollárban. Lehet?
– Igen, de kilencszáz dollárjába fog kerülni.
Clarknak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy leplezze meglepıdését. A lánc még egy New
York-i nagykereskedésben is háromszor ennyibe került volna. Annyit ugyan nem akart kiadni, de itt
az alku is a vásárlás gyönyörőségei közé tartozott. Eredetileg arra gondolt, hogy addig alkudozik,
míg a fickó ezerötszázért oda nem adja neki, ami még mindig figyelemre méltóan jó vétel lett volna.
Egyáltalán: jól értette az aranymőves szavait.
– Kilencszáz?
– Nyolcszáz dollár... egy centtel sem kevesebb! Tönkre akar tenni? – kiáltotta.
– Ne legyen már ilyen makacs – felelte Clark, s közben védekezı pózt vett fel. A bámészkodók
kedvéért, akik kezdtek közelebb jönni hozzájuk.
– Hiszen maga hitetlen! Maga számít irgalmasságra? Ez egy pompás nyaklánc, és remélem, hogy
a tisztelt feleségének adja majd, nem pedig valami hitvány, feslett nınek!
Clark úgy érezte, éppen elég ideje okoz szorongást ennek az embernek. Elıvette a tárcáját és
kiszámolta, majd átadta a bankjegyeket.
 – Túl sokat fizet, nem vagyok én rabló! – méltatlankodott az aranymőves, és visszaadott egyet.
Hétszáz dollárért – egy ilyen láncot!? – gondolta Clark. Fantasztikus.
– Bocsásson meg, nem akartam megsérteni – mondta, és zsebre tette a nyakláncot, amelyet az
aranymőves doboz nélkül hajított oda neki.
– Nem vagyunk mind barbárok – mondta halkan az aranymőves, aztán a másodperc tört része
alatt hirtelen hátat fordított. Clark és Lefevre elsétáltak az utca végére, és jobbra fordultak.
Megszaporázták lépteiket, s ez kíséretüket is gyorsabb tempóra késztette.
– Hát ez mi a fene volt? – csodálkozott a CIA tisztje. Nem gondolta volna, hogy ilyesmi történik
vele.
– Nos igen... már nem rajonganak annyira a rezsimért. Amit tapasztalt, jellemzı a helyzetre. Ezt
szépen csinálta, Monsieur Clark. Mióta van az ügynökségnél?
– Elég régen, hogy ne legyek túlságosan meglepve.
– Szóval, a feleségének vette? – John bólintott.
– Igen. Nem kerül bajba az az aranymőves?
– Nem hiszem – felelte Lefevre. – İ mindenesetre veszített az üzleten... érdekes gesztus, nem?
– Menjünk vissza. Fel kell ébresztenem a famulusomat. Tizenöt perc elteltével ismét a követségen
voltak. John egyenesen a szobájába ment.
– Milyen az idı odakint, Mr. C? – kérdezte Chavez. Clark a zsebébe nyúlt, és odadobta neki a
láncot.
– Van súlya – állapította meg.
– Szerinted mennyi volt, Domingo?
– Úgy nézem, huszonegy karátos, lehetett vagy... két darab ezres.
– Hinnéd-e, hogy csak hétszáz volt?
– Nyilván egy rokonodtól vetted, igaz? – nevette el magát Ding, de aztán elkomolyodva
hozzátette: – Én azt hittem, bennünket itt nem szeretnek.
– A dolgok változnak – mondta csendesen John, az aranymővest idézve.
*
– És mi a katasztrófa végsı mérlege? – kérdezte Cathy.
– Száznégy túlélı, néhányan közülük súlyosan sérültek. Kilencvenen bizonyosan meghaltak,
körülbelül harmincról nem tudni, ami azt jelenti, hogy ık is meghaltak, csak még nem azonosították
a maradványaikat – mondta Jack. A sürgıs üzenetet olvasta fel, amelyet Raman ügynök az imént
adott be a hálószoba ajtaján. – A túlélık között tizenhat amerikai, a halottak között öt. Kilencnek a
sorsa ismeretlen, feltehetıleg meghaltak. A gépen utazott a Kínai Népköztársaság negyven polgára is
– csóválta a fejét.
– Hogyhogy... ha egyszer nem tudnak kijönni egymással...?
– Hogy miért üzletelnek annyit? Üzletelnek és kész, szívem. Köpködnek és fújnak egymásra, mint
a kóbor macskák, de szükségük is van egymásra.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte az asszony.
– Még nem tudom. A sajtóközleménnyel várunk holnap reggelig, addigra már több lesz az
információnk. Hogy a fenébe aludjak egy ilyen éjszakán? – kérdezte az Amerikai Egyesült Államok
elnöke. – Tizennégy amerikai fekszik holtan a világ túlsó felén. Az a feladatom, hogy
megvédelmezzem az állampolgárainkat, nem? Az a feladatom, hogy ne hagyjam megölni ıket.
– Mindennap halnak meg emberek, Jack – jegyezte meg a First Lady.
– De nem levegı-levegı rakéták végeznek velük – felelte Ryan. Letette a papírlapot az
éjjeliszekrényre, és eloltotta a lámpát. Elıbb arra gondolt, mikor sikerül elaludnia, aztán pedig arra,
vajon hogyan alakul a teheráni megbeszélés.
*
Kézfogásokkal kezdıdött. Az amerikaiakat a külügyminisztérium egyik tisztviselıje fogadta az
épület elıtt. A francia nagykövet bemutatta az érkezıket. Bár az utcán egy lélek sem mutatkozott,
sietve bementek az épületbe, nehogy rájuk szegezıdjék egy tévékamera. Clark és Chavez játszották a
szerepüket, védencük mellett álltak, mégsem túlságosan közel hozzá, nyugtalanul forgatták a fejüket,
ahogyan ezt el is várták tılük.
Adler miniszter a külügyért követte, a többiek pedig ıt. A francia nagykövet a többiekkel együtt
megállt az elıtérben, Adler és kalauza pedig bementek az EIK szellemi vezetıjének meglehetısen
szerény hivatalos irodájába.
– Béke legyen önnel – mondta Daryaei, és felemelkedett székébıl, hogy üdvözölje vendégét.
Szavait tolmács fordította. Ilyen találkozókon ez teljesen természetes húzásnak számít, és elvileg a
pontosabb megértést szolgálja, de ha valami mégis balul üt ki, utóbb mindkét fél hivatkozhat arra,
hogy a tolmács rontott el valamit. – És Allah áldása legyen ezen a találkozón.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadott – mondta Adler, és leült.
– Ön messzirıl jött... jól utazott? – érdeklıdött nyájasan Daryaei. Az egész rituálé kellemesnek
ígérkezett, legalábbis eleinte.
– Eseménytelen utam volt – felelte Adler, s közben igyekezett, nehogy kiüljön arcára a fáradtság,
vagy ásítani találjon. Három erıs európai kávéval vert lelket magába, ami sikerült is, a gyomra
azonban ugyanettıl remegett kissé. A diplomatáknak fontos tárgyalásokon úgy kell mőködniük, mint
a sebészeknek a mőtıben, neki pedig nagy gyakorlata volt abban, hogy gyomrának állapotára való
tekintet nélkül leplezze érzelmeit.
– Sajnálom, hogy nem mutathatom meg alaposabban önnek városunkat, rengeteg itt a történelmi
emlék, a szépség.
Vártak, amíg a tolmács lefordítja az ajatollah szavait. A férfi a harmincas éveiben járt, Adler látta
rajta, hogy nagyon igyekszik, és hogy... talán fél Daryaeitıl? Valószínőleg minisztériumi tisztviselı
volt, de az öltönyére ráfért volna egy kis vasalás. Az ajatollah hosszú köntöst viselt, valószínőleg,
hogy hangsúlyozza nemzeti hovatartozását és fıpapi mivoltát. Mahmoud Haji komoly volt, de nem
ellenséges – és furcsa módon úgy látszott, mindenfajta kíváncsiság hiányzik belıle.
– Talán majd ha legközelebb itt járok – válaszolta a külügyminiszter.
A válasz barátságos bólintás volt és egy szó:
– Igen.
Ezt Daryaei angolul mondta, amirıl Adlernek eszébe jutott, hogy vendéglátója ért vendége
nyelvén. Nem is olyan meglepı, gondolta a külügyminiszter.
– Régen került sor kapcsolatfelvételre országaink között, legalábbis ilyen magas szinten –
állapította meg Adler.
– Az igaz, de mi üdvözöljük az efféle kapcsolatokat. Miben állhatok a rendelkezésére, Adler
miniszter úr?
– Ha nincs ellene kifogása, a térség stabilitásáról szeretnék tárgyalni önnel.
– Stabilitásról? – kérdezte ártatlanul Daryaei. – Mire gondol?
– Az Egyesült Iszlám Köztársaság megalakulásával a régió legnagyobb állama jött létre. Ez
egyeseket aggodalommal tölt el.
– Állíthatom, hogy államunk léte fokozza a stabilitást. Vajon nem az iraki rezsim volt-e a
destabilizáló tényezı? Vajon nem Irak kezdeményezett-e két támadó háborút? Mi bizonyosan semmi
ilyesmit nem tettünk.
– Ez igaz – hagyta helyben Adler.
– Az iszlám a béke és a testvériség vallása – folytatta Daryaei tanáros hangon.
Alighanem kemény fickó – gondolta magában Adler –, nyájas szavakat szól, de acélból van.
– Ez ugyancsak igaz, de az emberek világában azok, akik vallásosnak mondják magukat, nem
mindig a vallás elıírásait követik – utatott rá Adler.
– Más országok, velünk ellentétben nem fogadják el Isten törvényét. Az ember csak akkor
remélhet békét és igazságosságot, ha elfogadja ezt a törvényt. Ez több mint szavak hangoztatása. Az
embernek élnie is kell azok szerint a szavak szerint.
Kösz a hittanleckét – gondolta Adler, miközben tiszteletteljesen bólintott. Akkor mi a nyavalyáért
pénzelitek a Hezbollahot?
 – Országom mindössze annyit óhajt, hogy a térségben béke legyen... s ami azt illeti, az egész
világon is.
– Allahnak is ez a kívánsága, amint ezt prófétája útján ki is nyilatkoztatta nekünk.
Adler látta, hogy Daryaei a Koránból gondolkodik. Egyszer régen Jimmy Carter elküldött valakit
ennek az embernek a fınökéhez, Khomeinihez, aki akkoriban franciaországi számőzetésben élt. A
sah akkor már nagy bajban volt, ellenzéke pedig egyre hangosabbá vált: Amerika mindkét oldalon
igyekezett biztosítani pozícióit. A találkozóról visszatérı küldött közölte az elnökkel, hogy
Khomeini „egy szent”. Carter készpénznek vette a jelentést, és Mohammed Reza Pahlavinak
távoznia kellett, hogy a „szent” a helyébe léphessen.
Hoppá!
A következı amerikai kormánynak ugyanezzel a Khomeinivel volt dolga, és mit kapott: botrányt
és világraszóló felsülést.
Juj!
Adler úgy döntött, ezek a hibák nem fognak megismétlıdni.
– Országomnak ugyancsak alapelve, hogy a nemzetközi határokat tiszteletben kell tartani. A
területi integritás tiszteletben tartása a regionális és globális stabilitás elengedhetetlen feltétele
– Adler miniszter úr, minden ember testvér: ez Allah akarata. A testvérek olykor vitatkozhatnak,
de a háború győlöletes Isten elıtt. Mindenesetre lényegüket tekintve némileg nyugtalanítónak tartom
az ön kijelentéseit. Ön mintha arra célozna, hogy szomszédainkat illetıen barátságtalan szándékaink
lennének. Miért mond ilyesmit?
– Bocsásson meg, azt hiszem, félreértett. Nem tettem ilyen célzásokat. Egyetlen célból jöttem ide:
hogy mindkettınk számára fontos kérdéseket beszéljek meg önnel.
– Önök, akárcsak szövetségeseik, gazdasági tekintetben erısen függnek ettıl a térségtıl. Nem
szándékozunk kárt okozni senkinek. Önöknek szükségük van az olajunkra, nekünk pedig mindarra,
amit az olajért kapott pénzbıl megvehetünk. Kereskedıkultúra vagyunk, mint tudja. De kultúránk,
lényegét tekintve, iszlám is, és számomra igen fájdalmas, hogy a Nyugat szemlátomást nem érti
vallásunk lényegét. Bármit mondjanak is az önök zsidó barátai, nem vagyunk barbárok, mi több, a
zsidókkal vallási vitánk sincsen. Pátriárkájuk, Ábrahám ebbıl a térségbıl indult el. İk voltak az igaz
Isten elsı hírnökei: békében kellene élnünk egymással.
– Örömmel hallom e szavakat. Hogyan hozhatnánk létre ezt a békét? – kérdezte Adler. Magában
azon tőnıdött, mikor fordult elı vele utoljára, hogy valaki egy egész olajfát próbált a fejére
hullajtani.
– Idıt kell rá szánnunk, és sok tárgyalásra lesz szükség. Talán jobb lenne, ha közvetlen
kapcsolatokat tartanánk fenn velük. Amellett, hogy a zsidók a hit népe, ık is kereskedınép.
Adler eltöprengett, mit akarhat ez jelenteni. Közvetlen kapcsolatok Izraellel... Ez most ajánlat,
vagy csak az amerikai kormány száját akarja betömni valamivel?
– És az önök muszlim szomszédjai?
– Közös a hitünk, nekik is van olajuk, és közös a kultúránk is. Nagyon sok tekintetben máris
egyek vagyunk velük. De hát miért is beszélünk errıl? Miért volnának területi ambícióink? –
kérdezte Daryaei. A hangja majdnem kedves volt, de azért éreztette, hogy kissé bosszús is. – Az én
népemnek csak békére van szüksége. Túl sok volt errefelé a viszály. Egész életemben a hitet
tanulmányoztam és tanítottam, és most végre, életem vége felé, valóban béke van.
– Ezzel a térséggel kapcsolatban semmit sem óhajtunk jobban, mint ezt, és természetesen, hogy
helyreállítsuk az országaink közti baráti viszonyt.
– Errıl még majd tárgyalnunk kell. Köszönöm, hogy hazája nem akadályozta meg, hogy
megszüntessék az egykori Irak elleni gazdasági szankciókat. Ezt talán tekinthetjük kezdetnek.
Ugyanakkor jobban szeretnénk, ha Amerika nem avatkozna bele szomszédjaink belügyeibe.
– Elköteleztük magunkat Izrael mellett, garanciát vállaltunk a biztonságáért – mutatott rá Adler.
– Izrael a szó szigorú értelmében nem a szomszédunk – felelte Daryaei –, de ha Izrael élhet
békében, mi is élhetünk békében.
 Ügyes a fiú, gondolta Adler. Nem árul el sokat, és mindent tagad. Politikai nyilatkozatot nem tesz,
legfeljebb tiltakozik, hogy a szándékai igenis békések – ahogy ez már szokás. Minden államfı ezt
teszi, de nem mindegyik emlegeti ennyit Istent. Béke, béke, béke...
Ami Izraelt illeti, Adler természetesen egyetlen pillanatig sem hitt Daryaeinek. Ha szándékai
csakugyan békések lennének, gondolta, elıször Jeruzsálemmel közölte volna ıket, hogy maga mellé
állítsa az izraelieket, s hogy ık is támogassák az Amerika és az EIK közti kapcsolatfelvételt. Annak
idején Izrael volt a közvetítı a szerencsétlen „túszokért fegyvert” alkuban: ıket is jól felültették.
– Remélem, olyan alap ez, amelyre építhetünk.
– Ha az ön országa tisztelettel bánik az enyémmel, tárgyalhatunk. Akkor kapcsolataink javítását is
megvitathatjuk.
– Ezt közölni fogom az elnökömmel.
– Nemrégiben az önök országát is súlyos megpróbáltatás érte. Erıt kívánok az elnöknek, hogy
legyen ereje begyógyítani nemzete sebeit.
– Köszönöm – felelte Adler. Mindketten felálltak, ismét kezet fogtak, és Daryaei az ajtóhoz
kísérte vendégét.
A búcsúceremónia sem maradhatott el. A távozókat jó néhány helybéli biztonsági ember vette
körül, Chavez és Clark tehát nem tehettek mást, mint hogy alaposan körülnéztek – aminthogy ez is
volt a dolguk. A szabadban hat vadászgép állt, karbantartási munkákat végeztek rajtuk. A
mőszerészek ki-bejártak egy nagy hangár kapuján, amely nyilvánvalóan még a sah idejében épült.
Ding benézett, de senki sem tiltakozott ellene. Odabent egy félig szétszerelt repülıgép állt. A
hajtómőve egy targoncán feküdt, egy másik mőszerész csapat bütykölte.
– Nem fogod elhinni, csirkeketrecek – állapította meg Chavez.
– Hogyhogy? – kérdezte Clark, aki éppen az ellenkezı irányba nézett.
– Szíveskedjék szemügyre venni, Mr. C!
John odafordult. A hangár fala mellett száz meg száz egymásra halmozott drótketrec sorakozott,
körülbelül akkorák, amekkorákban a csirkéket szállítják. Furcsa... éppen egy légi támaszponton? –
gondolta.
A repülıtér egy másik részén Filmsztár figyelte, ahogy csapatának utolsó tagja is beszáll egy Bécs
felé induló gépbe. Tekintete véletlenül a hatalmas térség túlsó oldalára tévedt: magángépeket látott,
autók tartottak feléjük, bennük emberekkel. Egy darabig töprengett, vajon mi folyik ott. Nyilván
valamilyen kormányügy.
Aztán maga is elindult egy beszállókapu felé, a saját járatához.
40. Rések/nyílások/nyitások
A Kínai Köztársaság felháborodott sajtóközleményt adott ki, amely légi kalózkodást emlegetett,
és követelte az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívását. Néhány perccel ezután közzétették
Peking kommünikéjét is, amely azt állította, repülıgépeit egy békés gyakorlaton – anélkül, hogy ezt
bármivel kiprovokálták volna – támadás érte, mire azok viszonozták a tüzet. A Kínai Népköztársaság
mindenfajta felelısséget elhárított a polgári gépet ért rakétatalálattal kapcsolatban, és az egész
incidensért lázadó tartományát okolta.
– Nos, mit sikerült még kiderítenünk? – kérdezte Ryan reggel fél nyolckor Jackson tengernagyot.
– A két szalagot körülbelül két óra hosszat elemeztük, bevontam néhány volt pilótatársamat is,
néhány fickót a légierıtıl, és megvitattuk a dolgot. Elıször is, a kínai komcsik...
– Ne így mondja, Robby – kérte az elnök.
– Bocsánat, régi beidegzıdés. Azok az urak a Kínai Népköztársaságból, nos, ık tudták, hogy
vannak ott hajóink. Egy Aegis hajó minden radarképernyın akkora, mint a Sión hegye, és az sem
túlságosan nagy titok, mit tud egy ilyen hajó, hiszen már majdnem húsz éve állnak hadrendben.
Tehát tudták, hogy figyeljük ıket, és azt is, hogy mindent látunk. Errıl nem szabad
megfeledkeznünk.
– Folytassa.
 – Másodszor, van egy elektronikus hírszerzı csoportunk a Chandleren, a rádióforgalmazást
figyelik. Lefordították a kínai vadászpilóták egymás közti kommunikációját. Idézem azt a részt,
amelyet az összecsapás harmincadik másodpercében vettünk fel: „Célba vettem, célba vettem,
tüzelek”. Ami az idıpontot illeti, az utasszállítóra a hıkeresı rakétát pontosan ugyanekkor lıtték ki.
Harmadszor, valamennyi pilóta, akivel beszéltem, azt a kérdést tette fel, amit én. Miért lı le
valaki egy még éppen a rakétái hatótávolságában haladó utasszállító gépet, amikor az orra elıtt
vadászok vannak? Jack, ez nekem büdös, piszkosul büdös.
Sajnos nem tudjuk bizonyítani, hogy a szöveg attól a vadásztól származik, amelyik rálıtt az
Airbusra, de én is és a barátaim is úgy gondoljuk, hogy szándékosan csinálták. Megpróbálták a vízbe
lıni az utasszállítót, és tiszta szerencse, hogy egyáltalán megúszta valaki.
– Tengernagy – kérdezte Arnie van Damm –, bíróság elé tudná vinni az ügyet?
– Nem vagyok jogász. Repülıgép-vezetı vagyok. Nem az a mesterségem, hogy bebizonyítsak
dolgokat, de szerintünk elenyészı a valószínősége, hogy tévednénk.
– Ezt azonban a kamerák elıtt nem jelenthetem ki – mondta Ryan az órájára pillantva. Még
szüksége volt néhány percre, hogy kisminkeljék. – Ha nem szándékosan tették...
– Itt nincs semmiféle „ha”, világos, Jack?
– A fene egye meg, Robby, most elıször hallgattam meg az ügyrıl, és ez alapján nem vádolhatok
meg egy idegen államot háborús cselekménnyel, hacsak nincsenek megdönthetetlen bizonyítékaim.
Legközelebb, nos, igen, már bizonyos lesz, hogy szándékosan, és abban a tudatban tették, hogy ezt
mi is tudjuk. Egyébként mit jelent ez az egész?
A nemzetbiztonsági szakértık mögött munkás éjszaka állt. Goodley szólalt meg:
– Nehéz megmondani, elnök úr.
– Tajvan ellen készülnek? – kérdezte az elnök.
– Nem tehetik – jegyezte meg Jackson, tudomást sem véve fıparancsnoka ingerültségérıl. –
Hiányzanak az invázió fizikai feltételei. A közelben tartózkodó szárazföldi erıik nem fejtenek ki
szokatlan aktivitást, csak északnyugaton mozgolódnak – ez volt az, ami miatt az oroszok
idegeskedtek. Katonai szempontból tehát a válasz: nem.
– Légi invázió nem jöhet szóba? – tudakolta Ed Foley. Robby a fejét rázta.
– Nincs hozzá kellı légiszállító-kapacitásuk, és ha megpróbálnák is: a Kínai Köztársaságnak
elegendı légtérvédelmi eszköze van, hogy az inváziót agyaggalamb-lövészetté változtassa. Ahogyan
az este mondtam, össze tudnának hozni egy tengeri és légi csatát – de minek?
– Szóval azért lıtték le azt az Airbust, hogy bennünket tegyenek próbára? – töprengett az
Amerikai Egyesült Államok elnöke.
– Ha a bennünket helyett azt mondja, hogy engem, talán közelebb jár az igazsághoz – mondta
csendesen a CIA igazgatója.
– De igazgató úr – tiltakozott Goodley. – Azon a gépen kétszáz ember volt, és a kínaiaknak
számolniuk kellett azzal, hogy valamennyit megölik.
– Ne legyen naiv, Ben – mondta türelmesen Foley. – Maga szerint ık is ugyanolyan
szentimentálisán viszonyulnak az emberi élethez, mint mi?
– Nem, de...
Ryan félbeszakította:
– Jó, hagyjuk ezt. Úgy gondoljuk, szándékosan követték el, de nem tudjuk bizonyítani, és azt sem,
hogy mi lehetett vele a céljuk – márpedig ha nem tudjuk, nem nevezhetjük szándékos aktusnak,
igaz?
Többen is bólogattak. Ryan folytatta:
– Tizenöt perc múlva a sajtóteremben kell lennem, felolvasom ezt a nyilatkozatot, utána az
újságírók felteszik majd kérdéseiket, amelyekre viszont én csak hazugságokkal válaszolhatok.
– Körülbelül errıl van szó – hagyta helyben Van Damm.
– Hát, ez nem valami pompás – füstölgıit Jack. – Peking pedig tudni, de legalábbis sejteni fogja,
hogy hazudok.
 – Lehet, de biztosnak azért nem biztos – vélekedett Ed Foley.
– Ügyetlenül hazudok – jelentette ki Ryan.
– Tanulja meg, hogy kell csinálni – tanácsolta a stábfınök. – De minél elıbb.
*
– ...bizonyosan meghalt tizenegy amerikai állampolgár, további három eltőnt. Négy amerikai
túlélı megsérült, helyi kórházakban kezelik ıket.
– Elnök úr! – harsant egyszerre harminc hang.
– Csak sorjában, kérem... – mutatott Jack egy nıre, aki az elsı sorban ült.
– Peking azt állítja, hogy elıször a tajvaniak lıttek. Meg tudjuk erısíteni ezt?
– Vizsgálunk bizonyos információkat, de eltart egy darabig, amíg választ tudunk adni az ilyen
kérdésekre. Úgy gondolom, pillanatnyilag még korai volna levonni bármiféle következtetést.
– De mindkét fél tüzet nyitott, ugye? – kérdezte ugyanaz a nı.
– Valószínőnek tőnik, hogy igen.
– Eszerint tudjuk, ki találta el az Airbust?
– Mint mondtam, még vizsgáljuk az adatokat. – Fogd rövidre, Jack, mondta magának. Hiszen
most nem is hazudtam...
– Igen? – mutatott egy másik riporterre.
– Elnök úr, sok amerikai állampolgár halt meg. Milyen intézkedést szándékozik tenni, hogy ez a
jövıben ne forduljon elı?
Erre legalább lehetett igazat válaszolni.
– Éppen most vizsgáljuk a lehetıségeket. Ezenkívül mást nem akarok mondani, de mindkét Kínát
felszólítjuk, hogy vonja vissza erıit, és gondolkodjék el a történtekrıl. Egyetlen országnak sem
érdeke, hogy ártatlanok haljanak meg. A térségben már egy ideje hadgyakorlatok folynak, és az
ebbıl származó feszültség nem használ a régió stabilitásának.
– Tehát felkéri a két országot, hogy függesszék fel a gyakorlatozást?
– Igen, meg fogjuk kérni ıket, hogy vegyék fontolóra ezt.
– Elnök úr – szólt John Plumber –, ez az elsı külpolitikai válság, amellyel dolga van...
Ryan az idıs újságíróra nézett, és szívesen felhívta volna a figyelmét, hogy elsı belpolitikai
válságát neki köszönheti, nem engedhette meg azonban magának, hogy ellenségeket szerezzen a
sajtóban, barátokat pedig csak akkor szerezhetett, ha kedvelték. Kezdett azonban rájönni, hogy ez
képtelenség.
– Mr. Plumber, mielıtt bármit is tennénk, elıször meg kell ismernünk a tényeket, ezen dolgozunk,
amilyen keményen csak tudunk. Ma reggel ott volt nálam a nemzetbiztonsági munkacsoport...
– Kivéve Adler minisztert – mutatott rá Plumber. Jó újságíró lévén megnézte a szolgálati
gépkocsikat a nyugati behajtó úton. – Miért nem volt ott?
– A nap folyamán felkeres – adott kitérı választ Ryan.
– Hol van most? – makacskodott Plumber. Ryan csak a fejét csóválta.
– Nem szorítkozhatnánk egyetlen témára? Kissé korai az idıpont ennyi kérdéshez, és mint
rámutatott, sok a tennivalóm. Csakugyan sok.
– İ az ön elsı számú külpolitikai tanácsadója. Hol van most?
– Következı kérdés – mondta kurtán az elnök. A CNN riportere nem kímélte az elnököt, más
kérdés, hogy a labdát maga Ryan adta fel neki.
– Elnök úr, ön az imént mindkét Kínáról beszélt. Vajon ez Kína-politikánk változását jelzi? S ha
igen, akkor...
*
Pekingben kevéssel múlt nyolc óra, és Zhang Han San elégedett volt. Látta a tévében a
sajtótájékoztatót. Milyen furcsa, hogy egy politikai szereplıbıl ennyire hiányozzék mindenfajta sárm
és talpraesettség... fıképp ha az illetı amerikai.
Cigarettára gyújtott, és ismét gratulált magának. Megint sikert aratott. A hadgyakorlat
megrendezése nem volt veszélytelen vállalkozás, különösen az utóbbi légi bevetések, de a
köztársaság pilótái voltak szívesek elsıként tüzet nyitni, pontosan úgy, ahogyan Zhang remélte.
Kialakult a válság, amelyet azonban maradéktalanul képes kézben tartani, és akármikor véget is
vethet neki: elég, ha visszarendeli erıit a támaszpontjaikra. Rákényszerítette Amerikát, hogy akció
helyett az események tétlen szemlélıje legyen – és innentıl már majd valaki más provokálja az új
elnököt. Sejtelme sem volt, mire készül Daryaei. Talán megpróbálkozik egy merénylettel? Vagy
valami mással? Zhangnak most már nem volt más dolga, mint figyelni, és a megfelelı pillanatban
élni a feltétlenül adódó alkalommal. Amerikának nem lesz örökké szerencséje. Fıleg, hogy a Fehér
Házban az a bolond ifjonc ül...
*
– Barry, az egyik ország Kínai Népköztársaságnak, a másik Kínai Köztársaságnak nevezi magát.
Valahogyan nekem is csak neveznem kell ıket, nem? – kérdezte Ryan bosszúsan. Ó, a franc egye
meg, már megint begurultam.
– Igen, elnök úr, de...
– De valószínőleg van tizennégy amerikai halottunk, úgyhogy ez most nem a szemantikai viták
ideje. – Nesze, ezt kapd ki.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte egy nıi hang.
– Elıször is megpróbáljuk megállapítani, hogy mi ez az egész. Aztán vesszük majd fontolóra a
válaszlépéseket.
– De hogyhogy még nem tudjuk?
– Mert bármennyire szeretnénk is tudni mindent, ami pillanatnyilag a világban zajlik, ez
egyszerően lehetetlen.
– Ezért növeli az ön kormánya ugrásszerően a CIA létszámát?
– Mint korábban mondtam, hírszerzési ügyekrıl soha nem beszélünk.
– Elnök úr, egyes beszámolók szerint...
– Rendszeresen jelennek meg beszámolók ufók leszállásairól is – vágott vissza Ryan. – Azokat is
elhiszi?
A teremben egy pillanatra csend lett. Az elnök nem minden nap veszíti el az önuralmát. Az
újságírók élvezték a dolgot.
– Hölgyeim és uraim, sajnálom, hogy nem adhatok minden kérdésükre kielégítı választ. Én
magam is ugyanazokat a kérdéseket teszem fel magamnak, de a korrekt válaszokhoz idı kell.
Kénytelen vagyok várni az információkra... tehát önöknek is várniuk kell – próbálta
visszazökkenteni az eredeti kerékvágásba a sajtótájékoztatót.
– Elnök úr, a televíziók képernyıjén felbukkant egy férfi, aki nagyon hasonlít a szovjet KGB
egykori elnökére, és...
A riporter elhallgatott, amikor látta, hogy Ryan area vörösre gyúl a smink alatt. Újabb kifakadásra
számított, erre azonban ezúttal nem került sor. Az elnök keze ökölbe szorult, ökle bütykei
kifehéredtek, és mély levegıt vett.
– Kérem, fejezze be a kérdését, Sam.
– Az, akinek mondja magát?
– Ön ezt nélkülem is tudja.
– Elnök úr, ez az eset, ez... az akció rendkívüli nemzetközi jelentıségő. Bizonyos alkalmakkor a
titkosszolgálati akciók – legyenek mégoly kockázatosak is – komoly hatást gyakorolnak nemzetközi
kapcsolatainkra. Amerika népe most tudni akarja, mi is történt tulajdonképpen.
– Sam, ezt most mondom el utoljára: soha, semmikor nem beszélek titkosszolgálati ügyekrıl. Ma
reggel azért vagyok itt, hogy tájékoztassam polgárainkat egy tragikus, és eddig tisztázatlan okból
bekövetkezett incidensrıl, amelynek során több mint száz ember – köztük több amerikai állampolgár
– veszítette életét. A kormány mindent meg fog tenni, hogy megállapítsa, mi történt, s hogy utána a
legmegfelelıbb módon cselekedjék.
– Nagyon helyes, elnök úr. Egy Kína- vagy két Kína-politikánk van?
– Semmin nem változtattunk.
 – Vajon elıidézhet-e valamilyen változást ez az incidens?
– Ilyen fontos kérdéssel kapcsolatban nem bocsátkozom spekulációkba. És most, engedelmükkel,
vissza kell térnem a munkámhoz.
– Köszönjük, elnök úr! – hallotta az ajtó felé menet. A folyosó sarkán túl volt egy gondosan
álcázott fegyverszekrény. POTUS akkorát vágott rá, hogy odabenn néhány Uzi egymáshoz koccant.
– Az isten verje meg!
Ötven méteren keresztül, egészen az irodájáig káromkodott.
– Elnök úr...
Ryan sarkon fordult: Robby állt elıtte, kezében az aktatáskájával.
– Elnézést – mondta Jack. – Elragadott az indulat. Jackson tengernagy megpaskolta barátja karját.
– A parancsnok a legénység jelenlétében csakis a hatás érdekében mutatkozhat dühösnek...
vezetıi fogásként. A stábtagokkal ordítozni – az más. Én például közéjük tartozom – mondta Robby.
– Tessék, rám lehet ordítani...
*
Az utaskísérı egy háromoldalas faxot adott át Adlernek: mőholdon keresztül továbbították neki az
elnöki sajtótájékoztató tartalmát. Miután elolvasta, továbbadta Chaveznek.
Egyszer csak történik valami a Közép-Keleten, aztán történik valami Kínában is – tőnıdött Ding.
– Történések egymástól négyezer mér-földnyire... Lehet, hogy a két dolog kapcsolatban van
egymással? És ha igen? De ki tudhat biztosat?
*
– Nem ez volt a legjobb szereplése – állapította meg Plumber, és ivott egy korty jeges teát.
– Tizenkét órája volt rá, hogy tájékozódjék valamirıl, ami a világ másik felén történt, John –
felelte Holtzman.
Egy jellegzetes washingtoni ál-francia étteremben ültek-a csinos, pomponnal díszített étlapon
drága, de középszerő fogások sorakoztak –, a számlát azonban mindketten költségkeretükbıl
fizették.
– Ryannek jobban kéne fegyelmeznie magát – állapította meg Plumber.
– Azt rója fel neki, hogy nem hazudik kellı hatékonysággal?
– Ez ugyancsak az elnök feladatai közé tartozik.
– Ha viszont rajtakapjuk...
Holtzmannak felesleges is volt befejeznie a mondatot.
– Mondta valaha valaki, hogy elnöknek lenni könnyő meló?
– Néha felteszem magamnak a kérdést, vajon csakugyan az-e a dolgunk, hogy megnehezítsük a
munkáját – tőnıdött Bob, de Plumber nem kapta be a horgot.
– Maga szerint hol van Adler? – kérdezte ehelyett.
– Ez jó kérdés volt ma reggel – ismerte el a Post riportere, miközben felemelte a poharát. – Egy
emberem már próbálja is kideríteni.
– Mi is – szólt Plumber. Ryannek mindössze annyit kellett volna mondania, hogy Adler a Kínai
Népköztársaság nagykövetével való megbeszélésre készül, ezzel megfelelıen lefedte volna a dolgot.
– Csakhogy az hazugság lett volna.
– Csakhogy a megfelelı hazugság. Ezt a játékot így játsszák, Bob. A kormány titokban megpróbál
megcsinálni ezt-azt, mi meg igyekszünk a körmére nézni. És Ryan túlságosan szereti ezt a
titkolódzósdit.
– És kinek a kezére játszunk, ha ezért kikészítjük?
– Hogyhogy?
– Ugyan már, John. Az egészet Ed Kealty szivárogtatta ki magának. Mindenki tudja.
– És? Talán nem igaz az utolsó szóig?
– De igen – ismerte el Holtzman. – És még ezeken kívül is van egy csomó minden.
– Tényleg? Tudom, dolgozott egy sztorin...
 Nem tette hozzá, hogy sajnálja, amiért lelıtte az ifjabb kolléga sztoriját, elsısorban azért, mert
nem sajnálta.
– Több, mint amennyit megírhatok.
– Valóban? – kapta fel a fejét Plumber. – Például?
– Például olyan dolgok, amelyeket nem írhatok meg – ismételte meg Holtzman. – Mindenesetre
már nem sokáig. John, én évek óta dolgozom ezen a sztorin. Ismerem a CIA-tisztet, aki kihozta
Geraszimov lányát és feleségét. Van egy kis megállapodás köztünk. Pár éven belül elmondja nekem,
hogyan csinálták. A tengeralattjáró-história igaz, és...
– Tudom. Láttam egy képet Ryanrıl, a fedélzeten készült róla. Miért nem ismeri el, hogy
csakugyan tudok valamit?
– Nem szegi meg a szabályokat. Soha senki nem magyarázta meg neki, hogy megteheti...
– Több idıt kellene Arnie-val töltenie...
– Ellentétben Eddel.
– Kealty tudja, hogy játsszák ezt a játékot.
– Nagyon is jól tudja. Tudja, van valami, amire sohasem tudtam rájönni... – gondolkodott el
Holtzman.
– Éspedig?
– Hogy milyen minıségben vagyunk jelen a játéknál: mint nézık, mint bírók vagy mint
játékosok?
– Bob, nekünk az a feladatunk, hogy jelentsük az igazságot az olvasóinknak... vagyis ami engem
illet, a nézıinknek.
– Kinek az igazságait, John? – kérdezte Holtzman.
*
Helikopter helyett autóval érkeztek. A helikopter túlságosan feltőnı – így talán senkinek sem
szúrnak szemet... Hogy még kisebb legyen a felhajtás, a kocsik a keleti szárny bejárata elıtt álltak
meg. Adler, Clark és Chavez ugyanazon az útvonalon jutottak be a Fehér Házba, amelyen az elsı
éjszakán Ryan. Elsiettek a testırök mellett, és az újságírók sem láthatták meg ıket. Az Ovális Iroda
zsúfolt volt kissé. Itt volt Goodley és a Foley házaspár, és természetesen Arnie is.
– Nem viselte meg az idıeltolódás, Scott? – kérdezte Jack a külügyminisztertıl, amint az belépett
az ajtón.
– Ha kedd van, akkor ez Washington – felelte Adler.
– Nincs is kedd – jegyezte meg Goodley, aki nem vette a lapot.
– Akkor csakugyan megviselt... – sziporkázott még egyet a miniszter. Leült, és elıvette a
jegyzeteket, amelyeket útközben készített. Egy tengerész pincér jött be, kávét hozott: Washington
ezzel az üzemanyaggal mőködik. A most érkezettek nyomban ittak is egy-egy csészével.
– Meséljen nekünk Daryaeirıl – rendelkezett Ryan.
– Egészségesnek, bár kissé fáradtnak tőnik. Az íróasztalán meglehetısen nagy rend van. Halkan
beszélt, de legjobb tudomásom szerint sohasem volt az a fajta, aki a nyilvánosság elıtt felemeli a
hangját. Érdekes módon ugyanakkor érkezett a városba, amikor mi.
– Csakugyan? – pillantott fel saját jegyzeteibıl Ed Foley.
– Igen, egy kis sugárhajtású utasszállító géppel, egy Gulfstreammel – jelentette Clark. – Ding
készített róla néhány felvételt.
– Szóval jön-megy. Érthetı – jegyezte meg POTUS. Ryan, különös módon, meg tudta érteni
Daryaei gondjait, amelyek tulajdonképpen nem is túlságosan különböztek az övéitıl. (Nem így az
iráni módszerek...)
– A munkatársai félnek tıle – tört ki Chavezbıl. – Olyan volt az egész, mint valami régi, második
világháborús film a nácikról. A titkárságán lévık nagyon idegesnek tőntek. Ha akkor valaki rájuk
kiált, hogy „hu!”, alighanem a plafonig ugrottak volna.
– Én is úgy láttam – erısítette meg Adler, nem zavartatván magát a közbeszólótól. – Nagyon
óvilágias módon bánt velem, szelíd volt, közhelyeket pufogtatott, és a többi, és a többi... Ami azt
illeti, semmi igazán lényegeset nem mondott, ami lehet jó is, rossz is. Kész fenntartani velünk a
kapcsolatot. Azt mondta, szeretné, ha mindenki békében élhetne. Érzékeltette, hogy még Izrael iránt
is viseltetik némi jó szándékkal. A találkozó során meglehetısen sokat papolt arról, milyen békés
vallás az iszlám és milyen békés ember ı maga. Hangsúlyozta az olaj és az olajüzletbıl következı
gazdasági kapcsolat fontosságát minden érdekelt számára. Tagadta, hogy bármiféle területi igénye
volna. Egyetlen kijelentésével sem sikerült meglepnie.
– Jó – mondta az elnök. – Mit árul el a viselkedése? A mozdulatai, a gesztusai...?
– Nagyon magabiztosnak tőnik. Azt hiszem, élvezi a helyzetét.
– Élvezheti is – szólalt meg ismét Ed Foley. Adler bólintott.
– Egyetértek, ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: „nyugodt”.
– Amikor néhány évvel ezelıtt találkoztam vele – emlékezett Jack –, agresszív volt és ellenséges,
mindenütt ellenségeket keresett.
– Ennek mostanra nyoma sincs...
A külügyminiszter egy pillanatra elhallgatott: magában elgondolkodott, hogy akkor most ez még
ugyanaz a nap-e? Úgy döntött, hogy valószínőleg ugyanaz.
– Mint mondtam – folytatta –, Daryaei nyugodt, de Mr. Clark befelé jövet produkált valami
érdekeset.
– Éspedig?
– Mőködésbe hoztam a fémdetektort – nyújtotta oda Clark a láncot az elnöknek.
– Sikerült elmennie vásárolni?
– Hiszen mindenki azt akarta, hogy körülnézzek – emlékeztette Clark a jelenlévıket. – piac erre a
legalkalmasabb hely.
Miközben POTUS szemügyre vette a nyakláncot, Clark beszámolt esetérıl az aranymővessel.
– Ha ennél a fickónál hétszázért ilyesmit lehet kapni, mindenkinek meg kellene adnunk a címét.
Vajon ez elszigetelt eset volt, John?
– A francia kirendeltség-vezetı is velem jött, szerinte a többség ahhoz a pasashoz hasonlóan érez.
– Vagyis? – kérdezte.
– Vagyis Daryaeinek egyáltalán nincs oka a nyugalomra – vonta le a következtetést Scott Adler.
– A hozzá hasonlók nem mindig tudják, mit gondolnak a közemberek – vélekedett a stábfınök.
– A sah ebbe bukott bele – mondta neki Foley –, és Daryaei egyike volt azoknak, akik a bukását
elıidézték. Nem hiszem, hogy elfelejtette volna azokat a tanulságos idıket... és tudjuk, hogy
továbbra is megtorolja, ha valaki eltér a hivatalos irányvonaltól. – A CLA igazgatója
hírszerzıtisztjéhez fordult: – Ezt ügyesen csinálta, John.
– Lefevre, a francia kém, kétszer is figyelmeztetett, hogy mi nem érezzük pontosan az ottani utcák
hangulatát. Lehet persze, hogy csak imponálni akart nekem... ámbár nem hiszem.
– Tudjuk, hogy van széthúzás – mondta Goodley –, mindig is volt.
– Csak azt nem tudjuk, mekkora – szólalt meg ismét Adler. – Szerintem olyan emberrel van
dolgunk, aki valamilyen okból nyugodtnak akar mutatkozni. Volt néhány jó hónapja, végzett egyik
fó ellenségével. Vannak bizonyos belsı nehézségei, azt azonban, hogy menynyire komolyak, még
meg kell állapítanunk. Ingázik Irak és Irán között– ezt mi magunk láttuk. Fáradtnak tőnik. Az
emberei feszültek. Szerintem pillanatnyilag éppen elég gondja van. Persze elıadta nekem, hogy
mennyire szeretne békét, s már-már el is hittem. Azt hiszem, idı kell neki a konszolidációhoz. Clark
azt mondja, az élelmiszerárak magasak. Az ország eredendıen gazdag, tehát Daryaei azzal tudja a
legjobban lecsillapítani a kedélyeket, ha politikai sikereit a lehetı leggyorsabban gazdasági sikerekké
tudja alakítani. Nem ártana jóllakatnia a népét. Pillanatnyilag inkább befelé, mint kifelé kellene
figyelnie. Úgy gondolom, hogy mindez talán olyan alkalmat jelent számunkra, amellyel ajánlatos
volna élnünk.
– Nyújtsuk neki baráti jobbunkat? – kérdezte Arnie.
 – Azt hiszem, egyelıre jobb volna, ha csendben, nem hivatalos formában tartanánk velük a
kapcsolatot. Ki tudok jelölni valakit, aki vezeti a tárgyalásokat, aztán majd meglátjuk, hogyan
alakulnak a dolgok.
Az elnök bólintott.
– Jól van, Scott. És most menjen, készüljön fel a kínai útra...
– Mikor indulok? – kérdezte a külügyminiszter elkínzott arckifejezéssel.
– Ezúttal nagyobb repülıgépet kap – ígérte meg neki az elnök.
41. A csapat
Filmsztár eljutott útjának elsı állomására: egy középkategóriájú hotelbe, Annapolis egyik
külvárosába. Fedınevén, Dieter Kolbként jelentkezett be. Ezek az amerikaiak olyan ostobák... Még a
rendırök is azt hiszik, hogy minden mohamedán arab. Eszükbe sem jut, hogy az irániak árják,
pontosan annak a népcsoportnak a tagjai, amelyhez Hitler is számította a maga nemzetét. Szobájába
érve az órájára pillantott. Ha minden terv szerint történik, gondolta, két óra múlva találkoznak. A
biztonság kedvéért megkérdezte a tudakozótól a légitársaságok számait, majd érdeklıdött a
megfelelı járatok felıl, és megkérdezte azt is, pontosan megérkeztek-e. Embereit még hátráltathatta
a vámvizsgálat vagy a forgalom, de a gondosan kidolgozott terv számolt ezekkel a lehetıségekkel.
*
Az autókiállítás már körútjának következı állomására, Atlantic Citybe, egy óriási kongresszusi
központ felé tartott. A különbözı új modelleket és fantázia-gépkocsikat leponyvázták, nehogy
megsérüljön a fényezésük. Többségüket hagyományos trélereken szállították, néhányat azonban
olyan zárt kamionokban, amilyenekben a versenyautókat szokták. Az egyik gyártó képviselıje a
kézzel írott feljegyzéseket olvasgatta, amelyeket emberei a pultjuknál megálló nézelıdıkbıl
csikartak ki.
A férfi a szemét dörzsölte. Szörnyő fejfájás gyötörte, náthás volt. Reménykedett, hogy nem dönti
ágynak az influenza. A végtagjai is fájtak. Ez lesz abból, gondolta, ha az ember egész nap a légkondi
befúvónyílása alatt áll.
*
Zhangot egyáltalán nem érte váratlanul az amerikaiak hivatalos távirata. A washingtoni
külügyminiszter konzultációt kért kormányától, úgymond mindkét felet érintı ügyek megtárgyalása
céljából. Zhang tudta, hogy ez elıl nem térhet ki, s azt is, hogy barátságosan kell majd viselkednie,
és a megsértett ártatlanság hangján kell majd beszélnie Adlerrel. Tapintatosan azt is meg kell majd
tudakolnia, hogy vajon csak nyelvbotlás volt-e, amikor az amerikai elnök a sajtókonferencián két
Kínáról beszélt, vagy várható Washington régóta változatlan Kína-politikájának megváltozása.
Egyedül ez a téma órákra leköti majd Adlert, gondolta. Valószínőleg felajánlja majd, hogy ide-oda
röpködve személyesen közvetít a két város közt, hogy segítsen nyugvópontra juttatni a dolgokat.
Ez bizony nagyon hasznos lenne.
A hadgyakorlat azonban egyelıre folytatódott, igaz, valamelyest gondosabban odafigyeltek a két
fél erıit elválasztó semleges zónára. A feszültség még érezhetı volt, de már csak „parázslott”.
*
„A Kínai Népköztársaság a béke és a regionális stabilitás érdekében örömmel fogadja Adler
miniszter urat” – hangzott Peking válasza.
– Hát nem rendes tılük? – kérdezte Ryan. Este kilenc volt, de ı még mindig az irodájában ült, és
éppen az járt a fejében, vajon most, hogy nincs velük, gyerekei milyen mősort néznek a tévében.
Visszaadta az iratot Adlernek.
– Csakugyan biztos abban, hogy ık lıtték le az Airbust? – kérdezte Adler Jacksontól.
– Megnézhetem még egyszer azt a szalagot, de nem hiszem, hogy kibírná – felelte a tengernagy. –
Már nagyon elnyőtt...
– Tudja, az emberek olykor követnek el baklövéseket.
 – Ez az eset nem számítható az „olykor”-hoz, uram – jelentette ki Robby, és az az elıérzete
támadt, hogy ismét le kell játszania a videofelvételt. – İk pedig már egy ideje gyakorlatoztalak a
flottájukat.
– Vagyis? – szólalt meg az elnök.
– Vagyis mostanra lassan kezd a dolog kifújni. İk nem olyan jók a karbantartásban, mint mi,
emellett a manıver rengeteg üzemanyagot emészt fel. Még soha egyetlen gyakorlatuk sem tartott
ilyen sokáig. Miért húznák tovább? Ez a lövöldözés, úgy tőnik, nagyszerő ürügy arra, hogy
befejezzék az egészet, és visszatérjenek kikötıikbe, mondván: elértük kitőzött céljainkat.
– Nemzeti büszkeségbıl. Nehogy le találjanak égni – vélte Adler.
– Ami azt illeti, azóta kicsit visszavettek a tempóból – mondta Jackson. – Nem közelítik meg azt a
vonalat, amelyet mutattam önnek. A tajvaniak azonban csakugyan teljes harckészültségben vannak.
Lehet, hogy éppen ez az... senki sem támad meg szívesen egy tajtékzó ellenfelet... elıször inkább
hagyja, hogy csillapodjék kissé.
– Rob, ön azt mondta, hogy egy tényleges támadásra nem kerülhet sor – jegyezte meg Ryan.
– Jack, mivel nem ismerem a szándékaikat, a lehetıségekbıl kell kiindulnom. Igenis
összehozhatnak egy nagyobb összecsapást a szorosban, és ha megteszik, valószínőleg gyıztesként
kerülnek ki belıle. Lehet, hogy a tajvani kormány már magát a lehetıséget is akkora politikai
nyomásként érzékeli, hogy jelentıs engedményekre kényszerül. A szárazföldiek embereket öltek
meg... – emlékeztette Jackson a másik két férfit. – Jó, ık nem tartják olyan sokra az emberi életet,
mint mi, de amikor áthágnak egy ilyen láthatatlan korlátot, ık is tudják, mi hogyan reagálunk rá.
– Küldjük oda az anyahajót!
– Miért, Scott?
– Hogy nyílt lapokkal játsszunk. Hogy lássák: komolyan vesszük az ügyet. Mint Jackson
admirális mondotta, mi komolyan vesszük, ha emberek pusztulnak el, és egyszerően tudomásul kell
hogy vegyék: nem hagyjuk, hogy folytassák.
– És ha nem hagyják abba? Ha újabb „balesetre” kerül sor, ami miatt mi is belekeveredhetünk?
– Elnök úr, hadmőveletrıl van szó, és ez az én szakmám. Az Eisenhowert Tajvan keleti partjaihoz
vezényeljük. Oda véletlenül nem juthatnak. Ahhoz, hogy megtegyék, át kellene jutniuk a szorosban a
Kínai Köztársaság háromszoros védelmi vonalán, aztán Tajvanon is, végül pedig a repülıhordozó-
csoport többi hajóján is, amelyek falként védik az anyahajót. A szoros déli végére is állíthatok egy
Aegis hajót, amely az egész térséget beradarozza. Adjon utasítást, hogy küldjük oda az Eisenhowert.
Tajvan nagyobb biztonságban érzi majd magát: az anyahajón négy vadászszázad állomásozik,
ezenkívül elektronikus felderítıgépek is.
– És nekem is könnyebb dolgom lesz, miközben ide-oda ingázom a két fıváros között – jegyezte
meg a külügyminiszter.
– Az Indiai-óceánt viszont védtelenül hagyjuk. Rég nem tettünk ilyet – jelentette ki Robby. A
másik kettı felfigyelt rá, hogy az admirális újra és újra szóba hozza ezt.
– Más semmink nincs ott? – kérdezte Jack, s közben rájött, hogy a választ neki is tudnia kellene.
– Mindössze az Anzio nevő cirkáló, két romboló, valamint két fregatt, amely a Diego Garcia-i
raktárhajókat biztosítja. Diegót sohasem hagyjuk fedezetlenül: az elıretolt ellátó-flottát hadihajókkal
ıriztetjük. A térségben tartózkodik egy 688-as osztályú tengeralattjáró is. Ez nem elhanyagolható
erı, de demonstrálni nem lehet vele. Miniszter úr, ön tudja, mit jelent egy repülıhordozó.
Adler bólintott.
– Az emberek komolyan veszik ıket. Szerintem éppen ezért kell Kína közelébe küldeni.
– Jól gondolja, Rob. Hol van most az Eisenhower?
– Ausztrália és Szumátra között, valószínőleg a Szunda-szoros közelében jár. A DÉLI KUPA
szimulációs gyakorlat: abból indulnak ki, hogy India támadást intéz Ausztrália északnyugati partjai
ellen. Ha kiadjuk a parancsot, a hajó négy napon és néhány órán belül Tajvannál lehet.
– Akkor amilyen gyorsan csak lehet, küldjék oda.
 – Igenis, uram – mondta Jackson, bár arcán látszott, hogy vannak kétségei. A telefon felé intett,
mire az elnök bólintott.
Az Eisenhower tíz perccel késıbb észak felé fordult, és hamarosan teljes sebességgel haladt
Tajvan felé.
*
Az elsı találkozóra – amely még nem megbeszélés volt – egy hatalmas bevásárlóközpontban
került sor. Az amerikaiaknak ezt a találmányát mintha csak titkos akciók lebonyolítására ötlötték
volna ki. A megjelentek legfeljebb tízméternyire közelítették meg egymást, elhaladtak egymás
mellett, és épphogy csak egymásra pillantottak. Az alcsoportok létszámellenırzést tartottak, tagjaik
arcról azonosították egymást, és mindenki igyekezett megállapítani, nem követi-e valaki a másikat.
A próba után visszatértek szállodáikba: az igazi találkozó másnapra volt kitőzve.
Filmsztár elégedett volt. A vállalkozás vakmerı volta már önmagában is gyönyörőséget szerzett
neki. Itt nem olyan viszonylag egyszerő feladat várt rájuk, mint egy bombákba csomagolt bolond –
helyesebben: hıs mártír – Izraelbe juttatása, és az egésznek különös szépséget kölcsönzött az, hogy
ha valamelyik csoportját kiszúrják, az ellenség aligha kockáztathatja meg, hogy nem vesz tudomást
róluk. Rákényszeríthette ellenfeleit, hogy kiterítsék kártyáikat, és jobb volt az ilyesmit még akkor
elintézni, amikor embereit legfeljebb hamis úti okmányok használatában találhatják vétkesnek.
Fenébe a kételyekkel – mondta magának az akció vezetıje. Már az is nagyszerő érzés volt, hogy
éppen az oroszlán saját barlangjában tehetnek valamit. Emiatt mőködött még mindig a
„terrorbizniszben”.
Az oroszlán barlangjában... ? – mosolyodott el, miközben átvágott a parkolón. Inkább az oroszlán
kölykeiében.
*
Még a fontos személyiségek is figyelmetlenek néha, amit megkönnyíthet, ha a náluk gondosabbak
valamelyest kreatívak is. A nemzeti felderítı iroda erejét megfeszítve két helyszín eseményeit is
igyekezett figyelemmel kísérni. Valahányszor a felderítı mőholdak áthaladtak a Közép-Kelet vagy a
Formosai-szoros felett, szó szerint ezerszámra küldték az újabb felvételeket, amelyeket az Dulles
repülıtér közelében dolgozó központban az elemzıknek egyesével kellett megvizsgálniuk. Ezt a
munkát sem végezhette számítógép. Az EIK fegyveres erıinek készültségi állapota az amerikai
kormány legfontosabb problémájává lépett elı: készült a különleges hírszerzési értékelés a Fehér
Ház számára. A munkatársak mindnyájan ezzel a feladattal foglalkoztak, a többi tennivalót más,
túlórákra berendelt munkatársakkal végezték. Az utóbbiak folyamatosan vizsgálták a kínai térségrıl
készült képeket. Tudni lehetett, hogy számos jel utal majd arra, ha a Kínai Népköztársaság tényleges
katonai lépésekre szánja el magát: ilyen lett volna például, ha a népi felszabadító hadsereg
karbantartási munkákat kezd, vagy gyakorolni kezdi fegyverzetének használatát, ha a harckocsikat
bevagonírozzák, és megváltozik a telephelyek képe, vagy ha a repülıgépek szárnyai alá fegyverzetet
függesztenek. A mőholdfelvételeken az ilyesmi bizonyosan látszott volna. Az őrfelderítés
gondosabban kezdte figyelni a tengeren tartózkodó hajókat, ami nem volt könnyő, hiszen ezek
állandó mozgásban voltak. Amerikának ez idı szerint még három fényképezı mőholdja keringett
Föld körüli pályán, mindegyik kétszer haladt át a szóban forgó terület felett, vagyis kevés „holtidı”
maradt. Ez jócskán segítette az elemzık munkáját. Folyamatosan áramló adattömeg támasztotta alá
becsléseiket: jobb munkát végezhettek elnökük és hazájuk számára.
Nem figyelhettek azonban mindent és mindenütt: nem figyelték például Bombayt, az indiai
haditengerészet nyugati fıhadiszállását. A KH-11-es mőholdak pontosan kijelölt pályákon és
idıközökben haladtak át a szubkontinens felett, és miután az elsı eltőnt a horizont mögött, a
következı csak négy óra múltán jelent meg. A három közül az utolsó volt a legrégebbi és legkevésbé
megbízható, felbukkanása azonban szerencsés módon egybeesett a dagály tetızésével.
Bombaybıl, kísérıhajóikkal együtt, két repülıhordozó futott ki – javításuk nemrég fejezıdött be.
Ha bárki észrevette és szóvá tette volna: hadgyakorlatra indultak az Arab-tengerre.
*
 A fenébe. A Cobra autógyár képviselıje ébredésekor kissé lázasnak érezte magát, eltartott néhány
másodpercig, amíg valamelyest összeszedte magát. Bevett két aszpirint: remélte, a délelıtt folyamán
jobban lesz tıle.
*
A VIHARSÁV-ot és PÁLMATÁL-at üvegszálas hírközlési kábel kötötte össze, hogy ezáltal is
könnyebb legyen az információcsere a két állomás között.
Az egykori Irak területén újabb hadgyakorlat kezdıdött, ez azonban most nem vezetési gyakorlat
volt. A terepen három integrált iraki-iráni hadtest manıverezett. A rádió-iránymérık megállapították,
hogy jókora távolság választja el ıket a kuvaiti és a szaúdi határtól, ezért úgy tőnt, tevékenységük
nem jelent különösebb veszélyt. Az elektronikus hírszerzı csoportok azonban gondosan figyelték
ıket: kíváncsiak voltak rá, hogy a parancsnokok mennyire hatékonyan irányítják harckocsijaikat és
lövészpáncélosaikat a Bagdadtól délkeletre elterülı tágas, száraz síkságon.
– Jó hír, ırnagy úr – mondta az amerikai hadnagy, kezében egy telexszel. Az EIK-ról készült
hírszerzési helyzetértékelés pozitív változásokat jelzett.
Háromszázhúsz kilométerre északnyugatra, néhány kilométernyire délre a „padkától” –
voltaképpen egy mesterséges dőnétıl, amely a királyság és az EIK határát jelezte –, egy két és fél
tonnás teherautó állt meg. A személyzete kiszállt, s felszerelte a Predator indítóállványához
szükséges toldalékot. (A Predator távirányítású minirepülıgép, szürkéskék, légcsavarhajtású
kémjármő.) Körülbelül húsz perc alatt ráillesztették a szárnyakat, lefuttatták elektronikája ellenırzı
programjait, majd felpörgették a motorját, és útjára indították. Az észak felé haladó kis légi jármő
éles zúgása gyorsan elhalkult: egyre magasabbra emelkedett, hogy elérje utazómagasságát.
Kifejlesztése három évtizedes kutatás eredménye volt. A radarok nehezen látták meg, egyrészt a
mérete miatt, másrészt mert radarelnyelı anyagokból építették, ráadásul olyan lassan repült, hogy a
modern, számítógép-vezérléső radarok, ha egyáltalán észrevették, madárnak vélték, és egyszerően
levették a radarkezelı képernyıjérıl. Kívülrıl ugyanaz az infravörös-elnyelı festék borította,
amelyet egy ideje a haditengerészet használt, így a színe miatt nehéz volt észrevenni az égen.
A most felküldött példány mindössze egyetlen tévékamerát hordozott. Felkapaszkodott
háromezer-egyszáz méterre, és folytatta útját észak felé. A VIHARSÁV egyik teamje irányította: az
EIK hadgyakorlatait akarták alaposabban szemügyre venni. Ez gyakorlatilag az új állam
szuverenitásának megsértését jelentette, minthogy azonban egy kétfontos megsemmisítı töltetet is
szereltek bele, ha lezuhant volna, senki sem tudta volna megállapítani, mi is volt eredetileg.
Felvételeit egy iránykeresı antenna továbbította a királyságban mőködı vevıhöz.
A száloptika ugyanezeket az adatokat a PÁLMATÁL-hoz is eljuttatta, és amikor egy amerikai
katonanı kiadta a képet a helyiségben mőködı monitorra, látszott a kietlen táj, amely fölött elhaladt.
– Jó, hogy megállapíthatjuk, vajon jól csinálják-e, amit csinálnak – mondta a hadnagy Sabah
ırnagynak.
– Jobb volna, ha azt látnánk, hogy nem – felelte gondterhelten a kuvaiti tiszt. Népes családjának
többi tagja egyre inkább aggódott. Az apró, de gazdag ország hadserege ugyanakkor – amerikai
segítséggel – mind harcképesebbé vált. Sabah okos ember volt, de nem ismerte fel, hogy hazájának
fegyveres erıi ugyanazt az utat járják be, amelyet annak idején az izraeliek: miután egy kemény
lecke megértette velük, hogy nem elég felkészültek, a polgári katonákból álló hadsereg harcolni
tanult.
*
– A VÍVÓMESTER felébredt – hallatszott Andrea fülhallgatójában. A részlegparancsnok az
alrészlegek parancsnokaival együtt a konyhában tartózkodott, állva kortyolták kávéjukat egy
acélborítású munkapult körül. – Roy? – szólította meg Price Altmant.
– Szokásos napra számíthatunk – felelte a különleges ügynök. – Mrs. Ryannek ma délelıtt három
mőtétje lesz, délután pedig néhány spanyol orvosnak tart elıadást. A barcelonai egyetemrıl jöttek,
nyolc férfi, két nı. Egyeztettük a neveiket a spanyol rendırséggel, mind tiszták. A SEBÉSZ-t a
jelentés szerint nem fenyegeti veszély. Normális munkanap lesz.
 – Mike? – fordult Andrea Michael Brennan különleges ügynökhöz, a kis Jack személyi testıréhez.
– Ma témazáró dolgozatot ír biológiából, iskola után pedig baseballedzése lesz. Nagyon jó
fogadójátékos, de az ütései nem tökéletesek – bólintott az ügynök. – Egyébként semmi különös.
– Wendy?
Gwendolyn Merritt különleges ügynök Sally Ryant védte.
– ÁRNYÉK ma kémiából vizsgázik. Nagyon érdekli Kenny... helyes kölyök, bár ráférne egy
nyiratkozás, meg egy új nyakkendı. ÁRNYÉK fontolgatja, hogy beszáll a lányok lacrosse-csapatába.
A kijelentés hallatán néhány arc megrándult: hogyan védjenek meg valakit egy csapat ütıkkel
hadonászó tinilány között?
– Milyen családból is származik Kenny fiatalúr? – kérdezte Price. Még ı sem emlékezhetett
mindenre.
– Apja-anyja ügyvéd, fıleg adóügyekkel foglalkoznak.
– ÁRNYÉK-nak jobb ízlése is lehetne – állapította meg Brennan, amivel közderültséget idézett
elı. İ volt a csapat mókamestere. – Itt én potenciális veszélyt látok, Wendy.
– Igen? És mi az?
– Ha POTUS keresztülviszi az új adótörvényeket, a szülık nyakig lesznek a kakaóban.
Andrea Price kipipálta a reggeli ellenırzı lista egy újabb tételét.
– Don?
– Ma is ugyanaz lesz, mint máskor. Rajzolgatnak. Andrea, én még mindig kevesellem a
létszámunkat. További emberekre van szükségem, egyre az épületben, kettıre a déli front
figyeléséhez – jelentette ki Don Russell. – Túlságosan kiszolgáltatottak vagyunk, mélységében tagolt
védelem kellene, de a külvilágtól mindössze a kerítés választ el bennünket, és ez engem egyáltalán
nem nyugtat meg.
– A SEBÉSZ nem akarja, hogy túlságosan sokan legyünk ott. Az épületben ott van maga és két
testır, további hárman azonnal a segítségükre siethetnek, és az út túloldaláról is figyel egy ügynök –
emlékeztette Price.
– Andrea, kérek még három ügynököt. Nagyon védtelenek vagyunk – ismételte meg Russell.
Meggyızıen, a profi komolyságával beszélt, mint mindig. – A családnak szakmai kérdésekben
hallgatnia kell ránk.
– Mi lenne, ha holnap délután átmennék, és ismét áttekintenénk a dolgokat? – kérdezte Price. –
Ha úgy látom, hogy igaza van, beszélni fogok a fınökkel.
– Kitőnı – bólintott Russell különleges ügynök.
– Van valami újabb probléma Mrs. Walkerrel?
– Sheila megpróbált aláírásgyőjtést indítani a gyerekek szülei közt annak érdekében, hogy
HOMOKOZÓ-t kitegyék a Hétmérföldesbıl. Csakhogy Mrs. Daggett rengeteget foglalkozik a
gyerekekkel, a szülıknek pedig több mint a fele ismeri és kedveli Ryanéket... Sheila hamar
befuccsolt az ötletével. Tudja, mi az igazi baj?
– Micsoda, Don? Russell elmosolyodott.
– Amikor a gyerekek ebben a korban vannak... nos, egy pillanatra elfordulok, közben a gyerekek
mozognak, és mire visszanézek, nem tudom eldönteni, melyik HOMOKOZÓ. Tudja, ott a kislányok
csak kétféle frizurát viselnek, ráadásul minden második anya azt hiszi, hogy a kicsiket csakis
Oshkosh ruhákba illik öltöztetniük.
– Don, ez már csak amolyan nıi dolog – állapította meg Wendy Merritt. – Ha a nemzet elsı
totyogója ilyet visel, szükségképpen divatos kell hogy legyen.
– Alighanem ugyanez áll a hajviseletre is – tette hozzá Andrea. – Egyébként el is felejtettem, Pat
O’Day szeretne megmérkızni magával – mondta Russellnak.
– Az FBI-os fickó? – csillant fel Don szeme. – Hol, mikor? Mondja meg neki, hogy hozzon
magával jó sok pénzt.
Russellnak eszébe jutott, hogy már ı is régen járt a lıtéren. Hét éve nem veszített el
lövészversenyt, akkor is csak azért, mert influenzás volt.
 – Mindent megbeszéltünk? – kérdezte Price vezetı ügynökeitıl.
– Hogy van a fınök? – kérdezte Altman.
– Bıségesen adnak neki munkát. Aludni sem alszik eleget.
– Megbeszéljem a SEBÉSZ-szel? – kérdezte Altman. – Nagyon odafigyel a férjére.
– Nos...
– Tudom, hogy csináljam. „Mondja csak, dr. Ryan, jól van a fınök? Ma reggel kissé fáradtnak
tőnt...”
A négy ügynök egymásra nézett. Az elnök kézben tartása a legkényesebb feladatuk volt. Ryan
legalább annyira hallgatott a feleségére, mintha hétköznapi férj lett volna. Akkor meg miért ne
tegyék szövetségesükké a SEBÉSZ-t? Mind a négyen bólintottak.
– Csak rajta – mondta Andrea Altmannak.
*
Nem kapkodtak. Filmsztár elintézte a kocsi-bérletet. Több személyazonossági okmánya volt, négy
különbözı jármővet bérelt, három négyajtós személyautót és egy furgont. A személyautókat úgy
választotta, hogy ne ríjanak ki a szülık autói közül, a furgon a menekülésüket szolgálta. Az, hogy a
menekülésre sor kerül, most már nem egyszerően lehetséges, hanem valószínő is volt. Emberei
okosabbak voltak, mint hitte. Amikor bérautóikban elhaladtak a célobjektum elıtt, nem fordultak az
épület felé, csak a szemük sarkából nézték meg maguknak. Pontosan ismerték: Teheránban makett
formájában tanulmányozhatták, amelyet Filmsztár adatai és fényképei alapján építettek számukra. Az
életnagyságú, háromdimenziós látvány további részletekkel egészítette ki az emlékezetükben élı
képet. Ezután nyugati irányban lekanyarodtak az 50-es útról, és továbbhajtottak egy magányos
farmra, Anne Arundel megye déli részére.
A ház tulajdonosáról szomszédjai úgy tudták, szíriai születéső zsidó. Tizenegy éve lakott a
környéken, valójában azonban alvó ügynök volt. Az utóbbi néhány évben feltőnés nélkül és
szigorúan törvényesen számos alkalommal vásárolt fegyvert és lıszert – még azelıtt, hogy
törvényekkel korlátozták volna bizonyos fegyverek forgalmazását. Amúgy is ki tudta volna játszani
ıket... Kabátzsebében álnévre kitöltött repülıjegyet és útlevelet tartott.
Az ı háza volt a végsı találkozási pont, a gyereket is ide akarták hozni. Utána hatan azonnal
elhagyják az országot, mindegyikük másik légijáraton, a maradók pedig a házigazda kocsijával
elhajtanak egy másik elıre kiválasztott helyszínre, hogy megvárják, miként alakulnak a dolgok.
Amerika hatalmas ország, rengeteg úttal, a mobiltelefonokat pedig nehéz bemérni. Pokollá teszik
majd üldözıik életét – gondolta Filmsztár. Tudta, mit tegyen, ha addig fajulnának a dolgok. A
gyereket ırzı csoportnak egy telefonja lesz, neki kettı. Az egyiken rövid hívásokat intéz az amerikai
kormányhoz, a másikon a barátait hívja.
Sokat követelnek majd a gyerek életéért, annyit, amennyi káoszba taszítja az országot. Még az is
lehet, hogy a gyereket élve szabadon bocsátják. Ebben nem volt biztos, de feltételezte, hogy
lehetséges.
42. Ragadozó és préda
A CIA-nak természetesen saját fotólaboratóriuma volt. A filmet, amelyre Domingo Chavez
hírszerzıtiszt a repülıgép ablakából felvételeket készített, a technikus a civil fotólaboratóriumoknál
alkalmazott eljárással felcímkézte, aztán a szokásos felszereléssel elıhívta. Ettıl fogva azonban
minden a cégnél szokásos módon zajlott. Az 1200 ASA-s film szemcsés, rossz minıségő képet
produkált, ezt nem lehetett a fınökség asztalára tenni. A fotólaborban dolgozók tudtak a leépítési
tervrıl, és csak úgy kerülhették el, hogy emiatt vagy más okból ık is felkerüljenek a listára, ha
nélkülözhetetlennek mutatkoztak. Az elıhívott tekercs egy számítógépes nagyítórendszerbe került,
és kockánként mindössze három percig tartott, hogy a képek olyan minıségővé változzanak, mintha
egy professzionista fényképész mőteremben, egy Hasselblad kamerával készítette volna ıket. A
technikus alig fél órával a negatív érkezése után elkészítette az utolsó tizenhatszor húsz centiméteres
papír képet is. A felvételek egyértelmően bizonyították, hogy a másik gép utasa Mahmoud Haji
Daryaei ajatollah volt, a Gulfstreamet ábrázoló kép pedig olyan megdöbbentıen tökéletesre sikerült,
hogy a gyártó cég akár egy prospektusa címlapjára is kitehette volna. Furcsa módon a G-IV-es farkán
svájci regisztrációs szám látszott...
Miután a képeket felküldték a hetedik emeletre, készült egy másik sorozat is – egy másfajta
elemzés céljaira. Ezeket egy orvosnak kellett alaposan szemügyre vennie: bizonyos betegségeknek
látható jelei vannak, és az ügynökség mindig is odafigyelt a külföldi vezetık egészségi állapotára.
*
– ...Adler külügyminiszter ma délelıtt Pekingbe indul – mondta nekik Ryan. Arnie azt mondta
neki, hogy bármennyire utálatosak is ezek a tévészereplések, ha elnöki teendıinek végzése közben
látják a televízióban, politikai szempontból jót tesznek neki. Az elnöknek eszébe jutott, hogy
gyerekkorában édesanyja évente kétszer fogorvoshoz küldte – s ahogyan annak idején félelmetesnek
találta annak a helyiségnek a fertıtlenítıszagát, mostanra a sajtóterem légkörét is sikerült megutálnia.
A falakon repedések futottak, némelyik ablak üvege ugyancsak megpattant: a Fehét Ház nyugati
szárnyának ez a része körülbelül annyira volt takaros és gondozott, mint egy középiskolai tornaterem
öltözıje. Igaz, ezt a televíziónézık saját készülékeiken nem láthatták. Bár a terem mindössze néhány
méternyire volt az Ovális Irodától, nemigen törıdött vele senki, hogy rendben tartsák. A személyzet
szerint a riporterek amúgy is olyan lompos népség, hogy a helyet teljesen felesleges lett volna
kicsinosítani. És mit ad isten, az újságírók valóban fütyültek a körülményekre.
– Elnök úr, megtudtunk valami újat a repülıgép katasztrófájáról?
– Bejelentették, hogy az áldozatok és sebesültek listája immár teljes. Megtalálták a repülési
adatrögzítıt, és...
– Mikor jutunk hozzá a fekete dobozban talált információkhoz?
– Ez ügyben kérést intéztünk a Kínai Köztársaság kormányához, s ık teljes együttmőködésükrıl
biztosítottak bennünket. Erre semmi sem kötelezi ıket. A gépet náluk regisztrálták, egyébként pedig
európai gyártmány, ık azonban igyekeznek segíteni nekünk, amit köszönettel fogadunk. Hadd
tegyem még hozzá, hogy a balesetet túlélı amerikaiak egyike sincsen életveszélyben – Jóllehet,
néhányuk sérülései súlyosak.
– Ki lıtte le?
– Még vizsgáljuk az adatokat, és...
– Elnök úr, a haditengerészetnek két Aegis hajója van a közvetlen közelben. Önnek alighanem
határozott elképzelése van arról, mi történt.
A fickó készült.
– Ezzel kapcsolatban csakugyan nem mondhatok többet. Adler miniszter úr tárgyalni fog az
incidensrıl az érintettekkel. Elıször is azt szeretnék biztosítani, hogy ne legyenek további áldozatok.
– Visszatérve az elıbbiekre: elnök úr, ön bizonyosan többet tud, mint amennyit elmond. Az
incidensben tizennégy amerikai állampolgár halt meg. Az amerikai népnek joga van megtudni, miért.
Az isten verje meg, a fickónak igaza van, Ryannek azonban, ha tetszett, ha nem, kitérı választ
kellett adnia.
– Valójában még nem tudjuk, mi történt, és amíg nem tudjuk, nem tehetek semmilyen határozott
kijelentést.
Ez filozófiai értelemben igaz is volt. Tudta, ki lıtte ki azt a rakétát, azt azonban, hogy miért, nem.
Adler tegnap helyesen tette, hogy felhívta a figyelmét: ne szóljon a dologról.
– Adler úr tegnap visszatért valahonnan. Miért tartják titokban ezt? – A kérdést Plumber tette fel:
még mindig választ akart tegnapi kérdésére.
Kinyírom Arnie-t, ha még egyszer ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hoz.
– John, a miniszter bizonyos fontos tárgyalásokat folytatott. Errıl nincs több mondanivalóm.
– Nemde a Közép-Keleten járt?
– Kérem a következı kérdést.
– Uram, a Pentagon bejelentette, hogy az Eisenhower a Dél-kínai tengerre tart. Ön adott utasítást
erre?
 – Igen, én. Úgy érezzük, az ottani helyzet megköveteli, hogy közvetlen közelrıl figyelemmel
kísérjük. Létfontosságú érdekeltségeink vannak a térségben. Hangsúlyozom, hogy ebben a
konfliktusban nem foglalunk állást, de érdekeinket szem elıtt fogjuk tartani.
– Vajon a repülıhordozó odavezénylése a helyzet eszkalálódásához vagy rendezıdéséhez járul
majd hozzá?
– Kézenfekvı, hogy nem célunk a helyzet elmérgesítése – éppen az ellenkezıjére törekszünk.
Mindkét félnek érdeke, hogy visszakozzék egy lépést, és megfontolja, mit tesz. Emberek haltak meg
– emlékeztette hallgatóságát az elnök. – Köztük amerikaiak is, emiatt az ügyben közvetlenül is
érdekeltek vagyunk. Azért van kormányunk, azért vannak fegyveres erıink, hogy védelmezzük az
amerikai érdekeket, és megvédjük állampolgáraink életét. A térségbe tartó haditengerészeti erıknek
az a feladatuk, hogy figyeljék, mi történik, közben pedig rutinszerő kiképzési feladatokat hajtanak
végre. Ez minden.
*
Zhang Han San ismét az órájára nézett, és úgy döntött, ideje befejezni a mai napot. Az amerikai
elnököt pontosan olyannak látta, amilyennek látni akarta. Kína eszerint eleget tett kötelezettségeinek
az iránt a barbár Daryaei iránt. Az Indiai-óceánon, húsz év óta elıször, nincsen komoly amerikai
haditengerészeti erı. Az amerikai külügyminiszter egy-két órán belül elindul Washingtonból.
További tizennyolc óra múlva megérkezik Pekingbe, akkor pedig sor kerül majd a szokásos
közhelyek cseréjére...
Kiderül, milyen engedményeket tud majd kicsikarni az amerikaiakból és a tajvani bábállamból... a
helyzet végül is reményt keltı, hiszen Amerika másutt komoly nehézségekkel kénytelen
szembenézni...
*
Adler az irodájában ült, csomagját már berakták szolgálati gépkocsijába, amely a Fehér Házhoz
viszi, ahol indulás elıtt rövid és igen szelíd hangvételő nyilatkozatot tesz. Onnét pedig helikopterrel
megy majd az Andrewsra.
– Mit tudunk? – kérdezte Rutledge miniszterhelyettes a miniszter vezetı munkatársaitól.
– A rakétát a Kínai Népköztársaság egyik gépe lıtte ki, a flotta radarfelvételei alapján ez teljesen
egyértelmő. Nem tudom, miért, de Jackson admirális igen határozottan állítja, hogy nem véletlenül
történt.
– Teheránban mi volt? – kérdezte egy másik miniszterhelyettes.
– Nem egyértelmő. Majd a gépen leírom és visszafaxolom. Adlert is szorította az idı, és eddig
nem ért rá, hogy alaposan átgondolja találkozóját Daryaeivel.
– Szükségünk lesz rá, ha hasznát akarjuk venni a hírszerzési helyzetértékelésnek – mutatott rá
Rutledge. Valójában azt a dokumentumot akarta, azzal ugyanis Ed Kealty bizonyíthatja, hogy Ryan
ismét a régi trükkjeivel próbálkozik, játssza a titkosszolgálati embert, és még Scott Adlert is
rákényszeríti. Valahol itt kellett lennie a megoldásnak, ilyesmivel lehet megfosztani Ryant politikai
legitimitásától... Ryan kétségkívül ügyesen tér ki a kérdések elıl, sıt a riposztjai is jók – nyilván
Arnie van Damm leckéinek köszönhetıen –, de tegnapi baklövése a két Kínával kapcsolatban... Az
egész külügyminisztérium ettıl volt hangos. Mint a külügyben oly sokan, ı is azt szerette volna, ha
Tajvan egyszerően eltőnik, Amerika pedig végre teljesen normalizálhatja kapcsolatait a világ
legújabb szuperhatalmával.
– Egyszerre egy dologgal foglalkozzunk, Cliff.
Ismét visszakanyarodtak a kínai ügyekhez, mindenki egyetértett abban, hogy az EIK dolgát
néhány napra félreteszik.
– Változik-e a Fehér Ház Kína-politikája? – kérdezte Rutledge. Adler a fejét rázta.
– Nem, az elnök csak próbálta megmagyarázni az álláspontját... bár tudom, hogy nem kellett
volna Kínának neveznie a Kínai Köztársaságot. Lehet azonban, hogy ezzel kissé megforgatta a
lószırt Peking orrában, amit én egyáltalán nem bánok. Tudniuk kell, hogy nem szeretjük, ha
amerikaiakat gyilkolnak. Átléptetek egy bizonyos vonalon, fiúk! Az egyik tennivalóm, hogy
közöljem velük: mi azt a vonalat komolyan vesszük.
– Véletlenül is elıfordulhat ilyesmi – jegyezte meg valaki.
– A flotta szerint nincs szó véletlenrıl.
– Ugyan már, miniszter úr – dohogott Rutledge. – Mi a fenéért tettek volna ilyesmit szándékosan?
– Pontosan az a dolgunk, hogy kiderítsük. Jackson admirális megfelelıen alátámasztotta
álláspontját. Ha egy rendır az utcákat járja, és elébe toppan egy fegyveres rabló, vajon miért egy
idıs hölgyet lı agyon helyette?
– Nyilvánvalóan véletlenül – makacskodott Rutledge.
– Cliff, mindenféle véletlenek vannak. Emiatt most amerikaiak haltak meg, és ha a jelenlévık
közül valaki elfelejtette volna, az ilyesmit komolyan kell vennünk.
A külügyérek nem voltak hozzászokva az efféle rendreutasításhoz. Különben is, mi van ezzel az
Adlerrel? A külügyminisztériumnak az a feladata, hogy megırizze a békét, és megelızze a
konfliktusokat, amelyek során emberek ezrei halhatnak meg. A véletlenek véletlenek, és kész,
sajnálatos, de elıfordulnak, akár a rák vagy a szívrohamok. A külügyminisztériumnak a nagy egészet
kell szem elıtt tartania.
*
– Köszönjük, elnök úr!
Ryan elhagyta az emelvényt: ismét jól tőrte a média nyőgét s nyilait. Az órájára pillantott. A
fenébe! Megint nem tudott elköszönni a gyerekektıl, és Cathynek sem adhatott búcsúcsókot. Vajon
hol írja az alkotmány, hogy az elnök nem emberi lény?
Irodájába érve átfutotta napi tennivalóit. Adler fél óra múlva érkezik, vele a kínai útról beszélnek
majd. Tízkor átnézik Winstonnal a pénzügyminisztérium reformjának részleteit. Arnie-val és Callie-
val a jövı heti beszédeit tárgyalják meg. Ebéd után találkozó... kivel is? Az Anaheim Mighty Ducks
csapatának tagjaival? Ryan a fejét csóválta. Ó... Megnyerték a Stanley-kupát, ez alkalom, hogy
lefényképezkedjék velük, ık meg vele. Meg kell beszélnie Arnie-val ezt a politikai baromságot.
Hm... Talán Ed Foleyt kéne odaküldeni, mosolyodott el Jack. İ a hokirajongó...
*
– Késésben van – figyelmeztette Don Russell Pat O’Dayt, amikor a felügyelı meghozta a
kislányát.
Pat elment mellette: Megan kabátját és takaróját nézte – de aztán visszafordult.
– Az éjszaka áramszünet volt, és lenullázta az ébresztıórás rádiómat – magyarázta.
– Nehéz napja lesz? – Pat a fejét rázta.
– Nem, az irodában leszek. Be kell fejeznem pár dolgot. Ismeri a regulát...
Mindketten ismerték. Lényegében jelentések írásáról és rendszerezésérıl volt szó, ezt a titkárnıi
munkát kényes ügyek esetében azonban gyakran felesküdött, fegyverforgató ügynökök végezték.
– Hallom, szeretne egy kis versenyt – szólt Russell.
– Úgy mondják, maga nagyon jó.
– Azt hiszem, meglehetısen – hagyta rá az ügynök.
– Hát, én is igyekszem a feketébe lıni.
– Mondjuk SigSauerrel? Az FBI-ügynök a fejét rázta.
– Smith 1076-ossal, az acélszínővel.
– Az tíz milliméteres.
– Hogy nagyobb lyukat üssön...
*
Az alvó ügynök nem sorozatlövı fegyvereket győjtött össze. Egy jó mőszerész átalakíthatta volna
ıket, de az ügynök nem akarta, ugyanakkor Filmsztár meg az emberei sem nagyon bánták ezt.
Mindnyájan kitőnı lövészek voltak, és tudták, hogy ha az embernek nincs olyan karja, mint egy
gorillának, géppisztolyának csak az elsı három lövése ér valamit, utána a csı felágaskodik, és a
golyók a mennyboltot lyuggatják ki a célpont helyett, aki viszont közben viszonozza a tüzet.
Lövésváltásra sem idı, sem hely nem volt, a fegyvert azonban jól ismerték: a karabélyt a kínaiak az
AK-47-esrıl koppintották. (Az eredeti szovjet darab viszont egy az 1940-es években kifejlesztett
német konstrukció továbbfejlesztése volt.) Rövid hüvelyő 7,62-es lıszerrel mőködött, amelybıl egy-
egy tárba harminc darab fért. A csapat tagjai a tárakat – szigetelıszalaggal – párosával egymáshoz
ragasztották, hogy megduplázzák az egy alkalommal felhasználható mennyiséget, majd helyükre
illesztették, és ismét kiugratták a tárakat, hogy ellenırizzék: minden klappol. Ezután ismét
végiggondolták feladatukat. Mindegyikük ismerte a helyét, és tudta a dolgát, ahogyan azt is, miféle
veszélyek leselkednek rájuk. Mint azonban Filmsztár megállapíthatta, az akció lényege nem
foglalkoztatta ıket. Sokéves terrorista múltjuk során úgy elembertelenedtek, hogy bár ez volt az elsı
igazi „komoly” bevetésük, igazából mindnyájan csak azzal törıdtek, hogy alkalmuk nyílik próbára
tenni magukat. Hogy erre milyen körülmények közt kerül sor, valójában nem számított.
*
– Egy csomó mindennel elıállnak majd – jósolta Adler.
– Úgy gondolja? – kérdezte Jack.
– Biztosra veheti. Elıjönnek majd a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény érvényesítésével,
szerzıi jogi kérdésekkel, miegyébbel. Minden szóba fog kerülni.
Az elnök elfintorodott. Morbidnak találta, hogy Barbra Streisand lemezeinek jogdíjkérdéseit
ennyi ember meggyilkolásával emlegetik egy napon. De hát...
– Hát igen, Jack. Egyszerően másként látják a dolgokat, mint mi.
– Olvas a gondolataimban?
– Hiszen tudja: diplomata vagyok. Azt hiszi, csak arra figyelek, amit az emberek hangosan
kimondanak? Ha így volna, egyetlen tárgyaláson sem mennék semmire. Olyasmi ez, mint egy kis
tétekkel játszott kártyaparti: egyszerre unalmas és izgalmas.
– Nem tudok megfeledkezni azokról a halottakról...
– Én sem – bólintott a külügyminiszter. – De nem rágódhatunk rajta, mert ez az ı szemükben a
gyengeség jele, de azért megfeledkezni sem fogok róla.
– Miért van az, hogy mindig nekünk kell tiszteletben tartanunk mások kulturális hátterét? Miért
tőnik úgy, hogy ık sohasem tartják tiszteletben a mienket...?
– Ez nekünk, külügyeseknek is régi gondunk...
– Ezzel nem válaszolt a kérdésre.
– Ha eláruljuk, hogy nagy jelentıséget tulajdonítunk az ilyesminek, a túszaikká válunk. A másik
oldal tudni fogja, hogy ha kilátásba helyezi néhány emberélet kioltását, bármikor nyomást
gyakorolhat ránk. Csak elınyre tesznek szert ez által.
– Csak ha hagyjuk. A kínaiaknak legalább akkora szükségük van ránk, mint nekünk órájuk – sıt
még nagyobb, tekintettel a kereskedelmi mérlegre. Mi is bekeményíthetünk. Soha nem értettem,
miért is nem tesszük.
A külügyminiszter feltolta orrán a szemüvegét.
– Nem mondom, hogy nem értek egyet önnel, uram, de ezt nagyon alaposan végig kell
gondolnunk, és erre most nincsen idınk. Ön most az amerikai külpolitika doktrínaszintő
átalakításáról beszél. Ekkora vadra nem tüzelhet csípıbıl.
– Ha visszajött, töltsünk együtt egy hétvégét, hívjunk meg még egy-két embert, hátha nekik is
vannak elgondolásaik. Erkölcsi szempontból nem tetszik nekem, amit ebben az ügyben csináltunk,
azért sem, mert túlságosan kiszámíthatóvá tett bennünket.
– Hogyhogy?,
– Derék dolog, ha az ember egy adott szabályrendszerhez alkalmazkodik, már ameddig ezeket a
szabályokat mindenki más is betartja. De ha csak mi tartjuk be ıket, az ellenfél könnyő prédájává
válunk. Másfelıl, ha a szabályokat valaki más megszegi, aztán mi is ugyanezt tesszük – mondjuk
nem egészen ugyanúgy, de azért mégiscsak – az illetı esetleg elgondolkodik. Az ember szeretné, ha
a barátai kiszámíthatónak tartanák, az ellenségeitıl azonban inkább azt várja el, hogy tudják, ha
piszkoskodnak, bajuk lesz belıle. És hogy miféle bajuk, azt csak mi tudjuk.
 – Érdekes, amit mond, elnök úr, szerintem is megér egy hétvégét Camp Davidben.
A helikopter leereszkedett a leszállóhelyre.
– Elnök úr, itt a sofıröm. Megkapta a nyilatkozatát?
– Igen, körülbelül annyira drámai, mint az idıjárás-jelentés egy verıfényes napon.
– Ez már csak így megy, Jack.
*
– Igen, tengernagy?
– Jelentést kért tılem az Eisenhower repülıhordozó-csoportról – felelte Jackson. Odament a
hatalmas falitérképhez, és közben belepillantott a jegyzeteibe. – Itt vannak, és gyorsan haladnak. –
Ebben a pillanatban rezegni kezdett zsebében a személyi hívója. – Elnézést, uram – mondta, és
elıvette. Szemöldöke a homlokára szaladt.
– Csak tessék – mondta Bretano. Jackson odament a helyiség másik oldalán lévı telefonhoz, és
bebillentyőzött egy ötjegyő számot.
– Itt Jackson... hogyhogy? Hol vannak? Akkor derítsék ki, kapitány! Helyes. – Letette a telefont,
és így szólt: – Ez a haditengerészet volt. A flotta felderítıfınöke jelentette, hogy az indiai hajóhad
eltőnt... vagyis két repülıhordozójuk.
– Ez mit jelent, tengernagy?
Robby visszatért a térképhez, és végighúzta kezét az indiai szubkontinenstıl nyugatra fekvı kék
területen.
– Utoljára harminchat órája néztünk rájuk. Körülbelül három órát vesz igénybe, amíg kifutnak a
kikötıbıl, és alakzatba rendezıdnek... harmincháromszor húsz csomó az hatszáz tengeri, vagyis
hétszázhatvan szárazföldi mérföld... körülbelül félúton lehetnek Bombay és Afrika szarva között. –
Megfordult, majd így folytatta: – Miniszter úr, két anyahajójuk és kilenc kísérıhajójuk van és két
ellátóhajójuk is eltőnt a horgonyzóhelyérıl. Ez azt jelenti, hogy hosszabb útra indultak. A
hírszerzéstıl nem kaptunk elızetes figyelmeztetést.
Azt már nem tette hozzá, hogy: szokás szerint.
– Tehát, pontosan hol vannak?
– Hát ez az. Nem tudjuk. Diego Garcián állomásozik néhány P-3-as Orionunk, felküldetek
egypárat, hogy körülnézzenek. Néhány mőholdat is ráállíthatunk a feladatra. A külügyet is meg kell
kérdeznünk, talán az új-delhi követségünk megtud valamit.
– Na szép – mondta kis idı múltán az elnök. – És van okunk aggodalomra?
– Lehet, hogy csak próbaútra mennek, a javítás után. Mint tudja, nemrég rendesen elhúztuk a
nótájukat.
– És most az Indiai-óceánon csak másnak vannak repülıhordozói?
– Igen, uram – felelte az admirális, és magában hozzátette: a mi legközelebbi anyahajónk pedig
éppen rossz felé megy. De legalább a védelmi miniszter már kapiskál valamit.
*
Adler a volt elnöki különgépen utazott, a tiszteletre méltó 707-320B egy régi, de masszív
változatán. Hivatalos kísérete nyolc emberbıl állt, a légierı öt utaskísérıje szolgálta ki ıket. Az
órájára nézett, utánaszámolt meddig tart az út – le kellett szállniuk az alaszkai Elmendorf légi
támaszponton is, hogy üzemanyagot vegyenek fel –, és úgy döntött, majd az út második szakaszán
alszik egyet. Nem szép dolog a kormánytól, gondolta, hogy nem ad törzsutaspontokat. Egész
hátralévı életében ingyen utazhatna. Egyelıre azonban elıvette teheráni jegyzeteit, és ismét
elemezni kezdte ıket. Lehunyta a szemét, és megpróbált újabb részleteket felidézni, sorra vett
mindent Mehra-badba érkezésétıl egészen a távozásáig. Néhány percenként kinyitotta a szemét,
odalapozott a megfelelı oldalra, és beírt néhány széljegyzetet. Ha minden jól megy, le is gépeltetheti
a szöveget, és a lehallgatásbiztos készüléken visszafaxoitathatja Washingtonba, a különleges
hírszerzési helyzetértékelésen dolgozó csapatnak.
*
 – Ding, lehet, hogy magára újabb karrier vár – jelentette ki Mary Pat, miután nagyítóval
megvizsgálta a fotót. Hangjában azonban némi csalódottság érzett: – Daryaei egészségesnek tőnik.
– Ön szerint még sokáig él a gazember? – kérdezte Clark.
– A felvételt direkte magának készítettem, Mr. C.
– Szóval nyugodjak bele, hogy még harminc évig foglalkozhatom vele?
– Az unokáid mellett. Nagyon helyes unokáid lesznek, jefe, és ugyanolyan jól beszélnek majd
spanyolul, mint angolul.
– Talán térjünk vissza a munkához – ajánlotta Mrs. Foley, tekintet nélkül a péntek délutánra.
*
Repülıgépen betegnek lenni sohasem jó. A cégvezetı próbálta felidézni, mit evett, aztán arra
gondolt, hogy talán a San Franciscó-i számítástechnikai kiállításon szedett össze valamit, abban az
istenverte tömegben. Gyakorlott utazó volt, sehová sem ment az „elsısegélycsomagja” nélkül.
Elıvette a neszesszerét, és talált is benne néhány Tylenol tablettát. Egy pohár borral lenyelt két
darabot, és úgy határozott, megpróbálja kialudni rossz közérzetét. Mire Newarkba ér, talán már
jobban érzi magát. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy ilyen állapotban autózzon hazáig. Hátradöntötte
az ülését, lekapcsolta a lámpát, és becsukta a szemét.
*
Eljött az idı. A bérelt kocsik elindultak a farmról. A sofırök mindegyike tudta az utat a
célobjektumhoz és vissza. Autóikban nem volt térkép, sem más írásos anyag – csak a zsákmányukat
ábrázoló képek. Ha voltak is valamelyiküknek rossz érzései amiatt, hogy egy kisgyereket készülnek
elrabolni, nem mutatták. Töltött, biztosított fegyvereik letakarva, a kocsik aljában lapultak.
Mindnyájan öltönyt és nyakkendıt viseltek, hogy ha véletlenül rendırök hajtanának el mellettük, az
elegáns magángépkocsikban ülı jól öltözött férfiakat külsejük alapján üzletembereknek véljék. İk
mindenesetre mulatságosnak találták ezeket a külsıségeket, mert azt hitték, Filmsztár kizárólag
hiúságból ragaszkodik hozzájuk ennyire.
*
Price, miközben figyelte a Mighty Ducks bevonulását, magában kitőnıen mulatott. Nem elıször
látott ilyesmit: a hatalmas termető férfiak a hely hatására visszaváltoztak gyerekekké. Ami számára
és emberei számára csak díszlet volt – a festmények és a többi –, a jövevényekre óriási hatást
gyakorolt. Andrea magában elismerte, hogy tulajdonképpen nem neki, hanem a hokisoknak van
igazuk. Megfelelı mennyiségő ismétlés nyomán minden rutinná szürkül – aki azonban elıször
érkezik valahová, talán mindent eleve élénkebb színekben lát. A menet áthaladt a fémkeresı
kapukon, az elnöki testırség egyenruhás részlegének tagjai vizsla szemekkel figyelték ıket. Az elnök
még a védelmi miniszterrel tárgyalt: amíg az elhúzódó megbeszélés tartott, a csapat tagjait
körbevezették. A játékosok ajándékokat hoztak elnöküknek – a szokásos hokiütıket, korongokat és
egy mezt, rajta a nevével. (Azazhogy: a család minden tagjának hoztak egyet.) Andrea odament Jeff
Ramanhoz.
– Elmegyek, utánanézek, mit kéne tennünk HOMOKOZÓ biztosításával kapcsolatban.
– Úgy hallom, Don bakafántoskodik. Van valami, amirıl tudnom kéne?
Price megrázta a fejét.
– POTUS semmi különöset nem tervez. Callie Weston késıbb jön, megváltoztatták az idıpontot.
Egyébként minden a szokásos.
– Nagyon helyes – nyugtázta Raman.
– Itt Price – szólt bele Andrea a mikrofonjába. – Indulok HOMOKOZÓ-hoz.
– Vettem – mondta az ügyeletes.
Andrea ugyanazon az úton távozott, amelyen a jégkorongozók érkeztek, aztán balra, saját Ford
Crown Victoriájához ment. A Ford hétköznapi jármőnek látszott, de csak látszott. Két rádiótelefon és
két lehallgatásbiztos rádiókészülék volt benne, a motorháztetı alatt pedig a cég által gyártott
legnagyobb típusmotor lapult. Az abroncsok belsejébe acélkorongokat építettek, így a kocsi akkor is
kormányozható maradt, ha a gumik kilyukadtak. A testırség többi tagjához hasonlóan ı is részt vett
a beltsville-i különleges vezetési kiképzésen – arra oktatták ıket, hogyan keveredjenek ki veszélyes
helyzetekbıl – ezt a programot valamennyien élvezték. Retiküljében ott lapult 9 milliméteres
SigSauer automatája, a két póttár – meg persze a hitelkártyái és a rúzsa.
Price meglehetısen hétköznapi megjelenéső nı volt, nem olyan csinos, mint Helen d’Agustino...
Az emlék sóhajt csalt ki belıle. Jó barátnık voltak, Helen segítette át a válásán, sıt néhány
randevút is megszervezett neki. Jó barát volt, jó ügynök... ı is meghalt a többiekkel a Capitoliumon,
Daga – a testırségnél senki sem szólította Helennek – mediterrán, kis híján buja szépség volt, ami
nagyszerő álcázást jelentett neki. Egyszerően nem látszott testırnek. Elnöki munkatársnak,
titkárnınek, esetleg szeretınek gondolhatták... Andreának se férje, se gyereke nem volt, nem is
számított rá, hogy lesz, mégsem tartozott azok közé a nık közé, akik nıi mivoltuk elıl a karrierjükbe
menekülnek. Tartotta annyira fontosnak a hivatását, hogy csak ritkán gondolt rá, mi hiányzik az
életébıl...
*
O’Day felügyelı már az 50-es úton autózott. Péntek volt, a legjobb nap. Erre a hétre eleget tett
minden kötelezettségének, nyakkendıje és zakója a mellette lévı ülésen hevert, bır pilótadzsekit és
egy John Deere feliratú baseballsapkát viselt: ez utóbbi nélkül sohasem ment golfozni vagy vadászni.
Ezen a hétvégén viszont rengeteg tennivalója volt odahaza, a ház körül. Megan sokat segít majd
neki... a kislány valamiképpen tudta, hogy apjának szüksége van erre. Pat nem is értette egészen:
talán valami ösztönféle. Talán így reagált apja odaadó szeretetére. Mindenesetre elválaszthatatlanok
voltak. A kislány csak akkor vált el tıle, ha aludni ment, de akkor is csak rengeteg cirógatás és puszi
árán, apró karjait alig tudta lefejteni a nyakáról...
– Kemény fickó vagyok... – derült magában Pat saját elérzéke-nyülésén.
*
Russell arra gondolt, hogy minden bizonnyal azért aggódik, mert ı maga is nagyapa. Ezek a kis
bikficek... Odakint játszottak, valamennyien csuklyás kabátkában. Minden második a fejére is húzta
a kapucnit: a kisgyerekek valamiért szeretik ezt. Elmélyülten játszottak. HOMOKOZÓ a
homokozóban ügyködött az O’Day kislánnyal, aki olyannyira hasonlított rá – és egy Walker nevő
kedves fiúcskával, annak az idegölı volvós nınek a kisfiával. Hilton ügynök ugyancsak kinn
tartózkodott, figyelt. Az ügynökök odakint érdekes módon jobban el tudták engedni magukat. A
játszótér a Hétmérföldes Lépések északi oldalán volt, a szomszédból figyelı ügynökök közvetlenül
ráláttak.
Annie, a harmadik ügynök az óvoda épületében, a telefon mellett, a tévémonitorok elıtt ült.
Kevés, kevés – gondolta magában Russell. Szélsıséges esetben elıfordulhat, hogy valaki elhajt az
óvoda elıtt, és megsorozza... Megpróbálták lebeszélni Ryanéket arról, hogy ide járassák Katie-t, de
hiába... A házaspár ıszintén akarta, hogy a kislány normális gyerekként nevelkedjék. Csakhogy...
Hiszen ez ırület, gondolta. Egész pályafutása a körül forgott, hogy egyes emberek győlölik az
elnököt, és mindenkit, aki körülveszi. Egyesek tényleg teljesen ırültek, másokat viszont más
mozgat... Russell tanulmányozta a dolog lélektanát. Tanulmányoznia kellett: mert minél többet tudott
az efféle emberekrıl, annál inkább tudta, mire kell ügyelnie – ez persze nem azt jelentette, hogy
értette is az ilyen alakokat. Ezek itt gyerekek. A gyerekeket még az a kurva maffia is békén hagyta.
Néha irigyelte az FBI-t, amiért a gyerekrablási ügyek az ı hatáskörükbe tartoztak...
– Russell, itt a parancsnoki harcálláspont – hallotta a fülhallgatójában.
– Itt Russell.
– Price elindult magukhoz, ahogyan kérte – jelentette a szemközti házból Norm Jeffers különleges
ügynök. – Azt mondja, negyven perc múlva érkezik.
– Helyes, kösz.
– Látom, a Walker srác folytatja mőszaki tanulmányait – jegyezte meg Norm.
– Aha, legközelebb talán hidakat épít majd – felelte Don. A kisfiú Katie Ryan és Megan O’Day
ámulatára épp felhúzott egy emeletet a homokvárára.
*
 O’Day érkezésekor a gyerekek éppen befelé sorjáztak az épületbe. Dízel-kisteherautójával
kevéssel négy után kanyarodott az épület elé: látta, hogy a testırök is megváltoztatják a helyüket. A
fıbejáratnál megjelent Russell: ha a gyerekek odabent voltak, rendszerint itt posztolt.
– Nos, holnap megmérkızhetünk? – kérdezte a felügyelı.
Russell a fejét rázta.
– Kissé hamar lenne. Holnaphoz két hétre, délután kettıkor. Lehetıséget adok magának, hogy
gyakoroljon.
– És maga, maga nem gyakorol? – kérdezte Pat, miközben befelé indult. Megpillantotta Megant,
amint épp belépett a kislányok fürdıszobájába. Nem vette észre, hogy az apja már itt van.
Na jó, akkor majd ha kijön, gondolta Pat, és lecövekelt az ajtó mellett, hogy meglepje a kislányt.
*
Filmsztár is elfoglalta megfigyelıpontját az óvodától északkeletre lévı autóparkolóban. A fák már
kezdenek levelesedni, állapította meg. Jól látott, de nem tökéletesen. Az összkép így is normálisnak
tőnt. Mostantól minden Allah kezében van, gondolta, és ıt magát is meglepte, hogy ez a kegyes
fordulat jutott eszébe egy ennyire istentelen cselekedettel kapcsolatban. Látta, hogy az óvodától
északra épp most fordul be az l-es kocsi: a terv szerint végig kellett gurulnia az utcán, majd ismét
visszatérnie.
A 2-es kocsi egy fehér Lincoln volt, pontosan ugyanolyan, mint amilyennel az egyik itteni gyerek
szülei jártak. Mindketten orvosok voltak, ezt azonban a terroristák nem tudták róluk. A harmadik
autó egy könyvelı piros Chryslerjének volt az ikerpárja: az asszony a második gyerekét várta.
Filmsztár figyelte, ahogyan a két kocsi bekanyarodik két egymással szemközti parkolóhelyre, a
lehetı legközelebb a fıúthoz.
*
Price hamarosan itt lesz, gondolta Russell. Észlelte a két kocsi érkezését, s közben átgondolta,
milyen érvekkel próbálja majd meggyızni a részleg fınökét. Az autók ablaküvegei visszaverték a
délutáni nap sugarait, így Russell csak az utasok körvonalait láthatta. Mindkét kocsi korán jött, de hát
péntek van...
...lássuk a rendszámokat...
...kissé összehúzta a szemét, és megcsóválta a fejét... miért is nincs nála a távcsöve...
Jeffers ekkor már a szeméhez emelte a magáét. Szolgálati kötelességének megfelelıen szemügyre
vette az érkezı autókat. Még csak azt sem tudta magáról, hogy fotografikus emlékezete van, azt,
hogy mindenre emlékezzék, ugyanolyan természetesnek találta, mint a lélegzetvételt. Azt hitte,
mindenki így van ezzel.
– Várjunk csak, itt valami nem stimmel, ezek nem a mieink... Beleszólt rádiója mikrofonjába:
– Russell, ezek nem a mi kocsijaink! – De már késın szólt.
*
A két sofır egy sima mozdulattal kinyitotta az ajtót, és kilendítette a lábát: közben mindketten
felkapták fegyvereiket a mellettük lévı ülésrıl. A két kocsi hátsó üléseirıl ugyancsak két-két
fegyveres szállt ki.
*
Russell jobb kezével hátranyúlt a pisztolyáért, a ballal pedig a szája elé emelte gallérmikrofonját:
Fegyver! – szólt bele.
Az épület belsejében O’Day felügyelı hallott valamilyen zajt, de nem tudta pontosan
megállapítani, mit. Mivel Marcella Hilton a háta mögött volt, nem látta, hogy az ügynöknı elfordul
egy gyerektıl, aki éppen kérdezett tıle valamit, és a táskájába nyúl, hogy elırántsa a pisztolyát.
Russell egy pillanattal késıbb hallotta fülhallgatójában, hogy Norm Jeffers a figyelıközpontban
harsogva elismétli ugyanazt az egyszerő riadókódot. A fekete ügynök egy gombnyomással
bekapcsolt egy másik rádiókészüléket, és jelentette Washingtonba: HOMOKVIHAR,
HOMOKVIHAR, HOMOKVIHAR!
*
 Don Russell, akár a hivatásos rendırök többsége, még sohasem használta fegyverét indulatból, de
a sokéves gyakorlat következtében mozdulatai olyan pontossággal követték egymást, akár egy
villámgyors robotéi. Az elsı dolog, amit megpillantott, egy AK-47-es gyorstüzelı karabély
felemelkedı csöve volt. Ebben a pillanatban Don éber ırbıl egy kézifegyver tőzvezetı rendszerévé
változott. SigSauere már az AK felé mutatott, bal keze megragadta a markolatot szorító jobbját,
közben pedig térdre vetette magát, hogy kisebb célpontot mutasson, és hogy pontosabban
célozhasson. Érezte, hogy ellensége elıbb süti majd el a fegyverét, de azt is, hogy túl magasra lı
majd. A támadó három lövést adott le, mindhárom golyó Don feje felett, az ajtófélfába fúródott. A
környéket a lövések fülsiketítı staccatója töltötte be. Ezalatt a SigSauer triciumbevonatú célgömbje
elıtt megjelent az AK lövészének arca. Don meghúzta a ravaszt, és tizenöt méterrıl golyót röpített
támadójának jobb szemébe.
*
O’Day ösztönei odabent éppen mőködésbe léptek, amikor Megan kilépett a fürdıszobából:
Oshkosh overallja vállpántjával bajlódott. Ugyanebben a pillanatban az ügynök, akit a gyerekek Miss
Anne-ként ismertek, tüzelésre készen tartott pisztollyal elırontott a hátsó helyiségbıl.
„Jézusom!” A felügyelı csak ennyit tudott mondani, mert Miss Anne, akár egy rögbihátvéd,
ledöntötte a lábáról. Megan elé esett, és közben alaposan bevágta a fejét a falba.
*
Az utca túloldalán álló ház ajtaján, Uzi géppisztolyokkal a kezükben, két ügynök rontott ki.
Odabent Jeffers sorban adta le a riadójelzéseket. Már értesítette a fıhadiszállást, ezután pedig
közvetlen vonalon hívta a marylandi állami rendırség J laktanyáját az annapolisi Rowe Boulevard-
on. Zaj volt és kavarodás, de az ügynökök kiképzése kiállta a próbát. Jeffersnek az volt a feladata,
hogy minden érintettet riadóztasson, aztán fedezze két társát, akik ekkorra már átvágtak a ház elıtti
füves térségen.
Esélyük sem volt az életben maradásra. Az l-es kocsi utasai ötven méterrıl, célzott lövésekkel
leterítették ıket. Jeffers látta, mi történt velük.
*
Russell ismét célzott. A másik lövész elkövette azt a hibát, hogy megállt: azt hitte, így majd
pontosabban tüzelhet, de nem maradt rá ideje. Russell látta, hogy két gyors egymásutánban
becsapódó golyója úgy robbantja szét az AK-s koponyáját, akár egy dinnyét. Az ügynök nem
gondolkodott, nem érzett, semmi mást nem tett, csak amilyen gyorsan tudta, pusztította a
célpontokat. Az ellenség golyói még mindig a feje felett csapódtak be. Ekkor sikoltást hallott. Tudta,
hogy Marcella Hilton hangját hallja, s már érezte is, hogy valami súlyos a hátára zuhan, és a földre
dönti. A lány teste a lábán feküdt, s amikor oldalt gurult, hogy kiszabaduljon alóla, négy férfit látott
közeledni. Felé tartottak, és rá céloztak. Leadott egy lövést: egyiküket pontosan szíven találta. A férfi
szeme a találat sokkjától tágra nyílt, aztán egy második golyó az arcát is szétzúzta. Don úgy érezte,
minden úgy megy, ahogyan mindig is remélte. A pisztoly magától tette a dolgát. Perifériális látása
mozgást észlelt a jobb oldalon – azt hitte, a biztosító csoport Suburbanje közeledik. De nem... egy
személyautó tartott felé egyenesen a játszótéren át, de nem a Suburban, hanem egy másik. Nemigen
tudott odafigyelni rá, mert pisztolya közben egy másik fegyveresre szegezıdött – az azonban a földre
rogyott, mert az ajtónyílásból Anne Pemberton három golyót eresztett bele. A támadók már csak
ketten voltak – már csak ketten, vannak esélyeim, futott át Russellen –, de aztán Anne golyót kapott
a mellébe, és elırebukott. Don tudta, hogy egyedül maradt, egyedül HOMOKOZÓ és ezek között a...
ó, hogy basznak meg az anyjukat!
Don Russell jobbra gurult, hogy kitérjen a jobb oldalára záporozó golyók elıl. Gurultában még
lıtt kettıt, ezek a golyók azonban célt tévesztettek. A SigSauer szánja hátul maradt: tára kiürült. Volt
nála még egy tár, kiejtette az ürest, és a helyére lökte a telit, ebben a pillanatban azonban érezte,
hogy háta aljába golyó fúródik. A becsapódás megdobta a testét, mintha belerúgtak volna, jobb
hüvelykujjával azonban még meg tudta nyomni a szánt helyreugrató billentyőt. A következı golyó a
bal vállán hatolt be a testébe, és a jobb combján át távozott. Újabb lövés érte, ı pedig nem tudta elég
magasra emelni a fegyverét, valami nem stimmelt... a következı lövése már csak valakinek a térdét
érte. Egy pillanattal késıbb újabb golyóktól eltalálva arcra borult.
*
O’Day éppen próbált feltápászkodni, amikor két férfi lépett be az ajtón, AK-kal a kezükben. A
felügyelı körülnézett: a helyiség tele volt döbbent, néma kisgyerekekkel. A csend csak egy pillanatig
tartott, aztán a levegıt megtöltötték a kicsik éles sikoltásai. Az egyik férfi lába csupa vér volt,
kínjában és dühében a fogát csikorgatta.
Odakint az 1-es kocsi három utasa végignézte a mészárlást. Amikor kiugrottak a kocsiból, látták,
hogy négy társuk meghalt, nekik azonban a biztosítócsoporttal kellett végezniük...
...amelyik a jobb oldali elsı ajtón szállt ki, arcra bukott. A másik kettı hátrafordult: egy fehér
inges fekete férfit pillantottak meg, szürke karabéllyal a kezében.
– Dögöljetek meg, rohadékok – kiáltotta az ügynök, bár utóbb semmi ilyesmire nem emlékezett.
Jeffers célba vette a következı férfit, és egy hármas sorozatot eresztett a fejébe. A harmadik, aki a
két ügynököt megölte, lehúzódott a kocsi eleje mögé, csakhogy a jármő a nyílt játszótéren állt. –
Gyerünk, bújj elı és köszönj szépen – lihegte az ügynök.
A terrorista fel is ugrott, és az ügynök felé fordította a fegyverét, de nem volt elég gyors. Szeme
elkerekedett, egy pillanatig mereven bámult, akár egy bagoly, aztán visszarogyott a kocsi mögé.
Jeffers még látta, ahogyan a vére felfröccsen.
– Norm!
Paula Michaels kiáltott, ezen a délutánon ı volt megfigyelıszolgálatban a vegyesboltban.
Pisztolyát még mindig maga elé tartotta, két kézzel szorítva a markolatát.
Jeffers fél térdre rogyott a kocsi mögött, amelynek utasaival az imént végzett. Paula odament
hozzá, és a két ügynök– most, hogy az események gyors egymásutánjában szünet állt be – kapkodni
kezdte a levegıt. A fejük lüktetett.
– Hogy állunk? – kérdezte Paula.
– Legalább egy bejutott...
– Kettı... kettıt láttam, az egyik kapott egyet a lábába. Ó, istenem, Don, Anne, Marcella...
– Hagyd ezt... odabent gyerekek vannak, Paula. Bassza meg!
*
Hát, gondolta Filmsztár, ez nem fog összejönni. A franc egye meg, káromkodott magában.
Megmondta nekik, hogy az északi oldalon álló házban három ember van. Miért nem vártak még,
miért nem ölték meg a harmadikat is? Mostanra már velük lehetne a gyerek. No... rázta meg a fejét,
hogy magához térjen. Tulajdonképpen sohasem hitte, hogy az akció sikerülhet. Erre Badraynt is
figyelmeztette – és ennek megfelelıen válogatta össze az embereit is. Nincs más hátra, mint hogy
gondoskodjék arról, hogy... mirıl is? Vajon megölik-e a gyereket? Ezt elızıleg már megbeszélték.
Lehet, hogy nem teljesítik a kötelességüket, mielıtt meghalnak.
*
Price ötmérföldnyire járt, amikor rádión megkapta a riasztást. A következı másodpercben padlóig
nyomta a gázpedált, a kocsi pedig szirénázva száguldani kezdett a forgalomban. Az ügynök a
villogót is kitette a Ford tetejére. Amikor észak felé ráfordult a Ritchie Highwayre, látta, hogy az
úton összetorlódtak a jármővek. Azonnal felhajtott a bal oldalon húzódó elválasztó-sávra; a kocsi
megcsúszott, amikor felkapaszkodott a lejtıs felületre. Néhány másodperccel az elsı olívzöld-fekete
marylandi járırkocsi elıtt érkezett meg.
– Maga az, Price? – hallotta a rádiójából.
– Ki kérdezi? – tudakolta az ügynök.
– Norm Jeffers. Azt hiszem, két behatolónk van. Öt ügynökünk halt meg. Michaels itt van velem.
Hátraküldöm az üzlet mögé.
– Azonnal ott vagyok.
– Vigyázzon magára, Andrea.
*
 O’Day a fejét csóválta. A füle csöngött, a feje pedig még mindig sajgott. Kislánya ott volt
mellette, saját testével takarta el a két terrorista elıl, akik fegyvereikkel pásztázták a helyiséget. A
gyerekek sikoltoztak. Mrs. Daggett lassan a két férfi és a „kicsinyei” közé állt, ösztönösen széttárva
karjait. Körülötte rettegve kuporogtak a gyerekek. A mamájuk után sírtak; egyik sem a papáját hívja
– állapította meg csodálkozva O’Day.
Jó néhányan be is pisiltek.
*
– Elnök úr? – kérdezte a fülére szorítva fülhallgatóját Raman. Mi az ördög volt ez?
*
A St. Maryben a Sallyt és Jacket ırzı egységekre villámcsapásként hatott a rádióban felhangzó
„HOMOKVIHAR” riasztás. A Ryan gyerekek osztályai elıtt posztoló ügynökök pisztollyal a
kezükben berohantak a termekbe, és kivonszolták védenceiket a folyosóra. Bár egyelıre egyetlen
kérdésükre sem kaptak választ, életbe léptették a hasonló helyzetekre készített tervet. A két gyereket
beültették a Chevy Suburbanbe, de nem az út, hanem a sportpálya túloldalán álló melléképület felé
indultak velük. A St. Marytıl a fıútig mindössze egyetlen út vezetett: lehet, hogy valakik– isten
tudja minek álcázva magukat – nekik is csapdát állítottak. Washingtonból elindult a
tengerészgyalogság helikoptere, hogy kihozza a Ryan gyerekeket. A másik Suburban a gyerekek
rejtekhelyétıl százötven méternyire, a pályán állt meg. Egy osztálynak épp tornaórája volt: ıket
sürgısen elzavarták onnét. A kevlarpáncélzatú jármő mögül, kezükben nagy tőzerejő fegyverekkel,
ügynökök figyelték, nem akarja-e megtámadni valaki védenceiket.
*
– Doktornı!
Az íróasztalánál ülı Cathy Ryan felkapta a fejét. Roy a jelenlétében még sohasem emelte fel a
hangját, sohasem vette elı jelenlétében a pisztolyát, mert tudta, hogy védence idegenkedik a
tőzfegyverektıl. Cathy arca falfehér lett.
– Jack, vagy... ?
– Katie. Csak ennyit tudok, doktornı. Kérem, azonnal jöjjön velem!
– Nem! Nem! Soha többé! – sikoltotta Cathy, Altman pedig átkarolta a SEBÉSZ-t, és kivezette a
folyosóra. Odakint négy másik ügynök várakozott, kezükben fegyverrel, komor arccal. A kórház
biztonsági embereit eltávolították, az épületet a baltimore-i városi rendırség emberei vették körül.
*
Ryan kinyújtotta a karját, nekitámaszkodott a falnak, lehajtotta a fejét, az ajkába harapott, majd
így szólt:
– Mondja el, amit tud, Jeff!
– Az épületbe két személy jutott be. Don Russell meghalt, és négy másik ügynök is, uram, de
helytálltak, uram. Lássunk munkához! – mondta Raman, és megérintette az elnök kinyújtott karját,
mintha erıt akarna önteni bele.
– Miért éppen a gyerekeimet, Jeff? Én vagyok az elnök... tessék. Ha valaki megkergül, hát itt
vagyok neki én... Mondja meg nekem, az ilyen emberek miért a gyerekekkel kezdenek... ?
– Győlöletes tett ez, uram, Isten és ember elıtt egyaránt – mondta Raman. Az Ovális Irodába
további három ügynök lépett be.
Mi volt ez? – kérdezte magától az asszaszin. Mi az ördög volt ez? Miért mondtam ezt?
*
O’Day nem értette a nyelvüket. Ült a földön, a kislányát az ölében tartotta, mindkét karjával
átölelte, és próbált ugyanolyan ártalmatlannak látszani, mint maga a gyerek. Édes istenem, gondolta,
éveken át gyakorolt éppen ilyen helyzetekre... de sohasem került ilyen szituációba, sohasem volt ott,
amikor a bőnesetek bekövetkeztek. Az ember, amíg kívül van, tudja, mit kell tenni.
Pat pontosan tudta, milyen helyzetben van. Ha akárcsak egyetlen testır is életben maradt... igen,
valószínőleg van túlélı, hiszen valaki leadott három vagy négy sorozatot egy M-l6-osból – O’Day
pontosan ismerte a fegyver sajátos hangját.
 Gondolkodott. Több rossz fiú nem jött be. Ezek szerint odakint csupa jó fiú van. Elıször is
biztosítani kell a környéket, hogy senki ne juthasson be. Utána hívni... kit is? A testırségnek nyilván
megvan a saját kommandója, de valahol a közelben kell lennie egy saját helikopterekkel rendelkezı
FBI túszmentı csapatnak is. Szinte végszóra, helikopter kerepelését hallotta.
*
– Itt hármas járır, a terület fölött körözünk – hallatszott egy hang a rádióból. – Ki odalent a
helyszínparancsnok?
– Price különleges ügynök vagyok az elnöki testırségtıl. Mennyi ideig tud itt maradni, járır?
– Negyven percre való üzemanyagom van, aztán felvált egy másik helikopter. Most lefelé nézek,
Price ügynök... Nyugat felé egy száraz fa mögött egy nıt látok, a helyszínt figyeli. Magukhoz
tartozik?
– Michaels, itt Price, integessen a helikopternek – szólt bele saját rádiójába.
– Most intett ide nekünk – jelentette azonnal a pilóta.
– Jó, akkor hozzánk tartozik, bennünket fedez.
– Rendben. Az épület körül nem látunk mozgást, száz méteren belül nincs senki. Tovább
körözünk és figyelünk, amíg más utasítást nem ad.
– Köszönöm, vége.
*
A tengerészgyalogság helikoptere leereszkedett a sportpályára. Sallyt és a kis Jacket többé-
kevésbé behajították a gépbe, Goodman ezredes pedig azonnal a levegıbe emelkedett velük. Keleti
irányba, a tenger felé indultak, a parti ırség ugyanis néhány pillanattal korábban jelentette, hogy a
környéken nem tartózkodik ismeretlen vízi jármő. Az ezredes nagy sebességgel a magasba húzta a
Black Hawkot, és a tenger felett észak felé kanyarodott. Balra, néhány mérföldnyi távolságban,
látszott az Annapolis fölött lebegı francia gyártmányú rendırségi helikopter. Nem került sok
fejtörésébe, hogy rájöjjön, mit keres ott a rendırség, és bár az arckifejezése nyugodt volt, azt kívánta,
bár odaküldhetne néhány szakasz tengerészgyalogos-felderítıt. Hallott róla, hogy azokkal a
bőnözıkkel, akik gyerekeknek ártottak, a börtönökben keményen bánnak a többi elítéltek, de úgy
vélte, ha a dolgot tengerészgyalogosokra bíznák, a tettesek sokkal rosszabbul járnának...
Abbahagyta a merengést. Hátra se nézett, hogy megállapítsa, hogy vannak a gyerekek – egy légi
jármővet kellett vezetnie. Neki ez volt a feladata – a többi a mások dolga.
*
A két férfi az ablakon nézegetett kifelé. Óvatosan csinálták. A sebesült a falnak támaszkodott.
Alighanem térdlövés – állapította meg O’Day. Jól van.
Szirénaszó hallatszott – eszerint megérkeztek a rendırautók. Most majd körülveszik a területet.
Mrs. Daggett és három óvónı egy sarokba terelte a gyerekeket, a két férfi eközben váltott néhány
szót egymással. Jól van, fiúk, jól csináljátok, nem is vagytok ti olyan ügyesek, gondolta a felügyelı.
Egyikük ugyan állandóan pásztázta a helyiséget – tekintetével és fegyvere csövével egyaránt –, de
azért...
Pontosan ekkor az egyik férfi egy fényképet húzott ki az inge zsebébıl. Mondott valamit a saját
nyelvén, aztán lehúzta a rolót. A fene egye meg, nem látnak be a mesterlövészek... Annyi eszetek
azért van, hogy tudjátok: valaki idelıhet... Viszont egy-két gyerek elég magas, hogy kikukucskáljon,
akkor pedig...
Akinél a fotó volt, felemelte a képet, rámutatott, és körbejárt a helyiségben.
– Ezt.
Úgy tőnt, furcsa módon csak most vették észre, hogy O’Day is itt van. A térdlövéses összehúzta a
szemét, és ráfogta az AK-t. A felügyelı elengedte Megant, akit eddig átölelve tartott, és felemelte a
kezét.
– Elég embernek esett baja, pajtás – mondta. Nem kellett különösebben erılködnie, hogy
remegjen a hangja. Rosszul tettem, hogy így tartottam Megant – gondolta. Ez a fasz keresztüllövi,
hogy leterítsen engem – jött rá hirtelen, és a gondolattól hirtelen hányinger fogta el. Lassan, óvatosan
letette maga mellé – a bal oldalára – a kislányt.
– Ne! – kiáltotta Marlene Daggett.
– Hozd ide nekem! – parancsolta a férfi.
Vidd oda, vidd oda – gondolta O’Day. Majd akkor próbálkozz ellenállással, ha értelme lesz! Most
úgysem változtatsz semmin!
– Hozd ide! – ismételte meg a férfi.
– Nem!
A férfi körülbelül egyméternyirıl mellbe lıtte Mrs. Daggettet.
*
– Mi volt ez? – csattant fel Price. A Ritchie Highwayn mentıautók közeledtek, szirénáik hangja
különbözött a járırkocsik egyhangú vijjogásától. Az ügynöktıl balra rendırök próbálták szabadon
tartani az utat, elterelték a forgalmat. Kezük, olykor a pisztolytáskájukra kulcsolódott: szerették
volna, ha ık is segíthetnek. Dühös mozdulataikból az autósok megállapíthatták, milyen
lelkiállapotban vannak. Akik közelebb voltak a Hétmérföldes Lépésekhez, hallották, hogy odabent a
kicsik rémülten felsikoltanak – de csak találgathatták, miért.
A felügyelı tudta, hogy ültében felhúzódik a derekán a bırdzseki, és hátulról látszik a pisztolya.
Most látott elıször gyilkosságot. Sok emberölési ügyben nyomozott... ezúttal azonban szemtanúja is
volt Mrs. Daggett halálának.
Tulajdonképpen csoda volt, hogy mindeddig egyetlen gyerek sem sérült meg. A lövések magasan
csapódtak be, és a felügyelı csak most jött rá, hogy ha Miss Anne nem dönti le a lábáról, alighanem
holtan feküdne Megan mellett.
Lepillantott: a kezei remegtek. Tudták, mit kellene tenniük, és nem értették, miért nem kapnak
parancsot az agytól a végrehajtásra. Kezeinek azonban türelemmel kellett lenniük: az utasítás csak
fentrıl jöhetett.
A férfi karjánál fogva felemelte Katie Ryant, közben pedig úgy megcsavarta a kislány karját,
hogy az felsírt. O’Daynek eszébe jutott, amikor elsı fınöke, Dom DiNapoli – egy nagydarab,
kıkemény digó – az után az elsı gyermekrablási ügy után sírva vitte vissza a kiszabadított gyereket a
családjának. Soha ne feledjék– mondta –, minden gyerek a mi gyerekünk.
Éppúgy kiválaszthatták volna Megant is, hiszen olyan közel ültek egymáshoz. Úgy tőnt, mintha a
férfi, aki HOMOKOZÓ-t tartotta, meghallotta volna a felügyelı gondolatát, mert ismét a fotóra
pillantott, majd újra Pat O’Dayre.
– Maga ki? – kérdezte. Társa nyögdécselt: fájdalmai egyre erısödtek.
– Hogyhogy? – kérdezett vissza nyugtalanul a felügyelı. Mutatkozz butának és ijedtnek – súgta
neki egy belsı hang.
– Az kinek a gyereke? – mutatott Meganre a férfi.
– Az enyém, kié lenne. Hogy az ott kié, azt nem tudom – hazudta az FBI-ügynök.
– Ezért jöttünk. Az elnöké.
– Honnan a fenébıl kéne tudnom? A feleségem szokta elhozni Megant, nem én. Tegyék, amit
tenniük kell, és hordják el magukat innét, jó?
– Maguk odabent! – hallatszott kintrıl egy nıi hang. – Itt az Egyesült Államok titkosszolgálata –
az elnöki biztonsági szolgálat! Jöjjenek ki! Ha kijönnek, nem esik bántódásuk. Nem menekülhetnek.
Jöjjenek ki, úgy, hogy lássuk magukat, és nem lesz semmi bajuk.
– Ezt meg kéne fogadnia, hallja-e? – mondta Pat. – Innét ugyan senki nem jut ki!
– Tudja maga, ki ez a gyerek? A maguk Ryan elnökének a lánya! Nem mernek rám lıni! –
jelentette ki a terrorista. Egészen jól beszél angolul – állapította meg magában O’Day és bólintott.
– És mi lesz a többi gyerekkel, jóember? Maguk csak ezt az egyet akarják, vagyis csak ez az egy
számít, hát tudják, akkor igazán elengedhetnének néhányat, nem?
A terroristának részben igaza volt. A testırség emberei nem fognak lıni rá, mert számolnak azzal,
hogy idebent van még valaki más is. Mint ahogy volt is: fegyverének csöve Pat mellkasát célozta. A
két férfi arra is ügyelt, hogy a köztük lévı távolság soha ne legyen kisebb másfél méternél. Csak két
külön mozdulattal lehetett volna lelıni ıket.
O’Dayt igazából az a nemtörıdöm, reflexszerő mód ijesztette meg, ahogyan gyilkosa végzett
Marlene Daggett-tel. Ez a fajta bőnözı kiszámíthatatlan. Az ember beszélhet hozzá, hogy
megnyugtassa, de ezenkívül csak egy módon lehet elintézni.
– Átadjuk nekik a gyerekeket, ık meg adnak nekünk egy kocsit, világos?
– Szerintem menni fog. Én semmi mást nem akarok, mint estére otthon lenni a lányommal.
– Helyes, akkor nagyon vigyázzon rá. Csak maradjon ülve, ott, ahol van.
– Rendben – felelte a felügyelı. Ellazította a kezét, és óvatosan a dzsekije cipzárja felé nyúlt:
tudta, ha lehúzza, a dzseki jobban a derekára lóg majd, és elrejti a pisztolyát.
– Figyelem! – harsant fel újra odakint a hang. – Tárgyalni akarunk!
*
Cathy Ryan beszállt a gyerekei mellé a helikopterbe. Az ügynökök komor arccal néztek maguk
elé. Sally és Jack az elsı sokkból magukhoz térve most már zokogtak, és vigaszért esdve néztek
anyjukra. A Black Hawk ismét felhúzott a magasba, és másik irányból, délnyugati irányba fordulva
közeledett Washington felé. Cathy megállapította, hogy a pilóta nem a szokásos útvonalon halad:
most már egyenesen nyugat felé repült, távolodva a helytıl, ahol Katie volt. Ebben a pillanatban
SEBÉSZ a gyerekei karjaiba omlott.
*
O’Day odabent van – közölte Price-szal Jeffers.
– Ez biztos, Norm?
– Az ott a kocsija. Közvetlenül a támadás elıtt ment be.
– Szar ügy. Akkor az volt az a lövés, amit hallottunk.
– Aha – bólintott zordan Jeffers.
*
Az elnök a térképteremben tartózkodott, innét követhette a legjobban az eseményeket. Lehetett
volna másutt is, de nem bírta volna elviselni az irodája látványát, és mindmáig nem élte bele magát
annyira elnöki szerepébe, hogy úgy tegyen, mintha...
– Jack?
Robby Jackson szólította. Voltak olyan régi barátok, hogy amikor az elnök felállt, odament
hozzá... aztán a két férfi összeölelkezett.
– Egyszer már történt hasonló, és ugye akkor is minden rendbejött?
– Megvannak a parkolóban álló kocsik rendszámai. Mind a három bérautó – jelentette Raman,
kezében telefonnal. – Talán tudjuk majd azonosítani a fickókat.
*
Vajon mennyire ostobák ezek? – töprengett O’Day. Kurva hülyéknek kell lenniük, ha azt hitték,
hogy kijuthatnak innét... de ha nem is reménykedtek benne, akkor nincsen veszítenivalójuk... a
világon semmi... és úgy tőnik, az emberélet nem számít nekik. Patnek eszébe jutott, hogy ilyesmi
már történt Izraelben. Névre, idıpontra nem emlékezett, csak arra, hogy néhány terrorista elkapott
egy csapat gyereket, és halomra lıtték ıket, még mielıtt a kommandósok...
Megtanították az összes lehetséges helyzetben alkalmazandó taktikára – vagy legalábbis ezt hitte,
és húsz perccel ezelıtt ki is merte volna jelenteni –, de most, hogy itt volt mellette az egyetlen
gyereke...
Minden gyerek a mi gyerekünk – hallotta magában ismét Dom DiNapoli hangját.
A sértetlen gyilkos a felsı karjánál fogva tartotta Katie Ryant, aki most már csak hüppögött, mert
kimerült a sikoltozásban. Rongybabaként csüggött a terrorista markában, aki sebesült cinkosától
balra helyezkedett el. Az AK-t jobb kezében tartotta. Ha lett volna pisztolya, a gyerek fejéhez
szoríthatta volna, de a karabély csöve ehhez túl hosszú volt. O’Day felügyelı még óvatosabb
mozdulattal lejjebb húzta dzsekijének zipzárját.
 Az idegenek ismét beszélni kezdtek egymással. A sebesült láthatólag igencsak rosszul érezte
magát. Fájdalmait a vérébe áramló adrenalin eleinte elnyomta, most azonban, hogy a helyzet
némiképp nyugalmasabbra fordult és csökkent a feszültség, kikapcsolt a fájdalomcsillapító
mechanizmus, amely súlyos stresszhelyzetekben a szervezetet védelmezi. Mondott valamit: Pat nem
értette. A másik ingerülten válaszolt neki, az ajtó felé mutatott. Szenvedélyesen és elkeseredetten
beszélt. A felügyelı attól a pillanattól tartott, amikor ezek ketten valamilyen elhatározásra jutnak.
Megeshet, hogy agyonlövik a gyerekeket. Ha a kintiek egy-két lövésnél többet hallanak, nyilván
megrohamozzák az épületet. Talán elég gyorsak lesznek, hogy legalább néhány gyerek életét
megmentsék, de...
A felügyelı magában Sértetlennek és Sebesültnek kezdte nevezni a két terroristát. Izgatottak, de
zavartak és határozatlanok voltak, szerették volna túlélni az akciót, de kezdték belátni, hogy nincs rá
esélyük...
– Hé, emberek – szólította meg ıket Pat. Kezét a magasba emelte, hogy elvonja figyelmüket a
nyitott cipzárról. – Mondhatok valamit?
– Mit? – kérdezte Sebesült. Sértetlen figyelt.
– Ezt a sok gyereket nehéz szemmel tartaniuk, igaz? – kérdezte, és közben bólogatott a nyomaték
kedvéért. – Mi lenne, ha kivinném a kislányomat és még pár gyereket? Mindjárt egyszerőbb lenne a
dolguk, nem?
A terroristák ismét vitatkozni kezdtek: úgy tőnt, az ötlet tetszik Sértetlennek, O’Day legalábbis
úgy látta.
– Figyelem, itt az elnöki testırség! – harsant fel ismét a hang. Ez alighanem Price, gondolta az
FBI-ügynök. Sértetlen az ajtó felé nézett, testtartásából látszott, hogy oda készül, ehhez azonban el
kellett haladnia Sebesült elıtt.
– Ugyan, engedjék már el néhányunkat, kérem – esengett O’Day. – Lehet, hogy rá tudom venni
ıket, hogy adjanak maguknak egy kocsit, vagy valami...
Sértetlen karabélyával a felügyelı felé intett.
– Felállni! – parancsolta.
– Jó, jó, csak nyugalom, rendben? – felelte O’Day, és kezét messzire eltartva a testétıl, lassan
felállt. Vajon meglátják a pisztolytokot, ha megfordul? Amikor elıször lépett be ide, a testırök
azonnal kiszúrták, és ha most ezt elbassza, akkor Megan...
Nem fordíthatott hátat. Egyszerően nem, és kész.
– Mondja meg nekik, mondja meg nekik, hogy vagy adnak egy kocsit, vagy megöljük ezt, és az
összes többit!
– Hadd vigyem magammal a lányomat, jó?
– Nem! – mondta Sebesült.
Sértetlen mondott valamit az anyanyelvén. Sebesültre nézett, fegyvere a földre irányult, Sebesült
AK-ja viszont O’Day mellkasát célozta.
– Ugyan már, mit veszthetnek? – alkudozott a felügyelı. Nagyon úgy tőnt, hogy Sértetlen is
ilyesvalamit mondhatott sebesült cimborájának. Rántott egyet Katie Ryan karján, mire a kislány
felsírt, a férfi pedig Katie-t maga elıtt taszigálva átvágott a helyiségen – s közben egy pillanatra
eltakarta Sebesültet.
Pat húsz perce készült erre a pillanatra, és most egyetlen másodperce volt, hogy megvalósítsa
szándékát.
Ugyanazt a mozdulatsort kellett végrehajtania, mint Don Russel-nak. Jobb kézzel villámgyorsan
hátranyúlt a dzsekije alá, elırántotta a pisztolyt, ugyanakkor fél térdre vetette magát. Abban a
pillanatban, hogy Sértetlen már nem takarta társát, Pat két tökéletesen célzott lövést adott le
Sebesültre. A két acélhüvely még földet sem ért, de Sebesült már nem volt az élık sorában. Sértetlen
szeme elkerekedett meglepetésében, a gyerekek pedig ismét sikoltozni kezdtek.
– DOBJA EL! – ordította O’Day.
 Sértetlen elsı reakciója az volt, hogy megrántotta Katie karját, ugyanabban a pillanatban pedig
emelni kezdte a fegyver csövét – az AK azonban túlságosan nehéz, semhogy ezen a módon
használhatta volna. O’Day élve akarta a fickót, de nem maradt választása. Jobb mutatóujja meghúzta
a ravaszt... és még egyszer meghúzta. A férfi teste teljes hosszában elırezuhant. Mögötte vörös folt
virított az óvoda fehér falán.
O’Day nekirugaszkodott, és mind a két halott mellıl félrerúgta fegyvereiket. Alaposan szemügyre
vette a holttesteket. Hosszú évek óta gyakorolta és gyakoroltatta, tanulta és tanította, amit most
véghezvitt, mindazonáltal csodálkozott, hogy a dolog sikerült. Úgy érezte, a szíve csak most kezd
újra verni, mellkasát mintha vákuum húzta volna össze. Teste egy pillanatra elernyedt. Aztán
megfeszítette izmait, és letérdelt Katie Ryan mellé, akit a testırség HOMOKOZÓ-ként emlegetett,
de aki azok számára, akikkel az imént végzett, csak dolog volt.
– Jól vagy, kicsikém? – kérdezte. A kislány nem felelt. A karját fogta és zokogott, vérezni
azonban nem vérzett. – No gyere – mondta Pat kedvesen, és átkarolta Katie-t, aki mostantól fogva
részben az ı kislánya is lesz. Aztán felemelte Megant is, és elindult az ajtó felé.
*
– Lövöldözés az épületben – hallotta Ryan az asztalán lévı hangszóróból. Az elnök megdermedt.
A többiek, akik a térképszobában tartózkodtak, összegörnyedtek.
– Mintha pisztollyal lıttek volna... Van ezeknek pisztolyuk? – kérdezte egy másik hang.
– A szentségit, oda nézzenek!
– Ez ki?
– Kijön valaki! – kiáltotta egy hang. – Kijön valaki!
– NE LİJENEK! – rikoltotta Price a hangosbeszélıbe. A fegyverek továbbra is az ajtóra céloztak,
de a lövészek lazítottak fogásukon.
– Jézusom! – mondta Jeffers. Felállt, és rohanni kezdett a bejárat felé.
– Mindkét elkövetı halott. És Mrs. Daggett is – szólt O’Day. – Minden rendben, Norm. Minden
rendben.
A testır át akarta venni Katie-t, de a kislány felsikoltott:
– Ne!
Norm kénytelen volt félreállni. Pat lepillantott: a földön a rivális ügynökség három embere feküdt,
testüket vér borította. Don Russellt legalább tíz golyó érte, mellette egy üres tár hevert. Odébb négy
terrorista holtteste feküdt. Pat elhaladtában látta, hogy kettıvel fejlövés végzett. Megállt a kocsija
mellett. Térde remegett kissé, letette a gyerekeket, ı maga pedig a lökhárítóra ült le. Egy ügynöknı
közeledett hozzá. Pat kihúzta övébıl a Smitht, és anélkül, hogy felnézett volna, odanyújtotta neki.
– Nem sebesült meg? – kérdezte a nı. Andrea Price volt az. Pat a fejét rázta. Csak valamivel
késıbb tudott megszólalni:
– Lehet, hogy hamarosan reszketni kezdek.
Az ügynök lenézett a két kislányra. Egy rendır felemelte Katie-t, de Megan nem tágított apja
mellıl. Pat megsimogatta kislányát: ebben a pillanatban mindkettıjük könnyei eleredtek.
A felügyelı hallotta, amint Price jelenti: – HOMOKOZÓ biztonságban van! HOMOKOZÓ
biztonságban van, és sértetlen!
43. Visszavonulás
– Van valami elképzelése, kik lehettek? – kérdezte Price O’Daytıl.
– Nem tudtam megállapítani, milyen nyelven beszéltek. Nem oroszul és nem németül, de többet
nem tudok. Az idegen nyelvek idegen nyelvek, és kész. Egyetlen szót vagy fordulatot sem értettem
meg. Angolul egészen jól beszéltek, bár volt némi akcentusuk. De hogy milyen, ismétlem, nem
tudom. Külsıre levanteiek voltak, talán közép-keletiek. De jöhettek máshonnét is. Nem ismertek
irgalmat. Az egyik szemrebbenés nélkül agyonlıtte Mrs. Daggettet, még csak érzelem sem látszott
rajta... Azazhogy tévedek: dühös volt, majd szétvetette a feszültség. Egy pillanatig sem tétovázott,
durr, lelıtte. Semmit sem tehettem... – folytatta a felügyelı. – A másik sakkban tartott, és olyan
gyorsan történt, hogy igazából fel sem fogtam.
 – Pat – mondta Andrea, és kezet nyújtott neki –, nagyszerően csinálta.
*
A Black Hawk leereszkedett a Fehér Ház leszállóhelyére, a földszinti bejárattól délre. Azonnal
ügynökök vették körül, készenlétben tartott fegyverrel. A rotor még forgott, amikor Ryan odarohant
a helikopterhez: senki sem próbálta feltartóztatni. A személyzet egyik zöld kezeslábast viselı tagja
elhúzta az ajtót, és kilépett, az ügynökök pedig kiemelték HOMOKOZÓ-t a helikopterbıl, és átadták
Jacknek, aki úgy vette a karjába, mintha még mindig az a kisbaba volna, amilyenként mindig is
gondolt rá. Felfelé lépdelt vele az emelkedın, az épület felé, ahol a család többi tagja várakozott. Az
eseményt híradók kamerái rögzítették, a riporterek azonban legfeljebb ötvenméternyire közelíthették
meg POTUST. A testırség emberei gyilkos kedvükben voltak: a fehér házi tudósítók most elıször
látták ıket túlságosan veszedelmesnek.
– Mami! – kiáltotta Katie, megfordult apja karjai közt, és anyja felé nyújtózkodott, aki azonnal
átvette Jacktıl. Sally és a kis Jack apjukat magára hagyva közelebb léptek hozzájuk.
Az elnök oldalán Arnie van Damm bukkant fel.
– Hogy van? – kérdezte csendesen.
– Azt hiszem, már jobban – felelte az elnök. Arca még hamuszürke volt, teste ernyedt, de már
szilárdan állt a lábán. – Megtudtunk valamit?
– Nézze, most az elsı az, hogy mindannyiukat eljuttassuk innét Camp Davidbe. Ott
megnyugodhatnak. Az ottani védelem áttörhetetlen. Jó pihenıhely.
Ryan elgondolkodott ezen. A család még nem járt ott, és ı is csak két alkalommal, legutóbb egy
rettenetes januári napon, két évvel azelıtt.
– Arnie, ott nincsenek sem ruháink, sem...
– Azt mi elintézzük – jelentette ki a stábfınök. Az elnök bólintott.
– Akkor készítsék elı! Gyorsan – tette hozzá. Cathy felvitte a gyerekeket, Jack pedig visszaindult,
át a nyugati szárnyba. Két perccel késıbb már a térképteremben volt, ahol ekkorra némileg derősebb
hangulat uralkodott. A kezdeti megdöbbenés és félelem elpárolgott, helyüket nyugodt elszántság
vette át.
– Nos – kérdezte csendesen Ryan –, mit tudunk?
– Ön az, elnök úr? – hallatszott Dan Murray hangja az asztali hangszóróból.
– Beszéljen, Dan – rendelkezett a VÍVÓMESTER.
– Volt odabent egy emberünk, ön is ismeri, Pat O’Day, az egyik portyázó felügyelım. A kislánya
– azt hiszem, Megannek hívják – odajár. Gyorsabb volt a két behatolónál, és leterítette ıket. A
többiekkel a testırség emberei végeztek. Összesen kilencen voltak, kettıt Pat lıtt le, a többit Andrea
emberei. Meghalt az elnöki testırség öt ügynöke, és Mrs. Daggett is. Hála istennek, egyetlen gyerek
sem sebesült meg. A helyszínen tíz ügynököm segédkezik a vizsgálatnál, és hamarosan odaérkeznek
egy csomónyian a testırségtıl is.
– Ki vezeti a nyomozást? – kérdezte POTUS.
– Kétféle rendelkezés is van, az egyik szerint, ha önt vagy a családját támadás éri, a testırség az
illetékes, a másik szerint viszont a terrorizmus a mi asztalunk. Én átadom a vezetést a testırségnek,
és megadok minden lehetséges segítséget. Ezúttal nem lesz semmiféle ostoba vetélkedés, erre
szavamat adom. Már hívtam az igazságügyet, Martin kijelöl majd egy tapasztalt ügyészt, aki
összehangolja a nyomozást. Jack?
– Igen, Dan?
– Bújjanak össze a családjával! Tudom, hogy ön az elnök, de most egy-két napig legyen egyszerő
közember.
– Jó tanács, Jack – jegyezte meg Jackson admirális.
– Jeff? – fordult Ryan Raman ügynökhöz. Valamennyi barátja ugyanazt tanácsolta – valószínőleg
igazuk volt.
– Igen, uram?
– Vigyenek el ebbıl a városból.
 – Igen, uram – felelte Raman, és elhagyta a helyiséget.
– Robby, mi lenne, ha Sissyvel együtt velünk tartanának? Itt a helikopter.
– Örömmel.
– Rendben, Dan – szólt bele a hangszórós telefonba. Indulunk Camp Davidbe. – Folyamatosan
tájékoztasson.
– Meglesz – biztosította az FBI igazgatója.
*
A Hegylakók a rádióból értesültek az esetrıl. Brown és Holbrook észak felé haladtak a 287-es
úton, amely a keleti 90-es államközi fıútba torkollott. A cementeskocsi, bár erıátvitelét kifejezetten
erre a funkcióra tervezték, tetőlassan mászott. Hatalmas súlya miatt alig gyorsult, és fékezni is nehéz
volt.
Remélték, hogy az államközi úton gyorsabban haladhatnak majd. A kocsi rádiója azonban
valóban kiváló volt.
– Kölykök – csóválta a fejét Holbrook. – Vigyáznunk kell, nehogy kölykök legyenek a közelben,
Ernie.
– Asszem meg lehet oldani, Pete, feltéve hogy egyáltalán el tudjuk vinni odáig ezt a kocsit.
– Szerinted mikor érünk oda?
– Öt nap alatt – dörmögte Ernie.
*
Badrayn látta, hogy a hír nem zaklatja fel Daryaeit – fıleg, hogy a terroristák mind meghaltak.
– Bocsásson meg, de én figyelmeztettem, hogy...
– Tudom, emlékszem – felelte Mahmoud Haji. – Igazából nem volt fontos, hogy ez az akció
sikerüljön, feltéve hogy megtették a szükséges elıvigyázatossági intézkedéseket – mondta a fıpap,
miközben átható pillantást vetett vendégére.
– Valamennyien hamis okmányokkal utaztak. Amennyire tudom, a világ egyetlen bőnügyi
nyilvántartásában sem szerepeltek, egyiküket sem kapcsolta semmi az ön országához. Ha
valamelyiküket sikerült volna élve kézre keríteniük, fennállt volna a veszélye, hogy eljutnak ide –
ahogyan figyelmeztettem is önt, de úgy tőnik, ez nem következik be.
Az ajatollah bólintott, és egyetlen mondattal elbúcsúztatta a terroristákat:
– Igen, valamennyien igazhívık voltak. – Magában imádkozott lelkeikért, aztán megkérdezte: –
És a másik akció?
– Hétfıre talán már tudni fogjuk, szerdára azonban bizonyosan – felelte Ali.
– Kockázat?
– Semmi – jelentette ki Badrayn, s ebben csakugyan teljesen biztos is volt. Valamennyi utazó
biztonságban visszatért, és jelentette, hogy feladatát megfelelıen végrehajtotta. Ami tárgyi
bizonyítékot maguk után hagytak – azaz mindössze a szóródobozokat –, mint szemetet nyilván
összegyőjtik, és elszállítják. A járvány pedig kitör, és soha senki nem tudja majd megállapítani,
honnét jutott oda. Eszerint tehát a mai kudarc sem volt kudarc. Bármennyire megkönnyebbülhetett is
az a Ryan fickó, hogy megmenekült a gyereke, bizonyosan megroskadt az esettıl, ahogyan Amerika
is meggyengült. Daryaeinek pedig kész volt a terve.
Badrayn jónak tartotta ezt a tervet, az pedig, hogy hozzájárult a megvalósításához, az ı életét is
mindörökre megváltoztatta. Többé nem nemzetközi terrorista lesz, talán az EIK kiépülı
kormányzatában is pozícióhoz juthat – a biztonsági szerveknél vagy a hírszerzésnél, kényelmes
irodával és tekintélyes fizetéssel. Végre letelepedhet, és biztonságban élhet. Daryaeinek megvan a
maga álma, és talán meg is valósítja. Badrayn még közelebb járt álmai beteljesüléséhez, és most már
semmit sem kellett tennie, hogy megvalósuljanak. Kilenc embernek kellett meghalnia, hogy így
legyen. Nem volt szerencséjük. Vajon valóban a paradicsomba jutottak önfeláldozó tettükért? Talán
Allah valóban van annyira irgalmas, hogy megbocsásson bármit, amit az ı nevében követnek el, akár
helyesen, akár helytelenül. Talán.
Ámbár ennek semmi jelentısége nem volt.
 *
Az ügyet annyi ügynök vizsgálta, hogy egyelıre még nem tudták, hol is kezdjék. Nem
rendelkeztek elég nyers információval, hogy kijelöljék a vizsgálat fı irányait, ez azonban változóban
volt. A halott terroristák többségét már lefényképezték – kettıjüknek, akiket Norm Jeffers hátulról
lıtt fejbe, nem maradt lefényképezhetı arca. Mindegyiküktıl ujjlenyomatot és vérmintát vettek, az
utóbbit DNS-analízis céljából. Ez késıbb hasznosnak bizonyulhatott, mert személyazonosságukat
közeli rokonaik genetikai vizsgálatával esetleg még megállapíthatták. A mintákat a fotókkal együtt
utóbb továbbküldték, elıször is a Moszadhoz. Mindenki úgy vélte, hogy a terroristák valószínőleg
mohamedánok lehettek, és az ilyenekkel kapcsolatban az izraeliek rendelkeztek a legjobb adatokkal.
A kapcsolatfelvételt az FBI és a Moszad között a CIA szervezte meg. Az izraeliek azonnal teljes
együttmőködésükrıl biztosították az irodát: az ígéretet személyesen Avi ben Jakob igazgató tette.
A holttesteket halottkémi szemlére Annapolisba vitték. (Ezt törvény írta elı, még olyan esetekben
is, amelyeknél a halál oka teljesen nyilvánvaló volt – például amilyen egy földrengés.) Felmérték
minden holttest állapotát, és teljes vér-toxikológiai vizsgálatot is végeztek, hogy megállapítsák,
fogyasztott-e valamelyikük gyógyszert vagy kábítószert.
Minden ruhadarabjukat átszállították az FBI washingtoni laboratóriumába. Elıször is a címkéken
lévı márkaneveket győjtötték össze, hogy kiderítsék, mely országokból származnak. Ez és a
ruhadarabok általános állapota útbaigazítással szolgálhatott megvásárlásuk idıpontját illetıen, ami
ugyancsak fontos lehetett. Péntek este volt, de a technikusok – túlórában – még mindig dolgoztak:
közönséges Scotch ragasztószalaggal elemi szálakat, elsısorban azonban virágporszemcséket
győjtöttek – az utóbbiak is sok mindent elárulhattak, hiszen bizonyos növények csak a világ
meghatározott térségeiben élnek. Az eredményekre más esetekben heteket kellett volna várni, ebben
az ügyben azonban minden rendelkezésre álló kapacitást mozgósítottak. Az FBI listáin számos
tudományos szakértı szerepelt, akiktıl az ügynökök segítséget kérhettek.
Az autók rendszámait már azelıtt továbbították, hogy O’Day végzett volna a két utolsó
terroristával, és az ügynökök már az autókölcsönzıkben ellenırizték a számítógépek adatait.
A Hétmérföldes Lépésekben folyt a felnıtt túlélık kihallgatása: vallomásaik nagyrészt
megerısítették O’Day beszámolóját. Egyes részletek homályban maradtak, ez azonban senkit sem
lepett meg. Az óvónık egyike sem ismerte fel a nyelvet, amelyen a terroristák beszéltek. A
gyerekeket jóval tapintatosabban kérdezgették: ık szüleik ölében ülve válaszoltak a kérdésekre. Két
szülı közép-keleti származású volt, ezért az ügynökök remélték, hogy a gyerekek esetleg tudnak
valamit az idegenek nyelvérıl, ez a reményük azonban meghiúsult.
A fegyvereket összegyőjtötték, és számaikat összevetették egy számítógépes adatbázissal.
Elıállításuk idıpontját könnyőszerrel sikerült megállapítani, a gyártók nyilvántartásából kiderült,
melyik kereskedı vásárolta meg, és melyik üzletében adta el ıket. Ez a szál azonban egyelıre sehová
sem vezetett, mert a fegyverek régiek voltak – jóllehet csövük és elsütı-szerkezetük, amelyeken
elhasználódásnak nyoma sem volt, újnak mutatta ıket. Ezt az információt ugyancsak továbbították,
még mielıtt kiderítették volna, ki vásárolta ıket.
– A fene egye meg, bárcsak itt volna Bill – mondta fennhangon Murray, aki pályája során most
elıször érezte alkalmatlannak magát egy feladatra. Értekezletet tartott, a nagy asztalt osztályvezetıi
ülték körül. Az elsı pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy a nyomozást közösen végzi majd a
bőnügyi és a külföldi kémelhárító részleg – a laboratórium segítségével, mint mindig. A tanácskozást
olyan hirtelen hívták össze, hogy a testırség egyetlen ügynököt sem delegált rá. – van valakinek
ötlete? – tette fel a kérdést Murray.
– Dan, akárki vette ezeket a fegyvereket, régóta az országban tartózkodik – mondta a külföldi
elhárítás fınöke.
– Alvó ügynök – bólintott egyetértése jeléül Murray.
– Pat nem tudta megállapítani, milyen nyelven beszéltek. Egy európai nyelvet bizonyára felismert
volna. Alighanem a Közép-Keletrıl jöttek – vélte a bőnügyi részleg vezetıje. – Mindenesetre nem
Nyugat-Európából. Azt hiszem, számításba kell vennünk a balkáni országokat is.
 Az asztal körül ülık tétován helyeseltek.
– Mennyi idısek is azok a fegyverek? – kérdezte az igazgató.
– Tizenegy évesek – felelte ezúttal az elhárító-fınök helyett a bőnügyi részleg vezetıje. – De
alighanem ma lıttek velük elıször, Dan.
– Valaki létrehozott egy hálózatot, amelyrıl nem tudtunk. Egy nagyon türelmes valaki. Bárki volt
is a vásárló, szerintem ki fog derülni róla, hogy környezete elıtt ügyesen álcázta valódi kilétét, és
azóta már le is lépett. Ez klasszikus hírszerzımunka, Dan – folytatta az elhárító-fınök, bár csak azt
mondta ki, amit a többiek is gondoltak.
– Profikhoz van szerencsénk.
– Ez így kissé túlságosan spekulatív – vetette ellene az igazgató.
– Mikor tévedtem utoljára, Dan? – kérdezte az igazgatóhelyettes.
– Mostanában nem. Folytassa.
– Lehet, hogy a laboros srácok elıállnak valami használható vizsgálati eredménnyel – intett
fejével a laborvezetı az igazgatóhelyettes felé –, de még így sem lesz elég bizonyítékunk, hogy
bíróságra vihessük az ügyet. Hacsak nem lesz olyan szerencsénk, hogy elkapjuk vagy a vásárlót,
vagy valaki mást, akinek köze volt az akcióhoz.
– Át kell vizsgálni a légitársaságok utaslistáit és az útlevél-ellenırzés adatait, egyelıre két hétre
visszamenıleg – mondta a bőnügyi igazgatóhelyettes. – Olyanokat kell keresni, akik többször is
beutaztak. Valaki felderítette a célpontot. Alighanem azóta, hogy Ryan elnök lett. Ezzel kezdünk.
Azt persze nem tette hozzá, hogy körülbelül tízmillió tétel ellenırzésérıl van szó. Az ilyesmi a
zsaruk munkájához tartozik, és kész.
– Uramisten, remélem, nincs igaza az alvó ügynökkel kapcsolatban – mondta némi tőnıdés után
Murray.
– Én is remélem, Dan – felelte az elhárító-fınök –, de nemigen hiszem. Idıre van szükségünk,
hogy megtaláljuk a házát, a gyülekezési pontot és egyebeket, kikérdezzük a szomszédokat, átnézzük
az ingatlan-nyilvántartást, hogy rábukkanjunk a fedınévre, és elindulhassunk a nyomon. Az illetı
már valószínőlég eltőnt, de nem is ez a lényeg, igaz? Legalább tizenegy évig itt volt. Finanszírozta
valaki. Annak idején kiképezték. Egészen idáig hinnie kellett, hogy erre az akcióra egyszer sor kerül.
Múltak az évek, és még mindig elég erıs volt a hite, hogy gyerekek megölésében segédkezzék.
– Aligha ı az egyetlen ilyen – állapította meg komoran Murray.
– Szerintem sem.
*
– Kérem, jöjjön velem.
– Már láttam magát, de...
– Jeff Raman vagyok, uram. – Az admirális kezet fogott vele.
– Robby Jackson.
Az ügynök elmosolyodott.
– Tudom, uram.
A kellemes séta még kellemesebb lett volna a fegyveresek nyilvánvaló jelenléte nélkül. Camp
Davidben a hegyvidéki levegı hővös és tiszta volt, az égen csillagok sokasága sziporkázott.
– Hogy van az elnök? – kérdezte Robby az ügynöktıl.
– Keserves napja volt. Sok jó ember halt meg.
– De néhány rossz is – jelentette ki Jackson, aki lélekben örökre megmaradt vadászrepülınek, és
mint ilyen, úgy gondolta, az erıszakos halál a fegyveres erıknél mindig benne van a pakliban.
Beléptek az elnöki nyaralóba.
A két házaspár üdvözölte egymást, Robby Jacket ölelte meg, Sissy Cathyt, ahogyan már szokás.
Robby és Jack egy-egy pohár borral a kezükben kimentek.
– Mi újság, Jack? – kérdezte Robby. Most nem az elnökkel, hanem a barátjával beszélt, ezért a
keresztnevén szólította.
 – A sokk jön, aztán elmúlik – felelte Jack. – Nem ez az elsı eset. A rohadékok nem rám utaztak,
nem, a puha célpont kellett nekik. A gyáva szarháziak – fakadt ki, ahogyan feltolultak benne az
emlékek.
Jackson ivott egy kortyot. Nemigen volt mondanivalójuk, de tudta, hogy ez nem sokáig lesz így.
– Most vagyok itt elıször – szólt, csak hogy megtörje a csendet.
– Amikor én voltam itt elıször... hihetetlen, de temetésre jöttem – emlékezett Jack. – Egy orosz
ezredest temettünk, az ügynökünk volt a védelmi minisztériumukban. Ragyogó katona volt, a
Szovjetunió háromszoros vagy négyszeres hıse, egyenruhában temettük el, az összes kitüntetésével.
Én magam búcsúztattam. Akkor volt, amikor áthoztuk Geraszimovot.
– A KGB elnökét? Ezek szerint igaz, mi?
– Igen – bólintott Ryan. – És tudnak Kolumbiáról is, meg a tengeralattjáróról is. De vajon ezeket
hogy szagolták ki azok a firkászok?
Robby kis híján felnevetett, de aztán csak kuncogott. – Jóisten, és én még azt hittem, hogy
eseménydús pályafutásom volt!
Ryan bement, hogy újra töltsön. Kijövet magával hozta az éjjellátó készüléket, bekapcsolta, és
körbepásztázta a környéket.
– Nem azért vállaltam az elnökséget, hogy egy századnyi tengerészgyalogos ırizze a családomat.
Hármat is látok közülük, golyóálló mellényben, sisakban, karabélyokkal... és miért vannak itt? Mert
valakik a világban meg akarnak ölni bennünket. Hogy miért? Mert...
– Majd én megmondom, miért. Minden tökös fickó ki van téve ennek, aki kitart bizonyos dolgok
mellett, fıleg, ha ezek jó dolgok – aki nem bújik el, ha dörög az ég. Hagyjuk ezt a jajistenemezést.
Én azért lettem vadászpilóta, mert az akartam lenni, és az elnökség sem kényszer. Soha senki nem
mondta, hogy könnyő lesz, igaz? Viszont ha nekem volna egy ilyen helyem, sokat volnék itt.
Majdnem olyan, mint kinn, a tengeren.
– Az ember még akkor sem tud teljesen kikapcsolni, ha kinn van a tengeren, és a feje fölött ott a
csillagos ég.
– Nem bizony – vallotta be a tengernagy. – De ilyen helyen könnyebb átgondolni a dolgokat,
nincs akkora feszültség, az ember azonban így sem tudja igazán elengedni magát. A stressz
valamennyire mégiscsak megmarad.
Most sem volt másként.
– Tony azt mondta, az indiai flotta eltőnt a szemünk elıl.
– Két repülıhordozójuk futott ki, kísérı- és ellátó-hajóikkal együtt. Keressük ıket.
– És ha van valamilyen összefüggés?
– Mivel?
– A kínaiak zavart keltenek az egyik helyen, az indiai flotta ismét tengerre száll, és ez éppen
velem történik... kezd kitörni rajtam az üldözési mánia? – kérdezte a VÍVÓMESTER.
– Alighanem. Lehet, hogy az indiaiak azért futottak ki, mert végeztek a javításokkal, és mutatni
akarják, hogy nem is volt olyan kemény az a lecke, amit kaptak tılünk. Ami a Formosai-szorosban
történt, máskor is elıfordult már, és semmi baj nem lesz belıle, fıképp, ha Mike Dubro odaért az
Eisenhowerral. Ismerem Mike-ot. Állandóan ırjáratoztatja majd a vadászait. És hogy megpróbálták
elrabolni Katie-t? Errıl még korai beszélnünk, különben sem az én asztalom. Erre ott van Murray és
a többiek. Mindenesetre kudarcot vallottak, nemde? Az egész család odabent nézi a tévét, és nagyon
sokára lesz, mire valaki ismét próbálkozni mer valamivel.
*
Az üggyel a világ egyre több pontján kezdtek éjjel-nappal foglalkozni. Tel-Avivban hajnali négy
óra volt. Avi ben Jakob összehívta a legjobb terrorizmus-szakértıit. Együtt nézték végig a
Washingtonból átküldött fotókat, és összevetették ıket a saját felvételeikkel, amelyeket az évek
során Libanonban és egyebütt készítettek. Sajnos, az ı képeiken fiatal, szakállas férfiak látszottak –
egy férfi számára ez a legegyszerőbb álcázási módszer –, ráadásul a felvételek nem is voltak jó
minıségőek. Az amerikaiak által átküldött felvételek sem voltak sokkal különbek.
 – Van valami használható? – kérdezte a Moszad igazgatója.
A jelenlévık tekintete az egyik szakértın, egy Sarah Peled nevő negyvenes nın állapodott meg. A
háta mögött mindenki boszorkánynak nevezte. Különleges tehetsége volt ahhoz, hogy fényképeik
alapján azonosítson embereket, és az esetek nagyobb részében akkor is sikerrel járt, amikor a többi
hírszerzıtiszt már feladta.
– Ez a kettı ugyanaz a személy – tolt át két képet az asztal túloldalára. – Egészen biztos.
Ben Jakob megnézte az egymás mellett fekvı felvételeket, de semmit sem látott rajtuk, ami
megerısítette volna Peled véleményét. Sokszor kérdezte szakértıjét, mire alapozza efféle
megállapításait. Sarah az ábrázolt személyek szemét emlegette, úgyhogy Avi ben most összevetette a
két képen látható férfiak szemét. Semmi különöset nem látott: szemek és kész. Megfordította a
Moszad-fotót: a hátuljára nyomtatott szöveg szerint a férfit azzal gyanúsították, hogy a Hezbollah
tagja, a neve ismeretlen, a képen körülbelül húszévesnek látszott.
– Még valami, Sarah?
– Semmi. Más semmi.
– Mennyire biztos ebben? – kérdezte egy elhárító, aki most maga is megnézte a képeket, de mint
Avi ben, ı sem látott semmi különöset.
– Száz százalékig, Benny. Mondom, teljesen bizonyos – felelte Sarah élesen. Gyakran ütötte meg
ezt a hangot, különösen, ha hajnali négykor kételkedtek a képességeiben.
– Meddig menjünk el a velük való együttmőködésben? – kérdezte az egyik jelenlévı.
– Ryan a barátunk, és az Egyesült Államok elnöke. Mindent megteszünk, amit csak tudunk.
Kezdjék meg a tájékozódást, lépjenek kapcsolatba az embereinkkel Libanonban, Szíriában, Irakban
és Iránban, mindenütt.
*
– A disznók – mondta Bondarenko, és a hajába túrt. A nyakkendıjét már régen levette. Az órája
szerint szombat volt, ı maga azonban már rég nem tudta, milyen nap van egyáltalán.
– Azok – helyeselt Golovko.
– Piszkos akció, vagy ahogyan maguk mondják: „nedves”, igaz? – vélte a tábornok.
– Nedves. És kontármunka – állapította meg az Orosz Szövetségi Hírszerzés elnöke ingerülten. –
De Ivan Emmetovicsnak szerencséje volt, tábornok úr. Ez egyszer.
– Talán – felelte Gennagyij Joszifovics.
– Más a véleménye?
– A terroristák alulbecsülték ellenfeleiket. Mint bizonyára emlékszik rá, nemrégiben eltöltöttem
némi idıt az amerikai hadseregnél. A kiképzésük a világon a legjobb, és az elnöki testırség tagjai
minden bizonnyal ugyancsak kiváló kiképzést kapnak. Vajon miért becsülik le olyan gyakran az
amerikaiakat? – tőnıdött a tábornok.
Ez jó kérdés, állapította meg magában Szergej Nyikolajics, és biccentett hadmőveleti fınökének,
hogy folytassa.
– Gyakori, hogy az amerikaiaknak nincsen határozott politikai irányvonaluk, ami persze nem azt
jelenti, hogy rosszul csinálnák a dolgaikat. Tudja, milyenek? Mint egy rövid pórázon tartott harapós
kutya. Mivel nem tudja elszakítani a pórázt, az emberek azzal áltatják magukat, hogy nincs tıle
félnivalójuk. A póráz hosszán belül azonban legyızhetetlen, és a póráz, elnök úr, ideiglenes valami.
Hiszen ismeri ezt a Ryant.
– Jól ismerem.
– És amiket a sajtójuk ír? Minden igaz?
– Az utolsó betőig.
– Tudom, mire gondol, Szergej Nyikolajics. Ha ön félelmetes ellenfélnek tartja, és ı fogja annak a
harapós kutyának a pórázát, nem követem el azt a hibát, hogy megsértsem. Támadást intézni egy
gyerek ellen? Az ı gyereke ellen? – csóválta a fejét a tábornok.
 Ez az, gondolta Golovko. Mindketten fáradtak voltak, ez azonban a tisztánlátás pillanata volt. Túl
sok idıt töltött a washingtoni orosz követség jelentéseinek és az amerikai sajtó híradásainak
olvasásával. Valamennyi azt állította, hogy Ivan Emmetovics... Ez volna a megoldás?
Kezdettıl fogva így nevezte magában Ryant, úgy gondolta, megtiszteli ezt az embert, ha
keresztneve orosz változatát használja, apai nevével együtt. Márpedig Golovkótól ez igen nagy dolog
volt...
– Ön is azt gondolja, amit én, ugye? – kérdezte a tábornok az elnök arcára pillantva. Golovko
intett neki, hogy folytassa.
– Valaki kalkulációkat végzett...
– ...és elszámította magát. Azt hiszem, mindenképpen ki kell derítenünk, ki ez a valaki. Nekem
úgy tőnik, összehangolt támadások érik az amerikai érdekeket, megpróbálják meggyengíteni
Amerikát, ami, elnök úr, valójában nekünk is árt. Miért teszi Kína azt, amit tett, hm? Miért
kényszerítik Amerikát flottaegységei átcsoportosítására? És miért most? Az amerikai erık
széthúzódtak, ugyanekkor pedig valakik végrehajtanak egy akciót, amellyel magát az amerikai
elnököt törhették volna meg. Ez nem lehet véletlen egybeesés. Ebben a helyzetben két dolgot
tehetünk: vagy félrehúzódunk, és csak figyelünk, vagy...
– Nem tehetünk semmit, különösen az amerikai sajtóban megjelent leleplezések után...
– Elnök úr... – szólt közbe Bondarenko. – A mi országunk hetven éve elegyíti a politikai teóriát a
valós tényekkel, és ez majdnem nemzetünk pusztulását okozta. Pedig igenis vannak objektív
körülmények. Átgondolt, összehangolt hadmőveletre utaló jeleket tapasztalok, amelynek azonban
van egy végzetes hibája: akik kitervelték, alábecsülték az amerikai elnököt. Nem ért egyet velem?
Golovko néhány másodpercig gondolkodott a hallottakon, és úgy találta, hogy Bondarenko
alighanem csakugyan valamilyen valóságos dologra tapinthatott rá... de vajon az amerikaiak is
rájöttek-e már? Belülrıl bizonyos dolgokat sokkal nehezebb meglátni, mint kívülrıl. Összehangolt
hadmővelet? De térjünk csak vissza Ryanhez – figyelmeztette gondolatban önmagát.
– De igen. Ezt a hibát magam is elkövettem. Ryan kevesebbnek mutatja magát, mint ami. A jelek
nyilvánvalóak, csak senki sem ismeri fel ıket.
– Amikor Amerikában voltam, az a bizonyos Diggs tábornok elmesélte nekem azt az esetet,
amikor terroristák támadták meg Ryanék házát. Fegyvert ragadott, és legyızte ıket, bátran és
könyörtelenül. Annak alapján, amit ön mond, hírszerzıtisztként is rendkívül jól megállja a helyét. Az
egyetlen hiányossága, ha ezt annak nevezhetjük, hogy idegenül mozog a politikában, és a politikusok
ezt mindig is gyengeségként értelmezik. Talán az is – vélte Bondarenko. – Ha azonban Amerika
ellen ellenséges akció folyik, akkor politikai gyengeségei jóval kevésbé fontosak, mint más
adottságai.
– És?
– Segítsünk neki! – mondta nyomatékkal a tábornok. – Jobban járunk, ha a gyıztes oldalon
leszünk, ha viszont nem segítünk, akár a másikon is találhatjuk magunkat. Amerika ellen senki sem
merne nyílt támadást intézni, nincs nekünk olyan szerencsénk, elnök úr.
Kis híján igaza is volt.
44. Lappangási idıszak
Ryan virradatkor ébredt. Elıször nem tudta, mire, aztán rájött, hogy a csend ébresztette fel, amely
majdnem akkora volt, mint a házánál, az öböl mellett. Feszülten figyelt, hall-e motorzúgást vagy
bármilyen más zajt, de csend volt. Az ágyból nem volt könnyő felkelnie, mert Cathy úgy döntött,
hogy Katie velük aludjon. Kisurrant a fürdıszobába. A gardróbban felvett néhány kényelmes
ruhadarabot meg egy vászoncipıt, és elindult kifelé.
Csípıs idı volt, a bukszusok levelein dér csillogott, az ég tisztán kéklett. Nem rossz, állapította
meg Ryan. Robbynak igaza volt, jó kis hely ez, elválasztotta a dolgoktól, s neki most éppen erre volt
szüksége.
– Jó reggelt – üdvözölte Overton százados.
– Nem is rossz szolgálat ez itt, ugye? – Az ifjú tiszt bólintott.
 – Mi, tengerészgyalogosok gondoskodunk a biztonságról, a flotta meg locsolja a petúniákat. A
munkamegosztás így korrekt, elnök úr. Itt még a testırség emberei is lefekhetnek aludni, uram.
Ryan körülnézett, hogy lássa, miért. Az épület közvetlen közelében két fegyveres
tengerészgyalogos állt, ötven méterrel odébb pedig további három. És ezek csak azok voltak, akiket
látni lehetett.
– Szüksége van valamire, elnök úr?
– Egyelıre elég lesz egy kávé.
– Kérem, jöjjön velem, uram.
– Vigyázz a fedélzeten! – süvöltötte néhány másodperccel késıbb egy tengerész, amikor Ryan
belépett a konyhabarakkba, ha ugyan itt is így hívták az ilyet.
– Pihenj, folytasd tovább – mondta Ryan az ott lévıknek. – Szerintem ez itt elnöki nyaraló, nem
pedig a flotta kiképzıtábora – jelentette ki, és leült a személyzet asztala mellé. Mintegy varázsütésre
kávé termett elıtte. Aztán újabb csoda történt.
– Jó reggelt, elnök úr!
– Üdv, Andrea. Mikor érkezett?
– Kettı tájban, helikopterrel.
– Aludt valamit?
– Körülbelül négy órát.
Ryan ivott egy kortyot. A flotta kávéjában meg lehetett bízni.
– És mi a helyzet?
– Folyik a nyomozás. Összeállt a csapat, mindenki benne van, akire szükség van – felelte az
ügynök, és átadott egy dossziét Ryannek, aki már látta, hogy nem a reggeli újságját, hanem ezt lesz
kénytelen átnézni. Az ügyön dolgozott az Anne Arundel megyei, valamint a Maryland állami
rendırség, az elnöki testırség, az FBI, a terroristaellenes erı, továbbá az összes hírszerzı szolgálat.
Folyt a dokumentumok ellenırzése, de az a kettı, amelyet eddig megvizsgáltak, nem valóságos
személyek nevére szóltak. A terroristák papírjai hamisak voltak, és valószínőleg Európában
készültek. Korántsem meglepı... Bármely hozzáértı európai bőnözı tudott hamis útlevelet szerezni –
a terrorszervezetekrıl nem is beszélve.
– Az elesett ügynökeink... ?
Price sóhajtott, és megvonta a vállát.
– Mindegyik után család maradt.
– Szervezzék meg, hogy találkozhassam velük... de vajon egyenként, vagy mindegyikükkel
egyszerre?
– Ezt ön dönti el, uram – felelte Price.
– Nem... úgy kell intézni, ahogy nekik a legjobb. İk is a mi embereink. Találja ki nekem, legyen
szíves, Andrea. Az adósuk vagyok a lányom életéért, és azt kell tennem, ami nekik jó – mondta
POTUS tárgyilagosan. Az ügynököknek köszönhette, hogy most ezen a békés, csendes helyen
lehetett. – Szeretném, ha tisztességesen gondoskodnának róluk. Nézzen utána a részleteknek...
biztosítás, nyugdíjak, ilyesmi, ért engem... Szeretném átnézni, ha megvan vele.
– Meglesz, uram.
– Tudunk már bármi lényegeset?
– Tulajdonképpen még nem. A halottkémi szemle nyomán egyelıre annyi biztos, hogy a
terroristák fogait bizonyosan nem amerikai fogorvosok kezelték.
Ryan átlapozta a papírokat. Az egyik oldalon szemébe ötlött egy elızetes megállapítás.
– Tizenegy éve?
– Igen, uram.
– Akkor ez valakinek egy nagyobb szabású akciója volt. Egy országé.
– Fennáll a lehetısége.
– Kinek volna ilyesmire ennyi pénze? – kérdezte Jack, Price pedig arra gondolt: hiszen az elnök
hosszú éveken át hírszerzıtiszt volt.
 Raman ügynök bejött, és leült. Hallotta Ryan kérdését, és összenézett Price-szal, majd mindketten
bólintottak.
Megcsörrent a falitelefon. Overton százados odament, és felvette. Egy darabig hallgatott, majd így
szólt:
– Elnök úr, Mrs. Foley a CIA-tól. Az elnök átvette a kagylót.
– Igen, Mary Pat?
– Uram, néhány perce hívtak bennünket Moszkvából. Golovko barátunk érdeklıdött, hogy a
segítségünkre lehetnek-e bármiben. Igent mondtam neki.
– Helyes. Bármi más?
– Avi ben Jakob még ma beszélni akar önnel, és csak önnel.
– Körülbelül egy óra múlva, hadd ébredjek fel.
– Értettem. Jack?
– Tessék, Mary Pat.
– Hála istennek, hogy Katie... – mondta mint anya az apának. Aztán már csak mint anya tette
hozzá: – Ha a végére lehet járni ennek az ügynek, a végére fogunk járni.
*
– Tudom, hogy maguk a legjobbak – hallotta Mrs. Foley a kagylóból. – Mi egyébként jól vagyunk
itt.
– Helyes. Ed és én egész nap bent leszünk – felelte Mary Pat, és letette a kagylót.
– Hogy van Jack? – kérdezte tıle Clark.
– Túl lesz rajta, John.
Chavez megdörzsölte éjszaka kiütközött borostáját. A másik kettıvel – és néhány további
hírszerzıvel – együtt a munkahelyén töltötte az éjszakát. Átnézték az ügynökség minden,
terroristacsoportokkal kapcsolatos anyagát.
– Valamit tennünk kell, emberek – jelentette ki. – Ez háborús cselekmény.
Ezúttal akcentus nélkül beszélt: általában így tett, ha elég komoly kedvében volt, hogy Los
Angeles-i születése helyett iskolázottságát hangsúlyozza.
– Nem sokat tudunk, a fene egye meg... – állapította meg a mőveleti részleg vezetıje. – Egyelıre
semmit sem tudunk...
– Kár, hogy legalább egyet nem sikerült élve elkapniuk – mondta a többiek meglepetésére Clark.
– Valószínőleg nemigen volt rá lehetıségük, hogy rákattantsák a bilincset a fickóra – jegyezte
meg Ding.
– Ez igaz – hagyta helyben Clark. Kezébe vette a helyszínrıl készült felvételeket, amelyeket az
FBI valamivel éjfél után futárral küldött át. Mint közép-keletes szakember azt remélte, hogy
felismeri valamelyik arcot, de csalódott. – Lehet, hogy ez a támadás egy nagyobb szabású ügy részt?
– tőnıdött. – Nem elszigetelt akció, és akkor van valami más is.
– Lehet – vélte Mary Pat.
– Ha pedig van, akkor az valami nagy durranás. Az oroszok talán ezért hívtak bennünket. Akkora
durranás, hogy talán az sem számít, ha kisütjük, micsoda... – gondolkodott hangosan Chavez.
– Dingnek igaza van, Mary Pat – jegyezte meg csendesen Clark. – De mirıl lehet szó?
– Valamirıl, aminek hosszú távú hatásai vannak... valami, amin, ha egyszer bekövetkezett, nem
tudunk változtatni – fejtegette Domingo. Úgy tőnt, jól kihasználta az idıt, amit a George Mason
Egyetemen töltött.
Mrs. Foley szerette volna, ha a férje is itt van vele, de Ed ezekben a percekben Murrayval tárgyalt.
*
Tavaszi szombat délutánokon az ember kevéssé izgalmas, de reményteli tevékenységekkel
foglalkozik: palántázik, kocsit mos, újrafesti a kerítést.
Kétszáz otthonban semmi efféle nem történt. Az influenza elsısorban a férfiakat döntötte le a
lábukról. Harmincan szállodai szobákban kornyadoztak. Néhányan mégis megpróbálkoztak
valamilyen munkával, igyekeztek elıkészíteni a következı árubemutatót.
 Orvoshoz egyikük sem ment. A szokásos tél végi, tavasz eleji influenza már megkezdte áldásos
mőködését, és elıbb-utóbb úgyis mindenki megkapja...
*
A Hétmérföldes Lépésekben történteket a média a szokásos módon dolgozta fel. A híradások
ötvenméteres távolságból készült képekkel kezdıdtek, valamennyi tudósító ugyanazokat a szavakat
ismételgette, aztán jöttek a terrorizmus- és/vagy egyéb „szakértık”. Az egyik tévécsatorna egészen
Abraham Lincoln meggyilkolásáig visszament az idıben, nem egyébért, csak mert aznap kevés volt
a hír. Valamennyi anyagban megemlítették a Közép-Keletet, bár a nyomozó szervek eddig
semmiféle kommentárt nem voltak hajlandók főzni az esethez. Leszámítva persze, hogy utaltak egy
FBI-ügynök hısies közbelépésére, és a Katie Ryant oltalmazó elnöki testırök elszánt ellenállására. A
„hısies”, „önfeláldozó” és „elszánt” szavak csak úgy röpködtek a tudósításokban, és a „drámai
végkifejlet” sem maradhatott ki belılük.
*
Badrayn biztosra vette, hogy valamilyen nagyon egyszerő hiba történt, de egyelıre meg kellett
várnia, míg Filmsztár visszaérkezik Teheránba, valóban biztosat csak ezután tudhatott.
– Az elnök és családja a Camp David-i elnöki nyaralóban tartózkodik – fejezte be tudósítását egy
riporter –, itt pihenik ki a megrázkódtatást, amelyet a békés Annapolisban történt szörnyő esemény
okozott nekik.
– Téved, ha azt hiszi, hogy elbújhat elılem – jegyezte meg Daryaei sötét mosollyal és a
helyzethez illı titokzatossággal.
Badrayn nem reagált a sokatmondó kinyilatkoztatásra, ami nem esett nehezére, mert éppen nem a
házigazdáját, hanem a televíziót nézte. A dolog azonban hamarosan egyértelmővé vált. Még csak
túlságosan veszélyesnek sem tőnt... Mahmoud Hajinak bármikor módjában állt végezni azzal az
emberrel, és nyilván minden készen is állt ehhez. De vajon csakugyan meg tudja-e tenni?
Mindenesetre egyszer már megtette.
*
Holtzman és Plumber a Hétmérföldessel szemközti bolt parkolójában futottak össze: az üzlet
virágzott, soha még ennyi fánkot és kávét nem adtak el.
– Hello, John – mondta Holtzman, s közben az út túloldalát, a bőnügy helyszínét figyelte.
– Üdv, Bob – biccentett Plumber. A környéken hemzsegtek az operatırök és a fotósok, a történet
helyszínét örökítették meg.
– Ahhoz képest, hogy szombat van és hogy tévériporter, korán felkelt – mondta barátságos
mosollyal a Post embere. – Mit ad róla?
– Ez valóban szörnyőség – mondta Plumber, aki maga is többszörös nagyapa volt.
– Mikor is volt az az eset Ma’alotban, Izraelben? Hetvenötben? Az emberek fejében a
terrortámadások idıvel más terrortámadásokkal mosódnak össze...
Holtzman sem tudta biztosan.
– Azt hiszem. A szerkesztıségben majd utánanéz valaki.
– A terrorizmus mindig hálás téma, de azért Isten az atyám, hogy meglennénk nélküle.
A helyszín mostanra majdhogynem kiürült. A holttesteket elvitték. Mindketten úgy gondolták,
mostanra a boncolásokkal is végeztek. Amúgy azonban minden érintetlen volt, legalábbis majdnem.
A kocsik még ott álltak, a ballisztikai szakértık zsinórokat feszítettek ki, a golyók útját
rekonstruálták egy közeli áruházból hozott próbababák segítségével; igyekeztek a történtek minden
elemét felderíteni. Egy széldzsekis fekete férfi – Norman Jeffers, a nap hıse – épp bemutatta, hogyan
jött át az utcán a házból. Pat O’Day felügyelı odabent tartózkodott. Néhány ügynök a terroristák
mozgását szimulálta. Egy férfi a bejárat elıtt feküdt, és egy vörös „játék pisztollyal” célzott rájuk. A
nyomozás során a jelmezes próba mindig a színjáték után következik.
– Don Russellnak hívták?
– Igen, a testırség egyik legidısebb tagja volt – felelte Holtzman.
 – A fenébe – csóválta a fejét Plumber. – Mint Publius Horatius a hídnál, vagy mint valami
filmben... Nem gyakori, hogy használhatjuk a „hısies” szót, igaz?
– Nem, és már mintha a jelentését sem ismernénk. Valahogy mindenki megváltozott, nem?
Gondoljon bele, valaki az életét áldozza, hogy megvédje mások gyerekeit...
– Mi hír Ryanrıl? – érdeklıdött Plumber.
– Csak egy sajtóközlemény, Callie Weston írta, Arnie olvasta fel. Nem tudom felróni neki, hogy
elvitte a családját. Megszolgálta, hogy valaki békén hagyja.
– Ó, Bob, nekem úgy rémlik, mintha maga is...
– Igen, tudom. Felültettek. Elizabeth Elliot beadott nekem egy sztorit Ryanrıl, még amikor a CIA
igazgatóhelyettese volt – fordult idısebb kollégája felé Holtzman. – Elejétıl a végéig hazugság volt.
Személyesen kértem bocsánatot tıle. Tudja, hogy tulajdonképpen mirıl volt szó?
– Nem – ismerte el Plumber.
– A kolumbiai bevetésrıl. Ott volt, persze. Menet közben néhány ember meghalt, köztük a légierı
egyik ırmestere is. Ryan gondját viseli a családjának. Egyetemre járatja a gyerekeit, saját zsebbıl.
– Ezt sehol nem írta meg.
– Nem, nem írtam meg. A család... tudja, nem akartam kitenni ıket a nyilvánosságnak. Mire
megtudtam, már nem volt újdonság. Egyszerően úgy gondoltam, nincsen hírértéke.
Ez a szó volt mesterségük egyik kulcsszava. A sajtó munkásai döntik el, mi kerül a nyilvánosság
elé, és mi nem, ahogyan azt is, hogy a közönségnek mit van joga megtudni. Amikor pedig eldöntik,
embereket emelnek fel és sújtanak le...
– Lehet, hogy tévedett, Bob. – Holtzman megvonta a vállát.
– Lehet, de számítottam rá, hogy Ryanbıl egyszer még elnök lesz. Tisztességesen járt el, de még
mennyire, hogy tisztességesen. John, annak a kolumbiai sztorinak bizonyos részei sohasem láthatnak
napvilágot. Azt hiszem, én már az egészet ismerem, azonban nem írhatom meg. Ártana az országnak,
amúgy pedig egyáltalán nem használna senkinek.
– Mit tett Ryan, Bob?
– Megakadályozott egy nemzetközi konfliktust. Gondja volt rá, hogy a bőnösök így vagy úgy, de
megbőnhıdjenek...
– Például Jim Cutter? – kérdezte Plumber, s közben azon töprengett, mi mindenre lehet képes
Ryan.
– Nem, ı tényleg öngyilkos lett. O’Daynek hívják az FBI-ost, aki ott volt az óvodában?
– Mi van vele?
– Követte Cuttert, és látta a busz elé ugrani.
– Biztos ebben?
– A lehetı legbiztosabb. Ryan nem tudja, hogy én foglalkoztam ezzel az egésszel. Van egypár
megbízható informátorom, és minden egybevág az ismert tényekkel. Vagy minden igaz, vagy ez a
legdörzsöltebb hazugság, amivel valaha is találkoztam. Tudja-e, John, hogy ki az ott a Fehér
Házban?
– Nos, ki?
– Egy tisztességes ember. Nem „viszonylag tisztességes”, nem olyan, akit „eddig nem sikerült
lebuktatni”. Tisztességes. Nem hiszem, hogy élete során bármikor is követett volna el becstelenséget.
– Ártatlan lányka az erdıben – felelte Plumber a kelleténél harsányabban, majdnem hitetlenkedve,
mert megmozdult a lelkiismerete.
– Lehet, hogy az. De mondta-e valaha valaki, hogy mi legyünk a farkasok? Nem. Nekünk az a
dolgunk, hogy a csirkefogókat hajkurásszuk, de már olyan régen csináljuk, hogy megfeledkezünk
róla: vannak a kormányzatban, akik nem azok. – Ismét Plumberre pillantott, és folytatta: – Így aztán
kijátsszuk ıket egymás ellen, hogy megkapjuk tılük a sztorijainkat, és közben mi is
korrumpálódunk. Mit teszünk mi ez ellen, John?
– Értem, mire céloz. A válaszom: nem.
 – Az értékek viszonylagosságának korában az ember örül, ha rábukkan valami abszolútra, Mr.
Plumber. Még ha az az abszolút rossz is – mondta Holtzman, és látta, hogy szavai úgy hatnak
Plumberre, ahogyan szeretné.
– Maga aztán érti a csíziót, Bob, sıt nagyon is érti, de engem hiába próbál lerohanni, világos? –
mondta a kommentátor, sıt még egy mosolyra is futotta erejébıl. Úgy találta, Holtzman nagyon
ügyesen próbálkozik, és akaratlanul is csodálta. Bob mintha azokból az idıkbıl jött volna, amelyekre
Plumber olyan szívesen emlékezett.
– És ha be tudom bizonyítani, hogy igazam van?
– Akkor meg miért nem írta meg a sztorit? – kérdezte Plumber. Igazi riporter lévén ı is ezt tartotta
a legfontosabbnak.
– Nem mondtam, hogy nem írtam meg. Csak éppen nem jelentettem meg – helyesbített Bob.
– A fıszerkesztıje kirúgná, ha...
– Ugyan... Bizonyosan maga sem tett meg egyet-mást, amit pedig megtehetett volna.
Plumber kitért.
– Bizonyítékokról beszélt.
– Harmincpercnyire vannak innét. De ez a sztori soha nem láthat napvilágot.
– Hihetek magának, Bob?
– És én hihetek-e magának, John? Mi a fontosabb? Kijönni a sztorival, ugyebár? És az ország
érdeke, az embereké? Hol ér véget a szakmai felelısség, és hol kezdıdik a nyilvános felelısség? Én
azért nem hoztam le ezt a történetet, mert meghalt egy családapa, aki után egy terhes feleség maradt.
A kormány nem ismerhette el, mi történt, ezért Jack Ryan beavatkozott, hogy helyrehozza a
dolgokat. A saját pénzébıl tette. Azt hitte, sohasem derül ki. És nekem mit kellett volna tennem? Írni
arról a családról? Minek, John? Ha elıállok egy üggyel, amellyel az országnak okozok kárt... de nem
is csak az országnak, hanem egy családnak, amely már eleget szenvedett, veszélyeztettem volna a
srácok további tanulmányait. Annyi a hír, amelyet e nélkül is lehozhatunk... És ide hallgasson, John:
maguk ártottak egy ártatlan embernek, és az a füligszáj barátja ennek érdekében hazudott a
nyilvánosságnak. Nekünk az a dolgunk, hogy odafigyeljünk az ilyesmire.
– Hát akkor ezt miért nem írja meg?
Holtzman néhány másodpercig várt, majd így szólt:
– Lehetıséget akarok adni magának, hogy kiköszörülje a csorbát. Hát ezért. Maga is ott volt. Adja
a becsületszavát, nekem elég ennyi.
És nem is csak ennyirıl volt szó. Plumbert két szakmai sérelem is érte. Donner háttérbe szorította
az NBC-nél, Kealty pedig becsapta... kihasználta, hogy kárt okozzon egy ártatlan embernek. Ha
semmi mást, legalább ezt ki kell teregetnie.
A tévékommentátor kivette Holtzman kezébıl a diktafonját, megnyomta a felvételgombot, és
beszélni kezdett:
– John Plumber beszél, szombat reggel hét óra ötven perc van, a Hétmérföldes Lépések óvodával
szemben, az út túloldalán állunk. Robert Holtzman és én most elindulunk errıl a helyrıl valahová.
Becsületszavamat adtam neki, hogy azt, ami után nyomozni fogunk, a kettınk abszolút bizalmas
ügyeként kezelem majd. Ez a hangfelvétel ígéretem tárgyi bizonyítéka. John Plumber, NBC-híradó.
– Kikapcsolta, majd ismét bekapcsolta a készüléket, és hozzátette: – Ha azonban Bob nem mondott
igazat nekem önmagáról, megállapodásunk érvénytelen.
– Ez így korrekt – állapította meg Holtzman, azzal kivette a kazettát a diktafonból, és zsebre tette.
Az ígéret semmiféle jogi kötelezettséget nem jelentett, az alkotmány elsı módosítása akkor is
érvénytelenítette volna, ha szerzıdésbe foglalják.
Plumber azonban a szavát adta, és mindkét riporter hitt abban, hogy valami a modern korban is
érvényes kell hogy legyen. Bob kocsija felé menet Plumber elkapta külsı gyártásvezetıjét.
– Körülbelül egy óra múlva visszajövünk.
*
 A Predator körülbelül háromezer méteres magasságban haladt. A VIHARSÁV és a PÁLMATÁL
hírszerzıtisztjei az EIK három hadtestjének az egyszerőség kedvéért az l-es, Il-es és III-as nevet
adták. A felderítıgép az I-es hadtest fölött repült, amelyet az egykori iraki köztársasági gárda egy
újjáalakult páncéloshadosztályából és az egykori iráni hadsereg egy hasonló hadosztályából hoztak
létre. (Az utóbbiak voltak a „Halhatatlanok” – a nevet valaha Xerxész lovas testırsége viselte.) A
hadtest hagyományos módon fejlıdött fel. Az ezredek klasszikus háromszög formációba rendezıdtek
– kettı elöl haladt, a harmadik alkotta a hadosztály tartalékot. A két hadosztály egymás mellett
haladt. Arcvonaluk azonban meglepıen keskeny volt, egy-egy hadosztály mindössze tizenhárom
kilométeres egyenes vonalba húzódott szét, a köztük lévı rés pedig csak öt kilométer volt.
Keményen gyakorlatoztak. Néhány kilométerenként célok várták ıket, farostlemezbıl készült
harckocsi-profilok. Valahányszor újabbak bukkantak fel, tüzelni kezdtek rájuk. A Predator nem tudta
megállapítani, milyen pontosak a lövéseik, bár mire a harcjármővek elsı hulláma továbbgördült, a
profilok többsége a földön hevert. A páncélosok nagy része orosz/szovjet eredető volt. A T-72-es és
80-as nehéz harckocsik a hatalmas cseljabinszki üzemben készültek. A gyalogság BMP-ken nyomult
elıre, és a taktika is a szovjet mintát követte: látszott az alakulatok mozgásából. Az alegységeket
keményen kézben tartották. A hatalmas alakzatok geometriai pontossággal mozogtak, akár a
kombájnok egy kansasi búzaföldön, szabályos vonalakban nyomultak elıre a terepen.
– Hiszen én ilyesmit láttam már filmen – állapította meg egy tiszthelyettes a kuvaiti elektronikus
hírszerzı állomáson.
– Igen? – kérdezte Sabah ırnagy.
– Az oroszok... Azaz a szovjetek csináltak ilyesmirıl filmeket, uram.
– Összehasonlítaná ezeket azokkal?
– Nincs nagy különbség, ırnagy úr – mondta a fıtörzsırmester a képernyı alsó felére mutatva. –
A századparancsnok mindenkit a helyére állított, megfelelı tér- és távközökkel. Az elıbb a Predator
a hadosztály felderítı elıırse felett járt, és ez is megfelelt a harcászati szabályzatnak. Olvasott a
szovjet taktikáról, ırnagy úr?
– Csak amikor az irakiak alkalmazták ellenünk – ismerte el a kuvaiti tiszt.
– Nos, ez itt igencsak hasonló. Gyorsan és nagy erıkkel nyomulnak elıre, és szembıl áttörik az
ellenség vonalait, hogy ne legyen ideje válaszcsapásra. Folyamatosan irányítják az embereiket, ez
minden.
– És mennyire gyakorlottak? !
– Meglehetısen, uram.
*
– Elliot szemmel tartotta Ryant a CIA-s idıkben – mondta Holtzman, miközben bekormányozta a
kocsit az üzlet parkolójába.
– Ráállított valakit?
– Liz győlölte a bátorságáért. Sohasem tudtam kideríteni... azazhogy dehogynem. A dolognak
személyes háttere volt, fenekedett Ryanre már Fowler megválasztása elıtt is. Elég az hozzá, hogy
kiszivárogtatott valami históriát, azzal a szándékkal, hogy ártson Ryan családjának. Szép, nem?
Plumber korántsem volt meglepve.
– Ez Washington – jegyezte meg.
– Persze, de azért szép nem, hogy a kormány eszközeit alkalmazta saját vendettájának
végrehajtására? Lehet, hogy ez valami nagyon washingtoni dolog, de törvényellenes.
Holtzman leállította a motort, és intett Plumbernek, hogy szálljon ki.
Az üzletben az apró termető tulajdonos, Carol Zimmer fogadta ıket. A polcokat, szombat reggel
lévén, épp feltöltötte néhány ázsiai-amerikai fiatal.
– Hello – mondta Zimmer. Felismerte Holtzmant, aki már többször is betért ide kenyérért és tejért
– és hogy szemügyre vegye a boltot. A nı nem tudta, hogy Bob riporter, John Plumbert viszont
felismerte. Rámutatott: – Maga a tévénél van, igaz?
– Igen – ismerte el mosolyogva a kommentátor.
 Az asszony legidısebb fia – a kitőzıje szerint Laurence-nek hívták – barátságos arckifejezéssel
közeledett hozzájuk.
– Segíthetek valamit, uram?
Akcentus nélkül beszélte az angolt, tekintete értelmes és gyanakvó volt.
– Beszélni szeretnék magával, ha lehet – felelte udvariasan Plumber.
– Mirıl, uram?
– Ismeri az elnököt, ugye?
– A kávéautomata ott van, a fánkok pedig, látja, ott – mondta, és hátat fordított a riporternek.
– Ugyan várjon már egy percet! – kérlelte Plumber. Laurence megfordult, és így szólt:
– Miért? Látja, hogy dolgunk van. Bocsásson meg!
– Larry, légy barátságos vele!
– Meséltem, mit csinált, nem, anya?
Ahogyan Laurence a riporterekre pillantott, a tekintete mindent elmondott. Pillantás évek óta nem
sebezte meg ennyire Plumbert.
– Bocsásson meg. Kérem – mondta a kommentátor. – Csak beszélni akarok magával, nincsen
nálam kamera.
– Orvosi egyetemre jár, Laurence? – kérdezte Holtzman.
– Honnan tudja? Ki az ördög maga?
– Laurence! – szólt rá az anyja.
– Egy pillanat – emelte fel a kezét Plumber. – Csak beszélgetni akarok, kamera és magnó nélkül.
Semmit sem rögzítek.
– Ó, hát persze hogy nem. Nem akarná mindjárt a szavát is adni erre?
– Laurence!
– Anya, bízd ezt rám! – csattant fel a fiú, majd mindjárt bocsánatot is kért: – Ne haragudj, anya,
de nem tudod, mire megy ki ez az egész.
– Én csak szeretnék rájönni, hogy...
– Láttam, amit mőveltek, Mr. Plumber. Még senkitıl nem hallotta? Amikor az elnököt köpdösték,
leköpték az apámat is. Most pedig vegye meg, amire szüksége van, és húzzon innét!
Ismét hátat fordított.
– Nem tehettem róla – tiltakozott John. – Ha valami rosszat tettem, miért nem hajlandó beszélni
velem róla? Ígérem, szavamat adom, hogy semmit sem teszek, amivel ártanék önnek vagy a
családjának. De ha csakugyan hibáztam, kérem, mondja meg, mit követtem el.
– Miért ugrott neki Mr. Ryannek? – kérdezte Carol Zimmer. – Jó ember. Gondoskodik rólunk.
İ...
– Anya, kérlek, ezek az emberek nem törıdnek ezzel! – mondta Laurence, aki ismét megjelent,
hogy intézkedjék. Anyja túlságosan naiv volt az ilyesmihez.
– Laurence, az én nevem Bob Holtzman, a Washington Post munkatársa vagyok. Évek óta tudok a
családjukról. Nem írtam meg a dolgot, mert nem akartam a magánéletükben vájkálni. Tudom, mit
tesz magukért Ryan elnök. Azt akarom, hogy John maguktól hallja. Ez nem kerül a nyilvánosság elé,
ha úgy akarnám, már tettem volna róla én magam.
– Miért bízzam meg magukban? – kérdezte Laurence Zimmer. – Maguk riporterek.
A megjegyzés fizikai fájdalmat okozott Plumbernek. Ilyen mélyre süllyedt a hivatása?
– Orvosnak készül, ugye? – kezdte az elejérıl Plumber.
– Másodéves vagyok a georgetowni egyetemen. Az egyik bátyám felsıéves a massachussettsi
mőszakin, a húgom most kezdett az UVA-n.
– Ez sokba kerülhet, többe, mint amennyit ez az üzlet hoz. Tudom, nekem is taníttatnom kellett a
gyerekeimet.
– Mindnyájan dolgozunk itt. Én a hétvégeken.
– Maga orvosnak tanul... tiszteletre méltó hivatás – mondta Plumber. – És ha hibát követ el,
nyilván megpróbál tanulni belıle. Én is, Laurence.
 – Beszélni azt tud, Mr. Plumber, de ehhez jó néhányan értenek.
– Jól tudom, hogy az elnök segíti magukat?
– Ha én most bizalmasan elmondok önnek valamit, biztos, hogy semmilyen formában nem adja
tovább?
– Itt és most megígérem, hogy semmilyen módon nem használom fel, és ezt tanúk elıtt mondom,
és ha megszegem a szavam, kettétörheti a karrieremet. A mi szakmánkban sok mindent megengedhet
magának az ember, talán túlságosan sokat is, hazudni azonban nem hazudhatunk.
Hiszen ez volt a lényeg.
Laurence az anyjára pillantott. Az asszony bólintott.
– Mr. Ryan ott volt az apám mellett, amikor meghalt – mondta a fiatalember. – Megígérte
papának, hogy törıdni fog velünk. Állta a szavát, fizeti a tanulmányainkat meg ami ezzel összefügg,
ı meg a barátai a CIA-nál.
– Zimmeréknek volt valami zőrjük néhány itteni bajkeverıvel – ette hozzá Holtzman. – Erre
idejött egy fickó Langleybıl, én is ismerem, és...
– Nem kellett volna idejönnie – vetette közbe Laurence. – Mr. Clar... nos, nem kellett volna.
– Hogyhogy nem a Johns Hopkinsra jelentkezett? – kérdezte Holtzman.
– Felvenni felvettek – felelte a fiú még mindig ellenségesen –, de így könnyebb bejárnom, és
segíthetek idehaza az üzletben. Dr. Ryan, úgy értem Mrs. Ryan elıször nem tudott a dologról, de
amikor megtudta. .. nos, ebben az évben egy másik húgom is elkezdi az orvosegyetemet.
– De miért...? – akadt el Plumber szava.
– Talán mert Ryan ilyen ember. Maguk meg baszkurálják.
– Laurence!
Plumber körülbelül tizenöt másodpercig hallgatott, aztán a pult mögött álló asszonyhoz fordult.
– Mrs. Zimmer, köszönöm, hogy idıt szánt ránk. Amit itt hallottam, soha senkinek nem mondom
el, megígérem. Sok szerencsét a tanulmányaihoz – fordult Laurence-hez. – Köszönöm, hogy
elmondta. Többé nem háborgatom.
A két riporter kiballagott Holtzman Lexusához.
Miért bízzam magukban? Maguk riporterek... Csak egy diák tapintatlan szavai voltak ezek, mégis
mély sebet ejtettek. Mert rászolgáltam – állapította meg magában Plumber.
– Van még valami? – kérdezte.
– Tudomásom szerint még Buck Zimmer halálának körülményeit sem ismerik, csak annyit
tudnak, hogy kötelességteljesítés közben halt meg. Carol a legkisebb gyerekét várta, amikor
megözvegyült. Liz Elliot terjeszteni kezdte, hogy Carol Zimmer és Ryan közt volt valami, és hogy a
gyerek Ryané. Én meg felültem neki.
– Igen, én is – sóhajtott nagyot Plumber.
– És mit akar tenni, John? – Plumber felpillantott.
– Szeretnék utánajárni pár dolognak.
– A fiút, aki mőszaki egyetemre jár, Peternek hívják, informatikát hallgat. A lány, aki
Charlottesville-ben kezd majd, azt hiszem Alisha. Azt, aki most fejezi be a középiskolát, nem
ismerem, de utánanézhetek.
– És az a CIA-s fickó, aki...?
– Ismerem. A nevét hagyjuk. Megtudta, hogy valami punkok zaklatják Carolt, úgyhogy egy kicsit
elbeszélgetett velük. Láttam a rendırségi jegyzıkönyveket – tette hozzá Holtzman. – Érdekes pasas.
İ hozta ki Geraszimov feleségét és lányát. Carol afféle nagyra nıtt plüssmackónak hiszi. Kogát is ı
mentette meg. Nagymenı.
– Adjon nekem egy napot! Egyetlen napot – mondta Plumber.
– Annyi elég is lesz – felelte Holtzman. Amíg visszaértek a Ritchie Highwayre, egyetlen további
szó sem esett köztük.
45. Megerısítés
 Brown és Holbrook haladhattak volna gyorsabban is, de ki kellett ismerniük ennek a behemótnak
a menettulajdonságait, ez azonban idıbe telt, azaz ritkán gyorsultak ötven mérföld fölé. Emiatt az I-
90-esen haladó összes többi sofır dühös pillantásokkal méregette ıket.
Ernie és Pete rájöttek: nem könnyő feladatra vállalkoztak, ráadásul mindketten kifáradtak az
elıkészületekben. Heteken át készítették fel a kocsit, keverték a robbanóanyagot, öntötték a
golyókat, aztán még be is kellett rakodniuk. Ezalatt alig aludtak, pedig egy nyugati államközi útnál
nemigen létezik álmosítóbb dolog. Az elsı éjszakát egy sheridani motelben töltötték.
A reggelinél, mint várható volt, mindenki ugyanarról beszélt.
– Valami mocskos arabok lehettek – vélekedett egy nagy hasú teherautó-sofır, akinek sonkaszerő
alkarját sőrő tetoválás ékítette.
– Gondolja? – kérdezte Ernie Brown a pult mellıl, mert kíváncsi volt, hogy vélekednek a
dolgokról a többiek.
– Ki más támadna meg gyerekeket? Rohadt disznók – jelentette ki a sofır, és tovább ette szedres
palacsintáját.
– A tévé szerint az a két zsaru lerendezte ıket – mondta egy tejszállító kocsi vezetıje. Öt
fejlövés... Ez igen!
– És az, aki feltartóztatta a hat puskás fickót? Egyetlen pisztollyal. Hármat vagy négyet ki is
nyújtóztatott. Igazi amerikai zsaruhoz méltó módon halt meg – szólalt meg újra a tetovált férfi, aki
egyébként szarvasmarhákat szállított. Felemelte tekintetét a palacsintájáról, és hozzátette: –
Kiérdemelte a helyét a Walhallában, az egyszer hétszentség.
– Hé, jóember, ezek szövetségi ügynökök voltak – hurrogta le Holbrook a pirítósát rágcsálva –,
azok nem hısök. És mi van azzal a...
– Ezt hagyja abba, cimbora! – figyelmeztette a tejeskocsi vezetıje. – Nem vagyok kíváncsi rá.
Húsz vagy harminc gyerek volt azon a helyen.
Egy másik sofır is bekapcsolódott a társalgásba:
– És az a fekete srác az M-16-osával... szívesen fizetnék neki egy sört.
A két Hegylakó nem egyszerően reggelizni jött, magukfajta individualistákkal akartak találkozni.
Erre mit hallanak... szövetségi zsaruk mint hısök? Mi az ördög ez az egész?
– Ki fogjuk deríteni, ki adta a pénzt arra a disznóságra, és remélem, ez a Ryan tudni fogja, mi a
dolga – jelentette ki az egyik vendég.
– Ex-tengerészgyalogos – felelte a tetovált férfi. – Ez nem azok közül való. Ez a mi emberünk.
Végre!
– Talán igaza van. Valakinek bőnhıdnie kell, és remélem, a megfelelı emberek erednek a
nyomába...
– Szent igaz – helyeselt a sarokból a tejeskocsi sofırje.
– Na – mondta Ernie Brown, és felállt. – Itt az ideje, hogy induljunk. A közelben ülık vetettek
rájuk egy futó pillantást, aztán tovább folytatták eszmecseréjüket.
*
– Ha holnap sem érzed jobban magad, elmégy az orvoshoz, és kész! – szögezte le a felesége.
– Ó, addigra rendbe jövök – felelte a férfi, de szavai inkább nyögdécselésként hatottak. Vajon ez
hongkongi vagy valamilyen másféle influenza? Nem mintha tudta volna, mi a különbség. Tudta,
hogy kevesen tudják, még az orvosok közül is. Ugyan mit mondhatnának neki? Hogy pihenjen,
igyon sok folyadékot, és szedjen aszpirint? Ezt magától is megtette. Úgy érezte magát, mint akit egy
zsákba dugtak, aztán baseballütıkkel összevertek. Bizonyára az utazás sem tett jót... Senki sem
szeret utazni. Mindenki szeret valahol máshol lenni, de odajutni... az valahogy mindig nyőgös dolog.
Minden tagja sajgott. Lassan ismét álomba merült, s utolsó gondolatával még reménykedett, hogy
a felesége talán nem aggódik túlságosan. Holnapra úgyis jobban lesz. Az ilyesmi mindig elmúlik...
Az ágy kényelmes, a tévé távkapcsolója kéznél van... Ha nem mozog, nem is fáj semmije... nagyon.
Rosszabb úgysem lehet, tehát jobb lesz. Mindig is így volt.
*
 Amikor az emberek eljutnak egy bizonyos szintre, munkájuk valójában sohasem szünetel.
Elmenekülhetnek elıle, de a munka utánuk megy, és lehetnek akárhol, rájuk talál, és csakis az a
kérdés, hogy az éppen soros feladatot mennyibe kerül utánuk küldeni.
Jack esetében ezt a Callie Weston által írott beszédek jelentették, mert másnap útra kellett kelnie,
hogy Tennesseebe, majd Kansasba, aztán Coloradóba, végül pedig Kaliforniába repüljön.
Visszaérkezését Washingtonba harmadnap hajnali három órára tervezték: ezen a napon készültek
megtartani az amerikai történelem legnagyobb soron kívüli választását. A Sato-merénylet
következtében meghalt képviselık valamivel több, mint egyharmadának utódját kellett
megválasztani, a többiek megválasztására a következı két hétben került sor. Azután pedig, ha már
megvan a teljes kongresszus, amellyel Ryan együttmőködhet, talán – de csak talán – elkezdıdhet az
igazi munka.
*
Jackson tengernagy, mivel itt volt az elnökkel, ugyancsak értesült mindenrıl, amit a J-2, vagyis a
katonai hírszerzés fınöke megtudott, azaz megtarthatta a napi világpolitikai tájékoztatót. Körülbelül
egy óra alatt olvasta át az anyagokat.
– Mi a helyzet, Rob? – kérdezte Jack, majd ahelyett, hogy barátságosan érdeklıdni kezdett volna
arról, hogyan telik barátja ideje Camp Davidben, egy egész bolygó helyzetérıl faggatta.
– Hol kezdjem?
– Akárhol – javasolta az elnök.
– Jó. Mike Dubro és az Eisenhower-csoport északi irányba, Kína felé tart, jó idıt futnak. Az idı
jó, az óceán nyugodt, átlagsebességük óránként huszonöt tengeri mérföld, a tervezettnél valószínőleg
néhány órával korábban érkeznek. A gyakorlat folytatódik a Formosai-szorosban, de mindkét fél
igyekszik a partjai közelében maradni. Úgy látszik, a lövöldözés után mindenki lehiggadt kissé.
Adler külügyminiszter valószínőleg éppen ott van, és elmagyaráz nekik néhány dolgot.
Közép-Kelet. Az EIK hadgyakorlatokat folytat, figyeljük ıket. Hat nehéz hadosztály, plusz a
csatolt részek és a légi támogatás. A környéken lévı embereink Predatorokat küldenek föléjük, hogy
alaposabban szemügyre vegyék ıket...
– Erre ki adott engedélyt? – kérdezte az elnök.
– Én – felelte Robby, úgy is mint a J-3, vagyis a vezérkari fınökök tanácsának elnöke.
– Egy másik ország légterébe való behatolásra?
– Ezt mi csináljuk, a J-2-vel. Hiszen az elnök elvárja tılünk, hogy tudjuk, mire készülnek, és mire
képesek...
– Mivel nekem is tudnom kell, igen.
– Csak mondja meg, hogy mit tegyünk, aggódni majd aggódom én. Titokban csináljuk, ha a
Predator kikerül az irányításunk alól, vagy ha azoknak, akik irányítják, valami nem tetszik,
megsemmisíti önmagát. Nagyon jó egyidejő adatokat szolgáltat, olyanokat, amilyeneket a
mőholdakról, sıt még az E-8-as elektronikus felderítıgépekrıl sem kaphatunk, ráadásul az
utóbbiakból jelenleg egy sincs odaát.
– Mi újság Türkmenisztánban?
– Úgy látszik, választásokra készülnek, de ez nem friss információ, és politikai tekintetben
mindössze ennyit tudunk. Az általános helyzet pillanatnyilag nyugodt. A mőholdak élénk
határforgalmat észlelnek – az elemzık szerint a mozgás elsısorban gazdasági jellegő. Kereskednek,
semmi több.
– Lát valaki iráni... a fenébe, EIK-csapatösszevonásokat a határon?
– Nem tudom. Megnézhetem. Az indiai flottát viszont megtaláltuk.
– Hogyan?
– Nem csinálnak titkot semmibıl. Felküldtem néhány Oriont Diego Garciáról. A szigettıl
háromszáz tengeri mérföldnyire fedezték fel a barátainkat: vették a jeleiket. Körülbelül négyszáz
mérföldnyire vannak az anyakikötıjüktıl, egyébként pedig pontosan félúton Diego és a Perzsa-öböl
bejárata között. Ottani katonai attasénk holnap megy, és megkérdezi, mi a szándékuk. Valószínőleg
nem sok mindent mondanak majd neki.
– Ebben az esetben maga Williams nagykövet járjon el az ügyben.
– Jó ötlet.
*
Adler nem volt elragadtatva. Pekingbe érkezvén kiderült, hogy látogatását rosszul idızítették.
Persze, gondolta, megint átléptem a dátumvonalat. Repülıgépe szombaton este szállt le, ekkorra
azonban a fontos miniszterek már nem tartózkodtak a városban: egyrészt ezen a módon igyekeztek
elbagatellizálni a szoros fölötti légi összecsapást, másrészt lehetıséget akartak adni neki, hogy
kipihenje az út fáradalmait, hiszen fontos tanácskozásról volt szó. Legalábbis ık ezt mondták.
– Micsoda öröm, hogy itt üdvözölhetjük! – jelentette ki a kínai külügyminiszter, majd kezet rázott
amerikai kollégájával, és bevezette irodájába. Odabent egy másik férfi várakozott.
– Ismeri Zhang Han Sant?
– Nem. Üdvözlöm, miniszter úr – mondta Adler, és vele is kezet fogott. Szóval így néz ki a fickó.
Mindannyian leültek. Adler egyedül volt, a helyiségben rajta és a két kínai miniszteren kívül csak
egy tolmácsnı tartózkodott. A nı a harmincas évei elején járhatott.
– Kellemesen utazott? – érdeklıdött a külügyminiszter.
– Az önök országába jönni mindig kellemes, de az utat kissé hosszúnak találtam.
– Az utazás olykor megviseli a testet, a test pedig hat a lélekre. Remélem, jutott rá ideje, hogy
kissé kipihenje magát. Fontos, hogy külsı tényezık ne zavarják meg a magas szintő találkozókat,
különösen, ha az utóbbiakra kellemetlen események kapcsán kerül sor.
– Kellemesen pihentem – biztosította ıket Adler. Bıven volt ideje aludni, mindössze abban nem
volt biztos, hogy a teste hová, illetve milyen idızónába képzeli magát. – A béke és a stabilitás
érdekében pedig olykor áldozatokat kell hoznunk.
– Ez így igaz.
– Miniszter úr, a múlt heti szerencsétlen események aggodalmat keltettek országunkban – közölte
vendéglátóival a külügyminiszter.
– Miért provokáltak bennünket azok a banditák? – kérdezte kínai kollégája. – a mi fegyveres
erıink egyszerően csak gyakorlatoznak. İk pedig lelıtték két repülıgépünket. A pilóták meghaltak,
családos emberek voltak. Ez nagyon szomorú. Remélem azonban, azt is észrevették, hogy
népköztársaságunk nem torolta meg a történteket.
– Hálásan vettük tudomásul.
– Elsıként a banditák nyitottak tüzet, ezt nyilván önök is tudják.
– Ez ügyben még nem látunk tisztán. Idejövetelem egyik célja éppen a tények megállapítása –
felelte Adler.
– Ah...
– Ön nyilvánosan kijelentette, hogy az elsı lövést a másik oldal adta le. Biztos ebben? – firtatta
Adler.
– Tökéletesen – jelentette ki kínai kollégája.
– Bocsásson meg, de mi van akkor, ha azt a lövést az önök egyik utóbb lelıtt pilótája adta le?
Hogyan fogjuk megtudni valaha is az igazságot?
– Pilótáink szigorú parancsot kaptak, hogy kizárólag önvédelembıl használhatják fegyvereiket.
– Érthetı és bölcs dolog, hogy ilyen értelemben igazítják el a hajózó személyzetet. Ám a csata
hevében... nos, ne nevezzük csatának... feszült helyzetben adódhatnak hibák. Amennyire tudom, a
pilóták lobbanékony emberek, különösen a fiatal, büszke pilóták.
– De vajon nem ugyanez-e a helyzet a másik oldalon is? – vetette fel a pekingi diplomácia
vezetıje.
– Bizonyosan – ismerte el Adler. – Hiszen éppen ez a probléma. Ezért kell a magunkfajta
embereknek gondoskodni arról, hogy ne alakuljanak ki ilyen helyzetek.
 – İk azonban folyamatosan provokálnak bennünket. Azt remélik, hogy a maguk pártjára tudják
állítani önöket, és nyugtalanítónak érezzük, hogy ez mintha be is következett volna.
– Elnézést, nem értem önt.
– Ryan elnök két Kínáról beszélt. Csak egy Kína van, Adler miniszter úr. Azt hiszem, ebben a
kérdésben már régen megállapodtunk.
– Ez csak nyelvbotlás volt az elnök részérıl, nyelvi nüansz – felelte Adler, visszautasítva a
szemrehányást. – Elnökünk kiváló képességő és nagy tudású ember, de a diplomáciai érintkezés
finomságait még nem sajátította el. Ráadásul egy ostoba riporter felfújta a dolgot.
– Az ilyen nyelvi hibák másként is értelmezhetık – vélte kínai kollégája.
– Talán nem tettem egyértelmővé ez ügyben képviselt álláspontunkat – mondta Adler. –
Emlékezzék vissza kérem, hogy az elnök egy rendkívül szerencsétlen incidensre reagált, amelynek
során amerikaiak haltak meg. Miközben kereste a szavakat, olyanokat választott, amelyeknek más
értelmük van a mi nyelvünkben és más az önökében.
Ez könnyebben ment, mint gondolta.
– Haltak meg kínaiak is.
Adler észrevette, hogy Zhang nagyon figyel, de egyetlen szót sem szól. Nyugati fogalmak szerint
technikai segéderı volt, akinek most az a feladat jutott, hogy jogi vagy értelmezési kérdésekben
miniszterének rendelkezésére álljon. Adler korántsem tartotta biztosnak, hogy ez jelen esetben is így
van: a fordítottját valószínőbbnek érezte. Ha Zhang csakugyan az volt, akinek az amerikai
külügyminiszter gondolta, és ha elég okos volt, hogy feltételezze: Adler mindezt végig fogja
gondolni... akkor mi az ördögöt keresett itt?
– Igen, és rajtuk kívül mások is, teljesen értelmetlenül és mindenki nagy fájdalmára. Remélem,
megérti, hogy elnökünk az efféle dolgokat komolyan veszi.
– Valóban. Mulasztást követtem el, amikor nem jeleztem korábban, milyen szörnyőnek tartjuk a
kislánya elleni támadást. Kérem, biztosítsa ıszinte együttérzésemrıl Ryan elnököt, és tolmácsolja
neki: örömmel tölt el bennünket, hogy gyermekének nem esett bántódása.
– Köszönöm az elnök nevében, továbbítani fogom neki jókívánságaikat. Elnököm érzékeny ember
– jelentette ki. – Ez általános amerikai jellemvonás. Ezen kívül nagyon komolyan veszi azt a
kötelezettségét, hogy minden állampolgárunkat megoltalmazza.
– Akkor önnek beszélnie kell a tajvani lázadókkal. Úgy hisszük, ık pusztították el az utasszállító
gépet.
– De mi értelme lett volna egy ilyen akciónak? – kérdezte Adler, miközben eleresztette a füle
mellett a javaslatot. A Kínai Népköztársaság arra kéri, hogy tárgyaljon a tajvaniakkal?
– Azért, hogy még súlyosabbá tegyék az incidenst. Hogy az önök elnökének érzelmeire
apelláljanak. Hogy eltereljék a figyelmet népköztársaságunk és a lázadó tartomány közötti igazi
problémákról.
– Csakugyan így gondolják?
– Igen – erısítette meg a külügyminiszter. – Mi nem akarunk ellenségeskedést. Az ilyesmi
emberéletekbe és pénzbe kerül, és nekünk fontosabb tennivalóink vannak idehaza. A tajvani ügy
megfelelı módon rendezıdni fog. Amennyiben Amerika nem avatkozik be – tette hozzá.
– Ahogyan már mondtam önnek, miniszter úr, nem döntöttünk politikánk megváltoztatásáról.
Egyetlen óhajunk, hogy helyreállítsuk a békét és a stabilitást – jelentette ki Adler, amivel azt is
leszögezte, hogy ragaszkodnak a status quo meghatározatlan tartamú fennmaradásához. A Kínai
Népköztársaság persze bizonyosan nem erre törekedett.
– Ezek szerint megegyeztünk – vonta le a következtetést a kínai külügyminiszter.
– Önöknek nincsen kifogása haditengerészeti erıink ideérkezése ellen? – kérdezte Adler.
A külügyminiszter sóhajtott.
– A nemzetközi vizeket bárki használhatja. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy utasításokat
adjunk az Egyesült Államoknak, ahogyan az Egyesült Államok sem engedheti meg magának, hogy
utasítsa a Kínai Népköztársaságot. Erıik térségbeli mozgása azt a benyomást kelti, mintha önök
befolyásolni akarnák a helyi eseményeket, mi tehát pro forma hangot adunk ezzel kapcsolatos
véleményünknek. De a béke érdekében – folytatta a miniszter fáradt, ugyanakkor türelmes hangon –
nem tiltakozunk majd túlságosan hevesen, különösen, ha ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy a lázadók
felhagyjanak ostoba provokációikkal.
– Hasznos volna tudnunk, vajon véget érnek-e a közeljövıben az önök haditengerészeti
gyakorlatai. Barátságos gesztusként értékelnénk.
– A tavaszi gyakorlatok tovább folytatódnak. Senkit sem fenyegetnek: ezt az önök fokozott
haditengerészeti jelenléte is meglehetısen egyértelmővé teszi. Nem kérjük önöktıl, hogy higgyenek
ígéreteinknek: beszéljenek helyettünk a tetteink. Ugyancsak jó volna, ha lázadó unokatestvéreink is
csökkentenék különbözı tevékenységeiket. Hajlandó lenne esetleg beszélni velük errıl?
Már megint. Eszerint az elıbb jól értette.
– Ha kérik, igen. Én és országom szívesen hallatjuk hangunkat a béke érdekében.
– Értékeljük az Egyesült Államok segítségét, és bizonyosra vesszük, hogy jó szándékú
közvetítıként jár majd el, tekintettel arra, hogy a sajnálatos incidens során amerikaiak is életüket
vesztették.
Adler ásított.
– Elnézést...
– Az utazás átok, igaz? – szólalt meg most elsı ízben Zhang.
– Igen, néha csakugyan az lehet – helyeselt Adler. – Kérem, engedjék meg, hogy konzultáljak a
kormányommal. Azt hiszem, kérésükre kedvezı választ fognak adni.
– Nagyszerő – mondta a külügyminiszter. – Nem óhajtunk precedenst teremteni, de tekintettel a
rendkívüli körülményekre, szívesen vesszük segítségüket.
– Úgy gondolom, holnap reggelre megkapom a választ – ígérte Adler. – Bocsássák meg nekem,
hogy ennyire megnyújtottam a napjukat.
– Mindnyájan csak a kötelességünket teljesítjük.
Scott Adler távozott, s közben azon töprengett, tulajdonképpen mi az ördög volt ez az egész. Nem
tudta megállapítani, ki nyerte a játszmát, és még abban sem volt biztos, miféle játszma is volt ez.
Mindenesetre nem úgy alakult, ahogyan várta. Úgy tőnt, mintha ı nyert volna, méghozzá könnyen. A
másik fél alkalmazkodóbb volt, mint ı lett volna a helyükben.
*
Vannak, akik az ilyesmit csekk-könyvújságírásnak nevezik, a dolog azonban nem új kelető, és
nem is túlságosan költségigényes. Minden tapasztalt riporternek vannak emberei, akiket felhívhat, és
akik szerény tiszteletdíj fejében utánanéznek bizonyos dolgoknak. Semmilyen szempontból nem
törvénytelen, ha az ember szívességet kér egy barátjától, legalábbis többnyire nem az. Ilyen
esetekben ritkán van szó kényes információkról. Ebben az esetben az információ egyenesen
nyilvános volt – csak éppen a hivatalok vasárnaponként nemigen szoktak nyitva tartani.
Ezen a vasárnapon egy középszintő tisztviselı bement a munkahelyére: kikeresett egy bizonyos
dossziét egy bizonyos iratszekrénybıl, és kevesebb mint egy perc alatt fénymásolatot készített a
benne lévı valamennyi dokumentumról. A kópiákat hazavitte, ahonnét aztán tovább faxolta ıket.
Gyakran csinált ilyesmit, a készüléket is ezért vásárolta. Ezért a mostani akcióért ötszáz dollárt
ígértek neki: a hétvégi munkáért extrapénz járt.
A fax vége még át sem ért, Plumber már olvasta is a dokumentumokat. Minden igaz volt, amit
Holtzman Zimmerékrıl és Ryanrıl mondott. Ha hő akart maradni a hivatásához, akkor hőnek kellett
lennie az újságírás alapelvéhez: el kellett mondania az igazat, mindenáron. Felemelte a telefont.
– Holtzman – hallotta a riporter hangját.
– Itt Plumber. Ellenıriztem néhány dolgot. Úgy tőnik, igaza van.
– Jól van. És most mit tesz, John?
– Nekem magamnak kell megtennem. Az írott változatot csak maga kapja meg tılem.
– Nagylelkő gesztus, köszönöm – mondta Bob.
– Mint elnököt, még mindig nem szeretem túlságosan ezt a Ryant – jelentette ki Plumber.
 Majdhogynem mentegetızik – állapította meg magában Holtzman. Érthetı – nem akarja azt a
benyomást kelteni, hogy az elnök kegyeit keresi.
– De hiszen tudja, hogy nem is ez a lényeg... Ezért is magával beszéltem az ügyrıl. És mikor
akarja? – kérdezte Bob Holtzman.
– Ma este, élı adásban.
– Mit szólna hozzá, ha leülnénk és megbeszélnénk néhány dolgot? Ez nagy fogás lesz a Post
számára. Akarja, hogy közösen jegyezzük a cikket?
– Meglehet, hogy ma este másik állás után kell néznem – mondta Plumber bőnbánatos mosollyal.
– Rendben, benne vagyok.
*
– Szóval, mit akar ez jelenteni? – kérdezte Ryan a lehallgatás-biztos telefonban.
– Azt, hogy mindenhez hozzájárulnak, amit teszünk. Úgy tőnt, mintha kifejezetten akarnák, hogy
az a repülıhordozó ott legyen. Megkértek, hogy ingázzak Peking és Tajpej között.
– Közvetlenül? – döbbent meg az elnök. Egy ilyen Peking-Tajpej légi út a legitimitás látszatát
kölcsönözte volna a Kínai Köztársaság kormányának. Az amerikai külügyminisztert olyan
közvetítésre kérték, amit egy rangja béli tisztviselı csak két szuverén ország fıvárosa között
vállalhatott. A kisebb vitákat „különleges megbízottak”-ra szokás hagyni, akik esetleg ugyanolyan
jogkörrel, de korántsem ugyanezzel a státuszai rendelkeznek.
– Nos, engem is eléggé meglepett. Gyorsan túljutottunk a „két Kína” elszóláson is, futólag
felhozták, de aztán napirendre tértek fölötte, és még csak meg sem próbálták megkérni az árát.
Ahhoz képest, hogy több mint száz légi utas élete szárad a lelkükön, igazán rugalmas fiúk.
– A flottagyakorlatuk?
– Folytatják, de gyakorlatilag meghívtak bennünket, hogy mi is láthassuk, milyen jól megy nekik.
Jackson tengernagy hangszórón hallgatta a beszélgetést.
– Miniszter úr? Itt Robby Jackson – kapcsolódott be az eszmecserébe.
– Tessék, admirális.
– Ezek megrendeztek egy válságot, mi odaküldünk egy repülı-hordozót, erre most kijelentik,
hogy örülnek a jelenlétünknek. Jól látom?
– Pontosan. Nem tudják, hogy tudjuk, legalábbis azt hiszem, hogy nem tudják... de nem vagyok
biztos abban, hogy ennek pillanatnyilag van valami jelentısége.
– Itt valami nem stimmel – mondta azonnal Jackson. – Ráadásul olyankor, amikor meghalni se
érünk rá a többi dolgainktól.
– Szerintem ebben is igaza van, admirális.
– Mi lesz a következı lépés? – kérdezte Ryan.
– Azt hiszem, reggel elrepülök Tajpejbe. Ez elıl nemigen tudok kitérni.
– Egyetértek. Minden fejleményrıl értesítsen, Scott.
– Úgy lesz, elnök úr. A vonal elnémult. Jack elhúzta a száját.
– Holnap nekem is politikusként kell viselkednem. Felszállok... Mikor is? – nézte meg a
programot. – Hat ötvenkor indulok a Házból, nyolc harminckor már Nashville-ben beszélek.
Villámgyorsan ki kell értékelnünk a kínai helyzetet. A fenébe! Adler odaát van, én elutazom, Ben
Goodley pedig ehhez nem elég tapasztalt. Rob, tartsa a frontot... ha valami katonai ügy adódna...
Jöjjenek át Foleyék is, a politikai részt pedig Arnie vegye át. Hívjanak egy jó Kína-specialistát a
külügybıl...
Adler elhelyezkedett az ágyában, a követség VIP-lakosztályában. Átnézte a jegyzeteit, próbálta
megtalálni a helyes megközelítést. Az emberek a létezı összes szinten követnek el hibákat. A széles
körben elterjedt felfogás, mely szerint a vezetı tisztségviselık dörzsölt fickók, nem teljesen
helytálló. İk is tévednek, botlanak, okosabbnak szeretnének látszani, mint amilyenek.
„Az utazás: átok” – ennyit mondott Zhang, egy szóval sem többet. Miért akkor, és miért ezt
mondta?
Pedig annyira nyilvánvaló volt – Adler talán éppen ezért nem értette meg.
 46. Járvány
– Jól van, drágám – nyögte a beteg. Most már biztos volt abban, hogy holnap elmegy az orvoshoz.
Egyáltalán nem lett jobban, sıt még rosszabbul érezte magát. Bár minden négy órában bevett két
extraerıs Tylenolt, csaknem elviselhetetlen fejfájás gyötörte. Remélte, hogy talán kialussza a baját,
de az elalvás is nehéznek bizonyult. Csak a kimerültségnek köszönhette, hogy olykor egy-egy órára
elszunnyadt. Még az is percekig tartó, koncentrált erıfeszítést követelt tıle, hogy kimenjen a vécére.
Felesége felajánlotta, hogy segít neki, de nem, férfiember ilyesmihez nem vesz igénybe kíséretet. Az
asszonynak amúgy igaza volt, csakugyan meg kell mutatnia magát egy orvosnak. Jobban tette volna,
ha már tegnap elmegy, gondolta, most már jobban erezné magát.
*
Plumbernek nem volt nehéz dolga, legalábbis ami a gyakorlati tennivalókat illeti. Az NBC
filmtára körülbelül akkora volt, mint egy jókora közkönyvtár, de bármit könnyő volt megtalálni
benne. Az ötödik polcon megtalálta a bedobozolt Beta-kazettákat. Kivette ıket a dobozaikból, és
üreseket tett a helyükbe. A három kazettát az aktatáskájába dugta, és húsz perccel késıbb már meg is
érkezett a lakásába. Saját céljaira odahaza is volt egy Beta-lejátszója. Végignézte az elsı interjú
kazettáit, és meggyızıdött róla, hogy a felvételeknek semmi bajuk. Most már csak biztonságba
kellett helyeznie ıket.
Plumber ezután megírta a másnap esti híradóba háromperces kommentárját, amelyben
visszafogottan bírálta Ryan elnöki mőködését. Egy óra hosszat foglalkozott ezzel, mert a többi
riporterrel ellentétben szívesen kölcsönzött némi nyelvi eleganciát szövegeinek. Nem esett nehezére:
nem voltak nyelvtani problémái. Kinyomtatta a kommentárt, mert szerkeszteni és korrigálni egyaránt
jobban tudott papíron, mint a számítógép képernyıjén. Elégedett volt az eredménnyel. Floppyra
másolta: a stúdióban utóbb errıl készül majd a súgógépen megjelenı szöveg. Ezután írt még egy
körülbelül ugyanilyen hosszúságú kommentárt, és ezt is kinyomtatta. Ezzel sokkal tovább
foglalkozott, mert újságírói hattyúdalának szánta, vagyis jónak kellett lennie. A riporter, aki jó
néhány nekrológot írt másokról – olyanokról, akiket csodált, és olyanokról, akiket nem –, azt akarta,
hogy a sajátja tökéletes legyen. Miután a végsı változatot megfelelınek találta, és ezt is kinyomtatta,
a kazettákkal együtt az aktatáskájába tette. Lemezmásolatot nem készített róla.
*
– Azt hiszem, befejezték – állapította meg a fıtörzs.
A Predator képein látszott, hogy a harckocsioszlopok visszafelé tartanak telephelyeikre. A nyitott
lövegtornyokból katonák kandikáltak ki, többnyire cigarettával a szájukban. Az EIK újonnan
létrehozott hadseregének gyakorlata jól sikerült, és még most is meglehetısen szabályos sorokban
vonultak.
Sabah ırnagy annyi idıt töltött ennek az embernek a háta mögött, a monitort figyelve, hogy úgy
gondolta, ideje lenne áttérni az érintkezés valamivel kevésbé katonás formájára.
– Ez furcsa – állapította meg a tiszthelyettes, és maga is meglepıdött.
– Micsoda? – kérdezte Sabah.
– Egy pillanat, uram – mondta a fıtörzs, és odament egy sarokszekrényhez, majd kivett belıle egy
térképet, és odavitte a munkaasztalára. – Itt nincs út. Nézze, uram!
Széthajtogatta a térképet, és egyeztette a koordinátákat a képernyın lévıkkel. (A Predator egy
mőhold segítségével minden pillanatban meg tudta határozni saját helyzetét, amelyet automatikusan
a kezelıivel is közölt.) A szelvény jobb oldalának egy pontjára mutatott.
– Látja?
A kuvaiti tiszt hol a térképre, hol a képernyıre nézett. Az utóbbin igenis látszott út. Ezt persze
nem volt nehéz megmagyarázni: egy száz harckocsiból álló oszlop szinte bármilyen talajt szilárd
burkolatú országúthoz tesz hasonlatossá. Ez történt itt is.
Korábban azonban nem volt itt út: a harckocsik az utolsó néhány órában taposták ki.
– Ez változás, ırnagy úr. Az iraki hadsereg korábban mindig az utakon közlekedett.
 Sabah bólintott. Az iraki hadsereget sivatagi harcra hozták létre, és erre is képezték ki, de 1991-es
vereségéhez maga is hozzájárult azzal, hogy igyekezett az utak közelében maradni. Ennek is megvolt
a maga oka: úgy tőnt, valahányszor a terepre merészkedtek, tisztjeik eltévedtek. (A sivatagban, ahol
éppúgy nincsenek tereptárgyak, mint a tengeren, nem nehéz utat téveszteni.) Az irakiak tehát
ragaszkodtak az utakhoz, ez azonban kiszámíthatóvá tette mozgásukat. Háborúban az ilyesmi mindig
veszélyes; ehhez jött, hogy az elıretörı szövetséges erık így olyan irányokból üthettek rajtuk,
ahonnét nem is számítottak rájuk.
Ez most megváltozott.
– Mit gondol, vannak mőholdas helyzet-meghatározó rendszereik is? – kérdezte a fıtörzs.
– Nem várhatjuk el tılük, hogy örökre hülyék maradjanak...
*
Tajvan kicsi volt jelentéktelen, és pária a nemzetközi közösségben. Nem mintha ez utóbbit bármi
is indokolta volna, hacsak nem az, hogy gazdasága virágzott... és hogy volt egy nagy, de korántsem
ennyire sikeres nyugati szomszédja. A szigetet azonban választott kormány vezette, és ez igenis
jelentett valamit a nemzetközi közösség szemében – különösen az olyan országokéban, amelyeknek
kormányát ugyancsak a nép választotta. A népköztársaságot fegyveres erıvel hozták létre – bár ez a
legtöbb országra igaz, emlékeztette magát Adler –, és közvetlenül létrejötte után állampolgárainak
millióit mészárolta le. Hogy mennyit, azt senki sem tudja, és senki sem fárasztotta magát
különösebben azzal, hogy kiderítse. Vezetıi beindítottak egy forradalmi fejlesztési programot (a
„nagy ugrás”-t), amely még a többi marxista ország normáihoz képest is katasztrofális
következményekkel járt. Végrehajtottak egy belsı „reform”-kísérletet (a „kulturális forradalmat”) is,
méghozzá a „Virágozzék száz virág!”-kampány után, amelynek valódi célja az volt, hogy leleplezzék
a rendszer potenciális ellenfeleit. Velük utóbb a diákok bántak el, akik valóban forradalmi
lelkesedéssel pusztították a kínai kultúrát – olyannyira, hogy Mao Kis vörös könyvének útmutatásai
alapján sikerült is csaknem teljesen elpusztítaniuk. Aztán újabb reform következett, a marxizmusról
állítólag átváltottak valami másra, majd újabb diáklázadás következett, de ez már a fennálló politikai
rendszer ellen irányult. Kihívó módon, harckocsikkal, fegyverekkel vetettek véget neki, az
eseményeket az egész világ láthatta a televízióban. Ennek ellenére az egész világ kész lett volna
végignézni, ahogyan a Kínai Népköztársaság Tajvant is legázolja.
Ezt nevezik reálpolitikának, gondolta Adler. Ilyesvalami vezetett a holokausztnak nevezett
eseményhez, amelynek az ı apja is – akinek alkarjára egy számot tetováltak – egyik túlélıje volt.
Hivatalosan még saját országa is „egy Kína”-politikát folytatott. Egy hallgatólagos megállapodás
értelmében Kína nem támadta meg Tajvant, vagy ha mégis megtette volna, Amerika azonnal reagált
volna rá. Vagy nem...
Adler hivatásos diplomata volt, ezt tanulta az egyetemen. Szerette a hazáját. Gyakran volt hazája
politikájának eszköze, most pedig abban a helyzetben találta magát, hogy hazája nemzetközi
ügyekben az ı hangján szólalt meg. Amit azonban mondania kellett, gyakran igencsak ellenére volt,
és ilyen pillanatokban arra gondolt, vajon nem ugyanazt teszi-e, mint hatvan évvel korábban más jól
képzett és jó szándékú amerikai diplomaták, akik, miután már semmit sem lehetett visszacsinálni,
elámultak, hogy lehettek annyira vakok, hogy nem látták, mi következik.
– Megtaláltuk annak a rakétának a maradványait, sıt egészen nagy darabjait, amely a szárnyba
csapódott – közölte a tajvani védelmi miniszter. – Egyértelmően a Kínai Népköztársaságban készült.
– Az önök szakértıi számára is lehetıvé tesszük, hogy megvizsgálják a darabokat, és ellenırizzék
állításainkat.
– Köszönöm. Tájékoztatni fogom errıl a kormányomat. A tajvani külügyminiszter szólalt meg:
– Nos, hozzájárultak, hogy ön közvetlenül repüljön Pekingbıl Tajpejbe. A szők körő megbeszélés
során nem ellenzik a repülıhordozó odaküldését. Az Airbusszal kapcsolatban minden felelısséget
elhárítanak. Bevallom, nem látom át viselkedésük logikáját.
– Én örülök, hogy érdeklıdést mutatnak a regionális stabilitás helyreállítását illetıen.
 – Milyen szép tılük – vélekedett a védelmi miniszter. – Miután elızıleg szándékosan
felborították.
– A dolog nagy gazdasági kárt okozott nekünk – folytatta a külügyminiszter. – A külföldi
befektetık is nyugtalankodnak, az pedig, hogy ön Pekingbıl repült ide, okoz majd néhány kisebb
kellemetlenséget nekünk. Ön szerint ezt akarták?
– Ha azonban így van, miniszter úr, miért kértek arra, hogy közvetlenül repüljek ide?
– Nyilvánvalóan valamiféle fortély – felelte a védelmi miniszter, még mielıtt a külügyminiszter
megszólalhatott volna.
– S ha igen, vajon mi a célja? – tudakolta Adler. İk is kínaiak, talán ık rájönnek.
– Mi itt biztonságban vagyunk, és tudjuk is ezt – még ha a külföldi befektetık nem tudják is. A
helyzet azonban még így sem valami ragyogó. Mintha egy várban élnénk, amelyet várárok vesz
körül. Az árkon túl ott egy oroszlán. Ha tehetné, megölne és felfalna bennünket. Nem tudja átugrani
az árkot, és ezt tudja is, de ennek ellenére állandóan próbálkozik. Remélem, megérti aggodalmainkat.
– Hogyne, uram – biztosította Adler. – Ha a KNK csökkenti aktivitását, önök is megteszik
ugyanezt?
Ez talán akkor is csökkentheti a feszültséget, ha nem sikerül rájönniük, mi Peking szándéka.
– Elvileg igen. Hogy technikailag hogyan hajtjuk végre, az minisztertársam feladatkörébe
tartozik. Ön láthatja, hogy nem vagyunk ellenségei az ésszerő megoldásoknak.
Az egész utazásnak ez az egyszerő kijelentés adott értelmet. Adler most már repülhetett vissza
Pekingbe, hogy átadja az üzenetet.
*
A Hopkinsnak is volt saját óvodája, ahol a gyerekekkel állandó óvónık foglalkoztak, de mindig
jelen volt néhány gyermekgyógyászati gyakorlatát töltı orvostanhallgató is. Katie besétált,
körülnézett, és kedvtelve nézegette a sokszínő környezetet. Nyomában négy ügynök haladt –
valamennyien férfiak, mert a nık éppen másutt teljesítettek szolgálatot.
Három civil ruhás baltimore-i rendır várta ıket. Kölcsönösen ellenırizték egymás
személyazonosságát, s ezzel megkezdıdött SEBÉSZ és HOMOKOZÓ egy újabb napja. Katie élvezte
a helikopterutat, és elıre örült, hogy ma új barátokat szerezhet majd. Anyja azonban tudta, hogy este
megkérdezi majd: hol van Mrs. Marlene? Hogyan magyarázza el egy nem egészen hároméves
gyereknek, mi a halál?
*
Ryan érezte, hogy a tömeg lelkesebb a szokásosnál. Itt volt, nem egészen három nappal a
legkisebb gyermeke elleni merényletkísérlet után, tette a kötelességét, erıt és bátorságot mutatott,
hiszen a show-nak folytatódnia kellett.
Azzal kezdte, hogy imát mondott az elesett ügynökökért: Nashville a Biblia-övezetben van, ahol
komolyan veszik az ilyesmit. A beszéd folytatása is kitőnıen sikerült, gondolta az elnök: csupa olyan
dologról beszélhetett, amiben hitt is. Józan észrıl, becsületrıl, kötelességtudatról. Miközben saját
hangján hallotta a valaki más által papírra vetett szavakat, kissé üresnek találta ıket, és kora délelıtt
lévén nehezére esett megakadályoznia, hogy gondolatai el ne kalandozzanak.
– Köszönöm, és Isten áldja meg Amerikát! – fejezte be beszédét. A tömeg felállt és éljenzett. A
rezesbanda rázendített. Ryan elfordult a páncélozott pódiumtól, hogy ismét kezet rázzon a helyi
hivatalosságokkal, aztán integetve kivonult a színrıl. Arnie a függöny mögött várta.
– Ami a komédiát illeti, már nagyszerően csinálja – jegyezte meg, Ryan azonban nem
válaszolhatott, mert felbukkant Andrea.
– Sürgıs üzenet várja a gépen Mr. Adlertıl.
– Rendben, induljunk. Maradjon a közelemben – mondta kifelé menet személyi testırének.
– Mindig ön mellett leszek – biztosította Andrea.
– Elnök úr! – kiáltott oda neki a jó néhány közül a leghangosabb riporter. (Az NBC-t tudósította.)
– Nyomást gyakorol-e majd a kongresszusra egy új fegyver-ellenırzési törvény érdekében?
– Minek?
 – A lánya elleni támadás... – Ryan felemelte a kezét.
– Úgy tudom, azt a fegyvertípust, amelyet a támadás során használtak, már tilos forgalmazni.
Sajnos nem tudom elképzelni, hogy egy új törvény túl sok eredménnyel járna.
– De a fegyverkereskedelem korlátozását szorgalmazók azt mondják...
– Tudom, mit mondanak. Most pedig kihasználják a kislányom elleni támadást és öt nagyszerő
amerikai halálát, hogy tovább haladjanak politikai céljaik megvalósítása felé. Mi errıl a véleménye?
– kérdezte az elnök, és hátat fordított.
*
– Hát akkor, mi a baj?
A Cobra képviselıje elmondta a tüneteit. A család orvosa régi barátja volt, még golfozni is együtt
jártak.
– Nos, hıemelkedésed van, harminchét-hét, ez túl sok. A vérnyomásod száz per hatvanöt, ez
viszont túl kevés. Pocsék színben vagy...
– Tudom, pocsékul is érzem magam.
– Beteg vagy, de én nem tartom aggasztónak a dolgot. Valószínőleg összeszedtél egy
influenzavírust valami bárban, és bizonyára a repülés sem tett jót... egyébként meg évek óta
egyfolytában mondogatom, hogy hagyd abba a piálást. Egyszerően összeszedtél valamit, amire más
tényezık csak ráerısítettek. Pénteken kezdıdött, igaz?
– Csütörtökön éjszaka vagy pénteken reggel.
– Nézd, elmúltál ötvenéves, ebben a korban már nem megy, hogy az ember éjszaka a disznókkal
henteregjen, reggel meg a sasokkal szárnyaljon. Teljes nyugalomra van szükséged, és sok
alkoholmentes folyadékra. Szedd tovább a Tylenolt.
– Nem írsz fel semmit? Az orvos a fejét rázta.
– Az antibiotikumok vírusfertızések ellen nem használnak. A vírusokat az immunrendszerednek
kell elintéznie, és úgy is lesz, ha hagyod. Amíg azonban itt vagy, hadd vegyünk vért tıled. Réges-
régen idıszerő lenne egy koleszterinteszt. Van veled valaki, aki hazavisz?
– Igen, nem akarok magam vezetni.
– Helyes. Szánj rá néhány napot! A Cobra meglesz nélküled, a golf is jobban megy majd, ha
helyrejössz.
– Kösz – mondta a páciens, és máris jobban érezte magát. Az ember mindig így van ezzel, miután
az orvos közli vele, hogy életben marad.
*
– Tessék – nyújtotta át a lapot Goodley. A VC-25-ös – kódnevén az Air Force One – felsı
szintjén található kommunikációs berendezésekkel kevés iroda vehette fel a versenyt – még a
kormányhivatalokban is. – Nem rossz hír – tette hozzá Ben.
A VÍVÓMESTER nyomban átfutotta a szöveget, aztán lassabban is elolvasta.
– Jól van, remek, úgy gondolja, le tudja csendesíteni a helyzetet – állapította meg Ryan. – Csak
még azt nem tudja, hogy mi a franc is a helyzet.
– Ez is jobb a semminél.
– A munkacsoport megkapja ezt?
– Igen, elnök úr.
– Talán ki tudnak hüvelyezni valamit belıle. Andrea?
– Igen, elnök úr?
– Szóljon a sofırnek, hogy ideje indulnunk. Hol van Arnie?
*
– Mobiltelefonról hívom – közölte Plumber.
– Helyes – felelte Van Damm. Az újságíró nála már eljátszotta a becsületét, de a telefonszáma
sajnos még ott volt Plumber telefonregiszterében. İszintén sajnálta, hogy ezen nem változtathatott.
Elhatározta, hogy szól a titkárnıjének: ezt a fickót többé ne kapcsolja neki, legalábbis amikor úton
van, ne.
 – Tudom, mit gondol.
– Helyes, John. Akkor nem is kell elmondanom, mit gondolok.
– Nézze a ma esti adást! A végén leszek.
– Minek?
– Majd meglátja. Viszlát.
A stábfınök kikapcsolta a telefont, és eltöprengett, mi volt ez az egész. Valaha megbízott ebben
az emberben. Sıt valaha még Donnerben is megbízott... Szólhatott volna a hívásról az elnöknek, de
úgy döntött, mégsem teszi. Ryan most mondott el egy egészen jó beszédet, a zavaró tényezık
ellenére. Szegény ördög önmagát múlta felül, olyasmiket is elıadott, amiket maga sem hitt, hát most
megérdemli, hogy ne ezzel öntse nyakon? Arnie elhatározta, hogy miközben Kalifornia felé
repülnek, majd megnézi a felvételt, aztán ha alkalmasnak találja, az elnöknek is bemutatja.
*
– Nem tudtam, hogy megint van egy influenzavírus – mondta a Cobra embere, miközben felvette
az ingét. Nem könnyen sikerült magára öltenie: egész teste fájt.
– Mindig van, csak nem mindig lesz belıle újsághír – mondta az orvos, miközben átfutotta a
beteg kartonját. – Te viszont megkaptad.
– És?
– És ne szívd mellre! Ne menj dolgozni! Nincs értelme megfertızni az egész céget. Feküdd ki! A
hét végére jól leszel.
*
A különleges hírszerzési helyzetértékelı csoport Langleyben ült össze. A Perzsa-öböl térségébıl
csak úgy áradtak az új információk: ezt válogatták át a hatodik emeleti tanácsteremben. A fotót,
amelyet Chavez Mahmoud Haji Daryaeirıl készített, a házi fotólabor kinagyította, és most a helyiség
falán függött. Lehet, hogy valaki darts-táblának használja majd, gondolta Ding.
– Lánctalpas dögök – állapította meg Ding, az egykori lövész katona a Predator videofelvételét
nézve.
– Mindig is a frász tört ki tılük, kölyök – jegyezte meg Clark.
– A LAWS rakéta nagyon szépen elbánik velük, Mr. C.
– Mekkora a LAWS hatótávolsága, Domingo?
– Négy-ötszáz méter.
– A harckocsijaik két-három kilométerrıl tüzelnek – közölte John.
– Tudják ugye, hogy ez mit jelent?
– Nem értek a hardverhez – jelentette ki Bert Vasco a képernyı felé intve. – Mit jelent?
A választ a CIA egyik katonai elemzıje adta meg:
– Azt, hogy az EIK haderıi jobb formában vannak, mint vártuk. – A hadsereg egy ırnagya, akit a
védelmi hírszerzıktıl delegált a DIA, egyetértett vele:
– Igazán jól csinálták. Egyszerő gyakorlat volt, nem hajtottak végre igazán bonyolult
manıvereket, de végig sikerült kézben tartaniuk a dolgokat. Senki sem tévedt el...
– Ön szerint használnak mőholdjelekkel mőködı helyzet-meghatározó eszközöket?
– Ezeket a Yachting magazin bármelyik elıfizetıje megveheti, már csak négyszáz dollárba
kerülnek – mondta civil kollégájának a tiszt.
– A segítségükkel a mozgó erık sokkal jobban irányíthatók, sıt a tőzvezetésük is sokkal
hatékonyabbá válik. Ha valaki tudja, hol vannak a lövegei, hol az elıretolt megfigyelıje, és hozzá
képest a célpont, már az elsı lövésnél megtérül a befektetés.
– Négyszeresére nı a hatékonyság?
– Könnyen lehet – felelte az ırnagy. – Annak az idıs úrnak ott a falon igencsak van mivel
fenyegetnie a szomszédjait. Szerintem ezt tudatni is fogja velük.
– Bert? – kérdezte Clark. Vasco fészkelıdött a székében.
– Kezdek aggódni. Ez gyorsabban megy, mint vártam. Ha nem volna semmi más, ami miatt
Daryaeinek aggódnia kellene, még jobban aggódnék.
 – Például? – kérdezte Chavez.
– Például végre kell hajtania a konszolidációt az országban, és tudja, hogyan reagálunk majd, ha
esetleg kardcsörtetésbe kezd. Hétszentség, hogy tudatosítani szeretné szomszédjaiban, hogy ı a
nagymenı a térségben. – Leghamarabb mikor lesz rá képes, hogy csináljon is valamit?
– Katonai téren? – kérdezte a civil elemzı, és a DIA ırnagya felé intett.
– Ha nem figyelünk oda rá, akár most rögtön is. De odafigyelünk.
*
– Kérem, csatlakozzanak hozzám, egypercnyi néma felállással emlékezzünk rájuk – mondta
hallgatóságának Ryan Topekában. Itt tizenegy óra volt, ami azt jelentette, hogy Washingtonban
tizenkettı. Hátravan még Colorado Springs, aztán Sacramento, és utána hála istennek mehet haza.
*
– Kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést: miféle emberrel van dolgunk – mondta Kealty saját
kamerái elıtt. – Öt ember halt meg, ı pedig nem érzi szükségét, hogy törvénnyel szabályozzuk
ezeknek a fegyvereknek a forgalmazását. Egyszerően meghaladja a felfogóképességemet, hogy lehet
valaki ilyen hidegen szívtelen. Nos, ha ı nem törıdik azokkal a bátor ügynökökkel, hát majd
foglalkozom én. Még hány amerikainak kell meghalnia, hogy belássa a szabályozás szükségességét?
Csakugyan el kell, hogy veszítse egy családtagját? Sajnálom, egyszerően képtelen vagyok elhinni,
hogy ezt mondta – folytatta elıadását a politikus a minikamera számára.
*
– Valamennyien emlékezhetünk, hogy amikor egyesek versenybe szálltak, hogy ismét
beválasszák ıket a kongresszusba, ilyesféléket mondtak nekünk: „Szavazzanak rám, mert akkor
minden dollárnyi adó után, amelyet ez a választói körzet befizet, egy dollár húsz centet kapunk
vissza.” Emlékeznek ezekre az állításokra? – kérdezte az elnök. – Nem mondták el viszont... nos,
valójában nagyon sok mindenrıl hallgattak. Elıször is, például arról, hogy soha senki nem mondta,
hogy pénzügyi tekintetben függünk a kormánytól. Nem a Mikulásra szavazunk, ugye? Éppen
fordítva, a kormány nem tud létezni, ha önök nem adnak neki pénzt.
Másodszor: mondta-e valamelyikük, hogy „szavazzanak rám, mert én aztán istenigazából
kiszúrok azokkal a rohadt észak-dakotaiakkal”. Vajon ık nem amerikaiak?
Harmadszor: ez valójában azért történik, mert a kormány deficitje annyit jelent, hogy minden
választói körzet több szövetségi támogatást kap vissza, mint amennyit a szövetségi adókon veszít.
Elnézést, a közvetlen szövetségi adókról beszélek, amelyeket önök is láthatnak.
Szóval, azzal kérkednek, hogy több pénzt költenek, mint amennyijük van. Ha az önök közvetlen
szomszédja közölné önökkel, hogy váltó- és csekkcsalásokkal fosztogatja az önök személyi bankját,
nyilván a rendırséghez fordulnának, nem?
Mindannyian tudjuk, hogy a kormány igenis több pénzt vesz el, mint amennyit visszaad.
Egyszerően megtanulták eldugni a különbözetet. A szövetségi költségvetés hiánya azzal a
következménnyel jár, hogy valahányszor önök pénzt vesznek kölcsön, ez többe kerül önöknek, mint
amennyibe kerülnie kellene. Hogy miért? Mert a kormány annyi pénzt vesz kölcsön, hogy felhajtja
vele a kamatokat...
Ha tehát holnap szavazni mennek, kérem, szánjanak rá idıt, és gondolják végig, amit a jelöltek
mondanak, majd tegyék fel a kérdést: „Értelmes szavak ezek?”
*
A furgon – felirata szerint egy főtés– és szellızéstechnikai cég kocsija – végighaladt a
behajtóúton. Két ember szállt ki belıle, és felmentek a tornácra. Egyikük kopogtatott.
– Igen? – szólt ki zavartan a ház asszonya.
– FBI, Mrs. Sminton – mutatta meg az egyik ügynök az igazolványát. – Bejöhetünk, kérem?
– Miért? – kérdezte a hatvankét éves özvegyasszony.
– A segítségét szeretnénk kérni egy bizonyos ügyben... ha hajlandó segíteni nekünk.
Lassabban jutottak el ide, mint gondolták. A HOMOKOZÓ-ügyben használt fegyverek gyártóját
sikerült megtalálniuk, onnan eljutottak a nagykereskedıhöz, majd a kiskereskedıhöz. Az utóbbitól
kaptak egy nevet, a név pedig elvezette ıket egy címhez. A cím birtokában az FBI és az elnöki
testırség házkutatási végzést kért és kapott a területileg illetékes bíróság egyik bírájától.
– Jöjjenek be, kérem.
– Köszönjük, Mrs. Sminton. Ismeri a szomszédját?
– Úgy értik, Mr. Azirt?
– Igen.
– Közelebbrıl nem. Néha intünk egymásnak.
– Nem tudja, Mr. Azir otthon tartózkodik most?
– A kocsija nincs itt – felelte az asszony, miután kipillantott. Az ügynökök már tudták ezt. A
férfinak egy marylandi rendszámú kék Oldsmobile-ja volt. Kétszáz mérföldes körzetben minden
rendır ezt a gépkocsit kereste.
– Meg tudná mondani, mikor látta ıt utoljára?
– Azt hiszem, pénteken. „Voltak itt más kocsik meg egy teherautó is.
– Köszönöm – mondta az ügynök, majd a kezeslábasa zsebébıl elıvett egy rádiót. – Behatolunk,
behatolunk. A madár valószínőleg – ismétlem, valószínőleg – kirepült a kalitkából.
A döbbent özvegy szeme láttára egy helikopter jelent meg a háromszáz méternyire lévı
szomszédos épület felett. Mindkét oldaláról kötelek hullottak alá, amelyeken aztán fegyveres
ügynökök ereszkedtek le. Ugyanakkor az úton mindkét irányból jármővek bukkantak fel: miután
lekanyarodtak róla, mind a négy gépkocsi nyílegyenesen az épület felé tartott. Máskor az akció talán
lassabban zajlott volna, és hosszabb, diszkrét felderítés elızte volna meg, a parancs azonban most
így rendelkezett. Az elülsı és a hátsó ajtókat berúgták. Harminc másodperccel késıbb sziréna
harsant: Mr. Azir házában eszerint betörésjelzı mőködött.
– Üres... az épület üres... itt Betz – szólt bele az egyik ügynök a rádiójába. – Átkutattuk, az épület
tiszta. Küldjék a labortechnikusokat!
Ugyanekkor két furgon tőnt fel, végigjöttek a bekötıúton. Amikor megálltak, az egyik utasnak
elsı dolga volt mintát venni az itteni kavicsból és főbıl, hogy összevesse a Hétmérföldes Lépéseknél
hagyott kocsikban talált törmelékkel.
– Mrs. Sminton, leülhetnénk, kérem? Szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést Mr. Azirral
kapcsolatban.
*
– Nos? – kérdezte Murray az FBI irányítóközpontjába érkezve.
– Rossz hír – közölte a pultnál ülı ügynök.
– A fenébe – mondta Murray, de hangja nem árult el indulatot. Igazából nem számított rá, hogy
elkapják a fickót, más fontos információkra viszont igen. A laboránsok tárgyi bizonyítékok sokaságát
győjtötték össze. A kavicsminták, a kocsik szennyezıdései, por és elemi szálak bizonyíthatták, hogy
a terroristák megfordultak a házban. Egy tízfıs ügynökcsoport éppen most kezdte vizsgálni, ki is volt
Mordechai Azir. Valószínőnek tőnt, hogy körülbelül annyira volt zsidó, mint Adolf Eichmann.
– Irányítóközpont, itt Betz!
Billy Betz helyettes különleges ügynök volt, a baltimore-i bevetési részleget vezette.
– Billy itt Dan Murray. Mit találtak?
– Nem is hinné. Egy fél láda hét-hatvankettes lıszert. A sorozatszámok stimmelnek. A nappaliban
van egy vörös szınyeg. Ezt a helyet kerestük. A házigazda hálószobájából, a szekrénybıl hiányzik
néhány ruhadarab. A hely biztonságos, álcázott robbanószerkezeteket nem találtunk. A laborosok
most kezdik a szokásos munkát.
A nyombiztosító csapatot az FBI, az elnöki testırség és az Alkohol-, Dohány- és Tőzfegyver
Iroda emberei alkották. (Az utóbbi hatóság nem tartozott a legjobban szervezett ügynökségek közé,
de technikai stábja kitőnı volt.) Órákon át vizsgálták az épületet, mindent felforgattak.
Valamennyien kesztyőben dolgoztak, minden felületet grafitporral szórtak be: ujjlenyomatokat
kerestek, hogy azonosítsák ıket a halott terroristákéval.
*
 – Ryan elnök ma, a kongresszusi választások elıtti napon kortes-körutat tett az országban.
Útjának állomásain egyértelmően a konzervatív szavazókat megszólító beszédeket mondott.
Miközben azonban a szövetségi nyomozószervek a lánya elleni aljas terrorakciót vizsgálják, az elnök
egyszerően visszautasította a fegyvertörvények szigorításának gondolatát. Következı riportunkat az
elnöki kortes-csapatot kísérı munkatársunk, Hank Roberts, az NBC riportere készítette.
Tom Donner megvárta, míg kialszik a piros lámpa a kamerán, és csak azután fordult Plumber felé.
– Szerintem mondott ma néhány jó dolgot – állapította meg a bejátszás alatt az idısebb riporter.
– Callie Westonnak mostanában jön meg... másként miért idézte volna az egyik szövegben az I’
Love Lucyt! – jegyezte meg Donner, miközben a szövegpéldányát lapozgatta. – Fura. Annak idején
remek beszédeket írt Bob Fowlernak.
– Maga olvasta azt a beszédet?
– Ugyan már, John, nekünk nem kell elolvasni, amiket mond. Mi tudjuk, mit fog mondani.
– Tíz másodperc – figyelmeztette ıket a rendezı a fülhallgatójukon keresztül.
– Egyébként jó az az anyag, amit a végén mond el, John... A két férfi arca „háromra” széles
mosolyra húzódott.
– Óriási szövetségi erık nyomoznak az elnök lánya elleni pénteki támadás ügyében. A következı
riportot Karen Stabler készítette Washingtonban.
– Tudtam, hogy tetszeni fog, Tom – felelte Plumber, amikor a kamerákon ismét kialudt a vörös
fény. Így még jobb, gondolta. A lelkiismerete tiszta volt.
*
A VC-25-ös a tervezett idıben a levegıbe emelkedett, és észak felé fordult, hogy kikerülje az
Észak-Új-Mexikó feletti viharzónát. Arnie van Damm a felsı szinten, a hírközlési részlegben
tartózkodott. Jó néhány igen komoly külsejő szerkezet mőködött itt, úgy tőnt, a fél világot irányítani
lehet velük, a géptörzs burkolata alatt pedig egy mőholdvevı antenna tányérja bújt meg, amelynek
méregdrága célzó-berendezése szinte bármire rá tudott állni. A stábfınök utasítására a szerkezet
most éppen az NBC adását fogta, amelyet a Hughes mőhold továbbított.
– És most következzék záró kommentárunk, amelyet munkatársunk, John Plumber mond el –
fordult kecsesen kollégája felé Donner. – John!
– Köszönöm, Tom. Sok évvel ezelıtt, ifjonti lelkesedéstıl indíttatva kezdtem az újságírói hivatást.
Emlékszem, volt egy detektoros rádióm, az idısebbek önök közül még emlékezhetnek rá, hogy a
földvezetékét valamilyen csıhöz kellett kötni – mondta mosolyogva. – Emlékszem, hallgattam Ed
Murrow-t, aki Londonból tudósított az angliai légi csata idején, Eric Sevareidet, aki Burma
dzsungeléiból jelentkezett, hivatásunk összes alapító atyáit... igazi óriások voltak. Úgy nıttem fel,
hogy szívembe vésıdtek azoknak az embereknek a szavai, akikben egész Amerika bízhatott, mert
legjobb képességeik szerint az igazságot akarták elmondani. Úgy döntöttem, az igazságot fogom
kutatni, hogy közöljem az emberekkel, és azt hiszem, ez a legnemesebb hivatások egyike, amelyet
valaki választhat magának. Nem mindig végezzük tökéletesen a munkánkat, egyikünk sem –
folytatta Plumber.
A jobb oldalán ülı Donner zavartan nézte a súgógépet. Nem ez futott a kamera objektívje elıtti
üveglapon, ı pedig megértette, hogy bár Plumber elıtt ott a szöveg, fejbıl mond el valamit, amit
elıre megtanult. Még ilyet. Akárcsak a régi idıkben.
– Szívesen mondanám, hogy büszke vagyok, hogy ez a hivatásom. Valaha büszke is voltam rá. Én
ültem a mikrofonnál, amikor Neil Armstrong a Hold felszínére lépett, és szomorúbb alkalmakkor is,
például amikor Jack Kennedyt temettük. Hivatásos újságírónak lenni azonban nem pusztán azt
jelenti, hogy végzünk egy bizonyosfajta munkát, hanem azt is, hogy vallunk valamit, hiszünk
valamiben, kiállunk valamiért.
Néhány héttel ezelıtt egyetlen napon két interjút is készítettünk Ryan elnökkel. Az elsıt reggel
rögzítettük, a másodikat egyenes adásban készítettük. Este nem egészen ugyanazokat a kérdéseket
tettük fel, amelyeket reggel, de nem véletlenül. A két interjú között valaki magához hívatott
bennünket, hogy ki, azt most nem akarom közölni, majd késıbb. Az illetı információkat adott
nekünk, kényes információkat, amelyek azt a célt szolgálták, hogy ártsanak az elnöknek, s akkor úgy
tőnt, remek anyag lesz belılük. Nem így történt, de ezt akkor még nem tudtuk. Úgy éreztük, a reggeli
interjú során nem a megfelelı kérdéseket tettük fel, és szerettünk volna jobbakat feltenni helyettük.
Ezért aztán hazudtunk. Hazudtunk az elnök stábfınökének, Arnie van Dammnak, azt mondtuk
neki, hogy a reggeli felvétel valamiképpen megsérült – s ekképpen az elnöknek is hazudtunk. Ami
azonban a legrosszabb, önöknek is hazudtunk. A kazetták a birtokomban vannak: tökéletesen épek,
semmi bajuk.
Nem szegtünk törvényt. Az alkotmány elsı módosítása lehetıvé teszi számunkra, hogy csaknem
mindent megtegyünk, amit akarunk, és ez jól is van így, mert végsı soron önök azok, akik megítélik
azt, amit teszünk, és bennünket magunkat is. Egy dolgot azonban nem tehetünk meg – nem
követhetünk el hitszegést önökkel szemben.
Nem támogatom Ryan elnököt, ıszintén szólva számos tekintetben nem értek egyet a
politikájával. Ha indulna a választásokon, valószínőleg másvalakire szavaznék. Csakhogy ennek is
része volt abban, hogy hazudtam, és nem tudok ezzel a tudattal élni. Bármilyen hibái vannak is John
Patrick Ryannek, becsületes ember, én pedig nem engedhetem, hogy személyes rokon- vagy
ellenszenveim bárkivel vagy bármivel kapcsolatban befolyásolják a munkámat.
Ebben az esetben pedig ez történt. Rosszul tettem. Bocsánatkéréssel tartozom az elnöknek, és
bocsánatkéréssel tartozom önöknek is. Ez alighanem televíziós újságírói karrierem végét jelenti. Ha
így lesz, úgy akarnám befejezni a pályámat, ahogyan elkezdtem: azzal, hogy legjobb képességeim
szerint közlöm az igazságot.
Jó éjszakát kívánunk. Az NBC híradóját látták.
Plumber nagyot sóhajtott. Még a kamerába meredt.
– Mi a franc volt ez az egész? – csattant fel Donner. Plumber felállt, mielıtt felelt volna:
– Ezt pont maga kérdezi, Tom...?
Csengett az asztalán lévı telefon – pontosabban villogni kezdett rajta egy lámpa. Plumber úgy
döntött, nem veszi fel, ehelyett kiment az öltözıjébe. Tom Donner egyedül lesz kénytelen kitalálni,
minek volt a tanúja.
*
Kétezer mérföldnyire, a Rocky Mountain Nemzeti Park fölött Arnold van Damm kikapcsolta a
videokészüléket, kiugratta belıle a kazettát, és levitte az alsó szintre, az orrban lévı elnöki
szakaszba. Ryan éppen aznapi következı, egyben utolsó beszédét vette át.
– Jack, azt hiszem, ez érdekelni fogja – mondta neki fülig érı szájjal.
*
Mindenbıl kell lennie egy elsınek. Erre ezúttal Chicagóban került sor. A nı szombaton délután
kereste fel orvosát, és ugyanazokat hallotta, amiket az összes többi. Influenza... aszpirin...
ágynyugalom. Sok folyadék. Amikor azonban a tükörbe pillantott, elszínezıdést vett észre világos
bırén, s ez még jobban megijesztette, mint összes eddigi tünete. Felhívta orvosát, de csak egy
üzenetrögzítı jelentkezett. Ezek a foltok pedig nem várhattak, tehát kocsiba ült, és a chicagói
egyetemi klinikára hajtott, amely az ország egyik legjobb ilyen intézménye volt. Körülbelül negyven
percig várakozott a sürgısségi osztály várójában. Amikor szólították, felállt, és elindult az osztály
felé, de nem jutott el odáig: a recepciósok szeme láttára összeesett. Egy perccel késıbb két
betegszállító kerekes hordágyra emelte, és betolta a kezelıtérbe. A papírjait egy recepciós vitte
utána.
Elıször egy fiatal bentlakó orvos vizsgálta meg, aki egyéves belgyógyászati
szakvizsgagyakorlatának végét töltötte, és nagyon élvezte az ügyeleteket, amelyeket idırıl idıre a
sürgısségi osztályon adott.
– Mi a gond? – kérdezte, miközben a nıvérek és ápolók munkához láttak: megvizsgálták a beteg
pulzusát, vérnyomását és légzését.
– Tessék – mondta a recepciós nıvér, és átadta a magával hozott papírokat. Az orvos átnézte ıket.
– Úgy tőnik, influenzás tünetek, de mi lehet ez?
 – A pulzus mindössze húsz, a vérnyomás... várjon csak egy kicsit. – A nıvér ismét megmérte. –
Vérnyomás kilencven per ötven?
Ehhez a beteg túlságosan jól nézett ki.
Az orvos kigombolta a nı blúzát, és mindent megértett. A pillanat fényében felidézıdtek benne
tankönyveinek megfelelı passzusai. Felemelte,a kezét.
– Mindenki hagyja abba, amit csinál! Súlyos esettel van dolgunk. Mindenki húzzon kesztyőt,
vegyen fel maszkot! Most azonnal!
– Hımérséklet negyven egész huszonkét század – közölte egy másik nıvér hátrább lépve a
pácienstıl.
– Ez nem influenza. Súlyos belsı vérzése van, ezek pedig körülírt bırvérzések – mondta a
bentlakó orvos, és közben maga is kesztyőt, maszkot vett fel. – Hívják ide dr. Quinnt!
Egy nıvér kisietett, az orvos pedig ismét a felvételi papírokba mélyedt. Vérhányás, sötét széklet,
alacsony vérnyomás, magas láz, hám alatti vérzések. De hiszen ez itt Chicago! – ellenkezett
magában.
Kézbe vett egy tőt.
– Mindenki maradjon távol, senki se közelítsen a kezemhez vagy a karomhoz – mondta, és a
beteg vénájába szúrta a tőt. Négyszer öt köbcenti vért vett tıle, négy vákuumcsıbe.
– Mi az? – kérdezte dr. Joe Quinn. A bentlakó elismételte a tüneteket, és miközben átvitte egy
asztalra a csöveket, a maga kérdését is feltette: – Mi a véleménye, Joe?
– Ha nem Chicagóban volnánk...
– Igen. Ez vérzéses láz... ha ez egyáltalán lehetséges.
– Megkérdezte tıle valaki, hol járt? – kérdezte Quinn.
– Nem, doktor úr – felelte a recepciós.
– Jégtömlık! – szólt az egyik nıvér, és mindjárt oda is hozott egy nyalábbal. A beteg hóna alá, a
nyaka alá és testének más pontjaira helyezte ıket, hogy elvezessék testébıl a forróságot, amely akár
végezhetett is vele.
– Dilantin? – töprengett Quinn.
– Egyelıre nem görcsöl. A rohadt életbe!
A bentlakó orvos fogott egy ollót, és levágta vele a nı melltartóját. A törzsén további bırvérzések
voltak kialakulóban.
– A hölgy rendkívül súlyos beteg – jelentette ki. – Nıvér, hívja be dr. Kleint, fertızı esetünk van.
Valószínőleg otthon találja. Mondja meg neki, hogy azonnal szükségünk van rá. Le kell nyomnunk a
beteg lázát, és magához kell térítenünk. Azt is meg kell tudnunk, hol a pokolban járt.
47. Index Páciens
Mark Klein egyetemi tanár volt, vagyis már megszokta, hogy kötött munkaidıben dolgozik.
Meglepte, hogy ilyenkor hívják.
– Hol van Quinn doktor? – kérdezte, amikor beért.
– A kettes elkülönítıben.
– Hol járt a beteg? – kérdezte a professzor.
– Nem tudjuk – felelte Quinn. – átnéztük a retiküljét, úgy tőnik, vezetı beosztásban dolgozik a
Searsnél, az irodája legalábbis ott van a Sears Towerban.
– Megvizsgálták?
– Igen – mondta egyszerre Quinn és az ifjabb bentlakó.
– Állatharapások? – kérdezte Klein.
– Nincsenek, és nincsenek tőszúrásnyomok sem. Semmi szokatlan. A nı tiszta.
– Valószínőnek tartom, hogy vérzéses láza van. Nem tudni, hogy szerezte. Vigyék fel az emeletre.
Teljes elkülönítés, az összes elıvigyázatossági intézkedés. Ezt a helyiséget fertıtlenítsék, mindent,
amihez csak hozzáérhetett.
– Én azt hittem, hogy ezek a vírusok csak közvetlen érintkezés útján...
 – Ezt senki sem tudja, doktor, és amit nem tudok megmagyarázni, attól én félek. Voltam
Afrikában, láttam Lassa-lázat és Q-lázat. Ebolát nem. De ahogy a beteg kinéz, alighanem ezek
valamelyikét kapta el – jelentette ki Klein. Elsıként ı mondta ki ezeket a rettenetes szavakat.
*
– Tudtam, hogy Holtzman összehozza nekem – mondta Arnie. A gép leszállni készült
Sacramentóban, a stábfınök pedig egy pohár itallal ünnepelt.
– Hogyhogy? – kérdezte az elnök.
– Ez a Bob kemény fickó, nagy csirkefogó, de tisztességes csirkefogó. Ez egyben azt is jelenti,
hogy tiszta szívvel megégeti önt máglyán, ha úgy gondolja, hogy rászolgált. Ezt jó, ha megjegyzi –
tanácsolta a stábfınök.
– Donner és Plumber hazudtak – mondta fennhangon az elnök. – a szentségit!
– Mindenki hazudik, Jack, még ön is. Egyes hazugságok arra valók, hogy megvédelmezzék az
igazságot, mások arra, hogy elrejtsék, megint mások, hogy cáfolják. Némely hazugságokra pedig
egyszerően azért kerülhet sor, mert senki sem gondol utánuk.
– Itt mi történt?
– Mindezek kombinációja, elnök úr. Ed Kealty azt akarta, hogy tırbe csalják önt, és felültette
ıket. De most megfogtam önnek azt a hitszegı gazembert. Lefogadom, hogy holnap a Post
címoldalán lesz egy anyag, amely leleplezi, hogy Kealty felbujtott két vezetı újságírót. A sajtó úgy
fog rárontani, mint egy farkasfalka.
A gép végében utazó riporterek máris errıl beszéltek. Arnie-nak gondja volt rá, hogy a felvétel az
ı kabinjuk képernyıjén is leperegjen.
– Merthogy ımiatta tőntek fel rossz színben...
– Ez az fınök – helyeselt Arnie. Azt nem vallhatta be, hogy minderre nem került volna sor, ha
nem éri támadás Katie Ryant. Olykor még a riporterek szívében is feltámad a részvét, és alighanem
ez is oka volt Plumber pálfordulásának. Bob Holtzmannak azonban ı, Arnie adagolta a gondosan
kiválogatott információkat.
*
Adler biológiai órája mostanra tökéletesen összezavarodott. Mint azonban megállapította, az
idınkénti szundítás segített, aminthogy az is, hogy egyszerő, ám kedvezı üzenetet továbbíthatott
elnökének.
A Kínai Népköztársaság külügyminisztere ismét a tolmács és Zhang Han San társaságában
fogadta.
– Az, hogy voltak szívesek hozzájárulni, hogy közvetlenül repülhessek Tajpejbe, megkönnyítette
a dolgomat. Köszönöm.
– Milyen hírt hoz önfejő unokatestvéreinktıl?
– İk is készek redukálni katonai tevékenységüket, remélve, hogy ezzel hozzájárulnak a feszültség
csökkenéséhez.
– És a sértı vádak, amelyeket hangoztatnak?
– Ez a téma nem került szóba. Azt hiszem, ık éppúgy érdekeltek a békés körülmények
helyreállításában, mint önök.
– Milyen kedves tılük – szólalt meg Zhang. – Ellenségeskedést kezdeményeznek, lelövik két
repülıgépünket, elpusztítják egy saját utasszállítójukat, akarattal vagy hozzá nem értésbıl
elpusztítanak több mint száz embert, aztán azt mondják, hogy hozzánk alkalmazkodva csökkentik
provokatív lépéseik számát.
– A béke mindenki érdekét szolgálja, nem? Amerika értékeli mindkettejük lépéseit, amelyeket
ennek az informális kapcsolatfelvételnek a során tettek. A Kínai Népköztársaság több tekintetben is
elızékenynek mutatkozott, és a tajvani kormány kész a megfelelı válaszgesztusokra. Mi egyebet
óhajtanának még?
– Csak egy apróságot – felelte a kínai külügyminiszter. – Kártérítést négy vadászpilótánk
haláláért. Özvegyek, árvák maradtak utánuk.
 – Az ı vadászaik lıttek elıször – mutatott rá Zhang.
– De mi van akkor – hangsúlyozom, erre nincsenek bizonyítékaim –, ha egyértelmően
bebizonyosodik, hogy az Airbust nem szándékosan, de a Kínai Népköztársaság valamelyik gépe lıtte
le? Akkor az önök kártérítési igénye indokolatlannak tőnhet.
– Ez lehetetlen. Kihallgattuk az életben maradt pilótákat, a vallomásuk ezzel kapcsolatban
egyértelmő – szólalt meg ismét Zhang.
– Tehát pontosan mit kérnek? – kérdezte Adler.
– Minden lelıtt pilótánk után kétszázezer dollárt. A pénzt természetesen a családjaik kapják –
ígérte Zhang.
– Kérésüket továbbíthatom a...
– Elnézést, ez nem kérés, hanem követelés – közölte a külügyminiszter Adlerrel.
– Értem. Ismertethetem velük az önök álláspontját, de azt javaslom, ezt ne szabják a feszültség
csökkentésének feltételéül.
– Ez az álláspontunk – jelentette ki a külügyminiszter nyugodtan.
*
Sacramentóban is véget ért az összejövetel, a beszéd nagy sikert aratott. Ryannek kifelé mentében
odakiáltott egy riporter:
– Elnök úr!
– Feleljen neki! – súgta Arnie.
– Tessék! – mondta Jack, és közelebb lépett. A testırök nem voltak elragadtatva ettıl.
– Tud arról, mit mondott John Plumber ma este az NBC-n?
A riporter az ABC munkatársa volt, és semmiképpen sem hagyta volna ki, hogy rúgjon egyet a
konkurens tévétársaságon.
– Igen, hallottam róla – felelte higgadtan az elnök.
– Főz hozzá valamilyen megjegyzést?
– Természetesen nem örültem, amikor mindezt megtudtam, de ami Mr. Plumbert illeti, olyan
erkölcsi bátorságról tett tanúbizonyságot, amilyet ritkán tapasztalhatunk. Nálam kiköszörülte a
csorbát.
– Ön tudja, hogy ki volt, aki...
– Kérem, bízzuk ezt Mr. Plumberre. Az ı sztorija, ı tudja, hogy mondja el. És most, ha
megbocsát... vár a repülıgépem.
*
– Úristen – suttogta Klein professzor. A mikroszkóp kijelzı-monitorán, mintha csak tankönyvi
ábra lett volna, ott volt a pásztorbot. Hogy a fenébe juthatott Chicagóba?
– Ez az ebola – állapította meg dr. Quinn, majd hozzátette: – Ez lehetetlen.
– Mennyire alaposan vizsgálták meg a beteget? – kérdezte a professzor.
– Talán nem eléggé... de a testén nincsenek sem harapás–, sem tőszúrásnyomok. Chicagóban
vagyunk, Mark! Tegnap deres volt a szélvédım!
Klein professzor erısen gondolkodott.
– Találtak kulcsokat a táskájában?
– Igen, professzor úr.
– A sürgısségi osztályon mindig vannak rendırök. Szóljanak egynek, mondják meg neki, hogy
rendıri kíséretre lenne szükségünk, el kell mennünk a lakására, hogy körülnézzünk. Veszélyben
forog az élete. Talán van valamilyen kisállata, trópusi növénye, mit tudom én, mije. Tudjuk a
háziorvosa nevét. Keltsék fel, hívják ide. Meg kell tudnunk, mit tud a betegérıl.
– Milyen kezelést javasol?
– Lenyomjuk a lázát, pótoljuk a folyadékveszteségét, csillapítjuk a fájdalmait, de ebben az
esetben igazából semmi sem használ. Rousseau Párizsban próbálkozott az interferonnal és néhány
egyéb dologgal, de eddig hiába. – Klein ismét a képernyıre nézett. Homlokát ráncolva kérdezte: –
Vajon hogyan kapta meg? Hogyan került kapcsolatba ezzel a rohadt kis féreggel?
 – Értesítsem a Járványügyi Központot?
– Maga a rendırt hívja ide. Én majd küldök egy faxot Gus Lorenznek.
*
A Predatorok visszaérkeztek Szaúd-Arábiába, anélkül hogy bárki is észrevette volna ıket.
Hadosztálykörletek felett járatni ıket kissé kockázatos lett volna, feladatukat mostantól mőholdak
vették át.
Az EIK „Halhatatlanok” hadosztályának páncélosai hosszú, egyenes sorokba rendezıdtek,
lényegében úgy, mintha egy hatalmas parkolóba álltak volna be, hogy megszámolhassák ıket.
A személyzet és a karbantartók a lánctalpat cserélték rajtuk.
– Mennyit bír ki egy pár ilyen lánctalp? – kérdezte az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség
éjszakai ügyeletének egyik tagja a képernyı elıtt. Szomszédja felelt neki:
– Ez a fajta? Sivatagi terepen mondjuk ezer kilométert. Talán valamivel kevesebbet.
*
– Mit akar csinálni Kealtyvel? – kérdezte Arnie-tól Callie Weston.
– Éppen ez jár a fejemben. Egyszer és mindenkorra süllyesztıbe küldjük a gazembert.
*
Badrayn ismét a számítógépe elé ült, és felkereste a megfelelı internethelyeket. Még mindig
semmi... Holnap kezdhet aggódni... ámbár ha mégsem történne semmi... nos, ez nem az ı gondja
volt. İ minden feladatát tökéletesen oldotta meg.
*
A Zéró Páciens kinyitotta a szemét. Ez mindenki figyelmét felkeltette. Láza harmincnyolc egész
hét tizedre csökkent – a jégtáskák . hatására, amelyek úgy vették körül a testét, mint a piacon a
halakét. Arcán jól látszott a szenvedés és a kimerültség. Az AIDS elırehaladott stádiumában lévı
páciensre emlékeztetett – ezt a betegséget az orvos nagyon is jól ismerte.
– Hello, dr. Klein vagyok – mondta a professzor a maszk mögött. – Egy kissé megijesztett
bennünket, de aztán kézbe vettük a dolgokat.
– Fáj... – mondta a nı.
– Tudom, és ezen is segíteni fogunk, de fel kell tennem önnek néhány kérdést.
– Rendben.
– Járt valahol mostanában?
– Ezt hogy érti? – kérdezte a beteg. Minden szó tovább apasztotta energiatartalékait.
– Járt-e külföldön az utóbbi idıben?
– Nem... tíz nappal ezelıtt Kansasba repültem, és még aznap vissza is jöttem.
– Érintkezett-e valakivel, aki járt külföldön?
– Nem – próbálta megrázni a fejét a beteg, de mozdulata mindössze néhány milliméteresre
sikeredett.
– Ne haragudjon, de meg kell kérdeznem valamit. Van-e jelenleg bármilyen állandó szexuális
kapcsolata?
A nın látszott, hogy megdöbbenti a kérdés.
– AIDS? – kérdezte. Azt hitte, ennél súlyosabb baja nem lehet. Klein együtt érzıén rázta meg a
fejét.
– Nem, egészen biztosan nem, emiatt nem kell aggódnia.
– Elvált vagyok – mondta a beteg. – Csak néhány hónapja... Még nincsen új... férfi az életemben.
– Maga nagyon csinos, úgyhogy ez nem sokáig lesz így – állapította meg Klein, megpróbálván
kicsalni egy mosolyt a nıbıl. – Mivel foglalkozik a Searsnél?
– Háztartási cikkekkel. Árubeszerzı vagyok. Most volt egy... nagy árubemutató... a McCormick
Centerben... rengeteg papírmunkával járt, megrendelések és effélék.
Ebbıl nem derült ki semmi, így Klein újabb kérdésekkel próbálkozott, de ezek sem vezettek
eredményre. Megfordult, és a nıvérre mutatott.
 – Adunk valamilyen fájdalomcsillapítót – mondta neki. Oldalt lépett, hogy ne akadályozza a
nıvért, aki hozzálátott, hogy felszerelje a morfiuminfúziót az állványra. – Néhány másodperc múlva
már hat is – mondta. – Rövidesen visszajövök.
Quinn az elıcsarnokban, egy egyenruhás rendır társaságában várta, akinek a sapkáján
sakktáblaminta futott körbe.
– Mi a helyzet, doktor úr? – kérdezte a rendır.
– A páciens súlyos beteg, és lehet, hogy a betegsége erısen fertızı. Körül kell néznem a
lakásában.
– Ez így nem teljesen törvényes. Fel kell keresnie egy bírót, és szerezni tıle egy...
– Erre most nincs idı. Nálunk vannak a kulcsai. Egyszerően be is hatolhatnék hozzá, de azt
akarom, hogy maga ott legyen, és tanúsíthassa, hogy semmi rosszat nem tettünk. Ha pedig a lakásban
riasztó mőködik, nem szeretném, ha letartóztatnának miatta... Nincs vesztegetni való idınk. Az a nı
nagyon beteg.
– Rendben. A kocsim az épület elıtt áll – mutatott ki a rendır, majd elindult. Az orvosok
követték.
– Elküldte a faxot Atlantába? – kérdezte Quinn. Klein a fejét rázta.
– Elıször nézzük meg azt a lakást.
A professzor úgy döntött, nem vesz kabátot. Odakint hideg volt, barátságtalan hımérséklet a vírus
számára, ha – bár ez teljesen valószínőtlen volt – valahogyan átjutott volna rá.
A lakásban mindössze néhány növénykét találtak, de egzotikus élelmiszert vagy állatot – például
majmot – nem. Az apró növényeket magukkal vitték.
*
Price kinyitotta az orrban lévı kabin ajtaját. Odabenn mindössze néhány apró lámpa fénye
derengett. Az elnök a hátán feküdt és horkolt – kellı hangerıvel, hogy a hajtómővek süvöltésében is
hallani lehessen. Andrea kísértést érzett, hogy lábujjhegyen odalopakodjék hozzá, és betakarja, de
aztán inkább elmosolyodott, és becsukta az ajtót.
– Lehet, hogy van igazság a földön – mondta Raman ügynöknek.
– Az újságíróra gondol?
– Aha.
– Azért erre nagyobb összegben ne fogadjon – mondta a másik ügynök.
Körülnéztek. Végre mindenki elaludt, még a stábfınök is. Odafent a személyzet tette a dolgát, a
légierı emberei ugyancsak, amúgy azonban az egész nem sokban különbözött egy szokványos
repülıúttól Kaliforniából a keleti partra, éjszakai felszállással, korai érkezéssel. A gép Illinois állam
középsı területei felett haladt. A két ügynök elindult hátra, a testırség helyeihez. A részleg három
tagja csendben kártyázott, a többiek olvastak vagy szunyókáltak.
A csigalépcsın egy repülı ırmester nı jött le, dossziéval a kezében.
– Sürgıs üzenet az elnöknek – közölte.
– Ennyire fontos? Másfél óra múlva az Andrewsra érünk.
– Most vettem le a faxgéprıl – mondta az ırmesternı.
– Jó – felelte Price. Átvette az üzenetet, és elindult a gép vége felé, Ben Goodleyhoz. Az ı
feladata volt, hogy szükség esetén közölje az elnökkel, ha valami fontos történt a világban, vagy
pedig – ahogyan jelen esetben – megállapítsa, mennyire fontos egy-egy üzenet. Price megrázta a férfi
vállát, mire Ben kinyitotta a szemét.
– Igen?
– Felébresszem ezzel a fınököt?
A hírszerzési szakértı átfutotta a szöveget, és megrázta a fejét.
– Ez várhat. Adler tudja, mit csinál, és a külügyben külön munkacsoport dolgozik a témán.
Goodley szó nélkül hátradılt a székében, és aludt tovább.
*
– Hello – mondta Gus Lorenz, és az órájára pillantott. Mi az ördög! – állapította meg.
 – Gus? – kérdezte a telefonáló.
– Én vagyok. Ki beszél?
– Mark Klein, Chicagóból.
– Valami baj van? – kérdezte kásás hangon Lorenz. A válasz aztán azonnal magához térítette.
– Azt hiszem... Gus, hogy van itt egy ebola-esetünk.
– Teljesen biztos ebben?
– Megvan a vírus. Én magam láttam a mikroszkópon. A pásztorbot, Gus, nem lehet tévedés. Bár
az volna.
– Hol volt a fickó?
– Nı az illetı, és sehol.
Klein körülbelül egy percben összefoglalta, amit tudott. Így fejezte be:
– Nincsen rá nyilvánvaló magyarázat.
Lorenz tiltakozhatott volna, hogy ez egyszerően nem lehetséges, de az orvosi kaszt felsıbb
köreiben mindenki mindenkit ismer, és Gus tudta, hogy Klein egyetemi tanár a világ egyik
legkitőnıbb orvosegyetemén.
– Csak egy eset van? – kérdezte.
– Mindig egy esettel kezdıdik, Gus – emlékeztette kollégáját Klein. Ezer mérfölddel odébb
Lorenz felkelt az ágyból.
– Persze. Szükségem van egy mintára.
– A futárom most megy az O’Hare repülıtérre, és az elsı géppel Atlantába repül. Az
elektronmikroszkópos felvételeket most rögtön átküldöm e-mailen.
– Negyven perc múlva benn leszek a laborban.
– Gus?
– Tessék.
– Van valami újdonság a terápiában, amirıl én esetleg nem tudok? Ez a páciens nagyon beteg –
mondta Klein, remélve, hogy most az egyszer lemaradt szakterülete valamilyen fejleményérıl.
– Sajnos nincsen, Mark. Semmi újról nem tudok.
– A fene egye meg! Hát akkor, megtesszük, amit tudunk. Hívjon fel, ha beért. Én itt vagyok a
helyemen.
Lorenz bement a fürdıszobába, locsolt némi vizet az arcába: meg akart bizonyosodni róla, hogy
nem álmodik. Nem, ez nem álom, gondolta. Ez lidércnyomás.
*
Ryan frissessége még az újságíróknak is feltőnt. Elsıként lépdelt le a lépcsın, tisztelgett az
odalent álló repülı ırmesternek, és elindult az ötvenméternyire álló helikopterhez. Amikor beszállt,
gyorsan bekapcsolta a biztonsági övét, és ismét elaludt.
Tizenöt perccel késıbb ismét felkeltették, ezúttal is lement egy lépcsın, tisztelgett egy
tengerészgyalogosnak, és a Fehér Ház felé indult. Tíz perccel késıbb végre olyan ágyba fekhetett,
amely nem mozgott alatta.
Jól utaztál? – kérdezte félálomban Cathy.
Csak egy kicsit hosszú volt – felelte a férje, és már aludt is.
*
Lorenz letöltötte a vírus képét az internetrıl, aztán felhívta Chicagót.
– Mondja, hogy tévedek – hallatszott Klein hangja a telefonban.
– Maga is tudja, hogy nem. Ez a mi kis barátunk.
– Hol bukkant fel legutóbb?
– Volt néhány eset Zaire-ban, és két másik Szudánban. Ennyirıl tudok. És a maga páciense? Volt
ı valahol...?
– Nem. Eddig semmiféle kockázati tényezıt nem sikerült felfedeznünk. Tekintettel a lappangási
idıszakra szinte teljesen biztos, hogy itt Chicagóban szedte össze. Márpedig ez lehetetlen, igaz?
– Szex? – kérdezte Lorenz. Szinte látta, ahogyan Klein a vonal túlsó végén a fejét csóválja.
 – Megkérdeztem tıle. Azt mondja, mostanában semmi ilyesmi nem történt vele. Jelentenek
valamit máshonnan?
– Nem, sehonnan. Mark, biztos abban, amit mondott nekem? – A kérdés sértı volt, de fel kellett
tennie.
– Bár ne volnék biztos benne! Az a kép, amit átküldtem, már a harmadik, egy jól izolált darabot
akartam mutatni. Nyüzsögnek a vérében, Gus. Várjon egy percet, kérem. – háttérbıl fojtott hangú
párbeszéd hallatszott, aztán Klein közölte: – Ismét magához tért, és elmondta, hogy körülbelül egy
hete kihúzták egy fogát. Tudjuk a fogorvosa nevét, ennek is utánajárunk majd. Ez minden, amit
tudunk.
– Jó. Most pedig hadd készüljek fel a mintájuk fogadására. Ez mindössze egyetlen eset. Ne
izgassuk fel magunkat túlságosan.
*
Raman röviddel virradat elıtt ért haza. A napnak ebben a szakában az utcákon szerencsére szinte
egyáltalán nem volt forgalom: az ügynök nem lett volna abban az állapotban, hogy biztonságosan
vezethesse autóját. Amikor hazaért, üzenetrögzítıjén újabb „téves” hívás várta. Raman felismerte
Mr. Alahad hangját.
*
A fájdalom olyan erıvel tört rá, hogy felkeltette kimerült álmából. Csak hat métert kellett
megtennie a fürdıszobáig, de úgy érezte, mintha a maratoni távon kellene végigvonszolnia magát.
Mindenesetre sikerült kibotorkálnia. Szörnyő görcsök kínozták, ami meglepte, mert az utóbbi két
napban semmit nem evett – bármennyire is igyekezett beleerıltetni felesége némi csirkehúslevest és
pirítóst. Amilyen gyorsan csak tudta, letolta a nadrágját, és még sikerült leülnie a kagylóra.
Ugyanabban a pillanatban a gyomra is fellázadt, és a Cobra képviselıje egyidejőleg hányni is
kezdett. Egy pillanatra zavarba jött, amiért ilyen férfiatlan dolgot követett el, de aztán meglátta, mi
van a lába elıtt a kövön.
– Drágám? – hívta a feleségét erıtlen hangon. – Segíts...
48. Vérzés
A Washington Post címlapon hozta a Bob Holtzman és John Plumber nevével jegyzett cikket.
Ezzel el lehet kezdeni egy napot – gondolta Jack. Az írás jóval részletesebben számolt be az ügyrıl,
mint az Plumber rövid híradójegyzetében lehetséges volt. És megjelent benne Ed Kealty neve is, aki
úgy tőnt – korántsem meglepı, de jogellenes módon –, egy CIA-beli forrás információit szivárogtatta
ki. A cikk megállapította, hogy ezek némelyike hamis, továbbá, hogy Kealty elıre megfontolt
szándékkal indított politikai támadást az elnök ellen, úgy, hogy a sajtót uszította rá. És mi ebben az
új? – horkant fel Jack.
A Post a sajtóerkölcs elleni súlyos vétségre helyezte a hangsúlyt, és azt állította, hogy Plumber
pálfordulása a lehetı legıszintébb. A cikk szerint az NBC hírrészlegének vezetıi nem voltak
hajlandók kommentálni az esetet, de közölték, hogy belsı vizsgálatot indítanak. Kiderült belıle,
hogy a felvételek, amelyek csakugyan tökéletesen épek, a Post birtokában vannak.
A Washington Times ugyancsak fel volt paprikázva, de nem ugyanazért, amiért laptársa.
Szerkesztıségi cikke megjövendölte, hogy az ügy hatalmas és elhúzódó viszályt robbant ki a
washingtoni újságíró-társadalomban, amelyet a politikusok nyilván nagy elégtétellel figyelnek majd.
Nos, gondolta Ryan, remélem, most majd egy darabig békén hagynak.
Ezután kinyitotta a barna borítékot, amelyet biztonsági szalaggal zártak le. A benne lévı
dokumentum igencsak régi, állapította meg.
– Gazemberek – suttogta Ryan.
– Hát most jól elintézték magukat – jegyezte meg Cathy, aki a maga újságjait olvasta.
– Én a kínaiakról beszélek – felelte a VÍVÓMESTER.
*
A járványrıl még senki sem tudott. Az orvosok azonban már meglepı telefonhívásokat kaptak.
Az országban már vagy húszan találtak izgatott, sıt kétségbeesett hívásokat üzenetrögzítıiken.
Minden esetben véres székletrıl vagy vérhányásról értesítették ıket, de mindig csak egyetlen esetrıl
volt szó, amelyeket különbözı egészségügyi problémákra, például vérzı fekélyekre vezethettek
vissza. A hívók többnyire fehér inges, nyakkendıs, stressztıl gyötört üzletemberek voltak. Az
orvosok az esetek többségében elküldték ıket a legközelebbi kórház sürgısségi osztályára, aztán
felöltöztek, és maguk is elindultak, hogy ott találkozzanak betegeikkel, vagy odaküldtek egy
kollégájukat, akiben megbíztak. Néhány beteget magukhoz rendeltek, általában reggel nyolc és
kilenc közötti idıpontokra, hogy mint elsıként érkezı páciensek, ne aznapi tennivalóik rovására
vizsgáltassák meg magukat.
– Dr. Alexandre – szólt bele a telefonba a Hopkins professzora.
– Itt a sürgısségi osztály, uram. Volna szíves lejönni? Van itt egy betegünk, harminchét éves
fehér férfi. Magas láza és belsı vérzése van. Nem tudom, mi ez, azazhogy – mondta a bentlakó orvos
– tudom, hogy minek látszik, de...
– Öt perc múlva ott leszek.
– Várom, uram. – A belgyógyász-virológus-molekuláris biológus felvette keményített fehér
munkaköpenyét, és elindult a sürgısségi osztályra, amely a Johns Hopkins egyetem jókora
campusának egy másik épületében mőködött. Katona korában is ugyanilyen köpenyt viselt,
doktorjelmeznek hívta.
– Jó reggelt, doktor úr – üdvözölte a maszkos bentlakó orvosnı a legkedvesebb kreol
akcentusával.
– Maga szerint mi a gond?
Az orvosnı átadta neki a beteglapot, és miközben a professzor olvasta, már mondta is:
– A felesége hozta be. Magas láz, enyhe zavartság, alacsony vérnyomás, esetleges belsı vérzés,
véres széklet és hányadék. Az arcán foltok vannak... Nem tudok bizonyosat mondani.
– Nos, lássuk – mondta Alexandre. ígéretes fiatal kolleginának tőnik – gondolta. Tudja, hogy mit
nem tud, és konzultációt kért... de miért nem valamelyik belgyógyásztól? Maszkot és kesztyőt vett
fel, és megkerülte az elválasztó függönyt. – Jó reggelt, dr. Alexandre vagyok – mutatkozott be. A
férfi tekintete kifejezéstelen volt, de az arcán lévı foltok láttán az orvos lélegzete elakadt. George
Westphal arcát juttatta eszébe, a több mint egy évtizede halott kollégáját. – Honnan került ide?
– A háziorvosa mondta a feleségének, hogy hozza be ide.
– Mi a foglalkozása? Sajtófotós? Diplomata? Sokat utazik?
Az orvosnı a fejét rázta. – Motoros szánokat, sportjármőveket árul, üzlete van a Pulaski
Highwayn.
Alexandre körülnézett. Az orvosnın kívül egy orvostanhallgatót és két ápolónıt látott,
valamennyien maszkot és kesztyőt viseltek. Helyes. A nı okos, és tudja, mitıl fél, állapította meg.
– Vért vettek tıle?
– Igen. Most végzik a kereszt-agglutinációs próbát, és azonnal küldjük a vérmintákat az ön
laboratóriumába.
A professzor bólintott.
– A beteget most azonnal vegyék fel az én osztályomra. Kérek egy dobozt a csöveknek. Óvatosan
a tőkkel!
Egy nıvér elment a kért holmikért.
– Professzor úr, ez úgy fest, mintha... persze lehetetlen, de azért...
– Csakugyan lehetetlen – hagyta rá Alex –, de csakugyan úgy fest. Ezek itt olyan bırvérzések,
ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egyelıre tehát úgy kezeljük, mintha...
A nıvér visszatért a dobozzal, Alexandre pedig további vérmintákat vett.
– Miután felvitték a beteget, mindenki fürödjön meg és öltözzön át. Ha megteszik a megfelelı
óvintézkedéseket, nem fenyeget különösebb veszély. Itt van a beteg felesége?
– Igen, odakint a váróhelyiségben.
– Valaki vezesse fel az irodámba, meg kell kérdeznem tıle néhány dolgot. Van kérdése?
Az orvosnı hallgatott.
 – Hát akkor gyerünk!
Dr. Alexandre megnézte a vérminták mőanyag dobozát, majd miután ellenırizte, hogy jól le van-e
zárva, köpenye bal zsebébe csúsztatta.
– Jó reggelt, Janet – köszöntötte a laborba lépve kolléganıjét, Janet Clemenger molekuláris
biológust.
– Jó reggelt, Alex.
A professzor kivette zsebébıl a mőanyag dobozt.
– Ezt gyorsan meg kell vizsgálnia. Lehetıleg, azonnal.
– Mi ez? – kérdezte Janet. Ritkán mondták neki, hogy hagyja abba, amit csinál, különösen így a
munkanap elején.
– Vérzéses láznak tőnik. Négyes veszélyességi fokozatú minta. – Clemenger elámult.
– Itt?
Amerika-szerte emberek tették fel ugyanezt a kérdést, de egyelıre nem tudtak egymásról.
– Alighanem épp most hozzák fel a beteget. Beszélnem kell a feleségével.
A biológusnı átvette a mőanyag dobozt, és óvatosan az asztalra helyezte.
– A szokásos antitestpróba?
– Igen, de kérem, legyen nagyon óvatos, Janet.
– Mindig az vagyok – felelte Clemenger. Ahogyan Alexandre, ı is sokat kísérletezett HIV-
mintákkal.
A professzor átment az irodájába, és felhívta Dave Jamest.
– Mennyire biztos ebben? – kérdezte a dékán két perc elteltével.
– Dave, ez egyelıre csak egy riasztó megbetegedés, de éri már láttam ilyet, George Westphal
esetét. Janet Clemenger éppen most végzi a teszteket. Amíg nem tudunk többet, azt hiszem, ezt is
nagyon komolyan kell vennünk. Ha a laboreredmény az lesz, amire számítok, telefonon értesítem
Gust, és elrendeljük az elsı fokú harckészültséget.
– Ralph holnapután érkezik vissza Londonból, az osztályt pillanatnyilag maga vezeti, Alex.
Folyamatosan tájékoztasson!
– Vettem – felelte a volt katonaorvos. Itt volt az ideje, hogy beszéljen a beteg feleségével.
A sürgısségi osztályon a fınıvér felügyelete alatt takarítók súrolták a követ az ágy helyén.
Fentrıl egy Sikorsky helikopter sajátos, mennydörgı hangja hallatszott: a First Lady megérkezett a
munkahelyére.
*
A futár is megérkezett a Járványügyi Központba, és átadta a „kalapdobozt” Lorenz laboránsainak.
Innentıl ment minden, mint a karikacsapás. Az antitestpróbákat már a laborasztalokon elvégezték.
– Ez ebola, doktor – jelentette az egyik laboráns. Egy másik helyiségben az elektronmikroszkópba
helyeztek egy mintát. A készüléket ezúttal az egyik vezetı orvos-munkatárs kezelte.
– Nézze csak, Gus – mondta. Beállította az élességet, és a monitor képe egyszerre kitisztult. A
vérmintában nyüzsögtek az apró fonalak.
– Honnét küldték ezt?
– Chicagóból.
– Üdv az Újvilágban, te kis szemét! – mondta az orvos a képernyı elıtt, miközben kinagyított egy
bizonyos fonalat.
A következı feladat az altípus meghatározása volt, ez azonban idıt vett igénybe.
*
– Tehát a férje nem hagyta el az országot? – kérdezte Alex az asszonyt.
– Nem, egyáltalán nem – hangzott a határozott válasz. – Csak egy nagy sportjármő-kiállításon
volt, minden évben elmegy rá.
– Asszonyom, jó néhány kérdést fel kell tennem, és némelyiket esetleg bántónak találja majd.
Kérem, értse meg, azért teszem, hogy segíthessek a férjén.
A nı bólintott. Alexandre tudta, hogyan oldja meg ezt a feladatot.
 – Van oka feltételezni, hogy a férjének dolga lehetett egy másik nıvel?
– Nem, nincsen.
– Elnézést, meg kellett kérdeznem. Van valamilyen egzotikus állatuk?
– Csak két kutyánk – felelte meglepetten az asszony.
– Majmaik nincsenek? Bármi, ami külföldrıl került az országba?
– Nem, semmi ilyesmi.
Alexnek nem jutott eszébe más fontos kérdés.
– Ismer valakit, családtagot, barátot, bárkit, aki sokat utazik?
– Nem... láthatnám a férjemet?
– Igen, de elıször el kell helyeznünk a szobájában, és el kell kezdenünk a kezelését is.
– És mondja, meggyógyul? Tudja, soha nem volt beteg, fut, nem dohányzik, nem iszik sokat.
Mindig is vigyáztunk az egészségünkre...
Az asszony kezdte elveszíteni a fejét.
– Nem akarok hazudni önnek. Úgy tőnik, a férje súlyos beteg, de a háziorvosuk a világ legjobb
kórházába küldte. Én új vagyok itt. Több mint húsz évet töltöttem a hadseregben, végig fertızı
betegségekkel foglalkoztam, vagyis önök a megfelelı helyen vannak, én pedig a megfelelı orvos
vagyok.
Megszólalt a telefon.
– Dr. Alexandre.
– Alex, itt Janet. Az antitestpróba szerint a minta ebola-pozitív. Kétszer is megcsináltam.
Becsomagoltam a pluszcsövet, hogy elküldjük a Járványügyi Központba. Tizenöt percen belül a
mikroszkópos vizsgálat is meglesz.
– Nagyon jó. Akkorra én is ott leszek – mondta dr. Alexandre, és letette a telefont.
Még egy feladat várt rá: közölnie kellett az asszonnyal, hogy tıle is vért fognak venni.
*
– Mi újság, Scott? – kérdezte Ryan tizenhárom idızónányi messzeségbıl.
– Kegyetlenül bonyolítják az ügyet. Jack?
– Igen?
– Kétszer is találkoztam ezzel a Zhang gyerekkel. Alig beszél, de nagyobb kutya, mint gondoltuk.
Azt hiszem, ı irányítja a külügyminiszterüket. Nagy játékos, elnök úr. Mondja meg Foleyéknak,
hogy nyissanak róla egy dossziét, és alaposan nézzenek a körmére.
– Fog Tajpej kártérítést fizetni?
– Miért, ön fizetne?
– Én közölném velük, hová menjenek az igényeikkel, de nekem ugyebár nem szabad elveszítenem
az önuralmamat.
– Meg fogják hallgatni a követelést, aztán megkérdezik majd tılem, mi az Egyesült Államok
véleménye. Mit mondjak nekik?
– Ez idı szerint a béke és a stabilitás helyreállítását szorgalmazzuk.
– Ezt elı tudom adni nekik egy, talán két óra terjedelemben, de aztán mit mondjak?
– Ön jobban ismeri nálam a térséget.
– Hát, nem is tudom. Eddig azt hittem, de már nem így érzem. Elıször reméltem, hogy az egész
véletlen volt. Aztán arra gondoltam, ingerelni akarják ıket, mármint Tajvant. Nem errıl van szó.
Túlságosan erıszakosak, és mintha nem is ez volna a céljuk. A harmadik lehetıség, hogy az egész
csak arra jó, hogy próbára tegyék önt. Ha igen, akkor durván csinálják – nagyon durván. Még nem
ismerik önt eléggé, Jack. Mindjárt az elején túl sokat markoltak. Summa summarum, nem tudom, mit
gondolnak. E nélkül pedig nem tudom megmondani, hogyan reagáljunk.
– Tudjuk, hogy támogatták Japánt... Zhang személyesen bujtogatta azt a szarházi Yamatát, és...
– Igen, ezt én is tudom, ık pedig alighanem tudják, hogy tudjuk, vagyis még egy okuk van, hogy
ne bosszantsanak fel bennünket. Hatalmas tét van az asztalon, Jack, és nem értem, miért.
– Mondjuk Tajvannak, hogy támogatjuk ıket?
 – Ha megtesszük és kiderül, Peking emelni fogja a tétjeit, nekünk pedig több ezer... a fenébe is,
majdnem százezer állampolgárunk van odaát, és akkor túsz lesz belılük. Nem akarnék gazdasági
megfontolásokba bocsátkozni, de ez politikai-gazdasági szempontból komoly tényezı.
– Ha azonban nem támogatjuk Tajvant, azt fogják hinni, hogy magukra maradtak, és sarokba
szorították ıket...
– És a pekingiek is ezt hiszik majd. Szerintem húzzuk az idıt. Továbbítom a követelést, Tajpej
nemet mond, mire én indítványozom, hogy hagyják függıben a dolgot, amíg nem rendezıdik az
Airbus ügye. Ezzel kapcsolatban, mi, az Egyesült Államok majd az ENSZ-ben lépünk fel, a
Biztonsági Tanács elé visszük a dolgot. Ettıl aztán szépen elhúzódik majd. A kibaszott flottájuk
üzemanyaga pedig elıbb-utóbb elfogy. A szomszédban ott egy repülıhordozó-csoportunk, így
igazából semmi sem történhet. Ryan a homlokát ráncolta.
– Nem mondhatnám, hogy tetszik a dolog, de azért csak csináljuk. Legszívesebben közölném a
tajvaniakkal, hogy mögöttük állunk, a pekingiekkel meg, hogy állítsák le magukat.
– Ön is tudja, hogy a világ nem így mőködik – figyelmeztette Adler.
– Ez nem igaz, de csak tegye, amit mondott, és folyamatosan tájékoztasson.
– Igen, uram.
*
– Mondja gyorsan, Alex, válsághelyzet van – szólt a telefonba szokatlanul hivatalos hangon
Lorenz.
– Tudom. Az ebola eljutott a világnak erre a felére – felelte Alex.
– Maga is beszélt Markkal?
– Milyen Markkal?
– Várjon csak, várjon... Miért hívott?
– Van két betegünk, mind a kettı megkapta, Gus.
– Baltimore-ban?
– Miért, valahol másutt is... ?
– Mark Kleinnek Chicagóban szintén van egy esete, egy negyvenegy éves nı. Már megnéztem
mikroszkópon a vérmintát. A maga két betege közül járt valamelyik Kansas Cityben?
Lorenz épp értekezletet tartott. Miközben beszélt, tíz szempár szegezıdött rá.
– Nem – felelte a volt ezredes. – Mikor jelentkezett Klein páciense?
– Tegnap este tíz körül. És a magáé?
– Nyolc elıtt. A férfi az összes tünetet mutatja, a felesége nem, de ı is pozitív... a francba, Gus...
– Hívnom kell Fort Detricket.
– Hívja, fél szemmel pedig figyelje a faxot – javasolta Alexandre professzor. – Remélem, az
egész csak valami kurva nagy tévedés.
Mindketten tudták, hogy nem az.
– Maradjon telefonközelben, lehet, hogy szükségem lesz az információira.
– Számíthat rám.
Alex letette a telefont, és elgondolkodott. Neki is telefonálnia kellett.
– Dave, itt Alex.
– Nos? – kérdezte a dékán.
– A férfi és a felesége is pozitív. A nınek egyelıre nincsenek tünetei. A férfinál az összes
klasszikus szimptóma megfigyelhetı.
– És ez mit jelent? – kérdezte óvatosan a dékán.
– Dave, az a helyzet, hogy épp egy osztályértekezleten értem utol Gust, ahol egy chicagói ebola-
esetrıl tárgyaltak. Mark Klein éjfél körül értesítette ıket. Aközött és a mi elsı esetünk közt nincsen
kapcsolat. Azt hiszem... hm... lehetséges, hogy járvánnyal van dolgunk. Riasztanunk kell a
járványügyieket. Lehet, hogy nagyon veszélyes helyzet van kialakulóban.
– Járvány? De hát...
 – Majd én hívom ıket, Dave. A Járványügyi Központ éppen most értesíti a hadsereget. Pontosan
tudom, hogyan reagálnak majd Detrickben.
Megszólalt Alexandre másik telefonja, a titkárnıje kiment, hogy a másik helyiségben fogadja a
hívást. Egy pillanattal késıbb bedugta a fejét az ajtón.
– Doktor, a sürgısségiek, azt mondják, azonnal menjen le. – Alex közölte a dékánnal, milyen
üzenetet kapott.
– Én is odamegyek, Alex – felelte Dave James.
*
– Amikor megtalálja a következı hívást az üzenetrögzítıjén, teljesítheti a küldetését – mondta Mr.
Alahad. – Maga dönti el, mikor. (Szükségtelen volt hozzátennie, hogy Raman törölje az összes tıle
kapott üzenetet. Úgy gondolta, hogy egy olyan ember, aki elszánta rá magát, hogy feláldozza az
életét, ösztönösen is elvégzi az efféle apróbb tennivalókat.) – Többé nem találkozunk ebben az
életben.
– Be kell mennem a munkahelyemre – tétovázott Raman. Ezek szerint valóban megjött a parancs.
A két férfi összeölelkezett, és az ügynök távozott.
*
Az ajtón Bernie Katz dugta be a fejét.
– Cathy!
– Igen? – nézett fel dr. Ryan.
– Dave kettıre összehívta a tanszékvezetıket az irodájába, én viszont most indulok arra a New
York-i konferenciára a Columbián, Hal pedig délután operál. Beülne helyettem?
– Persze, ráérek.
– Kösz, Cath.
*
David James az ajtó felé haladtában szólt oda a titkárnıjének, hogy hívja össze az értekezletet,
majd hamarosan megérkezett a sürgısségi osztályra. Maszkkal az arcán nem különbözött a többi
orvostól.
Ennek a mostani betegnek semmi köze nem volt a másik kettıhöz. James három méterrıl figyelte,
ahogyan a férfi a helyiség egyik sarkában, ahová félreültették, egy mőanyag edénybe hány.
Hányadékában bıven piroslott a vér.
Ezzel a pácienssel is ugyanaz a fiatal orvosnı foglalkozott.
– Nem járt külföldön – közölte Jamesszel –, azt mondja, New Yorkban volt valamilyen ügyben.
Moziba ment, megnézett egy autókiállítást... szokásos turistaprogramok. Mi van az elsıvel?
– Ebolavírust találtunk a vérében – felelte Alex. Az orvosnı hátrakapta a fejét.
– Itt?
– Itt. Ne lepıdjék meg, doktornı! Hiszen ön hívott ide, nem? – A professzor a dékán felé fordult,
és felvonta szemöldökét.
– Kettıkor az összes tanszékvezetı az irodámban lesz. Nem hívhattam ıket korábbra,
egyharmaduk operál vagy betegeket vizsgál.
Alexandre aztán karon fogta a dékánt, és kisétált vele. Odakint – orvosi zöldben – rágyújtott egy
szivarra. A biztonsági ırök meglepetten bámulták, hiszen amúgy senkinek sem engedték meg, hogy
dohányozzék.
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte a dékán.
– Tudja, mondanom kell valamit ezekkel a dolgokkal kapcsolatban – szólt Alex, és fújt néhány
füstpamacsot. – Pontosan tudom, mit fognak szólni ehhez a Fort Detrick-iek.
– Folytassa!
– Két különbözı indexeset, egymástól ezermérföldnyire, nyolcórányi különbséggel. Semmiféle
kapcsolat nincsen köztük, és semmi közös nincsen bennük. Gondoljon csak bele!
– Nem támasztja alá elég adat – ellenkezett James.
 – Remélem, tévedek. Atlantában nagy zavar támad majd. Az ottaniak értik a dolgukat, ık a
legjobbak, de az efféle dolgokat másként közelítik meg, mint én. Éppen elég ideig viseltem
egyenruhát. Nos... meglátjuk, mire megyünk a lehetı legjobb kezeléssel. Jobb helyzetben vagyunk,
mint Afrikában bárki. A chicagóiak is. És szerintem az összes többi kórház is, amelyek majd
ugyancsak felhívják Atlantát.
– Az összes többi? – kérdezte James, aki bár kiváló orvos volt, még mindig nem értette.
– A biológiai hadviseléssel elıször Nagy Sándor próbálkozott: hajítógépekkel pestisben
meghaltak holttesteit lövette az ostromlott városba. Nem tudom, sikerrel járt-e, mert a várost
elfoglalta, a lakosait lemészároltatta, aztán továbbvonult.
Alex látta, hogy a dékán megértette: James arca olyan fehér volt, mint odabent azé a betegé.
*
– Jeff? – szólította meg az ügynököt Andrea. Raman a fehér házi parancsnoki helyiségben ült, és a
POTUS legközelebbi tennivalóinak listáját tanulmányozta. Végre kellett hajtania a feladatot, és ideje
volt, hogy megtervezze az akciót. – Pénteken Pittsburghbe utazunk. Nem akar elıremenni az
elıkészítı csapattal? Adódott egy-két probléma a hotel körül.
– Rendben, megyek. Mikor indulunk? – kérdezte Raman ügynök.
– A gép másfél óra múlva indul – nyújtotta át neki a jegyét Price. – Holnap este jön vissza.
Milyen jó volna, ha még túl is élném, gondolta Raman.
Ha az egész rendezvény biztosítását ı dolgozza ki, akár így is alakulhat. A vértanúság eszméje
nem vonzotta túlságosan, s ha lehetséges, szívesebben maradt volna életben.
– Bıven kiérek – felelte az asszaszin. Csomagolnia nem kellett, a részleg ügynökei mindig
készenlétben tartottak egy táskát a kocsijuk csomagtartójában.
*
Még három mőholdnak kellett áthaladnia az EIK erıi fölött, hogy a katonai felderítés ügyeletese
értékelni tudja a helyzetet. A hat nehéz hadosztály, amely részt vett a gyakorlaton, most egy helyben
állt, és valamennyi eszközén teljes karbantartást hajtottak végre. Ez külsı szemlélı számára akár
normálisnak is tőnhetett volna, hiszen az egyes egységek minden nagyobb gyakorlat után átestek
ezen, de hat hadosztály – három nehéz hadtest – ...nos ez egyszerre kicsit sok volt. Az adatokat
azonnal továbbították a szaúdi és a kuvaiti kormánynak, a Pentagon pedig hívta a Fehér Házat.
– Igen, miniszter úr? – szólt bele a telefonba Ryan.
– Az EIK-val kapcsolatos különleges helyzetértékelés még nem készült el, de kaptunk bizonyos...
nos, nyugtalanító információkat. Ezeket most Jackson admirális ismerteti önnel.
Robby beszámolója után az elnök nem látta túl nagy szükségét az elemzésnek, bár nem bánta
volna, ha a különleges helyzetértékelés már az asztalán van, hogy pontosabb képet kapjon az EIK
politikai szándékairól.
– Javaslatok? – kérdezte.
– Azt hiszem, legfıbb ideje, hogy Diegóról elinduljanak a hajók. Soha nem árt gyakorlatoztatni
ıket. Kétnapi távolságra meg tudják közelíteni a Perzsa-öblöt, anélkül hogy bárki észrevenné ıket.
Ezenkívül javaslom, hogy helyezzük készültségbe a XVIII. légi szállítású hadtestet, vagyis a 82-es, a
101-es és a 24-es gépesített hadosztályt.
– Nem fog feltőnni?
– Nem, uram, gyakorló riadóként kezeljük majd, gyakran hajtanak végre ilyesmit. Legfeljebb a
törzstisztek kezdenek majd töprengeni.
– Hajtsák végre, és tartsák titokban!
– Szerintem idıszerő volna egy közös kiképzési gyakorlatot tartani a térség baráti országaival –
vélte a vezérkari fınökök egyesített tanácsának elnöke.
– Meggondolom. Még valami?
– Semmi, elnök úr – felelte Bretano. – Folyamatosan tájékoztatni fogjuk önt.
*
 Délre tíz különbözı államból több mint harminc fax érkezett az atlantai Járványügyi Központba,
amelyeket aztán továbbítottak az intézmény katonai megfelelıjébe, a Fort Detrick-i Katonai
Járványtani Kutatóintézetbe. Ezt a számot az itteniek túlságosan is hátborzongatónak találták,
semhogy azonnali következtetéseket vonjanak le belıle, ezért ebéd utánra vezetıségi értekezletet
hívtak össze. A tisztek és polgári alkalmazottak megpróbálták rendszerezni az adatokat. A Walter
Reed Kórház több magas rangú orvos tisztje pedig kocsiba ült, és elindult a 70-es államközi út felé.
*
– Dr. Ryan?
– Igen? – nézett fel Cathy.
– Dr. James irodájában kezdıdik az értekezlet – mondta a titkárnıje.
– Akkor ideje átmennem – felelte Cathy, felállt, és az ajtó felé indult.
– Van valami, amirıl tudnom kell? – kérdezte Roy Altman, a személyi testıre.
– Valami történt, de nem tudom, hogy mi.
– Hol a dékán irodája? Még sohasem voltam ott.
– Arra – mutatta SEBÉSZ. – A Monument Street másik oldalán, az adminisztrációs épületben.
– SEBÉSZ elindult, észak felé halad...
Mintegy a semmibıl, azonnal ügynökök bukkantak fel, ami a legutóbbi események elıtt igen
furcsának tőnt volna.
– Ha nincs ellene kifogása, a helyiségben maradok – mondta Altman. – Nem leszek láb alatt.
Cathy bólintott. Nem volt értelme, hogy tiltakozzék. Roy bizonyosan utálni fogja a dékán irodáját,
azokkal a hatalmas ablakaival, gondolta.
Az épületbe belépve jó néhány barátját pillantotta meg: tanszékvezetıket vagy az ıket helyettesítı
vezetı munkatársakat. A fınökök állandóan utaztak, Cathy többek közt ezért nem volt soha biztos
abban, hogy szeretne tanszéket. Pierre Alexandre orvosi zöldben viharzott be, kezében egy
dossziéval. Határozottan mogorvának tőnt, és majdnem nekiütközött, ezt azonban egy testır
megakadályozta.
– Örülök, hogy itt van, Cathy – mondta elhaladtában. – És nekik is...
– Kedves tıle, hogy értékeli a jelenlétünket – mondta Altman egy bajtársának. Ebben a
pillanatban a dékán tőnt fel az ajtóban.
– Jöjjenek be – mondta.
Altmannak elég volt egy pillantást vetnie a tanácsteremre, hogy saját kezőleg húzza le a rolókat.
Az ablakok egy ismeretlen téglaépületre néztek. Néhány orvos bosszúsan figyelte Roy ténykedését,
de tudták, kicsoda, és nem tiltakoztak ellene.
– Térjünk a tárgyra – kezdte James, pedig még nem ült le mindenki. – Alex valami fontosat akar
közölni velünk.
Bevezetı nem volt. Az elsı mondat így hangzott:
– Öt ebola-esetünk van. Mind az öt ma érkezett.
Mindenki Alexandre felé fordult. Cathy az asztal végén ült, és csak pislogott.
– Külföldi diákok? – kérdezte a sebész igazgató. – Zaire-ból?
– Egy autókereskedı és a felesége, egy csónakkereskedı Annapolisból és még hárman. A válasz a
kérdésére nem. Egyikük sem járt külföldön. Ötük közül négyen az összes tünet megjelent. Az
autókereskedı feleségének vérében találtunk antitesteket, de tünetei még nincsenek. Ez jó hír. Nem a
mi esetünk volt az elsı, a Járványügyi Központnak megbetegedéseket jelentettek Chicagóból,
Philadelphiából, New Yorkból, Bostonból és Daliásból. Összesen húsz esetet jelentettek nekik, tízkor
még csak tíz volt, tizenegykor már húsz. A szám valószínőleg tovább nı majd.
– Jézus Krisztus – suttogta a farmakológus igazgató.
– Önök valamennyien tudják, mivel foglalkoztam, mielıtt idejöttem volna. Szerintem Fort
Detrickben most ugyancsak vezetıi értekezletet tartanak, és arra a következtetésre fognak jutni, hogy
a járvány nem véletlenszerően tört ki. Valaki biológiai háborút indított országunk ellen.
 Cathy látta, hogy senki sem tiltakozik Alexandre kijelentései ellen, és azt is tudta, miért. A
helyiségben csupa nagyon okos ember tartózkodott, és Cathy néha csodálkozott, hogy ugyanazon a
fakultáson dolgozhat, mint ık – soha eszébe sem jutott, hogy ugyanazok a gondolatok járhatnak a
fejükben, mint neki. Valamennyien világnagyságok voltak a szakterületükön – legalább négyen
pedig világelsık.
– Alex – szólalt meg az urológiai klinika igazgatója –, az irodalom szerint az ebola kizárólag apró
folyadékcseppekkel terjed. Hogyan harapózhat el ilyen gyorsan, akár helyi szinten is?
– Van egy Mayinga nevő altörzse, egy ápolónırıl nevezték el, aki megkapta és belehalt. Sohasem
sikerült megállapítani, hogyan fertızıdött meg. Egy George Westphal nevő kollégám ugyanebben
halt meg 1990-ben. Az ı esetében sem sikerült megállapítanunk, hogyan kapta meg a vírust. Egyesek
szerint cseppfertızéssel is terjed, de eddig ezt sem bizonyították. Egyébként, mint tudják, vannak
módszerek, amelyekkel meg lehet erısíteni egy vírust. Néhány rákgénnel kell feljavítani a
struktúrájukat.
– És nincs ellene gyógymód? Kísérleti stádiumban sem? – kérdezte az urológus professzor.
– Rousseau érdekes dolgokkal próbálkozik a Pasteurben, de eddig ı sem ért el kézzelfogható
eredményeket.
– Oltóanyagot nem lehetne elıállítani? – kérdezte a farmakológus. – Nem lehet túlságosan nehéz.
– A Katonai Járványtani Kutatóintézetben tíz éve próbálkoznak vele. Elıször is, úgy tőnik, ami
hat az egyik altörzsre, esetleg nem mindig hat egy másikra. Aminıség-ellenırzés kérdése ugyancsak
véresen komoly, olvastam tanulmányokat, amelyek szerint a beoltottak két százalékánál maga az
oltóanyag is okozhat fertızést. A Merck úgy gondolja, tud ennél jobbat, de a kísérletekhez nekik is
idı kell.
– Jaj... – sóhajtotta a sebészeti klinika igazgatója fájdalmas arccal. Kiszámította, hogy ha minden
ötvenedik beoltott ember fertızıdik, akkor ez egymillió oltásonként húszezer új esetet jelent – egy
olyan betegségnél, amelynél a halálozási arány nyolcvan százalék. Körülbelül tizenhatezren
halhatnak meg... Ez az Egyesült Államok teljes lakosságára kivetítve hárommillió halottat jelentene:
ennyi emberéletbe kerülne, ha megpróbálnák immunizálni a teljes populációt. – Ez a Hobson-féle
alternatíva: vagy választjuk ezt, vagy semmit.
– Egyelıre azonban túl korai volna országos járványban gondolkodni – vélte az urológus
professzor –, és azt sem tudjuk, vajon mennyire képes terjedni a betegség az adott környezeti
viszonyok között. Valójában tehát még nem tudjuk, milyen intézkedésekre van szükség.
– Így van – felelte Alexandre. Ezekkel az emberekkel nem volt nehéz megértetnie a dolgokat.
– Alighanem elsıként az én embereim találkoznak a betegekkel – mondta a sürgısségi részleg
vezetıje–, figyelmeztetnem kell ıket. Nem kockáztathatjuk, hogy feleslegesen elveszítsük a
munkatársainkat.
– Ki mondja meg Jacknek? – töprengett hangosan Cathy. – Meg kell tudnia, méghozzá minél
elıbb.
– Nos, ez a Katonai Járványtani Kutatóintézet és az országos tiszti fıorvos dolga – közölte
Alexandre.
– İk viszont még nem jelenthetik... hiszen maga is csak most mondta el – felelte Cathy. – Biztos
abban, amit állít?
– Igen-
– Azonnal hívja ide a helikopteremet! – fordult SEBÉSZ Altmanhoz.
49. Reakcióidı
– Nem sietünk a kelleténél jobban? – kérdezte Alex, miután becsatolta magát a Black Hawk egyik
ülésébe. Orvosi zöldben volt, nem maradt ideje átöltözni.
– Azt gondolja, hogy várnunk kellene? – kérdezett vissza Cathy.
– Nem – felelte Alex. Arra nem hivatkozhatott, hogy nincs megfelelıen öltözve az elnöki
audienciához.
A helikopter felemelkedett száz méterre, és délnek fordult.
 – Ezredes! – mondta Cathy a pilótának.
– Igen, asszonyom.
– Gyorsan! – utasította az asszony.
Goodman még nem hallotta SEBÉSZ-t sebész módra beszélni. Bármelyik tengerészgyalogos
felismerte volna: ez parancs volt. Lebillentette a Black Hawk orrát, és felgyorsított óránkénti
háromszáz kilométeres sebességre.
– Siet, ezredes? – szóltak elıre a biztosító helikopterbıl.
– A hölgy siet. B útvonal, direkt megközelítés – rendelkezett Goodman, majd felhívta a
nemzetközi repülıteret, hogy amíg áthalad felettük, állítsanak le minden fel- és leszállást. A földön
senki semmit nem vett észre, de két leszállni készülı gépnek tennie kellett még egy kört.
HOMOKOZÓ, aki a pótülésbıl figyelt, roppantul élvezte a dolgot.
*
– Elnök úr?
– Igen, Andrea? – nézett fel Ryan.
– A felesége hazafelé tart Baltimore-ból. Beszélni akar önnel, mondani akar valamit, nem tudom,
mit. Körülbelül tizenöt perc múlva itt lesz.
– Nincs semmi baj? – kérdezte Jack.
– Nem, senkinek semmi baja, uram. HOMOKOZÓ is vele van – nyugtatta meg az ügynök.
– Jól van – felelte Ryan, és tovább olvasta a nyomozásról kapott legfrissebb jelentést.
*
– Nos, Pat, a fegyverhasználat hivatalosan is jogszerő volt – jelentette ki Murray. Személyesen
szerette volna közölni a felügyelıvel. Efelıl azonban valójában senkinek sem volt kétsége.
– Bár élve kaphattam volna el az utolsót – jegyezte meg egy fintorral O’Day.
– Felejtse el, a sok gyerek között esélye sem volt rá. Azt hiszem, intézünk valami kis kitüntetést
magának.
– Tudunk már valamit arról az Azirról?
– Megvan a jogosítványképe és egy csomó írásos dokumentum, de amúgy nem volt könnyő
bizonyítanunk, hogy egyáltalán létezett.
Az események a klasszikus recept szerint zajlottak: „Mordechai Azir” valamikor péntek délután
kihajtott a washingtoni nemzetközi repülıtérre, és elrepült a New York-i Kennedy légikikötıbe. Ezt
is attól a pultostól tudták, aki Washingtonban kiadta a jegyet erre a névre. A férfi ezután eltőnt, mint
a füst egy szeles napon. Egészen bizonyosan volt még egy másik úti okmánya, amely más névre
szólt, és amelyet még sohasem használt. Ha igazán okos fickó volt, a Kennedyrıl elıször áttaxizott a
newarki vagy a LaGuardia repülıtérre, hogy az elıbbirıl a tengeren túlra, vagy az utóbbiról
Kanadába repüljön. Az FBI New York-i irodájának ügynökei még most is a repülıtéri
alkalmazottakat faggatták, minthogy azonban szinte az összes külföldi légi járat a Kennedyre
érkezik, az itteni pultosoknak naponta ezer és ezer emberrel van dolguk. Lehetségesnek tőnt, hogy az
ügynökök esetleg kiderítik, melyik járattal távozott, az azonban ugyancsak bizonyosnak látszott,
hogy mire erre sor kerül, „Azir” hetedhét országon túljár.
– Profi kém – állapította meg Pat O’Day. – Igazán nyilvánvaló, nem?
Murraynak eszébe jutottak elhárító-fınökének szavai. Ha egyszer megtették, megtehetik még
egyszer is. Nagyon valószínőnek tőnt, hogy az országban egy egész kém-, vagy ami még rosszabb,
terroristahálózat várta csendben a parancsokat. De vajon miféle parancsokat? Ahhoz, hogy elkerüljék
a lebukást, mindössze annyi dolguk volt, hogy semmit ne tegyenek. Mint a brit Samuel Johnson a 18.
században megállapította, ez az a tett, amit bárki végre tud hajtani.
*
A helikopter meggyújtotta reflektorát, és leszállt: az állandó készenlétben lévı újságírók
meglepıdtek. Bármi szokatlannak, ami a Fehér Háznál történik, hírértéke van... Felismerték Cathy
Ryant. Szokatlannak találták azonban, hogy fehér orvosi köpenyt viselt, és hogy jött vele valaki, aki
orvosi zöldben volt: elsı ránézésre úgy tőnt, mintha az elnök egészségügyi vészhelyzetben volna. Ez
tulajdonképpen igaz is volt, bár egy szóvivı közölte, hogy nem, az elnök jól van, az íróasztalánál
dolgozik, neki magának pedig sejtelme sincsen, miért jött haza dr. Ryan ilyen korán.
– Jack, ı Pierre Alexandre – mondta Cathy az Ovális Irodába lépve, köszönés helyett. Az elnök
odalépett hozzájuk, és kezet fogott a professzorral: csak ekkor vette észre öltözékét, és hogy felesége
is fehér köpenyt visel.
– Mi a helyzet, Cathy? – kérdezte az elnök.
– Alex? – intett a professzornak Cathy. Egyelıre mindhárman álltak. A testırök, akik a két orvost
az irodába kísérték, ugyancsak a helyiségben tartózkodtak. Bár ık sem tudták, mi történik, az
érezhetı feszültség úgy hatott rájuk, mint a riadócsengı. Roy Altman egy másik helyiségben Price-
szal beszélt.
– Elnök úr, tudja, mi az ebolavírus?
– Valami afrikai... dzsungelbetegség, nem? Halálos, igaz? Láttam egy filmet...
– Nagyjából errıl van szó – felelte Alexandre. – Egy negatív fonalú RNS-vírus. Nem tudjuk, hol
él... vagyis a helyet ismerjük, csak a vírusgazdát nem. A vírusgazda az állat, amelyben él... –
magyarázta. – Gyilkos mikroorganizmus: a halálozási ráta nagyjából nyolcvan százalék.
– Jó. Folytassa! – mondta POTUS még mindig állva.
– Itt van.
– Hol?
– Amikor elindultunk a Johns Hopkinsról, már öt betegünk volt. Országszerte több mint húsz van.
Ez az adat háromórás. Használhatom a telefont?
*
Gus Lorenz egyedül ült az irodájában, amikor a hívás befutott.
– Megint én vagyok az, Alexandre!
– Mi az, Alex?
– Mennyi most az esetek száma?
– Hatvanhét – hallatszott a kihangosított telefonból.
– Hol?
– Fıként a nagyvárosokban, a jelentések leginkább a nagy egészségügyi központokból futnak be,
Bostonból, New Havenbıl, New Yorkból, Philadelphiából, Baltimore-ból. Jött egy Richmondból is,
hét innen Atlantából is, három Orlandóból...
Hallatszott, hogy a Járványügyi Központban nyílik az ajtó, és valaki átad egy papírlapot
Lorenznek.
– Nyolcvankilenc, Alex. Továbbra is érkeznek a jelentések.
– Elrendelte már a riadókészültséget a hadsereg járványügyise?
– Szerintem egy órán belül megteszik. Éppen értekezletet tartanak, amelyen eldöntik...
– Gus, én most a Fehér Házban vagyok, itt van mellettem az elnök. Azt akarom, hogy mondja
meg neki, amit errıl az egészrıl gondol – rendelkezett Alex. Ismét ezredesként beszélt.
– Mit... hogy gondolja... Alex, ez még nem biztos.
– Vagy maga mondja meg, vagy én. Jobb, ha maga.
– Elnök úr! – jelent meg az oldalajtóban Ellen Sumter. – Pickett tábornok keresi önt telefonon,
uram. Azt mondja, sürgıs.
– Mondja neki, hogy várjon.
– John jó szakember, de egy kissé konzervatív – jegyezte meg Alexandre. – Beszéljen, Gus!
– Elnök úr, ez egyáltalán nem tőnik természetes jelenségnek, sokkal inkább tervszerő akció
eredményének.
– Biológiai hadviselés? – kérdezte az elnök.
– Igen, elnök úr. Még nincs elegendı adatunk, hogy határozott következtetést vonhassunk le
belılük, de természetes körülmények között a járványok nem egyszerre több helyen kezdıdnek.
– Mrs. Sumter, be tudná kapcsolni a tábornokot erre a vonalra?
– Igen, uram.
 – Elnök úr? – kérdezte egy újabb hang.
– Tábornok úr, a vonalban van egy bizonyos dr. Lorenz is, mellettem pedig dr. Alexandre a Johns
Hopkinsról.
– Jó napot, Alex.
– Üdvözlöm, John – felelte Alexandre.
– Ezek szerint tudja.
– Mennyire biztosak a helyzetértékelésükben? – kérdezte a VÍVÓMESTER.
– A járvány legalább tíz centrumból terjed. Ez a betegség magától sohasem viselkedik így.
További adatok érkeznek. Mindezek az esetek huszonnégy órán belül bukkantak fel, ami nem lehet
véletlen, sem pedig természetes folyamat. Ott van Alex, majd ı folytatja az események értelmezését,
korábban az én beosztottam volt. Nagyon tud – közölte fıparancsnokával a tábornok.
– Dr. Lorenz, egyetért ezzel?
– Igen, elnök úr.
– Jézusom – nézett a feleségére az elnök. – Mit tegyünk?
– Uram, vannak bizonyos lehetıségeink – felelte Pickett. – Oda kell mennem, hogy beszéljek
önnel.
Ryan megfordult.
– Andrea!
– Igen, elnök úr?
– Küldjön egy helikoptert Fort Detrickbe, most rögtön.
– Igen, elnök úr.
– Várom önt, tábornok. Köszönöm, Dr. Lorenz. Van még valami, amirıl tudnom kellene?
– Dr. Alexandre majd elmondja.
– Helyes. Mrs. Sumter majd megadja önnek ennek az irodának a közvetlen számait.
Jack odament az ajtóhoz.
– Lássanak hozzá, intézzenek el nekik mindent, amire szükségük van. Azután hívják ide Arnie-t
és Bent.
– Igen, elnök úr.
Jack visszasétált az íróasztalához, és leült a szélére. Néhány pillanatig hallgatott. Egy rövid ideig
szinte hálát érzett, amiért végrehajtották azt a sikertelen támadást a lánya ellen. Az nagyon
felkészületlenül érte. Ez a mostani azonban már nem, és bár az eszével tudta, hogy az ügynek sokkal
súlyosabb következményei lehetnek, ezúttal nem jelentett számára akkora érzelmi terhet.
– Mi az, amit tudnom kell? – tudakolta.
– A legfontosabb dolgokat most még nem tudjuk elmondani önnek. Gyakorlati kérdésekrıl van
szó – fejtegette Alex. – Arról, hogy milyen gyorsan terjed a betegség, csak szóbeli, megbízhatatlan
adataink vannak, pedig ez a kulcskérdés. Ha könnyen terjed aeroszollal...
– Az mi? – érdeklıdött az elnök.
– Permet, apró cseppek, amilyenek például köhögéskor vagy tüsszentéskor keletkeznek.
– Ha ezen a módon terjed, nagy bajban vagyunk.
– Nem feltétlenül, Jack – ellenkezett Cathy. Ez a vírus nagyon érzékeny. A szabadban nem marad
meg, legfeljebbb... meddig is, Alex?... néhány másodpercig?
– Elméletileg igen, de egyes törzsek szívósabbak. De ha akár csak néhány percen át is képesek
életben maradni a szabad levegın... akkor az piszok nagy baj. Ha ez a Mayinga-törzs... arról
egyszerően nem tudjuk, mit bír ki, de pár percnél bizonyosan többet. Aki megkapja, hazaviszi, egy
lakás pedig nagyon is kedvezı környezet a kórokozók számára, például a főtı- és légkondicionáló
berendezéseink miatt. A családtagok közvetlenül érintkeznek egymással. Meg simogatják,
megcsókolják egymást, szeretkeznek. És ha valakinek a szervezetében ott vannak a vírusok,
folyamatosan ki is bocsátja azokat...
– Miket?
 – Vírusrészecskéket, elnök úr. Ezredmilliméter nagyságrendőek. Sokkal kisebbek, mint a
porszemek, jóval kisebbek bárminél, ami szabad szemmel látható.
– Ön Detrickben dolgozott?
– Igen, uram, ezredes voltam, a kórokozókkal foglalkozó részleg vezetıje. Visszavonultam, a
Johns Hopkins pedig alkalmazott.
– Ezek szerint tudja, mit tartalmaznak Pickett tábornok tervei, úgy értem, mire van lehetıség?
– Igen, uram. Ezeket a terveket évrıl évre felülvizsgálják. Tagja voltam a tervezıbizottságnak.
– Üljön le, doktor, és beszéljen nekem errıl.
*
Valamivel éjfél után Diego Garciáról kifutott a Csendes-óceánra az öt elıretolt raktárhajó.
Szállítmányuk egy teljes megerısített nehézdandár jármőállománya volt. Miután elhagyták a
korallzátony kijáratát, hatalmas Colt-Pielstick dízeljeik negyvennyolc kilométeres sebességre
gyorsították fel ıket.
Miután Goodley és Van Damm befutottak, tíz perc alatt tájékoztatták ıket a helyzetrıl. Az
elnökben addigra tudatosult, hogy rendkívüli szituáció alakult ki, és most már nemcsak intellektuális,
hanem érzelmi teher is nehezedett rá. Látta, hogy Cathy aki nyilván épp annyira meg volt döbbenve,
mint ı maga, az egészet nyugodtan fogadta, kívülrıl legalábbis úgy tőnt. Végül is orvosi ügyrıl volt
szó.
– Nem gondoltam volna, hogy az ebola a dzsungelen kívül is képes életben maradni.
– Nem is... legalábbis hosszabb távon nem, másként már az egész világot ellepte volna.
– Ahhoz túlságosan gyorsan öl – vetett ellene SEBÉSZ.
– Cathy, már több mint harminc éve közlekednek sugárhajtású utasszállító gépek. Ez a kis szemét
azonban kényes, és ez jó nekünk.
– Hogyan derítjük ki, ki csinálta? – kérdezte Arnie.
– Kikérdezzük az összes beteget, megállapítjuk, hol jártak, és megpróbálunk eljutni az egyes helyi
kiindulópontokig. Ez nyomozói feladat. Az epidemiológusok ebben nagyon jók... csak a feladat
túlságosan nagy – vélekedett Alexandre.
– Az FBI nem tud segíteni, doktor? – kérdezte Van Damm.
– Ártani nem árthat.
– Idehívom Murrayt – mondta az elnöknek a stábfınök.
– Gyógyítani nem lehet ezt a betegséget? – kérdezte POTUS.
– Nem, de a járvány a vírus néhány generációja után lecseng. Úgy értem... valaki megkapja.
Egyik áldozat sem tökéletes vírusgazda. A vírus szaporodni kezd a megfertızöttek szervezetében, ık
pedig továbbadják másoknak. Csakhogy, és ez a jó hír, az ebola szaporodása tökéletlen, nemzedékrıl
nemzedékre kevésbé virulens. Sokan a járványok végén maradnak életben, mert a vírusnak egyre
kevésbé veszélyesebb mutációi jönnek létre. Annyira primitív szervezet, hogy bizonyos tekintetben
tökéletlen.
– Hány ciklus alatt következik be ez, Alex? – kérdezte Cathy. Alexandre megvonta a vállát.
– Ezt csak tapasztalatból lehet megtudni. Ismerjük a folyamatot, de közelebbit nem tudunk
megállapítani róla.
– Nagyon sok az ismeretlen tényezı – fintorodott el a First Lady.
– Elnök úr?
– Igen, doktor?
– Ami azt a filmet illeti, amelyet látott...
– Annak a filmnek nagyobb volt a költségvetése, mint amennyibıl az egész virológiai
tudományág gazdálkodik. Erre gondoljon. Azt hiszem, ez nem hangzik túlságosan jól.
Arnie mondani akart valamit, de Alex egy kézmozdulattal leállította.
– Én már nem vagyok a kormány alkalmazottja, uram, nekem nem kell semmiféle birodalmat
felépíteni, az én kutatásaimat magánpénzekbıl támogatják. Ez csak ténymegállapítás... mert hát hogy
a fenébe is tudnánk finanszírozni mindet.
 – Ha nem tudjuk gyógyítani, hogyan állítjuk meg? – kérdezte Ryan, hogy visszaterelje a
beszélgetést a legfontosabb kérdéshez.
Kinézett az ablakon. A kert felett egy árnyék suhant át, a golyóálló ablakokon át pedig egy
helikopter mennydörgése hallatszott.
*
– Ahh – mosolyodott el Badrayn. Egy barát barátjának a barátjától, aki az atlantai Emory Egyetem
orvostanhallgatója volt, eljutott hozzá a kód, amelynek segítségével az interneten keresztül
hozzáférhetett az ottani klinika elektronikus levelezéséhez. Egy újabb jelszó alkalmazásával
megtudta, hogy keleti parti idı szerint 14 óra 00 perckor az Emory hat feltételezett vérzéses láz-
esetet jelentett a Járványügyi Központnak. Ráadásul onnan már válaszoltak is, és Badraynnak ez még
többet mondott. Mind a két levelet kinyomtatta, aztán telefonált. Igazán jó híreket közölhetett.
*
Raman DC-9-ese rövid repülés után egy döbbenéssel földet ért Pittsburgh-ben. Egyedül utazott,
volt rá módja, hogy végiggondoljon néhány lehetıséget. Kollégája – testvére – Bagdadban
túlságosan is önfeláldozóan és drámaian viselkedett, az iraki vezért pedig igencsak népes testırség
védte, még annál is nagyobb, amelyben ı maga szolgált. Hogyan csinálja? A lényeg az volt, hogy
minél nagyobb zőrzavart idézzen elı. Talán amikor Ryan a tömegben haladva sorra kezet fog az
emberekkel. Lelövi az elnököt, aztán még egy-két ügynököt, majd berohan a tömegbe. Ha túljut a
nézık elsı-második során, elég, ha felmutatja az ügynökigazolványát, ez jobb is, mintha fegyverrel
akarna utat nyitni magának, s az emberek majd azt hiszik, a tettest üldözi. A menekülés sikere – ezt a
testırkiképzésen tanították neki – az elsı harminc másodpercen múlik. Ha ezt túléli, akkor több mint
ötven százalék az esélye az életben maradásra. Ráadásul ı lesz az, aki megszervezi a pénteki út
biztosítását. Vajon hogyan juttathatja az elnököt olyan helyre, ahol lelıheti. Lelövi POTUS-t, lelövi
Price-ot és még valakit, aztán elvegyül a tömegben. Talán a legjobb lesz, ha csípıbıl tüzel, és a
polgárok már csak a lövések után látják meg a kezében a fegyvert.
*
Mint kiderült, John Pickett vezérırnagy a Yale orvoskarán végzett, aztán szerzett még két
doktorátust – molekuláris biológiából a Harvardon, majd közegészségügybıl az UCLA-n. A sápadt,
sovány férfin lötyögni látszott az egyenruha – neki sem volt ideje átöltözni, tereptarka uniformisban
érkezett. Mellén jól látható ejtıernyısjelvényt viselt. Két ezredes kísérte, nyomukban pedig Dan
Murray érkezett, aki sietve jött át a Hoover-épületbıl. Amikor a három katona belépett, vigyázzba
dermedtek, az Ovális Iroda azonban túlságosan kicsi volt, ezért az elnök átvezette ıket az elıcsarnok
túlsó oldalán nyíló Roosevelt-terembe. Útközben az elnöki testırség egyik ügynöke egy faxot
nyújtott át a tábornoknak: a papír még meleg volt, most szakították le a titkársági géprıl.
– Atlanta szerint az esetek száma pillanatnyilag egyszázharminchetes – mondta Pickett. Tizenöt
városban, tizenöt államban, óceántól óceánig.
– Jó napot, John – üdvözölte Alexandre a tábornokot, és kezet fogott vele. – Hármat én magam is
láttam.
– Örülök, hogy találkozunk, pajtás... – mondta, majd felnézett. – Ugye Alex már mindenkit
tájékoztatott a legfontosabbakról? – kérdezte.
– Igen – felelte Ryan.
– Van kérdése, amelyet most azonnal fel akar tenni, elnök úr?
– Biztos abban, hogy szándékos akcióról van szó?
– Ennyi bomba nem robban fel magától – felelte Pickett, és kiterített egy térképet. Néhány várost
vörös pontokkal jelöltek meg. Az egyik kísérı ezredes még hármat megjelölt: San Franciscót, Los
Angelest és Las Vegast.
– Konferenciavárosok. Én is így csináltam volna – sóhajtott Alexandre. – Hasonlít a Bioháború
‘95-höz, John.
 – Nagyon. Azt a hadijátékot a védelmi nukleáris ügynökséggel közösen rendeztük, lépfenével
dolgoztunk. Alex volt az egyik legjobb támadástervezı biológusunk – közölte a jelenlévıkkel
Pickett. İ volt a „Vörös Csapat” parancsnoka.
– Van rá esélyünk, hogy kiderítsük, ki csinálta?
– Idıpocséklás volna. Ebben az esetben a lappangási idı legalább három nap. Bármilyen
hordozóeszközt használtak is, ezeket azóta összeszedték, bezsákolták, és elvitték a szeméttelepre.
Nincs tárgyi bizonyíték, amely igazolná, ki tette ezt velünk.
– Errıl majd késıbb, tábornok. Mit tegyünk? Úgy látom, jó néhány államban nincsenek
megbetegedések.
– Egyelıre, elnök úr. Az ebola lappangási ideje három-tíz nap, és nem tudjuk, mostanra milyen
messzire jutott el. Az egyetlen módja, hogy megtudjuk, hogy kivárjuk.
– Viszont életbe kell léptetnünk a FÜGGÖNY PARANCS-ot, John – mondta Alexandre. –
Mégpedig sürgısen!
*
Mahmoud Haji olvasott. Hálószobájából is nyílt egy iroda, és szívesebben dolgozott itt, mint a
hivatalában, mert otthonosabbnak érezte. Nem szerette azonban, ha itt zavarták, ezért biztonsági
emberei meglepıdtek, hogy felvette a telefont. Húsz perccel késıbb beengedte látogatóját, méghozzá
kíséret nélkül.
– Megkezdıdött?
– Megkezdıdött – nyújtotta át Badrayn a Járványügyi Központ e-mailjének másolatát. – Holnapra
többet tudunk majd.
– Jó munkát végzett – mondta neki Daryaei, és elbocsátotta. Miután az ajtó becsukódott, az
ajatollah telefonált.
*
Alahad nem tudta, hány áttételen keresztüljutott el hozzá a hívás, csak hogy a tengeren túlról
érkezett. Gyanította, hogy Londonból, tudni azonban nem tudta biztosan, és meg sem kérdezte.
Bezárta az üzletet, majd elment egy két sarokra lévı telefonfülkéhez; onnét továbbította utolsó
parancsát Aref Raman számára.
*
A miniszterek majdnem egy idıben érkeztek, és érkezésük nem maradhatott titokban. Túl sok
hivatalos autó, túl sok biztonsági ember, túl sok, a riporterek számára ismerıs arc.
Az igazságügyi minisztériumot Pat Martin képviselte, a Pentagont Bretano. Mögötte, a falnál
Jackson tengernagy ült. (Mindenki hozott magával helyettest, elsısorban azért, hogy legyen, aki
jegyzeteljen.) A kereskedelmi és a belügyminisztert tulajdonképpen még Fowler nevezte ki, ık
túlélték a capitoliumi katasztrófát. A jelenlévık többsége miniszterhelyettesi rangú tisztségviselı
volt. Megérkezett Ed Foley is, annak ellenére, hogy a CIA már nem volt minisztériumi rangú
szervezet. Itt volt Arnie van Damm, Ben Goodley, Murray igazgató, a First Lady, Pickett tábornok, a
két ezredes, továbbá dr. Alexandre.
Amíg Pickett ismertette a helyzetet, Ryan a dossziét olvasta, amelyet a tábornok nyújtott át neki.
Az irattartót a szokásos piros-fehér csíkos szalag szegélyezte, a címkéjén pedig ez állt:
SZIGORÚAN TITKOS – CSAPÁS. Jó kódnév, gondolta a VÍVÓMESTER. Kinyitotta, és olvasni
kezdte a FÜGGÖNY PARANCS Hadmővtervet. Mint megállapíthatta, a tervnek négy változata volt.
A négyes opcióhoz lapozott, amely a MAGÁNYOS kódnevet viselte. A végrehajtási utasítást
olvasván megborzongott.
– Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte az egészségügyi és szociális miniszter.
– A Járványügyi Központnak jelentett esetek száma tizenöt perccel ezelıtt valamivel több mint
kettıszáz volt. Hangsúlyozom, hogy ez alig huszonnégy óra termése – felelte Pickett tábornok.
– Ki tette ezt? – kérdezte a mezıgazdasági tárca vezetıje.
– Ezzel most ne foglalkozzunk – mondta az elnök –, majd késıbb megtárgyaljuk. Most azt kell
eldöntenünk, mi a legjobb módszer a járvány megfékezésére.
 – Egyszerően hihetetlen számomra, hogy nem tudjuk kezelni...
– Higgye csak el – mondta Cathy Ryan. – Tudja, hány vírusbetegséget tudunk kezelni?
– Nos, nem – vallotta be az építésügyi miniszter.
– Egyet sem – vágta rá dr. Ryan, aki gyakran bosszankodott azon, mennyire tudatlanok az
emberek orvosi ügyekben.
– Így aztán az egyetlen lehetıség az elszigetelés – folytatta Pickett tábornok.
– Hogyan szigeteljünk el egy egész országot? – kérdezte Cliff Rutledge, a külügyminiszter
politikai ügyekben illetékes helyettese.
– Pontosan ez az a feladat, amelyet meg kell oldanunk – felelte Ryan. – Köszönöm, tábornok. A
járvány elszigetelésének egyetlen módja, ha bezáratunk minden olyan helyet, ahol sok ember győlik
össze: színházakat, mozikat, bevásárlóközpontokat, sportstadionokat, gazdasági intézményeket,
mindent, és leállítjuk az államközi utazást is. Legjobb tudomásunk szerint legalább harminc
államban eddig nem jelent meg a betegség, és igyekszünk majd, hogy ez így is maradjon.
– Mi történik, ha mindezt mégsem tesszük meg, tábornok? – kérdezte Ryan meglepetésére Pat
Martin.
– Erre nincs pontos válasz. Nem is lehet, mert egyelıre nem tudjuk, milyen úton terjed a vírus. Ha
cseppfertızéssel, márpedig jó okunk van azt hinni, hogy azzal, akkor... nos, erre az esetre több száz
számítógépes modellel rendelkezünk. A kérdés csak az, melyiket alkalmazzuk. A legrosszabb
esetben húszmillió ember hal meg, a társadalom pedig összeomlik. Az orvosok és az ápolónık
elmenekülnek a kórházakból, az emberek bezárkóznak otthonaikba, és a járvány úgy szőnik majd
meg, mint a fekete halál a tizennegyedik században. Az emberek közti interakció megszőnik, ezért a
betegség nem terjed tovább.
A jelenlévık között parázs vita bontakozott ki, mert többen arra hivatkoztak – és ezt a Penn-ügy
precedense is megerısítette –, hogy az utazás alkotmányos jog, betiltása tehát alkotmánysértés. Ryan
szavazásra bocsátotta a kérdést: a tilalom hívei kerekedtek felül.
– Köszönöm a támogatást – mondta hidegen az elnök. – Murray igazgató úr, az FBI minden
segítséget adjon meg a Járványügyi Központnak és a Katonai Járványtani Kutatóintézetnek, hogy
megtalálják a járvány gócait. Ez minden másnál fontosabb.
– Igen, elnök úr.
– Mr. Foley, minden hírszerzési erıforrásunkat erre fordítsuk. Kérem, mőködjék együtt az orvos
szakértıkkel is. Ez az egész jött valahonnan, és bárki hozta is, háborús cselekményt követett el:
tömegpusztító fegyvert vetett be országunk ellen. Rá kell jönnünk, ki volt az, Ed. Valamennyi
titkosszolgálat magának jelent majd. Rendeletileg feljogosítom, hogy valamennyi titkosszolgálat
tevékenységét összehangolja. Közölje a többi ügynökséggel, hogy én utasítottam erre.
– Megteszünk minden tılünk telhetıt, uram.
– Bretano miniszter úr, kihirdetem az országos szükségállapotot. Valamennyi tartalék és Nemzeti
Gárda alakulatot azonnal aktiválják, és helyezzék ıket szövetségi irányítás alá. A mozgósítás terve
megvan a Pentagonban – közölte Ryan, és felemelte a FÜGGÖNY PARANCS dossziéját. A
MAGÁNYOS fedınevő négyes opciót hajtsa végre, a lehetı leggyorsabban.
– így lesz, uram.
Ryan végignézett az asztal mellett ülıkön, és tekintete a szállítási és közlekedési miniszteren állt
meg.
– Miniszter úr, a légiforgalom irányításának rendszere az ön hatáskörébe tartozik. Miután
visszatért az irodájába, legyen szíves, rendelje el, hogy minden levegıben lévı gép haladjon tovább
úti célja felé, de aztán maradjon is ott. A földön lévı gépek ma este hattól nem szállhatnak fel.
– Nem! – állt fel a szállításügyi miniszter. – Elnök úr, ezt az utasítást nem hajtom végre.
Meggyızıdésem szerint ez törvénytelen akció volna, én pedig nem akarom megszegni a törvényt.
– Nagyon helyes, uram. Azonnal elfogadom a lemondását. Ön a helyettese? – fordult a miniszter
mögött ülı nıhöz.
– Igen, én vagyok az.
 – Hajlandó végrehajtani az utasításomat?
A nı körülnézett – igazából nem tudta, mit tegyen. Végighallgatta az alkotmányossági vitát, de
hivatásos közszolgálati alkalmazott volt, és nem szokta meg, hogy erıs politikai fedezet nélkül
hozzon határozott döntéseket.
– Én sem szívesen teszem – jelentette ki Ryan. A helyiségbe behallatszott egy repülıgép
hajtómőveinek dörgése, amely épp ekkor emelkedett a levegıbe a washingtoni nemzetközi
repülıtérrıl. – De mi van, ha ez a repülıgép a halált viszi el valahová? Egyszerően törıdjünk bele? –
kérdezte olyan halkan, hogy a nı szinte alig hallotta.
– Kész vagyok végrehajtani a rendelkezését, uram.
– Tudja, Murray – mondta a volt szállításügyi miniszter (aki most már bizonyosan nem volt az) –,
most rögtön letartóztathatná ezt az embert. Megszegi a törvényt.
– Ma inkább nem – felelte az igazgató az elnökre meredve. – Valakinek el kell döntenie, melyik
törvény a fontosabb.
– Ha a jelenlévık közül bárki más is úgy érzi, hogy e miatt a kérdés miatt el kell hagynia a
szövetségi szolgálatot, annak minden további nélkül elfogadom a lemondását, de kérem, gondolják
meg, mit tesznek. Ha ez ügyben tévedek, hát jó, tévedek, és majd megfizetek érte. Ha azonban az
orvosoknak igazuk van, mi pedig semmit sem teszünk, több vér tapad majd a kezünkhöz, mint
Hitlernek valaha is. Szükségem van a segítségükre és a támogatásukra. – Ryan felállt, és miközben a
többiek feltápászkodtak, kiment a helyiségbıl. Sietett, sietnie kellett. Átment az Ovális Irodába,
jobbra fordult, és még éppen idıben érte el a fürdıszobát. Néhány másodperc múlva Cathy itt talált
rá: éppen bıségesen hányt. – Helyesen cselekszem? – kérdezte Jack térdeltében.
– Tiéd a szavazatom – mondta Cathy.
– Ragyogóan néz ki – jegyezte meg Van Damm, amikor megpillantotta POTUS-t ebben a kevésbé
méltóságteljes pózban.
– Maga miért nem szólt semmit, Arnie?
– Mert önnek nem volt rám szüksége, elnök úr – felelte a stábfınök. Pickett tábornok és a többi
tábornok megvárta, míg visszatér az irodába.
– Uram, most kaptunk egy faxot a Járványügyi Központtól. Két újabb eset Fort Stewartban. Ez a
24-es gépesített hadosztály anyatámaszpontja.
50. Különleges jelentés
A Nemzeti Gárda fegyverraktáraiban kezdıdött. Gyakorlatilag minden amerikai városban van egy
ilyen, és mindegyikben ügyeletet adott egy ırmester, esetleg egy tiszt: egy asztal mellett ült, és
szükség esetén felvette a telefont. Amikor a telefon megszólalt, egy hang a Pentagonból közölte az
aktiváló parancsként értelmezendı jelszót. Az ügyeletes ezután riasztotta a parancsnokot, és még
felhívott néhány embert, akik további társaiknak telefonáltak. Körülbelül egy óra alatt mindenki
megkapta az értesítést – azaz csaknem mindenki, mivel egyesek elkerülhetetlenül a helyiségen kívül
tartózkodtak, másutt dolgoztak vagy üdültek. A gárda parancsnokai rendszerint közvetlenül az
államok kormányzóinak alárendeltségébe tartoztak. A Nemzeti Gárda hibrid intézmény, részben a
milícia, részben a reguláris hadsereg alkotóeleme. (Vagy a légierıé: így aztán számos állam
kormányzója a létezı legmodernebb harci gépek felett diszponált.) A gárda vezetı tisztjeit meglepte
a mozgósítási parancs, és jelentették kormányzóiknak, mi történt. Eligazítást kértek, ezzel azonban
egyelıre a kormányzók sem szolgálhattak, hiszen a helyzetet nagyrészt ık sem ismerték. Század- és
zászlóaljszinten azonban a (mindkét nembeli) tisztek és közlegények, mint afféle polgár katonák,
hazasiettek civil munkahelyeikrıl, terepszínő egyenruhába bújtak, bakancsot húztak, és elhajtottak a
helyi fegyvertárba, hogy bevonuljanak századaikhoz és szakaszaikhoz. A helyszínen az a meglepı
hír fogadta ıket, hogy magukhoz kell venniük fegyvereiket és vegyvédelmi felszerelésüket is. Az
utóbbit egyszer-kétszer valamennyien kipróbálták, és mint minden egyenruhás, egy emberként
utálták. Tiszjteik és tiszthelyetteseik értekezleteket tartottak, hogy rájöjjenek, mi a fene történik.
Dühösen és zavartan kerültek elı ezekrıl az összejövetelekrıl – a jobban értesültek rémülten. A
fegyvertárak elıtt beindították a jármővek motorjait, odabent bekapcsolták a televíziókat.
 *
Atlantában a helyi FBI-kirendeltséget irányító különleges ügynök – nyomában tíz kollégájával –
vijjogó szirénával közeledett a Járványügyi Központ felé. Washingtonban – jóval nyugodtabban –
CIA és más hírszerzı ügynökségek emberei tartottak a Hoover-épületbe, hogy csatlakozzanak a
közös akciócsoporthoz. Mindkét helyen azt próbálták kideríteni, hogyan keletkezett a járvány –
ennek nyomán pedig azt, hogy hol. A második csoport tagjai nem kizárólag civilek voltak. A
védelmi hírszerzı ügynökség és a Nemzetbiztonsági Ügynökség emberei jórészt egyenruhát viseltek,
és a komor képő egyenruhások többsége tudta, hogy Amerikában valami eddig példa nélküli dolog
történik. Ha valaki csakugyan szándékos támadást indított az Egyesült Államok ellen, akkor ezt
csakis egy nemzetállam tehette, és olyasmit vetett be, amit tapintatosan „tömegpusztító fegyvernek”
neveznek. Az egyenruhások közölték civil kollégáikkal, hogy két nemzedéken át milyen
intézkedésekkel reagált volna egy ilyen fejleményre az Egyesült Államok.
*
Körülbelül fél órával késıbb Ryan tévébeszédet tartott, amelyet valamennyi nagy csatorna és a
rádiók többsége is közvetített.
– Amerikai honfitársaim – kezdte az elnök. Arca az amerikai otthonok többségében látható volt,
hangját pedig az utakon haladó valamennyi gépkocsivezetı hallotta rádiójából. Azok a nézık, akik
már megszokták új elnökük arcát, észrevették, hogy nagyon sápadt (Mrs. Abbottnak nem volt ideje
kisminkelni) és zord. Mondanivalója azonban még komorabb volt.
*
A cementes-kocsiban természetesen volt rádió, sıt még CD-lejátszó is, mert teherautónak készült
ugyan, de azért egy amerikai állampolgár számára tervezték. Indianában jártak, aznap már átkeltek
Mississippin és Illinoison. Továbbra is a fıváros felé tartottak. Holbrook, aki semmiféle elnök
szavaira nem volt kíváncsi, megnyomta a léptetı állomáskeresı gombját, de minden állomáson
ugyanazt a hangot hallotta. Ez kellıképpen szokatlan volt ahhoz, hogy hallgatni kezdje. Brown, aki
az autót vezette, látta, hogy a kocsik és teherautók visszafordulnak – elıször csak néhány, de aztán,
ahogy a beszéd folytatódott, egyre több. Vezetıik, akárcsak ı maga, lehajoltak, hogy jobban hallják
a rádiót.
*
– Ennek megfelelıen az elnöki utasítások értelmében az önök kormánya a következı
intézkedéseket hozza:
Elıször. További értesítésig zárva marad az ország összes óvodája, iskolája és felsıoktatási
intézménye.
Másodszor. Az alapvetı szolgáltatásokat kivéve – amilyen a hírközlés, az egészségügy, az
élelmezés, a rend fenntartása és a tőzvédelem – további értesítésig mindenfajta gazdasági és
igazgatási tevékenység szünetel.
Harmadszor. Bezár minden nyilvános létesítmény, színházak és mozik, éttermek, bárok és
hasonlók.
Negyedszer. További értesítésig szünetel az államközi közlekedés egésze. Szünetel az államközi
autóbusz-, vonat-, magángépkocsi- és repülıforgalom. Az élelmiszert szállító teherautók katonai
kísérettel közlekedhetnek. Ugyanez vonatkozik a létfontosságú cikkeket és gyógyszereket szállító
jármővekre.
Ötödször. Mind az ötven Szövetségi államban mozgósítottam a Nemzeti Gárdát, és a közrend
fenntartása céljából szövetségi irányítás alá helyeztem. Az országban rendkívüli állapot lép életbe.
Felszólítjuk állampolgárainkat... no nem, hagyjuk ezt a hivatalos hangot. Hölgyeim és uraim,
ahhoz, hogy átvészeljük ezt a válságot, mindössze józan értelemre van szükség. Egyelıre nem
tudjuk, mennyire veszélyes ez a betegség. Azok az intézkedések, amelyeket ma életbe léptettem,
megelızı jellegőek. Szélsıségesen szigorúnak tőnnek, és valóban azok is. Ennek oka, mint már
mondtam önöknek, hogy a vírus alighanem a világ leggyilkosabb organizmusa, és még nem tudjuk,
mennyire veszélyes. Tudjuk viszont, hogy bármennyire pusztító is, néhány egyszerő intézkedéssel
korlátozhatjuk terjedését, én pedig a köz biztonsága érdekében, el is rendeltem ezeket. Az akciót a
lehetı legjobb tudományos közremőködéssel hajtjuk végre. Ha meg akarják védeni magukat, mindig
arra gondoljanak, hogyan terjed a betegség. Itt van velem John Pickett tábornok, a hadsereg egyik
magas rangú orvosa, a fertızı betegségek szakértıje, hogy mindnyájunknak orvosi tanácsokat adjon.
Tábornok úr...
Ryan ellépett a mikrofon mögül.
*
– Mi az isten... – ordította Holbrook. – Ezt nem teheti!
– Gondolod? – kérdezte Brown. Százmérföldnyire voltak az Indiana-Ohio határtól. Addig még
legalább két óra az út ezzel a behemóttal... a helyi Nemzeti Gárda addigra biztosan lezárja az utat.
– Asszem jobb, ha keresünk egy motelt, Pete.
*
– Legfeljebb kétméternyire közelítse meg ıket – mondta dr. Klein az orvosi zöldbe bújtatott FBI-
ügynöknınek –, akkor nem fenyegeti semmilyen veszély. Ha a beteg köhög, hány vagy görcsöl,
maradjon távol tıle. Az ilyesmivel mi foglalkozunk, nem ön. Akkor se nyúljon semmihez, ha a
szeme láttára hal meg.
– Értem. Bezárja az irodát? – kérdezte az ügynöknı. A fegyverét is itt hagyta.
– Igen. Ha pedig végzett, adja ide nekem a jegyzeteit. Berakom ıket a fénymásolóba.
– Hogyhogy?
– A gép nagy erejő fényforrást használ, és az ibolyántúli tartománya szinte bizonyosan elpusztít
minden vírusrészecskét, amely esetleg a papírra jut – magyarázta Klein professzor. Atlantában még
ebben a pillanatban is kísérleteztek, hogy megállapítsák, mennyire ellenállóak az ebolavírus-
részecskék: erre azért volt szükség, hogy meghatározzák, milyen óvintézkedések szükségesek,
elsısorban a kórházakban. Ezek a civil lakosság számára is útbaigazítással szolgálhattak.
– Miért nem egyszerően a másolatokat adja át nekem, doktor?
– Ó... – csóválta meg a fejét Klein. – Igen, azt hiszem, úgy is jó lesz.
Az ügynök számára ez volt életének legkeservesebb kihallgatása. Látta, hogy az Index Páciens
vonzó külsejő nı – vagy legalábbis néhány napja még az volt. Bıre, amely nemrég ıszibarack-
tejszín árnyalatú lehetett, most sárga lett, és bíborvörös vérömlenyek tarkázták. A legszörnyőbb
azonban az volt, hogy a nı tudta. Tudnia kellett, gondolta az ügynök, aki mostanra maszkot és
gumikesztyőt is viselt, a kezében pedig filctollat tartott, mert egy hegyes írószerszám esetleg
megsérthette volna a vékony latexet. Jegyzetelt, de csak keveset tudott meg.
A betegnek tudnia kellett, hogy nem a szokásos kezelésben részesül, mivel az orvosok nem
merték megérinteni, ez az FBI-ügynök pedig még csak közel sem ment az ágyához.
– A Kansas City-i utazáson kívül semmi?
– Semmi a világon – felelte sírbéli hangon a beteg. – Dolgoztam az íróasztalomnál, készültem az
ıszi megrendelésekre. Két napot töltöttem a McCormick Centerben, a háztartási cikkek vásárán.
Az ügynök feltett még néhány kérdést, de a válaszok nem tartalmaztak hasznos információt.
– Köszönöm – mondta, és felállt a fémszékrıl –, még felkeressük majd.
Amikor kifelé menet az ajtóhoz ért, összehúzta magát, mint aki nem akarja, hogy válla az
ajtófélfához érjen. Indult tovább, a következı kórterembe, hogy újabb beteget kérdezzen ki. Klein a
folyosón tartózkodott, és a személyzet egy másik tagjával beszélgetett, akirıl az ügynök nem tudta
eldönteni, orvos-e vagy nıvér.
– Hogy ment? – kérdezte Klein.
– Milyenek a nı túlélési esélyei? – kérdezett vissza az ügynök.
– Semmilyenek, gyakorlatilag – felelte Mark Klein. Az ilyen betegségeknél, amilyen ez, a Zéró
Páciensnek ez a sorsa.
*
– Kártérítést? İk akarnak tılünk kártérítést? – kérdezte a tajvani védelmi miniszter, mielıtt még a
külügyminiszter megszólalhatott volna.
 – Miniszter úr, én csak továbbítom, amit ık mondtak – emlékeztette vendéglátóit Adler.
– Megvizsgáltattuk a roncsokat az önök légierejének két tisztjével, és álláspontjuk egybeesik a
miénkkel. A rakéta egy Pen-Lung-13-as volt, az új, nagy hatótávolságú hıkeresıs rakétájuk, ami egy
orosz típus továbbfejlesztése. Ez most már egyértelmő, nem is beszélve az önök hajói által készített
radarfelvételekrıl – felelte a védelmi miniszter. – Az utasszállító gépet szántszándékkal lıtték le. Ezt
önök is tudják, mi is tudjuk. Tehát, Mr. Adler, mondja meg nekünk, kinek az oldalán áll Amerika
ebben a vitában?!
– Semmi mást nem akarunk, mint a béke helyreállítását – felelte a washingtoni külügyminiszter. –
Szeretnék ugyanakkor rámutatni, hogy a Kínai Népköztársaság, amikor hozzájárult, hogy
közvetlenül repüljek ide, komoly jelét adta jó szándékának.
– Igen... – felelte tajvani kollégája –, a külsı szemlélınek legalábbis úgy tőnhet... de mondja meg,
Mr. Adler, valójában mit akarhatnak?
Ennyit a viszály elsimításáról – gondolta az amerikai külügyminiszter. A két tajvani politikus
ugyanolyan okos volt, mint ı, csak éppen mérgesebb. Ez hamarosan megváltozott, mert egy titkár
kopogott be, és néhány kínai szó kíséretében átadott egy telexet a fınökeinek, egy másikat pedig
magának Adlernek.
– Úgy tőnik, miniszter úr – állapította meg a tajvani diplomácia vezetıje –, az ön hazájában
komoly baj van.
*
Akadt némi ellenállás. Négy kormányzó utasította katonai adjutánsát – rendszerint ez volt az
egyes államok legmagasabb rangú Nemzeti Gárda tisztjének titulusa –, hogy ne engedelmeskedjék az
elnöki parancsnak. Hárman közülük meg is inogtak, de csak amíg a védelmi miniszter kilátásba nem
helyezte, hogy azonnal felmenti, ırizetbe véteti, és hadbíróság elé állíttatja ıket. Egyesek felvetették
a szervezett ellenállás lehetıségét, ez azonban idıt vett volna igénybe, a zöld jármővek pedig már
elindultak... Egyesek módosított parancsokkal, így például a philadelphiai páncélosok, a hadsereg
egyik legrégebbi és legtekintélyesebb alakulata. Annak idején ennek az ezrednek az – akkor még
lovas – katonái kísérték George Washingtont az elnöki beiktatására. A jármővek ezúttal a Delaware
folyó hídjai felé tartottak.
A helyi tévék és rádiók jelentették, hogy az ingázók este kilencig minden további nélkül, éjfélig
pedig személyazonosságuk igazolásával hazamehetnek. Többnyire így is történt, de nem minden
esetben. Amerika moteljei megteltek.
A gyerekek, amikor megtudták, hogy az óvodákat és az iskolákat legalább egy hétre bezárják,
nagyon örültek, örömüket azonban megzavarta szüleik aggodalma, nem ritkán pedig szemmel látható
félelme.
A gyógyszertárak gézmaszk-készleteit percek alatt elkapkodták, azt, hogy miért, a
gyógyszerészek csak utólag, a rádióból tudták meg.
*
Raman Pittsburghbıl felhívta üzenetrögzítıjét, és a megfelelı kód beütésével lehallgatta a rajta
lévı „téves” üzenetet, amelyben egy megrendelt szınyeg megérkezésérıl és áráról értesítették. Kissé
megborzongott. Most már csak rajta múlt, mikor hajtja végre feladatát. Nyilvánvaló volt, hogy
igyekeznie kell, és hogy megbízói arra számítanak, ı maga sem éli túl a merényletet. Bár készen állt
a halálra, úgy gondolta, talán van esélye rá, hogy életben maradjon. A szálloda bárjában három
ügynöktársa közvetlenül a tévé elıtt állt. Valaki rájuk szólt, hogy nem lát tılük, mire felmutatták
igazolványaikat.
– A fenébe! – mondta a pittsburghi irodavezetı a többieknek–, és most mit csináljunk?
*
A nemzetközi légiforgalom leállítása járt némi bonyodalommal. A washingtoni követségek csak
most kapták meg az értesítést, de azonnal közölték kormányaikkal, mi történt. Az európai
kormánytisztviselık már odahaza voltak, ezért be kellett ıket rendelni munkahelyeikre, viszont amíg
az Amerikából érkezı gépek az óceán felett jártak, volt idejük, hogy értekezleteket tartsanak, és
eldöntsék, mit tegyenek. Úgy határoztak, hogy bizonytalan idıre karanténba dugnak minden
Amerikából érkezı utast. Az Amerikába érkezı gépek leszállhattak, üzemanyagot kaptak, de aztán
visszafordították ıket kiindulási reptereikre. Utasaik, mivel a gépeket „tisztának” nyilvánították,
utóbb hazamehettek.
A tızsdéket bezárták. Az országon csendes pánik lett úrrá, ki-ki aggódva vizsgálgatta otthoni
élelmiszerkészleteit, és közben a tévét nézte. Ha a szomszédok szót váltottak egymással, tisztes
távolból tették.
*
Mire Atlantában nyolc óra lett, az esetek száma elérte az ötszázat. Gus Lorenznek nehéz napja
volt, laboratóriuma és irodája között ingázott. İ is, a munkatársai is veszélyben voltak, mert a fáradt
ember könnyebben hibázik. Az intézményben, a világ egyik legjobb kutatólaboratóriumában rendes
körülmények között nyugodt tevékenység folyt, az ott dolgozók hozzászoktak a csendes, tempós
munkához. A Járványügyi Központ most megbolydult. Egyre-másra érkeztek a vizsgálandó
vérmintákat hozó futárok, miközben a faxok folyamatosan továbbították az eredményeket a beküldı
kórházaknak. Lorenz egész nap azon fáradozott, hogy átcsoportosítsa embereit, és átszervezze
mőködésüket: huszonnégy órás folyamatos munkára állította át a Járványügyi Központot, közben
azonban arra is ügyelnie kellett, hogy ne merítse ki túlságosan a munkatársait. A helyzethez neki
magának is alkalmazkodnia kellett, ezért visszament az irodájába, hogy aludjék egy kicsit, az ajtó
elıtt azonban egy FBI-ügynök – amúgy a helyi kirendeltség-vezetı – várta. Magas, nyugodt ember
volt, látszott rajta, hogy nehéz kihozni a sodrából. (Válsághelyzetben elıször is gondolkodjanak–
szokta mondani embereinek. Baklövésekre mindig van idı, tehát arra is kell lenni, hogy a
baklövéseket helyrehozzák.)
– Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezte Lorenz, és leült.
– Tájékoztatásra van szükségem, uram. Az FBI néhány más ügynökséggel együtt megpróbálja
kideríteni, hogyan kezdıdött ez az egész. Kikérdezünk minden áldozatot, hogy megtudjuk, hol
betegedett meg, és úgy gondoljuk, ön az a szakértı, akitıl az általános helyzetrıl érdeklıdhetünk.
Tehát, hol kezdıdött ez az egész?
*
A hadsereg nem tudta, hol kezdıdött, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, meddig jutott el. A
georgiai Fort Stewart csak az elsı hely volt. Csaknem valamennyi támaszpont valamelyik nagyváros
közelében helyezkedett el, Fort Stewart például mindössze rövid autóútnyira Atlantától és
Savannahtól. Néhány helyrıl már jelentettek is megbetegedéseket. A legénység jórészt közös
szállásokon lakott, a haditengerészekrıl nem is beszélve. A tengeren tartózkodó hajók parancsot
kaptak, hogy amíg ki nem vizsgálják a szárazföldi helyzetet, maradjanak is odakinn.
Éjfélre egyértelmővé vált, hogy a betegség az Egyesült Államok fegyveres erıit is elérte. Egész
zászlóaljakat különítettek el a többiektıl, a katonák pedig a zárolt élelmiszert fogyasztották, mert az
étkezdéket is bezárták.
*
– Jézusom, John – mondta Chavez. A két hírszerzı Clark irodájában tartózkodott.
Clark némán bólintott. Felesége, Sandy nıvéreket tanított egy gyakorlókórházban, és John tudta,
hogy az asszony élete is veszélybe kerülhet. Egy kezelıben dolgozik, tehát ha behoznak egy fertızött
pácienst, az ı részlegébe viszik... Sandy pedig bemutatja a növendékeinek, hogyan bánhatnak vele
biztonságosan...
– Szerinted ki csinálta? – kérdezte Ding. Az ostoba kérdés még ostobább választ provokált.
– Valaki, aki talán nem is szeret bennünket – felelte mogorván John.
– Bocs – szólt Chavez, és néhány pillanatig kibámult az ablakon. – Micsoda szörnyő hazárdjáték
ez, John...
– Ha rájövünk, hogy az... de hát az ilyesmit ezerszeres biztosítással csinálják.
– Így van, Mr. C. Azok lehettek, akiknek a képeit megnéztük?
 – Ez is egy lehetıség, de azt hiszem, lehettek mások is – felelte John az órájára pillantva. Foley
igazgatónak mostanában kellett visszaérkeznie Washingtonból, nekik pedig indulniuk kellett az
irodájába. Néhány perc múlva meg is érkeztek.
– Üdv, John – mondta a CIA igazgatója felpillantva. Ott volt Mary Pat is.
– Nem véletlen, ugye, uram? – kérdezte Clark
– Nem, nem az. Létrehozunk egy közös akciócsoportot. Az FBI az országon belül nyomoz. Ha
rábukkannak valamilyen nyomra, a mi dolgunk lesz, hogy kövessük a határokon túlra. Álljanak
készenlétben, hogy ha kell, intézkedhessenek. Éppen azt próbálom kitalálni, hogyan juttathatnék
embereket a tengerentúlra.
– Mi lesz a különleges hírszerzési helyzetértékeléssel? – kérdezte Ding.
– Most minden mást félreteszünk. Jack felhatalmazása értelmében még a nemzetbiztonsági és
védelmi hírszerzı ügynökséget is utasíthatom. (A CIA igazgatójának ehhez mindig is joga volt, de a
két másik nagy ügynökség független birodalomként intézte ügyeit. Egészen eddig.)
– Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Clark.
– Otthon vannak – felelte Mary Pat. „Kémkirálynı” ide vagy oda, anya volt, anyai
aggodalmakkal. – zt mondják, jól érzik magukat.
– Tömegpusztító fegyverek – szólalt meg valamivel késıbb Chavez. Többet nem is kellett
mondania.
– Igen – bólintott Foley.
Valaki vagy megfeledkezett arról, hogy mi ezekkel kapcsolatban az Egyesült Államok álláspontja,
vagy tudomást sem vett róla. Pedig hosszú ideje egyértelmő volt, hogy ha valaki biológiai vagy
vegyi fegyvert vet be az USA ellen, Washington úgy veszi, mintha atomtámadás érné, és mivel nem
rendelkezik sem vegyi, sem biológiai fegyverekkel, atomcsapással válaszol.
Foley asztalán megszólalt a telefon.
– Igen – szólt bele, majd néhány másodpercig hallgatott. – Nagyon jó – mondta végül. – Ide
tudnának küldeni egy csoportot? Jól van, köszönöm.
– Ki volt az?
– A sereg járványtani intézete Fort Detrickbıl. Egy órán belül megérkeznek. Küldhetünk
embereket a tengerentúlra, de elıtte el akarják végezni a vérmintájukon az ebolatesztet. Az európai
országok... na képzelhetik. Angliába egy kurva kutyát sem lehet bevinni anélkül, hogy karanténba ne
csuknák egy hónapra, hogy kiderüljön, ha veszett. A tesztnek valószínőleg odaát is alá kell majd
vetniük magukat. A repülıgép személyzetének is – tette hozzá az igazgató.
– Nem csomagoltunk be – mondta Clark.
– Vegyék meg odaát, amire szükségük van, jó? – szólt Mary Pat, majd némi szünet után
hozzátette: – Bocsánat.
– Van valamilyen szál, amin elindulhatunk?
– Még nincs, de lesz. Aki ilyesmit tesz, mindenképpen hagy maga után valamilyen nyomot.
– Nekem valami nem stimmel – jelentette ki Chavez végigpillantva a hosszú, keskeny irodán. –
John, emlékszel arra, amit tegnap mondtam neked?
– Mire gondolsz? – kérdezte Clark.
– Egyes dolgokat megtorolni nem lehet, másokat visszacsinálni. Ha ez egy terrorakció volt...
– Ahhoz túlságosan nagyszabású és bonyolult – vetette közbe Mary Pat.
– Igaz, asszonyom, de ha mégiscsak ez történt, akkor is csinálhatunk autóparkolót a Bekaa-
völgybıl, aztán ha kihőlt, odaküldhetjük a tengerészgyalogosokat, hogy felfessék a csíkokat az
aszfaltra. Ez kézenfekvı. Ugyanez igaz, ha a tettes egy állam, nem? A ballisztikus rakétákat
kidobtuk, de nukleáris bombáink még vannak. Bármelyik országot elhamvaszthatjuk, le egészen a
felszín alatti kızetekig, és Ryan elnök alighanem meg is teszi... legalábbis nem tenném fel rá a
házamat, hogy nem. Láttam bevetésen, és nem egy anyámasszony katonája.
– Igen? – tőnıdött az igazgató. Nem mondta, hogy a dolog szerinte azért nem ennyire egyszerő.
Ahhoz, hogy az elnök vagy bárki más kiadja a parancsot egy nukleáris támadásra, olyan bizonyítékra
van szükség, amely akár a legfelsıbb bíróság elıtt is megáll, egyébként pedig Foley úgy gondolta,
hogy Ryan nagy valószínőséggel nem rendelne el ilyesmit.
– Tehát akárki indította is ezt az akciót, vagy azt gondolta, hogy nem számít, rájövünk-e, vagy azt,
hogy nem tudunk úgy reagálni, ahogyan mondtam, vagy...
– Vagy kikapcsolják az elnököt... de akkor miért a kislányával próbálkoztak elıször? – tette fel a
kérdést Mary Pat. – így csak még jobban vigyázunk Ryanre, vagyis ahelyett, hogy megkönnyítették
volna, csak megnehezítették a dolgot. Csak úgy zuhog ránk az áldás. A kínai ügy... az EIK... az
indiai flotta kisurrant az óceánra. Ráadásul az itteni politikai szarságok, és most még az ebola is.
Nem áll össze a kép. Ezek között a dolgok között nincsen összefüggés.
– Ha csak az nem, hogy mindegyik a mi életünket keseríti meg, igaz? – kérdezte Ding. A
helyiségre néhány másodpercig tartó csend ereszkedett.
– A fiúnak igaza van – mondta Clark a Foley házaspárnak.
*
– Mindig Afrikában kezdıdik– mondta Lorenz a pipáját tömködve. – Ott él. Néhány hónappal
ezelıtt is megjelent Zaire-ban.
– A hírekben nem szerepelt – felelte az FBI-ügynök.
– Csak két áldozat volt, egy kisfiú és egy ápolónı, azt hiszem, apáca, az utóbbi azonban
odaveszett egy repülıgép-szerencsétlenségben. Aztán volt egy helyi mikrojárvány Szudánban is, ott
is ketten fertızıdtek, egy felnıtt férfi és egy kislány. A férfi meghalt, a gyerek életben maradt. Ez
két hete történt. Vannak vérmintáink az Index Pácienstıl. Már egy ideje kísérletezünk velük.
– Hogyan?
– Szövetben tenyésztjük a vírust. Egyébként, ami azt illeti, majom-vesében... ó, igen! – jutott
eszébe valami a professzornak.
– Mi az?
– Rendeltem bizonyos mennyiségő afrikai zöld majmot, ezt a fajtát használjuk. Elpusztítjuk ıket –
eutanáziával –, és kivesszük a veséjüket. Valaki megkaparintotta elıttem az elsı szállítmányt, és
várnom kellett, míg megkaphattam a következıt.
– Tudja, ki volt az? Lorenz a fejét rázta.
– Nem, azóta sem derült ki. Egy hetet, tíz napot vesztettem, ennyi az egész.
– Ki másnak lehetett még szüksége a majmokra? – kérdezte az ügynök.
– Gyógyszergyáraknak, orvosi laboratóriumoknak, efféléknek.
– Kivel beszélhetnék errıl?
– Komolyan érdekli a dolog?
– Igen, uram.
Lorenz megvonta a vállát, és kihúzott egy kártyát asztali telefonregiszterébıl.
*
A villásreggeli megszervezése némi idıbe telt. David L. Williams nagykövet kiszállt a kocsijából,
majd bekísérték az indiai miniszterelnök hivatalos rezidenciájára. Örült, hogy ebben a napszakban
jöhetett, mert India tudott forró lenni, akár a kemence, ı pedig, ahogyan korosodott, egyre
elviselhetetlenebbnek érezte a hıséget. Különösen, amióta nagykövethez illıen kellett öltözködnie.
Pennsylvaniai kormányzó korában nyugodtan járhatott akár farmerben és kockás ingben is. Ebben az
országban azonban a dolgozó osztályok még ennél is kevésbé elıírásos öltözékeket viseltek, a felsı
réteg pedig még sokkal büszkébb volt státusának jelképeire. És milyen szívesen nevezik magukat a
világ legnagyobb demokráciájának, gondolta a veterán politikus. Nem rossz...
A miniszterelnök asszony már az asztalnál ült. Amikor Williams belépett a helyiségbe, felállt,
kezet fogott vendégével, és a székéhez vezette. A porcelánedényeknek aranyszegélyük volt, a kávét
libériás szolgák hozták be. A reggeli sárgadinnyével kezdıdött.
– Köszönöm, hogy fogadott – mondta Williams.
– Ön mindig szívesen látott vendég a házamban – felelte nyájasan a kormányfı.
 Ez egy kígyó nyájassága – állapította meg Williams. Körülbelül tíz percen át csevegtek,
mindenféle mellékes ügyrıl, s csak ezután tértek a lényegre.
– Nos, milyen ügyben kell tárgyalnunk? – kérdezte a miniszterelnök.
– Úgy értesültem, hogy a hadiflottájuk kifutott.
– Igen, azt hiszem. Azok után a kellemetlenségek után, amelyeket az önök erıi okoztak nekünk, el
kellett végezni bizonyos javításokat a hajókon. Szerintem most meggyızıdnek róla, hogy minden
berendezésük mőködik-e.
– Csak gyakorlat? – kérdezte Williams. – Kormányom mindössze érdeklıdik, asszonyom.
– Nagykövet úr, emlékeztetem önt, hogy szuverén állam vagyunk. Fegyveres erıink a
törvényeinknek megfelelıen tevékenykednek, önök pedig gyakran emlékeztetnek bennünket a
hajózás szabadságára. Azt akarja mondani, hogy az önök országa kétségbe óhajtja vonni az ehhez
való jogunkat?
– Egyáltalán nem, asszonyom. Mindössze furcsának találjuk, hogy önök ekkora gyakorlatot
tartanak.
Csak magában tette hozzá: Ahhoz képest, hogy a forrásaik mennyire korlátozottak.
– Nagykövet úr, senki sem szereti, ha megpróbálják megfélemlíteni. Mindössze néhány hónappal
azelıtt – hamisan – megvádoltak bennünket azzal, hogy agresszív szándékaink vannak egyik
szomszédunkkal kapcsolatban. Megfenyegették országunkat, sıt támadást intéztek a flottánk ellen,
és megrongálták a hajóinkat. Mivel érdemeltük ki ezeket a barátságtalan lépéseket? – kérdezte a
kormányfı hátradılve székében.
A barátságtalan lépés kifejezést a nemzetközi életben nem egykönnyen mondják ki, gondolta a
nagykövet, és arra következtetett, hogy ezúttal sem véletlenül hangzott el.
– Asszonyom, nem került sor barátságtalan lépésre. Úgy gondolom, ha történt valamilyen
félreértés, talán mindkét oldal tehet róla, én pedig azért jöttem ide, hogy a hasonló tévedések
elkerülése érdekében feltegyek egy egyszerő kérdést. Amerika senkit sem fenyeget. Egyszerően
érdeklıdünk haditengerészeti erıik szándékait illetıen.
– Én pedig válaszoltam. Gyakorlatozunk. Mindössze ennyi.
Williams figyelmét nem kerülte el, hogy tárgyalópartnere egy perccel korábban még az „azt
hiszem” kifejezést használta. Most mintha jóval biztosabb lenne a dolgában...
– Akkor választ is kaptam a kérdésemre – mondta barátságos mosollyal Williams. Jézusom, hogy
ez a nı milyen okosnak hiszi magát.
A nagykövet egész életét az amerikai politika legbonyolultabb közegében, a pennsylvaniai
demokrata pártban töltötte, amelynek végül is a csúcsára küzdötte magát. Nem elıször találkozott
efféle emberekkel, de azok nem voltak ennyire képmutatóak. A hazugság annyira hozzátartozott a
politikusok tevékenységéhez, hogy Williams azt hitte, egytıl egyig jól értenek hozzá.
– Köszönöm, miniszterelnök asszony.
*
Az összecsapás a Nemzeti Gárda páncélosainak teljes vereségével végzıdött. Nagyon rosszkor
került rá sor, gondolta Hamm ezredes, a szembenálló erı parancsnoka, miközben a földutakon
visszafelé tartó jármőveket figyelte. Szegény ördögök, épp az elnök bejelentése után kellett
végigcsinálniuk. A gárdisták távol voltak otthonuktól, és aggódtak szeretteikért. Ez túlságosan is
elvonta a figyelmüket, mert nem volt rá idı, hogy a dolog leülepedjék bennük, hogy
hazatelefonáljanak és meggyızıdjenek arról, hogy a mama és a papa, az asszony meg a srácok jól
vannak. Meg is adták az árát, de Hamm volt olyan jó katona, hogy ne rója fel ezt a carolinai
dandárnak. Ilyesmire a csatatéren nem kerülne sor. Bármennyire valósághőek voltak is a
kiképzıközpontban folyó gyakorlatok, mégsem vérre mentek. Itt senki sem halt meg – hacsak
baleset nem érte –, odahaza viszont lehet, hogy halál várt rájuk.

Chavez és Clark tesztje negatív lett, így hát útra keltek az Andrews légi támaszpont felé.
Washington utcái meglepıen kihaltak voltak, ami nem csökkentette rossz elıérzeteiket. Egy hídon
meg kellett állniuk egy ellenırzı pontnál, ahol csak egyesével engedték át a kocsikat. Az egyik sávot
a Nemzeti Gárda egyik Hummer terepjárója állta el. Clark elıvette fényképes CIA-igazolványát.
– Ügynökség – mondta a katonai rendırnek.
– Tovább – felelte az.
– Tehát, hová megyünk, Mr. C? – kérdezte Chavez.
– Afrikába, az Azori-szigetek érintésével.
51. Nyomozás
A légierı trópusi egyenruhát biztosított a számukra: washingtoni öltözékük kissé vastag lett volna
a forró éghajlatú kontinensen. Az uniformis álruhának is jó volt: Clark ezredesi, Chavez ırnagyi
rendfokozatot viselt. A VC-20B személyzete pilótajelvénnyel és különbözı kitüntetések szalagjaival
is ellátta ıket. A gép vitt magával két váltópilótát is: ık a két elülsı utas-ülésen aludtak. A
Gulfstream katonai változata jócskán vitt magával kommunikációs berendezéseket – plusz egy
ırmestert, aki kezelte ıket. Amikor a Zöld-foki szigeteknél Kinshasa felé fordultak, úgy tőnt, a
beérkezı üzenetek hamarosan felemésztik a gép teljes papírkészletét.
– Második leszállás Kenyában, uram – jelentette a híradós ırmester, aki valójában hírszerzı
szakember volt, és minden bejövı anyagot elolvasott. – Valami majmok miatt kell felkeresniük
valakit.
Clark átvette a lapot – végül is ı volt az ezredes –, és elolvasta. Chavez a kék pilótaingen lévı
kitüntetésszalagok jelentését próbálta megfejteni.
– Ezt nézd meg! – mondta John, és átnyújtotta a papírt.
– Ez bizony egy nyom, amin elindulhatunk – állapította meg azonnal Ding. Egymásra pillantottak.
Útjuk tisztán hírszerzési bevetés volt, azon kevés efféle küldetés egyike, amelyen valaha is részt
vettek. Mindössze annyi volt a feladatuk, hogy létfontosságú információkat győjtsenek hazájuk
számára, nem több. Egyelıre legalábbis.
Nem mondták ki ugyan, de azt sem bánták volna, ha ennél valamivel többet kell végezniük. Bár
mindketten a CIA Mőveleti Igazgatóságának külföldön bevethetı hírszerzıi voltak, korábban
teljesítettek tényleges katonai szolgálatot is (Clark egyenesen a haditengerészet búvár-
kommandójánál). Többnyire a Mőveleti Igazgatóság paramilitáris akciói során vetették be ıket, és
olyan feladatokat hajtottak végre, amelyet a „csak” hírszerzık túlságosan is izgalmasnak találtak.
Chavezt azonban nagyon is kielégítették az efféle feladatok. Megtanult uralkodni a
temperamentumán, amelyet pedig ıseitıl örökölt, de továbbra is egész értelmét latba vetve
igyekezett megtalálni hazája ellenségeit, hogy aztán katona módjára bánjon el velük.
– Te jobban ismered, mint én, John. Mit fog csinálni?
– Jack? – kérdezte Clark, és megvonta a vállát. – Az attól függ, mit viszünk haza neki, Domingo.
Hiszen tudod, ez a dolgunk...
– Igen, uram – felelte komolyan az ifjabb ember.
*
Az elnöknek hiába volt kimerítı napja, az ország belsı és külsı gondjai nem hagyták elaludni.
Éjjel háromkor letett a további próbálkozásról, és felkelt. Felvett néhány kényelmes ruhadarabot, és
sarkában a testıreivel, elindult a nyugati szárnyban lévı híradó irodába.
– Mi a helyzet? – kérdezte a rangidıs tisztet, Charles Canont. Ez az ırnagy jelentette neki annak
idején az iraki merényletet. Mintha minden azzal kezdıdött volna, gondolta Ryan.
A helyiségben lévık egymás után pattantak fel helyükrıl, Ryan azonban intett nekik, hogy
üljenek csak vissza.
– Folytassák.
– Mozgalmas éjszakánk van, uram – jelentette Canon. – Biztos, hogy nem akar inkább aludni?
– Nemigen van hozzá kedvem, ırnagy – felelte Ryan. A három ügynök a háta mögött egymásra
pillantott: nekik igenis lett volna kedvük aludni.
– Nos, elnök úr, összeköttetésbe léptünk a sereg járványtani intézetével és a Járványügyi
Központtal, az összes adatukat letöltjük. Azon a térképen bejelöltünk minden esetet – mutatott
Canon egy nagy parafa lemezre, amelyre valaki az Egyesült Államok térképét tőzte. A piros fejő tők
nyilvánvalóan az ebola-eseteket jelölték. Volt egy csomag fekete fejő is: egyértelmőnek tőnt, mire
használják majd ıket, eddig azonban egyetlenegyet sem szúrtak a térképbe. A tők mostanra
elsısorban tizennyolc város körül csoportosultak, de itt-ott magányosán vagy kettesével is
elıfordultak. Jó néhány állam még mindig érintetlen volt. Ryan elnöki utasításai mindeddig
megoltalmazták többek közt Idahót, Alabamát, Észak– és Dél-Dakotát, sıt furcsamód Minnesotát is,
a híres Mayo-klinika székhelyét is. Lehet persze, hogy véletlenül alakult így – de ugyan ki tudta
volna eldönteni ezt? A számítógépek printerei folyamatosan ontották magukból az anyagokat. Ryan
felvett egy nyomatot: az áldozatok-páciensek ábécésorrendben felsorolt neveit olvashatta rajtuk,
lakóhelyükkel, foglalkozásukkal együtt. Körülbelül tizenöt százalékuk háztartásbeli volt, a másik
legnagyobb statisztikai csoport tagjai kereskedelmi képviselıként dolgoztak. Az adatok az FBI-tól és
a Járványügyi Központtól érkeztek: a két szervezet közösen igyekezett megállapítani, milyen térbeli
minta szerint terjed a fertızés. Egy másik print a fertızések feltételezhetı helyeit sorolta fel,
megerısítve Pickett tábornoknak azt a megállapítását, hogy az elsırendő célpontok kereskedelmi
árubemutatók és vásárok voltak.
Ryan a CIA-nál töltött évei során folyamatosan tanulmányozta a hazáját fenyegetı összes
lehetséges támadást, de ezzel a fajtával valamiképpen sohasem találkozott. A biológiai hadviselés
valahogy nem vágott a CIA profiljába.
– Van azért itt egy kis jó hír is, elnök úr – mondta Canon, és átnyújtotta az elızı napi választások
eredményeit. Ryan megdöbbent: errıl egyszerően megfeledkezett. Valaki összeállította a gyıztesek
foglalkozás szerinti listáját is, amelybıl kiderült, hogy csak kevesebb mint a felük jogász.
Huszonheten orvosok, huszonhármán mérnökök voltak, tizenkilencen farmerek, tizennyolcan
tanárok. Tizennégyen ilyen-olyan üzletemberek. Elégedettséget érzett: a képviselıház harmada már
megvolt. De vajon hogyan juttatja el ıket Washingtonba? Ebben nem lehet megakadályozni ıket, az
alkotmány világosan kimondja. A törvényhozás valamely tagjának legfeljebb árulás miatt lehet
megtiltani, hogy eljöjjön egy ülésre... vagy valahogy így.
Ekkor életre kelt az egyik telexgép.
– Sürgıs üzenet Williams nagykövettıl, Indiából – jelentette az egyik szolgálatos katona.
– Lássuk – mondta Ryan, és ı is odament. Ez bizony nem volt jó hír, mint ahogy a következı
sem, amely Tajpejbıl érkezett.
*
Az orvosok négyórás váltásokban dolgoztak, minden fiatal bentlakó mellett egy-egy vezetı orvos
is tevékenykedett. Lényegében ápolómunkát végeztek, és bár többnyire jól megálltak a helyüket,
tudták, hogy erıfeszítéseiknek nemigen van jelentısége.
Cathy most elıször bújt szkafanderbe. Körülbelül harminc AIDS-beteget operált már –
szempanaszaik betegségük szövıdményei voltak –, azokat az eseteket azonban nem találta nehéznek.
Kesztyőben dolgozott, és egyedül arra kellett odafigyelnie, hogy hány kéz tevékenykedik az övé
környékén, márpedig ez a szemsebészetben korántsem okozott akkora gondot, mint például a
mellkasi mőtéteknél. Az orvos valamivel lassabban és óvatosabban dolgozott, semmi több. Nem így
azonban most: Cathy testét egy nagy, vastag mőanyag zsák vette körül, sisakjának átlátszó elejét
gyakran homályosította el leheletének lecsapódó párája, ráadásul olyan betegeket látott, akikre annak
ellenére, hogy professzorok kísérték ıket figyelemmel, nagy valószínőséggel halál várt.
Mégis mindent meg kellett próbálniuk. Cathy a helyi Index Páciensre pillantott, a sportjármő-
kereskedıre, akinek a felesége a szomszéd szobában feküdt. A férfi két infúziót kapott, az egyikbıl
fiziológiás sóoldat, a másikból tiszta vér folyt vénáiba.
A beteg öklendezni kezdett, és a jobb oldalára fordult. Cathy felkapta a mőanyag szemetesvödröt
– a hánytál túlságosan kicsi lett volna, tartalma pedig könnyen kilöttyenhetett – és odatartotta neki. A
kereskedı vért és epét hányt, fekete, holt vért, amelyben hemzsegtek az ebolavírus apró, kristályos
„téglái”.
 Amikor a beteg mindent kiadott, Cathy odaadott neki egy szívószálas vizes edényt, hogy
megnedvesíthesse a száját.
– Köszönöm – nyögte a férfi. Bıre – már ahol nem borították a bırvérzés bíbor foltjai – sápadt
volt.
– Milyen az állapotom? — kérdezte.
– Ön súlyos beteg – mondta neki Cathy –, de nagyon keményen küzd. Ha képes rá, hogy elég
sokáig kitartson, immunrendszere felülkerekedik, de ehhez akarnia is kell ezt.
Állítása nem volt száz százalékig hazugság.
– Nem ismerem magát. Maga ápolónı?
– Nem... professzor vagyok – mosolygott a mőanyag lemez mögött Cathy.
– Legyen óvatos – mondta neki a férfi. – Ugye nem akarja megkapni? Bízzék bennem...
A férfinak még elmosolyodnia is sikerült, a súlyos betegek módjára. Cathynek ettıl majd
megszakadt a szíve.
– Óvatosak vagyunk. Nézze el, hogy ezt az öltözéket viseljük – felelte az orvosnı, és nagyon
szerette volna megérinteni a beteget, hogy éreztesse: valóban fontos a számára – gumin és
mőanyagon keresztül azonban – a fene egye meg – semmi értelme nem lett volna.
– Nagyon fáj, doktornı.
– Feküdjön csak. Aludjék, amennyit csak tud. Beállítom a morfiumadagját.
Dr. Ryan nem ezt a fajta medicinát ismerte. Nem az a fajta tiszta, steril gyógyítás volt, amit a
Wilmerben gyakorolt, ahol szemeket hozott helyre, emberek látását adta vissza és tökéletesítette.
Felidézte magában, amikor eldöntötte, hogy szemész lesz. Egyik professzora mindenképpen
igyekezett meggyızni, hogy onkológiával kell foglalkoznia, hiszen okos, kíváncsi, és úgymond van
hozzá tehetsége, hogy összekapcsolja a dolgokat. Most azonban, ahogy lepillantott az alvó, haldokló
betegre, tudta, hogy nem lett volna hozzá lelkiereje, hogy nap mint nap végigcsinálja ezt, hogy
betegek sokaságát veszítse el. Vajon kudarcot vallottam? – kérdezte magától Cathy Ryan. Ami ezt a
beteget illeti, el kellett ismernie, hogy igen, kudarcot vallott.
*
– A fenébe! – mondta Chavez –, ez olyan, mint Kolumbia.
– Vagy Vietnam – nyugtázta Clark, amikor mellbe vágta ıket a trópusi hıség. A követség egyik
munkatársa és a zaire-i kormány egyik képviselıje fogadta ıket. Ez utóbbi egyenruhát viselt, és
tisztelgett az „ezredesnek” meg az „ırnagynak”, amit John viszonzott is.
– Erre, kérem, ezredes úr...
A helikopter, mint kiderült, Franciaországban készült, a zaire-iek pedig nagyon elızékenyek
voltak. Amerika sok pénzt ölt ebbe az országba: itt volt az ideje, hogy meghálálják.
Clark lenézett. Három koronaszintes ıserdı felett repültek: többször is látott már ilyet, nem is egy
országban. Fiatal korában volt odalent is, a fák között, ellenségeket keresett, rá pedig ellenségek
vadásztak – is, fekete pizsamás vagy khaki egyenruhás emberek, AK-47-es géppisztolyokkal. Most
arra gondolt, hogy odalenn valami még sokkal kisebb lapul, ami nem visel fegyvert, és nem egyedül
ırá vadászik, hanem hazája szívét veszi célba. Szörnyen valószerőtlennek találta a helyzetet. John
Clark országának teremtménye volt. Többször is megsebesült hadmőveletek során vagy más,
személyesebb okokból, és minden alkalommal gyorsan és tökéletesen felgyógyult. Egyszer kihozta
egy A-6-os pilótáját, akit egy észak-vietnami folyónál lıttek le – a folyó nevére már nem emlékezett.
Megsérült, és sebe elfertızıdött a szennyezett víztıl. Az meglehetısen kellemetlen volt, de a
gyógyszerek és az idı helyrehozták.
Mindennek nyomán az a mély meggyızıdés vert gyökeret benne, hogy az orvosok, akiket
hazájában képeznek, egyszerően szinte mindent meg tudnak gyógyítani – a rákot és az öregséget
még nem, de már dolgoznak rajta, és ahogyan szokás szerint az összes többi csatájukat, ezt is meg
fogják nyerni. Ez azonban illúzió volt, és ezt most be kellett látnia. Országa – és ı is – vereséget
szenvedett egy ehhez hasonló dzsungelben, és a dzsungel most valamiképpen utánuk nyúlt. Nem –
ázta meg aztán magát. Nem a dzsungel nyúlt utánuk. Emberek tették.
 *
– Igen, elnök úr! – mondta Jackson. Azt mégsem mondhatta, hogy miért nem alszik, Jack?
– Robby, látta, mit küldött Williams nagykövet?
– Igen, fel is figyeltem rá – felelte Jackson admirális.
David Williams nem kapkodta el jelentése megfogalmazását. Ez Amerikában idegességet szült,
kétszer is megsürgették, ı azonban errıl nem vett tudomást. A volt kormányzó minden politikai
bölcsességét latba vetve elemezte a miniszterelnök szóhasználatát, hangütését, testbeszédét, de
leginkább azt, amit a tekintetében látott. Ez utóbbit semmi sem helyettesíthette – Dave Williamsnek
errıl többször is volt alkalma meggyızıdni. Egyetlen dolgot nem tanult meg: a diplomáciában
szokásos mellébeszélést és szószaporítást. Jelentésében nem köntörfalazott: kijelentette, hogy
véleménye szerint India készül valamire. Megemlítette továbbá, hogy a megbeszélésen az amerikai
ebolaválság nem került szóba, indiai részrıl egyetlen együtt érzı szó sem hangzott el. Ez, írta
Williams, bizonyos szempontból esetleg csak mulasztás volt, más megközelítésben azonban nagyon
is szándékos lehetett. India figyelmét minden bizonnyal felkeltette a járvány, de még az ellenkezı
esetben is aggodalmát kellett volna kifejeznie. Ha a nagykövet érdeklıdött volna, a miniszterelnök
alighanem azt feleli, hogy még nem értesült a dologról – ez persze nem lett volna igaz, gondolta
Williams. A CNN korában ilyesmi nem marad észrevétlenül. A kormányfı ehelyett azon kérıdzött,
hogy Amerika igyekszik megfélemlíteni Indiát, emlékeztette, hogy az indiai hadiflottát nem is egy,
hanem két alkalommal is „támadás” érte, majd megjegyzését egészen a „barátságtalan lépés”
kifejezésig tupírozta. Ezt a szót pedig a diplomáciában akkor szokás használni, amikor valaki valódi
fegyverek használatára készül. A nagykövet következtetése szerint a flottagyakorlatnak sem az
idızítése, sem a helye nem véletlen. İ így fejtette meg a manıver üzenetét: Ezt a pofátokba!
– Nos, mit gondol, Rob?
– Azt, hogy Williams minden hájjal megkent vén csibész. Mindössze egyetlen dologról nem ír, de
azt nem is tudja: hogy nincs a térségben repülıhordozónk. Az indiaiak ugyan nem követtek
bennünket semmilyen módon, de köztudott, hogy az Eisenhower-csoport Kína felé halad, és ha az
embereik csak félig is értik a mesterségüket, már bizonyosan tudják. Erre hipp-hopp, kifutnak az
óceánra, a nagykövetünk pedig most ezeket írja... Uram...
– Elég, Robby! – mondta Ryan. – Ennyi „uram” elég egy napra.
– Jó. Jack, jó okunk van azt hinni, hogy Kína és India már korábban is együttmőködtek. És mi
történik most? Kína megrendez egy incidenst, amely elfajul, mire mi odaküldünk egy anyahajót. Az
indiaiak kifutnak az óceánra. A flottájuk a Diego Garcia-Perzsa-öböl vonalon halad. Garciáról már
elindultak a raktárhajóink és a kísérı hadihajók, az Öböl-térségben pedig fokozódik a feszültség.
– Idehaza pedig járvány van – tette hozzá Ryan, és rá támaszkodott a híradóhelyiség egyik olcsó
asztalára. Aludni ugyan nem tudott, ez azonban nem jelentette azt, hogy tökéletesen éber. – Mindez
véletlen egybeesés volna? – kérdezte.
– Talán. Az indiai miniszterelnök talán felpaprikázódott, amikor a múltkorában ráijesztettünk.
Talán meg akarja mutatni nekünk, hogy nem gyakorolhatunk rá nyomást. Lehet, hogy csak kicsinyes
piszkálódás, elnök úr. De lehet, hogy mégsem.
– Mik a lehetıségeink?
– Van egy felszíni kötelékünk a Földközi-tenger keleti medencéjében, két Aegis cirkáló, egy
Burke-osztályú teknı és három fregatt. A Mediterraneumban csend van. Azt javaslom, vegyük
fontolóra, ne küldjük-e ezt a csoportot Szuezen át a raktárhajókhoz, hogy fedezzék ıket.
Indítványozom továbbá, hogy mérlegeljük: ne küldjünk-e át egy repülıhordozót az Atlanti-óceán
nyugati vizeirıl a Földközitengerre. Ez eltartana egy darabig, Jack, hiszen csaknem tizenegyezer
kilométerrıl van szó. A világ egyharmadán nincs kéznél anyahajónk, és az ellenırizetlen rész egyre
jobban idegesít. Ha tennünk kell valamit, nem vagyok benne biztos, hogy képesek leszünk rá.
*
– Hello, nıvér – mondta Clark, és gyengéden megszorította Mary nıvér kezét.
– Üdvözlöm, Clark ezredes. İrnagy úr – biccentett Chaveznek.
 – Jó napot, madam.
– Mi hozta önöket a kórházunkba? – kérdezte. Majdnem olyan tökéletesen beszélte az irodalmi
angolt, hogy akár taníthatta volna is, a két amerikai azonban érezte a belga-francia akcentust
szavaiban.
– Azért jöttünk, hogy rendtársa, Jean-Baptiste nıvér haláláról kérdezzük – felelte Clark.
– Értem – mondta az apáca, és hellyel kínálta ıket. – Önök katolikusok? – kérdezte. Ez, úgy
látszik, fontos volt számára.
– Igen, ma’am, mindketten azok vagyunk – bólintott Chavez, akárcsak az „ezredes”.
– És milyen iskolákba jártak?
– Ami engem illet, én csupa katolikus intézményben tanultam – mondta Clark. – Elıször a
Miasszonyunk iskolanıvéreihez jártam, aztán a jezsuitákhoz.
– Ó... – mosolyodott el az apáca, a válasz szemlátomást tetszett neki. – Hallottam, hogy a
betegség az önök országában is felütötte a fejét. Nagyon szomorú... Tehát azért jöttek, hogy szegény
Benedict Mkusáról, Jean nıvérrıl és Maria Magdalenáról érdeklıdjenek. Csakhogy én sajnos
nemigen tudok segíteni önöknek.
– És miért nem, nıvér?
– Benedict meghalt, és a holttestét a kormány rendelkezése értelmében elégették. Jean ugyancsak
megbetegedett, de a gépe, miközben Párizsba, a Pasteur Intézetbe vitték, eltőnt. A gép a tengerbe
zuhant, és mindenki, aki rajta volt, odaveszett.
– Mindenki? – tudakolta Clark.
– Velük ment Maria Magdalena és természetesen dr. Moudi is.
– İ ki volt? – érdeklıdött Clark.
– Az Egészségügyi Világszervezet itteni missziójának tagja. Néhány kollégája a szomszéd
épületben dolgozik.
– Moudit mondott, ma’am? – kérdezte Chavez, és közben már jegyzetelt.
– Igen – felelte az apáca, és le is betőzte a nevet. – Mohammed Moudi. Jó orvos volt – tette hozzá.
– Nagyon szomorú, hogy mindnyájukat elvesztettük.
– Azt mondta, Mohammed Moudi. Tudja, honnét való volt? – fag-gatózott tovább Chavez.
– Iráni... bár azt az országot azóta máshogy hívják, nem? Európában szerzett diplomát, kitőnı ifjú
orvos volt, és nagy tisztelettel bánt velünk.
– Értem – felelte Chavez, és fészkelıdni kezdett a székében. – Beszélhetnénk a doktor
kollégáival?
*
A médiában megjelentek az elsı, Ryan utasításait bíráló hangok. Az emberek egyelıre nem estek
pánikba, mert többségüknek az elızı este sikerült hazajutnia, élelmiszer-tartalékaik pedig lehetıvé
tették, hogy másnap ne intézzenek országos rohamot a szupermarketek ellen.
Arnie van Damm kijelentette:
– Ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell.
– Hogyan? – érdeklıdött Ryan, aki az imént kapcsolt ki egy bosszantó tévémősort.
– A rossz információt jó információval kell leküzdenünk.
– Hogyan, Arnie?
– Azt hittem, Jack, ezt a kérdést már nem fogja feltenni nekem.
*
Clarkék ezután a repülıtérre mentek, ahol közölték velük, hogy csakugyan felszállt onnan egy
Svájcban bejegyzett sugárhajtású G-IV-es magángép, amely – útját Líbiában üzemanyag-felvétel
céljából megszakítva – Párizsba indult. A légi irányítók fınöke bemutatta a reptér feljegyzéseinek
fénymásolatát és a gép menetlevelét is. Az utóbbi figyelemre méltóan tartalmas dokumentum volt,
mert a vámhatóság is kapott belıle példányt, és még a személyzet neveit is tartalmazta.
– Nos? – kérdezte Chavez.
Clark a reptériekre nézett, és így szólt:
 – Köszönjük az értékes segítséget. – Ezután Dinggel együtt kimentek a gépkocsihoz, amely a
repülıgépükhöz vitte ıket.
– Nos? – kérdezte ismét Chavez.
– Csigavér, kolléga – intette le Clark. Az ötperces utat némán tették meg. Clark kinézett az
ablakon: az égen viharfelhık tornyosultak, ı pedig utált viharban repülni.
– Nem szállhatunk fel – jelentette ki a második pilótapáros parancsnoka, egy alezredes. –
Várnunk kell néhány percet. Be kell tartanunk a szabályokat.
Clark a váll-lapján lévı sasokra mutatott, és a pilóta arcához hajolva mondta:
– Ezredes vagyok, és azt mondom, indulunk, maga légi cserkész. Méghozzá azonnal, a kurva
életbe!
– Nézze, Mr. Clark, én tudom, hogy ki ön, és...
– Uram – szólalt meg Chavez –, én csak amolyan mőırnagy vagyok, de azt mondom, hogy ez a
küldetés fontosabb az önök szabályainál. Kerülje ki a legzőrösebb részeket, jó? Ha ránk jön, vannak
zacskók, amibe rókázzunk.
A pilóta némán rájuk meredt, de aztán megindult elıre, a fülkéjébe. Chavez a kollégájához
fordult:
– Nyugalom, John.
Clark átnyújtotta neki a papírlapot.
– Nézd meg a Gulfstream személyzetének névsorát. A gépet Svájcban regisztrálták, a fickók
viszont nem svájciak.
Chavez megnézte: a regisztrációs kód HX-NJA volt, a pilóták pedig nem német, nem francia és
nem olasz neveket viseltek.
– İrmester! – szólalt meg Clark, amikor a hajtómőveket beindították.
– Igen, uram! – jelentkezett a tiszthelyettes, aki látta, hogyan gorombította le a pilótát az
„ezredes”.
– Faxolja át ezt Langleybe, kérem.
– Na? – kérdezte Ding, miközben szorosabbra húzta a biztonsági övét, mert a gép légzsákba
került.
– Ezek fárszi nevek, Ding. Perzsák... hogy a franc enné meg!
A hánykolódás tíz perccel késıbb véget ért: kijutottak a viharzónából. Az elsı váltás egyik nıi
pilótája visszafordult az elsı széksorból.
– Most elégedett, ezredes? – kérdezte.
Clark a tiltó jelzés ellenére kikapcsolta biztonsági övét, és kiment a mosdóba, hogy locsoljon
némi vizet az arcába. Visszajövet letérdelt a padlóra a pilótanı mellé, és az orra alá dugta a papírt.
– Mit tud nekem mondani errıl? – kérdezte.
A századosnak elég volt mindössze egyetlen pillantást vetnie rá, hogy így szóljon:
– Ó, igen, hallottunk róla.
– Mit?
– Lényegében egy ugyanilyen repülıgép volt. Ha egy ilyen lezuhan, a gyártó mindenkit értesít
róla. Amúgy is érdeklıdtünk volna, de az ilyesmi csaknem automatikusan megy. A gép innen szállt
fel, észak felé, Líbia irányába indult, ahol aztán le is szállt, hogy üzemanyagot vegyen fel. Aztán
szinte azonnal ismét a levegıbe emelkedett... ha jól tudom, beteget szállított.
– Így van. Folytassa, kérem.
– Vészhelyzetet jelentett, közölte, hogy leállt az egyik hajtómőve, aztán a másik is. Három radar
követte, egy líbiai, egy máltai, és azt hiszem, egy amerikai rombolóé.
– Van ebben valami furcsa, százados? – A nı vállat vont.
– Ez egy jó gép. Nem hiszem, hogy a légierınél valaha egy is lezuhant volna. Az imént láthatta,
mennyire jó. Ezek közül a huppanások közül egyik-másikat két és fél, háromszoros nehézségi
gyorsulással hajtottuk végre, ami pedig a hajtómőveket illeti... Jerry, állt le valaha hajtómő repülés
közben egy ilyenen?
 – Azt hiszem, kétszer. Elıször egy üzemanyag-szivattyú hibásodott meg, a Rolls-Royce küldött
helyette másikat. A következı eset a múlt novemberben volt, a hajtómő beszívott egy vadlibát.
– Ez bármikor elıfordulhat – mondta a százados Clarknak. – Egy ilyen liba négy-hat kiló.
Próbáljuk elkerülni ıket.
– De annak a fickónak mind a két hajtómőve üzemképtelenné vált.
– Máig nem derült ki, miért. Talán az üzemanyagban volt valami. Ez is elıfordul, de a
hajtómővek egymástól függetlenül mőködnek, minden külön van, a szivattyúk, az elektronika,
satöbbi...
– Az üzemanyag azonban egy tartálykocsin érkezik – mondta Jerry.
– És aztán mi történik, ha leáll az egyik hajtómő?
– Ha a pilóta nem vigyáz, elveszítheti uralmát a gép felett. Ha a hajtómő az egyik oldalon teljesen
leáll, a gép hirtelen arrafelé fordul, amitıl megváltozik az irányítófelületekre áramló levegı iránya és
sebessége. Így veszítettünk el egyszer egy Leart, egy VC-21-est. Ha ilyesmire irány- vagy
magasságváltoztató manıver során kerül sor, izgalmas helyzet alakul ki. Mi azonban ki vagyunk
képezve ilyen helyzetekre, ahogy a jelentés szerint azok a pilóták is ki voltak. Mindkettı gyakorlott
repülıgép-vezetı volt, és a pilóták meglehetısen gyakran ülnek be a szimulátorba, hogy
gyakoroljanak, másként elveszik a repülési engedélyüket. Mindenesetre a radaron nem látszott, hogy
manıvereznének. Szóval nem, nem ilyesmi intézte el ıket. A legvalószínőbbnek a rossz üzemanyag
tőnt, de a líbiaiak állították, hogy a kerozinnak semmi baja nem volt.
– Lehet, hogy a pilóták követtek el valami hatalmas baklövést – tette hozzá Jerry. – De ez is
valószínőtlen... úgy értem, ezeket a gépeket úgy megcsinálják, hogy legfeljebb szántszándékkal lehet
kinyírni ıket. Nekem elhiheti, kétezer repült órám van.
– Nekem kétezer-ötszáz – mondta a kapitány. – Biztonságosabb vezetni ıket, mint egy kocsit
Washingtonban, uram. Szeretjük ezeket a gépeket, uram.
Clark bólintott, és elırement.
– Élvezte az utat? – kérdezte a gépparancsnok. Hangja nem volt kifejezetten barátságos, de nem is
igen kellett aggódnia, amiért engedetlen volt – egy olyan „tiszttel” szemben, aki az ı kitüntetéseit
viselte.
– Én nem szívesen erıszakoskodom, de ez egy mocskosul fontos ügy, többet nem mondhatok –
felelte Clark.
– A feleségem ápolónı a támaszpont kórházában.
Többet nem is kellett mondania. Aggódott az asszonyért.
– Az enyém is az, Williamsburgben – felelte Clark. A pilóta felé fordult, és bólintott.
– Nem történt semmi. Három óra múlva leszállunk Nairobiban, ezredes.
*
– És én hogy jutok vissza? – kérdezte Raman a telefonban.
– Egyelıre sehogy – mondta neki Andrea. – Maradjon ott. Esetleg segíthet az FBI-nak a
nyomozásban.
– El vagyok ragadtatva...
– Béküljön meg a helyzettel, Jeff. Erre most nincs idım – mondta nyersen a beosztottjának.
– Igenis – felelte az ügynök, és letette a kagylót.
Fura, gondolta Andrea. Jeff mindig is a nyugodt ügynökök közé tartozott. De hát ki volt nyugodt
ezekben a percekben?
52. Értékelhetı információk
A gép a katonai terminálhoz gördült velük. Itt is egy követségi tisztviselı – a katonai attasé –
várta ıket. A fekete tiszt az amerikai hadsereg ezredese volt, egyik kitüntetése elárulta, hogy az
Öböl-háborúban a gyalogságnál harcolt.
– Üdvözlöm önöket, Clark ezredes, Chavez ırnagy... mondja, Chavez, nem ismerem én önt
valahonnan?
– A nindzsáknál voltam – mosolygott Ding. – Ön akkoriban a 7/1-es dandártörzsnél szolgált.
 – Akkor maga volt az egyik fickó, aki eltévedt. A „Hideg acél” találta meg magukat. Nyugalom,
uraim, tudom, honnét jöttek, vendéglátóink azonban nem – figyelmeztette ıket az ezredes. –
Egyébként milyen a helyzet odahaza?
– Ijesztı – felelte Ding.
– Hadd emlékeztessem, hogy a biológiai háború elsısorban pszichológiai eszköz, olyasmi, mint
amikor bennünket ‘91-ben gázzal fenyegettek.
– Lehetséges, ezredes – felelte Clark –, mindenesetre felettébb felkeltette az érdeklıdésemet.
– No, az enyémet is – mondta a katonai attasé. – A családom Atlantában él. A CNN szerint ott is
vannak megbetegedések.
– Olvassa el gyorsan – nyújtotta oda neki a legfrissebb adatokat, amelyeket a repülıgépre küldtek
utánuk. – Ez valószínőleg jobb, mint amit a tévében láthat.
Úgy tőnt, az ezredes fog vezetni, mert a volán mögé ült be. Átlapozta a dokumentumot.
– Ezúttal elmarad a hivatalos fogadtatás? – kérdezte Chavez.
– Itt igen. Viszont ott, ahová megyünk, vár bennünket egy rendır. Megkértem minisztériumi
barátaimat, hogy ne csináljanak nagy felhajtást az ideérkezésük körül. Meglehetısen jó kapcsolataim
vannak Nairobiban.
– Helyes – jelentette ki Clark, éppen, amikor az autó elindult. Mindössze tíz perc alatt elérték úti
céljukat.
Az állatkereskedı telepe a város szélén volt, kellemes közelségben a repülıtérhez, és a tıle
nyugatra haladó autóúthoz, de megfelelı távolságban minden egyébtıl. A CIA-tisztek hamarosan
megértették, miért.
– Jézusom – mondta Chavez, amikor kiszállt a kocsiból.
– Hát igen, ezek aztán zajosak – hagyta rá az attasé. – Ma már voltam itt egyszer. Épp egy
szállítmány afrikai zöld majmot készülök Atlantába küldeni. – Kinyitotta az aktatáskáját, és
átnyújtott egy borítékot. – Tessék, erre szükségük lesz.
– Hello – mondta irodájából kilépve a kereskedı. Nagydarab ember volt, és hasa arról árulkodott,
hogy nem veti meg a sört. Egy egyenruhás, szemlátomást magas rangú rendır volt vele. Az attasé
félrevonta: úgy látszott, a rendırnek ez ellen nincsen kifogása.
– Üdvözlöm – fogott kezet John a kereskedıvel. – Clark ezredes vagyok. İ Chavez ırnagy.
– Az amerikai légierıtıl?
– Igen, uram.
– Kedvelem a repülıgépeket. Milyen típuson repülnek?
– Mindenfélén – felelte Clark. A kereskedı szemlátomást meg volt tisztelve.
– Volna néhány kérdésünk, ha nincs ellene kifogása.
– A majmokkal kapcsolatban? Miért érdeklik önöket a majmok? A rendırfınök nem mondta el.
– Nem is lényeges – szólt John, és átnyújtotta a borítékot. A kereskedı, anélkül hogy kinyitotta és
megszámolta volna, mennyi van benne, zsebre tette. Érezte, hogy vastag.
– Valóban nem, de én szeretem nézegetni a repülıgépeket. Tehát, mire kíváncsiak? – kérdezte
barátságosan.
– Ön majmokat ad el – kezdte John.
– Igen, kereskedem velük. Állatkertek, magángyőjtık és orvosi laboratóriumok vásárolják ıket.
Jöjjön, megmutatom.
Egy nyitott elejő, rozsdás bádoglemezbıl készült épülethez vezette ıket. Odabent két teherautó
állt, öt, vastag kesztyőt viselı munkás ketreceket rakott fel rájuk.
– Most kaptunk egy rendelést az önök Járványügyi Központjából, Atlantából – magyarázta a
kereskedı. – Száz afrikai zöld majmot küldünk nekik. Csinos állatok, de nagyon kellemetlenek. Az
itteni farmerek győlölik ıket.
– Miért? – kérdezte Chavez a ketreceket méregetve. Távolról körülbelül akkorának látszottak,
mint amelyekben a csirkéket szállítják a piacra... közelebbrıl valamivel nagyobbnak tőntek, de...
 – Mert pusztítják a vetéseket. Olyanok, mint a patkányok, csak okosabbak, az amerikaiak meg
valamiféle isteneknek tartják ıket, és tiltakoznak, amiért orvosi kísérletekhez használják ıket –
nevetett a kereskedı. – Mintha fogyóban volnának... Itt milliószámra élnek. Átfésülünk egy területet,
összefogunk harminc darabot, aztán egy hónap múlva megint odamehetünk, és ismét begyőjthetünk
harmincat. A farmerek könyörögnek nekünk, hogy menjünk, és fogjuk be a bestiákat.
– Ön az idén már összeállított egy szállítmányt Atlantának, de aztán eladta valaki másnak, igaz? –
kérdezte Clark. Észrevette, hogy Chavez nem az épület felé tart: elvált tılük, és éppenséggel
távolodott a bádogpajtától. Úgy tőnt, az üres ketreceket nézegeti. Talán a szag zavarta... Valóban, a
szag meglehetısen fojtó volt.
– Nem fizettek idıben, jött egy másik vevı, és ı kézben hozta a vételárat. – Ilyen az üzlet, Clark
ezredes.
– Engem csak az érdekel, ki volt az illetı.
– Egy vevı – felelte a kereskedı –, mi egyebet kellene tudnom? Clark nem adta fel.
– Honnan jött?
– Nem tudom. Dollárral fizetett, de valószínőleg nem amerikai volt. Csendes pasas... nem
túlságosan barátságos. Igen, persze, elkéstem az atlantai szállítmánnyal, ık azonban sajnos késın
fizettek nekem. Amazok viszont szerencsére nem.
– A majmokat repülıgéppel szállították el?
– Igen, egy régi 707-essel. Dugig teli volt, nemcsak tılem vásároltak majmokat. Valahova
külföldre vitték ıket.
– Nem tudja, hová?
– Nem, ebben csakugyan nem segíthetek önnek. Örömmel megtenném, ha tehetném – veregette
meg a zsebét a kereskedı. – Sajnálom, nem vezetek pontos nyilvántartást az efféle szállítmányokról.
– Köszönjük a segítségét. Lehet, hogy valaki még eljön ide, hogy beszéljen önnel.
– Sajnálom, hogy csak ennyit mondhattam – jelentette ki a kereskedı, és komolyan is gondolta.
Ötezer dollárnyi készpénzért többre is hajlandó lett volna. Vissza azért nem adott belıle, utóbb
azonban átadott néhány bankjegyet a barátságos rendırfınöknek.
Visszafelé az autóban az attasé megkérdezte:
– Mit tudott meg?
– Nem vezet nyilvántartást.
– Itt ez így megy. És a vámosok sem...
– İk is kapnak valamit, igaz?
– Igen.
– Ketrecek – szólalt meg váratlanul Ding.
– Mi? – kérdezte Clark.
– John, te nem láttad a ketreceket? Már láttunk ilyeneket... pontosan ilyeneket, Teheránban, a
légierı hangárjában. – Chavez ezen a telepen azért nézett szét, hogy ugyanazt lássa, amit a
mehrabadi repülıtéren. A ketrecek mérete és arányai ugyanazok voltak. – Csirkeketrecek vagy mik,
egy hangárban a vadászgépekkel, emlékszel?
– A franc egye meg!
– Újabb nyom, Mr. C. Egyre több az egybeesés, tes’vér! Innen hová megyünk?
– Kartúmba.
– Miért nem mindjárt a Holdra?
*
Az emberek találgatták, vajon mennyire van okuk félni. Az FBI segítségével ugyanezt igyekezett
kideríteni a Járványügyi Központ és a Katonai Járványtani Kutatóintézete. Mostanra a regisztrált
esetek száma elérte az ötszázat, és kiderült, hogy közvetlenül vagy közvetett módon valamennyinek
köze van – összesen tizennyolc – kereskedelmi árubemutatóhoz vagy vásárhoz. Ez útbaigazítással
szolgált az idıpontokra nézve. Kiderült, hogy négy másik kiállításhoz nem kapcsolhatók
megbetegedések. Mind a huszonkét helyszínen megjelentek a szövetségi ügynökök, és mindenütt
megállapították, hogy a szemetet réges-régen elszállították. Egyesek felvetették, hogy át kellene
válogatni a szemetet, de a Katonai Járványtani Kutatóintézet eltanácsolta ettıl az FBI-t, mondván,
hogy a szemétszállítási rendszer felderítése után sok ezer tonnányi hulladékot kellene átválogatni,
ami egyrészt lehetetlennek, másrészt viszont veszélyesnek ígérkezett.
*
– Nos, ez azt jelenti, hogy valamennyien biztonságban vagyunk – jelentette ki a reggeli
törzsértekezleten Diggs tábornok. Fort Irwing volt az egyik legelszigeteltebb katonai létesítmény
Amerikában. Mindössze egyetlen úton lehetett megközelíteni, s ezt most egy Bradley lövészpáncélos
állta el. A többi katonai bázison nem volt ilyen jó a helyzet, és ez a külföldi támaszpontokra is
érvényes volt. A Pentagon egy magas rangú tisztje Németországba repült, hogy értekezletet tartson
az V hadtest parancsnokságán, és két nappal késıbb összeesett, ráadásul egy orvost és: két ápolónıt
is megfertızött. A hír megdöbbentette a NATO-szövetségeseket, akik azonnal vesztegzár alá
helyezték az 1940-es évek óta területükön mőködı amerikai katonai létesítményeket. A hírt azonnal
átvették a világ televíziói. A Pentagonnak azonban ennél is nagyobb fıfájást okozott, hogy szinte
minden támaszponton akadt egy-egy – valódi vagy feltételezett – eset, ami katasztrofális hatással
volt az egységek moráljára, amit ugyancsak nem lehetett eltitkolni. A transzatlanti telefonvonalak
izzottak.
Washingtonban ugyancsak nagy volt az idegesség. A közös akciócsoport a hírszerzı szolgálatok,
az FBI és a szövetségi bőnüldözı szervek tagjaiból állt. Az elnök kiterjedt jogkörrel ruházta fel ıket,
amivel élni is akartak. Az elveszett Gulfstreammel kapcsolatos információk új, eddig nem sejtett
irányba terelték a nyomozást.
*
A georgiai Savannahban egy szövetségi ügynök bekopogtatott a Gulfstream elnökéhez, és
átnyújtott neki egy gézmaszkot. A gyárat az amerikai munkahelyek többségéhez hasonlóan
leállították, az elnök azonban telefonon behívta a cég biztonsági fınökét és a vezetı berepülıpilótát.
Hat FBI-ügynök várta ıket, kiadós csevegés céljából. A kihallgatás hamarosan telefonos
konferenciává alakult, amelynek elsı és legfontosabb hozadéka az volt, hogy kiderült: az eltőnt
repülıgép fekete dobozát nem találták meg. Ez abból derült ki, hogy felhívták a Radford kapitányát,
aki megerısítette, hogy hajója – amely ekkor éppen szárazdokkban volt –, követte radarjával az
elveszett G-IV-est, majd próbálta fogni a fekete doboz szonárjeleit is, de eredménytelenül. A
kapitány erre nem tudott magyarázatot adni. Az elsı számú berepülıpilóta szerint viszont, ha a gép
nagyon nagy erıvel csapódott be, a készülék, bármilyen robusztusra tervezték is, megsérülhetett. A
kapitány azonban emlékezett rá, hogy a repülıgép egyáltalán nem ment olyan gyorsan, és roncsokat
sem találtak. Ezek után felhívták a Szövetségi Légügyi Hatóságot és az Országos
Közlekedésbiztonsági Bizottságot, és utasították ıket, hogy azonnal adják át az ügy dokumentumait.
A washingtoni Hoover-épületben – a csoport az FBI-központban dolgozott – gézmaszkjaik felett
pillantásokat váltottak egymással a jelenlévık. A Szövetségi Légügyi Hatóságnál sikerült kideríteni,
kik, illetve milyen képzettségő pilóták vezették a gépet – az iráni légierı két volt hajózója, akik a
‘70-es évek végén Amerikában kapták kiképzésüket. Ennek alapján elıkerítették a fényképeiket és
ujjlenyomataikat is. Két másik pilótának, akik ugyanannak a svájci cégnek a gépeit vezették,
ugyanilyen képzettsége volt. Az FBI berni összekötıje azonnal hívta svájci kollégáit, hogy
segítségüket kérje az érintettek kihallgatásához.
*
– Tehát – foglalta össze az addigiakat Dan Murray –, van egy beteg belga apácánk, aki a
rendtársával meg iráni orvosával egy Svájcban bejegyzett repülıre szállnak, amely nyom nélkül
eltőnik. A repülıgép egy kis kereskedelmi vállalkozásé, amelyet a svájciak hamarosan ellenıriznek
nekünk – tudjuk viszont, hogy a személyzete iráni volt.
– Ez, úgy tőnik, egy bizonyos irányba mutat, Dan – állapította meg Ed Foley. Közvetlenül ezután
egy CIA-ügynök lépett be, és egy faxot adott át igazgatójának: – Ezt nézze meg!
Foley odacsúsztatta Murraynak: nem volt hosszú üzenet.
 – Egyes emberek kurva okosnak képzelik magukat – mondta Murray az asztal körül ülıknek, és
továbbadta a faxot.
– Ne becsülje alá ıket – figyelmeztette Ed Foley. – Egyelıre még nincsenek megdönthetetlen
bizonyítékaink. És amíg nincsenek, az elnök sem rendelhet el semmilyen akciót.
És talán még akkor sem, tette hozzá gondolatban, hiszen a fegyveres erık alig lézengenék. Aztán
ott volt az a dolog is, amit Chavez mondott, mielıtt elrepült volna. A fenébe, az a suhanc egyre
okosabb. Foley elgondolkodott, elmondja-e a többieknek, de aztán úgy döntött, fontosabb dolguk is
van. Majd négyszemközt beszéli meg Murrayval.
*
Chavez pillanatnyilag egyáltalán nem érezte magát okosnak: ült a bırülésben és szunyókált. A
gép Kartúm felé tartott, Ding pedig összevissza álmodott mindenfélét. Többek közt megjelent elıtte
a gép kódjele is, amelyet a vámdokumentumokon látott: HX-NJA.
Amikor felébredt, felállt, nyújtózkodott, és elırement. Felkeltette a pilótát, akivel Clarknak az a
kis afférja volt.
– Mi van? – kérdezte az ezredes, de csak a fél szemét nyitotta ki.
– Mibe kerül egy ilyen gép? – kérdezte Ding.
– Többe, semhogy maga vagy én megengedhetnénk magunknak – felelte a tiszt, és már hunyta
volna is le a szemét.
– Komolyan kérdezem.
– A típustól és a repüléselektronikai felszereltségtıl függıen lehet akár húszmillió dollár is. A
sugárhajtású kis utasszállító kategóriában egyszerően nem létezik jobb.
– Kösz – felelte Chavez, és visszament a helyére.
*
– Felvettem a kapcsolatot ezzel a dr. MacGregorral – mondta a kirendeltség-vezetı a piros
Chevyben, amelyet ı maga vezetett. Frank Claytonnak hívták, a Gramblingen végzett, Clark néhány
évvel korábban gyakran találkozott vele a Farmon.
– Hát akkor keressük fel, Frank – felelte Clark, és az órájára nézett. Odahaza éjjel két óra volt.
Felnyögött.
Elıször a követségre mentek, hogy átöltözzenek, az amerikai egyenruhákat ugyanis Szudánban
egyáltalán nem kedvelték. Sıt figyelmeztette ıket a kirendeltség-vezetı, tulajdonképpen semmit,
ami amerikai. Chavez észrevette, hogy a repülıtér óta követi ıket egy kocsi.
– Ne törıdjenek vele, majd a követségnél megszabadulunk tıle. Tudják, néha arra gondolok,
vajon nem járnának-e jobban az embereim, ha valaki elrabolná ıket Afrikából. Ezt persze senkinek
se mondják, jó? Dél-Alabama ehhez a pöcegödörhöz képest földi mennyország.
Bekanyarodott a követség mögötti parkolóba, és bevitte két kollégáját az épületbe. Egy perccel
késıbb egyik beosztottja ült a Chevy volánja mögé, indított, és visszahajtott az útra. A másik kocsi
továbbra is követte.
– Tessék, ingek – mondta a kirendeltség-vezetı. – Szerintem maradhatnak ugyanebben a
nadrágban.
– Beszélt MacGregorral? – érdeklıdött Clark.
– Pár órája, telefonon. Odahajtunk a lakásához, és beszáll a kocsiba. Kinéztem egy jó kis
parkolóhelyet, ahol elcseveghetünk vele.
– Veszélyben van?
– Nem hiszem. Az itteniek igencsak trehányak. Ha ránk ragad valaki, tudom, mi a teendı.
– Akkor induljunk, pajtás – mondta John. – Sürgıs dolgunk van. MacGregor egészen tőrhetı
helyen, egy európaiak által kedvelt, és a kirendeltség-vezetı szerint meglehetısen biztonságos
negyedben lakott. Clayton mobiltelefonjáról felhívta a doktor csipogóját, aki alig egy perccel ezután
kilépett az ajtón, és egy pillanat múlva már a kocsiban is ült.
 – Hát, ez elég szokatlan nekem – mondta. John meglepetéssel állapította meg, hogy az orvos
fiatalabb Chaveznél. A maga visszafogott módján ı is kíváncsi volt: – Egészen pontosan kicsodák
maguk, fiúk? – érdeklıdött.
– CIA – felelte Clark.
– Csakugyan?!
– Csakugyan, doktor – szólt hátra Clayton, közben a tükörbe pillantva. Nem követték ıket. A
biztonság kedvéért azért a legközelebbi saroknál balra, majd jobbra, aztán ismét balra kanyarodott.
Egyedül voltak.
– És ezt szabad közölniük másokkal? – kérdezte az orvos, miközben a kocsi ráfordult a helyi
fıútvonalra. – Azért jöttek, hogy végezzenek velem?
– Ez itt most nem akciófilm, doktor – közölte Chavez. – A valóság más, mint a filmek, és ha azt
mondtuk volna, hogy a külügy küldött bennünket, úgysem hitte volna el, igaz?
– Nem tőnnek diplomatáknak – állapította meg MacGregor. Clark, aki a jobb elsı ülésen ült,
hátrafordult.
– Köszönöm, doktor úr, hogy volt szíves találkozni velünk.
– Egyetlen okból tettem... szóval, az itteni kormányzat két betegem esetében is arra kényszerített,
hogy figyelmen kívül hagyjak bizonyos elıírásokat.
– Kérem, hogy elıször is mindent, amit csak tud, mondjon el errıl a két személyrıl.
*
Az elnök, kék szkafanderben, kilépett a beteg kisfiú szobájából. A gyerekbıl a körülötte
sürgölıdıktıl nem sokat látott, de a gyomra így is háborgott. Cathy is kijött vele.
– Fáradtnak látszol – mondta neki Jack. A mőanyag maszkon át nehéz volt megértetnie magát
vele.
SEBÉSZ felpillantott a nıvérállás órájára: szolgálata most ért véget. Nem tudhatta, hogy Arnie
úgy idızítette Ryan látogatását, hogy körülbelül ekkorra fejezıdjék be, ha megtudja, nyilván
felháborodott volna, márpedig így is éppen eléggé haragudott az egész világra.
– A gyerekeket ma délután kezdték behozni. Ezek már második generációs esetek. Az elıbbi
kisfiú valószínőleg az apjától kapta el. Timothynak hívják. A harmadik stádiumban van. Az apja egy
emelettel feljebb fekszik.
– És a többi családtag?
– Az édesanyja is pozitív, most veszik fel. Van egy nıvére, ı viszont egyelıre negatív. Az
ambulancia épületében helyeztük el. Létrehoztak egy részt az olyanok számára, akik ki voltak téve a
fertızésnek, mégsem lehet kimutatni náluk. Gyere, körbevezetlek az emeleten.
Egy perccel késıbb az Index Páciens ideiglenes otthonában, az l-es helyiségben voltak.
Ryan úgy képzelte, érzi a szagot. Az ágynemőn, amelyet éppen megpróbált lehúzni két
szkafanderes ember, sötét folt látszott. A beteg félig eszméletlen volt, és próbálta kiszabadítani
végtagjait a tépızáras szalagokból, amelyekkel az ágyhoz rögzítették.
Miután ismét kiléptek a folyosóra, Jack megkérdezte:
– Van valami esélye az életben maradásra?
Az asszony megrázta a fejét a sisak alatt. Végigmentek a folyosón, és benéztek még néhány
szobába: a helyzet ezekben is nagyjából ugyanolyan volt.
– Cathy! – hallották Dave James dékán hangját –, lejárt a szolgálata. Menjen!
– Hol van Alexandre? – kérdezte Jack útban a volt orvosi társalgó felé.
– İ kapta a felettünk lévı emeletet. Ezt itt Dave vállalta. Reméltük, hogy Ralph Forster visszajön,
és ı is segít, de nem járnak a repülıgépek. – Ebben a pillanatban Cathy észrevette a kamerákat. – Mi
az ördögöt keresnek itt ezek?
Miután átöltöztek és lejutottak a földszintre – a liftet nem használhatták, mert éppen egy friss
esetet hoztak fel vele –, az épület elıtt egy kiáltás állította meg ıket:
– Elnök úr!
 A riporter és az operatır útját azonnal elállta két gárdista, de Ryan intett nekik, hogy távozhatnak.
A két tévést egyenruhás és civil fegyveresek kísérték oda hozzá.
– Tessék, mit óhajtanak? – kérdezte az elnök, és lehúzta arcáról a maszkot. A riporter
kartávolságnyiról nyújtotta felé a mikrofont. A jelenet más körülmények közt komikus lett volna.
Valamennyi jelenlévı maszkot viselt.
– Mit csinál itt, uram?
– Úgy gondolom, a munkámhoz tartozik, hogy lássam, mi történik, ezenkívül pedig látni akartam
azt is, hogyan dolgozik Cathy.
– Tudjuk, hogy a First Lady odafent dolgozik. Megpróbálna szólni a nemzethez...?
– Én orvos vagyok! – csattant fel Cathy. – Valamennyien váltott mőszakban dolgozunk. Ez a
munkám.
– Súlyos a helyzet?
Még mielıtt Cathy a riporterre ripakodhatott volna, Ryan szólalt meg:
– Nézzék, én tudom, hogy fel kell tenniük ezt a kérdést, de a választ is tudják rá. Azok az emberek
odafent rendkívül súlyos betegek, és az orvosok – itt és mindenütt másutt – megtesznek minden tılük
telhetıt. Cathy és kollégái hatalmas terheket viselnek... a legnehezebb azonban a betegeknek és
családtagjaiknak.
– Dr. Ryan, az ebola csakugyan olyan végzetes betegség, ahogyan mindenki mondja?
Cathy bólintott.
– Igen, nagyon szörnyő, mi azonban mindent megteszünk ezekért az emberekért, amit csak
tudunk.
– Egyesek azt javasolták, hogy mivel ezek a betegek annyira legyengültek, és a fájdalmaik olyan
szörnyőek...
– Azt akarja mondani, hogy öljük meg ıket?
– Nos, ha csakugyan annyira szenvednek, ahogyan mindenki mondja...
– Én nem az a fajta orvos vagyok – felelte Cathy, miközben arcát pirosság futotta el. – Egyeseket
közülük meg fogunk menteni. Lehet, hogy megtudjuk, hogyan menthetünk meg még többet, ha
azonban feladjuk, semmit sem tudunk meg. Az igazi orvosok ezért nem ölik meg a betegeiket. Mit
képzelnek? Azok odabent emberek, nekem pedig az a dolgom, hogy harcoljak az életükért, és ne
merészeljék megmondani nekem, hogyan tegyem! – Elhallgatott, mert a férje átölelte, és
megszorította a vállát. – Elnézést... odabent nem könnyő – tette még hozzá.
– Megbocsátanának néhány percre? – szólt Ryan. – Tegnap óta nem beszéltünk egymással.
Tudják, férj és feleség vagyunk, mint a valódi emberek...
– Hogyne, uram – mondta a riporter, és visszahúzódott, de a kamera továbbra is rájuk
szegezıdött.
– Mindet el fogjuk veszíteni, Jack. Egytıl egyig, holnap vagy holnapután.
Cathy ekkor sírni kezdett.
– Gyere ide, drágám... – mondta Jack, és több mint egy nap után ismét átölelte, és a homlokának
támasztotta a homlokát. – Engedd el magad, az orvos is lehet ember... de azért nagyon kemény nı
vagy.
– Jack, ha rájöttök… ki tette ezt velünk.
– Dolgozunk rajta, drágám.
*
– Ismer valakit ezek közül az emberek közül? – kérdezte a kirendeltség-vezetı, majd néhány
fényképet és egy zseblámpát adott az orvosnak.
– Ez Saleh! Tulajdonképpen ki volt ez az ember? İ nem mondta, én pedig nem tudtam rájönni.
– Ezek itt mind irakiak. Amikor a kormány megbukott, idejöttek. Van róluk egy paksaméta fotóm.
Biztos abban, amit mondott?
 – Teljesen, hiszen több mint egy hétig kezeltem. Szegény fickó meghalt... – Az orvos tovább
lapozgatta a képeket. – Nicsak, ez meg itt Sohaila. İ, hála istennek, túlélte. Aranyos kislány... ez
meg itt az apja.
– Nofene! – szólalt meg Chavez. – Ezt nekünk senki sem mondta.
– Akkor éppen a Farmon voltunk – jegyezte meg Clark.
– Ismét kiképzıtiszt lett, John? – mosolyodott el Clayton. – amikor értesítettek, kimentem a
repülıtérre, és csináltam néhány képet. Istenemre, elsı osztályon jöttek, egy jó öreg G-vel. Látja? Ez
itt az.
– Hadd nézzem meg – mondta Chavez. – A kurva életbe...
– Hogyan?
– John, olvasd el azokat a betőket a farkán – mondta halkan Ding.
– HX-NJA... Uramisten!
– Clayton – mondta Chavez –, lehallgatásbiztos a mobiltelefonja? A kirendeltség-vezetı
benyomott három számjegyet a készüléken, és odanyújtotta.
– Így már igen. Hova akar telefonálni?
– Langleybe.
*
– A CIA igazgatója – mondta Price ügynök, és odanyújtotta a mobiltelefont Ryannek.
– Ed? Itt Jack.
– Elnök úr, szükségünk van önre, jöjjön vissza, van itt valami, amit látnia kell – közölte Ed Foley.
A hírszerzıfınök közben azon tőnıdött, vajon hogy magyarázza majd ki, hogy a bizonyíték a CIA-
központ tanácstermének falán lóg.
– Egy óra múlva ott leszek, Ed.
– Értettem, uram. Kezd összeállni a kép, uram.
Jack megnyomta a telefon gombját, és visszaadta a készüléket.
– Gyerünk! – rendelkezett.
53. Különleges hírszerzési helyzetértékelés
A 11-es páncélos-ezred és a carolinai Nemzeti Gárda harckocsizói az országos kiképzıközpont
történetének legsiralmasabb teljesítményét nyújtották. Körülbelül öt óra hosszat szerencsétlenkedtek
egymással, a haditerveikbıl pedig alig hajtottak végre valamit. Amikor a Star Wars-teremben
visszajátszottak az eseményeket, kiderült, hogy a harckocsik olykor kevesebb mint ezer méternyire
megközelítették egymást, anélkül azonban, hogy tüzet nyitottak volna. Egyik oldalon sem mőködött
semmi, és a szimulált összecsapás nem egyszerően véget ért: a küzdı felek apatikus egyetértésben
egyszerően abbahagyták. Az egységek valamivel éjfél elıtt visszaindultak körleteikbe, a két
parancsnoki kar pedig Diggs tábornok házában gyülekezett.
– Üdv, Nick – köszönt Hamm ezredes.
– Hello, Al – felelte Eddington ezredes, a gárdisták parancsnoka, nagyjából ugyanolyan leverten.
– Mi az ördög volt ez az egész? – kérdezte Diggs.
– Az emberek kissé szétestek, uram – jelentett elsıként Eddington. – Mindnyájan aggódunk az
otthoniakért. Mi itt biztonságban vagyunk, ık viszont ott veszélyben vannak. Nem tehetek
szemrehányást az embereimnek, amiért nem tudnak koncentrálni, tábornok. Emberi lények.
– A mi közvetlen családunk itt biztonságban van, tábornok – szólalt meg Hamm ezredes is –, de
nekünk is vannak rokonaink odakinn.
– Kisiránkozták magukat, uraim? Nekem sem tetszik ez a szarság, elhiszik? De az önök dolga az,
hogy vezessék az embereiket, és ez valódi irányítást jelent, az isten verje meg! Ha esetleg önök,
harcos vezéreim, nem vették volna észre: az Egyesült Államok egész kurva hadseregét érinti ez a
járvány – minket kivéve! Mindketten ezredesek, gondoljanak bele ebbe! És az embereik is
gondoljanak bele! Azt soha senkitıl nem hallottam, hogy a katonásdi könnyő dolog, a parancsnoklás
meg pláne nem az, de nekünk ez a feladatunk, és ha önök nem bírnak el vele, majd elbírnak mások!
– Uram, ez így nem fog menni. Nincs, aki felváltson bennünket – mondta elgyötörtén Hamm.
 – Ezredes...
– Alnek igaza van, Diggs – mondta Eddington. – mi sok, az sok. Odakint van egy ellenség,
amellyel nem tudjuk felvenni a küzdelmet. Ha az embereink hozzászoknak, majd magukhoz térnek,
és a változatosság kedvéért egyszer talán még jó híreket is kapunk. Ugyan, tábornok, lássa be. Ismeri
a történelmet. Ezek a katonák itt... igen, katonák, de elsısorban emberek. Meg vannak rendülve.
Ahogyan én is, Diggs.
– Tudott továbbá, hogy nincsenek rossz ezredek, csak rossz ezredesek – vágott vissza Diggs
Napóleon egyik legjobb aforizmájával. Látta azonban, hogy Hamm és Eddington nem veszik a lapot.
Uram Jézus – gondolta –, ezt kár volt...
*
Az NBC interjúja az egész világot bejárta. A sajtóverseny akkora volt, hogy a szakma mégiscsak
ráébredt, felelısséggel tartozik a közönségnek – elég volt egy óra, hogy az anyag világszerte adásba
kerüljön.
*
India miniszterelnök asszonya úgy érezte, az elsı pillanattól fogva igaza volt. Az elnök lába alól
kicsúszott a talaj. Még megállni sem tud egyenesen... A beszéde összefüggéstelen volt... Hagyta,
hogy a felesége beszéljen helyette... és idegesnek, érzelmesnek, gyengének tőnt. Hamarosan véget ér
Amerika nagyhatalmi korszaka, mert nincsen erıs vezetése.
Tudni nem tudta ugyan, hogy ki idézte elı a járványt, de nem volt nehéz kitalálnia. Csak az EIK
lehetett. Mi másért rendezték volna azt az összejövetelt Nyugat-Kínában? İ megtette a magáét: a
Perzsaöbölbe vezetı hajózási útvonalakat az indiai flotta ellenırizte. Biztosra vette, hogy illı
jutalmat kap majd érte.
*
– Az önök elnöke zaklatottnak tőnik – állapította meg Zhang. – érthetı módon.
– Micsoda szerencsétlenség... A legnagyobb mértékben együtt érzünk önökkel – tette hozzá a
külügyminiszter. Adler, Zhang, a pekingi külügyminiszter és a tolmács az imént ugyancsak látták az
interjút.
Adlerhez eddig némi késéssel jutottak el a járványról szóló híradások, de már kezdte utolérni
magát.
– Folytathatjuk? – kérdezte.
– Elismeri-e ez a mi távoli tartományunk kártérítési követelésünket? – kérdezte a külügyminiszter.
– Sajnos nem. Álláspontjuk szerint az egész incidens az önök nagyszabású hadgyakorlatának
következménye. Elvont síkon ez az álláspont nem is teljesen megalapozatlan – mondta az amerikai
külügyminiszter diplomatikusan.
– A helyzet azonban egyáltalán nem elvont. Békehadgyakorlatot folytatunk. Egyik pilótájuk jónak
látta megtámadni repülıgépeinket, aztán pedig egy másik ostoba pilótájuk elpusztított egy
utasszállító gépet. Ki tudná megállapítani, hogy vajon véletlen volt-e, vagy sem?
– Ha egy ilyen eset nem a véletlen mőve, vajon miféle célja lehet? – tette fel a kérdést Adler.
– Ki tudja? Hiszen ezek banditák! – jelentette ki a külügyminiszter, amivel egyszersmind
zavarosabbá is tette a helyzetet.
*
Ed és Mary Pat Foley együtt érkeztek. Jack látta, hogy Ed egy nagy, összecsavart plakátot vagy
valami ahhoz hasonlót hoz be magával a kabinetterembe. Utánuk Murray lépett be, a nyomában
O’Day felügyelıvel.
Jack kezet fogott O’Dayjel.
– Egész életemben a lekötelezettje leszek – mondta neki. – Sajnálom, hogy nem sikerült korábban
találkoznom önnel.
– Ehhez a mostanihoz képest az egészen egyszerő eset volt – vélekedett Pat. – És az én kislányom
is ott volt. Nemigen lesznek nyugtalan álmaim, amiért lelıttem azt a két alakot. – Megfordult, és
megpillantotta Price-t.
 – Ó! Hello, Andrea! – üdvözölte. Price, aznap elıször, elmosolyodott.
– Hogy van a lánya, Pat?
– A bébiszitter vigyáz rá odahaza... mindketten jól vannak – jelentette ki a felügyelı.
– Elnök úr – szólalt meg Goodley. – Az ügy nagyon sürgıs.
– Jól van, lássunk munkához. Ki kezdi?
– Én – felelte a CIA igazgatója. Odacsúsztatott egy lapot az elnöknek: a szöveg franciául volt
rajta.
– Mi ez?
– Egy repülıgép beléptetési és vámőrlapja. Nézze az azonosítóját, abban a téglalapban, a bal felsı
sarokban!
– HX-NJA. Ez az? – kérdezte a VÍVÓMESTER. Stábfınöke mellette állt, és felkészült rá, hogy
esetleg le kell majd csillapítania. Érezte, hogy a jelenlévıkkel feszültség is érkezett a terembe.
A nagyítás, amely Chavez mehrabadi felvételérıl készült, valójában nagyobb is volt egy
szokványos plakátnál: aki készítette, leginkább tréfának szánta. Mary Pat szétcsavarta és kiterítette
az asztalra. Két aktatáskával nyomtatták le, hogy össze ne csavarodjon.
– Nézze a farkát! – mondta a mőveleti igazgató.
– HX-NJA. És? Nincs idım Agatha Christie-set játszani, emberek – dohogott az elnök.
– Elnök úr – szólalt meg Dan Murray. – Majd én pontról pontra elmondok mindent, de hadd
bocsássam elıre, hogy ez a kép mint bizonyíték, a bíróság elıtt is megállná a helyét, és az ítélet
alapjául szolgálhatna. A vámőrlapot egy kis sugárhajtású utasszállító gép, egy Gulfstream G-IV-es
számára töltötték ki. A gép tulajdonosa egy Svájcban bejegyzett cég. – Murray egy papírlapot
indított útjára az asztal körül. – Ez a két pilóta vezette. – papírlapot két fotó és ujjlenyomatkártyák
követték. – Három utassal hagyta el Zaire-t, kettı közülük apáca volt: Jean-Baptiste nıvér és Maria
Magdalena nıvér. Mindketten ápolónıként dolgoztak egy ottani katolikus kórházban. Jean nıvér
ápolta Benedict Mkusát, azt a kisfiút, aki megkapta az ebolát, és bele is halt. Valamiképpen elkapta
Jean nıvér is, és a harmadik utas, dr. Mohammed Moudi – fotónk még nincsen róla, de dolgozunk
rajta – úgy döntött, repülın Párizsba viszi a beteget, hogy ott kezeljék. Velük ment Maria nıvér is.
Dr. Moudi iráni állampolgár, az Egészségügyi Világszervezet alkalmazottja. Azt mondta az
apácafınöknınek, hogy Franciaországban esetleg meg tudják gyógyítani, és hogy el tudja intézni,
hogy magángépet küldjenek értük. Eddig követett?
– És ez az a gép.
– így van, elnök úr. Ez az a gép, csak egy dolog nem stimmel. Ez állítólag a tengerbe zuhant,
miután Líbiában üzemanyagot vett fel, és továbbrepült. Egy sor dokumentumunk van az esetrıl.
Mindössze egy dolog nem klappol – veregette meg a nagymérető képet –, ez a kép, amelyet
Domingo Chavez készített...
– Ismeri ıt – vetette közbe Mary Pat.
– Folytassa. Mikor készítette Ding a felvételt?
– Chavez és Clark a múlt héten, Adler külügyminiszterrel jártak Teheránban.
– Az eltőnt géprıl szóló jelentések némileg korábbiak. Még az egyik rombolónk is figyelni
kezdte, amikor vészhelyzetet jelentett. Mindazonáltal nyom nélkül eltőnt – folytatta Murray. – Ed?
– Amikor Irak széthullott, Irán hagyta meglógni a legfelsıbb katonai vezetést, sıt segédkezett is
nekik: Daryaei barátunk repülıgépen szállíttatta el öket. Sıt még géprıl is gondoskodott, nemde?
Kimenekítésük a betegszállító Gulfstream eltőnésének másnapján kezdıdött – mondta Foley. – A
szudáni Kartúmba vitték ıket. Az ottani kirendeltség-vezetınk, Frank Clayton kiment a reptérre, és
hogy megerısítse hírszerzési adatainkat, elkészítette ezeket a felvételeket.
A CIA igazgatója ezeket a képeket is Ryan elé csúsztatta.
– Úgy tőnik, ugyanaz a gép, de mi van akkor, ha valaki bővészkedik a számokkal... vagy
betőkkel, vagy mikkel? – kérdezte Ryan.
– Vegyük a következı nyomot: Kartúmban is volt két ebola-eset.
– Clark és Chavez néhány órája beszéltek a kezelıorvossal – tette hozzá Mary Pat.
 – Mind a két beteg ezen a gépen érkezett, vannak róla fotóink, amikor kiszállnak belıle. Tehát –
folytatta Murray – van egy repülıgépünk egy beteggel a fedélzetén. A gép eltőnik – csakhogy alig
huszonnégy órával késıbb felbukkan valahol máshol, és két ember ugyanazzal a betegséggel esik
ágynak, amelyben az apáca szenvedett. Az utasok Iránon át Irakból érkeztek Szudánba.
– Kié a gép?
– Egy vállalaté. Néhány óra múlva a svájciak újabb információkkal szolgálnak majd... de a
személyzet iráni volt. Vannak róluk információink, mert mint elhangzott, itt Amerikában kapták a
kiképzésüket – magyarázta Murray. – És végül: Daryaei barátunkat is ugyanezen a gépen találjuk.
Úgy tőnik, kivonták a nemzetközi forgalomból, most talán Daryaei jár-kel vele az új országában.
Tehát, elnök úr, megvan a betegség, a repülıgép, a tulajdonos, és mind közt kapcsolat mutatható ki.
Holnap a Gulfstreamnél megpróbáljuk megtudni, hogy a farokszámon kívül vannak-e
jellegzetességei a gépeiknek, amelyek alapján egyenként is azonosíthatjuk ıket. A svájciak átküldik
majd a tulajdonlást igazoló okmányokat, és a cég többi gépének menetnaplóit.
– Most már tehát tudjuk, ki tette – vonta le a következtetést Murray. – A bizonyítékláncolat igen
meggyızınek tőnik.
– Van még néhány részlet, amely további megerısítést igényel – ette hozzá Mary Pat. – Utána
kellene nézni ennek a dr. Moudinak. Le kellene nyomozni néhány majomszállítmány útját – az ebola
tanulmányozásához majmokat használnak. Ki kell derítenünk, hogy rendezték meg a repülıgép-
szerencsétlenséget, mert hogy én nem hiszem el, hogy lezuhant. Ezek a gazemberek még a
biztosítónál is benyújtották a kártérítési igényüket.
– Felfüggesztenénk az értekezletet egy pillanatra, Andrea?
– Igen, elnök úr.
– Hívja ide Bretano miniszter és Jackson tengernagy urakat.
– Igen, uram – felelte az ügynök, és elhagyta a helyiséget. Ed Foley megvárta, míg becsukódik
mögötte az ajtó.
– Elnök úr! – mondta.
– Igen, Ed?
– Van egy másik dolog is, Dannek még nem mondtam. Tudjuk, hogy az egész mögött az EIK,
azaz Mahmoud Haji Daryaei barátunk áll. Chavez mondott valamit, még mielıtt Johnnal együtt
elküldtük volna. Az ellenfél valószínőleg számol azzal, hogy a vizsgálat során el fogunk jutni
hozzájuk. Ilyen akciót szinte sohasem lehet úgy megtervezni, hogy minden részlete titokban
maradjon.
– Vagyis?
– Elıször is, bármit terveznek is, gondolhatják úgy, hogy mivel amit tesznek, visszafordíthatatlan,
nem számít, rájövünk-e vagy sem. Másodszor: jusson eszébe, hogyan küldték padlóra Irakot. Végig
volt valakijük a legbelsıbb körökben.
Két nagyon súlyos gondolat hangzott el. Ryan elıször az elsıt mérlegelte, Dan Murray azonban
O’Dayre pillantott: ık már a másodikon töprengtek.
– Atyaisten, Ed – szólalt meg egy pillanattal ezután az FBI igazgatója.
– Gondoljon csak bele, Dan – mondta Foley. – Van elnökünk. Van szenátusunk. Megvan a
kongresszus egyharmada is. Nincs viszont még alelnökünk. Az elnöki utódlás még megoldatlan,
nincsenek igazán súlyos egyéniségeink, és a kormányzat felsı szintjén még mindig betöltetlenek a
capitoliumi katasztrófa áldozatainak helyei. Ehhez jött ez a járvány, amely gúzsba kötötte az
országot. A külföld szinte egyöntetően gyengének és sebezhetınek lát bennünket.
Andrea lépett be, Ryan felpillantott.
– Várjon csak! Katie-vel megpróbálkoztak. Miért ıvele, ha én vagyok útjukban?
– Mirıl van szó? – kérdezte Price.
– Az ellenfél demonstrálta, hogy félelmetes dolgokra képes – felelte Foley. – Elıször: bejutottak
az iraki elnök testırségébe, és lelövették a fickót. Másodszor: a múlt heti akciót egy alvó ügynök
irányította, aki több mint egy évtizede volt itt. Ezalatt semmit sem csinált, de amikor felébresztették,
éppen elég friss volt, hogy segédkezzék egy gyilkossági kísérletben... egy kisgyerek ellen.
Murray egyetértett:
– Mindez nekünk is eszünkbe jutott. A hírszerzési részleg éppen mérlegeli a dolgot.
– Várjon egy pillanatot! – tiltakozott Andrea. – Én minden emberemet ismerem. Az isten áldja
meg, öten estek el a HOMOKOZÓ védelmében!
– Price ügynök – szólt Mary Pat. – Tudja, hogy a CIA-t hányszor árulták el olyanok, akiket
mindnyájan ismertünk, illetve ismertem. A fenébe is, három ügynökömet vesztettem el egy ilyen
rohadék miatt, aki ott dekkolt köztünk. Ismertem azt a három ügynököt, és ismertem azt is, aki eladta
ıket. Ne mondja, hogy üldözési mániánk van. Nagyon felkészült ellenféllel van dolgunk... amely
egyvalakire pályázik.
Murray füttyentett, amikor az érv végleges formát öltött. Gondolatait az elmúlt néhány órában
egyetlen dolog kötötte le – ennek a helyét mostantól valami más vette át.
– Mrs. Foley, én...
– Andrea – szólalt meg O’Day felügyelı –, ez nem személyeknek szóló gyanakvás. Gondolkodjék
el egy kicsit. Ha maga rendelkezne egy állam erıforrásaival, türelmes volna, és volna valakije, aki
rendelkezik a megfelelı motivációval, hogyan intézné a dolgot?
– Irakban hogyan intézték? – kapott a szón Ed Foley. – Gondolta volna valaki, hogy elıfordulhat?
Az elnök körülnézett a helyiségben. Mesés. Ezek most épp azt magyarázzák nekem, hogy ne
bízzam meg az elnöki testırségben.
– Próbáljanak az ellenfél fejével gondolkodni, és mindjárt logikusnak találják majd – biztatta a
jelenlévıket Mary Pat. – Hiszen még a hagyományaikban is benne van...
– Ez rendben van, de mit tehetünk? – kérdezte Andrea. Arcán jól látszott, hogy a lehetıség
megdöbbenti.
– Pat, új feladatot kap – mondta alárendeltjének Murray. – Persze, ha az elnök is engedélyezi.
– Hozzájárulok – szólt Ryan.
– Szabályok? – kérdezte O’Day.
– Szabályok... egyáltalán nincsenek... – felelte Andrea.
*
Az EIK hat hadosztályánál befejezıdött a teljes karbantartás. A lövészpáncélosokba és a T-80-as
harckocsikba berakták az alap-lıszerellátmányt. A páncélosokat mőholdas navigációs berendezéssel
is felszerelték: az irakiaknak többé nem kellett ragaszkodniuk az utakhoz.
A hadtest- és hadosztály törzsek tisztjei már tudták mire készülnek, új térképeket és új
parancsokat kaptak.
*
Egy óra múlva megérkezett Jackson és Bretano is, Dan Murray és Ed Foley röviden ismertették
velük az elhangzottakat. Jackson nem esett kétségbe.
– Helyes, legalább tudjuk, ki az ellenség. – Bretano aggodalmasan mondta:
– De hát ez nyílt háborús cselekmény.
– Csak nem mi vagyunk a célpontja – mondta neki Ed Foley –, hanem Szaúd-Arábia és az összes
többi Öböl menti állam. Csak ennek van értelme. Daryaei úgy gondolja, ha bekebelezi ıket, nem
indíthatunk ellene nukleáris támadást, mert az egész világot elvágnánk az olajtól.
A CIA igazgatójának majdhogynem igaza volt – de azért mégsem egészen.
– De India és Kína is a zsebében van – vette át a szót Robby Jackson. – Ezek csak zavarkeltéssel
foglalkoznak, de elég eredményesen. Az Eisenhower nem a megfelelı helyen van. Az indiai
repülıhordozók blokád alatt tartják a Hormuzi-szorost, légi fedezet nélkül pedig nem küldhetjük oda
a raktárhajókat. Sutty, három hadtestünket kikapcsolta. A szaúdiak harcolni fognak, de az EIK
túlerıben van. Egy hét alatt vége lesz, de talán annál is elıbb. Nem rossz hadmőveleti koncepció –
vélekedett a vezérkari fınökök elnöke.
 – A biotámadást is nagyon okosan csinálták, azt hiszem, többet értek el vele, mint amennyit
akartak. Csaknem valamennyi hazai támaszpontunkat és egységünket sikerült kikapcsolniuk –
állapította meg a védelmi miniszter, akinek hadmőveleti ismeretei ugrásszerően gyarapodtak.
– Elnök úr, én Mississippiben gyerekeskedtem, ott a klánosok azt szokták volt mondani, hogy ha
látsz egy veszett kutyát, ne öld meg szegény párát, inkább dobd be valakinek a hátsó udvarába. És
tudják mit, ezek a csuklyás barmok ezt egyszer meg is tették velünk, mert apám nagyon ügyesen
tudta rávenni a feketéket, hogy feliratkozzanak a szavazók listájára.
– És mit csináltak vele, Rob?
– Apám ledurrantotta a kétcsövő Fox vadászpuskájával – felelte Jackson admirális –, és ott
folytatta, ahol abbahagyta. Ha lépni akarunk, gyorsan kell lépnünk. Kérdés, hogy mit tudunk bevetni.
– Mikorra érnek a raktárhajók Szaúd-Arábiába?
– Nem egészen három nap alatt, de valaki az útjukban van. Az atlanti flotta elindította azt a
felszíni csoportot, és Szuezen át idıben el is jutnak a Hormuzi-szorosba, de elıször a
harckocsiszállító hajóinkat kell eljuttatnunk valahogy az indiaiak mellett. A négy raktárhajót
mindössze egy cirkáló, két romboló és két fregatt kíséri, és ha elveszítjük ıket... a legközelebbi
raktárbázis Savannahban van, uram.
– Mink van raktáron a szaúdiaknál?
– Elég egy nehézdandár számára. Ugyanennyink van Kuvaitban is. A hajókon a harmadik dandár
anyaga van, ezt veszélyeztetik az indiaiak.
– A sorban Kuvait az elsı – mondta az elnök. – Mit tudunk odaküldeni?
– Ha szorul a hurok, a 10-es harckocsizókat Izraelbıl. Az anyagot Kuvait Citytıl délre
raktározzák, huszonnégy óra alatt oda tudjuk juttatni ıket. A kuvaitiak segítenek, errıl van egy titkos
megállapodásuk Izraellel, mi is részt vettünk az összehozásában – mondta Robby. A terv fedıneve
BUFFALO ELİRE.
– Van valakinek kifogása az elgondolás ellen? – kérdezte Jack.
– Uram, szerintem egy páncélos-ezreddel nem lehet elrettenteni ıket – vélekedett Goodley.
– Igaza van – helyeselt Robby Jackson.
Ryan végignézett az asztal mellett ülıkön. Egyvalamit tudott: hogy van más, amit megtehet.
Elrendelheti az Irán elleni stratégiai légi csapást. Voltak B-2A lopakodó bombázói a Whiteman
légibázison, az utóbbi két órában pedig olyan információkhoz jutott, amelyek feltétlenül
meggyıznék a csapásmérı erık parancsnokát, hogy megadja a szükséges hozzájárulást a
támadáshoz. A Szellemek, ahogyan a B-2-eseket nevezik, kevesebb mint tizennyolc óra alatt ott
lehettek, hogy füstölgı, sugárzó rommezıvé változtassák az országot.
Ezt azonban Ryan nem tehette meg, alighanem még akkor sem lett volna képes rá, ha nincsen más
választása. Kellett azonban lenniük más, jobb lehetıségeknek is. Ezek egyike Daryaei megölése volt.
– Ed?
– Igen, elnök úr?
– Hol van most Clark és Chavez?
– Még Kartúmban, parancsra várnak.
– Mit gondolnak, el tudnának jutni Teheránba?
– Nem lesz könnyő – felelte Foley, és a feleségéhez fordult.
– Az oroszok egyszer már segítettek nekünk. Megkérdezhetem ıket. Mi volna Clarkék feladata?
– Elıször derítse ki, odajuthatnak-e. Eltart egy kis ideig, amíg kidolgozzuk a tennivalóikat.
Robby?
– Igen, elnök úr?
– A 10-es ezred azonnal induljon Kuvaitba!
– Igenis, uram – felelte a tengernagy szkeptikus sóhajjal.
*
Elsı lépésként a kuvaiti kormány hozzájárulását kellett megszerezni, ezt azonban az amerikai
nagykövet könnyőszerrel elintézte: ık is látták a mőholdfelvételeket, amelyeket az amerikaiak az
EIK csapatösszevonásairól készítettek. Útnak indították szállítógépeiket a Negevbe, a 10-es
páncélos-ezred körülbelül ötezer – egy nehézdandárnyi – katonájáért.
*
– Ennyire súlyos a helyzet, Foleyeva? – kérdezte Golovko a járványra célozva. Oroszul beszéltek.
Bár az elnök csaknem kifogástalanul beszélt angolul, a CIA hadmőveleti fınöke ugyanazzal a költıi
eleganciával használta az orosz nyelvet, mint Golovko tulajdon nagyapja.
– Nem tudjuk, Szergej Nyikolajics, nekem amúgy is más dolgokkal kell foglalkoznom.
– Ivan Emmetovics kezd belejönni?
– Önnek mi a véleménye? Néhány órával ezelıtt láthatta a televízióban.
– Érdekes ember az önök elnöke. Az ember könnyen alábecsüli. Egyszer én magam is
megtettem...
– És Daryaei?
– Félelmetes figura, de kultúrálatlan barbár – felelte Golovko, mint aki egy köpéssel is szívesen
megtoldaná a véleményét.
– Hát igen.
– Mondja meg Ivan Emmetovicsnak, hogy gondolja át a forgatókönyvet, Foleyeva. Igen,
számíthatnak az együttmőködésünkre – felelt a még fel sem tett kérdésre. – Teljes mértékben.
– Szpassziba. Hamarosan ismét jelentkezem – mondta Mary Pat, majd a férjére pillantott. –
Szeresd ezt a fickót, Ed...
– Remélem, a mi oldalunkon áll – jegyezte meg a CIA igazgatója.
– Ott áll, Ed.
*
– De kiket tudunk odaküldeni? – kérdezte Jackson a telefonban, amely most konferenciavonalként
mőködött. A hadsereg fıparancsnoka csak két magasabb egységgel számíthatott: az országos
kiképzıközpontban tartózkodó 11-es harckocsizó ezreddel és vendégeikkel, a carolinai gárda-
páncélosdandárral. A többi alakulat vagy fertızött volt, vagy karanténban tartották ıket Európában.
A légierı egyedül a Mountain Home-i 366-os vadászszázadot tudta kiállítani – valamint a Negevben
állomásozó F-16-os századot.
*
– Moszkvába? – kérdezte Chavez. – Jézus Krisztus, mindjárt körbeérünk a földgolyón.
– Nem a mi dolgunk, hogy rágódjunk rajta, miért.
– Hogyne, Mr. C, és tudom a folytatást is: ha a megfelelı helyen leszünk, használjam ki a
lehetıséget.
– A fogatuk elıállott, uraim – közölte Clayton. – Vegyék vissza a kék ingeiket, egészen másként
érzik majd magukat a repülıgépen.
– Jó, hogy mondja – felelte Clark, és elıvette a szekrénybıl pilótaingét. Egy perc múlva ismét
ezredes lett, öt perccel késıbb pedig már a repülıtér felé tartottak.
*
O’Dayben mocorgott némi káröröm. Összeállított egy csoportot FBI-ügynökökbıl, akik átnézték
minden egyes testır személyi anyagát, aki csak az elnök közelébe kerülhetett – a titkos ügynökökét
és az egyenruhásokét egyaránt. Akadt munkájuk. Rendes körülmények között egy olyan átlagos nevő
emberrel, mint mondjuk az O’Connor, nem is foglalkoztak volna – a név semmi különöset nem
jelzett –, az ügy azonban túlságosan is fontos volt, ezért minden dossziét gondosan átnéztek, mielıtt
félretették volna. Egy másik csoport a fıvárosi telefonhívások számítógépes listáját tanulmányozta:
kevesen tudják, hogy Washingtonban minden hívást regisztrálnak. Ha volt összeesküvı a
testırségben, értelemszerően tudnia kellett az efféle intézkedésekrıl. O’Day embereinek célpontja –
ha volt ilyen – a testırök egyike kellett hogy legyen. Az illetı alighanem mestere volt a
szakmájának, másként nem is kerülhetett volna a szervezethez. De milyen más tulajdonságával
kelthette volna fel O’Dayék figyelmét? Hiszen be kellett illeszkednie... Az illetı nyilván vicceket
mesél, sportfogadásokat köt, megiszik egy-egy sört a környékbeli vendéglıben, és éppen olyan, akár
a többiek, akik a Don Russelléhez hasonló bátorsággal védenék az elnök életét.
A felügyelı tulajdonképpen utálta magát, amiért egy bőnügyi nyomozás gyanúsítottjaként bánt
velük. Nem kellett volna így lennie... de akkor vajon hogyan?
*
Diggs irodájába hívatta az ezredest, hogy közölje velük a hírt:
– Készültségbe helyeztek bennünket, tengerentúli bevetésre fognak küldeni.
– Kit? – kérdezte Eddington.
– Mindkettıjük egységét – felelte a tábornok.
– Hová, uram? – tudakolta Hamm.
– Szaúd-Arábiába. Mindketten voltunk már ott, Al, és most maga is kap egy lehetıséget,
Eddington ezredes.
– Miért? – kérdezte a carolinai gárda tisztje.
– Még nem közölték. Most jön a faxon a háttérinformáció. A telefonban csak annyit közöltek
velem, hogy az EIK elkezdett virgonc-kodni. A 10-esek épp most veszik át a zárolt mozgósítási
felszerelésüket...
– BUFFALO ELİRE? Figyelmeztetés nélkül?
– Igen, Al.
– Összefügg ez a járvánnyal? – kérdezte Eddington.
– Errıl senki semmit nem mondott nekem – rázta a fejét a tábornok.
*
Az illetékes bíróság a Baltimore-i Szövetségi Kerületi Bíróság volt, Edward J. Kealty itt adta be
keresetét John Patrick Ryan ellen. Panaszának lényege az volt, hogy át akarta lépni az államhatárt, de
az utóbbi megakadályozta ebben. A keresetlevél azonnali ítéletet kért, tekintettel arra, hogy Ryan
nem adhatta volna ki az elnöki utasítást, amellyel az akadályoztatást megvalósította. (Kealty a
szövegben mindazonáltal az Egyesült Államok elnökének nevezte Ryant.)
Kealty biztos volt a gyızelemben: az alkotmány ezúttal az ı oldalán állt, és a bírót is gondosan
kiválasztotta.
*
Mostanra elkészült a különleges hírszerzési helyzetértékelés is – jelentısége azonban már nem
volt. A vak is látta, mire készül az Egyesült Iszlám Köztársaság. Most már olyan intézkedéseket
kellett foganatosítani ellene, amelyek nem szigorú értelemben vett hírszerzıi feladatok voltak.
54. Barátok és szomszédok
Nem tudták, hogy bekövetkezik, de akkor aztán figyelemre méltónak találták.
Másnap hajnalra a 10. páncélos-ezred mindhárom földi százada felfejlıdött, a harci
helikopterekbıl álló negyedik század elıkészítése még egy napot vett igénybe. A kuvaiti hivatásos
tisztek – állandó hadseregük még mindig viszonylag kicsiny volt, bár sorait egyre gyarapították a
lelkes önkéntesek – kardjukat lengetve üdvözölték amerikai kollégáikat, és összeölelkeztek velük a
kamerák elıtt, majd komoly, csendes beszélgetésbe elegyedtek sátraikban. Magruder eredes, a 10-
esek parancsnoka egyik századát díszszemlealakzatba rendezte, és lobogó zászlókkal vonultatta fel.
A látvány mindenki hangulatának jót tett, a zárt alakzatban gördülı harckocsik olyanok voltak, mint
egy haragos isten ökle.
*
Az EIK hírszerzése számított rá, hogy történni fog valami, arra azonban nem, hogy ez, és hogy
ilyen gyorsan.
– Mi ez?! – kérdezte Daryaei, és ezúttal nem palástolta gyilkos dühét. Máskor annyi is elég volt,
hogy az emberei tudják: ez az érzelem valahol ott munkál benne.
– Megtévesztı manıver – felelte a hírszerzés fınöke, aki az elsı megdöbbenésbıl magához térve
már reálisan látta a dolgokat. – Ez egy ezred. Isten hadseregének hat hadosztálya van, négy közülük
három dandárból áll, kettı pedig négybıl. Hússzor annyian vagyunk, mint ık. Arra számított, hogy
az amerikaiak egyáltalán nem reagálnak? Ez irreális lett volna. Most azonban láthatjuk a válaszukat.
Egyetlen ezred, amelyet Izraelbıl hoztak át, ráadásul nem is a megfelelı helyre. Ezzel akarnak
megfélemlíteni bennünket...
– Folytassa – mondta az ajatollah. Sötét tekintete megenyhült kissé, már csak épphogy
ellenségesnek tőnt.
– Amerika nem tudja felvonultatni európai hadosztályait, mert valamennyi fertızıdött. Ugyanez
igaz a tengerentúli nehéz hadosztályaira is. Legelıször tehát a szaúdiakkal kerülünk majd szembe.
Nagy csata lesz, amelyet meg kell nyernünk. A kis államok megadják magukat vagy eltiporjuk ıket,
és Kuvait ott áll majd egyedül, az Öböl csúcsánál, a saját erıivel és ezzel az amerikai ezreddel. Majd
akkor elintézzük. Valószínőleg arra számítanak, hogy elıször Kuvaitot támadjuk meg. Azt a hibát,
ugyebár, nem fogjuk megismételni?
– És ha erısítést küldenek a szaúdiaknak.
– A királyságban is csak egy dandár számára elegendı felszerelést tartalékolnak. A második
dandárét hajókon hozzák, de errıl ön, ugye, tárgyalt Indiával. Azt pedig nem hiszem, hogy vannak
katonáik, akiket idehozhatnának. Repülıgépeket talán bevethetnek, de tízezer kilométeren belül
egyetlen anyahajójuk sincsen, és bár a repülıgép bosszantó tud lenni, területet sem elfoglalni, sem
megtartani nem lehet vele.
– Köszönöm, hogy ezt világossá tette számomra – mondta megenyhülten az öregember.
*
– Végre találkozunk, ezredes úr – mondta Golovko a CIA-tisztnek.
Clark gyakran gondolt arra, vajon bejut-e egyszer a KGB fıhadiszállására, arra azonban nem
számított, hogy az elnök szobájában kínálják majd vodkával. Bár még csak kora délelıtt volt, ivott
egy kortyot.
Golovko megnyomott egy gombot az asztalon.
– Itt van Bondarenko? – kérdezte. Néhány másodperccel késıbb nyílt az ajtó, és belépett egy
magas rangú orosz tábornok.
Clark és Chavez felálltak. Clark szemügyre vette a kitüntetéseit, és alaposan megnézte magának a
férfit. Bondarenko ugyanezt tette. Kezet fogtak egymással: a gesztus óvatosra, kíváncsira és
meglepıen barátságosra sikeredett. Egykorúak lehettek, és mindketten más világban éltek, mint
amelyben születtek.
– Gennagyij Joszifovics a hadsereg hadmőveleti fınöke, Ivan Tyimofejevics – Golovko
lefordította oroszra Clark kereszt- és apai nevét – a CIA kémje. Ahogyan hallgatag ifjú kollégája is.
Mondja, Clark, a járványt az irániak idézték elı?
– Egészen biztosan.
– Eszerint Daryaei barbár, de okos barbár. Tábornok?
– Az éjjel önök Izraelbıl Kuvaitba szállították a páncélos-ezredüket – mondta Bondarenko. –
Kiváló katonák, de az erıviszonyok rendkívül kedvezıtlenek. Az ön országa még legalább két hétig
nem tud nagyobb létszámú élıerıt bevetni. Az ajatollah nem fog önöknek két hetet adni. Szerintünk
a Bagdadtól délkeletre elhelyezkedı nehéz hadosztályok három, de legfeljebb négy napon belül
indulásra készek lesznek. Egy nap alatt elérik a határövezetet, és aztán? Akkor látjuk majd, mi a
tervük.
– Mire gondolnak?
– Nekünk sincsen több hírszerzési adatunk, mint önöknek – mondta Golovko. Sajnos a térségben
mőködı embereink nagy részét kivégezték, az elızı iraki rezsimnek azok a tábornokai pedig,
akikkel baráti viszonyban voltunk, elhagyták az országot.
– A fegyveres erık felsı vezetése irániakból áll, sokan közülük a sah idején Angliában vagy
Amerikában tanulták a tiszti mesterséget, és valahogyan túlélték a tisztogatásokat – mondta
Bondarenko. – Sokukról van dossziénk, ezeket majd átküldjük a Pentagonba.
– Ez roppant kedves önöktıl – felelte Clark.
 – Hát persze – szólalt meg Ding. – Miután kifüstöltek bennünket onnét, elsı dolguk lesz, hogy
északnak forduljanak.
– A szövetségek, fiatalember, nem szerelembıl köttetnek, hanem kölcsönös érdekek alapján –
erısítette meg Golovko.
– Ha ma nem tudjuk elintézni ezt az eszelıst, három év múlva meg kell majd egyeznünk vele –
mondta komolyan Bondarenko. – Azt hiszem, mindnyájan jobban járunk, ha most cselekszünk.
– Felajánlottuk a segítségünket Foleyevának, és ı elfogadta. Ha megkapják a bevetési parancsot,
értesítsenek bennünket, aztán meglátjuk, mit tehetünk önökért.
*
Dallasban meghalt az elsı beteg, hat órával késıbb Baltimore-ban a második. A sajtó híradásai
nyomán az ország rettegése tovább fokozódott. Elıször a férjek haltak meg, aztán hamarosan a
feleségeik következtek. Számos esetben a gyerekeikre is ugyanez várt. Az egész országon úrrá lett a
pánik – igaz, ki-ki csendben, magában rettegett. Nyilvános demonstrációkra nem került sor.
A riporterek mozgó kameráikkal továbbra is járták az országot, mindenrıl beszámoltak, amivel
fokozták ugyan a feszültséget, de a megoldáshoz is hozzájárultak.
*
– Megy a dolog – mondta Pickett tábornok a telefonban volt beosztottjának.
– Hol van, John? – kérdezte Alexandre.
– Dallasban. Megy a dolog, ezredes. Szükségem van magára, meg kell tennie nekem valamit.
– Mit?
– Ne játssza tovább a gyakorló orvost, arra ott vannak a bentlakók. Van egy munkacsoportom a
Walter Reedben. Jöjjön át ide! Túlságosan komoly teoretikus maga ahhoz, hogy szkafanderben
tőkkel szurkálja a betegeket. Színtiszta idıpocséklás.
– John, ez most az én osztályom, és vezetnem kell a katonáimat. – Erre a leckére még jól
emlékezett azokból az idıkbıl, amikor maga is zöld egyenruhát viselt.
– Jól van, ezredes, az emberei tudják, hogy törıdik velük. Most leteheti a fegyvert, és kezdhet
parancsnok módjára gondolkodni. Hiszen ezt a csatát nem a kórházakban fogják megnyerni –
mondta Pickett, és amit mondott ésszerőnek tőnt. – Odaküldtem magáért egy Hummert, alighanem
már a Hopkins bejárata elıtt várja, hogy áthozhassa ide a Reedbe. Azt akarja, hogy paranccsal
reaktiváljam magát?
– A francba! – káromkodott Alex. John Pickettnek igaza volt. A csatát itt vívják, de nem itt fogják
megnyerni. Közölte a vezetı alorvossal, hogy lemegy az alattuk lévı emeletre, az osztályra, amelyet
most James dékán irányított.
Odalent egy érdekes eset fogadta. A harminckilenc éves nıt két napja vették fel, az élettársa
haldoklott, és ı maga is kétségbe volt esve, mivel a vérében ebola-antitesteket mutattak ki.
Klasszikus influenzatünetei voltak, de állapota nem rosszabbodott tovább, sıt úgy tőnt, hogy
stabilizálódik.
– Hogyan lehetséges ez? – töprengett Cathy Ryan James dékán társaságában.
– Ne vegye biztosra a sikert, Cath – mondta a dékán fáradtan.
– Arról egyelıre nincsen szó, de tudni akarom, miért alakult így. Én magam kérdeztem ki. Két
napig ugyanabban az ágyban aludtak, mielıtt behozta volna a férfit...
– Szeretkeztek? – kapcsolódott be Alex a társalgásba.
– Nem, Alex, ezt is megkérdeztem tıle. A férfi nem érezte jól magát. Azt hiszem, a nı túléli.
Ez volt az elsı ilyen eset Baltimore-ban.
– Még legalább egy hétig itt tartjuk, Cathy.
– Tudom, Dave, de ez az elsı eset – mondta nyomatékkal a SEBÉSZ. – Itt valami máshogy
alakult. De mi? Tudnunk kell!
– A lázlap? – kérdezte Alex. Cathy odanyújtotta neki, ı pedig végigolvasta. A láza lement
harminchét hétre... a vérnyomása... nem normális, de azért...
– És mit mond a páciens, Cathy? – kérdezte Alex néhány oldalt visszalapozva.
 – Úgy érti, mit mond, hogyan érzi magát? Pánikban van, halálosan retteg. Erıs fejfájás gyötri,
hasgörcsei vannak... de azt hiszem, ennek jó részét maga a stressz okozza. Ezt persze nem róhatjuk
fel neki...
– Ezek az értékek egytıl egyig javulnak. A májfunkció rohamosan hanyatlott, ez azonban a múlt
éjszaka megállt, és kezd helyreállni...
– Én is erre figyeltem fel... Le fogja gyızni a fertızést, Alex – mondta dr. Ryan. – İ az elsı, és
azt hiszem, vele gyızni fogunk. De miért? Mi a különbség? Mit tanulhatunk ebbıl? Mit
alkalmazhatunk más pácienseknél?
Dr. Alexandre-t ez gyızte meg. John Pickettnek igaza volt. Át kellett mennie a Reedbe.
– Dave, azt akarják, hogy most rögtön menjek el Washingtonba.
– Menjen csak! – felelte azonnal a dékán. – Mi vagyunk itt elegen. Ha segíteni tud nekik a dolog
értelmezésében, menjen csak.
– Cathy, a kérdésére valószínőleg nagyon egyszerő a válasz. Az ember esélyei a betegség
legyızésére a szervezetébe jutott vírusrészecskék mennyiségével fordított arányban csökkennek.
Mindenki azt hiszi, hogy akár egyetlen vírusfonal is megölheti, de ez nem igaz. Egyetlen vírus sem
ennyire veszedelmes. Az ebola mindenekelıtt azért halálos, mert legyızi az immunrendszert, és
ezután támadja meg a szerveket. Ha ez a nı csak keveset kapott be ezekbıl a kis szemetekbıl, az
immunrendszere felvehette ellenük a harcot, és legyızhette ıket. Faggassa tovább, Cathy! Tudjon
meg minden részletet arról, milyen kapcsolatban volt a férjével vagy kijével a múlt héten. Néhány
óra múlva felhívom. Maguk egyébként hogy vannak?
– Alex, ha ez az eset csakugyan okot ad a reményre – felelte dr. James –, akkor azt hiszem,
elbánhatunk a betegséggel.
Alexandre visszament a felsı emeletre. Elıször is alaposan bepermetezték az öltözékét, aztán
levetkızött, orvosi zöldbe bújt, maszkot vett fel, és a „tiszta” lifttel lement az elıcsarnokba. Az
épület elıtt egy ırmester várta.
– Ön Alexandre ezredes? – kérdezte.
– Igen.
A tiszthelyettes tisztelgett.
– Kövessen, uram. Egy Hummer és a sofır önre vár. Akar egy kabátot? Elég hideg van kint.
*
– Thomas Donner? – kérdezte a gézmaszkos nı.
– Igen – felelte barátságtalanul a riporter, aki a reggelijét volt kénytelen félbeszakítani.
– FBI. Legyen szíves velem jönni, uram. Beszélnünk kell bizonyos dolgokról.
– Le vagyok tartóztatva? – kérdezte a tévészemélyiség.
– Csak ha kéri, Mr. Donner – felelte az ügynök. – De most azonnal velem kell jönnie. Ne hozzon
magával semmit, csak a levéltárcáját és valamilyen igazolványt – tette hozzá, majd átnyújtott neki
egy mőanyag dobozt, benne egy orvosi maszkkal.
– Jó, rendben. Öt perc, és kész vagyok – mondta Donner, és becsukta az ajtót. Megcsókolta a
feleségét, felvett egy zakót, és cipıt húzott. Amikor kilépett az ajtón, már viselte a maszkot. Elindult
a kocsihoz az ügynök után. – Szóval, mi ez az egész? – tudakolta.
– Nekem mindössze annyi a dolgom, hogy bevigyem – felelte az ügynök, és ezzel be is fejezte a
reggeli társalgást. Úgy gondolta, ha az újságíró elfelejtette volna, hogy tagja a katonai akciók esetére
elıre összeválogatott újságíróstábnak, haljon meg bután.
*
– 1990-ben az irakiak a legnagyobb hibát a logisztikában követték el – magyarázta Jackson a
térkép elıtt. – Mindenki azt hiszi, hogy a háborúban az ágyúk és a bombák a legfontosabbak. Szó
sincs róla. Az üzemanyag és az információk! Ha valakinek elég üzemanyaga van, hogy mozgásban
tarthassa erıit, és tudja, mit tesz az ellenfele, van esélye a gyızelemre. – térkép melletti
vetítıvásznon változott a kép. – Tessék – mutatott rá Jackson.
 A mőholdfelvételen jól látszott, hogy minden harckocsi- és lövészpáncélos-csoport mellett jó
néhány tartálykocsi is sorakozik, a teherautókhoz pedig lövegmozdonyokat kapcsoltak. A kép
felnagyított változatain jól felismerhetı volt, hogy a T-80-as harckocsik hátsó részén üzemanyagos
hordók vannak, bennük egyenként kétszázötven liternyi gázolajjal. Jóval sebezhetıbbé tették ugyan a
harckocsit, de a lövegtoronyból egyetlen kapcsoló átbillentésével le lehetett dobni ıket.
– Semmi kétség, indulni készülnek, valószínőleg egy héten belül. A 10-es harckocsizó-ezredünk
már Kuvaitban van, és most visszük át a 1 l-eseket, valamint az észak-carolinai Nemzeti Gárda elsı
dandárját. Pillanatnyilag mindössze ekkora erıt tudunk bevetni. A vesztegzár alatt lévık legkorábban
pénteken mozdulhatnak.
– Ez egyébként nyilvános információ – jegyezte meg Ed Foley.
– Lényegében egyetlen hadosztályt mozgósítunk – jóllehet nagyon erıs, de mégiscsak egyetlen
hadosztály – foglalta össze mondanivalóját Jackson. – A kuvaiti fegyveres erık teljes
harckészültségben vannak, a szaúdiak ugyancsak készülıdnek.
– Az pedig, hogy fel tudjuk-e állítani a harmadik dandárt, attól függ, átjutnak-e raktárhajóink az
indiai flotta mellett.
– Nem tudjuk megoldani – közölte DeMarco admirális. – Nincs elég erınk, hogy átverekedjük
magunkat.
– Nézze – mondta Mickey Moore az admirális felé fordulva. – A fiaimnak szükségük van a
hajókon lévı jármővekre, másként a carolinai gárdisták kézifegyverekkel lesznek kénytelenek
szembeszállni az ellenség elırenyomuló gépesített erıivel. Maguk tengerészek hosszú évek óta
mondogatják nekünk, milyen tökös holmik azok az Aegis cirkálók. Hát akkor elı a farbával, vagy
többet egy szót se! Holnap ilyen korra tizenötezer katonám kerül veszélybe.
– Jackson tengernagy – mondta az elnök –, maga a hadmővfınök.
– Elnök úr, légi fedezet nélkül...
– Meg tudjuk csinálni, vagy nem? – kérdezte Ryan.
– Nem – felelt DeMarco. – Nem akarok emiatt hajókat elpocsékolni.
– Robby, feleljen legjobb meggyızıdése szerint – szólt Bretano védelmi miniszter.
– Nos jó – sóhajtott Jackson. – Összesen körülbelül negyven Harrierjük van. Jó gépek, de nem a
legkiválóbbak. A kísérı erınek összesen talán harminc föld-föld rakétája van. Az esetleges tőzharc
miatt nem kell aggódnunk. Az Anzión jelenleg hetvenöt légelhárító rakéta, tizenöt Tomahawk és
nyolc Harpoon, radarirányítású hajóelhárító rakéta van. A Kidd hetven légelhárító rakétát és nyolc
Harpoont hordoz. Az O’Bannon nem légelhárító hajó. Csak önvédelmi fegyverei vannak, de
Harpoonjai is. A két fregatt, amely most csatlakozott a kötelékhez, egyenként körülbelül húsz
légelhárító rakétával rendelkezik. Elméletileg keresztül tudják verekedni magukat.
– Ez túlságosan veszélyes, Jackson! Egy felszíni hajóköteléket önmagában sohasem küldünk
repülıhordozó-csoport ellen!
– És ha mi lınénk elıször? – kérdezte Ryan. Erre odafordultak.
– Elnök úr – szólalt meg ismét DeMarco. – Ezt ne tegyük! Azt sem tudjuk, ellenségesek-e a
szándékaik.
– A nagykövet szerint igen – közölte a jelenlévıkkel Bretano.
– DeMarco admirális, a felszerelést oda kell szállítanunk! – jelentette ki az elnök. Arca kipirult.
– A repülıgépeink most tartanak Szaúd-Arábia felé. Két nap múlva készen állunk, de addig...
– Tengernagy úr – mondta Bretano a mappájába nézve –, kérje a felmentését. Itt többé nincs
szükség a szolgálataira. Nincs két napunk, hogy vitatkozzunk.
Ezzel voltaképpen megsértette a protokollt, mert a vezérkari fınököket az elnök nevezte ki, és fel
is csak ı menthette ıket. A következı pillanatban azonban Ryan döntött, és DeMarco már nem volt
vezérkari fınök.
– Mennyi idı múlva kerülünk érintkezésbe az indiaiakkal?
– Még körülbelül huszonnégy óra, uram.
– Tudunk odaküldeni még valamilyen segítséget?
 – Van ott egy tengeralattjárónk is, torpedókkal és rakétákkal. Körülbelül ötvenmérföldnyivel jár
az Anzio elıtt – felelte Jackson, miközben DeMarco villámsújtottan, oldalán segédtisztjével elhagyta
a helyiséget. – Utasíthatjuk, hogy gyorsítson. Ezzel kitesszük annak, hogy felfedezik, de az indiaiak
nem valami fürge tengeralattjáró-vadászok. A tengeralattjárónk támadó fegyvernek számít, uram: a
búvárhajók passzív módon nem tudnak védekezni. Elsüllyesztik a hajókat.
– Váltanunk kellene néhány szót az indiai miniszterelnökkel – vélekedett az elnök. – Mi lesz
azután, hogy átjutottunk rajtuk?
– Át kell jutnunk a Hormuzi-szoroson, és el kell érnünk a kihajózási kikötıket is.
– Ebben tudok segíteni – ajánlotta a légierı vezérkari fınöke. – Az F-16-osaink már ott vannak,
és a hajók az útnak ennek a szakaszán már a hatótávolságukon belül lesznek. A 366-os század még
nem áll majd készen, de az Izraelben állomásozó srácok igen.
– Szükségünk lesz erre a fedezetre, tábornok – állapította meg nyomatékkal Jackson.
– Mi az ördög? A flotta tılünk, légi cserkészektıl kér segítséget? – kérdezte kajánul a légierı
vezérkari fınöke, de aztán komolyra fordította a szót. – Kinyírunk minden turbános szarházit, aki
csak a légtérbe merészkedik, Robby. Az a negyven F-16C ugrásra kész!
– Elég ennyi? – kérdezte az elnök.
– Szigorúan véve nem. Az ellenfélnek négyszáz kitőnı gépe van. Ha a 366-osok elérik a teljes
készültséget – ami még legalább három nap – nyolcvan vadászt vethetünk be a légi harcba, viszont a
szaúdiak sem rosszak. Van AWACS-ünk a helyszínen. A harckocsijai legrosszabb esetben is
semleges égbolt alatt küzdenek majd, Mickey.
A tábornok az órájára pillantott.
– Körülbelül most szállnak fel.
*
Kealty önmagát képviselte. Bár harminc éve tagja volt az ügyvédi kamarának, tárgyaláson csak
nézıként volt jelen. Bírósági épületek lépcsıirıl viszont jó néhány alkalommal mondott beszédet,
vagy tett bejelentéseket.
– A tisztelt bíróság engedelmével – kezdte a volt alelnök –, azonnali ítéletet kérek. John Patrick
Ryan elnöki utasításával megsértette azt a jogomat, hogy átlépjek egy államhatárt. Ez ellentétes az
alkotmányban tételesen megfogalmazott garanciákkal, és egy a legfelsıbb bíróság által hozott
precedensértékő ítélettel, amely a Lemuel Penn-ügyben született, és amelyet a testület egyhangúlag
támogatott...
Pat Martin a legfıbb ügyész helyettese mellett ült: utóbbi képviselte a kormányt. Jelen volt egy
bírósági ügyekkel foglalkozó csatorna kamerája is: a tárgyalást mőhold közvetítésével minden
amerikai otthonba továbbították. A helyiségben tartózkodók furcsa látványt nyújtottak: a bíró, a
riporterek, a törvényszolga, az összes jogász és a négy nézı egytıl egyig orvosi maszkot és
gumikesztyőt viseltek. Tanúi lehettek, amint Ed Kealty elköveti politikai pályafutásának legnagyobb
baklövését, csak még nem fogták fel. Martint viszont éppen ennek elıérzete hozta ide.
*
Akár komikus is lehetett volna, hogy a tizenöt behívott riporter – köztük Tom Donner – pontosan
ugyanazon a módon reagált a vérvizsgálatra. Pislogtak, majd megkönnyebbülten felsóhajtottak.
Valamennyien felálltak, átmentek a helyiség túlsó végébe, és élve a lehetıséggel, levették
maszkjaikat. Amikor mindenki készen volt, átkísérték ıket egy másik helyiségbe.
– Odakint vár bennünket a busz, amellyel az Andrews légi támaszpontra megyünk. A további
információkat a felszállás után kapják meg – közölte a sajtótiszt, egy ezredes.
– Várjon egy percet! – tiltakozott Tom Donner.
– Ön is aláírta a nyilatkozatot, hogy vállalja, nem emlékszik, uram?
*
Amerikában az ebolaesetek száma elérte a háromezer-ötszáznegyvenegyet. A betegek között
voltak, akik már haldokoltak, voltak, akik egyelıre csak a tüneteket mutatták, és akadtak, akiknek
csak antitestek voltak a vérében. Ez a szám önmagában nem számított magasnak, többen haltak meg
AIDS-ben, és két nagyságrenddel többen rákban vagy szívbetegségekben. Az FBI és a helyi orvosok
segítségével elvégzett vizsgálat szerint kétszázhuszonhárom elsıdleges fertızés történt: ezek a
betegek valamennyien a kereskedelmi bemutatókon és vásárokon kapták meg a vírust, hogy aztán
továbbadják másoknak, akik megint másokat fertıztek meg...
A megbetegedések száma egyelıre még nıtt, de már kisebb mértékben, mint ahogyan a
számítógépes modellek jósolták. És a Hopkinsban már feküdt egy beteg, akinek a vérében találtak
ugyan antitesteket, tünetei azonban nem voltak...
– Az elsıdleges fertızések száma alighanem nagyobb volt, Alex – élekedett Pickett. – Ezzel
kapcsolatban az este kezdtünk el vizsgálódni. Az elsı beteg, aki meghalt, Phoenixbıl repült
Dallasba. Az FBI kikérte az utaslistát, és megteszteltek mindenkit, aki ott tartózkodott azon a gépen.
Ma reggel fejezték be. Csak egyetlen személy vérében találtak antitesteket, de tünetei neki sincsenek.
– Van valamilyen rizikófaktor?
– A gingivitis, azaz az ínyvérzés – felelte Pickett tábornok.
– Akkor lehet, hogy aeroszol volt... ? De...
– Szerintem is, Alex. Úgy tőnik, a másodlagos esetek többsége szoros kapcsolatban áll az
elsıdlegesekkel. Simogatások, csókok, a szeretett beteg ápolása... Ha jól gondoljuk, a járvány három
nap múlva tetızik, aztán véget ér. Addig is kezdjük el vizsgálni a túlélıket.
– Nálunk a Hopkinson van egy ilyen. Kimutattak antitesteket a vérében, de ezen túl semmi.
– Meg kell kérnünk Gust, hogy vizsgálja a vírus környezeti tényezık okozta pusztulását.
– Rendben, hívja fel. Én még elintézek ezt-azt odalenn.
*
A bíró régi barátja volt Kealtynek. Martin nem is értette egészen, hogy kerül ide Kealty, de ez
nem is volt lényeges. A volt alelnök fél órát beszélt, a legfıbb ügyész helyettese ugyanennyit. A
bírónak mindössze egy órája maradt, hogy meghozza az ítéletet, amelyet aztán jegyzetei alapján
mondott el, s amelyet csak utóbb gépeltetett le.
– A bíróság – kezdte – tudatában van az országot fenyegetı veszélynek, és rokonszenvvel figyeli
Ryan elnök kötelességérzettıl ihletett, ıszinte igyekezetét, amellyel az amerikaiak szabadságjogain
kívül az életük felett is ırködik. A bíróság azonban el kell hogy ismerje, hogy az ország legfıbb
törvénye az alkotmány – és az is marad. Ennek a jogi alapintézménynek a megsértése olyan
precedens, amelynek súlyos következményei a jelenlegi válságon is túlmutatnak, és bár az elnök
nyilvánvalóan a legtiszteletreméltóbb indítékok alapján cselekszik, ez a bíróság kénytelen
érvényteleníteni az elnöki utasítást, és állampolgárainkra bízni, hogy belátóan és okosan, saját
biztonságukat szem elıtt tartva cselekedjenek. Ez a bíróság döntése.
A legfıbb ügyész helyettese felállt.
– Tisztelt bíró úr, a kormány megfellebbezi, és meg is kell hogy fellebbezze az ön ítéletét.
Fellebbezésünket azonnal beadjuk a negyedik körzet richmondi fellebbviteli bíróságához. Kérem,
hogy néhány órára függessze fel az ítéletet, hogy elvégezhessük az adminisztrációt.
– A folyamodást elutasítom, a tárgyalást berekesztem – felelte a bíró, majd felállt, és egyetlen
további szó nélkül elhagyta a tárgyalótermet. A helyiségben, természetesen, nagy felzúdulás támadt.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Ed Kealtytıl a bírósági csatorna tudósítója, aki maga is jogász volt,
azaz alighanem tudta, hogy mit jelent. Odanyújtotta Kealtynek a mikrofonját, kollégái ugyanezt
tették.
– Azt jelenti, hogy Ryan, az úgynevezett elnök nem szegheti meg a törvényt. Azt hiszem, sikerült
megmutatnom, hogy ebben az országban még mindig a törvény az úr – jelentette ki a politikus,
ügyelve, nehogy túlságosan magabiztosnak lássék.
– Mit szól ehhez a kormány? – kérdezte a riporter a legfıbb ügyész helyettesét.
– Semmi különöset. Fellebbezésünket a tisztelt bíró úr ítélete ellen még azelıtt beadjuk a
negyedik körzethez, hogy ezt az ítéletet írásban is megfogalmazza. A bíróság ítélete nem jogerıs,
amíg le nem jegyezték, alá nem írták, és megfelelıen nem iktatták. A negyedik körzet valószínőleg
hatálytalanítja...
 – És ha mégsem?
Martin ragadta magához a szót:
– Ebben az esetben az elnöki utasítás a közbiztonság érdekében érvényben marad, amíg az ügyet
alaposabban újra nem tárgyalják. Okom van azonban azt hinni, hogy a fellebbviteli bíróság hatályon
kívül helyezi az ítéletet. A bírák nemcsak a törvény betőjét, hanem a valóságot is szem elıtt szokták
tartani. És van még valami.
– Micsoda? – kérdezte a riporter. Kealty háromméternyirıl figyelt.
– A bíróság ezúttal egy másik fontos alkotmányos kérdésben is állást foglalt. Amikor Ryan
elnökre neve és méltósága együttes említésével hivatkozott, választ adott arra az utódlással
kapcsolatos kérdésre, amelyet Kealty volt alelnök vetett fel. A bíróság érvénytelenített egy elnöki
utasítást, pedig ha Mr. Ryan nem volna elnök, utasítása eleve érvénytelen és joghatály nélküli lett
volna – és a bíróság akár
901
ezt is megállapíthatta volna. Úgy gondolom, a bíróság tartalmilag téves, de perrendtartásilag
helyes ítéletet hozott. Köszönöm, uraim. Riportereket sohasem könnyő elhallgattatni, a politika
szereplıit pedig még nehezebb.
– Várjon csak! – kiáltotta Kealty.
– Maga sohasem volt valami kitőnı jogász, Ed – felelte neki távozóban Pat.
*
– Azt hiszem, igaza van – mondta Lorenz. – Jézusom, nagyon remélem, hogy igaza van...
A Járványügyi Központ laboratóriumai kezdettıl fogva feszített tempóban dolgoztak: azt
vizsgálták, mennyire életképes a vírus a szabadban. Mesterséges környezeteket hoztak létre,
különbözı hımérséklettel és légnedvesség-tartalommal, különbözı intenzitású fénnyel, és az
eredmények minden esetben ugyanazt sugallták. A betegség, amelynek cseppfertızéssel kellett
terjednie... nem vagy csak alig terjedt ezen a módon. A vírus a legkedvezıbb körülmények között is
legfeljebb néhány percig maradt életben.
– Bárcsak valamivel jobban értenék a dolog katonai vonatkozásaihoz – tette hozzá valamivel
késıbb Lorenz.
– Kettıszázhuszonhárom elsıdleges fertızés. Ez minden. Ha több volna, már tudnánk. Tizennyolc
biztos helyszín, plusz még négy árubemutató, ahol senki sem fertızıdött. Azon a tizennyolc helyen
miért, és ezen a négyen miért nem? – tette fel a kérdést Alex. – Mi van, ha mind a huszonkét
helyszínen végrehajtották a támadást, de négy helyen kudarcot vallottak?
– Kísérleti adataink alapján ez valós lehetıség, Alex. A modelljeink szerint összesen nyolcezer
esetet jósolnak. Lesznek túlélık, és a számuk valamelyest ugyancsak módosítani fogja a modellt. Ez
a karantén-ügy halálra rémítette az embereket. Tudja, én nem hiszem, hogy az utazási tilalomnak
volna közvetlen hatása, az azonban biztos, hogy az emberek eléggé megijedtek, hogy ne nagyon
érintkezzenek egymással...
– Ez ma már a harmadik jó hír, doktor – sóhajtotta Alexandre. Az elsı az a nı volt a Hopkinson, a
második Pickett elemzéseinek eredménye, a harmadik pedig a Gus kísérleteibıl adódó következtetés.
John mindig is azt mondta, hogy a biológiai háború inkább lélektani, mint valóságos hadviselés –
tette hozzá. Elköszönt Lorenztıl, és kikapcsolta a kihangosított telefont. – Mit szólnak hozzá? –
kérdezte az asztal körül ülı katonaorvosoktól, akik közül hárman a Walter Reedben, hárman a
Járványtani Kutatóintézetben dolgoztak.
– Hülye helyzet – állapította meg fáradt mosollyal egy ırnagy. – z tényleg pszichológiai fegyver,
mert mindenkit pánikba ejt, de ennek a mi szempontunkból elınyei is vannak. Valaki a másik
oldalon bakot lıtt. De vajon hogyan...?
Alex egy pillanatnyi gondolkodás után felhívta Cathyt, és közölte vele, hogy beszélni akar az
elnökkel.
– Jó lenne, ha maga is ott tudna lenni – tette hozzá.
55. A kezdet
 A kétszáz dosszié kétszáz ellenırizendı születési anyakönyvi kivonatot, jogosítványt, házat vagy
lakást, hitelkártyakészletet jelentett – valamint ezek különbözı variációit. Elkerülhetetlen volt, hogy
mihelyt sor kerül egy efféle vizsgálatra, Aref Raman különleges ügynökre felfigyel majd az ügyre
ráállított háromszáz FBI-ügynök. A kétszáz testır közül mindössze három volt külföldi születéső,
közülük azonban egyedül Ramannak hiányoztak bizonyos iratai, amit kellıképpen indokolt, hogy
szülei menekültként érkeztek az országba.
O’Day, aki ismét munkába állt, mert Murray igazgató rábízta a kényes eseteket, a legkevésbé sem
lepıdött meg ezen vagy bármelyik másik ügyön. Az volt a dolga, hogy felügyelje a nyomozást.
Feltételezte, hogy az ellenfél, ha ugyan létezik, profi kell hogy legyen, ezért úgy gondolta, hogy a
legtökéletesebb és legegyértelmőbb személyazonosság is lehet hamis, következésképpen gondosan
meg kell vizsgálni.
Szerencsére nem akadályozták betartandó szabályok: Price ügynök maga döntött így. O’Day az
FBI központi részlegébıl, a washingtoni területi irodájából válogatta össze csapatának tagjait. Aref
Ramannal a legjobbak foglalkoztak, aki most, szerencsére, Pittsburghben tartózkodott.
Szerény, de kényelmes lakása a Columbia körzet északnyugati részében volt. Mőködött benne
riasztó, ez azonban az ügynökök számára nem jelentett akadályt.
Az elsı két behatoló behívott a lakásba három másik ügynököt, akik azonnal tövirıl hegyire
lefényképeztek mindent, majd „beszédes” tárgyak után kutattak – így nevezik azokat a látszólag
ártalmatlan objektumokat, amelyek, ha valaki elmozdítja ıket, elárulja tulajdonosuknak, hogy valaki
járt a lakásban. Ezeket olykor átkozottul nehéz megtalálni és hatástalanítani, az öt behatoló azonban
az FBI külföldi kémelhárításának munkatársa volt, hivatásos hírszerzık képezték ki ıket hivatásos
hírszerzık ellen.
A lakás átkutatása többórányi aprólékos munkájukba került. Tudták, hogy ugyanekkor legalább öt
ugyanilyen csapat ugyanezt teszi más potenciális gyanúsított otthonában.
*
A P-3C alacsonyan, az indiai hajóradarok hatótávolságának határán kívül, az Arab-tenger meleg
vize fölött kavargó levegıben bukdácsolt. A rendszerei által érzékelt adatokat a fedélzetén dolgozó
elektronikai hírszerzı csoport elemezte, majd továbbította az Anzióra és a KOMÉDIA kötelék többi
kísérıhajójára: a haditengerészek így nevezték a négy raktárhajót és kíséretüket. A KOMÉDIA
mostanra kiegészült két üzemanyag-szállító hajóval, a Platte-tel és a Supplyjal, valamint
kísérıhajóikkal, a Hawesszel és a Carr-ral. A következı néhány órában valamennyi hadihajó
üzemanyagot vett fel, az O’Bannont pedig elıreküldték, hogy tengeralattjárók után kutasson. Az
indiaiaknak ugyanis volt két atom-tengeralattjárójuk, azt azonban, hogy hol, az amerikaiak nem
tudták. A két légelhárító rakétahordozó, a Kidd és az Anzio közelebb húzódott a kötelékhez, hogy
légvédelmi fedezetet nyújtson a többieknek. Az Aegis-cirkáló máskor távolabb haladt volna, most
azonban nem tette.
Az otthoni események hírét nem lehetett volna eltitkolni a hajók legénysége elıl: a mőholdak
közvetítették nekik az otthoni tévécsatornák mősorait. A betegek, a haldoklók, valamint az üres utcák
és az eltorlaszolt államközi utak képei elıször nagyon megrázták ıket, tisztjeiknek és
tiszthelyetteseiknek le kellett ülniük az étkezdék asztalaihoz, hogy elbeszélgessenek velük az
eseményekrıl. Aztán pedig egyszer csak megkapták a parancsokat. Mindenfélék történtek a Perzsa-
öbölben és odahaza, aztán az elıretolt raktárhajók, rajtuk egy dandár jármőveivel és anyagával,
hirtelen elindultak a szaúd-arábiai Dhahran kikötıje felé... útközben pedig ott várta ıket az indiai
flotta. Az Anzio parancsnoka, Greg Kemper kapitány azonban úgy találta, hogy legénysége mostanra
megnyugodott. Tiszthelyetteseik jelentették, hogy a „katonák” az étkezdében már nem nevetgélnek
és nem vitatkoznak. Az Aegis-rendszerrel napok óta folyamatosan harci helyzeteket szimuláltak – ez
is megtette a maga hatását. A KOMÉDIA veszélyes vizek felé hajózott.
Valamennyi kísérıhajónak volt helikoptere, amelyek együttmőködtek az O’Bannon remek
tengeralattjáró-vadász csapatával.
 Az Anzio tizenöt, egyenként négyszázötven kilogrammos robbanófejjel felszerelt Tomahawk
rakétát hordozott, amelyek innét már csaknem elérték volna az indiai hadihajócsoportot. A kapitány
a P-3C-k adatai alapján ideális esetben már valamivel több mint háromszázhatvan kilométeres
távolságból elindíthatta ıket. Az adatokat a helikopterei is szolgáltathatták volna, ám a P-3C Orion
jóval kevésbé volt sebezhetı.
– Kapitány! – jelentette egy tiszthelyettes az elektronikus felderítı konzol mellıl –,
repülıgépradarokat észlelünk. Az Orionhoz közeledik valami, úgy fest, hogy két Harrier, távolságuk
ismeretlen, irányuk állandó, jelerısség fokozódik.
– Köszönöm – felelte a kapitány, és figyelmeztette a harcászati információs központban
tartózkodókat: – légtérben, ellenkezı értelmő utasításig, nincsen senki!
Lehet, hogy az indiai hadihajók csak gyakorlatoztak, csakhogy nem tették meg a napi negyven
mérföldjüket, hanem oda-vissza manıvereztek, újra és újra keresztezték saját korábbi
nyomvonalukat. Az Anzio kapitányának úgy tőnt, mintha kicövekelnék az óceánnak azt a darabját,
mondván: „Ez itt a miénk!” Ráadásul ezt történetesen éppen a KOMÉDIA és az úti célja között
tették.
Mindebbıl egyik fél sem csinált különösebben titkot. Úgy tettek, mintha a szokásos békebeli
állapotok uralkodnának. Az Anzio mőködtette watt-milliókat kibocsátó SPY-l-es radarját, az indiaiak
is használták a magukéit.
– Kapitány, radarjelek, több ismeretlen légi jármő zéró-hét-zéró irányban, távolság kettı-egy-öt.
Azonosítatlan, nem civil gépek. Egyes támadó kötelék.
A szimbólumok megjelentek a központi képernyın.
– Ebben az irányban nem érzékelünk radarjel-forrást – jelentette az elektronikus felderítı altiszt.
– Nos, jó – mondta a kapitány.
– Úgy tőnik, az Egyes támadó kötelék négy gépbıl áll, sebességük nyolc-egy-zéró kilométer,
irányuk kettı-négyes-öt.
Eszerint közeledtek, ha nem is egyenesen a KOMÉDIA felé.
– Figyelem, emberek. Semmi kapkodás, mindenki tegye a dolgát. Valamennyien tudják a
feladatukat. Ha lesz ok az izgalomra, én fogom közölni – figyelmeztette a harcászati információs
központ személyzetét. – Fegyverek biztosítva! – mondta, ami annyit jelentett, hogy továbbra is a
békében érvényes szabályokat alkalmazzák, és valójában egyetlen fegyver sem tőzkész, igaz, ezen
néhány kulcs elfordításával változtatni lehetett.
– Anzio, itt Gonzo-négy, vétel – hallatszott a P-3C Orion rádióadása.
– Gonzo-négy, itt Anzio, vétel.
– Anzio – jelentette a pilóta –, két Harrier fogócskázik velünk. Az egyik legfeljebb ötven méterre
húzott el tılem. Éles rakéták vannak a sínjein.
– Csináljunk valamit? – kérdezte a légi irányító-tiszt.
– Ne – felelte a kapitány. – Úgy tőnik, csak szórakozik.
– Közölje a pilótánkkal, hogy folytassa a bevetést, és tegyen úgy, mintha nem törıdne az egésszel.
– Igenis, uram – felelte a légiirányító.
A kapitány tudta, hogy ilyesmi egyáltalán nem szokatlan, a vadászpilóták már csak ilyenek,
megrekednek abban a fejlıdési fázisban, amikor az ember bıgı motorral száguld el a lányok mellett.
Figyelni kezdte az Egyes támadó köteléket. Irányuk és sebességük nem változott: nem mutattak
ellenséges szándékot. Az indiaiak így jelezték, hogy tudják, kik vannak a közelükben. Ez abból is
nyilvánvaló volt, hogy a vadászok egyszerre két ponton bukkantak fel.
És most mi legyen? – töprengett. Keménykedjünk? Tettessük hülyének magunkat? Vagy inkább
közönyösnek? Az emberek nagyon gyakran nem vesznek tudomást a katonai akciók lélektani
aspektusairól. Az Egyes támadók e pillanatban kétszázhetven kilométernyire voltak, gyorsan
közeledtek a hajó SM-2-es légvédelmi rakétáinak lıtávolságához.
– Mit gondol, fegyverzeti? – kérdezte egyik tisztjétıl.
– Szerintem csak fel akarnak bosszantani bennünket.
 – Egyetértek. Az Oriont zaklatják. Nézzük csak meg ıket! – rendelkezett.
Két másodperccel késıbb a SPY keresıradar négymillió wattra fokozta teljesítményét, majd
egyfoknyival a közeledı vadászok mellé kezdett sugározni. Utóbb egyre hosszabban „világította”
meg ıket, ami annyit jelentett, hogy szinte folyamatosan a sugárkévében haladtak. Ezt már
bizonyosan érzékelték a gépek fedélzeti veszélyjelzıi, sıt húsz mérföldön belül – érzékenységüktıl
függıen – valószínőleg meg is rongálódtak volna. A kapitánynak ráadásul volt még tartalékban
kétmillió wattja, ami azt jelentette, hogy az, aki csakugyan felbosszantott egy Aegis hajót, csúnyán
megjárhatta.
– A Kidden ebben a pillanatban rendelték el a teljes harckészültséget – jelentette az ügyeletes
tiszt.
– Jó alkalom a gyakorlásra, nemde? Fegyverzeti, világítsa ki ıket! A gépek már csak
száznyolcvan kilométernyire voltak.
A hajó négy SPG-51-es célmegvilágító radarja irányba állt, és az X hullámsávon keskeny
sugárnyalábokat bocsátottak a közeledı vadászokra. Ezek a radarok vezették célra a rakétákat – és
nyilván az indiaiak veszélyérzékelıi is észlelték ıket. A vadászok azonban sem irányukat, sem
sebességüket nem változtatták meg.
– Jól van, ez azt jelenti, hogy ma nem keménykednek. Ha készülnének valamire, most
manıverezni kezdenének – közölte embereivel a kapitány. – Tudják, mint amikor valaki befordul
egy sarkon, mert észreveszi a zsarukat.
Vagy pedig vér helyett aludttej folyik az ereikben – ez azonban nem volt valószínő.
– Tılünk északra haladnak majd át, aztán balra fordulnak és elhúznak a bal oldalunkon.
– Uram, Gonzo-négy jelenti, hogy néhány másodperce megint megsturcolták – közölte a légi
irányító.
– Mondja meg nekik, hogy ırizzék meg a nyugalmukat.
– Igenis, kapitány úr.
Az események ettıl fogva hirtelen felgyorsultak. A vadászok kétszer körülrepülték a KOMÉDIÁ-
t, de kilenc kilométernél közelebb egyszer sem merészkedtek. Az indiai Harrierek újabb tizenöt
percet töltöttek a járırözı Orion közelében, aztán visszatértek a hajójukra, hogy üzemanyagot
vegyenek fel.
Ezen a napon sem került tehát sor tőzharcra vagy más nyíltan ellenséges aktusra – leszámítva a
vadászok játszadozását, ez azonban hétköznapi dolognak számított. Amikor minden elcsendesedett,
az Anzio kapitánya híradófınökéhez fordult.
– Hívja nekem az Atlanti Flotta Fıparancsnokságát. Fegyverzeti!
– Igen, uram.
– Alaposan ellenırizzék a hajó valamennyi harceszközét.
– Uram, most hajtottunk végre egy teljes ellenırzést, tizenkét órával...
– Most azonnal, fegyverzeti – mondta a kapitány nyugodtan, de határozottan.
*
– És ez jó hír? – kérdezte Cathy.
– Ez igazán egyszerő, doktor – felelte Alexandre. – Ma délelıtt látott meghalni néhány embert.
Holnap még többet lát majd meghalni, és ez rohadt egy dolog. Ha azonban ezrek halnak meg, az
jobb, mintha milliók halnának meg, nem? Szerintem ez a járvány kezd lecsengeni. Néhány napon
belül az esetek statisztikai elemzése alapján többet tudunk majd.
Az elnök némán bólintott, helyette Van Damm szólalt meg:
– Mennyi lesz a végsı szám?
– A Reed és Fort Detrick számítógépes modelljei szerint kevesebb, mint tízezer. Uram, nyíltan
megmondom: szerintem a tízezer jobb, mint tízmillió.
– Egy haláleset: tragédia, egymillió: statisztika – szólalt meg végül Ryan.
 – Igen, uram, tudom – felelte Alexandre, akit azonban a jó hír nem tett túlságosan boldoggá. De
vajon miképpen lehetne tudatni az emberekkel, hogy a szerencsétlenséggel jobban jártak, mint a
katasztrófával?
– Joszif Visszarionovics Sztálin szavai. Volt stílusa...
– Ön tudja, ki tette.
– Miért mondja ezt? – kérdezte Jack.
– Mert arra, amit mondtam önnek, nem normális módon reagált, elnök úr.
– Doktor, én az utóbbi néhány hónapban nem sok mindent csináltam normálisan. Annak, amit
mondott, mi a konzekvenciája az utazási tilalomra nézve?
– Legalább még egy hétig fenn kell tartanunk. A jóslatunk nem szentírás. Ennek a betegségnek a
lappangási ideje némileg változó. Ne küldjük haza a tőzoltóautókat, amikor az utolsó láng is
kilobban, inkább figyeljük, nem lángol-e fel valahol ismét a tőz. Mi is ezt fogjuk tenni. Elérték, hogy
az emberek halálra rémültek. Igyekeztek minimálisra csökkenteni az egymás közti érintkezést, és az
ilyesmik megfékezésének ez az egyik módja. Hagyjuk, hogy továbbra is így legyen. Az új esetek
igencsak körülhatároltak lesznek. Úgy járunk majd el, mint a fekete himlıvel tettük. Azonosítjuk az
eseteket, mindenkit tesztelünk, akikkel az illetıknek kapcsolatuk volt, elkülönítjük azokat, akiknek a
vérében antitesteket találunk, és figyeljük, hogy vannak. Ez mőködik, érti? Bárkik támadtak meg
bennünket, elszámították magukat. A betegség korántsem annyira fertızı, mint gondolták -~ vagy
pedig az egész csak pszichológiai hadgyakorlat volt. Ilyen a bioháború. A múlt nagy járványaira
azért kerülhetett sor, mert az emberek nem tudták, hogyan terjednek a betegségek. Nem tudtak a
mikrobákról, a bolhák és a szennyezett víz szerepérıl. Mi tudunk, mindnyájan tudunk, tanultuk
egészségtanórán az iskolában. Ezért is nem fertızıdött meg egyetlen orvos sem. Az AIDS és a
hepatitisz kezelése során nagy gyakorlatra tettünk szert. Ugyanazok az óvintézkedések, amelyek ott
beváltak, ennél is beválnak.
– Hogyan vesszük elejét annak, hogy ez még egyszer elıforduljon?
– Hiszen már mondtam. Költünk rá. Genetikai alapkutatásokat végzünk, és még alaposabban
megvizsgáljuk az általunk ismert betegségeket. Miért is ne fejleszthetnénk ki hatásos oltóanyagokat
az ebola és egy csomó más betegség ellen.
– És az AIDS?
– Kemény dió. Az a vírus energikus kis mocsok. Oltóanyaggal egyelıre még csak nem is
kísérleteznek... viszont, elnök úr, úgy látom, ön ugyancsak dolgozik azon, hogy elejét vegye egy
hasonló járványnak. Ki idézte elı?
– Irán. Mahmoud Haji Daryaei és pajkos cimborái. – Alexandre visszaváltozott az amerikai
hadsereg ezredesévé.
– Ami engem illet uram... tılem akár mindet elpusztíthatja, ha akarja.
*
Érdekes volt nappali fényben látni a mehrabadi nemzetközi repülıteret. Clark sohasem találta
Iránt vendégszeretı országnak. A sah bukása elıtt a perzsák feltehetıleg viszonylag barátságosak
voltak, de akkoriban még nem járt ott. 1979-ben már titkos küldetésben érkezett, aztán 1980-ban
ugyancsak: elıször, hogy információkat győjtsön a túszmentési kísérlethez, aztán pedig, hogy részt
vegyen benne. „Halál Amerikára!” – üvöltötte az utcákon tomboló tömeg.
Az azóta eltelt évek során bizonyos dolgok változtak, mások nem. Itt, a vámnál még mindig
gyanakodva néztek a külföldiekre. A tisztviselı mellett két fegyveres posztolt, és éppen az volt a
feladatuk, hogy megakadályozzák a Clarkhoz hasonlók beutazását. Az új állam, az EIK számára –
akárcsak korábban Irán számára – minden új arc egy-egy potenciális kémet jelentett.
– Klerk – mondta John, és átnyújtotta útlevelét. – Ivan Szergejevics. Az orosz álca eddig is bevált,
és Johnnak mostanra természetévé vált. Külön szerencséje volt, hogy tökéletesen beszélt oroszul.
Korábban többször is elıfordult, hogy szovjet állampolgár képében esett át valamilyen ellenırzésen.
– Csehov, Jevgenyij Pavlovics – mondta Chavez a szomszédos tisztviselınek.
 Ezúttal is újságíróknak mondták magukat. A CIA szabályzata tiltotta, hogy amerikai újságírók
legyenek – külföldiek lehettek.
– Látogatásuk célja? – kérdezte az elsı tisztviselı.
– Ismerkedés az önök új országával – felelte Ivan Szergejevics. – Bizonyára mindenki nagyon
izgalmasnak találja.
Amikor Japánba mentek, kamerát is vittek magukkal, meg egy praktikus, apró kis holmit, ami
erıs fényszórónak tőnt, és valóban az is volt. Most nem hozták magukkal.
– İ és én együtt vagyunk – közölte Jevgenyij Pavlovics a maga vámosával.
Útleveleik vadonatújak voltak, bár ez a felületes szemlélınek aligha tőnhetett fel. Ez azon kevés
dolgok közé tartozott, amelyek miatt Clarknak és Chaveznek nem kellett aggódnia. Az Orosz
Szövetségi Hírszerzés legalább olyan jól értette a mesterségét, mint a volt KGB, a világ legjobb
hamisítványainak egy részét ık készítették. Az elnyőtt útlevelek lapjait bélyegzık borították,
némelyik fedte is a másikat, a lapok szamárfülesek voltak, látszólag a sokéves használat
következtében. Egy vizsgáló maga elé vette, és kinyitotta a csomagjaikat. Jól láthatóan elnyőtt ruhák
voltak bennük, két könyv – a perzsa átlapozta, nem pornókönyvek-e – és két középkategóriájú
fényképezıgép. A fekete zománc itt-ott már megkopott rajtuk, de az optikák újak voltak.
A vizsgálók nem siettek, de végül – nyilvánvaló kelletlenséggel – bebocsátották országukba a két
jövevényt.
*
Brown és Holbrook Indianában ragadtak, de volt annyi eszük, hogy még az általános pánik elıtt
kivegyenek maguknak egy motelszobát. A helyet, sok más wyomingi és nebraskai hotelhez
hasonlóan, teherautó-sofırök ellátására rendezték be. Volt egy nagy, régi típusú étterme, bárpulttal és
bokszokkal. A pincérnık és a vendégek azonban ezúttal maszkot viseltek, az utóbbiak pedig nem
alkottak beszélgetı csoportokat, mint egyébkor. Ehelyett elfogyasztották az ételüket, és visszatértek
szobáikba, vagy pedig a jármőveikben tértek nyugovóra.
– Istenverte kormány – morgolódott egy bútorszállító sofırje, akire két állammal odébb várt a
családja.
– Most megmutatták nekünk, ki a fınök, mi? – szólt Ernie Brown, levonván a helyzet általános
tanulságát.
A késıbbi adatokból kiderült, hogy egyetlen államközi forgalomban közlekedı teherautó-sofır
sem kapta meg a vírust, ahhoz túlságosan is magányos életet éltek.
*
– Az égvilágon semmi – jelentette ki végül a vezetı ügynök. Aref Ramannál valamivel nagyobb
volt a rend, mint egy magányosan élı férfi lakásában lenni szokott, de amúgy semmi különöset nem
találtak. Egyikük meglepetéssel állapította meg, hogy Raman még a zoknijait is gondosan
összehajtogatja. Valamelyiküknek eszébe jutott egy vizsgálat, amelyet az amerikaifutball-liga
játékosai körében végeztek. Egy pszichológus hónapok munkájával kiderítette, hogy a védıjátékosok
rendben tartják a szekrényüket, a támadók viszont, akiknek az a dolguk, hogy legyőrjék az ellenfél
csatárait, minden tekintetben rendetlenek.
Ezen nevettek egyet, és magyarázatul is elfogadták. Megtalálták a néhai Raman szülık fényképét.
A testır két hírmagazint járatott, két televízióján valamennyi kábelcsatornát fogni tudta. A lakásban
nem találtak alkoholt, és megállapították, hogy a tulajdonos egészségesen táplálkozik. A
fagyasztóbeli készletek arra vallottak, hogy szereti a kóser hot dogot. Nem találtak rejtett fiókokat
vagy rekeszeket – ha lettek volna ilyenek, okvetlenül rájuk bukkannak –, és semmi egyebet, ami akár
a legkevésbé is gyanús lett volna. Ez egyszerre volt jó és rossz hír.
Csörögni kezdett a telefon. Senki sem vette fel, hiszen voltaképpen itt sem voltak, saját
kommunikációjukat pedig mobiltelefonjaikon és csipogóikon intézték.
– Halló, ez az 536-3040-es telefon üzenetrögzítıje – hallatszott Raman hangja a második
csengetés után. – Most nem tudok a telefonhoz jönni, de hagyjon üzenetet, visszahívom.
Sípszó, majd kattanás következett.
 – Téves hívás – állapította meg az egyik ügynök.
– Hallgassuk meg az üzeneteket – szólt a vezetıjük, és odahívta a csapat mőszaki zsenijét.
Raman üzenetrögzítıje digitális készülék volt, és csak egy hatjegyő kóddal lehetett
visszahallgatni, az efféle kódokat azonban az ügynök már elıre beszerezte a gyártóktól. Beütötte a
számokat, egy kollégája pedig jegyzetelt. A memóriában három kattanást és egy téves hívást találtak.
Az utóbbin valaki egy bizonyos Mr. Sloannal szeretett volna beszélni.
– Miféle szınyeg? Ki ez a Mr. Alahad?
– Mintha valami szınyegkereskedı lenne – vélekedett egy másik ügynök. Amikor azonban
körülnéztek, a lakásban egyetlen keleti szınyeget sem találtak, kizárólag az effajta otthonokban
szokásos olcsó szınyegpadlót.
– Téves hívás.
– Mindenesetre ellenırizzék a neveket – mondta a vezetı reflex-szerően. Az ember mindent
ellenıriz. Így dolgozik az FBI bőnügyi részlege. Sosem lehet tudni...
Ugyanekkor ismét megszólalt a telefon, mire mind az öt ügynök felé fordult, és úgy meredtek az
üzenetrögzítıre, mintha eleven tanú volna, saját hanggal.
*
A fenébe, gondolta Raman, elfelejtettem törölni a korábbi üzeneteket a rögzítırıl.
Amúgy semmi újság nem volt. Összekötıje nem hívta újra: meglepı is lett volna, ha megteszi.
Ezt végiggondolva Raman pittsburghi szállodai szobájából hazatelefonált, és beütötte a „mindent
töröl” kódot. Ezekben az új, digitális készülékekben az volt a nagyszerő, hogy amit letöröltek róluk,
az örökre eltőnt – a kazettás készülékekre ez nem mindig volt igaz.
*
Az FBI-ügynökök felfigyeltek a mőveletre, és egymásra pillantottak.
– Hiszen ezt mindnyájan csináljuk – mondta egyikük, és a többi egyetértett vele. Mindenki kap
téves hívásokat. Ez a Raman amúgy is a bajtársuk.
A számokat mindenesetre ellenırizték.
*
Hány óra van most ott?
Tízzel több, mint itt, uram.
Hívja fel – rendelkezett POTUS a térképteremben.
– Jó reggelt, miniszterelnök asszony. Jack Ryan vagyok – mondta az elnök.
– Örülök, hogy hallom a hangját. Hiszen Washingtonban már késıre jár...?
– Mindketten kötetlen munkaidıben dolgozunk. Ön alighanem most kezdi a napját.
– Valóban – felelte a nıi hang. Ryan hagyományos telefonkagylót tartott a kezében, de a
beszélgetést ki is hangosították, egyidejőleg pedig egy digitális magnó is rögzítette. A CIA még egy
hangstressz-elemzı készüléket is rákapcsolt a vonalra. – Elnök úr, javult országukban a helyzet?
– Reméljük, hogy fog, de egyelıre még nem.
– Van valami, amiben a segítségükre lehetnénk?
Egyikük hangjában sem érzıdött valódi érzelem, csak az egymásra gyanakvó emberek hamis
szívélyessége, és az igyekezet gyanakvásuk leplezésére.
– Nos, igen, van.
– Hogyan segíthetnénk, kérem?
– Miniszterelnök asszony, néhány hajónk ez idı szerint az Arab-tengeren halad.
– Csakugyan? – kérdezte a kormányfı tökéletesen semleges hangon.
– Igen, asszonyom, csakugyan, és ezt ön is tudja, és személyes biztosítékot kérek öntıl arra, hogy
az önök flottája, amely ugyancsak a tengeren tartózkodik, nem zavarja majd hajóink áthaladását.
– De miért kéri ezt tılünk? Miért is zavarnánk... ami azonban azt illeti, mi a célja az önök
hajómozgásainak?
– Nekem elég, ha a szavát adja, asszonyom – mondta Ryan, s közben a kezébe vett egy ceruzát.
– De elnök úr, nem is értem, miért hívott fel...
 – Hívásom célja az, hogy személyes biztosítékot kérjek öntıl arra nézve, hogy az indiai
haditengerészet nem fogja akadályozni az amerikai haditengerészet hajóinak békés áthaladását az
Arab-tengeren.
Mindig is pipogya alak volt – gondolta a miniszterelnök. És most is az.
– Elnök úr, én nyugtalanítónak találom a hívását. Amerika korábban sohasem beszélt velünk
efféle ügyekrıl. Azt mondja, hadihajókat vonultat fel országom közelében, de ennek célját nem
közli. Ez nem baráti gesztus. – Lehet, hogy meghátrálásra kényszeríthetem a fickót?
Ben Goodley odamutatott Ryannek egy cédulát, amelyen ez állt: „Nem megmondtam?”
– No jó, miniszterelnök asszony, nekifutok harmadszor is: hajlandó biztosítani engem, hogy nem
zavarják meg a hajók áthaladását?
– De miért akarnak behatolni a vizeinkre?
– Nos, rendben – mondta Ryan, elhallgatott, majd egészen más hangon folytatta. – Asszonyom, a
hajómozgás célja közvetlenül nem érinti az önök országát, de biztosíthatom, hogy hajóink folytatni
fogják útjukat rendeltetési helyük felé. Mivel egy számunkra fontos küldetést teljesítenek, nem
tőrjük, ismétlem, nem tőrjük, hogy bármilyen módon akadályozzák ıket, és figyelmeztetem önt,
hogy amennyiben a formációt azonosítatlan hajó vagy repülıgép közelíti meg, ennek kellemetlen
következményei lehetnek. Bocsásson meg, kérem, hadd folytassam: bizonyosan számolhatnak efféle
következményekkel. Ezeket elkerülendı tájékoztatom önt hajóink áthaladásáról, és kérem,
személyesen biztosítson arról, hogy hajóinkat nem éri támadás.
– Most pedig fenyeget engem, elnök úr? Megértem, hogy az utóbbi idıben súlyos terhek
nehezednek önre, de kérem, ne fenyegessen ezen a módon egy szuverén államot.
– Akkor hát, miniszterelnök asszony, teljesen egyértelmően fogalmazok. Az Amerikai Egyesült
Államok ellen nyílt háborús cselekményt hajtottak végre. Ha bármely ország akadályozni próbálja,
vagy megtámadja fegyveres erıink bármely egységét, a lehetı legsúlyosabb következményekkel
számolhat.
– De ki tett ilyet önökkel?
– Ez, ha csak nem akarja magára vállalni, nem tartozik önre. Azt hiszem, mindkettınk országának
érdeke, hogy az önök flottája azonnal visszatérjen a kikötıbe.
– Bennünket vádol? És parancsolgat nekünk?
– Kéréssel kezdtem, miniszterelnök asszony, és ön úgy találta helyesnek, hogy három ízben is
kitérjen a kérésem elıl, amit barátságtalan gesztusnak tekintek. Így kénytelen vagyok feltenni a
következı kérdést: háborút óhajt az Amerikai Egyesült Államokkal?
– Elnök úr...
– Mert ha azok a hajók nem távoznak, háború lesz – jelentette ki Ryan, és a ceruza kettétört a
kezében. – Azt hiszem, ön rossz barátokkal szövetkezett, miniszterelnök asszony. Remélem, tévedek,
de ha mégsem, az ön országa nagy árat fizet majd ezért a tévedésért. Közvetlen támadást intéztek
állampolgáraink ellen. Egy különösen kegyetlen és barbár támadást, amelynek során tömegpusztító
fegyvereket vetettek be. Állampolgáraink még nem tudják ezt, de rövidesen meg fogják tudni, azután
pedig, miniszterelnök asszony, gondunk lesz rá, hogy azok, akik ezt a támadást megindították,
megbőnhıdjenek vétkükért. Nem tiltakozó jegyzékeket fogunk küldeni, nem hívjuk össze New
Yorkban a Biztonsági Tanács rendkívüli ülését. Háborút indítunk, és bevetjük mindazt az eszközt,
amely ennek a felháborodott országnak a rendelkezésére áll. Érti, amit mondok? Egy idegen hatalom
férfiakat, nıket, sıt gyermekeket gyilkolt meg saját határainkon belül. Még saját gyermekemet is
támadás érte, miniszterelnök asszony. Óhajtja-e az ön országa, hogy ilyen cselekményekkel hozzák
összefüggésbe? Ha igen, ha önök ilyesmiben óhajtanak részt vállalni, akkor a háború ebben a
pillanatban megkezdıdik.
56. Csatarendben
Az újságíró-különítmény az Atlanti-óceán felett tudta meg, hogy Amerika arra számít: az EIK
bármikor támadást indít a többi Öböl menti állam ellen, és hogy azért mozgósították ıket, hogy
tudósítsanak az eseményekrıl. Tájékoztatták ıket a felvonultatott erıkrıl is.
 – Ez minden? – kérdezte egy jobban informált riporter.
– Egyelıre igen – felelte a sajtótiszt. – Reméljük, hogy az erıdemonstráció elrettenti a támadókat,
de ha nem, izgalmas idık elébe nézünk.
– Az nem kifejezés.
A sajtótiszt ezután elmagyarázta, mi az oka az egésznek, az ablaktalan KC-135-ös belsejében
pedig, amely az újságírókat Szaúd-Arábiába vitte, szinte tapinthatóvá vált a csend.
*
Kuvaitnak lényegében két, harckocsi-elhárító fegyverekkel felszerelt, a határ védelmére
létrehozott nehézdandárja volt. Az amerikai mintára kialakított magasabb egységeket a szokás szerint
nem a határ közelében állomásoztatták, hogy ne közvetlenül és a legalkalmatlanabb helyen érje ıket
a támadás, hanem kissé hátrább, hogy azonnal a megfelelı ponton, a betolakodók ellen vethessék be
ıket. A két dandár között, valamivel hátrább, a 10. amerikai páncélos-ezred helyezkedett el. Az
általános irányítás kérdése némileg tisztázatlan volt, mert Magruder ezredes rendelkezett a
leghosszabb szolgálati idıvel, ı volt a legtapasztaltabb taktikus, a kuvaitiak között azonban akadtak
nála jóval magasabb rangúak is – a dandárokat dandártábornokok vezényelték – és az ország is az 6
országuk volt. Az ország apró volta ugyanakkor mindössze egy fıparancsnoki posztot tett indokolttá,
Magruder pedig ezrede irányításán kívül a kuvaiti parancsnokokat is elláthatta tanácsokkal. A
kuvaitiak büszkék voltak, és idegesek. Ez már nem az az operetthadsereg volt, amely – bár egyes
egységei vitézül küzdöttek – az iraki invázió során rövid idı alatt széthullott, hanem papíron és a
valóságban is igen ütıképes gépesített erı. Nyugtalankodtak, mert hatalmas túlerıvel néztek
farkasszemet, és mert embereik – nagyrészt tartalékosok – csak igen lassan érték el az amerikai
követelmények szerinti kiképzettséget. A tüzéreik azonban értették a dolgukat. A határról a 10-esek
helikopterei radarozták az EIK területét, az ottani erık azonban egyelıre nem mozdultak. A kuvaiti
légierı négy harci gépe állandó járırszolgálatot teljesített, a többiek teljes harckészültségben
várakoztak. Akármilyen kevesen voltakis, úgy tőnt, 1990 nem fog megismétlıdni. A legtöbb dolguk
a mőszakiaknak akadt, akik valamennyi harckocsi számára fedezékeket készítettek elı, hogy a
páncélosok takarásból, csak a tornyaikat kidugva harcolhassanak. A fedezékeket felülrıl álcahálóval
takarták le, hogy a levegıbıl ne látsszanak.
– Nos, ezredes? – kérdezte a rangidıs kuvaiti parancsnok.
– A csatarendjük hibátlan, tábornok úr – állapította meg Magruder, majd ismét a térképre
pillantott. Bizonyos érzelmeit azonban leplezte. Úgy vélte, a kuvaitiakra ráfért volna még vagy két-
három heti intenzív kiképzés. Végrehajtott egy nagyon egyszerő gyakorlatot: egyik századát
összeeresztette az 1. kuvaiti dandárral, és még így is könnyőszerrel legyızte ıket. Most azonban nem
akarta lerombolni az önbizalmukat. Főtötte ıket a lelkesedés, a tüzéreik teljesíteni tudták az amerikai
normák hetven százalékát – igaz, a mozgó hadviselésrıl volt még mit tanulniuk.
*
– Fenség, engedje meg, hogy megköszönjem eddigi együttmőködését – mondta Ryan. Telefonon
beszélt Ali herceggel; a térképterem órája 2 óra 10 percet mutatott.
– Jack, ha van egy kis szerencsénk, ennek láttán veszteg maradnak – felelte a herceg.
– Bár egyetérthetnék önnel. Itt az ideje, hogy elmondjak valamit, amit még nem tud.
Nagykövetünk még a mai napon részletesen tájékoztatni fogja. Most azonban meg kell tudnia, mire
készülnek a szomszédjaik. Nemcsak az olajról van szó, fenség...
Öt percen át folytatta, majd amikor befejezte, a herceg megkérdezte:
– Biztos ebben?
– A kezünkben lévı bizonyítékok négy órán belül önöknél lesznek – ígérte Ryan. – Még saját
katonáinknak sem beszéltünk róla.
– Lehet, hogy bevetik ellenünk ezeket a fegyvereket? – kérdezte a herceg magától értetıdı
módon. A biológiai hadviseléstıl mindenkinek borsózik a háta.
– Szerintünk nem, Ali. A környezeti feltételek ellene szólnak. Ezt egyébként ellenırizték is, a
meteorológia a következı hetekre forró, száraz, tiszta idıjárást jósolt.
 *
– Figyelem, itt a parancsnok beszél. A KOMÉDIA csoportot elsı fokú védelmi készültségbe
helyezem. Ez azt jelenti, hogy bárki megközelít bennünket, azonnal tüzelünk rá. Az a feladatunk,
hogy eljuttassuk harckocsi-szállító hajóinkat Szaúd-Arábiába. Hazánk repülıgépen szállítja oda a
személyzetüket, mert feltételezhetı, hogy az Egyesült Iszlám Köztársaság támadásra készül
szövetségeseink ellen.
Tizenhat óra múlva csatlakozik hozzánk egy felszíni hajócsoport, amelyet a Földközi-tengerrıl
vezényeltek át, aztán közösen behatolunk a Perzsa-öbölbe, hogy célba juttassuk szállítmányunkat. A
légi fedezetet légierınk F-16-osai biztosítják majd a számunkra, de várható, hogy az EIK-ban – a mi
régi iráni barátaink – nem örülnek majd az érkezésünknek. Emberek, az Anzio háborúba megy.
Egyelıre ennyi.
*
A KH-11-es északnyugat-délkeleti irányban most haladt át a Perzsa-öböl felett. Kamerái, amelyek
már végigpásztázták Isten hadseregének három nehéz hadtestét, az iráni partvonalat fényképezték: a
kínai gyártmányú „Selyemhernyó” rakéták kilövıállásait keresték. Washingtonban az elemzık, akik
még mindig vegyszerekkel impregnált orvosi maszkot viseltek, keresni kezdték a felvételeken a
repülıgép alakú föld-föld rakétákat. Az állandó kilövıállásokat pontosan ismerték, de ezt a fegyvert
nagy teherautókról is indíthatták, tehát az elemzıknek gondosan meg kellett vizsgálniuk a számos
parti utat is.
*
Dhahranban leszállt a négy utasszállító gépbıl álló elsı csoport. Elsıként Marion Diggs
dandártábornok lépett ki az utaslépcsıre: a hadmővelet földi irányításával ıt bízták meg. Ilyen fontos
feladatot régen kapott egycsillagos tábornok, gondolta, miközben elindult lefelé.
Két órával késıbb a 11-es Blackhorse páncélos-ezred elsı egységei kigördültek telephelyeikrıl.
*
– Mi a véleménye? – kérdezte Daryaei.
– Úgy tőnik, nagyszabású csapatmozdulatok zajlanak – felelte a hírszerzıfınöke. – nyugat-iraki
radarállomások utasszállító gépek érkezését jelezték az izraeli légtér felıl. Vadászok kísérik ıket, és
a határon is vadászgépek járıröznek.
– Ezen kívül?
– Pillanatnyilag semmi, de valószínőnek tőnik, hogy Amerika további erıket küld a királyságba.
Nem tudom, miféléket, de bizonyosan nem lehetnek túlságosan sokan. A Németországban
állomásozó hadosztályok karanténban vannak, hátországi egységeik szintén. Hadseregük nagy része
valójában belbiztonsági feladatokat old meg.
– Mindenképpen meg kell támadnunk ıket – jelentette ki az ajatollah repülıtiszt tanácsadója.
– Szerintem hiba volna – vélekedett a hírszerzı. – Megsértenénk a szaúdi légteret, és azok a
kecskepásztorok is azonnal talpra ugranának. Az amerikaiak legfeljebb egy dandárnyi erıvel
rendelkezhetnek. Egy másik dandárjuk – illetve a felszerelése – Diego Garcián van, de nem tudunk
róla, hogy elindították volna. De ha mégis megtennék... úgy vélem, indiai barátaink majd útjukat
állják.
– Megbízunk a pogányokban? – kérdezte megvetıen a repülıtiszt.
– Bízhatunk Amerika iránti ellenszenvükben. És megkérdezhetjük ıket, észlelt-e valamit a
flottájuk. Az amerikaiak mindenesetre csatarendbe tudnak állítani egy másik brigáderejő kontingenst,
de ez minden.
– Mindenképpen pusztítsák el!
– Ezzel figyelmen kívül hagynánk az operatív biztonság szempontjait – mutatott rá a hírszerzı.
– Ha mostanra nem tudják, hogy jövünk, egyszerően hülyék – ellenkezett a repülıtiszt.
– Az amerikaiaknak nincs okuk feltételezni, hogy ellenséges cselekményt hajtottunk végre
ellenük. Ha megtámadjuk a repülıgépeiket – már ha csakugyan az öveik –, nemcsak a szaúdiakat,
hanem ıket is feleslegesen riasztanánk. Valószínőleg aggasztják ıket iraki csapatmozdulataink, azaz
légi úton kisebb erısítéseket küldenek. Ha eljön az ideje, el tudunk bánni velük – mondta a
hírszerzıfınök.
– Felhívom Indiát – jelentette ki az ajatollah.
*
– Igen, a flottánk a tengeren van – felelte a miniszterelnök asszony Daryaeinek.
– Észleltek önök amerikai hajókat?
Az indiai kormányfı egymaga tartózkodott az irodájában. Külügyminisztere korábban ugyancsak
itt volt, és valószínőleg pillanatokon belül újra megjelenik. Tudták, hogy Daryaei hamarosan
jelentkezni fog – bár örülni nem örültek ennek.
Új helyzet állott elı. Ryan elnök – bár az indiai kormányfı továbbra is gyenge embernek tartotta,
hiszen csak egy ilyen fenyeget meg egy szuverén országot – határozottan ráijesztett. És ha azt a
járványt Amerikában Daryaei idézte elı? Bizonyítéka nem volt rá, és valószínőtlennek tőnt, hogy
valaha is a birtokába jut efféle információnak. Nem szabad, hogy Indiát összefüggésbe hozzák egy
efféle akcióval. Ryan igyekezett szavát venni – hányszor is próbálkozott? Ötször? –, hogy India nem
fogja akadályozni az amerikai hajók mozgását. Egyszer azonban utalt tömegpusztító fegyverekre is,
márpedig ennél rémítıbb fordulat nem létezik a nemzetek közti kommunikációban.
Daryaei nagy ostobaságot követett el, hogy ezen a módon provokálta Amerikát. Jobban tette
volna, ha csak a szaúdiakat támadja meg, hagyományos fegyverekkel gyız, és kész. De nem, ı
odahaza akarta megnyomorítani Amerikát, amivel a lehetı legırültebb módon provokálta ıket.
A miniszterelnök megértette, hogy ı, a kormánya és India egyaránt belekeveredhet a konfliktusba.
Nem, errıl nem volt szó. Éppen elég kockázatot vállalt a flotta felvonultatásával. És a kínaiak, ık
mit vállaltak? Megrendeztek egy gyakorlatot, és elpusztították azt az Airbust – nyolcezer
kilométernyire. Miféle kockázatot vállaltak ık? Semmilyet. Daryaei sokat kíván Indiától, és most,
hogy közvetlenül amerikai állampolgárok ellen is támadást intézett – már túlságosan is sokat.
– Nem – felelte a fıpapnak. – Flottaegységeink észleltek járırözı amerikai repülıgépet, hajókat
azonban egyáltalán nem. Ahogyan bizonyára ön is, mi is hallottuk, hogy egy amerikai hajócsoport
áthaladt Szuezen, de ezek csak hadihajók, semmi több.
– Biztos ebben? – kérdezte Daryaei.
– Barátom, az Arab-tengeren sem a hajóink, sem a flottánk repülıgépei nem észleltek egyetlen
amerikai hajót sem. (Nem kellett túlságosan nagyot hazudnia feltételezett szövetségesének, hiszen az
amerikai hajók felett mindössze egyetlen indiai repülıgép haladt át: a légierı egy szárazföldrıl
felszálló MIG-23-asa.) A tenger nagy – tette hozzá –, de azért az amerikaiak ennyire mégsem
ügyesek.
– Baráti gesztusát nem fogjuk elfelejteni – ígérte az ajatollah.
A miniszterelnök letette a kagylót. Nem volt biztos abban, hogy helyesen cselekedett.
Mindenesetre, ha az amerikai hajók eljutnak az Öbölbe, még mindig mondhatja, hogy nem vették
észre ıket.
*
Az FBI az elnöki testırség valamennyi tagját és alkalmazottját ellenırizte. Mindössze tízük
személyi anyagában találtak tisztázatlan pontokat. Ez a tíz dosszié most O’Day íróasztalán várta,
hogy még a mai nap folyamán sort kerítsen rájuk. Valamennyit végigolvasta, de az egyikhez újra és
újra visszatért.
Raman Iránban született... igaz, Amerika a bevándorlók országa volt. Az FBI-t eredetileg ír
amerikaiakból szervezték, elsısorban olyanokból, akik jezsuita intézményekben – a legenda szerint
fıképpen a Boston College-ban és a Szent Keresztben – végezték tanulmányaikat, mert Edgar J.
Hoover állítólag szilárdan hitte: képtelenség, hogy egy jezsuita neveltetéső ír-amerikai elárulja a
hazáját. Akkoriban néhányan kétségkívül szót emeltek ez ellen – és még ma is hallatszanak bíráló
hangok–, olykor közönséges katolikusellenességbıl. Köztudott volt azonban az is, hogy gyakran a
bevándorlókból válnak a leghőségesebb, olykor a legtüzesebb amerikaiak. A katonai és más
biztonsági szervezetek gyakran használták ki ezt. Nos, gondolta Pat, ennek nem lesz nehéz a végére
járni, mindössze a szınyegdolgot kell ellenırizni, és kész. Vajon ki lehet ez a Mr. Sloan? – tőnıdött.
Nyilván egy pasas, aki szınyeget akart.
*
Teherán utcáin nyugalom honolt. Clark nem erre emlékezett 1979-80-ból. Ez a mostani útja más
volt, ahogyan azóta megváltozott a térség is: mozgalmas, de nem veszélyes. Mivel újságírók voltak,
újságíróként viselkedtek. Clark ismét végigjárta a piacokat, udvariasan elbeszélgetett az emberekkel
a gazdasági viszonyokról, az élelmiszerellátásról, megtudakolta, mit gondolnak az Irakkal való
egyesülésrıl, mit várnak a jövıtıl – és amit hallott, zene volt füleinek. Közhelyekkel traktálták. A
politikai tartalmú megnyilvánulásokat különösen visszafogottnak találta, hiányzott belılük az a
szenvedély, amely a túszdráma napjaiban oly nyilvánvaló volt. Akkoriban mindenki szívvel-lélekkel
szembehelyezkedett a külvilággal, elsısorban Amerikával. „Halál Amerikára!” – volt a jelszó. Nos,
éppen most kaptak alapanyagot ehhez az óhajukhoz – gondolta John. Legalábbis egyesek. Most már
nem érzett ilyesmit, és eszébe jutott a furcsán barátságos aranymőves is. Az itteniek alighanem
egyszerően csak élni akartak, ahogyan bárki más. Apátiájuk a ‘80-as évek szovjet állampolgárainak
egykedvőségére emlékeztette. Nem akartak mást, mint boldogulni, valamivel jobban élni... hogy a
társadalom kielégítse az igényeiket. Forradalmi indulat nem maradt bennük. Akkor vajon Daryaei
miért tette, amit tett? Kézenfekvı válasznak tőnt, hogy mint a nagy emberek oly gyakran, elvesztette
kapcsolatát a valósággal. Megvolt az igazhívıkbıl álló udvara, és egy tágabb kör, akik a többséggel
nem törıdve ki akarták élvezni a helyzetet – a többiek nem számítottak. Ideális helyzet volt ez az
ügynökök beszervezéséhez, valamint azok kiválasztásához, akiknek elegük volt az egészbıl, és
szívesen beszéltek. Kár, hogy most nem volt idı a helyzetnek megfelelı hírszerzési tevékenységre.
Clark az órájára pillantott: ideje volt, hogy visszatérjen a szállodájába. Elsı napját elvesztegette,
ez azonban hozzátartozott az álcázáshoz. Orosz kollégáit másnapra várta.
*
Elıször is Sloant és Alahadot kellett ellenırizni, aminek elsı lépése a telefonkönyv fellapozása
volt. Természetesen szerepelt benne egy bizonyos Mohammed Alahad, aki a Yellow Pagesben is
hirdette magát. „Perzsa- és keleti szınyegek.” Az emberek valamilyen sajátos okból nem kapcsolják
össze Perzsiát Iránnal – ennek a sok szınyegkereskedı csak örülhet...
Az üzlet, körülbelül egymérföldnyire Raman lakásától, a Wisconsin Avenue-n mőködött. Semmit
mondó adat. A telefonkönyvben ugyancsak sikerült rábukkanni Mr. Joseph Sloan nevére is, akinek a
száma 536-4040 volt, ellentétben Ramanéval, akié 536-3040. Mr. Alahad tehát rossz számot
tárcsázott... emiatt hagyhatta az üzenetet a testır rögzítıjén.
A következı lépés egyszerő formaság volt: számítógéppel meg kellett rostálni a regisztrált
hívásokat. Még a valószínősíthetı dátumok ismeretében is csaknem egy percig eltartott, amíg a
processzor végzett a hatalmas számmennyiséggel. Raman számát a 459-6777-rıl hívta valaki, az
azonban nem az üzlet száma volt, hanem egy nyilvános készüléké, kétsaroknyira a szınyegbolttól.
Furcsa. Ha ilyen közel járt az üzletéhez, miért áldozott tíz – sıt most már huszonöt – centet a
hívásra?
Még egy ellenırzést igazán megért a dolog. Az ügynök O’Day csapatának mőszaki zsenije volt.
Eredetileg bankrablási ügyekben nyomozott, de nem tőnt ki különösebben, a kémelhárítást azonban
szívbıl megkedvelte. A dolog emlékeztette egyetemi éveinek mérnöki tárgyaira: nem volt más
feladata, mint eltöprengeni a dolgokon. Rájött, hogy a külföldi hírszerzık, akikre vadászik,
ugyanúgy gondolkodnak, ahogyan ı. Lássuk, mit tud a technika... Hm. Az elmúlt hónapban a
szınyegboltból nem hívták Mr. Sloan számát. Visszament még egy hónapot: akkor sem. És vajon
Mr. Sloan? İ hívta Mr. Alahadot? Nem, soha. Mármost ha rendelt egy szınyeget, és az ilyesmi
idıbe telik – így kell lennie, ha a kereskedı felhívta megrendelıjét, hogy az áru végre megjött –,
hogyhogy egyikük sem telefonált a másiknak? Az ügynök áthajolt a szomszéd asztalhoz.
– Sylvia, vetnél erre egy pillantást?
– Mi ez, Donny?
*
 A 11-es – Blackhorse – ezred immár teljes létszámban jelen volt. A legénység nagy része a
jármővekben ült, vagy a helikoptereket készítette fel. Az ezrednek százhuszonhárom M1A2 Abrams
nehéz harckocsija, százhuszonhét M3A4 Bradley felderítı jármőve, tizenhat M109A6 Paladin 155
milliméteres önjáró lövege, nyolc M270 lánctalpas rakéta-sorozatvetıje, és nyolcvanhárom
helikoptere volt – ebbıl huszonhat AH-54D Apache. A harci jármőveket több száz fegyvertelen
szállítóeszköz szolgálta ki: üzemanyag-, lıszer- és élelmiszer-ellátó jármővek – plusz húsz, a
világnak ebben a részében nélkülözhetetlen víztanker. A katonák az utóbbiakat „vízi bivalyok”-nak
nevezték.
Az ezrednek elıször is el kellett hagynia a raktárbázist. A lánctalpas jármőveket trélereken vitték
Abu Hadriyahba: a 11-esek gyülekezıhelye ennek a kisvárosnak a közelében volt, amely egyébként
repülıtérrel is rendelkezett.
Most kezdtek érkezni a gárdisták. Nekik pillanatnyilag mindössze annyi dolguk volt, hogy
felállítsák a számukra elıkészített sátrakat, nyakalják a vizet és gyakorlatozzanak.
*
Hazel Loomis szupervizor különleges ügynök egy tíz fıbıl álló ügynökcsapatot irányított.
Kezdıként került az FBI bőnügyi részlegéhez, és szinte egész pályáját Washingtonban töltötte.
Negyven felé járt, de külseje még mindig egy bakfiséra emlékeztetett, aminek utcai ügynök korában
jó hasznát vette. Jó néhány sikeres nyomozás volt a háta mögött.
– Ez egy kissé különös – mondta neki Donny Selig, és letette elé a jegyzeteit.
– Megvannak a címek? – kérdezte Loomis felpillantva.
– Naná, hogy meg, Sis – felelte Selig.
– Akkor lássuk Mr. Sloant.
*
A 366-os légi-századot három elıkészített repülıtér várta a világ három potenciális válsággóca
közelében. Öt óra alatt az egész század földet ért a Rijádtól délre található Al Kharj repülıterén –
kivéve egy F-16C-t, amely elektronikai hiba miatt leszállt az angol királyi légierı bentwatersi légi
támaszpontján.
*
– Tessék – mondta az idıs asszony. Mivel nem viselt orvosi maszkot, Sissy Loomis átnyújtott
neki egyet. Ez volt az amerikaiak új üdvözlı gesztusa.
– Jó napot, Mrs. Sloan, az FBI-tól jöttünk – mondta az ügynök, és felmutatta igazolványát.
– Igen? – kérdezte az asszony. Nem ijedt meg, csak meglepıdött.
– Mrs. Sloan, nyomozást folytatunk, és szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést. Csak tisztázni
szeretnénk valamit. Volna szíves segíteni nekünk?
– Ha tudok...
Mrs. Joseph Sloan túl volt a hatvanon, csinos ruhadarabokat viselt, és bár a helyzet kissé
meglepte, eléggé kedvesnek tőnt. A lakásban szólt a tévé, a szöveg alapján úgy tőnt, valamilyen
helyi adót nézett. Épp az idıjárás-jelentés ment.
– Bejöhetünk? A kollégám Don Selig ügynök – intett fejével a mőszaki zseni felé. Barátságos
mosolya szokása szerint meghódította az ügyfelet, Mrs. Sloan még a maszkot is feltette.
– Hát persze – mondta a ház asszonya, és behátrált a lakásba. Sissy Loomist egyetlen pillantás
meggyızte, hogy itt valami nem stimmel. Egyrészt nem látott perzsaszınyeget a nappaliban,
márpedig úgy tapasztalta, hogy ilyesmibıl az emberek nem egyetlen darabot vesznek. Másrészt,
ebben a lakásban egyszerően túl nagy volt a rend.
– Elnézést, itthon van a férje?
– A férjem tavaly szeptemberben meghalt – felelte Mrs. Sloan.
– Sajnálom, Mrs. Sloan, nem tudtuk.
Ettıl fogva azonban a meglehetısen rutinszerő ellenırzés valami egészen mássá alakult.
– Idısebb volt nálam. Joe hetvennyolc éves volt.
– Mond önnek bármit is az Alahad név, Mrs. Sloan? – kérdezte Loomis, miután leült.
 – Nem. Kellene, hogy mondjon?
– Az illetı perzsaszınyegekkel kereskedik.
– Ó, nekünk semmi ilyesmink nincsen... tudja, én allergiás vagyok a gyapjúra.
57. A szorosban
– Jack?
Ryan szeme kipattant. Odakint már ragyogóan sütött a nap. Az órájára nézett: nemrég múlt nyolc
óra.
– Hogy az ördögbe... Miért nem keltett fel senki?
– Az ébresztést sem hallottad meg – mondta Cathy. – Andrea szerint Arnie mondta, hogy
hagyjunk aludni körülbelül eddig. Azt hiszem, nekem is szükségem volt rá – tette hozzá. Az asszony
hétkor ébredt, és addigra tíz órát aludt. – Dave azt mondta, ma maradjak itthon.
Jack kiugrott az ágyból, és nyomban el is indult a fürdıszoba felé. Mire visszatért, Cathy már
pongyolában volt, és átnyújtotta neki a tájékoztató dokumentumokat. Az elnök állt a szoba közepén,
és olvasta ıket. Józan esze azt súgta neki, hogy ha valami fontos történt volna, alighanem felkeltik –
a rádiós ébresztıórát ugyan nem hallotta meg, de a telefonra mindig felébredt. Az iratokból
megtudta, hogy a helyzet, bár nem rózsás, de stabil. Tíz perccel késıbb már felöltözve köszönt el a
gyerekeitıl, és csókolta meg feleségét. Aztán elindult.
– A VÍVÓMESTER elindult – szólt bele a mikrofonjába Andrea. – a térkép terembe? – kérdezte
az elnöktıl.
– Igen. Kinek az ötlete volt, hogy...?
– A stábfınöké, elnök úr, de igaza volt. Ryan ránézett, és így szólt:
– Eszerint leszavaztak.
A nemzetbiztonsági munkacsoport, vele ellentétben, szemlátomást egész éjszaka talpon volt.
Ryant kávé várta a helyén.
– Mi a helyzet odaát? – kérdezte.
– A KOMÉDIA százharminc mérföldnyire maga mögött hagyta az indiaiakat... hitte volna, hogy
mögénk helyezik a járırözési területüket? – kérdezte fıparancsnokától Jackson admirális.
– Az utca mindkét oldalán játszanak.
– Ez jó módszer, ha valaki azt akarja, hogy itt is, ott is megruházzák – jegyezte meg Arnie.
– Folytassa!
– Hamarosan mindenki a helyén lesz. A 366-os század ugyancsak megérkezett Szaúd-Arábiába,
csak egy meghibásodott F-16-ost irányítottak át Angliába. A 11-es páncélos-ezred elindult a
raktárbázisáról, és a gyülekezési körletébe tart. Eddig minden rendben. A másik fél odaküldött
néhány vadászgépet a határhoz, de a mieink meg a szaúdiak is ott járıröznek. Semmi nem történt,
csak barátságtalan pillantásokat váltottak.
– Önök szerint elıfordulhat, hogy visszavonulót fújnak? – kérdezte Ryan.
Ed Foley felelt:
– Nem. Most már nem tehetik.
*
A találkozóra a Rass al Hadd-foktól ötvenmérföldnyire került sor, az Arab-félsziget délkeleti
csücskénél. Az Anzio-csoporthoz csatlakozott a Normandy és a Yorktown cirkáló, a John Paul Jones
romboló, valamint az Underwood, a Doyle és a Nicholas fregattok. A Platte és a Supply melléjük
húztak, és sorra feltöltötték az Alexandriától idáig tartó vágtatásban megapadt
üzemanyagkészleteiket.
Az újonnan létrejött csoportban éppen a legfontosabb hajók voltak fegyvertelenek. Négyzet
alakzatban haladtak, az Anzio ezernyolcszáz méternyire járt elıttük. Hosszú idı óta most elıször
fordult elı, hogy amerikai hadihajók repülıhordozó szoros fedezete nélkül indultak veszélyes
bevetésre. Tartályaik tele voltak üzemanyaggal, és az elıre eltervezett alakzatban, óránként
negyvenhét kilométeres sebességgel vonultak északnyugat felé. Helyi idı szerint este hat órakor
átsüvített felettük egy négy F-16-osból álló kötelék. Az Aegis hajók valódi célpontokon
gyakorolhatták a radar-tőzvezetést, és kipróbálhatták a barát ellenség felismerı rendszer kódjait,
amelyeket az éjszaka készültek használni.
*
Mint az ügynökök megállapíthatták, Mohammed Alahad a létezı leghétköznapibb figura volt.
Tizenöt éve érkezett Amerikába, özvegynek és gyermektelennek mondotta magát. Csinos és
jövedelmezı üzletet vitt Washington egyik jobb bevásárló-utcájában. Még most is az üzletben
tartózkodott. Bár az ajtón a ZÁRVA tábla lógott, az ügynökök úgy gondolták, aligha akad fontosabb
tennivalója, mint üldögélni a boltban, és adminisztrálni.
Loomis csapatának egyik tagja odament, és kopogtatott az ajtón. Alahad kijött, kinyitotta, majd
rövid beszélgetés bontakozott ki (az elıre sejthetı gesztikulálás kíséretében). A távolabbról figyelı
ügynökök körülbelül tudhatták, mi hangzik el:
– Bocsánat, de az elnöki utasítás értelmében minden üzlet zárva tart...
– Hát persze, de nekem nincs semmi dolgom, és önnek sincsen, igaz?...
– De ez elnöki utasítás...
– Senki sem fogja megtudni, erre gondoljon...
Az ügynök végül, arcán orvosi maszkkal, bement. Tíz percet töltött odabent, majd befordult a
sarkon, és a kocsijából rádión jelentette Loomisnak:
– Ez egy szınyegbolt. Ha át akarjuk kutatni, várnunk kell.
A telefonvonalat ekkorra már megcsapolták, de Alahad senkit sem hívott, és ıt sem hívta senki.
A csapat másik fele Alahad lakásában ténykedett. Rábukkantak egy nıt és egy gyereket ábrázoló
fényképre: a gyerek alighanem a fia volt, valamiféle egyenruhát viselt. Az ügynök körülbelül
tizennégy évesnek nézte. Polaroid gépével készített egy fotót a fényképrıl. Itt is a legnagyobb
rendben találtak mindent. Washingtonban pontosan így él egy üzletember – vagy egy hírszerzıtiszt.
Az ügynökök egyszerően nem tudták megállapítani, melyikkel van dolguk. Kezükben voltak egy ügy
elsı bizonyítékai, ezek azonban nem voltak elég meggyızıek, hogy bíróság elé álljanak velük –
tulajdonképpen egy házkutatási végzést sem tudtak volna szerezni velük. Csakhogy ez
nemzetbiztonsági nyomozás volt, az ügy az elnök személyes biztonságát is érintette, a fınökség
pedig egyértelmően közölte velük, hogy semmilyen szabályt nem kell betartaniuk. Két törvénysértést
már amúgy is elkövettek, amikor házkutatási végzés nélkül behatoltak a két lakásba – további kettıt
pedig akkor, amikor megcsapolták a telefonvonalakat.
Mindennek végeztével Loomis és Selig átmentek a bolttal szemközti bérházba. A gondnoktól
megtudták, hogy van egy üres lakás, amely Alahad boltjára néz. Minden további nélkül megkapták a
kulcsokat: ettıl fogva az üzletet a csapat tagjai innen tartották szemmel. Két másik ügynök a
szınyegbolt hátsó kijáratát kezdte figyelni. Sissy Loomis rádiótelefonon felhívta a központot. A
bizonyítékok talán nem voltak elegendıek egy bőnvádi eljáráshoz, ahhoz azonban igen, hogy egy
másik ügynökkel is beszélnie kelljen róluk.
*
O’Day megállapította, hogy Ramanon kívül van még egy ügynök, akit nem tisztáztak
maradéktalanul. Az illetı fekete férfi volt, és muzulmán felesége újra meg újra megpróbálta saját
hitére téríteni. Az ügynök azonban beszélt errıl a bajtársaival. Az anyagában szerepelt egy
megjegyzés, miszerint a házassága ingatag alapokon áll – ahogyan nem egy kollégájáé is.
Megszólalt a telefon.
– O’Day felügyelı.
– Pat? Itt Sissy.
– Mi van Ramannal? – kérdezte. Három ügyben nyomozott együtt Loomisszal, mindhárom
esetben orosz kémekre vadásztak. A bakfis külsejő ügynök, ha egyszer gyanút fogott, egy véreb
szívósságával haladt a nyomon. – Mi ez az üzenet a rögzítıjén, ez a téves hívás?
– Ez a mi szınyegkereskedınk egy elhunyt személyt hívott fel, akinek az özvegye allergiás a
gyapjúra.
Hoppá.
 – Folytassa, Sis!
Loomis felolvasta a jegyzeteit, és ismertette az információkat, amelyeket a kereskedı lakását
átkutató ügynökök szereztek.
– Úgy érzem, rábukkantunk valamire – mondta. – Túl jó a szakmai munka. Ahogy az meg van
írva. Az egész olyan normálisnak tőnik, hogy az ember utána sem gondolna. De vajon miért
telefonált nyilvános készülékrıl? Tartott tıle, hogy lehallgatják a vonalát? Miért hívott fel tévedésbıl
egy halottat? És vajon a téves hívás miért az elnöki testırség egyik tagjához futott be?
– Raman mindenesetre nincs a városban.
– Tartsák ott, ahol van – javasolta Loomis. Még nem rendelkezett elegendı bizonyítékkal, még
dolgoztak, hogy beszerezzék ıket. Ha letartóztatnák Alahadot, volna annyi esze, hogy ügyvédhez
forduljon... és mit érnének el? A fickó telefonált, és nem kellene megindokolnia, miért, elég volna,
ha hallgatna. Ügyvédje azt mondaná, hogy egyszerően tévedés történt. Lehet, hogy a kereskedı már
ki is talált valamilyen tetszetıs magyarázatot.
– Ezzel le is lepleznénk magunkat, igaz?
– Jobb félni, mint megijedni, Pat.
– Errıl beszélnem kell Dannel. Mikor kutatják át az üzletet?
– Ma éjjel.
*
– Mindenesetre van néhány napunk – állapította meg Diggs. – vessenek be további
felderítıeszközöket. Ha az a hat hadosztály fingik egyet, tudni akarom, mit reggeliztek.
– Napnyugtakor felküldjük a Predatorokat – ígérte egy hírszerzı ezredes, aki egyébként a
VIHARSÁV kötelékébe tartozott.
Eddington lépett ki a sátorból, hogy elszívjon egy szivart. Nem kellett volna zavartatnia magát,
hiszen a szaúdi tisztek valamennyien dohányoztak, jött rá néhány slukk után.
– Nos, Nick? – lépett oda hozzá Diggs.
– Jó volna egy sör.
– Felesleges kalóriák... – mondta neki a tábornok.
– Négyszer annyian vannak, mint mi, és az övék a kezdeményezés. Ha az embereim idıben
megkapják a harceszközeiket... Kezd a dolog egyre érdekesebb lenni, Diggs. Jó lenne, ha már
csatarendbe állhatnának... Egyébként mi a hadmővelet fedıneve?
– BUFORD hadmővelet. Válasszon egy kódnevet a dandárjának, Nick.
– Mit szól a FARKASFALKÁ-hoz? Tudom, hogy annak idején a német tengeralattjáró-rajokat
nevezték így, de a gúnynevünk, a TARHEEL sem hangzik valami jól. Egyébként piszok gyorsan
kardot rántottunk, tábornok.
– Az ellenfélnek legutóbb meg kellett volna tanulnia: nem szabad idıt adni nekünk, hogy
felvonultassuk, amink van.
– Ahogy mondja. Most pedig megyek és megnézem az embereimet.
– Menjen a helikopteremen – mondta Diggs. – Egy darabig még itt maradok.
– Értettem, uram – felelte Eddington, majd tisztelgett és elindult. Mentében visszafordult. –
Diggs?
– Tessék.
– Lehet, hogy nem tudunk annyit, mint Hamm és az emberei, de megálljuk a helyünket, elhiszi?
Ismét tisztelgett, eldobta a szivarját, és továbbindult a Black Hawk felé.
*
A hajó a legcsendesebb jármő. Ha egy gépkocsi csaknem ötven kilométeres sebességgel halad,
egy csendes éjszakán több száz méterrıl is hallani, a suhogó hang azonban, amellyel a hajótest a
nyugodt vízfelszínt szeli, nem hallatszik túlságosan messzire. Csak a fedélzeten tartózkodók érzik a
hajtómővek remegését, és hallják a turbinák mély hörgését.
A flottaegység teljes sötétben, éjjellátó készülékeire hagyatkozva haladt. A figyelık hagyományos
távcsöveket és látásjavító eszközöket használtak.
 A harcászati irányító-központokban mindenki a térképekre és képernyıkre meredt. Suttogva
beszéltek, nehogy valamiképpen meg találják hallani ıket. A dohányosok legfeljebb a gyengélkedın
gyújthattak volna rá, és a nem dohányzók is sejtették, miért. A fedélzeten a dohányzás egyértelmően
káros lett volna az egészségre, tekintettel arra, hogy tizennégy kilométernyire hı-keresı rakéták
meredtek rájuk kilövıállásaikból – mindegyiken egy-egy tonnányi robbanófejjel.
– Kanyarodás balra, új irány kettı-nyolc-öt – közölte az Anzio ügyeletes tisztje.
A fı helyzetjelzın negyven „célpont” látszott – így nevezték a radarkontaktusokat –, körülbelüli
sebességüket és irányukat vektorok jelölték. Mintegy ötven százalékuk az Öböl belseje felé, a másik
ötven a szoros felé tartott. Egyik-másik hatalmas volt: a szupertankerek radarárnyéka vetekedett egy
közepes mérető szigetével.
– Hát, eddig eljutottunk volna – mondta Kemper kapitány. – Ezek alighanem alszanak.
Pillanatnyilag csak a navigációs radarok forogtak. A hajókon harckészültség volt érvényben,
valamennyi eszközt maximális teljesítményre állítottak, azonban nem kapcsolták be ıket. Bármikor
megtehették. Kemper abból indult ki, hogy ha valaki megindul feléjük, elıször inkább az ırök
próbálják meg észrevenni. Ha célkeresı radart észleltek volna, a jelforrás irányába esı hajó fokozta
volna riadókészültségét, és SPY-radarjával megnézte volna, közeledik-e valami a levegıben a
hajóraj felé. Ennek azonban nem volt túl nagy a valószínősége, mert a szorosban sokféle hajó járt,
mivel pedig a rakéták önálló keresırendszerekkel tájékozódtak, olyat is könnyen eltalálhattak,
amelynek nem volt köze a konfliktushoz. Az ellenfél feltehetıleg nem akart mindenáron lıni.
Kemper elmosolyodott: az is elıfordulhatott volna, hogy a rakéták egy ausztrál birkaszállító hajó
rakományát mészárolják le. A kapitánynak nem volt könnyő dolga – de a másik oldalnak sem.
– Irányváltoztatás a négyes-négyes irányban. Balra fordul – jelentette egy kormányos.
A kontaktus az EIK parti vizein, még a határvonalon belül haladt, tíz kilométernyire, az
amerikaiakéval ellenkezı irányban. Kemper elırehajolt: a számítógép már húsz perce jelezte a
kontaktus nyomvonalát. Körülbelül kilenc kilométeres kormánysebességgel haladt. Most
felgyorsított tizennyolcra, fordult: a hátul haladó, fedezetet biztosító hadihajók felé. Az adatokat
átküldték az O’Bannonra, amelynek kapitánya a csoport rangidıs tisztjeként szolgált. A két hajó
közti távolság tizennégy kilométer volt, és csökkent.
A dolog kezdett érdekessé válni. A Normandy helikoptere a jövevény nyomába eredt: látták,
ahogy a hirtelen megugró jármő mögött zöldes-fehéren foszforeszkál a víz.
– Ez egy ágyúnaszád – jelentette a pilóta. – Nekiiramodott. A cél fokozta sebességét.
Kemper elfintorodott: választás elé állították. Ha nem tesz semmit, esetleg nem is történik semmi,
de lehet, hogy az ágyú- vagy rakétanaszád elsıként nyit tüzet az O’Bannonra. Ha akcióba lép,
kockáztatja, hogy a másik fél észreveszi ıket. Ha viszont az ellenséges hajó lı elsıként, akkor tud is
valamit... Lehet. De lehet, hogy nem. Öt másodpercen át érkeztek az adatok. Kemper várt még ötöt.
– A célpont egy rakétanaszád, két kilövıt látok. Az iránya állandósul.
– Egyenesen az O’Bannon felé tart, uram – jelentette a fegyverzeti tiszt.
– Rádióforgalmazás, rádióforgalmazás UHF-en, irány zéró-egy-öt.
– Lıjenek rá! – adta ki a parancsot azonnal Kemper.
– Tőz! – utasította a helikoptert a fegyverzeti tiszt.
– Vettem, a rakétám a cél felé tart.
– Harcászati, itt a figyelı. Rakétaindítást láttam a bal oldalon... kettıt.
– Figyelje tovább!
– Még kettıt indítottak, uram.
A francba, gondolta Kemper. A helikopternek csak két Penguin hajóelhárító rakétája lehetett, az
ellenség pedig kitért elılük. Most pedig nem tud mit tenni. A hátsó hajócsoport betöltötte feladatát:
magára vonta az ellenség tüzet.
A pilóta azonban jelentette a rakétanaszád megsemmisítését. Hozzátette:
– Két vámpír közeledik... – Ezt egy pillanattal késıbb a figyelı is megerısítette. – Ismétlem, két
vámpír közeledik, O’Bannon.
 – A Selyemhernyók nagy célpontok – szólt a fegyverzeti tiszt. Figyelték a kibontakozó minicsatát.
A navigációs radaron látszott, hogy az O’Bannon balra fordul, hogy irányba fordítsa a tatja végében
lévı pontvédı rakétarendszerét, ezzel azonban hatalmas radarprofilt is szolgáltatott a közeledı
rakétáknak. A cirkáló nem lıtt ki megtévesztı célpontokat, mert attól tartott, hogy csak eltérítené
velük a közeledı rakétákat, amelyek esetleg így is megtalálnák a raktárhajókat. Vajon számítógépes
döntés vagy mérlegelés eredménye? – töprengett Kemper. Akárhogyan is, van vér a pucájukban. A
romboló bekapcsolta célmegvilágító radarját, ami annyit jelentett, hogy kilövi a rakétáit – ezt
azonban az Anzio navigációs radarja nem láthatta. Ekkor legalább az egyik fregatt is radarozni
kezdett.
– Mögöttünk egy csomó villanás! – jelentette a fenti figyelı. – Hú, ez nagy volt! Megint egy!
Öt másodpercnyi csend következett.
– O’Bannon a csoportnak, semmi bajunk – jelentette egy hang. Egyelıre – gondolta Kemper.
*
A magasban három Predator haladt, mindegyik a Bagdadtól délnyugatra elhelyezkedı hadtestek
egyikét figyelte, sebességük mindössze kétszerese volt egy harckocsiénak. Infrakameráik már
harmincnyolc kilométerrıl észlelték a páncélozott jármővek hıkontúrjait.
Isten hadserege mozgásban volt. A VIHARSÁV azonnal továbbította az adatokat a Khaled király
katonai városba, és hamarosan Amerikába is megérkeztek.
– Jól jött volna még néhány nap – gondolkodott hangosan Ben Goodley.
– Mennyire készültek fel az embereink? – fordult Ryan Jacksonhoz.
– A 10-esek készek az összecsapásra, a 11-eseknek még legalább egy napra van szükségük. A
gárda dandárja még nem kapta meg a felszerelését – felelte az admirális.
– Mikor kerül sor a harcérintkezés felvételére?
– Még legalább tizenkét, de lehet, hogy tizennyolc óra múlva. Attól függ, hol járnak pontosan.
Jack bólintott.
– Arnie, tájékoztatták Callie-t errıl az egészrıl?
– Nem. Egyáltalán nem.
– Tegyék meg. Beszédet kell mondanom.
*
Alahad alighanem elunta az ücsörgést az üzletben, hiszen a vevık nem jönnek – gondolta Loomis.
Korán bezárt, elsétált a kocsijához, és elhajtott. Ilyen üres utcákon aligha lesz nehéz követni. A
kereskedı néhány perccel késıbb megérkezett a háza elé, és felment.
Ekkor Loomis és Selig elhagyták a lakást, amelybıl eddig figyelték, átmentek a túloldalra, és a
bolt mögé kerültek. Az ajtón két zár volt, amelyet Don, bosszúságára, csak tízpercnyi munkával
tudott kinyitni. A riasztóval már könnyen elbánt. Régi típusú kulcsos készülék volt, egyszerő kóddal.
Odabent találtak néhány újabb fényképet, amelyek valószínőleg Alahad fiát ábrázolták. Megnézték
az asztali telefonregisztert, és megtalálták benne J. Sloan kártyáját, rajta az 536-4040-es számmal, de
a címe nélkül.
– Mit szól ehhez? – kérdezte Loomis.
– Úgy látom, a kártya új, nem szamárfüles, mint például az ott, és mintha lenne egy pont az elsı
négyes szám felett. Ez jelzi, melyik számot kell megváltoztatnia, Sis.
– Ez a fickó sáros, Donny.
– Szerintem is, és akkor Aref Raman is az. De vajon hogyan lehetne ezt bizonyítani?
*
Kemper nem tudhatta biztosan, felfedezték-e ıket. Tıle telhetıén megpróbálta elemezni a
helyzetet. Lehet, hogy a rakétanaszád vett egy rádióadást, és engedélyezték neki, hogy tüzeljen...
Lehet, hogy a fiatal parancsnok a saját elhatározásából nyitott tüzet... de valószínőleg mégsem. A
diktatúrákban a katonai parancsnokok nem rendelkeznek ekkora cselekvési szabadsággal. Ha egy
diktátor megengedné az ilyesmit, elıbb-utóbb bizonyosan a kivégzıosztag elıtt találná magát. A
mérkızés állása 1:0 volt az amerikai haditengerészet javára. A hajók délnyugat felé haladtak, az
Öböl egyre tágult körülöttük, a légtérben élénk rádiócsevegés folyt: a hajósok találgatták, mi történt
Abu Musától északra.
Mostanra Omán is kiküldte ırhajóit, ık beszéltek valakivel, talán az EIK-sokkal, tudakolták, mi
folyik.
Kemper úgy vélte, a zőrzavar hasznára válik; az Öbölben sötét volt, és éjszaka nem könnyő
azonosítani a hajókat.
– Mikor pirkad? – kérdezte.
– Öt óra múlva – felelte a szolgálatos kormányos.
– Az szerencsés esetben még ötven mérföld. Megyünk tovább, ahogy eddig. İk meg csak törjék a
fejüket, hátha rájönnek, mi ez az egész.
Már az is csoda volt, hogy egészen Bahreinig eljutottak anélkül, hogy felfedezték volna ıket.
*
– Nem mondhatnám, hogy megdönthetetlen bizonyítékok-jelentette ki O’Day amikor elébe tárták,
amit összeszedtek.
– Ugyan már, Pat, maga mondta, hogy siessünk – emlékeztette Sissy Loomis. – Mindketten
sárosak. Esküdtszék elıtt nem tudom bizonyítani, de amink van, elég ahhoz, hogy nagyobb szabású
nyomozásba kezdjünk. Persze csak ha bıven van idınk, de szerintem nincsen.
– Ez igaz. Jöjjenek! – állt fel a felügyelı. – Megyünk az igazgatóhoz.
– Közölhetem én ezt Andrea Price-szal anélkül, hogy agyonlıne? – kérdezte Murray.
58. Hajnali fények
Ünnepelni éppen nem volt miért, de már második napja csökkent az új ebolaesetek száma. Az új
fertızöttek közül ráadásul minden harmadik rendelkezett antitestekkel, tüneteik azonban nem voltak.
A Járványügyi Központ és a Katonai Járványtani Intézet kétszer is ellenırizte az adatokat, mielıtt
továbbította volna ıket a Fehér Háznak. Jelezték továbbá, hogy korai volna nyilvánosságra hozni
ıket. Úgy látszott, az utazási tilalom – és a személyes kapcsolatokra gyakorolt hatása – bevált, ezt
azonban az elnök nem mondhatta ki, hiszen akkor ez a hatás nyomban meg is szőnt volna.
Haladt az óvoda elleni terrorakció ügye is: a munka oroszlánrészét az FBI laboratóriumi részlege
végezte. Az itteni elektronmikroszkópokkal nem ebola-fonalakat vizsgáltak: pollent és egyéb apró
részecskéket azonosítottak velük.
Mostanra bebizonyosodott, hogy Mordechai Azir nevő személy soha nem is létezett, azazhogy
nyilvánvalóan csak egyetlen célból, és miután teljesítette feladatát, eltőnt. Maradtak azonban utána
fényképek, és mint Ryan megtudta, ezekkel is lehetett kezdeni valamit. Lehet, hogy erre a napra
valamilyen jó hír teszi majd fel a koronát? – tőnıdött. Nem így történt.
Az irodájában ült, a térképterem ugyanis csak arra emlékeztette, hogy legközelebbi fontos feladata
emberek harcba küldése lesz.
Dan Murray és Andrea Price lépett be.
– Hát maguk minek örülnek? – kérdezte Ryan.
Elmondták neki.
*
Az ajatollah-t hajnali négykor telefon ébresztette. Tíz perccel késıbb magánlakosztálya
nappalijában ült.
– Jelentették, hogy az Öbölbe amerikai hajók hatoltak be – közölte vele hírszerzıfınöke.
– Mikor? – kérdezte csendesen.
– Éjfél után haladtak át a szoroson. Egyik rakéta ırnaszádunk jelentette, hogy egy amerikai
rombolót látott. A helyi haditengerészeti parancsnok utasította, hogy támadja meg, azóta azonban
nem hallottunk róla.
– Ez minden? Ezért ébresztettek fel?
– A térségben rádióforgalmazást érzékeltünk, hajók kommunikáltak egymással. Több robbanásról
beszéltek. Okunk van azt hinni, hogy a rakétanaszádunkat megtámadta és elsüllyesztette valaki –
feltehetıleg valamilyen légi jármő. De honnét érkezhetett? Kérjük, engedélyezze, hogy virradat után
a levegıbıl végigpásztázzuk az Öblöt. Ilyesmit sohasem tettünk az ön engedélye nélkül – mondta a
légierı ugyancsak jelenlévı parancsnoka.
– Engedélyezem. De várjon csak... mit látott az az ırnaszád?
– Jelentette, hogy egy amerikai rombolót vagy fregattot észlel, és hogy talán más hajóik is vannak
ott. Két óra múlva fölöttük lesz a légi felderítésünk.
– És a szállítóhajóik?
– Nem tudunk róluk – ismerte be a hírszerzıfınök. Azt hitte, ezt megússza.
– Keressék meg ıket!
A két férfi távozott, Daryaei pedig becsöngette a szolgáját, és teát hozatott. Ugyanekkor eszébe
jutott még valami. Minden megoldódna, ha a Raman fiú teljesítené a feladatát. Az ajatollah-nak
jelentették, hogy Raman a helyén van, és megkapta a parancsot. Akkor hát miért nem hajtotta még
végre? – bosszankodott.
*
Alig száznyolcvan kilométernyire jártak Katartól. Észak-északnyugat felé haladtak – eddig
állandóan szigetek és fúrótornyok radarárnyékában hajóztak. A KOMÉDIA túl volt útja nehezén: az
Öböl szélessége itt már elérte a százötven kilométert. A hajók szabadon manıverezhettek, és
használhatták nagy teljesítményő elektronikai rendszereiket. Az Anzio harcászati központjában a
radarképernyın egy négy F-16-osból álló kötelék bukkant fel: a formációtól több mint harminc
kilométerre északra jártak. Ellenség-barát azonosító kódjaik ugyancsak megjelentek a képernyın –
Kemper embereinek erre is ügyelniük kellett. Jobb lett volna, ha járırözik felettük egy AWACS, de
mint a kapitány megtudta, az összes ilyen gépet északra vezényelték, ahol ma harcra kerül sor. Az
Aegist nem ilyesmire tervezték, ıt magát sem pontosan erre képezték ki, de a flotta már csak ilyen.
A második csoportot, amelynek célja az ellenség megtévesztése volt, délre rendelte: ık mostanra
teljesítették feladatukat. Ha a nap felkel, gondolta, többé nem lehet eltitkolni, mi is a KOMÉDIA, és
hogy hová tart.
*
– Mennyire biztosak ebben? – kérdezte POTUS. – Úristen, hányszor voltam kettesben ezzel a
fickóval!
– Tudjuk – mondta Price. – Tudjuk, uram. Nehéz elhinni. Idıtlen idık óta ismerem...
– Letartóztatják?
– Nem tehetjük – vette át a szót Murray. – Tudja... vagy gondolom, hogy tudja... ez egyike
azoknak a helyzeteknek, amikor semmit sem tudunk bizonyítani. Patnek azonban van egy ötlete.
– Hadd hallom – rendelkezett Ryan. Ismét megfájdult a feje... sehogy sem volt ez jó így. Véget ért
a rövid fejfájásmentes idıszak.
Nem elég, hogy felmerült a gyanúja, hogy az elnöki testırségbe beférkızött az ellenség, most
ráadásul úgy gondolják, hogy bizonyítékaik vannak... Vagyis dehogy... dehogyis bizonyítékaik, csak
újabb kurva gyanúik... hogy egy bizalmas ember a környezetében, sıt a családja közelében...
potenciális merénylı! Hát ennek már sohasem lesz vége? Mindazonáltal figyelmesen végighallgatta
O’Day tervét.
– Tulajdonképpen egészen egyszerő – jelentette ki a felügyelı.
– Várjunk csak! – szólt Price. – Mi van, ha...
– Az történik, amit mi akarunk. Senki sem lesz veszélyben – biztosította a jelenlévıket a
felügyelı.
– Remélem, úgy lesz – mondta az elnök. – Azt mondja, le tudja fülelni a fickót?
– Igen, uram.
– És tényleg tennem kell valamit, vagy csak ülök majd itt, mint valami hülye király.
– Igen, uram, kell.
– Hol írjam alá? – kérdezte teátrálisan Ryan. – Csinálják meg!
– Elnök úr...
– Andrea, maga itt lesz velem, igaz?
 – Nos, igen, de...
– Akkor engedélyezem – mondta neki POTUS. – A fickó azonban nem juthat a családom
közelébe. Ha csak a liftre néz, maga saját kezőleg lövi agyon, megértette, Andrea?
– Megértettem. Kizárólag a nyugati szárnyban...
*
– Hát akkor világítsuk ki az eget – mondta Kemper a harcászati központ személyzetének. A
parancsra az Anzio és a négy másik Aegis hajó készenléti állásból teljes teljesítményre kapcsolta
SPY-radarjait. Többé nem volt hová elbújniuk. A W-15-ös jelzéső polgári légi folyosó alatt haladtak,
ha egy utasszállító pilótája lenézett, megláthatta a hajók kis négyszögét, és ha megláthatta,
beszélhetett is róla.
A három jókora képernyın egy pillanat alatt légi jármővek sokasága jelent meg. Az O’Hare
repülıtér környékétıl eltekintve alighanem ez a légkör legzsúfoltabb része, gondolta Kemper. A
barát-ellenség azonosító négy F-16-ost jelzett a hajóköteléktıl északnyugatra. A nap még alig
kezdıdött el, de már hat utasszállító gép is felbukkant. A rakétaspecialisták követték ıket, csak hogy
gyakoroljanak a számítógépeken, mert egyébként az Aegis-rendszer képes volt rá, hogy egyik
másodpercrıl a másikra fantasztikus dolgokat mőveljen. Közeledtek a helyhez, ahol erre élesben is
sor kerülhetett.
*
Aznap az elsı két F-14-es iráni vadász Sirázból emelkedett a levegıbe. A sah a ‘70-es években
körülbelül nyolcvan ilyen gépet vásárolt a Grummantıl. Még repülıképesek voltak: alkatrészeiket
kannibál módon egyikbıl szerelték a másikba – vagy a világ forgalmas harcigép-alkatrészek
feketepiacán szerezték be. A két F-14-es délnyugat felé tartott, áthúztak Bandar-Abbász felett, aztán
felgyorsítottak, és délre kanyarodva elszáguldottak Abu Musa mellett. A pilóták és a hátsó ülésen ülı
kezelık távcsövekkel kémlelték a tengert. Hétezer méteres magasságban már sütött a nap, de a
felszínen épphogy csak derengett.
A tengerészek és a pilóták gyakran megfeledkeznek arról, hogy nagy magasságból a hajók alig
látszanak: túlságosan kicsik, a vízfelület pedig túlságosan nagy. A mőholdak kamerái és az emberi
szem – távcsı nélkül – csak a farvizüket látja. A látvány túlméretezett hegyő nyílra emlékeztet, és
úgy vonzza a tekintetet, akár egy nıi test.
A perzsák elıször a hátul haladó alakzatot vették észre. Egy perccel késıbb azonosították a
KOMÉDIA fı egységét is.
*
A hajók nem könnyen azonosították a gépeket. Kemper nem kockáztathatta, hogy lelı egy
utasszállító gépet, ahogyan annak idején az amerikai flotta Vincennes hadihajója tette. Rádión
értesítette a négy F-16-ost, és a kötelék már fordult is az iráni alakzat felé. Az Anzión senki sem
tudott elég jól fársziul, hogy lefordítsa, mit szóltak ehhez az irániak.
– Hahó! – jelentkezett az F-16-osok kötelékparancsnoka. – Ezek alighanem F-14-esek.
Tudta, hogy a flotta ezt a típust nem állomásoztatja a térségben.
– Anzio CSILLAGHARCOS-nak. A vízbe velük!
– Vettem, Anzio.
*
– Kötelék, itt VEZÉR, adjatok nekik!
A perzsák túlságosan buzgón nézegettek lefelé – ahelyett, hogy körülnéztek volna. Felderítı
bevetés, gondolta CSILLAGHARCOS VEZÉR. Élesített egy AIM-120-as rakétát, és lıtt. Szinte
ugyanabban a pillanatban a kötelék másik három pilótája is követte példáját.
A katari légi csata elkezdıdött.
*
Az EIK Tomcatjei nem értek rá, hogy a maguk biztonságával törıdjenek. Figyelmeztetı
radarrendszereik jelforrások sokaságát észlelték: elvesztek köztük a Viperök levegı-levegı radarjai.
Amikor az öreg vadászgép mögött húszméternyire felrobbant a két AMRAAM, a géppár-parancsnok
éppen az odalent haladó hajókat próbálta megszámolni, ugyanakkor rádiózott is. A másodpilóta még
fel tudott pillantani, hogy farkasszemet nézzen a közeledı halállal.
*
– Anzio, itt CSILLAGHARCOS, mind a kettı csobbant, ejtıernyıt nem látok, ismétlem, mind a
kettı csobbant.
– Vettem.
– Ez a nap egész jól kezdıdött – állapította meg az amerikai légierı ırnagya. Mostanáig, tíz
hónapon át, az izraeli légierı pilótái ellen gyakorolt a Negev-sivatag felett. – Visszatérek a bázisra.
Vége.
*
– Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet volt – mondta Van Damm. A John Paul Jones
mőholdon át továbbította a radarképeket Washingtonba. Az új hajó felvételei fél másodperc alatt
jutottak el a Fehér Házba.
– Nem engedhetjük, hogy ezeket a hajókat feltartóztassák – jelentette ki Robby Jackson. – Nem
kockáztathatunk.
– Most viszont mondhatják, hogy mi lıttünk elıször.
– Téved, uram. Az ı rakétanaszádjuk lıtt elıször, öt órával ezelıtt – felelte Robby.
– Csakhogy nem fogják elismerni.
– Hagyja csak, Arnie. Én adtam rá parancsot, ne felejtse el. A dolog szabályos volt. Hogyan
tovább, Robby?
– Attól függ, elismerik-e az irániak a veszteséget. Ez az elsı gyızelem nem volt nehéz, az elsı
rendszerint nem az – mondta Jackson. Eszébe jutott, hogy a légi gyızelmek, amelyeket pályafutása
során aratott, egyáltalán nem hasonlítottak arra, amire a Top Gunban tanították. Igazi légi harcban
azonban nincs fair play.
A hajókat még száznyolcvan kilométer választotta el útjuk legkellemetlenebb szakaszától, a Katar
és az iráni Basatin közti résztıl. A mőholdfelvételeken látszott, hogy a basatini katonai repülıtér
kifutóján vadászgépek várakoznak.
*
– Hello, Jeff!
– Mi a helyzet, Andrea? – kérdezte Raman. – Örülök, hogy eszükbe jutott: engem itt felejtettek.
– Rendesen lefoglal bennünket ez a lázügy. Itt van szükségünk magára. Van kocsija?
– Majd lenyúlok egyet az itteni irodától – felelte Raman, bár már szerzett autót.
– Helyes. Jöjjön ide! Azt hiszem, az ottani elıkészületekre nem nagyon lesz szükségünk. Az
igazolványával átengedik a 70-es államközi út torlaszain. Siessen, ahogy csak tud. Zajlik itt az élet.
– Négy óra múlva ott vagyok.
– Van váltóruhája?
– Van. Miért?
– Szüksége lesz rá. Mindenkit fertıtlenítünk, aki idejön. Mindenkinek le kell csutakolnia magát,
mielıtt belép a nyugati szárnyba. Majd meglátja, ha ideér.
*
A médiában olykor már elhangzott, hogy az emberek állják a sarat, hogy egyes államok teljesen
tiszták, és hogy azokban az államokban, ahol elıfordultak megbetegedések, számos környéken már
nem regisztrálnak újabb eseteket. Utóbb egyesek meglehetısen magabiztosan azzal is elırukkoltak,
hogy a járvány nem természetes okokból tört ki. Ezzel kapcsolatban még nem alakult ki
közvélekedés, amelyet a média megszondázhatott volna. Az emberek nem érintkeztek eleget
egymással, úgyhogy nem lehetett megalapozott ítéletük. Mihelyt azonban kezdtek bízni abban, hogy
a világnak nem lesz vége, felvetıdött a nagy kérdés: hogyan kezdıdött mindez?
*
Adler külügyminiszter ismét a repülıgépén ült, és nyugat felé, Peking irányába repült. Útközben
és a követségen rendszeresen értesült a legfrissebb hírekrıl.
 Dühöt és némi morbid elégtételt érzett. Most, hogy már India cinkosságára is fény derült,
meglehetısen biztosnak tőnt, hogy Zhang terelte ebbe az irányba az amerikai kormányt. Újdelhit
ezúttal – ismét – felültették. Irán és Kína. Az igazi kérdés valószínőleg nem az, gondolta Adler, hogy
a miniszterelnök asszony közli-e társaival, hogy a maga részérıl megszegte az egyezséget.
Valószínőleg nem fogja közölni. Már megint kibújt a felelısség alól... úgy tőnik, ez továbbra is jól
megy neki.
Adler haragja azonban újra és újra fellobbant. Hazáját megtámadták, mégpedig olyasvalaki, akivel
ı néhány nappal korábban találkozott. A diplomácia csıdöt mondott, neki pedig nem sikerült
megszüntetni egy konfliktust, pedig hát, ez volt a mestersége. Kína kicselezte ıt, és sikerült kicsalnia
egy létfontosságú haditengerészeti kontingenst a helyérıl. Peking most elnyújtja a válságot, amelyet
maga idézett elı, hogy amerikai érdekeknek ártson vele, és hogy végsı soron saját elképzelése
szerint formálja újjá a világot. Ezt okosan csinálták. Kína – az Airbus utasait nem számítva –
közvetlenül senkivel semmit sem csinált, átengedte másnak az irányítást, és az ezzel járó kockázatot.
Akárhogy üt is ki ez a mostani dolog, megmaradnak a gazdasági kapcsolatai, befolyása az amerikai
politikára... a helyzetet pedig nyilván egészen addig fenn akarják tartani, amíg végre nem hajtják az
általuk eltervezett változtatásokat. Az Airbuson amerikaiak haltak meg. A kínaiak hozzájárultak
mások elpusztításához, maradandó károkat okoztak Amerikának, és tették ezt teljesen kockázat
mentesen – gondolta magában a külügyminiszter, miközben gépe a föld felé ereszkedett. Csak egyet
nem tudnak: hogy mindezt ı is tudja.
*
A következı támadás már valamivel komolyabb volt. A hírszerzés szerint az EIK bıséges
készletekkel rendelkezett C-802-es rakétákból, amelyeket egy kínai import-export vállalat gyártott,
és amelyek jellegüket és teljesítményüket tekintve a francia Exocethez hasonlítottak. A C-802-es
hatótávolsága körülbelül százhuszonöt kilométer volt. Célra irányításuk azonban nehézségekkel járt,
ugyancsak az Öbölben tartózkodó nagyszámú hajó miatt. Ahhoz, hogy kellı pontossággal
célozhassanak velük, az irániaknak a hajók közelébe kellett juttatniuk vadászaikat: a gépek levegı-
felszín radarjai csak így tudták bemérni ezeket.
Kemper elhatározta, hogy utánajár a dolognak. A John Paul Jones óránkénti ötvennyolc
kilométerre fokozta sebességét, és észak felé fordult. Az új romboló lopakodó technológiával épült –
a radarképernyıkön közepes nagyságú halászhajónak tőnt –, és a hatás kedvéért valamennyi radarját
kikapcsolta. A KOMÉDIA már meglepte egy mutatvánnyal a perzsákat, és most készült a
következıre. Kemper hívta Rijádot, és sürgıs AWACS-támogatást kért. A három cirkáló – az Anzio,
a Normandy és a Yorktown – a raktárhajók közelében maradtak. Az utóbbiak személyzete ekkor
megérthette, hogy nemcsak a rakétáikkal, hanem a testükkel is védik ıket.
A légtérben egy újabb F-16-os ırjárat bukkant fel. Élesítették a fegyverzetüket, a polgári légi
jármőveket pedig figyelmeztették, hogy kerüljék az Öböl környékét. Az iráni radarokon is látszottak,
ezen azonban nem segíthettek.
*
– Úgy tőnik, az Öbölben két haditengerészeti kötelék is tartózkodik – közölte a hírszerzıfınök. –
Az összetételüket nem ismerjük, de lehetséges, hogy katonai szállítóhajók.
– És?
– És amikor két vadászunk megközelítette ıket, mind a kettıt lelıtték – felelt a légierı
parancsnoka.
– Az amerikai hajók... néhány közülük nagyon korszerő hadihajó. Repülıgépeink jelentették,
hogy vannak velük más, teherhajóknak látszó hajók is. Valószínő, hogy ezek a harckocsi-szállítók
Diego Garciáról...
– Ezeket kellett volna feltartóztatniuk az indiaiaknak!
– Igen, valószínőleg ezek azok.
Hogy lehettem olyan bolond, hogy hittem egy nınek?
– Süllyesszék el ıket! – parancsolta az ajatollah, azt gondolván, hogy óhaja teljesíthetı.
 *
Az AWACS végre felszállt.
A százhetven kilométernyire lévı Basatinból ugyancsak a levegıbe emelkedett négy vadászgép.
– KOMÉDIA, itt Ég-kettı, mutatunk négy közeledı légi objektumot! – jelentette a felderítıgép,
és továbbította a képet az Aegis-képernyıkre. Az Anzio radarja nem látott el ilyen távolságra:
Basatin még a horizont alatt volt. Az AWACS radarképe négy jelet mutatott.
– Ég, itt KOMÉDIA. Az önöké... Vízbe velük!
– Vettem. Figyelem, újabb négy száll fel.
*
– Most kezd érdekessé válni a dolog – mondta Jackson a többieknek a térképteremben. – Kemper
felállított nekik egy rakétacsapdát a formáción kívül. Ha valamelyik iráni gépnek sikerül átjutnia az
F-16-osokon, meglátjuk, mőködik-e.
Egy perccel késıbb felszállt a harmadik négyes kötelék is. A vadászok felhúztak háromezer
méterre, aztán délnek fordultak, és nekiiramodtak.
Az F-16-os kötelék nem távolodhatott el túlságosan a KOMÉDIÁ-tól, de mégis eltávolodott, hogy
az AWACS irányításával az Öböl közepe felett szálljon szembe a támadókkal. Mindkét oldal
bekapcsolta célkövetı radarjait, az EIK-sokat szárazföldi radarok irányították, az F-16-osokat a
száznyolcvan kilométerrel mögöttük körözı E-3B. Ez így nem volt valami elegáns. Elıször az F-16-
osok lıtték ki nagyobb hatótávolságú rakétáikat, aztán amikor a dél felé haladó irániak is tüzeltek,
elkanyarodtak, hogy kitérjenek a válasz elıl. Ekkor az elsı négy iráni gép süllyedni kezdett a tenger
színe felé, és bekapcsolták a szárnyaik alá függesztett zavarógondolák berendezéseit. A parti erık
ugyancsak nagy energiájú zavarásba kezdtek, amire az amerikaiak nem számítottak. Három közeledı
vadásszal végeztek az amerikai rakéták, az F-16-osok viszont kitértek a válaszsortőz elıl, és
visszafordultak, hogy folytassák a harcot. Az amerikai négyes két géppárra vált, és keletnek
fordultak, hogy harapófogó-alakzatban hajtsák végre a támadást. Most már azonban valamennyi gép
nagy sebességgel haladt, és egy iráni kötelék kevesebb, mint kilencven kilométerre megközelítette a
KDMÉDIÁ-t. Ekkor már az Anzio radarja is érzékelte ıket.
– Kapitány – szólt bele mikrofonjába az elektronikus felderítıkonzolnál dolgozó tiszthelyettes. –
Iránymérı radart észlelek, iránya három-öt-öt. A jelerısség alapján lehet, hogy befogtak bennünket.
– Nos, jó – felelte Kemper, és elfordított egy kulcsot. Ugyanez történt a Yorktownon és a
Normandyn is. Az elıbbi egy régebbi típusú cirkáló volt. Elülsı és hátsó konténereibıl négy fehérre
festett SM-2 MR csúszott az indítósínekre. Az Anzión és a Normandyn látszólag semmi sem történt:
ezeken a rakéták függıleges indítócellákban helyezkedtek el. A SPY-radarok most már hatmillió
wattnyi energiával verették a közeledı vadászbombázókat, amelyek ekkor még a cirkálók
hatótávolságán kívül voltak.
A John Paul Joneséba azonban már beléptek: ez a hajó a fıerıtıl néhány kilométernyire északra
haladt. Fıradarja három másodpercen belül aktív üzemmódba kapcsolt, majd nyomban ezután
elindult nyolc rakétájának egyike, amely füst– és lángoszlopot lövellve elıször felfelé száguldott,
majd vízszintesbe állt, és elsüvített észak felé.
A vadászok nem látták a Jonest. Profilja nem tőnt valódi célnak monitoraikon, és azt sem vették
észre, hogy immár egy negyedik SPY-radar is követi ıket. Amikor a pilóták felpillantottak
radarernyıikrıl, kellemetlen meglepetésként érte ıket a fehér füstcsíkok látványa. Ketten azonban
még idıben kilıtték három-három C-802-esüket.
Céljaiktól négy másodpercnyire az SM-2-es rakéták még kaptak egy végsı irányítójelet az SPG-
62-es iránymérı radartól. A gépek már nem tudtak kitérni elılük: mind a négy hatalmas sárga-fekete
tőzgömbbé robbant szét.
– Vámpír, vámpír! Közeledı rakéták, keresıradarjai! Irány három-öt-zéró!
Kemper továbbfordította a kulcsot a „special-auto”-állásba. Az Aegis-rendszer mostantól teljesen
automatikusan mőködött. Fent a fedélzeten a Gatling-rendszerő CIWS gépágyúk jobbra fordultak. A
négy hadihajó fedélzetén a tengerészek próbáltak nem lekuporodni. A szállítóhajók személyzete
egyszerően még azt sem tudta, hogy tartania kellene valamitıl.
A levegıben az F-16-osok megközelítették a második négy támadót. Ezek ugyancsak levegı-föld
rakétákat hordoztak, de rossz irányba tartottak – valószínőleg a második hajócsoportot nézték ki
maguknak. Az elsı négy vadászbombázó közelrıl láthatta az elsı hajócsoportot, a második négynek
azonban már nem volt módja ilyesmire. Bekerültek a tılük nyugatra sugárzó Aegis-radarok
hatókörébe, az égen pedig lefelé tartó füstcsíkok jelentek meg. A négy gép szétszóródott. Kettı
szétrobbant a levegıben, a harmadik megsérült, megpróbált elbukdácsolni észak felé, de aztán
leálltak a hajtómővei, és zuhanni kezdett. A negyediket nem érte rakétatalálat: éles szögben balra
fordult, utánégetıt kapcsolt, és ledobta külsı fegyvereit, hogy könnyebben menekülhessen. A négy
amerikai F-16-os kevesebb mint négy perc alatt hat ellenséges vadászt lıtt a tengerbe.
A Jones érzékelte az egyik rakétát, de olyan gyorsan haladtak, hogy radarja nem tudta követni
ıket. Négyszer tüzelt, de csak egyet tudott megsemmisíteni, maradt öt. A romboló rendszerei újra
töltöttek, és ismét célokat kerestek.
A többiek látták, hogy a Jonesról füst gomolyog, és próbáltak rájönni, mi történt, arra azonban,
hogy valóban nagy baj van, csak akkor jöttek rá, amikor a három közeli cirkáló is elkezdte kilıni
rakétáit.
Kemper az Anzio harcászati központjában úgy döntött, hogy nem bocsát fel elterelı rakétákat.
Példáját az O’Bannon is követte. Úgy látszott, a három közeledı rakéta a formáció hátsó része felé
tart, de csak kettı fogja elérni. Az Anzio és a Normandy ezekre koncentrált. Kemper érezte, hogy az
elsı két rakéta kilövésekor megrázkódik a hajótest. A radarképernyı egyik pillanatról a másikra
változott, egyszerre látszottak rajta a közeledı és távolodó objektumok. A „vámpírok” e pillanatban
tizenöt kilométernyire voltak. Percenként tizennyolc kilométeres sebességgel haladtak, azaz alig
ötven másodperc maradt, hogy célba vegyék és megsemmisítsék ıket.
A rendszert úgy programozták, hogy az éppen legmegfelelıbb tőz-vezetési módot válassza, ami a
jelen esetben két rakéta kilövését, majd az eredmény regisztrálását jelentette – ezután pedig egy
harmadik próbálkozást. Az Anzio elsı rakétája végzett az elsı célponttal, a második pedig
megsemmisítette önmagát. A Normandy elsı lövése célt tévesztett, a második azonban elkapta a C-
802-est, amely hatalmas robbanással a tengerbe csapódott. A lökéshullám egy másodperccel késıbb
a hajótestet is megremegtette.
AYorktovm számára elınyt is, hátrányt is jelentett régebbi rendszere. Elınyt, mert rakétáit
közvetlenül a közeledı ellenségre indíthatta, és nem kellett megvárnia, hogy vízszintesbe
forduljanak, mielıtt ráállnának a célra – hátrányt jelentett viszont, hogy kisebb volt a tőz-gyorsasága.
Három célpontjával tizenöt másodperc alatt kellett végeznie. Az elsı vámpírt kilenc kilométernyire
egy kettıs találat intézte el. A második a tenger színe felett három méterrel közeledett (útjának utolsó
szakaszán ezt a magasságot tartotta), az ellenrakéta azonban elrepült felette, és ártalmatlanul
szétrobbant mögötte. A hajó következı rakétája ugyancsak elhibázta, és már csak ötezer-négyszáz
méternyire volt, amikor az elülsı rakétavetık végre elpusztították. A levegı megtelt szerterepülı
maradványaival, amelyek viszont megzavarták a következı rakétapár irányítórendszerét: mind a
kettı felrobbant az elpusztított támadó maradványai között. A cirkáló elülsı és hátsó rakétavetıi
lebillentek, hogy magukba fogadják a következı négy-négy légvédelmi rakétát. Az utolsó C-802-es
áthaladt a repeszfelhın, és egyenesen a cirkáló felé tartott. A hajónak sikerült kilınie még két
rakétát, de az egyiknek eleve hibás volt az irányítórendszere, a másik pedig célt tévesztett. Ekkor az
elülsı és hátsó felépítményen kissé oldalt fordultak a CIWS gépágyúk: a vámpír most jelent meg a
célterükben. A távolság már csak hétszázhúsz méter volt, amikor tüzet nyitottak. Az elsı és második
sorozatuk is célt tévesztett, végül azonban, a jobb oldali palánktól mindössze száznyolcvan
méternyire, eltalálták a rakétát. A kétszázhúsz kilós robbanófej beterítette repeszeivel a cirkálót, a
rakétatest darabjai azonban még csak ezután következtek: eltalálták a hajó elülsı SPY-radarernyıjét,
és becsapódtak a felépítménybe. Hat tengerészt öltek meg, további húszat megsebesítettek.
*
 – Húha – mondta Bretano védelmi miniszter. Amit az utóbbi két hétben elméletben megtanult,
most hirtelen valósággá vált.
– Nem rossz – állapította meg Robby. – Tizennégy gépet küldtek ránk, és kettı-három, ha
visszatér. Ezen most majd elgondolkodhatnak.
– Mi van a Yorktownnal? – kérdezte az elnök.
– Várjunk, majd meglátjuk.
*
Clarkék szállodája mindössze nyolcszáz méternyire volt az orosz követségtıl, ezért fukar
újságírók módjára úgy döntöttek, inkább gyalog mennek. Nyolc óra elıtt néhány perccel indultak el.
Száz métert sem tettek meg, máris megállapították: valami nincsen rendjén. Hétköznap kora reggel
volt, az emberek azonban roppant kedvetlennek látszottak. Vajon bejelentették, hogy elkezdıdött a
háború a szaúdiakkal? John befordult a következı bazársorba, és azt látta, hogy az emberek ahelyett,
hogy az áruikat raknák ki, rádiókat hallgatnak.
– Bocsánat – szólította meg egyiküket John fársziul. – Történt valami fontos? (A szavakat oroszos
akcentussal ejtette.)
– Hadban állunk Amerikával – felelte a gyümölcsárus.
– Ó! És mióta?
– Azt mondja a rádió, hogy megtámadták a repülıgépeinket – felelte a gyümölcsárus. – Maguk
kicsodák?
John elıvette az útlevelét.
– Orosz újságírók vagyunk. Megkérdezhetem, mi a véleménye az új helyzetrıl?
– Hát nem harcoltunk már éppen eleget?
*
– Nem megmondtam? A rádiójuk bennünket okol – mérgelıdött Arnie a teheráni rádió adásának
lejegyzett szövegét olvasva. – Milyen politikai hatása lesz ennek a térségben?
– A két oldal nagyon határozottan kirajzolódott – vélte Ed Foley. – Ki-ki eldöntheti, melyik
oldalon áll. A másik oldal az EIK. A helyzet egyszerőbb, mint ‘91-ben.
Az elnök az órájára nézett. Most múlt éjfél.
– Mikor mondom a beszédet?
– Délben.
*
A KOMÉDIA a Katar-félsziget után délnek fordult: innentıl nem került sor semmilyen további
incidensre: az ellenség az elsı összecsapás során túlságosan is kemény leckét kapott. A Yorktown
elülsı felépítménye súlyosan megrongálódott, az elektromos tőz nagyobb kárt tett benne, mint a
rakétarepeszek. A hajók felett négy szaúdi és négy amerikai F-16-os cirkált. Megjelent egy szaúdi és
más hajókból álló kísérıkötelék is, szonárral vizsgálták a tengert a KOMÉDIA elıtt, aknákat
kerestek. A dhahrani kikötı rakpartja mellıl távozott hat nagy konténerszállító hajó, hogy helyet
biztosítsanak a négy raktárhajónak. A négy Aegis hajó négyszázötven méternyire horgonyzott: a
kirakodást biztosították. A másik hajócsoport, amelynek célja az ellenség figyelmének elterelése
volt, Bahreinbe futott be, hogy ott várja ki a fejleményeket.
*
Price valamennyi emberét a nyugati szárnyban győjtötte össze. İ maga az elkövetkezı
események tervét ismertette. Ugyanezt a fehér házi személyzetnek is el akarta mondani, és biztosra
vette, hogy mindenki nagyjából egyformán reagál majd: megdöbbennek, hitetlenkednek, tomboló
haragra gerjednek.
– Ilyesminek soha többé nem szabad elıfordulnia. Tudjuk, hogyan intézzük el. Ez bőnügy, és úgy
járunk majd el, ahogy bőnügyben szokás. Senki sem veszítheti el az önuralmát. Senki semmirıl nem
beszél. Kérdések?
Senkinek nem volt kérdése.
*
 Daryaei ismét az órára nézett. Igen, végre itt volt az idı. Lehallgatás-biztos vonalon felhívta a
párizsi követséget. A követ is felhívott valakit, aki viszont Londonba telefonált. A beszélgetések
során kizárólag ártalmatlannak tőnı szavak hangzottak el. Az üzenet azonban korántsem volt az.
*
Az ügynökök összerezzentek a zajra. Mindketten az órájukra néztek. A telefon kijelzıjén
megjelent a hívó száma. Tengerentúli hívás volt, a 44-es országhívó szerint Angliából érkezett.
– Igen – hallatszott a gyanúsított, Mohammed Alahad hangja.
– Elnézést a korai zavarásért. A háromméteres vörös iszfahán ügyében hívom. Megérkezett már?
A vevıim nagyon nyugtalanok.
A hang idegenszerő akcentussal beszélt, de nem azzal, amelyre Alahad számított.
– Még nem – felelte kásás hangon a kereskedı. – Már érdeklıdtem róla a szállítómtól.
– Helyes, de mint mondtam, a megrendelım meglehetısen nyugtalan.
– Meglátom, mit tehetek. Isten önnel. A hívó letette.
Don Selig mobiltelefonján a központot hívta, és közölte az angliai számot: gyors ellenırzést kért.
– A lakásban felgyújtották a lámpát – közölte Sylvia Scott ügynök. – Úgy fest, felébresztették a
barátunkat. Figyelem – szólt bele a hasábrádiójába –, a gyanúsított felkelt, és mozog.
– Látom a fényt, Sylvia – szólt vissza egy másik ügynök.
Öt perccel késıbb a kertvárosias épület ajtajában megjelent Alahad. Nem volt könnyő követni, de
az ügynökök ekkorra már feltérképezték a környékbeli nyilvános telefonokat, és mindegyik
közelében ott tartózkodtak a kollégáik.
A számítógép monitorán megjelent a szám, amelyet hívott, egyidejőleg azonban egy kamera
teleobjektívje is ráközelített. Egy negyeddollárost dobott a készülékbe, aztán gyors egymásutánban a
3-6-3 számokat tárcsázta. Ez néhány másodperccel késıbb egyértelmővé vált: megszólalt egy másik
bepoloskázott telefon, majd mőködésbe lépett egy digitális üzenetrögzítı.
– Mr. Sloan, itt Alahad. Megérkezett a szınyeg. Nem értem, miért nem hív.
– Megvan! – szólt bele egy másik ügynök a rádiójába. – Ez az! Felhívta Raman számát, és ezt az
üzenetet hagyta: „Mr. Sloan, megérkezett a szınyeg.”
A rádióból újabb hang hallatszott:
– Itt O’Day. Azonnal fogják le!
A dolog valójában nem is volt túlságosan nehéz. Alahad bement egy üzletbe, vett egy doboz tejet,
onnan pedig egyenesen hazaindult. Belépett a bérház ajtaján: odabent egy férfi és egy nı fogadta.
– FBI – mondta a férfi.
– İrizetbe vesszük, Mr. Alahad – közölte a nı, és elıvett egy pár bilincset. Fegyver nem került
elı, de Alahad nem is tanúsított ellenállást. Céhes társai ritkán tették ezt... odakint különben is két
másik ügynök állt készenlétben.
– De miért? – kérdezte.
– Összeesküvés miatt az Egyesült Államok elnökének meggyilkolására – közölte Sylvia Scott, és
a falhoz nyomta.
– Ugyan kérem!
– Mr. Alahad, ön nagy hibát követett el. Joseph Sloan tavaly meghalt. Hogyan adhatna el
szınyeget egy halott embernek? – kérdezte Scott. Az ügynökök látták, hogy a férfi megrándul,
mintha áramütés érte volna. Az okos fickókkal mindig ez történik, amikor rájönnek, hogy egyáltalán
nem voltak olyan okosak. Az ilyenek nem számolnak azzal, hogy elkaphatják ıket. Most már csak
élniük kellett a helyzet kínálta lehetıségekkel. Hamarosan erre is sort kerítettek, csak elıbb közölték,
mi jár az Egyesült Államok büntetı törvénykönyve 18. fejezete 1751. paragrafusának megszegéséért.
*
A gárdisták egységenként érkeztek a szállítóhajókra: számítógépes printeket osztottak ki köztük,
amelyekrıl megtudhatták, hol helyezkednek el a számukra kijelölt jármővek, a hajó személyzete
pedig megmutatta nekik az ezekhez vezetı legrövidebb utat. Alig egy órával a kikötés után partra
gördült az elsı Abrams harckocsi, hogy nyomban ezután felkapaszkodjék egy trélerre, amely nem
sokkal korábban még a 11-es páncélos-ezred tankjait szállította. A kihajózás több mint egy napot vett
igénybe, és csaknem ugyanennyire volt szükség, hogy a FARKASFALKA dandár csatarendbe álljon.
*
Az egyenruhás ır odaintett Ramannak, amikor a biztonsági torlasz félrehúzódott, és az ügynök
behajtott a Fehér Ház parkolójába. Utána is jött egy kocsi, ezt is átengedték. Két autóhelynyire tıle
állt be a parkolóba. Aref Raman felismerte az FBI-os fickót, O’Dayt, akinek akkora szerencséje volt
az óvodában. Nem érzett győlöletet iránta: végül is a saját gyerekét védelmezte.
– Jó reggelt! – köszöntötte barátságosan az FBI-ügynök.
– Jó reggelt – felelte Raman. – Most jövök Pittsburghbıl.
– Mi az ördögöt csinált ott?
– Elıkészítı munkám lett volna... de szerintem arra a beszédre nem fog sor kerülni. Maga miért
jött ide?
– Meg kell beszélnünk valamit Murrayval, az elnökkel kapcsolatban. Elıbb azonban le kell
zuhanyoznom.
– Hogyhogy?
– Fertıtlenítés... hát persze, maga nem volt itt. A fehér házi személyzet egyik tagja megkapta a
vírust. Minden érkezınek le kell zuhanyoznia. Gyerünk – mondta O’Day. Kezében egy aktatáskát
vitt. Beléptek a nyugati bejáraton. Mindkettıjüknél berregni kezdett a biztonsági detektor, de
felesketett szövetségi ügynökök voltak, természetes volt hát, hogy fegyvert viselnek. A felügyelı
balra intett.
– Vészhelyzet van, láthatja, ha körülnéz – mondta derősen Ramannak.
– Sokat volt itt mostanában? – kérdezte a testır. Látta, hogy két helyiséget átalakítottak, az egyik
ajtaján a FÉRFIAK, a másikon a NİK felirat látszott. Az egyikbıl, még vizes hajjal, éppen ekkor
lépett ki Andrea Price. Amikor elment mellettük, Raman vegyszerszagot érzett rajta.
– Hello, Jeff, milyen útja volt? Hogy van, hıs Pat? – érdeklıdött.
– Hello. Ugyan már, Price... főbe harapott két tevehajcsár, és kész – mosolyodott el O’Day.
Bement a FÉRFIAK feliratú ajtón, és letette az aktatáskáját.
Ezt gyorsan átrendezték, állapította meg Raman. A helyiség korábban egy alacsonyabb rangú
tisztviselı szobája volt; a bútorokat kihordták belıle, a padlóját pedig fóliával terítették le. A ruhák
számára egy fogast helyeztek el benne. O’Day levetkızött, és belépett a vászonfüggönnyel elkerített
zuhanyozóba.
– Ezek a büdös vegyszerek legalább felébresztenek – szólt, és megeresztette a vizet. Két perc
múlva már sietısen törülközött. – Maga jön, Raman.
Amíg a testır el nem tőnt a függöny mögött, csak törülközött. Raman szolgálati fegyverét, egy
SigSauert a ruháspolc tetején találta meg. O’Day elıször az aktatáskáját nyitotta ki, aztán fogta a
fegyvert, és a tárkioldó billentyővel kiejtette belıle a tárat. Aztán a töltényőrben lévı lıszert is
kiugratta.
– Milyenek az utak? – kiáltott be a testırnek.
– Üresek. Remek utam volt... a fenébe, de büdös ez a víz!
– Csak nem?
Ramannak volt két tartalék tára is. A felügyelı mindhárom tárat az aktatáskájába rejtette, és négy
másikat vett elı belıle, az egyiket a Sig markolatába csúsztatta. Ismét felhúzta a fegyvert, hogy a
töltényőrbe is kerüljön egy lıszer, aztán a már betöltött tárat kicserélte egy újabbal. A két másikat
Raman pisztolytokjának erre kiképzett részébe dugta, végül visszahelyezte a fegyvert a tokba.
Becsukta a táskát, majd öltözködni kezdett. Nem volt oka a kapkodásra. Ramannak nyilvánvalóan
jólesett a zuhany. Lehet, hogy rituális tisztálkodást végez... – gondolta O’Day.
– Tessék – dobott oda neki egy törülközıt, közben belebújt egy ingbe.
– Jólesik tisztát venni – jelentette ki. Tiszta fehérnemőt vett elı a bıröndjébıl, és belebújt.
 – Szerintem nincs semmi baj az ilyen elıírásokkal, ha az ember az elnöknek dolgozik – vélte az
FBI ügynöke, és lehajolt megkötni a cipıfőzıjét. Megérkezett Murray is: a zuhanyozás számára is
kötelezı volt.
Amikor O’Day odakint ismét találkozott Price-szal, megdörzsölte az orrát: ez volt a jel, hogy
minden rendben van. Andrea biccentett. Amikor Raman után az igazgató is kijött, Andrea odaszólt
Ramannak:
– Jeff, kísérje el, kérem, az urakat az Ovális Irodába. A fınök várja ıket.
– Igen, Andrea. Erre, legyenek szívesek – mondta Raman, és elindult O’Day elıtt. Price nem
követte ıket, de a testırség helyiségeibe sem tért vissza.
Az Ovális Irodában egy tévéfelvétel kellékei várták, hogy felállítsák ıket. A helyiségbıl Arnie
van Damm robogott ki, sarkában Callie Westonnal. Az elnök szokása szerint ingujjban ült íróasztala
mögött, és egy dossziét lapozgatott.
– Jólesett a zuhany, Dan? – érdeklıdött Ed Foley.
– Hogyne, csak a maradék hajam is kihullik tıle.
– Üdv, Jeff – mondta az elnök felpillantva.
– Jó reggelt, elnök úr – felelte Raman, és elhelyezkedett szokásos helyén, a fal mellett.
– Nos, Dan, mivel lepnek meg engem?
– Lelepleztünk egy iráni kémszervezetet. Úgy gondoljuk, a dolognak köze van az ön kislánya
elleni merényletkísérlethez.
Miközben Murray beszélt, O’Day elıvett egy dossziét az aktatáskájából.
– Az angolok is bekapcsolódtak – szólalt meg Foley. – Az itteni összekötı egy Alahad nevő
fickó... hinné, hogy innen mindössze két kilométernyire van egy üzlete?
– Most is figyeljük – vetette közbe Murray. – Éppen a telefonhívásait ellenırizzük.
Valamennyien az elnök asztalán lévı papírokat nézték, nem láthatták, hogy Raman falfehér lesz.
Agya ırült sebességre kapcsolt, mintha valamilyen drogot injekcióztak volna a vérébe. Ha éppen
most ellenırzik... talán még van némi esély... de ha még sincs, itt az elnök, az FBI és a CIA
igazgatója... ıket Allahhoz küldheti, és ha ez sem volna elég áldozat...
Raman bal kezével kigombolta a zakóját. Neki támaszkodott a falnak, lehunyta a szemét, és rövid
imát mondott, majd egy gyors, gyakorlott mozdulattal a pisztolyáért nyúlt.
Raman meglepetéssel tapasztalta, hogy az elnök ráemeli a tekintetét, és áthatóan nézi. Nem is
rossz... legalább tudja, hogy ütött a halála órája, kár, hogy már nem tudja meg, hogy miért.
Ryan arca megrándult, amikor meglátta a pisztolyt. Ösztönös reakció volt ez, bár megmondták
neki, mi következik. O’Day intett neki, hogy minden rendben, de azért oldalt mozdult, mert már
maga sem tudta, hihet-e egyáltalán valakinek. Látta, hogy Raman, mint egy robot, meghúzza a
ravaszt. Az asszaszin szemében semmiféle érzelem nem tükrözıdött...
A zajra mindenki összerezzent – különbözı okokból.
Pukk.
Ennyi volt, nem több. Raman álla leesett az elképedéstıl. A fegyver töltve volt, érezte az éles
lıszerek súlyát, és...
– Dobja el – mondta nyugodtan O’Day, kezében célra tartott Smith&Wessonjával. Egy pillanattal
késıbb már Murray szolgálati fegyvere is Ramanra szegezıdött.
– Alahadot már letartóztattuk – közölte az igazgató. Ramannál volt még egy fegyver, egy
teleszkópos acélbot, az elnöktıl azonban négy és fél méter választotta el.
– Ha akarja, szétlövöm a térdét – szólt O’Day metszı hangon. Az ajtón, pisztollyal a kezében,
Andrea lépett be.
– Te rohadt áruló! – kiáltotta. – Szemét asszaszin! A földre!
– Nyugalom, Andrea, ez már nem megy sehová – mondta neki Pat.
Most azonban kis híján Ryan vesztette el az önuralmát.
– A lányomat... A kislányomat... maga segített nekik, hogy megölhessék?
Meg akarta kerülni az asztalt, de Foley megállította.
 – Hagyjon, Ed!
– Álljon meg! – kiáltott rá a CIA-fınök. – Elfogtuk, Jack. Megvan.
– Azonnal a földre! – süvöltıtte Pat. Nem törıdött a többiekkel, továbbra is Raman térdére
célzott. – Dobja el a fegyvert és feküdjön le!
Az asszaszin reszketett, félelem, düh, érzelmek sokasága lett úrrá rajta. Mindenre számított, csak
erre nem. Felhúzta a Siget, és ismét lıni próbált. Nem is célzott, dacból tette.
– Nem használhattam vaklıszereket, azok ugyanis könnyebbek – szólalt meg O’Day. – Kifúrtam
az éles töltényeket, és kiöntöttem belılük a lıport. A gyutacs egész rendeset pukkan, igaz?
Ramannak hosszú másodpercekre elakadt a lélegzete. Lerogyott, és a pisztolyt az elnöki pecséttel
díszített szınyegre ejtette. Price rávetette magát, és a földre szorította, Murray pedig, hosszú idı után
elıször, bilincset vett elı, és a csuklójára kattintottá.
– Óhajtja, hogy ismertessem a jogait? – kérdezte az FBI igazgatója.
59. Hadmőveleti utasítások
A mőholdfelvételek szerint Isten hadserege – a hírszerzık már azt is megtudták, hogy ez a neve –
kevesebb mint százhatvan kilométernyire járt a szaúdi határtól. Nyugat felıl, rendezett alakzatban
közeledett: az utakon, ahogyan erre számítani is lehetett. Eszerint a szaúdiak jól helyezték el erıiket,
öt dandárjuk közül három az olajmezık felé vezetı utat állta el.
A felkészülés még nem fejezıdött be. A 366-os repülıszázad megérkezett ugyan a királyságba, az
azonban, hogy a gépek a megfelelı repülıtereken tartózkodtak, kevés volt az üdvösséghez. Még ezer
más tennivaló volt hátra, ezeknek pedig még a felével sem készültek el. Az Izraelbıl átvezényelt
negyvennyolc F-16-os ugrásra készen várt, sıt az elsı összecsapások során el is pusztítottak néhány
ellenséges gépet, a többieknek azonban szükségük volt még egy napra. A 10-es páncélosok
ugyancsak felkészültek, a 11-esek azonban még nem, egyelıre gyülekeztek, illetve kiindulási
körletük felé tartottak. A harmadik dandár még csak most kezdte átvenni a felszerelését, és egy sereg
amúgy is több mint egyszerően fegyverkészlet. Az idı és a hely kiválasztása viszont rendszerint a
támadó dolga, csakhogy ebben az amerikaiaknak nem volt túlságosan nagy gyakorlatuk. Diggs helyi
idı szerint 19 órakor kapta meg Washingtontól a hadmőveleti utasításokat és parancsokat. Újra és
újra a háromoldalas faxra pillantott: úgy érezte, mintha robbanóanyagot tartana a kezében. Amikor
tervezı stábjának tagjai megkapták a küldemény másolatait, némán olvasni kezdtek. Végül a 1 l-esek
hadmőveleti tisztje megszólalt:
– Összehozunk valamit, uram.
*
Nem sokkal korábban megérkezett a három orosz. Clark és Chavez kénytelenek voltak
emlékeztetni magukat, hogy nem valamiféle delíriumos álmot látnak. A két CIA-tisztet Moszkván át
érkezı, langleyi parancsok alapján ténykedı oroszok segítették. A nehezét az oroszok vállalták:
diplomáciai csomagban elhozták az amerikaiaknak mindazt, ami ahhoz kellett, hogy az utóbbiak
végrehajtsák a könnyebbik feladatot. Washingtonból – ugyancsak Moszkván át – érkezett egy
utasítás is, amelyet mindnyájan elolvastak.
– Lassabban, John – lihegett Ding, aztán felöltötte bevetéseken szokásos arckifejezését.
*
A PÁLMATÁL-ban érezhetı volt némi feszültség, de a munka a rendes kerékvágásban folyt. A
letöltött mőholdképeken látszott, hogy az EIK erıi továbbra is mozgásban vannak, és egy idı múlva
kuvaiti területen csapnak össze a két kuvaiti dandárral. Látták a tartalék amerikai ezredet és a
szaúdiakat, akik készen álltak, hogy szükség esetén gyorsan a segítségükre siessenek. A
PÁLMATÁL-ban dolgozók nem tudták, hogyan üt ki a harc – az általános erıviszonyok nem voltak
kedvezıek –, de azt igen, hogy másként, mint az elsı alkalommal. Sabah ırnagy legalábbis így
gondolta. Érthetetlennek találta, hogy nem a szövetséges erık támadnak elsıként, hiszen tudták, mire
számíthatnak.
 – Rádióforgalmazást észlelek – jelentette az egyik technikus. Odakint lenyugvóban volt a nap. A
mőholdfelvételek, amelyeket a hírszerzık e pillanatban elemeztek, négy órája készültek, és további
két órának kellett eltelnie az újabbak érkezéséig.
*
A VIHARSÁV a szaúdi-EIK határ közelében helyezkedett el, nem olyan közel, hogy aknavetıvel
is belıhessek, a tábori tüzérség lövedékei azonban veszélyeztethették. A lehallgatóállomás és a
„sánc” között egy tizennégy harckocsiból álló szaúdi páncélosszázad sorakozott fel. A VIHARSÁV
napok óta elıször végzett rádiófigyelést: az ellenséges egységek helyzetét igyekeztek meghatározni,
a forgalmazás tartalmát azonban csak a katonai városban mőködı számítógépek tudták megfejteni.
Alkonyat után a Predatorok ismét a levegıbe emelkedtek, és elindultak észak felé. Elıször a
rádiójelforrások irányába tartottak. Kameráik az EIK határaitól tizenhat kilométerre fekvı területeket
pásztázták. Az elsı dolog, amelyet egyikük meglátott, egy 203 milliméteres tarackokból álló üteg
volt. A lövegeket már lekapcsolták vontatóikról, a talpszáraikat szétnyitották, csöveik dél felé
mutattak.
– Ezredes! – kiáltotta izgatottan egy ırmester.
Odakint a szaúdi harckocsizok buckák mögé rejtették páncélosaikat, és kiküldtek néhány figyelıt.
Az elsık épphogy elfoglalták megfigyelıpontjaikat, amikor az északi látóhatár peremén
narancsszínő lángok villantak.
*
Diggs és a többi vezetı még mindig a felvonulási tervrıl tárgyaltak, amikor befutott az elsı
jelentés:
– Uram, a VIHARSÁV jelenti, hogy tőz alá vette az ellenséges tüzérség.
*
– Jó napot kívánok, amerikai honfitársaim – mondta Ryan a kamerákba. Az adást az egész világon
láthatták, hangját pedig azok is hallhatták, akik nem voltak tévéközeiben. Szaúd-Arábiában AM és
FM hullámsávon, illetve rövidhullámon sugározták, hogy minden katona, tengerész és repülıs
hallhassa, amit mondani akar. – Sok mindenen átmentünk az elmúlt néhány hétben – kezdte. –
Elıször is közölnöm kell önökkel, milyen elırelépést tettünk a járvánnyal kapcsolatban, amelyet
országunkra szabadítottak. Nem volt könnyő feladat számomra, hogy elrendeljem az utazási tilalmat.
Kevés olyan becses szabadságjog létezik, mint a szabad mozgáshoz való jog, de a leghozzáértıbb
orvosok tanácsára úgy éreztem, meg kell hoznom ezt az intézkedést. Most pedig arról számolhatok
be önöknek, hogy a lépés a kívánt eredménnyel járt. Négy nap óta csökken az új megbetegedések
száma. Ez részben a kormány intézkedéseinek következménye, még inkább azonban annak, hogy
önök megtették a szükséges lépéseket önmaguk védelmére.
Az imént azt mondtam, hogy a járványt „országunkra szabadították”. Ez a betegség, az ebola, nem
véletlen folytán jutott el Amerikába: egy újfajta, barbár támadás áldozatai lettünk, amelynek
biológiai hadviselés a neve. Az ilyesmit nemzetközi szerzıdések tiltják. Célja nem annyira az, hogy
általa elpusztítsanak egy országot, inkább, hogy terrorizálják és megbénítsák. Mindnyájan undorral
és iszonyattal figyeltük, ami hazánkban történt, ahogyan a betegség találomra megtámadta és
pusztította az embereket. Feleségem, Cathy, váltott mőszakban kezeli az ebola áldozatait a
baltimore-i kórházban. Mint tudják, én is jártam ott néhány nappal ezelıtt, láttam az áldozatokat,
beszéltem az orvosokkal és ápolónıkkel.
Akkor nem mondhattam el nekik, most azonban elmondhatom önöknek: kezdettıl fogva
gyanítottuk, hogy a járványt emberek idézték elı, az utóbbi néhány napban pedig bőnüldözı és
hírszerzı ügynökségeink megszerezték a bizonyítékokat, amelyek alapján elmondhatom önöknek, mi
is történt valójában.
A televíziók képernyıin világszerte megjelent egy afrikai kisfiú és egy fehér reverendás belga
apáca képe.
– A betegség néhány hónapja Zaire-ban kezdıdött... – folytatta az elnök.
*
 A szaúdi harckocsizok azonnal visszaültek páncélosaikba, beindították jármőveik turbináit, és arra
az esetre, ha máris felfedezték volna ıket, új helyet kerestek maguknak. Mint azonban
megállapíthatták, az ágyútőz a VIHARSÁV-ra irányult. Érthetı, gondolta a parancsnok, a
lehallgatóállomás elsırendő hírszerzési információforrás. A századot azért küldték oda, hogy
védelmezze – harckocsikkal és lövészekkel szemben meg is tudták volna védeni, tüzérségi tőzzel
szemben azonban nem. A szaúdi százados jóképő, huszonöt éves, majdhogynem kackiás fiatalember
volt. Ugyanakkor ıszintén vallásos is, ennél fogva tökéletesen tudatában volt, hogy az amerikaiak
vendégek a hazájában, ekképpen pedig oltalmazni tartozik ıket. Hívta zászlóaljának
parancsnokságát, és páncélozott szállító jármőveket kért, hogy kimentsék a hírszerzıket.
Helikopterekrıl szó sem lehetett – kész öngyilkosság lett volna.
*
– Így jutott el a betegség Afrikából Iránba. Hogy honnan tudjuk ezt? – kérdezte az elnök. –
Onnan, hogy a betegség ugyanazon a repülıgépen visszakerült egy másik afrikai országba. Kérem,
figyeljék meg a gép regisztrációs számát: HX-NJA. Ez az a jármő, amely fedélzetén Jean-Baptiste
nıvérrel állítólag eltőnt...
*
Az isten verje meg, szükségünk van még egy napra! – gondolta Diggs. Az ellenség erıi pedig
csaknem háromszázhúsz kilométernyire nyugatra voltak attól a helytıl, ahol meg akartak ütközni
velük.
– Ki van a legközelebb? – kérdezte.
– Az a negyedik dandár területe – felelte a szaúdi parancsnok.
Az a dandár azonban egy százhatvan kilométeres fronton helyezkedett el. Voltak felderítı
helikoptereik, a harci helikopterek azonban ugyancsak rossz helyen várakoztak: a Wadi al Batin
oázistól kilencven kilométernyire, délre.
*
Daryaei megdöbbent, amikor meglátta saját képét a televízióban, és ami még rosszabb volt, tudta,
hogy alattvalóinak legalább tíz százaléka is látja. Az EIK-ban az amerikai CNN-t nem lehetett fogni,
lehetett viszont a brit Sky Newst.
– Ez az az ember, aki a hazánk elleni biológiai támadás mögött áll
– mondta egy automata nyugalmával Ryan. – İ az oka több tízezer polgártársunk halálának. Most
pedig elmondom önöknek, miért tette ezt, miért támadták meg Katie lányomat, és miért kíséreltek
meg ellenem néhány órája merényletet itt, az Ovális Irodában. Azt hiszem, ezt az adást most Mr.
Daryaei is nézi. Mahmoud Haji – mondta egyenesen a kamerába –, az emberét, Aref Ramant a
szövetségi hatóságok letartóztatták. Valóban ennyire ostobának hitte Amerikát?
*
Tom Donner – akit miután a többi újságíróval együtt repülıgépre ültettek, és áthoztak Szaúd-
Arábiába – végül is egy Bradley lövészpáncélos rádióján hallgatta az elnök beszédét. Figyelte a
katonák arcát, amely éppoly rezzenéstelen és kifejezéstelen volt, mint Ryané, egészen az elnök
utolsó, megvetı hangsúlyú mondatáig.
– A kurva anyját – mondta egy páncélos felderítı, a Bradley géppuskása.
Donner csak ennyit tudott kinyögni: – Uramisten.
Ryan így folytatta:
– Az EIK fegyveres erıi most támadásra készülnek szövetségesünk, a Szaúd-arábiai Királyság
ellen. Az elmúlt két napban felvonultattuk csapatainkat, hogy segítséget nyújtsanak barátainknak.
Még valami nagyon fontosat kell közölnöm önökkel. Azok az emberek, akik a támadásokat
végrehajtották a lányom ellen, ellenem és országunk ellen, muszlimoknak nevezik magukat. Értsék
meg kérem, hogy ennek a vallásnak semmi köze sincsen ezekhez az embertelen cselekedetekhez. Az
iszlám: vallás. Amerikában a vallás szabadsága az elsı számú állampolgári szabadság, amely
megelızi a szólásszabadságot és az összes többit. Az iszlám nem ellensége hazánknak és egyetlen
országnak sem. Ugyanúgy, ahogyan azok, akik annak idején megtámadták a családomat, és akik
katolikusoknak nevezték magukat, ezek az emberek is meggyalázták saját vallásukat egy világi
hatalom nevében, amely mögé aztán gyáva módon elbújtak. Nem tudhatom, Isten mit gondol errıl.
Tudom azonban, hogy az iszlám, akárcsak a kereszténység vagy a judaizmus, Istent a szeretet, az
irgalmasság és az igazságosság istenének tartja.
Nos, tétessék igazság. Ha az EIK-nak a szaúdi határon felsorakozó erıi támadást indítanak,
felvesszük ellenük a harcot. A mieink, mint mondtam, ott állnak velük szemben. Most közvetlenül
hozzájuk szólok:
Immár tudják, miért kellett elhagyniuk otthonaikat és családjukat, és tudják, miféle ellenséggel
kell megküzdeniük, és hogy ez az ellenség miféle tettekre képes.
Amerikában nincsen hagyománya az ártatlanok szándékos megtámadásának. Önök mindenkor
törvényeinkkel összhangban cselekedjenek. Most harcba kell, hogy küldjem önöket – bár ne kellene
megtennem. Én magam tengerészgyalogosként szolgáltam, és tudom, milyen, ha az ember idegen
helyen van. Önök azonban a hazájukat védik, és a hazájuk idehaza önök mögött áll. Imáinkba
foglaljuk önöket.
Tudatom szövetségeseinkkel Kuvaitban, a Szaúd-arábiai Királyságban, Katarban, Ománban és
valamennyi Öböl menti államban: Amerika ezúttal is önökkel van, hogy feltartóztassa az agressziót,
és helyreállítsa a békét. Sok szerencsét! – Ryan hangja most megváltozott, elıször hagyta, hogy
érzelmei a felszínre törjenek. – És jó vadászatot! – mondta befejezésül.
*
A Bradleyben néhány másodpercig szótlanul meredtek egymásra a katonák; még a riporter
jelenlétérıl is megfeledkeztek. A legfiatalabb, egy ırvezetı lenézett remegı kezére, és így szólt:
– Megfizetnek a rohadékok. Ezért megfizetnek, a kurva anyjukat, srácok.
*
Négy páncélozott szállító jármő robogott a sivatagban. Körülbelül hatvanöt kilométeres
sebességgel haladtak, elkerülve a VIHARSÁV-hoz vezetı kijárt földutat, nehogy tüzérségi tőzbe
kerüljenek. Úti céljukra záporoztak a gránátok: az antennák közül füst– és porfelhı gomolygott az ég
felé. A három épületbıl kettı eltőnt, a harmadik lángokban állt. A felderítıszakasz parancsnoka, egy
szaúdi hadnagy nem volt biztos abban, hogy még találnak túlélıket. Északon jellegzetes villanásokat
látott: egy harckocsi vízszintes torkolattüze világította meg a terepet, amely jóval egyenetlenebbnek
tőnt, mint nappali megvilágításban. Egy perccel késıbb valamelyest csillapodott a VIHARSÁV-ra
zúduló tőz: átirányították a harckocsikra, amelyek nyilvánvalóan az ország területére behatoló
ellenséges jármővekre tüzeltek.
Hálát adott Allahnak, hogy ennyivel is könnyebb feladat vár rá. A négy jármő átvergıdött a kidılt
antennák között, a romokhoz. A Bradleyk hátsó ajtaja kinyílt, és a katonák kiugráltak, hogy
körülnézzenek. A VIHARSÁV-ban harminc férfi és nı dolgozott. A felderítık kilenc sértetlen és öt
sebesült túlélıt találtak. A szakasz körülbelül öt perc alatt átkutatta a helyszínt, de nem találtak több
élıt, arra pedig nem volt idı, hogy a halottakkal is illıképpen foglalkozzanak. A négy jármő
visszaindult a zászlóaljtörzshöz, ahol helikopterek vártak rájuk, hogy elszállítsák az amerikaiakat.
*
A szaúdi harckocsizó-parancsnok elégedettséggel vette tudomásul, hogy sikerült meglepni ıket.
Tudta, hogy a szaúdi erık zöme háromszázhúsz kilométernyire van innét, az ellenség mégis itt volt,
és dél felé nyomult.
Zászlóalja ötvennégy harckocsival egy negyvennyolc kilométeres frontszakaszon húzódott szét. A
többiek közvetett tüzérségi tüzet és lövészpáncélosok kíséretében közeledı harckocsikat jelentettek.
Tizennégy harckocsija egy három kilométeres arcvonalon helyezkedett el. A század háromezer
méterrıl nyitott tüzet, és ahhoz képest, hogy a kezelık tartalékosok voltak, az elsı tizennégy lövéssel
nyolc ellenséges harckocsit semmisítettek meg. A második sortőz újabb hattal végzett, de egy
tüzérségi gránát egy szaúdi harckocsi motorját is telibe találta. A páncélos kigyulladt, a kezelık
kiugráltak, de a gránátok velük is végeztek.
 A domború tornyú T-80-as harckocsik mögött BMP lövészpáncélosok tőntek fel, és a levegı
hirtelen megtelt páncéltörı rakétákkal. Az egyik a parancsnoki tank tornyába csapódott, és
berobbantotta a lıszert. A felcsapó láng a nyitott toronytetın át kiszívta a levegıt: a bent lévık vagy
megfulladtak, vagy elevenen elégtek.
A parancsnok nélkül maradt század még harminc percen át harcolt. A három megmaradt
harckocsi délnek indult, hogy visszatérjen a zászlóaljtörzshöz, ez azonban addigra már nem létezett:
bemérték a rádióját, és egy teljes tüzérdandár irányította rá gránátjait.
A II. Öböl-háború elsı órájában harminc kilométeres rés támadt a szaúdi védelmen. Isten
hadseregének ez egy teljes dandárja elvesztésébe került, de nyitva állt elıttük az út Rijád felé.
*
A VIHARSÁV pusztulásával Diggs átmenetileg nem vethetett be Predatorokat, ez pedig nem
maradhatott így. A 366-os század gépeit nem szerelték fel J-STARS radarokkal, a földi
csapatmozgásokat tehát nem figyelhették. A levegıben két E-3B AWACS járırözött, a közvetlen
közelbıl mindegyiket négy vadász fedezte.
Az EIK húsz vadászt indított ellenük: az amerikai légierıre izgalmas percek vártak.
Diggs a VIHARSÁV és a Predatorok kiesése nyomán nagyrészt áttekintését is elvesztette. Elsı
dolga volt, hogy elindítsa nyugat felé a 10-es páncélosok helikoptereit.
*
– Csapataink a királyság területén járnak – jelentette a hírszerzıfınök. – Ellenállásba ütköztek, de
áttörtek rajta. Az amerikai kémállomás megsemmisült.
A hír hallatán Daryaeinek egyáltalán nem lett jobb kedve.
– Hogyan jöttek rá? – hajtogatta. – Hogyan jöttek rá?
A hírszerzıfınök nem merte megkérdezni, hogy mire. Kitérı választ adott:
– Nem számít. Két nap alatt Rijádban leszünk, aztán már semmi sem számít.
– Mit tudunk az amerikai járványról? Miért nincs több beteg? Hogyhogy csapatokat tudnak
küldeni?
– Nem tudom – vallotta be a hírszerzı.
– Mégis, mit tud?
– Úgy tőnik, az amerikaiaknak van egy ezredük Kuvaitban és egy másik a királyságban, a
harmadik pedig most veszi fel a felszerelését a hajókról Dhahranban. Azokról, amelyeket az indiaiak
nem tartóztattak fel...
Mahmoud Haji már csaknem kiabált:
– Akkor támadják meg ıket!
Annak az amerikainak az arroganciája dühítette fel, aki a nevén merte nevezni, ráadásul úgy, hogy
azt a népe is hallhatta... Talán hittek is neki?
– Légierınk északon támad. Ott dıl el minden. Ha erıket vonunk el onnét, idıt veszítünk – érvelt
a hírszerzı.
– Akkor rakétákkal!
– Megpróbáljuk.
*
A 4. szaúdi páncélos-dandárnak is volt tüzérsége, amelynek tüzet a parancsnok az arcvonalán
tátongó résbe, az ország szíve felé törı ellenséges egységre irányította. Két megmaradt zászlóalját
két EIK-dandár támadta meg, és látszott, hogyha elpusztulnak, háromszorosára nı a hézag a szaúdi
arcvonalon.
*
Diggs a központi harcállásponton tartózkodott, és a beérkezı hírek hallatán megértette, mi
történik vele. 1991-ben ı tette ugyanezt az irakiakkal. A Buffalo ezred parancsnokaként az
izraeliekkel csinálta éveken át... no meg Fort Irwin parancsnokaként is. Most megtapasztalta, hogy
fest a dolog a másik oldalról. A szaúdiak számára a dolgok túlságosan gyorsan történtek. Inkább
reagáltak, mint gondolkodtak, megértették mekkora bajban vannak, de nem tudták áttekinteni
helyzetüket. Félig megbénította ıket az események gyors egymásutánja, amelyet, ha a másik oldalon
lettek volna, legfeljebb izgalmasnak találnak.
– Vonja vissza harminc mérfölddel a 4-es dandárt – mondta csendesen Diggs. – Bıven van helye
manıverezni.
– Ott helyben feltartóztatjuk ıket! – vágta rá a szaúdi parancsnok gondolkodás nélkül.
– Ez hiba volna, tábornok úr. Szükségtelenül tenné kockára a dandárját. Az elvesztett területet
visszaszerezheti, de az elvesztett idıt és az embereket nem.
A szaúdi azonban nem hallgatott rá, neki pedig nem volt elég csillag a gallérján, hogy
határozottabb hangot üthessen meg. Még egy nap. Még egy istenverte nap – gondolta.
*
A helikopterek nem kapkodtak. A 10-es páncélos-ezred 4. századát, az M csapatot hat OH-58-as
Kiowa felderítı és négy AH-64 Apache harci helikopter alkotta, és valamennyi inkább plusz
üzemanyagtartályokat, mint fegyvereket vitt magával. Tudták, hogy odafent ellenséges vadászok
vannak, ezért nem repülhettek nagyon magasan. Érzékelıik légelhárító radarokat kerestek – volt
belılük néhány a térségben – pilótáik pedig dombtetırıl dombtetıre „szökellve” éjjel látó
berendezésekkel és Longbow radarokkal pásztázták a terepet maguk elıtt. Behatoltak az EIK
területére, ahol olykor egy-egy felderítı jármővet észleltek: a kuvaiti határ mentén egy harminchat
kilométeres szakaszon talán egy századnyi volt belılük. A következı kilencven kilométeren is
hasonló volt a helyzet, de itt már nehezebb jármőveket is észleltek. Eljutottak Al Busayyah
környékére: a mőholdfelvételek szerint Isten hadserege erre tartott, de csak a hernyótalpak nyomait
látták a homokban, és néhány ellátó jármő-csoportot, fıképpen tartálykocsikat. Nem az ı dolguk
volt, hogy elpusztítsák ıket: a századot azért küldték ki, hogy megtalálja az ellenség fı erıit, és
megállapítsa haladási irányukat.
A helikopterek további egy órán át bujkáltak, kanyarogtak, „szökdécseltek”. Tudták, hogy a
környéken kis hatótávolságú – orosz és francia gyártmányú – légelhárító rakétákat hordozó jármővek
tartózkodnak, és igyekeztek elkerülni ıket. Egy Kiowa-Apache páros észrevett egy brigáderejő
harckocsioszlopot, amint éppen átkeltek a sánc egy résén. Ennek az információnak a birtokában a
helikopterek visszafordultak, anélkül hogy bármire is tüzet nyitottak volna. Egyelıre nem volt
értelme felkelteni a rés körül elhelyezkedı légvédelmi állások személyzetének figyelmét.
*
A 4. dandár keleti zászlóalja nem hátrált meg – többségük ott is halt meg. Ekkorra az EIK harci
helikopterei is beavatkoztak, és bár a szaúdiak jól lıttek, az, hogy nem mozdulhattak, halálra ítélte
ıket. Isten hadserege egy újabb dandár feláldozásával száztizenkét kilométernyire szélesítette a rést a
szaúdi vonalakban.
Keleten másként alakult a helyzet. Az elesett ezredes helyébe lépı ırnagy megszakította a
harcérintkezést, és erıi felével délnyugatnak indult, majd megpróbált keletnek kanyarodni, hogy
szembeforduljon a támadókkal. Mivel nem rendelkezett elég harckocsival, hogy megvesse a lábát,
támadott, majd ismét elmenekült. Az akció során harminc harckocsit és számos más jármővet
semmisített meg. Végül a katonai várostól negyvennyolc kilométernyire elfogyott az üzemanyaga. A
4. dandár ellátó jármőveinek közben valahol nyomuk veszett. Az ırnagy rádión segítséget ért, aztán
reménykedett, hogy még idıben megérkezik.
*
A rakéták indítása a kelleténél nagyobb meglepetést okozott. Egy az Indiai-óceán felett haladó
mőhold észlelte a kilövést kísérı villanást, majd továbbította az információt a kaliforniai Sunnyvale-
be, ahonnét aztán eljutott Dhahranba is. A raktárhajókat még félig sem rakták ki. A háború
mindössze négy órája tartott, amikor az elsı Scud a Zagrosz-hegységtıl délre a magasba emelkedett
hordozó jármővérıl.
– És most? – kérdezte Ryan.
– Most meglátja, miért vannak még mindig ott a cirkálók – felelte Jackson.
*
 A hajókat szinte felesleges is volt figyelmeztetni, mert a három cirkáló és a Jones folyamatosan
pásztázta radarjaival az eget, és már százhatvan kilométerrıl észlelték a közeledı ballisztikus
lövedéket. Az eszközeikre várakozó gárdisták figyelték, ahogyan az elhárítórakéták tőzcsóvát húzva
maguk után az égbe fúródnak: olyasvalami felé száguldottak, amit csak a radarok láthattak. Az elsı
három Scud egyenként megsemmisült, a katonák hallhatták a tízezer méteres magasságból érkezı
három dörrenést, és még egy okuk volt, hogy minél elıbb elvigyék harckocsijaikat.
Kemper figyelte, ahogyan a rakéták eltőnnek a radar képernyıjérıl. Az Aegist erre is lehetett
használni... bár rossz volt rágondolnia, hogy a feje felett óriási tüzes petárdák robbannak.
*
Az este másik eseménye a határ feletti heves légi csata volt. Az AWACS észlelt valamit, amirıl
kiderült, hogy egy huszonegy vadászból álló támadó alakzat, és egyenesen feléje közeledik.
A próbálkozásnak a vadászok adták meg az árát: E-3B ellen még soha senki nem hajtott végre
sikeres támadást. Az EIK légiereje azonban továbbra is igyekezett demonstrálni, hogy vannak
értelmetlenül elpazarolható repülıgépei.
Ennek persze nem volt jelentısége. Az egyik AWACS kezelıjének az alábbi régi NATO-vicc
jutott eszébe: Két orosz páncélos tábornok összefut Párizsban. – Egyébként a légi háborút ki nyerte
meg? – kérdezi az egyik.
A vicc mondanivalója csupán annyi, hogy a háborúkat végsı soron mindig a földön nyerik meg
vagy veszítik el.
Úgy tőnt, itt sem lesz ez másként.
60. Buford
Az ellenség szándékai csak hat órával az elsı tüzérségi pergıtőz után váltak világossá.
Kiindulásul szükség volt a helikopterek felderítési adataira is, a megoldáshoz azonban
nélkülözhetetlen volt egy mőholdfelvétel. Marion Diggsnek egy csapásra seregnyi történelmi
precedens jutott eszébe. Amikor a francia vezérkar az elsı világháború elıtt neszét vette a
Schlieffen-tervnek, azt mondták: „Ennyivel is jobb nekünk!” Az a támadás aztán csak Párizs elıtt
akadt el... Ugyanez a vezérkar 1940-ben lesajnáló mosolyokkal reagált egy másik német támadás
hírére – ez azonban csak a spanyol határnál ért véget. Az emberek tudniillik szívesebben kötnek
házasságot az eszméikkel, mint a menyasszonyukkal, és ez egyetemes tendencia. Ezért történt, hogy
a szaúdiak csak jóval éjfél után jöttek rá, hogy hadseregük fı ereje nem a megfelelı helyen van, és
hogy a nyugaton elhelyezkedı kisegítı erıiket legázolta az ellenség, amely túlságosan okos vagy
túlságosan ostoba, hogy azt tegye, amit várnak tıle. Válaszképpen mozgó harcot kellett kezdeniük,
amelyre viszont nem voltak felkészülve. Holtbiztosnak tőnt, hogy az EIK csapatai elıször a katonai
várost akarják elérni. Várható volt, hogy a térképnek azon a pontján ütközetre kerül sor, amely után
az ellenség választhat, hogy kelet, azaz a Perzsa-öböl – vagyis az olaj – felé fordul, és csapdába ejti a
szövetségeseket, vagy továbbhalad Rijád felé, és egy politikai knock outtal megnyeri a háborút.
Mindent összevéve, állapította meg Diggs, kutya komisz egy terv. Már ha végre tudják hajtani. Az
EIK-csapatoknak azonban ugyanaz volt a bajuk, ami a szaúdiaknak – hogy volt egy tervük. Úgy
vélték, remek terv, és úgy gondolták, az ı ellenségük is közremőködik majd saját elpusztításában.
Elıbb vagy utóbb mindenki beleesik ebbe a hibába. Ahhoz, hogy az ember gyıztesként fejezze be a
háborút, tudnia kell, mit tehet, és mit nem. Ez az ellenség azt nem tudta, hogy még nem válhat két
seregre. Mindenesetre kár lett volna túl korán kiokosítani ıket.
*
Ryan a térképterembıl hívta rijádi barátját.
– Ismerem a helyzetet, Ali – biztosította a herceget.
– A helyzet pedig súlyos.
– Hamarosan felkel a nap, önök pedig területet áldozhatnak, hogy idıt nyerjenek. Ki van
próbálva, fenség.
– És mit tesznek az önök erıi?
– Onnét nem jöhetnek haza csak úgy, igaz?
 – Biztos ön ebben?
– Fenség, ön tudja, mit tettek velünk azok a szarháziak.
– Hát persze, de...
– És a katonáink is tudják, barátom – nyugtatta meg a herceget Ryan. Aztán még volt egy kérése.
*
– Ez a háború a szövetségesek számára rosszul kezdıdött – jelentette ki Tom Donner, aki egyenes
adásban tudósította az NBC éjszakai híradóját. – Mindenesetre ezt halljuk. Irak és Irán egyesített
hadseregei Kuvaittól nyugatra áttörték a szaúdi vonalakat, és dél felé haladnak. Itt vagyok a 11-es
páncélos-ezred, a Blackhorse felderítıivel, ez itt Bryan Hutchinson ırmester a New York állambeli
Syracuse-ból. Mi a véleménye errıl, ırmester?
– Nos, uram, szerintem... majd meglátjuk. Én csak azt mondhatom, hogy mi mindenre készen
állunk, de abban nem vagyok biztos, hogy ık is felkészültek ránk. Tartson velünk, és figyelje!
– Mint látják, a csatatérrıl érkezı rossz hírek ellenére ezek a katonák készen állnak az
összecsapásra. Sıt, alig várják.
*
A szaúdi parancsnok letette a telefont: eddig a királlyal beszélt.
– Mit javasol? – fordult Diggshez.
– El kellene indítanunk délnyugatra az 5-ös és a 2-es dandárt.
– Ezzel fedezetlenül hagynánk Rijádot.
– Nem, tábornok úr, egyáltalán nem.
– Azonnal ellentámadást kell indítanunk!
– Még nem, tábornok úr – felelte Diggs a térképre meredve. A 10-esek bizony érdekes helyzetben
voltak...
A szaúdi tábornok végül beadta a derekát.
*
– Látja, még az amerikai tévé is azt mondja, hogy sikeresek vagyunk – mondta a hírszerzıfınök
Daryaeinek.
Az EIK légierejének parancsnoka kevésbé volt lelkes. A nap folyamán harminc vadászát
veszítette el, míg a szaúdiak legfeljebb, ha kettıt. Kudarcot vallott a terve, hogy gépei megközelítik
és lelövik az AWACS-et, amely olyannyira rontotta az esélyeiket – és ez legjobb pilótáinak életébe
került. Vigasztalhatta magát azzal, hogy az ellenségnek nincsenek olyan gépei, amelyeket országa
fölé küldhet, és súlyos veszteségeket okozhat. Irán felıl újabb szárazföldi erık közeledtek Kuvait
felé, és ha minden jól megy, neki csak fedeznie kell majd az elırenyomulásukat.
*
Dhahranra összesen tizenöt Scud típusú ballisztikus rakétát lıttek ki. Annak, hogy eltalálják a
KOMÉDIA hajóit, elenyészı volt a valószínősége. A közeledı rakétákat vagy lelıtték, vagy – és ez
volt a leggyakoribb – a tengerbe csapódtak, anélkül hogy bármiféle kárt okoztak volna. A hajók
mostanra nagyrészt kiürültek, és már az utolsó jármővek – nagyrészt teherautók – gördültek a partra.
Greg Kemper letette a távcsövét, és figyelte, ahogy a barnára festett teherautók sora elenyészik a
hajnali szürkületben. Azt, hogy hová mennek, nem tudta, igenis tudta viszont, hogy ötezer nagyon
dühös észak-carolinai nemzeti gárdista alig várja, hogy csinálhasson valamit.
*
Eddington már a katonai várostól délre járt dandártörzsével. Valószínőnek tőnt, hogy a
FARKASFALKA dandár nem ér ide idıben, hogy bekapcsolódjék az ütközetbe, ezért az ezredes
elindította dél felé, Al Artawiyah irányába. Azon helyek egyike volt ez, amely némi történelmi
hírnévre tett szert, mert utak találkozásánál helyezkedett el.
– Jó reggelt, uram! – tisztelgett neki egy törzsırmester egy Bradleybıl, amelynek a parancsnoka
volt.
– Hogy vannak?
 – Viszket a markunk, uram. Hol az ellenség? – kérdezte a tiszthelyettes, és levette porlepte
védıszemüvegét.
Eddington elıremutatott.
– Körülbelül százhatvan kilométernyire, és erre tartanak. Hogy érzik magukat az emberek,
ırmester?
– Mennyit tudunk kinyírni, mielıtt megállíthatnának?
– Ha harckocsi, lıjék ki! Ha BMP lıjék ki! Ha teherautó, lıjék ki! Bármivel találkoznak a sánctól
délre, aminek fegyvere van, lıjék ki. De ellenállást nem tanúsító embereket nem bánthatnak. Ezeket
a szabályokat betartjuk. Fontos!
– Ennyi elég is, ezredes.
– A foglyokkal is vigyázzanak, ne vállaljanak felesleges kockázatot.
– Eszünkben sincs, uram – felelte a lövészpáncélos parancsnoka.
*
A katonai várost elıször a BLACKHORSE közelítette meg, amely nyugat felé indult el
gyülekezési körletébıl. Hamm ezredes egy kilencvenhat kilométeres észak-déli irányú vonalon
sorakoztatta fel elsı, második és harmadik századát. A 4-es helikopterszázadot egyelıre tartalékolta,
mindössze néhány gépet küldött délre, felderítésre. Hamm M4-es lánctalpas parancsnoki jármővében
tartózkodott, amelyet eléggé érthetı módon Star Wars lánctalpasnak becéztek (mások egyszerően
csak ,,Isten”-nek).
Kipróbálták a jármőközi kommunikációs rendszereket, amelynek révén minden jármő egyszerre
adott és kapott információkat a helyzetrıl, Hamm pedig mindent látott az M4-es monitorain. A
rendszer a mőholdas navigáció segítségével képes volt számon tartani, ki hol jár, így elkerülhetı
volt, hogy amerikaiak egymásra nyissanak tüzet. A jármővek szimbólumai egy viszonylag
valósághő, a tereptárgyakat is jelölı háttér elıtt jelentek meg. Várható volt, hogy idıvel hasonlóan
pontos képet kap az ellenség elhelyezkedésérıl is, azután pedig, már módja lesz rá, hogy válogasson.
A 2-es és 5-ös szaúdi dandár a BLACKHORSE-tól északnyugatra távolodott a kuvaiti
határövezettıl.
Hamm egységei még négy órán, azaz százhatvan kilométeren át haladhattak a terepen anélkül,
hogy fel kellett volna venniük a harcérintkezést az ellenséggel. Ennyi ideje volt, hogy még egyszer
ellenırizze: valamennyit kézben tartja, és minden rendben van.
*
A 4-es szaúdi dandár maradványai a katonai várostól északra, próbáltak összegyőlni. Talán ha
kétszázadnyi harckocsijuk és lövészpáncélosuk maradt, amelyek a hosszú sivatagi éjszakán gyors
rajtaütésekkel zaklatták az ellenséget. Egyesek pusztán szerencséjüknek köszönhették életben
maradásukat, mások a mozgó hadviselés brutális darwini törvényeinek. A rangidıs túlélı egy
eredetileg hírszerzı ırnagy volt, aki egy dühös tiszthelyettes harckocsijából irányította a többieket.
Emberei nem használták a jármőközi kommunikációs rendszert, inkább tüzeltek, és ahelyett, hogy a
begyakorolt manıvereket hajtották volna végre, fel-alá száguldoztak. Meg is adták az árát, gondolta
az ırnagy. Elıször is odarendelte a dandár hátul várakozó ellátó jármőveit, hogy a harcjármővek
feltölthessék üzemanyagtartályaikat. Elıkerült néhány lıszeres kocsi is: a harckocsik fele feltölthette
muníciókészleteit. Az ırnagy ezután hátraküldte az ellátó jármőveket, és kiválasztotta következı
védelmi állását, egy idıszakos folyómedret a katonai várostól északnyugatra. A következı fél órában
sikerült kapcsolatot teremtenie parancsnokságával, és erısítést kért.
*
Ezen a napon a küzdelem némi szünet után kezdıdött újra: a dolog utólag leginkább egy
futballmeccs félidejéhez hasonlított. A 4-es szaúdi dandár maradványainak azért maradt idejük és
helyük, hogy rendezzék soraikat és pótolják készleteiket, mert Isten hadserege is ugyanezt tette. Az
EIK-erık dandár- és hadosztályparancsnokai elégedettek voltak, mert mindössze tíz kilométerrel és
egy órával maradtak el a tervtıl, amely – mint a tervek általában – túlságosan derőlátó volt. Az
üzemanyag-felvétel ugyancsak majdhogynem az ütemterv szerint zajlott.
 Isten hadserege szétzúzta a kezdeti ellenállást, és ugyan a vártnál nagyobb veszteségeket
szenvedett, egyelıre sikert sikerre halmozott. Az emberek fáradtak voltak, de általános felfogás
szerint a katonáknak ez a normális állapotuk. A négyórás szünet legtöbbjük számára lehetıvé tette,
hogy aludjanak egyet. Amikor virradni kezdett, a sereg beindította dízelmotorjait, és folytatta
elırenyomulását dél felé.
*
Az amerikai pilóták arra számítottak, hogy gyıznek – és gyıztek. Az EIK vadászai – eredetileg
iráni F-4-esek, még a sah idejébıl – rossz irányba haladtak, amikor rajtuk ütöttek. A földi irányítás
figyelmeztette ıket, mire visszafordultak, helyzetüket azonban nem egyszerően a taktikai szituáció
tette súlyossá. Arra számítottak, hogy az egyik oldal majd rakétákat lı ki, a másik erre kitér, aztán
megfordul és tüzel – nagyjából a középkori lovagi tornák mintájára. Elfelejtették közölni velük, hogy
amerikai ellenfeleiket nem erre képezték ki.
Elıször az F-15-ös Eagle-ek tüzeltek: mindegyik egy-egy AMRAAM rakétát lıtt ki, amely
indítása után önállóan kereste meg magának a célt. Ezután akár vissza is húzódhattak volna, de nem
tették: kiképzésük, de még inkább harci kedvük így diktálta. Tíz órájuk volt rá, hogy megemésszék,
amit a rádióban az elnök mondott. A háborút most már személyes ügynek tekintették, és miközben
rakétáik közeledtek az elsı célcsoport felé, ık is irányváltoztatás nélkül folytatták útjukat. A négybıl
három cél megsemmisült: az amerikaiak által Slammernek nevezett rakéták kellemetlen
meglepetésekkel szolgáltak az F-4-esek számára. A negyedik Phantomnak sikerült kitérnie, és
visszafordult, hogy viszonozza a tüzet, ekkor azonban észrevett radarján egy tizenöt kilométeres
távolságban csaknem háromezer-hatszáz kilométeres sebességgel közeledı vadászt. Hirtelen dél felé
kanyarodott, és menekülni kezdett – rosszul tette. Az F-15-ös pilótája, akit géppár-társa kilencszáz
méteres távolságból követett, visszavette teljesítményét, lassított, majd a menekülı F-4-es után eredt.
Közvetlen célzással akarta elpusztítani, aktiválta a gépágyúit. Az iráni pilóta ma reggel mintha kissé
lassú lett volna... Tizenöt másodperccel késıbb az F-4-es megjelent, és növekedni kezdett
üldözıjének irányzékán...
– Itt Róka-három, Róka-három, lelıttem!
Az összecsapás közelében feltőnt egy második F-15-ös kötelék is, gépei kiválasztották, és őzıbe
vették céljaikat. Az EIK-s földi irányítókat megdöbbentette az események gyors egymásutánja.
Utasítást adtak gépeiknek, hogy célozzák meg a közeledı amerikaiakat, és lıjenek ki rájuk
radarirányítású, nagy hatótávolságú rakétákat. Ezúttal is hiába számítottak azonban arra, hogy az
amerikaiak elmenekülnek, hogy kitérjenek a lövedékek elıl. Ehelyett kilencvenfokos szögben
zuhanni kezdtek a föld felé, ami lehetetlenné tette, hogy ellenfeleik Doppler radarja megállapítsa
távolságukat. A radarok elveszítették ıket, a rakéták pedig irányítás híján szétszóródtak. Az Eagle-ek
ezután visszafordultak, és alulról, tizennyolc kilométeres távolságból kilıtték rakétáikat az EIK
vadászaira, amelyek megpróbálták megtalálni ıket, hogy a nyomukba eredjenek, és ismét kilıjenek
rájuk egy sorozat rakétát. Ekkor vették észre, hogy rakéták tartanak feléjük: megpróbáltak
megfordulni és elmenekülni, de túlságosan közel voltak a közeledı Slammerekhez, amelyek el is
találták mind a négyüket.
– Szevasztok, jampecek! – hallották saját hullámhosszukon az EIK légi irányítói. – Küldjétek még
egypárat, éhesek vagyunk! Mindet le akarjuk lıni, a vén szaros piksziseikkel együtt!
Az amerikai pilóta Ég-egyet hívta.
– Itt Csontos-Vezér, van még meló? Vétel!
– A maguk szektorában nincsen. Maradjanak készenlétben!
– Vettem – felelte a 390-esek parancsnoka, egy alezredes, majd oldalt billentette gépét, és lenézett
a gyülekezési pontjaikról meginduló harckocsik sokaságára. Életében elıször most szeretett volna
harckocsi-vadász gépet vezetni. Winters alezredes New York-i volt. Tudta, hogy ott is vannak
betegek, most pedig azok ellen harcolt, akik a járványt okozták. Elégtétellel töltötte el, hogy máris
lelıtt két gépet és három pilótát. – Itt Csontos-Vezér, felzárkózni – utasította embereit. A mőszereire
pillantott, és látta, hogy hamarosan tankolnia kell.
 Nemsokára megérkeztek a 391-esek Strike Eagle-jei, amelyeket HARM-okkal felszerelt F-16-
osok kísértek. A kisebb, együléses vadászok bekapcsolt fenyegetésérzékelıkkel köröztek, mozgó
légelhárítórakéta-egységeket kerestek. Az élen haladó páncélosok mögött fel is fedeztek egy
nagyobb csoportot, kis hatótávolságú francia Crotale és orosz SA-6 Gainfulok voltak rajtuk. A
Viperök – az F-16-osok – pilótái zuhanórepülésre váltottak, és kilıtték radarelhárító rakétáikat, hogy
fedezzék a közeledı F-15E-ket, amelyek elsısorban az ellenséges tüzérségre pályáztak.
*
A Predatorok tovább figyelték Isten hadseregét. Amikor megsemmisült a VIHARSÁV, három is
lezuhant közülük. A felderítésben rés támadt, amelynek megszüntetése órákba tellett. A hadszíntéren
csak tíz Predator maradt, négy közülük kétezer-ötszáz méter magasságban, szinte láthatatlanul
manıverezett az elırenyomuló divíziók felett. Az EIK-erık elsısorban vontatott tüzérséget hoztak
magukkal: az ütegeket most sorakoztatták fel a következı nagyobb támadáshoz, a két gépesített
dandár mögött, amely újabb lökésre készült a katonai város irányában. Az egyik Predator rábukkant
egy hat ütegbıl álló csoportra: az adatok hamarosan eljutottak a tizenhat Strike Eagle-hez.
*
A szaúdi formáció feszülten várakozott. Negyvennégy harci jármővük egy nyolc kilométeres
szakaszon szóródott szét: parancsnokuk, az ırnagy úgy döntött, így még megfelelı tőzkoncentrációt
nyújthatnak. Remélte, hogy sikerül legalább hátráltatnia, esetleg feltartóztatnia az ellenséget. A
magasból süvöltést hallottak: nyolchüvelykes gránátok kezdtek záporozni állásaik elé. Az elsı sortőz
három percig tartott, és a lövedékek egyre közelebb csapódtak be jármőveikhez...
*
– Itt Tigris-Vezér, támadunk! – szólt mikrofonjába Steve Berman alezredes, a Strike Eagle-ek
parancsnoka.
A Viperök – az F-16-osok – a harckocsik nyomában haladó légvédelmirakéta-hordozókkal
próbáltak meg elbánni. A 39l-esek háromszor négy F-15E-je ugyanekkor párokra vált, leereszkedtek
ezerkétszáz méterre, és kilencszáz kilométeres sebességgel támadásba lendültek. Parancsnokuk
megpillantotta a százméterenként szabályos vonalban felsorakoztatott lövegeket és vontatóikat.
Ahogy a nagykönyvben meg van írva – gondolta. Az Eagle fegyverrendszereit kezelı operátor
aktiválta a rekeszbombákat, és szórni kezdte ıket a lövegekre.
– Csinos – állapította meg az alezredes. Kétrekesznyi kombinált hatású BLU-97-es minibombát
dobtak le, amelyek eltörölték a föld színérıl az elsı üteget. Aztán odalenn felrobbantak a lıszeres
ládák is. — Jöhet a következı – mondta Berman, és jobbra fordította a gépet. A következı üteg felé
haladtak, a másodpilóta visszaigazolta a parancsot, amikor észrevett valamit...
– Tíz óránál Tripla-A! – jelentette. Mint kiderült, egy önjáró ZSU-23-as légelhárító gépágyú vette
célba ıket: négy csövébıl nyomjelzı lövedékek húztak az Eagle felé.
– Élesítsen egy Mavet! – adta ki a parancsot Berman.
Ez a haláltánc csak néhány másodpercig tartott. A gép kitért a lövedékek elıl, és elindította a
Maverick levegı-föld rakétát, amely lecsapott és elpusztította a lánctalpas gépágyút. A pilóta
továbbrepült a tarackokból álló, következı üteg felé, itt azonban az Eagle-t találat érte. A gép
sérülése túlságosan súlyos volt, az alezredes és a másodpilóta katapultáltak.
A vádiba húzódott szaúdiak jöttek értük, egy amerikai Hummer terepjáróval.
*
Százhatvan kilométernyire délre Eddington dandárja még csak a sorait rendezte, de volt már egy
kész zászlóalja, amelyet az ezredes a katonai városba vezetı út két oldalán elıreküldött harminckét
kilométernyire, hogy biztosítsák a Dharhanból érkezı többi alakulat elırehaladását. Szerencsétlen
módon utoljára a dandár tüzérségét tették partra: ezek az egységek legkorábban négy óra múlva
voltak várhatóak. Ezen a tényen azonban már nem lehetett változtatni.
Ahogyan az egységek sorban megérkeztek, az ezredes elıször is gyülekezési körleteikbe küldte
ıket, hogy megtankoljanak.
 Dandárjának hírszerzı csoportja most kezdte meg tevékenységét, és kezdtek érkezni hozzájuk
Rijadból a megerısített információk. Elöl haladó zászlóalja kiküldött egy terepjárókból és
Bradleykbıl álló felderítıcsoportot, amely tizenhat kilométernyire a fı erı elıtt kezdte meg
tevékenységét. A katonák meggörnyedve lopakodtak, jármőveiket, amennyire csak lehetett,
elrejtették. Hason fekve kémleltek távcsöveikkel, mind ez idáig azonban semmit sem jelentettek –
azt leszámítva, hogy jóval a horizont mögött por gomolyog az ég felé, és jókora távolságból robaj
hallatszik.
Annál jobb, gondolta Eddington. Lesz ideje felkészülni, márpedig a katona számára a lehetı
legnagyobb fényőzés az, ha nem kell sietnie.
– LOBO-HAT, itt FARKASFALKA-HAT, vétel.
– Itt LOBO-HAT, személyesen, hallom.
– FEHÉR AGYAR most indul. Egy órán belül az önök bal oldalán lesznek. Ha odaérnek,
kezdjenek oldalra húzódni. Vétel.
– Itt LOBO-HAT; személyesen, vettem, ezredes. Itt még semmi. Egészen jó formában vagyunk,
uram.
– Helyes. Folyamatosan tájékoztassanak. Vége. – Eddington visszaadta a rádiótelefont.
– Ezredes úr! – kiáltotta a hírszerzı részleget vezetı ırnagy. – Van egy információnk az ön
számára.
– Na végre.
*
A tüzérségi tőz folytatódott, néhány gránát egyenesen a vádiba csapódott be. Berman alezredes
most elıször élt át ilyesmit, és nem nagyon tetszett neki. Most értette meg, hogy a harckocsik és
felderítı jármővek miért szóródtak szét annyira: ezt elıször nagyon furcsának találta. Egy gránát
százméternyire az elıtt a harckocsi elıtt robbant, amely mögött Abdullah ırnaggyal, a szaúdiak
parancsnokával együtt rejtızött, a repeszek pengve pattantak vissza a barnára festett páncélról.
– Nem valami jó mulatság – állapította meg Berman a fejét rázva: a gránátrobbanás légnyomása
fıbe kólintotta kissé.
– Köszönjük, hogy elintézték a többi ágyújukat. Meglehetısen félelmetes volt – mondta Abdullah,
miközben a közeledı T-80-asokat távcsövezte. Legfeljebb háromezer méternyire lehettek, és
egyelıre nem vették észre az ırnagy alacsony építéső Abramsét.
– Mióta vannak harcérintkezésben velük?
– Tegnap alkonyat után kezdıdött. A 4-es dandárból mindössze mi maradtunk.
A kijelentés nem töltötte el bizakodással Bermant. Fejük fölött a harckocsi lövegtornya kissé balra
fordult. Az ırnagy rádiójából néhány kurta szó hallatszott, ı pedig egyetlen szóval felelt – azt
viszont ordította. Egy másodperccel ezután a bal oldalukon lévı harckocsi körülbelül harminc
centiméternyit hátrarándult, lövegének torkolatából pedig lángoszlop csapott ki. Ehhez képest a
tüzérségi gránát robbanása petárdapukkanás volt. Berman minden ésszerőségnek fittyet hányva
felemelte a fejét. A távolban füstoszlopot látott, amelynek tetején egy harckocsi lövegtornya
bukdácsolt.
– Jézusom... – mondta, majd megkérdezte: – Használhatom a rádióját?
*
– Ég-egy, itt Tigris-Vezér – hallotta fejhallgatójában az AWACS egyik tisztje. – földön vagyok
egy szaúdi harckocsizócsoportnál, a katonai várostól északra. – Megadta a helyzetét, majd így
folytatta: – Heves harcban állunk. Tudnak valamilyen segítséget küldeni?
– Tigris, tudja igazolni magát?
– Hogy a fenébe tudnám, a kódjaim odalettek a 15-ösömmel. Steve Berman alezredes vagyok a
Mountain Home-i bázisról, és pillanatnyilag nem látok a pipától. Negyven perccel ezelıtt kivertük a
szart néhány iraki ütegbıl, most meg annyi itt a tank, mint a szemét. Ha nem akarja, ne higgye el,
vétel.
Amerikainak tőnik – gondolta egy magasabb rangú tiszt.
 – És ha jobban megnézem, a harckocsik tornya domború, a csöveik pedig délre mutatnak,
ellentétben a mieinkkel, amelyek laposak, és a lövegeik északra néznek, vétel.
A rádióban robbanás hallatszott, majd ismét Berman szólalt meg:
– Nem valami nagy mulatság ez itt.
– Szerintem sem – felelte az elsı AWACS-es. – Tigris, várjon. Ördög-Vezér, itt Ég-egyes, volna
egy feladatom a maguk számára...
Ég-egyes készenlétben tartott egy négy F-16-osból álló köteléket levegıföld akciókra. Úgy tőnt,
itt volt az ideje, hogy végrehajtsanak egyet.
*
A közeledı harckocsik elıször megtorpantak, hogy viszonozzák a tüzet, ezzel azonban nyomban
csatát is vesztettek az Abramsek tőzvezetı rendszerével szemben, a szaúdi kezelıknek ráadásul ezen
a napon már bıven volt alkalmuk, hogy fejlesszék tudásukat. Az ellenség meghátrált, jobbra és balra
tért, és füsternyıvel próbálta áttekinthetetlenné tenni a küzdıteret. Néhány közülük helyben maradt,
és miután lıszerkészletük felrobbant, ugyancsak fekete füstoszlop szállt belılük a reggeli égbolt felé.
Az összecsapás elsı szakasza öt percig tartott, és Berman úgy látta, hogy húsz ellenséges jármő
pusztulásával végzıdött. A szaúdiaknak nem voltak veszteségeik. Ez nem is hangzott rosszul...
A Viperök nyugat felıl érkeztek, és onnan alig látszott, ahogyan ledobják hagyományos
bombáikat az ellenséges formáció közepébe.
– Briliáns! – lelkesedett az Angliában iskolázott Abdullah ırnagy. Azt, hogy a bombák hány
jármővel végeztek, nem tudhatták, de azt igen, hogy a küzdelmet már nem magukban vívják. Ez
pedig nem volt mindegy.
*
Teherán utcái még komorabb képet nyújtottak. Clarknak és Chavez-nek (pontosabban Klerknek
és Csehovnak) az tőnt fel, hogy az emberek nem beszélnek egymással, csak mennek és hallgatnak. A
férfiak pedig mintha megfogyatkoztak volna, hiszen a tartalékosokat behívták, hogy beüljenek
páncélosaikba, felvegyék fegyvereiket, és felkészüljenek, hogy elinduljanak a háborúba, amelyet az
új ország kényszeredetten, Ryan elnök megelızı csapása után hirdetett ki.
Az oroszok megmutatták az amerikaiaknak Daryaei otthonát, nekik pedig mindössze az volt a
dolguk, hogy megnézzék – de ez csak elsı hallásra tőnt ilyen egyszerőnek, hiszen a feladatot egy
olyan ország fıvárosában kellett végrehajtaniuk, amellyel hadban álltak. Ráadásul nemrégiben jártak
ebben a városban, és az itteni biztonsági erık is látták ıket. A bonyodalmak egyre sokasodtak.
Két és fél saroknyiról is látták, hogy az ajatollah szerényen él. A háromszintes épület egy
középosztálybeliek lakta utcában állt, amelyet egyáltalán nem zártak el a forgalom elıl. A ház
lépcsıjén azonban ırök álltak, a sarkokon pedig néhány kocsi parkolt. Kétszáz méternyirıl az is
látszott, hogy az emberek elkerülték az utcának azt az oldalát. Népszerő ember ez az ajatollah...
– És ki lakik még itt? – kérdezte Klerk az orosz rezidenst, aki álcázásképpen a követség
másodtitkára volt, és a látszat megırzése végett számos diplomáciai feladatot látott el.
– Azt hiszem, fıleg testırök– felelte az orosz. Egy kávéházban ültek, és szándékosan nem néztek
a szóban forgó épület felé. – Úgy tudjuk, a két szomszédos ház lakatlan. Azt hiszem, Isten embere
aggódik a biztonsága miatt. Az emberek egyre elégedetlenebbek a rezsimjével... már az a lelkesedés
is tovatőnt, amelyet Irak meghódítása váltott ki.
– És ha járulékos károk is keletkeznek? – kérdezte elgondolkodva Clark. Némileg körülményes
volt, hogy oroszra fordítsa, amit gondol.
– Maguk amerikaiak roppant szentimentálisán fogják fel az ilyesmit – állapította meg a rezidens.
Mulattatta a dolog.
– Klerk kolléga mindig is lágyszívő ember volt – tódította Chavez.
*
Az új-mexikói Holloman légi támaszponton nyolc vadászpilótától vettek vért. Egyikük sem volt
fertızött, amit rendkívüli megkönnyebbüléssel vettek tudomásul. Most már ık is útra kelhettek, hogy
tegyenek valamit. A földi kiszolgáló személyzet tesztjei ugyancsak negatívnak bizonyultak. Azonnal
elindultak a repülıgépeikhez. Négy pilóta F-117-es Nighthawkokra szállt, a másik négy, a földi
személyzet tagjaival együtt, egy KC-10-es utántöltı szállítógépre. Úti céljuk Szaúd-Arábia volt.
A légierı saját kommunikációs hálózatán keresztül értesültek az ottani eseményekrıl. A 366-osok
és az Izraelbıl átvezényelt F-16-osok remek munkát végeztek, amelybıl azonban mindenki szerette
volna kivenni a részét. A harci zónába induló második hullámot a Holloman bázisról érkezık
szerették volna vezetni.
*
– Ez igaz? – kérdezte a türkmén fıpap.
– Tökéletesen – biztosította Golovko. – Ryan elnök becsületes ember. Egész életében az
ellenségünk volt, ráadásul veszélyes ellenségünk, de most, hogy béke van köztünk, a barátunkká lett.
Az izraeliek és a szaúdiak egyaránt tisztelik. Ali bin Sheik herceggel jó barátok, ez köztudott.
A beszélgetés Ashabádban, Türkmenisztán fıvárosában folyt, kellemetlenül közel az iráni
határhoz, különösen most, a miniszterelnök autóbalesete után, amelyrıl Moszkvában tudták, hogy
valószínőleg nem a véletlen mőve volt.
– Tegye fel magának a kérdést, vajon Ryan elnök miért mondta azt az iszlámról, amit mondott?
Megtámadták az országát, megtámadták a gyerekét, megtámadták ıt magát, és ı nem támadja az
önök vallását, barátom? Ilyesmit csak tisztességes ember tesz.
Az asztal túloldalán ülı férfi bólintott.
– Lehetséges. Ön mit akar kérdezni tılem?
– Egy egyszerő kérdést szeretnék feltenni önnek. Ön Isten embere. Egyetért ön mindazzal, amit az
EIK elkövetett?
A pap méltatlankodó hangon felelte:
– Allah elıtt győlöletes az ártatlan vér kiontása, ezt mindenki tudja. Golovko bólintott.
– Akkor most döntenie kell, mi fontosabb az ön számára, a politikai hatalom, vagy a hite.
Azért a dolog nem volt ilyen egyszerő.
– Mit kínálnak nekünk? A népem hamarosan tılem várja majd, hogy biztosítsam a jólétét. Önök
nem használhatják fegyverként a hitet az igazhívık ellen.
– Kibıvített autonómiát, szabad kereskedelmet a világ többi részével, közvetlen légi járatokat
külföldre. Mi és az amerikaiak segítünk önöknek, hogy hiteleket kapjanak az Öböl menti államoktól.
İk nem szoktak megfeledkezni a baráti gesztusokról – ígérte a küldött Türkmenisztán következı
miniszterelnökének.
– Hogy tehet ilyesmit valaki, aki hisz Istenben?
– Barátom – mondta Golovko –, hányszor elıfordul, hogy valaki valami nemes dologba fog, aztán
valahogy minden tönkremegy a kezében?
*
Helyi idı szerint tizenhárom órára a kép még egyértelmőbbé vált. Az erıviszonyok még mindig
nem túlságosan kedvezıek, gondolta Diggs. Öt összevont hadosztály közeledett négydandárnyi,
egyelıre még szétszórtan elhelyezkedı erıhöz.
A katonai várostól északra a kis szaúdi védıcsapat még három órán át látványosan védte
pozícióit, de mostanra kezdték bekeríteni, vagyis a szaúdi vezérkar óhaja ellenére vissza kellett
vonulnia.
Diggs „javaslatára” felkészültek a Khaled király katonai város kiürítésére, ami többek közt azért is
fájdalmas volt, mert le kellett szerelni az itt mőködı hírszerzési elektronikát. A Predatorok
irányítóinak vissza kellett hívniuk madaraikat, hogy áttelepítsék ıket a FARKASFALKA Al
Artawiyahtól északra húzódó vonalai mögé.
Tartós aggodalmat okozott, hogy kiderült: egy iráni nehéz hadosztály most kel át a Bászrától
nyugatra elterülı mocsarakon. Az ellenség hadmőveleti terveiben azonban voltak kidolgozatlan
részek. Amikor elhaladtak Kuvait mellett, nem hagytak hátra csapatokat, hogy fedezzék a kicsiny
területet – vagy, mert feleslegesnek ítélték, vagy, mert nem akarták felfedni lapjaikat, azt gondolván,
hogy majd azt a lyukat is betömik –, hiszen most is éppen ezt tették.
 Valószínőleg a BUFORD hadmővelet tervének is volt valamiféle fogyatékossága, Diggs azonban,
bár két órán át próbált rájönni, mi lehet az, nem jött rá.
Fel kellett tennie a kérdést:
– Megegyeztünk, uraim?
A helyiségben tartózkodó valamennyi szaúdi tábornok magasabb rendfokozatot viselt, mint ı,
végül azonban belátták javaslatának ésszerő voltát, így ugyanis remélhették, hogy Isten
hadseregének így nemcsak egy kis részét sikerül laposra verniük, hanem az egészet. Az egybegyőlt
generálisok bólintottak. Már amiatt sem dohogtak, hogy hátrahagyják a katonai várost az
ellenségnek, hiszen bármikor újjáépíthették. – BUFORD hadmővelet tehát este megkezdıdik!
*
Fokozatosan vonultak vissza. Megjelent néhány szaúdi önjáró löveg, és füsttel árasztották el a
terepet. Mihelyt megérkeztek, Abdullah ırnagy jármővei visszavonultak állásaikból, és sietve dél
felé indultak. A szárnyak már mozgásban voltak, hogy elhárítsák az ellenség bekerítési kísérleteit.
Az EIK-erık a szaúdi vonal két végén súlyos veszteségeket szenvedtek.
Bermanért nem küldtek helikoptert, a délután pedig heves küzdelmeket hozott – egyben azonban
tanulságokkal is szolgált. Az alezredes még négyszer kért segítséget a légierıtıl, és a légi csapások
nehezen felejthetı nyomokat hagytak benne. A szaúdiak kitörni készültek a csapdából, amelyet az
ellenség próbált állítani számukra.
– Jöjjön velem, alezredes – mondta Abdullah ırnagy, és futni kezdett parancsnoki jármőve felé.
Így ért véget a katonai városért vívott elsı ütközet.
61. Acélzápor
Az észak-carolinai Nemzeti Gárda elsı dandárja – a FARKASFALKA – immár csatarendben állt.
Eddington egy UH-60-as Black Hawk helikopteren átrepült elülsı egységei fölött. A LOBO, az l-es
zászlóalj balszárnyával az Al Artawiyah-Khaled király katonai város útvonalra támaszkodott. A
FEHÉR AGYAR, vagyis a 2-es zászlóalj az országúttói nyugatra sorakozott fel. A COYOTE – a 3-
as zászlóalj – tartalékban maradt, az ezredes ıket szánta manıverezı erınek. İket nyugatra küldte,
mert úgy gondolta, valószínőleg ott lesz rájuk szükség. A tüzérzászlóaljat két részre osztotta, hogy
fedezhesse a jobb- és a balszárny végeit – vagy ha szükséges, mindkét rész tüzet a centrum
védelmére irányíthassa. Légiereje nem volt, mindössze három Black Hawk helikoptert tudott
szerezni, hogy kihozhassa az ütközetbıl a sebesülteket. Voltak hírszerzıi, szanitécegységei és
minden, amivel egy dandárnak rendelkeznie kell. Két arcvonalzászlóalja elıtt egy felderítıegység
tevékenykedett: ezeknek az volt a feladatuk, hogy jelentsék, amit látnak, illetve, hogy eltereljék az
ellenség figyelmét, ha felbukkan. Gondolt rá, hogy esetleg kér helikoptereket a 11-esektıl, de tudta,
hogy mi a szándéka velük Hammnek, úgyhogy hiába is kérte volna ıket. Hiszen ı is hozzájut majd a
11-esek felderítési eredményeihez...
Lepillantott, és látta, hogy az elsı vonalban valamennyi Abrams és Bradley megfelelı helyet talált
magának, többnyire homoksáncok és apró dőnék mögött, legfeljebb a tornyaik látszottak, de még
azok sem mindig: legtöbbször csak a parancsnok feje, amint a terepet távcsövezte. A páncélosokat
legalább háromszáz méter választotta el egymástól, hogy ne jelentsenek vonzó célpontot a tüzérség
vagy a támadó ellenséges gépek számára. Mondták ugyan neki, hogy ezek miatt nem kell aggódnia,
de ı azért mégis aggódott.
*
Hajnal óta negyven EIK-vadászt lıttek le, valamennyit a szövetséges gépek. Az amerikaiak és a
szaúdiak eddig hat gépet vesztettek: valamennyivel föld-levegı rakéták végeztek. Az ellenséges
légierı nem tudta leküzdeni a hátrányt, amelyet a szövetséges légi radarok jelentettek, a legtöbb,
amit elmondhattak, hogy magukra vonták a szövetséges gépek támadásait, amelyek másként
akadálytalanul pusztíthatták volna az EIK földi erıit. A szövetséges légierık lehetıségei azonban
éjszaka korlátozódtak, mert csak az F-15E Strike Eagle-eket lehetett bármilyen idıjárási viszonyok
között bevetni (az éjszakát a légierı idıjárási tényezınek tekinti.) Körülbelül húsz ilyen gép volt, és
az EIK hírszerzése szerint nem okozhattak túlságosan súlyos veszteségeket.
 Az elırenyomuló hadosztályok közvetlenül a katonai város elıtt megálltak, hogy ismét lıszert és
üzemanyagot vételezzenek. Még egy lökés, és Rijádban lesznek – gondolták parancsnokaik –, még
mielıtt az amerikaiak elérik a szervezettség megfelelı szintjét, hogy harcba szállhassanak. A fele
utat már megtették, és még mindig náluk volt a kezdeményezés.
*
A PÁLMATÁL figyelemmel kísérte az eddig történteket, továbbította a délnyugat felıl érkezı
adásokat, most azonban maga is fenyegetett helyzetbe került, mert tıle északra egy iráni
páncéloshadosztály jelent meg. Az EIK talán arra számított, hogy miután a királyság erıit legyızik,
vagy legalábbis nagymértékben lekötik, a kuvaitiak félelmükben felhagynak mindenfajta
tevékenységükkel. Ha így gondolták, tévedtek. A határokat két irányból is át lehet lépni, és a kuvaiti
kormány abból a helyes feltételezésbıl indult ki, hogy ha semmit sem tesz, semmiképpen sem javít,
legfeljebb csak ront a helyzetén.
Az EIK-nak újabb napra lett volna szüksége, hogy helyrehozza tévedése következményeit, ezúttal
azonban ık kerültek idızavarba.
Napnyugta után húsz perccel levegıbe emelkedett és elindult észak felé a 10-es páncélos-ezred 4-
es légiszázada. Az EIK határát könnyő gépesített egységek biztosították, amelyek csak arra vártak,
hogy átvegye helyüket a Tigris-Eufrátesz-deltán most átkelı iráni páncéloshadosztály. A
határbiztosító erıt mindössze két zászlóaljnyi gépkocsizó-lövész és könnyő páncélozott szállító
harcjármővek alkották. Rádiózgattak, parancsnokaik elıre-hátra mozgatták ıket, arra azonban nem
voltak felkészülve, hogy támadás érje ıket egy olyan ország részérıl, amelynek lakossága mindössze
egytizede volt az EIK-énak. A következı órában a Buffalo ezred mind a huszonhat Apache
helikoptere rájuk vetette magát, és rakéta, illetve gépágyútőzzel árasztotta el ıket, megnyitva az utat
Kuvait saját könnyő gépesített dandárja elıtt. A kuvaitiak felderítı jármővei széthúzódtak, és
megkeresték az iráni páncélosok elöl haladó egységeit. A felderítıket öt kilométer távolságból
nehézpáncélosok követték, amelyek a tılük kapott híradások alapján húsz harckocsi-ágyúból
nyitottak tüzet. Két másodperc alatt tizenöt iráni tankot semmisítettek meg: ez volt az elsı nagy
meglepetés, amely ezen az éjszakán az EIK-t érte. A következı fordulóban a kuvaitiak önbizalma
képeszthette el ıket. A harcérintkezés sikeres felvétele után a kuvaitiak élen haladó egységei lelkesen
folytatták a támadást. Minden összejött nekik: az éjjellátó berendezések mőködtek, a lövegek
mőködtek, az ellenségnek pedig a mocsarak miatt nemigen volt hova visszavonulnia.
Sabah ırnagy a PÁLMATÁL-ban hallgatta a rádióadásokat: ezúttal is másodkézbıl értesült az
eseményekrıl. Megtudta, hogy az iráni 4. páncéloshadosztály egyik dandárja – egy fıképpen
tartalékosokból álló alakulat – az átkelés után vidáman és könnyelmően belefutott egy elırenyomuló
ellenséges páncélos erıbe. Kuvaittal nagyjából ilyes-valami történt 1990. augusztus l-jén reggel –
gondolta Sabah.
Alkonyat után három órával a kuvaitiak tökéletesen lezárták a Dél-Irakba vezetı egyetlen járható
útvonalat – Isten hadseregének legkényelmesebb utánpótlási útvonalát. Az éjszaka során ez a helyzet
véglegessé vált: a precíziós irányított bombák a hidakat is levegıbe repítették. A kis nemzet kis
csatája gyızelemmel ért véget, és elıkészítette a terepet szövetségesei számára.
A Buffalo ezred egyes szárazföldi egységei már nyugat felé tartottak. A helikopterszázad
visszafordult, hogy üzemanyagot és lıszert vegyen fel. Az ujjongó kuvaiti hadsereg biztosította
szövetségesei hátát, és újabb csatára készült.
*
Az EIK I. hadtestje eddig tartalékban volt. Kötelékébe tartozott a volt elsı iráni
páncéloshadosztály, a „Halhatatlanok”, valamint egy másik, amelyet az iraki Köztársasági Gárda
életben maradt tisztjei, tiszthelyettesei vezettek, s amelynek legénysége még nem vett részt az 1991-
es háborúban. A II. hadtest volt, amely átlépte a határt, és a katonai város felé haladt, de mostanra a
harcok során alig kétharmadára apadt. Miután elérte célját, balra fordult, hogy utat engedjen az I.
hadtestnek, amely a néhány légitámadás okozta veszteséget leszámítva, még érintetlen volt –
valamint az ugyancsak intakt III. hadtestnek. A II. hadtestnek mostantól az volt a feladata, hogy
megvédje az elırenyomuló erıket a tenger felıl érkezı ellentámadásoktól, amelyekre bízvást
számíthattak. Amikor besötétedett, doktrínájának megfelelıen valamennyi egység felderítıket
küldött ki.
Az élen haladó, csoportokban elırenyomuló egységek megkerülték a katonai várost, és
meglepetésükre semmilyen ellenállást nem tapasztaltak. A felderítı zászlóalj parancsnoka ezen
felbátorodva beküldött a városba néhány egységet. Senkit sem találtak: az itteniek jó részét már az
elızı napon evakuálták. A zászlóaljparancsnok jobban belegondolva, mindezt logikusnak találta.
Isten hadserege elırenyomult, és bár súlyos veszteségei voltak, a szaúdiak semmiképpen sem
tartóztathatták fel.
Továbbindult dél felé, igaz, most már valamivel óvatosabban. Arrafelé már kellett némi
ellenállással számolnia.
*
Hamm ezredes meglátta az oldalbiztosítást végzı alakulatokat. Ez alighanem az ellenség II.
hadteste, állapította meg. Kiowa felderítı helikoptereinek elsı sora ezt az alakulatot figyelte. A
Kiowák a Bell 206-os helikopter rejtızködésre specializált katonai változatai, talaj-közeiben lebegve
elektronikus periszkóppal figyelhetik, mi történik a kiemelkedı tereptárgy mögött, amely mögött
megbújnak. Látnak, de nem látszanak, tévérendszereik rögzítik az eseményeket, a „felvételt” pedig
továbbítják. Hammnek hat ilyen gépe volt a levegıben, mélységi felderítést végeztek tizenhat
kilométernyire a földi alakulatok elıtt, amelyek egyelıre a katonai várostól délkeletre, negyvennyolc
kilométernyire helyezkedtek el.
Az ezredes a Star Wars-jármő egyik képernyıjén figyelte a Kiowák által küldött információkat,
amelyeket közben a technikusok grafikusan megjeleníthetı, és a Hamm parancsnoksága alá tartozó
harcjármővekbe továbbítható jelekké alakítottak. Ezután a Predatoroktól érkeztek képek. A
magasban portyáztak, figyelték az elfoglalt várostól délre elterülı sivatagot és az utakat, az egyik át
is repült felette. A néptelen utcákon tartálykocsik és más ellátó jármővek sorakoztak: jó rejtekhely
volt a számukra. A legfontosabb munkát azonban az elektronikus szenzorok végezték, az EIK erıi
ugyanis most túlságosan gyorsan haladtak, semhogy lemondhattak volna a rádiózásról. A támadók
folyamatosan kommunikáltak. A jelforrások mozogtak, de irányuk ezúttal kiszámítható volt.
Egyértelmően sikerült bemérni két dandár-, és valószínőleg egy hadosztálytörzset is.
Hamm átült egy másik képernyı elé, hogy részletesebb képet kaphasson. A katonai város
irányából két hadosztály vonult dél felé. Ez alighanem az ellenség I. hadteste volt. Tizenhat
kilométer szélességben haladtak. Dandáronként két hadosztályoszlop vonult egymás mellett; elöl egy
páncélos-, közvetlenül utána egy önjáró tüzérdandár. A II. hadtest tılük balra nyomult elıre, és
hosszan elnyúlva biztosította az oldalvédelmet. Úgy látszott, a III. hadtest a tartalék.
A harcrendjük hagyományos volt, senkit sem lepett meg. Az ezredes úgy számolta, hogy
körülbelül egy óra múlva találkoznak majd a FARKASFALKÁ-val; neki addig a helyén kellett
maradnia, hogy átengedje arcvonala elıtt az északról délre – az ı szemszögébıl jobbról balra –
haladó I. hadtestet.
Nem volt rá idı, hogy megfelelıképpen elıkészítsék a harcmezıt. A gárdisták nem rendelkeztek
teljes mőszaki különítménnyel, sem harckocsi aknákkal, amelyekkel megspékelhették volna a
terepet. Megfelelı akadályokat és csapdákat építeni sem volt érkezésük. Alig tíz órája érkeztek ide, a
teljes dandár pedig még ennél is kevesebb ideje. Egyedül a tőztervük készült el. A FARKASFALKA
oda lıhetett, ahová csak akart, a legnagyobb tőzerıt azonban az úttól nyugatra kellett
összpontosítania.
– Jó ez a felvétel, uram – állapította meg Hamm hírszerzıfınöke.
– Adja ki a jármővekbe – utasította az ezredes, majd felemelte a rádiótelefont.
– FARKASFALKA-HAT itt BLACKHORSE-HAT
– Itt FARKASFALKA-HAT személyesen. Kösz a továbbított adatokat, ezredes – felelte
Eddington a digitális rádióban. Mindkét egység tudott a baráti alakulatok hollétérıl is. – Szerintem
körülbelül egy óra múlva kerülünk érintkezésbe velük.
 – Készen állnak a csattanásra, Nick?
– Alig tudom visszatartani az embereimet, Al. Ugrásra készek – felelte a gárdisták parancsnoka. –
Már látjuk az elıırseiket.
– Tudja, mi a feladata, Nick. Sok szerencsét! Hamm ezután a BUFORD-HAT-ot hívta.
– Látom a képet, Al – közölte Marion Diggs, aki százhatvan kilométerrel hátrább tartózkodott, de
ennek egy cseppet sem örült. Fiatal tábornok lévén nem szívesen küldte távirányítással harcba az
embereit.
– Valamennyien a helyünkön vagyunk, uram. Nekik már csak be kell jönniük az utcába.
– Rendben, BLACKHORSE. Várok. Vége.
A legfontosabb feladat most a Predatorokra hárult. Irányítóik – Hamm hírszerzı részlegébıl –
magasabbra küldték miniatőr repülıgépeiket, nehogy meglássák vagy meghallják ıket.
A Halhatatlanok hadosztálya az ellenség balszárnyán, a volt iraki Köztársasági Gárdahadosztály
az út nyugati oldalán haladt. Tizenhat kilométerrel saját felderítıik mögött, folyamatosan, zárt
alakzatban nyomultak elıre, hogy ha ellenállásba ütköznek, könnyebben elsöpörhessék. Az élen
haladó dandár után a hadosztálytüzérség következett. Ez az erı kettévált – a hírszerzık jármővében
figyelemmel kísérték a manıvert –, az egyik rész megállt, hogy biztosítsa a tőzfedezetet, a másik
felzárkózott, és továbbvonult. Ez megint teljesen szabályszerően történt. Számítani lehetett rá, hogy
körülbelül kilencven perc múlva tüzelıállásban lesznek. A Predatorok elhaladtak az ágyúsor felett, és
a mőholdas navigációs rendszer segítségével megállapították a lövegek helykoordinátáit. A
hírszerzık az adatokat rakéta-sorozatvetı ütegeknek továbbították. Két másik Predator is végigrepült
a formáció felett, hogy meghatározzák az ellenség parancsnoki jármőveinek pontos helyét.
*
Hagyta, hadd jöjjenek közelebb. A FARKASFALKA felderítı elıırsének parancsnoka a civil
életben bőnügyekben védte a vádlottakat, de eredetileg a West Pointon végzett, és csak késıbb
választott magának polgári pályát. Negyvenöt éves volt, csaknem harminc éven át teljesített ilyen
vagy olyan egyenruhás szolgálatot, volt része mindenféle agyzsibbasztó drillben és kimerítı
gyakorlatban, amelyek sok idejét vették el, és amelyek miatt sokat volt távol családjától. Most,
felderítıi között már tudta, mire volt jó az egész.
A legelsı ellenséges felderítı jármővek három kilométernyire vonultak tıle, infravörös távcsıvel
figyelte ıket. A tíz BRDM-2 körülbelül öt kilométer szélességben húzódott szét, közülük egyszerre
három-négy mozgott a sötétben. Valószínőleg éjjellátó készüléket használtak. Négy keréken
gördültek, nehéz géppuskával vagy páncéltörı rakétákkal szerelték fel ıket. Az ügyvéd gárdista ilyet
is, olyat is látott közöttük, de elsısorban olyat keresett, amelyen négy antenna volt: a szakasz-vagy
századparancsnok jármővét...
– Antenna közvetlenül elıttem – jelentette négyszáz méternyirıl, az ezredes jobb oldaláról az
egyik Bradley parancsnoka. – Táv két kilométer, közeledik.
Az ügyvéd kidugta a fejét a rövid homokturzás mögül, és végigpásztázta infratávcsövével a
terepet. Az idıpont megfelelınek tőnt.
– BAGOLY, itt HATOS, buli tíz másodperc, ismétlem, tíz másodperc múlva.
– Négy-Három készen áll, HATOS – jelentette a Bradley, amely aztán a katonai városnál vívott
második csatát megnyitotta. A lövész nyomjelzı robbanólövedéket töltött, mert a BRDM elég erıs
volt, hogy páncéltörı lıszerrel lıjenek rá. Ráállította az irányzék szálkeresztjét a célpontra, aztán
még egyszer ellenırizte fedélzeti számítógépén a távolságot.
– Dögölj meg, szemétláda – mondta a mikrofonjába.
– BAGOLY, itt HATOS, nyisson tüzet, nyisson tüzet!
– Tőz! – mondta a jármőparancsnok a lövésznek, aki erre meghúzta az elsütı billentyőt, és leadott
egy három lövésbıl álló sorozatot. A három nyomjelzı lövedék fényes csíkot húzott a sivatag
sötétjében, és mindhárom becsapódott a BRDM-be. A jármő tőzgömbbé robbant szét.
– Talált! – jelezte a parancsnok. – Cél eggyel balra! A Bradley tornya odébb fordult.
– Tőz! Talált! Cél eggyel jobbra! Tőz! Talált!
 Egy percen belül valamennyi BRDM lángolt, aztán a felderítık parancsnoka jobbra és balra is
újabb fényeket látott. Kiadta a parancsot:
– Elıre! Lerohanni ıket!
A sivatag egy majdnem húsz kilométeres szakaszán húsz Bradley száguldott elı rejtekhelyérıl.
Megindultak az ellenség felé, tornyaik jobbra-balra fordultak, lövészeik ellenséges felderítı
jármővekre vadásztak. Tíz percen és három kilométeren át tartó rövid, heves tőzharc bontakozott ki.
A BRDM-ek hátráltak, de nem tudták eredményesen viszonozni a tüzet. Kilıttek két Sagger
páncéltörı rakétát is, ezek azonban lezuhantak, és szétrobbantak a homokban, amikor az ıket kilövı
jármővet megsemmisítette egy Bushmaster gépágyú. Nehéz géppuskáik lövedékei nem tudták átütni
a Bradleyk homlokpáncélját. Az összesen harminc jármőbıl álló ellenséges felderítı elıırs végül
megsemmisült. A csatatérnek ezen a részén a BAGOLY volt az úr.
– FARKASFALKA, itt BAGOLY-HAT személyesen, mindet elintéztük. Az elıırsük kikészült.
Veszteségünk nincs – tette hozzá.
Az istenfáját, gondolta, ezek a Bradleyk aztán tudnak lıni.
*
– Rádióznak – jelentette az Eddington mellett dolgozó elektronikus hírszerzı. – Valamivel többet
észlelünk.
– Ez tüzérségi tüzet kér! – mondta sietve a szaúdi hírszerzıtiszt.
– BAGOLY, rövidesen ágyúzni fogják! – mondta Eddington. Rendben, értettem. BAGOLY
elırenyomul.
*
– BUFORD, itt FARKASFALKA, harcban állunk, uram – jelentette Diggsnek parancsnoki
harcálláspontjáról Eddington. – Most végeztünk a felderítı elıırsükkel, a mi felderítıink látják a fı
erı elejét. Rövid idıre harcba bocsátkozom velük, aztán magam után húzom ıket jobbra, délkelet
felé. Zárótüzet lınek a mieink és a fı erejük közé. Vétel.
– Vettem, FARKASFALKA. – Diggs a parancsnoki képernyın látta a közeledı Bradleyket, jól
széthúzódva, aránylag egyenes vonalban haladtak. Aztán a jármővek között ellenséges mozgásra
figyeltek fel: a képernyıkön ismeretlen ellenséget jelzı szimbólumok jelentek meg.
A vezénylı tábornokot ez mérhetetlenül bosszantotta. Többet tudott egy kibontakozóban lévı
ütközetrıl, mint bárki a hadtörténet folyamán. Akár szakaszokat is utasíthatott, hová menjenek, mit
tegyenek, kire lıjenek – ezt azonban nem engedhette meg magának. Jóváhagyta Eddington, Hamm
és Magruder szándékait, akik térben és idıben összehangolták terveiket, most pedig, mint
parancsnokuknak, hagynia kellett, hogy önállóan cselekedjenek, és csak akkor avatkozzék be, ha
valami baj támad, vagy valamilyen váratlan helyzet adódik. A királyságban lévı amerikai erık
parancsnoka most csak nézı volt. A fekete tábornok csodálkozva csóválta a fejét. Tudhatta volna,
hogy ez ilyen lesz, de nem tudta, hogy ilyen nehezen viseli majd.
*
Közeledett a cselekvés ideje. Hamm századai tíz kilométeres szélességben, egymással
párhuzamosan haladtak, a két oszlop között ugyancsak tíz kilométeres rés volt. A
századparancsnokok minden eshetıségre felkészülve elıreküldték felderítıiket, harckocsijaikat pedig
hátravonták tartalékba. Az egyes egységek kilenc harckocsiból, tizenhárom Bradleybıl, és két M113-
as önjáró lövegbıl álltak. Elıttük, már csak hét kilométernyire az EIK II. hadteste haladt, amelyet
megtépázott a katonai várostól északra kicsikart áttörés, és amely meggyengült, de valószínőleg
nagyon figyelt. Az embert semmi sem teszi éberebbé, mint az erıszakos halál megtapasztalása. A
helikopterek és a Predatorok által küldött adatok alapján pontosan ismerte az ellenség pozícióit.
Egyelıre még nem tudtak róla – valószínőleg legalábbis. Nyilván éppolyan elszántan próbálták
megtalálni ıt, mint ahogyan ı tette. Utoljára még utasította a helikoptereket, hogy még egyszer
pásztázzák végig a terepet, és próbálják megtalálni az ellenség elıretolt egységeit. Minden más
készenlétben állt, és kilencven kilométerre a vonalai mögött, Kiowa felderítıikkel együtt, a levegıbe
emelkedtek az Apache-ok, hogy kivegyék a részüket a fı összecsapásból.
 *
Az F-15E Strike Eagle-ek mind északon voltak. Kettı közülük a nap folyamán már lezuhant – az
egyik a századparancsnok gépe volt. Most HARM rakétákkal felszerelt F-16-osok fedezetével,
irányított bombákkal támadták a két folyó torkolatán átvezetı utakat és hidakat. A mocsaraktól
nyugatra lángoló, keletre sértetlen harckocsikat láttak. Az ismétlıdı légi csapások egy izgalmas óra
során valamennyi átvezetı útvonalat tönkretették.
Az F-15C-k, mint mindig, az AWACS folyamatos irányításával a katonai város légterében
manıvereztek. Magasan repültek, hogy kívül maradjanak az elırenyomuló szárazföldi erık mobil
légelhárító rakétáinak hatótávolságán. Figyelték, nem jelennek-e meg az EIK vadászai, hogy
beavatkozzanak a dolgok menetébe. Egy részük a páncélosalakulatok helikoptereire vadászott. Az
effajta légi gyızelem nem ért fel egy vadász lelövésével, de mindenképpen légi gyızelem volt, és
gyakorlatilag teljesen veszélytelenül tehették. Ráadásul az EIK tábornokai helikoptereken
közlekedtek, amelyek legtöbbször felderítı feladatokat is elláttak, amit a terv szerint meg kellett
akadályozni.
Odalent élénk tevékenység kezdıdött. Nappal mindössze három helikoptert lıttek le, de alkonyat
után jó néhány további is a levegıbe emelkedett – a felüket az elsı tíz percben lelıtték. Mindez
igencsak különbözött a legutóbbi háborúban tapasztaltaktól. A vadászat nagyon könnyőnek
bizonyult. A támadó ellenségnek harcot kellett kezdeményeznie, nem húzódhatott fedezékekbe, nem
szóródhatott szét, amit az Eagle-ek pilótái örömmel vettek tudomásul. Egyikük az AWACS
irányításával a katonai várostól délre észrevett egy helikoptert saját föld-levegı radarján, és néhány
másodpercen belül kilıtt rá egy AIM-120-as rakétát. Követte a lövedék útját, és látta, ahogyan a
tőzgömb balra mozdult, és szétterült a földön. A pilóta agyán átfutott, hogy kár volt elpazarolni rá a
Slammert, de a találat így is találat volt. Aznap este már nem pusztítottak el több helikoptert. E-3B
bevetés-irányító gépük közölte velük, hogy baráti helikopterek hatolnak be a csatatérre. Az Eagle-ek
biztosították fegyvereiket.
*
Bár százszor is elgyakorolták, a Bradleyknek kevesebb mint a fele lıtt ki páncéltörı rakétát. A
BAGOLY megvárta, amíg az élen haladó ellenséges csapatok lıtávolon belülre kerültek – kisegítı
felderítıik még közelebb jártak. Elsıként a Bradleyk támadtak rájuk, és a tőzharc most kevésbé volt
egyoldalú. A BRDM-ek már az amerikai felderítés vonalai mögött haladtak. Az egyik csaknem
legázolt egy terepjárót, meg is sorozta, de aztán egy Bradley gépágyúja darabokra szaggatta. A
páncélos aztán a helyszínre sietett, de a Hummerben már csak egyetlen sebesült élt. A gyalogosok
gondjaikba vették, a Bradley vezetıje viszont felhajtott egy dőnére, és felemelte páncéltörı rakétája
kilövıjét.
Az ellenség élen haladó harckocsijai már tüzeltek. Felfigyeltek a Bradley torkolattüzére,
bekapcsolták saját éjjellátó készülékeiket, és a kiégett, sötét terepen újabb heves tőzharc bontakozott
ki. Az egyik Bradleyt eltalálták: teljes személyzete elpusztult. A többiek kilıttek két-két rakétát, és
mire parancsnokuk visszarendelte ıket, húsz harckocsival végeztek. Még éppen sikerült
visszahúzódniuk a tüzérség pergıtüze elıl, amelyet egy ellenséges harckocsi-parancsnok irányított
állásaikra. A BAGOLY a kilıtt Bradleyt és két Hummert, valamint a II. Öböl-háború elsı amerikai
halottait hátrahagyva visszahúzódott. A történteket jelentették feletteseiknek; a hír végighaladt a
parancsláncolaton.
*
Washingtonban éppen végeztek az ebéddel. Az elnök alig evett, a veszteségek híre rosszul
érintette, valamiért rosszabbul, mint a Yorktown veszteségei vagy a hat pilóta eltőnése. Bár,
gondolta, az eltőnésük nem azt jelenti, hogy meg is haltak. A BAGOLY emberei, akik mint
megtudta, nemzeti gárdisták voltak, viszont bizonyosan odavesztek. Pedig a polgári katonákat
legtöbbször természeti katasztrófák nyomán szokták bevetni...
 – Elnök úr, ön odamenne? – kérdezte Moore tábornok, még mielıtt Robby Jackson
megszólalhatott volna. – Ha ismét huszon-egynéhány éves tengerészgyalogos hadnagy volna,
odamenne, igaz?
– Azt hiszem... de igen, odamennék. Muszáj lenne odamennem.
– İk is ezt tették, uram – mondta neki Mickey Moore.
– Ez a dolguk, Jack – szólt csendesen Robby. – Ezért fizetik ıket..
– Igen... – felelte az elnök, és magában kénytelen volt elismerni, hogy ıt pedig ezért fizetik.
*
A négy F-117 Nighthawk Al Kharjban szállt le, kigurultak, majd bemanıvereztek fedezékeikbe.
A szállítógépek közvetlenül utánuk meghozták a tartalék pilótákat és a földi személyzetet is. Az
utóbbiakat Rijádból érkezett hírszerzıtisztek fogadták, és magukkal vitték a négy pilótát, hogy
közöljék velük, mi lesz a feladatuk a háborúban, amely most kezdett nagyobb arányokat ölteni.
*
A Halhatatlan hadosztályt irányító vezérırnagy parancsnoki jármővében ült, és igyekezett
áttekinteni a helyzetet. A háború eddigi menetével elégedett volt. A II. hadtest eleget tett feladatának,
rést nyitott a szaúdi vonalakban, lehetıvé tette, hogy a fı erı átzúduljon rajta, és a kép egészen egy
órával ezelıttig nemcsak világos, hanem biztató is volt. Délnyugat felıl ugyan szaúdi erık
közeledtek felé, de még majdnem egynapi távolságban jártak. Addigra a Halhatatlanok már Rijád
környékén lesznek majd, és amúgy is szerepeltek bizonyos tervekben. Hajnalban a II. hadtest
elhagyja a Halhatatlanok bal oldalán elfoglalt biztosító pozícióját, és elterelı hadmőveletet
végrehajtva megindul az olajmezık felé. Ezen a szaúdiak majd elgondolkodhatnak. Ezzel ı
bizonyosan nyer egy további napot, amelynek során, ha szerencséje lesz, talán az egész szaúdi
kormányt foglyul ejtheti. Sıt talán a királyi családot is. Ha esetleg elmenekülnek, ami persze nagyon
is valószínő, a királyság vezetés nélkül marad, az ı hazája pedig megnyerte a háborút.
Az eddigi eredményekért nagy árat kellett fizetniük. A II. hadtest fele odaveszett, hogy eljuttassa
idáig Isten hadseregét, a gyızelmet azonban sohasem adják olcsón, s úgy tőnt, itt sem lesz másként.
Elıırseinek rádiói nem feleltek. Az egyik még tüzérségi támogatást kért, mert ismeretlen ellenséges
erıvel került harcérintkezésbe, de aztán semmi. Tudta, hogy a szaúdi erı valahol elıtte van, azt is
tudta, hogy hol találhatók a 4. dandár maradványai, amelyet a II. hadtest majdnem teljesen – bár nem
maradéktalanul – felmorzsolt. Tudta, hogy a szaúdiak keményen verekedtek a katonai várostól
északra, majd visszavonultak... valószínőleg utasítást kaptak, hogy tartsanak ki, amíg a várost
kiürítik... és még mindig volt hozzá erejük, hogy az ı felderítıivel is végezzenek. Nem tudta, merre
lehet az amerikai páncélos-ezred... talán tıle keletre. Azt is tudta, hogy valahol egy másik amerikai
dandárnak is kell lennie, talán ugyancsak keletre. Helikoptereket kellett volna kiküldenie, de az
egyiket, fedélzetén a hírszerzı fınökével, az imént lıtték le az amerikai vadászok. Ennyit a légi
támogatásról, amelyet ígértek neki... Egész nap egyetlen saját vadászt látott: a roncs egy kráter
mélyén füstölgött, a katonai város keleti oldalán. Az amerikaiak azonban legfeljebb zaklathatták, fel
nem tartóztathatták, ha pedig idıben eléri Rijádot, elfoglalhatja a szaúdi repülıterek többségét is, és
ezzel véget vethet a fenyegetésnek. A hadmővelet kulcsa tehát az volt – ahogyan a hadsereg- és
hadtestparancsban is szerepelt –, hogy a lehetı leggyorsabban nyomuljon elıre. Parancsot adott az
élen álló dandárnak, hogy terv szerint nyomuljon elıre, elöl haladó egységei pedig végezzenek
felderítést. Ezek az alakulatok most jelentették, hogy ismeretlen ellenséggel kerültek
harcérintkezésbe, amely azonban rövid tőzharc után visszavonult. A hadosztályparancsnok arra a
következtetésre jutott, hogy valószínőleg szaúdiak lehettek, megtették, amit tehettek, odacsaptak és
elmenekültek. Napnyugta után majd lerohanja ıket. Kiadta a parancsokat, közölte szándékait
törzsével, majd a parancsnoki harcálláspontot elhagyva elırehajtott. Látni akarta, mi történik a
fronton, ahogy ez egy jó tábornokhoz illik. A törzs ezalatt rádión továbbította utasításait a beosztott
parancsnokoknak.
*
 A Kiowák jelentették, hogy felderítıket látnak, de nem sokat. Dél felé haladtukban valószínőleg
alaposan megtépázták ıket, gondolta Hamm ezredes. Egyik századát balra küldte, hogy kitérjenek az
ellenség elıl, és utasította repülıfınökét, hogy küldjön fel egy Apache-ot, amely majd néhány percen
belül végez a jármővel. Egy másik felderítı egyszerően áthaladhatott a századok között, egy
harmadik azonban egyenesen a harmadik század felé tartott, és ez bizony baj volt. A BRDM
szimbóluma megjelent a kommunikációs képernyıkön, az EIK megtépázott II. hadtestének nagy
részével együtt.
Így álltak a Halhatatlanok. Eddington látta az elıırsöt, és közvetlenül mögötte a fı erı elsı
egységeit. Húsz kilométeres sebességgel haladtak, most kerültek lövegei lıtávolságán belül. Hívta
Hammet.
– Mostantól öt perc. Sok szerencsét, Al.
– Magának is, Nick – felelte az ezredes.
*
A harcot az amerikai tüzérség kezdte: az önjáró lövegek a megadott pillanatban tüzet nyitottak.
Az igazi látványosságot a rakéta-sorozatvetık jelentették, kevesebb mint két másodperc alatt tizenkét
rakétát indítottak útjára, amelyek hajtómőveikkel kivilágították az égboltot. Fél tíz után harminc
másodperccel csaknem kétszáz M77-es rakéta volt a levegıben. Az önjáró lövegeket újratöltötték,
elsütı-zsinórjaikat meghúzták: a lövegek tüzeltek, aztán nyitott zárakkal várták, hogy ismét
megtöltsék ıket.
A közeledı rakétákat elıször az iraki gárda dél felıl, a Khaled király katonai város-Al Artawiyah
útvonalon közeledı volt páncéloshadosztályának tisztjei vették észre. Sokuknak hadnagyként vagy
századosként már volt része ebben a látványban, és pontosan tudták, mit jelent. Acélzápor
közeledett. Egyeseket megbénított a látvány, mások rárivalltak embereikre, hogy húzódjanak
fedezékbe, zárják le a harckocsik fedélnyílásait, és tőnjenek el onnét.
A hadosztálytüzérség embereinek erre nem volt módjuk, mert lövegeik nagy részét vontatókkal
mozgatták, ık maguk pedig a nyílt terepen, a következı sortőzhöz elıkészített lıszeres ládák mellett
tartózkodtak. Látták, amint a rakéták hajtómővei kihunynak, látták, hogy közelednek, és legfeljebb
várhatták, hogy becsapódjanak. Szétszóródtak, a földre vetették magukat, és imádkoztak, hogy az
átkozott szerkezetek valahol máshol csapódjanak be.
A rakéták ereszkedni kezdtek. Néhányezer-lábnyi távolságban az idızítık lerobbantották
orrkúpjaikat: valamennyibıl hatszáznegyvennégy kisebb, húsz dekagrammos robbanószerkezet
szóródott szét. Ez rakétavetınként hétezer-hétszázhuszonnyolc ilyen minibombát jelentett, és
valamennyi a gárdahadosztály tüzérségére hullott. Ez volt Eddington legnagyobb hatótávolságú
fegyvere, és azonnal ki akarta próbálni. Az amerikai fegyveres erıknél az egységparancsnokok saját
sörétes puskáiknak tekintették a rakétavetıket. Néhány iraki tüzér felpillantott: nem látták, nem is
hallották a közeledı robbanószerkezeteket, azok azonban ettıl még közeledtek.
A körülbelül nyolcvanhektárnyi területre több mint hetvenezer töltet csapódott be, lángba borultak
a teherautók, és felrobbant a lıszer is. A kezelık nyolcvan százaléka meghalt vagy megsebesült. A
FARKASFALKA rakétavetıit öt perc alatt újratöltették.
A 155 milliméteres önjáró lövegek gyorsabban dolgoztak. Ugyancsak az ellenség tüzérségét
bombázták, és lövéseik éppoly pontosan célba találtak, mint a rakéták.
Utolsóként furcsamód a harckocsizók nyitottak tüzet, pedig csak ık látták saját szemükkel a
közeledı ellenséget. Elıször századparancsnokaik lıttek, aztán a többiek is bekapcsolódtak.
A Halhatatlanok elıırse alig fél perc alatt semmisült meg, anélkül hogy bármiféle ellenállást
fejthettek volna ki. Azt leszámítva, hogy az égı harckocsi-roncsok akadályként maradtak a
csatatéren...
Az amerikaiak ezután a fı erıt, a vonalban elırenyomuló három zászlóaljat vették tőz alá. Még
több mint háromezer méternyire voltak: a negyvenöt Abrams felé valamennyivel több mint
százötven ellenséges tank közeledett.
 Az iráni harckocsi-parancsnokok többsége még mindig a torony nyílásában állt, holott látták,
hogy néhány kilométernyirıl rakétákat indítanak feléjük. Ezután három kilométerrel elıttük fehér és
vörös lángok sora lobbant, majd közvetlenül páncélosaik elıtt lövedékek csapódtak be. A fürgébb
tisztek és sorállományú harckocsi-parancsnokok utasították tüzéreiket, hogy lıjenek a torkolattüzek
irányába, és nem kevesebb mint tíz meg is tette. A távolságot azonban nem volt idejük megállapítani,
ezért lövedékeik a célpontok elıtt csapódtak be. Az irániakat úgy képezték ki, hogy gondolkodás
nélkül cselekedjenek, egyelıre azonban csak döbbentek voltak, félni még nem féltek. Egyesek
közülük újratöltötték a harckocsi-löveget, mások a távmérıvel dolgoztak, hogy pontosabban
célozhassanak, de aztán a látóhatár ismét narancsszínbe borult, és ık már nemigen figyelhették meg
az ég színváltozását.
A negyvennégy Abrams következı sortüze negyvennégy harckocsit semmisített meg. Ötven
másodperc leforgása alatt a harckocsi ütközet véget ért. Most a Bradleyken volt a sor, hogy
Bushmaster gépágyúikkal a közeledı BMP-kkel is végezzenek. A gépágyúk számára a távolság
túlságosan nagy volt, de azért a végeredmény itt is ugyanaz lett.
*
A Halhatatlanok parancsnoka éppen az élen haladó dandár hátsó egységeinél járt, amikor ı is
megpillantotta a közeledı rakétákat. Utasította a vezetıt, hogy álljon félre, aztán amikor felállt és
hátranézett, észrevette Eddington második sorozatának torkolattüzeit. Hadosztályának negyven
százaléka alig egy perc alatt megsemmisült. Még mielıtt jármőve találatot kapott volna, rájött, hogy
csapdába esett – de miért?
*
A sorozatvetık rakétái, amelyek megfosztották a Halhatatlanokat tüzérségüktıl, nem délrıl,
hanem keletrıl érkeztek. Hamm ajándéka volt ez a nemzeti gárdisták számára, akik tőztervük alapján
nem tudták megtámadni az iráni ágyúkat. A BLACKHORSE rakétavetıi megtették helyettük, aztán
abbahagyták a tüzelést, hogy átengedjék az ezred Apache harci helikoptereit, amelyek mélységi
támadást indítottak a II. hadtest egységei ellen; ezek pillanatnyilag az ezred három földi századával
harcoltak.
A csatatéri munkamegosztás alapjában véve az elızı napon alakult ki, és a fejlemények igazolták
a helyességét. A tüzérség elıször a tüzérséget támadta, a harckocsik harckocsikat lıttek ki. A
helikopterek pedig azért szálltak fel, hogy végezzenek a parancsnokokkal. A Halhatatlanok
hadosztályának parancsnoki jármőve húsz perccel korábban már megállt. Tíz perccel az elsı
rakétasortőz után az Apache-Kiowa-teamek északról az ellenség háta mögé kerültek, és elindultak a
rádióadások forrásai felé. Elıször a hadosztály–, aztán a dandárszintő célpontok kerültek sorra.
A Halhatatlanok törzse most próbálta értelmezni a beérkezı adásokat.
A helikopterek hat kilométerrıl tisztán látták a jármőcsoportot. Négy légelhárító rakétakilövı dél
felé célzott, körben légelhárító lövegek álltak. Az Apache-ok egy veszélytelennek tőnı ponton
megálltak, és körülbelül harmincméteres magasságban lebegni kezdtek. Elsı üléseikben helyet
foglaló lövészeik – mindnyájan fiatal tiszthelyettesek – optikai irányzékkal céloztak, kiválasztották a
célpontok elsı csoportját, majd élesítették Hellfire rakétáikat. Az elsı lövés meglepte az irániakat, de
az egyik katona meglátta a villanást, odakiáltott az egyik löveg kezelıinek, mire azok megfordították
ágyúikat, és már azelıtt tüzet nyitottak, hogy bajtársaik elindították volna rakétáikat. A célba vett
Apache balra szökkent, majd kilencven kilométeres sebességgel továbboldalazott, hogy kitérjen a
rakéták elıl: ezzel a löveg irányzóját is újabb célzásra kényszerítette. Az elsı rakéta célt tévesztett, a
löveg pedig ismét tüzelt. A többi Apache-ot nem vették észre: hat rakétájuk közül öt célba jutott. Egy
perc múltán a légelhárítás megszőnt, és a támadó helikopterek tovább közeledtek. Személyzetük
látta, ahogyan az emberek kiugrálnak a parancsnoki jármővekbıl, és szétszaladnak. Néhány katona –
a parancsnoki harcálláspontok ırei közül – géppisztollyal lıni kezdte a helikoptereket, sıt
géppuskások is tőz alá vették ıket, de a meglepetés a támadókat segítette. A fedélzeti lövészek 2,75
hüvelykes rakétákkal igyekeztek megtisztítani a területet, a megmaradt páncélosokkal pedig Hellfire
rakéták végeztek. Ezután átváltottak a harminc milliméteres gépágyúkra. Ki akarták mutatni dühüket,
óriás rovarokként vetették magukat a földön lévıkre. A bevetés elıtti eligazításon megegyeztek,
hogy ellentétben az 1991-es szokásokkal, a helikopterek nem fogadnak el megadást. A harminc
milliméteres robbanógolyók egyetlen élıt sem hagytak a nyílt terepen.
*
A II. hadtest felderítıi elleni támadást valamelyest elsiették, a csatának ez a része a kelleténél
korábban kezdıdött: riasztottak vele egy szinte érintetlen harckocsi-századot – bár a négyezer
méteres távolságban lévı ellenséges tankok egyelıre csak fehér dudoroknak látszottak.
– Harci csillagok, támadás – rendelkezett a második század parancsnoka, és tüzet nyitott. Lövését
azonnal nyolc másik követte. A nagy távolság ellenére hat gránátjuk talált: a BLACKHORSE
támadása a II. hadtest ellen így már a rakétavetık elsı sorozata elıtt megkezdıdött. A következı
sortüzet már menetbıl adták le – öt további ellenséges harckocsi semmisült meg, a válaszképpen
leadott lövések pedig rövidre sikerültek.
Mozgó harckocsiból valamivel nehezebb volt lıni, mert bár a csövet giroszkóp stabilizálta, egy
bukkanó elmozdíthatta a célt. A lövészek számítottak rá, hogy hibáznak majd, igaz örülni nem
örültek ennek.
A második század harckocsijai ötszáz méteres térközzel haladtak, és egy pontosan ilyen
szélességő sávban keresték zsákmányukat. Minél tovább jutottak, annál több célpont bukkant fel. A
Bradleyk körülbelül száz méterrıl követték ıket, lövészeik páncéltörı fegyverekkel felszerelt
gyalogság után kutattak. A jármőközi kommunikációs rendszer adatai szerint a II. hadtest két
hadosztálya körülbelül harminchat kilométer szélességben, egyenes sorokban haladt, az alakzat
hossza pedig körülbelül tizenhárom kilométer lehetett.
Tíz perc múlva a második század átgázolt a szaúdiak által megtépázott egyik zászlóaljon: az
amerikaiak most felszámolták az alakulatot. Tíz perc múlva learathatták fáradozásaik gyümölcsét:
egy tüzérütegre bukkantak, amely éppen felállította lövegeit. A Bradley-k elintézték ıket, huszonöt
milliméteres gépágyúikkal pásztázták a terepet; újabb tőzgömbökkel gyarapították a kivilágítást,
amely rácáfolni látszott a négy órával azelıtti naplementére.
*
– Mit ajánl, Eddington? – kérdezte Diggs.
– Tábornok úr, északra akarom küldeni az embereimet. Most végeztünk két harckocsi-dandárral,
könnyebben, mint egy tányér tejbegrízzel. Az ellenség tüzérsége nagyrészt elpusztult, uram, elıttem
tiszta a terep.
– Helyes, de azért figyelje az arcvonala széleit. Értesítem a BLACKHORSE-t.
– Értettem, uram. Húsz perc múlva indulunk.
Természetesen mindketten elgondolkodtak ezen a lehetıségen, még térképen rögzített terveket is
készítettek. LOBO elfordul, és jobb oldalra széthúzza arcvonalát, FEHÉR AGYAR az út két oldalán
egyenesen továbbmegy észak felé, és ha addig nem éri támadás, balról felzárkózik melléje a
COYOTE, oszloponként, hogyha kell, gyorsan elhagyhassák a nyugati egyenetlen terepet. Új
állásaiból a dandár észak felé vonul, és rendre eléri a tíz kilométerenként kijelölt terepszakaszokat. A
sötétség és az ismeretlen terep miatt – valamint amiatt, hogy mindez a tervnek csak a fele volt –
lassan kellett haladniuk. A mőveletet a NATHAN jelszó kellett, hogy megindítsa, az adott idıre
elérendı elsı terepszakasz pedig a MANASSAS kódnevet kapta. Eddington remélte, hogy Diggs
nem bánja majd.
– Itt FARKASFALKA-HATOS mind a hatnak. A jelszó NATHAN. Ismétlem, húszas perc múlva
elkezdjük a NATHAN tervet. Igazolják vissza!
Néhány másodpercen belül mindhárom zászlóaljparancsnok nyugtázta a parancsot.
*
Magruder ezredest egyáltalán nem lepték meg az elsı eredmények, legfeljebb az, hogy a gárdisták
milyen remekül helytálltak. Meglepınek inkább a 10-esek gyors elırenyomulását találta. Alakulata
egyenletes, harminc kilométeres sebességgel haladt, és már jócskán az egykori Irak területén járt.
Hamarosan délnek kellett fordulnia, amit hajnali kettıkor meg is tett. Helikopterszázadát
hátrahagyta, hogy fedezzék a szaúdiakat, ezért pillanatnyilag kissé mezítelennek érezte magát, de
egyelıre sötét volt, és ez még további négy órán át így is maradt. Addigra ismét Szaúd-Arábiában
lesz. BUFFALO-HAT úgy találta, a legkitőnıbb feladatot osztották rá, amit csak páncélos-
parancsnok kaphat. Itt volt mélyen az ellenséges területen, és még mélyebben az ellenség hátában.
Utasította egységeit, hogy húzódjanak szét. A felderítés szerint nem volt elıttük semmi, az ellenség
fı ereje pedig mélyen a királyság belsejében járt. Magruder úgy gondolta, az EIK erıi nem is jutnak
már beljebb, neki pedig nem lesz más dolga, mint hogy rájuk csapja az ajtót.
62. Felkészülni... elıre!
Azok számára az amerikai erık számára, amelyek már kapcsolatba kerültek az ellenséggel, rövid,
nemkívánatos, de nélkülözhetetlen szünet következett. A legkönnyebben Nick Eddington ezredes
viselhette volna a FARKASFALKÁ-nál – mégsem így volt. Nemzeti gárdistái életük elsı csatájában
mindössze annyit tettek, hogy megvetették a lábukat, az ellenségnek tehát módja nyílott, hogy
bemasírozzon a csapdába, ahol az amerikaiak bármit elpusztíthattak. A dandár felderítıit kivéve a
nemzeti gárdisták szinte meg sem mozdultak. Ennek azonban most változnia kellett, és
Eddingtonnak eszébe jutott, hogy bár ı itt afféle balettmester, a figurákat súlyos és nehézkes
harckocsik mutatják be, sötétben és ismeretlen terepen.
A technika sokat segített. A rádiók közölték embereivel, mikor és hová menjenek, a jármőközi
kommunikációs rendszer pedig azt is tudatta velük, hogy miként. A LOBO erı lehátrált lejtıs
állásaiból, amelynek negyven perce oly jó hasznát vette, majd délnek fordult, és elıre kijelölt
navigációs pontok érintésével újabb célok felé indult, amelyek eredeti harcálláspontjaiktól tíz
kilométernyire délre helyezkedtek el. Eközben a megerısített zászlóalj szétbontakozott és jócskán
veszített eredeti mélységébıl, amit kizárólag az tett lehetıvé, hogy a zászlóaljtörzs az elektronika
segítségével programozni tudta mozgásukat. Utasításaik nyomán az alegységparancsnokok csaknem
automatikusan tovább tagolták erıiket, és végül minden jármő méterre pontosan tudta, hová kell
megérkeznie. A NATHAN terv végrehajtását megelızı húsz percben lehetıség nyílt arra, hogy
megkezdıdjék az osztályozás folyamata. Az oldalirányú elmozdulás egy órát vett igénybe: a
jármővek néptelennek tőnı tájon vonultak, körülbelül azzal a sebességgel, mintha autópályán
haladtak volna, különösen sőrő csúcsforgalomban. A FARKASFALKA körülbelül harminchat
kilométert tett meg oldalirányban, aztán észak felé fordult, és óránként tíz kilométeres sebességgel
megindult elıre. A felderítık elıreszáguldottak, és a fı erı elıtt öt kilométernyire állásokat
foglaltak. Ez kevesebb volt, mint amit a harcászati szabályzat elıírt, és Eddington azzal is tisztában
volt, hogy részidıs katonákból álló jókora alakulata a kelleténél jobban függ az elektronikától. Úgy
döntött, hogy szigorúan kézben tartja három zászlóaljból álló erejét, amíg ki nem alakul köztük a
megfelelı összeköttetés, és áttekinthetıvé nem válik az összkép.
*
Huszonnégy kilométernyire északnyugatra ezekben a percekben semmisítették meg a II. hadtest
irányítóközpontját.
A terv kezdett kibontakozni. Az elsı század arra készült, hogy elkanyarodik, és észak felé áttör a
II. hadtest maradék egységein. A harmadik századnak kisebb ellenállást leküzdve, dél felé haladva,
elsıként kellett megtámadnia a III. hadtest balszárnyát. Húsz kilométernyire Hamm elindította
tüzérségét, hogy hozzájáruljon a II. hadtest maradványainak felszámolásához – a hadtest parancsnoki
karával a BLACKHORSE helikopterszázada az imént végzett.
*
Eddington ismét emlékeztette magát, hogy mindent a lehetı legegyszerőbb formában kell
végrehajtania. Bármily régóta tanulta ezt a mesterséget, nem ı volt Nathan Bedford Forrest, a terv
névadója, ez a csatatér pedig túlságosan nagy volt ahhoz, hogy alkalmazza a déli lovassági tábornok
húzásait, amelyeket a zseniális fajgyőlölı oly gyakran hajtott végre a polgárháború során.
A BAGOLY arcvonala mostanra különösen elvékonyodott, hiszen a dandár frontjának hosszúsága
az utóbbi másfél órában csaknem megduplázódott, s ez lelassította ıket. Talán nem is baj, gondolta
az ezredes. Türelem, türelem. Az ellenség nem manıverezheti magát túlságosan keletre, nehogy
belefusson a BLACKHORSE balszárnyába... már ha tudják, hogy Hammék ott vannak. Nyugaton
pedig túlságosan ingoványos a talaj, semhogy könnyen mozoghatnának rajta. Ha középen
próbálkoznának, alaposan ellátnák a bajukat. Az tőnt hát logikusnak, hogy az ellenséges I. hadtest
korlátozott bekerítı hadmozdulattal próbálkozik, valószínőleg keleten.
A Predatoroktól beérkezı képek mindinkább megerısíteni látszottak ezt.
*
A Halhatatlanok parancsnokának már nem volt megfelelı harcálláspontja, ezért a megsemmisült
1. dandár parancsnoki harcálláspontjainak maradványaiban rendezkedett be. Megértette, hogy
folyamatosan mozognia kell. Elsı feladata az volt, hogy ismét felvegye a kapcsolatot az I. hadtest
parancsnokságával, ami némi nehézségbe ütközött, mert a hadtest parancsnoki jármőve az Al
Artawiyah-ba vezetı úton belefutott az amerikaiak által – hiszen amerikaiaknak kellett lenniük –
állított csapdába. Az I. hadtest most rendezte sorait, tehát valószínőleg sokat rádiózott a hadsereg
parancsnokságával. Bekapcsolódott a kommunikációba, és sikerült kapcsolatba kerülnie a
hadtestparancsnokkal, egy ugyancsak háromcsillagos iráni tábornokkal. Amilyen gyorsan csak
tudott, beszámolt neki az eseményekrıl.
– Legfeljebb egyetlen dandár lehet ott – biztosította közvetlen felettese. – Mit szándékozik tenni?
– Összevonom maradék erıimet, és virradat elıtt megtámadom mindkét szárnyukat – felelte a
hadosztályparancsnok. Nem mintha lett volna más választása, és ezt ı is, a felettese is tudta. Az I.
hadtest nem vonulhatott vissza, mert a kormány, amely harcba küldte, nem hagyta volna jóvá ezt. Ha
viszont továbbra is a helyükön maradnak, elérik ıket a kuvaiti határ mentén rohamozó szaúdi erık...
Vissza kellett tehát szerezniük a kezdeményezést: manıverezéssel és egy páncélos-lökéssel el kellett
söpörniük az útjukban álló amerikai erıt. A harckocsikat pontosan erre a célra tervezték, a
Halhatatlanok parancsnoka pedig még mindig több mint négyszáz páncélossal rendelkezett.
– Jóváhagyom. Odaküldöm önnek a hadtesttüzérségemet. Az ön jobb oldalán elhelyezkedı
gárdapáncélosok ugyanezt teszik majd. Törjön át – mondta a hadtestparancsnok –, és alkonyatra
Rijádban leszünk.
Rendben, gondolta a Halhatatlanok parancsnoka. Kiadta a parancsot, hogy második dandárja
lassítson, hagyja, hogy a harmadik felzárkózzék hozzá, majd erıiket koncentrálva manıverezzenek
kelet felé. Tıle nyugatra az irakiaknak ugyanezt az ellenkezı irányban kellett végrehajtaniuk. Úgy
tervezte, hogy a második dandár elıretör, megtámadja és leköti az ellenség egyik szárnyát, a
harmadik pedig egy kerülıvel hátba kapja ıket.
Úgy határozott, a centrum ellen nem küld erıket.
*
Az élen haladó dandár megállt, a nyugati csoport azonban lassan továbbhaladt, mintha parancsra,
vagy helyzetének valamiféle megváltozására várt volna.
Eddington úgy döntött, nem hagy idıt nekik, hogy gondolkodjanak. A rakéta-sorozatvetık ismét
tüzet nyitottak, és a tábori tüzérség hagyományos lövegei is csatlakoztak hozzájuk. A rakéták
minibombái megöltek néhány iránit, de a páncélosokban nem sok kárt tettek. A gránátok azonban,
amelyek nem a levegıben robbantak, olykor jármőveket találtak el, és lángba borították ıket.
*
A 11-es ezred elsı százada a megfelelı idıben megindult, széthúzódott, és folytatta útját észak
felé. Elıttük Bradley felderítı jármővek haladtak, mögöttük fél kilométerrel pedig a „Harci csillag”
tankok.
*
Isten hadseregének törzsét rendkívül nehéz volt megtalálni, Hamm azonban, kifejezetten erre a
célra, kiküldött két felderítı helikopter-ırjáratot. Felderítıszakasza ismét mőködésbe lépett a
második század törzsénél. Célpontjukat „húsos táskának” keresztelték. Tudták, ha megtalálják, az
egész ellenséges erıt szétzilálhatják. Az elektronikus hírszerzı jármővekben szaúdi tisztek
kapcsolódtak be a munkába, figyelték az adásokat. Az EIK-erık magasabb rangú parancsnokai
lehallgatás-biztos rádiókon érintkeztek egymással, de ezeket csak akkor lehetett használni, ha
mindkét fél rendelkezett ilyen készülékkel, mivel pedig híradórendszerük mindinkább széthullott,
számítani lehetett rá, hogy elıbb-utóbb a „húsos táska” is átvált nyílt forgalmazásra. Találat ért egy
hadtest- és két hadosztálytörzset: a háromból kettı szinte teljesen elpusztult, egy pedig súlyos
károkat szenvedett. Az amerikaiak ráadásul nagyjából tudták, hol van a III. hadtest, és hogy a
hadsereg fıparancsnoksága hamarosan hívni fogja ıket – ez volt az egyetlen magasabb egység,
amelyik eddig nem vett részt a harcokban – az elszenvedett néhány légi csapást leszámítva. A
lehallgatók örömmel elolvasták volna az üzeneteket, de erre most nem volt szükség. Tudták, hogy a
fıparancsnokság milyen frekvenciatartományban rádiózik, és néhány percnyi forgalmazás alapján
meg is állapították, hol található. Négy Apache és hat Kiowa azonnal elindult, hogy tönkretegyék a
„húsos táskának” ezt a reggelét.
*
– Mi történik?! – kérdezte ingerülten Mahmoud Haji. Utálta használni ezt a rádióból és telefonból
összetákolt holmit, hadserege fıparancsnokával pedig eleve nehéz volt kapcsolatba kerülnie.
– A Khaled király katonai várostól délre ellenállásba ütköztünk, most próbáljuk leküzdeni.
– Kérdezze meg tıle, milyen jellegő az ellenállás! – tanácsolta az ajatollah-nak a hírszerzıfınök.
– Ezt az ön vendégének kellene megmondania nekem – vélekedett a fıparancsnok. – Egyelıre mi
magunk is csak próbáljuk megállapítani.
– Az amerikaiaknak legfeljebb két dandárjuk lehet a hadszíntéren! – szögezte le a hírszerzı. – És
még egy dandárerejő alakulat Kuvaitban, de ez minden.
– Valóban? Nos, az utóbbi három órában több mint egy hadosztálynyi erıt veszítettem, és még
mindig nem tudom, kikkel állok itt szemben. A II. hadtest súlyos veszteségeket szenvedett. Az elsı
ellenállásba ütközött, de folytatja a támadást. A III. hadtest egyelıre érintetlen. Folytathatom a
támadást Rijád irányába, de tudnom kell, kivel állok szemben.
A fıparancsnok, egy hatvanéves tábornok, nem volt ostoba ember, de úgy érezte, még gyızhet.
Még volt négy hadosztálynyi hadereje, minden csak a megfelelı irányításon múlott. Szerencsésnek
érezte magát, hogy az amerikaiak és a szaúdiak légitámadásai ilyen kevés kárt tettek csapataiban...
bár ez az érzése nem sokkal késıbb elmúlt. A három parancsnoki törzs eltőnése óvatossá tette,
legalábbis foglalkoztatni kezdte saját biztonsága. BMP-1KSh parancsnoki páncélosa, amelyben a
rádiói mőködtek, egy egész kilométernyire volt tıle, a kagylót, amelyet a kezében tartott egy egész
dobnyi drót kötötte össze a jármővel. Egy csoport katona vette körül, akik nagyon igyekeztek, hogy
ne füleljenek túlságosan feltőnıen parancsnokuk ideges szavaira.
*
– A francba, nézzétek azokat a lánctalpas légvédelmi rakétavetıket! – szólt a rádiójába az egyik
Kiowa megfigyelıje. A helikopter az ezredtörzstıl nyolc kilométernyire északra végzett felderítést.
A pilóta a rádiót kezelte, a megfigyelı számolt.
– MARTALÓC-VEZÉR, itt TALIZMÁN-HÁRMAS. Azt hiszem, megtaláltuk a „húsos táskát”.
– HÁRMAS, itt a VEZÉR, mondja! – hallatszott a szőkszavú válasz.
– Hat BMI, tíz teherautó, öt lánctalpas légvédelmi rakétavetı, és három ZSU-23-as egy vádiban.
Nyugatról, ismétlem, nyugatról kell megközelíteni ıket.
Ennyi védelmi tőzerı nem lehetett máshol, csak Isten hadseregének mozgó parancsnoki
harcálláspontja körül. Mind az öt légvédelmi rakétavetı francia Crotale volt, és TALIZMÁN-
HÁRMAS tudta, hogy azok a kis piszkok nagyon veszedelmesek. Az irániaknak mindenesetre jobb
helyet kellett volna választaniuk, ebben a helyzetben ajánlatosabbnak tőnt volna nyílt terepen, sıt
valamilyen magaslaton berendezkedniük, hogy a légvédelmi radarok jobban lássanak.
– HÁRMAS, itt a VEZÉR, ki tudja világítani ıket?
– Igen. Csak mondja, hogy mikor. Elıször a radaros lánctalpasokat. A helikopteres különítmény
parancsnoka nyugaton, földközelben haladt. Ötvennégy kilométeres sebességgel lopakodott elıre,
aztán emelkedni kezdett a vádi fölé magasodó dombgerinc túlsó oldalán. Nagyon lassan felnyújtotta
szenzorárbocát. A százados olyan óvatosan irányította a gépet, mint a kezdı autós a kocsiját, amikor
a járda mellé állást tanulja. Lövésze az érzékelıket kezelte.
 – Tartsa meg itt, uram – mondta a lövész az elülsı ülésben.
– HÁRMAS, itt VEZÉR, kezdheti a muzsikát!
A Kiowa bekapcsolta lézersugaras célmegvilágítóját: a láthatatlan infravörös lézernyaláb elıször a
távolabbi radarhordozó jármővet világította meg. Amikor ezt az Apache észlelte, megemelte az orrát,
és öt másodperc különbséggel kilıtt rá két Hellfire rakétát.
*
A tábornok ezer méterrıl is hallotta, hogy valaki felüvölt.
Valójában csak az egyik jármő radarja mőködött, a biztonság érdekében ez is megszakításokkal.
Most éppen sugárzott, és érzékelte a közeledı rakétát. A négy rakétahordozó jármő egyike
elfordította négy rakétacsövét, és tüzelt, de a Hellfire alábukott, a Crotale pedig elvesztette, és
ártalmatlan ballisztikus testként repült tovább. A radaros jármő egy pillanattal késıbb felrobbant, egy
másik hat másodperccel késıbb jutott ugyanerre a sorsra. Isten hadseregének parancsnoka elnémult,
és nem figyelt tovább a Teheránból érkezı szavakra. A földre kuporodott – nem is tehetett mást, mert
a testırei lenyomták.
*
A négy Apache félkörben lebegett, várták, hogy a különítmény parancsnoka kilıje valamennyi
Hellfire-jét. A százados öt másodperces idıközökben összes rakétáját elindította: a Kiowa egyenként
irányította célra ıket. Ezután a rakétavetık, majd az orosz gyártmányú lövészpáncélosok
következtek. Semmi sem maradt, ami megvédhette volna a BMP parancsnoki jármőveket. A
helikopterek túlságosan messze voltak, semhogy a mozgó parancsnoki harcálláspont ırsége akár
nehéz géppuskákkal, akár vállról indítható rakétákkal eltalálhatta volna ıket.
*
A katonák menekülni próbáltak, de a helikopterek egyre közelebb jöttek. Most már mindössze
néhány száz méternyirıl tüzeltek, véres, kíméletlen hajtóvadászat folyt.
*
– VEZÉR, itt KETTES – elentkezett az egyik pilóta. – Keleten látok egy csoportot.
– Intézze el ıket! – parancsolta a százados. Az egyik harci helikopter dél felıl megkerülte a
parancsnoki poszt maradványait.
*
Semmit sem tehetett, sehová sem menekülhetett. Három embere vállához emelte a fegyverét, és
lıtt. A többiek menekülni próbáltak, de nem volt hová elfutniuk, nem volt hol elrejtızniük. Ha valaki
menekülni próbált, a helikopterek végeztek vele. Amerikaiak... Dühösek amiatt, amit az elnökük
mondott nekik. Akár igaz is lehet, gondolta a tábornok, és ha...
– Hogy mondják tevehajcsárul, hogy dögölj meg? – kérdezte az egyik lövész, s közben ráérısen
meggyızıdött róla, hogy mindenkit, akit látott, agyonlıtt.
– Azt hiszem, vették az üzenetet – felelte a pilóta, majd megfordította a gépet, hogy újabb
célpontokat keressenek.
– ANGYAL-HATOS, ANGYAL-HATOS, itt MARTALÓC-HATOS, személyesen. Ez itt nagyon
úgy nézett ki, mint egy parancsnoki harcálláspont, de most már jobban hasonlít az égett pirítósra –
jelentette a parancsnok. – Visszamegyünk a bázisra üzemanyagért és lıszerért. Vége.
*
– Hozzák már vissza! – rivallt rá Daryaei a telefonban jelentkezı híradótisztre. A szobában
tartózkodó hírszerzıfınök nem szólt semmit, gyanította, hogy már soha többé nem beszélhetnek a
fıparancsnokkal. A legkellemetlenebb az volt, hogy nem tudták, miért. İ maga jól becsülte fel a
beérkezı amerikai erıket, ebben bizonyos volt. Hogy okozhat ilyen kevés ember ekkora pusztítást...?
*
– Két dandárjuk volt... vagy ezredük, vagy akármijük... igaz? – kérdezte Ryan, miközben a
csatatérrıl átküldött legfrissebb felvételeket nézte a térképterem tévéernyıjén.
 – Igen – bólintott Moore tábornok. Némi örömmel tapasztalta, hogy még Jackson admirális is
feltőnıen hallgatag. – De már nincs nekik, elnök úr. Uram Jézus, azok a gárdisták pompásan
helytállnak!
– Uram – kérdezte Ed Foley –, meddig akarja folytatni?
– Van akár a legkisebb kétségünk is, hogy mindezeket a döntéseket személyesen Daryaei hozta? –
kérdezte Ryan, bár tudta, hogy a kérdés ostoba. Hiszen ezt mondta a saját honfitársainak is. A
kérdést azonban fel kellett tennie, és a helyiségben lévık valamennyien tudták, miért.
– Nincsen – felelte a CIA igazgatója.
– Akkor végigcsináljuk, Ed. Az oroszok benne lesznek?
– Igen, uram, úgy gondolom.
*
Ezen a napos délelıttön Pekingben Adler mindkét tárgyalópartnerénél többet tudott. Az üzenet,
amelyet eljuttattak hozzá, nem volt különösebben részletes, csak a legfontosabbakat tartalmazta.
Megmutatta a követség katonai attaséjának, egy ezredesnek, aki megnyugtatta, hogy az utolsó szóig
elhiheti. Arról azonban, amirıl az üzenet szólt, egyelıre kevesen tudtak. A háborúból tudósító
riporterek katonai kommunikációs hálózatokon továbbították anyagaikat, és az idıeltolódás miatt
Amerikát még csak a harci cselekmények megkezdıdésérıl tudósíthatták. A kínaiak, ha titokban
tartották a kapcsolatot Teheránnal, azt hihették, hogy perzsa barátaik még mindig fölényben vannak.
Érdemes volna tenni egy próbát, gondolta a külügyminiszter, POTUS biztosan egyetértene.
– Üdvözöljük ismét Pekingben, miniszter úr – köszöntötte szívélyesen kínai kollégája.
Zhang ezúttal is jelen volt, és szokásához híven igyekezett titokzatos némaságba burkolózni.
Adler letelepedett szokásos helyére. Tajpejben azért kényelmesebb, gondolta.
– Ezek az újabb fejlemények... csakugyan igazak? – kérdezte hivatalos vendéglátója.
– Ez elnököm és hazám hivatalos álláspontja – felelte Adler, ami azt jelentette, hogy
szükségképpen igazak.
– Elegendı erıvel rendelkeznek, hogy megvédjék érdekeiket a térségben?
– Nem vagyok katonai szakértı, miniszter úr, errıl tehát nem tudok mit mondani – tért ki Adler.
Csakugyan nem volt az, de az erı pozíciójából bizonyosan másként szokás nyilatkozni.
– Nagy szerencsétlenség volna, ha nem így lenne – jegyezte meg Zhang. Adler kíváncsi lett volna,
milyen álláspontot képvisel a KNK az ügyben, de ha megkérdi, nyilván semleges, semmitmondó
válasszal fizetik ki. Valószínő, hogy az Eisenhower-csoport jelenlétérıl sem nyilatkoznának
másként. Az anyahajó repülıgépei a szoros „nemzetközi vizei” fölött ırjáratoztak. Az amerikai
diplomácia vezetıje tudta, hogy sikernek kell tekintenie, ha bármit ki tud húzni vendéglátóiból.
– A világhelyzet olykor szükségessé teszi, hogy sok mindennel kapcsolatban felülvizsgáljuk
álláspontunkat, és olykor elgondolkozzunk bizonyos baráti kapcsolatokon is – próbálkozott.
– Barátok vagyunk, amióta csak Nixon elnök elszánta magát arra a bátor lépésre, és ellátogatott
hozzánk – felelte némi gondolkodás után a külügyminiszter. – És az esetleges félreértések ellenére is
azok maradunk.
– Ezt örömmel hallom, miniszter úr. Szükségben mutatkozik meg, ki az igazi barát.
No, ezt emésszétek meg. Lehet, hogy a sajtó hírei igazak, és lehet, hogy ez a ti Daryaei barátotok
sikerrel jár. A csali be volt dobva. A kínai miniszter nyájaskodott:
– Amerika álláspontjában tulajdonképpen mindössze egy állandó kifogásolható pontot látunk, azt,
amit az önök elnöke véletlenül „a két Kínáról” mondott. Ha ezt rendezni tudnánk...
– Nos, mint már mondtam önnek, az elnök egy feszült helyzetben, riportereknek nyilatkozott...
– Nekünk tehát nem kellene tudomást vennünk róla?
– Amerika továbbra is úgy érzi, hogy ennek a helyi vitának a békés rendezése valamennyi érintett
érdekét szolgálja.
Ez bizony az erıs, magabiztos Amerika korábbról is ismert álláspontja volt, amellyel Kína nem
szívesen húzott volna ujjat.
 – A béke mindig jobb a konfliktusnál – szólalt meg Zhang. – De vajon meddig kell ekkora
türelmet tanúsítanunk? Az újabb események csak nyomatékosították az alapproblémát.
Adler egy árnyalatnyival határozottabban felelt:
– Megértem csalódottságukat, de mindnyájan tudjuk, hogy a türelem minden erények
legnemesebbike.
– A türelem bizonyos helyzetekben fényőzés lehet – vélekedett a pekingi külügyminiszter. –
Hálásak lennénk, ha Amerika néhány szóval a segítségünkre lenne.
– Azt óhajtják, hogy valamelyest módosítsuk politikánkat? – kérdezte Adler, és kíváncsi volt,
megszólal-e ismét Zhang, miután egyszer már sikerült valamelyest befolyásolnia a társalgás irányát.
– Csak azt szeretnénk, ha önök megértenék a helyzet logikáját. Ez jócskán megerısítené az
országaink közti barátságot, ahhoz képest, hogy országaink nemzetközi súlyához képest milyen
csekély ügyrıl van szó.
– Értem – felelte Adler, és csakugyan értette is, mirıl van szó. Gratulált magának, amiért sikerült
kiugratnia a nyulat Peking bokrából. Legközelebb errıl kell majd tájékoztatnia Washingtont –
feltéve, hogy az ottaniak a háborún kívül másra is ráérnek.
*
A10-es páncélos-ezred hajnali fél négykor ért vissza szaúdi területre. A Buffalo ekkorra egy
negyvennyolc kilométer szélességő vonal mentén szóródott szét. Úgy számolták, hogy egy órán belül
elhelyezkedhetnek az EIK hadserege utánpótlási vonalának két oldalán, anélkül hogy ezt bárki is
észrevenné. Most gyorsabban, immár óránkénti ötven kilométeres sebességgel haladtak. Az ezred
elöl haladó egységei rábukkantak a EIK belügyi alakulatainak néhány ırjáratára, többnyire
magányos jármővekre, amelyeket közvetlenül azután, hogy észrevették ıket, elintéztek. Tudták,
hogy amikor elérik a következı utat, újabbakkal találkoznak majd. Elsısorban forgalomirányító
katonai rendırökre számítottak – bárhogy nevezze is ıket az ellenség. A katonai város felé bizonyára
nagy mennyiségő üzemanyagot szállítottak: a Buffalo katonái mindenekelıtt erre pályáztak.
*
A Halhatatlanok 2. dandárját már közel egy órája lıtték, amikor a volt iráni alakulat páncélosait
utasították, hogy azonnal induljanak. A vezénylı kétcsillagos tábornok az oldalbiztosító 3. dandárnál
tartózkodott, és inkább hallgatott, mint beszélt. Nem értette, miért nincsenek sehol az amerikai
repülıgépek, de örült, hogy így van. Megérkezett a hadtest tüzérsége, a lövegeket felállították, de
nem tüzeltek, nehogy elárulják ittlétüket. Ez nem sokáig maradhatott így, a tábornok azonban ki
akarta használni, hogy megjöttek. Az ellenséges erı az országútnak ezen az oldalán aligha lehetett
nagyobb egy teljes dandárnál, neki pedig két dandárja is volt. Arra az esetre pedig, ha csakugyan egy
teljes dandárral állt szemben, az út túloldalán lévı iraki bajtársak átkarolják majd ıket, hogy
segítsenek neki – amit ı is megtesz nekik, ha nem ütközik ellenállásba. Egy nyitott tetejő
parancsnoki jármőben ült, és – nehogy tüzérségi vagy helikoptertámadás érje – menet közben biztatta
beosztott parancsnokait a támadásra. Ha ellenségei még mindig azokban az állásokban vannak,
amelyeket az elsı támadás idején sikeresen tartottak, ı majd intézkedik...
*
A LOBO húsz perc késéssel haladt át a MANASSAS vonalszakaszon. Eddington bosszankodott,
mert úgy vélte, elegendı idıt biztosított a manıverre. Ez a nyavalyás ügyvéd azonban, a BAGOLY
parancsnoka, alaposan elırement, a jobbszárnyon. (A dandár helyettes parancsnoka a bal oldalt
biztosította.) A felderítıfınök tőztámogatást kért, ı maga azonban egyetlenegy lövést sem adott le.
– FARKASFALKA-HAT, itt BAGOLY-HAT vétel.
– FARKASFALKA-HAT, személyesen, BAGOLY – felelte Eddington.
– Közelednek, uram, két dandár vonalban, meglehetısen tömötten, most kelnek át a MAGASLAT
vonalon.
– Mennyire vannak tılük, ezredes?
– Háromezerre. Most vonom hátra az embereimet.
 A felderítık elıre kijelölték a biztonságos visszavonulási útvonalakat, BAGOLY pedig remélte,
hogy még mindenki emlékszik rájuk.
– Rendben, ügyvéd úr, vonuljanak csak.
– Vettem, Eddington professzor. A BAGOLY szárnyra kel – felelte a jogász. – Vége.
Ugyanez a jelentés négy perccel késıbb a balszárnyról is befutott. Eddington dandárja négy EIK-
dandárral állt szemben, itt volt az ideje, hogy javítson valamit az esélyein. Tüzérzászlóalja
megkezdte a tüzelést. A harckocsi- és Bradley-parancsnokok mozgó célokat kerestek a látóhatáron,
és a három gépesített egység megindult, hogy mozgásban találkozzék az ellenféllel. A Bradleyk
szokás szerint az ötvennégy Abrams mögött lemaradva haladtak: gyalogságot és ellátó jármőveket
kerestek a terepen.
*
Az amerikai tüzérségi gránátok – immár látótávolságból – zuhogni kezdtek a nyitott tetejő
harckocsikra, és azokra a katonákra, akik ostoba módon a szabadban tartózkodtak. .
Eddington a FEHÉR AGYAR-ral maradt, amely lényegében elırenyomuló tartalék erı volt, mert
kiderült, hogy az ellenség a szárnyakon támad, és a centrumot legfeljebb egy kisebb erıvel tölti ki.
– Kontaktus – jelentette egy szakaszparancsnok századrádióján. – Ötezer méternyire ellenséges
páncélosokat látok.
BAGOLY visszavonult: a sereg elıtt már csak ellenség volt.
*
Mostanra felkelt a hold. Már csak egy negyed sarló látszott belıle, mégis eléggé megvilágította a
terepet, hogy a Halhatatlanok elsı egységei mozgást észleljenek a horizonton. A 2. dandár katonáit
feldühítette a várakozás közben rájuk zúduló gránátesı. Némelyik jármőben volt lézer távmérı: mint
megállapíthatták, a célpontok a hatásos lıtávolság kétszeresére voltak tılük. Az információ
végighaladt a parancshierarchián, a törzs pedig utasítást adott, hogy az egységek fokozzák
sebességüket.
Az amerikaiak azonban nem mozdultak. Vajon miért?
*
– Ezer méterrıl nyissanak tüzet – utasította egységeit a századparancsnok. Az Abrams harckocsik
majdnem egy zászlóaljnyi szélességben, két szaggatott vonalban, csaknem ötszáz méteres
térközökkel helyezkedtek el. A harckocsi-parancsnokok többsége eddig állva figyelt, de aztán
lehúzódtak a toronyból, és bekapcsolták tőzvezetı rendszereiket.
– Befogtam egyet – jelentette egy lövegkezelı. – T-80-as, távolsága negyvenkettı-ötven.
– Lıszer? – kérdezte parancsnoka a biztonság kedvéért.
– Sabot. Töltı, amíg nem szólok, fáradturán nyíllövedéket kérek.
– Értettem, tüzér. Ne hibázz!
– Negyvenegy – sóhajtotta a lövegkezelı. Várt még tizenöt másodpercet, aztán századából
elsıként tüzet nyitott, és talált. A hatvankét tonnás harckocsi megrázkódott, aztán folytatta útját.
– Talált, tüzet szüntess, cél: harckocsi tizenegy óránál – közölte a harckocsi-parancsnok.
A töltı rálépett egy pedálra. Kinyílt a lıszerszekrény, ı pedig kikapta belıle a következı
„ezüstnyilat”, egy kecses mozdulattal megfordította, és a csıfarba lökte.
– Kész!-kiáltotta.
– Rajta vagyok – jelentette a lövegkezelı a parancsnoknak.
– Tőz!
– Megy!
Látszott is, hogy merre: nyomjelzı lövedék volt.
– Telibe találta!
A T-80-asok elsı sorából mindössze néhányat vétettek el, néhány másodperc múlva azonban ezek
is elpusztultak. Következett a második sor, ezek már kezdték viszonozni is a tüzet. Torkolattüzeik a
Hoffman-féle szimulációs lıszer lobbanásaira emlékeztették a gárdistákat. Az eredmény ugyancsak:
az elsı sortőz nyomjelzı lövedékei ártalmatlanul csapódtak a földbe, még mielıtt elérték volna
célpontjaikat. Néhány T-80-asnak második lövésre is maradt ideje, harmadikra azonban már nem.
Egyik-másik BMP rakétákat indított, de a harckocsik, amelyek most már gránáttal lıttek, végeztek
velük. Emberek bukkantak fel, egyesek közülük viszonozták a tüzet, olykor megpróbáltak
felfejlıdni. Az Abramsek koaxiális géppuskára kapcsoltak. Véres vadászat kezdıdött.
A LOBO hamarosan áthaladt a két nehézdandár füstölgı roncsai között. További célokat kerestek,
immár tisztán szakmai érdeklıdéstıl vezérelve: a gárdistákban kihunyt a személyes indulat.
*
Nem volt már mit tenni. A tábornok felállt, eltávolodott parancsnoki jármővétıl, és ugyanerre
utasította az embereit is. Parancsot adott nekik, hogy tegyék le fegyvereiket a földre, és várjanak.
Nem kellett sokáig várniuk. Virradt. A keleti ég alján narancsszínő sáv jelent meg. Új nap
kezdıdött, más, mint az elızı.
*
Az elsı jármőoszlop közvetlenül elıttük haladt át. A harminc tartálykocsinak igyekeznie kellett,
saját hadseregük dél felé haladó egységei számára vittek üzemanyagot. A 10-es ezred 3. századának
Bradleyjei egy sorozattal lángba borították az elsı ötöt, mire a többiek megálltak. Kettı közülük
felfordult és felrobbant, vezetıik menekülés közben gödrökbe buktak. A Bradleyk lövészei
többségüket futni hagyták, a jármőveket azonban robbanólövedékekkel árasztották el... aztán
elrobogtak a döbbent sofırök mellett, akik csak álltak, és nézték ıket.
*
Egy Bradley akadt rájuk. A jármő ötvenméternyire állt meg. A tábornok, aki tizenkét órával
ezelıtt még egy úgyszólván teljes páncélos-dandárt vezényelt, nem mozdult, nem tanúsított
ellenállást. Mozdulatlanul figyelte, amint az M2A4-es hátuljából kiszáll négy gyalogos katona, és
elıreszegezett fegyverrel megindul feléjük. Jármővük fenyegetı jelenléte megfelelı fedezetet
biztosított számukra.
– A földre! – kiáltotta az amerikai tizedes.
– Majd én megmondom az embereimnek. Én értek angolul, ık nem – mondta a tábornok, és
továbbította a parancsot. A katonák arcra vetették magukat. A tábornok nem, talán abban
reménykedett, hogy végeznek vele.
– Fel a kezekkel, pajtás! – szólt rá a tizedes, aki civilben rendır volt. A perzsa tiszt
engedelmeskedett. A tizedes átadta karabélyát egy társának, elıvette a pisztolyát, odament a
tábornokhoz, a fejének szegezte, aztán avatott mozdulatokkal megmotozta a férfit. – Jól van, most
már lefekhet. Ha okosan viselkednek, nem esik bajuk. Kérem, mondja meg nekik. Ha kell, végzünk
velük, de senkit nem akarunk lemészárolni, értem?
– Megmondom nekik.
*
Amint világosabb lett, Eddington visszaszállt a kölcsönhelikopterbe, és végigrepült a csatatér
felett. Hamarosan megállapította, hogy dandárja két teljes hadosztályt morzsolt fel. Elıreküldte a
felderítıket, hogy elıkészítsék az üldözést, aztán rádión utasítást kért Diggstıl, mit tegyenek a
foglyokkal.
Az amerikaiak még fel sem ocsúdtak, amikor megérkezett Rijádból egy helikopter, fedélzetén egy
tévéstábbal.
*
Ahogyan ez a szabad sajtót nélkülözı országokban már szokás, a rémhírek megelızték a képeket.
Az orosz követség egyik munkatársának otthonában megszólalt a telefon. Még nem volt hét óra, és a
hívás álmából ébresztette, de néhány perccel késıbb már a kocsijában ült, és elindult az üres utcákon,
hogy találkozzék valakivel, aki végre elszánta magát arra, hogy az Orosz Szövetségi Hírszerzés
ügynöke legyen.
A diplomata többször is hátrakémlelt, de senki sem követte. Feltételezte, hogy az ajatollah
biztonsági erıinek nagy részét behívták.
– Nos? – kérdezte, amikor találkozott az emberével. Formaságokra most nem volt idı.
 – Igaza volt. Hadseregünket... az éjjel legyızték. Hajnali háromkor felhívtak a külügybıl, és
megkérdezték, hogy szerintem mi az amerikaiak szándéka. Mindent elmondtam. Még a saját
egységeinkkel is elvesztettük a kapcsolatot. A hadsereg parancsnoka egyszerően eltőnt. A
külügyminisztériumban teljes a pánik.
Lehet is – gondolta a diplomata.
– Közölnöm kell önnel, hogy a türkmén miniszterelnök...
– Tudjuk. Az este felhívta Daryaeit, és megkérdezte, igaz-e a járványhistória.
– És mit felelt az önök vezetıje?
– Azt, hogy ez a hitetlenek hazugsága... mégis, mire számított? Egyébként nem tudta meggyızni a
türkmént... Akármit is mondtak neki maguk, sikerült semlegesíteniük. India elárult bennünket... errıl
is értesültem. Kína még nem tudja.
– Ha arra számítanak, hogy Peking kiáll maguk mellett, alighanem tévednek. Természetesen az én
kormányom is Amerikát támogatja. Maguk igencsak magukra maradtak. Szükségem van bizonyos
információkra.
– Mifélékre?
– Még ma tudni akarom, hol állították elı a biológiai fegyvert.
– A kísérleti gazdaságban, a repülıtértıl északra.
Ennyire egyszerő volna? – gondolta az orosz.
– Hogyhogy ennyire határozottan állítja?
– A felszerelését a németektıl és a franciáktól vásárolták. Akkoriban a gazdasági osztályon
dolgoztam. Ha meg akar gyızıdni róla, könnyen megteheti. Hány gazdaságot ıriznek egyenruhás
ırök?
Az orosz bólintott.
– Ellenırzöm. Vannak azonban egyéb problémák is. A maguk országa hamarosan totális
háborúban áll majd Amerikával. Országom felajánlja szolgálatait valamiféle megállapodás tetı alá
hozása érdekében. Ha maga a megfelelı fülbe belesúgja a megfelelı szót, nagykövetünk készen áll...
és ezzel nagy szolgálatot tenne a világnak.
– Ez nem lesz nehéz. Délre megpróbálunk keresni valamilyen kiutat.
– A kormánya számára nincsen kiút – mondta nyomatékkal az Orosz Szövetségi Hírszerzés
tisztje.
63. A Ryan-doktrína
Hajnalra a 11-es páncélos-ezred ismét megnyert egy ütközetet: végeztek az EIK II. hadtestjének
egyik hadosztályával. A másik hadosztály a kelet felıl támadó 2. szaúdi dandárral állt szemben. Az
amerikaiak megálltak, hogy üzemanyagot és lıszert vételezzenek. A III. hadtest elleni támadást
készültek folytatni, amely még csak erıinek egy részével vett részt a küzdelemben.
Ez azonban már most változóban volt. A hadtest két hadosztályát teljes és osztatlan figyelmével
tüntette ki a hadszíntéren tartózkodó valamennyi taktikai repülıgép. Az F-16-osok az összes mőködı
radarra nagy sebességő radarelhárító rakétákat – HARM-okat – lıttek ki, és két óra elteltével az
amerikai és szaúdi pilótákat semmi sem fenyegette. Az EIK honi támaszpontokról felszálló vadászai
megpróbálták megvédelmezni a szorongatott helyzetben lévı földi erıket, de egyikük sem jutott át
az ellenséges radarok és vadászok védıhálóján. A hiábavaló próbálkozás során hatvan gépet
vesztettek. Könnyebb volt rávetniük magukat a kuvaiti dandárokra, amelyek oly arcátlanul
behatoltak összehasonlíthatatlanul nagyobb és erısebb szomszédjuk területére. Az ország csekély
légiereje a nap legnagyobb részében csak önmagára hagyatkozhatott, de az összecsapásnak nem is
volt különösebb hadászati jelentısége. A mocsarakon átvezetı utak járhatatlanok voltak, a
kijavításuk napokba került volna. A légi csata leginkább a két fél haragját volt hivatva kifejezni, de a
kuvaitiak mégiscsak felülkerekedtek. Nem arattak fölényes gyızelmet, de minden lelıtt gépükre
három EIK-vadász jutott. Ez a kis ország még csak most tanulta a hadi mesterséget, és tudni lehetett,
hogy a férfiak még évekig emlegetik majd a csatát, amelynek halottai teljesen értelmetlenül áldozták
életüket.
 A III. hadtestet, amelynek már nem voltak légvédelmi rakétavetıi, jóval módszeresebben
pusztították. Az idegen területen álló több mint hatszáz harckocsi, nyolcszáz lövészpáncélos, több
mint kétszáz vontatott és önjáró löveg – és összesen harmincezer ember – próbált elmenekülni. Az F-
15E Strike Eagle-ek négyezer-ötszáz méteres magasságban, lassan köröztek, és lézerirányítású
bombákkal, egyesével küzdöttek le célpontjaikat, másutt F-16-osok szórták Maverick, illetve
hagyományos bombáikat. Délben a III. hadtest parancsnoka, aki – helyesen – úgy gondolta, hogy ı a
földi erık legmagasabb rangú tábornoka, elrendelte az általános visszavonulást. Összegyőjtötte a
katonai városban tartózkodó teherautókat, és megpróbálta legalább a rend látszatát fenntartani
visszavonuló egységeiben. Felülrıl bombák hullottak rá, keletrıl az 5. szaúdi dandár, hátulról pedig
egy amerikai erı közeledett hozzá, ezért északnyugatnak fordult: remélte, hogy ugyanott, ahol
átlépte a határt, ismét hazai területre vergıdhet. Jármővei a földön füsternyık mögé bújtak, ami
némiképp bosszantotta a szövetséges pilótákat, akik azonban nem ereszkedtek lejjebb, mert az EIK
erıi még ki tudtak fejteni némi ellenállást. A parancsnok reménykedett, hogy legalább erıinek
kétharmadát hazajuttathatja. Üzemanyaggondjai nem voltak: Isten egész hadseregének valamennyi
tartálykocsija a rendelkezésére állt.
*
A kocsinak diplomáciai rendszáma volt, utasai azonban tudták, hogy az ilyesmit Teheránban nem
mindig tartották tiszteletben. Egy hadban álló országban megváltoznak a dolgok, és a korábban titkos
létesítmények esetleg feltőnıvé válnak, mert a zavaros idıkben többen ırzik ıket.
A kocsi megállt. A sofır távcsövet emelt a szeméhez, utasa kamerát vett elı. Valóban, a kísérleti
gazdaságot fegyveresek ırizték, márpedig ez egyáltalán nem volt természetes.
Ez könnyen ment. A kocsi megfordult, és visszaindult a követségre.
*
– Hozzászólások? – kérdezte az elnök.
– Uram, ezzel precedenst teremtünk – jelentette ki Cliff Rutledge.
– Pontosan ez a cél – felelte Ryan.
– Politikailag rendkívül kockázatos – figyelmeztette Van Damm.
– Hogyhogy?
– Van egy jogi probléma – jelezte Pat Martin. – Ütközik egy elnöki utasítással, amelyet Ford
elnök adott ki.
– Tudom – felelte Ryan. – De ki is hozza az elnöki utasításokat?
– A végrehajtó hatalom elsı embere.
– Hát akkor most fogalmazzanak meg nekem egy újabbat.
*
Az indianai motel elıtt a teherautó-sofırök szokásos reggeli gyakorlatukat végezték: ide-oda
gurultak jármőveikkel, nehogy az egy helyben állás megártson az abroncsoknak. A tavaszi napnak
már ereje volt, a vezetıfülkék kemencévé forrósodtak – a Hegylakók cementes kocsija azonban
másként is reagált a hımérséklet növekedésére.
A sofırök elıször azt hitték, szivárog az üzemanyag, egyikük még a csöveket, injektorokat is
ellenırizte. Benéztek a kocsi alá: ott sem volt semmi, de a gázolajéra emlékeztetı erıs szag csak nem
akart elmúlni. Utóbb az egyik sofır, aki tulajdonosa is volt teherautójának, ezért féltette a veszélyes
szomszédtól, megkérte Holbrookot, hogy álljon odébb a kocsijával. Pete készségesen átmanıverezett
a parkoló egy távolabbi részébe.
A vendéglıben a CNN híreit nézték: a tudósító éppen Eddington ezredest interjúvolta. Ezután
Tom Donner következett, aki a 11-es páncélos-ezred katonáival beszélgetett. Mutatták a csatateret is:
a látvány magáért beszélt.
A sofırök közt egy rendır is üldögélt, figyelte az adást, és közben a kávéját kortyolgatta.
Amikor Pete visszaérkezett a parkolóból, megkérdezte tıle:
– Magáé az a betonkeverı?
– Igen, uram – felelte Holbrook megtorpanva.
 – Csináljon vele valamit – szólt a segítıkész sofır anélkül, hogy hátrafordult volna –, mert úgy
felrobban, hogy szar se marad magukból.
– Mi a fenét csinál itt egy montanai cementes kocsi? – kérdezte a rendır.
– Valami üzemanyagzőrje van – felelte a sofır. – Megkértük, hogy álljon odébb a verdájával.
Egyébként kösz, pajtás, ne vedd rossz néven – mondta Holbrooknak.
– Semmi gond. Meg fogom nézetni.
– Miért jött idáig Montanából? – kérdezte ismét a rendır.
– Tudja, ott vettük, és most visszük keletre, a cégünkhöz.
– Nem is néztem a rendszámát... tényleg, miért éppen Montanából hoznak betonkeverıt? –
tőnıdött félhangosan a barátságos sofır. Ezzel a két fickóval valahogy nem stimmelt valami.
Talán olcsón jutott hozzá – gondolta a rendır, és kiitta a kávéját. – Ilyen nem szerepel a körözési
listán – morfondírozott. – Szerintem, amióta világ a világ, senki sem lopott ilyesmit.
Amikor ismét beült Chevy járır-kocsijába, elıször az út felé kanyarodott, de aztán úgy döntött,
hogy mégiscsak vet egy pillantást a betonkeverıre. Esetleg ellenırzi a rendszámot, gondolta, talán
mégiscsak lopott. Meg is szagolta, de úgy találta, hogy nem is annyira gázolaj, mint inkább
ammóniaszaga van. A szagról a jégkrém jutott eszébe, egyszer egy nyáron dolgozott egy
jégkrémgyárban... de emlékeztetett arra az üzemanyagra is, amellyel a Nemzeti Gárdánál, amelynek
ı is tagja volt, a jármőveket üzemeltették. Ez felkeltette a kíváncsiságát. Visszakanyarodott a kávézó
elé, bement, és megkérdezte:
– Elnézést, uraim, ott a szélen az a maguk kocsija?
– Igen. Miért? – kérdezte Brown. – Tilosban parkolunk?
A keze árulta el: a rendır észrevette, hogy Ernie a kezét tördeli. Itt valami határozottan nem
stimmelt.
– Volnának szívesek velem jönni, uraim?
– Álljunk meg egy szóra, mi a gond?
– Nincs semmi gond, csak tudni akarom, mi ez a szag. Ez csak érthetı, nem?
– Majd megnézetjük.
– Most rögtön nézessék meg, legyenek szívesek, uraim – intett az ajtó felé.
Utánuk ment a parkolóba, majd visszaült a járır-kocsiba, és a betonkeverı mögé kanyarodott. A
két férfi élénken vitatkozott valamirıl. Nem, itt egyszerően nem volt rendben valami. Tudta, hogy
járırkollégáinak pillanatnyilag nem sok tennivalójuk lehet, és mintegy sugallatra, erısítést kért.
Beszólt a központba is, hogy ellenırizzék a rendszámot. Ezután ismét kiszállt, és szemügyre vette a
cementes-kocsit.
– Beindítanák?
– Persze – mondta Brown, aztán beszállt, és eleget tett a kérésnek, amivel meglehetıs zajt keltett.
– Mi folyik itt? – kérdezte a rendır Holbrooktól. – Láthatnám valamilyen személyazonossági
iratukat?
– Hé, nem értem, mi a gond!?
– Semmi gond, uram, csak látni szeretném az igazolványaikat.
Pete Holbrook elıvette a levéltárcáját: ebben a pillanatban befutott a másik rendırautó is. Brown
észrevette, a Holbrook kezében lévı tárcára pillantott, és ugyanakkor azt is felfedezte, hogy a rendır
a pisztolya markolatát fogja. Úgy áll itt, ahogy a zsaruk szoktak, gondolta. A Hegylakóknál nem volt
fegyver, a szobájukban hagyták, a reggelihez pedig nem hozták magukkal. A rendır átvette Pete
jogosítványát, visszasétált vele az autójához, és felemelte a mikrofont.
– A rendszám rendben van, a számítógép szerint nem lopott – mondta egy nıi hang a központban.
– Köszönöm – felelte a rendır, és kezében Pete jogosítványával visszaindult a Hegylakókhoz.
Brown látta a barátja felé közeledı rendırt, a másik rendırt... eszébe jutott a rádió...
Az országúti járır meglepetten nézett fel, amikor a teherautó nekilódult. A másik rendırautó
azonban elébe vágott, és elállta az útját: a betonkeverı megállt.
Ennyi elég is volt. Itt valami csakugyan bőzlött.
 – Kiszállni! – kiáltotta, de a pisztolya ekkor már a kezében volt. A másik rendır Holbrookot vette
gondjaiba, bár sejtelme sem volt, mi ez az egész. Brown leereszkedett a vezetıfülkébıl, a rendır
galléron ragadta, és a tartályhoz nyomta. – Mi van magával? – kérdezte.
Órákba telt, amíg kiderült, aztán igen érdekes dolgokra került sor az útszéli motelnél.
*
Daryaeinek tehetetlenségében üvölteni támadt kedve, és ezt, rá kevéssé jellemzı módon, meg is
tette. A tévéfelvételeken nem volt mit cáfolni. Egyidejőleg az egész világon láthatták ıket, és az
ajatollah nem akadályozhatta meg ezt. Az ország befolyásosabb polgárainak volt mőholdvevıjük, sıt
kisebb lakóközösségek és sokan mások is rendelkeztek effélével. Most mit tegyen? Rendelje el, hogy
kapcsolják ki a készülékeket?
– Miért nem támadnak? – kérdezte Daryaei.
– Sem a hadsereg parancsnokával, sem a hadtestparancsnokokkal nem tudunk rádiókapcsolatot
létesíteni. Mindössze két hadosztályunkkal van némi összeköttetésünk. Az egyik dandár jelentette,
hogy észak felé halad, és ellenséges erık üldözik.
– És?
– És erıink vereséget szenvedtek – közölte a hírszerzıfınök.
– De hogyan?
– Számít ez?
*
A Buffalo délrıl közeledett. Az EIK III. hadteste nem tudta, mi vár rá, de a délután közepére
megtudták. Duke Masterman elsı százada ekkorra körülbelül száz tartálykocsit pusztított el, többet,
mint a két másik század. Már csak egy kérdés maradt: hogy mekkora ellenállást tud kifejteni az
ellenség. A légi fedezet pontosan közölte vele, hogy az elırenyomuló erı milyen nagyságú, hol jár,
és merre tart.
Az elsı század elıırsként haladt, a második és a harmadik három kilométerrel mögötte. A
harckocsizó század a tartalékot alkotta. Az EIK-egységek, amelyek felé tartottak, éppen elég súlyos
veszteségeket szenvedtek, ezért Masterman úgy döntött, egyelıre nem veti be saját tüzérségét.
Felesleges lett volna figyelmeztetni ıket, hogy harckocsik vannak a közelükben. A találkozásig már
csak tíz perc volt, ezért jobbra rendelte az elsı századot. Úgy döntött, rádión kíséri figyelemmel az
összecsapást.
Az elsı század TOW rakétákkal és hagyományos lövegekkel nagy távolságból támadott, majd
áttört a jármővek elsı, megtépázott során. A századparancsnok, aki a nyitó manıver során váratlanul,
balról nekik rontott, legalább zászlóaljnyira becsülte erejüket. Az EIK-nak ez a hadosztálya
irakiakból állt, és az ellenkezı irányba húzódott vissza, nem sejtve, hogy most szorítják be két másik
páncélosszázad közé
– Itt GUIDON-HAT. Támadás balra, ismétlem, támadás balra – adta ki az utasítást parancsnoki
jármővébıl Masterman. A második és a harmadik század keletre fordult, elıreszáguldott körülbelül
három kilométert, majd visszakanyarodtak. Körülbelül ugyanekkor Masterman utasította a
tüzérséget, hogy vegyék tőz alá az ellenség második hullámát. Most már nem volt szükség
meglepetésre, és eljött az ideje, hogy minden lehetséges módon ártsanak az ellenségnek. Néhány
percen belül kiderült, hogy a Buffalo elsı századával legalább egy dandár áll szemben, de a
számoknak mostanra – nem úgy, mint az éjszaka – már nem volt jelentıségük.
A gépesített iszonyat ezúttal utoljára szabadult el. A nappali világosságban a torkolattüzek nem
ragyogtak olyan vakítóan, a harckocsik a saját maguk által felkavart porfelhıben nyomultak elıre.
Az ellenség a várakozásoknak megfelelıen ismét meghátrált a második és harmadik század gyilkos
rohama elıtt, aztán remélve, hogy rést talál a két támadó erı között, megfordult. A harckocsizó
század tizennégy Abramsével találták szemben magukat: a kétszáz méteres térközzel felsorakoztatott
páncélosok hullámtörıként állták el az útjukat. A GUIDON legázolta az irakiakat: ahogyan az
elızıekben, most is elıször a harckocsikat pusztították el, ezután pedig a lövészpáncélosok
következtek. Az ellenséges alakulat megállt, a még nem harcoló jármővek helyben maradtak. A
katonák kiugráltak a harcjármővekbıl, és futva távolodtak tılük. Masterman hallotta a rádiójában,
hogy tıle nyugatra az egész vonalon ez történik. A meglepett, megfutamított, körülzárt katonák
szerencséjükre idıben megértették, mi vár rájuk, és hogy az ellenállás egyenlı a biztos halállal. A
katonai városnál vívott harmadik csata harminc perccel azután, hogy elkezdıdött, véget ért.
A támadók azonban nem úsztak meg ennyivel. Az elıretörı szaúdi erık, amelyek végre teljes
erıvel vethették magukat a küzdelembe, tervszerően legázoltak egy másik dandárt – ezek irániak
voltak, így hát nagyobb figyelmet szenteltek nekik, mintha arabok lettek volna. Mire a nap
lenyugodott, az Egyesült Iszlám Köztársaságnak mind a hat hadosztálya megsemmisült.
*
Clark és Chavez sötétedés után egy órával hagyták el az orosz követség épületét. Kocsijuk
hátuljában egy nagy bırönd lapult. Tartalmát senki sem találta volna különösebben veszélyesnek –
sıt nagyjából újságírói álcájukkal is összhangban volt. A feladatot, amellyel megbízták ıket, kissé
hajmeresztınek találták, ami Clarkot zavarta is kissé, Dingnek viszont kifejezetten tetszett.
Úti céljuk, egy kávéház, a Daryaei rezidenciáját övezı biztonsági kordon közelében feküdt. A
helyiség zárva volt: a félig békés, félig háborús városban elsötétítést rendeltek el. Az utcai lámpák
nem égtek, az ablakokat elfüggönyözték, de a lakásokban mőködtek az elektromos fogyasztók, és
ennek hasznát vették. A sötét utcában könnyen megbirkóztak a zárral. Chavez kinyitotta az ajtót, és
bekémlelt. Clark kezében a bırönddel követte, és miután mindketten bejutottak, bezárta az ajtót. Már
az emeleten jártak, amikor zajt hallottak. Egy házaspár lakott itt, egy ötvenes férfi és a felesége, a
kávézó tulajdonosai. A tévét nézték.
– Hello – mondta halkan Clark. – Maradjanak csendben, kérem.
– Mit akarnak?
– Nem fogjuk bántani önöket – mondta John, miközben Ding körülnézett. Keresett valamit: igen,
az elektromos vezetékek megfelelnek majd...
– Kérem, feküdjenek a földre.
– Kicsodák maguk?
– Amikor elmegyünk, elengedjük önöket – folytatta Clark irodalmi fárszi nyelven –, de ha
ellenállnak, kénytelenek leszünk erıszakot alkalmazni.
A háziak túlságosan meg voltak rémülve, hogy szembeszálljanak a két férfival, akik rablók
módjára törtek rájuk a saját lakásukban. Clark lámpazsinórokkal összekötözte csuklójukat és
bokájukat, Chavez pedig az oldalukra fordította ıket. A nınek adott egy korty vizet, mielıtt betömte
volna a száját.
– Ügyelj, hogy kapjanak levegıt – mondta Clark, ezúttal angolul. Ellenırizte a csomókat, és
örömmel tapasztalta, hogy még emlékszik az alapismeretekre, amelyeket harminc éve,
tengerészújoncként sajátított el.
Miután itt végeztek, elindultak felfelé a lépcsın.
A dolog legırültebb része a rögtönzött hírközlı rendszer összeállítása volt. Chavez kinyitotta a
bıröndöt, és elkezdte kirakni a holmikat. A ház lapos tetejérıl rá lehetett látni egy három
háztömbnyire lévı másik hasonló épületre. Felegyenesedniük azonban nem volt szabad. Ding
elıször is felállította a miniatőr parabolaantennát. Súlyos állványának három lába hegyben
végzıdött, hogy bele lehessen szúrni ıket a tetıbe. A következı lépés a tányér betájolása volt: Ding
megkereste a megfelelı mőhold csiripelı jelhangját, majd meghúzta a rögzítı csavart. Most
következett a kamera. Miután ezt is a háromlábú állványra helyezte, bekapcsolta, és ráirányozta
három épületre, amely érdeklıdésük középpontjában állott. A kamera kábelét csatlakoztatta a nyitott
bıröndben lévı tápegységhez és az adóhoz, majd így szólt:
– Mőködik, John.
Bár a berendezés vette a mőhold jeleit, hangot nem lehetett felküldeni vele: adóegységének nem
volt audiocsatornája. Ehhez külön készülék kellett volna, ilyet azonban nem hoztak magukkal.
– Megvan – jelentette Robby Jackson az Országos Katonai Irányító-központból.
 – Ez csakugyan az – erısítette meg Mary Pat Foley, aki ugyanazt a képet nézte. Tárcsázta a
moszkvai amerikai követséget, ahonnét a hívást a teheráni orosz külképviseletre, innen pedig a John
kezében lévı digitális telefonra irányították. – Hallasz engem, Ivan? – kérdezte oroszul a mőveleti
igazgató. – Itt Folejeva.
A másodperc, amely alatt a válasz megérkezett, végtelenül hosszúnak tőnt.
*
– Ó, Marija, de jó hallani a hangod!
– Itt a képed az asztalomon – felelte Mary Pat.
– Azóta sokat öregedtem...
*
– A helyén van. Minden rendben – szólt a mőveleti igazgató.
– Helyes – felelte Jackson, és felvett egy másik telefont. – Kezdhetik. Kezdhetik. Nyugtázza!
– BOOTH akció kezdıdik – erısítette meg Rijádból Diggs tábornok.
*
Az iráni légtérvédelem a lehetı legéberebben figyelt. Bár iráni terület ellen nem indult támadás, a
radarkezelık feszülten meredtek képernyıikre. Több járırözı repülıgépet is észleltek a szaúdi és a
katari partok mentén, ezek azonban még csak nem is fordultak az Öböl közepe felé.
*
BANDITA-KETTİ-ÖT-EGY és BANDITA-KETTİ-ÖT-KETTİ néhány másodpercnyi
különbséggel fejezték be a légi tankolást. Lopakodó vadászok ritkán repültek együtt, hiszen
magányos akciókra tervezték ıket. Most nem így volt. Mindkettı eltávolodott a KC-10-estıl, majd
északra fordultak, és körülbelül egy órán át ebben az irányban folytatták útjukat. Mindössze repülési
magasságuk különbözött: az egyik háromszáz méterrel alacsonyabban repült. Kilencven kilométer
távolságban egy AWACS figyelte a légteret. Mindent látott – azazhogy mégsem. Az F-117-est az E-
3B sem tudta észlelni.
*
Clark látta, hogy az épület elıtt álló ırök némelyike cigarettázik. Fegyelmezetlenség, de talán
segít nekik, hogy éberek maradjanak.
– Gondoltál-e már arra, John, hogy ez a meló talán túlságosan is izgalmas?
– Berezeltél? – kérdezte Clark.
Ez még az ı esetükben is teljesen elfogadható volt.
– Aha – felelte Chavez.
– Én is.
Erre a témára a James Bond-filmek sohasem tértek ki.
– Hm – szólt Clark. – Ez új.
Csatlakoztatta a fülhallgatót. Normális emberi hangot hallott, ebbıl arra következtetett, hogy nem
valamelyik ismert bemondó, hanem talán egy tévécsatorna igazgatója beszél.
Végül pedig elıvette a bıröndbıl a felszerelés két utolsó darabját is.
*
Az elnök mellızte a szokásos bevezetı fordulatokat. Miután megjelent a televíziók képernyıin,
mindössze ennyit mondott:
– Amerikai honfitársaim, azért vagyok itt, hogy friss információkkal szolgáljak önöknek a közép-
keleti helyzetrıl. Körülbelül négy órával ezelıtt felhagytak a szervezett ellenállással az Egyesült
Iszlám Köztársaság erıi, amelyek támadást intéztek a Szaúd-arábiai Királyság ellen. Az
együttmőködı szaúdi, kuvaiti és amerikai erık hat ellenséges hadosztályt semmisítettek meg a
küzdelemben, amely egy napon és egy éjszakán át tombolt.
Most már elmondhatom önöknek, hogy országunk a 10. és 11. páncélos-ezredet, az észak-
carolinai Nemzeti Gárda elsı dandárját és az idahói Mountain Home légibázison állomásozó 366-os
repülıszázadot küldte harcba. A Khaled király katonai várostól délre hatalmas ütközet zajlott,
bizonyos részleteket önök is láthattak a hírmősorokban. Az EIK maradék egységei észak felé
próbáltak meg elmenekülni a csatatérrıl, de bekerítették ıket, és rövid küzdelem után sorra adták
meg magukat. A térségben a szárazföldi harctevékenység, egyelıre, véget ért.
Azt mondom, „egyelıre”, mert ez a háború nem hasonlít azokhoz a háborúkhoz, amelyeket az
utóbbi ötven évben vívtunk. Közvetlen támadást hajtottak végre állampolgáraink ellen, hazánk
földjén. Civilek elleni szándékos támadás volt ez, amelynek során tömegpusztító fegyvert vetettek
be. Hosszú volna felsorolni, hány esetben sértették meg a nemzetközi jogot – ám téved, aki azt hiszi,
hogy mindezt az Egyesült Iszlám Köztársaság népe követte el Amerika ellen.
Népek nem háborúznak, a háborúkat megindító döntéseket legtöbbször egyetlen ember hozza.
Általában egy király, egy fejedelem vagy egy barbár törzsfı. A történelem arról tanúskodik, hogy
rendszerint egyetlen ember dönt, és hogy az agresszív háborúkat elindító döntések sohasem
demokratikus folyamat eredményei.
Nekünk amerikaiaknak semmi bajunk az egykori Irak és Irán népével. Lehet, hogy vallásuk
különbözik a miénktıl, mi azonban olyan ország vagyunk, amely kiáll a vallásszabadságért. Lehet,
hogy a nyelvek, amelyeket beszélnek, különbözik a miénktıl, de Amerika a legkülönbözıbb
nyelveken beszélı embereket fogadta be. Ha Amerika valaha is bebizonyított valamit, akkor az az,
hogy minden ember ugyanolyan, és ha ugyanazt a szabadságot és ugyanazokat a lehetıségeket
biztosítják nekik, boldogulásuknak egyedül saját képességeik szabhatnak határt.
Az utóbbi huszonnégy órában az EIK-nak legalább tízezer katonáját öltük meg, de valószínő,
hogy ennél is sokkal többet. Nem tudjuk, és valószínőleg soha nem is fogjuk megtudni, hány
ellenségünk halt meg, ugyanakkor emlékeztetnem kell önöket arra, hogy nem maguk választották
sorsukat. Mások választották számukra ezt a sorsot, végsı soron pedig egyetlen személy.
Ryan színpadiasán összekulcsolta a kezét. Aki csak látta, roppant ügyetlen gesztusnak érezte ezt.
*
– Most – mondta Chavez a kamera apró keresıjébe kémlelve, amelyben ekkor a mőholdról érkezı
kép látszott. – Kezdjük a muzsikát!
Clark megnyomott egy gombot a lézeren, elıtte azonban meggyızıdött arról, hogy a készülék
láthatatlan infravörös sugárnyalábot bocsát majd ki. Belenézett a keresıbe: a lézerpont már ott volt
az épület homlokzati mellvédjén... vagy párkányán? Nem emlékezett az építészeti elem nevére.
Mindenesetre egy férfi állt rajta.
*
– Utolsó ellenırzés – mondta Rijádban Diggs. Egymás után két választ is kapott:
– BANDITA-KETTİ-ÖT-EGY! BANDITA-KETTİ-ÖT-KETTİ!
*
A földön telepített lézerre csak a biztonság kedvéért volt szükség, az akciót enélkül is
végrehajthatták volna. Nehezebb lett volna azonban pontosan telibe találni a megfelelı épületet, és a
tervezık nem akartak járulékos károkat okozni. Így ráadásul a repülıgépek is magasabbról dobhatták
le bombáikat. Hagyományos bombákkal harmincméteres pontossággal tudtak célozni, ennek a
körnek az átmérıjét azonban az irányítórendszerek továbbfejlesztett optikája harminc centiméterre
csökkentette. A két BANDITA (ez volt a fekete vadászgép pilótáinak félhivatalos hívókódja)
pontosan a megfelelı idıben kinyitotta bombaszekrényeit. Mindkét gép egy-egy ötszáz fontos
bombát vitt magával. Ez volt a legkisebb bomba, amelyre még fel lehetett szerelni a PAVEWAY
irányítóegységet.
A bombák trapézokon függtek, keresıfejeik pedig a modulált lézerpontot keresték. Mindkettı
megtalálta, jelezte a pilótáknak, akik erre kioldották ıket.
*
Itt BANDITA-KETTİ-ÖT-EGY, bomba a levegıben! Itt BANDITA-KETTİ-ÖT KETTİ,
bomba a levegıben!
*
– A történelem során minden gondolat – jó és rossz egyaránt – mindig egyetlen ember elméjében
fogant meg, és a háborúkat azért kezdik, mert egy elme úgy hiszi, ölni és rabolni megéri. Ennek most
mi váltunk az áldozataivá, különösen kegyetlen körülmények között. Ezúttal azonban pontosan
tudjuk, ki tette... és még ennél is többet.
*
Az Ovális Irodából közvetített képet – a világon több mint egymilliárd tévékészüléken – egy
háromszintes városi ház képe váltotta fel. A nézık többsége ezt valamiféle mőszaki hibának
tulajdonította...
*
Néhányan azonban már azelıtt tudták, hogy nincs szó hibáról, mielıtt az elnök folytatta volna. A
beszédet Daryaei is nézte, egyszerő kíváncsiságból, de legalább ugyanennyire politikai érdekbıl is.
Miféle ember ez a Ryan valójában? – töprengett egészen idáig. Most rájött, de már késı volt.
*
– Itt él ı, Mahmoud Haji Daryaei, az az ember, aki pusztító járványt idézett elı országunkban, aki
támadást intéztetett a gyermekem ellen, aki megpróbált megöletni, és aki hódító hadjáratra, végül
azonban pusztulásba küldte hadseregét. Gyalázatot hozott vallására, lábbal tiporta az erkölcs és a jog
törvényeit.
És most, Mr. Daryaei, íme, az Amerikai Egyesült Államok válasza.
*
Az elnök elhallgatott, aztán néhány másodperc múlva világszerte a tolmácsok is csendben
maradtak. A nézık a jellegtelen épület fekete-fehér képét látták, és mégis valamennyien tudták, hogy
valami rendkívüli fog történni. Akik odafigyeltek, láthatták, hogy az egyik ablak kivilágosodik, és
kivágódik a fıbejárat ajtaja. Azt azonban senki sem tudta megállapítani, ki próbálhatott elmenekülni
az épületbıl, mert mind a két bomba becsapódott, és egyszázad másodperccel késıbb felrobbant.
*
A környéket iszonyatos dörej rázta meg, a lökéshullám pedig még ennél is rosszabb volt. Clark és
Chavez, nem törıdve a veszéllyel, figyeltek. A detonáció visszhangjaihoz nyolcszáz méteres
körzetben üvegcsörömpölés keveredett.
– Jól vagy? – kérdezte Ding.
– Aha. Ideje lelépni, pajtás.
– Ez kurva jól sikerült, Mr. C.
Amilyen gyorsan csak tudtak, lesiettek a lakásba. Chavez zsebkésével elvágta a zsinórok nagy
részét, úgy számította, még vagy öt percig eltart, amíg a házaspár a többitıl is megszabadul.
Elhajtottak a környékrıl, s közben ki-kitértek az épület romjai felé száguldó szirénázó jármővek
útjából. Fél órával késıbb már újra biztonságban, az orosz követségen voltak. Vodkával kínálták
ıket, és ık el is fogadták.
*
– Az Egyesült Iszlám Köztársaság népének pedig a következıket üzeni Amerika:
Elıször is, tudjuk, hol állítják elı biológiai fegyvereiket. Segítséget kértünk és kaptunk az Orosz
Föderációtól. A köztünk fennálló konfliktusban semleges álláspontot képviselnek, de vannak
ismereteik errıl a fajta fegyverrıl. Teheránba tart egy szakértıkbıl álló csoport. Leszállnak, önök
pedig azonnal elviszik ıket abba az üzembe, hogy ellenırizzék a felszámolását. A tények
részrehajlástól mentes feltárása érdekében újságírók is elkísérik ıket. Ha erre nem kerül sor,
mostantól számítva tizenkét óra múlva egy Lopakodó repülıgép kis hatóerejő nukleáris bombával
elpusztítja a létesítményt. Tévednek, ha azt gondolják, hogy nem adok parancsot erre. Az Egyesült
Államok nem tőri el ennek az üzemnek és a benne elıállított embertelen fegyvereknek a létezését. A
tizenkét órás periódus most kezdıdik.
Másodszor: foglyul ejtett katonáikat a nemzetközi megállapodásokkal teljes összhangban
kezeljük. Betartjuk a vendégszeretetnek azokat a szigorú és tiszteletre méltó szabályait, amelyek az
önök muszlim vallásának is részei. A foglyokat akkor adjuk át önöknek, ha önök élve kiadják az
Egyesült Államoknak mindazokat a személyeket, akik szerepet játszottak azoknak a fegyvereknek az
elıállításában és bevetésében, valamint akik a lányom elleni merénylet mögött álltak. Ebben nincs
helye kompromisszumnak.
Harmadszor: adunk egy hetet az önök országának, hogy teljesítsék ezt a követelésünket. Ha nem
teszik, Amerika korlátlan háborút hirdet, illetve visel majd önök ellen. Láthatták, mire vagyunk
képesek, mit tettünk. Biztosíthatom önöket, hogy ha kell, ennél is többet fogunk tenni. A döntés az
önöké – döntsenek bölcsen.
Végül – ezt azoknak az országoknak mondom, amelyek rosszat akarnak nekünk –, az Amerikai
Egyesült Államok nem fog eltőrni semmiféle támadást országunk, tulajdonunk, állampolgáraink
ellen. Ha mától fogva bárki ilyen támadást hajt végre vagy rendel el ellenünk, tekintet nélkül arra,
hogy kicsoda, hogy hová rejtızik el vagy, hogy meddig kell keresnünk, elmegyünk érte.
Megesküdtem Isten színe elıtt, hogy eleget teszek elnöki kötelességeimnek. Állom a szavamat. Akik
a barátaink akarnak lenni, nem találhatnak nálunk hívebb barátokat. Azok pedig, akik ellenségeikül
akarnak bennünket, ne feledjék, hogy ellenségként is állhatatosak vagyunk.
Amerikai honfitársaim, nehéz idıket éltünk át, akárcsak néhány szövetségesünk-és ellenségeink
is. Visszavertük az agressziót. Megbüntettük azt az embert, aki a leginkább felelıs volt
polgártársaink szörnyő haláláért, de elbánunk azokkal is, akik végrehajtották a parancsait.
Befejezésül azonban most hadd idézzem Abraham Lincoln elnök szavait:
„Senkinek sem ártva, mindenki javát keresve és az Isten segítségével felismert jó ügy mellett
állhatatosán kitartva igyekezzünk befejezni a munkánkat, a nemzet sebeinek begyógyítását... tegyünk
meg mindent annak érdekében, hogy igazságos és tartós békét kössünk egymással és az összes
nemzettel.”
Köszönöm, és minden jót.
Vége