Romy

Hausmann

Drága gyermek

1
 Ulpius Bará ti Kö r
Budapest
A mű eredeti cı́me:Liebes Kind by Romy Hausmann

Fordı́totta: Dó czy Katalin

Copyright © 2019, dtv Verlagsgesellschaft mbH& Co. KG.

Hungarian Translation © Dó czy Katalin, 2020
© Mű velt Né p Kö nyvkiadó , 2020

ISBN 9786156022172

Az e-book formá tumot elő á llı́totta:

2
Caterinának, ki másnak?

3
„Semmi sem lehet szomorú bb egy illú zió halá lá ná l.”
Arthur Koestler

4
Az első napon elvesztettem az idő é rzé kemet, a mé ltó sá gomat é s az
egyik fogamat is. Cseré be lett ké t gyerekem é s egy macská m, de csak
a macska nevé re emlé kszem: Tinky kisasszonynak hı́vtá k. Es mé g
fé rjem is lett. Magas, a haja rö vid é s sö té t szı́nű , a szeme szü rke.
Lopva igyelem, mikö zben szorosan mellette ü lö k a lepusztult
kanapé n. Olelé sé ben lü ktetnek a há tamon hosszan hú zó dó sebek,
mintha mindegyiknek sajá t szı́vveré se lenne. A homlokomon lé vő
vá gá s is fá jdalmasan é g. Olykor elsö té tü l elő ttem a vilá g, vagy fehé r
villá mok ciká znak a szemem elő tt. Ilyenkor csak a nyugodt lé gzé sre
ö sszpontosı́tok.
Nehé z eldö ntenem, hogy té nyleg este van-e, vagy csak ő dö ntö tt
ı́gy. Az ablakok be vannak deszká zva. A fé rjem dö nti el, é jjel van-e,
vagy nappal, mintha ő lenne az isten. Pró bá lom elhitetni magammal,
hogy a nehezé n má r tú l vagyok, á m sejtem, hogy nemsoká ra aludni
megyü nk. A gyerekek má r pizsamá ban vannak, a iú é kissé szű k, mı́g
a lá ny felső jé nek ujja jó val tú l ló g a csukló já n. A gyerekek pá r
lé pé snyire a kanapé tó l a fö ldö n té rdelnek, é s a ká lyhá ná l melengetik
a kezü ket. A tű z má r hamuvá roskadt ö ssze, de olykor mé g pattog
egy-egy vö rö sen izzó szikra. A helyzet teljes abszurditá sá ba
gyerekhangok vidá m csivitelé se vegyü l. Nem tudom, hogy mit
mondanak. Mintha vattá n á t hallaná m ő ket, mikö zben azon
gondolkodom, hogyan fogom megö lni az apjukat.

5
A baleset éjszakája

6
Hannah

Eleinte kö nnyű . Kihú zom magam, é s mé ly levegő t veszek. Beszá llok a
mentő autó ba, é s rö gtö n indulunk. A narancssá rga kabá tos
embereknek megmondom a mama nevé t, é s hogy a vé rcsoportja AB
negatı́v. Az AB negatı́v a legritká bb vé rcsoport, é s az a
jellegzetessé ge, hogy nem tartalmaz antigé nt az A é s B vé rcsoporttal
szemben. Ez azt jelenti, hogy mama minden má s vé rcsoportba
tartozó tó l kaphat vé rt, ezt onnan tudom, hogy má r beszé ltü nk ró la a
tanı́tá s alatt, é s benne van egy vastag kö nyvben is. Azt hiszem,
mindent jó l csiná ltam. Csak akkor kezd reszketni a té rdem, a jobb,
amikor hirtelen eszembe jut az ö csé m. Jonathan biztosan fé lni fog
né lkü lem.
Szedd össze magad, Hannah, hiszen már nagylány vagy.
Nem, ma kicsi é s buta vagyok. Hideg van, bá ntó n erő s a fé ny, valami
ü temesen sı́pol. Megké rdezem, hogy mi lehet ez a hang, mire az egyik
narancssá rga kabá tos fé r i azt vá laszolja, hogy ez az anyuká d szı́ve.
Mé g soha sem sı́polt a mama szı́ve.
Szedd össze magad, Hannah!
Az ú t zö työ gő s, behunyom a szemem. Mama szı́ve egyenletesen
sı́pol.
Mama felsikoltott, é s aztá n egy nagy csattaná st hallottam. Ha most
megá ll a szı́ve, akkor ez lesz az utolsó hang, amit tő le hallottam; egy
sikoly é s egy csattaná s. Es mé g csak jó é jszaká t se kı́vá nt nekem.
A mentő huppan egyet, aztá n megá ll.
– Megé rkeztü nk – mondja az egyik fé r i. Ugy é rtette, hogy a
kó rhá zba.
A kó rhá z egy olyan é pü let, amelyben az orvosok betegeket é s
sé rü lteket kezelnek.
A fé r i megszó lal:

7
 – Na, gyere csak, kislá ny.
Ugy lé pkedek, mint egy robot, é s olyan gyorsan, hogy má r szá molni
sem tudom a lé pé seimet. A fé r iak utá n indulok, akik a kattogó
hordá gyat egy nagy ü vegajtó n keresztü l az é les fé nnyel megvilá gı́tott,
SURGOSSEGI ELLATAS feliratú tá bla alatt toljá k á t, majd egy hosszú
folyosó n tová bb. Mintegy vezé nyszó ra jobbró l é s balró l izgatottan
suttogó á poló k lé pnek hozzá nk.
– Innen má r nem jö hetsz tová bb – mondja egy zö ld kö penyes,
testes fé r i, é s amint egy ú jabb nagy ajtó hoz é rkezü nk a folyosó
vé gé n, kissé fé lretol az ú tbó l.
– Kü ldü nk valakit, aki majd vigyá z rá d. – Mutató ujjá val a fal mellé
á llı́tott szé kre mutatott. – Ulj le addig. – Mondani akarok valamit, de
nem jö n ki hang a torkomon, a fé r i amú gy is má r ré gen há tat
fordı́tott, é s eltű nt az ajtó mö gö tt a szemé lyzettel együ tt.
Megszá molom a szé keket: hé t darab. Azt nem mondta ez a zö ld
kö penyes fé r i, hogy melyikre ü ljek. Eszre sem veszem, hogy rá gni
kezdem a hü velykujjam kö rmé t. Szedd össze magad, Hannah. Hiszen
már nagylány vagy.
Osszekuporodva ü lö k a kö zé pső szé ken, tű leveleket é s barna
faké regdarabká kat hú zgá lok ki a ruhá m aljá bó l. Ma este elé ggé
piszkos lettem. Megint eszembe jut Jonathan. A szegé ny kis Jonathan,
aki otthon maradt, é s most takarı́tania kell. Ké pzelem, hogy fog sı́rni,
mert nem tudja, hogyan szedje ki a nappali sző nyegé bő l a foltokat.
Biztos vagyok benne, hogy van a kamrá ban tisztı́tó szer, csakhogy
papa ké t zá rat is tett az ajtajá ra. A biztonsá g kedvé ért, ahogy má r
annyiszor. Az ember legyen mindig ó vatos.
– Szia! – szó lal meg egy nő i hang.
Felugrom a szé krő l.
– Ruth nő vé r vagyok – nyú jtja a kezé t mosolyogva.
Bemutatkozom. Hannah-nak hı́vnak, é s ez a né v egy palindrom. A
palindrom olyan szó , amely visszafelé olvasva is ugyanaz.

8
Bizonyı́té kul betű zö m a nevem elő bb elö lrő l, majd há tulró l.
– Ertem – mondja mé g mindig mosolyogva Ruth nő vé r.
Idő sebb, mint mama, má r ő szes a haja, é s kicsit meg van hı́zva. A
vilá gossá rga kö penye fö lö tt tarka kardigá nt visel, amely jó melegnek
tű nik, a kitű ző jé n egy panda van. „Be happy”, ez á ll rajta, azt jelenti:
„Lé gy boldog”. Remeg a szá m szé le.
– Hiszen nincs rajtad cipő , gyermekem – szó lal meg Ruth nő vé r,
mire é n a harisnyanadrá gomon lé vő lyukon keresztü l
megtorná ztatom a nagylá bujjamat.
Amikor mama egyszer jó l volt, ezt a lyukat má r befoltozta. Biztos
megszidna, ha tudná , hogy megint tö nkretettem a
harisnyanadrá gomat.
Ruth nő vé r zsebkendő t hú z elő a kö penye zsebé bő l, mert azt hiszi,
hogy sı́rok. A lyuk miatt vagy mama miatt. Nem á rulom el neki, hogy
tulajdonké ppen csak a mennyezeti neoncsö vek vakı́tottak el, hanem
csak azt mondom:
– Kö szö nö m, ez nagyon kedves magá tó l.
Az ember legyen mindig udvarias. Ké rem é s kö szö nö m – ezt
mondani kell á llandó an. Az ö csé m é s é n mindig megkö szö njü k, ha
mama egy-egy mü zliszeletet ad nekü nk, pedig utá ljuk. Nem ı́zlik. De
fontos, hogy megegyü k a vitaminok miatt. Kalcium, ká lium,
magné zium é s B-vitamin van benne a jó emé szté s é s a vé rké pzé s
vé gett. Mindennap há rmat eszü nk belő le, hacsak nem fogyott má r el.
Olyankor nagyon vá rjuk haza papá t, é s remé nykedü nk, hogy
ú tkö zben bevá sá rol.
Fogom a zsebkendő t, a szememre nyomom, majd trombitá lva
kifú jom az orromat, aztá n visszaadom Ruth nő vé rnek. Nem szabad
megtartani, ami nem a mié nk. Az lopá s lenne. Ruth nő vé r nevet, é s
visszadugja a zsebé be. Termé szetesen mama felő l is ké rdezem, de
Ruth nő vé r csak ennyit vá laszol:
– A legjobb kezekben van.

9
 Tudom, hogy ez tulajdonké ppen nem igazi vá lasz, nem vagyok
hü lye.
– Mikor mehetek be hozzá ? – ké rdezem, de erre vé gké pp nem felel.
Ehelyett azt mondja, hogy a nő vé rszobá ba visz, hogy megné zzü k,
van-e ott nekem papucs. A papucs olyasmi, mint a há zi cipő .
Jonathannak é s nekem is papucsot kell hordanunk otthon, mert a
padló nehezen melegszik fel, de tö bbnyire elfelejtjü k felvenni, é s
ezé rt a zoknink koszos lesz. Mama olyankor megszid minket, mert
mé g nem jö tt el az ideje a mosá snak, é s papa is dü hö s, mert mama
nem takarı́tott alaposan. A tisztasá g fontos.

A nő vé rszoba nagy, legalá bb ö tven lé pé s az ajtó tó l a szemben lé vő
falig. A kö zepé re há rom asztalt tettek né gy-né gy szé kkel. Há romszor
né gy az tizenkettő . Az egyik szé k ferdé n á ll. Ott biztosan ü lt valaki, é s
nem tolta a helyé re, amikor elment. Remé lem, nem kapott ki ezé rt. A
rend ugyanis szinté n fontos. A helyisé g bal oldalá n egy vasszekré ny
á ll sok zá rható rekesszel, é s majdnem mindegyik zá rban benne van
az apró kulcs. Mellette emeletes á gy szinté n vasbó l. Szemben ké t
nagy ablak, ha kiné zü nk rajtuk, lá tjuk, hogy é jszaka van. Fekete é s
csillagtalan. Jobbra egy konyhablokk. Mé g egy vı́zforraló t is
otthagyott valaki a pulton. Pedig a forró vı́z nagyon veszé lyes,
negyvenö t fok felett má r megé g a bő r. Hatvan foktó l megszilá rdul
a fehé rje a bő rsejtekben, miá ltal azok elhalnak. A vı́zforraló a vizet
szá z fokra hevı́ti. Nekü nk is van otthon egy, de el van zá rva.
Ruth nő vé r megszó lal:
– Ulj le nyugodtan.
Há romszor né gy az tizenkettő . Tizenké t szé k, ezen gondolkodnom
kell. A kinti csillagtalan sö té tsé g elvonja a igyelmemet.
Koncentrálj, Hannah!
Ruth nő vé r a szekré nyhez lé p, sorra kinyitja é s bezá rja

10
a rekeszeket. Pá rszor hosszasan hü mmö g, kö zben zö rö gnek a
fé majtó k. Ruth nő vé r a vá lla fö lö tt rá m né z, é s megismé tli:
– Ulj má r le, gyermekem.
Elő szö r arra gondolok, hogy talá n az amú gy is ferdé n á lló szé ket
vá lasztom. De az nem volna helyes. Mindenkinek rendet kell maga
utá n raknia. Vá llalnia kell a felelő ssé get. Nagylány vagy már, Hannah.
Elné zek a semmibe, é s magamban kiszá molom. Ecc, pecc,
kimehetsz. A vé gé n megvan a szé k, amelyrő l jó l lehet lá tni az ajtó t, é s
amelyet ké ső bb termé szetesen szé pen a helyé re tolok, amint Ruth
nő vé r azt mondja, hogy eleget ü ltem má r.
– Na tessé k – mosolyog, é s felé m fordul egy pá r ró zsaszı́nű
strandpapuccsal a kezé ben. Egy kicsit nagy, de jobb, mint a semmi. –
Elé m teszi a papucsot, é s vá r, amı́g belebú jok.
– Figyelj, Hannah – mondja aztá n, mikö zben leveszi a kardigá njá t. –
Anyuká dná l nem volt tá ska, amikor a baleset tö rté nt. Igy aztá n nem
talá ltuk meg az igazolvá nyá t, é s má s iratot sem. – A karom utá n nyú l,
é s el kezdi feladni rá m a kardigá njá t. – Igy pedig nem tudjuk sem a
nevé t, sem a cı́mé t – mondja. – Sajnos mé g azt sem, hogy kit
é rtesı́tsü nk szü ksé g eseté n.
– Lená nak hı́vjá k – mondom segı́tő ké szen, ahogy má r a mentő ben
is tettem. Az ember legyen mindig segı́tő ké sz. Az ö csé m é s é n mindig
segı́tü nk mamá nak, amikor remeg a keze. Vagy ha megint valamit
elfelejtett, pé ldá ul a nevü nket, é s ha itt az ideje vé cé re mennie.
Olyankor vele megyü nk a fü rdő szobá ba, hogy le ne essen az ü lő ké rő l,
vagy ne kö vessen el ostobasá got.
Ruth nő vé r kö zben má r a má sik puló verujjná l tart. A há tamat
kellemesen á tjá rja a kö tö tt kardigá n melege.
– Igen – mondja –, Lena, szuper. Egy Lena vezeté kné v né lkü l. Má r a
mentő tiszt is ı́gy ı́rta fel.
Amikor só hajt, é rzem a leheleté n a fogkré m szagá t. Csikorognak a
szé klá bak a padló n, amint fé lrehú zza a szé kem, hogy leguggolhasson,

11
ané lkü l hogy beleü tné a fejé t az asztal szé lé be. Az asztal szé le
ugyanis nagyon veszé lyes. Mama gyakran verte bele a fejé t, amikor
rohama volt.
Ruth nő vé r lassan gombolgatja rajtam a kardigá njá t.
Mutató ujjammal a combomra rajzolom a vá laszté ka cikcakk vonalá t.
Cik jobbra, egyenes, cakk balra, egyenes, aztá n megint balra, mint egy
elgö rbü lt villá m. Ruth nő vé r mintha megé rezné a fejbő ré n a
pillantá somat, hirtelen felné z.
– Van valaki, akit fel tudná nk hı́vni, Hannah? Apuká dat pé ldá ul?
Tudod fejbő l a telefonszá motokat?
Megrá zom a fejem.
– De ugye van apuká d?
Bó lintok.
– Es ná latok lakik? Veled é s anyuká ddal?
Megint rá hagyom.
– Mi lenne, ha felhı́vná nk? Mé giscsak tudnia kell, hogy anyuká dat
baleset é rte, é s itt vagytok a kó rhá zban. Biztosan aggó dik amiatt,
hogy nem mentetek haza.
Cik jobbra, egyenes, cakk balra, egyenes, aztá n megint balra, mint
egy elgö rbü lt villá m.
– Mondd csak, Hannah, voltá l te má r tulajdonké ppen kó rhá zban?
Vagy esetleg anyuká d, talá n é ppen ebben? Akkor megkereshetné nk a
telefonszá motokat a fantasztikusan okos szá mı́tó gé pü nkben.
Megrá zom a fejem.
– Nyı́lt sebeket szü ksé g eseté n aká r vizelettel is lehet fertő tlenı́teni,
mert a fehé rjé t megalvasztja, é s a fá jdalmat is csillapı́tja, vé ge.
Ruth nő vé r a kezem utá n nyú l.
– Na jó , tudod, mit, Hannah? Most fő zö k egy teá t, aztá n majd
tová bb beszé lgetü nk, te meg é n. Mit szó lsz hozzá ?
– Es mirő l fogunk beszé lgetni?

12
Hannah

Szó val mesé ljek mamá ró l, aha, de elő szö r semmi sem jut az eszembe.
Folyton csak a nagy csattaná s já r a fejemben, amikor az autó elü tö tte,
é s a kö vetkező pillanatban ott fekü dt borzasztó an kicsavarodott
vé gtagokkal az autó fé nyszó ró já nak sugará ban. Halottsá padt volt, é s
a vé re, amely sok kis sebbő l patakzott az arcá n, riasztó an vö rö s.
Ká rminvö rö s. A fé nyszó ró k ü vege a csattaná skor szerteszé t repü lt,
bele mama arcá ba. Leü ltem az ú t szé lé re, becsuktam a szemem, é s
csak né ha lestem oda lopva, amı́g a mentő autó ké k fé nye szé t nem
hası́totta a sö té tsé get.
De mindezt igazá bó l egyá ltalá n nem kellene elmesé lnem Ruth
nő vé rnek, hiszen má r ré gó ta tudja, hogy mama balesetet szenvedett.
Kü lö nben mié rt lenne itt? Ruth nő vé r igyel. Vá llat vonok, é s egy kis
vá lyú t fú jok a teá mba. Csipkebogyó tea, mondta Ruth nő vé r, é s hogy a
lá nya ezt szerette a legjobban, amikor mé g kicsi volt.
– Es mindig egy nagy kaná l mé zet kellett beletennem. Nagyon
é desszá jú volt.
Edesszá jú . Nem hiszem, hogy van ilyen szó , de tetszik.
– A lá nyomat Niná nak hı́vjá k – mondja Ruth nő vé r. – Mint Nina
Simone-t, a hı́res dzsesszé nekesnő t. – „My baby don’t care for shows –
kezdi é nekelni nem igazá n jó l. – My baby don’t care for clothes. My
baby just cares for me.” Ismered?
Megrá zom a fejem.
– Gondolhattam volna – nevet. – Ezt a fajta zené t a te korodban
mé g nem hallgatjá k. Vagy csak rosszul é neklem. Na, mindenesetre,
amikor Nina mé g olyan kicsi volt, mint te, majdnem mindennap
lementü nk a já tszó té rre, ha az idő engedte. De ha nem, akkor otthon
kirakó st já tszottunk, vagy kekszet sü tö ttü nk. Istenem, a té sztá já t

13
a legszı́vesebben nyersen ette, é s olyan sokat falt be, hogy má r csak
fé l tepsire való maradt.
Ruth nő vé r mé g mindig nevet. Azt hiszem, nagyon szeretheti a
lá nyá t.
– Kirakó st mi is já tszunk – mondom –, de kekszet nem szoktunk
sü tni. Anyuká m ugyanis olyan ké tbalkezes, hogy inká bb a tű zhely
kö zelé be sem megy.
Ahogy kimondtam, ijedten a szá m elé kapom a kezem, nem
nevezhetem mamá t ké tbalkezesnek.
– Hannah?
Tisztelnü nk kell a szü leinket.
– Szerintem té nyleg sü rgő sen beszé lnü nk kellene apuká ddal –
mondja Ruth nő vé r. – Tö rd a fejed, talá n mé giscsak eszedbe jut a
telefonszá motok.
– Nincs telefonunk.
– Akkor legalá bb a cı́meteket tudod? Az utca nevé t, ahol laktok?
Akkor valakit elkü ldhetné nk apuká dé rt.
Nagyon lassan ingatom a fejem. Ruth nő vé r sehogy se é rti.
– Minket nem szabad megtalá lni – sú gom neki.

14
Lena

Eső után a levegő. Egy tábla csokoládé leg inomabb első és utolsó
kockája. A fréziák illata. David Bowie Low albuma. Currys kolbász egy
hosszú éjszaka után. Egy hosszú éjszaka. Egy hatalmas dongó
zümmögése. Minden, ami a nappal kapcsolatos, mindegy, hogy éppen
feljön vagy lemegy, vagy éppen csak süt. A kék ég. A borús ég. A fekete
ég. Bármilyen ég. Az, ahogy anyám forgatja a szemét, ha váratlanul
felugrik hozzám és látja a mosatlan edényt. A régi hintaágy
a nagyszüleim kertjében, ahogy előre-hátra hajtva nyikorog, ami úgy
hangzik, mintha egy furcsa dalt énekelne. Azok a bugyuta eper- vagy
citromformájú abrosznehezékek. Az arcomba és a hajamba kapó nyári
szellő. A tenger és zúgása. Finom fehér homok a lábujjaim között…
– Szeretlek – nyögi a fér i, és izzadságtól ragacsos teste lefordul
rólam.
– Én is szeretlek – mondom, és haldokló őzként kuporodom össze.

„Bal oldali kettes, há rmas, né gyes borda tö ré se, vé ralá futá sok.”

15
Hannah

– Ugy é rted, hogy nem akarod elá rulni nekem, hol laktok.
Ruth nő vé r mosolyog, de ez nem igazi mosoly, csak a szá ja jobb
sarká t hú zta el.
– A lá nyom is szerette az ilyen kis já té kokat, amikor mé g kicsi volt.
– Nina – mondom, hogy Ruth nő vé r lá ssa, nagyon igyeltem rá . Az
embernek mindig nagyon kell igyelnie. – Az é desszá jú .
– Ugy van, é desszá jú – bó logat, aztá n fé lretolja a teá scsé szé jé t, é s
mé g kö zelebb hú zó dik hozzá m az asztal felett. – Es ezek a kis já té kok
persze nagyon viccesek. De tudod, Hannah, nem mindig jó sajnos az
idő zı́té s. Mint pé ldá ul most sem, amikor sú lyos a helyzet. Ha valaki
balesetet szenved é s kó rhá zba kerü l, akkor é rtesı́tenü nk kell a
hozzá tartozó it. Ez a kö telessé gü nk.
Igyekszem nem pislogni, amikor ilyen kü lö nö sen né z rá m. Azt
akarom, hogy ő pislogjon elő szö r, mert akkor ő lesz a vesztes.
– Né ha, ha valaki olyan sú lyosan megsebesü l, mint az anyuká d,
fontos dö nté seket kell hozni.
Az veszı́t, aki elpislogja magá t: errő l szó l a já té k.
– Olyan dö nté seket, amelyeket a baleset á ldozata abban a
pillanatban ké ptelen lenne meghozni. Erted, Hannah?
Ruth nő vé r vesztett.
– Na jó – só hajtja.
Kezemet a szá m elé kapom, é s az alsó ajkamba harapok, hogy ne
lá ssa, nevetek. Igazibó l senkit sem szabad kinevetni, mé g akkor sem,
ha vesztett a pislogá si versenyben.
– Csak azt gondoltam, hogy kicsit beszé lgetü nk, amı́g a rendő rsé g
ideé r.
A rendő rsé g az á llam vé grehajtó szerve. Az a feladata, hogy a

16
tö rvé nybe ü tkö ző cselekmé nyeket felderı́tse. Es né ha azé rt jö n, hogy
a gyerekeket elvegye a szü leiktő l. Vagy a szü lő ket a gyerekeiktő l.
– Jö n a rendő rsé g?
– Igen, ez ı́gy szoká s. Valahogy ki kell derı́teni, hogyan tö rté nt a
baleset, amelyben az anyuká d megsé rü lt. Tudod, mit jelent az,
Hannah, hogy „cserben hagyá s”?
– A cserben hagyá s a kö zlekedé s egyik ré sztvevő jé nek engedé ly
né lkü li tá vozá sá t jelenti egy á ltala okozott baleset helyszı́né rő l. Vé ge.
Ruth nő vé r bó lint.
– Ez bű ntett, amelyet a rendő rsé gnek kell kivizsgá lnia.
– Akkor azt a fé r it megbü ntetik?
Ruth nő vé r ré snyire hú zza ö ssze a szemé t.
– Szó val egy fé r i vezette az autó t, igaz? Mié rt ké rdezed, Hannah?
– Mert olyan kedves volt hozzá nk. Tö rő dö tt velü nk, hı́vta a
mentő ket. Azt mondta, hogy minden rendben lesz. Es rá m adott egy
kabá tot, mert fá ztam, amı́g a mentő re vá rtunk. Té nyleg csak akkor
ment el, amikor a mentő má r a kö zelben volt. Azt hiszem, pont
annyira megijedt, mint mama é s é n. – Most má r nem akarok tö bbet
Ruth nő vé rre né zni. – Es amú gy sem az ő hibá ja volt a baleset,
egyá ltalá n nem – mondom az egé rhangomon. Papa talá lta ki ezt az
egé rhangot azokra a napokra, amikor mama nem volt jó l, mert ú gy
gondolta, mamá t felzaklatná , ha hangosan beszé lné nk. „Mamá nak
nyugalomra van szü ksé ge – mondogatta á llandó an. – Mama ma nem
é rzi jó l magá t.”
– Hogy é rted ezt, Hannah? – Ugy tű nik, Ruth nő vé r is ismeri az
egé rhangot, mert ő is ı́gy beszé l most. – Ki okozta akkor a balesetet?
Vé gig kell gondolnom, hogy mondjam el neki.
Szedd össze magad, Hannah. Nagylány vagy.
– Elő fordult má r, hogy anyuká m vé letlenü l butasá got csiná lt.
Ruth nő vé r meglepettnek tű nik. A meglepeté s azt jelenti, hogy
valaki valami vá ratlan dolgot hall vagy tapasztal. Ez lehet jó is, mint

17
pé ldá ul egy ajá ndé k, amit az ember annak ellené re kap, hogy
egyá ltalá n nincs szü leté snapja. A cicá m, Tinky kisasszony is ilyen
meglepeté s volt. Amikor papa egyszer hazajö tt, é s azt mondta, hogy
hozott nekem valamit, egy ú j kö nyvre gondoltam, vagy egy
tá rsasjá té kra, amit majd Jonathannal já tszhatok. De aztá n
megkaptam Tinky kisasszonyt, é s most má r ö rö kre az enyé m, csak az
enyé m.
A meglepeté s persze lehet rossz is. Amikor mama az é jszaka
kö zepé n kirohan a há zbó l, az nagyon rossz. Inká bb gyorsan valami
szé pre gondolok. Tinky kisasszonyra é s a puha, vö rö s, tigrismintá s
bundá já ra, amely mindig olyan jó meleg, amikor együ tt ü lü nk a
fö ldö n a ká lyha elő tt, ő az ö lemben, simogatom a bundá já t, é s
jé ghideg orromat meleg nyaká ba fú rom, é des, pici a mancsa.
– Hannah?
Nem akarok beszé lgetni. Tinky kisasszonyra akarok gondolni.
– Van valami baj otthon, Hannah?
Mama nem nagyon kedveli Tinky kisasszonyt. Egyszer mé g bele is
rú gott.
– Talá n nem jö ssz ki jó l anyuká ddal?
O ké tbalkezes, mindegy, papa mit mond. Egyedü l mé g a ká lyhá t
sem tudja begyú jtani.
– Hannah?
Ső t egyszer tö bb mint egy hé tig hideg volt ná lunk, é s annyira
fá ztunk, hogy má r csak fá radtsá got é reztü nk. De há t ő mé giscsak az
anyuká m. Es ha eszembe jut, biztos vagyok benne, hogy szeretem. A
szeretet olyasmi, mint a boldogsá g. Melengető é rzé s, amelytő l az
embernek nevetnie kell, csak ú gy, bá r senki sem mondott semmi
vicceset. Pont ú gy, ahogy Ruth nő vé r nevet, amikor Niná ró l mesé l. Az
é desszá jú ró l.
– Ké rlek, vá laszolj, kislá nyom.
– Nem akarom, hogy a rendő rsé g idejö jjö n, é s magá val vigye

18
mamá t! – kiabá lom az oroszlá nhangomon.

19
Hannah

Né ha já tszunk az ö csé mmel. A já té kot ú gy hı́vjá k, hogy „Milyen
é rzé s?”. Má r ré gó ta já tsszuk. Má r nem emlé kszem pontosan, de azt
hiszem, azó ta, amió ta mama elő szö r mesé lt nekü nk a boldogsá gró l.
– A boldogsá g egy kü lö nö sen szerencsé s vé letlen, a sors
ö rvendetes akarata, vé ge.
Ez olvasható abban a vaskos kö nyvben, amelyben minden benne
van, amit tudni kell. Jonathan, szoká sa szerint, elő bb bó lintott,
miutá n felolvastam neki ezt a passzust, de ké ső bb hunyorogva
megké rdezte tő lem, hogy ez tulajdonké ppen mit jelent. A vá laszom
az volt, hogy hü lye, é s biztosan nem igyelt elé ggé . Mindig nagyon
oda kell igyelni, mert ha nem tesszü k, az udvariatlansá g. Ennek
ellené re ú jbó l felolvastam ezt a ré szt, hiszen vé gü l is Jonathan az
ö csé m, mé g ha né ha hü lye is.
– A boldogsá g egy kü lö nö sen szerencsé s vé letlen, a sors
ö rvendetes akarata.
Utá na nagyon lassan é s é rthető en azt mondtam, hogy „vé ge”, hogy
tudja, itt é rt vé get az idé zet.
De Jonathan mé g mindig ré snyire hú zta ö ssze a szemé t, é s azt
mondta:
– Te vagy a hü lye, é n é rtettem, csak azt nem tudom, hogy milyen
é rzé s az ú gy testileg.
– Milyen é rzé s a boldogsá g? – ké rdeztü k aztá n mamá tó l. Megö lelt
minket, é s azt mondta: „Ilyen.”
– Meleg – á llapı́totta meg Jonathan, é s mamá n egy kis
hő emelkedé st konstatá lt. Arcomat mama vá llá nak gö dré be fú rtam,
illata a ré tet idé zte fel. A boldogsá g meleg, majdnem olyan, mint egy
enyhe lá z, van illata é s szı́vveré se, ú gy dobog, mint a konyhai ó ra
má sodpercmutató ja.

20
 Má r arró l is beszé ltü nk, Jonathan é s é n, hogy milyen é rzé s a
ré mü let.
– A ré mü let olyan, mint egy pofon – pró bá lkozott Jonathan.
– Amely vá ratlanul é r minket – tettem hozzá .
Es igazunk volt. Pont ilyen a ré mü let. Es é ppen ı́gy lá tszik az
arcunkon is. Tá gra nyı́lik a szemü nk a meglepeté stő l, arcunk egy
pillanat alatt vö rö s lesz, mintha egy lá thatatlan, erő s ké z csapott
volna oda.
Eppen ı́gy né z ki most Ruth nő vé r. Mert oroszlá nhangon
rá kiabá ltam:
– Nem akarom, hogy a rendő rsé g idejö jjö n, é s magá val vigye
mamá t! – kiá ltottam.
– Hannah!
Ruth nő vé r hangja most egy kicsit ú gy hangzik, mintha visı́tana.
Biztosan az ijedtsé gtő l. Ezt el kell majd mesé lnem Jonathannak,
gondoltam az első pillanatban, meg kell jegyeznü nk: pofon +
meglepeté s + visı́tá s = ré mü let. A má sodik pillanatban megint
bevillant, hogy Jonathan most é ppen a sző nyeggel kı́nló dik, a
harmadikban pedig Ruth nő vé r szava cseng ismé t a fü lemben, hogy
jö n a rendő rsé g. Ettő l aztá n kö nnyekig elkeseredem.
A szomorú sá g nem jó é rzé s. Pici á llatnak ké pzelem sok apró ,
hegyes fogacská val. A legtö bb idő t alvá ssal tö lti, de né ha felé bred, é s
akkor é hes. Tisztá ra é rzem, ahogy rá gcsá lni kezdi a szı́vemet. Nem fá j
nagyon, legalá bbis nem annyira, hogy ordı́tsak, de egy kicsit
elgyengü lö k é s pihennem kell. Ruth nő vé r való szı́nű leg é szrevette,
hogy gyenge vagyok, é s ettő l elszá llt az ijedelme. Szé ke karcolja a
padló t, amint felá ll, megkerü li az asztalt, é s fejemet a telt, puha
keblé re vonja.
– Tudom, mindez kicsit sok egy ilyen kis embernek. De nem kell
fé lned, Hannah. Senki sem akar rosszat se neked, se anyuká dnak.
Elő fordul né ha, hogy egy csalá d, ané lkü l hogy ennek tudatá ban lenne,

21
segı́tsé gre szorul. – Meleg tenyere a fü lemen, hallom a tenger
zú gá sá t, é s behunyom a szemem.
– Eleinte azt hitté k, hogy ha a kagyló t a fü lü nkhö z tartjuk, akkor a
tenger morajlá sá t halljuk – magyará zta mama nagyon ré gen –, de
való já ban erre minden má s ü reges tá rgy is megfelel, amit a fü lü nkhö z
tudunk tartani. Konzervdoboz vagy aká r csak a kezü nk.
– Hogy kerü l bele a tenger? – ké rdeztem.
– Há t igen, ha szigorú an vesszü k, tulajdonké ppen a sajá t vé red
zubogá sá t hallod. De mé giscsak szebb, ha helyette a tengert
ké pzeljü k oda, nem?
Bó logattam é s megké rdeztem, hogy mi az a konzervdoboz. Mé g
nagyon kicsi voltam, é s nem tudtam, hogy az egy nagyon veszé lyes
dolog. Azt sem, hogy fé mbő l van, é s a kerek, é les szé lű fedelé vel,
amelyet az ember a konzervnyitó val nyit ki, sajá t magá t é s má sokat is
megsebesı́thet.
Ruth nő vé r leveszi a fü lemrő l a kezé t, a tenger eltű nik.
– Lehetsé ges, hogy a csalá dod segı́tsé gre szorul, Hannah? – guggol
le a szé kem mellett, é s a kezem utá n nyú l.
– Nem – mondom –, igazá bó l nagyon jó l tudjuk, mi a szoká s, hiszen
megvannak a szabá lyaink. Csak mama né ha megfeledkezik ró luk. De
szerencsé re ott vagyunk mi, hogy igyelmeztessü k.
– Ennek ellené re butasá gokat csiná l? Az elő bb ezt mondtad, ugye?
Hogy né ha vé letlenü l butasá gokat csiná l. Elő rehajolok, é s
titoktö lcsé rt csiná lok a kezembő l. Jonathan é s é n talá ltuk fel a
titoktö lcsé rt, de ha papa otthon van, nem szabad haszná lnunk. Ruth
nő vé r egy kicsit elfordul, hogy a fü lé hez illeszthessem.
– Mama vé letlenü l meg akarta ö lni papá t – suttogom.
Ruth nő vé r elrá ntja a fejé t, arcá ró l sugá rzik a ré mü let. Megrá zom a
fejem, majd az arcá t visszafordı́tom a titoktö lcsé rhez.
– Nem kell elmondani a rendő rsé gnek. Jonathan majd tö rő dik a
foltokkal a sző nyegen.

22
Lena

Hármat akar, mondja a fér i, miközben hagymát tisztít. Halál

nyugodtan hámozza a hagymát, ami úgy hallatszik, mintha egy
tapaszt tépne le a bőréről. Fájdalmas érzés. Szorosan mögötte állok a
konyhában, és a kezében lévő késre meredek. Vékony, recés pengéjű
szeletelőkés, elég éles.
– Figyelsz rám, Lena?
– Persze – válaszol az a nő, akit teljes szívemből kezdek gyűlölni.
Itt ez a fér i, aki mohón igényt formál rá, mindent megkap tőle, és
már bőségesen meg is szerzett magának mindent. Megkapta a nő
testét, a büszkeségét és a méltóságát. Ennek ellenére ez a nő mosolyog
rá. Engem viszont tönkretesz.
– Hármat akarsz.
– Mindig is hármat akartam. És te?
A nő is mindig hármat akart. Én soha sem akartam, de az én
véleményem nem számít. Néha azt kívánom, hogy szokjak már hozzá
ehhez a gondolathoz. Máskor pedig biztos vagyok benne, hogy nem fog
menni. Összegyűjtöm maradék erőmet, megtört akaratom utolsó
cserepeit, az emlékeimet és az elveimet, és biztos helyre rejtem őket.
Mint a mókus, amely bespájzol télre. Azt remélem, hogy sem a fér i, sem
a gyönge nő, senki, de senki nem találja meg titkos világom
rejtekhelyét, ahol van égbolt és giccses abrosznehezékek is.
– Kérsz egy pohár bort? – teszi le a fér i a kést a vágódeszka mellé,
miután a hagymát négybe vágta, és felém fordul.
A kés ott hever. Karnyújtásnyira, csak egy lépésnyire. Erőlködnöm
kell, hogy levegyem róla a szemem. Hogy ismét a fér ira tudjak nézni
egy gyönge nő buta mosolyával az ajkamon.
– Igen, kérek.

23
 – Pompás – mosolyog rám, aztán az étkezőasztalhoz lép, amelyen
még ott áll két barna papírzacskó a bevásárlással.
– Vöröset vagy fehéret? Hoztam mindkettőt, mert nem tudom,
melyiket szereted a spagettihez.
Ott áll egy kissé az asztal fölé hajolva, nekem félig háttal, jobb keze
már az egyik zacskóban matat. A kés a vágódeszka mellett hever, csak
karnyújtásnyira, csak egy lépésnyire. Most! – sikolt fel bennem valaki.
– Lena? – a papírzacskó zörög, amint az egyik palackot kiveszi.
Most!
– Vöröset kérek, ha választhatok.
– Jó, én is azt szeretem.
Elégedetten fordul vissza a kezében a borosüveggel. A gyönge nő a
konyhapultba kapaszkodik, egyik reszkető ujja szánalmas mozdulattal
nyúl a kés után. Csak pár centi hiányzik, mégis lehetetlen. Ő nekem főz.
Együtt eszünk, aztán arra koccintunk, hogy a lehető leghamarabb
essem teherbe. Három gyereket akar. Nagyon boldog család leszünk.

– Pitvar ibrillá ció !

24
Hannah

Ruth nő vé r kiment amilyen gyorsan csak tudott, kö zben egy kicsit
mé g meg is botlott. Azt mondta, maradjak szé pen ü lve é s vá rjak, ne
mozduljak. Mindig azt kell csiná lni, amit a felnő ttek mondanak, mé g
akkor is, ha az ember okosabb, mint pé ldá ul é n. Kedvem lenne
lemé rni a szobá t, de há t nem á llhatok fel, ezé rt inká bb szá molni
kezdek. Szeretek szá molni, ha é ppen nyugton kell maradnom, é s má s
nem jut eszembe, amin tö prengeni lehet. Igy jobban telik az idő . Az
ö csé m, ha unatkozik, mindig ugyanazt a dalt dú dolja, ami aztá n plá ne
nagyon unalmas. Az az izgalmas a szá molá sban, hogy sose tudom,
meddig jutok el, amı́g letelik az idő .
Ezeregyszá zhuszonnyolcig tudtam elszá molni, amı́g Ruth nő vé r
visszaté rt. Majdnem elfelejtettem felá llni. Pedig mindig fel kell á llni,
ha nyı́lik az ajtó , é s a kezemet is fel kell emelnem. A kö rmö m nem
lehet piszkos, é s semmi olyasmit nem szabad a kezemben tartanom,
ami magamra vagy má sokra veszé lyt jelenthet. Ruth nő vé r azonban
rá m sem né zett, csak azt mondta, hogy ü ljek le. Rajztö mbö t é s hegyes
ceruzá kat hozott.
– Van egy ö tletem, Hannah.
Persze, nyilvá n rajzoljak valamit. Nem vagyok annyira biztos
benne, hogy ez té nyleg jó ö tlet. Igaz, a ceruzá k szé p szı́nesek. Piros é s
sá rga é s ké k é s fekete é s lila é s narancs é s pink é s barna é s zö ld. De
nagyon hegyesre vannak faragva. Fogom a pirosat, é s a
hü velykujjammal ó vatosan megtapogatom a hegyé t, té nyleg nagyon
hegyes. Otthon is szoktunk rajzolni, de csak viaszkré tá val. Azzal is
ı́runk.
– Mié rt kell rajzolnom?
Ruth nő vé r vá llat von.

25
 – Há t elő szö r is azé rt, hogy teljen az idő , mı́g bemehetsz
anyuká dhoz, má sré szt, ha majd itt lesz a rendő rsé g, é s ostoba
ké rdé seket akar neked feltenni, akkor mondhatjuk, hogy é ppen
nagyon el vagy foglalva. Mit szó lsz hozzá ?
– Es mit rajzoljak?
Ruth nő vé r megint megvonta a vá llá t.
– Há t esetleg lerajzolhatná d, ami azelő tt tö rté nt, hogy anyuká ddal
idejö ttetek.
Onké ntelenü l rá gcsá lni kezdem a ceruza vé gé t. Pici forgá csok
vá lnak le ró la é s ragadnak a nyelvemre. Megnyalom a ké zfejemet,
hogy megszabaduljak tő lü k.
– Nem – mondom –, tudok jobbat. Rajzolok valamit anyuká mnak
ajá ndé kba.
– Rendben, jó l van. Es tudod is má r, hogy mi lesz az?
– Igen, talá n – tö prengek – olyasmi, aminek biztosan ö rü lni fog.
Ruth nő vé r hirtelen nagyon kı́vá ncsi lett. Ezt meg is mondja, de
lá tszik is rajta. Kitá gult a szeme, a szemö ldö ké t pedig olyan magasra
hú zta fel, hogy a homloká n vı́zszintes redő k jelentek meg. Leteszem a
piros ceruzá t, é s fogom a ké ket. Ovatosan nyú lok hozzá , mert hegyes,
é s bajt okozhat. Elő szö r mama arcá t rajzolom le. Ruth nő vé r nem é rti,
mié rt ké k. Bosszú san csettintek, é s forgatom a szemem. Né ha Ruth
nő vé r is elé g buta tud lenni, aká rcsak az ö csé m.
– Há t mert nincsen fehé r ceruzá m. Es mert a fehé r ceruza ú gyse
lá tszana a fehé r papı́ron – magyará zom.
Most mama alakja kö vetkezik. Szé p, fö ldig é rő ruha van rajta,
szinté n ké k, bá r inká bb fehé rnek kellene lennie, aztá n a szé p hosszú
hajá t rajzolom le sá rga ceruzá val, vé gü l fekete fá kat, amelyeknek
csontos szö rnyujjakhoz hasonló á gai el akarjá k kapni mamá t.
– Há t ez elé g ijesztő en né z ki, Hannah – mondja Ruth nő vé r –,
mesé lj errő l.
– Szó val, ez a mama é s a papa tö rté nete, hogy hogyan szerettek

26
egymá sba. Anyuká m ké ső é jjel az erdő ben já rt. Tetszik lá tni, ahogy a
holdfé ny megcsillan a hajá n?
– Igen, té nyleg nagyon csinos, Hannah. Egyedü l volt az erdő ben?
– Igen, é s rettenetesen fé lt, ezé rt nem mosolyog, tetszik lá tni?
– Mitő l fé lt ennyire?
– Elté vedt. De aztá n…
Most apuká mat rajzolom le, aki az egyik fa mö gü l lé p elő .
– Jö n papa é s megtalá lja. Ez a tö rté net legjobb ré sze. Hirtelen ott
terem a semmibő l, é s megmenti.
Nevető sre rajzolom á t mama szá já t. Jó vastagra szı́nezem, olyan
lett, mint egy nagy, vö rö s baná n. Es rö gtö n egymá sba szerettek.
Elé gedetten teszem le a lap mellé a piros ceruzá t, miutá n mé g
né há ny szı́vecské t is odarajzoltam. A piros szı́v – mindenki tudja – a
szeretet jelké pe. Hat piros szı́vet tettem rá , hogy sok legyen belő le.
– Hű ha – csodá lkozik Ruth nő vé r –, ez má r-má r olyan, mint egy
mese.
– Nem, ez nem mese, hanem igaz tö rté net. Mama mindig ı́gy
mesé lte. Ha mese volna, akkor ú gy kezdő dne, hogy „hol volt, hol nem
volt”, mint a mesé k, a mondá k é s a legendá k. Sokszor ké rem, hogy
mesé lje el ú jbó l, fő leg akkor, ha lá tom, hogy szomorú . Miutá n
elmondja, má r mosolyog is. – Bizonyı́té kul rá mutatok mama vastag,
vö rö s baná nszá já ra.
Ruth nő vé r mé g jobban rá hajol az asztalra.
– Es mi van apuká d kezé ben?
– Egy kendő , amivel mindjá rt bekö ti mama szemé t, mert nem
szabad tudnia, hogy hova fognak menni. Legyen meglepeté s.
– Es hová mennek, Hannah?
– Há t haza – mondom –, a kunyhó ba.

27
Lena

Lé gy há lá s.

Isten á ldá sa rajtad.
Szé p otthonod van.
Csalá dod van.
Megvan mindened, amire csak vá gytá l.

A hang a fejemben alig jut el a tudatomig. Ég a gyomrom, ürességet

érzek benne. Az üresség nem tud égni. De még mennyire tud. Az
állkapcsom megfeszül az erőlködéstől, amint reszkető ujjakkal a
kakaósdoboz fedelével kínlódom. Beragadt. A fene egye meg, beragadt.
Érzem, ahogy egyre gyűlik az izzadság a hajam tövénél, lecsorog a
homlokomra, és a sebem ég tőle. Két törhetetlen melaminból készült
bögre van a konyhapultra készítve a tejesdoboz mellé, egy piros és egy
kék, mindkettő fehér pöttyös. A gyerekeknek reggelizniük kell. Hét óra
harminc, ez a reggeli ideje. Miért olyan nehéz ezt felfogni? A
gyerekeknek szabályozott időbeosztásra van szükségük. A gyerekeknek
kiegyensúlyozott táplálkozásra van szükségük.
Mifé le anya vagy te, Lena?
Micsoda szö rnyeteg vagy?
Hallom vad hancúrozásukat a hátam mögül. – Halkabban, gyerekek,
ké rlek benneteket! – A konyha, az étkező és a nappali egybenyílik.
Fogócskáznak, a ricsaj az egyik sarokból a másikba pattog, mint egy
elszabadult gumilabda. – Hagyjá tok má r abba! – Néha átugrálnak a
kanapé karfája fölött, és a párnákra huppannak, ami újra meg újra
olyan hangot ad, mint egy keserves, mély sóhaj. – Most má r elé g
legyen! – Majd szétrobban a fejem, elviselhetetlen benne a nyomás. A
fedél be van ragadva. Ez az átkozott fedél be van ragadva.
– Mama?

28
 Mellettem termett a lányom hirtelen, és most érdeklődve nyújtogatja
a nyakát a konyhapult fölé. Milyen kicsi. Apró, törékeny, hófehér bőrű
kislány vékony szálú, szőke fürtökkel. Mint egy kis angyal. De nem az a
takaros, pirospozsgásfajta, amilyen porcelánangyalkákat anyám az
ebédlője tálalószekrényében tart, hanem inkább összecsapott, nem
igazán jól sikeredett mintadarabnak tűnik.
– Hannah – viszonzom rideg, tárgyilagos hangon.
– Segítsek, mama?
Halványkék gombszemében nincs jele, hogy megbántotta volna rideg
hangnemem, vagy talán csak nem akarja észrevenni. Fásultan bólintok,
és elé tolom a kakaósdobozt. Másodpercek alatt gyakorlottan kinyitja,
sugárzik az arca:
– Íme!
– Köszönöm – sajtolom ki magamból.
Hannah éppen elfordulna, hogy tovább játsszon, amikor
megragadom a karját, biztosan túl keményen, hiszen olyan kicsi és
törékeny. Azonnal elengedem.
– Bocsánat. Fájt?
Ráncolja a homlokát, és elhúzza a száját, mintha éppen valami
butaságot mondtam volna.
– Á, nem. Hiszen te sose okoznál nekem fájdalmat, ugye, mama?
Egy pillanatra vastag meleg takaróként borul üres lelkemre egy
érzés. Mosolyogni próbálok.
– Tudnál még segíteni nekem egy kicsit?
Indoklásul mutatom reszkető kezemet, de Hannah enél kül is
bólintott már, és lábujjhegyre állva az asztalra készített neonzöld
műanyag kanalat keresgéli. Két-két kanál kakaót mér a csészékbe,
óvatosan feltölti tejjel, és megkeveri, miközben gondolataiba mélyedve
monoton hangon a köröket számolja, amelyeket a kanál a csészéhez
koccanva megtesz.
– Egy, kettő, három…

29
 Számok, koccanások. Egy hang szól a fejemben, ami kitartóan még
mindig csak a felszínt karcolja, míg az első rovátka megjelenik. Ez a
hang azt mondja: Ő a te lányod, muszáj szeretned. Akár akarod, akár
nem.
– …hét, nyolc…
Egyre nehezebben kapok levegőt, a térdem összecsuklik. A pult felé
kapok támaszt keresve, de hiába.
– …tizenhárom, tizennégy…
Mint egy lassított felvételen beomlik a mennyezet, hullámzik a padló.
Megadom magam, és már-már jólesőn csúszom bele a megváltó
sötétségbe, köszönöm.
– Papa! – hallom távolról Hannah-t, mintha víz alatt lennék. –
Mamának megint rohama van!

– Stabilizá lni a vé rkeringé st!

30
Hannah

Ruth nő vé r azt ké rdezi tő lem, mit jelent az, hogy kunyhó .
Legszı́vesebben megkocogtatná m a homloká t, hogy gondolkodjon,
de aztá n arra gondolok, hogy inká bb segı́tenem ké ne. Az ember
legyen mindig segı́tő ké sz.
– A kunyhó az egy kis fahá z az erdő ben.
Ruth nő vé r bó lint, mintha megé rtette volna, de mé g mindig ö ssze
van vonva a szemö ldö ke, é s az á lla is egy kicsit lejjebb csú szott,
mintha kiakadt volna az á llkapcsa. Sok mindent le lehet olvasni az
arcokró l, ha az ember okos.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy az erdő ben laktok?
Kunyhó ban?
Elgondolkodva bó lintok, é s aztá n azt felelem:
– Helyes.
En is szeretem, ha megdicsé rnek, amikor mama kiké rdezi a lecké t,
é s tudom a helyes vá laszt. O is mindig azt mondja, hogy „Jó l van,
Hannah”, é s akkor a gondolkodá s rö gtö n nagyobb ö rö met szerez.
Talá n Ruth nő vé r is ı́gy van ezzel.
– Laktá l má r má shol is, Hannah? Igazi há zban?
– A kunyhó igazi há z, a papa direkt nekü nk é pı́tette! Levegő is van
benne, a lé gkeringtető gé pnek eddig csak ké tszer vagy há romszor
volt kisebb hibá ja. Ha nem zü mmö g, akkor valami baja van.
Szerencsé re jó a hallá som, rö gtö n é szreveszem, ha leá ll, mé g jó val az
elő tt, hogy megfá jdul a fejü nk. De apuká m mindig azonnal
megjavı́totta. Azt mondta, hogy csak egy kis mű szaki hiba volt,
semmi komoly. Nagyon é rt a szerelé shez.
Ruth nő vé r sű rű n pislog.
– Micsoda? – mondja, de aztá n elakad a szava. En se szó lok semmit,

31
mert ú gy lá tom, vé gre megé rtette, hogy neki is tö rnie kell a fejé t.
Mama is mindig kivá rja a szá monké ré sné l, amı́g eszembe jutnak a
helyes vá laszok. Azt szokta mondani: „Annak nincs é rtelme, ha
rö gtö n megmondom neked a megoldá st. Meg kell szoknod, hogy
a sajá t fejedre hagyatkozol. Gondolkodj, Hannah. Koncentrá lj. Ké pes
vagy rá .”
– Micsoda? – szó lal meg ú jra Ruth nő vé r – Mi az a lé gker…
lé gkering…?
– Lé gkeringtető ké szü lé k. Ugye milyen nehé z szó ? Tetszik tudni,
mit csiná lok, ha egy szó ilyen bonyolult?
Ruth nő vé r megint hallgat.
– Addig mondogatom magamban, amı́g sikerü l bevé snem az
agyamba. Nekem ezé rt megy sokkal jobban a tanulá s, mint
Jonathannak. Né ha elé g, ha magamban ké tszer elismé tlem a szó t, de
né ha tı́zszer is kell.
Ruth nő vé r mé g most sem szó l egy szó t sem. Talá n é ppen most
pró bá lgatja a mó dszeremet ezzel a nehé z szó val.
Vé gre megszó lal.
– Es elá rulná d nekem, mi is ez tulajdonké ppen… – mé ly levegő t
vesz, hogy ki tudja mondani – ez a lé gkeringtető ké szü lé k?
– Jó volt – dicsé rem meg ú jra, ö rü lö k a sikeré nek é s a magamé nak
is.
Jó taná r vagyok. Ezt az anyuká mtó l ö rö kö ltem.
– A lé gkeringtető ké szü lé kbő l kapjuk a levegő t – magyará zom, é s
igyekszem lehető leg lassan beszé lni, hogy Ruth nő vé r is lé pé st
tarthasson velem. – Oxigé n né lkü l nincs é let. Naponta tı́z-hú szezer
liter levegő t kell ki- é s belé legeznü nk. Ez a mennyisé g kö rü lbelü l tı́z-
hú szezerszer annyi, mint amennyi belefé r egy tejesdobozba. A
beszı́vott levegő nagyjá bó l huszonegy szá zalé k oxigé nt é s há rom
szá zad szá zalé k szé n-dioxidot tartalmaz. A kilé legzett levegő ben
pedig kö rü lbelü l tizenhé t szá zalé k oxigé n é s né gy szá zalé k szé n-

32
dioxid van, vé ge. A lé gkeringtető ké szü lé k gondoskodik arró l, hogy
tiszta levegő jusson be hozzá nk a kunyhó ba, é s az elhaszná lt levegő
tá vozzon. Mert kü lö nben megfulladná nk.
Ruth nő vé r a szá ja elé kapja a kezé t. Lá tom, hogy kissé remeg,
nemcsak a keze, hanem az egé sz teste.
– Mié rt nem nyitjá tok ki egyszerű en az ablakot, ha levegő re van
szü ksé getek, Hannah?
Azt hiszem, ez ké rdé s volt, de nem ú gy hangzott. Tulajdonké ppen
fel kell vinni a hangot a mondat vé gé n, ha az ember ké rdez valamit.
Hosszú , egyenes vonalba kezdem rakosgatni az elő ttem fekvő
ceruzá kat a vilá gos szı́ntő l a sö té tig, legelő bb a sá rgá t, legvé gü l a
feketé t.
– Hannah? – Ruth nő vé r most felvitte a hangjá t a mondat vé gé n,
helyes. Elfordı́tom a tekintetem a ceruzá kró l.
– Elá rulod nekem legalá bb azt, hogy kicsoda Jonathan?
– Há t a iú testvé rem.
– Es Jonathan is a kunyhó ban lakik? Veled é s a szü leitekkel?
– Há t persze. Jó gyerek. Mié rt kü ldené nk el?
– Mesé lj nekem a foltokró l a sző nyegen.
Ruth nő vé r nagyon szigorú an né z most rá m, mé g a pislogá si
versenyt is megnyeri. De ez csak azon mú lt, hogy megint kö nnyezni
kezdtem az é les fé ny é s a fá radtsá g miatt.
– Hannah, nemré g azt mondtad, hogy majd Jonathannak lesz
gondja a foltokra a sző nyegen. Milyen foltok azok, Hannah?
Megrá zom a fejem, é s azt vá laszolom:
– Fá radt vagyok. Es az anyuká mhoz akarok menni.
Ruth nő vé r megfogja a kezem az asztal fö lö tt. Emiatt ké t ceruza
kicsú szik a sorbó l: a ké k é s a zö ld.
– Tudom. De hidd el, az orvosok azonnal szó lnak, ha má r mehetsz
hozzá . Addig rajzolj talá n valamit. Né zd, milyen vastag – elengedi a
kezem, é s a rajztö mbre koppint. – Van itt mé g rengeteg ü res rajzlap.

33
 Megvonom a vá llam. Igazá bó l má r nincs is kedvem rajzolni.
Ruth nő vé r lá tható an tö preng: csü csö rı́ti a szá já t, é s a szeme
ré snyire szű kü lt.
– Mi lenne, ha az egé sz csalá dodat lerajzolná d Jonathannal együ tt?
– mosolyog rá m.
Lá tom, nagyon igyelt, é s megjegyezte a nevé t.
– Te é s Jonathan jó ban vagytok? Vagy né ha azé rt veszekedtek is?
– Csak akkor, ha hü lye.
Ruth nő vé r kicsit erő ltetetten felnevet.
– Ertem. Es mondd csak, a testvé red iatalabb vagy idő sebb ná lad?
Leté pem a blokkró l a mama é s papa erdő beli talá lkozá sá t á brá zoló
rajzot é s fé lreteszem, aztá n fogom a ké k ceruzá t, é s egy ü res lapon
Jonathan arcá t kezdem rajzolni.
– Fiatalabb – mondom. – Ké t é vvel.
– Oké , ne mondd meg, hadd talá ljam ki. Akkor ő most…– kezdi
Ruth nő vé r, é s ú gy lá tom, tö ri a fejé t – …há t, elé g nehé z. Ugy tippelek,
hogy akkor ő most hat?
Felné zek a rajzolá sbó l. Milyen buta szegé ny Ruth nő vé r, mé g
szá molni se tud.
– Tizenhá rom mı́nusz kettő – pró bá lok rajta segı́teni, de csak
bá mul rá m –, az termé szetesen tizenegy – á rulom el a megoldá st.
Mé g té nyleg sokat kell Ruth nő vé rnek tanulnia.

34
Hannah

A tanulá s fontos. Nem maradhat buta az ember. Nekem kö nnyebben

megy a tanulá s, mint Jonathannak, ez mindig is ı́gy volt. O csak
né gyé vesen tanult meg rendesen olvasni. Mi persze tudjuk, mi az az
iskola. Az iskola olyan inté zmé ny, amely a gyerekeknek tudá st ad. De
szerencsé re nekü nk nem kell iskolá ba já rnunk. Az oda vezető ú t
nagyon veszé lyes. Lehet, hogy elté vedü nk vagy megtá madnak
minket. Es egyá ltalá n, csak a nagyon buta gyerekeknek kell iskolá ba
já rniuk, akik egyedü l nem tudná nak tanulni. Azt hiszem, Ruth
nő vé rnek is muszá j volt iskolá ba já rnia, amikor mé g kicsi volt. Má r
ré gen is sejtettem, é s biztos igaz, hogy az iskola csak ú gy tesz, mintha
fontos dolgokat tanı́tana a gyerekeknek, de azok igazá bó l butá k
maradnak. Bizonyı́té k rá Ruth nő vé r esete is. Milyen kö nnyű ez a
feladat: tizenhá rom mı́nusz kettő . Ruth nő vé r most biztosan szé gyelli
magá t, hogy nem tudta kiszá molni. Mé g meg is ké rdezi, hogy té nyleg
helyes-e, amit mondtam. Ezé rt abbahagyom Jonathan nadrá gjá nak
kiszı́nezé sé t, megfordı́tom a rajzlapot, é s tizenhá rom vonalat hú zok.
Kettő t á thú zok, aztá n lassan é s é rthető en megszá molom a
maradé kot. Tizenhá rom mı́nusz kettő , há t az té nyleg tizenegy. Es
egyá ltalá n nem szé p dolog, hogy azt hiszi, hazudok, amikor pedig ő a
buta. Sose lenné k ké pes hazudni. Nem szabad hazudni. Ezt meg is
mondom neki, mert való szı́nű leg ezt se tudja ez a szegé ny, buta Ruth
nő vé r.
– Hannah! – mondja majdnem sı́ró s hangon. – A kunyhó . Es a
lé gker… legkering…
– Lé gkeringtető ké szü lé k! – mondom oroszlá nhangon.
Ruth nő vé r ö sszerezzen. Má r megint ré mü lt arcot vá g: kerekre
tá gult a szeme é s lá ngvö rö s az arca. De most nem sajná lom meg,

35
mert nem tö ri magá t elé ggé .
– Ezt nem tű rö m! – folytatja az oroszlá nhang a torkombó l, é s az
asztalra csapok. A ceruzá k felpattannak, a zö ld ceruza le is gurul az
asztalró l, é s foltot ejt a padló n. Nem szabad megjá tszani a hü lyé t.
Lehajolok, hogy megkeressem a zö ld ceruzá t, é s amikor megint
felbukkanok, bocsá natot ké r. Legalá bb ennyit megtett. Mindig
bocsá natot kell ké rni, ha rosszat tettü nk.
– Nem akartalak felbosszantani, Hannah – mondja –, most biztosan
nagyon nehé z neked. Megé rtelek. De tudod, é n is szeretné k mindent
megé rteni. Kı́vá ncsi vagyok, milyen ott ná latok otthon. Mé g sohasem
talá lkoztam senkivel, aki erdei kunyhó ban lakott volna.
Visszafordı́tom a rajzlapot, é s tová bb szı́nezem Jonathan nadrá gjá t.
Ez a kedvenc nadrá gja, ké k szı́nű , de csak vasá rnap veheti fel.
– Hannah?
Felpillantok.
– Ugye megbocsá tasz nekem?
Bó lintok, aztá n megint a rajzolá sba mé lyedek. Jonathan a kedvenc
piros pó ló já t is tő lem kapta. Szinte vilá gı́tott, amikor mé g ú j volt.
Szerintem ö rü lne, ha tudná , hogy a rajzomon a kedvenc cuccait
hordja. Vé gü l mé g a gö ndö r hajá t is rá rajzolom. Majdnem
koromfekete, mint papá é . Kö zvetlenü l Jonathan mellett, a vá lla
magassá gá ban kezdem el az arcomat rajzolni. En is a kedvenc
ruhá mat fogom viselni, a virá gmintá s fehé ret. Mind nagyon csinosak
leszü nk a ké pen.
– Otthon nem lehet ablakot nyitni, ugye, Hannah? Ezé rt van
szü ksé g a ké szü lé kre.
– Lé gkeringtető ké szü lé k – mormolom.
– Nincs a kunyhó nak ablaka?
– Dehogy nincs.– Sá rga ceruzá t keresek a gö ndö r hajamhoz.
– De nem nyitjá tok ki az ablakot? Mié rt nem, Hannah?
– Nagyon veszé lyes lenne. Ezé rt bedeszká ztuk.

36
 Azon tö prengek, hogy csalá s lenne-e, ha piros hajpá ntot rajzolné k
magamra. Nincs nekem piros, csak egy sö té tké k. De a piros jobban
menne a ruhá m virá gmintá já hoz.
– Apuká d deszká zta be? Hiszen azt mondtad, nagyon ü gyes.
– Igen.
Nagyon ó vatosan nyú lok a piros ceruza felé , mikö zben szemmel
tartom Ruth nő vé rt. Nem tudhatja, hogy nincs piros hajpá ntom, de
egy kicsit tartok tő le, hogy é szreveszi rajtam, csalni fogok. Nem
mintha fé lné k, de ez se valami jó é rzé s. Aggó dni olyan, mintha rosszul
lenné l, mintha fá jna a hasad, é s mé g nem dő lt el, fogsz-e há nyni.
Apuká m nagyon aggó dott, amikor anyuká m elment. Azt mondta,
hogy nem biztos, hogy vissza fog jö nni, é s kö zben sı́rt. Apuká m
azelő tt soha sem sı́rt. Megé rintettem az arcá t, é s é reztem ujjaimon
ragacsos kö nnyeit. Nem mondta, de azonnal megé rtettem, hogy é n is
hibá s vagyok abban, hogy mama Sara miatt elment. Jonathan is tudta.
Csak né zett rá m szemrehá nyó n, é s pá r napig nem is szó lt hozzá m, de
aztá n emlé keztettem rá , hogy ő se nagyon kedvelte Sará t.
– Tudod, Hannah, most valami szö get ü tö tt a fejembe. Nagy
mű gonddal rajzoltad le az ö csé det, é s ebbő l lá tni lehet, mennyire
szereted ő t. Kü ldjü nk esetleg valakit hozzá tok, hogy megné zze, hogy
halad Jonathan a sző nyeggel? Talá n mé g segı́thetne is neki?
Lecsapok a piros ceruzá ra ané lkü l, hogy Ruth nő vé rrő l levenné m a
szemem. De ő t nyilvá nvaló an nem zavarja, hogy csalni akarok.
– Vagy – folytatta zavartalanul – é rte is mehetné nk, é s akkor együ tt
lehetné tek, é s együ tt vá rhatná tok anyuká tokra. Kö nnyebb bá rmit
elviselni, ha mellettü nk van egy szá munkra fontos ember.
– Nem hiszem, hogy Jonathan jó l é rezné itt magá t – mondom. – A
nem lé tező piros hajpá nt té nyleg jó l megy a virá gos ruhá mhoz. – Azt
hiszem, remegne fé lelmé ben, ha itt kellene lennie.
– De hiszen te is bá tor vagy, é s nem remegsz.
– Igen, ez igaz – mondom. – De é n bá trabb vagyok, mint Jonathan,

37
mert nagyobb vagyok é s egy kicsit okosabb, vagy mindkettő . Ot a vé r
is jobban megré misztette, mint engem. Es az a hang is.
– Mifé le hang?
– Há t mit tetszik gondolni, honnan vannak azok a ronda foltok a
sző nyegen?
Ruth nő vé r ú gy tű nik, tö preng, de egy ideje má r tudom, hogy
ebben nem olyan jó .
– Ugy hangzik, mint amikor leejtü nk egy gö rö gdinnyé t –
magyará zom, hogy ne kı́nló djon tová bb –, olyan az a hang, mint
amikor fejbe vá gnak valakit. Bumm! – mondom az
oroszlá nhangomon, majd a sajá tomon folytatom: – Es aztá n utá na
nagy csend lesz.

38
Matthias

Né gyezer-nyolcszá zhuszonö t nap.

Minden egyes napot szá montartottam é s elá tkoztam. Megő szü ltem, a
szı́vveré sem ki-kihagy. Az első é vben naponta vé gigjá rtam az utolsó
ú tjá t. Szó ró lapokat nyomtattam, é s teleragasztottam velü k a
lá mpaoszlopokat. Sajá t szaká llamra kiké rdeztem az á llı́tó lagos
bará tait, é s é szhez té rı́tettem né há ny embert. Naponta tö bbszö r
felhı́vtam ré gi bará tomat, Gerdet, Gerd Brü hlinget, aki rendő rké nt é s
a vizsgá lati osztá ly vezető jeké nt nyomozott utá na. Herr Brü hling
nem a bará tom tö bbé , mert sehogy sem jutott a nyomá ra. Amikor
má r tehetetlennek é reztem magam, legalá bb vé get akartam vetni a
hazugsá goknak. Sok interjú t adtam, ö tvenet vagy mé g tö bbet.
Lena né gyezer-nyolcszá zhuszonö t napja tű nt el. Es ugyanennyi
é jszaka telt el azó ta. Ez majdnem tizenné gy é v. Tizenné gy é ve nincs
velü nk, é s azó ta minden telefonhı́vá stó l egyetlen hı́rt remé ltü nk,
amely majd mindent megvá ltoztat. Talá n elraboltá k a lá nyunkat, é s
most vá ltsá gdı́jat kö vetelnek é rte. Esetleg kifogtá k az Isar folyó bó l
elké kü lve é s a felismerhetetlensé gig felpuffadva. Talá n megtalá ltá k
megerő szakolva, feldarabolva é s a szemé tdombra hajı́tva kü lfö ldö n,
valahol keleten.
– Matthias? Itt vagy mé g? – Gerd hangja rekedt az izgalomtó l.
Nem vá laszolok, igyekszem levegő hö z jutni. Izzadt jobb kezemben
remeg a telefon, a ballal az elő szobai komó dba kapaszkodom. Az
elő szobá nk kö rvonalai elmosó dnak, a lé pcső , a sző nyeg, a
ruhá sszekré ny lü ktetve hullá mzik felé m, a padló besü pped a lá bam
alatt. Karin mellettem á ll, ká bultan levá nszorgott a felső szintrő l,
amikor nem té rtem vissza a há ló szobá ba. Idegesen babrá lja
kré mszı́nű frottı́r fü rdő kö penye ö vé t, é s azt sziszegi:

39
 – Mi van, Matthias? Mi van?
Nagyot nyelek, igyekszem lenyelni a gombó cot a torkomban, a hı́rt
é s annak é rtelmé t, a majdnem tizenné gy á tkozott é vet. Karin é s é n
szá zszor elké pzeltü k má r Lena lehető legszö rnyű bb halá lá t, ezerfé le
mó don gyö tö rtü k magunkat. Csak egyvalamit nem vettü nk
szá mı́tá sba, hogy mi van akkor, ha egyszer majd csö ng a telefon, é s
kö zlik, hogy é lve megtalá ltá k.
– Lena – nyö gö m.
Karin behunyja a szemé t, é s bizonytalan lé ptekkel há trá l, mı́g a
falba nem ü tkö zik, ahonnan lecsú szik a fö ldre. Kezé t az arca elé
kapja, é s halkan zokogni kezd. Nem hangosan, nem drá maian, ú gy
aztá n nem. Tú l sok idő telt el, né gyezer-nyolcszá zhuszonö t nap, nem
sok remé nyü nk maradt. Apró kat hü ppö g szomorú an, erő tlenü l.
– Nem, nem! – nyerem vissza vé gre a hangom, é s nyú jtom felé a
kezem.
– Matthias? – ez Gerd a telefonban.
– Mi jelent az, hogy nem, nem? – ké rdezi Karin a fal mellő l.
– Való szı́nű leg elraboltá k. De megtalá ltá k. Eletben van – mondom
alig hallható n. Es mé g egyszer mondom: – El.
– Micsoda? – Karin esetlenü l feltá pá szkodik. Megfogom a karjá t,
mert lá tom, hogy tá ntorog, é s megint el fogja veszı́teni az
egyensú lyá t.
– Igen – hallom Gerd rekedt hangjá t a telefonvonal tú lsó vé gé rő l.
Nagyon zavaros, amit az imé nt mondott. Nem tudom, szabad-e
tö bbet mondania, vagy akar-e egyá ltalá n. Csak annyit kö zö lt, hogy az
eltű ntek adatbankjá val ö sszevetve vannak egyezé sek. Holnap reggel
rö gtö n indul Chamba, a cseh hatá rhoz a kó rhá zba, hogy azonosı́tsa
Lená t. Cham csak ké t é s fé l ó rá nyira fekszik Mü nchentő l, nagyon
kö zel van. Lena nincs messze, talá n egé sz idő alatt a kö zelü nkben
volt, de é n nem talá ltam rá .
– Megyek veled – vá gom rá . – Menjü nk! De ne holnap reggel,

40
hanem most rö gtö n.
– Ne, Matthias, ez ı́gy nem lesz jó – mondja Gerd mint egy felnő tt,
aki é ppen egy dacos gyereket pró bá l lecsillapı́tani –, nem szoká s…
– Bá nom is é n – makacskodik a gyerek –, teszek rá . Magasró l
teszek rá . Felö ltö zö m, gyere é rtem.
Hallom a telefonban, ahogy Gerd felsó hajt.
– Ezzel tartozol nekem – teszem hozzá , mielő tt fö lö slegesen é s
hosszadalmasan papolni kezdene a szolgá lati elő ı́rá sokró l –,
menjü nk.
Gerd ú jra só hajt egyet, de é n megszakı́tom a vonalat. Elhatá rozom,
hogy fé l ó rá t szá nok rá , hogy ideé rjen. Ha nem jö n, elindulok né lkü le,
é s ké sz. Irá ny Cham, Lená hoz! Atö lelem Karint, meleg kö nnyei
á tnedvesı́tik a pizsamá mat.
– Eletben van! – mormolom magamhoz szorı́tva. – Milyen csodá san
hangzik: é l!
Negyedó ra alatt felö ltö ztü nk, Karin mé g meg is fé sü lkö dö tt. Egy
helyben topogunk az elő szobá ban a bejá rati ajtó ra szegezett
szemmel, amelynek tejü vegé n á t az autó fé nyszó ró já nak sugará t
azonnal é szre fogjuk venni, amikor majd Gerd megjö n. En csak
gondolom, de Karin ki is mondja:
– Ne vá rjunk.
Elszá ntan bó lintok, é s lekapom az autó kulcsot a kulcstartó ró l.
Há t akkor irá ny Cham! Megyü nk Lená hoz. Eletben van.

Csak amikor az ö reg Volvó nkkal felhajtunk az autó pá lyá ra,
jó zanodom ki hirtelen. Nem kellett volna ő t mé gis inká bb
megvá rnunk? Jó l tettem, hogy Karint magammal hoztam? Gerd szavai
visszhangzanak a fejemben.
– Figyelj, Matthias, semmi sem biztos. De felhı́vtak a kollé gá k
Chambó l. Ott elgá zoltak egy iatal nő t a cseh hatá r melletti erdő s

41
vidé ken. Allı́tó lag Lená nak hı́vjá k. Ugy vé lik, hogy ez a baleset
valamilyen mó don egy emberrablá ssal fü gghet ö ssze, ezé rt né ztek
utá na az eltű ntek adatbankjá ban. Van né há ny egyezé s, pé ldá ul a
sebhely a homloká n. Mindenesetre a baleset is sú lyos sé rü lé seket
okozott. A balesetin fekszik, pillanatnyilag mé g nincs kihallgatható
á llapotban. Itt vagy mé g, Matthias?
– Lena – nyö gtem Karinnak.
– Igen – mondta Gerd –, holnap reggel azonnal indulok Chamba.
Amı́g a nő szemé lyazonossá gá t nem tudjuk ké tsé get kizá ró an
megá llapı́tani…
– Megyek veled.
– Karin, azt hiszem, mondanom kell neked valamit – szó lalok meg,
amikor bevillan, hogy Gerd talá n nem csak a szolgá lati elő ı́rá sok
megsé rté se miatt aggó dik. Má r korá bban is meg kellett volna
mondanom Karinnak, má r akkor, amikor ké szü lő dtü nk, de nem
voltam ké pes má sra, csak hogy csodá lkozva, dö bbenten é s
elragadtatottan ismé telgessem, hogy Lena é letben van. – Gerd azt
mondta, hogy a balesetin fekszik, talá n sú lyosan megsebesü lt.
Biztosan akarod ő t ilyen á llapotban lá tni?
– Megő rü lté l? Hiszen a lá nyunk!
Karinnak igaza van. Lená nak szü ksé ge van rá nk, fő leg most.
Rá taposok a gá zpedá lra, é s a vé gső kig hajszolom az ö reg Volvó t.
Majdnem tizenné gy é v utá n má r csak szá znyolcvan kilomé ter vá laszt
el a gyermekü nktő l.
– Szia, apu! Nemsoká ra jö vö k! Es mé g egyszer kö szö nö m! – hallom
kristá lytisztá n a hangjá t, é s lá tom, ahogy kettesé vel veszi az
elő kertbe vezető lé pcső fokokat. Az eltű né se elő tti dé lutá n mé g
felugrott hozzá nk egy ká vé ra, miutá n a campuson elloptá k a
keré kpá rjá t. Gondunk volt rá , hogy Karin há ta mö gö tt bonyolı́tsuk le
a pé nzá tadá st. Karinnak ugyanis az volt a vé lemé nye, hogy a lá nyunk
legyen ö ná lló bb, é s mint a tö bbi egyetemista, ő is keressen magá nak

42
diá kmunká t. Szerintem pedig ez szó ba sem jö het, mert jobb, ha a
tanulmá nyaira koncentrá l. Most é ppen ú j keré kpá rra volt szü ksé ge,
ezé rt há romszá z euró t csú sztattam a zsebé be.
– Szia, apu! Nemsokára jövök!
Szia, angyalom, majd né gyezer-nyolcszá zhuszonö t nap mú lva…
– Matthias? – Karin nyú jtja felé m a telefonomat.
Csak most veszem é szre, hogy cseng, é s a ké kes szı́nű kijelző
bevilá gı́tja a sö té t utasteret.
– Gerd az – tippelek, é s magam elő tt lá tom, ahogy az ajtó nk elő tt
á ll, pá rszor csö nget, majd rá jö n, hogy né lkü le indultunk el. Egy
pillantá st vetek a mű szerfalon lé vő ó rá ra. Pontos volt.
– Vedd fel nyugodtan.
Gerd olyan hangosan dü hö ng Karin fü lé be, hogy mé g é n is hallom.
Karin magyará zkodik.
– Ké ptelenek voltunk vá rni, meg kell é rtened.
Azt ü zeni nekem, hogy mé g mindig egy idió ta vagyok, ezt hallom,
é s elmosolyodom, amikor egy pillanatra á tjá r egy é rzé s: az enyhe
szomorú sá g. Gerd é s é n ré gen, egy má sik é letben, bará tok voltunk.
– Jó , jó , ne aggó dj – mondja Karin Gerdnek, mielő tt elbú csú zik tő le,
é s az utasté r gombnyomá sra elsö té tü l.
– Azt mondja, a kó rhá zná l talá lkozunk. Viselkedjü nk normá lisan,
amı́g megé rkezik, má r csak a kollé gá i miatt is.
Felhorkanok, a szomorú sá g elszá llt.
– Má r ha engem Herr Brü hling kollé gá i egyá ltalá n é rdekelnek.
Tudni akarjuk, mi tö rté nt a lá nyunkkal, csak ennyi.
Hallom, ahogy Karin motoz a tá ská já ban, biztos a telefonomat
pakolja el. Aztá n egy csomag papı́r zsebkendő t té p fel, megismerem a
hangjá t. A szemem sarká bó l igyelem, ahogy megtö rli az arcá t.
– Emberrablá s! – zokogja – Ha té nyleg az volt, mié rt nem ké rt
tő lü nk senki vá ltsá gdı́jat?
Megvonom a vá llam.

43
 – Nem elő szö r fordul elő , hogy egy elmebeteg disznó elrabol egy
iatal nő t, hogy megtartsa magá nak.
Hirtelen Mark Sutthoff jut az eszembe. Mi van, ha vé gső soron
mé gis csak van kö ze Lena eltű né sé hez? Atyaisten, elkaphattam
volna…
– Hogy megtartsa magá nak, ez borzasztó an hangzik – hallom Karin
hangjá t a fejemben kavargó ké pek há tteré ben.
Megragadom Mark Sutthoff gallé rjá t, a falnak lö kö m, az arca
rá kvö rö s.
Hol van, te disznó?
– Tudom – mondom.
Karin felhú zza az orrá t.
– Gondolod, hogy kiheveri ezt az egé szet? Nem a sé rü lé seire é rtem.
– Lena erő s, mindig is az volt – mosolygok rá bá torı́tó n, é s
megpaskolom a té rdé t.
Nem beszé lü nk tö bbet, csak né ha kö szö rü li egyikü nk-má sikunk a
torká t. Tudom mé gis, mi já r Karin fejé ben. Azon tö preng, hogy az az
ember, akit visszakapunk, a lá nyunk-e mé g való já ban ennyi é v é s
feltehető en olyan sok megpró bá ltatá s utá n. Karin gyakran
mondogatta ré gen, hogy „Remé lem, legalá bb gyorsan tö rté nt” vagy
„Imá dkozom, hogy hamar legyen vé ge”. Gyors halá lt kı́vá nt Lená nak
testi, lelki kı́nok é s szenvedé s né lkü l. Sokszor nehezemre esett, hogy
ne morduljak rá emiatt, bá r való já ban é n is ezt remé ltem. Erzem,
hogy hiá ba ü lü nk itt egymá s mellett ugyanabban az autó ban, é s csak
a kartá masz vá laszt el bennü nket, mé gis mé rfö ldnyi tá volsá gban
vagyunk egymá stó l. Karin fé l, Karinnak ké tsé gei vannak. En viszont
ú gy gondolom, hogy minden helyrehozható : a test is, a lé lek is, é s
hogy most majd minden jó ra fordul. Tú lé lte volna Lena mindezt, ha
nem ragaszkodna az é leté hez, é s nem volna ké pes mindent
ú jrakezdeni? Talá n é n tú l naiv vagyok, Karin pedig ré meket lá t, lehet,
hogy az igazsá g valahol a kettő kö zö tt van, ott, ahol a kartá masz, jó l

44
megfogható an é s egé szen egyszerű en.
– Lena erő s – bizonygatom mé g egyszer, de Karin csak a torká t
kö szö rü li.

45
Lena

Valaki kiabál. „Nem!” és „Ó, istenem!”

Valaki megragadja merev testemet és megrázza. Melegséget érzek,
egy szoros ölelést.
– Lena! Ó, istenem! Lena!
Hunyorgok. Erőtlenül mosolygok. Mégiscsak visszajött az utolsó
pillanatban. A gyerekek életben vannak, a nyakába borulnak. A
karjában tart, arca sápadt a rémülettől. Hideg ujjaimmal megérintem
az arcát, és egy könnycseppet tapintok.
– Annyira sajnálom – mondja, és én azt felelem:
– Megmentettél minket.

– A beteg á llapota stabil.

46
Hannah

Azt hiszem, valami rosszat csiná ltam. Abbó l gondolom, hogy má r
ké tezer-hatszá zhetvenhatig is elszá moltam, de Ruth nő vé r mé g
mindig nem jö tt vissza. Utá noztam neki a gö rö gdinnyé t. Bumm! Erre
azt mondta, hogy sü rgő sen meg kell ké rdeznie, mehetü nk-e má r
mamá hoz, é s é n rajzoljam csak tová bb a csalá domat, amı́g oda lesz.
Papa fejé re oldalt má r rajzoltam egy vö rö s foltot, de most nem
tudom, mit csiná ljak mé g.
Elfá radtam. Az é jszaka az ablakon tú l má r szü rkü lni kezd. Nem
voltam nagyon gyakran fenn ilyen ké ső ig, legfeljebb akkoriban,
amikor Sara mé g velü nk volt, é s nem hagyott minket aludni a
bő gé sé vel. Mindig eleget kell aludni, hogy a test regenerá ló djon.
Lehajtom a fejem az asztalra, é s becsukom a szemem. Mama mindig
azt mondta, hogy ha nagyon erő sen gondolunk valamire elalvá s elő tt,
akkor arró l fogunk á lmodni. Valami nagyon szé pet akarok á lmodni.
Mamá ró l é s ró lam, amint vé gre megint kirá ndulunk, csak mi ketten,
mert é n vagyok a kedvence.
Amilyen erő sen csak tudok, az első kö zö s utazá sunkra gondolok.
Elő szö r kicsit fé ltem, de mama azt mondta:
– Az egy csodá s hely, Hannah. Tetszeni fog neked.
Es azt is mondta, hogy senkinek sem á rulhatjuk el, hogy
odamegyü nk.
– Pszt – mondta mutató ujjá t a szá já ra té ve –, tartsd titokban.
– De nem szabad hazudni, mama!
– Nem hazudunk, Hannah. Csak nem mondjuk el senkinek.
– Es mi lesz Jonathannal? Biztos meg fog ijedni, ha felé bred, é s
nincs ott senki.
– Ne izgulj, soká ig fog aludni. Es mire felé bred, má r otthon leszü nk,

47
ı́gé rem.
Szé pen felö ltö ztü nk. Felvehettem a kedvenc ruhá mat, a
virá gmintá s fehé ret, aztá n mint a kisegerek, halkan kiosontunk az
autó hoz. Mama mellé ü ltem elő re. Az orszá gú t tü kö rsima volt, é s
visszaverte a napsugarakat. Olykor vibrá lt a hő sé gben, mintha kis
fakó lá ngok lobogtak volna az ú ttesten. Az oldalsó szé lvé dő hű vö s
ü vegé re nyomtam az orrom. Az é g olyan volt, mint egy nagy vá szon,
rajta ké k alapon hó fehé r felhő k ú sztak. Mama nevetett, amikor a
szé lvé dő re má soltam egy tehé nre hasonlı́tó felhő kö rvonalait. A rá dió
egy ismerő s dalt já tszott, mama neveté se beleolvadt a dallamba,
mielő tt ő is é nekelni kezdett. Elhagytuk az orszá gutat, é s
lekanyarodtunk egy telepü lé sre. Mama leparkolta az autó t egy
hatalmas juharfa á rnyé ká ban. Meg lehet ismerni az ö tá gú leveleirő l,
amelyek ú gy né znek ki, mint egy-egy nagy zö ld tenyé r.
Kerti partira voltunk meghı́va. Mamá nak igaza volt, té nyleg csodá s
volt a hely. Má r vá rtak minket, a vendé gek nevettek, integettek, é s azt
kiá ltottá k felé nk: „Há t itt vagytok!” Mama be akart engem mutatni, de
izgalmamban nem tudtam nyugton maradni. Kibú jtam a
szandá lombó l, é s á trohantam mezı́tlá b a kerten. Megszagoltam a
hortenziá kat, amelyek olyan nagyok voltak, mint egy ká posztafej, é s
vé gü l hasra vá gtam magam a gyepen. A fű nek olyan illata volt, mint
az otthoni mosó szernek. Fü vet té ptem, é s szá zszorszé pet, é s
igyeltem, ahogy egy katicabogá r á tsé tá l a ké zfejemen.
Egy halvá nyké k szemű , ő szü lő fé r i ü lt le mellé m a fű be, é s azt
mondta:
– Orü lö k, hogy te is eljö tté l, Hannah.
Megmutattam neki a kezemen a katicabogarat, é s ő elmagyará zta,
hogy ez nagyon hasznos á llat, mert megeszi a levé ltetveket é s a
szö vő atká kat. Csodá lkoztam, milyen apró .
– Azt is mondjá k – mondta a fé r i –, hogy a katicabogá r szerencsé t
hoz.

48
 Ez tetszett.
Valaki asztalhoz hı́vta a vendé geket, a kert há tsó ré szé ben egy
nagy asztal volt felá llı́tva. A jobb lá bam sarká t a bal lá bam elé tettem,
aztá n felvá ltva, jobbat a bal elé , balt a jobb elé , mı́g sikerü lt harminc
lá bnyommal megmé rnem a hosszá t. Csokolá dé - é s epertorta volt
rajta, meg vanı́liapuding akkora má lná kkal, mint a hü velykujjam
kö rme, é s mé g keksz, só s rudak é s grillezett virsli is. Nagyon
szerettem volna mindet megkó stolni, de mama azt mondta, hogy
haza kell mennü nk. Jonathan nemsoká ra fel fog é bredni, mert az
altató nem hat olyan soká ig, mint szeretné nk.
– Ehetek legalá bb csokitortá t? Csak egy szeletet? Tudok nagyon
gyorsan enni.
Mama nemet intett. Kivett a ké zitá ská já bó l egy szelet csokolá dé t,
kibontotta, é s odaadta nekem.
– A tú l sok cukor nem egé szsé ges, Hannah. Majd otthon
megné zzü k a kö nyvben, milyen ká rokat okoz a szervezetben. Es most
vedd a szandá lodat, té nyleg mennü nk kell.
Azzal elsietett a kertkapu felé ané lkü l, hogy a tö bbi vendé gtő l
bú csú t vett volna. Amikor má r majdnem az autó ná l utolé rtem, mé g
egyszer visszafordultam. A kerı́té sné l ott á llt az a fé r i, aki a
katicabogá rró l mesé lt nekem, é s integetett. Csak egy picit emeltem
fel a kezem, hogy mama ne vegye é szre. Aztá n má r otthon is voltunk.
– A cukor é s a cukortartalmú é telek mé rté ktelen fogyasztá sa a
kö vetkező tü neteket okozhatja – kezdte mama a felolvasá st abbó l a
vastag kö nyvbő l, amelyben minden benne van. A nappaliban á lló
kö nyvespolcró l vette le rö gtö n azutá n, hogy hazaé rtü nk. – Fá radtsá g,
kedvetlensé g, szorongá s, gyomor- é s bé lproblé má k, felfú vó dá s,
hasmené s, illetve szé krekedé s, idegessé g, alvá s- é s koncentrá ció s
zavarok, valamint fogká rosodá s. Lá tod? – Nagy csattaná ssal csapta
ö ssze a vastag kö nyvet. – Orü lj, hogy nem kellett megenned a tortá t.
Bó lintottam. Nagyon vigyá z rá m az anyuká m, ő csak a javamat

49
akarja.
A kö vetkező pillanatban Jonathan jelent meg a nappali ajtajá ban.
Biztos most é bredt fel.
– Mit csiná ltok itt? – ké rdezte a szemé t dö rzsö lve.
– Semmit, Jonathan – mosolygott mama, é s rá m kacsintott.
Mamá nak é s nekem van egy titkunk. Mama é s é n most má r ö rö kké
egymá shoz tartozunk…

– Hannah?
Osszehú zom a szemem.
– Hannah?
Felné zek az asztalró l.
Ké t idegen á ll elő ttem. Egy szü rke ö ltö nyö s fé r i é s egy magas,
sová ny nő rö vidre vá gott barna hajjal. Osszerezzenek a ré mü lettő l.
Kihú zom magam, nyı́legyenes lesz a há tam, ı́gy kell ü lni az asztalná l
é tkezé sné l. A nő nyú jtja a kezé t. Mindké t kezemet felemelem, é s
lassan forgatom, hogy elő szö r a kö rmeimet, aztá n a tenyeremet
lá thassa. Mé g nem vé geztem vele, amikor megfogja a jobb kezemet é s
megrá zza. A nő é s a fé r i egyszerre kö szö n:
– Szia, Hannah, Ruth nő vé r most nem jö n, mert egy kicsit pihenni
szeretne, hiszen egé sz idő alatt olyan sokat volt veled – mosolyog a
nő .
Azzal folytatja, hogy ő t dr. Hamstedtnek hı́vjá k, de szerintem
egyá ltalá n nem ú gy né z ki, mint egy orvos. Nincs is rajta kö peny. Ezt
meg is akarom neki mondani, mert talá n csak elfelejtette felvenni, é s
emiatt talá n bajba kerü lhet. De nem tudok megszó lalni, mert most
meg a fé r i beszé l. O sem akarja lá tni a kezemet, pedig rendő r. Mé g az
igazolvá nyá t is megmutatja, é s nevet, mert a ké pen egé szen má ské pp
né z ki, mint az é letben.
– Lá tod, akkor mé g iatal voltam, é s szé p.

50
 Ugy sejtem, ez valami vicc, de é ppen, amikor mosolyogni pró bá lok,
a fé r i má r megint komolyan né z rá m.
– Hannah, sü rgő sen kö rü l kell né znem ná latok otthon – mondja, é s
helyet foglal azon a szé ken, amelyen az imé nt Ruth nő vé r ü lt. Aztá n
megné zi a rajzaimat, é s egyenesen a papa fejé n vö rö slő foltra mutat.
– Annak alapjá n ugyanis , amit Ruth nő vé r elmondott, azt hiszem,
hogy ma é jjel tö rté nt ná latok valami. Te é s az anyuká d talá n annyira
megijedtetek, hogy elrohantatok, é s ezé rt tö rté nt a baleset, amelyben
anyuká d megsé rü lt.
Kezé be veszi az első rajzot mamá ró l é s papá ró l az erdő ben, é s a
papa kezé ben lé vő kendő re mutat.
– Ne fé lj, Hannah. Mondd meg, hol van az a kunyhó . En majd
mindent elrendezek, té ged semmi baj nem fog é rni, ı́gé rem.
– Hallgass Giesner felü gyelő re, Hannah. Bı́zhatsz bennü nk –
mondja a nő .
– Hol van az a kunyhó ? Meg tudod mondani, hogy jutunk el oda?–
ké rdezi a rendő r, aztá n a nő :
– Ne fé lj, itt biztonsá gban vagy.
Nem bará tsá gtalanok ezek az emberek, kü lö nö sen a rendő r sokkal
kedvesebb, mint gondoltam volna. De mé g sincs kedvem tá rsalogni
velü k. Jö jjö n vissza Ruth nő vé r, vagy legalá bb hadd aludjak.
Megé rtettek engem, mert bé ké n hagynak, amikor lehajtom a fejem az
asztalra, é s becsukom a szemem. Elő bb valami szé pre akarok
gondolni, de nem megy, mert feszü lten igyelem, felá llnak-e, é s
elmennek-e má r vé gre. De mé g akkor is ott ü lnek, amikor má r
szá znegyvennyolcig is elszá moltam. Akkor aztá n hallom, ahogy a
szé kü ket há tratoljá k, é s az ajtó becsukó dik mö gö ttü k.

51
Matthias

Behajtunk a kó rhá z parkoló já ba, mindjá rt hajnali né gy ó ra.
Karin a kezembe csú sztatja hideg é s nedves kezé t. Mond valamit,
de é n nem hallok má st, csak a sajá t szı́vdobogá somat a fü lemben.
Nem rohanunk, nem rohamozzuk meg a kó rhá zat, csak ó vatosan
apró kat lé pegetü nk, mintha robotok lenné nk. Belé pü nk egy ajtó n,
aztá n á tmegyü nk a fogadó csarnokon. A recepció hoz lé pü nk, ahol egy
nő ü l. Mondok valamit, amivel azt akarom vele kö zö lni, hogy Lena
Beck szü lei vagyunk, akit a balesete utá n hoztak be ide, é s hogy a
baleseti sebé szetre akarunk menni. Fogalmam sincs, hogy hangzik
mindez, hogy té nyleg ezek az elő re megfogalmazott mondatok
jö nnek-e ki a szá mon. A recepció s nő is mond valami, majd a telefon
utá n nyú l. Karin a kabá tujjamná l fogva fé lrevon né há ny lé pé snyire az
ü vegfü lké tő l, amelyben a nő ü l é s telefoná l. Karin arca sá padt, a
szemhé ja rá ngató zik, mikö zben rá m né z. Lá tom, hogy idegessé gé ben
egyik lá bá ró l a má sikra á ll, ezé rt á tö lelem a vá llá t. Mondani
tervezem, hogy nyugodjon meg, é s való szı́nű leg mondom is, mert
bó lint. Egy orvos vagy á poló jö n elé nk, nem is tudom, mindenesetre
kö peny van rajta. Vele van egy szü rke ö ltö nyö s fé r i is. Nevek
hangzanak el, megrá zzá k a kezem. Együ tt indulunk a lifthez. Fel sem
fogom, hogy felfelé vagy lefelé megyü nk, az idő lelassult. A lift megá ll,
az egyik fé r i megé rinti a vá llam igyelmezteté sü l, hogy kiszá llunk.
Karin ismé t szorosan fogja a kezem. Egy folyosó n megyü nk vé gig,
aká r egy kö rmenet, aztá n a felé né l megá llunk. Karin hirtelen elengedi
a kezem, ami bosszant, de ettő l egy csapá sra visszanyerem a
lé lekjelenlé temet.
Az orvos megszó lal:
– Jobb lenne, ha csak egyikü k menne be hozzá . Mé g csak most

52
kezdő dö tt a kezelé se, é s mé g mindig eszmé letlen. Azt szeretné nk, ha
fokozatosan té rne magá hoz, fő ké pp, mert nem zá rhatjuk ki, hogy
sokkos á llapotban van.
– Tehá t nem is beszé lhetek vele – kö vetkeztetek ostobá n.
A szü rke ö ltö nyö s , akirő l kiderü lt, hogy rendő r, megszó lal.
– Elő szö r is szeretné nk a segı́tsé gé t ké rni az azonosı́tá sban. A
tö bbit majd megbeszé ljü k.
– Majd é n – dö ntö k Karinhoz fordulva, aki bó lint. Pont ı́gy
terveztü k má r é vekkel ezelő tt. Vá llaltam, hogy majd azonosı́tom a
lá nyunk boncasztalon fekvő letakart holttesté t. Mé g utoljá ra meg
akartam fogni a kezé t, é s bú csú zó ul megcsó kolni hideg homloká t. Es
meg akartam neki mondani, hogy szeretjü k.
Csak most nem az alagsorban vagyunk, a patoló giá n, hanem egy
kó rhá zban, é s a lá nyunk nem halt meg. Az orvos a karomná l fogva a
folyosó ró l egy elkü lö nı́tett ré szlegbe nyı́ló ajtó felé vezet. A há tam
mö gö tt Karin megké rdezi a rendő rtő l, hogy mi lesz ezutá n. A vá laszt
má r nem hallom, mert az ajtó becsukó dik mö gö ttü nk. Hirtelen
elbizonytalanodom, mert el se tudom ké pzelni, hogy né zhet ki most a
lá nyunk sú lyos sé rü lé sekkel az autó baleset utá n. Amikor eltű nt,
má sodé ves taná r szakos egyetemi hallgató volt, iatal lá ny, aki mé g
csak a szá rnyait pró bá lgatta. Most pedig má r egy harminché t é ves
é rett nő , aki aká r felesé g é s anya is lehetne, ha azon az egyetlen
é jszaká n nem tö rik fé lbe az é lete.
– Ne ijedjen meg – mondja az orvos, amikor má r a szobá ja elő tt
á llunk. Kezé t a kilincsre tette, de mé g kivá r. – Van né há ny vá gott seb
az arcá n, de nem annyira sú lyos a dolog, mint amilyennek lá tszik.
Egy rö ffené ssel pró bá lkozom neveté s gyaná nt, tö bbre nincs elé g
levegő m, a mellkasom pré s alatt van. Az orvos lenyomja a kilincset,
az ajtó kinyı́lik.
Lehunyom a szemem, megrohannak az emlé kké pek. A pici Lená t
lá tom, a kis pó lyá st Karin karjá ban. Otven centimé ter hosszú , há rom

53
kiló negyvenhá rom deka a sú lya, apró kezé vel a hü velykujjamat
szorongatja. Azt mondtam neki: „Isten hozott ezen a vilá gon,
angyalom. Apuká d mindig vigyá zni fog rá d.” Aztá n ott van kicsi
Lená m, amikor má r egy-ké t tejfoga kihullott, é s ó riá si, é dessé gekkel
telepakolt papı́rtö lcsé rrel elő szö r megy iskolá ba. Hallom Lená cská t,
amint ragaszkodik ahhoz, hogy ezentú l Lená nak szó lı́tsuk, mert
minden má s né v tú l gyermeteg. Es ott van az emlé keimben az a Lena
is, aki szé p sző ke hajá t feketé re festette, é s felhú zott té rddel ü l a
nappaliban a kanapé n, é s biztosı́tó tű vel lyukakat szurká l a
farmerjá ba. Ké ső bb nagyon bü szke vagyok az ú jra sző ke Lená ra,
lá tva, milyen elké pesztő en csinos a bankett esté jé n, a jó l sikerü lt
é rettsé gije utá n, é s tele van tervekkel. Es elő ttem van az egyetemista
Lena, é s az is, akit utoljá ra lá tok az eltű né se elő tt. A talá lkozá sunk
utá n kettesé vel veszi az elő kertbe vezető lé pcső fokokat, mé g egyszer
visszafordul, é s vidá man integet. Szia, apu! Jövök nemsokára! És még
egyszer köszönöm!
Belé pek a szobá já ba.
Az á gya kö zé pen á ll. Kö rü lö tte sı́polnak a gé pek, behunyt szemmel
fekszik. Té nyleg sebek borı́tjá k az arcá t, apró , há romszö g alakú
vá gá sok. Feldagadt bal arcá n ké kes szı́nű a bő r. Az ajka is felszakadt, a
szemö ldö ke fö lö tt varrá s nyoma lá tszik. Ennek ellené re jobbra, lent, a
haja tö vé né l vilá gosan felismerhető a kis sebhely. Es mé gis…
Má r egyetlen pillantá s is elé g lett volna. De idő re van szü ksé g, amı́g
a felismeré s megé rik. Egyszerre csak a szá m elé kapom a kezem, é s
tá molyogva há trá lok.
– Ez nem Lena – nyö gö m a tenyerembe –, ez nem az é n lá nyom.
Az orvos a kö nyö kö mné l fogva megtart, é s kivezet a szobá bó l.
– Ez nem ő ! – ismé telgetem ú jra meg ú jra.
– Sajná lom – mondja az orvos. – Sajnálom – mintha ezzel minden el
lenne inté zve.

54
Hannah

Ha rajtam mú lna, akkor most inká bb a tengerné l lenné k anyuká mmal
– csak mi ketten, mert é n vagyok a kedvence –, a vilá g legszebb
helyé n. Tulajdonké ppen tartozik is nekem egy tengeri ú ttal, mert az
utolsó nem sikerü lt valami jó l. Mindig jó kedvű nek kell lennü nk, ha
utazunk. Lestem a hullá mokat, teljes erő vel vetettem magam belé jü k,
mintha má r sejtettem volna, hogy ez az utolsó alkalom, hogy együ tt
utazunk. Mama megvá ltozott. A há tá n fekü dt a homokban, é s
mozdulatlanul bá multa az eget. Ugy gondoltam, ez papa miatt van.
Minden alkalommal, amikor papa elment, mama fé lt, hogy nem jö n
vissza tö bbé . Ezt soha sem mondta ugyan, de lá ttam rajta. Ideges é s
igyelmetlen lett, szá molgatta a csokikat, é s ú jra meg ú jra
megké rdezte, hogy rendben van-e a lé gkeringtető ké szü lé k. Nagyon
jó a fü lem, kö zü lü nk a legjobb.
Nagyon szerettem volna felvidı́tani, ezé rt á tkü zdö ttem magam a
hullá mokon ki a partra. Egyszer mé g visszafordultam a vı́z felé , mert
lehet, hogy rö gtö n mennü nk kell Jonathan miatt, ugyanis az altató
nem hat olyan soká ig, mint szeretné nk. A nap sugarai ú gy villogtak a
vı́zen, mintha maroknyi gyé má ntot szó rtak volna rá . A tenger é s az
é gbolt egybeolvadt, minden ké k volt, csupa ké k fent é s lent, őrizd
meg, Hannah, ne felejtsd el soha ezt a végtelen, szép kékséget.
Behunytam a szemem, é s beszı́vtam a só s levegő t, amely ragacsos ı́zt
hagyva maga utá n megü lt a tü dő mben. Ne felejtsd el, Hannah, el ne
felejtsd.
A tenger, the sea, la mer, a fö ld felszı́né nek majdnem
há romnegyedé t borı́tja. A tenger nö vé nyvilá ga termeli meg a fö ld
lé gkö ré ben lé vő oxigé n kö rü lbelü l hetven szá zalé ká t. Amikor
megbizonyosodtam arró l, hogy mindent szé pen elraktá roztam a
fejemben, á tgá zoltam a forró homokon mamá hoz.

55
 – Mama?
Nem vá laszolt. Megrá ztam fö lö tte a vizes hajamat, ahogy a kutyá k
szoktá k a lucskos bundá jukat, é s arra szá mı́tottam, hogy majd
felugrik é s vé gigkerget a strandon. Ahogy eddig mindig. De mama
nem mozdult, mereven bá multa az eget, mintha ott se lenné k.
– De há t te is a tengerre vá gytá l! – duzzogtam, é s mellé huppantam
a homokba.
– Jaj, Hannah – mondta, é s az oldalá ra fordult, hogy jobban lá sson
–, nagyon sajná lok mindent.
– Mié rt mondod ezt, mama?
– Olyan nagyon nehé z nektek, é s ennek egyedü l é n vagyok az oka.
A ké k monoklis szemé rő l beszé lt.
– Az csak egy ostoba té vedé s volt – mondtam. – Nem nagy ü gy.
– Okos vagy, Hannah, é s ha nagy leszel, egy nap majd megvá ltozik a
vé lemé nyed errő l – megszorı́totta a kezem. – Ha valaki egyszer majd
ké rdező skö dni fog ró lam, akkor mondd meg az igazat, é rted?
– Tudod, hogy nem szoktam hazudni. Papa mindig azt mondja,
hogy a hazugsá g…
– Tudom – szakı́tott fé lbe.
Tulajdonké ppen nem szabad senkinek a szavá ba vá gni, mert az
udvariatlansá g. Nevetni pró bá lt.
– Ugyan, felejtsd el, amit mondtam, Hannah. Csupá n a hormonok
miatt van.
A hormonok olyan vegyi anyagok, amelyek bizonyos bioló giai
folyamatokat indı́tanak be. Pé ldá ul mama most sı́rt egy kicsit, é s
kö zben rö vid, é les hangok hallatszottak. Mé g sose hallottam ő t ı́gy
sı́rni, bá r ezt most nagyon halkan tette. Nekem jó fü lem van.
Mama megfogta a karomat é s felü ltetett, hogy a karjá ba tudjon
venni.
– Szeretlek, Hannah.
– Orö kké ?

56
 – Orö kké , é s mé g azon tú l is…

Nyı́lik az ajtó , felpillantok. Vé gre visszajö tt Ruth nő vé r.

– Nos, Hannah? Hogy vagy?– ü dvö zö l egy fé lmosollyal. Ilyen butá n
szokott mosolyogni, ha kicsit szé gyelli magá t. Most é ppen azé rt, mert
egyedü l hagyott, é s ezt a ké t idegent idekü ldte.
– Orü lö k, hogy ú jra itt tetszik lenni – mondom.
– Igen, é n is – mosolyog Ruth nő vé r.
Megkerü lö m az asztalt, holott nem ké rtem arra engedé lyt, hogy
felá llhassak, é s megö lelem. Ruth nő vé r megsimogatja a hajamat. A
keze kö zben a fü lemre csú szik, é s ismé t hallom a tenger morajlá sá t. A
tenger, the sea, la mer, a vilá g legszebb tá ja.
– Van egy jó hı́rem a szá modra – hallom Ruth nő vé r hangjá t a
tenger morajlá sá n á t. – Mehetü nk anyuká dhoz, ha akarod. Mé g nem
té rt ugyan magá hoz, de az orvosoknak egyelő re nincs tö bb dolguk
vele.
Bó lintok, amennyire Ruth nő vé r puha hasa engedi. Termé szetesen
akarok mamá hoz menni, de azt is szeretné m, hogy Ruth nő vé r mé g
kis ideig tartson szorosan a karjá ban.
– Hallod ezt? – ké rdezi. Csak ekkor hú zom el a fejem. Zajt hallok,
furcsa surrogá st valahol a tá volban, mé gis jó l kivehető en.
Ruth nő vé r az ablakra mutat, ahol fehé r é s vö rö s fé nyek villognak a
szü rke é jszaká ban. Fehé rvö rö sfehé rvö rö s.
– Mi ez?
– Egy helikopter. A rendő rsé g kö rö z anyuká d baleseté nek helyszı́ne
fö lö tt.
Ruth nő vé r leguggol, é s meleg kezé be fogja az arcomat.
– Meg fogjá k talá lni a kunyhó t, Hannah. Ki fogjá k hozni onnan az
ö csé det. – Ruth nő vé r mosolya most való di, é s mert jobb nem jut az
eszembe, é n is vele mosolygok.

57
– Mi a vé lemé nyed? Né zzü k meg anyuká dat?
Bó lintok. Ruth nő vé r megfogja a kezem, é s elindulunk.

58
Matthias

Ré szvé t. Vigasztaló szavak. Má r tizenné gy é ve tudom, milyen keveset

é rnek. Azt is tudom, hogy gyakran csak udvariassá gbó l mondjá k.
Karin nagyon igyekszik kö nnyek kö zö tt nyugtá zni a nyomozó ü res
frá zisait.
– Té nyleg nagyon sajná lom, Frau Beck é s Herr Beck.
Kö zben Gerd is megjö tt, ott á ll mellettü nk ebben a keserves
fé lkö rben a baleseti osztá ly folyosó já n. Az é jszakai rohaná sban
fé lregombolt ingé t bá mulom a kopott bő rdzsekije alatt.
– Ezé rt akartam egyedü l jö nni – van ké pe ezt mondani.
Megá llom, hogy ne vá gjak durva szavakat a fejé hez.
– Igy most nagyobb a csaló dá s.
Nyelek egy nagyot.
– De akkor ki ez a nő ? – ké rdezi Karin hü ppö gve.
Elé g volt csak rá m né znie, amikor kijö ttem az orvossal az
elkü lö nı́tett ré szlegbő l, é s má r tudta. „Ugye nem ő az?”, ké rdezte. Meg
akartam rá zni a fejemet, de mé g erre sem voltam ké pes.
– Frau Beck – szó lal meg Gerd kollé gá ja –, a nyomozá s folyamatban
van. Ugye megé rti, hogy nem adhatunk felvilá gosı́tá st.
– Mert ehhez má r semmi kö zü nk, Karin – fordı́tom le a szavait –,
nem a mi lá nyunk, tehá t nem mondhatnak nekü nk semmit.
– Giesner kollé ga azt akarja mondani… – vá g kö zbe Gerd. A
hangjá ra nyugalmat erő ltet, de ná lam ezzel nem é r cé lt.
– Kirá ngatsz bennü nket az á gybó l az é jszaka kö zepé n, é s azt
á llı́tod, hogy megtalá ltá tok a lá nyunkat! – sziszegem.
– Csak azt mondtam, hogy vannak hasonló sá gok, de azokat mé g
felü l kell vizsgá lnunk – vá g vissza Gerd. A má sik nyomozó kicsit
há tralé p, lá tható an kı́nos szá má ra ez a helyzet.

59
 – Elő re megmondtam, hogy nem biztos, hogy Lena. – Gerd
megdö rzsö li a homloká t, mé lyet só hajt, majd Karinhoz fordul.
– Vé gtelenü l sajná lom, Karin. Nem lett volna szabad hamis
remé nyeket é bresztenem bennetek. Ez szakmailag nem volt helyes,
de te tudod, mennyire a szı́vemen viselem az ü gyet.
– Te szakmailag tizenné gy é ve nem vé gzed jó l a dolgodat! – vá gom
a ké pé be, de ő nem reagá l.
– Ez most mit jelent a mi esetü nkben? – zokog Karin.
Gerd ú jra só hajt egyet.
– Azt jelenti, hogy…
– Hogy megint vá rhatunk tizenné gy é vig, Karin – vá gok durvá n a
szavá ba. – Nincs má r kedvem az udvariassá gbó l fakadó kö zhelyes
biztatá saikhoz, é s elegem van az ostoba, kitartá sra buzdı́tó
ló zungjaikbó l. – Nem fog hazajö nni. – Erzem, ahogy tombolni kezd
bennem a dü h, é g az arcom, mintha lá zas lenné k.
– Matthias… – Karin megfogja a karom, de é n nem akarok
lenyugodni.
Lá ssa csak Gerd, mit mű velt.
– Nincs má r lá nyunk tö bbé , azt jelenti! Meghalt! Való szı́nű leg má r
tizenné gy é ve halott! Csak é ppen a zseniá lis Herr Brü hling arra se
ké pes, hogy megtalá lja a holttesté t, hogy illő en eltemethessü k!
– Matthias – Karin kö rme belemé lyed a kabá tom szö veté be. Arca
mé g jobban elfehé redett, a szeme nagyra tá gult, é s mereven bá mul a
folyosó felé . – Ott! – suttogja.
Nem é rtem.
– Ott van!
Kö vetem a tekinteté t a folyosó n. Elá ll a lé legzetem, kihagy a
szı́vveré sem.
– Ott van… Lena…
Karinnak igaza van: ő az. Egy nő vé r kezé t fogva lé pked felé nk a
folyosó n a gyermekü nk, a mi kis Lená nk, az é n Lená cská m.

60
Lena

Tisztá n emlé kszem a fé kcsikorgá sra, a sajá t hirtelen elhaló

sikolyomra, é s arra, hogy mennyire meglepett, hogy semmi fá jdalmat
sem é reztem, legalá bbis az első pillanatban. De aztá n mé giscsak
lecsapott rá m, é s olyan erő vel hatalmasodott el rajtam, hogy
elá jultam. Nem tudom, meddig tartott – tı́z percig? egy ó rá ig? –, amı́g
egyszer csak magamhoz té rtem. Mintha egy koromsö té t szobá ban
valaki lá mpá t gyú jtott volna. Visszanyertem az eszmé letem, é s
kitisztult a fejem.
Rö gtö n tudtam, hogy elgá zoltak, é s a mentő autó ban fekszem.
Hallottam a sziré ná t é s a szı́vmű kö dé semet felü gyelő gé p sı́polá sá t.
Erzé keltem, hogy szá guldunk a hepehupá s ú ton, é s a kocsi egymá s
utá n veszi a kanyarokat. Kibı́rhatatlanul sajgott a testem, ennek
ellené re mozgatni pró bá ltam a kezemet é s lá bamat, hogy lá ssam,
é rzem-e ő ket. Ha sikerü l, mé g ha fá jdalmat é rzek is, akkor ott mé g
van remé ny, gondoltam. Kis erő feszı́té ssel meg tudtam mozdı́tani a
lá bujjaimat, é s ö kö lbe tudtam szorı́tani a kezem, ez jó jel. Csak a
fejemet nem tudtam a lemerevedett nyakam miatt felemelni, ezé rt
nyakvé dő t kaptam rá . Nem lá ttam, mi tö rté nik kö rü lö ttem, csak
a mentő autó megsá rgult mennyezete lé tezett a szá momra. Eppen
fö lö ttem egy ezü stszü rke ragasztó szalag talá n egy kis lyukat vagy
ré st fedett, vagy talá n egy ijesztő vé rfoltot, amelyet nem lehetett
lemosni. A mellkasomat é s a té rdem alatt a lá bamat valami szorı́totta,
talá n a feszesre hú zott heveder, hogy le ne essem a hordá gyró l.
Nehogy mé g teté zzé k a bajt. Abszurd, nem?
– Azt hiszem, magá hoz té rt – mondta egy fé r ihang.
A kö vetkező pillanatban egy mentő á poló hajolt szű k lá tó terembe,
é s egy lá mpá val a szemembe vilá gı́tott. Kö vetnem kellett a fé ny

61
mozgá sá t. Igyekeztem, de minden elmosó dott, é s a fé nypontbó l
bizonytalan kö rvonalú paca lett. A fá jdalomtó l kö nnyezni kezdtem.
Az á poló letette a lá mpá t, é s azt mondta:
– Ne fé ljen, bevisszü k a kó rhá zba.
Gumikesztyű s kezé vel letö rö lt egy kö nnycseppet az arcomró l. A
sı́polá s, amely a szı́vveré semet ellenő rizte, gyorsabb é s
szabá lytalanabb lett.
– Csak nyugodtan – lé pett há tra, é s elné zé st ké rt.
Mozgoló dni kezdtem a heveder alatt, amelyet most má r tú l
szorosnak é reztem.
– Nyugodjon meg. Minden rendben lesz, é rt engem? Elü tö tte egy
autó , de má r mindjá rt a kó rhá zban leszü nk. Egyelő re megú szta.
Az á poló lefogta a lá bam. Kiá ltani akartam, de csak vergő dtem a
heveder szorı́tá sá ban.
– Adok nyugtató t.
Rö gtö n lelassult é s szabá lyossá vá lt a sı́polá s. Nagyon
való szerű tlen volt az egé sz.
– Meg tudja mondani a nevé t?– ké rdezte az á poló . – Emlé kszik a
nevé re?
A szemhé jam rá ngató zni kezdett.
– Há t ez nem fog menni – hallottam a hangjá t messzirő l. –
Való szı́nű leg sokkot kapott.
– Lena – mondta egy má sik hang. Egy nem való sá gos hang, mert
nem lehetett az enyé m a nyugtató s sokk á llapotá ban.
– Lená nak hı́vjá k– erő sı́tette meg a hang.
Pró bá ltam megmozdı́tani a fejem, de szilá rdan rö gzı́tetté k az
elsá rgult mennyezet felé fordı́tva. Ez az ostoba fej fá radt volt, nagyon
fá radt. Lecsukó dott a szemem. Hannah volt az utolsó gondolatom,
mielő tt a kö dbő l belecsú sztam a sö té tsé gbe. Hannah hangjá t
hallottam é ppen. Hannah itt van velem a mentő autó ban…

62
Visszafojtok egy nyö gé st. Nem szabad é szrevenniü k, hogy magamhoz
té rtem. Eltelt valamennyi idő , jó l tudom, é s hiá nyzik pá r ké pkocka a
mentő autó s jelenet utá n. A kó rhá zban, az á gyamban fekszem, é s
teljesen kitisztult a fejem, talá n mert tele vagyok pumpá lva
gyó gyszerekkel. A jobb karom hajlatá ba infú zió van bekö tve.
Fertő tlenı́tő szagá t é rzem, é s az EKG ismerő s sı́polá sá t hallgatom.
Kö rü lö ttem hangzavar é s sü rgé s-forgá s.
– Hall engem? Pró bá ljon jelezni a kezé vel.
Nem mozdulok. A lé gzé semre igyelek, é s csukva tartom a szemem,
mint egy dacos gyerek. Szemem sem rebben, amikor a bolond apá d
az á gyam mellett ő rjö ng:
– Nem ő az! Ez nem az é n lá nyom!
Azt hiszem, tá mogatniuk kell, amikor tá vozik.
En pedig tová bb fekszem, mint egy darab fa, ahogy sok-sok
é jszaká n á t fekü dtem, mikö zben a fé rjed ú jra meg ú jra
megerő szakolt. A szemem szorosan zá rva, mert tudom, hogy ha
kinyitom, elszabadul a pokol. Fé lek, Lena. Szö rnyen fé lek.

63
Matthias

Karin pillantá sa. Sá padt az arca é s tá gra nyı́lt a szeme.
Lena kö zeledik felé nk a folyosó n egy nő vé r kezé t fogva.
A mi gyerekü nk, a mi kis Lená nk, Lená cská m, alig hat- vagy
hé té vesen. Tú l kicsi a hatalmas é dessé ges tö lcsé rhez ké pest, ö tlik fel
zavart agyamban, amikor a mú lt emlé kei ismé t felbukkannak é s
ö sszekeverednek a jelen való sá gá val. Ezek az ő sző ke fü rtjei, az ő
hegyes á lla é s a szeme, istenem, ez a szem!
Tá masz utá n kapok, é s é ppen Gerd karjá ban talá lom meg.
– Lena…
– Istenem! – hallom Karint, mielő tt Gerd kirá ntaná a karjá t a
kezembő l.
Hirtelen felé fordı́tom a fejem é s lá tom, ahogy Karint felfogja a
hó na alatt, mert ö sszecsuklott.
– Micsoda? – szalad ki a szá já n, é s ő is balra fordul a kö zeledő
kislá ny felé . – Hogy… hogy lehetsé ges ez?
Giesner chami kollé gá ja is odaugrik, pedig eddig nem nagyon
foglalkozott velü nk.
– Lena – kiá ltja Karin.
A nő vé r, aki Lena kezé t fogja, hirtelen megtorpan, Lená cska
megzavarodva a há ta mö gé bú jik, talá n megré mı́tette a sok ember.
– Pszt! Maradjatok csendben! Nyugalom! – kiá ltom, de Karin
magá n kı́vü l van.
– Mit jelentsen ez? – nyö g, aztá n: – Lena! – sikoltja metsző hangon.
A nő vé rke visszahú zza a kislá nyt.
– Ne, ne, ne! Vá rjon! – ordı́tom, é s utá navetem magam, de hirtelen
visszará ntanak, idegen karok csimpaszkodnak belé m.
– Lená cska! – hö rgö k mé g mindig, de Giesner leteper mint egy

64
ő rjö ngő á llatot. Mialatt é n maradé k erő mmel a sú lya alatt jajgatva
kapá ló zom, Lená cska má r eltű nt, a folyosó ü res, má r csak mi
maradtunk a nyomasztó csö ndben.
– Jö jjö n, Herr Beck – mondja Giesner egy pillanattal ké ső bb, é s
felsegı́t.
O é s Gerd egy á poló vezeté sé vel a legkö zelebbi ü res kó rterembe
visz minket. Gerd az egyik á gyhoz kı́sé ri Karint, aki ú gy hanyatlik le
rá , mint akit letagló ztak. Az á poló mé g megké rdezi, hı́vjon-e orvost,
hogy nyugtató t adjon.
– Nem, kö szö nö m – dö ntö k ané lkü l, hogy megbizonyosodné k Karin
á llapotá ró l –, megleszü nk.
Miutá n az á poló elment, Giesner szó lal meg:
– Magyará zatot ké rek.
– Lena – mondjuk Karinnal szinte egyszerre –, az a kislá ny a
folyosó n ú gy né z ki, mint a mi lá nyunk – magyará zom –
gyerekkorá ban – teszem mé g hozzá gyorsan, amikor rá dö bbenek,
milyen ő rü lten hangzik ez a szá nkbó l. Giesner szemé ben biztosan
mentá lisan zavart szü lő knek lá tszunk, akik egy idegen kislá nyt
zaklatnak. Csakhogy a kislá ny nem lehet idegen, ha ú gy né z ki,
mintha a lá nyunk tü kö rké pe lenne, nem?
– Igy van – siet vá ratlanul Gerd a segı́tsé gemre –, mint egy kló n.
Giesner most ő t is ké tkedve mé ri vé gig.
– A csalá d bará tja vagyok, ismerem Lená t, amió ta csak a vilá gon
van.
Barát – rá gó dom a szó n né má n, de aztá n ö sszeszedem magam.
Most nem Gerdrő l é s ró lam van szó , hanem Lená ró l. Nem is, inká bb a
kislá nyró l.
– Egy pillanat – jut valami az eszembe, é s a zakó m zsebé be nyú lok
a pé nztá rcá mé rt. Atlá tszó plasztik mö gü l mosolyog rá m kissé má r
kifakulva foghı́jas Lená cská m hatalmas cukortö lcsé rrel a kezé ben,
ahá nyszor csak kinyitom a pé nztá rcá mat. Kihalá szom a fé nyké pet, é s

65
odanyú jtom Giesnernek.
– Tessé k, itt van, né zze meg.
Giesner fogja a fotó t, é s hosszasan tanulmá nyozza.
– Hm – mondja né há nyszor, csak ennyit –, hm.
– Ki ez a kislá ny?– ké rdezi Karin elhaló hangon mö gü lü nk. Giesner
felpillant.
– Azt á llı́totta, hogy ő a baleset á ldozatá nak a lá nya.
Megrá zom a fejem.
– De há t ennek nincs semmi é rtelme! Az a nő – mutatok
bizonytalanul a vá llam fö lö tt az ajtó ra – nem Lena.
– Matthias, biztos vagy te ebben?– ez Karin hangja. – Talá n csak
nem ismerted fel ennyi é v utá n. Ott a sebhely? – Mutató ujjá t lassan
vé gighú zza jobbra lent a haja tö vé né l. – Megné zzem é n is?
– Igen, van ott sebhely. De mé gsem ő az. A sajá t lá nyomat csak
felismerem! – Ez akaratlanul is gorombá n hangzott. – Sajná lom,
drá gá m. Té nyleg nem ő az.
– Es ha é n is megné zné m? Csak a biztonsá g kedvé ért?
– Nem ő az, Karin!
– Elő szö r is nyugodjon meg mindenki! – avatkozik kö zbe Gerd. –
Karin, nem te fogsz bemenni abba a szobá ba, hanem é n. Felismerem
Lená t, ha ő az.
– A legkomolyabban, most azt akarjá tok velem elhitetni, hogy nem
ismertem fel a sajá t lá nyomat? – fel se tudom fogni.
– Termé szetesen felismerné d, Matthias – sziszegi Gerd. – Té ny
azonban, hogy itt valami elkerü li a igyelmü nket. Ki kell derı́tenü nk,
ki ez a nő , é s mié rt tartja magá t egy kislá ny, aki ú gy né z ki, mint Lena,
a lá nyá nak.
– Hm – mormogja Giesner, visszaadja Lená cska fé nyké pé t, aztá n
Gerdhez fordul. – Nem tudja, van-e má r Lena Becknek DNS-pro ilja?
Gerd ké szsé gesen bó lint, mint egy eminens diá k.
– Igen, megcsiná ltattuk mé g akkoriban a fogkefé jé bő l vett minta

66
alapjá n.
– Nahá t akkor – mondja Giesner mindkettő nkhö z fordulva –, most
má r csak a kislá nytó l kell mintá t vennü nk. Gyorsan megvagyunk vele,
elé g hozzá egy nyá lminta is. Elké szı́tjü k a DNS-pro iljá t, é s vé gü l
ö sszevetjü k a kettő t. Legalá bb kiderü l, hogy a kislá ny rokonsá gban
á ll-e a lá nyukkal. Akkor má r csak azt kell tisztá znunk, hogy milyen
kapcsolat van a kislá ny é s a baleset á ldozata kö zö tt.
– Ké rdezzü k meg a kicsit – dö nt Gerd eltö ké lten, ami engem a
tizenné gy é vvel ezelő tti Gerdre emlé keztet. „Megtalá ljuk a lá nyodat,
Matthias – mondta akkor ö nhitten, lá ba az asztalon, cigaretta a szá ja
sarká ban – ú gy né zett ki, mint a seriff egy rossz amerikai ilmben. –
Mindent megteszek, hogy Lená nkat hazahozzuk.”
Giesner felsó hajt. Má r beszé ltem a kislá nnyal egy specialista
segı́tsé gé vel. Nem sok é rtelme volt.
– Beszé lt vele? – nyö gö m – Hogyhogy nem volt é rtelme?
– A specialistá nk, dr. Hamstedt mé g nem tud szakvé lemé nyt adni.
Eddig csak ré szinformá ció ink vannak, de remé lhető leg tö bbet fogunk
tudni nemsoká ra, ha megtalá ljuk a kunyhó t, amirő l Hannah beszé lt.
Helikoptert kü ldtem az erdő s terü let fö lé , ezen kı́vü l egy csapat is
kutat a baleset helyszı́ne kö rü l.
– Hannah… – ismé tlem csak ú gy magamnak. Tehá t ı́gy hı́vjá k:
Hannah. Keresem Karin tekinteté t, de ő elné z mellettem, é s Giesnert
igyeli.
– Milyen kunyhó ? – ké rdezi. – Lena ott van, abban a kunyhó ban?
Giesner megkö szö rü li a torká t.
– Brü hling nyomozó nak igaza van. Elő szö r is meg kell nyugodniuk.
– Int Gerdnek, hogy kö vesse.
Amikor egyedü l maradtunk, Karin azt ké rdezi:
– Mi az ö rdö g folyik itt?

67
Lena

Egy pillanatra felö tlik bennem, hogy meg ké ne szö knö m, de hogyan?
Mozdulni se tudok, gé pekre vagyok kö tve, amelyek nyilvá n
riadó ztatná k a szemé lyzetet, ha babrá lni kezdené m az elektró dá kat,
de egyé bké nt is, mindig bejö n valaki. Mintha a sü rgé s-forgá sukkal rá
akarná nak bı́rni, hogy magamhoz té rjek. Elő szö r mé g csak a
kó rhá ziak ugranak be, hogy az infú zió s palackot cseré ljé k vagy az
EKG-t ellenő rizzé k – el kell viselnem, egyszerű en csak becsukom a
szemem é s lé legzem.
De ké ső bb ké t rendő r is felbukkan, é s hosszú tá vra letá borozik az
á gyam mellett. Az egyik, ahogy kiveszem a suttogá sukbó l, kü lö n az é n
ü gyem miatt jö tt Mü nchenbő l, a má sik a chami rendő rsé ghez
tartozik. Ujra meg ú jra hallom a szó t: „a kislá ny”.
Hannah. Nem csak ké pzeltem, té nyleg itt van, velem jö tt a
mentő autó ban ide, a kó rhá zba. Hannah itt van.
„Emberrablá sró l” é s a „kunyhó ró l” beszé lgetnek. Az EKG, amellyel
ö ssze vagyok kö tve, jelez, mert ettő l hirtelen ideges lettem. Az egyik
rendő r, azt hiszem, a chami, megnyomja a hı́vó gombot a fejem
mellett. Hallom, ahogy toporognak az á gyam mellett jobbró l é s
balró l, mialatt az ü gyeletesre vá rnak.
Jö n egy á poló , aki elő szö r is megvizsgá lja az EKG-csipeszt a
kö zé pső ujjamon, aztá n egy hideg sztetoszkó pot nyom a
mellkasomra.
– Minden rendben – kö zli „Chammal” é s „Mü nchennel”. – Talá n
csak rosszat á lmodott. – Az egyik rendő r vá laszul mormol valamit.
Az ajtó becsukó dik, az á poló kiment. Hallom, amint csikorogva
szé ket tolnak az á gyamhoz, é s rö gtö n utá na egy má sikat is. Ugy
lá tom, té nyleg ki akarjá k vá rni, amı́g vé gre magamhoz té rek, é s

68
vá laszolni tudok a ké rdé seikre.
Eppen ezeken a vá laszokon tö prengtem eddig á lmatlan é jszaká kon
á t, mikö zben izzadsá gtó l ragacsos teste ö lelé sé ben fekü dtem, é s a
tarkó mon é reztem forró leheleté t. Mit mondok majd, ha valaha is
kijutok ebbő l a gö dö rbő l?
Elő szö r is vé gigvettem az esemé nyeket. Né há nyat eleve lapá tra
tettem szá mtalan kisebb epizó ddal é s né há ny elmondhatatlan
perverzitá ssal együ tt, mert mindez ő t szö rnyetegké nt, engem pedig
á ldozatké nt jelenı́tene meg. Nem akartam, hogy é letem vé gé ig ú gy
emlegessenek, mint a szegé ny asszonyt a kunyhó bó l. Erő s leszek,
majd csak arró l beszé lek egyenes deré kkal é s tá rgyilagosan, ami
lé nyeges. Mé g adok né mi idő t magamnak. Há romig szá molok, é s
vé gü l kinyitom a szemem. Ké szen á llok, Lena.
Az egyik fé r i, a szü rke ö ltö nyö s azonnal megjelenik
a lá tó teremben. A má sik is felá ll. Mindketten felü lrő l né znek le rá m,
arcukra van ı́rva, mit fognak ké rdezni, de az EKG riadó t fú j.
– Helló – mondja az ö ltö nyö s. – Ké rem, csak nyugodtan. Minden
rendben van. Frank Giesner vagyok, a chami rendő rsé gtő l, é s ő a
kollé gá m, Gerd Brü hling Mü nchenbő l. Ert engem? A rendő rsé gtő l
jö ttü nk.
Pró bá lok bó lintani, de nem sikerü l.
– Hall engem?
– Hı́vja inká bb ú jra az á poló t – mondja „Mü nchen”, é s a segé lyhı́vó
gombra mutat. „Cham” megnyomja.
– Ont az utá n szá llı́tottá k be a kó rhá zba, hogy elü tö tte egy autó .
Meg tudja mondani a nevé t?
A szememet forgatom, é s felnyö gö k a fá jdalomtó l.
– Figyeljen, tudunk a kunyhó ró l, má r keressü k. Nem lesz
bá ntó dá sa, itt biztonsá gban van.
Nyı́lik az ajtó , az á poló lé p be. „Cham” é s „Mü nchen” egyszerre
lé pnek há tra.

69
 – Magá hoz té rt – mondja „Mü nchen” az á poló nak, aki megmé ri a
pulzusom, aztá n kö zli:
– Kü ldö m doktor Schwindtet, hogy adjon injekció t. De ez sajnos
eltarthat egy darabig, é ppen mű szakvá ltá s van. Az mindig egy ká osz.
Nyitom a szá m, hogy tiltakozzam, de csak egy furcsa kis hang jö n ki
belő le: elhaló zihá lá s é s hiszté rikus kuncogá s keveré ke. Mire
valamennyire ö sszeszedem magam, az á poló má r kiment. Meg kell
ő riznem a higgadtsá gomat, ez minden, amire gondolni tudok.
– Megtalá ltá k ő t? – sikerü l vé gre rekedt hangon megszó lalnom.
„Cham” bizonytalanul ingatja a fejé t, mialatt „Mü nchen” le nem
veszi a szemé t a fejemen lé vő sebhelyrő l.
– Ahogy emlı́tettem, mé g keressü k a kunyhó t. De ne aggó djon, itt
biztonsá gban van. Megmondaná a nevé t?
A ké rdé se é rthető é s teljesen logikus, ezt be kell lá tnom. Semmi
rossz vagy fenyegető nincs benne, ellenkező leg. Ha a rendő rsé g
megtudja, ki vagyok, é rtesı́teni tudja a hozzá tartozó imat. Kö zö lheti
anyá mmal, hogy é letben vagyok, é s jö jjö n é rtem. Csak el, csak el
inné t. Nekiveselkedem, nagy levegő t veszek, é s kinyitom a szá m. De
hiszté rikus hangokon kı́vü l most sem jö n ki má sa torkomon.
Magamba zá rtam az identitá somat, é s most ezen vihogok.
Elé g soká ig tart, a rendő rö k tü relmesen vá rnak. Arcukró l a
taná cstalansá g mellett most má r a ré szvé t is leolvasható . Az ő
szemü kben má r az a szegé ny asszony lettem a kunyhó bó l. Amikor ezt
felfogom, má ris elmegy a kedvem a nevetgé lé stő l. Nem azonnal é s
nem egy csapá sra, inká bb csak lö ké sszerű en csillapodom le. Egy
pillanatig olyan a hangom, mint egy akadozó motoré . Aztá n vé gre
csö nd lesz, é s sikerü l kimondanom:
– Lena. Lena a nevem.

70
Hannah

Tulajdonké ppen rö gtö n felismertem azt a fé r it, akivel a kerti partin
talá lkoztam az első kirá ndulá sunkon. O mesé lt nekem a
katicabogarakró l, é s azt is mondta, hogy szerencsé t hoznak. Rö gtö n
felismertem az ő sz hajá ró l é s hihetetlenü l halvá nyké k szemé rő l,
mama egyik ü nneplő ruhá ja volt ilyen szı́nű . Csak azon mé g fehé r
csı́kok is voltak. De aztá n hirtelen elbizonytalanodtam, mert akikkel
ez a fé r i a kó rhá z folyosó já n á llt, olyan hangosan beszé ltek
ö sszevissza, hogy Ruth nő vé r megijedt, é s visszavitt a nő vé rszobá ba.
Ekö zben annyira gyorsan szaladtunk, hogy a lá bujjaimmal kellett
megtartanom a tú l nagy, pink szı́nű fü rdő papucsomat, hogy el ne
hagyjam.
Igazá bó l azt ı́gé rte, hogy mamá hoz megyü nk, de most becsukja
mö gö ttü nk a nő vé rszoba ajtajá t, é s azt mondja:
– Azt hiszem, Hannah, kicsit mé g vá rnunk kell, amı́g
meglá togathatjuk.
A padló ra pillantok, é s felfedezek egy szá l fonalat. Lila,
való szı́nű leg Ruth nő vé r tarka kö tö tt kardigá njá bó l szá rmazik, amely
mé g mindig rajtam van.
– Ne szomorkodj, kicsim – mondja, mikö zben felemeli az á llam –,
nemsoká ra megyü nk hozzá , ı́gé rem. De elő bb megné zem, mi folyik
ott kint. – Leengedi a kezé t, é s tová bb terel az asztalhoz. – Elment az
eszü k. – Azt hiszem, ezt nem nekem mondta, hanem csak ú gy
magá nak, mert elé g furcsá n dü nnyö gte, é s kö zben rá m se né zett. Ha
beszé lsz valakivel, mindig a szemé be kell né zned. – Mekkora lá rmá t
csapnak, é s ijesztgetik az embert. Mintha nem lenne má r ı́gy is elé g
bajod. Mifé le emberek ezek? – rá zza rosszalló n a fejé t. – Ulj le,
Hannah. Fő zö k neked egy teá t, aztá n megné zem, mi volt ez a cirkusz.

71
 Bó lintok é s leü lö k, Ruth nő vé r a konyhapulthoz megy. Hallom a
há tam mö gü l, hogy megnyitja a csapot, é s zö rö g a vı́zforraló val.
– Azt hiszem, tudom – mondom.
– Tessé k? – Ruth nő vé r nem hallotta jó l a vı́z zubogá sá tó l.
– Azt hiszem, tudom! – kiá ltom, de addigra má r elzá rta a csapot.
– Mit tudsz, Hannah?
Klikk, zá ró dik a vı́zforraló teteje, é s klakk, ez az a gomb, amivel
bekapcsoljá k.
– Hogy mifé le emberek ezek – vá laszolom.
Hirtelen csend lesz mö gö ttem. Ruth nő vé r biztosan megint nem é rt
semmit.
– Azt hiszem, a nagyapá m az, aki ott kiabá lt.
– A te…?
– A nagyapa apuká nk vagy anyuká nk apja, a kö znyelvben egy idő s
fé r i, vé ge.
Ruth nő vé r felé fordulok, hogy lá ssam, megé rtette-e. Persze hogy
nem. Elkerekedett szemmel né z rá m má r megint, ezé rt felsó hajtok.
– Ok is Lenát kiá ltottak – oktatom a szegé ny, buta Ruth nő vé rt –,
hiszen ı́gy hı́vjá k anyuká mat, el tetszett má r felejteni? Es há t fel is
ismertem ő t.
Egyá ltalá n nem szá mı́tok arra, hogy Ruth nő vé r ké pes lesz egyszer
má r a sajá t fejé t haszná lni, ezé rt rö gtö n elmesé lem neki az első
kirá ndulá sunkat. Mamá val a napfé nytő l szikrá zó ú ton egy kert felé
autó ztunk, ahol a fű nek olyan illata van, mint otthon a mosó pornak,
ká posztafej-nagysá gú hortenziá k virá goznak, é s ahol csak
egé szsé gtelen é teleket lehet enni. A nagyapá mró l is elmondtam, hogy
leü lt mellé m a fű be, é s a katicabogarakró l mesé lt.
– A katicabogarak nagyon hasznos á llatok, mert felfaljá k a
levé ltetveket é s a szö vő atká kat – idé zem a szavait. – Es ezen kı́vü l
ú gy tartjá k, hogy mé g szerencsé t is hoznak.
Ruth nő vé r kö zben má r az asztalná l ü l. A konyhapulttó l osont ide

72
halkan, mint egy kisegé r, aztá n lehuppant mellé m.
A vı́zforraló ban a vı́z má r ré gen felforrt, é s most má r biztosan ki is
hű lt ané lkü l, hogy a teá t elké szı́tette volna.
– Té nyleg talá lkoztá l má r vele? – ez az első ké rdé se, amikor
befejeztem.
Bó lintok.
– Sokat kirá ndultunk, mama é s é n. Voltunk a tengerné l é s
Pá rizsban. Az Eiffel-tornyot a francia forradalom szá zadik
é vforduló já ra é pı́tetté k, é s há romszá zhuszonné gy mé ter magas. – Az
asztal fö lé hajolva sú gom: – De ezt nem szabad elmondani senkinek.
– Nem é rtem… – Ruth nő vé r megint dadog.
– Há t azt, hogy kirá ndultunk. Ez titok. Kü lö nben bajba kerü lü nk,
mama é s é n.
– Apuká d nem tudja?
– Nem, ugyanis anyuká m nagyon ü gyetlen. Mé g a tű zhelyt sem
tudja egyedü l bekapcsolni. Papá nak biztosan az a vé lemé nye, hogy
veszé lyes lenne olyan messzire autó t vezetnie, fő leg, ha é n is vele
vagyok. Jonathan is megharagudna egé szen biztosan.
Má r nem akartam Jonathanra gondolni, mert nagyon sajná lom a
miatt az ostoba sző nyegtisztı́tá s miatt. Hogy eltereljem a
gondolataimat, inká bb a ruhá mra igyelek. Vé gigsimı́tom a
szoknyá mat, amelynek ké t zsebe van, a jobb zseb alul ki van
szakadva, ezé rt csak a bal zsebemet haszná lhatom.
– Mié rt haragudna rá tok? Mert nem vitté tek magatokkal
kirá ndulni?
– O, há t ú gyse é lvezte volna.
Ruth nő vé r ké rdő n né z rá m.
Elő szö r nem akarom elmondani, mert emiatt kicsit szé gyellem
magam, de aztá n eszembe jut, hogy é n té nyleg nem tehetek ró la,
hogy mama kedvence vagyok, é s csak velem szeret utazgatni.
– Inká bb csak azé rt, mert… azt hiszem Jonathan dü hö s lenne, ha

73
tudná , hogy becsaptuk, mert altató t adtunk be neki – mondom, de
ekö zben inká bb a szoknyá mat bá mulom, nehogy Ruth nő vé rre
kelljen né znem.
Mamá nak okvetlenü l meg kell varrnia a jobb zsebemet, ha majd
megint otthon leszü nk.

74
Lena

Má jusban, egy csü tö rtö ki napon tű ntem el a fö ld szı́né rő l. Alice-t
Csodaorszá gbó l belö kté k egy nyú lü regbe, ahova fejjel zuhant bele, é s
rö gtö n vé ge lett. Ugy sejtem, ká bı́tó injekció t adott be nekem, mielő tt
a kunyhó ba hurcolt. Az első benyomá s, amire emlé kszem, az
izzadsá g, a vizelet é s az á porodott levegő bű ze volt. Ké ső bb, tá voli
zajké nt kulcs fordult a zá rban é s kattant a villanykapcsoló . Csak
akkor mozdultam meg, amikor né há nyszor lá bon rú gott.
– Hogy vagy, Lena? – ké rdezte a fö lé m tornyosuló fé r i, aki
mosolyogva né zett le rá m.
Pillantá som vé gigfutott a helyisé gen: egy polc foglalta el szemkö zt
a fal nagy ré szé t, rajta é lelmiszereket, kompó tos ü vegeket,
krumpliszsá kokat é s valami sö té t szı́nű tá rgyat lá ttam, amely
ezü stö sen csillogó ismerő s cipzá rjaival az ú titá ská mnak bizonyult. A
szemem tová bbvá ndorolt tö bb kanna é s a sarokban felhalmozott
faraká s fö lö tt a mennyezeti é gő re. Lepillantottam mezı́tlá bas
boká mra, a rajta tekeredő barna szigetelő szalagra. Foltos farmer é s
á tizzadt pó ló volt rajtam, é s mindké t csukló m egy ré gi mosdó
lefolyó csö vé hez volt rö gzı́tve egy ká belkö tö ző kbő l barká csolt furcsa
hurokkal. Vé gü l ú jra a fé r ira emeltem a szemem, aki mé g mindig
mosolygott, é s tü relmesen megismé telte a ké rdé sé t:
– Hogy vagy, Lena?
Az nem é n vagyok, engem nem Lená nak hı́vnak.
Megtorpant az agyamban lü ktető gondolatok szá guldá sa, ez
té vedé s, ö sszecseré ltek valakivel. Gú zsba kö tve, nyö szö rö gve,
megvert kutyaké nt igyekeztem a nyilvá nvaló té vedé st tisztá zni.
Ekö zben olyan hevesen rá ngattam a ká belkö tö ző ket, hogy
megsebezté k a csukló mat.

75
 Együ tté rző n megrá zta a fejé t, aztá n megfordult, é s az ajtó hoz
lé pett. Klikk – ez a villanykapcsoló volt. Aztá n az ajtó : a kulcs ké tszer
megfordult a zá rban.
A koromsö té tsé gben egyedü l maradtam. Kiabá ltam é s tová bb
rá ngattam bé klyó imat, de ez nem segı́tett. Leragasztott szá mbó l a
sikoly csak elfojtott mormogá snak hangzott, a ká belkö tö ző k is erő sen
tartottak. Ezek szerint elhurcoltak é s egy lefolyó hoz kö tö ztek, de há t
ez borzalmas té vedé s! Es a sö té tsé g mé g tová bb rontotta a helyzetet.
A helyisé g – ú gy é reztem – szé thullott. Meghatá rozhatatlan
feketesé gben lebegtem, kavargó gondolataim egyszerű en nem
jutottak nyugvó pontra. Felidé ztem a fé r i arcá t: szü rke szemé t,
enyhé n hajlott orrá t, a mosolyá t é s sö té t, hullá mos hajá t. Csak egy
pillanatig lá ttam, mé gis é les volt a ké p, beleé gett az agyamba, ahogy a
hangja is.
Hogy vagy, Lena?
Lena, Lena, Lena… Ismertem egy Lená t. Gyakornok volt a
reklá mü gynö ksé gen, ahol dolgoztam, egy elké nyeztetett, locsogó liba.
A szü lei gazdagok, nagyon gazdagok. Most esett le, biztos ő t akarta!
Azt a Lená t a gazdag szü leivel. Vá ltsá gdı́j – há t errő l van szó ! Mi lesz
most? Megö l, ha é szreveszi a té vedé sé t? Vagy elenged? Esetleg most
majd é rtem kö vetel pé nzt? Elké pzeltem apá mat, ahogy bankjegyeket
pakol kö tegszá mra az aktatá ská já ba. Egy aktatá ská ba, amije má r ré g
nincs, é s pé nzt, amije sose volt. Lá ttam anyá mat feketé ben, fekete
kalapban, ahogy ajká t harapdá lva tö preng, mit is mondjon ró lam
azon kı́vü l, hogy egé sz é letemben csak csaló dá st okoztam neki, é s
Kirstent is lá tom, aki ebben most kivé telesen egyeté rt vele. Mé g
a má sodik emeleten lakó Frau Bar-Lev is eszembe jutott. O a
kekeckedő k tá borá ba tartozik, folyton panaszkodott, hogy hanyagul
vé gzem a lé pcső há z takarı́tá sá t. Az ö rdö g majd elviszi a rossz
kislá nyokat. Kö rö ztek, tomboltak, botladoztak a gondolataim, nem
volt kapaszkodó m a feketesé gben, csak ez a bű z, izzadsá g, vizelet,

76
á porodott levegő , sodró dtam, sodró dtam egyre tá volabb – é s má r
nem is voltam ott.
Hirtelen magamhoz té rtem, é s szembesü lnö m kellett a té nnyel,
hogy nem á lmodtam, ami velem tö rté nt.
Kö nnyes szemmel hunyorogtam az izzó felé , amely egy sebté ben
megkurtı́tott ká belen ló gott a mennyezetrő l.
– Hogy vagy, Lena?
Visszajö tt, mosolyogva né zett le rá m a magasbó l.
Talá n tö bb mint fé l nap is eltelhetett má r azó ta, hogy foglyul ejtett,
de a megé rzé semnek az eszem igencsak ellentmondott. A
sö té tsé gben megá llt az idő . Ennek ellené re nem é reztem magam
annyira rosszul, mintha má r ré gebb ó ta itt lettem volna. Fá radt
voltam ugyan, é s a fejem is fá jt, amit egyé rtelmű en a kiszá radá s első
jelé nek tulajdonı́tottam, de az agyam mé g mű kö dö tt. Má sra azonban
nem tudtam gondolni, mint hogy: Víz nélkül két-három nap múlva
meghalsz.
– Megnyugodtá l?
A legszı́vesebben ordı́tottam volna, de csak né má n bó lintottam.
– Nagyon helyes – sarkon fordult, é s indult az ajtó felé .
Vá rtam, hogy megint kattan a villanykapcsoló , de hiá ba. Es az ajtó t
is ré snyire nyitva hagyta, amikor kiment.
Levegő t venni is elfelejtettem, mikö zben az ajtó ra meredtem,
nyitva van! Té pni kezdtem kö telé keimet ané lkü l, hogy szem elő l
té vesztettem volna az ajtó t, a nyitva hagyott ajtó t, amely csak né gy,
ö t, hat hosszú lé pé sre volt tő lem, mé gis elé rhetetlenü l.
Nem sok é rtelme volt a sı́rá snak: nem jutné k messzire. Nyilvá n
rö gtö n visszajö n, kü lö nben nem hagyta volna é gve a villanyt, é s az
ajtó t is bezá rta volna. Nem tehettem má st, vá rtam. Pró bá ltam
nehé zkesen pozı́ció t vá ltoztatni, amennyire csak gú zsba kö tve
lehetsé ges. A testem nem segı́tett ebben: há tam a durvá n faragott
fá bó l á csolt falhoz szorult. A lá bam feldagadt, a nyakamat mozdı́tani

77
se bı́rtam, é s a ki icamodott vá llam sajgott a má r ó rá kkal ezelő tt
lekö tö zö tt karom miatt. A mosdó , amelynek lefolyó já hoz voltam
kö tö zve, jobbra volt tő lem. A kartartá som olyan volt, mint egy
baseballjá té kosé , aki labdá ra vá r. Vá r é s vá r. A szı́vem hevesen vert.
Hol marad?
A ké sé rt ment.

Há t igen, pont ilyenek ezek az ő rü ltek. A pszichopatá k. Kezü kben a
ké s, a fejsze vagy a lá ncfű ré sz, é s mosolyognak. Sajá t, té bolyult
nyelvezetü k van, é s az elő bbi ké rdé s: „Hogy vagy, Lena?” való já ban
egé szen má st jelent.
Az ő felfogá sá ban ez a ké rdé s azt jelentette, hogy felké szü ltem-e a
halá lra, é s é n szó tlanul bó lintottam. Megadtam az engedé lyt. Ebben a
percben való szı́nű leg kedvenc ké sé nek hosszú , szé les pengé jé ben
gyö nyö rkö dik. Megfelelő szö gbe forgatja a pengé t, hogy mint egy
tü kö rben, lá ssa benne az arcá t. Szinte má r lá tja, milyen kö nnyedé n
szalad majd a ké s a testembe, é s gond né lkü l vá gja á t az ú tjá ba kerü lő
izmokat, ereket é s vé ná kat.
Erő sen zihá ltam a szá mat betapasztó szigetelő szalag alatt. Minden
percben visszajö het ké ssel a kezé ben. Halott leszek, mé g mielő tt
keresni kezdenek. „Jellemző ”, gondolja majd anyá m, amikor hé tvé gé n
megint nem jö vö k el ká vé zni hozzá az ı́gé retem ellené re. Csak ez a
„jellemző ” sajnos nem azt fogja jelenteni, hogy „Valami nincs
rendben”. Es Kirsten? O ké pes ró lam minden rosszat felté telezni.
„Hiszen mindig is olyan hisztis volt…” hallom szinte a hangjá t.
Minden pillanatban jö het.
Most. Nyı́lik az ajtó , visszaté rt.
A szemhé jam rá ngató zni kezdett. A szı́vem zakatolt, a lé gzé sem
olyan szapora lett, hogy elszé dü ltem. Felhú ztam a lá bam, é s há tamat
a falhoz szorı́tottam. Mintha vastag tejü vegen á t lá ttam volna, ahogy

78
kö zeledik – egyre kö zelebb é s kö zelebb jö n –, mı́g kö zvetlenü l
elő ttem megá llt. Valami van a kezé ben, biztosan egy ké s.
– Szomjas vagy, Lena?
Pá r má sodpercig eltartott, mı́g a ké rdé se eljutott a tudatomig, é s a
jobb kezé ben megpillantottam egy vizespalackot – nem ké st.
– Szomjas vagy, Lena? – ismé telte.
Szı́vem heves dobogá sá nak ritmusá ban bó logattam, amikor felé m
nyú jtotta a palackot, é s mohó á llatké nt nyö gdé cseltem azt remé lve,
hogy eloldoz vé gre. Csakhogy ez eszé be sem jutott. Allt elő ttem
mozdulatlanul, é s mosolyogva himbá lta jobbra-balra az ü veget.
Taná cstalanul rá ztam a fejem. Ekkor leengedte a jobb kezé t é s a
baljá val egy hajfesté kes dobozt nyú jtott felé m. A rajta lá tható nő
nagyon ö rü lt az ú j platinasző ke hajá nak. Rossz é rzé sem tá madt,
amely a gyomrombó l indult, é s aztá n mindenestü l letagló zott.
Jelentő sé gteljesen bó lintott.
– Elő szö r befestjü k a hajad, utá na ihatsz
Vé giggondoltam az esé lyeimet. Víz nélkül két-három nap múlva
meghalsz.
– Gondold á t nyugodtan, van idő d!
Megvonta a vá llá t, é s indulni ké szü lt.
Fojtott hö rgé s hallatszott a torkombó l a szigetelő szalag aló l, é s
ö sszekö tö zö tt lá bammal is dobogtam.
Ké nyelmes lassú sá ggal visszafordult.
– Jó l dö ntö tté l. Es mivel a jó dö nté sek jutalmat é rdemelnek, má r
most kaphatsz egy kortyot.
A hajfesté kes dobozt a mosdó peremé re tette, leguggolt elé m,
letette a vizesü veget mellé m, é s leté pte a szigetelő szalagot a szá mró l,
aztá n a palack utá n nyú lt, é s lecsavarta a kupakjá t. Egyik kezé vel a
szá mhoz emelte, a má sikkal megtá masztotta a fejem. Egy korty az
egy korty, ezt be kellett lá tnom. Ennek ellené re megkö szö ntem, é s
beszı́vtam egy elté vedt cseppet az alsó ajkamró l.

79
 – Es most szé p leszel.
Megroppant a té rde, mikö zben felemelkedett, é s a há tam mö gö tt
á lló polchoz lé pett. Amikor visszaté rt, olló volt a kezé ben.
– Azt hiszem, ó riá si té vedé sben van – kezdtem bele rekedt hangon,
mikö zben sorban vagdosta le a ká belkö tö ző ket mindké t csukló mró l.
– Biztosan ö sszeté veszt valakivel, é n nem Lena vagyok.
Hirtelen megá llt a keze a harmadik é s negyedik ká belkö tö ző
kö zö tt.
– A nevem…
– Maradj csö ndben! – ordı́tott rá m olyan hangosan, hogy
ö sszerezzentem. Furcsa kis kattaná ssal az utolsó ká belkö tö ző is
megadta magá t, ı́gy mindké t kezem felszabadult.
– Há nyszor mondjam mé g, hogy ne hazudj?
– De é n nem hazudok…
– Maradj nyugton! – Arca egy szempillantá s alatt elvö rö sö dö tt, bal
halá nté ká n kidagadt egy é r, é s dü hö dten lü ktetett. Pillantá som az
olló ra esett, amely mé g mindig a kezé ben volt.
– Bocsá nat – mondtam halkan.
Valamit morgott erre, kö zben é n szemmel tartottam az olló t.
– Mit akarsz tő lem? – ké rdeztem ó vatosan.
A mosdó felé nyú lt, é s az olló t a hajfesté kes dobozra cseré lte.
– Meg akarlak szé pı́teni, Lena.
Ez a mondat nagyot robbant a fejemben, é s ú gy megbé nı́totta az
agyamat, mint egy rö vidzá rlat. Eles hangon felsikoltottam, aztá n egy
erő s ü té st mé rtem a mellkasá ra. Fejjel a mosdó nak esett.
– Az istenit neki! – Mintha fejest akarné k ugrani, ú gy vető dtem
elő re, majd megdermedve felegyenesedtem. Az ajtó csak pá r
mé ternyire van! Tá ntorogtam, hiszen má r ré gó ta nem á lltam a
lá bamon, a vé rkeringé sem akadozott; szedd össze magad. Sikerü lt
egypá r lé pé st tennem, é s má r egé szen kö zel voltam a kilincshez.
Kinyú jtottam a kezem, majdnem meg is fogtam, amikor a hajamná l

80
fogva visszará ntott. A fejem há trabicsaklott é s a há tamra zuhantam,
a hajam tö ve é gett. Belekapaszkodtam a karjá ba, é s pró bá ltam a
felá llni, kö zben mindketten ordı́toztunk:
– Há lá tlan dö g vagy!
– Mit akarsz tő lem, te hü lye seggfej?
Visszavonszolt a mosdó hoz, é s durvá n a fö ldre lö kö tt.
Osszekuporodtam, é s fuldokolva zokogtam.
– A vilá g kifordult a sarkaibó l, Lena – kezdte kimerü lten, de
egyé bké nt teljesen nyugodtan. – Az emberek há lá tlanok lettek,
há lá tlanok é s tiszteletlenek. Az ı́gé retek nem szá mı́tanak, nem
vá llalnak má r semmié rt felelő ssé get. Es ugyan ki kö vetné a
szabá lyokat ha mindenhonnan azt hallja, hogy azokat nem kell
betartani. Nem hibá ztatlak, Lena. Ossze vagy zavarodva. Arra azé rt
igyelmeztetlek, hogy szá molnod kell rossz viselkedé sed
kö vetkezmé nyeivel.
Elhallgatott, hagyta, hogy megemé sszem, amit mondott. Hallottam,
ahogy mé lyet só hajt, é s egy megsejté st kö vetve é n is ezt tettem.
Aztá n behunytam a szemem. Az első rú gá s a hasamat é rte.

Tudod, Lena, ekkor mé g nem sejtettem, mit is é rt „szabá lyokon”, de

egy dolgot má r felfogtam: vagy belenyugszom, hogy é n azonos
vagyok veled, vagy meghalok. Nevezheted ezt villá mgyors
fegyverleté telnek is, ha akarod. Tarts gyá vá nak vagy bolondnak, nem
bá nom, de ne lepő dj meg azon, hogy az első pillanatban, amikor a
rendő r a nevemet ké rdezte, csak egyetlen vá laszra voltam ké pes:
– Lena. Lena a nevem.
– A vezeté kneve?
A chami rendő r kis jegyzetfü zetet é s egy tollat vesz elő a zakó ja
belső zsebé bő l. A hangjá bó l, ahogy ezt a rö vid ké rdé st feltette, né mi
mellé kzö ngé t vé ltem kihallani.

81
 Megrá zom a fejem. Lená nak nincs vezeté kneve.
– Nos, maga mindenesetre nem Lena Beck – szö gezi le „Mü nchen”,
é s a szé k szé lé re hú zó dik.
A homlokomhoz nyú lok, ahol a seb kezdett é gető en sajogni. Nem
tudná m megmondani, hogy azé rt-e, mert merő n bá mul, vagy az
izzadsá g miatt, amely minden pó rusombó l á rad.
– Kicsoda maga? – ké rdezi „Cham” ú jra nyugodtan, minden szó t
kü lö n hangsú lyozva.
Pillanatok alatt szé lhá mossá vá ltam a szemé ben a vá laszom miatt,
ezt be kell lá tnom. Talá n mé g igaza is van, ha bizalmatlan, ezt
é reztem a hangjá ban. Lehet, hogy té nyleg csaló vagyok. Talá n ez
nemcsak a fé rjeden mú lt, hanem legalá bb annyira rajtam is. Mé gis
csak kö nnyebb magammal elhitetni, hogy mindez a borzalom Lená val
tö rté nt, é s nem Jasminnal.
Jasmin boldogan é l valahol a vilá gban. Elvezettel szı́vja be eső utá n
a levegő t, veszekszik egy tá bla csokolá dé első vagy utolsó kocká já é rt,
beszippantja a fré ziá k illatá t, tá ncol, é s teli torokbó l é nekel David
Bowie zené jé re. Egy-egy hosszú é jszaká n sö r é s sü lt kolbá sz mellett
zü llik egy semmirekellő ickó val, akit a szerelmé nek hisz. Jasmin
szabadon é s gondolkodá s né lkü l teszi meg mindazt a jó é s buta
dolgot, ami az é let. Ezekre a dolgokra igyekeztem mindig
visszaemlé kezni, amikor a fé rjed rajtam fekü dt, é s é n tulajdonké ppen
csak meghalni vá gytam.
Letö rlö m a kö nnyeket az á llamró l, é s kifú jom az orrom.
Mü nchen megkö szö rü li a torká t.
– Hadd mesé ljek magá nak valamit, Lena…

82
Matthias

A hajnal má r vilá gosszü rke csı́kokat hú z az é g aljá ra. Pontosan lá tni
lehet, ahogy az ú j nap elnyeli az é jszaká t. Mindjá rt ö t ó ra. A
betegszoba ablaká ban á llok, Gerdre é s Giesnerre vá runk. Karin mé g
mindig az á gyon ü l, az ablakü veg visszatü krö zi, ahogy ló bá lja a lá bá t,
é s leszegett fejjel a kezé t tö rdeli. Idő nké nt halkan felsó hajt.
Gondolatban mé g egyszer visszajá tszom az utolsó ó rá t, é s pró bá lom
megé rteni. Az a nő , akit a mi Lená nknak hittü nk, egy idegen. Bevillan
ekö zben Gerd is, a lú zer, akinek ezt az izgalmat kö szö nhetjü k.
Remé nyeink utolsó , szá nalmas morzsá it sö pö rte halomba é s
gyú jtotta fel. Má r csak a hamu maradt.
Felné zek az é gre a hit é s a kereszté nysé g szellemé ben. Má r ré gó ta
ott vagy fö nt, igaz, Lena?
Eszre sem vettem, hogy zokogok, mı́g Karin arca meg nem jelent az
ablakü veg tü kré ben az enyé m mellett. Keze a há tamon nyugszik, fejé t
a vá llamra hajtja, é s behunyja a szemé t. Tudjuk mindketten. Lena ma
é jszaka sem kerü lt elő , ezé rt vé gé rvé nyesen meg kell bará tkoznunk
azzal a gondolattal, hogy má r soha tö bbé nem fog hazajö nni. Csak a
kó rhá z dermesztő en rideg való sá gá ban ez a kö vetkezteté s egé szen
má s szı́nben tű nik fel, mint korá bban, amikor otthon a kanapé n ü lve
vagy é jszaka az á gyunkban gyakran vé gigvettü k, mi tö rté nhetett a
lá nyunkkal. Eddig a pillanatig csak elmé letek lé teztek né mi
já té kté rrel. Vilá gossá vá lt, hogy ez a já té kté r az elmú lt tizenné gy
é vben az é letterü nk lett, az egyetlen, pici hely, ahol lé tezni tudtunk,
ahol levegő hö z juthattunk. Mostantó l ennek má r vé ge. Vá kuumban
sodró dunk valahol fent az é gen, mint ké t szomorú ű rhajó s, akiknek
má r nem szá llı́tanak oxigé nt az á tvá gott tö mlő k. Megfogom Karin
kezé t, mert nem akarok egyedü l beleveszni az ü res sö té tsé gbe ott

83
kint. Karin bó lint, mintha olvasna a gondolataimban. Atö lelem, é s
amilyen erő sen csak tudom, magamhoz szorı́tom, szı́vem a szı́vé n
dobog. Az é g aljá n megjelenik a felkelő nap. Hannah, tehá t ı́gy hı́vjá k.
Anyá m utá n kapta a nevé t, ez szé p volt tő led, Lena. Té nyleg szé p.

84
Lena

– Mü ncheni egyetemista lá ny, huszonhá rom é ves, egyike a iatal,
gondtalan teremté seknek. Má sodé ves, taná r szakos egyetemista volt.
Apja hatá rozottan á llı́tja, hogy má r kislá ny korá ban is taná r akart
lenni. En azonban inká bb arra fogadtam volna, hogy majd valamilyen
mű vé szi pá lyá t vá laszt. Talá n ı́ró lesz, mert té nyleg gazdag fantá ziá ja
volt, a legvadabb tö rté neteket volt ké pes kitalá lni. Vagy esetleg
szı́né sznő vá lik belő le, mert ebben is jó volt. Mindenesetre azokhoz a
lá nyokhoz tartozott, akik utá n minden fé r i megfordul. Akiknek elé g,
ha csak mosolyogva belé pnek valahová , má ris elhallgat mindenki.
Hosszú , sző ke haja, ké k szeme é s ragyogó alakja volt. Egy diá kbuli
utá n tű nt el hazafelé menet nyom né lkü l, té nyleg, egyszerű en csak
felszı́vó dott. Nem voltak tanú k, semmi. Utoljá ra a bulizó k lá ttá k, é s ő k
azt á llı́tottá k, hogy fogyasztott né mi alkoholt, talá n mé g má st is,
hiszen tudja. Sok elmé let lé tezik. Hazafelé az Isar mellett vezetett az
ú tja a Reichenbach hı́don á t. Talá n beleesett a folyó ba é s megfulladt.
Bú vá rok tö bbszö r is kutattak utá na, de nem talá ltak semmit.
Kiké rdeztü k a bará tjá t, de való szı́nű leg nem volt kö ze az eltű né sé hez,
mé g ha Lena apja ezt soká ig nem akarta is elfogadni. Emberrablá st
sem zá rtunk ki, csakhogy senki sem kö vetelt vá ltsá gdı́jat. Es az is
lehetsé ges, hogy nem egyetlen tettesrő l van szó , aká r egy
emberkereskedő bandá nak is á ldozatul eshetett. Elhurcoltá k é s
kü lfö ldö n eladtá k, nyilvá n hallott má r a ké nyszerprostitú ció ró l. Nos,
ahogy lá tja, szá mtalan lehető sé ggel á llunk szemben. Té ny csak az: a
mai napig nem tudjuk, mi tö rté nt tizenné gy é vvel ezelő tt Lena
Beckkel. Annak idejé n megı́gé rtem az apjá nak, hogy megtalá lom a
lá nyá t. Tudja, mit tanı́tanak a rendő rö knek a tanulmá nyaik első
percé tő l kezdve? Nem? Ne ı́gé rj semmit. A be nem vá ltott ı́gé retek

85
tö nkreteszik az embert. Es ez az apa tö nkrement, ezt elhiheti nekem.
Nagyon hiá nyzik neki a lá nya mé g mindig, mindennap. Nekem is
hiá nyzik, ahogy mindenkinek. Ott az a sebhely a fejé n. Lená nak is van
ilyen, mert né gy- vagy ö té ves korá ban bevá gta a fejé t egy
kö nyvespolc szé lé be pont az é n nappalimban, el tudja ezt ké pzelni?
Az apja magá nkı́vü l volt. Hol szerezte a magá é t?
Azt hiszem, most veszek elő szö r levegő t, amió ta „Mü nchen”
beszé lni kezdett ró lad. „Cham” hasonló ké ppen é rezhet, hallom, ahogy
nagy levegő t vesz.
– Ezt ő tette – felelem, é s ó vatosan megé rintem a sebhelyet, amely
való szı́nű leg mé g akkor is lá tható lesz, ha a vá gott sebeim, amelyeket
a balesetben szereztem, má r ré gen begyó gyultak.
– Meg tudja nekem mondani, ki az az „ő ”?
Bó lintok.
– Az a fé r i, aki elrabolt.
Az a fé r i, aki Lená nak szó lı́tott, é s aki megvert.
Magamat miné l kisebbre ö sszehú zva fekü dtem a veré s utá n a ré gi
helyemen a fö ldö n, a mosdó mellett jobbra. Tenyeremben a fogamat
szorı́tottam, amelyet a rú gá sai kö zben kö hö gtem ki. Hat rú gá st é s
há rom ö kö lcsapá st szá moltam. Bá r idő kö zben má r leá llt, mé gis
szı́nes fé nyek villó dztak a szemem elő tt akkor is, ha becsuktam, olyan
volt, mint egy tű zijá té k, amelyet a fá jdalom hozott mű kö dé sbe. Ugy
é reztem, hogy a testem egyetlen nagy ké k folt szü net né lkü l pré s
alatt.
Ujjait masszı́rozva fö lé m hajolt.
– Folytathatjuk, Lena?
Nem vá rt vá laszt, lehajolt, megragadta a csukló mat, é s kemé nyen
felrá ntott. Nyö szö rö gtem, nem tudtam talpra á llni, mindig azonnal
ö sszecsuklottam.
– Erő ltesd meg magad egy kicsit, Lena.
Elkapott a hó nom alatt, é s felemelt. Aztá n a mosdó hoz vonszolt,

86
amely fö lö tt egy tü kö r ló gott. Ré gi, majdnem teljesen homá lyos tü kö r
volt, amely csak az elmosó dott arcomat mutatta, de az orromtó l az
á llamig csorgó rá szá radt vé rcsı́kot mé gis lá tni lehetett. Tá ntorogva a
mosdó ba kapaszkodtam, é s a lefolyó ba meredtem.
– Há t igen, Lena – mondta szorosan mö gö ttem –, ez té nyleg rosszul
kezdő dö tt. – Atfogta a csı́pő met, é s kezdte kigombolni a farmeromat.
– Legjobb, ha most tisztá lkodunk. Meglá tod, utá na ú gy fogod
é rezni magad, mint aki ú jjá szü letett.
Ez egyé bké nt a rengeteg elmondhatatlan epizó d egyike, ha é rdekel.
Az a momentum, amié rt rettenetesen szé gyellem magam, mert
egyszerű en nem vé dekeztem. A kö nyö kö mmel oldalba kellett volna
vá gnom, el kellett volna magamtó l taszı́tanom, vagy legalá bbis rá
kellett volna ordı́tanom.
Jasmin sose hagyta volna, hogy ı́gy bá njanak vele. Nem vá rta volna
ki té tlenü l, amı́g egy kanná bó l vizet tö lt a mosdó ba. Nem á llt volna
elő tte meztelenü l, kitá rt karokkal é s szé ttett lá bakkal, é s nem hagyta
volna, hogy megmosdassá k. Nem engedte volna, hogy szú ró s
mosdó kesztyű vel vö rö sre dö rzsö ljé k a bő ré t. Nem tű rte volna
csendben, hogy sá rga hajfesté ket kenjenek a hajá ra, é s nem siratta
volna csendben a fogá t, amely most vé r é s vı́z barná s elegyé ben
hevert a mosdó peremé n. Valamikor a nap folyamá n be is csiná ltam,
amit a vetkő zteté sem kö zben vett é szre.
– Szó val té nyleg meg kell tanulnod uralkodni magadon – mondta
felhú zott szemö ldö kkel, intorogva –, vé gü l is nem vagy má r gyerek,
Lena.
Bezzeg Jasmin nem ké rt volna alá zatosan bocsá natot.
Szembekö pte volna rá ordı́tva: „Baszd meg!”
Vele ellenté tben é n jó l nevelten bó logattam, amikor utoljá ra
kicsavarta a mosdó kesztyű t, é s megké rdezte:
– Igy má r sokkal jobb, ugye?
Tű rtem, hogy megtö rö lgessen, hogy lemossa a hajfesté ket, é s a

87
tö rü lkö ző vel szá rı́tsa, majd megfé sü lje nedves, frissen festett
hajamat. Mé g meg is kö szö ntem, amikor utá na a kezembe nyomta a
vizespalackot. Jutalmul, ahogy mondta.
– Es most felö ltö zü nk, Lena. Biztos fá zol.
A polcra má r oda volt ké szı́tve a ruhá m. Nem tudom, hogy
kezdettő l fogva ott volt-e má r, vagy csak ké ső bb kerü lt oda:
fehé rnemű , selyemfé nyű harisnyanadrá g, fehé r blú z, té rdig é rő sö té t
szoknya, é s egy pá r csatos cipő , amely egy szá mmal kisebb volt.
Lopva a sajá t holmimra pillantottam, amely a mosdó alatt hevert
rendetlen kupacban, majd vissza a polcra, amelynek egyik felső ,
elé rhetetlen ré szé n az ú titá ská m hevert. Mint egy kipukkadt labda,
ö ssze volt lappadva, nyilvá n kipakolt belő le mindent.
– Ugy tartjá k, nem szabad valakinek a kü lsejé bő l a belső
tulajdonsá gaira kö vetkeztetni – kezdte. Igyekeztem elfordı́tani a
fejem, amı́g a fehé r bugyival a kezé ben lehajolt, é s a ké t lá bamat
egymá s utá n bebú jtatta. Há traszegett fejjel a mennyezetet bá multam.
– De az az igazsá g, hogy az ı́zlé stelen ruhá zat a viselő jé t is
ı́zlé stelenné teszi.
A fagerendá k kö zö tt talá ltam egy pó kfé szket, amely jó té konyan
elterelte a igyelmemet arró l, hogy é ppen a melltartó mat adja rá m.
Felmászott az ereszre a picurka pók, dú doltam gondolatban. Anyá m
é nekelte ezt nekem mindig, amikor mé g kicsi voltam, é s amikor mé g
jó anya volt. Akkoriban az á gyam szé lé n ü lt, é s ujjaival viccesen
utá nozta a kis pó k mozgá sá t. Ám az eső eleredt, és ő már ott se volt.
– Be fogod tartani a szabá lyaimat, Lena. Rend, tisztasá g, fegyelem,
tisztelet, becsü letessé g, hű sé g. Ha belé pek az ajtó n, felá llsz, hogy
rö gtö n lá ssalak, é s mutatod a kezed. Vilá gos? Meg akarom né zni,
hogy tisztá k-e a kö rmeid, é s lá tni akarom, nincs-e olyasmi a
kezedben, amivel nekem vagy magadnak vé gső soron fá jdalmat
okozhatsz. A vé cé t reggel hé tkor, fé l egykor, valamint dé lutá n ö tkor é s
este hé tkor haszná lhatod. A tisztá lkodá sban majd segı́tek neked.

88
Sajnos nincs folyó vizü nk, csak ezek a kanná k. – Fejé vel oldalra, a
kanná k felé intett, amelyeket má r korá bban é szrevettem. – De ez
nekü nk ı́gy is megfelel, felté ve, ha nem pazaroljuk a vizet. Viszont van
á ramfejlesztő nk, é s egyé bké nt is mindennel jó l fel vagyunk szerelve.
Jó l fogod magad itt é rezni.
A cipzá r zizzent, mikö zben felhú zta a szoknyá mon, aztá n há tulró l
eligazgatta a vá llamon a blú zt, majd megá llt elő ttem, é s ujjaival a
hajamba tú rt.
– Ne gondold, hogy mi nem tudunk szó t é rteni egymá ssal, Lena.
Dehogynem tudunk. Azt akarom, hogy boldog lé gy, é s ezé rt mindent
meg fogok tenni, ı́gé rem. De cseré be biztos akarok lenni abban, hogy
megé rtetted a szabá lyokat, é s fő leg be is tartod ő ket. Má skü lö nben
nem tudunk együ tt é lni. – Vé gigmé rt. – Majdnem tö ké letes.
Együtt élni – zakatolt a fejemben, együtt élni, amikor egy rú zst vett
le a polcró l. Együtt élni. Durva mozdulatokkal kirú zsozott.
– Má r csak egyvalami hiá nyzik.
Bal kezé vel á tfogta a nyakam, mikö zben jobbjá val visszatette a
rú zst a polcra, é s felvett egy olló t, amellyel nemré g mé g a
ká belkö tö ző ket vagdosta le a csukló mró l. Levegő utá n kapkodtam,
mert egyre jobban szorı́totta a nyakam. Az olló val mé lyen belevá gott
a homlokomba, zú gott a fü lem, a jobb szemembe vé r csorgott.

Van egy sebhelyed, Lena.

Most má r nekem is lesz.

– Majd meglá tjuk, elé g lesz-e – mondta, mialatt a hajam tö vé né l a vé rt
tö rö lgette a mosdó kesztyű vel –, kü lö nben mé g javı́tanunk kell rajta.
Legjobb lenne, ha ezt mé g egy kicsit rajta tartaná d, kü lö nben mé g a
vé gé n tö nkreteszed a blú zodat. – Kezemet a homlokomhoz emelte. –
Tartsd ott, Lena. Ká r lenne a blú zodé rt.
A mosdó kesztyű t a homlokomhoz szorı́tottam, é s kö zben

89
felnyö gtem.
– Ezt mé g az ö ltö zkö dé s elő tt kellett volna elinté znü nk, ká r, hogy
nem jutott elő bb eszembe. Pedig ez a kedvenc blú zod.
Ekkor má r semmit sem lá ttam, csorgott a vé r a szemembe, a
szemhé jam remegett, a vé rkeringé sem felborult, é s forgott velem a
vilá g. Mint egy lassı́tott felvé telen estem ö ssze, lezuhantam a fö ldre,
é s azonnal elvesztettem az eszmé letemet.
A kö vetkező , amire vissza tudok emlé kezni, az volt, hogy
kinyitottam a szemem, é s levegő utá n kapkodtam, mintha vı́z aló l
buktam volna fel. A há tamon fekü dtem valami puhá n, a homlokom
lü ktetett az é gő fá jdalomtó l. Fö lö ttem elmosó dott barna csı́kokat
lá ttam, de aztá n egy kicsivel ké ső bb má r felismertem bennü k a
mennyezet fagerendá it. Megpró bá ltam felü lni, de nem ment. Amit
ré szleteiben lá ttam, az egy nappalihoz hasonlı́tott: vastag sző nyeg,
ré gimó di ö ntö ttvas, fafű té sű ká lyha, amelyben é gett a tű z,
kö nyvespolc. Alattam besü ppedt a ká rpit. Egy kanapé , á llapı́tottam
meg, egy kanapé n fekszem gyapjú takaró ba bugyolá lva, a lá bam
pá rná val felpolcolva, hogy a vé rkeringé sem stabilizá ló djon. Valaki
odaü lt hozzá m. Egy ké z é rintette meg az enyé met, egy apró ké z.
– Felé bredté l má r? – suttogta egy gyerekhang, é s a kö vetkező
pillanatban egy kis iú hajolt fö lé m. Nagyon sá padt volt, keskeny,
bá jos arcocská já bó l halvá nyké k szempá r szegező dö tt rá m, vé kony
szá lú fekete fü rtjeivel ú gy né zett ki, mint egy festmé ny, amelyet
szé pnek é s termé szetellenesnek is talá ltam egyszerre.
– Jonathan! – kiá ltotta egy má sik hang.
A iú ré mü lten felpattant, a kanapé hullá mot vetett alattam.
Osszeszorı́tottam a szemem.
– Nem akartam felé breszteni, papa! Csak meg akartam né zni, hogy
kipihente-e má r magá t.
Papa. Tehá t ez a ia. Ennek a szö rnyetegnek van egy ia.
– Allı́tsd fel a sakktá blá t, Jonathan! – hallatszott, é s aztá n:

90
 – Lena…
A kanapé besü ppedt egy ú jabb sú ly alatt.
– Nyisd ki a szemed, Lena. Tudom, hogy é bren vagy.
Hunyorogtam.
– Csodá san né zel ki – mondta, é s egy hajtincset simı́tott ki a
homlokombó l. Pillantá sa arra a bizonyos sebhelyre szegező dö tt.
– Azt hiszem, jó l sikerü lt. A ké ssel mé g egy kicsit igazı́tottam rajta,
é s aztá n rö gtö n bevarrtam a sebet.
A torkomat halk hö rgé s hagyta el.
– Ugyan má r, Lena. Amú gy sem voltá l eszmé letedné l, ı́gy é szre se
vetted – mosolygott. – Jobb nem is lehetett volna, ugye?
Reszkető ké zzel megé rintettem a homlokomat. Kitapogattam az
ö lté seket, a fonal hegyes vé ge megszú rta az ujjbegyemet.
Megragadta a kezemet, é s elhú zta.
– Ne é rj hozzá , Lena, nehogy elfertő ző djö n a seb. Pá r nap mú lva
eltá volı́tjuk a fonalat.
Kitö rt belő lem a zokogá s.
– Ké rlek, eressz el. Haza akarok menni.
Elő redő lt, mı́g majdnem ö sszeé rt az orrunk. Teste fá jdalmasan
nehezedett az ü té seitő l é s rú gá saitó l sajgó mellemre.
– Otthon vagy, Lena – suttogta, é s csó kot lehelt a homlokomra.
Elfordı́tottam a fejem, arcomat a kanapé há ttá mlá já nak ká rpitjá ba
temettem, amelynek kissé á porodott szaga a nagyszü leim bú toraira
emlé keztetett. Kezé t durvá n az arcom é s a ká rpit kö zé csú sztatta, é s
visszafordı́totta az arcom, hogy egyenesen a szemé be né zhessek.
– Lé gy szı́ves, gondolkozz, Lena. Szerinted viccelek? Szerinted csak
ijesztgetlek? Nem lenné k vitá n felü l ké pes arra, hogy megö ljelek?
– Nem vicc – pré seltem ki magambó l.
Egyre nehezebben kaptam levegő t a sú lya alatt. De legalá bb az
agyam vé gre mű kö dni kezdett. Egy nagyon hatá rozott teó ria ö tlö tt fel
bennem, amely bizonyá ra má r ré gebben megszü letett, csak é ppen

91
beleveszett gondolataim zű rzavará ba: a rá m adott ruha segı́tett
abban, hogy megfogalmazó djon.
– Csak egyszer mondom el, Lena. Tehá t nagyon igyelj.
A fehé rnemű t, a harisnyá t, a szoknyá t, a blú zt é s fő leg az egy
szá mmal kisebb cipő t valaki nyilvá nvaló an viselte.
– Mostantó l jó anya é s felesé g leszel. Es azt teszed, amit mondok,
megé rtetted?
– Hol van a iad anyja?
Egy pillanatig nagyon meglepettnek tű nt.
– Hol az anyja? – tettem fel ú jra a ké rdé st most má r hangosabban.
A szı́vem a torkomban dobogott.
– Te vagy az anyja.
Felegyenesedett. Felsó hajtottam a megkö nnyebbü lé stő l, amikor
megszabadultam a mellemre nehezedő sú lytó l, é s ismé t levegő hö z
jutottam.
– Es most kelj fel. Eleget pihenté l.

Volt ott egy má sik gyermek is, egy kislá ny. Csak akkor vettem é szre,
miutá n a fé r i segı́tett felü lni. Mintha nyá rsat nyelt volna, ú gy á llt ott,
nem is tudom, mió ta má r a termeté hez ké pest tú l bő pizsamá ban
sá padt, komoly arccal a nyitott ajtó ban. Valamit a mellé hez szorı́tott,
mintha vö rö ses bundá ja é s fü lei lettek volna – egy kis á llatot.
– Hannah – mondta a fé r i –, mama felé bredt.
A kislá ny arca meg se rezdü lt. Kicsit iatalabbnak gondoltam a
iú ná l. Kisebb é s sová nyabb volt, mint a má sik, de ugyanolyan hegyes
á lla é s gyé r fü rtjei voltak, csak é ppen ő sző ke volt. A szö rnyetegnek
tehá t van egy ia é s egy lá nya.
– Gyere má r, Hannah – intette oda ingerü lten –, ne fé lj, hozd
magaddal nyugodtan Tinky kisasszonyt is. Mama ismé t itthon van.
A kislá ny ré snyire hú zott szemmel mé regetett. Lá tta nyilvá n, hogy

92
valami nincs rendben: a nappali kanapé já n egy idegen nő
gubbasztott, é szre kellett vennie, hogy é n nem az anyja vagyok.
Ajkamró l hangtalanul azt olvashatta le, hogy: „Segı́ts!”
A kislá ny rá m né zett, de szeme se rebbent. Sarkon fordult, é s
eltű nt a folyosó n vagy egy má sik szobá ban.
Dö bbenten a szá m elé kaptam a kezem, felnyö gtem, mialatt
villá mké nt já rta á t testemet a pá nik jeges é rzé se. Zú gott a fü lem,
tá volbó l hallottam csak a fé r i hangjá t:
– Nagyon hiá nyoztá l a gyerekeknek. Bő ven van mit pó tolnotok.
– Ez… nem fog menni – jutott a fü lembe sajá t idegen é s elhaló
hangom.
– Ok a gyerekeid, é n pedig a fé rjed vagyok. Boldog csalá d vagyunk.
– Ok nem az é n gyerekeim… – nyö szö rgö tt a sebzett hang.
– Boldog csalá d vagyunk, é s é n vagyok a fé rjed – ismé telgette ú jra
meg ú jra. – En a fé rjed vagyok, ő k pedig a gyerekeid. Má r senkid sincs
rajtunk kı́vü l. Jobb, ha ebbe belenyugszol.
Osszevissza ingattam a fejem, mintha elfelejtettem volna, hogyan is
kell nemet inteni. Hirtelen befogta a szá m, ujjai satuba szorı́tottá k az
arcom. Pupillá ja kitá gult, arca eltorzult. Olyan volt, mint egy vadá llat,
amely a zsá kmá nyá ra veti magá t, egy szö rnyeteg – é s mostantó l a
fé rjem, aki nem viccelt, amikor fenyegető n azt mondta:
– Tudod te tulajdonké ppen, milyen hangot ad, amikor valakinek
beverik a koponyá já t, Lena? Mint mikor egy gö rö gdinnye a fö ldre
esik. Bumm!
Osszerezzentem.
– Igy hangzik – bumm! Erdekes hang, ugye?

A rendő rö k hallgatnak. Né má n ü lnek ü res tekintettel, semmi jel,
amibő l olvashatné k. Szö rnyen fé lek, hogy valami rosszat mondtam.
Es van mé g má s is, valami dermesztő , kı́nzó : a vé tsé g. Bű nö s vagyok,

93
mert a te sebhelyedet viselem.
– Azé rt rabolt el, hogy legyen anyjuk megint a gyerekeinek –
vonom le a kö vetkezteté st, é s kimerü lten a pá rná mra dő lö k, talá n
azé rt is, hogy ne kelljen a szemü kbe né znem. A mennyezetre
szö gezem a szemem.
– Milyen nap van ma? – ké rdezem.

94
Hannah

Ruth nő vé r fő zö tt megint teá t, é s most vajat ken egy szelet kenyé rre.
A ké st a ió kbó l vette elő , amelyet valaki elfelejtett bezá rni. Szó ltam
ugyan, hogy mé g nincs itt az é tkezé s ideje, de való szı́nű leg megijedt,
mert hangosan korgott a gyomrom. Apoló nő lé té re tudnia kellene,
hogy csak levegő van a gyomromban, ami nem á rt. De nem igazá n
igyelt rá m, amikor magyará zni kezdtem, mié rt korog az ember
gyomra, é s ennek mi a jelentő sé ge. Ehelyett sű rű n bocsá natot ké rt
azé rt, hogy csak most jut eszé be enni adni nekem, holott má r ó rá k
ó ta itt vagyok.
– Tessé k, gyermekem – mondja, é s elé m teszi az asztalra a tá nyé rt
pont arra a rajzra, amin a csalá dom van. Csak papa feje ló g ki a
halá nté ká n lé vő vö rö s folttal a tá nyé r aló l, mert ő a legmagasabb
kö zü lü nk. Mi viszont nem lá tszunk.
– A bü fé hé tkor nyit, akkor majd hozhatunk valami má st is.
Szerdá n mindig van szenzá ció s almá s pite is. Okvetlenü l meg kell
kó stolnod.
Megkö szö nö m, mert mindig udvariasnak kell lenni.
– Fogj hozzá , Hannah – szó l Ruth nő vé r.
Osszefogom a ké t egymá sra fektetett kenyeret, é s olyan picit
harapok belő le, mint egy kisegé r. Papa is mindig vesz kenyeret, de
csak egyet, mert a kenyé r gyorsan pené szedik, é s az á rt az
egé szsé gnek.
Ruth nő vé r az asztal mellett á ll, é s engem igyel.
– Ha megetted, le ké ne fekü dnö d egy kicsit. – A nagy
fé mszekré nytő l balra á lló á gyra mutat a fal mellett. – Hosszú volt ez
az é jszaka. Jó t fog tenni neked egy kis pihené s.
– Azt hittem, anyuká mhoz fogunk menni – mondom, é s a vajas

95
kenyeret visszateszem a tá nyé rra.
– Persze, termé szetesen. De elő bb mé g beszé lni akarok a
rendő rö kkel.
– Nagyapa miatt?
Ruth nő vé r a tá nyé rra nyú l, é s ismé t a kezembe nyomja a vajas
kenyeret.
– Igen, miatta is. Lé gy szı́ves, egyé l kicsit, Hannah. Tudom, hogy
talá n semmi sem megy le a torkodon az izgalomtó l, de pró bá lj meg
mé gis pá r falatot enni.
Ot falatot sikerü l lenyelnem, mert az ö t egy jó szá m. A csalá dombó l
mindenkinek egyet. Mamá nak, papá nak, Tinky kisasszonynak,
magamnak, ső t Jonathannak egy kü lö nö sen nagy falatot sikerü l
ká rpó tlá sul, amié rt neki kell kitisztı́tania a sző nyeget.
– Tö bb nem megy?– ké rdezi Ruth nő vé r.
Megrá zom a fejem. A megmaradt kenyé r kö rvonalai most Afriká t
formá zzá k. Afrika a Fö ld má sodik legnagyobb kontinense Azsia utá n.
Oroszlá nok, zebrá k é s saká lok é lnek ott.
– Na jó , akkor gyere – mondja Ruth nő vé r, é s a tá mlá já ná l fogva
há trahú zza a szé kem, hogy fel tudjak á llni.
A nő vé rszobá ban jó kemé ny az á gy, é s nincs rajta á gynemű , csak
egy lepedő . Ruth nő vé r kivesz egy pá rná t é s egy ö sszehajtogatott
takaró t a fé mszekré nybő l, é s betakargat. A szemem azonnal leragad,
pedig egyá ltalá n nem akarok aludni, nehogy lemaradjak ró la, ha má r
vé gre mehetü nk mamá hoz. Ruth nő vé r mellé m ü l az á gy szé lé re, é s
megsimogatja a hajam. Elké pzelem, milyen lenne, ha ő lenne az
anyuká m.
– Mesé ljek neked valamit?– hallom a hangjá t.
Bó lintok.
– Mit mesé ljek?
– Szeretem, amikor mama a csillagokró l mesé l – suttogom. Nem
titok, ami miatt suttognom kellene, de hirtelen a hangom is nagyon

96
fá radtan cseng.
– Csillagokró l, na jó – mondja Ruth nő vé r – Hadd gondolkodjam…
Megvan, má r tudom. Van egy mese, amit a lá nyom az ó vodá bó l
hozott, é s otthon is gyakran akarta hallani elalvá s elő tt. Fő leg, ha
szomorú volt, é s egy kis bá torı́tá sra szorult.
– Nina, az é desszá jú – suttogom elhaló hangon.
– Igen – nevet Ruth nő vé r –, Nina, az é desszá jú . Szó val. Hol volt, hol
nem volt, volt egyszer ké t csillag: egy hatalmas, vö rö s fé nyű , é s egy
apró , amelynek sugara egy kicsit fá tyolos volt. A legjobb bará tok
lettek. Nappal aludtak, hogy jó l kipihenjé k magukat, de mihelyt az é j
leszá llt, kitomboltá k magukat az é gen. A kis csillag csodá lta nagy,
vö rö s bará tjá t, é s nagyon igyekezett ugyanolyan szé pen csillogni. Egy
este, é ppen csak alkonyodott, é s az é j mé g messze já rt, a kis csillagot
hatalmas csattaná s riasztotta fel á lmá bó l. Ré mü lten né zett kö rü l, de
nem lá tta a fü lsé rtő zaj forrá sá t. Nagy vö rö s bará tja mellette volt, é s
csak ennyit mondott nyugodtan: „Semmi baj, kis csillagom. Ne fé lj,
aludj mé g egy kicsit. Igé rem, hogy ma é jjel csak neked fogok
kivé telesen szé pen vilá gı́tani.”
Es ı́gy is tö rté nt: ezen az é jszaká n nagy bará tja fé nyesebb volt,
mint valaha, fé nyesebb, mint a galaxis ö sszes csillaga, é s ezé rt a kis
csillag mé g jobban szerette é s csodá lta ő t. A kö vetkező é jszaká kon is
kitett magá é rt nagy bará tja a sö té t é gbolton, de aztá n a kis csillag egy
é jszaka arra é bredt, hogy a bará tja eltű nt. Pá nikba esett, de hiá ba
kereste, nem talá lta sehol. Megijedt, amikor é szrevette, hogy ijesztő ,
sű rű , szü rke kö d veszi kö rü l. Hı́vta a bará tjá t, de nem kapott vá laszt.
Zokogott, mert nagyon hiá nyzott a bará tja, é s nagyon magá nyosnak
é rezte magá t. A tö bbi csillag ugyanis tú l messze volt ahhoz, hogy
kö zü lü k leljen bará tokra, de amú gy se tudott volna senki ó riá si,
vö rö sen vilá gı́tó , szeretett bará tja helyé be lé pni. Ké tsé gbeesé sé ben
Istenhez fohá szkodott, a legnagyobb hatalomhoz, amit csak ismert.
Es ő való ban eljö tt hozzá é s meghallgatta.

97
Elpanaszolta neki, hogy a bará tja elment, ı́gy most magá ra maradt, é s
szö rnyen fé l a sű rű kö dben.
– Nem ilyet akartam!
Té nyleg igyekeztem, hogy vé gighallgassam, de most mé gis fé lbe
kell szakı́tanom Ruth nő vé rt. Igen, tudom, ez udvariatlansá g. De
szó lni kell, ha valaki hibá zik.
– Igazi csillagokró l akarok hallani, nem pedig mesé t!
– O – mondja Ruth nő vé r é s megvakarja a fejé t. – A csillagké pekrő l
vagy valami hasonló ró l?
Bó lintok.
– Há t, sajná lom, Hannah. Oszinté n szó lva azokró l nem sokat tudok.
De nem vá rná d ki a mese vé gé t? Jó l vé gző dik, meglá tod.
Megrá zom a fejem, é s a má sik oldalamra fordulok, há ttal Ruth
nő vé rnek.
– Nem akarom, hogy az Isten szerepeljen a mesé ben. Anyuká m azt
mondta, hogy az Isten egy szö rnyeteg.

98
Lena

– Szeptember tizenhatodika van – vá laszolja „Cham” a ké rdé semre.

Tehá t má r né gy hó napja.
Né gy hó napig tartott fogva a fé rjed, Lena. Talá n ú gy vé led, ez
semmi. Neked é veket kellett kibı́rnod. Gyerekeket szü lté l neki, é s
eljá tszottad vele, hogy egy csalá d vagytok. Mé g emlé kszem, ahogy az
első este ré mü lettő l dermedten ü ltem mellette a kanapé n. A szemem
sarká bó l lopva igyeltem, é s akaratom ellené re is csodá ltam, milyen
jó l á lcá zza magá t. Ott ü lt mellettem egy vonzó fé r i, aki gondosan
á tö ltö zö tt a „mi kü lö nleges első esté nkre”, é s má r nem farmert é s
kifakult pó ló t viselt, hanem egy rendes sö té t nadrá got vilá goské k
inggel. Mint aki most jö tt haza az irodá bó l, é s rö gtö n indul egy
megbeszé lé sre. Nem ú gy né zett ki, mint a horror ilmekben az
á polatlan, bü dö s, himlő helyes szö rnyeteg jeges pillantá sú ü res
arcá val. Arra is jó l emlé kszem, milyennek lá ttam a gyermekeidet,
akik szinté n teljesen normá lisnak tű ntek, é s mé gsem. Hogy tudtá k
ilyen vidá man csivitelve pizsamá ban a kezü ket melengetni a ká lyha
elő tt guggolva? Mé g a kislá ny is, aki az elő bb ö sszehú zott szemmel az
ajtó ban á llt, é s bizalmatlanul mé regetett, mé g ő is vidá man tré cselt,
é s plü sscicá já t a testvé re meztelen lá bujjaira tette.
– Harapd meg, Tinky kisasszony! – kiá ltotta a kislá ny, é s nekem
csak az já rt a fejemben: ez nem lehet igaz. Ilyesmi nem tö rté nhet
meg. Ezt az egé szet csak á lmodom.
Emlé kszem arra is, hogy azon az esté n té ged gyá szoltalak, Lena.
Té ged, akinek a cipő jé t viseltem. A szegé ny asszonyt a kunyhó bó l, aki
elő ttem volt ké nytelen itt lakni. Aki, ha jó l é rtettem, most má r halott,
bumm, fejbe vá gtá k. Minderre a cipő d é bresztett rá . Ennek ellené re
rö gtö n tudtam, hogy é n ebben az ő rü lt, beteges já té kban nem fogok

99
ré szt venni. Ossze kell magamat szednem, erő t kell gyű jtenem. Elő bb
kiheverem az ü té seit é s a rú gá sait, aztá n majd megtalá lom a kiutat. O
vagy é n. Csak egyikü nk győ zhet – való szı́nű leg má r az első esté n
vilá gos volt szá momra az elkerü lhetetlen vé g.
A kijá ratot má r megtalá ltam. Egy faajtó volt, amit dupla zá r
biztosı́tott. Ahá nyszor csak megmozdult a fé r i, megcsö rrent valami
fé mes a nadrá gzsebé ben, tehá t felté teleztem, hogy a kulcsokat
mindig magá ná l tartja. A kanapé tó l balra, csak egypá r mé terre volt
tő lü nk az ajtó . Nem volt elő szoba vagy bá rmilyen kü lö n helyisé g a
bejá ratná l. Kö zvetlenü l az ajtó mö gö tt helyezkedett el ez a
nappaliké nt é s konyhaké nt szolgá ló szoba. A má sik oldalon a kunyhó
belsejé be vezető ajtó mö gö tt talá n egy folyosó van, amely a
há ló szobá khoz é s a tá roló hoz vezet, amelyben az elrablá som utá n
magamhoz té rtem. Kell ott lennie mé g egy fü rdő szobá nak vagy
legalá bb egy vé cé nek is. Egyré szt alig vá rtam, hogy megmutassa
nekem a tö bbi helyisé get is, hogy a kunyhó felté rké pezé se majd
segı́tsen a menekü lé s megtervezé sé ben, má sré szt sejtettem, mi
kö vetkezik, ha vé get é r az este, é s lefekszü nk. Egy pillanatig
belekapaszkodtam abba az ostoba remé nybe, hogy talá n majd
a tá roló ba visz, é s é jszaká ra a mosdó hoz kö tö z.
Az ablakokat – legalá bbis a nappaliban – ki kellett zá rnom a
menekü lé si lehető sé gek kö zü l, mert be voltak deszká zva. O dö ntö tte
el, mikor van nappal, é s mikor é jszaka. Mint az isten. Nagy keserű sé g
volt ezzel szembesü lnö m. Lopva megszá moltam a csavarokat,
mindké t ablakon tö bb mint negyven darab volt, amelyeket kicsavarni
megfelelő szerszá m né lkü l sose lenné k ké pes.
Nem volt má s lehető sé g, csak a bejá rati ajtó . Az vezet csak ki,
bá rhová is, mindenesetre kifelé . Meg kellett szereznem a kulcsokat.
Vagy meg kellett ő t ö lnö m. De ahhoz is valamifé le fegyverre volt
szü ksé gem. Pillantá som a helyisé g má sik ré szé re esett, az
é tkező sarokra. Az asztal kö rü l á lló né gy szé k kemé nyfá bó l ké szü lt, é s

100
a padló hoz volt rö gzı́tve. Az é tkező sarok mö gö tti konyhablokk
munkalapja ü res volt, é s minden szekré nyen egy á tkozott zá r.
A ió kok egy pillanatig mé g remé nyt é bresztettek bennem, szinte má r
lá ttam, ahogy az egyikbő l ké st veszek elő , a lehető legé lesebbet,
amely mindent vá g, aká r hú st is. De sejtettem, hogy a ió kok ü resek.
Felsó hajtottam.
– Fá radt vagy, Lena? Szeretné l lefekü dni?
Osszerezzentem.
– Nem, nem, megvagyok, kö szö nö m.
Levette a vá llamró l a karjá t, é s a karó rá já ra pillantott. Oda
sandı́tottam, pá r perccel mú lt fé l nyolc.
– Gyerekek, mamá nak igaza van, itt az idő á gyba bú jni.
A gyerekek nyafogtak.
– Egy szó t se akarok hallani. Engedelmeskedjetek az
anyuká toknak.
A kislá ny felé m fordult, é s szemrehá nyó n né zett rá m.
– Mé g nyugodtan fenn maradhatnak egy kicsit – jegyeztem meg
ó vatosan.
– Nem, ké ső van. – Hessegető mozdulattal felá llt a kanapé ró l. –
Indulá s fogat mosni, mind a ketten!
A gyerekek engedelmesen felpattantak.
– Ma velü nk alhat Tinky kisasszony, papa? – ké rdezte a kislá ny.
– Nem, itt marad a nappaliban, kü lö nben megint nem alszotok
egé sz é jszaka – mondta, aztá n felé m fordult:
– Gyere, lé gy szı́ves!
Nehezen, de sikerü lt feltá pá szkodnom, é s azt a hatalmas sebet,
amely a testem helyé n volt, fü ggő legesre kiegyenesı́tenem. A fé rjed
megfogta a karomat, hogy megtá mogasson. Ovatos lé ptekkel
vonszoltam magam a gyerekek utá n egy keskeny folyosó n á t.
A gyerekek megá lltak jobbra egy lezá rt ajtó elő tt. A fé rjed elő re
nyomakodott, felnyú lt az ajtó fé lfá ra, elő kotorta a kulcsot, é s

101
kinyitotta az ajtó t. A gyerekek besurrantak. Ekkor felé m fordult, a
kulcsot vigyorogva a nadrá gja zsebé be csú sztatta, aztá n egy
fejmozdulattal utá nuk kü ldö tt.
A cső formá jú fü rdő szoba é pphogy be tudott fogadni mind a
né gyü nket. Balra mosdó , amely alá vizeskanna volt odaké szı́tve,
elő ttem a kicsi, fehé r hordó nak lá tszó vé cé , jobbra pedig egy ré gi
cinkká d csaptelep né lkü l. A ká d felett, csupá n né há ny centimé terrel a
mennyezet alatt ö kö l nagysá gú lyukat vettem é szre a falban, amelyen
keresztü l egy lefű ré szelt cső vezetett a helyisé gbe. Valamifé le
szellő ző re tippeltem, amely azonban aligha mű kö dö tt tisztessé gesen,
mert a levegő elé ggé dohos volt. A fü rdő szobá nak nem volt ablaka, a
plafonró l, aká rcsak a kamrá ban, csak egy csupasz villanykö rte ló gott.
A gyerekek kivetté k a fogkefé jü ket a mosdó felett ló gó polcon á lló ké t
szı́nes mintá s mű anyag pohá rbó l, amelyeknek má r a lá tvá nya is
elborzasztott. Mialatt nyelvemmel az alsó á llkapcsomon a kivert
fogam friss sebé t tapogattam, elké pzeltem a fé rjedet, amint vevő k
ezreihez hasonló an egy drogé riá ban á ll a fogá polá si kellé kek polca
elő tt, é s gondosan kivá lasztja gyerekeiteknek azokat a motı́vumokat,
amelyeknek biztosan ö rü lni fognak. A iú ké k pohará n egy lovag ü l a
lová n, a kislá ny pink szı́nű pohará n pedig egy hercegnő tá ncol
virá gos ré ten. A fé r i kivá rja a sorá t a pé nztá rná l, izet, é s senki sem
sejti, hogy azok a poharak nem egy normá lis otthonba kerü lnek,
hanem ide, ebbe a lyukba, amely a bö rtö nü nk.
– Termé szetesen a há ziasszony feladata a fü rdő szobá t takarı́tani.
De ne aggó dj, a vé cé az é n dolgom.
Csak ké ső bb vá lt szá momra vilá gossá , mié rt volt ez ı́gy. Mivel nem
volt folyó vı́z a kunyhó ban, biové cé t haszná ltunk, a feká lia egy
fű ré szporos tartá lyba kerü lt, amelyet idő rő l idő re ki kellett ü rı́teni.
Kint.
Ezt persze nem bı́zhatta a há ziasszonyra, neki nem nyı́lt ki az ajtó .
– Rendben – dö ntö tt az ó rá já ra né zve. – Letelt a há rom perc.

102
 Mintegy parancsszó ra a gyerekek kikö pté k a habot a mosdó ba,
utá na a kanná bó l vett vı́zzel egyenké nt megmostá k az arcukat.
– Ma mama fog benneteket lefektetni – hirdette ki szé les mosollyal
az arcá n.
– Na vé gre! – ujjongott a iú , é s megtö rü lte az arcá t.
A fé rjed kivitt a folyosó ra, a kislá ny jö tt utá nunk, é s becsukta maga
mö gö tt a fü rdő szoba ajtajá t. Elő szö r nem is é rtettem, mié rt kell
vá rakoznunk, de aztá n amikor a iú vé gzett, a kislá ny ment be a
fü rdő be. Ezek szerint a vé cé t felü gyelet né lkü l haszná lhatjá k. Ebben
rejlett né mi esé ly, mé g ha az első pillanatban má s nem jutott is
eszembe, csak a gyerekek mintá s fogmosó poharai. Ha sikerü l
szé ttö rnö m ő ket, az é les szilá nkok aká r fegyverké nt is
szolgá lhatná nak.
A gyerekek egy pici szobá n osztoztak, amelybe é pp csak egy
emeletes á gy fé rt be. A falakat sajá t kezű leg ké szı́tett festmé nyeik é s
kezdetleges rajzaik borı́tottá k. Megpró bá ltam kö zelebbrő l megné zni,
mit á brá zolnak a ké pek, de az egyetlen villanykö rte homá lyos fé nye
ezt nem tette lehető vé . Az ablak termé szetesen itt is be volt
deszká zva. A iú lé trá n kapaszkodott fel a felső á gyra, a kislá ny az
alsó t foglalta el.
– Ide kell ü lnö d – mondta a kislá ny nem é ppen hı́vogató n, inká bb
gé piesen, é s az á gya szé lé re mutatott.
– Mindig ı́gy szoktad.
A vá llam fö lö tt a fé rjedre pillantottam, aki ö sszefont karral,
mosolyogva á llt az ajtó fé lfá hoz tá maszkodva. Bá tortalanul kö zelebb
lé ptem, é s leü ltem az á gya szé lé re, kö zben igyekeztem behú zni a
fejem, é s hé tré t gö rnyedtem, hogy ne verjem be a felső á gyba.
– Es most elmondasz nekü nk egy tö rté netet, ahogy szoktad.
– En…
– Né zd csak, mama! – Hirtelen megjelent mellettem a iú feje.
Kapaszkodá s né lkü l, fejjel lefelé ló gott a deszkalapró l, amely

103
é jszaká nké nt attó l ó vta, hogy kiessen az á gybó l. – Tudok repü lni!
– Hagyd abba, Jonathan! – sziszegte a kislá ny. – Ez veszé lyes! Es
most egyé bké nt is egy tö rté netet szeretné nk hallani.
– Oké – mormolta é s visszahú zó dott.
Fö lö ttem kidomborodott a matrac az á gyrá cson á t, mikö zben ismé t
befé szkelte magá t.
– A repü lő set akarom!
A kislá ny csettintett a nyelvé vel.
– Ezt nem te mondod meg. En vagyok az idő sebb, é n vá lasztok.
– Mindig te akarsz vá lasztani!
– Igen, é s joggal…
– Elé g legyen! – Mind a há rman ö sszerezzentü nk. A fé rjed volt. –
Nem lesz mese. Allj fel, Lena.
– De papa! – szó lt a iú fö lö ttem.
– Nem. Nem tudtok viselkedni. Allj fel, Lena.
Nem tudom, mié rt maradtam ü lve. Talá n a pillanat tö rtré sze alatt
bekö vetkezett hangulatvá ltozá sa bé nı́tott meg vagy a veszekedő
testvé rpá r riasztó kö znapisá ga ezek kö zö tt az ijesztő en idegen
kö rü lmé nyek kö zö tt. De nem mozdultam, csak ü ltem é s meredtem
magam elé .
A fé rjed szeme ö sszeszű kü lt.
– Allj… most… fel… Lena!
Elá llt a lé legzetem. Minden szó , é s ahogy nyomaté kosan kiejtette
ő ket, olyan volt, mint egy-egy ké sszú rá s a tü dő mbe, ettő l a lé gzé sem
felü letessé vá lt, majdnem levegő utá n kapkodtam. De ekkor a lá nyod
alig é rezhető en megé rintette a té rdem. Rá né ztem.
– Most fel kell á llnod – suttogta alig hallható n.
A má sodperc tö rtré szé ig egymá s szemé be né ztü nk, aztá n egyetlen
gyors mozdulattal a má sik oldalá ra fordult, ú gyhogy má r csak a
keskeny há tá t lá ttam, é s magá ra hú zta a paplant. Mintha hipnotizá lt
volna a hangja, azonnal felemelkedtem.

104
 – Kı́vá nj a gyerekeknek jó é jszaká t, Lena – mondta a fé rjed ismé t
mosolyogva.
– Jó é jszaká t, gyerekek.
– Jó é jszaká t! – hangzott egyszerre, mikö zben behú zta az ajtó t
mö gö ttü nk. Ahogy az elő bb a fü rdő szobá ná l, most is levett egy
kulcsot az ajtó fé lfá ró l, é s bezá rta az ajtó t. Bezá rta a gyerekeket
é jszaká ra. A szá mhoz kaptam a kezem a dö bbenettő l.
– Ugy – mosolygott, miutá n a kulcsot visszatette a helyé re –, é s
most gyerü nk hozzá nk…

Osszerezzenek. Hangos csengeté st hallok, amely egy pillanatig

semmi reakció t nem vá lt ki, de aztá n az eddig gondolataiba merü lt
„Cham” is ö sszerá ndul. Notesza é s tolla az ö lé bő l a fö ldre csú szik, de
nem nyú l utá nuk, hanem kapkodva vé gigtapogatja a zakó já t, majd a
belső zsebé bő l kihú zza a telefonjá t.
– Giesner – nyö gi bele a nevé t. Igyekszem megé rteni, mit mond a
má sik a vonal tú lsó vé gé n, de az EKG-ké szü lé k sı́polá sa elnyomja a
hangokat. Azt mondja:
– Rendben, egy pillanat – eltartja a fü lé tő l a telefont é s
hatá rozottan rá m né z. – Az embereink megtalá ltá k a kunyhó t. Mire
szá mı́tsanak, amikor bemennek?
Rá zom a fejem.
– Egy tö mö r ü veggö mbbel fejbe vá gtam. Egyszer erő sen… – a
halá nté komra mutatok jobb oldalon, é s elhallgatok.
– Leü tö tte?
Bó lintok.
– Bemenni! – adja ki a parancsot Giesner a telefonba.
Visszafekszem, é s behunyom a szemem. A fejemben egy hang
szó lal meg:
– Lá tod, milyen szé p itt?

105
 – Igen, drá gá m, té nyleg nagyon szé p – vá laszolok tompa hangon, é s
mosolygok.

106
Lena

– Lena?
– Hm?
– Mit gondol, folytathatjuk?
Kinyitom a szemem, é s pró bá lok felü lni. „Mü nchen” rö gtö n
felpattan, é s megigazı́tja a a pá rná t a há tam mö gö tt, hogy
ké nyelmesen ü ljek.
– Ké rem, adjon mé g egy percet, jó ?
Megé rtő n bó lint, „Cham” meg is szó lal.
– Amennyi idő t csak akar.
Tö prengek, hol is folytassam. Az elmondhatatlanró l lenne most
má r szó , Lena. Az okosan haszná lt zá ró jelekrő l, amelyek kö zö tt azok
a dolgok rejtő znek, amelyekrő l a rendő rö knek nem kell felté tlenü l
tudniuk. De neked, Lena, meg kell tudnod, mit tett velem.
„Mü nchenrő l” „Chamra” té ved a szemem. „Mü nchen” zavartan a
kezé t tö rdeli. „Cham” só hajtva elő redő l, é s felveszi a fö ldrő l a
jegyzetfü zeté t é s a tollá t, amelyek az elő bb lecsú sztak az ö lé bő l, é s
ekkor megcsö rren a telefonja. Arra gondolok, hogy ő k most egy
igazá n kemé ny é s durva tö rté netre szá mı́tanak, a
megerő szakolá somé ra. Szerintü k nagyon is é rthető , hogy erő t kell
gyű jtenem, mielő tt belefogok. El se tudjá k ké pzelni, hogy ott
tö rté nhetett má s is.
Amit most elmondok, az csak neked szó l, Lena.

– Ugy – mosolygott, miutá n a kulcsot visszatette az ajtó fé lfá ra –, é s

most gyerü nk hozzá nk.
Megfeszı́tettem a vá llam, kihú ztam magam, é s ö kö lbe szorı́tottam a
kezem. En sem vá rtam má st, mint a rendő rö k, akik idá ig igyelemmel

107
kö vetté k az esemé nyeket.
Kirstenre gondoltam, amikor tavaly egyszer hazaé rt az é jszaka é s a
reggel kö zö tti bizonytalan szü rkesé gben, amikor az egé sz vilá g
á gyban van, é s meg se hallja a fojtott sikolyodat, é s mé g vé letlenü l
sem já r felé d, hogy azt az á llatot lecibá lja ró lad, é s segı́tsen rajtad.
Magam elő tt lá ttam, ahogy az elő szobá ban kré tafehé r, ö sszekarmolt
arccal, szakadt ruhá ban a falnak tá maszkodva lecsú szik a fö ldre, é s
é n mellette guggolok, é s nem merem megö lelni.
– Mié rt nem vé dekezté l? – ké rdeztem tő le, mert buta voltam é s
egyszerű en csak fá radt, mé g nem té rtem igazá n magamhoz. Mé ly
á lombó l riadtam fel, amikor Kirsten lé pteit meghallottam az
elő szobá ban. Mert é n is aludtam, mint mindenki má s, amikor ő t
megtá madtá k a há tsó udvarban.
Kirsten felé m fordı́totta sá padt é s furcsá n idegen arcá t, é s azt
mondta:
– Mert abban a pillanatban halott voltam, nem volt má r testem.
Karom sem, hogy vé dekezzem, lá bam sem, hogy belerú gjak. Es a
lelkem is valahol messze já rt.
Ezt remé ltem, Lena. Hogy majd rö gtö n halott leszek alatta, é s má r
csak arra vá gyom, hogy ne tartson soká ig. De ekö zben fel is
ké szü ltem a harcra, ö kö lbe szorı́tottam a kezem, megfeszı́tettem a
há tam, bá r mé g mindig sajgott az elszenvedett ü té sek é s rú gá sok
miatt. Felemeltem a fejem, é s a szemé be né ztem. Kirstenre
gondoltam, aki tú lé lte a sajá t halá lá t. Aki nagyon erő s volt. En is az
leszek. A testemet megkaphatja, de a lelkemet nem.
– Nahá t akkor – pattogtam –, legyü nk tú l rajta.
Lá ttam, ahogy az arca eltorzult é s szinte szé tesett, idő re volt
szü ksé ge, hogy rendezze a voná sait. Az elevené be tapostam. A bal
szeme rá ngató zott, é s a mosolya bizonytalannak tű nt. De mé g mindig
erő sebb volt, mint é n, ő volt az a fé r i, aki nem tré fá l, ő volt az isten,
é n meg csak egy fé reg, é s ezt tudatosı́tania kellett bennem.

108
Megmarkolta a karom, é s a folyosó n á t visszalö kdö sö tt a
fü rdő szobá hoz.
– Te reggel hé tkor, tizenkettő harminckor, valamint tizenhé t é s
hú sz ó rakor haszná lhatod a vé cé t – hadarta, mikö zben kivette a
fü rdő szoba kulcsá t a nadrá gja zsebé bő l –, most hú sz ó ra van.
Lá ttam, hogy alig é szrevehető en reszket a keze. Nagy elé gté tel volt
ez nekem, Lena.
Kinyitotta az ajtó t, é s beengedett. Há trafordultam, hogy lá ssam,
becsukja-e az ajtó t mö gö ttem. Eszembe sem jutott, hogy má ské pp is
tö rté nhet, miutá n a gyerekeket is egyedü l engedte a vé cé re.
– Gyerü nk – mondta, é s fejé vel a fü rdő szoba belseje felé intett.
Tekinteté t kö vetve megfordultam, a vé cé t né zte. Biztosan csak
erő itogtatá s lesz bosszú bó l az elő bbi gyomrosé rt.
– Csiná ld csak.
Visszafordultam, forgott velem a vilá g. A fé rjed ott magasodott
ré misztő en az ajtó ban, kinyú jtott bal karjá val lezseren az ajtó fé lfá nak
tá maszkodott, a fejé t fé lrebillentette, é s a mosolyá bó l má r minden
zavarodottsá g eltű nt.
– Nem – mondtam
– Ulj a vé cé re, Lena.
Osszeszorı́tottam a fogam, é s lassan ingattam a fejem.
– Azt mondtam, hogy ü lj a vé cé re!
– Akkor menj ki. Nem fogom elő tted haszná lni.
– De, haszná lni fogod, Lena. Mert mindent meg fogsz tenni, amit
csak mondok.
Elindult felé m. Vé dekezé sü l felemeltem a kezem, é s azt nyö gtem:
– Vá rj. Sajná lom, bocsá nat.
Eddig harcolni akartam, erő s akartam lenni nagyon is. De nem
kocká ztathattam egy ú jabb veré st. Megtorpant é s bizalmatlanul
vé gigmé rt.
– Nekem… nem kell.

109
 Nyugalom, nyugalom – má r csak á llnom kell a pillantá sá t.
– Megmondtam: a vé cé t reggel hé tkor, tizenkettő harminckor,
valamint tizenhé t é s hú sz ó rakor haszná lhatod.
Leengedtem a kezem, é s ké szsé gesen bó logattam.
– Igen, tudom, megjegyeztem. Reggel hé tkor, dé li tizenkettő
harminckor, tizenhé t é s hú sz ó rakor. De most nem kell.
Tisztá ban voltam vele, milyen szá nalmas mosoly suhan á t az
arcomon.
– Most nem kell – mondtam ú jra. – Lefekhetü nk aká r most rö gtö n.
Ami ezutá n kö vetkezett, annyira hirtelen tö rté nt, hogy egy lé pé st
sem tudtam há trá lni, a kezemet sem voltam ké pes felemelni,
lé legzetet se tudtam venni.
Akarod tudni, Lena? Meg akarod tudni, mit tesz a fé rjed, ha
vonakodsz a szeme lá ttá ra vé cé re menni? Esetleg te magad is
megtapasztaltad?
Akkor te is tudod, milyen az, amikor az embert egy szempillantá s
alatt a fö ldre lö kik. Te is biztosan ö sszehú ztad magad, é s az arcodra
szorı́tottad a kezed, hogy vé dd a friss sebet a homlokodon. Te is
biztosan igyekezté l a levegő t mé g utoljá ra mé lyen beszı́vni, mielő tt
hasba rú g, é s ö sszeszorı́tottad a szemed felké szü lve a heves
fá jdalomra. De az nem jö tt. Mé g egyszer nagy levegő t vetté l, mert
most má r biztosan utolé r a kı́n… de nem, nem é rzel se rú gá st, se
gyö trelmet, csak egy furcsa zizzenő hang jut el a fü ledhez. Es ekkor
bá torsá got gyű jtve talá n te is kilesté l az ujjaid kö zö tt, é s
megpillantottad a fé rjedet, amint szé tterpesztett lá bbal fö lö tted á ll,
é s keze a nadrá gja cipzá rjá n matat. Ijedtedben elfelejtetté l
harmadszor is mé ly levegő t venni, pedig most té nyleg fontos lett
volna, mert nem lesz má r erre lehető sé ged, mikö zben ő fö lö tted,
rajtad kö nnyı́t magá n. Meleged lesz, é g a bő rö d a nedves ruhá d alatt,
é s mé g a hajad is lucskos lesz. Te tudod, milyen az, amikor vergő dsz,
de nincs menekvé s. Te is á té lhetted, milyen az, amikor az utolsó

110
sugá r az arcod kö zepé be talá l, é s egy csepp ott marad az
ö sszeszorı́tott szá don. Aztá n hallod a cipzá rt zá ró dni, é s a fé rjed
higgadtan csak ennyit mond:
– Remé lem, most má r é rted, mié rt olyan fontos betartani a
vé cé haszná lat idő pontjait. Sose lehet tudni, nem tö rté nik-e esetleg
valami malő r.
Való szı́nű leg há nytá l utá na, Lena, é s a fé rjed persze kitakarı́ttatta
veled a fü rdő szobá t cseppet sem zavartatva magá t attó l, hogy
remegté l é s ö klendezté l az undortó l.
Té rden csú szva, á tnedvesedett hajjal é s vizelettő l lucskos ruhá ban
kitakarı́tottad a fü rdő szobá t, mikö zben ő lazá n á tvetett lá bakkal a
cinkká d peremé n ü lt, é s té ged igyelt. Talá n ó rá k is elteltek, amı́g má r
nem talá lt kivetnivaló t a munká dban. Utá na le kellett vetkő znö d, é s
be kellett á llnod a ká dba. Megmosdatott, vé gté re is piszkos letté l.

– O, Lena, má r megint milyen mocskos vagy! – só hajtott fel, majd
megtö rö lgetett, é s bekı́sé rt a há ló ba.
Ha te is ı́gy já rtá l, Lena, akkor tudod, hogy mindez elmondhatatlan,
mert ezek a dolgok elbeszé lve egé szen má ské pp hatnak, mint maguk
a kemé ny é s nyers té nyek, amelyek borzasztó k, igen, azok, de nem
jelentenek ú jdonsá got. A rendő rö k jó l ismerik ezeket az eseteket.
Eppen eleget talá lkoztak má r velü k, hogy most lehajtott fejjel kezü ket
tö rdelve ü ljenek itt elő ttem. Lehetsé ges, hogy megrendı́tik ő ket az
ilyen tö rté netek, de vé gső soron ez a szakmá jukba vá g, é s má r tú l is
vannak rajta, amint a „megerő szakolá s” szó t leı́rtá k. Nincs szü ksé g a
ré szletekre. A fé r i a nő n fekszik, é s ez a nő nek való szı́nű leg fá j, pont.
Eppen egy ilyen nő lehetek é n is, Lena. Eppen ez leszek, ha má r a
nyomolvasó k a kunyhó ban vé geztek a munká jukkal, é s má r a
lepedő ket is megvizsgá ltá k. Ez ellen semmit sem tehetek.
De biztosan nem leszek az a nő , aki bő gve té rden csú szott

111
vizeletben é s há nyadé kban a fü rdő szoba kö vé n. Szilá rd é s
megvá ltoztathatatlan zá ró jelek kö zé tettem.
A rendő rö k mé g mindig tü relmesen vá rjá k az elkerü lhetetlen
folytatá st. Intek, hogy hajlandó vagyok tová bb beszé lni.
– Miutá n a gyerekekre rá zá rta az ajtó t, a há ló nkba vitt. Az á gy jobb
oldalá n a tá mlá ró l bilincsek ló gtak, hogy meg ne szö kjek. – Felhú zom
a kó rhá zi há ló ingem jobb ujjá t, é s egymá s utá n mutatom „Chamnek”
é s „Mü nchennek” a karomat. A csukló m kö rü l mé g mindig ott van a
lehorzsolt bő r halvá nyvö rö s csı́kja. – Az á gytá mlá hoz bilincselt
mindig, mé g é jszaka, alvá s kö zben is. Ugy gondolom, azé rt tette, hogy
ne keljek fel titokban megkeresni a kulcsokat. Vagy ne fojtsam meg
egy pá rná val.
„Cham” valamit ı́r a jegyzetfü zeté be.
– Tehá t… kezdi habozva – ő magá t…
– Igen – vá laszolom.
Csak „igen”. Ennyi elé g, Lena, hogy megbizonyosodjanak a kemé ny
é s nyers té nyekrő l. Ilyen egyszerű az egé sz. Talá n ké ső bb majd egy
rendő rnő pró bá lkozni fog, hogy megtudja, hogyan is zajlott ez le
pontosan. Kirsten eseté ben is ı́gy tö rté nt a há tsó udvari eset utá n.
Nő ket kü ldenek, mert azt hiszik, hogy egy azonos nemű vel kö nnyebb
beszé lni errő l. De vé gü l ő k sem nagyon ké rdező skö dnek arró l, hogy
melyik testnyı́lá s volt é rintve, é s tö rté nt-e egyé rtelmű
kommuniká ció , azaz az á ldozat vilá gosan a tettes é rté sé re adta-e,
hogy elutası́tja a kö zeledé sé t.
– Tiltakozott? – ké rdezte annak idejé n a rendő rnő Kirstentő l, de
vá laszké nt elé g volt annyi, hogy Kirsten visszaké rdezett:
– Ezt most komolyan ké rdezi?
Kis ideig most majd bé ké n hagynak.
De „Cham” telefonja megint csö rö g. Ugysem é rtem, mit mondanak
a vonal má sik vé gé n, ezé rt fejemet a pá rná ba fú rom, é s gondolatban
má r messze já rok. Ma é jjel nem lesz bilincs… mosolygok, nincs

112
bilincs.

„Cham” megkö szö rü li a torká t, a telefont tartó keze az ö lé ben. A
beszé lgeté snek vé ge, talá n té nyleg rö vid volt, vagy csak kicsit
elbó biskoltam.

– Mi tö rté nt? – ké rdezem, é s pró bá lok felü lni. „Mü nchen” most nem
segı́t. Biztosan ú gy vé li, jobb nekem, ha magam erő lkö dö m, mint hogy
é ppen most kelljen egy fé r i izikai kö zelsé gé t elviselnem.
„Cham” vá r, mı́g sikerü l elhelyezkednem, majd ı́gy szó l:
– Megtalá ltuk a fé r it. Es a kis iú t is.
– Minden rendben?
– Megvannak – mondja „Cham” mé g egyszer, mintha ez igazi vá lasz
lenne. Ennek ellené re bó lintok, é s azt mondom:
– Szerencsé re. – Es aztá n mivel most má r té nyleg é s igazá n vé ge
van, folytatom. – Jasmin Grass. A nevem Jasmin Grass. 1982. má rcius
28-á n szü lettem, Regensburgban lakom. Anyá m neve Susanne,
szinté n Grass a vezeté kneve. Straubingban lakik. Fel tudjá k hı́vni?
„Cham” meglepetten né z rá m, de csak egy pillanatig.
– Termé szetesen, nem problé ma.
– Kö szö nö m – mosolygok rá .
– De van mé g valami, Jasmin.
Megfagy a mosoly az ajkamon. A hangja, ahogy a nevemet
kimondta. Az arca. Az EKG-ké szü lé k ú j ritmusban kezd sı́polni.
– Mi az?– ké rdezem ó vatosan.
– Az elő bb azt mondta, hogy leü tö tte az elrabló já t – belepillant a
noteszá ba – egy tö mö r ü veggö mbbel.
– Igen – bó logatok izgatottan –, é s?
„Cham” hallgat, „Mü nchenre” né z, aztá n rá m, aztá n vissza
„Mü nchenre”, é s nyú jtja felé a telefonjá t. „Mü nchen” á tveszi,
hosszasan né zi a kijelző jé t, aztá n felpillant.

113
 – Mi van? – ké rdezem az EKG-hangok tö redé k má sodpercnyi
ü temé ben. – Mi tö rté nt?

114
Matthias

Egy pillanatig bé ke é s egy eddig ismeretlen megnyugvá s tö ltö tt el

bennü nket, csak Karin, é n é s az é g volt jelen, amely má r az ú j napra
ké szü lő dö tt. Ez a pillanat, amikor egymá sba kapaszkodva á tö leltü k
egymá st, olyan volt, mintha egy szigeten menedé ket talá ltunk volna.
Persze nem maradhatunk ott ö rö kké , hiszen aká r holnap nyı́lhat az
ajtó , belé phet valaki, Gerd vagy Giesner vagy az egyik emberü k, aki
majd visszahú z minket a realitá s talajá ra. Ez vilá gos volt szá momra,
de nagyon igyekeztem, hogy ne gondoljak rá , pedig há t pont ezé rt
nem tudtam kiverni a fejembő l. De é ppen Karin volt az, aki ennek a
pillanatnak vé get vetett.
– Azt hiszem, Marknak el kell mondanunk – mondta rá m sem
né zve, mire é n:
– Csak a testemen á t.
A pillanat elmú lt, a bé ke oda lett. Az é g má r nem sugallt remé nyt,
szü rke lett, é s vigasztalan, é s nyomasztó an nehezedett a tá voli fekete
há zsorok cikcakkos sziluettjé re. Egy-ké t ablak mö gö tt má r é gett a
lá mpa. A korá n kelő k kezdik a napot, é s a fé nyek elkerü lhetetlenü l
tudtunkra adjá k, hogy a fö ld feltartó ztathatatlanul forog tová bb,
nincs menekvé s. Nincs sziget, nem lé tezik.
– Es mit akarsz neki mondani? – pró bá ltam kibú jni egy
szü ksé gszerű en kialakuló elvi vitá bó l. Karin mindig kedvelte Markot.
– Sose bá ntotta volna Lená t. – Ettő l nem lehetett eltá ntorı́tani,
holott é n azonnal az ő nevé t adtam meg, amikor a rendő rsé gen
bejelentettü k Lena eltű né sé t.
– Volt a lá nyuknak valakivel problé má ja? – ké rdezté k tő lü nk
akkoriban.
– Mark Sutthoff – vá gtam rá .

115
 – Matthias! – kiá ltott fel Karin, é s oldalba bö kö tt a kö nyö ké vel.
Mark Sutthoff a maga kis vilá gá ban modell plusz szı́né sz plusz
é nekes; való já ban azonban csak egy felfuvalkodott haszná ltautó -
kereskedő , akitő l annak idejé n Lena Poló já t vettü k. Lena akkor é ppen
hú szé ves lehetett, mindenesetre velü nk lakott, mé g nem kö ltö zö tt a
haidhauseni laká sba. Nem tű nt fel nekem, hogy Mark má r az
autó szalonban kö rü lö tte serteperté lt, é s addig nyomult, amı́g Lena a
há tam mö gö tt megadta neki a telefonszá má t. Egyik este ott á llt az
ajtó nk elő tt, Lená é rt jö tt, aki boldogan mondta:
– Apu, ugye emlé kszel Markra, tő le vettü k a Poló t.
Elé g lett volna, ha csak annyi tö rté nik, semmi tö bb. Csak ezt
akartuk, ezt az ostoba, kis, ké k Poló t. Azt senki sem emlı́tette, hogy a
megvé telé vel egy é vekig tartó drá ma is együ tt já r. Lena é s Mark
Sutthoff együ tt, Lena é s Mark Sutthoff kü lö n.
– Ké pzeld, Mark lö rtö lt egy nő vel!
– Tő lem! Kinyalhatja.
– De apu, nagyon szeretem!
Lena nem vette é szre, amit é n jó l lá ttam. Mark nem volt hozzá való ,
egyá ltalá n nem.
– Esé lye se lehet, ugye? – é rvelt Karin rendszerint só hajtozva é s a
fejé t ingatva, amikor fé lre akarta sö pö rni a ké telyeimet.
Senki sem vette é szre, amit é n lá ttam.
Es most, a kó rhá zban, nyilvá nvaló an megint effajta nyomorú sá gos
vitá ba fogunk keveredni. Karin fel akarja hı́vni Mark Sutthoffot, hogy
elmondja neki az é jszaka esemé nyeit.
– Hiszen mé g semmit sem tudunk – pré seltem ki ö sszeszorı́tott
fogam kö zü l, mikö zben remé ltem, Karin lemond a tervé rő l.
– Nem is ú gy gondoltam, hogy most azonnal, plá ne nem ebben a
lehetetlen idő pontban, de ké ső bb, majd…
– Ostobasá g! – szakı́tottam fé lbe, de hirtelen magamhoz té rtem,
mert kibontakozott a karombó l, é s az á gyhoz csoszogott.

116
 – Sajná lom – mormoltam a vá llam fö lö tt. – Csak azt nem é rtem,
minek ez az egé sz. Nincs má r kö zü k egymá shoz.
– O is nagyon szenvedett.
– Ugyan mitő l? A bizonytalansá gtó l? – fú jtattam dü hö sen. Alig egy
é vvel Lena eltű né se utá n Mark Sutthoff Pá rizsba kö ltö zö tt az ú j
bará tnő jé vel. – Nem kellett neki sok idő , hogy tú llé pjen Lená n, ha
lenné l szı́ves emlé kezni. Lena ezt nem akarná . – Karin é szrevette,
hogy megakadtam.
– Egyelő re ú gyis vá rnunk kell. De ha valami konkré tumot má r
megtudtunk, akkor té nyleg hı́vjuk fel, Matthias. Meg kell tennü nk, ı́gy
fair.
Az ablakü veg tü kré ben tisztá n lá ttam eltorzult arcomat.
– Azt mondtam, nem! – morogtam tü kö rbeli torzké pembe.
– Jó l van, jó l van, nyugodj meg. Nem akartam… – só hajtotta Karin.
Mondata ott lebegett befejezetlenü l, szá razzá é s nehé zzé té ve a
levegő t.
Azó ta tö bb szó t nem vesztegettü nk erre. A levegő mé g mindig
sú lyos teherké nt nehezedik rá nk, a hallgatá s satuba szorı́tja a
koponyá nkat. Elké pzelt jelenetek peregnek le a fejü nkben, ami anná l
rosszabb, miné l kevé sbé vagyunk ké pesek egymá ssal megosztani.
– Idá ig csak mozaikdarabká ink vannak – mondta nemré g Giesner.
Emberrablá s, kunyhó , egy nő , aki ú gy né z ki, mint Lena, a kis
Hannah. Pró bá lom belő lü k kirakni a ké pet, de mindig cső dö t
mondok, mert sehogy sincs é rtelme, ezé rt mindig ú jrakezdem a
szobá ban já rká lva fel-alá , mint egy foglyul ejtett tigris. Karin lefekü dt,
é s hasá n ö sszekulcsolt ké zzel, szemé t mereven a mennyezetre
szegezve fekszik az á gyon. Javaslom, hogy aludjon egy kicsit.
– Nem tudok – mondja suttogva.
Olyan az egé sz, mintha egy sú lyos operá ció eredmé nyé re vá rná nk.
Kibı́rhatatlan.
– Megyek é rdeklő dni.

117
 Karin felkö nyö kö l.
– Mé g biztosan javá ban tart a kihallgatá s, má ské pp má r itt
lenné nek, é s tudná nk mindent.
– Há tha tudok segı́teni.
– Miben? A kihallgatá sban? – Karin halkan felnevet. – Ugyan,
Matthias.
– Nem, de komolyan. Mi tart ilyen soká ig? Talá n csak a mellé nek
kellene szegezni a pisztolyt. Ez a nő biztosan tudja, mi tö rté nt
Lená val.
Karin szeme tá gra nyı́lik.
– Gondolod?
– Há t persze! Kü lö nben mié rt adná ki magá t Lená nak? Hogy
á llı́thatja azt a gyerekeknek, hogy ő az anyjuk? – bizonytalanul az ajtó
felé mutatok – A kislá ny ott kinn Lena lá nya, a vak is lá tja! Mé g DNS-
vizsgá latra sincs szü ksé g!
Karin lá ba á tlendü l az á gy peremé n.
– Azt hiszed, hogy ez a nő valami mó don benne van?
– Há t itt valami nem tiszta, azt te is lá tod, nem?
Kopognak az ajtó n.
Karin egyetlen ugrá ssal mellettem terem, é s a kezem utá n nyú l.
Ujjai olyan erő sen remegnek a levegő ben, mintha egy gyors szá mot
zongorá zna. A kezé né l fogva magam mellé hú zom. Igy á llunk ott most
ké z a ké zben, vá ll a vá llhoz, amikor Giesner egy má sodperccel ké ső bb
belé p a szobá ba, hogy tá jé koztasson minket a nyomozá s pillanatnyi
á llá sá ró l.

118
Hannah

Sű rű sö té t van odakint. Feketé k a fá k, é s á gaik csontos
szö rnyujjakhoz hasonlatosak. Mama kiabá l:
– Nem kaptok el!
Rohanó lé pteim alatt hangosan reccsen valami, de mama lá ba alatt
is, ezé rt tudom, merre kell futnom, mé g ha ő t szinte egyá ltalá n nem
lá tom is a sö té tben. Csak né ha, ahol nem olyan sű rű az erdő , csillan
meg szé p, fehé r ruhá já nak ezü stje a holdfé nyben.
Egyszerre csak vilá gos lesz, é lé nksá rga fé ny borı́t be, mint egy
vilá gı́tó vı́zá r. Má r lá tom a fekete fatö rzseket é s kö ztü k mama szinté n
fekete kö rvonalait. Kitá rja a karjá t, mint egy angyal, amely felszá llni
ké szü l. Aztá n egy nagy csattaná st hallok, megtorpanok, é s ré mü let já r
á t. Má r nem lá tom mamá t, csak a sá rga fé nyá rt. Ovatosan, lassan
lé pkedek, a fé ny egyre erő sebb lesz, a kezemmel kell vé denem a
szemem, mert kö nnyezni kezd. Agakba ü tkö zö m, de má r elé rtem az
erdő szé lé t, é s hirtelen megá llok egy ú t mellett. Mama egy autó elő tt
fekszik. A re lektorfé nyben lá tom az arcá t, a szeme csukva.
Egyszer csak reccsen valami mö gö ttem, megfordulok, papa az.
Odarohan mamá hoz, aki mé g mindig ott fekszik. Rá kiá lt:
– Vesztetté l! – é s jó t nevet ezen.
Mama kinyitja a szemé t é s felnevet.
– Ez nem volt fair tő letek!
Nyú jtja papa felé a kezé t, aki felsegı́ti a fö ldrő l, aztá n letö rli azt a
vö rö s valamit az arcá ró l.
– Es most te jö ssz, Hannah – szó l papa. – Igyekezz.
Kacagva há traarcot csiná lok, é s visszafutok az erdő be. Né há ny
lé pé s utá n valaki megrá ntja a ruhá m ujjá t. Ruth nő vé r az, aki egy
vastag fa mö gé hú z, é s azt mondja:

119
 – Ez jó bú vó hely, Hannah…
– …Hannah?
Az erdő elú szik, má r csak Ruth nő vé r arcá t lá tom egé szen kö zelrő l.
– Hannah – mondja –, é bredj fel.
Ası́tok egyet, é s pislogok.
Egyá ltalá n nem az erdő ben vagyok, hanem a nő vé rszobá ban, az
á gyban.
– Ebredj fel, Hannah – ismé tli Ruth nő vé r.
– Mehetü nk most má r mamá hoz? – ké rdezem tő le. A hangom mé g
nagyon fá radtan é s rekedten cseng.
Ruth nő vé r egyelő re nem vá laszol, de aztá n megké rdezi tő lem,
hogy jó l aludtam-e.
– Igen, é s á lmodtam is.
– Valami szé pet?
Bó lintok.
Ruth nő vé r fé lmosolya elé g furcsa. Ebbő l lá tom, hogy valami nincs
rendben.
– Mama nincs jó l?
Ruth nő vé r most lesü ti a szemé t.
– Hamstedt doktornő hö z kell hogy vigyelek. – Első re nem is
tudom, ki az, de aztá n eszembe jut. O az a magas, sová ny, rö vid barna
hajú nő , aki a rendő rrel jö tt a nő vé rszobá ba. Az az orvos, aki
elfelejtette felvenni a kö penyé t.
Meg akarom ké rdezni, mié rt menjek hozzá , de Ruth nő vé r megelő z,
é s azt mondja:
– De mé g elő bb elbú csú zhatsz.

120
Jasmin

A mű szakvá ltá skor szoká sos ká osz ellené re mé giscsak megjö tt dr.
Schwindt. Magam is ú gy gondoltam, hogy szü ksé g van rá .
– Ezt nem é n tettem! Nem é n voltam! – kiabá ltam idegesen
hadoná szva, ú jra meg ú jra, é s kö zben vé letlenü l kité ptem az infú zió t
a karombó l, nem lett volna szabad, de há t megtö rté nt, ahogy mé g
annyi má s dolog is. Es fő leg nem…
– Pró bá ljon egé szen nyugodtan lé legezni, Frau Grass – mondja dr.
Schwindt, é s a nevemet ú gy hangsú lyozza, mintha az nagyon
kü lö nleges lenne.
Az EKG felmondja a szolgá latot, dr. Schwindtnek ú jra kell indı́tania.
– Technika – kommentá lja szű kszavú an, mikö zben a megfelelő
gombokat nyomkodja. Ugy lá tszik, a gé pnek elege van belő lem é s a
megbı́zhatatlan szı́vembő l, amely pontosan kö veti a
hangulatvá ltozá saimat.
– Nagyon fá radtnak fogja magá t mindjá rt é rezni – magyará zza dr.
Schwindt, amikor helyreá ll a rend, é s ismé t hallható a sı́polá s.
Elhatá roztam, hogy kedvelni fogom ő t, má r csak azé rt is, mert
ebben a pillanatban nagyon magá nyosnak é rzem magam, é s nem
szá mı́thatok senkire. Dr. Schwindt idő sebb fé r i mű vé sziesen nyı́rott
szaká llal, szemü vegé nek fé lhold alakú lencsé je van. Bá rcsak itt lenne
az apá m, vagy bá rki, aki hozzá m tartozik.
– Lehet, hogy nem fogja majd é rezni a kezé t é s a lá bá t. Ez teljesen
normá lis, tehá t nincs ok aggodalomra, rendben?
– Dr. Schwindt – szó lı́tom meg má r kissé gyenge hangon –,
ké rhetek ö ntő l egy szı́vessé get?
– Mirő l lenne szó , Frau Grass?
– Utá na tudna né zni valaminek a beteglapomon?

121
 Dr. Schwind megfordul, mintha keresne valamit.
– Hm, azt hiszem, é ppen a rendő rsé g né zi á t. Mit szeretne tudni?
Kiszá radt a szá m, nehezemre esik nyelni.
– Tudnom kell, hogy terhes vagyok-e.
Dr. Schwindt az orrá hoz nyú l, é s a helyé re tolja a szemü vegé t,
amely kicsit lecsú szott, amikor az EKG-ké szü lé kkel bı́belő dö tt.
– Ha aggó dik a nyugtató miatt, az semmi veszé lyt nem jelent.
– En inká bb á ltalá nossá gban aggó dom – szakı́tom fé lbe.
– Nem problé ma, Frau Grass, majd utá nané zek – bó lint, é s most
mé g jobban kedvelem, mert nem kezd el faggató zni.
– Kö szö nö m.
– Es most aludjon kicsit, rendben?
Mé g jobbulá st kı́vá n, é s mielő tt kimegy, a kezem ü gyé be teszi a
nő vé rhı́vó csengő gombjá t.
Most itt fekszem, a kezem é s lá bam é rzé ketlensé ge mú ló ban, az
ujjaim má r kezdenek bizseregni. A tudatom mindezzel nem
foglalkozik, teljesen é ber, az adrenalin mé g mindig hat.
– Van itt mé g valami, Jasmin – mondta „Cham” a tele-
fonbeszé lgeté se utá n, aztá n a telefont „Mü nchen” felé nyú jtotta.
– Mi tö rté nt? – akartam tudni. – Mi van? – A szı́vem riadó t vert.
Megtaláltuk a fér it, ezek voltak az elő bb „Cham” szavai. Akkor
most mi van? Ellenszegü lt, amikor le akartá k tartó ztatni? Vagy
esetleg el is menekü lt? Most é ppen ide tart? Lehetetlen, ki van zá rva,
teljesen abszurd, hiszen nagyon erő sen eltalá ltam a fejé t az
ü veggö mbbel, azonnal ö sszeesett, é s meg sem moccant.
„Mü nchen” nagyot só hajtott, é s a kijelző rő l „Chamra” emelte a
szemé t.
Nem tudtam má r uralkodni magamon.
– Most má r aztá n té nyleg á ruljá k el, mi van!
Megvitattá k egymá s kö zö tt, hogy a ké pet, amelyet „Cham” emberei
kü ldtek a kunyhó bó l, megmutassá k-e nekem egyá ltalá n.

122
 – Azonosı́tá sra nem alkalmas – fontoskodott „Mü nchen”.
Tü relmetlenü l hadoná sztam a levegő ben.
„Cham” ö sszehú zott szemmel mé regetett.
– Mutassa csak meg, Herr Brü hling. Nem lesz baj.
Egyeté rtő n bó logattam.
Amit megpillantottam, amikor „Mü nchen” á tnyú jtotta nekem
„Cham” telefonjá t… a ké p, a fé rjed…
– Nem é n tettem! Nem é n voltam!– tö rt ki belő lem a kiá ltá s, a
telefon kiesett a kezembő l.
Ott fekü dt a takaró mé lyedé sé ben a kinyú jtott lá bam kö zö tt, a
kijelző je vö rö sen, vé rbe borulva vilá gı́tott. Elfordı́tottam a fejem. A
fé rjed feje igazá bó l nem volt rajta, csak az arca vö rö s cafatokban.
„Mü nchen” felugrott, felkapta a telefont, é s a jobb felső gombbal
kikapcsolta, majd visszaadta „Chamnak”, aki ismé t feltö ltö tte a ké pet.
– Ki kell mé g derı́teni, hogy okozhatta-e ezeket a sé rü lé seket egy
ü veggö mb – mondta szakszerű en. – Első pillantá sra, nos, igen.
– Nem, nem, nem! – kiá ltoztam ú jra – Nem é n voltam! En csak
egyszer… az ü veggö mbbel… é n csak egyetlenegyszer ü tö ttem…
A hang elakadt a torkomban, elné multam, é s kezdtem lassan
megé rteni.
Fejbe vá gtam a fé rjedet.
Arcá nak minden csontjá t szé ttö rtem.
A bő ré t foszlá nyokra szaggattam.
Ezek szerint, mintha megté bolyodtam volna, tö bbszö r is a fejé hez
vá gtam az ü veggö mbö t. Bumm! – ı́gy hallatszott, é ppen ú gy, ahogy ő
mondta.
Bumm! Mint amikor egy gö rö gdinnye leesik a fö ldre.
Egészen nyugodtan lélegezni, mondta dr. Schwindt.
Egészen nyugodtan lélegezni, ismé tlem magamban, é s má r
csukó dik is le a szemem. Erzem, hogy sü llyedek, egyre mé lyebbre
csú szom a tompa fá radtsá gba, a levegő fokró l fokra hű l le, a hideg

123
á tjá rja tagjaimat, é s má r nem é rzem sem a karom, sem a lá bam. Dr.
Schwindt emlı́tette, hogy ez a bé nultsá g teljesen normá lis, nincs ok
aggodalomra, csak é ppen iszonyú an fá zom.
Fázol, mama? – halluciná lok egy hangot, é s vá laszul erő tlenü l
bó lintok.
Igen, Jonathan, nagyon fá zom.
Valami nagyon fé lresikerü lt. Megö ltem, Lena. Megö ltem a fé rjedet,
a felismerhetetlensé gig szé tvertem a fejé t. Bumm! – ı́gy hallatszott,
ú jra meg ú jra bumm!
A fejem oldalra billen. Mintha kopogtatná nak az ajtó n. Alig tudom
nyitva tartani a szemem.
Nyı́lik az ajtó , egy nő jelenik meg, de hogy á lom vagy való sá g, nem
tudom biztosan.
– Halló – vé lem hallani –, van itt valaki, aki meg szeretné lá togatni.
Valaki megmozdul a há ta mö gö tt, hunyorgok, á lom ez vagy
való sá g? Hannah lé p be. Kö zeledik az á gyamhoz, mintha lassı́tott
felvé tel lenne, kö zben a ruhá ja jobb zsebé be nyú l. Megrebben a
szemem, é s a kezem Hannah é rinté sé tő l ö kö lbe szorul. Hannah
ó vatosan, egyenké nt fejti fel az ujjaimat, majd valamit a kezembe
csú sztat, é s kı́mé letesen ismé t ö klö t formá l belő lü k. A szemem rá ng,
amikor Hannah gyö ngé d csó kot nyom a homlokomra, é ppen a
homloksebemre, aztá n a fü lembe sú gja:
– Mindent pontosan megjegyeztem.
Mé ly á lomba zuhanok.

Né gy hó napos fogsá g utá n menekü lé s a kunyhó bó l

(Cham/Mü nchen)
Csodá val hatá ros mó don szabadult ki né gy hó napos rabsá g utá n a

124
bajor–cseh hatá r kö zelé ben, egy eldugott helyen á lló erdei kunyhó bó l
a má jus kö zepé n eltű nt, harmincö t é ves, regensburgi
reklá mszakember, Jasmin G. Fogva tartá sá nak fokró l fokra ismertté
vá ló ré szletei minden ké pzeletet felü lmú lnak. Informá ció ink szerint a
harmincö t é ves nő csalá di kapcsolatban ké nyszerü lt é lni mind
elrabló já val, akinek kilé té rő l a rendő rsé g mé g nem kı́vá n nyilatkozni,
mind a fé r i ké t kiskorú gyermeké vel. Az első hı́rek perverz szexuá lis
é s psziché s erő szakró l szó lnak. Ezek szerint G.-t á llı́tó lag hetekig
lá ncon tartottá k, é s egy kutyatá lbó l etetté k. Kedden Jasmin G. vé gre
meg tudott szö kni, é s ekö zben megö lte a mindeddig ismeretlen fé r it.
Minderrő l Gerd Brü hling fő felü gyelő , az ü gy kivizsgá lá sá val
megbı́zott nyomozó k egyike szá molt be szerdá n reggel. Ez az
emberrablá si ü gy kö zvetlenü l ö sszefü gghet a 2004 januá rjá ban,
huszonhá rom é vesen eltű nt mü ncheni partygirl Lena Beck eseté vel
is.
A felté telezett emberrabló ké t kiskorú gyermeke (egy tizenhá rom
é ves lá ny é s egy tizenegy é ves iú ), valamint Jasmin G. pillanatnyilag
orvosi kezelé s alatt á ll. Az egyik gyermek való szı́nű leg nemcsak
psziché s problé má kkal kü szkö dik, hanem testi fogyaté kossá ggal is.
Mé g nincs arra bizonyı́té k, hogy a Jasmin G. á ltal elszenvedett
szexuá lis erő szak
a gyermekeket is sú jtotta-e.

Két héttel később

125
Jasmin

A sorrend a kö vetkező : há romszor rö vid, ké tszer hosszú .
Kopkopkop – kop – kop.
Atosonok az elő szobá n, de a biztonsá g kedvé ért mé g vá rok egy
kicsit. A laká som ajtaja elő tt reccsen a padló . Na, eredj már, morgom
magam elé halkan, mikö zben szinte lá tom, ahogy Frau Bar-Lev a
tú loldalon az ajtó mra tapasztja a fü lé t, hogy a laká sombó l esetleg
kiszű rő dő hangokat meghallja. Ma nem, te vén tehén.
Tegnap olyan é hes voltam, hogy tú l gyorsan nyitottam ajtó t, ı́gy
bepillantá st engedtem neki a tragikus szenzá ció ba. Azó ta
elké pzelem, amint a nappalijá ban ká vé t szervı́roz egy riporternek. „A
szegé ny lá ny szö rnyű á llapotban van. Tú l sová ny. Má r nem mos hajat,
foltos pó ló ban é s kité rdelt tré ningnadrá gban lehet csak lá tni.” Azt is
biztosan hozzá fogja tenni, hogy lá tszik rajtam, min mentem
keresztü l, é s kö zben a mű fogsorá val kekszet rá gcsá l. A riporter meg
buzgó n jegyzetel. Ir a csó kokró l é s é rinté sekrő l, amelyek
lemoshatatlanok az arcomró l é s a testemrő l, é s hogy nincs má r erő m
zuhanyozni é s vé resre dö rzsö lni a bő rö met, de a rettegé s
izzadsá gszaga amú gy se tü ntethető el. A maradé k jó zan eszem mé g
azt sú gja az ostoba fejemben, hogy Frau Bar-Lev ilyesmit soha sem
tenne, de a ké pek nagyon plasztikusak é s erő szakosak. Kisnyugdı́jas,
biztos jó l jö nne neki egy kis zsebpé nz. Elég legyen. Ma olvashatjá k:
Exkluzı́v interjú a kunyhó ban fogva tartott á ldozat szomszé djá val.
Elég legyen!
Megkordul a gyomrom. A kü szö b felő l frissen fő zö tt é tel illatá t
é rzem, biztosan egytá lé tel. Az elő té rben ismé t reccsen valami, aztá n
lé pteket hallok a lé pcső há zbó l. Frau Bar-Lev lassan lé pked a csı́pő je
miatt.

126
 Rosszul vagyok. Mindennap, amió ta ismé t itthon vagyok, ez a
csodá latos asszony felkapaszkodik a lé pcső n a laká somhoz, é s ez
neki biztos olyan, mintha a Kilimandzsá ró t má szná meg. Má r ré gen
lett volna lehető sé ge pletyká lni a riportereknek, ehelyett a fá jó s
csı́pő jé vel a konyhá já ban á ll a tű zhelye elő tt, é s nekem fő z. Szégyelld
magad.
Vá rok addig, mı́g ké t emelettel lejjebb becsukó dik az ajtó , de nem
mozdulok, mert meg akarok bizonyosodni ró la, hogy a há zban
minden csendes. Megfordı́tom a kulcsot a zá rban, lenyomom a
kilincset, é s felkapom az edé nyt a lá btö rlő rő l, aztá n becsapom az
ajtó t é s bezá rom. Rekord, mé g há rom má sodpercig se tartott. Az
edé nnyel a kezemben egy pillanatra az ajtó nak dő lö k, é s ú gy lihegek,
mintha maratont futottam volna. Minden rendben, csak nyugodtan,
egészen nyugodtan, nyugtatom a sortü zet a mellkasomban.
Felemelem a fedő t. Gulyá s. Meg mertem volna rá eskü dni, egytá lé tel
szaga volt.
Arra is meg mertem volna eskü dni, hogy a fé rjedet csak egyszer
vá gtam fejbe. Beviszem az edé nyt a konyhá ba, é s felteszem a
tű zhelyre.
Annyira szé tvertem a fejé t, hogy első pillantá sra mé g azt sem
lehetett megá llapı́tani, hogy a „gyilkos fegyver” – ahogy ő k nevezik –
lehetett-e való ban egy ü veggö mb. A nyomozó k nyilvá nvaló an
kutattak má s lehetsé ges eszkö z utá n is, de nem talá ltak kalapá csot,
amely a sú lyos csapá sokat okozhatta volna, de ké st sem, amely a
mé ly sebeké rt lett volna felelő s. Pedig volt a kunyhó ban
termé szetesen kalapá cs, a szoká sos szerszá mokat is megtalá ltá k, ső t
egy igazá n é les ké st is, amilyet a hentesek haszná lnak disznó ö lé sné l.
De ezek el voltak zá rva, ı́gy bizonyı́tottan nem fé rhettem hozzá juk.
Csak az igazsá gü gyi boncolá s tisztá zta, hogy a gyilkos fegyver
ké tsé gtelenü l az ü veggö mb volt. Allı́tó lag mé g ö ssze is illesztetté k
csaknem teljesen a szé ttö rt darabjait, csak egyetlen ré sz hiá nyzik, azt

127
nem talá ltá k meg.
A fé rjed halott, Lena.
A gyerekeid a pszichiá triá n vannak.
Jobban kellene magam é reznem, hiszen tú lé ltem, győ ztem,
há lá snak kellene lennem, é s bele ké ne vetnem magam az é letbe,
hiszen ezé rt kü zdö ttem elszá ntan né gy hó napig. De a való sá g má s. A
laká som sö té t, a fü ggö nyö k behú zva. Hiá ba vá gytam olyan soká ig az
é g, a nap, a madarak é neke utá n, most nem tudom elviselni egyiket
sem. A csengő met kikapcsoltam, csak kopogá sra reagá lok. A vonalas
telefonom csatlakozó já t is kihú ztam. Csak a mobilom mű kö dik, hogy
a rendő rsé g é s a pszicholó gusom elé rhessen. A rendő rsé gnek csak
hé be-hó ba vá laszolok, ú gy lá tszik, sose fogynak ki a ké rdé sekbő l, a
pszicholó gusomnak pedig azt mondom, hogy jó l vagyok, é s ma
sikerü lt a sarki boltba elmennem teljesen egyedü l, kı́sé ret né lkü l, é s
mindjá rt fő zö k valami inomat, aztá n megné zem a Szívek
szállodájának utolsó é vadá t. Tapsot é rdemlek. Es sajnos le kell
mondanom a kö vetkező idő pontomat, mert anyá m é s a jó bará taim
jö nnek hozzá m lá togató ba. A sok hazugsá gtó l má r teljesen kiszá radt
a szá m.
Akarod tudni, hogyan tö ltö m napjaimat? Mé g mindig pontosan tı́z
perccel hé t elő tt é bredek ú gy, hogy a jobb karom a fejem fö lö tt van
kinyú jtva, mert a kunyhó ban, az á gytá mlá hoz bilincselve ez volt az
egyetlen lehetsé ges testhelyzetem. Né ha fellá zadok, é s azonnal
becsukom a szemem. Megfordulok, é s tová bb akarok aludni. De nem
megy. Fel kell kelnem, hogy reggelit ké szı́tsek a gyerekeknek.
Pontban fé l nyolckor az asztalon kell lennie, kü lö nben mint az
ő rü ltek rohangá lni kezdenek a nappaliban, visı́toznak, majd
szé treped a fejem – gyerekek, kérlek benneteket, ne lármázzatok!
Pontosan fé l nyolckor az asztalon kell lennie a reggelinek,
kü lö nben a fé rjed rá m ü vö lt: Micsoda anya vagy, Lena? Micsoda
szörnyeteg vagy?

128
 Most nincs itt, nagyon jó l tudom. Meghalt, é n ö ltem meg, tudom. A
rendő rsé g megtalá lta a holttesté t. De mé g mindig nem tudom elhinni.
Amikor a pszicholó gusommal beszé lgettem errő l, jobb nem jutott
eszé be, mint hogy: „Ez termé szetes. Az idő majd mindent megold.”
Allı́tom, hogy nem igyel rá m igazá n. Az é n é letemben az idő má r nem
já tszik szerepet, elvesztettem az első napon ott a kunyhó ban. Az idő
csak az ö vé . O hatá roz, mikor jö n fel, é s mikor megy le a nap. Mint az
isten. Mé g mindig.
Termé szetesen nem ké szı́tek reggelit, vé gü l is nincsenek itt a
gyerekek, a laká somban csak é n lakom szabadon – hahaha. Mé gis
minden reggel fé l nyolckor a konyhá ban á llok a pultba kapaszkodva,
é s pró bá lom elhallgattatni szabá lyos lé gzé ssel az ő rjö ngő hangot a
fejemben.
Hálátlan vagy, Lena. Hálátlan és rossz.
Jó vagyok, dacolok a hanggal szá nalmasan. De é n csak abban
vagyok jó , hogy az á gybó l a kanapé ra vagy a rozoga olvasó fotelba
telepedjem á t. Jó vagyok abban is, hogy olyan kö nyveket olvassak,
amelyeket nem is é rtek. „Ott volt a folyó . Fü lledt nap volt” – ı́rja
Hemingway. Ezt mé g fel tudom fogni. De utá na a betű k tá ncba
kezdenek a szemem elő tt, é s a szó ban forgó folyó vadul kanyarogni
kezd, zabolá tlan folyammá duzzad, é s magá val ragad, mikö zben a
fü lledt nap elviselhetetlenü l forró vá vá ltozik, megizzaszt é s
kö nnyeket csal a szemembe. Jó vagyok abban, hogy a kö nyvet
ö sszecsapjam é s elhajı́tsam, é s abban is, hogy befaljam Frau Bar-Lev
mindennap a lá btö rlő mre helyezett fő ztjé t, hogy aztá n sugá rban
kihá nyjam. Es mé g mindig jó vagyok abban, hogy az é letemet a fé rjed
á ltal megszabott napirend szerint é ljem, mé g mindig, mé g mindig.
A vécé használat ideje reggel hét órakor, valamint tizenkét óra
harminckor, tizenhét és húsz órakor.
Mi marad az emberbő l, ha a szü ksé gé t csak azé rt tartja vissza,
mert mé g csak fé l ö t van? Mi marad belő lem?

129
 Gyakran á llok a konyhá ban a ké startó elő tt, é s né ha magá tó l
fonó dik a kezem egy ké s markolatá ra. Nem a legnagyobbé ra, hanem a
legé lesebbé re. Anyuká m ajá ndé kozta nekem egyszer kará csonyra.
„Mindent vá g – mondta. – Zö ldsé get, kenyeret, hú st.” Hú st, Lena.
Ures vagyok belü l, kivé ve egyetlen, nagyon hatá rozott é rzé st,
amely belé m telepedett, é s má r nem tudok szabadulni tő le. A
gyomromban é g, é s satuké nt szorı́tja a halá nté kom egyre erő sebben.
A pszicholó gusom szerint ez normá lis. Azt mondja, hogy idő be telik,
amı́g az esemé nyeket feldolgozom. Elő szö r is rendezni kell ő ket,
aztá n felfogni, hogy té nyleg vé get é rt ez a ré má lom.
Azt hiszem, té ved, de nem merek vele szemben kitartani e mellett
az é rzé s mellett. A rendő rsé g sem tud errő l semmit. Eppen eleget
erő lkö dtem é s szı́né szkedtem azé rt, hogy elbocsá ssanak a kó rhá zbó l.
Fé lek, hogy ő rü ltnek nyilvá nı́tanak, é s ismé t bezá rnak.
Tudnod kell, hogy a baleseti osztá lyon eltö ltö tt első ké t é jszaka
utá n á thelyeztek a zá rt osztá lyra. Ott olyan betegek vannak, akik
veszé lyt jelentenek magukra vagy a tö bbi emberre né zve. Ezen az
osztá lyon a kilincseket egy kö nnyed mozdulattal ki lehet venni. Nem
tudom, komolyan gondoltá k-e, hogy majd sajá t magam vagy má sok
ellen fordulok. Es ha mé gis ı́gy gondoltá k, mié rt nem jutott eszü kbe,
hogy belené zzenek az ú titá ská mba, amelyet anyá m hozott be.
Bá nthattam volna bá rkit, Lena. A lá nyodnak há la minden
lehető sé gem meglett volna rá . Inká bb azzal vigasztalom magam, hogy
ez a szoba arra volt hivatott – a klinika szemé lyzete szerint –, hogy
biztonsá gban legyek, é s tá vol tartsa tő lem a nemkı́vá natos
lá togató kat. Pé ldá ul a tú lbuzgó sajtó t. Való szı́nű leg nem szü ksé ges
elmagyará znom, hogy milyen hatá st tett rá m ez az á llı́tó lagos
vé dő ő rizet. A biztonsá gi ő rö k lé ptei az ajtó m elő tt az első hé ten
megijesztettek, mert má snak a lé pteit gyanı́tottam. Valakié it, aki
talá n eljö n é rtem é s megbü ntet. Ebben a zá rt helyisé gben ú jbó l
fogolynak é reztem magam, mialatt kö rü lö ttem mindenki a

130
„szabadsá gró l” papolt, a má rtı́rium vé gé rő l, milyen paradox! A
szabadsá g nem feledteti, hogy fogoly voltam. A pszicholó gusom
szerint fontos lenne, hogy talá lkozzam a gyerekeiddel. De nem
vagyok rá ké pes. Nem tudok a szemü kbe né zni, miutá n megö ltem az
apjukat.
Tehá t errő l van szó , Lena? Ez az az é rzé s, amely satuba szorı́t? A
bű ntudat?
Fá jdalomcsillapı́tó t szedek az autó balesetben eltö rt há rom bordá m
miatt. Fé l tablettá val mindig tö bbet veszek be, mert azt remé lem,
hogy majd egy má sik fajta fá jdalmat is csillapı́t. Annyira egyedü l
vagyok, Lena. Egyszerű en ké ptelen vagyok felvenni a telefont, é s
magamhoz hı́vni valakit. Az apá mra gondolok é s Kirstenre, milyen jó
lenne, ha bá rmelyikü k hirtelen az ajtó m elő tt á llna é s kopogtatna.
Há romszor rö viden, ké tszer hosszan. De ez lehetetlen. Ok má r
nincsenek, egyikü k se, jó vá tehetetlenü l eltű ntek az é letembő l. Apá m
meghalt egy autó balesetben, amikor hé té ves voltam, é s kü lö nö s
mó don anyá mat is magá val vitte a halá lba. O most Straubingban é l,
alig ö tven kilomé terre innen, é s a legjobb egé szsé gnek ö rvend. De
apá m halá la utá n soha tö bbé nem ü lt le az á gyam szé lé re, hogy bá jos,
pó kos dalocská kat é nekeljen nekem. Amikor a mú lt hé ten é rtem jö tt
a kó rhá zba, kö szö né ské ppen csak a kezé t nyú jtotta. Kirsten pedig
má r az elrablá som elő tt is utá lt. Lá tod, Lena, a fé rjed aligha
talá lhatott volna alkalmatlanabb szereplő t a beteges, kis, csalá di
szı́nhá zá ba. En a lehető legrosszabb vá lasztá s voltam a te szerepedre.
Az utó bbi idő ben egyre jobban foglalkoztat a ké rdé s, hogy mi is volt
tulajdonké ppen a szereped. Nem arra gondolok, amit a fé rjed abbó l
rá m ké nyszerı́tett, hanem hogy ki voltá l te, Lena. Ujsá gcikkeket
kezdtem keresgé lni az eltű né sedrő l az interneten. Mé g csak rö vid
ideig tudok a szá mı́tó gé p elő tt ü lni, mert tá ncolnak a betű k a szemem
elő tt, é s kö nnyezem a ké pernyő vakı́tó fé nyé tő l. Né zem a fotó idat, é s
keserű sé ggel tö lt el, mennyire hasonlı́tunk. Ki vagy te

131
tulajdonké ppen? Ki vagy te, Lena Beck?

132
Matthias

Herr Rogner,
már többször kerestem telefonon a szerkesztőségben, de azt mondták,
beteg. Állítólag beteg. Ez azonban véleményem szerint nem menti fel a
felelősség alól, amelyet főszerkesztőként a távolléte alatt is viselnie kell.
Hogy engedheti, hogy a munkatársai ilyen cikkeket írjanak? Hogy
hagyhatja jóvá, hogy már nem először ekkora szemét még meg is
jelenhessen? Végtelenül csalódott vagyok, Herr Rogner. Éppen ön,
akinek mégiscsak tudnia kellene, milyen érzés súlyos veszteséget
elszenvedni, éppen ön merészeli a lányom után most már az unokámat
is bemocskolni? Fel vagyok háborodva, ezért most világosan le
szeretném szögezni, és ezt akár meg is írhatja, hogy Hannah,
amennyire csak az adott körülmények között lehetséges, mind
testileg, mind mentálisan egészséges, csak az évek során kialakult D-
vitamin-hiánya miatt kicsit alacsonyabb, mint a kortársai. Akár hiszi,
akár nem, Hannah teljesen normális gyermek. Evés közben nem
lötyögteti ki a levest a kanalából, nem eszi le magát, é s tudja haszná lni
a vécét, sőt még kezet is mos utána. Rajta elkövetett esetleges testi
erőszaknak semmi jele. A fogai kifogástalan állapotban vannak, a
fogorvos ezért még egy csillagos matricát is ajándékozott neki. Tudja
egyáltalán, mit jelent a csillagos matrica? Kizárólag – hangsúlyozom
kizárólag – azok a gyerekek kaphatják meg, akik kifogástalanul
mosnak fogat. Hannah nem állathangokkal kommunikál, hanem
ellenkezőleg, fejlett a nyelvérzéke, ami az ön szennylapjáról nem
mondható el. Ezen felül Hannah négy nyelven beszél, ha érdekli:
angolul, franciául, spanyolul és olaszul. Ön tehát eldöntheti, melyik
nyelven mondja önnek és a munkatársainak, hogy az istenit maguknak,
hagyják már abba ezt a mocskolódást! Mivel mérhetetlenül csalódott
vagyok az utóbbi napok cikkei miatt, nyomatékosan kérem, hogy vonja

133
felelősségre a cikkek szerzőjét, és az esetleges további tisztességtelen és
alapjaiban hazug közzétételek esetében fenntartom magamnak a
jogot, hogy a bíróságon szerezzek elégtételt.
Nyomatékosan:
Matthias Beck

Egy pillanatig té tová zom, elkü ldjem-e. Karin miatt termé szetesen.
Figyelmeztetett, hogy nehogy megpró bá ljak hadakozni a mé diá val,
hiszen tapasztalatbó l tudhatom, milyenek ezek a dö gkeselyű k. Azt is
mondta, hogy ó vnom kellene a szı́vemet, é s hogy lehetne jobb
dolgom is, mint hogy a dolgozó szobá mban elbariká dozzam magam,
é s dü hö s – Karin szerint –, é rtelmetlen e-mailekben eresszem ki a
gő zt.
De hogy tarthatná m ezt be? A sajtó ban zombilá nynak é s
kı́sé rtetgyereknek nevezik Hannah-t. Egyetlen fotó juk van csak ró la,
de az az interneten má r kı́nai é s cirill betű s feliratokkal is lá tható .
Orü lö k, hogy nem tudom elolvasni, mi mindent ı́rnak a zombilá ny
cı́mszó alatt. Ennyi nekem elé g is. Ti nyomorult disznó k! Nem volt
mé g elé g, amin keresztü lmentü nk?
– Igy van – mondta Karin, amikor reggeli utá n rö gtö n a
dolgozó szobá mba indultam, hogy a szá mı́tó gé phez ü ljek. A
tá nyé rokon mé g ott voltak a megkezdett lekvá ros pirı́tó saink,
kö zö ttü k pedig a napilap, amelynek fő cı́me alaposan elvette az
é tvá gyunkat. „Az első fotó a ré msé gek kunyhó já ban megtalá lt
zombilá nyró l!”
– Eppen errő l van szó : má r tú l sok mindenen mentü nk keresztü l.
Karin hangja szelı́den csengett, de pillantá sa rö gtö n elá rulta, mit
akart tulajdonké ppen mondani: rossz helyen keresgé lek. Volt egy
lá nyunk, akit meg kellene gyá szolnunk, mert ı́gy szoká s, é s mert a
hosszú bizonytalansá g é s vá rakozá s utá n ez má r já rt nekü nk. Elő szö r

134
persze tú l kell lé pnü nk azon, ami azon a ké t hé ttel ezelő tti é jszaká n
tö rté nt az é rzelmek kegyetlen hullá mvasú tjá n, amikor né há ny percre
visszakaptuk Lená t, hogy aztá n rö gtö n ismé t elveszı́tsü k.
– Lena is ezt akarná – vá laszoltam Karinnak, ami minden
alkalommal olyan a szá má ra, mintha torkon vá gná m a kezemmel. Ez
ellen nincs é rve, ez a mondat elné mı́tja. Lena hagyott nekü nk egy
ajá ndé kot, a legé rté kesebbet. Es é ppen ezé rt klikkelek mé giscsak a
„Kü ld”-re, é s bocsá tom ú tjá ra a szitoká radatot az ú jsá g
fő szerkesztő jé nek cı́mezve.
Milyen csodá latos az é let, é s egyú ttal milyen borzalmas.
Csoda, amit Lena vé ghez vitt.
Hannah, Hanná cska…
– Matthias! – hı́v Karin az alsó szintrő l, mintha komoly veszé ly
á llna fenn, ha nem hallom meg az ajtó csengő t.
Gerd bejelentkezett, vannak ú j fejlemé nyek, de tö bbet nem volt
hajlandó elá rulni. Nyilvá n tanult abbó l a ká oszbó l, amelyet azon a
bizonyos é jszaká n okozott.
– Matthias! – harsan Karin hangja ú jra lentrő l, de é n mé g
mé lyebbre sü ppedek a szé kemben. Lena holttesté t mé g mindig nem
talá ltá k meg.
– Megjö tt Gerd!
Tenyeremmel az ı́ró asztal lapjá ra tá maszkodom, é s nehé zkesen
feltá pá szkodom.
Karinnak ez fontos. Megelé gedne egypá r megbı́zható an
azonosı́tott csonttal. Nagyon szeretne má r valamit eltemetni, hogy
ott sı́rhasson é s virá gokat ü ltethessen. En ezzel szemben nem is
tudom, mit tenné k, ha valaki mutatna nekem egy csontot, é s azt
mondaná : „Itt a te Lená d.”
Gerd é s kollé gá i felté telezik, hogy az elrabló ja valahol az erdő ben, a
kunyhó kö zelé ben á sta el. De má r nem hiszik, hogy a holttestet
egyben fogjá k megtalá lni. Allı́tó lag azon a terü leten sok a vaddisznó .

135
Nem valami szı́vderı́tő , ha az embert a gyermeké vel kapcsolatban
felvilá gosı́tjá k, hogy a vaddisznó k a zsá kmá nyukat kilomé terekre is
elhurcolhatjá k, é s mindenevő k.
– Kivé ve a koponyá t – magyará zta Gerd –, azt bé ké n hagyjá k, mert
az tú l nagy.
Ha erre gondolok, alig tudok lemenni a lé pcső n. Remeg a té rdem, a
szı́vem gö rcsö l. Lent Karin má r é ppen az első lé pcső fokra tette a
lá bá t, hogy feljö jjö n é s megné zze, hol maradok má r.
– Itt vagyok – mosolygok halvá nyan.
Karin buzgó n bó logat, arcá n é s nyaká n vö rö s foltok á rulkodnak
izgatottsá gá ró l.

Gerd má r a nappaliban ü l az egyik ké tszemé lyes kanapé n. Elő tte, a
dohá nyzó asztalon egy csé sze ká vé gő zö lö g. Karin elő vette az ü nnepi
ké szletet, az aranyszé lű fehé ret.
– Maradj nyugodtan – mondom, amikor Gerd felá llni ké szü l. Leü lö k
vele szemben a má sik kanapé ra, Karin letelepszik a karfá ra
mellettem. – Szó val, mi ú jsá g?
Gerd fontoskodva mé ly levegő t vesz.
– Ké tsé get kizá ró an bizonyı́tani tudjuk, hogy Lena já rt a
kunyhó ban.
Vá rom az é gzengé st, de hiá ba.
– Igen, é s? Ezt má r ré gó ta tudjuk.
– Nem, Matthias, ezt csak sejtettü k, ez nagy kü lö nbsé g. A tudá shoz
té nyek é s bizonyı́té kok kellenek. Ké t hajszá lat talá ltunk gyö kerestü l,
é s azokbó l genetikai pro ilt tudtunk ké szı́teni, amely egyezik azzal a
mintá val, amelyet annak idejé n Lena fogkefé jé bő l vettü nk.
Felsó hajtok é s Karinra pillantok, aki egyik kezé t a mellé hez
szorı́tja, é s lá tni rajta, mekkora hatá ssal van rá a hı́r.
– Legalá bb ezzel a ti DNS-ö kö rsé getekkel meg tudtá tok á llapı́tani

136
az emberrabló kilé té t?
– Nem – mondja Gerd, akinek jó l lá tható an megfeszü l az á llkapcsa.
– Sajnos nincs mivel ö sszehasonlı́tanunk. Az adatbankban eddig mé g
nem talá ltunk az ö vé vel egyező t. Ez azt jelenti, hogy eddig nem volt
bü ntetve, legalá bbis sú lyos bű ncselekmé nyt nem kö vetett el. Kisebb
ü gyekben, mint pé ldá ul egyszerű lopá sokná l nem szoktak DNS-
vizsgá latot vé gezni.
– Vagy csak elé g dö rzsö lt volt ahhoz, hogy ne tudjá tok elkapni.
Karin csillapı́tó an a karomra teszi a kezé t.
– Matthias…
Szé les gesztusokkal hadoná szom Gerd orra elő tt:
– De há t megvan a ickó ! Vagy legalá bbis az, ami megmaradt belő le.
Tudjá tok azt is, hogy Lená val é s a gyerekekkel lakott a kunyhó ban
esetleg é vekig! Ennek ellené re nem tudjá tok, ki ő ? Talá n ne a
lombikjaitokat rá zogassá tok, hanem inká bb kutassá tok á t rendesen a
kunyhó t!
– Hidd el, Matthias, megtettü k. Nagyon is alaposan.
– Es nincs ott semmi? Té nyleg nincs? Egy igazolvá ny sem, melyen
rajta van a neve? Szá mlakivonat a bankbó l, mit tudom é n, mi?
– Tegnap megjö tt a DNS-vizsgá lat eredmé nye, azzal fogunk most
dolgozni – vá g vissza Gerd.
Elő redő lö k, é s kö zben Karin keze vé letlenü l beszorul
a kö nyö khajlatomba.
– Te magad mondtad é ppen most, Gerd, hogy nincs semmi a
kezetekben. – Inká bb errő l ké ne ennek a Rognernek ı́rnia az
ú jsá gjá ban, a rendő rsé g tehetetlensé gé rő l, arró l, hogy idestova ké t
hete kö rbe-kö rbe já r, mint buta kö lyö kkutyá k hordá ja, amely a sajá t
farká t kergeti. Karin kiszabadı́tja a kezé t, é s a vá llamra teszi.
– Drá gá m…
– Megvan a DNS-e – mondja Gerd ismé t. – Ne felejtsd el, hogy ezek
nagyon idő igé nyes vizsgá latok. A való sá gban nem ú gy megy, mint a

137
té vé sorozatokban, a CSI-ban vagy a Tetthelyben, ahol egy ó rá n belü l
ké szen vannak az á ttö ré st hozó eredmé nyek.
– Egy ó rá n belü l! – nevetek fel. – Muszá j emlé keztetnem té ged arra,
hogy Lena milyen ré gen tű nt el?
– Most hogyan tová bb? – ké rdezi Karin, való szı́nű leg, hogy elterelje
ró lam a igyelmet. De arra ne szá mı́tson. Haza fogom hozni neked
Lenát, ezt ı́gé rte nekem tizenné gy é ve. A vigaszdı́jam, ez má r vilá gos
a szá momra, csak egy vaddisznó k á ltal megrá gott csont lehet. Vagy
má r csak a ké t hajszá l gyö kerestü l, na kö szö nö m. Ezzel szemben ott
van az elrabló já nak a hullá ja é psé gben, é s mé gsem tudjá k
megá llapı́tani, ki ez a ickó . Erzem, hogy egyre forró bb lesz az arcom,
mikö zben Gerd valamilyen vegyszerrő l beszé l Karinnak, ami a
lemosott vé rfoltokat ismé t lá tható vá tudja tenni. Lená tó l
mindenesetre nem talá ltak olyan sokat, ami é letveszé lyes
vé rvesztesé gre utalt volna.
– Mi van a kunyhó val? – harsogom kö zbe. – Valakinek a tulajdona,
nem? Be van jegyezve a telekkö nyvbe!
Gerd lemondó n só hajt, amikor ismé t hozzá m fordul.
– Nem vilá gos, hogy az a telek, amelyen a kunyhó á ll, mé g
Bajororszá ghoz tartozik-e, vagy má r cseh terü let. Mindenesetre a
hatá ron van, a senki fö ldjé n. Hivatalosan ott senki sem é pı́tett
kunyhó t. Es ú gy lá tszik, senkinek sem tű nt fel, hogy ott van. A
kö zvetlen kö rnyezeté ben olyan sű rű a nö vé nyzet, hogy autó aligha jut
á t rajta.
– Az istenit, Gerd! – ordı́tom é s felpattanok. – Akkor rá zd é letre ezt
a Grasst, a fene egye meg! Mé giscsak né gy hó napig é lt a kunyhó ban
azzal a ickó val, hogyhogy nem tudja a nevé t? Hü lyé nek né z
benneteket!
Gerd is felá ll. Egymá snak feszü lü nk, csak a dohá nyzó asztal vá laszt
el bennü nket é s Karin szá nni való igyekezete, hogy bé ké t teremtsen.
– Matthias, hiszen mindent megtesznek…

138
 – Frau Grass vallomá st tett – hagyja igyelmen kı́vü l Gerd a
pró bá lkozá sá t, de velem ellenté tben igyekszik nyugalmat erő ltetni a
hangjá ra –, de az elrabló ja nem emlı́tette a nevé t. Nincs okunk
ké telkedni ebben. Es a gyerekek is csak papá nak szó lı́tottá k.
– Hadd beszé ljek vele! Majd meglá tod, milyen gyorsan eszé be fog
jutni a neve!
– Te is tudod, Matthias, hogy ez ő rü ltsé g.
– Orü ltsé g, té nyleg?
– Szó se lehet arró l, hogy egy tanú t zaklass.
– Szé p kis tanú .
– Neked aztá n té nyleg tudnod kellene, hova vezetne ez – mondja
Gerd sokatmondó pillantá ssal.
Má r nyitom a szá m, hogy vá laszoljak, de aztá n annyiban hagyom.
– Figyelj, Matthias. Biztos vagyok benne, hogy elé g hamar ki tudjuk
derı́teni a tettes kilé té t. De az nem jelenti automatikusan, hogy Lena
sorsá ra is rö gtö n fé ny derü l. Ezzel tisztá ban kell lennetek. – Karin felé
fordul, é s veszi a bá torsá got, hogy bá rgyú n é s leereszkedő n
rá mosolyogjon. – Igyekszü nk mindent megtenni.
A mellkasomhoz kapok, a fá jdalom fegyelmezi a hangomat.
– Haza fogom hozni neked Lenát. Ezt mondtad nekem. Ezek a te
szavaid.
Apró , megfontolt lé ptekkel hagyom el a nappalit az elő szoba felé .
Nem eshetek ö ssze, most nem, itt nem, Gerd szeme lá ttá ra nem.
– Legalá bb egyetlenegy okot mondj, hogy mié rt vette el tő lü nk a
lá nyunkat – szó lok vissza a vá llam fö lö tt, amikor az elő szobá ba é rek.
– Es szerezz a felesé gemnek egy á tkozott csontot, hogy vé gre
virá gokat ü ltethessen fö lé je.
– Matthias! – kiá ltja Gerd, amikor má r a lé pcső ig elvonszoltam
magam. – A „DNS-ö kö rsé g” egyé bké nt egyé rtelmű en megá llapı́totta,
hogy Hannah é s Jonathan Lena vé r szerinti gyermekei. Igy most má r
hivatalosan is nagyapa letté l. Gratulá lok.

139
 – Idió ta – mormolom, é s ó vatosan lé pkedek felfelé a lé pcső n a
dolgozó szobá mhoz.

140
Hannah

Ejszaka fekszem az á gyban, é s visszası́rom a csillagos é gboltomat.

Amilyen magasra csak tudom, a mennyezet felé nyú jtom a karom,
vá gyom arra, hogy megé rinthessem a csillagokat. Ugy, mint ré gen.
Elké pzelem, hogy mama keze fogja az enyé met, é s a mutató ujjamat
egyik csillagtó l a má sikig vezeti, mı́g az ö sszes lá thatatlan vonal
ö sszeé r. Azt mondja:
– Ez egy nagyon hı́res csillagké p, Hannah: ez a Gö ncö lszeké r – é s
kö zben rá m mosolyog. Visszamosolygok rá , holott má r ré g olvastam a
mindent tudó vastag kö nyvben, hogy a Gö ncö lszeké r tulajdonké ppen
nem ö ná lló csillagké p, hanem a Nagy Medve hé t legfé nyesebb
csillagá bó l tevő dik ö ssze. Ha mamá ra é s a csillagokra gondolok, fá j
a szı́vem, szomorú sá g fog el.
Nem jó itt a gyermekkliniká n. Hiá nyzik a csalá dom é s az é n kis
Tinky kisasszonyom é des, bumfordi mancsaival é s puha bundá já val.
Nem tetszik a szobá m se. Tú l magas a mennyezete, nem tudom
elé rni, hiá ba nyú jtó zkodom. Nincsenek rajta csillagok. Es az első igazi
ablakomban sincs sok ö rö mö m, mert a redő nyt nem szabad felhú zni.
Belevá gtam ugyan az ablakba egy szé ket, de csak egy apró t csö rrent,
é s persze volt balhé . Frau Hamstedt mé g mindig azt á llı́tja, hogy
orvos, pedig mé g soha sem lá ttam kö penyben. O a fő nö k itt.
Megmondtam neki, hogy nem vagyok beteg, ezé rt nem ké ne itt
lennem, ennek ellené re sem mehetek haza. Mé g a vé cé re se mehetek,
é s ú jra meg ú jra el kell mondanom, mitő l fé lek. De há t é n egyá ltalá n
nem fé lek! Egyszerű en csak nem é rzem itt jó l magam. Ezé rt nem is
vá rok tová bb, haza akarok menni most azonnal. Ha ezt mondom,
akkor mindig csak ı́gy szó l: „Hannah”, de olyan furcsa hangon, mintha
egy kicsit buta lenné k. De é n nem vagyok buta! Es fé lé nk se. Van itt

141
egy iú , akinek né ha igazi pá nikrohamai vannak. Az egyik pillanatban
teljesen normá lisan ü l az ebé dné l, de egy perc mú lva má r lesö pri a
tá nyé rjá t, é s az asztal lapjá ba verdesi a fejé t. Titokban szá molom,
há nyszor, a rekordja tizenkettő volt, amı́g valaki odaé rt.
Megké rdeztem Hamstedt doktornő tő l, mié rt csiná lja ezt, mire azt
vá laszolta, hogy ezt „poszttraumá sstressz-zavarnak” hı́vjá k. Akkor
lehet kapni, ha valami nagyon rossz tö rté nik velü nk, magyará zta.
Olyan, mint egy lá thatatlan seb, amely nehezen gyó gyul.
De é n nem hiszem, hogy jó l kezelik a iú t. Egyszerű en csak tapaszt
ragasztanak a homloká ra, ké k tablettá kat kell lenyelnie, é s elkü ldik
rajzolni. De mindig csak fekete krikszkrakszokat rajzol, habá r má r
mondtam neki ezerszer:
– Jonathan, ne irká lj ö rö kké ilyen csú nyá n, szedd ö ssze magad.
Mindig, mindenben meg kell magunkat erő ltetni. De a iú csak né z
rá m kü lö nö s tekintettel, amit a ké k tablettá k okoznak, é s ekkor arra
gondolok: ez má r nem Jonathan. Ez má r nem az é n ö csé m. Hamstedt
doktornő é s a tö bbiek tö nkretetté k.
Ki kell innen szabadulnom. Ez nem is gyermekklinika. Csak azt
mondjá k, de ez nem igaz. Semmi sem igaz, amit mondanak. Hazugok
é s gonoszok. Ez itt nagyon rossz hely.
A nagyapá mnak is ez a vé lemé nye. Mindennap meglá togat, é s a
vizsgá latokra is elkı́sé r. Voltunk má r együ tt fogorvosná l, aki egy
csillagos matricá t adott nekem, amié rt olyan jó fogaim vannak, é s
má s orvosokná l is, akik szerint sok D-vitaminra van szü ksé gem. A D-
vitamin fontos, kü lö nben megá llok a nö vé sben. D-vitamint a
napsü té stő l kap az ember, mé gsem hú zhatom fel a redő nyt a
szobá mban. Megké rdeztem, hogy mié rt nem, de csak ennyi volt a
vá lasz:
– Ez nagyon bonyolult, gyermekem.
Kö zben egyá ltalá n nem olyan bonyolult, hiszen nagyapa egé szen
é rthető en el tudta magyará zni:

142
 – A szemed csak lassan szokhat hozzá a fé nyhez, kü lö nben levá lhat
a retiná d.
A retina idegszö vet, amely a szem belsejé t bé leli. Ha a retina
levá lik, akkor a szem ellá tá s né lkü l marad, é s megvakulhat. Ezé rt kell
mindig napszemü veget viselnem, ha vizsgá latokra megyü nk. A
napszemü veget se szeretem, mindent barná nak lá tok benne: a fá kat,
az eget, mindent. Kö zben meg az é gnek olyannak ké ne lennie, mint
egy mozivá szonnak, ké k alapon fehé r felhő kkel. A vá ros is teljesen
má ské pp né z ki barna lencsé n keresztü l, é s rossz szaga is van. A
há zak nagy barna lá dá k. Ha felné zek rá juk, megfá jdul a nyakam.
Amikor nagyapa orvosi vizsgá latokra visz, né ha megké rdezi,
vezessen-e lassabban, hogy megné zhessem nyugodtan a vá rost. De
é n azt felelem, inká bb hajtson gyorsabban. Pá rizs szebb volt, itt nem
maradok le semmirő l.
Az utó bbi idő ben fá j a szı́vem igazá bó l mindennap, minden
percben. Szomorú vagyok, é s azt hiszem, nagyapa az egyetlen, aki
igazá n megé rt. Tegnap megı́gé rte, hogy haza fog vinni. Megké rt, hogy
vá laszoljak minden ké rdé sre, hogy vé gre elé gedett legyen mindenki:
Hamstedt doktornő , az á poló k é s a rendő rö k, mert akkor majd
gyorsabban elengednek. Jonathan sajnos má r nem tud vá laszolni. A
ké k tablettá k annyira meghü lyı́tetté k, hogy má r beszé lni se tud. Egy
szó t se szó l má r hozzá m se.
Nagyapa azt mondta:
– Most minden rajtad mú lik, Hanná cska.
Há t é n szı́vesen vá laszolné k, de mindig csak azt ké rdezik, hogy mi
tö rté nt mamá val, hol van, de é n erre nem tudok felelni. A kó rhá zban
lá ttam ő t utoljá ra azon az é jszaká n. Amikor ezt mondom, csak rá zzá k
a fejü ket, é s ú gy tesznek, mintha hazudné k. Amú gy is az a
vé lemé nyü k, hogy sokat hazudok. Egyszer Frau Hamstedt majdnem
megharagudott rá m. Nem szidott, de lá ttam az arcá n. Azt mondta,
hogy ké t vilá gban é lek, az egyik az igazi, a má sik csak a fejemben

143
lé tezik. Szerinte ez nem baj, de a homloká n bará zdá k keletkeztek, é s
a szemö ldö ke olyan furcsá n ö sszeé rt kö zé pen, mintha egy nagy barna
V betű lenne a szeme fö lö tt. Nem kellett volna mesé lnem neki a
kirá ndulá sokró l. Ruth nő vé rrel ellenté tben ő rö gtö n elfecsegte a
rendő rsé gnek, é s a szü rke ö ltö nyö s visszajö tt, é s ké rdező skö dö tt.
Neki is bará zdá lt volt a homloka, é s a nagy V is ott volt a szeme fö lö tt.
Nem hiszi el ugyanis, hogy sok szé p é lmé nyü nk is volt anyuká mmal.
Ugy tudja, hogy mindig csak be voltunk zá rva, mint az á llatok az
á llatkertbe.
– Okos kislá ny vagy, Hannah – mondta –, talá n a legokosabb, akivel
valaha is talá lkoztam. Ezé rt gondolom, hogy nagyon jó l tudod, mi
folyt ott ná latok, é s hogy az a nő a kó rhá zban nem az igazi anyuká d,
igaz? A neve egyé bké nt Jasmin. Szé p né v, ugye? Mesé ld el, hogy
ismerkedté l meg Jasminnal, jó ?
– Nekem a Lena né v jobban tetszik – vá laszoltam, aztá n onnantó l
egy szó t se tudott kihú zni belő lem. Nem á llok szó ba olyanokkal, akik
szerint hazudó s vagyok.

144
Jasmin

Kedd van, vagy szerda, mit tudom é n. Csak az biztos, hogy tizenké t
ó ra harminc má r elmú lt, mert má r voltam vé cé n. Frau Bar-Lev mé g
nem jö tt, a gyomrom nagyokat kordul.
Hirtelen kopogtatá s riaszt fel az olvasó fotelombó l, de rö gtö n
hallom, hogy a sorrend nem jó , mert nem há rom rö vid, ké t hosszú
hallatszik: kopkopkop – kop – kop.
Megdö rzsö lö m a szemem, alig aludtam valamit az é jszaka,
hallgató zom. A konyhá ban ü temesen csö pö g a csap. Lent az utcá n
morajlik a forgalom, é s egy lé gkalapá cs dü bö rö g.
Ismé t kopognak az ajtó n, tú l erő sen, é s ismé t rossz ritmusban.
Kopkopkopkop.
Né gy rö vid. Vastag gyapjú zoknimban ó vatosan á tosonok a
nappalin. A kevé ske fé ny, amely a fotel melletti kisasztalró l vetü l rá m,
abszurd nagysá gú ra nyú jtja az á rnyé kom.
Kopkopkop, há rom rö vid, megtorpanok. Frau Bar-Lev lenne az?
Tová bb lopakodom, nem szabad zajt csapnom, majd á t az
elő szobá n. Elő ttem az á rnyé kom halad, mint valami komor elő vé d,
amely a csupasz padló n kı́gyó zik a bejá rati ajtó felé , é n pedig
kö vetem.
Kopkopkopkop, né gyszer rö vid. A há ló szobá m ajtajá ra pillantok,
hogy ellenő rizzem, be van-e csukva.
Kint, a lé pcső há zban tö bbszö r is megreccsen a padló , mintha
valaki tü relmetlenü l toporogna az ajtó m elő tt. Egy nő i hangot hallok,
amely fé lé nken halló zik, aztá n:
– Itthon van, Frau Grass?
Nem Frau Bar-Lev az.
Odaé rek a bejá rati ajtó hoz, majd kiugrik a szı́vem. Kiné zek a

145
kukucská ló n, egy nő torz ké pé t lá tom. Talá n rendő r, akit ú jabb
ké rdé sekkel kü ldtek? Buzgó riporternő , aki kinyomozta, hol lakom,
é s most el akarja velem mesé ltetni az elmondhatatlan dolgokat? A
szı́vem mé g gyorsabb galoppra vá lt. Nem é rdekel a lá togató ,
megfordulok, é s má r a há tam mö gö tt van az ajtó , amikor ú jra hallom
a hangot:
– Frau Grass, ha otthon van, ké rem, nyisson ajtó t. Frau Bar-Lev
kü ldö tt.
Egé sz testemben é rzem, má s sincs rendben, nem csak a kopogá s. A
há tam mö gé nyú lok a komó d felé , amely az elő szobá ban balra á ll, é s
balga mó don valami fegyverfé lé t keresek, ané lkü l hogy levenné m a
szemem a csukott bejá rati ajtó ró l. A falró l csö rö mpö lve lehullik
keretestü l egy ké p. Ré mü lten visszahú zom a kezem.
– Frau Grass? Itthon van? – ké rdezi az ajtó elő tt a nő , aki bizonyá ra
meghallotta az á rulkodó zajt.
Mé ly levegő t veszek, megfordı́tom a kulcsot a zá rban, é s az ajtó t
lassan ré snyire nyitom. A kö rü lbelü l velem egykorú nő nek rö vid,
é lé nkvö rö sre festett haja van frufruval, amely az egyik oldalon ferdé n
é s hosszan az arcá ba ló g. Zavartan mosolyog.
– Jaj de jó , azt hittem, nincs itthon.
Felmé rem a kü lsejé t, farmert é s pó ló t visel, é s a kezé ben egy lá bast
tart.
– Itt az ebé dje, Frau Grass.
– Maga kicsoda?
A nő bizonytalanul a lé pcső há z felé int a vá lla fö lö tt.
– Ja, igen, ü dvö zlö m. Maja vagyok, Frau Bar-Lev szomszé dja,
mellette lakom a má sodik emeleten. Frau Bar-Lev ma reggel elutazott
a iá hoz, é s megké rt, hogy ezt hozzam fel magá nak. – Allá val a
kezé ben tartott lá basra mutat. – Elő re fő zö tt kü lö n magá nak. Ja, é s
mé g valami – feje a bal vá lla fö lé billen. A hó na aló l kikandiká l né há ny
levé l, egy ö sszetekert ú jsá g é s reklá mcé dulá k. – Egyú ttal felhoztam a

146
postá t is, Frau Bar-Lev azt mondta, hogy sú lyos operá ció n esett á t, é s
mé g nehezen já r.
– Igen – mondom nagyon hatá rozottan, de egyú ttal gyanú is é bred
bennem. Hogy lehetsé ges, hogy nem tudja, ki vagyok? Meg tudta
volna á llni Frau Bar-Lev, hogy ne sú gja a fü lé be, hogy a negyedik
emeleten egy tragikus szenzá ció lakik?
Frau Bar-Lev rö gtö n tudta. Gö rbe há tá val é ppen nekilá tott
kö rü lmé nyes mozdulatokkal letisztogatni a lá btö rlő jé t, amikor egy
szű k hé ttel ezelő tt anyá m é s egy rendő r kı́sé reté ben a kó rhá zbó l
frissen elbocsá tva felfelé vonszoltam magam a laká somhoz. Kicsit
gö rnyedten kapkodtam a levegő t. Bá r a bordatö ré sem az orvosok
szerint tö ké letesen meggyó gyult, a szú ró fá jdalom miatt mé gis
sokszor sı́rva fakadtam, kü lö nö sen, ha megerő ltettem magam
valamivel. Az arcomon behegedtek a vá gá sok, de mé g ott voltak a kis,
barna, bepö rkö sö dö tt há romszö gek, é s a bő rö m né há ny helyen
sá rgá san fé nylett a felszı́vó dott vé ralá futá sok miatt.
Amikor meglá tott, Frau Bar-Lev abbahagyta a sö prö geté st, é s
felsó hajtott:
– Te jó é g!
Eltekintve a lá tvá nyomtó l, a rendő rö k megjelené se miatt is sokat
spekulá lhatott má r, akik az eltű né sem kö rü li nyomozá s folyamá n
tö bbszö r is já rtak biztosan a laká somban, é s a szomszé djaimat is
kiké rdezté k. Es ott voltak mé g a mé dia hı́radá sai is. En voltam
ké tsé gkı́vü l az a nő a kunyhó bó l, é s habá r a sajtó a szö ké sem ó ta az
arcomat csak fekete csı́kkal kitakarva vagy homá lyosan mutatta, nem
volt tú l nehé z kitalá lni, ki vagyok.
– Há t igen, biztos tudja, hogy a mi kedves Frau Bar-Levü nk
csı́pő problé má kkal kü szkö dik, ezé rt nehezen lé pcső zik – mondja a
nő , mikö zben mé g mindig azon tö prengek, ugyan hol volt az utó bbi
hó napokban, hogy ennyire tá jé kozatlan. Esetleg annyira inom lé lek,
hogy elfojt mindent, amit akkor mond é s tesz az ember, amikor egy

147
tragikus szenzá ció val talá lja magá t szemkö zt? Nem kiá lt fel pé ldá ul,
hogy „Te jó é g!” é s „Majd minden rendbe jö n!”, é s nem is vet rá m
sajná lkozó é s fő leg rö ntgenszerű , mohó tekintetet, amellyel á thatol a
ruhá imon, é s szinte felboncol a pokoli erő szak nyomait kutatva.
Megint bó lintok, é s ı́gy szó lok:
– Igen, a csı́pő je. Má r ré gó ta kı́nozza.
Ezé rt Frau Bar-Lev csak akkor hozza fel hozzá m a postá m, amikor
be kell vá sá rolnia vagy orvoshoz kell mennie. Egyé bké nt nem vá llalja
a sok lé pcső t lefelé a kapuig, ahol tö bblaká sos há zunk
levé lszekré nyei vannak. Jobban mondva, nem vá llal mé g tö bb
erő feszı́té st a kedvemé rt.
– Nemré g é szrevettem, hogy a levé lszekré nye szabá lyosan
tú lcsordul, ezé rt gondoltam…
– Magá t itt mé g sose lá ttam – á llapı́tom meg tá rgyilagosan.
– Engem? Nem. Illetve é n se lá ttam mé g magá t, de csak né há ny
hete lakom itt.
–Frau Bar-Lev mellett?
– Igen – bó lint, é s megint mosolyog.
– De há t ott egy csalá d lakik.
– A Hilderé k laktak, igen. De elkö ltö ztek.
– Ezt nem tudtam.
– Igen. – A nő megvonja a vá llá t. Amikor megmozdul a karja, a
levelek a fö ldre esnek. – A fene egye meg – nevet, é s á tnyú jtja a
lá bast. Atveszem, é s igyelem, ahogy leguggol, hogy felvegye a
borı́té kokat. – Nem vagyok valami ü gyes, ugye? – vihog.
– Vá rjon csak – ké rem, é s ellé pek az ajtó elő l, hogy a lá bast
letehessem a komó dra, é s segı́tsek neki.
– Má r megvan – nyú jtja á t a levé lcsomagot az ajtó ré sen.
– Ja, é s Frau Bar-Lev azt is ké rte mé g, hogy hozzam el a haszná lt
edé nyeket.
Eszembe jut a tegnapi egytá lé tel, aztá n mé g korá bbró l a kis tű zá lló

148
tá l a burgonyagratinnel, é s mé g azelő ttrő l egy má sik edé ny tele
té sztasalá tá val, amelyek mind a hı́vogató , de momentá n nem aktuá lis
Everybody’s welcome feliratú lá btö rlő mö n vá rtak rá m. Visszalé pek az
ajtó ré sbe, Maja mosolya tö retlen.
– Sajná lom – pró bá lok mosolyt erő ltetni az arcomra. – Mé g nem
tudtam elmosni ő ket.
– O, majd é n megcsiná lom, adja csak ide nyugodtan az edé nyeket.
Lelki szemem elő tt lá tom magam, amint a konyhá ban ü gykö dö m, a
szemetesbe kapargatom szé gyenkezve a beszá radt é telmaradé kokat,
mikö zben a nyitva hagyott ajtó ban ott á ll ez az idegen nő , akit
á llı́tó lag Frau Bar-Lev kü ldö tt, é s ezzel a trü kkel most betolakodott a
laká somba. Enyhe pá nik fog el, ami persze butasá g, de ezt é sszel é s
logiká val nem lehet megé rteni. Ebé det hoz nekem, é s elviszi az
edé nyeket. Mit forgat a fejé ben? Vajon mit akarhat?
Gö rcsö sen tö rö m a fejem, de sajnos nem jut eszembe semmifé le
ü rü gy, amire hivatkozva becsukhatná m az ajtó t az orra elő tt, ané lkü l
hogy ké sz idió tá nak ne tű nné k a szemé ben.
– Nem is tudom, az edé nyt elő bb té nyleg…
– Engem nem zavar, higgye el.
Elő ttem á ll a mosolygó Maja, akit Bar-Lev azé rt kü ldö tt, hogy ne
haljak é hen. Bá rhogy alakul, soha sem fogok megszabadulni az é lete
vé gé ig traumatizá lt, mindenben é s mindenkiben ellensé get sejtő ,
kunyhó bó l szabadult, szá nalomra mé ltó asszony szerepé bő l, pedig
megeskü dtem, hogy ezt sose fogom vá llalni. Tetejé ben mé g arra sem
vagyok ké pes, hogy ú j szomszé domat behı́vjam a laká somba,
mikö zben az edé nyekre vá r. Ré gen, amikor mé g Kirsten is itt lakott,
tele volt a há z, a legtö bbjé t nem is ismertü k, mert a bará taink hoztá k
ő ket magukkal, é s imá dtunk együ tt bulizni. „Nem is igazi a buli, ha
nem vagyunk egy tucatná l tö bben” – mondta mindig nevetve Kirsten.
Everybody’s welcome akkoriban, egy má sik é letben.
Elszá ntan bó lintok, gé piesen megfordulok, é s az elő szobá n á t a

149
konyhá ba sietek.
Az ajtó nyitva marad.
A torkomban dobog a szı́vem, kapkodva csú sztatom egymá sba a
gratinsü tő t, a kis lá bast é s a salá tá stá lat, amelyben a rá szá radt
majoné z mintá zata vá dló n né z rá m. Hogy jö vö k ahhoz, hogy egy idő s
asszonnyal fő zessek magamnak, é s mé g az edé nyt se mosogassam el?
Szégyelld magad, Lena. Nem tanultál illemet?
Valahol lennie kell mé g egy mű anyag é teldoboznak is.
Megfordulok, é s kö zben a gyapjú zoknis lá bam megcsú szik a kö vö n,
de sikerü l idejé ben megkapaszkodnom a konyhapultban. Nyitva van
az ajtó . Itt ez a Maja, akit mé g sose lá ttam. Aki á llı́tó lag most kö ltö zö tt
ide. Hallom a hangjá t:
– Minden rendben? Ne segı́tsek?
– Nem! Nem! – kiá ltom.
Hol van az é teltartó doboz, az a kurva doboz, merre lehet?
Felté pem a mosogató gé pet, a doboz valahogy té nyleg belekerü lt, é s
né há ny piszkos csé szé vel é s evő eszkö zzel mé g mindig arra vá r, hogy
vé gre elindı́tsam a megfelelő programmal a gé pet. Kihalá szom a
dobozt, é s a halom piszkos edé nnyel együ tt á tegyensú lyozom a
konyhá n é s az elő szobá n keresztü l az ajtó hoz. Mé g mindig nyitva á ll.
Es lá tni lehet a lé pcső há zat. Remegő kezemben zö rö gnek a szennyes
edé nyek.
Maja má r nincs itt. Maja elment.
Te megőrültél.
Maja sose volt itt, nem is létezik.
Most már csak mi vagyunk. Mi vagyunk a családod.
Bizonytalan pillantá st vetek a komó dra, de a lá bas é s a halom levé l
bizonyı́tja, hogy itt já rt. Lecsapom az edé nyeket a fö ldre, é s ó vatosan
kikukucská lok az ajtó n. Nincs ott senki, ü res é s né ma a lé pcső há z,
nyoma sincs Majá nak. Hallgató zom, há tha hallok lé pteket, de semmi.
Amilyen halkan csak tudom, becsukom az ajtó t, é s té tová zva

150
há trané zek a vá llam fö lö tt, mikö zben a szı́vem vé szesen kalapá l.
Mi oka lenne belopakodni a laká somba? – ké rdezi a jó zan é nem. –
Van oka – sikolt fel bennem a pá nik.

151
Jasmin

Annak a laká snak a hirdeté se, amelybe majdnem há rom é ve

kö ltö ztem, ı́gy né zett ki:

Lakó tá rsat/lakó tá rsnő t keresek egy regensburg–ó vá rosi tizenké t
laká sos há zban lé vő 74 né gyzetmé teres, há romszobá s laká sba.
Erké lyes, szé p kilá tá ssal. A legjobb lenne, ha te is dohá nyozná l. Elő ny,
ha szereted az á llatokat, mert nemcsak velem fogsz lakni, hanem a
kandú rommal is. 34 é ves vagyok, a vendé glá tá sban dolgozom. Tié d
lehet a 12 né gyzetmé teres há ló szoba, a konyhá t é s a fü rdő szobá t
kö zö sen haszná ljuk. Van mosogató gé p, hű tő szekré ny, mikrosü tő é s
mosó gé p. A lakbé r 310 € + rezsi/hó .

A mellé kelt fotó k igazi otthont á brá zoltak, ez rö gtö n feltű nt. Nemcsak
egy né gy falbó l é s tető bő l á lló lakó hely, hanem é lettel teli otthon volt.
A tarka szobá kat bolhapiacon vett bú torok é s apró dı́sztá rgyak tetté k
nagyon egyedivé . A há ló ablaká n csipkefü ggö ny, á gyké nt csak egy
matrac szolgá lt, fö lö tte vastag, aranyozott, cikornyá s keretben Szű z
Má ria giccses ké pe volt lá tható a kis Jé zussal a karjá n, a
mennyezetrő l egy csillá r szı́nes ü veggyö ngyei ló gtak. A konyhá ban
durvá n faragott nagy asztal á llt, amelyen messzirő l is lá tszottak a
karcolá sok é s vá gá sok, é s mindehhez mé g egy amerikai stı́lusú , nagy,
ró zsaszı́n hű tő is tá rsult. A nappaliban, a kopott olvasó fotel mö gö tt
irdatlan mennyisé gű kö nyv tornyosult oszlopokban a fö ldö n, a falnak
tá masztva. Ez a lá tvá ny anyá mat megő rjı́tette volna, engem is
megő rjı́tett, de egé szen má s okbó l. Fel voltam villanyozva, ott
akartam lakni. Es mé g jobban akartam, amikor megismerkedtem
Kirstennel, aki a hirdeté st feladta. Kirsten szá momra nem is errő l a

152
vilá gró l való nak tű nt, Ibizá n vagy valamely má sik hippiszigeten
kellett volna é lnie hosszú , barna hajá val, amely ú gy né zett ki, mintha
é vekkel ezelő tt só s vı́z é s szé l kuszá lta volna ö ssze, é s azó ta se
fé sü lkö dö tt volna meg rendesen. Virá gmintá s ruhá já ra rengeteg
szı́nes lá ncot aggatott, barna, fű ző s csizmá ja a té rdé ig é rt. Kirsten
nagyon é letvidá m volt, mindig nevetett. El kellett volna má r
korá bban kö ltö znö m otthonró l, de a kö rü lmé nyek nem engedté k, é s
való szı́nű leg az anyá m irá nti rosszul felfogott felelő ssé gé rzet sem.
Apá m halá la utá n má r csak mi maradtunk egymá snak, é s inká bb csak
egy elvnek akartunk eleget tenni, nem pedig a szeretet parancsá nak.
Itt, ebben a laká sban boldog, erő s é s magabiztos voltam egé szen
addig, amı́g Kirsten é s Ignaz – egy há jas, fekete kandú r – el nem
kö ltö zö tt talá n ké t hó nappal az elrablá som elő tt. Itt akartam maradni
olyan elszá ntan, mint amilyen elszá ntan annak idejé n be akartam ide
kö ltö zni, hogy a laká st, é s a hozzá fű ző dő emlé keket megő rizhessem
ö rö kö ské nt, szemtanú ké nt, bá tor tú lé lő ké nt, aki szembeszá ll a
vá ltozá sokkal, vagy mint egy pici nö vé ny, amely utat tö r magá nak az
aszfalton keresztü l, é s kité phető ugyan aká rhá nyszor é s aká rmilyen
erő szakosan, de a gyö keré hez hozzá fé rni lehetetlen. Ilyen volt a
szü leim há zá nak kocsifelhajtó já n a gaz, anyá m eleget panaszkodott
rá .
A konyhá ba osonok, é s egy ké st hú zok ki a tartó já bó l. Az é leset,
amely mindent vá g, hú st is. Bené zek minden szobá ba, á tvizsgá lom
mind a hetvenné gy né gyzetmé teré t ennek az egykori otthonnak. Az
ajtó k mö gö tti holt té rre is van gondom, a padló ig é rő fü ggö ny, ső t a
zuhanyfü ggö ny mö gé is bené zek. Nincs itt senki, a laká s ü res, csak é n
vagyok itt meg a dé monaim. Egy pillanatig té nyleg sziklaszilá rdan
biztos voltam abban, hogy Maja a nyitott ajtó n á t beosont, é s
valamelyik sö té t sarokban csak arra vá r, hogy rá m vethesse magá t.
Kimerü lten a fotelba rogyok, felhú zom a té rdemet, é s jobb
kezemben mé g mindig gö rcsö sen szorı́tom a ké st. Talá n té nyleg meg

153
fogok bolondulni orvosi é rtelemben is. Talá n má r meg is tö rté nt, é s a
helyem abban a kó rhá zban van, ahol a szobá k kilincse a biztonsá g
kedvé ért kivehető . Té rdemre hajtom elcsigá zott fejem, é s elsı́rom
magam. Rab vagyok mé g mindig, é s ezen a szabadsá g sem segı́t.
Ahogy a gulyá s szagá t megé reztem a tá lbó l, ú gy szimatoltam egy
jó indulatú emberbő l is veszé lyt, ső t ké pes vagyok ké ssel is
szembeszá llni vele. Es most, amikor ő rü ltnek é s butá nak tartom
magam, azon rá gó dom, mié rt tű nt el Maja olyan hirtelen. Bú csú
né lkü l ment el, ané lkü l hogy bá rmilyen magyará zatot adott volna,
pé ldá ul hogy mé gsem kellenek a piszkos edé nyek, meggondolta
magá t, legyek szı́ves egyedü l elmosogatni, vagy hogy bocsá nat, de el
kell mennie.
Leteszem a ké st a kisasztalra, é s tová bb gyö trő dö m a fotelban ü lve.
Ellenő rizni akarom megint, hogy bezá rtam-e jó l az ajtó t. Az orvosok
é s a pszicholó gusom azt taná csoltá k, hogy az első idő kben ne legyek
egyedü l, ha má r sajá t felelő ssé gemre elhagytam a kliniká t, é s má s
speciá lis inté zetbe se kı́vá nok befekü dni. Azt feleltem, hogy egy kis
idő re anyá mhoz kö ltö zö m, é s ez elé ggé meggyő ző n hangzott.
Az ajtó zá rva, ké tszeresen is, tö bbszö r nem lehetsé ges. A
komó dhoz lé pek, leakasztok a falró l egy ké pet, é s ó vatosan
egyensú lyozva a kilincsre á llı́tom. Senki sem tud majd ide bejö nni,
mert az ü vegcsö rö mpö lé s idejé ben riasztani fog. Há tralé pek,
szemü gyre veszem a kilincsen lé vő ké pet. Mi vagyunk rajta: Kirsten
é s é n, a vá llunk ö sszeé r, a fejü nk ö sszeborul. Kettő nk kö zö tt Ignaz
dagadt fekete feje lá tszik, Kirsten a hó na alatt tartja a kamera felé .
Mellső lá bai ernyedten ló gnak, kedvetlen sá rga szeme ré ssé szű kü lt, a
felvé tel utá n Kirsten utá n kapott. „A mi mogorva gyermekü nk.” Ez
mondtuk mindig. Felsó hajtok. Pillantá som a komó don tornyosuló
levé lkupacra esik. Legfelü l egy fé lbe hajtott ú jsá g van, a tegnapi szá m.
A cı́moldalon ott van Hannah fé nyké pe. A kunyhó ban, a
nyomorú sá gos negyvenwattos kö rte fé nyé ben is sá padtnak tű nt. De

154
itt, a tenyé rnyi szı́nes ké pen szinte való szerű tlenü l né z ki fehé r
bő ré vel, vizenyő s szemé vel é s szalmasző ke hajá val.
Mutató ujjamat vé gighú zom alig é szrevehető en felfelé hú zott ajká n:
ez Hannah szoká sos mosolya.
Zombilá ny a borzalmak kunyhó já bó l

Ké t hé ttel a kunyhó bó l tö rté nő elké pesztő szö ké s utá n (lapunk
tudó sı́tott ró la) né vtelen forrá sbó l egy fotó kerü lt a birtokunkba az
emberrablá s á ldozatá nak, Lena B.-nek a lá nyá ró l. A tizenhá rom é ves
kislá ny é s tizenegy é ves ö ccse jelenleg pszichoterá piá s kezelé sben
ré szesü l. B. 2004 januá rja ó ta van eltű ntké nt nyilvá ntartva,
tartó zkodá si helyé rő l, valamint elrabló ja kilé té rő l – Frank Giesner
rendő rsé gi fő nyomozó szerint – tová bbra sincs informá ció .
Fordulatot remé l a rendő rsé g a Jasmin G. szö ké sekor halá los
sé rü lé seket elszenvedő fé r i plasztikai arcrekonstrukció ja
segı́tsé gé vel. Ot gyanú sı́tjá k Lena B. é s Jasmin G. elrablá sá val. G.-t
idé n má jusban raboltá k el, é s szeptemberi szö ké sé ig né gy hó napig
é lt a kunyhó fogsá gá ban. Ennek kö rü lmé nyeirő l é s a ké t gyermek
pillanatnyi egé szsé gi á llapotá ró l eddig csak né há ny megrá zó ré szlet
szivá rgott ki…

Figyelmem elkalandozik, a betű k szé tfolynak a szemem elő tt. Csak

Hannah fé nyké pe lá tszik é lesen. Vajon ki volt a fé nyké pé sz? Kinek
sikerü lt Hanná t mosolyra bı́rnia? Hirtelen rá dö bbenek, hogy nem
é rdeklő dtem utá na, amió ta elbocsá tottak a kó rhá zbó l. Jonathan felő l
sem. A satu egyre jobban szorı́tja ismé t a fejem.
Miféle anya vagy, Lena?
Micsoda szörnyeteg vagy?
Az ú jsá g zizegve repü l a sarokba, megmasszı́rozom a halá nté kom.
Hogy eltereljem a gondolataimat, felkapom a maradé k postá t a

155
komó dró l, é s magammal viszem a konyhá ba. Az asztalhoz ü lö k, é s
vé gigpö rgetem a borı́té kokat. A biztosı́tó ı́rt való szı́nű leg az orvosi
kö ltsé geim á tvá llalá sá ró l, é n ú gysem tudná m ki izetni. Jö tt egy levé l a
mobilszolgá ltató mtó l, egy a vı́zmű vektő l. Egyiket sem nyitom ki, csak
azt, amelyiken nincs feladó . Egyszerű , fehé r borı́té k, rajta fekete
ilctollal ı́rva csak a nevem á ll cı́m né lkü l: JASMIN GRASS csupa
nagybetű vel. Felté pem a borı́té kot, egy ö sszehajtogatott lap hullik ki
belő le. Egy szó á ll rajta: LENANAK.

156
Matthias

– Ne, Matthias!
A fene egye meg, tudtam.
– Szó se lehet ró la!
– Drá gá m…
– Nem! – Karin lecsapja a villá já t.
Az é n é tvá gyam is elmegy, de igyekszem leplezni, é s egy nagy
darabot vá gok le a steakbő l. Ez a vilá g legtermé szetesebb dolga,
mondja egy hang a fejemben, teljesen normá lis, é s semmi sem
indokolja, hogy emiatt fé lbeszakı́tsuk a vacsorá t.
– Karin, ké rlek…
– Azt mondtam: nem!
Tü ntető leg a szalvé tá ja utá n nyú l, é s megtö rli a szá já t, aztá n felá ll,
fogja a tá nyé rjá t az alig megkezdett hú ssal, krumplival, zö ldbabbal é s
kiviszi a konyhá ba. Csö rren a szemetes fedele, é s hallom, ahogy
belesö pri az é telt a tá nyé rjá ró l.
– Karin! – kiá ltom a zajt tú lkiabá lva. – Legalá bb beszé ljü k meg!
Vá lasz nincs, csak a szemetes fedele csapó dik le, é s a mosogató gé p
ajtaja kattan. Pró bá lom folytatni a vacsorá t, de a hú s hirtelen
rá gó snak bizonyul.
– Té nyleg komolyan gondolod – á llapı́tja meg Karin, amikor egy
pillanattal ké ső bb felbukkan a konyha é s az é tkező kö zö tti
ajtó nyı́lá sban.
Lenyelem a zö ldbabot, é s a vá laszom ennyi:
– Persze hogy komolyan gondolom. A vilá g legtermé szetesebb
dolga, hogy hazahozzuk a csalá djá ba. Má r beszé ltem is Hamstedt
doktornő vel, nincs kifogá sa ellene, ellenkező leg. Ugy vé li, ez Hannah
gyó gyulá sá t is nagyban elő segı́tené .

157
 – Mikor?
– Há t legjobb lenne má r holnap.
– Nem, azt ké rdeztem, mikor sü tö tted ezt ki Hamstedttel?
Most má r é n is a szalvé tá m utá n nyú lok, é s megtö rlö m a szá m.
– Egypá r nappal ezelő tt – mondom halkan –, egyé bké nt te is
hallottad volna, ha eljö ssz velem Hannah-hoz lá togató ba.
– Ne, Matthias.
– De, ı́gy á llunk. Vé gü l is a nagyanyja vagy.
Karin szó né lkü l kivonul a konyhá ba. Ezú ttal elő bb kinyitja a
hű tő szekré nyt, aztá n kihú z egy ió kot, vé gü l dugó pukkan.
– Hozz nekem is egy pohá rral – ké rem.
Hannah-t haza fogom hozni, aká r egyeté rt ezzel Karin, aká r nem.
Megı́gé rtem neki.
– Nagyapa – mondta a kicsi –, nem jó itt nekem. Ez egy rossz hely.
Ejszaká nké nt nem tudok aludni, mert nagyon szomorú vagyok. Haza
akarok menni. – Nagyapa. Enné l szebbet má r ré gó ta nem hallottam.
– Egé szsé gedre – morogja Karin, amikor visszajö n az é tkező be, é s
egy pohá r vö rö sbort nyom a kezembe. – Emelem poharam rá d é s az
egyszemé lyes dö nté seidre.
– Ugyan, Karin, hagyd má r abba.
Figyelem, amint pohá rral a kezé ben merev lé ptekkel megkerü li az
asztalt, é s a helyé re ü l.
– Termé szetesen nem fogom abbahagyni, Matthias. A há tam
mö gö tt tá rgyalsz a Hamstedttel, é s aztá n ké sz té nyek elé á llı́tasz. Ez
nem fair, meg kell neked mondanom.
– Elő szö r csak tisztá zni akartam, hogy elmé letileg egyá ltalá n
lehetsé ges-e, hogy Hannah-t legalá bb né há ny napra kiengedjé k. Frau
Hamstedtnek is meg kellett ezt fontolnia. De ő is é szrevette, hogy
Hannah teljesen megkö zelı́thetetlen, amió ta a traumakö zpontba
vitté k. Orvosi szempontbó l egy helyben topognak. Erted, Karin?
Fogalmuk sincs, hogyan folytassá k! Nem tudjá k felá llı́tani a

158
diagnó zist! A iú t lehet kezelni, de Hannah-t, Karin, Hannah-t… –
leteszem a poharamat, é s tehetetlenü l szé ttá rom a karom. – Az
istenit, ő az unoká nk! Segı́tenü nk kell neki!
– Es hogyan? Vé gté re is nem vagyunk pszicholó gusok! Ha azok se
tudnak mit kezdeni vele, mi mit tehetné nk?
– Hannah vá gyik arra, hogy csalá di kö rben normá lis é letet
é lhessen, é s…
– Normá lis é letet! – vá g kö zbe Karin – Hiszen azt se tudja, milyen
az!
– Eppen ezé rt fontos, hogy megmutassuk neki. Né zz kö rü l! –
teá trá lis mozdulattal mutatok kö rbe. – Tessé k, né zd meg! Itt van
minden! A há zunk! Itt nő tt fel az anyja!
Karin belekortyol a borá ba.
– Es hogy csiná ljuk? – ké rdezi, é s leteszi a pohará t. – Felhú zzuk
neki az á gyat Lena egykori szobá já ban?
Nem reagá lok a hangjá ban rejlő gú nyra, csak buzgó n bó logatok.
– Kö nyveket kell vennü nk okvetlenü l, Karin. A traumakö zpontban
nem tud tanulni, sü rgő sen kell neki né há ny tankö nyv is.
– Es jö vő re majd iskolá ba fog já rni, igaz? Mint egy teljesen
normá lis gyerek?
– Csak azt mondtam, hogy biztosan ö rü lni fog, ha szerzü nk neki
né há ny kö nyvet. Hatalmas tudá svá gy van benne, é s má r té nyleg
sokat tud. Lá tnod kellene, Karin, nagyon intelligens.
Ha arra gondolok, hogyan tanı́totta nekem Hannah, hogy mondjá k
a nagyapá t spanyolul, mosolyognom kell.
– Nem fog sikerü lni, gondolkozz csak…
Abuelo, ı́gy mondjá k spanyolul. Abuelo…
– Matthias!
– Tessé k?
– Azt mondtam: nem fog sikerü lni. Nem tudjuk majd eljá tszani a
szerető csalá dot.

159
 – Ugyan, Karin, hogy mondhatsz ilyet: eljá tszani. Mi
ö sszetartozunk, csalá d vagyunk! O az unoká nk, a lá nyunk gyermeke!
Karin megdö rzsö li a homloká t.
– Elő szö r csak né há ny napra, drá gá m – pró bá lkozom. – Errő l
megá llapodtam Hamstedt doktornő vel. Es Hannah-t rendszeresen
kezelé sre fogom vinni a traumakö zpontba. Csak az a cé l, hogy a
gyerek kicsit megnyugodjon.
Csend telepszik rá nk. Tudom, hogy Karint má r fé lig meggyő ztem,
nagyon jó l tudom. Nem akar szı́vtelen nagymama lenni, nem is az.
Egyszerű en csak retteg, é s nem akar hibá zni. Szerinte Hannah-t rá
kell bı́zni a szakemberekre. Azokra a pro ikra, akik maguk se tudjá k,
mihez kezdjenek vele.
– Csak ennyit tudok ö nnek mondani, Herr Beck – mondta
Hamstedt doktornő az utolsó talá lkozá sunkkor.
Az irodá já ban ü ltü nk, ő az ı́ró asztala mö gö tt, é n elő tte. Mö gö tte a
falon szá mtalan aranykeretes oklevé l fü ggö tt, amelyek a
kivá ló sá gá ró l tanú skodtak, mikö zben balra tő le az ablakpá rká nyon
az elsá rgult levelű , hervadozó szobanö vé ny é ppen azt bizonyı́totta,
hogy az á llı́tó lagos pro i mé g arra sem ké pes, hogy egy igé nytelen
cserepes virá got gondozzon.
– Feltű nő , hogy a ké t gyerek az esemé nyeket milyen kü lö nbö ző
mó don dolgozza fel. Jonathan á llapota tulajdonké ppen nem meglepő
– kezé vel lá thatatlan idé ző jelet rajzolt a levegő be–, az normá lis,
akkor is, ha ö nnek a szó ebben az ö sszefü ggé sben talá n furcsá n
hangzik. Ré má lmai vannak, ordı́tozik é s nem hajlandó velü nk szó ba
á llni. Gyakran tapasztaljuk, hogy az é rintettek az á té lt traumá t elő bb
magukban akarjá k feldolgozni, vagy legalá bbis megpró bá ljá k.
Mindenesetre arra szá mı́tunk, hogy Jonathan idő vel megszó lal. Elő bb
el kell nyernü nk hosszabb tá vra a bizalmá t, meggyő zni ő t, hogy jó t
akarunk, é s ná lunk biztonsá gban van.
Tü relmetlenü l fé szkelő dni kezdtem, Hannah má r biztosan vá r rá m.

160
 – Igen, ez jó l hangzik.
– Hannah – mondta Hamstedt doktornő nyomaté kkal.
– Mi van vele?
Hamstedt doktornő ú gy mosolygott, mintha valamin rajtakaptam
volna.
– Hannah egé szen má s kó rké pet mutat.
Merev há ttal ugrá sra ké szen a szé k szé lé re csú sztam.
– Espedig?
– A viselkedé se.
– Hogy é rti?
– Nos, hadd magyará zzam el Jonathan pé ldá já n. A iú egé sz é leté t a
kunyhó ban tö ltö tte, egy ideiglenes, szű k, ablaktalan helyre bezá rva, a
kü lvilá ggal való mindenfé le kapcsolattó l megfosztva – fontoskodva
hosszan kivá rt, é s csak akkor folytatta, amikor az ó rá mra né ztem.
– Ez az ú j vilá g, ez az egé sz, a nyü zsgé s, a sok ember, az erő s
hangok, é s mindaz, amit a kunyhó ban nem volt lehető sé ge
megismerni, most fé lelemmel tö lti el. A lift egy katasztró fa a szá má ra.
Csak a lé pcső t haszná lhatjuk, ha fel vagy le szeretné nk vinni. Es mé g
az is kemé ny megpró bá ltatá s, attó l is retteg. Arró l nem is beszé lve,
hogy a lé pcső zé s szá má ra ismeretlen mozgá sforma. Ert engem, Herr
Beck? Eppen most tanı́tjuk neki, mint egy kisgyereknek, a lé pcső n
já rá st. Termé szetesen ez is nyű gö ssé teszi. Né ha ó rá kra az asztal alá
má szik, vagy é jjel ledobja az á gynemű jé t, é s a fö ldö n alszik. Ezzel
jelzi akaratlanul a szá munkra, hogy pillanatnyilag tú l sok inger é ri.
Fogalmam sem volt, mit akart ezzel mondani, de valami fenyegető t
é reztem a szavaiban.
– Hannah nem é rzi itt jó l magá t. Rosszul alszik, panaszkodik
mindig, amikor meglá togatom.
Hamstedt doktornő mé lyet só hajtott.
– Lehetsé ges, Herr Beck. Ennek ellené re meglepő en jó l kiismeri
magá t ebben a szá má ra idegen vilá gban. Vagy esetleg tapasztalja,

161
hogy nagymé rté kben traumatizá lt lenne?
– Erő s egyé nisé g – szö geztem le nem minden bü szkesé g né lkü l.
– Herr Beck, lé tezik egy neuroló giai rendellenessé g, amit mi
Asperger-szindró má nak nevezü nk. Talá n hallott má r ró la. Ez az
autizmus egyik fajtá ja, amely azt befolyá solja, hogy az illető hogyan
dolgozza fel a vele tö rté nteket, é s hogyan kommuniká l má sokkal.
– Hannah nem beteg.
– En sem tartom betegnek – mondta Hamstedt doktornő , é s oldalra
billentette a fejé t. – Ez inká bb csak rendellenessé g. Es mé g mi sem
vagyunk biztosak abban, hogy ez té nyleg fenná ll-e Hannah eseté ben,
de szeretné nk tová bbra is vizsgá ló dni.
Megint az ó rá mra pillantottam.
– Na jó , Herr Beck. Ami a ké ré sé t illeti, hogy Hannah-t pá r napra
magá hoz vegye, hajlandó vagyok pró bá t tenni. Mindenesetre né há ny
felté telhez kell kö tnö m.
– Nem problé ma – bó lintottam elszá ntan, é s má r emelkedtem is fel
a szé kemrő l; Hannah vá r rá m.
– Egy pillanat, Herr Beck. Szeretné k mé g ö nnel
a lá nyá ró l, Lená ró l beszé lni. – Má r az a mó d is dü hı́tett, ahogy a nevé t
kimondta. Mintha felté telezné , hogy elfelejtettem az egyetlen
gyermekem nevé t.
– Hamstedt doktornő , most má r té nyleg…
– Teljes mé lysé gé ben elké pzelni sem tudom, milyen nehé z lehet
ö nnek, hogy a ké rdé seire, bá rmennyire szeretné is, mé g nem kapott
vá laszt.
Ajkamba haraptam. Igaza van. Egyik gyerek se á rult el eddig
semmi é rdemlegeset. Ugy tű nt, mintha é szre se vetté k volna, hogy
egy nap Lena helyé be ez a Frau Grass lé pett.
– Ez biztosan dü hı́tő az ö n szá má ra. Ezé rt ö rü lö k, hogy mé gis ilyen
elkö telezetten vá llalja a nagyapa szerepé t. Segı́tsé gké ppen szeretné m
ö nnek mé g egyszer vá zolni a helyzetet pszicholó giai szemszö gbő l.

162
 Lenyugtattam magam, é s nagyot só hajtottam. Hiszen má r
annyiszor hallottam. Most majd ú jbó l belekezd a má r ezerszer hallott
hasonlı́tgatá sba. Hannah é s az ö ccse, akik eddig a vilá got mintha a
kulcslyukon keresztü l lá ttá k volna. Egé sz é letü kben be voltak zá rva a
kunyhó ba, ahol csak ké t igazodá si pontjuk volt: a szü leik. A termé szet
parancsa, hogy a gyerekeknek felté tel né lkü l szeretniü k kell a
szü leiket. Az elszigeteltsé gü k nem tette lehető vé , hogy bá rmi vagy
bá rki má shoz viszonyı́tsanak. Honnan tudná k, hogy velü k valami
nagyon rossz tö rté nt, ha nem volt ö sszehasonlı́tá si alapjuk? Hogy
tudtá k volna megtanulni, mi a kü lö nbsé g jó é s rossz kö zö tt? Ehhez
já rul mé g a fü ggő sé g az apjuktó l, a szü leté sü k ó ta belé jü k nevelt
engedelmessé g. Az apjukat, aki rabsá gban tartotta ő ket, nem
tartottá k szö rnyetegnek. Há lá sak voltak, hogy enni ad nekik, hogy ne
haljanak é hen, é s tü zet gyú jtott, hogy ne fá zzanak. Es mindez akkor
is, most is normá lis a szemü kben. Hannah-nak é s ö ccsé nek a kunyhó
a normá lis é letet jelentette, az ő normá lis é letü ket. Es a sajá t
é rté kfelfogá sunkat á ltalá ban nem szoktuk megké rdő jelezni.
– Ertem – pró bá ltam Hamstedt doktornő szó á radatá t mederbe
terelni. Hannah má r vagy negyedó rá ja vá rt rá m.
– Amikor az apjuk felszó lı́totta ő ket, hogy menjenek a szobá jukba,
az ugyanakkora jelentő sé ggel bı́rt, mint amikor kö zö lte velü k, hogy
mostantó l ú j anyuká juk lesz – folytatta Hamstedt doktornő nem
zavartatva magá t. – A szava tö rvé ny volt, ne feledkezzen meg errő l,
Herr Beck. Mé g ha a mai napig ú gy gondolja is, hogy meg tud
birkó zni azzal, hogy mé g mindig nem tudja, mi tö rté nt a lá nyá val,
miné l tö bb idő mú lik majd el, anná l jobban fogja idegesı́teni ez
a problé ma, é s egyre feszü ltebbnek fogja magá t é rezni.
– Ne vegye rossz né ven, Hamstedt doktornő , de most inká bb a
tü relmetlensé gem nő , mé g pedig nagymé rté kben. Az unoká m má r
negyedó rá ja vá r rá m.
Hamstedt doktornő megé rtő n elmosolyodott.

163
 – Há t akkor nem tartom fel tová bb, Herr Beck.

– Nem vetted mé g é szre, hogy csak Hannah-ró l beszé lsz? – tö ri meg a
hosszú ra nyú lt csendet Karin.
Felsó hajtok, mert tudom, hogy mi kö vetkezik.
– Nem akarok Lená ró l beszé lni.
– Nem Lená ra gondoltam. Jonathanró l van szó . Csak ú gy
emlegeted, hogy a iú. Azt mondtad, a iú t tudjá k kezelni. Nem vetted
é szre?
– Nem tudom, hova akarsz kilyukadni.
Karin felegyenesedik a szé ké n, most nyı́legyenes a há ta.
– Ez azé rt van, mert nem tetszik a bő ré nek a szı́ne?
– Tessé k?
– Mert szerinted nem hasonlı́t elé ggé Lená ra?
– Mirő l beszé lsz?
– Hannah-ban csak Lená t lá tod, az apjá bó l semmit.
– Karin, ez ő rü ltsé g! – pró bá lom hevesen hadoná szva a kellemetlen
megjegyzé st elhessegetni, kö zben vé letlenü l leverem a
borospoharamat. A kelyhe letö rik a talpá ró l, amikor a kemé nyfa
é tkező asztal lapjá hoz vá gó dik, é s a vilá gos abroszon pillanatok alatt
nö vekedni kezd egy vö rö s folt. Egyszerre pattanunk fel.
– Sajná lom, drá gá m – mondom, mikö zben ü gyetlenü l pró bá lom a
szalvé tá mmal felitatni a bort. Karin felrá ntja az abroszt, hogy a bor
ne folyjon a bé zs szı́nű sző nyegre.
– Semmi baj, elő fordul. – felpillant. – Gondoltá l má r arra, mi lesz a
kö vetkezmé nye, ha Hannah-t magunkhoz vesszü k? Tisztá ban vagy
azzal, hogy megint meg fogjá k majd szá llni ezek az ú jsá gı́ró k é s
fotó sok a há zunkat, mint ré gen, Lena eltű né se utá n?
– O…
– Igy is á llandó an csö ng má r a telefon! Frau Beck – utá noz Karin

164
egy fuvolá zó hangot –, van mé g remé ny, hogy megtalá ljá k a lá nyá t?
Hogy vannak az unoká i, Frau Beck? Csak egy rö vid interjú t, Frau
Beck, nem is zavarjuk soká ig – mondja, mikö zben fejé t rá zva
hozzá kezd az asztal leszedé sé hez. – Nem akarom ezt megint
vé gigcsiná lni, Matthias.
– Persze, tudom, Karin. De nem hiszem, hogy ı́gy lesz. Mit
keresné nek itt? Mié rt pazarolná k az idejü ket? Tő lü nk nem kapnak
interjú t, Hannah-tó l pedig vé gké pp nem. Es a kicsirő l má r ré gó ta van
fotó juk. Mié rt tö rné magá t bá rki, hogy itt ó lá lkodjon a kamerá já val.
Zombilá nynak hı́vjá k, Karin! Te magad is olvastad! – rá zom dü hö dten
a fejem. – Zombilá ny! Mikö zben olyan kis helyes a fotó n.
Karin megtorpan.
– Matthias, ne.
Lesü tö m a szemem, Karin olvas a gondolataimban, majd negyven
é ve ismer, tud mindent. Nemet mondott, de nem Hannah
befogadá sá ra. Karin valami fontosabbra jö tt rá , ú gy sejtem.
– Te ké szı́tetted a fotó t Hannah-ró l, é s te adtad oda a sajtó nak –
á llapı́totta meg vé gü l. – Má r megint.

165
Jasmin

Az olvasó fotelomban ü lö k ö sszekuporodva, amennyire csak fá jó

bordá im engedik. Gö rcsö s ujjaimmal remegve szorı́tom a levelet.
Fázol, mama?
Maradj csendben, Jonathan!
Szeretlek, mama.
Legyetek csendben mindketten! Hagyjatok bé ké n, halljá tok? Ma
nem vagyok valami jó l.
Becsukom a szemem, é s szá molom a lé legzetvé teleimet pontosan
ú gy, ahogy a pszicholó gusom taná csolta pá nikroham eseté re.
– A hangok, amelyeket hall, nem igaziak, Frau Grass. Csak a fejé ben
szó lnak. Hagyja ő ket elvonulni, mint felhő ket az é gen. Ne pró bá lja
elfojtani ezeket a hangokat, é s a mú lt emlé keit se. Hagyja, hogy
jö jjenek é s tá vozzanak, minden rendben lesz, lé legezzen. Szı́vja be a
levegő t mé lyen é s nyugodtan, lé legezze be, engedje ki…
Lé legzem.
Megint hallom a hangokat. Az emlé kek feltö rnek a mé lybő l, é s a
felszı́nre kü zdik magukat. De nem suhannak tova, hanem
megragadnak a gerincemné l fogva, é s lehú znak magukkal a mé lybe,
ahol sö té t van, mintha alkonyodna a negyvenwattos é gő homá lyos
fé nyé ben. Megint a kunyhó ban vagyok, hideg van, borzasztó an hideg.
A leheletem fehé r felhő ké nt gomolyog a levegő ben, amikor Hannah-
val é s Jonathannal az é tkező asztalná l ü lö k. Ma angoló ra á ll az
ó rarendjü kben.
– Koncentrá lj, mama. A tanulá s nagyon fontos, nem maradhatunk
butá k.
Ké ptelen vagyok koncentrá lni. A hideg. A fehé r felhő cské k,
amelyek arra emlé keztetnek, hogy mú lik az idő , é s mé g mindig nem
sikerü lt elmenekü lnö m ebbő l a pokolbó l. Má r azt sem tudom, hogy

166
napok, hetek vagy talá n má r hó napok ó ta vagyok-e itt. Lehet, hogy
csak egy hideg nyá ri nap a mai, de lehet, hogy má r té l van.
– Fá zol, mama? – ké rdezi Jonathan egy gyermek naiv
termé szetessé gé vel, aki má s vilá got nem is ismer, csak ezt itt. Egy idő
ó ta a fé rjed napkö zben gyakran egyedü l hagy minket. Allı́tó lag
dolgozni megy. Micsoda abszurd ö tlet: egy szö rnyeteg, akinek
tö rvé nyileg szabá lyozott munkaviszonya, izeté se é s biztosı́tá sa van.
– Mama, azt ké rdeztem, hogy fá zol-e.
Ne szó lı́ts mamá nak.
Nem vagyok az anyá d.
– Igen, Jonathan, nagyon fá zom. Hideg van ma.
Azonnal felugrik a szé krő l, a kanapé ná l terem, a tá mlá já ró l levesz
egy ö sszehajtogatott gyapjú takaró t, é s odahozza nekem.
– Kedves tő led, kö szö nö m – mondom, é s magamra csavarom. Ké t
napja bü nteté sbő l csak egy vé kony, fehé r szaté nbó l ké szü lt, boká ig
é rő há ló inget hordok, mert a mosá sná l papa felü gyelete alatt tú l
soká ig tanulmá nyoztam a folyé kony mosó szer ö sszeté telé t. Mé reg,
egy lehető sé g.
Nem az.
– Ezt meg is ihatod reggelire, Lena. Teljesen bio – nevetett fel
kurtá n é s kegyetlenü l. – Fogalmad sincs, mennyi szabadsá got kapsz
tő lem.
– De tudom, é s nagyra é rté kelem.
Nem igaz, nem tudom, ı́gy dö ntö tt ez az isten, é s megbü ntetett é rte.
Nem vehettem fel se ruhá t, se harisnyá t, se cipő t, csak a vé kony
há ló ingemet. Mostanra mindké t lá bam mintha fá bó l lenne, idegen
tá rgyak lettek, amelyek má r nem tartoznak a testemhez, é s az
ujjaimat se é rzem. A hideg a libabő rö s testemen á t csontig hatolt,
egé szen megdermedtem, má r az ü lé s is nehezemre esik.
– A kö vetkező szó t! – kiá ltja Jonathan lelkesen.
– Summit – olvasom gé piesen. Nem tankö nyv fekszik elő ttem az

167
ebé dlő asztalon, hanem egy angol szó tá r: Angol alapszó kincs.
Egyszerű en csak vé gigvesszü k a szavakat á bé cé sorrendben.
Jonathan mutató ujja azonnal a levegő be emelkedik, Hannah-é
viszont nem, ami szokatlan. Ehelyett Hannah há travetett fejjel a
mennyezetet tanulmá nyozza.
– Hannah, mi van veled? – ké rdezem ó vatosan.
Egy ö rö kké való sá gnak tű nik, mı́g elő szö r Jonathanra, majd rá m
né z, é s ı́gy szó l:
– Elromlott a lé gkeringtető ké szü lé k.
– Semmi baj. Papa nemsoká ra hazajö n a munká bó l é s megjavı́tja –
vá laszolom.
De té vedtem, nem jö tt.
Negyed hé t… há romnegyed hé t… fé l nyolc… pá r perc mú lva nyolc.
Fá radtsá g fog majd el minket… elalszunk… megfulladunk. Jonathan
má r á sı́tozik.
– Ne aggó djatok! – ismé telgetem.
A levegő mintha fogyna, de a való sá g é s a ké pzelgé s má r nem
vá lasztható szé t. A konyhai ó ra ü té seit má r szı́vdobogá ské nt hallom,
hangosan, tompá n é s lomhá n, hangosan, tompá n é s lomhá n –
hangosabban, tompá bban é s lomhá bban. Most má r mindké t gyerek
á sı́tozik, eleinte mé g kezü ket a szá juk elé té ve, de most má r
leplezetlenü l, tá tott szá jjal. Jonathan szeme má r lecsukó dott. Hannah
ö lé ben tartja Tinky kisasszonyt, é s ú jra meg ú jra biztatja, hogy ne
fé ljen.
Fagyos kezemmel megtá maszkodom az asztallapban, nehé zkesen
feltorná znom magam, é s á ttá molygok a nappalin a kunyhó ajtajá ig.
Szá nalmasan rá ngatom az ajtó gombot, mı́g elhagy az erő m, é s a
fö ldre rogyok.
– Nagyon fá radt vagyok, mama – hallom Hannah halk hangjá t.
– Tudom – felelem ugyanilyen halkan.
Az ajtó gombba kapaszkodva felhú zom magam, hogy elgyengü lt é s

168
megdermedt lá bamra á llhassak, é s visszamehessek a gyerekekhez az
asztalhoz. Rá pillantok a konyhai ó rá ra, amelynek szı́vdobbaná sai a
fejemben visszhangzanak, mindjá rt nyolc ó ra. Megrá zom Jonathan
vá llá t, ébredj fel, ne aludj, aztá n a magam szá má ra is meglepeté ské nt
nyugodt hangon azt mondom:
– Gyerekek, ideje fü rö dni!
Az elő szobá n keresztü l indulunk a fü rdő szoba felé , elö l Hannah
Tinky kisasszonnyal a karjá ban, Jonathan é s é n ké zen fogva megyü nk
utá na. Egymá s utá n vé cé re megyü nk, fogat mosunk, talá n utoljá ra.
Felajá nlom a gyerekeknek, hogy ma é jjel aludjanak velem a nagy
á gyban.
– Tinky kisasszonynak is szabad? – ké rdezi Hannah, é s é n
mosolyogva felelem: – Há t persze.
Lefekszü nk é s ö sszebú junk, hogy ne é rezzé k magukat olyan
egyedü l. Má st nem tehetek é rtü k, csak ennyit, velü k maradok.
Tudom, hogy ez tú l kevé s, csendben folyik a kö nnyem. Amikor
Jonathan levegő t vesz, halk szö rtyö gő hangokat hallat.
Hannah odasú gja nekem:
– Biztos felé bredü nk holnap reggel. Olyan gyorsan csak nem hal
meg az ember, igaz, mama?
– Igy van, kicsim – mosolygok, é s megcsó kolom hideg homloká t.
Nem ké rdezem meg tő le, hogy szerinte mió ta nem mű kö dik má r a
ké szü lé k, mió ta nem hallotta a zú gá sá t, mert tú l fá radt vagyok má r
ahhoz is, hogy kinyissam a szá mat.
– Szeretlek, mama – mondja Hannah alig hallható n. – Orö kké é s
ö rö kké é s ö rö kké .
– En is titeket. Jó é jszaká t.
Hirtelen felocsú dom, levegő utá n kapkodok. Megint a nappalimban
vagyok ö sszekuporodva az olvasó fotelban. Remegő kezemben ott a
levé l, a fehé r papı́rlap a fenyegető szó val: LENANAK.
Lehetetlen.

169
Vagy mé gsem?

170
Jasmin

Erő t vettem magamon, é s felhı́vtam Kirstent, aki fé l ó ra mú lva má r az
ajtó m elő tt á ll é s kopog, ahogy a telefonban a lelké re kö tö ttem:
há romszor rö viden, ké tszer hosszan: kopkopkop – kop – kop.
– Meg akartalak má r keresni – mondja, amikor becsukja az ajtó t
maga mö gö tt.
Csak bó lintok. Lenyű gö z, amit lá tok . Milyen jó l né z ki barná ra
sü lve, talá n egé sz nyá ron szabadsá gon volt. Nyaralt, mikö zben é n a
kunyhó foglya voltam.
– Nagyon szar, Jassy! – simı́t vé gig a hajamon, amely barna volt,
amikor utoljá ra lá ttuk egymá st, mint ahogy mindig is, most pedig
sző ke. Ső t vilá gossző ke, a tö vé né l hü velykujjnyi barna lenö vé ssel.
Né ha elké pzeltem a kunyhó ban, hogy is lesz, amikor majd ú jra
talá lkozunk, de most nem mondja, hogy milyen jó , hogy ismé t itt
vagyok.
– Eleinte, amikor eltű nté l, azt gondoltam… – kezd bele, miutá n
elhelyezkedtü nk a kanapé n a nappaliban.
– El tudom ké pzelni – vá gok kö zbe. Nem akarom hallani, hogy az
eltű né sem aká r egy drá maian megrendezett akció is lehetett volna,
csak hogy a igyelmé t magamra irá nyı́tsam.
Pá r napra egyszerű en csak elmegyek, a telefont kikapcsolom,
tessék, aggódj miattam, keress meg, találj meg, vigyél haza.
– Igaz minden? Ugy é rtem, amit olvasni lehet?
Egy doboz cigarettá t vesz elő a tá ská já bó l, felé m nyú jtja.
– Kö szö nö m, má r leszoktam.
– Hü lye vagyok. Ilyesmi biztosan nem volt a kunyhó ban.
– Nem, nem volt. Rá gni kezdem a hü velyujjam kö rmé t, pedig má r
ré gen leszoktam errő l a rossz szoká somró l is.

171
 – Na é s a tö bbi? Amit az ú jsá gok ı́rnak?
Kattan az ö ngyú jtó ja. A hamutartó utá n nyú l, é s maga elé teszi a
dohá nyzó asztal lapjá ra.
– Hogy pó rá zon kutyatá lbó l kellett ennü nk? – rá zom a fejem –
Rendes edé nyeink voltak.
Kirstennek kellett egy kis idő , mı́g el tudta dö nteni, hogy
elmosolyodhat-e. Az ú jsá gokban mostaná ban sok minden olvasható :
való s té nyek, de rengeteg hajá ná l fogva elő rá ngatott koholmá ny is.
Bá rcsak rá tudná m venni magam, hogy beleegyezzem egy interjú ba,
má r csak a helyreigazı́tá s kedvé ért is, de fé lek a ravasz, tú lbuzgó é s
bizalmatlan riporterek mé lyre á só ké rdé seitő l. A zá ró jeleket
kitettem, mé g akkor is, ha ennek az a kö vetkezmé nye, hogy
ké szpé nznek veszik: a szegé ny asszony a kunyhó ban kutyatá lbó l
é tkezett.
Megmutatom Kirstennek a levelet.
– Ma talá ltam a postá mban.
Kirsten né zi a papı́rt, sokkal tö bb ideig, mint ami ahhoz szü ksé ges,
hogy megé rtse mi á ll rajta. Amikor vé gre ismé t rá m pillant, szemé ben
a ké tely apró jelé t vé lem felfedezni.
– Nyilvá n valami idió ta volt, aki igyelemmel kı́sé rte a mé dia
tudó sı́tá sait, é s most ijesztgetni akar té ged. Ilyesmirő l sokat hallani –
oldalra hajtott fejjel ké rdő n né z rá m. – Vagy ki má s ı́rhatta volna
szerinted?
Tová bb rá gom a kö rmö m.
– Az elrabló d? Jassy, ő má r halott! Te ö lted meg!
– Tudom, de…
Kirsten é rtetlenü l rá zza a fejé t.
– Há t akkor kicsoda? Mondd meg nyugodtan.
Mé ly levegő t veszek.
– A gyerekek.
– Micsoda?

172
 – A gyerekeknek minden okuk megvan rá , hogy haragudjanak rá m.
Kirsten szeme kitá gul, szinte kifordul az ü regé bő l. Ilyen arcot vá g
az, aki hirtelen egy té bolyulttal talá lja magá t szembe.
– A gyerekek? Jassy, tisztá ban vagy vele, hogy mit mondtá l?
Valahogy nevetve jó vá kellene tennem ezt a butasá got, ehelyett a
kanapé tá mlá já ba kapaszkodom, é s pró bá lok felá llni. Nem megy, a
fá jdalom erő sebb.
– Van itt mé g valami – nyö gö m. – A há ló ban. A fehé rnemű s
szekré ny má sodik ió kjá ban, egy ö sszecsavart zokniban.
Kirsten buzgó n bó lint.
– Rendben, Jassy. Megyek, megné zem, te pedig szé pen itt maradsz.
Felá ll, lehajol, é s a lá bamat ó vatosan a kanapé ra emeli.
– Pihenj – mondja, é s é n há lá san becsukom a szemem.
Rö gtö n utá na tű sarkainak csodá latosan ismerő s kopogá sá t hallom
az elő szoba parkettjé n, aztá n a há ló szobaajtó kilincsé nek é les
csikorgá sá t. Má r szá zszor megolajoztuk, de ezt a csikorgá st
ké ptelensé g volt megszü ntetni. Má r nem is tudom, há nyszor riadtam
fel emiatt é jszaka, amikor Kirsten é jszakai mű szakja vé gezté vel
hazajö tt a klubbó l, é s be akart surranni a há ló szobá nkba. Egy idő
utá n aztá n má r szoká sunkká vá lt, hogy az ajtó t inká bb nyitva
hagyjuk. Felpattan a szemem é s ö sszerá ndulok, amikor meghallom
Kirsten ré mü lt sikolyá t:
– Jassy! Mi ez a…?

173
Matthias

Eltű nt egy huszonhá rom egyetemista lá ny Mü nchenben

(Mü nchen)
A mü ncheni rendő rsé g a lakossá g segı́tsé gé t ké ri a huszonhá rom
é ves Lena Beck mü nchen–haidhauseni lakos tartó zkodá si helyé t
illető en. A csü tö rtö kre virradó é jszaka az egyetemista lá ny a
szemtanú k szerint kö rü lbelü l reggel ö tig egy buliban vett ré szt
Maxvorstadt vá rosré szben. Hazafelé mé g beszé lt telefonon a
bará tnő jé vel, azó ta a mobilja ki van kapcsolva. A rendő rsé g pé nteki
kereső akció ja Mü nchen terü leté n eredmé nytelenü l zá rult. Lena Beck
1,65 mé ter magas, vé kony testalkatú é s sző ke, vá llig é rő haja van.
Eltű né se idejé n ezü stszı́nű felső t, fekete farmert, fekete csizmá t é s
sö té tké k kabá tot viselt.

Ez volt az első cikk ró la, é s é n naivan azt hittem, hogy mé g sok fogja
kö vetni egé szen addig, mı́g Lená t megtalá ljá k.
Ez volt az első a pontosan né gybő l – csupá n né gy cikk jelent meg a
hosszú é vek alatt, amı́g Lená ró l semmit sem tudtunk. Pontosabban
ez a né gy cikk volt csak tisztessé ges é s komolyan vehető . A
má sodikban mé g tudó sı́tottak a sikertelen bú vá rakció ró l, amellyel a
rendő rsé g biztosra akart menni, hogy Lena nem esett az Isarba, é s
nem fulladt bele. A szemtanú k, akik szinté n ott voltak a buliban, azt
á llı́tottá k, hogy Lena „nagy mennyisé gű alkoholt é s egy kö zelebbrő l
meg nem nevezett ká bı́tó szert fogyasztott”. A harmadik cikk aztá n
má r kezdett té vú tra jutni. A Bajor Hírlap meginterjú volt egy
á llı́tó lagos bará tnő t, akivel Lena az eltű né se elő tt mé g telefonon
beszé lt. Ez a felté telezett bará tnő , Jana W. („Nevé t a szerkesztő sé g

174
megvá ltoztatta”) azt á llı́totta, hogy „Lená nak sok problé má ja volt”.
Abba akarta hagyni a tanulmá nyait, é s nemcsak a maxvorstadti
buliban, hanem mé g sok má s alkalommal is mindenhol drogozott.
„Olyan” volt, aki azonnal bá rkivel elment, kö nnyű nő , akit egy sö rrel
is meg lehetett venni. Az ö tö dik cikkben a „mü ncheni 23 é ves
egyetemi hallgató ”-bó l má r „mü ncheni partygirl (23)” lett. Annak
idejé n minden á tkozott interjú felké ré sre igent mondtam, akkor is,
amikor má r sejtettem, hogy a sajtó é rdeklő dé sé nek ré g nem az a
cé lja, hogy Lená t megtalá ljá k, vagy legalá bb szavahihető tanú kat
talá ljanak.
Egy nap, soha sem fogom elfelejteni, felkeresett egy ú jsá gı́ró az
irodá mban.
– Lena kivá ló diá k, pé ldá t lehet venni ró la – mondtam, é s
bizonyı́té kul elé toltam a vizsgaeredmé nyeirő l kiá llı́tott
bizonyı́tvá nyokat. – Má r gyerekké nt taná r akart lenni, ezé rt szá má ra
a tanulá s az első , a csalá dja mellett termé szetesen. Nagyon szoros a
kapcsolatunk.
Egy fotó s, akit az ú jsá gı́ró hozott magá val, lefé nyké pezte a
bizonyı́tvá nyokat é s engem is, amint egyenes há ttal ü lö k az
ı́ró asztalomná l, egyenesen minden szempontbó l. A ké pen a racioná lis
gondolkodá sú , hatá rozott Matthias Beck, akkoriban negyvennyolc
é ves adó taná csadó ü l jó l jö vedelmező irodá já ban kemé nyı́tett ingben,
halszá lkamintá s ö ltö nyben, gondosan megfé sü lkö dve.
– Nem fogom engedni, hogy a lá nyom, aki mindeddig ismeretlen
kö rü lmé nyek kö zö tt nyilvá nvaló an egy bű nté ny á ldozata lett, mé g a
mé dia hecckampá nyá nak á ldozatá vá is vá ljé k. – Elő zetesen
jegyzeteket ké szı́tettem, hogy semmit el ne felejtsek, felı́rtam azokat
a mondatokat, amelyeket okvetlenü l el akartam mondani. – Ahogy a
lá nyomat a mé dia tá lalja, az a) tá vol á ll a szemé lyisé gé tő l; é s b)
vé lemé nyem szerint há trá ltatja a nyomozá st.
– Es hogy viseli mindezt, Herr Beck? – ké rdezte az ú jsá gı́ró , Lars

175
Rogner, egy zselé zett hajú , felhajtott gallé rú , ravasz ickó . Erre a
ké rdé sre termé szetesen nem volt vá lasz a jegyzeteim kö zö tt.
– Osszetö rte a szı́vem – feleltem halkan, miutá n nagyot nyeltem.
Rogner megrendü lten bó lintott.
– Meg tudom ö nt é rteni, Herr Beck. Ez borzasztó ! – aztá n
megkö szö rü lte a torká t, é s feltett egy ké rdé st:
– Mikor kezdett Lena drogozni?
Mint egy jobbegyenes a gyomorszá jamba, ú gy é rt engem ez a
ké rdé s, ö sszeroskadtam tő le.
Rogner ú jsá gja má snap termé szetesen sem Lena vizsgajegyeit, sem
egyenes tartá sú , hatá rozott apjá nak ké pé t nem hozta le. Ellenben
lá tható volt egy fotó n az ı́ró asztala mellett ö sszeomló nagy halom
szerencsé tlensé g. A fő cı́m ez volt: A Münchenben eltűnt partygirl (23)
apja: Sejtelmem sem volt Lena kettős életéről.
Karin lekent nekem egyet, miutá n elolvasta. Egy teljes hé tig tartott,
é s fé l csomag Opipramolba kerü lt, mı́g vé gre elhitte nekem, hogy
soha sem mondtam ilyet. Ezt kö vető en má r rendszeresen felkeltem
reggelenké nt jó korá n, hogy mé g azelő tt kivegyem az ú jsá got a
levé lszekré nybő l, hogy Karin megtenné . Titokban olvastam ki
a gará zsban a horgá szszé kemen gubbasztva, arra az esetre
felké szü lve, ha ismé t elgyengü lne a lá bam a sok hü lyesé gtő l, amit a
lá nyomró l olvasnom kellett. Ha ké szen voltam, vá rtam mé g egy kicsit,
hogy a vé rnyomá som normalizá ló djon, aztá n ö sszecsuktam a
horgá szszé ket, elhagytam a gará zst, é s az ú jsá got a szomszé dé k
kuká já ba gyö mö szö ltem. Mosolyt erő ltettem az arcomra, bementem
a há zba, é s hozzá kezdtem a reggeli elké szı́té sé hez. Karin é s é n
megegyeztü nk abban, hogy ami tö rté nt, abbó l tanulnunk kell.
– Legalá bb tová bbra is szó van ró la az ú jsá gokban – mondogattuk
egymá snak.
Vé gü l is nekü nk mindegy volt, ha fá jt is, hogy a rendő rsé g é s az
emberek egy mintaszerű egyetemistá t vagy egy zabolá tlan bulizó t

176
keresnek. A lé nyeg az, hogy kutassanak tová bb, é s Lena ü gye ne
merü ljö n feledé sbe. Ennek ellené re Karin megı́gé rtette velem, hogy
tö bbé nem á llok szó ba ú jsá gı́ró kkal.
Most azonban Karin rá jö tt, hogy megint beleá rtottam magam, é s
é n voltam az, aki Hannah fotó já t a sajtó kezé re já tszotta.
Pillanatfelvé tel volt, amelyet a mú lt heti lá togatá s kö zben ké szı́tettem
ró la a traumakö zpontban, miutá n elmagyará ztam neki a
fé nyké pező gé p mű kö dé sé t.
– Mi a fené nek csiná ltad ezt?
Karin szé ttá rt karral á ll az é tkező asztal mellett. Fogom az
egymá sra halmozott edé nyeket, é s né má n kiviszem a konyhá ba.
Karin mö gö ttem lé pdel.
– Elfelejtetted má r, mi tö rté nt, amikor utoljá ra lepaktá ltá l ezekkel a
keselyű kkel? Elő bb Lená t, aztá n minket té ptek szé t.
– En csak azt szeretné m, hogy hagyjá k bé ké n Lená t –
mentegető zö m szá nalmasan, mialatt vizet engedek a mosogató ba. A
vı́z zubogá sa kö zben Karin duzzogva é rtetlensé ggel vá dol. Eppen é n
igazá n jobban tudhatná m.
– Es akkor mé g pont Lars Rognernek kü ldted el azt a ké pet!
Igen, pont Lars Rognernek. Termé szetesen neki, hiszen ő maradt
vé gü l az egyetlen, aki – amikor má r megszű nt forogni a vilá g Lena
kö rü l – legalá bb né ha tudó sı́tott ró la.
– Há t ő is apa, aki szinté n sok mindenen ment keresztü l, ki má s
é rtene meg minket, ha nem ő ?
Karin fá radtan mosolyog.
– Arra a tö rté netre gondolsz, amit akkoriban elmesé lt? Hogy a ia
á llı́tó lag nyolcé ves korá ban meghalt? Ugyan má r! Ez csak egy trü kk,
hogy a bizalmadba fé rkő zhessen. Lars Rogner egy percig se gondolt
Lená ra vagy rá nk. Akkor is, most is csak a pé ldá nyszá m é rdekli,
é ppen ú gy, mint a tö bbi szennylapot. Es te é szre se veszed.
– Nem csak a iá t veszı́tette el. A felesé ge sú lyos depresszió s volt,

177
megö lte magá t é s a iá t is. Té nyleg megtö rté nt, olvastam ró la…
– Ezt most csak azé rt mondod, hogy ne ké rdezzelek meg, hogy
lehetsz ennyire hiszé keny. Ha csak egy kevé s igaz lenne mindebbő l,
akkor nem bá nna ı́gy velü nk.
Felsó hajtok.
– Figyelj, Karin, rendben. Lehetsé ges, hogy ez a fotó dolog nem volt
egé szen jó l á tgondolva. Csak azt akartam, hogy az emberek lá ssá k,
hogy Hannah teljesen normá lis gyerek, é s nem zombi é s nem egy
szö rnyeteg lá nya. O Lena lá nya.
Elzá rom a vı́zcsapot, feltű rö m az ingujjamat, é s sú rolni kezdem azt
a serpenyő t, amelyben Karin a steaket sü tö tte vacsorá ra.
– Elő bb a poharakat, utá na a tá nyé rokat é s az evő eszkö zt – mondja
é s fé lretol. – A serpenyő t mindig utoljá ra, kü lö nben a vı́z rö gtö n
piszkos lesz. Add csak ide. – Nyú l a mosogató vı́zbe a szivacs utá n,
amely azonban mé g mindig a kezemben van. – Ertem, Matthias, hogy
meg akarod vé deni Lená t, ahogy ré gen is mindig tetted. De ké rlek, ne
ı́gy, mert ezzel mé g tö bb ká rt okozol. Es nem é ppen te mondtad, hogy
a kicsinek nyugalomra van szü ksé ge? Akkor mié rt dobod oda a
nyilvá nossá g martalé ká ul? Es mé g minket is rá adá sul?
Leveszem a kis ké ztö rlő t a tű zhely fogantyú já ró l, é s megtö rlö m a
kezem.
– Rogner nem tudja, hogy a ké p tő lem szá rmazik, ha ez té ged
megnyugtat. Kü lö n erre lé trehoztam egy ú j e-mailcı́met.
Karin megint elmosolyodik, de mé g mindig nem tű nik
elé gedettnek.
– Persze, lé trehoztá l. Mert pontosan tudtad, hogy é leted vé gé ig a
kanapé n kell aludnod, ha rá jö nné k, hogy ismé t szó ba á lltá l ezzel a
bagá zzsal.
– Es most akkor a kanapé n kell aludnom?
– Majd mé g meggondolom.
Visszaakasztom a ké ztö rlő t a helyé re, é s lehajtom az ingujjamat.

178
 – Minden rendbe jö n. Lesz rá gondom, ı́gé rem.
– Ettő l tartok é n is – feleli Karin só hajtva. – De ı́gé rd meg, hogy
ezentú l semmit egyedü l… – megakad, csö ngettek.
– Ki lehet ez ilyenkor? – sú gja, aztá n tá gra nyı́lt szemmel a szá ja elé
kapja a kezé t, é s má r mondja is a vá laszt: – Gerd! – nyö gi. –
Megtalá ltá k Lena holttesté t!
Pá r má sodpercre cserben hagy a lé lekjelenlé tem, a vé gé rvé nyessé g
tudata pré ské nt szorı́tja ö ssze a mellkasomat, vé r zubogá sá t hallom a
fü lemben. Felesé gem szeme kitá gul, merevvé é s ü vegessé vá lik, keze
a szá ja elő tt remegni kezd.
A konyhá bó l a bejá rati ajtó ig vezető ú t az elő szobá n keresztü l
mintha egy ö rö kké való sá gig tartana. Karin szorosan mö gö ttem jö n,
nehezen kap levegő t, az ú t hosszú é s fá rasztó . Pró bá lom felfogni,
hogy ezek egy eltű nt lá nygyermek apjá nak utolsó lé ptei, mert a
kö vetkező lé pé sek má r egy halott apjá nak lé pé sei lesznek. Gerdnek
igaza volt: van kü lö nbsé g a sejté s é s a tudá s kö zö tt.
Mé g egyszer Karinhoz fordulok é s dö ntö k:
– Jobb ez ı́gy. – Aztá n megfogom a kilincset, é s kinyitom az ajtó t. De
nem Gerd á ll az ajtó nk elő tt.

179
Jasmin

Osszeszorı́tom a szá m, é s a mennyezetre meredek. Megint hallom

Kirsten lé pteit, de most má r gyorsan, izgatottan kopognak a
tű sarkak. Há tra se kell fordulnom, hogy tudjam, az ajtó ban á ll, é s
dö bbenten bá mul felé m. A fehé rnemű s szekré nyig el sem jutott.
Elké pzelem, ahogy alig ké t perce megfogta a há ló szoba csikorgó
kilincsé t annak a szobá nak az ajtajá n, amely jó okbó l kü lö nben
mindig nyitva á ll, é s mé g jobb okbó l ú jabban mindig csukva van.
Lá tom az arcá t, amikor belé p a szobá ba, é s a szı́ve vadul kalapá lni
kezd.
A fehé r fal tele van veled, Lena. A te tö rté neteddel.
– Jasmin – mondja Kirsten nagyon halkan. Csak ennyit: Jasmin.
A falakra az ö sszes ú jsá gcikket kitű ztem, amit csak talá ltam ró lad
az interneten. Há romszá ztizenké t darabot. Ez majdnem egy nagy
csomag má soló papı́r egy festé kpatron-cseré vel. A mú lt é jszaka mű ve.
Kicsit hunyorgok, amikor meghallom Kirsten bá tortalan, ó vatos
lé pteit, mintha egy veszé lyes á llathoz kö zelı́tene.
– Jasmin – mondja ú jra.
Hogy is é rthetné , Lena? Mié rt ne tartana ő rü ltnek, megszá llottnak?
Mié rt ne gondolná , hogy való sá ggal dagonyá zom a
nyomorú sá gomban? Kizá rom az é letembő l a napot, a szabadsá got, a
vilá got. Zuhanyoznom ké ne. El ké ne mennem a fogorvoshoz a kitö rt
fogam miatt. Fodrá szhoz is, hogy visszafestessem a hajam. Vagy
legalá bb meg kellene ké rnem Kirstent, hogy vegyen nekem a
drogé riá ban hajfesté ket. Jasminnak barna haja van, é s ilyen is lesz
egé sz é leté ben. Jasminnak ki kellene tá rnia az ablakokat, hogy lá ssa
az eget, bá rmilyen eget. Jasminnak vissza kellene té rnie az é letbe a
megmenekü lé se utá n. Hiszen az ú jsá gok is ezt harsogjá k teljes

180
egyeté rté sben. Az áldozat, Jasmin G. túlélte a négy hónapos
mártíriumot.
Túléltem.
– Jassy?
Kirsten a kanapé karfá já ra ü l. Nem is pró bá lok rá né zni,
tekintetemet makacsul a mennyezetre szegezem.
– Mié rt csiná ltad ezt? Mié rt tű zted fel ezt a rengeteg ú jsá gcikket?
Mit akarsz ezzel?
Behunyom a szemem.
– Jassy… – Kirsten hangja olyan, mintha sı́rni lá tna. Erzem kezé t az
arcomon. – Nem vagy jó l. Segı́tsé gre van szü ksé ged.
Ordibálhatsz, amilyen hangosan csak tudsz, Lena. Senki sem fog
jönni, hogy segítsen rajtad.
– Vissza kell menned a kó rhá zba, Jasmin.
Már mindenki elfelejtett, Lena. Most már csak mi vagyunk neked.
Örökre, örökre, örökre.
Kirsten nagyot lö kve rajtam vá llon ragad é s megrá z.
– Nyisd ki a szemed, Jassy! Né zz rá m!
Nyisd ki a szemed, Lena. Tudom, hogy ébren vagy.
Engedelmeskedem.
– Hallasz engem, Jassy? – Kirsten arcbő ré nek egé szsé ges szı́né t a
ré mü let sá padtsá ga nyelte el, csak a vastagon felvitt pirosı́tó maradt,
amely most elfuserá lt harci szı́nké nt hat. – Hallasz engem?
Alig é szrevehető en bó lintok. A pici mozdulat egy magá nyos
kö nnycseppet gö rdı́t le a szemem sarká bó l.
– Az é n hibá m – suttogom.
– Semmié rt sem vagy felelő s.
Rá zom a fejem. Egy ú jabb kö nnycsepp pereg le az arcomon.
– Az é n hibá m, ez majd mindig emlé keztetni fog. Megfosztottam a
gyerekeket az apjuktó l é s az otthonuktó l.
– Ja, té nyleg, a levé l!

181
 A kö vetkező pillanatban Kirsten felpattant a kanapé ró l.
„Fehé rnemű s szekré ny”, mormolja, aztá n tű sarkai ismé t sű rű n
koppannak a padló n. Kezem fejé vel megtö rlö m a szemem, é s
kihú zom magam. Jó soká ig nem hallatszik semmi a há ló bó l, se
lé pé sek, se bá rmifé le mozgá s, a kihú zott ió k sú rló dó zajá t sem
hallom. Hirtelen arra gondolok, talá n Kirsten nincs is itt, talá n csak
egy lá tomá s, meggyö tö rt agyam tré fá ja. Felkü zdö m magam a
kanapé ró l, a belé m hası́tó fá jdalmat szabá lyos lé gzé ssel csillapı́tom,
é s a há ló ba csoszogok.
Nem lá zá lom, itt van té nyleg. Csak mé g mindig nem jutott el a
szekré nyig. Ehelyett a matracon ü l fejé t há travetve, é s szemé vel a
falakat pá sztá zza. Nehé zkesen leü lö k mellé . Nincs é rtelme tagadnom,
hogy milyen rossz á llapotban vagyok, a falak vitathatatlanul
elá rulnak ró lam mindent.
– Sose mondta meg az oká t – kezdem elhaló hangon, miutá n
megint megtö rö ltem a szemem. – De kitalá lható , hogy mié rt pont
engem vá lasztott. Egyszerű en csak rosszkor, rossz helyen voltam, é s
pechemre valamennyire hasonlı́tok rá – fejemmel a fotó k felé intek.
Alig van olyan cikk, amely ne hozott volna fé nyké pet ró lad, Lena, é s
majdnem mindig ugyanazt, egy pillanatfelvé telt. Ugy né zel ki, mintha
pö rgé s kö zben é ppen a fé nyké pé sz felé fordultá l volna egy
má sodperc tö redé ké vel az elő tt, hogy a ké pet exponá lta. Kisimı́tasz
egy sző ke tincset az arcodbó l é s nevetsz, csupa jó kedv vagy é s
egé szen gondtalan. Tegnap é jjel, mialatt a nyomtató szü net né lkü l
surrogva dolgozott, má r-má r hallani vé ltem a neveté sed, elő bb csak
egé szen halkan, aká r egy só hajt, de aztá n ahá nyszor csak a nyomtató
kikö pte a fé nyké pedet, egyre kö zelebbrő l é s egyre hangosabban
hallatszott, mintha itt letté l volna velem ebben a szobá ban.
– Mié rt é ppen ő kellett neki, Kirsten? O is emlé keztette valakire,
ahogy é n is ő rá ? De Lena mié rt tarthatta meg a nevé t, é s é n nem?
Esetleg ő t má r ismerte?

182
 Kirsten felsó hajt.
– Talá n ő is csak vé letlenü l lett az á ldozata, pont mint te,
egyszerű en csak rossz idő ben, rossz helyen voltatok. Azt hiszed, jobb
lenne, ha tudná d az oká t? – rá zza a fejé t – Miutá n engem ott a há tsó
udvarban megtá madtak, é n is ezerszer feltettem magamnak a
ké rdé st: mié rt é ppen engem? Mié rt é ppen velem kellett ennek
megtö rté nnie? Ugy ké pzeltem, hogy az a fé r i má r a klubban igyelt
engem. Talá n a bá rpultná l ü lt, é s rá m mosolygott, amikor
felszolgá ltam az italá t. En talá n mé g vissza is mosolyogtam
borravaló t remé lve. Szabá lyosan belehajszoltam magam ebbe a
gondolatba, de má r te is tudod, hogy nagyot té vedtem. Az a pasi, aki
megtá madott, soha sem já rt a klubban, ezé rt aztá n a mű szakom
vé gé t sem vá rhatta meg, hogy kö vessen. Egyszerű en csak belé m
botlott az ú ton hazafelé , a rendő rsé g szerint egy má sik klubban
bulizott é s itta le magá t.
– Igen, tudom.
– Ezen az é jszaká n bá rkivel talá lkozhatott volna vagy senkivel se.
Velem talá lkozott, ezt hozta a sors – megvonja a vá llá t. – Né ha
egyszerű en nincs ok, Jassy. Olykor ké t ember ú tja szerencsé tlenü l
keresztezi egymá st, é s nem tehetsz má st, mint hogy belenyugszol, é s
utá na valahogy talpra á llsz.
– De a te tá madó dat elkaptá k. Neked volt lehető sé ged megké rdezni
tő le, hogy mié rt tette ezt veled. Ha má sé rt nem, azé rt, hogy megtudd,
igazá bó l semmi oka nem volt rá – kinyú jtom a lá bam, é s
megtorná ztatom vastag, kö tö tt zoknis lá bujjaimat. A lá bam hideg,
ahogy mindenem, sehogy sem tudok felmelegedni.
Fázol, mama?
– En má r nem ké rdezhetem meg az elrabló mat, mert halott. Mé g a
nevé t sem tudom.
– Majd a rendő rsé g kinyomozza.
– Tudod, milyen ré gó ta dolgozik má r ezen az ü gyö n a rendő rsé g?

183
Mindegy, mirő l hiszik, hogy má r kinyomoztá k, minden csak
felté telezé s marad. Az a fé r i halott. Nem é rted, Kirsten? Lena volt az
eredeti, első á ldozata, ő az indı́té k, a motı́vum…
– Jassy…
– Hogy volné k ké pes valaha is lezá rni ezt az egé szet, ha mé g az
oká t sem tudom?
Kirsten a szemben lé vő falra mutat.
– Azt hiszed, hogy az ú jsá gcikkekben megtalá lod a vá laszt?
– Fogalmam sincs. Egyszerű en csak tudni akarom, ki volt Lena.
Kirsten felnevet. Pedig nem is emlı́tettem neki, milyen furcsa
mó don vigasztaló a szá momra, hogy kö rü lvettem magam a
tö rté neteddel é s a ké peiddel. Elviselhető vé teszi a magá nyomat, mert
ı́gy má r nem is vagyok egyedü l. Mi mindketten ugyanazt é ltü k á t.
Velem vagy, Lena, te megé rtesz engem.
– Ennek a fele nem igaz. Gondolkodj, Jassy. Ró lad is azt ı́rjá k, hogy
pó rá zon tartottak, é s kutyatá lbó l etettek, é s akkor te komolyan
elhiszed, hogy elolvasol pá r cikket Lena Beckrő l, é s má r tö bbet tudsz,
mint a rendő rsé g?
– Való szı́nű leg nem – mondom csü ggedten.
Kirsten bizonytalanul hadoná szik.
– Ezzel az erő vel teletapé tá zhatná d a falat a ró lad szó ló cikkekkel
is, mié rt nem teszed? Mert tudod, hogy merő ostobasá g.
– Igen.
Kirsten fejcsó vá lva felá ll, é s a szemkö zti falhoz lé p.
– Hagyd! – kiá ltom, miutá n má r né há ny rajzszö get kihú zott. –
Ké rlek, Kirsten, ez segı́t nekem.
– Nem, Jassy, nem segı́t rajtad, ellenkező leg. Egy kicsit se
gyó gyulsz, ha ezt lá tod má r reggel is, amikor kinyitod a szemed.
– Ké rlek – mondom ú jra.
Kirsten felsó hajt, é s visszanyomkodja a rajzszö geket a falba.
– Já rsz pszicholó gushoz?

184
 – Holnap felhı́vom, ı́gé rem.
Kirsten elfordı́tja ró lam a tekinteté t, é s nagyot só hajtva
masszı́rozni kezdi a homloká t, majd hirtelen felné z, mintha valami
fontos dolog jutott volna az eszé be.
– Ja, igen, fehé rnemű s szekré ny. Má sodik ió k.

185
Matthias

Nem Gerd az, aki csö ngetett, é s nem ő á ll az ajtó ban, hanem Mark
Sutthoff. Villá mgyorsan be akarom vá gni az orra elő tt az ajtó t, de az
ajtó nyı́lá sba csú sztatja a lá bá t. A há tam mö gü l Karin kiá lt rá m:
– Matthias!
Mark Sutthoff az é n há zamban.
Mark Sutthoff á tö leli a felesé gemet. A felesé gem á tö leli Mark
Sutthoffot. Szé delegve á llok az elő szobá ban.
– Mit akarsz?
– Matthias, ké rlek – ez megint Karin.
– Bocsá nat, hogy ilyen ké ső n é s bejelenté s né lkü l tö rö k rá tok,
pá rszor má r pró bá ltalak hı́vni benneteket, de senki sem vette fel.
– Kihú ztuk a telefont – vá laszolja a felesé gem, é s kezé t Mark há tá n
nyugtatva bevezeti a nappaliba. – Ezek az ú jsá gı́ró k! Allandó an
csengett a telefon, elviselhetetlen volt. Mió ta vagy ismé t
Né metorszá gban, Mark?
Kullogok utá nuk, mint egy kivert kutya.
– Epp most szá lltam le. A repü lő té ren azonnal bé reltem egy kocsit,
é s siettem hozzá tok.
Mark Sutthoff leveszi a zakó já t, é s – mintha otthon lenne – a
kanapé tá mlá já ra dobja. Leü l, karjá t a tá mlá ra fekteti, é s lazá n
keresztbe teszi a lá bá t. A felesé gem ké rdé sé re vizet rendel magá nak,
esetleg egy teá t, de persze csak akkor, ha nem gond. Csikorgatom a
fogamat, mı́g Karin a konyhá ba tipeg, hogy – „Ugyan, Mark, nem
problé ma!” – feltegye a teavizet.
– Má r ré gó ta fel akarunk hı́vni – szó l á t a konyhá bó l.
– De aztá n rá jö ttü nk, hogy semmi okunk rá – folytatom ö sszefont
karral, amikor Karin megengedi a vizet.

186
 – Ulj má r le, Matthias! – mosolyog Mark Sutthoff, mintha meg se
hallotta volna.
Sö té tbarna haja most rö videbb, arca é s egé sz alkata kissé
teltebbnek tű nik, mint amikor utoljá ra talá lkoztunk a rendő rsé gen.
Akkoriban cingá r volt, egyszá lbé lű , é s ez mé g jobban kiemelte
pü ffedt, vö rö s orrá t. Nem akar nekem szemrehá nyá st tenni, mondta
ott Gerd jelenlé té ben, megé rti, milyen rendkı́vü li helyzetben vagyok.
A legszı́vesebben lekö ptem volna, de Gerdet is, akinek tetszett ez a
kis ripacskodá s. A vé gé n Mark Sutthoff hé tezer euró s gá zsit szakı́tott
ezé rt az alakı́tá sá é rt.
– Kö szö nö m, inká bb á llok – morgom oda.
– Hogy vagy, Mark? – ké rdezi Karin, aki tá lcá val a kezé ben té rt
vissza a nappaliba. Há rom csé sze van rajta, az é n csé szé im.
Mindig sejtettem, hogy Karin tová bbra is kapcsolatban van vele, de
sose ké rdeztem errő l. Igaz, hogy nem is felelhetett volna má st, mint
hogy rá m olvassa, milyen sokszor kellett miattam é s titkos akció im
miatt patiká ba já rnia az Opipramol é s a tö bbi nyugtató receptjeivel.
– Mark – mosolygok –, hogy megy a haszná ltautó -kereskedé sed? –
Az internetrő l má r ré gó ta tudom, hogy Franciaorszá gba kö ltö zé se
utá n szı́njá tszó iskolá t alapı́tott, amely viszont né há ny hó nap mú lva
cső dbe ment.
Mark Sutthoff is mosolyog.
– Má r nem Pá rizsban lakunk, vidé kre kö ltö ztü nk. A Marne
vö lgyé be, gyö nyö rű a vidé k, á lomszé p a termé szet. Bort termelü nk.
Majd kü ldö k neked egy lá dá val, Matthias.
– Nagyon kedves vagy.
Karin, aki kö zben mellé ü lt, megkö szö rü li a torká t, é s a tea iltert
egy kü lö n csé szealjra helyezi.
– Tessé k, Mark – mondja, é s int, hogy vegyen el egy csé szé t. – Es
hogy van a felesé ged é s a lá nyod? – Szó val Mark Sutthoffnak van
lá nya. Elő bb az enyé m volt az ö vé , aztá n most má r egy sajá tja is van.

187
Jobb szemö ldö kö m fö lö tt lü ktetni kezd egy é r.
– Jó l, nagyon jó l – vá laszolja, é s belekortyol a teá já ba.
– Há ny é ves most a kislá nyod? – ké rdezi Karin.
– Kilenc. Repü l az idő .
– Igen – mosolyog Karin fá jdalmasan. – Né ha.
– Van valami hı́r Lená ró l?
A lü kteté s erő sö dik, amikor kiejti a nevé t.
– Mió ta é rdekel ez té ged?
Mark lecsapja a csé szé jé t, é s rá m né z. Ha nem ismerné m elé ggé ,
azt hinné m, hogy most egy pontos lö vé ssel az elevené be talá ltam.
Lebiggyed a szá ja, az á lla enyhé n megremeg.
– Mindig is é rdekelt, nagyon jó l tudod.
Karin bá torı́tó n megpaskolja a té rdé t, é s Mark megint a keze utá n
nyú l. Ime, Mark Sutthoff é s a felesé gem ké z a ké zben. Magam elő tt
lá tom, mit tett ez a ké z a lá nyommal. Hogyan kapta el, fojtotta meg, é s
á sta meg a sı́rjá t.
– Mark Sutthoffnak van alibije – jelentette ki Gerd akkoriban.
Rá ztam a fejem.
– Alibi, ugyan mit szá mı́t az? Az emberek hazudnak, hogy legyen
alibijü k.
– Azon a hé ten, amikor Lena eltű nt, nem volt a vá rosban. – Gerd a
magasba lö kte mindké t karjá t, amikor lá tta, hogy nem győ zö tt meg. –
Az istenit, Matthias, kü lfö ldö n volt! Franciaorszá gban! Volt
repü lő jegye, hotelfoglalá sa, é s a szá lloda szemé lyzeté nek é s az
ú titá rsá nak a vallomá sa is ő t igazolta.
– Mifé le ú titá rs?
Gerd egy pillanatig elgondolkodva mé regetett.
– Egy nő .
– Egy nő ?
– Sutthoff ú r ú gy nyilatkozott, hogy ő é s Lena né há ny hete má r
szakı́tottak, talá ltunk is a telefonjá n sms-eket, melyek ezt

188
alá tá masztottá k. Viszont nem szakı́tottá k meg a kapcsolatot,
tervezté k, hogy Mark hazaté ré se utá n majd talá lkoznak, é s adnak
mé g talá n egy esé lyt maguknak.
Elfordı́tom a tekintetem.
– Tudom, hogy a mú ltban nem volt felhő tlen a kapcsolatunk,
Matthias – hallom Mark hangjá t. Alig é szrevehető en bó lintok: igen
emlé kszem. A gallé rjá ná l fogva a falnak lö ktem, az arca rá kvö rö s lett.
Hol van Lena, te disznó?
– De aká rcsak te, é n is mindig azt kı́vá ntam, hogy derü ljö n ki, mi
tö rté nt Lená val. Soha sem felejtettem el ő t – neveté sé be keserű sé g
vegyü l. – Ké rdezd meg a felesé gemet, egy idő ó ta má r hallani se akar
Lená ró l. De mit lehet tenni? Az első szerelem nem mú lik el soha.
Karin elragadtatottan felsó hajt.
– Ezé rt – folytatja Mark Sutthoff – termé szetesen az első gé ppel
azonnal hazarepü ltem, amikor a rendő rsé g jelentkezett ná lam.
Hirtelen abbamarad a lü kteté s a szemö ldö kö m fö lö tt.
– A rendő rsé g?
Mark Sutthoff buzgó n bó logat.
– Igen, igen. Tegnap felhı́vott ez a Bernd Brü hling. Talá n szü ksé gü k
van a segı́tsé gemre.
– Gerd Brü hling – javı́tom ki ké nyszeresen, mialatt pró bá lom
é rtelmezni a hallottakat. – A segı́tsé gedre? Miben?
– Egé szen pontosan é n se tudom. De – drá maian mé ly lé legzetet
vesz – persze mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy Lená t
megtalá ljá k. – Karinhoz fordul, aki meg van hatva. – Most má r nekem
is van lá nyom. Fogalmam sincs, hogy a ti helyetekben hogyan é ltem
volna tú l az elmú lt é veket – most rá m pillant. – Való szı́nű leg
megő rü ltem volna – sokatmondó pillantá sá ra nem reagá lok.
– De valamit mé g biztos mondott neked Gerd Brü hling a
telefonban.
Mark Sutthoff megvonja a vá llá t.

189
 – Csak azt, hogy talá n most segı́thetné k, miutá n azt a má sik nő t
megtalá ltá k, é s ezzel egy ú jabb nekifutá s lehetsé ges. Hogy vannak a
gyerekek? Egy iú é s egy lá ny, ugye? Hű ha – mosolyog elgondolkodva
–, az é n Lená m mint anya, hihetetlen.
– A te Lená d…
– A kö rü lmé nyeknek megfelelő en– hadarja Karin. – Nem
á llı́thatjuk, hogy jó l vannak. Jonathan sú lyosan traumatizá lt, Hannah
eseté ben pedig a pszicholó gusok egy enyhe vá ltozatá t
diagnosztizá ltá k a… drá gá m, hogy is hı́vjá k azt a szindró má t?
– Asperger – morgom.
– Igen, Asperger. Ez az autizmus egy fajtá ja, amely megnehezı́ti az
é rintettek tá rsadalmi beilleszkedé sé t. Hajlamosak a dolgokat szó
szerint é rtelmezni, é s ezá ltal nem fogjá k fel igazá n az
ö sszefü ggé seket…
– Igen, de az normá lis, ha valaki az é leté t mindentő l elzá rva egy
kunyhó ban é li le? Hogy volna ké pes a kicsi idegenekkel
kommuniká lni? Hiszen ebben teljesen já ratlan.
– Epp ezt mondom é n is! – kiá ltom, é s mutató ujjammal a levegő be
bö kö k. – Nekem is ez a vé lemé nyem! Nem lehet senkit azonnal
megbé lyegezni! Lá tnod kellene, hogy Hannah milyen eszes!
– De Matthias, Hamstedt doktornő má r elmagyará zta neked – veti
kö zbe Karin –, hogy sok Asperger-szindró má s á tlagon felü lien
intelligens. Inká bb arró l van szó , hogy milyen mó don fogjá k fel a vilá g
dolgait…
Mark a fejé t rá zza.
– A kicsinek való szı́nű leg csak hozzá kell szoknia mindenhez.
– En is ı́gy gondolom – mondom ú jra, é s megtapsolom.
Karin felsó hajt.
– Majd meglá tjuk, hogy alakul a helyzet, Regensburgban jó
kezekben vannak. A pszicholó gusuk nagyon lelkes.
– Amit Karin egyé bké nt csak felté telez – mondom Markhoz

190
fordulva –, mivel sose jö n velem a gyerekeket meglá togatni.
– Nem? – Mark meglepetten né z Karinra, aki lesü ti a szemé t.
– Elő bb nekem is biztos hozzá kell szoknom mindehhez –
vá laszolja halkan.
– Minden jó ra fog fordulni – mondja Mark, é s megint Karin keze
utá n nyú l.
– Mikor talá lkozol Gerd Brü hlinggel?– ké rdezem.
– Há t, gondolom, amilyen hamar csak lehet. Mé g nem tudtam
megmondani a telefonbeszé lgeté sü nk idejé n, hogy melyik já rattal
é rkezem. Igy aztá n azt sem tudhatja, hogy má r Né metorszá gban
vagyok, holnap reggel majd felhı́vom.
– Elmondod majd, mi volt?
– Persze, Matthias, termé szetesen.

Kö nnyű testi sé rté s bű ntette

miatt elı́té lté k az eltű nt mü ncheni partygirl apjá t

(Mü nchen)
A negyvennyolc é ves Matthias Becket, a januá r ó ta eltű ntké nt
nyilvá ntartott huszonhá rom é ves Lena Beck apjá t a bı́ró sá g
bű nö snek talá lta kö nnyű testi sé rté s bű ntetté ben, é s hetven nap
elzá rá snak megfelelő pé nzbü nteté sre ı́té lte. Matthias Beck tettleg
bá ntalmazta lá nya volt bará tjá t, a pá lyakezdő szı́né szt, a huszonhat
é ves Mark S.-t, mert vallomá sa szerint biztos volt abban, hogy S.
felelő s a lá nya eltű né sé ért. A bı́ró sá g a kirendelt igazsá gü gyi orvos
szaké rtő vé lemé nye alapjá n enyhı́tő kö rü lmé nyké nt é rté kelte
Matthias Beck pszichikai á llapotá t tette elkö veté sekor. Az ı́té let
jogerő s. Mark S., a tá madá s sé rtettje elé gedett az ı́té lettel. „Herr Beck
ú gy tá madt rá m, mint egy vadá llat, veszé lyben volt az é letem. Orü lö k,
hogy a bı́ró sá g ezt nem hagyta bü ntetlenü l. Megé rtem Herr Beck
ké tsé gbeesé sé t, de erő szakos viselkedé sé nek gá tat kell szabni

191
a kö zö ssé g vé delmé ben is.”

192
Jasmin

Fehé rnemű s szekré ny, felü lrő l a má sodik ió k. Mé g mindig a
matracon ü lö k, é s igyelem, ahogy Kirsten egyenké nt megtapogatja a
zoknikat, majd egyet kihajtogat. Né zem az arcá t, a má skor derű s, de
most gondterhelt tekinteté t, vé kony, fé lrehú zott szá já t. Reszkető
ujjakkal egy ü vegszilá nkot hú zott ki a kigö ngyö lt zoknibó l, barná s
szı́nű alvadt vé r szá rad rajta.
– Ez az…?
– Annak az ü veggö mbnek a darabja, amelyet a rendő rsé g hiá ba
keresett.
– Mié rt hoztad magaddal a kunyhó bó l? Csak nem emlé kbe?
Megrá zom a fejem.
– Hannah hozta be nekem a kó rhá zba. Nyugtató injekció t kaptam,
é s má r elé ggé el voltam tompulva, amikor Hannah bejö tt a szobá mba,
é s a kezembe nyomta. Azt mondta: Mindent nagyon pontosan
megjegyeztem. Amikor magamhoz té rtem, elő szö r azt hittem, hogy
csak á lom volt, de az ü vegszilá nk té nyleg ott volt a tenyeremben.
– De mié rt adta oda neked?
– Elő szö r é n sem é rtettem, de most, hogy itt ez a levé l, azt hiszem,
emlé keztetni akart arra, amit elkö vettem.
Gondolatban visszamegyek az idő ben, é s felidé zem azt a furcsa
é rzé st, ami akkor fogott el, amikor a mentő autó ban egy hang ı́gy
szó lt: Lenának hívják. Elkö nyveltem magamban, hogy ez nem való di
hang, biztosan csak a nyugtató vagy a sokk mű ve. Ez a furcsa é rzé s
meg jobban a hatalmá ba kerı́tett, amikor „Chamtó l” é s „Mü nchentő l”
megtudtam, hogy Hannah té nyleg velem volt a mentő ben, é s most is
itt van a kó rhá zban, való szı́nű leg csak egy pá r szobá nyi vagy
emeletnyi tá volsá gban. Ereztem, hogy itt valami nincs rendben.
Hannah sose hagyta volna el a kunyhó t, pedig né há ny ó rá val azelő tt

193
mé g rá juk is ordı́tottam, hogy jö jjenek má r. Gyerünk, gyerekek,
indulás! De meg sem mozdultak. Jonathan halkan nyö szö rö gve
a fö ldö n té rdelt a mozdulatlan test mellett, Hannah mellette á llt, é s
dö bbenten meredt rá m. Eppen most ü tö ttem le az apjá t brutá lis
sikoltá s kı́sé reté ben, teljes erő bő l egy hó gö mbbel.
– Engem hibá ztatnak az apjuk halá lá é rt.
– Jassy, kicsik mé g.
– Hannah má r tizenhá rom é ves, Jonathan pedig tizenegy.
– De mé g gyerekek.
– Az ü vegszilá nkkal jelezni akarnak valamit.
– Ugyan má r!
– Es a levé l mementó , nehogy elfelejtsem, mit kö vettem el ellenü k.
Azt akarjá k, hogy ö rö kké , ö rö kké é s ö rö kké az anyjuk maradjak. En
pedig ö rö kre, ö rö kre é s ö rö kre mindent elrontottam – a hangom
suttogá ssá halkul. – Hannah mindent pontosan elraktá rozott a
fejé ben.
– Jassy, a levé len mé g csak feladó sincs, valaki egyszerű en csak
bedobta a levé lszekré nyedbe. Nem gondolhatod komolyan, hogy ké t,
a pszichiá triá n á polt gyerek csak ú gy engedé lyt kap arra, hogy
Regensburgban kó borolva leveleket ké zbesı́tsen – ujjai kö zö tt
forgatja a vé res ü vegdarabot. – Mié rt nem adtad oda a rendő rsé gnek?
– Nem is tudom. Azt hiszem, elegem volt má r a magyará zkodá sbó l.
Eldugtam az á gykeret é s a matrac kö zti ré sbe, ké ső bb betettem az
ú titá ská mba, amit anyá m hozott be a kó rhá zba – elhallgatok, hogy
olvashassak Kirsten egykor oly nagyon ismerő s arcá ban, ahol
egyetlen szempillarezdü lé s is vá lasz volt, a csü csö rı́tő szá j pedig egy
kiadó s vitá t tett feleslegessé . Ez az arc most má r idegen lett a
szá momra, ahogy bizonyá ra neki is az enyé m. Mintha sose lett volna
kö zü nk egymá shoz.
– Ezt te nem é rted – á llapı́tom meg.
Kirsten hallgat.

194
 – Nem baj, nem is kell, hogy é rtsd.
– De nagyon szeretné m megé rteni, Jassy! Csak borzasztó an nehé z
kö vetni té ged.
Halvá ny mosoly a vá laszom. Igaza van.
Nincs már senkid rajtunk kívül. Jobb lesz, ha ezt megérted.

195
Hannah

Eleinte jobb volt itt a gyermekkliniká n. Nem volt igazá n jó , de

mindenesetre jobb volt, mint most. Jonathannak é s nekem kezdetben
megengedté k, hogy kö zö s szobá ban aludjunk. Együ tt is é tkezhettü nk,
csak mi ketten, nem kellett a nagy terembe mennü nk a tö bbi gyerek
kö zé . Hamstedt doktor né ni é s az á poló k bé ké n hagytak minket.
Gyakran bené ztek ugyan hozzá nk, de az rendben van. Mehettü nk
pontosan a vé cé re, é s gyakran megké rdezté k tő lü nk, van-e
szü ksé gü nk bá rmire, ké rü nk-e valamit. En Tinky kisasszonyt ké rtem,
de Hamstedt doktor né ni azt mondta, hogy a rendő rsé g nem talá lja.
Azt hiszem, elszö kö tt, amikor mama é s é n azon az é jszaká n
kirohantunk a kunyhó bó l, vagy akkor, amikor a rendő rsé g bement a
kunyhó ba, é s biztos nem csuktá k be jó l maguk mö gö tt az ajtó t. El
tudom ké pzelni, mennyire megré mü lt Tinky kisasszony a sok
rendő rtő l, é s emiatt menekü lhetett az erdő be. Most talá n ott
gubbaszt valahol a fá k kö zö tt a sö té tben, é hes, é s fé l, hogy nem talá l
haza. Vagy, é s azt hiszem, az lenne a legrosszabb, hogy má r
visszatalá lt a kunyhó hoz, de mé g jobban megijedt, mert egy lé lek
sincs ott.
– Sajná lom, Hannah – mondta Hamstedt doktor né ni, amikor lá tta,
hogy emiatt elszomorodtam é s sı́rtam. – Tudom, hogy neked a cicá d
nagyon fontos. Biztosan jó l van. – Aztá n mé g azt is mondta, hogy a
gyermekkliniká ra ú gysem szabad á llatokat bevinni. Akkor gondoltam
elő szö r arra, hogy ez nem valami jó hely.
Es né há ny nap mú lva igazam lett.
Azt mondtá k, hogy jobb, ha Jonathan é s é n sajá t szobá t kapunk, é s
a tö bbi gyerekkel együ tt é tkezü nk a nagy ebé dlő ben. Tö bbé má r nem
ké rdezté k, hogy van-e valami kı́vá nsá gunk, é s a vé cé t is lezá rtá k. En

196
ezt mé g ú gy-ahogy jó l viseltem, de Jonathan naponta há romszor is
bepisilt. Kapott rá sá rga tablettá kat, azok hatottak. Legalá bb má r
hajlandó volt rajzolni, é s velem is szó ba á llt. A tö bbiekkel nem, csak
velem. Egyszer azt mondta, hogy nekü nk bü nteté sbő l kell itt lennü nk.
Azt vá laszoltam, hogy ez nem igaz, é s ne aggó djon, mert nemsoká ra
é rtü nk jö nnek. Mert az ı́gé reteket be kell tartani. De nem hitt nekem.
Rö viddel ezutá n ú j szoká st vett fel: evé s kö zben a fejé t á llandó an
az asztalba verte, mire ké k tablettá kat adtak be neki. Most má r
senkivel sem beszé l, é s a rajzó rá n is csak ö sszevissza irká lgat.
Ké rtem, hogy szedje ö ssze magá t, de nem hallgatott rá m. Annyira
rondá n irká l, hogy má r nem is rajzolhatunk együ tt. Mindig egy
ó rá val elő bb megy, mint é n. Szinte má r nem is lá tom, csak akkor,
amikor Hamstedt doktor né ni irodá já bó l kijö n, é n pedig a folyosó n
arra vá rok, hogy bemehessek. Ugy, mint ma is.
Nem szeretem a bá rgyú tekinteté t. Tudom ugyan, hogy csak a ké k
tablettá k miatt né z ı́gy, ennek ellené re egyre kevé sbé szeretem. Nem
is kö szö n má r, ha talá lkozunk. Az ember legyen mindig udvarias, é s
kö szö njö n. Hamstedt doktor né ni ki szokta kı́sé rni Jonathant a
rendelő bő l, pá r lé pé s utá n má r vá rja a folyosó n az á poló , aki engem
odakı́sé rt.
– Ugye tö rő dik a iatalemberrel, Peter?
Az á poló vá lasza az, hogy „oksi”, pedig ez nem is igazi szó , aztá n
Jonathanhoz fordul:
– Na, kisö reg, hogy vagy má ma, ugye szé pet rajzoltá l Hamstedt
doktornő vel? – Jonathan né má n csoszog mellette. – Prı́ma! – mondja
ennek ellené re az á poló . – Akkor most a szobá dba viszü nk, kishaver.
Né zem, ahogy mennek a folyosó n. A buta tekinteté t leszá mı́tva is
egé szen má ské pp né z ki most Jonathan. Há tulró l is lá tom, hogy nem
fé sü lkö dö tt. Kö zé pen, ahol a feje a pá rná n szokott lenni, elfekü dte a
hajá t, jobbra-balra a fejé hez tapadnak a tincsek, kö zé pen – mint az
erdő ben – egy tisztá st hagyva. Az itt kapott furcsa szü rke

197
nadrá gjá nak az ü lepe majdnem a té rdé ig ló g. Rá m is ilyen nadrá got
adtak, csak ró zsaszı́nben, pedig szı́vesebben hordtam volna a sajá t
otthoni cuccaimat.
– Há t akkor, Hannah – mondja Hamstedt doktor né ni, amikor
Jonathan é s az á poló má r majdnem odaé rtek a lé pcső há zba vezető
ü vegajtó hoz.
– Akkor most mi kö vetkezü nk, ugye?
Egy szó t se szó lok, é s nem is né zek rá , mert elő bb lá tni akarom,
hogy Jonathan é s az á poló az ü vegajtó mö gö tt jobbra vagy balra
megy. Balra van a lift, jobbra a lé pcső há z. Nekü nk má r nem szabad
lifteznü nk, Jonathan miatt sem. Az első alkalommal olyan keservesen
ordı́tott, hogy mé g a gyomrom is berezoná lt. Es mindez azé rt, mert
a kis hü lye nem é rtette a lift mű kö dé sé t. Hamstedt doktor né ni
szerint viszont az az oka, hogy a lift tú l kicsi é s szű k, é s az ajtaja
menet kö zben csukva van. Megmagyará ztam Jonathannak, hogy a
liftet csö rlő rendszer mű kö dteti, é s a fü lke ajtajá nak termé szetesen
csukva kell lennie, hiszen má ské pp kiesné nk. De Jonathan hallani se
akart ró la. Mindennap, amikor nem szá ll liftbe, tudom, hogy nem
igaz, amit mindenki á llı́t, hogy má r sokkal jobban van. Nem erő lteti
meg magá t, nem akar megint az ö csé m lenni.
Jobbra kanyarodnak, há t persze.
– Jö ssz, Hannah?
Igent mondok, é s Hamstedt doktor né ni mellett elhaladva
besurranok a rendelő jé be.
Az ablak tá rva-nyitva, Hamstedt doktor né ni ké t rajzó ra kö zö tt
mindig szellő ztet. Szeretem, ha az ablak nyitva van, mert akkor fel
van hú zva a redő ny, é s lá tni lehet az eget. Né ha igazi é gszı́nké k, né ha
szü rke, de sose barna, mert nem napszemü vegben já rok Hamstedt
doktor né ni rendelő jé be.
A barna é g egyá ltalá n nem tetszik. Megvá rom, amı́g becsukja az
ablakot, é s leengedi a redő nyt. Utá na megké r, hogy ü ljek le. Egy

198
gyerekasztalná l van a helyem, má r oda is van ké szı́tve a rajzlap é s
mellé hegyes ceruzá k. A szoba tú loldalá n nagy ı́ró asztal á ll, elő tte
szé kek, de ott mé g sosem ü ltem.
– Má ra ké t dolog vá ltozott, Hannah – mondja Hamstedt doktor
né ni, mikö zben ő is leü l a gyerekasztalhoz. Kı́nomban az ajkamba
harapok, mert nem akarom kinevetni a hosszú lá bá t, amely nem fé r
el az alacsony asztal alatt. Nem szabad senkit sem kinevetni, mé g ha
vicces is, ahogy ott ü l.
– Kı́vá ncsi vagy, mik azok?
Bó lintok.
– Elő szö r is van egy jó hı́rem a szá modra. Szeretné d tudni?
Ismé t bó lintok.
– Nagyapá d haza fog vinni.
Gyorsabban kezd verni a szı́vem.
– Haza?
Most ő bó lint.
– Orü lsz?
Bó lintani szeretné k, de aztá n leá llok vele, mert hü lyé n né z ki, ha
felvá ltva bó logatunk. Ezen kı́vü l ez buta ké rdé s, mert má r szá zszor
elmondtam, hogy haza akarok menni. Naná , hogy ö rü lö k.
– Most rö gtö n? – akarom tudni.
– Ké ső bb. Most mé g szü ksé gem van rá d – mondja, é s
a mondandó ja nagyon fontosnak tű nik.
– Mihez?
– Ez a má sik dolog, ami má ra megvá ltozott.
Hosszú lá bá val kö rü lmé nyesen felá ll a kis szé krő l, é s az
ı́ró asztalá hoz lé p. Csak a há tá t lá tom, de hallom, ahogy papı́rokkal
zö rö g. Amikor visszafordul, egy rajz van a kezé ben. Rö gtö n
felismerem Jonathan mű vé t: csak egy fekete irka. A doktor né ni
visszajö n a gyerekasztalhoz, é s ismé t lekı́nló dja magá t a helyé re,
majd felé m nyú jtja Jonathan rajzá t. Csak most veszem é szre, hogy a

199
fekete irka alatt van egy má sik rajz is.
– Fogd meg nyugodtan – mondja, é s megló bá lja elő ttem a papı́rt.
Megfogom, é s leteszem magam elé az asztalra. Amió ta má r nem
szoktunk együ tt rajzolni, a doktor né ni mé g egyet sem mutatott meg
Jonathan rajzai kö zü l.
– Szü ksé gem van a segı́tsé gedre, Hannah, hogy megé rtsem, mit is
rajzolt pontosan.
Ujjammal kö vetem, ami az arcbó l a fekete irka alatt mé g lá tható .
Jó l sikerü lt, Jonathan ezú ttal nagyon igyekezett.
– O az anyuká tok, ugye?
Hosszú ruhá t adott rá , de biztosan fá zik a lá ba, mert a kis hü lye
elfelejtett rá cipő t is rajzolni.
– Hannah?
– Igen, azt hiszem.
– Es ő az igazi anyuká d, aki titeket, azaz Jonathant é s té ged
megszü lt? Vagy az a né ni, aki ké ső bb helyette jö tt a kunyhó ba?
– Papa azt mondta, hogy ez nem fontos.
– Nem fontos?
Megrá zom a fejem.
– Mindegy, hogy ki szü lt minket. A lé nyeg az, hogy jó l viselkedjen,
é s szeressen minket.
– Ezt mondta az apuká d? Szerinted igaza van?
Vá llat vonok.
Hamstedt doktor né ni vá rakozó n né z rá m, mintha mé g kellene
valamit mondanom, de nem szó lok. Egyszer csak megelé geli a
hiá bavaló vá rakozá st, é s megszó lal:
– Né zd meg mé g egyszer alaposan a ké pet, Hannah.
Né zem. Mama valamit tart a karjá ban, egy kis csomagot, amelynek
arca is van.
– Egy kisbabá t lá tok a karjá ban – bö k a doktor né ni a csomagra. –
Ez Jonathan?

200
 Megrá zom a fejem.
– Vagy te? Te vagy az, Hannah?
– Ez biztosan Sara. Jonathannak nem sikerü lt valami jó l lerajzolnia,
tetszik lá tni? – A szá já ra mutatok. – Mosolyog, pedig a való sá gban
mindig csak bő gö tt.
Amikor felpillantok, vö rö s foltokat lá tok Hamstedt doktornő
nyaká n é s arcá n.
– Es ki az a Sara?
– A hú gunk – megvakarom a nyakam, amely viszketni kezdett,
mintha Frau Hamstedt vö rö s foltjai rá m is á tterjedtek volna. – De
nem tartottuk meg soká ig, mert mindig csak baj volt vele.

201
Matthias

A rendő rsé g á ltal elrendelt, é s a chami kó rhá zban elvé gzett á ltalá nos
kivizsgá lá s utá n a gyerekeket Regensburgba vitté k. Van ugyan
Chamban is pszichiá tria, de az nem gyerekekre szakosodott.
Szerettem volna, ha egy mü ncheni inté zetben helyezik el ő ket, mivel
azonban DNS-vizsgá lat hı́já n mé g nem vagyok a nagyapjuk, nem
dö nthettem errő l. Ké t hete ingá zom tehá t naponta a Mü nchen–
Regensburg tá von: má sfé l ó ra az ú t, ha a forgalom zavartalan. Karin
szerint ezt nem vá rhatja el senki tő lem, ká r a sok idő é rt, amit má sra
is fordı́thatné k. Folyton faggat, hogy mikor akarom tulajdonké ppen
ú jra megnyitni az irodá mat, ső t az a vé lemé nye, hogy jó t tenne
nekem, ha ismé t az adó taná csadá ssal foglalkozné k inká bb. Kö zben
mindketten nagyon jó l tudjuk, hogy Lena eltű né se, majd a sajtó val
folytatott iszapbirkó zá som ó ta alig van má r ü gyfelem. A ké t hé ttel
ezelő tt tö rté nt baleset é jszaká ja utá n tá bla kerü lt az irodá m ajtajá ra:
„Csalá di ok miatt zá rva”. Karin né ha odamegy, hogy meghallgassa az
ü zenetrö gzı́tő t, é s meglocsolja a nö vé nyeket. Ré gebben mé g ké t
alkalmazottat is megengedhettem magamnak, akkoriban, amikor
ü gyfeleim szemé ben mé g egy megbı́zható , szorgalmas adó taná csadó
voltam, nem pedig egy elı́té lt gonosztevő , aki a szimpatikus,
pá lyakezdő szı́né szt ú gy megverte, hogy kó rhá zi á polá sra szorult.
Karin mé g nem sejti, hogy azon gondolkodom, talá n má r ki se nyitom
az irodá t tö bbé . Vé gü l is má r hatvanké t é ves vagyok. A há zunk
bankkö lcsö né t má r ki izettü k, egy kevé s megtakarı́tá sunk is van.
Nyugdı́jba mehetné k, é s ezentú l nagypapa lehetné k. Abuelo…
– Nem, azt nem szeretné m – mondtam az elő bb Karinnak a
reggeliné l, amikor felvetette, hogy ma velem jö nne Regensburgba
Hannah-é rt. – Az autó pá lya teljesen kiszá mı́thatatlan, az A9-esen

202
szinte mindig nagy a forgalom. Tudod, hogy milyen sok idő t vesz
igé nybe ez a szakasz. – Az utó bbi ké t hé tben bizony kihű lt né ha
emiatt a vacsora.
Való já ban ö rü lö k, hogy egyedü l megyek Hannah-é rt. Unnepnek
é rzem, hogy ma hazahozom. Lena szeretett kicsi korá ban autó ká zni.
Né ha hosszabb utakon meg is ké rt, hogy á lljunk meg. Egyszer egy ré t
miatt, amely telis-tele volt napraforgó val. A há tsó ü lé sbő l hirtelen
elő rehajolt, megragadta a fejtá mlá mat, é s pici kezé vel addig rá ngatta,
mı́g be nem adtam a derekam. Egy má sik alkalommal leparkoltunk,
hogy napraforgó t szedjü nk, é s megcsodá ljuk a felhő k alakvá ltozá sait.
Né ha csak azé rt á lltunk meg, mert fagylaltot remé ltü nk egy-egy
pihenő helyen. Azt hiszem, minderrő l mesé lt Hannah-nak nagyon
ré szletesen. Elmondott neki mindent. Hannah tudja pé ldá ul, hogy
né z ki a kertü nk, ú gy beszé l ró la, mintha má r szá zszor já rt volna ott.
Az idilli kertes há z Mü nchen-Germeringben fekszik, egy kissé
tá volabb a lakó ö vezettő l, kö zvetlenü l az erdő mellett. Anyá mtó l
ö rö kö ltem, Lena Hannah nagyijá tó l. Ré gen sok hé tvé gé t tö ltö ttü nk
ott, Lena nagyon szerette a hortenziá kat. Elhatá roztam, hogy ha má r
Hannah otthon é rzi magá t ná lunk, nemsoká ra odaautó zunk vele, mé g
mielő tt a hortenziá k elvirá gzanak.
Most tehá t az ö reg Volvó nkban ü lö k, a há tsó ü lé s egyelő re ü res,
mé g tizenké t kilomé ter Regensburgig. A zakó m zsebé ben
megcsö rren a telefon.
Nem reagá lok, nem azé rt, mert autó vezeté s kö zben tilos a
telefoná lá s, hanem inká bb azé rt, mert hirtelen á tvillan az agyamon,
hogy esetleg Frau Hamstedt hı́v é s kö zli, hogy meggondolta magá t.
Mé gsem engedi el Hannah-t, nem vihetem magammal. Vagy esetleg
Karin van a vonal tú lsó vé gé n, é s ugyanazt mondja, csak é ppen má s
okbó l. Felhangosı́tom a rá dió t, az idő já rá s-jelenté s é ppen á lomszé p
ké ső nyá ri napot ı́gé r. Nem hagyom, hogy bá rki tö nkretegye.
Fé l tizenkettő elő tt pá r perccel kanyarodom be a vendé gparkoló ba

203
a fő é pü let mö gé . Tú l korá n é rkeztem, tizenké t ó rá ra beszé ltü k meg.
Leá llı́tom az autó t, é s elő hú zom a zsebembő l a telefonomat. Né gy
hı́vá som is volt Karintó l. Sms-t is ı́rt, de nagy bö lcsen nem olvasom el.
Nincs má r visszaú t. Anná l magá tó l é rtő dő bb a vilá gon nincs, mint
hogy Hannah hozzá nk tartozik. Visszadugom a telefont a zsebembe,
é s kiszá llok a kocsibó l.
A klinika campusá n felé pı́tett megyei klinika tö bb é pü letbő l á ll,
olyan az egé sz, mint egy kis falu. Mindennap elhaladok egy feltű nő
tá bla mellett, amely az utat mutatja a „Gyermek- é s i jú sá gi
pszichiá tria, pszichoszomatika é s pszichoterá pia” felé , de menet
kö zben mindig leszegem a fejem, é s inká bb a lá bam elé né zek.
„Pszichiá tria” – milyen csú nya szó . Hannah szá má ra ez
gyermekklinika, nekem viszont traumakö zpont.
Belé pek az é pü letbe, amely Lena egykori á ltalá nos iskolá já nak
hatalmas, tö bbemeletes vá ltozata, sok az ü veg, é s mindenü tt szı́nesre
má zolt acé loszlopok. A recepció s má r ismer, kezet fogunk.
– Jó napot, Herr Beck!
– Jó napot, Frau Sommer. Kicsit korá bban é rtem ide.
– Nem gond. Menjen csak fel nyugodtan, má r vá rjá k.

Azonnal felismerem Frank Giesnert, bá r há ttal á ll nekem, amikor a

má sodik emeleti folyosó n Hamstedt doktornő szobá ja felé
kö zeledem. Lehet, hogy ez az egyetlen ö ltö nye, ez az egé rszü rke,
amely vá llban tú l nagy, é s ı́gy a há ta szé lesebbnek lá tszik, mint
amilyen való já ban. Egy má sik egyenruhá s rendő r é s Hamstedt
doktornő van mé g vele. Fojtott hangon beszé lgetnek, é s amikor
Hamstedt doktornő é szrevesz, hirtelen elhallgat, é s a kö vetkező
pillanatban mindhá rom fej egyszerre fordul felé m.
– Nahá t, Herr Beck, ö rü lö k, hogy itt van – mondja Giesner.
Botladozni kezdek. Felvillan bennem a gyanú , hogy Hamstedt

204
doktornő valamifé le meggondolá sbó l rendő ri segı́tsé ggel akarja
megakadá lyozni, hogy Hannah-t magammal vigyem. Harcra ké szen
kihú zom magam, é s dacosan elő reszegem az á llam. Hannah az
unoká m, é n vagyok az „abueló ja”, é s igenis magammal fogom vinni.
– Jó napot, Hamstedt doktornő , jó napot, Herr Giesner – mondom
kimé rten. Az egyenruhá snak csak odabó lintok.
– Herr Beck – mosolyog Frau Hamstedt –, jó , hogy itt van.
– Tö rté nt valami Hannah-val? Hol van?
– Ne aggó djon, Herr Beck. Az irodá mban van az á poló val.
– Van valami baj?
Giesner a vá llamra teszi a kezé t, só hajt egyet, aztá n megszó lal:
– Uj fejlemé ny van. Hamstedt doktornő az elő bb felhı́vott, é s
tá jé koztatott egy Hannah-val folytatott beszé lgeté sé rő l. Herr Beck,
való szı́nű leg van mé g egy harmadik gyerek is.
– Sara – teszi hozzá Hamstedt doktornő .
– Sara – visszhangzom bá rgyú n.
Hamstedt doktornő bó lint.
– Szü ksé gü nk lesz most magá ra, Herr Beck. Segı́tsen nekü nk,
amikor errő l Hannah-val beszé lü nk.

205
Hannah

Megré mı́tett mama sikoltozá sa. Nem fé ltem nagyon, de nem volt jó
é rzé s. Kiugrottam az á gybó l, é s papá hoz simultam, aki az á gyam
mellett á llt. Szerencse, hogy ott volt. Meleg volt a há zban, papa fő zö tt
rá nk, é s most szorosan magá hoz ö lelt. Nagy, meleg tenyeré t a jobb
fü lemre tette, ú gyhogy hallhattam a tengert. Bal fü lemet a hasá hoz
szorı́tottam. Az egyik oldalon zú gott a tenger, a má sikon pedig
zubogott papa gyomra.
– Ne fé lj, kicsim – mondta é s megsimogatott. – A fá jdalom jó t
jelent, azt jelzi, hogy nemsoká ra megszü letik a kisbaba.
Mama felé fordultam, aki eltorzult arccal az á gyban vergő dö tt, a
lepedő hullá mokat vetett alatta, ahogy dobá lta magá t. Vastag ezü st
karkö tő je az á gy tá mlá já hoz csapó dott, é s lá bai belecsavarodtak a
takaró ba.
– Semmi baj, Hannah, minden rendben – lö kte oda ké t sikoly
kö zö tt.
– Segı́tsü nk mamá nak, fogjuk a kezé t? – ké rdezte papa.
Elő szö r nem voltam benne biztos, de aztá n bó lintottam. Minden
rendben van. A fá jdalom jó t jelent, nemsoká ra megé rkezik a kisbaba.
De ez nem volt igaz, té vedtek. A kisbaba nem jö tt.
Kö zben mama má r má sodik napja sikoltozott.
Má r ré g elment a kedvü nk, hogy fogjuk a kezé t. Fá radtak voltunk,
le se tudtuk hunyni a szemü nket, é s mindannyian idegesek voltunk.
Mé g Tinky kisasszony is. Ma reggel felborı́totta a csé szé met, a kakaó
szé tfolyt az asztalon, é s a padló ra is lecsö pö gö tt. Tinky
kisasszonynak tudnia kellett volna, hogy az asztalon nincs
keresnivaló ja. Papa odajö tt, mert biztos hallotta, hogy megszidtam.
Igazat adott nekem, té nyleg nem való az asztalra. Tinky kisasszony

206
pró bá lt elbú jni a kanapé alatt, de papa megtalá lta, é s a nyaká ná l
fogva kitette az ajtó elé . Eleinte jogosnak é reztem a bü nteté st, hiszen
meg kellene vé gre tanulnia, hol a helye, de miutá n papa bezá rta az
ajtó t, megré mü ltem. Odakint sok a veszé ly. Mi van, ha Tinky
kisasszony elté ved, é s nem talá l haza? Ha megijed? Vagy azt hiszi,
hogy má r nem szeretjü k? Mama most má r nagyon borzalmasan
ü vö ltö tt. Papa meg akarta né zni, utá na pedig hoz majd vö drö t é s
felmosó rongyot, hogy rendbe hozhassam, amit Tinky kisasszony
mű velt.
– Papa! – mondtam mé g elé g gyorsan, mielő tt kiment a szobá bó l.
Megfordult é s rá m né zett.
– Akarsz valamit mondani, Hannah? – rá m mosolygott, leguggolt é s
felé m nyú jtotta a karjá t. Egymá sra né ztü nk, a szemü nk egy
magassá gban volt. Apuká m mindig azt mondja, hogy aki nem tud a
szemedbe né zni, annak van valami rejtegetnivaló ja.
– Tinky kisasszonyt be kell hoznunk. Tú l hideg van odakint.
– Csak ı́gy fog tanulni belő le, Hannah – mondta papa, é s homlokon
csó kolt. – Most mennem kell mamá hoz, szı́vem. Szü ksé ge van rá m.
Bó lintottam.
Tová bb hallgattam mama sikolyait é s szegé ny Tinky kisasszony
keserves nyá vogá sá t, aki kintrő l kaparta az ajtó t…
– Hannah? – ez nagypapa. Eszrevette, hogy pá r percre elmé lá ztam.
Elő bb Hamstedt doktor né nire, majd a szü rke ö ltö nyö s rendő rre
pillantok. A doktor né ni irodá já ban ü lü nk, mind arra vá rnak, hogy
mesé ljek nekik Sará ró l. De é n má r nem akarok. Ma reggel má r
mesé ltem ró la Hamstedt doktor né ninek, legyen annyi elé g.
Elmondtam, hogy Sara a testvé rü nk volt, é s nem tartottuk meg
soká ig. O azonban mé g tö bbet is akart tudni.
– Hogy é rted? Mit jelent ez? Szeretné d lerajzolni?
Az oroszlá nhangomon nemet mondtam, é s hogy inká bb vissza
akarok menni a szobá mba. Egy kicsit pihenni szerettem volna, mert

207
mindig kellő ké ppen erő t kell gyű jtenü nk, mielő tt nagy fá ba vá gná nk
a fejszé nket. Es ez ma mé g elő ttem á ll. Nagyapa hazavisz. Má r ré gó ta
tudom, hogy é n vagyok a kedvenc unoká ja. Jonathant nem viszi soha
kezelé sre, igaz, hogy ez nem nagyapá n mú lik. Jonathan ki se akarja
tenni a lá bá t a kliniká ró l, ezé rt aztá n fogorvosná l sem já rt, é s
csillagos matricá t se kapott.
– Kicsi Hannah – szó lal meg nagyapa –, nyugodtan elmondhatod.
Veled vagyok, nem kell fé lned.
Nem fé lek. Egyszerű en má r nincs kedvem Sará ró l beszé lni. Nehogy
má r mindig kö rü lö tte forogjon a vilá g, vannak sokkal fontosabb
dolgok is.
– Megtalá ltá k vé gre Tinky kisasszonyt? – ké rdezem. – Biztosan
nagyon vá gyik utá nam.

208
Matthias

Giesner megké rt, hogy sé tá ljunk egyet a klinika udvará n. En a magam
ré szé rő l a Hamstedt doktornő szobá já ban lefolytatott beszé lgeté s
utá n azonnal indultam volna Hannah-val. Má r ré gen az autó pá lyá n
lehetné nk. De Giesner azt mondta:
– Hamstedt doktornő elmondta, hogy mit szá ndé kozik tenni – é s
kö zben bizalmatlan pillantá st vetett Hannah-ra. Legalá bb van benne
annyi jó é rzé s, hogy a terveimet nem a kicsi elő tt akarja kitá rgyalni.
Az ajtó felé intett.
– Sé tá ljunk egyet, Herr Beck.
Hannah ekö zben Hamstedt doktornő vel maradt. Megı́gé rtem neki,
hogy nem fog soká ig tartani, é s ettő l futó mosolyt vé ltem az arcá n
felfedezni. A mosolya té nyleg nagyon bá jos.
– Meg tudom é rteni, hogy a kislá nyt magá hoz akarja venni, Herr
Beck – szó lal meg Giesner, alighogy a nagy ü vegajtó n á t a klinika
é pü leté t ö vező kavicsos ú tra lé ptü nk.
– Hamstedt doktornő tá mogat ebben – mondom vé dekező n.
Ha Hannah-val a kö vetkező fé l ó rá ban el tudná nk indulni,
ú tkö zben aká r egyszer vagy ké tszer is megá llhatná nk. Kü lö nben má r
tú l ké ső n é rné nk haza, ebben Karinnak igaza van. Szerinte jobb, ha ú j
otthoná val Hannah mé g vilá gosban ismerkedik, mert ha esetleg nem
é rezné jó l magá t ná lunk, mé g mindig visszaé rné k vele a kliniká ra
vacsorá ig. Mosolyogva azt feleltem:
– Igy lesz, drá gá m.
– Igen, tudom – Giesner rá gyú jt, é s engem is megkı́ná l. Nem is
tudtam, hogy dohá nyzik.
A zakó m bal oldalá ra bö kö k:
– Az orvosom megö lne. Ké tszer má r megú sztam.

209
 Fogalmam sincs, mié rt emlegettem a beteg szı́vemet. Lehet, hogy
sajná ltatni akarom magam? – Adjátok már oda ennek az idős, beteg
embernek az unokáját, úgyse élvezheti már sokáig. Es té nyleg,
Giesneren lá tszik né mi megrendü ltsé g.
– Nagyon sajná lom – mondja, é s az első slukk fü stjé t a vá lla fö lö tt
fú jja ki, miné l messzebbre az idő s, beteg embertő l. – Inká bb…?
– Ugyan má r, engem nem zavar. Mirő l akart velem beszé lni?
– Igen, szó val, meg tudom é rteni, hogy magá val akarja vinni
Hannah-t. A ké rdé s az, é s ezt Hamstedt doktornő nek is feltettem,
hogy hasznos lehet-e ez az ú j szituá ció a nyomozá s szempontjá bó l.
Hamstedt doktornő nem tartja kizá rtnak.
– Nem é rtem.
Giesner egy né há ny lé pé snyire á lló padra mutat a kavicsos ú t
szé lé n.
– Uljü nk le egy kicsit.
Né má n odamegyü nk, lé pteink alatt csikorognak a kavicsok.
– Herr Beck! – kezd bele ismé t Giesner, miutá n leü ltü nk. – Hannah
nagyon fontos, de egyben nagyon nehé z tanú . Nem sokat é rtek a
pszicholó giá hoz, de megé rtem, ha Hamstedt doktornő hatá rozottan
ellenzi, hogy Hannah-ra nyomá st gyakoroljunk. Má sré szt eddig
sajnos nem nagyon segı́tette a nyomozá st.
– De há t a gyerekek mindig problé má s tanú k, nem?
– Hm, há t igen. – Giesner szı́v egyet a cigarettá já bó l. – Ha
gyerekeket hallgatunk ki, akkor szoká s szerint ké tfé le reakció ra
szá mı́thatunk. Egyeseknek sok idő kell, amı́g hajlandó k megszó lalni,
mert meg vannak fé lemlı́tve, é s vé gü l csak a lehető
legszü ksé gesebbeket á ruljá k el. Má sok ezzel szemben rö gtö n
belevá gnak, é s ö mlik belő lü k a szó , mintha csak erre vá rtak volna. A
tettes leı́rá sá n kı́vü l azonnal beszá moló t kapunk arró l is, hogy mi volt
ebé dre, é s hogy Ernie mit mondott a Szezám utca utolsó epizó djá ban.
– Vigyorog, é n viszont komoly maradok. Amikor é szreveszi

210
rezzené stelen arcom, megkö szö rü li a torká t.
– Na, igen, nos, amit mondani akarok: ezek a gyerekek, ré szben
mé g a Hannah-ná l iatalabbak is, legalá bb felfogjá k, mié rt ké rjü k a
segı́tsé gü ket, é s amennyire tő lü k telik, igyekeznek hozzá já rulni az
ü gy felderı́té sé hez.
– Oszinté n szó lva mé g mindig nem é rtem, hova akar kilyukadni.
Giesner lehajol a pad mellett, é s elnyomja a cigarettá já t.
– Hannah nyilvá nvaló an egyik csoportba sem tartozik, ami mé g
jobban megnehezı́ti a dolgot – mondja. Amikor ismé t kiegyenesedik,
kü lö nö s kifejezé s ü l az arcá n. – Nagy a tudá svá gy benne, nem
gondolja? – ké rdezi vizsgá ló dó , ö sszehú zott szemmel, homloká t
rá ncolva. – Pé ldá ul ané lkü l, hogy ké rdeztem volna, elmagyará zta
nekem, hogy mű kö dik a ké k fé ny a rendő rautó n. De ha az apja nevé t
ké rdezem, akkor vagy azt feleli, hogy „papa”, vagy egyá ltalá n nem
vá laszol. Nem é rtem, hogy lehetsé ges ez. Itt ez a kislá ny, aki
egyé bké nt mindenre vá laszt vá r. Hogyhogy nem lepte meg, hogy Lena
helyé t hirtelen Frau Grass foglalta el a kunyhó ban? Csak ú gy
belenyugodott az anyja eltű né sé be?
– Ugyan, ké rem – hadoná szom idegesen. – Csak nem gondolja
komolyan, hogy Hannah eltitkol bá rmit? – felnevetek. – Az ilyesmit
ú gy hı́vjá k, hogy trauma, Herr Giesner. Ki tudja, mit tett volna vele az
a szö rnyeteg, ha ké rdezgetni merte volna.
Giesner lesü ti a szemé t, é s kavicsokat kezd rugdosni a cipő je
orrá val.
– De ez a szö rnyeteg má r halott – mondja kisvá rtatva, aztá n felné z
egyenesen a szemembe. – Hannah-val ké t hé t alatt kilencszer
beszé ltem, Herr Beck. Kilencszer! – Megvonja a vá llá t. –
Mindenesetre most má r legalá bb tudom, hogy milyen magas az
Eiffel-torony, amelyet a mamá já val né zett meg á llı́tó lag:
há romszá zhú sz mé ter.
– Há romszá zhuszonné gy – javı́tom ki, é s idegesen fé szkelő dni

211
kezdek a kemé ny é s ké nyelmetlen padon. – Engedelmé vel, Herr
Giesner, nem hiszem, hogy ké pes lenne belá tni, hogy mi megy vé gbe
az emberi lé lekben ilyen rendkı́vü li kö rü lmé nyek kö zö tt. Viszont ott
van ö nnek a kunyhó , egy hulla é s az a DNS-ö kö rsé g, amié rt ú gy
odavan. Há t akkor rajta, oldja meg az esetet Hannah segı́tsé ge né lkü l.
Talá lja meg a lá nyom holttesté t.
– Eppen azon vagyunk, Herr Beck! Es ú gy gondolom, hogy ebben
Hannah nagyon sokat tudna segı́teni, csak valami visszatartja ettő l.
Van ö tlete, hogy mi lehet az, Herr Beck?
– Mié rt nem hagyja az unoká mat bé ké n, é s mié rt nem faggatja
helyette Frau Grasst? Ugye azt szeretné , hogy é n ké rdezzem ki
Hannah-t é szrevé tlenü l? Erre cé lzott, amikor az elő bb azt mondta,
hogy ez az új szituáció hasznos lehet a nyomozás szempontjából? Azt
á llı́tja, hogy nem akarja Hannah-t sarokba szorı́tani. Té nyleg nem, ezt
inká bb elegá nsan rá m akarja há rı́tani. En oldjam meg az ü gyé t, ugye,
ı́gy gondolta?
– Az é g szerelmé re, Herr Beck, ezt senki sem á llı́totta. Csak arra
gondoltam, hogy ö n lá tható an jó kapcsolatot alakı́tott ki vele, ezé rt
talá n remé lhetjü k, hogy ö nnel kö zlé kenyebb lesz, é s olyan ré szleteket
á rul el, amelyek nagymé rté kben a nyomozá st segı́tené k.
– A nyomozá st – mormolom.
– Egyszerű en csak a segı́tsé gé t ké rem, hiszen meg akarja talá lni a
lá nyá t, é s mi is ezen dolgozunk.
– Itt a segı́tsé gem: Frau Grass hazudik. Szı́vesen.
– Van valami konkré t bizonyı́té ka erre? Honnan veszi? Talá n
Hannah…
– Honnan veszem? A jó zan eszem diktá lja, Herr Giesner! Hogy
lehet az, hogy valakit elrabolnak, aztá n hó napokig együ tt é l egy
idegen csalá ddal, anyá t é s felesé get já tszik… – Giesner nyitná a szá já t,
hogy fé lbeszakı́tson, de é n há rı́tó n felemelem a kezem. – Igen, igen,
tudom, ké nyszerı́tetté k. Ennek ellené re mié rt nem pró bá lta

212
kiderı́teni, mi folyik ott való já ban, é s mi tö rté nt azzal a nő vel, aki
elő ző leg ott é lt? Hogyhogy soha sem pró bá lt beszé lni errő l az
á llı́tó lagos elrabló já val? Ne legyen olyan hiszé keny, Herr Giesner!
– Herr Beck, Frau Grass á ldozat, ú gy, mint a lá nya.
– De a lá nyommal ellenté tben ő kijutott é lve a kunyhó bó l.
– Megé rtem, hogy dü hö s. De ne Frau Grasson tö ltse ki a haragjá t.
Nem volna fair, nem gondolja?
Felsó hajtok.
– Ezen felü l, é ppen most mondta, Herr Beck: sem ö n, sem é n nem
vagyunk abban a helyzetben, hogy felfogjuk, mi tö rté nik az emberi
lé lekben ilyen rendkı́vü li kö rü lmé nyek kö zö tt.
A szı́vem, amely pá r perce elé ggé felgyorsult, ismerő s fá jdalmat
produká l a mellkasomban, é s a pad is nagyon kemé ny. Elfordulok
Giesnertő l, é s a pad tá mlá ja fö lö tt felpillantok a hatalmas é pü letre,
amelyben Hannah vá r rá m. Arra gondolok, hogy együ tt mindjá rt
kisé tá lunk ebbő l a há zbó l, é s hazamegyü nk, el innen. Csak persze
megint eszembe jut Jasmin Grass. Nagyon szı́vesen beszé ltem volna
vele, é s szerettem volna szemé lyesen is a kö rmé re né zni. Esetleg a
gallé rjá ná l fogva kirá zni belő le a vá laszokat. Az istenit, hol a lányom?
Mit tudsz róla? Hogyhogy te kiszabadultál, a lányomnak miért nem
sikerült? De esé lyem sincs. Miutá n a baleset é jszaká já n kiderü lt, hogy
ő nem Lena, má r nem beszé lhettem vele tö bbé . A te érdekedben –
ahogy Gerd mondta, é s rendő rö ket á llı́tottak az ajtaja elé .
– Ez csak megé rzé s, Herr Giesner – mondom amilyen nyugodtan
csak lehet, hogy a szı́vveré semet ismé t egé szsé ges ritmusra
csillapı́tsam. – Ezzel a nő vel valami nincs rendben. Nem mond el
mindent, amit tud.
Giesner szó rakozottan hü mmö g, aztá n egy ö sszehajtott papı́rlapot
vesz elő a zakó ja belső zsebé bő l. Kisimı́tja a papı́rt, é s á tadja nekem.
– Ismeri?
Elő halá szom a zsebembő l az olvasó szemü vegemet.

213
 – Nem – á llapı́tom meg vé gü l. – Ki ez?
Az igazsá gü gyi orvos szaké rtő rekonstruá lta az arcá t, szerinte ilyen
lehetett a kunyhó egykori lakó ja.
– O az a fé r i, aki elrabolta a lá nyomat?
– Felté telezé seink szerint igen.
Normá lis, ez az első gondolatom. Teljesen á tlagosnak né z ki, ez
ijeszt meg a legjobban. Szá nok rá kis idő t, hogy megtapasztaljam,
hogyan hat rá m ez az arc, talá n mé giscsak fel tudok fedezni rajta
valami betegeset, ami é rthetetlen mó don vigaszt jelenthetne. Akkor
Lena egy vadá llat á ldozatá ul esett volna, akinek a kegyetlensé ge má r
messzirő l feltű nik. Vele szemben esé lye sem lehetett. De a kezemben
lé vő ké p é ppen nem egy ré met á brá zol, hanem egy embert. Egy fé r it,
aki aká r a szomszé dunk is lehetett volna, vagy az egyik ü gyfelem.
Lehetne ü gyvé d vagy autó szerelő , vagy egy bará t, aki becsö nget, mert
Lená é rt jö tt, é s é n szé p esté t kı́vá nok nekik. Talá n mé g kedveltem is
volna az első perctő l fogva. Jobban, mint Mark Sutthoffot, akinek a
mosolyá ban egy kis alattomossá got é reztem. Egy pillanatig nem is
tudom, hogy csaló dott legyek-e, amié rt az arcrekonstrukció nem az ő
arcá t mutatja. Vagy esetleg é rezzek-e megkö nnyebbü lé st, mert
amikor tegnap este Hannah-t illető en a pá rtomat fogta, első
alkalommal vető dö tt fel bennem, hogy talá n té vedtem a
megı́té lé sé ben. Lehetsé ges, hogy igazsá gtalan voltam Markkal.
– Biztos benne? – zavar bele Giesner hangja a gondolataimba. –
Né zze meg alaposan, ne sajná lja rá az idő t.
Bó lintok. Itt ez az ember, aki elrabolta é s való szı́nű leg megö lte a
lá nyomat. Ez a teljesen á tlagos, jelenté ktelen fé r i.
Ané lkü l, hogy levenné m a szemem a ké prő l, nemet intek.
– Nem ismerem, nem.
Giesner felsó hajt, rá né zek.
– Megmutatta Hannah-nak?
– Igen, ma reggel, mielő tt ö n megé rkezett. Megné zte, aztá n

214
gratulá lt, hogy ilyen szé pen tudok rajzolni – só hajt egyet ú jra.
– Hozza nyilvá nossá gra a ké pet a mé diá ban. Tegye be minden
ú jsá gba é s hı́rmű sorba! – a kezem, benne a lappal, remegni kezd az
izgalomtó l. – Valaki csak felismeri ezt a disznó t!
Giesner megint csak hü mmö g, aztá n ı́gy szó l:
– Ezen mé g gondolkodunk, Herr Beck. Tapasztalatbó l tudom, hogy
a kö zzé té tel utá n a fé l vilá g ismerni vé li az illető t. Jö nnek a telefonok,
hogy ő a szomszé dom, a gyerekeim taná ra, a fogorvosom. A
bejelenté sek á radatá nak feldolgozá sa nagyon sok idő t emé szt fel,
ané lkü l hogy lenne garancia a sikerre.
– Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy ö nnek ez tú l sok
munka? Ez a hivatá sa!
Giesner nem vá laszol.
A szı́vveré sem megint szá guldá sba kezd.
– Egyszó val semmi sem tö rté nik? Csak ú gy hagyja az ü gyet
feledé sbe merü lni?
– Nem, nem, Herr Beck, dehogyis.
Kikapja a papı́rt a kezembő l, ö sszehajtogatja é s visszadugja zakó ja
belső zsebé be.
– Elő szö r is kihallgatjuk Lena kö zvetlen kö rnyezeté t.
– De há t é n vagyok Lena kö zvetlen kö rnyezete! Es é n hatá rozottan
á llı́tom, hogy nem ismerem ezt a fé r it!
– Herr Beck, tudom, hogy nagyon kö zel á lltak egymá shoz a
lá nyá val, de… – megakad. Sejtem, hogy mit fog mindjá rt mondani,
csak elő bb mé g megvá logatja a szavakat, nehogy a szegé ny, ö reg,
beteg embert tú lzottan megbotrá nkoztassa. Termé szetesen olvasta
annak idejé n Lena aktá já t, é s Gerd persze beszá molt neki a Lena
eltű né sé vel kapcsolatos nyomozá sró l é s persze ismeri a
hazugsá gokkal teli ú jsá gcikkeket is, amelyeket Gerd bizonyá ra elhisz,
mert vastag betű kkel szedve olyan meggyő ző k. Szü lő krő l szó lnak,
akik á llı́tó lag nem igazá n ismerté k sajá t gyermekü ket. Minden egyes

215
cikkre emlé kszem, minden egyes szó ra…

Vallott az eltű nt huszonhá rom é ves mü ncheni egyetemista lá ny

bará tnő je: Lená nak voltak problé má i

(Mü nchen)
Jana W. (nevé t a szerkesztő sé g megvá ltoztatta) negyedik emeleti
laká sa nappalijá ban az ablakpá rká nyon ü l, tekintete a vá rost ké mleli.
„Hol vagy Lena?” Ez az a ké rdé s, amely a kö zel egy hete eltű nt
huszonhá rom é ves egyetemista, Lena Beck (tudó sı́tottunk ró la)
bará tnő jé t foglalkoztatja. W. volt az utolsó , aki Lena Beckkel beszé lt.
„A bulibó l hazafelé felhı́vott – emlé kezik W. kö nnyeivel kü szkö dve. –
Eszre kellett volna vennem, hogy valami nincs rendben, de dü hö s
voltam, hogy olyan ké ső n felvert az á lmombó l.” Az utolsó
telefonbeszé lgeté sü krő l W. ı́gy szá mol be: „Lena elmondta, hogy
vá ltoztatni akar az é leté n, mert ez ı́gy má r nem mehet tová bb.” W.
azonban ezt nem é rezte segé lykiá ltá snak. A hangjá bó l ı́té lve sokat
ihatott. Ezen kı́vü l Lena má r tö bbszö r elhatá rozta, hogy megvá ltozik.
Gondolkodott azon, hogy abbahagyja az egyetemet, é s ez teljesen
é szszerű dö nté s lett volna, mivel nem nagyon é rdekelte a tanulá s,
gyakrabban fordult meg bulikban, mint az elő adá sokon. Ebben a
szemeszterben való szı́nű leg meg is bukott volna. W. é s Beck
má sodé vesek a mü ncheni Ludwig Maximilian Egyetem pedagó gia
szaká n. „Azt hiszem fé lt, hogy csaló dá st okoz a szü leinek. Az a Lena,
akit ő k ismernek, egé szen má s ember.”
Lehetsé ges-e, hogy a huszonhá rom é ves egyetemi hallgató annyira
ké tsé gbe volt esve, hogy az ö ngyilkossá g is megfordult a fejé ben, é s
az eltű né s é jszaká já n az Isarba ugrott? Jana W. ezt nem tartja
kizá rtnak. „De azt is el tudom ké pzelni, hogy lelé pett egy ickó val.
Allandó an fé r iakkal ismerkedett, lehet, hogy az egyikkel nagyon

216
mellé fogott.” Mé g nem adta fel a remé nyt, hogy egyszer majd ú jra
megö lelheti a bará tnő jé t, mondja W., é s kö nnyek kö zö tt ü zeni neki:
„Lena, bá rhol vagy, ké rlek, gyere vissza, nagyon hiá nyzol!”
Ma dé lben tová bb folytató dott a rendő rsé g bú vá rakció ja. „Eddig
mé g nem sikerü lt á ttö ré st elé rnü nk az eltű nt lá ny ü gyé ben” –
nyilatkozta Gerd Brü hling fő felü gyelő . Lena Beck pillanatnyi mentá lis
á llapotá ró l nem kı́vá nt talá lgatá sokba bocsá tkozni. Arró l az ú j hı́rrő l
sem kı́vá nt nyilatkozni, amely szerint az egyetemi hallgató t az
osztrá k hatá r kö zelé ben egy parkoló ban lá ttá k egy fé r i kı́sé reté ben.
De „termé szetesen minden informá ció t komolyan veszü nk, é s
szé leskö rű en tová bb nyomozunk”.

– Herr Beck? – szó lalt meg Giesner.

– Rendben – felelem erő tlenü l. – Ké rdezze csak meg – idé ző jelet
rajzolok a levegő be – a közvetlen környezetét.
A bará tokat, akik Lená t á llı́tó lag sokkal jobban ismerté k, mint é n.
Ké rdezze csak meg tő lü k, hogy az a ickó egyike volt-e a lá nyom
á llı́tó lag szá mtalan fé r i ismerő sé nek. Hallgassa ki ő ket mind! –
Megkapaszkodom a pad tá mlá já ban, é s nagyot nyö gve feltorná zom
magam. – Talá n vegye é szre, amit Herr Brü hling nem hajlandó , hogy
akkoriban milyen sokan terjesztettek Lená ró l hazugsá gokat, csak
hogy fontos embereknek tű njenek. Má r az is nagy eredmé ny lenne,
ha ezt kiderı́tené k. Ja, é s ne feledkezzen meg Frau Grassró l sem.
Giesner is felá ll a padró l, é s á tható pillantá ssal né z rá m.
– Nincs oka szemrehá nyá st tenni magá nak, Herr Beck. A szü lő k
meg akarjá k vé deni a gyermekeiket, ez termé szetes. Csak sajnos
olykor megfeledkeznek arró l, hogy a gyerekeik ö ná lló egyé nisé gek…
– Igen, igen, persze – morgom, é s bizonytalanul a zakó ja felé intek,
amelynek a belső zsebé be csú sztatta a rekonstrukció eredmé nyé t.
– Magammal vihetné m a má solatá t Mü nchenbe, hogy

217
megmutathassam a felesé gemnek? O is a közvetlen környezethez
tartozik.
– Ezt Herr Brü hling inté zi, mindjá rt itt lesz.
– Herr Giesner, nem szeretné m a felesé gemet tú lsá gosan
felzaklatni – teszem a szı́vemre a kezem. – Ezek a kihallgatá sok
mindkettő nket nagyon megviselnek.
– Nem adhatom oda, Herr Beck, té nyleg nem. Nagyon sajná lom.
Kezem a mellemen ö kö lbe szorul, az arcom eltorzul.
– Lefé nyké pezhetné m a telefonommal is, ha egy kicsit fé lrené zne –
nyö gö m elfulladva. – Megmutatom a felesé gemnek, é s azonnal
jelentkezü nk, ha ismerő snek talá lja. Vé gü l is é ppen most egyeztü nk
meg abban, hogy erő nk szerint együ ttmű kö dü nk, nem?
Giesner alig lá tható an rá zza a fejé t.
– Bá r nem hisz nekem, Herr Beck, de é n té nyleg megé rtem ö nt.
Mé gsem tehetem meg ezt a szı́vessé get. Hadd vé gezzem tová bb a
munká m, ö n pedig tö rő djö n az unoká já val. Ezzel segı́t nekü nk a
legtö bbet, higgye el.

218
Hannah

Nagyapá m kiment a rendő rrel, de megı́gé rte, hogy nem fog soká ig
tartani. E szerint nemsoká ra otthon leszek vé gre.
Hamstedt doktor né ni javasolta, hogy addig mé g rajzoljunk
valamit. Figyelmeztettem, hogy hazugsá g, ha azt mondja, hogy mi
rajzoljunk, mert való já ban csak én fogok rajzolni. De amú gy sincs
kedvem hozzá , inká bb el ké ne bú csú znom Jonathantó l, mert ha
tá vozunk valahonnan, mindig el kell bú csú znunk. Kö szö né s né lkü l
elmenni udvariatlansá g. Hamstedt doktor né ni megengedte, hogy
elbú csú zzam.
A rendelő jé bő l kilé pve vé gigmegyü nk a folyosó n egé szen az
ü vegajtó ig. Balra van a lift, jobbra a lé pcső há z. Megké rdezem tő le,
hogy mehetü nk-e a lifttel. Ugy né z rá m, ahogy mama né ha tanı́tá s
kö zben, amikor mé g nem teljesen elé gedett a feleletemmel. Mintha
valamit mé g nem gondoltam volna vé gig.
– Ez csak egy sodronyrendszer – magyará zom, mikö zben
akaratlanul is ingerü lt grimaszt vá gok. – Mé gse hü lyé zhetem le
Hamstedt doktor né nit, mert akkor biztos nem enged haza. – Es be
kell csukni a fü lke ajtajá t, má skü lö nben kizuhanunk.
– Ezt Jonathan is tudja, mé gis fé l a liftezé stő l – mondja Hamstedt
doktor né ni. – De tudod, mit, Hannah? Ez teljesen rendben van. Ne is
tegyen ú gy mintha borzasztó an bá tor lenne, ha való já ban nem az.
Termé szetes, hogy fé lü nk attó l, amit nem ismerü nk.
– A felvonó , má s né ven lift, olyan fü lke, amely egy akná ban
kö zlekedik fel é s alá abbó l a cé lbó l, hogy valamit vagy valakit az egyik
emeletrő l a má sikra szá llı́tson, vé ge – idé zem az idevá gó szó cikket a
vastag kö nyvbő l, é s megnyomom a felfelé mutató nyı́llal jelzett
gombot, amely rö gtö n sá rgá n felvillan. Ugyanis ı́gy kell a liftet hı́vni. –

219
En harmadszor se fé ltem, hiszen má r voltam mamá val az Eiffel-
toronyban is. Ott kö rü lbelü l há romszá z mé tert kell a lifttel megtenni,
hogy a legfelső kilá tó helyre jussunk.
Hamstedt doktor né ni elő szö r egy szó t sem szó l. A lift halk
csilingelé ssel jelzi, hogy megé rkezett, beszá llunk.
Az ezü stszı́nű ajtó k becsukó dnak mö gö ttü nk, a doktor né ni
megnyomja a má sodik emelet kerek gombjá t. Há rom kerek gomb van
ö sszesen, amelyek egymá s alatt vannak, mint a kö zlekedé si lá mpá k.
Ezekkel kell jelezni, hogy melyik emeletre akarunk menni.
– Tulajdonké ppen Jonathant mié rt nem vitté tek magatokkal a
kirá ndulá sokra?
A szá m szö glete megremeg, amikor rá ndul egyet a lift. Ezt
szeretem a legjobban a liftezé sben.
– Hannah?
Megint el kell tü ntetnem arcomró l az ingerü ltsé get.
– Há t, mert é n vagyok mama kedvence.
Nem tudom, há nyszor kell mé g elmondanom, mı́g vé gre felfogja.
Mı́g vé gre mindenki megé rti. Kell lennie mindig egy kedvenc
gyereknek, akiben meg lehet bı́zni.
Jonathan szobá ja sö té t, a redő ny le van eresztve. A retinaproblé ma
a mi csalá dunkban ö rö kletes. Ezen kı́vü l bü dö s van, á llott pukiszagot
á raszt a szobá ja, ami nem csoda, hiszen nincs beé pı́tve lé gkeringtető
ké szü lé k. Az é n szobá mban is csak bukó ra nyitjá k az ablakot az
é tkezé sek idejé re, vagy amikor rajzolni megyek, vagy nagyapá val
orvoshoz. Meg is ké rdeztem egyszer az oká t, de vá laszt nem kaptam.
Azt hiszem, azé rt van ez ı́gy, mert az ablakkilincsbe pici zá r van
beé pı́tve, amit elő bb ki kell nyitni, ha friss levegő t akarunk szı́vni.
Való szı́nű leg egyetlen kulcs van csak hozzá , é s azt az á poló knak elő bb
meg kell keresniü k. Má r szó ltam nekik, hogy egyszerű bb lenne ú gy
csiná lni, mint otthon. Sose kellett tö rnü nk a fejü nket, hogy hová
tettü k a kulcsokat, ső t keresgé lni se, mert papa vigyá zott rá juk.

220
Javasoltam is az á poló knak, hogy nevezzenek ki egy kulcsfelelő st.
Persze nem hallgattak rá m. Biztos ú gy gondoljá k, hogy csak egy
gyerek vagyok, é s emiatt butá cska. Kö zben é n okosabb vagyok ná luk.
Jonathan felhú zott té rddel ü l a szoba há tsó sarká ban a fö ldö n.
Hamstedt doktor né ni odalé p hozzá .
– Szia, Jonathan.
Nagyon halkan nyitotta az ajtó t, hogy meg ne ijessze, de szerintem
Jonathan olyan sok ké k bogyó t kap, hogy má r egyá ltalá n nem é rdekli,
bejö n-e valaki a szobá já ba, a fejé t sem emeli fel a té rdé rő l.
– Szeretné d, hogy kimenjek? – ké rdi tő lem a doktor né ni, é s é n
bó lintok. A „ki” mindenesetre azt jelenti, hogy a nyitott ajtó ba á ll a
szobá nak há ttal. Ovatosan kö zelı́tek Jonathanhoz, pedig nem hiszem,
hogy lenne okom fé lni tő le, ő má r semmire se jó . Szorosan mellé ü lö k,
hogy akkor is megé rtse, amit mondok, ha suttogok, má r ha egyá ltalá n
hallani fogja, amit mondok.
– Mié rt rajzoltad le Sará t?
Lá tom, hogy kicsit ö sszerezzent.
– Má r nem emlé kszel, hogy mama mennyit kiabá lt miatta? Té nyleg
mindent elfelejtetté l?
En mé g mindig nagyon pontosan emlé kszem a szö rnyű hangokra,
mama eltorzult arcá ra. Annyira vergő dö tt, hogy a karkö tő je
felsé rtette a csukló já t, é s a vé r vé gigfolyt a karjá n. Ké ső bb mé g tö bb
vé r é s mé g é lesebb sikoltozá s volt, ami miatt egyikü nk sem tudott
aludni, majd bekö vetkezett Tinky kisasszony balesete is. Ha mama
nem sikoltozott volna annyit Sara miatt, akkor Tinky kisasszony se
borı́totta volna fel ijedté ben a kakaó t, é s papa se zá rta volna ki a
há zbó l bü nteté sü l. Csak este jö hetett vissza, de addigra má r csonttá
fagyott, é s egy ö rö kké való sá gig tartott, amı́g a bundá ja felengedett a
ká lyha mellett. Es ennek mind Sara volt az oka.
Furcsa szı́ne volt Sará nak. Lila volt a bő re, é s sá rgá s-vö rö ses nyá lka
borı́totta. Nem voltam hajlandó megfogni, mielő tt mama

221
megmosdatta. Minden koszos volt: Sara, mama, az egé sz á gy.
Lehú ztam gyorsan a lepedő t a matracró l. Papa azt mondta, hogy
mama most sokkal tö bb vé rt vesztett, mint Jonathan é s az é n
szü leté semkor. Té nyleg hatalmas vé rfoltok voltak mindenü tt, papa
meg is mondta, hogy nincs é rtelme az á gynemű t kimosni. Nagy, ké k
szemeteszsá kokat hozott a há ló szobá ba, mielő tt há rmasban a
fü rdő szobá ba mentek. Eppen a pá rnahuzatot gomboltam ki, amikor
mama visszajö tt Sará val. Nagyon furcsá n já rt, olyan lassan, mintha
minden lé pé sné l attó l fé lt volna, hogy eltö rnek a csontjai. Leü lt az á gy
szé lé re, a kisbaba ı́gy, megmosdatva má r jobban né zett ki. Mama azt
mondta, hogy Sara tö ké letes, mindene megvan, é s a neve azt jelenti:
hercegnő . Az ő szü leté se a legjobb, ami tö rté nhetett. Szö rnyen fá radt
voltam, mert elő bb mama sikoltozott, most meg Sara nyekereg. Az
á gynemű t ké t szemeteszsá kba gyö mö szö ltem, ahogy papa kı́vá nta.
– Mikor utazunk el megint, mama?
Meg se hallotta, ezé rt meg kellett ismé telnem a ké rdé st.
– Most mé g nem lehet, Hannah – mondta aztá n, ané lkü l hogy
levette volna a szemé t Sará ró l, akit a karjá ban tartott. Sara ré mesen
nyö szö rgö tt, mé g a lé gkeringtető ké szü lé k zú gá sá t se hallottam tő le,
azt se tudtam, mű kö dik-e egyá ltalá n.
– Ot is magunkkal vihetné nk – javasoltam, pedig ezt nem is
szerettem volna. – Jö hetne velü nk – erő skö dtem. Mama rá m sem
né zett, pedig hozzá beszé ltem. – Mama? – Udvariatlansá g volt, hogy
nem né zett rá m. – Mama!
– Hannah! – sziszegte, é s csak egy má sodpercre pillantott fel, mert
Sara egyre hangosabban nyö szö rgö tt.
– Pszt – intett, é s megsimogatta a fejé t. – Mé g nagyon pici, Hannah,
egy kisbabá val mé g nem lehet utazgatni, mert nagyon fá rasztó lenne.
– De mama…
– Ne most, Hannah – vá gott a szavamba.
– Mit ne? – Papa á llt az ajtó ban. Eppen nyitottam volna a szá mat,

222
amikor mama má r vá laszolt:
– Semmi, semmi.
Ugy mondta, mintha egyik pillanatró l a má sikra – amint Sara
megszü letett – má r semmit sem é rtek volna a kirá ndulá saink, mintha
meg sem tö rté ntek volna.
– Szerintem mama jobban szereti Sarat, mint minket – mondtam
ezutá n Jonathannak. Megbı́ztam, hogy maradjon a kunyhó ajtajá ban
Tinky kisasszony miatt, aki ekkor mé g kint fagyoskodott. Jobb, ha egy
ismerő s hangot hall, mé g ha csak az ajtó n keresztü l is, hogy ne
rettegjen mé g jobban, é s ne rohanjon el az erdő be. Jonathan a
padló ra guggolt há tá t az ajtó nak tá masztva, é n pedig mellé ü ltem.
Tinky kisasszony az ajtó t karmolá szta kintrő l, ettő l sajogni kezdett a
szı́vem, é s kö nny szö kö tt a szemembe.
– Mibő l gondolod, hogy mama jobban szereti Sará t?
– Mama nem mondta ugyan, de azt hiszem, mi má r nem kellü nk
nekik. Itt van nekik Sara, é s szerintü k ő tö ké letes.
– Nem akarnak má r minket?
Megrá ztam a fejem.

Nem lé tezik, hogy Jonathan elfelejtette. Es té nyleg nem, mert bá r nem
felel, de egé sz testé ben remeg. Ső t azt hiszem, sı́r is, de ebben nem
vagyok biztos, mert nem lá tom az arcá t.
– Azé rt rajzoltad le Sará t, hogy bajba kerü ljek, ugye? Mert azt
mondtam Sará ró l, hogy utá lom.
Jonathan mintha mormogna valamit.
– Minden rendben?– ké rdi Hamstedt doktor né ni az ajtó bó l felé nk
fordulva. Igennel vá laszolok, aztá n tová bb suttogok:
– Eppen elé gszer ké rtem bocsá natot. Emlé kszel, hogy amikor papa
nagyon sı́rt, rö gtö n tudtam, hogy é n is hibá s vagyok abban, hogy
mama elment Sará val. Te csak né zté l rá m nagy szemmel, é s pá r napig

223
nem is á lltá l velem szó ba, de aztá n emlé keztettelek arra, hogy te se
szeretted igazá n Sará t. Ez az igazsá g, Jonathan.
Megint csak dö rmö gé s a vá lasz.
– Ostobasá g volt lerajzolni Sará t. De azé rt te mindig a testvé rem
maradsz, mé g ha hü lyesé geket csiná lsz is. Most pedig mesé lek neked
valami szé pet. A nagyapá nk nagyon kedves hozzá m, ma hazavisz,
szó val minden rendben. Ezt má r mesé ltem neked, de nem akartad
elhinni, pedig nagyapa megı́gé rte, é s ı́gé ret szé p szó , ha megtartjá k,
ú gy jó .
Jonathan picit felé m fordı́tja a fejé t, de nem á ll fel. Csak az é rtetlen
tekinteté t lá tom, é s a meglepeté stő l tá gra nyı́lt szemé t.
– Igyekezz meggyó gyulni, Jonathan, é rted? Ha nem leszel normá lis,
nem vihetü nk haza, itt kell maradnod teljesen egyedü l.
Jonathan ismé t a té rdé re hajtja a fejé t, de elő tte mé g bó lint. Biztos
vagyok benne, hogy megé rtett.

224
Jasmin

Amikor elő szö r felé bredtem, hat ó ra ö tvenet mutatott az ó ra, mint
mindig. Egy hang a fejemben sü rgetett, hogy keljek fel é s ké szı́tsek
reggelit a gyerekeknek, pontosan fé l nyolckor az asztalon kell lennie.
Kirsten felé fordultam, akinek az arcá t megvilá gı́totta az utcai
lá mpá knak a tenyé rnyire felhú zott redő ny alatt beszü remlő tompa
fé nye. A szeme csukva volt, a szá ja kissé elnyı́lt. Hallgattam nyugodt
lé legzé sé t, ki é s be. A hang felerő sö dö tt a fejemben: a gyerekeknek
mindjá rt reggelizniü k kell, mert hé t ó ra harminc a reggeli ideje. Mié rt
olyan nehé z ezt megé rteni? A gyerekeknek rendszeres napirendre é s
tá plá ló reggelire van szü ksé gü k. Igyekeztem Kirsten lé legzé sé nek
ritmusá t á tvenni, ki é s be, hogy elhallgattassam a fejemben
parancsokat osztogató hangot. Egyenletes ritmusban, ellazulva
lé legeztem ki é s be. Es té nyleg sikerü lt ú jra elaludnom, elő szö r
tö rté nt, hogy á gyban maradtam.
Kirsten fojtott hangja é breszt most, a hangja é s egy szokatlan, ré g
elfeledett fé nyá radat. Pislogok a vakı́tó fé nyben, az egyik
fé nypá szmá ban porszemek tá ncolnak. Felü lö k, Kirsten felhú zta a
redő nyt. Ké ső nyá ri vilá gossá g á rad be a szobá ba, a szı́vem vadul ver.
Mosolygok, a falró l pedig te mosolyogsz rá m, Lena. Vé gigfut a
szemem az ú jsá gcikkeken, é s csodá lkozom, mennyire má snak lá tlak
most a ké peken. Egy pillanattal ké ső bb má r megü ti a fü lemet, hogy
Kirsten a szomszé d szobá ban vagy talá n a konyhá ban telefoná l.
Lemondja a klubban a mai mű szakjá t, az oka magá nü gy, mondja,
vá ratlan esemé ny a csalá dban. Ugy tű nik, a fő nö ke megé rtő , mert
Kirsten kedvesen megkö szö ni. Ugyanaz most is a fő nö ke, mint a
megerő szakolá sa idejé n, ugyanannak a klubnak a bá rpultja mö gö tt
á ll most is, a munkaideje é s a vendé gkö re se vá ltozott. Kirsten alig
egy hé ttel az eset utá n má r elszá ntan é s dacosan visszaté rt oda.

225
Kezdetben mé g taxival ment haza munka utá n a bizonytalan é s
veszé lyeket rejtő szü rkü letben, de ké ső bb má r ú jra gyalog já rt
ugyanazon az ú ton, ugyanazon a há tsó udvaron keresztü l. Fogalmam
sincs mé g ma sem, hogyan egyeztethető ö ssze egyré szrő l ez az erő ,
dac é s kitartá s, má sré szrő l a szakı́tá sunk. A megtá madá sa utá ni
é jszaka megké rdeztem tő le, hogy mié rt nem vé dekezett, ami persze
butasá g é s é rzé ketlensé g volt tő lem.
– Ez a ké rdé s olyan volt, mintha arcon vá gtá l volna, Jasmin.
Ebben a pillanatban lett vé ge kö ztü nk mindennek.
Ezerszer bizonygattam, hogy csak fá radt é s tú lterhelt voltam, de
Kirsten való já ban nem hitt nekem, pedig mosolygott, é s mindig azt
hajtogatta, hogy „semmi baj”.
Né há ny hó napig mé g hú ztuk a dolgot, aztá n Kirsten elkö ltö zö tt.
– Má r nem tudok veled é lni, Jasmin. Megpró bá ltam, de nem megy.
Bará tok viszont mé g lehetü nk.
Utoljá ra az eltű né sem esté jé n hangzott el ez a mondat. Barátok
viszont még lehetünk. Mé gis, amikor azon az esté n az ajtaja elő tt
á lltam, é n idió ta, kenyé rrel, só val é s egy ú titá ská val a kezemben,
tekinteté bő l ı́té lve a legszı́vesebben bevá gta volna elő ttem az ajtó t.
Kenyeret é s só t vittem az ú j laká sá t felavatni, amelyben ugyan má r
né há ny hete lakott, de hiá ba vá rtam, hogy meghı́vjon é s megmutassa.
Ezen az esté n hı́vatlanul csö ngettem be hozzá . Az ú titá ská mba csak a
legszü ksé gesebbeket csomagoltam, há tha ná la tö lthetem az é jszaká t,
vagy ha veszekedé sbe torkollt volna az este, akkor né há ny napra
elutaztam volna az első vonattal, hogy kellő tá volsá gbó l á tgondoljak
mindent. Kikapcsoltam volna a telefonomat, é s igyekeztem volna
tisztá ba jö nni a dolgokkal, ahogy Kirsten javasolta.
– Fogd fel má r vé gre, Jasmin! Ne telefoná lgass, ne kü ldj sms-eket,
é s fő leg ne gyere ide csak ú gy, rendben? Magá nyra van most
szü ksé gem, é rtsd má r meg, ké rlek.
Ingattam a fejem, hogy ennek a szö rnyű esté nek a ké peit elű zzem

226
az emlé kezetembő l. Az az este má r nem szá mı́t. A lé nyeg az, hogy
most itt van, visszaté rt hozzá m, é s minden rosszat el akarok felejteni.
Most itt van velem.
A nyitott há ló szobaajtó n keresztü l behallatszik a konyhá bó l az
edé nycsö rö mpö lé s, é s enyhe ká vé illat á rad felé m: leheletnyi
normalitá s. Há tradő lö k a pá rná mra, é s lehunyom a szemem. Csak egy
kicsit szunnyadhattam el, mert elő bb hallom meg a szabá lytalan
kopogá st az ajtó n, mint Kirsten, aki csak akkor hagyja abba a zö rgé st,
amikor a kopogá s nem akar abbamaradni. Hallom lé pteit az
elő szobá ban, majd a zá r kattaná sá t, amikor megfordı́tja a kulcsot a
zá rban, vé gü l egy meglepett fé r ihangot, amelyet rö gtö n felismerek.
– Jó napot! Frank Giesner vagyok, a chami rendő rsé gtő l.
– Kirsten Thieme – fogadja Kirsten, akinek rö gtö n szemet szú r
„Cham” csodá lkozá sa, hogy egy idegen nő nyit ajtó t. – Frau Grass
egyik bará tnő je vagyok – vilá gosı́tja fel ké rdé sre se vá rva.
– Persze, Frau Thieme. Ismerő s a neve a nyomozá s irataibó l. Maga
jelentette annak idejé n Frau Grass eltű né sé t.
– Igen, ı́gy volt.
– Nos, há t akkor szeretné k vele beszé lni.
Ovatosan belesü ppedek a pá rná mba, é s ú jra lehunyom a szemem.
Nem akarok „Chammal” beszé lni, fő leg nem Kirsten elő tt.
– Sajná lom, de mé g alszik.
– Talá n szó lhatna neki, nagyon fontos lenne.
– Persze, é rtem, de nincs valami jó l. Nehé z é jszaká ja volt, é s ki kell
pihennie magá t. Felhı́vhatná esetleg ké ső bb?
„Cham” kelletlenü l vá laszol:
– Termé szetesen. De volna mé g egy perce a szá momra? Hiszen
maga nagyon kö zel á ll Frau Grasshoz.
Megfagy bennem a vé r, megdermedek.
– Igen… – most Kirsten tű nik meglepettnek. – Jö jjö n csak be…
elné zé st, hogy is hı́vjá k?

227
 – Giesner. Kö szö nö m.
Egy pillanat alatt elfog a rosszullé t. „Cham” a laká somban van, é s
Kirstennel akar beszé lni. Kirstennel, aki a kezé t most a há ló csikorgó
kilincsé re teszi, hogy rá m csukja az ajtó t. Mert a kunyhó bó l szö kö tt
szegé ny asszonynak nyugalomra van szü ksé ge. Esetleg nem akarja,
hogy a nyomozó egy pillantá st is vessen abba a szobá ba, amelynek
fala valami beteges okbó l a Lena Beckrő l szó ló ú jsá gcikkekkel van
kitapé tá zva. Tudom, hogy fel ké ne kelnem, ehelyett a fejemre hú zom
a takaró t, behunyom a szemem, é s ü temesen lé legzem ki é s be.
Megint elaludhattam, Kirstennek igaza van, té nyleg szü ksé gem van
alvá sra é s pihené sre. Fő leg a tegnapelő tti é jszaká t nem sikerü lt mé g
kihevernem, amit az ú jsá gcikkek keresgé lé sé vel é s kinyomtatá sá val
tö ltö ttem. Felriadok é s hallgató zom. Né ma csend van, se Kirstent, se
„Chamot” nem hallom. Nehé zkesen kitá molygok az á gybó l, é s az
ajtó hoz tapogató zom. Mielő tt lenyomná m a kilincset, amely
csikorgá sá val elá rulná , hogy má r nem alszom, ó vatosan az ajtó ra
tapasztom a fü lem, de ı́gy se hallok semmit. A laká sban teljes a csend.
Kirstent a konyhá ban talá lom, a konyhaasztalná l ü l, é s a kö rmé t
lakozza eperszı́nű re.
– Szia, csakhogy felé bredté l, Csipkeró zsika – mosolyog, amikor
felpillant rá m. – Ké rsz ká vé t? Maradt mé g a kanná ban, csak ki kell
szolgá lnod magad – indoklá sul mutatja bal kezé nek frissen lakkozott
kö rmé t.
A konyhaszekré nyhez lé pek, é s kiveszek egy csé szé t.
– Mi volt ilyen sü rgő s?
– Mirő l beszé lsz?
A kezem, amely az elő bb mé g a ká vé skanná é rt nyú lt, megá ll a
levegő ben.
– A kopogtatá st mé g hallottam, de aztá n elaludtam.
Kirsten felé fordulok, é s ké rdő n né zek rá .
– Ja, igen, a szomszé dod, Maja, ha jó l emlé kszem, a má sodik

228
emeletrő l. Kedves lá ny. – Kirsten a tű zhely felé int, mielő tt ú jra a
lakkozá sba merü l. – Ebé det hozott. – A tű zhelyhez lé pek, egy kislá bas
van rajta. – Tyú khú sleves té sztá val – mondja Kirsten. – Megmondtam
neki, hogy ne jö jjö n tö bbet, itt vagyok, é n is el tudlak lá tni. Itt hagyta
mé gis minden eshető sé gre a telefonszá má t, ott van a hű tő n. –
Való ban ott van egy ró zsaszı́nű cé dula Maja nevé vel, szá má val é s
alatta egy smiley. – O, é s a postá dat is felhozta, kint van a komó don.
A hirtelen nehé znek tű nő ká vé skanná t leteszem a konyhapultra.
– Nem, Kirsten, Frank Giesnert ké rdeztem, hallottam, hogy itt volt.
Kirsten nagyot só hajtva né z rá m. Csak má sodpercek telnek el, de a
vé gtelensé gig nyú lnak, mialatt a homlokom mö gö tt fellobban a
fá jdalom. Forró sá g sugá rzik a pó rusaimbó l, beborı́tja az arcomat
forró , nyirkos nyá lká val, amely felhó lyagosodik a rettegé stő l. Kirsten
most biztos azt fogja mondani, hogy Giesner lá togatá sá t, hangjá t csak
á lmodtam. Maja volt az, aki kopogott, a kislá bas a tű zhelyen é s a
telefonszá ma a hű tő n elé g bizonyı́té k rá .
– Igen. Beszé lni akart veled az arcrekonstrukció eredmé nyé rő l –
mondja vé gü l Kirsten, é s é n megkö nnyebbü lten felnevetek, de szinte
azonnal belé m hası́t, hogy akkor az elrabló mnak megint lett arca, é s
nekem meg kell né znem. Azonosı́tanom kell. Ké pek elevenednek meg
a fejemben, a szemrehá nyó szempá rba kell né znem, amely engem
vá dol. Micsoda szörnyeteg vagy!
– Mié rt nem mondtad rö gtö n? – teszem fel a ké rdé st, hogy a
nyomasztó gondolatoktó l megszabaduljak.
– Mert nem akartalak felidegesı́teni. Idd meg a ká vé d, é s é bredj fel
elő bb! – cseppnyi ingerü ltsé get é rzek a hangjá ban. Megigazı́tom a
csé szé t, é s ká vé t tö ltö k bele.
– Megmutatta neked?
– Az eredmé nyt? Igen. De nem voltam benne biztos, hogy lá ttam-e
valaha azt a fé r it. Ré gen olyan sokan já rtak hozzá nk, emlé kszel?
Persze, mé g emlé kszem. Sokan voltak ná lunk olyanok is, akiket

229
nem ismertü nk, csak valaki magá val hozta ő ket, velü k is együ tt
buliztunk. Tucatnyi bará t né lkü l nem is igazi a buli.
Elfojtom a felvillanó mé labú t, é s bó lintok.
– Szerintem meg kell né zned, Jassy, nincs mese – Kirsten szemé ben
aggodalom. – Mit gondolsz, ké pes leszel rá ?
Mosolyt erő ltetek az arcomra, bá r é rzem, hogy hamis.
– Nincs má s vá lasztá som, ugye?
Pá rszor belekortyolok a ká vé mba, nehezemre esik lenyelni. Kirsten
ó vatosan visszacsavarja a kö rö mlakkos ü veg kupakjá t, é s felsó hajt.
Talá n má r meg is bá nta, hogy visszajö tt, hogy vigyá zzon rá m. Ki
tudja, meddig fog elviselni.
– Giesner vá rja a hı́vá sodat, hogy idő pontot beszé ljetek meg az
azonosı́tá sra. Azt ü zeni, hogy nem kell felté tlenü l megjelenned a
kapitá nysá gon, szı́vesen eljö n mé g egyszer, ha kell, aká r munkaidő
utá n is.
– Kedves tő le – mondom rekedten.
– Az jutott eszembe, hogy talá n rö gtö n a pszicholó gusodtó l is
ké rhetné l idő pontot. Ki tudja, milyen hatá ssal lesz rá d, ha elé d teszik
az elrabló d arcké pé t.
– O sem tud rajtam segı́teni.
– Na igen… azt akarni is kellene.
– Szó val ı́gy á llunk – mondom halkan, é s leteszem a csé szé m a
konyhapultra. – Mondd meg nyugodtan, ha má r eleged van belő lem.
Meg fogom é rteni.
Kirsten forgatja a szemé t.
– Ugyan má r, Jassy. Ne má r, té nyleg ne.
– Nem tartozol nekem semmivel.
– Hagyd má r abba, jó ? Most nem ró lunk van szó , hanem arró l, hogy
kezdened ké ne vé gre valamit magaddal.
– Kezdeni valamit…
– Tanulj meg együ tt é lni a tö rté ntekkel! Ha tová bbra is ugyanú gy

230
é lsz, mintha mé g mindig a kunyhó ban lenné l, nem fog sikerü lni.
Professzioná lis segı́tsé gre van szü ksé ged.
– Elé g nekem annyi, hogy itt vagy, má ris jó l vagyok.
Kirsten bosszú san csettint. Egy pillanatig né má n harapdá lja az alsó
ajká t, mı́g vé gre folytatni tudja.
– Bepisilté l.
Elő szö r azt hittem, hogy rosszul hallok, talá n mé g el is nevettem
magam.
– En be…?
Kirsten há tracsú szik a szé ké n, hogy fel tudjon emelkedni.
Fé lrehajtott fejjel á ll elé m, é s szomorú an né z rá m.
– Bepisilté l – ismé tli lassan. – Ma é jjel. Biztosan á lmodtá l valamit,
mert hevesen kapá ló ztá l, é s kö zben azt kiá ltoztad: Hannah, ez nem
karkötő, hanem bilincs! Vedd már le rólam, a fenébe! Pró bá ltalak
felé breszteni, de magadon kı́vü l voltá l.
Megrá zom a fejem. Nem is á lmodtam semmit mú lt é jjel.
– De, Jassy, ez tö rté nt. Amikor lá ttam, hogy a lepedő nedves lett,
kiszedtelek az á gybó l. Eredetileg a nappaliba akartalak vinni, hogy
alhass tová bb a kanapé n, mı́g á gynemű t cseré lek. De erő sen
kapaszkodtá l belé m, é s azt ü vö ltö zted, hogy ne hagyjalak magadra,
mert fé lsz, hogy valamilyen ké szü lé k elromlik.
– Erre egyá ltalá n nem emlé kszem.
– Há t, mert aludtá l.
Dö bbenten ingatom a fejem, Kirsten szomorú szeme
aggodalommal telik meg, é s csak bó logat szü net né lkü l, mintha
hipnó zisban lenne.
– Igy volt, Jassy, pontosan ı́gy. Es ezé rt mondtam, hogy nem vagy
sokkal jobban, é rted? Itt maradok veled. Bevá sá rolok, á gynemű t
cseré lek, á tö lellek é s meghallgatlak, ha é ppen arra van szü ksé ged, de
nem vagyok pszicholó gus.
Né má n elmegyek mellette, é s otthagyom a konyhá ban, fá j az

231
aggó dó tekintete, fá j a kö zelsé ge. A nappaliba megyek, egyedü l
akarok lenni egy kicsit, hogy vé giggondoljam, é s megemé sszem
reggeli bé ké s hangulatom é s a Kirsten szerint szö rnyű é jszaka
kontrasztjá t.
– Nem akarok rosszat neked – hallom a há tam mö gü l, mire
megfordulok. Kirsten utá nam jö tt, é s most itt á ll elő ttem, é s mindké t
kezé t lengetve szá rogatja a frissen felkent kö rö mlakkot. – De egyedü l
nem jutunk dű lő re. – Kitá rja a karjá t, hogy á tö leljen, de aztá n
meggondolja magá t nyilvá n a kö rö mlakkja miatt, nehogy elkenő djö n.
– Ké rlek, hı́vjuk fel a pszicholó gusodat.
Há tat fordı́tok.
– Té nyleg, Jassy. Mié rt nehezı́ted meg a helyzeted, ahelyett, hogy
elfogadná d a segı́tsé gü nket?
A szemem megakad a levé lhalmon, amely az elő szobai komó don
hever.
– Ugy é rzed, hogy rá szolgá ltá l a szenvedé sre?
Egyszerű , fehé r borı́té k bé lyeg né lkü l.
– Senki sem é rdemel ilyet.
Bá r fé lig a tegnapi ú jsá g alatt fekszik, é s a cı́mzé snek csak a
tö redé ke lá tszik, mé gis vilá gos, hogy ugyanaz ı́rta.
– Na, jó , mindjá rt felhı́vom – mondom tompa hangon. –
Megné zné d, hogy hol hagytam a telefonomat? Azt hiszem, a
nappaliban lehet.
Kirsten megkö nnyebbü lten felsó hajt mö gö ttem, é s má r indul is a
nappaliba.
– A fü rdő szobá ba mentem! – kiá ltom utá na, é s felkapom a levelet.
Besurranok a fü rdő be, bezá rkó zom, é s az ajtó nak vetem a há tam.
Remegő , izzadó ujjakkal felté pem a borı́té kot, de aztá n egy pillanatra
a mosó gé p zakatolá sa vonja magá ra a igyelmemet. Osszeszorul a
szı́vem, amikor rá dö bbenek, hogy bizonyá ra a mú lt é jszaka
bepiszkoló dott á gynemű forog benne. Kirá ntom a papı́rlapot a

232
borı́té kbó l.
Ugyanazok a nagy, fekete, vastagon odavetett, vá dló , nyomtatott
betű k. De most má s szavak, ezú ttal né gy: MONDD MEG AZ IGAZAT.

233
Matthias

A Giesnerrel folytatott beszé lgeté st aká r Gerddel is lefolytathattam

volna, csak é ppen mi tegező dü nk, é s bú csú zó ul szamá rnak nevezett
volna, é n pedig ő t idió tá nak. Mindketten rendő rö k, egyik kutya,
má sik eb, aká r fel is cseré lhető k. Mind ugyanazt mondja. Közvetlen
környezet. Nem megy ki a fejembő l, kı́sé r minket az ú ton hazafelé ,
á porodott, fullasztó levegő gyaná nt szé tá radt az autó ban, az agyamra
telepedett. Mindenki azt gondolja, hogy való já ban nem is ismertem a
lá nyomat, becsuktam a szemem a való sá g elő tt, é s egyetlen
gyermekemet istenı́tve tizenné gy é ve se lá tok, se hallok, ső t talá n
má r a szü leté se ó ta. Pedig igenis ismertem a lá nyom, nagyon jó l
ismertem.
Hangosan megszı́vom az orrom, é s belené zek a visszapillantó
tü kö rbe. Csak Hannah szemé t é s homloká t lá tom; aká r Lena is
lehetne. Kicsi Lená mat most é ppen torná ra vagy egy osztá lytá rsá hoz
fuvarozhatná m.
– Apu – mondaná csipogó hangon a há tsó ü lé sbő l –, ne á lljunk meg
egy fagyira?
– Jó l hangzik. Ki izet?
– Meg kell hı́vnod, apu! En mé g kicsi vagyok, é s nem já rok
dolgozni.
– Azta! Té nyleg, teljesen kiment a fejembő l! Oké , Lená cska,
kivé telesen, csak mert te ké red.
Egy nap talá n majd Hannah ké rdezi tő lem:
– Nagyapa, megyü nk fagyizni? –Mit nem adné k, ha ezt
megé rhetné m.
– Alljunk meg kicsit a kö vetkező pihenő né l, Hannah?– mosolygok
remé nykedve a visszapillantó tü kö rbe. – Má r csak fé l ó ra hazá ig, de

234
egy kis szü net nem á rtana, mit szó lsz?
Hannah né má n bá mul ki az oldalsó ablakon. Jobbra é s balra fá k é s
parlagon hagyott fö ldek suhannak tova az autó pá lya mellett. Az
idő já rá s-jelenté s té vedett, a né há ny ó rá ja mé g ké k é gre kö zben
szü rke fá tyol ereszkedett. Bá rcsak Hannah fejé be lá thatné k. Nem
merem megké rdezni, mire gondol most, mikö zben szá zharminccal
szá guldunk az autó pá lyá n. Fé l vagy izgatott? Orü l, hogy hazaviszem?
De most is, mint mindig, amikor kettesben vagyunk, valami meggá tol
abban, hogy a té nyleg fontos dolgok felő l ké rdezgessem, talá n attó l
tartok, hogy azzal elrontok mindent.
Egy BMW zö kkent ki a gondolataimbó l, amely pofá tlanul bevá g
elé m. Tá blá t lá tok a jobb oldalon, amely ö t kilomé terre autó s pihenő t
jelez.
– Há t akkor, Hannah? – pró bá lkozom ú jra. – Mit szó lsz? Megá lljunk
kicsit?
– Inká bb megá llá s né lkü l szeretné k hazamenni, nagyapa.
– Rendben, há t persze, oké – mondom vidá msá got erő ltetve
magamra, hogy ne lá tsszé k a csaló dottsá gom, é s ö ntudatlanul tová bb
mormolom: – Amú gy is hü lye ö tlet, mé g a vé gé n valaki elő rá ntja a
telefonjá t, é s ké sz az ú j fotó a zombilá nyró l.
– Mit mondtá l, nagyapa?
– Hogy teljesen igazad van, Hannah, vá laszolok hangosabban, é s
megint rá mosolygok a visszapillantó tü krö n á t. – Siessü nk inká bb
haza. – Nyú jtom a nyakam, hogy Hannah egé sz arcá t is lá ssam, má r ő
is mosolyog. Az é n Lená cská m…
Germering Mü nchentő l nyugatra fekszik, já rá si szé khely, nem falu,
ahogy Lena mindig mondogatta, é s kö zben forgatta a szemé t. Soha
sem beszé ltü nk arró l, hogy ez volt-e az oka, hogy nem vá llalta a
fé ló rá s vonatozá st Germeringbő l Mü nchenbe az egyetemre, vagy
egyszerű en csak utá lta ezt a helyet, amely negyvenezer lakosa
ellené re mé giscsak kiismerhető é s otthonos. Mindenesetre miutá n

235
beiratkozott a Ludwig Maximilian Egyetemre, rö gtö n bekö ltö zö tt egy
Isar-parti kis laká sba, amelyet Mü nchen-Haidhausenben talá lt.
Onnan má r negyedó ra alatt eljutott az egyetemre, boldog volt.
Termé szetesen á tvá llaltam a lakbé r izeté sé t, bá r Karin egyre jobban
sü rgetett, hogy Lena is vegye ki a ré szé t, é s keressen magá nak
diá kmunká t, vagy legalá bb csatlakozzon egy lakó kö zö ssé ghez, ahol
jó val olcsó bban lakhatna. De egyik se jö hetett szó ba, mert azt
akartam, hogy legyen elegendő ideje é s hozzá mé g nyugalma is, hogy
teljes mé rté kben a tanulmá nyaira koncentrá lhasson. Karin é s é n
né ha meglá togattuk Mü nchenben. Szeretjü k ezt a vá rost, de
eszü nkbe se jutott soha, hogy odakö ltö zzü nk. Minden ú gy jó , ahogy
itt Germeringben van, amely bará tsá gos é s é lhető , az ó vodá k, iskolá k,
já tszó terek, a kis é lelmiszerboltok é s az orvosok is elé rhető
kö zelsé gben vannak. Tö ké letes hely egy gyermekes csalá d szá má ra.
Má r akkor is ı́gy gondoltuk, amikor az 1980-as é vekben megvettü k a
telket ezen az ú jonnan kö zmű vesı́tett terü leten. Megfelelő
kö rnyé knek talá ltuk egy gyerek felnevelé sé hez.
– Ne felejtsd el, hogy Hannah tulajdonké ppen má r nem gyerek –
jegyezte meg Karin ma a reggeliné l. Remegett a kezem, é s alig tudtam
bá nni a ké ssel, annyira izgatott voltam, hogy mindjá rt indulok
Regensburgba Hannah-é rt a traumakö zpontba.
Karin a tá nyé romé rt nyú lt, amelyen má r volt egy fé lig megkent
vajas kenyé r, de idegessé gemben sehogy se boldogultam vele. Karin
megkente helyettem, egy szelet sonká t tett rá , ketté vá gta, majd
megé rtő pillantá ssal elé m tolta.
– Persze, tudom – vá laszoltam, é s enni kezdtem. Karin, hogy helyet
csiná ljon maga elő tt, fé lretolta a tá nyé rjá t a lekvá ros kenyeré vel, é s
rá kö nyö kö lt az asztalra. Az á lla elő tt ö sszekulcsolta a kezé t, mintha
imá dkozna.
– Mindegy hol é s hogyan nevelkedett eddig, de a kamaszkor elő bb
vagy utó bb ő t is utolé ri, Matthias. Korá hoz ké pes nagyon kis nö vé sű ,

236
de ne felejtsd el, hogy mé giscsak egy tizenhá rom é ves lá nnyal van
dolgod.
Elhallgattam elő le, hogy az orvosok, akikkel eddig Hannah-ró l
beszé ltem, elé ggé bizonytalanok voltak. Hannah – az ö ccsé vel
ellenté tben – sú lyos D-vitamin-hiá nyban szenved, ami a testi
fejlő dé sé t jelentő sen lefé kezte. Az orvosok felté telezik, hogy Lena az
első terhessé ge idejé n nem jutott megfelelő vitaminokhoz, de amikor
Jonathant vá rta, má r szedett az á llapotá nak megfelelő speciá lis
ké szı́tmé nyeket. Nem á llı́tottá k, de nem is való szı́nű , hogy Hannah
szervezete valaha is be tudja hozni ezt a lemaradá st. Karin is
tudomá st szerzett volna egyé bké nt errő l, ha eljö tt volna velü nk az
orvosi vizsgá latokra. Azt sem kö tö ttem az orrá ra, hogy nekem
teljesen mindegy, hogyan fejlő dik tová bb Hannah, vagy egyá ltalá n
lesz-e vá ltozá s az á llapotá ban, mert amı́g csak é lek, olyannak fogom
ő t ö nzetlenü l elfogadni, amilyen. Orö k kislá nynak vagy felnő tt nő nek.
– Lena kamaszkorá t is tú lé ltü k – pró bá ltam felvidı́tani Karint ké t
falat kö zö tt.
Karin nem talá lta viccesnek.
– Igen, de akkor mé g iatalok voltunk, Matthias. Most má r hatvan
fö lö tt já runk, nem vagyunk má r vasbó l, é s kö té lidegeink sincsenek.
Es ott van mé g a szı́ved is. – Megrá zta a fejé t. – Hannah-nak é s
Jonathannak speciá lis kezelé sre van szü ksé ge, lehet, hogy é letü k
vé gé ig pszicholó gushoz kell já rniuk. Lenyeltem egy falat sonká s
kenyeret.
– Meggyő ző dé sem, hogy mindenre talá lunk majd megoldá st, Karin.
Pé ldá ul kereshetné nk a kö zelben egy olyan inté zmé nyt, ahol a
Hannah-hoz hasonló traumá s betegeket nemcsak kezelik, hanem
oktatjá k is. Akkor az iskolakeresé ssel sem kellene foglalkoznunk.
– Ketten vannak, Matthias, ké t gyerekrő l van szó . Mi itt mindig csak
Hannah-ró l beszé lü nk.
– Igen, persze – szakı́tottam fé lbe egy legyinté ssel –, mindez a iú ra

237
is é rvé nyes.
– Jonathannak hı́vjá k.
– Igen, Jonathan.
Karin fé lrebillentette a fejé t, é s ö sszehú zott szemmel folytatta:
– Szó val neked má r tá volabbi terveid is vannak. Nem csak arró l van
tehá t szó , hogy Hannah-t né há ny napra magunkhoz vesszü k, hogy
segı́tsü k a gyó gyulá sá t, ugye?
– Ahogy má r mondtam, azt hiszem, lenne megoldá s…
– Mikor akarsz tulajdonké ppen visszamenni dolgozni? – vá gott
kö zbe Karin metsző hangon.
Felemeltem a csé szé met, é s kortyoltam belő le, hogy idő t nyerjek.
– Errő l majd má skor beszé ljü nk, most mennem kell – azzal
felá lltam, é s indultam az elő szoba felé .
– Mi lenne, ha veled menné k? – tette fel a ké rdé st Karin, amikor
má r a kezemben volt a kabá tom. A hang irá nyá ba fordultam, a
felesé gem az ajtó ban á llt ö sszefont karral, é s bizalmatlanul
mé regetett.
– Nem, azt nem szeretné m – mosolyogtam, é s odalé ptem, hogy
bú csú zó ul megcsó koljam az arcá t. – Az autó pá lya té nyleg
kiszá mı́thatatlan…

Izgatottan ver a szı́vem, amikor ö reg Volvó nk bekanyarodik

csillapı́tott forgalmú utcá nkba. Jobbra-balra gondosan nyı́rt
sö vé nykerı́té sek á ltal hatá rolt, szé pen rendben tartott csalá di há zak
sorakoznak, amelyek bejá rati ajtajá n vendé gvá ró
kerá miatá blá cská kon ü dvö zlő szavak é s a csalá d neve olvasható .
Minden há zhoz kis elő kert is tartozik, amelyben vagy egy má szó ka
á ll, vagy ró zsabokrok tró nolnak apró szigetek gyaná nt a gyepen.
Tökéletes hely gyermekes családok számára.
Bekanyarodom az utcá nkba, é s é ppen nyitom a szá m, hogy

238
jelentsem Hannah-nak: megé rkeztü nk, amikor hirtelen nem hiszek a
szememnek. Tucatnyi embert lá tok a há zunk elő tt, é s szokatlanul sok
autó parkol az utcá nkban.
– Mi a fe… – szalad ki a szá mon, mikö zben fé kezek.
Hannah a há tam mö gü l nyú jtogatja a nyaká t, elő recsú szik az
ü lé sen, é s a fejtá mlá mba kapaszkodik.
– Mi tö rté nt, nagyapa?
A banda fel igyel rá nk, minden fej egyszerre fordul felé nk, é s a
kö rü lbelü l hú szmé ternyire az ú t kö zepé n á lló autó nkra merednek. Az
á llkapcsom gö rcsö t kap, a vá llam megfeszü l, mintha kő vé vá ltam
volna. Olyan erő sen markolom a kormá nyt, hogy kimeredő
ujjcsontjaim szinte á tszú rjá k elfehé redett bő rö met. Visszafojtom a
lé legzetem.
– Nagyapa? Ki ez a sok ember?
Megmozdul a jobb lá bam a gá zpedá lon. Egy pillanatra felvillan
bennem a gondolat, hogy rá taposok a gá zra, é s belehajtok ebbe a
csü rhé be, é s akkor vé gre nyugalom lesz.
– Nagyapa? – Hannah hangja most nem olyan monoton, mint eddig,
inká bb majdnem sı́ró s. Nem veszitek észre, mennyire megijesztitek a
kicsit? Szeretné k rá juk ü vö lteni, de aztá n az unoká mra gondolok, aki
ettő l mé g jobban megré mü lne. Vilá gos, hogy ú jsá gı́ró k. Lá tom a
jegyzetfü zeteket, a fé nyké pező gé peket, a mikrofoná llvá nyokat, ső t
mé g egy té vé kamerá t is. Egy vilá goské k kabá tos, vö rö s hajú nő
kivá lik a csoportbó l, é s té tová zva né há ny lé pé st tesz az autó nk felé .
– Ez az á tkozott Rogner – morgom, pedig Lars Rogner nincs is
kö ztü k. Legalá bbis szemé lyesen nem, de lefogadom, hogy kü ldö tt
valakit. Talá n é ppen a vilá goské k kabá tos nő t, aki lassan, de megá llá s
né lkü l kö zelı́t felé nk. Né há nyan kö vetik a pé ldá já t, mı́g má r csak
kö rü lbelü l tı́z mé ter van kö zö ttü nk.
– Hannah – mondom amilyen nyugodtan csak tudom, é s tová bbra
is az ú jsá gı́ró kra szegezett szemmel leveszem a kabá tomat, é s

239
há tradobom –, fekü dj le, é s hú zd a fejedre.
Hannah nem ellenkezik, hallom, hogy kicsatolta az ö vé t. A
biztonsá g kedvé ért há trané zek, má r a kabá tom alatt fekszik
ö sszegö mbö lyö dve. Odanyú lok, é s rá hú zom a kabá tot a mé g kivillanó
szalmasző ke tincseire, majd visszafordulok, kezem a volá nra teszem,
é s ó vatosan elindulok. Szı́vem a torkomban dobog. Attó l tartok, hogy
ez a csü rhe, amely má r csak kö rü lbelü l ö t mé terre van tő lü nk,
mindjá rt megrohamozza ké t oldalró l az autó t. A vilá goské k kabá tos
nő talá n majd a motorhá ztető re veti magá t, mialatt kollé gá i az ajtó kat
rá ngatjá k, a szé lvé dő n dö rö mbö lnek é s kö zben ordı́toznak. De nem
ı́gy tö rté nt. A csoport szé tvá lik, é s biztonsá gos tá volsá gbó l né zi,
amint lé pé sben felé jü k hajtok. Gond né lkü l é rem el a gará zsfelhajtó t,
kö zben megkeresem a kö zé pső tá roló ban a tá vnyitó t, az automata
gará zsajtó azonnal kinyı́lik.
– Maradj mé g ott, Hannah – szó lalok meg, é s vá rok, amı́g a
gará zsajtó becsukó dik mö gö ttü nk. Leá llı́tom a motort, é s percek ó ta
elő szö r tudok vé gre normá lisan levegő t venni. – Minden rendben –
szó lok há tra, é s lehú zom a kabá tom Hannah vé konyka testé rő l. –
Sikerü lt.
Hannah felü l é s ijedten pislog.
Kiszá llok a kocsibó l, kisegı́tem Hannah-t, é s kiveszem kis
ú titá ská já t a csomagtartó bó l, amibe ruhaadomá nyokbó l szá rmazó
holmikat csomagoltak a traumakö zpontban. El kell mennü nk ú jakat
venni, legjobb lenne má r holnap. Nem akarom az unoká mat idegenek
viseltes ruhá iban lá tni.
A gará zsbó l nehé z fé majtó n á t jutunk fé l emelettel feljebb az
elő szoba há tsó ré szé be. Karin má r vá r minket, az arca kré tafehé r.
– Há l’ istennek! – mondja megkö nnyebbü lten, amikor Hannah-t
magam elő tt tolva belé pek. A szokatlan homá ly arró l tanú skodik,
hogy Karin vé dekezé sü l a szenzá ció hajhá sz pillantá sok ellen
valamennyi redő nyt leeresztette. Megreccsen a té rde, amikor

240
kö zvetlenü l Hannah elő tt leguggol, de a szemé t vá ltozatlanul rá m
szegezi.
– Legalá bb hatszor pró bá ltalak telefonon elé rni! Mi ez itt? – a
heves izgalomtó l é les a hangja. – Hogy kerü ltek ezek ide? Honnan
tudtá k, hogy ma mé sz Hannah-é rt? Most mit csiná ljunk?
– Elő szö r is nyugalom – mondom, é s csillapı́tó n felemelem a
kezem.
– Legyek nyugodt? Há t lá ttad, mi van ott kint!
– Mindjá rt elinté zem.
– De hogy? Nem hı́vhatjuk ki a rendő rsé get, hogy elzavarjá k ő ket,
mert senki sem kö vetett el magá nlaksé rté st! Ismered a tö rvé nyt mé g
abbó l az idő bő l, amikor Lena miatt voltak itt. Amı́g az utcá n
lebzselnek, nem tehetü nk semmit, az kö zterü let. Mutató ujjá val az
ajtó felé bö k. – Napokat is tö lthetnek itt há borı́tatlanul!
– Karin… Hannah-ra mutatok, aki egy szó t sem szó l, csak á ll elő tte
dermedten.
Karin felsó hajt, é s vé gre az unoká já hoz fordul.
– Szia, Hannah – mosolyog. – Jó , hogy vé gre itt vagy.
Mivel nem kap vá laszt, Karin rá m né z kissé taná cstalanul. Eppen
mondani akarok valamit, hogy megtö rjem a jeget, amikor Hannah
hozzá m fordul. Csaló dottnak tű nik.
– Nagyapa, ú gy volt, hogy nem á llunk meg sehol.
– Nem, mi… – dadogom – megé rkeztü nk, Hannah, itthon vagyunk.
Hannah elhú zza a szá já t.
– De nagyapa, ez egyá ltalá n nem az é n otthonom.

241
Jasmin

– Bocsá sson meg, hogy csak ilyen ké ső n tudom fogadni, Frau Grass –
mondja Hamstedt doktornő , mikö zben becsukja maga mö gö tt az
ajtó t. Este fé l kilencre beszé ltü k meg, é s é n má r egy ideje a
szobá já ban ü ltem magamban, é s rá vá rtam. – Zsú folt nap volt – fű zi
hozzá mosolyogva.
A regensburgi pszichiá triai klinika, amelyet Maria Hamstedt
irá nyı́t, az egyetlen olyan inté zmé ny a kö rnyé ken, amely
gyermekekre é s iatal felnő ttekre specializá ló dott. Bele sem merek
gondolni, mit jelent a „zsú folt” szó , de rö gtö n ké pek tolulnak a
fejembe epilepsziá tó l rá ngató zó é s rugdaló zó iatalokró l, akiknek a
karja szorosan há tra van csavarva a ké nyszerzubbonyban, é s szinte
hallom a hosszú folyosó kon visszhangzó sikolyokat; libabő rö s leszek
tő le.
Uralkodom magamon, é s kipré selek egy „semmi baj”-t, pedig ez
egyá ltalá n nem igaz. Baj az egé sz helyzet, amibe kerü ltem, bajt
jelentenek a sorra é rkező levelek is. Mé g ez a kis kiruccaná s a
pszichiá triai kliniká ra se jó , é s az se, hogy egyá ltalá n el kellett
jö nnö m hazulró l, a tetejé ben é ppen abban az idő ben, amikor má r
sö té t van, é s az utcai lá mpá k sá rga fé nyké vé i hosszú , kı́sé rteties
á rnyé kot vetnek mindenre. Minden baj a mellkasomra nehezedik,
fá jdalommal tö lt el, mintha sú lyos megfá zá s kerı́tett volna hatalmá ba.
Hamstedt doktornő bizalmatlan pillantá st vet rá m, mielő tt
megkerü li az ı́ró asztalt é s helyet foglal.
– Oszinté n szó lva meglepett, hogy felhı́vott é s idő pontot ké rt, Frau
Grass.
Kirstent is meglepte, hogy má r nem á lltam ellen harciasan, hanem
beadtam a derekam, é s megı́gé rtem, hogy felhı́vom a

242
pszicholó gusomat. Ső t mé g fé l napig kitartó an hı́vtam is az á llandó an
foglalt szá má t ú jra meg ú jra, mı́g a vé gé n felvette, é s rá tudtam
beszé lni, hogy mé g ma fogadjon minden „zsúfoltság” ellené re.
– Fő leg – folytatja Hamstedt doktornő , é s kezé t ö sszekulcsolva
kö zelebb hajol hozzá m –, mert nem az é n pá ciensem, hanem Brenner
kollé ganő é a Schü tzen utcá ban.
Lopva az ajtó ra né zek, hogy megbizonyosodjam ró la, hogy be van-e
jó l csukva. Kint ü l ugyanis a folyosó n Kirsten, aki elkı́sé rt. Azt hiszi,
hogy az én pszicholó gusomhoz jö ttem, pedig Hamstedt doktornő vel
eddig csak egyszer talá lkoztam a chami kó rhá zban a felvé telné l, nem
sokkal azutá n, hogy megszö ktem a kunyhó bó l.
– Igen, é rthető , hogy meglepő dö tt – mondom halkan, bá r nem
hiszem, hogy Kirsten hallgató zna, ső t biztosan zené t hallgat az iPodja
fü lhallgató já n, vagy egy folyó iratba mé lyed. Kirsten nem az a tı́pus,
aki elviseli a semmittevé st é s az unalmat.
Hamstedt doktornő arra vá r, hogy megmagyará zzam, mié rt ő t
kerestem fel Brenner kollé ganő helyett, é s mi olyan sü rgő s. Utkö zben
vé giggondoltam, hogy milyen szavakat fogok haszná lni, é s fejben el is
pró bá ltam a mondanivaló mat, de most egy pillanat alatt elszá llt
minden.
Hamstedt doktornő kö zelebb hajol hozzá m az asztal fö lö tt.
– Nem jö n ki jó l Brenner doktornő vel?
Hevesen megrá zom a fejem.
– Dehogynem, nem errő l van szó . Nagyon kedves, azt hiszem.
– Já r hozzá rendszeresen?
– Nem, nem gyakran.
– Pedig já rnia kellene, Frau Grass, fontos lenne.
– Tudom. Csak… – Há trahajtom a fejem, é s a mennyezetet kezdem
tanulmá nyozni. Egy egyre jobban terjeszkedő vı́zfolt szabá lytalan,
barná s kö rvonalait igyelem. Nem szabad bőgni, intem magam
né má n. Csak nehogy megint bő gni kezdjek. Ne most, ne itt. Vé gü l is

243
nem azé rt jö ttem, hogy Maria Hamstedt vá jká ljon a sebeimben. Azé rt
vagyok itt, mert meg akarok tudni valamit, é s a vé lemé nye is é rdekel.
– Nehezé re esik, hogy beszé ljen arró l, amit á té lt – hallom Hamstedt
doktornő megé rtő hangjá t.
– Igen.
– Talá n mé g azt is gondolja, hogy van oka a szé gyenkezé sre.
– Talá n.
Egy kellemetlen hang kizö kkent, ö sszerezzenek. Elfordı́tom a
szemem a mennyezetrő l, é s Hamstedt doktornő re pillantok, aki kissé
tú l lendü letesen rá ntott ki egy papı́r zsebkendő t az ı́ró asztalá n lé vő
papı́rdobozbó l. Atnyú jtja nekem, elveszem, é s megtö rlö m vele a
szemem, aztá n kihú zom magam, é s megkö szö rü lö m a torkom.
– Kö szö nö m.
– Evek ó ta ismerem Brenner kollé ganő t, Frau Grass. Nagyon
igyelmesen szokta meghallgatni az embereket. Es ami ö nt illeti,
semmi oka sincs szé gyenkezni. On á ldozat. Azzá vá lhatunk
mindannyian, ané lkü l hogy akarná nk.
– Igen, ezt hallom á llandó an – vigyorgok bá rgyú n, é s kö zben azon
tö prengek, hogyan vá lthatné k té má t.
– Mert ı́gy igaz, Frau Grass – mosolyog Hamstedt doktornő
bá torı́tó n. – Ennek ellené re, ha pá cienské nt nem é rzi jó l magá t
Brenner doktornő né l, segı́thetek keresni egy má sik pszicholó gust.
– Nem, nem errő l van szó – mondom gyorsan, mert rá jö vö k, hogy
azt hiszi, ez az oka jö vetelemnek. – Nincs szü ksé gem ú j
pszicholó gusra, má s miatt akartam ö nnel sü rgő sen beszé lni.
– Rendben, akkor vá gjunk bele: mit tehetek ö né rt? Ha a gyerekek
kezelé sé rő l lenne szó , akkor igyelmeztetem, hogy az orvosi
titoktartá s kö telezettsé ge tiltja, hogy ö nnek, aki nem a rokonuk…
Megrá zom a fejem.
– Tudnom kell, hogy van-e a gyerekeknek kimenő jü k.
– Kimenő ? Arra gondol, hogy elhagyhattá k-e a kliniká t egy kis

244
idő re?
– Pontosan.
Hamstedt doktornő szemé bő l né mi ingerü ltsé g sugá rzik.
– Persze. Mint tudja, pszichiá triai inté zmé ny vagyunk. De a betegek
á ltalá nos orvosi kivizsgá lá sa meghaladja a lehető sé geinket.
Egyszó val igen, Hannah já rt má r má s orvosná l is.
– Hannah kint volt?
– Fogorvosná l é s né há ny alkalommal a kö rzeti kliniká n. A
kö rü lmé nyekhez ké pest nagyon jó izikai á llapotban van, ne
aggó djon.
– Hannah kint já rt – visszhangzik bennem, é s má r lá tom, ahogy a
kislá ny mezı́tlá b, fehé r há ló ingben, Tinky kisasszonnyal a karjá n
egyedü l bó klá szik az utcá n mint egy kı́sé rtet, aztá n egyszer csak
odaé r ahhoz a há zhoz, amelyben lakom. „Mindent jó l megjegyeztem”
– suttogja, é s utá na: „Orö kre, ö rö kre, ö rö kre.”
– Termé szetesen nem egyedü l, kı́sé rő t kap mindig, é s az utó bbi
idő ben nagyon gyakran a nagyapjá val ment, igen – oszlatja szé t a
ré mké pet Hamstedt doktornő , mintha olvasott volna a
gondolataimban. – Mié rt ké rdezi, Frau Grass?
Nem vá laszolok, csak a papı́r zsebkendő t té pkedem az ö lemben.
– Frau Grass?
Hannah nagyapja. A te apá d, Lena. Az ordibá ló fé r i a kó rhá zban.
– Frau Grass?
– Es egyedü l? Ugy é rtem, szabad idejü kben elhagyhatjá k a
kó rhá zat a betegek?
– Mint má r emlı́tettem, Frau Grass, mi pszichiá triai inté zmé ny
vagyunk. Felelő tlensé g lenne megengedni a legtö bb bent fekvő
á poltunknak, hogy felü gyelet né lkü l sé tá lgassanak a kliniká n kı́vü l.
– Mé g a klinika terü leté n se?
– Nem, termé szetesen ott sem – mondja Hamstedt doktornő
nagyon hatá rozottan.

245
 – Es az elké pzelhető , hogy valaki é szrevé tlenü l hagyja el a kliniká t?
Hamstedt doktornő mé lyet só hajt, aztá n nyomaté kosan vá laszolja:
– Nem, Frau Grass, teljesen kizá rt. Megtudhatná m most má r, hogy
mirő l van szó ?
Terveztem, hogy elmondom neki a leveleket, magammal is hoztam
ő ket, itt vannak a tá ská mban, amelyet a szé kem mellé , a fö ldre
tettem. De most má r nem vagyok annyira biztos benne, hogy jó ö tlet
volt. Há tha ú gy reagá l rá , mint Kirsten. Nem vagy jól, segítségre
szorulsz. Eszembe jutnak a kilincs né lkü li szobá k. Az ön biztonsága
érdekében, Frau Grass. Alig tudok nyelni, a torkom mintha sebes
lenne. Való szı́nű leg senki se utalna be gyorsabban
ké nyszergyó gykezelé sre, mint é ppen egy pszichiá triai klinika
igazgató ja, aki most vá rakozó n né z rá m.
– Frau Grass?
– Na, igen…
Hirtelen iszonyú ostobá nak é rzem magam, hogy mé g csak meg
sem fé sü lkö dtem, é s nem cseré ltem le a tré ningnadrá gomat é s a
pecsé tes, agyonizzadt pó ló mat, mielő tt ide jö ttem. Uvö lt ró lam az
aggodalomra okot adó állapot. Vé gszó ra mé g egy zsı́ros hajtincs is a
homlokomba hull, kapkodva simı́tom vissza.
– Figyeljen rá m, Frau Grass. Az orvosi titoktartá s kö telezettsé ge
termé szetesen a mi beszé lgeté sü nkre is kiterjed – imá dom a
bá rsonyos, mé ly hangjá t é s nyı́lt tekinteté t. – Tehá t ha valami a szı́vé t
nyomja… – a mondat folytatá sa, a felajá nlkozá s fü ggő ben marad,
mé lyeket lé legzem.
– Valaki leveleket kü ldö zget nekem – kezdek bele ó vatosan, kö zben
lesem Hamstedt doktornő voná sainak legkisebb rezdü lé sé t is.
Né zem, hogy elvé konyodik-e a szá ja, felhú zza-e a szemö ldö ké t,
intorog-e. – Es, na igen, tudom, hogy furcsá n hangzik, de nem tartom
lehetetlennek, hogy a leveleket talá n a gyerekek kü ldté k.
– Leveleket?

246
 Bó lintok.
– Mi á ll bennü k?
Eddig nem vettem é szre semmi olyat az arcá n, ami ó vatossá gra
intett volna, ezé rt lehajolok a tá ská mhoz, é s elő veszem mindké t
levelet az oldalzsebbő l.
– Lenának – olvassa Hamstedt asszony a kö vetkező pillanatban, é s
rö gtö n utá na: – Mondd meg az igazat. – Mit jelent ez, Frau Grass? Es
mié rt gondolja, hogy ez a gyerekektő l szá rmazik?
– Mert biztosan gyű lö lnek azé rt, amit tettem. Nem lehet má ské pp.
Fő leg Jonathan.
Most mé giscsak van vá ltozá s Hamstedt doktornő arckifejezé sé ben,
hirtelen felhú zta a szemö ldö ké t, de nem ké telkedé st, hanem inká bb
ő szinte meglepeté st vé lek benne felfedezni.
– Jonathan?
Elfogó dottan bó lintok.
– Nagy fá jdalmat okoztam neki.
– Hogyan?
Megint bó lintok, de kerü lö m a tekinteté t.
– Aznap, amikor elmenekü ltem a kunyhó bó l…

247
Jasmin

Idő kö zben má r megszoktam a kunyhó szigorú an szabá lyozott

hé tkö znapjait, tudtam, mi a szerepem benne, é s messzemenő en
alkalmazkodtam hozzá . Amikor a fé rjed egy nap munká ba menet
elbú csú zott, é s kö zben szá jon csó kolt, má r nem is ö klendeztem, Lena.
Bú csú zó ul azt mondta ö rö mtő l sugá rzó arccal:
– Este hozok majd egy terhessé gi tesztet.
Eddig egyszerű en nem akartam foglalkozni azzal, hogy jó ideje
kimaradt a menzeszem. A stresszel magyará ztam, ami a testem
mű kö dé sé t megzavarhatta, vagy a fogyá somat hibá ztattam, amely a
hegyesen kiá lló vá ll- é s csı́pő csontjaimon szembetű nő volt. De
terhessé get eddig a percig egyá ltalá n nem vettem szá mı́tá sba. Este
hozok majd egy terhességi tesztet. Ettő l ö sszecsuklottam, megnyı́lt
alattam a fö ld, é s egy hatalmas, sö té t lyuk nyelt el. Amikor kilé pett az
ajtó n, utolsó erő mmel a kanapé hoz vonszoltam magam, é s
rá rogytam. Korá bban má r emlegette, hogy mindig há rom gyereket
szeretett volna, testvé rké t is Hannah é s Jonathan mellé . Mé g
koccintottunk is arra, hogy legyek mihamarabb terhes.
Engedelmesen szedtem a tő le kapott vitaminokat, amelyek á llı́tó lag
elő segı́tik a mielő bbi teherbeesé st, é s nem ellenkeztem, amikor
neveket javasolt. Matthias, ha iú lesz, é s Sara, ha kislá ny. Matthias –
mondta – azt jelenti, hogy „Isten ajá ndé ka”, Sara pedig „hercegnő ”.
Nem volt ké tsé ges, hogy komolyan gondolta. Nem, nem viccelt.
Most egy csapá sra mindennek vé ge lett, a lelkem belehalt a
felismeré sbe, hogy é n fogom a harmadik gyermeké t kihordani. Es ha
esetleg ma nem lesz is pozitı́v a teszt eredmé nye, de az lesz majd
holnap, a jö vő hé ten vagy egy hó nap mú lva. Az é n bű nö m lesz, hogy
egy ú jabb gyermeknek kell ezt a borzalmat elviselnie. Rabot hozné k a
vilá gra, egy ú jszü lö ttet, aki alig hogy megszü letett, má ris halott.

248
Olyan keservesen zokogtam, hogy az volt az é rzé sem, mindjá rt
darabokra tö rik az arcom.
A gyerekek má r hozzá szoktak, hogy vannak rossz napjaim vagy
legalá bbis nehé z ó rá im, amikor a hangulatom erő sen kilengett,
olyankor ordı́toztam velü k, vagy puszta dü hbő l valamelyik
illú zió jukat tapostam sá rba. Rá kiabá ltam Hannah-ra, amikor
kirá ndulni akart velem, ami eleve lehetetlen volt. Belerú gtam Tinky
kisasszonyba, é s Jonathannak is – akinek a kedvenc já té ka az volt,
hogy tud repü lni – odasziszegtem, hogy soha az é letben nem fog igazi
repü lő re szá llni. „Nem vagyok az anyuká tok!” – ordı́tottam, é s mé g
hangosabban ismé telgettem, amikor meg se akartá k hallani. Csak
é ppen ezek a dü hkitö ré seim nem tartottak soká ig. Utá na tö bbnyire
szé gyelltem magam, vagy legalá bbis tartottam attó l, hogy elmondjá k
az apjuknak, ezé rt bocsá natot ké rtem tő lü k.
Ma nem voltam se durva, se dü hö s – má r semmi sem voltam.
Ultem a kanapé n karomat magam kö ré fonva, é s má r ó rá k ó ta ide-
oda ringattam magam apatikusan. Hannah é s Jonathan má r tett
né há ny kı́sé rletet, hogy é szrevé tessé k magukat. Megké rdezté k, hogy
mikor kezdő dik a tanı́tá s. Felszó lı́tottak, hogy legalá bb a tornaó rá n
vegyek ré szt, é s elmondtá k, mi vá r rá m, ha az izmaimat nem
dolgoztatom meg rendszeresen. Hoztak innivaló t é s egy
energiaszeletet. Megmutattá k pá r rajzukat, hogy felvidı́tsanak. De é n
mé g csak rá se né ztem a ké pekre. Ostoba, é rtelmetlen krikszkrakszok
voltak csak. Ké ső bb tá volró l a fü lembe jutott, hogy Hannah
felolvasott valamit Jonathannak a vastag kö nyvbő l.
– A depresszió – olvasta a rá jellemző monoton hangon – a
hangulati é let zavara. Jellemző rá a levertsé g, a negatı́v gondolatok
tú lsú lya é s a motivá latlansá g. Elvé sz az ö rö mre való ké pessé g, erő sen
csö kken az aktivitá s, az empá tia é s az é lni akará s. Vé ge.
– Ez azt jelenti, hogy mi má r nem szá mı́tunk neki? – ké rdezte
Jonathan.

249
 – Hü lye. Neki most senki é s semmi sem szá mı́t.
– Szó val mi sem – kö vetkeztetett Jonathan, é s utá na furcsa hangok
hagytá k el a torká t.
Való szı́nű leg csak azé rt igyeltem fel, mert ilyet mé g se Hannah-tó l,
se Jonathantó l nem hallottam, ennek ellené re volt ebben a hangban
valami ismerő s. Arra a fá jdalomra emlé keztetett, amit apá m halá la
utá n é reztem, amikor napokig sı́rtam a szobá mba zá rkó zva. Es
eszembe juttatta azt a sajgó é rzé st is, amely akkor tagló zott le
teljesen, amikor Kirsten kitartott amellett, hogy komolyan gondolja a
szakı́tá st, é s ú tjaink elvá lnak.
Jonathan zokogott.
Kinyitottam a szemem, é s szabad utat engedtem a kö nnyeimnek.
Jonathan té nyleg sı́rni kezdett, majd egyre keservesebben zokogott,
kicsi mellkasa ú gy emelkedett é s sü llyedt, mintha á ramü té sek é rté k
volna. Né ztem zsenge, sá padt, kis arcá t, amely eltorzult a fá jdalomtó l,
mı́g má r nem bı́rtam tová bb, é s kinyú jtottam felé a kezem. A iú cska
nem fogta meg, hanem rá m vetette magá t, é s majdnem magá val
rá ntott a fö ldre. Elő szö r mé g bé nultan tű rtem szoros ö lelé sé t. Eddig
mé g egyik gyereket se hallottam soha sı́rni, ső t való szı́nű leg ekkor
mé g ú gy gondoltam, hogy egyá ltalá n nem ké pesek kifejezni, mit
é reznek, talá n nincsenek is é rzelmeik. Persze volt egyetlen napunk,
amikor a lé gkeringtető ké szü lé k elromlott. Együ tt fekü dtü nk le
a nagy á gyba, é s a karomba vettem ő ket. „Szeretlek, mama – mondta
nekem akkor Hannah. – Orö kké , ö rö kké é s ö rö kké .” En pedig: „En is
titeket, jó é jszaká t.” Most má r má s é rtelmet tulajdonı́tok ennek, de
akkor mé g azt gondoltam, hogy Hannah ezt csak azé rt mondta, hogy
a borzalmas helyzetet elviselhető bbé tegye, é s a fé lelmü nket
csillapı́tsa. En legalá bbis ezé rt viselkedtem ı́gy. Termé szetesen voltak
é rzelmeim a gyerekek irá nt, persze. De é reztem-e valaha tö bbet
irá ntuk, mint sajná latot? Elborzadtam attó l a gondolattó l, hogy a
gyerekek talá n má r ré gó ta szerettek, igazá n szerettek, é n pedig nem

250
viszonoztam, ső t é szre se vettem, é s hogy minden, amit é rtü k tettem,
csak a rá m ró tt szerepembő l kö vetkezett. Talá n csak azé rt tettem
meg mindent, mert fé ltem, hogy az apjuk megbü ntet, ha nem já tszom
el hihető en a szerető anyá t.
Egyik tenyeremet bá tortalanul Jonathan há tá ra tettem, a má sikkal
pedig simogatni kezdtem a tarkó já t. Ereztem ujjaimmal puha
hajfü rtjeit, a nyakamon meleg é s zihá ló lé legzeté t, ahogy kis testé t
rá zta a zokogá s. Zakatoló szı́ve a mellemen dobogott, é reztem, hogy
akkora fá jdalom gyö tri, mint egykor engem apá m halá lakor, vagy
amikor Kirsten elhagyott. A legrosszabb fajta fá jdalom gyö tö rte, ami
csak sú jthatja az embert, azé rt szenvedett, mert szeretett.
Kerestem Hannah-t a tekintetemmel, aki mé g mindig a
kö nyvespolc mellett á llt a vastag kö nyvvel a kezé ben. Arra
szá mı́tottam, hogy merő n é s kihı́vó n szegzi rá m hideg ké k szemé t,
ehelyett lesü tö tte, ú gy lá ttam, zavarban van. Ezt az oldalá t nem
ismertem. Hannah gond né lkü l a szemembe tudott né zni mé g akkor
is, amikor az arcomon friss vé ralá futá s tanú skodott arró l, hogy az
apja megint bá ntott, ső t egyszer mosolyogva mé g azt is megjegyezte:
„Nem baj, mama, csak egy ostoba baleset volt.” De ezzel nem az apja
kilengé sé t akarta mentegetni, hanem az én viselkedé semet. Én
kö vettem el vé letlenü l valami ostobasá got, amié rt az apja megvert,
tehá t magamra vessek, a sajá t butasá gom á ldozata vagyok.
– Van egy ö tletem! – kiá ltott fel Jonathan.
A kö vetkező pillanatban leugrott az ö lembő l, é s elrohant az
elő szoba legtá volabbi ré szé be. Amikor visszajö tt, ragyogott az arca,
pedig mé g mindig vö rö s volt a szeme a sı́rá stó l. A há ta mö gé dugott
valamit.
– Ajá ndé kot kapsz tő lem – mondta ü nnepé lyesen, é s elő hú zta.
A hó gö mbö t.
Belsejé ben egy sá tortető s, piros zsalugá teres, pici há zacska volt,
amelynek ajtaja barná ra volt festve. Jobbra é s balra egy-egy fenyő fa

251
á llt mellette.
– Né zd, mama – Jonathan megrá zta a gö mbö t, ettő l ezernyi apró
hó pehely kavarodott fel, egy ré szü k a há zacska tetejé re é s a fenyő fá k
á gaira telepedett, a tö bbi pedig a fö ldet borı́totta be.
– Né zd csak, hogy tá ncolnak a hó pelyhek! Es mi itt bent vagyunk –
Jonathan mosolyogva a kis há zra mutatott.
– Megfoghatom?
Jonathan felé m nyú jtotta.
– Csak ó vatosan. Igazi ü vegbő l van, é s nagyon nehé z.
– Nagyon nehé z – ismé teltem szó rakozottan, é s való ban az volt.
Tetemes sú lya volt az ü veggö mbnek. Csodá latra mé ltó sú lya.
– Honnan van?
– Papá tó l kaptam ajá ndé kba. Hannah Tinky kisasszonyt kapta tő le,
é n pedig a hó gö mbö t. Ez a legnagyobb kincsem.
– De hová dugtad?
– A szobá nkban a padló egyik deszká ja kilazult az á gy alatt, é s egy
ü reg van alatta – mondta vigyorogva –, Tinky kisasszony is el szokott
ott né ha bú jni, ha felfalt valamit. – Hannah-hoz fordult, aki viszont
nem reagá lt rá .
– A szobá tokban volt – ismé teltem, mikö zben tová bbra is a
hó gö mbö t mé regettem a kezemben. Abban a szobá ban, amelyben
má r ezerszer já rtam, hogy megvessem az á gyukat, vagy esti mesé t
mondjak.
– Igen – mondta Jonathan, é s mellé m ü lt a kanapé ra –, de most
neked adom.
– Nekem?
– Igen, mert olyan szomorú vagy, mama – a gö mb utá n nyú lt, é s
ú jbó l megrá zta. A hó pelyhek kergető ztek a há z kö rü l, Jonathan
tű nő dve né zte, é s kö zben mosolygott. – Ez a mi kunyhó nk, itt ü lü nk
bent a jó melegben.
Visszaadta a gö mbö t.

252
 – Lá tod, milyen jó nekü nk?
– Igen, é desem, té nyleg nagyon jó .
– Ha megint szomorú leszel, akkor csak rá zd meg.
– Igen, kicsim, ı́gy lesz.
Kö nnyes lett a szemem, amikor szorosan magamhoz ö leltem. Ez a
csodá latos kis iú meg akart vigasztalni, é s ezé rt nekem adta egyetlen
kincsé t.
– Kezdhetné nk talá n má r vé gre a tanı́tá st? – ké rdezte durcá san
Hannah, aki, tő le szokatlanul, mindeddig csendben volt.
Homlokon csó koltam Jonathant.
– Kö szö nö m – aztá n rá né ztem a konyhai ó rá ra, nemsoká ra né gy
ó ra, é s felá lltam a kanapé ró l.
– Na jó l van, gyerekek. Hozzá tok a fü zeteteket é s a zsı́rkré tá kat. Ma
tollbamondá s lesz…

Kö zben beesteledett, mindjá rt nyolc ó ra. Má r nem szá mı́tottam arra,
hogy ő ma mé g hazajö n, é s a gyerekeket é ppen a fü rdő szobá ba
akartam kü ldeni, hogy a lefekvé shez ké szü lő djenek. A tanó ra alatt a
hó gö mb vé gig az é tkező asztalon volt. Ujra meg ú jra rá esett a
pillantá som, é s ettő l mindig elmosolyodtam. Jonathan is mosolygott,
ha é szrevette. Alighanem nagyon boldog é s bü szke volt, hogy valami
nagy dolgot cselekedett, kigyó gyı́totta anyuká já t a kó ros
szomorú sá gbó l. Egyá ltalá n nem sejtett semmit.
Egyszer csak sú lyos lé ptek dobbantak kint a falé pcső n, amely a
kunyhó hoz vezetett. A gyerekek felugrottak, é s jó l lá tható an, elő re
nyú jtott ké zzel felsorakoztak a helyisé g kö zepé n. Kö vettem a
pé ldá jukat, de elő bb a szé kemre tettem a hó gö mbö t, hogy ne vegye
é szre azonnal, amint bejö n. Csatlakoztam a gyerekekhez, é s é n is
felmutattam a kezem. Fordult a kulcs a zá rban.
Figyeltem a há tá t, mikö zben az ajtó t belü lrő l bezá rta, é s a kezé t,

253
ahogy kihú zta a zá rbó l a kulcsot, é s a nadrá gzsebé be sü llyesztette a
zö rgő kulcscsomó t. Minden ú gy tö rté nt, ahogy eddig, most mé gis
mintha egé sz testemben zakatolt volna a szı́vem, egyetlen nagy
szı́vdobogá s lettem, amikor ellenő rizte a kö rmeim tisztasá gá t, é s
kö zben olyan kö zel lé pett hozzá m, hogy a bő rö mö n é rezhettem a
belő le mé g mindig á radó kinti hideget. Bevá sá rolt, hogy ü nnepi
vacsorá t fő zzö n, é s beszerezte a terhessé gi tesztet is, ami majd okot
ad az ü nneplé sre. A gyerekek tová bb fennmaradhattak, hogy ő k is
kivehessé k ré szü ket a nagy esemé nybő l. Ugy tű nt, nem ké telkedik a
teszt eredmé nyé ben.
– Minden rendben ná lad, Lena? – ké rdezte, amikor elment
mellettem, hogy a bevá sá rló tá ská kat a konyhá ba vigye.
– Igen, igen – vá gtam rá , é s igyekeztem testemmel takarni a
hó gö mbö t a szé ken. Vé gre ü tö tt az ó ra, ma szabad leszek vagy
meghalok, ezt é reztem minden szı́vdobbaná somban. Fé ltem,
rettenetesen fé ltem, kö rü lfont, gú zsba kö tö tt é s megbé nı́tott ez az
é rzé s.
Mostantó l minden automatikusan tö rté nik. Eskü szö m, hogy
fogalmam sincs, melyik pontosan az a pillanat, amikor megragadom a
hó gö mbö t. Eppen a szatyrokat pakolja ki a fé rjed? Vagy a hamut
kotorja ki a ká lyhá bó l? Elő ttem á ll há ttal, é ppen elő rehajol. Kö zel
lé pek hozzá . A hó gö mb a kezemben, ú gy é rzem, egy tonná t is
nyomhat, alig tudom megtartani, mé gis sikerü l nagy ı́vben
meglendı́tenem.
Hol vannak a gyerekek ebben a pillanatban? Hannah talá n az, aki
szorosan mellettem á ll, é s igyelmezteté ské ppen felsikolt, de é n meg
se hallom, mert a rettegé s sü ketté é s vakká tett? Igen, lá tom ő t a
szemem sarká bó l, de Hannah né má n é s té tlenü l igyeli, ahogy a
hó gö mb veszé lyes ı́vet ı́r le a levegő ben.
Es Jonathan? O is ott van valahol. Biztos vagyok benne, hogy nem
ment ki a szobá bó l. Az elő bb mé g izgatottan fecsegve a kanapé kö rü l

254
rohangá lt, é s nagyon boldog volt, hogy papa megjö tt, mert mindjá rt
befű t a ká lyhá ba, é s jó meleg lesz, aztá n valami inomat fő z nekü nk,
de jó !
Ebben a pillanatban a fé rjed meg akar fordulni – de má r tú l ké ső ,
nagy csattaná s hallatszik, bumm!, mint amikor leejtü nk egy
gö rö gdinnyé t. Adott ki valamilyen hangot? Felnyö gö tt vagy felordı́tott
fá jdalmá ban? Semmit se hallok, csak a zú gá st a fü lemben, é s a tompa,
mindent megrengető csapá s hangjá t. Fejbe vá gtam a hó gö mbbel, é s
elé g erő sen eltalá ltam ahhoz, hogy ö sszeessen, mint egy bá b igura,
amelynek elmetszetté k a zsinó rjá t. A fö ldö n fekü dt, de ezzel ú gy
lá tszik mé g nem elé gszem meg. Ujra meg ú jra ü tö k, mı́g a hó gö mb
darabokra nem tö rik a fejé n. Bizonyá ra mellé té rdelek, é s a má r
tö nkrement gö mbbel csapok le a fejé re, az é les szilá nkok szé tvá gjá k
az arcá t. Ké tsé gtelenü l vé r ö nthetett el mindent.
Há tratá molygok a gyilkos gö mbbel a kezemben, é s pillantá som a
gyerekekre esik. Ott á llnak, fö ldbe gyö kerező lá bbal. Hannah arca
merev é s ü res, Jonathan meg van ré mü lve. Kö nny folyik az arcá n,
szá ja tá tva maradt a megdö bbené stő l, karja é lettelenü l ló g kis teste
mellett. A szeme, a pillantá sa! A hó gö mbjé t, amelyre olyan nagyon
bü szke volt, nekem ajá ndé kozta – ez volt a legnagyobb é s
legfontosabb cselekedete. Az ő hó gö mbje ö lte meg az apjá t, tehá t ő a
gyilkosa, mert odaadta nekem. Hang né lkü l artikulá ló szá já ró l ezt a
szó t olvasom le: „mama”.
Elejtem a gö mbö t, amely csö rö mpö lve hullik a fö ldre, é s csak most
tö rik darabokra. A zaj á thatol az engem kö rü lö lelő csenden é s
igyelmeztet. Leté rdelek a mozdulatlan test mellé , é s kiveszem a
kulcscsomó t a nadrá gzsebé bő l. Uristen, megmozdult? Lehetetlen,
hiszen halott, ahogy a rendő rsé g ké ső bb meg fogja á llapı́tani.
Zö rö gnek a kulcsok a kezemben, mikö zben az ajtó hoz rohanok, é s
reszkető ujjaimmal vé gigpró bá lgatom a kulcsokat, mı́g az egyik vé gre
beleillik a zá rba. Ez az! Nyitva az ajtó !

255
 – Gyerü nk, gyerekek! – kiá ltom – Indulá s!
De nem mozdulnak, megkö vü lten á llnak az apjuk mozdulatlan
teste mellett.
– Gyertek má r! Mennü nk kell! – Mintha lassı́tott felvé telen lá tná m,
Jonathan té rdre borul az apja mellett, é s remegve fö lé hajol. Halkan
zokog fá jdalmá ban, mert szerette.
Dö bbenten rá zom a fejem, aztá n Hannah-ra né zek, aki mé g mindig
ugyanott á ll mozdulatlanul, kifejezé stelen arccal.
Lihegek, é s má r nem tudok gondolkodni, mert csak az já r a
fejemben, hogy el innen! A lá bam mozgá sba lendü l. Lebotladozom a
falé pcső n, amely egy keskeny verandá n á t vezet kifelé . Sö té tsé g vesz
kö rü l, a levegő jé ghideg. Egy pillanatig elakad a lé legzetem, a
tü dő met szinte megbé nı́tja ennek az igazi, friss levegő nek az
idegenszerű sé ge.
Rohanok a kunyhó t kö rü lvevő gyepen á t a kö zeli erdő be. Arcomba
á gak csapó dnak, é s felsé rtik a bő rö met. Alig lá tok a sö té tsé gben,
lá bam alatt ropognak a lehullott, szá raz levelek. Magam kö rü l
csapkodva vé dekezem az á gak ellen, né ha a semmibe nyú lok,
bukdá csolok, elesem, nagyon fá j. Feltorná zom magam ismé t – tovább,
egyre tovább, csak el innen.
Hirtelen reccsené st hallok magam mö gö tt. Mé gis é letben van, é s
most utá nam vetette magá t?
Gyorsabban, rohanj!
Futok, de kö zben megbotlom é s elcsú szom, nekimegyek egy fá nak.
Tovább, ne állj meg!
Mö gö ttem ismé t zajt hallok.
Elő ttem, egé szen kö zel, lehet, hogy ott a lombok kö zö tt fé ny
kö zelı́t?
Kettő t is lá tok, igaz, hogy kicsik. Mozgá sban vannak, talá n egy autó
fé nyszó ró i? Rohanok felé jü k. Tovább! Ne állj meg! Egy ú t! Itt egy ú t!
Felemelem a kezem, é s integetek. Egy autó , jö n felé m egy autó ! Futok

256
elé be, integetek, az autó kö zelı́t, má r majdnem ideé rt, é s aztá n…
fü lsiketı́tő robaj. A szemem elő tt rikı́tó szı́nek villó dznak, a
szemhé jam remeg, kemé ny é s hideg, amin fekszem. Borzasztó an
fá zom. Fö lö ttem valami megmozdul, valaki van itt. Egy fé r i hajol
fö lé m. Az autó vezető je. Hangja nem igazá n illik az arcá hoz, amikor
azt kiá ltja:
– Frau Grass? Frau Grass! Csak nyugodtan, Frau Grass!

257
Matthias

Nem tudok elaludni ma é jjel, pedig semmit se kı́vá nok jobban, mint
á lomba zuhanni, hogy miné l elő bb megvirradjon, é s egy ú j, jobb nap
kezdő djé k. Karin mellettem fekszik, á lmá ban halkan hortyog, é s ő is
nyugtalanul dobá lja magá t. De legalá bb tud aludni!
Má st vá rtam persze. Amikor Hannah a hazaé rkezé sü nk utá n azt
mondta: „Ez nem az é n otthonom, nagyapa!”, ú gy é reztem, hogy egy
lá thatatlan balta hası́tja ketté a mellkasom, é s é rzé stelenı́té s né lkü l
vá gjá k ki a szı́vemet. Lá tszott rajta, hogy nagyon csaló dott, mert
nyilvá nvaló an azt hitte, hogy a kunyhó ba viszem vissza. Mikö zben é n
meg se tudtam szó lalni, Karinnak sikerü lt improvizá lnia.
– Igazad van, Hannah – mondta egyszerű en. – Ez a mi otthonunk, a
nagyapá dé é s az enyé m. Anyuká d soká ig itt é lt velü nk, ezé rt
gondoltuk, hogy szı́vesen meglá togatná l bennü nket. Szeretné d
megné zni anyuká d ré gi szobá já t?
– Igen – bó lintott Hannah, engedte, hogy Karin ké zen fogja, é s
felment vele a felső szintre. Né mi tá volsá gbó l kö vettem ő ket.
Oszinté n szó lva az a helyisé g má r csak emlé keztet Lena ré gi
szobá já ra. A fenyő á gy, a szekré ny, a hatalmas hi i, amelyet akkor
kapott kará csonyra, amikor a zene megjelent az é leté ben, az ı́ró asztal
é s a hozzá tartozó forgó szé k mé g a megszokott helyé n á ll. Az á gya
fö lö tt, a mennyezeten most is vilá gı́tanak a csillagmatricá k a
sö té tben. Ez Lena á ltalá nos iskolá s é veinek szentimentá lis emlé ke,
akkoriban sajá t é gboltot csiná lt magá nak.
– Mé giscsak butasá g, hogy csak é jjel, kint a szabadban lá thatjuk a
csillagokat, nem, apu? Sokkal szebb a csillagok alatt elaludni, ugye?
– Igen, Lená cska, igazad van – mondtam, é s felragasztottam jó
magasra a matricá kat, mikö zben Lena lentrő l dirigá lt.
A falakat borı́tó rengeteg posztert azonban má r ré gen kidobtuk, é s

258
a kaotikusan feltű zö tt polaroidké pekkel é s koncertjegyekkel teli
ü zenő tá blá t is leszedtü k. A szekré nybő l kivá logattuk a ruhá kat, é s
vettü nk egy komó dot é s egy á gyelő t, mert Karin vendé gszobá t akart
kialakı́tani, vagy legalá bbis egy normá lis szobá t nyomasztó emlé kek
né lkü l. Ezt a cé lt szolgá ltá k az ú j fü ggö nyö k, é s az ablakpá rká nyon
elhelyezett, gondosan á polt cserepes orchidea is.
Hannah elfogó dottan lé pett be a szobá ba, kö zé pen megá llt é s
kö rü lné zett.
– Nagyon nagy – á llapı́totta meg, é s visszament az ajtó hoz, aztá n
felvá ltva egyik lá bá t szorosan a má sik elé tette, sarká t a lá bujjai elé . –
Huszonnyolc lá bnyom – á llapı́totta meg vé gü l, amikor elé rte a tú lsó
falat.
– Tetszik? – ké rdeztem tő le remé nykedve, de csak megvonta a
vá llá t.
Lá tszott rajtam, hogy ké tsé gbe vagyok esve, mint egy bú torbolti
eladó , aki aznap mé g nem kö tö tt ü zletet, de tettem mé g egy
kı́sé rletet, é s rá mutattam az ı́ró asztalra.
– Né zd csak! Enné l jobb hely nem is kell a tanulá shoz, é s a szé k is
nagyon ké nyelmes. Kipró bá lod? Gyere, ü lj ide. Es né zd, vettü nk neked
rajztö mbö t é s szı́nes ceruzá kat, é s ha szeretné l, kapsz holnap
kö nyveket is. Karin, szó val a nagymamá d á tné zhetné a dobozokat a
pincé ben, há tha talá l mé g anyuká d tankö nyvei kö zü l né há nyat, é s
akkor…
– Matthias – intett Karin magá hoz –, hadd nyugodjon meg elő bb…
Belá ttam, hogy igaza van, odalé ptem mellé .
– Mit ké pzelté l? – sziszegte.
Tudtam, hogy Karin szerint rossz ö tlet volt Hannah-t hazahoznom,
de ná lam csaló dottabb ő sem lehetett.
– Csillagok – szó lalt meg Hannah. Lena á gya elő tt á llt há travetett
fejjel, mosolyogva. Felbá torodtam.
– Igen. Anyuká d nagyon szeretett volna magá nak sajá t csillagos

259
eget, ezé rt ragasztottunk csillagokat a mennyezetre. Karin, kapcsold
csak le a villanyt!
Mivel Lena szobá já ban is le volt engedve a redő ny, hogy vé djen
minket a kı́vá ncsi szemektő l, a csillagok azonnal felragyogtak, ahogy
kattant a villanykapcsoló . A mennyezeten tengernyi kisebb-nagyobb
neonzö ld csillag vilá gı́tott, né melyik csó vá t is hú zott maga utá n.
– Mama felrajzolta nekem otthon is a csillagos eget, de a zsı́rkré ta
nem vilá gı́t.
– Felrajzolta neked a csillagokat? – melegsé g já rt á t, gyó gyı́r volt
ö sszetö rt szı́vemre. Milyen csodá latos, szerető anya lehetett az é n
Lená cská m.
– Igen, Jonathan á gyá nak sodronyá ra, alul. Ha az á gyamban
fekszem, csak fel kell nyú lnom, é s meg is é rinthetem a csillagokat.
Akkor is szé pek, ha nem vilá gı́tanak. Ké kek, zö ldek é s pirosak. Csak a
sá rgá kat nem lehet jó l lá tni a sodrony fakereté n, de azé rt é n tudom,
hogy ott vannak.
– Mondd csak, szeretné l ma é jjel ebben a szobá ban aludni?
Anyuká d fé nyes csillagai alatt?
Hannah nem vá laszolt ugyan, de az elő szobá bó l az ajtó alatt
beszű rő dő fé nyben lá ttam, hogy bó lint. Arra gondoltam, hogy ez a
pillanat jelenti ö sszetartozá sunk kezdeté t, é s a szé tbomlott szá lak
most majd ö sszefonó dnak. A mennyezet csillagait né ma
mementó ké nt hagyta rá nk Lena, hogy Hannah-t meggyő zzé k:
mostantó l itt a helye.
De té vedtem. Vacsora kö zben Hannah megké rdezte:
– Meddig kell mé g itt maradnom, mikor mehetek vé gre haza?
Karin lelemé nyessé gé ben remé nykedtem ismé t, de ú gy tű nt, hiá ba.
– Hannah – pró bá lkoztam kis idő utá n –, a rendő rö k lepecsé telté k a
kunyhó t, é s cé dulá t ragasztottak az ajtajá ra, amin az á ll, hogy belé pni
tilos.
Hannah letette a fé lig megkezdett vajas kenyeré t.

260
 – Soha tö bbé nem lehet?
– Igen, azt hiszem.
– De há t mié rt?
– Hannah… kezdtem bele, ané lkü l, hogy tudtam volna, mit is
akarok mondani, de Karin fé lbeszakı́tott.
– Mert ott rossz dolgok tö rté ntek.
Gö rcsbe rá ndult a gyomrom, igyelmeztető pillantá st vetettem
Karinra. Amı́g Hannah nem jö n rá magá tó l, hogy mi is tö rté nt
való já ban a kunyhó ban, addig jobb, ha a szakemberekre bı́zzuk, akik
majd kı́mé letesen felvilá gosı́tjá k. Mivel azonban eddig mé g ő k is
cső dö t mondtak, egyé rtelmű volt szá momra, hogy nagyon ó vatosan
kell bá nni Hannah-val. Ezzel persze nem é rvelhettem Karinnak, mert
rö gtö n az orrom alá dö rgö lte volna, milyen gyakran neveztem az
utó bbi idő ben a szakembereket tehetsé gtelen idió tá knak.
Legnagyobb meglepeté semre Hannah azonnal beleegyezett, hogy
ná lunk alszik.
– Ugyse hiszem, hogy Jonathannak sikerü lt az ö sszes foltot
eltü ntetnie a sző nyegrő l. De egyszer mé g el kell oda mennü nk,
nagyapa, Tinky kisasszony miatt, mert ő nem tudja, hogy má r nem
lakhatunk ott.
– Jó , elmegyü nk, rendben, Hannah – mondtam, é s most é n kaptam
igyelmeztető pillantá st Karintó l.
Nem ké telkedem abban, hogy Hannah jó l fogja magá t é rezni
ná lunk, é s a vé gé n minden jó ra fordul. Mé gsem tudom lehunyni a
szemem ma é jjel. Egy apró ké tely mé g mindig kı́noz, é s nem tudok
szabadulni tő le. Nem szeretné m, ha Karinnak vé gü l igaza lenne, é s
nem lehetné nk Hannah-val ismé t olyan boldog csalá d, mint amilyen
boldogok ré gen voltunk… Ezen tö prengve aludtam el vé gü l.
Má r megszoktam, hogy Karin é vek ó ta nem alussza á t az é jszaká t,
egé sz pontosan Lena eltű né se ó ta. Az é jszaka kellő s kö zepé n felkel, a
fü rdő szobá ba megy, aztá n a konyhá ba, hogy teá t fő zzö n, vagy a

261
nappaliba, hogy egy kicsit olvasson, amı́g leragad a szeme. Má r nem
zavar, ha hallom a lé pteit a lé pcső n, vagy a vı́z zubogá sá t. Ki se
nyitom a szemem ilyenkor, legfeljebb lustá n a má sik oldalamra
fordulok.
De ma é jjel felriadok.
Egy kiá ltá st hallok, ezé rt rö gtö n az é jjeli lá mpa kapcsoló ja utá n
kapok.
Karin kiabá l.
Hirtelen felü lö k, a vé rkeringé sem alig tud lé pé st tartani velem. A
lá bam má r a padló n.
Karin megint kiá lt, a hang lentrő l jö n. Valami megzö rren, talá n egy
szé k az ebé dlő ben, azt hiszem.
Rogyadozó lé ptekkel má r eljutottam a há ló ajtó hoz. Valaki van a
há zban, ö tlik fel bennem, tú szul ejtette Karint. Szü ksé gem lenne
valami fegyverre, de nem tartok. Az egyetlen mentsvá ram a
piszkavas, amelynek a kandalló mellett van a helye, csak há t a
kandalló é ppen az é tkező ben van, ahol Karint sejtem.
A folyosó n elő szö r Lena ré gi szobá já hoz botorká lok, mert hirtelen
a kis Hannah vé delme fontosabbnak tű nik Kariné ná l. Vele nem
tö rté nhet semmi rossz.
Ekkor felharsan Karin hangja, é s ettő l megfagy ereimben a vé r.
– Mi a fené t jelentsen ez? – ordı́tja. Egy megszeppent hang
vá laszol:
– Udvariatlansá g, ha nem integet vissza az ember.
Ez Hannah hangja! O vá laszolt!
Leszá guldok a lé pcső n, aztá n tová bb botladozom az elő szobá n
keresztü l a kivilá gı́tott é tkező be. Karinnal talá lom magam szembe,
aki a karjá ná l fogva tartja Hannah-t.
– Mi folyik itt? – ké rdem, é s dö bbenten né zek kö rü l. Nem lá tok se
betö rő t, se ö sszecsapá s nyomait, csak Hannah-t é s Karint.
– Rajtakaptam az ablakban.

262
 Amikor é szreveszem, hogy Hannah arca eltorzult Karin kemé ny
fogá sa miatt, felugrom, é s lefejtem felesé gem gö rcsbe rá ndult ujjait
Hannah vé kony karocská já ró l.
– Nem tudtam, hogy nem mehetek az ablakhoz, bocsá nat.
– Termé szetesen odamehetsz az ablakhoz, Hannah – bé kı́tgetem,
é s megpró bá lom szé tvá lasztani ő ket, ezé rt Karint vá llá ná l fogva
odá bb tolom.
– De há t mi tö rté nt?
– Amikor lejö ttem, hogy igyak egy pohá r vizet, meghallottam, hogy
Hannah itt á ll az ablak elő tt. Azt hittem, hogy betö rő – kezdi Karin
zihá lva. – Az ebé dlő asztalhoz kı́sé rem, é s gyengé den leü ltetem.
Remegve folytatja: – Azt mondta, hogy valaki kö vet dobott az
ablaká ba.
– Igen, nem hazudok – vá g kö zbe Hannah. – Csak nem lá ttam jó l, ki
az, ezé rt jö ttem le. Innen jobban lehet lá tni.
– Mé g szerencse, hogy csak az ablakhoz menté l, é s nem nyitottá l
ajtó t, hogy megné zd – gú nyoló dik Karin. Az asztalra kö nyö kö lve
ö sszekulcsolja a kezé t a homloka elő tt.
– Van most valaki a há z elő tt? – ugrom ö sztö nö sen a kandalló hoz a
piszkavasé rt.
– Nincs ott senki – á llı́t le Karin. – Hannah bizonyá ra elriasztotta,
amikor olyan bará tsá gosan integetett neki.
– Karin, hagyd má r abba! – mondom, é s Hannah felé intek. A
ruhaadomá nyokbó l szá rmazó tö bb szá mmal nagyobb é s az
é vszakhoz ké pest tú l vé kony há ló ingé ben szá nnivaló n né z ki, ahogy
ott á ll mé lyen lehorgasztott fejjel.
– Hannah – lé pek oda hozzá , é s nagy keservesen leté rdelek. –
Elmondaná d, mi tö rté nt?
– Valaki a kertben kö vet dobott az ablakomba. Elő szö r azt hittem,
hogy esik az eső , mert olyan volt az a pici, halk koppaná s, mint egy
eső csepp. De aztá n arra gondoltam, hogy inká bb megné zem, mi lehet

263
az, de csak egy á rnyé kot lá ttam, ezé rt mentem le a má sik szobá ba.
– Es volt ott valaki?
Bó lint.
– Integettü nk egymá snak.
– Lá ttad, hogy ki volt az?
– Mé g nagyon sö té t van kint.
Megsimogatom a karjá t, hogy megnyugtassam.
– Ne fé lj. Mindjá rt utá nané zek, te csak menj fel a szobá dba, é s
fekü dj vissza, rendben?
Hannah nem ellenkezik, é s fé lig Karin felé fordulva a vá lla fö lö tt
mondja:
– Bocsá nat. Igé rem, hogy má skor engedé ly né lkü l nem megyek az
ablakhoz.
Karin csak só hajt egyet, ezé rt é n vá laszolok helyette:
– Semmi baj, Hannah, nem csiná ltá l semmi rosszat. Minden
rendben, é s most menj az á gyadba, mi is jö vü nk nemsoká ra.
Karinró l le se veszem a szemem, mikö zben Hannah apró , ó vatos,
egyre jobban tá volodó lé ptekkel megy a lé pcső n felfelé . Amikor má r
halló tá volsá gon kı́vü l van, Karinra fö rmedek:
– Hogy voltá l erre ké pes?
– Ugyan má r… – morogja Karin, é s az asztalra ejti ö sszekulcsolt
kezé t.
– Talá n csak rosszat á lmodott, te meg letá madod!
– Vagy pont az tö rté nt, amitő l tartottam. – Karin tenyere erő tlenü l
csattan az asztallapon. – Valamelyik sajtó s dö gkeselyű itt tö lti az
é jszaká t.
– Badarsá g. Má r kilenc elő tt testü letileg elvonultak, hallottuk az
autó kat elhajtani. Es amikor ké ső bb kiné ztem, má r senki sem volt itt.
Rá jö ttek, hogy nincs é rtelme tová bb vá rniuk.
Karin nem is igyel rá m.
– Hannah mé g bá torı́tja is ezeket az embereket, amikor vidá man

264
kiinteget nekik, amikor fé nyké pezik. Megmondtam neked, Matthias!
Kezdettő l fogva mondtam, hogy elegem van. Nem akarom, hogy
mindennap velü nk legyen tele az ú jsá g. – Karin olyan hirtelen ugrik
fel, hogy majdnem felborul a szé ke. Mé g é ppen idejé ben kapja el a
tá mlá já t, é s tolja vissza az asztalhoz.
– A biztonsá g kedvé ért mé g kiné zek – mondom, é s felveszem a
kandalló mellő l a piszkavasat. – Mindjá rt kiderı́tem, ha van
egyá ltalá n mit kiderı́teni. Te pedig most szé pen felmé sz Hannah-hoz.
Lé gy kedves hozzá , Karin, rendben?
Kint teljes a csö nd a madaraktó l eltekintve, amelyek a hajnali
fé nyben má r megkezdté k reggeli koncertjü ket. Megá llok kezemben a
piszkavassal a há zunkhoz vezető lé pcső legfelső foká n. Pillantá som
vé gigpá sztá zza az elő kertet. A kertkapu zá rva, nyoma sincs annak,
hogy né há ny perce já rt volna itt valaki. A ró zsabokrokon kı́vü l nincs
kö zelben se bokor, se vastag tö rzsű fa, amelyek bú vó helyet
nyú jthatná nak egy betolakodó nak. A hajnali derengé sben a kis
elő kert jó l belá tható an, bé ké sen terü l el a lá bam elő tt. Jó l sejtettem,
Hannah csak rosszat á lmodott.

265
Matthias

Nem tudom, Karinnak mi a baja. Má r a reggeliné l kezdő dik. Hannah

é ppen vajas kenyeret eszik, ahogy tegnap este is – mié rt lenne ez baj?
Karin ú gy gondolta, ö rö mö t fog szerezni Hannah-nak, ha ad neki
valamit, ezé rt egy nutellá s ü veget hozott be a konyhá bó l, é s letette az
asztalra.
– Ha jó l tudom, minden gyerek szereti a Nutellá t – mondta, é s
bizalmasan rá kacsintott.
De Hannah messze eltolta magá tó l az ü veget, miutá n alaposan
á ttanulmá nyozta az ö sszetevő it.
– Nem szabad tú l sok cukrot fogyasztani. A cukor é s
a cukortartalmú é telek mé rté ktelen fogyasztá sa a kö vetkező
panaszokat okozhatja: fá radé konysá g, kedvetlensé g, szorongá s,
gyomor- é s bé lpanaszok, puffadá s, hasmené s é s szé krekedé s,
feszü ltsé g, alvá s- é s igyelemzavarok, valamint fogká rosodá s, vé ge.
Karin csak egy fé lmosolyt volt ké pes az arcá ra erő ltetni, aztá n
fogta a nutellá s ü veget, kivitte a konyhá ba, é s betette abba a
szekré nybe, ahol a tá bla csokolá dé kat, gumimacis zacskó kat é s a
kekszes dobozokat tartotta, mindent, amit kü lö n Hannah-nak
vá sá rolt, amikor má r eldő lt, hogy hozzá nk fog kö ltö zni. Megé rtem,
hogy csaló dott, hiszen jó t akart. De muszá j volt azonnal elpakolnia a
Nutellá t?
Most meg nekiá ll szipogni, behallatszik az ebé dlő be. Má r é ppen
rá tá maszkodom az asztallapra, hogy felá lljak é s a konyhá ba menjek,
de meggondolom magam. Hannah velem szemben ü l, é s engem
igyel. Tá nyé rjá n egy szelet ü res kenyé r van, amelyhez nem nyú lt,
amió ta Karin kiviharzott a konyhá ba.
– Csak vajat ké rsz rá ? – ké rdezem.

266
 Hannah bó lint.
Atnyú lok az asztalon, é s magamhoz hú zom a tá nyé rjá t, hogy
megkenjem a kenyeré t.
– Kö szö nö m – mondja nagyon udvariasan, amikor visszaadom.
– Lá ss csak hozzá , Hannah, é n pedig megné zem, mit csiná l
nagymama.
– Má r reggelizni se lehet nyugodtan?
Igyekszem suttogni, hogy Hannah ne é rtse, de mé g ı́gy is é le van a
hangomnak, ami meglepi Karint, ső t engem is.
– En ezt má r nem bı́rom elviselni, Matthias – mutogat
bizonytalanul felfelé . A mennyezeti lá mpá nak a napszakhoz ké pest
szokatlanul hideg a fé nye a konyhá ban. Pontosabban az ö sszes
helyisé gben, mert ahogy eddig, most is az egé sz há zban le vannak
engedve a redő nyö k.
– Feleannyian sincsenek, mint tegnap, Karin – mondom, é s ezzel a
já rdá n kitartó an, de hiá bavaló an á csorgó zsurnalisztá kra cé lzok.
Amikor ma reggel fé l hé tkor a levé lszekré nyhez mentem az ú jsá gé rt,
mé g senki sem volt ott, é s má r azt hittem, hogy ez ı́gy is marad. Az
első autó azonban kevé ssel nyolc ó ra utá n má r le is parkolt.
– Há t persze – nevetett fel Karin gú nyosan. – Hannah fé nyké pé t
má r ma é jjel megkaptá k.
– Ne kezdd má r megint, lé gy szı́ves. Senki sem volt itt mú lt é jjel,
Hannah csak rosszat á lmodott. Es a mai ú jsá got te is olvastad, nincs
benne az ablakbó l integető Hannah, csak… – Megakadok, mert
hirtelen megé rtek valamit, de most nem akarok vitá t nyitni arró l,
hogy a Bajor Hírlap cikke, amely a rendő rsé g aktuá lis mű kö dé sé t
pellengé rezi ki, jogos-e, vagy sem. – Hallgass ide, Karin – mondom
ehelyett –, nekem sem kö nnyű . De most csak az szá mı́t, hogy
megtudjuk, hogy ki volt az a ickó , é s mit tett a lá nyunkkal. – Elfullad
a hangom. – Es hogy hova vitte.
– Csak ez a fontos a szá modra, ugye? – Karin szeme mé g mindig

267
kö nnyes, mé gis dö bbenetesen sö té t a pillantá sa.
– Igen, termé szetesen, mit gondoltá l?
– Mé g csak meg sem ké rdezted Markot, hogy talá lkozott-e má r
Gerddel.
– Gerd elmondta volna.
Karin mindké t karjá t az é g felé lö ki.
– Mé g ezt sem veszed é szre!
– Halkabban – sziszegem, é s belesek a nyitott á tjá ró sarká bó l
Hannah-hoz, aki a levegő be mered, é s é pp a vajas kenyeré be harap
gondolataiba merü lve. Szerencsé re oldalvá st ü l, ı́gy nem lá that
minket, legfeljebb a kandalló t az é tkező ben.
– Mit nem vettem é szre? – fordulok ismé t Karinhoz.
– Gerd má r szó ba se á ll veled, ha tudni akarod. Es a mai cikk is
teljes mé rté kben ő t igazolja.
– Szó val nem á ll szó ba velem, té nyleg? Akkor való szı́nű leg csal az
emlé kezetem, é s nyilvá n ké pzelő dtem, amikor Frau Grass kó rhá zba
szá llı́tá sá nak é jszaká já n azonnal felhı́vott.
– Minket hı́vott fel, Matthias. Es való szı́nű leg nagyon megbá nta.
Nem akarta, hogy mi azonnal a chami kó rhá zba rohanjunk, de te ı́gy
dö ntö tté l.
– Nem, mi dö ntö ttü nk ı́gy!
Ertetlenü l rá zom a fejem.
– De hagyjuk má r Gerdet. Azt ké rdeztem tő led, hogy mié rt csiná lsz
ekkora cirkuszt egy ü veg Nutella miatt?
Karin á lla remegni kezd.
– Mert azt á llı́tod, hogy Lena miatt van minden, de ez nem igaz.
Má r nem. Most má r csak Hannah fontos a szá modra.
Nem hiszek a fü lemnek. Fel se foghatom, hogy mer ilyet mondani.
Lená cská m, a mindenem… Csak azé rt nem veszı́tem el az
ö nuralmamat, mert Karinnal á llok szemben, aki majdnem negyven
é ve a felesé gem. Gerd, Giesner vagy Mark Sutthoff ezé rt a

268
szemtelensé gé rt megkapta volna a magá é t.
– Má r csak Hannah maradt nekü nk – mondom ehelyett, é s azonnal
hozzá teszem, hogy ne adjak tová bbi munı́ció t ehhez a fá jdalmas
beszé lgeté shez: – Es Jonathan.
De Karin nem hagyja annyiban.
– Honnan tudod? – pattog tová bb, hiá ba intem sziszegve csendre. A
biztonsá g kedvé ért mé g egyszer bené zek Hannah-hoz. – Mé g mindig
nem talá ltá k meg Lena holttesté t! Mi van akkor, ha…?
– Karin. Mindketten tudjuk, hogy halott – vá gok kö zbe, miutá n
megbizonyosodtam arró l, hogy Hannah mé g mindig fegyelmezetten
ü l a helyé n, é s a vajas kenyeré vel van elfoglalva.
– De há t honnan tudhatná nk? Amikor Gerd ké t hé ttel ezelő tt a
baleset é jszaká já n telefoná lt, mi sem tartottuk lehetetlennek, hogy
Lena mé g é letben van!
– Karin, ké rlek…
– Es te egyá ltalá n nem segı́tesz!
– Tessé k?
– Má r ré gen kifaggathattad volna Hannah-t Lená ró l.
– Nem vagyok pszicholó gus, Karin! Fel se lehet becsü lni, milyen
kö vetkezmé nyei lehetnek, ha…
– Nem te voltá l az, aki mindig hangoztatta, hogy az ú gynevezett
pro iknak sejtelmü k sincs semmirő l? Mindenesetre ahhoz elé g
já ratos vagy a pszicholó giá ban, hogy Hannah-t haza merd hozni –
veti kö zbe.
– Na jó , Karin – hozzá lé pek, é s a vá llá ra teszem a kezem –,
megı́gé rem, hogy ké ső bb felhı́vom Markot. Es Gerdet is. De most lé gy
szı́ves, ü lj az asztalhoz, é s reggelizz velü nk. Rendben?
Karin szó lni ké szü l, de aztá n meggondolja magá t, é s alig
é szrevehető en bó lint. Ké zen fogom, é s együ tt megyü nk vissza az
é tkező be. De Hannah má r nincs a helyé n.
– Hova tű nt?

269
 – Biztos csak vé cé re ment – mondja Karin, de nekem valami azt
sú gja, hogy ez nem ı́gy van.
– Hannah! – rohanok az elő szobá ba.
– Kö rü lné zek fent – szó l Karin, aki utá nam jö tt, de most elindul
felfelé a lé pcső n.
Az elő szobá bó l nyı́ló vendé gvé cé ü res, visszalö kö m az ajtó t,
amelyet egy má sodperce té ptem fel. Termé szetesen nem vé cé re
ment. Egyré szt nincs itt a megszabott ideje, má sré szt nem ké rt
szoká s szerint engedé lyt rá . Való szı́nű leg megijedt, amikor hallotta a
veszekedé sü nket. Azonnal eszembe jut Lená cska, aki szinté n utá lta,
ha veszekedtü nk. Olyankor mindig elbú jt, legtö bbszö r az elő szobai
nagy szekré nybe. Ott ü lt felhú zott té rddel, é s vá rta, hogy megtalá ljuk,
mintha ı́gy akart volna a veszekedé sü nknek vé get vetni. Gyakran
vitá ztunk a há zunkra felvett bankkö lcsö n havonta nehezen
kigazdá lkodott tö rleszté sé rő l, a kö nyvelő irodá mró l, ami nem ment
tú l jó l, a gyereknevelé srő l, a mosogatá sró l, amit megı́gé rtem, de
aztá n elfelejtettem, é s minden má s apró sá g miatt, amelyek fel
szoktá k szı́tani a kedé lyeket.
Ovatosan kö zeledem a lé pcső alatt elhelyezkedő antik fenyő fa
szekré nyhez, amelyben Karin az alkalmi kabá tjait tá rolja. Felbukkan
egy emlé k:
Megvagy!
Aggódtál miattam, apuci?
De még mennyire, kicsim!
Az jó…
Eppen ki akarom nyitni a szekré nyt, amikor Karin lekiá lt a felső
szintrő l:
– A szobá já ban van!
A szı́vem visszazö kken eredeti helyé re, megkö nnyebbü lt, mé gis
kicsit csaló dott mosoly ü l az arcomra. Orü ltem volna, ha Hannah-t ott
talá lom.

270
 Aggódtál miattam, nagypapi?
De még mennyire, kicsim!
– Gyere csak fel, lé gy szı́ves! – hı́v Karin.
Egyik lá bam má r a legalsó lé pcső fokon van, amikor a szemem
sarká bó l é szreveszek egy á rnyat a bejá rati ajtó tejü vege mö gö tt.
Gondolkodá s né lkü l odaugrom, é s felrá ntom az ajtó t: egy nő az, aki
é ppen egy nagy, ragasztó szalaggal lezá rt kartondobozt tesz a
lá btö rlő re.
– Herr Beck… helló – dadogja, mindketten meglepetten á llunk
egymá sra meredve, a nő ijedté ben egy lé pé st há trá l.
Ezzel egy idő ben felbolydul a kis csoport, amely a kertkapunk elő tt
tolong, kattognak a fé nyké pező gé pek, aká r egy ı́ró gé p billentyű i, é s
sorozatlö vé ské nt zú dulnak rá m a ké rdé sek.
– Hogy van a kislá ny, Herr Beck?
– Mi van a kis iú val, Herr Beck?
– Van ú j hı́r a lá nya hollé té rő l, Herr Beck?
– Igaz a hı́r, hogy ú gy é rzi, a rendő rsé g cserben hagyta?
Ide-oda ciká zik a pillantá som elő bb a lá bam mellett á lló
kartondobozra, majd a nő re, aki bizonytalan lé ptekkel siet lefelé az
elő kertbe vezető lé pcső n, vé gü l a kerı́té sen kı́vü l rikoltozó bandá ra.
– Hannah vé gleg ö nö kné l marad, Herr Beck?
– Jonathant is befogadjá k?
– Herr Beck! Herr Beck!
Ekkor elveszı́tem a fejem, a feneketlen ké tsé gbeesé s á tszakı́tja a
gá takat, é s mint a vulká nbó l a lá va tö r ki belő lem:
– Tű njetek el innen, disznó k, kü lö nben hı́vom a rendő rsé get, é s
feljelentelek benneteket zaklatá sé rt! – Nagyot rú gok a nehé z
kartondobozba, amely a nő felé repü l. O kö zben má r sikeresen
tú ljutott a né gy utolsó lé pcső fokon, é s igyekszik ó vatosan
visszavonulni a kö vezett ú ton. Má r lá ttam itt, megismerem a vö rö s
hajá ró l é s a vilá goské k kabá tjá ró l, tegnap is itt volt, amikor Hannah-

271
val hazaé rtü nk a traumakö zpontbó l. – Hagyjon minket bé ké n –
morgom mé g utá na, aztá n visszamegyek a há zba, az ajtó zajtalanul
becsukó dik mö gö ttem.
– Na, szuper, holnap ez lesz majd az ú jsá gban a fő cı́m!
Karin dü hö s hangja a felső szintrő l jö n. Kimerü lten felé fordı́tom a
fejem.
– Sajná lom.
– Mindig ezt mondod. Egyé bké nt Hannah bezá rkó zott a szobá já ba.
Talá n pró bá lkozz most te.
– Bezá rkó zott?
– Igen, ö nszá ntá bó l.

272
Jasmin

Bá r nem pont tı́z perccel hé t ó ra elő tt é bredek, é s a fé rjed hangjá t se
hallom a fejemben, de elé ggé macskajajos hangulatban té rek
magamhoz, é s ez azonnal a tegnap esté t idé zi fel. Atnyú lok Kirsten
oldalá ra, de rö gtö n eszembe jut, hogy ma dé lelő tt haza akart menni,
hogy Ignazot megetesse, é s utá na bevá sá roljon. Alighanem elindult
má r, mert nem hallok zajt sem a fü rdő szobá bó l, sem a konyhá bó l.
Talá n jó is, hogy egyedü l vagyok; ez a kis idő csak az enyé m. Amikor
visszajö n, felhı́vjuk majd „Chamot”. Meg kell né znem az
arcrekonstrukció t, nem ú szhatom meg termé szetesen, fő leg mert
tegnap este ó ta ú jabb sü rgő s okom van, hogy talá lkozzam vele.
– Lehet, hogy ez fontos informá ció , Jasmin – mondta Hamstedt
doktornő . – Ső t mé g segı́thet is kiderı́teni, hogy ki volt az elrabló ja, é s
mié rt tette. Nekem nagyon bizalmas ü zenetnek tű nik, nem gondolja?
– Esetleg csak valaki igyelemmel kı́sé rte az ú jsá gok tudó sı́tá sait,
é s most ezzel szó rakozik.
– Lehetsé ges. Mé gis az a vé lemé nyem, hogy a lehető leghamarabb
beszé lnie kellene Giesner nyomozó val.
Má r ez a gondolat is visszatart attó l, hogy felkeljek, inká bb a
pá rná mba temetkezné k é s aludné k tová bb. De hogy tehetné m,
amikor te, Lena, szá zfé le vá ltozatban bá mulsz rá m a falró l? Bá torı́tó n
é s ké rlelő n mosolyogsz le rá m a rengeteg feltű zö tt ú jsá gcikk fotó iró l,
ezé rt megadom magam, é s vé gre felkelek.
A laká s té nyleg ü res, Kirsten má r elment. Lustá n kicsoszogok a
konyhá ba, vizet engedek egy pohá rba, é s beveszem a
fá jdalomcsillapı́tó imat, szoká s szerint egy fé l tablettá val tö bbet, mint
szü ksé ges. Gondolatban lepereg elő ttem a tegnap este, talá lkozá som
Hamstedt doktornő vel. Nem ı́gy terveztem a beszé lgeté sü nket, Isten

273
a tanú m. Csak azt akartam tisztá zni vele, hogy mié rt merü lt fel
bennem egyá ltalá n az az első pillanatban nyilvá n abszurdnak tű nő
gyanú , hogy a gyerekek kü ldté k a leveleket. Nem akartam, hogy
ő rü ltnek higgyen, akinek teljes joggal egy kilincs né lkü li szobá ban a
helye. Tulajdonké ppen csak azt akartam vele megé rtetni, hogy a
gyerekeknek – fő leg Jonathannak – minden okuk megvan rá , hogy
csaló djanak bennem. Hogy gyű lö ljenek. Azé rt kü ldhetté k a leveleket,
hogy ne feledkezzem meg az ellenü k elkö vetett bű nö mrő l.
Visszaé ltem Jonathan bizalmá val é s kedves gesztusá val, amikor a
nagylelkű ajá ndé ká val megö ltem az apjá t. Utá na é sz né lkü l
elrohantam, egy autó elé ugyan, de egyetlen vá gyam volt csak: szabad
akartam lenni. Megfosztottam a gyerekeket az apjuktó l, az anyjuktó l,
akinek engem elfogadtak, é s az otthonuktó l is – vé gü l cserben
hagytam ő ket.
Mikö zben Hamstedt doktornő nek a szö ké semet mesé ltem, egyre
jobban magá val ragadott az emlé kezé s, é s az esemé nyek felidé zé se
kö zben szinte ú jbó l á té ltem mindent. Megint rohantam á t az erdő n,
botladoztam a gö rö ngyö s talajon, á gak csapó dtak az arcomba é s
sebeztek meg. Reccsent a gally a lá bam alatt, hallottam kimerü lt
lihegé semet, minden mintha ú jbó l megtö rté nt volna. Felidé ztem azt a
pillanatot is, amikor kié rtem az ú tra, é s egy autó elü tö tt. Tarka
villá mok ciká ztak a szemem elő tt, é s egy nagyon erő s, tompa ü té s é rt,
amitő l az aszfaltra zuhantam. Mintha ü vegbú ra alatt lenné k, egy hang
szó lalt meg felettem, az autó s hangja. Megrebbent a szemem, amikor
fö lé m hajolt.
– Frau Grass – szó lı́tott tö bbszö r, é s egyszer csak ú gy é reztem,
valami nincs rendben. Nem tudhatta a nevemet. Való já ban Hamstedt
doktornő szó lt hozzá m, ő igyekezett magamhoz té rı́teni.
– Frau Grass! Csak nyugodtan, Frau Grass – mondta a kezé t a
vá llamra té ve. Nem is vettem é szre, hogy mikö zben beszé ltem, felá llt
a helyé rő l, é s hozzá m lé pett.

274
 – Jó l van, Frau Grass?
– Igen – kapkodtam levegő utá n –, igen. En… – a fejemhez kaptam,
é s é reztem, hogy forró a homlokom. – Sajná lom. Fogalmam sincs, mi
ü tö tt belé m.
– Nem kell elné zé st ké rnie, Frau Grass. Ké r egy pohá r vizet?
– Nem, kö szö nö m, jó l vagyok. – Nem mertem rá né zni, ezé rt egy
má sik, lá tszó lag kevé sbé ké nyes pontot kerestem, amire a szemem
fü ggeszthettem. A jegyzetfü zeté re esett a vá lasztá som, amely a ké t
levé l mellett fekü dt Hamstedt doktornő ı́ró asztalá n. Hirtelen
rá dö bbentem, mit is né zek: Hamstedt doktornő lejegyzetelte, amit
mondtam.
– Leı́rt mindent?
– Igen – bó lintott é s mosolygott –, fantasztikus volt, Jasmin.
Ilyesmit csak speciá lis, hipnó zisban tö rté nő kezelé sekné l
tapasztaltam. Maga azonban sajá t erő bő l, a kö zremű kö dé sem né lkü l
ment vissza az idő ben, é s é lte á t ú jra a szö ké sé t. Kö zben megemlı́tett
valamit… – a jegyzetfü zete utá n nyú lt, é s egy pontra koppintott. – Itt
– mondta, é s izgatottnak tű nt – azt mondta, hogy az elrabló ja a
szü letendő gyermeknek a Sara vagy a Matthias nevet akarta adni…
Tud arró l, hogy Lena Beck é desapjá t is Matthiasnak hı́vjá k?
– Igen – vá laszoltam, de nem á rultam el, hogy ezt a tudá st alapos
kutatá saimnak kö szö nhetem, amelynek eredmé nye most beborı́tja a
há ló szobá m falá t. Hamstedt doktornő nem tartott ő rü ltnek, é s ebben
a hité ben nem is volt szabad megrendü lnie.
– Lehet, hogy ez fontos informá ció , Jasmin. Ső t mé g segı́thet is
kiderı́teni, hogy ki volt az elrabló ja, é s mié rt tette. Nekem nagyon
bizalmas ü zenetnek tű nik, nem gondolja?
– Esetleg csak valaki igyelemmel kı́sé rte az ú jsá gok hı́radá sait, é s
most ezzel szó rakozik.
– Lehetsé ges. Mé gis az a vé lemé nyem, hogy a lehető leghamarabb
beszé lnie kellene Giesner nyomozó val.

275
 – Té nyleg ú gy gondolja, hogy ez fontos lenne?
Hamstedt doktornő buzgó n bó logatott.
– Mié rt akarná a tettes a maguk kö zö s gyermeké t az első
á ldozatá nak apja utá n elnevezni?
– Fogalmam sincs. Talá n mert egy elé ggé beteg disznó volt? –
Nyelvem hegyé vel megkerestem alsó fogsorom foghı́já t, amely má r
ré g behegedt, de há t mé g mindig ott volt. – Maga a szakember. Az
volt? Egy szadista?
Hamstedt doktornő pá rszor megcsó vá lta a fejé t.
– A Matthias né vnek csak Lena Beck szá má ra lett volna
jelentő sé ge, igen. Bá ntotta volna minden bizonnyal, hogy a
gyermeké t folyton az apja nevé n kell szó lı́tania, é s ezá ltal ö rö kö sen a
ré gi é leté re kell emlé keznie. De magá nak, Jasmin, ez a né v a
kunyhó ban tartó zkodá sa idejé n nem jelentett semmit. Csak a
megmenekü lé se utá n tudta meg, hogy Lena apjá t hı́vjá k ı́gy. Ha ezzel
magá t nem tudta volna kı́nozni, akkor valamilyen mó don neki
okozhatott ez kielé gü lé st.
– Há t igen, hiszen engem Lená nak tekintett.
– Csak megpró bá lt magá bó l Lená t faragni. Ez nagy kü lö nbsé g –
csü csö rı́tett elgondolkodva. – Talá n ismerte ő t.
– Kit?
– Lena apjá t. Mindenesetre… – tö prengett – …ha jó l tudom, Herr
Beck nem ismerte fel a tettest a rekonstruá lt arcban. De – intett –
ezekrő l a dolgokró l legjobb, ha Giesner nyomozó val beszé l.
Az arcrekonstrukció . Villá mcsapá ské nt kerı́tett hatalmá ba a
rosszullé t má r akkor is, amikor elő szö r hallottam ró la, é s most is
maga alá gyű r. Bizonygatom magamnak, hogy csak egy rajzró l van
szó , egy darab papı́rró l, de ez sem segı́t. A gyomrom gö rcsbe rá ndul, a
szá mban savanyú ı́zt é rzek, amitő l beesik az arcom. Lecsapom a
vizespoharat a konyhaasztalra, é s a fü rdő szobá ba sietek, leté rdelek
a vé cé kagyló elé , é s belekapaszkodom a peremé be. A há nyinger

276
idő vel sem csillapul, pedig a gyomrom ü res, csupá n ö blö s, mé ly
hangok tö rnek fel belő lem ö klendezé s kö zben.
– Ké rem, Jasmin – mondta Hamstedt doktornő , azzal az ı́ró asztalon
fekvő ké t levé l utá n nyú lt, ö sszehajtotta mindkettő t, é s becsú sztatta a
borı́té kjukba –, hı́vja fel Giesner nyomozó t. Beszé ljen vele a levelek
miatt is. – Figyelmeztető n a magasba emelte ő ket. – Bá r kizá rtnak
tartom, hogy a gyerekeknek ehhez bá rmi kö ze lenne, de azt hiszem,
Giesner nyomozó nak mé gis lá tnia kellene ezeket.
Bó lintottam.
– Igen, persze. Holnap felhı́vom, ı́gé rem.
Felá lltam é s a kezemet nyú jtottam bú csú zó ul, de lá ttam Hamstedt
doktornő n, hogy mé g hezitá l valamin, é s ez kellemetlenü l é rintett.
– Van mé g valami? – ké rdeztem.
– Hannah-t á tmenetileg a nagyszü leiné l helyeztem el.
– O… kint van?
A szı́vveré sem felgyorsult, Hamstedt doktornő é szrevette, hogyan
reagá lok a hı́rre.
– Ké rem, bı́zzon Brenner doktornő ben, Jasmin. Biztos vagyok
benne, hogy segı́teni fog.
Hannah kint van… A mosdó hoz kú szom, é s erő tlenü l
belekapaszkodva felhú zom magam. A gyomrom mé g mindig gö rcsö l,
igyekszem nyugodtan lé legezni. Kinyitom a csapot, é s megmosom az
arcom. A tü kö rben egy beteg nő t lá tok, akinek szü rké s á rnyalatú a
bő re, é s sö té t á rnyé kok keretezik a szemé t. Ennek ellené re elszá ntan
felé m bó lint. Fel kellene hívnod „Chamot”. Tudom. A leveleken lévő
ujjlenyomatokat meg tudja vizsgáltatni, és akkor végre tudni fogod, ki
írta őket. De ugyanakkor majd elé m fogja tenni az arcrekonstrukció
eredmé nyé t, é s nem vagyok biztos benne, hogy ezt el tudom viselni.
Mi van, ha megint elvesztem a fejem, mint tegnap este Hamstedt
doktornő né l, é s az utolsó csepp ö nuralmam is cserben hagy? Mi van
akkor, ha a rekonstruá lt arc lá ttá n minden emlé k feltolul bennem,

277
beszé lni kezdek, é s mindent elmondok megá llı́thatatlanul?
Megrá zom a fejem. Fel fogom hı́vni „Chamot”, csak kicsit ké ső bb, é s
majd Kirstennel együ tt. Kirstennel, aki szerint te beteg vagy. Igaza van.
Aki számára te már csak tehertétel vagy. A mosdó szé lé re csapok, é s
ö sszeszorı́tott foggal tű rö m a fá jdalmat. A nő a tü kö rben ekkor
hirtelen fel igyel. Valaki van itt.

278
Jasmin

A fü rdő szobá bó l az elő szobá ba surranok. Rö gtö n tudom, hogy
Kirsten nem lehet, mert nincs a zá rban a kulcs, tehá t magá val vitte.
Ezen kı́vü l nem is ú gy kopogtattak, ahogy megbeszé ltü k. „Chamra”
szá mı́tok, aki talá n megelő zö tt, ı́gy má r nem kell eldö ntenem, mikor
akarok, vagy akarok-e vele egyá ltalá n beszé lni. Egy hangot hallok:
– Frau Grass? En vagyok az, Maja. Ma kicsit korá bban hoztam az
ebé det!
Megtorpanok.
– Frau Grass?
Halkan az ajtó hoz lopakodom, mikö zben Maja ismé t kopogtatni
kezd.
– Frau Grass, é n vagyok, Maja! – Tö bbszö r is reccsen a padló deszka,
Maja egyre tü relmetlenebb. Mé ly lé legzetet veszek, é s kinyitom az
ajtó t.
– Felé bresztettem, Frau Grass?
– Nem, nem gond – só hajtok fel.
Maja egy zö ld fedeles mű anyag dobozt nyú jt á t, ú gy lá tom, a postá t
most nem hozta fel.
– Sajnos ma nem tudtam felmelegı́teni, mert elromlott a mikró m.
– Nem baj, kö szö nö m.
Atveszem a dobozt, é s é ppen megfordulok, hogy a komó dra
tegyem, amikor Maja visszalö ki az ajtó t, é s má r mellettem is á ll az
elő szobá ban.
– Szó se lehet ró la, Frau Grass! – mondja olyan hatá rozottan, hogy
ö sszerezzenek. – Frau Bar-Levnek mindenre, ami szent,
megeskü dtem, hogy tö rő dni fogok magá val, most meg hideg é telt
hozok. Meg fog ö lni, ha megtudja.

279
 – Nem mondom el neki – felelem gyorsan, mikö zben mé g mindig
nem té rtem magamhoz, hogy Maja bejutott a laká somba, é s ebben a
pillanatban a legnagyobb termé szetessé ggel csukja be maga mö gö tt
az ajtó t.
– Nem, nem, szó se lehet ró la.
Kiveszi ré mü lettő l gö rcsbe merevedett ujjaim kö zü l a dobozt, é s a
konyhá ba siet vele.
– Gyorsan megmelegı́tem az é telt, ugye van mikró ja?
Hitetlenkedve bá mulom a konyha ajtajá t, amelyen á t Maja é ppen
eltű nt. A kö vetkező pillanatban ezt hallom:
– Na tessé k, ugye milyen egyszerű ?
Amikor a konyhá ba lé pek, é ppen a mikró idő kapcsoló já t á llı́tja be,
a mikro zü mmö gni kezd.
– Remé lem, é hes, Frau Grass. Ma zö ldsé ggratin lesz ebé dre,
remé lem, megfelel – sü rö g-forog kö rü lö ttem, mé zesmá zos a mosolya.
– A mé lyhű tő mben van mé g egy té sztafelfú jt é s valami dará lt hú sos
é tel, azt hiszem legalá bbis. Frau Bar-Lev ı́rá sá t elé g nehé z elolvasni.
Vá laszthat, mit szeretne holnap.
– Kö szö nö m, Maja. Azt hiszem, most má r egyedü l is elboldogulok.
– El is mosogathatné k, ha akarja.
– Nem szü ksé ges, kö szö nö m. Majd a bará tnő m megcsiná lja ké ső bb.
– Ja igen, Kerstin. Tegnap megismerkedtem vele. Remé lem, ı́zlett a
csirkehú sleves.
– Kirsten. Kirstennek hı́vjá k. Biztos emlı́tette, hogy egy idő re
idekö ltö zö tt. Egyé bké nt nagyon jó l fő z, szó val nem fogok é hen halni –
tü ntető n az elő szoba felé fordulok. – Há t igen, szó val… té nyleg nem
akarom kidobni, de egy kicsit le szeretné k fekü dni, nem vagyok
valami jó l.
Maja mé g mindig mosolyog, de má r kicsit mereven é s
ké nyszeredetten. Mintha szobor lenne, amelynek az alkotó ja mé g
sose lá tott igazi mosolyt, ezé rt csak elmondá s alapjá n é s a sajá t

280
korlá tozott ké pzelő erejé re tá maszkodva tudta az arcá t kifaragni.
Mintha Hannah mosolyá t lá tná m.
– Elő bb ennie kell egy keveset, Frau Grass! – vé gszó ra sı́pol egyet a
mikró . – Csing! – utá nozza Maja. – Lá tja, má r ké szen is van.
Há tat fordı́t, é s sorra nyitogatja a szekré nyeket é s a ió kokat, hogy
tá nyé rt é s evő eszkö zt vegyen elő . Tú l kö zel van, csakis erre tudok
gondolni. Tú l kö zel já r a ké startó hoz, elé g egy mozdulat. Ovatosan
há trá lok.
– Egyé bké nt hová tű nt a mú ltkor, Maja? Amikor az edé nyekkel
visszaté rtem, má r nem volt itt.
Maja most a konyhapult tú lsó vé gé n tü sté nkedik tá volabb a
ké sektő l, kö zben a mikró hoz pattan.
– Hű , az illatá bó l ı́té lve nagyon inom lehet – cseng vidá man a
hangja.
Egy lé pé st há trá lok, é s kö zben nekimegyek a konyhaajtó nak.
– Maja?
– Ja persze, mú ltkor, igen. Eszembe jutott, hogy van mé g egy pizza
a sü tő ben, é s nincs rosszabb, mint egy megé gett pizza. Habá r, de igen,
van rosszabb is, ugye, Frau Grass?
A nyakamhoz kapok, mert ú gy é rzem, mintha valami
ö sszeszorı́taná a torkomat.
– A bará tnő m egyé bké nt mindjá rt itt lesz.
Mintha meg se hallotta volna, Maja a dobozbó l a tá nyé rba
kanalazza az é telt.
– Uljö n csak le, Frau Grass.
Há tamat a konyhaajtó hoz szorı́tom. Csak egy lé pé st kellene
tennem oldalra hogy há trafelé kijussak az elő szobá ba, csakhogy a
testem nem engedelmeskedik, elvesztette kapcsolatá t az agyammal,
csak á ll mereven é s mozdulatlanul. Rekedt hangon megszó lalok:
– Csak né há ny holmit hoz a laká sá bó l, minden percben itt lehet.
– Sajná lom, Jasmin. – A megrakott tá nyé rral é s az evő eszkö zzel a

281
kezé ben Maja felé m fordul. – Az é tel sajnos csak egy szemé lynek elé g.

282
Hannah

Sok minden nem stimmel. Pé ldá ul a kert. Egyá ltalá n nem hatalmas,
nem is igaz, hogy ö tszá z lé pé s minden irá nyban, é s nincsenek
ká posztafej-nagysá gú hortenziá k se. Ezt onnan tudom, hogy kilestem
a redő ny ré sein á t. Kint a kertben csak egy-ké t vé kony, gö rbe
ró zsabokor van, meg fé nyké pező gé pes emberek.
Es a nagymama se stimmel. Egyá ltalá n nem kedves, é s eddig mé g
esti mesé t se mondott nekem.
Csak a nagypapa pontosan olyan. Nagyon udvariasan kopogtat
mama szobá já nak ajtajá n.
– Hannah, nyisd ki, lé gy szı́ves! – mondja, ké rem é s kö szö nö m… ı́gy
illik. Legyü nk mindig udvariasak.
Megfordı́tom a kulcsot a zá rban, beengedem nagyapá t.
– Mié rt zá rkó ztá l be, Hannah? – ké rdezi ré mü lten.
– Mert termé szetesen elfeledkeztetek ró la – felelem. – A
gyerekeket be kell zá rni a szobá jukba, ha a felnő ttek veszekszenek.
– O – mondja nagyapa. Fé lig á tö lel, é s mama á gyá hoz visz. – Ulj
csak le, Hannah.
Leü lö k, bá r é n inká bb a forgó szé ken foglalné k helyet. Nagyapá nak
ugyanis igaza van, nagyon ké nyelmes, é s vé gig lehet gurulni vele a
szoba egyik vé gé bő l a má sikba.
– Figyelj ide, Hannah – mondja nagyapa. Az á gy matraca besü pped,
amikor mellé m ü l. – A nagymamá d é s é n való já ban nem
veszekedtü nk, csak megbeszé ltü nk valamit, amirő l elté r a
vé lemé nyü nk. Ez teljesen normá lis dolog, semmi rossz nincs benne,
ne fé lj.
Felné zek a mennyezeten lé vő csillagos é gre. Má skor mindig
eszembe jut, milyen is volt, amikor otthon az á gyamban fekü dtem

283
este mamá val, é s ő kinyú jtott mutató ujjamat Jonathan á gyá nak
sodronyá n egyik csillagtó l a má sikig vezette, mı́g ez a lá thatatlan
vonal ö sszefű zte ő ket. Mama mosolygott, é s azt mondta: „Ez itt egy
nagyon hı́res csillagké p, Hannah. A Gö ncö lszeké r.” En is
rá mosolyogtam, bá r a mindent tudó vastag kö nyvben má r olvastam,
hogy a Gö ncö lszeké r tulajdonké ppen nem egyetlen csillagké p, hanem
a Nagy Medve hé t leghalvá nyabb csillagá bó l tevő dik ö ssze.
De most nem mama jut eszembe, hanem Ruth nő vé r, aki egy kis
csillagró l akart nekem mesé lni a kó rhá zban. Nem kellett volna
rá kiabá lnom, mert hü lye volt, é s rosszul mesé lt.
– Sajná lom – mondom, bá r Ruth nő vé r nincs itt, é s ı́gy nem is
hallhatja.
– Az é g szerelmé re! – mondja nagyapa, é s mé g ijedtebbnek lá tszik.
Nem kell bocsá natot ké rned, kicsi Hannah. Ez egyá ltalá n nem ró lad
szó lt. Mi mindketten, nagyanyá d é s é n vé gtelenü l boldogok vagyunk,
hogy itt vagy ná lunk. Nagyanyá d csak azé rt volt ingerü lt, mert sokan
vannak a há z elő tt.
– Nincsenek is olyan sokan, csak hatan. Tegnap sokkal tö bben
voltak.
Nagyapa kö hint egyet, de ez inká bb neveté snek hallatszik.
– Pont ezt mondtam é n is.
– Azt hiszem, hogy Ruth nő vé r jó nagymamá m lenne – mondom
nagyapá nak, amikor má r elmú lt a jó kedve. – Bá r kicsit buta, é s
szá molni se tud, viszont mindig kedves hozzá m.
Nagyapa arcá n lá tom, hogy valamit elszú rhattam.
– Igen, té nyleg! – mondom gyorsan – Nem hazudok, mert tudom,
hogy nem szabad hazudni. Ruth nő vé r mé g azt sem tudja, hogy
mennyi marad, ha tizenhá rombó l kivonunk kettő t.
– Hannah… – mondja nagyapa, é s csak akkor folytatja, amikor má r
kifú jta az orrá t a zsebé bő l elő hú zott zsebkendő be – …az ember nem
vá laszthatja meg a rokonait. Es senki sem pó tolható vagy cseré lhető ,

284
mert neked valaki nem tetszik – akkurá tusan ö sszehajtogatja a
zsebkendő jé t, é s visszadugja a zsebé be. – De hidd el nekem, hogy
a nagyanyá d, Karin, a lehető legjobb nagymama, akit csak kı́vá nhatsz
magadnak. Csak mé g hozzá kell szoknia.
– Ezt mondta mindig papa is – mosolyodom el, bá r egy kicsit
szomorú leszek, amikor nagyapa szavai eszembe juttatjá k papá t.
Nagyapa is elkomorodik, csak egy vé kony vonal lá tszik a szá ja helyé n,
olyan erő sen szorı́tja ö ssze az ajká t.
– Tudod, mit, Hannah? – ké rdezi kis idő mú lva. – Mit szó lná l, ha
most lemenné nk nagyanyá dhoz? Biztos megnyugodott má r, é s nem
é rti, hol maradunk ilyen soká ig. Megné zhetné nk együ tt anyuká d
gyermekkori ké peit.
Bó lintok.
– Csak mé g egyet, Hanná cska. Ké rlek, ne zá rd be má skor az ajtó t.
Legjobb lenne, ha ré snyire nyitva hagyná d, hogy lá ssam, minden
rendben van-e, jó ? Megı́gé red?
Megint rá bó lintok.
Nagyapa elő bb rá m mosolyog, aztá n felfelé pillant, mama csillagos
é gboltjá ra.
– Kaptá l a fogorvostó l egy csillagos matricá t, mit gondolsz, ne
ragasszuk fel a tö bbi mellé ?
– Nem lehet, nagyapa. Ugy má r hibá s lesz a csillagké p.
– Té nyleg – mondja, é s mé g hozzá teszi: – Na jó , csak egy ö tlet volt.
Amikor nagyapá val lemegyü nk a lé pcső n, egy nagy csomag van az
elő szobá ban, é s nagymama é ppen becsukja az ajtó t.
– Elmentek – jelenti vidá man. A kezé ben egy levé l. – Ezt talá ltam az
ajtó elő tt.
– Igen – feleli nagypapa, é s á tveszi tő le a levelet –, ezt a
kartondobozt az egyik ú jsá gı́ró nő tette ide nemré g, é s remé ltem,
hogy visszaviszi, ahonnan hozta, miutá n a dobozt utá na rú gtam.
– Mi van benne? – ké rdezi nagymama.

285
 – Fogalmam sincs.
Zizzen a papı́r, nagyapa felté pi a borı́té kot.
– Aha – mondja, miutá n a levelet á tfutotta –, ruhá k vannak benne
Hannah-nak é s Jonathannak. Az á ll benne: Sok olvasónk mélyen
együtt érez önnel az unokái sorsa miatt, és segíteni szeretne.
Összegyűjtöttük ezért az utóbbi időben a szerkesztőségünk címére
küldött vagy ott személyesen leadott adományaikat. Szívélyes
üdvözlettel, a Bajor Hı́rlap szerkesztősége.
– Há t ez kedves – mondja nagymama, é s leté pi a dobozró l a hosszú ,
barna ragasztó szalagot. – Gyere csak, Hannah, né zzü nk bele.
Kö zelebb lé pek.
Egymá s utá n veszi ki nagymama a gyerekholmikat a dobozbó l.
– Né zd csak – mondja egy sö té tké k puló verrel a kezé ben –,
gondolod, hogy tetszene Jonathannak?
– Szereti a ké ket, a kedvenc nadrá gja is ké k.
– Akkor biztosan ö rü lni fog neki.
– Megint egy csomó levetett holmi – szó l nagyapa, mikö zben
ö sszegyű ri a levelet –, na, szuper. – Nem hiszem, hogy té nyleg annak
talá lja.
– Matthias – mondja nagymama, aki tová bbra is pakolja ki a
holmikat, mindegyiket megné zi, é s vé gü l ké t halomba gyű jti ő ket a
padló n, az egyiket nekem, a má sikat Jonathannak –, kedves tő lü k,
nem gondolod? Es nagyon jó á llapotban vannak. O, Hannah, né zd!
Van itt neked valami! – Egy virá gmintá s fehé r ruhá t emel a magasba.
– Ez pont jó lesz neked! – Eppen ké rdezni akarom, hogy honnan
tudja, amikor felkiá lt: – Nahá t, já té k is van benne!
Elő szö r egy narancsszı́nű mű anyag dö mpert emel ki fekete
markoló val, de a kö vetkező pillanatban… rö gtö n elejtem a ruhá t, é s
kinyú jtom a kezem. Nagymama mosolyogva nyú jt á t nekem egy
piros-fehé r foltos gombolyagot, aztá n nagyapá hoz fordul, é s ú jra
elmondja, milyen kedvesnek talá lja a Bajor Hírlap olvasó it, mikö zben

286
é n, amilyen szorosan csak tudom, magamhoz ö lelem Tinky
kisasszonyt, aki azonnal dorombolni kezd.
– Nekem is nagyon hiá nyoztá l, kicsim – mormolom magam elé , é s
puha bundá já ba temetem az arcom.

287
Jasmin

A gyomrom ö sszeugrik, mintha a lé pcső n lefelé menet megbotlottam

volna. Kulcs zö rö g a zá rban, valaki tö bbszö r lenyomja a kilincset, a
há tamat az ajtó hoz szorı́tom, hogy ne lehessen kinyitni. Csak amikor
a tú loldalró l ká romkodá st hallok, ká szá ló dom fel a fö ldrő l, é s teszem
szabaddá a bejá ratot. Eddig az ajtó elő tt ü ltem há tamat az ajtó nak
vetve felhú zott té rddel, mint egy eleven ajtó ü tkö ző , amelynek meg
kell vé denie a laká st egy esetleges betolakodó tó l.
– Mi folyik itt? – ké rdezi Kirsten, amikor a kö vetkező pillanatban
berá ngatom a laká sba, kité pem a kulcsot a kezé bő l, é s belü lrő l
ké tszer megfordı́tom a zá rban.
– Jassy?
– Itt volt!
– Ki volt itt?
– Ez a Maja. Tudod, aki a má sodik emeletre, Hildnersé k laká sá ba
kö ltö zö tt. Ijesztő volt.
Kirsten mé lyet só hajt, aztá n kihá mozza magá t a kabá tjá bó l.
– Most má r itt vagyok – csak ennyit mond, é s má r nem is igyel
rá m. A ré gi é nemre emlé keztet, amikor mé g anyá mná l laktam. Azt
hittem, kö telessé gem vele maradni, bá r minden perc ó lmos sú llyal
nehezedett rá m.
– Minden rendben volt, amı́g nem voltá l itthon – mondom
Kirstennek, aki é ppen a kabá tjá t akasztja fel. Nem akarok a terhé re
lenni, ahogy anyá m megnehezı́tette az é n é letemet. – Té nyleg. Ha má r
haza szeretné l kö ltö zni, nem problé ma. Biztos dolgoznod is kellene
má r. Szü ksé g van rá d a klubban talá n é ppen most, a hé tvé gé n.
– Ertem, Jassy – mormolja, aztá n felé m fordul. – Szó val, mi is volt
ezzel a Majá val a má sodik emeletrő l?

288
 Kicsit té tová zom.
– Jassy? – Kirsten megé rinti az arcomat. – Szent é g, má r megint
forró vagy – mé reget ő szinte aggodalommal. – Felizgattad magad?
Bó lintok.
– Maja. Jö tt é s hozott ebé det.
Elmesé ltem Kirstennek, hogy Maja milyen furcsá n viselkedett, é s
kellemetlenü l tolakodó volt. Arró l is beszá moltam, hogy azt mondta:
„Sajná lom, Jasmin. Az é tel sajnos csak egy szemé lynek elé g”, mire
azonnal menekü lő re fogtam, miné l messzebbre akartam kerü lni ettő l
a nő tő l. Há ttal botorká ltam ki a konyhá bó l, mikö zben Maja letette a
megrakott tá nyé rt az asztalra, é s utá nam jö tt. Nem vetette rá m
magá t, nem, lassan é s megfontoltan lé pkedett. A kezé t nyugtató n
felemelte.
– Ne fé ljen, Jasmin. Tudom, hogy felfoghatatlanul szö rnyű dolgokat
é lt á t, igaz?
Kijutottam az elő szobá ba, é s dö ntenem kellett, hogy jobbra, a
nappaliba menjek-e, ahol a telefonom volt, amivel segı́tsé get tudok
hı́vni, vagy balra a há ló ba, ahova bezá rkó zhatom.
– Nagyon magá nyos az ember, ha senki sem é rti meg, ugye?
Dö ntö ttem, balra.
– Mit akar tő lem, Maja? Mit jelentsen ez?
– Szı́vesen meghallgatná m, Jasmin.
Há trá lá s kö zben beleü tkö ztem a cipő s szekré nybe.
– Egy beszé lgeté s sokat segı́tene. Bı́zzon bennem.
Kirsten dö bbenten igyel.
– Es aztá n mi volt?
– A há ló ba rohantam, é s bezá rkó ztam. Pá rszor mé g kopogtatott az
ajtó n, é s pró bá lt rá beszé lni, hogy jö jjek ki. Kikiabá ltam, hogy azonnal
tű njö n el, vagy hı́vom a rendő rsé get. Erre csak annyit mondott: „Ez
nem fog magá n segı́teni, Jasmin.” Ké ső bb hallottam, hogy csukó dik az
ajtó , elment.

289
 – Elment – ismé tli Kirsten kifejezé stelen arccal, é s ré snyire hú zza
ö ssze a szemé t. – Biztos vagy benne, hogy minden való ban ı́gy
tö rté nt?
– Há t persze hogy biztos vagyok benne – vá gom rá , de Kirsten
felhú zza a szemö ldö ké t. – Nem ment el az eszem – folytatom
lecsillapodva. – Talá n té nyleg abszurd ö tlet volt a gyerekeknek
tulajdonı́tani a leveleket, jó , elismerem. Igazad volt, biztos csak egy
dilis akart megijeszteni. De ez most Majá val…
Kirsten felkapja a fejé t.
– Mit mondtá l? Levelek? De há t csak egy volt!
– Nem – mondom megszeppenve –, tegnap is jö tt egy. – Leveszem a
tá ská m a fogasró l, é s az oldalzsebé bő l kiveszem a ké t borı́té kot, é s
odaadom Kirstennek. Az első borı́té kban, amit kinyit, az a levé l van,
amit má r ismer.
– Mondd meg az igazat – olvassa a má sodik levé lben, felhú zza a
szemö ldö ké t é s megjegyzi: – Milyen talá ló . – Borı́té kostul visszaadja
nekem a levelet. – Mié rt nem mutattad meg?
Hallgatok.
Kirsten neveté sé be egy kis keserű sé g vegyü l.
– Tú l sokat vá rsz tő lem, tisztá ban vagy vele?
– Csak nem akartam, hogy mé g jobban aggó dj é rtem. Ezé rt
gondoltam, hogy talá n jobb, ha elő bb Hamstedt doktornő vel
beszé lem meg. Szerinte ki van zá rva, hogy a gyerekektő l szá rmaznak
a levelek.
Kirsten felsó hajt.
– Es ezt azé rt á llı́tja ilyen hatá rozottan, mert a gyerekeket kezeli, é s
nem té ged, ahogy pedig nekem mondtad.
– Igen – felelem riadtan.
– Tegnap este azé rt vittelek hozzá , mert attó l tartottam, hogy
mindjá rt ideg-ö sszeroppaná st kapsz. – Kirsten hitetlenkedve ingatja
a fejé t. Csend telepszik kö zé nk, majd ı́gy szó l: – Jassy, ez ı́gy nem

290
mehet tová bb. Ha nem bı́zol bennem, akkor inká bb elmegyek.
– De igen, bı́zom benned.
Kirsten felnevet.
– Nem igaz. A kellemetlen dolgokat elhallgatod elő lem, de nem
vagyok hü lye, Jassy. Ne becsü lj le.
Osztö nö sen há trá lok.
– Elé nken emlé kszem az eltű né sed idejé re. Vé letlenü l é ppen
azelő tt veszekedtü nk, é s egy ú titá ska volt ná lad, nem felejtettem el. A
fekete ú titá ská d volt ezü stszı́nű cipzá rral, de errő l egy szó t se
szó ltam a rendő rsé gen, amikor ké t nappal ké ső bb bejelenté st tettem.
Azt akartam, hogy vegyé k komolyan a kutatá st. Mert ú gy gondoltam,
talá n jó t tenne neked, ha nem é n talá lné k rá d valahol egy
hotelszobá ban, ahogy való szı́nű leg remé lted, hanem a rendő rsé g.
– Mit akarsz ezzel mondani, Kirsten? Hogy é n rendeztem meg az
egé szet? – Kiszá radt a szá m az izgalomtó l. Tessék, aggódj miattam,
keress, találj meg, vigyél haza. – Egé sz biztosan nem terveztem, hogy
egy pszichopata né gy hó napig tartson fogva é s kı́nozzon egy
kunyhó ban.
– Ezt nem is á llı́tottam.
– Akkor mire gondolsz, Kirsten? Hogy hazudok?
– Az a vé lemé nyem, hogy tú ldramatizá lod a dolgokat, é s ez sodor
bajba. Nem is veszed é szre, milyen abszurd, hogy egyré szt
meggyanú sı́tasz ké t beteg kisgyereket azzal, hogy megfenyegettek,
má sré szt zaklatá ssal vá dolod a má sodik emeleti lakó t.
– De há t pontosan ı́gy tö rté nt! Maja itt volt, é s té nyleg
erő szakoskodott, ez az igazsá g!
Kirsten egy é rtelmezhetetlen mozdulatot tesz a fejé vel, hirtelen
felugrik, kapkodva megfordı́tja a kulcsot a zá rban, é s olyan
lendü letesen té pi fel az ajtó t, hogy nekicsapó dik a komó dnak, aztá n
kiviharzik a laká sbó l.
Megá ll a szı́vveré sem.

291
 – Ne… ké rlek … ne menj el! – nyö gö m alig hallható n. A ré mü lettő l
elakad a szavam, é s amikor hallom, hogy Kirsten lé ptei elszá nt
gyorsasá ggal kopognak a lé pcső há zban, má r tudom, hogy nem volt
igaz, amit eddig hittem. Nem tudok é lni né lkü le, szü ksé gem van rá .
Kirsten utá n rohanok. A lé pcső n lefelé minden lé pé sné l belehası́t
mellkasomba a fá jdalom, lihegek.
Hálátlan vagy, Lena.
– Kirsten, vá rj… Tudom, hogy csak jó t akartá l! Sajná lom! Nagyon
sajná lom!
Csak a má sodik emeleten é rem utol, é s rá jö vö k, hogy nem is akart
elmenni. Maja laká sa elő tt á ll, é s elszá ntan felé m bó lint, amikor ujjá t
a csengő gombjá ra teszi.
– Ké rdezzü k meg, mi a fené t akar.
A csengő megszó lal, az ajtó mö gö tt, az elő szobá ban mozgoló dá s
tá mad.
– Frau Grass, Frau Thieme! De ré g lá ttam magukat! – Am ezt nem
Maja mondja. Frau Hildner á ll elő ttü nk, aki sosem kö ltö zö tt el a
má sodik emeletrő l.

292
Jasmin

Konkré tan lá tom, hogy pici kerekek lendü lnek mozgá sba Kirsten
homloka mö gö tt, elő bb forognak, majd imbolyogni kezdenek, é s
Kirsten szeme hirtelen kerekre tá gul. A mé g mindig a nyitott ajtó ban
á lló meglepett Frau Hildnert szó né lkü l faké pné l hagyja, é s a
kö vetkező pillanatban felrohan a lé pcső n. Frau Hildner kilé p az ajtaja
elé , megbá ntottan Kirsten utá n né z, aztá n visszamegy, é s vá rakozó n
pillant rá m.
– Mi… é n… – kezdem dadogva.
– Mami, ki van itt? – ké rdezi egy hangocska a há ta mö gü l,
Hildneré k kicsi ia is felbukkan az ajtó nyı́lá sban, é s á tö leli mamá ja
té rdé t.
Má r a nyelvemen van, hogy Maja felő l é rdeklő djem, de Kirsten
né lkü l kı́nos lenne, hirtelen megint beszá mı́thatatlannak é s
elmebetegnek é rzem magam. Mit fog ró lam gondolni Frau Hildner, ha
Majá ró l ké rdezem? Nem vitá s, hogy itt nem lakik semmifé le Maja.
Gondolatban igyekszem ö sszetá kolni valami ü rü gyet pé ldá ul a
mosó gé pemrő l, amely á llı́tó lag elromlott, é s azé rt jö ttem, hogy talá n
majd szü ksé gem lesz Frau Hildner segı́tsé gé re.
– Csak azt akartam ké rdezni…
Frau Hildner arca hirtelen felderü l, é s megé rtő n azt ké rdezi:
– Arró l a Kö nigrő l, aki ú jabban á llandó an itt ló g?
– Ez…
– Ké rdezzen csak nyugodtan, Frau Grass! – Sonja Hildner hangja
má r-má r erő szakos szı́nezetet ö lt. – Ké rdezze csak meg nyugodtan,
hogy beszé ltem-e vele! Termé szetesen nem, é s a fé rjem se! Soha se
tenné nk. Egy szó t se hú zott ki belő lü nk ez a nő , pedig nagyon
igyekezett megdolgozni minket – bü szkesé g sugá rzik a mosolyá bó l,

293
ú gy lá tom. – Mé g pé nzt is ajá nlott, de rá nk ne szá mı́tson! Hiszen
é ppen eleget szenvedett, Frau Grass! – mosolyá ba ezú ttal ré szvé t
vegyü l.
– Mami, mirő l beszé ltek? – szó l kö zbe a ia a nadrá gja szá rá t
rá ngatva.
– Hagyj most egy kicsit, Lenny. Nem lá tod, hogy Frau Grass-szal
beszé lgetek?
Lenny duzzogva gagyog valamit, de aztá n elengedi az anyja
nadrá gjá t, é s visszatotyog a laká sba. Frau Hildner né z utá na, é s mé g
megké ri, hogy szedje ö ssze a já té kait.
– Nem egé szen é rtem…– szó lok, hogy ismé t rá m igyeljen.
– Igen, ez a Kö nig! Majd ö sszetö rte magá t igyekezeté ben. De aztá n
való szı́nű leg mé gis talá lt egy á ldozatot. – el intorodik. – Bocsá nat, az
á ldozat szó itt nem helyé nvaló . Mindenesetre…
– Kirsten! – kiá ltom pá r perccel ké ső bb, a neve visszhangzik a
lé pcső há zban. Zubog a vé r a fejemben, mikö zben szá guldok fö lfelé a
lé pcső n. – Kirsten! – Egyik kezemmel a lé pcső korlá tot markolom, a
má sikkal sé rü lt bordá imat szorı́tom, amelyek a megerő lteté stő l
fá jdalmasan lü ktetnek. – Vá rj! – Pontosan tudom, mi folyik ebben a
pillanatban ké t emelettel feljebb. Magam elő tt lá tom, ahogy Kirsten
izzó dü hvel, fé ktelenü l rohangá l a laká sban é sz né lkü l é s cé ltalanul,
vad szidalmakat szó rva, mı́g aztá n eszé be jut a hű tő szekré nyre
ragasztott cé dula.
Es való ban, é ppen nyomkodja telefonjá ba a szá mot a kis ró zsaszı́n
cé dulá ró l, mire odaé rek.
– Ne, Kirsten, ne!
Odarohanok, é s kité pem a papı́rt a kezé bő l.
– Mi a fené t csiná lsz, Jassy? Add vissza a szá mot, felhı́vom, é s majd
kezelé sbe veszem!
Igyekszik megkaparintani a cé dulá t, amit a tenyerembe gyű rve a
há tam mö gé dugtam.

294
 – Vá rj, Kirsten! – lihegem. – Má r tudom, mit jelent mindez! Hallgass
meg elő bb!
– Frau Bar-Lev?
Kirstennek tá tva marad a szá ja, kiguvad a szeme. Arcom a
tü kö rké pe, ré mü lten é s dö bbenten né zek vissza rá . Es mé gis… Nem
pont ezt gondoltam má r ré gen is Frau Bar-Levrő l, hogy a
nappalijá ban ká vé val kı́ná l egy riportert, é s kö zben a mű fogsorá val
kekszet majszol, é s amú gy mellé kesen beszá mol a meg igyelé seirő l a
negyedik emeleten lakó szegé ny, csontsová ny nő rő l, aki a hajá t se
mossa, é s pecsé tes cuccokban szaladgá l? Akirő l messzirő l lerı́
minden. Frau Bar-Lev kapva kapott a lehető sé gen, hogy kevé ske
nyugdı́já t egy kis zsebpé nzzel feljavı́tsa.
– Ezek szerint Maja ú jsá gı́ró ?
Bó lintok.
Sonja Hildner beszá molt egy nő rő l, aki a leı́rá sa alapjá n csakis
Maja lehet. Kö rü lbelü l a harmincas é vei kö zepé n já r, vö rö sre festett
haja van é s a frufruja ferdé n hull az arcá ba. Nyilvá n megfelelő
riportalanyt keresve vé gigcsengette a há zat, a má sodik emeleten
elő bb Sonja Hildnerné l pró bá lkozott, aki nem á llt kö té lnek, ké ső bb
viszont rá akadt a ké szsé ges Frau Bar-Levre.
Kirsten megint a telefonjá val van elfoglalva, ezú ttal Majá t keresi az
interneten. Lá zasan kutat, lá ttá ra megkö nnyebbü lten á llapı́tom meg,
hogy hozzá ké pest az é n á llı́tó lagos drá má zó s termé szetem kismiska.
– Itt van! – mondja, é s izgatottan lengeti a telefonjá t. – Maja Kö nig,
a Bajor Hírlap mü ncheni szerkesztő sé gé ben dolgozik. Mü nchen,
Jassy! Csak nem jö tt mindennap Mü nchenbő l Regensburgba, hogy
neked ebé det hozzon? Nagy rajongó d lehet! – Kirsten felé m fordı́tja a
telefonjá t, amelynek kijelző jé n Maja fotó ja vilá gı́t. – Elő szö r is Frau
Bar-Levet ké ne elő vennü nk, é s utá na a rendő rsé get é rtesı́teni.
– Sonja szerint Frau Bar-Lev pillanatnyilag csakugyan a iá ná l van –
mondom szó rakozottan, mialatt szemü gyre veszem Maja ké pé t. Maja

295
Kö nig felhajtott gallé rú , fehé r blú zban kacé ran mosolyog a kamerá ba.
– 2004-ben szakmai gyakorlat, 2005 é s 2008 kö zö tt ö nké ntessé g,
2008 é s 2011 kö zö tt juniorszerkesztő , 2011 ó ta az Emberek é s
aktuá lis esemé nyek rovat szerkesztő je – olvasom fel Kirstennek a
ké pe alatt lá tható tö mö r é letrajzá t.
– Oké , akkor irá ny a rendő rsé g – mondja Kirsten. – Biztosan
bü ntetendő cselekmé ny, ha valaki hazudik, hogy bejuthasson
idegenek laká sá ba. Es nincs az ú jsá gı́ró knak valamifé le
becsü letkó dexü k?
– Nem tudom, Kirsten. Eddig mé g nem jelent meg a cikke. De mi
lesz, ha rá szabadı́tjuk a rendő rsé get? – Mutató ujjammal lá thatatlan
fő cı́met ı́rok a levegő be: Az áldozat rendőri segítséggel akadályozza az
újságírói munkát. Jasmin G. talán elhallgat valamit?
– De há t ez mé giscsak tű rhetetlen! Biztos, hogy nem csak veled
bá nik ı́gy… – Kirsten szavai zagyva motyogá ssá tompulnak, amikor
belé m hası́t egy gondolat, amelytő l egé sz belső m megremeg.
– A levelek! – tö r ki belő lem.
– Mi?
– Azokat Maja kü ldte! Az első é ppen aznap jö tt, amikor Maja
elő szö r á llt az ajtó m elő tt az ebé ddel. Fel is hozta, á llı́tó lag a
levé lszekré nybő l szedte ki. – A szá m elé kapom a kezem. – Mit akar
ez tő lem?
– Na mit? Há t interjú t!
– Es ezé rt ez a nagy felhajtá s?
Kirsten vá llat von.
– Fogalmad sincs, milyen sokat é r pillanatnyilag egy exkluzı́v
interjú veled. Talá n ı́gy pró bá l megpuhı́tani, hogy szá llı́tsd neki vé gre
a bomba sztorit – rá zza a fejé t. – Komolyan, Jassy. Hı́vjuk fel ezt a
Giesnert – megragadja a kezem –, mindenké ppen meg kell tennü nk,
hiszen tudod.
Bó lintok.

296
 – Az arcrekonstrukció .
– Miné l tová bb halasztod, anná l nehezebb lesz.
– Nem, elő bb hı́vjuk fel Majá t, é s szedjü k ki belő le, mit akar.
– Jassy – só hajt fel Kirsten.
– Utá na felhı́vjuk Giesnert, ı́gy jó ?
Maja má r a má sodik csengő hang utá n jelentkezik.
– Halló ? – szó l bele nagyon bará tsá gosan.
– Maja? Halló , itt Jasmin Grass.
– Frau Grass! Micsoda meglepeté s! Minden rendben? Jobban van?
Azt hiszem, bocsá natot kell ké rnem a ma dé lelő tté rt, nagyon
megijeszthettem.
– Semmi baj – szakı́tom fé lbe –, nem a maga hibá ja. Kedves akart
lenni, é s é n tú lreagá ltam. Én tartozom bocsá natké ré ssel.
Kirsten, aki tö rö kü lé sben helyezkedett el mellettem a kanapé n,
grimaszokat vá g.
– Biztos tudja, hogy mostaná ban nem vagyok tú l jó l.
– Igen – mondja Maja ré szvevő hangon. – Az ajá nlatom
termé szetesen tová bbra is á ll, Jasmin. Ha szü ksé ge van valakire, aki
meghallgatja…
– Igen, Maja. Szü ksé gem van valakire.
– Ez gyorsan ment – á llapı́tja meg Kirsten, amikor nemsoká ra
befejezem a beszé lgeté st. – Mit mondott?
– Hogy most é ppen dolgozik, de munka utá n jö n kilenc-fé l tı́z felé .
– Es most azonnal belibeg a fő nö ke irodá já ba, é s eldicsekszi, hogy
megá llapodott veled az exkluzı́v interjú ban – mondja Kirsten, é s a
vigyora elá rulja, hogy mé giscsak megtetszett neki az ö tlet. Ha rajta
mú lt volna, megelé gszik azzal, hogy felhı́vjuk é s ké rdő re vonjuk
Majá t. Az a gyanú m, hogy Kirsten ezt szı́vesen á tvá llalta volna.
Kapó ra jö tt, hogy levezesse Majá n az utó bbi napok é s az egé sz
helyzet miatt felgyü lemlett feszü ltsé get. De nem akartam tá lcá n
kı́ná lni Majá nak a lehető sé get, hogy egyszerű en kinyomja a

297
telefonjá t, é s egyetlen gombnyomá ssal kihá trá ljon, fő leg mert má r tú l
messzire ment, hiszen fondorlatos ü rü ggyel mé g a laká somba is
behatolt. Ez az utolsó menedé kem, má shol nincs má r helyem ezen a
fö ldö n, é s ő mé g ezt a né há ny utolsó , szá momra né mi vé delmet
nyú jtó né gyzetmé tert is elvette tő lem. Ezt Kirstennek is meg kellett
é rtenie.
– Való szı́nű leg – é s Kirsten tü kö rké peké nt é n is elvigyorodom, bá r
nem vagyok abban a hangulatban.
Kirsten megfogja a kezemet.
– Es most…
Es most.
Mé ly levegő t veszek.

298
Hannah

Nagyapa lent van a pincé ben, a ré gi fotó albumok kö zö tt keresgé l.
Nagymamá val megint veszekedtek, é s cseppet sem zavarta ő ket,
hogy mellettü k á llok, é s mindent hallok. Nagyapa dü hö s volt, hogy
nagymama a pincé be szá mű zte az albumokat, mert szerinte anyuká m
gyerekkori ké pei nem odavaló k, fő leg mert a pince kicsit vizes, é s ı́gy
a ké pek tö nkremehetnek. Nagymama azzal vá gott vissza, hogy jobb
lenne, ha a telefonjait inté zné , ahogy megı́gé rte.
– Markot majd ké ső bb hı́vom – dö rmö gte nagyapa, é s lement a
pincé be.
Nagymama a mosó konyhá ban van.
Elmagyará zta, hogy a haszná lt ruhá kat elő bb mindig ki kell mosni,
mielő tt felvesszü k, é s most azonnal kimossa az adomá nyos dobozban
talá lt holmikat, hogy aká r má r holnap felvehessem ő ket. A ruhá mat is
ké rte, de nem adtam oda. Elő szö r mé g furcsá n né zett rá m, mintha
má r felvilá gosı́tottam volna, hogy ezt nem egy idegen hordta, ezé rt
nem is kell kimosni, de aztá n azt mondta:
– Na jó , felpró bá lhatod, é s majd má skor kimossuk.
Ezt biztosan azé rt mondta, mert nem akart mé g tö bb veszekedé st
nagyapá val, aki má r tisztá ban van vele, hogy szü ksé g eseté n aká r
Ruth nő vé r is lehetne a nagyanyá m, szó val jobb, ha Karin nagymama
ö sszeszedi magá t é s jó l viselkedik. Ugy sejtem, ezt ő is tudja, mert
mú ltkor elé g volt csak egyszer rá kiabá lnom, amikor Tinky
kisasszonyt is a mosá sba akarta tenni.
– Ez az á llat nagyon elnyű tt é s piszkos… – de folytatni nem tudta,
mert az oroszlá nü vö lté sem megmentette Tinky kisasszonyt. Bá r
nagymamá nak egy kicsit igaza van, de Tinky kisasszony tú l gyenge
ahhoz, hogy mosó gé pbe kerü ljö n, ezé rt meg kellett vé denem. O is

299
mindig mellé m á llt, é s á tvá llalta a bü nteté semet, ha valami leesett
vagy kiborult otthon, vagy valami hasonló baleset tö rté nt. Egyszer
helyettem egé sz é jszaká ra ki volt zá rva a kunyhó bó l bü nteté sbő l.
Nagyapa a pincé ben van é ppen, nagymama a mosó konyhá ban, é n
pedig mama szobá já ban. Az ajtó ré snyire nyitva van, ahogy nagyapa
ké rte.
Má r á t is ö ltö ztem, csinos vagyok. A ruhá sszekré ny tü kre elő tt
forgoló dom, né zegetem magam. Mö gö ttem, mama á gyá n Tinky
kisasszony fekszik. Hozzá fordulok:
– Figyelj csak, Tinky kisasszony! – villá mgyorsan forgok, a
szoknyá m szé tterü lve velem pö rö g.
Tinky kisasszony azonban csak fá radtan ingatja a fejé t. Odaü lö k
mellé , é s az ö lembe veszem.
– Igy ü ldö gé ltü nk otthon mindig a ká lyha elő tt, emlé kszel? – a
fejecské jé t vakargatom, amely mé g mindig nagyon hideg é s
mozdulatlan, de nem csoda. Talá n ó rá kig kellett az adomá nyos
dobozban kint ü lnie, mı́g vé gü l nagymama behozta. – Lá ttad má r a
csillagokat ott fent? – a mennyezetre mutatok. – A mama csiná lta.
Tudta, hogy egyszer majd idejö vü nk. – Osszehú zom a szemem, é s
kinyú jtott mutató ujjammal lá thatatlan vonallal kö tö m ö ssze a
Gö ncö lszeké r csillagait a levegő ben. – Ha akarod, mesé lek neked.
Tinky kisasszony egé szen halkan nyá vog.
– Há t jó , akkor igyelj. Mindig oda kell igyelni, mert kü lö nben
udvariatlan vagy. De ezt te má r tudod, igaz, Tinky kisasszony? Szó val
hol volt, hol nem volt, volt egyszer ké t csillag. Egy vé rvö rö s fé nyű
csillagó riá s é s egy apró , mé g kicsit halvá ny fé nyű csillag. Ok ketten a
legjobb bará tok lettek. Nappal mindig aludtak, hogy jó l kipihenjé k
magukat, de amint az é j leszá llt, együ tt hancú roztak az é gen. A kis
csillag csodá lta szé p, nagy, vé rvö rö s fé nyű bará tjá t, é s nagyon
igyekezett, hogy ő is a lehető legfé nyesebben vilá gı́tson. Egy este,
amikor mé g é pp csak alkonyodott, é s az é j mé g messze já rt, hatalmas

300
robbaná s riasztotta fel a kis csillagot á lmá bó l. Ré mü lten né zett kö rü l,
de nem talá lta a fü lsé rtő robaj forrá sá t. Mellette fekvő csillagó riá s
bará tja nyugodt hangon csak ennyit mondott:
– Semmi baj, kis csillagom, ne fé lj, aludj csak tová bb. Igé rem, hogy
ma é jjel csak neked fogok nagyon szé pen vilá gı́tani. – Es pontosan ı́gy
tö rté nt: ettő l kezdve nagy bará tja mé g fé nyesebb volt, mint eddig,
fé nyesebb, mint a galaxis ö sszes csillaga, é s a kis csillag ezé rt mé g
jobban szerette é s csodá lta ő t. Egy é jszaka azonban a kis csillag
felé bredt, é s lá tta, hogy a bará tja eltű nt. Pá nikba esett, kereste
mindenhol, de sehol sem talá lta. Nagyon megijedt, é s mé g jobban
megré mü lt, amikor é szrevette, hogy ijesztő kö d ö leli kö rü l.
Keservesen zokogni kezdett, mert hiá nyzott a bará tja, é s nagyon
magá nyosnak é rezte magá t. A tö bbi csillag ugyanis tú l messze volt
ahhoz, hogy ú j bará tra leljen kö zö ttü k, de amú gy sem tudta volna
senki sem pó tolni szeretett ó riá si, vö rö s bará tjá t. Ekkor a kö dben egy
hang szó lt hozzá , amely nagyon hasonlı́tott a bará tja hangjá ra:
– Lejá rt az idő m, kis csillag. Elfogyott az erő m, ezé rt kialudtam.
– De há t ez nem lehet! – kiá ltotta a kis csillag. – Olyan fé nyesen
vilá gı́tottá l az elmú lt é jeken, mint mé g soha!
– Igen – volt a vá lasz –, ı́gy pusztulunk el. Amikor mi, csillagok
minden ü zemanyagunkat elhaszná ltuk, akkor nagy, vö rö s ó riá sokká
vá ltozunk, é s kü lö nlegesen szé pen fé nylü nk. De vé gü l felrobbanunk
é s megsemmisü lü nk.
A kis csillag elborzadt a kegyetlen szavak hallatá n.
– Akkor é n is fel akarok most azonnal robbanni – mondta a
legdacosabb oroszlá nhangjá n. Itt, most, rö gtö n! Inká bb meghalok,
semmint é letem vé gé ig né lkü led, magá nyosan kelljen é lnem.
– De há t nem vagy egyedü l – mondta a bará tja. – Lá tod a kö dö t,
amely kö rü lvesz? Az ott a szellemem, é s belő le sok ú j csillag fog
szü letni. Szü ksé gü k lesz rá d, te leszel majd a nagy bará tjuk, aki
oltalmazza ő ket, é s a pé ldaké pü k lesz.

301
 – De hogy csiná ljam?– ké rdezte a kis csillag hitetlenkedve. – Hiszen
é n kicsi vagyok, é s a fé nyem is halvá ny mé g. Hogy lehetné k é n a nagy
bará tjuk é s pé ldaké pü k?
– Né zz csak kö rü l! Az ú j csillagok a kö dben csak pará nyi
porszemek. Hozzá juk ké pest te nagy é s fé nyes vagy.
A hangnak igaza van, lá tta be a kis csillag. Az ú j csillagok mé g
kisebbek is, mint a porszemek, olyan apró k, hogy é szre se vette ő ket.
– Akkor most é n lettem a nagy bará t! – ismé telgette meghatottan,
é s kö rü lné zett a kö dben, amely az imé nt mé g megré mı́tette, de most
má r csodá kat ı́gé rt.
– Igazi jó bará tjuk leszek! – ı́gé rte a kis csillag, é s az ú j felelő ssé gtő l
erő re kapva ú gy ragyogott, mint mé g soha. Biztos volt benne, hogy
legjobb bará tjá nak a szelleme ö rö kké vele marad. A felelő ssé g
egyé bké nt annyit tesz, hogy igyelnü nk kell arra, hogy mindig csak jó t
cselekedjü nk, ha nem tudná d, Tinky kisasszony. Vé ge – mondom
vé gü l mosolyogva.
Ruth nő vé r biztos azt hitte, hogy nem ismerem a tö rté netet, pedig
é n má r hallottam anyuká mtó l, de Isten né lkü l. Sokkal jobb a mese, ha
Isten nincs benne.
Felhú zom a lá bam az á gyra, é s Tinky kisasszonnyal a karomban
egé sz kicsire gö mbö lyö dö m ö ssze.
– Ne fé lj – suttogom a fü lé be –, most má r nem tart soká ig.

302
Jasmin

Mindjá rt hé t ó ra. Csak akkor nyitok ajtó t, amikor a kopogtatá s nem
akar abbamaradni, é s megismerem „Cham” hangjá t, aki az ajtó n á t
kiá ltja:
– Frau Grass, Frank Giesner fő felü gyelő vagyok!
Magá val hozta azt a rendő rt is, aki a mú lt hé ten anyá mmal együ tt
hazahozott. Beengedem ő ket.
– Udvö zlö m, Herr Giesner – kö szö n Kirsten a fü rdő szobá bó l jö vet,
é s kezet fog mindké t rendő rrel.
„Cham” kö szö n Kirstennek, é s megkö szö ni, hogy felhı́vtam, é s
hajlandó vagyok mé g ma fogadni ő t. Elné zé st ké rek, hogy tegnap nem
á lltam a rendelkezé sé re, é s há lá s vagyok, hogy Kirsten elő tt nem
emlegeti, hogy pá rszor má r megpró bá lt elé rni telefonon. Vé gü l ez is
hozzá já rult ahhoz, hogy ma vé gre elszá ntam magam, hogy
talá lkozzunk. Szá mı́tottam arra, hogy elő bb-utó bb ú gyis megjelenik
vá ratlanul, ha tová bbra is bujká lok. Az is csak idő ké rdé se volt, hogy
Kirsten egyszer csak é szreveszi, hogy kinyomom Giesner hı́vá sait.
Miutá n Majá t felhı́vtam, nem é rtette volna, hogy van az, hogy
egyré szt ké pes voltam Majá t elszá ntan a laká somba csalni, hogy
felelő ssé gre vonjam, má sré szt tová bbra is vonakodom kö zremű kö dni
az eset felderı́té sé ben. Pedig é n vagyok az eset, mi ketten vagyunk az
eset, Lena. Bá rcsak ró lad lenne csak szó ! Segı́teni akarok, hogy
megtalá ljanak é s bé ké ben nyugodhass. Tudom, hogy szá mı́tasz rá m,
é s é n most ebbő l pró bá lok erő t merı́teni. A neveté sedre gondolok, a
fotó dra, annak a pillanatnak a gondtalansá gá ra, amikor boldog voltá l,
é s nem is sejtetted, mi vá r mé g rá nk.
– Uljü nk le! – javasolja Kirsten, é s indul a nappaliba. Amikor
„Cham” kö veti, é s kö zben elmegy mellettem, fel igyelek a vé kony, zö ld

303
dosszié ra, amelyet a bal hó na alá szorı́t. Abban lehet az
arcrekonstrukció eredmé nye.
– Meglá tod, gyorsan tú l leszel rajta – biztatott Kirsten az imé nt, é s
ezzel bá torsá got ö ntö tt belé m, hogy erő t vé ve magamon fel tudjam
hı́vni „Chamot”. – Puszta formasá g az egé sz. Megné zed a ké pet, é s
azonosı́tod a fé r it. Egyszerű en csak annyit mondasz: igen, ő az.
Ennyi. Tö bbet nem szü ksé ges mondanod. Né gy hó napig kellett ezt az
arcot elviselned, Jassy. Megbirkó ztá l vele. Az a pá r má sodperc, amit
Giesner ké r tő led, má r igazá n semmisé g. – Szerettem volna hinni
neki, de mé g nem lá tszott rajtam, hogy meg tudott győ zni, ezé rt
hozzá fű zte: – Hidd el, utá na jobban fogod é rezni magad. Ez kell
nekü nk ahhoz, hogy tová bblé phessü nk. – Nekünk – ezt hallottam ki
belő le a legtisztá bban.
– Nem lehet kö nnyű magá nak, Frau Grass – szó lal meg „Cham”,
mikö zben letelepszik Kirsten mellé a kanapé ra. A dosszié t maga elé
helyezi a dohá nyzó asztalra. Igyekszem nem é szrevenni, hogyan
mé regeti á polatlan kü lső met. Ugyanaz a pecsé tes pó ló é s kité rdelt
tré ningnadrá g van rajtam, amiben Hamstedt doktornő hö z is mentem,
é s a kü lső m tö ké letesen bizonyı́tja, hogy pillanatnyilag nem vá rható
el tő lem tú l sok erő feszı́té s. – De remé lem, megé rti, hogy errő l nem
mondhatunk le.
– Rendben, semmi gond – ereszkedem le az olvasó fotelba egy
fá jdalmas nyö gé st visszafojtva.
– Há t akkor essü nk tú l rajta! – szó lok Kirstenre pillantva, aki
bá torı́tó n bó lint. „Cham” is biccent, aztá n kihú z egy lapot a
dosszié bó l, é s elé m tolja. Mé ly levegő t veszek, ezzel pró bá lom egyre
szaporá bb szı́vveré semet lecsillapı́tani, de a szı́vem egyre erő sebben
ver, mı́g má r nemcsak a mellkasomban, hanem szinte az egé sz
testemben dobog. Kezemben tartom a papı́rlapot, csodá lkozva é s
ré mü lten tanulmá nyozom a rajta lé vő arc voná sait. Mutató ujjammal
kö vetem a vonalakat. Felvillan a fé r i arca a fejemben, é s ijesztő en

304
egyezik az A4-es lapon lé vő ké ppel, amely hirtelen elhomá lyosodik a
szemem elő tt é s ö sszekeveredik a megfogható való sá ggal.
Emlé kfoszlá nyok – mint puskagolyó k – pattognak az agyamban, é s
ragadnak magukkal. Orvé ny ez, amely beszippant é s tovasodor.
Osszeszorı́tom a szemem, é s amikor ú jra kinyitom, az erdő ben
vagyok.
A baleset. Vakı́tó szı́nek villó dznak, fá jdalmat é rzek. A kemé ny é s
hideg fö ldö n fekszem, valaki fö lé m hajol.
– A fené be, megsebesü lt? Hall engem? Erő tlenü l hunyorgok, vé res
a szemem, az arca folyton elmosó dik. – Hall engem? Hı́vom a mentő t,
rendben? Nem lesz semmi baj.
Bó lintani akarok, de nem megy, remeg a szemhé jam.
– Ne veszı́tse el az eszmé leté t, jó ? Halló ! Hall engem?
– Frau Grass?– ké rdezi egy hang egy má sik való sá gbó l. Cham szó lt
hozzá m.
– Adjon neki mé g egy percet! – ké ri egy má sik hang. Kirstené .
A fé nyszó ró k elvakı́tanak, a fá jdalom szinte az eszemet veszi. Egy
fé r i, az autó vezető je té rdel mellettem. Homá lyosan lá tom, hogy a
zakó ja zsebé be nyú l.
– Hı́vok segı́tsé get, hall engem? Mindjá rt itt a mentő . – Egy
má sodpercre el tudok lazulni. Ha most meghalok, szabad emberké nt
halok meg. Ez a fé r i mentett meg. Imá dom a megmentő m arcá t…
– O az, Frau Grass?
De hirtelen tö rté nik valami. Zajt hallok, mintha valami sistergé s
hası́tana a csendbe. Ismerem ezt a fajta hangot, hallottam má r az
elő bb, é n okoztam, amikor a hó gö mbö t meglendı́tettem, é s nagy
ı́vben lecsaptam vele. A rá kö vetkező zajt is ismerem. Olyan, mint
amikor egy gö rö gdinnyé t leejtü nk. – Bumm! Így hangzik, ha valakit
fejbe vágnak. Ré mü lten pislogok. Az elő bb mé g mellettem té rdelő
autó s a kö vetkező pillanatban ö sszerogyott. Az arca olyan kö zel van
az enyé mhez, annyira kö zel, hogy é reznem kellene a bő rö mö n a

305
leheleté t, de nem é rzek semmit, nem lé legzik. A szeme ü resen mered
a semmibe. Sikoltani akarok, de nem jö n ki hang a torkomon. Itt nem,
é s most nem, de má shol igen. A nappalimban visszhangzik a
sikolyom, é s szé tszaggatja az emlé kké peket. Osszegö rnyedek a
fotelban, vonaglok, mintha epilepsziá s rohamot kaptam volna, egé sz
testem gö rcsbe merevedik. Kirsten felugrik a heverő rő l, é s á tö lel.
Rugdalok, csapkodok magam kö rü l, az arcom forró é s kö nnyes, a
bő rö m é g.
– Jassy! Minden rendben, biztonsá gban vagy. Itthon vagy velem.
Hallod, Jassy?
– Felismeri ő t, Frau Grass?
Igen, felismerem. Es sikoltozom – a fé lelemtő l. Siratom – a
megmentő met. Es csapkodok – mert tudom, hogy mindez mit jelent.
Kirsten mé g szorosabban ö lel.
– Hagyja most, Herr Giesner! Nem lá tja, milyen rosszul van?
Nem vagy jól. Segítségre van szükséged.
Megint vissza. Rohanok a kunyhó t kö rü lvevő , fű vel benő tt telken
keresztü l a kö zeli erdő be. Arcomba á gak csapó dnak, alig lá tok a
sö té tsé gben. Hirtelen reccsent valami mö gö ttem?
– Ez az a fé r i, aki elrabolta?
Meg mertem volna esküdni, hogy egytálétel szagát éreztem. Meg
mertem volna esküdni, hogy csak egyszer vágtam fejbe.
Az arca helyén foszlányok, vér, mindenütt vér.
Kilincs né lkü li szoba. Az ön biztonsága érdekében, Frau Grass.
– Lé legezz nyugodtan, Jassy. Itt vagyok veled, minden rendben lesz.
Pró bá lj nyugodtan levegő t venni.
Puszta formaság. Megnézed a képet, és azonosítod a fér it. Nagyon
egyszerű: igen, ő az. És kész. Többet nem is szükséges mondanod.
– Itt vagyok veled, Jassy. Ne fé lj, má r vé ge.
Remeg a szemhé jam. Erzem Kirsten erő s é s megbı́zható
szı́vveré sé t, é s a karjá t, amely szorosan ö lel, a melegsé get, amely

306
belő le á rad. Es aztá n meghallom a sajá t hangomat:
– Igen, ő az.

307
Matthias

Hannah az á gyá n fekszik é s alszik. Olyan, mint egy angyal, tisztá ra

mint az é n kis Lená m. Csak a ré gi plü sscica a karjá ban, amelyet az
„Ujsá g” olvasó i kö zü l adomá nyozott valaki, zavar be a ké pbe, meg az
agyonmosott ruha, ami rajta van. Ma nem sikerü lt, de holnap
mindenké ppen bemegyek a vá rosba Hannah-val, hogy ú j ruhá kat é s
já té kokat vegyek neki. Jó , lehet, hogy inká bb Hannah né lkü l, hogy
kerü ljü k a feltű né st a plá zá ban. De akkor bı́znom kellene Karinban,
hogy egy-ké t ó rá ra egyedü l hagyhatom ő ket. Ovatosan betakarom
Hannah vé konyka testé t egy plé ddel, é s azt sú gom a fü lé be:
– Jó é jt, kicsim.
Elmenő ben mé g egy utolsó pillantá st vetek az alvó kis angyalra,
aztá n ré snyire nyitva hagyom magam mö gö tt az ajtó t. Karin a kö zeli
Gilchingbe ment egy bará tnő jé hez, akivel együ tt szokott jó gá zni,
hogy jó l kipanaszkodja magá t. Eppen megyek le a lé pcső n, amikor
megcsö rdü l a nappaliban a telefonom, é s arra igyelmeztet, hogy a
felesé gemnek talá n minden oka megvan rá . Elfelejtettem ugyanis
Markot felhı́vni. Az utolsó lé pcső fokokat má r gyorsabban veszem,
nehogy Hannah felriadjon.
Gerd Brühling, iroda – ez á ll a kijelző n.
– Halló ! – jelentkezem rö viden. Enné l tö bbet nem is tudné k
mondani, mert Gerd azonnal rá kezdi. Orjö ng egy nyilvá nvaló an
seggfejrő l, aki é n lenné k, aki szerinte nem teljesen normá lis, csak egy
ostoba, vé n szamá r, dü htő l elvakult, haszontalan é s veszé lyes. Ertek
é n mindent, csak é pp azt nem, mi a baja velem Gerdnek.
– Akkor ezzel megvolná nk – haszná lom ki az egyetlen
szusszaná snyi szü netet, amelyet vé gtelen tirá dá ja kö zben tart. –
Lenné l szı́ves vé gre megmondani, mirő l van szó tulajdonké ppen?

308
 – Nyilatkoztá l az ú jsá gban a munká nkró l! – zihá l Gerd, aki
szitoká radata kö zben jó l hallható an kifogyott a szuszbó l. Lá tom
magam elő tt, ahogy az ı́ró asztala mö gö tt ü l, fé lregombolt inge alatt
sö rhas feszü l, az arca vé rtolulá sos. – A cikk ma jelent meg a Bajor
Hírlapban!
– Na é s?
– Te! – morogja hosszan elnyú jtva Gerd, mielő tt olvasni kezd a mai
kiadá sbó l: Mivel két nyomozó szerv – zá ró jelben Cham é s Mü nchen –
eredménytelen együttműködése még három héttel Jasmin G., az
emberrablás áldozatának kalandos szökése után is változatlanul a
sötétben tapogatózik, felelős médiaként kötelességünknek tartjuk
tájékoztatni a nyilvánosságot, hogy már létezik fantomkép a
feltételezett tettesről, amely nagyban segítené az azonosítását. A
hatóságok mégsem hozzák nyilvánosságra ezt a fantomképet, mert
úgy tűnik, tartanak a többletmunkától, amelyre várhatóan szükség
lesz, ha a lakosság az eddig ismeretlen fér i kilétének
megállapításában részt vállalna. Egy névtelenségét megőrző tanúnak a
vele folytatott beszélgetés közben állítólag az egyik nyomozó azt
mondta: „Elárasztanának minket a lakossági bejelentések, túl sok időt
venne igénybe azoknak utánajárni.” Ezért nem történt mindmáig
döntés arról, hogy a lakosságot is bevonják a nyomozásba. Bár ez
valóban többletmunkával járna, segítene mégis végre felderíteni az
áldozatok és családjuk érdekében az utóbbi évtizedek legfelkavaróbb
bűnügyét.
A Jasmin G. által menekülés közben agyonvert, mindeddig ismeretlen
fér i feltehetően a 2004 januárjában eltűnt müncheni partygirl –
zá ró jelben: akkoriban huszonhá rom é ves – esetével is kapcsolatba
hozható. Mi a Bajor Hı́rlapnál helytelenítjük a rendőri szervek
döntését, amelynek értelmében a lakosság elől fontos információkat
tartanak vissza, amelyek az önök segítségével, kedves olvasóink, végső
soron Lena Beck megtalálásához is vezethetnének… – El tudod

309
ké pzelni, mi van itt most ná lunk? Nem azé rt csö ng egyfolytá ban a
telefon, mert valamifé le fanatikusok á llı́tó lag felismerté k a ickó t,
hanem hogy panaszt tegyenek! Ez megy egé sz nap! Azt hiszed, nincs
jobb dolgom? Nem inká bb a lá nyodat kellene keresnem? Nem ezt
kı́vá ntad tő lem? Ehelyett most ezzel a marhasá ggal kell
foglalkoznom! Né zz az ó rá dra! Lá tod, milyen ké ső van? En meg mé g
mindig itt ü lö k az irodá ban, hogy é rtelmetlen hı́vá sokat fogadjak!
– Valakinek tennie kellett má r vé gre valamit… – mordulok rá , de
Gerd nyilvá nvaló an mé g nem fejezte be.
– Megteszü nk mindent, Matthias! Mindent megteszü nk, hogy Lená t
megtalá ljuk! De nem já runk sikerrel, ha akadá lyozod a nyomozá st, ha
ezt a szennylapot é s vele az egé sz tartomá nyt felhecceled ellenü nk!
– Mit vá rsz tő lem, Gerd? Sajná ljalak, hogy kivé telesen most
tú ló rá znod kell? Nem, nem sajná llak! Legfő bb ideje, hogy rá tok
pirı́tson valaki! Most ugyanis jó l kell teljesı́tenetek, hogy a lakossá g
ne veszı́tse el vé gé rvé nyesen a hité t bennetek é s az egé sz
rendszerben.
– Mondd csak, neked tulajdonké ppen a lá nyod fontos vagy
valamilyen szaros elv?
– Kiké rem magamnak! – frö csö gö m a telefonba. – Nem kellene má r
ré g itt lenned, hogy megmutasd Karinnak a fantomké pet, ahogy
Giesner mondta? Nem kellett volna ma reggel legké ső bb nyolckor az
ajtó nk elő tt á llnod – megvető en felhorkanok –, hogy a közvetlen
környezetet kihallgasd? Hol voltá l, he? Ha a nyomozá st té nyleg olyan
nagyon komolyan veszed? Há tha Karin felismerte volna azt a fé r it!
Akkor má r tudná nk, hol keressü k Lená t!
Gerd felmordul.
– Csak mé g egyet mondj meg, Matthias, hogy ké pben legyek.
Tová bbı́tottad-e azon melegé ben ennek a kurva szerkesztő sé gnek azt
is, hogy Mark Sutthofftó l DNS-mintá t vettü nk?
– Vettetek… Micsoda? – Lerogyok az egyik ké tszemé lyes kanapé ra

310
a nappaliban, vé letlenü l é ppen oda, ahol Mark Sutthoff szerda este
ü lt, é s a felesé gem á ltal szervı́rozott teá t itta.
– Akkor jó – só hajt fel Gerd megkö nnyebbü lten, é s bú csú zkodni
kezd.
– Gerd, ké rlek, vá rj, ne tedd le! Sajná lom, hogy Rognernek
panaszkodtam. De meg kell mondanod, mié rt vé geztettetek DNS-
vizsgá latot Markná l.
– Ugyan má r! – nevet fel Gerd szá razon.
– Ne, Gerd, té nyleg! Eskü szö m az unoká m é leté re, hogy senkinek
sem fogom elmondani.
Gerd nem vá laszol, csupá n halk zú gá s hallatszik a vonalban.
– Má r ré gen megbá ntam, hogy megint megbı́ztam ebben a
Rognerben. Há lá bó l riporterek hordá it kü ldte a nyakamra, mikor
Hannah-val a traumakö zpontbó l jö ttem haza.
Gerd mé g mindig hallgat, csak a halk zú gá st hallom.
– Ké rlek – pró bá lkozom tová bb –, Mark ké t nappal ezelő tt
vá ratlanul meglá togatott bennü nket. Mesé lte ugyan, hogy a
segı́tsé gé t ké rté tek, de azt nem mondta el, hogy DNS-mintá t is kellett
adnia.
– Na igen, „ké rtü k”, ez elé g relatı́v. – mondja Gerd, é s aztá n kis
szü net utá n: – Eskü dj meg, Matthias, hogy senkinek se mondod el!
– Igen, azaz nem – bó lintok izgatottan. – Egy szó t se szó lok
senkinek, ı́gé rem. De mondd má r!
Gerd megint felsó hajt, é s pá r pillanatig csakugyan tartok tő le, hogy
ezú ttal nem tudtam meggyő zni, hiszen a cikk megjelené se utá n
a megbı́zható sá gom kö rü lbelü l olyan tartó s lehet a szemé ben, mint
nyomdafesté k az ú jsá gban, amelyet az ember dü htő l izzadó , nyirkos
ké zzel lapoz fel. Igen, igaza van! Való ban nem volt jobb dolgom
a traumakö zpont elő tt Giesnerrel folytatott beszé lgeté s utá n, mint
felhı́vni a Bajor Hírlap szerkesztő sé gé t, é s Rogner asszisztensé nek
kiborı́tani a bilit. Mert a rendő rsé g munká ja való ban elé gtelen. Má r

311
az alatt a tizenné gy é v alatt is ı́gy volt, amikor kitartó an nyomozniuk
kellett volna Lena utá n, é s most se jobb a helyzet, pedig a kirakó s
darabjai má r ott fekszenek az asztalon kiterı́tve. Ugy tű nik, most
viszont senki sem veszi a fá radsá got, hogy ö sszerakja ő ket, é s é n ezt
ké ptelen vagyok lenyelni. Hogy fordulhat elő , hogy megvan a tettes é s
a tetthely, mé gsem talá ljá k az á ldozatot? Hogy lé tezik az, hogy a
legfontosabb tanú bó l, ebbő l a Frau Grassbó l nem tudjá k kiszedni, mit
tud? Mié rt nincs má r lezá rva a cserben hagyá si ü gy? Es mié rt á stak
fel kicsinyes mó don csak má sfé l mé tert a kunyhó kö rü l? Az egé sz
á tkozott erdő t fel kellett volna á sniuk.
Szá mı́tok rá , hogy Gerddel most nem jutok dű lő re. Tanult makacs
Giesner kollé gá já tó l, aki a fantomké pet mé g egy á llı́tó lag fenyegető
szı́vinfarktusra hivatkozá ssal sem engedte lefé nyké pezni. Bá r vé gső
soron mindegy volt. Igy is, ú gy is megkerestem volna a
szerkesztő sé get azzal a kü lö nbsé ggel, hogy ha megkapom, elkü ldtem
volna nekik a fantomké pet, ahelyett hogy telefonon pofá zom.
Megjelent volna a mai szá mban, é s talá n má r é rkeztek is volna
é rté kes bejelenté sek a lakossá gtó l. Szerencsé mre azonban Gerd nem
a konok Giesner, hanem mé g mindig az egykori legjobb bará tom,
pecá zó tá rsam, a lá nyom keresztapja, é s emiatt megint enged, é s
beszé l:
– Na jó . Tudod, hogy a nyomozá s sorá n kö telesek vagyunk a
vé rsé gi kapcsolatokat is felderı́teni, akkor is, ha az ü gy nem
indokolná . Pé ldá ul Lena é s a gyerekek genetikai rokonsá gá t is
vizsgá lnunk kellett. Es van itt valami furcsasá g.
A szı́vem gö rcsbe rá ndul, egy esztelen gondolat suhan á t az
agyamon. Hannah mé gsem az unoká m. Az egé sz egy nagy té vedé s.
Eszre sem veszem, hogy rá zom a fejem. Ki van zárva, ne aggódj,
Hannah az unokád. Pont olyan, mint a te Lenácskád.
– A kö vetkező rő l van szó , Matthias.
Pont olyan, mint a te Lenácskád.

312
 – Nincs rokoni kapcsolat a kunyhó ban talá lt holttest é s a gyerekek
kö zö tt.
A szı́vem megkö nnyebbü lten megpihen. Hannah termé szetesen az
unoká m, minden rendben.
– Ez azt jelenti…
– Ezt azt jelenti, hogy a halott nem a gyerekek bioló giai apja.
Bizonyı́tható an ki tudtuk zá rni.
– Mark Sutthoff – nyö gö m a telefonba, ané lkü l, hogy tudná m, mit is
beszé lek.
– Giesner kollé gá nak tá madt az az ö tlete, hogy vegyü k elő Herr
Sutthoffot, mert eltű né se elő tt Lena megint talá lkozgatott vele.
Hivatalosan má r nem voltak egy pá r az eltű né se idő pontjá ban, de
biztosan emlé kszel, hogy a Lena telefonjá n talá lt sms-ek
á tvizsgá lá sá ná l kiderü lt, hogy ismé t ö sszejö ttek, é s adtak maguknak
mé g egy esé lyt, amint Mark a franciaorszá gi ú tjá ró l visszaté r.
– Tová bb! – mondom fogcsikorgatva.
– Egyszerű en csak utá naszá moltunk. Nem ismertü k a gyerekek
pontos szü leté si dá tumá t, csak az ő á llı́tá saikra é s az orvosok
vé lemé nyé re tá maszkodhattunk. Ha tehá t Hannah té nyleg
tizenhá rom é ves, é s Lena tizenhá rom é vvel é s kilenc hó nappal
azelő tt tű nt el, akkor csak ké t lehető sé g van: Lena vagy kö zvetlenü l
az elrablá sa utá n esett teherbe, é s akkor Hannah koraszü lö tt volt,
vagy má r az elrablá sa idejé n terhes volt.
– Mark Sutthofftó l – mondom, é s kezemet a szá m elé kapom.
– Igen – mondja Gerd, de nem tű nik tú l biztosnak a dolgá ban. –
Csakhogy a halott DNS-e Jonathané val sem egyezik, é s ő kö rü lbelü l
ké t é vvel iatalabb Hanná ná l.
– Na é s? Mark DNS-é vel egyezik?
– Azt mé g nem tudjuk. A labor legkorá bban hé tfő n ad vá laszt.
– Az istenit, Gerd! Ha Mark az apjuk, akkor…
Elcsuklik a hangom, é s a ki nem mondott szavak jelenté se tonná nyi

313
sú llyal temet maga alá , hogy má r levegő t se kapok.
Atyaú risten, hiszen má r egyszer a kezemben volt! Egyszer má r
elkaptam.
Kezem a gallé rjá t markolja, a falnak lö kö m, az arca rá kvö rö s.
Hol van, te disznó?
A markomban volt, amikor Lena mé g biztosan é lt.
– Igen – Gerd csak ennyit mond.
– De akkor ki az a halott fé r i a kunyhó ban?
– Ki lehet, Matthias, oké ? Ki lehet az a fé r i a kunyhó ban? Amı́g
nincs laboreredmé ny, addig minden csak felté telezé s, é rted? Amı́g
nincs meg az eredmé ny, addig Mark Sutthoff csak tanú , aki
szı́vessé gbő l segı́t nekü nk egy bizonyos té nyá llá st megerő sı́teni vagy
elvetni. Es ő szinté n szó lva, é n szemé ly szerint nem hiszem, hogy a
laborvizsgá lat pozitı́v eredmé nnyel fog já rni. Mark nagyon szerette
Lená t, é s igazá bó l elé g rendes fazon, nem gondolod? Mé g Jasmin
Grass cı́mé t is elké rte tő lem, mert mielő bbi gyó gyulá st akart neki
kı́vá nni egy ké peslapon. A cı́met persze nem adhattam meg, de maga
a szá ndé k má r elá rulja, milyen ember ő .
– De ha…
– Abban az esetben a kunyhó ban talá lt halott nem az, akit
keresü nk. Vagy esetleg tö bb tettes is volt.
– Akik kö zü l az egyik Mark Sutthoff. – A szemö ldö kö m fö lö tt kiú jul
az elviselhetetlen lü kteté s, ami má r akkor is kı́nzott, amikor Mark
Sutthoff tegnapelő tt meglá togatott minket.
– Nemsoká ra kiderü l. De… – Gerd megakad.
– De?
– Figyelj, Matthias. Lé gy szı́ves, hı́vd a telefonhoz Karint.
– Nem lehet, az egyik bará tnő jé né l van.
– Rendben, akkor hı́vd fel, oké ? Ké rd meg, hogy menjen haza. Nem
akarom, hogy egyedü l lé gy, mert hajlamos vagy elveszı́teni a fejed, é s
olyasmit tenni, ami mindannyiunkat bajba sodor. Megeskü dté l az

314
unoká d é leté re…
Gerd mé g hosszasan beszé l a lelkemre: ne csiná ljak butasá got,
vá rjam ki, hı́vjam haza Karint. Magam elé meredek, a szavai egyik
fü lemen be, a má sikon ki. Bá r az elő szobá ba vezető ajtó nak há ttal
ü lö k, furcsa é rzé sem tá mad. A szemem sarká bó l egy á rnyat lá tok,
amely ebben a pillanatban a bejá rati ajtó felé suhan.

315
Jasmin

Egy ré sz belő lem levá lt, ö sszekuporodva guggol egy sö té t é s szű k
helyisé gben, amelynek á thatolhatatlan vastag falai vannak. Ami
megmaradt belő lem, tová bbra is ott ü l a nappaliban Giesnerrel é s
Kirstennel, akiknek é pp az imé nt hazudtam a szemé be. Giesner
lapjá n nem a fogvatartó m van, hanem az engem elü tő autó vezető je.
Lassan, nagyon lassan, lé pé srő l lé pé sre é rik meg bennem a
felismeré s, mi kö vetkezik ebbő l.
– Van mé g valami, amirő l beszé lni szeretné k magá val, Frau Grass –
mondja Cham, é s visszapattintja golyó stollá nak a hegyé t. Eppen most
jegyezte fel, hogy az elrabló mat ké tsé gkı́vü l azonosı́tottam, é s ezt a
má sik jelenlé vő rendő r is tanú sı́tja. Az elrabló mat, aki é letben van.
Tehá t té nyleg ú gy tö rté nt minden, ahogy emlé keztem, amikor a
kó rhá zba vittek. Csak egyszer vá gtam fejbe, nem tö bbszö r, ahogy a
rendő rsé g hiszi, é s nem is akkora erő vel, hogy az ü veggö mb szé ttö rt
volna. Csak egyetlenegyszer, sikertelenü l.
– Pillanat – szó l kö zbe Kirsten. – Mé lyen tisztelem a munká já t, Herr
Giesner. De nem gondolja, hogy Jassy ma má r minden tő le telhető t
megtett, é s most má r pihennie kellene?
Csak akkor tö rt szé t a hó gö mb, amikor az ü té s utá n a fö ldre
ejtettem.
Gyerünk már gyerekek! Indulás!
– Semmi gond, Kirsten.
– Biztos vagy benne, Jassy?
Igen, biztos vagyok benne. Amikor rohantam az erdő n á t,
reccsené st hallottam, é s ez nem csak ké pzelő dé s volt. O jö tt utá nam,
aztá n leü tö tte a balesetben ré szes autó vezető jé t, é s a kunyhó ba
hurcolta. Igy kellett tö rté nnie. Ott aztá n a felismerhetetlensé gig
szé tverte a fejé t, mikö zben Hannah velem jö tt a kó rhá zba.

316
 – Igen, biztos vagyok benne.
Ismé t á tjá r az a kü lö nö s é rzé s, amit a mentő ben é reztem, amikor
Hannah hangjá t meghallottam. Hannah-é t, aki valahogy nem volt
odavaló . Azon tö prengek, mié rt nem? Az elrabló m mié rt engedte,
hogy a mentő elvigyen? Mié rt nem ö lt meg engem is, mint az autó st?
Az ő szemé ben ezt – miutá n rá tá madtam é s elszö ktem – nagyon is
megé rdemeltem volna.
– Rendben, Frau Grass.
De nem, nem hurcolt vissza a kunyhó ba vagy az erdő be, hogy ott
pusztuljak. Nem tette, hanem mé g Hannah-t is kü ldte, hogy legyen
velem.
– Szó ljon, ha tartsunk egy kis szü netet.
Elgondolkodva bó lintok.
Mié rt? Mié rt nem lé pett le a gyerekekkel? Tudhatta, hogy a
rendő rsé g nyomozni fog utá na, aká r belehalok a sé rü lé seimbe, aká r
megú szom a balesetet, é s elmondok mindent. Azzal is tisztá ban
kellett lennie, hogy a rendő rsé g meg fogja talá lni a kunyhó t, persze,
ezt tudta, kü lö nben nem tette volna oda a holttestet maga helyett. De
mié rt? Mié rt?
– Rendben, jó . Akkor folytassuk, Frau Grass. Mindjá rt befejezzü k. –
Azt hiszem „Cham” mosolyog, de nem tudom viszonozni, mert a
voná saim mintha megfagytak volna.
– Mond magá nak valamit a Sara né v?
Igen, Sara lé tezett. O volt a harmadik gyerek, akit a fé rjed mindig
szeretett volna, é s te megszü lted neki, Lena. Felté telezik, hogy má r
nem é l. A harmadik, halott gyermeké t is pó tolni akarta a fé rjed,
ahogy té ged is. Az a ré sz belő lem, amely ott gubbaszt a sö té t é s szű k
lukban, most kı́nzó gondolatokkal kü szkö dik, a má sik ré szem
tehetetlenü l ü l „Chammal” é s Kirstennel a nappaliban, é s má r csak
egy é lettelen bá bu. Egy idió ta van itt a helyemben, aki hangtalanul
vá laszolgat a ké rdé sekre, mert nem tud megszó lalni. Termé szetesen

317
tudom a vá laszt a mié rtre, nem olyan nehé z kitalá lni. A fé rjed é l. A
fé rjed é letben hagyott, mert terve van velem. „Cham” belekezd a
legú jabb DNS-vizsgá lati eredmé nyekrő l szó ló beszá moló já ba, amely
szerint azok vitathatatlanul bizonyı́tjá k, hogy a halott fé r i nem
azonos a tettessel. Csak arra nem jö nnek rá , amirő l é n tová bbra is
hallgatok. Az is lehet, hogy „Cham” a labor vé letlen hibá já nak
tulajdonı́tja, hogy hamis eredmé nyt prezentá ltak. Szavai zagyva
masszá vá á llnak ö ssze, amely beborı́t, é s minden pillanattal
nyomasztó bbá vá lik. Egyre erő sebben zihá lok, mintha ki akarná m
fú jni magambó l a borzalmas felismeré st. Egy pillanatig sikerü l is, de
aztá n ismé t forró sá g ö nt el, kı́mé letlen, perzselő hő sé g, mindjá rt
megfulladok.
Meg kell mondanod, nyisd má r ki a szá d. A rendő rsé g segı́thet.
Ne számíts arra, hogy valaki majd jön, és segít rajtad. Te már csak
ránk számíthatsz.
Örökké és örökké és örökké.
A fé rjed é l. Engem é letben hagyott. Tervez valamit. El fog jö nni
é rtem. Az idió ta ebben a pillanatban ö sszeroskad az
olvasó fotelomban.
Papa! Mamának megint rohama van!

318
Matthias

Egy á rny suhan á t az elő szobá n.

Mire odafordulok, má r be is csukó dott az ajtó . A telefon kicsú szik a
kezembő l, é s tompá n puffan a nappali sző nyegé n. Felugrom a
kanapé ró l, rohanni szeretné k, de a lá bam nem engedelmeskedik. Mit
jelentsen ez? A szı́vem. Megragadom a kilincset, é s felté pem az ajtó t.
Kint má r sö té t van, csak az utcai lá mpá k vetnek apró sá rga
fé nykö rö ket a fekete aszfaltra. Kö rü lné zek, é s mé g lá tom Hannah-t,
ahogy kö rü lbelü l há romszá z mé terrel tá volabb beszá ll egy autó ba, é s
egy magas, fekete alakot is, aki bevá gja mö gö tte az autó ajtajá t.
Bé nultan né zem, ahogy megkerü li a kocsit, é s a vezető ü lé s felé siet.
– Hannah – hö rgö m alig hallható n.
Beindı́tja a motort, az autó elindul é s tovatű nik. Csak ekkor
szabadulok sokkos bé nultsá gombó l, lerohanok a lé pcső n, ki az utcá ra
a nyitva maradt kertajtó n á t, é s ü vö ltö k:
– Mark! Ne!
De má r csak a há tsó lá mpá k ké t apró piros fé nyé t lá tom az esti
sö té tsé gben.

319
Jasmin

Tú l sö té t van. Amió ta elhagytam a kó rhá zat, é gnie kell valahol mindig
egy lá mpá nak, Kirsten tudja ezt. A sö té tsé g engem mindig a
kunyhó beli kamrá ra emlé keztet, az oldalra feszı́tett karom é s a
lefolyó hoz kö tö zö tt csukló m sajgá sá ra, az ijesztő fekete vilá gra,
amelyben a gondolataim nem jutnak nyugvó pontra, a fé lelemre é s a
vá rakozá sra, hogy visszajö n é s megö l. Hunyorgok, de a sö té tsé g nem
oszlik. Gyorsan megpró bá lom felidé zni, mi tö rté nt. „Cham” itt já rt.
Megmutatta az arcrekonstrukció t, é s é n azt hazudtam neki, hogy a
ké pen az elrabló m van. „Cham” elmondta, hogy a gyerekek DNS-e
nem egyezik a kunyhó ban holtan talá lt fé r ié val, é s megké rdezte
tő lem, mivel magyará zom ezt. Magamnak persze meg tudtam
magyará zni, de neki nem akartam. Tú l nagy bennem a fé lelem, hogy
ő rü ltnek tartana, de attó l is fé lek, hogy a tö rté ntek utá n talá n té nyleg
megbolondultam. Es mit szó lna Kirsten, ha egy ú jabb drá mai
tö rté nettel á llné k elő ? Meddig terhelhetem mé g? Bizonyá ra
elá jultam, amikor valami elpattant bennem, é s a rö vid
eszmé letlensé gbe menekü lé s lehetett a legkö nnyebb kiú t. Eppen ú gy,
mint egykor a kunyhó ban. Milyen gyakran omlott be a mennyezet,
vetett hullá mokat a padló , é s forgott kö rü lö ttem a szoba, amint tú l
sok volt má r rajtam a teher! Milyen há lá s voltam minden alkalommal,
hogy a megvá ltó sö té tsé gbe szé dü lhettem, é s megadhattam magam –
Hannah szerint – a „rohamnak”!
Pá rná t tapintok magam mellett. Kirsten nyilvá nvaló an á gyba
fektetett, miutá n ö sszeestem elő ttü k. Há t itt tartunk, ez sokat elá rul!
Senkinek se jutott eszé be orvost vagy mentő t hı́vni, mert má r nem
lehet engem komolyan venni. Mert szerintü k má r nem vagyok beteg,
legfeljebb csak egy hiszté rika. Elké pzelem, ahogy Kirsten levegő utá n

320
kapkodva, erejé t megfeszı́tve felemel a padló ró l, é s kö zben
„Chamnak” bizonygatja, hogy nincs ok aggodalomra. Csak az izgalom
miatt tö rté nt, hiszen ké t napig rettegtem attó l a perctő l, amikor majd
szembesü lnö m kell az elrabló m ké pmá sá val. Ezen kı́vü l mé g tú l
keveset is aludtam é s pihentem. Nincs jól. Újabban éjszaka már be is
pisil, tudja? Es ekö zben lá tom „Cham” arcá t. Mindjá rt belekezd
obligá t intelmeibe a rendszeres pszichoterá piá s kezelé s
fontossá gá ró l, amely az egyedü li csodaszer ugyebá r az olyanoknak,
mint é n, na persze.
Es ú jra meg fogom tenni, vagy mé gsem? Lehetetlen alak vagyok,
á lsá gos mó don menekü lö k sajá t magam elő l. Csakugyan vé gig ké ne
gondolnom a tö bbiek ró lam alkotott vé lemé nyé t. Ujra meg ú jra
elkö vetem ugyanazt: igyekszem igyelmen kı́vü l hagyni, mi folyik
kö rü lö ttem, é s nem akarom elfogadni a bennem elhatalmasodó
pá nikot é s a rettegé st a mindent elborı́tó sö té tsé gtő l.
Hiá ba pislogok, a feketesé g nem oszlik, teljes é s hatá rtalan a
sö té tsé g. Oldalt nyú lok, hogy felkapcsoljam az é jjeli lá mpá t.
Megtalá lom a kapcsoló t, é s lenyomom. Kattan, de nem gyullad ki a
fé ny. A torkombó l szokatlan hang szakad ki, nem erő s, nem hangos,
inká bb fojtott, mint egy rö vid idő re elakadó lé legzet, amely bı́zvá st
folytató dni fog. Felü lö k. Az ablak felé pillantok, ahol a redő ny ré sein
keresztü l mindig bevilá gı́t az utcai lá mpá k fé nye. De most nincs ott
fé ny, semmi sincs, csak feketesé g é s a dü bö rgő szı́vem.
– Kirsten? – kiá ltom, de nincs vá lasz. Fü lelek, hallok-e valami zajt,
de semmi, csak csö nd, sö té tsé g é s a tomboló szı́vem. Biztosan
álmodom, gondolom, igen, ez csak egy álom lehet. Mé gsem tudok
megnyugodni. Nem tudok belenyugodni ebbe a nyomasztó
feketesé gbe, a teljes elveszettsé gbe, mert a kunyhó ra emlé keztet é s
az elrablá som napjá ra. Visszahanyatlom a pá rná mra, beszı́vom az
otthon meghitt illatá t, Kirsten fré ziaillatú parfü mjé t, amelybő l mé g
egy kevé s é rezhető a pá rná n. Ki kell bı́rnom ezt az á lmot.

321
 De nem vagyok rá ké pes. Kinyitom a szemem, a remé ny ú jbó l
felé led bennem, de hiá ba, sö té tsé g borul rá m mé g mindig. Megint
felü lö k. A matrac szé lé be kapaszkodva, a má sik karomat elő renyú jtva
má szom a padló n az ajtó ig. Ott ó vatosan felá llok, é s tová bb
tapogató zom a kilincs utá n. Lenyomom, most is nyikorog, mint
mindig. Egyszer, mé g egyszer, é s mé g sokszor nyomom le, egyre
gyorsabban, mı́g vé gre megé rtem, hogy nem lehet kinyitni. Be vagyok
zá rva. Felkapcsolom a mennyezeti lá mpá t – nem gyullad fel. Hiá ba
kapcsolgatom, nincs vá ltozá s. Okö llel kezdem verni az ajtó t, é s
kö zben Kirstent hı́vom:
– Kirsten! Mit jelentsen ez? Engedj ki! – Ré mü lten dö ngetem az
ajtó t, kö zben kiabá lok, biztos csak á lmodom, igazi ré má lom.
Kapkodom a levegő t, é s nyö gö k kı́nomban. Ekkor a szoba tú lsó
sarká bó l halk neveté s hallatszik. Az ő neveté se.
Es egy ké rdé s:
– Hogy vagy, Lena?

322
Matthias

Hajts gyorsabban. Siesssiesssiess!

A sebessé gmé rő mutató ja szá znyolcvanná l rezeg, tö bb nem telik a
ré gi tragacstó l.
Hová vitte?
Gerd! – villan fel bennem. Gerd szavai ugranak be az imé nti
telefonbeszé lgeté sü nkbő l. Még Jasmin Grass címét is elkérte tőlem,
mert mielőbbi gyógyulást akart kívánni neki egy képeslapon. A címét
persze nem adhattam meg, de maga a szándék is elárulja, milyen
ember ő.
Mark olyan ember, aki bizonyá ra Gerd segı́tsé ge né lkü l is ké pes
Jasmin Grass cı́mé t megszerezni. Mindenki ké pes rá , elé g pá r
kattintá s az interneten. Ré snyire hú zom ö ssze a szemem, hogy
jobban lá ssak messzire. De az autó pá lya sö té t é s ü res. Mé g há tsó
lá mpá k fé nyeit se lá tom. Es ha mé gsem erre vitte?
Erté kes idő t vesztettem, amikor visszarohantam a há zba az
autó kulcsé rt, é veknek é reztem, amı́g a gará zsajtó kinyı́lt, é s tová bbi
é vek teltek el, amı́g vé gre kitolattam a gará zsbó l az utcá ra. Majdnem
tizenné gy é v.
Nem tudom behozni Mark elő nyé t, pedig mé g arró l is lemondtam,
hogy kabá tot é s cipő t vegyek, papucsban nyomom a gá zpedá lt.
De arra nem lett volna szabad sajná lnom az idő t, hogy felkapjam a
nappali sző nyegé rő l a telefonomat.
Nincs telefon, nincs lehető sé g segı́tsé get hı́vni. Senki sem segı́thet.
Egyedü l vagyok.
Elkaptam.
Kezem a gallé rjá t markolja, a falhoz szorı́tom, arca rá kvö rö s.
Hol van, te disznó?

323
 Hagytam, hogy megú ssza.
Hallom á radozá sait a Marne vö lgyé rő l, csodaszép a vidék, gyönyörű
a természet, mese habbal. Jó l kirö hö gö tt minket. Mé g azt is el merte
mondani, hogy van egy lá nya. Hannah. Hogyhogy nem lá ttam á t rajta?
– Apuci – szó lal meg egy vé konyka gyerekhang a há tsó ü lé srő l. A
visszapillantó tü kö rben csak a feje bú bjá t lá tom é s egy csillogó
szempá rt, mely kiragyog a há tsó ü lé s sö té tjé bő l –, segı́tened kell
nekem.
– Tudom, kincsem – felelem elfú ló hangon.
– Most aztá n té nyleg segı́tened kell.
– Igen, Lená cska, tudom – ké zfejemmel megtö rlö m a szemem,
amikor elmosó dik elő ttem az autó pá lya. – Jö vö k é s segı́tek neked.
Most nem foglak cserben hagyni, ı́gé rem.
– De sietned kell, apuci.
A sebessé gmé rő má r ké tszá zat mutat, rá zkó dik a vé n tragacs.

324
Jasmin

– Hol van Kirsten? – riká csolom.

– Nincs itt – mondja –, senki sincs itt.
Tenyé rrel az ajtó t csapkodom, é s ordı́tok:
– Kirsten! Segı́tsé g!
– Hagyd abba – sziszegi a hang. – Nem akarod, ugye, hogy a
szomszé dok aggó dni kezdjenek.
Tová bb verem az ajtó t, dö rö mbö lö k, egyre hangosabban kiabá lok,
rá ngatom a kilincset, amely csak nyikorog é s nyikorog é s nyikorog. A
kö vetkező pillanatban megtalá l a keze, amely elő szö r mé g pá rszor
mellé nyú l, mert é pp ú gy el van veszve a hatá rtalan sö té tsé gben, mint
é n, de vé gü l cé lhoz é r, é s olyan erő vel fogja be az orromat é s a
szá mat, hogy alig kapok levegő t. Egé sz teste sú lyá val az ajtó hoz
szorı́t, keze az arcomon. Rugdosni kezdem az ajtó t, de elrá nt é s lelö k
a fö ldre, a kemé ny padló ra zuhanok. Felü vö ltö k a ré mü lettő l é s
a fá jdalomtó l.
– Ké rlek, nyisd ki az ajtó t.
Nincs vá lasz.
– Ké rlek, gyú jtsd fel a villanyt.
Valahonnan a sö té tsé gbő l jö n a vá lasz:
– Sajnos ez korá ntsem olyan egyszerű , Lena. Kicsavartam a
biztosı́té kokat.
Addig kú szom a fö ldö n há trafelé , amı́g a falba ü tkö zö m. Ovatosan
felegyenesedem, egyik kezemmel a falnak tá maszkodom, mire papı́r
zizzen, az egyik ú jsá gcikk, amelyet a falra tű ztem. Kinyú jtom a má sik
kezemet, de nem talá lom ő t. Hol van?
– Hogy csiná ltad ezt? Ki segı́tett neked mindezt ı́gy megszervezni?
– Segı́teni? Nekem?– nevet fel, a hang jobbró l é rkezik. – Senki,
Lena. En vagyok az isten, nincs szü ksé gem segı́tsé gre. – Lassú

325
lé ptekkel kö zeledik felé m, é s azt suttogja: – Aká r fel is tá madok.
Vé gigcsú szom a fal mellett, csak el innen, el a kö zelé bő l, zizegnek a
kinyomtatott ú jsá gkivá gá sok a falon, ahogy hozzá juk é rek.
– Arró l nincs szó , hogy ne ü tö tté l volna le rendesen a hó gö mbbel,
ha ez té ged megvigasztal. Agyrá zkó dá som volt, é s emiatt mé g ki is ı́rt
az orvos. – Remegve hallgatom, ő nevetve folytatja: – De mindennek
megvan a jó oldala, ı́gy legalá bb volt egy kis idő m felké szü lni.
– Megö lted az autó st – zihá lom a sö té tben.
– Es te? Te meg majdnem engem ö lté l meg. Ugyhogy te sem vagy
jobb ná lam, nemde? De ő szinté n szó lva csodá lkozom, hogy csak most
fogtad fel. Enné l azé rt okosabbnak tartottalak.
– Hannah… suttogom. A lá bambó l elszá ll az erő , szedd össze magad,
kú ssz tová bb a fal mellett, má r csak né há ny lé pé s. – Hannah-t utá nam
kü ldted.
– Nem, tulajdonké ppen ö nké nt ment. Es nektek elé g hatalmas
elő nyö tö k volt, fő leg mert a fejemre mé rt ü té sed miatt é n sajnos nem
voltam olyan á llapotban, hogy utolé rjelek benneteket. De aztá n
szerencsé re az autó elé rohantá l. – Egy kis idő re csend telepszik rá nk,
aztá n kuncogá st hallok. – De má r lá tom, vá rod a megoldá st, mint
ahogy a ilmekben szoká s, ugye? Ott a baleset utá ni esemé nyeket a fő
gonosz szemszö gé bő l idé zné k fel. Lá tni lehetne, ahogy pé pesre veri
annak az autó snak az arcá t, aki majd helyette viszi el a balhé t, aztá n
azt is megmutatná k, hogy a kunyhó ban ö sszepakolja a
legszü ksé gesebbeket, utası́tja a iá t, hogy maradjon ott, é s tö rö ljö n le
mindent a kunyhó ban, hogy ne talá ljanak ujjlenyomatokat, majd
ezutá n a balesetben sé rü lt autó t á tviszi a cseh hatá ron, é s ott elrejti.
A né ző vé gü l lá thatná ö nelé gü lten vigyorgó arcá t, mert tudja, hogy
mire a rendő rö k megtalá ljá k az autó t, ő má r ré g nem lesz ott – ú jbó l
felnevet jobbró l, odacsapok, de nem talá lom el. – Valami hasonló
tö rté netet te is kitalá lhatsz. Nincs tú l sok idő nk, drá gá m.
– Mert a fő gonosz most azé rt jö tt, hogy bevé gezze, amibe kezdett,

326
é s megö lje a fő szereplő t.
– A fő szereplő t? – má r kö zvetlenü l elő ttem á ll, ettő l megdermedek,
é rzem a leheleté t az arcomon. – Tetszik az ö nbizalmad. Aká r hiszed,
aká r nem, mindig é lveztem, amikor vé dekezté l. De ne fé lj, má r ré gen
megö lhettelek volna, ha ez lett volna a szá ndé kom. Má r ott, a baleset
helyszı́né n is. Mit gondolsz, mié rt hı́vtam ki a mentő ket? Azé rt
maradtá l é letben, mert é n ı́gy akartam.
Kinyú jtom a kezem jobbra, elé rem a roló hevederé t é s megrá ntom.
A tenyé rnyi ré sen á t beszű rő dik a szobá ba az utcai lá mpá k fé nye, é s
hirtelen megpillantom mosolygó arcá t.
– Jobban mondva, mert a lá nyod akarta ı́gy.

327
Hannah

Papa azt mondta, hogy rajzoljak valamit, hogy ne unatkozzam,

mikö zben ő fö lkelti mamá t. Hozott nekem rajztö mbö t é s
fé mdobozban vadonatú j zsı́rkré tá kat. Mé g jó hosszú ak, hosszabbak,
mint a mutató ujjam, é s há romfé le á rnyalatú vö rö s kré ta is van
kö ztü k: ká rminvö rö s, cinó bervö rö s é s bordó . Csokit is kaptam tő le az
autó ban. Mé g soha sem ö rü ltem csokinak ennyire, inomabb is volt,
mint má skor. De é hes voltam, mert a nagyszü leimné l mindig csak
vajas kenyeret kaptam. Papa megdicsé rt, hogy mindent olyan jó l
megjegyeztem, mé g jobban is, mint remé lte. Meglepő en jó l, mondta.
Szeretem, ha dicsé rnek, ezé rt most azt hiszem, bü szke lehetek
magamra. Má sré szt talá n papa nem bı́zott bennem teljesen, mert a
„meglepő ” szó nemcsak azt jelenti, hogy „bá mulatos”, hanem az is
benne van, hogy valami nem vá rt dolog tö rté nt. Ezzel é n nem é rtek
egyet, hiszen az egé sz mé giscsak az é n ö tletem volt. Az első percben
papá nak nem is lehettek ö tletei, mert mama ó riá si butasá ga miatt ott
fekü dt a vé res sző nyegen, mint egy hulla. Mama kinyitotta a kunyhó
ajtajá t, é s az oroszlá nhangjá n azt kiá ltotta:
– Gyerü nk má r, gyerekek! Indulá s! – de Jonathan é s é n mé g
gondolkodtunk. – Gyertek má r! Mennü nk kell! – Jonathan té rdre
borult papa mellett a vé rtő l lucskos sző nyegen. Mama kirohant.
Szó ltam Jonathannak, hogy most nem maradhatunk együ tt.
Egyré szt ki kell tisztı́tani a piszkos sző nyeget. A tisztasá g fontos.
Má sré szt mama azt ké rte, hogy menjü nk vele, é s a felnő tteknek
mindig engedelmeskedni kell.
– Né zd, mit tett, Hannah! – nyö szö rgö tt Jonathan a szavamba
vá gva. Nem tudtam, pontosan mire gondol, papá ra-e, aki mé g mindig
mozdulatlanul fekü dt a fö ldö n, vagy a tö nkrement hó gö mbjé re,
amelynek egy szilá nkjá t a kezé ben tartotta.

328
 – Add ide! – elvettem, é s a ruhá m zsebé be tettem, hogy ne vá gja
meg magá t vele. A hegyes tá rgyak nagyon veszé lyesek, é s a
sző nyegen má r é pp elé g vé rfolt volt. Aztá n kö zö ltem vele, hogy
dö ntö ttem: neki kell a sző nyeget kitisztı́tania, é n pedig mama utá n
megyek.
Bá r nagyon gyors voltam, mé gis csak egy nagy csattaná s utá n
é rtem utol. Ott fekü dt csukott szemmel az ú t kö zepé n, mellette egy
idegen fé r i té rdelt, hallottam, ahogy beszé l mamá hoz.
Egyszer csak reccsent valami mö gö ttem. Papa volt az, vö rö s folt
volt a halá nté ká n, é s a piszkavas volt a kezé ben. Mutató ujjá t a szá ja
elé tette: „Pszt!” Aztá n megfogta a vá llamat, é s a titoktö lcsé ren á t a
fü lembe sú gta:
– Ulj le ide, é s hunyd be a szemed, Hannah.
Behunyt szemmel ü ltem tehá t a bozó tban, ahogy papa kı́vá nta.
Csak né ha leskelő dtem titokban. Pé ldá ul a „bumm” utá n, é s amikor
megzö rdü lt mellettem egy bokor, mert papa bevonszolta az idegen
fé r it a sű rű be. De utá na nagyra nyitottam a szemem, mert lá tni
akartam, mi fog most tö rté nni mamá val.
Papa a hó na alá kapta, mama feje ferdé n ló gott, é s a lá ba az
aszfaltot sú rolta, amikor ő t is a bozó tos felé vonszolta. Kiugrottam a
bú vó helyemrő l, é s oroszlá nhangon rá kiá ltottam:
– A mentő autó !
Papa megijedt, majdnem elejtette mamá t.
– Az a fé r i azt mondta, hogy hı́vja a mentő ket. De nem talá ljá k meg
mamá t, ha elviszed.
– Hannah.
Papa lefektette mamá t az ú tra, é s hozzá m lé pett. Leguggolt elő ttem
é s megsimogatta az arcomat. Az ö vé egé szen nedves volt, vö rö s
izzadsá gcsı́kok szá ntottá k vé gig az arcá t a homloká tó l az á llá ig, é s
má r az inggallé rja is piros lett.
– Kicsim, nem tudod, mirő l beszé lsz.

329
 – De! – kiá ltotta az oroszlá nhangom. A mentő autó olyan gé pjá rmű ,
amelyet speciá lis eszkö zö kkel szerelnek fel sü rgő ssé gi menté s
vé gzé sé re, é s sé rü lt vagy beteg szemé lyek első dleges ellá tá sá ra é s
kó rhá zba szá llı́tá sá ra haszná lnak. Vé ge.
– Persze, Hannah, ı́gy van, de…
– Es a kó rhá z olyan é pü let, ahol orvosi segı́tsé ggel betegeket é s
sebesü lteket kezelnek!
– Ez nem ilyen egyszerű , é desem.
– Jö jjö n a mentő !
– Hannah, hiszen lá tod, mit mű velt velem! – mutatott vé res arcá n a
hó gö mb nyomaira.
– Csak egy ostoba vé letlen volt, ké rlek, papa. – Ké rem é s kö szö nö m,
ı́gy illendő .
Papa most ide-oda futkosott, dö rzsö lte a homloká t, é s kö zben a
vö rö s izzadsá got szé tkente az arcá n.
– Na jó , felő lem – mondta hirtelen. – Vitessü k kó rhá zba.
Az idegen kabá tzsebé ben volt egy mobiltelefon. A mobiltelefon
vezeté k né lkü l mű kö dő rá dió telefon, amely majdnem mindenü tt
haszná lható .
– Hı́vom a mentő ket, de utá na nagyon gyorsan vissza kell mennü nk
a kunyhó ba, hogy csomagoljunk.
De é n nem akartam csomagolni, é s elmenni aztá n vé gké pp nem.
Elmagyará ztam neki, hogy ennek ı́gy nincs semmi é rtelme, mert ha
elmegyü nk innen, é s mamá t a kó rhá zban má r meggyó gyı́tottá k, nem
fogjuk visszakapni egé szsé gesen, hiszen nem fog minket itt
megtalá lni. Má r majdnem hü lyé nek né ztem papá t, mert mé g mindig
nem fogta fel, hogy meg akarom tartani mamá t. En se hittem volna,
hogy é ppen ezt a mamá t akarom megtartani. Amikor hozzá nk kerü lt,
aggó dtam, hogy má r megint egy alkalmatlant fogtunk ki. De kü lső re
igazi anyá nak lá tszott, mert volt sebhely a fejé n, é s szé p, hosszú ,
sző ke haja é s sá padt arca volt. Papa nagyon sokat foglalkozott vele,

330
mert az embernek mindent meg kell tennie kü lö nö sen a gyerekei
é rdeké ben. Talá n má r né ha egy kicsit fel is idegesı́tettü k azzal, hogy
Jonathan é s é n egyre tö bbszö r mondogattuk, hogy ú j mamá t
akarunk, hogy ne legyü nk annyira egyedü l, amı́g papa dolgozik. Ha
kicsit ideges valaki, az nem jelenti felté tlenü l azt, hogy dü hö s, ordibá l
vagy sű rű n bü ntet, hanem egyszerű en csak nem szó l senkihez, amit
mi nagyon nem szerettü nk. Fő leg, mert mi má r ré gen
megé rdemeltü nk volna egy ú j mamá t, mert nagyon jó k voltunk,
Jonathan é s é n. Rendesen megcsiná ltuk a há zi feladatainkat, é s
komolyan gondoltam, amikor megeskü dtem, hogy tanultam Sara
eseté bő l. Amikor papa vé gre engedett, é s az ú j mama megé rkezett, é s
ott fekü dt a kanapé nkon, nem lá tszott rajta ö rö m, amié rt rá esett
a vá lasztá s. Pedig a gyerek a legnagyobb ajá ndé k, amit csak kaphat az
ember, é s ezé rt há lá snak kellett volna lennie. Mama ezt csak akkor
é rtette meg, amikor egy nap elromlott a lé gkeringtető ké szü lé k, é s
emiatt majdnem megfulladtunk. Nem baj, legalá bb most má r é rti.
Vannak, akikné l ez kicsit tová bb tart, de ettő l mé g nem lesznek rossz
emberek, legfeljebb csak kis hü lyé k. Lassabban tanulnak, ahogy
Jonathan is, aki csak né gyé vesen tanult meg rendesen olvasni.
– Jó – mondta papa, amikor vé gre má r felfogta. – De akkor
szü ksé gem lesz a segı́tsé gedre. Figyelj, Hannah. Meg tudod csiná lni?
Meg tudod csiná lni, ugye? Má r nagylá ny vagy. Há t akkor igyelj
nagyon rá m…
Lehú zta az idegenrő l a kabá tjá t, é s a vá llamra terı́tette, hogy a
hideg é jszaká ban ne fá zzam. Nem lehet jó l koncentrá lni, ha az ember
fá zik. Aztá n megbeszé ltü k, mit kell tennem, é s é n a lehető legjobban
vé grehajtottam, pedig nem volt mindig egyszerű . Vé gté re is hazudni
nem szabad. De azé rt ú gy sem lehet viselkedni, ahogy Jonathan teszi,
akibő l egy szó t sem lehet kihú zni, mert akkor az emberek vagy azt
hiszik, hogy nagyon beteg, é s ezé rt tablettá kat kap, vagy azt
gondoljá k, vaj van a fejé n, ı́gy nem bı́znak benne, é s a vé gé n bedő l az

331
egé sz terv. Bá r é n tudtam, hogy mindent jó l csiná ltam, azé rt né ha
aggó dtam, hogy papa talá n meggondolja magá t. Volt, amikor arra
gyanakodtam, hogy papa a tudtom né lkü l megvá ltoztatta a tervé t, é s
beavatta nagyapá t, mert ő á llandó an azt hajtogatta, hogy majd
hazavisz. Sajnos ebben té vedtem, é s jó l ö sszezavarodtam. Má r abban
sem voltam biztos, hogy té nyleg papa á llt-e tegnap é jjel a
nagyszü leim elő kertjé ben, é s ő dobá lt-e kavicsokat mama ré gi
szobá já nak ablaká ba. Lehetett volna bá rki azok kö zü l, akik a reggeli
é rkezé sem ó ta ott „lebzseltek” a kamerá ikkal – ahogy nagymama
mondta. De rö gtö n má snap, tehá t ma, megjö tt a csomag benne a
ruhá mmal é s Tinky kisasszonnyal, é s ebbő l rö gtö n tudtam, hogy
most má r té nyleg itt az idő . Vé gre megint igazi csalá d leszü nk az ú j
otthonunkban. Papa elmondta, hogy mama má r vá r rá nk.
Mindenesetre – azt hiszem – nagyon elfá radhatott a hosszú
vá rakozá sban, ezé rt egy kicsit le kellett pihennie. Ez ellen nem lehet
kifogá s, mert nagy tetteket nem lehet fá radtan vé ghez vinni. Papa
tehá t elvitt mama laká sá nak konyhá já ba, levett egy gyertyá t az ablak-
pá rká nyró l é s meggyú jtotta, hogy rajzolhassak, amı́g ő felé breszti
mamá t. Azt mondta, hogy elő szö r is kicsavarja a biztosı́té kokat, hogy
ne zavarja mamá t a fé ny, amikor felé bred, ugyanis a kö tő há rtya-
problé má k ö rö kletesek a csalá dunkban. Sajnos má r alig lá tni a
konyhá ban, é s a laká s tö bbi ré sze is koromsö té t. Jobb lenne, ha mama
egyszerű en csak gyengé bb kö rté ket haszná lna. Legalá bb ahhoz mé g
elé g a gyertyafé ny, hogy a há rom vö rö s á rnyalatot a viaszkré tá s
dobozban meg tudjam kü lö nbö ztetni. Vé gü l is é ppen a konyhakö vö n
fekvő nő t szeretné m lerajzolni, é s ahhoz ká rminvö rö sre lesz
szü ksé gem. Nem igaz, hogy ez a festé k való já ban tetű vé r. A
ká rminvö rö st a bı́bortetvekbő l nyert ká rminsavbó l á llı́tjá k elő , amely
megvé di a tetveket az ellensé geitő l. A bı́bortetveket porı́tjá k, aztá n
ké nsav hozzá adá sá val vı́zben kifő zik. Ez mé g mindig a legjobb szı́n,
amit csak haszná lhatunk, ha friss vé rt akarunk rajzolni. Az alvadt

332
vé rhez a bordó szı́n is megfelelő , é s a má r beszá radt vé rt barna
viaszkré tá val lehet a legjobban visszaadni.

333
Jasmin

Elborzadok é s megható dom egyszerre, é s ettő l a furcsa é rzelmi

talá lkozá stó l megmerevedik az arcom, mintha betont ö ntö ttek volna
rá . Azonnal é szreveszi.
– Mindazok utá n, amit tetté l, a gyerekek mé g mindig szeretnek.
Bó lintok. Ertek mindent. Az ü vegszilá nkot is, amelyet Hannah-tó l
kaptam a kó rhá zban, amit tehá t nem fenyegeté snek szá nt, hanem
vigasznak, most má r vilá gos. Azt is é rtem má r, mit jelent, hogy
mindent pontosan megjegyzett: mindent, amivel az apja megbı́zta.
– Mié rt nem lé pté l le egyszerű en a gyerekekkel? Mié rt
szolgá ltattad ki ő ket ennek a vilá gnak, amelyben nem tudnak
eligazodni?
Eszembe jut Hannah, a talá nyos mosolyú zombilá ny, aztá n az
ú jsá gokban olvasható szö rnyű tö rté netekre gondolok, az igazsá gra é s
a hazugsá gokra, a vesé be hatoló pillantá sokra, amelyeknek a
gyerekek is ki vannak té ve, mint ké t tragikus szenzá ció . Elered a
kö nnyem a szé gyentő l, a ré szvé ttő l, é s sok má s é rzé stő l, amelyek
most a felszı́nre tö rnek. Siratom magamat, magunkat.
Az arcomhoz nyú l é s hü velykujjá val letö rö l egy kö nnycseppet,
hagyom.
– Tudom, nem sikerü lt minden a legjobban. De valakinek tö rő dnie
kellett velü k, nem? A kunyhó n kı́vü l is van é letem. Mivel
magyará ztam volna, hogy lett hirtelen ké t gyerekem? Ezen kı́vü l
idő re is szü ksé gem volt, hogy felké szü ljek a tová bbiakra, felmondjam
az á llá somat é s a laká somat, é s ú j otthont keressek magunknak. Hogy
né zett volna ki, ha egyik napró l a má sikra eltű nö k? Mit gondoltak
volna az emberek?
Pró bá lom elké pzelni, milyen lehet a má sik é lete a normá lis

334
emberek tá rsadalmá ban, milyen az, amikor egyszerű vevő ké nt tarka
mintá s fogmosó poharakat vá sá rol a drogé riá ban, de nem sikerü l.
– Es most? Most mi lesz? Fogjuk a gyerekeket é s eltű nü nk?
– Hannah má r ná lam van, má r csak Jonathané rt kell mennü nk.
– Es ezt hogy ké pzeled?
– Biztos nem hallottá l mé g a Bajor Hírlap szı́vet melengető
adomá nyozó akció já ró l. Ké t nagy doboz ruhá t, kö nyvet é s já té kot
gyű jtö tt az olvasó któ l. Egyet a pszichiá triá ra kü ldtek, Jonathan
biztosan felfedezte benne a kedvenc nadrá gjá t é s a piros pó ló já t.
Ebbő l má r tudja, hogy jö vü nk é rte.
– Nem sé tá lhatsz be csak ú gy a pszichiá triá ra, hogy magaddal vidd
a gyereket.
– Becké khez sem kellett besé tá lnom, Hannah kijö tt magá tó l.
– Hannah – nyö gö m. – Hol van? Lá tni akarom.
Fé lrehajtja a fejé t, metsző a pillantá sa.
– Ké rlek – mondom, mert azonnal megé rtem, mire szó lı́t fel. Ké rem
é s kö szö nö m: ı́gy illendő .
– Ké rlek, vigyé l a lá nyomhoz.
Tová bbra sem fordı́tja el ró lam dermesztő pillantá sá t, é s vá ratlanul
ijesztő neveté sben tö r ki, ahogy korá bban má r annyiszor. A
kö vetkező pillanatban megragadja mellettem a redő ny hevederé t,
majd egy robajt hallok, é s a szoba ú jra sö té tbe borul. A karomná l
fogva belö k a szoba belsejé be, bele a feketesé gbe.
– Annyira szá nalmas vagy! – sziszegi. – Ugy teszel, mintha
egyszeriben é rdekelne a gyerekek sorsa. – Lassú lé ptek szelik á t a
szobá t, aztá n fé mesen csö rren valami a padló n. A szobakulcs.
– Való já ban fü tyü lsz rá juk. – Té rden csú szva tapogatom vé gig apró ,
kapkodó mozdulatokkal a padló t. – Hagytad, hogy az ú jsá gok
hazugsá gokat terjesszenek ró luk, é s Hannah-t fogyaté kosnak
nevezzé k. Ké rhetté l volna helyreigazı́tá st, vagy legalá bb panaszt
tehetté l volna a szerkesztő sé gben.

335
 A kulcs! Megvan! Tová bb kú szom szorosan markolva a kulcsot.
– Szexuá lis abú zus a gyerekekkel szemben! Má r a gondolat is
abszurd! Egy ujjal sem nyú ltam soha a gyerekekhez, ezt te is nagyon
jó l tudod! Soha sem vetemedné k ilyesmire!
A hangja fö lö ttem dö rö g, lé pteit minden irá nybó l hallom kö zeledni.
Falba ü tkö zö m, de nem tudom, melyikbe.
– Mifé le anya vagy, aki né má n tű ri, hogy ilyesmit kinyomtassanak?
Mifé le anya az, aki nem harcol a gyerekeié rt? Mé g csak meg sem
lá togattad ő ket!
Itt a ruhá sszekré ny, kitapogatom, most má r tudom, hol vagyok, é s
merre juthatok ki.
– Nem anya az ilyen! – harsogja.
Az ajtó ! A kulcslyuk! Pró bá lom a zá rba illeszteni a kulcsot, de
kicsú szik a kezembő l, é s leesik a fö ldre.
– Meg sem é rdemled, hogy anya lé gy!
Mialatt az agyam mozaikszerű en szá mba veszi, mi is tö rté nt velem:
a biztosı́té kok kicsavará sa, a kö r, amely most bezá rul, é bredé s é s
kiszolgá ltatottsá g a sö té tben, é ppen ú gy mint annak idejé n a kunyhó
kamrá já ban, elsö té tı́tett szoba igyelmezteté ské nt é s teljhatalmá nak
demonstrá ció jaké nt, ami mé g mindig istenké nt jelenı́ti meg ő t, aki
é let é s halá l ura mé g itt is, a sajá t laká somban, a való vilá gban,
a szabadsá gban, amely csak lá tszó lagos, amı́g ő lé tezik, istenem –
felkapom a kulcsot é s ú jra pró bá lkozom. Sikerü l, a kulcs fordul a
zá rban, nyikorog a kilincs, é s kinyı́lt az ajtó ! Kibotorká lok a sö té t
elő szobá ba, magam mö gö tt gyorsan bevá gom az ajtó t, é s teljes erő vel
nekifeszü lö k, hogy ne jö hessen ki, mikö zben igyekszem a kulcsot a
zá rba dugni. O belü lrő l meglö ki az ajtó t, a kulcs megint a fö ldre hull.
Ott hagyom, most má r mindegy, má r csak ki akarok jutni ebbő l a
laká sbó l a szabadulá st jelentő lé pcső há zba. Má r majdnem a bejá rati
ajtó ná l vagyok, má r csak né há ny lé pé s van há tra, amikor hangot
hallok a há tam mö gü l:

336
– Biztos, hogy itt akarod hagyni a bará tnő det?

337
Matthias

Az ö reg tragacs zö työ gve felkaptat Jasmin Grass há za elő tt a já rdá ra.
Egyik kezemmel megragadom a kilincset, a má sikkal leá llı́tom a
motort. Kiugrom az autó bó l, é s a kapuhoz rohanok. Egy idő sebb nő
lé pett be rajta az imé nt, é s ré mü lten felsikolt, amikor benyomulok
utá na, é s a kö vetkező lé pé sné l majdnem belebotlom a bő rö ndjé be,
amelyet é pp a kapu mö gö tt tett le.
– Hı́vja a rendő rsé get! – kiá ltok a remegő nő re, é s megragadom a
vá llá ná l. – Hallja? Azonnal é rtesı́tse a rendő rsé get!
Elengedem, é s feldü bö rgö k a lé pcső n. Jasmin Grass a harmadik
vagy negyedik emeleten lakik, ahogy a csengő jé n á ll, ezt má r
ré gebben kiderı́tettem.
Es ha té vedté l?
Há tha nem ide hozta?
Akkor megint sikerü lt lelé pnie.
Lekü zdö m kishitű sé gemet, inká bb a lé pcső re koncentrá lok.
A harmadik emeleten nem talá lom Jasmin Grass né vtá blá já t, egy
emelettel feljebb kell mennem. Izzadsá g csorog a gallé romba, ö reg,
má r nem rugalmas testem kı́nló dik az erő lkö dé stő l. Felé rek a
negyedik emeletre. Az első ké t né vtá blá t gyorsan á tfutom, de egyik
sem Frau Grassé . A harmadik viszont az a laká s, amelyet keresek, é s
lá ttá ra egy pillanatra megdermedek. Az ajtó . Ré snyire nyitva van.
Hannah – jut azonnal az eszembe.
– Ké rlek, ne csukd be az ajtó t! – ké rtem ő t é ppen ma dé lelő tt,
miutá n bezá rkó zott Lena ré gi szobá já ba. – A legjobb lenne, ha mindig
ré snyire nyitva hagyná d, hogy tudjam, minden rendben van-e ná lad.
– Hannah jó gyerek, mindig szó t fogad. Mé ly levegő t veszek, aztá n
ó vatosan kitá rom az ajtó t, é s beosonok a laká sba.

338
 Az elő szobá ban sö té t van, de az egyik szobá bó l fé ny szű rő dik ki, é s
halk beszé lgeté st hallok. Tová bb lopakodom, egé sz testem lü ktet.
Most elkapom Markot. A szú ró fá jdalom a mellkasomban
igyelmeztet, hogy talá n ez lesz az utolsó , amit mé g megtehetek, de
nem é rdekel. Most nem foglak cserben hagyni, Lená cska. Igyekszem
az utolsó lé pé seket a falhoz lapulva megtenni, hogy ne vessek
á rnyé kot, nehogy Mark é szrevegyen. A hangok felerő sö dtek.
– Mé g igazi csalá d vá lhat belő lü nk – ez biztos Jasmin Grass.
Valaki mé lyet só hajt, egy fé r i, Mark.
Egy pillanatig nagy a csend. Aztá n minden elő zmé ny né lkü l, olyan
hirtelen, hogy az ijedsé gtő l majdnem ö sszecsuklik a té rdem,
megcsikordul a padló n egy szé k, dü bö rgé st hallok, majd é les sikolyt
é s egy nagy puffaná st. Kiugrom a fedezé kembő l ké szen rá , hogy vé gre
elkapjam Markot.

339
Jasmin

Mindennek vé ge, ezt mindketten tudtuk.

A konyhá mba, a mi konyhá nkba, amely ré gen a jó kedv, a bará ti
ö sszejö vetelek szı́nhelye é s az otthonunk kö zé ppontja volt, most a
fá jdalom kö ltö zö tt tele haraggal, fé lelemmel, ké tsé gbeesé ssel é s
gyá sszal. Nincs má r menekvé s, az az ú t sem já rható , amit ez az isten
tervezett, amikor ma é jjel behatolt a laká somba, hogy magá val
vigyen. Az a pillanat kihullott a mú ló idő bő l, é s ebben a té rben
megá llt az é let.
Ekkor elszabadultak az indulatok.
A sö té t elő szobá n á t belö kdö sö tt a konyhá ba, ahol Hannah az
asztalná l ü lt, é s gyertyafé nyné l rajzolgatott. Csendé letet: Kirstent, aki
né má n é s mozdulatlanul fekü dt a konyha kö vé n kifordult tagokkal.
Kocká s konyharuhá val volt betö mve a szá ja, halá nté ká bó l vé r
patakzott csukott szemé n á t az arcá ra. Lehet, hogy meghalt, lehet,
hogy csak elá jult. Né ha nehé z megá llapı́tani első pillantá sra, most
má r tapasztalatbó l tudom.
Hannah hangja a kö rü lmé nyekhez ké pest vidá man csengett,
amikor „Szia, mamá val” ü dvö zö lt. Mintha nyá rsat nyeltem volna, ú gy
á lltam az ajtó ban, egé sz testemben remegtem, é s mintha hirtelen
mé lyen fagypont alá sü llyedt volna a hő mé rsé klet, nem kaptam
levegő t. A jeges hideg a marká ban tartott, reszkettem tő le.
– Ulj le – mondta fogvatartó m, é s kiment a konyhá bó l. Apró
kattaná sokat hallottam, ahogy a biztosı́tó szekré nyben sorban
visszakapcsolta a biztosı́té kokat.
– Kirsten – suttogtam.
Kirsten nem mozdult.
– Azt mondtam, hogy ü lj le! – visszaté rt a konyhá ba, megdicsé rte

340
Hannah rajzá t, aztá n felkapcsolta a villanyt a tű zhely fö lö tt.
– Nem mondom tö bbszö r!
Bizonytalan lé ptekkel az asztalhoz mentem, é s leü ltem. Balra
tő lem, nem messzebb, mint fé l mé terre fekü dt Kirsten kicsavarodva,
mozdulatlanul, vé resen.
– Na, ı́gy má r jó ! – mosolygott elé gedetten.
Igyekeztem á llni a tekinteté t, é s nem elkalandozni a konyhapulton
mö gö tte lé vő ké startó ra. Nem akartam Kirstenre se gondolni, akinek
nem tapinthattam meg a pulzusá t, pedig talá n mé g meg tudtam volna
menteni, vagy ha má r nem, legalá bb meg kellett volna siratnom.
Bizonyá ra gyanú tlanul ajtó t nyitott, mikö zben é n a há ló ban aludtam,
é s akkor é rte az ü té s.
– Nem kellett volna vé rnek folynia – mondta, mintha olvasott volna
a gondolataimban.
– Tudom, é n tehetek ró la.
– Pontosan.
– Nem baj, mama – szó lalt meg Hannah a rajzá ró l felpillantva.
Felismertem jellegzetes mosolyá t: ajká nak ı́ve alig é szrevehető en
felfelé mozdult. – Csak egy ostoba vé letlen volt.
– Igen, Hannah, igazad van.
Kirsten halkan felnyö gö tt.
– Lá tod, ő is meghallotta. – Szı́vó s kis csaj, mé g é l.
– Ké rlek, hagyd bé ké n – nyö gtem ki nagy nehezen. – Neki ehhez
semmi kö ze. Hibá ztam, sok hibá t kö vettem el.
A szemem sarká bó l lá ttam, hogy Kirsten, aki a konyha kü szö bé tő l
karnyú jtá sra fekü dt, megmozdul. Igyekeztem ú gy ü lni, hogy ő ne
lá thassa.
– Csaló dá st okoztam nektek, sajná lom.
– Té nyleg?
– Talá n jó vá tudom tenni, é s mé g igazi csalá d vá lhat belő lü nk.

341
Nem tudom pontosan, mikor vettem é szre, hogy Kirsten megpró bá lja
kivonszolni magá t a konyhá bó l. Vajon az elrabló m egé sz idő alatt
igyelte ezt a siralmas kı́sé rletet, é s titokban jó l szó rakozott rajta?
Vajon csak az alkalmas pillanatra vá rt, amı́g Kirsten reszkető ujjai
vé gre elé rik a kü szö bö t? Vagy csak hirtelen fel igyelt rá , de nem
Kirsten miatt, hanem inká bb az é n nyilvá nvaló erő lkö dé sem lá ttá n,
hogy idő t nyerjek. Egy szempillantá s alatt megkerü lte egy ugrá ssal az
asztalt, rá vetette magá t Kirstenre, é s a hajá ná l fogva a helyisé g
kö zepé be rá ngatta. Azonnal felugrottam, é s ö kö llel estem a há tá nak,
belerú gtam a lá bá ba, kiabá ltam. Kirsten ismé t a kö vö n fekü dt
hö rö gve, egy pillanattal ké ső bb má r é n is mellette fekü dtem lecsapva,
mint egy kellemetlen bogá r. Csak most vettem é szre egy má sik fé r it,
aki kezé t a mellé re szorı́tva az ajtó ban té rdre rogyott, szeme tá gra
nyı́lt, viaszfehé r arcá nak é les voná sai eltorzultak a ré mü lettő l. Ot
nem tá madtá k meg, nem volt rá szü ksé g. A felismeré s vitte padló ra.
– Rogner? – zihá lta.
Hatalmas, jé ghideg hullá mké nt ragadott magá val a dö bbenet:
ismerem ezt a nevet, csak nem tudom, honnan.
– Herr Beck – Rogner csak ennyit mondott, aztá n ı́gy folytatta: –
Há t jó .
Nincs tová bb, ezt mindannyian megé rtettü k.
Való szı́nű leg Rogner is, aki most kigombolja az inge legfelső
gombjá t, mintha hirtelen tú l szorossá vá lt volna a gallé rja. Matthias
Beck, Kirsten é s é n a fal mellett ü lü nk sorban tehetetlenü l, té tlenü l,
gyengé n – mind a há rman. Rognernek mé g fegyvere sincs, hogy
sakkban tartson minket, de nincs is rá szü ksé ge. Matthias Beck egyre
rosszabbul van, fé lek, hogy a szı́ve miatt. Gö rcsbe rá ndult arca mé g
mindig kré tafehé r, ö kö lbe szorı́tott jobb kezé t a bal mellé re szorı́tja.
Kirsten fejsebe mé g mindig vé rzik. Kiveszem a szá já bó l a
konyharuhá t, é s a sebé re szorı́tom, fejé t kimerü lten a vá llamra hajtja.
Es é n, mindennek az okozó ja, az ö sszes fá jdalom elő idé ző je, é n sem

342
vagyok ké pes fellá zadni, nem tudom rá vetni magam Rognerre, mé g
csak meg sem pró bá lom. Miutá n elő szö r a há ló ban, aztá n a
konyhá ban is a fö ldre lö kö tt, annyira fá jnak a bordá im, mint
kö zvetlenü l a balesetem utá n. Minden lé legzetvé tel egy-egy
ké sszú rá s, é s ezé rt gyű lö lö m magam. Mentő angyalnak kellene
lennem má r csak azé rt is, hogy jó vá tegyek mindent, mé g ha az
é letem lenne is az á ra.
Rogner fel-alá já rká l, lá tom rajta, hogy gondolkodik. Azon tö preng,
hogyan tová bb. Meg kell majd ö lnie Matthias Becket é s Kirstent, nem
vitá s. Ami engem illet, az ké tesé lyes. Talá n mé g mindig magá val akar
vinni Hannah kedvé ért. Tudnom kellett volna. Ké ptelen vagyok
má sra gondolni: tudnom kellett volna. Erté kes idő t vesztegettem el
az ö nsajná lattal é s a gyerekek meggyanú sı́tá sá val. Tudnom kellett
volna mindent, hiszen ismerem ő t.
– Figyelj! – pró bá lkozom ú jra. – Veletek megyek, rendben? A
felesé ged leszek, é s jó anya. De cseré be hagyd futni Kirstent é s Herr
Becket.
Rogner pö rdü l egyet, é s ridegen felnevet.
– Ne nevettesd ki magad! Persze hogy velü nk jö ssz, ha é n ú gy
akarom. – Hozzá m lé p, é s mé lyen a szemembe né z. – A ké rdé s má r
csak az, hogy akarom-e mé g, Jasmin.
Nagyokat nyelek, mialatt Rogner tová bb já rká l tö prengve a
konyhá ban. Jobbró l balra, é s vissza, ú jra meg ú jra, mint egy rabul
ejtett tigris, mint egy kiszá mı́thatatlan vadá llat. Ekö zben megakad a
szemem a mikró ó rá já n. Maja – suhan á t az agyamon. Maja – teljesen
megfeledkeztem ró la. Maja megı́gé rte, hogy munka utá n idejö n. El is
fog jö nni egé sz biztosan, hiszen nem sejti, hogy csak azé rt hı́vtam fel,
hogy a laká somba csaljam, é s jó l beolvassak neki. Azt hiszi, hogy ki
akarom ö nteni a szı́vemet, é s akkor majd megı́rhatja é lete legjobb
cikké t. Bá r má r ké sé sben van, hiszen kilenc–fé l tı́zre jelezte
é rkezé sé t, é s most má r majdnem tizenegy van, de jö nni fog biztosan,

343
el kell jö nnie. O lehet a megmentő nk. Az izgalomtó l zihá lni kezdek.
Kiabá lnom kell majd, té nyleg hangosan ordı́tanom, amint meghallom,
hogy az ajtó elő tt á ll. Tisztá ban vagyok vele, hogy csak má sodperceim
lesznek erre, mielő tt Rogner megü t, vagy má ské ppen elhallgattat,
talá n há tra nyú l a ké startó hoz, felkap egy ké st é s leszú r. De ezt a pá r
má sodpercet ki fogom haszná lni. Ordı́tani fogok minden erő met
ö sszeszedve, é s remé lem, Maja nem hagyja annyiban, é s é rtesı́teni
fogja a rendő rsé get. Gondolataimbó l Rogner zö kkent ki, amikor
hirtelen megfogja az á llam, é s merev pillantá somat az ó rá ró l magá ra
vonja.
– Sajná lom, Jasmin – mondja vigyorogva –, de nem fog eljö nni.
Pró bá lom megé rteni szavai é rtelmé t, de nem sikerü l. Ugy tű nik,
ingerü lt arckifejezé sem szó rakoztatja. Elengedi az á llamat, é s
megpaskolja a fejemet, mintha csak egy kis, buta kö lyö kkutya volné k.
– Tudom, hogy megbeszé lté tek Majá val. Sajnos azonban tová bbra
is velem kell beé rned.
– Nem é rtem…
– Há t persze, nagy csaló dá s, mi? Ebben is okosabbnak gondoltalak.
De ha vigaszodra szolgá l: Maja sem é rtette elő szö r. Mindenesetre
helyettesı́thetett, mialatt beteg voltam. Eltekintve né há ny cikktő l,
amelyeket egyé bké nt é ppen oly kevé sre becsü lö k, mint ö n, Herr
Beck, de a tá vollé tem alatt sajnos valahogy becsú sztak, meg kellett
á llapı́tanom, hogy Maja nagyon jó l dolgozott. Termé szetesen az
irá nyı́tá som alatt. Elő szö r a szomszé doddal bará tkozott ö ssze. Ez az
idő s… hogy is hı́vjá k? Na mindegy, nem fontos. Nagyon beszé des
hö lgy, rö gtö n elmesé lte Majá nak, hogy fő z neked, mert nincs senkid.
Es amikor má r eldő lt, hogy a iá hoz fog utazni, aggó dott é rted. Ki fog
neked fő zni? Maja termé szetesen szı́vesen á tvá llalta.
Mintha jé ghideg vizet zú dı́tottak volna a ké pembe. Majá t tehá t rá m
á llı́totta. Rajta keresztü l mindent megtudott ró lam, é s jó t mulatott
rajtam.

344
 – Ez azt jelenti…
– Lars Rogner – mondja szertartá sosan, a hangjá ban né mi
csaló dottsá ggal. – A Bajor Hírlap fő szerkesztő je. Té nyleg tö bbet ké ne
ú jsá got olvasnod, Jasmin. – Megint vigyorog, é s má r tudom, honnan
olyan ismerő s a neve. Sok cikket ı́rt ró lad, Lena, talá n a legtö bbet.
Micsoda kegyetlen tré fa lehetett ez az ő szemé ben.
– Maja mentsé gé re – folytatja – mé g csak annyit, hogy egé sz idő
alatt azt hitte, hogy egy interjú ró l lesz szó . Az volt a feladata, hogy
kicsit ö sszebará tkozzon veled, elnyerje a bizalmadat é s szemmel
tartson. Nagyon izgatott volt az é des kisegé r, amikor ma felhı́vtad, é s
talá lkozó t ké rté l. Vé gü l azonban bele kellett tö rő dnie, hogy azonnali
hatá llyal ez má r fő nö ki hatá skö rbe tartozik.
Elké pzelek egy nagy, osztatlan irodá t, amelyben vé kony, szü rke
vá laszfalak mö gö tt izgatottan telefoná lgatnak, é s vadul verik a
billentyű ket. Ott van Maja is felhajtott gallé rú , kemé nyı́tett, fehé r
blú zá ban, ahogy az ú jsá g honlapjá n lé vő fé nyké pé n lá tható , é s nem is
é rtem, hogy Kirsten é s é n mié rt nem klikkeltü nk tová bb, hiszen
való szı́nű leg Lars Rogner fotó já ba is belefuthattunk volna.
Ertesı́thettü k volna a rendő rsé get, é s Rogner má r ré gen bilincsben
lenne. Elké pzelem, ahogy á tsé tá l a szerkesztő sé gen, é s keres valakit,
akit rá m á llı́that. Majá ra esik a vá lasztá sa, mert ő karrierre vá gyik,
nagyon lelkes, ső t talá n mé g a fő nö ke sá rmja sem hagyja hidegen.
Nem is sejti, hogy most é ppen nem a karrierjé t é pı́ti, hanem egy aljas
já té k ré szese. Attó l tartok, hogy boldog, megtisztelve é rzi magá t,
mert há t ő a kivá lasztott.
– Ot…?
– Ugyan má r – emeli tiltakozá sra a kezé t. – Maja az irodá ban van,
é s tú ló rá zik. Sajnos nem ő volt az egyetlen, aki tegnap Becké kné l já rt,
miutá n Hannah-t elbocsá tottá k a gyermekpszichiá triá ró l. Es ha egy
tö rté net má r elveszti exkluzivitá sá t, bizony igyekezni kell, hogy az
ember tú lszá rnyalja a konkurenciá t. Javasoltam neki, hogy keresse

345
meg a te egykori fő nö kö det a reklá mü gynö ksé gné l. Ma dé lutá n
talá lkoztak. Kiderü lt, hogy má r há rom hé ttel az eltű né sed elő tt
kirú gtak, mert egyik napró l a má sikra nem já rtá l be dolgozni. A
fő nö kö d szerint feltehető en nem tudtad megemé szteni, hogy a
bará tnő d szakı́tott veled. Vagy talá n má r ré gebben sem volt minden
rendben kö rü lö tted. Nem volt egyszerű a gyermekkorod, ugye? Apá d
halá la utá n né há ny é vig gyermekotthonban é lté l, de aztá n anyá d
hazavitt. Kedves asszony egyé bké nt az anyá d. Kedves é s tele van
panasszal. Te – hogy is mondta? – nagyon nehéz gyerek voltá l. –
Rogner megvető en csettint, mikö zben é n hö rö gve levegő utá n
kapkodok. – A jó nevelé s fontos, nem igaz? Nos, igen, a cikk
mindenesetre a holnapi szá mban lejö n, szó val Majá nak van mé g vele
dolga. Mondhatni, elné zé sedet ké ri.
– Ha a maga helyé ben lenné k, villá mgyorsan lelé pné k – szó lal meg
Kirsten hű vö s jó zansá ggal. Bá rmennyi csapá s é rte is, mé g mindig
erő s é s lá zadó , senki sem ké pes ő t megfé lemlı́teni. Mé g egy dü hö dt
isten sem. – Mert ha Maja tudja, hogy itt van…
Rogner mogorvá n hadoná szik.
– Na é s? Ki á llı́taná , hogy Jasminnal mé g ma este megcsiná ltam az
interjú t? A hivatalos verzió ban esetleg csak holnap reggel jö vö k ide,
é s bukkanok rá né há ny hullá ra. Sok lehető sé gem van.
– Nem megy sehová , amı́g meg nem mondja, mi tö rté nt a
lá nyommal – mordul fel Matthias Beck. Elő szö r szó lal meg, amió ta
Rognert felismerte, é s utá na a fal mellett elgyengü lve a fö ldre
hanyatlott. Az apá d, Lena. Elké pzelni sem merem, mennyire
lesú jthatta ez a talá lkozá s. Rogner rendszeresen idé zte cikkeiben a
szavait, tehá t á llandó kapcsolatban volt a lá nya elrabló já val
gyanú tlanul, mit sem sejtve, remé nykedve.
– Csö nd legyen! – ordı́t Rogner, de rö gtö n ö sszeszedi magá t.
Só hajtva odahú z magá nak egy szé ket, é s leü l elé nk, mint egy
kegyetlen tá bornok, aki há rom foglyot ejtett. Arcá n alattomos

346
kifejezé s. – Mindig tiszteltem ö nt, Herr Beck. A legmé lyebb
tisztelettel viseltettem ö n irá nt, ú gyszó lvá n csodá ltam, ahogy
oroszlá nké nt harcolt Lená é rt é s a csalá djá é rt. Termé szetesen nem
já rt sikerrel, é s gyakran elé g ostobá kat lé pett – felnevet –, de soha
sem adta fel. Nagyon tetszettek az e-mailjei, a bennü k tomboló dü h,
az elszá ntsá ga. Szá zszor megfenyegetett, hogy soha tö bbé nem á ll
szó ba velü nk, de aztá n mé gsem tehetett má st. Ujra meg ú jra
megkeresett a panaszaival, informá ció kkal, adatokkal, remé nykedve,
hogy valami eredmé nye csak lesz. On, Herr Beck, igazá n jó apa.
Tulajdonké ppen meg kellene engem é rtenie, nem gondolja? Egy jó
apá nak nincs má s vá lasztá sa.
– Maga beteg! – lihegi Beck, é s a kezé t ú jra a mellkasá ra szorı́tja.
– Hogyhogy itt van, Herr Beck? Mit mond ez el ö nrő l? Pontosan
tudja, hogy Lená t má r nem kaphatja vissza, de ő t má r ré gen Hannah-
val pó tolta. – Rogner szalutá ló mozdulatot tesz. – Nem kü lö nbö zü nk
olyan nagyon egymá stó l, Herr Beck.
– Mondja meg, mit tett a lá nyommal, maga szö rnyeteg!
Rogner arcá n egy fé lmosoly suhan á t.
– On nem tud semmit, Herr Beck. Az a lá ny, akit annyi é ven á t
vé delmezett, nem is lé tezett. Viszonyunk volt, ilyen volt a lá nya,
viszonyt folytatott egy nő s fé r ival. – Rogner szé les mosollyal, kihı́vó n
né z Matthias Beckre. – Mit szó l hozzá , Herr Beck?
– Hazugsá g!
– Nem – mondja Rogner –, ez az igazsá g. El tudja viselni? Kibı́rja a
beteg szı́ve?
A szemem sarká bó l lá tom, hogy Matthias Beck á llkapcsa
megfeszü l.
– Igen? – Rogner kivillantja a fogsorá t, aztá n egy csapá sra
elkomorodik az arca. – Ismerem ezt az arcá t. Ilyenkor szokott
lesú jtani az ö kle, amit kö nyö rtelen rú gá sai kö vetnek, amitő l letagló z
a fá jdalom, é s minden elsö té tü l. – Ki volt a lá nya? Egy hazug,

347
felelő tlen, szeszé lyes, tiszteletlen é s elké nyeztetett csaj, akit az
apucija pé nzzel tö mö tt. Ilyen volt a lá nya, akinek ö n meghamisı́totta
a vizsgajegyeit, é s aki miatt egy fé r it ú gy megvert, hogy az kó rhá zba
kerü lt – a má sik oldalra hajtja a fejé t, hogy leolvashassa szavai
hatá sá t. – Emlé kszik, ugye, az első talá lkozá sunkra, Herr Beck?
Milyen bü szké n mutogatta akkor Lena bizonyı́tvá nyait. Kivá ló diá k,
csupa kitű nő jegy! A fotó som mé g ké peket is csiná lt ró la, é s a
legkevé sbé sem ké telkedtem Lena jó eredmé nyeiben mindaddig, mı́g
interjú t nem ké szı́tettem az egyetem tanulmá nyi osztá lyá n. A
lá nyá nak való já ban nagyon gyenge volt az á tlaga, de há t ezt ö n is
tudta, ugyebá r? – Rogner somolyogva rá zza a fejé t. – Kezdettő l
hazudott a lá nyá ró l. Sejtettem, hogy mi ketten jó l szó rakozunk majd.
Igy is lett, igaz, Herr Beck? En legalá bbis jó l szó rakoztam.
– Folytassa! – mordul fel Beck. Tudni akarok mindent.
Rogner szemü gyre veszi Becket, ú gy tű nik, tö preng.
Egy pillanatig remé nykedni kezdek, é s imá dkozom a folytatá sé rt.
Aki menekü lni akar, az nem kezd bele egy hosszú tö rté netbe. Akinek
van vesztenivaló ja, nem á rul el elmondhatatlan dolgokat.
– Magá ra vessen, Herr Beck – hallom a hangjá t, é s behunyom a
szemem.
Itt a vé g.
– Lena első é ves volt, amikor megismerkedtü nk. Való szı́nű leg
spontá n elhatá rozá ssal pá lyá zott meg a szerkesztő sé gben egy
gyakornoki á llá st, hogy a sajá t lá bá ra á llhasson, é s az anyja idegesı́tő
beszó lá sait se kelljen tová bb hallgatnia. Má r az á llá sinterjú kö zben
kiderü lt szá momra, hogy Lená bó l soha sem lesz ú jsá gı́ró , mert
semmi sem é rdekelte ö nmagá n kı́vü l, a vilá g kö zepé nek tartotta
magá t. Ennek ellené re kapott egy esé lyt. A kö vetkező hé tig le kellett
adnia megadott té má ró l egy pró bacikket – nevet fel. – Persze nem
ı́rta meg. Amikor felhı́vtam, hogy é rdeklő djem, azt mondta, hogy
meggondolta magá t, é s inká bb a tanulmá nyaira akar koncentrá lni.

348
Micsoda szö rnyű lá ny, gondoltam magamban. Es mé gsem tudtam
kiverni a fejembő l. Tetszett a kö nnyedsé ge, olyan volt, mint egy
kecses kis madá rka, egyszerre vonzott é s taszı́tott a gá tlá stalansá ga.
– Rogner emlé keibe merü lve megint rá zza a fejé t. – Lé pé srő l lé pé sre
tö rté nt minden. Ovatosnak kellett lennü nk, hiszen nő s voltam.
Tizenké t é ve Simone volt a felesé gem, é s mé g soha sem csaltam meg.
Megı́gé rtem neki, hogy az egé sz é letemet neki szentelem, é s ezt
komolyan gondoltam. Amı́g nem jö tt Lena. Kezdetben mindig csak
pá r ó rá t tö ltö ttü nk együ tt, de nemsoká ra ennyi má r kevé s volt, ezé rt
a hé tvé geken is talá lkoztunk. Simoné nak azt mondtam, hogy ü zleti
ú tra megyek. Ujsá gı́ró ké nt sokat utazik az ember, a felesé gemnek
nem volt oka, hogy ké telkedjen a szavamban. Elvittem Lená t a
kunyhó ba, amely má r gyerekkoromban is megvolt, eredetileg Cham
kö rnyé ké rő l szá rmazom. A kunyhó … Má r gyerekké nt is sok idő t
tö ltö ttem ott, azt já tszottam, hogy ott lakom. Té nyleg gyö nyö rű hely.
Sajnos nappal soha sem lá thattad – fordul hozzá m egy kis
szomorú sá ggal a hangjá ban, de nem reagá lok rá . – A kunyhó t sű rű
nö vé nyzet veszi kö rü l, té ren é s idő n kı́vü l lé tezik, autó val el sem
é rhető . Legalá bbis eddig ı́gy volt, mielő tt a rendő rö k jö ttek, é s utakat
tapostak ki meggyalá zva a termé szetet. Azelő tt ö tszá z mé terrel
odá bb, egy turistaú t kö zelé ben kellett leparkolnom, é s onnan gyalog
vá gni á t az erdő n. Mindig nagyon romantikus volt, amikor Lená val
ké z a ké zben mentü nk utat tö rve egy titkos, elvará zsolt helyre, amely
csak a mié nk. Ott biztonsá gban voltunk, csak mi ketten, tá vol a
vilá gtó l. A kunyhó akkoriban nagyon romos volt, együ tt ú jı́tottuk fel
é s rendeztü k be – né z rá m vigyorogva. – Lena vá lasztotta ki
a sző nyeget a nappaliba.
Tehá t te magad is ré szt vetté l a bö rtö nö d felé pı́té sé ben, Lena.
Matthias Beckre pillantok, lá tom, hogy a homloká n kidagadt egy é r.
Csendben é s igyelmesen hallgatja Rognert, de sejtem, csak idő
ké rdé se, hogy mikor robban. Soká ig má r nem fogja tudni tü rtő ztetni

349
magá t.
– En má r csak ezeké rt a kunyhó ban kö zö sen eltö ltö tt hé tvé geké rt
é ltem. Es azt hittem, ő is ı́gy é rez. – Rogner ujjaival kemé nyen
vé gigszá ntja sö té t hajá t, é s mikor hirtelen lekapja a kezé t, a haja
kusza marad. – De té vedtem. Egy idő mú lva egyre gyakrabban talá lt
ki ü rü gyeket, mié rt nem talá lkozhatunk. Nincs ideje, tanulnia kell a
vizsgá ira, szü leté snapra hivatalos. Apja, anyja, nagyanyja, hirtelen
mindig volt valakinek szü leté snapja. Má r fel sem vette a telefont,
amit pedig kü lö n neki vettem. Mindkettő nknek vettem, hiszen nem
akartam, hogy Simone gyanú t fogjon. – Megvető en felhorkan. Erzem,
hogy egyre jobban belelovalja magá t a tö rté net felidé zé sé be, é s ú jra
á té l mindent. – Mit ké pzel magá ró l? – ordı́tja – Minek né z engem? Az
orszá g legjobb ú jsá gı́ró ja vagyok, rö gtö n é szreveszem, ha valaki
hazudik. Má rpedig ő hazudik, ezé rt titokban kö vettem, é s a gyanú m
beigazoló dott: megint talá lkozgatott a volt bará tjá val. Epp akkor,
amikor má r mindent bevallottam a felesé gemnek, ahogy Lena
kı́vá nta, mert azt akarta, hogy dö ntsek vé gre. Ezé rt megmondtam
Simoné nak, hogy elhagyom, mert Lená val akarok é lni – elakad
a hangja, valami tö rté nni fog ebben a pillanatban, é rzem. Egy
szempillantá s alatt vé gtelenü l megö regszik. Lehet, hogy csak
ké pzelem, vagy talá n a tű zhely fö lö tti lá mpa gyenge fé nye vilá gı́tja
meg elő nytelenü l dú lt voná sait.
– Ezé rt tö rté nt – szó lal meg Matthias Beck, akinek most
nyilvá nvaló an fé ny gyú lt a fejé ben.
Rogner bó lint.
– Nem tudtam megakadá lyozni, hogy az ú jsá gok ı́rjanak ró la.
Szerencsé re a szakma visszafogja magá t, ha ö ngyilkossá gró l van szó ,
nehogy szerencsé tlen, ké tsé gbeesett embereknek tippeket adjon –
fá radtan megdö rzsö li a homloká t, talá n remé nykedik benne, hogy
kiű zheti az emlé kké peket a fejé bő l, de hiá ba.
– Szé n-monoxid-mé rgezé s. A grillsü tő t bevitte a fü rdő szobá ba,

350
minden ré st betö mö tt, é s meggyú jtotta a faszenet. En talá lom meg
ő ket, amikor munka utá n hazaé rek. Simone a ká dban ü l Pascallal az
ö lé ben, mintha aludná nak. De nem alszanak, má r nem é lnek. –
Leengedi a kezé t. Arca olyan kifejezé st ö lt, mintha ebben a
pillanatban tá madt volna egy ö tlete. – Ettő l fogva má r senkim sincs,
csak Lena. Soha tö bbé nem engedem ki a kezembő l a gyeplő t. Soha
tö bbé nem tö rté nhet meg ekkora szerencsé tlensé g, ı́gé rem neked,
Pascal. Papa ezentú l nagyon fog vigyá zni.
Alig elviselhető , feszü lt csend á ll be. Mintha ebben a helyisé gben is
szivá rogni kezdene a lá thatatlan, halá lt hozó gá z, mint akkor, Rogner
fü rdő szobá já ban. Rogner megkö szö rü li a torká t, é s ú gy tű nik, megint
visszaté rt a jelenbe, hozzá nk, a konyhá ba, ahol ez az elkerü lhetetlen
vé gjá té k folyik.
– Lena meg sem ijedt, amikor a diá kbulibó l hazafelé belé m botlott.
Szia, Lars! – mondta, é s nevetett. Bű zlö tt az alkoholtó l é s a fű tő l. De
rég láttalak. Eppen tizenhá rom napja nem talá lkoztunk. Ezalatt
eltemettem a csalá domat, é s á té pı́tettem a kunyhó t. Amikor
odavittem, azt hitte, viccelek. Já té knak gondolta, talá n mé g szexinek
is talá lta. Egy kis já tszadozá s bú csú zó ul. De aztá n elmesé ltem neki,
mi tö rté nt Simoné val é s Pascallal, é s akkor sejteni kezdte, hogy soha
tö bbé nem fog kiszabadulni a kunyhó bó l. Eleté ben elő szö r
felelő ssé get fog vá llalni, errő l majd é n gondoskodom.
– De hiszen… cikkeket ı́rt ró la! – mondja Matthias Beck
hitetlenkedve.
Rogner rá né z, é s egy csapá sra eltű nik arcá ró l a fá jdalom, ső t má r
ú jra vigyorog.
– Igy pró bá ltam ö nt felvilá gosı́tani, ki is volt való já ban a lá nya. Es
ezá ltal mindig é rtesü lhettem a nyomozá s á llá sá ró l, ami jó l jö n, ha az
ember bű ntettet kö vet el, é s nem igazá n szeretné , ha ez kiderü lne
ró la.
Matthias Beck lá tható an vı́vó dik. A kidagadó é r lü ktet a homloká n,

351
a szá ja hangtalanul mozog. De a ké rdé s, ez az egyetlen ké rdé s mé gis
kitö r belő le – mé g ha mindannyian sejtjü k is, hogy tö bb ké rdé se má r
nem lehet.
– Mié rt kellett Lená nak meghalnia?
Rogner mé lyet só hajtva há tradő l, é s lehajtja a fejé t.
– Azt hiszi, ugye, hogy megö ltem – kezdi elgondolkodva. – De nincs
igaza. Baleset volt nem sokkal a legkisebb gyermekü nk, Sara
szü leté se utá n. A baba egyre csak sı́rt é s sı́rt…

352
Hannah

Nagyon kell mindig igyelnem, kü lö nö sen, ha papa beszé l. Jó ideje
má r letettem a vö rö s viaszkré tá t. De nemcsak papa miatt, hanem
mert a modellem elmozdult. A né ni má r nem fekszik a fö ldö n, hanem
a falnak tá maszkodva ü l nagyapa é s mama kö zö tt. Az arcá n lé vő
foltokat má r csak a bordó kré tá val tudná m kiszı́nezni, a ká rminvö rö s
má r nem jó . Papa nagyon erő sen a falba verte a né ni fejé t az
elő szobá ban, miutá n ajtó t nyitott nekü nk. Annyira erő sen, hogy ezt
hallottam: bumm! De mindegy, mekkora a seb, a vé r á ltalá ban nagyon
gyorsan megalvad. Igy alakult az evolú ció sorá n. Ha az ember
megsebesü l, a gyors vé ralvadá s nö veli a tú lé lé s esé lyé t. Volt ná lunk
egyszer egy mama, akinek vé ralvadá si problé má i voltak. Majdnem
há rom napig ö mlö tt belő le a ká rminvö rö s vé r, de mi okosak voltunk,
é s egy mű anyag lepedő t terı́tettü nk alá , kü lö nben ö sszekoszolt volna
nekü nk mindent. Papa é ppen most mesé lte el a kis iú szomorú eseté t
a ká dban. A testvé rem volt, é ppen ú gy, mint Jonathan. Nagyon
igyeltem, bá r má r hallottam papá tó l a tö rté netet mama é s Sara esete
utá n. Sı́rt, amikor elmesé lte, é s azt mondta, hogy nagyon meg kell
becsü lni a csalá dot, kü lö nben elveszı́tjü k. Biztos azé rt mondta, mert
utá ltam Sará t, de szé gyelltem is magam emiatt. Papa most é ppen
arró l mesé l nagyapá nak, mamá nak é s a né ninek, hogy Sara a
szü leté se utá n egyfolytá ban csak bő gö tt. Ké ső bb meg elkezdett
kö hö gni. Szerencsé re nem tartott soká ig. Emlé kszem, mennyire
ö rü ltem, amikor vé gre elhallgatott, é s ismé t vé gig tudtuk aludni az
é jszaká t. Mama azt mondta:
– Ez rosszat jelent – de nem volt igaza. Az alvá s nagyon is jó dolog,
é s fő leg arra szolgá l, hogy a testü nk regenerá ló djon. – Kó rhá zba kell
vinnü nk! – Ezt mondogatta má r né há ny napja, de papa vá lasza

353
mindig az volt:
– Nincs semmi baj, csak egy kis megfá zá s, nemsoká ra elmú lik.–
Mama egy darabig belá tta ezt, de azon a bizonyos esté n má r nem.
Kö tö tte az ebet a karó hoz, hogy Sará nak tü dő gyulladá sa van. A
tü dő gyulladá s, má s né ven pneumó nia a tü dő akut é s kró nikus
megbetegedé se, amelyet bakté riumok, vı́rusok vagy gombá k
okoznak. Papa azt mondta neki, hogy ő nem orvos. De nem is jó anya,
ha nem tudja elé rni, hogy Sara jobban legyen. Mama hangosan
zokogott.
Tulajdonké ppen a felnő tteknek mindig be kell zá rniuk a
gyerekeket a szobá jukba, mielő tt veszekedni kezdenek. De
való szı́nű leg egyá ltalá n nem akartak veszekedni, é s egyé bké nt papa
má r korá bban is azt kiabá lta, hogy „Elé g legyen!”, mama mé gis egyre
hangosabban zokogott.
– Mi van? – ké rdezte Jonathan suttogva, mikö zben együ tt
hallgató ztunk a há ló ajtajá ná l. Eppen vé geztü nk a fogmosá ssal,
amikor fel igyeltü nk a há ló bó l jö vő izgatott hangokra.
– Sara megint rosszalkodik – sú gtam.
– Mondtam má r, hogy fejezd be! – ez papa oroszlá nhangja volt,
Jonathan behú zta a nyaká t.
– Ké rlek, nem kell veletek mennem – jajgatott mama. – En itt
maradok. Vidd kó rhá zba!
Papa megragadta mama karjá t.
– Ha nem hagyod azonnal abba… – sziszegte.
– Lá za van!
– Majd elmú lik!
Mama ekkor szemen kö pte papá t, é s neki is lett oroszlá nhangja.
– Egy utolsó szemé t vagy! Hagyod, hogy a lá nyod meghaljon! Nem
fogja tú lé lni az é jszaká t!
Papa meg akarta nyugtatni mamá t, aki ilyen rosszul mé g sohasem
volt. Megragadta a nyaká t, mert ez gyakran bevá lt, ha rohama volt.

354
 Jonathan felé fordultam, é s azt sú gtam a fü lé be:
– Fekü djü nk le. – Tulajdonké ppen é bren akartunk maradni, mı́g
mama jö n mesé t mondani. De ahogy lefekü dtü nk, mindketten
azonnal elaludtunk, mert má r nagyon fá radtak voltunk. Sara
é jszaká kon á t nem hagyott minket aludni, mert szü net né lkü l sı́rt. De
ezen az é jszaká n nagy volt a csend.
Papa é ppen most mesé li:
– De ezen az é jszaká n…

355
Jasmin

…borzalmas volt a csend – Rogner szomorú an felsó hajt, aztá n egy kis
idő re elhallgat. – Tudom, ennek nem lett volna szabad megtö rté nnie
– kezd bele megint. – Má r megint. Most sem igyeltem elé ggé , cső dö t
mondtam, ahogy ö n is, Herr Beck. Es ahogy mé g sok má s csalá dapa is
né ha.
– Ne meré szelje! – mordul fel Matthias Beck, akit, ha jó l lá tom,
fá jdalom gyö tö r. Rogner megvonja a vá llá t, de nem kö zö mbö sen,
hanem mint aki má r a tö rté nete vé gé hez é rt, de mé rlegeli, van-e mé g
valami hozzá fű znivaló ja.
A helyisé gre csend borul, amelyet azonban nemsoká ra egy halk
hang tö r meg. Minden szem Hannah-ra szegező dik, aki hü ppö gve
sı́rva fakadt.
– Mé g mindig azt hiszi, hogy ő tehet ró la – mondja Rogner é s felá ll.
– Mert utá lta a kisbabá t. Pedig csak nem tudott igazá n hozzá szokni
az ú j helyzethez.
Figyelem, ahogy Hannah-hoz lé p, é s megpuszilja a feje bú bjá t.
– Nem tehetsz ró la, hogy Sara megbetegedett. Nem a te hibá d,
é desem.
Matthias Beck levegő utá n kapkod, mert nehé z ezt elviselnie, de
há t nincs mit tenni, ilyen a szeretet. Mindegy, mennyire rosszul,
betegesen, torzan é rtelmezi valaki, az akkor is szeretet marad.
Szeretet, amely sarkall minket, é s aká r szö rnyeteggé is tehet bá rkit a
maga mó djá n.
– Lars! – szó lalok meg, é s lekü zdö m a há nyingert. Tehá t ı́gy hı́vjá k,
Lars. Ez a neve, é s é n most elő szö r ejtem ki.
Kirsten megpró bá l leá llı́tani, megragadja a karomat, é s azt
suttogja:

356
 – Jassy, ne!
Lerá zom magamró l a kezé t, é s felá llok. Rognert a szeretet hajtja, a
csalá dja irá nt é rzett szeretete. Remegve á llok vele szemben. Meg se
mozdul, csak né z. Bá tortalanul egy lé pé st teszek felé je, de nem
reagá l, ı́gy tová bb meré szkedem.
– Szeretné k hazamenni – mondom.
– Ne erő lkö dj, Jasmin – feleli gú nyosan. – Tudod, hogy nincs
tová bb.
Megrá zom a fejem.
– Ha té nyleg vé ge lenne, akkor nem jö tté l volna ide, é s Hannah-t se
hoztad volna magaddal. Azt mondtad az elő bb, hogy Lená t rá akartad
bı́rni, hogy vé gre vá llaljon felelő ssé get. De neked is van felelő ssé ged,
Lars. Itt vannak a gyerekeid, é s itt vagyok é n is. Hannah azt szeretné ,
ha mi ismé t igazi csalá d lenné nk, ugye, Hannah?
Rogner Hannah-ra pillant, aki té tová n bó lint.
Csı́pő m a konyhapultot sú rolja. Ké t-há rom lé pé s mé g, aztá n má r
elő tte fogok á llni.
– En is szeretné m, hogy megint csalá dké nt é ljü nk.
– Micsoda szá nalmas trü kk, Jasmin – mondja ré snyire szű kü lt
szemmel, de tová bbra sem tá mad rá m. Ebbő l tudom, hogy jó ú ton
haladok. A szeretet hajtja.
Má r csak egyetlen lé pé s.
Má r csak egyetlen mozdulat.
– A kó rhá zban megá llapı́tottá k, hogy terhes vagyok.
Lars Rogner fé lrehajtott fejjel mé reget. O az orszá g legjobb
ú jsá gı́ró ja, aki é szreveszi, ha valaki hazudik. Es té nyleg é szreveszi. De
amikor nyitja a szá já t, hogy az igazsá got a ké pembe vá gja, csak egy
fojtott nyö gé s hallatszik.
A konyhapult peremé hez tapadva tová bb araszolok felé .
Má r csak egy mozdulat hiá nyzik, kö zel a ké startó . A remé ny
ö sszekapcsolja a pillantá sá t az enyé mmel, é s elvakı́tja a kö vetkező

357
má sodpercben, de lehet, hogy ez má r ré gen megtö rté nt.
Rogner ajka elvé konyodik, pupillá ja kitá gul, a szeme mintha azt
sugallná , hogy el sem hiszi, amirő l sejti, hogy be fog kö vetkezni: az
é les é s é gő fá jdalom a hasá ban. Lars Rogner má r nem zseniá lis, má r
nem is az isten tö bbé , csak halandó ember, mint mi mind, akik a
remé ny szikrá já t hordozzuk magunkban, é s emiatt a
legszá nalmasabb trü kkö knek is bedő lü nk.
Mö gö ttem kitö r a ká osz, Kirsten sikoltozik, Matthias Beck ordı́t.
Mi ketten meg se halljuk ő ket.
Csak ő van é s é n, é s az a pillanat, amikor a ké st a hasá ba dö fö m.
Mindent vá g, mé g hú st is.

358
Matthias

– Ne, ne!
Né gyké zlá b a fö ldö n fekvő Rognerhez má szom, mé g lé legzik, bá r
nagyon felü letesen.
– Mondja meg, hol van Lena!
Kezemet rá szorı́tom az ingé n egyre gyorsabban terjedő vö rö s
foltra.
– Ké rem!
Rogner hö rö gve levegő utá n kapkod.
– Hı́vja a mentő ket! – ordı́tok rá Jasmin Grassra, aki mé g mindig ott
á ll ké ssel a kezé ben a mozdulatlan test mellett, é s bé nultan né zi.
– Megı́gé rtem az anyjá nak, hogy hazaviszem! – ké rlelem.
Rogner vé rtelen arcá n mosoly fut á t.
– Mint apa ké rem! Kö nyö rgö k!
Rogner má r nagyon gyengé n lé legzik, szemhé ja rá ngató zik.
Leveszem a kezem a sebé rő l.
Igaza van, vesztettem.
Valaki megé rinti a vá llamat, Jasmin Grass bará tnő je az.
– Hagyjon! – ü vö ltö m.
– A kiserdő – sú gja Rogner rekedten. – A kertjü k mö gö tt. Lena
szerette azt a kertet.
– Kert? A telkü nk Germering mellett? Hannah nagyi kertje, ugye?
Rogner feje kicsit megmozdul, ami aká r bó lintá ské nt is
é rtelmezhető .
En is gyorsan bó lintok.
– A kertü nk mö gö tt van a germeringi erdő . Ott van? Igen?
– Az erdő szé lé n. Onnan mindig lá thatja a hortenziá kat.
– Ott temette el ő ket? Megtalá lom ott Lená t é s Sará t?

359
 – Szerette a hortenziá kat – mondja Rogner, é s megremeg a
szemhé ja. – Szerettem ő t.
– Tudom – mondom, nem is tudom, mié rt.
Rogner arcá n megint felvillan egy mosoly, ezú ttal jó l lá tható n. A
feje oldalra bukik, szeme a semmibe ré ved. Ulö k mellette, vé re a
kezemen é s az ingemen szá rad.
Né gyezer-nyolcszá znegyvenké t nap telt el.
Szia, apu! Viszlát nemsokára!
A bá nat lö ké sszerű hullá ma ragad magá val, remegek, zokogok,
siratom a gyerekemet. Mint kö dö n á t lá tom Hannah-t, aki felá llt a
konyhaasztaltó l, é s most leereszkedik Rogner mellé a má sik oldalon.
Az apja erő tlen bal karjá t kinyú jtja, lefekszik a fö ldre é s hozzá bú jik.
Kezé t a mellé re teszi, fejé t a vá llá ra hajtja.
– Jó é jszaká t, papa! – suttogja, é s behunyja a szemé t.

Szö rnyű felfedezé s: holttesteket talá ltak Germering kö zelé ben

(Germering)
Tegnap dé lutá n Germering kö zelé ben egy erdő s terü leten há rom nő
é s egy ú jszü lö tt holttesté t talá ltá k meg kö zö s sı́rban. Ké t holttest
eseté ben Gerd Brü hling fő felü gyelő elmondá sa szerint a 2004
januá rja ó ta eltű ntké nt nyilvá ntartott mü ncheni egyetemi hallgató ró l,
Lena Beckrő l é s ú jszü lö tt kislá nyá ró l lehet szó . A má sik ké t nő
kilé té rő l mé g nincs informá ció . A helyszı́nen vé gzett tö rvé nyszé ki
orvosi vizsgá lat szerint a ké t ismeretlen nő halá lá t idegenkezű sé g
okozta. Lena Beck é s kislá nya halá lá nak kö rü lmé nyeit é s oká t mé g
vizsgá ljá k. Tegnap mind a né gy holttestet a mü ncheni Igazsá gü gyi
Orvostani Inté zetbe szá llı́tottá k, ahol majd tová bbi vizsgá latokat
vé geznek. „Tö rekszü nk arra, hogy a ké t ismeretlen nő t mielő bb
azonosı́tsuk – nyilatkozta Gerd Brü hling. – Bizonyá ra nagyon
hiá nyoznak a hozzá tartozó iknak, akik megé rdemlik, hogy miné l

360
gyorsabban felderı́tsü k az ü gyet.”

361
Jasmin

– Elé ggé visszafogottak, nem?

Kirsten leteszi a Bajor Hírlap mai szá má t, é s a kenyereskosá ré rt
nyú l. Bal orcá já ró l idő kö zben lelohadt a duzzanat, má r csak egy
ké kes folt maradt vissza. A seb, amelyet Rogner okozott, jó l gyó gyul.
Ignaz a lá bamhoz dö rgö lő zik, hangosan dorombol, mintha apró
motor hajtaná . A rendő rsé g mé g nem enged vissza a laká somba,
amely jelenleg „tetthely”. Kirstenné l lakom most, ahogy
megegyeztü nk: „ideiglenesen”.
– Ugyan mi má st ı́rjanak? Hogy a sajá t sztá rú jsá gı́ró juk gyilkos
volt?
Ha arra gondolok, hogy volt ott mé g ké t nő , kirá z a hideg. A
rendő rsé g biztosan kinyomozza, hogy kik voltak, de azt talá n soha
sem tudjuk meg, mié rt kellett meghalniuk. Talá n kemé nyebben
szá lltak szembe vele, jobban harcoltak az é letü ké rt, mint é n. Talá n
annyira elszá ntak voltak, hogy ez a feldü hö dö tt isten ké nytelen volt
az utolsó eszkö zhö z nyú lni, hogy sajá t maga é s a gyerekei elő tt
abszolú t hatalmá t bizonyı́tsa. Vagy azé rt ı́té lte ő ket halá lra, mert nem
alakı́tottá k elé g meggyő ző en Lena szerepé t. Ha ezen tö prengek,
akkor mindig eszembe jut az első napom a kunyhó ban, é s az a
pillanat, amikor a kanapé n fekve é ppen magamhoz té rtem
á julá sombó l.
Tudod te egyáltalán, hogy hangzik, ha valakit fejbe vágnak, Lena?
Mint amikor egy görögdinnyét leejtünk. Bumm!
Osszerezzentem, é s egy pillanatig se hittem, hogy csak ü res
fenyegeté s. Sejtettem, hogy nem a levegő be beszé l, ezt a zajt egyszer
má r való ban hallhatta. Tö bbszö r is, ahogy most kiderü lt. A ké t nő
csalá djá ra gondolok, amelyeknek el kellett viselniü k hozzá tartozó juk
hiá nyá t, é s hogy talá n soha sem tudjá k meg, mi tö rté nt velü k. Tudom,

362
milyen nehé z, mennyire embertelen é rzé s ez, amin csak az enyhı́thet,
ha Hannah é s Jonathan talá n egyszer mé giscsak ké pes lesz errő l
beszé lni. De elő bb meg kellene é rteniü k má s szemszö gbő l a velü k
tö rté nteket. Hamstedt doktornő lá t esé lyt, hogy ez sikerü lhet.
Helyzetü ket azzal a hasonlattal szemlé lteti, hogy a gyerekek a
kunyhó bó l eddig csak a kulcslyukon keresztü l lá ttá k a vilá got, most
azonban má r nyitva á ll az ajtó . Elő bb csak ré snyire nyı́lt, hogy ne
terheljé k ő ket nagyon, de ké ső bb miné l szé lesebbre tá rul az ajtó ,
anná l tö bbet lá tnak majd. Egy nap – vé li – ké pesek lesznek a
tö rté nteket helyes perspektı́vá ba helyezni é s megfelelő en é rté kelni,
mé g ha ez a folyamat eltart is egy ideig. Addig mé g azt is meg kell
emé szteniü k, hogy az apjuk egy gyilkos.
Nem ké rdé s, hogy é lvezte, amit tett. Termé szetesen é lvezte.
Szeretett isten szerepé ben tetszelegni, é let é s halá l ura lenni.
Orö mmel kı́nzott minket, de lehet, hogy ez nem volt mindig ı́gy. Talá n
beleő rü lt a felesé ge é s a ia elveszté sé be, é s utá na má r csak te voltá l
neki, Lena, akit szeretett é s gyű lö lt egyszerre mindazé rt, ami miattad
tö rté nt. A dolgok aztá n kisiklottak, ahogy mondani szoká s,
borzalmasan elszabadultak.
– Igen – szó lal meg Kirsten, é s hirtelen kizö kkent gondolataimbó l
–, mert é ppen ez a helyzet. Nem tartoznak az olvasó iknak az
igazsá ggal? Hiszen a sztá rú jsá gı́ró juk mé g maga is ı́rt az esetrő l,
mennyire perverz! De egyetlen hű , de agyafú rt kollé gá ja sem vett
é szre semmit.
– Nem tenne jó t az ü zletnek, ha ezt megı́rná k.
– A tö bbi ú jsá g ú gyis meg fogja ı́rni – feleli Kirsten vá llat vonva, é s
beleharap a croissant-já ba.
Igaza van, Lena. A mé dia nem győ zi tá lalni a tö rté netü nket, é s
való szı́nű leg mé g soká ig terı́té ken leszü nk egé szen addig, amı́g el
nem kö vetik a kö vetkező „legrejté lyesebb bű nü gyé t az utó bbi
é vtizedeknek” – minket is ı́gy emlegettek. Má r kaptunk

363
interjú ajá nlatokat, ső t má r a ilmjogok irá nt is é rdeklő dtek.
Szupersztá rok alakı́taná nak bennü nket, é s a ilmet termé szetesen
fő mű soridő ben adná k a té vé ben. Talá n megnyugtat, hogy egyre
kevesebb rivaldafé ny jut a gyermekeidre, helyettü k te kerü lté l a
cé lkeresztbe. Neked persze ez má r nem fog rosszulesni. A Bajor
Hírlap visszafogottan ismé t egyetemi hallgató nak nevez ugyan, de
mindenhol má shol má r hı́rhedt szerető letté l, aki bizony vastagon
felelő s szö rnyű sorsá é rt. Az erkö lcsrő l van szó termé szetesen, nem
illik nő s fé r iakkal viszonyt folytatni.
Altalá nos vé lemé ny, hogy Lena nem az volt, akinek lá tszott, é s ezt a
legtö bben elı́té lő n á llı́tjá k. De fogalmuk sincs semmirő l, Lena. Anya
voltá l, aki mindent megtett a gyerekeié rt. Erő s voltá l, igen. Erő s é s
bá tor a halá lodig, a gyerekeid é rdeké ben, é s é n ezé rt csodá llak.
Igé rem, hogy tö rő dni fogok a gyerekeiddel. Most mé g nem, mert
egyelő re mindannyiunknak szü ksé ge van egy kis idő re. De tudom,
hogy rendbe fognak jö nni, a legjobb kezekben vannak. Es mellettü k
á llnak a szü leid, é s nemsoká ra é n is.
– Sı́rsz, Jassy?
Kirsten leteszi a croissant-t a tá nyé rjá ra.
– Semmi baj – mondom, é s megtö rlö m az orrom.
– Vé ge! – mosolyog Kirsten. – Most má r té nyleg vé ge! – a kezem
utá n nyú l, ujjaink ö sszefonó dnak.
– Igen – mosolygok rá . – Elmú lt.
Lars Rogner halott.
Ké t perccel az utá n, hogy hasba szú rtam, a rendő rsé g
megrohamozta a laká st. Frau Bar-Lev é rtesı́tette ő ket, a miatt az
ijesztő en zavartnak tű nő , idegen fé r i miatt, akivel a lé pcső há zban
talá lkozott, amikor azon az esté n megjö tt a iá tó l.
Az apá d, Lena.
Lars Rognerrő l bá rmi rosszat le lehet ı́rni vagy el lehet mondani,
de legalá bb volt benne annyi becsü let, hogy elmondott ró lad apá dnak

364
mindent, amit tudni akart. Nem vitte magá val a sı́rba, nem hagyta ő t
tová bb szenvedni.
Egy má sik tö rté netet viszont magá val vitt, é s ez – ha furcsá n
hangzik is – nagyon rendes volt tő le.
Az egy má sik iatal é s felelő tlen nő tö rté nete. Osszeveszett a volt
bará tnő jé vel, é s utá na megtervezte drá mai eltű né sé t. Gyorsan ki a
pá lyaudvarra, felszá llni az é jszaka kö zepé n a legelső vonatra,
mindegy, hova megy, nem avatni be senkit. Egyszerű en csak fel akart
szı́vó dni, a telefont majd kikapcsolja, a bará tnő t jó l felzaklatja,
bosszú t á ll rajta. Ez volt a terve, amikor má jusban azon a ké ső
é jszaká n ú tban a pá lyaudvar felé beté rt egy bá rba, hogy bá torsá got
merı́tsen. Es ebben a bá rban ott ü lt ő , é s meghı́vta egy italra, amit ez
a iatal nő nemcsak elfogadott, de mé g az ö lé be is ü lt, é s a fü lé be
sú gta:
– Nem megyü nk fel hozzá d?
– Van mé g valami? – né z rá m Kirsten ké rdő n.
– Nem, nincs semmi.
Nincs semmi, aminek jelentő sé ge lenne.
Lars Rogner meghalt, é s é n azzal a nő vel reggelizem, akit szeretek.
– Szerinted beugorhatunk ké ső bb egy drogé riá ba?
– Persze – feleli Kirsten –, mi kell neked onnan?
Mosolygok.
– Hajfesté k. Most má r ideje megszabadulnom a sző ke hajamtó l.
Minden ú jsá gban benne van, Lena: Jasmin G. tú lé lte. Es lassan
kezdem elhinni, hogy ez igaz. Jó hı́r.

365
Matthias

Ké ső októ beri nap a mai, ahogy a nagykö nyvben meg van ı́rva.
Langymeleg van, a fá k a té l beá llta elő tt minden maradé k erejü ket
ö sszeszedve mé g utoljá ra gyö nyö rű , szı́npompá s ruhá t ö ltö ttek. A
napfé nybe arany á rnyalat vegyü l, mondja Karin. Tö ké letes dé lutá n
egy sé tá ra, fű zi hozzá csö kö nyö sen.
Kö zben mindketten tudjuk, hogy ma sem fogok kilé pni a há zbó l.
Vele szemben ü lö k az é tkező asztalná l pizsamá ban é s a vastag,
sö té tké k, frottı́r fü rdő kö penyemben, elő ttem sü temé ny, amely nem
ı́zlik. Lá bamon papucs, borostá s vagyok, é s kó cos, pont olyan, mint
tegnap é s tegnapelő tt. Es mint a mú lt hé ten mindig, mert semmi
dolgom nem volt, csak ide-oda csoszogtam a há zban. Né ha pihenek
egy kicsit, vagy kedvetlenü l eszem pá r falatot. Olykor szunyó ká lok a
heverő n, vagy a gondolataimba merü lö k Lena idő kö zben ismé t
lakatlanná vá lt szobá já ban. Nem csak Lena szobá ja lett ü res, é n is az
vagyok. Hannah nincs itt, visszament a traumakö zpontba. Hamstedt
doktornő azt mondta, hogy ott eredmé nyesebb lesz a kezelé se, mert
most kezdhet csak igazá n hozzá a munká hoz, amikor má r ismeri az
elő zmé nyeket. Jonathan is jó ú ton van má r a gyó gyulá s felé . Karin
mesé lte, hogy a legutó bbi lá togatá sakor jó kedvű volt, é s má r
nagymaminak szó lı́totta.
– Ké rsz mé g teá t? – ké rdezi Karin bá torı́tó n mosolyogva.
Megrá zom a fejem, é s eltolom magamtó l a sü temé nyes tá nyé rt.
Szó lok, hogy felmegyek Lena szobá já ba. Karin nem vá laszol, hagyja,
hogy tegyem, amit jó nak lá tok.
Tegnap felhı́vott Gerd. Lezá rult a Jasminnak cı́mzett ké t levé len
talá lt ujjlenyomatok kié rté kelé se, é s termé szetesen az é n
ujjlenyomataim voltak rajta. Gerd azt mondta, hogy majd meglá tja,

366
mit tehet é rtem. Mindenesetre ez má r a má sodik vá d ellenem. Mé g ha
Jasmin G. lemondana is arró l, hogy feljelentsen – é s ezt megteszi –,
akkor is ott a má sik vá d, hogy há trá ltattam a nyomozá st. Elé g, ha
csak kilencvennapos elzá rá sra ı́té lnek, má r bü ntetett elő é letű nek
szá mı́tok, fű zte hozzá Gerd, aztá n mé lyet só hajtva folytatta:
– Mire volt jó ez az egé sz, Matthias?
En is csak só hajtottam, de vá laszt nem tudtam rá adni. Elfogytak a
szavak. Azt hittem, hogy Jasmin Grassnak van valami rejtegetnivaló ja,
é s a levelek segı́tsé gé vel akartam szó ra bı́rni, é s egy kicsit meg is
akartam ijeszteni. Emlé keztetni szerettem volna Lená ra, aki
megé rdemelte, hogy fé ny derü ljö n a sorsá ra. Talá n nem is gondoltam
semmire, csak é sz né lkü l hadakoztam, dü htő l elvakultan. Ostoba
szamá r vagyok, az is voltam mindig. A leveleket a traumakö zpontba
menet dobtam be Frau Grass levé lszekré nyé be. Gerd megké rdezte,
honnan tudtam, hol lakik. Nevetnem kellett. Ugyan má r, Gerd, drá ga,
ö reg bará tom! Mindenki hozzá juthat bá rmely cı́mhez, elé g né há nyat
klikkelni az interneten.
– Nem volt kö nnyű veled, Matthias.
Tudom, remé nytelen eset vagyok.
– Na jó , most má r vé gre lezá rult az ü gy – mondta Gerd bú csú zó ul. –
Talá n megint mehetné nk együ tt horgá szni, mint ré gen. Emlé kszel?
– Igen, talá n – felelem. – Minden jó t, Gerd.
Véget ért.
Belé pek Lena ré gi szobá já ba. Az á gya be van vetve, forgó szé ke
rendben az ı́ró asztalá hoz tolva. Az ablakpá rká nyon ké t orchidea
nyú jtó zik, Karin gondosan á polja ő ket.
Vé ge van, é s legyen most má r bé ke.
Leü lö k Lena á gyá ra, fö lö ttem a csillagos é g.
Né gyezer-nyolcszá znegyvenké t nap.
Ennyi ideig kutattam a lá nyom utá n, ilyen soká ig kerestem
vá laszokat a ké rdé seimre, é s biztos voltam benne, hogy

367
megnyugszom, ha legalá bb ré szben sikerrel já rok.
A né gyezer-nyolcszá znegyvenké t nap tö rté nete vé geredmé nyben
tı́z perc alatt elmesé lhető . Rognernek nem volt tö bb idő re szü ksé ge.
Ennyi volt?
Igen, té nyleg ennyi volt, de nem lehetek elé gedett, maradt bennem
hiá nyé rzet. Ki vagyok most? Mi maradt belő lem? Mi maradt, amikor
Lena halott, é s Hannah nincs velem?
Hamstedt doktornő azt mondta, hogy meglá togathatjuk a
gyerekeket hetente ké tszer, kedden é s pé nteken há romtó l né gyig.
Ké ső bb termé szetesen lehet hosszabb is a lá togatá si idő , de
pillanatnyilag é s fő leg a legutó bbi esemé nyek miatt jobb, ha a
gyerekek a gyó gyulá sukra koncentrá lnak. Karin ezt „é rthető nek”
tartja.
A csillagos é gbolt alatt fekszem, é s Hannah-ra gondolok.
Kicsi Hannah…
Elké pzelem, milyen lenne, ha ismé t é letre kelné k. Ha tudné k
remé lni, ha lenne jö vő . Akkor má ské pp kelné k fel, mert egyszerre
csak tudná m, mi a dolgom, é s ez olyan lenne, mintha sugallatot
kaptam volna. Elké pzelem, hogy bemegyek a há ló szobá ba, é s a
szekré nybő l tiszta ruhá t veszek elő . Aztá n a fü rdő szoba kö vetkezik,
hogy vé gre lezuhanyozzam oly sok kihagyott nap utá n.
Megborotvá lkozom, é s szé pen meghú zom a vá laszté kom. Lemegyek
Karinhoz, aki é ppen mosogat, é s ö rü l, hogy felö ltö zve, á poltan lá t,
ahogy kell. Es ő is remé nyt merı́t belő lem. Orü lhet egy kellemes
sé tá nak kettesben a napfé nyes ő szi dé lutá nban. Arcon csó kolom, é s
ı́gy szó lok:
– Csak egy percre beugrom az irodá ba, hogy meghallgassam az
ü zenetrö gzı́tő t – é s ez mé g tö bb remé nyt é breszt Karinban.
Megoldjuk, sikerü lni fog. Lesz mé g né há ny jó é vü nk együ tt. Má ské pp,
de mé gis. Itt vagyunk egymá snak, é s vé gre vé ge a bizonytalansá gnak.
Mé g egyszer rá mosolygok, mielő tt kimegyek a konyhá bó l az

368
elő szobá n á t a gará zsba, ahol autó ba ü lö k. A gará zsajtó felemelkedik,
elhajtok. De nem az irodá ba.
Regensburgba, a traumakö zpontba, Hannah-hoz.
Elké pzelem, hogy ké zen fogom, é s az autó hoz vezetem, majd a
há tsó ü lé sen bekö tö m. En is beü lö k, é s beindı́tom a motort.
– Menjü nk jó messzire, nagyapa! – hallom a vé konyka hangot
há tulró l.
Belemosolygok a visszapillantó tü kö rbe, é s azt felelem:
– Persze, é desem, ı́gy lesz.
A csillagos é gbolt alatt fekszem.
Lehetne…
Olyan nagyon nem különbözünk mi egymástól, Herr Beck.

Epilógus

369
Lena, 2013. szeptember

A mi vilá gunkat erő s falak veszik kö rü l, nincsenek se ablakok, se

ajtó k. A mi vilá gunk kicsi, huszonné gy lá bnyom csupá n, ha a lá bunkat
felvá ltva egymá s elé helyezzü k, az egyik sarkunkat szorosan a má sik
lá bfejü nk elé , a kö nyvespolctó l a konyhapultig. A mi vilá gunknak
megvannak a szabá lyai, a tö rvé nyei é s a sajá t idő szá mı́tá sa.
A hatalomró l szó l.
Azt hiszed, hogy bezá rtá l minket, a foglyaid vagyunk elzá rva
mindentő l é s mindenkitő l, é s uralkodsz felettü nk.
Igen, a hatalomró l van szó .
A te né gy erő s faladró l é s a huszonné gy lá bnyomró l.
Tudom, mennyire szeretné d, hogy mondjam ki a neved.
Kö nyö rö gsz, hogy szó lı́tsalak a neveden, mint ré gen, amikor mé g
szerelmesen, izgatottan, tele csodá lattal, de legalá bbis udvariasan
megtettem. De nem teszem meg neked ezt a szı́vessé get. Má r nem
ható dom meg, aká rhá nyszor pró bá lsz is emlé keztetni a ré gi szé p
napokra. Aká r meg is verhetsz, rú ghatsz, szidhatsz vagy bá nthatsz
bá rmilyen elké pzelhető mó don. Szá momra idegen letté l, é s ezt
mindig é reztetni fogom veled. Ez is hatalom. Az é n soha meg nem
szű nő hatalmam fö lö tted.
Azt hiszed, hogy a foglyaid vagyunk?
Szá nalmas, beteg ember vagy, idegen, ha te ebben csak bö rtö nt
lá tsz. Ahá nyszor csak há tat fordı́tasz, gyö nyö rű virá gokat nö vesztek
mö gé d, ragyogó sá rga napraforgó kat, ameddig a szem ellá t.
Ká posztafej-nagysá gú hortenziá kat tudok kazalszá mra teremteni a
semmibő l, ha akarok.
Es é n akarok. Minden percben, amikor tá vol vagy, odavará zsolom a
vilá got a mi erő s falaink kö zé . Titkokat é s magá nszfé rá t teremtek,

370
amikor utazgatok a lá nyunkkal. A iunk ekö zben, miutá n megitta a
bö gre mé zes tejé t, mé lyen alszik, é s a repü lé srő l á lmodik. Elviszem
Hannah-t a kertü nkbe a hortenziá khoz, bemutatom a nagyszü leinek,
é s katicabogarakat reptetek a keze fejé re. Azt hiszed, hogy bezá rtá l é s
a markodban tartasz minket? De há t mi Pá rizsba megyü nk vagy a
tengerhez, vagy bá rhová a vilá gon, ahová pedig – azt gondolod – soha
sem juthatunk el, ha az ajtó t bezá rod, é s az ablakokat bedeszká zod.
Ez is hatalom, te idegen.
Eletre tudom kelteni a plü sscicá t, napfé nnyel tudom elá rasztani a
laká st, é s ké pes vagyok a csillagokat is lehozni az é grő l. Es egy nap,
ebben biztos vagyok, a gyerekeim má r nem csak az é n szememmel
fogjá k lá tni a vilá got, é s nem csak ú gy, ahogy elmesé ltem nekik. Egy
nap majd kitá rul elő ttü k a vilá g.
Ez a remé ny é ltet, é s nem hagyom, hogy elmú ljon.
Nem tudsz uralkodni felettü nk, egyá ltalá n nem.
Ez a te bö rtö nö d. Nem a mié nk.

371
 Köszönetnyilvánítás

Vé gtelen há lá val tartozom ü gynö kö mnek, Caterina Kirstennek, aki
né lkü l ez a kö nyv egyszerű en nem lé tezne. Kedves Caterina, soha
sem fogom elfelejteni, mennyit harcoltá l velem é s é rtem. Bá rcsa k
mé g sok-sok é ven é s sok-sok tová bbi kö nyvö n á t tartana kö zö s
utazá sunk.
Rajta kı́vü l mé g szı́vbő l jö vő kö szö netet szeretné k mondani Georg
Simadernek, Vanessa Gutenkunstnak, Lisa Volppnak é s Felix
Rudloffnak, akik mellettem á lltak, é s a legjobb pillanatban nyomtá k
kezembe a pá linká spoharat, amikor az a felejthetetlen é lmé ny vá rt
rá m, hogy elő szö r tarthattam felolvasá st.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis írónő, aki
csillapíthatatlanul zokogott az örömtől és boldogságtól, amikor az
ügynöke felhívta… ezé rt ti is felelő sek vagyok: Claudia Baumhö ver é s
Bianca Dombrowa. Veletek é s valamennyi, a dtv kö nyvkiadó ná l
dolgozó nagyszerű , elkö telezett é s lelkes munkatá rssal ezú ton is
szeretné m tudatni, hogy sokra becsü lö m a munká tokat, é s nagyon
há lá s vagyok a veletek tö ltö tt idő é rt.
Es vé gü l a csalá domnak: remé lem, eleget mondom nektek,
remé lem, mindennap tudatá ban vagytok annak, ami itt most
borzasztó an sok oldalt megtö ltene: ti vagyok mindennek az oka é s
é rtelme.

372
 A szerzőről

A Né met Demokratikus Kö ztá rsasá gban szü lettem nagyon iatal,
nagyon szegé ny, é s nem kü lö nö sebben rendszerhű szü lő k
gyermekeké nt, akiknek a titkosszolgá lati aktá ja olyan vastag, mint
Tolsztoj Háború és békéje. A kisá gyam fü ggö nyrudakra fü ggesztett
ruhá skosá r volt, há zilag varrott é gbolttal. Nem volt hű tő szekré nyü nk,
a kolbá szt kiló gattuk az ablakon. Igy kezdő dnek a jó kis tö rté netek,
ugye? Egy szá l kolbá sszal, amely egy hallei panellaká s ablaká ban a
ruhaszá rı́tó kö té len lengedez.
De lesz ez mé g jobb is, mert a szü leim, akik ő rü letesen idealistá k,
Magyarorszá gon á t a gazdag Nyugatra menekü ltek. Kemé nyen
dolgoztak, karriert csiná ltak, é s vettek nekem egy rendes á gyat.
Belé m plá ntá ltá k elő szö r is a hitet, hogy minden lehetsé ges, aztá n a
szabad gondolkodá s ké pessé gé t, é s mé g azt is, amit a legjobb
tulajdonsá gomnak tartok, hogy nem fé lek a kudarcoktó l. Pró bá ra
akarom tenni magam, meg akarom tudni, hogy mire vagyok ké pes, é s
ha ez megvan, akkor má r é n akarom a hatá rokat meghú zni a magam
szá má ra.
Mivel ez az ö rö kö s kedvenc té má m, 2016 ó ra rendszeresen ı́rok
errő l a www.mymonk.de-n. Blogbejegyzé seimben beszá molok té vé s
é veimrő l, arró l, hogyan kerü ltem egyá ltalá n szemü veges é s
terebé lyes há tsó jú kislá nyké nt ebbe a szakmá ba egy svá b falubó l.
Csakis azé rt, mert senki sem hitt abban, hogy ez nekem sikerü lhet.
De é n pont ezt akartam. Olyan munká t szerettem volna, ahol
lehető sé gem van emberekkel talá lkozni, meghallgathatom é s
tová bbadhatom a tö rté neteiket, é s karriert akartam csiná lni.

373
 Irok arró l, hogy egyetemi vé gzettsé g é s szakké pzettsé g né lkü l
huszonné gy é vesen lettem szerkesztő sé gvezető egy mü ncheni
televı́zió s produkció s irodá ban. Beszá molok a forgatá sokró l é s
interjú alanyok szá zairó l, akikkel é vekig együ tt dolgoztam: a
bá ntalmazott felesé gekrő l, a szomá liai há ború s menekü ltekrő l, akik
interjú kö zben megrı́kattak, elhanyagolt gyerekekrő l é s meleg
osztrá k gazdá kró l.
Elmondom, hogy bá r nagyszerű korszak volt ez az é letemben, de
kö zben megkemé nyedtem, é s má r alig ismertem magamra. Nem volt
kö nnyű né há ny tö rté neten tú llé pni, né ha tehetetlennek é s
tehetsé gtelennek é reztem magam, é s lassanké nt kicsú szott a talaj a
lá bam aló l.
Aztá n mé g mesé lek a honlapomon Karlró l, a kis iamró l, aki
mindent megvá ltoztatott. Miatta, neki akartam egé szsé ges lenni, é s a
vilá got ú jra felfedezni. A té vé s á llá s má r ne jelentsen napi tizenhat
ó rai munká t, hanem csak annyit, hogy megé ljü nk belő le. Má s,
kevé sbé fá jdalmas tö rté neteket akartam. Igy má r nem annyira
izgalmas ugyan az é let, mint ré gen, de való szı́nű leg né miké ppen
egé szsé gesebb.
Má r nem irodá ban dolgozom, hanem otthon, a ré gi
konyhaasztalomná l. Má r nem nagyvá rosban é lek, hanem olyan
helyen, ahol termé szetes, hogy este mosó medve ü l a teraszon, é s
tö mi magá ba a sző lő t. Jó gá zom, fá t hasogatok, ü veghá zban zö ldsé get
termesztek.
Es persze mesé lek az ı́rá sró l is. Az első kö nyvemrő l, amely akkor
ké szü lt, amikor Karl szü leté se utá n hat hé ttel fel kellett dolgoznom a
vá lá st az apjá tó l. Szó van a má sodik kö nyvemrő l is, amelyet azé rt
kellett megı́rnom, mert az első utá n má r elké pzelhetetlen volt, hogy
ne ı́rjak.
Olvashatnak a tö bbi ú jra meg ú jra elutası́tott mű vemrő l is, a
ké tsé geimrő l é s kö nnyeimrő l, é s a 2016 szilveszteré n megé rett

374
dö nté semrő l, hogy abbahagyom, nincs ennek semmi é rtelme, senkit
sem é rdekel, amit ı́rok. Ez az elhatá rozá som amú gy egé szen
pontosan januá r má sodik heté ig tartott, amikor is tiszta fejjel
eldö ntö ttem, hogy gondolkodá s né lkü l tová bb folytatom. Talá n meg
kell győ zni az é letet arró l, hogy té nyleg nagyon komolyan gondolunk
valamit.
Egyszó val errő l szó l a blogom, é s az ı́rá saimat á ltalá ban azzal
fejezem be, hogy „Ha é n mindezt meg tudom csiná lni, akkor te is
ké pes vagy rá ”. De ez tulajdonké ppen nem igaz. Egy kicsit naivnak is
kell lennü nk ezen a vilá gon, amelyben annyi a borzalom. En ilyen
vagyok, ső t nagyon naiv, é s ez szerintem ó riá si szerencse. Ha az
ember hinni tud, má r nem hiá ba kel fel reggel, é s nem kezd azon
tö prengeni, hogy minek folytatni. Egyszerű en csak csiná lja, é s vé gü l
ö rö mé ben majd kiugrik a bő ré bő l, amikor az ü gynö ke felhı́vja é s
kö zli: „Kiadjá k a ké ziratodat.” Izgalmas, boldog é let – Romy nagyon
há lá s é rte.
Romy Hausmann
Lut aspel et is dit, soluptatem. Andia as doluptat exeribusam lat
faciate pore esed es duntis vendelis nim alias volupidit, nonsequae
moluptisitas iliasse nihicidi of iciis et quatecea am quis reperio
volesti ssuntiae nati coreper ibusto blandit et laborro consequatur?
Fugit, ea volendionsed ex et utempore pora sit volenis et asit
ommolen dipiet quodionsed eos dent.
Agnit quatet lab inverum quis et voluptatem ut vel eum quuntio.
Genis endenih itiusda ntiunt landi dolesti aceprov idundic tem hillacc
ullecest utemolenia sunto consequunt hilla doluptis vendaerit
asimoditem harum
asped unt autatiur, conseque maxim etur?
Tem intus, quibus vel id quid mo tecae volorem. Quistis reped
quatempor sitatus et voles inum dolum dio of iciae a et inum iur
rersperum id quibers piende eosandit inturit, nonet ditaque volore

375
esto in et etur, sa simodis aut lici corunt libus, sed quuntur reperchiti
untem que endi od quo con ent ex est occaecti aut eumquistis in ea
consequ odipsa dolore rempores dem explicabore sint undam lit lab
illaut pra si sit, eatur moluptatiis ent andis cor sa coreptus repero
cusdae volupta dolum, quost erunt, oditas enis expe occateni optatio
blabori sunt quam fuga. Ratestium ape core, qui berore, quis id
minus, con nulpa num volorpo ruptibusam, sae et fugita dollanti
quiam duntemporum aut et as estrum re aut vel mi, eveliquate repro
est doluptae voluptatis abo. Acerernam, sum laces es impor
sundelles dolorror simped molore enis as dolorem que non est, que
ex eveleni dunt et labo. Itatent, quis doluptatusa sit estibus andent
disciatus at ulluptio blabo. Aboribustota acernate incitam voluptatus
idelest, of iciis re cullor sendant eatinctur, sam que volorit atempor
essitatem. Eperro of icia ist ullorem repe nam, nit occab ipietur?
Poribusam rero consequi blabore pro ventetur mo ea ipsaper itibus
apisciatis maxime volute que debit alique modis nem di omni
nestrumet eostoru ptatemporro volenda sum cus est exerum reserro
inctatiorum quunt peremquides natur aut esto quamus deriorporios
aut latis et prae sandandit alitam quat.
Igenis iducium dolesequo ime imus dernatur

376