WILLIAM LAWRENCE SHIRER

A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE

ÉS BUKÁSA
A náci Németország története

Második Javított kiadás

TELETEACHER 1996.

William L. Shirer: The Rise and Fall of the Third Reich

Copyright © 1959,1960 by William L. Shirer
Copyright Renewed © 1987,1988 by William L. Shirer
A magyar fordítás alapja a mű első megjelenésének 30. évfordulójára készült 1990-es
Touchstone-kiadás.

FORDÍTOTTA MÉSZÁROS VIKTOR

AZ ELŐSZÓT IRTA ORMOS MÁRIA
SZERKESZTETTE SEREGY LAJOS
LEKTORÁLTA KRETZOI SAROLTA
KATONAI LEKTOR RÁZSÓ GYULA
Hungarian Translation copyright ©1993 by TELETEACHER BT
ISBN 963 04 5662 1
 SHIRER MAGYAR KIADÁSA ELÉ
William L. Shirer könyve a náci birodalom felemelkedéséről és bukásáról 1950-ben jelent
meg először. Saját kiadás volt ez, csakúgy, mint a valószínűleg sokkal terjedelmesebb, a
végleges szöveget tartalmazó 1960-as. Ε két dátum sokatmondó adat könyvének nagy erényei
és kisebb-nagyobb fogyatkozásai szempontjából. A sokat látott, sokat próbált, folyton olvasó, jó
szemű és fülű, emberértő újságíró az elsők egyike volt, aki megpróbálkozott az amerikai
megszálló hatóságok által lefoglalt és elszállított több tonnányi német iratanyag
megemésztésével, és az abszolút első volt azok között, akik nem egyszerűen Hitler vagy a
nemzetiszocialista párt, hanem az egész „Barna Birodalom” történetével akartak megbirkózni,
és az eredményt az olvasók elé tárták.
Szerző és mű érdeme azonban távolról sem merül ki e rekord felállításában, holott az sem
csekélység, ha figyelembe vesszük a mérhetetlen iratanyagot, aminek átforgatásáról Shirer
maga beszámol, és amiről minden hozzáértő tudja, hogy úgyszólván kimeríthetetlen. A szerző
további érdemei közé tartozik, legalábbis az én szememben, hogy a holt betűk tolmácsolta
ismereteket minduntalan összevethette azzal az „élő anyaggal”, amellyel mintegy hat éves
németországi tartózkodása alatt személyesen találkozott. Előszavában megjegyzi: az iratok
tanulmányozása közben mellbevágta az a felismerés, hogy a Németországban működő
újságírók és diplomaták mily keveset tudtak valójában arról, ami a Harmadik Birodalom
kirakata mögött lezajlott. Ez a döbbenet azonban – többek között – vélhetően azzal a
következménnyel is együtt jár szerzőnknél, hogy a német nép egészét nem helyezte vád alá
mindazért, ami a náci kirakat mögött történt, mert megsejtette, hogy az átlag német sem volt
jobban informálva a titkos eseményekről, folyamatokról, tervekről és technikákról, mint ő,
akinek végül is főfoglalkozása volt, hogy információkat szerezzen.
Ez a felismerés és e sejtelem lehetővé teszi azt is, hogy Shirer emlékezzék olyan
utcaképekre, amelyeket láthatott és jól meg is jegyzett. Ez nem adatott meg azoknak, akik a
nácizmust kizárólag a levéltárak és könyvtárak mélyén tanulmányozhatták, és akiknél – ezért is
– jóval könnyebben ment és megy is a teoretikus ítélkezés népek és népcsoportok felett. Shirer
tudta, hogy az egyszerű németek nem tolongtak az utcára zsidókat verni sem 1933-ban, sem
1938 novemberében, és látta, mily közömbösek maradtak a rajnai bevonulás idején. Felismerte
a hálát az arcukon a „béke megmentéséért” a dicstelen müncheni konferencia által (hiszen nem
tudhatták, hogy az csak előjáték volt Hitler már kitűzött céljaihoz), és azt sem felejtette el, hogy
milyen mély apátiával fogadták 1939. szeptember l-jén a munkába siető berliniek a
„dicsőséges” háború elkezdésének hírét. Shirernek valóban nem kellett a titkos
hangulatjelentések feltárására várnia, hogy tudja: a náci rezsim kellemes oldalait – a
munkanélküliség felszámolását, a látszólagos létbiztonság megteremtését, és főként a német
nemzet becsületén ejtett foltok eltávolítását – az átlag német messzemenően megbecsülte és
honorálta ugyan, ám ugyanakkor értetlenül vagy éppen elutasítóan állt szemben egy sor olyan
jelenséggel, amely hitével, meggyőződésével, neveltetésével, szokásaival nem volt összhangba
hozható. Ε kettősséget – azt hiszem – csak olyan ember értheti meg, aki maga is élt egy kemény
diktatúra körülményei között, márpedig Shirer, még ha saját bevallása szerint nagyon sok
mindenről halvány fogalommal sem rendelkezett, mégis csak szemlélője volt jó ideig a náci
diktatúrának.
Az írói erények e csokrához hozzátartozik az is, hogy szerzőnk nem feledkezik meg a német
ellenállásról, még ha az ellenállók körét viszonylag szűkre is szabja. Az általa meglehetősen
részletesen tárgyalt katonai-állami szervezkedésen kívül, mint ma már tudjuk, számos másféle –
politikai, vallásos alapokon nyugvó, humanitárius – csoport is kísérletezett náciellenes
meggyőződésének valamiféle érvényesítésével, ám e csoportok léte a Gestapo tevékenysége
miatt szerfelett korlátozott keretekre szorult vissza, és tevékenységük időtartama is
behatárolódott, mivel a félelmetes nagyságú és szervezett rendőri apparátus a spiclihálózat
segítségével gyorsan a nyomukra bukkant. A mély illegalitás miatt egyébként számos
szervezetnek és cselekvési formának nem vagy alig maradt írott nyoma. így azután nem vehető
rossznéven, ha Shirer e csoportokra könyvének írása idején nem talált rá, ám annál
dicséretesebb, hogy nem lekicsinyléssel, hanem megbecsüléssel szólt a kevesekről, akiknek
cselekedeteiről értesült.
Shirer azonban nemcsak német vonatkozásban mutatkozik a „megértő történetírás”
követőjének, de más tekintetben sem helyezi magát annak az ítélőbírónak a szerepébe, aki a
politika szereplőit, az eliteket, a néptömegeket, mi több, egyáltalán a történelmet utólag
„felelősségre” vonhatja, és kit-kit meg-, vagy elítélhet. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy
ne tenne különbséget a demokrácia és a diktatúra (adott esetben a náci diktatúra) között, hogy
ne érzékelné nagyon pontosan, ki volt a támadó, és ki védekezett, hogy ne írná le akkurátusan a
náci hadviselés abnormális „normáit”, és ne szentelne elegendő teret az SS által vezényelt
népirtásnak. Szerzőnknek határozottan megvannak a maga szolid preferenciái, de igencsak
üdvös módon különbözik az alkalmi üdvtörténészektől, akik alig tudják leplezni, hogy
történetírással voltaképpen azért foglalkoznak, hogy teret nyerjenek elfogultságaik kiélésére.
Shirer egész személyiségében olyasfajta ember volt, aki nem hajlott meg semmiféle előítélet
előtt. Liberalizmusa átfogó volt, olyannyira, hogy az 50-es években nemkívánatos személy lett
hazájában, és felkerült a nyilvántartott „vörösök” fekete listájára. A világ egyik
legmozgékonyabb, széles körökben elismert újságírója éveken át csak tengette magát, nézetein
azonban mit sem változtatott. Ezzel a személyiségi alkattal is összefüggésben áll, hogy Shirer
elsősorban megérteni és megértetni akarja a történteket, ezért azután csak keveset teoretizál, ám
annál nagyobb teret szentel a narrációnak: az események, a tárgyalások, a párbeszédek és
monológok ismertetésének.
Ε módszer kétségkívül nagyon kellemes az olvasónak, részben azért, mert lehetővé teszi,
hogy maga is véleményt alkosson, részben azonban még akkor is, ha egyikük-másikuk inkább a
történésre kíváncsi, mintsem a mélyebb összefüggésekre. A kötet Hitler életrajza, a Nemzeti
Szocialista Német Munkáspárt és a Harmadik Birodalom politikatörténete szempontjából szinte
hiánytalan, és nagyjából ugyanez mondható a diplomáciatörténeti részekről is. Ε téren is vannak
ugyan új kutatási eredmények, amelyek a felsorolt tárgyköröket színezik, illetve új
árnyalatokkal gazdagítják, az alapvető vonulatokon azonban nem sokat változtatnak.
Mégis meg kell jegyeznünk, hogy az érzelmi elfogultságok ellen derekasan küzdve, szerzőnk
egyszeregyszer mégis megkockáztat olyan értékelő megjegyzéseket, amelyek már annak idején
is gyanúsnak kellett volna tűnjenek, ha alaposabban elgondolkodik felőlük. Álljon itt erre egy-
két példa. Shirer sok más szerzővel együtt úgy véli, hogy 1936 márciusában, midőn a
Wehrmacht megszállta a békeszerződés, valamint a locarnói szerződés által demilitarizált rajnai
övezetet, és ezt a brit, valamint a francia kormány megtorlatlanul hagyta, a nyugati demokráciák
maguk játszották el utolsó esélyüket. Azt hiszi, hogy ellenállásuk és az annak következtében
elszenvedett német kudarc Hitler és rendszere bukására vezetett volna.
Ε tétel más szerzők révén is untig ismert. A baj csak az, hogy alátámasztására hiányzik
minden kézzelfogható érv és adat. Hitler készen állt ugyanis arra, hogy ellenállás esetén
visszavonulást rendeljen el, és aki azt hiszi, hogy ez a náciként, nacionalistaként vagy
egyszerűen nemzetileg gondolkodó német tömegek szemében őt, nem pedig a brit és francia
vezetőket diszkreditálta volna, az vagy Hitlert, vagy a német hangulatot nem ismeri eléggé.
Elképzelhetetlen, hogy egy esetleges visszavonulás Németországban 1936-ban
rendszerváltáshoz vezetett volna, amiként az is, hogy Hitler, a náci vezérkar, vagy akár a
Wehrmacht vezető tiszti csoportja emiatt egyszer s mindenkorra lemondott volna expanzív
terveiről. Hitlert valóban megállítani már akkor is csak jelentős katonai fölény alapján és csak
erőszakkal lehetett volna, amire azonban a francia hadsereg egyedül nem vállalkozhatott,
adekvát angol (illetve brit vagy birodalmi) hadsereg viszont egyszerűen nem létezett.
A harmincas évek egész diplomáciatörténetével kapcsolatban szem előtt kell tartani még egy
alapvetően fontos tényezőt. Hitler taktikai zsenialitása – többek között – abban állt, hogy a
versailles-i békeszerződés revíziójának követelményével lépett fel, és ezáltal nem csak
elkápráztatta a német tömegeket, de egyúttal a leggyengébb pontjukon kezdte ki a nyugati
hatalmakat, mivel a béke előírásai a legtöbb vonatkozásban tulajdonképpen védhetetlenek
voltak, és ezt a hatalmak vezető csoportjai maguk is elég jól tudták. Még a francia politikusok is
tisztában voltak azzal, hogy a teljes katonai egyenlőtlenség (100 ezer fős német hadsereg kb.
600 ezer fegyverben tartott francia katonával szemben vagy 35 ezer magyar katona a
többszázezres csehszlovák, román, jugoszláv haderő ellenében stb.) sokáig nem tartható fenn,
és azt is tudták, hogy a Rajna-vidék végeredményben német föld, Németországhoz tartozik, és
nincs olyan jog a világon, amely megtilthatná egy államnak, hogy saját határának védelméről
gondoskodhasson.
Miben állt tehát végül is e néhány év nagy drámája? Abban, hogy a náci Németország fedő
manővere: a revízió takarója alatt a nagyméretű expanzióra való felkészülést a legtöbben a
legjobb esetben is csak sejtették, de csupán 1939 májusában győződtek meg róla, akkor, amikor
a Wehrmacht első ízben indult olyan hódításra, amely a békerendszerrel, a Németországgal
szemben elkövetett igazságtalanságokkal és az etnikai kérdéssel sem volt kapcsolatba hozható.
Természetesen ellene lehet ennek vetni, hogy azért akadt egy-két ember Európában, aki jóval
előbb tisztába jött a veszélyekkel, ez azonban bármennyire igaz is, mégsem változtat azon, hogy
a politikai világ legnagyobb része kezelhetőnek hitte a német problémát. Ez persze súlyos
tévedés volt, az egész világ hatalmas árat fizetett érte, de ugyanakkor tény marad, méghozzá
olyan tény, ami nélkül a harmincas évek története egészében véve, az Egyesült Királyság
politikája pedig különösképpen nem érthető meg. Sajnos az egész emberi történelem tele van
súlyos tévedésekkel, ami azonban nem jelenti, hogy a tévedők tudatosan és gonoszul csináltak
volna rossz politikát.
Egy másik ítélkező sztereotípia is fellelhető Shirer könyvében. Eszerint Lengyelország,
pontosabban annak vezető politikai és katonai csoportjai önmaguk ítélték halálra az országot,
részben azért, mert vakok maradtak a német veszéllyel szemben, részben pedig amiatt, hogy
nem vették észre: amíg fennáll a danzigi korridor, Lengyelország nem lehet biztonságban.
Shirer egész személyiségében olyasfajta ember volt, aki nem hajlott meg semmiféle előítélet
előtt. Liberalizmusa átfogó volt, olyannyira, hogy az 50-es években nemkívánatos személy lett
hazájában, és felkerült a nyilvántartott „vörösök” fekete listájára. A világ egyik
legmozgékonyabb, széles körökben elismert újságírója éveken át csak tengette magát, nézetein
azonban mit sem változtatott. Ezzel a személyiségi alkattal is összefüggésben áll, hogy Shirer
elsősorban megérteni és megértetni akarja a történteket, ezért azután csak keveset teoretizál, ám
annál nagyobb teret szentel a narrációnak: az események, a tárgyalások, a párbeszédek és
monológok ismertetésének.
Ε módszer kétségkívül nagyon kellemes az olvasónak, részben azért, mert lehetővé teszi,
hogy maga is véleményt alkosson, részben azonban még akkor is, ha egyikük-másikuk inkább a
történésre kíváncsi, mintsem a mélyebb összefüggésekre. A kötet Hitler életrajza, a Nemzeti
Szocialista Német Munkáspárt és a Harmadik Birodalom politikatörténete szempontjából szinte
hiánytalan, és nagyjából ugyanez mondható a diplomáciatörténeti részekről is. Ε téren is vannak
ugyan új kutatási eredmények, amelyek a felsorolt tárgyköröket színezik, illetve új
árnyalatokkal gazdagítják, az alapvető vonulatokon azonban nem sokat változtatnak.
Mégis meg kell jegyeznünk, hogy az érzelmi elfogultságok ellen derekasan küzdve, szerzőnk
egyszeregyszer mégis megkockáztat olyan értékelő megjegyzéseket, amelyek már annak idején
is gyanúsnak kellett volna tűnjenek, ha alaposabban elgondolkodik felőlük. Álljon itt erre egy-
két példa. Shirer sok más szerzővel együtt úgy véli, hogy 1936 márciusában, midőn a
Wehrmacht megszállta a békeszerződés, valamint a locarnói szerződés által demilitarizált rajnai
övezetet, és ezt a brit, valamint a francia kormány megtorlatlanul hagyta, a nyugati demokráciák
maguk játszották el utolsó esélyüket. Azt hiszi, hogy ellenállásuk és az annak következtében
elszenvedett német kudarc Hitler és rendszere bukására vezetett volna.
Ε tétel más szerzők révén is untig ismert. A baj csak az, hogy alátámasztására hiányzik
minden kézzelfogható érv és adat. Hitler készen állt ugyanis arra, hogy ellenállás esetén
visszavonulást rendeljen el, és aki azt hiszi, hogy ez a náciként, nacionalistaként vagy
egyszerűen nemzetileg gondolkodó német tömegek szemében őt, nem pedig a brit és francia
vezetőket diszkreditálta volna, az vagy Hitlert, vagy a német hangulatot nem ismeri eléggé.
Elképzelhetetlen, hogy egy esetleges visszavonulás Németországban 1936-ban
rendszerváltáshoz vezetett volna, amiként az is, hogy Hitler, a náci vezérkar, vagy akár a
Wehrmacht vezető tiszti csoportja emiatt egyszer s mindenkorra lemondott volna expanzív
terveiről. Hitlert valóban megállítani már akkor is csak jelentős katonai fölény alapján és csak
erőszakkal lehetett volna, amire azonban a francia hadsereg egyedül nem vállalkozhatott,
adekvát angol (illetve brit vagy birodalmi) hadsereg viszont egyszerűen nem létezett.
A harmincas évek egész diplomáciatörténetével kapcsolatban szem előtt kell tartani még egy
alapvetően fontos tényezőt. Hitler taktikai zsenialitása – többek között – abban állt, hogy a
versailles-i békeszerződés revíziójának követelményével lépett fel, és ezáltal nem csak
elkápráztatta a német tömegeket, de egyúttal a leggyengébb pontjukon kezdte ki a nyugati
hatalmakat, mivel a béke előírásai a legtöbb vonatkozásban tulajdonképpen védhetetlenek
voltak, és ezt a hatalmak vezető csoportjai maguk is elég jól tudták. Még a francia politikusok is
tisztában voltak azzal, hogy a teljes katonai egyenlőtlenség (100 ezer fős német hadsereg kb.
600 ezer fegyverben tartott francia katonával szemben vagy 35 ezer magyar katona a
többszázezres csehszlovák, román, jugoszláv haderő ellenében stb.) sokáig nem tartható fenn,
és azt is tudták, hogy a Rajna-vidék végeredményben német föld, Németországhoz tartozik, és
nincs olyan jog a világon, amely megtilthatná egy államnak, hogy saját határának védelméről
gondoskodhasson.
Miben állt tehát végül is e néhány év nagy drámája? Abban, hogy a náci Németország fedő
manővere: a revízió takarója alatt a nagyméretű expanzióra való felkészülést a legtöbben a
legjobb esetben is csak sejtették, de csupán 1939 májusában győződtek meg róla, akkor, amikor
a Wehrmacht első ízben indult olyan hódításra, amely a békerendszerrel, a Németországgal
szemben elkövetett igazságtalanságokkal és az etnikai kérdéssel sem volt kapcsolatba hozható.
Természetesen ellene lehet ennek vetni, hogy azért akadt egy-két ember Európában, aki jóval
előbb tisztába jött a veszélyekkel, ez azonban bármennyire igaz is, mégsem változtat azon, hogy
a politikai világ legnagyobb része kezelhetőnek hitte a német problémát. Ez persze súlyos
tévedés volt, az egész világ hatalmas árat fizetett érte, de ugyanakkor tény marad, méghozzá
olyan tény, ami nélkül a harmincas évek története egészében véve, az Egyesült Királyság
politikája pedig különösképpen nem érthető meg. Sajnos az egész emberi történelem tele van
súlyos tévedésekkel, ami azonban nem jelenti, hogy a tévedők tudatosan és gonoszul csináltak
volna rossz politikát.
Egy másik ítélkező sztereotípia is fellelhető Shirer könyvében. Eszerint Lengyelország,
pontosabban annak vezető politikai és katonai csoportjai önmaguk ítélték halálra az országot,
részben azért, mert vakok maradtak a német veszéllyel szemben, részben pedig amiatt, hogy
nem vették észre: amíg fennáll a danzigi korridor, Lengyelország nem lehet biztonságban.
Nos, e tétel minden részében kételyeket vált ki. Vannak ugyanis beszédes ellenpéldák arra
nézve, hogy egy ország vezetőrétegének felismerése a veszedelem nagyságát illetően mit sem
változtatott helyzetén és sorsán abban az esetben, ha Hitlernek, illetőleg a Wehrmachtnak
valamilyen okból az útjába került. Elég talán, ha e szempontból Csehszlovákia és Belgium
esetére hivatkozunk. Csehszlovákia vezető garnitúrája ugyanis tökéletesen tisztában volt a
fenyegetéssel, sőt, ráadásul a maga „danizgi” problémáját is hagyta békésen „megoldani”, és a
német hadsereg a maradék országot akkor rohanta le, amikor az ürügy, a szudétanémet kérdés
már nem létezett. Belgium esete e szempontból még beszédesebb, minthogy ennek az országnak
nem volt sem Szudéta-vidéke, sem danzigi korridorja, sem német kisebbsége; megtámadását és
megszállását – csakúgy egyébként, mint Hollandiáét, Luxemburgét, Norvégiáét, Dániáét –
kizárólag a Wehrmacht stratégiai szempontjai és Hitler területszerzési ambíciói indokolták.
Mindemellett arról sem illő megfeledkezni, hogy a danzigi kérdést végeredményben nem a
lengyelek létesítették vagy erőszakolták ki. Wilson amerikai elnök, majd a győztes szövetséges
hatalmak elhatározása ugyanis arra nézve, hogy az újra lábra állított Lengyelországot tengeri
kijárathoz juttassák, a párizsi békekonferencia egyik dogmája lett, és ugyanez a nemzetközi
szervezet dolgozta ki a megoldást is. A megoldás rossz volt, ez kétségtelen. Súlyos hiba volt,
hogy miatta több mint 2 millió német került lengyel fennhatóság alá, ám e hibás lépésért a
nagyhatalmak legalább annyira felelősek voltak, mint maguk a lengyelek.
Az igazi probléma azonban nem is ebben rejlett. És nem is abban, hogy a lengyel kormány
egyidejűen oroszellenes politikát folytatott, valamint, hogy eltávolodott a francia szövetségtől, –
mint Shirer véli. Maga a megállapítás igaz ugyan, de ha megkérdezzük, hogy vajon mit
segíthetett Lengyelországon egy szovjet- és franciabarát politika az adott helyzetben, akkor nem
találunk olyan választ, ami Varsó számára némi biztatást nyújthatott volna. Bár a háború
kezdetén a Wehrmacht még kétségkívül nem volt teljesen kifejlesztve, de 1939-ben katonailag a
Szovjetunió is sokkal gyengébb volt, mint 1941-ben, amikor a lehető legnagyobb sebességgel
hátrált a német erők elől, a francia hadsereg pedig egy jó félév múlva saját hazáját sem volt
képes megvédeni. Arról már nem is beszélve, hogy egy egységes francia-lengyel-szovjet
fellépés feltétele a megállapodás létrejötte lett volna a francia kormány és Moszkva között,
ennek kudarca viszont szintén nem írható kizárólag a lengyel kormány számlájára. Bár igaz,
hogy a varsói illetékesek mindig elhárították a Vörös Hadsereg megjelenésének engedélyezését
országuk területén, bármilyen védelmi címszó alatt is történt volna ez, az sem kevésbé igaz
azonban, hogy a katonai szövetséget 1935-től kezdve Párizs maga is minduntalan elhessegette,
és 1939-ben sem mutatott lényegesen nagyobb lelkesedést iránta. A lengyel kormány számára
végeredményben nem maradt más választás, mint hogy belépjen a német szövetségi rendszerbe
(amit felajánlottak neki), vagy hogy ellenálljon.
A mű korai volta és a feldolgozás narratív, politikai jellege együttesen felelős bizonyos
hiányokért, lyukakért is, amelyek a kötet nagy terjedelme ellenére érezhetőek a náci birodalom
életrajzában. Shirer az általa feldolgozott hatalmas mennyiségű dokumentum ellenére sem
ismerhetett meg szövege írásakor egy egész sereg később napvilágra került fontos irományt.
Senki sem tudhatta akkoriban, hogy Hitler megírt egy második, eléggé terjedelmes könyvet a
Mein Kampf után, mert e Hitler életében publikálatlanul maradt szöveg csak később került elő.
Márpedig az úgynevezett Zweites Buch nagyon is figyelembe veendő Hitler-mű a későbbi náci
külpolitika szempontjából. Akkoriban még nem adták ki Hitler valamennyi nyilvános beszédét,
interjúját stb., és még kevésbé az úgynevezett titkos beszédeket. Goebbels naplójából csak egy
rövid, és a szerző által publikáltatott rész volt ismeretes, és nem látott még napvilágot az a
gyűjtemény sem, amely Hitler „Weisung”-jait, a háborúval kapcsolatban kiadott utasításait
tartalmazza. Több emlékirat, közöttük Albert Speer írása még ismeretlen volt. Arról már ne is
szóljunk, hogy teljességgel hiányzott az a részben elméleti, részben a folyamatok részleteit
feltáró szorgalmas aprómunka, amit utóbb a német történészek tettek hozzá a nácizmus
komplex jelenségének értelmezéséhez.
A „koraiság” a fentiek miatt értelemszerűen olykor kisebb-nagyobb egyoldalúsághoz,
máskor egyenesen tévedéshez vezet. Egyik jó példája ennek a gyermek és ifjú Hitler
bemutatása. Jóllehet Shirer tudta, hogy Hitler e korszakról adott önarcképe nem érdemel igazán
hitelt, mégis, mivel a Mein Kampf vonatkozó részein kívül csak August Kubizek, Hitler
egyetlen „barátjának” könyve állt rendelkezésére, minduntalan beleesett Hitler csapdájába
(illetve az elterjedt mesék kelepcéjébe), mert az ő hamisításait gyakorlatilag nem volt mivel
egybevetnie. Leírja például, hogy Hitler apai ágán a Hiedlerek valamennyien nyughatatlan,
állandóan költözködő emberek voltak: így a nagyapának vélt Johannes Hiedler, továbbá a
Schicklgruberből Hitlerré átalakult apa, Alois, valamint az egész rokonság. A valóságban e
feltevések egyikére sincs komoly alap. Sem arra, hogy Johannes Hiedler lett volna Adolf Hitler
nagyapja, sem arra, hogy az egész család vándormadarakból állt volna. Az utóbbi egyedül
éppen Johannesre vonatkoztatható, ami viszont nem nagyon meglepő, mivel molnárlegényként
kénytelen volt mindig oda szegődni, ahol éppen alkalmazták. Ezzel szemben az öccse,
Nepomuk, aki Hitler apját felnevelte és kitaníttatta, aki (eltérően Shirer felfogásától) a
névváltoztatást elintézte, arra hivatkozva, hogy a bátyja halálos ágyán „bevallotta” apaságát,
amiről 39 éven át nem akart tudni, nos, ez a Nepomuk megtelepedett és megállapodott gazdag
paraszt volt tekintélyes farmmal, gazdasággal és családdal. Vélhetően éppen e körülmény volt
az oka annak, hogy Alois Schicklgruber névváltoztatásával meg kellett várja a bátyja halálát,
mivel csak akkor nyílt alkalma arra, hogy az immár 39 éves „gyermeket” családi és falusi
botrány nélkül a saját nevére írassa.
Ilyen és hasonló pontatlanságokat bőségesen találni a következő lapokon. Fontosabb
azonban talán ennél, hogy a könyv keletkezése idején még nem volt nagyon mód sem a német
társadalom, sem az egyes társadalmi csoportok viselkedésének és vélekedésének bemutatására.
Még nem voltak ismertek a náci párttagok dossziéi, tehát azt is csak vélelmezni lehetett, hogy
egyáltalán milyen körökből, elemekből tevődött össze a párttagság. Még senki sem nyúlt bele a
hangulatjelentések tömegébe, következésképpen arról is csak keveset lehetett sejteni, hogy
egyáltalán mit és hogyan élt meg maga a német lakosság. Homályban maradt egyelőre a náci
rezsim belső szerkezete, hierarchiája és e hierarchia mozgásának, működésének anarchisztikus,
kaotikus módja. Nem lehetett ismerni még azokat a módokat, eljárásokat sem, amelyek
segítségével a nácik felszámolták a társadalom önmozgását biztosító összes szervezetet a
pártoktól kezdve a legártatlanabb kulturális egyletekig, hogy mindent és mindenkit az NSDAP
által kifejlesztett és ellenőrzött szervezetek gyilkosan ölelő karjai közé gyömöszöljenek.
Mindennek és sok másnak a kiderítése és feldolgozása a következő évtizedekre várt.
Mindezek után mi az mégis, ami miatt fenntartásai és hiányérzete ellenére az okvetetlenkedő
szaktörténész is örömmel veszi e könyv magyar nyelvű megjelentetését, és ami miatt mindenkit
arra bátorít, hogy szerezze be és olvassa el Shirer munkáját? Nos, vajon mi az, ami miatt a „The
Rise and Fall of the Third Reich” attól kezdve, hogy első ízben napvilágot látott, újra megjelent
1960-ban, 1962-ben, 1983-ban, 1985-ben összesen sokmillió példányban? Az ok vélhetően
azonos. Shirer könyve – amellett, hogy mint említettük, elbeszélő jellegű, könnyen olvasható,
és ha a témájától eltekintünk, akár azt is mondhatnánk, hogy „szórakoztató” – tele van hiteles és
hazánkban teljesen ismeretlen anyaggal. A szerző hosszan idéz nyilatkozatokból, parlamenti
beszédekből, diplomáciai jelentésekből, tárgyalási szövegekből, temérdek érdekes és értékes
forrásból. Ezek történelmi értéke pedig az idők során mit sem változott. Ε szempontból nem
ismerek olyan kötetet, amely az övénél gazdagabb és tanulságosabb lenne.
Ez az egyik és a legfőbb szempont, ami miatt örülhetünk a könyv megjelenésének. A másik a
hazai könyvpiaccal és e piac által behatárolt ismereteinkkel áll kapcsolatban. Elszomorító
olvasó közönségünk alultájékoztatása nem csak általában véve a világ és Európa történetét
illetően, de kiváltképp annak közelmúltjára vonatkozóan. Ε mostoha helyzet miatt nem is
nagyon lehet szemükre vetni a magyaroknak, ha a magyar határon túl oly kevéssé tudnak
tájékozódni, és a magyar „glóbust” oly nehezen vagy egyáltalán nem képesek elhelyezni az
igazi glóbuson. Ezen nagy valószínűség szerint a szó szoros értelmében vett szakmunkákkal
nem nagyon lehet segíteni, mivel azok többnyire szárazak, hemzsegnek a szakkifejezésektől,
tehát egyszerűen szólva unalmasak az átlagolvasó, értsd: a nem szakember számára. Ezért
hiszem, hogy a 89 évesen nemrégiben (1993 decemberében) elhunyt szerző holtában is missziót
tölt be akkor, midőn élete végefelé adott hozzájárulásával és nagy örömére könyvét mintegy
átnyújtja a magyar közönségnek.
Ormos Mária
 Gyakran éreztem keserű fájdalmat a német népre gondolván, amelynek egyedei oly
tiszteletre méltóak, egésze mégis oly silány...
GOETHE
Hitler volt Németország végzete, és e végzetnek nem lehetett útjába állni.
WALTHER VON BRAUCHITSCH táborszernagy, 1938-41 között a német hadsereg
főparancsnoka

Németország bűnét ezer évig nem fogják elfelejteni.

HANS FRANK, Lengyelország főkormányzója, a nürnbergi siralomházban

Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újraéljék

SANTAYANA
 ELŐSZÓ
Bár rövid léte első felében a Harmadik Birodalomban éltem, dolgoztam, és közelről
figyeltem, amint Hitler megszilárdítja hatalmát e nagy, ám zavarba ejtő nemzet diktátoraként,
majd hódító háborúba vezeti népét, személyes élményeim önmagukban mégsem indítottak
volna arra, hogy megpróbálkozzam e könyv megírásával. A II. világháború végén azonban
bekövetkezett egy, a történelemben egyedülálló esemény: a győztesek kezére kerültek a német
kormány és az összes kormányzati ágazat irattárai, köztük a külügyminisztérium, a hadsereg, a
haditengerészet, a nemzetiszocialista párt és Heinrich Himmler titkosrendőrségének archívuma.
Azt hiszem, soha addig ekkora kincs nem került kortárs történészek kezébe. Korábban egy nagy
állam, még ha háborús vereséget is szenvedett, vagy kormányát forradalommal döntötték meg,
ahogy Németországgal és Oroszországgal esett meg 1918-ban, meg tudta őrizni archívumait,
amelyekből azután csak az éppen illetékes uralkodó rezsim érdekeinek megfelelő
dokumentumok kerültek nyilvánosságra.
A Harmadik Birodalom gyors összeomlásának eredményeként 1945 tavaszán nemcsak a
titkos okmányok hatalmas tömege került elő, hanem egyéb felbecsülhetetlen értékű anyagok is:
magánhasználatú naplók, szigorúan titkos beszédek, értekezletek jegyzőkönyvei, levelek, sőt
még a náci vezetők azon telefonbeszélgetéseinek átiratai is, amelyeket a Hermann Göring által a
Légügyi Minisztériumban felállított különleges iroda hallgatott le.
Franz Halder tábornok például kimerítően részletes naplót vezetett: nemhogy napról napra,
hanem óráról órára jegyezte Gabelsberger gyorsírással az eseményeket. Naplója az 1939.
augusztus 14. és 1942. szeptember 24. közötti periódus történéseivel kapcsolatos tömör
információk egyedülálló forrása. Az adott időszakban Halder a szárazföldi hadsereg vezérkari
főnöke volt, és napi kapcsolatban állt Hitlerrel és a többi náci vezetővel. Az övé a
legárulkodóbb, de nem az egyetlen nagy értékű német napló. Fennmaradt Dr. Josef Goebbels
propagandaminiszternek, a pártban Hitler közeli munkatársának, valamint Alfred Jodl
tábornoknak, a Véderő Főparancsnoksága (OKW) hadműveleti főnökének naplója is. Maga az
OKW és a Haditengerészeti Főparancsnokság is vezetett naplót. A német haditengerészeti
archívumnak a Coburg melletti Schloss Tambachban szövetséges kézre került hatvanezer
dossziéja a megtalálás időpontjától, 1945 áprilisától egészen a modern német hadiflotta
megalakulásáig, 1868-ig visszamenően tartalmazta e flotta összes kódját, hajónaplóját,
emlékeztetőjét stb.
A német külügyminisztériumnak a Harz hegységben lévő különböző kastélyokban és
bányákban tárolt 485 tonnányi iratanyaga, amelyet az Egyesült Államok 1. Hadserege
közvetlenül azelőtt zsákmányolt, hogy a Berlinből érkezett parancsnak megfelelően elégették
volna, nem csupán a Harmadik Birodalom anyagát tartalmazza, hanem a weimari köztársaságon
keresztül a bismarcki Második Birodalom kezdetéig nyúl vissza. A háború után sok éven át
hevert lepecsételve több tonnányi náci dokumentum a Virginia állambeli Alexandriában lévő
egyik nagy katonai raktárban; kormányunkat annyira nem érdekelték, hogy még csak ki sem
nyittatták a ládákat, hogy kiderüljön, miféle történelmi érdekességű anyagot tartalmaznak.
Végül 1955-ben, az Amerikai Történeti Társaság kezdeményezésének és néhány
magánalapítvány nagylelkűségének köszönhetően kinyitották az alexandriai ládákat, és egy a
feladathoz messze nem kielégítő felszereléssel és segédszemélyzettel rendelkező szánalmasan
kis tudóscsoport nekilátott, hogy átlapozza és lefényképezze a papírhegyet, mielőtt a kormány,
amelynek sürgős volt a dolog, visszaadja az egészet Németországnak. Gazdag leletanyagnak
bizonyult!
Hasonlóan értékes a Hitler főhadiszállásán tartott, a napi hadihelyzettel foglalkozó ötvenegy
„Führerkonferencia” részleges gyorsírásos jegyzőkönyve, valamint a náci hadúrnak a háború
idején régi pártbeli cimborái és titkárai körében folytatott asztali beszélgetéseinek teljesebb
szövege; az előbbieket az Egyesült Államok 101. ejtőernyős hadosztályának egyik hírszerző
tisztje mentette meg Hitler elszenesedett papírjai közül Berchtesgadenben, az utóbbiakat pedig
Martin Bormann papírjai között találták.
Több százezer zsákmányolt náci iratot gyűjtöttek össze sietve Nürnbergben bizonyítékként a
náci háborús főbűnösök peréhez. Ε per első részén folytatott tudósítói munkám során
összegyűjtöttem egy sereg dossziényi sokszorosított iratmásolatot, később pedig a
vallomásokból és dokumentumokból összeállított és közreadott negyvenkét kötetet, a sok fontos
okmány angol fordítását tartalmazó tíz kiegészítő kötettel együtt. Értékesnek bizonyult a nagy
pert követő tizenkét további nürnbergi per anyagáról kiadott tizenöt kötetes sorozat is, bár ebből
számos okmányt és sok tanúvallomást kihagytak.
Végül pedig e példátlan dokumentumrengeteg mellett ott vannak még a német katonatisztek,
párt-valamint kormánytisztviselők kimerítő kihallgatásainak jegyzőkönyvei is, továbbá
ugyanezeknek a különböző háború utáni bűnperek során eskü alatt tett tanúvallomásai. Ezek
olyan anyagot szolgáltatnak, amelyhez hasonló ilyen szintű forrásokból soha nem született még
a korábbi háborúk után.
Természetesen nem olvastam végig mindent ebből az iszonyatos dokumentumtengerből: ez
messze meghaladná egyetlen ember teljesítőképességét. De átrágtam magam egy tekintélyes
részén, bár a megfelelő tárgymutatók teljes hiánya ugyanúgy lassította a munkámat, mint
bárkiét, aki ekkora kincstárban búvárkodik.
Roppant érdekes, hogy közülünk, a náci időkben Németországban állomásozó külföldi
újságírók és diplomaták közül milyen kevesen voltak tudtában igazán annak, ami a Harmadik
Birodalom homlokzata mögött folyt. Egy totalitárius diktatúra természetéből adódóan mélyen a
titkosság árnyékába húzódva működik, és tudja, hogyan rejtse el titkait a kíváncsi szemek elől.
Eléggé könnyű volt megörökíteni és leírni a Harmadik Birodalom csupasz, izgalmas, gyakran
undorító eseményeit: Hitler hatalomra kerülését, a Reichstag felgyújtását, a Röhmmel való
véres leszámolást, az ausztriai Anschlusst, Chamberlain kapitulációját Münchenben,
Csehszlovákia elfoglalását, a Lengyelország, Skandinávia, a Nyugat, a Balkán és az
Oroszország elleni támadásokat, a náci megszállás, a koncentrációs táborok és a zsidók
elpusztításának borzalmait. De az ezen eseményekhez vezető titokban hozott végzetes döntések,
az intrikák, az árulás, az indítékok és aberrációk, a főszereplőknek a színfalak mögött játszott
szerepe, az általuk gyakorolt rémuralom kiterjedése és a technika, amellyel azt megszervezték –
mindez és még sok más is rejtve maradt előttünk a titkos német dokumentumok előkerüléséig.
Egyesek úgy gondolhatják, hogy túlságosan korai még megpróbálkozni a Harmadik
Birodalom történetének megírásával, hogy e feladatot egy későbbi történészgenerációra kell
hagyni, amely már rendelkezik majd az idő perspektívájával. Ε nézetet különösen
Franciaországban találtam uralkodónak, ahová kutatómunkám során utaztam el. Ott hallottam,
hogy mai történetíróknak semmi olyannal nem kellene foglalkozniuk, ami Napóleon óta történt.
Számos érv szól e nézet mellett. A legtöbb történész ötven, száz évet várt, mielőtt kísérletet
tett volna egy ország, egy birodalom, egy kor feldolgozására. De hát alapvetően nem azért volt-
e így, mert ilyen sokáig tartott, amíg a megfelelő dokumentumok napvilágra kerültek, és ellátták
a történetírókat a szükséges autentikus anyaggal? És igaz, hogy nőtt a perspektíva, de nem
veszett-e el valami azzal, hogy a szerzők nem ismerték személyesen azoknak a koroknak az
életét és atmoszféráját, nem ismerték személyesen azokat a történelmi alakokat, amelyekről
írtak?
Egyedülálló eset, hogy a Harmadik Birodalom bukásával egyidejűleg rendelkezésre állott
annak majdnem teljes dokumentumanyaga, amelyet tovább gazdagítottak az összes életben
maradt katonai és politikai vezetők (egyes esetekben a kivégzésük előtt tett) vallomásai. Ilyen
egyedülálló források birtokában, és mivel a fejemben és a csontjaimban is friss még annak az
emléke, hogy milyen volt az élet a náci Németországban, hogyan néztek ki, hogyan viselkedtek,
és milyenek voltak a hatalmasok, mindenek előtt Adolf Hitler, elhatároztam hát, hogy
legalábbis megpróbálom leírni a Harmadik Birodalom felemelkedésének és bukásának
históriáját.
„Én az egész háborút átéltem – írja Thuküdidész minden idők egyik legnagyszerűbb
történelmi művében, A peloponnészoszi háború történetében –, elég érett korban voltam, s
megvolt bennem a szükséges belátás, hogy az eseményekről megbízható képet alkossak.”1
Rendkívül nehéz, olykor lehetetlen feladatnak bizonyult a pontos igazság megismerése Hitler
Németországáról. A dokumentumrengeteg jóval messzebbre segítette ugyan a kutatót az igazság
felé vezető úton, mint ami csak húsz évvel ezelőtt is lehetségesnek tűnt volna, de puszta tömege
gyakran képes összezavarni az embert. És az emberi emlékezetből származó minden
dokumentum és vallomás szükségszerűen tartalmaz zavarba ejtő ellentmondásokat.
Kétségtelen, hogy a saját élményeimből és egyéniségemből fakadó előítéletek időről időre
átszűrődnek e könyv lapjain. Elvi indíttatásból is megvetek mindenféle totális diktatúrát, ezt
pedig annál inkább meggyűlöltem, mivel átéltem, és nyomon követhettem az emberi szellem
elleni rút hadviselését. Ebben a könyvben azonban megpróbáltam szigorúan tárgyilagos
maradni. Hagytam, hogy a tények beszéljenek önmagukért, és megjelöltem mindegyikük
forrását. Egyetlenegy esemény, jelenet vagy idézet sem a képzelet szülötte: okmányokon,
szemtanúk vallomásán és személyes megfigyelésemen alapulnak. A körülbelül fél tucatnyi
olyan helyen, ahol találgatok, ezt félreérthetetlenül közlöm is.
Nincsenek kételyeim afelől, hogy sokan fogják vitatni azt, ahogyan a tényeket értelmezem.
Ez elkerülhetetlen, hiszen egyetlen ember véleménye sem csalhatatlan. Személyes
véleményemet olyankor tettem hozzá a tényekhez, amikor világosabbá és mélyebbé kívántam
tenni vele a krónikát, és minden esetben átszűrtem a bizonyítékokon, saját ismereteimen és
személyes tapasztalataimon.
Adolf Hitler valószínűleg az utolsó nagy hódító kalandor a Nagy Sándor, Julius Caesar és
Napóleon nevével fémjelzett sorban, a Harmadik Birodalom pedig az utolsó azon birodalmak
sorában, amelyek az akkori Franciaország, Róma és Makedónia útjára léptek. A
hidrogénbomba, a ballisztikus lövedék és a Holdra is kilőhető rakéta hirtelen felbukkanása
lezárta a történelemnek ezt a szakaszát.
A régit oly gyorsan felváltó mai új korunkban, amely tele van rémisztően halálos
szerkezetekkel, ha valaki egyáltalán belekezdene egy nagy hódító háborúba, az valami
öngyilkos hajlamú kisember lesz, aki megnyom egy elektromos kapcsológombot. Ε háború nem
tart majd sokáig, és nem következik másik utána, soha többé. Nem maradnak majd sem hódítók,
sem meghódítottak, csupán elszenesedett csontok egy lakatlan bolygón.

1
Muraközy Gyula fordítása. (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Európa. Bp. 1985. 411.)
 ELSŐ KÖNYV

ADOLF HITLER FELEMELKEDÉSE

 I

A HARMADIK BIRODALOM SZÜLETÉSE

A Harmadik Birodalom születésének előestéjén lázas feszültség szállt Berlinre. Szinte
mindenki számára világosnak tűnt, hogy a weimari köztársaság most fog kimúlni. Gyorsuló
haláltusája több mint egy éve tartott már. Hivatali elődjéhez, Franz von Papenhez hasonlóan
Kurt von Schleicher tábornok sem sokat törődött a köztársasággal, és még kevésbe a
demokráciával: Papenhez hasonlóan ő is elnöki rendeletekkel, a parlament megkerülésével
kormányozta az országot. A kancellári hivatalában eltöltött Ötvenhét nap után azonban
kimerültek a lehetőségei. 1933. január 28-án, szombaton a köztársaság idős elnöke, von
Hindenburg tábornagy váratlanul letette állásából. A nemzetiszocialistáknak, Németország
legnagyobb politikai pártjának vezére, Adolf Hitler magának követelte annak a demokratikus
köztársaságnak a kancellári posztját, amelynek az elpusztítására esküdött meg.
Azon a végzetes téli hétvégén a létező legvadabb rémhírek keringtek a fővárosban arról,
hogy mi következhet; és a legijesztőbbek, mint kiderült, nem voltak alaptalanok. Egyes
jelentések szerint Kurt von Hammerstein tábornokkal, a szárazföldi hadsereg főparancsnokával
egyetértésben, a potsdami helyőrség segítségével Schleicher puccsot készített elő, hogy
letartóztassák az elnököt, és katonai diktatúrát vezessenek be. Náci puccsról is folyt a
szóbeszéd. Egyesek tudni vélték, hogy a rendőrség kötelékében lévő náci szimpatizánsok
segédletével a berlini rohamosztagosok meg fogják szállni a Wiihelmstrassét: ebben az utcában
állott az elnöki palota és a legtöbb minisztérium. Mások általános sztrájkot emlegettek.
Vasárnap, január 29-én százezer munkás zsúfolódott a Berlin központjában lévő Lustgartenbe,
hogy demonstrálja: nincs ínyére Hitler kancellárrá tétele. Az egyik munkásvezető megpróbált
érintkezésbe lépni von Hammerstein tábornokkal, hogy a hadsereg és a szervezett munkásság
közös akciójára tegyen javaslatot arra az esetre, ha Hitlert neveznék ki az új kormány élére. 1
Korábban egyszer, az 1920-as Kapp-puccs idején megesett már, hogy a kormánynak a
fővárosból való elmenekülése után egy általános sztrájk mentette meg a köztársaságot.
A vasárnapról hétfőre virradó éjszaka legnagyobb részében Hitler fel-alá járkált a kancellária
épületétől bolhaugrásnyira lévő Reichskanzlerplatzon álló Kaiserhof szállodában bérelt
szobájában.2 Idegessége ellenére tökéletesen biztos volt abban, hogy eljött az ő órája. Már
majdnem egy hónapja tartottak Papennal és a konzervatív jobboldal többi vezetőjével folytatott
titkos tárgyalásai. Kompromisszumot kellett kötnie. Nem alakíthat tisztán náci kormányt,
viszont kancellár lehet egy olyan, nyolc nem nácit tartalmazó tizenegy tagú koalíciós kormány
élén, amely egyetért vele a demokratikus weimari rendszer eltörlésében. Úgy látszott, hogy már
csak a savanyú, idős köztársasági elnök áll az útjában. Hiszen az ősz tábornagy még két nappal
a kritikus hétvége előtt, január 26-án is azt mondta von Hammerstein tábornoknak, hogy
„egyáltalán nem áll szándékában azt az osztrák káplárt a Birodalom honvédelmi miniszterévé
vagy kancellárjává tenni”.3
Fia, Oskar von Hindenburg őrnagy, Otto von Meissner, az elnök államtitkára, Papen és a
palotai kamarilla többi tagjának befolyása alatt az elnök ellenállása végül meggyengült. Január
29-én, vasárnap délután, mialatt Hitler Goebbels és néhány más segítője társaságában kávét és
süteményt fogyasztott, a Reichstag elnöke és Hitler után a náci párt második embere, Hermann
Göring berobbant a szobába, és kategorikusan közölte, hogy Hitlert másnap kancellárrá fogják
kinevezni.4
Hétfőn, 1933. január 30-án nem sokkal déli 12 óra előtt Hitler autón átment a kancelláriára,
hogy megjelenjen Hindenburg előtt azon a kihallgatáson, amely végzetesnek bizonyult saját
maga, Németország és a világ számára. A Kaiserhof egyik ablakából Goebbels, Röhm és több
más náci vezér izgatottan figyelte a kancellária bejáratát, ahol a kifelé jövő Führer nemsokára
megjelenik majd. – Látni fogjuk az arcáról, hogy sikerült-e neki, vagy sem! – jegyezte meg
Goebbels, mivel még most sem voltak egészen biztosak a dolgukban. „Szívünk kétség, remény,
öröm és elbátortalanodás között hánykolódik – jegyezte naplójába Goebbels. – Túl gyakran
csalódtunk már ahhoz, hogy teljes szívvel higgyünk a nagy csodában.”5
Néhány pillanattal később tanúi voltak e csodának. A Charlie Chaplin-bajuszos férfi, aki
fiatal korában szegény bécsi csavargó, az első világháborúban névtelen katona, a háború utáni
első komor napok során pedig müncheni gazdátlan obsitos volt, a sörházi puccs kissé komikus
vezetője, az alig negyvenhárom éves, még csak nem is német, hanem osztrák szóbűvész éppen
most tette le a hivatali esküt a német birodalom kancellárjaként.
Autón tette meg a Kaiserhofig vezető száz yard távolságot, és nemsokára régi cimborái:
Goebbels, Göring, Röhm és a többi barnainges között volt. Ők segítették végigjárnia a
hatalomhoz vezető göröngyös, küzdelmes utat. „Semmit sem szól, és egyikünk sem szól –
jegyezte fel Goebbels –, de könnyes a szeme.”6
Aznap este a sötétedéstől jóval éjfél utánig tartott az örömittas náci rohamosztagosok fáklyás
felvonulása, amellyel a diadalt ünnepelték. Tízezrével jöttek elő fegyelmezett oszlopokban a
Tiergarten mélyéről, elhaladtak a brandenburgi kapu diadalíve alatt, végig a Wilhelmstrassén,
zenekaraik a dobok dübörgő ütemére a régi katonai indulókat játszották, hangjuk az új Horst
Wessel-dalt bömbölte, és azokat a dallamokat, amelyek olyan vének voltak, mint maga
Németország, csizmáik csattogva verték a ritmust a kövezeten, magasra emelt fáklyáik
tűzszalagot formáltak, amely bevilágította az éjszakát, és hurrázásra késztette a járdákon
zsúfolódó bámészkodókat. A palota egyik ablakából Hindenburg nézte a felvonuló tömeget.
Botjával az indulók ritmusát verte, és szemlátomást örült, hogy olyan kancellárt választott, aki
hagyományosan német módon képes fel lelkesíteni az embereket. Kétséges, hogy a második
gyermekkorában lévő vénember tudta-e, mit szabadított el. Egy valószínűleg apokrif történet
szerint a felvonulás közepe táján odafordult egy öreg tábornokhoz, és megjegyezte: – Nem is
tudtam, hogy ennyi orosz foglyot ejtettünk!
Kőhajításnyira onnan, a Wilhelmstrassén Adolf Hitler a kancellária egyik nyitott ablakában
állt. Izgalmában és örömében magánkívül táncolt, jobb karját állandóan fel-le rángatta a náci
tisztelgésre, felváltva mosolygott és nevetett, amíg csak ismét el nem futották szemét a
könnyek.
Az egyik külföldi megfigyelő más érzelmekkel figyelte az éjszakai felvonulást. „A
tűzfolyam elhaladt a francia nagykövetség előtt – írta André Francois-Poncet, a nagykövet –,
ahonnan nehéz szívvel és balsejtelmekkel néztem fényes nyomába.”7
A fáradt, de boldog Goebbels hajnali három órakor érkezett haza. Mielőtt lefeküdt, még írt a
naplójába: „Szinte mint egy álom ... tündérmese ... megszületett az új Birodalom. Tizennégy év
munkáját diadal koronázta. Megkezdődött a német forradalom!”8
Az 1933. január 30-án született Harmadik Birodalomról Hitler azzal dicsekedett, hogy ezer
évig fog fennállni.9 A náci nyelvhasználatban gyakran nevezték „ezeréves birodalomnak” is.
Ehhez képest tizenkét évet és négy hónapot élt, ám ez alatt – a történelemben csupán villanásnyi
– idő alatt a Földünkön minden korábbi esetben tapasztaltnál hevesebb és pusztítóbb
vulkánkitörést okozott: ezer évnél is hosszabb történelme során soha addig nem ismert
magasságba emelte a német népet, egy időre Európa urává tette az Atlanti-óceántól a Volgáig és
az Északi-foktól a Földközi-tengerig, majd a pusztulás és elhagyatottság mélységeibe vetette
egy olyan világháború végén, amelyet saját nemzete provokált hidegvérrel, és amely során a
meghódított népek felett az emberi élet és szellem módszeres irtása terén a minden idők
legbarbárabb elnyomásán is túltevő terror uralmát vezette be.
Az a férfi, aki megalapította a Harmadik Birodalmat, aki kíméletlenül és gyakran ritka
éleslátással kormányozta, aki oly lélegzetelállító magasságokba és végül ilyen mélységekbe
vezérelte, kétségtelenül zseni volt, bár a gonoszabb fajtából. Igaz, hogy a valamiféle rejtélyes
Gondviselés és többszáz éves tapasztalat által addigra az ő céljaira megfelelően formált német
népben olyan természetes eszközre lelt, amelyet képes volt saját aljas céljai szerint tovább
alakítani. Azonban Adolf Hitler démoni személyisége, vasakarata, hátborzongatóan éles
ösztönei, rideg irgalmatlansága, figyelemre méltó értelme, szárnyaló fantáziája és – kivéve a
vége felé, amikorra hatalomtól és sikerektől részegen már elszaladt vele a ló – az emberek és
helyzetek felmérésében tanúsított lenyűgöző mértékű képessége nélkül szinte bizonyos, hogy
soha nem született volna meg semmiféle Harmadik Birodalom.
„Ez volt a személyiség egyedülálló és kiszámíthatatlan erejének egyik legnagyobb példája a
történelemben” írja Friedrich Meineke, a kiváló német történész.10
Néhány német (és kétségtelenül a legtöbb külföldi) számára úgy tűnt, hogy Berlinben egy
sarlatán került hatalomra. A németek többsége számára azonban Hitler körül hatalomra
kerülésekor egy valóban karizmatikus vezér aurája lebegett – vagy fog hamarosan lebegni. A
következő tizenkét viharos év során vakon követik majd, mintha isteni bölcsesség birtokában
volna.

ADOLF HITLER ELJÖVETELE

Származása és korai évei tükrében nehéz volna valószínűtlenebb figurát elképzelni
Bismarck, a Hohenzollern császárok és Hindenburg elnök utódaként, mint ezt a furcsa osztrák
paraszti ivadékot, aki 1889. április 20-án este fél hétkor született az Ausztria bajorországi
határán fekvő kisváros, Braunau am Inn egyik szerény fogadójában, a Gasthof zum
Pommerben.
Az, hogy az osztrák-német határon született, később jelentős ténynek bizonyult Hitler
életében, mert már ifjan megszállottjává vált annak az eszmének, hogy ne legyen államhatár az
egyazon birodalomba való két német ajkú nép között. Oly tartós és erős volt ez az érzése, hogy
amikor harmincöt évesen, egy német börtönben ülve tollba mondta a majdan a Harmadik
Birodalom alaptervévé váló könyvét, annak legelső sorai szülőhelyének szimbolikus
jelentőségével foglalkoztak. A Mein Kampf szavakkal kezdődik:
Ma a gondviselés jelének tűnik számomra az, hogy a végzet Braunau am Innt választotta
szülőhelyemül. Ε kisváros tudniillik két német állam határán fekszik, amelyeknek a minden
rendelkezésünkre álló eszközzel történő újjáegyesítését mi, legalábbis a fiatalabb nemzedék,
életünk céljává tettük... Ε határmenti kisváros egy nagy küldetés jelképe számomra.11
Adolf Hitler egy alacsony beosztású osztrák vámtisztviselő harmadik házasságából származó
harmadik fia volt. Apja törvénytelen gyermek lévén élete első harminckilenc évében anyja
nevét (Schicklgruber) viselte. A Hitler név apai és anyai ágon egyaránt felbukkan családfájában.
Anyai nagyanyjának és apai nagyapjának neve egyaránt Hitler volt, avagy pontosabban annak
különböző változatai, mivel a család nevét többféle helyesírással közölték: Hiedler, Hütler,
Hüttler, Hitler. Adolf anyja és apja másod-unokatestvérek voltak, így házasságukhoz püspöki
diszpenzációra volt szükség.
Az eljövendő német Führer ősei több generációra visszamenően a Waldviertelben éltek,
Alsó-Ausztriának a Duna, Cseh-, valamint Morvaország határa között lévő régiójában. Amikor
Bécsben éltem, Prága vagy Németország felé tartva többször is átutaztam a vidéken. Dombos,
erdős táj, benne falvak és kis tanyák váltakoznak. Noha csak körülbelül ötven mérföldre fekszik
Bécstől, távoli és szegény vidék atmoszféráját árasztja, mintha az osztrák lét fő áramlatai
érintetlenül hagyták volna. Lakói, hasonlatosan a közvetlenül felettük északra élő cseh
parasztokhoz, hajlamosak a mogorvaságra. Általános gyakorlat köztük a rokonságon belüli
házasság, mint Hitlerek szülei esetében is, és sok a törvénytelen gyermek.
Anyai ágon létezett egyfajta állandóság a családban: Klara Pölzl elődei négy generációra
visszamenőleg birtokolták Spital község 37. számú telkét.12 Hitler apai felmenőinek története
azonban egészen más. Amint láttuk, a család nevének helyesírása változó volt; lakóhelyüket is
gyakran váltogatták. A Hitlerekben ott bujkált a nyughatatlanság szelleme, amely egyik faluból
a másikba, egyik munkáról a másikra hajtotta őket mindig tovább. Kerülték a kötöttséget, s
egyfajta bohémságot tanúsítottak a nőkkel szemben.
Johann Georg Hiedler, Adolf nagyapja vándormolnár volt, aki Alsó-Ausztria falvait járva
űzte mesterségét. 1824-ben történt első házasságkötése után öt hónappal fia született, de
anyjával együtt meghalt. Tizennyolc évvel később, amikor éppen Dürenthalban dolgozott,
Hiedler feleségül vett egy akkor 47 éves parasztasszonyt, a Strones községből származó Maria
Anna Schicklgrubert. Házasságkötésük előtt öt évvel, 1837. június 7-én az asszony törvénytelen
gyermeket szült: gyermekének az Alois nevet adta. Ε gyermek lesz Hitler apja majd. Igen
valószínű, hogy Johann Hiedler volt Alois apja, bár erre nincs egyértelmű bizonyíték. Johann
végül is feleségül vette az asszonyt, de az ilyen esetekben szokásos gyakorlattól eltérően nem
vette a fáradságot, hogy a házasságkötés után törvényesítse fiát. A gyermek így Alois
Schicklgruber néven nőtt fel.
Anna 1847-ben hunyt el. Halála után Johann Hiedler harminc évre eltűnt. Nyolcvannégy
évesen bukkant elő a Waldviertel-beli Weitra városában, ahol már Hitlernek írták a nevét, és
három tanú jelenlétében nyilatkozatot tett a helybeli jegyző előtt, miszerint ő Alois
Schicklgruber édesapja. A rendelkezésre álló adatokból nem tűnik ki, hogy miért várt e
nyilatkozattal harminc évet, és végül is miért tette meg. Heiden szerint Alois később bizalmasan
elmondta egy barátjának, hogy a dolog azért történt, hogy ő is részt kaphasson annak az apai
nagybátyjának az örökségéből, aki saját háztartásában nevelte fel őt.13 Ε kései elismerés 1876.
június 6-án történt, november 23-án pedig a döllersheimi pap, akinek hivatalához az ügyiratot
továbbították, kivakarta az Alois Schicklgruber nevet az anyakönyvből, és az Alois Hitler nevet
írta a helyére.
Ettől fogva Adolf apját törvényesen Alois Hitlernek hívták, s nevét természetes módon
örökítette fiára. Csak az 1930-as években fedezte fel az egyházközség régi irataiba leásó néhány
vállalkozó szellemű bécsi újságíró a Hitler származásával kapcsolatos tényeket, s figyelmen
kívül hagyva az öreg Johann Georg Hiedler kései kísérletét, hogy törvényesítsen egy
zabigyereket, megpróbálták az Adolf Schicklgruber nevet ragasztani a náci vezérre.
Sok furcsa fordulat történt Adolf Hitler különös életében, ám egyik sem volt furcsább, mint
ez a születése előtt tizenhárom évvel bekövetkező esemény. Ha a nyolcvannégy éves
vándormolnár nem jelent volna meg váratlanul, hogy az anya halála után majd harminc évvel
megtegye apasági nyilatkozatát az akkor harminckilenc éves fia javára, akkor Adolf Hitler
Adolf Schicklgruber néven született volna meg. Lehet, hogy egy puszta névnek nincs sok
jelentősége, sőt akár semennyi sem, ám én hallottam, amint németek azon spekuláltak, vajon
Hitler Schicklgruber néven is Németország vezérévé válhatott volna. Egy délnémet szájból e
név kissé komikus felhanggal ejtődik. Lehetséges-e elképzelni, amint a felajzott tömeg a
mennydörgő „Heil!” kiáltásokkal egy Schicklgrubert üdvözöl? „Heil Schicklgruber!” A
hatalmas náci tömegmegmozdulásokon zajló misztikus felvonulások szereplőinek egyfajta
wagneri, kereszténység előtti kántálásán túlmenően a „Heil Hitler” kötelező német
köszönésformává vált a Harmadik Birodalom idejében, amikor még a telefonban is felváltotta a
szokásos hallózást. „Heil Schicklgruber”? Kicsit nehéz elképzelni.2
Mivel Alois szülei nyilván soha nem éltek együtt, még házasságkötésük után sem, Adolf
Hitler leendő apja a nagybátyjánál nőtt fel, aki bár Johann Georg Hiedler fivére volt,
máshogyan írta a nevét: őt Johann von Nepomuk Hütlernek hívták. A Hitler által végül a
nemzeti léttől megfosztott cseh néppel szemben táplált nem csillapodó gyűlöletre tekintettel,
amely a náci vezért már ifjú korától fogva eltöltötte, e keresztnév megérdemli, hogy futólag
2
Úgy látszik, maga Hitler is rájött erre. Ifjúkorában bizalmasan közölte egyetlen fiatalkori barátjával, hogy semminek nem
örült annyira, mint apja névváltoztatásának. Elmondta August Kubizeknek, hogy a Schicklgruber nevet „durvának,
parasztosnak, ráadásul ügyetlen és és nem gyakorlatias hangzásúnak vélte. A 'Hiedler' nevet túl lágynak találta, ám a 'Hitler'
szerinte jól hangzó és könnyen megjegyezhető név volt.” (August Kubizek: The Young Hitler I Knew, 40. o.)
megemlítsük. Johann von Nepomuk, azaz Nepomuki Szent János a cseh nép védőszentje volt, s
egyes történészek a cseh vér beütésének jelét vélik felfedezni abban, hogy egy Hitler ilyen
keresztnevet kapott.
Alois Schicklgruber először a cipészmesterséget tanulta ki Spital községben, de apjához
hasonlóan nyughatatlan természet lévén, hamarosan elindult, hogy Bécsben próbáljon
szerencsét. Tizennyolc éves korában Salzburg környékén beállt az osztrák vámszolgálat
határrendőrségébe, és kilenc évvel később, miután előléptették, s már magánál a
vámszolgálatnál dolgozott, feleségül vette Anna Glasl-Hörert, egy vámtiszt örökbefogadott
leányát. Az asszony egy kis hozományt és valamivel magasabb társadalmi állást hozott
magával, ahogyan az már a régi osztrák-magyar monarchiában lenni szokott. Házasságuk
azonban nem volt boldog. A feleség tizennégy évvel idősebb volt férjénél, betegeskedett, és
gyermektelen maradt. Tizenhat évi együttélés után különváltak, majd három évvel később,
1883-ban az asszony meghalt.
A különválás előtt Alois, aki törvényesen most már Hitler volt, összeállt egy fiatal szállodai
szakácsnővel, Franziska Matzelsbergerrel, aki 1882-ben egy Alois nevű fiút szült neki. Egy
hónappal felesége halála után Hitler elvette a szakácsnőt, és három hónap múlva megszületett
Angela nevű leányuk. Ε második házasság nem tartott sokáig: Franziska egy éven belül meghalt
tuberkulózisban. Hat hónappal később Alois Hitler harmadszor és utoljára nősült meg.
Az új asszony, Klara Pölzl, aki majd Adolf Hitlert hozza világra, huszonöt éves volt, férje
pedig negyvennyolc. Régóta ismerték egymást. Klara Spitalból, Hitlerek régi falujából érkezett.
Nagyapja Johann von Nepomuk Hütler volt, akinek házában Alois Schicklgruber-Hitler felnőtt.
Alois és Klara így másodfokú unokatestvérek voltak, és mint láttuk, püspöki diszpenzációra
volt szükségük, hogy házasságra léphessenek egymással.
Frigyüket a vámtiszt már akkor fontolóra vette, amikor első házassága idején gyermektelen
otthonába fogadta Klárát mint mostohalányát. A gyermek évekig élt Schicklgruberékkal
Braunauban, és úgy tűnik, első felesége betegeskedése alatt Alois azt fontolgatta, hogy felesége
halála után azonnal elveszi majd Klárát. Hitlerként való törvényes elismerése és Klara
nagyapjától való örökségének birtokba vétele idején a fiatal leány tizenhat éves volt, éppen
eléggé idős ahhoz, hogy törvényesen férjhez mehessen. Amint láttuk azonban, az első feleség
egy ideig élt még a különválásuk után, és talán amiatt is, hogy Alois időközben Franziska
Matzelsberger szakácsnővel állt össze, Klara húsz évesen Bécsbe utazott, ahol cselédnek állt
egy magánháznál.
Négy év elteltével visszatért, hogy unokafivére háztartását vezesse; az első feleséghez
hasonlóan élete utolsó hónapjaiban Franziska is kiköltözött férje házából. Alois Hitler és Klara
Pölzl 1885. január 7-én esküdött meg, négy hónappal és tíz nappal később pedig megszületett
első gyermekük, Gustav. E gyermek még csecsemőkorában meghalt, csakúgy, mint a második,
az 1886-ban született Ida. Adolf e harmadik házasság harmadik gyümölcse volt. 1894-ben
született Edmund öccse hat évet élt. Az ötödik, utolsó gyermek, Paula 1896-ban született, s
túlélte híres bátyját.
Adolf féltestvérei, Alois és Angela, Franziska Matzelsberger gyermekei szintén megélték a
felnőtt kort. A szép fiatalasszonnyá fejlődő Angela egy Raubal nevű adóügyi tisztviselőhöz
ment férjhez, akinek a halála után Bécsben házvezetőnőként dolgozott; ha Heiden információja
valós, akkor egy ideig egy zsidó ingyenkonyhán is szakácskodott.14 1928-ban Hitler
Berchtesgadenbe hozatta mint házvezetőnőjét, és attól kezdve náci körökben sűrűn lehetett
hallani azokról a csodálatos bécsi tésztákról és süteményekről, amelyeket Angela készített a
féltestvérének, aki nem tudott betelni velük. 1936-ban Angela távozott: férjhez ment egy
drezdai építészprofesszorhoz, Hitler pedig, aki akkor már kancellár és diktátor volt, annyira
rossz néven vette nővére távozását, hogy nászajándékot sem küldött az esküvőre. Egy kivételtől
eltekintve Angela volt családjának egyetlen olyan tagja, akivel felnőtt korában szorosnak tűnő
kapcsolatot tartott. Az egy kivétel Angela lánya, Geli Raubal volt, egy vonzó, szőke, fiatal nő:
amint később látni fogjuk, ő volt Hitler életének egyetlen igazi, mély szerelme.
Adolf Hitler soha nem vette szívesen, ha másik féltestvére került szóba. Alois Matzelsberger,
később törvényesített nevén Alois Hitler pincér lett, és hosszú éveken át sűrűn került
összeütközésbe a törvénnyel. Heiden feljegyzi, hogy tizennyolc évesen öt hónapot ült lopásért,
húsz éves korában pedig hasonló váddal nyolc havi börtönre ítélték. Végül átment
Németországba, ott azonban ismét többször került bajba. 1924-ben, amikor Adolf Hitler éppen a
müncheni puccs megszervezéséért ült börtönben, Alois Hitlert egy hamburgi bíróság bigámiáért
hat hónapra ítélte. Heiden szerint ezután Alois Angliába távozott, ahol gyorsan családot
alapított, majd el is hagyta.15
A nemzetiszocialisták hatalomra kerülése elhozta a jobb időket Alois Hitler számára is.
Berlin egyik kertvárosában nyitott egy Bierstubét, azaz sörözőt, amelyet nem sokkal a háború
előtt a főváros divatos West End negyedében lévő Wittenbergplatzra költöztetett. Sörözőjébe
sűrűn jártak náci tisztségviselők, és a háború korai szakaszában, amikor nehezen lehetett
élelmiszert szerezni, nála mindig bőséges volt az ellátás. Olykor-olykor magam is benéztem
hozzá abban az időben. Alois hatvan felé járó pocakos, egyszerű, jóindulatú férfi volt, aki
fizikailag kevéssé emlékeztetett híres féltestvérére – voltaképpen megkülönbözhetetlen volt
soktucatnyi kiskocsmárostól, akivel az ember Németországban és Ausztriában találkozhatott.
Az üzlet jól ment, és bármilyen volt is Alois múltja, szemlátomást élvezte a jó sorsát. Egy
dologtól félt csupán: attól, hogy egy dühös vagy megvetéssel teli pillanatában féltestvére
bevonathatja az italmérési engedélyét. Néha az a szóbeszéd járta a sörözőben, hogy a kancellárt
és birodalmi vezért bántja a Hitler család alacsony származására emlékeztető söröző léte.
Emlékszem, hogy maga Alois soha nem volt hajlandó semmiféle beszélgetésbe bocsátkozni a
féltestvérét illetően, ami bölcs elővigyázatosságra vall, de erősen frusztrált minket, akik
megpróbáltunk minden lehetőt megtudni annak az embernek a családi hátteréről, aki addigra
már elindult Európa meghódításának útján.
A Mein Kampf kivételével, ahol az elszórt életrajzi anyag gyakran félrevezető, és a
kihagyások óriásiak, Hitler ritkán beszélt családi hátteréről és korai éveiről, sőt másoknak is
ritkán engedte, hogy az ő jelenlétében beszéljenek róluk. Azt már láttuk, milyen volt a családi
háttér. Nézzük, milyenek voltak a korai évek!

ADOLF HITLER ELSŐ ÉVEI

Abban az évben, amikor apja ötvennyolc évesen nyugalomba vonult a vámtiszti szolgálatból,
a hat éves Adolf megkezdte általános iskolai tanulmányait a Linztől nem messze délnyugatra
fekvő Fischlham község 'iskolájában. 1895-öt írtak ekkor. A következő négy-öt év során a
nyughatatlan nyugdíjas Linz környékén egyik faluból a másikba költözött. Fia tizenöt évesen
már hét lakcím- és öt iskolaváltozásra emlékezhetett vissza. Két évig a lambachi bencés
kolostor iskolájába járt, amely mellett apja gazdaságot vásárolt. Énekelt az iskola kórusában,
énekleckéket is vett, és saját visszaemlékezése szerint16 arról ábrándozott, hogy egyszer majd a
papi rendbe lép. A nyugdíjas vámtiszt végül a Linz déli határán fekvő Leonding községben
telepedett meg véglegesen, ahol családja egy szerény kertes házba költözött.
Tizenegy éves korában Adolfot beíratták a linzi gimnáziumba. Ez anyagi áldozattal járt apja
számára, s ama törekvését jelzi, hogy fia az ő nyomdokaiban haladva köztisztviselői pályára
menjen. Ez a lehetőség azonban cseppet sem vonzotta a fiút.

„Alig tizenegy éves voltam, amikor első ízben kényszerültem ellenállásra [apjával szemben]... Nem akartam
köztisztviselő lenni” – meséli később Hitler.17
A még csak nem is kamaszodó fiú és a kemény, gyermeke szerint uralkodó természetű apa közti elkeseredett,
könyörtelen harc ama kevés életrajzi adalék közé tartozik, amelyet Hitler nagy részletességgel, láthatóan
őszintén és valósághűen ábrázol a Mein Kampf lapjain. Ε konfliktus során nyilvánult meg először az az ádáz,
hajlíthatatlan akaraterő, amely később oly messzire segíti majd Hitlert a látszólag leküzdhetetlen akadályokon
keresztül, s amely a majdani vezér útjában álló összes embert letiporva kitörölhetetlen nyomot hagy
Németországon és egész Európán.
Nem akartam közalkalmazott lenni, nem és nem! Apámnak minden olyan kísérlete, hogy saját életéből vett
történetekkel szeretetet és gyönyörűséget keltsen bennem e foglalkozással kapcsolatban, pontosan az ellenkező
hatást érte el ... Undorodtam annak gondolatától, hogy szabadságomtól megfosztva egy irodában ücsörögjek; ne
lehessek többé a magam idejének ura, és egész életem tartalmát holmi kitöltendő űrlapokba kényszerítsem ...
Egy napon világossá vált számomra, hogy festő, művész leszek ... Apám alig jutott szóhoz.
– Festő? Művész!?
Kétségbe vonta, hogy normális vagyok, vagy talán azt hitte, rosszul hallott, vagy félreértett. De miután
megbizonyosodott a dologról, és főleg miután megérezte szándékom komolyságát, a természetére jellemző teljes
eltökéltséggel ellenkezett...
– Festő. Nem! Amíg élek, soha! – ... Apám soha nem engedett ebből a „sohából”, én pedig csak annál
erősebben ragaszkodtam a magam „de igen!”-jéhez.18

Hitler később kifejtette, hogy e konfliktus egyik következményeként nem tanult tovább az
iskolában. „Úgy gondoltam, hogy ha apám látja, milyen gyenge előmenetelt tanúsítok a
gimnáziumban, akkor megengedi majd, hogy az álmomnak szenteljem az életem, még ha nincs
is ínyére.”19
Ε harmincnégy évvel később leírt epizód részben magyarázatot adhat Adolf iskolai
sikertelenségére. Általános iskolai osztályzatai végig egyformán jók voltak, azonban a linzi
gimnáziumban annyit romlott az eredménye, hogy végül még bizonyítványt sem szerzett, úgy
kellett átiratkoznia a Linzhez közel eső steyri állami gimnáziumba. Ide sem járt sokáig:
kimaradt még az érettségi vizsga előtt.
Későbbi életében Hitlert megkeserítette az iskolai kudarc: sűrűn gúnyolta a „tudós
nemességet”, a tanárok tudományos fokozatait, diplomáit és kioktató fennhéjázását. Még élete
utolsó három-négy évében is, amikor a legfelsőbb hadvezetés hagyta, hogy a vezért elárasszák a
stratégiai, taktikai és hadvezetési részletkérdésekkel, egy-egy estén odahagyta a háborút, és régi
pártbeli cimborái társaságában felidézte ifjúkora tanárainak ostobaságát. Abban az időben,
amikor az őrült zseni már Legfőbb Hadúr volt, aki személyesen irányította óriási seregeit a
Volgától a La Manche-csatornáig, feljegyezték néhány ilyen elkalandozó monológját.

Ha azokra az emberekre gondolok, akik a tanáraim voltak, úgy látom, hogy legtöbbjük enyhén őrült volt.
Kivételnek számított az, aki jó tanárnak volt mondható. Tragikus, ha arra gondolunk, hogy ilyen embereknek áll
hatalmában elzárni egy fiatal ember elől az érvényesülés útját. –1942.III. 3.20

Tanáraimról a lehető legkellemetlenebb emlékeket őrzöm. Külső megjelenésükből a tisztaság hiánya áradt,
gyűrött volt a gallérjuk ... Olyan proletariátus termékei voltak, amelyet teljesen megfosztottak a gondolkodás
személyes függetlenségétől, példátlan tudatlanság jellemezte, és rendkívül alkalmas volt arra, hogy egy meddő
kormányzati rend oszlopává váljon, amely, Istennek hála, ma már a múlté. –1942.IV12.21

Iskolai tanáraimra emlékezve úgy látom, hogy felük abnormális volt. Bennünket, diákokat arra neveltek a
régi Ausztriában, hogy tiszteljük az időseket és a nőket. Professzorainkkal szemben azonban nem ismertünk
kegyelmet: természetes ellenségeink voltak. Többségük zavarodott elméjű volt, és jónéhányan közülük
ténylegesen elmebetegként végezték! ... A tanárokkal különösen rossz volt a viszonyom. Egy csepp
fogékonyságot sem mutattam az idegen nyelvek iránt, bár mutathattam volna, ha a tanár nem lett volna született
idióta. Látni sem bírtam! –1942.VIII.29.22

Tanáraink tökéletes zsarnokok voltak. Nem volt bennük semmi rokonszenv a fiatalság iránt: az volt egyetlen
céljuk, hogy teletömjék a fejünket, és magukhoz hasonló művelt majmokká változtassanak bennünket. Ha
valamelyik diák az eredetiség legcsekélyebb jelét is mutatta, kíméletlenül üldözték érte; és az általam valaha
ismert összes eltanuló kudarcot vallott az életben. –1942. IX. 7.23
Nyilvánvaló, hogy Hitler élete végéig nem felejtette el, s nem bocsátotta meg tanárainak a
kapott rossz osztályzatokat, a valóságot pedig a groteszkségig tudta torzítani.
Kis terjedelemben ugyan, de (világhírre kerülése után) megörökítették a tanáraiban róla
szerzett benyomásokat is. Theodor Gissinger professzor, aki a természettudományokra próbálta
Hitlert tanítani, egyike volt a kevés oktatónak, akit Adolf a jelek szerint kedvelt. Gissinger
utólag így emlékezett diákjára: „Ami engem illet, Hitler Linzben nem tett rám sem kedvező,
sem kedvezőtlen benyomást. Semmiképpen nem volt vezéregyéniség az osztályban. Vékony
volt, egyenes tartású, az arca sápadt és nagyon beesett, majdnem mint egy tüdővészesé;
tekintete szokatlanul nyílt volt, a szeme pedig ragyogott.”24
Eduard Hümer professzor, aki nyilván a Hitler által feljebb említett „született idióta” volt
(mert franciát tanított), 1923-ban Münchenbe utazott, hogy tanúvallomást tegyen egykori diákja
ügyében, aki a sörházi puccs eredményeként hazaárulás vádjával állt bíróság előtt. Noha
dicsérte Hitler céljait, és úgy nyilatkozott, szívből kívánja, hogy megélhesse Hitler álmának
beteljesülését, a következő miniatűr portrét festette gimnáziumi növendékéről:
Hitler kétségtelenül tehetséges volt, bár csak bizonyos tantárgyak vonatkozásában. Ám
hiányzott belőle az önuralom, sőt, hogy mást ne mondjak, veszekedős, parancsolni vágyó,
önfejű és indulatos tanulóként ismerték, aki képtelen alávetni magát az iskolai fegyelemnek.
Szorgalmas sem volt; ha az lett volna, sokkal jobb eredményt ért volna el az adottságaival.25
Volt azonban egy olyan tanár a linzi gimnáziumban, aki erős, sőt mint kiderült: végzetes
hatást gyakorolt az ifjú Adolf Hitlerre. Leopold Pötsch, a történelemtanár a német nyelvterület
déli szlávokkal határos peremvidékéről érkezett, s az ottani népek közti küzdelem élménye
fanatikus német nacionalistává tette. Linzbe jövetele előtt Marburgban tanított, abban a
városban, amelyet az első világháború után, amikor a terület Jugoszláviához került, Maribor
névre kereszteltek át.
Noha dr. Pötsch csupán „jó” érdemjegyeket adott növendékének történelemből, ő volt Hitler
egyetlen olyan tanára, aki meleg szavú méltatást kapott a Mein Kampf lapjain. Hitler készséggel
elismerte e férfiúval szembeni lekötelezettségét.

Talán egész későbbi életemre döntő volt, hogy a jó szerencse olyan történelemtanárt küldött a számomra, aki
úgy megértette ... a lényeges dolgok megtartásának és a lényegtelenek elvetésének elvét, ahogyan arra kevesen
képesek... Linzi gimnáziumi tanárom, dr. Leopold Pötsch valóban ideális módon rendelkezett e tulajdonsággal.
Idős úriember volt, kedves, ám ugyanakkor határozott, s kápráztató ékesszólásával nemcsak figyelmünket tudta
lekötni, de magával is ragadott. Máig igazi megindultsággal gondolok vissza erre az ősz hajú férfira, aki
szavainak tüzével néha elfeledtette velünk a jelent; aki szinte varázsló módjára a múltba repített bennünket, s élő
valósággá változtatta az idő évezredes ködén átszűrt száraz történelmi tényeket. Csak ültünk, gyakran lángolva
lelkesedésünkben, olykor akár könnyekig is meghatva ... Bimbózó nemzeti fanatizmusunkat nevelésünk
eszközeként használta, s gyakran apellált nemzeti büszkeségünkre.
Ez a tanár kedvenc tantárgyammá tette a történelmet.
S valóban, bár ilyen szándéka nem volt, jómagam ekkor váltam ifjú forradalmárrá.26

Körülbelül harmincöt évvel később, 1938-ban, miután kikényszerítette Ausztriának a

Harmadik Birodalomhoz történő csatolását, Hitler diadalittas körutat tett az országban, s ennek
során megállt Klagenfurtban, ahol meglátogatta nyugdíjba vonult öreg tanárát. Boldog volt,
amikor megtudta, hogy az idős úr tagja volt az Ausztria függetlensége idején még illegális
földalatti náci SS-nek. Egy óra hosszat beszélgetett négyszemközt vele, később pedig
bizalmasan elárulta kíséretének: – El sem tudják képzelni, milyen sokkal tartozom ennek az
öreg embernek!27
Alois Hitler tüdővérzésben hunyt el 1903. január 3-án, hatvanöt éves korában. Reggeli sétája
közben, az utcán lett rosszul, s néhány pillanattal később egyik szomszédja karjaiban halt meg a
közeli fogadóban. Tizenhárom éves fia sírva fakadt, amikor megpillantotta apja holttestét.28
Az akkor negyvenkét esztendős anyja Linz egyik elővárosában, Urfahrban vett ki szerény
lakást: ott próbálta meg kevés megtakarított pénzéből és özvegyi nyugdíjából eltartani magát és
két életben maradt gyermekét, Adolfot és Paulát. Mint Hitler megjegyzi a Mein Kampfban,
anyja kötelességének érezte, hogy apja kívánságának megfelelően folytassa fia taníttatását –
„más szavakkal, hogy a közalkalmazotti pálya érdekében tanuljak” – írja Hitler. De bár a fiatal
özvegy elnéző volt fiával szemben, aki a jelek szerint nagyon szerette őt, mégis, mint mondja,
„még az addiginál is tökéletesebben szilárd volt elhatározásom, hogy nem lépek e pályára.” így
hát az anya és fia közti gyengéd szeretet ellenére is megmaradt a súrlódás, és Adolf továbbra is
elhanyagolta a tanulást.
„Majd hirtelen egy betegség sietett a segítségemre, s néhány hét alatt eldöntötte jövőmet és
az örök családi perpatvart.”29
A tizenhatodik évében lévő fiút sújtó tüdőbetegség szükségessé tette, hogy Adolf legalább
egy évre kimaradjon a gimnáziumból. Egy időre Spitalba küldték, a család régi falujába, ahol
anyja parasztasszony nővérének, Theresa Schmidtnek az otthonában lábadozott. Felgyógyulása
után rövid időre visszatért a steyri állami gimnáziumba. 1905. szeptember 16-i keltű utolsó
bizonyítványa szerint „megfelelő” osztályzatot szerzett németből, kémiából, fizikából,
mértanból és mértani rajzból. Földrajz és történelem érdemjegye „kielégítő” volt, szabadkézi
rajzból pedig „kiválót” kapott. Az a kilátás, hogy örökre otthagyhatja az iskolát, oly izgatottá
tette, hogy életében először és utoljára berúgott. Mint később elmesélte, 3 hajnalban szedte fel
egy tejesasszony egy Steyr melletti földúton fektéből, és támogatta vissza a városba. Az epizód
után megesküdött, hogy nem tesz ilyet többé. Legalább ebben a dologban állta is a szavát, mert
antialkoholista, nemdohányzó, ráadásul még vegetáriánus is lett, először a szükség okán,
amikor egy fillér nélkül csavargott Bécsben és Münchenben, később pedig meggyőződésből.
A következő két vagy három esztendőt Hitler gyakran nevezte élete legboldogabb idejének, 4
Anyja azt tanácsolta (többi rokona pedig sürgette), hogy álljon munkába, és tanuljon szakmát, ő
viszont elégedett volt azzal, hogy eljövendő művészi karrierjéről ábrándozzon, és a Duna
partján lustálkodja végig a szép napokat.
Soha nem felejtette el ezeknek az éveknek a „lágy puhaságát”, amikor tizenhat és tizenkilenc
éves kora között afféle mama kedvenceként élvezte „a kényelmes élet ürességét”.30 Noha a
gyengélkedő özvegy szerény jövedelméből nehezen élt meg a család, az ifjú Adolf nem volt
hajlandó állásba menni, hogy így segítse anyját. Még a gondolatát is visszataszítónak találta
annak, hogy akár csak saját magát is bármiféle rendszeres munkaviszonyból tartsa el; ez az
ellenszenve élete végéig megmaradt.
A közelgő férfikort megelőző utolsó éveket Hitler számára a munka kényszerének hiánya
tette boldoggá. Nem kellett dolgoznia, szabadon tépelődhetett és ábrándozhatott, naphosszat a
város utcáit vagy a mezőt róhatta, és útitársának azt boncolgathatta közben, hogy mi a világ
baja, és hogyan gyógyítható; este pedig elbújhatott egy könyvvel, esetleg -a linzi vagy bécsi
operaház hátulsó állóhelyein hallgathatta elbűvölten Richard Wagner misztikus, pogány műveit.
Egy gyermekkori barátja később sápadt, beteges, nyurga ifjúként emlékezett vissza Hitlerre,
aki bár általában szégyellős és tartózkodó volt, hisztérikus dühkitörésekre tudta ragadtatni
magát a vele ellenkezőkkel szemben. Négy évig képzelte magát fülig szerelmesnek egy Stefanie
nevű csinos, szőke lányba, s bár gyakran bámult utána vágyódva, amikor a lány édesanyja
társaságában fel-alá sétált a Landstrassén, mégsem próbálkozott soha nála: szívesebben őrizte
szárnyaló ábrándjai fantáziavilágában. A hozzá írott, de soha el nem küldött számtalan
szerelmes versében (egyikük címe: Himnusz a szerettemnek), amelyeket erőnek erejével
felolvasott türelmes ifjúkori barátjának, August Kubizeknek,5 Stefanie a Valkűrök egyik
3
Ε történetet egyik múltba néző pillanatában mesélte az 1942. január 9-re virradó éjszakán a főhadiszálláson. (Hitler's
Secret Conversations, p. 160.)
4
„Ezek voltak életem legboldogabb napjai; úgy éreztem, szinte álomban telnek...” ( Mein Kampf, 18.o.). Egy 1933.
augusztus 4-én, hat hónappal kancellárrá válása után keltezett levélben Hitler így ír gyermekkori barátjának, August
Kubizeknek: „Nagyon örülnék, ha ... újra felidézhetném veled életem legszebb éveinek e boldog emlékeit.” (Kubizek, The
Young Hitler I Knew, 273.o.)

5
Kubizek, aki a jelek szerint Hitler ifjúságának egyetlen igaz barátja volt, a The Young Hitler I Knew c. könyvében érdekes
képet fest társának arról az utolsó négy évéről, mielőtt az tizenkilenc esztendősen bécsi csavargóvá züllött. Ε portré nem csupán
hézagot pótol a majdani német Führer életrajzában, de valamelyest módosítja is a Hitler ifjúkori karakteréről addig uralkodó
benyomásokat. Maga Kubizek egyébként az elképzelhető legnagyobb mértékben másféle alkat volt: boldog családban nőtt fel
Linzben, kitanulta apja szakmáját, a kárpitosságot, és szorgalmasan művelte is, míg közben zenét tanult, majd kitüntetéssel
végzett a bécsi konzervatóriumban, s ígéretesen kezdődő hivatásos karmesteri és zeneszerzői karrierjét csak az első világháború
kitörése törte derékba.
leányalakjává változott, aki sötétkék, lobogó bársonyruhában, fehér paripán lovagol át a virágos
rétek felett.31
Noha Hitler szilárd elhatározással készült a művészi pályára, ahol lehetőleg festő, de
legalábbis építőművész akart lenni, tizenhat évesen mégis a politika megszállottjává vált.
Addigra már kialakult benne a heves gyűlölet a Habsburg-monarchia, valamint a Habsburgok
uralta soknemzetiségű osztrák-magyar birodalom iránt, s az ugyanolyan heves szeretete
mindannak, ami német volt. Tizenhat évesen vált azzá a fanatikus német nacionalistává, aminek
utolsó leheletéig megmaradt.
A sok kóborlás ellenére, úgy látszik, nem sok szorult belé az ifjúság gondtalan kedélyéből. A
világ gondjai nagy súllyal nehezedtek rá. Kubizek később így emlékezett: „Mindenhol csak
akadályokat és ellenségeskedést látott... Mindig valami ellen volt, haragban a világgal... Soha
nem láttam, hogy bármit könnyedén vett volna...”32
Az iskolát nem szenvedhető ifjú ebben az időben vált falánk könyvmollyá. Beiratkozott a
linzi Felnőttoktatási Könyvtárba, és belépett a Múzeumi Társaságba is, amelynek a könyveit
nagy számban kölcsönözte ki. Fiatal barátjának emlékezete szerint mindig könyvek vették
körül: kedvencei a német történelemről és német mitológiáról szóló művek voltak.33
Linz vidéki város volt, így a hatalmas ambícióval és képzelőerővel megáldott ifjút
nemsokára hívogatni kezdte Bécs, a birodalom csillogó barokk fővárosa. 1906-ban, kevéssel
tizenhetedik születésnapja után Hitler elindult, hogy az anyjától és más rokonoktól kapott
pénzen két hónapot töltsön a nagy világvárosban. Bár később Bécs lett legkeserűbb éveinek
helyszíne, ahol időnként szó szerint csatornatöltelékként élt, mostani első látogatásakor még
lenyűgözte a város. Napokon át rótta az utcákat, izgalommal töltötte el az impozáns épületek
látványa a Ringen, és állandó eksztázisban tartotta mindaz, amit a múzeumokban, az operában
és a színházakban látott.
Érdeklődött a Képzőművészeti Főiskolára történő beiratkozás feltételeiről is. Egy év múlva,
1907 októberében ismét a fővárosban volt, és felvételi vizsgát tett. Ez volt az első gyakorlati
lépése, hogy megvalósítsa festőművészi ábrándját. A tizennyolc éves, nagy reményekkel telt
ifjú kudarcot vallott a vizsgán. A főiskolai regiszter bejegyzése árulkodik a történtekről.
A következő jelöltek sikertelen vizsgát tettek, avagy nem nyertek felvételt: ... Adolf Hitler,
Braunau a. Inn, 1889. április 20, német, katolikus. Atyja közalkalmazott. 4 gimnáziumi osztály.
Kevés fej. Próbarajz nem kielégítő.34
Egy év múlva Hitler ismét próbálkozott, ám rajzai ekkor olyan rosszak voltak, hogy még
vizsgára sem engedték. Az ambiciózus fiatalember számára, mint később írta, ez derült égből
történő villámcsapás volt: addig tökéletesen bizonyos volt abban, hogy sikeres lesz a vizsgája.
A Mein Kampfban leírtak szerint ekkor Hitler magyarázatot kért a főiskola rektorától.

Ez az úriember arról biztosított, hogy az általam benyújtott rajzok vitathatatlanul bizonyítják

alkalmatlanságomat a festészetre, s képességem nyilván az építészet területén mutatkozik meg; közölte, hogy az
akadémia festőiskolájára nem juthatok be, és hogy az én helyem az építésziskola. 35

Az ifjú Adolf hajlott a beleegyezésre, ám sajnálatára gyorsan kiderült, hogy érettségi

bizonyítványának hiánya megakadályozhatja felvételét az építésziskolába.
Édesanyja eközben emlőrákban haldoklott, ezért Adolf visszatért Linzbe. Az iskolából
történt kimaradása óta, már három éve Klara Hitler és a rokonság tartotta el, s most úgy tűnt,
mindezt hiába tették. 1908. december 21-én, mialatt a város lassan karácsonyi díszeibe öltözött,
Adolf Hitler édesanyja meghalt. Két nappal később férje mellé temették Leondingban. A
tizenkilenc éves ifjú számára

ez rettenetes csapás volt... Apámat tiszteltem, de anyámat szerettem ... Halála hirtelen vetett véget minden
magasra törő tervemnek... A szegénység és a rideg valóság gyors döntésre kényszerített... Azt a problémát kellett
megoldanom, hogy valahogyan gondoskodjak saját megélhetésemről. 36
 Valahogyan? Szakmája nem volt. A kétkezi munkát mindig megvetette. Soha egy fillért nem
próbált még munkával keresni. Mégsem félt a jövőtől. Rokonaitól elbúcsúzva kijelentette, hogy
nem tér vissza addig, amíg sorsa jobbra nem fordul.

Kezemben egy ruhával és fehérneművel teli bőrönddel, szívemben pedig rettenthetetlen akarattal Bécs felé
indultam. Én is azt reméltem kicsikarni a sorstól, amit apám ötven évvel korábban elért; magam is azt reméltem,
hogy „valaki” lesz belőlem – de semmiképpen nem közalkalmazott! 37

„ÉLETEM LEGSZOMORÚBB KORSZAKA”

Az 1909-1913 közötti négy esztendő az ifjú linzi hódító számára a balsors és nyomorúság
négy évének bizonyult. Az utolsó néhány év során, mielőtt a Habsburgok megbuktak, és Bécs
megszűnt Európa kellős közepén egy ötvenkétmilliós birodalom székesfővárosa lenni, a város a
világ többi fővárosához képest egyedülállóan vidám és bájos hely volt. Nem csupán
építészetében, szobrászatában és zenéjében, hanem lakosságának könnyed, örömhajhász,
művelt szellemében is olyan barokk és rokokó szellemet sugárzott, amely teljességgel hiányzott
Európa egyéb városaiból.
A kék Duna mentén, a Wienerwald sárga-zöld szőlőkkel tarkított erdős dombjai alatt fekvő
Bécs természetes szépsége foglyul ejtette az odalátogatót, és azt hitette el a helybeliekkel, hogy
a Gondviselés rendkívüli előnyöket biztosított számukra. Haydn, Mozart, Beethoven és
Schumann zenéje töltötte be a levegőt: a tehetséges bécsi szerzők, az Európában ismert
legnagyobb mesterek muzsikája. Az utolsó békeévek indián nyarában pedig Bécs szeretett fia,
Johann Strauss vidám, fülbemászó keringői járták a várost. Egy ennyire szerencsés és a barokk
életstílussal ily nagy mértékben átitatott nép számára maga az élet is egyfajta álomnak tűnt: a
város népe a keringők és a bor, a kedélyes kávéházi társalgás, a zenehallgatás, az opera és az
operett kitalált világának szemlélése közepette töltötte napjait és estéit; flörtöltek, udvaroltak, és
idejük tekintélyes részét a gyönyöröknek és az álomvilágnak szentelték.
Igaz, a birodalmat kormányozni is kellett, fenn kellett tartani egy hadsereget és egy flottát,
szükség volt a kommunikációs vonalak karbantartására, a kereskedelemre és a kétkezi munkára
is. De kevesen túlóráztak Bécsben, sőt, egyáltalán kevesen dolgozták végig a munkaidőt.
Ε helyzetnek természetesen megvolt az árnyoldala is. Az összes többi nagyvároshoz
hasonlóan Bécsben is éltek rosszul táplált, rongyokba öltözött és viskókban élő szegények. De
Közép-Európa legnagyobb ipari városa és a birodalom fővárosa gazdag város volt, és e
gazdagságból valamennyi egészen a szegényekig leszivárgott. Politikailag a nagy tömegű alsó
középosztály tartotta kézben a várost; a munkásság nemcsak szakszervezeteket, hanem erős
politikai pártot is szervezett magának: a Szociáldemokrata Pártot. A demokrácia lassan
kiszorította a Habsburgok autokráciáját, a tömegek számára megnyílt az oktatás és a kultúra, így
amikor 1909-ben Hitler Bécsbe érkezett, még egy teljesen üres zsebű ifjúnak is lehetősége volt
vagy beiratkozni egy felsőoktatási intézetbe, vagy munkával biztosítania tisztes megélhetését,
és a milliónyi bérből és fizetésből élőhöz hasonlóan a fővárosi civilizáló bűvöletében éldegélni.
Hiszen Hitler egyetlen barátja, a hozzá hasonlóan nincstelen és névtelen Kubizek is kezdett már
nevet szerezni magának a Zeneakadémián!
Az ifjú Adolf azonban nem igyekezett bejutni az építésziskolába, amely még mindig nyitva
állott előtte, holott nem rendelkezett érettségi bizonyítvánnyal: ide ugyanis a „különleges
tehetséget” eláruló fiatalokat a nélkül is felvették. Ismereteink szerint azonban soha nem
jelentkezett felvételre. Az sem izgatta, hogy szakmát tanuljon, vagy valamilyen rendszeres
munkát vállaljon. Helyette inkább alkalmi munkákat végzett: havat lapátolt, szőnyeget porolt,
csomagokat cipelt a Westbahnhof körül; esetenként néhány napot folyamatosan is dolgozott
segédmunkásként egy-egy építkezésen. 1909 novemberében, nem egészen egy évvel azután,
hogy „a sors elébe menve” Bécsbe érkezett, kénytelen volt kiköltözni a Simon Denk Gassen
lévő bútorozott szobájából, s a következő négy évet tömegszállásokon, vagy a XX. kerületben,
a Duna partján lévő Meldemannstrasse 27. szám alatt lévő, szinte ugyanolyan nyomorúságos
férfiszálláson töltötte, éhségét pedig a város ingyenkonyháin csillapította.
Nem csoda, hogy majdnem húsz évvel később így írt:

Sajnálattal kell mondanom, hogy Bécs, az a város, amely oly sokak számára az ártatlan öröm kvinteszenciája,
a vigadozók játszótere, az én számomra semmi egyéb, mint életem legszomorúbb periódusának élő emléke.
Ε város még ma is csupán szomorú gondolatokat kelt bennem. Ε phaiák város neve az én számomra öt év
nélkülözést és nyomorúságot jelent; öt olyan évet, amely során kénytelen voltam előbb napszámosként, majd
névtelen festőként dolgozni – olyan valóban szerény megélhetésért, amely még napi éhségem csillapítására sem
volt soha elegendő.38

Emlékei szerint ebben az időszakban állandóan éhes volt:

Akkoriban az éhség volt hűséges testőröm: soha egy pillanatra sem hagyott el, és mindenemből elvette a
maga részét. Ε kíméletlen barát társaságában életem folyamatos küzdelem volt.39

Éhsége mindazonáltal soha nem késztette olyan túlzásra, hogy állandó munkát keressen
magának. Amint azt a Mein Kampfban világosan kifejezi, őt is rágta a tipikus kispolgári
félelem, hogy visszacsúszik a proletariátus, a kétkezi munkások sorai közé – később majd e
félelmet használja ki a Nemzetiszocialista Pártnak az addig vezető nélküli, rosszul fizetett,
elhanyagolt tisztviselői réteg széles alapjaira történő felépítéséhez: e tisztviselők milliói azzal az
illúzióval áltatták magukat, hogy ők legalább társadalmi szinten magasabban állnak a
munkásoknál.
Bár Hitler azt mondja, hogy megélhetését legalábbis részben névtelen festőként teremtette
elő, e munkájáról semmiféle részletet nem közöl önéletrajzában, ahol csupán annyit jegyez
meg, hogy 1909-10-ben annyira javított helyzetén, hogy nem kellett többé közönséges
munkásként dolgoznia.
„Ekkorra már – írja Hitler – önállóan dolgoztam, mint rajzoló és akvarellfestő.”40
Ez az információ kissé félrevezető, mint annyi más önéletrajzi jellegű kitétel a Mein
Kampfban. Bár akkori ismerőseinek tanúsága alig tűnik megbízhatóbbnak, elegendő apró
töredéket rakosgattak össze már ahhoz, hogy valószínűleg pontosabb és minden bizonnyal
teljesebb képet kapjunk emberünkről.6
Annyi eléggé bizonyosnak látszik, hogy Adolf Hitler soha nem volt szobafestő, amivel
politikai ellenfelei csúfolták, legalábbis semmiféle bizonyíték nem létezik arra, hogy valaha is
űzte volna e foglalkozást. Ténylegesen úgy volt festő, hogy darabos, apró bécsi városképeket
festett, rendszerint a város valamely nevezetességéről: a Szent István-dómról, az Operaházról, a
Burgtheaterről, a schönbrunni palotáról vagy a schönbrunni park római romjairól. Ismerősei
szerint régebbi művekről másolta képeit; valószínű, hogy nem tudott természet után festeni.
Munkái meglehetősen modorosak és élettelenek, olyanok, mint egy kezdő építész durva és
műgond nélkül odavetett vázlatai; a ritkán előforduló emberi alakok oly rosszak, hogy
karikatúrákra emlékeztetik a nézőt. Megtaláltam egy saját feljegyzésemet, amelyet azután
készítettem, hogy végiglapoztam egy Hitler eredeti vázlataival teli mappát: „Kevés arc. Durva.
Egyikük mint egy kísértet.” Heiden szerint pedig az alakok „úgy állnak, mint apró, kitömött
zsákok a magas, fenséges paloták előtt”.41
Ε szánalmas művekből Hitler bizonyára több százat adott el kiskereskedőknek boltjaik
6
Ld. Josef Greiner: Das Ende des Hitler-Mythos. A szerző a bécsi évek során Hitler személyes ismerőse volt. Ld.
még Rudolf Olden: Hitler the Pawn c. művét, amelyben többször megnyilatkozik egy Szudéta-vidéki csavargó,
Reinhold Hanisch, aki egy ideig Hitler szobatársa volt, s képeit is árulta. Idézi Hanisch-t Konrad Heiden is a Der
Führer c. művében, ahol például közli a bírósági iratokat arról a perről, amelyet Hitler indított a csavargó ellen,
aki állítólag becsapta őt egy eladott festménye után járó pénzzel.
falának díszítésére, képkereskedőknek a kiállított üres képkeretek betöltésére, és
bútorkészítőknek, akik a korabeli bécsi szokások egyikének megfelelően néha ilyesmit tűztek
az olcsó szófák és székek hátára. Hitler képes volt még ennél is kommerszebb dolgokra.
Boltosok részére gyakran rajzolt plakátokat, amelyeken olyan termékeket reklámozott, mint
például a Teddy-féle izzadsággátló púder. Bizonyára a karácsony előtti pénzszerzés
szándékával készítette azt a plakátot, amely egy színes gyertyákat áruló Mikulást ábrázol. Egy
másik ilyen plakáton a Szent István-székesegyház Hitler által fáradhatatlan gyakorisággal
másolt gótikus tornya emelkekedik ki egy szappanhegyből.
Ennyi volt hát mindama eredmény, amelyet Hitler a művészet terén elért, mégis élete végéig
művésznek tekintette magát.
Ε csavargó bécsi évek során bizonyosan bohém külleme volt. Akkori ismerői később
felidézték hosszú, kopott, fekete télikabátját, amely a bokájáig ért, és kaftánra emlékeztetett:
egy magyar zsidó használtruha-kereskedőtől kapta, aki szintén ott lakott azon a lehangoló
férfiszálláson, és összebarátkozott vele. Emlékeztek zsíros, fekete keménykalapjára, amit egész
évben hordott, összetapadt hajára, amit lefésült a homlokára, ugyanúgy, mint a későbbi
években, hátul pedig rendetlenül lógott szennyes gallérjáig: úgy látszik, ritkán jutott
hajvágáshoz vagy borotváláshoz, így állát és arcát rendszerint elborította a kezdődő szakáll
fekete borostája. Ha hihetünk Hanischnak, akiből később valami művészféle vált, Hitler
külleme „egy jóravaló emberek között ritkán előforduló jelenésre” emlékeztetett.42
A vele együtt élő hajótörött fiatalok némelyikétől eltérően nem volt semmilyen ifjúkori
szenvedély rabja. Nem ívott, nem dohányzott, nem udvarolt – amennyire tudhatjuk, ez
utóbbinak az oka nem valamiféle eltévelyedés volt, hanem a beleivódott szégyellősség.
„Úgy hiszem, akkori ismerőseim különcnek tartottak” jegyezte meg Hitler később a Mein
Kampfban, ahol egyébként ritkán villan meg a humor.43
A tanárokhoz hasonlóan ezek az ismerősök is visszaemlékeztek az arcát uraló erős,
rezzenetlen tekintetére, ami a mosdatlan csavargó nyomorúságos egzisztenciájával össze nem
illő, a személyiségébe mélyen beágyazódott különleges vonásról árulkodott. Azt is felidézték,
hogy a fizikai munkára való minden lustasága ellenére a fiatalember falta a könyveket:
olvasással töltötte napjai és estéi jó részét.

Akkoriban rengeteget olvastam, és alaposan. Amikor éppen nem dolgoztam, minden szabad időmben a
tanulmányaimmal foglalkoztam. Néhány év alatt így teremtettem meg annak a tudásnak az alapjait, amelyből
máig is merítek.44

A Mein Kampfban hosszasan értekezik az olvasás művészetéről.

„Olvasás” alatt persze lehet, hogy valami egészen mást értek, mint az úgynevezett „értelmiség” átlagos
képviselője. Ismerek embereket, akik rengeteget „olvastak” ... mégsem nevezném őket „olvasott” embereknek ...
Igaz, hogy nagy tömegű tudás birtokában vannak, ám agyuk képtelen a befogadott anyag rendezésére és
regisztrálására ... Az olyan ember azonban, aki ismeri az olvasás művészetét, ösztönösen és azonnal meglátja
olvasmányában azt, amire szerinte érdemes lesz tartósan emlékezni, vagy mert megfelel a céljának, vagy pedig
mert általában fontos ismeret ... Az olvasás művészete, csakúgy, mint a tanulásé: ... a lényeg megőrzése és a
lényegtelen elfeledése.7 ... Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja ... Ε tekintetben bécsi korszakom
különösen termékeny és értékes volt.45

Vajon milyen tekintetben? Hitler válasza: olvasmányaiból és Bécs szegényei és kitaszítottjai

közt zajló saját életéből mindent megtanult, amire később szüksége lehet.

Legkeményebb, bár legalaposabb iskolám Bécs volt és maradt. Félig gyermekként tettem be a lábam e
városba, s nyugodt, komoly férfivá éretten távoztam belőle.
Ebben az időben formálódott meg bennem egy olyan világkép és filozófia, amely minden cselekedetem

7
Kiemelés Hitlertől.
gránitkemény alapjává vált. Amióta ezt megalkottam, keveset kellett tanulnom, és semmit nem kellett
megváltoztatnom benne.46

Mit tanult hát a kemény pofonok iskolájában, amelyeket Bécs oly bőkezűen osztogatott?
Milyenek voltak azok az elmondása szerint lényegileg mindvégig változatlanul maradó eszmék,
amelyeket olvasmányaiból és tapasztalataiból szűrt le? Még a legfelületesebb vizsgálat során is
azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ezek felettébb lapos és toldott-foldott, gyakran groteszk és
abszurd, furcsa előítéletekkel mérgezett eszmék voltak. Épp ilyen nyilvánvaló azonban az is,
hogy ezek az eszmék ugyanolyan fontosak történetünk szempontjából, mint amilyen fontosak
voltak a világ számára is, mivel részét képezték annak az alapnak, amire ez a könyvmoly és
csavargó nemsokára építeni kezdte a Harmadik Birodalmat.

ADOLF HITLER BIMBÓZÓ ESZMÉI

Egyetlen kivételtől eltekintve ezek az eszmék nem sajátjai voltak, hanem nyers állapotukban
a huszadik század első éveiben Ausztriában zajló politika és közélet kavargó örvényéből
csipegette fel őket. A Duna menti monarchia emésztési zavarokban haldoklott. A német ajkú
osztrák kisebbség évszázadok óta uralkodott a tucatnyi nemzetiségből álló, soknyelvű
birodalomban, rányomva nyelve és kultúrája bélyegét. 1848 óta azonban uralma gyengülőben
volt. A kisebbségeket nem tudta magába olvasztani. Ausztria nem bizonyult a népek
olvasztótégelyének. Az 1860-as években elszakadtak az olaszok, 1867-ben pedig az
úgynevezett dualista monarchia létrehozásával a magyarok egyenlővé váltak a németekkel.
Most pedig, a huszadik század kezdetén a különféle szláv népek: a csehek, szlovákok, szerbek,
horvátok és mások követeltek egyenlőséget és legalábbis nemzeti autonómiát. Az osztrák
politikai életet eluralta a nemzetiségek elkeseredett civakodása.
De ez még nem volt minden. Társadalmi forrongás is létezett, amely gyakran átütött a
nemzetiségek küzdelmén. A választójoggal nem rendelkező alsóbb osztályok választójogot
követeltek, a munkások pedig a szakszervezeti szervezkedés jogához és a sztrájkjoghoz
ragaszkodtak, ám sztrájkjaikkal nemcsak magasabb béreket és jobb munkafeltételeket akartak
elérni, hanem politikai célokat is. És lőn: egy általános sztrájk végül meghozta a férfiak
általános választójogát, ezzel pedig véget vetett az ausztriai németek politikai dominanciájának,
hiszen ők a lakosságnak csupán egyharmad részét alkották a birodalom osztrák felében.
Ε fejlemények elkeseredett ellenérzést váltottak ki Hitlerből, a fiatal linzi német-osztrák
nacionalistából. Úgy vélte, a birodalom „bűzös mocsárba” süllyed, s csak akkor menthető meg,
ha az uralkodó faj, a németek újból érvényesítik régi abszolút hatalmukat. A nem német fajok,
kiváltképp a szlávok, és mindenek felett a csehek, alantas népek. A németek dolga, hogy
vaskézzel kormányozzák őket. A parlamentet fel kell oszlatni, és véget kell vetni ennek az
egész demokratikus „értelmetlenségnek”.
Hitler maga nem vett részt a politikában, ám élénk érdeklődéssel figyelte a régi Ausztria
három legnagyobb pártja: a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták és a pángermán
nacionalisták tevékenységét. Ekkoriban történt, hogy az ingyenkonyhák eme elhanyagolt
külsejű törzsvendégének agyában ébredezni kezdett az a politikai eleselméjűség, amely
lehetővé tette a számára, hogy megdöbbentő világossággal lássa a korabeli politikai mozgalmak
erős és gyenge pontjait, és amely később, miután beérett, Németország legmesteribb
politikusává avatta Hitlert.
A szociáldemokraták pártjával szemben már kezdettől vad gyűlölettel viseltetett. „Leginkább
a germanizmus fenntartásáért vívott küzdelemmel szembeni ellenséges hozzáállását találtam
visszataszítónak, és azt, hogy milyen szégyenletesen udvarol a szláv ’elvtársnak’ – írta. – ...
Néhány hónap alatt elérkeztem oda, ahová egyébként évtizedekig tartott volna az út:
megismertem egy társadalmi erénynek és testvéri szeretetnek álcázott dögvészes kurvát8.”47
8
Ε jelzős szerkezet kimaradt a Mein Kampf második és összes többi kiadásából; helyébe a „dögvész” főnév került.
 Mégis elég értelmes volt már ahhoz, hogy elnyomja magában a munkásosztály eme pártjával
szembeni dühét, s inkább gondosan megvizsgálja népszerűségének okait. Több ilyen okot
fedezett fel, amelyekre évekkel később visszaemlékezve felhasználja majd vizsgálódásának
eredményeit a németországi nemzetiszocialista párt kiépítésekor.
A Mein Kampfban elmeséli, hogy egy napon tanúja volt a bécsi munkások tömeges
felvonulásának. „Közel két órán át álltam ott, s figyeltem visszafojtott lélegzettel, amint a
gigantikus emberkígyó lassan kanyarogva elhalad mellettem. Végül elfojtott nyugtalansággal
eltávoztam onnan, és hazafelé sétáltam.”48
Otthon nekilátott a szociáldemokrata sajtó olvasásának, tanulmányozni kezdte a
szociáldemokrata vezérek beszédeit, a szervezet felépítését, elgondolkodott a szociáldemokrata
párt pszichológiáján és politikai technikáin, végül megforgatta magában a kapott eredményeket.
Három olyan következtetésre jutott, amely megmagyarázta számára a szociáldemokraták
sikerét: tudják, hogyan kell tömegmozgalmat teremteni, amely nélkül mit sem ér egy politikai
párt; megtanulták a propaganda művészetének alkalmazását a tömegek előtt; végül pedig
ismerik a használati értékét annak, amit ő „lelki és fizikai terrornak” nevezett.
Ε harmadik következtetést ugyan bizonyos, hogy az ifjú Hitler téves megfigyelésekre
alapozta, és saját hatalmas előítéleteiből sűrítette egybe, ezzel együtt azonban mélyen érdekelni
kezdte a dolog. Tíz év sem telik el, máris neki fog látni, hogy saját céljaira alkalmazza.

Megértettem a gyalázatos lelki terrort, amelyet e mozgalom gyakorol, kiváltképpen a burzsoáziával szemben,
amely sem erkölcsileg, sem szellemileg nem képes ellenállni az ilyen támadásoknak; adott jelre a hazugságok és
torzítások valóságos össztüzét zúdítják az éppen legveszélyesebbnek tűnő ellenfélre, amíg csak a megtámadott
személyek már nem bírják tovább idegekkel... Ε taktikát az összes emberi gyengeségek precíz kalkulációjára
alapozzák, s eredménye a szinte matematikai bizonyosságú siker ...
Ugyanígy megértettem az egyénnel és tömegekkel szembeni fizikai terror fontosságát ... Mert amíg
támogatóik a saját ügyük igazolását látják diadalra jutni a kivívott győzelemben, addig a legyőzött ellenfél a
legtöbb esetben feladja a bármely további ellenállás sikerébe vetett reményt. 49

Soha még nem született ennél pontosabb elemzés a Hitler által később kifejlesztett náci
taktikáról.
Két politikai párt vonzotta erősen a zöldfülű Hitlert Bécsben, s növekvőfélben lévő éles,
hűvös elemzőkészsége birtokában mindkettőt vizsgálat alá vetette. Mint mondja, először a
Pángermán Nacionalista Párttal szimpatizált, amelyet Georg Ritter von Schönerer alapított.
Hitler családjához hasonlóan Schönerer is az alsóausztriai Spital környékéről származott.
Pángermánjai ebben az időben éppen a németek felsőbbségének megőrzéséért vívták
elkeseredett utóvédharcukat a soknemzetiségű birodalomban. Bár Hitler „mély gondolkodónak”
tartotta Schönerert, s lelkesen tette magáévá annak erőszakos nacionalista, antiszemita,
antiszocialista, a Németországgal való uniót és a Habsburgokkal, valamint a Szentszékkel
szembeni ellenállást hirdető programját, mégis gyorsan felmérte a párt sikertelenségének okait:
„E mozgalom nem megfelelő mértékben vette figyelembe a társadalmi probléma fontosságát,
ez pedig a nép valóban militáns tömegeinek a támogatásától fosztotta meg; bekerülése a
parlamentbe megfosztotta hatalmas lendületétől, és megterhelte az ezen intézményre jellemző
minden gyengeséggel; a nemzet legjobbnak nevezhető elemei közül számtalanul sokat
eltántorított tőle a katolikus egyház elleni küzdelme ...”50
Noha németországi hatalomra kerülésekor Hitler majd elfelejti, a Mein Kampfban még
hosszan és nyomatékkal fejtegeti a bécsi évek során megtanult egyik leckét: politikai párt
számára hasztalan próbálkozás szembeszegülni az egyházakkal. „Függetlenül attól, hogy
mennyi kritizálni való akadt bármelyik vallási felekezetben, egy politikai párt egyetlen
pillanatra sem tévesztheti szem elől azt a tényt, amire minden korábbi történelmi tapasztalatunk
tanít: tisztán politikai pártnak soha nem sikerült vallási megújulást teremtenie”51 – írja annak
magyarázatául, hogy miért volt taktikai hiba Schönerer Los von Rom (El Rómától!) mozgalma.
Hitler azonban azt tartotta a pángermánok legnagyobb hibájának, hogy nem tudták felrázni a
tömegeket, sőt még csak meg sem értették az átlagemberek lelkét. Abból, ahogyan később
újrafogalmazza a fejében ekkor, alig felnőtt korában formálódó eszméket, nyilvánvaló, hogy
számára ez volt a kardinális hiba. Ő nem fog ugyanebbe beleesni, amikor majd megalapítja saját
politikai mozgalmát!
A pángermánoknak volt még egy olyan tévedésük, amelyet Hitler el akart kerülni: a nemzet
erős, tekintéllyel rendelkező intézményei közül egyet sem tudtak megnyerni maguknak: sem az
egyházat, sem a hadsereget, sem a kabinetet, de még az államfőt sem. A fiatalember jól látta,
hogy amennyiben egy politikai párt nem szerez ilyen támogatást, akkor nehéz lesz hatalomra
kerülnie, ha ugyan egyenesen nem lehetetlen. 1933. sorsdöntő januári napjaiban Berlinben
Hitler épp e támogatás megszerzésében tanúsított kellő ravaszságot: egyedül ez tette lehetővé
azt, hogy ő és nemzetiszocialista pártja megszerezze az uralmat egy nagy nemzet felett.
Hitler idejében Bécsben egyetlen olyan politikai vezető volt, aki megértette ezt, sőt annak a
szükségszerűségét is, hogy egy pártot a tömegekre kell felépíteni. Ez a vezető Bécs
polgármestere s egyben a keresztényszocialista párt vezetője, dr. Karl Lüger volt, aki nagyobb
politikai mentorává vált Hitlernek, mint bárki más. Bár sohasem találkoztak, Hitler szemében
mindig „a valaha élt legnagyobb német polgármester” maradt, „nagyobb államférfi, mint a kor
összes úgynevezett 'diplomatája' ... Ha dr. Karl Lüger Németországban élt volna, népünk
legnagyobb elméi közé sorolták volna.”52
Annyi bizonyos, hogy kevés hasonlóság létezett a későbbi Hitler és a bécsi alsó
középosztálynak e nagydarab, nyers modorú, jókedvű bálványa között. Igaz, hogy Lüger olyan
párt fejeként vált a legerősebb ausztriai politikussá, amely az elégedetlen kispolgárság soraiból
szerveződött, és mint később majd Hitler is, durva antiszemitizmusból kovácsolt politikai tőkét
magának. Lüger azonban, aki szerény körülmények közül küzdötte fel magát, és a munka
mellett egyetemet is végzett, jelentős intellektuális képességekkel rendelkezett; ellenfelei, még a
zsidók is, készséggel elismerték, hogy szíve mélyén tisztességes, lovagias, nagylelkű és toleráns
férfi. Stefan Zweig, a kitűnő osztrák zsidó író, aki Bécsben épp ekkoriban volt felcseperedőben,
tanúsította, hogy Lüger soha nem engedte meg saját hivatalos antiszemitizmusának, hogy
megakadályozza őt a zsidókkal szembeni segítőkész, barátságos magatartásban. „Alatta a városi
adminisztráció tökéletesen igazságos, sőt tipikusan demokratikus volt” írja Zweig. „... A zsidók,
akik megremegtek az antiszemita párt győzelmének hírére, ugyanolyan jogokkal és
megbecsülésben éltek tovább, mint mindig.”53
Ez nem tetszett az ifjú Hitlernek. Szerinte Lüger túlságosan engedékeny volt, és nem vette
komolyan a zsidók faji problémáját. Hitler nehezményezte, hogy a polgármester nem teszi
magáévá a pángermanizmust, és szkeptikus volt katolikus klerikalizmusával és a
Habsburgokhoz való hűségével kapcsolatban is. Hiszen az idős Ferenc József nem tagadta-e
meg kétszer is, hogy szentesítse Lüger polgármesterré választását?
Végül azonban Hitler is kénytelen volt elismerni a géniuszát ennek az embernek, aki tudta,
hogyan kell elnyerni a tömegek támogatását, megértette a kor társadalmi problémáit, és ismerte
a propaganda, valamint a szónoklat fontosságát a tömegek befolyásolásában. Hitler csodálattal
adózott annak a módnak, ahogyan Lüger a hatalmas katolikus egyházzal bánik: „politikáját
végtelen ravaszsággal alakította.” Lüger ezen kívül még „gyorsan használt ki minden
rendelkezésre álló lehetőséget arra, hogy megszerezze a régóta fennálló intézmények
támogatását, s ezzel mozgalmát a hatalom e régi forrásai által a lehető legnagyobb előnyhöz
juttassa.”54
Íme hát dióhéjba foglalva azok az eszmék és technikák, amelyeket Hitler később maga is
felhasznált saját politikai pártja felépítésében és németországi hatalomra juttatásában. Annyiban
volt eredeti, hogy ő volt az egyetlen olyan jobboldali politikus, aki ezeket vetette be az első
világháború utáni német politika színpadán. A nacionalista és konzervatív pártok között egyedül
a náci mozgalom szerzett ekkor tömegtámogatást, amelynek birtokában később megszerezte
magának három „régóta fennálló intézmény”: a hadsereg, a köztársasági elnök és a gazdaság
vezető köreinek támogatását is, amely Németország kancellári székébe juttatta Hitlert.
Hasznosnak bizonyult hát a Bécsben tanult lecke!
Dr. Karl Lüger briliáns szónok volt, a pángermán pártnak azonban nem voltak hatékony
orátorai. Hitler, aki ezt észrevette, a Mein Kampfban nyomatékkal említi a szónoklat
fontosságát a politikában:

Az az erő, amely a történelemben a legnagyobb vallási és politikai lavinákat indította útjára, emberemlékezet
óta mindig is a kimondott szó mágikus ereje volt, és egyedül azé.
Az emberek széles tömegeit csakis a beszéd ereje képes megmozdítani. Minden nagy mozgalom
népmozgalom, az emberi szenvedélyek és érzelmek vulkánkitörése, amelyet vagy a nyomorúság kegyetlen
istennője, vagy a tömegek közé szórt szózsarátnokok váltanak ki, nem pedig az irodalmi esztéták és a
szalonhősök limonádészerű ömlengései.55

Ténylegesen az ifjú Hitler ugyan nem vett részt az ausztriai pártpolitikai életben, szónoki
képességeit azonban már csiszolgatni kezdte a tömegszállások, népkonyhák és utcasarkok
közönségén. Jómagam is, aki később személyesen hallottam a Führer legtöbb nagy beszédét,
tanúsíthatom, hogy e képessége folytán Hitler a két háború közötti Németország
legtehetségesebb szónokává fejlődött, s megdöbbentő sikereihez nagy mértékben járult hozzá
szónoki tehetsége. .
Végül pedig Hitler bécsi élményei közt a zsidókat is meg kell említenünk. Mint mondja,
Linzben kevés zsidó élt. „Nem emlékszem arra, hogy apám életében otthon egyszer is hallottam
volna ezt a szót.” A gimnáziumban volt ugyan egy zsidó fiú, „de nem gondoltunk a dologgal...
sőt még németeknek is tartottam őket.”56
Hitler gyermekkori barátja szerint ez nem igaz. „Amikor először találkoztam Adolf Hitlerrel
– írja August Kubizek az együtt töltött linzi napokról –, antiszemitizmusa már határozottan
kifejlődött ... Hitler már megrögzött antiszemitaként ment Bécsbe. És noha bécsi tapasztalatai
esetleg megerősíthették érzésében, annyi bizonyos, hogy nem azok váltották ki belőle.”57
„Azután Bécsbe érkeztem” – írja Hitler.

Benyomásaim tömegével elfoglalva ... saját nehéz sorsom nyomása alatt eleinte nem nyertem bepillantást e
gigantikus városban élő emberek belső rétegződésébe. Bár abban az időben Bécs kétmillió lakója közül
kétszázezer volt a zsidó, nem láttam őket... A zsidót akkor még csak a vallása jellemezte számomra, ennélfogva
az emberi tolerancia alapján állva ebben az esetben is ugyanúgy elutasítottam a vallási támadásokat, mint
máskor. A bécsi antiszemita sajtó hangneme következésképpen egy nagy nemzet kulturális hagyományaihoz
méltatlannak tűnt a számomra. 58

Saját elmondása szerint Hitler egy napon a belvárosban sétált, amikor „hirtelen egy fekete
kaftános, fekete pajeszos jelenés jött szembe az utcán. Zsidó ez? – volt az első gondolatom,
mert annyi biztos, hogy Linzben nem így néztek ki. Lopva, óvatosan figyeltem ezt a férfit, ám
minél hosszabban bámultam idegenszerű arcát, s vizsgáltam vonásról vonásra, eredeti kérdésem
annál határozottabban öltött bennem új formát: – Német ez?”59
Hitler válaszát könnyen kitalálhatjuk. Ő ugyan azt állítja, hogy a kérdés megválaszolása előtt
úgy döntött: „könyvek segítségével próbálom meg eloszlatni kételyeimet.” Beletemetkezett hát
az akkoriban Bécsben roppant kelendő antiszemita irodalomba. Utána kiment az utcára, hogy
közelebbről vizsgálhassa a „jelenséget”. „Bárhová mentem – mondja –, zsidókat kezdtem látni,
s minél többet láttam belőlük, annál élesebben elkülönültek szememben az emberiség többi
részétől... Később gyakran felkavarodott a gyomrom e kaftános népség szagától.”60
A következőkben, mint mondja, felfedezte „e 'kiválasztott nép' erkölcsi szennyfoltját ...
Létezett-e bármely formája a mocsoknak vagy feslettségnek, kiváltképp a kulturális életben,
amelyben legalább egy zsidó ne lett volna benne? Ha még óvatosan vágta is fel az ember az
ilyen tályogot, ebben is, mint a nyű a rothadó húsban, ott volt a hirtelen fénytől gyakorta
meglepetten pislogó biboldó!” Elmondása szerint úgy találta, hogy a zsidók nagy mértékben
uralják a prostitúciót és a leánykereskedelmet. „Jeges borzongás futott végig a hátamon, amikor
először ismertem fel a zsidót, mint a nagy város mocskában folyó eme visszataszító bűnözés
kőszívű, szégyentelen és számító irányítóját.”61
Hitlernek a zsidókkal kapcsolatos szóáradatában jókora mennyiségű morbid szexualitás
húzódik meg. Ez ugyanúgy jellemző volt a korabeli bécsi antiszemita sajtóra, mint később az
obszcén nürnbergi hetilapra, a Der Stürmerre, amelynek kiadója Hitler egyik kedvenc
cimborája: Frankónia náci főnöke, Julius Streicher volt, közismerten ferde hajlamú alak, az
egyik leggusztustalanabb figura a Harmadik Birodalomban. A Mein Kampfban sok vaskos
célzás van a vérük meghamisításának céljával fiatal keresztény leányokat elcsábító faragatlan
zsidókról. Hitler ilyesmiket képes leírni: „rémálommal felérő vízió, amelyben leányok
százezreit csábítják el visszataszító, görbe lábú zsidó korcsok.” Rudolf Olden mutatott rá arra,
hogy Hitler antiszemitizmusának egyik gyökere esetleg a saját elgyötört szexuális irigysége
volt. Bécsi tartózkodása idején húszas évei elején járt, tudomásunk szerint mégsem volt
semmiféle női kapcsolata.
„Fokozatosan gyűlölni kezdtem őket... – mondja Hitler. – Számomra ez volt a legnagyobb
lelki megindulás, amelyet valaha át kellett élnem. Megszűntem reszketeg térdű kozmopolita
lenni, s antiszemitává váltam.”62
Az is maradt, vakon és fanatikusan, egészen a keserű végig; még a halála előtt néhány órával
írott utolsó testamentumában is végső kirohanást intézett a zsidók ellen, miszerint ők a felelősek
az általa kirobbantott háborúért, amely most őt és a Harmadik Birodalmat pusztítja el. Ε lángoló
gyűlölet, amely később oly sok németet megfertőzött a birodalomban, végül olyan rettenetes és
akkora mértékű mészárláshoz vezetett, amely az emberiség fennmaradásának legvégéig
éktelenkedő rút sebhelyet hagyott a civilizáció arcán.
1913 tavaszán Hitler örökre távozott Bécsből. Németországba ment: mint mondja, a szíve
mindig is ott volt. Huszonnégy esztendős volt; önmaga kivételével mindenki más szemében
bizonyára teljes csődnek tűnt az élete. Nem lett belőle sem festő, sem építész. Amennyire
mások megítélhették, semmi nem lett belőle: csavargóvá vált, bár igaz, hogy különc,
könyvmoly csavargó volt. Barátok, család, munka, otthon híján két dologgal rendelkezett:
kiolthatatlan önbizalommal és mély, égő küldetésérzettel.
Ausztriából valószínűleg azért távozott, hogy megússza a katonai szolgálatot.9 Nem gyáva
volt, hanem utálta a gondolatát is annak, hogy zsidókkal, szlávokkal és a birodalom egyéb
nemzetiségeinek képviselőivel szolgáljon együtt. A Mein Kampfban azt állítja, hogy 1912
tavaszán ment Münchenbe, ez azonban tévedés. Egy rendőrségi nyilvántartás szerint 1913
májusáig Bécsben tartózkodott.
Ő maga felettébb grandiózus érveket hoz fel Ausztria elhagyásának indokául:
Folyamatosan nőtt a Habsburg állammal szembeni belső ellenérzésem ... Visszataszítónak
találtam a fajok ama halmazát, amelyet a főváros mutatott elém, ezt a csehekből, lengyelekből,
magyarokból, ruténekből, szerbekből, horvátokból álló egész keveréket, s mindenhol ott volt az
emberiség örök gombafertőzése: a zsidók, és még több zsidó! Az én szememben az óriási város
a faji szennyezés megtestesülésének tűnt ... Minél tovább éltem e városban, annál nagyobbra
növekedett gyűlöletem az idegen népkeverék ellen, amely már korhasztani kezdte a német
9
1910, azaz huszonegy éves kora óta hadköteles volt. Heiden szerint bécsi évei alatt az osztrák hatóságok nem találták. Végül
Münchenben bukkantak rá, és utasították, hogy jelenjen meg a sorozáson Linzben. A Das Ende des Hitler-Mythos c. művében
Josef Greiner közli a Hitler és a katonai hatóságok közötti levelezés egy részét, amelyben Hitler tagadja, hogy a szolgálat alól
akart volna kibújni a Németországba történő távozásával. Az útiköltség hiányára hivatkozva kérte, hogy a Münchenhez közel
lévő Salzburgban vehessen részt a sorozáson. Az ott 1914 február 5-én végzett orvosi vizsgálat során gyenge egészségi állapota
miatt katonai és segédszolgálatra egyaránt alkalmatlannak találták; valószínűleg még mindig nem volt rendben a tüdeje. Később
a Németországban emelkedő csillagú Hitlert bizonyára nyomasztotta, hogy annak idején nem jelentkezett katonai szolgálatra
addig, amíg csak huszonnégy évesen rá nem talált a hatóság. Greiner igazol egy olyan történetet, amely berlini tartózkodásom
alatt közszájon forgott a náciellenes körökben. Eszerint 1938-ban, amikor német csapatok szállták meg Ausztriát, Hitler
parancsot adott a Gestapónak, hogy keressék elő a katonai szolgálatával kapcsolatos hivatalos okmányokat. Linzben a Führer
növekvő dühe ellenére hiába kutatták végig a nyilvántartást. A papírokat az önkormányzat egyik képviselője emelte ki, s a
háború után megmutatta őket Greinernek.
kultúra eme ősi helyszínét ... Mindezen okokból egyre erősebben és erősebben hajtott a
vágyódás, hogy oda menjek végre, ahová titkos gyermekkori vágyam és titkos szeretetem
vonzott.63
Abban az általa annyira szeretett országban olyan sors várt rá, amilyet akkor még a
legvadabb álmaiban sem képzelhetett volna el. Akkor is, és még hosszú ideig, egészen nem
sokkal kancellárrá válása előttig jogilag külföldinek, osztráknak számított a Német
Birodalomban. Csak úgy tudjuk megérteni Hitlert, ha számba vesszük, hogy osztrák volt, aki a
Habsburg birodalom összeomlása előtti utolsó évtizedben vált nagykorúvá, nem sikerült
gyökeret vernie ama birodalom civilizált fővárosában, magáévá tette e főváros akkori
németajkú szélsőségeseinek minden abszurd előítéletét és gyűlölködését, és képtelen volt
felfogni azt, ami tisztességes, becsületes és tiszteletre méltó volt honfitársainak túlnyomó
többségében, legyenek azok csehek, zsidók vagy németek, szegények vagy gazdagok,
művészek vagy iparosok. Kétséges, hogy bármiféle északról, vagy nyugatról, a Rajna-vidékről,
Kelet-Poroszországból, vagy akár délről, Bajorországból jött német vérében és agyában
bármilyen lehetséges élményhalmaz létre tudta volna hozni az összetevőknek pontosan azt az
együttesét, amely Adolf Hitlert végül ilyen magasra repítette. Volt benne persze egy jó adag
kiszámíthatatlan zsenialitás is.
1913 tavaszán azonban zsenije még nem mutatkozott meg.
Csakúgy, mint Bécsben, Münchenben sem volt sem pénze, sem barátja, sem rendszeres
munkája. Majd 1914 nyarán eljött a háború, s sokmillió mással őt is magával ragadta. 1914
augusztus 3-án Hitler III. Lajos bajor királynál kérvényezte, hogy önkéntesként jelentkezhessen
egy bajor ezredbe. Az engedélyt megkapta.
Ez égből jött lehetőség volt. A fiatal csavargó most nem csak azt a szenvedélyét elégíthette
ki, hogy szeretett választott hazáját szolgálhassa annak hite szerint a létezésért folytatott
harcában („lenni vagy nem lenni”), de ezzel oda is hagyhatta személyes sorsának minden
kudarcát és csalódását.
A Mein Kampfban így ír erről: „Számomra ezek az órák a megszabadulást hozták az
ifjúságom napjaiban ι rám nehezedő ínségből. Nem szégyellem azt mondani, hogy a pillanat
lelkesedésétől elragadtatva térdre ereszkedtem, s szívem mélyéről köszöntem meg a mennynek
a szerencsét, hogy éppen most élhetek ... Számomra is, mint minden német számára, életem
legemlékezetesebb időszaka kezdődött. Ε gigászi küzdelem eseményeihez hasonlítva az egész
múlt a feledésbe süllyedt.”64
Hitler múltja, minden rongyosságával, magányával és csalódásával együtt mindörökre egy
söét sarokba került, ám szintúgy mindörökre szóló érvénnyel formálta meg az ifjú szellemét és
jellemét. A háború, amely mostantól milliók számára a halált hozza el, őneki huszonöt évesen
azt jelentette, hogy újrakezdheti az életét.

2.

A NÁCI PÁRT SZÜLETÉSE

Egy sötét őszi napon, 1918.)november 10-én élte át Adolf Hitler azt, amit mélységes
gyűlölettel és kiábrándultsággal az évszázad legnagyobb gazságának nevezett.10 Egy pap hozta a
hihetetlen hírt a sebesült katonáknak a Berlintől északkeletre fekvő pomerániai kisváros,
Pasewalk katonai kórházába, ahol Hitler az egy hónappal korábban Ypern környékén történt brit
gáztámadás során szerzett ideiglenes vakságából lábadozott.
A pap elmondása szerint aznap, vasárnap délelőtt a császár lemondott trónjáról, és
Hollandiába menekült. Az előző napon Berlinben kikiáltották a köztársaságot. Másnap,

10
Ε kifejezés a Mein Kampf első német kiadásában jelent meg, de az összes későbbi kiadásban a „forradalom” szó szerepel a
helyén.
november 11-én pedig a franciaországi Compiégne-ben alá fogják írni a fegyverszünetet. A
háború elveszett! Németország ki van szolgáltatva a diadalmas szövetségesek kénye-kedvének!
A pap sírni kezdett.
„Nem bírtam tovább” – meséli Hitler a jelenet felidézésekor. „Újra minden elsötétült a
szemem előtt. Vakon tapogatózva tántorogtam vissza a kórtermembe, az ágyamra vetettem
magam, s égő fejemet az ágyneműbe temettem ... Hiába volt hát az egész! Hiába volt minden
áldozat és nélkülözés, hiába a sok óra, amíg a szívünket markoló halálos félelem ellenére is
teljesítettük a kötelességünket, hiába a kétmillió elesett halála ... Ezért haltak meg? ... Azért
történt mindez, hogy egy nyomorult bűnözőkből álló banda rátehesse a kezét a hazára?”1
Mint elmondja, anyja halála óta ekkor történt először, hogy sírva fakadt. „Nem tudtam
megállni!” –írja. Akkor és egyfolytában azután is, ő és sok millió honfitársa egyaránt képtelen
volt elfogadni azt a nyers és megsemmisítő tényt, hogy Németországot legyőzték a csatatéren,
és elvesztette a háborút.
Szintén a sok millió más némethez hasonlóan Hitler is bátor és derék katona volt. Néhány
politikai ellenfele később azzal vádolta meg, hogy gyávaságot tanúsított a csatatéren, ám a
tisztesség kedvéért le kell szögeznünk, hogy a legcsekélyebb bizonyíték sem létezik e vád
alátámasztására. A 16. Bajor Tartalékos Gyalogezred első századának futáraként alig három
hónapos kiképzés után, 1914 októberének vége felé érkezett a frontra, s egységét az első yperni
csata során négy napi kemény harc közepette megtizedelték az angolok, akik feltartották a La
Manche csatorna felé törő német hadakat. A háziurának, egy Popp nevű szabónak írt Hitler-
levél szerint a négy napi harc során az ezred létszáma 3500-ról 600 emberre csökkent;
mindössze harminc tiszt maradt életben, s négy századot fel kellett oszlatni.
Hitler a háború alatt kétszer sebesült meg: először 1916. október 7-én, a somme-i csatában,
ahol lábon lőtték. Németországi kórházi kezelése után az első parancsnokáról elnevezett List-
ezredhez tért vissza 1917 márciusában, és immár káplárként harcolta végig nyáron az.arras-i és
a harmadik yperni csatát. Ezrede az 1918 tavaszán és nyarán folytatott utolsó nagy német
offenzíva során is a harcok sűrűjében volt. Október 13-án, az utolsó yperni csata során egy
Werwicktől délre fekvő dombon Hitler is beleesett egy súlyos brit gáztámadásba. „Égő
szemmel botladoztam vissza – írja –, vittem az utolsó hadijelentésemet. Néhány óra múlva a
szemem két parázsló széndarabbá változott; minden elsötétült körülöttem.”2
Bátorságáért kétszer tüntették ki. 1914 decemberében megkapta a másodosztályú
Vaskeresztet, majd 1918 augusztusában az első osztályú Vaskeresztet, amellyel pedig ritkán
tüntettek ki egyszerű katonát a régi birodalmi hadseregben. Az egységben vele szolgáló egyik
bajtársának tanúsága szerint az irigyelt kitüntetést azért kapta meg, mert egyedül elfogott tizenöt
angolt; egy másik bajtársa szerint foglyai franciák voltak. A List-ezred hivatalos történetében
egyetlen szó sincs ilyen haditettről, sem az ezred sok kitüntetett katonájának egyéni hőstetteiről.
Bármit is tett érte, annyi bizonyos, hogy Hitler káplár kiérdemelte az első osztályú Vaskeresztet,
s viselte is büszkén élete végéig.
Katona voltához képest azonban mégis különleges figura volt, amint arról nem is egy
bajtársa megemlékezett. A többiektől eltérően nem kapott otthonról sem levelet, sem csomagot.
Soha nem kért szabadságot; és a nők még frontkatonai szinten sem érdekelték. Soha nem
morgott a fronton uralkodó piszok, tetvek, sár és bűz miatt, amire pedig a legbátrabb katonák is
panaszkodtak. Ő volt az a tüzes harcos, aki mindvégig halálosan komolyan vette a háború célját
és Németország nyilvánvaló küldetését.
„Mindannyian átkoztuk, elviselhetetlennek tartottuk” emlékezik a század egyik katonája.
„Ott volt köztünk ez a fehér holló, aki nem tartott velünk, amikor a pokolba kívántuk a
háborút.”3 Egy másik katona visszaemlékezése szerint „ül a körletünk sarkában, két keze között
tartja a fejét, mélyen gondolkodik. Egyszerre csak felugrik, és izgatottan körbe-körbe
rohangászva azt mondja, hogy a nagy ágyúink ellenére is megfosztanak bennünket a
győzelemtől, mert a német nép láthatatlan ellenségei még az ellenség legnagyobb ágyúinál is
nagyobb veszélyt jelentenek.”4 Ezután vitriolos kirohanást intézett e „láthatatlan ellenségek”: a
zsidók és a marxisták ellen. Hiszen nem megtanulta már Bécsben, hogy ők a forrásai minden
rossznak?
Sőt, nem a saját szemével látta-e mindezt otthon, Németországban, ahol lábsebéből
lábadozott a háború közepén? A Berlin melletti beelitzi kórházból történt elbocsátása után
ellátogatott a fővárosba, majd Münchenbe ment. Mindenhol „csirkefogókat” talált, akik
átkozták a háborút, és azt kívánták, hogy gyorsan fejeződjék be. Rengeteg volt a naplopó, s ki
mások, mint a zsidók? „A hivatalok tele voltak zsidókkal. Majdnem minden tisztviselő zsidó
volt, és majdnem minden zsidó tisztviselő ... Az 1916-17. évben szinte a teljes termelés a zsidó
tőke ellenőrzése alatt állt... A zsidóság kirabolta, s a maga uralma alá kényszerítette az egész
népet ... Elborzadva láttam, hogy katasztrófa közeleg...”5 Hitler nem szenvedhette, amit látott, s
elmondása szerint örült, hogy visszatérhet a frontra.
Még kevésbé szenvedhette azt, ami 1918 novemberében érte imádott hazáját. Szinte minden
más némethez hasonlóan, az ő számára is szörnyűséges és méltánytalan volt, ami történt. A
német hadsereget nem a csatatéren győzték le, hanem otthon az árulók döfték hátba.
Így született meg Hitler és megannyi más német agyában a „hátbadöfés” legendájába vetett
fanatikus hit, amely minden más összetevőnél nagyobb mértékben bomlasztja majd a weimari
köztársaságot, és készíti elő Hitler végső diadala számára a talajt. A legenda hamis volt. 1918.
szeptember 28-án Ludendorff tábornok, a főparancsnokság tényleges vezetője azonnali
fegyverszünetet követelt, s névleges felettese, von Hindenburg tábornagy is támogatta. A
Berlinben, október 2-án, II. Vilmos császár elnökletével tartott koronatanácson Hindenburg
megismételte a főparancsnokság azonnali fegyvernyugvásra vonatkozó követelését. – A
hadsereg nem várhat negyvennyolc órát! – mondta. Még ugyanaznap írott levelében
Hindenburg kerek perec kijelentette, hogy a katonai helyzet megköveteli „a harc azonnali
beszüntetését”. Szó sem esett semmiféle „hátbadöfésről”. Ε mítoszhoz Németország háborús
hőse csak később adta a nevét. Egy évvel a háború befejezése után, 1919. november 18-án, a
nemzetgyűlés vizsgálóbizottsága előtt Hindenburg kijelentette: „Amint azt egy angol tábornok
igen helyesen mondta, a német hadsereget 'hátbadöfték'!”11
Az igazság éppenséggel az volt, hogy a Max badeni herceg vezette polgári kormányzat,
amelyet a főparancsnokság szeptember végéig nem értesített a romló katonai helyzetről,
heteken át kitartott Ludendorffnak a fegyverszünetre vonatkozó követelése ellen.
Csak aki maga is Németországban élt a két világháború között, az foghatja fel, milyen széles
körben fogadták el e hihetetlen legendát a németek. A hamis voltát nyilvánvalóvá tevő tények
mindenhol ott voltak a szemük előtt, ám a német jobboldaliak nem néztek szembe e tényekkel.
Szünet nélkül, folyamatosan azt bömbölték, hogy a vereségben a „novemberi bűnözők” a
bűnösök; e kifejezést Hitler verte a nép fejébe. Cseppet sem számított, hogy a német hadsereg
ravasz és gyáva módon olyan helyzetbe manőverezte a polgári kormányt, hogy annak kellett
aláírnia a katonai vezetők által követelt fegyvernyugvást, majd azt tanácsolta neki, hogy fogadja
el a versailles-i békeszerződést. A jelek szerint az sem számított, hogy a szociáldemokrata párt
1918-ban csak vonakodva fogadta el a rátukmált hatalmat, s kizárólag annak érdekében, hogy
megóvja a nemzetet a teljes káosztól, amely a bolsevizmus bevezetésével fenyegetett. Nem a

11
Aligha volt tényszerű angol tábornoknak tulajdonítani a mítosz eredetét. A Wooden Titan: Hindenburg c. művében Wheeler-
Bennett elmagyarázza, hogy voltaképpen véletlenül két angol tábornoknak is köze volt a hamis legenda születéséhez. „Az első
Sir Frederick Maurice vezérőrnagy volt, akinek az 1919-ben kiadott Az utolsó négy hónap' c. könyvét a német sajtórecenzensek
durván félremagyarázták, miszerint azt bizonyítaná, hogy a német hadsereget a szocialisták árulták el a hátországban, nem
pedig a csatatéren szenvedett vereséget.” A tábornok ugyan visszautasította ezt az interpretációt a német sajtóban, de
hatástalanul. Wheeler-Bennett közlése szerint „a másik tiszt Malcolm vezérőrnagy volt, a berlini brit katonai misszió vezetője.
Egy este Ludendorff a tábornokkal vacsorázott, s szokásos áradó modorában terjengősen szónokolt arról, mennyire nem
támogatta a polgári kormányzat a főparancsnokságot, és hogyan árulta el a forradalom a hadsereget. Malcolm tábornok
megpróbálta egyetlen mondatba sűríteni Ludendorff szóözönének értelmét, így megkérdezte: – Úgy érti, tábornok úr, hogy
hátbadöfték önöket? – Ludendorff szeme felvillant, s úgy harapott rá a kifejezésre, mint kutya a csontra. – Hátbadöftek? –
ismételte. – Igen, pontosan! Hátbadöftek!”
szociáldemokraták voltak a felelősek a német összeomlásért, hanem a régi rend, amely addig
volt hatalmon.12 Több millió német azonban
*
t
A NÁCI PÁRT SZÜLETÉSE
21
nem volt hajlandó ezt elismerni. Bűnbakokat kellett találniuk a vereségért, megaláztatásukért
és nyomorúságukért. Könnyedén meggyőzték magukat arról, hogy e bűnbakok a „novemberi
bűnözők”, akik aláírták a kapitulációt, és demokratikus kormányt alakítottak a régi autokrácia
helyébe. A németek hiszé-kenysége is olyan tárgy, amelyről Hitler hosszan értekezik a Mein
Kampfban, nem sokkal később pedig a végletekig kihasználja majd.
Amikor az a bizonyos pap 1918. november 10-én este elment a pasewalki kórházból,
„rettenetes napok és még rosszabb éjszakák” köszöntöttek Adolf Hitlerre. „Tudtam, hogy
minden elveszett – mondja. – Csak a bolondok, hazugok és bűnözők remélhettek kegyelmet az
ellenségtől. Ezeken az éjszakákon gyűlölet támadt bennem, gyűlölet e tett felelőseivel
szemben ... Nyomorult, dégénérait bűnözők! Minél világosabban próbáltam látni ennek az
órának a szörnyűséges eseményét, annál jobban égette orcámat a felháborodás és szégyen pírja.
Mit számított a szememet égető fájdalom e nyomorúsághoz képest?”
S ezután: „Tudtam már, mi lesz a sorsom. Elhatároztam, hogy politizálni fogok.”6 Mint
kiderült, e döntés Hitler és a világ számára egyaránt végzetesnek bizonyult.

A NÁCI PÁRT INDULÁSA

A barátok, pénz, állás, foglalkozás, bármiféle rendszeres munkavégzésről szóló korábbi irat
és mákszemnyi politikai tapasztalat nélkül álló harminc éves osztrák számára nem kifejezetten
kecsegtető kilátások vártak a politikai pályán, s egy röpke pillanatra először maga Hitler is
rájött erre. „Napokig gondolkodtam, mitévő legyek – írja –, de minden meditálásnak véget
vetett az a józan felismerés, hogy névtelen ember lévén a legkisebb alapom sincs semmiféle
hasznos cselekvésre.”7
1918 novemberében visszatért Münchenbe, de alig ismert rá választott városára. Itt is kitört a
forradalom. A Wittelsbach-házi király is lemondott trónjáról. Bajorország a szociáldemokraták
kezén volt, akik Kurt Eisner, egy berlini születésű népszerű zsidó író vezetése alatt álló bajor
„népi államot” alapítottak. November 7-én Eisner, aki nagy, szürke szakállával, monoklijával,
hatalmas kalapjával és parányi termetével jól ismert figura volt Münchenben, pár száz ember
élén átbukdácsolt a város utcáin, és egyetlen lövés nélkül elfoglalta a parlament és a kormányzat
épületét, majd kikiáltotta a köztársaságot. Három hónappal később egy fiatal jobboldali tiszt,
gróf Anton Arco-Valley sikeres merényletet hajtott végre ellene. A munkások erre felállítottak
egy tanácsköztársaságot, ez azonban rövid életűnek bizonyult. 1919. május 1-én a Berlinből
odavezényelt reguláris egységek és a bajor „szabadcsapatok” (Freikorps) önkéntesei behatoltak
Münchenbe, és megdöntötték a kommunista rezsimet. Menet közben egy tucat túsz
agyonlövetése miatt bosszúból lemészároltak több száz embert, köztük sok nem kommunistát
is. Bár Johannes Hoffmann vezetésével névleg egy mérsékelt szociáldemokrata kormányt
helyeztek vissza a hatalomba, Bajorország politikai életében a tényleges hatalom mégis a
jobboldal kezébe került.
Kikből állt a bajor jobboldal e kaotikus időkben? Jobboldali volt a reguláris hadsereg, a
Reichswehr; jobboldaliak voltak a monarchisták, akik a Wittelsbachokat akarták visszaültetni a
trónra. Jobboldali volt az a konzervatív tömeg, akik megvetették a Berlinben alapított
12
Néhány tábornokban elég bátorság volt ahhoz, hogy ezt ki is mondja. 1924. augusztus 23-án a Frankfurter Zeitung közölte
Freiherr von Schönaich tábornok cikkét, amely Németország vereségének okait elemezte. A tábornok arra az „ellenállhatatlan
következtetésre” jutott, hogy „romlásunkat annak köszönhetjük, hogy katonai hatóságainkat polgári hatóságaink fölé
rendeltük ... Tulajdonképpen a német militarizmus egyszerűen öngyilkosságot követett el.” (Idézi Telford Taylor: Sword and
Swastika, 16.o.)
demokratikus köztársaságot. És az idő előrehaladtával mindenek felett jobboldali volt a leszerelt
katonák hatalmas tömege, akik számára 1918-ban kiesett a világ feneke: gyökérvesztett
emberekké váltak, nem kaptak munkát, s nem tudtak visszailleszkedni az 1914-ben odahagyott
béke társadalmába. Keménnyé és erőszakossá tette őket a háború, s képtelenek voltak levetni
megrögzött szokásaikat. Rájuk is igaz, amit az egy ideig közéjük tartozó Hitler később így
fogalmazott meg: „Forradalmárokká lettek, akik a forradalmat önmagáért szerették, és állandó
állapotként kívánták bevezetni.”
Egész Németországban fegyveres szabadcsapatok bandái nőttek ki a földből, s a Reichswehr
titokban fel is szerelte őket. Először a vitatott keleti határokon a lengyelek és a balti országok
ellen folytatott harcra használták őket, de nemsokára már a köztársasági rezsim megbuktatására
irányuló szervezkedéseket támogatták. 1920 márciusában az egyik ilyen szabadcsapat, a
martalóc Ehrhardt százados vezette hírhedett Ehrhardt-brigád megszállta Berlint, és lehetővé
tette, hogy dr. Wolfgang Kapp,13 egy középszerű szélsőjobboldali politikus kancellárrá kiáltsa
ki magát. A von Seeckt tábornok vezetése alatt álló reguláris hadsereg tétlen maradt, míg a
köztársasági elnök és a kormány Németország nyugati részére menekült. Csak a
szakszervezetek általános sztrájkja nyomán állt helyre a köztársasági kormányzat.
Münchenben ugyanekkor sikeresebben végződött egy másféle típusú katonai államcsíny.
1920. március 14-én a Reichswehr megdöntötte a Hoffmann-féle szocialista kormányzatot, és
egy Gustav von Kahr vezetése alatt álló jobboldali rezsimet juttatott hatalomra. Ettől fogva a
bajor főváros mágnessé vált Németország mindazon erői számára, akiknek elszánt szándéka
volt a köztársaság megbuktatása, egy autoritáriánus rezsim felállítása és a versailles-i diktátum
megtagadása. A szabadcsapatokba tömörült condottierek, köztük az Ehrhardt-brigád tagjai,
Münchenben leltek menedékre és barátokra. Itt telepedett meg Ludendorff tábornok és a
hadsereg számos más leszerelt, elégedetlen tisztje.14 Itt tervelték ki a politikai gyilkosságokat,
például Matthias Erzbergerét, a mérsékelt katolikus politikusét, akinek annak idején volt
bátorsága aláírni a fegyvernyugvást, ami alól a hadsereg vezetői kibújtak, vagy Walther
Rathenauét, a nagyszerű, kulturált külügyminiszterét, akit a szélsőségesek azért gyűlöltek, mert
zsidó volt, és mert végrehajtotta az országos kormányzatnak azt a politikáját, hogy megpróbál
eleget tenni a versailles-i békeszerződés legalább néhány kikötésének. Ε termékeny müncheni
talajon indult hát Adolf Hitler pályája.
Amikor 1918 novemberének végén Hitler visszatért Münchenbe, ezrede vezetését a
„katonatanácsok” kezében találta. Mint mondja, ez annyira megundorította, hogy „azonnal
elhatároztam, hogy a lehető legkorábban otthagyom őket”. A telet az osztrák határ közelében
lévő traunsteini hadifogolytáborban adott őrszolgálattal töltötte, tavasszal pedig újra
Münchenben volt. A Mein Kampfban elmeséli, hogy kivívta a baloldali kormányzat
„rosszallását”, s azt állítja, úgy kerülte el letartóztatását, hogy karabélyát ráfogta arra a három
„csibészre”, akik érte jöttek. A kommunista rezsim megdöntése után azonnal belekezdett abba,
amit úgy minősít, hogy „első többé-kevésbé politikai jellegű tevékenységem volt”. Ez abból
állt, hogy információkat szolgáltatott a 2. gyalogezred vizsgálóbizottságának, amelyet a rövid
müncheni tanácsuralomban részt vevők felelősségének kivizsgálására állítottak fel.
Hitler itteni szolgálatait nyilván megfelelően értékesnek ítélték: a hadsereg tovább
foglalkoztatta. A területi parancsnokság politikai osztályának sajtó- és hírirodájára irányították.
Hagyományaitól eltérően a német hadsereg éppen nyakig elmerült a politizálásban, kiváltképp
Bajorországban, ahol legalább a saját gusztusának megfelelő kormányt állíthatott fel.

13
Kapp 1868. július 24-én született New Yorkban.
14
A háború végén Ludendorff álszakállban, kék szemüvegben menekült Svédországba, ahonnan 1919 februárjában tért vissza.
Feleségének így írt: „A legnagyobb ostobaság volna a forradalmárok részéről életben hagyni bennünket. Hiszen ha valaha még
egyszer hatalomra jutnék, nem lenne pardon! Könnyű lélekkel akasztatnám fel az Ebert, Scheidemann és Társai céget, és
elnézném, ahogy himbálóznak! (Margaritte Ludendorff: Als Ich Ludendorffs Frau war, 229.0.) Ebert és Scheidemann a weimari
köztársaság első elnöke és kancellárja volt. Ludendorff ugyan Hindenburg helyettese volt, de a háború utolsó két évére
gyakorlatilag ő lett Németország diktátora.
Konzervatív nézeteinek terjesztése érdekében a hadsereg „politikai oktatási” kurzusokat tartott a
katonáknak. Az egyik ilyen kurzus lelkes hallgatója volt Adolf Hitler is. Elmondása szerint az
egyik előadáson közbeszólt, amikor valaki mondott egy jó szót a zsidókra. Antiszemita
kirohanása nyilván elnyerte elöljárói tetszését, mert nemsokára nevelőtisztként,
Bildungsoffizierként helyezték át egy müncheni ezredhez. Fő feladata a veszélyes eszmék,
úgymint: a pacifizmus, a szocializmus, a demokrácia elleni harc volt; a hadsereg így értelmezte
saját szerepét abban a demokratikus köztársaságban, amelynek védelmére felesküdött.
Hitler fontos lehetőséghez jutott: most először nyert elismerést a politika terén, ahová be
akart jutni. És mindenek felett lehetősége nyílt szónoki képességeinek kipróbálására – amint
mindig állította, ez a sikeres politikussal szembeni legelső követelmény. „Egyszerre csak
lehetőséget kínáltak arra, hogy nagyobb hallgatóság előtt beszéljek; és most megerősíttetett az a
dolog, amit mindig puszta érzésből gyanítottam anélkül, hogy igazán tudhattam volna a
létezéséről: tudok 'beszélni'.” Ε felfedezés akkor is örömmel töltötte el, ha nem számított igazán
meglepetésnek. Attól félt, hogy hangja a fronton elszenvedett gázsérülés folytán tartósan
meggyengült, most azonban úgy találta, kellőképpen megerősödött ahhoz, hogy elhallatsszék
„legalább a kis eligazító termek minden sarkába”.8 Itt nyilvánult meg először az a tehetség,
amely Németország leghatásosabb szónokává tette, aki megfelelő varázserővel rendelkezett
ahhoz, hogy milliókat indítson meg hangjával a rádióban.
1919 szeptemberének egyik napján Hitler parancsot kapott a hadsereg politikai osztályától:
nézze meg azt az apró müncheni politikai csoportot, amely Német Munkáspártnak nevezi
magát. A katonaság gyanakodott a munkások pártjaira, mivel azok túlnyomórészt szocialisták
vagy kommunisták voltak. Ám úgy hitték, ez a csoport esetleg más lesz. Hitler azt mondja,
„teljesen ismeretlen” volt előtte a társaság. Mégis ismert valakit, aki beszédet készült mondani
azon a pártgyűlésen, amelyre Hitlert odaküldtek vizsgálódni.
Néhány héttel korábban, a hadsereg egyik tanfolyamán Hitler meghallgatta Gottfried Feder
előadását. Feder építőmérnök és botcsinálta közgazdász volt, megszállottja annak a
gondolatnak, hogy a „kreatív” és a „produktív” tőkével szemben a „spekulatív” tőke a gyökere
Németország legtöbb gazdasági problémájának.
Ez utóbbi típus felszámolására törekedett, s ennek érdekében 1917-ben megalapította a
Német Harci Liga Az Adósrabszolgaság Megtörésére elnevezésű szervezetet. A közgazdasági
téren tudatlan Hitlerre nagy benyomást tett Feder előadása. Fédernek az „adósrabszolgaság
megtörésére” tett felszólításában egy új párt alapításának egyik lényeges premisszáját vélte
felfedezni. Azt mondja: Feder előadásában „megéreztem, hogy hatásos jelmondatot találtam az
eljövendő küzdelemhez.”9
Elsőre azonban semmi fontosságot nem érzett a Német Munkáspárttal kapcsolatban. Azért
ment a gyűlésre, mert parancsot kapott rá. Körülbelül huszonöt ember jött össze a
Sterneckerbräu söröző homályos termében. Hitler végigülte az unalmasnak talált gyűlést, amely
nem tett rá nagy benyomást. „Olyan új szervezet volt, mint sok másik. Ebben az időben bárki,
aki elégedetlen volt a fejleményekkel... úgy érezte, új pártot kell alapítania. Ε szervezetek
mindenütt előbújtak a földből, majd egy idő után csendben eltűntek. Úgy ítéltem meg, hogy a
Német Munkáspárt sem más.”10 Feder beszéde után Hitler már távozni készült, amikor felugrott
egy „professzor”, megkérdőjelezte Feder érveinek a helyességét, majd javasolta, hogy
Bajorország szakadjon el Poroszországtól, és alapítson egy Ausztriával közös délnémet
nemzetet. Ez akkoriban népszerű eszme volt Münchenben, ám felvetése feldühítette Hitlert, aki
felállt, és megmondta a magáét „a tanult úriembernek”, ahogyan később visszaemlékezett az
epizódra. Kitörése oly viharos volt, hogy Hitler szerint a „professzor” „megvert kutyaként”
távozott a teremből, a hallgatóság pedig „döbbent arccal” bámult az ismeretlen fiatalemberre.
Egyikük, akiről Hitler azt mondja, nem értette a nevét a bemutatkozáskor, utánaugrott, és egy
kisméretű füzetet nyomott a kezébe.
Ε férfi Anton Drexler volt, foglalkozására nézve lakatos; elmondhatjuk róla, hogy ő
tekinthető a nemzetiszocializmus tényleges megalapítójának. Beteges, szemüveges ember volt,
formális műveltség híján; független, de szűk látókörű és zavaros gondolkodású figura, aki
rosszul írt, és még rosszabbul beszélt. Akkoriban a müncheni vasúti járműjavító műhelyben
dolgozott. 1918. március 7-én a szabad szakszervezetek marxizmusa elleni harc és a
Németország számára „igazságos” béke elérése céljából felállította a „Munkások Független
Bizottságát”, amely ténylegesen egy Észak-Németországból kiinduló nagyobb szervezet: A
Munkásosztály Érdekei Szerinti Béke Támogatóinak Szövetségének egyik fiókszervezete volt.
(Akkor is és egészen 1933-ig tele volt az ország a rengeteg magasröptű nevű érdekcsoporttal.)
Drexler legfeljebb negyven embert tudott toborozni, így 1919 januárjában egyesítette
bizottságát egy hasonló csoporttal, a Politikai Munkások Körével, amelyet egy bizonyos Karl
Harrer nevű riporter vezetett. A száznál kisebb létszámú szervezetet Német Munkáspártnak
nevezték el, s Harrer lett az első elnöke. Hitler, aki a Mein Kampfban igen keveset mond
némelyik korai, ma már elfeledett nevű bajtársáról, Harrert a „becsületes” és a „kétségtelenül
széles műveltségű” jelzőkkel tiszteli meg, ám sajnálattal említi, hogy nem volt „szónoki
tehetsége”. Harrer talán azzal érdemel némi röpke hírnevet, hogy makacsul ragaszkodott
rögeszméjéhez, miszerint Hitler gyenge szónok, s bírálatával kivívta a náci vezér örök
bosszúságát, ami az életrajzából is egyértelműen kiderül. Bárhogyan is történt, a jelek szerint
úgy tűnik, Drexleré volt a vezérhang az apró, ismeretlen Német Munkáspártban.
Másnap reggel Hitler nekilátott, hogy elolvassa a füzetet, amit Drexler a kezébe nyomott. A
Mein Kampfban részletesen leírja a jelenetet. Reggel öt óra volt. A 2. gyalogezred
laktanyájában lévő priccsén Hitler felébredt, és szokása szerint, ahogy mondja, fekve figyelte,
amint az egerek majszolják a kenyérmorzsákat, amelyeket esténként mindig kiszórt a számukra.
„Annyi szegénységet láttam életemben, hogy jól el tudtam képzelni e kis élőlények éhségét, és
így az örömüket is” – elmélkedik. Eszébe jutott a füzet, és olvasni kezdte. A címe: „Politikai
ébredésem”. Hitler meglepetésére az iromány számos olyan gondolatot tükrözött, amilyeneket ő
is a magáévá tett az évek során. Drexler fő célja egy olyan politikai párt felépítése volt, amely a
munkásosztály tömegeinek alapjáról indul, de a szociáldemokratákkal ellentétben erősen
nacionalista. Drexler korábban tagja volt A Haza Frontja nevű hazafias szervezetnek, ám
gyorsan kiábrándult annak középosztályszelleméből, amelynek semmiféle kapcsolata nem volt
a tömegekkel. Mint láttuk Hitler Bécsben megtanulta, hogy ugyanezen okból megvesse a
polgárságot, amely mit sem törődött a munkásosztály családjaival és azok szociális
problémáival. Drexler gondolatai tehát határozottan érdekelték.
Később a nap folyamán megdöbbenésére levelezőlapot kapott, amelyen értesítették, hogy
felvételt nyert a Német Munkáspártba. „Nem tudtam, nevessek-e, vagy haragudjak – emlékezett
később. – Nem állt szándékomban egy már létező párthoz csatlakozni; magam akartam pártot
alapítani. Amit tőlem kértek, az hiábavaló, így kizárt dolog volt.”11 Ezt levélben akarta közölni
velük, ám „győzött a kíváncsiság”, hát elhatározta, elmegy a bizottsági ülésre, ahová
meghívták, s személyesen fejti ki nekik, miért nem csatlakozik „eme abszurd kis szervezethez”.
A kocsma, amelybe a találkozót összehívták, az Alte Rosenbad volt a Herrenstrassén, piszkos kis hely ... Áthaladtam a
rosszul megvilágított éttermen, amelyben egy lélek sem ült, kinyitottam a hátsó szoba ajtaját, és máris szemtől szembe álltam a
bizottsággal. Egy piszkos gázlámpa kevéske fényében négy fiatal férfi ült egy asztalnál, közöttük a füzet szerzője, aki azonnal
nagy örömmel üdvözölt a Német Munkáspárt új tagjaként.
Tényleg meglepődtem. Felolvasták az utolsó ülés jegyzőkönyvét, majd bizalmat szavaztak a titkárnak. Ezután a pénztárosi
jelentés következett: a társaság összes vagyona hét márka ötven pfennigre rúgott, és a pénztárosnak is bizalmat szavaztak, ez
pedig bekerült a jegyzőkönyvbe. Most az első elnök felolvasta a válaszokat egy-egy Kiéiből, Düsseldorfból és Berlinből
érkezett levélre, és minden résztvevő kifejezte jóváhagyását. Következett egy jelentés a bejövő postáról...
Rettenetes, rettenetes! Ez a legrosszabb fajta klubélet! Ehhez a szervezethez csatlakozzam?12

Mégis volt valami ezekben a rosszul megvilágított hátsó szobában ülő kopott férfiakban, ami
vonzotta: „a vágyódás egy új mozgalom iránt, amely a szó előző értelmében többet jelent egy
pártnál”. Aznap este, amikor visszatért a laktanyába, „szembe kerültem életem legnehezebb
kérdésével: belépjek?” Elismeri, hogy a ráció azt sugallta neki, ne tegye. Mégis... A
szervezetnek éppen az obskúrus volta az, ami egy energiával és ötletekkel rendelkező fiatal
számára lehetőséget nyújtana a „valódi személyes tevékenységre”. Hitler végiggondolta, mit
hozhat magával:

Még a legelviselhetőbbnek azt láttam, hogy szegény vagyok, és semmim nincs; nehezebb volt ennél az, hogy névtelennek
számítottam, egy voltam a milliók között, akiket a vakszerencse élni enged, vagy elszólít a létből anélkül, hogy akár
legközelebbi szomszédaik is észrevenni méltóztatnának a dolgot. Ráadásul ott volt az iskolázottságom hiányából elkerülhetetlen
módon felmerülő probléma is.
Két napi nehéz vajúdás és fontolgatás után végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy meg kell tennem e lépést.
Ez volt életem legmeghatározóbb döntése. Innen nem volt és nem is lehetett visszalépés.13

Itt és ekkor lépett be Adolf Hitler a Német Munkáspárt Bizottságába, annak hetedik
tagjaként.
Ε jelentéktelen pártnak volt két olyan tagja, akik e ponton említést érdemelnek: mindketten
fontos szerepet játszanak majd Hitler felemelkedésében. Ernst Röhm százados, aki a hadsereg
VII. körzeti parancsnokságának stábjában szolgált Münchenben, már Hitler előtt belépett a
pártba. Zömök, bikanyakú, disznószemű, sebhelyes arcú hivatásos katona volt (orra felső részét
ellőtték 1914-ben), aki ösztönös politikai hajlammal és természetes szervezőkészséggel
rendelkezett. Hitlerhez hasonlóan őt is eltöltötte a demokratikus köztársasággal és a köztársaság
létéért általa felelősnek tartott „novemberi bűnözőkkel” szembeni égő gyűlölet. Célja egy erős,
nacionalista Németország újjáépítése volt, és Hitlerrel együtt hitte, hogy ez csak egy az alsóbb
osztályokra épülő párt segítségével valósítható meg; a reguláris hadsereg legtöbb tisztjétől
eltérően ő ugyanis alacsony származású volt. Kemény, kíméletlen, erőszakos (bár sok korai
nácihoz hasonlóan homoszexuális) ember volt. Részt vett a nácik első keménylegény-
csoportjának szervezésében: ebből nőtt ki az S.A., a rohamosztagosok serege, amelyet ő
irányított egészen addig, míg Hitler ki nem végezte 1934-ben. Az induló pártba Röhm nemcsak
nagyszámú egykori katonát és szabadcsapatokban szolgált önkéntest hozott, akik a korai
években a szervezet gerincét adták, hanem a Bajorországot kézben tartó hadsereg tisztjeként a
hatóságok védelmét és esetenként támogatását is megszerezte Hitler és mozgalma számára.
Segítsége nélkül Hitler valószínűleg soha nem tudta volna istenigazából beindítani a népet a
köztársaság megbuktatására tüzelő kampányát. A bajor kormány és rendőrség toleranciája
nélkül bizonyára nem úszta volna meg szárazon a terror és megfélemlítés módszereinek
alkalmazását.
A Hitlernél huszonegy esztendővel idősebb Dietrich Eckartot gyakran nevezték a
nemzetiszocializmus szellemi alapítójának. Szellemes újságíró, középszerű költő és drámaíró
volt; lefordította Ibsen Peer Gyntjét, és számos darabot írt, amelyek nem kerültek színpadra.
Hasonlóan Hitler bécsi periódusához, ő egy ideig Berlinben élte a bohém csavargók életét,
alkoholista, majd morfinista lett, és Heiden szerint elmegyógyintézetbe is került, ahol végre
színpadra tudta állítani a darabjait: a szerepeket az ápoltak játszották. A háború végén visszatért
szülőföldjére, Bajorországba, s szónoklatokat tartott egy csoport rajongója számára München
Schwabling nevű művésznegyedében, a Brennessel borozóban. Az árják felsőbbrendűségét és a
zsidók elpusztítását hirdette, valamint a berlini „disznók” megbuktatását követelte.
– Olyan fickót kell az élre állítani – idézi az akkoriban aktív müncheni hírlapíróként dolgozó
Heiden a Brennessel törzsvendégei előtt 1919-ben ágáló Eckartot, – aki elviseli a
géppuskaropogás hangját. A csőcseléknek reszkessen a nadrágja! Tisztet nem használhatunk,
mert a nép már nem tiszteli a tiszteket. A legjobb egy munkás volna, aki tud beszélni ... Nem
kell, hogy sok esze legyen ... Nőtlennek kell lennie, és akkor a mieink lesznek a nők.”14
Mi sem volt hát természetesebb, mint az, hogy a keményen ivó költő 15 Adolf Hitlerben
találta meg éppen azt az embert, akit keresett. Eckart a Német Munkáspártban gyorsan
emelkedő fiatalember közeli tanácsadójává vált. Könyveket kölcsönzött neki, segített írása és

15
Eckart 1923 decemberében alkoholmérgezésben halt meg.
beszéde fejlesztésében, és bevezette barátai közé. Számos barátja között akadtak gazdag urak,
akiket rávettek, hogy járuljanak hozzá anyagilag a párt és Hitler létfenntartásához, valamint
olyan későbbi segítőtársak is, mint Rudolf Hess és Alfred Rosenberg. Hitler Eckart iránti
csodálata soha nem csökkent; a Mein Kampf utolsó mondata is a szerző háláját fejezi ki
tévelygő mentora iránt: Eckart Hitler szerint „a legjobbak egyike, aki életét népünk
felébresztésének szentelte írásaiban, gondolataiban, s végül tetteiben is.”15
Ez volt tehát az alkalmazkodni képtelen emberek fura elegye, amely megalapította a
nemzetiszocializmust, s tudtán kívül olyan mozgalom formálását kezdte el, amely tizenhárom
évvel később magával ragadta az országot, Európa legerősebb országát, és elhozta
Németországnak a Harmadik Birodalmat. A zavaros fejű lakatos, Drexler gondoskodott a
magról; a részeg költő, Eckart adta a „szellemi” alapok egy részét, az önjelölt közgazdász,
Feder tett hozzá valami ideológiaszerűt, a homoszexuális Röhm biztosította a hadsereg és a
veteránok támogatását, most azonban az egykori csavargó, a még nem egészen harmincegy éves
és tökéletesen ismeretlen Adolf Hitler ragadta magához a vezetést abban a tevékenységben,
amely egy kocsmák hátsó szobáiban üldögélő vitaklubból hamarosan félelmetes erejű politikai
pártot fejlesztett ki.
Az éhes és magányos bécsi idők óta agyában forrongó eszméket most végre kiadhatta
magából; s feltört benne egy olyan belső energia, amely addig nem volt megfigyelhető benne. A
félénk kis bizottságból kiverte, hogy tartsanak nagyobb gyűléseket. Személyesen gépelte és
osztotta szét a meghívókat. Később felidézte, hogy egyszer, miután szétosztogatott nyolcvan
meghívót, „ültünk és vártuk a megjelenni remélt tömeget. Egy óra múlva az 'elnök' kénytelen
volt megnyitni az 'összejövetelt'. Ismét heten voltunk, ugyanaz a hét ember.”16 Őt azonban nem
bátortalanította el a kudarc. A meghívókat stencillel kezdte sokszorosítani. Összeszedett néhány
márkát, hogy egy helyi lapban meghirdethesse a következő összejövetelt. „A siker határozottan
lenyűgöző volt: száztizenegy ember jelent meg!” – írja. Itt kellett megtartania első nyilvános
beszédét, amelyet követően „egy müncheni professzor” mondja majd a fő beszédet. A párt
névleges vezetője, Harrer ellenkezett. „Ez az egyébként becsületes úriember történetesen arról
volt meggyőződve, hogy bizonyos teendők elvégzésére talán alkalmas vagyok, de nem tudok
beszélni. Harminc percig beszéltem, és amit azelőtt egyszerűen csak éreztem magamban
anélkül, hogy bármi módon tudhattam volna, most a valóságban bebizonyosodott: tudok
beszélni!”17 – mondja Hitler. Azt állítja, hogy beszéde „felvillanyozta” a hallgatóságot, amely
összesen háromszáz márka adománnyal bizonyította lelkesedését; ez az összeg ideiglenesen
megszabadította a párt anyagi gondjaitól.
1920 elején Hitler átvette a párt propagandájának irányítását. Ε tevékenységen azóta
gondolkodott egyfolytában, hogy Bécsben megfigyelte fontosságát a szociáldemokrata és
kereszténydemokrata pártok munkájában. Azonnal nekilátott a szánalmasan aprócska párt által
valaha megálmodott legnagyobb összejövetel megszervezésének. A kitűzött időpont 1920.
február 24-e volt, a helyszín pedig a híres Hofbräuhausban lévő Festsaal, amelyben majdnem
kétezer ülőhely volt. A bizottság többi tagja azt hitte, Hitlernek elment az esze. Harrer
tiltakozása jeléül lemondott; helyére a szintén szkeptikus Drexler került16 Hitler hangsúlyozza,
hogy személyesen ő irányította az előkészületeket. Az esemény valóban olyan kiemelkedő volt
számára, hogy a Mein Kampf első kötetét ennek leírásával zárja; mint mondja, ez volt az az
esemény, amely alkalmával „a párt kitört a klubocska keretei közül, és döntő befolyást
gyakorolt korunk leghatalmasabb tényezőjére: a közvéleményre.”
Hitler még csak nem is a fő szónok lett volna ezen a gyűlésen. Ε szerepet egy bizonyos dr.
Johannes Dingfelder számára tartották fenn. Ez az ütődött homeopatikus orvos Germanus
Agricola álnéven írt közgazdasági tárgyú cikkeket az újságokba; rövid időn belül elfelejtették.
Beszédét csend fogadta, majd Hitler fogott beszédbe. A jelenetet Hitler így írja le:

16
Harrer Hitler erőszakos antiszemitizmusát is ellenezte, valamint úgy hitte, Hitler elidegeníti tőlük a munkásosztály tömegeit.
Ezek voltak lemondásának valódi okai.
 Nagy kiáltozás és csörömpölés támadt a teremben, s a leghűségesebb háborús bajtársak és egyéb támogatók
maroknyi csoportja összecsapott a rendzavarókkal ... kommunistákkal és szocialistákkal ... és csak apránként
tudták helyreállítani a rendet. Folytathattam a beszédet. Fél óra után a taps lassan kezdte elnyomni a kiáltások és
sikolyok zaját ... Amikor majdnem négy órával később a terem ürülni kezdett, tudtam, hogy a többé már nem
feledhető mozgalmunk alapelvei most kezdenek kiszivárogni a német nép közé.18

Beszédében Hitler első ízben közölte a Német Munkáspárt programjának huszonöt pontját,
amelyeket Drexler, Feder és Hitler állított össze sebtében. A Hitler szónoklata közbeni
bekiabálás legnagyobb része voltaképpen e program általa felolvasott egyes részei ellen
irányult, ő azonban ezzel együtt is elfogadottnak tekintette az összes pontot, s ezek váltak a náci
párt hivatalos programjává 1920. április 20-án, amikor a nevét Nemzetiszocialista Német
Munkáspártra változtatták. Sőt, 1926-ban taktikai okokból Hitler e pontokat
„megváltoztathatatlannak” jelentette ki.
Ε programponthalmaz nyilvánvaló zagyvaság volt, amellyel egyszerre akarták a munkásokat,
az alsó középosztályokat és a parasztságot megszólítani: mire a párt hatalomra került, e pontok
legtöbbjét már el is felejtették. Sok Németországgal foglalkozó író csúfolta ki a programot, és
magát a náci vezért is zavarba lehetett hozni később, ha annak egyes pontjaira emlékeztették. És
mégis, csakúgy, mint a Mein Kampfban lefektetett alapelvek esetén is, legfontosabb pontjait
tényleg végrehajtották, s ez katasztrofális következményekkel járt több millió ember számára
Németországban és külföldön egyaránt.
A program legelső pontja azt követelte, hogy minden német egyetlen Nagy-Németországban
egyesüljön. Nem ez volt pontosan az, amelyhez majdan Hitler kancellár is ragaszkodott, és meg
is kapott, amikor annektálta Ausztriát, benne hatmillió némettel, és amikor elfoglalta a
Szudétaföldet, annak hárommillió német lakosával? És nem az ő arra irányuló követelése
robbantotta ki a második világháborút, hogy a németajkú Danzigot és Lengyelország egyes
más, főleg németek lakta területeit adják vissza Németországnak? S hadd tegyük hozzá
mindehhez azt, hogy a világ balszerencséjére a két világháború közti években nagyon sokan
figyelmen kívül hagyták, vagy egyenesen kinevették a nácik céljait, s azt, hogy Hitler
egyáltalán a leírására is vette a fáradságot! A müncheni sörházban 1920. február 24-én
kihirdetett program antiszemita pontjai tagadhatatlanul komor figyelmeztetéssel szolgáltak. A
zsidók nem kaphatnak hivatalt, de még állampolgárságot sem Németországban, sőt a sajtóból is
kirekesztik őket. Mindazokat, akik 1914 augusztus 2-a után érkeztek a Birodalom területére, ki
fogják utasítani az országból.
A pártprogram sok paragrafusa szemlátomást nem volt egyéb, mint demagóg hízelgés az
alsóbb osztályok rokonszenvének megnyerésére olyan időkben, amikor rosszul ment a soruk, és
a radikális, sőt szocialista jelszavak is tetszettek nekik. Ali. pont például a nem munkával
szerzett jövedelmek eltörlését követelte, a 12. pont a trösztök államosítását, a 13. pedig a
nagyiparban szerzett profitok megosztását az állammal. À 14. pont a földbérlet és
földspekuláció megszüntetését tűzte ki; a 18. halálbüntetést kívánt az árulókra, uzsorásokra és
nyerészkedőkre; az „egészséges középosztály” fenntartását célzó 16. pedig azt követelte, hogy
az áruházakat vegyék közösségi tulajdonba, és olcsón adják kiskereskedőknek bérbe. Ε
követeléseket a nemzetiszocializmus szocialista voltában hinni látszó Drexler és Feder erőltette
bele a programba. Ezek az eszmék hozták később zavarba Hitlert, amikor a nagyiparosok és
földbirtokosok nekiláttak feltölteni a párt kasszáját; természetesen soha semmit nem
valósítottak meg belőlük.
Volt végül a programnak két olyan pontja, amelyet kancellárrá válása után Hitler azonnal
végrehajtott. A 2. pont a versailles-i és Saint Germain-i békeszerződések eltörlését követelte.
Az utolsó, 25. pont „erős, központi államhatalom létrehozását” tűzte célul. Ez utóbbit, valamint
a minden németnek a Birodalomban történő egyesítését és a békeszerződések megsemmisítését
követelő 1. és 2. pontokat Hitler követelésére vették bele a programba; ebből is látszik, hogy
már akkor is, amikor pártját még aligha ismerték München határán túl, tekintetét máris távoli
horizontokra függesztette annak az árán is, hogy kockáztatja a nép támogatásának elvesztését
saját szűkebb hazájában.
A szeparatizmus roppant erős volt Bajorországban abban az időben, és a berlini központi
kormányzattal szüntelenül civakodó bajorok inkább kevesebb, nemhogy több centralizációt
akartak, hogy Bajorország önmagát kormányozhassa. Sőt, abban a pillanatban ténylegesen ez is
volt a helyzet; Berlin leiratai alig bírtak érvénnyel az államokban. Hitler nemcsak Bajorország,
hanem végső soron az egész Birodalom feletti hatalomra törekedett. Annak érdekében, hogy
megtarthassa és gyakorolhassa e hatalmat, az általa elképzelt diktatórikus rezsimnek erős
központi hatalomként kellett megjelennie, és le kellett rombolnia a félig autonóm államokat,
amelyek a weimari köztársaságban csakúgy, mint korábban a Hohenzollern-birodalomban, saját
parlamenttel és kormánnyal rendelkeztek. 1933. január 30-a utáni egyik első cselekedete az
volt, hogy sebesen végrehajtotta a pártprogramnak ezt az utolsó pontját, amelyet korábban
kevesek vettek észre, s kevesen vettek komolyan. Senki nem mondhatta azt, hogy Hitler nem
figyelmeztetett volna bőségesen és írásban mindenkit arra, mire készül!
A vérpezsdítő beszéd és a radikális, mindenkinek ígérgető program, ha fontosak is voltak
egy figyelemért és tömegtámogatásért harcoló pártocska számára, önmagukban nem voltak
elegendők. Hitler tehát most nekilátott annak, hogy többet, sokkal többet nyújtson. Furcsa
géniuszának első jelei ekkor mutatkoztak meg, és kezdték éreztetni hatásukat. A tömegeknek
nem csak eszmékre van szükségük – gondolta –, mármint arra a néhány egyszerű eszmére, amit
megállás nélkül verhet a fejükbe. Szimbólumok is kellenek nekik, amelyekben hihetnek,
látványosság és színpompa, ami fellelkesíti őket, valamint erőszakos és terrorcselekmények,
amelyek siker esetén további híveket szereznek (nem az erősebbhez húz a legtöbb német?), és a
gyengék feletti hatalom érzetét nyújtják a számukra.
Amint láttuk, Bécsben felkeltette figyelmét az a „gyalázatos lelki és fizikai terror”, amelyet
szerinte a szociáldemokraták alkalmaztak politikai ellenfeleikkel szemben.17 Most saját
szocialistaellenes pártjában Hitler e fegyvert használta fel a maga céljaira. Először volt
katonákat jelöltek ki arra a feladatra, hogy a gyűléseken a bekiabálókat hallgattassák el, és
szükség esetén hajítsák ki a teremből 1920 nyarán, nem sokkal azután, hogy a párt a Német
Munkáspárt név elé biggyesztette a Nemzetiszocialista jelzőt, s így Nemzetiszocialista Német
Munkáspárttá vált, amelynek rövidítése, az NSDAP nemsokára közismertté lett, Hitler egy
sereg marcona veteránt egy órás szakmával rendelkező egykori fegyenc, Emil Maurice vezetése
alatt álló erőszakosztagokba, az úgynevezett Ordnertruppékba szervezett. 1921. október 5-én,
miután rövid ideig, nehogy a berlini kormányzat lecsapjon rájuk, a párt „testnevelési és
sportosztályának” álcázták magukat, hivatalos elnevezésük Sturmabteilungra változott: ebből
származik az SA elnevezés. A barna egyenruhába öltözött rohamosztagosokat leginkább a
szabadcsapatok martalócai közül toborozták, és Johann Ulrich Klintzichnek, a hírhedett
Ehrhardt százados egyik társának a parancsnoksága alá helyezték, aki nemrégiben szabadult a
börtönből, ahová Erzberger meggyilkolásának ügyében került.
Ezeknek az egyenruhás vagányoknak nem volt elég, hogy rendet tartsanak a náci
gyűléseken: kisvártatva nekiláttak a más pártok által rendezett gyűlések szétzavarásának. 1921-
ben egy alkalommal Hitler személyesen vezette rohamosztagosait támadásra azon a gyűlésen,
amelyén egy Ballerstedt nevű bajor föderalista tartott volna beszédet. Ballerstedt verést kapott,
ezért Hitlert három havi elzárásra ítélték, amelyből egyet le is ült. Ez volt első börtönbüntetése,
amiből egyfajta mártírként került ki, népszerűbben, mint valaha. – Minden rendben! – szájalt
Hitler a rendőröknek. – Megkaptuk, amit akartunk! Ballerstedt nem beszélt! – Néhány hónappal
korábban egy gyűlésen Hitler így beszélt: „A nemzetiszocialista mozgalom a jövőben
kíméletlenül, szükség esetén erőszakkal is meg fogja akadályozni minden olyan gyűlés vagy
előadás megtartását, amely megzavarná honfitársaink fejét.”19
17
Ld. feljebb, 14-15. o.
 1920 nyarán Hitler, a csalódott művészből avanzsált mesterpropagandista olyan ötlettel állt
elő, amely nem tűri meg a zseniálisnál kisebb jelzőt. Úgy látta, hogy a pártnak hiányzik egy
embléma, zászló, jel, amely kifejezné mindazt, amit az új szervezet képvisel, és megragadná a
tömegek képzeletét, akiknek Hitler szerint valamilyen megkapó zászlót kell követniük, hogy az
alatt harcolhassanak. Hosszas gondolkodás és számtalan próbálkozás után egy olyan zászlót
tervezett, amelyben piros alapmező közepén, kör alakú fehér mezőben horogkereszt áll. A
régebbi időkből kölcsönzött fekete horogkereszt, a hakenkreuz motívuma a náci párt, majd
végül az egész náci Németország hatalmas és ijesztő szimbólumává vált. A témáról a Mein
Kampfban írott hosszú értekezésében Hitler nem közli, honnan vette az ötletet, hogy ezt
használja a zászló és a párt megkülönböztető jeleként egyaránt.
A horogkereszt ősi motívum, majdnem egyidős az emberiséggel. Trója romjai között, az
ókori Egyiptomban és Kínában is megtalálták. Magam személyesen ősi hindu és buddhista
emlékeken láttam Indiában. Később egyes balti államok: Észtország és Finnország hivatalos
emblémájaként szerepelt, ahol a német szabadcsapatok katonái látták is ezeket az 1918-19-es
harcok során. Az 1920-as Kapp-puccs idején Berlinbe hatoló Ehrhardt-brigád katonáinak
acélsisakjára is ez volt ráfestve. Kétségtelen, hogy Hitler látta a jelet egyik-másik ausztriai
antiszemita párt emblémájában, és talán akkor tetszett meg neki, amikor az Ehrhardt-brigád
Münchenbe érkezett. Azt állítja, hogy a párt tagjai által ajánlott számtalan terv mindegyikében
ott volt a horogkereszt, sőt „egy sternbergi fogorvos” olyan zászlótervet készített, amely
„cseppet sem volt rossz, és ténylegesen nagyon közel állt a magaméhoz”.
A színek tekintetében Hitler természetesen visszautasította a gyűlölt weimari köztársaság
fekete-pirosarany trikolorját. Nem akarta a piros-fehér-fekete birodalmi zászlót sem, amelynek
színei azonban tetszettek neki: nemcsak azért, mert szerinte „a létező legragyogóbb harmóniát”
képezik, hanem azért is, mert ezek voltak annak a Németországnak a színei, amelyért a
háborúban harcolt. Azonban új formát kellett ölteniük, s így a horogkereszt is odakerült.
Hitler kedvét lelte alkotásában. „Valódi szimbólum! – kiált fel a Mein Kampjban. –
Apirosban a mozgalom társadalmi eszméjét látjuk, a. fehérben a nacionalista eszmét, a
horogkeresztben pedig az árja ember győzelméért folytatott harc küldetését.”20
Nem sokkal ezután kiötlötték a rohamosztagosok és a párttagok egyenruháira húzandó
horogkeresztes karszalagokat is, két évvel később pedig Hitler megtervezte azokat a náci
jelvényeket, amelyeket később a tömegfelvonulásokon vittek, és a tömeggyulések szónoki
emelvényeinek díszítésére használtak. Az ókori római hadijelvények mintájára készültek:
tetejükön ezüst koszorúba foglalt fekete fém horogkereszt volt, azon· egy sas, alatta pedig egy
fém négyszögön a NSDAP kezdőbetűk. A négyszögről bojtos-rojtos zsinórok lógtak, valamint
egy „Deutschland Erwache!” (Ébredj, Németország!) feliratú, négyzet alakú horogkeresztes
zászló.
Lehet, hogy ez nem művészet – propagandának azonban felülmúlhatatlan volt. A nácik
mostantól olyan jelvény birtokában voltak, amilyennel egyetlen más párt sem rendelkezett. A
horogkeresztnek mintha valami saját varázsereje lett volna, amely új irányban végrehajtandó
tettre sarkallja a háború utáni kaotikus első évek bizonytalanságában botladozó alsó
középosztályokat. Kezdtek is gyülekezni szépen a lobogó alá.

A „FÜHRER” ELJÖVETELE
1921 nyarán a felemelkedőben lévő, nemcsak szónokként, hanem szervezőként és
propagandistaként is felettébb meglepő tehetséget eláruló ifjú agitátor átvette a párt egyszemélyi
vezetését. A hatalomátvétel során első alkalommal adott ízelítőt munkatársainak abból a
kíméletlenségből és taktikai ravaszságból, amelynek segítségével később oly nagy sikert aratott
ennél fontosabb válságok során is.
A nyár elején Hitler Berlinbe utazott, hogy érintkezésbe léphessen egyes észak-német
nacionalista elemekkel, és beszédet tartson azok eszmei főhadiszállásán, a Nemzeti Klubban.
Fel akarta mérni, milyen lehetőségek vannak arra, hogy saját mozgalmát Bajorország határain
túl egész Németországra kiterjessze, s e célból talán még hasznos szövetségeket is köthet.
Távolléte idején a náci párt bizottságának többi tagja úgy vélte, eljött a megfelelő pillanat arra,
hogy letörjék egyeduralmát, mivel túlságosan diktátorszerűvé vált az ő ízlésüknek. Maguk is
szövetséget javasoltak néhány hasonló gondolkodású délnémet csoporttal, főleg Hitler
elkeseredett ellensége és riválisa, a notórius zsidófaló Julius Streicher által Nürnbergben
szervezett „Német Szocialista Párttal”. A bizottság tagjai biztosak voltak abban, hogy ha ezeket
az ambiciózus vezetőkkel rendelkező csoportokat egyesíteni tudják a nácikkal, Hitler
jelentősége csökkenni fog.
A pozícióját fenyegető veszélyt megérezve Hitler visszasietett Münchenbe, hogy véget
vessen az „ostoba holdkórosok” (így nevezte őket a Mein Kampfban) intrikálásának.
Felajánlotta, hogy elhagyja a pártot. Ez több volt annál, amit a párt megengedhetett volna
magának, s ezt a bizottság többi tagja azonnal meg is értette. Hitler nem csupán leghatásosabb
szónokuk volt, hanem legjobb szervezőjük és propagandistájuk is. Ráadásul ő hozta a legtöbb
pénzt is a szervezetnek, a tömeggyűléseken tartott beszédei utáni gyűjtésekről, valamint egyéb
forrásokból, még a hadseregtől is. Ha otthagyja a bimbózó náci pártot, az biztosan darabjaira
hullik szét. A bizottság ezért nem fogadta el lemondását. A pozíciója hatalmában megerősített
Hitler ezek után kierőszakolta a többi vezető teljes kapitulációját. A párt egyszemélyi
vezetőjeként diktátori hatalmat követelt magának, továbbá azt, hogy a bizottság oszoljon fel, és
vessenek véget a más csoportokkal, például a Streicher pártjával kapcsolatos további
intrikáknak.
Ez már sok volt a bizottság többi tagja számára. A párt alapítója, Anton Drexler vezetésével
vádiratot szerkesztettek a leendő diktátor ellen, s pamfletként körözték. Ez volt a valaha is
hangoztatott legerősebb vád Hitlerrel szemben saját pártján belülről – mármint azoktól, akik
első kézből ismerték jellemét és módszere-

Az egyelőre ismeretlen okból Berlinben töltött hat hét után Adolf Hitler úr a hatalomvágy és személyes
ambíció által vezérelve visszatért posztjára. Véleménye szerint megérett az idő arra, hogy a mögötte felsorakozó
homályos alakok segítségével széthúzást és szakadást idézzen elő soraink között, s így szolgálja a zsidók és
barátaik érdekeit. Egyre világosabb, hogy mi a célja: saját erkölcstelen céljai érdekében egyszerűen ugródeszkául
kívánja használni a Nemzetiszocialista Pártot, és magához ragadni a vezetést azért, hogy e lélektani pillanatban
más vágányra kényszerítse a pártot. Ezt rendkívül tisztán bizonyítja az az ultimátum, amelyet néhány nappal
ezelőtt a Párt vezetőihez intézett, s amelyben egyebek között azt követeli, hogy egyedüli és abszolút diktátori
hatalmat kapjon a Párt felett, valamint hogy a Bizottság, köztük a Párt alapítója és vezetője, Anton Drexler
lakatos is, vonuljon vissza ...
És hogyan folytatja e kampányt? Mint egy zsidó! Minden tényt kicsavar ... Nemzetiszocialisták! Döntsetek
el, mit gondoltok az ilyen személyekről! Ne essetek tévedésbe! Hitler demagóg ... Azt hiszi, hogy képes ...
eltölteni benneteket mindenféle mesével, amelynek semmi köze nincs az igazsághoz. 21

Noha az ostoba antiszemitizmus sokat elvett az erejükből (méghogy Hitler zsidóként

cselekedne!), a vádak lényegileg igazak voltak, de nyilvánosságra hozataluk nem segített annyit
a lázadóknak, mint vélhetnénk. Hitler azonnal becsületsértési pert indított a pamflet szerzői
ellen, és maga Drexler nyilvános gyűlésen kényszerült annak megtagadására. Hitler két egymást
követő pártértekezleten közölte békefeltételeit. A párt alapszabályát megváltoztatták: a
bizottság megszűnt, Hitler pedig pártelnökként diktátori hatalmat kapott. A megalázott Drexlert
tiszteletbeli pártelnökként felfelé buktatták, és nemsokára eltűnt a színről.18 Heiden
megfogalmazásában a pártbeli „gavallérok” nyertek a „kerekfejűek” ellen. Az igazság azonban
több volt ennél. Ott és akkor, 1921 júliusában alkották meg a „vezetési alapelvet”
(Führerprinzip), amely először a náci párt, majd pedig a Harmadik Birodalom törvényévé vált.
A német politika színpadára fellépett a „Führer”.
18
1923-ban kilépett a pártból, 1924-28 között azonban a bajor parlament alelnöke volt. 1930-ban kibékült Hitlerrel, de az aktív
politikába soha nem tért vissza. Heiden megjegyzése szerint Drexlert a felfedezők végzete érte utol.
 Ezek után a „vezér” munkához látott, hogy átszervezze a pártot. A Sterneckerbräu borongós
hátsó helyiségéből, amely Hitler szemében „inkább sírkamra, mint iroda” volt, a párt a
Corneliusstrasséra, egy másik kocsma tágasabb és világosabb helyiségeibe költözött. Részletre
vásároltak egy régi Adler írógépet, majd egyenként szereztek széfet, iratszekrényeket, bútort,
telefont, és végre egy teljes munkaidőben alkalmazott titkárnőt is.
A pénz is csordogálni kezdett. Egy szűk esztendővel korábban, 1920 decemberében a párt
megszerzett egy súlyosan eladósodott, leromlott újságot: a hetente kétszer megjelenő
Völkischer Beobachter című antiszemita pletykalapot. Hogy a megvételéhez szükséges
hatvanezer márka honnan jött, az Hitler jól őrzött titka maradt, de tudjuk, hogy előteremtésére
Eckart és Röhm vette rá Ritter von Epp vezérőrnagyot, aki a Reichswehrben Röhm
parancsnoka, s maga is a párt tagja volt. Az a legvalószínűbb, hogy a hadsereg titkos
pénzalapjait csapolták meg. 1923 elején a Völkischer Beobachter napilappá vált, ezzel
megteremtődött minden német politikai párt létének alapfeltétele: a párt igéjét hirdető napilap.
Egy politikai napilap fenntartásához viszont további pénzre volt szükség, ami azonban a pártban
gyülekezett egyes proletár vagányok számára bizonyára felettébb furcsának tűnő forrásokból
érkezett. Helene Bechstein asszony, a vagyonos zongoragyáros felesége is e források közé
tartozott. Már első találkozásukkor megtetszett neki az ifjú lázító: meghívta, hogy berlini
tartózkodása idején lakjon náluk, partikat rendezett, ahol Hitler találkozhatott a gazdagokkal, és
jócskán adományozott pénzt is a mozgalomnak. Az új napilap finanszírozására szánt pénz egy
része egy bizonyos Gertrud von Seidlitz nevű balti hölgytől származott, aki részvényekkel
rendelkezett néhány jövedelmező finnországi papírmalomban.
1923 márciusában az amerikai Harvard egyetemen végzett, amerikai anyától született Ernst
(Putzi) Hanfstängl, akinek művelt és gazdag családja egy müncheni képzőművészeti
kiadóvállalatot tartott fenn, a Völkischer Beobachterre kötött jelzálog ellenében ezer dollárt
adott kölcsön a pártnak.19 Ez márkára átszámítva mesés összeg volt azokban az inflációs
időkben, és óriási segítséget jelentett a pártnak és az újságnak egyaránt. Hanfstänglék barátsága
azonban meghaladta a pénzügyi segítség kereteit. Az első tiszteletreméltó és vagyonos családok
egyikeként nyitották meg ajtajukat a hőzöngő fiatal politikus előtt. Putzi jó barátja lett
Hitlernek, aki végül a párt külföldi sajtóosztályának vezetőjévé tette. Az excentrikus, hórihorgas
férfi, aki cinikus szellemességgel pótolta szellemi korlátait, virtuóz zongorajátékos volt, és még
azután is, hogy barátja hatalomra került Berlinben, számos estén mentette ki magát
társaságunkból, hogy a Führer sürgős hívására megjelenjen. Az járta róla, hogy zongorajátéka
(dühödten verte a hangszert) és bohóckodása csillapítólag hat Hitlerre, sőt fel is vidítja egy-egy
fárasztó nap végén. Később e furcsa, ám szívélyes egykori harvardi diák Hitler számos korai
cimborájához hasonlóan szintén menekülni kényszerült az országból.20
19
Unheard Witness c. emlékirataiban Hanfstängl azt állítja, hogy először egy amerikai kormányozta őt Hitler irányába. Ez
az amerikai Truman Smith százados volt, akkoriban a berlini amerikai követség helyettes katonai attaséja. 1922 novemberében
a követség Münchenbe küldte Smith-t, hogy ellenőrizzen egy Adolf Hitler nevű obskúrus politikai agitátort, és újonnan alapított
pártját, a Nemzetiszocialista Munkáspártot. Az USA hadseregének fiatal hivatásos tisztjeként Smith figyelemre méltó politikai
elemzőkészségről tett tanúságot. A november 15-22 között Münchenben töltött egyetlen hét alatt sikerült találkoznia
Ludendorffal, Rupprecht (bajor) trónörökössel és egy tucat bajorországi politikai vezetővel, akik közül a legtöbben azt
mondták, hogy Hitlernek emelkedik a csillaga, mozgalma pedig gyorsan gyarapodó politikai erő. Smith nem vesztegette az időt:
elment egy szabadtéri náci gyűlésre, amelyen Hitler szónokolt. „Eletemben nem láttam még ilyet!” firkantotta naplójába
azonnal a gyűlés után. „Találkoztam Hitlerrel. ígéri: hétfőn beszél velem, és kifejti céljait.” Hétfőn Smith elvergődött Hitler
szállására (leírása szerint „egy lepusztult épület második emeletén lévő apró, csupasz hálószoba”), és hosszú beszélgetést
folytatott a jövőbeni diktátorral, akit alig ismertek még Münchenen kívül. „Lenyűgöző demagóg!” kezdte aznap esti
naplóbejegyzését az amerikai helyettes katonai attasé. „Ritkán hallottam ennyire logikus és fanatikus embert!” A dátum: 1922
november 22.
Közvetlenül azelőtt, hogy este visszaindult volna Berlinbe, Smith találkozott Hanfstängllel, mesélt neki Hitlerrel
történt megismerkedéséről, és azt tanácsolta neki, hogy nézze meg magának ezt az embert. A náci vezér aznap este egy
tömeggyűlésen lépett fel, így Smith a maga sajtójegyét is odaadta Hanfstänglnek. Megannyi német honfitársához hasonlóan
Hanfstänglt is lenyűgözte Hitler szónoklata: a gyűlés után felkereste a vezért, és gyorsan a náci hitre tért.
20
Hanfstängl a II. Világháború egy részét Washingtonban töltötte; látszólag ellenséges külföldiként internálták, valójában
azonban az Egyesült Államok kormánya mellett „tanácsadói” minőségben működött közre a náci Németországgal kapcsolatos
ügyekben. Életének ez az utolsó szerepe, amely az őt és a náci Németországot ismerő amerikaiak számára oly nevetségesnek
 Azok közül, akik később Hitler legközelebbi alárendeltjeivé váltak, a legtöbben ekkor már a
párt tagjai voltak, vagy nemsokára beléptek. Rudolf Hess 1920-ban lépett a pártba. Egy
Egyiptomban letelepedett nagykereskedő fiaként ebben az országban töltötte élete első
tizennégy évét majd a Rajna-vidékre jött, hogy itt folytassa tanulmányait. A háború alatt egy
ideig együtt szolgált Hitlerrel a List-ezrednél, bár akkor még nem ismerkedtek össze. Kétszer
megsebesült, majd pilóta lett belőle. A háború után közgazdászhallgatóként iratkozott a
müncheni egyetemre, de a jelek szerint ideje jó részét antiszemita pamfletek osztogatásával és
az akkor Bajorországban szabadon kóborló különböző fegyveres bandák elleni csatározásokkal
töltötte. 1919 május l-jén, a müncheni tanácskormány megdöntésekor is ott járt a fegyvertűz
sűrűjében: megsebesült a lábán. Egy évvel később valamelyik estén elment meghallgatni
Hitlert, aki elkápráztatta ékesszólásával. Hess belépett a pártba, ahol nemsokára a vezér jó
barátja, odaadó követője és titkára lett. Ο ismertette meg Hitlert Kari Haushofer tábornoknak, az
egyetem akkori geopolitika-professzorának geopolitikai eszméivel.
Hess a „Milyen legyen az a férfi, aki visszavezeti majd Németországot az egykori
magasságokra?” tételre írott díjnyertes esszéjével ragadta meg Hitlert.

Ahol minden tekintély eltűnt már, ott csak a népből jött ember teremthet tekintélyt... Minél mélyebben
gyökerezik a diktátor a széles tömegekben, annál jobban érti meg, hogyan kell pszichológiailag bánni velük, és
minél kevésbé bizalmatlanok a munkások vele szemben, annál több támogatót nyer a népnek e legenergikusabb
sorai közül. Magának semmi közös tulajdonsága nincs a néppel; mint minden nagy ember, ő is külön
egyéniség ... Ha a szükség úgy parancsolja, nem hátrál meg a vérontás elől. A nagy kérdéseket mindig vérrel és
vassal döntik el... Céljának elérése érdekében kész átgázolni legközelebbi barátain ... A törvényosztó rettenetes
keménységgel halad előre ... Szükség szerint katonacsizmával is rájuk [a népre] tiporhat ...22

Nem csoda, hogy Hitlernek megtetszett a fiatalember. Ε portré ugyan nem az akkori
helyzetében lévő vezért mutatta, hanem azt, amivé Hitler válni akart – s majd azzá is vált.
Minden komolysága és megfontoltsága ellenére Hess nem volt különösebben intelligens:
mindig fogékony volt az ütődött eszmékre, amelyeket fanatikus módjára tett a magáévá. Szinte
egészen végig Hitler egyik leghűbb és legmegbízhatóbb támogatója maradt, sőt azon kevesek
egyike volt, akit nem égetett személyes ambíció.
Alfred Rosenberg, akit gyakran tituláltak a náci párt „intellektuális vezetőjének”, sőt
„filozófusának” is, szintén középszerű elme volt. Bizonyos értelemben orosznak is mondhatjuk:
sok orosz „értelmiségihez” hasonlóan ő is balti német származású volt. 1893 január 12-én
született egy cipész fiaként az észtországi Révaiban (ma Tallin), amely 1721 óta a cári
birodalomhoz tartozott. Tanulmányait Németország helyett inkább Oroszországban folytatta, s
1917-ben a moszkvai egyetemen szerzett építészdiplomát. A bolsevik forradalom napjaiban
Moszkvában élt, s lehetséges, hogy (mint néhány náci pártbeli ellenlábasa később
állította).e_gy_ideig flörtölt is azzal a gondolattal, hogy ifjú bolsevik forradalmárnak álljon.
1918 februárjában azonban visszatért Révaiba, és amikor a német hadsereg elérte a várost,
önként szolgálatra jelentkezett, ám „orosznak” minősítették, és elküldték. Végül 1918 végén
Münchenbe vetődött, ahol először a fehérorosz emigránsok köreiben tevékenykedett.

látszott, bizonyára nagyon mulattatta.

Miután visszatért Berlinbe, ahol Hitlert akkor még alig vették észre, Smith százados terjedelmes jelentést írt, amelyet
a követség 1922 november 25-én továbbított Washingtonba. Tekintetbe véve a megírás időpontját, a jelentés igen figyelemre
méltó dokumentum:
„Jelenleg Bajorországban a Nemzetiszocialista Munkáspárt a legaktívabb politikai erő – írja Smith. – Nem annyira
politikai párt ez, mint inkább népmozgalom, amely az olaszországi fasiszták bajor megfelelőjének tekintendő ... A közelmúltban
tényleges létszámához viszonyítva egészen aránytalan politikai befolyást szerzett...
Adolf Hitler kezdettől fogva a mozgalom uralkodó ereje; személyisége kétségtelenül a mozgalom sikerének egyik
legfontosabb összetevője ... Hátborzongató az a képessége, amellyel hatni tud egy népgyűlésre. Magánbeszélgetésben
meggyőzően és logikusan érvel, amely fanatikus komolyságával vegyítve igen mély benyomást keltett a semleges hallgatóban.”
Smith ezredes, aki később a náci rezsim kezdeti éveiben katonai attaséként szolgált Berlinben, szíveskedett naplóját
és müncheni útján készített jegyzeteit e könyv írójának rendelkezésére bocsátani. Az általa szolgáltatott anyag felbecsülhetetlen
hozzájárulást jelentett e fejezet elkészítéséhez.
 Később megismerkedett Dietrich Eckarttal, majd rajta keresztül Hitlerrel, s 1919 végén
belépett a pártba. Elkerülhetetlen volt, hogy egy igazi építészdiplomával rendelkező ember jó
benyomást keltsen egy olyan emberben, aki még csak be sem jutott az építésziskolába. Hitlerre
Rosenberg „tanultsága” is hatást gyakorolt, s kedvére volt a fiatal balti német zsidó- és
bolsevikgyűlölete is. Nem sokkal Eckart halála előtt, 1923 vége felé Hitler a Völkischer
Beobachter szerkesztőjévé tette Rosenberget, és sok éven át folyamatosan támogatta ezt a
teljességgel zavarodott figurát, a zavaros és sekélyes „filozófust”, mint a náci mozgalom
intellektuális mentorát és a külpolitika egyik legfőbb szaktekintélyét.
Rudolf Hesshez hasonlóan Hermann iGörjngjs valamivel a háború után érkezett Münchenbe,
állítólag azért, hogy közgazdaságtant hallgasson az egyetemen, és ő is hamarosan Hitler
személyes varázsa alá került. A nemzet egyik nagy háborús hőse, a híres Richthofen
vadászrepülőszázad utolsó parancsnoka, a legnagyobb német katonai kitüntetés: a Pour le
Mérite birtokosa, Göring számára még nehezebb volt visszatérni a békés polgári élet
egyhangúságába, mint a legtöbb közönséges veteránnak. Egy ideig Dániában, majd
Svédországban dolgozott teherfuvarozó pilótaként. Egy napon Eric von Rosen grófot szállította
az utóbbi Stockholm melletti birtokára. A ház vendégeként maga is ott szállt meg, és
beleszeretett Svédország egyik legszebb asszonyába, Carin von Kantzow, született Fock
bárónőbe, von Rosen grófné testvérébe. Carin von Kantzow epileptikus volt, férjezett, és egy
nyolcéves fiúgyermek anyja, mégis el tudta érni, hogy érvénytelenítsék házasságát, így
hozzámehetett a gáláns ifjú pilótához. A vagyonos asszony elkísérte új férjét Münchenbe, ahol
meglehetős pompa közepette éltek, míg a férfi megmártózott az egyetemen.
Ez azonban nem tartott sokáig. 1921-ben Göring megismerkedett Hitlerrel, belépett a pártba,
bőkezűen adományozott a pártkasszába (valamint személyesen Hitlernek is), nyughatatlan
energiájával besegített Röhmnek a rohamosztagosok szervezésébe, egy év múlva, 1922-ben
pedig az SA parancsnokává nevezték ki.
Seregnyi kevésbé ismert és legnagyobbrészt kellemetlen alak csatlakozott a párt diktátorát
körülvevő csoporthoz. MaxÍAmannt, Hitlernek a List-ezredbéli őrmesterét nevezték ki a párt és
a Völkischer Beobachter kereskedelmi igazgatójává. A kemény és durva, ám jó
szervezőkészséggel rendelkező Amann gyorsan rendet tett mindkét terület pénzügyeiben.
Személyes testőréül Hitler az amatőr birkózó, egykori hentestanonc és neves rendzavaró Ulrich
Gráfot választotta. A sánta Heinrich Hoffmann lett a vezér „udvari fényképésze”: éveken át ő
volt az egyetlen fotós, akinek Hitler engedélyezte, hogy őt fényképezze. Hitlerhez való
kutyahűsége jól jövedelmezett: végül milliomossá vált. Hitler másik kedvenc rendzavarója
Christian Weber volt, a lókereskedő, korábban egy müncheni lebuj kidobóembere, lelkes
sörivó. Abban az időben közel állt Hitlerhez Hermann Esser is, akinek a szónoki tehetsége
magával a vezérével vetekedett, és zsidófaló cikkei a Völkischer Beobachterben a pártlap egyik
fő attrakciója voltak. Nem csinált titkot abból, hogy egy ideig jól élt néhány szeretője
nagylelkűségéből. Notórius zsaroló volt, aki még egyes párttársait is „leleplezéssel” fenyegette,
ha az útját keresztezték. A mozgalom egyes idősebb és tisztességesebb tagjai számára Esser
olyan visszataszítóvá vált, hogy követelni kezdték az eltávolítását. – Tudom, hogy Esser
gazember – vágott vissza Hitler nyilvánosan –, de megtartom mindaddig, amíg hasznos lehet a
számomra.23 – Ε hozzáállást képviselte később szinte minden közeli munkatársával szemben,
függetlenül attól, mennyire volt sötét a múltjuk, vagy akár a jelenük is. Gyilkosok, stricik,
pederaszták, kábítószerélvezők, vagy akár egyszerűen vagányok egyforma jók voltak neki, ha
megfeleltek céljainak.
Julius Streichert például szinte végig elviselte. Ez a züllött szadista, aki elemi iskolai
tanítóként indult az életben, 1922 és bukásának éve, 1939 között Hitler környezetének egyik
legrosszabb hírű tagja volt. Mint dicsekedett, híresen parázna volt, és nem állotta még a szeretői
férjeit is megzsarolni. Hírnevét és karrierjét vakon fanatikus antiszemitizmusának köszönhette.
Notórius hetilapja, a Der Stürmer zsidók által elkövetett szexuális bűntettekről és „rituális
gyilkosságokról” szóló szenzációs meséken hízott vastagra; még számos náci ízléséhez képest
is undorítóan obszcén lap volt. Streicher közismert pornográfus is volt. „Frankónia koronázatlan
királya” néven vált híressé, hatalmának középpontja Nürnberg volt, ahol az ő szava vált
törvénnyé, s ahol senki, aki az útjába állt vagy a nemtetszését vívta ki, nem volt biztonságban a
börtön és a kínzás elől. Addig, amíg nem láttam összegörnyedt alakját a nürnbergi vádlottak
padján, ahol háborús bűnösként az életét kellett védenie, egyszer sem láttam anélkül, hogy ne
lett volna korbács a kezében vagy az övében: nevetve szokott dicsekedni a számtalan
korbácsütésről, amit másokra mért.
Ilyen embereket gyújtott Hitler maga köré az első években, amikor megkezdte küzdelmét
annak érdekében, hogy diktátorává válhasson ama népnek, amely Luthert, Kantot, Goethét,
Schillert, Bachot, Beethovent, Brahmsot adta a világnak.
1920. április l-jén, amikor a Német Munkáspárt Nemzetiszocialista Német Munkáspárttá
változott (innen származik a „náci” rövidítés), Hitler végleg kilépett a hadseregből. Mostantól
minden idejét a náci pártnak szentelte, amelytől sem addig, sem azután nem fogadott el fizetést.
Akkor hát hogyan élt meg Hitler? – kérdezhetnénk. Még pártmunkás társai is elgondolkodtak
olykor a dolgon. Abban a vádiratban, amelyet a pártbizottság lázadó tagjai írtak 1921
júliusában, kereken fel is tették a kérdést: „Ha bármely párttag megkérdezi tőle, hogy hogyan él
meg, és mi volt előző foglalkozása, mindig haragossá és izgatottá válik. Eleddig semmiféle
válasz nem hangzott el e kérdésekre. Lelkiismerete tehát nem lehet tiszta, kiváltképpen mivel
igen sok pénzbe kerülnek túlzó érintkezései a hölgyekkel, akik előtt gyakran 'München
királyának' nevezi magát.”
A kérdést Hitler az ezt követő becsületsértési per során válaszolta meg, amelyet a pamflet
szerzői ellen indított. A bíróság kérdésére, hogy ténylegesen hogyan él, így felelt: – Amikor a
Nemzetiszocialista Pártban tártok beszédet, nem fogadok el pénzt a magam számára. De más
szervezeteknél is tartok beszédeket ... és olyankor természetesen elfogadom a honoráriumot.
Déli étkezésemet felváltva, különböző párttársaim társaságában fogyasztom. Néhány párttársam
szerény mértékben ezen túl is segít.24
Ez valószínűleg nagyon közel jár a igazsághoz. Az olyan tehetős barátai, mint Dietrich
Eckart, Göring és Hanfstängl kétségkívül adtak neki „kölcsönöket”, hogy lakbért fizethessen,
ruhákat vásárolhasson, és olykor étkezhessen. Igényei vitathatatlanul szerények voltak. 1929-ig
egy kétszobás lakásban élt az Isar folyó közelében lévő Thierschstrassén, egy alsó
középosztálybeliek lakta kerületben. Telente egy régi katonai esőkabátot hordott, amely később
a számos fénykép folytán híres is lett. Nyáron gyakran jelent meg a jó időben a legtöbb bajor
által viselt Lederhosenben, azaz rövid bőrnadrágban. 1923-ban Eckart és Esser bukkant rá a
Platterhofra, egy Berchtesgaden közelében lévő fogadóra, amely Hitler és barátai nyári
pihenőhelyévé vált. Hitler beleszeretett a szép hegyi tájba: később itt építtette tágas villáját, a
Berghofot, amelyet otthonává tett, s ahol a háborús évekig sok időt töltött.
Az 1921 és 1923 közötti viharos években azonban kevés ideje volt pihenésre és felüdülésre.
Pártot kellett építenie, és a hozzá hasonló gátlástalan riválisokkal szemben uralma alatt is kellett
tartania pártját. Az NSDAP csak egy volt a nyilvánosság figyelméért és támogatásáért küzdő
több bajorországi jobboldali mozgalom között; az egész Németországban pedig rengeteg
hasonló csoport létezett.
Az idő tájt az események lélegzetelállító tempóban követték egymást, a helyzet pedig
állandóan változott; a politikusoknak mindezt követniük, értékelniük és kihasználniuk kellett,
1921 áprilisában a szövetséges hatalmak benyújtották Németországnak a háborús jóvátétel
iszonyú összegű számláját 132 milliárd aranymárkáról (33 milliárd dollár), a németek pedig
üvöltve tiltakoztak, mondván, hogy képtelenek megfizetni. A normálisan egynegyed dollárt érő
márka értéke esni kezdett: 1921 nyarára 75 márka ért egy dollárt, egy évvel később pedig 400.
1921 augusztusában meggyilkolták Erzbergert. 1922 júniusában merényletet kíséreltek meg a
köztársaságot proklamáló szocialista politikus, Philipp Scheidemann ellen. Még ugyanabban a
hónapban, június 24-én az utcán lőtték agyon Rathenau külügyminisztert. Mindhárom esetben a
szélsőjobb emberei voltak a merénylők. A Berlinben székelő ingatag központi kormány végül
válaszolt a kihívásra: bevezette a köztársaság védelméről szóló különleges törvényt, amely
súlyos büntetéseket szabott ki a politikai terrorcselekményekre. Berlin a számtalan fegyveres
liga feloszlatását és a politikai gengszterizmus megszüntetését követelte. A bajor kormány még
a szélsőséges Kahrt 1921-ben felváltó mérsékelt Lerchenfeld gróf alatt is nehéz feladatnak
találta, hogy engedelmeskedjék a berlini központi kormánynak. Amikor megkísérelte a
terrorizmus elleni törvény alkalmazását, a bajor jobboldaliak, akiknek akkorra már Hitler az
egyik elismert ifjú vezére volt, összesküvést szerveztek, hogy megdöntsék Lerchenfeldet, majd
Berlin ellen vonulva a köztársaságot is.
A fiatal demokratikus weimari köztársaság súlyos bajban volt: szélsőjobb és szélsőbal
oldalról egyaránt folyamatosan fenyegették a puszta létét is.

VERSAILLES, WEIMAR ÉS A SÖRHÁZI PUCCS

Az I. világháborúban győztes nyugati szövetséges hatalmak országaiban élő legtöbb ember
számára a köztársaság 1818. november 9-én, Berlinben történő kikiáltása azt jelentette, hogy új
nap virrad a német népre és nemzetre. A fegyverszünethez vezető jegyzékváltás során
Woodrow Wilson a Hohenzollernek militarista autokráciájanak eltörlését szorgalmazta, a
németek pedig, ha vonakodva is, látszólag hajlottak a szavára. A császár lemondásra és
menekülésre kényszerült; a monarchiát eltörölték, minden németországi dinasztiát gyorsan
felszámoltak, és kikiáltották a köztársasági államformát.
Ε kikiáltás azonban véletlenül történt! November 9-ének délutánján a Friedrich Ebert és
Phihpp Scheidemann vezette úgynevezett többségi szociáldemokraták a kancellár, Miksa badeni
herceg lemondása .után összegyűltek a berlini Reichstagban. Nem tudták, mitévők legyenek.
Max herceg az imént jelentette be a császár lemondását. A foglalkozására nézve nyeregkészítő
Ebért, aki brit minta szerinti alkotmányos monarchiát szeretett volna, úgy gondolta, hogy
Vilmost valamelyik fia követhetné a trónon, bármelyik, csak a kicsapongó trónörökös nem.
Ebért ugyan a szocialisták vezére volt, ám irtózott a szociális forradalomtól. – Utálom, mint a
bűnt! – jelentette ki egyszer.
Berlinben azonban a forradalom ott volt a levegőben. A fővárost általános sztrájk bénította
meg. A Reichstagtól néhány háztömbnyire lévő széles Unter den Lindenen, a császári palotában
lévő fellegvárukban a baloldali szocialista Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezette
spartakisták a tanácsköztársaság kikiáltására készülődtek. Amikor a Reichstagban lévő
szocialisták ennek hírét vették, meg voltak rökönyödve. Azonnal tenni kell valamit a
spartakisták megelőzésére! Scheidemannak eszébe jutott valami. Anélkül, hogy elvtársaival
konzultált volna, a Königsplatzra néző ablakhoz ugrott, amely alatt a téren már nagy tömeg
gyűlt össze, kidugta a fejét, és mintha akkor támadt volna az ötlete, egyszerűen kikiáltotta a
köztársaságot! Ebért nyeregkészítő dühöngött: ő azt remélte, valahogyan megmenthetik a
Hohenzollern monarchiát.
Így született hát a weimari köztársaság, mintegy véletlenül. Ha maguk a szocialisták sem
voltak szilárdan republikánus érzelműek, a konzervatívoktól még kevésbé lehetett elvárni
ugyanezt. Az utóbbiak azonban lemondtak a felelősségről. Ők és a hadsereg vezetői,
Ludendorff és Hindenburg a vonakodó szociáldemokratákra erőltették a politikai hatalmat.
Ezzel sikerült a munkásosztály demokratikus vezetőinek a vállára rogyasztaniuk a megadás,
majd a békeszerződés aláírásával járó felelősséget is: így őket kárhoztathatták Németország
vereségéért, és mindazért a szenvedésért, amit az elvesztett háború és a békediktátum okozott a
német népnek. Ócska egy trükk volt, amin a gyermek is átlátott volna, Németországban
azonban bevált, és kezdettől fogva megpecsételte a köztársaság sorsát.
Ez talán nem volt szükségszerű. 1918 novemberében az abszolút hatalommal rendelkező
szociáldemokraták gyorsan lefektethették volna egy tartós demokratikus köztársaság alapjait.
Ehhez azonban tartósan el kellett volna nyomniuk vagy legalábbis korlátozniuk azokat az
erőket, amelyek fenntartották a Hohenzollern birodalmat, s amelyek nem voltak hajlandók
lojálisán elfogadni Németország demokratizálását: a feudális junker földesurakat és egyéb felső
kasztokat, a nagy ipari kartelleket irányító mágnásokat, a szabadcsapatokba verődve kóborló
condottiereket, a birodalmi közigazgatás magasrangú tisztviselőit, és a nagyvezérkar tagjait. Fel
kellett volna számolniuk számos pazarló és gazdaságtalan nagybirtokot, valamint az ipari
monopóliumokat és kartelleket, és meg kellett volna tisztogatniuk a hivatalnoki kart, a
bíróságokat, a rendőrséget, az egyetemeket és a hadsereget mindazoktól, akik nem voltak
hajlandók hűségesen és tisztességgel szolgálni az új demokratikus kormányzatot.
A szociáldemokraták, akik leginkább jószándékú szakszervezeti mozgalmárok voltak, és
ugyanúgy meghajoltak a régi, megalapozott tekintély előtt, mint a más osztályokba tartozó
németek, minderre nem tudták rávenni magukat. Helyette azzal kezdték, hogy tekintélyüket
átruházták arra az erőre, amely mindig is uralkodott a modern Németországban: a hadseregre.
Mert ha a csatatéren le is győzték, a hadsereg még mindig reménykedett abban, hogy belföldön
megőrzi uralmát, és legyőzi a forradalmat. Ε cél érdekében most a hadsereg gyors és bátor
lépésre szánta el magát.
1918. november 9-én este, néhány órával a köztársaság „kikiáltása” után megszólalt egy
telefonkészülék Ebertnek a berlini birodalmi kancellárián lévő dolgozószobájában. Roppant
különleges készülék volt: titkos magánvonalon kötötte össze a helyiséget a hadsereg Spában
székelő főparancsnokságával. Ebért egyedül volt.
Felvette a telefont. – Groener vagyok – mondta egy hang. Az egykori nyeregkészítő még
mindig nem tért magához a nap eseményei következtében, amelyek hirtelen az ő vonakodó
kezébe nyomták az összeomlófélben lévő Németországban még létező minden maradék
politikai hatalmat. Megtisztelve érezte magát a hívástól: Wilhelm Groener tábornok Ludendorff
utóda volt a főszállásmester posztján. Korábban ugyanazon a napon, amikor Hindenburg
megingott, ő volt az, aki Spában kertelés nélkül közölte a császárral, hogy a továbbiakban nem
bírja katonái hűségét, és távoznia kell. Ez bátor tett volt, amelyet a katonai kaszt soha nem
bocsátott meg neki. Ebért és Groener kölcsönösen tisztelték egymást 1916 óta, amikor a
tábornok, aki akkor a hadiipari termelést irányította, szoros együttműködésben dolgozott a
szocialista vezetővel. Néhány nappal e beszélgetés előtt, november elején arról tárgyaltak
Berlinben, hogyan menthetnék meg a monarchiát és a hazát.
Most, a haza fennállásának legnehezebb pillanatában összehozta kettejüket egy titkos
telefonvonal. Akkor és ott a szocialista vezető és a német hadsereg második embere olyan
megállapodást kötött egymással, amely sok éven át titokban maradt ugyan, mégis eldöntötte a
nemzet sorsát. Ebért beleegyezett abba, hogy letöri az anarchiát és a bolsevizmust, valamint
megőrzi a hadsereg minden kiváltságát. Groener erre megígérte, hogy a hadsereg a maga
részéről segíteni fogja az új kormányt a berendezkedésben és céljai elérésében.
– A marsall [Hindenburg] megtartja a főparancsnokságot? – kérdezte Ebért. Groener
tábornok igenlően válaszolt.
– Adja át a marsallnak a kormány köszönetét! – felelte Ebért.1
A német hadsereg ezzel megmenekült, ám a köztársaság már a születése napján elveszett.
Maga Groener és néhány más tábornok tiszteletre méltó kivételétől eltekintve a generálisok
soha nem akarták hűségesen szolgálni. Végül Hindenburg vezetésével áruló módon a nácik
kezére is adták.
Abban a pillanatban azonban a közelmúltban Oroszországban lejátszódó események
nyilvánvalóan nyomasztották Ebertet és szocialista társait. Nem akarták, hogy afféle német
Kerenszkij-kormány váljék belőlük. Nem kívánták, hogy a bolsevikok a helyükbe lépjenek.
Szerte egész Németországban munkás- és katonatanácsok jöttek létre, és ragadták magukhoz a
hatalmat ugyanúgy, mint korábban Oroszországban. November 10-én ezek a csoportok
választották meg a Népképviselők Tanácsát Ebert vezetésével, hogy egyelőre az kormányozza
Németországot. Decemberben Berlinben összeült az első németországi tanácskongresszus. Az
országban tevékenykedő munkás- és katonatanácsokból delegált küldöttekből álló kongresszus
Hindenburg elbocsátását és a reguláris hadsereg megszüntetését követelte; az utóbbit egy
polgárőrséggel kívánták felváltani, amelynek tagjai maguk választanák meg tisztjeiket, és a
Tanács gyakorolná felettük a közvetlen hatalmat.
Ez túl sok volt Hindenburg és Groener számára. Megtagadták a tanácskongresszus
hatalmának elismerését. Maga Ebért semmit nem tett a kongresszus követeléseinek kielégítése
érdekében. A létéért küzdő hadsereg azonban határozottabb cselekvést követelt a kormánytól,
amelynek támogatásába beleegyezett. Két nappal karácsony előtt a már spartakista vezetés alatt
álló Népi Tengerészgyalogos Hadosztály elfoglalta a Wilhelmstrassét, betört a kancelláriára, és
elvágta a telefonvezetékeket. A hadsereg főparancsnokságára vezető titkos telefonvonal
azonban továbbra is működött: Ebért azon kért segítséget. A hadsereg megígérte, hogy a
potsdami helyőrség felszabadítja a kancelláriát, ám mielőtt a katonák megérkeztek volna, a
zendülő kedvű tengerészek visszatértek a még mindig spartakista kézen lévő császári palota
istállójában lévő szállásukra.
Németország két leghatékonyabb agitátora, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezetése
alatt a spartakisták továbbra is tanácsköztársaságot igyekeztek szervezni. Berlinben egyre
erősebbé vált a fegyveres erejük. Szenteste a tengerészgyalogos hadosztály könnyen visszaverte
a palotából őket kifüstölni próbáló potsdami reguláris csapatok támadását. Hindenburg és
Groener nyomást gyakorolt Ebertre, hogy a paktumból rá háruló kötelezettségnek megfelelően
törje le a bolsevikokat. A szocialista vezető ezt örömmel megtette. Karácsony után két nappal
nemzetvédelmi miniszterré nevezte ki Gustav Noskét, s ettől fogva az események az új
miniszter minden ismerője által kiszámítható logika szerint zajlottak tovább.
Foglalkozására nézve Noske hentesmester volt, aki szakszervezeti vonalon és a
szociáldemokrata pártban küzdötte fel magát. 1906-ban lett a Reichstag képviselője, s ott pártja
katonai szakértőjeként szerzett elismerést. Erősen nacionalista, erőskezű ember hírében állt.
Miksa badeni herceg őt választotta ki arra a feladatra, hogy törje le a kiéli haditengerészeti
zendülést november első napjaiban, és Noske teljesítette is a megbízatást. Honvédelmi
miniszterré történt kijelölése alkalmával a vaskos, szögletes állú, nagy fizikai erővel és
energiával rendelkező, bár (politikai ellenfelei szerint a szakmájára jellemző módon) nem
különösebben értelmes Noske kijelentette, hogy „valakinek el kell vállalnia a véreb szerepét”.
1919 január elején Noske le is csapott. A Berlinben később jó ideig „véres hétnek” hívott
időszakban, 10-e és 17-e között az ő irányításával és von Lüttwitz 21 tábornok parancsnoksága
alatt tevékenykedő reguláris egységek és szabadcsapatok szétzúzták a spartakistákat. Rosa
Luxemburgot és Karl Liebknechtet elfogták és meggyilkolták a lovas gárdahadosztály tisztjei.
A berlini harcok végeztével azonnal alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat tartottak
egész Németországban. Az 1919. január 17-én lezajlott választás elárulta, hogy a „forradalom”
óta eltelt bő két hónap után a társadalmi közép- és felsőbb osztályok megőriztek valamit
bátorságukból. A szociáldemokraták (a többségi és a független szocialisták), akik addig egyedül
kormányoztak, mert egyetlen más csoport sem volt hajlandó megosztani velük a terhet, a 30 000
000 leadott szavazatból 13 800 000 vokssal 185 parlamenti helyet nyertek a lehetséges 421-ből,

21
Egy évvel később Freiherr Walther von Lüttwitz tábornok, a régi iskolához tartozó reakciós katonatiszt megmutatta,
mennyire hűséges a köztársasághoz általában és Noskéhoz különösen: a Kapp-puccsot támogatva ő vezette a Berlint elfoglaló
szabadcsapatokat. Ebért, Noske és a kormány többi tagja 1920. március 13-án reggel 5 órakor kénytelen volt elmenekülni. Vön
Seeckt tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke, aki névlegesen Noske honvédelmi miniszter alá volt rendelve, nem engedte, hogy
a hadsereg megvédje a köztársaságot Lüttwitz és Kapp ellen. – Ezen az éjszakán megmutatkozott teljes politikám csődje! –
kiáltotta Noske. – Odalett a bizalmam a tisztikarban! Önök mindannyian elhagytak engem! (Idézi: Wheeler-Bennett, in: The
Nemesis of Power, 77.o.)
ez azonban messze nem volt többség. Az új Németországot tehát nyilván nem egyedül fogja
felépíteni a munkásosztály. Két, a középosztályt képviselő párt: a római katolikus egyház
politikai mozgalmát reprezentáló Középpárt és az egykori Haladás Pártból és a Nemzeti
Liberális Párt baloldali szárnyából decemberben fúzióval létrejött Demokrata Párt együttesen 11
500 000 szavazatot szerzett, és 166 mandátumhoz jutott. Mindkét párt a mérsékelt,
demokratikus köztársaság híve volt, ám jelen volt bennük a monarchia majdani visszaállítására
irányuló erős nosztalgia is.
Annak ellenére, hogy a Konzervatív Párt néhány vezetője novemberben illegalitásba vonult,
mások pedig, mint von Vestrap gróf, Eberthez fordultak védelemért, a párt most 'megmutatta,
hogy létszámában csökkent ugyan, de még nem szabad leírni őket. Német Nemzeti Néppárttá
átkeresztelve több mint hárommillió szavazatot kaptak, amely 44 mandátumot jelentett.
Jobboldali szövetségeseik, a nemzeti liberálisok kishíján másfél millió szavazat birtokában 19
képviselőt küldhettek a nemzetgyűlésbe. A két konzervatív párt, bár határozottan kisebbségben
volt, elég mandátumot szerzett ahhoz, hogy hallathassa hangját. S valóban: 1919. február 6-án,
mihelyt összeült a nemzetgyűlés, e két csoport vezetői azonnal felpattantak helyükről, hogy
védelmükbe vegyék II. Vilmos császár nevét és az ő, valamint tábornokainak hadviselési
módszereit. A Néppárt vezetője, Gustav Stresemann akkor még innen volt azon az élményen,
ami később oly sokak szemében pálfordulásnak számított. 1919-ben még a legfelsőbb
hadvezetés szócsöveként ismerték a Reichstagban: a „Ludendorff fiatalembere” gúnynevű
politikus az annexiós politika erőszakos támogatója és a korlátlan tengeralattjáró-hadviselés
fanatikus híve volt.
A hat hónapig tartó vita után a nemzetgyűlés által 1919. július 31-én elfogadott alkotmány,
amelyet a köztársasági elnök augusztus 31-én írt alá, papíron a huszadik század hasonló
dokumentumai közül a legliberálisabb és legdemokratikusabb volt. Technikailag szinte
tökéletes mű született, tele ötletes és csodálatra méltó elgondolásokkal, amelyek garantálni
látszottak egy szinte makulátlan demokrácia zavarmentes működését. Angliából és
Franciaországból importálták a kabinetkormányzat rendszerét, az Egyesült Államokból az erős,
népszerű elnök intézményét és Svájcból a népszavazás eszméjét. Az arányos képviselet és listás
választás bonyolult rendszerét alkották meg annak érdekében, hogy megakadályozzák a
kisebbségben maradt szavazatok kárba vészesét, és parlamenti képviseleti jogot biztosítsanak az
apró kisebbségek számára is.22
A weimari alkotmány szövege édesen csengett minden demokratikus hajlamú ember fülében.
Deklarálta a népszuverenitást: „A politikai hatalom a népből ered.” Férfiak és nők egyaránt
húsz éves koruktól szavazhattak. „Minden német egyenlő a törvény előtt... A személyi
szabadság sérthetetlen ... Minden németnek joga van ... véleménye szabad kifejezésére ...
Minden németnek joga van társaságok vagy szövetségek alakítására ... A birodalom minden
lakosa teljes hitbeli és lelkiismereti szabadságot élvez ...” Senki a világon nem volt szabadabb a
németeknél, egyetlen kormány sem lehetett demokratikusabb és liberálisabb a német
kormánynál. Legalábbis papíron.

22
Voltak persze gyenge pontok is, amelyek némelyike végül katasztrofálisnak bizonyult. Az arányos képviselet és a listás
szavazás kizárta ugyan a szavazatok kárba vészesét, de azzal is járt, hogy megsokszorozódott a töredékpártocskák száma, ez
pedig lehetetlenné tette bármilyen stabil többség kialakulását a Reichstagban, s gyakori kormányváltáshoz vezetett. Az 1930-as
országgyűlési választásokon például 28 párt állított listát.
Nagyobb stabilitást élvezhetett volna a köztársaság, ha nem utasították volna el Hugo Preuss professzornak, az
alkotmány fő szövegezőjének néhány ötletét. Preuss azt javasolta Weimarban, hogy Németországot alakítsák központosított
állammá, Poroszországot és a többi önálló államot oszlassák fel, és tegyék tartományokká. A nemzetgyűlés azonban elutasította
javaslatait.
Végül pedig az alkotmány 48. paragrafusa szükségállapot esetén diktátori hatalommal ruházta fel az elnököt.
Hindenburg elnöksége idején e paragrafus alkalmazása tette lehetővé Bruening, von Papen és von Schleicher kancellárok
számára, hogy a Reichstag jóváhagyása nélkül kormányozzanak, s így már Hitler eljövetele előtt véget vetettek
Németországban a parlamenti demokráciának.
 VERSAILLES ÁRNYÉKA
Még be sem fejeződött a weimari alkotmány megszövegezése, amikor bekövetkezett egy
elkerülhetetlen esemény, amely a végzet árnyékát borította mind az alkotmányra, mind pedig az
annak jegyében létrejövő köztársaságra. Ez az esemény a versailles-i békeszerződés
megszületése volt. A béke első kaotikus, zavargásokkal teli napjaiban, sőt még azután is, hogy
Weimarban összeült a nemzetgyűlés, a német nép a jelek szerint keveset gondolt vereségük
következményeivel. Ha gondoltak is vele, önelégülten biztosnak látszottak abban, hogy miután
az antanthatalmak sürgetésére megszabadultak a Hohenzollernektől, eltiporták a bolsevikokat,
és nekiláttak egy demokratikus köztársasági kormányzat felállításának, most már joguk van az
igazságos békéhez, amely nem háborús vereségükön alapul, hanem Wilson elnök ünnepelt
tizennégy pontján.
Úgy látszik, a németek emlékezete egyetlen évnyi távolságra sem nyúlt vissza, hiszen 1918.
március 3-án a győzelmes német legfelsőbb hadvezetés Breszt-Litovszkban olyan békét
kényszerített a legyőzött Oroszországra, amelyet egy brit történész a háborús szenvedélyek
lecsillapodása után két évtizeddel „a legújabbkori történelemben precedens nélküli
megaláztatás” kifejezéssel illetett.2 Ε béke Oroszországot az osztrák-magyar monarchia és
Törökország együttes területével majdnem egyenlő nagyságú területtől fosztotta meg, amelyen
56 000 000 lélek élt, azaz az össznépesség 32 százaléka; Oroszország ezzel elveszítette vasúti
hálózatának egyharmadát, teljes vasérckészletének 73 százalékát, széntermelésének pedig 89
százalékát, valamint több mint 5 000 gyárat és üzemet. Emellett a németek Oroszországot még
hatmilliárd márka kártérítés fizetésére is kötelezték.
1919 tavaszának végén elérkezett a leszámolás napja. A versailles-i békeszerződésnek az
antanthatalmak által Németországgal folytatott tárgyalások nélkül lefektetett feltételeit május 7-
én hozták Berlinben nyilvánosságra. Ε feltételek megrendítő csapásként érték a népet, amely a
legutolsó pillanatig illúziókban ringatta magát. Országszerte a békeszerződés ellen tiltakozó,
dühös hangulatú tömeggyűléseket tartottak, amelyeken azt követelték, hogy Németország
tagadja meg az aláírást. Scheidemann, aki a weimari nemzetgyűlés idején lett kancellár, így
kiáltott fel: – Száradjon el a kéz, amely aláírja e békét! – Május 8-án az ideiglenes köztársasági
elnökké lett Ebért és a kormány nyilvánosan „kivitelezhetetlennek és elviselhetetlennek”
bélyegezte meg a feltételeket. Másnap a versailles-i német delegáció azt írta a hajlíthatatlan
Clemenceau-nak, hogy egy ilyen szerződés „bármely nemzet számára elfogadhatatlan”.
Mi volt benne olyan elfogadhatatlan? A békeszerződés visszaadta Franciaországnak Elzász-
Lotaringiát, Belgiumnak juttatott egy kisebb területet, Schleswigből pedig (népszavazást
követően) Dániának egy hasonlóan kisebb területet, amelyet az előző században Bismarck vett
el tőlük, miután háborúban legyőzte őket. Visszakerültek Lengyelországhoz azok a területek
(némelyikük csak népszavazás után), amelyekhez a németek Lengyelország felosztásakor
jutottak. Ez a németeket leginkább dühítő kikötések közé tartozott – nemcsak azért, mert
nehezményezték, hogy a Lengyelország számára tengeri kijáratot biztosító folyosó elvágja
Kelet-Poroszországot az ország testétől, hanem azért is, mert lenézték, alacsonyabbrendű fajnak
tartották a lengyeleket. Ennél alig valamivel kevésbé dühítette őket az, hogy a békeszerződés a
háború megindításáért való felelősség elvállalására kényszerítette őket, s azt követelte, hogy
adják ki a szövetségeseknek II. Vilmos császárt és körülbelül nyolcszáz további „háborús
bűnöst”.
A jóvátétel pontos megállapítását későbbre hagyta a békeszerződés, ám kikötötte, hogy első
részletként Németországnak 1919 és 1921 között ötmilliárd dollárt kell aranymárkában fizetnie,
valamint készpénzfizetés helyett természetben szállítania szenet, hajókat, fát, szarvasmarhát stb.
A legjobban azonban az fájt, hogy a versailles-i béke gyakorlatilag lefegyverezte
Németországot, s így, legalábbis egyelőre, elzárta az utat Németország európai hegemóniája
előtt.23 Mégis, eltérően attól, amit korábban Németország Oroszországra kényszerített, a gyűlölt
versailles-i békeszerződés földrajzilag és gazdaságilag gyakorlatilag érintetlenül hagyta a
birodalmat, valamint megőrizte politikai egységét és nagy nemzethez méltó erőpotenciálját.
Erzberger kivételével, aki azon az alapon javasolta a békeszerződés elfogadását, hogy
feltételei alól könnyen ki lehet majd bújni, a weimari ideiglenes kormány erősen a versailles-i
diktátum elfogadása ellen volt, s ebben a jobboldaltól a balig a kormány mögött állt az
állampolgárok túlnyomó többsége.
S a hadsereg? Ha elutasítják a békeszerződést, képes lesz majd ellenállni a hadsereg a
nyugatról elkerülhetetlenül érkező szövetséges támadásnak? Ebért feltette e kérdést a
főparancsnokságnak, amely akkorra már a pomerániai Kolbergbe költözött. Június 17-én
Hindenburg tábornagy a német katonai ellenállás reménytelenségét belátó Groener tábornok
nógatására így válaszolt:
Az ellenségeskedések kiújulása esetén visszafoglalhatjuk Posen tartományt, és megvédhetjük
keleti határainkat. Nyugaton azonban az antant létszámbeli fölénye és ama képessége folytán,
hogy mindkét szárnyon átkaroljon bennünket, aligha számolhatunk azzal, hogy ellenállhatnánk
az ellenség részéről indított komoly offenzívának.
A hadművelet egészének sikere ennélfogva igen kétséges, ám katonaként úgy érzem, jobb
dicsőségben elpusztulni, mint elfogadni egy szégyenletes békét.
A köztiszteletben álló főparancsnok záró szavai a legjobb német katonai hagyományok
szellemében íródtak, komolyságukat azonban elbírálhatjuk ama tény ismeretében, amelyről a
német nép nem tudott: Hindenburg egyetértett Groenerrel abban, hogy az antanthatalmakkal
szembeni ellenállás kísérlete nemcsak reménytelen volna, de az imádott tisztikar, sőt maga
Németország pusztulását is eredményezhetné.
Az antanthatalmak most határozott választ követeltek Németországtól. Június 16-án, egy
nappal Hindenburg Eberthez írott válaszlevelének kelte előtt ultimátumot adtak a németeknek:
június 24-ig el kell fogadniuk a békeszerződést, különben a győztesek felmondják a
fegyverszüneti egyezményt, és „megteszik a feltételeik betartatása érdekében szükségesnek vélt
lépéseket”.
Ebért ismét Groenerhez fordult. Megígérte, hogy ha a legfelső hadvezetés úgy véli, hogy a
katonai ellenállás sikerének akár a legcsekélyebb lehetősége is létezik, ő megpróbálja átvinni a
nemzetgyűlésen a békeszerződés elutasítását; ehhez viszont azonnal választ kell kapnia.
Elérkezett június 24-e, az ultimátum határideje. Délután 4 óra 30-ra volt kitűzve a kormányülés,
amelyen a végső döntést hozzák. Hindenburg és Groener újra megbeszélést tartott. – Ön
ugyanúgy tudja, mint én, hogy lehetetlen a fegyveres ellenállás – mondta az öregedő, elnyűtt
tábornagy. De ugyanúgy, mint Spában, 1918. november 9-én, amikor nem tudta rávenni magát,
hogy a császár szemébe mondja a teljes igazságot, s Groenerre hagyta e kellemetlen kötelesség
teljesítését, most sem volt hajlandó közölni az igazságot az ideiglenes köztársasági elnökkel. –
Ön ugyanúgy megadhatja a választ az elnök úrnak, mint én – mondta Groenernek,3 a bátor
tábornok pedig ismét magára vette a tábornagyra tartozó felelősséget, bár bizonyára tudta, hogy
a tisztikar szemében emiatt végül elkerülhetetlenül ő maga lesz majd a bűnbak. A legfelsőbb
hadvezetés véleményét telefonon közölte az elnökkel.
Afeletti megkönnyebbülésében, hogy a hadsereg vezetői elvállalták a felelősséget (bár e
tényt hamarosan elfelejtik majd Németországban), a nemzetgyűlés nagy többséggel jóváhagyta
a békeszerződés aláírását, a döntést pedig alig tizenkilenc perccel az antant ultimátumának
lejárta előtt hozták Clemenceau tudomására. Négy nappal később, 1919. június 28-án a
versailles-i palota tükörtermében aláírták a békeszerződést.

23
A hadsereg létszámát 100 000 továbbszolgáló önkéntesre korlátozta, és megtiltotta harci repülőgépek és harckocsik tartását.
Törvényen kívül helyezte a nagyvezérkart, a haditengerészetet alig jelképes erővel hagyta meg, s megtiltotta tengeralattjárók,
valamint 10 000 tonnásnál nagyobb hajók építését.
 SZÉTHÚZÁS
Ε naptól kezdve Németország politikailag ketté szakadt.
Ä konzervatívok nem voltak hajlandók sem a békeszerződés, sem pedig az azt ratifikáló
köztársaság elfogadására. Hosszú távon a hadsereg is így viselkedik majd (Groener tábornok
kivételével), noha felesküdött az új demokratikus rezsim támogatására, s maga hozta a
versailles-i aláírásra vonatkozó végső döntést. A novemberi „forradalom” dacára még mindig a
konzervatívok kezében volt a gazdasági hatalom. Az ő tulajdonukban voltak az iparvállalatok, a
nagy földbirtokok, és az ország tőkéjének legnagyobb része. Vagyonukat fel tudták használni, s
fel is használták, olyan politikai pártok és politikai sajtóorgánumok támogatására, amelyek ettől
kezdve a köztársaság aláaknázására törekedtek.
Meg sem száradt még a tinta a békeszerződésen, amikor a hadsereg máris nekilátott az abban
foglalt katonai korlátozások megkerülésének. S hála a szocialista vezetők félénkségének és
rövidlátásának, a tisztikarnak sikerült nemcsak a régi porosz tradíció követésében megőriznie a
hadsereget, amint láttuk, hanem az új Németország tulajdonképpeni politikai
hatalomközpontjává is vált. A rövid életű köztársaság fennállásának utolsó napjaiig a hadsereg
egyetlen politikai mozgalom mellett sem állt ki. Ám Hans von Seeckt tábornok, a 100 000 fős
Reichswehr szülőatyjának vezetése alatt a hadsereg, bármely kis létszámmal is bírt, az ország
kül-és belpolitikájára egyre növekvő befolyást gyakorló állammá vált az államon belül, amíg
csak Németország el nem ért egy olyan pontra, amelyen túl a köztársaság puszta tovább élése is
a tisztikar akaratától függött.
Mivel államot képezett az államon belül, megőrizte függetlenségét a nemzeti kormánytól. A
weimari alkotmány alapján a hadsereget besorolhatták volna a kabinet vagy a parlament alá,
ahogyan a többi nyugati demokráciában is szokás a katonai szervezetekkel. Nem tették meg, s a
tisztikar monarchista, köztársaságellenes gondolkodásmódja is megúszta a tisztogatást. Néhány
szocialista vezető, például Scheidemann és Grzesinski sürgette ugyan a fegyveres erők
„demokratizálását”, mivel látták, milyen veszéllyel jár, ha a hadsereg visszakerül a régi
autoriter, imperialista beállítottságú tisztek kezébe. Azonban nem csak a hadsereg állt sikeresen
ellen nekik, de szocialista társaik is, élükön Noske honvédelmi miniszterrel. A köztársaság e
proletár minisztere nyíltan dicsekedett azzal, hogy fel akarja éleszteni „a büszke világháborús
katonaemlékeket”. Idővel kiderül, milyen végzetes hiba volt a köztársaság számára, hogy a
törvényesen megválasztott kormánynak nem sikerült olyan új hadsereget kiépítenie, amely
hűséges lett volna az állam demokratikus szelleméhez, s a kabinet és a Reichstag
alárendeltségében működött volna.
Hasonló hiba volt, hogy nem sikerült megtisztogatni a bírói kart sem. A jogot reakciós
politikai célok érdekében eltorzító bírák az ellenforradalom egyik központjává váltak.
„Lehetetlen elkerülni azt a következtetést, hogy a német köztársaság életének legfeketébb lapja
a politikai igazságszolgáltatás” jelenti ki Franz L. Neumann történész.4 Az 1920-as Kapp-
puccsot követően a kormányzat 705 személyt vádolt meg hazaárulással: ezek közül
egyetlenegyet, Berlin rendőrfőnökét ítélték el – öt évi „tiszteletbeli elzárásra”. Amikor a porosz
állam megfosztotta nyugdíjától, a Legfelsőbb Bíróság elrendelte annak további folyósítását.
1926 decemberében egy német bíróság a Kapp-puccs katonai vezetőjének, von Lüttwitz
tábornoknak megítélte nyugdíja visszamenőleges folyósítását arra az időre, amikor a tábornok a
kormány ellen lázadt, majd öt éven át Magyarországon bujkált az igazságszolgáltatás elől.
Többszáz olyan német liberálist ítéltek viszont hazaárulás vádjával hosszú börtönbüntetésre,
akik a sajtóban vagy élőszóban leleplezték vagy elítélték a hadseregnek azt az állandó
gyakorlatát, amellyel megszegte a versailles-i békeszerződést. A hazaárulással kapcsolatos
törvényeket kíméletlenül alkalmazták a köztársaság minden támogatójával szemben, a
köztársaságot megdönteni igyekvő jobboldaliak viszont, mint azt nemsokára maga Hitler is
megtapasztalhatta, vagy szabadon távozhattak a bíróságokról, vagy a lehető legenyhébb
ítéleteket kapták. Még az orgyilkosok is elnéző elbánásban részesültek a bíróságokon, ha
jobboldaliak voltak, áldozataik pedig demokraták; sőt gyakran megtörtént, hogy a hadsereg
tisztjeinek és jobboldali szélsőségeseknek a segítségével megszökhettek a bírósági őrizetből.
Így hát a demokraták és a katolikus centrumpártiak által segített jámbor szocialistákra
maradt a születésétől gyenge lábakon álló köztársaság életben tartásának dolga. Ok viselték
egyre növekvő létszámú és elszántságú ellenfeleik gyűlöletét, mocskolódását és néha
fegyvergolyóit. „A nép szívében a weimari alkotmány már elveszett!” kiáltotta A Nyugat
Alkonya című könyvével világhírre szert tett Oswald Spengler. Odalent Bajorországban pedig
az ifjú, tüzes Adolf Hitler megértette, mennyire erős az új nacionalista, antidemokratikus,
köztársaságellenes árhullám; nekilátott hát, hogy meglovagolja.
Ebben nagy mértékben segítették az események is, kiváltképpen pedig kettő: a márka
árfolyamvesztése és a Ruhr-vidék francia megszállása. Amint láttuk már, a német márka 1921-
ben indult el a lejtőn, amikor 75-öt adtak egy dollárért. A következő évben már 400 márka ért
egy dollárt, 1923 elején pedig már 7 000. A német kormány már 1922 őszén kérte a
szövetségeseket, hogy adjanak moratóriumot a jóvátételi fizetésekre. A Poincaré vezette francia
kormány azonban kereken visszautasította e kérést. Amikor Németország késedelmeskedett a
faszállításokban, a kemény fejű francia miniszterelnök, aki a háború alatt országának
köztársasági elnöke volt, elrendelte, hogy francia csapatok szállják meg a Ruhr-vidéket.
Levágták az ország testéről a német ipar szívét, amely azóta, hogy Lengyelország megkapta
Felső-Sziléziát, az ország szén- és acéltermelésének négyötöd részét adta.
Ez a német gazdaságra mért bénító csapás ideiglenesen akkora egységet teremtett a nép
között, amekkorára 1914 óta nem volt példa. A Ruhr-vidéki munkások általános sztrájkot
hirdettek, s ehhez a passzív ellenállásra felszólító berlini kormánytól kaptak pénzbeni
támogatást. A hadsereg segítségével szabotázsakciókat és gerillahadviselést szerveztek. A
franciák erre deportálásokkal, letartóztatásokkal, sőt halálos ítéletekkel is reagáltak – a Ruhr-
vidéken azonban egyetlen gép sem indult el.
Németország gazdasági megfojtása csak felgyorsította a márka árfolyamának végső
zuhanását. 1923. januárjában, a Ruhr-vidék megszállásakor egy dollárért már 18 000 márkát
adtak; július 1-én 160 000-et, augusztus 1-én pedig egymilliót. Novemberre, amikor Hitler úgy
vélte, eljött az ő órája, négy milliárd márkába került egy dollár, ezután pedig billiókban mérték
az értékét. A német pénz teljesen elértéktelenedett. A bérek és fizetések vásárlóereje semmivé
foszlott. A közép- és munkásosztály megtakarításai eltűntek. De még egy ennél fontosabb
valami is elpusztult: az embereknek a német társadalom gazdasági struktúrájába vetett hite.
Mert mire jó egy olyan társadalom értékrendszere és gyakorlata, amely megtakarításra és
beruházásokra ösztönöz, azután pedig nem teljesít? Hát nem az emberek becsapása ez?
És nem az ellenségnek magát megadó, a kártérítés terhét elfogadó demokratikus
köztársaságot kell hibáztatni a katasztrófáért? Túlélése szempontjából sajnálatos módon a
köztársaságnak valóban volt felelőssége a dologban. Az inflációt megállíthatták volna pusztán
azzal is, hogy egyensúlyba hozzák a költségvetést, ami nehéz feladat ugyan, de nem lehetetlen.
Megfelelő adóztatással elérhető lett volna az egyensúly, ám az új kormány nem mert
megfelelően adóztatni. Elvégre a háború 164 milliárd márkás költségét még részben sem
közvetlen adóztatással fedezték, hanem 93 milliárdot hadi kölcsönökből, 29 milliárdot
kincstárjegyekből, a többit pedig papírpénzkibocsátásból. A tehetősek adóinak drasztikus
emelése helyett a köztársasági kormány 1921-ben éppenséggel adócsökkentést hajtott végre.
Ettől kezdve a kormány szándékosan engedte a márka árfolyamát zuhanni annak érdekében,
hogy az állam megszabaduljon adósságaitól, megússza a kártérítés fizetését, és szabotáljon a
franciák ellen a Ruhr-vidéken. Ε törekvésében folyamatosan ösztökélték a nagyiparosok és a
nagybirtokosok, akik nyertek az ügyön, ha az egyszerű emberek pénzügyileg tönkre is mentek
benne. A pénz tönkretétele továbbá lehetővé tette a német nehézipar számára, hogy értéktelen
márkában fizesse vissza súlyos tartozásait, s így megszabaduljon eladósodott helyzetéből. Az őt
állítólag törvényen kívül helyezett békeszerződés kijátszása érdekében „Truppenamt” (Katonai
Hivatal) néven álcázott nagyvezérkar felfigyelt arra, hogy a márka bukása eltörölte a háborús
adósságokat, s ily módon pénzügyileg tehermentessé tette Németországot az új háborúra.
A tömegek azonban nem jöttek rá, mekkora hasznot húznak a pénzromlásból az iparbárók, a
hadsereg és az állam. Ők csak annyit tudtak, hogy egy nagyösszegű bankszámla nem elegendő
egy csomó répa, pár kiló burgonya, néhány deka cukor, fél kiló liszt megvásárlására. Annyit
tudtak, hogy külön-külön mind tönkrementek. S megismerték a naponta beléjük maró éhséget
is. Nyomorúságos, reménytelen állapotukban a köztársaságot tették bűnbakká mindazért, ami
történt.
Ε közhangulat égből jött ajándék volt Adolf Hitler számára.

FELKELÉS BAJORORSZÁGBAN
„A kormány nyugodt lélekkel nyomtatja tovább e papírfecniket, mert ha abbahagyná,
nyomban vége is volna a kormánynak!” így Hitler. „Mert ha egyszer leállnának a nyomdák,
márpedig ez a márka stabilizálódásának előfeltétele, akkor azonnal napfényre kerülne a
csalás ... Higgyék el nekem, növekedni fog még a nyomorúságunk! A csirkefogó pedig
megússza! Miért? Mert maga az állam vált a legnagyobb csalóvá! Rablók állama! ... Ha a
megrettent emberek észreveszik, hogy milliárdokkal a zsebükben éhen halhatnak, e
következtetésre kell jutniuk: többé nem vetjük magunkat alá olyan államnak, amely a csaló
többségi elven épült fel! Mi diktatúrát akarunk ...”5
Nem kétséges, hogy az indokolatlan infláció okozta nehézségek és bizonytalanság
milliószám lökte a németeket e következtetés irányába, s Hitler készen állt arra, hogy tovább
vezesse őket. Sőt, kezdte azt hinni, hogy az 1923-as kaotikus állapotok esetleg vissza nem térő
lehetőséget teremtettek a köztársaság megdöntésére. Azonban nehézségek álltak az útjában, ha
maga akarta vezetni az ellenforradalmat, és kevéssé érdekelte az egész, ha nem ő vezetheti.
Először is, noha a náci párt létszáma napról napra nőtt, még magában Bajorországban sem
számított a legfontosabb politikai mozgalomnak, a bajor állam határain túl pedig ismeretlen
volt. Egy ilyen kis párt hogyan dönthetné meg a köztársaságot? Hitler, akit nem szokott
elbátortalanítani az a körülmény, hogy az esélyek ellene szólnak, úgy gondolta, tud egy módot.
A maga vezetése alatt egyesíthetné Bajorország összes köztársaságellenes, nacionalista erőit,
majd a bajor kormány, a fegyveres szövetségek és a Bajorországban állomásozó Reichswehr
segítségével Berlin ellen vonulhat úgy, ahogy az előző évben Mussolini vonult Rómába, s így
megdöntheti a weimari köztársaságot. Nyilvánvaló, hogy Mussolini könnyű sikere
elgondolkodtatta.
Noha a Ruhr-vidék francia megszállása újra felizzította a németek gyűlöletét hagyományos
ellenségükkel szemben, s ezzel felélesztette a nacionalizmus szellemét, Hitler feladata így
bonyolultabbá vált. A megszállás nyomán a franciáknak ellenszegülő berlini kormány mögé
kezdett sorakozni a nép. Hitler épp ezt akarta legkevésbé. Az__o_célja a köztársaság
lerombolása volt: Franciaország majd azután kerülhet sorra, hogy Németországban lezajlott a
nacionalista forradalom, és bevezették a diktatúrát. A közvélemény ellenében Hitlerben volt
annyi bátorság, hogy népszerűtlen vonalat vigyen: „Nem! Nem le Franciaországgal, hanem le a
haza árulóival, le a novemberi bűnözőkkel! Ez legyen a jelszavunk!”6
1923 első hónapjaiban Hitler mindvégig e jelszó hatékonnyá tételén dolgozott. Leginkább
Röhm szervezőkészségének köszönhetően februárban a bajorországi fegyveres „hazafias
szövetségek” közül négy csatlakozott a nácikhoz, s együtt hozták létre a Hitler politikai
vezetése alatt álló ún. Arbeitsgemeinschaft der Vaterländischen Kampfverbände (Hazafias
Harci Szövetségek Munkaegylete) szervezetét. Szeptemberben még erősebb csoportot
alakítottak Deutscher Kampfbund (Német Harci Szövetség) néven; három vezetőjének egyike
Hitler volt. Ε szervezet egy szeptember 2-án, Nürnbergben tartott nagy tömeggyűlés nyomán
jött létre, amelyen a Franciaország ellen aratott 1870-es sedani német győzelmet ünnepelték
meg. A legtöbb dél-németországi fasiszta szellemű csoport képviseltette magát az eseményen, s
Hitlernek az országos kormány elleni dühödt beszédét egyfajta ovációval fogadták. Az új
Kampfbund célkitűzéseit nyíltan deklarálták: meg kell dönteni a köztársaságot, és szét kell tépni
a versailles-i békeszerződést.
A nürnbergi gyűlésen Hitler Ludendorff tábornok mellett állt a díszemelvényen, míg alattuk
elvonultak a tüntetők. Tribünszomszédságuk nem volt véletlen. A fiatal náci vezér egy ideje
már gondosan ápolta kapcsolatát a háborús hőssel, aki a nevét adta a berlini Kapp-puccshoz.
Mivel Ludendorff azóta is jobboldali ellenforradalomra bujtogatott, Hitler úgy vélte, rá lehetne
venni arra, hogy támogassa a náci vezér agyában formálódni kezdő akciót. Az idős tábornoknak
semmi érzéke nem volt a politikához. München mellett lakva sem rejtette véka alá a bajorokkal,
Rupprecht trónörökössel, a bajor trónkövetelővel, sőt e minden német államok
legkatolikusabbjában épp a katolikus egyházzal szembeni mély megvetését. Hitler mindezt
tudta róla, ám éppen így felelt meg az érdekeinek. Nem akarta, hogy Ludendorff legyen a
nacionalista ellenforradalom politikai vezetője: köztudott volt, hogy a hős tábornok erre a
szerepre vágyik, azt azonban Hitler magának akarta. Ám Ludendorff neve, s a tisztikar és egész
Németország konzervatívjainak az iránta megnyilvánuló tisztelete jól jön majd egy
Bajorországon kívül jószerivel ismeretlen vidéki politikus számára. Hitler terveiben ettől
kezdve Ludendorff is szerepelt.

1923 őszén a Német Köztársaság és a bajor állam válságos ponthoz érkezett. Szeptember 26-
án Gustav Stresemann kancellár bejelentette a Ruhr-vidéki passzív ellenállás végét és a háborús
jóvátételi fizetések folytatását. Hindenburgnak és Ludendorffnak e korábbi szócsöve, a makacs
konzervatív és szívében monarchista politikus arra a következtetésre jutott, hogy Németország
csak úgy maradhat életben, egyesülhet és erősödhet meg újra, ha legalábbis egyelőre elfogadja a
köztársasági államformát, megegyezésre jut az antanthatalmakkal, és időleges nyugalomra tesz
szert, amely alatt vissza kell nyernie gazdasági erejét. Az eddigi irányba történő további
sodródás csak polgárháborúhoz, sőt végső soron a nemzet végpusztulásához is vezethet.
A franciákkal szembeni ellenállás feladása a Ruhr-vidéken és a jóvátételi fizetések folytatása
hisztérikus dühöt váltott ki a német nacionalistákból, akikhez a szintén növekvő erejű
kommunisták is csatlakoztak a köztársaság denunciálásában. Stresemannt egyszerre fenyegette
a szélsőjobb és a szélsőbal lázadása. Megelőző lépésként Ebért elnökkel rendkívüli állapotot
hirdettetett ki azon a napon, amikor ő maga a Ruhr-vidékkel és a jóvátételi”fizetésekkel
kapcsolatos politika megváltoztatását jelentette be. 1923. szeptember 26-ától 1924. februárjáig a
rendkívüli állapotról szóló törvénynek megfelelően a végrehajtó hatalom Otto Gessler
honvédelmi miniszter és a hadsereg parancsnoka, von Seeckt tábornok kezében volt. Ez
gyakorlatilag azt jelentette, hogy a birodalom a tábornok és a hadsereg voltaképpeni diktatúrája
alá került.
Bajorország nem volt megfelelő hangulatban ahhoz, hogy elfogadja ezt a megoldást. Eugen
von Knilling bajor kormánya saját szükségállapot! rendeletét hirdette ki szeptember 26-án, és
diktátori felhatalmazással látta el Gustav von Kahrt, a jobboldali monarchistát és egykori
miniszterelnököt. Berlinben attól féltek, hogy Bajorország elszakadhat a birodalomtól,
restaurálhatja a Wittelsbach-monarchiát, s esetleg délnémet uniót formálhat Ausztriával. Ebért
elnök sietve összehívta a minisztertanácsot, amelynek ülésére von Seeckt tábornokot is
meghívták. Ebért tudni akarta, hol áll ez ügyben a hadsereg. Seeckt tömör felvilágosítással
szolgált: – A hadsereg énmögöttem áll, elnök úr!7
A monoklis, pókerarcú porosz főparancsnok jeges szavai már nem ejtették kétségbe a Német
Köztársaság elnökét, sem a kancellárt: ők már felismerték, hogy a hadsereg állam az államban,
és nincs felette ellenőrző hatalom. Amint már láttuk, három évvel azelőtt, amikor Kapp erői
elfoglalták Berlint, és Seeckthez hasonló kérés érkezett, a hadsereg már akkor sem a
köztársaság, hanem a tábornok mögött állt. Most, 1923-ban csak az volt a kérdés, hogy maga
Seeckt hol áll.
 A köztársaság szerencséjére a tábornok pillanatnyilag az ő oldalukra állt – nem mintha hitt
volna a republikánus, demokratikus elvekben, hanem mert úgy látta, hogy a bajorországi és
északi lázadás által szintén fenyegetett hadseregnek a megőrzése, valamint az össznémet
katasztrófával fenyegető polgárháború elkerülése érdekében pillanatnyilag a fennálló rezsimet
kell támogatni. Seeckt tudta, hogy a hadsereg Münchenben állomásozó hadosztályának egyes
főbb tisztjei a bajor szeparatistákat támogatják. Tudott a nagyvezérkar egykori tisztje,
Rujchrucker vezérkari őrnagy vezette „Fekete Reichswehr” összeesküvésről is: ez a társaság
Berlin elfoglalása útján szándékozta elűzni a republikánus kormányt. A tábornok hűvös
precizitással és vasakarattal látott hozzá, hogy rendbe szedje a hadsereget, és véget vessen a
polgárháborús fenyegetésnek.
1923. szeptember 23-án éjjel Buchrucker őrnagy vezetésével a „Fekete Reichswehr” csapatai
elfoglaltak három Berlintől keletre álló erődöt. Seeckt parancsot adott a reguláris egységeknek
az ostromra, így két nap elteltével Buchrucker megadta magát. Hazaárulás vádjával perbe
fogták, és ténylegesen el is ítélték tíz évi várfogságra. A „Fekete Reichswehrt pedig, amelyet
Arbeitskommandos (Munkakommandók) fedőnéven eredetileg maga Seeckt állított fel, hogy
titkos erősítést biztosítson a százezer fős Reichswehr számára, a történtek után feloszlatták.24
A tábornok következő lépése a Szászországban, Thüringiában, Hamburgban és a Ruhr-
vidéken fenyegető kommunista felkelés veszélyének elhárítása volt. A baloldal elnyomásában
mindig is számítani lehetett a hadsereg hűségére. Szászországban a Reichswehr helyi
parancsnoka tartóztatta le a szocialista-kommunista helyi kormányt, amelynek helyébe
birodalmi biztost neveztek ki. Hamburgban és a többi körzetben gyorsan és kegyetlenül
eltiporták a kommunistákat. Berlin számára most úgy tűnt, hogy a bolsevik veszély viszonylag
könnyű elhárítása megfosztotta a bajorországi konspirátorokat attól a mentségüktől, hogy ők
voltaképpen a köztáraságnak a kommunizmustól való megmentése érdekében cselekszenek;
Berlin arra számított, hogy most majd a bajorok is elismerik a nemzeti kormány fennhatóságát.
Az események azonban másként alakultak.
A Berlinnel továbbra is szembeszegülő Bajorországot egy diktátor-triumvirátus irányította: a
kormánybiztos Kahr, Otto von Lossow tábornok, a Reichswehr bajorországi csapatainak
parancsnoka, és Hans von Seisser ezredes, az államrendőrség vezetője. Kahr nem volt hajlandó
elismerni, hogy az Ebért elnök által kihirdetett rendkívüli állapot Bajorországban is érvényes
volna: megtagadott minden Berlinből érkező parancsot. Amikor a nemzeti kormány azt
követelte, hogy tiltsák be Hitler „újságát, a Völkischer Beobachtert amely fröcsögő gyűlölettel
támadta általában a köztársaságot és személy szerint Seecktet, Stresemannt és Gesslert, Kahr
megvetően visszautasította a követelést. Figyelmen kívül hagyta azt a berlini utasítást is, hogy
tartóztattassa le a bajorországi fegyveres bandák három notórius vezetőjét: Heiss századost,
Ehrhardt századost (a Kapp-puccs „hősét”) és Rossbach hadnagyot, aki Röhm homoszexuális
barátja volt. A türelme végén járó Seeckt utasította von Lossow tábornokot, hogy tiltsa be a náci
újságot, és tartóztassa le a szabadcsapatok e három tisztjét. A tábornok maga is bajor volt:
zavarodott, gyenge akaratú tiszt, akit rabul ejtett Hitler ékesszólása és Kahr rábeszélőképessége,
ezért habozott teljesíteni a parancsot. Október 24-én Seeckt elcsapta posztjáról, s helyébe Kress
von Kressenstein tábornokot nevezte ki. Kahr azonban nem kívánt figyelembe venni efféle
berlini diktátumokat. Kijelentette, hogy Lossow marad a bajorországi Reichswehr-alakulatok
élén, s nemcsak Seecktnek, hanem az alkotmánynak is szembeszegülve arra kényszerítette a
hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy különleges hűségesküt tegyenek le a bajor kormányra.
24
A „Fekete Reichswehr” durván mintegy 20 000 főt számláló csapatai a keleti határ mentén állomásoztak: azt védték a
lengyelekkel szemben az 1920-23 közötti zavaros években. Az illegális szervezet a középkori Femegerichte, a titkos bíróság
intézményének újjáélesztése révén vált hírhedetté. Ez a bíróság önkényesen halálra ítélte azokat a németeket, akik a szövetséges
Ellenőrző Bizottság számára adatokat szolgáltattak a „Fekete Reichswehr” tevékenységéről. Ε brutális gyilkosságok némelyike
rendes bíróság elé került. Az egyik ilyen ügy tárgyalásán Otto Gessler német honvédelmi miniszter, Noske utódja, tagadta, hogy
bármiféle tudomása lenne a szervezetről, és azt hajtogatta, hogy az nem létezik. Ám amikor az őt faggató bírák egyike
tiltakozott Gessler ilyen mérvű „ártatlansága” ellen, a miniszter kifakadt: – Hazaárulást követ el az, aki a „Fekete
Reichswehrről” beszél!
 Berlin szemében ez nem csupán politikai, hanem már katonai lázadásnak is számított, s von
Seeckt tábornok elszánta magát arra, hogy mindkettőt letöri.8
Nyílt figyelmeztetést küldött a bajorországi triumvirátusnak, valamint Hitlernek és a
fegyveres szövetségeknek: bármiféle lázadásuk katonai erőbe fog ütközni. A náci vezér
azonban már nem visszakozhatott. Megveszekedett követői akciót követeltek. Wilhelm
Brückner hadnagy, az SA egyik parancsnoka azonnali cselekvést sürgetett: – Közeleg a nap,
amikor már nem tudom majd visszatartani az embereket! Ha most semmi nem történik,
otthagynak bennünket!
Hitler is rájött arra, hogy ha Stresemann túl sok időt nyer, és az ország nyugalmának
helyreállítására tett erőfeszítései meghozzák első gyümölcseiket, azzal az ő lehetősége úszik el.
Könyörgött Kahrnak és Lossownak, hogy vonuljanak Berlin ellen, mielőtt még Berlin vonulna
München ellen. Erősödött benne a gyanú, hogy a triumvirátusnak vagy az elszántsága gyengül,
vagy pedig az ő kihagyásával készülnek szeparatista puccsra annak érdekében, hogy elszakítsák
Bajorországot a birodalomtól. Egy erős, nacionalista, egyesített birodalom fanatikus híveként
azonban Hitler minden erejével ellenezte ezt a megoldást.
Seeckt figyelmeztetését követően Kahr, Lossow és Seisser félni kezdett, Nem kívántak a
vesztükbe rohanni egy hasztalan gesztus kedvéért. November 6-án értesítették a Kampfbundot,
amelynek Hitler volt a legfőbb politikai vezetője, hogy nem hagyják magukat elhamarkodott
cselekvésbe hajszolni, s majd ők maguk döntik el, mikor és hogyan cselekedjenek. Ez jelzés
volt Hitler számára: magához kell ragadnia a kezdeményezést. Akkora háttérrel nem
rendelkezett, hogy egyedül végrehajthassa a puccsot. Szüksége lesz a bajor állam, a hadsereg és
a rendőrség segítségére – ezt a leckét már a bécsi nyomor éveiben megtanulta. Valahogyan
olyan helyzetbe kell hoznia Kahrt, Lossow-t és Seissert, hogy kénytelenek legyenek
együttműködni vele, és ne hátrálhassanak meg. Bátorságra, sőt merészségre volt szükség; s
Hitler most bebizonyította, hogy abból is van benne elég. Elhatározta, elrabolja a triumvirátust,
és kényszeríti őket, hogy az ő utasításainak megfelelően éljenek a hatalmukkal.
Az ötletet eredetileg két oroszországi menekült: Rosenberg és Scheubner-Richter adta
Hitlernek. Az utóbbi, aki felesége nevét felvéve nemesítette meg magát, élete nagy részét
Oroszország Balti-tengeri tartományaiban töltötte, a háború után pedig más menekültekkel
együtt a Szovjetunióból Münchenbe távozott, ahol belépett a náci pártba, s Hitler egyik
bizalmasává vált.
November 4-én, halottak napján (Totengedenktag) katonai parádét rendeztek München
szívében, és előre bejelentették a sajtóban, hogy nemcsak a népszerű Rupprecht trónörökös,
hanem Kahr, Lossow és Seisser is részt vesz az eseményen: a Feldherrnhalléból kivezető szűk
utcában felállított emelvényről fogadják majd a csapatok tisztelgését. Scheubner-Richter és
Rosenberg azt javasolta Hitlernek, hogy néhány száz, teherautókon odaszállított rohäffioszfägos
még a felvonuló csapatok érkezése előtt nyomuljon be ebbe az utcácskába, és gépfegyverekkel
zárja le. Hitler ezután menjen fel a tribünre, hirdesse ki a forradalmat, és pisztollyal a kezében
bírja rá az ott lévő notabilitásokat, hogy csatlakozzanak hozzá, és segítsenek neki a forradalom
irányításában. Hitlernek tetszett a terv: lelkesen támogatta. Az esemény napján Rosenberg korán
kiment a helyszínre, hogy felderítse a terepet, ám rémülten látta, hogy a szűk kis utcát
nagyszámú, jól felfegyverzett rendőr őrzi. Az összeesküvőknek le kellett mondaniuk a
„forradalomról”.
Voltaképpen nem mondtak le róla, csupán elhalasztották. Kiötlőitek egy újabb tervet, olyat,
amelyet nem keresztezhet egy stratégiailag elhelyezett rendőrosztag jelenléte. A november 10-
éről 11-ére virradó éjjel az SA és a Kampfbund többi fegyveres osztaga a München közvetlen
Közelében lévő Fröttmaninger-pusztán csoportosul, majd 11-én reggel, a gyűlölt, szégyenletes
fegyvernyugvás évfordulóján bevonul a városba, elfoglalja a stratégiai fontosságú pontokat,
kihirdeti a nemzeti forradalmat, s így kész helyzet elé állítja a habozó Kahr-Lossow-Seisser
triumvirátust.
 Ekkor azonban egy nem különösebben fontos hír arra indította Hitlert, hogy elvesse a tervet,
és újat rögtönözzön. Rövid sajtóértesítés tudatta, hogy néhány müncheni kereskedelmi szervezet
kérésére Kahr beszédet fog mondani a város délkeleti szélén lévő, Bürgerbräukeller nevű nagy
sörházban. A kitűzött időpont: november 8-án este. A kommüniké szerint a kormánybiztos a
bajor kormány programjáról fog beszélni. Von Lossow tábornok, von Seisser ezredes és más
notabilitások is jelen lesznek – tudatta a közlemény.
Két megfontolás hajszolta Hitlert a meggondolatlan döntésre. Először: Kahr esetleg
felhasználhatja a gyűlést arra, hogy kihirdesse Bajorország függetlenségét, és a Wittelsbachok
visszaültetését az ország trónjára. November 8-án Hitler egész nap hiába próbálkozott beszélni
Kahrral, aki nem akart vele találkozni 9-e előtt. Ez csak tovább növelte a náci vezér gyanúját.
Meg kell előznie Kahrt! Másodszor: a Bürgerbräukellerben tartandó gyűlés tálcán kínálta a 4-én
elszalasztott lehetőséget: a triumvirátus mindhárom tagját galléron tudják fogni, s pisztollyal
kényszeríthetik őket arra, hogy csatlakozzanak a nácikhoz a forradalom véghezvitelében. Hitler
ezért az azonnali cselekvés mellett döntött. A november 10-i mozgósítás terveit lefújták, s a
rohamosztagosokat riasztották, hogy jelentkezzenek szolgálattételre a nagy sörháznál.

A SÖRHÁZI PUCCS
1923. november 8-án este körülbelül háromnegyed kilenckor, miután Kahr fél óráig beszélt a
durva faasztalok körül helyet foglaló, és bajor szokás szerint kőkorsókból sörözgető mintegy
háromezer szomjas polgár előtt, az SA osztagai körülvették a Bürgerbräukellert, Hitler pedig
előrenyomakodott a csarnokban. Mialatt néhány embere felállított egy géppuskát a bejáratnál,
Hitler egy asztalra ugrott, s hogy rá figyeljenek, revolverével a mennyezetbe lőtt. A közönség
megfordult, hogy megnézze, ki zavarja az estét. Hess és Ulrich Graf (egykori hentes, amatőr
birkózó és bajkeverő, most pedig a vezér testőre) kíséretében Hitler a pódiumra hágott. Egy
rendőrőrnagy megpróbálta megállítani, Hitler azonban ráfogta fegyverét, majd tovább
nyomakodott. Egy szemtanú szerint Kahr „ideges és zavart” lett. Hátralépett a szónoki
emelvénytől, Hitler pedig elfoglalta a helyét.
– Kitört a nemzeti forradalom! – kiáltotta. – Hatszáz felfegyverzett ember szállta meg az
épületet! Senki nem hagyhatja el a termet! Ha nem lesz azonnal csend, felállíttatok egy
géppuskát az emeleten! A bajor és a birodalmi kormányt elmozdították. Ideiglenes nemzeti
kormány alakult. A Reichswehr és a rendőrség laktanyáit megszállták. A hadsereg és a
rendőrség a horogkeresztes zászló alatt vonul a város felé!
Ez az utóbbi bejelentés nem volt igaz: Hitler blöffölt. A kavarodásban azonban ezt senki nem
tudhatta biztosan. Hitler revolvere viszont igazi volt; el is sütötte. A puskákkal, géppuskával
felszerelt rohamosztagosok is igaziak voltak. Hitler most megparancsolta Kahrnak, Lossownak
és Seissernek, hogy kövessék a pódium közelében lévő különterembe. A rohamosztagosok
lökdösésére Bajorország három legmagasabb rangú hivatalos személye engedelmeskedett Hitler
parancsának, a tömeg pedig döbbenten figyelt.
Nem csak döbbenten; egyre nőtt bennük a rosszallás. Sok üzletember még most is csak
felkapaszkodott senkinek tartotta Hitlert. Az egyik rákiáltott a rendőrökre: – Ne legyetek olyan
gyávák, mint tizennyolcban voltatok! Lőjetek! – A rendőrök azonban, mivel saját főnökük
olyan kezesnek mutatkozott, és az SA emberei már hatalmukba kerítették a termet, nem
mozdultak. Hitler korábban megszervezte, hogy Wilhelm Frick, a rendőrparancsnokságon lévő
náci kém telefonon utasítsa a sörházban szolgálatot teljesítő rendőröket: ne avatkozzanak be,
hanem csak jelentsenek. A tömeg barátságtalansága kezdett olyan méreteket ölteni, hogy
Göring szükségesnek tartotta felmenni az emelvényre, és lecsillapítani őket. – Nincs mitől
félniük! – kiáltotta. – A legjobb szándékkal jöttünk! Sőt morogni sincs okuk, hiszen ott a sörük!
– Ezután felvilágosította a közönséget, hogy a szomszéd szobában éppen új kormány alakul.
Alakult is, Adolf Hitler pisztolycsöve előtt. Mihelyt foglyait a közeii helyiségbe terelte,
Hitler így szólt hozzájuk: – Az engedélyem nélkül senki nem távozik élve ebből a szobából! –
Ezután felvilágosította őket arról, hogy mindhárman kulcstárcákat kapnak vagy a bajor
kormányban, vagy a Hitler és Ludendorff vezette nemzeti kormányban. Ludendorff? Korábban
az este folyamán Hitler elküldte Scheubner-Richtert, hogy Ludwigshöhéből azonnal hozza a
sörházba a tábornokot, aki mit sem tudott a náci összeesküvésről.
A három fogoly először szóba állni sem volt hajlandó Hitlerrel, aki erre tovább nógatta őket.
Mindegyiküknek ki kell állnia mellé a forradalom és az új kormányok kikiáltásában;
mindegyiküknek el kell foglalnia az ő, Hitler által kijelölt posztot, különben „nincs joga a
léthez”. Kahr lesz Bajorország régense, Lossow a nemzeti kormány hadügyminisztere, Seisser
pedig a birodalmi rendőrminiszter. A három férfi egyikére sem tett azonban benyomást a
kilátásba helyezett magas hivatal. Nem feleltek.
Folyamatos hallgatásuk felidegesítette Hitlert. Végül a pisztolyát is rájuk fogta. – Négy
golyó van a fegyveremben! Három a segítőimnek, ha cserben hagynának, a negyedik pedig
magamnak! – Saját homlokához illesztette a fegyvert, s újra felkiáltott: – Ha nem
győzedelmeskedem holnap délutánig, halott leszek!
Kahr nem volt fényes elme, de rendelkezett fizikai bátorsággal. – Herr Hitler, ön
agyonlövethet vagy személyesen is agyonlőhet engem – felelte. – Nem számít, hogy meghalok-
e, vagy sem.
Seisser is megszólalt. Szemrehányást tett Hitlernek, amiért megszegte adott szavát, hogy
nem kezd puccsot a rendőrség ellen.
– Valóban megszegtem a szavam – felelte Hitler. – Bocsásson meg érte: a haza érdekében
tettem. Von Lossow tábornok továbbra is megvetően hallgatott. Amikor azonban Kahr hozzá
hajolva sugdolózni kezdett a fülébe, Hitler felcsattant: – Abbahagyni! Nincs beszéd az
engedélyem nélkül!
A saját beszédével viszont semmire sem ment. A bajor államban minden hatalmat a maga
kezében tartó három férfi közül egy sem egyezett bele, hogy csatlakozzon hozzá; még a
pisztolyát is hiába fogta rájuk. A puccs nem Hitler terveinek megfelelő módon haladt. A náci
vezér most hirtelen ötlettel felugrott, egy szó nélkül visszafutott a nagyterembe, felhágott az
emelvényre, szembefordult a barátságtalan tömeggel, és bejelentette, hogy a triumvirátus tagjai
a szomszéd helyiségben csatlakoztak hozzá az új nemzeti kormány megalakításában.
– A bajor kormányt letettük! – kiáltotta. –... A novemberi bűnözők kormányát és a
birodalom elnökét letétinek nyilvánítjuk! Még a mai napon új nemzeti kormányt nevezünk ki itt
Münchenben! Azonnal létrehozzuk a német nemzeti hadsereget... Javaslom, hogy amíg meg
nem történik a végső leszámolás a novemberi bűnözőkkel, én vegyem át a nemzeti kormány
politikájának irányítását! Ludendorff átveszi a német nemzeti hadsereg vezetését ... Az
ideiglenes német nemzeti kormánynak az a feladata, hogy szervezze meg a bűnös Bábel, Berlin
elleni felvonulást, s mentse meg a német népet... Holnap vagy nemzeti kormány lesz
Németországban, vagy nem éljük meg a reggelt!
Nem először és nyilván nem is utoljára, Hitler mesterien hazudott, és be is jött a blöffje.
Amikor a gyűlés résztvevői meghallották, hogy Kahr, von Lossow tábornok és von Seisser
rendőrfőnök csatlakozott Hitlerhez, a hangulat hirtelen megváltozott. Hangos éljenzés
hallatszott, amelynek beszűrődő hangja nem maradt hatás nélkül az oldalsó kis szobába bezárt
három férfira.
Scheubner-Richter ezek után, mintha egy kalapból varázsolta volna elő, bemutatta
Ludendorff tábornokot. A háborús hős nagyon dühös volt Hitlerre, amiért az ennyire meglepte
őt, s amint a többiek mellé a kis szobába zárkózva megtudta, hogy nem ő, hanem az egykori
szakaszvezető lenne Németország diktátora, neheztelése csak növekedett. Alig szólt egy szót is
a pimasz fiatalemberhez. Hitlert azonban csak az érdekelte, hogy Ludendorff a nevét adja a
kétségbeesett vállalkozáshoz, és győzze meg a három nyakas bajor vezetőt, akik addig nem
válaszoltak az ő szóáradatára és fenyegetéseire. Ludendorff vállalata a feladatot. Most már nagy
nemzeti ügyről van szó, mondta, és együttműködést tanácsolt az uraknak. A nagy tábornok
jelenlététől elragadtatott trió a jelek szerint beadta a derekát, bár később Lossow tagadta, hogy
Ludendorff parancsnoksága alá helyezte volna magát. Kahr néhány percen át fontoskodott a
számára oly kedves Wittelsbach-monarchia helyreállítása ügyében. Végül azt mondta, hogy „a
király helyetteseként” hajlandó az együttműködésre.
Ludendorff jól időzített érkezése megmentette Hitlert. A szerencsés fordulat feletti örömében
visszavezette a társaságot a pódiumra, ahol mindegyikük rövid beszédet mondott, és hűséget
esküdött a többieknek, valamint az új rezsimnek. A lelkesedés delíriumában a tömeg székekre,
asztalokra hágva ünnepelt. Hitler sugárzott az örömtől. „Olyan gyermeki, nyílt boldogság
kifejezése volt az arcán, amelyet soha nem fogok elfelejteni” jelentette ki később egy jelen lévő
neves történész.9
Hitler ismét a szónoki emelvényre lépve így búcsúzott a gyülekezettől:

Most pedig meg akarom tartani azt a fogadalmamat, amelyet öt évvel ezelőtt, nyomorult vakként tettem egy
katonai kórházban: nem ismerek sem nyugalmat, sem békét addig, amíg a novemberi bűnözőket nem döntöttük
meg, s amíg a mai szerencsétlen Németország romjaiból ki nem nő egy erős és nagy, szabad és nagyszerű
Németország.

A gyűlés résztvevői nekikészülődtek a távozásnak. A kijáratoknál Hess a rohamosztagosok

segítségével feltartóztatta a bajor kabinet néhány tagját és egyéb notabilitásokat, akik a
tömegben akartak kiosonni az épületből. Hitler a Kahr-Lossow-Seisser trión tartotta a szemét.
Most hírt hoztak: összecsapás tört ki a Bund Oberlandnak, az egyik harci szövetségnek a
rohamosztagosai és reguláris katonák között a hadsereg utászlaktanyájánál. Hitler elhatározta,
hogy autón a helyszínre megy, és személyesen intézi el a dolgot, a sörházat pedig Ludendorffra
hagyja.
Döntése végzetes hiba volt. Először Lossow oldalgott el: közölte Ludendorffal, hogy a
hadsereg parancsnokságán lévő irodájába kell sietnie a szükséges parancsok kiadására. Amikor
Scheubner-Richter ellenkezett, Ludendorff mereven így felelt: – Megtiltom önnek, hogy
kételkedjen egy német tiszt szavában! – Ezután Kahr és Seisser is eltűnt.
Hitlernek virágos kedve volt, amikor visszatért a Bürgerbräuba, ahol megtudta, hogy a
madarak kirepültek a kalitkából. Ez volt az este elszenvedett első csapás a számára, s meg is
rendítette. Magabiztosan arra számított, hogy „miniszterei” új feladataik ügyében sürgölődnek
majd, Ludendorff és Lossow pedig a Berlin elleni felvonulás tervein dolgozik, amikor ő
megérkezik. Ehelyett szinte semmi nem történt. A forradalmi erők még csak Münchent sem
szállták meg. Egy másik harci szövetséghez, a Reichkriegsflaggéhoz tartozó rohamosztagos-
különítmény élén Röhm elfoglalta a hadsereg főparancsnokságát, amely a Schönfeldstrassén
lévő hadügyminisztériumban volt, de egyetlen más stratégiai fontosságú pontot sem szálltak
meg, még a távíróhivatalt sem, így hát táviratilag mehetett a puccsról szóló jelentés Berlinbe, és
jöhetett von Seeckt tábornoktól a válasz a hadsereg bajorországi alakulataihoz: Leverni!
A Hitlerrel és Röhmmel rokonszenvező alacsonyabb rangú tisztek és a legénység köréből
néhányan átálltak ugyan a felkelőkhöz, a magasabb rangú tisztek azonban, élükön a müncheni
helyőrség parancsnokával, von Danner tábornokkal, nemcsak hajlandók voltak végrehajtani
Seeckt parancsát, de ténylegesen haragudtak is a felkelőkre a von Lossow tábornokkal
szembeni bánásmód miatt. A hadsereg becsületkódexe szerint az a civil, aki pisztolyt szegezett
egy tábornokra, azt érdemelte, hogy tiszti karddal vágják le. A 19. gyalogezred laktanyájában
lévő főhadiszállásról, ahol Lossow csatlakozott Dannerhez, üzenetet küldtek a távolabbi
helyőrségekhez: sürgősen küldjenek erősítést a városba! Hajnalra a hadsereg reguláris csapatai
kordont vontak Röhm erői köré a hadügyminisztériumban.
Ezelőtt azonban még Hitler és Ludendorff rövid időre felkereste Röhmöt a minisztériumban,
hogy felmérjék a helyzetet. Röhm megdöbbent, amikor megtudta, hogy rajta kívül senki nem
fogott a város legfontosabb pontjainak elfoglalására irányuló katonai akcióba. Hitler
kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy újra kapcsolatot találjon Kahrral, Lossow-val és
Seisserrel. Ludendorff nevében futárokat küldtek a 17. gyalogezred laktanyájába, ám a futárok
nem tértek vissza. Pöhnert, München egykori rendőrfőnökét, aki azóta Hitler támogatói közé
tartozott, egy SA rohamosztag élén küldték ki a rendőrparancsnokság elfoglalására, ott azonban
mindannyiukat azonnal letartóztatták.
S mi történt Gustav von Kahrral, a bajor állam fejével? Miután távozott a
Bürgerbraukellerből, egyszeriben megjött az esze és a bátorsága. Mivel nem kívánta újra
megkockáztatni, hogy Hitler vagányainak a fogságába kerüljön, Regensburgba költöztette a
kormányt, előtte azonban elrendelte, hogy egész Münchenben ragasszák ki az alábbi kiáltványt
tartalmazó plakátot:

Egyes nagyra törő bajtársak árulása és szószegése undorító erőszak színterévé változtatta a nemzeti
újraébredés érdekében folyó demonstrációt. A belőlem, von Lossow tábornokból és Seisser ezredesből
fegyverrel kikényszerített nyilatkozatok érvénytelenek. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, valamint az
Oberland és a Reichskriegsflagge harci szövetség ezennel feloszlattatik.
Von Kahr
kormánybiztos

A diadal, amely néhány órával korábban még oly közelinek és könnyen kivívottnak tűnt
Hitler számára, az éjszaka folyamán gyors ütemben kezdett távolodni. Összeomlóban volt a
sikeres politikai forradalomnak Hitler által mindig is elengedhetetlennek tartott alapja: a létező
intézmények, például a hadsereg, a rendőrség, a hatalmon lévő politikai csoport támogatása.
Világossá vált már, hogy Ludendorff varázsos neve sem hozta át az állam fegyveres erőit az ő
oldalukra. Hitler azt javasolta, hogy a helyzet megfordítása érdekében maga és a tábornok
vonuljanak vidékre, Rosenheim mellé, és lázítsák fel a parasztokat, hogy azok az SA mögé
sorakozva segítsenek München lerohanásában, de Ludendorff tüstént visszautasította ezt az
ötletet.
Ám talán van még mód arra, hogy legalább a katasztrófát elhárítsák! A puccs első hírére
Rupprecht trónörökös, Ludendorff elszánt ellensége, rövid nyilatkozatot bocsátott ki, amelyben
a puccsisták azonnali megdöntésére szólított fel. Hitler most elhatározta, hogy felkéri a
herceget, közvetítsen a Kahr-Lossow duó és őközötte valamilyen elfogadható békés rendezés
érdekében. Egy bizonyos Neunzert hadnagyot, Hitler és Rupprecht közös barátját hajnalban
sietve a Berchtesgaden melletti Wittelsbach kastélyba küldték, hogy tárgyaljon a kényes
ügyben. Neunzert nem kapott autót, ami odavitte volna, így vonatra szállt, és csak délben
érkezett meg, abban az órában, amikor az események olyan fordulatot vettek, amit Hitler nem
látott előre, Ludendorff pedig egyenesen elképzelhetetlennek tartott volna.
Hitler puccsot tervezett, nem pedig polgárháborút. Lázas izgalma ellenére megfelelő
önkontrollal rendelkezett ahhoz, hogy belássa: nem elég erős a rendőrség és a hadsereg
legyűrésére. Nem a fegyveres erők ellenében, hanem azok segítségével akart forradalmat. Noha
vérszomjasnak mutatkozott utóbbi beszédeiben, csakúgy, mint azokban az órákban, mikor
pisztolyával tartotta sakkban a Bajorországot vezető triót, visszariadt annak gondolatától, hogy
a köztársaság elleni gyűlölet szellemével egyformán átitatott emberek egymás vérét ontsák.
Ezt Ludendorff sem akarta. Amint korábban a feleségének mondta, örömmel látta volna
kötélen lógni Ebért elnököt „és társait”, de nem kívánta olyan rendőrök és katonák halálát, akik
(legalábbis ott Münchenben) vele együtt hittek a nemzeti ellenforradalomban.
Az ingadozó fiatal náci vezérnek Ludendorff ekkor előadta saját tervét, amely talán még
mindig győzelmet Tíbzhat a számukra, ugyanakkor nem jár vérontással. Biztos volt abban,
hogy a német katonák, és a többségükben katonaviselt német rendőrök soha nem merészelnének
rálőni a legendás parancsnokra, aki a keleti és a nyugati fronton egyaránt oly sok csatában
vezette őket nagy győzelemre. Majd ő és Hitler együtt vonulnak követőikkel a városközpontba,
hogy elfoglalják. Nemcsak abban volt biztos Ludendorff, hogy a rendőrség és a hadsereg nem
mer majd szembeszállni vele, hanem abban is, hogy csatlakozni fognak hozzá, s az ő
parancsnoksága alatt harcolnak tovább. Hitler kissé szkeptikusan bár, de beleegyezett a tervbe,
mivel nem látszott a helyzetből egyéb kiút. A trónörökös sem válaszolt közvetítési kérelmére.

November 9-én, a Német Köztársaság kikiáltásának évfordulóján délelőtt 11 óra táján Hitler
és Ludendorff a Bürgerbräukeller kertjéből induló körülbelül háromezer rohamosztagosból álló
menetoszlop élén elindult a müncheni városközpont irányába. Mellettük, az első sorban haladt
Göring, az SA parancsnoka, Scheubner-Richter, Rosenberg, Ulrich Graf, Hitler testőre, fél tucat
egyéb náci tisztségviselő, valamint a Kampfbund vezetői. A menetoszlop élén horogkeresztes
lobogót és az Oberland Bund jelvényét vitték. Nem sokkal az első sorok mögött egy
géppuskákkal és kezelőikkel megrakott teherautó pöfögött. A rohamosztagosok karabélyt vittek
a vállukon, némelyikük szuronya is fel volt tűzve. Hitler a kezében vitte revolverét. Nem
képeztek elrettentő fegyveres erőt, de Ludendorff, aki annak idején Németország legjobb
katonáinak milliói felett parancsnokolt, nyilván úgy vélte, hogy a célnak megfelelő erővel
rendelkezik.
A felkelők a sörháztól néhányszáz méterre találták az első akadályt. Az Isar folyón át a
városközpont felé vezető Ludwig hídon fegyveres rendőrosztag állta el útjukat. Göring
előreugrott, megszólította a rendőrök parancsnokát, s megfenyegette, hogy agyonlöveti az
állítása szerint a menetoszlop végén lévő túszokat, ha a rendőrség tüzet nyit az embereikre. Az
éjszaka folyamán ugyanis Hess és mások épp erre az eshetőségre túszokat ejtettek, köztük a
bajor kabinet két tagját is. Akár blöffölt Göring, akár nem, a rendőrtiszt nyilván elhitte a
fenyegetést, ezért háborgatás nélkül átengedte a menetoszlopot a hídon.
A Marienplatzon a náci menetoszlop nagy tömegbe ütközött, amely a puccs első hírére
Münchenbe siető Julius Streicher, a nürnbergi zsidófaló szónoklatát hallgatta. Streicher nem
akart kimaradni a forradalomból, ezért azonnal befejezte beszédét, és a menethez csatlakozva
közvetlenül Hitler mögé furakodott.
Kevéssel déli tizenkét óra után a menetelők úticéljuk, a hadügyminisztérium közelébe
érkeztek, ahol Röhmöt és rohamosztagosait a Reichswehr katonái tartották körülzárva. Eddig
még sem az ostromlók, sem az ostromlottak nem adtak le egyetlen lövést sem egymásra. Röhm
és emberei korábban mindannyian katonák voltak, s most számos háborús bajtársukat látták
viszont a szögesdrót túloldalán. Egyik félnek sem volt a legkisebb kedve sem az öldökléshez.
Annak érdekében, hogy a hadügyminisztériumhoz érkezve kiszabadíthassák Röhmöt, Hitler
és Ludendorff most a Feldherrnhalle mögötti, a tágas Odeon térre nyíló keskeny
Residenzstrassén vezették végig a menetoszlopot. A sikátorszerű utcácska végén egy
karabélyokkal felszerelt, körülbelül százfős rendőrosztag zárta el útjukat. Stratégiailag
mintaszerűen voltak elhelyezve, s ezúttal nem engedték át a menetet.
A nácik azonban újra megpróbálták keresztülbeszélni magukat a rendőrökön. Egyikük,
Ulrich Graf, a hű testőr előre lépett, és rákiáltott a vezénylő rendőrtisztre: – Ne lőjetek!
Őexcellenciája Ludendorff jön! – Amatőr birkózó és hivatásos kidobóember létére még ebben
a döntő pillanatban sem felejtette el a nemesembernek kijáró titulus használatát. Hitler is
odakiáltott: – Adjátok meg magatokat! Adjátok meg magatokat! – Az ismeretlen rendőrtiszt
azonban nem adta meg magát. Láthatóan Ludendorff bűvös neve sem fogott rajta. Ez itt a
rendőrség volt, s nem a hadsereg!
Sosem derült ki pontosan, melyik fél tüzelt először: utólag egymásra hárították a
felelősséget. Egy szemtanú vallomása szerint Hitler adta le revolverével az első lövést. Egy
másik Streicherre voksolt, s nem egy náci később úgy nyilatkozott nekem, hogy minden más
tetténél inkább e lövése tette Streichert oly hosszú időn át Hitler egyik kedvencévé.25
Tény az, hogy elcsattant egy lövés, a következő pillanatban pedig mindkét oldalon tüzet
25
Évekkel később, amikor jóváhagyta Streicher kinevezését Frankónia náci vezetőjévé, Hitler a következő kijelentéssel szerelte
le sok párttag ellenvetéseit: – Lehet, hogy akadnak néhányan, akiknek nem tetszik Streicher párttárs orra. Ám amikor azon a
napon ott feküdt mellettem a Feldherrnhallénál a kövezeten, megfogadtam magamban, hogy soha nem hagyom őt el, amíg csak
ő nem hagy el engem. (Heiden: Hitler: A Biography, 157.o.)
nyitottak, s ezzel Hitler reményei romba dőltek. Scheubner-Richter halálos sebbel, Göring pedig
súlyos comblövéssel zuhant a kövezetre. A tüzelés hatvan másodpercig sem tartott,
megszűntekor azonban az utca tele volt fekvő emberekkel: tizenhat náci és három rendőr halott
volt, illetve haldokolt, jóval többen súlyosan megsebesültek, a többiek pedig, köztük Hitler is, a
puszta életüket féltve hasaltak az úttesten.
Egyetlen kivétel volt csupán, akinek ha követték volna a példáját, a nap máshogyan is
végződhetett volna. Ludendorff nem vetődött hasra. A legszebb katonai hagyományok szerinti
szálfaegyenes, büszke tartással, oldalán segédtisztje, Streck őrnagy kíséretében vonult
nyugodtan tovább a rendőrpuskák között, amíg csak ki nem ért az Odeon térre. Biztos, hogy
magányos, bizarr alak benyomását keltette. Egyetlen náci sem ment utána. Még a legfőbb vezér,
Adolf Hitler is tovább hasalt.
A Harmadik Birodalom leendő kancellárja elsőként illant el. Különös, ám talán árulkodó
gesztussal Scheubner-Richterbe karolva haladt, amikor a menet a rendőrkordon elé ért, s ő
estében magával rántotta Hitlert is az úttestre. Hitler talán azt hitte, őt is eltalálták: éles
fájdalmat érzett, amelyről azonban később kiderült, hogy csak a válla fordult ki. Mindazonáltal
tény, hogy Walter Schulz orvosnak, a menetoszlopban vonuló egyik nácinak több más tanú által
is támogatott vallomása szerint Hitler volt „az első, aki” halott és sebesült bajtársait odahagyva
„felállt, és visszafordult”. Egy várakozó gépkocsiba tuszkolták, és elvitték Hanfstanglék uffingi
vidéki házához, ahol Putzi felesége és nővére vette ápolásba. Itt tartóztatták le két nappal
később.
Ludendorffot még a helyszínen letartóztatták. Megvetette a felkelőket, akikből hiányzott a
bátorság ahhoz, hogy vele masírozzanak tovább, s olyannyira megharagudott a hadseregre,
amely nem állt az ő oldalára, hogy kijelentette: többé egyetlen német tisztet sem ismer, s tiszti
egyenruhát sem vesz magára még egyszer. A sebesült Göringet egy közeli bankba vitték,
amelynek zsidó vezetőjétől kapott elsősegélyt, majd felesége átcsempészte az osztrák határon,
és egy innsbrucki kórházba vitte. Hess is Ausztriába menekült. A Feldherrnhalle előtti
összeomlás után két órával Röhm megadta magát a hadügyminisztériumban. Néhány napon
belül Göring és Hess kivételével a lázadók minden vezérét összeszedték, és börtönbe zárták. A
náci puccs fiaskóval végződött. A pártot feloszlatták. Minden jel arra mutatott, hogy a
nemzetiszocializmus halott. Diktátori hajlamú vezéralakja, aki az első golyók fütyülésekor
megfutott, tökéletesen diszkreditáltnak, meteorszerű politikai karrierje pedig befejezettnek tűnt.

A HAZAÁRULÁSI PER
Mint kiderült, e karrier csupán félbeszakadt, s nem is hosszú időre. Hitler ravasz volt: rájött,
hogy tárgyalása nem hogy megszégyenítené, hanem új fórumot nyújt a számára, ahol nemcsak
az őt letartóztató, kompromittálódott hatóságokat diszkreditálhatja, hanem ami fontosabb, most
először végre ismertté teheti a nevét Bajorország, sőt még Németország határain is túl. Pontosan
tudta, hogy a világsajtó és a vezető német lapok tudósítói igyekeznek Münchenbe, hogy részt
vehessenek a tárgyaláson, amely 1924. február 26-án, a Bluten-burgstrassén lévő régi
gyalogsági kiképzőiskolában összeülő különleges bíróság előtt kezdődött.
Huszonnégy nappal későbbi berekesztéséig Hitler diadallá változtatta a vereséget, Kahrt,
Lossow-t és Seissert bűntársaivá tette a nyilvánosság szemében, amivel tönkre is tette őket,
szónoki képességével és heves nacionalizmusával mély benyomást tett a német népre, és a
világsajtó címlapjaira küldte a nevét.
Bár a vádlottak padján helyet foglaló tíz vádlott közül messze Ludendorff volt a leghíresebb,
Hitler kezdettől magára irányította a rivaldafényt. A tárgyalás elejétől végéig ő uralta a termet.
Franz Gürtner, a bajor igazságügyi miniszter, a náci vezér régi barátja és védelmezője
gondoskodott arról, hogy a bíróság kegyes és elnéző legyen. Hitlernek megengedték, hogy
kedve szerint félbeszakítsa a tárgyalás menetét, bármikor keresztkérdéseket intézzen a
tanúkhoz, s annyit és oly gyakran beszéljen, amennyit és amikor csak akar. Első nyilatkozata
négy óra hosszat tartott, s sok hasonló szózuhatag követte.
Nem ismételte meg azoknak a tévedését, akik a Kapp-puccsban játszott szerepük miatt perbe
fogva azt hangoztatták, hogy – Hitler megfogalmazásában – „ők semmit sem tudtak, semmit
sem akartak, semmire nem törekedtek. Ez az, ami tönkretette a burzsoá világot, hogy nem volt
bátorságuk kiállni tettük mellett... odalépni a bíró elé, és azt mondani, hogy 'Igen, ezt akartuk, le
akartuk rombolni az államot'!”
Most viszont a bíróság és a világsajtó Münchenbe sereglett képviselői előtt Hitler büszkén
jelentette ki: – Egyedül én viselem a felelősséget. De ettől még nem vagyok bűnöző! Ha ma
forradalmárként állok is itt, én a forradalom elleni forradalmár vagyok! Az 1918-as bűnözőkkel
szemben nem létezik hazaárulás!
Ha létezne, akkor a bajorországi kormánynak, hadseregnek és rendőrségnek a nemzeti
kormány ellen vele együtt összeesküdő vezetői ugyanolyan bűnösök, mint ő, és ott kellene
ülniük mellette a vádlottak padján, nem pedig fő vádlóiként a tanúk emelvényén. Ravaszul a
rossz lelkiismeretüktől nyugtalan triumvireket kiáltotta ki bűnösnek:

Annyi bizonyos volt, hogy Lossow, Kahr és Seisser célja ugyanaz, mint a miénk: megszabadulni a birodalmi
kormánytól ... Ha vállalkozásunk valójában hazaárulás volt, akkor Lossow, Kahr és Seisser egész idő alatt
ugyanúgy hazaárulást folytatott, mert mindeme hetek során egyébről sem beszéltünk, mint e célokról,
amelyekért jelenleg bennünket vádolnak.

A három férfi ezt aligha tagadhatta: igaz volt. Kahr és Seisser nem volt ellenfél Hitler
szónyilaival szemben, Lossow azonban elszántan védekezett. – Én nem valami munkanélküli
komitácsi voltam! – emlékeztette a bíróságot. – Magas állami posztot töltöttem be! – A
tábornok a régi katonatiszt minden megvetését rázúdította egykori káplárjára, erre a
munkanélküli parvenüre, aki túláradó ambíciója hatására arra vetemedett, hogy diktálni
próbáljon a hadseregnek és az államnak. Milyen messze rugaszkodott ez a gátlástalan demagóg
azoktól az időktől, amikor még hajlandó volt egy hazafias mozgalomban pusztán a „dobos”
szerepét is betölteni!
Pusztán a dobos? Hitler tudta, hogyan válaszoljon:

Mily kicsinyesen gondolkodnak a kisemberek! Higgyék el nekem, nem tartom olyasminek a miniszteri tárcát,
amiért érdemes volna küzdeni. Szerintem nagy emberhez nem méltó, hogy pusztán azért kerüljön be a
történelembe, mert miniszterré tették; így az a veszély leselkedik rá, hogy más miniszterek közé temetik majd.
Az én célom kezdettől fogva ezerszer magasabb volt holmi miniszterségnél. A marxizmus elpusztítója akartam
lenni. Az is leszek, s ha sikerül, a miniszteri cím abszurditás lesz a nevemmel kapcsolatban.

Felidézte Wagner példáját is:

Amikor első ízben álltam Richard Wagner sírja előtt, büszkeséggel telt el a szívem e férfi iránt, aki
megtiltotta, hogy olyasféle feliratokat véssenek emlékművére, mint például „Itt nyugszik Őexcellenciája, báró
Richard von Wagner, titkos tanácsos, zeneigazgató”. Büszke voltam arra, hogy e férfi és sok más német is
elegendőnek találta, hogy titulusok nélkül hagyja nevét a történelemre. Nem szerénységtől indíttatva akartam
dobos lenni azokban az időkben. Ez a lehető legnagyobb ambíció – minden egyéb semmi ehhez képest.

Azzal vádolták, hogy dobosból diktátorrá akar lenni. Nem tagadta a vádat. A sors diktálta,
hogy így legyen.

Az a férfi, aki diktátornak született, nem kényszerül e posztra, hanem akarja azt. Nem hajtja semmi előre: ő
hajtja magamagát. Nincs ebben semmi szerénytelenség. Szerénytelen-e az a munkás, aki azért hajtja magát, hogy
nehezebb munkát kapjon? Önhitt-e az a gondolkodókra vallóan magas homlokú ember, aki éjszakákon át addig
töri a fejét, amíg csak valami találmányt nem ad a világnak? Annak, aki elhivatottságot érez egy nép
kormányzására, nincs joga azt mondani, hogy „majd ha akartok, ha hívtok, akkor együttműködöm veletek.” Hát
nem! Neki az a kötelessége, hogy előrelépjen!
 Bár hazaárulás vádjával a vádlottak padján ült, és súlyos börtönbüntetés várt rá, töretlen volt
az önbizalma, a hite abban, hogy elhivatott „egy nép kormányzására”. Börtönében a tárgyalásra
várva már elemezte a puccs kudarcának okait, s megfogadta, hogy többé nem követi el majd
ezeket a hibákat. Tizenhárom évvel később, miután már elérte célját, így idézte fel akkori
gondolatait a Bürgerbräukellerben a puccs évfordulóját megünnepelni összegyűlt régi
követőinek:
– Nyugodtan elmondhatom, hogy akkor hoztam életem legmeggondolatlanabb döntését.
Beleszédülök, ha manapság visszagondolok rá ... ha most elvonulna itt előttünk valamelyik
osztagunk 1923-ból, önök azt kérdeznék: „Melyik szegényházból szöktek meg ezek?” ... De a
sors jót akart nekünk. Nem engedte, hogy sikerüljön egy olyan akció, amely ha sikerült volna, a
mozgalom akkori belső éretlenségének, valamint hiányos szervezési és intellektuális alapjainak
eredményeként végül elkerülhetetlen összeomlásba torkollott volna ... Felismertük, hogy nem
elég megdönteni a régi államot: a már kiépült új államnak a hatalom átvételére készen kell
állnia ... 1933-ban már nem arról volt szó, hogy erőszak segítségével megdöntünk egy államot;
addigra felépült az új állam, és csupán annyi volt a teendőnk, hogy a régi állam utolsó
maradványait is elpusztítsuk. Ez pedig néhány órába telt csupán.
Amíg a tárgyaláson a bírókkal és ügyészekkel hadakozott, már ott volt a fejében, hogy
hogyan kell majd felépíteni a nácik új államát. Egyrészt az szükséges, hogy legközelebb a
német hadsereg őmellette, nem pedig vele szemben álljon. Záróbeszédében a fegyveres erőkkel
való megbékélés húrjain játszott. Egyetlen neheztelő szót sem ejtett a hadseregről:

Hiszem, hogy eljön majd az az óra, amikor a horogkeresztes zászlaink alatt ma az utcán álló tömegek
egyesülni fognak azokkal, akik rájuk tüzeltek... Amikor megtudtam, hogy a zöld rendőrség lőtt, boldog voltam,
hogy nem a Reichswehr mocskolta be hírnevét: a Reichswehr neve olyan tiszta ma is, mint azelőtt. Egy napon
eljő majd az az óra, amikor a Reichswehr tisztjei és katonái is a mi oldalunkon állnak.

Ε jóslat bevált, itt azonban még a pert vezető bíró beleszólhatott a beszédbe. – Hitler úr, ön
azt mondja, hogy a zöld rendőrség neve bemocskolódott. Ezt nem engedhetem meg!
A vádlott oda sem figyelt a rendreutasításra. A tárgyalóterem lélegzetvisszafojtva figyelő
közönsége előtt Hitler a következő perorációval zárta beszédét:

Az általunk kialakított hadsereg napról napra nő tovább ... Él bennem a büszke remény, hogy egy napon eljő
majd az az óra, amikor e szedett-vedett századok zászlóaljakká nőnek, a zászlóaljak pedig ezredekké, az ezredek
hadosztályokká, s a régi kokárdát felemelik a sárból, újra lobogni fog a régi zászló, s eljön a megbékélés az
utolsó nagy istenítélet alkalmával, amelyre mi készen állunk.

Lángoló tekintetét most a bírákra fordította:

Mert nem önök azok, uraim, akik ítéletet mondanak felettünk. A mi ítéletünket a történelem örök bírósága
mondja ki. Nem tudom, hogy önök milyen ítéletet hoznak majd. Az a bíróság azonban nem fogja megkérdezni
tőlünk, hogy „Hazaárulást követtetek el, vagy sem?” Az a bíróság úgy fog ítélni mifelettünk, a régi hadsereg
főszállásmestere [Ludendorff], tisztjei és katonái felett, mint olyan németek felett, akik csak népük és hazájuk
javát akarták, akik harcolni és meghalni akartak. Önök ezerszer is bűnösnek nyilváníthatnak bennünket, de a
történelem örök bíróságának istennője mosolyogva fogja darabokra tépni az államügyész vádiratát és e bíróság
ítéletét. Mert ő majd felment bennünket!10

Ha a bűnösség-ártatlanság kérdésében nem is, a tényleges ítéletek vonatkozásában azonban,

mint Konrad Heiden írja, a valódi bírák sem estek messzire a történelem ítéletétől. Ludendorffot
felmentették. Hitlert és a többi vádlottat bűnösnek mondták ki. A német büntető törvénykönyv
81. paragrafusában („bárki, aki erőszakkal megkísérli megváltoztatni a német birodalom vagy
bármelyik német állam alkotmányát, életfogytiglani börtönnel büntetendő”) foglalt törvénnyel
szemben viszont Hitlert a régi Landsberg erődben letöltendő ötévi börtönre ítélték. A bírói
tanács nem jogász tagjai már akkor is tiltakoztak a büntetés súlyossága ellen, ám az elnökölő
hivatásos bíró megnyugtatta őket: a foglyot hat hónap letöltése után feltételesen szabadlábra
helyezhetik. A rendőrségnek a még mindig osztrák állampolgár Hitler kitoloncolására irányuló
erőfeszítései semmire nem vezettek. Az ítéletek 1924. április l-jén jogerőre emelkedtek. Nem
egészen kilenc hónap múlva, december 20-án Hitlert elbocsátották a börtönből. Szabadlábon
folytathatta harcát a demokratikus állam megdöntése érdekében. Ha szélsőjobboldali követte el,
a törvény ellenére sem járt különösebben súlyos következményekkel a hazaárulás: ezt sokan
észrevették a köztársaság ellenségei közül.
A puccs, még ha fiaskóval is végződött, országosan ismertté, sőt sokak szemében hazafivá és
hőssé avatta Hitlert. A náci propaganda hamarosan a mozgalom egyik nagy legendájává
formálta át az eseményt. Hitler azután is, hogy hatalomra került, sőt még a II. világháború
kitörése után is minden év november 8-án visszatért a müncheni sörházba, ahol beszédet tartott
a régi gárdához tartozó harcostársak, vagy ahogy nevezték őket, az Alte Kämpfer előtt, akik
annak idején követték a vezért abba, ami akkor groteszk katasztrófának látszott. 1935-ben Hitler
kancellár exhumáltatta a rövid összecsapás során elesett tizenhat náci holttestét, és a nemzeti
emlékhellyé avanzsált Feldherrenhalléban létesített sírkamrákba helyeztette őket. Az emlékmű
felavatásakor Hitler így beszélt róluk: – Ők most a német halhatatlanságba távoznak. Itt állnak
Németország jelképeként, őrködnek népünk felett. Itt feküsznek mozgalmunk igaz tanúiként. –
Nem tette hozzá, és a jelek szerint egyetlen német sem emlékezett rá, hogy ezek voltak azok a
férfiak is, akiket Hitler otthagyott, amikor talpra kecmergett az utca kövéről, hogy elfusson.
1924 nyarán, a magasan a Lech folyó felett lévő landsbergi régi erődben a nagy becsű
vendégként kezelt, pompás panorámájú saját szobával rendelkező Adolf Hitler hazaküldte a
tiszteletük jeleként ajándékokkal csoportosan odasereglő látogatókat, magához szólította a
Münchenbe végül visszatérő és őmellé zárt hűséges Rudolf Hesst, majd fejezetről fejezetre
diktálni kezdett neki egy könyvet.26

4.

HITLER ÉSZJÁRÁSA ÉS A HARMADIK BIRODALOM GYÖKEREI

Hitler a „Négy és fél évi harc a hazugságok, az ostobaság és a gyávaság ellen” címet akarta
adni könyvének, de Max Amann, a náci könyvkiadás kemény fejű irányítója, akire a kiadás
dolga várt, tiltakozott az esetlen – és így eladhatatlan – cím ellen. A „Harcom” (Mein Kampf)
cím az ő rövidítése. Amann nagyot csalódott a könyv tartalmában. Eredetileg valami pikáns
személyes történetre számított, amelyben Hitler elmeséli, hogyan emelkedett ismeretlen bécsi
„munkásból” világhírnévre. Amint azonban rámutattam, a könyv kevés életrajzi elemet
tartalmaz. A náci üzletember arra is számított, hogy az olvasók első kézből származó, érdekes
beszámolót kapnak majd a sörházi puccsról, amelynek a drámája és az egyes szereplői által
űzött kettős játék érdekes olvasmány lesz. Most azonban, hogy a párt dolga a lehető
legrosszabbul állt, Hitlernek több esze volt annál, semhogy a régi sebekben vájkáljon.27 A Mein
Kampf lapjain alig esik szó a sikertelen puccsról.
Az első kötet 1925 őszén jelent meg. A négyszáz oldalas mű ára 12 márka volt (három
dollár), az akkoriban Németországban kiadott könyvek árának körülbelül a kétszerese. Nem vált
26
Hess érkezése előtt Hitler az egykori fegyencnek, a foglalkozására nézve órás Emil Maurice-nak, a náci erőszakosztagok első
parancsnokának is diktált valamennyit.
27
„Hasztalanság újra megnyitni az alig begyógyultnak látszó sebeket” írja a Második Kötet végén, „... hasztalanság
bűnösségről beszélni azokkal kapcsolatban, akik a szívük mélyén talán ugyanolyan szerető odaadással viseltettek a nép iránt,
csak éppen nem találtak rá a közös útra, vagy nem értették meg azt.” Hitler bosszúszomjas természetéhez képest e megjegyzés
váratlan toieranciáról árulkodik azokkal szemben, akik letörték a náci felkelést, őt magát pedig bebörtönözték. Ha viszont
figyelembe vesszük, hogy később mi történt Kahrral és mindazokkal, akik szembekerültek vele, akkor talán az akaratereje
nyilvánul meg e mondatban: taktikai okokból ideiglenesen meg tudta fékezni magát. Ezért vagy azért, de tény, hogy itt nem
vádaskodott.
belőle azonnal bestseller. Amann azzal dicsekedett, hogy az első évben 23 000 példányt adott el
belőle, és az eladások tovább emelkednek, állítását azonban szkepticizmussal fogadták a
náciellenes körök.
Annak köszönhetően, hogy 1945-ben a szövetségesek kezére kerültek a nácik könyvkiadó
vállalatának, az Eher Verlagnak a tiszteletdíj-kimutatásai, ma már a nyilvánosság elé tárhatjuk a
Mein Kampf forgalmazásával kapcsolatos tényeket. 1925-ben 9 473 példányt adtak el a
könyvből, s a következő három évben fokozatosan csökkentek az eladások: 1926-ban 6 913,
1927-ben 5 607, 1928-ban pedig csupán 3 015, mindkét kötetet beleszámítva. Kis emelkedés
történt 1929-ben, amikor 7 664 példány kelt el, majd a náci párt csillagával együtt a könyvé is
felemelkedett 1930-ban, amikor nyolc márkáért piacra került egy egykötetes, olcsó kiadás,
amelyből 54 086 példányt adtak el. A következő évben 50 808-ra csökkent az eladott példányok
száma, ám 1932-ben már 90 35l-re ugrott.
Ha e hét évre átlagoljuk Hitlernek a könyve után járó jogdíját, amely 1925-től fő
jövedelemforrását jelentette, tekintélyes összeg jön ki. Ez azonban semmi volt ahhoz képest,
amit 1933-ban, kancellárrá válása évében keresett vele. Első hivatali évében a Mein Kampf
ugyanis egymillió példányban kelt el. 1933. január 1-től jogdíját 10-ről 15 százalékra emelték, s
az innen származó jövedelme meghaladta az egymillió márkát (300 000 dollár), amellyel
Németország legtehetősebb írójává, s életében először milliomossá vált.28
A Biblia kivételével egyetlen más könyv sem volt ennyire kelendő a náci rezsim idején,
amikor kevés háztartás érezte magát biztonságban anélkül, hogy ott feküdt volna egy példány az
asztalon. Szinte kötelező, de legalábbis helyes eljárásnak számított nászajándékba adni, de
megkapta majdnem minden iskola minden végzett növendéke is. 1940-re, mire kitört a
világháború, Németországban hatmillió példány kelt el a náci bibliából.1
Persze nem minden német olvasta is el a megvásárolt Mein Kampfot. Sok kemény nácit
hallottam panaszkodni arról, hogy nehéz olvasmány, nem kevés pedig azt is bevallotta (persze
magánérintkezésben), hogy soha nem voltak képesek végigolvasni a 782 terjengős oldalt. Azt
azonban elmondhatjuk, hogy ha 1933 előtt többen olvasták volna a nem a nácikhoz tartozó
németek közül, majd pedig a külföldi államférfiak alaposabban végigolvasták volna, amíg még
ki nem futottak az időből, Németország és a világ egyaránt megmenekülhetett volna a
katasztrófától. Mert bármi mással is vádolhatják Adolf Hitlert, azt senki nem vetheti a szemére,
hogy nem fektette le írásban pontosan, mivé akarja tenni Németországot, s mivé a világot a
német fegyveres hódítás eszközével, ha valaha hatalomra jut. A Harmadik Birodalomnak, sőt az
1939-45 közötti diadalmas esztendőkben a meghódított Európára Hitler által kényszerített
barbár Új Rendnek a terve is a maga teljes szörnyű durvaságában ott áll hosszasan, nagy
részletességgel leírva ennek az árulkodó könyvnek a lapjain.
Mint láttuk, Hitler alapeszméi húszas évei elején formálódtak Bécsben, s maga mondta, hogy
azóta keveset tanult, és semmit nem kellett változtatnia gondolkodásmódján.29 Amikor 1913-
ban, huszonnégy évesen Ausztriából Németországba távozott, nagy lángon égett benne a német
nacionalista szenvedély, és a demokrácia, a marxizmus meg a zsidóság elleni gyűlölet, valamint
az a bizonyosság, hogy a Gondviselés az árjákat, kiváltképp a németeket választotta ki az
uralkodó faj szerepére. A Mein Kampfban kiterjesztette nézeteit, s annak megoldására
alkalmazta őket, hogyan lehet egyrészt visszaállítani a legyőzött, kaotikus Németországot egy
minden addiginál jelentősebb pozícióba, másrészt pedig újfajta államot létrehozni, olyat, amely
a fajon alapul, és magába foglalja a birodalom határain kívül élő összes németet; olyat,
amelyben létrehoznák a Vezér (ő maga) abszolút diktatúráját, egy seregnyi alvezérrel, akik
felülről kapják, és a lejjebb állókhoz továbbítják majd a parancsokat. A könyv először is tehát
egy eljövendő német állam tervét tartalmazza, s azokat az eszközöket, amelyek segítségével ez

28
A legtöbb íróhoz hasonlóan Hitlernek is meggyűlt a baja jövedelemadó-bevallásával – mint látni fogjuk, legalábbis addig,
amíg csak nem vált Németország diktátorává.
29
Lásd feljebb, 13. o.
az állam egyszer „a Föld urává” válhat, ahogy a szerző a legutolsó oldalon fogalmaz;
másodszor pedig egy világképet, életfelfogást, vagy hogy Hitler kedvenc német szavával éljünk,
Weltanschauungot ír le. Azt mondanunk sem kell, hogy egy huszadik századi normális elme
számára ez a felfogás nem egyéb, mint egy sületlen és iskolázatlan neurotikus személy
kiagyalta groteszk zagyvaság. Fontossá az teszi, hogy sok millió német fanatikus lelkesedéssel
tette a magáévá, s ha ez végromlásukhoz is vezetett, mint ahogyan tényleg ahhoz vezetett, rajtuk
kívül Németországon belül és kívül is sok millió ártatlan, tisztességes emberre is romlást hozott.
Akkor hát hogyan nyerje vissza világhatalmi helyzetét a birodalom, majd hogyan tegyen
szert világuralomra? Hitler a jórészt a börtönben 1924-ben írott első kötetben is foglalkozik
ezzel, majd hosszabban visszatér rá az 1926-ban befejezett Második Kötetben.
Először is le kell számolni Franciaországgal, „a német nép engesztelhetetlen, halálos
ellenségével”. Hitler szerint a franciák célja mindig is „egy megcsonkított és szétzúzott
Németország” marad, „kis államok kusza tömege”. Ez annyira magától értetődő, teszi hozzá
Hitler, hogy „ha jómagam francia volnék, ... nem tudnék, és nem is akarnék másképpen
cselekedni, mint Clemenceau.” Ennélfogva szükséges a „végső, aktív leszámolás
Franciaországgal ... egy utolsó, döntő küzdelem ... csak akkor tudunk véget vetni majd a
magunk és Franciaország közötti örök és lényegében oly meddő küzdelemnek; feltételezve
természetesen azt, hogy Németország csupán eszköznek tekinti Franciaország elpusztítását,
amely képessé teszi népünket a később más irányban lehetővé váló terjeszkedésre.”2
Terjeszkedés máshol? Merre? így vezet Hitler a német külpolitikával kapcsolatos
elgondolásainak a gyökeréhez, s e külpolitikát törekszik megvalósítani majd hűségesen a
birodalom urává válását követően. Mint azt egyenesen ki is mondja, Németországnak Kelet felé
kell terjeszkednie, nagy mértékben Oroszország rovására.
A Mein Kampf első kötetében Hitler hosszan tárgyalja a Lebensraum – élettér – e
problémáját: azt a témát, amely az utolsó lélegzetéig izgatta. Kijelentette, hogy a Hohenzollern
birodalom tévedett, amikor Afrikában keresett gyarmatokat. „Területi politika nem folytatható
Kamerunban: ennek terepe ma szinte kizárólag Európa.” De Európa földje már foglalt. Ez igaz,
ismerte el Hitler, „ám a természet nem tartotta fenn e földet egyetlen meghatározott nemzet
vagy faj jövőbeli birtoka számára sem; ellenkezőleg, e föld azok számára létezik, akik
rendelkeznek az elfoglalásához szükséges erővel.” És ha a jelenlegi birtokosok ellenszegülnek?
„Akkor életbe lép az önfenntartás törvénye; s amit szépszerével nem adnak oda, azt elveszi
majd az ököl.”3
Az új föld szerzése, folytatja Hitler a háború előtti német külpolitika vakságát magyarázva,
„csak keleten lehetséges ... Ha területre van szükség Európában, azt nagyjából-egészéből csakis
Oroszország kárára lehet szerezni, s ez azt jelenti, hogy az új birodalomnak ismét a régi teuton
lovagok útvonalán kell elindulnia, hogy német karddal szerezzen rögöt a német eke, s
mindennapi kenyeret a nemzet számára.”4
Ha esetleg az első kötetben nem fejezte volna ki magát elég világosan, Hitler a másodikban
visszatért a témára.

Ε földön csak a megfelelően tágas tér biztosíthatja egy nemzet szabad létezését... [A nemzetiszocialista
mozgalomnak] 'hagyományok' és előítéletek figyelembe vétele nélkül kell megtalálnia magában a bátorságot
arra, hogy összegyűjtse népünket és annak erejét, hogy előre induljon azon az úton, amely e népet jelenlegi
korlátozott életteréből új területre, új földre vezeti ... A nemzetiszocialista mozgalomnak arra kell törekednie,
hogy megszüntesse a népességünk és területünk közötti aránytalanságot – az utóbbit élelemforrásként és hatalmi
politika bázisaként tekintve ... Tántoríthatatlanul kell ragaszkodnunk a célunkhoz ..., hogy biztosítsuk a német
nép számára azt a birtokot és földet, amelyre jogosult ...5

Mekkora birtokra jogosult a német nép? A polgárság, mondja Hitler megvetően, „amelynek
egyetlen kreatív politikai ötlete sincs a jövőre nézve”, az 1914-es német határok
visszaállításáért lármázik.
 Az 1914-es határok visszaállításának követelése oly nagy és olyan súlyos következményekkel járó
képtelenség, hogy az már egyenesen bűn. Ez teljesen független attól a ténytől, hogy a Birodalom 1914-es
határairól sok minden elmondható volt, csak az nem, hogy logikusak. Mert a valóságban nem voltak teljesek e
határok abban az értelemben, hogy közéjük került volna a német nemzetiségű nép, s a földrajzi-katonai
célszerűség szempontjából sem értelmes módon állapították meg őket. Nem megfontolt politikai cselekvés
eredményei voltak, csupán pillanatnyi határok egy még semmiképpen nem lezárult politikai küzdelemben ...
Ugyanilyen jogos, sőt talán még jogosabb is volna kiemelni egy másik mintaévet a német történelemből, s
kijelenteni, hogy külpolitikai célunk az akkori állapot helyreállítása. 6

Hitler „mintaéve” körülbelül hat évszázadnyit viszi az olvasót vissza az időben, odáig,
amikor a németek éppen kelet felé nyomták vissza a szlávokat. Folytatni kell a „Drang nach
Osten”-t. „Ma nyolcvanmillió németet számlálunk Európában! Ε külpolitikát csak akkor
ismerik el helyesnek, ha alig száz év múlva már kétszázötvenmillió német él e kontinensen!”7
És mindegyikük az új, kiterjesztett birodalom határain belül.
Nyilvánvaló, hogy egyes más népeknek félre kell majd állniuk ennyi német elől. Mely népek
legyenek ezek?

S így mi, nemzetiszocialisták... ott folytatjuk, ahol hatszáz éve abbahagytuk. Megállítjuk a németek végtelen
menetét déli és nyugati irányban, s tekintetünket a keleti területek felé fordítjuk.
Ha ma az Európában lévő földről beszélünk, elsősorban csak Oroszországra és a vele határos vazallus
államokra gondolhatunk. 30

A sors e tekintetben jó volt Németországhoz, jegyzi meg Hitler, mivel Oroszországot a

bolsevizmus kezére adta, ami szerinte annyit jelent, hogy az ország a zsidóké lett. „Az óriási
keleti birodalom megérett az összeomlásra! S az oroszországi zsidóuralom vége egyben
Oroszországnak mint államnak is a vége lesz!” – örvendezik Hitler, majd arra utal, hogy
Oroszország összeomlása után a németek nagyobb véráldozat nélkül, könnyen szerezhetik meg
a nagy keleti sztyeppékét.
Vitatkozhat-e bárki is azzal a megállapítással, hogy az itt lefektetett alapterv világos és
pontos? Franciaországot elpusztítják, de ennek a fontossága csupán másodlagos lesz a németek
keleti irányú előrenyomulásához képest. Először a Németország keleti szomszédságában lévő,
nagyobbrészt németek lakta területeket foglalják el. Hogy melyek ezek? Nyilvánvalóan
Ausztria, Csehszlovákiában a Szudéta-vidék, Lengyelország nyugati fele Danziggal együtt,
majd maga Oroszország. Miért lepődött meg hát annyira a világ, amikor alig néhány évvel
később Hitler kancellár pontosan e célok megvalósításának látott neki?
Hitlernek az eljövendő náci állammal kapcsolatos eszméi kevésbé világosan tükröződnek a
Mein Kampfoan. Azt ugyan egyértelműen közli, hogy nem lesz „semmiféle demokratikus
értelmetlenség”, s a Harmadik Birodalmat a Führerpnnzip, a vezéri elv irányítja majd –
magyarán tehát diktatúra lesz. Alig esik viszont említés a könyvben a gazdaságról. Ε téma
untatta Hitlert, aki soha nem vette a fáradságot arra, hogy a „kamatrabszolgaság” ellenlábasa, az
excentrikus Gottfried Feder bolond ötleteivel való játszadozáson túl bármit is megpróbáljon
megismerni a gazdaságból.
Őt a politikai hatalom érdekelte; a gazdaság majd csak ellesz valahogy.

Az államnak a legcsekélyebb köze sincs semmiféle meghatározott gazdasági koncepcióhoz vagy

fejleményhez ... Az állam faji organizmus, nem pedig gazdasági szervezet... Egy állam belső ereje csak a
legritkább esetben esik egybe az úgynevezett gazdasági jóléttel; számtalan esetben épp ez utóbbi látszik jelezni
az állam közeledő hanyatlását... Poroszország esete csodálatos élességgel bizonyítja, hogy nem az anyagi
sajátságok, hanem egyedül az eszmei erények teszik lehetővé az állam kialakítását. Csak ezeknek az erényeknek
a védelme alatt virágozhat a gazdasági élet. Valahányszor erősödőben volt Németországban a politikai hatalom,
javulni kezdtek a gazdaság feltételei is, ám valahányszor pusztán a gazdaság töltötte be népünk életét, s oltotta ki

30
Kiemelés tőlem (W.L.S.)
az eszmei erényeket benne, összeomlott az állam, s röviddel utána maga a gazdasági élet is ... Soha még nem
alapítottak államot békés gazdasági eszközökkel ...9

Ennélfogva tehát, ahogy Hitler egy 1923-as müncheni beszédében fogalmazott, „semmilyen
gazdaságpolitika nem lehetséges kard nélkül, és semmilyen iparosítás hatalom nélkül”. Ε
bizonytalan, darabos filozófián túl futólag esik ugyan szó a Mein Kampfban holmi „gazdasági
kamarákról”, „birtokkamarákról” és egy „központi gazdasági parlamentről”, amely
„működésben tartaná a nemzetgazdaságot”, ám a Harmadik Birodalom gazdasági alapjairól
Hitler sehol nem fejti ki a véleményét.
És bár a náci párt „szocialistának” nevezte magát, Hitler még bizonytalanabb volt abban a
tekintetben, hogy miféle „szocializmust” képzel el az új Németország számára. Nem is
meglepő, ha arra gondolunk, hogyan határozta meg a „szocialista” fogalmát egy 1922. július
28-án mondott beszédében:

Bárki, aki hajlandó oly mértékben a magáévá tenni a nemzet ügyét, hogy ne ismerjen magasabb ideált
nemzete jóléténél; bárki, akinek a számára nagy nemzeti himnuszunk, a „Deutschland über alles” azt jelenti,
hogy semmi a világon nem jelent többet a szemében ennél a Németországnál, népénél és földjénél – az a
szocialista!10

Legalább három munkatárs szolgált rengeteg szerkesztői tanáccsal, sőt húztak is a

szövegből, mégsem tudták megakadályozni a szerzőt abban, hogy egyik témáról a másikra
csapongjon a Mein Kampf lapjain. Rudolf Hess, aki először a landsbergi börtönben, majd a
Berchtesgaden melletti Haus Wachenfeldben jegyezte , le a Hitler által diktált szöveg nagy
részét, megtett minden tőle telhetőt a kézirat rendbetételére, de nem volt képes szembeszállni a
Vezér akaratával. Sokkal nagyobb sikerrel próbálkozott Bernhard Stempfle atya, az egykori
Jeromos-rendbeli szerzetes, aki antiszemita újságíróként vált mérsékelten hírhedetté
Bajorországban. Ε furcsa pap, aki szerepel majd még történetünkben, javított Hitler nyelvtani
hibáin, lehetőség szerint egyengetett a kötetlen szövegen, s kihúzott néhány oldalt, miután
meggyőzte a szerzőt arról, hogy politikailag kikezdhetők. Hitler harmadik tanácsadója a cseh
származású Josef Czerny volt, a Völkischer Beobachter munkatársa, akit antiszemita versei
emeltek Hitler kegyeibe. Czerny lényeges szerepet játszott a Mein Kampf első utánnyomása
előtt a mű első kötetének átdolgozásában, amelynek során kihúztak vagy megváltoztattak egyes
kellemetlen szavakat és mondatokat a szövegben, s nagyon gondosan ment végig a Második
Kötet levonatain is.
Ezzel együtt is szerfelett csapongó maradt a mű. Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy
tetszőlegesen szellőztethesse meg gondolatait szinte minden elképzelhető kérdésben, legyen az
kultúra, nevelés, színház, mozi, képregény, képzőművészet, irodalom, történelem, szex,
házasság, prostitúció vagy a szifilisz. Ami azt illeti, a szifilisznek nem kevesebb, mint tíz bő
oldalt szentelt, s kijelentette róla, hogy kiirtása a nép számára „nem csak az egyik feladat,
hanem a feladat”.31 A rettegett betegség elleni küzdelem érdekében azt követelte, hogy
mozgósítsák a nemzet minden propaganda-erőforrását. „E probléma megoldásától függ
minden!” jelenti ki. A szifilisz és a prostitúció problémájának megoldását is segíteni kell a korai
házasságkötések támogatásával – nyilatkoztatta ki, s mindjárt ízelítőt is adott a Harmadik
Birodalom eugenetikájából: „A házasság nem lehet öncélú, hanem az egyetlen magasabb célt
kell, hogy kövesse: a nem és a faj gyarapítását és megőrzését. Egyedül ebben van a jelentősége
és a feladata.”11
Így a faj és a fajta fenntartásának Mein Kampf-beli említésével elérkezünk a második
alapvető szemponthoz: ez Hitler Weltanschauung, életfilozófiája, amelyet egyes történészek,
főleg Angliában, a darwinizmus durva változatának tekintenek, de mint látni fogjuk, igazság
szerint mélyen gyökerezik a német történelemben és gondolkodásban. Darwinhoz, de német
31
Kiemelés Hitlertől.
filozófusok, történészek, királyok, tábornokok és államférfiak egész seregéhez hasonlóan is
Hitler az egész életet örök harcként képzelte el, a világot pedig dzsungelként, ahol a
legegészségesebbek maradnak életben, és a legerősebbek uralkodnak: „olyan világ, amelyben
az egyik lény a másikból táplálkozik, s amelyben a gyengébb halála az erősebb életét jelenti”.
A Mein Kampf teli van ilyen kijelentésekkel: „Végül csak az önfenntartás ösztöne
diadalmaskodhat... Az emberiség örök küzdelemben nőtt naggyá, s csak az örök békében
pusztulhat ki. ... A természet... élőlényeket helyez a Földre, s nézi az erők örök játékát. Utána
pedig átadja a gazda jogát kedvenc gyermekének, a bátorságban és szorgalomban
legerősebbnek ... Az erősebbnek uralkodnia kell, s nem szabad saját nagyságát feláldozva a
gyengébbel vegyülnie. Csak a született gyenge vélheti ezt kegyetlenségnek ...” Mert Hitler
számára a kultúra megőrzése „egybefonódik a szükség rideg törvényével, és a világ
legjobbjának, legerősebbjének a győzelemhez való jogával. Akik élni akarnak, hadd
harcoljanak, s akik nem akarnak harcolni az örök küzdelemnek e világában, azok nem érdemlik
meg, hogy élhessenek. Még ha keményen szól is ez, akkor is így van!”12
S ki a természet „kedvenc gyermeke, a bátorságban és szorgalomban legerősebb”, akire a
gondviselés „a gazda jogát” bízta? Az árják. Itt érkezünk el a Mein Kampfban a faji
felsőbbrendűség náci eszméjéhez, az uralkodó faj koncepciójához, amelyen a Harmadik
Birodalom és Hitler európai Új Rendje alapult.

Az egész emberi kultúra, a művészet, tudomány és technika minden eredménye, amelyet ma ismerünk, szinte
kivétel nélkül az árják alkotó munkájának terméke. Ε tény megengedi azt a nem megalapozatlan következtetést,
hogy egyedül az árják minden magasabb emberség megalapozói, ők képviselik mindannak a prototípusát, amit
ma az „ember” szó alatt értünk. Az árják az emberiség Prométheuszai: az ő fényes homlokukról hullottak alá
mindig is a géniusz isteni szikrái, amelyek örökké újjáélesztik a tudásnak a néma misztériumok éjszakáját
bevilágító tüzét, s így késztették az embert arra, hogy felhágjon az e föld egyéb teremtményei felett való
uralkodáshoz vezető ösvényen ... Az emberi kultúra minden nagy struktúrájának az árják vetették meg az
alapjait, és emelték a falait.13

S hogyan értek el az árják ilyen sokat, és váltak ennyire felsőbbrendűvé? Hitler válasza
szerint úgy, hogy keresztülgázoltak másokon. A XIX. század sok német gondolkodójához
hasonlóan Hitler is eléggé tobzódik a szadizmusban (és annak ellentétében, a mazochizmusban),
amelyet a német szellem külföldi tanulmányozói mindig is nehezen értettek meg.

Így a magasabb kultúrák kialakításához szükséges egyik leglényegesebb feltétel az alacsonyabb rendű
embertípusok létezése volt... Bizonyos, hogy az emberiség első kultúrája nem a megszelídített állat, hanem az
alacsonyabb rendű emberi lények használatára épült. Csak az alattvaló fajok rabszolgákká tétele után érte
hasonló sors a vadállatokat. Mert először a legyőzött harcos húzta az ekét – csak őutána következett az igásló.
Ezért nem véletlen, hogy az első kultúrák olyan helyeken emelkedtek ki, ahol az alacsonyabb rendű fajokkal
történő találkozásaik során az árják leigázták, és akaratuk alá hajtották ezeket... Amíg könyörtelenül
fenntartották uralkodói viselkedésüket, addig nemcsak urai, de megőrzői és bővítői is voltak a kultúrának. 14

Ezután azonban történt valami, amit Hitler a németeknek szánt figyelmeztetésnek vett.

Mihelyt az alávetettek hozzáláttak a felemelkedéshez, és megközelítették meghódítóik szintjét, amelynek

egyik fázisa valószínűleg azok nyelvének elsajátítása volt, leomlottak az úr és szolga közti korlátok.

De az urakkal való közös nyelv használatánál is rosszabb volt egy másik fejlemény:
Az árják feladták vérük tisztaságát, s ezért kikerültek a maguk által és a maguk számára lét
rehozott paradicsomból. Elmerültek a faji keveredésben, s fokozatosan elveszítették kulturális
alkotókészségüket.

A fiatal náci vezér szemében ez volt a végzetes hiba.

 A régi kultúrák kihalásának egyedüli oka a vérkeveredés és a faji színvonal ebből következő zuhanása; mert
az emberek nem elveszített háborúk eredményeképpen pusztulnak el, hanem azon ellenállóerő elveszítésének
következtében, amely csak a tiszta vérben örökítődik tovább. Mindazok, akik nem jó fajból valók ezen a világon,
értéktelenek. 15

Értéktelenek voltak a zsidók és a szlávok – idővel pedig, miután diktátorrá és hódítóvá lett,
Hitler meg is tiltotta minden németnek, hogy e fajok tagjaival házasodjon, holott akár egy
negyedik osztályos általános iskolai tanárnőtől is megtudhatta volna, hogy a németekben,
különösen a keleti tartományokban élőkben nagyon sok szláv vér van. El kell ismerni, hogy faji
eszméinek gyakorlati megvalósításában Hitler pontosan állta a szavát. A háború során keleten a
szlávokra kényszerített Új Rendben a csehek, a lengyelek, az oroszok voltak német gazdáik
favágói és vízhordói, s azok is maradtak volna, ha e groteszk Új Rend fennmarad.
A történelem és antropológia területén ennyire tudatlannak bizonyuló Hitler számára könnyű
lépés volt a jelenkori németeket azonosítani az árjákkal – azaz az uralkodó fajjal. Hitler
szemében a németség „a legmagasabb rendű emberi faj”, s az is marad, ha „nemcsak eb-, ló- és
macskatenyésztéssel foglalkozik, hanem saját vérének tisztaságával is törődik”.16
Hitler faji rögeszméje elvezet a „népi” állam propagálásáig. Hogy pontosan miféle állam volt
ez, vagy milyennek szánták, azt soha nem értettem meg világosan, holott sokszor
végigolvastam a Mein Kampfot, és magának a a Führernek több tucat beszédét hallgattam végig.
Pedig nem egyszer hallottam, amint a diktátor kijelentette, hogy egész gondolkodásának ez áll a
tengelyében. A német Volk szó nem fordítható le pontosan angolra. A „nép” fogalmán
túlmenően e német szó tartalmaz egy mélyebb és valamelyest különböző jelentést is, amely a
véren és rögön alapuló törzsi közösséget foglalja magába. A Mein Kampf lapjain Hitler erősen
küszködik a népi állam meghatározásával, például a 379. oldalon bejelenti, hogy most pedig
tisztázni fogja a 'népi' fogalmát, de azonnal elkalandozik, és több oldalon át egészen más
dolgokról beszél. Végül azután tényleg nekilát:

[A burzsoá és a marxista-zsidó felfogással ellentétben] a népi filozófia az emberiség fontosságát annak

alapvető faji elemeiben látja. Az államban csupán egy cél megvalósítására szolgáló eszközt lát, s célját az ember
faji létének megőrzésében találja. így semmiképpen nem hisz a fajok egyenlőségében, hanem különbségeikkel
együtt felismeri azok nagyobb vagy kisebb értékét, s kötelező feladataként ismeri el, hogy támogassa a jobb és
erősebb győzelmét, valamint követelje az alacsonyabb rendű és gyengébb alávetését. Ezzel elvi szinten a
természet alapvető arisztokratikus eszméjét szolgálja, s hisz e törvénynek a minden egyes személyre igaz
érvényességében. Nemcsak a fajok különböző értékeit látja, hanem az egyének különböző értékeit is. Kivonja a
tömegből az egyedi személyiség jelentőségét, s ezzel... szervező hatást kelt. Hisz az emberiség tökéletesítésének
szükségességében, mert egyedül ebben látja az emberiség létének feltételét. Azonban nem adhatja meg a létezés
jogát még egy etikus eszménynek sem, ha az az eszmény veszélyt jelent egy magasabb etika hordozóinak faji
létére; mert egy elfattyúsodott, elnégeresedett világban mindörökre elveszne minden emberien szép és magasztos
fogalom és emberségünk tökéletesített jövőjének minden eszméje ...
S így a népi életfilozófia megfelel a természet legbensőbb akaratának, mivel helyreállítja az erők szabad
játékát, a-melynek folyamatosan és kölcsönösen magasabb szintű szaporodást kell eredményeznie, amíg csak
végül az emberiség legjava, amely már birtokába vette a földgolyót, el nem ér a cselekvésnek arra az útjára,
amely részben e föld felett, részben pedig azon kívül halad.
Mindannyian érezzük, hogy a távoli jövőben az emberiségnek olyan problémákkal kell majd szembenéznie,
amelyek leküzdésére csakis egy legmagasabb rendű faj lehet kellőképpen felvértezve, olyan, amely uralkodó
néppé vált, s egy egész bolygó eszközei és lehetőségei állnak a rendelkezésére.17

„Ily módon a népi állam legmagasabb célja azon eredeti faji elemek megőrzése, amelyek egy
magasabb-rendű emberiség kultúráját adják, s megteremtik annak szépségét és méltóságát”18 –
jelenti ki valamivel később Hitler. Ezzel újra elmerül a faj nemesítés tudományában:

A népi államnak... a fajt kell minden élet középpontjába helyeznie. Gondoskodnia kell arról, hogy tisztán
őrizze meg azt... Tennie kell róla, hogy csak az egészségesek nemzhessenek gyermekeket; hogy csak egyetlen
szégyen létezzen: az, ha betegségünk és testműködésünk zavarai ellenére gyermekeket hozunk a világra, s
egyetlen legnagyobb dicsőség: ha ettől eltekintünk. Megfordítva, elítélendő kell, hogy legyen az, amikor
egészséges gyermekektől fosztják meg a nemzetet. Ε tekintetben a [népi] államnak az ezredéves jövendő őreként
kell cselekednie, amellyel szembeállítva az egyén kívánságait és önzését semmisnek kell tekinteni, és ennek kell
alávetni... A népi államnak ennélfogva azzal kell kezdenie, hogy felemeli a házasságot a faj folyamatos
beszennyezésének a szintjéről, és egy olyan intézmény szentségével ruházza fel, amelyet az Úr hasonmásainak,
nem pedig az ember és a majom között félúton álló szörnyetegeknek a létrehozására hívnak életre.19

Hitlernek a népi állammal kapcsolatos fantaszta felfogása számos további bőbeszédű

tanácshoz vezet, amelyeknek a megfogadása szerinte elhozza a németek számára a világuralmat
– a német uralom addigra már a rögeszméjévé vált. Egy helyen azzal érvel, hogy a mulasztás,
miszerint nem gondoskodtak a germán faj hótisztaságának megőrzéséről, „megfosztott
bennünket a világuralomtól. Ha a német nép rendelkezett volna a más népek által élvezett
csordaegységgel, a mai német birodalom kétségtelenül a földkerekség ura volna.”20 Mivel a népi
állam kötelezően a fajon alapul, „a német birodalomnak minden németet magába kell
foglalnia”. Érvelésének ez az egyik legfontosabb pontja: nem is felejtette el, amikor hatalomra
került, s tett is az érdekében.
Mivel a népi államnak „a természet arisztokratikus eszméjén” kell alapulnia, ebből az
következik, hogy szó sem lehet a demokráciáról, amelyet a Führerjmnzip vált majd fel. A
Harmadik Birodalom a porosz hadsereg hatásköri felépítését veszi át majd, ahol „minden vezető
hatáskörrel rendelkezik lefelé, és felelősséggel felfelé”.

Semmiféle többségi döntés nem létezhet, hanem csakis felelős személyek... Bizonyára lesznek tanácsadók
mindenki mellett, ám a döntést egyetlen ember hozza meg.32 ... egyedül ő rendelkezhet a parancsadásra való
felhatalmazással és joggal ... A parlament nem lesz nélkülözhető. A benne ülő tanácsosok azonban valóban
tanácsokat adnak majd ... Soha egyetlen kamarában sem kerül sor szavazásra. A kamarák munkaintézmények,
nem pedig szavazógépek lesznek. Ez az elv – az abszolút felhatalmazással feltétel nélkül kombinált abszolút
felelősség elve – fokozatosan ki fog termelni egy, a mai felelőtlen parlamentarizmus korában teljességgel
elképzelhetetlen vezetői elitet.21

Ilyenek voltak hát Adolf Hitler megdöbbentően nyers eszméi, amelyeket a landsbergi
börtöncellában ülve, a Lech folyóra és egy virágzó gyümölcsöskertre révedve fogalmazott
meg,33 vagy talán később, 1925-26-ban, amikor egy berchtesgadeni fogadó erkélyén pihenve, s
tekintetét osztrák szülőföldje irányába, a fölé tornyosuló Alpokra függesztve diktálta
szóáradatát a hűséges Rudolf Hessnek, közben pedig a Harmadik Birodalomról ábrándozott,
amelyet ő fog felépíteni az imént bemutatott gyenge alapokra, s vaskézzel kormányozza majd.
Az égvilágon semmi kétsége nem volt afelől, hogy egyszer valóban felépíti és kormányozza e
birodalmat: magas lánggal égett benne az a küldetéstudat, amely minden korban jelen van a
látszólag a semmiből előkerülő sok géniuszban. Ő majd egyesíteni fog egy politikailag addig
sohasem egységes kiválasztott népet! Fajilag megtisztítja! Erőssé teszi! A világ urává avatja
majd!
Nyers darwinizmus? Szadista képzelgés? Felelőtlen egoizmus? Megalomania? Mindez
benne volt, de az egész több ennél. Hitler észjárása és szenvedélye, a lázas agyát uraló minden
aberráció mélyen gyökerezett a németek történelmi tapasztalataiban és gondolkodásmódjában.
A nácizmus és a Harmadik Birodalom voltaképpen a német történelem egyenes folyománya
volt.

A HARMADIK BIRODALOM TÖRTÉNELMI GYÖKEREI

A náci párt által évente szeptember elején rendezett eszelős-boldog nürnbergi felvonulások
32
Kiemelés Hitlertől.
33
Ha nem kerültem volna börtönbe – jegyezte meg Hitler sokkal később –, a Mein Kampf soha nem született volna meg. Akkor
nyílt lehetőségem arra, hogy elmélyülhessek különböző fogalmakban, amiket addig csak ösztönösen éreztem... Erre az időre
datálódik az a meggyőződésem is, amit sok támogatóm soha nem értett meg, hogy erőszakkal már nem szerezhetjük meg a
hatalmat. Az államnak volt ideje konszolidálódni, s megvoltak a fegyverei is. (Hitler's Secret Conversations, 235.0.) Ε
megjegyzést az 1942. február 3-áról 4-ére virradó éjszaka tette Hitler néhány cimborája előtt a keleti front főhadiszállásán.
alkalmával mindig körülrajzottak az utcai árusok, akik egy Nagy Frigyes, Bismarck,
Hindenburg és Hitler csoportképét ábrázoló levelezőlapot akartak rám sózni. A kép felirata így
szólt: „Amit a király meghódított, a herceg kialakított és a tábornagy megvédett, azt a katona
megmentette és egyesítette”. Hitlert ezzel nemcsak Németország megmentőjeként és
egyesítőjeként ábrázolták, hanem az országot naggyá tevő ünnepelt történelmi alakok
örököseként is. A német történelem Hitler uralmában kicsúcsosodó folytonosságának e
sugalmazása megtette a hatását a tömegekre. Maga a „Harmadik Birodalom” elnevezés is ezt a
felfogást erősítette. Az első birodalom a középkori Német–Római Birodalom volt, a második
pedig az, amelyet Bismarck alakított ki 1871-ben, miután Poroszország legyőzte
Franciaországot. Mindkettő dicsőséget szerzett a német névnek. Ezt a dicső nevet tiporta sárba a
náci propaganda szerint a weimari köztársaság. A Harmadik Birodalom azonban helyreállította,
éppen úgy, ahogy azt Hitler megígérte. A hitleri Németországot tehát úgy ábrázolták, mint
mindannak a logikus folyományát, ami korábban történt – vagy legalábbis annak, ami abból
dicsőséges volt.
Ám bármennyire zűrzavaros volt az elméje, az egykori bécsi csavargó ismerte annyira a
történelmet, hogy tudja: a németek kudarcokat is átéltek a múltban olyan területeken,
amelyeken Franciaország és Anglia sikereket ért el. Hitler soha nem feledte, hogy a középkor
után, amelyből Franciaország és Anglia egységes nemzetként emelkedett ki, Németország
körülbelül háromszáz külön állam őrült szövedékeként maradt hátra. A nemzetté fejlődés
hiánya határozta meg nagy mértékben a német történelem menetét a középkor végétől a XIX.
század derekáig, s tette azt oly nagyon különbözővé Nyugat-Európa más nagy nemzeteinek
történelmétől.
A politikai és a dinasztikus egység hiányához a XVI. és XVII. században a reformációt
követő vallási különbségek katasztrófája is hozzáadódott. Ε könyvben nem idézhetjük fel a
súlyának megfelelő módon a szász parasztból lett Ágoston-rendi szerzetesnek, a német
reformációt elindító Luther Mártonnak a németekre és a német történelemre gyakorolt óriási
hatását. Annyit azonban futólag is elmondhatunk, hogy ez a hatalmas, bár tévelygő géniusz, ez
a dühödt antiszemita és Róma esküdt ellensége, akinek a viharos jellemében oly sok megvolt a
németek legjobb és legrosszabb tulajdonságai közül: a fanatizmus, az intolerancia és az
erőszakosság ugyanúgy, mint az őszinteség, az egyszerűség és az önvizsgálat, valamint a
tudomány, a zene és a költészet szenvedélyes szeretete, sőt az Isten szemében való erényesség
iránti vágy is, ez az ember jó és rossz értelemben egyaránt kitörölhetetlenebb és végzetesebb
nyomot hagyott a német népen, mint előtte vagy utána bárki más. Prédikációival és csodálatos
bibliafordításával Luther teremtette meg a modern német nyelvet. Nem csak a kereszténység új,
protestáns szemléletét ébresztette fel az emberekben, de egyfajta vad német nacionalizmust is,
és – legalábbis vallási téren – az egyéni lelkiismeret felsőbbrendűségét tanította nekik. Ám
ugyanezen emberek számára tragikus eredménnyel járt, hogy Luther a jórészt saját maga által
inspirált parasztfelkelések során a hercegek mellé állt, s a politikai autokrácia iránti szenvedélye
olyan esztelen és provinciális politikai abszolutizmust eredményezett, amely a német nép óriási
többségét szegénységbe, borzalmas tompultságba és megalázó engedelmességbe taszította.
Talán ennél is rosszabb fejleménye volt e gyakorlatnak, hogy állandósult, sőt ténylegesen
elmélyült a német nép osztályai között, sőt a különböző dinasztikus és politikai csoportosulások
között fennálló megosztottság. Ez pedig évszázadokra kiiktatta Németország egyesítésének
lehetőségét.
A harmincéves háború és az azt lezáró 1648-as vesztfáliai béke jelentette a végső
katasztrófát Németország számára: olyan megsemmisítő csapás volt, amelyből az ország soha
nem tért magához. A nagy európai vallásháborúk sorában ez volt az utolsó, ám a kezdeti
protestáns-katolikus összecsapásból zavaros dinasztikus háborúvá vált, amelyben az egyik
oldalon a katolikus osztrák Habsburgok, a másik oldalon pedig a katolikus francia Bourbonok,
valamint a protestáns svéd királyság harcolt. Az elkeseredett háborúban Németországot
letarolták, a városokat és falvakat romba döntötték és kirabolták, a lakosságot pedig
megtizedelték. Egyes becslések szerint a német nép egyharmad része veszett oda e barbár
háborúban.
A vesztfáliai béke szinte ugyanolyan katasztrofális következményekkel járt a német jövőre
nézve, mint maga a háború. A francia-svéd oldalra álló körülbelül háromszázötven német
herceget megerősítették apró országaik feletti abszolutikus uralmukban, s ami a német
tartományokat illeti, a császár pusztán névleges uralkodó maradt. A reformnak és
felvilágosodásnak a XV. század végén és a XVI. század elején Németországon végigsöprő
hulláma megtört. Korábban a szabad nagyvárosok gyakorlatilag függetlenséget élveztek: falaik
közül eltűnt a feudalizmus, virágzott a művészet és a kereskedelem. Vidéken a német paraszt
sokkal több szabadságot élvezett, mint francia és angol társai. A XVI. század eleji
Németországról valóban elmondható, hogy az európai civilizáció egyik forrása volt.
Most azonban, a vesztfáliai békét követően lesüllyedt Oroszország barbár szintjére. Újra
bevezették a jobbágyság intézményét, még olyan területeken is, ahol az korábban ismeretlen
volt. A városok elveszítették önkormányzati jogukat. A hercegek a végsőkig kihasználták a
parasztokat, a munkásokat, sőt még a középosztálybeli polgárokat is, és megalázó szolgasorban
tartották őket. A tudományok és művészetek gyakorlása szinte megszűnt. A mohó uralkodókat
nem érdekelte a német nacionalizmus és patriotizmus, amelyeknek az alattvalóik közötti
bármilyen megnyilvánulását eltiporták. A civilizáció folyamata megtört Németországban. Egy
történész megfogalmazásában a birodalmat „mesterséges módon a zűrzavar és gyengeség
középkori szintjén állandósították”.22
Németország soha nem hozta be ezt a lemaradást. Az autokrácia és a hercegekként uralkodó
zsarnokocskákkal szembeni vak engedelmesség elfogadása mélyen bevésődött a német
agyakba. A XVII.-XVIII. századi Angliában oly gyorsan tért nyerő demokrácia és parlamenti
rendszer eszméje, amely 1789-ben Franciaországba is berobbant, Németországban nem szökött
szárba. A németek sok apró államra oszolva éltek, elzárva az európai gondolkodás és fejlődés
erős áramlataitól: politikai elmaradottságuk Németországot elkülönítette a Nyugattól, s mögé is
utasította. Nem volt természetes nemzeti fejlődés. Minderre emlékeznünk kell, ha meg akarjuk
érteni, hogyan és miért lépett ezek után olyan katasztrófába torkolló útra ez a nép, és milyen
volt az a hibbant lelki állapot, amely rátelepedett. A német nemzetet végül puszta erőszakkal
kovácsoltak össze, és leplezetlen agresszióval tartották egyben.

Poroszország keletre feküdt, az Elbán túl. A XIX. század vége felé, miután a zavarodott és
félénk frankfurti liberálisoknak 1848-49-ben a valamennyire demokratikus és egyesített
Németország létrehozására tett kísérlete csúfos kudarccal végződött, Poroszország vállalta
magára a német sors irányítását. Ez a német állam évszázadokon át kívül maradt a német
történelmi fejlődés és kultúra fő áramán: majdhogynem a történelem egyfajta torzszülöttjének
számított. Poroszország eredetileg az Elbán túli homokos pusztaságokon elterülő távoli
határállam, Brandenburg volt, amely a XI. századtól kezdődően fokozatosan hódította el a
területet a szlávoktól. A kalandorlovagoknál alig többnek számító brandenburgi uralkodó
hercegek, a Hohenzollernek irányítása alatt a szlávokat (főként a lengyeleket) fokozatosan
szorították vissza a Balti-tenger mentén. Az ellenállókat kiirtották, vagy földtelen jobbágyokká
süllyesztették. A német birodalom törvényei tiltották, hogy hercegek királyi címet vegyenek fel,
ám 1701-ben a császár beleegyezett abba, hogy III. Frigyes választófejedelmet a poroszországi
Königsbergben királlyá koronázzák.
Ekkorra Poroszország már a saját üstökébe kapaszkodva kihúzta magát az obskuritásból, és
Európa egyik vezető katonai hatalma volt. A többi katonai hatalom erőforrásai közül azonban
eggyel sem rendelkezett, földje sivár volt, mélye nem rejtett ásványokat. A lakosság lélekszáma
alacsony volt. Az országnak nem voltak így városai, nem volt ipara, s minimális volt a
kultúrája. Még a nemesség is szegény volt, a föld nélküli parasztok pedig állati sorban
tengődtek. Puszta akaraterejük és szervezési zsenijük segítségével azonban a
Hohenzollerneknek sikerült egy olyan spártai katonaállamot létrehozniuk, amelynek jól
kiképzett hadserege egyik csatát nyerte a másik után, s a mindig a pillanatnyilag legerősebbnek
tűnő hatalommal kötött ideiglenes szövetségekre alapozott machiavellisztikus politikája állandó
területgyarapodást eredményezett.
Így azután mesterséges úton létrejött egy olyan állam, amelyet nem a nép ereje, sőt a
hódításon kívül még csak egy eszme sem szült, és amelyet csupán uralkodójának abszolút
hatalma és az ő akaratát kiszolgáló, csőlátásban szenvedő hivatali apparátus, valamint a
kíméletlenül fegyelmezett hadsereg tartott össze. Az állam pénzbevételeinek kétharmad, néha
nem kevesebb, mint öthatod részét a hadseregre költötték, amely a király itt magával az
állammal vált egyenlővé. „Poroszország nem egy hadsereggel rendelkező állam, hanem egy
állammal rendelkező hadsereg.” jegyezte meg Mirabeau. Az állam pedig, amelyet oly
hatékonyan és lelketlenül irányítottak, mint egy gyárat, mindenhatóvá vált: az emberek alig
számítottak többnek, mint fogaskerekeknek a gépezetben. Nemcsak a királyok es a kiképző
őrmesterek, hanem a filozófusok is arra tanították az egyént, hogy az ő dolga az életben az
engedelmesség, a munka, az áldozat és a kötelesség . Még Kant is azt prédikálta, hogy a
kötelesség megköveteli az emberi érzések elnyomását. Willibald Alexis, egy porosz költő annak
örült, hogy a Hohenzollernek alatt rabszolgasorba került a nép. Lessing számára viszont, aki
nem szerette ezt az országot, „Európa legszolgalelkűbb országa” volt.
A modern Németországban majdan létfontosságú szerepet játszó junkerek is Poroszország
specialitásai közé tartoztak. Saját megfogalmazásuk szerint „uralkodó faj” voltak. Ok foglalták
el a szlávoktól elhódított területeket, s az itt kialakított nagybirtokokon úgy gazdálkodtak, hogy
ezekkel a nyugati sorstársaiktól erősen eltérő módon földnélküli jobbágyokká lett szlávokkal
műveltették a földet. Alapvető különbség létezett ugyanis a porosz, valamint a nyugati német és
nyugat-európai agrárrendszerek között. Az utóbbiban a nemesek, akiknek a föld nagy része a
tulajdonában volt, bérleti díjakat vagy feudális szolgáltatásokat kaptak a parasztoktól, akik bár
egyfajta jobbágyságban éltek, mégis rendelkeztek bizonyos jogokkal és kiváltságokkal, s
módjukban állott, hogy fokozatosan saját földet és polgári szabadságjogokat szerezzenek.
Nyugatorra parasztság a közösség szilárd részét képezte; a földbirtokosok minden
hiányosságukkal együtt is mintegy szórakozásból kifejlesztettek egy olyan műveltséget, amely
egyebek között civilizált életszínvonalhoz is vezetett, amint az látható is a modor, a
gondolkodásmód és a művészetek kifinomulásában.
A porosz junker azonban nem szórakozott. Kemény munkával irányította nagy kiterjedésű
birtokát, hasonlóan ahhoz, ahogyan manapság egy gyárigazgató dolgozik. Földnélküli
munkásaival gyakorlatilag rabszolgaként bánt. Mindenható úr volt a saját földjén.
Poroszországban nem voltak nagyvárosok vagy középosztály úgy, mint Nyugaton, amelyek
civilizáló hatása elérhette volna. A művelt nyugati grand seigneurrel ellentétben a junker durva,
parancsoló modorú, arrogáns típussá fejlődött: civilizálatlan és kulturálatlan, agresszív, önhitt,
kíméletlen, korlátolt ember volt, és képes volt a kicsinyes profithajhászásra is, amit egyes német
történészek a legsikeresebb porosz junker, Otto von Bismarck magánéletében fedtek fel.
Ε politikai zseni, a „vér és vas” apostola volt az, aki 1866-1871 között véget vetett
Németország majdnem ezer éves megosztottságának, s erőszakkal létrehozta Nagy-
Poroszországot, amit akár porosz Németországnak is nevezhetünk. Bismarck egyedülálló
alkotása az a Németország, amelyet mi ismerhettünk meg: Európa és világ problematikus
gyermeke majd egy évszázadon át, egy tehetséges, energikus emberek alkotta nemzet,
amelyben először ez a figyelemre méltó férfiú, majd II. Vilmos császár, végül pedig a katonai
kaszt és számos különc értelmiségi segítségével Hitler is sikeresen ébresztette fel a
hatalomvágyat, a korlátlan militarizmus iránti szenvedélyt, a demokrácia és az egyén
szabadságának megvetését, valamint a tekintély és a tekintélyelv berendezkedés iránti áhítozást.
Ε bűvöletbe esve a német nemzet nagy magasságokba emelkedett, elbukott majd ismét
felemelkedett, míg végül Hitler halálával 1945 tavaszán látszólag letörték – ám erről talán kori
volna bármi biztosat mondani.
„Korunk nagy kérdéseit nem határozatokkal és többségi szavazatokkal fogjuk eldönteni, ami
1848 és 1849 nagy tévedése volt, hanem vérrel és vassal” – jelentette ki Bismarck 1862-ben,
amikor Poroszország miniszterelnöke lett. Pontosan így is járt el e kérdések megoldásában, bár
el kell ismernünk, hogy a vér és VÍ mellé gyakran a legálnokabb diplomáciai ravaszságot is
bevetette. Bismarck célja az volt, hogy elpusztítsa a liberalizmust, megerősítse a
konzervativizmus – azaz a junkerek, a hadsereg és a korona – hatalmát, Ausztria ellenében
Poroszországot tegye a nemcsak német viszonylatban, hanem lehetőleg Európában uralkodó
nagyhatalommá. „Németország nem Poroszország liberalizmusára, hanem az erejére tekint”
mont ta a porosz parlament képviselőinek.
Bismarck először kiépítette a porosz hadsereget, s amikor a parlament nem volt hajlandó
megszavazni további hiteleket, saját hatáskörében szedte össze a pénzt, majd végül fel is
oszlatta a parlamenté Megerősített hadseregével ezután három egymást követő háborúban
diadalmaskodott. Az 1864-ben Dán ellen vívott első során megszerezte Németország számára
Schleswiget és Holsteint. Az 1866-os, Ausztria elleni háború messze nyúló következményekkel
járt. Ausztria, amely évszázadok óta az első számú német államnak számított, vereségével
kizáródott a német ügyekből. Azt sem engedték meg számára, hogy csatlakozzon az
Északnémet Szövetséghez, amelynek létrehozásához Bismarck most látott neki.
„1866-ban megszűnt Németország” – írta Wilhelm Roepke, a kiváló német politológus.
Szászország kivételével Poroszország azonnal annektálta a Majnától északra fekvő összes olyan
német államot, amelyek korábban harcoltak ellene: Hannovert, Hessent, Nassaut, Frankfurtot és
az Elba-menti hercegségeket. Majnától északra fekvő összes többi államot belekényszerítette az
Észak-német Szövetségbe. Az immár Rajnától Königsbergig terjedő Poroszország abszolút
uralma alatt tartotta a Szövetséget, s öt éven béli miután III. Nanóleon Franciaországát is
legyőzték, a délnémet államok, élükön a jókora bajor királysággal szintén a porosz
Németországban találták. magukat.27
Bismarck legnagyobb teljesítménye, a Második Birodalom létrehozása 1871. január 17-én
ment végbe, amikor I. Vilmos porosz királyt a versailles-i tükörteremben Németország
császárává kiáltották ki. Németországot a porosz fegyveres erő egyesítette: immár ő volt a
kontinens legnagyobb hatalma, egyetlen európai riválisa Anglia maradt.
Volt azonban egy végzetes repedés az alkotáson: a német birodalom Treitschke
megfogalmazásában voltaképpen csupán Poroszország kiterjesztése volt. „Poroszország a
domináns tényező ... a Birodalom akarata nem lehet egyéb, mint a porosz állam akarata” –
mutatott rá. Ez bizony igaz volt, s katasztrofális következményekkel járt a németek számára.
1871-től 1933-ig, sőt valójában Hitler 1945-ös haláláig a német történelem a weimari
köztársaság közjátékát leszámítva egyenes vonalon, töretlen logika szerint haladt előre.
A férfiak általános választójogának alkalmazásával egybehívott Reichstag demokratikus
homlokzata mögött a német birodalom valójában a porosz király és egyszemélyben német
császár által irányított katonai autokrácia volt. A Reichstag csupán kevéske hatalommal
rendelkezett: alig volt több egy vitaklubnál, amelyben a népképviselők kiengedhették magukból
a gőzt, vagy az általuk képviselt osztályok javára adott minimális kedvezményekért alkudoztak.
Az Isten kezéből kapott hatalom a trón birtokában volt. II. Vilmos még 1910-ben is
kijelenthette, hogy koronáját „egyedül Isten kegyelméből, nem pedig parlamentek, népgyűlések
és népszavazások útján kaptam ... Az Úr eszközének tekintem magam, így haladok tovább
utamon” – tette hozzá.
A parlament nem akadályozhatta meg menetelésében. Az általa kijelölt kancellár neki volt
alárendelve, nem pedig a parlamentnek, amely a kancellárt sem megtartani, sem elcsapni nem
volt képes. Ez az uralkodó előjoga volt. így azután, a Nyugat többi országában végbemenő
fejlődéssel szemben a demokrácia, a népszuverenitás, a parlament felsőbbségének eszméi soha
nem tudtak gyökeret verni a német talajban, még a XX. század elején sem. Igaz, 1912-re a
szociáldemokraták lettek a legnagyobb politikai párt a Reichstagban, miután Bismarck és a
császár éveken át üldözte őket. Hangosan követelték is a parlamenti demokráciát, ám nem
eléggé hatásosan. Amellett hiába voltak ők a legnagyobb párt, így is kisebbséget alkottak. Az
ipari forradalom megkésett, ám döbbenetes fejlődése során meggazdagodott középosztály,
amelyet elkápráztattak Bismarck erőszakos és háborús politikájának sikerei, anyagi előnyökre
cserélte a politikai szabadság megszerzésére irányuló törekvéseit, ha ugyan voltak. 34 Elfogadták
a Hohenzollernek autokráciáját, örömmel vetették magukat alá a junker bürokráciának, s
lelkesen tették magukévá a porosz militarizmust. Németország csillaga felemelkedett, ők pedig
– szinte az egész nép – buzgón tették azt, amit gazdáik kértek tőlük annak érdekében, hogy ez a
csillag fent maradjon a magasban.
A legvégén még az osztrák Hitler is közéjük tartozott. Az ő számára a Bismarck-féle
Második Birodalom, annak minden hibájával együtt és a „hanyatlásnak a benne létező
rettenetes erői” ellenére olyan dicső mű volt, amelyben a németek végre megkapták azt, ami
őket illette.

Bármely más országnál inkább nem Németország volt-e az olyan birodalom legnagyszerűbb példája, amely
pusztán az erő politikájának alapjaira épül fel? Poroszország, Európa alapsejtje nem holmi pénzügyi tranzakciók
és kereskedelmi ügyletek által, hanem fénylő hősiesség útján jött létre, maga a birodalom pedig csupán az
agresszív politikai vezetésnek és a katonák halálmegvető bátorságának a dicső jutalma volt...
A (Második) Birodalom puszta megalapítását is egy, az egész nemzetet felemelő esemény varázsa aranyozta
be. Egy sor páratlan győzelmet követően, a halhatatlan hősiesség jutalmaként birodalom született a fiak és
unokák számára ... Ε birodalom, amely nem parlamenti frakciók trükkjeinek köszönhette létét, már alapításának
az emelkedett módja folytán is a többi állam fölé tornyosult; az ünnepélyes aktus nem holmi parlamenti szócsata
zajában, hanem a Párizst körülvevő frontvonal mennydörgése közepette történt: ott hirdették ki szándékunkat, ott
nyilvánították ki, hogy a németeknek, hercegeknek és közembereknek egyaránt, elhatározott akarata, hogy
birodalmat képezzenek, és újra szimbolikus magasságokba emeljék a birodalmi lobogót... Nem dezertőrök és
lógósok voltak a bismarcki állam alapítói, hanem a fronton lévő ezredek.
Ez az egyedülálló módon történt születés és tűzben történt keresztelés már önmagában is olyan történelmi
dicsfényt vont a birodalom köré, amellyel csak a legrégebbi államok – s azok is csak ritkán – dicsekedhettek.
S micsoda felemelkedés vette ezzel kezdetét!
Szabadságunk a világban biztosította mindennapi kenyerünket az országban. A nemzet lélekszáma és
gazdagsága gyarapodott. Az állam és azon belül az egész nép becsületét olyan hadsereg óvta és védelmezte,
amely rendkívül látható módon volt képes rámutatni a birodalomnak a korábbi német uniótól való különböző
voltára.24

Ezt a Németországot akarta Hitler helyreállítani. A Mein Kampf lapjain hosszan értekezik
azokról a dolgokról, amelyek szerinte e birodalom bukását okozták: a zsidókkal és a
marxistákkal szembeni toleranciáról, a középosztály durva anyagiasságáról és önzéséről, a
Hohenzollernek trónját körüldöngő „hajlongókról és tányérnyalókról”, a Németországot az
Anglia helyett a dégénérait Habsburgokhoz és a megbízhatatlan olaszokhoz kapcsoló
„katasztrofális szövetségi politikáról”, és az alapvető „szociális” és faji politika hiányáról. Meg
is ígérte, hogy a nemzetiszocializmus el fogja kerülni ezeket a hibákat.

A HARMADIK BIRODALOM SZELLEMI GYÖKEREI

Ám tegyük most félre a történelmet, és vizsgáljuk meg, honnan vette Hitler az eszméit!
34
Bizonyos értelemben hasonló alkut kötött a német munkásosztály is. A szocializmus elleni harc jegyében 1883-1889 között
Bismarck olyan társadalombiztosítási programot vitt keresztül, amelyhez hasonlót sem ismertek más országokban. A
programban szerepelt a munkások kötelező öregségi, betegségi, baleseti és rokkantsági biztosítása, s bár az állam szervezte
meg, finanszírozni a munkaadóknak és a munkavállalóknak kellett. Nem mondhatjuk, hogy ettől megállt volna a
szociáldemokraták, vagy a szakszervezetek felemelkedése, de ezzel együtt mély hatást tett a munkásosztályra: fokozatosan
rávette az embereket, hogy a biztonságot többre értékeljék a politikai szabadságnál, az államban pedig, bármilyen konzervatív is
az, jótevőjüket és védelmezőjüket lássák. Mint látni fogjuk, Hitler teljes mértékben kihasználta e lelki állapotot. Mint más
dolgokban, ebben is sokat tanult Bismarcktól. „Szándéka, küzdelme és sikere tekintetében egyaránt tanulmányoztam Bismarck
szocialista törvényét” jegyzi meg a Mein Kampjban (155. o.)
Németországi és külföldi ellenfelei vagy túlságosan elfoglaltak, vagy túlságosan ostobák voltak,
s csak túl későn vették észre azt, hogy megannyi más némethez hasonlóan Hitler is a magáévá
tette a XIX. századi német gondolkodók köréből a filozófiába robbanó felelőtlen, megalomániás
eszmék hátborzongató keverékét. Eszméit Hitler gyakran másodkézből szerezte, például olyan
zavarosfejű álfilozófusoktól, mint Alfred Rosenberg, vagy részeges költő barátjától, Dietrich
Eckarttól, s a neofiták lázas lelkesedésével karolta fel őket. Ennél is rosszabb volt, hogy
elszánta magát: ha valaha alkalma nyílik rá, a gyakorlatba is átülteti ezeket az eszméket.
Láttuk már, hogy milyenek voltak ezek az eszmék Hitler agyában működve: a háború, a
hódítás és az autoriter állam abszolút hatalmának dicsőítése; az árják, avagy germánok uralkodó
faji mivoltába vetett hit és a zsidók, szlávok elleni gyűlölet; a demokrácia és humanizmus
lenézése. Nem Hitler eredeti eszméi ezek (bár megvalósításuk módjában Hitler is eredetinek
bizonyult), hanem azoknak a nagy tudású, ám kiegyensúlyozatlan filozófusoknak,
történészeknek és tanároknak a furcsa gyülekezetéből származnak, amely a Hitlert megelőző
évszázad során magával ragadta a német elméket, s mint kiderült, ez később szörnyű
következményekkel járt nemcsak a németek, hanem az emberiség jó része számára is.
Természetesen a nyugati világ legnagyszerűbb elméi és szellemei között is akadt néhány
német: olyanok, mint Leibnitz, Kant, Herder, Humboldt, Lessing, Goethe, Schiller, Bach és
Beethoven, akik egyedülállón nagy mértékben járultak hozzá az európai civilizáció
fejlődéséhez. A XIX. században uralkodóvá váló német kultúra azonban, amely időben
megegyezett a Bismarcktól Hitlerig tartó porosz Németország felemelkedésével, elsősorban
Fichte és Hegel, utánuk pedig Treitschke, Nietzsche, Richard Wagner és számos kisebb név
munkásságán alapul – még egy bizarr francia és egy excentrikus angol is akad köztük. Sikerült
létrehozniuk a Nyugattól való szellemi szakadást: ezt az árkot azóta sem töltötték fel még.
1807-ben, miután Poroszország megalázó vereséget szenvedett Napóleontól a jénai csatában,
a berlini egyetem filozófia tanszékének vezetője, Johann Gottlieb Fichte megkezdte híres
„Beszédek a német néphez” című előadássorozatát. Beszédei felkavartak és mozgósítottak egy
megosztott, legyőzött népet: hatásuk még a Harmadik Birodalom idejében is visszhangzott.
Fichte tanítása részegítően hatott a frusztrált emberekre. Az ő szemében a latin népek,
különösen a franciák, valamint a zsidók dekadens fajok voltak. Csak a németek rendelkeznek a
regeneráció lehetőségével. Az ő nyelvük a legtisztább, a legeredetibb. Az ő uralmuk alatt új kor
virágozna ki a történelemben, amely a kozmosz rendjét tükrözné. Kis létszámú elit irányít majd,
akik mentek lesznek majd mindenféle „magántermészetű” erkölcsi korláttól. Láttuk, hogy
ezeket az eszméket Hitler is megfogalmazta a Mein Kampfban.
Fichte 1814-ben bekövetkezett halála után Georg Wilhelm Friedrich Hegel vette át a berlini
tanszéket. Hegel finom és éles elméjének fegyvere, a dialektika inspirálólag hatott Marxra és
Leninre, s ezzel hozzájárult a kommunizmus alapjainak lerakásához. Csengő szavakkal
dicsőítette az emberi élet legfelsőbbrendű megnyilvánulásaként az államot, s ezzel utat mutatott
a Bismarck- és Hitler-féle Második és Harmadik Birodalom számára. Hegel számára az Állam
mindent, vagy majdnem mindent jelentett. Egyebek között azt állítja, hogy ez a „világszellem”
legmagasabb megnyilvánulása, az „erkölcsi univerzum”; nála az Állam „az etikus eszme
aktualitása ... etikus elme, amely ... ismeri és kigondolja önmagát”; az Állam „a legfőbb joggal
rendelkezik az egyénnel szemben, akinek legfőbb kötelessége az, hogy az állam tagja legyen ...
mivel a világszellem joga felette áll minden különleges kiváltságnak ...”
És mi van az egyén boldogságával a Földön? Hegel azt feleli erre, hogy „a világtörténelem
nem a boldogság birodalma. A boldogság periódusai üres lapok a történelemben, mert a
konfliktusmentes egyetértés periódusai.” A háború pedig a nagy megtisztító: Hegel szerint a
háború gondoskodik „a hosszú békében korrumpálódott népek etikai egészségéről, mint
ahogyan a szelek is megóvják a tengert a szennytől, amely a hosszú nyugalom eredményeként
felhalmozódna”.
Az erkölcs és etika semmilyen hagyományos felfogása sem zavarhatja sem a legfensőbb
Államot, sem pedig az azt irányító „hősöket”. „A világtörténelem magasabban áll... A
lényegtelen erkölcsi kívánalmak nem hozhatók összeütközésbe világtörténelmi tettekkel és azok
eredményeivel. Az egyéni erények – a szerénység, alázat, filantrópia és béketűrés – litániáját
nem szabad felsorolni ezekkel szemben ... Egy ily hatalmas forma [az Állam] szükségszerűen
sok virágot eltipor – sok útjában álló tárgyat zúz össze.”
Ilyen államot jósol Hegel Németországban akkorra, amikor az ország visszanyeri Istentől
kapott géniuszát. Állítja, hogy eljön még „Németország órája”, s az ország küldetése a világ
regenerálása lesz. Hegel olvasása közben arra jön rá az ember, hogy a szerző Hitlert
ugyanannyira inspirálta, mint Marxot, még ha nem is közvetlenül. A jelek szerint mindenek
felett a hegeli „hősök” elmélete inspirálta Hitler túláradó küldetéstudatát, amint e fejezet végén
látni is fogjuk: Hegel hősei nagyszabású természeti erők, akiket valami misztikus Gondviselés
jelöl ki a „világszellem akaratának” végrehajtására.
Heinrich von Treitschke később került a berlini egyetemre, ahol történészprofesszor volt
1874-től 1896-ban bekövetkezett haláláig. Népszerű volt: előadásait nemcsak a hallgatók,
hanem vezérkari tisztek és a junker államigazgatás tisztségviselői is látogatták. A század utolsó
negyedében óriási hatást gyakorolt a német gondolkodásra, sőt hatása még II. Vilmos és Hitler
korában is folytatódott. Treitschke szász volt, de belőle vált a legnagyobb elporoszosító:
poroszabb volt a poroszoknál is. Hegelhez hasonlóan Treitschke is az Államot dicsőíti, és fogja
fel legfelsőbb formációként, ám beállítottsága jóval brutálisabb Hegelénél: az emberek, az
alattvalók alig többek rabszolgáknál a nemzet keretein belül. „Nem számít, mit gondol valaki,
amíg engedelmes!” – kiáltja valahol.
Treitschke még Hegelen is túlszárnyalva kiáltja ki a háborút az ember legmagasabbrendű
kifejezési formájának. Számára „a katonai dicsőség az alapja minden politikai erénynek:
Németország gazdag dicsőségtárában a porosz katonai dicsőség ugyanolyan drága kincs, mint
költőink és gondolkodóink remekművei.” Úgy véli, hogy „a békével való vak játszadozás ...
korunk gondolkodásának és erkölcsiségének szégyenévé vált.”

A háború nemcsak gyakorlati szükség, hanem elméleti szükség is, a logika követelménye. Az Állam fogalma
magában foglalja a háború fogalmát is, mivel az Állam lényege a hatalom ... Az a remény, hogy a háborút valaha
is száműzhetjük e világból, nemcsak abszurd, hanem mélységesen erkölcstelen is. Maga után vonná az emberi
lélek sok lényeges és fennkölt erejének elsorvadását... Az a nép, amely ragaszkodik az örök béke khiméraszerű
reményéhez, gyógyíthatatlanul elsorvad büszke elszigeteltségében ...

Goethéhez hasonlóan35 Nietzsche sem tartotta sokra a német népet. Ε megalomániás

zseninek az ömlengései más vonatkozásban is különböznek a XIX. századi soviniszta német
gondolkodók szövegeitől. Ami azt illeti, Nietzsche „öntudatlan szélhámosoknak” tartotta a
legtöbb német filozófust, köztük Hegelt és Fichtét is. Csúfolta „a jó öreg Kant Tartuffe-ségét”.
Az Ecce Homo lapjain azt írta, hogy a németeknek „fogalmuk sincs, milyen hitványak”, s arra a
következtetésre jutott, hogy „ahová csak Németország betette a lábát, ott' tönkreteszi a
kultúrát”. Úgy vélte, hogy a világon uralkodó „rabszolgaerkölcsökért” a keresztények és a
zsidók egyaránt felelősek; soha életében nem volt antiszemita. Néha félt a Poroszországra váró
jövőtől, s végső éveiben, mielőtt értelmére rácsukódott az őrület, eljátszadozott az európai unió
és a világkormány gondolatával is.
Én mégis azt hiszem, hogy nem élt ember a Harmadik Birodalomban, akire Nietzsche ne
hatott volna. Meglehet, hogy könyvei tele voltak „zseniális imbecilitással” és „kisfiús
blaszfémiával” (Santayana), ám a náci skriblerek soha nem fáradtak el magasztalásában. Hitler
gyakran felkereste a weimari Nietzsche-múzeumot, s a filozófus iránti nagyrabecsülését azzal is
propagálta, hogy többször is a nagy ember mellszobra előtt elrévedt gondolataiba mélyedve
35
Goethe egyszer így szólt: „Gyakran éreztem keserű fájdalmat a német népre gondolván, amelynek egyedei oly tiszteletre
méltóak, egésze mégis oly silány. A német népnek más népekkel való összehasonlítása fájdalmas érzést ébreszt, amelynek
leküzdésére minden lehetséges eszközzel megpróbálkozom.” (Beszélgetés H. Ludennel 1813. december 13-án, in: Goethes
Gespräche, Auswahl Biedermann; idézi Wilhelm Roepke in: The Solution of the German Problem, 131. ο.)
fényképeztette le magát.
Volt némi alapja annak, hogy Nietzschét tartották a náci Weltanschauung egyik
szülőatyjának. Hát nem mennydörgött a filozófus a demokrácia és a parlament ellen? Nem a
hatalom akaratát prédikálta? Nem a háborút dicsérte? Nem az uralkodó faj és a szuperember
eljövetelét hirdette? S mindezeket a leghatásosabb aforizmákkal! A nácik szinte minden
elképzelhető témában büszkén idézhették Nietzschét, s idézték is sűrűn. A kereszténységről: „az
egyetlen nagy átok, az egyetlen hatalmas és legmélyebb perverzió ... én az emberiség egyetlen
halhatatlan szégyenfoltjának nevezem ... Ez a kereszténység nem egyéb, mint a szocialisták
tipikus tana.” Az államról, a hatalomról és az emberek dzsungelvilágáról így nyilatkozott: „A
társadalom az erényt sohasem tekintette másnak, mint eszköznek az erő, a hatalom és a rend
elérésére. Az Állam a szervezett erkölcstelenség ... a háború, hódítás és bosszú szándéka ... A
társadalom nem jogosult az önmagáért való létezésre, hanem csupán alapként és állványzatként,
amelynek segítségével a kiválasztott lények faja felkapaszkodhat a maga magasabbrendű
kötelezettségeihez ... Nincs ilyesmi, hogy az élethez való jog, a munkához való jog, vagy a
boldogsághoz való jog; e tekintetben az ember nem különbözik a legalantasabb féregtől.”36
Dicsőítette a szuperembert, mint ragadozót, aki „a prédára és a győzelemre mohón vágyó
nagyszerű szőke vadállat”.
És a háború? Nietzsche e témát illetően igazodott a XIX. századi német gondolkodók nagy
többségéhez. A mennydörgő ótestamentumi nyelven írott Imígyen szóla Zarathustra c.
művében a filozófus így kiált fel: „A békét az új háborúhoz vezető eszközként szeresd, s a rövid
békét jobban, mint a hosszút! Néked azt tanácsolom, ne dolgozz, hanem harcolj! Néked azt
tanácsolom, ne békélj, hanem háborúzz... Azt mondod, a jó ügy az, ami még a háborút is
megszenteli? Bizony mondom néked: a jó háború az, ami megszentel minden ügyet. A háború s
a bátorság több nagy dolgot cselekedett, mint a kegyesség.”
S akkor ott volt még Nietzsche próféciája is az eljövendő elitről, amely uralkodni fog a világ
felett, s akik közül előszökken majd a szuperember. A Der Wille zur Machtban így kiált: „Egy
bátor és uralkodó faj van épülőben ... A cél: felkészülni az értékeknek egy különösen erős,
intellektus és akarat tekintetében igen tehetséges ember szempontjából történő átértékelésére.
Ez az ember és a körülötte lévő elit: ők válnak majd a földkerekség uraivá”.
A Németország egyik legeredetibb elméjéből származó effajta zagyvaság minden bizonnyal
egyetértő reakciót váltott ki Hitler zavaros elméjéből. Mindenesetre átvette e gondolatokat – sőt
nemcsak azokat, hanem a filozófusnak a groteszk túlzásokra való hajlamát, esetenként pedig
szó szerint a szövegét is. „A földkerekség urai” visszaköszön a Mein Kampf lapjain. Kétség sem
fér ahhoz, hogy Hitler végül saját magát tekintette a Nietzsche jóslatában szereplő
szuperembernek.
„Mindenkinek meg kell ismerkednie Richard Wagnerrel, ha meg akarja érteni a
nemzetiszocialista Németországot” szokta mondogatni Hitler.37 Lehetséges, hogy mondása a
nagy zeneszerző részleges félreértésén alapult, mert például igaz, hogy Hitlerhez hasonlóan
Richard Wagner is fanatikusan gyűlölte a zsidókat, akik a meggyőződése szerint világuralomra
törtek a pénzükkel, és lenézte a parlamenteket, a demokráciát és a burzsoázia materializmusát és
középszerűségét, ám lázasan remélte, hogy „különleges adottságaik révén” a németek „nem
uralni, hanem megnemesíteni fogják a világot”. Ami azonban a modern Németország mítoszait
inspirálta, és rábocsátotta az országra a germán Weltanschauungot, amelyet Hitler és a nácik
némi joggal a sajátjukként vettek át, az nem Wagner politikai írásai voltak, hanem hatalmas

36
Nietzsche a nőket, akik közül egyet sem kapott meg, ugyanúgy alacsonyabb szintre helyezte a férfiakhoz képest, mint a
nácik, akik rendeletileg nyilvánították ki, hogy a nőnek a konyhában a helye, az életben pedig az a szerepe, hogy világra hozza
a germán harcos gyermekeit. Nietzsche a következőképpen fogalmazta meg ezt az eszmét: „A férfiakat háborúra képezik majd,
a nőket pedig a harcosok létrehozására. Minden más dőreség.” De ennél is tovább ment. Az Imígyen szóla Zarathustra lapjain
így kiált fel: „Asszonyhoz mész? Otthon ne hagyd a korbácsod!” – Ε mondat indította Bertrand Russellt a következő
gyöngyszemre: „Tíz asszony közül kilenc elvette volna tőle azt a korbácsot! Tudta is, ezért aztán távol maradt a nőktől...”
37
Saját emlékemet igazolja könyvében Otto Tolischus is: They Wanted War, 11. ο.
operái, a-melyek nagy láttató erővel idézték fel a germán ókor világát, hősi mítoszait, harcos
pogány isteneit és hőseit, démonait és sárkányait, vérbosszúit és primitív törzsi törvényeit, a
szerelem és az élet nagyszerűségét csakúgy, mint a halál nemes voltát.
Hitler már kora ifjúságától fogva rajongott Wagnerért, s még élete vége felé is, a hadsereg
főhadiszállásán, az orosz fronton lévő nyirkos és sivár bunkerben, miközben egész világa és
minden álma megsemmisülőben volt, még mindig örömmel idézte fel Wagner nagy műveivel
kapcsolatos személyes élményeit, amelyek oly sokat jelentettek számára. Többször beszélt arról
is, mekkora inspirációt merített a bayreuthi fesztiválokból és a zeneszerző egykori otthonában, a
Haus Wahnfriedben tett számtalan látogatásából, ahol ott lakott még Siegfried Wagner, a mester
fia, s annak angol származású felesége, Winifred, aki sokáig Hitler legjobb barátai közé
tartozott.
– Mekkora örömöt szerzett nekem Wagner minden műve! – kiáltott fel az 1942. január 24-
ről 25-re virradó éjszakán, nem sokkal az első katasztrofális oroszországi német vereségeket
követően, amint tábornokai és Himmlerrel az élen jelenlévő pártbeli cimborái társaságában
beszélgetett a kelet-poroszországi Rasten-burgban lévő Wolfsschanze földalatti óvóhelyén.
Odakint hó volt és farkasordító hideg: az a két elem, amelyet Hitler gyűlölt és rettegett, s amely
hozzájárult a háború első nagy német kudarcaihoz. A bunker melegében azonban azon az
éjszakán életműve egyik nagy ihletőjénél jártak a gondolatai. – Emlékszem, milyen érzelmek
ragadtak meg, amikor először beléptem a Wahnfriedbe! Az nem kifejezés, hogy meg voltam
hatva! Ők a legnehezebb pillanataimban is mindig erőt adtak nekem, még Siegfried Wagner is.
Tegeződtem velük. Mindőjüket szerettem, és szeretem a Wahnfriedet... A tíznapos bayreuthi
szezon mindig életem legáldottabb napjai közé tartozott. Boldog vagyok a gondolattól, hogy
egy napon majd újra odazarándokolhatok! ... A bayreuthi fesztivál végének másnapján ... nagy
szomorúság szokott elfogni – mint amikor az ember leveszi a díszeket a karácsonyfáról.25
Bár azon az éjszakán előadott monológjában Hitler azt hajtogatta, hogy Wagner
„mesterműve” a Trisztán és Izolda, mégsem ez a mű, hanem a nagy német epikus mítosz, a
Nibelungenlied ihlette, s Wagner által majdnem huszonöt éven át írt négy operából álló sorozat,
a Nibelungenring, ez az elképesztően hosszú lélegzetű alkotás adta Németországnak és
különösen a Harmadik Birodalomnak a primitív germán mythos jó részét. Egy nép mítoszai
gyakran nyújtják ama nép lelkületének és kultúrájának legmagasabbrendű és legigazabb
kifejezését, s ez a megállapítás sehol nem olyan igaz, mint Németországban. Schelling nem
kevesebbet állít, mint hogy „egy nemzet a mitológiájával együtt születik meg ...
Gondolkodásának egysége, mely kollektív filozófiát jelent, e mitológiában jelenik meg;
mitológiája ennélfogva a nemzet sorsát tartalmazza.” Max Meli, a kortárs költő, aki modern
változatban dolgozta fel a Nibelung-Éneket, kijelentette: „Napjainkra kevés maradt azokból a
görög istenekből, akiket a humanizmus oly mélyre akart beültetni a kultúránkba ... Ám
Siegfried és Krimhilde mindig is ott voltak a nép lelkében!”
Siegfried és Krimhilde, Brünhilde és Hagen: ők azok a germán hősök, akikkel megannyi mai
német szívesen azonosította magát. Bizony, velük – és a Nibelungok barbár, pogány világával,
azzal az irracionális, hősi, misztikus világgal, amelyet körülvett az árulás, elárasztotta az
erőszak, elöntötte a vértenger, és az egész a Götterdämmerungba, az istenek alkonyába
torkollott akkor, amikor a rengeteg viszontagság után Wotan felgyújtotta a Valhallát, s az porig
égett abban az önpusztító orgiában, amely mindig is lenyűgözte a német agyakat, s
visszhangként válaszolt valami rettenetes vágyódásra, ami ott dúlt a lelkükben. Ezek a hősök, ez
a primitív, démoni világ az, ami Mell szavaival élve „mindig is ott volt a nép lelkében”. Ebben
a német lélekben tényleg érezhető volt a civilizáció szelleme és a Nibelungok szelleme közt
folyó küzdelem, s a jelen mű tárgyát képező korban az utóbbi szellem látszott csatát nyerni.
Cseppet sem meglepő, hogy Hitler Wotant is megpróbálta felülmúlni, amikor 1945-ben el
akarta pusztítani Németországot, hogy az vele együtt süllyedjen el a lángtengerben.
Wagner lélegzetelállító zseni volt, hihetetlenül nagy művész, sokkal jelentősebb annál, amit
itt elmondhattam róla. A Ring-operák drámai konfliktusa gyakran az aranyéhség körül forog,
amelyet a zeneszerző „a modern kapitalizmus tragédiájával” azonosított, s amelyről elborzadva
látta, mint pusztítja a régi időkből örökölt erényeket. Minden pogány hőse ellenére mégsem
fordult el teljesen a kereszténységtől úgy, mint Nietzsche, és mély részvét élt benne a
botladozó, háborúzó emberiség iránt. Hitler azonban nem minden alap nélkül mondta, hogy a
nácizmus megértéséhez Wagnert kell előbb megismerni.
Wagner személyesen ismerte előbb Schopenhauert, majd Nietzschét, sőt mindketten hatottak
is rá, bár később összeveszett Nietzschével, aki úgy vélte, hogy Wagner operáiban, különösen a
Parsifalban, túl sok a keresztény lemondás. Hosszú és viharos élete folyamán Wagner még két
olyan emberrel került kapcsolatba, akik fontos szerepet játszanak e történetben: nem annyira
azzal a hatással, amelyet Wagnerre tettek (bár egyikük komolyan befolyásolta), hanem inkább
azzal, amelyet a német tudatra gyakoroltak, s a Harmadik Birodalom irányába segítették terelni.
Ε férfiak: gróf Joseph Arthur de Gobineau, francia diplomata és irodalmár, valamint Houston
Stewart Chamberlain, a valaha élt egyik legfurcsább angol.
Azt azonnal le kell szögeznünk, hogy egyikük sem volt sarlatán. Mindkettő rendkívül tudós,
igen kulturált és világlátott ember volt. Mégis mindketten oly hamis doktrínákat agyaltak ki,
hogy egyetlen nép, még a sajátjuk sem vette őket komolyan – senki, mondom, kivéve a
németeket. Megkérdőjelezhető elméleteik evangéliummá váltak a nácik számára. Valószínűleg
nem túlzás az az állítás, amelyet személyesen is hallottam Hitlernek nem egy követője szájából,
miszerint Chamberlain volt a Harmadik Birodalom szellemi atyja. Ez a különös angol, aki az
uralkodó fajt és a jövő reménységét ismerte fel a németekben, rajongott Richard Wagnerért,
akinek egyik lányát végül feleségül is vette; nagy becsben tartotta előbb II. Vilmost, majd végül
Hitlert is, s mindkettejüknek a mentora is volt. Fantasztikus élete végén, jóval azelőtt, hogy
Hitler hatalomra került, vagy akár csak kilátása lett volna rá, még üdvözölhette az osztrák
káplárt, mint azt a lényt, akit Isten azért küldött, hogy kivezesse a német népet a vadonból.
Egészen természetes hát, hogy Hitler prófétaként tisztelte Chamberlaint, s az valóban
prófétának bizonyult.
Mi volt e két külföldi tanításában az, ami a faj és a német sors vonatkozásában őrültséget
oltott a németekbe?
Gobineau egy 1853-1855 között Párizsban kiadott, Essai sur l'Inégalité des Races Humaines
(Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről) című négykötetes művel járult hozzá leginkább az
ügyhöz. Mulatságos, hogy ez a francia arisztokrata a királyi gárdában töltött katonatiszti
szolgálatot követően éppen Alexis de Tocqueville kabinetfőnökeként kezdte közszolgálati
pályáját, amikor Az amerikai demokrácia kiváló szerzője 1848-ban rövid időn át hivatalban
volt. Gobineau ezután diplomataként Hannoverbe és Frankfurtba utazott. Nem Tocqueville-lel,
hanem a németekkel való kapcsolatából eredtek a faji egyenlőtlenségekre vonatkozó teóriái, bár
egyszer bevallotta, hogy a négy kötetet részben azért írta, hogy saját arisztokrata pedigréje
felsőbbrendűségét bizonyítsa.
Amint azt a hannoveri királyhoz írott ajánlásában leszögezte, Gobineau számára a faj volt a
történelem és a civilizáció kulcsa. „A faji kérdés uralja a történelem minden egyéb
problémáját... a fajok egyenlőtlensége megfelelő magyarázat a népek sorsának egész
kibontakozására.” Három fő faj létezik: a fehér, a fekete és a sárga, s közülük a fehér a
felsőbbrendű. „A történelem azt mutatja, hogy minden civilizáció a fehér fajból ered, és hogy
semmiféle civilizáció nem létezhet e faj közreműködése nélkül.” A fehér faj krémje pedig az
árják, „ez az illusztris család, a legnemesebb a fehér fajon belül”, amelynek eredetét Közép-
Ázsiáig vezette vissza a szerző. Megállapítása szerint sajnálatos módon a mai árják alacsonyabb
fajokkal keveredettek, mint ahogyan az látható a korabeli Dél-Európában. Északnyugaton
azonban, egy durván, a Szajna mentén, Svájctól keletre húzódó vonal felett az árják mostanáig
megmaradtak felsőbbrendű fajként, bár nem eredeti tiszta állapotukban. Ez a terület magában
foglalja a franciák egy részét, minden angolt és írt, Németalföld, a Rajna-vidék és Hannover
népét, valamint a skandinávokat. Gobineau láthatóan kihagyta a németek zömét, akik e vonaltól
keletre és délkeletre éltek, e tényt azonban figyelmen kívül hagyták a nácik, amikor magukévá
tették a tanait.
Ezzel együtt azonban Gobineau szemében valószínűleg a németek, vagy legalábbis a nyugati
németek alkották az árják elitjét, s ezt a felfedezést már nem hagyták figyelmen kívül a nácik.
Gobineau úgy találta, hogy bárhová vetődtek a németek, mindenhová fejlődést vittek be. Ez már
a római birodalomban is így volt. A rómaiakat meghódító és birodalmukat felbomlasztó
úgynevezett barbár germán törzsek határozottan jót tettek a civilizációnak, mivel a IV. század
végére a rómaiak alig voltak többek dégénérait korcsoknál, a germánok ellenben viszonylag
tiszta árják voltak. „Az árja germán erős lény ... Ennélfogva bármit gondol, mond vagy tesz, az
mind nagy fontossággal bír” – jelentette ki Gobineau.
Eszméit gyorsan felkapták Németországban. Wagner, akivel a francia életének vége felé,
1876-ban találkozott (1882-ben halt meg), lelkesen támogatta őket, s hamarosan szerte
Németországban Gobineau-társaságok alakultak.38

H. S. CHAMBERLAIN KÜLÖNÖS ÉLETE ÉS MŰVEI

A németországi Gobineau Társaság lelkes tagjai közt találjuk Houston Stewart
Chamberlaint, akinek az élete és művei a Harmadik Birodalom felemelkedéséhez és bukásához
vezető kérlelhetetlen történelmi folyamat egyik legbámulatraméltóbb és legironikusabb
epizódja.
Chamberlain, egy tengernagy fia, Sir Neville Chamberlain táborszernagy és két brit tábornok
unokaöccse, végül pedig Wagner veje, 1855-ben, Portsmouthban született. A brit hadseregnél
vagy flottánál várt volna rá karrier, kényes egészsége azonban kizárta e pályák lehetőségét.
Franciaországban és Svájcban járt iskolába, ahol végül az anyanyelvénél is jobban megtanult
franciául. Tizenöt és tizenkilenc éves kora között a sors összehozta két némettel, s ezután
ellenállhatatlanul vonzódott Németországhoz, amelynek végül állampolgára és egyik
élvonalbeli filozófusa lett; nagyszámú művét kivétel nélkül mind németül írta. Nem egy könyve
óriási hatást gyakorolt II. Vilmosra, Adolf Hitlerre és rengeteg kisebb kaliberű németre.
1870-ben, tizenöt évesen került az ultraporosz magántanár, Otto Kuntze keze alá. Ε
figyelemre méltó oktató az elkövetkezendő négy év során odaplántálta tanítványa fogékony
agyába és érzékeny lelkébe a mili-táns, hódító Poroszország, valamint (nyilván fel sem tűnt
neki a kontraszt) olyan művészek dicsőségét, mint Beethoven, Goethe, Schiller és Wagner.
Tizenkilenc éves korában Chamberlain őrülten beleszeretett Anna Horstba, egy nála tíz évvel
idősebb és hozzá hasonlóan erősen neurotikus porosz nőbe. 1882-ben, huszonhét évesen
Bayreuthba utazott Genfből, ahol három évig nyakig merült a filozófiai, természetrajzi, fizikai,
kémiai és orvosi tanulmányokba. Bayreuthban megismerkedett Wagnerrel, aki elmondása
szerint élete napvilágává vált, s a feleségével, Cosimával, akihez élete végéig szolgai
odaadással, szenvedélyesen ragaszkodott. 1885-től, amikor a közben a feleségéül vett Anna
Horsttal együtt négy évre Drezdába költözött, gondolkodásában és nyelvében egyaránt németté
vált. 1889-ben tíz évre Bécsbe ment át, s végül 1909-ben telepedett le véglegesen Bayreuthban,
ahol 1927-ben bekövetkezett haláláig élt. 1905-ben elvált eszményített porosz feleségétől: az
asszony ekkor hatvan esztendős volt, és testileg-lelkileg még nála is betegebb. Chamberlain azt
mondja, olyan fájdalmas volt számára a válás, hogy kis híján beleőrült. Három évvel később
elvette Eva Wagnert és a Wahnfried mellett telepedett le, ahol anyósa, az általa hőn tisztelt, erős
akaratú Cosima közelében lehetett.
A szuperérzékeny, neurotikus Chamberlain saját elmondása szerint gyakran vizionált
démonokkal, akik könyörtelenül űzték új meg új tudományterületek irányába, és arra
kényszerítették, hogy folytassa a tékozló mennyiségben folytatott írást. Egyik víziója követte a
másikat: nyomásuk alatt a biológiáról átnyergelt a botanikára, arról a képzőművészetekre, majd
38
De Franciaországban nem.
a zenére, a filozófiára, a biográfiára, onnan a történettudományra. 1896-ban egyszer éppen
Itáliából tartott hazafelé, amikor egy démon nyomása úgy felerősödött benne, hogy Gardonéban
leszállt a vonatról, nyolc napra bezárkózott egy hotelszobába, és félbehagyva valamilyen zenei
tanulmányt, amin akkoriban gondolkodott, lázasan dolgozni kezdett egy biológiai tézisen, amíg
csak el nem érkezett annak a témának az alapjaihoz, amely minden ezutáni művét uralja majd: a
faj és a történelem kérdéséhez.
Bármilyen hibásan is működött Chamberlain agya, azzal együtt óriási tudással rendelkezett
az irodalom, zene, biológia, botanika, vallás, történelem és politika területén. Amint Jean Real26
rámutatott, valódi és egységes ihlet jellemzi minden kiadott művét, amelyek figyelemre méltó
módon koherensek. Mivel úgy érezte, hogy démonok űzik előre, (a Wagnerről, Goethéről,
Kantról, a kereszténységről és az emberi fajokról szóló) könyvei rettenetes lázban születtek,
igazi transzban, egyfajta részeg állapotban írta őket, olyannyira, hogy amint Lebenswege című
önéletrajzában meséli, utólag gyakran nem ismerte meg saját munkáit, annyira meghaladták
várakozását. Az övénél kiegyensúlyozottabb elmék a későbbiekben szétzúzták egész faj
elméletét és történelmi teóriái jó részét, sőt Edmond Vermeil, a francia germanista szerint
Chamberlain eszméi lényegileg „pocsékok” voltak. Vele ellentétben Konrad Heiden, Hitler
antifasiszta életrajzírója is, aki sajnálta, hogy Chamberlain fajelmélete ennyire hatásosnak
bizonyult, a szerzőről úgy nyilatkozott, hogy „a német gondolkodás történetének egyik
legmegdöbbentőbb géniusza volt, a tudás és a mély eszmék tárháza”.
A német gondolkodást legmélyebben befolyásoló Chamberlain-mű, amely extázisba kergette
II. Vilmos császárt, és tálcán szolgáltatta a nácik számára faji aberrációikat, a Grundlagen des
Neunzehnten Jahrhunderts (A XIX. század alapjai) volt, egy körülbelül 1200 oldalas munka,
amelyet ismét valamelyik démonától sarkallva mindössze tizenkilenc hónap alatt, 1897. április
1. és 1898. október 31. között Bécsben írt meg a szerző, és 1899-ben adták ki.
Az általa rajongva szeretett Gobineauhoz hasonlóan Chamberlain is a fajban találta meg a
történelem, sőt az egész civilizáció kulcsát. A XIX. század, azaz az akkori világ
magyarázatához szükséges volt megfontolni, mit örökölt az a letűnt időktől. Három dolgot,
mondja Chamberlain: a görög filozófiát és művészetet, a római jogot, és Krisztus
személyiségét. Az örökösök is hárman voltak: a zsidók és a germánok, a két tiszta faj, valamint
a Földközi-tenger félvér latin népessége, a szerző megfogalmazásában „a népek káosza”.
Egyedül a németek érdemeltek meg ilyen nagyszerű örökséget. Igaz, hogy későn érkeztek a
történelembe, csak a tizenharmadik században. De már korábban, a római birodalom
elpusztításával is bebizonyították érdemes voltukat. „Nem igaz, hogy a teuton barbárok idézték
elő az úgynevezett »sötét középkort«; e sötétség valójában az emberiség faj nélküli káoszának a
haldokló római birodalom által táplált intellektuális és erkölcsi kiürülését követte; a teutonok
nélkül örök sötétség borult volna a világra” állítja a szerző, aki a könyv írása idején a
teutonokban látta a világ egyedüli reménységét.
Chamberlain a „teutonok” közé emelte a keltákat és a szlávokat is, bár a teutonok alkották a
legfontosabb összetevőt. Definíciói azonban felettébb ködösek, s egy ponton egyenesen azt
jelenti ki, hogy „bárki,, aki teutonként viselkedik, az faji eredetétől függetlenül teuton”. Lehet,
hogy itt a saját nem német származására gondolt. Bármi is a teuton, Chamberlain szerint ő
„kultúránk lelke. Minden egyes nemzetnek mint élő erőnek a mai fontossága a népességében
jelen lévő valódi teuton vér arányától függ ... az igazi történelem abban a pillanatban kezdődik,
amikor mesteri kezével a teuton megragadja az ókor örökségét.”
Hát a zsidók? Velük foglalkozik a könyv leghosszabb fejezete. Mint láttuk, Chamberlain azt
állítja, hogy a zsidók és a teutonok a Nyugaton még létező egyedüli tiszta fajok. Ebben a
fejezetben elítéli az „ostoba és undorító antiszemitizmust”. Mint mondja, a zsidók nem
alacsonyabbrendűek a teutonoknál, csak „különböznek” tőlük. Megvan a maguk nagysága;
felismerik, hogy az embernek „szent kötelessége” őrködni fajának tisztasága felett. Mégis,
ahogy előrehalad a zsidók elemzésében, a szerző maga is pontosan abba a vulgáris
antiszemitizmusba süllyed, amelyet másokban elítél, s amely Hitler idejében végül Julius
Streichernek a Der Stürmerben megjelenő zsidó karikatúráihoz vezet majd. Bizony, ebből a
fejezetből származik a náci antiszemitizmus „filozófiai” alapjának jó része.
Chamberlain nézeteinek képtelen volta gyorsan nyilvánvalóvá válik. Korábban azt jelentette
ki a könyvben, hogy Krisztus személyisége az ókornak a modern civilizációra hagyott három
nagy öröksége közé tartozik. Ezután viszont nekiáll azt bizonygatni, hogy Jézus nem volt zsidó.
Galileai származása, valamint az a tény, hogy nem tudta tisztán kiejteni az arameus
torokhangokat, Chamberlain számára annak a „világos jele”, hogy Jézus „vérének nagyobb
hányada nem szemita volt”. Ezek után pedig tipikusan kategorikus megállapítás következik:
„Bárki, aki azt állította, hogy Jézus zsidó volt, vagy ostoba volt, vagy hazudott. ... Jézus nem
volt zsidó.”
Akkor hát mi volt? Chamberlain válasza: valószínűleg árja! Ha nem is egészen vér szerint,
de tanulsága és vallási tanítása folytán összetéveszthetetlenül az, ezért szemben állt a zsidó
vallás „materializmusával és absztrakt formalizmusával”. Természetes volt hát, legalábbis
Chamberlain számára, hogy Krisztus váljon „a túláradó élettel teli fiatal indo-európai népek
istenévé”, s mindenek felett a teutonokévá, mert „egyetlen más nép sem volt a teutonokhoz
hasonlóan jól felvértezve ezen isteni hang meghallására”.
Ezután a szerző a zsidó faj részletes történetét szándékozza bemutatni a szemitáknak avagy
sivatagi beduinoknak a „zsidó orral” rendelkező kerekfejű hettitákkal, majd az árja amoritákkal
való keveredésétől kezdve. Sajnálatos módon az árja keveredés – Chamberlain szerint az
amoriták magasak, szőkék és fenségesek voltak – túl későn történt ahhoz, hogy valóban
feljavíthassa a „romlott” héber vérvonalat. Ε ponttól azután az angol szerző a zsidó faj
tisztaságáról szóló saját elméletével ellentmondásba keveredve úgy találja, hogy a zsidó
„negatív” faj, „fattyúság”, tehát az árjáknak igazuk volt, hogy „megtagadták” Izraelt. Sőt,
egyenesen elítéli az árjákat, amiért „hamis dicsfényt” adnak a zsidóknak. Ezek után pedig
megállapítja, hogy a zsidókból „sajnos hiányzik a valódi vallásosság.”
Chamberlain számára a megváltást a teutonok és a teuton kultúra nyújtja, a teutonok közül
pedig a germánok a legtehetségesebbek, mivel a görögök és indo-árják legjobb tulajdonságait
örökölték. Ez feljogosítja őket arra, hogy a világ urai legyenek. „Isten ma egyedül a germánokra
épít” – írja egy másik helyen. „Ez a tudat, ennek a biztos igaza tölti el lelkemet már évek óta.”
A Grundlagen des Neunzehnten Jahrhunderts kiadása egyfajta szenzációt keltett, s hirtelen
híressé tette Németországban ezt a furcsa angolt. Gyakran megnyilvánuló ékesszólása és kitűnő
stílusa (Chamberlain elkötelezett művész volt) ellenére nem volt könnyű olvasmány. A német
társadalom elitje azonban hamarosan felkapta, mert úgy látszott, éppen azt találták meg benne,
amiben hinni akartak. A könyv tíz év alatt nyolc kiadást ért meg, és hatvanezer példányban kelt
el, sőt az I. Világháború kezdetére elérte a százezer eladott példányt. A náci időkben újra
népszerűvé vált: emlékszem, hogy a huszonnegyedik kiadást 1938-ban harangozták be,
amikorra az eladott példányok száma már negyedmillió felett járt.
II. Vilmos császár a könyv legelső és leglelkesebb olvasói között volt. Meghívta
Chamberlaint potsdami palotájába, s első találkozásukkor a szerző 1927-ben bekövetkezett
haláláig tartó mély barátság alakult ki a két férfi közt. Kiterjedt levelezés indult közöttük. A
Chamberlain által a császárnak írott negyvenhárom levél (Vilmos huszonháromra válaszolt)
némelyike terjengős esszé, amelyeket az uralkodó több bombasztikus beszédéhez és
kijelentéséhez is felhasznált. „Az Ön könyvét Isten küldte a német népnek, és személy szerint
nekem!” – írja egyik levelében a császár. Chamberlain leveleinek alázatos hangneme és túlzó
hízelgése helyenként egyenesen gusztustalan. „Felséged és alattvalói szentélyben születtek!” –
írja, majd közli Vilmossal, hogy felakasztotta a portréját a dolgozószobájában, méghozzá
szembe Leonardo egyik Krisztusábrázolásával, úgy hogy munka közben gyakran járkál fel-alá
megváltója és uralkodója képmása között.
Szervilizmusa ellenére Chamberlain folyamatosan árasztotta el tanácsaival a keményfejű,
tüzes uralkodót. 1908-ban a Vilmossal szembeni népi ellenállás oda fajult, hogy a Reichstag
megrótta a császárt a .külpolitikába történő katasztrofális beavatkozása miatt. Chamberlain
azonban azzal biztatta, hogy a közvéleményt idióták és árulók formálják, így hát ne törődjön
vele. Vilmos erre azt felelte, hogy ők ketten mindvégig összetartanak. „Ön a tollát forgassa; én
a nyelvemet és a kardomat forgatom majd.”
S az angol továbbra is örökkön emlékeztette a császárt Németország küldetésére és
végzetére. „Mihelyt Németország hatalomra jut (és bizton vélhetjük, hogy meg fogja szerezni a
hatalmat), azonnal meg kell kezdenie a tudományos zsenipolitikát – írta az I. Világháború
kitörése után. – Augustus egykor nekilátott, hogy szisztematikusan átszervezze a világot, s
Németországnak is hasonlóképpen kell tennie majd ... Támadó és védelmi fegyverekkel
felszerelve, a hadsereghez hasonló módon keményen és hibátlanul megszervezve, mindenki
más felett állva a művészet, tudomány, technika, ipar, kereskedelem, pénzügy területén, röviden
tehát mindenben; a világ tanítója, kormányosa és úttörője lévén, ahol mindenki a maga helyén
áll, s mindenki mindent megtesz a Szent Ügy érdekében – Németország így fogja belső
fensőbbrendűségénél fogva meghódítani a világot.”
Amiért ilyen dicső jövőt hirdetett befogadó hazája számára (1916-ban, a háború közepén
német állampolgárságot kapott), Chamberlaint a császár vaskereszttel tüntette ki.
Ez az angol úr azonban a halála után hat évvel születő, ám általa megjósolt Harmadik
Birodalomban fejtette ki a legnagyobb hatást. Az őt prófétájukká kikiáltó nácik átvették
fajelméletét és a németekkel, valamint Németországgal kapcsolatos lángoló küldetéstudatát. A
Hitler-rezsim idején csakúgy özönlöttek a nyomdákból a nemzetiszocialista Németország
„szellemi alapítóját” dicsérő könyvek, pamfletek és cikkek. Rosenberg, Hitler egyik mentora
gyakran próbálta az angol filozófus iránti lelkesedését átplántálni a Führerbe. Hitler
valószínűleg már Bécsből való távozása előtt tudhatott Chamberlain írásairól, amelyek
népszerűek voltak azon pángermán és antiszemita csoportok között, amelyeknek az irodalmát
akkoriban Hitler lelkesen falta. Az is valószínű, hogy a háború alatt olvashatta Chamberlain
egyik-másik soviniszta cikkét. A Mein Kampfban sajnálatát fejezi ki afelett, hogy a Második
Birodalomban nem adtak többet Chamberlain megfigyeléseire.
Chamberlain az első olyan németországi értelmiségiek közé tartozott, akik nagy jövőt
jósoltak Hitlernek – és nagy lehetőségeket a németeknek, ha őt követik. Hitler 1923-ban
Bayreuthban találkozott vele, s bár Chamberlain beteg volt, félig megbénult már, s
kiábrándította a német háborús vereség és a Hohenzollern-birodalom bukása (amellyel a saját
reményei és próféciái dőltek halomra), mégis fellelkesítette az ékesszóló fiatal osztrák. „Önnek
még sok a teendője! – írta másnap Hitlernek. – ... A germánizmusba vetett hitem egy pillanatra
sem rendült meg, bár bevallom, hogy reményem alacsony lánggal égett. Ön egyszeriben
megfordította lelkiállapotomat. Németország vitalitását bizonyítja az, hogy a legnagyobb
szükség órájában egy Hitlert hoz a világra, s az is, hogy milyen hatás árad ebből az emberből,
mert e két dolog, a személyiség és a hatás, egybetartozik ... Isten óvja Önt!”
Olyankor történt ez, amikor a Charlie Chaplin-bajuszos, lármás modorú, erőszakosan és
furcsán extrém Adolf Hitlert még bohócnak nézte a legtöbb német. Kevés követője volt még
azokban a napokban. Személyiségének hipnotikus vonzereje azonban levette a lábáról az
öregedő, beteg filozófust, s megerősítette hitét az általa választott és dicsőített népben.
Chamberlain a bimbózó náci párt tagjává vált, s pillanatnyi egészségi állapotától függően írni
kezdett a párt obskúrus kiadványai számára. Egyik 1924-ben megjelent cikke az akkor éppen
börtönben ülő Hitlert azon személyként üdvözli, akit Isten jelölt ki a német nép vezetésére. A
sors már II. Vilmos császárt is hívta, ő azonban kudarcot vallott; most Hitleren a sor. A
figyelemreméltó angol hetvenedik születésnapját 1925. szeptember 5-én öt hasábnyi
dicsőítéssel ünnepelte a náci Völkischer Beobachter, amely a Grundlagent „a náci mozgalom
evangéliumaként” aposztrofálta. Tizenhat hónappal később, amikor 1927. január 11-én sírjába
szállt, azzal a reménnyel távozott a világból, hogy minden jóslata és próféciája megvalósulhat
még ennek az új német Messiásnak az isteni irányításával.
Egy II. Vilmos képviseletében megjelent hercegen kívül (mivel a császár nem léphetett többé
német földre) Hitler volt az egyetlen közéleti személyiség, aki részt vett Chamberlain
temetésén. A halálesetről szóló jelentésében a Völkischer Beobachter úgy fogalmazott, hogy a
német nép elveszítette „egyik nagy fegyverkovácsát, kinek fegyvereit ma még nem tudjuk teljes
mértékben kihasználni”. Az idő tájt, 1927 borongós januárjában, amikor a náci párt csillaga alig
pislákolt, sem a féloldalára béna, haldokló öregember, sem Hitler, sőt egész Németországban
egyáltalán senki sem látta előre, hogy a német földbe átplántált angol kovácsolta fegyvereket
milyen hamar, milyen fájdalmasan hamar, micsoda maximális hatásfokkal és félelmetes
következményekkel vetik majd be.27
Adolf Hitler azonban nemcsak akkor, hanem már korábban is misztikus megérzéssel
rendelkezett az e világon való személyes küldetését illetően. „Az embermilliók közül... egynek
kell kilépnie (kiemelés Hitlertől), aki cáfolhatatlan erővel formál majd gránitszilárd elveket a
széles tömegek ingadozó eszmevilágából, s felveszi a harcot azok egyedüli helyessége
érdekében, amíg csak a szabad gondolatvilág változó hullámaiból ki nem emelkedik a hitben és
akaratban való szilárd egyesülés büszke sziklája” – írja a Mein Kampfban.28
Nem hagyta kétségben az olvasót a tekintetben, hogy saját magát tekinti ennek a fenti egy
embernek. A Mein Kampf teli van rövid esszécskékkel annak a géniusznak a szerepéről, akit a
Gondviselés arra választ ki, hogy bajaiból az eljövendő nagyság felé vezessen ki egy nagy
népet, még ha az először nem is érti meg őt, és nem ismeri el értékét. Az olvasó tudja, hogy
Hitler magára és pillanatnyi helyzetére utal. A világ még nem ismerte el annak, ami, de hát
mindig is ez volt a géniuszok sorsa kezdetben. „Szinte mindig valamilyen ösztönzésre van
szükség ahhoz, hogy a géniusz színre lépjen – jegyzi meg. – A világ ekkor ellenáll neki, s nem
akarja elhinni, hogy az az illető, aki látszólag azonos vele, hirtelen egészen más lénnyé lett; ez a
folyamat ismétlődik meg minden kiemelkedő ember esetében ... A géniusz szikrája már
születése órájától ott van a valóban kreatív ember fejében. Az igazi géniusz mindig született,
nem pedig képzett, s még kevésbé tanult géniusz” – jelenti ki.29
A történelmet formáló nagy emberekről úgy vélte, hogy ők a gyakorlati politikus és a
gondolkodó egyfajta keverékét alkotják. „Az emberiség történetében hosszú időközönként
megeshetik, hogy a politikus egybevegyül az elméleti emberrel. Minél mélyebb ez az
egybevegyülés, annál nagyobbak a politikus útjába kerülő akadályok. Már nem olyan
szükségszerűségek érdekében dolgozik, amelyeket akármelyik szatócs megértene, hanem oly
célok érdekében, amelyeket a legkevesebben fognak fel. Élete ennélfogva a szeretet és a
gyűlölet harca jegyében zajlik. Az őt meg nem értő jelenkor tiltakozása küzd az utókor
elismerésével – mert ő az utóbbi érdekében is dolgozik. Mert minél nagyszabásúbb munkát
végez az ember a jövő érdekében, annál nehezebb a harca ...”30
Ε sorok 1924-ben születtek, amikor még kevesen értették, hogy mire készül ez a börtönben
csücsülő, az általa rendezett vígoperaszerű puccs kudarca folytán diszkreditált férfi. Hitlerben
azonban szemernyi kétség sem volt. Vita tárgya az, hogy ténylegesen olvasta-e Hegelt, vagy
sem, írásaiból és beszédeiből azonban világosan kitűnik, hogy valamennyire megismerte annak
eszméit – ha másként nem, akkor a korai mentoraival: Rosenberggel, Eckarttal, Hessszel
folytatott beszélgetések során. Bizonyos, hogy Hegelnek a berlini egyetemen tartott híres
előadásai, valamint Nietzsche számos kijelentése valamilyen módon felkeltették a figyelmét.
Röviden utaltunk már arra39, hogy Hegel kifejlesztett egy „hőselméletet”, amely nagyon is a
németek szívéből szólt. Egyik berlini előadásában azt fejtette ki, hogy a „világtörténelmi
egyéniségek” hogyan hajtják végre „a világszellem akaratát”.
Nevezhetjük őket Hősöknek, amennyiben céljaikat és elhivatásukat nem a dolgoknak a
fennálló rend által szentesített nyugodt, megszokott folyásából nyerik, hanem egy rejtett kútból,
abból a még a felszín alatt megbúvó belső Szellemből, amely majd úgy zúdul rá a külső világra,
39
Ld. feljebb, 60. o.
s zúzza össze, mint egy kagylóhéjat. Ilyen volt Nagy Sándor, Caesar, Napóleon. Gyakorlati,
politikus férfiak voltak, ám egyszersmind gondolkodó emberek is, akik ismerték fejlődésre érett
koruk igényeit. Ez volt a nagy Igazság koruk és világuk számára ... Nekik adatott meg, hogy
ismerjék ezt a születésben lévő elvet, a haladás szükséges következő lépését, amelyet
világuknak meg kellett tennie; s nekik is, hogy ezt tűzzék ki céljukul, és energiáikat ennek
szolgálatába állítsák. A világtörténelmi férfiakat, egy korszak Hőseit tehát az adott kor
világosan látó embereiként kell elismernünk; az ő tetteik, az ő szavaik koruk
csúcsteljesítményei.31
Figyeljük meg a hasonlóságokat e hegeli szövegrész és a megelőző Mein Kampf-idézet
között. A politikus és a gondolkodó összeolvadása hozza létre a hőst, a „világtörténelmi
alakot”, egy Nagy Sándort, egy Caesart, egy Napóleont. Hitler most már úgy vélte, hogy benne
is létrejött ez az összeolvadás: miért ne törekedjék hát e hősök sorába?
Hitler megnyilvánulásaiban jelen van az a gondolat, hogy a legfőbb vezető felette áll a
hétköznapi emberek erkölcseinek. Ezt Hegel és Nietzsche is így gondolta. Láttuk, amint Hegel
úgy érvel, hogy „magánerények” és „lényegtelen erkölcsi követelmények” nem állhatnak a
nagy uralkodók útjába, és az ember nem lehet finnyás annak láttán, hogy sorsuk betöltése
közben a hősök számos ártatlan virágot letaposnak vagy „darabokra zúznak”. A rá jellemző
groteszk túlzással Nietzsche még ennél is sokkal messzebbre megy:
Az erős férfiak, az uralkodók a ragadozó fenevadak tiszta lelkiismeretével rendelkeznek;
örömmel eltelt szörnyetegekként ugyanolyan örvendező szívvel és megelégedett lélekkel térnek
meg egy félelmetes gyilkosság-, gyújtogatás-, nemi erőszak- és kínzássorozat végén, mintha
valamilyen tudóskodásba merültek volna ... Amikor egy férfi képes a vezetésre, amikor
természettől fogva „Uralkodó”, amikor tettei és gesztusai erőszakosak, akkor mit számítanak
neki az egyezségek? ... Megfelelő elbírálása érdekében a moralitást a zoológiából kölcsönzött
két fogalommal kell felváltanunk: ezek a vadállat megszelídítése és egy specifikus faj
kitenyésztése.32
Úgy látszik, Hitlert erősen vonzották az efféle tanítások;40 Nietzsche ezeket a végletekig
vitte, számos nála kisebb német pedig ünnepelte. A küldetéssel bíró géniusz a törvény felett áll;
nem köthetik holmi „burzsoá” erkölcsök. így azután, amikor eljött az ő ideje, Hitlernek volt
mivel igazolnia a legkegyetlenebb és legaljasabb tetteket, a személyes szabadság elnyomását, a
rabszolgamunka brutális gyakorlatát, a koncentrációs táborok gonoszságát, saját követőinek
1934 júniusában történt lemészárlását, a hadifoglyok megöletését és a zsidók tömeges
legyilkolását.
1924 karácsonya előtt öt nappal, amikor előkerült a landsbergi börtönből, Hitler olyan
helyzetben találta magát, amely szinte mindenki mást arra indított volna, hogy visszavonuljon a
közélettől. A náci pártot és sajtóját betiltották; az egykori vezetők egymással harcoltak, és
leszakadoztak. Magának Hitlernek tilos volt beszédeket tartania, sőt fennállt annak a veszélye
is, hogy visszatoloncolják szülőföldjére, Ausztriába: a belügyminisztériumhoz intézett egyik
jelentésben a bajor államrendőrség ilyen intézkedést ajánlott. Még régi bajtársai közül is sokan
egyetértettek a közvéleménnyel abban, hogy Hitlernek vége, most majd visszasüllyedaz
ismeretlenségbe, annak a sok vidéki politikusnak a példájára, akik egy-egy rövid pillanatra
széles körűen ismertté váltak azokban a küzdelmes években, amikor a köztársaság inogni
látszott.41
A köztársaság azonban túlélte a viharokat. Sőt virágozni kezdett! Hitler még börtönben volt,
amikor egy dr. Hjalmar Horace Greeley Schacht nevezetű pénzügyi varázsló felkérést kapott,
40
Ld. feljebb a Mein Kampf-idézetekben, 53-54. o.
41
M. A. Gerothwohl professzor, Lord D'Abernon naplójának szerkesztője még 1929-ben is olyan lábjegyzetet fűzött a
nagykövetnek a sörházi puccsról szóló naplójegyzetéhez, amelyben Hitler börtönbüntetéséről szóló megjegyzését a
következőkkel egészítette ki: „Végül hat hónap elteltével feltételesen szabadlábra helyezték, amely után az ismeretlenségbe
süllyedt.” Lord D'Abernon 1920-1926 között volt Nagy-Britannia berlini nagykövete; nagy hozzáértéssel munkálkodott a
weimari köztársaság megerősítésén.
hogy stabilizálja a pénzt, és munkáját siker koronázta. A pusztító infláció véget ért. A
jóvátételek terhét enyhítette a Dawes-terv. Amerikából megindult a tőkebeáramlás. A gazdaság
fellendülőben volt. Stresemann sikeresen folytatta az antanthatalmakkal való megbékélés
politikáját. A franciák kifelé tartottak a Ruhr-vidékről. Tárgyalás alatt állt egy biztonsági
egyezmény, amely előkészítette az általános európai rendezést (Locarno), és befogadta
Németországot a Népszövetségbe. A háborús vereség óta most először, hat évnyi feszültséget,
felfordulást és gazdasági válságot követően a német nép végre normális életet kezdett élni. Két
héttel azelőtt, hogy Hitlert elbocsátották Landsbergből, a szociáldemokraták – a „novemberi
bűnözők”, ahogy ő nevezte őket – 30 százalékkal növelték meg támogatottságukat azon az
általános választáson, amely során a köztársaság védelmében majdnem nyolcmillió szavazatra
tettek szert. A nácik, akik egyes északi fajüldöző csoportokkal együtt a Nemzetiszocialista
Német Szabadságmozgalom néven futó szövetségbe tömörültek, az 1924 májusában szerzett
majdnem kétmillió vokssal szemben decemberben nem egészen egy millió szavazatot kaptak
csupán. A nácizmus halódó ügynek látszott. Addig az ország szerencsétlenségén hízott fel, ám
most, amikor a nemzet kilátásai hirtelen felragyogtak, gyors hanyatlásnak indult. Legalábbis így
hitte a legtöbb német, és a legtöbb külföldi megfigyelő.
Adolf Hitler azonban másként gondolkodott. Az ő kedvét nem olyan könnyű elvenni! Várni
is tudott. Miközben 1925 téli hónapjaiban a müncheni Thierschstrasse 41. legfelső emeletén
lévő kis kétszobás lakásán, majd a nyár eljöttével a Berchtesgaden feletti Obersalzberg
különböző fogadóiban újra felvette életritmusát, a közelmúltbeli balszerencsék és a homályba
csúszó jelen feletti elmélkedés csak megerősítette elszántságát. Volt ideje a börtönben, hogy
végiggondolja nemcsak saját múltját, annak diadalaival és tévedéseivel együtt, hanem az ő
német népének a viharos múltját is, annak diadalaival és tévedéseivel egyetemben. Most már
mindkettőt tisztábban látta. És újjáéledt benne a lángoló küldetéstudat, a magáé ugyanúgy, mint
Németországé, s ebből messze űzött minden kétséget. Ebben az emelkedett lelkiállapotban
fejezte be a Mein Kampf első kötetét képező szóözön diktálását, és kezdett bele azonnal a
Második Kötetbe. Immár mindenki számára fehéren-feketén olvashatóan ott volt mindannak a
terve, aminek elvégzésére őt szólította a Mindenható, és ott volt a majdani tetteit megtámogató
filozófia, a Weltanschauung is. Láttuk már, hogy ennek a filozófiának, bármennyire őrült is,
megvoltak a maga gyökerei a német kultúrában. Lehet, hogy ez a terv felháborító módon
nevetségesnek tűnt a huszadik században élő legtöbb ember számára még Németországban is.
Volt azonban bizonyos logikája. Felmutatott egy jövőképet. S bár ezt akkor még csak kevesen
látták benne, a német történelem folytatását kínálta. Utat mutatott a dicsőséges német sors felé.
 MÁSODIK KÖNYV

GYŐZELEM ÉS KONSZOLIDÁCIÓ
 5

ÚT A HATALOM FELÉ: 1925-31

Az 1925-től az 1929-es gazdasági válságig terjedő idő szűk esztendőket hozott Adolf Hitler
és a náci mozgalom számára, ám azt el kell ismernünk, hogy emberünk ez alatt is kitartott: nem
veszítette el sem reményét, sem magabiztosságát. Izgulékony természete volt, amely gyakran
kergette hisztérikus kitörésekbe, mégis volt türelme várni, s ahhoz is elég ravasz volt, hogy
belássa: az anyagi gyarapodás légköre és a Németországon az idő tájt megtelepedő
megkönnyebbülés érzete nem az ő malmára hajtja a vizet.
Bizonyos volt abban, hogy nem lesz tartós ez a jólét, amely szerinte nem Németország,
hanem mások erejétől függött: főleg Amerikáétól, amelynek duzzadt pénzes zacskóiból csakúgy
ömlöttek a Németországra tartós jólétet hozó kölcsönök. 1924 és 1930 között a német
kölcsönfelvétel körülbelül hét milliárd dollárt tett ki. Ez az összeg legnagyobbrészt amerikai
befektetőktől származott, akik kevéssé gondolkodtak azon, hogyan fogják a németek
visszafizetni végül a kölcsönöket. A németek pedig még ennél is kevesebbet törődtek vele.
A köztársaság kölcsönöket vett fel, hogy fizethesse a háborús jóvátételt, és növelhesse
kiterjedt szociális szolgaitatásait, amelyeknek egyébként csodájára járt a világ. Az államok,
városok és községek kölcsönöket vettek fel, hogy a szükséges fejlesztéseken túlmenően is
repülőtereket, színházakat, stadionokat és díszes uszodákat építhessenek maguknak. Az ipar,
amelynek az adósságait kisöpörte az infláció, milliárdokat vett fel annak érdekében, hogy
felújíthassa gépparkját, és racionalizálhassa a termelési eljárásokat. Az ipari termelés, amely
1923-ban az 1913-as szintnek csupán 55 százalékát tette ki, 1927-ben 122 százalékra
emelkedett. 1928-ban a háború óta első ízben egymillió alá (650 000 főre) csökkent a
munkanélküliek száma. Ugyanebben az esztendőben a lakossági áruforgalom értéke 25
százalékkal nőtt 1925-höz képest, a következő évben pedig a reálbérek tíz százalékkal haladták
meg a négy évvel korábbiakat. Az általános felemelkedésből kivette a részét az alsó
középosztály is, az a több millió boltos és kisfizetésű tisztviselő, akik köréből Hitlernek
tömegtámogatást kellett szereznie.
Ez idő tájt kezdődött személyes ismeretségem Németországgal. Azokban az években főleg
Párizsban és olykor Londonban voltam akkreditálva. Ε városok lenyűgözték a fiatal amerikait,
aki boldog volt, hogy elmenekülhet a Calvin Coolidge korában hihetetlenül önelégültté és
üressé vált hazájából – ám München és Berlin mellett még Párizs és London is elhalványult.
Csodálatos erjedés folyt Németországban ekkor! Az élet szabadabbnak, modernebbnek,
izgalmasabbnak érződött, mint bármely más helyen, ahol megfordultam életemben. Sehol
máshol nem tűnt olyan élénknek a művészek és értelmiségiek világa. Új áramlatok, nagy
tehetségek jelentkeztek a kortárs irodalomban, festészetben, építészetben, a zenei és színházi
életben. És mindenhol hangsúlyt kapott a fiatalság. Az ember reggelig elüldögélt a helyi
fiatalokkal az utcai kávézókban, elegáns bárokban, nyári táborokban, a rajnai gőzhajókon, vagy
egy dohányfüstös műteremben, ahol a végtelenségig folyt a szó az élet nagy kérdéseiről.
Egészséges, gondtalan, napimádó nép volt az ifjúság, csordultig teli az élet szeretetével, és teljes
szabadságot élvezett. A régi, elnyomó porosz szellem mintha meghalt és eltemették volna. A
legtöbb német, akivel az ember megismerkedett, lett légyen az politikus, író, szerkesztő,
művész, professzor, diák, üzletember vagy munkásvezér, mind demokrata, liberális, sőt
pacifista benyomást keltett.
A rendszerint a sörházi puccsal kapcsolatos, róluk szóló vicceket leszámítva alig lehetett
bármit is hallani Hitlerről és a nácikról. Az 1928. május 20-án tartott általános választásokon a
náci párt a leadott 31 millióból összesen 810 000 szavazatot szerzett, s csak egy tucatot
küldhetett a Reichstag 491 képviselője közé. A konzervatív nacionalisták is erősen visszaestek:
az 1924-ben kapott hatmillióhoz képest most csupán négymillióan voksoltak rájuk, így
parlamenti frakciójuk 103-ról 73 főre csökkent. A szociáldemokratákra adott szavazatok száma
viszont egy és egynegyed millióval nőtt: a több mint 9 millió szavazat jogán szerzett 153
mandátumuk a Reichstagban Németország magasan legerősebb pártjává avatta őket. Tíz évvel a
háború végét követően a Német Köztársaság a jelek szerint végre talpra állt.
Ebben a jubileumi évben, 1928-ban a nemzetiszocialista párt taglétszáma 108 000 fő volt;
alacsony, de folyamatosan növekvő szám. 1924 végén, két héttel szabadlábra kerülése után
Hitler sietve felkereste Dr. Heinrich Heldet, aki Bajorország miniszterelnöke és a katolikus
Bajor Néppárt vezetője volt. Mivel Hitler ígéretet tett a jó magaviseletre (még csak feltételesen
volt szabadlábon!), Held feloldotta a náci párt és lapja betiltását. – Megfékeztük a vadállatot! –
mondta igazságügyminiszterének, Guertnernek. – Most már meglazíthatjuk a láncot! – A bajor
miniszterelnök az első olyan német politikusok közé tartozott, akik e végzetes tévedésbe estek,
ám messze nem ő volt az utolsó.
A Völkischer Beobachter 1925. február 26-án jelent meg újra. „Új kezdet” címmel Hitler
hosszú vezércikket közölt az első számban. Másnap beszédet tartott az újra induló náci párt első
tömeggyűlésén, amelyet a Bürgerbräukellerben rendeztek. A vezér és hű követői utoljára másfél
évvel korábban, azon a végzetes november 9-i reggelen jártak ott utoljára: innen indultak a
katasztrófába torkolló felvonulásra. Mára már sokan hiányoztak a hű követők sorából. Eckart és
Scheubner-Richter meghalt, Göring száműzetésben volt, Ludendorff és Röhm pedig szakított a
vezérrel. Rosenberg, akinek nézeteltérése volt Streicherrel és Esserrel, sértődötten távolmaradt.
így tett Gregor Strasser is, aki Ludendorffal együtt a Nemzetiszocialista Német
Szabadságmozgalmat vezette addig, míg Hitler börtönben ült, a náci párt pedig be volt tiltva.
Amikor Hitler felkérte Anton Drexlert, hogy elnököljön a gyűlésen, az öreg lakatos, a párt
alapítója azt felelte neki, hogy. menjen a pokolba. Nélkülük is összegyűlt azonban a
sörcsarnokban körülbelül négyezer náci, aki újra Hitler szavára vágyott, s ő nem is okozott
nekik csalódást. Ékesszólásának megindító hatása mit sem csökkent. Kétórás szónoklata végén
dübörgő tapsvihar tört ki. A sok kilépés és a borús kilátások ellenére Hitler világosan
kinyilvánította, hogy még mindig a párt teljhatalmú vezérének tekinti magát. – Egyedül
vezetem a mozgalmat, és senki nem támaszthat feltételeket a számomra addig, amíg
személyesen viselem a felelősséget! – jelentette ki, majd hozzátette: – Újra én viselem a teljes
felelősséget mindazért, ami a mozgalomban történik!
Amikor Hitler elment erre a tömeggyűlésre, már tisztán megfogalmazódott benne a kettős
célkitűzés, amelynek a megvalósításán mostantól dolgozni fog. Először: minden hatalmat a
saját kezébe kaparint. Másodszor: a náci pártot olyan politikai szervezetté alakítja, amely a
hatalmat kizárólag alkotmányos módszerekkel próbálja megszerezni. Az új taktikát még a
börtönben elmagyarázta egyik megbízható emberének, Kari Ludeckének: – Amikor majd
folytatom az aktív munkát, új politikára lesz szükségünk. Nem dolgozunk többé azon, hogy
fegyveres államcsínnyel szerezzük meg a hatalmat, hanem befogjuk az orrunkat, és parlamenti
párt leszünk a Reichstagban a katolikus és a marxista képviselők ellenében. Igaz, hogy
leszavaztatni őket tovább tart majd, mind lelövetni, viszont legalább a saját alkotmányuk
garantálja a sikert. Minden törvényes eljárás lassú ... Előbb-utóbb többségbe kerülünk – és
akkor a miénk lesz Németország! –í Amikor kiszabadult a Landsbergből, arról biztosította a
bajor miniszterelnököt, hogy a náci párt mostantól az alkotmány keretei között működik tovább.
Mindazonáltal azon a február 27-i tömeggyűlésen hagyta, hogy magával sodorja az ő újra
megjelenésétől fellelkesült tömeg boldogsága. Alig leplezte az államnak címzett fenyegetéseit.
A republikánus rezsim, valamint a marxisták és a zsidók voltak az „ellenség”. – Ennek a mi
harcunknak csak kétféle vége lehet: vagy az ellenség gázol végig a mi hulláinkon, vagy pedig
mi az övékén! – kiáltotta beszéde befejező részében.
Cseppet sem tűnt úgy tehát, mintha a börtön utáni első nyilvános megjelenése alkalmával a
„vadállat” láncra lett volna verve. ígérete ellenére, hogy megjavul, ismét erőszakkal fenyegette
az államot. Bajorország kormánya azonnal megtiltotta, hogy nyilvános beszédet tartson: e
tilalom két évig maradt érvényben. A bajor példát a többi állam is követte. Súlyos csapás volt ez
arra az emberre, akit szónoki tehetsége emelt idáig. Az elhallgattatott Hitler már legyőzött
Hitler, olyan tehetetlen, mint a megbilincselt ökölvívó a szorítóban: ezt gondolta majdnem
mindenki.
Ám ismét tévedtek. Elfelejtették, hogy Hitler nemcsak szóbűvész, hanem szervező is.
Lenyelte a mérgét, hogy nem beszélhet nyilvánosan, és dühödt elszántsággal nekilátott, hogy
újra felépítse a Nemzetiszocialista Német Munkáspártot, s olyan szervezetté alakítsa, amelyhez
hasonlót nem látott még Németország. Az volt a szándéka, hogy a hadsereghez teszi hasonlóvá
a pártot, ami állam lesz az államban. Első dolga az volt, hogy díjfizető párttagokat toborozzon.
Ezek száma 1925 végén alig 27 000 volt. Lassú, de folyamatos emelkedés következett: 1926-
ban 49 ezren fizették a tagdíjat, 1927-ben 72 ezren, 1928-ban 108 ezren, 1929-ben pedig 178
ezren.
Ennél is fontosabb volt egy olyan bonyolult pártstruktúra kiépítése, amely összhangban volt
a német kormány, sőt a német társadalom szerkezetével is. Az országot körzetekre, Gaukra.
osztották: ezek többé-kevésbé megfeleltek a Reichstag harmincnégy választási körzetének, s
mindegyik élére Hitler nevezett ki egy-egy Gauleitert. További hét Gaura oszlott Ausztria,
Danzig, a Saar-vklék és a csehszlovákiai Szudétaföld. Egy Gau több kreizre körre tagolódott,
amelyek élén egy-egy Kreisleiter állt Tovább haladva lefelé a helyi csoport, az Ortsgruppe
következett, amelyet a városokban még utcai és háztömbsejtekre is felosztottak.
A náci párt politikai szervezete két csoportra oszlott: a PSZ I. feladata a kormányzat
támadása és bomlasztása volt, míg a PSZ II. azon dolgozott, hogy létrehozza az államot az
államban. A második csoportba tartozott ezért a mezőgazdasági, az igazságügyi, a
nemzetgazdasági, a belügyi és a munkaügyi, valamint a jövőt szem előtt tartva a faji és
kulturális, továbbá a műszaki osztály. A PSZ I. keretében működött a külügyi és a
szakszervezeti osztály, valamint egy Birodalmi Sajtóiroda. A propagandarészleg önálló,
bonyolult felépítésű hivatal volt.
Noha a párt régi vagányainak, veterán utcai és kocsmai verekedőinek némelyike ellenezte,
hogy nőket és gyerekeket is bevonjanak a pártba, Hitler hamarosan szervezeti kereteket épített
ki az ő számukra is. A 15-18 év közötti fiatalokat a Hitlerjugendbe vették fel, ahol saját
kulturális, iskolai, sajtó, propaganda, „önvédelmi sport” stb. osztályuk volt, a 10-15 év
közöttiek pedig a Deutsches Jungvolk tagjai lehettek. A lányok számára ott volt a Bund
Deutscher Mädel, felnőtt nőknek pedig a N. S. Frauenschaften. Diákoknak, tanároknak,
köztisztviselőknek, orvosoknak, ügyvédeknek, jogászoknak, minden csoportnak saját
szervezete volt; még az értelmiségiek és a művészek számára is létrehoztak egy náci
Kulturbundot.
Súlyos nehézségek leküzdése árán sikerült az SA-t újjászervezni: a sokezer fős felfegyverzett
sereg dolga az volt, hogy védje a nácik tömeggyűléseit, ugrassza szét más pártokéit, és általában
terrorizáljon mindenkit, aki szembeszáll Hitlerrel. Az SA egyes vezetői abban is reménykedtek,
hogy amikor Hitler hatalomra kerül, ők váltják fel majd a reguláris hadsereget. Erre készülve
állítottak fel egy Wehrpolitische Amt elnevezésű különleges osztályt Franz Ritter von Epp
tábornok vezetésével. Az osztály öt részlege olyan problémákkal foglalkozott, mint pl. külső és
belső honvédelmi politika, véderő, polgári védelmi potenciál stb. A barnainges SA azonban
sohasem vitte többre annál, ami volt: verekedők csürhéje. Számos csúcsvezetőjük, köztük a
szervezet feje, Röhm is notórius homoszexuális volt, Edmund Heines hadnagy, a müncheni SA
vezetője pedig nemcsak homoszexuális, hanem elítélt gyilkos is. Röhm, Heines és egy tucat
más SA-vezető úgy veszekedett és marakodott egymás között, ahogyan csak a természetellenes
szexuális hajlamokkal megvert és ilyen jellegű féltékenységek rágta férfiak képesek.
Mivel szükségét érezte egy megbízhatóbb társaságnak, Hitler létrehozta az SS-t
(Schutzstaffel), tagjait az olasz Fascisti tagjaiéra emlékeztető fekete egyenruhába öltöztette, és
neki szóló személyes hűségesküt tétetett le velük. Kezdetben az SS alig volt többr mint a Führer
testőrsége. Első vezetője egy Berchtold nevű újságíró volt, ρ azonban jobban szerette a
Völkischer Beobachter szerkesztőségi helyiségeinek viszonylagos nyugalmát annál, hogy
katonásdit és rendőrösdit játsszon, ezért felváltották egy Erhard Heiden-nevű, felettébb
rosszhírű egykori rendőrségi besúgóval. Hitler csupán 1929-ben találta meg azt az ideális SS-
vezért, akit keresett. Az illető a München közelében lévő Waldtrudering nevű faluban élt, ahol
csirkéket tenyésztett. Oly szelíd modorú férfi volt, hogy az emberek kisvárosi iskolamesternek
nézték, mint első találkozásunkkor jómagam is. Heinrich Himmlernefe hívták. Amikor átvette
az SS vezetését, a szervezet mintegy kétszáz tagot számlált, mire pedig végzett vele,
Németország ura az SS volt, amelynek a neve is rettegést keltett szerte a megszállt Európában.
A tekervényes pártszerkezet képzeletbeli piramisának csúcsát Hitler foglalta el. Cirkalmas
címe: Partei-und-Oberster-SA-Führer, Vorsitzender der NSDAV, amelyet durván így
fordíthatunk: „a Párt és az SA legfőbb vezetője, a Nemzetiszocialista Német Munkaszervezet
elnöke”. Közvetlenül az ő hivatala alatt működött a Birodalmi Vezetőség (Reichsleitung),
amely a párt legfőbb vezetőiből állt, és tagjai voltak olyan fontos személyiségek is, mint például
a „Birodalmi kincstárnok” és a „Birodalmi gazdasági vezető”. Ha az ember a köztársaság utolsó
éveiben ellátogatott a palotaszerű müncheni Barna Házba, a párt országos központjába, az a
benyomása támadt, hogy az itteni irodák egy valójában az államon belül önálló állam hivatalai.
Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy Hitler valóban ezt a benyomást akarta kelteni, hogy
ezzel is hozzájáruljon az általa megdönteni akart tényleges német állam iránti hazai és külföldi
bizalom megingatásához.
A Führernek azonban fontosabb szándéka is volt holmi benyomások keltésénél. Három évvel
hatalomra kerülése után, 1936. november 9-én, a sörpuccs évfordulójának estéjén a
Bürgerbräukellerben, a „régi harcosok” számára tartott beszédében magyarázta el, mi volt az
egyik célja azzal, hogy ilyen félelmetes és mindent magába foglaló szervezetté építette ki a
pártot. Felidézte azt a kort, amikor a puccs után megreformálták a pártot: – Felismertük, hogy
nem elegendő megdönteni a régi államot, hanem az is szükséges, hogy addigra már kiépüljön az
új állam, és gyakorlatilag kéznél legyen ... 1933-ban már nem arról volt szó, hogy egyetlen
erőszakos aktussal megdöntünk egy államot; az új állam már készen várakozott, és már csak
annyi tennivaló maradt, hogy a régi államnak a legutolsó maradványait is leromboljuk: ez pedig
csupán néhány órát vett igénybe.2
Bármily áramvonalas és hatékony is legyen egy szervezet, mindenképpen esendő emberek
alkotják. Azokban az években, amikor Hitler azzal a céllal formálgatta pártját, hogy az vehesse
kézbe Németország sorsát, neki is meggyűlt a baja az egymás között, sőt még vele is
folyamatosan marakodó vezető beosztottjaival. O, aki természete folytán oly rettenetesen
intoleráns volt, furcsa módon toleránsnak bizonyult az emberi erkölcsök vonatkozásában.
Egyetlen más németországi párt sem vonzott magához annyi sötét figurát, mint a nácik. Amint
láttuk, stricik, gyilkosok, homoszexuálisok, alkoholisták és zsarolók úgy sereglettek a pártba,
mintha az valamilyen természetes menedék lett volna. Hitler mindaddig nem törődött ezzel,
amíg hasznukat vette. Amikor előjött a börtönből, fegyvertársai nem csak egymás haját tépték
éppen, de a szemérmesebbek és tiszteletreméltóbbak, mint Rosenberg és Ludendorff, azt
követelték, hogy a bűnözőket és kiváltképpen a perverzeket taszítsák ki a mozgalomból. Hitler
ezt kereken megtagadta. „Nem tekintem egy politikai vezető feladatának azt, hogy javítani
próbáljon a rendelkezésére álló készen kapott emberanyagon, vagy akár megkísérelje
egybeolvasztani azt” írta a Völkischer Beobachter 1925. február 25-i számában megjelent „Új
kezdet” című vezércikkében.
1926-ra azonban a náci törzsfőnökök által egymásra szórt vádak és ellenvádak már annyira
szégyenletessé váltak, hogy Hitler felállított egy pártbíróságot ezeknek az ügyeknek az
elintézésére, és annak megakadályozása érdekében, hogy társai nyilvánosan teregessék ki a
szennyesüket. Ez volt az Untersuchung-und-Schlichtungs-Ausschuss (USCHLA), azaz
Vizsgáló- és Egyeztető Bizottság. Első vezetője egy Heinemann nevű egykori tábornok volt, aki
azonban nem értette meg, hogy mi a valódi célja a bíróságnak: nem az, hogy ítéletet mondjon a
közbűntények elkövetésével megvádoltak ügyében, hanem az, hogy eltussolja a ilyen ügyeket,
és gondoskodjék arról, hogy ilyesmi ne zavarja se a pártfegyelmet, se a vezér tekintélyét. A
tábornokot tehát felváltotta egy másik, megértőbb volt tiszt: Walter Buch őrnagy, aki mellé két
segítőt is adtak. Egyikük Ulrich Graf volt, az egykori hentes, majd Hitler testőre; másikuk pedig
Hans Franki egy ifjú náci ügyvéd, akiről később több szó is esik, amikor majd felidézzük a
megszállt Lengyelország főkormányzójaként tanúsított vérszomját, amiért végül felakasztották
Nürnbergben. Ε csinos kis jogi triumvirátus a Führer teljes megelégedésére ügyködött. Egy
pártvezetőt megvádolhattak akár a legszörnyűbb bűnnel is, Buch válasza azonban mindig az
volt: – Na és? – Csak azt akarta tudni, hogy a tett ártott-e a pártfegyelemnek, vagy bántotta-e a
Führert.
Ε pártbíróság, bár hatékonyan működött több ezer ügyben, önmagában nem volt elegendő
arra, hogy kordában tartsa a törekvő és gátlástalanul intrikáló náci nagykutyákat. Hitler gyakran
személyesen kényszerült közbeavatkozni, nemcsak azért, hogy megőrizze a harmónia látszatát,
hanem azért is, hogy védje a saját hátát.
Amíg a Landsbergben ült, a náci mozgalomban hirtelen magasra emelkedett egy Gregor
Strasser nevű fiatalember. A gyógyszerész foglalkozású, bajor származású Strasser három évvel
volt fiatalabb Hitlernél, hozzá hasonlóan ő is elnyerte az első osztályú Vaskeresztet, s a háború
során hadnaggyá léptették elő. 1920-ban lett náci; nemsokára az alsó-bajorországi körzet
vezetőjévé vált. Nagydarab, tagbaszakadt férfi volt, egyfajta bon vivant, aki duzzadt az
energiától. Hatásos szónokká fejlődött, ám inkább egyénisége erejével, mint a Hitleréhez
hasonló szónoki tehetség segítségével. Ezenkívül született szervező volt. A tüzesen független
szellemű és lelkületű Strasser nem volt hajlandó sem hajbókolni Hitler előtt, sem pedig
komolyan venni az osztrák vezérnek a párt feletti abszolút egyeduralomra támasztott igényét.
Ez, valamint őszinte lelkesedése a nemzetiszocializmus szocialista fele iránt hosszú távon
végzetes hátránynak bizonyult.
A börtönben ülő Hitler ellenzése dacára Strasser csatlakozott Rosenberghez és
Ludendorffhoz: együtt alapítottak egy náci Völkisch mozgalmat, hogy részt vehessenek az 1924
tavaszán tartandó tartományi és országos választásokon. Bajorországban ez a blokk elég
szavazatot kapott ahhoz, hogy a második legnagyobb párt lehessen a helyi parlamentben, egész
Németországban pedig, mint már láttuk, a Nemzetiszocialista Német Szabadságmozgalom név
alatt kétmillió voksot szerzett, s 32 képviselőt küldhetett a Reichstagba. Ε harminckettő egyike
Strasser lett. Hitler sötéten figyelte a fiatalember tevékenységét, s még sötétebben a sikereit.
Strassernak a maga részéről semmi kedve nem volt elfogadni azt, hogy Hitler legyen az Úristen,
s tüntetően távol maradt a náci pártot újjáindító 1925. február 27-i müncheni nagygyűlésről.
Hitler felismerte, hogy ha a mozgalmat valóban országossá akarják tenni, akkor meg kell
vetnie a lábát északon, Poroszországban, s mindenek előtt az ellenség fészkében, Berlinben is.
Az 1924-es választások előtt Strasser északon kampányolt, és szövetséget kötött az Albrecht
von Graefe és gróf Ernst zu Reventlow által vezetett helyi ultranacionalista csoportokkal. Ezzel
ő volt az egyetlen náci, aki személyes kapcsolatokra és bizonyos mennyiségű követőre tett szert
azon a vidéken. Két héttel a február 27-i tömeggyűlést követően Hitler félretette személyes
sértődöttségét, Strasserért küldött, rávette, hogy álljon be a sorba, és azt javasolta neki, hogy
északon szervezze a náci pártot. Strasser elfogadta az ajánlatot, mivel így alkalma nyílott rá,
hogy tehetségét oly módon kamatoztathassa, hogy ne legyen ott a hátában szünet nélkül a
féltékeny és arrogáns Vezér.
Néhány hónapon belül megalapította a fővárosban a Berliner Arbeiterzeitung című újságot,
amelyet fivére, Otto Strasser szerkesztett, valamint a N. S. Briefe című, kéthetente megjelenő
hírlevelet, amely a part tisztségviselőit tájékoztatta a hivatalos vonalról. Lefektette továbbá egy
olyan politikai szervezet alapjait is, amely felölelte Poroszországot, Szászországot, Hannovert
és az iparosodott Rajna-vidéket. A fáradhatatlan Strasser körülutazta Észak-Németországot:
nyilvános beszédeket tartott, körzeti vezetőket nevezett ki, pártapparátust épített. Mivel a
Reichstag képviselője volt, kétszeresen is előnyben volt Hitlerrel szemben: ingyen utazhatott a
vasúton, így útjai nem terhelték meg sem a saját, sem a párt kasszáját; továbbá mentelmi jogot
élvezett. Semmiféle hatóság nem tilthatta meg neki, hogy beszédet tartson, és semmiféle bíróság
nem ítélhette el bárki vagy bármi megrágalmazásáért, ahogy éppen a kedve tartotta. Ahogy
Heiden gúnyosan megjegyezte: „Vasúti és rágalmazási szabadjegy – Strasser nagy előnnyel
indult a Führerével szemben!”
Strassernek szüksége volt egy titkárra, akinek feladatai közé tartozott az N_S. Briefe
szerkesztése is: felvett hát egy huszonnyolc éves Rajna-vidéki férfit, bizonyos Paul Joseph
Goebbelst.

PAUL JOSEPH GOEBBELS FELEMELKEDÉSE

Ez a barna bőrű, gnómszerű, egyik lábára nyomorék, gyors felfogású és komplikált,
neurotikus személyiségű fiatalember nem kívülről jött idegen volt a náci mozgalomban. Még
1922-ben fedezte fel magának őket, amikor meghallgatta Hitler egyik müncheni beszédét,
megtért, és párttag lett. A mozgalom azonban három éven át nem fedezte fel őt, amíg azután
Gregor Strasser beszélni hallotta, és úgy döntött, hogy tudna használni egy ilyen nyilvánvalóan
tehetséges fiatalt. Huszonnyolc éves korára Goebbels már szenvedélyesen tudott szónokolni,
fanatikus nacionalista volt, és Strasser azt is tudta róla, hogy fullánkosan képes írni, valamint
tisztességes egyetemi végzettsége van, ami ritkaságnak számított a náci vezetők között.
Heinrich Himmler éppen akkor mondott le a Strasser melletti titkár posztjáról, hogy több ideje
legyen a csirkéire. Helyébe Strasser Goebbelst jelölte ki. Választása végzetesnek bizonyult.
Paul Joseph Goebbels 1897. október 29-én született Rheydtben, egy a Rajna-vidéken lévő,
harmincezer lelket számláló textilipari centrumban. Apja, Fritz Goebbels művezető volt az
egyik helyi textilüzemben, anyja, Maria Katharina Odenhausen pedig egy kovács leánya;
mindketten hívő katolikusok.
Joseph Goebbels katolikus közegben végezte iskolái nagy részét. Katolikus egyházi általános
iskolába járt, majd a rheydti gimnáziumba. A katolikus Albertus Magnus Társaság ösztöndíja
tette számára lehetővé, hogy egyetemre menjen. Ment is: tanulmányai során nem kevesebb,
mint nyolc egyetemet látogatott. Mielőtt 1921-ben Heidelbergben huszonnégy éves fejjel
doktorátust szerzett, megfordult a bonni, a freiburgi, a würzburgi, a kölni, a frankfurti, a
müncheni és a berlini egyetemen. Ezen illusztris intézetekben, amelyek a német felsőoktatás
krémjét jelentették, Goebbels leginkább filozófiát, történelmet, irodalmat és művészettörténetet
tanult, valamint folytatta latin és görög tanulmányait.
Eredetileg író akart lenni. Doktorálása évében írt egy Michael című önéletrajzi ihletésű
regényt, amelyet akkor még egyetlen kiadó sem fogadott el, majd a rákövetkező két esztendő
során megírt két színművet is: A vándort (Jézus Krisztusról) és A magányos vendéget. Mindkét
mű versformában írott dráma volt, s nem akadt egyetlenegy olyan producer sem, aki akkoriban
hajlandó lett volna színpadra állítani őket.42 Az újságírással sem volt szerencsésebb: a Berliner
Tageblatt, a nagy liberális napilap visszautasította Goebbels több tucat benyújtott cikkét,
valamint a riporteri állásra történő jelentkezését is.
Magánélete is meglehetősen frusztrált volt a korai években. Nyomorék lévén nem
katonáskodhatott a háborúban, így kimaradt abból az élményből, amely – legalábbis kezdetben
– oly dicsőnek tűnt az ő generációjához tartozó fiatal férfiak számára, és amely a náci pártban
minden vezető számára követelmény volt. A korabeli közhiedelemmel ellentétben Goebbels
nem botlábúnak született; hét éves korában kapott csontvelőgyulladást. A bal combján
42
A Michaelt végül mégis kiadták 1929-ben, miután Goebbels országosan ismertté vált, mint a nácik egyik vezére. A vándor
csak azután került színre, hogy írója propagandaminiszter és a német színházi élet legfőbb ura lett. A darab nem sokáig maradt
műsoron.
végrehajtott műtét sikertelen volt, így bal lábszára rövidebb maradt a jobbnál, és valamelyest el
is fonnyadt. Ε testi hibája, amely folytán jól láthatóan bicegve járt, élete minden napján
bosszantotta, és az egyik fő oka volt ifjúkori keserűségének. Egyetemi hallgató korában, majd
ama rövid időszak során, amikor a Ruhr-vidékre bevonuló franciák elleni agitátorként
működött, nyomoréksága feletti elkeseredettségében gyakran sebesült háborús veteránnak adta
ki magát.
A szerelemben sem volt szerencsés, bár egész életében a nagy szerelemmel tévesztette össze
a flörtölést, amelyről hatalma éveiben hírhedetté vált. 28-29 évesen írott, 1925-26-ból, azaz
abból az időből származó naplójegyzetei, amikor Strasser bevezette a náci politikába, tele
vannak több, egyidejűleg szeretett nő iránti rajongó megjegyzésekkel.43 Például:

1925. augusztus 14. Alma levelezőlapot küldött Bad Harzburgból. Első életjele azóta az éjszaka óta. Ingerlő,
bájos Alma!
Megkaptam Else első levelét Svájcból. Csak a drága Else tud így írni ... Nemsokára a Rajnához utazom, hogy
egy hétre egészen egyedül maradhassak. Azután eljön Else ... Milyen boldogan várom!
Augusztus 15. Ε napokban oly gyakran kell Ankéra gondolnom ... Milyen csodálatos volt vele az utazás!
Csodálatos teremtés!
Vágyódom Else után. Mikor lesz ismét a karomban?
Else drágám, mikor látlak újra?
Alma, te drága pehelysúlyú!
Anke, soha nem tudlak elfelejteni!
Augusztus 27. Három nap a Rajnánál... Elsétől semmi hír ... Haragszik rám? Mennyire vágyom utána!
Ugyanabban a szobában lakom, mint ővele tavaly pünkösdkor. Micsoda gondolatok! Micsoda érzés! Miért nem
jön?
Szeptember 3. Megjött Else! Kedden tért vissza Svájcból – kövér, pirospozsgás, egészséges, vidám, csak egy
cseppet barnult le. Nagyon boldog, pompás kedvében van. Jó hozzám, és sok örömöm van benne.
Október 14. Miért kellett Arikénak elhagynia? ... Egyszerűen nem szabad ezekre a dolgokra gondolnom.
December 21. Átok ül rajtam és a nőkön. Jaj azoknak, akik engem szeretnek!
December 29. Tegnap este Hess társaságában Krefeldbe. Karácsonyünnep. Egy pompás, szép lány
Frankóniából. Az én esetem. Esőben, viharban vittem haza. Au revoir! Else megérkezett.
1926. február 6. Vágyódom egy édes nő után. Ó, kínzó fájdalom!

Goebbels soha nem felejtette el „Ankét”. Anke Helhorn az első szerelme volt, akivel a
Freiburgban töltött második szemesztere során találkozott. Naplója tele van a lány sötétszőke
szépsége iránti ömlengéssel, majd miután az otthagyta őt, kiábrándultságát ecseteli hosszasan.
Később, miután propagandaminiszterré lett, néhány barátja előtt a rá jellemző hiúsággal és
cinizmussal tárta fel, hogy miért hagyta ott a lány. – Azért hagyott el, mert a másik fickónak
több pénze volt, és el tudta vinni vacsorázni, meg előadásokra. Milyen ostoba volt! ... Ma a
propagandaminiszter felesége lehetne! Biztosan nagyon csalódott! – Anke feleségül is ment a
„másik fickóhoz”, majd elvált tőle, és 1934-ben Berlinbe költözött, ahol Goebbels állást szerzett
neki egy magazinnál.3
A fiatal Goebbelst Strasser radikalizmusa és a nemzetiszocializmus „szocialista” voltába
vetett hite vonzotta. Mindketten a proletariátusra akarták felépíteni a pártot. Goebbelsnek abból
az időből származó naplójában sűrűn fejeződik ki a kommunizmussal szembeni rokonszenv.
1925. október 23-án így ír: „Végső soron jobb volna a bolsevizmus alatt bevégezni létünket,
mint eltűrni a kapitalizmus alatti rabszolgasorsot.” 1926. január 30-án így írt a naplójába:
„Szörnyű dolognak tartom, hogy mi [a nácik] és a kommunisták egymás fejét verjük be ... Hol
jöhetnénk össze a kommunista vezetőkkel?” Ekkor adott közre egy kommunista vezetőhöz
intézett nyílt levelet, amelynek címzettjét arról biztosította, hogy a nácizmus és a kommunizmus
valójában ugyanaz a dolog. „Ön és én egymás ellen harcolunk, de valójában nem vagyunk
egymás ellenségei!” – jelentette ki.

43
Ε korai naplók, amelyeket szövetséges hírszerzők kerítettek elő a háború után, gazdag információforrást nyújtanak Goebbels
életének e szakaszáról.
 Adolf Hitler szemében ez ocsmány eretnekség volt. Növekvő nyugtalansággal figyelte,
milyen sikeresen építik északon a Strasser fivérek és Goebbels a párt életerős, radikális
proletárszárnyát. Ha hagyja őket, még magukkal ragadhatják a pártot, méghozzá olyan célok
érdekében, amelyeknek ő tűzzel-vassal ellene van! Az elkerülhetetlen összecsapás 1925 őszén
és a rákövetkező év februárjában zajlott le.
Az összetűzést Gregor Strasser és Goebbels provokálta, mégpedig egy olyan ügyben, amely
nagy viharokat kavart a korabeli Németországban. A szociáldemokraták és a kommunisták
együttesen javasolták, hogy a köztársaság sajátítsa ki és vegye tulajdonába a trónjukról letett
királyi és hercegi családok kiterjedt birtokait és vagyonát. A kérdést a weimari alkotmány
szerint népszavazással kellett eldönteni. Strasser és Goebbels azt indítványozta, hogy a nácik
csatlakozzanak a kommunistákhoz és a szocialistákhoz a nemesi vagyonok kisajátítása melletti
kampányban.
Hitler tombolt dühében. Az egykori uralkodó családok közül többen is adtak korábban pénzt
a pártjának. Másfelől pedig számos nagyiparos kezdett pénzügyileg érdekeltté válni Hitler
újjászületett mozgalmában, mégpedig pontosan azért, mert hatékony harcot ígért a
kommunisták, a szocialisták és a szakszervezetek ellen. Ha Strasser és Goebbels keresztül tudja
vinni a tervét, Hitler pénzforrásai azonnal bedugulnak.
Mielőtt a Führer cselekedhetett volna, Strasser 1925. november 22-ére Hannoverbe
összehívta az északi körzetek vezetőinek gyűlését. Az összejövetellel nemcsak az volt a célja,
hogy a párt északi szárnyát a kisajátítási kampány mellé állítsa, hanem az is, hogy új gazdasági
programot hirdessen meg, amely végre talonba teszi az 1920-ban elfogadott „reakciós”
huszonöt pontot. A két Strasser és Goebbels azt akarta, hogy államosítsák a nagy
iparvállalatokat és a nagybirtokokat, valamint váltsák fel a Reichstagot egy fasiszta típusú
korporációs kamarával. Hitler nem vett részt a gyűlésen, ám elküldte a hűséges Gottfried
Federt, hogy az ő képviseletében fojtsa el a lázadást. Goebbels azt követelte, hogy Federt
dobják ki a gyűlésről: – Nincs szükségünk besúgókra! – kiáltotta. Több olyan vezető is jelen
volt, akik majd otthagyják nyomukat a Harmadik Birodalmon: Bernhard Rust, Erich Koch,
Hans Kerrl és Robert Ley. Közülük azonban csupán az alkoholista vegyész Ley, a kölni körzet
vezetője támogatta Hitlert. Amikor dr. Ley és Feder azzal érvelt, hogy a gyűlés törvénytelen,
mert semmit nem tehetnek Hitler, a legfőbb vezér nélkül, (a jelenlévő Otto Strasser szerint)
Goebbels így kiáltott: – Követelem, hogy a kispolgár Adolf Hitler zárassék ki a náci pártból!
A viperanyelvű ifjú Goebbels nagy utat tett meg azóta, hogy három évvel korábban először
esett Hitler bűvöletébe – legalábbis bizonyára így tűnt Gregor Strassernak.
„Abban a pillanatban újjászülettem! – áradozott Goebbels, amint feljegyezte az 1922
júniusában, a Krone cirkuszban hallott Hitler-beszéd nyomán támadt benyomásait. – Tudtam
már, melyik utat válasszam ... Ez parancs volt!” Ennél is nagyobb extázisba ejtette Hitlernek a
müncheni puccsisták bűnpere során tanúsított viselkedése. Az ítéletek kihirdetése után így írt a
Führernek:

Ön csillagként emelkedett a magasba ámuló szemeink előtt, csodákat tett, hogy megtisztítsa
agyunkat, és hitet adott nekünk a szkepticizmus és kétségbeesés mai világában. Ön a tömegek fölé
tornyosult, tele hittel és bizonysággal a jövő felől, s birtokában az akaratnak, hogy az új Birodalom minden
hívőjére kiterjesztett határtalan szeretetével felszabadítsa e tömegeket. Fénylő szemünkkel először látunk egy
férfit, aki letépte a maszkot a kapzsiságtól eltorzult arcokról, a középszerű parlamenti mitugrászok arcáról...
A müncheni bíróságon Ön a szemünk előtt nőtt fel Führerré. Az Ön ott elhangzott szavainál nagyszerűbbek
Bismarck óta nem szóltak Németországban. Többet fejezett ki velük, mint saját fájdalmát... Nevén nevezte egy
embereket és feladatokat vágyódva kereső egész generáció szükségletét. Amit mondott, az az új politikai hitnek
egy összeomlófélben levő istentelen világ kétségbeeséséből született katekizmusa ... Köszönjük Önnek. Egy
napon Németország is köszönni fogja...

Most, másfél esztendővel később azonban Goebbels bálványa ledőlt: „kispolgárrá” vált, aki
rászolgált arra, hogy kihajítsák a pártból. A hannoveri gyűlés elfogadta Strasser új
pártprogramját, és jóváhagyta a döntést, hogy csatlakozzanak a marxistákhoz abban a
népszavazási kampányban, amely megfosztani készült tulajdonuktól az egykori királyokat és
hercegeket. Csupán Ley és Feder volt a határozat ellen.
Hitler kivárt, majd 1926. február 14-én visszaütött. Gyűlést hívott össze a délnémetországi
Bambergbe, Ravaszul hétköznapra tűzte ki az időpontot, hogy az északnémet pártvezetőknek
nehéz legyen a munkahelyükről elkéredzkedve megjelenni. Tényleg csak Strasser és Goebbels
jött el: szinte elvesztek a Hitler által személyesen kiválasztott délnémet vezetők között. A
Führer követelése nyomán kapitulációra és programjuk feladására kényszerültek. A nácizmus
egyes német történetírói, mint például Heiden és Olden, valamint a rájuk támaszkodó külföldi
történészek úgy idézik fel a bambergi gyűlést, hogy Goebbels ott nyíltan szakított Strasserral és
átállt Hitler mellé. A Heiden és Olden műveinek megírása után megtalált Goebbels-naplók
azonban elárulják, hogy írójuk nem ennyire hirtelen hagyta ott Strassert. Azt bizonyítják, hogy
bár Goebbels Strasserral együtt megadta magát Hitlernek, mégis úgy gondolta, hogy a
Führernek cseppet sincs igaza, s Goebbels (legalábbis pillanatnyilag) egyáltalán nem
szándékozott átállni az ő táborába. Február 15-én, a bambergi gyűlést követő napon így vall
naplójában:

Hitler két óra hosszat beszél. Úgy érzem magam, mintha valaki megvert volna. Miféle Hitler ez? Reakciós?
Rendkívül félszeg és bizonytalan. Az orosz problémában súlyosan téved. Olaszország és Anglia természetes
szövetségeseink! Szörnyű! ... El kell pusztítanunk Oroszországot! ... A nemesség magántulajdonának a kérdését
még csak érinteni sem szabad. Rettenetes! ... Egy szót sem vagyok képes kiejteni. Úgy érzem magam, mint akit
fejbevertek. ...
Bizonyosan életem egyik legnagyobb csalódása. Már nem teljes a bizalmam Hitlerben. Ez a szörnyű:
kihúzták a támaszt alólam.

Lojalitásának demonstrálására Goebbels kikísérte Strassert a pályaudvarra, és vigasztalni

próbálta. Egy héttel később, február 23-án ezt jegyezte fel: „Hosszú megbeszélés Strasserral.
Eredmény: nem szabad sajnálkoznunk a müncheni bagázs pürrhoszi győzelmén. Újra kell
kezdenünk a szocializmusért folyó harcunkat.”
Hitler azonban Strassernál jobban mérte fel a lobogó ifjú Rajna-vidékit. Március 29-én
Goebbels ezt írja: „Ma reggel levél Hitlertől. Április 8-án Münchenben fogok beszédet tartani.”
Április 7-én meg is érkezett. „Hitler autója vár. Micsoda királyi fogadtatás! A történelmi
Bürgerbräuban fogok beszélni.” Másnap megtartotta beszédét, méghozzá ugyanazon az
emelvényen, mint a vezér. Április 8-i naplójegyzetében részletesen elmeséli az est lefolyását:

Hitler telefonál... Bamberg dacára olyan kedves, hogy szégyelljük magunkat... 2 órakor elhajtunk a
Bürgerbräuba. Hitler már ott van. A szívem úgy ver, hogy majd felrobban. Belépek a terembe. Tomboló
üdvözlés ... Azután két és fél órányit beszélek ... Az emberek tombolnak és ordítanak. A végén Hitler átölel.
Boldog vagyok ... Hitler végig mellettem van.

A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA

Néhány nappal később Goebbels véglegesen megadta magát.

„Április 13: Hitler három óra hosszan beszélt. Ragyogóan. Képes rávenni az embert arra, hogy a saját
nézeteiben kételkedjen. Olaszország és Anglia a szövetségesünk. Oroszország fel akar falni bennünket...
Szeretem ... Mindent végiggondolt. Ideálja: igazságos kollektivizálás és individualizmus. A földről: minden a
népé. A termelés alkotó és egyéni jellegű legyen. Trösztöket, szállítást stb. társadalmasítani... Most már nyugodt
vagyok felőle ... Meghajlok a nagyobb ember, a politikai géniusz előtt.”

Amikor április 17-én Goebbels elutazott Münchenből, már Hitler embere volt, és a legutolsó
leheletéig a leghűségesebb követője maradt. Április 20-án a következő születésnapi üdvözletet
írta a Führernek: „Kedves és tisztelt Adolf Hitler! Oly sokat tanultam Öntől ... Az Ön
késztetésére végre megláttam a fényt ...” Majd aznap este ezt írta a naplójába: „Harminchét
esztendős. Adolf Hitler, szeretlek, mert egyszerre vagy nagy és egyszerű. Ezek a zseni
jellemzői.”
Goebbels a nyár jó részét Hitlerrel töltötte Berchtesgadenben, s naplója tele van a Vezér
dicsőítésével. Augusztusban egy, a Völkischer Beobachterben megjelent cikkében nyilvánosan
szakított Strasserral.

Csak most ismerem meg Önöket annak, amik valójában: forradalmárok a beszédben, de nem a tettekben
[dörögte a Strasser fivérek és követőik felé]... Ne beszéljenek annyit az eszmékről, s ne ringassák magukat abban
a hitben, hogy Önök ezen eszmék feltalálói és védelmezői ... Nem tartunk bűnbánatot azzal, hogy szorosan a
Führer mögé sorakozunk fel. Azoknak az ősi normannoknak a férfias, töretlen büszkeségével ... hajlunk meg
előtte ... akik egyenesen állnak német feudális uruk előtt. Úgy érezzük, ő nagyobb bármelyikünknél, nagyobb,
mint Önök vagy én. Ő az Isteni Akarat eszköze, aki a történelmet friss, teremtő szenvedéllyel formálja.

1926 októberének végén Hitler Berlin Gauleiterévé nevezte ki Goebbelst. Utasította, hogy
tartson tisztogatást a civakodó barnainges huligánok között, akik hátráltatják a mozgalom ottani
fejlődését, és hódítsa meg Németország fővárosát a nemzetiszocializmus számára. Berlin
„vörös” város, a berlini szavazók többsége kommunista és szociáldemokrata volt. Az alig
huszonkilenc éves Goebbels, aki egyetlen esztendő alatt a semmiből a náci párt csillagai közé
emelkedett, rettenthetetlenül nekilátott, hogy teljesítse megbízatását a nagy babiloni városban.

KÖZJÁTÉK: ADOLF HITLER PIHENŐJE ÉS ROMÁNCA

Amint Adolf Hitler később elmondta, a számára politikailag ínséges évek magánéletének
legszebb esztendei voltak. 1927-ig tilos volt nyilvános beszédet tartania. Ezalatt be akarta
fejezni a Mein Kampfot, és a náci párt, valamint jómaga jövőjét tervezgette. Ideje nagy részét a
Bajor Alpokban, a Berchtesgaden nevű község fölött lévő Obersalzbergen töltötte. A hely a
pihenés és nyugalom menedéke volt.
Hitlernek a háború alatt a fronton tartott monológjai, amelyeket olyankor adott elő, amikor
késő éjjel régi pártbeli cimborái és hűséges titkárnői társaságában pihent és a múltat idézgette,
tele vannak nosztalgikus fecsegessél arról, hogy mit jelentett számára ez a hegyi menedék, ahol
élete egyetlen igazi otthonát alapította meg. – Igen! – kiáltott fel az egyik ilyen alkalommal, az
1942. január 17-ére virradó éjjel. – Oly sok kapocs van köztem és az Obersalzberg között! Oly
sok dolog született ott... Ott töltöttem életem legszebb óráit... Ott fogant és érett meg minden
nagy elgondolásom. Akkoriban órákat pihenhettem, és mennyi csodás barát volt ott!
Börtönből való szabadulása után az első három év során Hitler végiglakta az Obersalzberg
különböző fogadóit, s azon az 1942-es téli emlékező szeánszon egy óra hosszat beszélt róluk.
Végül a Deutsche Hausban telepedett meg, ahol kis híján két esztendőt töltött, s ahol befejezte a
Mein Kampf diktálását. Elmondása szerint ő és pártbéli cimborái „nagyon szerettünk eljárni a
Dreimäderlhausba, ahol mindig voltak csinos lányok. Ez nagy élvezetet jelentett a számomra.
Különösen az egyikük volt igazi szépség” – teszi hozzá.
Azon az éjszakán, az orosz fronton lévő bunkerében Hitler olyan megjegyzést tett hallgatói
előtt, amely a berchtesgadeni kellemes évek alatti két fő gondolatát is felidézi.
Abban az időben [az Obersalzbergen] sok nőt ismertem. Közülük többen is vonzódtak
hozzám. Akkor hát miért nem házasodtam meg? Hogy itt hagyjak egy feleséget? A legkisebb
kihágással is azt kockáztattam, hogy hat évre visszamehetek a börtönbe. így hát szóba sem
jöhetett számomra a házasság. Ezért azután több kínálkozó lehetőséget el kellett utasítanom.4
A húszas évek közepén nem nélkülözött némi alapot Hitlernek attól való félelme, hogy
visszaküldik a börtönbe, vagy deportálják. Még mindig próbaidőn volt szabadlábon. Ha nyíltan
szembeszállt volna a nyilvános fellépéseire vonatkozó tilalommal, a bajor kormány könnyen
újra rács mögé dughatta volna, vagy visszaküldhette volna osztrák szülőföldjére. Annak, hogy
visszavonulása színhelyéül az Obersalzberget választotta, az volt az egyik oka, hogy közel esett
az osztrák határ; szükség esetén azonnal átcsusszanhatott volna rajta, ha le akarja tartóztatni a
német rendőrség. Kilátásait azonban tönkretette volna az, ha akár önként, akár kényszerből
visszament volna Ausztriába. Annak érdekében, hogy csökkentse a deportáltatás veszélyét,
1925. április 7-én hivatalosan lemondott osztrák állampolgárságáról. Lépését az osztrák
hatóságok azonnal tudomásul vették. Így azonban staatenlos, hontalan lett. Osztrák
állampolgárságáról lemondott ugyan, de nem vált német állampolgárrá. Ez egy politikus
számára súlyos hátrányt jelentett a birodalomban. Egyrészt Hitler nem volt választható.
Nyilvánosan kijelentette, hogy nem fog a köztársasági kormánynak könyörögni azért az
állampolgárságért, amelyről úgy érezte, hogy a még birodalmi Németországnak tett háborús
szolgálataiért kijárna neki. A húszas évek második felében azonban titokban mindvégig azt
próbálta elérni, hogy a bajor kormány német állampolgárságot adjon neki. Erőfeszítései nem
jártak sikerrel.
Ami a nőket és a házasságot illeti, szintén volt igazság abban, amit Hitler azon az 1942-es
téli éjszakán mondott. Az általános vélekedéstől eltérően igenis szerette a hölgytársaságot,
kiváltképpen a szép hölgyekét. A háború alatt a Legfelsőbb Parancsnokságon folytatott asztali
beszélgetések során e téma újra meg újra felmerült. – Micsoda bájos nők vannak a világon! –
kiáltott fel cimborái előtt az 1942. január 26-ára virradó éjszakán, majd így dicsekedett: – Ifjú
koromban Bécsben sok bájos nőt ismertem! – Heiden ismerteti Hitlernek a korai időkből való
néhány vonzalmát, például Jenny Haug iránt, akinek a fivére Hitler sofőrje volt, s aki 1923-ban
a kedvesének számított, a magas és impozáns Erna Hanfstängl, Putzi testvére iránt, valamint
Winifred Wagner, Richard Wagner menye iránt. Amennyire azonban tudhatjuk, Adolf Hitler
egyetlen mély szerelme a saját unokahúga volt.
1928 nyarán Hitler egy hamburgi nagyiparos özvegyétől havi száz márkáért (25 dollár)
kibérelte a Berchtesgaden feletti Obersalzbergen lévő Wachenfeld villát, és rávette
megözvegyült féltestvérét, Angela Raubalt, hogy utazzon oda Bécsből, és ott vezesse a
háztartást: ezt a helyet nevezhette Hitler az első igazi otthonának.44 Frau Raubal magával vitte
két leányát, Gelit és Friedlt is. Geli húszéves volt: lobogó szőke haja, csinos arcvonásai,
kellemes hangja és napsugaras természete vonzóvá tette a férfiak számára.5
Hitler hamarosan beleszeretett. Magával vitte mindenhová: gyűlésekre, értekezletekre,
hosszú hegyi sétákra, müncheni kávéházakba és színházakba. Amikor 1929-ben kilencszobás
luxuslakást bérelt München egyik legdivatosabb főútján, a Prinzregentenstrassén, Geli kapta az
egyik szobát. Münchenben és délnémet náci körökben kivédhetetlenül lábra kaptak a párt
vezéréről és szép szőke unokahúgáról szóló pletykák. A merevebb (vagy irigyebb) vezetők
némelyike javasolta, hogy Hitler vagy ne hurcolja többé magával fiatal kedvesét, vagy vegye
feleségül. Hitler dühöngött az ilyen megnyilvánulások hallatán: egy veszekedés alkalmával
elbocsátotta Württemberg Gauleiterét.
Valószínű, hogy el is akarta venni az unokahúgát. Egyes, a korai időkben hozzá közel álló
párttársai később elmondták nekem, hogy elkerülhetetlennek látszott a házasság. Semmi
kétségük nem volt afelől, hogy Hitler fülig szerelmes a lányba. Annak az érzelmei azonban már
a feltevések körébe tartoznak. Nyilvánvaló, hogy hízelgett neki a híressé váló férfi figyelme, és
élvezte is annak megnyilvánulásait. Hogy azonban viszonozta is volna a nagybátyja szerelmét,
azt nem tudjuk; valószínűleg nem, s az affér végén bizonyosan nem. Mély szakadék nőtt
közöttük, amelynek eredetét és természetét soha nem sikerült teljesen tisztázni. Sok a
spekuláció, ám kevés a bizonyíték. Mindketten kétségtelenül féltékenyek voltak egymásra. A
lány rosszallotta Hitlernek a más nők, például Winifred Wagner iránti figyelmességét, a férfi
pedig arra gyanakodott, hogy a lánynak viszonya van Emil Maurice-szal, a volt fegyenccel és
testőrrel. Geli Hitler őfelette gyakorolt zsarnoksága ellen is tiltakozott. Hitler azt akarta, hogy a
lányt ne is lássák rajta kívül más férfi társaságában. Megtiltotta, hogy Bécsbe utazzon
énekleckéi folytatására, s ezzel elnyomta törekvését az operaénekesi pályára. Egyedül magának

44
Később megvásárolta, majd kancellárrá válása után tékozlóan hatalmas mértékben átépíttette, nevét pedig Haus
Wachenfeldről Berghofra változtatta.
akarta a lányt.
Sötét célozgatások is ismeretesek, amelyek szerint Gelit visszataszította szerelmesének
mazochista hajlama; ezek szerint a politikában brutális zsarnok arra vágyott volna, hogy a
szeretett nő rabszolgája lehessen – szexológusok szerint az ilyen férfiakban nem szokatlan az
efféle vágyakozás. Heiden megemlít egy levelet, melyet Hitler 1929-ben írt unokahúgának, s
benne megvallja ilyen irányú legmélyebb érzéseit. A levél a szállásadónő fiának kezébe került –
ennek pedig nem is egy emberéletre nézve tragikus következményei lettek.6
Bármi sötétítette is be a nagybácsi és az unokahúg közötti szerelmet, veszekedéseik egyre
vadabbá váltak, s 1931 nyarának végén Geli bejelentette, hogy visszatér Bécsbe, ahol folytatni
fogja énekleckéit. Hitler megtiltotta, hogy elutazzon. A szomszédok szemtanúi voltak a zajos
veszekedésnek, amikor Hitler 1931. szeptember 17-én müncheni lakását elhagyva Hamburgba
indult. Hallották, amint a fiatal lány utánakiált az ablakból, az autójába szálló Hitlernek: –
Akkor hát nem engedsz Bécsbe? – és hallották Hitler válaszát is: – Nem!
Másnap reggel Geli Raubalt golyó ütötte sebbel holtan találták a szobájában. Alapos
nyomozást követően az államügyész öngyilkosságnak találta az esetet. A halottkém azt
jelentette, hogy egy golyó a bal váll alatt hatolt a mellkasba, és átütötte a szívet; úgy tűnt,
semmi kétség nem lehet az önkezűség felől.
Münchenben mégis éveken át tartotta magát az a gonosz pletyka, hogy Geli Raubalt
meggyilkolták – vagy Hitler tette dühében, vagy Himmler azért, hogy feloldja a pártra lassan
szégyenletessé váló helyzetet. Ám soha semmiféle hihető bizonyíték nem került elő, ami
alátámasztotta volna az efféle pletykákat.
Magát Hitlert egészen lesújtotta a gyász. Gregor Strasser később elmesélte, hogy a
következő két napot és éjszakát Hitler mellett kellett töltenie, hogy megakadályozza
öngyilkosságát. Egy héttel azután, hogy Gelit Bécsben eltemették, Hitler megszerezte az osztrák
állam külön engedélyét arra, hogy odamehessen; egy egész estét sírt végig a lány sírja mellett.
Hónapokon át vigasztalhatatlan maradt.
Három héttel Geli halála után Hitler lebonyolította első találkozóját Hindenburggal. Kártyás
nyelven szólva most licitált először igazán nagy tétre, a birodalom kancellári posztjára. Akik jól
ismerték, azok a szeretett unokahúg elveszítése miatti sokknak tulajdonították e fontos
eseményen tanúsított szétszórtságát; egyes barátai szerint úgy tűnt, mintha a náci vezér nem lett
volna képességei teljes birtokában, amivel rossz benyomást keltett.
Úgy hiszem, ebben a magánéleti csapásban gyökerezett a lemondásnak az a gesztusa, hogy
elhatározta: megtartóztatja magát a húsevéstől. Legalábbis a jelek szerint néhány legközelebbi
híve így gondolta. A vezér később rendületlenül mindig azt mondta nekik, hogy Geli Raubal
volt az egyetlen nő, akit szeretett életében, s mindig mély tisztelettel beszélt róla, gyakran
könnyes szemmel. A személyzet beszámolója szerint Geli szobája az obersalzbergi villában
még azután is érintetlenül megmaradt, hogy kancellár korában Hitler átépíttette és
megnagyobbíttatta az épületet. A Führer ottani szobájában és a berlini kancellárián is mindvégig
ott voltak a falon a fiatal nő portréi45, amelyeket Geli születésnapján és halála évfordulóján
minden évben felvirágoztak.
Ahhoz képest, amilyen brutális, cinikus ember volt, aki képtelennek tűnt arra, hogy bárki
ember fiát szeressen, a fiatal Geli Raubal iránti szerelem Hitler furcsa életútjának egyik rejtélye
marad. Más rejtélyekhez hasonlóan ezt sem lehet racionálisan megmagyarázni; csak
felidézhetjük. Szinte bizonyos, hogy Hitler később soha nem fontolgatta komolyan a házasságot
– egészen a tizennégy évvel később elkövetett öngyilkosságát megelőző napig.
A Hitler által az unokahúgának írt kompromittáló levelet a szállásadó fia szerezte meg
Bernhard Stempfle atya segítségével. Ez a Jeromos-rendhez tartozó katolikus pap és antiszemita
újságíró segített annak idején Hitlernek kiadásra kész állapotúra formálni a Mein Kampfot A
levél megvásárlására fordított pénzt Heiden szerint Franz Xavier Schwarz, a párt pénztárosa
45
Hitler kedvenc festőjének, Adolf Zieglernek a lány halála után készült alkotásai.
adta. Stempfle atya egyike volt hát azoknak, akik tudtak valamit a Hitlert Geli Raubalhoz fűző
szerelem titkaiból. A jelek szerint az atya nem őrizte megfelelően a kapcsolat titkát. Később,
amikor a Mein Kampf szerzője Németország diktátorává lett, és egy napon nekilátott, hogy
leszámoljon egyes régi barátaival, Stempfle atya az életével fizetett hanyagságáért.
Soha nem állapították meg, hogy honnan származott Hitler jövedelme e magánéletében
kellemes évek során, amikor villát szerzett az Obersalzbergen és luxuslakást Münchenben,
valamint egy külön sofőr vezette drága autóval járt, ami 20 000 márkába ($5 000) került neki. A
háború után előkerült jövedelemadó-dossziéiból azonban kiderül egy és más ezzel
kapcsolatban.7 Amíg csak kancellárrá válva nem deklarálta magát felmentettnek az adófizetés
alól, állandó harcban állt az adóhatósággal: 1925 és 1933 között tekintélyes akta gyűlt össze
róla a müncheni adóhivatalban.
1925. május 1-én a hivatal értesítette, hogy sem 1924-ről, sem 1925 első negyedévéről nem
adta be adóbevallását. Hitler így válaszolt: „1924-ben [amikor börtönben volt] és 1925 első
negyedében semmiféle jövedelemhez nem jutottam. Megélhetési költségeimet bankkölcsönből
fedeztem.” Mi a helyzet az ötezer dolláros autóval? – érdeklődött az adószedő. Hitler azt felelte,
hogy arra is bankkölcsönt vett fel. Minden bevallásában íróként jelölte meg foglalkozását, és
mint ilyen, jövedelme jó részét leírható költségként próbálta elszámolni. Nyilvánvaló, hogy
ismerte az íróknak ezt az elterjedt gyakorlatát. Első jövedelemadó-bevallása 1925 harmadik
negyedévére vonatkozik, s benne bruttó bevételként 11 231, foglalkozása űzésének érdekében
kiadott levonható költségként 6 540, s a felvett kölcsönök utáni kamatfizetésre költött 2 245
birodalmi márkát tüntet fel, így hát adóköteles nettó jövedelme 2 446 birodalmi márka volt.
Géppel írott három oldalnyi magyarázatában Hitler a foglalkozása űzéséhez szükséges
költségek nagyságát védelmezve azzal érvelt, hogy bár azok nagy része látszólag politikai
tevékenysége következtében merült fel, valójában e tevékenység szolgáltatja számára a politikai
író munkájához szükséges nyersanyagot, és segít könyve értékesítésében.
Politikai tevékenységem nélkül nevem ismeretlen volna, s nem állna rendelkezésemre egy
politikai mű kiadásához szükséges anyag ... Ennek megfelelően az én esetemben, mint politikai
író esetében a hivatásos író voltom szükséges feltételéül és e munkám pénzügyi sikerének
biztosításául szolgáló politikai tevékenységemmel kapcsolatos kiadások nem tekinthetők
adókötelesnek...
Az adóhivatal láthatja, hogy a könyvemből származó, a tárgybani időszakra vonatkozó
jövedelemnek csupán töredékét költöttem magamra; sehol nem rendelkezem ingatlannal vagy
egyéb vagyonnal, amelyet a magaménak mondhatnék.46 Szükségem folytán oly messzemenően
korlátozom személyes igényeimet, hogy teljesen megvonom magamtól a dohányt és az
alkoholt, rendkívül szerény vendéglátó helyeken étkezem, és minimális lakbéremen kívül
semmiféle olyan kiadásom nincs, amely ne volna politikai írói munkámhoz szükséges
költségként elszámolható ... A gépjármű is egy cél elérése érdekében használt eszköz a
számomra. Egyedül ez teszi lehetővé napi munkám elvégzését.8
Az adóhivatal a levonásoknak csupán a felét hagyta jóvá. Hitler a fellebbviteli bizottsághoz
fellebbezett, ám az is jóváhagyta az első fokú határozatot, az adóhatóság tehát csak a felét
hagyta jóvá a költség címén történt levonásoknak. Hitler tiltakozott, de fizetett.
A náci vezér jövedelemadó-bevallásaiban közölt bruttó bevételek nagyjából pontosan
megfelelnek a Mein Kampfból származó jogdíjainak: 1925-ben 19 843,1926-ban 15 903,1927-
ben 11 494, 1928-ban 11 818 és 1929-ben 15 448 márka. Mivel a kiadók könyvelését
ellenőrizhette az adóhivatal, Hitler nem tehette meg biztonságosan, hogy a jogdíjainál kisebb
összegű jövedelmet vall be. Hogyan áll azonban a helyzet az egyéb bevételei körül? Ezek soha
nem kerültek bevallásra. Tudott volt, hogy sok pénzt kér és kap az elszegényedett náci sajtóban
megjelenő számos cikkéért. A párt köreiben sokan morogtak amiatt, hogy Hitler sokba kerül. Ε
tételek hiányoznak adóbevallásaiból. A húszas évek vége felé sűrűbb sugárban kezdett folyni a
46
Kiemelések Hitlertől.
náci párt kasszájába a pénz egyes bajor és Rajna-vidéki nagyiparosok jóvoltából, akik vonzónak
találták Hitler szembenállását a marxistákkal és a szakszervezetekkel. Fritz Thyssen, a
Vereinigte Stahlwerke (Egyesült Acélművek) nevű német acéltröszt feje és Emil Kirdorf, a
Ruhr-vidéki szénkirály komoly összegeket adományozott. A pénzt gyakran személyesen Hitler
kapta kézhez. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy mennyit tartott meg magának. Ám
a kancellárrá válása előtti utolsó néhány évben tanúsított életvitele azt jelzi, hogy a támogatóitól
kapott pénz nem maradéktalanul vándorolt tovább a pártkasszába.
Persze 1925-1928 között egyfolytában arra panaszkodott, milyen nehézségei vannak a
jövedelemadó kifizetései miatt; folyamatosan hátralékban volt, s újra meg újra halasztásokért
folyamodott. 1926 szeptemberében így írt az adóhivatalnak: „Pillanatnyilag nem vagyok abban
a helyzetben, hogy adót fizethessek; megélhetési költségeim fedezésére kölcsönt kellett
felvennem.” Később úgy nyilatkozott erről a korszakról, hogy „éveken át tiroli almán éltem.
Hihetetlen, hogy mennyire takarékoskodnunk kellett. Minden megtakarított márka a pártra ment
el.” 1925-1928 között pedig, amint azt elárulta az adószedőnek, egyre mélyebben keveredett
adósságokba. 1926-os bevallásában 31 209 márka kiadást vallott be 15 903 márka bevétellel
szemben, s kijelentette, hogy a különbséget további „bankkölcsönökből” fedezte.
Ezután – mintegy csoda folytán – 1929-es adóbevallásában már nem szerepelt a kölcsönök
visszafizetésének vagy kamatfizetésének tétele, noha bevallott jövedelme jóval kevesebb volt,
mint 1925-ben. Hale professzor, akinek a témába vágó tanulmányára alapoztam az eddigieket,
itt megjegyzi: „Pénzügyi csoda történt, s [Hitler] likvidálta adósságait.”9
A tisztesség kedvéért el kell mondanunk, hogy a jelek szerint Hitler soha nem törődött
különösebben a pénzzel, ha az elég volt arra, hogy kényelmesen megéljen, s nem kellett holmi
bérért vagy fizetésért verejtékeznie, így vagy úgy, de 1930-tól kezdve, amikor a jogdíja az előző
évihez képest hirtelen megháromszorozódva körülbelül 12 000 dollárt tett ki, a nagyiparból
pedig ömleni kezdett a pénz, örökre eltűnt minden pénzügyi aggodalma, ha volt egyáltalán.
Most már minden tehetségét és tüzes energiáját sorsa beteljesítésére fordíthatta. Eljött az ideje
annak, hogy megvívja a végső harcot a hatalomért, egy nagy nemzet feletti diktátorság
megszerzéséért.

A GAZDASÁGI VÁLSÁG NYÚJTOTTA LEHETŐSÉGEK

Az 1929 végén a világon tűzvészként végigsöprő gazdasági válság megadta a lehetőséget,
melyre Hitler várt, s ő ki is facsart belőle, amennyit csak tudott. A legtöbb nagy forradalmárhoz
hasonlóan ő is csak nehéz időkben bontakozhatott ki: először amikor a tömegek
munkanélküliek, éhesek és elkeseredettek voltak, később pedig amikor megrészegültek a
háború szagától. Egyetlen tekintetben mégis egyedülálló egyéniség volt a történelemben
szereplő forradalmárok között: ő a hatalom megszerzése után szándékozta végrehajtani a maga
forradalmát. Nem arra kellett neki a forradalom, hogy megszerezze az állam feletti uralmat. Ε
célt a szavazók voksaival vagy a nemzet irányítóinak jóváhagyásával, azaz alkotmányos
eszközökkel kívánta elérni. A szavazatok megszerzése érdekében Hitlernek csupán a kor kínálta
lehetőséget kellett kihasználnia: a harmincas évek elején a német nép ismét kétségbeesésbe
süllyedt. Annak érdekében pedig, hogy megszerezze a hatalomban ülők támogatását, arról
kellett meggyőznie őket, hogy csak ő képes kimenteni Németországot katasztrofális állapotából.
Az 1930-1933 közötti zűrzavaros esztendőkben a ravasz és merész náci vezér megújult
energiával látott neki e kettős cél hajszolásának. A korra visszatekintve ma már látható,
mennyire Hitler kezére játszottak maguk az események, és annak a maroknyi embernek a
gyengesége és zavarodottsága, akiket esküjük kötött az általuk kormányozott köztársaság
védelmére. Mindezt azonban nem lehetett előre látni 1930 elején.
Gustav Stresemann 1929. október 3-án hunyt el. Az előző hat esztendő során
külügyminiszterként végzett fáradhatatlan munkája merítette ki az erejét: igyekezett visszahozni
Németországot a nagyhatalmak közé, és a politikai-gazdasági stabilitás felé irányítani a német
népet. Bámulatos sikereket ért el. Bevitte Németországot a Népszövetségbe, végigtárgyalta a
Dawes-tervet és a Young-tervet, s így a háborús jóvátétel összege olyan szintre csökkent, hogy
Németország könnyen kifizethette; 1925-ben pedig ő volt az egyik szülőapja a locarnói
egyezménynek, amely végre elhozta Nyugat-Európa háborúzásba és viszálykodásba belefáradt
népe számára a hosszú ideje első nyugalmas periódust.
Három héttel Stresemann halála után, október 24-én összeomlott a Wall Street-i tőzsde.
Ennek hatását gyorsan és katasztrofális módon érezte meg Németország. A német felvirágzás
legnagyobbrészt a külföldről, főleg Amerikából érkező kölcsönökön és a világkereskedelmen
alapult. Amikor új kölcsönöket nem lehetett szerezni, a régiek visszafizetése pedig esedékessé
vált, a német pénzügyi struktúra nem bírta ki a megterhelést. Amint az általános visszaesést
követően leült a külkereskedelem is, Németország képtelen volt elegendő értékben exportálni
ahhoz, hogy behozhassa külföldről a szükséges és létfontosságú nyersanyagokat és élelmiszert.
Export nélkül a német ipar nem tudta üzemeltetni a gyárakat: 1932-re a termelés majdnem a
felére csökkent 1929-hez képest. Milliók veszítették el a munkahelyüket. Ezerszámra mentek
tönkre a kisvállalkozások. 1931 májusában Ausztria legnagyobb bankja, a Kreditanstalt
összeomlott; ezt követően július 13-án tönkrement az egyik legfontosabb német bank, a
Darmstädter und Nationalbank. Á berlini kormány ezért arra kényszerült, hogy ideiglenesen
bezárassa az összes bankot. A dolgok menetét még Hoover elnök azon kezdeményezése sem
tudta megfordítani, hogy július 6-ától moratóriumot hirdetett minden háborús tartozás, köztük a
német jóvátétel törlesztésére. Olyan erők sújtották a nyugati világot, amelyeket képtelenek
voltak megérteni annak vezetői: úgy érezték, nincs ember, aki úrrá lehetne ezeken az erőkön.
Hát hogyan lehetséges az, hogy ekkora bőség kellős közepén hirtelen ekkora szegénység
támad?
Hitler ugyan megjósolta a katasztrófát, ám hogy mi okozta, azt semmivel nem értette meg
jobban, mint a többi politikus – talán még kevésbé is a legtöbbnél, mivel közgazdaságtant nem
ismerte, és unta is. Nem unta azonban, sőt fel is ismerte azokat a lehetőségeket, amelyeket a
gazdasági válság kínált hirtelen neki. Együttérzését nem ébresztette fel a német nép
nyomorúsága, az, hogy életükön még ott volt a márka tíz évvel azelőtti összeomlása okozta
katasztrófa sebhelye. Ellenkezőleg: a korszak legsötétebb pillanatában, amikor álltak a gyárak,
hatmillió felett volt a bejegyzett munkanélküliek száma, és az ország minden városában
utcahosszúságú sorok álltak az ingyenkonyhák előtt, képes volt ilyesmit leírni a náci sajtóban:
„Soha életemben nem voltam még ilyen jókedvű és elégedett, mint ezekben a napokban: a rideg
valóság végre felnyitotta a németek millióinak szemét a nép marxista becsapóinak példátlan
csalásaira, hazugságaira és árulására.”10 Nem vesztegette arra az idejét, hogy együtt érezzen
szenvedő német honfitársaival; inkább hidegvérrel és azonnal át akarta alakítani szenvedésüket
a saját ambícióit szolgáló politikai támogatássá. Ehhez látott neki 1930 nyarának végén.
Hermann Müller Németország utolsó szociáldemokrata kancellárja, az utolsó olyan kormány
feje, amely a weimari köztársaságot fenntartó demokratikus pártok koalíciójára épült, 1930
márciusában lemondott, mivel vita támadt a pártok között a munkanélküliségi biztosítási alap
ügyében. Utódja Heinrich Brüning lett, a katolikus Centrumpárt parlamenti vezetője, aki egy
géppuskás század parancsnokaként kapott Vaskeresztet a háborúban, s a Reichstagban
megnyilvánuló józan, konzervatív nézetei felkeltették a hadsereg, azon belül pedig egy a
közvélemény számára akkor még ismeretlen, Curt von Schleicher nevű tábornok
rokonszenvező figyelmét. A hiú, rátermett és ambiciózus „irodai tiszt” Schleicher, akit katonai
körökben már akkor is tehetséges és gátlástalan intrikusnak ismertek, Brüning nevét javasolta
von Hindenburg elnöknek. Lehetséges, hogy az új kancellár nem egészen jött rá arra, hogy a
hadsereg jelöltje volt. A kitűnő emberi tulajdonságokkal rendelkező, önzetlen, szerény,
becsületes, valamelyest szigorú természetű Brüning azt remélte, hogy visszaállíthatja a szilárd
parlamenti kormányzást Németországban, s kimentheti az országot a növekvő ütemű
hanyatlásból és a politikai káoszból. Ε jó szándékú és demokratikus gondolkodású hazafinak az
volt a tragédiája, hogy erre irányuló próbálkozása során akaratán kívül megásta a német
demokrácia sírját, s ezzel elősegítette Adolf Hitler eljövetelét.
Brüning nem tudta rávenni a Reichstag többségét a pénzügyi programjában szereplő egyes
intézkedések jóváhagyására. Ezért felkérte Hindenburgot, hogy léptesse érvénybe az alkotmány
48. paragrafusát, s annak szükségállapoti felhatalmazásával elnöki rendelet útján hagyja jóvá a
pénzügyi törvénytervezetet. A parlament válaszul megszavazott egy követelést a rendelet
visszavonására. A parlamenti kormányzás olyan pillanatban kezdett összeomlani, amikor a
gazdasági válság létfontosságúvá tette volna az erős kormány létét. Brüning úgy próbálta meg
feloldani a kialakult helyzetet, hogy 1930 júliusában a parlament feloszlatására kérte az elnököt.
Az új választásokat szeptember 14-ére írták ki. Örökké megválaszolatlan kérdés marad, hogy
Brüning hogyan akart szilárd parlamenti többséget szerezni az új választásokon. Hitler
mindenesetre rájött, hogy a vártnál korábban elérkezett az ő lehetősége.
A nehéz sorban élő emberek kiutat követeltek nyomorúságos helyzetükből. Munkát akart a
sokmillió munkanélküli. Segítséget akartak a kis üzletek tulajdonosai. Legalább megélhetést
nyújtó kilátásokat akart az utolsó választás óta nagykorúvá érett négymillió fiatal.
Forgószélszerű kampánya során Hitler olyasmit ígért a sokmillió elégedetlen számára, ami
legalább némi reményt ígért akkori nyomorúságukban. Ő majd újra erőssé teszi Németországot,
megtagadja a háborús jóvátételek fizetését, visszautasítja a versailles-i békeszerződést, eltiporja
a korrupciót, megrendszabályozza a fináncbárókat (főleg ha zsidók), és gondoskodik arról, hogy
minden németnek legyen munkája és kenyere. A nemcsak enyhülésre, hanem új hitre és új
istenekre is szomjazó reményvesztett milliókra nem maradt hatástalanul Hitler csábítása.
Noha a náci vezér erősen reménykedett a sikerben, mégis igen meglepődött, amikor 1930.
szeptember 14-én éjjel befutottak az eredmények. Két évvel azelőtt a pártja 810 000 szavazatot
szerzett és 12 képviselőt küldhetett a Reichstagba. Most arra számított, hogy a rájuk adott
voksok száma megnégyszereződik, s talán 50 mandátumot is szerezhetnek. Ám e napon az
NSDAP 6 409 600 szavazatot kapott, amely 107 képviselői man dátumot jelentett a
parlamentben, s ezzel egyik napról a másikra a legkisebb parlamenti pártból a második
legnagyobbá vált.
A pártok skálájának másik végén helyet foglaló kommunisták szintén megerősödtek: az
1928-as 3 265 000 szavazatról 4 592 000 szavazatra nőtt támogatottságuk, így mandátumaik
száma is, 54-ről 77-re. A középosztály mérsékelt pártjai a katolikus Centrumpárt kivételével
több mint egymillió szavazatot vesztettek, csakúgy, mint a szociáldemokraták, noha négymillió
új szavazó járult az urnák elé. Hugenberg jobboldali nacionalistáinak támogatottsága
négymillióról kétmillióra zuhant. Nyilvánvaló volt, hogy a nácik több millió szavazót hódítottak
el a középosztály többi pártjától. Az is nyilvánvaló volt, hogy mostantól Brüningnek – vagy
bárki másnak – nehezebb lesz szilárd többséget kovácsolnia a Reichstagban, mint addig
bármikor. Ilyen többség nélkül pedig hogyan maradhat életben a köztársaság?
Az 1930-as választások másnapján e kérdés került az érdeklődés homlokterébe a nemzet két
olyan tartóoszlopánál, amelyeknek a vezetői mindig is legfeljebb a német történelem múló
epizódjaként ismerték el a köztársaságot: e két tartóoszlop a hadsereg, valamint a nagyiparosok
és pénzügyi vezetők csoportja volt. A szavazóurnáknál aratott sikerétől felhevült Hitler most e
két erős csoport megnyerésére koncentrálta figyelmét. Mint láttuk, már régen, még Bécsben
megtanulta Kari Lüger polgármestertől, milyen fontos, hogy a maga oldalára állítsa „a fennálló
hatalmi intézményeket”.
Egy évvel korábban, 1929. március 15-én Hitler egy müncheni beszédében arra kérte a
hadsereget, vizsgálja felül a nemzetiszocializmussal szembeni ellenséges és a köztársaságot
támogató hozzáállását.
A jövő nem a pusztulás pártjain múlik, hanem inkább azokon a pártokon, amelyek magukban
hordják a nép erejét, s amelyek készek arra, és szándékukban is áll, hogy hozzákössék magukat
ehhez a hadsereghez, hogy egyszer majd segíthessenek a hadseregnek megvédeni a nép
érdekeit. Ellenben még mindig úgy látjuk, hogy a hadsereg tisztjei későn bár, de azon a
kérdésen gyötrődnek, hogy mennyire szabad együttműködni a szociáldemokráciával. No, de
tisztelt uraim, önök valóban azt hiszik, hogy bármi közük lehet ahhoz az ideológiához, amely
előírja mindannak a megszüntetését, amely egy hadsereg létezésének az alapja?
Ezzel ügyesen jelentette be igényét a hadsereg tisztjeinek támogatására. Legtöbbjük elhitte
azt, amit most Hitler is századszor ismételt meg már, hogy a hadsereget éppen az a köztársaság
döfte hátba és árulta el, amelyet éppen ők támogatnak, s amely nem vesztegeti szeretetét a
katonai kasztra és mindarra, amelyet az képvisel. Ezután Hitler a saját eljövendő tetteit illetően
prófétainak bizonyuló szavakkal figyelmeztette a tiszteket, mi történik velük, ha a marxisták
győzedelmeskednek a nácik felett. Ebben az esetben

Önök felírhatják majd a német hadsereg fölé: „A német hadsereg vége”. Mert akkor, uraim, önöknek
határozottan politizálniuk kell majd. ... Önökből akkor esetleg a rezsimet szolgáló hóhérok és politikai
komisszárok válnak, és ha nem viselkednek jól, akkor a feleségük és a gyermekük rács mögé kerül. S ha még
akkor sem viselkednek jól, kidobják, és talán falhoz is állítják önöket ...11

A beszédet viszonylag kevesen hallották, ám annak érdekében, hogy a hadsereg köreiben

megismerhessék, a Völkischer Beobachter szó szerint leközölte. Hosszasan foglalkozott a
beszéddel a nem régen indított Deutscher Wehrgeist című, katonai ügyekkel foglalkozó havi
folyóirat is.
1927-ben a hadsereg még megtiltotta, hogy nácikat vegyenek fel a 100 000 fős
Reichswehrbe, sőt még polgári alkalmazottként sem dolgozhattak nácik a fegyver- és egyéb
raktárakban. 1930 elejére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a náci propaganda előrenyomul a
hadseregben, főleg a fiatal tisztek körében, akik közül sokakat vonzott nemcsak Hitler fanatikus
nacionalizmusa, hanem az általa kínált kilátás is: a régi dicsőségét és létszámát visszanyerő
hadsereg, amelyben megnyílna számukra az előléptetések lehetősége: erre a mostani kis méretű
haderőnél semmi kilátásuk nem volt.
A nácik beszivárgása a fegyveres erőkbe olyan mérvűvé vált, hogy az azóta honvédelmi
miniszterré lett Groener tábornok 1930. január 22-én kénytelen volt kiadni egy rendeletet,
amelyben felidézte von Seeckt tábornoknak hét évvel korábban, a sörházi puccs előestéjén a
hadsereghez intézett hasonló figyelmeztetését. . Kijelentette, hogy a nácik a hatalomra éheznek.
„Ennélfogva a Wehrmachtnak udvarolnak. Annak érdekében, hogy felhasználhassák pártjuk
politikai céljaira, megpróbálnak elkápráztatni bennünket, hogy elhiggyük: egyedül a
nemzetiszocialisták képviselik a valódi nemzeti erőt.” Arra kérte a katonákat, hogy
tartózkodjanak a politikától, és mindenféle pártvillongásoktól távol maradva „szolgálják az
államot”.
Nem sokkal ezután napvilágra került, hogy a Reichswehr egyes fiatal tisztjei bizony nem
tartózkodnak a politikától, legalábbis a náci politikától nem. Az eset nagy izgalmat keltett
Németországban, nézeteltérést a tisztikar magasabb régióiban és örömöt a náci táborban. Úgy
történt, hogy letartóztatták az ulmi helyőrség három ifjú hadnagyát. Ludin, Scheringer és Wendt
náci doktrínákat terjesztett a hadseregben, és megpróbálta rávenni tiszttársait arra, hogy
fegyveres náci felkelés esetén ne lövessenek a lázadókra. Ez utóbbi tettük hazaárulás volt, ám
Groener tábornok, aki nem kívánta szellőztetni azt a tényt, hogy árulás ütötte fel a fejét a
hadseregben, megpróbálta eltussolni az ügyet: elintézte, hogy a vádlottak egyszerű
függelemsértés vádjával álljanak hadbíróság elé. Ε próbálkozását lehetetlenné tette Scheringer
hadnagy dacos ellenszegülése, aki lázító hangú cikket csempészett ki a Völkischer Beobachter
számára. A nácik sikerét hozó 1930 szeptemberi választások után egy héttel a lipcsei
Legfelsőbb Bíróság megkezdte a három tiszt hazaárulási ügyének tárgyalását. A védők közt
szerepelt két emelkedő csillagú náci ügyvéd: Hans Frank és dr. Carl Sack.47
47
Mindketten akasztófán végezték életüket: Sack a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylettel kapcsolatos
összeesküvésben játszott szerepéért, Frank pedig azért, amit Hitler nevében Lengyelországban elkövetett.
 A rivaldafényben azonban nem a védők álltak, de még csak nem is a vádlottak, hanem Adolf
Hitler. Megjelenése a bíróság előtt kiszámított kockázatot jelentett. Kínos lett volna elhatárolnia
magát a három tiszttől, akik tevékenysége a nácik iránt a hadsereg soraiban növekvő
rokonszenv bizonyítéka volt: e rokonszenvet nem akarta gyengíteni. Kínos volt, hogy kiderült a
hadsereg befolyásolásának náci kísérlete. Az sem segítette Hitler pillanatnyi taktikáját, hogy a
vád forradalmi szervezetként jelölte meg a náci pártot, amely erőszakkal kívánja megdönteni a
kormányt. Ez utóbbi vád megcáfolása érdekében Hitler elintézte Frankkal, hogy tanúskodni fog
a védelem oldalán. A valóságban azonban a Führer célja sokkal fontosabb volt ennél: a
nemrégiben megdöbbentő mérvű választási sikert aratott népi mozgalom vezéreként biztosítani
akarta a hadsereget, különösen a főtiszteket, hogy mi sincs távolabb a nemzetiszocializmustól,
mint a Reichswehr bomlasztása, amire a három fiatal tiszt esete látszott utalni. Ellenkezőleg, a
nácik éppen hogy meg akarják menteni a hadsereget és Németországot!
A tanúk emelvénye által nyújtott országos fórumon Hitler jó hatásfokkal vetette be minden
tárgyalótermi tehetségét és kiváló politikai stratégiai érzékét. Ha mesteri előadása csalárd volt is
(mert az volt!), az akkori Németországban ezt még a tábornokok közül is kevesen tudhatták.
Hitler nyájasan biztosította a bíróságot (és a tisztikart), hogy sem az SA, sem a párt nem küzd a
hadsereg ellen. – Mindig azt tartottam – jelentette ki –, hogy őrültség volna bármilyen kísérlet a
hadsereg leváltására. Egyikünknek sem fűződik semmilyen érdeke a hadsereg leváltásához ...
Mihelyt hatalomra kerülünk, gondoskodni fogunk arról, hogy a mostani Reichswehrből a német
nép nagy hadserege szülessen.
Ismételten a bíróság (és a tábornokok) értésére adta azt is, hogy a náci párt csakis
alkotmányos módszerekkel igyekszik megragadni a hatalmat, s tévednek az ifjú tisztek, ha
fegyveres felkelésre számítanak.
Mozgalmunknak nincs szüksége semmi erőszakra. Eljön majd az idő, amikor a német
nemzet megismerkedik eszméinkkel; akkor harmincötmillió német áll majd mögém ... Amikor
alkotmányozási joggal rendelkezünk, majd akkor fogjuk az általunk helyesnek tartott módon
átformálni az államot.

A BÍRÓSÁG ELNÖKE: Ezt is alkotmányos eszközökkel?

HITLER: Igen.

Hitlernek azonban, bár itt főleg a hadsereghez és Németország más konzervatív köreihez
intézte szavait, saját pártbeli követőinek forradalmi hevületét is szem előtt kellett tartania. Nem
hagyhatta cserben őket úgy, mint a három vádlottat. Ezért ragadta meg a lehetőséget, amelyet a
bíróság elnöke nyújtott a számára azzal, hogy felidézte Hitlernek a sikertelen puccs előtt egy
hónappal tett kijelentését, azt, hogy „fejek fognak hullani”. Visszavonja-e most e kijelentését a
nácik vezére?

Biztosíthatom önt [felelte Hitler], hogy amikor a nemzetiszocializmus győzelemre viszi harcát, akkor létezni
fog egy nemzetiszocialista bíróság is. S akkor majd megbosszuljuk az 1918-as novemberi forradalmat, és hullani
fognak a fejek!12

Senki nem mondhatja azt, hogy Hitler nem figyelmeztetett, mit fog tenni, ha hatalomra kerül,
ám a tárgyalóterem közönsége jól fogadta e fenyegetést, mert hangosan és hosszan
megtapsolták. S bár az elnök kifogásolta a tárgyalás zavarását, sem ő, sem az ügyész nem
tiltakozott a kijelentés ellen, amely szenzációs főcímmé vált országszerte a német sajtóban, és
számos külföldi lapban is. A tényleges bűnügy szinte elveszett a Hitler kijelentései körül támadt
izgalomban. A három fiatal tisztet, akiknek a nemzetiszocializmus iránti lelkesedését maga a
nemzetiszocializmus legfőbb vezére utasította vissza, hazaárulás elkövetésére irányuló
szervezkedésben találták bűnösnek, ám megúszták tizennyolc hónapi várfogsággal, ami igen
enyhe ítélet volt. A köztársasági Németországban az ilyen vádak esetén a köztársaság támogatói
számára tartották fenn a kemény ítéleteket.48
1930 szeptembere fordulópontot jelentett azon az úton, amely kérlelhetetlenül vitte a
németeket a Harmadik Birodalom irányába. A náci pártnak az országos választásokon aratott
váratlan sikere nemcsak a hétköznapi emberek millióit, hanem az üzleti élet és a hadsereg sok
vezető személyiségét is meggyőzte arról, hogy talán megállíthatatlan trend vette kezdetét.
Lehet, hogy a párt demagógiája és vulgáris mivolta nem tetszett nekik, másfelől azonban mégis
felszította a régi német patriotizmus és nacionalizmus szellemét, ami igencsak takaréklángon
égett a köztársaság első tíz évében. A párt azt ígérte, hogy másfelé irányítja a német népet a
kommunizmus, a szocializmus, a szakszervezetek és a demokrácia dőreségei közeléből.
Mindenek előtt pedig az egész birodalom területén terjedőben volt. Igazi siker!
Emiatt, no meg miután Hitler a lipcsei per során nyilvánosan megnyugtatta a hadsereget,
egyes tábornokok gondolkodni kezdtek azon, vajon nem éppen a nemzetiszocializmus
szükséges-e ahhoz, hogy egyesíteni lehessen a népet, visszaállítani a régi Németországot, újra
naggyá tenni a hadsereget, és képessé tenni a nemzetet arra, hogy lerázza magáról a versailles-i
békeszerződés megalázó béklyóit. Tetszett nekik, ahogyan Hitler visszavágott a Legfelsőbb
Bíróság tanácselnökének, aki megkérdezte tőle, mit ért a „német nemzeti forradalom” kifejezés
alatt.
– Ez kizárólag a ma ismert, rabszolgasorba taszított német nép megmentését jelenti –
válaszolta Hitler. – Németország kezét-lábát összekötözték a békeszerződésekkel... Ε
szerződéseket a nemzetiszocialisták nem törvényeknek tekintik, hanem olyasmiknek, amiket
kényszerrel erőltettek Németországra. Nem fogadjuk el, hogy a teljesen ártatlan eljövendő
nemzedékek vállát nyomhassák. Ha a rendelkezésünkre álló minden eszközzel tiltakozunk
ellenük, a forradalom ösvényén találjuk magunkat.
A tisztikarnak is ez volt a véleménye. Egyes vezetői keserű szemrehányásokkal illették
Groener tábornokot, a honvédelmi minisztert, amiért engedte, hogy a Legfelsőbb Bíróság
lefolytassa a három fiatal tiszt perét.
Hans von Seeckt tábornok, a hadsereg nemrégiben leváltott főparancsnoka, akit általában a
háború utáni német hadsereg géniuszaként, Scharnhorst és Gneisenau méltó utódaként ismertek
el, azt panaszolta Groenernek, hogy a per meggyengítette a tisztikaron belüli szolidaritás
szellemét. Ludwig Beck ezredes, aki nemsokára vezérkari főnök lesz, később pedig
történetünknek még fontosabb figurájává válik majd, ám 1930-ban még a három vádlott
alakulatának, az 5. ulmi tüzérezrednek a parancsnoka volt, nemcsak dühödten tiltakozott
feletteseinél alárendeltjei letartóztatása ellen, hanem még tanúskodott is a védelmükben
Lipcsében.
Most, hogy véget ért a per, és Hitler elmondhatta, amit akart, a tábornokok már kisebb
ellenszenvvel tekintettek arra a mozgalomra, amelyet korábban a hadseregre nézve
fenyegetőnek tartottak. Alfred Jodl tábornok, aki a II. Világháború során a Véderő
Főparancsnokságának hadműveleti főnöke volt, a nürnbergi perben elmondta, hogy pontosan
mit is jelentett a tisztikar számára a náci vezér megnyilatkozása. Közlése szerint korábban a
magasabb rangú tisztek azt hitték, hogy Hitler megpróbálja aláaknázni a hadsereget, most
viszont megnyugodtak. Maga von Seeckt tábornok is, miután 1930-ban a Reichstag tagjává
választották, egy ideig nyíltan Hitler mellé állt, 1932-ben pedig arra unszolta nőtestvérét, hogy
régi főnöke, Hindenburg helyett Hitlerre szavazzon az elnökválasztáson.
Ekkor kezdett nőni és láthatóvá válni a német hadsereg tisztjeinek politikai vaksága, amely
végül majd oly végzetessé válik.

48
Scheringer hadnagy, akit elkeserített Hitler őáltala árulásként megélt magatartása, már a börtönben megbélyegezte a náci
pártot, és fanatikus kommunista lett. Sok máshoz hasonlóan, akik magukra haragították Hitlert, az 1934. június 30-i nagy
tisztogatás alkalmával őt is felvették a likvidálandók listájára, ám valahogy megmenekült, és megérte Hitler halálát. Ludin
hadnagy lelkes náci maradt, 1932-ben beválasztották a Reichstagba, előbb az SA, majd az SS magas rangú tisztje lett, és német
ügyvivőként szolgált a szlovákiai bábkormány mellett; ott tartóztatták le és végezték ki a csehszlovákok az ország
felszabadulásakor.
 Az ipari és pénzügyi mágnások politikai együgyűsége nem volt kisebb, mint a tábornokoké:
ennek volt az eredménye az a hitük, hogy amennyiben elég nagy összegeket vetnek oda
Hitlernek, az majd lekötelezettjükké válik, s ha valaha is hatalomra jut, azt teszi majd, amire ők
utasítják. Csak az 1930. szeptemberi választásokon aratott szenzációs náci sikert követően
kezdett derengeni a gazdasági élet vezetői előtt, hogy az az ember, akit a húszas években még
sokan egy osztrák senkinek tekintettek, akár át is veheti Németország kormányrúdját.
193l-re, amint Walther Funk vallotta a nürnbergi per során, „nagyiparos barátaimmal együtt
magam is meg voltam győződve arról, hogy a nem túl távoli jövőben a náci párt hatalomra fog
kerülni.”
Ennek az évnek a nyarán a zsíros bőrű, sunyi pillantású, pocakos és apró termetű Funk,
akinek az arca engem mindig békára emlékeztetett, felmondta a Berliner Börsenzeitung című
vezető pénzügyi lapnál betöltött, jól jövedelmező szerkesztői állását, belépett a náci pártba, és
közvetíteni kezdett a párt és az ipar számos tekintélyes vezetője között. Nürnbergben
elmagyarázta, hogy több nagyiparos barátja, különösen a nagy Rajnavidéki bányászati
konszernek prominens vezetői biztatták, hogy lépjen be a náci mozgalomba, s „győzzem meg a
pártot, hogy a magánvállalkozás kurzusát kövesse.”

Akkoriban a párt vezetősége egészen ellentmondásos és zavaros nézeteket vallott a gazdaságpolitikát

illetően. Küldetésemet úgy próbáltam meg végrehajtani, hogy személyesen győzöm meg a Führert és a pártot: a
párt alapvető gazdaságpolitikájaként a magánkezdeményezést, az üzletemberek önmagukra való támaszkodását,
a szabad vállalkozás teremtő erejét, s a többit ismerjék el. A velem és azokkal az üzletemberekkel folytatott
tárgyalásai során, akiket bemutattam neki, a a Führer újra meg újra elismételte: ellensége az állami
gazdaságirányításnak és az úgynevezett „tervgazdaságnak”, és a lehető legmagasabb termelési szint elérése
érdekében abszolút szükségesnek ítéli a szabad vállalkozást és versenyt.13

Amint a Reichsbank eljövendő elnöke és gazdasági minisztere elmondta, Hitler akkoriban

kezdett megismerkedni azokkal az emberekkel, akiknél Németország pénze volt, s többé-
kevésbé azt mondta nekik, amit hallani akartak tőle. A pártnak sok pénzre volt szüksége, hogy
fedezze a választási kampányokat, a kiterjedt és intenzív propaganda költségeit, a teljes
munkaidőben dolgozó többszáz tisztségviselő bérköltségét, valamint az SA és az SS
magánhadseregeinek fenntartását; e két szervezet létszáma 1930 végére meghaladta a 100 000
főt, azaz többen voltak már, mint a Reichswehr katonái. Nem csak az üzletemberek és bankárok
voltak a párt pénzforrásai, hiszen jókora összegek folytak be tagdíjakból, pártadókból,
gyűjtésekből, sőt a párt lapjainak, könyveinek és folyóiratainak a forgalmából is, ám a legtöbb
pénzt mégis csak az üzleti köröktől kapták. S minél több pénzt költött a gazdasági elit a nácikra,
annál kevesebb jutott a többi konzervatív pártra, amelyet addig támogattak.
– 1931 nyarán – mondja Otto Dietrich, aki Hitler alatt először a párt, majd a birodalom
sajtófőnöke – volt – a Führer hirtelen elhatározta, hogy szisztematikusan fog barátkozni a
befolyásos ipari mágnásokkal.14
Miféle mágnások voltak ezek?
Személyazonosságuk titok volt, amelyet csupán a Vezér körüli legbelső körben ismerhettek.
A pártnak kettős játékot kellett űznie. Hagynia kellett, hogy Strasser, Goebbels és a bolondos
Feder azzal hitegesse a tömegeket, hogy a nácik igazi „szocialisták” és a pénzbárók ellenségei.
Másfelől viszont a párt további meneteléséhez szükséges pénzt azokból kellett kicsalogatni,
akik bőven rendelkeztek vele. Mint Dietrich elmondta, 1931 második felében Hitler mindvégig
„ide-oda utazott szerte Németországban, magánkihallgatásokon találkozott prominens [üzleti]
személyiségekkel”. Ε találkozók némelyikét annyira titokban kellett tartani, hogy „valamilyen
erdei tisztáson” történt. Abszolút uralkodó szempont volt, hogy ne zavarhassák őket; nem volt
szabad egy csepp lehetőséget sem hagyni a sajtónak arra, hogy disznólkodhasson. Ennek a
következménye volt a siker” – mondja Dietrich.
Ilyen nagyon, szinte komikusan cikcakkos volt tehát a náci politika. 1930 őgzén egyszer
Strasser, Feder és Frick a náci párt nevében törvényjavaslatot nyújtott be a Reichstagban, amely
szerint 4%-ban állapították volna meg mindenféle kamat felső határát, valamint mindenféle
kompenzáció nélkül kisajátították volna „a bank- és tőzsdemágnások”, továbbá a „keleti
zsidók” minden tulajdonát. A törvényjavaslat a nagy bankok államosítását is előírta. Hitler
elborzadt: ez nemcsak bolsevizmus, hanem a párt pénzügyi öngyilkossága is! Ellentmondást
nem tűrő módon rendelte el, hogy a párt vonja vissza a törvényjavaslatot, amelyet ezek után a
kommunisták szóról szóra elismételve terjesztettek be. Hitler megparancsolta pártjának, hogy
nemmel szavazzon.
Funknak a háború után a nürnbergi börtönben folytatott kihallgatásaiból megtudhattuk a
nevét a Hitler által felkeresett „befolyásos ipari mágnások” legalább némelyikének. Emil
Kirdorfot, a szakszervezeteket gyűlölő szénbárót, aki egy, a nyugat-németországi
bányaérdekeltségek által összegyűjtött, „Ruhr-pénztár” .elnevezésű politikai kenőpénz-alap
felett elnökölt, az 1929-es pártkongresszuson csábította el Hitler. Fritz Thyssen, az acéltröszt
feje, aki megérte azt, hogy meg kellett bánnia ostobaságát, sőt meg is kellett írnia az „Én
fizettem Hitlert” című könyvben, még Kirdorfnál is korábban kezdte finanszírozni a nácikat.
1923-ban, Münchenben találkozott Hitlerrel, akinek az ékesszólása magával ragadta, s
Ludendorffon keresztül azonnal 100 000 aranymárkát (25 000 dollár) ajándékozott az akkor
még obskúrus náci pártnak. Thyssenhez csatlakozott Alexander Vögler, aki szintén az Egyesült
Acélművek hatalmasságai közé tartozott. Voltaképpen az acél-és szénérdekeltségek voltak a
nagyiparosoktól érkező pénzösszegek fő forrásai, amelyek segítettek Hitlernek a hatalomra
kerülése útjában álló utolsó akadályok leküzdésében az 1930-1933 közötti években.
Funk azonban más iparágakat és konszerneket is megnevezett, amelyeknek az igazgatói nem
akartak az ajtón kívül maradni abban az esetben, ha Hitler mégis sikerrel jár. A lista hosszú, bár
messze nem teljes, hiszen Funk emlékezete jelentősen megromlott, mire karrierje a nürnbergi
perhez érkezett. Ott volt például Georg von Schnitzler, az óriási vegyipari kartell, az I. G.
Farben egyik vezetője; August Rosterg és August Diehn a hamuzsír-feldolgozó iparból (Funk
kiemelte ennek az iparágnak „a Führerrel szembeni pozitív hozzáállását”); Cuno a Hamburg-
Amerika hajóstársaságtól; a közép-németországi barnaszénipar; a Conti gumi-érdekeltségek;
Otto Wolf, a befolyásos kölni nagyiparos; Kurt von Schröder báró, a kölni bankár, aki később
majd kulcsszerepet játszik a Hitlert hatalomba rántó végső manőverben; több vezető bank,
köztük a Deutsche Bank, a Commerz und Privat Bank, a Dresdener Bank, a Deutsche Kredit
Gesellschaft; és ott volt Németország legnagyobb biztosítási konszernje, az Allianz is.
Wilhelm Keppler, Hitler egyik gazdasági tanácsadója számos délnémet nagyiparost vont be,
sőt megalapított egy, az SS-főnök Himmler iránt odaadó üzletemberékből álló furcsa
klubféleséget is, amely később a Reichsführer SS [Himmler] Baráti Köre néven vált ismertté, s
több millió márkát hajtott fel egyedül ennek a gengszternek arra, hogy „tudományos kutatást”
folytasson az árja eredet ügyében. Hugo Bruckman, a gazdag müncheni könyvkiadó és Carl
Bechstein, a zongoragyáros politikai pályája legelejétől fogva támogatta Hitlert: mindkettejük
felesége megható módon megkedvelte az emelkedő csillagú ifjú náci vezért. Hitler a berlini
Bechstein-palotában találkozott először sok üzleti és katonai vezetővel, s a Hitlert végül a
kancellári székbe segítő titkos tárgyalások közül is nem egyet ott folytattak le.
Nem minden német üzletember ugrott fel Hitler szekerére az 1930-as választások náci
eredményei láttán. Funk megemlíti, hogy a nagy elektronikai vállalatok, a Siemens és az A.E.G.
távolmaradtak a tülekedéstől, csakúgy, mint Krupp von Bohlen und Halbach, a
muníciógyárosok királya? Vallomásában Fritz von Thyssen kijelenti, hogy Krupp Hitler
„elkeseredett ellenfele” volt, aki még a Hitler kancellárrá történő kinevezése előtti napon is
lázasan próbálta meggyőzni az idős tábornagyot, hogy ne kövessen el ekkora ostobaságot.
Azzal együtt nemsokára megvilágosodott Krupp is, és a bűnbánó Thyssen későbbi
megfogalmazása szerint „szupernáci” lett belőle.15
Nyilvánvaló tehát, hogy a hatalomért folyó végső csatájában Hitler tekintélyes pénzügyi
támogatást kapott a német üzleti körök számottevő részéből. Soha nem állapították meg
pontosan, hogy a bankárok és üzletemberek mennyit is adtak ténylegesen a náci pártnak az 1933
januárját megelőző három év során. Funk szerint a végösszeg nem lehetett több, mint „pár
millió márka”. Thyssen évi kétmillióra becsüli az összeget; azt mondta, hogy ő személyesen
egymillió márkát adott nekik. Ám ha azokat a súlyos összegeket nézzük, amelyek felett a náci
párt diszponált azokban az időkben, a gazdasági elit összes ajándéka e becsléseknek minden
bizonnyal a sokszorosát tette ki, noha Goebbels felpanaszolta, hogy sosem volt elég pénzük.
Hogy ezeknek a politikailag gyermeteg férfiaknak mire volt jó a nácikat pénzelni, az majd
később kiderül elbeszélésünkből.
Egyikük, aki akkoriban a leglelkesebb, később pedig a legkeserűbben csalódott volt a
társaságból, dr. Schacht 1930-ban lemondott a Reichsbank elnöki posztjáról, mert ellenezte a
Young-tervet. Még ebben az évben találkozott Göringgel, 1931-ben pedig Hitlerrel, s a
következő két évben számottevő képességeit annak a feladatnak a szolgálatába állította, hogy
közelebb juttassa a Führert bankár és nagyiparos barátaihoz, s még közelebb a nagy célhoz: a
kancellári székhez. 1932-re ez a gazdasági varázsló, akinek a Harmadik Birodalom létrejöttében
és korai sikereiben vállalt felelőssége oly mérhetetlenül nagynak bizonyult, már így írt
Hitlernek: „Nincs kétségem afelől, hogy a jelenlegi fejlemények csakis az Ön kancellárrá
válásához vezethetnek... Az Ön mozgalmát olyan erős igazság és szükségszerűség vezeti
belülről, hogy a győzelem nem kerülheti el sokáig ... Függetlenül attól, hogy merre szólít
munkám a jövőben, még ha Ön egy erőd börtönében is látna viszont, mindig hű támogatójaként
számíthat rám!” Ε részleteket két levélből vettük; az egyik aláírása fölött ez a záradék díszeleg:
„Lelkes 'Heil!' köszöntéssel”.16
A náci mozgalom egyik „olyan erős igazsága”, amiből Hitler sohasem csinált titkot, az volt,
hogy ha a párt valaha is átveszi a Németország feletti uralmat, el fogja tiporni a németek
személyes szabadságát; még dr. Schachtét és a barátaiét is. Időbe telt, amíg a zseniális
Reichsbank-elnök (aki Hitler alatt ismét e posztra került) és az ipari és pénzügyi világból
választott barátai ráébredtek e tényre. S mivel minden történethez hasonlóan a miénk is teli van
finom iróniával, nem is tartott olyan nagyon soká, míg dr. Schacht valóban prófétának bizonyult
– nemcsak Hitler kancellársága, hanem a Führer parancsára történő saját bebörtönzése
tekintetében is. Igaz, nem erődbe zárták, hanem koncentrációs táborba, ami még az erődnél is
rosszabb volt, s nem Hitler hű támogatójaként (ebben tévedett), hanem épp az ellenkező
szerepben.
1931 elejére Hitler maga köré gyűjtött hát a párton belül egy fanatikus, gátlástalan csoportot,
amely segíteni fog neki a hatalomért vívott végső harcban, s amelynek tagjai egyetlen ember
kivételével mindvégig mellette maradnak, és segítik majd a hatalom megtartásában a Harmadik
Birodalom idején – bár egy másikuk, aki mind közül a legközelebb állott hozzá, s talán az egész
bandából a legtehetségesebb és leg-gátlástalanabb volt, a náci kormányzásnak már a második
esztendejét sem éli túl majd. Öten voltak ekkor, akik felette-álltak Hitler többi követőjének:
Gregor Strasser, Röhm, Göring, Goebbels és Frick.
Göring az 1927. évi általános amnesztiát követően tért vissza Németországba: az
amnesztiatörvény megszavazásában a kommunisták segítették a Reichstag jobboldali pártjait.
Svédországban, ahol az 1923-as puccs óta tartó számkivetettsége alatt a leghosszabb ideig élt, a
Langbro Elmegyógyintézetben kigyógyították kábítószerfüggéséből, s miután jól lett, egy svéd
repülőgépgyártó cégnél helyezkedett el. A vidám, jóképű világháborús pilótahős mostanra
meghízott, de mit sem veszített energiájából és életkedvéből. Letelepedett egy, a berlini
Badischerstrassén lévő kicsi, de luxuskényelmű legénylakásban (imádott, ám epilepsziás
felesége tuberkulózist kapott, és tartós betegen Svédországban maradt), repülőgépgyártó
vállalatok és a német légitársaság, a Lufthansa tanácsadójaként kereste a kenyerét, s ápolta
társadalmi ismeretségeit. Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett: ismerősei közt ugyanúgy ott
volt az egykori trónörökös és Fülöp hesseni herceg, aki Mafalda hercegnőt, az olasz király
lányát vette feleségül, mint Fritz Thyssen és az üzleti világ egyéb vezetői, valamint a hadsereg
számos prominens tisztje.
Ezek pontosan olyan kapcsolatok voltak, amilyenekre Hitlernek szüksége volt, ám addig
nem rendelkezett velük: Göring hát hamarosan aktivizálódott, és sorra mutatta be a náci vezért
barátainak. Annak is nekilátott, hogy ellensúlyozza jobb körökben a barnainges útonállók
némelyikéből áradó rossz szagot Hitíer 1928-ban Göringet a pártot a Reichstagban képviselő
tizenkét fő közé választotta; 1932-ben, amikor a nácik váltak a legnagyobb parlamenti párttá,
Göring lett a Reichstag elnöke. Az e funkcióban elfoglalt hivatalos rezidenciáján zajlott le sok
olyan találkozó, és játszódott le számos olyan intrika, amely elősegítette a párt végső
győzelmét. S hogy egy kicsit előreugorjunk a történetben, itt született az a terv is, amely segített
Hitlernek hatalmon maradni a kancellárrá válása után: a Reichstag felgyújtásának ötlete.
Ernst Röhm 1925-ben szakított Hitlerrel, s nem sokkal később alezredesi rangban beállt a
bolíviai hadseregbe. 1930 vége felé Hitler felkérte, hogy térjen vissza, és vegye át az
ellenőrzése alól kicsúszóban lévő SA vezetését Az SA tagjai, sőt vezetői is szemlátomást az
erőszakos náci forradalom eljövetelében hittek, s mind gyakrabban vonultak ki az utcára, ahol
zaklatták, sőt gyilkolták is politikai ellenfeleiket. Nem volt olyan országos, tartományi vagy
helyhatósági választás, ahol ne zajlottak volna véres ütközetek a külvárosokban.
Futólag meg kell említenünk itt az egyik ilyen összecsapást, mert ez adta a
nemzetiszocialista mozgalom legnagyobb mártírját. Az SA egyik berlini lakókörzeti vezetőjét
Horst Wesselnek hívták. Protestáns lelkész fia volt: családját és tanulmányait odahagyva egy
nyomortanyára vonult, összeköltözött egy egykori prostituálttal, és a nácizmusért folytatott
harcnak szentelte az életét. A nácik sok ellenfele szerint striciként kereste a kenyerét, bár
lehetséges, hogy ez túlzás. Annyi azonban bizonyos, hogy sűrűn érintkezett stricikkel és
prostituáltakkal. 1930 februárjában kommunisták gyilkolták meg, és egészen biztos, hogy az
utcai csatározásokban mindkét oldalon elesett többszáz más áldozattal együtt ő is nyomtalanul
tűnt volna a feledésbe, ha nem hagyott volna hátra egy saját versére maga komponálta dalt Ez
volt a Horst Wessel-dal, amely hamarosan a náci párt hivatalos dalává, sőt később a
„Deutschland über alles” után a Harmadik Birodalom második himnuszává vált. Maga Horst
Wessel pedig, hála dr. Goebbels ügyes propagandájának, a mozgalom egyik hősi legendája lett:
tiszta lelkű idealistaként festették le, aki életét adta az ügyért.
Amikor Röhm átvette az SA vezetését, Gregor Strasser volt minden kétséget kizáróan a náci
párt második embere. Erőteljes szónok volt és nagyszerű szervező, a párt legfontosabb
hivatalának, a Politikai Szervezetnek a vezetője. Posztja nagy befolyást biztosított számára a
tartományi és helyi vezetők között, akiknek a tevékenységét ő felügyelte. Joviális bajor
természete Hitler után a párt második legnépszerűbb emberévé tette, s a Führerrel ellentétben
legtöbb politikai ellenfelének személyes bizalmát, sőt szimpátiáját is élvezte. Abban az időben a
párton kívül és belül is igen sokan voltak olyanok, akik úgy hitték, hogy Strasser könnyen
elfoglalhatná a rosszkedvű és kiszámíthatatlan osztrák vezér helyét. Ε vélemény különösen
hangsúlyos volt a Reichswehrben és a köztársasági elnök palotájában.
Gregor Strasser fivére, Otto út közben elhullott. Balszerencséjére nemcsak a „szocialista”,
hanem a „munkás” szót is komolyan vette a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt hivatalos
nevében. Támogatta a szocialista szakszervezetek néhány sztrájkját, s azt követelte, hogy a párt
álljon ki az ipar államosítása mellett. Ez természetesen eretnekség volt Hitler szemében, aki
azzal vádolta Otto Strassert, hogy a „demokrácia és a liberalizmus” kardinális bűnébe esett.
1930. május 21-22-én a Führer összecsapott lázadozó alárendeltjével, és feltétel nélküli
megadást követelt tőle. Mivel Otto erre nem volt hajlandó, rövid úton kihajították a pártból.
Megpróbálkozott egy valóban nemzeti „szocialista” mozgalomnak, a Forradalmi
Nemzetiszocialista Uniónak a kialakításával. Új pártja csupán a Fekete Front néven vált
ismertté, ám a szeptemberi választások során nem volt képes nagyobb számú náci szavazót
elhódítani Hitler oldaláról.
 Goebbels, a negyedik a Hitler körüli Nagy Ötök sorában az 1926-ban történt szakításuk óta
egyfolytában Gregor Strasser riválisa és ellensége volt. Két évvel a szakítás után ő váltotta fel
Strassert a párt propagandafőnöki posztján, amikor az utóbbi felkerült a Politikai Szervezet
élére. Megmaradt Berlin Gauleiterének is, és a párt ottani újjászervezésében elért eredménye,
valamint a propaganda terén megnyilvánuló tehetsége kedvező benyomást tett a Führerre. Sima,
ám éles nyelve és fürge esze nem kedveltette meg a Hitler körüli többi alvezérrel, akik nem
bíztak benne. Hitler azonban roppant elégedett volt azzal, ahogy a legmagasabb beosztású
alárendeltjei egymással marakodtak, ha másért nem, hát azért, mert ez nyújtott neki garanciát
arra, hogy nem foghatnak össze és konspirálhatnak ellene. Strasserban soha nem bízott meg
egészen, ám Goebbels hűségében teljes volt a bizalma; ráadásul a nyomorék, apró, fanatikus
Goebbelsből csakúgy pezsegtek a Hitler számára hasznos ötletek. Végül pedig felmérhetetlen
értéket jelentett a párt számára Goebbels zugújságíróként (most már saját lapja volt, a Der
Angriff, ahol kedvére okádhatta a tüzet) és a csőcseléket feltüzelő szenekként megnyilvánuló
talentuma.
Wilhelm Frick, a csoport ötödik és utolsó tagja volt a társaság egyetlen színtelen
személyisége. Tipikus német közalkalmazott volt. Fiatal müncheni rendőrtisztként 1923-ban ő
volt Hitler egyik kémje a rendőrparancsnokságon, s a Führer ezért mindig hálás maradt neki.
Gyakran vállalt magára hálátlan feladatokat. Hitler ösztökélésére ő lett az első náci, aki egy
tartomány (Thüringia) élére került, később pedig a náci párt frakcióvezetője lett a Reichstagban.
Kutyahűség és hatékonyság jellemezte, ezen túl pedig a visszahúzódó természete és behízelgő
modora hasznos volt a köztársasági kormányzat ingadozó tisztségviselőivel ápolt kapcsolatok
terén.
A náci pártnak néhány, a harmincas évek elején kevésbé prominens tagja később hírnévre és
félelmetes személyi hatalomra tett szert a Harmadik Birodalom idején. Heinrich Himmler, a
tyúkfarmer, akit a cvikkere valami szelíd, középszerű iskolamesterhez tett hasonlatossá
(egyébként agronómusként végzett a müncheni Technische Hochschuléban), akkoriban
építgette Hitler pretoriánus őrségét, a fekete zubbonyos SS-t. Árnyékban dolgozott az SA és az
SS parancsnoki tisztét egyaránt betöltő Röhm alatt, így hát szülőföldjén, Bajorországon kívül
még a párt köreiben is alig ismerték. Ott volt azután dr. Robert Ley, foglalkozására nézve
vegyész, egyébként megrögzött alkoholista, mellesleg Köln Gauleitere, no meg Hans Frank, a
kiváló fiatal ügyvéd, a párt jogi osztályának vezetője. Ott volt Walther Darré, az Argentínában,
1895-ben született jó kvalitású agronómus, akit Hess nyert meg a nemzetiszocializmus
ügyének, s aki számára A parasztság, mint az északi faj létforrása című könyve nyerte el Hitler
figyelmét és a párt mezőgazdasági osztályának vezetői posztját. Maga Rudolf Hess, akinek nem
voltak személyes ambíciói, ám kutyahűséggel ragaszkodott Hitlerhez, csupán a Führer személyi
titkárának címét viselte. Martin Bormann, egy vakondszerű férfi a partéiét mély bugyraiba ásta
be magát a legszívesebben, hogy ott szője intrikáit; korábban egyébként egy évet ült börtönben
egy politikai gyilkosságban való bűnrészességért. A Birodalmi Ifjúsági Vezető Baldur von
Shirach volt, a romantikus hajlamú és energikusan szervező fiatalember; édesanyja amerikai nő
volt, dédapja pedig az északiak tisztjeként fél lábát veszítette el a Bull Run melletti ütközetben.
Baldur von Schirach a nürnbergi börtönben elmondta amerikai rabtartóinak, hogy tizenhét
évesen, Henry Fordnak Az örök zsidó című könyvét elolvasván lett antiszemita.
Ott volt Alfred Rosenberg, a nehézkes, zavarosfejű, balti származású álfilozófus, aki, mint
láttuk már, Hitler egyik legkorábbi mentora volt, s az 1923-as puccs óta megállás nélkül ontotta
a lehető legzavarosabb tartalmú és stílusú könyveket és pamfleteket: tevékenysége egy 700
oldalas, A huszadik század mítosza című műben csúcsosodott ki. A könyv a szerzőnek az északi
felsőbbrendűséggel kapcsolatos sületlen eszméiből származó nevetséges főzet volt: náci
körökben az ilyesmi számított tudományosságnak. Hitler gyakran tréfálkozott azzal, hogy
közölte: megpróbálta elolvasni a művet; erre Schirach, aki írónak képzelte magát, egyszer
indíttatva érezte magát arra, hogy megjegyezze: Rosenberg olyan ember, aki „minden más
szerzőnél többet tudott eladni egy olyan könyvből, amelyet senki sem olvasott el”. A mű az
1930-as első kiadását követő első tíz év alatt több mint félmillió példányban kelt el. Hitler a
kezdetektől a végnapokig fenntartott egy meleg zugot a szívében az unalmas, ostoba,
ügyefogyott Rosenberg számára. Különféle pártállásokat adott neki, például a Völkischer
Beobachter és egyéb náci kiadványok szerkesztői székét, valamint 1930-ban a párt
képviselőjévé jelölte a Reichstagban, ahol a külügyi bizottságban képviselhette a mozgalom
érdekeit.
Ilyesféle emberekből állt össze hát a nemzetiszocialisták vezére köré tömörülő csoport.
Normális társadalomban minden bizonnyal az alkalmazkodásra képtelen emberek groteszk
társaságaként vétették volna észre magukat, a köztársaság kaotikus végnapjaiban azonban több
millió megzavarodott német megmentőikként kezdte látni őket. Ellenfeleikkel szemben
kétszeresen is előnyben voltak: olyan ember vezette őket, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és
eléggé gátlástalanok és opportunisták voltak ahhoz, hogy semmitől vissza nem riadva segítsék
őt annak elérésében.
A nyugtalan 1931-es esztendő múltával, mialatt ötmillió kenyérkereső munka nélkül
tengődött, a középosztály a lecsúszás szélén állt, a parasztok nem tudták fizetni
jelzálogterheiket, a parlament megbénult, a kormány botladozott, a nyolcvannégy esztendős
köztársasági elnök pedig egyre mélyebben süllyedt a szenilitás szellemi mocsarába, egyre
nagyobb önbizalom dagasztotta a náci főnökök keblét: már nem kell sokáig várniuk! Gregor
Strasser nyilvánosan így dicsekedett: – Minden, ami a katasztrófa siettetését szolgálja, az ... jó,
nagyon jó nekünk és a mi német forradalmunknak.

A KÖZTÁRSASÁG VÉGNAPJAI: (1931-33)

A németországi valóság zűrzavarából ebben az időben került az előtérbe egy különös és
meglehetősen körmönfont figura, akinek az volt a sorsa, hogy ő ássa meg annak a
köztársaságnak a sírját, amelynek egy rövid ideig ő volt az utolsó kancellárja, s amelyet
megdöbbentő pályafutásának egyik utolsó kanyarulatában kétségbeesett erőfeszítéssel
igyekezett megmenteni – ám akkor már elkésett. Ez Kurt von Schleicher volt, akinek a neve
németül „intrikust” vagy „sunyit” jelent.
1931-ben altábornagy volt a hadseregben. 1882-ben született, tizennyolc éves korában
beosztott tisztként Hindenburg régi ezredében, a 3. gyalogos őrezredben kezdte katonai
szolgálatát. Itt kötött bensőséges barátságot Oskar von Hindenburggal, a majdani tábornagy és
köztársasági elnök fiával. Második barátsága szinte ugyanilyen értékes volt: Groener tábornok
felfigyelt a katonai akadémia ragyogó hallgatójára, s 1918-ban, amikor felváltotta Ludendorffot
a főparancsnokságon, adjutánsaként vitte át magával a fiatal tisztet. Innen kezdve Schleicher,
aki elsősorban „irodai tiszt” volt (csak rövid időt töltött az orosz fronton), mindvégig a hatalom
forrásai közelében maradt a hadseregben és a weimari köztársaságban, ahol gyors esze,
előzékeny modora és a politika iránti hajlama a tábornokokra és a politikusokra egyaránt jó
benyomást tett. Von Seeckt tábornok alatt egyre fontosabb szerepet játszott az illegális
szabadcsapatok és az ugyanilyen illegális, ám egyben mélyen titkos „Fekete Reichswehr”
megszervezésében, továbbá kulcsfigurája volt a Moszkvával folytatott titkos tárgyalásoknak,
amelyek eredményeként Szovjet-Oroszországban titokban megindult a német harckocsizó és
repülőtisztek suba alatti kiképzése és a németek vezette fegyvergyárak építése. A tehetséges
manipulátor és szenvedélyesen intrikus hajlamú Schleicher mélyen álcázva, sötétben tudott a
legjobban dolgozni. Nevét a harmincas évek elejéig nem ismerte a nagyközönség, noha egy
ideje már egyre jobban érdeklődtek iránta a Bendlerstrassén (itt volt a hadügyminisztérium) és a
Wilhelmstrassén, a kormányhivatalok utcájában.
 Oskar von Hindenburggal való barátsága folytán fokozódóan nagy befolyással bírt a
köztársaság elnökére. Ezt 1928-ban arra használta fel, hogy elintézte: régi főnökét, Groenert
nevezzék ki honvédelmi miniszterré. Groener volt az első katona, aki e posztot töltötte be a
köztársaságban, A minisztériumban Schleicher Groener jobbkezévé vált. Egy új osztály, a
Minisztériumi Iroda (Ministeramt) élére került, ahol a hadsereg és a haditengerészet politikai és
sajtóügyeivel foglalkozott. Groener „az én politikai szürke eminenciásomnak” nevezte
beosztottját, s rábízta a hadseregnek a többi minisztériummal és a politikai vezetőkkel való
kapcsolattartását. Ε pozíciójában Schleicher nemcsak a tisztikaron belül számított már
hatalmasságnak, hanem a politikában is azzá kezdett válni. A hadseregen belül egyaránt képes
volt magas rangú tisztek karrierjének előrelendítésére és derékba törésére: 1930-ban egy trükkel
megszabadult von Blomberg tábornoktól, a hadsereg második számú vezetőjétől, akinek helyére
a 3. Gyalogos Őrezredből való régi barátját, von Hammerstein tábornokot juttatta. Mint már
láttuk, ennek az évnek a tavaszán tett először kísérletet arra, hogy maga válassza ki a kancellárt
is: a hadsereg támogatásával rávette Hindenburgot arra, hogy Heinrich Brüninget jelölje ki e
posztra.
Ε politikai diadallal Schleicher végrehajtotta a reménye szerinti első lépést abban a
grandiózus elképzelésében, amellyel át akarta alakítani a köztársaságot – egy ideje már ezt a
gondolatot formálgatta magában. Eléggé tisztán látta (persze, ki nem látta?) a weimari rezsim
gyengeségének okait. Túl sok politikai párt létezett (1930-ban tíz párt kapott egymilliónál több
szavazatot), amelyeknek túlságosan egymást keresztező céljaik voltak, és túlságosan el voltak
foglalva az általuk képviselt különleges gazdasági és társadalmi érdekek érvényesítésével
ahhoz, hogy olyan tartós többséget hozhassanak létre a Reichstagban, amely a harmincas évek
elején az országot sújtó mély válság leküzdésére képes kormányzatot támogathatna. A
parlamenti kormányzat Kuhhandel, marhakereskedelem lett: a pártok az őket a parlamentbe
juttató csoportok különleges előnyei érdekében alkudoztak egymással, és fütyültek a nemzeti
érdekekre. Nem volt hát csoda, hogy amikor? Brüning l930. március 28-án megkezdte
kancellári működését, lehetetlen volt többséget létrehozni a Reichstagban a jobboldali, a
középpárti, a baloldali vagy egyáltalán bármilyen politika szolgálatára. Pusztán annak
érdekében is, hogy a kormány napi ügyeit intézhesse, és valami módon segíthessen a gazdaság
bénultságán, az alkotmány 48. paragrafusát kellett igénybe vennie, amely szükségállapot idején
és elnöki jóváhagyással lehetővé tette számára azt, hogy rendeletekkel kormányozzon.
Pontosan ezt akarta Schleicher, hogy így kormányozzon a kancellár. Ε megoldás az elnök
keze alatt maradó erős kormányt biztosított. Elvégre, érvelt Schleicher, a nép választotta
közvetlenül az elnököt, így az a nép akaratát képviseli, és a hadsereg támogatásával is
rendelkezik. Ha a demokratikusan megválasztott Reichstag nem képes erős kormányt állítani,
akkor azt a demokratikusan megválasztott elnöknek kell megtennie. Schleicher biztos volt
abban, hogy a németek többsége erős kormányt akar, amely keményen képviseli álláspontját, és
kivezeti a népet reménytelen helyzetéből. Ami azt illeti, a Brüning által szeptemberben kiírt
választások éppen azt mutatták meg, hogy a németek többsége nem ilyen kormányt akar;
legalábbis azt nem akarták, hogy olyan kormány vezesse ki őket a vadonból, amilyet Schleicher
és a hadseregben meg az elnöki palotában lévő barátai választottak.
Az az igazság, hogy Schleicher két katasztrofális hibát is elkövetett. Azzal, hogy kancellárrá
tétette Brüninget, és arra bíztatta, hogy elnöki rendeletek útján kormányozzon, alapjaiban
rongálta meg azt, ami a nép szemében a hadsereg legnagyobb erőssége volt: azt az elvet, hogy a
hadsereg a politika felett áll: ennek feladása a hadseregnek és magának Németországnak a
pusztulását idézi majd elő. Schleicher ráadásul csúnyán elszámolta magát a választókkal
kapcsolatban. Amikor a korábbi 810 000-rel szemben az 1930. szeptember 14-i választásokon
hat és fél millióan voksoltak a nácikra, a politikus hajlamú tábornok rájött, hogy új útra kell
térnie. Az év végére már kapcsolatba is került a Bolíviából frissen hazatért Röhmmel és Gregor
Strasserral. Ez volt az első igazi kapcsolat a nácik és a hatalom tényleges birtokosai között. Alig
két év múlva e kapcsolat fejlődése vezeti el Adolf Hitlert céljához, Schleicher tábornokot pedig
a bukáshoz, végül pedig meggyilkolásához.

1931. október 10-én, három héttel unokahúga és szerelmese, Geli Raubal öngyilkosságát
követően Hitler először került Hindenburg elnök színe elé. A kihallgatást Schleicher intézte el,
aki éppen új intrikát szőtt. Korábban az ősz folyamán megbeszélést tartott Hitlerrel, s elérte,
hogy a kancellár és az elnök is fogadja a náci vezért. Brüninghez hasonlóan Schleicher agyának
hátsó részében is ott motoszkált, hogy mit tegyen, amikor lejár majd a köztársasági elnök
hétéves mandátuma. Hindenburg akkor már nyolcvanöt éves lesz, s már most is egyre rövidebb
időszakokra maradt tiszta a tudata. Mégis, amint azzal mindenki tisztában volt, ha a tábornagy
nem jelölteti magát újra, akkor Hitler, aki törvényesen még csak nem is német állampolgár,
módot találhat az állampolgárság megszerzésére, elnökjelölt lehet, s a választás megnyerésével
tényleg el is hódíthatja a posztot.
A nyár folyamán a tudós hajlamú kancellár hosszú órákon át gondolkodott Németország
kétségbeesett helyzetén. Pontosan tudatában volt annak, hogy a köztársaság fennállása óta az
övé a messze legnépszerűtlenebb kormány. A gazdasági válság elleni küzdelem jegyében
bérplafont és árplafont rendelt el, valamint erősen korlátozásokat vezetett be a üzleti és
pénzügyi életben, továbbá a szociális szolgáltatásokban. A nácik és a kommunisták egyaránt az
„éhségkancellár” gúnynéven illették. Mégis úgy gondolta, hogy lát egy kiutat, amely végén egy
szilárd, szabad, gazdagodó Németország születik újjá. Megpróbálja az antant hatalmakkal
történő tárgyalások útján elintézni a Hoover-féle moratórium meghirdetése óta felfüggesztett
jóvátételi fizetések eltörlését. A tervek szerint a következő évben kezdődő leszerelési
konferencián megpróbálja majd rávenni a nyugati hatalmakat, hogy a versailles-i
békeszerződésben szereplő ígéretüknek megfelelően vagy Németország szintjéig hajtsák vére a
maguk leszerelését, vagy engedjék meg, hogy Németország szerény mértékben, de nyíltan
felfegyverkezzen, ami egyébként titokban már el is kezdődött, amíg ő cinkosán másfelé nézett.
így a békeszerződés utolsó béklyója is lehull az országról, s Németország újra a nagyhatalmak
sorába kerül. Ez nemcsak a köztársaságnak tenne jót, hanem (Brüning szerint) a nyugati
világban elindítaná a bizalom új korszakát is, amely véget vetne a német népet oly keményen
sújtó világgazdasági válságnak. Mindez pedig kifogná a szelet a nácik vitorlájából.
Brüning azt tervezte, hogy a belpolitikában is bátran cselekszik majd: a kommunisták
kivételével az összes fontosabb német párt egyetértését megszerezve alapvető változtatást vezet
be a német alkotmányban. Vissza akarta állítani a Hohenzollern-monarchiát. Még ha ráveszik is
Hindenburgot, hogy újra induljon az elnökválasztáson, az ő korában nem várható már, hogy
megérje az újabb hétéves mandátum végét. Ha egy-két éven belül meghal, még mindig nyitva
áll az út Hitler elnökké választása előtt! Ennek megakadályozására, az államfői hivatal
állandósága és stabilitása érdekében Brüning a következő tervet eszelte ki: elhalasztják az 1932-
es elnökválasztást, Hindenburg mandátumát pedig a parlament két házának, a Reichstagnak és a
Reichsratnak a kétharmados szavazatával egyszerűen meghosszabbítják. Mihelyt ez megvan, ő
azt fogja javasolni, hogy a parlament hirdesse ki a monarchiát, és az elnök legyen a régens,
halálakor pedig a trónörökös valamelyik fiát ültessék a Hohenzollernok trónjára. Ez is kifogná a
szelet a náci vitorlákból, sőt Brüning biztos volt abban, hogy egy ilyen fejlemény a náci
mozgalom mint politikai erő végét jelentené.
Az idős köztársasági elnök viszont nem kért ebből. A birodalmi hadsereg főparancsnokaként
azon a sötét 1918 novemberi napon az ő kötelessége volt tudatni a Spában tartózkodó
császárral, hogy mennie kell, és hogy vége a monarchiának. Ő nem hitte el, hogy a még mindig
a hollandiai Doornban, számkivetésben élő császáron kívül a Hohenzollern családból bárki más
elfogadná a trónt. Brüning elmagyarázta neki, hogy a szociáldemokraták és a szakszervezetek,
amelyek nagy vonakodással, de valamennyire mégis támogatták a tervét, ha másért nem, hát
azért, mert ez volt az utolsó kétségbeesett kísérlet Hitler megállítására, nem fogadnák el sem II.
Vilmost, sem a legidősebb fiát, továbbá ha restaurálnák a monarchiát, az kötelező módon
alkotmányos és demokratikus lesz, a brit modellnek megfelelően. Az idős Hindenburg erre
olyan dühbe gurult, hogy egyszerűen elbocsátotta kancellárját a színe elől. Egy hét múlva
visszahívta, és közölte vele, hogy nem jelölteti újra magát elnökként.
Közben előbb Brüning, majd Hindenburg is fogadta Adolf Hitlert. Mindketten ekkor
találkoztak vele először. A náci vezér számára mindkét megbeszélés rosszul sült el. Nem tért
még magához Geli Raubal öngyilkosságának sokkjából: figyelme elkalandozott,
magabiztossága eltűnt. Amikor Brüning a nácik támogatását kérte tőle ahhoz, hogy Hindenburg
továbbra is a posztján maradjon, Hitler a köztársaság elleni hosszadalmas tirádával válaszolt,
amely kevés kétséget hagyott a felől, hogy nem fogja támogatni a kancellár tervét. A
Hindenburggal folytatott megbeszélés során Hitler feszengett. Hosszú szóáradattal próbált hatni
az idős úrra, de nem sikerült neki. Ezen első találkozás során az elnököt nem kápráztatta el „az
a cseh káplár”, ahogy Hitlert nevezte. Azt mondta Schleichernek, hogy egy ilyen ember lehet
ugyan postaügyi miniszter, de kancellár, az soha. Ε szavait a tábornagy később megbánja még...
Hitler sértődötten Bad Harzburgba sietett, ahol másnap, október 11-én részt vett a „nemzeti
ellenzék” által a német és porosz kormányok elleni tömegtüntetésen. Nem is annyira a
nemzetiszocialisták által képviselt radikális jobboldal megmozdulása volt ez, mint inkább a
reakció régebbi, konzervatív erőié: ott volt Hugenberg Német Nemzeti Pártja, a jobboldali
veteránok magánhadserege, a Stahlhelm, az úgynevezett Bismarck-ifjak, a Junker Agrárliga és
néhány öreg tábornok. A náci vezér azonban nem szívvel-lélekkel vett részt a
tömegmegmozduláson. Megvetette a régi rezsim ferenc-józsefben, cilinderben, kitüntetésekkel
parádézó relikviáit. Látta, hogy egy olyan „forradalmi” mozgalomnak, mint az övé, veszélyes
volna ezekkel túl szorosan együttműködnie. Felületesen elhadarta beszédét, és még a Stahlhelm
felvonulása előtt távozott a helyszínről; amint bosszúsan látta, a Stahlhelm az SA-nál nagyobb
létszámban jelent meg. Ezért volt, hogy eleve halva született aznap a Harzburgi Front, amely a
régi típusú konzervatívoknak arra irányuló erőfeszítését képviselte, hogy egységfrontba vonják
a nácikat a köztársaság elleni végső támadás előkészítésére (a Front Brüning azonnali
lemondását követelte). Hitlernek esze ágában sem volt, hogy második hegedűs legyen ezen urak
mögött, akik még mindig a múltban élnek, ahová viszont ő tudta, hogy nincs visszatérés.
Pillanatnyilag felhasználhatja őket, ha segítenek neki a weimari köztársaság aláaknázásában, és
új pénzforrásokat szereznek neki (szereztek is). Őt azonban nem használhatják fel! A Harzburgi
Front néhány napon belül összeomlott: résztvevői ismét egymás torkának estek.
Egy dolog kivételével: Hugenberg és Hitler egyaránt visszautasította Brüning javaslatát,
hogy hosszabbítsák meg Hindenburg mandátumát. 1932 elején a kancellár újra megpróbálta
rábírni őket álláspontjuk megváltoztatására. Nagy nehézségek árán sikerült rávennie az elnököt,
hogy egyezzen bele szolgálata meghosszabbításába, ha a parlament azt megszavazza, és így
nem kell vállalnia egy elkeseredett választási kampány terhét. Most Brüning új tárgyalásokra
hívta Berlinbe Hitlert. Távirata akkor érkezett, amikor a vezér éppen Hessel és Rosenberggel
tárgyalt a Völkischer Beobachter müncheni szerkesztőségében. Hitler meglobogtatta a
papírlapot az arcuk előtt: – Most már a zsebemben vannak! Partnerként ismernek el a
tárgyalásaikban! – kiáltotta.1
Január 7-én Hitler tárgyalt Brüninggel és Schleichcrrel, majd 10-én újra találkoztak. Brüning
megismételte javaslatát, hogy a náci párt egyezzen bele Hindenburg mandátumának
meghosszabbításába. Ha ez megtörténik, akkor ő a háborús jóvátétel és a fegyverkezési
kiegyenlítés problémájának elintézése után azonnal visszavonul. Egyes (vitatott) források
szerint Brüning még egy csalétket tartott Hitler orra alá: állítólag azt ígérte neki, hogy ekkor
majd őt fogja utódjául javasolni az elnöknek.2
Hitler nem adott azonnali határozott választ. Visszatért a Kaiserhof szállóba, és konzultált
tanácsadóival. Gregor Strasser arra hajlott, hogy fogadják el Brüning tervét: azzal érvelt, hogy
ha a nácik kikényszerítik a választást, Hindenburg fogja megnyerni. Goebbels és Röhm az
azonnali elutasítás híve volt. Január 7-i naplójegyzetében Goebbels így ír: „Nem az elnökségről
van szó. Brüning csupán a saját pozícióját akarja határozatlan időre megerősíteni ... Kezdődik a
hatalomért folytatott sakkjátszma ... Az a fő dolog, hogy erősek maradjunk, és ne kössünk
kompromisszumokat.” Az előző este pedig: „Egyetlen ember van a szervezetben, akiben senki
nem bízik ... Ez Gregor Strasser.”3
Maga Hitler semmi okot nem látott arra, hogy megerősítse Brüninget, s ezzel
meghosszabbítsa a köztársaság életét. A tervet január 12-én visszakézből elutasító vastagfejű
Hugenberggel ellentétben azonban Hitler ravaszabb volt. Nem a kancellárnak, hanem a
kancellár feje felett az elnöknek válaszolt. Kijelentette, hogy alkotmányellenesnek tartja
Brüning tervét, azonban támogatja Hindenburg újraválasztását, ha a tábornagy elutasítja a
Brüning-tervet. A Kaiserhofban titkos megbeszélést folytatott Otto von Meissnerrel, az elnöki
kancellária gyors felfogású államtitkárával, aki e funkciójában előbb a szocialista Ebertet, majd
a konzervatív Hindenburgot szolgálta ugyanazzal az odaadással, és már készült arra, hogy
hivatalban marad a harmadik elnöki mandátum idején is, bárki legyen a gazdája, akár Hitler is.
Megbeszélésükön Hitler felkínálta, hogy támogatni fogja Hindenburgot az elnökválasztáson, ha
az elbocsátja Brühinget, „nemzeti” kormányt nevez ki, és elrendeli az új Reichstag-, valamint a
poroszországi választások kiírását.
Hindenburg ebbe nem volt hajlandó belemenni. Felbosszantotta, hogy a nácik és a
nacionalisták nem hajlandók megkímélni őt az újabb elnökválasztási kampány fáradalmaitól,
noha az utóbbiak a barátai és állítólagos támogatói voltak, így hát beleegyezett abba, hogy újra
induljon. A nacionalista pártokkal szembeni nehezteléséhez most már hozzájárult a Brüninggel
szembeni bosszúság is: úgy érezte, hogy a kancellár rosszul kezelte az egészet, és most
elkeseredett összecsapásra kényszeríti pontosan azokkal a nacionalista erőkkel szemben, akik őt
1925-ben a liberális-marxista jelöltek ellenében köztársasági elnökké választották. Most már
csak a szocialisták és a szakszervezetek támogatásával győzhetett, noha soha nem leplezte a
velük szembeni megvetését. Az általa nemrég még a „Bismarck óta legjobbnak” tartott
kancellárral való viszonyában határozott hűvösség lépett fel.
Hűvössé vált Brüninggel szemben az őt a kancellári székbe segítő tábornok is. Schleichernek
csalódást okozott a szigorú katolikus politikus: nem tudott többséget kovácsolni az országban;
nem tudta sem meg-, sem maga mellé állítani a nácikat; összezavarta a Hindenburg
elnökségének meghosszabbításával kapcsolatos problémát. Ezért hát távoznia kell – és talán
Groener tábornoknak, Schleicher egykor rajongott főnökének is, aki úgy látszott, nem érti meg
a jövő eszméit,, amelyeket Schleicher dédelgetett magában. Az intrikus tábornok nem siette el a
dolgot. Brüningnek és Groenernek, a kormány két erős emberének hivatalban kell maradnia
Hindenburg újraválasztásáig; támogatásuk nélkül az öregembernek valószínűleg nem sikerülne
a dolog. A választás után azonban már nem lesz rájuk szükség.

HITLER HINDENBURG ELLEN

Adolf Hitler pályája során számos olyan alkalom adódott, amikor nehéz döntés előtt állva
úgy látszott, hogy nem tudja elszánni magát. 1932 januárjában az volt az eldöntendő kérdés
előtte, hogy induljon-e az elnökválasztáson, vagy ne? Hindenburg legyőzhetetlennek tűnt. A
legendás hőst nemcsak a jobboldal sok összetevője fogja támogatni, hanem a demokratikus
pártok is, amelyek ellene voltak ugyan az 1925-ös választáson, de most a köztársaság
megmentőjét látják benne. Ha Hitler harcba száll a tábornagy ellen, és veszít (ami szinte
biztosra volt vehető), nem kockáztatja-e ezzel a legyőzhetetlenség ama nimbuszát, amelyet az
1930-as általános választások alkalmával aratott látványos diadaluk óta a nácik egyik
tartományi választáson a másik után gondosan építgettek mindig tovább? Ám ha nem indul a
választáson, az nem a gyengeség bevallása, vagy annak elismerése volna, hogy nem bízik a
nemzetiszocializmus küszöbön álló hatalomra jutásában? Mellesleg jelen volt még egy
szempont: Hitler pillanatnyilag még csak nem is volt jogosult a választáson való indulásra,
hiszen nem volt német állampolgár.
Joseph Goebbels sürgette, hogy jelentse be jelöltségét. Január 19-én együtt utaztak
Münchenbe, s aznap este Goebbels így írt naplójába: „Megbeszéltem a Führerrel az elnökség
kérdését. Még nincs döntés. Erősen kértem, jelöltesse magát.” Goebbels naplójának a következő
hónapban született bejegyzései Hitler gondolkodásának állapotváltozásairól tanúskodnak.
Január 31: „A Führer döntése szerdán születik meg. Többé nem lehet kétséges.” Február 2-án
úgy tűnt, végre elhatározta magát. Goebbels naplója: „Elhatározta, jelölteti magát.” Goebbels
azonban hozzáteszi, hogy a döntést nem hozzák nyilvánosságra, amíg ki nem derül, mit tesznek
a szociáldemokraták. Másnap a párt vezetői Münchenbe gyűltek, hogy megtudják, hogyan
döntött Hitler. „Hiába várnak! – morog Goebbels. – Mindenki ideges és feszült” – teszi hozzá.
Aznap este a kis propagandafőnök kikapcsolódást keres: elszökik, és megnézi Greta Garbót egy
filmben, amelyben „megindított és megrázott ... a legnagyobb élő színésznő”. Aznap este
„meglátogat néhány régi párttársam. Nyomasztóan hat rájuk a döntés hiánya. Attól félnek, a
Führer túl sokáig vár.”
Lehet, hogy Hitler túl sokáig vár, ettől azonban nem gyengül a végső diadalba vetett
bizalma. A napló tanúsága szerint egy este Münchenben a Führer hosszas megbeszélést folytat
Goebbelsszel arról, hogy az utóbbi milyen posztot fog betölteni a Harmadik Birodalomban.
Goebbels szerint a Vezér „egyfajta Népművelési Minisztériumot” tartogat a számára, amely „a
filmekkel, a rádióval, a képzőművészettel, a kultúrával és a propagandával foglalkozik” majd.
Egy másik este Hitler az építészével, Troost professzorral értekezik hosszan „a nemzeti főváros
grandiózus átalakításáról”. Goebbels még hozzáteszi: „A Führer minden terve készen áll. Úgy
beszél, cselekszik és érez, mintha már hatalmon lennénk.”
Mindazonáltal még nem beszél úgy, mintha hajlandó lenne megmérkőzni Hindenburggal.
Február 9-én Goebbels ezt jegyzi fel: „A Führer újra Berlinben van. További viták a
Kaiserhofban az elnökválasztásról. Minden függőben maradt.” Három nappal később Goebbels
a Führer társaságában szavazatokat kalkulál. „Kockázatos, de vállalni kell” – írja. Hitler
Münchenbe utazik, és tovább gondolkodik.
Végül Hindenburg dönti el a kérdést helyette. Február 15-én az idős elnök hivatalosan
bejelenti jelöltségét._Goebbels boldog: „Most szabad a kezünk. Most már nem keïf titkolnunk a
döntésünket!” Hitler mégis titokban tartja, egészen február 22-ig. Aznap a Kaiserhofban tartott
értekezleten „a Führer engedélyezte a számomra, hogy ma este a Sportpalotában bejelentsem
jelöltségét!” – örvendezik Goebbels.
A kampány nekikeseredett és zűrzavaros volt. A Reichstagban Goebbels „a dezertőrök
pártjának jelöltjeként” bélyegezte meg Hindenburgot, s kiutasították a teremből, amiért
megsértette a köztársaság elnökét. Berlinben a nacionalista Deutsche Zeitung, amely 1925-ben
Hindenburg elnökségét támogatta, most vehemensen ellene fordult. „Jelenleg arról van szó,
hogy a nemzetközi árulók és pacifista disznók Hindenburg jóváhagyásával ránk hozzák-e majd
Németország végromlását?” – nyilatkoztatta ki a lap.
Minden hagyományos osztály- és párthűség felborult a választási küzdelem zűrzavarában és
hevében. A protestáns, porosz, konzervatív és monarchista Hindenburg élvezhette a
szocialistáknak, a szakszervezeteknek, Brüning Centrumpártja katolikusainak és a liberális,
demokratikus középosztálybeli pártok maradványainak a támogatását. A katolikus, osztrák
nemzetiségű egykori csavargó, a „nemzetiszocialista” Hitler, az alsó középosztály tömegeinek
vezére mellé saját hívein kívül felsorakozott az északi iparvidék protestáns uralkodó osztálya, a
konzervatív junker birtokosok, valamint számos monarchista, akik között az utolsó percben
még az egykori trónörökös is felbukkant. A zűrzavart tovább bonyolította két további
elnökjelölt versenybe szállása. Győzelmet egyikük sem remélhetett, de mindketten elég
szavazatot szerezhettek ahhoz, hogy a fő jelöltek egyike se kaphassa meg a megválasztásához
szükséges abszolút többséget. A nacionalisták ringbe küldték Theodor Duesterberget, a
Stahlhelm második emberét (amelynek Hindenburg volt a tiszteletbeli parancsnoka), egy
színtelen egykori alezredest, akiről a nácik roppant elégedett örömmel állapították meg, hogy
zsidó volt a dédapja. A kommunisták, akik azt harsogták, hogy a szociáldemokraták
Hindenburgot támogatva „elárulják a munkásokat”, Ernst Thälmannt, a párt vezérét indították.
Nem ez volt az első, de nem is az utolsó olyan alkalom, amikor moszkvai utasításra a
kommunisták azt kockáztatták, hogy a nácik kezére játszanak.
A kampány jóformán el sem indult még, amikor Hitler megoldotta állampolgárságának
problémáját, Február 25-én bejelentették, hogy Braunschweig állam náci belügyminisztere
Hitler urat Braunschweig berlini képviseletének attaséjává nevezte ki. Ezzel az
operettmanőverrel a náci vezér automatikusan Braunschweig és így Németország állampolgára
lett, ennélfogva jogosulttá vált arra, hogy indulhasson a német birodalom köztársasági elnöki
posztjára kiírt választáson. Miután könnyedén átugrotta ezt az apró akadályt, Hitler dühödt
energiával vetette magát a kampányba: ide-oda utazott az országban, számos nagygyűlésen
szónokolt hatalmas tömegek előtt, amelyeket eksztatikus őrjöngésig tüzelt. Goebbels és
Strasser, a párt másik két szóbűvésze hasonlóképpen serénykedett. Ez azonban nem volt
minden. Olyan propagandakampányt vezényeltek, amilyet soha addig nem látott még
Németország. A városokban milliószám ragasztották a falakra a harsány színű plakátokat,
szétosztottak nyolcmillió pamfletet és pártlapjaik különkiadásaiból tizenkétmillió példányt, napi
háromezer gyűlést rendeztek, és ami német választáson még nem fordult elő, még filmeket és
hanglemezeket is használtak: az utóbbiak teherautóra szerelt hangszórókból bömböltek.
Brüning is fáradhatatlanul dolgozott, hogy újraválasztassa az idős elnököt. Ez a tisztességes
politikus most az egyszer kíméletlennek bizonyult: a saját oldala számára tartotta fenn a
kormány kezében lévő rádióadók minden műsoridejét. Ε taktika felbőszítette Hitlert.
Hindenburg csak egy ízben beszélt: hangfelvételről szólalt meg március 10-én, a választás
előestéjén. Méltóságteljes beszéd volt, egyike a kevés ilyennek, ami a kampány során
elhangzott. Meg is lett a hatása.
Egy olyan egyoldalúan szélsőséges nézeteket képviselő pártembernek a megválasztása, aki
szükségszerűen maga ellen tudhatja a nép többségét, esetleg kiszámíthatatlan
következményekkel járó súlyos zavarnak teheti ki a hazát. A kötelesség azt parancsolta, hogy
ezt megakadályozzam ... Ha legyőznek, akkor legalább nem érdemeltem ki azt a szemrehányást,
hogy egy válságos órában a saját elhatározásomból elhagytam őrhelyemet ... Nem kérem azok
szavazatait, akik nem kívánnak rám szavazni.
Akik viszont rá szavaztak, azoknak a száma 0,4 százalékkal maradt a szükséges· abszolút
többség alatt. 1932. március 13-án, a szavazóhelyiségek bezárása után a következő volt az
eredmény:

Hindenburg 18 651497 49,6%

Hitler 11339 446 30,1%
Thälmann 4 983 341 13,2%
Duesterberg 2 557 729 6,8%

A számadatok mindkét oldalon csalódást okoztak. Az öreg köztársasági elnök több mint
hétmillió szavazattal előzte meg Hitlert, ám nem egészen érte el a megkívánt abszolút
többséget. Ez második fordulót tett szükségessé, amelyben a legtöbb szavazatot szerző jelölt
győz majd. Hitler az 1930-as választásokon szerzett náci szavazatokat majdnem ötmillióval, kb.
86 százalékkal tornázta feljebb, mégis messze Hindenburg mögött maradt. A választás estéjén
elkeseredettség uralkodott Goebbelsék lakásán, ahol a párt sok vezetője összejött, hogy rádión
hallgassa meg az eredményeket. „Legyőztek; rettenetes kilátás! – írta Goebbels a naplójába
aznap éjjel. – Pártkörökben mély nyomottság és levertség ... Csak egy ügyes húzással
menthetjük meg magunkat.”
Másnap reggel a Völkischer Beobachterben Hitler bejelentette: „Az első választási kampány
véget ért. A második ma kezdődik. Én fogom vezetni.” S valóban, ugyanolyan élénk kampányt
folytatott, mint az első forduló előtt. Kibérelt egy Junkers utasszállító repülőgépet, azon
repdesett Németország egyik végétől a másikig; ez abban az időben újdonságnak számított a
korteskedésben. Naponta három-négy városban tartott egymás után nagygyűlést. A szavazatok
számának növelése érdekében ravaszul taktikát változtatott. Az első forduló előtt a nép
nyomorúsága és a köztársaság inkompetenciája volt a két fő témája. Most megválasztása esetére
boldog jövőt ígért minden német számára: munkát a munkásoknak, több üzleti lehetőséget az
üzletembereknek, és nagy hadsereget a militaristáknak. A berlini Lustgartenben tartott egyik
beszédében még egy roppant szokatlan ígéretet is tett: – A Harmadik Birodalomban minden
német lány férjet fog találni magának!
A nacionalisták visszaléptették Duesterberget a második fordulóból, és arra kérték
követőiket, hogy Hitlerre szavazzanak. Frigyes Vilmos, a könnyelmű egykori trónörökös ismét
beállt a sorba. –- Hitlerre fogok szavazni! –jelentette be.
1932. április 10-én, a második választási forduló napján sötét volt az ég, és esett az eső.
Egymillióval kevesebb szavazó járult az urnák elé. A késő éjszaka bejelentett eredmény a
következő volt:

Hindenburg 19 359 983 53 %

Hitler 13 418 547 36,8%
Thälmann 3 706 759 10,2%

Bár Hitler kétmillióval több szavazatot szerzett, mint az első fordulóban, Hindenburg pedig
csupán egymillióval többet, mégis egyértelmű, abszolút többséggel győzött az idős köztársasági
elnök. A német nép több mint fele tehát kifejezte a demokratikus köztársaságba vetett hitét, s
döntő fölénnyel visszautasította a jobb- és baloldali szélsőséget. Legalábbis úgy hitték.
Magának Hitlernek bőven akadt gondolkodni valója. Hatásos eredményt ért el. Két év alatt
megduplázta a nácikra leadott szavazatok számát. Mégsem volt még mindig többsége, sem
pedig az azzal járó, olyannyira vágyott politikai hatalma. Elért volna az út végére ezen a
vonalon? Az április 10-i választások után a pártban folyó megbeszélések során Strasser nyíltan
azt a nézetet képviselte, hogy Hitler ezen az úton nem juthat tovább. Azt javasolta, kössenek
egyezséget a hatalmon levőkkel: a köztársasági elnökkel, Brüning és Groener tábornok
kormányával, valamint a hadsereggel. Hitler nem bízott első számú alárendeltjében, de nem
vetette el az ötletet. Nem felejtette el a bécsi évek alatt tanult leckét: a hatalom megszerzése
érdekében el kell nyerni a létező „hatalmi intézmények” némelyikének támogatását.
Mielőtt azonban eldönthette volna következő lépését, lesújtott rá az egyik ilyen „hatalmi
intézmény”, a köztársaság kormánya.
A birodalom kormánya és a tartományi kormányok is már több mint egy éve folyamatosan
jutottak olyan dokumentumok birtokába, amelyek azt mutatták, hogy számos magasrangú náci
vezér, különösen az SA vezetői arra készülnek, hogy erőszakkal szerezzék meg a hatalmat
Németországban, és bevezessék a terror uralmát. Az elnökválasztás első fordulójának előestéjén
a már 400 000 tagból álló SA-t mozgósították, és kordont vontak belőle Berlin köré. Noha
Röhm százados, az SA parancsnoka arról biztosította von Schleicher tábornokot, hogy pusztán
„óvintézkedésről” van szó, a porosz rendőrség olyan okmányokat foglalt le a nácik. berlini
főhadiszállásán, amelyekből meglehetősen világossá vált, hogy az SA államcsínyt készült
végrehajtani abban az esetben, ha Hitler nyeri a köztársasági elnökválasztást – Röhmnek tehát
ilyen sürgős volt a dolog. Goebbels naplójának már a március 11-i egyik bejegyzése is arról
árulkodik, hogy valami készülőben volt. „Megbeszéltem az SS- és SA-parancsnokokkal az
instrukciókat. Mindenhol mélységes nyugtalanság. A levegőben lóg a »puccs« szó.”
A tartományi kormányokkal egyetemben a nemzeti kormány is megriadt. Április 5-én a két
legnagyobb tartomány, Poroszország és Bajorország vezetésével több tartomány képviselői
követelték, hogy a központi kormány tiltsa be az SA-t, különben maguk fogják a területükön
betiltani. Brüning kancellár éppen vidéken kampányolt, ám Groener, aki belügy- és honvédelmi
miniszteri kettős minőségében fogadta a küldötteket, a-zonnali cselekvést ígért, mihelyt
Brüning visszatér. Ez április 10-én, az elnökválasztás második fordulója napján történt. Brüning
és Groener úgy gondolta, jó okuk van az SA betiltására. Ε lépés megszüntetné a polgárháborús
fenyegetést, és Hitler mint német politikai tényező eliminálásának is előjátékául szolgálhat.
Mivel biztosak voltak abban, hogy Hindenburgot a szavazók abszolút többséggel újra elnökké
választják, úgy érezték, arra is mandátumot kaptak, hogy megvédjék a köztársaságot az annak
erőszakos megdöntésére irányuló náci fenyegetéstől. Eljött az ideje, hogy erőt szegezzenek
szembe az erővel. És ha nem cselekszenek energikusan, a kormány elveszítheti a
szociáldemokraták és a szakszervezetek támogatását, márpedig éppen ezek szállították a legtöbb
szavazatot Hindenburg javára, s ők támogatták leginkább a Brüning-kormány további
fennmaradását.
A kabinet a szavazás ideje alatt, április 10-én ült össze, s elhatározta, hogy azonnal betiltja
Hitler magánhadseregeit. Némi nehézségbe került ugyan rávenni Hindenburgot a rendelet
aláírására (Schleicher, aki először egyetértett, most ellenérveket sugdosott az elnök fülébe), ám
az végül április 13-án mégis aláírta, s 14-én életbe is lépett a betiltó rendelet.
A nácikat ezzel rettenetes csapás érte. Röhm és néhány forrófejű párttag ellenállásra
biztatott, Hitler viszont, aki okosabb volt alvezéreinél, úgy döntött, hogy engedelmeskedniük
kell. Nem ez volt a fegyveres felkelés ideje. Ráadásul érdekes hír érkezett Schleicher felől.
Goebbels ezen a napon, április 14-én ezt jegyezte naplójába: „Arról értesültünk, hogy
Schleicher nem ért egyet Groener akciójával ...” Aznap később pedig: „... telefonhívás egy jól
ismert hölgytől, aki Schleicher tábornok bizalmas barátja. Azt mondja, a tábornok le akar
mondani.”4
Goebbels érdekesnek találta a hírt, de szkeptikus maradt. „Talán csak manőverez” – tette
hozzá. Sem ő, sem Hitler, sem más, és biztosan Brüning sem, még biztosabb pedig, hogy még
Groener sem, akinek Schleicher a hadseregben és a kormányzati tanácsokban befutott gyors
karrierjét köszönhette, mondom, senki még csak nem is sejtette, hogy ez a cselszövő, politikus
hajlamú tábornok micsoda végtelen tehetséggel tud bárkit elárulni. Hamar megtudják még!
Még életbe sem lépett az SA betiltása, Schleicher, aki megnyerte magának a Reichswehr
gyenge felfogású főparancsnokát, von Hammerstein tábornokot, máris bizalmasan értesítette a
hét katonai körzet parancsnokait, hogy a hadsereg ellenzi e lépést. Ezután rábírta Hindenburgot,
hogy április 16-án civódó hangú levélben vonja kérdőre Groenert: miért nem tiltották be az SA-
val együtt a szociáldemokraták félkatonai szervezetét, a Reichsbannert is? Schleichernek ennyi
sem volt elég; tovább ügyködött főnöke helyzetének aláásásában. Rosszindulatú
rágalomhadjáratot inspirált Groener tábornok ellen, olyan meséket terjesztett, miszerint felettese
annyira beteg, hogy nem maradhat hivatalában, hogy megtérítették a marxisták, sőt a pacifisták
is, ráadásul világgá kürtölte, hogy a honvédelmi miniszter szégyent hozott a hadseregre azzal,
hogy legutóbbi házasságkötése után öt hónappal született a gyermeke – Hindenburgnak pedig
elmondta, hogy a hadsereg köreiben a fürgelábú finn olimpikon után Nurminak becézik a babát.
Közben Schleicher felújította kapcsolatait az SA-val. Tárgyalásokat folytatott Röhmmel, az
SA parancsnokával, és von Helldorf gróffal, az SA berlini vezetőjével. Április 26-án Goebbels
feljegyezte, hogy Schleicher értesítette Helldorfot: „irányvonalat akar módosítani”. Két nappal
később Schleicher találkozott Hitlerrel, s Goebbels azt jelentette, hogy „a tárgyalás jól sikerült”.
Nyilvánvaló, hogy egy kérdés tekintetében Schleicher a játéknak már ebben a szakaszában is
összejátszott Röhmmel Hitler háta mögött. Mindketten azt akarták, hogy az SA milíciaként
tagozódjon be a hadseregbe, e lépést azonban a Führer tántoríthatatlanul ellenezte. Ebben az
ügyben Hitler gyakran veszekedett az SA-vezérrel, aki a rohamosztagosokat az országot erősítő
potenciális katonai erőnek tekintette, Hitler viszont tisztán politikai erőnek tartotta őket, olyan
bandának, amely terrorizálja az utcán az ő politikai ellenfeleit, és táplálja a politikai lelkesedést
a nácik soraiban. A náci vezetőkkel folytatott megbeszélései során azonban Schleicher más célt
követett. Azt akarta, hogy az SA-t csatolják a hadsereghez, ahol majd ő irányíthatja őket, de azt
is akarta, hogy Hitler, az egyetlen tömegtámogatással rendelkező konzervatív nacionalonalista
bekerüljön a kormányba, ahol őt is irányíthatja majd Schlejcher. Az SA elleni Verbot mindkét
célja elérésében hátráltatta a tábornokot.
Schleicher intrikái 1932 első májusi hetének a végén érték el a csúcspontot. Május 4-én
Goebbels feljegyezte, hogy „most robbannak egymás után Hitler aknái. Először Groenernek,
majd Brüningnek is távoznia kell.” Május 8-án jelentette naplójának: Hitler „döntő
megbeszélést tartott Schleicher tábornokkal és az elnökhöz közel álló néhány úrral. Minden jól
megy. Brüning néhány napon belül bukni fog. Az elnök megvonja majd tőle a bizalmát.”
Goebbels ezután körvonalazza azt a tervet, amelyet Schleicher, az elnöki kamarilla és Hitler
kovácsolt. A Reichstagot feloszlatják, elnöki kabinetet iktatnak be, és megszüntetik az SA-val
és a náci párttal szembeni összes tilalmat. Goebbels hozzáteszi, hogy Hitler ezalatt távol lesz
Berlintől, nehogy Brüning gyanakodni kezdjen. Aznap este el is vitte a főnökét Mecklenburgba,
ahol Hitler gyakorlatilag elbújt.
A nácik számára az elnöki kabinet pusztán „közbeeső” dolog – írja másnapi bejegyzésében
Goebbels. Szerinte egy ilyen „színtelen” átmeneti kormány „megtisztítja az utat a mi
számunkra. Minél gyengébb lesz, annál könnyebben bánhatunk el vele.” Schleicher
természetesen nem így gondolja: ő már új kormányról álmodozik, amely mellőzi a parlamentet,
amíg csak meg nem változtatják az alkotmányt, s ezt a kormányt ő akarja uralni. Világos, hogy
ő is, Hitler is azt hiszi, hogy a másik fölébe kerekedhet. Schleichernek azonban pillanatnyilag
van egy aduja. Biztosíthatja a fáradt, idős köztársasági elnököt afelől, hogy ő kínálhat olyasmit,
amit Brüning nem kínálhatott: olyan kormányt, ami élvezi a fanatikus demagóg Hitler
támogatását, de tagjai közt nem kell eltűrnie kellemetlen személyét.
Minden készen állott tehát, így azután május 10-én, két nappal a Hitlerrel és Hindenburg
embereivel folytatott megbeszélése után, Schleicher lecsapott. Ütését a Reichstagban vitte be.
Groener tábornok szót kért, hogy védelmébe vegye az SA betiltására vonatkozó intézkedést,
Göring azonban vadul rátámadt. A cukorbeteg, és Schleiernek már az addigi áruló magatartása
láttán is megkeseredett honvédelmi miniszter védte ugyan magát, amennyire csak tudta, ám a
náci padsorokból záporozó sértegetés elnyomta a hangját. A kimerült és megalázott Groener
kifelé indult az ülésteremből, és belefutott von Schleicher tábornokba, aki rideg hangon arról
tájékoztatta, hogy „már nem élvezi a hadsereg bizalmát, ezért le kell mondania”. Groener erre
felkereste Hindenburgot, aki helyett hűségesen ő tartotta a hátát a döntő pillanatokban: először
1918-ban, amikor Hindenburg helyett ő szólította fel távozásra a császárt, majd 1919-ben is,
amikor megint csak helyettesként ő tanácsolta a köztársasági kormánynak a versailles-i
békeszerződés aláírását. Az idős tábornagy azóta is egyfolytában neheztelt amiatt, hogy
fiatalabb tiszttársa lekötelezettje, így azt válaszolta neki: „sajnálja”, hogy semmit nem tehet az
ügyben. A keserű és kiábrándult49 Groener május 13-án lemondott. Aznap este Goebbels a
következő bejegyzést tette naplójában: „Hírt kaptunk Schleicher tábornoktól. Minden a terv
szerint halad.”
A terv pedig most Brüning fejét követelte, s nem is tartott sokáig, míg a konspiráló tábornok
azt is oda tudta varázsolni a bárd alá. Groener bukása súlyos csapás volt a tántorgó
köztársaságra, amelyet a katonák közül szinte egyedül ő szolgált talpraesett módon és
meggyőződéssel. Nem volt senki hozzá hasonló formátumú és hűségű ember a hadseregben,
akit a helyére lehetett volna állítani. Ám a makacs, keményen dolgozó Brüning még hatalomnak
számított. Ő biztosította a német nép többségének támogatását Hindenburg újraválasztásához, s
hite szerint a köztársaság fennmaradásához is. Úgy tűnt éppen, hogy szenzációs külpolitikai

49
Forr bennem a megvetés és a düh – írta Groener Schleichernek néhány hónappal később (november 29-én), – mert csalódtam
benned, régi barátomban, tanítványomban, fogadott fiamban!” (Lásd: Gordon A. Craig, „Reichswehr and National Socialism:
The Policy of Wilhelm Groener, Political Science Quarterly, June 1948.)
siker küszöbén áll a háborús jóvátételi fizetések eltörlésének és a birodalom fegyverkezési
egyenlőségének kérdésében. Az idős köztársasági elnök azonban, amint láttuk már,
figyelemreméltó hűvösséggel viszonozta a kancellár arra irányuló emberfeletti erőfeszítéseit,
hogy ő még egy terminust a hivatalában tölthessen. Modora még fagyosabbá vált, amikor
Brüning azt javasolta, hogy a állam vegyen át néhány csődbe jutott junker birtokot Kelet-
Poroszországban, s a régi tulajdonosok bőkezű kárpótlását követően ossza szét a föld nélküli
parasztok között. Amikor Hindenburg május közepén Neudeckbe, kelet-poroszországi birtokára
utazott, amelyet nyolcvanadik születésnapjára kapott a junkerektől és a nagyiparosoktól,
arisztokrata birtokszomszédai telelármázták a fülét követelésükkel, hogy csapja el a kancellárt,
akit most már „agrárbolseviknek” tituláltak.
A nácik – nyilván Schleicheren keresztül – Brüningnél hamarabb értesültek arról, hogy a
kancellár már ott ül a lapáton. Május 18-án Goebbels Münchenből visszatért Berlinbe, s miután
megjegyezte, hogy „még mindig itt lebeg a húsvét szelleme”, ezt írta naplójába: „Úgy látszik,
egyedül Brüning számára köszöntött be a tél. Az a mulatságos, hogy ő maga nem veszi észre.
Nem talál embereket a kabinetjébe. A patkányok otthagyják a süllyedő hajót.” Talán pontosabb
lett volna azt írnia, hogy a főpatkány éppen hogy nem elhagyta az állam hajóját, csupán új
kapitányt készült odahelyezni. Másnap Goebbels ezt jegyezte fel: „Schleicher tábornok nem
fogadta el a honvédelmi miniszteri tárcát.” Ez igaz volt, de megint csak nem egészen pontos.
Brüning valóban felkérte Schleichert, ám előtte leteremtette, amiért megfúrta Groenert. –
Elfogadom a tárcát – válaszolt Schleicher –, de nem az ön kormányában!5
Május 19-én ez áll Goebbels naplójában: „Üzenet Schleichertől. Kész a miniszteri névsor.
Az átmeneti időre nem olyan fontos.” A nácik tehát legalább egy héttel Brüning előtt tudták
már, hogy a kancellár megbukott. Május 29-én, vasárnap Hindenburg magához kérette
Brüninget, és kurtán lemondásra szólította fel, a kancellár pedig másnap engedelmeskedett.
Schleicher diadalmaskodott hát. De nem csak Brüning bukott meg: vele ment a demokratikus
köztársaság is, amelynek végvonaglása még nyolc hónapig tartott – csak akkor kapja meg majd
a kegyelemdöfést. Brüning nem csekély felelősséget visel az államforma megváltozásáért. Bár
szívében demokrata volt, mégis engedte, hogy mások olyan helyzetbe manőverezzék őt,
amelyben szükségképpen jórészt parlamenti jóváhagyás nélkül, elnöki rendeletek útján kellett
kormányoznia. Elismerhetjük, hogy keményen provokálták e lépés megtételére, amit a
politikusok a maguk vakságában szinte elkerülhetetlenné tettek. Ám még május 12-én is meg
tudta nyerni pénzügyi törvényjavaslata számára a bizalmi szavazást a Reichstagban. Azokon a
területeken azonban, ahol a parlament nem tudott egyezségre jutni, ő a köztársasági elnök
jogkörét felhasználva kormányzott. Ε jogkört most megvonták tőle; 1932 júniusa és 1933
januárja között két kisebb kaliberű embert ruháznak fel vele, akik bár nem nácik, mégsem
éreznek semmi indíttatást arra, hogy életben tartsák a demokratikus köztársaságot, legalábbis
nem annak pillanatnyi formájában.
Németországban a köztársaság születése óta először többé nem a nép és az annak akaratát
megtestesítő testület, a Reichstag kezében volt a politikai hatalom. Az bizony egy szenilis,
nyolcvanöt esztendős köztársasági elnök és a néhány köréje gyűlt, fáradt és elkalandozó tudatát
befolyásoló sekélyes, nagyratörő ember kezében koncentrálódott. Hitler tisztán látta ezt, s a
helyzet meg is felelt a céljának. Igen valószínűtlennek látszott, hogy valaha is többséget tudna
szerezni a parlamentben. Hindenburg új irányvonala az ő hatalomra jutásinak egyetlen
megmaradt lehetőségét nyújtotta. Igaz, nem most rögtön jut hatalomra, de hamar – most már
nagyon hamar.
Hitler sietve utazott Berlinbe Oldenburgból, ahol május 29-én a nácik abszolút többséget
szereztek a tartományi parlamenti választásokon. Másnap fogadta Hindenburg, aki
jóváhagyólag visszaigazolta a Schleicherrel május 8-án kidolgozott titkos megállapodás
pontjait: az SA betiltásának feloldását, a Hindenburg által választott elnöki kabinetet, valamint a
Reichstag feloszlatását. Támogatni fogja Hitler az új kormányt? – érdeklődött Hindenburg.
Hitler igennel válaszolt. Aznap, május 30-án este Goebbels feljegyezte naplójába az új
fejleményeket: „Hitler tárgyalása az elnökkel jól sikerült ... V. Papen került szóba
kancellárként. De ez bennünket kevéssé érdekel. Az a fontos, hogy a Reichstagot feloszlatják.
Választások! Választások! Közvetlenül a néphez! Mind boldogok vagyunk.”6

FRANZ VON PAPEN FIASKÓJA

A színpad közepére most rövid időre egy váratlan és nevetséges figura került. A von
Schleicher tábornok által az agg köztársasági elnökre tukmált úr, akit 1932. június l-jén
Németország kancellárjává neveztek ki, az ötvenhárom esztendős Franz von Papen volt, egy
elszegényedett vesztfáliai nemesi család leszármazottja, egykor a nagyvezérkar tisztje, kitűnő
úrlovas, sikertelen és amatőr katolikus centrumpárti politikus, aki házassága folytán vagyonos
nagyiparossá vált, és a közvélemény legfeljebb onnan ismerte, hogy ő volt az a katonai attasé
Washingtonban, akit a háború alatt kiutasítottak az akkor még semleges Egyesült Államokból,
mert szabotázsakciók, például hidak és vasútvonalak felrobbantásának tervezésében vett részt.
„A köztársasági elnök személyügyi döntése hitetlenkedést váltott ki – írta a berlini francia
nagykövet. – Nem volt, aki nem mosolygott, kuncogott vagy nevetett volna rajta, mivel Papen
azzal a különleges tulajdonsággal rendelkezett, hogy sem barátai, sem ellenségei nem vették
komolyan ... Felületes, kétbalkezes, őszintétlen, ambiciózus, hiú, fortélyos intrikus hírében állt.”
Francois-Poncet úr nem túlzott: Schleicher unszolására Hindenburg valóban ilyen emberre bízta
a bukdácsoló köztársaság sorsát.
Papen abszolút semmiféle politikai háttérrel nem rendelkezett. Még csak a Reichstag tagja
sem volt. A politikában akkor jutott a legmesszebb, amikor a porosz Landtagban szerzett
mandátumot magának. Kancellárrá történt kinevezésekor saját pártja, a Centrumpárt, amelyet
sértett Papennek a párt vezérével, Brüninggel szembeni árulása, egyhangú határozattal kizárta
sorai közül. A köztársaság elnöke azonban azt mondta neki, hogy pártok feletti kormányt
alakítson, ezt pedig azonnal meg tudta tenni, hiszen Schleichernek már készen volt a miniszteri
névsora, amely összetétele alapján „a bárók kabinetje” néven vált ismertté. Öt tagja a nemesség
közül került ki, ketten nagyvállalatok igazgatói voltak, egy pedig, az igazságügyminiszterré
kinevezett Franz Gürtner Hitler védelmezője volt a bajor kormányban a sörpuccs előtti és utáni
zavaros napok idején. Hindenburg kifüstölte von Schleicher tábornokot kedvenc tartózkodási
helyéről, a színfalak mögül, és honvédelmi miniszterré tette meg. Az ország nagy része viccnek
tekintette „a bárók kabinetjét”, bár annak néhány tagja: báró von Neurath, báró von Eltz-
Rubenach, gróf Schwerin von Krosigk és dr. Gürtner olyan határozott egyéniségeknek
bizonyultak, hogy még a Harmadik Birodalom idején is hosszan a helyükön maradhattak.
Papen első tette az volt, hogy honorálta a Hitler–Schleicher paktumot. Június 4-én feloszlatta
a Reichstagot, és új választásokat írt ki július 31-ére, majd a gyanakvó nácik ösztökélésére
érvénytelenítette az SA betiltását. Erre azonnal akkora politikai erőszak- és gyilkossághullám
söpört végig Németországon, amelyet addig még arrafelé sem tapasztaltak. A harc- és
vérszomjas rohamosztagosok elárasztották az utcákat; kihívásukra gyakran válaszoltak
ellenfeleik, főleg a kommunisták. Június 1-20. között egyedül Poroszországban 461 utcai csata
zajlott le, összesen nyolcvankét halott és négyszáz súlyosan megsebesült áldozattal. Júliusban
az utcai harcok során elhunyt nyolcvanhat személy közül harmincnyolc volt a náci, harminc
pedig a kommunista elesettek száma. Július 10-én, vasárnap tizennyolc embert öltek meg a nyílt
utcán, a következő vasárnap pedig, amikor a nácik a rendőrség biztosításával végigmasíroztak
Altonán, Hamburg egyik munkások lakta külvárosán, tizenkilenc személy kapott halálos, 285
pedig súlyos sebesülést okozó lövést. Folyamatosan súlyosbodott a polgárháború, amelynek
megszüntetésére „a bárók kabinetjét” eredetileg létrehozták. A nácik és a kommunisták
kivételével minden párt azt követelte, hogy a kormány cselekedjen a rend helyreállítása
érdekében.
Papen két akcióval válaszolt. Először is a július 31-i választásokat megelőző két hétre
betiltott minden politikai felvonulást. Második lépése nemcsak a nácik kiengesztelésére, hanem
a demokratikus köztársaság még megmaradt egyik utolsó pillérének lerombolására is irányult.
Július 20-án letette hivatalából a porosz kormányt, és kinevezte saját magát Poroszország
birodalmi biztosává. Ez merész lépés volt a Papen által az egész Németországra elképzelt
autoriter kormányzat irányában. Lépését a kancellár azzal indokolta, hogy az altonai zavargások
megmutatták: a porosz kormány nem képes a törvényes rend megőrzésére. A Schleicher által
sebtében előszedett „bizonyítékok” alapján azzal is megvádolta a porosz hatóságokat, hogy
összejátszottak a kommunistákkal. Amikor a szocialista miniszterek közölték, hogy csak
erőszak hatására távoznak posztjukról, Papen lekötelező módon azzal is szolgálni tudott.
Berlinben rendkívüli állapotot hirdettek ki. Von Runstedt tábornok, a Reichswehr helyi
parancsnoka kiküldött egy hadnagyot tizenkét katonával, hogy foganatosítsa a szükséges
letartóztatásokat. Ε fejlemény nem kerülte el sem a szövetségi hatalmat átvevő jobboldaliak,
sem Hitler figyelmét. Így már nem kellett amiatt aggódniuk, hogy a baloldal vagy a
demokratikus centrum erői komoly ellenállást fejtenének ki a demokratikus rendszer
megdöntésével szemben. 1920-ban egy általános sztrájk mentette meg a köztársaságot a
bukástól. A szakszervezeti vezetők és a szocialisták most is hasonló lépésről tárgyaltak, ám túl
kockázatosnak tartották, így elvetették. Az alkotmányos porosz kormány elcsapásával tehát
Papen újabb szeget vert a weimari köztársaság koporsójába. Azzal dicsekedett, hogy egyetlen
szakasznyi katonával végre tudta hajtani a dolgot.
Hitler és alvezérei azonban el voltak szánva arra, hogy nemcsak a köztársaságot, hanem
Papent és az ő báróit is megbuktatják. Céljukat Goebbels így fejezte ki június 5-én a
naplójában: „A legelső alkalmas pillanatban el kell határolnunk magunkat ettől az átmeneti
burzsoá kormánytól.” Június 9-én, amikor Papen először találkozott Hitlerrel, a náci vezér így
szólt hozzá: – Csupán ideiglenes megoldásnak tekintem az ön kabinetét, s folytatni fogom
erőfeszítésemet, hogy pártomat az ország legerősebb pártjává tegyem. Ezután a kancellárság
énrám fog átszállni.8
A július 31-i Reichstag-választások öt hónapon belül már harrnadszor hívták szavazni a
polgárokat, ám a nácik nemhogy kifulladtak volna a sok kampányolástól, hanem nagyobb”
erővel és elszántsággal vetették bele magukat, mint addig bármikor. A Hitler által
Hindcnburgnak tett azon ígéret ellenére, hogy a nácik támogatni fogják a Papen-kormányt,
Goebbels elkeseredett támadásokat intézett a belügyminiszter ellen, Hitler pedig már július 9-én
felkereste Schleichert, hogy felpanaszolja neki a kormány politikáját. A Hitler látására az utcára
tóduló tömegek létszámából nyilvánvaló volt, hogy a nácik nyerésre állnak. Egyetlen nap alatt,
július 27-én a Führer 60 000 ember előtt beszélt Brandenburgban, majdnem ugyanennyi előtt
Potsdamban, s még aznap este J20 000 fős közönség előtt Berlinben, az óriási Grünewald
stadionban, ahol a kívülre szorult további 100 000 ember hangosbeszélőn hallgatta szónoklatát.
A július 31-i választások során visszahangzó nagy győzelmet aratott a nemzetiszocialista
párt. 13 745 000 . szavazat birtokában 230 mandátumot szerzett a Reichstagban, s ezzel
könnyedén a legnagyobb parlamenti „párttá vált, bár még így is messze elmaradott attól, hogy
többségbe kerüljön a 608 tagú képviselőházban. Kétségtelen módon a poroszországi vezetőik
által mutatott félénkség következtében a szociáldemokraták 10 mandátumot vesztettek:
frakciójuk 133 főre csökkent. A munkásosztály átpártolóban volt a kommunistákhoz, akik 12
mandátummal többet szereztek, mint legutoljára, s 89 képviselőt küldhettek a Reichstagba. A
katolikus Centrum Párt is növelte a támogatottságát: mandátumainak száma 68-ról 73-ra
emelkedett. A középosztály többi pártja azonban, még Hugenberg Német Nemzeti Pártja is, az
egyetlen, amely Papent támogatta a választásokon, mind alámerült. Nyilvánvalóvá vált, hogy a
katolikusok kivételével a társadalom középső és felső rétegei átálltak a nácik oldalára.
Augusztus 2-án Hitler a München melletti Tegernseeben vette számba győzelmét, és
tanácskozott pártja többi vezetőjével. A két esztendővel korábban történt utolsó Reichstag-
választások óta a nemzetiszocialisták több mint hétmillió szavazatot nyertek, s parlamenti
mandátumaik számát 107-ről 230-ra tornázták fel. Az 1928-as választások óta a nácik tábora
körülbelül 13 millió új szavazóval nőtt. A többség azonban, amely egyszeriben hatalomra
juttatná a pártot, még mindig nem jött össze Hitler számára: az összes leadott szavazatnak
csupán 37 százalékát szerezték meg. A németek többsége még mindig ellene volt.
Alvezéreivel folytatott megbeszélése messze az éjszakába nyúlt. Az eredményt Goebbels az
augusztus 2-i naplóbejegyzésében rögzítette: „A Führer nehéz döntések előtt áll. Törvényesen?
A Centrummal?” A Centrum Párttal a nácik többséget alkothatnának a Reichstagban. Goebbels
számára ez azonban „elképzelhetetlen”. Mégis, mint megjegyzi, „a Führer nem jut végső
döntésre. Némi időbe telik majd, míg megérik a helyzet.”
Nem sok idő kellett hozzá. A győzelmétől megittasulva (bár nem volt ez döntő győzelem),
Hitler türelmetlenné vált. Augusztus 4-én Berlinbe sietett, hogy felkeresse – no, nem von
Papen kancellárt, hanem von Schleicher tábornokot, s mint Goebbels fogalmazta, „benyújtsa
követeléseit. Amelyek nem lesznek szerények” – teszi hozzá. Augusztus 5-én, a Berlin melletti
fürstenbergi laktanyában Hitler felvázolta feltételeit von Schleicher tábornoknak: magának a
kancellári széket követelte, pártjának pedig a porosz miniszterelnöki, a birodalmi és porosz
belügyminiszteri, a birodalmi igazságügyi, gazdaságügyi és légügyi miniszteri tárcákat, és
Goebbels számára egy új minisztériumot; a Népi Felvilágosítási és Propagandaminisztériumot.
Schleicher számára tett engedménynek szánta a neki juttatandó honvédelmi tárcát. Közölte
továbbá, hogy a Reichstagtól felhatalmazási törvényt követel, amely alapján egy adott
időszakon keresztül jogosult lesz rendeletekkel kormányozni. Ha a Reichstag megtagadja
követelése teljesítését, akkor „majd hazaküldjük”.
Hitler abban a meggyőződésben távozott a megbeszélésről, hogy a programja mellé állította
Schleichert, és jókedvűen délre sietett, az Obersalzbergen lévő hegyi menedékébe. Goebbels,
aki mindig cinikus volt az ellenzéket illetően, és soha nem bízott a politikus tábornokban, nem
volt ennyire biztos a dologban. „Nem árt szkeptikusnak lenni a további fejlemények dolgában”
– vallotta meg naplójának augusztus 6-án, miután végighallgatta főnöke derűlátó beszámolóját a
Schleicherrel folyatott tárgyalásról. Egy dologban mindazonáltal biztos volt Goebbels: „Ha
egyszer a miénk lesz a hatalom, soha nem adjuk ki a kezünkből. Úgy kell majd kivinni
holttestünket a minisztériumokból.”
Nem minden ment olyan jól, mint ahogy azt Hitler a jelek szerint gondolta. Augusztus 8-án
Goebbels így írt: „Telefonhívások Berlinből. Csupa kósza hír. Az egész párt kész a
hatalomátvételre. Az SA emberei eljönnek munkahelyükről, hogy felkészüljenek. A pártvezetők
a nagy órára készülnek. Ha minden jól megy, rendben. Ha rosszul mennek a dolgok, rettentő
visszaesés lesz.” Másnap Strasser, Frick és Funk nem különösebben biztató hírekkel érkezett az
Obersalzbergre. Schleicher már megint fordított egyet a köpenyén! Most azt követelte, hogy ha
Hitler megkapja a kancellári széket, akkor a Reichstag jóváhagyásával kormányozzon. Funk azt
jelentette, hogy az üzleti világból jött barátai aggódnak egy náci kormány kilátásai miatt. Ezt
igazolta egy Schachttól jött üzenet is. A trió végül azt is közölte Hitlerrel, hogy a
Wilhelmstrassén náci puccstól tartanak.
Ez nem volt alap nélkül való aggodalom. Másnap, augusztus 10-én Goebbels megtudta, hogy
Berlinben az SA „fegyveres készültségben áll... az SA egyre erősebb gyűrűt von Berlin köré ...
A Wilhelmstrasse nagyon ideges emiatt. De épp erre megy ki a mozgósításunk.” Másnap a
Führer nem bírta tovább a várakozást, és autón Berlinbe indult. Ott Goebbels megfogalmazása
szerint „elbújt”, de úgy, hogy azért kéznél legyen, amikor majd hívják. Mivel a hívás csak nem
jött, maga jelentkezett kihallgatásra az elnöknél. Először azonban Papennel és Schleicherrel
kellett találkoznia.
Ε kihallgatás augusztus 13-án, délben zajlott le. Viharos beszélgetés volt! Schleicher
eltávolodott az egy héttel azelőtt képviselt álláspontjától. Most Papent támogatta: ketten
hajtogatták, hogy Hitler legfeljebb az alkancellári posztban reménykedhet. Hitler felháborodott.
Vagy kancellár lesz, vagy semmi! Papen azzal a kijelentéssel zárta le a találkozót, hogy
Hindenburgra bízza a „végső döntést”.50
Hitler sértődötten a közeli Kaiserhofba vonult. Ott érte délután 3 órakor az elnöki hivatal
telefonhívása. Valaki (naplójából ítélve valószínűleg Goebbels) megkérdezte: – Meghozták már
a döntést? Ha még nem, nincs értelme, hogy Hitler odamenjen! – Erre közölték a nácikkal, hogy
az elnök „előbb beszélni kíván Hitlerrel”.
Az idős tábornagy állva, botra támaszkodva fogadta dolgozószobájában a náci vezért; ezzel
máris megszabta a megbeszélés fagyos légkörét. Nyolcvanötödik életévében járó emberhez
képest, aki alig tíz hónappal azelőtt szenvedett el egy több mint egy hétig tartó teljes mentális
visszaesést, Hindenburg meglepően jó szellemi állapotban volt. Türelmesen végighallgatta
Hitlert, aki újra meg újra elmondta, hogy a kancellárságot akarja, teljhatalommal. Otto von
Meissner, az elnöki kancellária vezetője és a Hitlert elkísérő Göring voltak a beszélgetés
egyedüli tanúi, s bár Meissner nem teljesen szavahihető forrás, nürnbergi írásos vallomása az
elkövetkezőkre vonatkozó egyetlen első kézből származó vallomás. Igaznak is hangzik.
Hindenburg azt felelte, hogy a feszült helyzet miatt nem tudja jó lelkiismerettel
megkockáztatni azt, hogy a kormányzati hatalmat egy olyan, többséggel nem rendelkező,
intoleráns, zajos és fegyelmezetlen új pártra ruházza át, mint a nemzetiszocialisták.
Ε ponton Hindenburg a felindulás jeleit mutatva több közelmúltbeli esetre hivatkozott: a
nácik és a rendőrség közötti összecsapásokra, Hitler követőinek a más véleményen levőkkel
szembeni erőszakos tetteire, a zsidók elleni túlkapásokra, és egyéb törvénytelen cselekedetekre.
Mindezen incidensek megerősítették őt ama meggyőződésében, hogy a pártban számos
kontrollálatlan vad elem létezik ». Hosszas megbeszélés után Hindenburg azt javasolta
Hitlernek, hogy nyilvánítsa ki: készen áll a más pártokkal, különösen a jobboldali és
középpártokkal való együttműködésre, valamint hagyjon fel azzal az egyoldalú eszméjével,
hogy teljhatalmat kell élveznie. A más pártokkal való együttműködés során, jelentette ki
Hindenburg, Hitler megmutathatja majd, hogy mit tud elérni, és min tud javítani. Ha képes lesz
pozitív eredmények felmutatására, akkor növekvő, sőt uralkodó befolyást fog élvezni még egy
koalíciós kormányban is. Hindenburg kijelentette: ez volna a legjobb módszer arra is, hogy
eloszlassák azt az elterjedt félelmet, hogy egy nemzetiszocialista kormány visszaélne
hatalmával, és elnyomna, majd fokozatosan kiiktatna minden egyéb véleményt. Hindenburg
kijelentette, hogy kész elfogadni Hitlert és mozgalma képviselőit egy koalíciós kormányban,
amelynek pontos összetétele tárgyalások alapját képezheti, ám nem vállalhatja annak
felelősségét, hogy egyedül Hitlernek kizárólagos hatalmat ad ... Hitler azonban hajthatatlan
maradt: nem hajlandó olyan helyzetbe hozni magát, hogy a többi párt vezetőivel alkudozzon, s
ily módon formáljon koalíciós kormányt.9
A tárgyalás tehát megegyezés nélkül zárult, ám csak azután, hogy az agg elnök, még mindig
állva, szigorúan kioktatta Hitlert. Az azonnal a megbeszélés után kiadott hivatalos közlemény
megfogalmazása szerint Hindenburg „sajnálkozott afelett, hogy Hitler úr úgy érzi, nincs abban a
helyzetben, hogy a birodalmi elnök úr bizalmával kijelölt nemzeti kormányt támogasson,
ahogyan azt a Reichstag-választások előtt ígérte.” A tiszteletre méltó elnök véleménye szerint
Hitler megszegte a szavát, ám figyelmeztetést kapott a jövőre nézve. „Az elnök úr komolyan
figyelmeztette Hitler urat, hogy a Nemzetiszocialista Párt részéről az ellenzéki munkát lovagias
módon folytassa, s emlékezzék a Haza és a német nép iránti felelősségére” – szögezte le a
kommüniké.
A megbeszélést Hindenburg szempontjából ismertető közleményt, amely határozottan azt
állította, hogy Hitler „az állam feletti teljes ellenőrzést” követelt, oly sietséggel hozták
nyilvánosságra, hogy felkészületlenül érte Goebbels propagandagépezetét, s így nemcsak a
nyilvánosság, hanem maguk a nácik körében is sokat ártott Hitler ügyének. A Führer hiába
válaszolta, hogy nem „teljhatalmat” kért, hanem csak a kancellári posztot és néhány miniszteri

50
Emlékirataiban Papen nem említi, hogy Schleicher is jelen volt a találkozón, ám más forrásokból világosan kitűnik, hogy ott
volt. Ez különösen az elkövetkező események fényében fontos tény.
tárcát. Hindenburg szavát mindenki elfogadta.
A rohamosztagosok eközben türelmetlenkedtek. Vezetőiket Hitler még aznap este magához
hívta, és a lelkükre beszélt. „Nehéz feladat – jegyezte fel Goebbels. – Ki tudja, hogy alakulataik
egyben tarthatók maradnak-e? Semmi nem olyan nehéz, mint azt mondani a győzelemittas
katonáknak, hogy a győzelmet kilopták a kezükből.” Késő éjjel az apró alvezér Nagy Frigyes
leveleit olvasgatva vigasztalódott. Másnap a Balti-tenger mellékére utazott szabadságra. „A
pártbeli bajtársak között eluralkodott a reménytelenség” – írta. Még a szobájából sem volt
hajlandó kimenni, hogy beszéljen velük. „Legalább egy hétig hallani sem akarok a politikáról.
Csak napot akarok, fényt, levegőt és nyugalmat!”
Hitler visszatért az Obersalzbergre, hogy ott élvezze ugyanezt, és átgondolja a legközelebbi
jövőt. Goebbels szerint „kimaradt az első nagy esély”. Hermann Rauschning, aki akkor
Danzigban volt a nácik vezetője, morcosan rosszkedvű Führert talált a hegytetőn. –
Kíméletlennek kell lennünk! – mondta neki Hitler, majd hosszú tirádába kezdett Papen ellen.
Reményét azonban nem veszítette el. Olykor úgy beszélt, mintha máris kancellár volna. – Az én
feladatom nehezebb, mint Bismarcké volt – mondta. – Először meg kell teremtenem a nemzetet,
mielőtt akár csak belefoghatnék is az előttünk álló nemzeti feladatokba! – De mi lesz, ha a
nácikat elnyomja egy Schleicher és Papen vezette katonai diktatúra? Hitler váratlanul
megkérdezte Rauschningot, hogy Danzignak, a Népszövetség védelme alatt álló független
városállamnak van-e érvényes kiadatási egyezménye Németországgal. Rauschning először nem
értette meg a kérdést, ám később nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler olyan helyet keres, amely
esetleg menedékéül szolgálhat.10 Goebbels naplóbejegyzése: „Rémhírek szerint a Führert le
fogják tartóztatni.” Ám még most is, azután, hogy a birodalmi elnök és a Papen–Schleicher
kormányzat egyaránt visszautasította, sőt azon félelme ellenére is, hogy pártját törvényen kívül
helyezhetik, még mindig elszántan ragaszkodott a „törvényes” úthoz. Elhallgattatott az SA-ban
minden puccsra hívó hangot. Az olykor rátörő depresszióhullámoktól eltekintve biztos maradt
abban, hogy eléri a célját – nem erőszakkal, és aligha parlamenti többség birtokában, hanem
inkább úgy, ahogyan Papennek és Schleichernek is sikerült: a színfalak mögötti intrikával.
Ennek a játéknak ő is mestere volt.
Kisvártatva példával is szolgált. Augusztus 25-én Goebbels Berchtesgadenben tanácskozott
Hitlerrel, s ezt jegyezte fel: „Érintkezésbe léptünk a Centrum Párttal, ha csak azért is, hogy
nyomást gyakoroljunk ellenfeleinkre.” Másnap Goebbels ismét Berlinben volt, ahol megtudta,
hogy Schleicher már értesült „a Centrumnál történt tapogatózásunkról”. A következő napon
meg is látogatta a tábornokot, hogy egészen biztos lehessen a dolgában. Úgy gondolta,
Schleichert aggasztja az a kilátás, hogy Hitler egyetértésre juthat a katolikus Centrum Párttal,
mert kettesben már abszolút többséggel rendelkeznének a Reíchstagban. Schleicherről szólva
így írt Goebbels: „Nem tudom, mi az igazi, és mi a hamis benne.”
Noha Goebbels elmondása szerint a Centrum Párttal való kapcsolatfelvétellel a náciknak
soha nem volt más céljuk, mint nyomást gyakorolni a Papen-kormányra, e kapcsolat mégis
gyümölcsöt hozott egy, a Reichstagban lezajlott, bohózatba illő esemény formájában, amely
előrevetítette az úrlovas kancellár megbízatásának végét. Amikor augusztus 30-án összeült a
ház, a centrumpártiak a nácikkal együtt szavazták meg Göring házelnökké választását. A
Reichstag fennállása óta először tehát egy náci foglalta el az elnöki széket, amikor szeptember
12-én megkezdődött a parlamenti ülésszak. Göring maximálisan kihasználta az ölébe pottyant
lehetőséget. Papen kancellár előzőleg kicsikarta Hindenburgból a Reichstagot feloszlató
rendeletet. Ez is első ízben történt meg, hogy a parlamentnek már az összeülése előtt aláírták a
halálos ítéletét! Papen azonban elfelejtette magával vinni az okiratot az országgyűlés első
munkanapjára. Helyette egy beszédet vitt, amelyben körvonalazta kormányának programját,
miután biztosították róla, hogy a nacionalisták egyik képviselője a többi párt egyetértésével meg
fogja vétózni a kommunistáktól várható bizalmatlansági indítványt. Ebben az esetben tudniillik
a hatszázvalahány tagú Reichstag bármelyik képviselőjének vétója halasztó hatállyal bírt.
 Amikor Ernst Torgier, a kommunista frakció vezetője beterjesztette a napirend ilyetén
módosítására tett javaslatát, sem a nacionalisták egyik képviselője, sem senki más nem állt fel,
hogy megvétózza az indítványt. Végül a nácik nevében Frick kért félórás szünetet.
„A helyzet most komoly volt, engem pedig készületlenül ért” – írja emlékirataiban Papen.
Egy futárt lóhalálában elszalasztott a kancelláriára a Reichstagot feloszlató rendeletért.
Közben a Reichstag elnökének az utca túloldalán lévő palotájában Hitler pártjának
parlamenti frakciójával tanácskozott. A nácik dilemmában és zavarban voltak. Úgy érezték,
hogy a nacionalisták becsapták őket azzal, hogy nem indítványozták a bizalmatlansági szavazat
elhalasztását. Ha most Hitler pártja meg akarja buktatni a Papen-kormányt, akkor a
kommunistákkal együtt kell megszavaznia egy kommunista javaslatot. Hitler úgy döntött, hogy
lenyeli a békát, és belemegy ebbe a valószínűtlen együttműködésbe. Megparancsolta a
frakciónak, hogy a kommunisták oldalán szavazva buktassák meg Papent, mielőtt az
feloszlathatná a Reichstagot. Ennek érdekében persze szükség lesz arra is, hogy Göring
házelnöki minőségében vessen be néhány szép, tiszta parlamenti eljárásrendi trükköt. A
légicsaták egykori hőse, a bátor és – mint majd nagyobb színpadon is bizonyítani fogja –
sokrétű tehetséggel megáldott Göring pompásan feltalálta magát a helyzetben.
A szünet végeztével Papen az ismerős piros aktatáskával jelent meg, amelyben a
hagyománynak megfelelően az oly sietséggel odahozatott feloszlatási rendeletet hozta. Ám
amikor szót kért, hogy felolvashassa, a Reichstag házelnöke valahogy nem vette észre, pedig
Papen most már a méregtől kivörösödve, a talpán állva lengette az iratot, hadd lássa az egész
parlament. Látta is mindenki, csak éppen Göring nem, aki mosolyogva elfordult, és elrendelte
az azonnali bizalmi szavazást. Szemtanúk szerint Papen arca mostanra vörösből fehérre váltott
dühében. Odamasírozott az elnöki pódium elé, és lecsapta Göring asztalára a feloszlatási
rendeletet. Göring ezt valahogyan nem vette észre, és kiadta az utasítást, hogy folytassák a
szavazást. Papen erre a minisztereivel együtt, akik közül egy sem volt a Reichstag tagja,
kivonult az ülésteremből. A képviselők 513:32 arányban vonták meg bizalmukat a kormánytól.
Csak ekkor vette észre Göring az oly nagy haraggal az asztalára vágott darab papírt. Felolvasta
az országgyűlés előtt, de úgy döntött, hogy nem érvényes a rendelet, mivel egy azóta már a
hivatalából alkotmányos többséggel kiszavazott kancellár ellenjegyezte.
Nem volt azonnal egyértelmű, hogy Németországban mely elemek mennyit nyertek és
melyek mennyit vesztettek e kabarészerű jelenettel. Afelől nem volt kétség, hogy a gigerli
Papen viccek céltáblája lett – mint Francois-Poncet nagykövet elmondta, még a barátai körében
is. Az is eléggé világos volt, hogy a Reichstag megmutatta: a német nép túlnyomó többsége
ellene van a Hindenburg által választott elnöki kormánynak. De menet közben nem fogyott-e
tovább a köz bizalma a parlamenti rendszerrel szemben? Ami a nácikat illeti, nem azt árulták-e
ismét el magukról, hogy felelőtlenek, s céljaik elérése érdekében még a kommunistákkal is
képesek egyetérteni? S nem voltak-e fáradtak már a polgárok a sok választástól, nem várt-e a
nácikra szavazatveszteség az elkerülhetetlen, s abban az esztendőben már negyedszer
megtartandó új választásokon? Gregor Strasser, sőt még Frick is úgy gondolta, hogy de igen, és
egy ilyen veszteség katasztrofális következményeket vonhat maga után a pártra nézve.
Goebbels aznap esti naplójegyzete szerint azonban Hitler „magán kívül volt örömében. Ismét
tiszta, összetéveszthetetlen döntést hozott.”
A Reichstag gyorsan elismerte feloszlatását, s november 6-ra új választásokat tűztek ki. Ez
nehézségeket okozott a náciknak. Egyrészt, mint Goebbels megjegyezte, az emberek
belefáradtak már a politikai beszédekbe és propagandába. Október 15-én kelt naplójegyzetében
elismeri, hogy még a pártmunkások is „nagyon idegesek lettek az örökké folyó választások
miatt. Túl vannak hajszolva ...” Másrészt pedig pénzügyi nehézségek is adódtak. Az ipar és a
kereskedelem krémje Papen mögé állt, aki bizonyos engedményeket tett a javukra. Ahogy arra
Funk figyelmeztetett, egyre bizalmatlanabbá váltak amiatt, hogy Hitler nem hajlandó
együttműködni Hindenburggal, s úgy tűnt nekik, a Führer egyre radikálisabb lesz, sőt még a
kommunistákkal is hajlamos összedolgozni: ezt demonstrálta számukra a Reichstag-beli
közjáték. Goebbels erre is kitér az október 15-i naplójegyzetében: „Rendkívül nehéz pénzhez
jutni. A »Tulajdon és Műveltség« urai mind a kormány mellett állnak.”
A választások előtt néhány nappal a nácik a kommunistákkal együtt szervezték meg a
szállítómunkások sztrájkját Berlinben. A sztrájkot nem ismerte el sem a szakszervezet, sem a
szocialisták. Emiatt azután még kevesebb pénzt kapott az üzletemberektől a náci párt, s épp
akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt egy forgószélszerű kampányzárás anyagi fedezetére.
Goebbels gyászos kedvvel írta naplójába november 1-én: „Krónikus betegségünkké vált a
pénzhiány. Nincs annyink, hogy igazi, nagy kampányt folytassunk. Számos burzsoá kört
elriasztott részvételünk a sztrájkban. Még pártbeli elvtársaink közül is sokan kezdenek
kételkedni.” November 5-én, a választások előestéjén: „Utolsó roham. A párt kétségbeesett
harca a vereség elkerülésére. Sikerült az utolsó percben 10 000 márkát szereznünk. Szombat
délután vetjük be a kampányba. Mindent megtettünk, amit lehetett. Most döntsön a sors!”
A sors és a német választópolgárok sok mindent eldöntötték november 6-án, ám ebből
semmi nem volt döntő az összeomlófélben lévő köztársaság jövője szempontjából. A nácik
kétmillió szavazatot és 34 helyet veszítettek a Reichstagban, ahol most már csak 196
képviselőjük volt. A kommunisták háromnegyed millió szavazatot nyertek, a szociáldemokraták
pedig ugyanennyit veszítettek, azaz a kommunista mandátumok száma 89-ről 100-ra nőtt, a
szocialistáké pedig 133-ról 121-re csökkent. A kormányt korábban egyedül támogató Német
Nemzeti Párt majdnem egymillió új szavazatot nyert (nyilván a náciktól), s most 37 helyett 52
helye volt a parlamentben. Bár még mindig a nemzetiszocialisták voltak az ország legnagyobb
pártja, a kétmillió elvesztett szavazat súlyos visszaesést jelentett. A nagy náci árhullám most
első ízben levonulóban volt. S tetőpontján is messze elmaradt a többségtől. Odalett a
legyőzhetetlenség legendája. Hitler gyengébb pozícióból alkudozhatott tovább a hatalomért,
mint július óta bármikor.
Papen is erre jött rá, amikor félretéve a Hitlerrel szembeni „személyes utálatát” (ezt ő
fogalmazta így), november 13-án levelet írt neki, amelyben meghívta, hogy „megbeszéljék a
helyzetet”. Válaszában azonban Hitler oly sok feltételt támasztott, hogy Papen teljesen
reménytelennek ítélte a megegyezést vele. A náci vezér meg nem alkuvása nem lepte meg a
fesztelen és súlytalan kancellárt; meglepte viszont az az új taktika, amit barátja és mentora,
Schleicher javasolt. A megbízhatatlan szürke eminenciás ugyanis arra jutott, hogy Brüninghez
hasonlóan Papen sem hasznos már a számára. Termékeny elméjében már új tervek rügyeztek.
Jó barátjának, Papennek mennie kell. Az elnöknek minden megkötéstől szabadon kell
tárgyalnia a politikai pártokkal, kiváltképpen a legnagyobbal. Schleicher ezért Papen
lemondását sürgette, s november 17-én Papen és kabinetje le is mondott. Hindenburg erre
azonnal Hitlerért küldött.
November 19-i találkozójuk kevésbé volt merev, mint az augusztus 13-i. Ez alkalommal az
elnök leültette látogatóját, aki most több mint egy órán át maradhatott nála. Hindenburg a
következő alternatívát kínálta Hitlernek: kancellár lehet akkor, ha működő többséget tud
kovácsolni a Reichstagban egy határozott program alapján, vagy alkancellár lehet Papen alatt
egy újabb elnöki kabinetben, amely megint csak az ő szükségállapoti rendeletei útján
kormányoz majd. Hitler 21-én ismét megjelent az elnöknél, s megint többször is levelet váltott
Meissnerrel. Megegyezés azonban nem született. Hitler nem tudott működő többséget szerezni
a parlamentben. Noha a Centrum Párt beleegyezett a támogatásába, feltéve, hogy nem fog
diktatúrára törekedni, Hugenberg megtagadta tőle a nacionalisták támogatását. így Hitler ismét
azt követelte, hogy elnöki kormány élén lehessen kancellár, ezt azonban az elnök nem fogadta
el. Ha már egyszer ismét olyan kormány lesz, amely megint csak elnöki rendeletekkel operál,
akkor Hindenburg szívesebben bízta volna a vezetést barátjára, Papenre. Egy az ő nevében
Meissner által küldött levélben azt írta, hogy Hitler nem kerülhet ilyen posztra, „mert egy ilyen
kabinet szükségszerűen pártdiktatúrához vezetne. ... Esküm és lelkiismeretem előtt nem
vállalhatom a felelősséget ezért.”11
Az agg tábornagy a pártdiktatúra ügyében jobb prófétának bizonyult, mint a lelkiismerete
dolgában. Ami pedig Hitlert illeti, ismét csak kopoghatott a kancellári hivatal ajtaján, amely
résnyire kinyílt ugyan, ám újra becsapták az orra előtt.
Papen éppen erre számított. December l-jén este, amikor Schleicher társaságában felkereste
Hindenburgot, biztos volt benne, hogy ismét ő lesz a kancellár. Kevéssé gyaníthatta, hogy
Schleicher mire készül a háta mögött. A ravasz tábornok addigra felvette a kapcsolatot
Strasserral, s felvetette neki, hogy ha már a nácik nem lépnek be egy Papen vezette kormányba,
talán részt vehetnének egy olyan kabinetben, amelyben ő maga volna a kancellár. Hitler
felkérést kapott, hogy konzultáció céljából utazzon Berlinbe a tábornokhoz, és a német sajtóban
széleskörűen megszellőztetett egyik verzió szerint, amelyet később elfogadott a legtöbb
történész is, a Führer valóban felszállt a Münchenből Berlinbe tartó éjszakai vonatra, ám az
éjszaka közepén Jénában Göring leráncigálta a szerelvényről, és sietve Weimarba vitte, hogy ott
találkozzon a náci csúcsvezetőséggel. Ami azt illeti, meglepő módon az eset náci verziója tűnik
valószínűbbnek. Goebbels november 30-i naplójegyzete felidézi, hogy távírat érkezett
Hitlernek, amelyben sietve Berlinbe hívták, ám ő úgy döntött, hogy megvárakoztatja
Schleichert, s előbb bajtársaival tanácskozik Weimarban, ahol a thüringiai tartományi választási
kampányt kellett megnyitnia. Ezen az öt legfőbb náci vezér: Göring, Goebbels, Strasser, Frick
és Hitler részvételével tartott értekezleten, december l-jén komoly nézeteltérések merültek fel.
Frick támogatásával Strasser azt sürgette, hogy a nácik legalább tűrjenek el egy Schleicher
vezette kormányt, bár a legszívesebben azt látta volna, ha részt is vesznek benne. Göring és
Goebbels kitartóan érveltek e vonal ellen, Hitler pedig velük értett egyet. Másnap Hitler a
Schleicher által hozzá küldött Ott őrnagynak azt tanácsolta, hogy beszéljen a tábornokkal: ne
fogadja el a kancellári posztot – de elkésett.
Papen egyáltalán nem fogta fel a Schleicher által a háta mögött szőtt intrikát. Az elnökkel
december 1-jén folytatott tárgyalás elején magabiztosan felvázolta tervét a jövőre. Maradjon ő a
kancellár, majd továbbra is rendeletekkel kormányoz, s egy ideig a levegőben hagyja lógni a
Reichstagot, amíg nem tudja „módosítani az alkotmányt”. Papen lényegileg olyan
„módosításokat” akart végrehajtani, amelyek visszavitték volna az országot a birodalmi korba, s
visszaállították volna a konzervatív osztályok uralmát. Vádlottként a nürnbergi per során és
emlékirataiban is elismerte, csakúgy mint ekkor a tábornagynak, hogy javaslatainak
megfogadása azzal járna, hogy az elnök „megszegné a hatályos alkotmányt”, de biztosította
Hindenburgot arról, hogy „indokolt volna a nemzet javát az alkotmányra tett esküje fölébe
helyezni”, s hozzátette, hogy egyszer Bismarck is így tett „az ország érdekében”.12
Papen nagy meglepetésére Schleicher közbeszólt. Arra játszott, hogy az idős elnök nyilván
vonakodik majd megszegni az alkotmány megtartására tett esküjét, s ha lehet, nem tesz ilyet –
márpedig a tábornok úgy vélte, hogy elkerülhető az esküszegés. Szerinte lehetséges volna olyan
kormányt felállítani, amely többséget alkothat a Reichstagban, feltéve hogy ő maga vezetné.
Biztos volt abban, hogy le tudja választani Hitlerről Strassert és vele legalább hatvan náci
képviselőt. Ε náci frakciócskához csatlakoznának a középosztály pártjai és a szociáldemokraták.
Még a szakszervezetekről is úgy gondolta, hogy támogatni fogják.
Hindenburgot felháborította az elgondolás, és Papenhez fordulva ott rögtön felkérte, hogy
alakítson új kormányt. „Schleicher meg volt döbbenve” – írja Papen. Miután eltávoztak az
elnöktől, még sokáig vitatkoztak, de nem tudtak egyetértésre jutni. A búcsúnál Schleicher azzal
a híres mondattal bocsátotta útjára Papent, amelyet egykor a végzetes wormsi zsinatra induló
Lutherhez intéztek: – Kis szerzetes, nehéz utat választottál!
Hogy milyen nehéz volt ez az út, azt Papen másnap reggel kilenc órakor tudta meg az általa
összehívott minisztertanácsi ülésen.

Schleicher felállt [mondja Papen], és bejelentette, hogy nincs lehetőség a rám bízott elnöki direktíva
végrehajtására. Bármiféle erre irányuló próbálkozás káoszba taszítaná az országot. A rendőrség és a fegyveres
erők általános sztrájk esetén nem garantálhatják a szállítási és ellátási szolgáltatások fenntartását, polgárháború
esetén pedig nem tudnák biztosítani a törvényes rendet. Ε kérdésről tanulmányt készített a Nagyvezérkar, ő pedig
elintézte, hogy Ott őrnagy [a tanulmány szerzője! a kabinet rendelkezésére álljon, s megtegye jelentését.13

Ezzel a tábornok behívatta az őrnagyot. Ha Schleicher megjegyzései megrázták Papent,

akkor Eugen Otí őrnagynak (akiből később Hitler tokiói nagykövete lesz) a megfelelően
időzített jelentése bombát robbantott a széke alatt. Ott egyszerűen kijelentette, hogy „a határok
védelme és a rendnek a nácikkal és kommunistákkal szembeni egyidejű fenntartása meghaladja
a szövetségi és tartományi kormányok rendelkezésére álló fegyveres erők képességeit.
Ennélfogva a birodalom kormányának azt ajánljuk, hogy tartózkodjék a rendkívüli állapot
kihirdetésétől.”14
Papen fájdalmas meglepetésére a német hadsereg, amely valaha csomagolni küldte a
császárt, nemrégiben pedig Schleicher ösztönzésére elvágta Groener tábornokot és Brüning
kancellárt, most őt akolbólította ki a hatalomból. Azonnal felkereste a hírrel Hindenburgot, azt
remélvén, hogy az elnök majd kiadja Schleicher honvédelmi miniszter útját, viszont megtartja
Papen kancellárt – sőt, egyenesen javasolta is e lépést.
– Kedves Papenem – válaszolta a makacs idős elnök –, nem lesz nagy véleménye rólam, ha
meggondolom magam. De túl öreg vagyok, és túl sok mindenen estem át már ahhoz, hogy
magamra vegyem a felelősséget egy polgárháborúért. Az az egyetlen reményünk, hogy
engedjük, hadd próbáljon Schleicher is szerencsét.
Papen esküszik rá, hogy „két nagy könnycsepp” gördült le Hindenburg arcán. Néhány
órával később a letett kancellár éppen hivatali íróasztalának kiürítésével foglalatoskodott,
amikor átadták neki az elnök fényképét a következő felirattal: „Ich hatt' einen Kameraden!”
Másnap az elnök saját kezűleg írta meg neki, hogy „nehéz szívvel” menti fel posztjáról, s újra
biztosította arról, hogy „töretlen marad” iránta a bizalma. Ez igaz volt, s nemsokára be is
bizonyosodott.
December 2-án Kurt ven-Schleicher kancellár lett; ő volt az első tábornok e poszton a
Bismarckot 1890-ben felváltó gróf Georg Leo von Caprivi de Cäprara de Montecuccoli
tábornok óta. Tekervényes intrikái végre a legmagasabb hivatalba juttatták Schleichert abban a
történelmi pillanatban, amikor az általa kevéssé megértett gazdasági világválság a csúcspontján,
az ő nagymérvű aktív hozzájárulásával aláaknázott weimari köztársaság pedig már
összeomlófélben volt, s amikor őbenne már senki nem bízott, még az általa oly sokáig
manipulált elnök sem. Rajta kívül mindenki előtt világosnak tűnt, hogy szigorúan meg vannak
számlálva a napjai ott a magasságban. A nácik biztosak voltak ebben. Goebbels december 2-án
kelt naplójegyzetében olvashatjuk: „Schleichert kancellárrá nevezték ki. Nem fogja sokáig
húzni.”
Papen is így gondolta. Kínozta sértett hiúsága, és bosszúra szomjazott „barátja és utódja
ellen”, ahogy emlékirataiban nevezi Schleichert. O, hogy eltávolítsa Papent az útból, felkínálta
neki a párizsi nagyköveti posztot, Papen azonban nemet mondott” Visszaemlékezése szerint
„az elnök azt akarta, hogy maradjon „kéznél” Berlinben. Stratégiailag ez volt a legjobb hely,
ahol a főintrikus elleni intrikáinak pókhálóját szőhette. Fürge, agilis pók módjára Papen
azonnal munkához is látott. A küzdelemmel telt 1932. esztendő végének közeledtével Berlin
tele volt klikkekkel és klikkeken belüli klikkekkel. Papen és Schleicher klikkjei mellett ott volt
még az elnöki palotában működő klikk, ahol Hindenburg fia, Oskar és államtitkára, Meissner
uralkodott a trón mögött; azután ott volt a Kaiserhof szállóban működő klikk, ahol Hitler és a
körülötte állók nem csak a hatalom érdekében, hanem egymás ellen is áskálódtak. Hamarosan
annyira egybefonódtak a különböző intrikák szálai, hogy 1933. Újév napjára a klikkek egyike
sem tudta, hogy ki kit játszik ki éppen. Már csak kis idő kell, és megtudják majd...
SCHLEICHER, A KÖZTÁRSASÁG UTOLSÓ KANCELLÁRJA
– Csak ötvenhét napig voltam hatalmon – jegyezte meg egyszer Schleicher a figyelmes
francia nagykövet hallótávolságán belül –, s ebből minden egyes napért ötvenhétszer árultak el.
Ne is beszéljen nekem a német hűségről! –15 Kétségtelen, hogy saját pályája és tettei a téma
szakértőjévé avatták a tábornokot.
Kancellárságát azzal kezdte, hogy ajánlatot tett Gregpr Strassernek: legyen Németország
alkancellárja és Poruszország miniszterelnöke. Miután nem sikerült Hitlert bevonnia
kormányába, most e Strassernek nyújtott csalétekkel megpróbált szakadást előidézni a nácik
között. Volt ok rá, hogy azt higgye, sikerülhet neki a kísérlet. Strasser a második ember volt
pártjában, amelynek baloldalán, ahol igazán hittek a nemzeti jellegű szocializmusban,
népszerűbb volt Hitlernél. A Pártszervezet vezetőjeként közvetlen kapcsolatban állt az összes
tartományi és helyi náci vezetővel, akiknek látszólag kiérdemelte a lojalitását. Mostanra meg
volt győződve arról, hogy Hitler zsákutcába vitte a mozgalmat. A radikálisabb hívek átigazoltak
a kommunistákhoz. Maga a párt pénzügyileg csődben volt. Novemberben Fritz Thyssen
figyelmeztette őket, hogy nem tud több pénzt adni a mozgalomnak. Egyszerűen nem volt miből
fizetni a több ezer pártfunkcionáriust és fenntartani az SA-t, amely egyedül két és fél millió
márkába került hetente. A kiterjedt náci sajtó nyomdászai azzal fenyegetőztek, hogy leállítják a
gépeket, ha nem kapják meg korábbi számláik ellenértékét. November 11-i naplójegyzetében
Goebbels így ír a témáról: „A berlini szervezet pénzügyi helyzete reménytelen. Semmi egyéb,
mint tartozások és kötelezettségek.” Decemberben pedig azon sajnálkozott, hogy a pártban
csökkenteni kell majd a fizetéseket. Végül pedig a thüringiai tartományi választások, amelyeket
december 3-án tartottak, aznap, amikor Schleicher magához hívta Strassert, a nácikra adott
szavazatok 40 százalékos csökkenését hozták. Nyilvánvalóvá vált, legalábbis Strasser számára,
hogy a nácik a szavazófülkéken keresztül soha nem jutnak hatalomra.
Ezért azt sürgette, hogy Hitler hagyjon fel a „Mindent vagy semmit!” politikájával, s a
Schleicherrel való koalíció formájában fogadjon el annyit a hatalomból, amennyit lehet. Attól
félt, hogy máskülönben darabokra hullik a párt. Ezt a vonalat nyomta már hónapok óta, s a
Goebbels-napló bejegyzései közt nyár közepétől decemberig csakúgy hemzsegnek a
Strassernak Hitler iránti „hűtlenségére” tett keserű utalások.
A nagy leszámolás december 5-én, a párt vezetőinek a Kaiserhof szállóban tartott
értekezletén zajlott le. Strasser azt követelte, hogy a nácik legalább „tűrjék meg” a Schleicher-
kormányt. Őt támogatta Frick, a Reichstag náci frakciójának vezetője: sok képviselő félt attól,
hogy elveszíti mandátumát és képviselői fizetését, ha Hitler megint új választásokat provokál ki.
Göring és Goebbels makacsul ellentmondott Strassernak, és sikerült a maguk oldalára állítaniuk
Hitlert is. A Führer nem fogja „megtűrni” a Schleicher-rezsimet, ám, mint kiderült, még most is
hajlandó „tárgyalni” vele. Ε feladattal azonban Göringet bízta meg, mivel (mint Goebbels
elárulja) hallott már Strassernak két nappal korábban a kancellárral folytatott
magánbeszélgetéséről. Hetedikén Strasser és Hitler elkeseredett veszekedésbe fajuló
párbeszédet folytatott a Kaiserhofban. Hitler azzal vádolta meg első számú alvezérét, hogy
megpróbálja hátba döfni őt, ki akarja penderíteni a nácik vezetőjének posztjáról, s kettétörni a
mozgalmat. Strasser ezt dühösen tagadta: megesküdött rá, hogy hűséges volt, viszont
megvádolta Hitlert, hogy pusztulásba vezeti a pártot. Nyilvánvaló, hogy messze nem mondta ki
mindazt, ami a begyét nyomta 1925 óta. Az Excelsior szállóban lévő szobájába visszatérve
azonban mindezt leírta egy Hitlernek címzett levélben, amelynek végén lemondott minden
pártbeli tisztségéről.
A levél nyolcadikán érkezett meg Hitlerhez, s Goebbels naplója szerint „bombaként hatott”.
A Kaiserhofban temetői hangulat uralkodott el. „Mind lehangoltak és nyomottak vagyunk” –
írja Goebbels. Ez volt Hitlerre a legnagyobb csapás azóta, hogy 1925-ben újjáépítette a pártot.
Most, a hatalom küszöbén az első számú követője hagyta el, s ez azzal fenyegetett, hogy
darabokra hullik minden, amit ő hét éven át építgetett.
 Este [írja Goebbels] a Führer otthonunkba látogat. Nehéz vidámnak lenni. Mindannyian nyomottak vagyunk,
mindenekelőtt annak a veszélyétől, hogy szétesik a párt, és hiába volt minden munkánk ... Telefonhívás dr.
Leytől. A pártban óráról órára romlik a helyzet. A Führernek azonnal vissza kell térnie a Kaiserhofba.

Goebbelst is odahívták hajnali 2 órakor. Strasser elmondta a magáét a reggeli lapoknak,

amelyek ekkortájt kerültek ki az utcára. Goebbels leírja Hitler reagálását:

Árulás! Árulás! Árulás!

A Führer órákon át fel-alá járkál a szállodaszobában. Ez az árulás elkeserítette, és mélyen megsebezte. Végül
megáll, és így szól: – Ha egyszer a párt darabokra hullik, egy pisztolylövéssel három perc alatt véget vetek az
egésznek !

A párt nem hullott szét, Hitler pedig nem lőtte főbe magát. Strasser mindkettőt elérhette
volna, s ez radikálisan változtatott volna a világtörténelem menetén, ám a döntő pillanatban ő
adta fel a küzdelmet. Frick Hitler engedélyével egész Berlint felhajtotta, hogy megtalálja
Strassert, miután a vezetők megegyezted abban, hogy valami módon el kell simítani a
veszekedést, hogy megmentsék a pártot a katasztrófától. Strasser azonban már torkig volt:
vonatra szállt, hogy vakációzzon egyet a napfényes Olaszországban. Hitler, Üki mindig akkor
volt a legjobb formájában, amikor gyengeséget fedezett fel egy-egy ellenfelében, gyorsan és
keményen lecsapott. A Strasser által kiépített Politikai Szervezetet maga a Führer vette át, s a
kölni Gauleitert, dr. Leyt vette maga mellé irodavezetőnek. Strasser barátait kitakarították a
szervezetből, s minden pártvezetőt Berlinbe hívtak, hogy aláírjanak egy Adolf Hitlerre tett új
hűségnyilatkozatot. Megtették.
A trükkös osztrák ismét kiverekedte magát egy kényes helyzetből, amely könnyen
katasztrofálissá válhatott volna. Gregor Strassert, akit nagyon sokan véltek nagyobb embernek
Hitlernél, gyorsan tönkretették. „Halott ember!” – írta róla naplójába Goebbels december 9-én.
Ez szó szerint igazzá vált két éven belül, amikor Hitler elhatározta, hogy kiegyenlíti a régi
számlákat.
December 10-én, egy héttel azután, hogy von Schleicher tábornok elgáncsolta, Franz von
Papen nekilátott a saját intrikája szövögetésének. Aznap este, miután beszédet mondott az
exkluzív Herrenklubban, amelynek arisztokrata és vagyonos tagjai közül annak idején
összeválogatta a maga rövid életű kabinetjét, magánmegbeszélést folytatott Kurt von Schröder
báróval, a kölni bankárral, aki korábban többször juttatott pénzadományokat a
Nemzetiszocialista Pártnak. Azt javasolta a bankárnak, hogy titokban hozza őt össze Hitlerrel.
Emlékirataiban Papen azt állítja, hogy Schröder tette a javaslatot, de elismeri, hogy
beleegyezett. Furcsa egybeesés volt, hogy Wilhelm Keppler, Hitler gazdasági tanácsadója és
egyik közvetítője az üzleti körök felé, ugyanilyen javaslatot tett a náci vezér nevében.
Ε két ember, aki néhány héttel korábban még olyan rosszban volt, január 4-én reggel a
reményeik szerinti legnagyobb titokban találkozott Schröder kölni otthonában. Papen
meglepődött, amikor a bejáratnál egy fényképész lekapta, de utána másnapig alig gondolt a
dologgal. Hitlert Hess, Himmler és Keppler kísérte el a találkozóra, a vezér azonban a
szalonban hagyta embereit, és Schröder dolgozószobájába ment, ahol két órát töltött Papennal
és a házigazdával. A beszélgetés rosszul kezdődött: Hitler keserű szemrehányásokkal illette
Papent, amiért kancellár korában rosszul bánt a nácikkal. Hamarosan azonban olyan irányba
fordult a társalgás, amely mindkét ember és az ország szempontjából egyaránt végzetesnek
bizonyult. A náci vezér számára döntő volt e pillanat. Strasser dezertálása után emberfeletti
erőfeszítések árán egyben tartotta a pártot. Fel-alá utazott az országban, napi három-négy
gyűlésen beszélt, buzdította a pártvezetőket, hogy tartsanak ki mellette. A nácik kedve azonban
nem lett rózsásabb, a párt pedig pénzügyi csődben volt. Sokan mondták, hogy vége mindennek.
A pártbeli közérzetet jól tükrözte Goebbels naplója az év utolsó hetében: „1932 örök
balszerencsét hozott a számunkra ... A múlt nehéz volt, s a jövő sötétnek és komornak tűnik;
egészen eltűnt minden kilátás és remény.”
Hitler ennélfogva most közel sem volt olyan jó pozícióban ahhoz, hogy a hatalomért
alkudozzon, mint nyáron és ősszel. De Papen helyzete sem volt jobb: már nem volt hatalmon.
Szerencsétlen helyzetükben egymásra találtak.
Vitatott, hogy milyen ügyekben tárgyaltak. Nürnbergi tárgyalásán és emlékirataiban Papen
váltig azt állította, hogy mivel mindig is hű maradt Schleicherhez, ő csupán azt javasolta
Hitlernek, hogy az lépjen be a tábornok kormányába. Ám mivel ismeretes Papen árulásainak
hosszú lajstroma, s egészen természetes, hogy Nürnbergben és az emlékirataiban egyaránt a
lehető legkedvezőbb színben kívánt feltűnni, a bekövetkező események ismeretében is
bizonyosnak látszik, hogy Schröder Nürnbergben tett, a Papenétől nagymértékben eltérő
nyilatkozata van közelebb az igazsághoz. A bankár azt állította, hogy Papen javaslata arról
szólt: váltsák fel a Schleicher-kormányt egy Hitler-Papen kormánnyal, amelyben ők ketten
egyenlő hatalommal rendelkeznének. Ezzel szemben:
Hitler ... azt mondta, hogy ha kancellár lesz, egyedül akarja irányítani a kormányt, Papen
támogatói azonban miniszterekként beléphetnek a kormányába, feltéve, hogy hajlandóak
lesznek követni őt számos változást hozó politikájában. Ε változások között szerepel a
szociáldemokraták, a kommunisták és a zsidók eltávolítása a vezető pozíciókból
Németországban, valamint a közélet rendjének helyreállítása. Von Papen és Hitler elvben
megegyeztek ... Megegyeztek abban, hogy ki kell dolgozni a további részleteket, ami Berlinben
vagy más megfelelő helyen végezhető el.16
És persze a legnagyobb titokban. Papen és Hitler megrökönyödésére azonban január 5-én
lángoló szalagcímekkel jelentek meg a berlini lapok, amelyek beszámoltak a kölni
megbeszélésről, és mennydörgő vezércikkekben ítélték el Papent a Schleicherrel szembeni
hűtlenségéért. A trükkös tábornok a tőle megszokott eszességgel helyezte el kémjeit: mint
Papen később megtudta, egyikük éppen az a fényképész volt, aki akkor kapta le, amikor
belépett Schröder házába.
À Papennal történt megállapodáson túl Hitler két további, számára fontos eredményt is elért
a kölni megbeszélésen. Megtudta a volt kancellártól, hogy Hindenburg nem hatalmazta fel
Schleichert a Reichstag feloszlatására. Ez azt jelentette, hogy a kommunistákkal összefogva a
nácik kedvük szerint akármikor megbuktathatják a tábornokot. A másik eredmény pedig: a
találkozó során megegyeztek abban, hogy a nyugat-németországi üzleti érdekeltségek átveszik a
nácik adósságait. Két nappal Köln után Goebbels máris így ír: „örömteli haladás a politikai
fejleményekben”, de még mindig panaszkodik a „rossz pénzügyi helyzetre”. Tíz nappal később,
január 16-án azt jegyezte fel, hogy a párt pénzügyi helyzete „egyik napról a másikra lényegesen
megjavult”.
Eközben Schleicher kancellár finoman szólva rövidlátó optimizmussal próbált stabil
kormányzatot teremteni. December 15-én kötetlen rádióbeszédet intézett a nemzethez; arra
kérte hallgatóit, felejtsék el, hogy ő tábornok, és biztosította őket, hogy „sem a szocializmust,
sem a kapitalizmust” nem támogatja, és számára az „olyan fogalmak, mint a magángazdaság
vagy a tervgazdaság már nem ijesztőek”. Fő feladatául a munkanélküliek munkához juttatását
és az ország gazdasági talpraállítását jelölte meg. Nem lesz több adóemelés és bércsökkentés –
közölte. Sőt, ő épp most érvényteleníti a Papen által elrendelt legutóbbi béres
segélycsökkentést. Ezen kívül a Papen által a nagy földbirtokosok javára bevezetett
mezőgazdasági kvótákat is megszünteti. Helyette beindít egy olyan programot, amelynek
keretében elvesz a tönkrement keleti junkerek birtokaiból 800 000 hektárt, és kiosztja 25 000
parasztcsalád között. Az olyan létfontosságú cikkek árát, mint a szén és a hús, szigorú
ellenőrzéssel alacsonyan fogják tartani.
Ezzel Schleicher pontosan azoknak a tömegeknek a támogatását akarta kiérdemelni,
amelyekkel addig szemben állt, vagy figyelmen kívül hagyta őket. Ezután a szakszervezetekkel
tárgyalt, s vezetőikben azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy az általa elképzelt jövőben a
nemzet a szakszervezetek és a hadsereg kettős pillérén fog nyugodni. A szakszervezetek
azonban nem mentek lépre egy olyan embernek, akiben cseppet sem bíztak, ezért megtagadták
az együttműködést.
A másik oldalon a nagyiparosok és nagybirtokosok lármázva keltek fegyverre az új kancellár
programja ellen, ami szerintük nem volt egyéb, mint bolsevizmus. Az üzletembereket
megdöbbentette, hogy Schleicher hirtelen ilyen barátságos lett a szakszervezetekkel. A
nagybirtokok tulajdonosait bőszítette, hogy csökkenti a mezőgazdaság védelmét, és
felháborodtak annak kilátásán, hogy feldarabolja a tönkrement keleti birtokokat. Január 12-én a
nagygazdák szövetsége, a Landbund elkeseredett támadást intézett a kormány ellen. Vezetőik,
köztük két náci is, felkeresték az elnököt, hogy nála tiltakozzanak. Hindenburg, aki most már
maga is junker földbirtokos volt, felelősségre vonta a kancellárt. Schleicher válaszul azzal
fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hoz egy titkos Reichstag-jelentést az Osthilfe (Keleti
Segély) keretében folyósított kölcsönökről – mindenki tudta, hogy a botrányban többszáz régi
junkercsalád volt érintett, akik kövérre híztak a vissza nem fizetett „kormánykölcsönök”
segítségével. Közvetve maga az elnök is érintett volt, mivel az ajándékba neki adott kelet-
poroszországi birtokot illegálisan a fia nevére íratták, hogy ne kelljen majd örökösödési adót
fizetnie utána.
A nagyiparosok és földbirtokosok felzúdulása és a szakszervezetek hűvös reagálása ellenére
Schleicher megmagyarázhatatlan módon biztos maradt abban, hogy minden jó úton megy.
1933. Újév napján kabinetjével együtt felkereste az idős elnököt, aki háláját fejezte ki afelett,
hogy „legyőztük a legsúlyosabb nehézségeket, és nyitva áll előttünk a felfelé vezető út”. Január
4-én, azon a napon, amikor Papen és Hitler Kölnben találkozott, a kancellár elintézte, hogy az
elnök fogadja a napfényes Itáliában töltött vakációjáról visszatért Strassert. A nácik egykori
második embere néhány nappal később találkozott az elnökkel, s kinyilvánította hajlandóságát
arra, hogy belépjen Schleicher kormányába. Ε lépés megrökönyödést keltett a náci táborban.
Hitler és összes főbb segítőtársa akkor éppen nekivadultan harcolt az apró Lippe államban
annak érdekében, hogy megnyerjék a helyi választásokat, és ezzel kedvezőbb helyzetet
teremtsenek Hitler számára a Papennel való tárgyalásokon. Goebbels megörökíti, hogy Göring
január 13-án éjfélkor érkezett a Strasserról szóló rossz hírrel, s a párt nagyjai egész éjjel
fennmaradva vitatták meg a helyzetet: egyetértettek abban, hogy ha Strasser kormányzati
posztot vállal, az súlyosan fogja érinteni a pártot.
Schleicher is így gondolta. Amikor Kurt von Schuschnigg, Ausztria akkori külügyminisztere
január 15-én ellátogatott hozzá, Schleicher arról biztosította, hogy „Hitler úr már nem
probléma, mozgalma már nem jelent politikai veszélyt, az egész ügy megoldást nyert, múlttá
vált”.17
Strasser azonban nem lépett be a kormányba. A nacionalista párt vezetője, Hugenberg sem
állt kötélnek, pedig az előző napon még megígérte Hindenburgnak, hogy vállalni fogja.
Mindketten hamarosan Hitlerhez fordultak: Strasser hideg elutasításban részesült, ám
Hugenberg több sikerrel járt. Január 15-én, pontosan abban a pillanatban, amikor Schleicher
éppen eldicsekedett Schuschniggnak, hogy Hitlernek vége van, a nácik megnyerték az apró
Lippe államban tartott helyi választásokat. Nem volt valami nagy eredmény. Összesen 90 000
szavazatot adtak le, amelyből a nácik 38 ezret szereztek, ami 39%-ot jelentett, 17% javulást az
előző választás óta. Goebbels vezetésével azonban a náci vezetők „győzelemről” harsonáztak,
ami a jelek szerint furcsa módon hatott is számos konzervatív személyiségre, köztük a
Hindenburg mögött álló urakra, akik közül Meissner államtitkár és az elnök fia, Oskar volt a két
legfontosabb.
Január 22-én este ez a két úr titokban elhagyta az elnöki rezidenciát, (Meissner elmondása
szerint) a feltűnést kerülendően taxiba ült, és elhajtatott egy addig ismeretlen, Joachim von
Ribbentropp nevű náci kertvárosi otthonába. Házigazdájuk Papen barátja volt, akivel a
háborúban együtt szolgált a török fronton. A házban Papennal, Hitlerrel, Göringgel és Frickkel
találkoztak. Meissner szerint Oskar von Hindenburg e végzetes estéig ellenzett mindenféle
közösködést a nácikkal. Lehet, hogy Hitler tudta ezt; tény, hogy „négyszemközti”
beszélgetéshez ragaszkodott, s Meissner döbbenetére az ifjabb Hindenburg a követelésbe
beleegyezve átment Hitlerrel egy másik szobába, ahol egy órát töltöttek kettesben. Soha nem
derült ki, hogy mit mondott Hitler az elnök fiának, akit nem ismertek sem fényes elméjűnek,
sem erős jelleműnek. Náci körökben az volt a közhiedelem, hogy Hitler egyszerre ígérgetett és
fenyegetőzött; állítólag azzal fenyegette meg Oskart, hogy nyilvánosságra hozza részvételét a
botrányos Osthilfe-ügyben és adócsalását a Hindenburg-birtokkal kapcsolatban. Ajánlatait
viszont csak annak a ténynek az ismeretében tudjuk elbírálni, hogy néhány hónappal később a
Hindenburg család neudecki birtoka ötezer hektárnyi adómentes kiegészítéshez jutott, 1934
augusztusában pedig Oskar ezredesből egyszeriben vezérőrnaggyá lépett elő.
Afelől semmiképpen nincs kétség, hogy Hitler nagy benyomást tett az elnök fiára.
„Visszafelé a taxiban Oskar von Hindenburg rendkívül hallgatag volt, és annyi volt az egyetlen
megjegyzése, hogy nincs mit tenni – a nácikat be kell venni a korn^ányba – közli Meissner a
nürnbergi bíróság részére készült írásos vallomásában. – Az én benyomásom az volt, hogy
Hitlernek őt is sikerült a bűvkörébe vonnia.”
A hitleri varázst most már csak az apára kellett valahogyan kiterjeszteni. Ez bevallottan
nehezebb vállalkozás volt, mert bármilyen mentális rombolást végzett az idős tábornagyban a
kor, gránitjelleme változatlan maradt. A feladat nehezebb volt tehát, de nem végrehajthatatlan.
A buzgó Papen naponta megdolgozta az öregembert. Könnyű volt belátni azt is, hogy minden
ravaszsága ellenére Schleicher bukásra áll, hiszen nem sikerült sem átcsábítania a nácikat a
maga oldalára, sem szakadást előidézni soraikban. Nem kapott támogatást a nacionalistáktól, a
Centrum Párttól és a szociáldemokratáktól sem.
Január 23-án ezért Schleicher felkereste Hindenburgot, elismerte, hogy nem volt képes
többséget szerezni a Reichstagban, amelynek ennélfogva a feloszlatását követelte, és az
alkotmány 48. paragrafusa alapján szükségállapoti felhatalmazást, hogy rendeletekkel
kormányozhasson. Meissner szerint a tábornok a Reichstag „ideiglenes megszüntetését” is
kérte, és nyíltan elismerte, hogy kormányát „katonai diktatúrává” kell átalakítania.18 Minden
cseles intrikája ellenére Schleicher éppen ott tartott most, ahol Papen volt december elején,
szerepeik azonban felcserélődtek. Akkor Papen követelte a szükségállapoti felhatalmazást,
amelyet Schleicher ellenzett, és azt javasolta, hogy inkább ő alakíthasson többségi kormányt a
nácik támogatásával. Most viszont a tábornok ragaszkodott a diktatúrához, ám a ravasz Papen
arról biztosította a tábornagyot, hogy ő be tudná terelni Hitlert a karámba, s a kormány így
többséget élvezhetne a Reichstagban. Gazemberek és intrikusok karrierjében gyakran fordul így
a kocka!
Hindenburg emlékeztette Schleichert arra, hogy az milyen indokokkal fúrta meg nála Papent
december 2-án, és közölte vele, hogy ezek az okok még mindig fennállnak. Utasította tehát,
hogy térjen vissza feladatához: szerezzen magának többséget a Reichstagban! Schleicher tudta,
hogy ezzel vége a játszmának. Ugyanígy tudta ezt mindenki, aki részese volt a titoknak. Ezen
kevesek egyike, Goebbels így kommentálta az eseményt másnap: „Bármelyik pillanatban
megbukhat Schleicher, éppen ő, aki annyi mást megbuktatott már.”
Hivatalosan végül január 28-án zárult le a tábornok kálváriája: felkereste az elnököt, és
átnyújtotta neki kormánya lemondását. – Fél lábbal már a sírban vagyok, és nem biztos, hogy
később a mennyországban nem fogom sajnálni e tettet! – mondta Hindenburg az illúzióit
vesztett tábornoknak. – Ε hitszegés után nem biztos, hogy a mennyországba kerül, uram! –
felelte Schleicher, majd eltűnt a német történelem színpadáról.19
Ugyanaznap délben az elnök megbízta Papent, hogy vizsgálja meg, van-e lehetőség egy, „az
alkotmány keretein belül” működő Hitler-kormány felállítására. A ravasz és ambiciózus Papen
már egy hete dédelgette magában azt a gondolatot, hogy végül mégis csak becsapja Hitlert, és
Hugenberg támogatásával maga alakít elnöki kormányt. Január 27-én Goebbels ezt jegyezte fel:
„Még mindig megvan annak a lehetősége, hogy újra Papen lesz a kancellár.” Az előző napon
Schleicher a hadsereg főparancsnokát, von Hammerstein tábornokot elküldte az elnökhöz, hogy
figyelmeztesse: nehogy Papent válassza! A Berlint elöntő intrikák szövevényében Schleicher a
legutolsó pillanatban még fellépett annak érdekében, hogy Hitler legyen az utódja. Hindenburg
azonban biztosította a hadsereg főparancsnokát, hogy cseppet sem áll szándékában kinevezni
„azt az osztrák káplárt”.
Másnap, vasárnap, január 29-e döntő napnak bizonyult. A konspirátorok kijátszották utolsó
lapjaikat, s a város megtelt a lehető legijesztőbb és egymásnak ellentmondó rémhírekkel,
amelyek közül nem mindegyik volt egészen alaptalan. Schleicher újra útnak eresztette a hű
Hammersteint, hogy kavarjon egyet a helyzeten. A hadsereg főparancsnoka most Hitlerhez
ment, s újra figyelmeztette, hogy Papen cserben hagyhatja, ezért talán bölcs megoldás lenne, ha
a náci vezér a bukott kancellárral és a hadsereggel lépne szövetségre. Hitlert nem különösebben
érdekelte az ajánlat. Visszatért a Kaiserhofba, ahol segítőtársaival egyetemben éppen kávét és
süteményt fogyasztott, amikor Göring megjelent azzal a hírrel, hogy másnap a Führert nevezik
ki kancellárrá.
Aznap éjjel a náci vezérkar Goebbelsnek a Reichskanzlerplatzon lévő otthonában ünnepelte
a fontos hírt, amikor egy riasztó hírt hozó újabb küldött érkezett Schleichertől. Az illető Werner
von Alvensleben volt, olyan szenvedélyes konspirátor, hogy ott is kitalált valami konspirációt,
ahol szó sem volt ilyesmiről. Ez az ember közölte az ünneplőkkel, hogy Schleicher és
Hammerstein riadókészültségbe helyezte a potsdami helyőrséget, és arra készülnek, hogy az
agg elnököt Neudeckbe hurcolják, majd bevezessék a katonai diktatúrát. Ez vaskos túlzás volt.
Lehetséges, hogy a két tábornok eljátszott az ötlettel, de annyi bizonyos, hogy semmit nem
tettek. A nácik azonban hisztérikusan reagáltak a hírre. Göring a testsúlyától telhető legnagyobb
sebességgel igyekezett át a tér túloldalára, hogy riassza az elnököt és Papent. Hogy Hitler mit
tett, azt maga később így írta le:
Ε tervezett [katonai] puccsal kapcsolatos első ellenintézkedésem az volt, hogy a berlini SA
parancsnokáért küldtem, és rajta keresztül riasztottam az egész berlini SA-t. Ugyanakkor
utasítottam a rendőrségről Wecke őrnagyot, akiben megbízhattam, hogy készüljön fel a
Wilhelmstrasse hirtelen elfoglalására hat rendőrzászlóaljjal ... Végül utasítottam (a Reichswehr
miniszteréül kiszemelt) von Blomberg tábornokot, hogy induljon azonnal, január 30-án reggel 8
órakor Berlinbe érkezve eskettesse fel magát az öregúrral, s így a Reichswehr
főparancsnokaként nyomjon el minden lehetséges államcsínykísérletet.20
Schleichernek és a hadsereg főparancsnokának a háta mögött (mert akkoriban minden
valakinek a háta mögött történt) nem a még hatalmon nem lévő Hitler, hanem Hindenburg és
Papen rendelte haza és a honvédelmi tárca élére Werner von Blomberg tábornokot, aki éppen
Genfben, a leszerelési konferencián képviselte Németországot. Amint később Hitler elmondta,
Blomberg akkor már élvezte az ő bizalmát is, miután kelet-poroszországi vezérkari főnökének,
a nyíltan náci szimpatizáns Walter von Reichenau ezredesnek a befolyása alá került. Amikor
január 30-án kora reggel Blomberg Berlinbe érkezett, a pályaudvaron a hadsereg két tisztje várt
rá, egymásnak ellentmondó utasításokkal. Hammerstein segédtisztje, egy bizonyos von Kuntzen
őrnagy arra utasította, hogy jelentkezzék a hadsereg főparancsnokánál. Oskar von Hindenburg
ezredes viszont, aki a saját apjának volt a segédtisztje, arra utasította a csodálkozó Blomberget,
hogy a köztársasági elnöknél jelentkezzen. Blomberg az elnökhöz ment, ahol azonnal
feleskették, mint honvédelmi minisztert: így nemcsak arra kapott felhatalmazást, hogy elfojtsa a
hadsereg bármilyen puccskísérletét, hanem arra is, hogy gondoskodjon a hadsereg
támogatásáról a néhány órán belül kinevezésre kerülő új kormány számára. Hitler mindig hálás
maradt a hadseregnek azért, hogy e döntő pillanatban elfogadta őt. Nem sokkal később így
beszélt egy pártgyűlésen: – Ha forradalmunk napjaiban a hadsereg nem állt volna a mi
oldalunkra, ma nem állnánk itt! – Egyszer, később még súlyos teherként nehezedik majd a
tisztikarra ennek a felelőssége, s végül rettenetesen meg fogják bánni, hogy kit támogattak...
Január 30-ának télies délelőttjén véget ért a weimari köztársaság tragédiája: lezárult a német
népnek a demokrácia működtetésére irányuló, tizennégy kiábrándító esztendőn át tartó kontár
kísérlete. Ám előbb még, a legeslegutolsó pillanatban, amikor már lehullóban volt a függöny,
apró kis komédia játszódott le a republikánus rezsim temetésére összegyűlt konspirátorok
tarkabarka csoportjában. Papen később így írta le az eseményt:
Körülbelül fél tizenegykor az én házamban jöttek össze a kinevezésre javasolt kabinet tagjai,
s a kerten keresztül átmentünk az elnöki palotába, ahol Meissner irodájában várakoztunk. Hitler
azonnal újra panaszkodni kezdett, hogy nem jelölték ki Poroszország birodalmi biztosává. Úgy
érezte, ez súlyosan korlátozza a hatalmát. Megmondtam neki, hogy a poroszországi
kinevezés ... ráér később is. Erre Hitler azzal válaszolt, hogy ha ennyire korlátozzák a hatalmát,
akkor ragaszkodnia kell az új Reichstag-választásokhoz.
Ez egészen új helyzetet teremtett, és a vita felerősödött. Az ötletet főleg Hugenberg
ellenezte, akit Hitler azzal próbált lecsillapítani, hogy kijelentette: semmiféle változtatást nem
eszközöl a kabinetben, bármi is legyen az eredmény ... Ekkorra már jóval elmúlt tizenegy óra,
az elnöki kihallgatás kijelölt időpontja, így Meissner megkért, vessek véget a megbeszélésnek,
mivel Hindenburg nem hajlandó tovább várni ránk.
Olyan hirtelen tört ki a nézetkülönbség, hogy féltem: új koalíciónk még a megszületése előtt
felbomolhat... Végül bevezettek bennünket az elnökhöz, és lebonyolítottam a szükséges
hivatalos bemutatást. Hindenburg rövid beszédet mondott a nemzet érdekében szükséges teljes
együttműködésről, utána pedig feleskettek bennünket. Megalakult a Hitler-kormány.21
Az egykori bécsi csavargó, az I. világháború gazdátlan katonája, az erőszakos forradalmár
így vált tehát egy nagy nemzet kancellárjává: a hátsó ajtón beosonva, az általa titokban
megvetett régi típusú reakciósokkal kötött alantas politikai megállapodás útján.
A nemzetiszocialisták persze határozottan kisebbségben voltak a kormányon belül; a
tizenegy minisztériumból csak három lett az övék, s a kancellári poszt kivételével ezek sem
voltak kulcsfontosságú tárcák. Frick lett a belügyminiszter, ám a legtöbb európai országtól
eltérően nem volt hatalma a rendőrség felett: Németországban a rendőrséget tartományi szinten
felügyelték. A kabinet harmadik náci tagja Göring volt, ám őrá nem osztottak határozott
szerepet: tárcanélküli miniszter lett azzal, hogy később, amikor Németország majd légierővel is
rendelkezik, légügyi miniszterré fogják kinevezni. Kevéssé tűnt fel, hogy Göringet egyben
Poroszország belügyminiszterévé is tették, s hivatala kezében volt Poroszország rendőrsége; a
pillanatnyi közfigyelem akkor a birodalmi kabinetre összpontosult. Sokak meglepetésére
Goebbels neve nem jelent meg a kormánylistán; akkor még kívül rekedt a kabineten.
A fontos tárcákat a konzervatívok kapták, akik biztosak voltak abban, hogy sikerült a nácikat
igába fogniuk a saját céljaik érdekében. Neurath maradt a külügyminiszter, Blomberg lett a
honvédelmi miniszter, Hugenberg vette át az egyesített gazdasági és mezőgazdasági
minisztériumot, Seldte, a Stahlhelm vezetője kapta a munkaügyi tárcát, a többi minisztérium
pedig a Papen által nyolc hónappal azelőtt a kormányba hozott pártonkívüli „szakértőkre”
maradt. Maga Papen birodalmi alkancellár és Poroszország miniszterelnöke lett, akinek
Hindenburg azt is megígérte, hogy a kancellárt kizárólag az alkancellár jelenlétében fogja
fogadni majd. Papen biztos volt abban, hogy ez a példátlan helyzet képessé teszi őt a radikális
náci vezér megza-bolázására. De még ennél is többről volt szó: ez a kabinet Papen ötlete,
Papen alkotása volt, s Papen bizonyos volt abban is, hogy barátja, csodálója és védelmezője, a
megbízható idős elnök segítségével, valamint a zajos nácikat számszerűen 8:3 arányban
felülmúló konzervatív kollégái bennfentes támogatásával ő fogja uralni a kormányt.
Ám a titkos paktumok e frivol politikusa nem ismerte Hitlert (mert Hitlert senki nem ismerte
igazán), s nem értette meg azt sem, milyen hatalmas erők küldték a felszínre az új kancellárt.
Papen sem, sőt Hitler kivételével senki más sem fogta fel egészen a létező intézményeknek: a
hadseregnek, az egyházaknak, a szakszervezeteknek, a politikai pártoknak, sőt a középosztály
hatalmas nem náci részének és a jól szervezett munkásosztálynak is az immár bénulásba hajló
érthetetlen gyengeségét; Papen sokkal később gyászos hangon jegyezte meg, hogy „harc nélkül
adták meg magukat”.
Minden egyes német társadalmi osztály, csoport és párt felelős volt bizonyos mértékben a
demokratikus köztársaság elhagyásáért és Adolf Hitler eljöveteléért. A nácizmust ellenző
németek kardinális hibája az volt, hogy nem egyesítették erőiket az ellene való küzdelemben.
Népszerűségük csúcsán, 1932 júliusában a nemzetiszocialisták a szavazatoknak csupán 37
százalékát szerezték meg. A német választók Hitlert elvető 63 százaléka azonban túlságosan
megosztott és rövidlátó volt ahhoz, hogy összefogjon a mindannyiukat fenyegető veszéllyel
szemben, amiről bizonyosan tudták, hogy legyűri őket, ha nem egyesülnek ellene, még ha
ideiglenesen is, hogy eltiporhassák. Moszkva instrukcióinak megfelelően a kommunisták
mindvégig a mellett az ostoba eszme mellett kötelezték el magukat, hogy előbb a
szociáldemokratákat, a szocialista szakszervezeteket és a középosztály maradék demokratikus
erőit kell megsemmisíteniük, aminek az a kétes elmélet volt az alapja, hogy bár ez a nácik
uralmához vezet, az amúgy is csak rövid életű lesz, s végül elkerülhetetlenül magával hozza a
kapitalizmus összeomlását, amely után majd ők, a kommunisták veszik át a hatalmat, és
létrehozzák a proletárdiktatúrát. A bolsevista-marxista ideológia szerint a fasizmus a
kapitalizmus haldoklásának utolsó fázisa: utána azután jöhet már a kommunista áradat!
Az, hogy tizennégy éven át részesültek a politikai hatalomból, s megkötötték mindazokat a
kompromisszumokat, amelyek szükségesek voltak a koalíciós kormányok fenntartásához,
elemésztette a szociáldemokraták erejét és lelkesedését; pártjuk végül már egy opportunista
nyomásgyakorló csoportra emlékeztetett, amely az ereje alapjául szolgáló szakszervezetek
érdekében igyekezett elszántan alkudozni. Igaz lehet, amit egyes szocialisták mondtak, hogy
nem mosolygott rájuk a szerencse: a gátlástalan és demokráciaellenes kommunisták
megosztották a munkásosztályt; a gazdasági válság tovább rontott a helyzetükön, mivel
meggyengítette a szakszervezeteket, és elvitte a párttól annak a sokmillió munkanélkülinek a
támogatását, akik kétségbeesésükben vagy a kommunistákhoz, vagy a nácikhoz pártoltak át. A
szociáldemokraták tragédiája azonban nem írható kizárólag a balszerencse rovására. 1918
novemberében megvolt a lehetőségük arra, hogy átvegyék az uralmat Németország felett, és
létrehozzák az általuk szünet nélkül hirdetett szociáldemokrácián alapuló államot – azonban
hiányzott belőlük az elszántság. Mostanra, a század harmadik évtizedének elejére idős,
jóindulatú, ám leginkább középszerű emberek vezette fáradt, defetista párttá váltak. Mindvégig
hűségesek maradtak a köztársasághoz, de a dráma végén már túl zavarodottak és túl félénkek
voltak ahhoz, hogy vállalják az életben tartásához szükséges nagy kockázatot. Akkor is
megnyilvánult tehetetlenségük, amikor Papen kiküldött egy szakasz katonát, hogy takarítsák el
Poroszország alkotmányos kormányát.
A jobb- és baloldali szélsőség között nem létezett Németországban egy olyan politikai erővel
rendelkező középosztály, amely más országokban – Franciaországban, Angliában, az Egyesült
Államokban – a demokrácia gerincét adta. A köztársaság fennállásának első évében a
középosztály pártjai: a Demokrata Párt, a Néppárt, a Centrum Párt összesen 12 millió szavazatot
szereztek, csak kétmillióval kevesebbet, mint a két szocialista csoportosulás. Ezután azonban
erejük megfogyatkozott, amint támogatóik Hitler és a nacionalisták irányába kezdtek fordulni.
1919-ben a Demokrata Párt 74 tagot küldhetett a Reichstagba – 1932-re két képviselőjük
maradt. A Néppárt ereje az 1920-as 62 mandátumról 11-re csökkent 1932-ben. Csak a katolikus
Centrum őrizte meg mindvégig szavazóbázisát. Az első köztársasági választásokon, 1919-ben
71 mandátumot kaptak, 1932-ben pedig 70-et. Ám Bismarck ideje óta a Centrum még a
szociáldemokratáknál is opportunistább társaság volt, hajlandó minden kormány támogatására,
amely az ő érdekeltségeik javára tesz engedményeket. És bár úgy tűnt, hogy lojálisak a
köztársasághoz, és támogatják a demokráciát, láthattuk korábban, hogy vezetőik már azelőtt
tárgyaltak a nácikkal Hitler kancellárságáról, hogy Papen és a nacionalisták rájuk ígértek volna.
 Németországban nem létezett tehát középutas politikai osztály, ám az a stabilitás is
hiányzott, amelyet sok más országban a valódi konzervatív pártok nyújtanak. Legjobb
formájukban, 1924-ben a német nacionalisták hatmillió szavazatot kaptak, s 103 képviselőt
küldtek a Reichstagba, ahol övék lett a második legnépesebb frakció. Később azonban, mint
ahogy szinte mindig megtörtént a weimari köztársaság idején, nem voltak hajlandók felelős
pozíciókat elfogadni sem a kormányban, sem az ellenzék oldalán; csupán a húszas évek két
rövid életű kormányában vettek részt. A német jobboldal, amely jórészt a nacionalistákra
szavazott, véget akart vetni a köztársaságnak, és visszahozni a régi imperialista Németországot,
amelyben régi privilégiumaikat is mind visszakaphatták volna. A köztársaság a jobboldallal
egyedenként és osztályként is a lehető legnagylelkűbben bánt, sőt rendkívüli toleranciával is, ha
figyelembe vesszük, hogy mit akart ez a jobboldal. Mint láttuk, a hadsereg állam maradhatott az
államban, a bankárok és üzletemberek nagy profitokat tehettek zsebre, a junkerek soha vissza
nem fizetett és a kapott célra csak ritkán felhasznált állami kölcsönök segítségével
megtarthatták gazdaságtalan birtokaikat. Ε nagylelkűség mégsem vívta ki az érintettek háláját,
sem hűségüket a köztársasághoz. A jelen krónika szerzője számára érthetetlen módon
szűklátókörűén, előítéletekkel eltelten és vakon addig rágták a köztársaság alapjait, amíg csak
Hitlerrel szövetséget kötve nem sikerült ledönteniük.
A konzervatív osztályok úgy vélték, hogy az egykori osztrák csavargóban megtalálták azt az
embert, aki úgy segíti majd őket céljaik elérésében, hogy közben a foglyuk marad. A
köztársaság lerombolása csak az első lépés volt. Ezután olyan autoriter Németországot akartak
létrehozni, amely belföldön véget vet a „demokratikus sületlenségnek”, és elveszi a
szakszervezetek erejét, külföldön pedig semmissé teszi az 1918-as békeítéletet, letépi magáról
Versailles béklyóját, újra kiépít egy nagy hadsereget, s katonai hatalmával az ország ismét
elfoglalhatja megérdemelt helyét a napfényben. Ezek voltak Hitler céljai is. S bár magával hozta
azt, amivel a konzervatívok nem rendelkeztek: a tömegtámogatást, a jobboldal biztos volt
abban, hogy a kancellár ott marad az ő zsebükben – hát hiszen nem ők vannak 8-3 arányú
többségben a kormányban? Ez a számarány lehetővé teszi majd (vélték a konzervatívok), hogy
a hamisítatlan nácizmus barbársága nélkül is elérhessék céljaikat. Saját megítélésük szerint
elvégre ők tisztességes, istenfélő emberek...
A Hohenzollern birodalom Poroszország katonai sikerein épült fel, a Német Köztársaság
pedig egy nagy háborúban a szövetséges hatalmaktól elszenvedett vereség nyomán született. A
Harmadik Birodalom azonban semmit nem köszönhetett sem a hadiszerencsének, sem pedig
valamilyen külföldi hatásnak. Békeidőben, békés körülmények között, saját gyengeségükből és
erejükből hozták létre maguk a németek. Saját maguk vették nyakukba a náci zsarnokságot.
Sokan, talán a többségük, nem tudta ezt még ilyen tisztán abban a déli órában, 1933. január 30-
án, amikor Hindenburg elnök kifogástalanul alkotmányos módon Adolf Hitlerre bízta a
kancellárságot^
Megtudják majd hamarosan.

NÉMETORSZÁG NÁCIFIKÁLÁSA: 1933-34

Az az elmélet, amely a bécsi csavargó Hitler fejében fogalmazódott és ragadt meg, miszerint
egy forradalmi mozgalom úgy juthat hatalomra, ha szövetséget köt az állam valamely hatalmi
intézményével, a gyakorlatban is meglehetős pontossággal valósult meg úgy, ahogyan azt Hitler
kalkulálta. A hadsereg és a konzervatívok támogatásával az elnök kancellárrá nevezte ki.
Politikai hatalma azonban nagy volt bár, de nem korlátlan. Megoszlott közte és a hatalomnak az
őt uralomra segítő e három forrása között, amelyek kívül estek a nemzetiszocialista mozgalmon,
és a bizalmuk sem volt korlátlan iránta.
 Hitler azonnali feladata ezért az volt, hogy gyorsan kiszorítsa őket a vezetésből, pártját az
állam abszolút urává tegye, utána pedig a tekintélyelvű kormányzat hatalmával és rendőrségével
hajtsa végre a náci forradalmat. Alig huszonnégy órája volt még csak hatalmon, amikor máris
megtette az első döntő lépést, amellyel csapdába ejtette hiszékeny konzervatív „rabtartóit”, s
akár kezdeményezte, akár irányította, de mindenképpen elindított egy olyan eseménysort, amely
hat hónap leforgása alatt egyrészt Németország teljes nácifikálását eredményezte, másrészt
pedig azt, hogy Hitler a német történelemben első ízben nem szövetségi alapon egyesült
birodalom diktátorává vált.
Öt órával azután, hogy letette a hivatali esküt, 1933. január 30-án délután 5 órakor Hitler
megtartotta első minisztertanácsát. Az ülésről készült jegyzőkönyv, amely több száz tonnányi
egyéb titkos náci irat között a nürnbergi peranyagok közé került, feltárja, hogy a fortélyos
Göring segítségével milyen gyorsan és ügyesen ültette fel Hitler a konzervatív
kormánytagokat.51 1 Hindenburg nem elnöki kabinet élére, hanem a Reichstag többségének
támogatását élvező kormány fejévé nevezte ki Hitlert. Ám a kormányban képviselt két pártnak,
a náciknak és a nacionalistáknak csupán 247 mandátuma volt az 583 fős Reichstagban, tehát
nem volt többségük. Ennek megszerzése érdekében a 70 fős parlamenti frakcióval rendelkező
Centrum Párt támogatására volt szükségük. Hitler már az új kormány létének első óráiban
elküldte Göringet, hogy tárgyaljon a centrista vezetőkkel, s Göring most azt jelentette a
kormánynak, hogy a Centrum „bizonyos engedményeket” követel. Azt javasolta ezért, hogy
oszlassák fel a Reichstagot, és tartsanak új választásokat. Hitler egyetértett vele. Hugenberg, aki
minden üzleti sikere ellenére felettébb fafejű egyén volt, ellenezte, hogy bevegyék a kormányba
a Centrumot, másfelől viszont ellenezte az új választásokat is, jól tudván, hogy a most már az
állam erőforrásaival is rendelkező nácik így már abszolút többséget is szerezhetnének a
választófülkében, ezzel pedig olyan helyzetbe kerülnének, amelyben már nem volna szükségük
az ő és konzervatív barátainak a szolgálataira. Ezért hát azt indítványozta, hogy egyszerűen
tiporják el a kommunista pártot: a száz kommunista mandátum megszűnésével a nácik és a
nacionalisták együtt már többségben lesznek. Hitler azonban ekkor még nem akart ilyen
messzire elmenni. Végül megállapodtak abban, hogy maga a kancellár fog másnap délelőtt
tárgyalni a Centrum vezetőivel, s ha a tárgyalások eredménytelennek bizonyulnának, akkor új
választásokat kérnek majd.
Hitler könnyedén eredménytelenné tette a tárgyalásokat. Kérésére a Centrum vezetője,
Monsignor Kaas tárgyalási alapul átnyújtott egy listát a kérdéseikkel, amelyek összességükben
csupán annak követelését tartalmazták, hogy Hitler ígérje meg: alkotmányosan fog
kormányozni. Hitler azonban becsapta Kaast és saját kormánya tagjait is. Az utóbbiaknak azt
jelentette, hogy a Centrum lehetetlen követelésekkel állt elő, így hát nincs lehetőség a
megegyezésre. Ezért azt javasolta: kérjék fel az elnököt a Reichstag feloszlatására és új
választások kiírására. Hugenberg és Papen csapdába került, ám miután a náci vezér
ünnepélyesen megígérte nekik, hogy a kormány összetétele a választások eredményétől
függetlenül változatlan marad, beleegyeztek a dologba. Az új választásokat március 5-re tűzték
ki.
Az utolsó viszonylag még szabad németországi választásokon fordult elő első ízben, hogy a
náci párt a kormányzat hatalmas erőforrásait fordíthatta szavazatok elnyerésére. Goebbels
ünnepelt. „Most már könnyű lesz a harc folytatása, mert az állam erőforrásaira
51
A kabinetülés természetesen zártkörű volt, és számos, Hitler és alvezérei által a Harmadik Birodalom idejében vezetett,
zömükben a legszigorúbb titokban tartott megbeszéléshez hasonlóan, ennek az iratairól és határozatairól sem értesült a
nyilvánosság addig, amíg a nürnbergi perre készülve át nem nézték az elfogott német dokumentumokat.
Könyvünkben e ponttól kezdve hírt adunk számos ilyen szigorúan bizalmas megbeszélésről és a belőlük eredő
döntésekről, amelyek egytől egyig államtitoknak minősültek a maguk idején. Könyvünk innen egészen a végéig nagy
mértékben az akkor született iratokra támaszkodik. Vállalva annak kockázatát, hogy az oldalak tele lesznek a jegyzeteket jelölő
számokkal, mindenhol jelezni fogom a forrásokat. Hitem szerint egy nemzet történetéből valamely korszak históriáját soha még
nem dokumentálták ilyen teljesen, mint a Harmadik Birodalomét, s úgy véltem, hogy a dokumentumokra történő hivatkozások
elhagyása nagyon meggyengítette volna e könyv mint autentikus történelmi munka értékét.
támaszkodhatunk – írta február 3-i naplójegyzetében. – A rádió és a sajtó a rendelkezésünkre
áll. A propaganda mesterművét fogjuk előadni. És ez alkalommal, természetesen, nincs
pénzhiány.”2
A vezető üzletembereknek tetszett az új kormány, amely azt ígérte, hogy a helyükre teszi a
szervezett munkásokat, és lehetővé teszi, hogy egy vállalat vezetősége a saját tetszése szerint
irányíthassa a céget. így amikor felkérték őket az adakozásra, a február 20-án Göring
rezidenciáján, a Reichstag elnökének palotájában tartott találkozón beleegyeztek abba, hogy
kinyitják pénztárcájukat. A találkozón Schacht volt a házigazda, Göring és Hitler pedig kijelölte
a követendő irányvonalat Németország két tucat vezető iparmágnásának, köztük az egyik napról
a másikra lelkes nácivá váló Krupp von Bohlennek, az I. G. Farbent képviselő Boschnak és
Schnitzlernek, valamint az Egyesült Acélművek fejének, Vöglernek. Ε titkos találkozóról is
rendelkezünk fennmaradt feljegyzéssel.
Hosszú beszédét Hitler a nagyiparosok felé tett bókkal kezdte. – A magánvállalkozás nem
maradhat fenn a demokrácia korában; csak akkor képzelhető el, amikor az emberek a
tekintélyről és a személyiségről alkotott egészséges elképzeléssel rendelkeznek ... Minden földi
jóért, ami a miénk, a kiválasztott kevesek küzdelmének vagyunk adósai... Nem feledhetjük,
hogy a kultúra minden áldását többé-kevésbé vasököllel kell bevezetnünk. – Megígérte az
üzletembereknek, hogy „kiiktatja” a marxistákat, és helyreállítja a Wehrmachtot (az utóbbi
különösen érdekében állt olyan iparvállalatoknak, mint a Krupp, az egyesült Acélművek és az I.
G. Farben, amelyekre a legnagyobb nyereség várt az újrafegyverkezés esetén. – Most az utolsó
választások következnek – fejezte be Hitler, s megígérte hallgatóinak: – Az eredménytől
függetlenül nem lesz visszakozás! – Mint elmondta, ha nem fog nyerni, akkor „más
eszközökkel... más fegyverekkel”, de hatalmon marad. Göring, aki inkább a lényegről beszélt,
hangsúlyozta a „pénzügyi áldozathozatal” szükségét, amelyet „bizonyára sokkal könnyebben
visel el az ipar, ha annak tudatában teszi, hogy a március 5-i választás lesz a következő tíz
esztendőben, de valószínűleg az elkövetkezendő száz évre is az utolsó”.
Mindezt megfelelően világossá tették az egybegyűlt nagyiparosok számára, s azok lelkesen
reagáltak arra az ígéretre, hogy vége lesz a nyavalyás választásoknak, a demokráciának és a
leszerelésnek. Krupp, a hadianyagkirály, aki Thyssen szerint január 29-én még azt követelte
Hindenburgtól, hogy ne nevezze ki kancellárrá Hitlert, most talpra ugrott, és az üzletemberek
„háláját” fejezte ki a kancellárnak, amiért „ilyen világos képet kaptunk”. Dr. Schacht ezután
körbeadta a kalapot. – Hárommillió márkát szedtem össze! – mondta évekkel később
Nürnbergben.3

1933. január 31-én, Hitler kancellári kinevezésének másnapján Goebbels a következőket írta
naplójába: „A Führerrel történt megbeszélés során lefektettük a vörös terror elleni küzdelem
irányvonalát. Pillanatnyilag tartózkodunk a közvetlen ellenintézkedésektől. Előbb még lángra
kell, hogy lobbanjon a bolsevikok forradalom-kísérlete. A megfelelő pillanatban majd
lesújtunk.”
A náci hatóságok sokasodó provokációi ellenére a választási kampány indulásakor nyoma
sem volt annak, hogy lángra lobbanna akár a kommunista, akár a szocialista forradalom.
Február elejére a Hitler-kormány betiltott minden kommunista gyűlést, és bezáratta a
kommunista sajtót. A szociáldemokrata nagygyűléseket vagy betiltották, vagy az SA
rohamosztagosai verték szét, s a vezető szocialista lapok működését folyamatosan
felfüggesztették. A náci terrort még a katolikus Centrum Párt sem úszta meg szárazon. Steger-
waldot, a katolikus szakszervezetek vezetőjét megverték a barnaingesek, amikor beszélni
próbált egy gyűlésen, egy másik gyűlésen pedig Brüning volt kénytelen rendőri védelmet kérni,
miután SA-legények számos hívét megsebesítették. A választási kampány során összesen
ötvenegy náciellenes személy meggyilkolását jegyezték fel, a nácik pedig azt állították, hogy az
ő embereik közül tizennyolc volt a megöltek száma.
 Most tűnt csak fel, milyen kulcspozícióba került Göring, amikor Poroszország
belügyminisztere lett. Lerázta magáról az őt visszatartani igyekvő, névlegesen felette álló
porosz miniszterelnök, Papen kezét, és több száz köztársasági tisztségviselőt távolított el,
akiknek a helyére nácikat, főleg az SA és az SS tisztjeit ültette. Megparancsolta a rendőrségnek,
hogy „minden áron” kerülje el az ellenségeskedést az SA-val, az SS-szel és a Stahlhelmmel,
viszont ne tanúsítson irgalmat azok iránt, akik „ellenségesek az állammal szemben”. Arra
nógatta a rendőrséget, hogy „használják lőfegyvereiket”, s figyelmeztette a testületet, hogy
megbünteti azokat, akik nem engedelmeskednek. A Németország kétharmad részét elfoglaló
tagállam, Poroszország rendőrsége tehát kendőzetlen felszólítást kapott arra, hogy lőjön agyon
mindenkit, aki szembeszegül Hitlerrel. Annak biztosítása érdekében, hogy a feladatot
kíméletlenül végre is hajtsák, február 22-én Göring létrehozott egy 50 000 fős kisegítő rendőri
erőt, amelynek 40 000 tagját az SA-ból és az SS-ből, a többit pedig a Stahlhelmből toborozták.
Poroszország rendőri erejét így nagy mértékben a náci gengszterek adták.
Meggondolatlan volt az a német, aki ilyen „rendőrségtől” kért védelmet a náci terroristákkal
szemben.
Ám mindeme terror ellenére nem „lobbant lángra” a Goebbels, Hitler és Göring által várt
„bolsevik forradalom”. De ha egyszer nem lehet kiprovokálni, nem kéne akkor kitalálni egyet?
Február 24-én Göring rendőrsége razziát tartott a kommunisták berlini székházában, a Karl
Liebknecht Hausban. A kommunista vezetők már hetekkel azelőtt elhagyták az épületet:
egyesek már illegalitásba vonultak, mások csendben átcsusszantak Oroszországba. A pincében
azonban halomban álltak a propagandafüzetek, s ez már elég volt ahhoz, hogy Göring hivatalos
nyilatkozatban jelentse be: az elkobzott „okmányok” azt bizonyítják, hogy a kommunisták
éppen forradalmat készültek kirobbantani. A nagyközönség, sőt a konzervatívok egy része is
szkeptikusan reagált a hírre. Nyilvánvaló volt, hogy valami ennél szenzációsabbat kell találni
ahhoz, hogy pánikba kergessék a nyilvánosságot a március 5-i választások előtt.

A REICHSTAG-TŰZ
Február 27-én este, Berlinben kettesével külön vacsorázott Németország négy legnagyobb
hatalommal rendelkező polgára. A Vosstrassén lévő exkluzív Herrenklubban von Papen
alkancellár látta vendégül von Hindenburg elnököt. Távolabb, Goebbelsék otthonába Hitler jött
el, hogy családi körben költse el estebédjét. Goebbels elmondása szerint kikapcsolódtak:
gramofonlemezeket hallgattak, és történeteket meséltek. Naplójegyzete szerint „hirtelen
telefonhívás jön dr. Hanfstangltől: 'Ég a Reichstag!' Biztos vagyok benne, hogy túloz, s meg
sem említem a Führernek.”4
A Herrenklubban vacsorázók azonban csupán egy saroknyira voltak a Reichstagtól.
Hirtelen vörös ragyogást vettünk észre az ablakokban [írta később Papen], és kiáltozást
hallottunk az utcáról. Az egyik szolga odasietett hozzám, és a fülembe súgta: – Ég a Reichstag!
– Ezt elismételtem az elnöknek. Felállt, s az ablakból láttuk a Reichstag kupoláját, amelyet
mintha reflektorok világítottak volna meg. Körvonala gyakran elhomályosult egy-egy láng- és
füstcsóva kitörésétől.5
Az alkancellár a saját autóján vitette haza az agg elnököt, majd az égő épülethez sietett.
Goebbels közben saját elmondása szerint gondolkodóba esett Putzi Hanfstängl „viccén”,
lebonyolított néhány telefonhívást, és megtudta, hogy valóban lángokban áll a Reichstag.
Néhány másodpercen belül ő és a Führer „óránként hatvan mérfölddel” vágtatott „végig a
Charlottenberger Chausseen a bűntett színhelye felé”.
Odaérkezésükkor azonnal kihirdették, hogy bűntett, méghozzá kommunista bűntett történt.
Göring már előttük ott volt: izzadt, lihegett, egészen magán kívül volt izgalmában. Mint Papen
később felidézte, Göring az égre kiáltotta: – Ez kommunista bűntett az új kormány ellen! –
Rudolf Dielsnek, a Gestapo új főnökének így kiáltott: – Ez a kommunista forradalom kezdete!
Egy percet sem várhatunk! Nem tanúsítunk irgalmat! Minden kommunista tisztségviselőt agyon
kell lőni ott, ahol rájuk találnak! Minden kommunista képviselőt még ma éjjel fel kell lógatni!6
Valószínűleg soha nem fog kiderülni a teljes igazság a Reichstag-tűzről. Aki ismerhette,
majdnem mind halott már: legtöbbjüket Hitler intéztette el a következő hónapok során. Még
Nürnbergben sem sikerült teljes mértékben tisztázni a rejtélyt, bár elegendő a bizonyíték arra,
hogy ne maradjon sok kétség: a gyújtogatást a nácik tervelték ki, és hajtották végre saját
politikai céljaik érdekében.
A Reichstag elnökének Göring által lakott palotájából a központi fűtésrendszer földalatti
folyosója vezetett a Reichstag épületéhez. Február 27-én éjjel ezen az alagúton vezetett végig a
Reichstaghoz egy kis létszámú rohamosztagos különítményt az egykori londiner, most pedig a
berlini SA parancsnoka, Karl Ernst. A különítmény benzint és öngyulladó vegyianyagokat
hordott szét az épületben, majd sietve visszatért Göring palotájába azon az úton, amelyen jöttek.
Ugyanekkor egy félkegyelmű holland kommunista, Marinus van der Lubbe, aki szenvedélyes
gyújtogató volt, az utcáról hatolt be a hatalmas, elsötétített, és számára ismeretlen épületbe, ahol
több kis tüzet gyújtott. Ezt a gyengeelméjű piromániást az ég küldte a náciknak. Néhány nappal
ezelőtt gyűjtötte be az SA, miután meghallották, amint egy bárban azzal dicsekszik, hogy több
középületben próbált már tüzet okozni, s legközelebb a Reichstagot próbálja felgyújtani majd.
Hihetetlennek látszik, de bizonyítékok támogatják, hogy a nácik találtak egy buggyant
kommunista gyújtogatót, aki pontosan arra készült, aminek a végrehajtására ők maguk is
elszánták magukat. A tűz ötlete szinte bizonyosan Göringtől és Goebbelstől származott. Hans
Gisevius, aki akkor a porosz belügyminisztérium hivatalnoka volt, Nürnbergben azt vallotta,
hogy „Goebbels gondolt először arra, hogy fel kellene gyújtani a Reichstagot”, a Gestapo
főnöke, Rudolf Diels pedig írásos vallomásában közölte: „Göring pontosan tudta, hogyan kell
gyújtani a tüzet”, és megparancsolta neki, hogy „a tűz előtt készítsek listát a tűz után
letartóztatandó személyekről”. Franz Halder tábornok, aki a II. Világháború elején a német
nagyvezérkar főnöke volt, Nürnbergben felidézte, hogyan dicsekedett egy alkalommal Göring a
tettével:
1942-ben, a Führer születésnapján, ebéd közben a téma a Reichstag épületére és művészi
értékére terelődött. Saját fülemmel hallottam, amint Göring félbeszakította a beszélgetést, és ezt
kiáltotta: – Én vagyok az egyetlen, aki igazán ismeri a Reichstagot, mert én gyújtottam fel! – És
a combjára csapott.52
Egyértelműnek tűnik, hogy van der Lubbe a nácik balekja volt. Felbiztatták, hogy próbálja
meg felgyújtani a Reichstagot. A munka oroszlánrészét azonban a rohamosztagosok végezték,
persze az ő tudta nélkül. Az ügy Lipcsében tartott tárgyalásán megállapították, hogy a féleszű
holland nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel egy ekkora épületet ilyen
gyorsan lángba lehet borítani. Behatolása után kettő és fél perccel már erősen égett a nagy
központi csarnok, pedig csak az ingét használhatta a gyújtogatáshoz. A tárgyaláson tett
szakértői tanúvallomások szerint a fő tüzeket nagy mennyiségű vegyianyagokkal és benzinnel
okozták. Ezeket egyetlen ember nyilvánvalóan nem vihette volna be az épületbe, s egymagában
nem lett volna képes ilyen rövid idő alatt ennyi helyen tüzet okozni odabent.
Van der Lubbét a helyszínen letartóztatták, s Göring, amint később a bíróságon el is mondta,
rögtön fel akarta akasztatni. Másnap Ernst Torgier, a kommunisták parlamenti vezetője feladta
magát a rendőrségen, amikor meghallotta, hogy Göring őt vádolja, néhány nappal később pedig
a rendőrség letartóztatott három bolgár kommunistát: Georgi Dimitrovot, aki a háború után
Bulgária miniszterelnöke lesz, továbbá Popovot és Tanevet. A három vádlott ellen a lipcsei
Legfelsőbb Bíróságon lefolytatott büntető tárgyalás egyfajta fiaskóvá vált a nácik, és különösen
Göring számára, akit a saját védelmét maga ellátó Dimitrov egy sorozat csípős keresztkérdéssel
könnyedén beleprovokált abba, hogy bolondot csináljon magából. A tárgyalási jegyzőkönyv
tanúsága szerint a tárgyalás egy pontján Göring ráordított a bolgárra: – Ki veled innen,

52
A kihallgatások alkalmával és nürnbergi pere során Göring mindvégig tagadta, hogy bármi része lett volna a Reichstag
felgyújtásában.
gazember!

BÍRÓ [a rendőrtiszthez]: Vezesse el!

DIMITROV [miközben a rendőrök elvezetik]: Fél a kérdéseimtől, miniszterelnök úr?
GÖRING: Várj csak, amíg kiviszünk erről a bíróságról, te gazember!

Torglert és a három bolgárt felmentették, bár a német kommunista vezetőt azonnal

„védőőrizetbe” vették, amelyből a háború alatt bekövetkezett haláláig nem szabadult. Van der
Lubbét bűnösnek találták, és lefejezték.7
A tárgyalás még a bíróságnak a náci hatóságok iránti szolgalelkűsége ellenére is a gyanú
árnyékát vetette Göringre és a nácikra, azonban késő volt már ahhoz, hogy e gyanúnak
bármilyen konkrét hatása lehessen. Hitler nem vesztegette az időt: azonnal a végletekig
kihasználta a tűz nyújtotta lehetőséget.
A tűz másnapján, február 28-án rábírta Hindenburg elnököt, hogy írjon alá egy, „A nép és az
állam védelméről” szóló elnöki rendeletet, amely felfüggeszti az alkotmánynak az egyéni és
polgári szabadságjogokat garantáló hét fejezetét. „Az államot veszélyeztető kommunista
erőszakcselekmények elleni védelmi intézkedésként” aposztrofált rendelet lefektette a
következőket:
A személyes szabadság, a szabad véleménynyilvánítás, ezen belül a sajtószabadság
korlátozása; a gyülekezési és szervezkedési szabadság korlátozása; a postai, távirati és
telefonérintkezés titkosságának megsértése, valamint a házkutatási és elkobzási parancsok,
továbbá a tulajdonjogi korlátozások szintén megengedhetők az egyebekben előírott
törvényességi határokon túl.
A rendelet ezen kívül felhatalmazta a birodalmi kormányt arra, hogy a szövetségi
államokban szükség esetén vegye át a teljes hatalmat, és halálbüntetést írt elő számos
bűntételre, köztük „a béke” fegyveres személyek által történő „súlyos megzavarására”.8
Hitler így egy csapásra képessé vált nemcsak arra, hogy kedve szerint törvényesen
betömhesse ellenfelei száját és letartóztathassa őket, hanem a koholt kommunista veszély
„hivatalossá” tételével arra is, hogy páni félelmet keltsen a többmilliós középosztályban és
parasztságban: ha csak nem szavaznak a nemzetiszocializmusra az egy hét múlva esedékes
választásokon, a bolsevikok átvehetik a hatalmat. Körülbelül négyezer kommunista
tisztségviselőt és rengeteg szociáldemokratát tartóztattak le, köztük Reichstag-képviselőket is,
akik a törvény szerint mentelmi jogot élveztek volna. Ekkor tapasztalták meg a németek először
az állam hatalmával megtámogatott náci terrort. Szerte Németországban rohamosztagosokkal
megrakott teherautók száguldoztak az utcákon; a pribékek otthonokba hatoltak be, összeszedték
áldozataikat, és elszállították őket az SA laktanyáiba, ahol megkínozták és összeverték őket. A
kommunista sajtót és politikai gyűléseket betiltották; a szociáldemokrata újságok és sok
liberális lap megjelenését felfüggesztették, a demokratikus pártok gyűléseit pedig vagy
betiltották, vagy szétkergették. Csak a náciknak és nacionalista szövetségeseiknek volt szabad
háborítatlanul kampányolniuk.
A nemzeti és a porosz kormány minden erőforrásával a hátuk mögött, valamint az üzleti
világtól kapott nagy pénzösszegek birtokában a nácik olyan választási kampányt rendeztek,
amilyet Németország addig soha nem látott. Az állami rádió most először vitte el az ország
minden sarkába Hitler, Göring és Goebbels hangját. A horogkeresztes zászlókkal kirakott
utcákon visszhangzott a menetelő rohamosztagosok dübörgése. Tömeggyűléseket, fáklyás
felvonulásokat tartottak, a tereken hangszórók bömböltek. A hirdetőtáblákon rikító színű náci
plakátok virítottak, éjszakánként pedig máglyatüzek világították be a hegyeket. A választókat
felváltva hitegették a német paradicsom ígéretével, félemlítették meg az utcákon tomboló
barnainges terrorral, és rémisztették a kommunista „forradalomról” szóló „leleplezésekkel”. A
Reichstag-tűz másnapján a porosz kormány hosszú nyilatkozatot adott ki, amelyben azt állította,
hogy kommunista dokumentumok kerültek kézre, amelyek a következőket bizonyítják:
 Kormányépületeket, múzeumokat, kastélyokat és létfontosságú gyártelepeket készültek
felgyújtani... Nőket és gyermekeket szándékoztak terrorista csoportok elé küldeni ... A
Reichstag felgyújtása lett volna a véres felkelésre és polgárháborúba szólító jeladás ...
Megbizonyosodott, hogy a mai napon a magánszemélyek, a magántulajdon és a békés lakosság
élete és testi épsége ellen irányuló véres terrorcselekményekre, valamint az általános
polgárháború kezdetére került volna sor.
Ígéret történt, hogy nyilvánosságra hozzák „a kommunista összeesküvést bizonyító
dokumentumokat”, ám erre soha nem került sor. Mindenesetre sok németet befolyásolt az a
tény, hogy maga a porosz kormány garantálta azok hitelességét.
Az ingadozókra talán Göring fenyegetőzése is hatott. Március 3-án Frankfurtban, a
választások előestéjén így kiabált:
Német honfitársaim! Az én intézkedéseimet nem fogja megnyomorítani semmiféle
jogászgondolkodás. Nem kell az igazságosság miatt aggódnom; az én küldetésem csupán annyi,
hogy romboljak és pusztítsak, semmi egyéb! Bizony, a végsőkig igénybe fogom venni az állam
és a rendőrség erejét, drága kis kommunistáim, úgyhogy ne vonjatok le téves következtetéseket;
de az élethalálharcot, amelyben markom a nyakatokra szorul, azokkal odalent, a
barnaingesekkel fogom vezetni!9
Szinte elveszett a zajban az egykori kancellár, Brüning hangja, pedig aznap ő is beszélt.
Kijelentette, hogy pártja, a Centrum Párt ellen fog állni az alkotmány minden fajta
megsértésének, követelte, hogy vizsgálják ki a gyanús Reichstag-tüzet, és felszólította
Hindenburg elnököt, hogy „védje meg az elnyomottakat elnyomóik ellen”. Hiábavaló kérés! Az
agg elnök továbbra is hallgatásba burkolózott. Most annak jött el az ideje, hogy az emberek
megszólaljanak felháborodásukban.
Március 5-én, az utolsó demokratikus választás során, amelyen Hitler életében részt
vehettek, beszéltek is a szavazataikkal. A terror és megfélemlítés ellenére a többség nem
Hitlerre szavazott. A nácik 17 277 180 szavazatot kaptak, öt és fél millióval többet, mint
utoljára, de az összes szavazatoknak ez is csupán 44 százaléka volt. Hitler most sem szerzett
egyértelmű többséget. Az előző hetek minden üldözése és elnyomása sem akadályozta meg a
Centrum Pártot abban, hogy támogatottságát 4 230 600 szavazatról 4 424 900-ra növelje;
szövetségesével, a katolikus Bajor Néppárttal együttesen öt és fél millió szavazatot kapott. A
szociáldemokraták továbbra is a második legnagyobb párt maradtak: a rájuk leadott 7 181 629
szavazat csak hetvenezerrel volt kevesebb a korábbi eredményüknél. A kommunisták egymillió
szavazatot veszítettek, de így is 4 848 058 választó voksolt rájuk. A Papen és Hugenberg
vezette nacionalistákat keserű csalódás érte: 3 136 760 szavazatot kaptak, az összes szavazat
alig 8 százalékát. Támogatottságuk kevesebb mint 200 000 szavazattal gyarapodott.
Ezzel együtt a nacionalisták 52 mandátuma a nácik 288 helye mellett 16 fős többséget
biztosított a kormánynak a Reichstagban. Ez annyira elég volt talán, hogy a kormányzás napi
ügyeit vinni lehessen, de messze elmaradt a kétharmados többségtől, amelyre Hitlernek ahhoz
volt szüksége, hogy végrehajthassa új, merész tervét: a parlament jóváhagyásával alakíthassa ki
a diktatúrát.

GLEICHSCHALTUNG: A BIRODALOM „KOORDINÁLÁSA”

A terv megejtően egyszerű volt, s azzal az előnnyel is rendelkezett, hogy a törvényesség
leplébe burkolta az abszolút hatalom megragadásának tényét. A Reichstag elé terjesztenek egy
„felhatalmazási törvényt”, amely négy éves időtartamra kizárólagos törvényhozói jogokat ruház
Hitler kormányára. Hogy még egyszerűbben fogalmazzunk: a német parlamentet arra kérik
ezzel, hogy alkotmányos funkcióit Hitlerre átruházva menjen hosszú vakációra. Ám mivel ez
alkotmánymódosítással járt, a Reichstagnak kétharmados többséggel kellett jóváhagynia.
Az 1933. március 15-én tartott kormányülés fő témája az volt, hogyan szerezzenek ekkora
többséget. (Az ülés jegyzőkönyvét bemutatták a nürnbergi perben.10) A problémát részben
megoldja majd a nyolcvanegy kommunista képviselő „távolléte”. Göring biztosra vette, hogy a
probléma többi részén könnyedén túlteszik magukat azzal, hogy „megtagadjuk a belépést
néhány szociáldemokratától”. Hitler ellazult, magabiztos hangulatban volt. Elvégre a február
28-i rendelettel, amelyet a Reichstag-tűz utáni napon sikerült Hindenburggal aláíratnia, annyi
ellenzéki képviselőt tartóztathatott le, amennyi csak elég volt a kétharmados többség
biztosításához. Felmerült a katolikus Centrum Párt dolga, amely garanciákat követelt, ám a
kancellár biztos volt benne, hogy ez a párt nem fog akadályt támasztani az útjában. Hugenberg,
a nacionalisták vezére, aki nem kívánt minden létező hatalmat Hitler kezébe engedni, azt
követelte, hogy a köztársasági elnök jogosult legyen részt venni a kormány által a
felhatalmazási törvény szerint hozott rendeletekkel létrehozott törvények előkészítésében. Dr.
Meissner, az elnöki kancellária államtitkára, aki már a nácikhoz kötötte a jövőjét, azt válaszolta
erre, hogy „a birodalmi elnök együttműködésére nincs szükség”. Gyorsan rájött, hogy Hitler
nem óhajtja a republikánus kancellárok mintájára megkötni a kezét a makacs öreg Hindenburg
részvételével.
Ebben a fázisban azonban Hitler egy grandiózus gesztust kívánt tenni az agg tábornagy, a
hadsereg és a nacionalista konzervatívok javára, egyszersmind pedig összekapcsolni saját
lármás forradalmi rezsimjét Hindenburg tiszteletreméltó nevével és Poroszország múltbeli
katonai dicsőségével. Ennek érdekében ő és a március 13-án propagandaminiszterré lett
Goebbels mesteri húzást eszelt ki. Hitler majd a potsdami helyőrségi templomban fogja
megnyitni az új parlamentet, amit éppen el akart takarítani az útjából. A potsdami helyőrségi
templom a poroszság nagy emlékhelye volt, amely sok németben ébresztette fel a birodalmi
dicsőség és nagyság emlékeit: itt voltak eltemetve Nagy Frigyes csontjai, itt imádkoztak a
Hohenzollern királyok, ide zarándokolt először az ifjú gárdatiszt Hindenburg 1866-ban, a
Németország első egyesítését eredményező osztrák-porosz háború után.
A Harmadik Birodalom első Reichstagjának ceremoniális megnyitására kitűzött dátum,
március 21. is jelentős volt, mert 1871-ben ezen a napon nyitotta meg Bismarck a Második
Birodalom első Reichstagját. Amint az egykori trónörökös és a halálfejes huszárok impozáns
egyenruháját és csákóját viselő Mackensen tábornagy vezetésével a birodalmi időkből itt
maradt, fénylő egyenruhákat viselő öreg tábornagyok, tábornokok és tengernagyok bevonultak
a helyőrségi templomba, Nagy Frigyes és a Vaskancellár szelleme ott lebegett az egybegyűltek
felett.
Hindenburg láthatóan meghatódott, s a ceremónia egyik pillanatában Goebbels, aki színre
vitte az előadást, és megrendezte a nemzet számára annak rádióközvetítését is, megfigyelte (s
később naplójába írta), hogy könny ragyogott az agg tábornagy szemében. A formális
zsakettben feszengeni látszó Hitlerrel az oldalán a Fekete Sas nagy szalagjával ékes tábori
szürke egyenruhát viselő Hindenburg, egyik kezében hegyes sisakkal, másikban marsallbotjával
lassan végigvonult a padsorok között, megállt és tisztelgett II. Vilmos császárnak a császári
páholyban álló üres széke előtt, majd az oltár előtt felolvasott egy rövid beszédet, amelyben
áldását adta Hitler kormányára.

Járja át ez ünnepelt kegyhely régi szelleme a mai nemzedéket, szabadítson meg bennünket az önzéstől és
pártharcoktól, s egyesítsen bennünket a nemzeti öntudatban egy büszke és szabad, önmagában egyesült
Németország áldására.

Ravaszul kiszámított válaszbeszédével Hitler a csillogó külsőségek közt megjelent régi rend
rokonszenvére és bizalmának elnyerésére játszott.

Sem a császár, sem a kormány, sem a nemzet nem akart háborút. Csak a nemzet összeomlása kényszerített
egy meggyengült fajt arra, hogy legszentebb meggyőződése ellenére magára vegye e háborúért a kárhozatot.

Ezután Hindenburg felé fordult, aki néhány lábnyira tőle mereven ült a székében:
 Az utolsó hetekben lezajlott egyedülálló kataklizmával helyreállt a nemzeti becsületünk, s hála az ön
megértésének, Herr Generalfeldmarschall, megünnepeltük a régi nagyság és az új erő szimbólumainak
egyesítését is. Hódolatunkat nyilvánítjuk önnek. A védelmező gondviselés helyezi önt nemzetünk új erői fölé.11

Mély alázatot mímelve annak az embernek, akit még a hét lejárta előtt meg akart fosztani
politikai hatalmától, Hitler odalépett, mélyen meghajolt Hindenburg előtt, és megragadta a
kezét. A Goebbels által a templom stratégiai pontjain a rádiómikrofonokkal együtt telepített
fényképezőgépek vakuinak villogása és filmfelvevőgépek surrogása közepette történt meg a
német tábornagy és az osztrák káplár közötti ünnepélyes kézfogás, amely az új Németországot
egyesítette a régivel.
„A Hitler által Potsdamban tett káprázatos fogadalom után hogyan tudnák az ilyen emberek,
mint Hindenburg és barátai, a junkerek és a monarchista bárók, Hugenberg és az ő német
nacionalistái, meg a Reichswehr tisztjei, hogyan tudnák nem félretenni neheztelésüket, amellyel
Hitler pártjának túlkapásait és durvaságait szemlélték? – írta később a francia nagykövet, aki
tanúja volt a jelenetnek. – Habozhatnak most már belé helyezni teljes bizalmukat, teljesíteni
minden kérését, átengedni neki a teljes hatalmat, amit követel?”12
A válasz két nappal később, március 23-án született meg a berlini Kroll Operaházban, ahol a
Reichstag összeült. A ház előtt ott feküdt a felhatalmazási törvény, hivatalos nevén a „Törvény
a nép és a birodalom ínségének megszüntetéséről” (Gesetz zur Behebung der Not von Volk und
Reich). Öt rövid paragrafusa elvette a parlamenttől a törvényalkotás, közte a birodalom
költségvetésének ellenőrzése, a külföldi államokkal kötött szerződések jóváhagyása és az
alkotmánymódosítások kezdeményezése feletti hatalmat, s négy évre áthelyezte azt a birodalmi
kormány kezébe. A törvény még azt is előírta, hogy a kabinet által előírt törvényeket a
kancellárnak kell elkészítenie, s azok „eltérhetnek az alkotmánytól”. Semmiféle törvény „nem
befolyásolhatja a Reichstag helyzetét” – ez volt a leggonoszabb vicc mind között – és az elnök
jogai „zavartalanok” maradnak.
Ezt az utolsó két pontot Hitler váratlanul visszafogott módon előadott beszédben erősítette
meg a díszes operaházban összegyűlt képviselők előtt. A Kroll már régóta a könnyedebb
operaművekre szakosodott; folyosóin most barnainges rohamosztagosok sorakoztak, s
sebhelyes, kihívó arcuk azt jelezte, hogy semmiféle ostobaságot nem fognak eltűrni a nép
képviselőitől.

A kormány csak annyiban fog élni ezzel a hatalommal [ígérte Hitler], amennyire az nélkülözhetetlennek
bizonyul a létfontosságú intézkedések végrehajtásához. Sem a Reichstag, sem a Reichsrat léte nem forog
veszélyben. Az elnök helyzete és jogai változatlanok maradnak ... A szövetségi államok külön léte érintetlen
marad. Az egyházak jogai nem fogyatkoznak meg, s kapcsolatuk az állammal nem módosul. Azon esetek száma,
amelyekben belső szükség folytán ilyen törvényhez kell folyamodnunk, önmagában is korlátozott.

A tüzes náci vezér egészen mérsékeltnek, szinte szerénynek tűnt: a Harmadik Birodalom túl
fiatal volt még ahhoz, hogy akár az ellenzék tagjai is jól ismerhessék, mit érnek Hitler ígéretei.
És mégis: egyikük, Otto Wells, a szociáldemokraták vezetője, akiknek a képviselői közül egy
tucat a rendőrség „vendége” volt, szólásra emelkedett, hogy szembeszegüljön a leendő
diktátorral. Odakint a rohamosztagosok kórusban bömbölték: – Teljhatalmat, vagy különben ...!
– Wells halkan és méltósággal beszélve bejelentette, hogy a kormány megfoszthatja a
szocialistákat az erejüktől, de a becsületüktől nem.

Mi, német szociáldemokraták ebben a történelmi órában ünnepélyesen az emberség és igazságosság, a

szabadság és szocializmus elveihez hűnek nyilvánítjuk magunkat. Semmiféle felhatalmazási törvény nem adhat
elegendő hatalmat önöknek ahhoz, hogy örök és elpusztíthatatlan eszméket pusztítsanak el!

Hitler dühöngve ugrott talpra: a parlament most ízelítőt kapott az igazi Führerből.
 Önök későn jönnek, mégis itt jönnek! ... [Kiabál.] Önökre nincs többé szükség ... Németország csillaga
felemelkedik, az önöké pedig lesüllyed. Megkondult már a lélekharangjuk ... Nem kellenek nekem az önök
szavazatai! Németország szabad lesz, de nem önök teszik azzá! [Viharos taps.]

A szociáldemokraták, akik súlyos felelősséget viseltek a köztársaság meggyengüléséért,

legalább a végsőkig kitartottak elveik mellett, és – most az egyszer – harcolva maradtak alul.
De nem így a Centrum Párt, amely valaha sikeresen szállt szembe a Vaskancellárral a
Kulturkampf idején. Monsignor Kaas, a párt vezetője korábban írásos ígéretet követelt Hitlertől
arra, hogy tiszteletben fogja tartani az elnök vétójogát. De bár ígéretet kapott rá a szavazás előtt,
valójában soha nem kapta meg. A Centrum vezetője mindazonáltal szót kért, és bejelentette,
hogy pártja meg fogja szavazni a törvényjavaslatot. Brüning csendben maradt. Nemsokára
megejtették a szavazást: 441 igen és 84 (mind szociáldemokrata) nem lett az eredmény. A náci
képviselők megrészegülten kiáltozva és dobogva ugráltak fel, majd a rohamosztagosokkal
együtt a Horst Wessel-dalt kezdték énekelni, amely nemsokára a „Deutschland über Alles”
mellett szintén himnusz lett Németországban:

Zászlókat fel! Sort sorra zárva állj fel!

Nyugodt, állandó léptekkel vonulj! ...

Így temették el végül a parlamenti demokráciát Németországban. A kommunisták és néhány

szociáldemokrata képviselő letartóztatását leszámítva az egész folyamat teljesen törvényes
módon ment végbe, bár némi terrort is alkalmaztak. A parlament Hitler kezébe adta át a saját
alkotmányos hatalmát, s ezzel öngyilkosságot követett el, bár teteme még bebalzsamozottan
megmaradt a Harmadik Birodalom végéig: nagy ritkán Hitler mennydörgő
kinyilatkoztatásainak díszleteként kapott szerepet, s innen kezdve a náci párt válogatta ki a
képviselőit, mert igazi választásokat nem tartottak többé. Egyedül ez a felhatalmazási törvény
nyújtott törvényes keretet Hitler diktatúrájához. 1933. március 23-tól kezdve Hitler a birodalom
diktátora volt; sem a parlament, sem a fáradt, idős elnök nem korlátozta tetteiben. Persze sok
volt még a tennivaló annak érdekében, hogy az egész nemzetet és annak minden intézményét
maradéktalanul a nácik igájába fogják, bár nemsokára látni fogjuk, hogy ezt milyen
lélegzetelállító gyorsasággal, durvasággal, csalással és brutalitással hajtották végre.
„Az utcai bandák magukhoz ragadták egy nagy modern állam erőforrásainak ellenőrzését:
hatalomra jutott a csatorna” – fogalmaz Alan Bullock. Igaz, de amint Hitler soha nem szűnt
meg dicsekedni vele, mindez „törvényesen” történt, a parlament hatalmas többséggel szavazta
meg. A németek csakis magukat hibáztathatták.
Ezek után Németország legerősebb intézményei egyenként megadták magukat Hitlernek, és
csendben, tiltakozás nélkül kimúltak.
A szövetségi államok, amelyek a német történelem folyamán mindvégig makacsul kitartottak
külön jogaik mellett, most elsőként hullottak el. Március 9-én, két héttel a felhatalmazási
törvény elfogadása előtt Hitler és Frick parancsára néhány rohamosztagos segítségével von Epp
tábornok eltávolította helyéről a bajor kormányt, és náci rezsimet állított fel. Egy héten belül
birodalmi biztosokat jelöltek ki, hogy azok vegyék át a hatalmat a többi államban, kivéve
Poroszországot, ahol Göring már szilárdan ült a nyeregben. Március 31-én először alkalmazták
a felhatalmazási törvényt: Hitler és Frick életbe léptettek egy olyan törvényt, amely
Poroszországé kivételével az összes többi tartományi parlamentet feloszlatta, és elrendelte,
hogy az utolsó Reichstag-választásokon elért eredmények alapján állítsák újra fel őket. A
kommunista mandátumokat betöltetlenül hagyták. Ez a megoldás azonban csak egy hétig élt. A
lázas tempóban dolgozó kancellár április 7-én új törvényt léptetett életbe: birodalmi
kormányzókat (Reichsstaathälter) nevezett ki az összes tagállam élére, és azzal a joggal ruházta
fel őket, hogy kinevezhessék és elcsaphassák a tartományi kormányokat, feloszlathassák a helyi
parlamenteket, valamint kinevezhessék és elcsaphassák az állami tisztségviselőket és bírákat.
Mindegyik új kormányzó náci volt, s „elvárták tőlük”, hogy „a birodalmi kancellár által
lefektetett általános politikát” hajtsák végre.
Két héttel azután tehát, hogy a Reichstagtól teljhatalmat kapott, Hitler elérte azt, amit
Bismarck, II. Vilmos és a weimari köztársaság megpróbálni sem mert: megszüntette a
történelmi államok külön jogait, és a birodalomnak az ő kezében lévő központi hatalma alá
hajtotta őket. A német történelemben ő volt az első, aki valóban egyesítette a birodalmat azzal,
hogy elpusztította ősi szövetségi jellegét. 1934. január 30-án, kancellári kinevezésének első
évfordulóján Hitler formálisan is befejezi majd a kitűzött feladat megoldását egy „A Birodalom
újjáépítéséről” szóló törvénnyel. Az államok „népgyűléseit” megszüntették, szuverén jogaikat
átruházták a Birodalomra, a tartományi kormányokat a birodalmi kormány alá rendelték, a
tartományi kormányzókat pedig a birodalmi belügyminiszter alá.14 Ε miniszter, Frick a
következő magyarázatot adta: – A tartományi kormányok mostantól csupán a birodalmi
kormány adminisztratív testületei lesznek!
Az 1934. január 30-án kelt törvény bevezető része kijelentette, hogy „a Reichstag egyhangú
szavazatával lépett életbe”. Ez igaz is, mivel a nácik kivételével addigra Németország összes
politikai pártját kiirtották.
Nem mondhatjuk, hogy e pártok harcolva hullottak el. 1933. május 19-én a
szociáldemokraták – már amelyik még nem ült börtönben – egyetlen ellenvetés nélkül
megszavazták Hitler külpolitikáját. Kilenc nappal korábban Göring rendőrsége megszállta a
párt házait és lapjait, s elkobozta minden tulajdonát. A szocialisták ennek ellenére még mindig
meg akarták békíteni Hitlert. Elítélték külföldön tartózkodó, Hitlert támadó elvtársaikat. Június
19-én új pártbizottságot választottak, ám három napra rá Frick véget vetett a kompromisszum
kötésére irányuló törekvéseiknek azzal, hogy „bomlasztó és az állam iránt ellenséges”
gyülekezetként feloszlatta a Szociáldemokrata Pártot. Paul Lobét, a párt még megmaradt
vezetőjét és pártjának több Reichstag-képviselő tagját letartóztatták. A kommunistákat persze
már korábban kivonták a forgalomból.
Most már csak a középosztály pártjai maradtak életben, de azok sem sokáig. A katolikus
Bajor Néppárt, amelynek helyi kormányát március 9-én a nácik puccsal tették le a hivatalból,
július 4-én jelentette be feloszlását, s példáját másnap követte szövetségese, a katolikus
Centrum Párt is, amely korábban oly határozottan állt ellen Bismarcknak, és eleddig a
köztársaság védőbástyája volt. A modern időkben első ízben maradt Németország katolikus
politikai párt nélkül – e tény azonban nem tántorította el a Vatikánt attól, hogy két héttel később
konkordátumot írjon alá a Hitler-kormánnyal. Stresemann régi pártja, a Néppárt július 4-én
követett el harakirit; a Staatsparteibe tömörült demokraták pedig már egy héttel azelőtt.
De mi történt Hitler koalíciós partnerével, a Német Nemzeti Párttal, amelynek a támogatása
nélkül az egykori osztrák káplár soha nem juthatott volna törvényesen hatalomra? Annak
ellenére, hogy közel állt Hindenburghoz, a hadsereghez, a junkerekhez és a magasabb üzleti
körökhöz, sőt annak ellenére is, hogy lekötelezte Hitlert, ez a párt is az összes többi sorsára
jutott, s ugyanolyan engedelmesen hajtotta fejét is a bárd alá. Június 21-én a rendőrség és a
rohamosztagosok az egész országban elfoglalták a párt helyiségeit; június 29-én Hugenberg, a
sértett pártvezér, aki alig hat hónapja a kancellári székbe segítette repíteni Hitlert, lemondott
kormánytagságáról, hívei pedig „önként” feloszlatták a pártot.
A náci párt egyedül maradt a porondon, s július 14-én új törvény rendelte el a következőket:

A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt az egyetlen politikai párt Németországban.

Bárki, aki elvállalja egy másik párt szervezeti struktúrájának fenntartását, vagy új politikai párt alakítását,
három évig terjedő kényszermunkára vagy hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetésre ítéltetik,
amennyiben tette nem von maga után más rendelkezések szerinti nagyobb büntetést. 15

Négy hónappal azután, hogy a Reichstag lemondott demokratikus felelősségéről, sikerült hát
az egypárti totalitárius államot úgy megvalósítani, hogy alig ellenkezett vagy szállt szembe
bárki is.
A szabad szakszervezetek, amelyek (mint láttuk) egykor egyszerűen az általános sztrájk
meghirdetésével le tudták törni a Kapp-puccsot, ugyanolyan könnyen estek a rezsim áldozatául,
mint a politikai pártok. Igaz, az ő esetükben közrejátszott egy szövevényes trükk is. Május
elseje fél évszázad óta a német – és európai – munkásság ünnepe volt. Azért, hogy a rájuk
irányuló csapás előtt elámítsa a munkásokat és vezéreiket, a náci kormány 1933. május 1-ét
nemzeti ünneppé nyilvánította, hivatalosan „A munka nemzeti napjának” keresztelte el, s
felkészült arra, hogy úgy ünnepelje meg, ahogyan soha még nem ünnepeltek ezen a napon. A
szakszervezeti vezetőket megtévesztette ez a munkásosztálynak címzett barátságos gesztus, és
lelkesen együttműködtek a kormányzattal és a párttal annak érdekében, hogy sikeres legyen a
nagy nap. A munkásvezéreket egész Németországból repülőgépeken vitték Berlinbe. Sokezer
transzparenst készítettek, amelyek a náci rezsimnek a munkásosztállyal való szolidaritását
hirdették. Odakint a tempelhofi mezőn Goebbels arra készült, hogy a Németországban valaha
látott legnagyobb tömegdemonstrációt vigye színre. A hatalmas felvonulás előtt maga Hitler
fogadta a munkások küldötteit, s kijelentette nekik: – Látni fogják, milyen igaztalan és
igazságtalan az az állítás, hogy a forradalom a német munkások ellen irányul. Éppen
ellenkezőleg! – Később, a repülőtéren összegyűlt több mint 100 000 munkás előtt tartott
beszédében a következő mottót adta meg: – Becsületet a munkának, tiszteletet a munkásnak! –
Ezután pedig ígéretet tett arra, hogy a német munka megbecsüléseként május l-jét évszázadokig
meg fogják ünnepelni.
Aznap késő este, miután legbíborszínűbb prózájában leírta a munkások hatalmas
lelkesedését ez iránt az általa oly ragyogóan megszervezett május 1-jei ünnepség iránt,
Goebbels roppant furcsa mondatot fűzött naplóbejegyzése végéhez: „Holnap elfoglaljuk a
szakszervezetek székházait. Nem lesz nagy ellenállás.”53 16
És így is lőn. Május 2-án az egész országban megszállták a szakszervezeti székházakat,
elkobozták a szakszervezeti kasszákat, feloszlatták a szakszervezeteket, és letartóztatták
vezetőiket. Sokukat megverték és koncentrációs táborba zárták. Theodor Leipart és Peter
Grassmann, a Szakszervezeti Szövetség társelnökei nyíltan elkötelezték magukat a náci
rezsimmel való együttműködésre. Ezzel együtt mindkettőt letartóztatták. – A leipartok és
grassmannok hipokrita módon annyiszor deklarálhatják a Führer iránti hűségüket, ahányszor
csak akarják – mondta dr. Ley, az alkoholista kölni pártvezér, akit Hitler jelölt ki arra a
feladatra, hogy átvegye a szakszervezetek feletti uralmat és megteremtse a Német Munkafrontot
–, de azért legyenek csak börtönben! – Oda is kerültek.
Először azért Hitler és Ley egyaránt megpróbálta arról biztosítani a munkásokat, hogy
jogaikat védelmezni fogják. Első kiáltványában Ley így fogalmazott: – Munkások!
Intézményeitek szentek számunkra, nemzetiszocialisták számára. Magam szegény paraszt fia
vagyok, és megértem a szegénységet ... Ismerem a névtelen kapitalizmus kizsákmányolását.
Munkások! Esküszöm nektek, nemcsak megtartunk minden már meglévőt, hanem még tovább
fejlesztjük a munkások védelmét és jogait!
Három héten belül újabb náci ígéret bizonyult hamisnak: Hitler kihirdetett egy törvényt,
amely véget vetett a kollektív alkunak, és gondoskodott arról, hogy a továbbiakban az általa
kinevezett „munkaügyi megbízottak” „szabályozzák a munkaszerződéseket” és „őrizzék a
munkaügyi békét”.18 Mivel a megbízottak döntései törvényesen kötelező jellegűek voltak, a
törvény gyakorlatilag a sztrájkokat helyezte törvényen kívül. Ley megígérte, hogy helyreállítja
„egy gyár természetes vezetőjének – azaz a munkaadónak az abszolút vezetői szerepét ... Csak a
53
Egy Nürnbergben előkerült dokumentum kimutatja, hogy a nácik egy ideje már tervbe vették a szakszervezetek elpusztítását.
Egy április 21-én kelt, dr. Ley által aláírt titkos utasítás részletes instrukciókat tartalmazott arra, hogyan „koordinálják” május 2-
án a szakszervezeteket. SA- és SS-osztagokat jelöltek ki „a szakszervezeti ingatlanok megszállására” és minden szakszervezeti
vezető „védőőrizetbe vételére”. A szakszervezeti kasszákat is el kellett kobozni.17 A Keresztény (katolikus) Szakszervezeteket
nem volt szabad zaklatni május 2-án. Az ő számukra június 24-én jött el a vég.
munkaadó hozhat döntést. Sok munkaadónak éveken át kellett a 'ház uráért' küldenie. Mostantól
ismét a munkaadó lesz »az úr a házban«.”
A vállalatvezetői réteg egyelőre elégedett volt. A számos munkaadó által a Nemzeti
Szocialista Német Munkáspártnak folyósított nagy összegek jól kamatoztak. Az üzleti élet
számára azonban szükséges bizonyos mértékű társadalmi stabilitás is, márpedig azon a tavaszon
és a nyár elején a törvény és a rend összeomlóban volt Németországban, amint a lázas
barnainges bandák az utcákat járva azt tartóztatták le, verték el, vagy akár gyilkolták is meg,
akit csak akartak, a rendőrség pedig csupán nézte őket, s még csak gumibotot sem emelt rájuk.
Az utcai terrort nem az állam tekintélyének összeomlása váltotta ki, mint ahogyan a francia
forradalom idején történt, hanem épp ellenkezőleg: az állam bátorításával, sőt gyakran annak
utasítására; hiszen a német történelem folyamán soha nem volt még ilyen nagy és koncentrált
hatalma az államnak, mint éppen most. A bírákat megfélemlítették; az életüket kellett félteniük,
valahányszor akár hidegvérű gyilkosságért is bűnösnek nyilvánítottak és elítéltek egy
rohamosztagost. Most, ahogyan Göring fogalmazott, Hitler volt a törvény, s a Führer még 1933
májusában és júniusában is azt hangoztatta, hogy „a nemzetiszocialista forradalom még nem
fejeződött be”, mert „csak akkor lesz győzedelmesen befejezett, amikor új német népet
nevelünk ki”. A náci zsargonban a „nevelés” megfélemlítést jelentett, addig a határig, míg
mindenki engedelmesen el nem fogadja a náci diktatúrát és annak barbárságát. Amint azt Hitler
ezerszer is nyilvánosan kijelentette, a zsidók az ő szemében nem voltak németek, s bár nem
azonnal irtotta ki őket (tudniillik az első hónapokban viszonylag kevés, alig pár ezer zsidót
fosztottak ki, vertek el vagy gyilkoltak meg), olyan törvényeket hirdetett ki, amelyek kizárták
őket a közszolgálatból, az egyetemekről és az értelmiségi pályákról. 1933. április l-jén pedig
meghirdette a zsidó üzletek bojkottját.
Az üzletemberek, akik oly lelkesen fogadták a zűrös szakszervezetek szétzúzását, most úgy
találták, hogy a baloldali nácik, akik valóban hittek a párt szocialista voltában, megpróbálják
átvenni az uralmat a munkaadók szövetségeiben, megsemmisíteni a nagyáruházakat, és
államosítani az ipart. A náci párt több ezer rongyos tisztségviselője szállta meg a Hitlert nem
támogató üzletházakat, egyes esetekben lefoglalással fenyegetőztek, más esetekben pedig jól
fizető állásokat követeltek maguknak a vezetőségben. Dr. Gottfried Feder, a közgazdász-
sarlatán most azt hajtogatta, hogy hajtsák végre a párt programját – a nagy cégek államosítását,
a profit megosztását, és az érdemtelenül szerzett jövedelmek, valamint a „kamatrabszolgaság”
megszüntetését. S ha ettől nem rettentek volna meg még eléggé az üzletemberek, a
mezőgazdasági miniszterré frissen kinevezett Walther Darré a bankárokat kergette őrületbe
azzal, hogy a parasztgazdák tőkeadósságainak nagy mértékű csökkentését, valamint a maradék
adósság kamatainak 2%-ra történő csökkentését ígérte meg.
Miért is ne? 1933 nyarának közepére Hitler Németország ura volt. Most már végrehajthatja
programját! Papen minden ravaszsága ellenére csúfosan felsült a tervével, hogy majd ő,
Hugenberg és a régi rendet képviselő többi elvbarátaik, akik a kormányban 8:3 arányban
többségben vannak a nácikkal szemben, majd ellenőrzésük alatt tudják tartani Hitlert, sőt fel is
használhatják saját konzervatív céljaik elérése érdekében. Magát Papent kitessékelték porosz
miniszterelnöki funkciójából, amelyet Göring foglalt el. Papen a birodalmi kormány
alkancellárja maradt, ám amint később bánatosan megjegyezte, „e pozíció visszásnak
bizonyult”. Hugenberg, az üzleti és pénzügyek apostola sehol sem volt már, a pártja is
feloszlott. Goebbels, a náci párt harmadik legfontosabb embere március 13-án került a
kormányba a Népi Felvilágosítás és Propaganda minisztereként. A Goebbelshez hasonlóan
„radikálisnak” tekintett Darré mezőgazdasági miniszter volt.
Dr. Hans Luthert, a Reichsbank konzervatív elnökét Hitler távolította el a német gazdasági
rendszer e kulcsfontosságú posztjáról, s Washingtonba küldte nagykövetnek. Helyébe 1933.
március 17-én lépett a könnyed modorú dr. Schacht, a Reichsbank korábbi elnöke és Hitler
odaadó követője, aki meglátta a nácizmus „igazságát és szükségességét”. Nem volt még egy élő
ember, aki Schachthoz hasonló nagy mértékben segített volna Hitlernek kiépíteni a Harmadik
Birodalom gazdasági erejét, s hozzásegíteni a II. Világháborúra való felfegyverkezésében.
Schacht később gazdasági miniszter és hadgazdasági főmeghatalmazott is lett. Igaz, hogy nem
sokkal a háború kezdete előtt szembefordult bálványával, fokozatosan lemondott egyes
funkcióiról és megszabadították a többitől, végül pedig csatlakozott a Hitler meggyilkolására
összeesküvőkhöz. Addigra azonban túlságosan késő volt már ahhoz, hogy megállítsa pályáján a
náci vezért, akit korábban oly sokáig szolgált hűségesen, latba vetve nagy presztízsét és
tehetségét.

„NINCS MÁSODIK FORRADALOM!”

Hitler roppant könnyen hódította meg Németországot, de 1933 nyarának eljövetelével sok
problémája maradt még. Legalább öt komoly nehézséggel kellett szembenéznie:
megakadályozni a második forradalmat; elrendezni az SA és a hadsereg közti kényes viszonyt;
kihúzni az országot a gazdasági mocsárból, és munkát találni hatmillió állástalan embernek;
kivívni Németország egyenlő jogát a fegyverkezésre a genfi leszerelési konferencián, és
felgyorsítani a birodalomnak a köztársaság utolsó éveiben elkezdődött titkos felfegyverzését;
valamint elhatározni, ki legyen a gyengélkedő Hindenburg halála után a birodalmi elnök.
Az SA vezére, Röhm alkalmazta először a „második forradalom” kifejezést, s ő ragaszkodott
ahhoz, hogy végig is vigyék. Mellé szegődött ebben Goebbels is, aki 1933. április 18-án ezt írta
naplójába: „Az emberek között mindenki a második forradalomról beszél, aminek el kell jönnie.
Ez azt jelenti, hogy az első forradalomnak nincs vége. Most elintézzük a reakciót! A
forradalomnak sehol nem szabad leállnia!”19
A nácik elpusztították a baloldalt, de ottmaradt a jobb: az üzleti és pénzügyi körök, az
arisztokrácia, a junker földbirtokosok és a porosz tábornokok, akik keményen a kezükben
tartották a hadsereget. Röhm, Goebbels és a mozgalom többi „radikálisa” őket is likvidálni
akarta. A most már körülbelül kétmillió rohamosztagos (a hadsereg létszámának hússzorosa)
felett parancsnokoló Röhm júniusban ütötte meg a figyelmeztető hangot:

Egy győzelmet elértünk már a német forradalom útján ... A német forradalom elindításában felelős SA és SS
nem fogja megengedni a forradalom elárulását a félúton ... Ha a nyárspolgárok azt hiszik, hogy túlságosan
sokáig tartott a nemzeti forradalom, ... legfőbb ideje, hogy a nemzeti forradalom véget érjen, és
nemzetiszocialistává váljon ... Folytatni fogjuk harcunkat – velük, vagy nélkülük. S ha szükséges, ellenük is ...
Mi vagyunk a német forradalom megvalósításának megvesztegethetetlen jótállói. 20

Egy augusztusban tartott beszédében még hozzátette: – Még mindig léteznek hivatali
pozíciókban olyan emberek, akiknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs a forradalom szelleméről!
Kíméletlenül meg fogunk szabadulni tőlük, ha a gyakorlatba merészelik ültetni reakciós
eszméiket!
Hitler azonban az ellenkező irányban gondolkodott. Az ő számára a nácik szocialista
jelmondatai csupán propagandát jelentettek, eszközt arra, hogy a hatalom felé vezető útján
maga mellé állíthassa a tömegeket. Most azonban, hogy a hatalom az övé lett, e jelmondatok
már nem érdekelték. Időre volt szüksége ahhoz, hogy konszolidálja a saját és az ország
helyzetét. Legalábbis pillanatnyilag a jobboldalt: a gazdaságot, a hadsereget, az elnököt kellett
megbékíteni. Nem szándékozta csődbe kergetni Németországot, s ezzel rezsimje puszta létét
kockáztatni. Szó sem lehet második forradalomról!
Ezt maguknak az SA és SS vezetőinek is világossá tette a július l-jén előttük mondott
beszédében. Közölte velük, hogy Németországnak most rendre van szüksége. – Ugyanolyan
kíméletlenül le fogok törni a fennálló rend megbontására irányuló minden próbálkozást, mint
ahogy az amúgy is csak káoszba vezető úgynevezett második forradalommal is elbánok! –
Július 6-án a kancellári hivatalában összegyűlt náci tartományi kormányzók előtt ismételte meg
a figyelmeztetést:
 A forradalom nem állandó jellegű, s nem engedhető meg, hogy ilyenné váljék. A forradalom szabadjára
engedett áramlatát a fejlődés biztonságos csatornájába kell terelni ... Nem szabad ezért elbocsátanunk egy
üzletembert, ha jó üzletember, akkor sem, ha esetleg még nem nemzetiszocialista, és különösen akkor nem, ha a
helyére ültetendő nemzetiszocialista semmit nem ért az üzleteléshez. Az üzleti életben a képesség kell, hogy
legyen az egyetlen mérce ...
A történelem nem a szerint fog elbírálni bennünket, hogy vajon mi tartóztattuk-e le és zártuk-e börtönbe a
legtöbb közgazdászt, hanem a szerint, hogy sikerült-e munkahelyeket létrehoznunk ... A program eszméi nem
arra köteleznek bennünket, hogy bolondok módjára cselekedjünk, és mindent felborítsunk, hanem arra, hogy
bölcsen és gondosan valósítsuk meg elképzeléseinket. Hosszú távon annál biztosabb lesz a politikai hatalmunk,
minél inkább sikerül azt gazdaságilag megerősítenünk. A tartományi kormányzóknak ennélfogva gondoskodniuk
kell arról, hogy egyetlen pártszervezet se vállalja magára a kormányzat szerepét, ne bocsásson el
tisztségviselőket, és ne nevezzen ki senkit különböző hivatalokba; e funkció a birodalmi kormányt, s az üzleti
élet vonatkozásában a birodalmi gazdasági minisztert illeti.21

Soha ennél hitelesebb kijelentés nem született arról, hogy a náci forradalom politikai, és nem
gazdasági jellegű volt. Szavainak alátámasztására Hitler elbocsátott számos olyan náci
„radikálist”, aki megpróbálta átvenni az ellenőrzést a munkaadói szövetségek felett. Ezek élére
visszahelyezte Krupp von Bohlent és Fritz Thyssent, majd feloszlatta a Középosztálybeli
Kereskedők Harci Szövetségét, amely a nagyáruházakra fenekedett, s Hugenberg helyébe dr.
Kari Schmittet nevezte ki gazdasági miniszterré. Schmitt a lehető legortodoxabb típusú
üzletember volt: Németország legnagyobb biztosítótársaságának, az Allianznak a vezérigazgatói
posztjáról került a bársonyszékbe. Nem vesztegette az időt; azonnal nekilátott, hogy véget
vessen azon nemzetiszocialisták praktikáinak, akik naiv módon komolyan vették saját pártjuk
programját.
A kisnácik, különösen a Hitler tömegmozgalmának magját alkotó SA-rohamosztagosok
súlyosan csalódottak voltak. Legtöbbjük a nincstelenné lettek és kielégítetlenek rongyos
seregéhez tartozott. Tapasztalati úton antikapitalisták lettek, és azt hitték, hogy a forradalom,
amiért az utcákon verekedtek, zsákmányt és jó állásokat hoz majd nekik az üzleti életben vagy a
kormányzatban. Most, a mámorító tavaszi túlzások végeztével összetörtek a reményeik.
Párttagok vagy sem, a régi társaság mindenképpen megtartja állását, és továbbra is kezében
marad a jobb állások elosztása. Nem ez a fejlemény volt azonban az SA nyugtalankodásának az
egyetlen oka.
Ismét terítékre került a Hitler és Röhm közötti régi vita az SA helyzetéről és céljáról. Hitler
már a náci mozgalom első napjaitól kezdve ragaszkodott ahhoz, hogy a rohamosztagosok ne
katonai, hanem politikai erőt képezzenek: az ő dolguk annak a fizikai erőszaknak és terrornak a
szolgáltatása, amelynek segítségével a párt hatalomra verekedheti magát. Röhm számára
viszont az SA nemcsak a náci forradalom gerincét jelentette, hanem annak az eljövendő
forradalmi hadseregnek a magját is, amely az lesz Hitler számára, mint a francia forradalom
után a sorkatonákból álló hadseregek voltak Napóleonnak. Ideje elsöpörni az útból a reakciós
porosz tábornokokat (Röhm megvető szóhasználatával: azokat a vén bolondokat), és kialakítani
egy forradalmi harci erőt, egy néphadsereget, amelyet ő maga és a Németország utcáit
meghódító kemény segítőtársai vezetnének.
Mi sem állt ennél távolabb Hitler gondolkodásától! Röhmnél és a többi nácinál is
világosabban látta, hogy nem kerülhetett volna hatalomra a hadsereg tábornokainak támogatása
vagy akár csak toleranciája nélkül, és hogy meg is kapaszkodhasson a csúcson, ahhoz –
legalábbis pillanatnyilag – szüksége volt a további támogatásukra, mivel még mindig
rendelkeztek annyi erővel, hogy eltávolíthatták volna a hatalomból, ha arra támad kedvük. Azt
is előre látta, hogy szüksége lesz a hadsereg személy szerint iránta tanúsított hűségére abban a
döntő és egyre közelgő pillanatban, amikor a nyolcvanhat esztendős Hindenburg, a
főparancsnok eltávozik az élők sorából. A náci vezér abban is bizonyos volt, hogy csakis a
maga sajátos katonai tradícióival és képességeivel rendelkező tisztikar érheti el a hitleri célt:
egy erős, fegyelmezett hadsereg rövid időn belül történő kiépítését. Az SA csupán csőcselék
volt – jó lehetett az utcai harcra, de kevéssé ért volna valamit modern hadseregként. Sőt: most
már, hogy megtette a magáét, tapintatosan ki kell vonni a forgalomból. Hitler és Röhm nézetei
kibékíthetetlen ellentétben állottak, s 1933 nyarától a következő év június 30-ig a náci
mozgalom e két veteránja a szó szoros értelmében élet-halálharcot vívott egymással még akkor
is, ha egyébként jó barátok voltak: Röhm volt az egyetlen ember, akivel Hitler tegeződött.
1933. november 5-én a berlini Sportpalastban, tizenötezer SA-tiszt előtt tartott beszédében
Röhm a rohamosztagosok soraiban megnyilvánuló mély csalódottságnak adott hangot. –
Gyakran hallja az ember,... hogy az SA elvesztette létének minden értelmét – mondta,
figyelmeztetésképpen, hogy ez nem így van. Hitler azonban hajlíthatatlan maradt. – Az SA
viszonyának a hadsereghez ugyanolyannak kell maradnia, mint amilyen a politikai vezetőségé!
– figyelmeztetett már korábban, augusztus 19-én Bad Godesbergben, szeptember 23-án
Nürnbergben pedig még egyértelműbben fogalmazott:

Ε napon különösen a hadseregünk játszotta szerepre kell emlékeznünk, mert mindannyian jól tudjuk, hogy ha
forradalmunk napjaiban a hadsereg nem állt volna a mi oldalunkon, akkor mi most nem állnánk itt.
Biztosíthatjuk a hadsereget arról, hogy ezt soha nem felejtjük el neki, arról, hogy benne látjuk dicső régi
hadseregünk hagyományainak tovább-hordozóját, és arról is, hogy egész szívünkből, teljes erőnkkel támogatni
fogjuk e hadsereg szellemét.

Valamivel korábban Hitler titokban olyan garanciát adott a fegyveres erőknek, amellyel a
maga oldalára állított sok magas rangú tisztet. 1933. február 2-án a hadsereg főparancsnokának,
von Hammerstein tábornoknak az otthonában kétórás beszédet tartott a legmagasabb vezető
pozíciókat betöltő tábornokok és tengernagyok számára. Nürnbergben Erich Raeder tengernagy
felidézte a náci kancellár és a tisztikar közötti első találkozás hangnemét.22 Elmondása szerint
Hitler megszabadította a katonai elitet attól a félelmétől, hogy a fegyveres erők felhívást kapnak
egy polgárháborúban történő részvételre. Megígérte nekik, hogy a hadsereg és a haditengerészet
mostantól akadályoztatás nélkül hozzáfoghat fő feladatához: az új Németország gyors
újrafelfegyverzéséhez. Raeder tengernagy elismerte: igen örült annak a kilátásnak, hogy új
haditengerészet születhet. Blomberg tábornok pedig, aki 1933. január 30-án olyan gyorsan
foglalta el a honvédelmi miniszteri széket, hogy azzal kiiktatott minden lehetséges kísértést
arra, hogy a hadsereg fellázadjon Hitler kancellári kinevezése ellen, kiadatlan emlékirataiban
később azt jelentette ki, hogy a Führer „nagy jövőbeni lehetőségeket tartogató tevékenységi
kört” helyezett kilátásba.
A katonai vezetők lelkesedését tovább szítva Hitler egy új és titkos újrafegyverkezési
program beindításának céljával már április 4-én létrehozta a Birodalmi Honvédelmi Tanácsot.
Három hónappal később, július 20-án a kancellár új hadseregügyi törvényt léptetett életbe,
amellyel megszüntette a polgári bíróságoknak a katonák feletti törvénykezési jogát, s eltörölte a
legénység választott képviseletének intézményét, visszaállítva ezzel a tisztikar ősi katonai
kiváltságait. Jó néhány tábornok és tengernagy kezdte új, kedvezőbb megvilágításban látni a
náci forradalmat.
Röhmöt Hitler azzal próbálta kárpótolni, hogy Rudolf Hess pártvezérhelyettessel együtt
december l-jén bevonta a kormányba, 1934. Újév napján pedig meleg hangú baráti levelet
küldött az SA vezérének. A levélben megismételte ugyan, hogy „a hadseregnek kell garantálnia
a nemzet védelmét a határainkon túli világgal szemben”, azonban elismerte, hogy „az SA
feladata biztosítani a nemzetiszocialista forradalom győzelmét és a nemzetiszocialista állam
létét”. Azt is elismerte, hogy az SA sikere elsősorban Röhm érdeme. A levél így zárul:

A nemzetiszocialista forradalom évének végén úgy érzem, hogy köszönetet kell mondanom Neked, kedves
Ernst Röhmöm, a nemzetiszocialista mozgalomnak és a német népnek tett múlhatatlan szolgálataidért, s
biztosítanom Téged arról, milyen hálás vagyok a sorsnak, amiért ilyen embereket nevezhetek barátaimnak és
harcostársaimnak, mint Te.
 Igaz barátsággal, hálás tisztelettel:
a Te Adolf Hitlered23

A baráti tegező hangnemben írott levelet 1934. január 2-án közölte a legnagyobb náci újság,
a Völkischer Beobachter. Ezzel ideiglenesen sokat enyhült az SA soraiban érzett neheztelés. A
karácsonyi és újévi ünnepeken eluralkodó jó érzés légkörében egy időre elcsendesült az SA és a
hadsereg közötti rivalizálás, valamint a radikális nácik „második forradalmat” követelő
zajongása.

A NÁCI KÜLPOLITIKA KEZDETEI

„Nem győzelem, mert ahhoz ellenség kellett volna” állapítja meg Oswald Spengler azt
kommentálva, milyen könnyen hódította meg és nácifikálta Németországot Hitler 1933-ban. A
Nyugat alkonya szerzője így írt az év elején: „Balsejtelemmel látom, hogy ezek a hatalom
megszerzését minden nap mekkora csinnadrattával ünneplik. Jobb volna ezt olyan napra
tartogatniuk, amikor tényleges és határozott sikert érnek el, azaz külügyi téren. Más tér amúgy
sincs.”24
A filozófus-történész, aki rövid időre a nácik bálványa volt, míg csak be nem állott közöttük
a kölcsönös kiábrándulás, indokolatlanul türelmetlenkedett. Hitlernek meg kellett hódítania
Németországot, mielőtt még nekiláthatott volna a világ meghódításának. Mihelyt azonban
felszámolta német ellenfeleit (vagy azok számolták fel magukat), azonnal a számára
legérdekesebb terület, a külpolitika felé fordult.
Németország világpolitikai helyzete aligha lehetett volna rosszabb, mint volt 1933 tavaszán.
A Harmadik Birodalom diplomáciailag elszigetelt és katonailag tehetetlen állam volt. A náci
túlkapások, különösen a zsidóüldözés, az egész világot elborzasztották. Franciaországgal és
Lengyelországgal az élen a szomszédos államok ellenségesek és gyanakvóak voltak. Egy
Danzigban tartott lengyel katonai demonstrációt követően Pilsudski marsall azt javasolta
Franciaországnak, hogy kívánatos lenne közös megelőző háborút vívniuk Németország ellen.
Még Mussolini, aki kifelé úgy tett, mintha örülne egy második fasiszta hatalom létrejöttének,
sem volt elragadtatva magában attól, hogy Hitler hatalomra jutott. Egy potenciálisan
Olaszországnál jóval erősebb hatalom Führere gyorsan árnyékba szoríthatná a Ducet! Egy
veszett módon pángermán birodalom rávetné a szemét Ausztriára és a Balkánra, ahol pedig az
olasz diktátor már kijelölte igényeit. Természetes volt, hogy az 1921 óta a weimari
Németország egyetlen barátjának számító Szovjetunió ellenséges lesz a náci Németországgal
szemben. A Harmadik Birodalom valóban barátok nélkül, egyedül állt egy ellenséges világgal
körülvéve. Ráadásul le is fegyverezték, legalábbis erősen felfegyverkezett szomszédaihoz
képest.
Hitler külpolitikájának közvetlen stratégiáját és taktikáját tehát a Németország gyenge és
elszigetelt helyzetéből adódó kemény realitás diktálta. Ironikus módon azonban e helyzet olyan
természetes célokkal is szolgált, amelyek összecsengtek a saját, sőt a német nép túlnyomó
részének legmélyebb vágyaival: szankciók provokálása nélkül lerázni a versailles-i béke
béklyóit, és háború kockáztatása nélkül újra felfegyverkezni. Csak e kettős rövid távú cél
elérése után rendelkezhet majd akkora szabadsággal és katonai erővel, hogy nekiláthasson
hosszú távú külpolitikájához, amelynek célját és módszereit oly nyíltan és részletesen fektette le
a Mein Kampf lapjain.
Nyilvánvalóan az volt az első feladata, hogy leszerelést és békét prédikálva összezavarja
Németország ellenfeleit, és éles szemmel kutassa közös páncélzatukon a gyenge pontot. 1933.
május 17-én a Reichstag előtt mondta el „békebeszédét”, pályafutása egyik legnagyobb szónoki
teljesítményét, a megtévesztő propaganda mesterművét, amely mélyen megindította, és
felsorakoztatta mögé a német népet, s amely szintúgy mély és kedvező benyomást keltett
külföldön is. Az előző napon Roosevelt elnök visszhangzó üzenetet küldött negyvennégy
nemzet államfőjének, amelyben az Egyesült Államoknak a leszerelésre és békére vonatkozó
terveit és reményeit ismertette, s felhívott a támadó fegyverek: a bombázó repülőgépek, a
tankok és az önjáró nehéztüzérség betiltására. Hitler gyorsan válaszolt az elnök kihívására, és a
lehető legalaposabban ki is aknázta azt.

Roosevelt elnök javaslata, amiről tegnap este értesültem, a német kormány legforróbb köszönetét érdemli.
Kormányunk készen áll arra, hogy beleegyezzen a nemzetközi válság megoldásának e módjába ... Az elnök úr
javaslata vigaszt jelent mindenki számára, aki együtt kíván működni a béke megőrzésében ... Németország kész
arra, hogy lemondjon minden támadó fegyverről, ha a felfegyverzett nemzetek a maguk részéről szintén
megsemmisítik támadó fegyvereiket ... Németország maradéktalanul készen áll arra is, hogy felszámolja egész
katonai rendszerét, és megsemmisítse kevés megmaradt fegyverét, ha a szomszédos országok ugyanezt
megteszik ... Németország kész megkötni bármilyen komoly megnemtámadási szerződést, mivel nem
támadásban, csupán a biztonság elérésében gondolkodik.

Sok egyéb is volt még a beszédben, amelynek mértéktartó volta és békeszeretete kellemesen
lepte meg a nyugtalankodó világot. Németország nem akar háborút. A háború „határtalan
őrültség”. A „fennálló társadalmi és politikai rend összeomlását okozná”. A náci Németország
nem kíván „elnémetesíteni” más népeket. „Idegen tőlünk az előző évszázad mentalitása, amely
arra a gondolatra késztetett embereket, hogy németeket faraghatnak a lengyelekből és a
franciákból... A franciák, a lengyelek és a többiek a szomszédaink, s tudjuk, hogy nem létezik
olyan történelmileg elképzelhető esemény, ami megváltoztathatná e realitást.”
Elhangzott egy figyelmeztetés is a beszédben. Németország egyenlő státuszt követel a többi
nemzettel, kiváltképpen a fegyverkezés tekintetében. Ha ezt nem éri el, akkor inkább visszalép
a leszerelési konferenciáról, és kilép a Népszövetségből is.
A nyugati világ Hitler váratlan józansága feletti visszhangos örvendezésének közepette
megfeledkeztek a figyelmeztetésről. A londoni Times egyetértett azzal, hogy Hitler követelése
az egyenlő státuszra „cáfolhatatlanul jogos”. A londoni Daily Herald, a Munkáspárt hivatalos
lapja azt követelte, hogy Hitlert fogják a szaván. A konzervatív londoni Spectator
végkövetkeztetése szerint Hitler megragadta Roosevelt kinyújtott kezét, s e gesztus reményt ad
az elkínzott világnak. A hivatalos német hírügynökség Washingtonból idézte az elnök titkárát:
„Az elnök urat fellelkesítette, hogy Hitler elfogadta javaslatait.”
A tüzes náci diktátor nem brutális fenyegetéseket fröcsögött, mint ahogy azt oly sokan várták
tőle, hanem mézes szavakkal jót ígért. Elbűvölte a világot. A Reichstagban pedig még a
szocialista képviselők is, már aki nem volt még börtönben vagy száműzetésben, egyhangúlag
jóváhagyták Hitler külpolitikai nyilatkozatát.
A Führer figyelmeztetése azonban nem volt üres szóvirág. Október elején világossá vált,
hogy az antanthatalmak ragaszkodni fognak ahhoz, hogy nyolc év alatt csökkenthessék
fegyverzetüket Németország szintjére. Hitler erre október 14-én váratlanul bejelentette, hogy
mivel a Genfben tárgyaló többi hatalom megtagadja Németországtól az egyenlő státuszt,
Németország azonnal kivonul a leszerelési konferenciáról, és kilép a Népszövetségből.
Ugyanakkor három további intézkedést is tett: feloszlatta a Reichstagot, bejelentette, hogy
népszavazásra bocsátja a genfi kivonulással kapcsolatos döntését, és utasította Blomberg
tábornok honvédelmi minisztert, hogy titkos direktívák kiadásával utasítsa a fegyveres erőket
ellenállásra, ha a Népszövetség fegyveres támadást is magukban foglaló szankciókhoz
folyamodna.25
Ez az elhamarkodott lépés megmutatta, milyen üres volt Hitler békülékeny tavaszi beszéde.
Ez volt Hitler első nyílt külpolitikai hazardírozása. Azt jelentette, hogy innen kezdve a náci
Németország mindenféle leszerelési megállapodás és a versailles-i béke semmibevételével fel
kíván fegyverkezni. Ezzel kiszámított kockázatot vállalt (ezt is először, amelyet sok hasonló
követ majd); és Blombergnek a hadsereg és a haditengerészet részére kiadott titkos direktívája,
amely Nürnbergben került nyilvánosságra, nemcsak azt tárja fel, hogy Hitler hazardírozott a
szankciók lehetőségével, hanem azt is, hogy azok alkalmazása esetén Németország reménytelen
helyzetbe került volna.54 A direktíva konkrét védelmi vonalak kijelölését írta elő nyugaton
Franciaországgal, keleten pedig Lengyelországgal és Csehszlovákiával szemben, és e
vonalaknak „a lehető legtovább” történő védésére utasított. Blomberg utasításaiból világosan
látszik, hogy legalábbis a német tábornokok nem tápláltak illúziókat afelől, hogy a birodalom
határait bármeddig is védhetnék.
Ez volt hát az első válság egy három évig, a Rajna demilitarizált bal partjának 1936-ban
történő német visszafoglalásáig tartó válságsorozatban, amely során az antanthatalmak
szankciókat alkalmazhattak volna – nem azért, mert Hitler otthagyta a leszerelési konferenciát,
és kilépett a Népszövetségből, hanem azért, mert Németország már Hitler hatalomra jutása előtt
két évvel kezdődően folyamatosan megsértette a versailles-i békeszerződés leszerelési
előírásait. Az, hogy az antanthatalmak ekkor még könnyen legyűrhették volna Németországot,
olyan biztos, mint az, hogy egy ilyen akció már születése évében véget vethetett volna a
Harmadik Birodalomnak. Ám ennek az egykori bécsi jöttmentnek a géniusza többek között
abban is megnyilvánult, hogy ugyanolyan szakértő módon és érthetetlenül volt képes
felbecsülni, hogy milyen fából faragták külföldi ellenlábasait, mint ahogyan belföldi ellenfeleit
is fel tudta mérni. A győztes antanthatalmak már ebben a válságban sem, és az 1939-ig gyors
egymásutánban rá következő többi válságban sem határozták el magukat a cselekvésre, mivel
túlságosan megosztottak, túlságosan lomhák, túlságosan vakok voltak ahhoz, hogy megértsék a
Rajnán túl folyó események természetét és irányát. Hitler erre vonatkozó számítása ugyanolyan
hibátlannak bizonyult, mint a saját népével kapcsolatos egykori és eljövendő számítása. Jól
tudta, hogyan fog nyilatkozni a német nép a népszavazáson, amelyet november 12-re időzített, a
németek emlékezetét még mindig fájdalmasan kínzó fekete napot jelentő 1918-as
fegyvernyugvás évfordulója utánra. A szavazást egyidejűleg bonyolították le az új, egypárti,
náci Reichstag megválasztásával.
– Tegyetek róla, hogy ezt a napot úgy jegyezzék fel majd népünk történelmében, mint a
megváltás napját!– mondta a Breslauban november 4-én tartott választási nagygyűlésen. – így
szóljon majd: „Egyik esztendőben, november tizenkettedikén a német nép hivatalosan
elveszítette becsületét; tizenöt esztendő múltán eljött egy másik november tizenkettedike, s a
német nép akkor visszaállította a becsületét!” – A szavazás előestéjén a tiszteletreméltó agg
Hindenburg is besegített egy, a nemzethez intézett rádiószózat erejéig: – Holnap mutassátok
meg szilárd nemzeti egységeteket és a kormánnyal vállalt szolidaritásotokat! Velem és a
birodalmi kancellárral együtt támogassátok az egyenlő jogok és a becsületes béke elvét, s
mutassátok meg a világnak, hogy visszanyertük, és Isten segítségével meg is őrizzük a német
egységet!
Tizenöt évi frusztráció és egy elveszített háború következményeivel szembeni harag után a
német nép válasza szinte egyöntetű volt: a regisztrált szavazóknak körülbelül 96 százaléka
elment szavazni, s 95 százalékuk helyeselte Németország távozását Genfből. Az egypárti náci
Reichstag-listát, amelyen Hugenberg mellett csupán körülbelül fél tucat nem náci jelölt
szerepelt, 92 százalék szavazta meg. Még a dachaui koncentrációs tábor 2 242 foglya közül is 2
154 támogatta szavazatával azt a kormányt, amely rács mögé dugta őket! Igaz, hogy sok
lakóközösségben megfenyegették azokat, akik nem mentek el szavazni, vagy nem a többséggel
szavaztak, s bizonyos esetekben attól is féltek, hogy a rezsim ellen szavazókat valahogyan
kinyomozzák, és megbüntetik. A szavazás azonban még ezekkel a fenntartásokkal együtt is
Adolf Hitler hatalmas sikerét hozta, pedig a szavazatok számlálása csalás nélkül esett meg. Nem
lehetett kétség a felől, hogy a külvilággal való szembenállásában Hitler maga mögött tudhatta a
német nép túlnyomó részének támogatását.
Három nappal a népszavazás és választás után Hitler magához kérette Josef Lipskit, az új
54
Néhány hónappal korábban, május 11-én Lord Hailsham, az angol hadügyi államtitkár nyilvánosan figyelmeztette
Németországot, hogy bármilyen újrafegyverkezésre irányuló kísérlete a békeszerződés megszegését jelentené, és ugyanezen
szerződés értelmében szankciókat eredményezne válaszul. Németországban úgy vélték, hogy a szankció fegyveres inváziót
jelent.
lengyel nagykövetet. Tárgyalásuk végeztével olyan közös közleményt adtak ki, ami nemcsak a
német közvéleményt, hanem a külföldet is megdöbbentette. A lengyel és a német kormány
megegyezett abban, hogy „a továbbiakban közvetlen tárgyalások útján foglalkoznak a két
országot egyaránt érintő kérdésekkel, s az európai béke megszilárdítása érdekében egymás közti
kapcsolataikban lemondanak az erőszakról”.
Lengyelország még Franciaországnál is gyűlöltebb és megvetettebb ellenségnek számított a
németek szemében. Számukra a versailles-i békekovácsok legszörnyűbb bűne az volt, hogy
Kelet-Poroszországot a lengyel korridorral elválasztották a birodalomtól, leválasztották
Danzigot, és a lengyeleknek adták Poznan tartományt és Szilézia egy részét, amely, bár
túlnyomóan lengyelek lakták, Lengyelország felosztásától kezdve folyamatosan német
felségterületnek számított. A weimari köztársaság idején egyetlen német politikus sem volt
hajlandó a lengyel területszerzéseket állandó jellegűnek elismerni. Stresemann megtagadta,
hogy akár csak fontolóra is vegyen egy keleti locarnói paktumot, amely kiegészítené a Nyugatra
vonatkozó locarnói egyezményt. Von Seeckt tábornok pedig, aki a Reichswehr atyja volt, és a
köztársaság első éveiben a német külpolitika döntőbírójaként szerepelt, már 1922-ben ilyen
tanácsot adott a kormánynak: „Lengyelország létezése tűrhetetlen, összegyeztethetetlen
Németország létének elemi feltételeivel ... [Lengyelországnak] el kell tűnnie, és el is fog ...” Azt
is hozzátette, hogy „megsemmisítése a német politika egyik alap törekvése kell, hogy legyen ...
Lengyelország eltűnésével le fog omlani a versailles-i békeszerződés egyik legerősebb pillére: a
francia hegemónia”.26
Hitler azonban látta, hogy Lengyelországot, mielőtt még megsemmisíthetik, el kell
választaniuk szövetségesétől, Franciaországtól. A végső cél elérésével megvalósuló előny
mellett az általa választott út további közvetlen előnyöket is kínált. Azzal, hogy lemond az
erőszakról Lengyelországgal szemben, erősítheti békepropagandáját, és elcsitíthatja a Nyugat-
és Kelet-Európában egyaránt feltámadt gyanakvást, amelyet Genfből való kivonulásával keltett.
Azzal, hogy közvetlen tárgyalásokra veszi rá a lengyeleket, először is megkerülheti a
Népszövetséget, majd meggyengítheti tekintélyét. Lépésével továbbá nemcsak csapást mérhet a
„kollektív biztonság” népszövetségi elvére, hanem alááshatja Franciaország kelet-európai
szövetségi rendszerét is, a-melynek Lengyelország volt a bástyája. Lehet, hogy a
hagyományosan lengyelgyűlölő német nép ezt nem érti meg, de hát Hitler számára a
diktatúrának az volt az egyik előnye a demokráciával szemben, hogy a jelentős eredményeket
ígérő, ám népszerűtlen politikát egy ideig belső ricsaj nélkül űzheti.

1934. január 26-án, négy nappal azelőtt, hogy Hitler a hatalomra jutásának első évfordulóján
megjelent a Reichstagban, bejelentették a Németország és Lengyelország közötti, tíz évre szóló
megnemtámadási szerződés aláírását. Ettől a naptól fogva Lengyelország, amely Pilsudski
tábornagy diktatúrája alatt maga is éppen a parlamenti demokrácia utolsó maradványainak
felszámolásával volt akkoriban elfoglalva, megkezdte a folyamatos elszakadást
Franciaországtól, amely a lengyel állam védelmezője volt annak 1919-es újjászületése óta, s
egyre közelebb került a náci Németországhoz. Ez az út Lengyelország jóval azelőtti
pusztulásához vezetett, hogy a „barátsági és megnemtámadási szerződés” lejárt volna.
1934. január 30-án, amikor felszólalt a Reichstagban, Hitler a német történelemben példátlan
eredmények évére tekinthetett vissza. Tizenkét hónap alatt megbuktatta a weimari
köztársaságot, saját személyes diktatúrájával cserélte fel annak demokratikus berendezkedését,
sajátja kivételével az összes politikai pártot megsemmisítette, szétzúzta a tartományi
kormányokat és parlamenteket, s ezzel egyesítette és deföderalizálta a Birodalmat, elsöpörte a
szakszervezeteket, eltiport minden és mindenfajta demokratikus szervezetet, kiűzte a zsidókat a
közszolgálati és értelmiségi munkakörökből, eltörölte a beszéd- és a sajtószabadságot,
felszámolta a bíróságok függetlenségét, és a nácik uralma alá „koordinálta” egy régi és művelt
nemzet teljes politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi életét. S amint azt az őszi
népszavazás és Reichstag-választás megmutatta, Hitler a német nép túlnyomó többségének
támogatását élvezte mindeme teljesítményéért, valamint a külügyek terén tett határozott
lépéséért, amellyel Genfben kivonta Németországot a népek együttműködéséből, és kijelentette,
hogy Németország elvárja a nagyhatalmaktól az egyenrangú partnerral szembeni bánásmódot.
Mégis gyülekezni kezdtek a felhők a náci horizonton, amikor éppen csak elkezdődött a
diktatúra második éve.

A „HOSSZÚ KÉSEK ÉJSZAKÁJA”: 1934. JÚNIUS 30.

Az égbolt elkomorulását három, egymással összefüggő és megoldatlan probléma okozta: a
radikális partes SA-vezetők folytatták a „második forradalom” zajos követelését; az SA és a
hadsereg rivalizált egymással; felmerült a kérdés, hogy ki örökölje a posztját Hindenburg
elnöknek, akiben a tavasz jöttével már alig pislákolt az élet.
Röhm, a mostanra már két és fél millió rohamosztagos szervezetévé duzzadt SA vezérkari
főnöke nem hatódott meg sem Hitler gesztusától, amivel a kormány tagjává jelölte, sem pedig a
Führer személyes, baráti újévi levelétől. Februárban hosszú memorandumot terjesztett a kabinet
elé, amelyben azt javasolta, hogy az SA váljon egy új néphadsereg magjává, a fegyveres erők,
az SA, az SS és a veteránszövetségek pedig mind egyetlen honvédelmi minisztérium alá
tartozzanak, amelyet (az utalás félreérthetetlen volt) ő maga vezetne. Keresve sem lehetett volna
ennél visszataszítóbb dolgot elképzelni a tisztikar számára, amelynek magasabb rangú tagjai
nemcsak hogy egyhangúlag elutasították a javaslatot, de még Hindenburgot is megkérték, hogy
támogassa őket. A katonai kaszt minden hagyományának a pusztulását jelentené az, ha Röhm és
az ő verekedős barnaingesei a kezükbe kaparintanák a hadsereget. A tábornokokat azok a
hirtelen széles körben terjeszteni kezdett történetek is megdöbbentették, amelyek szerint az SA
főnöke körül egy korrupt és kicsapongó homoszexuális klikk alakult ki. Von Brauchitsch
tábornok később így vallott: – A fegyverkezés túlságosan komoly és nehéz ügy volt ahhoz,
hogy sikkasztok, részegesek és homoszexuálisok is részt vehessenek benne!
Hitler pillanatnyilag nem engedhette meg magának, hogy megharagítsa a hadsereget, ezért
nem támogatta Röhm javaslatát. Sőt, február 21-én titokban azt közölte a leszerelési patthelyzet
megtárgyalására Berlinbe érkezett Anthony Edennel, hogy kész az SA létszámának
kétharmados csökkentésére, és arra, hogy beleegyezzen egy olyan ellenőrzési rendszerbe, amely
megbizonyosodhat afelől, hogy az SA maradéka nem kap sem fegyvert, sem katonai kiképzést.
Amikor e javaslata kiszivárgott, Röhm és az SA még elkeseredettebbé vált. 1934 nyarának
közeledtével tovább romlott az SA vezérkari főnöke és a hadsereg főparancsnoksága közti
kapcsolat. A kabinetben viharos jelenetek zajlottak le Röhm és Blomberg tábornok között. A
honvédelmi miniszter márciusban felpanaszolta Hitlernek, hogy az SA titokban
nehézgéppuskákkal szerel fel egy nagy létszámú különleges központi őrszemélyzetet, amely
nem csak a hadsereget veszélyezteti, mert olyan nyíltan folyik, hogy azzal Németországnak a
Reichswehr égisze alatt folyó titkos újrafegyverkezését is veszélybe sodorja.
Egyértelmű, hogy a keményfejű Röhmmel és cimboráival szemben Hitler már arra a napra
gondolt előre, amikor utolsót lélegzik majd az egyre gyengülő Hindenburg. Tudta, hogy az agg
elnök, a hadsereg és más konzervatív német erők is a Hohenzollern-monarchiát szeretnék
restaurálni a tábornagy halála után. Neki azonban egyéb tervei voltak, s amikor április elején őt
és Blomberget titokban, ám megbízható forrásból arról értesítették Neudeckből, hogy az elnök
napjai meg vannak számlálva, ráébredt arra, hogy gyorsan és bátran kell lépnie. A biztos siker
érdekében szüksége lesz a tisztikar támogatására. Ε támogatás megszerzése érdekében szinte
mindenre kész volt.
A hadsereggel folytatandó bizalmas beszélgetésekre kisvártatva alkalom is adódott. Április
11-én von Blomberg tábornok társaságában, valamint a hadsereg és a haditengerészet
főparancsnokainak, Freiherr von Fritsch tábornoknak és Raeder tengernagynak a kíséretében a
kancellár a Deutschland cirkáló fedélzetén Kiéiből Königsberg felé indult, hogy megtekintse a
kelet-poroszországi tavaszi hadgyakorlatot. A hadsereg és a haditengerészet főparancsnokai
felvilágosítást kaptak Hindenburg rosszabbodó állapotáról, s az előzékeny Blomberg
támogatásával Hitler köntörfalazás nélkül azt javasolta, hogy a Reichswehr áldásával ő maga
legyen az elnök utódja. A katonaság támogatásáért cserébe Hitler felkínálta, hogy véget vet
Röhm törekvéseinek, drasztikusan csökkenti az SA létszámát, és garantálja a hadseregnek és a
haditengerészetnek, hogy továbbra is ők maradnak a birodalom egyedüli fegyveres erői.
Elképzelhető, hogy Hitler Fritsch és Raeder elé tárta azt a lehetőséget is, hogy a hadsereget és a
haditengerészetet hatalmas mértékben felduzzasztják, ha hajlandóak az ő oldalán menetelni. A
hízelgő Raederrel nem is volt semmi probléma, ám a keményebb Fritsch előbb konzultálni akart
főbb tábornokaival.
Ε konzultáció május 16-án, Bad Nauheimben zajlott le, és miután elmagyarázták nekik a
„Deutschland-paktumot”, a német hadsereg legmagasabb rangú tisztjei egyhangúlag
jóváhagyták, hogy Hitler legyen Hindenburg elnök utódja.27 A hadsereg számára ez a politikai
döntés később történelmi fontosságúnak bizonyult. Azzal, hogy önként egy megalomániás
diktátor mindenféle kötelmektől mentes kezére adta magát, a hadsereg megpecsételte saját
végzetét. Ami pedig Hitlert illeti, a megegyezés abszolúttá fogja tenni a diktatúráját/Mihelyt a
makacs tábornagy nincs többé az útjában, a Hohenzollernok restaurációjára nem lesz már
kilátás, ő maga pedig nemcsak a kormányzat, hanem az állam élére is áll, s egyedül,
akadályoztatás nélkül haladhat előre a maga útján. A legfelsőbb hatalomra jutásért
elhanyagolható árat kellett fizetnie: feláldozta az SA-t, amelyre most, hogy minden hatalom a
kezébe került, már nem volt szüksége. Az SA csupán érdes hangú csőcselék volt, amely már
zavarta őt. A tábornokok szűklátókörűsége feletti megvetés magasra emelkedhetett Hitlerben
ezen a tavaszon. Meglepően olcsón megvásárolhatók – gondolhatta. Ε véleményéhez később
(egy júniusi rossz pillanatot kivéve) változtatás nélkül ragaszkodott mindvégig, sőt, őt is
beleértve, mindannyiuk végéig:
Ám a nyár elérkeztével Hitler messze nem volt még túl a problémáin. Berlint baljóslatú
feszültség kerítette hatalmába. Megsokszorozódtak a „második forradalmat” követelő kiáltások,
amelyeket nemcsak Röhm és a rohamosztagosok vezetői, hanem maga Goebbels is hangoztatott
a beszédeiben és az általa kézben tartott sajtóban. A konzervatív jobboldalról, a Papen és
Hindenburg körüli junkerektől és nagyiparosoktól arra irányuló követelések érkeztek, hogy
állítsák le a forradalmat, korlátozzák az önkényes letartóztatásokat, a zsidóüldözést, az
egyházak elleni támadásokat és a rohamosztagosok arroganciáját, valamint legyen vége már a
nácik által gerjesztett általános terrornak.
Magán a náci párton belül új, könyörtelen hatalmi harc folyt. Röhm ellen összefogott a két
legnagyobb hatalommal rendelkező ellensége: Göring és Himmler. Április l-jén Göring
Himmlert, a még mindig az SA részlegeként működő és Röhm főparancsnoksága alatt álló
feketezubbonyos SS vezetőjét nevezte ki poroszországi Gestapo-főnökké. Himmler azonnal
nekilátott saját titkosrendőr-birodalma kiépítésének. A Hindenburg által az előző év
augusztusában (légügyi miniszter létére) kinevezett új General der Infanterie, Hermann Göring
örömmel cserélte barna SA-egyenruháját az új, látványosabb uniformisra. A változás
szimbolikus is volt: tábornokként és a katonai kasztba tartozó egyik család tagjaként Göring
sebesen a hadsereg mellé állt annak Röhm és az SA elleni küzdelmében. Hogy megvédje magát
a dzsungelháborúban, ő is saját rendőrséget szervezett magának: a több ezer fős,
Landespolizeigruppe General Göring nevű csoportot, amelyet az egykori lichterfeldei
kadétiskolában állomásoztatott. Annak idején Lichterfeldében lépett be a hadseregbe, és a hely
Berlin stratégiai fontosságú külső peremén helyezkedett el.
Összeesküvések és ellenösszeesküvések rémhírei fokozták a feszültséget a fővárosban. Vön
Schleicher tábornok, aki nem tudta elviselni a tisztes feledés homályát, s nem jutott eszébe,
hogy Hindenburg, a tábornoki kar és a konzervatívok már nem bíznak benne, következésképpen
tehát tehetetlen, újra beleártotta magát a politikába. Kapcsolatban állt Röhmmel és Gregor
Strasserral, s híre kelt, hogy olyan egyezséget próbál kötni, amely szerint régi ellenfele, Papen
helyett ő lenne az alkancellár, Röhm a honvédelmi miniszter, az SA-t pedig egyesítenék a
hadsereggel. Ε hírek egy része Hitlerhez is eljutott. Tucatszám keringtek a kormánylisták
Berlinben; egyikben-másikban Brüning lett volna a külügyminiszter, Strasser pedig a gazdasági
miniszter. Ε hírek kevéssé voltak megalapozottak, de Göring és Himmler malmára hajtották a
vizet, ők pedig külön-külön, saját egyéni okaik miatt is tönkre akarták tenni Röhmöt és az SA-t,
ugyanakkor pedig leszámolni Schleicherrel és a konzervatívokkal is. Ezért kiszínezték és Hitler
elé tárták a jelentéseket, akinek soha nem kellett sok ahhoz, hogy felébredjen benne a
gyanakvás. Göring és a Gestapo-főnök nem csupán az SA-t akarta megtisztogatni, de
egyszersmind likvidálni szándékoztak más jobb- és baloldali ellenfeleket is, köztük több olyan
személyt, aki a múltban lépett fel Hitlerrel szemben, s politikailag nem volt már aktív. Május
végén Brüning és Schleicher figyelmeztetést kapott, hogy meg fogják őket gyilkolni. Az előbbi
csendben, elváltoztatott külsővel kiszökött az országból, az utóbbi viszont elment nyaralni
Bajorországba, ahonnan június vége felé visszatért Berlinbe.
Június elején Hitler megejtette a végső összecsapást Röhmmel. A később a Reichstagnak
adott beszámolója szerint vitájuk majdnem öt órán át tartott, s „éjfélig húzódott”. Hitler, mint
elmondta, utoljára próbált megértésre jutni a mozgalomban szerzett legjobb barátjával.

Közöltem vele, hogy számtalan rémhírből és számos hűséges, régi párttag és SA-vezető kijelentéséből az a
benyomásom támadt, hogy lelkiismeretlen elemek olyan országos kiterjedésű bolsevik akcióra készülnek, ami
semmi egyebet nem hozna Németország számára, mint elmondhatatlan szerencsétlenséget ... Utoljára kértem,
hogy hagyjon fel ezzel az őrültséggel, s helyette vesse latba tekintélyét egy olyan fejlemény megakadályozása
érdekében, amely mindenféleképpen csakis katasztrofálisan végződhet.

Hitler szerint Röhm távoztakor biztosította őt, hogy minden lehetségest meg fog tenni „a
dolgok helyrehozatalára”. Ezzel szemben, állította később Hitler, Röhm a „személyes
megsemmisítésemre tett előkészületekbe” fogott.
Szinte bizonyos, hogy ez az állítás nem volt igaz. Bár a Reichstag felgyújtásához hasonlóan
a tisztogatás története sem lesz soha minden részletében ismert, minden napvilágra került
bizonyíték arra utal, hogy az SA vezére soha nem tervezte Hitler félreállítását. Sajnos, a
szövetségesek kezére került irattárak semmivel nem árulnak el többet a tisztogatásról, mint a
Reichstag felgyújtásáról; valószínűleg mindkét esetben Göring utasítására semmisítették meg az
összes inkrimináló dokumentumot.
Bármi volt is a két régi náci párbeszédének valódi természete, egy-két nappal később Hitler
utasította az SA-t, hogy júliusban az egész hónapra legyen szabadságon. Ennek időtartama alatt
a rohamosztagosoknak tilos volt az egyenruhaviselet, és nem tarthattak felvonulásokat, sem
gyakorlatokat. Június 7-én Röhm bejelentette, hogy ő maga betegszabadságra megy, ám
ugyanakkor elszántan figyelmeztetett is: „Ha az SA ellenségei azt remélik, hogy az SA-t nem
hívják vissza a szolgálatba, vagy csak részben hívják vissza a szabadságról, megengedhetjük
nekik, hogy élvezzék e rövid életű reményt. Válaszunkat a szükség szerinti órában és módon
kapják meg majd. Az SA Németország reménysége, és az is marad!”
Berlinből való eltávozása előtt Röhm az SA vezetőivel tartandó értekezletre hívta Hitlert a
München melletti Wiesseébe, június 30-ára. Hitler készségesen beleegyezett, s meg is jelent a
megbeszélt helyen, bár nem úgy, ahogyan azt Röhm valaha is képzelte volna. Ekkor talán még
Hitler sem gondolta, hogy úgy fog oda beállítani, ahogy végül tette. Mint később a
Reichstagban elismerte, „újra meg újra” habozott „a végső döntés előtt... Még mindig élt
bennem a titkos remény, hogy talán megkímélhetem a mozgalmat és az én SA-mat egy ilyen
nézeteltérés szégyenétől, és hogy talán lehetséges súlyos konfliktusok nélkül megszüntetni a
bajt.”
„Be kell vallanom, hogy május utolsó napjaiban egyre több és több nyugtalanító tényre
derült világosság” – tette hozzá. Igaz-e ez? Hitler később azt állította, hogy Röhm és
konspirátor társai előkészületeket tettek Berlin elfoglalására és az ő őrizetbe vételére. Ám ha ez
így volt, akkor miért ment el az SA minden vezetője Berlinből június elején, és ami még
fontosabb, miért utazott el Hitler éppen ekkor Németországból, alkalmat teremtve az SA
vezetőinek arra, hogy távollétében magukhoz ragadják az állam irányítását?
Június 14-én a Führer tudniillik Velencébe utazott a fasiszta diktátortársával, Mussolinival
tartandó első találkozójára. A találkozás mellesleg nem sikerült különösebben jól a német
vezető szempontjából, aki elázott esőkabátjában és ütött-kopott puha kalapjában kényelmetlenül
érezte magát a tapasztaltabb Duce jelenlétében, aki csillogó, érdemrendekkel díszes fasiszta
uniformisában feszített, s kissé leereszkedően bánt vendégével. Hitler meglehetősen ingerült
állapotban tért vissza Németországba, ahol június 17-ére, vasárnapra a thüringiai kisvárosba,
Gerába hívta össze pártja vezetőit, hogy beszámoljon nekik Mussolinival folytatott
tárgyalásairól, és áttekintse a romló belföldi helyzetet. A sors akaratából az ősi egyetemi
városban, Marburgban is zajlott egy találkozó, amely a gerainál sokkal nagyobb figyelmet
keltett Németországban és az egész világon egyaránt, és a kritikus helyzetet a tetőpontra
lendítette.
A dilettáns Papen, akit Hitler és Göring durván az oldalvonalra lökött, ám formailag még
mindig alkan-cellár volt, és változatlanul Hindenburg bizalmát élvezte, összegyűjtött magában
annyi bátorságot, hogy nyilvánosan felszólaljon annak a rezsimnek a túlkapásai ellen, amelynek
a Németországra szabadítása érdekében ő is sokat tett. Májusban Neudeckbe küldte a
gyengélkedő elnököt (ekkor látta utoljára életben a védelmezőjét), s a zord külsejű, de gyenge
agg tábornagy így szólt hozzá: – Rosszul mennek a dolgok, Papen. Nézzen utána, hogy mivel
hozhatná rendbe őket!
Papen e bátorítással a tarsolyában elfogadta a marburgi egyetem meghívását, hogy beszédet
mondjon június 17-én. Beszédét jórészt egyik személyes tanácsadója, Edgar Jung, a briliáns
müncheni protestáns ügyvéd írta, bár az alkancellár egyik titkára, Herbert von Bőse, valamint az
Actio Catholica vezetője, Erich Klausener is szolgáltatott bele ötleteket. Ez az együttműködés
hamarosan mindhármuk életébe került. Bátor beszéd volt, és hála Jungnak, ékesszóló stílusban,
méltóságteljes hangnemben szólt. A forradalom és a náci terror abbahagyására, a hétköznapi
konvenciókhoz való visszatérésre, valamint bizonyos mérvű szabadság, főleg a sajtószabadság
helyreállítására szólított fel. Papen dr. Goebbelsnek, a propagandaminiszternek címezte a
következőket:

A nyílt, férfias viták jobb szolgálatot tennének a német népnek, mint például a német sajtó jelenlegi állapota.
A kormány [ne feledje] a régi közmondást: „Csak a gyengék nem tűrik a kritikát!” ... Nem a propaganda teremti
a nagy férfiakat ... Aki szoros kapcsolatra és egységre vágyik a néppel, annak nem szabad alábecsülnie a nép
értelmét. Nem tarthatja a népet mindörökké pórázon ... Semmiféle szervezet, semmiféle propaganda, ha még oly
kiváló is, sem őrizheti meg egymagában hosszú távon a bizalmat. A bizalom és az odaadás nem őrizhető meg
sem felhajtással... sem a nemzet védtelen felével szembeni fenyegetésekkel, hanem csakis úgy, hogy
megbeszélik a dolgokat a néppel. Azoknak az embereknek, akiket idiótákként kezelnek, nincs bizalmuk, amit
odaadhatnának ... Ideje, hogy minden honfitársunk iránti testvéri szeretetben és tiszteletben egyesüljünk, hogy ne
zavarjuk munkájukban a komoly embereket, és hogy elhallgattassuk a fanatikusokat. 28

Amikor a beszéd ismertté vált, széles körben elterjedt a híre Németországban, ám bombaként
hullott a Gerában összegyűlt náci vezérek kis csoportjára, s Goebbels azonnal intézkedett, hogy
a lehető legkevésbé váljon ismertté. Letiltotta a beszédről készült felvétel aznap estére tervezett
lejátszását a rádióban, s megtiltotta, hogy a sajtóban bármiféle említés essék róla, sőt azt is
megparancsolta, hogy a rendőrség foglalja le a beszéd részleges szövegével már utcára került
Frankfurter Zeitung példányait. Ám még a propagandaminiszter abszolút hatalma sem volt
elegendő ahhoz, hogy a német nép és a külföld ne szerezzen tudomást a kihívó beszéd
tartalmáról. A ravasz Papen jó előre kiosztotta beszéde szövegét a Berlinben dolgozó külföldi
tudósítók és diplomaták között, és saját újsága, a Germania nyomdáján sebtében lehúztak, majd
titokban kiosztottak belőle több ezer példányt.
 A marburgi beszédről értesülő Hitler tüzet hányt haragjában. Még ugyanazon a napon
Gerában tartott beszédében denunciálta „azt a pigmeust, aki azt képzeli, hogy néhány frázissal
megállíthatja egy nép életének gigantikus megújulását”. Papen is feldühödött, hogy beszéde
nem juthatott nyilvánosságra. Június 20-án Hitlerhez rohant, és közölte: nem tűrheti, hogy „egy
kezdő miniszter” így betilthassa az ő beszédét. Kijelentette, hogy „az elnök
meghatalmazottjaként” mondta el a beszédet, és ott rögtön benyújtotta lemondását, hozzátéve,
hogy lépéséről azonnal tájékoztatni fogja Hindenburgot.29
Ez olyan fenyegetés volt, amely nyilván aggaszthatta Hitlert, aki ismerte a jelentéseket,
melyek szerint az elnök annyira elégedetlen a helyzettel, hogy azt fontolgatja: rendkívüli
állapotot hirdet, és átadja a hatalmat a hadseregnek. Hitler másnap, 21-én Neudeckbe repült, és
meglátogatta Hindenburgot, hogy felmérje a náci rezsim folytatódására leselkedő veszély
nagyságát. Fogadtatása csak növelhette félelmét. Von Blomberg tábornok jött elé, s Hitler
gyorsan észrevette, hogy honvédelmi miniszterének a vele szemben tanúsított szokásos
lakájmodora hirtelen eltűnt. Blomberg most a szigorú porosz tábornok volt, aki kertelés nélkül
elmondta Hitlernek: a tábornagy felhatalmazta annak közlésére, hogy amennyiben a jelenlegi
feszült állapot nem szűnik meg gyorsan Németországban, az elnök ki fogja hirdetni a rendkívüli
állapotot, és átadja az állam ellenőrzését a hadseregnek. Amikor Hitler Blomberg jelenlétében
néhány percre Hindenburg színe elé kerülhetett, az agg elnök megerősítette az ultimátumot.
Ez katasztrofális fordulatot jelentett a náci kancellár számára. Nem csak az a terve került
veszélybe, hogy ő foglalhassa el majd Hindenburg helyét: ha a hadsereg kerül hatalomra, neki
és a náci kormányzatnak egyaránt vége lesz. Még aznap Berlinbe visszarepülve bizonyára
meggondolta magában, hogy ha életben akar maradni, egyetlen választása maradt: teljesítenie
kell a hadsereggel kötött megállapodását, elnyomni az SA-t, és véget vetni a forradalomnak,
amelynek a folytatását a rohamosztagosok vezetői követelik. A tiszteletre méltó agg elnök
támogatását élvező hadsereg nem fogja ennél kevesebbel beérni, annyi bizonyos!
Június utolsó, válságos hetében Hitler mégis habozott – legalábbis a tekintetben, hogy
mennyire legyen drasztikus az SA-val szemben, amelynek oly nagy mértékben le volt
kötelezve. Most Göring és Himmler segített neki a döntésben. Már lajstromozták a törlesztendő
számlákat: hosszú listákat készítettek a likvidálandó régi és jelenlegi ellenségekről. Pusztán
annyi dolguk maradt, hogy meggyőzzék a Führert az ellene folyó „összeesküvés” szörnyű
mértékéről, és a gyors, könyörtelen akció szükséges voltáról. Wilhelm Frick
belügyminiszternek, Hitler egyik leghűségesebb követőjének a Nürnbergben tett vallomása
szerint végül Himmlernek sikerült meggyőznie Hitlert arról, hogy „Röhm puccsot akar.” „A
Führer megparancsolta Himmlernek, hogy fojtsa el a puccsot” – tette hozzá. Mint kifejtette,
Himmlernek Bajorországban, Göring-nek pedig Berlinben kellett a puccsot letörnie.30
A hadsereg is sürgette Hitlert, s ezzel felelőssé vált a nemsokára bekövetkező barbár
tettekért. Június 25-én von Fritsch tábornok, főparancsnok készültségbe helyezte a hadsereget,
visszavont minden eltávozást, és a laktanyákban tartotta a katonákat. Június 28-án Röhmöt
kizárták a Német Tisztek Szövetségéből – ez nyílt figyelmeztetés volt arra, hogy valami készül
az SA vezérkari főnöke ellen. Annak érdekében, hogy senkinek, s legkevésbé Röhmnek ne
legyenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy hol is áll a hadsereg, Blomberg olyat tett, amire
addig nem volt példa: június 29-én a saját neve alatt publikált egy cikket a Völkischer
Beobachterben, amelyben megerősítette, hogy „a hadsereg ... Adolf Hitler mögött áll... aki
továbbra is közénk tartozik”.
A hadsereg tehát sürgette a tisztogatást, de nem akart beszennyeződni vele. A piszkos
munkát Hitlernek, Himmlernek és Göringnek kellett elvégeznie a feketezubbonyos SS-
legényeknek és Göring különleges rendőrségének a segítségével.
Június 28-án, csütörtökön Hitler Essenbe utazott, ahol egy helyi náci Gauleiter, Josef
Terboven esküvőjére volt hivatalos. Az utazás és annak célja aligha sugallja, hogy Hitler
közelinek érezte volna a súlyos válságot. Ugyanezen a napon Göring és Himmler elrendelte,
hogy az SS és a „Göring-rendőrség” különleges egységei álljanak készenlétben. Nyilván úgy
érezték, hogy Hitler távollétében szabad kezük van az önálló akcióra. Másnap,
huszonkilencedikén a Führer meglátogatta a Munkaszolgálat vesztfáliai táborait, s délután
visszatért a Rajna-menti Godesbergbe, ahol egy régi háborús bajtársa, Dreesen folyóparti
szállodájában szállt meg. Aznap este Goebbels, akiről úgy tűnik, hogy habozott, melyik
táborhoz is csatlakozzon (korábban titokban érintkezésbe is lépett Röhmmel), döntését
meghozva megérkezett Godesbergbe, ahová Hitler későbbi elmondása szerint „fenyegető
híreket” vitt Berlinből. Karl Ernst, az egykori szállodai szobainas és egy homoszexuálisok által
látogatott kávéház kidobóembere, akit Röhm az SA berlini vezetőjévé tett meg, riadóztatta a
rohamosztagosokat. A csinos, ám nem okos fiatal Ernst akkor és élete még hátralevő
huszonnégy órájában egyfolytában azt hitte, hogy jobboldali puccs készül – büszkén, „Heil
Hitler!” kiáltással fog nemsokára meghalni.
Később Hitler azt állította, hogy e pillanatig, június 29-éig pusztán annyit határozott el, hogy
„az SA vezérkari főnökét [Röhmöt] megfosztom a hivatalától, és ideiglenesen őrizetbe vétetem,
valamint letartóztatunk számos SA-vezetőt, akiknek a bűnei felől nincs kétség ... a többieket
pedig a kötelességérzetükre apellálva visszahívom”. Július 13-án ezt adta elő a Reichstagban:

Azonban ... éjjel egy órakor két sürgős üzenetet kaptam Berlinből és Münchenből, amelyek
riadóparancsokról szóltak: először Berlinben délután négy órára rendeltek el riadókészültséget... délután ötkor
pedig meglepetésszerű támadással kezdődött volna az akció; meg akarták szállni a kormányépületeket...
Másodszor pedig, Münchenben már riadóztatták is az SA-t; este kilenc órára kaptak gyülekezőparancsot... Ez
zendülés volt! Ε körülmények között csak egyetlen döntést hozhattam ... Csakis a kíméletlen és véres
beavatkozással fojtható el talán a felkelés tovább terjedése ...
Hajnali két órakor Münchenbe repültem.

Hitler soha nem árulta el, hogy kitől jöttek a „sürgős üzenetek”, de a jelek arra mutatnak,
hogy Göring és Himmler küldte őket. Annyi bizonyos, hogy mindkét üzenet erősen túlzott.
Ernstnek, a berlini SA-vezetőnek a legdrasztikusabb terve az volt, hogy szombaton Brémába
autózik a feleségével, hogy onnan nászútra hajózzanak Madeirára. És mi folyt délen, ahová az
SA „konspirátorai” koncentrálódtak?
A június 30-ára virradó éjjel 2 órakor, abban a pillanatban, amikor Hitler Goebbels
kíséretével felszállt a Bonn melletti Hangelar repülőtérről, Röhm százados és SA-beli alvezérei
békésen aludtak ágyukban a Tegernsee-menti Wiessee-ben levő Hanslbauer szállóban. Edmund
Heines, Szilézia SA-Obergruppenführere, a lányos arccal és egy rakodómunkás testével
rendelkező köztörvényes gyilkos és notórius homoszexuális, egy fiatal férfival aludt együtt
éppen. Az SA vezetői a jelek szerint olyannyira nem készültek felkelés kirobban-tására, hogy
Röhm még a testőreit is Münchenben hagyta. Úgy tűnik, az SA-vezérek közt nagyban folyt a
dőzsölés, de szó sem volt konspirációról.
Hitler és kis társasága (mely menet közben kiegészült a Führer sajtófőnökével, Otto
Dietrichhel és a színtelen, ám lojális hannoveri SA-vezérrel, Viktor Lutzéval) június 30-án,
szombaton hajnali 4 órakor landolt Münchenben, ahol megtudták, hogy máris történtek
bizonyos intézkedések. Walter Buch őrnagy, a pártbíróság (USCHLA) vezetője és Adolf
Wagner, Bajorország belügyminisztere, valamint Hitlernek olyan régi bajtársai, mint Emil
Maurice, az egykori fegyenc és a Führer vetélytársa Geli Raubal kegyeiben, továbbá Christian
Weber, aki régebben lókereskedő és egy kabaréban kidobóember volt, máris letartóztatták az
SA müncheni vezetőit, köztük Schneidhuber Obergruppenführert, aki mellesleg München
rendőrfőnöke is volt. A magát mostanra hisztériába lovaló Hitler a belügyminisztériumban talált
rá a letartóztatottakra. Schneidhuber, a hadsereg egykori ezredese elé lépve leszaggatta
ruhájáról a náci jelzéseket, és elátkozta „árulásáért”.
Kevéssel hajnal után Hitler és társasága hosszú gépkocsisorban indult Münchenből Wiessee
felé. Röhmöt és barátait mély álomban lepték meg a Hanslbauer szállóban. Az ébresztés durva
volt. Heinest és a vele alvó fiatalembert kirángatták az ágyból, kivitték a szálló elé, és Hitler
parancsára ott helyben agyonlőtték őket. Otto Dietrich beszámolója szerint a Führer egyedül
lépett be Röhm szobájába, legorombította, majd megparancsolta, hogy vigyék vissza
Münchenbe és zárják a Stadelheim börtönbe, amelyet az SA-főnök ismert már belülről azóta,
hogy Hitler oldalán részt vett az 1923-as sörházi puccsban. Tizennégy viharos esztendő után
elvált annak a két barátnak az útja, akik mindenki másnál felelősebbek voltak a Harmadik
Birodalom megszületéséért, terrorjáért és elfajzásáért, s akik ha gyakran nem is értettek egyet, a
válságok, vereségek, csalódások pillanataiban mindig egymás oldalán álltak. Most azonban
Hitlernek és a nácizmusnak ez a sebhelyes arcú, veszekedős élharcosa az erőszak jegyében
végigjárt életútjának végére érkezett.
Hitler nyilván nagylelkűnek vélt gesztussal úgy intézkedett, hogy hagyjanak ott egy pisztolyt
régi barátja asztalán. Röhm azonban nem volt hajlandó a fegyver használatára. – Ha meg kell
halnom, akkor maga Adolf öljön meg! – mondta a jelentés szerint. Egy rendőrhadnagy
szemtanúnak az 1957 májusában, az események után huszonhárom esztendővel tartott
müncheni per során tett vallomása szerint ekkor két SS-tiszt ment be Röhm cellájába, és
testközelből sütötték rá a revolvereiket. – Röhm mondani akart valamit – idézte fel a tanú –, de
az SS-tiszt intett neki, hogy hallgasson. Röhm ekkor megvető arccal, meztelen felsőtesttel
vigyázz-ba állt. –55 Így halt meg, olyan erőszakosan, ahogyan élt is, megvetéssel telten a barátja
iránt, akit olyan magasra segített, ahová addig egyetlen német sem jutott, és szinte bizonyos,
hogy az aznap lemészárolt több száz emberhez hasonlóan ő sem értette világosan, hogy mi
történik (Schneidhuber például a beszámolók szerint így kiáltott: – Uraim, nem tudom, mi ez az
egész, de kérem, hogy pontosan célozzanak!), s azt sem, hogy miért, csak annyit tudott, hogy
elárulták; márpedig ő, aki oly régóta együtt élt az árulással, és gyakran követte el maga is, nem
számított Adolf Hitler árulására.
Berlinben eközben Göring és Himmler sem tétlenkedett. Körülbelül 150 SA-vezetőt
gyűjtöttek be és állítottak falhoz a lichterfeldei kadétiskolában, ahol Himmler SS-ének és
Göring különleges rendőrségének kivégzőosztagai végeztek velük.
Így halt meg Karl Ernst is, akinek a nászútját szakították félbe az autóját Bréma előtt
megállító SS fegyveresek. Feleségét és sofőrjét megsebesítették, őt magát pedig eszméletlen
állapotban szállították vissza Berlinbe a kivégzésre.
Ezen a véres nyári hétvégén nemcsak az SA vezetői hullottak el. Június 30-án délelőtt egy
civilruhás SS-osztag csengetett be von Schleicher tábornok házába. Amikor a tábornok ajtót
nyitott, ott helyben agyonlőtték, s amint kijött a felesége, akit alig tizennyolc hónapja vett el
(addig agglegény volt), őt is nyomban megölték. Kurt von Bredow tábornok, Schleicher jó
barátja ugyanígy halt meg még aznap este. Gregor Strassert szombaton délben hurcolták el
berlini otthonából, és Göring személyes parancsára néhány órával később a cellájában végezték
ki a Prinz Albertstrassén lévő Gestapo-börtönben.
Papen szerencsésebb volt: az ő életét megkímélték. Irodáját azonban feldúlta egy SS-osztag,
amely íróasztalánál lőtte le Bösét, Papen titkárságának a vezetőjét. Bizalmas munkatársát,
Edgar Jungot, akit néhány nappal korábban a Gestapo tartóztatott le, a börtönben gyilkolták
meg. Egy másik munkatársát, Erich Klausenert, az Actio Catholica vezetőjét a hírközlési
minisztériumban lévő irodájában öltek meg. Papen stábjának többi tagját, köztük
magántitkárát, Stotzingen bárónőt koncentrációs táborba hurcolták. Amikor Papen panaszra
ment Göringhez, amaz (saját későbbi visszaemlékezése szerint) „többé-kevésbé” rövid úton
55
Az 1957 májusában, Münchenben rendezett per volt az első olyan alkalom, amikor az 1934 június 30-i tisztogatás tényleges
résztvevői és szemtanúi nyilvánosan megszólaltak. A Harmadik Birodalom idején nem beszélhettek volna. Sepp Dietrich, akit
személyes emlékeim alapján a Harmadik Birodalom legbrutálisabb emberei közé sorolok, 1934-ben Hitler SS-testőrségének a
parancsnoka volt, s ő vezényelte a Stadelheim börtönben zajló kivégzéseket. Később a háború alatt a Waffen SS vezérezredese
volt, akit 25 évi börtönbüntetésre ítéltek azért, mert bűnrészesnek találták amerikai hadifoglyok meggyilkolásáért az 1944-es
ardennes-i csatában. Tíz év után szabadlábra helyezték, majd Münchenbe vitték, ahol 1957. május 14-én tizennyolc havi
börtönbüntetést kapott az 1934. június 30-i kivégzésekben játszott szerepéért. Dietrich és a Röhmöt megölő egyik SS-tiszt,
Michael Lippert elítélésével első ízben büntettek meg a tisztogatásban részt vett náci hóhérokat.
kirúgta Papent, akit ezután házi őrizetbe helyeztek: villáját felfegyverzett SS-őrség vette körül,
telefonját kikapcsolták, s megtiltották neki, hogy a külvilággal érintkezzen. Németország
alkancellárja e további megaláztatást is jól tűrte, nem egészen egy hónappal később ugyanis
azzal mocskolta be magát, hogy barátai náci gyilkosainak a kezéből elfogadta új megbízatását:
Németország ügyvivőjévé tették Bécsben, ahol a nácik éppen azt megelőzően gyilkolták meg
Dollfuss kancellárt.
Soha nem állapították meg, hogy pontosan hány embert gyilkoltak meg a tisztogatás során.
Július 13-án a Reichstagban mondott beszédében Hitler bejelentette, hogy hatvanegy személyt
lőttek agyon, köztük tizenkilenc „magasabb rangú SA vezetőt”, valamint további tizenhárom fő
vesztette életét a letartóztatásnak ellenszegülve, s hárman „öngyilkosságot követtek el”, azaz
összesen hetvenhét áldozat volt. A párizsi emigránsok által összeállított A tisztogatás Fehér
Könyve című kiadvány azt állította, hogy 401 embert gyilkoltak meg, de ezek közül csupán 116
főt nevezett meg. Az 1957-es müncheni perben „több mint ezer” áldozatról esett említés.
Sokat pusztán bosszúból öltek meg, mert a múltban valamikor szembeszálltak Hitlerrel;
másokat azért gyilkoltak meg, mert bizonyára sokat tudtak; legalább egy személyt pedig
tévedésből. A már ismertetett 1923-as sörházi puccsot leverő, a politikától már régóta
visszavonultan élő Gustav von Kahr holttestét Dachau mellett egy mocsárban találták meg:
valószínűleg csákányokkal gyilkolták meg. A München melletti Harlaching erdejében
bukkantak a holttestére a Jeromos-rendi Bernhard Stempfle atyának, aki, mint korábban
beszámoltunk róla, részt vett a Mein Kampf szerkesztésében, később pedig talán túl sokat
beszélt a Hitler szerelme, Geli Raubal öngyilkosságának általa ismert okáról. Stempfle atyának
kitörték a nyakát, és három golyót kapott a szívébe. Heiden szerint a gyilkosok osztagát Emil
Maurice vezette, az egykori fegyenc, aki egykor szintén udvarolt Geli Raubalnak. A „túl sokat
tudó” áldozatok közt három SA-legény is szerepelt, akik állítólag Ernst bűntársai voltak a
Reichstag felgyújtásában: őket Ernsttel együtt végezték ki.
Egyetlen további gyilkosság érdemel külön említést. Június 30-án este hét óra húsz perckor
dr. Willi Schmid, a Münchener Neueste Nachrichten című vezető müncheni napilap kitűnő
zenekritikusa éppen a dolgozószobájában csellózott, felesége pedig a vacsorát főzte, míg
kilenc-, nyolc- és kétesztendős gyermekeik a nappali szoba padlóján játszottak, amikor
becsengettek a müncheni Schackstrassén lévő lakásuk ajtaján. Belépett az SS négy embere, és
minden magyarázat nélkül magukkal vitték dr. Schmidet. Négy nap múlva vitték vissza a
holttestét egy koporsóban, amelyről a Gestapo meghagyta, hogy semmilyen körülmények
között nem szabad felnyitni. Dr. Willi Schmidet, aki soha életében nem politizált, az SS-
legények összetévesztették egy Willi Schmidt nevű helyi SA-vezetővel, akit időközben egy
másik SS-különítmény letartóztatott, majd agyonlőtt.56
Létezett egyáltalán Hitler elleni összesküvés? Csak az ő szava szól mellette, az, amit a
hivatalos közleményben és a Reichstagban július 13-án elmondott beszédben mond. Soha egy
fikarcnyi bizonyítékot nem adott elő. Röhm nem rejtette véka alá azt a törekvését, hogy az SA
váljon az új hadsereg magjává, s maga akar az élére állni. Biztos, hogy konzultált Schleicherrel
erről az elképzeléséről, amelyről már akkor is beszélt vele, amikor még Schleicher volt a
kancellár. Amint Hitler megállapította, Gregor Strassert valószínűleg „bevonták” a
tárgyalásokba. Az efféle tárgyalások azonban nem merítik ki az árulás fogalmát. Maga Hitler is
érintkezett Strasserral, sőt június elején Otto Strasser szerint fel is ajánlotta neki a gazdasági
miniszteri tárcát.
Hitler először azzal vádolta Röhmöt és Schleichert, hogy egy „idegen hatalom” (nyilván
Franciaország) támogatását igyekeztek megszerezni: vádja szerint von Bredow tábornok lett
volna a „külpolitikai” közvetítő. Ez az „árulás” vádjának részét képezte velük szemben. S bár
56
Kate Eva Hörlin, Willi Schmid egykori felesége 1945. július 7-én a New York állambeli Binghamtonban tett eskü alatt írásos
vallomást férje meggyilkolásáról. A hölgy 1944-ben kapott amerikai állampolgárságot. Az atrocitás eltussolása érdekében maga
Rudolf Hess látogatta meg az özvegyet, bocsánatot kért a „tévedésért”, és elintézte neki, hogy nyugdíjat kapjon a német
kormánytól. Az írásos vallomás a nürnbergi dokumentumok között található: L-135, NCA VII, 883-90. o.
Hitler a Reichstag előtti beszédében megismételte a vádakat, sőt gúnyosan említette, hogy „egy
külföldi diplomata [ez nem lehetett más, mint Francois-Poncet, a francia nagykövet]
elmagyarázta, hogy a Röhmmel és Schleicherrel folytatott megbeszélés ártatlan jellegű volt”,
vádjait mégsem tudta semmivel alátámasztani. Már az is elég bűn, magyarázta akadozva, ha a
Harmadik Birodalomban bármely felelős német férfi az ő tudta nélkül akár csak találkozik is
külföldi diplomatákkal.
Amikor három németországi áruló találkozót szervez ... egy külföldi államférfival... és olyan
utasítást ad, hogy e találkozóról én semmit ne tudhassak meg, akkor én az ilyen embereket
akkor is agyonlövetem, ha később igaznak bizonyulna, hogy az előttem így titokban tartott
találkozón semmi egyébről nem beszélgettek, mint az időjárásról, régi pénzérmékről és hasonló
dolgokról.
Amikor Francois-Poncet élénken tiltakozott az inszinuáció ellen, hogy ő részt vett volna
Röhm összeesküvésében, a német külügyminisztérium hivatalosan értesítette a francia
kormányt, hogy a vádak teljességgel alaptalanok voltak, s a birodalmi kormány reméli, hogy a
nagykövet úr a helyén marad. Valóban, magam is tanúsíthatom, hogy Francois-Poncet továbbra
is jobb személyes kapcsolatban maradt Hitlerrel, mint bármely másik demokratikus állam
követe.
Az első közleményekben, különösen a Führer sajtófőnöke, Otto Dietrich által nyilvánosságra
hozott vérfagyasztó szemtanúi beszámolóban, de még Hitlernek a Reichstagban elmondott
beszédében is bőségesen terítékre kerültek Röhm és a többi agyonlőtt SA-vezető züllött
erkölcsei. Dietrich azt állította, hogy a Wiesseeben egy fiúval ágyban talált Heines
letartóztatásának jelenete „leírhatatlan”. Hitler pedig, amikor június 30-án délben, közvetlenül
az első kivégzéseket követően beszédet mondott a müncheni rohamosztagosok életben maradt
vezetőinek, kijelentette, hogy a kivégzettek pusztán a romlott erkölcseik miatt is halált
érdemeltek.
Hitler azonban már a párt életének első napjaitól fogva mindvégig tudta, hogy legközelebbi
és legfontosabb követői között nagyon sok a perverz és a köztörvényes gyilkos. Közbeszéd
tárgya volt például, hogy Heines SA-legényeket küldött szét, akik egész Németországban
keresték a számára megfelelő fiúszeretőket. Hitler nemcsak eltűrte, de egyenesen védelmezte is
ezeket a dolgokat; nem egyszer figyelmeztette pártbeli elvtársait, hogy ne legyenek túlságosan
finnyásak valakinek a személyes erkölcsei miatt, ha az illető egyébként a mozgalom fanatikus
harcosa. Most, június 30-án úgy döntött, hogy meg fog döbbenni legrégebbi alvezérei
némelyikének erkölcsi züllése miatt.
Az öldöklés jórészt befejeződött július 1-jére, vasárnap délutánra, amikor Hitler, aki éjszaka
Münchenből visszarepült Berlinbe, teát adott a kancellária kertjében. Hétfőn Hindenburg elnök
köszönetet mondott Hitlernek az „elszánt és lovagias beavatkozásért, amellyel csírájában
fojtotta el az árulást, és nagy veszélytől mentette meg a német népet”. Az elnök Göringnek is
gratulált a „hazaárulás” elfojtása érdekében végzett „energikus és sikeres cselekvéséhez”.
Kedden von Blomberg tábornok átadta a kancellárnak a kabinet gratulációját, majd ezt
követően a kabinet nekilátott, hogy a mészárlást „az állam védelmében szükséges”
intézkedésként „törvényesítse”. Blomberg ezen kívül napiparancsot adott ki a hadsereg részére,
amelyben a főparancsnokságnak az eseményekben bekövetkezett új fejlemény feletti
elégedettségét fejezte ki, s „az új SA-val szívélyes kapcsolat” teremtését ígérte.
Kétségtelen: természetes volt, hogy a hadsereg örül riválisa, az SA legyőzetésének – ám
hová lett a becsülete, a tisztessége annak a tisztikarnak, amely nemcsak hogy megbocsátott a
kormánynak, hanem még nyíltan meg is dicsérte azért, hogy a német történelemben példátlan
vérengzést vitt véghez, s ennek során e tisztikar két főrangú tagját, von Schleicher és von
Bredow tábornokokat is hidegvérrel meggyilkoltatta? Csak a nyolcvanöt éves von Mackensen
tábornagy és von Hammerstein tábornok, a hadsereg egykori főparancsnoka emelte fel tiltakozó
hangját két tiszttársuk meggyilkolása és az ehhez alapul szolgáló hazaárulási vád ellen.57 A
tisztikar ilyen magatartása fekete foltot hagyott a hadsereg becsületén, s jelezte hihetetlen
rövidlátását is.
Miután 1934. június 30-án közösséget vállaltak Hitler törvénytelen eljárásával, sőt
gengszterizmusával, a tábornokok olyan helyzetbe kerültek, amelyben nemcsak belföldön,
hanem a határokon túl sem ellenezhették többé a náci terrorizmus további rémtetteit, sőt még a
saját tábornoktársaik ellen irányulókat sem. A hadsereg ugyanis támogatta Hitlernek azt a
megállapítását, hogy az ő szava lett a törvény, vagy ahogy maga fogalmazta július 13-án a
Reichstagban: – Ha bárki megfeddene, és megkérdezné, miért nem hagyatkoztam a rendes
bíróságokra, akkor csak annyit mondhatok, hogy ebben az órában én voltam felelős a német nép
sorsáért, s így én váltam a német nép legfelsőbb bírájává [oberster Gerichtsherr]. – A biztonság
kedvéért még hozzátette: – Mindenkinek tudnia kell a jövőre nézve, hogy ha kezet emel az
államra, a biztos halál lesz a sorsa. – Ez a figyelmeztetés szinte napra pontosan tíz év múlva
beigazolódott a tábornokokkal szemben is, amikor az elszántabbak közülük végre kezet
merészeltek emelni „legfelsőbb bírájukra”.
A tisztikar csak áltatta magát, amikor azt hitte, hogy június 30-án örökre megszabadult a
hagyományos kiváltságaival és hatalmával szembeni náci fenyegetéstől. Az SA helyébe most az
SS lépett. Július 26-án a kivégzésekben vállalt szerepének jutalmául az SS függetlenné vált az
SA-tól, és Himmler, az SS Reichsführere közvetlenül Hitler alá került. Ez a sokkal
fegyelmezettebb és lojálisabb erő hamarosan nagyobb hatalomra tett szert, mint amennyivel az
SA valaha is rendelkezett, és a hadsereg riválisaként elérte azt, ami Röhm rongyos
barnaingeseinek nem sikerült.
Pillanatnyilag azonban a tábornokok még önelégülten magabiztosak voltak. Amint azt Hitler
a Reichstagban is elismételte július 13-án, a hadsereg marad „az egyedüli fegyveres erő”. A
főparancsnokság utasítására a kancellár megszabadult az SA-tól, amely vitatni merészelte ezt a
tételt. Eljött hát az idő, hogy a hadsereg is végrehajtsa azt, amit a Deutschland fedélzetén kötött
paktumban vállalt.

HINDENBURG HALÁLA
A látszólag elpusztíthatatlan Hindenburg egész nyáron folyamatosan gyengült, s augusztus
2-án reggel kilenc órakor, életének nyolcvanhetedik évében meghalt. Három órával később,
délben, bejelentették, hogy az előző napon a kabinet által életbe léptetett törvény alapján a
kancellári és elnöki hatásköröket egyesítették, s Adolf Hitler átvette az államfőnek és a
hadsereg főparancsnokának a jogkörét. Az elnöki címet eltörölték; Hitler titulusa Vezér és
Birodalmi Kancellár lesz. Diktatúrája ezzel teljessé vált. Hogy semmiféle kibúvóra ne hagyjon
lehetőséget, a fegyveres erők minden tisztjétől és katonájától hűségesküt kényszerített ki, amit
nem Németországra, de nem is az alkotmányra kellett letenniük (amelyet megsértett azzal, hogy
nem választatta meg Hindenburg utódját), hanem személy szerint őrá. Az eskü szövege így
szólt:
Ε szent esküvéssel Istenre fogadom, hogy feltétel nélküli engedelmességgel szolgálom Adolf
Hitlert, a német birodalom és nép vezérét, a fegyveres erők főparancsnokát, s bátor katonaként
kész leszek bármikor kockára tenni életemet ezért az esküért.
A tábornokok, akik eddig könnyedén megdönthették volna a náci rezsimet, ha úgy akarják,
1934 augusztusától Adolf Hitlerhez kötötték magukat azzal, hogy maguk felett a legfelsőbb
törvényes hatalomnak ismerték el a személyét, és olyan hűségesküt tettek le rá, amelynek
betartását minden körülmények között becsületbeli kötelességüknek érezték, függetlenül attól,

57
A két magasrangú tiszt folytatta Schleicher és Bredow nevének tisztázására tett erőfeszítéseit, és sikerült is rávenniük Hitlert,
hogy az 1935. január 3-án Berlinben, a párt és a katonai vezetők titkos értekezletén ismerje el: a két tábornok megöletése „hiba”
volt, és jelentse be, hogy nevük bekerül csapattestük hősi halottainak névsorába. Ε „rehabilitációt” soha nem hozták
nyilvánosságra Németországban, de a tisztikar annak fogadta el. (Ld. Wheeler-Bennett, The Nemesis of Power, 337.0.)
hogy betartása mennyire degradálja őket és a hazájukat. Ez az eskü számos magasrangú tiszt
lelkiismeretét fogja kínozni még, amikor elismert vezetőjük olyan úton indul el, amely érzésük
szerint csak a nemzet pusztulásához vezethet, s ezért ellene lesznek majd. Még több tiszt erre az
esküre hivatkozva hárít majd el magától bármiféle személyes felelősséget a kimondhatatlan
bűntettekért, amelyeket egy olyan főparancsnok utasítására követnek el, akinek a valódi
természetét megtapasztalhatták már az 1934. június 30-án történt mészárlás alkalmával. A
német tisztikar egyik megdöbbentően aberrált vonása a „becsület” eme konfliktusából
származik: a „becsület” szót, amint személyes tapasztalatomból is tanúsíthatom, a tisztek
gyakran mondták ki, és roppant különösen értelmezték. A későbbiekben gyakran váltak
személyükben becstelenné és tiporták sárba testületük erkölcsi kódexét azzal, hogy megtartották
a Hitlernek tett esküjüket.
Amikor Hindenburg meghalt, dr. Goebbels propagandaminiszter hivatalosan bejelentette,
hogy nem találtak a tábornagytól származó végrendeletet, ezért azt kell feltételezni, hogy nem
létezett ilyen. Augusztus 15-én azonban, négy nappal azelőtt, hogy a németeknek népszavazás
útján kellett jóváhagyniuk Hitler utódságát Hindenburg funkcióiban, előkerült Hindenburg
politikai végrendelete: nem más, mint Papen vitte el Hitlernek. A végrendelet Hitlert dicsérő
szövege hasznos munícióul szolgált a népszavazási kampány utolsó napjaiban, s a szavazás
előestéjén Oskar von Hindenburg ezredes rádióbeszédben is megerősítette a tartalmát:
Apám maga is Adolf Hitlerben látta német államfőként a közvetlen utódját, s én apám
szándéka szerint cselekszem, amikor felszólítok minden német férfit és nőt: szavazzon arra,
hogy apám tisztét a Vezér és Birodalmi Kancellár kapja meg!58
Ez szinte bizonyosan nem volt igaz. A rendelkezésre álló leghitelesebb bizonyíték szerint
tudniillik Hindenburg utolsó kívánságaként a monarchia visszaállítását javasolta a halála utánra.
A végrendeletnek ezt a részét Hitler nem hozta nyilvánosságra.
Az idős elnök végrendeletét körülvevő rejtély egy része, ha nem is az egész, tisztázódott
Papen nürnbergi kihallgatása során, majd később az emlékirataiban. Bár Papen nem
feddhetetlen tanú, és talán nem is mondott el mindent, amit tudott, vallomását nem hagyhatjuk
figyelmen kívül. Mint előadja, a tábornagy kérésére ő írta Hindenburg végrendeletének első
változatát.
Az én vázlatom [írja emlékirataiban] azt javasolta, hogy halála után alkotmányos monarchiát
fogadjunk el, s nyomatékot adtam annak, hogy nem tanácsos az elnöki és kancellári hivatalokat
egyesíteni. Hogy semmivel ne bántsuk meg Hitlert, jóváhagyólag hivatkoztunk a náci rezsim
bizonyos pozitív eredményeire is.
Papen azt mondja, hogy 1934 áprilisában vitte el Hindenburgnak a végrendelet tervezetét.
Néhány nap múlva megkért, hogy látogassam meg, és elmondta, hogy úgy döntött: nem
hagyja jóvá az okmányt abban a formában, ahogyan én javasoltam. Úgy érezte ... hogy a nemzet
egésze fontolja meg, milyen államformát kíván. Ennélfogva az volt a szándéka, hogy
szolgálatának összegzését tekinti testamentumának, és a monarchia visszaállítására tett
javaslatát utolsó kívánságaként egy Hitlernek írott magánlevélben fogalmazza meg. Ez
természetesen azt jelentette, hogy az eredeti javaslatom egész lényege elveszett, mivel a
monarchiára vonatkozó javaslat már nem a nemzethez szólt; e tényt Hitler később teljes
mértékben kihasználta.
Egyetlen német sem volt olyan jó megfigyelői helyzetben, mint Papen, aki közelről láthatta,
hogyan használja ezt ki Hitler.
Amikor Hindenburg temetése után Tannenbergből visszatértem Berlinbe, Hitler telefonon
hívott. Megkérdezte, van-e Hindenburgnak politikai végrendelete, és tudom-e, hogy hol van.
Azt mondtam, meg fogom kérdezni Oskar von Hindenburgtól. – Lekötelezne, ha gondoskodna
róla, hogy az okmány a lehető leghamarább a kezembe kerüljön – mondta erre Hitler. Ezért hát
szóltam a magántitkáromnak, Kagenecknek, hogy menjen Neudeckbe, és tudja meg Hindenburg
58
Érdekes és talán árulkodó tény, hogy Hitler most ezredesből tábornokká léptette elő Oskart. Ld. feljebb, 139. o.
fiától, hogy létezik-e még a testamentum, s megkaphatnám-e, hogy tovább adhassam Hitlernek.
Mivel nem láttam Hindenburgot azóta, hogy május végén elment Berlinből, sejtelmem sem volt
róla, hogy megsemmisítette-e a testamentumot, vagy nem.
Oskar, aki közvetlenül apja halála után még nem találta meg a fontos dokumentumot, most
hirtelen előkerítette. Papen nácitlanító perében tett tanúvallomásában von der Schulenburg
gróf, Hindenburg szárnysegéde megerősítette, hogy Oskar feladata nem lehetett különösebben
nehéz. Schulenburg elárulta, hogy május 11-én az elnök két okmányt írt alá: testamentumát és
utolsó kívánságát. Az elsőt „A német népnek” címezte, a másodikat pedig „A birodalmi
kancellárnak”. Amikor Hindenburg utoljára indult Berlinből Neudeckbe, Schulenburg magával
vitte e papírokat. Papen azt állítja, hogy ezt akkor nem tudta. Titkára azonban rendben
visszaérkezett Neudeckből, és átadott neki két lepecsételt borítékot, amelyet Oskar von
Hindenburgtól kapott.
Augusztus 15-én Papen Berchtesgadenben átadta Hitlernek a két borítékot.
Hitler mindkét okmányt nagy figyelemmel olvasta végig, és megbeszélte velünk a
tartalmukat. Nyilvánvaló volt, hogy Hindenburgnak az utolsó kívánságát kifejező okmányban
szereplő javaslatai ellentétesek Hitler szándékaival. Ő ezért kihasználta azt a tényt, hogy a
borítékon az „Adolf Hitler Birodalmi Kancellár” címzés szerepelt. – A néhai elnök úrnak ezek a
javaslatai személy szerint nekem szólnak – mondta. – Majd később eldöntöm, hogy
engedélyezem-e nyilvánosságra kerülésüket, és ha igen, mikor. – Hiába könyörögtem neki,
hogy mindkét okmányt hozza nyilvánosságra. Sajtófőnöke csak azt kapta meg a kiadásra,
amelyik Hindenburg szolgálatának összegzését tartalmazta: ebben dicsérte Hitlert.31
Papen nem közli, s talán nem is tudja, hogy mi történt a másik okmánnyal, amely azt
javasolta, hogy ne Hitler, hanem valamelyik Hohenzollern legyen az állam feje. Mivel soha
nem került elő a több száz tonnányi elfogott titkos náci dokumentum között, valószínű, hogy
Hitler azonnal megsemmisítette.
Talán az sem jelentett volna nagy különbséget, ha Hitlerben lett volna annyi bátorság és
becsület, hogy nyilvánosságra hozza. Már Hindenburg halála előtt olyan törvényt hozatott a
kabinettel, amely elnöki hatalmat biztosított a számára. Ez augusztus l-jén történt, a tábornagy
halála előtti napon. Az, hogy ez a „törvény” törvénytelen volt, szintén nem számított sokat
abban a Németországban, ahol az egykori osztrák káplár vált a megtestesült törvénnyé. A
törvénytelenség egyébként nyilvánvaló volt. 1932. december 17-én, még a Schleicher-kabinet
idején a Reichstag a szükséges kétharmados többséggel fogadta el azt az alkotmánymódosítást,
amely lehetővé tette, hogy a kancellár helyett a Legfelsőbb Bíróság elnöke töltse be az elnöki
posztot addig, amíg új választást tarthatnak. És bár a Hitler diktatúrájának törvényes alapjául
szolgáló felhatalmazási törvény feljogosította a kancellárt arra, hogy az alkotmánnyal ellentétes
törvényt is hozhasson, külön pontban tiltotta meg neki, hogy hozzányúljon az elnökség
intézményéhez.
De mit számított már a törvény? Nem számított Papennek, aki vidáman Hitler szolgálatába
szegődött, hogy bécsi ügyvivőként elsimítsa a botrányt, amit a nácik Dollfuss kancellár
meggyilkolásával okoztak. Nem számított a tábornokoknak, akik lelkesen nekiláttak, hogy
kiépítsék Hitler hadseregét. Nem számított a nagyiparosoknak, akik lelkesen fordultak az
újrafegyverkezés kínálta nagy üzlet irányába. A régi iskolához tartozó konzervatívok, az olyan
„tisztességes” németek, mint von Neurath báró a külügyminisztériumban és dr. Schacht a
Reichsbankban, nem mondtak le posztjukról. Senki nem mondott le. Sőt: augusztus 2-án, aznap,
amikor Hitler magához ragadta az életből éppen távozó elnök hatalmát, dr. Schacht magára
vállalta a sok többletmunkával járó gazdasági miniszteri tárcát is.
Hát a német nép? Augusztus 19-én a regisztrált szavazópolgárok 95 százaléka járult az urnák
elé, s 90 százalékuk, több mint harmincnyolcmillió ember jóváhagyta, hogy Hitler teljhatalmat
bitorolhasson. Csak négy és egynegyed millióban volt annyi bátorság (vagy olyan szándék),
hogy nemmel szavazzon.
 Nem csoda hát, hogy Hitler magabiztos hangulatban volt szeptember 4-én, amikor
Nürnbergben összeült a náci párt kongresszusa. Másnap délelőtt magam is láttam, amint hódító
császárként vonult végig a hatalmas, zászlókkal díszített Luitpold csarnok középső hajóján,
mialatt a zenekar a „Badenweiler” indulót harsogta, és harmincezer kar lendült náci tisztelgésre.
Néhány pillanattal később már a mellén összefont karral, fénylő szemmel, büszkén ült az óriási
színpad közepén, miközben Bajorország Gauleitere, Adolf Wagner felolvasta a Führer
kiáltványát:
A német életforma véglegesen meghatároztatott a következő ezer évre. Velünk véget ért a
tizenkilencedik századi Félelem Kora. A következő ezer évben nem lesz forradalom
Németországban!
Halandó lévén Hitler tudta, hogy nem fog ezer évig élni. Ám amíg él, e nagy nép felett a
történelme során valaha élt legnagyobb hatalmú és legkíméletlenebb autokrataként fog
uralkodni. A tiszteletre méltó agg Hindenburg már nem volt jelen, hogy kétségbe vonja
hatalmát, a hadsereg pedig olyan esküvel kötötte hozzá magát, amelyet egyetlen német katona
sem szeg meg könnyen. Most, hogy az utolsó makacskodókat is elintézték vagy eltüntették az
útból, immár egész Németország és minden német ember Hitler vértől mocskos markában volt.
– Csodálatos! – áradozott Nürnbergben a külföldi tudósítók előtt a felvonulásokkal,
beszédekkel, pogány látványosságokkal és az egy közszereplő iránt megnyilvánuló, általam
valaha látott legvadabb hízelgéssel zsúfolt hét végén. Adolf Hitler nagy utat tett meg a bécsi
külvárosoktól. Még csak negyvenöt éves volt, s mindez még csak a kezdet! Aki a köztársaság
kimúlása óta először jött vissza Németországba, még az is látta, hogy bármilyen bűnöket is
követett el Hitler az emberiséggel szemben, olyan kiszámíthatatlan kiterjedésű dinamikus erőt
engedett szabadjára, amely már régóta ott szunnyadt a német népben. S hogy ezt milyen céllal
tette, azt már korábban nyilvánosságra hozta a Mein Kampf lapjain és száz beszédében, amelyet
a Harmadik Birodalmon belül és (főleg) kívül oly sok ember – majdnem senki sem – vagy nem
vett figyelembe, vagy nem vett komolyan, vagy egyszerűen csak nevetett rajta.

8.

ÉLET A HARMADIK BIRODALOMBAN: 1933-37

Jómagam ekkor, 1934 nyarának végén kerültem a Harmadik Birodalomba, s itt éltem és
dolgoztam még éveken át. A külföldi megfigyelőket sokféle dolog ragadtatta el, lepte meg és
bántotta az új Németországban. A németek túlnyomó többségéről nem látszott, mintha zavarná
őket személyes szabadságuk megszűnése, kultúrájuk jó részének elpusztítása és felcserélése
valami esztelen barbarizmussal, de még az sem, hogy életüket és munkájukat olyan fokig
szabályozták, amelyet még ez a generációk óta nagyfokú szabályozottsághoz szokott nép sem
élt meg soha addig.
A háttérben persze ott leselkedett a Gestapo terrorja és a koncentrációs tábortól való félelem,
amely azokra várt, akik kiléptek a sorból, kommunisták, szocialisták, esetleg túlságosan
liberálisok vagy pacifisták voltak, vagy egyszerűen zsidók. Az 1934. június 30-i véres
tisztogatás arra figyelmeztetett, milyen kíméletlenségre képesek az ország új vezetői. A náci
terror mégis viszonylag kevés német életét befolyásolta a rezsim első éveiben, s a frissen
érkezett külföldi megfigyelő valamelyest meglepetten észlelte: az ország népe nem érzi úgy,
hogy gátlástalan, brutális diktatúra félemlíti meg és nyomja el. Ellenkezőleg: igazi lelkesedéssel
támogatták a rendszert, amely valahogyan új reménnyel, új magabiztossággal és az ország
jövőjébe vetett megdöbbentő mértékű hittel töltötte el őket.
Hitler likvidálta a múltat, annak minden csalódásával és kiábrándultságával együtt. Lépésről
lépésre, ám (mint később részleteiben is látjuk majd) eléggé gyors ütemben megszabadította
Németországot Versailles béklyóitól, amivel zavarba hozta a győztes antanthatalmakat, és
katonailag ismét erőssé tette Németországot. Pontosan ezt akarta a legtöbb német, s ennek
érdekében készek voltak a Vezér által megkövetelt áldozatokra: a személyes szabadság
elvesztésére, a spártai kosztra („Előbb ágyúkat, aztán vajat”) és a kemény munkára. 1936 őszére
nagyjából felszámolták a munkanélküliséget: majdnem mindenkinek ismét volt állása59, és
hallottam, amint a szakszervezeti jogaiktól megfosztott munkások a teli uzsonnatáskáik mellett
azon tréfálkoznak, hogy Hitler alatt legalább nincs többé joguk éhenhalni. „Gemeinnutz von
Eigennutz!” (A közérdek előbbre való az egyéninél!) Így szólt a népszerű náci jelmondat abban
az időben, s noha sok pártvezető (főleg Göring) titokban megszedte magát, és megnőtt a
vállalkozások nyeresége, semmi kétség nem lehetett a felől, hogy a tömegeknek megtetszett az
új „nemzetiszocializmus”, amely látszólag az egyéni nyereség fölé helyezte a közösség jólétét.
A zsidókat a németek közösségéből kizáró faji törvények a primitív korokba történő
megdöbbentő visszacsúszásnak tűntek a külföldi megfigyelő számára, ám a németeket a föld
sójaként és uralkodó fajként dicsőítő náci fajelméletek korántsem voltak népszerűtlenek.
Találkozott ugyan az ember néhány olyan némettel – egykori szocialistákkal, liberálisokkal
vagy a régi konzervatív osztályokból származó hithű keresztényekkel – is, akiket undorított,
vagy egyenesen felháborított a zsidóüldözés, ám noha számos egyedi esetben segítettek a
nehézségek enyhítésében, semmit nem tettek annak érdekében, hogy megfékezzék az áradatot.
– Mit tehetnék? – tették fel gyakran az embernek azt a kérdést, amire nem volt könnyű
válaszolni.
A cenzúrázott sajtóból és rádióadásokból a németek homályosan értesültek valamennyire a
külföld felháborodásáról, de észrevették, hogy ettől még ugyanúgy tódulnak Németországba a
külföldiek, és szemlátomást élvezik annak vendégszeretetét. Mert a náci Németország sokkal
inkább nyitva állt a külföldiek előtt, mint Szovjet-Oroszország.60 Virágzott az idegenforgalom,
amely nagy mennyiségben hozta az országba az olyannyira áhított valutát. A náci vezetőknek
szemlátomást nem volt takargatni valójuk. Bármilyen nagy antifasiszta volt egy külföldi,
szabadon jöhetett Németországba, és megnézhetett, amit csak akart – kivéve a koncentrációs
táborokat és (csakúgy, mint minden más országban) a katonai létesítményeket. Jöttek is
számosan! És sokan tértek haza úgy, hogy ha nem is lettek ugyan nácikká, legalábbis toleránssá
váltak az „új Németországgal” szemben, s őszintén hitték, hogy – amint mondták – „pozitív
eredményeket” láttak. Még egy olyan éles eszű férfi is, mint Lloyd George, aki 1918-ban
győzelemre vezette Angliát Németország ellen, s abban az évben „Bitóra a császárral!” volt a
választási jelmondata, 1936-ban elmehetett Hitlerhez az Obersalzbergre, s a Führertől
elbűvölten tért haza: nyilvánosan dicsérte, hogy „nagy ember”, aki rendelkezik egy modern
nemzet társadalmi problémáinak megoldásához szükséges előrelátással és akarattal. Társadalmi
problémán elsősorban a munkanélküliséget értette, amely Angliában még mindig súlyos volt –
ám a háborús idők nagy liberális államférfija kevés érdeklődésre lelt hazájában a „Legyőzhetjük
a munkanélküliséget!” című programjával. Az 1936 augusztusában Berlinben tartott olimpiai
játékok nagyszerű lehetőséget kínáltak a nácik számára ahhoz, hogy elkápráztassák a világot a
Harmadik Birodalom eredményeivel, s maximálisan ki is aknázták. A Juden unerwünscht”
(Zsidókat nem szolgálunk ki) feliratokat szép csendben leszedték az üzletek, szállodák, sörözők
és szórakozóhelyek bejáratairól, ideiglenesen leállították a zsidók és a két keresztény egyház
üldözését, s az egész ország mintaszerű magaviseletre tért át. Egyetlen korábbi olimpiát sem
szerveztek,., ilyen látványosra, s nem nyújtottak közben ennyi szórakoztatást. Göring,
Ribbentrop és Goebbels kápráztató partikat adtak a külföldi vendégeknek: a
propagandaminiszter „Itáliai éj” rendezvényén, a Wannsee melletti Pfaueninselen megjelent
59
1933 februárja és 1937 tavasza között a regisztrált munkanélküliek száma hatmillióról egymillió alá esett.
60
A Szovjetunióval ellentétben a náci Németország a titkosrendőrség feketelistáján lévő néhány ezer fő kivételével külföldre is
engedte utazni állampolgárait – igaz, az ország valutahiánya miatt e szabadságot súlyosan megnyirbálták a pénzügyi „*
korlátozások. Ezek azonban semmivel nem voltak súlyosabbak, mint a brit állampolgárokat 1945 után sújtó pénzügyi
korlátozások. A lényeg az, hogy a náci vezetőket a jelek szerint nem aggasztotta, hogy az átlag németet megfertőzheti a náciel-
lenesség, ha demokratikus országokba látogat.
több mint ezer vacsoravendég az Ezeregyéjszakára emlékeztető díszletek között találta magát.
A látogatókat, kiváltképpen az Angliából és Amerikából érkezetteket elragadtatta, amit láttak:
egy Hitler alatt egyesült boldog, egészséges, barátságos népet; mint elmondták, egészen más
képet nyertek, mint amilyenre a Berlinből keltezett újsághírek alapján számítottak.
Ám a felszín alatt, elrejtve e nagyszerű nyárvégi berlini olimpiára érkezett turisták elől, a
német élet lealacsonyító átalakítása folyt, legalábbis külföldi szemmel nézve – ám a legtöbb
németnek ez vagy fel sem tűnt, vagy riasztó passzivitással fogadta el.
Nem titkolták természetesen a Hitler által a zsidók ellen rendeletileg hozott törvényeket,
sem e szerencsétlen nép államilag támogatott üldöztetését. Az 1935. szeptember 15-i,
úgynevezett „Nürnbergi törvények” megfosztották a zsidókat német állampolgárságuktól, „és
alattvaló” státuszra fokozták le őket. Tilossá lett a zsidók és árják közötti házasság és
házasságon kívüli nemi kapcsolat. A törvény megtiltotta, hogy zsidók harmincöt év alatti árja
női alkalmazottakat tartsanak. A következő néhány év során a nürnbergi törvényekhez
kapcsolódó további tizenhárom kiegészítéssel teljesen törvényen kívülre helyezték a zsidóságot.
De már 1936 nyarára is, amikor az olimpiai játékoknak helyet adó Németország elbűvölte a
nyugati látogatókat, a zsidók akár a törvény tiltása, akár a náci terror folytán (az utóbbi gyakran
megelőzte az előbbit) olyan mértékben ki voltak szorítva a magán- és közszolgálati
szektorokból, hogy legalább a felüknek nem volt miből megélnie. A Harmadik Birodalomnak
már az első évében kizárták őket a közhivatalokból, a közszolgálatból, az újságírásból, a
rádióból, a mezőgazdaságból, a tanári, színházi, filmszakmákból; 1934-ben kiszórták őket a
tőzsdékről, és bár a jogi és orvosi szakmák gyakorlásától, valamint az az üzleti tevékenységtől
törvénnyel csak 1938-ban tiltották el őket, a náci uralom első négy évének végére gyakorlatilag
e területeken sem tevékenykedhettek már.
Ezen kívül nemcsak az élet kellemes dolgaitól fosztották meg a zsidókat, hanem gyakran
létszükségleti dolgoktól is. Sok városban nehéz, vagy egyenesen lehetetlen volt zsidónak
élelmiszert vásárolnia. A fűszeresés hentesüzletek, pékségek és tejboltok ajtajain ott lógtak a
„Zsidók nem jöhetnek be!” feliratú táblák. Sok lakóhelyen még a kisgyermekeik számára sem
kaptak tejet a zsidók. A gyógyszertárakban nem szolgálták ki őket. A szállodákban nem
szállhattak meg. S bárhová utaztak, a városjelző tábla alatt ott volt a kihívó másik: „Zsidóknak e
városba lépni szigorúan tilos!” „Zsidók a saját felelősségükre jöhetnek be!” Ludwigshafen
közelében az országúton egy éles kanyar előtt tábla figyelmeztetett: „Lassan hajts! Éles kanyar!
Zsidók óránként 75 mérfölddel!”61
Ilyen volt hát a zsidók helyzete akkor, amikor Németország olimpiát rendezett. Innen indult
a tömeges mészárlásuk felé vezető út.

A KERESZTÉNY EGYHÁZAK ÜLDÖZÉSE

A keresztény egyházak ellen indított náci hadjárat csendesebben kezdődött. Noha a névleg
katolikus Hitler a Mein Kampfban kirohant a politikai katolicizmus ellen, s mindkét keresztény
egyházat támadta azért, mert nem ismerték a faji problémát, könyvében – mint láttuk – arra
figyelmeztetett, hogy „egy politikai pártnak soha nem szabad ... szem elől tévesztenie azt a
tényt, hogy minden korábbi történelmi tapasztalat szerint egy tisztán politikai pártnak soha nem
sikerült vallási reformációt létrehoznia”. A párt programjának 24. pontja „minden vallási
felekezet szabadságát” követelte „az államon belül, ameddig nem jelent veszélyt... a germán faj
erkölcsi érzéseire. A párt a pozitív kereszténység oldalán áll.” 1933. március 23-án, amikor a
Reichstag, Németország törvényhozó testülete átengedte funkcióit a diktátornak, az ez
alkalommal mondott beszédében Hitler tisztelgett a keresztény vallások, mint „a német nép
lelkének megoltalmazásához elengedhetetlen eszközök” előtt, megígérte, hogy tiszteletben
tartja jogaikat, kijelentette, hogy kormányának „törekvése az egyház és az állam közötti békés
61
Jómagamat dühödten támadtak meg a német sajtóban és rádióban, s megfenyegettek, hogy kiutasítanak az országból, amiért
egy sajtójelentésemben azt írtam haza, hogy az olimpiai játékok időtartamára ideiglenesen eltávolítottak néhány ilyen táblát.
kiegyezés”, s a katolikus Centrum Párt általa begyűjtött szavazataira tekintettel azt is hozzátette,
hogy „javítani reméljük a Szentszékkel ápolt baráti kapcsolatunkat.”
Szűk négy hónappal később, július 20-án a náci kormány konkordátumot kötött a
Vatikánnal, amelyben garantálta a katolikus vallás szabadságát, és az egyház jogát „saját ügyei
szabályozására”. A Németország nevében Papen, a Szentszék nevében pedig Pacelli bíboros,
akkor vatikáni államtitkár, a majdani XII. Pius pápa által aláírt egyezményen meg sem száradt
még a tinta, amikor a náci kormány máris megszegte. De mivel olyan pillanatban jött létre,
amikor a németországi új rezsim első túlkapásai világméretű felháborodást provokáltak, a
konkordátum kétségtelenül jókora létfontosságú presztízst kölcsönzött Hitler kormányának.62
Július 25-én, öt nappal a konkordátum ratifikálását követően a német kormány olyan
sterilizációs törvényt hirdetett ki, amely különösen a katolikus egyházat sértette. Újabb öt napra
rá megtörténtek az első lépések a Katolikus Ifjúsági Szövetség feloszlatására. Az elkövetkező
évek során többezer katolikus papot, apácát és világi vezetőt tartóztattak le, sokukat
„erkölcstelenség” vagy „valutacsempészés” koholt vádjával. Erich Klausenert, az Actio
Catholica elnökét, mint láttuk, meggyilkolták az 1934. június 30-i tisztogatás során. Rengeteg
katolikus kiadványt betiltottak, a Gestapo ügynökei pedig még a gyónás szentségét is
megsértették 1937 tavaszára a németországi katolikus hierarchia, amely a protestáns egyház
nagy részéhez hasonlóan először megpróbált együttműködni a rezsimmel, teljesen elveszítette
illúzióit. 1937. március 14-én XI. Pius pápa kibocsátotta „Mit Brennender Sorge” (Égő
fájdalommal) kezdetű enciklikáját, amely a konkordátum „megkerülésével” és „megsértésével”,
valamint „a gyanú, széthúzás, gyűlölködés, rágalom, s a Krisztus és az Ο Egyháza elleni
alapvető ellenséges érzület magjainak” elhintésével vádolta a náci kormányt. „Németország
horizontján ... pusztító vallásháborúk fenyegető viharfelhőit” látta a pápa, „amelyeknek nincs
egyéb célja, mint ... a pusztítás”.
Martin Niemöller tiszteletes 1933-ban személyesen üdvözölte a nácik hatalomra kerülését.
Ebben az évben adták ki A tengeralattjárótól a szószékig című önéletrajzát. Az első
világháborús tengeralattjáró-parancsnokból kiváló protestáns lelkipásztorrá lett Niemöller
élettörténete különleges dicsőítést kapott a náci sajtótól, és könyvsikerré is vált. Sok protestáns
egyházfihoz hasonlóan Niemöller tiszteletes számára is „a sötétség éveinek”1 számított a
köztársaság létének tizennégy esztendeje, s önéletrajzát azzal a megjegyzéssel zárta, hogy végre
diadalmaskodott a náci forradalom, amely elhozta azt a „nemzeti megújulást”, aminek az
érdekében ő is oly sokáig küzdött – egy ideig a szabadcsapatok soraiban is, ahonnan számos
náci vezető indult el.
Nemsokára keserűen kellett kiábrándulnia.
Németországban a protestánsok ugyanolyan megosztott vallás hívői voltak, mint
Amerikában. A negyvenöt millió német közül nagyon kevés, mindössze körülbelül 150 000
tartozott a különböző szabad egyházakhoz: baptisták, metodisták stb. A többiek huszonnyolc
különböző lutheránus és református egyház tagjai voltak. A legnagyobb ezek közül a Régi
Porosz Unió Egyháza volt, tizennyolcmillió taggal. A nemzetiszocializmus felemelkedése a
protestánsok további megoszlását eredményezte. A fanatikusabbja 1932-ben megalapította „A
Német Keresztények Hite Mozgalmat”, amelynek a legvehemensebb vezetője egy bizonyos
Ludwig Müller volt, a kelet-poroszországi katonai körzet tábori káplánja, Hitler odaadó híve.
Annak idején ő mutatta be a Führert a körzet akkori parancsnokának, von Blomberg
tábornoknak. A „Német Keresztények” lelkesen támogatták a vezér elvére és a fajokra
vonatkozó náci doktrínákat, amelyeket egy Birodalmi Egyház keretein belül is alkalmazni
szándékoztak: ez gyűjtene minden protestánst egyetlen, mindent átfogó testület kebelére. 1933-
ban a „Német Keresztények” háromezer lelkészt tudtak a magukénak az összesen körülbelül
62
Az 1945. június 2-án a Szent Kollégiumhoz intézett kinyilatkoztatásában XII. Pius pápa védelmébe vette az általa aláírt
konkordátumot, ám az ugyancsak általa később kiismert nemzetiszocializmust így jellemezte: „Arrogáns elfordulás Jézus
Krisztustól, az Ο doktrínájának és megváltó munkájának megtagadása, az erőszak kultusza, a faj és a vér bálványának imádata,
az emberi szabadság és méltóság sárba tiprása.”
tizenhétezer közül, világi követőik pedig valószínűleg a templomba járóknak ennél is nagyobb
százalékát képviselték.
A „Német Keresztényekkel” szemben állt egy másik kisebbségi csoport, amely „Hitvalló
Egyháznak” nevezte magát. Körülbelül ugyanannyi lelkész tagja volt, mint a másiknak,
vezetője pedig Niemöller lett. Ε csoport ellenezte a protestáns egyházak elnáciasítását,
elutasította a náci fajelméleteket, és elítélte Rosenberg és más náci vezetők keresztényellenes
doktrínáit. Az egymással háborúskodó két csoport között helyezkedett el a protestánsok
többsége, akik túl félénkeknek tűntek ahhoz, hogy csatlakozzanak valamelyikhez, inkább
kivártak, s végül leginkább Hitler karmai közé kerültek: elfogadták fennhatóságát, amivel
egyházi ügyekbe is beavatkozott, s nyílt tiltakozás nélkül engedelmeskedtek parancsainak.
Nehéz megérteni a legtöbb német protestánsnak a náci rezsim első éveiben tanúsított
magatartását, hacsak az ember nincs tisztában két dologgal: a történelmükkel és Luther Márton
hatásával.63 A protestantizmus nagy megalapítója elvakult antiszemita volt, s vakon hitt a
politikai hatalom iránti abszolút engedelmességben. Azt akarta, hogy Németország szabaduljon
meg a zsidóktól; azt tanácsolta, hogy amikor elküldik őket, vegyék el tőlük „minden pénzüket
és ékszereiket és ezüstjüket és aranyukat”, továbbá, hogy „gyújtsák fel zsinagógáikat vagy
iskoláikat, házaikat pedig rombolják le és pusztítsák el... őket pedig rakják egy tető alá, vagy
istállóba, mint a cigányokat... nyomorúságban és fogságban, mivel szünet nélkül lamentálnak és
panaszkodnak rólunk Istennek” – és e tanácsot négy évszázaddal később Hitler, Göring és
Himmler szóról szóra megfogadta.2
A német történelem talán egyetlen népfelkelése, az 1525-ben lezajlott parasztfelkelés során
Luther azt tanácsolta a hercegeknek, hogy a legkíméletlenebb intézkedéseket foganatosítsák a
„veszett kutyákkal” szemben: így hívta a a kétségbeesett, elnyomott parasztokat. Hasonlóan a
zsidókról tett kijelentéseihez, itt is olyan durva és brutális hangot ütött meg, amely egészen a
náci időkig nem talált párhuzamra a német történelemben. Luthernek, e kiemelkedő figurának a
hatása töretlenül húzódott végig a generációkon, különösen a protestánsok körében. Ennek
egyik eredményeként a német protestantizmus könnyen vált a királyi és hercegi abszolutizmus
eszközévé a tizenhatodik századtól egészen 1918-ig, amikor megdőlt a királyok és hercegek
uralma. Az örökletes uralkodók királyságuk vagy hercegségük protestáns egyházának fő
püspökeivé váltak. Poroszországban így lett a Hohenzollern király az egyház feje. A cári
Oroszország kivételével egyetlen országban sem vált a klérus a hagyomány által ilyen
tökéletesen szervilissé a politikai hatalommal szemben. Tagjai kevés kivétellel szilárdan álltak a
király, a junkerek és a hadsereg mögött, a tizenkilencedik század során pedig kötelességtudóan
szembeszálltak a kibontakozó liberális és demokrata mozgalmakkal. A legtöbb protestáns
lelkész számára még a weimari köztársaság is anatéma volt: nemcsak azért, mert letette
trónjukról a királyokat és a hercegeket, hanem azért is, mert támogatói főleg a katolikusok és a
szocialisták közül kerültek ki. A Reichstag-választások alkalmával nem lehetett nem
észrevenni, hogy a protestáns klérus (amelynek Niemöller is tipikus tagja volt) egészen nyíltan
támogatta a köztársaság nacionalista, sőt akár náci ellenségeit is. Niemöllerhez hasonlóan a
legtöbb lelkész örömmel fogadta Adolf Hitler kancellári kinevezését 1933-ban.
Hamarosan közelről megismerkedtek ugyanazzal a náci erőpolitikával, amely a hatalomba
repítette Hitlert. 1933 júliusában a protestáns egyházak képviselői megírták egy új „Birodalmi
Egyház” alkotmányát, amelyet július 14-én hivatalosan elfogadott a Reichstag. Azonnal heves
harc tört ki az első birodalmi püspök megválasztása körül, ι Hitler ragaszkodott hozzá, hogy ezt
a legmagasabb egyházi tisztséget barátja, Müller lelkész kapja, akit korábban már protestáns
egyházügyi tanácsadójává nevezett ki. Az Egyházszövetség vezetői egy eminens papot,
Friedrich von Bodelschwinget javasolták a tisztségre. Naivak voltak! A náci kormányzat
beavatkozott: feloszlattak számos vidéki egyházi szervezetet, felfüggesztették tisztségéből a
protestáns egyházak több vezető személyiségét, rászabadították az SA-t és a Gestapót a klérus
63
Minden félreértés elkerülése végett itt szögezzük le: a szerző maga is protestáns vallású.
makacskodó tagjaira – gyakorlatilag terrorizálták Bodelschwing minden támogatóját. A
birodalmi püspököt megválasztandó zsinat delegátusait kijelölő választások előestéjén Hitler
személyesen szólalt meg a rádióban, hogy a „Német Keresztény” küldöttek választását
„szorgalmazza”: Müller az ő jelöltjük volt. A megfélemlítés kiválóan sikerült. Bodelschwinget
időközben arra kényszerítették, hogy lépjen vissza a jelöltségtől, a „választás” pedig a „Német
Keresztények” többségét hozta, akik a szeptemberi zsinaton Müllert választották birodalmi
püspökké. A zsinat színhelye Wittemberg volt, az a város, ahol Luther először szállt szembe
Rómával.
Ám az egyház keménykezű új feje nem volt képes létrehozni az egyesült egyházat, sem
teljesen elnáciasítani a protestáns gyülekezeteket. 1933. november 13-án, egy nappal azután,
hogy a német nép az országos népszavazáson óriási többséggel Hitlert támogatta meg, a „Német
Keresztények” tömegmegmozdulást rendeztek a berlini Sportpalotában. Egy bizonyos dr.
Reinhardt Krause, a szekta berlini körzetének vezetője azt javasolta, hogy hagyják el az
Ótestamentumot, ami tele van „marhakereskedőkről és stricikről szóló történetekkel”, és
dolgozzák át az Újtestamentumot úgy, hogy Jézus tanításai „teljes mértékben megfeleljenek a
nemzetiszocializmus követelményeinek”. „Egy népet, egy birodalmat, egy hitet” követelő
határozati javaslatok születtek, amelyek azt követelték, hogy minden lelkész tegyen hűségesküt
Hitlernek, továbbá minden egyház vezesse be az árja paragrafust, és közösítse ki a
kikeresztelkedett zsidókat. Ez már a félénk protestánsoknak is sok volt, ezért Müller püspök
arra kényszerült, hogy felfüggessze dr. Krauset, és elhatárolja magát tőle.
Igazából a náci kormány és az egyházak közötti küzdelem ugyanaz a régi história volt, hogy
mit adjunk meg Istennek, és mit a császárnak. A protestánsokat illetően Hitler kitartott amellett,
hogy amennyiben a náci „Német Keresztények” nem tudják az evangélikus egyházakat Müller
birodalmi püspök fennhatósága alatt rábírni a pártvonal követésére, akkor maga a kormány lesz
kénytelen átvenni az egyházak irányítását. Mindig is egyfajta rosszallással viseltetett a
protestánsok iránt, akik bár elenyésző kisebbségben voltak Ausztriában, a Führer katolikus
szülőföldjén, Németország állampolgárainak viszont a kétharmadát tették ki. – Azt tehet velük
az ember, amit csak akar – nyilatkozott meg egyszer valamelyik emberének. – Behódolnak ...
jelentéktelen kisemberek, alázatosak, mint a kutyák, és olyan zavarban vannak, hogy izzadnak,
amikor beszél velük az ember. –3 Jól tudta, hogy a protestáns egyházak elnáciasításával
szembeni ellenállás a lelkészek kisebbségének és a hívők még elenyészőbb kisebbségének
tulajdonítható.
Az 1934. esztendő elejére a kiábrándult Niemöller lelkész vált a „Hitvalló Egyházban” és a
Lelkészek Vészszövetségében megnyilvánuló kisebbségi ellenállás vezéralakjává. Az 1934
májusában tartott barmeni zsinaton, majd a Niemöller templomában, a Berlin egyik
elővárosában, Dahlemben lévő Jézus Krisztus templomban tartott novemberi összejövetelen a
„Hitvalló Egyház” Németország törvényes protestáns egyházává nyilvánította magát, és
ideiglenes egyházi kormányzatot állított fel. így most már két csoport: Müller és Niemöller
társasága is magának követelte a törvényes egyház státuszát.
Nyilvánvaló volt, hogy az egykori tábori lelkésznek Hitler barátsága mellett sem sikerült
integrálnia a protestáns egyházakat, így hát 1935 végén, miután a Gestapo letartóztatott
többszáz „Hitvalló Egyház”-tag lelkészt, Müller lemondott, és eltűnt a süllyesztőben. Hitler már
1935 júliusában kinevezte náci jogász barátját, dr. Hans Kerrlt egyházügyi miniszterré, s azt a
feladatot adta neki, hogy tegyen újabb kísérletet a protestánsok koordinálására. Kerrl, aki a
szelídebb nácik közé tartozott, és óvatos természettel rendelkezett, először számottevő sikert
aratott. Nemcsak a többséget alkotó konzervatív klérust tudta maga mellé állítani, hanem az
általános rendezés érdekében egy Egyházi Bizottságot is sikerült összehoznia a minden frakció
által nagyra becsült dr. Zöllner vezetése alatt. Bár Niemöller csoportja együttműködött a
bizottsággal, mégis kitartott amellett, hogy ők az egyetlen törvényes egyház. 1936 májusában,
amikor udvarias, de határozott memorandumot juttattak el Hitlerhez, amelyben a rezsim
keresztényellenes tendenciája ellen tiltakoztak, elítélték a kormányzat antiszemitizmusát, és
követelték, hogy az állam vessen véget az egyházi ügyekbe történő beavatkozásoknak, a náci
belügyminiszter, Frick kíméletlen megtorlással válaszolt. A „Hitvalló Egyház” pénzét
elkobozták, és megtiltották számára a pénzgyűjtést, többszáz lelkészét letartóztatták, a
memorandum egyik aláíróját, dr. Weisslert pedig meggyilkolták a sachsenhauseni koncentrációs
táborban.
Miután a Gestapo megakadályozta, hogy Lübeckbe utazzon, ahol kilenc protestáns lelkészt
tartóztattak le, dr. Zöllner 1937. február 12-én lemondott az Egyházi Bizottságban vállalt
funkciójáról, s panaszkodott a munkáját akadályozó egyházügyi miniszterre. Dr. Kerrl másnap
egy engedelmes egyházi személyekből álló csoport előtt mondott beszédében válaszolt. Azzal
vádolta a tiszteletreméltó Zöllnert, hogy nem veszi tudomásul a faj-vér-rög náci doktrínáját, s
egyértelműen kinyilvánította a kormányzat ellenséges érzelmét a protestáns és katolikus
egyházzal szemben:
A párt a pozitív kereszténység alapján áll, és a pozitív kereszténység maga a
nemzetiszocializmus ... A nemzetiszocializmus Isten akaratának végrehajtása ... Isten akarata a
német vérben tárulkozik fel ... Dr. Zöllner és gróf Galen [Münster katolikus püspöke]
megpróbálták megmagyarázni nekem, hogy a kereszténység Krisztusban, az Isten Fiában való
hit. Ettől nevetnem kell ... Nem, a kereszténység nem az apostoli hitvallástól függ ... az igazi
kereszténységet a párt képviseli, s a német népet most a párt és főleg a Führer hívja fel a valódi
kereszténységre ... A Führer egy új kinyilatkoztatás hírnöke.4
1937. július l-jén dr. Niemöllert letartóztatták, és a berlini Moabit börtönbe vitték. Előzőleg,
június 27-én a Harmadik Birodalom fennállása során utoljára beszélt a dahlemi templomát
mindig zsúfolásig töltő gyülekezetének. Úgy beszélt, mintha megsejtette volna az
elkövetkezőket: – Ugyanúgy nem gondolunk azzal, hogy megmeneküljünk a hatóságok
karjából, mint a régi apostolok. Többé nem hallgatunk emberi parancsra, ha Isten beszélnünk
parancsol. Mert most és a jövőben is inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint embernek.
Nyolc hónapot töltött a börtönben, mielőtt 1938. március 2-án az egyik Sondergericht, a
nácik által államellenes ügyek tárgyalására felállított különleges bíróság elé került. Bár
felmentették a fővád alól, miszerint „alattomban támadta az államot”, mégis kétezer márka
pénzbírságra és héthavi börtönre ítélték „a szószék meggyalázása” vádjával, valamint azért,
mert templomában pénzt gyűjtött. Mivel addigra letöltötte az idejét, a bíróság elrendelte
szabadlábra helyezését, ám amint kifelé tartott a teremből, elfogta a Gestapo: „védőőrizetbe”
helyezték, majd koncentrációs táborba került. Először Sachsenhausenban volt, majd Dachauba
vitték. Hét esztendővel később ott szabadították fel a szövetséges hadak.
1937-ben rajta kívül a „Hitvalló Egyháznak” még 807 lelkészét és világi tagját tartóztatták
le, s még további többszázat a következő két év során. Ha nem törték is meg egészen, de
mindenképpen meggyengítették az egyház Niemöller-féle szárnyának az ellenállását. Ami a
protestáns lelkészek többségét illeti, ők is azt tették, mint majdnem mindenki akkor
Németországban: a náci terrortól való félelmükben alávetették magukat a diktatúrának. Az
1937. esztendő végére Dr. Kerrl már arra is rá tudta venni a köztiszteletben álló Marahrens
hannoveri püspököt, hogy nyilvánosan jelentse ki: – A nemzetiszocialista életfelfogás a német
emberséget meghatározó és jellemző nemzeti és politikai tanítás. Ilyen mivoltában kötelező
tehát a német keresztényekre is. – Ε kijelentés különösen megalázóan hathatott Istennek a
Niemöllerhez hasonlóan keményebb fából faragott szolgáira. 1938 tavaszán Marahrens püspök
a végső lépést is megtette: elrendelte, hogy a püspöksége alá tartozó minden lelkipásztor
személyes hűségesküt tegyen le a Führerre. Rövid időn belül a protestáns klérus tagjainak óriási
többsége letette az esküt, s ezzel törvényileg és erkölcsileg egyaránt elkötelezte magát a
diktátornak való engedelmességre.
Félrevezető volna, ha olyan benyomást keltenénk, mintha a katolikusoknak és
protestánsoknak a náci államtól elszenvedett üldöztetése megosztotta volna a német népet, vagy
komolyabb nyugtalanságot okozott volna. Szó sem volt ilyesmiről! Az a nép, amely oly
könnyen adta fel politikai, kulturális és gazdasági szabadságát, a viszonylag kevés kivételtől
eltekintve nem kívánta sem a halált, sem a börtönbüntetést kockáztatni azért, hogy megőrizze
vallásszabadságát. A németeket a harmincas években inkább a ragyogó eredmények: Hitlernek
a munkahelyek és a jólét teremtésében, Németország katonai erejének helyreállításában, s
diadalt diadalra halmozó külpolitikájában elért sikerei izgatták. Nem sok németet nyomasztott
különösebben néhány ezer lelkipásztor és pap letartóztatása, vagy akár a különböző protestáns
szekták közti villongások. Még kevesebben gondolkodtak el azon, hogy a Hitler által támogatott
Rosenberg-Bormann-Himmler trió vezetése alatt a náci rezsim végső soron a németországi
kereszténység elpusztítására törekedett annak érdekében, hogy a korai germán törzsi istenségek
régi, és a náci szélsőségesek új pogányságával válthassa fel. Bormann, Hitler egyik legfőbb
bizalmasa 1941-ben nyilvánosan jelentette ki: – A nemzetiszocializmus és a kereszténység nem
férnek össze!
Hogy a Hitler-kormányzat mit tartogatott Németország számára, azt világosan lefektették a
„Nemzeti Birodalmi Egyház” harminc pontból álló programjában, amelyet Rosenberg állított
össze a háború alatt. Egyéb hivatalai között a nyíltan pogány Rosenberg „A Führer
meghatalmazottja a Nemzeti Szocialista Párt teljes intellektuális és filozófiai nevelésére és
oktatására” címet is viselte. A program harminc pontja közül néhány is közvetíti a lényeget:

1. Németország Nemzeti Birodalmi Egyháza kategorikusan követeli a birodalom határain belül működő
összes egyház irányítása feletti kizárólagos jogot és kizárólagos hatalmat: kijelenti, hogy ezen egyházak a Német
Birodalom nemzeti egyházai.
5. A Nemzeti Egyház eltökélt szándéka, hogy visszavonhatatlanul megsemmisíti a baljóslatú 800.
esztendőben Németországba hozott szokatlan és idegen keresztény hiteket.
7. A Nemzeti Egyháznak nincsenek írnokai, lelkipásztorai, káplánjai és papjai, hanem nemzeti birodalmi
szónokok beszélnek templomaiban.
13. A Nemzeti Egyház követeli a Biblia Németországban történő kiadásának és terjesztésének azonnali
megszüntetését.
14. A Nemzeti Egyház kijelenti, hogy számára, ezért hát a német nép számára is a Führer által írott Mein
Kampf a minden írások legnagyobbika. ... Nemcsak tartalmazza a legnagyobb etikát, hanem meg is testesíti a
nemzetünk jelenlegi és eljövendő életére vonatkozó legtisztább és legigazabb etikát is.
18. A Nemzeti Egyház el fog takarítani oltárairól minden feszületet, bibliát és szentképet.
19. Az oltárokon semmi nem lesz elhelyezhető a Mein Kampf (a német nép és ennélfogva Isten számára is a
legszentebb könyv), valamint az oltár bal oldalán egy kard kivételével.
30. Alapítása napján a keresztény feszületet el kell távolítani minden templomról, székesegyházról és
kápolnáról... s helyébe az egyetlen meghódíthatatlan jelvényt, a horogkeresztet kell elhelyezni.5

1933. május 10-én este olyan jelenet zajlott le Berlinben, amelyhez hasonlót a késő középkor
óta nem látott a nyugati vüag. Körülbelül éjfélkor többezer diákból álló fáklyásmenet vonult fel
az Unter der Linden egyik terére, a berlini egyetemmel szemben. Az ott felhalmozott hatalmas
könyvhalomra fáklyát vetettek, és amint a lángok körülölelték a könyveket, a diákok újabb
köteteket hordtak a máglyára: összesen körülbelül húszezer könyv égett el. Több más városban
is hasonló jelenetekre került sor. Megkezdődött a könyvégetés.
A könyvek között, amelyeket dr. Goebbels elégedett tekintete alatt az örömmel telt diákok a
tűzre hajigáltak, sok világhírű alkotó művei szerepeltek. A német szerzők közül Thomas és
Heinrich Mann, Lion Feuchtwanger Jakob Wassermann, Arnold és Stefan Zweig, Erich Maria
Remarque ésWalther Rathenau, Albert Einstein, Alfred Kerr és Hugo Preuss (a weimari
alkotmányt megfogalmazó tudós) könyveit égették.
Ám nem csak több tucat német szerző művei kerültek tűzre. Számos külföldi szerző, például
Jack London, Upton Sinclair, Helen Keller, Margaret Sanger, H. G. Wells, Havelock Ellis,
Arthur Schnitzler, Freud, Gide, Zola, Proust művei is hasonló sorsra jutottak. Egy diákok által
fogalmazott kiáltvány szerint bármilyen könyv máglyára kerülhetett, ha „felforgató
tevékenységet fejtett ki jövőnk ellen, vagy a német gondolat, a német otthon és a népünket
irányító erők ellen támadott.”
Az új propagandaminiszter, dr. Goebbels, aki ettől kezdve náci kényszerzubbonyba kezdi
majd erőszakolni a német kultúrát, beszédet intézett a diákokhoz a lassan hamuvá váló könyvek
felett. – A német nép lelke újra képes kifejezni magát! Ε lángok nemcsak egy régi kor végét
világítják be, hanem az új kort is!
A német kultúra új, náci korszakát nemcsak a könyvmáglyák és a több száz létező mű bolti
és könyvtári „forgalmazását, valamint számos új mű kiadását tiltó, a máglyáknál hatékonyabb,
bár kevésbé szimbolikus intézkedések jellemezték, hanem a kultúrának bármely modern nyugati
nemzet számára addig példátlan mérvű szabályozása is. Már 1933. szeptember 22-én külön
törvénnyel felállították a dr. Goebbels vezetése alatt (álló Birodalmi Kulturális Kamarája. Célja
a törvény fogalmazása szerint a következő volt: „A német kultúrpolitika folytatása végett
szükséges minden terület alkotóművészeinek egy egységes, birodalmi vezetésű szervezetbe
történő összegyűjtése. A birodalomnak nemcsak a szellemi és lelki fejlődés irányvonalait kell
meghatároznia, hanem vezetnie és szerveznie is kell az értelmiségi foglalkozásokat.”
A kulturális élet minden területének irányítására és ellenőrzésére hét alkamarát alakítottak: a
szépművészeti, zenei, színházi, irodalmi, sajtó- rádió- és filmügyi birodalmi kamarákat.
Mindenki, aki ezeken a területeken dolgozott, köteles volt belépni a megfelelő kamarába,
melyeknek határozatai és direktívái a törvény erejével bírtak. Egyebek között e kamarák
jogosultak voltak a „politikai megbízhatatlanság” vádjával kizárni tagjaikat vagy megtagadni a
felvételt – ez pedig azt jelentette, hogy e területeken bárkitől, aki akár csak a kelleténél
valamivel langyosabb érzelmekkel is viseltetett a nemzetiszocializmus iránt, megtagadták azt a
jogot, hogy a szakmájában dolgozhasson, s így megfosztották megélhetésétől.
Aki a harmincas években Németországban élt, és nem hagyták hidegen ezek a dolgok, élete
végéig nem feledheti egy olyan nép kulturális szintjének gusztustalan mértékű hanyatlását,
amely oly hosszú időn át nagyszerű kultúrával rendelkezett. Ez persze elkerülhetetlenné vált
abban a pillanatban, mihelyt a náci vezetők elhatározták, hogy a művészet, az irodalom, a sajtó,
a rádió és a filmszakma kizárólag az új rezsimnek és az új rezsim szokatlan filozófiájának a
propagálását szolgálhatja. Talán Ernst Juenger és Ernst Wiechert kivételével, akik a rezsim
korai éveiben még megjelentek, egyetlen valamennyire is fontos német író művét sem adták ki
a náci éra idején Németországban. Thomas Mann vezetésével szinte mind emigráltak, az otthon
maradt néhány írót pedig elhallgattatták, vagy magától hallgatott. Minden könyv, minden
színmű kéziratát be kellett nyújtani a propagandaminisztériumba, hogy ott jóváhagyják a
megjelenését, illetve színpadra állítását.
Még a zene volt meg a legjobban, ha csak azért is, mivel a legkevésbé politikus művészet,
meg hát a németek Bachtól Beethovenen és Mozarton keresztül Brahmsig számos nagyszerű
muzsikussal rendelkeztek. Mendelssohn műveit viszont betiltották, mivel zsidó volt (minden
zsidó zeneszerző minden műve verboten lett), s erre a sorsra jutottak az ország legnagyobb
modern zeneszerzőjének, Paul Hindemithnek a művei is. A nagy szimfonikus zenekarokból és
az operaházakból is gyorsan kigyomlálták a zsidókat. Az íróktól eltérően azonban a német
muzsikusok legnagyobbjai nem távoztak a náci Németországból, s odaadták nevüket és
tehetségüket az Új Rendnek. Németországban maradt a század egyik legnagyszerűbb
karmestere, Wilhelm Furtwängler. 1934-ben egy évig kegyvesztett volt, mivel Hindemithet
védte, de ennek elteltével a Hitler-rezsim hátralevő éveiben tovább folytatta munkáját. Richard
Strauss, aki talán a világ legnagyobb élő zeneszerzője volt, szintén otthon maradt, sőt egy időre
a Birodalmi Zenei Kamara elnökévé lett, így Goebbels az ő nevét is igénybe vehette a kultúra
prostituálásához. Walter Gieseking, a kiváló zongorista külföldön töltötte ideje jó részét: a
propagandaminiszter által szervezett vagy jóváhagyott turnékon népszerűsítette a német
„kultúrát”. Ám mivel a zenészek nem emigráltak, a német klasszikus zene kincstára pedig így is
hatalmas volt, a Harmadik Birodalom idején csodálatos szimfonikus hangversenyeket és
operaelőadásokat hallhatott az ember. Élen járt ebben a Berlini Filharmonikus Zenekar és a
Berlini Állami Operaház. A kitűnő zenei ellátottság sokat tett annak érdekében, hogy az
emberek megfeledkezzenek a többi művészeti ág és a nácik irányította élet sok területének
elsorvadásáról.
El kell ismernünk, hogy a német színház majdnem olyan kiváló maradt, mint volt, már
amennyiben megmaradt a klasszikus műveknél. Max Reinhardt persze távozott, csakúgy, mint a
többi zsidó színházi producer, rendező és színész. A náci drámaírók oly nevetségesen rosszak
voltak, hogy a közönség távol maradt kínálatuktól: darabjaik kivétel nélkül kevés számú
előadást értek meg. A Birodalmi Színházi Kamara elnöke egy bizonyos Hans Johst volt, afféle
sikertelen színműíró, aki egyszer nyilvánosan azzal dicsekedett, hogy valahányszor valaki a
„kultúra” szót ejti ki előtte a száján, a legszívesebben a revolveréért nyúlna. De Johst és a
színházak repertoárját, a darabok szereplőinek és rendezőjének kilétét is meghatározó Goebbels
minden tevékenysége ellenére a német színházak elsőrangú, gyakran megindító előadásokban
tolmácsolták Goethe, Schiller és Shakespeare műveit. Furcsa, hogy George Bemard Shaw
néhány darabját viszont el lehetett játszani Németországban – talán mert kicsúfolta az
angolokat, és gúnyolta a demokráciát, vagy talán azért, mert a náci agyak nem értették igazán
Shaw szellemességét és baloldali politikai nézeteit.
Gerhart Hauptmann, a nagy német drámaíró esete volt mind közül a legkülönösebb. Mivel
lelkes szocialista volt, II. Vilmos idején a birodalmi színpadokról letiltották műveit. A
köztársaság idejében ő vált Németország legnépszerűbb drámaírójává, s e pozícióját a
Harmadik Birodalom alatt is megőrizte. Darabjai továbbra is színpadra kerültek. Soha nem
fogom elfelejteni A székesegyház lánya című darabja bemutató előadásának végén lejátszódott
jelenetet. A fekete körgallérjára hulló lobogó fehér hajú, tiszteletre méltóan hajlott korú
Hauptmann dr. Goebbels és Johst karján jött ki a színházból. Annyi eminens némethez
hasonlóan ő is különbékét kötött Hitlerrel, és az okos Goebbels igen hatásos propagandát tudott
teremteni e tényből: fáradhatatlanul emlékeztette a német népet és a külvilágot arra, hogy
Németország legnagyobb drámaírója, az egykori szocialista és az átlagember érdekeinek
szószólója nemcsak ottmaradt a Harmadik Birodalomban, hanem továbbra is ír, sőt be is
mutatják a színműveit.
Hogy az öregedő drámaíró mennyire volt komoly, megalkuvó, vagy egyszerűen változékony
természetű, arra csupán abból következtethetünk, ami a háború után történt. Az amerikai
hatóságok abban a hitben, hogy Hauptmann túl jól szolgálta a nácikat, betiltották a műveit
Nyugat-Berlinben. Az oroszok erre áthívták Kelet-Berlinbe, ahol hősként ünnepelték, a
darabjaiból pedig gálasorozatot mutattak be. 1945. október 6-án Hauptmann üzenetet küldött a
kommunisták uralta „Kulturbund Németország Demokratikus Újjáéledéséért” nevű
szervezetnek, amelyben jókívánságai mellett kifejezte azt a reményét is, hogy a Kulturbundnak
sikerül majd elérnie a német nép „lelki újjászületését”.
Az a Németország, amely Dürert és Cranachot adta a világnak, a modern időkben nem járt.
élen a képzőművészetben, bár a német expresszionizmus és a müncheni Bauhaus-építészet
érdekes és eredeti mozgalom volt, a német művészek pedig tevékenyen részt vettek a huszadik
századi művészet fejlődésének az impresszionizmus, a kubizmus és a dadaizmus által képviselt
minden robbanásában.
Az önmagát a korai bécsi kudarcok ellenére eredeti művésznek tekintő Hitler szemében
dégénérait és értelmetlen volt mindenféle modern művészet. A Mein Kampfban hosszan
értekezett e témáról, s hatalomra jutása után egyik első dolga az volt, hogy „megtisztogatta”
Németországot annak „dekadens” képzőművészetétől, amit új „germán” művészettel próbált
felváltani. Körülbelül 6500 modern festmény tűnt el a német múzeumokbólr nemcsak németek
(pl. Kokoschka és Grosz) művei, hanrm Cézanne, Van Gogh, Gauguin, Matisse Picasso és sok
más művész alkotása is.
Hogy ezeket mi váltotta volna fel, az 1937 nyarán derült ki, amikor Hitler hivatalosan
megnyitotta a müncheni „Német Művészet Házát” egy szürkés, neoklasszikus épületben,
amelynek tervezésében maga is részt vett, s amelynek építészeti megoldását a „példátlan és
utánozhatatlan” jelzőkkel írta le. A náci képzőművészet eme első kiállítására körülbelül
kilencszáz művet zsúfoltak be a benyújtott tizenötezerből; ez volt a legpocsékabb szemét,
amelyet bármely országban valaha is láttam. A végső zsűrizést maga Hitler végezte, s az akkor
a társaságában lévő egyes párttársai szerint úgy feldühödött a középszerű festő, a Birodalmi
Képzőművészeti Kamara elnöke Adolf Ziegler64 vezette náci zsűri által elfogadott egyes
képeken, hogy nem csak azt rendelte el, hogy vegyék ki őket az anyagból, hanem nem egybe
még lyukakat is rúgott a csizmájával. – Mindig is szilárd elhatározásom volt – mondta a
kiállítást megnyitó hosszú beszédében –, hogy ha a sors valaha hatalomra segít bennünket,
akkor nem megtárgyaljuk ezeket a [művészeti bírálattal kapcsolatos] dolgokat, hanem
döntéseket hozunk! – Meg is hozta őket.
Ebben az 1937. július 18-án elhangzott beszédében lefektette a „német képzőművészet” náci
irányvonalát.

Azok a műalkotások, amelyeket nem lehet megérteni, hanem egy vastag kötegnyi használati utasítás
szükséges létjogosultságuk bizonyítására, s olyan neurotikusokhoz szólnak, akik az ilyen ostoba vagy arcátlan
értelmetlenségekre fogékonyak, többé nem jutnak el nyíltan a német nemzethez. Senki ne tápláljon illúziókat! A
nemzetiszocializmus hozzálátott a német irodalom és nép megtisztításához mindazon befolyástól, amely létét és
karakterét fenyegeti... Ε kiállítás megnyitásával véget ért a művészi őrültség, s azzal népünk művészeti
beszennyezése ...

Mégis voltak emberek, legalábbis a német képzőművészet központjában, Münchenben, akik

szívesebben szennyeződtek művészetileg. A város másik végében, egy csupán valami keskeny
lépcsőn elérhető rozzant képtárban Goebbels kiállítást rendezett a „dégénérait művekből”, hogy
megmutassa a népnek, mitől menti meg őket Hitler. A kiállítás a modern festészet nagyszerű
válogatását mutatta be Kokoschka, Chagall, valamint impresszionista és expresszionista alkotók
műveiből. Aznap, azután, hogy végigloholtam a Német Képzőművészet Házának elterpeszkedő
épületén, felkerestem az „ellenkiállítást” is, ahol a galéria zsúfolva volt a látogatókkal: hosszú
soruk végighúzódott a recsegő falépcsőn, s egészen az utcáig nyúlt. A kiállítást ostromló tömeg
akkora volt, hogy a feldühödött és zavarba jött dr. Goebbels nemsokára be is záratta.

A SAJTÓ, A RÁDIÓ ÉS A FILM ELLENŐRZÉSE

Α berlini napilapok szerkesztői és a vidéki székhelyű újságok tudósítói minden reggel
összegyűltek a propagandaminisztériumban, hogy meghallgassák a dr. Goebbels vagy
valamelyik munkatársa által tartott eligazítást arról, hogy mely híreket közöljenek, milyen
legyen a hír és a főcím tálalása, mely kampányokat kell leállítani vagy elkezdeni, s milyen
vezércikkek megjelenése kívánatos aznapra. A kisebb vidéki napilapok és folyóiratok számára
táviratban vagy levélben történt az eligazítás.
Ahhoz, hogy valaki szerkesztő lehessen a Harmadik Birodalom területén, mindenekfelett
politikailag és fajilag „tisztának” kellett lennie. Az 1933. október 4-én elfogadott Birodalmi
Sajtótörvény, amely törvény által szabályozott „közhivatássá” tette az újságírást, előírta, hogy
minden szerkesztő köteles német állampolgársággal rendelkezni, árja származásúnak kell
lennie, s nem tarthat zsidó házastársat. A sajtótörvény 14. cikkelye arra utasította a
szerkesztőket, hogy „minden olyasmit hagyjanak ki lapjukból, ami bármilyen módon félrevezeti
a nyilvánosságot, az önző célokat közösségi célokkal vegyíti, a Német Birodalom erejének, a
német nép közakaratának, Németország, annak kultúrája és gazdasága védelmének kifelé vagy
befelé történő gyengítésére irányul... vagy sérti Németország becsületét, vagy méltóságát”. Ha
ez az ediktum már 1933 előtt érvényben lett volna, akkor egyetlenegy náci szerkesztő vagy
folyóirat sem működhetett volna az országban, így azonban a törvény arra szolgált, hogy
kipenderítsenek a szakmából minden olyan újságot és újságírót, ami és aki nem volt náci, és
64
Ziegler annak köszönhette magas hivatalát, hogy ő volt Geli Raubal portréjának alkotója.
nem is volt hajlandó azzá válni.
A Vossische Zeitung az első olyan lapok közé tartozott, amely megszűnésre kényszerült. Az
1704-ben alapított lap, amely szerzői között vonultatta fel Nagy Frigyest, Lessinget és
Rathenaut, Németország vezető napilapjává vált, olyasmivé, mint a londoni Times és a New
York Times. Liberális lap volt, az Ullstein-ház, egy zsidó cég birtokában. 230 esztendei
folyamatos megjelenést követően 1934. április l-jén szűnt meg. A Berliner Tageblatt, egy másik
világhírű liberális lap valamivel tovább, 1937-ig élhetett, noha tulajdonosa, a zsidó Hans
Lackmann-Mosse már 1933-ban arra kényszerült, hogy átadja érdekeltségét a lapban.
Németország harmadik nagy liberális lapja, a Frankfurter Zeitung is tovább működhetett
azután, hogy megszabadították zsidó tulajdonosától és szerkesztőitől. Rudolf Kircher, a lap
anglofil és liberális londoni tudósítója lett a szerkesztő, és Kari Silexhez, a konzervatív berlini
Deutsche Allgemeine Zeitung egykor szintén londoni tudósító, Rhodes-ösztöndíjas és angolbarát
liberális szerkesztőjéhez hasonlóan ő is jól szolgálta a nácikat, s gyakran „pápább volt a
pápánál”, ahogy Otto Dietrich, a birodalmi sajtófőnök mondta egyszer az egykori ellenzéki
lapokról. A három utóbbi lap életben maradása részben a külügyminisztérium befolyásának volt
köszönhető, amelynek arra volt szüksége, hogy ez a három nemzetközi hírű újság mintegy
kirakatként szolgáljon a külvilág számára. Egyfajta tiszteletreméltóságot kölcsönöztek a náci
Németországnak, s ugyanakkor terjesztették annak propagandáját is.
Azzal, hogy minden németországi lapnak megmondták, hogy mit és hogyan közöljön,
elkerülhetetlenné vált, hogy az országos sajtó halálosan elkényelmesedett. Még ez a teljes
szabályozottságban élő és a tekintélyt ilyen nagy mértékben elfogadó nép is ráunt a napilapokra.
Még az olyan vezető náci lapok, mint a reggeli Völkischer Beobachter s az esti Der Angriff
példányszámai is lecsökkentek. A német lapok összeladása meredeken hanyatlott, amint egyik
szerkesztőség csukott be a másik után, vagy került a náci kiadók kezére. A Harmadik
Birodalom első négy évében 3 607-ről 2 671-re csökkent a napilapok száma.
A náci párt azonban (legalábbis pénzügyileg) csak nyert azzal, hogy az ország elveszítette a
szabad és változatos sajtót. Max Amann, aki Hitler őrmestere volt az I. világháborúban, most
pedig a náci kiadóvállalat, az Eher Verlag vezetője, gyakorlatilag a német sajtó pénzügyi
diktátorává vált. Sajtóügyi birodalmi vezetőként és a Sajtókamara-jelnökeként törvényes joga
volt tetszése szerint bármilyen kiadványt eltiporni, s a hatalma is ahhoz, hogy az így tönkre tett
lapokat bagóért felvásárolhassa. Az Eher Verlag rövid időn belül kiadói birodalommá hízott:
valószínűleg a világ legnagyobb és legjövedelmezőbb ilyen vállalkozása lett.65 A több náci
kiadvány eladási példányszámában tapasztalható csökkenés ellenére a nácik tulajdonában levő
vagy általuk ellenőrzött napilapok a második világháború kitöréséig a huszonötmilliós
összpéldányszámnak mintegy kétharmadát tették ki. A nürnbergi bíróság számára tett írásos
vallomásában Amann leírta, hogyan tevékenykedett:

Miután a párt 1933-ban hatalomra került... sok olyan konszern, mint például az Ullstein-ház, amely zsidó
tulajdonban vagy zsidó ellenőrzés alatt, esetleg a náci párt irányában ellenséges politikai vagy vallási
érdekcsoportok kezében volt, azt tartotta célszerűnek, hogy eladja a lapjait az Eher konszernnek. Az efféle
tulajdonnak nem volt szabad piaca, s általában az Eher Verlag volt az egyetlen ajánlattevő. Ebben a dologban az
Eher Verlag a tulajdonában lévő vagy ellenőrzése alatt álló kiadói konszernek által a németországi lapkiadói
üzletág monopolhatalmává vált ... A pártnak e kiadói vállalkozásokba történt befektetései pénzügyileg igen
sikeresek voltak. Nem hazugság, ha azt állítom, hogy a náci sajtóprogram alapvető célja a párttal szemben álló
minden sajtótermék megsemmisítése volt.6

1934-ben volt egy olyan időszak, amikor Amann és Goebbels egyaránt arra kérlelték az
alázatos lapszerkesztőket, hogy élénkítsék meg túl monoton újságaikat. Amann azt mondta,
hogy sajnálja „a sajtó jelenlegi messze ható egyöntetűségét, amely nem a kormányzati
intézkedések következménye, s nem felel meg a kormányzat akaratának”. Egy meggondolatlan
65
Amann saját jövedelme az 1934-es 108 000 márkáról 1942-re már 3 800 000 márkára emelkedett. (A náci kiadó fennmaradt
anyagát tanulmányozó Oron J. Hale professzor levele a szerzőnek.)
szerkesztő, Ehm Welke a Grüne Post című hetilaptól elkövette azt a tévedést, hogy komolyan
vette Amannt és Goebbelst. Korholni kezdte a propagandaminisztériumot annak bürokráciája és
a sajtóra nehezedő súlyos keze miatt, amely unalmassá tesz minden megjelenő lapot. A lapját
válaszul azonnal felfüggesztették három hónapra, őt magát pedig Goebbels dobta ki állásából,
majd hamarosan koncentrációs táborba került.
A rádiót és a filmipart is gyorsan megzabolázták, hogy azontúl a náci állam propagandáját
szolgálja, Goebbels a rádióban mindig is a modern társadalmat befolyásoló fő
propagandaeszközt látta (akkor még nem volt televízió), s minisztériuma rádióügyi osztályán és
a Rádiós Kamarán keresztül maradéktalanul ellenőrzött és a saját céljainak megfelelőre formált
minden adást. Megkönnyítette a dolgát, hogy Németországban és Európa más országaiban
egyaránt állami monopólium volt a rádió. 1933-ban a náci kormány automatikusan megörökölte
a birodalmi rádiót.
A filmipar magánkézen maradt, de a propagandaminisztérium és a Filmkamara az ipar
minden területét ellenőrizte. Egy hivalalos kommentár szerint az volt a feladatuk, hogy
„kiemeljék a filmipart a liberális gazdasági gondolatok szférájából... s így képessé tegyék arra,
hogy megkaphassa a nemzetiszocialista államban végrehajtandó feladatait”.
Az eredmény mindkét esetben az volt, hogy éppen olyan üres és unalmas rádióműsorokkal
és filmekkel gyötörték a német népet, amilyenek a napilapok és folyóiratok lettek. A fogyasztók
erre fellázadtak, pedig rendszerint tiltakozás nélkül vetették alá magukat annak az eljárásnak,
hogy más mondja meg, mi a jó nekik. Tömegesen maradtak távol a náci filmektől, és zsúfolásig
töltötték meg azokat a mozikat, ahol a Goebbels által a német filmszínházakban bemutatni
engedélyezett kevés külföldi filmet (általában másodosztályú hollywoodi produkciókat)
vetítették. A harmincas évek közepén volt egy időszak, amikor olyan általánossá vált a német
filmek kifütyülése, hogy Wilhelm Frick belügyminiszter szigorúan figyelmeztetett a
„filmszínházak közönségének hazaáruló magatartása” ellen. A rádióműsorok is olyan átfogó
kritika sújtotta, hogy a Rádiós Kamara elnöke, bizonyos Horst Dressler-Andress kijelentette: az
efféle kákán csomót keresés „sérti a német kultúrát”, ezért nem fogják eltűrni. Akkoriban, a
harmincas években a német rádióhallgató még számos külföldi adóra csavarhatta készülékén az
állomáskeresőt a nélkül, hogy a hóhérbárdot kockáztatta volna, mint később a háború alatt.
Lehet, hogy sokan meg is tették, bár nekem az volt a személyes benyomásom, hogy az évek
múltával dr. Goebbels véleménye beigazolódott: a rádió vált a rezsim messze leghatásosabb
propagandaeszközévé, s minden más tömegkommunikációs eszköznél többet tett annak
érdekében, hogy Hitler céljainak megfelelőre formálja a német népet.
Nekem is meg kellett tapasztalnom, milyen könnyen be tudja csapni az embert a totális
államban a hazug és cenzúrázott sajtó és rádió. Noha a legtöbb némettől eltérően nekem
naponta rendelkezésemre állt több külföldi lap, főleg a megjelenés másnapján Berlinbe érkező
londoni, párizsi és zürichi újságok, s noha rendszeresen hallgattam a BBC-t és más külföldi
rádióadókat, a munkám szükségessé tette, hogy naponta órákon át olvassam a német sajtót,
hallgassam a német rádiót, beszélgessek náci tisztségviselőkkel, és pártgyűlésekre járjak.
Meglepő és néha megdöbbentő volt ráébrednem, hogy bár megvoltak a lehetőségeim a tények
megismerésére, és eleve bizalmatlanul kezeltem a náci forrásokból érkező információkat, a
hamisítások és torzítások évek során tartó fogyasztása nem maradt egészen hatás nélkül az
ember fejére, s gyakran félrevezetett. Aki nem élt évekig egy totalitárius országban, fel sem
foghatja igazán, milyen nehéz megmenekülni a rezsim kiszámított és szünet nélkül árasztott
propagandájának a rettegett hatása elől. Egy-egy német lakásban, hivatalban, néha valami
ismeretlennel folytatott éttermi, sörözői, kávéházi társalkodás során látszólag művelt és
értelmes emberek szájából gyakran a lehető legfurcsább megállapításokat hallottam.
Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen rádióban hallott vagy újságban olvasott ostobaságot
szajkóznak. Néha túl erős kísértésbe estem, hogy meg is mondjam nekik, de ilyenkor olyan
hitetlenkedő pillantások, olyan döbbent csend fogadta ellenvetésemet, mintha magát a
Mindenhatót káromoltam volna – rá kellett jönnöm, hogy még csak próbálkoznom sem
érdemes, hogy érintkezésbe kerüljek az eltorzított agyakkal, amelyek gazdái számára az élet
tényei felcserélődtek azzal, amit az igazsággal szembeni cinikus közönnyel felvértezett Hitler és
Goebbels állított róluk.

OKTATÁSÜGY A HARMADIK BIRODALOMBAN

1934április 30-án Bernhard Rust, SA-Obergruppenführer, Hannover egykori Gauleitere, a
húszas évek első fele óta a náci párt tagja es Butler barátja lett a tudomány- és oktatásügyig
valamint népi kulturális birodalmi miniszter. A nemzetiszocializmus bizarr, felfordított
világában Rust kiválóan felkészültnek számított e posztra. 1930 óta munkanélküli falusi
iskolamester volt: a hannoveri köztársasági hatóságok mozdították el állásából, mivel bizonyos
fokú szellemi instabilitás jelei mutatkoztak rajta, bár lelkes náci volta is közrejátszhatott az
elbocsátásában. Dr. Rust tudniillik Goebbels lelkesedésével és Rosenberg zavarosságával
prédikálta a náci evangéliumot. Azt követően, hogy 1933 februárjában porosz tudományos,
művészeti és oktatásügyi miniszterré nevezték ki, azzal dicsekedett, hogy sikerült neki „egyik
napról a másikra likvidálni az iskolát mint az intellektuális akrobatika intézményét”.
Ilyen esztelen emberre bízták a német tudomány, a középiskolák, a felsőoktatási
intézmények és az ifjúsági szervezetek feletti diktatórikus teljhatalmat. A Harmadik
Birodalomban a tanítás nem holmi dohos tantermekre korlátozódott, hanem a Führer álmának
megfelelően spártaian szigorú politikai és katonai képzéssel támogatták meg a különböző
korcsoportokban, s a képzés csúcspontját nem az egyetemek és műszaki főiskolák jelentették,
amelyek az ifjúság elenyésző kisebbségét fogadták be, hanem előbb a tizennyolc éves korban
kötelező munkaszolgálat, majd a sorozást követő kötelező katonai szolgálat.
Hitlernek a „professzorok” és az intellektuális iskolai élet iránti megvetése bőségesen
megnyilvánult a Mein Kampflapjain, ahol a szerző lefektette néhány oktatásügyi elvét. „A
nemzetállam egész oktatásügyének elsősorban nem arra kell irányulnia, hogy puszta tudással
töltse meg a fejeket, hanem arra, hogy fizikailag makkegészseges testeket építsen” – írta. Ám
mint hangsúlyozta, ennél is fontosabb a fiatalok megnyerése, majd kiképzése egy új
nemzetállam” szolgálatára. Németország diktátorává válása után többször visszatért erre a
tárgyra. Egy 1933. november 6-án tartott beszédében így szólt erről: „Amikor egy ellenfél
kijelenti: – Nem állok át az ön oldalára –, akkor nyugodtan így szólok hozzá: – Az ön gyermeke
már a mi oldalunkon van ... Micsoda ön? Meg fog halni. Leszármazottai azonban már az új
táborban állnak. Rövid időn belül semmi mást nem fognak ismerni, mint ezt az új közösséget!”
1937. május l-jén kijelentette: – Ez az új birodalom senkinek nem adja oda az ifjait, hanem
fogja az ifjúságot, és saját tanítását, saját nevelését adja majd az ifjúságának! – S nem a
levegőbe beszélt, hiszen pontosan ez is történt.
Az általános iskola első osztályától az egyetemig terjedően gyors ütemben nácifikálták a
német iskolákat. A tankönyveket sietve átírták, a tanmenetet megváltoztatták, a Mein Kampfot
pedig a pedagógusok hivatalos lapja, a Deutsche Erzieher szavaival „tévedhetetlen pedagógiai
vezérlő csillagukká” tették. Az új idők szavára süket tanárokat eltávolították. A legtöbb tanár
többé-kevésbé náci érzelmű volt, vagy egyenesen párttag. Ideológiai megerősödésük érdekében
különleges iskolákba küldték őket, ahol a nemzetiszocializmus elveiből részesültek intenzív
képzésben; a kurzusokon Hitler faji doktrínái kapták a fő hangsúlyt.
Az óvónőtől az egyetemi oktatóig a pedagógia minden dolgozójának kötelező volt belépnie a
Nemzetiszocialista Tanárok Szövetségébe, amely a törvény szerint felelősséget viselt azért,
hogy „a nemzetiszocialista doktrínával összhangban hajtsak végre minden tanár munkájának
ideológiai és politikai összehangolását”. Az 1937-es közalkalmazotti törvény megkövetelte a
tanároktól, hogy „a párt által támogatott állam akaratának végrehajtói” legyenek, s álljanak
készen arra, hogy „bármely pillanatban fenntartás nélkül védjék a nemzetiszocialista államot”.
Egy korábbi rendelet a tanárokat közalkalmazottaknak minősítette, s így a faji törvények
hatálya alá kerültek. A zsidókat természetesen eltiltották a tanítástól. Minden tanár esküt tett
arra, hogy hűséges és engedelmes lesz Adolf Hitler iránt. Később pedig nem taníthatott olyan
férfi, aki megelőzően nem szolgált az SA, a Munkaszolgálat vagy a Hitlerjugend kötelékében.
Az egyetemi oktatójelöltek hat hetes megfigyelőtáborba vonultak, ahol náci szakértők figyelték
nézeteiket és jellemüket, s jelentésüket az oktatási minisztériumhoz küldték: az adta ki a jelöltek
„politikai megbízhatóságán” alapuló engedélyt a tanításra.
1933 előtt a német középiskolák a helyi önkormányzatok, az egyetemek pedig a tartományi
kormányzatok fennhatósága alatt álltak. Most minden oktatási intézmény a birodalmi oktatási
miniszter vasmarkába került. A miniszter nevezte ki az egyetemek rektorait és dékánjait, akiket
korábban az adott karokon dolgozó teljes jogú-professzorok választottak meg. A miniszter
nevezte ki az egyetemi hallgatók kötelező tagságú egyesületének és a tanárok ugyancsak
kötelező tagságú” egyesületének vezetőit. A régi nácik kemény uralma alatt ténykedő Egyetemi
Előadók Nemzetiszocialista Szövetsége döntő szerephez jutott annak kiválasztásában, hogy ki
taníthasson, és gondoskodott arról is, hogy a tananyag összhangban legyen a náci elmélettel.
A német tanügyre és tudományra egyaránt katasztrofális következményekkel járt ez a nagy
fokú elnáciasodás. A történelmet az új tankönyvek és a tanárok úgy meghamisították, hogy az
már nevetséges volt. Ennél is komolytalanabb volt az új „faji tudományok” oktatása, amelyek a
németeket uralkodó fajként dicsőítették, a zsidókat pedig a világ szinte minden gonoszságának
terjesztőiként tüntették fel. Csak a berlini egyetemen, ahol a múltban oly sok nagy tudós adott
elő, az egykori rohamosztagos, civilben állatorvos végzettségű új rektor huszonöt új kurzust
indított a Rassenkunde (faji tudomány) témakörében, s mire sikerült egészen tönkretennie az
egyetemet, addigra a saját szakterületével kapcsolatban már nyolcvanhat kurzus szerepelt a
tanrendben.
A természettudományok oktatása, amelyben Németország valaha több generáción keresztül
az élenjárt, gyors hanyatlásnak indult. Az olyan nagy oktatókat, mint a fizikus Einstein és
Franck, vagy a kémikus Haber, Willstätter és Warburg, elbocsátották vagy nyugdíjba küldték. A
megmaradottakat, akik azért igen sokan voltak, megfertőzte a náci aberráció, s nekiláttak az új
tanokat az alaptudományokra alkalmazni. Német fizikának, német kémiának, német
matematikának nevezték, amit tanítottak. 1937:ben beindult egy Deutsche Mathematik című
folyóirat, amely az első szám szerkesztőségi cikkében ünnepélyesen kinyilvánította, hogy
bármely olyan eszme, amely szerint a matematika nem faji alapon is elbírálható, „magában
hordozza a német tudomány pusztulásának csíráit”.
Ε náci tudósok hallucinációi még a laikus számára is hihetetlenné váltak. – Német fizika? –
kérdezte Philipp Lenard heidelbergi professzor, a Harmadik Birodalom egyik legképzettebb és
nemzetközi tekintélynek örvendő tudósa. – „De hát a tudomány nemzetközi dolog, és az is
marad!” felelik erre. Ez azonban nem igaz. A valóságban minden egyéb emberi termékhez
hasonlóan a tudomány is faji jellegű, s a vér határozza meg. – Rudolphe Tomaschell professzor,
a drezdai Fizikai Intézet igazgatója ennél is tovább ment, amikor így írt: „A modern fizika a
(világ) zsidóság(ának az) eszköze az északi tudomány elpusztítására. Az igazi fizika a germán
szellem terméke ... Sőt, az egész európai tudomány az árja, vagy jobban mondva a német
gondolkodás gyümölcse!” Johannes Stark professzor, a Fizikai Tudományok Országos
Intézetének vezetője is hasonló véleményen volt. – Ki fog derülni – mondta –, hogy a fizikai
kutatások megalapítói, sőt Galileitől Newtonon keresztül korunk úttörő fizikusaiig az összes
nagy felfedező szinte kivétel nélkül árja volt, méghozzá túlnyomóan északi fajú!
Ott volt azután Wilhelm Müller, az aacheni műegyetem professzora, aki a Zsidóság és
tudomány című könyvben a tudomány beszennyezésére és ezen keresztül a civilizáció
elpusztítására iranyuló világméretű zsidó összeesküvésről írt. Az ő számára a relativitáselmélet
szülője, Einstein volt az ősellenség. Ε páratlan náci tudós szemében Einstein elmélete, amelyre
a mai fizika tekintélyes része támaszkodik, „elejétől a végéig azon célra törekszik, hogy a
földanyától született és vérrel megkötött élő anyag élő – azaz nem zsidó – világát átalakítsa, és
olyan spektrális absztrakcióvá varázsolja, amelyben a népek és nemzetek közötti minden egyedi
különbség és a fajok minden belső korlátja elvész a valótlanságban, s amelyben csak a
geometriai dimenziók üres sokfélesége marad fenn, amely minden eseményt a törvénynek való
istentelen alávetettségének kötelezettségéből hoz létre.” A világméretű ünneplés, amely
Einstein relativitáselméletének közlését fogadta, Müller professzor szerint nem volt egyéb, mint
az a feletti öröm kifejezése, hogy „közeleg a zsidó világuralom, ami visszavonhatatlanul és
örökre le akarja kényszeríteni a német férfiasságot az élettelen rabszolga szintjére”.
Ludwig Bierback, a berlini egyetem professzora számára Einstein „idegen kókler” volt. Még
Lenard professzor is úgy vélte, hogy „a zsidóból feltűnően hiányzik az igazság iránti
megértés ... e tekintetben ellentétben áll az igazságot gondosan és komolyan kereső árja kutató
tudóssal... a zsidó fizika ezért az alapvető Német Fizika dégénérait fantomja és tüneménye”.7
Ehhez képest 1905 és 1931 között tíz német zsidó kapott Nobel-díjat a természettudományok
ügyéhez tett hozzájárulásáért.
A Második Birodalom idején az egyetemi tanárok a protestáns klérushoz hasonlóan vak
hűséggel támogatták a konzervatív kormányt és annak expanziós célkitűzéseit: az egyetemi
előadótermek a virulens nacionalizmus és antiszemitizmus melegágyai voltak. A weimari
köztársaság ragaszkodott a tudomány teljes szabadságához, amelynek az volt az egyik
eredménye, hogy az egyetemi oktatók óriási antiliberális, antidemokratikus és antiszemita
többsége segített a demokratikus rezsim aláaknázásában. A legtöbb professzor fanatikus
nacionalista volt, és a konzervatív, monarchikus Németország újjászületését várta. S bár 1933
előtt a nácik sokuk számára túlságosan harsányak és erőszakosak voltak ahhoz, hogy hozzájuk
csapódjanak, tanaik előkészítették a talajt a nácizmus eljöveteléhez. 1932-re az egyetemi
hallgatók többsége a jelek szerint már Hitlerért lelkesedett.
Egyeseket meglepett az, hogy az egyetemi karok milyen sok oktatója adta meg magát a
felsőoktatás elnáciasításának az 1933. évet követően. Noha a hivatalos számadatok a rezsim
első öt éve alatt elbocsátott professzorok és oktatók számát 2 800 főben adják meg, ami az
oktatói összlétszám egynegyede volt, a marburgi egyetemről 1933-ban elbocsátott Wilhelm
Roepke professzor megfogalmazásában mégis „rendkívül kevés” volt azoknak a száma, akik a
nemzetiszocializmussal való szembenállásuk miatt veszítették el állásukat. Kevesen voltak, az
igaz, de a német tudományos világban szépen csengő nevek is voltak köztük: Karl Jaspers, E. I.
Gumbel, Theodor Litt, Karl Barth, Julius Ebbinghaus és még több tucatnyian. Legtöbbjük
emigrált, előbb Svájcba, Hollandiába, Angliába, végül pedig Amerikába. Egyiküket, Theodor
Lessing professzort, aki Csehszlovákiába menekült, a náci gengszterek utolértek, és 1933.
augusztus 31-én Marienbadban meggyilkolták.
Az egyetemi tanárok nagy többsége azonban a helyén maradt, s körülbelül
kilencszázhatvanan közülük, olyan fényességek vezetésével, mint a sebész Sauerbruch
professzor, az egzisztencialista filozófus Heidegger és a művészettörténész Pinder, már 1933
őszén nyilvános fogadalmat tettek, hogy támogatni fogják Hitlert és a nemzetiszocialista
rezsimet.
„Kész prostitúció volt, ami beszennyezte a német tudomány tiszteletre méltó történetét” –
írta később Roepke professzor.8 Julius Ebbinghaus professzor pedig 1945-ben, ahogy
végigtekintett a szellemi romhalmazon, így nyilatkozott: „A német egyetemek, amikor még
tehették volna, nem helyezkedtek szembe nyilvánosan és minden erejüket latba vetve a tudás és
a demokratikus állam lerombolásával. A zsarnokság éjszakáján nem őrizték a szabadság és a
jog jelzőtüzét.”9
Nagy árat fizettek érte. Hat évnyi náciasítás után az egyetemi hallgatók száma több mint a
felével 127920-ról 58325-re csökkent. A műegyetemeken, ahonnan a német természettudósok
és mérnökök származnak, még nagyobb volt a hanyatlás; a hallgatói összlétszám itt 20474 -ről
9554-re zuhant: A tudományos színvonal mélyre süllyedt. 1937-re nemcsak túl kevés fiatal
indult el a természettudományos és műszaki pályán, hanem a képzettségük is kívánni valót
hagyott maga után. Messze volt még a háború, amikor a náci újrafegyverkezést szorgosan
segítő vegyipar máris panaszkodott a Die Chemische Industrie című orgánumában:
Németország elveszíti vezető szerepét a vegyiparban! Nemcsak a nemzetgazdaság, hanem a
honvédelem is veszélybe került, lamentált a folyóirat, amely a fiatal tudósok hiánya és
képzettségük alacsony szintje miatt a gyenge műegyetemeket okolta.
Mint kiderült, a náci Németország vesztesége a szabad világ nyeresége volt, különösen az
atombomba megvalósításáért folytatott verseny terén. Túl hosszú és bonyolult volna itt
elmesélni, hogy Himmlerrel az élükön a náci vezetők mennyire sikeres erőfeszítéseket tettek az
atomenergia-program megbénítása érdekében. A sors iróniája, hogy az atombombának az
Egyesült Államokban történő kifejlesztéséhez óriási mértékben járult hozzá két olyan ember,
akit a faji hovatartozása miatt száműzött a náci és a fasiszta diktatúra: Einstein Németországból,
Fermi pedig Olaszországból távozott Amerikába.
Adolf Hitler nem a számára oly korán kudarcot hozó középiskolákban akarta felkészíteni
Németország ifjúságát az általa elképzelt célok megvalósítására, hanem a Hitlerjugend
szervezeteiben. Azokban az években, amíg a náci párt a hatalomért küzdött, a Hitlerjugend épp
csak létezett. 1932-ben, a köztársaság fennállásának utolsó évében az ifjúsági szervezet
össztaglétszáma csupán 107 956 fő volt, szemben a Német Ifjúsági Szövetségek Birodalmi
Bizottságába tömörült különböző szervezetek körülbelül tízmillió fiatal tagjával. A világ
egyetlen országában sem volt olyan élénk és tömeges az ifjúsági mozgalom, mint a weimari
Németországban. Hitler tudta ezt, s elhatározott szándéka volt, hogy átveszi és nácivá teszi a
mozgalmat.
Ε feladat végrehajtásában egy jóképű fiatal férfi volt a legfőbb segítőtársa. A banális
gondolkodású, de roppant dinamikus Baldur von Schirachot, aki Hitler bűvkörébe kerülve már
tizennyolc éves korában, 1925-ben belépett a pártba, 1931-ben a párt ifjúsági vezetőiévé
nevezték ki. A sebhelyes arcú, verekedős barnaingesek között kíváncsi, friss és éretlen amerikai
egyetemistának látszott. Ennek talán az is volt az oka, hogy amint már említettük, amerikai ősei
voltak; a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói között két őse is szerepelt.10
1933 júniusában Schirachot „a Német Birodalom Ifjúsági Vezetőjévé” nevezték ki. Idősebb
párttársai taktikáját majmolta első intézkedésével: kiküldött egy ötven tagbaszakadt
Hitlerjugend-fiúból álló osztagot, hogy foglalják el a Német Ifjúsági Szövetségek Birodalmi
Bizottságának országos irodáját, ahonnan kikergették az idős porosz katonatisztet, Vogt
tábornokot. Őutána az egyik legünnepeltebb német tengerészhős következett Schirach listáján:
von Trotha tengernagy, az Ifjúsági Szövetségek elnöke, aki az I. Világháborn idején a
mélytengeri flotta vezérkari főnöke volt. A tiszteletre méltó tengernagyot is megfutamították,
pozícióját és szervezetét pedig megszüntették. Több millió dollár értékű tulajdon (főleg az
egész Németország területén elszórt többszáz ifjúsági szálló) került elkobzásra.
Az 1933. július 20-án kötött konkordátum külön leszögezte a Katolikus Ifjúsági Szövetség
zavartalan – tovább működését. 1936. december l-jén Hitler rendeletileg hozta meg azt a
törvényt, amely ezt és minden további nem náci ifjúsági szervezetet törvényen kívül helyezett:

... A Német Birodalom területén a német ifjúság egészét a Hitlerjugend keretein belül szervezik meg. A
német ifjúság a családi és iskolai nevelés mellett fizikai, szellemi és erkölcsi nevelésben fog részesülni ... a
Hitlerjugend által.11

Schirach, akinek a hivatala korábban az oktatásügyi minisztérium fennhatósága alatt volt,

közvetlenül Hitler alá került.
Ez a huszonkilenc éves félbolond ifjú, aki Hitlert dicsőítő érzelgős verseket írt („e
csillagokra hágó géniusz”), és különös pogány hitével Rosenberg, dühödt antiszemitizmusával
pedig Streicher követője volt, a Harmadik Birodalom ifjúságának diktátorává vált.
Hattól tizennyolc éves korukig, amikor megkezdődött a sorozás a Munkaszolgálatba és a
hadseregbe, a lányok és fiúk egyaránt a Hitlerjugend különféle szervezeteibe tartoztak. Súlyos
börtönbüntetés várt azokra a szülőkre, akiket bűnösnek találtak abban, hogy gyermekeiket
megpróbálták távol tartani e szervezetektől – még az olyan esetekben is, amikor pusztán az
ellen emeltek kifogást, hogy lányukat olyan szolgálatokhoz irányítsák, ahol botrányos méreteket
öltött a teherbe esések száma.
A hat és tíz év közötti fiúk, a Pimfek egyfajta tanulóidőt szolgáltak a Hitlerjugendnél.
Minden gyermek előmeneteli füzetet kapott: ebbe jegyeztek fel a náci ifjúsági mozgalomban
elért minden előrehaladását, beleértve az ideológiai fejlődését is. Tíz esztendős korában a
gyermek a megfelelő atlétikai, táboréleti és a nácifikált történelem tárgyában letett vizsgák után
a Jungvolk tagjává lépett elő, ahol a következő szövegű esküt tette:

Ε vérlobogó jelenlétében, amely Führérünket képviseli, esküszöm, hogy minden energiámat és erőmet
országunk megmentőjének, Adolf Hitlernek szentelem. Hajlandó éj kész vagyok életemet adni érte: Isten ejigem
úgy segéljen!

A tizennégy esztendős fiú már a tényleges Hitlerjugend tagja lett, s az maradt tizennyolc
éves koráig, amikor a Munkaszolgálat vagy a hadsereg kötelékébe került. A Hitlerjugend óriási,
az SA-hoz hasonlóan paramilitáris alapokon nyugvó szervezet volt, amelyben a férfikdr felé
haladó ifjak nemcsak a tábori élet, a sport és a náci ideológia területén, hanem katonailag is
rendszeres képzésben részesültek. Sok hétvégén esett meg velem, hogy Berlin környékén tett
erdei kirándulásaim közben megzavart a Hitlerjugend, ahogy a fiuk lövésre készen tartott
puskával a kezükben és súlyos katonai borjúval a vállukon csörtettek a fák között vagy a
síkságon.
Olykor az ifjú hölgyek is katonásdit játszottak, mivel a Hitlerjugend a lányokat sem
hanyagolta el. A tíz és tizennégy év közötti korú lányok voltak a Jungmädelek. Nekik is külön
egyenruhájuk volt: fehér blúz, hosszú kék szoknya, zokni, és – felettébb nőietlen – súlyos
túrabakancs. A megfelelő korú fiúkéhoz hasonló képzést kaptak, hétvégeken ők is nehéz
hátizsákokkal terhelt hosszú meneteléseken vettek részt, s megkapták a szokásos agymosást is a
náci filozófiából, A hangsúly azonban a nőknek a Harmadik Birodalomban játszandó szerepén
volt: mindenek felett egészséges gyermekek egészséges anyáinak kellett lenniük. Ezt még
erősebben hangsúlyozták akkor, amikor a tizennégy éves lányok a B.D.M., a Bund Deutscher
Mädel (Német Lányok Szövetsége) tagjai lettek.
Tizennyolc éves korában többezer B.D.M.-tag leány (huszonegy éves korukig maradtak a
szervezetben) egyéves vidéki mezőgazdasági szolgálatra vonult. Ez volt az ún. Land Jahr, ami a
fiúk által végzett Munkaszolgálat megfelelője volt. A lányok itt a parasztházakban és a mezőn
segítettek a gazdáknak. Olykor magukban a gazdaságokban, gyakrabban pedig a területen lévő
külön kis táborokban laktak, ahonnan reggelenként teherautókon szállították ki őket a
gazdaságokba, Hamarosan erkölcsi problémák merültek fel. Egy csinos fiatal lány jelenléte
gyakran borította fel egy-egy paraszti otthon békéjét, és egyre hangosabb volt a szülök
felháborodott tiltakozása amiatt, hogy lányukat teherbe ejtették a gazdaságban. Egyéb
problémák is keletkeztek. A lánytáborokat rendszerint a Munkaszolgálatot teljesítő fiúk tábora
mellé telepítették. Ε szomszédság is számos terhességet eredményezett. Egész Németországot
bejárta egy kétsoros versike, ami a Munkafront „Erőt az örömből” mozgalmára utalva a fiatal
lányok Land-Jahr-szolgálatát figurázta ki:

Erdőn-mezőn örömömben
Minden erőm elveszítem.

Hasonló problémák merültek fel a Lányok Háztartási Éve során: ennek keretében körülbelül
félmillió Hitlerjugend-lány egy évet töltött városi háztartási alkalmazottként. A komolyabb
nácik egyáltalán nem erkölcsi problémának tekintették ezeket a dolgokat. Több alkalommal
hallottam, amint a B.M.D. női vezetői (szinte kivétel nélkül csúnyácskák voltak, s rendszerint
férjezetlenek) arra oktatták a rájuk bízott fiatalokat, hogy ha lehetséges, akkor házasságon belül,
de ha szükséges, akkor házasság nélkül is erkölcsi és hazafias kötelességük gyermekeket hozni
a világra Hitler birodalma számára.
1937 végére a Hitlerjugend taglétszáma 7 728 259 fő volt. Nagy szám, de ezzel együtt is
körülbelül négymillió fiatalnak sikerült kívül maradnia a szervezeten, s 1939 márciusában a
kormány törvényt bocsátott ki, amelyben minden fiatalt ugyanolyan módon sorozott be a
Hitlerjugendbe, mint ahogy a hadsereg intézte a bevonultatást. A makacskodó szülőket
figyelmeztették, hogy gyermekeiket elveszik tőlük, és árvaházakban vagy egyéb otthonokban
helyezik el, ha nem lépnek be a szervezetbe.
A Harmadik Birodalom oktatásügyének végső ficama az elit képzésére alapított három
iskolatípus volt: az Adolf Hitler Iskolákban a Hitlerjugend irányításával, a Nemzeti Politikai
Nevelőintézetekben és a Rendi Várakban a pártégisze alatt folyt a tanítás. Az Adolf Hitler
Iskolák kiválogatták a legígéretesebb tizenkét esztendős Jungvolk-tag gyerekeket, és hatéves
intenzív képzéssel készítették őket elő a pártban és a közigazgatásban végzendő vezetői
munkára. A gyerekek spártai fegyelemben éltek a bennlakásos iskolában amelynek elvégzése
után jogosultak voltak egyetemre jelentkezni. 1937 után tíz ilyen iskolát indítottak: a
braunschweigi Akademie volt köztük a legrangosabb intézet.
A Politikai Nevelőintézetek célja a régebben a porosz katonai akadémiákon alkalmazott
típusú oktatás újbóli bevezetése volt. Egy hivatalos kommentár szerint ez „a katonai szellemet”
helyezte előtérbe, „annak jellemzőivel: a bátorsággal, kötelességérzettel és egyszerűséggel
egyetemben”. A náci elvek külön oktatása egészítette ki a nevelést. Az iskolákat az SS
felügyelte: innen kerültek ki intézetek igazgatói és legtöbb tanára. 1933-ban három ilyen iskolát
alapítottak, a háború kitöréséig pedig harmincegyre nőtt a számuk, közülük három lányiskola
volt.
A piramis csúcsán az ún. Rendi Várak, az Ordensburgok álltak: A tizennegyedik-tizenötödik
századbeli teuton lovagrend várainak atmoszféráját idéző intézetekben képezték a náci elit
krémjének krémjét. Az egykori lovagrend alapja a rend mesterének, az Ordensmeistemok
fogadott feltétlen engedelmesség elve volt, feladata pedig a keleti szláv területek német kézre
történő meghódítása és a helybeliek rabszolgasorba taszítása. A náci Rendi Várak fegyelme és
célkitűzése is hasonló volt. Kizárólag a legfanatikusabb fiatal-nácikat választották ki,
rendszerint az Adolf Hitler Iskolák és a Politikai Nevelőintézetek legjobb tanulói közül. Négy
ilyen Vár volt, és a diák egymás után mind a négyet végigjárta. A hatesztendős képzés első évét
„faji tudományokra” és a náci ideológia egyéb vonatkozásaira szakosodott Várban töltötték a
tanulók. A hangsúlyt, itt a szellemi tréningre és a fegyelemre helyezték, a testnevelés alárendelt
szerepet játszott. Ez a rangsor Megfordult a második évben, abban a Várban, ahol az atlétika és
a sport, közte a hegymászás és az ejtőernyős ugrás volt a legfontosabb. A harmadik Várban
másfél esztendőt töltöttek a diákok politikai és katonai ismeretek elsajátításával. Végül
tanulmányai negyedik és utolsó fázisában a jelöltet a kelet-poroszországi Marienburgban lévő
Rendi Várba küldték a lengyel határ mellé. Itt, annak a várnak a falai között, amely öt
évszázaddal azelőtt a teuton lovagok erőssége volt, a politikai és katonai képzés fő hangsúlyát a
keleti kérdésre helyezték, és a Lebensraum örök keresése során a szláv területekre történő
terjeszkedés német szükségét és jogát sulykolták a hallgatók fejébe. Mint kiderült, tudatosan és
kitűnően készítették fel itt a fiatalokat az 1939-ben és azután bekövetkező eseményekre.
Így képezték hát a fiatalságot élni, dolgozni és meghalni a Harmadik Birodalomban. Bár
elméjüket szándékosan mérgezték, rendes iskolai oktatásukat félbeszakították, otthonukat pedig
az adott oktatási formának megfelelő különféle közösségekkel váltották fel, a fiúk és lányok
roppant boldognak látszottak, tele voltak az élet és a Hitlerjugend szeretetével. És nem lehetett
kétség a felől sem, hogy egészséges és jó volt az a gyakorlat, amely szerint a legkülönbözőbb
hátterű gyerekeket, szegényeket és gazdagokat, munkás és paraszti leszármazottakat,
üzletemberek és arisztokraták csemetéit terelték egybe, és közös feladatokat adtak nekik. A
legtöbb esetben nem ártott meg a városi gyerekeknek, hogy hat hónapot a kötelező
Munkaszolgálatban töltsenek, ahol a szabadban éltek, és megtanulták a kétkezi munka értékét,
meg azt, hogyan lehet jól kijönni a más társadalmi osztályból származókkal. Aki azokban az
időkben beutazta Németországot, és táboraikban beszélgetett a fiatalokkal, s láthatta, amint
együtt dolgoznak, játszanak és énekelnek, annak látnia kellett, hogy bármilyen gonosz tanokkal
is tömték őket, az ifjúsági mozgalom attól még hihetetlenül dinamikus volt.
A Harmadik Birodalom fiatalsága erős és egészséges testtel nőtt fel, a hazája jövője iránti és
a saját magába vetett hittel eltelve, s olyan erős bajtársi érzéssel, amely széttört minden
gazdasági, társadalmi és osztálykülönbséget. Ez jutott eszembe 1940 májusában, amikor az
Aachen és Brüsszel közötti országúton láttam a különbséget a napfényben és megfelelő
étrenden töltött kamaszkor után bronzbarna, jóvágású német katonák és a beesett mellű, szűk
vállú, tésztaszín arcú, rossz fogú első angol hadifoglyok között, akik tragikus példát
szolgáltattak arra, mennyire elhanyagolta Anglia az ifjúságot a két világháború között.

A GAZDÁK ÉLETE A HARMADIK BIRODALOMBAN

1933-ban, amikor Hitler hatalomra jutott, a gazdák a legtöbb országhoz hasonlóan
Németországban is kétségbeejtő helyzetben voltak. A Frankfurter Zeitung egyik munkatársa
szerint a parasztok helyzete rosszabb volt, mint a német földön 1524-25-ben pusztító
katasztrofális parasztháború óta bármikor. A mezőgazdaság 1932-33-as összes bevétele
rekordmélységbe zuhant, több mint egymilliárd márkával a háború után addigi legrosszabb évi,
az 1924-25-i alá. A parasztok adóssága 12 milliárd márka volt, ami majdnem teljes egészében
az utolsó nyolc év során gyülemlett fel. A gazdaságok összbevételének körülbelül 14 százalékát
vitte el az adósságok utáni kamatfizetés, s ezen felül még tekintélyes összegű adót és szociális
szolgáltatásokhoz való hozzájárulást is fizettek a gazdák.
– Egy dolgot véssetek jól az eszetekbe, párttársaim! – figyelmeztetett Hitler kancellársága
kezdetén. – A német parasztságnak már csak egyetlenegy, utolsó lehetősége van! – 1933
októberében pedig kijelentette, hogy „a német paraszt tönkremenetele a német nép
tönkremenetelét fogja magával hozni”.
A náci párt akkor már évek óta udvarolt a parasztság támogatásáért. A
„megváltoztathatatlan” pártprogram 17. pontja a következőket ígérte nekik: „földreform ...
földbirtokok kártérítés nélkül, közcélra történő elkobzásáról intézkedő törvény; a
mezőgazdasági kölcsönök kamatainak eltörlése, és mindenféle földspekuláció
megakadályozása”. Ám ez is a program legtöbb pontjának sorsára jutott: a gazdáknak tett
ígéreteket sem tartották meg, kivéve az utolsót, ami a földspekuláció meggátlásáról szólt. 1938-
ban, ötévi náci uralom után a földbirtok megoszlása még mindig aszimmetrikusabb volt, mint
az összes többi nyugati országban. Az azévi statisztikai évkönyvben közölt adatok szerint a két
és félmillió legkisebb gazdaságnak kevesebb földje volt, mint a 0.1 százalékot kitevő legfelső
kategóriának. A náci diktatúra a szocialista-burzsoá köztársasági kormányzathoz hasonlóan nem
merte feldarabolni a junkereknek az Elbától keletre fekvő óriási birtokait.
A náci rezsim ezzel együtt átfogó új mezőgazdasági programba kezdett, amelyet a Blut und
Boden (Vér és rög) nagyszabású szentimentális propagandájával körített, s a parasztságot a föld
sójaként és a Harmadik Birodalom legfőbb reménységeként ünnepelte. A program
végrehajtására Hitler Walther Darrét jelölte ki, aki noha a magáévá tette az összes náci
sületlenséget, ritka kivételnek számított a náci vezetők között azzal, hogy szakemberként, jól
ismerte saját területét. Kiváló mezőgazdasági szakember volt, szolgált a porosz és a birodalmi
földművelésügyi minisztériumban is. Feljebbvalóival történt összetűzését követően innen 1929-
ben távozni kényszerült: hazatért a Rajna mellékére, s megírta A parasztság, mint az északi faj
életereje című művét. Ilyen címmel a könyv szükségszerűen magára vonta a nácik figyelmét.
Rudolf Hess elvitte Darrét Hitlerhez, akinek annyira tetszett a szerző, hogy megbízta, készítsen
a párt számára megfelelő mezőgazdasági programot.
 Hugenberg 1933 júniusában történő elmozdítása után Darré lett az élelmezésügyi és
mezőgazdasági miniszter. Szeptemberre már el is készült a német mezőgazdaságot átalakítani
szándékozó tervével. Két, még abban a hónapban életbe léptetett törvény átrendezte a termelés
és az értékesítés egész rendszerét, magasabb átvételi árakat biztosított a parasztok számára,
ezzel egyidejűleg pedig új lehetőséget biztosított nekik arra, hogy megvessék a lábukat, ám ezt
paradox módon úgy érte el, hogy egy felettébb régimódi státuszba helyezte vissza a
parasztságot, amelynek megfelelően a gazdaságokat a feudális kor gyakorlatához hasonlóan
csak korlátozottan lehetett örökölni, s a gazda és örökösei az idők végezetéig az adott telekhez
voltak kötve (feltéve, hogy árja németek voltak).
Az 1933. szeptember 29-én életbe léptetett örökösödési földtörvény figyelemre méltó
keverék volt: egyrészt visszarepítette a parasztokat a középkorba, másrészt pedig megvédte
Őket a pénzközpontú modern korra jellemző túlkapásoktól. A törvény a hitbizomány ősi
törvényei alá tartozóan örökletesnek nyilvánított minden 125 hektár földterületet meg nem
haladó gazdaságot, amely tisztes megélhetést tudott biztosítani egy család számára. Ε
gazdaságokat tilos volt eladni, megosztani, jelzáloggal terhelni vagy adóssággal kapcsolatos
zálogjog alá vonni. A tulajdonos halálakor a helyi szokásnak megfelelően legidősebb vagy
legfiatalabb fiú örökölte, esetleg a legközelebbi férfirokon, aki ezzel kötelessé vált gondoskodni
testvérei megélhetéséről és taníttatásáról azok nagykorúvá válásáig. Ilyen gazdaság tulajdonosa
kizárólag olyan árja német állampolgár lehetett, aki az 1800. évig visszamenően bizonyítani
tudta tisztavérű voltát. A törvény előírása szerint csakis ilyen ember viselhette a Bauer, azaz
Paraszt „tiszteletre méltó címét”, amelyet elveszíthetett, ha megszegte a „paraszti
becsületkódexet”, vagy ha alkalmatlansága, vagy egyéb ok miatt felhagyott az aktív
gazdálkodással. A Harmadik Birodalom indulásakor tehát a súlyosan eladósodott német gazdák
védelmet kaptak tulajdonuknak a zálogjog érvényesítése útján történő elvesztésétől, és attól is,
hogy földjüket darabonként eladogatni kényszerüljenek, amire már nem volt szükség az
adósságok megfizetése érdekében. Ezzel együtt azonban ugyanannyira visszavonhatatlanul
röghöz volt kötve, mint a feudális jobbágyok.
Az élet és a munka minden területét szigorúan szabályozta a Birodalmi Élelmiszer Rend,
amelyet Darré egy 1933. szeptember 13-i keltű törvénnyel alapított. Ez egy óriási kiterjedésű
szervezet volt, amely a maga ellenőrzése alá vonta a mezőgazdasági termelés, értékesítés és
feldolgozás minden elképzelhető ágát, s Birodalmi Parasztvezetőként maga Darré irányította A
szervezet két fő célkitűzése az volt, hogy állandó és jövedelmet biztosító árakat szavatoljon a
parasztok számára, valamint önellátóvá tegye Németországot az élelmiszertermelés területén.
Mennyire sikerült a dolog? Annyi bizonyos, hogy a parasztoknak, akik úgy érezték, nem
törődik velük az üzleti világ és a munkásság érdekeivel elfoglalt állam, kezdetben jólesett ez a
figyelem, no meg az is, hogy nemzeti hősöknek és tiszteletre méltó polgároknak kiáltották ki
őket. Még jobban tetszett nekik a terményárak emelkedése, amit Darré úgy ért el a számukra,
hogy egyszerűen jövedelmező szinten rögzítette az árakat. A náci uralom első két esztendejében
a nagykereskedelmi terményárak 20 százalékkal emelkedtek (a zöldségek, tejtermékek és
húsárak kicsit még magasabbra is), ám ezt az előnyt részben ellensúlyozta azoknak a dolgoknak
az egyidejű áremelkedése, amiket a gazdáknak meg kellett vásárolniuk: mindenek előtt a gépek
és a műtrágyák ára.
Ami a (mint már láttuk, háborút tervező) nácik által szükségesnek nyilvánított élelmezésügyi
önellátást illeti: e célt soha nem érték el, s figyelembe véve a német földnek a német nép
lélekszámához viszonyított minőségét és mennyiségét, soha nem is lehetett elérni. A náciknak a
sűrűn reklámozott „Termelési csata” terén megnyilvánuló minden erőfeszítése ellenére az
ország a legjobb esetben is csupán 83 százalékos önellátási szintet ért el, s a németek csak
idegen országok meghódításával tettek szert annyi élelmiszerre, amennyivel oly sokáig
kitarthattak a második világháborúban.
 A HARMADIK BIRODALOM GAZDASÁGA
Hitlernek az első években aratott sikereit nemcsak a külügyek terén elért, számos vértelen
hódítást gyümölcsöző diadalai alapozták meg, hanem Németország újbóli gazdasági
felemelkedése is, amit náci körök, sőt egyes külföldi közgazdászok is csodaként könyveltek el.
Rengeteg ember számára tűnhetett így, hiszen csökkent a munkanélküliség, ami a húszas
éveknek és a harmincas évek elejének az átka volt (1932-ben hatmillió munkanélkülit tartottak
nyilván, négy évvel később pedig egymilliónál is kevesebbet). A termelés 1932-37 között 102
százalékkal nőtt, s a nemzeti jövedelem megduplázódott. A megfigyelő számára az 1930-as
évek közepének Németországa egyetlen óriási méhkaptárra emlékeztetett: olajozottan forogtak
az ipar kerekei, s mindenki iparkodva tette a dolgát.
Az első esztendőben a nagy mértékben dr. Schacht uralta náci gazdaságpolitikát (Hitlert
tudniillik untatta a közgazdaságtan, amiről szinte semmit nem tudott) főleg annak a célnak
rendelték alá, hogy kiterjedt közmunkákkal és a magánvállalkozások ösztönzésével
munkahelyeket teremtsenek a munkanélküliek számra. Különleges munkanélküli törvények
segítségével kormányhitelt és bőséges adókedvezményeket nyújtottak azoknak a vállalatoknak,
amelyek növelték tőkefelhasználásukat és azzal a foglalkoztatottságot.
Ám a német gazdaság felélénkülésének igazi alapja az újrafegyverkezés volt: a náci rezsim
1934 óta folyamatosan ide terelte az üzleti világ és a munkaerő (valamint a tábornoki kar)
energiáját. A nácik konyhanyelve rövidesen az egész német gazdaságot a Wehrwirtschaft
(hadigazdaság) néven kezdte emlegetni, s szándékosan olyanra tervezték, hogy ne csak háborús
időben működjön, hanem a háborúhoz vezető béke idején is. A Totális háború (Der Totale
Kneg) című, angolra tévesen The Nation at War címmel fordított, Németországban 1935-ben
kiadott könyvében Ludendorff tábornok azt hangsúlyozta, hogy a totális háborúra való
megfelelő felkészülés érdekében a nemzetgazdaságot ugyanolyan totalitárius alapon kell
mozgósítani, mint minden mást. Ez nem volt éppenséggel újdonság a németek számára, mivel
(amint láttuk) a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi Poroszországban a kormányzati
bevételek megközelítően ötheted részét a hadseregre költötték, s az egész nemzetgazdaságban
nem a népjólét, hanem elsősorban a katonapolitika eszközét látták.
A náci kormány feladata csak annyi volt, hogy a Wehrwirtschaftot a huszadik század
harmadik évtizedére alkalmazza. Az eredményt őszintén foglalta össze Georg Thomas
vezérőrnagy, a katonai gazdasági vezérkar főnöke: „A történelem csak néhány olyan példát fog
ismerni az ilyen esetre, amikor egy ország békeidőben is szándékosan és szisztematikusan a
háború igényeinek megfelelően irányította minden gazdasági erejét úgy, ahogyan Németország
kényszerült tenni a két világháború között.”12
Németország természetesen nem „kényszerült” ilyen mértékben háborúra készülni; az, hogy
így tett, Hitler tudatos döntése volt. Az 1935. május 21-én kelt titkos honvédelmi törvényben
Schachtot kinevezte a hadigazdaság teljhatalmú főmegbízottjává, utasította, hogy „még a
békeidőben kezdje el a munkát”, és felhatalmazta, hogy „irányítsa a gazdasági felkészülést a
háborúra”. Az utolérhetetlen dr. Schacht nem várt 1935 tavaszáig azzal, hogy a háborús
előkészületek jegyében kezdje kiépíteni a német gazdaságot. 1934. szeptember 30-án, nem
egészen két hónappal a gazdasági miniszterré történő kinevezése után benyújtotta a Führernek
„Jelentés a hadigazdasági mozgósítás érdekében folyó munka állásáról 1934. szeptember 30-
án” című memorandumát, amelyben büszkén hangsúlyozta, hogy minisztériuma „a háborúra
való gazdasági felkészülés feladatát kapta”. 1935. május 3-án, négy héttel az előtt, hogy a
hadigazdaság teljhatalmú főmegbízottja lett, személyes emlékeztetőt adott át Hitlernek. írása
azzal a megállapítással kezdődött, hogy „a német politika problémája a fegyverkezési program
gyors és mennyiségi megvalósítása; ennélfogva minden mást e célnak kell alárendelni...”
Schacht elmagyarázta Hitlernek, hogy mivel „1935. március 16-ig (amikor Hitler bejelentette,
hogy a hadsereget sorozással harminchat hadosztályosra bővítik) maximálisan álcázni kellett a
fegyverkezést, szükséges volt a bankóprést használni” az első lépések finanszírozására. Némi
kárörömmel arra is rámutatott, hogy az állam ellenségeitől (leginkább a zsidóktól) elkobzott és
a befagyasztott külföldi bankszámlákról elvett pénz is Hitler ágyúinak beszerzését segítette elő.
„Fegyverkezésünket tehát részben politikai ellenfeleink kontójára finanszírozzuk”
szellemeskedett Schacht.13
Noha a nürnbergi per egyik vádlottjaként ártatlanságát bizonygatta azzal a váddal szemben,
hogy részt vett az agresszív háború megvívására irányuló náci összeesküvésben, s kijelentette,
hogy éppen ellenkezőleg cselekedett, ettől még tény marad, hogy senkiéhez nem fogható
Schacht felelőssége a Hitler által 1939-ben provokált háború gazdasági előkészítéséért. Ezt a
hadsereg is készséggel elismerte. Schacht hatvanadik születésnapja alkalmával a hadsereg
Militär-Wochenblatt c. lapjának 1937. január 22-i száma így dicsérte: „a férfi, aki gazdaságilag
lehetővé tette a Wehrmacht újjáépítését”, s hozzátette: „A véderő Schacht ügyességének és
nagyszerű képességeinek köszönheti, hogy minden pénzügyi nehézség ellenére képes volt 100
000 fős hadseregből a jelenlegi haderővé fejlődni.”
Schacht teljes egészében arra fordította elismert pénzügyi zsenialitását, hogy
megfinanszírozza Németország háborús felkészülését. A bankjegynyomtatás csak egy volt
eszközeinek széles tárházában. Olyan bűvészmutatványokkal tudta manipulálni a pénzt, hogy
annak külföldi közgazdászok becslése szerint egyszer 237 különböző értéke volt. Németország
számára szemkápráztatóan jövedelmező kompenzációs ügyleteket tárgyalt végig több tucat
országgal, s az ortodox közgazdák döbbenetére sikerrel demonstrálta, hogy minél több pénzzel
tartozunk egy országnak, annál több üzletet köthetünk vele. A kevés likvid tőkével és szinte
nem létező pénzügyi tartalékokkal rendelkező országban hitelt teremteni egy zseni (sokak
szerint viszont egy nagy manipulátor) műve volt. Jó példa erre az ún. „Mefo”-jegy, amit ő talált
fel. A Mefo-jegyeket a Reichsbank bocsátotta ki, az állam garantálta, és kizárólag hadiipari
szállítóknak fizettek vele. Ε jegyeket minden német bank elfogadta, s végül a Reichsbank
számítolta le. Mivel nem jelentek meg sem a nemzeti bank nyilvánosságra hozott éves
jelentéseiben, sem pedig az állami költségvetésben, segítettek titokban tartani Németország
újra-fegyverkezésének mértékét. 1935 és 1938 között kizárólag az újrafegyverkezés
finanszírozására szolgáltak, összesen tizenkét milliárd márka értékben. Schwerin von Krosigk
gróf, az elgyötört pénzügyminiszter, amikor egyszer Hitlernek magyarázta a dolog lényegét, azt
mondta, hogy a Mefo-jegy voltaképpen a „pénznyomtatás” egyik módja.14
1936 szeptemberében, a Schachtot teljhatalmú gazdasági diktátorként felváltó, ám az
üzlethez Hitler módjára szinte semmit nem konyító Göring vaskezű irányítása alatt útjára indult
Négyéves Terv bevezetését követően Németország áttért a totális hadigazdálkodásra. A terv
célkitűzése az volt, hogy négy év alatt az ország teljesen önellátóvá váljon, s egy háborús
blokád ne kényszeríthesse térdre. Az importot minimálisra csökkentették, szigorú ár- és
bérkontrollt vezettek be, az osztalékokat 6 százalékban maximálták, nagy gyárakat hoztak létre
szintetikus gumi, textíliák és üzemanyagok, valamint a németországi nyersanyagforrások adta
lehetőségek szerinti egyéb termékek gyártására. Felépítették az óriási Hermann Göring
Műveket is, amely a helyi gyenge minőségű ércből készített acélt. Röviden tehát a német
gazdaságot mozgósították a háborúra, s az egyébként óriási hasznot gyűjtő üzletemberek kis
csavarokká váltak a hadi gépezetben: munkájukat annyi korlátozás és kitöltendő űrlap határolta
körül, hogy dr. Funk, aki 1937-ben gazdasági miniszterként, 1939-ben pedig a Reichsbank
elnökeként vette át Schacht örökét, kénytelen volt bánatosan elismerni, hogy „jelenleg egy
német ipari vállalkozó teljes levelezésének több mint felét teszi ki a hivatalos kommunikáció”, s
„Németország exportkereskedelme napi negyvenezer tranzakcióval jár, mégis minden egyes
tranzakció lebonyolításához több mint negyven különböző nyomtatványt kell kitölteni”.
Mélységesen kiábrándultak a bürokrácia hegyei alá temetett üzletemberek, akiknek az állam
megszabta, hogy mit gyárthatnak, abból mennyit és milyen áron; akiket egyre jobban fejtek a
növekvő adóterhekkel és a párt javára tett magas összegű „különleges hozzájárulások” iránti,
soha véget nem érő igénnyel; akik valaha lelkesen fogadták Hitler rezsimjét, mert azt remélték,
hogy véget vet a munkásság szervezeteinek és hagyja majd, hogy belevethessék magukat az
akadálymentes szabad vállalkozásba. Ilyen csalódott üzletember volt Fritz Thyssen, a párt egyik
legkorábbi és legnagyobb szponzora, aki a háború kitörésekor elmenekült Németországból.
Felismerte, hogy „a náci rezsim tönkretette a német ipart”. S külföldön minden ismerősének
elpanaszolta: – Micsoda tökfej voltam!15
Kezdetben azonban a német üzletemberek abban a hitben ringatták magukat, hogy a nácik
uralma számukra Isten áldása. A „megváltoztathatatlan” pártprogram persze baljósan hangzott a
fülükben, mivel a trösztök államosítását, a nagykereskedelmi profit megosztását, „az áruházak
közösségi tulajdonba vételét és kiskereskedők számára olcsón történő bérbeadását” (16. pont),
földreformot, valamint a jelzálogkamat megszüntetését irányozta elő. Ám az iparral és
kereskedelemmel foglalkozók csakhamar rájöttek, hogy Hitlernek esze ágában sincs betartani a
pártprogram egyetlen gazdasági pontját sem, s a radikális ígértekkel csak szavazatokat akart
szerezni. 1933 első néhány hónapjában a párt egyes radikálisai megpróbálták irányításuk alá
vonni a gazdasági szervezeteket, magukhoz ragadni az áruházakat, és kialakítani egy, a
Mussolini kísérletéhez hasonló alapokon nyugvó korporatív államot. Hitler gyorsan
megszabadult tőlük, s konzervatív üzletemberekkel váltotta fel őket. Gottfried Feder, Hitler első
mentora a közgazdaságtan területén, aki el akarta törölni az „adósrabszolgaságot”, államtitkári
posztot kapott a gazdasági minisztériumban, de főnöke, a biztosítási mágnás dr. Karl Schmitt,
aki világéletében mást sem tett, mint pénzt adott kölcsön és kamatot szedett, nem adott neki
feladatokat. Schacht pedig, mihelyt átvette a minisztériumot, rövid úton megszabadult Fédertől.
A párt egyik fő bázisának számító kisvállalkozók, akik sokat vártak Hitler kancellárságától,
rövid időn belül azt tapasztalták, hogy nagyon sokan tönkremennek közülük, és újra
alkalmazottként kell munkát vállalniuk. Egy 1937 októberében életbe léptetett törvény
egyszerűen rendeletileg feloszlatott minden 40 000 dollárnál kisebb tőkével rendelkező kft.-t, és
megtiltotta 200 000 dollárnál kevesebb tőkével rendelkező új kft.-k alapítását. Ez az intézkedés
gyorsan eltakarította a pályáról a kisvállalkozások egyötödét. A nagy kartelleket viszont,
amelyeket már a köztársasági időkben is favorizált az állam, a nácik tovább erősítették. Sőt, egy
1933, július 15-én kelt törvény kötelezővé is tette a kartellrendszert. A gazdasági minisztérium
felhatalmazást kapott új kartellek szervezésére vagy a vállalatoknak a létező kartellekbe
terelésére.
A nácik meghagyták a köztársasági időkben alapított milliónyi ipari és kereskedelmi
szövetséget, bár az 1934. február 27-i alaptörvény kötelezővé tette átszervezésüket az
áramvonalasított Führerprinzipnék megfelelően, s így állami felügyelet alá kerültek. Minden
vállalkozást a tagok sorába kényszerítettek. A hihetetlenül bonyolult szervezet legtetején a
Birodalmi Gazdasági Kamara állott, amelynek vezetőjét az állam nevezte ki, s amely hét
országos gazdasági csoportot, huszonhárom gazdasági kamarát, száz ipari és kereskedelmi
kamarát, valamint a hetven kézműveskamarát is felügyelte. Gyakran a legokosabb üzletember is
eltévedt e labirintusszerű szervezetben, a gazdasági minisztérium és a Négyéves Terv számtalan
hivatala között, valamint a különleges törvények és rendeletek többezres dzsungelében. Külön
jogászokat kellett alkalmazni annak érdekében, hogy egyáltalán működhessen egy-egy cég. A
harmincas évek vége felé csillagászativá nőtt a korrupció azon fajtája, hogy megkeresték azokat
a fontos tisztségviselőket, akiknek a döntéseitől vagy számos megrendelés függött, vagy annak
a lehetősége, hogy megkerülhetővé válik a kormányzat és a szakmai szervezetek törvényeinek
és rendszabályainak végtelen sora. – Gazdasági szükségszerűség! – vallotta meg nekem egy
üzletember.
Zaklatott életük dacára az üzletemberek szépen gyarapodtak. A nehézipar ágai, amelyek az
újrafegyverkezés fő haszonélvezői voltak, az 1926-os konjunktúraévben elért 2%-hoz képest az
utolsó békeévben, 1938-ban 6,5% profitrátát értek el. Még az osztalékok 6 százalékos plafonját
előíró törvény sem jelentett nehézséget a társaságok számára. Ellenkezőleg! Elméletileg a
törvény szerint a 6% feletti minden összeget államkötvényekbe kellett fektetni – elkobzásról szó
sem volt. Ténylegesen azonban a legtöbb vállalat visszaforgatta az üzletbe a felosztatlan
profitot, amely az 1932-ben elért 175 millió márkáról 1938-ban már ötmilliárd márkára
emelkedett. A takarékpénztárakban elhelyezett összes lakossági megtakarítás ebben az
esztendőben csupán kétmilliárd márka volt, azaz kevesebb, mint fele a felosztatlan profitnak, az
osztalékba kerülő profit pedig csupán 1 200 000 000 márka. Kellemes hasznuk mellett az
üzletembereknek az is jól jött, hogy Hitler alatt a helyére került a munkásság. Nem volt többé
értelmetlen bérkövetelés, sőt ami azt illeti, a bérek valamivel még csökkentek is, noha
ugyanakkor a megélhetési költségek 25 százalékkal emelkedtek. És ami a legfontosabb:
megszűntek a sokba kerülő sztrájkok. A helytelen viselkedés efféle megnyilvánulásai csupa
verboten dolognak számítottak a Harmadik Birodalomban.

JOBBÁGYSORBAN A MUNKÁSOSZTÁLY
A szakszervezetektől, a kollektív alku lehetőségétől és a sztrájk jogától megfosztott német
munkás ipari jobbággyá vált a Harmadik Birodalomban: ugyanúgy gazdájához, a munkaadóhoz
volt kötve, mint középkori elődje a földesurához. A régi szakszervezeteket elméletileg
helyettesítő Munkafront nem képviselte a munkások érdekeit. Az eme intézményt 1934. október
24-én létrehozó törvény szerint a Munkafront „az agy és az ököl teremtő német munkásainak a
szervezete” volt. Nemcsak a bérből és fizetésből élőket foglalta magába, hanem a munkaadókat
és az értelmiségieket is. A valóságban óriási propagandaszervezet volt, s ahogy néhány munkás
megfogalmazta: hatalmas csalás. A törvény szövegében megfogalmazott célja nem az volt,
hogy megvédje a munkásokat, hanem az, hogy „létrehozza a minden németek valódi szociális
és alkotó közösségét. Feladata arról gondoskodni, hogy minden egyén képes legyen ... a
maximális munkateljesítmény nyújtására.” A Munkafront nem valamiféle független
adminisztratív szervezet volt, hanem a hadsereg kivételével a náci Németországban létező
minden egyéb szervezethez hasonlóan az NSDAP integráns része, vagy ahogy vezetője, dr. Ley
(Thyssen szerint „az a dadogó iszákos”) fogalmazott, „a párt eszköze”. És valóban: az október
24-i törvény azt is előírta, hogy a Munkafront tisztségviselőit a párt soraiból, az egykori náci
szakszervezetekből, az SA-ból és az SS-ből kell kijelölni. Úgy is lett.
A korábbi, 1934. január 20-án kelt és „Munkaügyi Charta” néven ismertté vált Nemzeti
Munkaügyet Szabályozó Törvény már a helyére tette a munkást, s munkaadóját visszahelyezte
régi pozíciójába, a korlátlan úr helyére, bár természetesen a munkaadó sem mentesült a
mindenható állam beavatkozása alól. A munkaadó „a vállalkozás vezetője” lett, az
alkalmazottak pedig a „kíséret”, azaz Gefolgschaft. A törvény 2. paragrafusa előírta, hogy „a
vállalkozással kapcsolatos minden kérdésben a vállalkozás vezetője hozza meg az
alkalmazottakra és a munkásokra vonatkozó összes döntést”. S csakúgy, mint ahogy hajdanán
az úr felelt alattvalói jólétéért, a náci törvény szerint a munkaadó vált „felelőssé az
alkalmazottak és a munkások jólétéért”. Ezért cserébe, mondta ki a törvény, „az alkalmazottak
és a munkások hűséggel tartoznak neki”, azaz szorgalmasan és nyújtott munkaidőben kell
dolgozniuk a számára, és nincs visszabeszélés, morgás, vagy Isten ments, bérkövetelés.
A béreket a Munkafront által kijelölt ún. munkaügyi kurátorok szabták meg. Ők a
gyakorlatban a munkaadó kívánsága szerint állapították meg a fizetéseket. Szó sem lehetett
arról, hogy akár csak konzultáljanak is ilyesmiről a munkásokkal, bár 1936 után, amikor a
hadiipari üzemekben munkaerőhiány lépett fel, és néhány munkaadó béremeléssel próbált
további munkásokat szerezni, állami rendeletre befagyasztották a bérskálákat. Hitler roppant
nyíltan beszélt a bérek alacsonyan tartásáról. – A nemzetiszocialista vezetés vaskemény
alapelve az, hogy nem engedi az órabérek emelését, s a jövedelem növekedését kizárólag a
teljesítmény növekedésével teszi lehetővé! – nyilatkozta uralma kezdetén.16 Abban az
országban, ahol a bérek legnagyobb része legalább részben a normarendszeren alapult, ez annyit
jelentett, hogy a munkás csak úgy remélhet több pénzt, hogy minél gyorsabban és hosszabb
ideig dolgozik.
 Az Egyesült Államokhoz képest a megélhetési költségekben és a szociális szolgáltatásokban
meglévő különbségeket figyelembe véve is a németországi bérek mindig alacsony szinten
mozogtak, s a náci uralom idején valamivel az addiginál is lejjebb szálltak. A Birodalmi
Statisztikai Hivatal szerint a gazdasági válság mélypontján, 1932-ben 20,4 centes órabérért
dolgozott az átlagos szakmunkás, akinek az órabére 1936 közepére már csak 19,5 cent volt. A
szakképzetlen munkaerő átlagos órabére 16,1 centről 13 centre csökkent. Az 1936-os nürnbergi
pártnapokon dr. Ley kijelentette, hogy a Munkafront égisze alatt a teljes munkaidőben dolgozók
átlagbére heti 6,95 dollárra rúg. A Birodalmi Statisztikai Hivatal ezt az összes német munkásra
vonatkoztatva 6,29 dollárban jelölte meg.
Noha most több millió munkanélküli volt újra állásban, az ország összjövedelméből az
összes német munkásra együttesen jutó rész a gazdasági válság sújtotta 1932. évben rájuk eső
56,9 százalékról a virágzó 1938. évben 53,6 százalékra csökkent. Ugyanebben az időben a tőke
és az üzlet részesedése ebből a nemzeti jövedelemből 17,4 százalékról 26,6 százalékra
emelkedett. Igaz, hogy a sokkal nagyobb arányú foglalkoztatottság miatt a bérekből és
fizetésekből származó összjövedelem 66 százalékkal, huszonötmilliárd márkáról
negyvenkétmilliárd márkára emelkedett, ám a tőkéből és az üzleti tevékenységből származó
jövedelem ennél jóval meredekebben, 146 százalékkal nőtt meg. Nyilvános beszédeiben
Hitlertől lefelé a Harmadik Birodalom minden egyes propagandistája rutinszerűen kiátkozta a
burzsoáziát és a kapitalistákat, s szolidaritást hirdetett a munkásokkal. A hivatalos statisztikák
józan összehasonlítása azonban, amire talán kevés német vette a fáradságot, elárulta, hogy a
náci politika legnagyobb haszonélvezői az elátkozott kapitalisták voltak, nem pedig a
munkások.
Végül pedig csökkent a német munkások nettó keresete is. A magas jövedelemadók, a
beteg-, munkanélküli- és rokkantbiztosítási segélyalapokhoz történő kötelező hozzájárulások és
a Munkafront-tagdíj mellett a náci Németországban élő többi réteghez hasonlóan a kétkezi
munkásra is állandó nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy egyre nagyobb adományokat
juttasson a nagyszámú náci jótékonysági akció javára, amelyek közül a Winterhilfe (Téli
segély) volt a legnagyobb. Sok munkás vesztette el az állását azért, mert nem adakozott a
Winterhilfe javára, vagy hozzájárulását túl kevésnek találták. Egy alkalommal a munkaügyi
bíróság, amely megerősítette egy alkalmazott azonnali elbocsátását, a következőképpen
értelmezte az ilyen vonakodást: „... ellenséges magatartás a nép közösségével szemben ... a
leghatározottabban elítélendő”. Becslések szerint a harmincas évek közepén egy munkás bruttó
keresetének 15-35 százaléka ment el adóra és a különböző adományokra. A 6,95 dolláros
hetibér valójában ennyivel volt kevesebb, s nem maradt sok a lakásra, élelemre, ruházkodásra és
szórakozásra.
Hitler Németországában a munkásokat a középkori jobbágyokhoz hasonlóan folyamatosan
és egyre erősebben kötötték hozzá munkahelyükhöz, bár az ő esetükben nem a munkaadó,
hanem az állam volt ezért a felelős. Láttuk már, hogy a Harmadik Birodalomban hogyan
kötötték röghöz a parasztokat az öröklési törvénnyel. Hozzájuk hasonlóan a mezőgazdasági
munkásokat is törvény kötötte a földmunkához, s tilos volt onnan elköltözniük, hogy a városban
vállaljanak állást. El kell ismernünk, hogy a gyakorlatban ez a náci törvény nem vált be: 1933-
1939 között 1 300 000 földmunkás vándorolt át az ipari és kisipari szektorba. Az ipari
munkások esetében azonban a törvényt betartatták. Az 1934. május 15-i törvénnyel kezdődően
számos rendelet súlyosan korlátozta a munkások munkahelyváltoztatási szabadságát. 1935
júniusa után az állami munkaközvetítő hivatalok kizárólagos foglalkoztatási jogot kaptak:
megszabhatták, kit milyen munkára és hová szabad felvenni.
A munkakönyv intézményét 1935 februárjában vezették be, s végül tilos volt munkakönyv
nélküli dolgozót alkalmazni. A munkakönyvben birtokosa szakképzettségét és addigi
munkahelyeit tartották számon. A könyvecske nemcsak az államot és a munkaadót látta el
naprakész információval az országban élő minden egyes alkalmazottról, de arra is felhasználták,
hogy a munkást a munkapadjához kössék vele. Ha más állásba kívánt távozni, munkaadója
visszatarthatta a munkakönyvét, ami azt jelentette, hogy legálisan nem vállalhatott máshol
munkát. 1938. június 22-én végül a Négyéves Terv Hivatala által kibocsátott rendelet bevezette
a munkaügyi sorozást, ami arra kötelezett minden németet, hogy ott dolgozzon, ahová az állam
küldi. Azokra, akik valamilyen nagyon jó mentség nélkül távolmaradtak a munkából,
pénzbírság és börtön várt. Az éremnek persze nyilvánvalóan volt másik oldala is: a munkaadó
nem bocsáthatta el alkalmazottját az állami munkaközvetítő hivatal jóváhagyása nélkül. A
munkás állása biztos volt, s ezt ritkán tapasztalhatta a köztársasági időkben.
A létminimumot alig meghaladó bér mellett, a számos eszközzel munkahelyéhez kötött
német munkások az ókori Róma proletárjaihoz hasonlóan cirkuszt is kaptak uraiktól, hogy ne
figyeljenek nyomorúságos sorukra. – A tömegek figyelmét az anyagi értékekről az erkölcsiekre
kellett terelnünk – nyilatkozott egyszer dr. Ley. – Fontosabb az ember lelkét táplálni, mint a
gyomrát!
Ezért indította útjára a Kraft durch Freude (Erő az örömből) nevű szervezetet. Ez arról
gondoskodott, amit leginkább katonai fegyelemmel rendszabályozott szabadidőprogramoknak
nevezhetünk. Talán a régebbiekben is így volt, de a huszadik századi totális diktatúrák
szükségét érzik annak, hogy az egyénnek ne csak a munkaidejét, hanem a szabad idejét is
ellenőrzésük alatt tartsák. Az Erő az örömből pontosan ezt tette. A nácik uralma előtt
Németországban több tízezer klub szentelte energiáit a sakktól a labdarúgáson keresztül a
madarak megfigyeléséig mindenféle szabadidős tevékenységnek. A nácik alatt azonban a Kraft
durch Freude égisze alatt és irányításával tevékenykedők kivételével egyetlen szervezett
társadalmi, sport- vagy szabadidős csoportosulás sem működhetett.
A Harmadik Birodalom német átlagpolgára számára ez a hivatalos, minden tevékenységre
kiterjedő rekreációs szervezet kétségtelenül jobb volt a semminél. A Munkafront tagjainak
például nevetségesen olcsó belföldi és tengeri üdülést nyújtott. Dr. Ley két 25 000 tonnás hajót
építtetett (az egyiket saját magáról neveztette el), tíz további hajót bérbe vett, s ezek
segítségével a Kraft durch Freude tengeri társasutazásokat szervezett. Magam is részt vettem
egyszer egy ilyen hajóúton; bár a náci vezetők az én számomra az elviselhetetlenség határáig
szabályozták az életet a hajón, mégis úgy láttam, hogy a német munkások élvezik az utazást. És
milyen olcsón! Egy Madeirára induló tengeri utazás például csupán 25 dollárba került; ebben
benne foglaltatott a német kikötőbe oda-vissza érvényes vasúti jegy is. Az egyéb kirándulások
ugyanilyen olcsók voltak. A tenger- és tóparti strandokat ellepték a nyaralók: az egyik ilyen
létesítmény a Balti-tengeri Rügen mellett, amely a háború kitörésekor még nem készült el
egészen, húszezer személy számára igényelt szállodai elhelyezést. Különleges sítúrákat is
szerveztek a bajor Alpokba heti 11 dollárért, amely magába foglalta az autóút, a szállodai
ellátás, a síléckölcsönzés és a sítanártól vett leckék költségét is.
A Kraft durch Freude ellenőrizte a sport minden ágát, és szervezte a tömegsportot. A
hivatalos adatok szerint évente több mint hétmillió ember vett aktívan részt a
sporteseményeken. A szervezet ezen kívül névleges áron terjesztett színház-, opera- és
hangversenyjegyeket, amivel magasabb szintű szórakozást is biztosított a munkásoknak; ezzel
gyakran dicsekedtek a náci hivatalos személyek. A szervezetnek saját, 90 fős szimfonikus
zenekara is volt, amely állandóan járta az országot, gyakran olyan helyeken koncertezve, ahol
rendszerint nem lehetett minőségi zenét hallgatni. Végezetül pedig a Kraft durch Freude átvette
a köztársasági időkben virágzásnak indult kétszázvalahány felnőttoktatási intézményt is (a
felnőttoktatás skandináv eredetű mozgalom volt), és tovább üzemeltette őket, igaz, az oktatásba
jelentős mennyiségű náci ideológiát is belekevert.
Végső soron a munkások persze megfizették a cirkuszt. Dr. Ley szerint a Munkafront
tagdíjaiból befolyó évi összeg 160 000 000 dollárt tett ki 1937-ben, s a háború kezdetére már túl
volt a 200 000 000 dolláros szinten is. Az elszámolás rendkívül hézagos volt, mivel nem az
állam, hanem a náci párt pénzügyi hivatala végezte, amely soha nem tette közzé az adatokat. A
tagdíjak bevételéből 10% jutott a Kraft durch Freude céljaira. A dolgozók által a nyaralásra és
egyéb szórakozásokra befizetett összeg azonban, bármilyen olcsók voltak is ezek, a háború
előtti évben összesen 1 250 000 000 dollárt tett ki. A bérből élők számára még egy teher
adódott. Az ország legnagyobb, huszonötmillió főnyi tagsággal rendelkező pártszervezete, a
Munkafront több tízezer teljes munkaidőben tevékenykedő alkalmazottal bíró, felduzzadt
bürokratikus szervezetté vált. Sőt, egyes becslések szerint bevételének 20-25 százalékát nyelték
el az adminisztrációs kiadások.
Futó említést érdemel Hitlernek a német munkások terhére elkövetett egyik különleges
csalása. A „népautó”, a Volkswagen ötletét a Führer maga agyalta ki. Azt mondta, hogy minden
németnek, legalábbis minden német munkásnak legyen saját gépkocsija, éppen úgy, ahogy az
Egyesült Államok munkásainak is van. Abban az országban, ahol 50 emberre jutott egy autó
(akkor, amikor az USA-ban minden ötödikre), addig a munkás kerékpáron járt dolgozni, vagy a
tömegközlekedést vette igénybe. Hitler most elrendelte, hogy építsenek neki egy olyan
gépkocsit, ami csupán 990 márkába (a hivatalos árfolyamon 396 dollárba) kerül. Mint mondják,
aktívan részt vett a jármű tényleges megtervezésében, amely az osztrák közlekedési mérnök, dr.
Ferdinand Porsche irányítása alatt folyt.
Mivel a magánipar nem tudott 396 dollárért gépkocsit készíteni, Hitler elrendelte, hogy az
állam készítse el az autót, a terv felelősévé pedig a Munkafrontot tette. Dr. Ley szervezete
1938-ban tüstént nekilátott, hogy a Braunschweig melletti Fallerslebenben felépítse „a világ
legnagyobb autógyárát”, amely másfélmillió darabos évi kapacitással rendelkezett volna,
nagyobbal, mint Fordék, ahogy a náci propagandisták mondták. A Munkafront 50 millió márkás
tőkét előlegezett meg a terv végrehajtására. De nem ez volt a finanszírozás legfőbb módja! Dr.
Ley találékony ötlete az volt, hogy maguk a munkások adják össze a tőkét az ún. „fizess,
mielőtt megkapod” részletfizetési akció keretein belül. Heti öt márkát kellett előre fizetni, vagy
ha a munkás megengedhette magának, tízet, vagy tizenötöt is lehetett. 750 márka befizetése
után a vásárló rendelésszámot kapott, amely feljogosította egy gépkocsi átvételére, mihelyt az
elkészül., A Harmadik Birodalom idejében egyetlen autó sem készült el a gyárban. A német
munkások több tízmillió márkát fizettek be leendő gépkocsijukra, ám egy árva pfenniget sem
kaptak vissza a pénzükből. Mire a háború elkezdődött, addigra már a Volkswagen gyár a
hadsereg számára hasznosabb cikkek előállításával volt elfoglalva.
Bár a német munkásokat itt is és más alkalmakkor is becsapták, és az ipari jobbágyság
szintjére süllyesztették, bérüket pedig a megélhetési minimumon tartották, a rend kedvéért el
kell mondanunk: nem látszott rajtuk, hogy különösebben rosszul tűrnék alávetett helyzetüket a
Harmadik Birodalomban, noha a német társadalom egyéb rétegeinél jóval kevésbé voltak
hajlamosak arra, hogy a magukévá tegyék a náci eszméket, és bedőljenek a szüntelen
propagandának. A lengyel határon 1939. szeptember l-jén átgázoló nagy német hadigépezet
soha nem jöhetett volna létre a német munkásosztály igen számottevő hozzájárulása nélkül.
Megállás nélkül rendszabályozták, gyakran megfélemlítették – de hát kit nem a Harmadik
Birodalomban? –, és a több évszázadon át tartó regulázás hozzászoktatta a munkásokat is
csakúgy, mint minden németet, hogy azt tegyék, amit mondanak nekik. Lehet, hogy nem bölcs
dolog az efféle általánosítás, de a Berlinben és a Ruhr-vidéken a munkásokról szerzett szerzett
személyes benyomásaim szerint ha olykor szkeptikusak is voltak a rezsim ígéreteivel szemben,
semmivel nem volt több kedvük a lázadásra, mint bárki másnak a Harmadik Birodalomban.
Szervezetlenek voltak, és nem volt, aki vezesse őket: mit tehettek hát? Ezt a kérdést több
munkástól is hallottam.
Az azonban nem kétséges, hogy a munkások legfőképpen azért vállalták a náci
Németországban rájuk osztott szerepet, mert újra állásuk volt, s biztosítékuk a felől, hogy nem
veszítik el ismét. Az a megfigyelő, aki valamennyire ismerte a köztársaság idején e tekintetben
fennálló bizonytalan állapotokat, meg tudta érteni, miért nem estek kétségbe a munkások a
politikai jogaik, sőt szakszervezeteik elvesztése miatt is: újra teljes munkaidőben dolgozhattak!
A múltban rengeteg ember, nem kevesebb, mint hatmillió munkavállaló és mindezek családja
számára a szabad emberek jogait árnyékba borította az a tény, hogy „joguk volt éhenhalni” is,
amint mondták. Azzal, hogy ettől az utóbbi joguktól megfosztotta őket, Hitler biztosította a
nyugati világ valószínűleg legképzettebb, legszorgalmasabb és legfegyelmezettebb
munkásosztályának a támogatását a maga számára. Ε támogatást nem a Führer félbolond
eszméi, nem is az önmagukban vett gonosz szándékai kapták, hanem az, ami a legtöbbet
számított: a munkásosztály támogatásával folyt a háborúhoz szükséges termékek gyártása.

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS A HARMADIK
BIRODALOMBAN
Már az 1933. esztendő első heteitől kezdődően, amikor a hatalom új gazdáinak
kezdeményezésére elindult az önkényes letartóztatások, verések és gyilkosságok hulláma,
elmondható volt, hogy a náci uralom alatt élő Németország már nem törvények uralta
társadalom. „Hitler a törvény!” – hirdették büszkén a náci Németország jogászcsillagai, s ezt
Göring is hangsúlyozta, amikor a porosz ügyészek előtt így beszélt 1934. július 12-én: – A
törvény és a Führer akarata egy és ugyanaz! – Megállapítása igaz volt. Az volt a törvény, amit a
diktátor annak mondott, és olyan válságos pillanatokban, mint az 1934-es véres tisztogatások
ideje, maga Hitler is azt proklamálta (ekkor például a közvetlenül a tisztogatás után mondott,
már idézett Reichstag-beli beszédében), hogy ő a német nép „legfelsőbb bírája”, s hatalmában
áll kedve szerint bárkit a halálba küldeni. )
A köztársasági időkben a protestáns klérushoz és az egyetemi tanárokhoz hasonlóan a
legtöbb bíró is kedélyesen lenézte a weimari rezsimet, és ítéleteiben sokak szerint a német
köztársaság életének legsötétebb oldalát testesítette meg, amivel hozzájárult a köztársaság
bukásához. A weimari rezsimben azonban a bírák legalább függetlenek voltak, csak a törvény
alá rendelve működtek, nem lehetett tetszés szerint eltávolítani őket a pulpitusról, s legalábbis
elméletben kötelezte őket a 109. paragrafus a törvény előtti egyenlőség védelmére. Legtöbbjük
rokonszenvezett a nemzetiszocializmussal, de aligha voltak felkészülve a náci uralom idején
rájuk váró bánásmódra. Az 1933. április 7-én kelt Közszolgálati Törvényt nemsokára minden
magisztrátusra kiterjesztették, és nemcsak a zsidókat seprűzték ki az igazságszolgáltatás
területéről, hanem mindenkit, akinek a náci mivolta kérdéses volt, vagy ahogyan a törvény
fogalmazta, „akik jelezték, hogy már nem hajlandók minden időben a nemzetiszocialista állam
érdekében közbenjárni”. Ε törvény alapján persze nem sok bírót kellett megfosztani a talártól,
ám azért figyelmeztették őket arra, hogy mi a kötelességük. Hogy egészen biztosan értsék a
feladatukat, dr. Hans Frank igazságügyi kormánybiztos és jogügyi birodalmi vezető 1936-ban a
következőket mondta a jogászoknak: – A nemzetiszocialista ideológia minden lényeges törvény
alapja, kiváltképpen a párt programjában és a Führer beszédeiben kifejtettek szerint. – Dr. Frank
ezután elmagyarázta, hogyan érti a dolgot:

Nincs törvényi függetlenség a nemzetiszocializmussal szemben. Minden egyes ítéletüknél mondják el

magukban: – Hogyan döntene a helyemben a Führer? – Kérdezzék meg maguktól minden döntésüknél: –
Összeegyeztethető ez a döntés a német nép nemzetiszocialista lelkiismeretével? – Ekkor rendelkeznek majd
önök olyan szilárd ércalappal, amely a nemzetiszocialista népi állam egységével szövetségben és Adolf Hitler
akarata örök természetének elfogadásával örök időkre felruházza az önök döntési szféráját a Harmadik
Birodalom tekintélyével.17

Ez világos beszéd volt, ugyanúgy, mint a következő esztendőben, 1937. január 26-án
kibocsátott új Közszolgálati Törvény, amely „politikai megbízhatatlanság” esetén a bírókra
vonatkoztatva is előírta minden ilyennek minősülő hivatalos személy elbocsátását. Minden
jogász kénytelen volt belépni a Nemzetiszocialista Német Jogászok Szövetségébe is, ahol
gyakran kellett dr. Frank beszédéhez hasonló jellegű előadásokat hallgatniuk.
 Bármilyen köztársaság-ellenes is volt egyébként, néhány bíró nem elég lelkesen tette
magáévá a párt vonalát. Sőt egy-kettő még azzal is megpróbálkozott, hogy a törvények szerint
ítélkezzék. Náci szempontból az egyik legszörnyűbb példa erre a Reichsgerichtnek,
Németország legfelsőbb bíróságának az a döntése volt, amellyel a Reichstag felgyújtásának
ügyében 1934 márciusában tartott tárgyaláson a bizonyítékok alapján a négy kommunista
vádlott közül hármat felmentett. (Bűnösnek csak Van der Lubbét találták, a félnótás hollandot,
aki vallomást is tett.) Ez annyira feldühítette Hitlert és Göringet, hogy egy hónapon belül, egész
pontosan 1934. április 24-én elvették a hazaárulási esetek tárgyalásának kizárólagos jogát a
Legfelsőbb Bíróságtól, s átruházták egy új bíróságra, a Volksgerichtshofra, azaz a
Népbíróságra, amely nemsokára az ország legrettegettebb bíróságává vált. Két hivatásos és öt
népbíróból állt; az utóbbiakat a párt tisztségviselői közül, az SS-ből és a fegyveres erőkből
delegálták, így tehát biztosítva volt a népbírák többségi szavazata. A Népbíróság határozatai
vagy ítéletei ellen nem lehetett fellebbezni. Tárgyalásait általában in camera tartották. Olykor
azonban, amikor viszonylag enyhe ítéletekre lehetett számítani, propagandacélokból külföldi
tudósítókat is meghívtak a tárgyalásokra.
Így vehettem részt egyszer magam is 1935-ben a Népbíróság egyik tárgyalásán, amely
inkább hadbírósági, mint polgári tárgyalásra emlékeztetett. A vádeljárást egy nap alatt
lezavarták, a védelemnek gyakorlatilag nem volt lehetősége tanúk állítására (ha egyáltalán lett
volna olyan bátor ember, aki tanúskodásra vádaskodik egy hazaárulással vádolt személy
védelmében), s a „garantáltan náci” védők érvei a nevetségesség határáig gyengének tűntek. A
pusztán az ítéleteket ismertető újságcikkeket olvasva az embernek az a benyomása támadt, hogy
a szerencsétlen vádlottak legnagyobb részét halálra ítélték (bár azt nem, akinek a tárgyalásán
részt vehettem). Számadatot erről soha nem hoztak nyilvánosságra, bár 1940 szeptemberében
Ronald Freisler, a Népbíróság rettegett elnöke (akit később tárgyalás közben ölt meg a
bíróságára dobott amerikai bomba) azt közölte, hogy „a vádlottaknak csupán négy százalékát
végezték ki”.
Még a gonosz Népbíróság létrehozása előtt alakították meg a Sondergerichtet, a Különleges
Bíróságot, amely a rendes bíróságoktól átvette a politikai bűnügyeket, vagy ahogyan az 1933.
március 21-én született törvény fogalmazott, „a kormány elleni ármányos támadásokat”. A
Különleges Bíróságok három bíróból álltak, esküdtszék nélkül. Mindhárom bíró minden esetben
kipróbált párttag volt. A náci ügyész választhatott, hogy az ilyen eseteket a rendes bíróság vagy
a Különleges Bíróság elé viszi, s nyilvánvaló okokból mindig az utóbbit választotta. Az e
bíróság előtt, ugyanúgy, mint a Volksgericht előtt megjelenő védőügyvédek személyét is
mindig náci tisztségviselők hagyták jóvá. Az ügyvédek néha akkor is rosszul jártak, ha a
hatóság előzőleg jóváhagyta a személyüket. Az 1934. júniusi tisztogatások során meggyilkolt
dr. Klausenernek, az Actio Catholica vezetőjének özvegyét képviselni kívánó ügyvédeket, akik
kártérítési igényt nyújtottak be az állammal szemben, azonnal a sachsenhauseni koncentrációs
táborba hurcolták, ahol addig maradtak, amíg hivatalosan vissza nem vonták a keresetet.
Hitlernek, sőt egy ideig Göringnek is joga volt egyes bűnügyi eljárásokat semmissé tenni. A
nürnbergi dokumentumok között18 előkerült egy olyan eset, amely során egy magasrangú
Gestapo-tisztviselő és néhány SA-legény felelősségre vonását szorgalmazta az igazságügyi
miniszter, aki szerint egyértelmű bizonyíték állt rendelkezésre arról, hogy az illetők
megdöbbentő kegyetlenséggel kínoztak meg egy koncentrációs táborba zárt személyt. A
miniszter Hitlerhez küldte a bizonyítékokat, a Führer azonban megparancsolta, hogy ejtsék el a
vádat. Kezdetben Göring is rendelkezett ilyen hatalommal. 1934 áprilisában ő állította le a
vádeljárást egy ismert üzletemberrel szemben. Hamarosan kiderült, hogy a vádlott körülbelül
hárommillió márkát fizetett Göringnek. A kor ismert berlini ügyvédje, Gerhard F. Kramer így
kommentálta az esetet: „Lehetetlen volt megállapítani, hogy Göring zsarolta-e meg a
nagyiparost, vagy a nagyiparos vesztegette meg a porosz miniszterelnököt”. 19 Azt azonban
megállapíthatjuk, hogy Göring lezáratta az ügyet.
 Másrészt viszont Rudolf Hess, a Führer helyettese felhatalmazással rendelkezett, hogy
„kíméletlenül lépjen fel” azokkal a vádlottakkal szemben, akik szerinte túl enyhe ítélettel úszták
meg a bírósági eljárást. A párt, a Führer vagy az állam ellen elkövetett bűntettekkel vádolt
minden személyre kiszabott bírósági ítéletet meg kellett küldeni Hessnek, s ha ő úgy gondolta,
hogy egy ítélet túlságosan enyhe volt, máris foganatosíthatta a „kíméletlen” intézkedést. Ez
általában abból állt, hogy az illetőt koncentrációs táborba vitték, vagy egyszerűen
meggyilkolták.
Meg kell engednünk: a Sondergericht bírái néha szabad szellemről és a jog iránti
odaadásukról tettek tanúbizonyságot. Ilyenkor azonban közbelépett Hess vagy a Gestapo.
Emlékezzünk rá: amikor a Különleges Bíróság Niemöller lelkészt a fő vádpontok alól
felmentette, s csak olyan rövid börtönbüntetésre ítélte, amit a tárgyalás előtt már le is töltött, a
Gestapo letartóztatta a tárgyalóteremből kifelé tartó lelkészt, és elhurcolta egy koncentrációs
táborba.
Mert hát a Gestapo is maga a törvény volt, akár csak Hitler. A testületet eredetileg Göring
hozta létre 1933. április 26-án, amikor velük váltotta fel a régi porosz politikai rendőrség IA
osztályát. Eredeti szándéka szerint csak Titkosrendőrségi Osztály (Geheimes Polizei Amt) lett
volna a neve, de ez a GPA túlságosan hasonlított az orosz GPU-ra. Egy obskúrus postai
alkalmazott, akit csak azért hívtak be, hogy postai bérmentesítő bélyegzővel lássa el az új
osztályt, azt javasolta, hogy az elnevezés egyszerűen csak Geheime Staatspolizei, azaz Titkos
Államrendőrség, röviden GESTAPO legyen. Nem tudta szegény, hogy olyan nevet adott,
aminek a puszta említése is rettegést kelt majd, előbb Németországban, majd külföldön is.
Kezdetben a Gestapo alig volt több, mint Göring személyes terrorszervezete, amely a rezsim
ellenfeleit tartóztatta le és gyilkolta meg. Csak később, 1934 áprilisában, amikor Göring a
porosz titkosrendőrség helyettes parancsnokává nevezte ki Himmlert, kezdett a Gestapo az SS
egyik karjaként komoly terjeszkedésbe. Új főnökének, a szelíd modorú, ám szadista egykori
tyúktenyésztőnek, és Reinhard Heydrichnek, az ördögi természetű ifjúnak20, az SS biztonsági
szolgálata, az SD (Sicherheitsdienst) vezetőjének irányításával a Gestapo minden német felett
élet és halál urává vált.
A porosz legfelsőbb államigazgatási bíróság a nácik nyomására már 1935-ben úgy
határozott, hogy a Gestapo akciói és rendeletei nem tartoznak bírói felülvizsgálat alá. A
kormány által 1936. február 10-én életbe léptetett Gestapo-alaptörvény a törvény fölé helyezte a
titkos rendőri szervezetet. A bíróságoknak nem engedték, hogy bármilyen módon
beleavatkozzanak a Gestapo tevékenységébe. Dr. Werner Best, Himmler egyik jobbkeze a
testületben, így magyarázta a dolgot: –A rendőrség törvényesen jár el addig, amíg a vezetők
akaratát hajtja végre!21
Így a „törvényesség” látszatát kapta az a gyakorlat, hogy tetszés szerint tartóztattak le és
hurcoltak lágerekbe embereket. A vonatkozó szakterminus a Schutzhaft, azaz védőőrizet volt,
gyakorlata pedig az 1933. február 28-i törvényen alapult, amely, mint láttuk, felfüggesztette az
alkotmánynak a polgárjogokat garantáló kitételeit. Ε védőőrizet azonban nem védte meg az
áldozatokat a lehetséges bántalmazástól úgy, ahogy az civilizáltabb országokban szokás:
egyszerűen csak szögesdrót mögé zárta őket.
Hitler uralmának első évében gomba módjára nőttek ki a földből az első koncentrációs
táborok. 1933 végén már 50 tábor létezett, amelyeket főleg az SA állított fel, hogy ott kedvére
verhesse áldozatait, s a lehető legnagyobb váltságdíj fejében szolgáltathassa vissza őket
rokonaiknak és barátaiknak. Az egész intézmény nagy mértékben a zsarolás kezdetleges
eszköze volt. Néha azonban meg is ölték a foglyokat, rendszerint pusztán a rabtartók
szadizmusa és brutalitása folytán. A nürnbergi per során négy ilyen eset került napvilágra,
amely 1933 tavaszán történt az SS dachaui koncentrációs táborában, München mellett. Mind a
négy esetben hidegvérrel meggyilkoltak egy-egy foglyot: egyiküket korbáccsal verték agyon,
egy másikat pedig megfojtottak. Még a müncheni közvádló is tiltakozott.
 Mivel az 1934. júniusi véres tisztogatások után már senki nem szállt szembe a náci
rezsimmel, sok német vélte úgy, hogy meg fog szűnni a tömeges „védőőrizeti” letartóztatások
gyakorlata, és az is, hogy ezrével zárják az embereket koncentrációs táborokba. 1933
Szentestéjén Hitler huszonhétezer táborlakó amnesztiáját jelentette be, Göring és Himmler
azonban megkerülték a Führer utasítását, s csupán néhány fogoly került ténylegesen
szabadlábra. Ezután Frick belügyminiszter, az akarat nélküli bürokrata próbálta meg 1934
áprili-sában korlátozni a náci gengszterek túlkapásait azzal, hogy titkos dekrétumokban
korlátozta a Schutzhaft letartóztatások általános alkalmazását, s csökkentette a koncentrációs
táborokba történő elzárások számát, ám Himmler rábeszélte, hogy ejtse el a dolgot. Az SS
Führere a miniszternél jobban látta, hogy a koncentrációs táborok létének célja nem a rezsim
ellenségeinek büntetése, hanem az, hogy rémületben tartsák velük az embereket, és elrettentsék
őket attól, hogy akár csak gondolkodjanak is a náci uralommal Való szembeszállásról.
Nem sokkal a Röhm elleni tisztogatásokat követően Hitler az SS hatáskörébe utalta át a
koncentrációs táborokat, s ez a szervezet a maga elit voltának megfelelő hatékonysággal és
kíméletlenséggel szervezte át az intézményt. Az őrszolgálatot kizárólag a halálfejes osztagok
(Totenkopfverbände) láthatták el, amelyek tagjait a legkeményebb náci elemek közül válogatták
ki, tizenkét évet szolgáltak, s zubbonyukon az ismerős halálfejes jelzést viselték. Theodor
Eicke, az első halálfejes osztag vezetője és a dachaui koncentrációs tábor első parancsnoka az
összes koncentrációs tábor irányítója lett. Az átmeneti táborokat bezárták, s helyettük
nagyobbakat építettek. A háború kezdetéig (mert azután már a megszállt területekre is
kiterjedtek) a legnagyobb táborok a Weimar melletti Dachauban, a Berlin melletti, kezdetben
hírhedett oranienburgi tábort felváltó Sachsenhausenben, a mecklenburgi Ravensbrückben (ahol
nőket tartottak), és Ausztria 1938-as megszállását követően a Linz melletti Mauthausenben
voltak; e neveket a később Lengyelországban épített Auschwitz-cal, Treblinkával és Belsennel
együtt a háború után egy életre megtanulta a világ.
Ε táborokban több millió védtelen embert pusztítottak el, s további milliókat aláztak és
kínoztak meg undorítóbb módokon, mint ahogy azt néhány elme kivételével ember elképzelheti.
Kezdetben, a harmincas években azonban a náci koncentrációs táborok népessége valószínűleg
soha nem volt több egyszerre húszharmincezer főnél, s a később Himmler emberei által kiagyalt
és végrehajtott borzalmak akkor még nem léteztek. A megsemmisítő táborok, a
rabszolgamunka-táborok, a náci „orvosi kísérletek” alanyait elszállásoló táborok majd csak a
háború idején jönnek létre.
Ám a korai táborok sem voltak éppenséggel humánus intézmények. Itt fekszik előttem a
dachaui láger tábori rendtartásának egyik példánya, amit Dachau első parancsnoka, Theodor
Eicke készített. Amikor az összes tábort Eicke alá rendelték, e szabályzatot alkalmazta
mindenhol.

11. Cikkely. A következő vétkek elkövetői agitátoroknak tekintendők és felakasztandók: mindenki, aki ...
politizál, lázító beszédet és gyűlést tart, klikkeket formál, csoportosan lebzsel; aki az ellenzéki propagandának
atrocitásokról szóló történetekkel való ellátása érdekében a koncentrációs táborral kapcsolatos valódi vagy
álinformációkat gyűjt; aki ilyen információt kap, elássa, másoknak beszél róla, külföldi látogatóknak adva
kicsempészi a táborból; stb.
12. Cikkely. A következő vétkek elkövetői zendülőknek tekintendők, és a helyszínen agyonlövendők, vagy
később felakasztandók: mindenki, aki fizikailag megtámad egy őrt vagy SS-katonát, nem engedelmeskedik,
munkára beosztva nem hajlandó dolgozni... vagy menetelés és munka közben veszekszik, kiabál, lázít vagy
beszédet tart.

Enyhe ítéletnek számított a kéthetes magánzárka, vagy huszonöt korbácsütés „mindenkinek,

aki... levélben, vagy egyéb írásban helytelenítő megjegyzést tesz a nemzetiszocialista
vezetőkről, az államról és a kormányról ... [vagy] dicsőíti a régi demokratikus pártok marxista
vagy egyéb vezetőit”.
A Gestapóval szövetségben működött a Biztonsági Szolgálat: a Sicherheitsdienst, avagy SD.
Ε két betű is félelemmel töltötte el a németeket, később pedig a megszállott országok lakóit is.
Himmler eredetileg 1932-ben hozta létre az SS hírszerző szolgálataként, vezetőjéül pedig azt a
Reinhard Heydrichet választotta, aki később a „hóhér Heydrich” gúnynéven lett világhírű. A
szervezet eredeti feladata a párttagok megfigyelése és esetleges gyanús tevékenységük jelentése
volt. 1934-től a titkosrendőrség is felderítő munkára alkalmazta az SD-t, 1938-ban pedig egy új
törvény az egész birodalomra kiterjedő hatáskört biztosított a szervezet számára.
Heydrich haditengerészeti felderítő volt, akit 1931-ben, huszonhat éves korában Raeder
tengernagy távolított el posztjáról, mivel nem volt hajlandó feleségül venni egy hajóépítő
leányát, akit kompromittált. Szakértő keze alatt az SD nemsokára az egész országra
kiterjesztette hálóját; körülbelül 100 000 mellékállású besúgót tartott, akiket arra bátorított,
hogy szimatolják körül az ország minden polgárát, s jelentsék a legkisebb megjegyzést vagy a
náci uralom számára ellenségesnek tekintett leglényegtelenebb tevékenységet is. Senki, aki nem
volt reménytelenül ostoba, nem mondott és nem tett semmi olyat, amit náciellenesként lehetett
volna értelmezni, mielőtt meggyőződött arról, hogy nem hallják az SD-nek sem a rejtett
mikrofonjai, sem a besúgói. Nem lehetett tudni, hogy az ember apja, fia, felesége,
unokatestvére, legjobb barátja, főnöke, titkárnője nem tartozik-e Heydrich titkos
informátorainak a seregébe; ha okos volt az ember, semmilyen kapcsolatot sem vett
készpénznek.
Az SD teljes munkaidőben foglalkoztatott kopói a harmincas években soha nem voltak
többen háromezer főnél. Legtöbbjüket az állástalan fiatal értelmiségiek közül toborozták,
egyetemi végzettségű, helyüket a világban nem találó ifjakból. Ε szakképzett kémek között
ezért a pedantéria bizarr légköre uralkodott. Groteszk érdeklődést tanúsítottak például a teuton
régészet, az alsóbbrendű fajok koponyája és az uralkodó fajok nemesítése iránt. A külföldi
megfigyelő számára azonban nehéz feladat volt kapcsolatot teremteni ezekkel az emberekkel,
bár az arrogáns, jeges modorú és kíméletlen Heydrich olykor bejárt egyik-másik berlini éjszakai
lokálba, ahol körülvették fiatal, szőke testőrei. Az SD munkatársai nemcsak munkájuk
természete miatt maradtak távol a nyilvánosságtól, hanem (legalábbis 1934-35-ben) azért is,
mert egy titkos társaság sokakat meggyilkolt azok közül, akik Röhm és SA-beli társai ellen
kémkedtek. A banda „Röhm megbosszulói” néven működött: ilyen feliratú papírdarabot
gombostűztek minden áldozatukra.
Az SD egyik érdekes, bár nem elsőrendű feladata az volt, hogy megtudja, kik szavaztak
nemmel a Hitler kívánságára tartott népszavazások alkalmával. A számos nürnbergi okmány
között szerepel az a titkos jelentés, amelyet a kochemi SD-kirendeltség készített az 1938. április
10-i népszavazás után:
Mellékelten küldjük azoknak a névsorát, akik nemmel szavaztak, vagy érvénytelen
szavazatot adtak le Kappelban. Az ellenőrzés a következő módon történt: a szavazatszedő
bizottság egyes tagjai számokkal jelölték meg az összes szavazócédulát. A szavazáskor névsor
készült a szavazókról. A szavazócédulákat számsorrendben adták ki, ennélfogva lehetséges volt
később ... megtudni, hogy ki szavazott nemmel, és ki adott le érvénytelen szavazatot. A jelölés
lefölözött tejjel történt a szavazócédulák hátoldalán.
Szintén mellékeljük az Alfred Wolfers protestáns lelkész által leadott szavazócédulát.22
1936. június 16-án a német történelemben első ízben állítottak fel egyesített rendőrséget az
egész birodalom területén. Korábban minden állam külön szervezte meg a maga rendőrségét. A
német rendőrség fejévé Himmlert nevezték ki. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a
rendőrséget az SS kezébe adták, amely a Röhm-féle „lázadás” 1934-es vérbe fojtása óta gyorsan
gyarapodó hatalommal rendelkezett. Nemcsak a pretoriánus testőrség szerepét töltötte be már,
nemcsak a párt egyetlen fegyveres testülete volt, és nemcsak az az elit, amelynek soraiból az új
Németország leendő vezetőit válogatták ki, hanem most már rendőri hatalma is volt. A totális
diktatúrákban elkerülhetetlenül bekövetkező módon a Harmadik Birodalom is rendőrállammá
lett.
 A HARMADIK BIRODALOM ÁLLAMIGAZGATÁSA
Bár a weimari köztársaság már a múlté volt, Hitler hivatalosan soha nem törölte el a weimari
alkotmányt. Ellenkezőleg: ironikus módon éppen a megvetett köztársasági alkotmányra
alapította uralkodásának legális voltát. Ezért volt az, hogy több ezer rendeletileg hozott törvény
(másféle nem is létezett a Harmadik Birodalomban) alapult nyíltan az 1933. február 28-án
alkotott, az állam és a nép védelméről szóló köztársasági elnöki rendeleten, amelyet az
alkotmány 48. paragrafusának megfelelően Hindenburg írt alá. Emlékezzünk arra, hogy a
Reichstag-tűz utáni napon hogyan vették rá az idős elnököt a rendelet aláírására: Hitler arról
biztosította, hogy küszöbön áll a kommunista forradalom. A minden polgárjogot felfüggesztő
rendelet mindvégig érvényben maradt a Harmadik Birodalom fennállása alatt, s egyfajta
szükségállapoti hatalom gyakorlására jogosította fel Hitlert.
A második oszlop, amelyen Hitler uralmának „alkotmányos” volta nyugodott, a Reichstag
által 1933. március 24-én elfogadott felhatalmazási törvény volt, amellyel a parlament átadta
törvényalkotási funkcióját a náci kormányzatnak. Ezt minden negyedik évben kötelességtudóan
újabb négy évre meghosszabbította a gumibélyegző funkciójára redukált Reichstag, mivel a
diktátornak soha eszébe sem jutott, hogy eltörölje ezt a hajdan demokratikus intézményt; éppen
csak demokratikus voltától fosztotta meg. A Reichstag a háború előtt mindössze egy tucat
alkalommal ült össze, s összesen négy törvényt léptetett életbe;66 vitát vagy szavazást egyáltalán
nem tartottak, s Hitler kivételével senki nem mondott beszédet az üléseken.
Az 1933. esztendő első néhány hónapja után megszűnt minden komoly tárgyalás a kabineten
belül. A kormányülések Hindenburg 1934 augusztusában bekövetkezett halála után egyre
ritkábbak lettek: a legutolsót 1938 februárjában tartották. A kabinet egyes tagjai azonban
számottevő hatalommal rendelkeztek. Felhatalmazásuk volt arra, hogy rendeleteket léptessenek
életbe, s ezek a Führer jóváhagyását követően automatikusan törvénnyé váltak. A talán
Chamberlain miniszterelnök elkápráztatása érdekében 1938-ban nagy reklámmal beharangozott
Titkos Kormánytanácsi (Geheimer Kabinettsrat) csak papíron létezett, valójában azonban
egyetlen egy alkalommal sem ült össze. A Birodalmi Honvédelmi Tanács
(Reichsverteidigungsrat), amelyet a rezsim uralmának kezdetén állítottak fel azzal a céllal, hogy
Hitler elnöksége alatt egyfajta háborús tervezést végezzen hivatalosan csupán két ülést tartott,
bár egyes munkabizottságai rendkívül aktívak voltak.
Számos kormányzati funkciót különleges hivatalokra ruháztak át. Ilyen volt A Führer
Helyettesének (Hess, majd BormannHivatala, A Hadigazdasági Megbízott (Schacht) Hivatala, a
Közigazgatási Megbízott (Frick) Hivatala és a Négyeves Terv Meghatalmazottjának (Göring)
Hivatala. Léteztek továbbá az az ún. „legfelsőbb kormányhivatalok”, valamint az „országos
közigazgatási hivatalok is, amelyek közül sok még a köztársasági időkből maradt ott. Mindent
egybevetve 42 végrehajtó hatalommal rendelkező kormányhivatal létezett Hitler közvetlen
alárendeltségében.
A Németországot alkotó államok parlamentjeit és kormányait már a náci rezsim első
esztendejében, Németország egyesítésekor feloszlatták, a tartományokká visszaminősített
államok kormányzóit Hitler jelölte ki. Megsemmisítették a helyi önkormányzatokat is; annak
idején ezek jelentették az egyetlen olyan területet, ahol úgy látszott, hogy a németek valóban a
demokrácia irányában haladnak. 1933 és 1935 között egy sorozat törvényerejű rendelet
megfosztotta a városokat helyi autonómiajuktól és a birodalmi belügyminiszter közvetlen
közvetlen ellenőrzése alá vonta őket. A százezernél nagyobb lélekszámú városokba a miniszter
nevezett ki polgármestert s a führererpnnzipnek megfelelő módon szervezte át őket. A
százezernél kisebb lélekszámú városok polgármestereit az illetékes tartományi kormányzó
nevezte ki. Hitler azonban fenntartotta magának azt a jogot, hogy maga nevezze ki Berlin,
Hamburg és (Ausztria 1938-as elfoglalása után) Bécs polgármesterét.

66
Az 1934. január 30-i újjáépítési törvényt és az 1935. szeptember 15-i három nürnbergi zsidótörvényt.
 Hitler négy kancellárián keresztül érvényesítette diktátori hatalmát. Ezek a következők
voltak: a köztársasági elnök kancelláriája (noha a cím 1934 után megszűnt), a kancellár, a párt
és a Führer kancelláriája. Ez utóbbi Hitler személyes ügyeit intézte, valamint különleges
feladatokat végzett.
Az igazság az volt, hogy Hitlert untatták a kormányzás hétköznapi feladatai, s Hindenburg
halála után, amikor már konszolidálódott a hatalma, ezeket jórészt a segítőire hagyta. Régi
párttársai, például Göring, Goebbels, Himmler, Ley és Schirach szabad kezet kaptak, hogy
kialakíthassák saját kis birodalmukat, és megszerezhessék az azzal járó hasznot. Eleinte Schacht
is azt csinálhatott, amit csak akart, annak érdekében, hogy a növekvő kormányzati kiadásokra
bármilyen trükk segítségével előteremtse a pénzt. Valahányszor ezek az emberek
összezördültek a hatalom és a zsákmány elosztása felett, Hitler beavatkozott. Magukat a
veszekedéseket nem bánta, sőt gyakran elő is segítette, mivel tovább erősítették az ő helyzetét:
ő lehetett a legfőbb döntőbíró, és megakadályozhatta, hogy összefogjanak ellene. Nagy
élvezettel figyelte például három ember versengését a külügyekben: Neurath külügyminiszter,
Rosenberg, a párt külügyi osztályának vezetője, és Ribbentrop, akinek saját „Ribbentrop-
osztálya” volt, amely beleártotta magát a külpolitikába. Mindhárman éles versenyben álltak
egymással, s Hitler hivatalaik megtartásával gondoskodott arról, hogy a helyzet így maradjon.
Végül a tompa eszű Ribbentropot választotta külügyminiszteréül, hogy ő hajtsa végre a
külügyekben a Führer utasításait.
Ilyen volt hát a Harmadik Birodalom államigazgatása, amelyet a legfelsőbb szinttől a
legalsóig hatalmas és terjeszkedő bürokrácia irányított a Führerpinzip alapján. Itt nem létezett a
németeknek általában tulajdonított hatékonyság. A struktúrát megmérgezte a korrupció,
lassította az állandósult zűrzavar és a késhegyig menő rivalizálás, amelyet csak tovább erősített
a pártbeli hatalmasságok beavatkozása, normális működését pedig gyakran lehetetlenné tette az
SS és a Gestapo terrorja.
Ε rajzó kaptár csúcsán ott trónolt az egykori osztrák csavargó, aki ekkorra talán Sztálin
kivételével a világ legnagyobb diktátorává lett. 1936 tavaszán dr. Frank így beszélt egy
jogászkongresszuson: – Németországban ma egyetlen hatalom létezik, s ez a Führer hatalma!23
Ε hatalom birtokában Hitler gyorsan elpusztította a vele szembeszegülőket, egyesítette és
elnáciasította az országot, katonás rendbe kényszerítette annak intézményeit és kultúráját,
megsemmisítette az egyéni szabadságot, eltörölte a munkanélküliséget, valamint fellendítette az
ipart és a kereskedelmet. Nem kis teljesítmény volt ez három-négy hivatali év alatt! Ezután
(illetve már korábban is) élete két fő szenvedélye felé fordult: nekilátott, hogy Németország
külpolitikáját a háború és hódítás irányába mozdítsa el, továbbá hogy olyan erős katonai
gépezetet hozzon létre, amely képessé teszi őt célja elérésére.
Ideje hát, hogy rátérjünk annak (a modern történelem során legrészletesebben dokumentált)
történetére, hogy ez a rendkívüli ember egy nagy és hatalmas nép élére kerülve hogyan látott
hozzá céljai megvalósításához.
 HARMADIK KÖNYV

ÚTON A HÁBORÚ FELÉ

 9

AZ ELSŐ LÉPÉSEK: 1934-37

Békét hirdetni, titokban háborúra készülni, a külpolitikában és a titkos újrafegyverkezésben
pedig olyan óvatosan haladni, hogy elkerüljék a versailles-i hatalmak preventív katonai akcióját
Németország ellen: ebből állt Hitler taktikája az első két évben.
Ehhez képest csúnyát botlott, amikor a nácik 1934. július 25-én Bécsben meggyilkolták
Dollfuss osztrák kancellárt. Aznap délben az SS Standarte 89 százötvennégy osztrák katonai
egyenruhát viselő tagja betört a szövetségi kancelláriára, és egyikük fél méter távolságból
torkon lőtte Dollfusst. Néhány háztömbnyire onnan más nácik elfoglalták a rádió épületét, és
világgá sugározták a hírt, hogy Dollfuss lemondott. Hitler éppen Bayreuthban, az évente
megrendezett Wagner-fesztiválon hallgatta A Rajna kincse előadását, amikor értesült a dologról.
Roppant izgalom fogta el a hírre. Friedelind Wagner, a nagy zeneszerző unokája, aki a
szomszédos családi páholyban ült, mindent látott. Elmondása szerint két adjutáns, Schaub és
Brückner a Wagner-páholy előszobájában álló telefon segítségével folyamatosan kapta a híreket
Bécsből, s azonmód Hitler fülébe súgták a hallottakat.
Az előadás után a Führer rendkívül izgatott volt. Izgalma csak tovább nőtt, amint elmondta
nekünk a szörnyű hírt... Gondosan rendelte meg a vacsorát az étteremben, mint mindig, bár alig
tudta letörölni arcáról az örömöt.
– Át kell mennem egy órára, hogy lássanak – mondta –, különben még azt hinnék az
emberek, hogy volt valami közöm a dologhoz.1
Nem is tévedtek volna nagyot. Emlékezhetünk rá, hogy a Mein Kampf legelső bekezdésében
Hitler azt írta: Ausztria és Németország újraegyesítése „életünk végéig minden eszközzel
elősegítendő feladat”. Nem sokkal kancellárrá válása után a Reichstag-képviselő Theodor
Habichtot nevezte ki az ausztriai náci párt felügyelőjévé, valamivel később pedig Alfred
Frauenfeldet, az önkéntes száműzetésben élő pártvezért Münchenbe költöztette, ahonnan
Frauenfeld éjszakai rádióbeszédeiben arra tüzelte bécsi elvtársait, hogy gyilkolják meg
Dollfusst. A Németországból kapott fegyverekkel és dinamittal az osztrák nácik már
hónapokkal 1934 júliusa előtt belefogtak terrorhadjáratukba: vasutakat, villanytelepeket és
kormányépületeket robbantottak fel, valamint egyre-másra gyilkolták Dollfuss klerikál-fasiszta
rezsimjének a híveit. Hitler végül jóváhagyta egy többezer fős Osztrák Légió felállításának a
tervét. Ε légió Bajorországban,” az osztrák határon táborozott, készen arra, hogy a megfelelő
pillanatban átlépje a határt, és elfoglalja az országot.
Dollfuss körülbelül délután 6 órakor halt bele a sebeibe, ám a náci puccs, nagyrészt a
kancelláriát megszálló összeesküvők ügyetlensége folytán, megbukott. A dr. Kurt von
Schuschnigg vezette kormányerők gyorsan a helyzet uraivá váltak, a felkelőket pedig, noha
előzőleg a német ügyvivő közbenjárására szabad elvonulást ígértek nekik Németországba,
letartóztatták, és később tizenhármat felakasztottak közülük. Időközben Mussolini, akinek
Hitler az alig egy hónappal korábban tartott velencei tárgyalásuk során megígérte, hogy békén
fogja hagyni Ausztriát, sietve négy hadosztályt mozgósított a Brenner-hágónál, amivel nem kis
nyugtalanságot okozott Berlinben.
Hitler gyorsan visszavonult. Éjfélkor sebtében visszavonták a sajtó részére a hivatalos német
hírügynökség, a DNB által készített híranyagot, amely Dollfuss bukásán örvendezett, és
proklamálta a most már elkerülhetetlenül létrejövő Nagy-Németországot. Helyette új változatot
adtak le: ebben a „kegyetlen gyilkosság” feletti sajnálatot fejezték ki, s kijelentették, hogy az
eset osztrák belügy. Habichtot elmozdították, a bécsi német ügyvivőt visszahívták és
elbocsátották, Papent pedig, aki egy hónappal korábban, a Röhm elleni tisztogatás során
hajszállal úszta meg, hogy Dollfuss sorsára jusson, azonnal Bécsbe küldték, hogy helyreállítsa a
– Hitler szavaival élve – „normális és baráti viszonyt”.
Hitler első örömteli izgalma most félelembe ment át. – Új Szarajevó elé nézünk! – kiabálta
Papen szerint, amikor kettesben arról tanácskoztak, hogyan lehetne megoldani a válságot.2 A
Führer azonban már megtanulta a leckét. A bécsi náci puccs ugyanolyan korai volt, mint az
1923-as müncheni sörházi puccs. Németország még nem volt eléggé erős ahhoz, hogy katonai
erővel megtámogasson egy ilyen vállalkozást. Diplomáciailag túlságosan elszigetelt volt. Még a
fasiszta Olaszország is csatlakozott Angliához és Franciaországhoz annak követelésében, hogy
Ausztria maradjon független. Sőt, a Szovjetunió most első ízben mutatott érdeklődést az iránt,
hogy csatlakozzon a Nyugathoz egyfajta „keleti locarnói egyezmény” megkötésével, amely
elvenné Németország kedvét a Kelet felé történő próbálkozástól. Ősszel Moszkva belépett a
Népszövetségbe. Az a kilátás, hogy Hitler megoszthatja a nagyhatalmakat, most még
távolibbnak tűnt, mint a döntő 1934. év során bármikor. Hitler egyet tehetett csupán: békét
prédikált, folytatta a titkos újrafegyverkezést, és várt a lehetőségre.
Békepropagandájának terjesztésére a Reichstag mellett még egy eszközzel rendelkezett: ez a
külföldi sajtó volt, amelynek tudósítói, szerkesztői és kiadói megállás nélkül bombázták
interjúkéréseikkel. Ilyen volt Ward Price, a monoklis angol, s lapja, a londoni Daily Mail,
amely első szóra hajlandó volt a német diktátor kedvére tenni. 1934 augusztusában, az
(egyébként a háború kitöréséig folytatott) interjúsorozat következő darabjában Hitler közölte
Price-szal és annak olvasóival, hogy „nem lesz újra háború”, hogy Németország „mindenki
másnál mélyebben megismerte mindazt a rosszat, amit a háború okoz”, hogy „Németország
problémáit nem lehet háborúval megoldani”.3 Ősszel Jean Goy, a francia veteránok vezetője és
parlamenti képviselő előtt fejezte ki újra baráti érzelmeit, Goy pedig továbbadta azokat a Le
Matin című párizsi napilapban.4

A VERSAILLES-I SZERZŐDÉS MEGSZEGÉSE

Hitler közben nem lankadó energiával folytatta a fegyveres erők kiépítésének és
felfegyverzésének programját. A hadsereg parancsot kapott, hogy 1934. október 1-jére
háromszorozza meg létszámát 100 000-ről 300 000 főre, s ugyanezen év áprilisában Ludwig
Beck tábornoknak, a nagyvezérkar főnökének értésére adták, hogy a következő év április 1-jéig
bezárólag a Führer nyílt rendeletben bevezeti az általános védkötelezettséget, és nyilvánosan
megtagadja a versailles-i béke katonai megszorításait.5 Addig azonban maximális titoktartásra
van szükség. Goebbels figyelmeztetést kapott, hogy egyetlen alkalommal sem engedje a
sajtóban a „vezérkar” szó kinyomtatását, mivel e szervezetnek a létezését is megtiltották
Versailles-ban. A német hadsereg tisztikarának hivatalos sematizmusát 1932 után nem hozták
többé nyilvánosságra, nehogy a tisztikar felduzzadt létszáma elárulja a külföldi hírszerzés
számára, hogy mire megy ki a játék. Keitel tábornok, a Birodalmi Honvédelmi Tanács
munkabizottságának elnöke már 1933. május 22-én figyelmeztette munkatársait: – Egyetlen
okmányt sem szabad elveszíteni, mert az ellenséges propaganda felhasználhatja! Az élőszóban
kommunikált ügyek nem bizonyíthatók; le lehet tagadni őket.6
A haditengerészet is figyelmeztetést kapott, hogy hallgasson. 1934 júniusában Raeder hosszú
beszélgetést folytatott Hitlerrel, s ezt jegyezte fel:

A Führer instrukciói: nem szabad említeni a 25-26 000 tonnás vízkiszorítást, csak a tovább fejlesztett 10 000
tonnás hajókat... A Führer a tengeralattjárók építésének teljes titokban tartását követeli. 7

A haditengerészet tudniillik belekezdett két 26 000 tonnás csatacirkáló építésébe (a

Versailles-ban elfogadott felső határérték 10 000 tonna volt): e két hajó a későbbi Scharnhorst
és Gneisenau. A Versailles-ban megtiltott tengeralattjáró-építés a köztársaság idején titokban
folyt Finnországban, Hollandiában és Spanyolországban, s Raeder egy tucat ilyen hajó vázát és
alkatrészeit vitette raktárba a közelmúltban Kiéiben. 1934 novemberében, amikor Hitlerrel
beszélt, engedélyt kért, hogy összeszerelhessen hatot „az 1935. első negyedévében várható
kritikus helyzet beálltáig” (nyilván ő is tudta, hogy Hitler mire készül), a Führer azonban
pusztán annyit felelt, hogy „ő majd szól nekem, ha a helyzet megköveteli az összeállítás
megkezdését”8.
Ezen a megbeszélésen Raeder arra is rámutatott, hogy az új hajóépítési program (nem
beszélve a haditengerészet létszámának megháromszorozásáról) több pénzbe fog kerülni, mint
amennyi jelenleg a rendelkezésére áll. Hitler megnyugtatta a tengernagyot. „Szükség esetén szól
majd dr. Leynek, hogy a Munkafronttól adjon át 120-150 milliót a haditengerészetnek, mivel az
a pénz is a munkások javát szolgálja.”9 így hát a német munkások befizetéseiből a
haditengerészeti programot is finanszírozták.
Ebben a két évben Göring is roppant elfoglalt volt: ő a légierőt építette ki. Légügyi (állítólag
polgári légügyi) miniszterként harci repülőgépek tervezésére állította munkába a
repülőgépgyártókat. A Légisport Szövetség jótékony fátyla alatt azonnal elkezdődött a katonai
pilóták képzése.
Az, aki akkoriban ellátogatott a Ruhr- és a Rajna-vidék ipari körzeteibe, meglepődhetett a
fegyvergyárak lázas tevékenységén: különösen aktív volt a már háromnegyed évszázada
legnagyobb német ágyúgyártó cég, a Krupp, és a nagy vegyipari tröszt, az LG. Farben. Noha
Kruppot az antanthatalmak eltiltották attól, hogy 1919 után a hadiiparban tevékenykedjen, a
társaság ekkor sem maradt tétlen. 1942-ben, amikor a német hadak Európa legnagyobb részét
megszállva tartják, Krupp már azzal dicsekszik majd, hogy „a tankok páncélzatának és
lövegtornyának alapelvét már 1926-ban kidolgoztuk ... Az 1939-1941 között használt ágyúk
közül a legfontosabbak már 1933-ban készen voltak.” A Farben tudósai már az első világháború
során megmentették Németországot a korai katasztrófától azzal, hogy feltaláltak egy olyan
eljárást, amellyel szintetikus nitrátokat lehetett készíteni levegőből, miután a brit tengeri blokád
elvágta az ország Chiléből származó természetes salétromellátásának az útvonalát. Most, Hitler
uralma idején a tröszt nekilátott, hogy önellátóvá tegye Németországot két olyan alaptermék: a
gumi és a benzin előállításában, amely nélkül nem vívható modern háború, s a németeknek
addig mindkettőt importálniuk kellett. A társaság tudósai már a húszas évek közepén
megoldották a szénből nyerhető mesterséges benzin előállításának problémáját. 1933 után a
náci kormányzat megrendelései lehetővé tették, hogy 1937-re már évi 300 000 tonnányira
növekedjen a társaság által előállított szintetikus benzin mennyisége. Ekkorra a cég már azt is
felfedezte, hogyan készíthető szintetikus gumi a szénből és egyéb, Németországban bőségesen
fellelhető anyagból. A buna néven ismertté váló műgumi nagybani előállítására Schkopauban
állították fel a leendő négy közül az első gyárat. 1934 elején a Birodalmi Honvédelmi Tanács
munkabizottsága jóváhagyta körülbelül 240 000 ipartelep hadi megrendelésekre történő
mozgósításának terveit. Ennek az esztendőnek a végére az újrafegyverkezés minden fázisa oly
nagyszabásúvá vált, hogy nyilvánvaló lett: nem titkolható tovább Versailles gyanakvó és
nyugtalan nagyhatalmai elől.
Ε hatalmak, élükön Nagy-Britanniával, egy ideje foglalkoztak már azzal a gondolattal, hogy
elismerik a fait accomplit, azaz a német újrafegyverkezést, ami korántsem folyt akkora titokban,
mint azt Hitler képzelte. A fegyverzet teljes paritását engedélyezték volna Németországnak, ha
az cserébe részt vesz az általános európai rendezésben, amibe beleértettek egy „keleti Locarnót”
is: ezzel a kelet-európai országok, elsősorban Oroszország, Lengyelország és Csehszlovákia
ugyanolyan biztonságot nyerhettek volna, mint amilyet a locarnói egyezmény nyomán Nyugat-
Európa államai élveztek – és természetesen ugyanilyen biztonsági garanciát kapott volna
Németország is. 1934 májusában Sir John Simon angol külügyminiszter, aki Neville
Chamberlain előfutárának bizonyult abban, hogy már ő is képtelen volt megfejteni Adolf Hitler
észjárását, ténylegesen javasolta is, hogy a németek egyenlő szintre fejleszthessék
fegyverzetüket. A franciák határozottan elutasították a javaslatot.
1935 február elején azonban a brit és a francia kormány együttesen újította fel az általános
rendezésre vonatkozó javaslatot, amelyben a német fegyverzet paritásossága és a „keleti
Locarno” is szerepelt. Az előző hónapban, január 13-án a Saar-vidék lakosságának óriási
többsége (447 000 – 48 000 arányban) arra szavazott, hogy kicsi, de szénben gazdag területük
visszakerüljön a német birodalom kebelére, Hitler pedig megragadta az alkalmat, hogy
nyilvánosan kihirdesse: Németországnak nincs további területi követelése Franciaországgal
szemben; ez az Elzász-Lotaringiára vonatkozó német igény feladását jelentette. A Saar-vidék
békés visszatérése és Hitler kijelentései által gerjesztett optimizmus és jóindulat légkörében
1935 február elején hivatalosan Hitler elé terjesztették a közös angol-francia javaslatot.
Hitler február 14-én kelt válasza valamelyest homályos volt, ami az ő szempontjából teljesen
érthető. Örömmel fogadta a tervet, hogy Németország szabadon és nyíltan fegyverkezhessen,
ám igyekezett megkerülni a választ arra, hogy Németország hajlandó lesz-e aláírni egy „keleti
Locarno” egyezményt. Ez megkötötte volna a kezét a fő területen, ahol – mint mindig is
prédikálta – Németország Lebensraumja. terült el. Nem' lehetne Angliát e témában leválasztani
Franciaországról, amely a Lengyelországgal, Csehszlovákiával és Romániával kötött kölcsönös
segítségnyújtási szerződései folytán az európai biztonságban jóval érdekeltebb volt a briteknél?
Hitler bizonyára így gondolta, mivel óvatos válaszában azt indítványozta, hogy kétoldalú
tárgyalások előzzék meg az általános megbeszéléseket, s előzetes konzultációra hívta a briteket
Berlinbe. Sir John Simon készségesen beleegyezett, s március 6-ra Berlinbe tűzték ki a
tárgyalást. Két nappal a kitűzött időpont előtt egy brit Fehér Könyv jókora adag szimulált
haragot keltett a Wilhelmstrassén. A dokumentum voltaképpen a titkos német újrafegyverkezés
józan becslését tartalmazta, amelynek felgyorsulása arra ösztönözte Angliát, hogy szerény
mértékben erősítse saját fegyverkezését. A jelentések szerint azonban Hitler dühöngött a Fehér
Könyv miatt. Simont közvetlenül Berlinbe indulásának előestéjén értesítette Neurath arról, hogy
a Führer „megfázott”, és a tárgyalásokat el kell halasztani.
Akár megfázott Hitler, akár nem, annyi biztos, hogy támadt egy ötlete. Kínos lett volna, ha
Simon és Eden éppen ott lenne, amikor merészen meg is valósítja. Úgy gondolta, ürügyet talált
arra, hogy halálos csapást mérjen a versailles-i diktátumra. A francia kormány éppen akkor
nyújtott be egy törvényjavaslatot, amellyel a kötelező katonai szolgálat idejét tizennyolc
hónapról két évre emelte volna, mivel kevés volt az országban az első világháború idején
született fiú. Március 10-én Hitler felbocsátott egy próbaléggömböt, hogy lemérje a győztes
szövetségesek elszántságát. Behívatták a készséges Ward Price-t, akinek Göring interjút adott, s
hivatalosan közölte vele azt, amit az egész világ tudott már: Németország újra rendelkezik
légierővel. Hitler magabiztosan várta a versailles-i szerződés eme egyoldalú megsértésének
londoni visszhangját. Azt kapta, amit várt: Sir John Simon az alsóházban úgy nyilatkozott, hogy
még mindig kész a berlini útra.

SZOMBATI MEGLEPETÉS
Március 16-án, szombaton (Hitler szombati napokra időzítette a legtöbb meglepő húzását) a
kancellár kihirdette új törvényerejű rendeletét, amelyben bevezette az általános
hadkötelezettséget, s arról intézkedett, hogy a hadsereg békeidőben tizenkét hadtestből és
harminchat hadosztályból álljon, ami durván félmilliós létszámot jelentett. Ezzel vége a
versailles-i katonai korlátozásoknak, hacsak Anglia és Franciaország nem lép cselekvően.
Ahogy Hitler várta, mindkét ország tiltakozott, de tétlen maradt. Sőt a brit kormány sietve
érdeklődött, hogy fogadná-e még a Führer a külügyminisztert. Érdeklődésükre a diktátor
kegyesen reagált.
Március 17-én, vasárnap Németország örült és ünnepelt. Letépték magukról Németország
legyőzetése és megaláztatása szimbólumának, Versailles-nak a béklyóit! Azoknak a
németeknek is, akik cseppet sem szerették Hitlert és gengszterstílű uralmát, el kellett ismerniük,
hogy a Führer elérte azt, amivel még csak próbálkozni sem merészelt egyik köztársasági
kormány sem. A legtöbb német szemében helyreállt az ország becsülete. Ez a vasárnap egyben
a Hősök Emléknapja (Heldengedenktag) is volt. Délben elmentem az Állami Operaházban
tartott ünnepségre, s ott olyan jelenet tanúja lehettem, amilyet 1914 óta nem látott Németország.
Az egész földszinten csak katonai uniformisokat lehetett látni: a régi birodalmi hadsereg
fakószürke egyenruhái és csúcsos sisakjai összekeveredtek az új hadsereg uniformisaival,
köztük az addig kevesek által látott égszínkék Luftwaffe-egyenruhával. Hitler oldalán megjelent
Mackensen marsall is, a császár hadseregének utolsó életben lévő tábornagya, aki a Halálfejes
Huszárok színpompás öltözetét viselte. Erős reflektorokkal világították meg a színpadot, ahol
márványszoborként mozdulatlanul álló ifjú tisztek tartották magasra a nemzet hadilobogóit.
Mögöttük hatalmas függönyre rögzítve egy óriási ezüst és fekete színű Vaskereszt lógott. Az
ünnepség látszólag Németország háborús halottairól emlékezett meg, a valóságban azonban
Versailles halálának és a sorköteles német hadsereg újjászületésének örömteli ünnepévé vált.
Látni lehetett a tábornokok arcán, hogy mennyire örülnek. Mindenki máshoz hasonlóan őket
is meglepte a hír, mert Hitler, aki a megelőző napokat berchtesgadeni házában töltötte, nem
vette a fáradságot, hogy beavassa őket gondolataiba. Von Manstein tábornok később,
Nürnbergben tett vallomása szerint ő és felettese, a berlini Wehrkreis III (a Harmadik katonai
körzet) parancsnoka, von Witzleben tábornok március 16-án a rádióból tudták meg Hitler
döntését. A vezérkar jobban szerette volna kisebb hadsereggel kezdeni a dolgot.

A vezérkar, ha megkérdezték volna [vallotta Manstein], huszonegy hadosztályt javasolt volna... A

harminchatos szám Hitler spontán döntésének eredménye volt. 10

Most egy sorozat üres gesztus következett, amivel a többi hatalom Hitlert próbálta
figyelmeztetni. A britek, a franciák és az olaszok április 11-én Stresában találkoztak, elítélték a
német lépést, és ismételten támogatásukról biztosították Ausztria függetlenségét, valamint a
locarnói egyezményt. A Népszövetség tanácsa Genfben szintén nemtetszését fejezte ki Hitler
elhamarkodott akciójával kapcsolatban, s kötelességszerűen kijelölt egy bizottságot, amelynek
hasonló eset megelőzését célzó lépéseket kellett javasolnia. Franciaország felismerte, hogy
Németország soha nem fog csatlakozni egy „keleti Locarnóhoz”, sietve kölcsönös
segítségnyújtási egyezményt írt alá Oroszországgal, Moszkva pedig hasonló egyezményt kötött
Csehszlovákiával.
A soroknak ez a szorosabbra zárása Németországgal szemben valahogy baljóslatúan csengett
vissza az újságok főcímeiben. Ez tett némi hatást a német külügyminisztériumra és hadseregre,
de Hitlerre semennyit. Hiszen megúszta, nem? Mindazonáltal nem kívánt megpihenni a
babérjain. Úgy határozott, eljött az ideje, hogy ismét elöntse a világot békeszeretetének
áradatával, s meglássa, nem lehetne-e mégis éket verni valahogyan az ellene új egységben
felsorakozott hatalmak közé.
Május 21-én este67 újabb „békebeszédet” mondott a Reichstag előtt. Az én számomra, aki
végigültem Hitlernek a legtöbb ott tartott beszédét, ez volt a talán legékesebben szóló, és
biztosan az egyik legügyesebb és legfélrevezetőbb Reichsfag-beli Hitler-szónoklat. Hitler
nyugodt hangulatában volt, s nemcsak a magabiztosság áradt belőle, hanem – hallgatóinak
meglepetésére – a tolerancia és megbékélés szelleme is.
Semmilyen neheztelést, semmilyen elszántságot nem mutatott azokkal a nemzetekkel
szemben, amelyek elítélték a versailles-i katonai záradékok egyoldalú felrúgását. Inkább
biztosítani igyekezett mindenkit arról, hogy mindenki számára csupán békét és igazságosságon
67
Aznap korábban Hitler bevezette a titkos Birodalmi Honvédelmi Törvényt, amelyben – mint láttuk – dr. Schachtot a
hadigazdaság irányítójává tette, s teljesen átszervezte a fegyveres erőket. A weimari köztársaság Reichswehréből Wehrmacht
lett, Hitler mint Führer és kancellár a Fegyveres Erők (a Wehrmacht) Legfőbb Parancsnokává vált, Blomberg honvédelmi
minisztert pedig hadügyminiszterré és a Fegyveres Erők Főparancsnokává jelölte ki. Ezzel Blomberg lett az egyetlen német
tábornok, aki valaha ezzel a címmel rendelkezett. A szárazföldi hadsereg, a légierő és a haditengerészet egyaránt külön-külön
főparancsnokot és vezérkart kapott. A szárazföldi hadseregben addig használt „Truppenamt” fedőnevet elejtették, s a testület
feje, Beck tábornok a Vezérkar Főnöke címet kapta. Ε cím azonban nem azt jelentette már, mint a császári időkben, amikor a
nagyvezérkar főnöke a hadúr irányítása alatt ténylegesen a német hadsereg főparancsnoka volt.
alapuló megértést akar. A háború eszméjét is elutasította: mint mondta, a háború értelmetlen,
haszontalan borzalom.
Az európai kontinensen az utolsó három évszázad során kiontott vér semmiféle arányban
nem áll az események nemzeti eredményeivel. Végső soron Franciaország Franciaország
maradt, Németország Németország, Lengyelország Lengyelország, Olaszország pedig
Olaszország. A nemzeteket legfeljebb a bőrük mélységéig érintette mindaz, amit a látszólag
messzeható politikai változás területén tengernyi vérontás árán elért a dinasztikus önzés, a
politikai szenvedély és a hazafias vakság. Lényegileg nem változtatta meg e nemzetek alapvető
természetét. Ha ezek a államok a meghozott áldozatoknak csupán töredékét bölcsebb célokra
fordították volna, bizonyára nagyobb és tartósabb lett volna a sikerük.
Hitler kihirdette, hogy Németországnak a leghalványabb szándékában sem áll más nemzetek
meghódítása.

A mi fajelméletünk szerint egy idegen faj leigázása és uralmunk alá vetése érdekében vívott minden háború
olyan eljárás, mely előbb vagy utóbb belülről megváltoztatja és meggyengíti a győztest, végül pedig vereségét
idézi elő ... Mivel Európában nincs már elfoglalatlan tér, minden győzelem ... a legjobb esetben egy ország lakói
számának mennyiségi növekedését eredményezi. De ha a nemzetek ennek akkora jelentőséget tulajdonítanak,
könnyek nélkül, egyszerűbben és természetes úton is elérhetik ugyanezt – egészséges szociálpolitikával, azzal,
hogy megnövelik a nemzet hajlandóságát a gyermekek vállalására.
Nem! A nemzetiszocialista Németország alapvető meggyőződése folytán akar békét. És amiatt is békét akar,
mert felismerte azt a primitíven egyszerű tényt, hogy lényegében valószínűleg semmiféle háború nem tudja
megváltoztatni Európa szükséghelyzetét... Minden háború legfőbb hatása az, hogy elpusztul a nemzet virága ...
Németországnak békére van szüksége, és békére vágyik!

Ezt a mondanivalót variálta bőségesen. Beszéde végén tizenhárom egyedi javaslatot tett a
béke fenntartására, s ez oly nagyszerűnek tűnt, hogy nemcsak Németországban, hanem egész
Európában is mély és kedvező benyomást keltett. Javaslatait a következő figyelmeztetéssel
vezette be:
Németország ünnepélyesen elismerte és garantálta Franciaországnak a Saar-vidéki
népszavazás után kialakított államhatárát... Ezzel véglegesen lemondtunk Elzász-Lotaringia
iránti mindenféle követelésünkről, noha két nagy háborút vívtunk ezért a területért... A múltat
figyelmen kívül hagyva megmentámadási szerződést kötöttünk Lengyelországgal... Feltétel
nélkül be fogjuk tartani. ... Lengyelországot egy nagy és nemzeti öntudattal rendelkező nép
hazájaként ismerjük el.
Ausztria vonatkozásában:

Németország sem nem szándékozik, sem nem kíván beavatkozni Ausztria belügyeibe, annektálni Ausztriát,
vagy lebonyolítani egy Anschlusst.

Hitler tizenhárom pontja roppant átfogó jellegű csomag volt. Németország nem térhet vissza
Genfbe, amíg a Népszövetség meg nem semmisíti a versailles-i egyezményt. Ennek
megtörténtével, amikor elismerték már minden nemzet egyenlőségét, Németország újra
csatlakozik majd a Népszövetséghez. Addig is azonban Németország „feltétel nélkül
tiszteletben tartja” a versailles-i egyezmény nem katonai kitételeit, „beleértve a területi
előírásokat. Különösen pedig megtartja és végrehajtja a locarnói egyezményből fakadó
kötelezettségeit.” Hitler azt is megfogadta, hogy Németország tartani fogja magát a Rajna-vidék
demilitarizálásához. Noha „akármikor” hajlandó részt venni egy kollektív biztonsági
rendszerben, Németország a kétoldalú egyezményeket részesíti előnyben, s hajlandó
megnemtámadási szerződést kötni a szomszédos államokkal. Készen áll arra is, hogy
beleegyezzen azokba a brit és francia javaslatokba, amelyek a locarnói egyezményt egy légügyi
kiegészítéssel akarják megtoldani.
A leszerelés vonatkozásában Hitler hajlandónak mutatkozott a végsőkig elmenni:
 A német kormány készen áll arra, hogy beleegyezzen bármely olyan korlátozásba, amely a
legnehezebb, speciálisan agresszív célra kifejlesztett fegyverzet betiltásához vezet: ilyenek a
legnagyobb nehéztüzérségi fegyverek és a legerősebb harckocsik... Németország arra is késznek
deklarálja magát, hogy a tüzérségi kaliber, csatahajók, cirkálók és torpedóvetők bármilyen
korlátozásába beleegyezzen. Hasonló módon kész a német kormány arra is, hogy beleegyezzen
a tengeralattjárók tonnaűrtartalmának korlátozásába vagy teljes betiltásukba ...
Ezzel kapcsolatban Hitler külön csalétket tartott a britek orra alá. Hajlandó a német
haditengerészetet a brit haditengerészeti erők 35%-ában limitálni; mint hozzátette, ez még
mindig 15 százalékkal marad a francia haditengerészet összhajóűrtonnája alatt. Azokra a
külföldről jövő ellenvetésekre, melyek szerint ez csak a német követelések kezdete, Hitler így
felelt meg: „Németország számára e követelés végleges és kötelező érvényű.”
Nem sokkal este 10 óra után elérkezett szónoklata befejező részéhez:

Bárki, aki meggyújtja Európában a háború fáklyáját, csakis káoszt akarhat. Mi azonban abban a szilárd
meggyőződésben élünk, hogy a mi korunkban nem a hanyatlás, hanem a reneszánsz köszönt a Nyugatra.
Büszkén reméljük, és megrendíthetetlenül hisszük, hogy Németország maradandó hozzájárulást nyújt majd e
nagy munkához. 11

Ezek bizony a béke, a ráció és a megbékélés mézízű szavai voltak, és Európa nyugati
demokráciáiban, ahol az emberek és kormányaik kétségbeesetten vágyakoztak a béke bármilyen
racionális alapon, sőt szinte bármilyen alapon történő további fenntartására, boldogan
szürcsölték Hitler beszédét. A brit szigetek legbefolyásosabb napilapja, a londoni The Times
szinte hisztérikus örömmel üdvözölte a beszédet.

... A beszéd mértéktartónak, egyenesnek és átfogónak bizonyul. Aki részrehajlás nélkül olvassa, nem
kételkedhet abban, hogy a Herr Hitler által lefektetett politika pontjai a teljes körű rendezés alapját képezhetik
Németországgal – a meggyengült, tizenhat évvel ezelőtt békére kényszerített Németország helyett egy szabad,
egyenlő és erős Németországgal...
Ε beszédet remélhetőleg mindenhol komoly és megfontolt közlésnek tekintik majd, amely pontosan azt
jelenti, amit mond.12

Ez a nagynevű újság, az angol zsurnalisztika egyik legnagyobb csillaga a Chamberlain-

kormányhoz hasonlóan kétes szerepet játszott a Hitler megbékéltetésére irányuló katasztrofális
brit politikában. Az én szememben e lapnak még a kormánynál is kevesebb mentsége volt,
mivel Norman Ebbutt személyében olyan berlini tudósítóval rendelkezett, aki 1937. augusztus
16-án történt kiutasításáig Hitler tetteivel és szándékaival kapcsolatban minden más külföldi
tudósítónál és diplomatánál megbízhatóbb forrásnak bizonyult. Bár a The Times nem közölte68
az akkoriban Berlinből küldött írásainak jó részét (ezt el is panaszolta nekem), a londoni
szerkesztők mégis bizonyosan elolvasták minden küldeményét, s így abban a helyzetben voltak,
hogy tudták, mi folyik valójában a náci Németországban, és milyen üresek Hitler grandiózus
ígéretei.
A brit kormány a The Timesnál semmivel nem kevésbé készséges és buzgó módon ítélte
Hitler javaslatait „komolynak” és „megfontoltnak” – különösen azt a javaslatot, amely szerint
Németország beleegyezne abba, hogy hadiflottája a britekének 35 százaléka legyen.
Hitler ravasz célzást eresztett meg Sir John Simon részére, amikor az angol külügyminiszter
és Eden március végén megejtette az elhalasztott látogatást: a két hatalom közt könnyen
kidolgozható lenne egy haditengerészeti egyezmény, amely garantálná az angolok fölényét.
Május 21-én Hitler nyilvános és határozott ajánlatot tett (a német flotta a brit össztonna-
68
„Éjszakáról éjszakára az égvilágon mindent elkövetek annak érdekében, hogy ne kerüljön a lapba semmi olyan dolog, ami
sértheti érzékenységüket [a németeknek)” – írta a The Times szerkesztője, Geoffrey Dawson a lap genfi tudósítójához, H. G.
Danielshez 1937. május 23-án írott levelében. Daniels volt Ebbutt elődje Berlinben. „Igazán semmi olyan nem jut eszembe az
elmúlt hónapokban megjelent anyagból, amit tisztességtelen kommentárnak nevezhetnének.” (John Evelyn Wrench, Geoffrey
Dawson and Our Times.)
űrtartalom 35 százaléka legyen), s beszédében különösen barátságos hangot ütött meg Angliával
szemben. „Németországnak sem szándékában nem áll, de még eszköze és szüksége sincs arra,
hogy bármilyen újabb haditengerészeti versengésben vegyen részt.” Ez célzás volt az 1914
előtti időkre, amikor a II. Vilmos által lelkesen támogatott Tirpitz olyan mélytengeri flotta
kiépítésébe kezdett, amely felérne Angliáéval. Az angolok bizonyára értették a célzást. Hitler
így folytatta: „A német kormány elismeri, hogy mindenek feletti módon létfontosságú, ezért hát
indokolt a Brit Birodalom tengeri védelmének uralkodó volta ... A német kormánynak az az
őszinte szándéka, hogy olyan kapcsolatot találjon és tartson fenn a brit néppel és állammal,
amely minden időkre megakadályozza a két nemzet között egyetlen alkalommal vívott harc
megismétlődését.” Hitler hasonló érzelmeket fejezett ki a Mein Kampfban is, ahol hangsúlyozta,
hogy a Kaiser egyik nagy tévedése az Angliával szembeni ellenséges érzület volt, no meg az az
abszurd próbálkozás, hogy a tengeri haderő dolgában akart rivalizálni a britekkel.
A londoni kormány hihetetlen naivitással és gyorsasággal harapott Hitler csalijára.
Ribbentrop, aki mostanra Hitler külföldre szóló üzeneteket vivő kifutófiújává avanzsált,
júniusra szóló londoni meghívást kapott a haditengerészeti tárgyalásokra. A hiú és tapintatlan
Ribbentrop közölte a brit politikusokkal, hogy a Führer javaslata nem tekinthető tárgyalási
alapnak: fogadják vagy utasítsák el úgy, ahogy van. A britek elfogadták. Stresai szövetségeseik,
a szintén tengeri hatalmaknak számító és a német újrafegyverkezés, valamint a versailles-i
egyezmény katonai kikötéseinek német semmibe vétele miatt erősen aggódó Franciaország és
Olaszország megkérdezése nélkül nekiláttak, hogy megsemmisítsék a versailles-i egyezmény
haditengerészeti kikötéseit, mivel így vélték hasznosnak a maguk számára. Még csak a
Népszövetséget sem értesítették, amelynek pedig állítólag az 1919-ben kötött békeszerződések
fenntartásán kellett őrködnie.
Berlinben még a legegyszerűbb elmék számára is nyilvánvaló volt: a londoni kormány
hozzájárulása ahhoz, hogy Németország a brit flotta egyharmad részét kitevő flottát hozzon
létre, gyakorlatilag szabad kezet biztosít Hitlernek ahhoz, hogy a fizikailag lehetséges
legrövidebb időn belül építsen ki egy akkora tengeri haderőt, amely a német hajógyárak és
acélgyárak kapacitását legalább tíz évre leköti majd. Ez tehát nem a német fegyverkezés
korlátozása volt, hanem éppen a bátorítása: fegyverkezzen Németország a tengeren olyan
gyorsan, ahogyan csak tud!
Franciaország sérelmét a brit kormány azzal tetézte, hogy a Hitlernek tett ígéretnek
megfelelően megtagadta legközelebbi szövetségesétől annak közlését, hogy milyen
hajóosztályokból hány darab építéséhez járult hozzá a tárgyalásokon. Csak a német
tengeralattjárókra megállapított összes hajóűrtonnát közölte (a tengeralattjárók németországi
építését külön pontban tiltotta meg a versailles-i egyezmény): ezt a brit tengeralattjárók 60%-
ában állapították meg, amely rendkívüli körülmények felmerülése esetén felmehet 100%-ra is. 13
Az angol-német egyezmény a következők építésére jogosította fel a németeket: öt olyan
csatahajó, amelyek egyenkénti tonnaűrtartalma és fegyverzete nagyobb volna bárminél, ami brit
zászló alatt járja a tengereket (bár a hivatalos számadatokat meghamisították, hogy London ne
ismerhesse őket pontosan), valamint huszonegy cirkáló és hatvannégy romboló. Ε
mennyiségből nem mindent építettek meg vagy fejeztek be a háború kitöréséig, de ahhoz eleget,
hogy a tengeralattjárókkal együtt a háború első éveiben katasztrofális veszteségeket okozzanak
az angoloknak.
Mussolinira nem maradt hatás nélkül „Albion csalárdsága”. Miért is ne békíthetnék
mindketten Hitlert? Az a cinikus hozzáállás, amivel Anglia semmibe vette a versailles-i
egyezményt, megerősítette abban a hitében is, hogy London a Népszövetség alapokmányának
felrúgását sem venné túlságosan a szívére. 1935. október 3-án az alapokmány felrúgásával az
olasz hadsereg megszállta Abesszínia ősi hegyi királyságát. Anglia vezetésével és a hosszabb
távon Hitlert veszélyesebbnek látó Franciaország vonakodó támogatásával a Népszövetség
azonnal szankciókat szavazott meg. Ε szankciók azonban csupán részlegesek voltak, s még
ezeket sem tartatták be tűzzel-vassal, így nem akadályozták meg azt, hogy Mussolini
meghódítsa Etiópiát, viszont véget vetettek a fasiszta Olaszország barátságának Angliával és
Franciaországgal, s ezzel a náci Németország elleni stresai front is megszűnt.
Az események eme láncolatából ki más nyerhette a legtöbbet, mint Adolf Hitler? Október 4-
én, az olasz invázió másnapján a Wilhelmstrassén töltöttem az egész napot: számos párt- és
kormánytisztviselővel beszélgettem. Aznap esti naplóbejegyzésem azt összegzi, hogy a
németek milyen gyorsan és jól mérték fel a helyzetet:
A Wilhelmstrasse boldogságban úszik. Mussolini vagy megbotlik, és olyan súlyosan leköti
magát Afrikában, hogy Európában nagy mértékben meggyengül, s akkor Hitler elragadhatja
Ausztriát, amit eddig a Duce védett; vagy győz, s ezzel szembe kerül Franciaországgal és Nagy-
Britanniával, amelynek következtében éretté válik arra, hogy Hitler szövetségesévé váljon a
nyugati demokráciákkal szemben. Hitler mindenképpen nyer a dolgon.14
Ez be is bizonyosodik majd.

PUCCS A RAJNA-VIDÉKEN
A Reichstag előtt 1935. május 21-én mondott „békebeszédében”, amely, mint láttuk, oly
nagy hatást tett a világra és különösen Angliára, Hitler említést tett arról, hogy a Franciaország
és Oroszország között létrejött, március 2-án Párizsban, majd március 14-én Moszkvában aláírt,
de a francia parlament által az év végéig még nem ratifikált kölcsönös segítségnyújtási
szerződés eredményeként „a jogi bizonytalanság eleme” került a locarnói egyezménybe. A
német külügyminisztérium ezt az „elemet” a francia kormányhoz intézett jegyzékben ajánlotta
Párizs figyelmébe.
November 21-én a francia követ, Francois-Poncet Hitlerrel tárgyalt, aki „hosszú tirádát”
intézett a francia-szovjet paktum ellen. Francois-Poncet azt jelentette Párizsba, hogy
meggyőződése szerint Hitler e paktumot ürügyként akarja használni ahhoz, hogy megszállhassa
a demilitarizált Rajna-vidéket. „Hitler már csak abban habozik, hogy melyik a legmegfelelőbb
pillanat a cselekvésre” tette hozzá.15
Francois-Poncet, aki valószínűleg a legjobban informált nagykövet volt Berlinben, tudta,
miről beszél, bár kétségtelenül nem volt tudatában annak, hogy már tavasszal, nevezetesen
május 19-én, azaz tizenkilenc nappal azelőtt, hogy Hitler a Reichstagban bizonygatta a locarnói
egyezmény és a versailles-i területi előírások betartását, von Blomberg tábornok kiadta első
direktíváját a három fegyvernemnek, hogy készítsenek terveket a demilitarizált Rajna-vidék
megszállására. A leendő hadműveletnek a Schulung kódnevet adták, „villámgyors,
meglepetésszerű csapással” kellett végrehajtani, s tervezése annyira titkos volt, hogy „csak a
lehető legkevesebb tiszt értesíthető” róla. Sőt a titkosság érdekében Blomberg kézírással
körmölte le a parancsot.16
Június 16-án a Rajna-vidékre történő behatolással foglalkozó újabb megbeszélés zajlott le a
Birodalmi Honvédelmi Tanács munkabizottságának tizedik értekezletén, amelynek során egy
bizonyos Alfred Jodl ezredes, akit frissen neveztek ki Ά Honvédelmi Osztály élére, jelentést tett
a tervekről, és hangsúlyozta a legszigorúbb titoktartás szükségességét. – A
legszükségesebbeken kívül semmit nem szabad írásba foglalni! – figyelmeztette a jelenlévőket.
– Az ilyen anyagokat kivétel nélkül mind páncélszekrényekben kell őrizni!17
1935-36 telén Hitler mindvégig az alkalmas pillanatra várt. Észre kellett vennie, hogy
Franciaország és Anglia mennyire igyekszik az abesszíniai olasz agressziót leállítani, Mussolini
azonban a jelek szerint mégis megússza a dolgot. A nagy nyilvánosságot kapott szankciók
ellenére a Népszövetség tehetetlennek bizonyult egy elszánt agresszor leállításában. Párizsban a
francia parlament nem siette el a francia-szovjet szerződés ratifikálását; a jobboldal egyre
inkább a szerződés ellen volt. Hitler valószínűleg úgy vélte, jó esély van arra, hogy a francia
képviselőház vagy a szenátus visszautasítsa a szövetséget Moszkvával. Ebben az esetben más
ürügyet kellett volna találnia a Schulung végrehajtására. A szerződés azonban február 11-én a
képviselőház elé került, s ott 27-én 353 – 164 arányban jóváhagyták. Két nappal később,
március l-jén Hitler döntésre jutott. Igaz, a tábornokok valamelyest megrökönyödtek, mert
legtöbbjük biztos volt abban, hogy a franciák fasírttá aprítják a Rajna-vidékre behatolni készülő
jelentéktelen német erőket. Másnap, 1936. március 2-án azonban gazdája utasításainak
engedelmeskedve Blomberg hivatalos parancsot adott ki a Rajna-vidék megszállására. A
fegyveres erők parancsnokaival közölte, hogy „meglepetésszerű akció” során hajtják végre a
megszállást, amely Blomberg szerint „békés hadművelet” lesz. Ha kiderül, hogy mégsem az,
tehát ha a franciák harcba bocsátkoznak, erre az esetre a főparancsnok magának tartotta fenn a
„bármilyen katonai ellenintézkedésre vonatkozó döntés jogát”.18 Amint hat nappal később
megtudtam, s később a tábornokok nürnbergi vallomása is igazolta, Blomberg már azt is tudta,
mi lesz ez az ellenintézkedés: sietős visszavonulás a Rajnán innenre!
A franciák azonban, akiknek a nemzetét belső villongások bénították, népük pedig
defetizmusba süllyedt, mindezt nem tudták március 7-én hajnalban, amikor egy csupán jelképes
német haderő átvonult a Rajna hídjain, és behatolt a demilitarizált övezetbe.69 Délelőtt 10 órakor
Neurath, az előzékeny külügyminiszter behívatta Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország
nagyköveteit, közölte velük a Rajna-vidékkel kapcsolatos hírt, s hivatalos jegyzéket adott át
nekik, amelyben Németország felmondta a Hitler által épp az imént megszegett locarnói
egyezményt – és új békejavaslatokkal állt elő! „Hitler arculcsapta ellenfelét – jegyzi meg
szárazon Francois-Poncet, – s eközben kihirdette: »Békejavaslatokat hozok neked!«”20
S valóban: két órával ezután a Führer már örömittas közönsége előtt állt a Reichstag szónoki
emelvényén, s onnan hirdette békevágyát és a béke megőrzésével kapcsolatos legújabb ötleteit.
Átmentem a Kroll Operába, hogy megnézzem magamnak a látványt, amit soha nem fogok
elfelejteni, mert egyszerre volt lenyűgöző és szörnyűséges. Miután hosszan lamentált a
versailles-i békeszerződés átkos következményeiről és a bolsevik fenyegetésről, Hitler
nyugodtan bejelentette, hogy Franciaország szerződése Oroszországgal érvénytelenítette a
locarnói egyezményt, amelyet a versailles-ival ellentétben Németország kényszer nélkül írt alá.
Az ezt követő jelenetet a naplómban örökítettem meg aznap este.

„Németország már nem érzi magára nézve kötelezőnek a locarnói egyezményt [mondta Hitler]. Népének a
határai biztonsága és védelmének garanciája iránti alapvető érdekében a német kormány a mai naptól újra
helyreállította a birodalom abszolút és korlátlan szuverenitását a demilitarizált zónában!”
Most a hatszáz képviselő, akiket személyesen Hitler jelölt ki, nagy testű, kidagadó nyakú, pocakos, barna
egyenruhás és súlyos csizmában feszítő kisemberek... úgy ugranak talpra, mintha zsinóron mozgatott bábok
lennének, kinyújtott jobb karjuk a náci köszöntésre lendül, és üvöltve „heileznek” ... Hitler felemelt kézzel
csendet kér ... Mély, zengő hangon szól: „Német Reichs tag-képviselők!” Teljes a csend.
„E történelmi órán, amikor a birodalom nyugati tartományaiban a német katonák e percben is jövendő
békehelyőrségeik felé vonulnak, mindannyian egyesülünk két szent fogadalomban.”
Nem engedik folytatni. Ε „parlamenti” banda számára újdonság, hogy a német katonák már úton vannak a
Rajnavidékre. Német vérük minden militarizmusa a fejükbe tódul. Ordítva, üvöltve szöknek talpra... Szolgai
üdvözlésre lendített kézzel, hisztériától eltorzult arccal, tágra nyílt szájjal bömbölnek, fanatikusan égő
tekintetüket az új istenre, a Messiásra szegezve. A Messiás pompásan játssza a szerepét. Lehajtott fejjel áll,
mintegy alázatosan, s türelmesen vár a csendre. Utána még mindig halk, de érzelemtől fuldokló hangon
elmondja a két fogadalmat:
„Először: esküszünk, hogy semmiféle erőszaknak nem engedve helyreállítjuk népünk becsületét...
Másodszor: fogadjuk, hogy most még inkább, mint valaha, törekedni fogunk az európai népek közti megértésre,
különösen a nyugati szomszédainkkal való megértésre ... Nincs területi követelésünk Európában! ...
Németország soha nem fogja megszegni a békét!”
Hosszú időbe telt, míg abbamaradt az éljenzés ... Néhány tábornok távozott a teremből. Mosolyuk mögött
nem lehetett nem észrevenni az idegességet... Találkoztam Blomberg tábornokkal... Az arca fehér volt, orcái

69
Jodl nürnbergi vallomása szerint csak három zászlóalj kelt át a Rajnán, és indult Aachen, Trier és Saarbrücken irányába;
az egész terület elfoglalására mindössze egyetlen hadosztályt vetettek be. A szövetségesek hírszerzői jóval nagyobb erőket
becsültek: 35 000 katonát, azaz durván három hadosztályt. Hitler később így kommentált: – Az az igazság, hogy csak négy
dandárom volt!19
rángatóztak. 21

Volt is oka rá. A honvédelmi miniszter, aki öt nappal azelőtt saját kézírásában adta ki a
bevonulási parancsot, kezdte elveszíteni a nyugalmát. Másnap megtudtam, hogy parancsot adott
katonáinak: vonuljanak vissza a Rajnán innenre, ha a franciák ellenük indulnának. A franciák
azonban nem mozdultak. Francois-Poncet azt mondja, hogy az előző év novemberében adott
figyelmeztetését követően a francia vezérkar megkérdezte a kormánytól, mit fog tenni, ha a
nagykövet jóslata igaznak bizonyul. A válasz, mondja a követ, annyi volt, hogy ebben az
esetben a kormány a Népszövetség elé viszi az ügyet.22 Amikor azonban valóban bekövetkezett
a csapás,70 fordult a kocka: a francia kormány akarta a cselekvést, és a francia vezérkar
ódzkodott tőle. „Gamelin tábornok azt tanácsolta, hogy egy akármilyen korlátozott
hadicselekmény is megjósolhatatlan kockázattal jár, és általános mozgósítás nélkül nem
vállalható” írja Francois-Poncet.23 Gamelin tábornok, a francia hadsereg vezérkari főnöke
csupán arra volt hajlandó (de annyit meg is tett), hogy tizenhárom hadosztályt összevonjon a
német határ mentén, ám pusztán a Maginot-vonalat erősítette meg velük. Ennyi is elég volt
ahhoz, hogy ráijesszenek a német főparancsnokságra. Jodl és a ranglétra csúcsán álló legtöbb
tiszt támogatásával Blomberg vissza akarta vonni a Rajnán átkelt három zászlóaljat. – A
helyzetünket figyelembe véve az ellenünk összevont francia sereg darabokra téphetett volna
bennünket! – vallotta Jodl Nürnbergben.24
Bizony megtehette volna – s ha megtette volna, azzal vége is lett volna Hitlernek, a
világtörténelem pedig egészen más, jóval szebb fordulatot vett volna. A diktátor ekkora fiaskót
nem élt volna túl. Ezt maga Hitler is elismerte. „Részünkről a visszavonulás az összeomlást
jelentette volna!” – ismerte el később.25 Egyedül Hitler kötélidegei mentették meg a helyzetet
most is, mint sok majdani válság idején, és vitték sikerre az ügyet a vonakodó tábornokok
meglepetésére. Azzal együtt az ő számára sem volt könnyű a pillanat.
– A Rajna-vidékre történt bevonulás utáni negyvennyolc óra volt a legidegölőbb két nap az
életemben – hallotta tőle később a tolmácsa, Paul Schmidt. – Ha a franciák akkor bevonultak
volna a Rajna-vidékre, nekünk iszkolva kellett volna visszavonulnunk, mert a rendelkezésünkre
álló katonai erőforrások még szerény mértékű ellenállásra is teljességgel elégtelenek lettek
volna.26
Biztosra véve, hogy a franciák nem kezdenek masírozni, nyersen elutasította az ingadozó
főparancsnokságnak a visszavonulásra tett minden javaslatát. Beck tábornok, a vezérkar főnöke
azt akarta, hogy a Führer legalább enyhítse a csapást azzal, hogy kinyilvánítja: nem fog
erődítményeket építeni a Rajnától nyugatra eső területeken, ám javaslatát Jodl szavával szólva
„a Führer nagyon nyersen elutasította” – később látni fogjuk, milyen nyilvánvaló okokból. 27
Runstedt tábornoknak később úgy nyilatkozott Hitler, hogy Blombergnek a visszavonulásra tett
javaslata nem volt egyéb, mint a gyávaság megnyilvánulása.
– Mi történt volna, ha nem én, hanem bárki más állt volna a birodalom élén? – kiáltott fel
Hitler 1942. március 27-én, a főhadiszálláson tartott összejövetelen, ahol társaival a Rajna-
vidéki puccsot idézték fel éppen. – Akárkit említhetnek nekem, senki nem tudott volna
uralkodni az idegein! Muszáj volt hazudnom, és csak a megrendíthetetlen konokságom, meg a
lenyűgöző önuralmam mentett meg bennünket!29
Ez igaz volt, de a teljesség kedvéért el kell mondanunk, hogy nemcsak a franciák habozása,
hanem brit szövetségeseik tétlensége is Hitlert segítette. Pierre Étienne Flandin francia
külügyminiszter március 11-én Londonba repült, és könyörögve kérte a brit kormányt, hogy
támogassa Franciaországot a Rajna-vidéken végrehajtandó katonai ellenakcióban. Rimánkodása
nem hozott eredményt. Anglia még úgy sem volt hajlandó megkockáztatni a háborút, hogy a
szövetséges haderők létszáma messze felülmúlta a németekét. – A németek végre is csak a saját

70
Francois-Poncet-nak az előző ősszel intézett figyelmeztetése ellenére Németország lépése nyilvánvalóan
bombameglepetésként érte a francia és a brit kormányt és mindkét vezérkart.
hátsó udvarukba mennek! – jegyezte meg Lord Lothian. A francia küldöttség még meg sem
érkezett Londonba, amikor a decemberben külügyminiszterré kinevezett Anthony Eden már
március 9-én így beszélt az alsóházban: – A Rajna-vidéknek a Reichswehr általi megszállása
súlyos csapást mért az egyezmények szentségének elvére. Szerencsére nincs okunk azt
feltételezni – tette hozzá –, hogy Németország jelenlegi akciója ellenségeskedésekkel
fenyegetne.30
Franciaországnak ennek ellenére joga volt hozzá, hogy a locarnói egyezmény feltételei
szerint katonai akciót indítson a német csapatok jelenléte ellen a demilitarizált zónában, s
ugyancsak ez az egyezmény arra kötelezte Nagy-Britanniát, hogy saját fegyveres erőivel
támogassa a franciákat. Az elvetélt londoni tárgyalások Hitler számára azt igazolták, hogy
hazárdjátéka ismét sikeres volt.
Az angolok nemcsak hogy visszariadtak a háború kockázatától, hanem még Hitler
„békeajánlatainak” legújabb részleteit is megint komolyan vették. A március 7-én a három
nagykövetnek átadott jegyzékben és a Reichstagban mondott beszédében Hitler felkínálta, hogy
huszonöt-huszonöt éves megnemtámadási szerződést ír alá Belgiummal és Franciaországgal,
amelyet Nagy-Britannia és Olaszország garantálna, s hasonló szerződéseket köt Németország
keleti szomszédaival is, valamint beleegyezik a német-francia határ mindkét oldalának
demilitarizálásába, s végül azt is felkínálta, hogy Németország visszatér a Népszövetségbe.
Hitler komolyságát le lehetett volna mérni a francia-német határ mindkét oldalának
demilitarizálási szándékából, mivel ez arra kényszerítette volna Franciaországot, hogy számolja
fel a Maginot-vonalat, az esetleges meglepetésszerű német támadás elleni utolsó védelmét.
Londonban a nagynevű Times egyrészt elítélte Hitler meggondolatlan akcióját, amivel
megszállta a Rajna-vidéket, másrészt viszont a következő címmel adta közre vezércikkét:
„Lehetőség az újjáépítésre”.
Visszatekintve könnyen belátható, hogy Hitler sikeres Rajna-vidéki hazardírozása a maga
súlyos következményeivel oly nagy és végzetes győzelmet hozott a számára, hogy teljességében
akkor fel sem lehetett fogni. Belföldön megerősödött a Führer népszerűsége71 és hatalma, amely
olyan magasságba emelkedett, amilyet addig egyetlen német uralkodó sem élvezhetett soha.
Biztosította fölényét a tábornokokkal szemben, akik haboztak és gyengeséget árultak el egy
válságos pillanatban, amikor ő elszánt maradt. Megtanította őket arra, hogy a külpolitikában,
sőt a katonai ügyekben is Hitler ítélete helyesebb az övéknél. Ok attól féltek, hogy a franciák
harcolni fognak, de neki lett igaza. Végül és mindenek felett pedig a Rajna-vidék megszállása,
bármilyen apró akció is volt katonai szempontból, olyan hatalmas új lehetőségeket tárt fel a
meggyengült, ráadásul stratégiailag visszavonhatatlanul megváltozott helyzetű Európában,
amelyeket csak Hitler (Angliában pedig egyedül Churchill) értett meg – és mindez annak volt
köszönhető, hogy három német zászlóalj átvonult a Rajna hídjain!
Megfordítva a dolgot, így visszatekintve az is könnyen belátható, hogy Franciaország
mulasztása, hogy nem kergette vissza a Wehrmacht zászlóaljait, továbbá Anglia mulasztása,
hogy nem támogatta Franciaországot abban az akcióban, ami nem lett volna több holmi rendőri
beavatkozásnál, katasztrófa volt a Nyugat számára, s ebből fakadt az összes további, ennél is
nagyobb katasztrófa. 1936 márciusában a nyugati demokráciák utolsó lehetőséget kaptak arra,
71
Március 7-én Hitler feloszlatta a Reichstagot, és új „választásokat”, valamint a Rajna-vidéki akciót jóváhagyató népszavazást
írt ki. A március 29-én megejtett szavazás hivatalos számadatai szerint a 45 453 691 regisztrált szavazópolgárnak körülbelül 99
százaléka járult az urnák elé, s 98,8 százalékuk jóváhagyta Hitler akcióját. A szavazóhelyekre látogató külföldi tudósítók
találtak bizonyos szabálytalanságokat (például titkos helyett nyílt szavazást), és nem volt kétséges, hogy egyes németek (mint
láttuk, okkal) féltek attól, hogy a „Nem” szavazatok leadóit megtalálhatja a Gestapo. Dr. Hugo Eckener elmondta nekem, hogy
Hindenburg nevű új léghajóján, amely Goebbels parancsának megfelelően propagandarepüléseket végzett egyes német városok
felett, a propagandaminiszter által bejelentett „Igen” szavazatok száma (42) kettővel meghaladta a léghajón tartózkodók
összlétszámát. Nekem azonban, aki megfigyelőként a birodalom egyik végétől a másikig jártam a szavazóhelyeket, nincs
kétségem a felől, hogy Hitler Rajna-vidéki puccsát elsöprő arányban hagyták jóvá. Miért is ne? A versailles-i egyezmény
lesöprése az asztalról, valamint a német katonák látványa, amint újra bemasíroznak a tulajdonképpen valóban német területre,
csupa olyasmi volt, amit szinte minden német természetes módon helyeselt. A „Nem” szavazatok számát 540 211-ben adták
meg.
hogy komoly háború kockáztatása nélkül megállíthassák a militarizált, agresszív, totalitárius
Németországot, sőt (amint Hitler is elismerte) megbuktathassák a német diktátort és rezsimjét.
És hagyták, hogy kicsússzon a kezükből a lehetőség!
Franciaország számára ez volt a vég kezdete. Keleti szövetségesei: Oroszország,
Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia hirtelen szembetalálkoztak azzal a
ténnyel, hogy Franciaország nem fog harcolni a német agresszió ellen annak a biztonsági
rendszernek a megóvása érdekében, amelynek fáradalmas kiépítésében korábban maga a francia
kormány vállalt vezető szerepet. Ám nem csak ennyiről volt szó! Ε keleti szövetségesek
kezdtek arra is ráébredni, hogy mivel Németország a francia-német határ mögött lázasan építi a
maga Nyugati Falát, Franciaország hamarosan akkor sem volna képes sokat segíteni rajtuk, ha
nem volna ilyen tétlen. Látták, hogy ennek az erődítménysornak a kiépítése gyorsan és az ő
hátrányukra fogja megváltoztatni Európa stratégiai térképét. Aligha várhatták el, hogy
Franciaország, amely száz hadosztály birtokában nem mert elbánni három német zászlóaljjal, a
bevehetetlen német erődítményeken ontsa fiai vérét, mialatt a Wehrmacht keleten támad. S ha
meg is történne ez a váratlan dolog, akkor is hatástalan maradna. A franciák ennélfogva a
növekvőben lévő német hadseregnek csupán kis részét tudnák lekötni nyugaton, nagy része
viszont szabadon működhetne Németország keleti szomszédai ellen.
William C. Bullittnak, az Egyesült Államok párizsi nagykövetének a szemében akkor
világosodott meg a Rajna-vidéki erődítmények értéke Hitler stratégiája számára, amikor
Berlinben, 1936. május 18-án meglátogatta a német külügyminisztert.

Von Neurath azt mondta [jelentette Bullitt a külügyminisztériumnak], hogy a német kormány a következő
politikát követi: a külügyekben nem kezdeményez semmit, amíg „meg nem emésztette a Rajna-vidéket”. Mint
kifejtette, ezen azt érti, hogy amíg a francia és belga határ mentén el nem készülnek a német erődítmények, addig
a német kormány minden lehetőt megtesz annak érdekében, hogy ne elősegítse, hanem megakadályozza az
ausztriai nácik kitörését, s nyugodt vonalat kövessen Csehszlovákiával szemben is. – Mihelyt elkészülnek az
erődítményeink, és Közép-Európa országai rájönnek, hogy Franciaország nem hatolhat kénye-kedve szerint
német területre, mindezek az országok alapjaiban kezdik majd felülvizsgálni külpolitikájukat, és akkor új
konstelláció fejlődik ki – mondta Neurath.31

Ε fejlődés most elkezdődött.

„Elődöm [a meggyilkolt Dollfuss] sírja mellett állva tudtam, hogy az osztrák függetlenség
megőrzése érdekében megbékítési politikát kell folytatnom ... El kell kerülni mindent, ami
Németországnak ürügyet adhat a megszállásunkra, és meg kell tenni mindent, ami valamilyen
módon biztosíthatja azt, hogy Hitler megtűrje a status quo-t” 32 írja memoárjában dr.
Schuschnigg.
Ausztria fiatalos új kancellárjára biztatóan hatott Hitlernek a Reichstagban, 1935. május 21-
én tett nyilvános kijelentése, mi szerint „Németország sem nem szándékozik, sem nem kíván
beleavatkozni Ausztria belügyeibe, annektálni Ausztriát, vagy Anschlusst végrehajtani”.
Megnyugtatta az is, hogy Stresában Olaszország, Franciaország és Anglia megerősítette:
eltökélt szándékuk, hogy segítenek megőrizni Ausztria függetlenségét. Ezek után Mussolini, aki
1933 óta Ausztria legfőbb védelmezője volt, beleragadt az abesszíniai háborúba, s szakított
Franciaországgal és Angliával. Amikor a németek bevonultak a Rajna-vidékre, és megkezdték
az erődítését, dr. Schuschnigg rájött, hogy ideje már megbékítenie Hitlert. Új szerződésről
kezdett tárgyalni Papennal, a ravasz bécsi német ügyvivővel, aki annak ellenére, hogy a júniusi
tisztogatás során paraszthajszállal úszta meg, hogy a nácik kivégezzék, 1934 késő nyarán történt
Ausztriába érkezte után azonnal nekilátott, hogy aláássa Ausztria függetlenségét, s a Vezér
aklába terelje Hitler szülőföldjét. „A nemzetiszocializmus fölébe kell, hogy kerekedjen az új
osztrák ideológiának, és fölébe is fog kerekedni” ·– írta Hitlernek 1935. július 27-én, amikor
beszámolt a bécsi szolgálatának első évében végzett munkájáról.33
Nyilvánosságra hozott szövegében az 1936. július 11-én aláírt osztrák–német szerződés
Hitlertől szokatlan nagyvonalúságról és toleranciáról árulkodott. Németország ismét
megerősítette, hogy elismeri Ausztria szuverenitását, s megígérte, hogy nem avatkozik
szomszédja belügyeibe. Cserébe Ausztria azt ígérte, hogy külpolitikájában mindig annak az
elvnek alapján cselekszik majd, hogy „német államnak” ismeri el magát.
A szerződésben azonban titkos záradékok is voltak,34 s ezekben Schuschnigg olyan
engedményeket tett, amelyek később megpecsételték a saját maga és kis országa sorsát
egyaránt. Titokban beleegyezett abba, hogy kegyelemben részesíti a náci politikai foglyokat, s
„politikai felelősséggel” bíró pozíciókba helyezi az úgynevezett „Nemzeti Ellenzék” (a nácikat
és náci szimpatizánsokat jelölő eufemizmus) képviselőit. Ez egyenlő volt azzal, hogy
engedélyezi Hitler számára egy trójai faló Ausztriába postázását. Ε falóba mászik be majd
nemsokára egy bécsi ügyvéd, Seyss-Inquart, aki szerepelni fog még történetünkben.
Noha Papen, amikor e célból személyesen Berlinbe látogatott, megkapta Hitler jóváhagyását
a szerződés szövegére, a Führer mégis dühöngött, amikor küldötte július 16-án telefonon
értesítette az egyezmény aláírásáról.

Hitler reagálása megdöbbentett [írta később Papen]. Ahelyett, hogy örömét fejezte volna ki, hosszas
átkozódásba kezdett. Azt mondta, félrevezettem, hogy túlzott engedményeket tegyen ... Csapda az egész.35

Mint kiderült, csapda is volt, de nem Hitler, hanem Schuschnigg számára.

Az osztrák–német szerződés aláírása annak a jele volt, hogy Mussolini elvesztette ausztriai
befolyását. Várható lett volna, hogy a két fasiszta diktátor viszonyát ez megrontja majd, de
éppen az ellenkezője történt – olyan események következtében, amelyek most, 1936-ban Hitler
kezére játszottak.
1936. május 2-án az olasz csapatok behatoltak Addisz-Abebába, az abesszin fővárosba,
július 4-én pedig a Népszövetség formálisan kapitulált: feloldotta az Olaszország elleni
szankciókat. Két héttel később, július 16-án Franco katonai lázadást robbantott ki
Spanyolországban, ahol erre kitört a polgárháború.
Hitler, amint az év e szakaszában szokása volt, éppen operákat hallgatott a bayreuthi
Wagner-fesztiválon. Július 22-én este, amint hazatért a színházból, a helyi náci főnök
kíséretével egy marokkói német üzletember érkezett Bayreuth-ba, ahová Francótól hozott
sürgős levelet. A lázadók vezérének repülőgépekre és egyéb segítségre volt szüksége. Hitler
azonnal magához rendelte Göringet és az éppen Bayreuth-ban tartózkodó von Blomberg
tábornokot. Még aznap este megszületett a döntés: támogatni fogják a spanyol lázadókat.36
Bár a Francónak nyújtott német segítség soha nem volt akkora, mint az olaszoké, akik
hatvan-hetvenezer katonát, valamint hatalmas fegyverkészleteket és számos repülőgépet
küldtek a felkelőknek, azért a németek is kitettek magukért. Későbbi becsléseik szerint fél
milliárd márkát költöttek a vállalkozásra37 azon kívül, hogy repülőgépeket, tankokat és
technikusokat küldtek a lázadóknak, valamint a rendelkezésükre bocsátották a Condor légiót, a
német légierőnek azt az egységét, amely a spanyolországi Guernica városának és a város civil
lakosságának elpusztításával tüntette ki magát. Németország masszív újrafegyverkezéséhez
képest ez nem volt sok, de szép hasznot hajtott Hitlernek.
Franciaország határán ezzel már a harmadik barátságtalan fasiszta hatalom tűnt fel. Ez
eszkalálta a jobb-és a baloldal belső harcát az országban, s így meggyengítette Németország
legfőbb nyugati riválisát. Mindenek felett pedig lehetetlenné vált Olaszország megbékélése
Nagy-Britanniával és Franciaországgal, bármennyire is szerette volna a két utóbbi állam
kormánya az abesszinai háború befejezése után. A spanyolországi események így Hitler karjába
sodorták Mussolinit.
A Führer kezdettől fogva kiszámított, ravasz és messzetekintő politikát folytatott
Spanyolország viszonylatában. A nyugati szövetségesek kezére került német dokumentumok
áttanulmányozása után egyértelmű: Hitler egyik célja a polgárháború elnyújtása volt annak
érdekében, hogy a nyugati demokráciák minél tovább álljanak szemben Olaszországgal, és
Mussolini az ő irányába sodródjon.72 Ulrich von Hassell, Németország római nagykövete, aki
akkor még nem ismerte fel a náci célokat és praktikákat, amelyek későbbi tüzetes megismerése
az életébe kerül majd, már 1936 decemberében a következőket jelentette a Wilhelmstrassénak:
Az a szerep, amelyet a spanyol konfliktus játszik Olaszországnak a Franciaországgal és
Angliával szembeni viszonya alakulásában, hasonló lehet az abesszin konfliktus által játszott
szerephez annyiban, hogy világosan napfényre hozza e hatalmak tényleges és ellentétes
érdekeit, s ezzel megakadályozza azt, hogy Olaszország a nyugati hatalmak hálójába kerüljön,
azok pedig felhasználhassák fondorlataikhoz. A spanyolországi domináns politikai befolyásért
folytatott küzdelem megmutatja az Olaszország és Franciaország közti természetes ellentétet;
ugyanekkor Olaszországnak a mediterrán térség nyugati felében viselt nagyhatalmi helyzete
Angliáéval versenyez. Olaszország annál világosabban fogja felismerni, hogy tanácsos
Németországgal vállvetve szembeszállnia a nyugati hatalmakkal.39
Ε körülmények hozták létre a Róma–Berlin tengelyt. Október 24-én, Neurath-tal Berlinben
folytatott tárgyalásai után gróf Galeazzo Ciano, Mussolini veje és Olaszország külügyminisztere
első ízben zarándokolt el Berchtesgadenbe. Sokszor jár majd még ott. Most barátságos,
beszédes kedvében találta a Führert. Hitler kijelentette, hogy Mussolini „a világ vezető
államférfija, akihez senki még csak távolról sem hasonlíthatja magát”. Olaszország és
Németország együttesen nemcsak a „bolsevizmust”, hanem az egész Nyugatot le tudná gyűrni.
Még Angliát is! Hitler úgy vélte, hogy a britek végül majd kiegyezést keresnének az egyesült
Németes Olaszországgal. Ellenkező esetben e két hatalom összehangoltan cselekedve könnyen
elintézheti Angliát. – A német és az olasz újrafegyverkezés sokkal gyorsabb ütemben folyik,
mint amire az angliai újrafegy-verkezés képes lehet... Három év múlva Németország készen
áll... – emlékeztette Hitler Cianót.40
Érdekes a megjelölt dátum. A megbeszélés időpontjától számított három év múlva 1939 ősze
lesz.
Október 21-én Berlinben Ciano és Neurath titkos jegyzőkönyvet írt alá, amely felvázolta
Olasz- és Németország közös külpolitikáját. Néhány nappal később (november l-jén)
Milánóban tartott beszédében Mussolini nyilvánosan, ám a részletek ismertetése nélkül olyan
egyezménynek nevezte ezt, amely „tengelyt” képez, s e „tengely” köré csoportosulhat a többi
európai hatalom. Ε szó híressé, a Duce számára pedig végzetessé vált.
Most, hogy Mussolinit maga mellé állította, Hitler másfelé fordult. 1936 augusztusában
Ribbentropot londoni nagykövetté nevezte ki, mivel ki akarta használni az angol viszonylat
rendezésének esetleges lehetőségét – de a saját feltételei szerint. A tehetségtelen, lusta,
páváskodó, arrogáns és humortalan Ribbentrop a lehető legrosszabb választás volt egy ilyen
fontos posztra: ezt Göring is felismerte. – Amikor szóvá tettem, hogy Ribbentrop nem
rendelkezik megfelelő kvalifikációval a brit problémák kezelésére, a Führer rámutatott, hogy
Ribbentrop ismeri ezt meg ezt a lordot, meg iksz-ipszilon minisztert. Erre így feleltem: „Jó,
csak éppen az a probléma, hogy ők is ismerik Ribbentropot!” – mesélte később.41
Igaz, hogy bár Ribbentrop nem volt vonzó egyéniség, tényleg rendelkezett befolyásos
londoni barátokkal. A berlini közvélekedés szerint e barátok közé tartozott Simpsonné, a király
barátnője is. Ám Ribbentropnak az új posztján tett kezdeti erőfeszítései semmiféle sikerrel nem
jártak, így novemberben visszarepült Berlinbe, ahol az angol relációtól távol eső ügyekbe is
beleártotta magát. November 25-én aláírta az Antikomintern Paktumot Japánnal, amelynek
alkalmával szemrebbenés nélkül azt mondta az összesereglett újságíróknak (magam is ott
voltam), hogy Németország és Japán a nyugati civilizáció védelme érdekében fogott össze. A
felszínen úgy tűnt, hogy e paktum pusztán propagandatrükk, amely csak arra jó, hogy
Németország és Japán világméretű támogatást szerezzen a kommunizmus iránti általános
72
Több mint egy évvel később, 1937. november 5-én Hitler a tábornokaival és külügyminiszterével folytatott bizalmas
beszélgetés során ismételten ismertette spanyolországi politikáját. – Franco száz százalékos győzelme német szempontból nem
kívánatos – mondta nekik. – Nekünk az az érdekünk, hogy folytatódjék a háború, és maradjon fenn a Földközi-tengeri térségben
a feszültség.38
ellenszenv és a Kominternnel szembeni bizalmatlanság kiaknázásával. De ebben a szerződésben
is volt titkos jegyzőkönyv, amely egyértelműen Oroszország ellen jött létre. Abban egyeztek
meg, hogy amennyiben a Szovjetunió indokolatlan támadást indítana Németország vagy Japán
ellen, a két nemzet konzultálni fog arról, milyen intézkedéseket tegyenek „közös érdekeik
védelmében”, valamint „nem foganatosítanak olyan intézkedést, amely a Szovjetunió
helyzetének megkönnyebbítésével járhat”. Abban is megegyeztek, hogy egyik nemzet sem köt
ennek a szerződésnek a szellemével ellenkező semmiféle politikai egyezményt Oroszországgal
a másik beleegyezése nélkül.42
Németország nemsokára meg fogja szegni ezt az egyezményt, és igaztalanul Japánt vádolja
majd azzal, hogy nem tartotta be. Pillanatnyilag azonban a paktum megfelelően szolgált
bizonyos propagandacélokat a világ hiszékenyebb végein, s most első ízben egy táborba hozta a
három, birtokon kívül lévő agresszor nemzetet. Olaszország a következő évben írta alá a
paktumot.
1937. január 30-án Hitler beszédet mondott a Reichstagban. Bejelentette, hogy
„Németország visszavonja aláírását” a versailles-i békeszerződésről (ez üres, de tipikus gesztus
volt, mivel az egyezmény olyan halott volt már, mint annak a rendje), majd büszkén felsorolta
hivatalban töltött négy évének eredményeit. Büszkesége megbocsátható, mert bel- és
külügyekben egyaránt sikerekben bővelkedő eredménylistát mutathatott fel. Mint már láttuk,
megszüntette a munkanélküliséget, fellendülést teremtett a gazdasági életben, erős hadsereget,
haditengerészetet és légierőt épített ki, kitűnően felfegyverezte őket, sőt további
felfegyverzésüket is kilátásba helyezte. Ο egyedül megtörte Versailles béklyóit, és blöffel
ugyan, de megszállta a Rajnavidéket. A tökéletes elszigeteltségből indulva először
Mussoliniban lelt hű szövetségesre, majd Francóban egy újabbra, s sikerült leválasztania
Lengyelországot Franciaország befolyási övezetéről. Ami pedig a talán legfontosabb
eredményét illeti: szabadjára engedte a német nép dinamikus energiáját, újjáélesztette a
nemzetükbe vetett bizalmukat és egy nagy, terjeszkedő világhatalom polgáraiként érzett
küldetéstudatukat.
Mindenki láthatta e prosperáló, katonás, bátran vezetett új Németország és a dekadens
nyugati demokráciák közötti kontrasztot; az utóbbiakban a tanácstalanság és a habozás szinte
hónapról hónapra nőtt. Anglia és Franciaország, noha megriadtak az új fejleményektől, mégsem
mozdították a kisujjukat sem annak érdekében, hogy megakadályozzák Hitlert a békeszerződés
megszegésében, amikor újrafegyverezte Németországot, és visszafoglalta a Rajna-vidéket;
ugyanilyen képtelennek bizonyultak megakadályozni Mussolini abesszíniai hódítását. Most
pedig, az 1937. esztendő elején felettébb szánalmas képet nyújtottak: haszontalan gesztusokkal
próbálták megakadályozni Németországot és Olaszországot abban, hogy ők döntsék el a
spanyol polgárháború kimenetelét. Mindenki tudta, hogy Franco győzelme érdekében mit
tesznek Spanyolországban a németek és az olaszok, ám a londoni és párizsi kormányok éveken
át folytattak tartalmatlan diplomáciai tárgyalásokat Berlinben és Rómában annak érdekében,
hogy biztosítsák a két ország be nem avatkozását a spanyol konfliktusba. Ez a bújócska, úgy
látszik, szórakoztatta a német diktátort, és bizonyosan növelte Anglia és Franciaország
botladozó politikai vezetőivel szembeni megvetését; nem sokkal később, egy újabb történelmi
alkalom során, amikor ismét minden erőfeszítés nélkül megalázta a két nyugati demokráciát,
„kis férgeknek” nevezte e vezetőket.
Úgy tűnik, sem Nagy-Britannia és Franciaország kormánya és népe, de még a német nép
többsége sem jött rá 1937 elején, hogy első négy hivatali éve alatt Hitler szinte egyebet sem tett,
mint készült a háborúra. Személyes megfigyelésem alapján tanúsíthatom, hogy a német nép
egészen 1939. szeptember 1-jéig meg volt győződve arról, hogy Hitler megkapja, amit akar (és
amit ők is akarnak) anélkül, hogy a háború eszközéhez kellene nyúlnia. A Németországot
irányító elit és az államigazgatás egyes kulcspozícióiban szolgálók körében azonban kevés
kétség lehetett a felől, hogy mi is Hitler igazi célkitűzése. A náci uralom négy esztendős
„próbaidejének” (Hitler megfogalmazása) vége felé Göring, akit 1936 szeptemberében a
Négyéves Terv irányítójává neveztek ki, egy nagyiparosok és magasrangú tisztségviselők előtt
Berlinben mondott titkos beszédében kertelés nélkül kimondta, hogy mire számítsanak.

A nemsokára kezdődő csata kolosszális termelési kapacitást igényel. Az újrafegyverkezésnek semmiféle

korlátja nem képzelhető el. Az egyedüli alternatíva a győzelem, vagy a pusztulás ... Olyan időben élünk, amikor
látótávolságra van már a végső ütközet. Már a mozgósítás küszöbén állunk, és már folyik a háború. Csak annyi
van még hátra, hogy elkezdődjön már a tényleges lövöldözés is.43

Göring figyelmeztetése 1936. december 17-én hangzott el. Tizenegy hónappal később, mint
azt nemsokára látni fogjuk, Hitler meghozta végzetes és megváltoztathatatlan döntését a háború
megkezdéséről.

1937: „SEMMI MEGLEPETÉS”

A Reichstag robotemberei előtt 1937. január 30-án mondott beszédében Hitler kihirdette: –
Az úgynevezett meglepetések ideje lejárt!
Így is történt: 1937-ben nem történt semmi hétvégi meglepetés. 73 Németország számára ez a
konszolidáció éve volt, és a további készülődésé azon célok elérése érdekében, amelyeket a
Führer majd novemberben tár végre egy maroknyi főtiszt elé. Ezt az évet a németek a
fegyverzet gyártására, a katonák kiképzésére, az új légierő spanyolországi kipróbálására, a
műbenzin és a műgumi kifejlesztésére, a Róma–Berlin tengely megerősítésére és Párizs,
London, Bécs további gyenge pontjainak keresésére szentelték.
1937 első hónapjaiban Hitler egymás után küldte Rómába a fontos megbízottakat Mussolini
barátságának biztosítására. A németeket aggasztotta, hogy Olaszország a britekkel kokettál
(január 2-án Ciano „gentleman's agreementet” írt alá a brit kormánnyal, amelyben a két ország
elismerte egymás létfontosságú érdekeit a Földközi-tengeri térségben), és arra is rájöttek, hogy
Ausztria kérdése még mindig érzékeny pontnak számít Rómában. Amikor Göring január 15-én
felkereste a Ducet, és nyíltan beszélt neki az ausztriai Anschluss elkerülhetetlen voltáról, az
izgalomkitörésekre hajlamos olasz diktátor a jelen lévő Paul Schmidt tolmács szerint hevesen
rázni kezdte a fejét, von Hassell nagykövet pedig azt jelentette Berlinbe, hogy Göring
Ausztriával kapcsolatos kijelentése „hűvös fogadtatásban részesült”. Júniusban Neurath sietett
Rómába, hogy biztosítsa a Ducet: Németország be fogja tartani az Ausztriával július 11-én
aláírt szerződést, és csak egy Habsburg-restaurációra irányuló kísérlet esetén lépne fel
keményen.
Az Ausztria ügyében emígyen megbékített Mussolini, akit viszont még mindig bőszített
Franciaországnak és Angliának az ő szinte minden törekvése (Etiópia, Spanyolország, a
Földközi-tenger térsége) ügyében tanúsított ellenállása, elfogadta Hitler meghívását, s 1937.
szeptember 25-én a külön ez alkalomra tervezett egyenruhájában az Alpokon átkelve
ellátogatott a Harmadik Birodalomba. Hitler és kollégái úgy ajnározták körül, mintha hódító hős
volna. Ekkor még nem tudhatta, milyen végzetes számára ez az utazás, eme első alkalom,
amikor Hitler oldalára állt – sok hasonló követi ezt még, amely saját helyzete fokozatos
gyengüléséhez és végül katasztrófához vezet majd. Hitler célja nem az volt, hogy további
diplomáciai tárgyalásokba bocsátkozzék vendégével, hanem az, hogy lenyűgözze Németország
erejével, s ezzel rájátsszon Mussolininak arra a tulajdonságára, hogy szenvedélyes igyekezettel
próbál mindig a győztes oldalra állni. A Ducét Németország egyik végéből a másikba rángatták:
73
A Wilhelmstrasse tisztségviselői gyakran emlegették tréfálkozva, hogy Hitler azért időzítette mindig szombatra a
meglepetéseit, mert azt mondták neki, hogy a brit hivatalos személyek mindig vidéken töltik a hétvégét. 11946. március 14-én
Nürnbergben tett vallomásában Göring büszkén beszélt arról, hogy a spanyol polgárháború alkalmat nyújtott „az én ifjú
Luftwaffém” kipróbálására. A Führer engedélyével odaküldtem a szállító légiflottám nagy részét, valamint számos kísérleti
harcigép-egységet, bombázókat és légelhárító ágyúkat; így alkalmam volt harci körülmények között megbizonyosodni arról,
hogy az anyag megfelel-e a feladathoz. Annak érdekében, hogy a személyzet is szerezhessen valamennyi tapasztalatot,
gondoskodtam a folyamatos rotációról, hogy mindig új embereket küldjenek oda, másokat pedig visszahívjanak.”44
itt az SS tartott parádét, ott a katonák, Mecklenburgban hadgyakorlatra vitték, onnan pedig a
Ruhr-vidék dübörgő fegyvergyárai közé.
A látogatás csúcspontja a szeptember 28-án Berlinben tartott ünnepség volt, amely szemmel
láthatóan mély benyomást tett Mussolinira. Egymillió főből álló hatalmas tömeg gyűlt össze a
Maifelden, hogy meghallgassa a két fasiszta diktátor beszédét. A német nyelven szónokló
Mussolinit elragadtatta a fülsüketítő tapsvihar és Hitler hízelgő dicsérete. A Führer szerint a
Duce „azon kortalan, magányos férfiak közé tartozik, akiket nem mér a történelem, hanem
éppen ők a történelem létrehozói”. Emlékszem, hogy óriási vihar tört ki a tér felett, mielőtt még
Mussolini befejezhette volna a beszédét, és a szétspriccelő tömeg keltette zűrzavarban csődöt
mondtak az SS biztonsági intézkedései: a büszke Ducenak bőrig ázva és dühösen, egyedül
kellett visszatérnie szálláshelyére. Ε kellemetlen élmény azonban nem csökkentette Mussolini
lelkesedését a felett, hogy ennek az új és erős Németországnak lehet a partnere. Másnap, miután
megtekintette a hadsereg, a haditengerészet és a légierő egységeinek a díszszemléjét, azzal a
meggyőződéssel utazott haza Rómába, hogy jövője Hitler mellé köti.
Nem volt hát meglepő, hogy egy hónappal később, amikor Ribbentrop Rómába utazott, hogy
a november 6-án tartott ünnepség keretei között beszerezze Mussolini aláírását az
Antikomintern Paktumra, a Duce azt mondta neki, hogy Olaszország már kevésbé érdekelt
Ausztria függetlenségében. – Menjenek csak a dolgok [Ausztriában] a maguk természetes útján!
– mondta Mussolini. Hitler épp erre a jóváhagyásra várt.
Volt még egy uralkodó, akire szintén nagy hatást gyakorolt a náci Németország növekvő
ereje. Amikor Hitler megszegte a locarnói egyezményt, és a Rajna-vidék megszállásával német
katonák kerültek Belgium határára, Lipót király országa nevében felmondta a locarnói
egyezményt és a szövetséget is Angliával és Franciaországgal. Kihirdette, hogy mostantól
Belgium szigorúan semleges politikát fog folytatni. Ez súlyos csapás volt a Nyugat kollektív
védelmére, de 1937 áprilisában Anglia és Franciaország tudomásul vette. Nemsokára
Belgiummal együtt ők is drágán megfizetnek döntésükért.
Május végén a Wilhelmstrassén érdeklődéssel figyelték, amint Stanley Baldwin brit
miniszterelnök átadja hivatalát Neville Chamberlainnek. A németek örömmel hallották, hogy az
új miniszterelnök elődjénél aktívabban vesz majd részt a külpolitikában, és elhatározott célja,
hogy amennyiben lehetséges, megértésre jusson Németországgal. Hogy Hitler számára miféle
megértés volna elfogadható, az a német külügyminisztérium politikai osztályának akkori
vezetője, báró von Weizsäcker november 10-én kelt titkos emlékeztetőjéből derül ki:
Angliától gyarmatokat akarunk, és cselekvési szabadságot Keleten ... A briteknek nagy
szükségük van a nyugalomra. Hasznos volna megtudni, mennyit volna hajlandó Anglia fizetni e
nyugalomért.45
Novemberben jött el az alkalom, hogy megtudhassák, mennyit fizetne Anglia. A
Chamberlain lelkes jóváhagyásával felszerelkezett Lord Halifax elzarándokolt Hitlerhez
Berchtesgadenbe. November 19-én hosszú beszélgetést folytattak, s a német
külügyminisztérium által ennek tartalmáról készített titkos emlékeztetőben46 három érdekes
dolog derül ki: Chamberlain nagyon szerette volna rendezni a német problémát, és
kabinetszintű bilaterális tárgyalásokat indítványozott; Anglia általános európai rendezést kívánt,
amelynek érdekében hajlandó volt engedményeket tenni Hitlernek a gyarmatok és Kelet-Európa
ügyében; Hitlert pedig pillanatnyilag nem érdekelte különösebben semmiféle német-angol
megegyezés.
A tárgyalás felettébb negatív eredményének tükrében a németeket meglepte az, hogy a jelek
szerint a britek biztatónak ítélték a megbeszélést.74 A brit kormányt azonban sokkal jobban
74
Chamberlain naplójából: „[Halifax] német útja az én szempontomból nagy siker volt, mert elérte célját: olyan légkört
teremtett, amelyben meg lehet beszélni Németországgal az európai rendezés gyakorlati kérdéseit.” (Keith Feiling, The Life of
Neville Chamberlain, 332.0.)
Úgy tűnik, Hitler magát Halifaxot is az orránál fogva vezette. A londoni külügyminisztériumhoz intézett írásos
jelentésében Halifax közölte, hogy „a német kancellár és mások is azt a benyomást keltették, hogy az erőszakos vagy legalábbis
meglepte volna, ha tudta volna, miről esett szó Hitler és a legfelső katonai vezetők, valamint a
külügyminiszter nagy titokban lebonyolított berlini értekezletén, pontosan tizennégy nappal a
Halifaxszal folytatott beszélgetés előtt.

AZ 1937. NOVEMBER 5-ÉN HOZOTT VÉGZETES DÖNTÉS

1937. július 24-én egy „Szigorúan titkos!” jelzésű, összesen négy példányban írott
direktívában47 von Blomberg marsall már jelezte a három fegyvernem főparancsnokainak, hogy
mire számítsanak a jövőben, és milyen előkészületekre van szükség a megvalósítás érdekében.
„Az általános politikai helyzet igazolja azt a feltételezést, hogy Németországnak nem kell
támadásra számítania semmilyen irányból” – közölte a hadügyminiszter, a fegyveres erők
főparancsnoka a három fegyvernem irányítóival. Megnyugtatta őket, hogy sem a nyugati
hatalmak, sem Oroszország nem kívánja a háborút, és fel sincsenek készülve rá.
„Mindazonáltal – folytatódik a direktíva – a politikailag képlékeny világhelyzet, amely nem
zárja ki a meglepő incidenseket, megköveteli a német fegyveres erők állandó háborús
készültségét ... hogy lehetővé tegye a politikailag kedvező alkalmak kihasználását, ha ilyenek
adódnak. Az 1937-38-as mozgósítási időszakban ennek tudatában kell végezniük a fegyveres
erőknek a lehetséges háborúra történő felkészülést.”
Miféle lehetséges háborúra, ha egyszer Németországnak „semmilyen irányból” jövő
támadástól nem kell tartania? Blomberg pontos választ adott. Két forgatókönyv (Kriegsfalle)
létezik, „amelyekre vonatkozóan tervek készülnek”:

I. Kétfrontos háború, nyugati súlyponttal. ('Rot' stratégiai csoportosítás)

II. Kétfrontos háború délkeleti súlyponttal. ('Grün' stratégiai csoportosítás)

Az első esetben az volt a „feltételezés”, hogy a franciák meglepetésszerű támadást

intézhetnek Németország ellen, s ebben az esetben a németek nyugaton vetnék be fő erőiket. Ε
hadművelet kapta a Rot kódnevet.75
A második forgatókönyv így nézett ki:
Keleten a háború egy Csehszlovákia elleni meglepetésszerű német hadművelettel kezdődhet
annak érdekében, hogy elháríthassuk egy erősebb ellenséges koalíció készülő támadását. Az
ilyen akciót politikailag és a nemzetközi jog szemében igazoló feltételeket előzetesen kell
megteremteni. [Kiemelés Blombergtől.]
A direktíva hangsúlyozta, hogy Csehszlovákiát „már a kezdet kezdetén ki kell iktatni”, és
meg kell szállni.
Három további eshetőségre is „különleges előkészületeket” kellett tenni:

I. Fegyveres intervenció Ausztria ellen ('Otto' különterv).

II. Háborúszerű komplikációk a vörös Spanyolországgal ('Richard' különterv).
III. Anglia, Lengyelország és Litvánia részt vesz egy ellenünk folyó háborúban ('Rot/Grün' kiterjesztése).

Az Otto-terv kódneve nem egyszer fog még előfordulni e könyvben. Otto az akkor
Belgiumban élő ifjú osztrák trónkövetelő, Habsburg Ottó volt. Blomberg direktívájában az
háborúval járó kalandba bocsátkozás nem valószínű a részükről.” Charles C. Tansill szerint Chamberlainnek szóban azt
jelentette, hogy Hitler „nem lelkesedik a korai kalandokért, részben mert esetleg nem lennének kifizetődőek, részben pedig mert
azzal van elfoglalva, hogy belülről építse fel Németországot... Göring arról biztosította, hogy egyetlen csepp német vért nem
ontanak ki Európában, ha csak Németországot nem kényszerítik rá. A németek azt a benyomást keltették benne [Halifaxban],
hogy a rendes módon szándékozzák elérni a céljaikat. (Tansill, Back Door to War, 365-66.0.)
75
Ez az első a számos német katonai terv hasonló kódnevei közül, amelyekkel találkozni fogunk e könyv lapjain. A németek a
szó szerinti fordításban „eset” jelentésű Fali szót használták (a Fall Rot és a Fall Grün a nyugati és a Csehszlovákia elleni
hadműveletek fedőneve volt), amely a német tábornokoknak a nürnbergi perben hangoztatott érvelése szerint kezdetben csupán
a minden katonai parancsnokság által a különböző elméleti helyzetek bekövetkezésének esetére készített tervek jelölésére
szolgált. Amint azonban e lapokon folyamatosan egyre nyilvánvalóbbá válik majd, a németek szóhasználatában ez a kifejezés
hamarosan a fegyveres agresszióra vonatkozó haditerveket kezdte jelölni.
Otto-terv összefoglalása a következő:

Ε hadművelet – fegyveres intervenció Ausztriában a Monarchia restaurálása esetén – célja az, hogy fegyveres
erővel kényszerítsük Ausztriát a restauráció feladására.
Az osztrák nép belpolitikai nézeteltéréseit kihasználva e célból Bécs általános irányába történik majd a
felvonulás, és minden ellenállást fel fogunk számolni.

Ennek az árulkodó okmánynak a végére becsúszik egy óvatosságra intő, szinte kétségbeesett
megjegyzés. „Anglia a rendelkezésére álló összes gazdasági és katonai erőforrást alkalmazni
fogja ellenünk – figyelmeztet a dokumentum. – Ha Anglia csatlakozik Lengyelországhoz és
Litvániához, katonai helyzetünk az elviselhetetlenség, sőt a reménytelenség szintjéig romolhat.
A politikai vezetők ennélfogva mindent megtesznek annak érdekében, hogy ezek az országok,
különösen Anglia, semlegesek maradjanak” – ismeri el a direktíva.
Az okmányt ugyan Blomberg írta alá, ám nyilvánvaló, hogy szerzője Blombergnek a
birodalmi kancelláriában ülő gazdája volt. Ide, a berlini Wilhelmstrasséra, a birodalom
idegközpontjába érkezett 1937. november 5-én délután hat férfi, hogy a Führertől további
felvilágosítást kapjon. Az értekezlet résztvevői a következők voltak: von Blomberg marsall,
hadügyminiszter és a fegyveres erők főparancsnoka; Freiherr von Fritsch tábornok, a
szárazföldi hadsereg főparancsnoka; dr. Raeder tengernagy, a hadiflotta főparancsnoka; Göring
vezérezredes, a légierő főparancsnoka; báró von Neurath külügyminiszter; és Hossbach ezredes,
a Führer hadsegédje. Hossbach neve nem szerepelt még e könyvben, és a továbbiakban sem
sűrűn fog előfordulni. Ám e novemberi nap sötétedő óráiban fontos szerep jutott a fiatal
ezredesnek. Jegyzeteket készített Hitler előadásáról, s öt nappal később egy szupertitkos
emlékeztetőben dolgozta fel a jegyzeteit: ezzel megörökítette a történelem számára a Harmadik
Birodalom életének legdöntőbb fordulópontját. A szövetségesek kezére jutott náci iratok között
talált beszámolója Nürnbergben is szerepelt.48
Az értekezlet délután negyed öt órakor kezdődött, és fél kilencig tartott. Hitler beszélt a
legtöbbet. Azzal kezdte, hogy amit itt el kell mondania, azt „alapos meggondolás és a
hatalomban töltött négy és fél esztendő” érlelte meg benne. Kifejtette, hogy olyan fontosnak
tartja most következő megjegyzéseit, hogy halála esetén azok a végakaratának tekintendők.

„A német politika célja a faji közösség biztosítása, megőrzése és megnagyobbítása. Ennélfogva élettér
(Lebensraum) kérdése a dolog” – mondta. Előadta, hogy a németeknek „nagyobb élettérre van joguk, mint más
népeknek ... Németország jövője ennélfogva teljes egészében a térigény megoldásától függ.”76
Hol? Nem holmi távoli afrikai vagy ázsiai gyarmatokon, hanem Európa szívében, „a birodalom közvetlen
szomszédságában”. Németország számára az tehát a kérdés, hogy hol érheti el a legolcsóbban a legnagyobb
gyarapodást.

Minden korok történelme – a Római Birodalom és a Brit Birodalom – azt bizonyította, hogy
terjeszkedés csak ellenállás letörésével és kockázatok vállalásával hajtható végre;
elkerülhetetlenek a visszaesések. Soha nem ... volt gazdátlan tér, és most sincs ilyen; a támadó
mindig valamilyen birtokossal szemben lép fel.
Hitler kijelentette, hogy Németország útjában két gyűlölködés vezette ország áll: Anglia és
Franciaország. Mindkét ország ellenzi „Németország helyzetének bármilyen további
megerősítését”. A Führer nem úgy vélte, hogy a Brit Birodalom „rendíthetetlen” volna.
Éppenséggel számos gyengeséget látott benne, s fel is sorolta őket: problémák Írországban és
Indiában, versengés Japánnal a Távol-Keleten és Olaszországgal a Földközi-tenger térségében.
76
Ε ponttól kezdve azt fogja tapasztalni az olvasó, hogy a nyilvánvalóan közvetett módon rögzített beszéd idézőjelek között
szerepel. A Hitler és mások magántermészetű megjegyzéseiről készült német jegyzetek harmadik személyben készültek, bár
sűrűn és váratlanul, minden központozási változtatás nélkül átcsúsznak első személybe. Ez gondot okozott a fordításban.
Mivel pontosan kívántam visszaadni az eredeti dokumentumokat, úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha nem írom át az
elhangzottakat első személyre, és nem veszem ki őket az idézőjelek közül. Az utóbbi esetben úgy festhetett volna, hogy
szabadosan kezelem a szöveget, ez pedig nem állt szándékomban.
Franciaország helyzete Hitler szerint „kedvezőbb, mint Angliáé ... de Franciaország belső
politikai nehézségekkel fog szembekerülni”. Mindamellett Anglia, Franciaország és
Oroszország „hatalmi tényezőknek tekintendők politikai számításainkban”.
Ezért tehát:

Németország problémái csak erőszakos eszközökkel oldhatók meg, ez pedig soha nem volt lehetséges
járulékos kockázat nélkül... Ha elfogadjuk a következő expozíció alapjául azt, hogy erőszakhoz folyamodunk, és
vállaljuk az azzal járó kockázatot, akkor már csak a „mikor” és a „hol” kérdésekre kell választ találni. Három
esettel kell foglalkoznunk:
I. eset: Az 1943-45 közötti időszak
A mi szempontunkból ezen időszak után csak negatív fordulat várható. A hadsereg, a haditengerészet és a
légierő felszerelése ... majdnem teljes. A felszerelés és a fegyverzet modern; a további késedelemben elavulásuk
veszélye rejlik. Különösen a „különleges fegyverek” titkosságát nem lehet örökké fenntartani ... Relatív erőnk
csökkenne a világ többi részének ... újrafegyverkezése viszonylatában ... Amellett a világ arra számít, hogy
támadunk, és évről évre fokozza ellenintézkedéseit. Akkor vagyunk kénytelenek támadólag fellépni, amíg a
világ többi része a védelmét erősíti.
Ma senki nem tudja, mi lesz a helyzet az 1943-45 közötti években. Csak egy dolog biztos: nem várhatunk
tovább.
Ha a Führer él még, megváltoztathatatlan elhatározása, hogy legkésőbb 1943-45-ig megoldja Németország
térproblémáját. Az 1943-45 előtt indítandó akció szükségessége a II. és a III. esetben merül fel.
II. eset
Ha Franciaországban a belviszály olyan krízissé fejlődik, amely teljességgel lefoglalja a francia hadsereget,
és lehetetlenné teszi Németország elleni háborúra történő felhasználását, akkor itt az idő a csehek elleni akcióra.
III. eset
Ha Franciaországot annyira leköti egy másik állam elleni háború, hogy nem tud Németország ellen
„előrehaladni” ...
Első célunk ... Csehszlovákia és Ausztria egyidejű megdöntése kell, hogy legyen annak érdekében, hogy a
Nyugat elleni bármilyen hadművelet esetére megszüntessük az oldalról érkező fenyegetést... A csehek
megdöntése és egy közös német-magyar határ megteremtése esetén Lengyelország részéről annál biztosabban
számíthatunk a semleges magatartásra egy francia-német konfliktus során.

De mit fog tenni Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország? Hitler roppant

részletes magyarázattal szolgált. Úgy vélekedett, hogy „Anglia szinte biztosan, Franciaország
pedig valószínűleg leírta már a cseheket magában. A Németországgal szembeni háborúban való
részvétel ellen szóló döntő megfontolások Anglia számára a brit birodalommal kapcsolatos
problémák és az a kilátás, hogy újabb elhúzódó európai háborúba keveredhet. A brit hozzáállás
bizonyára nem marad hatás nélkül Franciaország hozzáállására sem. Egy brit támogatás nélkül
indított francia támadás, amely annak kilátásával jár, hogy az offenzíva elakadhat nyugati
erődítményeinken, aligha valószínű. Nem várható az sem, hogy Franciaország brit támogatás
nélkül átvonulna Belgiumon és Hollandián ... A csehek és Ausztria elleni támadásunk
végrehajtása során természetesen erős védelem fenntartására lesz szükség nyugati határunkon.”
Ezután Hitler felvázolta „Csehszlovákia és Ausztria annektálásának” néhány előnyét: jobb
stratégiai határok Németország számára, a haderő felszabadulása „más célokra”, körülbelül
tizenkétmillió újabb „német ember” csatlakozása, további élelmiszer öt-hatmillió birodalmi
német számára, és élőerő tizenkét új hadosztály felállításához.
Addig elfelejtette megemlíteni, mit tenne Olaszország és Oroszország, így most ezekre tér.
Kétli, hogy „tekintettel Japán várható hozzáállására” a Szovjetunió beavatkozna. Olaszország
nem ellenezné „a csehek felszámolását”, de Ausztria elfoglalása tekintetében még mindig
kérdéses a hozzáállása. „Lényegében” azon múlik majd a dolog, „hogy él-e még a Duce”.
A III. esetre az volt Hitler feltételezése, hogy Franciaország háborúba keveredik
Olaszországgal: számított e konfliktusra. Mint kifejtette, ez volt ama politikájának az oka,
amellyel meg akarta hosszabbítani a spanyol polgárháborút; Olaszország így hosszan
ellentétben maradt Angliával és Franciaországgal. Hitler úgy látta, hogy „határozottan közelebb
került” a köztük vívandó háború. Sőt, mint elmondta, „elhatározott szándéka, hogy ő
mindenképpen kihasználja, bármilyen korán törne ki, akár már 1938-ban is” – ami már csak két
hónapra volt. Hitler biztos volt abban, hogy a nyersanyagok terén nyújtott némi német
segítséggel Olaszország képes lesz szembeszállni Angliával és Franciaországgal.
Ha Németország kihasználja ezt a háborút arra, hogy elintézze a cseh és az osztrák kérdést,
Anglia – amely éppen háborúban áll Olaszországgal – feltehetően úgy fog dönteni, hogy nem
lép fel Németországgal szemben. Brit támogatás nélkül nem kell Franciaország Németország
elleni háborús lépésével számolnunk.
A csehek és Ausztria elleni támadásunk időpontját az angol-francia-olasz háború menetétől
kell függővé tennünk ... Ε kedvező helyzet... nem fog ismét előállni... A csehek elleni
támadásnak „villámsebesen” kell lefolynia.
így tehát, mire 1937. november 5-én ráborult Berlinre az est (az értekezlet nyolc óra
harminckor fejeződött be), a kocka el volt vetve. Hitler bejelentette megmásíthatatlan
elhatározását, hogy háborút indít. Az a maroknyi ember, akinek ezt a háborút kell majd
irányítania, többé nem táplálhatott semmi kétséget magában e felől. A diktátor tíz évvel
korábban kimondta már a Mein Kampf lapjain, hogy Németországnak Lebensraumra van
szüksége Keleten, és arra kell készülnie, hogy erőszakkal szerezze meg; akkor azonban még
csak egy obskúrus kis agitátor volt, akinek a könyvét, mint von Blomberg marsall később
elmondta, a katonák „propagandaműnek” tartották, aminek „nagy példányszáma az eladási
kényszernek volt köszönhető”.
Most azonban a Wehrmacht vezetői és a külügyminiszter két szomszédos ország elleni
agresszió tényleges időrendjével kerültek szembe – és biztosak voltak benne, hogy ez az akció
európai háborúba fog torkollni. Erre kell készen állniuk a következő évre, de legkésőbb 1943-
45-ig.
A felismerés megdöbbentette őket. Hossbach feljegyzéseiből az derül ki, hogy nem vezérük
javaslatainak erkölcstelen volta sújtotta le őket, hanem egy gyakorlatiasabb szempont:
Németország még nem áll készen egy nagy háborúra, amit ha most provokálnak ki, a
katasztrófát kockáztatják vele.
Ezen az alapon Blomberg, Fritsch és Neurath beszélni merészelt, és megkérdőjelezte a
Führer megnyilatkozását. Három hónapon belül mindhárman elveszítették pozíciójukat, Hitler
pedig, miután már nem zavarták ellenvetéseikkel, már amennyire annak nevezhetjük az általuk
elmondottakat (amihez hasonlót soha többé nem kellett hallania a Harmadik Birodalom
fennállása alatt), elindult hódító útján, hogy betöltse végzetét. Kezdetben könnyebb volt ez az
út, mint akár ő, akár bárki más is gondolta volna.

10.

FURCSA, VÉGZETES KÖZJÁTÉK: BLOMBERG, FRITSCH,

NEURATH ÉS SCHACHT BUKÁSA
Hitler november 5-én bejelentett döntése, hogy még akkor is fegyveres erőt vetnek be
Ausztria és Csehszlovákia ellen, ha az egy Nagy-Britanniával és Franciaországgal szembeni
háborút von maga után, annyira megrázta a külügyminisztert, hogy a derűs, önelégült és
erkölcsileg gyenge von Neurath báró egymás után több szívrohamot kapott.1
– Rendkívül felindultam – mondta később a nürnbergi bíróság előtt –, mert kihúzta a talajt az
általam addig következetesen folytatott külpolitika alól.2 – Ebben az állapotban, még a
szívrohamokkal sem törődve kereste fel két nap múlva von Fritsch tábornokot és Beck
tábornokot, a vezérkar főnökét, s megbeszélte velük, mit tehetnének annak érdekében, hogy
„rávegyük Hitlert, gondolja meg magát”. A Beck tábornokot informáló Hossbach ezredes
szerint Hitler beszéde „megsemmisítő” hatást gyakorolt a tábornokra. Megegyezés történt, hogy
Fritsch a legközelebb adódó alkalommal újra adja elő tiltakozását a Führernek, és mutasson rá a
katonai megfontolásokra, amelyek Hitler terveinek elvetését teszik szükségessé, Neurath pedig
a politikai veszélyek újbóli hangsúlyozásával támogassa meg a tábornok ellenvetéseit. Ami
Becket illeti, ő azonnal papírra vetette Hitler terveinek súlyos bírálatát, ám ezt valószínűleg
senkinek nem mutatta meg: ez volt e tiszteletre méltó tábornok észjárásában és jellemében
megmutatkozó végzetes hiányosság első jele. Beck először üdvözölte a nácizmus eljövetelét,
végül pedig a megsemmisítésére tett, ám kudarcra ítélt próbálkozás az életébe került.
Von Fritsch tábornok november 9-én kereste fel Hitlert. Megbeszélésükről nem maradt fenn
feljegyzés, de feltételezhető, hogy a hadsereg főparancsnoka elismételte a Führer terveivel
szemben a katonai természetű érveit, de sehová nem jutott velük. A Führer nem volt abban a
hangulatban, hogy eltűrje az ellene szegülést, legyen az illető akár egy tábornok, akár a
külügyminiszter. Neurathot nem is fogadta, hanem hosszú pihenésre a hegyvidéki menedékére,
Berchtesgadenbe húzódott vissza. A lesújtott Neurath csak január közepén tudott kihallgatást
kieszközölni a Vezérnél.

Ez alkalommal megpróbáltam bemutatni neki [vallotta Neurath Nürnbergben], hogy politikája

világháborúhoz fog vezetni, s abban nem vállalok szerepet... Felhívtam a figyelmét a háború veszélyére és a
tábornokok komoly figyelmeztetéseire ... Amikor minden érvem ellenére még mindig kitartott a véleménye
mellett, megmondtam neki, hogy keressen magának másik külügyminisztert ...3

Bár Neurath ezt akkor nem tudta, Hitler már korábban éppen ezt határozta el. Két hét múlva
fogja ünnepelni hatalomra kerülésének ötödik évfordulóját, és azzal szándékozta emlékezetessé
tenni az alkalmat, hogy nagytakarítást rendez a külügyminisztériumban és a hadseregnél, a
„reakciós elit” e két fellegvárában, a-melyek iránt titokban bizalmatlan volt: úgy érezte, soha
nem fogadták őt el maradéktalanul, a céljait sem értették meg igazán, sőt, amint azt Blomberg,
Fritsch és Neurath november 5-én este demonstrálták, törekvései megvalósításának is útjában
álltak. Főleg az utóbbi két úrnak, sőt talán az engedékeny Blombergnek is (akinek pedig annyit
köszönhetett) követnie kell majd az utolérhetetlen dr. Schachtot a nyugállományba.
Az eszes pénzügyér, a nácizmus korai híve és Hitler támogatója tudniillik akkorra már
megbukott.
Amint láttuk, Schacht Hitler gyors ütemű újrafegyverkezési programjának finanszírozására
szentelte energiáit és trükktárát. Teljhatalmú hadigazdasági megbízottként és gazdasági
miniszterként nagyszámú fantáziadús eszközt (többek között a nyomdát is) vett igénybe az új
hadsereg, haditengerészet és légierő felállításához szükséges pénz előteremtésére és a
fegyverkezési számlák kiegyenlítésére. Volt azonban egy olyan határ, amelyen az ország nem
mehetett túl anélkül, hogy csődbe ne került volna, s 1936-ra Schacht már úgy vélte, hogy
Németország e határ közelében jár. Figyelmeztette Hitlert, Göringet és Blomberget, de szavai
süket fülekre találtak, bár a hadügyminiszter egy ideig a pártját fogta. 1936 szeptemberében,
amikor Göringet a Négyéves Terv (egy Schacht által megvalósíthatatlannak ítélt, a valóságtól
elrugaszkodó program, amely keretében Németországot négy év alatt önellátóvá akarták
fejleszteni) teljhatalmú megbízottjává nevezték ki, a Luftwaffe főnöke gyakorlatilag
Németország gazdasági diktátorává vált. A hiú, ambíciózus77 és Göring hiányos gazdasági
ismereteit mélyen megvető Schacht számára ezzel a saját helyzete elviselhetetlenné vált, így a
két erős akaratú férfi közti több hónapon át tartó ellenségeskedést követően Schacht megkérte
Hitlert, hogy a gazdaságpolitika további irányítását bízza egyedül Göringre, neki pedig engedje
meg, hogy lemondjon kormánytisztségéről. Elkedvetlenedéséhez hozzájárult a nemzet számos
vezető nagyiparosának és üzletemberének a magatartása: ők, mint később Schacht felidézte,
„egymás sarkát taposták Göring előszobájában a remélt állami megrendelésekért, míg én még
mindig a ráció hangját próbáltam hallatni”.4
77
Az okos francia nagykövet, Francois-Poncet, aki jól ismerte Schachtot, azt állítja a The Fateful Years c. könyvében (221.0.),
hogy egy időben Schacht azt remélte, ő lesz Hindenburg elnök utódja, sőt akár Hitleré is, „ha a dolgok úgy fordulnának a
Führer körül”.
 1937-ben lehetetlen feladat volt a ráció hangját hallatni a náci Németország megvadult
légkörében. Erre Schacht is rájött, és miután nyáron újabb ütésváltásba bocsátkozott Göringgel,
akinek „az ön valutapolitikáját, az ön termeléspolitikáját és az ön pénzügyi politikáját”
egészségtelenként bélyegezte meg, augusztusban az Obersalzbergre utazott, hogy benyújtsa
hivatalos lemondását Hitlernek. A Führernek a Schacht távozása miatti, bel- és külföldön
egyaránt várható kedvezőtlen reakcióra való tekintettel nagyon kedve ellenére volt a lemondás
elfogadása, de az elgyötört miniszter nem engedett, Hitler pedig végül beleegyezett abba, hogy
két hónap múlva elengedi Schachtot. A miniszter szeptember 5-én szabadságra ment,
lemondását pedig hivatalosan december 8-án fogadták el.
Hitler ragaszkodott hozzá, hogy Schacht tárca nélküli miniszterként maradjon a kabinet tagja
és a Reichsbank elnöke, amivel megmenti a látszatot, és csökkenti a németországi és
nemzetközi közvéleményt érő sokkot. Hitler háborúra készülődő lázas újrafegyverkezése ellen
azonban Schacht már nem hatott fékező erőként; azzal pedig, hogy a kormányban és a
Reichsbank élén maradt, továbbra is Hitler rendelkezésére bocsátotta neve és híre dicsfényét.
Sőt: nem sokkal később nyilvánosan és lelkesen helyeselte a Vezér első, valódi gengszter
módjára végrehajtott leplezetlen agresszióját. A tábornokokhoz és a többi konzervatívhoz
hasonlóan, akik kulcsszerepet játszottak abban, hogy a nácik megkaparinthatták Németországot,
ő is túl lassan ébredt rá a valós tényekre.
Ideiglenes jelleggel Göring vette át a gazdasági minisztériumot, 1938 január közepén egy
napon azonban Hitler a berlini operában véletlenül összefutott Walther Funkkal, és mintegy
mellékesen közölte vele, hogy ő lesz Schacht utódja. Ε zsíros bőrű, törpe méretű, szervilis senki
(talán emlékszünk rá: a harmincas évek elején volt bizonyos szerepe abban, hogy az üzleti
körök érdeklődése Hitler irányába fordult) hivatalos kinevezését azonban visszatartották. Az ok:
éppen ekkor zúdult Németországra a hadseregben támadt kétirányú válság, amelyet bizonyos
normális és abnormális szexuális ügyek robbantottak ki. A válság közvetlenül Hitler kezére
játszott: végre olyan csapást mérhetett az arisztokratikus katonai hierarchiára, amiből az soha
többé nem tért magához. Ez nemcsak annak a hadseregnek a számára járt súlyos
következményekkel, amely ezzel elveszítette a Hohenzollern birodalom és a köztársasági
rezsim idején oly elszántan őrzött függetlenségének utolsó maradványait is, hanem végül
Németország és a világ számára is.

VON BLOMBERG MARSALL BUKÁSA

„Micsoda hatást gyakorolhat akár tudta nélkül is egy nő egy ország és ezzel a világ
történetére is! – kiáltott fel naplójában Alfred Jodl ezredes 1938. január 26-án. – Az ember úgy
érzi, olyan történelmi órában él, amely végzetes a német nép számára.”5
A nő, akiről e roppant tehetséges fiatal vezérkari tiszt ír, Erna Gruhn kisasszony volt. Amint
az 1937. esztendő a vége felé közeledett, a hölgy (ha egyáltalán eszébe jut ilyesmi) bizonyára
úgy vélte volna, hogy ő az utolsó ember Németországban, aki a Jodl deklarálta végzetes
válságba tudná taszítani a német népet, s tartós hatást gyakorolni annak történelmére. Ez talán
csak abban a hátborzongató, pszichopatikus légkörben volt lehetséges, amelyben a Harmadik
Birodalom felső rétege mozgott egyre őrültebb tempóban.
Gruhn kisasszony Blomberg titkárnője volt, s a marsall 1937 végére annyira összemelegedett
vele, hogy megkérte a kezét. Első felesége, egy nyugdíjazott katonatiszt lánya, akit 1904-ben
vett el, 1932-ben meghalt. Öt gyermeke időközben felnőtt (legfiatalabb leánya éppen 1937-ben
ment férjhez a marsall pártfogoltja, Keitel tábornok legidősebb fiához), s a valamelyest
magányos özvegységbe belefáradva Blomberg úgy gondolta, ideje újraházasodnia. Mivel
ráébredt, hogy a német hadsereg legmagasabb rangú tisztjeként egy közrendű nővel kötendő
házasságát nem venné jó néven a gőgös, arisztokratikus tisztikar, felkereste Göringet, hogy
tanácsot kérjen tőle. Göring nem látta akadályát a házasságnak – hiszen első felesége halála
után ő maga is egy elvált színésznőt vett feleségül! A Harmadik Birodalomban nincs helye a
tisztikar nehézkes előítéleteinek!
Göring nemcsak jóváhagyta Blomberg szándékát, hanem azt is kijelentette, hogy szükség
esetén hajlandó elsimítani a dolgot Hitlerrel, és mindenben segíteni Blombergnek, amiben csak
tud. A marsall erre megvallotta, hogy létezik egy rivális szerető is. Göring számára ez nem
jelentett problémát. Más esetekben az ilyen kellemetlen tényezőket koncentrációs táborba
szokták hurcolni, ám a marsall ódivatú erkölcsei iránti tiszteletből Göring felajánlotta, hogy
Dél-Amerikába küldi a vetélytársat. Meg is tartotta ígéretét.
Blomberg még mindig nyugtalankodott. 1937. december 15-én Jodl furcsa dolgot írt a
naplójába: „A marsall [Blomberg] rendkívül izgatott. Oka ismeretlen. Nyilván személyes ügy.
Nyolc napra ismeretlen helyre távozott.”6
December 22-én Blomberg visszatért, hogy elmondja beszédét Ludendorff tábornok
temetésén a müncheni Feldherrnhalléban. Hitler jelen volt, de nem tartott beszédet. A
világháború hőse megtagadott mindenfajta közösséget vele, amióta az 1923-as puccs során
Hitler a sortűz után megfutamodott a Feldherrnhalle elől. A temetés után Blomberg említést tett
Hitlernek házassági tervéről. Megkönnyebbülésére a Führer áldását adta a frigyre.
Az esküvő 1938. január 12-én zajlott le. Hitler és Göring voltak a tanúk. Ám az ifjú pár alig
indult el olaszországi nászútjára, amikor kitört a vihar. A merev tisztikar talán elviselte volna
azt a sokkot, hogy marsalljuk a gyorsírónőjét veszi feleségül, de nem voltak hajlandók
elfogadni Blomberg házasságát egy olyan múlttal rendelkező nővel, amilyen most ijesztő
részletességgel kezdett napvilágra kerülni.
Először csak suttogás támadt. Merev tábornokokhoz névtelen telefonhívások futottak be
vihogó lányoktól, akik rosszhírű kávéházakból és éjszakai mulatókból hívták fel az urakat, és
gratuláltak a hadseregnek, amiért befogadta egyiküket. A suttogó híreket egy felügyelő
ellenőrizte a berlini rendőrparancsnokságon, és rátalált egy „Erna Gruhn” jelzésű dossziéra,
amelybe belepillantott, majd rémülten vitte be a rendőrfőnöknek, von Helldorf grófnak.
A gróf, a Freikorps és az SA harcias periódusának durva veteránja is megrettent. A
dossziéból kiderült, hogy a marsall és főparancsnok felesége prostituáltként szerepel a
rendőrségi nyilvántartásban, sőt elítélték, amiért pornográf fényképekhez állt modellt. Az ifjú
marsallné az édesanyja masszázsszalonjában nőtt fel; Berlinben az efféle intézmény álcája
mögött olykor bordély működött.
Helldorfnak nyilván az lett volna a kötelessége, hogy a gyilkos tartalmú dossziét
elöljárójának, a német rendőrség fejének, Himmlernek adja át. Ő azonban lelkes náci létére
egykor maga is a tisztikar tagja volt, s magáénak érezte annak egyes hagyományait. Tudta, hogy
Himmler, aki több mint egy éve ellenséges viszonyban volt a hadsereg főparancsnokságával,
ahol lassan már nagyobb fenyegetésnek érezték az ő létét, mint egykor Röhmét, arra használná
fel a dossziét, hogy megzsarolhassa vele a marsallt, akit eszközként használna fel a konzervatív
tábornokok ellen. Így hát Helldorf összeszedte bátorságát, és Himmler helyett Keitel
tábornoknak vitte el a dossziét. Nyilván meg volt győződve arról, hogy Keitel, aki Blombergnek
köszönhette csillagának közelmúltbeli emelkedését a hadseregben, sőt rokoni kapcsolatba is
került vele, el fogja intézni, hogy a tisztikar maga rendezze el az ügyet, és értesíteni fogja
főnökét arról, milyen bajba került. Keitel azonban szellemi és jellembeli hiányosságokkal
megvert arrogáns és ambiciózus ember volt, akitől távol állt, hogy a párttal és az SS-szel
szembe kerülve veszélybe sodorja a saját karrierjét. Ahelyett, hogy a hadsereg parancsnokának,
von Fritsch tábornoknak adta volna át az anyagot, inkább visszaadta Helldorfnak azzal a
javaslattal, hogy mutassa meg Göringnek.
Senki nem örülhetett jobban e papírok megkaparintásának, mint Göring, mert nyilvánvaló
volt, hogy Blombergnek távoznia kell posztjáról, s Göring logikusnak találta, hogy ő maga
legyen a Wehrmacht új főparancsnoka, hiszen régóta ez volt már a célja. Olaszországi nászútját
megszakítva Blomberg hazatért, hogy részt vegyen édesanyja temetésén, s január 20-án, még
mindig gyanútlanul, megjelent hadügyminisztériumi hivatalában, hogy újra felvegye a munkát.
 Nem dolgozhatott sokáig. Január 25-én Göring megmutatta a szörnyű dokumentumokat a
Berchtesgadenbóí frissen hazatérő Hitlernek, a Führer pedig dührohamot kapott. Az ő marsallja
becsapta őt, ráadásul azzal, hogy tanú volt az esküvőjén, bolondot csinált magából miatta!
Göring gyorsan egyetértésre jutott Hitlerrel, s délben személyesen kereste fel Blomberget, hogy
megvigye neki a hírt. A jelek szerint a marsallt megrázta, amit megtudott a feleségéről, és
azonnal felajánlotta, hogy elválik az asszonytól. Göring azonban udvariasan kifejtette neki,
hogy ennyi nem lesz elég. Maga a hadsereg parancsnoksága követeli Blomberg lemondását;
mint Jodl két nappal későbbi naplójegyzetéből kiderül, Beck tábornok, a vezérkar főnöke azt
mondta Keitelnek, hogy „az ember nem tűrheti el, hogy a legmagasabb rangú katonatiszt egy
kurvát vegyen feleségül”. Január 25-én Jodl Keitelen keresztül értesült arról, hogy Hitler
elbocsátotta a marsallt. Két nappal később a hatvanéves, bukott tiszt Berlinből visszautazott
Capri szigetére, hogy folytassa félbeszakadt nászútját.
Erre az idilli szépségű szigetre ment utána haditengerészeti adjutánsa, aki az egyedülálló
tragikomédia utolsó groteszk jelenetéről gondoskodott. Ε segédtisztet, von Wangenheim
hadnagyot Raeder tengernagy küldte Blomberg után, hogy közvetítse a követelést: a tisztikar
becsülete kedvéért váljon el a feleségétől. Az alacsony rangú tengerésztiszt arrogáns és
rendkívül buzgó ifjúnak bizonyult: a mézesheteit töltő marsall színe elé kerülve túllépte az
utasításában foglaltakat. Nem válásra kérte egykori főparancsnokát, hanem azt javasolta neki,
hogy mentse meg a becsületét, és megpróbált egy revolvert nyomni Blomberg kezébe. Bukása
ellenére a marsallban a jelek szerint maradt elég életöröm – a történtek dacára nyilván még
mindig szerette a feleségét. Elutasította a felkínált fegyvert, és amint azt azonnal meg is írta
Keitelnek, megjegyezte, hogy ő és ez a fiatal tiszt „nyilván egészen más nézeteket és elveket
vallunk az életről”.7
Elvégre a Führer nyitva hagyta a számára azt a lehetőséget, hogy a vihar elültével újra
szerephez juthat a legmagasabb szinten. Jodl naplója szerint Hitler azon a kihallgatáson,
amelyen elbocsátotta Blomberget posztjáról, azt mondta neki: „Mihelyt Németország órája eljő,
ön ismét az oldalamon áll majd, és minden, ami addig történt a múltban, feledésbe merül.” 8
Kiadatlan emlékirataiban Blomberg valóban leírja, hogy utolsó találkozásukkor Hitler „a
leghangsúlyosabban” megígérte neki, hogy háború esetén visszakapja a fegyveres erők
főparancsnoki posztját.9
Annyi más ígéretéhez hasonlóan Hitler ezt sem tartotta meg. Blomberg marsallt mindörökre
kizárták a hadseregből, s akkor sem helyezték vissza semmilyen funkcióba, amikor a háború
kitörésével felajánlotta szolgálatait. Németországba történő visszatérésük után Blomberg és
felesége a bajorországi Wiessee faluban telepedtek le, és ott éltek teljes visszavonultságban a
háború végéig. Kortársához, az egykori angol királyhoz hasonlóan Blomberg is mindhalálig hű
maradt a bukását okozó feleségéhez. 1946. március 13-án hunyt el a nürnbergi börtönben, ahol
szánalmas, összeaszott emberként várta, hogy tanúvallomására sor kerüljön.

FREIHERR WERNER VON FRITSCH TÁBORNOK BUKÁSA

Freiherr Werner von Fritsch vezérezredes, a hadsereg főparancsnoka, a régi iskolához tartozó
tehetséges és merev katonatiszt („tipikus vezérkari alkat”, ahogyan Raeder tengernagy
jellemezte) volt a kézenfekvő jelölt arra, hogy hadügyminiszterként és a fegyveres erők
főparancsnokaként Blomberg örökébe lépjen. Ám mint láttuk, Göring is szemet vetett a
csúcsposztra, s egyesek úgy gondolták, hátsó szándékkal egyengette Blomberg esküvőjét egy
általa már ismert balszerencsés múlttal rendelkező nővel, hogy így tisztítsa meg a terepet maga
előtt. Ha ez igaz volt, Blomberg nem tudta, mert január 27-én történt búcsúkihallgatása során
Göringet javasolta utódjául Hitlernek. A Führer azonban mindenki másnál jobban ismerte régi
náci cimboráját: azt mondta, hogy Göring túlságosan mohó, és sem a türelme, sem a szorgalma
nem elegendő. A Führer von Fritsch tábornokot sem favorizálta: nem tetszett neki, hogy a
tábornok november 5-én ellenezte az ő grandiózus terveit. Amellett Fritsch soha sem rejtette
véka alá a náci párttal és különösen az SS-szel szembeni ellenséges érzületét. Ε körülmény
nemcsak a Führer figyelmét keltette fel, de Heinrich Himmlert, az SS főnökét és a rendőrség
fejét is arra inspirálta, hogy egyre elszántabban igyekezzen megbuktatni a hadsereg élén álló
ellenlábasát.78
Most eljött az alkalom, amire Himmler várt – pontosabban szólva, ő maga teremtette meg az
alkalmat azzal, hogy egy annyira felháborító fondorlatot indított útjára, amiről nehéz elhinni,
hogy (legalábbis 1938-ban) akár még az SS és a nemzetiszocialista párt gengsztereinek a
világában is megtörténhetett, és hogy a hadsereg, amelynek azért megvoltak a maga
hagyományai, eltűrte. Közvetlenül a Blomberg-botrány után újabb, és az előzőnél is nagyobb
bomba robbant a tisztikar alatt, amelyet a detonáció a velejéig megrázott, és megpecsételte a
sorsát.
Göring január 25-én, akkor, amikor megmutatta Hitlernek az ifjú Blombergné rendőrségi
dossziéját, egy másik, annál is súlyosabb vádat tartalmazó okmányt is átadott a Führernek. A
papírt Himmler és első számú segítőtársa, az SS titkosszolgálatának, az SD-nek a feje, Heydrich
szerezte be. A tartalma annyi volt, hogy von Fritsch tábornok a német büntető törvénykönyv
175. paragrafusa értelmében homoszexuális kihágásban bűnös, és 1935 óta fizet egy őt zsaroló
volt fegyenc hallgatásáért. A Gestapo-dokumentum olyan meggyőzőnek tűnt, hogy Hitler
hajlott arra, hogy elhiggye a vádat, Blomberg pedig, aki talán sértődött volt Fritschre, amiért a
hadsereg oly kemény álláspontot tett a magáévá az ő házasságával kapcsolatban, semmit nem
tett annak érdekében, hogy más véleményre térítse a Führert. Bizalmasan közölte vele, hogy
Fritsch „nem szereti a nőket”, s hozzátette: könnyen meglehet, hogy a világéletében agglegény
tábornok „gyengének bizonyult”.
Hossbach ezredes, a Führer adjutánsa, aki jelen volt a Gestapo-dosszié bemutatásakor,
elborzadt a hallottakon, és annak ellenére, hogy Hitler utasította: egy szót sem szóljon
Fritschnek, azonnal a hadsereg főparancsnokának lakására sietett, tájékoztatta a vádról, és
figyelmeztette, mekkora bajba került.79 A hallgatag porosz nemes alig jutott szóhoz
döbbenetében. – Egy rakás büdös hazugság! – robbant ki végül belőle. Amikor lecsillapodott,
becsületszavára biztosította tiszttársát, hogy a vádak teljességgel alaptalanok. Másnap kora
reggel a következményektől nem félő Hossbach beszámolt a Führernek a Fritsch-csel történt
találkozásáról, elismételte a tábornok kategorikus tagadását, és sürgetve kérte Hitlert, hogy
fogadja kihallgatáson a tábornokot, és adjon neki lehetőséget arra, hogy személyesen
tagadhassa bűnösségét.
Hossbach meglepetésére Hitler beleegyezett a dologba, s a német hadsereg főparancsnokát
még aznap késő estére a kancelláriára rendelték. Olyan élmény várt ott rá, amilyenre
arisztokrataként, tisztként és úriemberként szerzett hosszú élettapasztalata aligha készíthette fel.
A találkozó a kancellária könyvtárában zajlott le; ez alkalommal Himmler és Göring is jelen
volt. Miután Hitler összegezte a vádakat, Fritsch tiszti becsületszavát adta, hogy azokban
szemernyi igazság sincs. Ilyen biztosítékok azonban nem sokat értek már a Harmadik
Birodalomban: Himmler, aki három éve várt erre a pillanatra, most egy oldalajtón át a terembe
vezetett egy csoszogó, degeneralt küllemű alakot. Ez lehetett az egyik legfurcsább, ha nem
egyenesen a leggyalázatosabb figura, akit valaha beengedtek Németország kancellárjának a
hivatalába. Hans Schmidtnek hívták, és a fiúkori javítóintézettel kezdődően számos ízben ült
már börtönben. Mint kiderült, az volt a kedvenc bűncselekménye, hogy homoszexuális férfiak
78
1935. március l-jén, azon a napon, amikor Németország elfoglalta a Saar-vidéket, Saarbrückenben a katonai parádé
kezdete előtt egy ideig Fritsch mellett álltam a díszemelvényen. Alig ismert engem – legfeljebb a számos Berlinben dolgozó
amerikai tudósító egyike voltam a számára, ennek ellenére folyamatosan ömlöttek belőle az SS, a náci párt és Hitlerrel kezdve
számos náci vezér rovására tett gunyoros megjegyzések. Ld. Berlin Diary, 27.ο.

79
Ez az indiszkréció két nap múlva Hossbach állásába került, ám sokak félelmével ellentétben életben hagyták. Visszakerült a
hadsereg vezérkarához, a háborúban gyalogsági tábornokká léptették elő, és a 4. Hadsereget vezényelte az orosz fronton
egészen addig, míg Hitler 1945. január 28-án egyik percről a másikra telefonon le nem váltotta, amiért a vezéri parancsot
megszegve visszavonta csapatait.
után kémkedett, majd megzsarolta őket. Most azt állította, hogy von Fritsch tábornokban
felismeri azt a katonatisztet, akit a berlini Potsdam pályaudvar melletti egyik sötét
mellékutcában homoszexuális kihágáson kapott rajta; a tiszt partnere állítólag egy „Bajor Joe” 80
gúnynevű alvilági alak volt. Németország három legnagyobb hatalmú vezetője előtt Schmidt
határozottan állította, hogy ez a tiszt fizetett neki a hallgatásáért, s ez a rendszeres pénzforrás
csak akkor apadt el, amikor ő ismét rács mögé került valamiért.
Freiherr von Fritsch tábornok szólni sem tudott felháborodásában. Elvette a szavát a
döbbenet azon, hogy a német állam feje, Hindenburg és a Hohenzollernok örököse egy ilyen
sötét alakot képes ilyen céllal ilyen helyre hívni. Némasága csak megerősítette Hitler
meggyőződését, hogy bűnös. A Führer lemondásra szólította fel. Erre Fritsch nem volt
hajlandó, hanem azt követelte, hogy állítsák katonai becsületbíróság elé. Hitler azonban –
legalábbis pillanatnyilag – nem szándékozott megengedni, hogy a katonák kasztja vegye át az
ügyet. Olyan lehetőség pottyant elé az égből, amit nem hagyhatott kihasználatlanul: most
megtörheti a tábornokok ellenállását, akik nem voltak hajlandók behódolni az ő akaratának és
zsenijének. Azon nyomban utasította Fritschet, hogy vonuljon határozatlan idejű szabadságra,
ami egyet jelentett azzal, hogy felfüggesztették hadsereg-főparancsnoki posztjáról. Másnap
Hitler Keitellel tanácskozott arról, kik kerüljenek Blomberg és Fritsch helyére. Jodl, akinek
Keitel volt a fő hírforrása, olyan bejegyzéseket kezdett elszórni naplójegyzeteiben, amelyek
nemcsak a hadsereg vezetőségében, hanem a fegyveres erők egész szervezetében is a katonaság
önálló véleményformálásának megszüntetésére irányuló nagyszabású átalakítások terveire
utaltak.
Átadják-e a tábornokok a hatalmukat, amely, bár semmiképpen sem volt korlátlan, az
egyedüli olyan hatalom maradt, amire Hitler még nem tenyerelt rá? Amikor Fritsch a
kancellária könyvtárában lezajlott megpróbáltatása után visszatért a Bendlerstrassén lévő
lakására, megbeszélte a helyzetet Beck tábornokkal, a hadsereg vezérkari főnökével. Egyes brit
történészek10 szerint Beck a Hitler-kormány elleni azonnali katonai puccs végrehajtására
sürgette Fritschet, aki azonban elvetette az ötletet. Wolfgang Förster, Beck német életrajzírója
viszont, akinek rendelkezésre álltak a tábornok személyes iratai, pusztán annyit állít, hogy a
végzetes estén Beck először Hitlernél járt, aki beszámolt neki a súlyos vádakról, majd
Fritschnél, aki tagadta azokat, végül pedig még ugyanazon az estén visszasietett Hitlerhez, de
csak azt követelte tőle, hogy a hadsereg parancsnoka lehetőséget kapjon arra, hogy katonai
becsületbíróság előtt tisztázhassa magát. Az életrajzból világosan kiderül, hogy ekkor még Beck
sem ismerte annyira a Harmadik Birodalom urait, amennyire később fogja majd – ám akkor túl
késő lesz már. Túl késő volt már néhány nap múlva is, amikor nemcsak Blomberg és Fritsch
került a süllyesztőbe, hanem a vezető tábornokok közül is tizenhatot nyugdíjaztak,
negyvennégyet pedig alacsonyabb beosztásba helyeztek át. Fritsch és legközelebbi munkatársai,
akik között Beck is ott volt, komolyan fontolóra vették a katonai ellenintézkedések
foganatosítását, azonban gyorsan elvetették az ilyen veszélyes gondolatokat. „E férfiak számára
világos volt, hogy a katonai puccs polgárháborút jelentene, és semmiképpen nem volt biztos,
hogy sikerülni fog” – mondja Förster. Ekkor is úgy történt, mint mindig: mielőtt még bármilyen
komoly kockázatot vállaltak volna, a német tábornokok előbb biztosak akartak lenni abban,
hogy győzni fognak. Förster, a német szerző azt állítja, hogy nemcsak a Göring vezette légierő
és a Raeder tengernagy alatt szolgáló flotta szállt volna szembe velük (mindkét parancsnok
teljesen a Führer bűvkörében élt), hanem az sem volt biztos, hogy maga a hadsereg teljes
mellszélességgel támogatná bukott főparancsnokát.11
A hadsereg vezetői azonban kaptak egy utolsó lehetőséget arra, hogy ők is üthessenek egyet
Hitleren. A hadsereg előzetes vizsgálatot végzett az igazságügyi minisztériummal
együttműködésben, s megállapítást nyert, hogy von Fritsch tábornok egy Himmler és Heydrich
által kezdeményezett Gestapo-csapda ártatlan áldozata. Kiderült, hogy Schmidt, a volt fegyenc
80
A nevet Gisevius adja meg művében: To the Bitter End, 229. o.
csakugyan fajtalankodáson kapott egy katonatisztet a Potsdam pályaudvar környékén, és
valóban éveken át zsarolta sikeresen. Ε tiszt azonban nem Fritsch, hanem Frisch volt, egy
betegeskedő, nyugdíjazott lovassági tiszt, aki von Frisch kapitány néven szerepelt a hadsereg
nyilvántartásában. A Gestapo tudta ezt, de letartóztatta Schmidtet, és halállal fenyegette meg
arra az esetre, ha nem azonosítja áldozataként a hadsereg főparancsnokát. A beteg kapitányt is
fogságba vetette a titkosrendőrség, nehogy beszélhessen, ám a hadsereg őt és Schmidtet is
kiszabadította a Gestapótól, s mindkettejüket biztos helyen tartotta, amíg Fritsch tárgyalásán
majd vallomást nem tehetnek.
A hadsereg régi vezetői örömünnepet ültek. Nemcsak főparancsnokuk tisztázódik, és kerül
vissza majd a hadsereg élére, hanem a gátlástalan és az országban korlátlan hatalommal
rendelkező Himmler és Heydrich vezette SS és Gestapo fondorlatai is napvilágra kerülnek, és
ők is, meg az SS is ugyanúgy végzik majd, mint Röhm és az SA négy évvel azelőtt! Csapás lesz
a per a pártra és Hitlerre is; oly erősen fogja megrázni a Harmadik Birodalom alapjait, hogy
maga a Führer is belebukhat. Ha megpróbálja eltussolni a bűntettet, akkor az igazság kiderülte
nyomán tiszta lelkiismerettel maga a hadsereg veheti kézbe a dolgokat. Ám mint az utóbbi öt
évben már oly sokszor, az egykori osztrák káplár most is ravaszabbnak bizonyult a
tábornokoknál, akikre ezután megsemmisítő vereséget mért a sors is, amit ők nem, a Vezér
azonban annál jobban tudta, hogyan kell felhasználni a saját céljai érdekében.
1938 januárjának utolsó hetében egyfolytában olyan feszültség tartotta hatalmában Berlint,
ami az 1934 júniusának végén tapasztalthoz hasonlított. A fővárosban ismét
megszámlálhatatlanul sok rémhír keringett. Hitler ismeretlen okokból elcsapta a hadsereg két
legfőbb vezetőjét. A tábornokok lázadoznak. Katonai puccsot terveznek. Francois-Poncet
nagykövet azt hallotta, hogy Fritschet, aki február 2-ára vacsorára hívta meg őt, majd lemondta
a meghívást, letartóztatták. Egyes jelentések szerint a hadsereg azt tervezte, hogy körülzárja a
Reichstagot, és letartóztatja az egész náci kormányt és gondosan megválogatott parlamenti
képviselőit, amikor a Reichstag január 30-án összeül, hogy meghallgassa Hitlernek a hatalomra
kerülése ötödik évfordulója alkalmával tartandó beszédét. Ε jelentések szavahihetősége csak
nőtt, amikor bejelentették, hogy a Reichstag ülését határozatlan időre elhalasztják. A német
diktátornak nyilvánvaló nehézségekkel kellett szembenéznie. Végre igazi ellenfélre lelt a
hadsereg hajlíthatatlan vezető tábornokaiban! Az utóbbiak bizonyára így gondolták, ám
tévedtek.
1938. február 4-én összeült a kabinet – mint később kiderül majd, ez volt az utolsó ülése.
Bármilyen nehézségei is voltak Hitlernek, most megoldotta őket, méghozzá oly módon, hogy
nemcsak a hadseregből iktatta ki az útjában állókat, hanem a külügyminisztériumból is. A
kabinettel még aznap, sebtében elfogadtatott és röviddel éjfél előtt a nemzet és a világ számára
rádión bejelentett törvényerejű rendelet a következőképpen kezdődött:
„Mostantól személyesen veszem át a fegyveres erők egészének irányítását.”
Államfői mivoltában Hitler természetesen addig is a fegyveres erők legfőbb parancsnoka
volt, ám most átvette Blomberg főparancsnoki posztját, és megszüntette a
hadügyminisztériumot, amelynek élén szintén az éppen szerelmes újdonsült férj állott. A
minisztérium helyébe létrehozta azt a szervezetet, amelyet a II. világháború során az egész világ
megismert: a Véderő Főparancsnokságát (Oberkommando der Wehrmacht, röviden OKW), s
ennek rendelte alá a szárazföldi hadsereget, a haditengerészetet és a légierőt. Hitler volt a
legfőbb parancsnok, alatta pedig „A Véderő Főparancsnokságának Főnöke” hangzatos címmel
egy vezérkari főnök állt. Ε posztot a hízelgő Keitel kapta, és sikerült mindvégig megtartania.
Hitler marsallá léptette elő Göringet, hogy enyhítse sértettségét, mivel korábban biztos volt
abban, hogy megkapja Blomberg posztját. Most ő lett a birodalom legmagasabb rangú tisztje,
ami végtelenül hízelgett neki. A nyugtalan nyilvánosság lecsillapítása érdekében Hitler
bejelentette, hogy Blomberg és Fritsch „egészségi okokból” lemondott. Fritschtől így egyszer s
mindenkorra megszabadult még az előtt, hogy ügyét megtárgyalta volna a katonai
becsületbíróság, amely, mint Hitler tudta, fel fogja menteni a tábornokot. Ez kiváltképpen
felháborító volt a vezető tábornokok számára, de nem tehettek semmit ellene, mert ugyanebben
a rendeletben őket is lapátra tették. Közülük tizenhatot, olyanokat, mint von Rundstedt, von
Leeb, von Witzleben, von Kluge és von Kleist, leváltottak beosztásukból, negyvennégy másikat
pedig, akikről úgy találták, hogy nem lelkesednek a nácizmus iránt, áthelyeztek.
Hitler némi habozás után Walther von Brauchitsch tábornokot választotta ki Fritsch
utódjának a hadsereg élére. Brauchitsch jó hírnévnek örvendett a tábornokok körében, de
amikor arra került sor, hogy szembe kellett volna szállnia Hitler csapongó temperamentumával,
ugyanolyan gyengének és engedékenynek bizonyult, mint Blomberg. A válság idején néhány
napig úgy tűnt, hogy egy szexuális probléma Blombergéhez és Fritschéhez hasonlóan az ő
pályáját is kettétöri. Ο tudniillik éppen válni készült a feleségétől, s az ilyesmit a katonai
arisztokrácia nem nézte jó szemmel. Az örökké kíváncsi Jodl feljegyezte naplójába a
komplikációt. Vasárnap, január 30-án kelt bejegyzése szerint Keitel magához hívatta
Brauchitsch fiát, „hogy az anyjához küldje (meg kell szereznie annak beleegyezését a válásba)”,
két nappal később pedig Jodl arról tudósít, hogy Brauchitsch és Keitel Göringgel találkozott „a
családi helyzet megbeszélésére”. Göring, aki a jelek szerint a tábornokok nemi problémáinak
döntőbírójává küzdötte fel magát, megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Jodl még ugyanaznap
feljegyezte: „Br. fia igen méltóságteljes levéllel tér vissza az anyjától”. Az asszony végül is nem
kívánt a férje útjába állni. Göring és Hitler sem ellenezte a hadsereg új parancsnokának válását,
ami új posztjának elfoglalása után néhány hónappal meg is történt. Mindkét náci vezér tudta,
hogy Charlotte Schmidt asszony, akit a tábornok feleségül akar venni, Ulrich von Hassell
szavaival élve „kétszáz százalékos veszett náci”. A házasságot a rákövetkező ősszel
megkötötték, és Jodl újra feljegyezhette volna, hogy ez is olyan kapcsolatnak bizonyult, ahol
egy nő befolyásolta a történelem menetét.81
Hitler február 4-i nagytakarítása nem állt meg a tábornokoknál. Neurathot is eltávolította a
külügyminisztérium éléről, s helyébe a sekélyes, talpnyaló Ribbentropot ültette.1” Felmentetett
két veterán hivatásos diplomatát, Ulrich von Hassellt, a római és Herbert von Dirksent, a tokiói
nagykövetet is, valamint Papent Bécsben. A gyenge Funkot hivatalosan is kinevezték Schacht
utódjává a gazdasági miniszter posztján.
Másnap, február 5-én a Völkischer Beobachter hatalmas szalagcímekkel közölte: MINDEN
HATALOM LEGERŐSEBB ÖSSZPONTOSÍTÁSA A FÜHRER KEZÉBEN! Most az egyszer
a vezető náci napilap nem túlzott.
1938. február 4-e fontos fordulópont volt a Harmadik Birodalom történetében, mérföldkő a
háború felé vezető úton. Mondhatnánk, ezen a napon fejeződött be a náci forradalom. Hitler
eltakarította az utolsó olyan konzervatívokat, akik útjában álltak az ő kurzusának, pedig ő már
régen elszánta magát, hogy nyomban elindul, mihelyt Németország megfelelően fel lesz
fegyverkezve. Blomberget, Fritschet és Neurathot még Hindenburg és a régi iskolához tartozó
konzervatívok juttatták posztjukra annak érdekében, hogy fékezzék a náci túlkapásokat, Schacht
pedig később csatlakozott hozzájuk. A kül- és a gazdaságpolitika irányításáért, valamint
Németország katonai hatalmáért folyó harcban azonban nem bizonyultak Hitler méltó
ellenfeleinek. Schacht kiszállt a játszmából, Neurath pedig félreállt. Tábornoktársai
81
Milton Shulman szerint (Defeat in the West, lO.o.) maga Hitler járt közben az első Frau von Brauchitschnál, hogy
megszerezze beleegyezését a válásba, és segített az asszony anyagi igényeinek kielégítésében is, amivel személyes
lekötelezettjévé tette a hadsereg főparancsnokát. Forrásként Schulman a kanadai hadsereg felderítő szolgálatának jelentését adja
meg. t Annak érdekében, hogy elterelje a figyelmet a katonai válságról, és megőrizzen valamennyit Neurath bel- és külföldi
presztízséből, Hitler Göring javaslatára létrehozta az ún. Titkos Kormánytanácsot (Geheimer Kabinettsrat), amelynek célja a
Führer február 4-i rendelete szerint az volt, hogy „tanácsokkal szolgáljon számára a külpolitika irányításában”. Elnökévé
Neurathot nevezték ki, tagjai pedig Keitel és a három fegyvernem irányítói, valamint a kormány legfontosabb tagjai és a párt fő
vezetői voltak. Goebbels propagandagépezete nagy lármát csapott körülötte, egyfajta szuperkabinet képét keltette róla, s azt,
hogy Neurathot voltaképpen előléptették. A valóságban a Titkos Kormánytanács puszta fikció volt: sohasem létezett. Göring
Nürnbergben így vallott: „Persze, hogy nem létezett a valóságban semmiféle ilyen kabinet, de a kifejezés jól hangzott, és
mindenki azt képzelte, jelent valamit... Eskü alatt kijelentem, hogy a Titkos Kormánytanács soha nem ült össze, egyetlen percre
sem.”12
nyomásának engedelmeskedve Blomberg lemondott. Fritsch, bár gengszterstílusban keverték
gyanúba, az ellenszegülés egyetlen gesztusa nélkül vette tudomásul menesztését. Tizenhat
vezető tábornok alázatosan fogadta a maga és Fritsch eltávolítását. A tisztikaron belül volt
ugyan szó egy katonai puccsról, ám az szó is maradt. Hitler az élete végéig megőrizte
megvetését a porosz katonatisztek kasztja iránt, s e megvetés teljesen jogosnak bizonyult. Ε
kaszt szinte hang nélkül elnézte von Schleicher és von Bredow tábornokok meggyilkolását,
most pedig tétlenül lenyelte vezetőinek leváltását. Nincs-e tele Berlin a helyükre pályázó
fiatalabb tábornokokkal, akik buzgón szolgálnák a Führert? Hol van a hadsereg tisztjeinek
nevezetes szolidaritása? Hát nem mítosz az egész?
Ε téli napig, 1938. február 4-ig bezárólag a hadsereg öt esztendőn át rendelkezett a Hitler és
a Harmadik Birodalom megdöntéséhez szükséges fizikai erővel. Miért nem tette meg 1937.
november 5-e után, amikor értesült arról, hová vezeti őket és a nemzetet Hitler? A választ maga
Fritsch adta meg a bukása után. 1938. december 18-án a Soltau melletti Achtenbergben, a
hadseregtől nyugdíjba vonulása után kapott udvarházában vendégül látta von Hassell leváltott
nagykövetet. Hassell feljegyezte naplójába Fritsch „nézeteinek lényegét”:

„Ez az ember – Hitler – Németország jó és rossz végzete. Ha most a szakadékba zuhan – Fritsch ezt hiszi –,
akkor mindannyiunkat magával fog rántani. Semmit nem tehetünk.”13

Most, hogy a külpolitika, a gazdaságpolitika és a katonapolitika egyedül az ő kezében

összpontosult, a fegyveres erők pedig közvetlenül a parancsnoksága alá kerültek, Hitler elindult
végzetes útján. Miután úgy szabadult meg Fritschtől, hogy nem tette lehetővé számára a neve
tisztára mosását, most megkésve mégis alkalmat adott rá: felállított egy katonai
becsületbíróságot, hogy vizsgálja ki Fritsch ügyét. Göring marsall volt a bíróság elnöke, oldalán
pedig a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet főparancsnokai, von Brauchitsch tábornok és
Raeder tengernagy, valamint a Legfelső Hadbíróság két hivatásos bírája foglalt helyet.
A sajtó és a nyilvánosság kizárásával folytatott ppr 1938 március 10-én kezdődött Berlinben,
ám az eljárást hirtelen még aznap felfüggesztették. Az előző nap késő éjjelén olyan hír érkezett
Ausztriából, ami élete egyik legnagyobb dührohamába kergette a Führert.82 Göring marsall és
von Brauchitsch tábornok jelenlétére máshol támadt sürgős szükség.

11.

AZ ANSCHLUSS: AUSZTRIA ELRABLÁSA

Az 1937. esztendő vége felé, mivel hírlapi tudósítóból rádiótudósító lettem, Berlinből
Bécsbe tettem át székhelyemet, abba a városba, amelyet ifjú tudósítóként egy évtizeddel azelőtt
ismertem meg. Noha a döntő fontosságú következő három év jó részét Németországban
töltöttem, új megbízatásom, amelynek megfelelően az egész kontinentális Európa híreivel
kellett foglalkoznom, bizonyos rálátást nyújtott a Harmadik Birodalomra, és véletlenül épp
azokba a szomszédos országokba hívott a munkám, amelyek a hitleri agresszió áldozataivá
váltak, méghozzá vagy közvetlenül az agresszió előtt, vagy éppen alatta. Azokban az időkben
ide-oda utaztam Németország és a Hitler dühének célpontjául éppen kiszemelt egyik vagy
másik ország között, s így első kézből nyertem élményeimet a most leírandó eseményekkel
kapcsolatban, amelyek elkerülhetetlenül vezettek az emberiség legnagyobb és legvéresebb
háborújához. Bár e történéseket közvetlen közelből kísértük figyelemmel, megdöbbentő, hogy
valójában milyen keveset tudtunk a körülményekről. Az intrikák, a manőverek, az árulások, a
végzetes döntések és pillanatnyi megingások, valamint az események sorát befolyásoló
főszereplők megbeszélései titokban, a felszín alatt történtek, rejtve a külföldi diplomaták,
82
Harminchat órával később, amikor Papen a berlini kancelláriára érkezett, a Führert még mindig „a hisztéria határán” lévő
állapotban látta viszont. ( Papen, Memoirs, 428.o.)
újságírók és kémek árgus szemei elől, ennélfogva tehát évekig nagyrészt ismeretlenek maradtak
a részt vevő keveseken kívül mindenki más számára.
Várnunk kellett, amíg a történet össze nem állt a titkos dokumentumok tömegéből és a dráma
életben maradt szereplőinek (akik közül a legtöbben nem voltak szabad emberek; sokan
közülük náci koncentrációs táborokba kerültek) beszámolóiból. Ami az itt következő oldalakon
olvasható, nagyrészt az 1945 óta összegyűlt tényszerű bizonyítékokon alapul. De egy ilyen
jellegű történet narrátorának talán hasznára válik, hogy személyesen is jelen lehetett a fő
krízisek és fordulópontok idején és helyszínén. így például történetesen éppen Bécsben
tartózkodtam azon az 1938. március 12-ére virradó emlékezetes éjszakán, amikor Ausztria
megszűnt létezni.
Akkor már több mint egy hónapja mély nyugtalanság nyomasztotta a Duna-parti szép barokk
várost, amelynek lakói egyébként vonzóbbak és kedélyesebbek voltak, és sokkal jobban
élvezték is az életet mint olyat, mint bármely más nemzet, amelyet valaha ismertem. Dr. Kurt
von Schuschnigg, az osztrák kancellár később „a négy heti agónia” periódusaként idézte fel a
február 12-e és március 11-e közé eső időt. Amióta megszületett az 1936. július 11-én kötött
osztrák-német szerződés, amelynek keretein belül Schuschnigg egy titkos záradékban messze
ható engedményeket tett az osztrák nácik javára,83 Franz von Papen, Hitler rendkívüli bécsi
követe tovább folytatta Ausztria függetlenségének aláaknázása és az országnak a náci
Németországgal való egyesülése érdekében végzett munkáját. A Führernek 1936 végén küldött
hosszú jelentésében beszámolt az addigi előrehaladásról, s így tett 1937-ben is. Ez alkalommal
azonban hangsúlyozta, hogy „további haladás csakis a szövetségi kancellárra [Schuschnigg]
gyakorolható létező legnagyobb nyomás segítségével érhető el”.1 Tanácsát, amire egyébként
aligha volt szükség, nemsokára annyira szó szerint fogadták meg, hogy azt maga sem képzelte
volna.
1937 folyamán a Berlinből pénzelt és ösztökélt ausztriai nácik folyamatosan erősítették
terrorkampányukat. Majdnem minden napra esett egy bombamerénylet az ország valamelyik
részén, s a hegyi tartományokban tömeges és gyakran erőszakos náci demonstrációk
gyengítették a kormányzat helyzetét. írásos tervek kerültek napvilágra, amelyekből kiderült,
hogy elődjéhez hasonlóan Schuschniggot is náci orgyilkosok készülnek lepuffantani. 1938.
január 25-én az osztrák rendőrség behatolt egy Hetesbizottság nevű csoport irodájába. A
csoportot azzal a céllal hozták létre, hogy békét teremtsen a nácik és az osztrák kormány között,
a valóságban azonban az illegális náci alvilág központjaként működött. Az irodában Rudolf
Hess, a Führer helyettese által szignált dokumentumokat találtak, amelyek egyértelművé tették,
hogy az osztrák nácik forradalmat készülnek kirobbantani 1938 tavaszán, s amikor azt
Schuschnigg megpróbálja letörni, a német hadsereg bevonul majd Ausztriába, úgymond
megakadályozandó, hogy „németek német vért ontsanak”. Papen szerint az egyik ilyen
dokumentumban az szerepelt, hogy őt magát, vagy katonai attaséját, Muff altábornagyot kellene
a helyi náciknak meggyilkolniuk, hogy ezzel jogcímet teremtsenek a német beavatkozásra.2
A világfi Papent már az a felismerés sem kifejezetten szórakoztatta, hogy, a berlini
pártvezetők utasítására immár másodszor került a neve a náci orgyilkosok halállistájára, de még
rosszabbul esett neki az a telefonhívás, amelyet február 4-én este kapott a bécsi követségen. A
berlini kancellária államtitkára, Hans Lammers volt a vonalban, s arról értesítette, hogy
különleges ausztriai küldetése véget ért. Neurath, Fritsch és mások társaságában őt is kirúgták.
„Szinte szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől” – emlékezett később Papen. 3 Annyira azért
magához tért, hogy rájöjjön: Hitler drasztikusabb akcióra szánta el magát Ausztriával
kapcsolatban most, hogy Neurath, Fritsch és Blomberg már nem állt az útjában. Mi több, Papen
annyira magához tért, hogy elhatározta: „valami diplomatától szokatlan” lépésre szánja el
magát, ahogyan ő fogalmazta. Úgy döntött, hogy „biztos helyre” (mint később kiderült,
Svájcba) menekíti Hitlerrel folytatott teljes levelezésének másolatát. „Túl jól ismertem már a
83
Lásd feljebb, 183. o.
Harmadik Birodalom rágalmazó kampányait” – írja. Láttuk már, hogy 1934 júniusában valóban
szinte véletlenül élt túl egy ilyet.
Papen elbocsátása Schuschnigg számára is figyelmeztetés volt. Nem egészen bízott a nyájas
modorú egykori lovassági tisztben, de gyorsan felismerte, hogy Hitler valami rosszabbra készül,
mert nem elég már neki, hogy a nyakára küldte a ravasz nagykövetet, aki azért legalább buzgó
katolikus volt, mint maga Schuschnigg is, sőt úriember. Az utóbbi'néhány hónapban az európai
diplomácia eseményei nem kedveztek Ausztriának. A Róma–Berlin tengely születése óta
Mussolini közelebb került Hitlerhez, és ahhoz képest, hogy Dollfuss meggyilkolásakor azonnal
felvonultatott négy hadosztályt a Brenner-hágóhoz, hogy ráijesszen a Führerre, most már
kevésbé törődött azzal, hogy megőrizze a kis Ausztria függetlenségét. A Chamberlain
vezetésével Hitler megbékítését célzó új politikai kurzust indító Anglia és a súlyos belpolitikai
harcokba süllyedt Franciaország sem mutatott újabban nagy hajlandóságot Ausztria
függetlenségének megvédésére abban az esetben, ha Hitler lecsapna az országra. Most pedig
Papennal együtt eltűntek a színről a német külügyminisztérium és hadsereg konzervatív vezetői
is, akik némi korlátozó hatást gyakoroltak Hitler égbe szökő ambícióival szemben. A szűk
látókörű, ám a maga korlátai közt intelligensnek mondható és mellesleg felettébb jól informált
Schuschnigg kevés illúziót táplált a romló helyzettel kapcsolatban. Ugyanúgy, mint azután,
hogy a nácik meggyilkolták Dollfusst, most is úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy tovább
békítse a német diktátort.
Noha Papen nem viselt már hivatalt, mégis ő nyújtotta a lehetőséget. Soha nem volt az az
ember, aki rossz néven veszi a felülről érkező pofont, így hát már elbocsátásának másnapján
Hitlerhez sietett, hogy „valamilyen képet nyerjek arról, hogy mi folyik éppen”. Február 5-én
Berchtesgadenben a tábornokokkal folytatott huzakodásban „kimerült és zavart” Führert talált.
Hitler azonban roppant erős regenerációs képességgel rendelkezett, s a kirúgott követ
hamarosan fel tudta ébreszteni az érdeklődését egy javaslattal, amelyet már két héttel korábban
tett berlini látogatásakor is felvetett: miért ne intézhetné el Hitler személyesen a dolgot
Schuschniggal? Hívják meg Berchtesgadenbe, hogy személyesen tárgyalhassanak! Hitler
érdekesnek találta az ötletet. Megfeledkezve arról, hogy Papent már elbocsátotta posztjáról,
megparancsolta neki, hogy térjen vissza Bécsbe, és szervezze meg a találkozót.
Schuschnigg készséggel beleegyezett, ám gyenge tárgyalási pozíciója ellenére is lefektetett
néhány feltételt. Előzetes tájékoztatást követelt arról, hogy Hitler egészen pontosan milyen
témákról kíván tárgyalni vele, valamint biztosítékot arról, hogy életben marad az 1936. július
11-én kötött szerződés, amelyben Németország megígérte, hogy tiszteletben tartja Ausztria
függetlenségét, és nem avatkozik be a belügyeibe. Ezen kívül a találkozó végén kiadott
nyilatkozatnak is meg kell erősítenie azt, hogy mindkét ország tiszteletben tartja az 1936-os
szerződést. Schuschnigg nem akart ismeretlen kockázatot vállalni, amikor besétál az oroszlán
barlangjába. Papen az Obersalzbergre sietett, hogy Hitlerrel beszéljen, s a Führer ígéretével tért
vissza Bécsbe: az 1936-os szerződés érvényben marad, és Hitler csupán „az ennek aláírása óta
folyamatosan fennálló félreértések és súrlódási pontok” megbeszélését óhajtja. Ez nem volt
ugyan az a pontos napirend, amit az osztrák kancellár kért, Schuschnigg mégis azt mondta,
elégedett a válasszal. A találkozó időpontját február 12-ének84 délelőttjére tűzték ki, 11-én este
tehát Guido Schmidt külügyminiszter-helyettes kíséretében Schuschnigg a legnagyobb titokban
különvonattal Salzburgba utazott, ahonnan gépkocsin kelt át a német határon, s másnap reggel
felkereste Hitlert Berchtesgadenben. Utazása végzetesnek bizonyult.
84
Történetesen éppen ez a nap volt annak a negyedik évfordulója, hogy a Dollfuss-kormány, melynek Schuschnigg is tagja
volt, likvidálta az osztrák szociáldemokratákat. 1934. február 12-én tizenhétezer kormánykatona és fasiszta milicista vette
tüzérségi tűz alá a bécsi munkáslakásokat. Az esetnek ezer halálos, valamint három-négyezer sebesült férfi, női és
gyermekáldozata volt. Ausztriában eltörölték a demokratikus politikai szabadságot, és először Dollfuss, majd Schuschnigg alatt
is klerikális-fasiszta diktatúrában élt az ország. Ez kétségtelenül enyhébb volt, mint a náci változat, amint azt készséggel
tanúsíthatjuk mindahányan, akik abban az időben Berlinben és Bécsben egyaránt dolgoztunk. A rendszer mégis megfosztotta az
osztrák népet politikai szabadságától, és nagyobb elnyomás alá helyezte, mint amilyet a monarchia utolsó évtizedeiben a
Habsburgok alatt ismertek. Bővebben erről a Midcentury Journey c. művemben írtam.
 AZ 1938. FEBRUÁR 12-1 BERCHTESGADENI TALÁLKOZÓ
Papen a határon bukkant fel, hogy fogadja osztrák vendégeit, és Schuschnigg szerint „a
lehető legjobb kedvében” volt a fagyos téli reggelen. Biztosította a vendégeket, hogy Hitler
aznap kiváló hangulatban van. Ezután következett az első figyelmeztető hang: Papen joviálisán
közölte az osztrákokkal, hogy a Führer reméli, nem veszik rossz néven három egészen
véletlenül odaérkezett tábornok jelenlétét a Berghofban. A három tábornok: Keitel, az OKW új
főnöke, Reichenau, a bajor-osztrák határon állomásozó erők parancsnoka, valamint Sperrle, a
légierő e földrajzi területen illetékes vezetője.
Papen később úgy emlékezett, hogy vendégeinek „ez az információ kevéssé volt az
ínyükre”. Schuschnigg azt írja, hogy közölte a követtel: nincs kifogása a tábornokok jelenléte
ellen, kiváltképpen mivel „nemigen van más választásom”. A jezsuitáknál iskolázott értelmiségi
lévén felfigyelt a vészjelre.
így sem lehetett azonban felkészülve az elkövetkezőkre. A rohamosztagosok barna
egyenzubbonyát és fekete nadrágot viselő Hitler, oldalán a három tábornokkal, a villa lépcsőjén
üdvözölte Ausztria kancellárját és annak kísérőjét. Schuschnigg úgy érezte, hogy az üdvözlés
barátságos, de formális volt. Pillanatokon belül kettesben találta magát a német diktátorral a
tágas emeleti dolgozószobában, amelynek nagy panorámaablakai a méltóságteljes, hófödte
csúcsú alpesi hegyekre és azokon túl mindkét férfi szülőföldjére, Ausztriára néztek.
A negyvenegy esztendős Karl von Schuschniggról minden ismerője egyetért abban, hogy
kifogástalan óvilági osztrák modorral rendelkezett, s egészen természetes volt részéről, hogy a
társalgást a pompás kilátásról, az aznapi szép időről szóló valamilyen kedves aprósággal indítsa,
vagy például azzal, hogy ez a szoba kétségkívül sok döntő jelentőségű értekezlet színhelye volt
már. Adolf Hitler azonban közbevágott: – Nem azért jöttünk itt össze, hogy a kilátásról, vagy a
szép időről beszéljünk! – Ezután kitört a vihar. Az osztrák kancellár későbbi tanúvallomása
szerint a következő két órás „társalgás valamelyest egyoldalú volt”.85

Ön mindent megtett annak érdekében, hogy ne folytasson baráti politikát [füstölgött Hitler] ... Ausztria egész
története egyetlen megszakítás nélküli, folyamatos árulás! A múltban is így volt, és ma sem jobb a helyzet. És itt
rögtön elmondhatom önnek, Herr Schuschnigg: teljes mértékben elszántam magam arra, hogy ennek véget vetek.
A Német Birodalom a nagyhatalmak közé tartozik, és senki nem fogja felemelni a hangját akkor, ha a Birodalom
rendezi határproblémáit!

A Hitler kitörésétől megrendült halk szavú osztrák kancellár megpróbált békülékeny

maradni, ugyanakkor megvetni a lábát is. Azt mondta, hogy Ausztriának a német történelemben
játszott szerepéről alkotott véleménye eltér a házigazdáétól. – Ε tekintetben Ausztria szerepe
számottevő volt! – állította.

HITLER: Abszolúte semmi! Én mondom önnek, hogy abszolúte semmi! A történelem folyamán Ausztria
örökké elszabotált minden nemzeti eszmét; sőt e szabotázs volt a Habsburgok és a katolikus egyház legfőbb
tevékenysége.86
SCHUSCHNIGG: Azzal együtt, birodalmi kancellár úr, sok olyan osztrák hozzájárulás történt a német
kultúrához, amelyet nem lehet elválasztani annak általános képétől. Vegyünk példának egy olyan embert, mint
Beethoven...
HITLER: Óh, Beethovent? Hadd mondjam meg önnek, hogy Beethoven az alsó Rajna-vidékről származott!
SCHUSCHNIGG: Mégis Ausztriát választotta hazájául ő is, mint annyian...
HITLER: Az meglehet. Újra azt mondom önnek, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Nekem

85
Később dr. Schuschnigg emlékezetből írásban összefoglalta az egyoldalú párbeszéd általa „fontosnak tartott részeinek”
kivonatát, és noha feljegyzése nem szóról szóra követi az elhangzottakat, mégis meggyőzően cseng mindazok számára, akik
hallották és tanulmányozták Hitler számtalan szóbeli megnyilvánulását. Lényegét pedig nemcsak a rákövetkező események
igazolják, hanem azok is, akik aznap jelen voltak a Berghofban: Papen, Jodl és Guido Schmidt. Leírásomban Schuschniggnak
az Austrian Requiem című könyvében foglaltakat és a nürnbergi perben a találkozóról szóló írásos vallomását4 használom fel.
86
Nyilvánvaló, hogy Hitlernek az osztrák-német történelemmel kapcsolatos téveszméi, amelyeket, mint a korábbi fejezetekben
láttuk, Linzben és Bécsben szedett fel, változatlanok maradtak.
történelmi küldetésem van, és ezt a küldetést betöltöm, mert erre jelölt ki a Gondviselés ... Aki nincs mellettem,
azt eltiporjuk ... A legnehezebb utat választottam, amire német ember valaha is lépett; Németország
történelmének legnagyobb eredménye az enyém, nagyobb, mint bármelyik más német teljesítménye. És tudja
meg, hogy nem erővel értem ám el! A népem szeretete visz magával...
SCHUSCHNIGG: Birodalmi kancellár úr, ezt tökéletesen hajlandó vagyok elhinni önnek.

Ez így folyt még egy órán át, majd Schuschnigg megkérte ellenlábasát, hogy sorolja fel
panaszait. – Mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy amennyire lehetséges,
eltávolítsuk az akadályokat a jobb megértés útjából – mondta.

HITLER: Ezt mondja ön, Herr Schuschnigg. Én viszont azt mondom önnek, hogy így vagy úgy, de meg
fogom oldani az úgynevezett osztrák problémát!
Ezután hosszú tirádába kezdett Ausztria ellen, amiért az megerősítette határát Németországgal szemben.
Schuschnigg tagadta a vádat.
HITLER: Idefigyeljen, ugye nem igazán gondolja azt, hogy egyetlen követ is megmozdíthat Ausztriában
anélkül, hogy már másnap ne hallanék róla? ... Csak parancsot kell adnom, és egyetlen éjszaka leforgása alatt az
ön nevetséges védműveit szilánkokra robbantják! Ugye nem hiszi komolyan, hogy fél órára is feltarthat? ...
Nagyon szeretném megkímélni Ausztriát ettől a sorstól, mert az ilyen akció vérontással járna. A hadsereg után
bevonulna az én SA-m, meg az Osztrák Légió, és senki nem tudja majd megakadályozni őket az igazságos
bosszújukban, még én sem!
Ε fenyegetőzés után Hitler emlékeztette Schuschniggot (akit durva módon mindig a nevén szólított meg, és
nem használta a titulusát, ahogyan a diplomáciai udvariasság követelte volna) Ausztria elszigeteltségére és az
ebből következő tehetetlenségére.
HITLER: Egy pillanatig se gondolja, hogy bárki a világon keresztezheti a döntéseimet! Olaszország?
Mussolinival egy véleményen vagyunk ... Anglia? Anglia a kisujját sem fogja megmozdítani Ausztriáért... Hát
Franciaország?
Mint mondta, Franciaország megállíthatta volna Németországot a Rajna-vidéken, „és akkor vissza kellett
volna vonulnunk. De most már túl késő Franciaország számára!” Végül:
HITLER: Még egyszer, de most már utoljára lehetőséget adok önnek a megegyezésre, Herr Schuschnigg.
Vagy most találunk megoldást, vagy elszabadulnak az események ... Gondolja meg, Herr Schuschnigg, gondolja
meg jól! Csak ma délutánig várhatok...
Schuschnigg megkérdezte a német diktátortól, hogy pontosan mik a feltételei. – Délután megbeszélhetjük –
felelte Hitler.

Schuschnigg valamelyest meglepetten észlelte, hogy Hitler „kiváló hangulatban” volt az

ebéd alatt. Monológjában házakról és lovakról beszélt. Fel fogja építeni a világon valaha látott
legmagasabb felhőkarcolókat. – Meglátják majd az amerikaiak, hogy Németország nagyobb és
jobb épületeket emel, mint az Egyesült Államok! – jegyezte meg Schuschniggnak. Papen
megfigyelte, hogy a zaklatott osztrák kancellár „aggódónak tűnt, és elkalandozott a figyelme”.
A láncdohányos Schuschniggnak nem volt szabad Hitler jelenlétében rágyújtania. Az egyik
szomszédos szobában elfogyasztott kávé után azonban Hitler kimentette magát, és Schuschnigg
végre rágyújthatott. Arra is alkalma nyílt, hogy közölje a rossz hírt külügyminiszter-
helyettesével, Guido Schmidttel. Nemsokára azonban tovább romlott a helyzet.
Egy apró előszobában két órán át várakoztatták a két osztrákot, majd bevezették őket
Ribbentrop, az új német külügyminiszter és Papen elé. Ribbentrop átnyújtott nekik egy
gépírással készült kétoldalas „egyezménytervezetet”, közölte velük, hogy ez az irat tartalmazza
Hitler végső követeléseit, amelyekről a Führer tárgyalni sem hajlandó. Azonnal alá kell írni!
Schuschnigg azt mondja, megkönnyebbült, hogy végre valami konkrétumot kapott Hitlertől.
Amint azonban átfutotta az iratot, elszállt a megkönnyebbülése. Ultimátumot kapott a
németektől, hogy gyakorlatilag egy héten belül adja át a náciknak Ausztria kormányzását!
Meg kell szüntetni az osztrák náci párt betiltását, amnesztiában részesíteni minden börtönben
ülő nácit, és belügyminiszterré kinevezni a nácibarát bécsi ügyvédet, dr. Seyss-Inquartot a
rendőrségre, valamint a titkosszolgálatra kiterjedő hatáskörrel. Egy másik nácibarátot, Glaise-
Horstenaut hadügyminiszterré kell kinevezni, továbbá számos intézkedés, köztük száz tiszt
szisztematikus cseréje segítségével szorosabb kapcsolatot kell kiépíteni az osztrák és a német
hadsereg között. „Előkészületeket kell tenni az osztrák gazdasági rendszernek a németbe való
asszimilálására – szólt a végső követelés. – Ε célból pénzügyminiszterré kell kinevezni dr.
Fischböck urat.”5
Schuschnigg, mint később írja, azonnal látta, hogy az ultimátum elfogadása Ausztria
függetlenségének a végét jelentené.

Ribbentrop azt tanácsolta, hogy azonnal fogadjam el a követeléseket. Tiltakoztam, és emlékeztettem a

Berchtesgadenbe jövetelem előtt von Papennal kötött megállapodásomra, továbbá egyértelműen Ribbentrop
tudtára adtam, hogy nem vagyok hajlandó ilyen lehetetlen követelésekkel foglalkozni ...6

De aláírni hajlandó-e őket? Az, hogy nem volt rájuk felkészülve, még egy Ribbentrop-
kaliberű fafej előtt is világos volt. A kérdés csak az volt, hogy aláírni vajon hajlandó lesz-e
őket? Ebben a döntő és nehéz pillanatban a fiatal osztrák kancellár gyengülni kezdett. Saját
beszámolója szerint félénken megkérdezte, hogy „számíthatunk-e Németország jóindulatára,
legalább szándékában áll-e a birodalmi kormánynak betartani az egyezmény ráeső részét”.7
Emlékezete szerint „pozitív” választ kapott.
Ezután Papen látott neki Schuschnigg megdolgozásának. A kígyó ravaszságú követ elismeri,
hogy „döbbenten” olvasta el az ultimátumot. Az okmány „jogtalan beavatkozás volt Ausztria
szuverenitásába”. Schuschnigg azt mondja, hogy Papen bocsánatot kért tőle, és a követelések
feletti „teljes meglepetését” fejezte ki. Mindazonáltal azt tanácsolta az osztrák kancellárnak,
hogy írja alá az okmányt.
Felvilágosított továbbá, hogy nyugodt lehetek: Hitlernek gondja lesz rá, hogy amennyiben
aláírok, és teljesítem e feltételeket, Németország attól fogva hű marad ehhez az egyezményhez,
és Ausztriának nem lesz semmiféle további nehézsége.8
Mint a fenti közlésekből (ez az utolsó egyébként a nürnbergi perben tett írásos
tanúvallomásából való) kiviláglik, Schuschniggnak nemcsak gyengült az ellenállása, de végül
naivnak is bizonyult.
Volt még egy utolsó lehetősége az ellenállásra. Ismét Hitler színe elé rendelték. A Führer
izgatottan járkált fel s alá dolgozószobájában.

HITLER: Herr Schuschnigg ... itt az okmánytervezet. Nincs mit megbeszélni rajta. Egyetlen vesszőt sem
fogok megváltoztatni benne. Vagy aláírja így, ahogy van, és három napon belül teljesíti a követeléseimet, vagy
elrendelem az ausztriai bevonulást.9
Schuschnigg megadta magát. Azt mondta Hitlernek, hogy hajlandó az aláírásra. Emlékeztette azonban, hogy
az osztrák alkotmány értelmében csak a köztársasági elnök rendelkezik az efféle egyezmény elfogadásához és
végrehajtásához szükséges törvényes hatalommal. Ezért ő ugyan hajlandó arra, hogy kérelmezze az elnöktől az
egyezmény elfogadását, garanciát azonban nem adhat rá.
– Garantálnia kell! – kiabálta Hitler.
– Nem tehetem, birodalmi kancellár úr! – válaszolta saját emlékezete szerint Schuschnigg.10

Erre a válaszra Hitler mintha elveszítette volna az önuralmát [idézte fel később Schuschnigg
a történteket]. A kétszárnyú ajtóhoz rohant, kitárta, és elkiáltotta magát: – Keitel tábornok! –
Majd visszafordult felém, és azt mondta: – Önt majd később hívatom.11
Ez színtiszta blöff volt, de a zaklatott osztrák kancellár, akit egész nap nem engedtek
megfeledkezni a tábornokok jelenlétéről, talán nem jött rá a trükkre. Papen azt meséli, hogy
Keitel később elmondta: Hitler szélesen vigyorgott rá, amikor berohant megkérdezni, mi a
parancs. – Nincs parancs! – kuncogott Hitler. – Csak azt akartam, hogy itt legyen!
A Führer dolgozószobája előtt várakozó Schuschniggra és dr. Schmidtre azonban hatott a
színjáték. Schmidt suttogva megjegyezte, hogy nem lepődne meg, ha öt percen belül
mindkettőjüket letartóztatnák. Harminc perc telt el, mielőtt Schuschniggot ismét a Führer elé
vezették.
 Úgy döntöttem, hogy életemben először meggondolom magam [mondta Hitler]. De figyelmeztetem önt, hogy
ez az utolsó lehetősége! További három napot adok önnek a megállapodás végrehajtására.12

Ennyi engedményt tett a német diktátor, s búr a végső változat szövegezésén enyhítettek
valamennyit, Schuschnigg későbbi tanúvallomása szerint a változtatások jelentéktelenek voltak.
Schuschnigg aláírta Ausztria halálos ítéletét.
Jellemének megfelelően ki-ki másként – s gyakran meglepően – viselkedik, amikor nagy
nyomás alá kerül. Kevesen kételkednének abban, hogy a viszonylag fiatal kora ellenére a
politikai birkózás veteránjának számító Schuschnigg, aki azt is megélte, hogy a nácik
meggyilkolták a főnökét, bátor férfi volt. Ezzel együtt az a tény, hogy 1938. február 12-én, a
fegyveres támadás borzalmas fenyegetésének hatására kapitulált Hitler előtt, kétségeket hagyott
honfitársaiban, valamint e végzetes kor megfigyelőiben és a történészekben egyaránt.
Szükséges volt a megadás? Nem volt alternatíva? Meggondolatlan volna, aki Nagy-
Britanniának és Franciaországnak a hitleri agresszióval szembeni későbbi magatartása alapján
azzal érvelne, hogy e két állam talán Ausztria segítségére sietett volna, ha Hitler ott és akkor
bevonul. Ám eddig a pillanatig Hitler még nem tört a német határokon túlra, és sem a saját
népét, sem a világot nem készítette fel az efféle indokolatlan agresszióra. Maga a német
hadsereg is felkészületlen volt egy Nagy-Britannia és Franciaország beavatkozása esetén kitörő
háborúra. Néhány héten belül a berchtesgadeni „egyezmény” hatására Ausztriát annyira
elgyengítették a helyi nácik és a német intrikák, hogy Hitler a külföldi beavatkozás sokkal
kisebb kockázatával kebelezhette be, mint tehette volna február 12-én. Maga Schuschnigg, mint
később írja, felismerte, hogy Hitler feltételeinek elfogadása „semmi egyéb, mint az osztrák
kormány függetlenségének teljes feladása”.
Lehet, hogy belekábult a megpróbáltatásba. Miután fenyegetésekkel kizsarolt aláírásával
feladta országa függetlenségét, furcsa társalgásba keveredett Hitlerrel, amelyet később a
könyvében is megörökített. – Hisz benne, birodalmi kancellár úr – kérdezte –, hogy korunk
különböző válságai a világban békés módon is . megoldhatók? – A Führer ostoba választ adott:
megoldhatók, „ha megfogadják a tanácsaimat”. Schuschnigg erre valószínűleg minden gúny
nélkül így reagált: – Pillanatnyilag a világhelyzet felettébb ígéretesnek tűnik, nem gondolja?13
Hihetetlen, hogy ilyen pillanatban ilyen kijelentést tegyen valaki, de a legyőzött osztrák
kancellár azt állítja, hogy ezt mondta. Hitler ezek után újabb adag megaláztatást mért ki a
számára. Amikor Schuschnigg azt javasolta, hogy a találkozójukról szóló sajtójelentésben
említsék meg, hogy tárgyalásuk megerősítette az 1936 júliusában kötött egyezményt, Hitler így
kiáltott: – Azt már nem! Előbb önnek még teljesítenie kell a megállapodásunk feltételeit! A
sajtó számára annyit fogunk kiadni, hogy „a mai napon a Führer és birodalmi kancellár a
Berghofban tárgyalt az osztrák szövetségi kancellárral”. Ennyit!
A Führer vacsorameghívását elhárítva Schuschnigg és Schmidt autón ment vissza a
hegyekből Salzburgba. Szürke, ködös este volt. A mindenütt ott lévő Papen egészen a határig
elkísérte őket, és kissé kényelmetlenül érezte magát a visszaemlékezésében „súlyos csend”
kifejezéssel jellemzett légkörben. Mégsem tudta megállni, hogy ne próbálja meg felvidítani
osztrák barátait.
– Nohát, most látták, milyen tud lenni néha a Führer! – kiáltott fel. – De biztos vagyok
benne, hogy legközelebb egészen másmilyen lesz! Tudják, a Führer abszolút elragadó is tud ám
lenni!87

A NÉGY HETI AGÓNIA: 1938. FEBRUÁR 12 - MÁRCIUS 11

Hitler három napot engedélyezett Schuschniggnak arra, hogy február 15-ig, keddig bezárólag
„kötelező érvényű választ” küldjön neki arról, hogy végrehajtja az ultimátumban megadott
feltételeket, és február 18-ig bezárólag további három napot a tényleges végrehajtásra.
87
Papen változata (lásd: Memoirs, 240.O.) valamelyest különbözik ettől, de Schuschniggé igazabbnak tűnik.
Schuschnigg február 13-án délelőtt visszatért Bécsbe, ahol azonnal felkereste Miklas
köztársasági elnököt. Wilhelm Miklas nehézkes, középszerű férfi volt: a bécsiek azt mondták
róla, hogy életének fő teljesítménye az általa nemzett nagy számú gyermek. Rendelkezett
azonban egyfajta paraszti szilárdsággal, és ebben az állami tisztségviselőként eltöltött
ötvenkettedik esztendeje végén kitört válságban minden más osztráknál több bátorságot
tanúsított. Hajlandó volt arra, hogy engedményeket tegyen Hitlernek, például abban, hogy
amnesztiában részesíti az osztrák nácikat, de csökönyösen megtagadta, hogy Seyss-Inquart
kezébe adja a rendőrséget és a hadsereget. Makacskodását Papen február 14-én hűen jelentette
Berlinbe. Közölte, hogy Schuschnigg reméli: „holnapra legyőzheti az elnök ellenállását”.
Még aznap este 7 órakor Hitler jóváhagyta a Keitel tábornok által készített parancsokat arra,
hogy katonai nyomást gyakoroljanak Ausztriára:
Terjesszenek olyan hamis, ám teljességgel hihető híreket, amelyek arra a következtetésre
engednek vezetni, hogy katonai előkészületek folynak Ausztria ellen!14
Ami azt illeti, Schuschnigg alig távozott még Berchtesgadenból, amikor a Führer máris
nekilátott a katonai akció tettetésének, hogy biztos lehessen benne: az osztrák kancellár azt
fogja tenni, amit diktáltak neki. Jodl mindezt megörökítette naplójában:

Február 13. Délután Keitel] tábornok a lakására kéreti C[anaris] tengernagyot és engem. Elmondja, hogy a
Führer utasítást adott: 15-ig fenn kell tartani a katonai akciók tettetésével gyakorolt katonai nyomást. A
megfelelő intézkedésekre történő javaslatokat telefonon terjesztjük jóváhagyásra a Führer elé.
Február 14, A hatás gyors és erős. Ausztriában kialakul az a benyomás, hogy Németország komoly katonai
előkészületekbe fogott.15

Jodl tábornok nem túlzott. A fegyveres invázióval történő fenyegetés hatására Miklas elnök
beadta a derekát, és a türelmi idő utolsó napján, február 15-én Schuschnigg hivatalosan
értesítette von Papen követet, hogy a berchtesgadeni megállapodást február 18-a előtt végre
fogják hajtani. Február 16-án az osztrák kormány általános amnesztiát hirdetett a nácik, köztük
a Dollfuss meggyilkolásáért elítéltek számára is, és nyilvánosságra hozta a kabinet átalakítását:
Seyss-Inquart lett az állambiztonság minisztere. Másnap a náci miniszter Berlinbe sietett, hogy
meglátogassa Hitlert, és átvegye utasításait.
Seyss-Inquart, az első quisling kellemes modorú, értelmes fiatal bécsi ügyvéd volt, akit 1918
óta égetett az a vágy, hogy Ausztriát egyesülni lássa Németországgal. Ez az eszme népszerű
volt a háború utáni első évek alatt. Már a fegyverszünetet követő első napon, 1918. november
12-én a Habsburg-monarchiát frissen megdöntő és az Osztrák Köztársaságot kikiáltó ideiglenes
nemzetgyűlés is megpróbálkozott egyfajta Anschluss-szal, amikor megerősítette, hogy „a német
Ausztria a Német Köztársaság komponens része”. A győzedelmes szövetséges hatalmak
azonban ezt nem engedték kivitelezni, és mire 1933-ban Hitler hatalomra jutott, már semmi
kétség nem maradt a felől, hogy az osztrákok többsége ellene van annak, hogy kis országuk
csatlakozzon a náci Németországhoz. A nürnbergi perben, ahol vádlottként szerepelt, Seyss-
Inquart elmondta, hogy a nácik eltökélten kiálltak az Anschluss mellett, s ezért támogatta őket.
Nem lépett be a pártba, s nem is vett részt annak túlzó kicsapongásaiban. Inkább a tiszteletre
méltó kirakatember szerepét vállalta az osztrák nácik javára, s az 1936 júliusában kötött
egyezményt követően, amikor is államtanácsosnak nevezték ki, Papen és más német hivatalos
személyek és ügynökök segítségével arra koncentrálta erőfeszítéseit, hogy belülről bomlassza
az államot. Furcsa módon úgy tűnik, hogy Schuschnigg és Miklas elnök egyaránt szinte
mindvégig megbízott benne. Később a Schuschnigghoz hasonlóan buzgó katolikus Miklas
bevallotta: kedvezően hatott rá az a tény, hogy Seyss „buzgó templomjáró”. Az osztrák
kancellár szemében pedig a jelek szerint szintén a közös katolikus vallásuk volt a Seyss iránti
bizalom alapja, valamint az a körülmény, hogy Schuschnigghoz hasonlóan Seyss-Inquart is egy
tiroli Kaiserjäger ezrednél szolgált az első világháborúban, ahol súlyos sebesülést is szerzett.
Sajnálatos módon Schuschnigg végzetes módon képtelennek bizonyult ara, hogy ennél mélyebb
alapokról kiindulva ítéljen meg valakit. Talán úgy gondolta, hogy egyszerű megvesztegetéssel
kordában tarthatja majd náci miniszterét. Könyvében maga mondja el, milyen varázslatos hatást
tett 500 dollár Seyss-Inquartra egy évvel azelőtt, amikor lemondással fenyegetőzött, majd e
nevetséges összeg kézhez vételekor meggondolta magát. Schuschnigg azonban hamarosan
ráébredt, hogy Hitler jóval nagyobb jutalommal kecsegteti az ambiciózus ifjú ügyvédet.
Február 20-án Hitler elmondta régen várt beszédét a Reichstagban, amit január 30-ról
halasztott el a Blomberg–Fritsch válság és saját ausztriai intrikái miatt. Bár melegen beszélt
Schuschnigg „megértéséről” és az Ausztria és Németország közötti jobb megértés előmozdítása
iránti „melegszívű hajlandóságáról” (e humbuggal nagy hatást gyakorolt Chamberlain brit
miniszterelnökre), ám megeresztett egy figyelmeztetést is, amely ha Londonnak nem is tűnt fel,
Bécsben – és Prágában – azonban nem talált süket fülekre.
A velünk szomszédos államok közül kettőnek a területén több mint tízmillió német él... Egy
dolog felől nem lehet kétség. A birodalomtól való politikai elkülönítettség nem vezethet a
jogfosztottsághoz – azaz az önrendelkezés jogának elvesztéséhez. Egy világhatalom számára
elviselhetetlen az a tudat, hogy szomszédságában olyan fajtársai élnek, akiket az egész
nemzettel, annak sorsával és Weltanschauungjával vallott rokonszenvük vagy azonosságuk okán
folyamatosan a legsúlyosabb szenvedéseknek tesznek ki. A német birodalom érdekkörébe
tartozik, hogy megvédelmezze azokat a németeket, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy
határaink mentén saját erejükből biztosíthassák politikai és lelki szabadságukat.16
Ez nyílt és nyilvános bejelentése volt annak, hogy mostantól Hitler a Harmadik Birodalom
ügyének tekinti a hétmillió osztrák és a Csehszlovákiában élő hárommillió szudétanémet
jövőjét.
Schuschnigg négy nappal később, február 24-én válaszolt Hitlernek az osztrák Bundestag
(ugyanúgy, mint a Reichstag esetében, e testület tagjait sem választották, hanem kinevezte őket
egy egypárti, diktatórikus rezsim) előtt mondott beszédében. Bár Németország felé békülékeny
hangot ütött meg, hangsúlyozta, hogy Ausztria elment az engedmények legvégső határáig, „ahol
meg kell állnunk, és azt mondanunk: Eddig, és ne tovább!” Kijelentette, hogy Ausztria soha
nem fogja önként feladni függetlenségét, és felkavaró kiáltással fejezte be beszédét: „Piros-
fehér-piros (az osztrák zászló színe) mindhalálig!” (Németül rímel is a kifejezés.)
„Számomra február 24. volt a döntő nap” – írta Schuschnigg a háború után. Aggódva várta,
hogyan reagál majd elszánt beszédére a Führer. Papen másnap Berlinbe táviratozott. Azt
javasolta, hogy a külügyminisztérium ne vegye a beszédet túl komolyan: Schuschnigg a saját
belpolitikai pozíciójának visszaszerzése érdekében fejezte ki erősen nacionalista érzelmeit,
mivel az általa Berchtesgadenben tett engedmények miatt Bécsben összeesküvést szerveznek a
megdöntésére. Papen arról is tájékoztatta Berlint, hogy mind e közben Jodl tábornok nem
túlzott. A fegyveres invázióval történő fenyegetés hatására Miklas elnök beadta a derekát, és a
türelmi idő utolsó napján, február 15-én Schuschnigg hivatalosan értesítette von Papen követet,
hogy a berchtesgadeni megállapodást február 18-a előtt végre fogják hajtani. Február 16-án az
osztrák kormány általános amnesztiát hirdetett a nácik, köztük a Dollfuss meggyilkolásáért
elítéltek számára is, és nyilvánosságra hozta a kabinet átalakítását: Seyss-Inquart lett az
állambiztonság minisztere. Másnap a náci miniszter Berlinbe sietett, hogy meglátogassa Hitlert,
és átvegye utasításait.
Seyss-Inquart, az első quisling kellemes modorú, értelmes fiatal bécsi ügyvéd volt, akit 1918
óta égetett az a vágy, hogy Ausztriát egyesülni lássa Németországgal. Ez az eszme népszerű
volt a háború utáni első évek alatt. Már a fegyverszünetet követő első napon, 1918. november
12-én a Habsburg-monarchiát frissen megdöntő és az Osztrák Köztársaságot kikiáltó ideiglenes
nemzetgyűlés is megpróbálkozott egyfajta Anschluss-szal, amikor megerősítette, hogy „a német
Ausztria a Német Köztársaság komponens része”. A győzedelmes szövetséges hatalmak
azonban ezt nem engedték kivitelezni, és mire 1933-ban Hitler hatalomra jutott, már semmi
kétség nem maradt a felől, hogy az osztrákok többsége ellene van annak, hogy kis országuk
csatlakozzon a náci Németországhoz. A nürnbergi perben, ahol vádlottként szerepelt, Seyss-
Inquart elmondta, hogy a nácik eltökélten kiálltak az Anschluss mellett, s ezért támogatta őket.
Nem lépett be a pártba, s nem is vett részt annak túlzó kicsapongásaiban. Inkább a tiszteletre
méltó kirakatember szerepét vállalta az osztrák nácik javára, s az 1936 júliusában kötött
egyezményt követően, amikor is államtanácsosnak nevezték ki, Paperi és más német hivatalos
személyek és ügynökök segítségével arra koncentrálta erőfeszítéseit, hogy belülről bomlassza
az államot. Furcsa módon úgy tűnik, hogy Schuschnigg és Miklas elnök egyaránt szinte
mindvégig megbízott benne. Később a Schuschnigghoz hasonlóan buzgó katolikus Miklas
bevallotta: kedvezően hatott rá az a tény, hogy Seyss „buzgó templomjáró”. Az osztrák
kancellár szemében pedig a jelek szerint szintén a közös katolikus vallásuk volt a Seyss iránti
bizalom alapja, valamint az a körülmény, hogy Schuschnigghoz hasonlóan Seyss-Inquart is egy
tiroli Kaiserjäger ezrednél szolgált az első világháborúban, ahol súlyos sebesülést is szerzett.
Sajnálatos módon Schuschnigg végzetes módon képtelennek bizonyult ara, hogy ennél mélyebb
alapokról kiindulva ítéljen meg valakit. Talán úgy gondolta, hogy egyszerű megvesztegetéssel
kordában tarthatja majd náci miniszterét. Könyvében maga mondja el, milyen varázslatos hatást
tett 500 dollár Seyss-Inquartra egy évvel azelőtt, amikor lemondással fenyegetőzött, majd e
nevetséges összeg kézhez vételekor meggondolta magát. Schuschnigg azonban hamarosan
ráébredt, hogy Hitler jóval nagyobb jutalommal kecsegteti az ambiciózus ifjú ügyvédet.
Február 20-án Hitler elmondta régen várt beszédét a Reichstagban, amit január 30-ról
halasztott el a Blomberg–Fritsch válság és saját ausztriai intrikái miatt. Bár melegen beszélt
Schuschnigg „megértéséről” és az Ausztria és Németország közötti jobb megértés előmozdítása
iránti „melegszívű hajlandóságáról” (e humbuggal nagy hatást gyakorolt Chamberlain brit
miniszterelnökre), ám megeresztett egy figyelmeztetést is, amely ha Londonnak nem is tűnt fel,
Bécsben – és Prágában – azonban nem talált süket fülekre.

A velünk szomszédos államok közül kettőnek a területén több mint tízmillió német él... Egy dolog felől nem
lehet kétség. A birodalomtól való politikai elkülönítettség nem vezethet a jogfosztottsághoz – azaz az
önrendelkezés jogának elvesztéséhez. Egy világhatalom számára elviselhetetlen az a tudat, hogy
szomszédságában olyan fajtársai élnek, akiket az egész nemzettel, annak sorsával és Weltanschauungjával vallott
rokonszenvük vagy azonosságuk okán folyamatosan a legsúlyosabb szenvedéseknek tesznek ki. A német
birodalom érdekkörébe tartozik, hogy megvédelmezze azokat a németeket, akik nincsenek abban a helyzetben,
hogy határaink mentén saját erejükből biztosíthassák politikai és lelki szabadságukat.16

Ez nyílt és nyilvános bejelentése volt annak, hogy mostantól Hitler a Harmadik Birodalom
ügyének tekinti a hétmillió osztrák és a Csehszlovákiában élő hárommillió szudétanémet
jövőjét.
Schuschnigg négy nappal később, február 24-én válaszolt Hitlernek az osztrák Bundestag
(ugyanúgy, mint a Reichstag esetében, e testület tagjait sem választották, hanem kinevezte őket
egy egypárti, diktatórikus rezsim) előtt mondott beszédében. Bár Németország felé békülékeny
hangot ütött meg, hangsúlyozta, hogy Ausztria elment az engedmények legvégső határáig, „ahol
meg kell állnunk, és azt mondanunk: Eddig, és ne tovább!” Kijelentette, hogy Ausztria soha
nem fogja önként feladni függetlenségét, és felkavaró kiáltással fejezte be beszédét: „Piros-
fehér-piros (az osztrák zászló színe) mindhalálig!” (Németül rímel is a kifejezés.)
„Számomra február 24. volt a döntő nap” – írta Schuschnigg a háború után. Aggódva várta,
hogyan reagál majd elszánt beszédére a Führer. Papen másnap Berlinbe táviratozott. Azt
javasolta, hogy a külügyminisztérium ne vegye a beszédet túl komolyan: Schuschnigg a saját
belpolitikai pozíciójának visszaszerzése érdekében fejezte ki erősen nacionalista érzelmeit,
mivel az általa Berchtesgadenben tett engedmények miatt Bécsben összeesküvést szerveznek a
megdöntésére. Papen arról is tájékoztatta Berlint, hogy mind e közben „Seyss-Inquart
munkája... a terv szerint folyik”.17 Másnap Papen, akinek az Ausztriában hosszú éveken át
folytatott körmönfont munkája beérőben volt, hivatalosan elbúcsúzott az osztrák kancellártól, és
Kitzbühelbe távozott síelni.
Az osztrák rádió által is közvetített február 20-i Hitler-beszéd az egész Ausztriára kiterjedő
náci tömegtüntetések sorozatát váltotta ki. Február 24-én, mialatt a rádió Schuschnigg
válaszbeszédét közvetítette, Grazban egy megvadult, húszezer főnyi náci tömeg megszállta a
főteret, letépte a hangosbeszélőket, leszaggatta az osztrák lobogót, és horogkeresztes német
zászlót tűzött ki a helyébe. A Seyss-Inquart személyes irányítása alatt álló rendőrség semmiféle
erőfeszítést nem tett a náci zavargások megfékezésére. Schuschnigg uralma megszűnőfélben
volt. Nemcsak a politikai, hanem a gazdasági káosz is beköszöntött. Külföldiek és osztrákok
egyaránt kivonták betétjeiket a bankokból. A nyugtalan külföldi cégek tömegesen mondták le
osztrák megrendeléseiket. Az osztrák gazdaság egyik legfőbb támaszát jelentő külföldi
turistákat is elijesztették az események az országból. Toscanini New Yorkból táviratozott, hogy
„az ausztriai politikai fejlemények miatt” lemondja részvételét a külföldiek tízezreit odavonzó
salzburgi fesztiválon. Oly kétségbeesetté vált a helyzet, hogy mint Schuschnigg később elárulta,
Habsburg Ottó, a száműzetésben élő ifjú trónkövetelő belgiumi otthonából hozzá írt levelében a
birodalmi hadsereg tisztjeként tett régi hűségesküjére emlékeztetve kérte: amennyiben
véleménye szerint egy ilyen lépéssel megmenthető Ausztria, akkor nevezze ki őt kancellárrá.
Végső kétségbeesésében Schuschnigg azokhoz az osztrák munkásokhoz fordult, akiknek a
szakszervezeteit és politikai pártját, a szociáldemokrata pártot ő is elnyomva tartotta azóta, hogy
1934-ben Dollfuss brutálisan letörte őket. Ezek az emberek tették ki az osztrák szavazók 42
százalékát, és ha Ausztria kancellárja az elmúlt négy év alatt bármikor is képes lett volna a saját
klerikális-fasiszta diktatúrája szűk horizontján túlra tekinteni, és megszerezni ezeknek az
embereknek a támogatását egy mérsékelt, náciellenes, demokratikus koalíció céljára, akkor
könnyen elintézhette volna a viszonylag apró kisebbséget jelentő nácikat. Schuschnigg azonban
nem volt olyan kaliberű politikus, hogy megtegye ezt a lépést. Sok más európaihoz hasonlóan
ez a magánemberként tisztességes, egyenes férfi is a nyugati demokrácia megvetése és az
autoriter egypárti uralom iránti szenvedély megszállottjává vált.
A gyárakból és a börtönökből (ahonnan sokukat a nácikkal együtt engedték ki az elmúlt
napokban) előjövő szociáldemokraták március 4-én testületileg válaszoltak a kancellár
felhívására. Közölték, hogy a régebben történtek ellenére készek segíteni a kormányt a nemzet
önállóságának megvédelmezésében. Annyit kértek csupán, amennyit a kancellár a náciknak már
megengedett: jogot a saját politikai pártjukhoz, és saját elveik hirdetéséhez. Schuschnigg
beleegyezett, de addigra már késő volt.
Március 3-án a mindig jól informált Jodl tábornok ezt írta naplójába: „Az osztrák kérdés
kritikussá válik. 100 tisztet küldenek ide. A Führer személyesen akarja fogadni őket. Nem arról
kell majd gondoskodniuk, hogy az osztrák hadsereg jobban harcolhasson ellenünk, hanem arról,
hogy egyáltalán ne harcoljon.”
Ε döntő pillanatban Schuschnigg egy utolsó kétségbeesett lépésre szánta el magát, amelyen
már február utolsó napjai óta gondolkodott, amikor a nácik kezdték átvenni a tartományok
feletti uralmat. Népszavazást fog tartani! Megkérdezi az osztrák népet, hogy „független,
szociális, keresztény és egyesült” Ausztriát akarnak-e – Ja oder Nein”?88

Úgy éreztem, eljött az egyértelmű döntés pillanata [írta később]. Felelőtlenségnek tűnt megbilincselt kézzel
várnunk arra, hogy néhány héten belül a szánkat is betömjék. Most már olyan tétért folyt a játék, amely a végső,
legnagyobb erőfeszítést követelte meg.19

Nem sokkal Berchtesgadenból való hazatérte után Schuschnigg tájékoztatta Ausztria

védelmezőjét, Mussolinit Hitler fenyegetéseiről, s azt az azonnali választ kapta a Ducetól, hogy
88
Egy osztrák nácinak a háború után Bécsben tartott bűnperében Miklas volt elnök azt vallotta, hogy Franciaország javasolta
Schuschniggnak a népszavazást. Papen az emlékirataiban céloz rá, hogy a bécsi francia ügyvivő, Puaux, a kancellár személyes
jóbarátja volt „a népszavazási ötlet szülője”. Azt mindenesetre elismeri, hogy Schuschnigg a saját felelősségére tette magáévá
az ötletet.18
Olaszország Ausztriával kapcsolatos álláspontja változatlan. Most, március 7-én a római osztrák
katonai attasét küldte Mussolinihoz, hogy közölje vele: az eseményekre tekintettel
„valószínűleg népszavazáshoz kell folyamodnia”. Az olasz diktátor azt válaszolta, hogy ez a
lépés hiba lenne – „Ce un errore!” Azt tanácsolta Schuschniggnak, hogy tartsa magát az addigi
irányvonalához. A dolgok javulóban vannak; a Róma–London viszony küszöbön álló javulása
sokat segít majd a nyomás enyhítésében. Ezzel Mussolini eltűnt Schuschnigg életéből.
Március 9-én este egy Innsbruckban tartott beszédben Schuschnigg bejelentette, hogy négy
nap múlva, március 13-án népszavazást tartanak. A váratlan hír dührohamba kergette a Führert.
Jodl március 10-i naplóbejegyzése leírja az első berlini reagálást:

Meglepetésszerűen, anélkül, hogy minisztereivel konzultált volna, Schuschnigg népszavazást rendelt el

vasárnapra, március 13-ra.
A Führer el van szánva rá, hogy ezt nem tűri el. Még aznap, a március 10-re virradó éjszakán Göringet
hívatja. V. Reichenau tábornokot visszahívják a kairói Olimpiai Bizottságból. V. Schobert tábornokot [az
Ausztriával szomszédos müncheni katonai körzet parancsnoka] is odarendelik, valamint Glaise-Horstenau
[osztrák] minisztert, aki ... éppen Pfalzban van ... Ribbentrop Londonban rekedt. Neurath veszi át a
külügyminisztériumot.20

Másnap, március 10-én, csütörtökön nagy nyüzsgés kezdődött Berlinben. Hitler elhatározta
Ausztria katonai megszállását, amivel kétségtelenül meglepte tábornokait. Ha Schuschnigg
vasárnapi népszavazását katonai erővel kell megakadályozni, akkor a hadseregnek legkésőbb
szombaton be kell vonulnia az országba, márpedig ilyen sietős lépésre nem voltak előkészített
tervek. Hitler délelőtt 10 órára rendelte magához Keitel tábornokot, aki azonban Jodllal és Max
von Viebahn tábornokkal, az OKW Führungsstab (hadműveleti stáb) főnökével tanácskozott,
mielőtt a Führerhez rohant volna. A találékony Jodl emlékezett még az „Otto” külön-tervre,
amelyet arra az esetre készítettek, ha Habsburg Ottót valaki megpróbálná visszaültetni az
osztrák trónra. Mivel ez volt az egyetlen létező katonai akcióterv Ausztria ellen, Hitler úgy
döntött, hogy jobb híján ez is megteszi. – Készítsék elő az Otto-tervet! – adta ki a parancsot.
Keitel visszaszáguldott az OKW-nak a Bendlerstrassén lévő központi épületébe, ahol a
nagyvezérkar főnökével, Beck tábornokkal tanácskozott. Amikor az Otto-terv részletei felől
érdeklődött, Beck így válaszolt: – Semmit nem készítettünk elő, semmi nincs készen, egyáltalán
semmi! – Most Becket rendelték be a birodalmi kancelláriára. Maga mellé véve von Manstein
tábornokot, aki éppen hadosztályához készült távozni Berlinből, Beck átment Hitlerhez, aki
közölte a két tábornokkal, hogy a hadseregnek szombatig készen kell állnia az ausztriai
bevonulásra. Egyik tábornok sem tiltakozott a fegyveres agresszió ellen. Az volt az egyetlen
gondjuk, hogy nehéz ilyen rövid határidőre katonai akcióterveket improvizálniuk. A
Bendlerstrasséra visszatérő Manstein nekilátott a szükséges parancsok megfogalmazásának, s
feladatát öt óra alatt, délután hatra be is fejezte. Jodl naplója szerint fél hétkor ment ki a
mozgósítási parancs három hadtestnek és a légierőnek. Másnap, március 11-én, hajnali 2 órakor
Hitler kiadta az Otto hadműveletre vonatkozó 1. számú direktíváját. Annyira sietett, hogy
elfelejtette aláírni a okmányt: szignója csak déli 1 órakor került a papírra.

SZIGORÚAN TITKOS!
1. Ha a további intézkedések sikertelennek bizonyulnak, abban az esetben az alkotmányos állapotok
megteremtése és a németpárti népesség elleni további atrocitások megakadályozása érdekében fegyveres erővel
szándékozom megszállni Ausztriát.
2. Az egész hadműveletet magam fogom irányítani. ...
4. A hadsereg és a légierő e hadműveletre kijelölt egységei 1938. március 12-én, legkésőbb 12.00 órára
álljanak készen az invázióra...
5. A csapatok viselkedésének olyan benyomást kell keltenie, mi szerint mi nem kívánunk hadat viselni
osztrák testvéreink ellen.... Ennélfogva elkerülendő minden provokáció. Az esetleges ellenállást azonban
kíméletlenül, fegyverrel kell letörni. ...21
Néhány órával később Jodl kiegészítő „szig. tit.” parancsokat bocsátott ki a Fegyveres Erők Legfelsőbb
Parancsnokságának Főnöke nevében:
1. Ha csehszlovák katonasággal vagy milíciával találkozunk Ausztriában, ezek ellenségnek tekintendők.
2. Az olaszokat mindenhol barátokként kell kezelni, különösen mivel Mussolini érdektelennek nyilvánította
magát az osztrák kérdés megoldásában. 22

Hitler korábban aggódott Mussolini miatt. Március 10-én délután, közvetlenül azután, hogy a
katonai invázió mellett döntött, különrepülőgéppel küldte Rómába Fülöp hesseni herceget, aki
egy március 11-i keltű levelet vitt a Ducenak: értesítette a készülő akcióról, és a megértését
kérte hozzá. A levél Hitler Schuschniggal szembeni bánásmódjával és az ausztriai állapotokkal
kapcsolatos hazugságok tömkelegét tartalmazta (például arról biztosította a Ducet, hogy
„közeleg az anarchia” odaát), és olyan hamis érveléssel kezdődött, amit Hitler ki is hagyott
belőle, amikor később Németországban nyilvánosságra hozták a levelet. 89 Kijelentette, hogy
Ausztria és Csehszlovákia a Habsburgok restaurációját tervezi, és arra készül, hogy „legalább
húszmilliós embertömeg súlyát vesse be Németország ellen”. Ezután felvázolta a Schuschniggal
szemben támasztott követeléseit, amelyekkel kapcsolatban biztosította Mussolinit, hogy „több
mint mérsékeltek” voltak, beszámolt arról, hogy Schuschnigg e követeléseket nem teljesítette,
és szólt az „úgynevezett népszavazás” „hamis látszatáról”.

A Német Birodalom Führereként és kancellárjaként viselt felelősségem tudatában, valamint e föld fiaként
sem maradhatok tovább tétlen ezen fejleményekkel szemben.
El vagyok szánva arra, hogy szülőföldemen helyreállítom a törvényes rendet, és lehetővé teszem a nép
számára, hogy félreérthetetlen, világos és nyílt módon határozzon saját sorsáról a saját megítélése szerint. ...
Bármilyen módon is tervezik lebonyolítani e népszavazást, ezennel ünnepélyesen biztosítani kívánom
Excellenciádat, mint a fasiszta Olaszország Ducéját a következőkről:
1. Tekintse e lépést csupán nemzeti önvédelemnek, s ennélfogva olyannak, amelyet minden jellemes ember
megtenne az én pozíciómban. Excellenciád sem viselkedhetne másként, ha olaszok sorsáról lenne szó. ...
2. Egy Olaszország számára kritikus órában már bizonyítottam Önnek rokonszenvem állhatatos voltát. Ne
legyen kétsége a felől, hogy e tekintetben semmiféle változás nem történik a jövőben sem.
3. Bármilyen következményekkel járjanak is az elkövetkezendő események, végleges határt húztam
Németország és Franciaország között, most pedig ugyanilyen véglegeset Olaszország és mi közénk. Ε határ a
Brenner ...90
Örök barátsággal:
az Ön
Adolf Hitleré23

SCHUSCHNIGG ÖSSZEOMLÁSA
Dr. Schuschnigg nem tudott a Harmadik Birodalom határán folyó lázas készülődésről:
későbbi vallomása szerint március 10-én este azzal a szilárd meggyőződéssel feküdt le, hogy a
népszavazás sikeres lesz Ausztria számára, és a nácik „semmiféle komoly akadályt nem
támasztanak majd”.91 Valóban: aznap este dr. Seyss-Inquart arról biztosította, hogy támogatni
fogja a népszavazást, sőt beszédet is tart az érdekében.
Március 11-én, pénteken reggel fél hatkor az ágy melletti telefon csengése ébresztette
Ausztria kancellárját. Dr. Skubl, az osztrák rendőrség feje volt a vonalban: azt közölte, hogy
Salzburgnál a németek lezárták a határt. A két ország között leállt a vasúti forgalom. A
89
A kihúzott részek a háború után az olasz külügyminisztérium irattárából kerültek elő.
90
Az, hogy a Brenner-hágónál húzta meg a határt, engedmény volt Mussolini számára. Azt jelentette, hogy Hitler nem fogja
kérni Dél-Tirol visszaadását, amelyet a versailles-i békekötés során elvettek Ausztriától, és Olaszországnak adták.
91
A tisztesség kedvéért rá kell mutatnunk, hogy Schuschnigg népszavazása alig volt szabadabb vagy demokratikusabb, mint a
Hitler által Németországban vezényelt népszavazások. Mivel Ausztriában 1933 óta nem voltak szabad választások, nem léteztek
friss választói névjegyzékek sem. Csak a huszonnégy éven felüliek voltak jogosultak a szavazásra. A nyilvánosság csupán négy
nappal a kitűzött időpont előtt értesült a népszavazásról, így hát még akkor sem volt idő semmilyen kampányra, ha az ellenzéki
csoportoknak: a náciknak és a szociáldemokratáknak szabad lett volna kampányt folytatniuk. A szociáldemokraták
kétségtelenül igennel szavaztak volna, minthogy Schuschniggot kisebb rossznak tartották Hitlernél, és ígéretet kaptak politikai
szabadságjogaik visszaállítására. Nem kérdéses, hogy szavazataik győzelemre segítették volna Schuschniggot.
jelentések szerint német csapatokat vontak össze az osztrák határ mentén.
Negyed hétkor Schuschnigg már úton is volt a Ballhausplatzon lévő hivatala felé, de előbb
még megállt a Szt. István székesegyháznál. A halvány hajnali fényben az első szentmise folyt
éppen. Schuschnigg nyugtalanul ült padjában, és a rendőrfőnök baljós hírén rágódott. „Nem
voltam egészen biztos abban, hogy mit jelent mindez – írta később. – Annyit tudtam csupán,
hogy változást fog eredményezni.” Nézte a Miasszonyunk, a Mariahilfer képmása előtt égő
gyertyákat, lopva körülnézett, majd keresztet vetett ugyanúgy, mint ahogy számtalan bécsi tette
már hasonlóan feszült alkalmakkor.
A kancellárián minden csendes volt; még a külföldön akkreditált osztrák diplomatáktól sem
érkezett semmilyen baljós üzenet. Schuschnigg a rendőrparancsnokságra telefonált, és azt kérte,
hogy óvintézkedésként vonjanak rendőrkordont a belváros és a kormányépületek köré.
Összehívta a kabinetet is. Egyedül Seyss-Inquart nem került elő: Schuschnigg sehol nem találta.
A náci miniszter történetesen éppen a bécsi repülőtéren volt. Papen, akit az előző este
kutyafuttában rendeltek Berlinbe, reggel hatkor indult különgépén, és Seyss kísérte ki. A
történelem első quislingje most a másodikra várt: Glaise-Horstenaura, aki hozzá hasonlóan
Schuschnigg kormányának minisztere volt és szintén áruló. Ο Berlinből érkezett Hitler
utasításaival azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek a népszavazás ügyében.
A parancs az volt, hogy le kell fújni a népszavazást, s a fenti két úriember délelőtt 10-kor
adta át Schuschniggnak Hitler követelését, megtoldva azzal a hírrel, hogy a Führer tombol
dühében. Miklas elnökkel, kormánya tagjaival és dr. Skubllal folytatott többórás konzultáció
után Schuschnigg beleegyezett abba, hogy ne tartsák meg a népszavazást. A rendőrfőnök a
tanácskozás során vonakodva ugyan, de közölte vele, hogy a kormány nem számíthat már a
berchtesgadeni ultimátumnak megfelelően posztjukra visszahelyezett nácikkal bőven
elfertőződött rendőrségre. Abban viszont bizonyos volt Schuschnigg, hogy a hadsereg, valamint
a Hazafias Front (Ausztria hivatalos, autoriter pártja) milíciája harcolni fog. Ε döntő pillanatban
azonban a kancellár úgy döntött (sőt, mint később írja, már régen elhatározta magában), hogy
nem fog ellenállni Hitlernek, ha az német vér ontását jelentené. Hitler erre több, mint hajlandó
volt, Schuschnigg azonban még a kilátásától is visszaborzadt.
Délután 2 órakor magához hívatta Seyss-Inquartot, és közölte vele, hogy nem lesz
népszavazás. A szelíd Júdás azonnal a telefonhoz sietett, hogy tájékoztassa Göringet Berlinben.
A náci ügymenetben viszont egy magát megadni készülő opponens egyik engedménye gyorsan
vezet a következőhöz. Göring és Hitler nyomban emelni kezdte a tétet. Ironikus módon maga
Göring Forschungsamtja, azaz „kutatóintézete” örökítette meg percről percre az események
menetét, az alkalmazott fenyegetéseket és blöfföket: az intézet ugyanis rögzítette, majd leírta a
marsall szobájában március 11-én délután 14,45-től kezdődően lefolytatott huszonhét
telefonbeszélgetést. Az átiratok a háború után fennmaradtak a német légügyi minisztériumban,
és tanulságosan dokumentálják, hogyan pecsételte meg Berlin telefonon Ausztria sorsát abban a
néhány kritikus órában.24
Seyss Göringhez intézett első telefonhívásakor, délután háromnegyed háromkor a marsall azt
mondta, hogy Schuschnigg intézkedése a népszavazás elmaradásáról nem elegendő, ezért
beszélni fog Hitlerrel, majd utána visszahívja Seyss-Inquartot. Öt perccel három után vissza is
hívta. Azt parancsolta, hogy Schuschnigg mondjon le, és Seyss-Inquartot két órán belül
nevezzék ki kancellárrá. Göring arra is utasította a majdani osztrák kancellárt, hogy ezután „a
megegyezés szerint küldje el a Führernek a táviratot”. Itt történt az első említés arról a
táviratról, amely sűrűn fel-felbukkan a következő néhány óra lázas eseménytörténetében: e
távirat segítségével követik el nemsokára azt a csalást, amellyel Hitler igazolja majd az
agressziót a német nép és a világ külügyminisztériumai szemében.
Wilhelm Keppler, Hitler ausztriai titkos ügynöke, aki délután érkezett Berlinből, hogy
Papen távollétében átvegye az irányítást, megmutatta Seyss-Inquartnak egy távirat szövegét: ezt
kell majd elküldenie a Führernek. A távirat német csapatok küldését kérte az ausztriai
rendbontások leverésére. Nürnbergi írásos vallomásában Seyss-Inquart kijelentette, hogy nem
volt hajlandó ilyen táviratot küldeni, mivel nem voltak rendzavarások. Keppler azonban
ragaszkodott a távirat feladásához, és volt olyan arcátlan, hogy az osztrák kancelláriára sietve
ideiglenes irodát nyittasson magának, Seyssnek és Glaise-Horstenaunak. Érthetetlen, hogy
Schuschnigg miért engedte, hogy efféle tolakodó fráterek és árulók fizikai értelemben is
befészkeljék magukat az osztrák kormányzat központjába – tény, hogy megengedte. Később
úgy emlékezett vissza, hogy a kancellária „felbolydult méhkasra” hasonlított: az egyik sarokban
Seyss-Inquart és Glaise-Horstenau „tartott kihallgatást”, körülöttük „idegennek látszó emberek”
jöttek-mentek; a jelek szerint az udvarias, ám kábult kancellárnak eszébe sem jutott, hogy
kidobja őket onnan.
Eldöntötte már, hogy enged Hitler nyomásának, és lemond. Még Seyss-Inquarttal volt
négyszemközt, amikor telefonon kereste Mussolinit, de a Duce pillanatnyilag nem volt elérhető,
Schuschnigg pedig néhány perc elteltével töröltette a hívást: úgy döntött, hogy Mussolini
segítségét kérni „csak időpazarlás volna”. Ausztriát még e nagyképű védelmezője is elhagyta a
szükség órájában. Néhány perc múlva, mialatt Schuschnigg éppen Miklas elnököt próbálta
rábírni, hogy fogadja el a lemondását, üzent érkezett a külügyminisztériumból: „Az olasz
kormány kijelentette, hogy semmiféle tanácsot nem adhat a jelen körülmények között,
amennyiben a tanácsát kérnék.”25
Wilhelm Miklas elnök nem volt nagy ember, de makacs, egyenes férfinak bizonyult.
Vonakodva elfogadta Schuschnigg lemondását, utódjául azonban nem volt hajlandó kinevezni
Seyss-Inquartot. – Ez teljességgel lehetetlen! – mondta. – Nem fogjuk hagyni, hogy
kényszerítsenek rá! – Schuschniggot pedig utasította, hogy közölje a németekkel: nem fogadják
el az ultimátumukat.26
Seyss-Inquart ezt azonnal megtelefonálta Göringnek. Fél hat volt a pontos idő.

SEYSS-INQUART: Az elnök elfogadta a lemondást... Javasoltam, hogy ruházza rám a kancellárságot... de ő

olyasvalakit akar megbízni, mint Ender ...
GÖRING: Nahát, az nem fog menni! Semmilyen körülmények között! Az elnököt azonnal értesíteni kell,
hogy a szövetségi kancellári hatalmat önnek kell adnia, a kormányt pedig abban a felállásban elfogadnia, ahogy
elrendeztük!

Ε ponton egy kis intermezzo következett. Seyss-Inquart átadta a kagylót dr. Mühlmannak,
egy másik osztrák nácinak. A rejtélyes háttérfigurát Schuschnigg már Berchtesgadenben is
észrevette: Göring jó barátja volt.

MÜHLMANN: Az elnök még mindig állhatatosan megtagadja a beleegyezését. Mi hárman,

nemzetiszocialisták, személyesen kerestük fel... Még csak nem is fogadott bennünket. Eddig úgy tűnik, hogy
nem hajlandó beadni a derekát.
GÖRING: Adja Seysst! [Seyssnek] No, most ne felejtse el a következőket: ön és Muff altábornagy [a bécsi
német katonai attasé] azonnal keressék fel az elnököt, és mondják meg neki, hogy amennyiben a feltételeket nem
fogadják el azonnal, úgy a már a határ felé közeledő csapatok ma este az egész vonalon bevonulnak, és Ausztria
meg fog szűnni... Mondják meg neki, hogy nincs idő semmiféle viccelődésre! A helyzet úgy áll, hogy ma este
Ausztria minden sarkából elindul az invázió. Az inváziót csak akkor állítjuk le, és a csapatokat csak akkor
tartóztatjuk fel a határon, ha hét óra harmincig értesítést kapunk, hogy Miklas önt kérte fel szövetségi
kancellárnak ... Utána pedig az egész országban hívja az utcára a nemzetiszocialistákat! Most ott a helyük! Tehát
ne felejtse: hét harmincig kell megkapnunk a jelentést. Ha Miklas ezt nem tudta megérteni négy óra alatt, mi
majd négy perc alatt megértetjük vele!

Az elszánt osztrák államelnök azonban még mindig kitartott.

6 óra 30-kor Göring újra a telefonnál volt. Kepplerrel és Seyss-Inquarttal beszélt: mindketten
azt jelentették, hogy Miklas elnök nem hajlandó rájuk hallgatni.

GÖRING: Na, hát akkor Seyss-Inquartnak el kell csapnia! Menjenek csak fel, és egyszerűen mondják meg
neki, hogy Seyss szólni fog a nemzetiszocialista őröknek, és öt perc múlva a parancsomra elindulnak a katonák!

Ε parancsot követően Muff tábornok és Keppler újabb katonai ultimátumot adott át az

elnöknek azzal a fenyegetéssel, hogy ha egy órán belül nem enged, fél nyolcra az országban
lesznek a német csapatok. – Közöltem a két úrral, hogy visszautasítom az ultimátumot... és
hogy egyedül Ausztria dönti el, ki legyen az államfője – mondta később tanúvallomásában
Miklas.
Ekkorra az osztrák náciké volt az utca és a kancellária egyaránt. Aznap este hat óra tájban,
úton hazafelé a kórházból, ahol a feleségem egy császármetszésbe torkolló nehéz szülést
követően az életéért küzdött, a Karlsplatzon jöttem ki a földalattiból, és a belváros irányába
hömpölygő ordítozó, hisztérikus náci tömeg közepén találtam magam. Ezeket az eltorzult
arcokat láttam már a nürnbergi pártnapokon. – Sieg Heil! Sieg Heil! Heil Hitler! Heil Hitler!
Akasszák fel Schuschniggot! Akasszák fel Schuschniggot! – szólt a kórus. A rendőrök, akik pár
órával korábban a szemem előtt oszlattak fel minden baj nélkül egy kisebb náci csoportosulást,
most vigyorogva és tétlenül álldogáltak.
Schuschnigg hallotta a tömeg dübörgését és kiáltozását, s ez nem maradt hatás nélkül. Az
elnök hivatalába sietett, hogy utoljára kérlelje még. Ám, amint mondja,

Miklas elnök hajthatatlan maradt. Nem fog kinevezni egy nácit Ausztria kancellárjává. Ismételten kérleltem,
hogy nevezze ki Seyss-Inquartot, de megint csak ezt mondta: – Mind elhagytok hát engem, mindannyian! – Én
azonban Seyss-Inquarton kívül nem láttam egyéb lehetőséget. Azzal a kevés reményemmel, ami még
megmaradt, belekapaszkodtam a nekem tett ígéreteibe, belekapaszkodtam a reputációjába, hogy gyakorló
katolikus és becsületes ember.27

Schuschnigg tehát az utolsó percig ragaszkodott az illúzióihoz.

A bukott kancellár ezután azt javasolta, hogy búcsúbeszédet mond a rádióban, és
elmagyarázza lemondásának okát. Később úgy emlékezett, hogy az elnök beleegyezett, Miklas
azonban ezt vitatja. Ez volt a legmegindítóbb rádióbeszéd, amit valaha hallottam. A mikrofont
körülbelül öt lépésnyire állították fel attól a helytől, ahol Dollfusst agyonlőtték a nácik.

... A német kormány határidős ultimátumot adott Miklas elnök úrnak, amelyben arra utasította, hogy egy, a
német kormány által kijelölt személyt nevezzen ki kancellárrá [mondta beszédében Schuschnigg] ... különben a
német katonák megszállják Ausztriát.
Kijelentem a világ színe előtt, hogy a munkászavargásokról, vérontásról és az osztrák kormány által
kezelhetetlenné vált helyzetről szóló, Németországból felröppentett jelentések egytől egyig hazugságok! Miklas
elnök úr arra kért, hogy közöljem Ausztria népével: engedtünk az erőszaknak, mivel még ebben a rettenetes
órában sem vagyunk hajlandók vért ontani. Úgy határoztunk, elrendeljük, hogy csapataink ne tanúsítsanak
ellenállást.92
Így hát a szívem mélyéről jövő német búcsúszóval köszönök el az osztrák néptől: Isten óvja Ausztriát!

A kancellár távozhatott ugyan, de a makacs elnök még kitartott. Göring erről akkor értesült,
amikor röviddel Schuschnigg rádióbeszédét követően Muff tábornoknak telefonált. – Az lesz a
legjobb, ha Miklas lemond – mondta Göring a tábornoknak.
– Igen, de nem fog lemondani – felelte Muff. – Drámai dolog volt. Majdnem tizenöt percig
92
A már idézett háború utáni tanúvallomásában Miklas tagadta, hogy arra kérte volna Schuschniggot, hogy ilyesmit mondjon,
és azt is, hogy akár a rádióbeszéd tartásába is beleegyezett volna. A lelépő kancellár állításával ellentétben az elnök még nem
volt hajlandó engedni az erőszaknak. „A dolgok nem fajultak még odáig, hogy kapitulálnunk kellene” – mondta emlékezete
szerint Schuschniggnak. Akkor utasította vissza éppen a második német ultimátumot. Keményen kitartott. Schuschnigg
rádióbeszéde azonban segített aláásni a helyzetét, és kényszerpályára állította. Amint látni fogjuk, a nyakas, idős elnök órákig
kitartott még, mielőtt megadta magát. Március 13-án megtagadta aláírását az Ausztria független létét kioltó Anschluss-
törvényről, amelyet Hitler követelésére Seyss-Inquart terjesztett elő. Bár hivatali funkcióit átengedte a náci kancellárnak addig,
amíg őt magát akadályozzák azok ellátásában, állítása szerint hivatalosan soha nem mondott le elnöki tisztéről. – Túl gyáva
dolog lett volna! – magyarázta egy bécsi bírósági tárgyaláson. Ez azonban nem akadályozta meg Seyss-Inquartot abban, hogy
március 13-án hivatalosan bejelentse: „a kancellár kérésére az elnök lemondott hivataláról”, „ügyeit” pedig a kancellár vette
át.28
beszéltem vele. Kijelentette, hogy semmilyen körülmények között nem fog engedni az
erőszaknak.
– Tényleg? Nem enged az erőszaknak? – hüledezett Göring.
– Nem enged az erőszaknak! – ismételte a tábornok.
– Szóval csak azt akarja, hogy kirúgjuk?
– Igen – mondta Muff. – Magától nem megy el.
– Tizennégy gyerekkel nem is csoda! – nevetett Göring. – No, jó. Szóljon Seyssnek, hogy
vegye át a hatalmat!
Elintézésre várt még annak a táviratnak a dolga is, amelyre Hitlernek volt szüksége az
invázió igazolására. A berlini kancelláriára közben megérkező Papen szerint a Führer már „a
hisztéria határán” volt. A makacs osztrák államelnök felborítani készült a terveit! És Seyss-
Inquart sem küldte még el a táviratot, hogy Hitler legyen szíves csapatokat küldeni Ausztriába a
zavargások megfékezésére! A tűrhetetlenség határáig feldühödött Hitler március 11-én este 8
óra 45 perckor kiadta az inváziós parancsot.93 Három perccel később, 20.48-kor Göring már
hívta is Kepplert Bécsben.

Jól figyeljen ide! Seyss-Inquart küldje hozzánk a következő táviratot! Jegyezze!

„Az ideiglenes osztrák kormány, amely a Schuschnigg-kormány lemondását követően az ausztriai béke és
rend helyreállítását tekinti feladatának, azt a sürgős kérést intézi a német kormányhoz, hogy támogassa
feladatának végrehajtásában, és segítse a vérontás megakadályozásában. Ez okból arra kéri a német kormányt,
hogy a lehető legsürgősebben küldjön német csapatokat.
Keppler biztosította a marsallt, hogy azonnal megmutatja a „távirat” szövegét Seyss-Inquartnak.
– Ami azt illeti, el sem kell küldenie a táviratot – mondta Göring. – Elég, ha annyit mond rá, hogy
„Rendben!”
Keppler egy óra múlva visszahívta Berlint. – Mondják meg a marsall úrnak, hogy Seyss-Inqüart
beleegyezett !94

Így történt hát, hogy másnap Berlinen keresztül utaztomban a következő szalagcím üvöltött a
Völkischer Beobachter címlapján: A NÉMET AUSZTRIA MEGMENEKÜLT A KÁOSZTÓL.
A lapban csakúgy hemzsegtek Goebbels hihetetlen agyszüleményei a Bécs fő útvonalain
verekedő, lövöldöző, fosztogató vörösökről. És ott szerepelt a távirat szövege is, amelyet a
hivatalos német hírügynökség, a D.N.B. bocsátott ki azzal a megjegyzéssel, hogy ezt küldte
Hitlernek Seyss-Inquart. A háború után a német külügyminisztérium irattárában két példányban
is megtalálták a táviratot, pontosan azzal a szöveggel, amit Göring diktált. Papen később
elmagyarázta, hogyan kerültek oda: nem sokkal az események után a német posta- és
táviratügyi minisztérium készítette, és helyezte el őket a kormányiratok között.
A lázas izgalomban eltelt délután és este során Hitler nemcsak arra várt idegesen, hogy
Miklas elnök kapituláljon, hanem arra is, hogy hírt kapjon Mussoliniról. Ausztria
védelmezőjének hallgatása kezdett baljóslatúvá válni. Este 10 óra 25 perckor Fülöp hesseni
herceg telefonált Rómából a kancelláriára. Maga Hitler ragadta fel a hallgatót. Göring
technikusai megörökítették a beszélgetést:

HERCEG: Az imént jöttem vissza a Palazzo Veneziából. A Duce az egész dolgot barátságos módon vette

93
Az Otto hadművelet 2. számú direktívájaként azonosított, „Szigorúan titkos!” minősítésű iratban többek között ez állt: „Az
osztrák kormányhoz intézett német ultimátum feltételeit nem teljesítették ... Az osztrák városokban történő további vérontás
elkerülése érdekében március 12-én hajnalban az 1. számú direktíva szerint megkezdődik a német fegyveres erők bevonulása
Ausztriába. Elvárom, hogy a kitűzött célokat a lehető leggyorsabban, maximális erő kifejtésével valósítsák meg. [Aláírás] Adolf
Hitler.”29
94
Ami azt illeti, Seyss-Inquart jóval éjfél utánig próbálta rávenni Hitlert az invázió lefújására. A német külügyminisztérium
egyik emlékeztetőjéből kiderül, hogy március 12-én hajnali 2 óra 10 perckor Muff tábornok Berlinbe telefonált, és bejelentette,
hogy Seyss-Inquart kancellár utasítására kéri: „a riadóztatott katonák maradjanak a határon, de ne keljenek át rajta”. Keppler is
a telefonhoz jött, hogy támogassa a kérést. A jelek szerint a tisztességes Muff tábornokot, aki a katonatisztek régi iskolájához
tartozott, zavarta a szerep, amit Bécsben kellett játszania. Amikor Berlinből arról értesítették, hogy Hitler nem hajlandó
megállítani a csapatokat, azt felelte, hogy sajnálatosnak tartja ezt az üzenetet.30
tudomásul. Üdvözletét küldi önnek.... Schuschnigg közölte vele a hírt... Mussolini azt mondta, hogy Ausztria
nem fogja érdekelni.

Hitler magán kívül volt megkönnyebbülésében és örömében.

HITLER: Akkor legyen szíves, mondja el Mussolininak, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni neki!
HERCEG: Igen, uram!
HITLER: Soha, soha, soha, bármi is történjen! Készen vagyok egészen más megállapodást kötni vele.
HERCEG: Igen, uram. Azt is megmondtam neki.
HITLER: Az ausztriai ügy elintézése után azonnal készen állok arra, hogy jóban-rosszban mindvégig
kitartsak mellette – mindenben!
HERCEG: Igen, vezérem!
HITLER: Idefigyeljen! Akármilyen megállapodásra hajlandó leszek! Nem félek már attól, hogy milyen
rettenetes lett volna katonailag a helyzet, ha konfliktusba keveredtünk volna. Megmondhatja neki, hogy a szívem
mélyéből köszönöm! Soha, soha nem felejtem el neki!
HERCEG: Igen, vezérem!
HITLER: Ezt soha nem fogom elfelejteni neki, bármi történjék! Ha valaha segítségre lenne szüksége, vagy
veszélyben volna, legyen egészen nyugodt a felől, hogy mellette maradok, bármi is történjék, még ha az egész
világ is összeszövetkezik ellene!
HERCEG: Igen, vezérem!

És mit tett Nagy-Britannia, Franciaország és a Népszövetség annak érdekében, hogy

megállítsák a békés szomszéd állam elleni német agressziót? Semmit. Franciaországnak ekkor
megint éppen nem volt kormánya. Március 10-én, csütörtökön Chautemps miniszterelnök és
kabinetje lemondott. A kritikus pénteki napon, lien, amikor Göring telefonon küldözgette
Bécsbe az ultimátumokat, senki nem volt Párizsban, aki intézkedhetett volna. Leon Blum
vezetésével csak azután alakult meg az új kormány, hogy tizenharmadikán bejelentették az
Anschlusst.
Hát Nagy-Britannia? Február 20-án, egy héttel azután, hogy Schuschnigg Berchtesgadenben
kapitulált, Anthony Eden külügyminiszter lemondott; főleg azért, mert nem értett egyet
Chamberlain miniszterelnöknek Mussolini további megbékítésére irányuló politikájával. Utódja
Lord Halifax lett. Ε változást örömmel fogadták Berlinben, csakúgy, mint Chamberlainnek a
berchtesgadeni ultimátum után mondott alsóházi nyilatkozatát. Ezt a londoni német
nagykövetség március 4-én teljes terjedelmében jelentette Berlinnek.31 A közölt idézet szerint
Chamberlain azt mondta: Berchtesgadenban „csupán annyi történt, hogy két államférfi
megegyezett az országaik kapcsolatainak javítása érdekében meghozandó intézkedésekben ...
Aligha tűnhet lehetségesnek ahhoz az állásponthoz ragaszkodni, hogy pusztán amiért két
államférfi megegyezett az egyik országban foganatosítandó bizonyos belügyi változásokban,
amelyek a két ország kapcsolatainak javítását célozzák, az egyik ország a másik javára feladta
függetlenségét. Ellenkezőleg: a szövetségi kancellár úr február 24-i beszéde semmi olyat nem
tartalmazott, amely azt a benyomást keltette volna, hogy maga a szövetségi kancellár úr
[Schuschnigg] azt hinné, feladta országa függetlenségét.”
Azon tény tükrében, hogy (mint akkor rögtön megtudtam) a bécsi brit követség ismertette
Chamberlainnel Hitler Schuschniggnak adott berchtesgadeni ultimátumának részleteit,
megdöbbentő, hogy ez a beszéd hangzott el március 2-án az angol parlament alsóházában.95
Hitlernek azonban tetszett a beszéd. Tudta immár, hogy anélkül vonulhat be Ausztriába, hogy
komplikációkba keveredne Angliával. Március 9-én Ribbentrop, az új német külügyminiszter
Londonba érkezett, hogy lezárja ügyeit a nagykövetségen, amelyet addig ő vezetett. Hosszú
tárgyalásokat folytatott Chamberlainnel, Halifax-szal, a királlyal és a canterbury érsekkel. Mint
Berlinnek jelentette, „nagyon jó” benyomást szerzett a brit miniszterelnökről és

95
Nürnbergi tanúvallomásában Guido Schmidt megesküdött, hogy ő és Schuschnigg egyaránt „részletesen” ismertette a
„nagyhatalmak” követeivel Hitler ultimátumát.32 Sőt: tudomásom szerint a The Times és a Daily Telegraph című londoni lapok
tudósítói szintén teljes és pontos telefonjelentést küldtek lapjaiknak.
külügyminiszteréről. Lord Halifax-szal folytatott hosszadalmas megbeszélése után március 10-
én közvetlenül Hitlernek jelentette, hogy mit fog tenni Nagy-Britannia, „amennyiben az osztrák
kérdés nem oldható meg békés módon”. Londoni tárgyalásai után arra az alapvető
meggyőződésre jutott, hogy „Anglia semmit nem fog tenni Ausztriával kapcsolatban”.33
Pénteken, március 11-én Ribbentrop épp a Downing Streeten ebédelt a miniszterelnökkel és
annak munkatársaival, amikor egy külügyminisztériumi futár toppant be néhány
Chamberlainnek szóló sürgős üzenettel, amelyek a Bécsből érkezett riasztó híreket közölték.
Chamberlain alig néhány perce kérte meg Ribbentropot, hogy értesítse a Führert: „komoly
kívánsága és elhatározott szándéka a német-angol viszony rendbe tétele”. Most, hogy Bécsből
megjött a rossz hír, az államférfiak visszavonultak Chamberlain dolgozószobájába, ahol a
miniszterelnök felolvasta a feszengő német külügyminiszternek a bécsi brit követségről érkezett
két táviratot, amelyek Hitler ultimátumát ismertették. „A megbeszélés feszült légkörben zajlott
le – jelentette Hitlernek Ribbentrop, – és az általában nyugodt Lord Halifax izgatottabb volt,
mint Chamberlain, aki legalábbis kifelé nyugodtnak és hűvösnek tűnt.” Ribbentrop kétségeit
fejezte ki „a jelentések igaz voltát” illetően, s ez, úgy tűnik, megnyugtatta brit házigazdáit,
mivel – Ribbentrop szavaival – „búcsúnk teljesen barátságos volt, még Halifax is
megnyugodott”.96 34
A Bécsből érkező üzenetekre Chamberlain azzal reagált, hogy utasította Henderson berlini
nagykövetet: írjon egy jegyzéket von Neurath ügyvezető külügyminiszternek. A jegyzékben az
álljon, hogy amennyiben az Ausztriának adott német ultimátumról szóló jelentés igaz, úgy
„Őfelsége kormánya kötelességének érzi, hogy leghatározottabb tiltakozását jelentse be”.35 Egy
ilyen kései diplomáciai tiltakozásnál azonban Hitlernek kisebb gondja is nagyobb volt. Másnap,
március 12-én, mialatt a német katonák elözönlötték Ausztriát, Neurath megvető választ adott a
jegyzékre.36 Válaszában kijelentette, hogy a német-osztrák viszony a német nép kizárólagos
belügye, amihez a brit kormánynak nincs köze, és megismételte azokat a hazugságokat, hogy
nem létezett Ausztriához intézett német ultimátum, és a csapatokat kizárólag az újonnan alakult
osztrák kormány többszöri „sürgős” kérésére indították útnak. Ezzel kapcsolatban „a német
sajtóban már közreadott” táviratra97 emlékeztette a brit nagykövetet.
Március 11-én Hitlernek az volt az egyetlen komoly aggodalma, hogy Mussolini hogyan
reagál majd az agresszióra,98 de Berlinben az esetleges csehszlovák reagálás is okozott némi
gondot. A fáradhatatlan Göring azonban gyorsan rendbe tette a dolgot. Bár az idő nagy részében
telefonon vezényelte a bécsi hatalomátvételt, este sikerült elszabadulnia a Haus der Fliegerbe,
ahol ő volt a megjelent ezer magasrangú tisztségviselő és diplomata házigazdája. Az estély
vendégeit az Állami Operaház zenekara, énekesei és balettművészei szórakoztatták. Amikor dr.
Mastny, a berlini cseh ügyvivő megérkezett, a kitüntetésektől csillogó mellű marsall azonnal
félrevonta, és becsületszavát adta neki, hogy Csehszlovákiának nincs félnivalója
Németországtól, hogy a birodalmi csapatok Ausztriába hatolása csupán „családi ügy”, és hogy
Hitler javítani akarja a kapcsolatokat Prágával. Cserébe biztosítékot kért arra, hogy a csehek
nem fognak mozgósítani. Dr. Mastny eltávozott a gáláról, telefonált a prágai
külügyminisztériumba, majd visszatért a terembe, és közölte Göringgel, hogy Csehszlovákiának
96
Erről az ebédről Churchill mulatságos beszámolót közöl a The Gathering Storm c. művében (271-72. o.).
97
A hazugságokat von Weizsäcker báró, a külügyminisztérium munkatársa március 12-én „tájékoztatásul és megbeszéléseik
orientálása érdekében” a külföldi német követek számára körtáviratban ismételte meg. Weizsäcker azt állította, hogy
Schuschniggnak a német ultimátumra vonatkozó kijelentése „színtiszta agyszülemény”, majd a következőképpen tájékoztatta a
diplomatákat: „Az volt az igazság, hogy a katonai erők küldésének kérdése ... először az újonnan alakult osztrák kormány jól
ismert táviratában merült fel. A polgárháború fenyegető veszélyére tekintettel a birodalmi kormány úgy határozott, hogy
teljesíti e kérést.”37 A német külügyminisztérium tehát a saját diplomatáinak is hazudott, nemcsak a külföldieknek. A háború
után írott hosszú és jelentéktelen könyvében Weizsäcker számos Hitlert szolgáló némethez hasonlóan szintén azt hajtogatta,
hogy mindvégig náciellenes volt.
98
1946. augusztus 9-én, Nürnbergben tett vallomásában von Manstein vezértábornagy kiemelte, hogy „amikor Hitler kiadta
nekünk az Ausztriára vonatkozó parancsot, nem az volt a fő gondja, hogy a nyugati hatalmak mit fognak tenni, hanem az volt az
egyetlen gondja, hogy hogyan viselkedik majd Olaszország, mivel úgy tűnt, hogy Olaszország mindig Ausztria és a
Habsburgok oldalára állt”.38
nem áll szándékában beavatkozni az ausztriai eseményekbe. Göring megkönnyebbülten
megismételte ígéreteit, s hozzátette: felhatalmazása van rá, hogy közölje: Hitler nevében is
beszélt.
Lehetséges, hogy még az éleseszű csehszlovák elnöknek, Eduard Benesnek sem volt
elegendő ideje aznap este ráébredni arra, hogy Ausztria halála Csehszlovákia halálát is jelenti.
Azon a hétvégén voltak olyanok Európában, akik úgy vélték, hogy a cseh kormány rövidlátó, és
azzal érveltek, hogy az Ausztria náci megszállásával Csehszlovákia körül kialakuló
katasztrofális stratégiai helyzetnek (amelyben az ország határait három oldalról fogják körül a
német csapatok), valamint annak a körülménynek, hogy az Ausztria megmentését célzó cseh
beavatkozás Oroszországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot és a Népszövetséget is
konfliktusba hozta volna az ekkora erővel szembeszállni akkor még képtelen Harmadik
Birodalommal, cselekvésre kellett volna késztetnie a cseheket március 11-ének éjszakáján. Az e
könyvben nemsokára felsorolt, rövidesen bekövetkező események azonban minden ilyen
érvelésre rácáfolnak. Kevéssel később, amikor a két nagy nyugati demokráciának és a
Népszövetségnek a mostaninál jobb alkalma nyílt Hitler megállítására, visszariadtak a
cselekvéstől. És ezen az eseménydús március 11-én Schuschnigg egyébként sem intézett
hivatalos kérést sem Londonhoz, sem Párizshoz, sem Prágához, de még Genfhez sem. Mint
emlékiratában sugallja, talán úgy gondolta, hogy ez csak időpocsékolás lenne. Miklas elnök
viszont, mint későbbi tanúvallomásából kiderül, abban a hitben volt, hogy a németek
ultimátumáról Londont és Párizst azonnal értesítő osztrák kormány egész délután „párbeszédet”
folytat a brit és a francia kormánnyal annak érdekében, hogy megbizonyosodjék azok
„hozzáállásáról”.
Amikor bizonyossá vált, hogy e kormányok „hozzáállása” kimerül az üres tiltakozásokban,
Miklas elnök röviddel éjfél előtt feladta a harcot. Kancellárrá nevezte ki Seyss-Inquartot, és
jóváhagyta az új kancellár által beterjesztett kabinet névsorát. „Itthon és külföldön mindenki
teljesen magamra hagyott!” – kommentálta később keserűen.
Azután, hogy grandiózus kiáltványt bocsátott ki a német néphez (a kiáltványt Goebbels
olvasta be március 12-én délben a német és az osztrák rádióban), amelyben az igazság iránti
szokásos megvetésével igazolta agresszióját, és megígérte, hogy az osztrák nép egy „valódi
népszavazás” során választhatja meg majd jövőjét, Adolf Hitler a szülőföldjére indult.
Tumultuózus fogadtatásban részesítették. Az út mentén a tiszteletére sebtében feldíszített
minden községben éljenző tömeg várta. Délután érkezett meg útjának első állomására, Linzbe,
ahol iskolába járt. Az ottani eszelősen boldog fogadtatás mélyen megindította. Másnap, miután
táviratot menesztett Mussolininak („Ezt soha nem felejtem el önnek!”), koszorút helyezett el
szüleinek leondingi sírján, majd Linzbe visszatérve beszédet tartott:
Amikor sok évvel ezelőtt elindultam ebből a városból, pontosan ugyanazt a hitvallást
hordoztam magamban, mint ami ma tölti be a szívem. Bírálják el érzelmeim mélységét most,
amikor annyi év után képes voltam e hitvallást a gyakorlatban megvalósítani! Ha már a
Gondviselés elszólított ebből a városból, hogy a birodalom vezetője legyek, akkor bizonyára
küldetést is bízott rám, s ez a küldetés csak az lehetett, hogy drága szülőhazámat visszahozzam
a német birodalomba. Ε küldetésben hittem, ezért éltem és harcoltam, s azt hiszem, most be is
töltöttem.
Tizenkettedikén délután Seyss-Inquart Himmler társaságában Linzbe repült, hogy
találkozzon Hitlerrel, s büszkén jelentette be, hogy semmisnek nyilvánították a St. Germain-i
egyezménynek az Ausztria függetlenségét elidegeníthetetlennek nyilvánító és annak
garantálását a Népszövetségre bízó 88. paragrafusát. Az osztrák tömegek lázas ünneplésétől
megrészegült Hitlernek azonban ez nem volt elég. Megparancsolta, hogy az őt Ausztria
elnökévé tevő törvény megszerkesztésére Frick belügyminiszter által sietve Bécsbe küldött dr.
Wilhelm Stuckart belügyminisztériumi államtitkár azonnal jöjjön Linzbe. A szakértő jogász
Nürnbergben tett vallomása szerint meglepődött, amikor a Führer utasította, hogy szerkesszen
„egy teljes Anschlusst jelentő törvényt”.39
Stuckart vasárnap, március 13-án, azon a napon nyújtotta át törvénytervezetét az újonnan
alakult osztrák kormánynak, amikor Schuschnigg népszavazását kellett volna megtartani. Mint
láttuk, Miklas elnök megtagadta a törvény aláírását, ám az elnöki hatalmat átvevő Seyss-Inquart
aláírta, és késő este visszarepült Linzbe, hogy átnyújtsa a Führernek. A törvény Ausztria
megszűnését proklamálta. „Ausztria a német birodalom tartománya” – szólt az első mondata.
Amint Seyss-Inquart később felidézte, Hitler örömkönnyeket hullatott.40 A német kormány még
aznap Linzben hatályba léptette az úgynevezett Anschluss-törvényt, amelyet Hitler, Göring,
Ribbentrop, Frick és Hess írt alá. A törvény április 10-ére „szabad és titkos népszavazást” írt
elő, a-melynek alkalmával az osztrákok eldönthetik „a német birodalommal való újraegyesülés
kérdését”. Március 18-án Hitler bejelentette, hogy a birodalmi németek számára is népszavazást
rendeznek az Anschlussról, párhuzamosan az új Reichstag-választással.
Bécsbe, ahol oly sokáig csavargóként élt, Hitler csak március 14-én, hétfőn délután vonult be
diadalmasan. Két előre nem látott esemény késleltette. Az osztrákok féktelen öröme ellenére,
hogy nemsokára fővárosukban üdvözölhetik a Führert, Himmler a biztonsági teendők
elintézésére még egy külön napot kért. Ekkor nagyban folyt már a több ezer „megbízhatatlan”
letartóztatása – néhány héten belül a számuk csak Bécsben 79 ezerre nő majd. Ráadásul a
büszke német páncélos egységek jóval azelőtt elakadtak, hogy Bécs dombjait megláthatták
volna. Jodl szerint a páncélozott járműveknek körülbelül 70 százaléka rekedt meg a Salzbergtől
és Passautól Bécs felé vezető úton, bár a páncélos egységeket vezénylő Guderian tábornok
később csak 30 százalék elakadását ismerte el. A konkrét számadattól függetlenül Hitler
toporzékolt a késedelem miatt. Csak egy éjszakát töltött Bécsben, ahol az Imperial szállodában
szállt meg.
Hangulatát azonban mégiscsak felvidította e diadalmas visszatérése az egykori birodalmi
fővárosba, a-melyről úgy érezte, hogy elutasította és kitaszította őt ifjúkorában, s most ilyen
tumultuózus örömáradattal ünnepli. A mindenütt jelen lévő Papen, aki repülőn sietett Berlinből
Bécsbe, hogy részt vehessen az ünnepségeken, a Habsburgok ősi palotájával, a Hofburggal
szemközt felállított díszemelvényen találta Hitlert. Mint később írta: „Nem írhatom le az
állapotát másként, mint hogy eksztázisban volt.”99
Ebben az állapotban maradt a következő négy hét legnagyobb részében, mialatt fel-alá
utazott Németországban és Ausztriában, ahol az Anschlusst helyeslő „Ja” szavazat nagy
arányú győzelme érdekében kampányolt. Bőbeszédű szónoklatai során azonban egyetlen
alkalmat sem hagyott ki arra, hogy Schuschniggot pocskondiázza, és az Anschluss-szal
kapcsolatban már elkoptatott hazugságokkal házaljon. A Reichstag előtt március 18-án mondott
beszédében azt állította, hogy Schuschnigg a „választási csalásával” „megszegte a szavát”, s
hozzátette, hogy „csakis egy őrült, elvakult ember” viselkedhetett így. Március 25-én
Königsbergben a „választási csalás” már „e nevetséges komédia” lett Hitler agyában. Állítása
szerint olyan leveleket találtak, amik azt bizonyítják, hogy Schuschnigg szándékosan becsapta

99
A felületes Papen nem vette észre, hogy az eksztázis álcája alatt ott éghetett Hitlerben a beteljesült bosszúvágy is azzal a
várossal és népével szemben, amely fiatal korában nem méltányolta őt, és amelyet szíve mélyén megvetett. Részben ez is oka
lehet annak, hogy oly rövid ideig maradt Bécsben. Néhány héttel később ugyan nyilvánosan így szólt Bécs polgármesteréhez: –
Legyen nyugodt, hogy az én szememben gyöngyszem ez a város, és olyan foglalatba teszem majd, amely méltó lesz hozzá! –
Ez azonban valószínűleg inkább választási propagandaszöveg volt, mint valódi érzelmeinek kifejezése. Ez utóbbiakat Baldur
von Schirach előtt tárta fel, aki a háború alatt Bécs náci kormányzója és Gauleitere volt. Egy, a Berghofban 1943-ban lezajlott
szenvedélyes hangvételű megbeszélést felidézve Schirach Nürnbergben így vallott:
Ekkor a Führer, mondhatnám, hihetetlen és határtalan gyűlölettel kezdett Bécs népéről beszélni. ... Hajnali négy
órakor Hitler hirtelen olyasmit mondott, amit most történelmi okokból szeretnék elismételni. Ezt mondta: – Bécset soha nem
lett volna szabad felvenni Nagy-Németország Uniójába! – Hitler soha nem szerette Bécset. Gyűlölte e város népét.41
Papen március 14-i ünnepi hangulatát még aznap elrontották, mivel megtudta, hogy közeli barátja és munkatársa a
német követségen, Wilhelm von Ketteler olyan körülmények között tűnt el nyomtalanul, amelyek a Gestapo keze nyomára
utaltak. Három évvel korábban Papennek egy másik barátja és követségi kollégája, Tschirschky báró Angliába szökött, hogy
megmeneküljön az SS kezétől rá váró biztos haláltól. Ketteler holttestét április végén halászták ki a Dunából, ahová
meggyilkolása után a Gestapo-legények hajították.
őt: a berchtesgadeni egyezmény végrehajtását addig igyekezett késleltetni, amíg csak „el nem
jön egy alkalmasabb óra, amikor majd Németország ellen uszíthat más országokat”.
Königsbergben Hitler válaszolt a külföldi sajtó kötekedéseire is azzal kapcsolatban, hogy
brutális erőszakot alkalmazott, és még csak a népszavazás eredményét sem volt képes kivárni az
Anschluss bejelentésével:
Egyes külföldi újságok azt mondták, hogy brutális módszerekkel zúdultunk rá Ausztriára.
Erre csak ezt mondhatom: egyesek még halálukban is hazudni fognak. Politikai harcom során
sok szeretetet kaptam népemtől, ám amikor átkeltem az egykori határon [mármint Ausztriába],
ott olyan szeretetáradat fogadott, amilyet még soha nem tapasztaltam. Nem zsarnokokként,
hanem felszabadítókként jöttünk... Ε benyomásom hatása alatt döntöttem úgy, hogy nem várok
április 10-ig, hanem azonnal hatályba léptetem az egyesülést...
Ha külföldi fülek számára ez kevéssé is tűnt logikus – vagy őszinte – beszédnek, a
németekre minden kétséget kizáróan nagy hatást tett. Amikor Reichstag-beli beszéde végén
Hitler érzelmektől fuldokló hangon így esedezett: – Németek, adjatok nekem még négy évet,
hogy most mindenki javára kiaknázhassam az elért egyesülést! –, akkor az e szónoki
emelvényen elért minden addigi sikerét elhomályosító ovációban részesült.
Választási kampányát a Führer április 9-én, a szavazás előestéjén Bécsben zárta. Az egykori
mosdatlan, üres hasú csavargó, aki e város utcáin csatangolt, s alig négy éve még, hogy
Németországban megkaparintotta magának a Hohenzollern királyok hatalmát, most pedig
magára vállalta a Habsburg császárokét is, el volt telve az Istentől kapott küldetés tudatával.
Azt hiszem, Isten akarata volt, hogy innen küldjön egy ifjút a birodalomba, hagyja felnőni,
nevelje őt a nemzet vezetőjévé, s ezzel képessé tegye arra, hogy visszavezethesse szülőhazáját a
birodalomba.
Létezik egy magasabb elrendelés, mi pedig nem egyebek vagyunk, mint annak eszközei.
Amikor március 9-én Herr Schuschnigg megszegte a megegyezést, akkor abban a
másodpercben éreztem, hogy most érkezett el a Gondviselés szólítása. És ami három nap alatt
végbement, az csakis e Gondviselés kívánságának és akaratának a megvalósulásaként fogható
fel.
Három nap alatt leverte őket az Úr! ... És nekem adatott meg az a kegyelem az árulás napján,
hogy képes legyek szülőhazám és a birodalom egyesítésére! ...
Köszönettel tartozom Neki, aki megengedte visszatérnem szülőhazámba, hogy azt az én
német birodalmamba vezethessem! Adja az ég, hogy holnap minden német ismerje fel ezen óra
fontosságát, és alázattal hajoljon meg a Mindenható előtt, aki néhány hét alatt csodát tett a
számunkra!
Azt előre lehetett tudni, hogy az osztrákok többsége, akik kétségtelenül igennel szavaztak
volna Schuschniggnak március 13-án, igennel fog szavazni Hitlerre is április 10-én. Sokan
komolyan hitték, hogy egy bármilyen, akár még náci Németországgal való egyesülés is
kívánatos és elkerülhetetlen, mivel a hatalmas szláv és magyar hátországától 1918-ban
elszakított kicsiny Ausztria nem lesz képes hosszú távon egyedül megélni, s csak a német
birodalom keretei között maradhat fenn. Ezekhez az osztrákokhoz hozzá kell számítanunk még
a fanatikus nácikat is, akik száma rohamosan gyarapodott a siker vonzotta helyezkedőkkel, akik
helyzetük javulására számítottak. A túlnyomórészt katolikus népességű országban kétségtelenül
sok katolikust megingatott Innitzer bíboros széles körben terjesztett nyilatkozata, amelyben
üdvözölte a nácizmust Ausztriában, és a Ja szavazat leadására buzdított.100 Egy tiszta és
becsületes választáson, amely előtt a szociáldemokraták és Schuschnigg keresztényszocialistái
szabad kampányt folytathattak volna, véleményem szerint szoros eredmény született volna. Az
adott körülmények között azonban nagyon bátor osztráknak kellett lennie annak, aki nemmel

100
Néhány hónap múlva, október 8-án a bíborosnak a Szent István székesegyházzal szemközt álló palotáját néhány náci
huligán kirabolta. Innitzer túl későn, de rájött, hogy mi is a nemzetiszocializmus, és egy szentmisén szót emelt egyházának náci
üldözése ellen.
szavaz. Németország lakosaihoz hasonlóan itt is attól féltek az emberek (és okkal!), hogy
kiderülhet, ha nem jóváhagyásukat dobják a szavazóurnákba. Azon a vasárnap délutánon
ellátogattam az egyik szavazóhelyiségbe, ahol azt láttam, hogy a szavazófülkéktől néhány
lábnyi távolságra ülő náci szavazatszedő bizottság tagjai a szavazófülkék sarkain lévő széles
réseken át jól láthatták, ki hogyan szavaz. A vidéki körzetekben kevesen vették a fáradságot
(vagy merészelték), hogy visszavonuljanak a fülke homályába: nyíltan szavaztak, hogy
mindenki láthassa. Aznap este fél nyolckor volt adásom: a szavazóhelyiségeket fél órája
bezárták már, de még kevés szavazatot számláltak meg. Az adás előtt egy náci hivatalos
személy arról biztosított, hogy az osztrákok 99 százaléka a Ja szavazatot adta le. Ez volt a
később hivatalosan közölt adat is: Nagy-Németországban 99,08 százalék, Ausztriában pedig
99,75.
Így hát Ausztria egy rövid időre kivonult a történelemből Ausztriaként: még a nevét is
elvette a bosszúvágyó osztrák, aki most Németországhoz csatolta. Az országot jelölő ősi német
Österreich szót betiltották, és Ausztria Ostmark lett, majd hamarosan ezt a nevét is elejtették, s
Berlin a nagyjából a történelmi Länder (tartományok; pl. Tirol, Salzburg, Stájerország,
Karintia) területével egyező közigazgatási körzetekre (Gaue) osztotta az országot. Bécs a
birodalom közönséges városa lett, egy sorvadásnak induló vidéki körzeti közigazgatási központ.
Az egykori osztrák csavargóból lett diktátor letörölte a térképről szülőhazáját, s annak egykor
csillogó fővárosát megfosztotta dicsőségének és fontosságának utolsó morzsájától is. Az
osztrákok körében elkerülhetetlenül tért kezdett nyerni a kiábrándulás.
Az első néhány héten át az osztrák nácik garázdálkodása féktelenebb volt, mint amit
Németországban valaha tapasztaltam. Orgiát ült a szadizmus. Napról napra látható volt, amint
nagyszámú zsidó férfi és nő Schuschnigg-párti feliratokat takarít a járdákról, és csatornát tisztít.
Négykézláb dolgoztak a felettük állva gúnyolódó rohamosztagosok felügyelete alatt, s mindig
csúfolódó tömeg gyűlt köréjük. Több száz zsidó férfit és nőt gyűjtöttek össze az utcáról, és
fogtak munkára: nyilvános illemhelyeket és az SS- és SA-kaszárnyák latrináit kellett
takarítaniuk. Több tízezer zsidót börtönbe zártak, földi javaikat pedig elkobozták vagy ellopták.
A Plosslgassén lévő lakásunkból magam is láttam, hogy a szomszédos Rotschild-palotából az
SS-osztagok hogyan takarítják ki az ezüstöt, faliszőnyegeket, festményeket és mindenféle egyéb
zsákmányt. Louis de Rotschild báró később úgy szabadult ki Bécsből, hogy átadta acélműveit a
Hermann Göring Műveknek. A város 180 000 zsidó lakosának talán a fele volt képes a háború
kezdetéig megvásárolni a szabadságot jelentő kivándorlási engedélyt azzal, hogy átadták a
náciknak minden tulajdonukat.
Az emberi szabadsággal folytatott eme virágzó kereskedelmet az SS keretein belül Heydrich
által felállított különleges szervezet intézte. Ez volt a „Zsidó kivándorlási hivatal”, s ez lett az
egyedüli olyan náci szervezet, amelynek jogában állott kivándorlási engedélyeket kiállítani a
zsidók részére. A hivatal élén kezdettől végig egy osztrák náci állt, maga is Hitler városának,
Linznek szülötte, egy bizonyos Kari Adolf Eichmann. Szervezete végül is nem kivándorlási,
hanem megsemmisítési hivatal lett, amely több mint négymillió ember, javarészt zsidók
lemészárlását szervezte meg. Himmler és Heydrich arra is felhasználta ausztriai tartózkodását,
hogy már az Anschluss első heteiben felállítottak egy óriási koncentrációs tábort az Enns
melletti Mauthausenben, a Duna északi partján. Túl sok gondot okozott a sokezer osztrák
németországi táborokba történő hurcolása; Himmler úgy döntött, hogy Ausztria megérdemel
egy saját koncentrációs tábort. A Harmadik Birodalom összeomlása előtt a nem osztrák foglyok
száma már meghaladta a belföldiekét, s Mauthausen érte el azt a kétes értékű rekordot, hogy a
német koncentrációs táborok közül ennek a kerítésein belül történt a legnagyobb számú
hivatalos kivégzés: hat és fél éves fennállása alatt 35 318. (A keleten lévő megsemmisítő
táborok más lapra tartoztak.)
Az Anschluss után a Himmler és Heydrich által irányított Gestapo-terror ellenére a németek
százezerszám tódultak Ausztriába, hogy márkáikért Németországban évek óta elérhetetlen pazar
ételeket fogyasszanak, és nevetséges árakon vakációzhassanak a páratlan osztrák hegyek között
és tavak partján. Odaözönlöttek a német üzletemberek és bankárok is, hogy értékük töredékén
felvásárolhassák a tulajdonoktól megfosztott zsidók és náciellenes osztrákok vállalatait. A
mosolygó látogatók közt volt az utánozhatatlan dr. Schacht is, aki a Hitlerrel folytatott vitái
ellenére még mindig tárca nélküli miniszter volt a Führer kabinetjében, s a Reichsbank elnöke.
Ő is el volt ragadtatva az Anschlusstól. Azért jött, hogy a Reichsbank számára már a
népszavazás előtt átvegye az Osztrák Nemzeti Bankot. Március 21-én beszédet tartott az osztrák
bank személyzete számára. Kicsúfolta a külföldi sajtót, amiért az kritizálni merte Hitlernek az
egyesülés érdekében alkalmazott módszereit, amelyeket ő szilárdan védelmezett. Azzal érvelt,
hogy az Anschluss „a számtalan hit-szegés és brutális erőszakcselekedet következménye,
amelyet idegen országok alkalmaztak ellenünk”.

Istennek hála ... Adolf Hitler megteremtette a német akarat és német gondolat egységét. Ezt megtámogatta az
újonnan megerősített Wehrmachttal, végül pedig megalkotta a Németország és Ausztria közötti belső egység
külső formáját....
Egyetlen olyan személynek sem lesz jövője nálunk, aki nem teljes szívvel áll Adolf Hitler oldalán ... A
Reichsbank mindig is vagy nemzetiszocialista bank marad, vagy nem én leszek az igazgatója!

Ezek után dr. Schacht esküt vezényelt az osztrák személyzetnek: meg kellett fogadniuk,
hogy „a Führerhez hűségesek és engedelmesek” lesznek.
– Gazember, aki megszegi! – kiáltotta dr. Schacht, majd háromszoros „Sieg Heil!” kurjantást
diktált hallgatóságának.42
Időközben dr. Schuschnigg letartóztatásba került, s olyan megalázó bánásmódban részesült,
hogy nehéz lenne elhinni, hogy azt nem maga Hitler írta volna elő. Március 12-től május 28-ig
házi őrizetben tartották, s ez idő alatt a Gestapo kicsinyes trükkökkel megakadályozta az
alvásban. Ezután a bécsi Metropol szállóban lévő Gestapo-központba vitték, s bezárták egy
ötödik emeleti apró szobába: ott töltötte a következő tizenhét hónapot. Arra kényszerítették,
hogy a személyes használatára kiadott törölközővel az SS-őrök lakóhelyiségeit, mosdótáljait,
szemetes vödreit és latrináit tisztítsa, és a Gestapo által kiagyalt egyéb megalázó munkákat is
végeztettek vele. Bukásának első évfordulójára, március 11-ére ötvennyolc fontot veszített a
súlyából, ám az SS-orvos azt jelentette, hogy kiváló a fizikai állapota. Könyvében101 dr.
Schuschnigg leírja életét a több évig tartó magánzárkában, majd „az élőhalottak között” a
legszörnyűbb német koncentrációs táborokban, olyan helyeken, mint Dachau és Sachsenhausen.
Nem sokkal letartóztatása után engedélyt kapott, hogy távházasságot kössön a korábbi Vera
Czernin grófnéval, akinek az előző házasságát megsemmisítette az egyházi bíróság, 102 és az
utolsó években az asszony engedélyt kapott, hogy 1941-ben született gyermekükkel együtt
csatlakozhasson a koncentrációs táborban lévő férjéhez. Csoda, hogy túlélték a lágerek
borzalmait. Rabságuk vége felé csatlakozott hozzájuk Hitler haragjának néhány további
megkülönböztetett áldozata: olyanok, mint dr. Schacht, az egykori francia miniszterelnök Léon
Blum és felesége, Niemöller lelkész, számos tábornok, valamint Fülöp hesseni herceg, akinek a
feleségét, Mafalda hercegnőt, az olasz király leányát 1944-ben az SS meggyilkolta
Buchenwaldban: Hitler ezzel is bosszút akart állni Viktor Emánuel királyon, aki átállt a nyugati
szövetségesek oldalára.
1945. május l-jén a hírességekből álló fogolycsoport, amelyet sietve evakuáltak Dachauból
és szállítottak déli irányba, nehogy felszabadíthassák őket a nyugat felől előre törő amerikaiak,
megérkezett a dél-tiroli hegyek egyik magasan fekvő falvába. A Gestapo-tisztek megmutattak
Schuschniggnak egy névsort azokról, akiket Himmler utasítására ki kell végezniük, mielőtt a
szövetségesek kezére kerülnének. Schuschnigg megtalálta a maga és a felesége nevét is a
„szépen gépelt” listán. Megtört a lelke. Ennyi mindent túlélt ilyen sokáig, csak hogy
101
Austrian Requiem.
102
Schuschnigg ekkor özvegy volt.
lepuffantsák az utolsó percben!
Május 4-én azonban a következőket írhatta naplójába:
Ma délután kettőkor: Riadó!
Amerikai különítmény veszi át a szállodát.
Szabadok vagyunk!
Egyetlen lövés nélkül, és anélkül, hogy a katonailag egyébként a legyőzésére képes Nagy-
Britannia, Franciaország és Oroszország beavatkozott volna, Hitler hétmillióval gyarapította a
birodalom alattvalóinak számát, és a terveihez szükséges, felmérhetetlenül értékes stratégiai
helyzetbe került. Nemcsak arról volt szó, hogy seregei három oldalról közrefogták
Csehszlovákiát, hanem arról is, hogy Béccsel immár Délkelet-Európa kapuját is birtokába vette.
Az egykori osztrák-magyar birodalom fővárosa régóta volt már Közép- és Délkelet-Európa
kommunikációs és kereskedelmi központja. Ez az idegközpont mostantól német kézen volt.
Hitlernek talán az volt a legfontosabb, hogy újra bebizonyosodott: sem Anglia, sem
Franciaország nem tesz semmit az ő megállítására. Március 14-én Chamberlain az angol
alsóházban arról beszélt, hogyan teremtett Hitler kész helyzetet Ausztriában, s a londoni német
nagykövetség gyors egymásutánban intézte Berlinbe a sürgős táviratokat a parlamenti vita
menetéről. Hitlernek nemigen volt mitől tartania. – Az a szigorú igazság – jelentette ki
Chamberlain –, hogy semmi egyéb nem akadályozhatta volna meg a[z Ausztriában] történteket,
mint az, hogy országunk és más országok is hajlandók lettek volna erőszakot alkalmazni.
Hitler előtt világossá vált, hogy a brit miniszterelnök nemcsak az erő alkalmazására nem
hajlandó, hanem még arra sem, hogy Németország jövőbeni lépéseinek a megakadályozása
érdekében összefogjon a többi nagyhatalommal. Március 17-én a szovjet kormány azt javasolta,
hogy a Népszövetség keretein belül vagy kívül a nagyhatalmak tartsanak egy konferenciát, amin
megfontolhatnák annak a módját, hogyan lehetne biztosítani a további német agresszió
megelőzését. Chamberlain fagyosan reagált egy ilyen értekezlet ötletére, s március 24-én az
alsóházban nyilvánosan elutasította. – Bármiféle ilyen lépés elkerülhetetlen következménye
annak a tendenciának a súlyosbítása volna, hogy megalakul egy néhány olyan nemzetből álló
exkluzív klub, amely akarva-akaratlanul ... az európai béke kilátásainak ellenében működne. –
Chamberlain szemlátomást elfelejtette vagy figyelmen kívül hagyta a Berlin-Róma tengelyt és a
Németország, Olaszország és Japán által kötött háromhatalmi Antikomintern Paktumot.
Ugyanebben a beszédében jelentette be kormányának azt a döntését is, amely bizonyára még
nagyobb megelégedéssel töltötte el Hitlert. Nyersen visszautasította nemcsak azt a javaslatot,
hogy Nagy-Britannia nyújtson garanciát Csehszlovákia megsegítésére, amennyiben az utóbbi
államot támadás érné, hanem azt is, hogy támogassa Franciaországot, ha a franciákat a
Csehszlovákiával aláírt egyezményükben vállalt kötelezettségeik teljesítésére szólítják fel. Ez
az egyenes beszéd számottevően enyhítette Hitler problémáit. A Führer immár tudta, hogy
Anglia akkor is tétlen marad, amikor ő a következő áldozatát veszi majd sorra. És ha Anglia
megtartóztatja magát, nem ugyanígy tesz-e majd Franciaország is? Amint azt a következő
néhány hónap során keletkezett titkos iratai is bizonyítják, bizonyos volt a dolgában. És azt is
tudta, hogy az oroszok által a Franciaországgal és Csehszlovákiával kötött egyezmények
feltételei szerint a Szovjetunió nem lesz köteles a csehek segítségére sietni, amíg a franciák nem
segítenek nekik előbb. Ennyit elég is volt tudnia Hitlernek: tudta, hogy azonnal tovább haladhat
terveinek megvalósításában.
Az Anschluss sikere után Hitler joggal feltételezhette, hogy a vonakodó német tábornokok
nem fogják útját állni a jövőben. Ha ezzel kapcsolatban bármiféle kétsége lett volna, azt
hathatósan megszüntette a Fritsch-ügy kimenetele.
Amint láttuk,103 a homoszexualitással megvádolt von Fritsch tábornok ügyének a katonai
becsületbíróságon folyó tárgyalása már a nyitó napon, március 10-én váratlanul félbeszakadt:
Göring marsallt, valamint a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet parancsnokait Hitler
103
Ld. az előző fejezetet.
összehívta, hogy az Ausztriával kapcsolatos, a pernél sürgősebb ügyekben intézkedjenek. A
tárgyalás március 17-én folytatódott, de a közben Ausztriában történt eseményeket követően
szükségszerűen érdektelenségbe fúlt. Néhány héttel korábban a vezető tábornokok még biztosak
voltak abban, hogy mihelyt a katonai bíróság felfedi Himmlernek és Heydrichnek a Fritsch
ellen elkövetett hihetetlen fondorlatait, akkor nemcsak bukott főparancsnokuk kerül vissza
elveszített posztjára, hanem az SS, sőt esetleg a Harmadik Birodalom, de nagy szerencsével
talán még Adolf Hitler is belebukhat a botrányba. Hiú, üres remények! Február 4-én, amint már
láthattuk, Hitler szétzúzta a régi tisztikar vágyálmait azzal, hogy maga vette át a fegyveres erők
irányítását, és eltávolította maga körül Fritschet és a legtöbb magas rangú tábornokot. Most
pedig egyetlen puskalövés nélkül meghódította Ausztriát! Ε lenyűgöző diadalt követően nem
akadt ember Németországban, még a régi tábornokok között sem, akit különösebben érdekelt
volna még Fritsch sorsa.
Annyi igaz, hogy a tábornokot gyorsan tisztázták a vádak alól. A most a legpártatlanabb bíró
szerepében tetszelgő Göring némi győzködését követően a volt fegyenc és zsaroló Schmidt
megtört a bíróságon, és bevallotta, hogy a Gestapo azzal fenyegette meg (e fenyegetést
mellesleg néhány nap múlva be is váltották), hogy meghal, ha nem mártja be von Fritsch
tábornokot. Azt is bevallotta, hogy Fritsch tábornok és az általa valóban zsarolt von Frisch
lovassági százados névhasonlósága vezetett a gonosz tervhez. Sem Fritsch, sem a hadsereg nem
próbálta meg feltárni sem a Gestapo valódi szerepét, sem Himmler és Heydrich személyes
bűnösségét a hamis vádak kifőzésében. A per második napján, március 18-án a bíróság nem is
zárhatta le az ügyet másként, mint a következő ítélettel: „A felhozott vádpontokban ártatlan.
Felmentve.”
Von Fritsch tábornok számára ugyan személyes elégtételt jelentett az ítélet, parancsnoki
posztjára mégsem helyezték vissza, s a hadsereg sem kapta vissza a Harmadik Birodalomban
addig élvezett viszonylagos függetlenségét. Mivel a pert in camera tartották, a nyilvánosság
semmit sem tudott meg sem az ügyről, sem pedig az abban érintett kérdésekről. Március 25-én
Hitler táviratban gratulált Fritschnek „visszanyert egészségéhez”. Ezzel vége is volt az ügynek.
A posztjáról letett tábornok, aki a per során nem mutatott vádlón Himmlerre, most végső,
hasztalan gesztusra szánta el magát. Párbajra hívta ki a Gestapo főnökét! A még maga Beck
tábornok által összeállított régi katonai becsületkódex előírásaival szigorú összhangban
fogalmazott kihívást a hadsereg legidősebb magas rangú tisztjeként von Rundstedt tábornok
kapta kézhez, hogy továbbítsa az SS vezetőjének. Rundstedt azonban megijedt, és hetekig
hordozta zsebében a levelet, végül pedig meg is feledkezett az egészről.
Von Fritsch tábornok, s vele mindaz, amit képviselt, nemsokára végleg eltűnt Németország
életéből. De hát mit képviselt végül? Decemberben barátnéjának, Margot von Schutzbarnak írta
azt a levelet, amiből kiderül, hogy számos más tábornokhoz hasonlóan ő is milyen szánalmas
zavarba került:

Valóban különös, hogy a Führernek az elmúlt években aratott vitathatatlan sikerei ellenére annyian
tekintenek növekvő félelemmel a jövőbe ...
Nem sokkal a háború után arra jutottam, hogy három csatában kell győzedelmeskednünk, ha azt akarjuk,
hogy Németország ismét hatalmassá váljon:
1. A munkásosztály elleni csatában – ezt Hitler megnyerte.
2. A katolikus egyház ellen, vagy talán jobb kifejezéssel élve az ultramontanizmus ellen, és
3. a zsidók ellen.
Ε csatáknak most tartunk a derekán, és a kettő közül a zsidók elleni a nehezebb. Remélem, mindenki
felismeri e hadjárat bonyolult voltát.43

1939. augusztus 7-én, amint a háború felhői egyre sötétebben gyülekeztek, von Fritsch így írt
a bárónőnek: „Számomra sem békében, sem háborúban nincs hely Herr Hitler
Németországában. Csak céltáblának megyek az ezredemmel, mert nem maradhatok otthon.”
Így is tett. 1938. augusztus 11-én régi ezrede, a 12. tüzérezred „tulajdonosává” nevezték ki,
ami pusztán tiszteletbeli cím volt. 1939. szeptember 22-én az ostromlott Varsó előtt egy lengyel
géppuskás céltáblájává vált, s négy nappal később teljes katonai tiszteletadással temették el
Berlinben. Hideg, esős, sötét délelőtt volt, naplóm tanúsága szerint az egyik legszomorúbb
időjárású nap, amit valaha a német fővárosban töltöttem.
Fritschnek a német hadsereg főparancsnoki posztjáról húsz hónappal korábban történt
leváltásával, mint láttuk, Hitler legyűrte a vele szembeni ellenállás utolsó lehetséges bástyáját is
Németországban: a régi, hagyományhű tisztek kasztját. Ekkor, 1938 tavaszán, ügyes ausztriai
húzásával tovább erősítette a hadsereg feletti hatalmát, demonstrálta vezéri bátorságát, és
egyértelművé tette, hogy egyedül ő fog külpolitikai döntéseket hozni, a hadseregnek pedig
csupán az a szerepe, hogy az erőt vagy az erővel való fenyegetést biztosítsa. Sőt, egyetlen élet
feláldozása nélkül tálcán nyújtotta át a hadseregnek azt a stratégiai helyzetet, amely katonailag
védhetetlenné tette Csehszlovákiát. Nem volt elvesztegetni való idő – a helyzetet ki kellett
használni.
Április 21-én, tizenegy nappal az ausztriai náci népszavazás után Hitler magához rendelte
Keitel tábornokot, a Véderő Főparancsnokságának főnökét, hogy megbeszélje vele a Fall Grünt.

12.

MÜNCHEN FELÉ
A Fall Grün a Csehszlovákia elleni meglepetésszerű támadás tervének kódneve volt. Mint
már láttuk, első változatát von Blomberg marsall készítette 1937. június 24-én, Hitler pedig a
tábornokoknak tartott november 5-i előadásában fejtette ki, amikor arra intette hallgatóságát,
hogy „a csehek lerohanását villámsebesen kell végrehajtani”, ami esetleg „már 1938-ban”
bekövetkezhet.104
Ausztria könnyű meghódítása nyilvánvalóan sürgőssé tette a Fall Grünt; a tervet le kellett
porolni, és meg is kezdődött a végrehajtás előkészítése. Ezzel a céllal rendelte magához Hitler
Keitelt 1938. április 21-én. Másnap Rudolf Schmundt őrnagy, a Führer új adjutánsa elkészítette
a tárgyalás összefoglalóját, amelyet a „politikai szempontok”, a „katonai következtetések” és a
„propaganda” szerint osztott három részre.1
Hitler „az esetleg kritikus helyzethez vezető ellenséges világközvélemény” miatt elutasította
„az ok nélküli vagy igazolhatatlan váratlan stratégiai támadás” gondolatát. Úgy vélte, hogy „az
addigra foganatosított cseh (Grün) biztonsági intézkedések miatt nem kívánatos” az az
alternatíva sem, hogy „a fokozatosan válsághoz, majd háborúhoz vezető diplomáciai
tárgyalások periódusát követően” lépjenek akcióba. A Führer, legalábbis pillanatnyilag, egy
harmadik lehetőséget részesített előnyben: ez pedig „egy incidenst (például egy németellenes
tüntetés során a német ügyvivő meggyilkolását) követő villámgyors akció” volt.105
Emlékezhetünk rá, hogy ilyen „incidenst” terveztek annak idején Ausztria német
megszállásának igazolására: akkor Papen lett volna az áldozat. Hitler gengsztervilágában a
külföldön szolgáló német követek szemlátomást feláldozhatok voltak.
Németország hadura (mert most már az volt, miután átvette a fegyveres erők személyes
irányítását) hangsúlyozottan közölte Keitel tábornokkal, hogy milyen fontos a hadműveletek
gyors végrehajtása.
A katonai akció első négy napja politikai értelemben döntő időszak. Számottevő katonai
sikerek híján bizonyos, hogy európai méretű válság keletkezik. Kész helyzet elé kell állítani a
külföldi hatalmakat, hogy belássák a katonai beavatkozás reménytelen voltát.
Ami a háború propagandaszempontjait illeti, még nem jött el annak az ideje, hogy dr.
Goebbels is sorompóba álljon. Hitler csupán néhány, „a németek csehszlovákiai

104
Lásd feljebb, 187-190. o.
105
Zárójel az eredeti szövegben.
magatartásáról” szóló irányelveket, valamint további néhány, a „csehek megfélemlítését célzó
fenyegetéseket” tartalmazó brosúráról beszélt.
A Csehszlovák Köztársaság, amelynek elpusztítására Hitler elszánta magát, az első
világháború utáni, a németek számára gyűlöletes békeszerződések szüleménye volt.
Születésénél két figyelemreméltó cseh értelmiségi szerzett halhatatlan érdemeket: Tomás
Garrigue Masaryk, egy kocsis autodidakta műveltségű fia, akiből jeles tudós és a köztársaság
első elnöke lett, valamint Eduard Benes, egy paraszt fia, aki kijárta a prágai egyetemet és három
francia felsőoktatási intézményt, majd miután szinte mindvégig külügyminiszterként szolgálta a
köztársaságot, Masaryk 1935-ben történő visszavonulását követően ő lett a köztársasági elnök.
1918-as létrejötte után az ősi cseh királyságot a tizenhatodik században megszerző Habsburg
birodalomból kikanyarított Csehszlovákia Közép-Európa leginkább demokratikus, haladó,
felvilágosult és virágzó államává fejlődött.
Ama puszta tény azonban, hogy különböző nemzetiségekből gyúrták össze, a kezdet
kezdetétől fogva olyan belpolitikai probléma elé állította ezt az államot, amelyet húsz év alatt
nem volt képes teljesen megoldani. Ε problémát a nemzeti kisebbségek jelentették. Az ország
területén egymillió magyar, félmillió ruszin, valamint három és egynegyed millió szudétanémet
élt. Ε népek vágyódva tekintettek „anyaországaik”: Magyarország, Oroszország és
Németország felé, bár a szudétanémetek soha nem a német birodalomhoz tartoztak (hacsak nem
a laza szövésű Német-Római Birodalom keretei között), hanem csak Ausztriához. Ε
kisebbségek legalábbis több autonómiára vágytak annál, mint amennyi jutott nekik.
Még a tízmillió csehszlovák egynegyed részét kitevő szlovákok is vágytak valamennyi
autonómiára. Noha fajilag és nyelvileg a szlovákok a csehek közeli rokonai, mégis eltérő volt a
történelmi, kulturális és gazdasági fejlődésük, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy
évszázadokig éltek Magyarország uralma alatt. Egy 1918. május 30-án Pittsburgh-ben, cseh és
szlovák emigránsok által aláírt megállapodás szerint a szlovákoknak külön kormány, parlament
és bíróságok jártak, ám a prágai kormány nem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a
megállapodást, így nem is tartotta be.
Annyi bizonyos, hogy még a Nyugatot is, sőt Amerikát is beleértve a legtöbb országhoz
képest Csehszlovákia nem bánt rosszul a nemzeti kisebbségeivel. A kisebbségek nemcsak teljes
körű demokratikus és polgárjogot élveztek (a szavazati joggal egyetemben), hanem bizonyos
mértékben saját iskoláik is voltak, és megtarthatták saját kulturális intézményeiket. A
kisebbségek politikai pártjainak vezetői gyakran szolgáltak miniszterekként a központi
kormányban. Ezzel együtt a csehek, akik még nem teljesen tértek magukhoz a sok évszázados
osztrák elnyomás hatása alól, messze voltak még attól, hogy maradéktalanul megoldják a
kisebbségi problémát. Gyakran voltak soviniszták és ügyetlenül tapintatlanok. Az országban tett
korábbi látogatásaimból emlékszem, milyen mélyen megsértődtek a szlovákok dr. Vojtech
Tuka, a köztiszteletben álló professzor bebörtönzése miatt. Tukát „hazaárulás” vádjával tizenöt
évi börtönre ítélték, noha kétséges volt, hogy létezett-e egyéb bűne is, mint a szlovák autonómia
érdekében kifejtett munkássága. Mindenek felett azonban a kisebbségek úgy érezték, hogy a
csehszlovák kormány nem tartotta be a Masaryk és Benes által az 1919-es párizsi
békekonferencián tett ama ígéretet, hogy a svájcihoz hasonló kantonrendszert fognak létrehozni
az országban.
Az elkövetkező események tükrében eléggé ironikus, hogy éppenséggel a szudétanémetek
éltek felettébb tűrhetően a csehszlovák államban – kétségtelenül jobban, mint az ország
bármelyik más nemzeti kisebbsége, sőt annál is jobban, mint a Lengyelországban és a fasiszta
Olaszországban élő német kisebbségek. Zokon vették a helyi cseh hivatalos személyek
kicsinyes zsarnokságát és a Prágában néha velük szemben megnyilvánuló diszkriminációt.
Nehéz volt megszokniuk, hogy már nem ők uralják Cseh- és Morvaországot úgy, mint a
Habsburgok idején. Ám az új köztársaság északnyugati és délnyugati részein (ahol az ország
iparának oroszlánrésze koncentrálódott) összefüggő csoportokban élve szépen gyarapodtak, és
az évek múltával viszonylagos harmóniát alakítottak ki a csehekkel, miközben folyamatosan
mind több autonómiára és nyelvüknek, valamint kulturális jogaiknak nagyobb tiszteletben
tartására törekedtek. Hitler felemelkedéséig nem létezett komoly politikai csoport, amely ennél
többet kért volna. A szudéta szavazatok nagy részét a szociáldemokraták és a többi
demokratikus párt kapta.
1933-ban, amikor Hitler kancellár lett, a nemzetiszocializmus vírusa megfertőzte a
szudétanémeteket is. Ebben az évben született meg a Szudétanémet Párt (S.D.P.), amelynek egy
szelíd modorú testnevelő tanár, Konrád Henlein lett a vezetője. 1935-ben a pártot titokban már
finanszírozta is a német külügyminisztérium, havi 15 000 márka erejéig.2 Két éven belül a párt
maga mögött tudhatta a szudétanémetek kétharmad részét: csak a szociáldemokraták és a
kommunisták nem támogatták. Az Anschluss idejére Henlein pártja, amely már három éve a
Berlinből jött utasítások szerint működött, készen állt arra, hogy Adolf Hitler zenéjére
táncoljon.
Ausztria annektálása után két héttel Henlein Berlinbe ment utasításokért, s március 28-án
három órát tárgyalt Hitlerrel. Megbeszélésükön Ribbentrop és Hess is jelen volt. A
külügyminisztérium egyik emlékeztetőjében fennmaradt Hitler instrukciója: „a Szudétanémet
Párt támasszon a cseh kormány számára elfogadhatatlan követeléseket”. Maga Henlein így
summázta a Führer nézeteit: „Mindig annyit kell követelnünk, hogy soha ne lehessen kielégíteni
bennünket!”3
A német kisebbség helyzete Csehszlovákiában (ugyanúgy, mint egy év múlva Danzig lesz
majd Lengyelországgal szemben) tehát csak ürügy volt Hitlernek arra, hogy egy általa
megkívánt országban bajt kavarjon, és aláássa annak helyzetét, miközben barátait összezavarja
és félrevezeti, igazi célját pedig titokban tartja. Hogy ez az igazi cél mi volt, azt világossá tette a
katonai vezetőknek tartott november 5-i dagályos előadása során és a Fall Grün eredeti
direktíváiban: elpusztítani a csehszlovák államot, és a Harmadik Birodalomba olvasztani annak
területét és lakosságát. Az Ausztriával történtek ellenére Franciaország és Nagy-Britannia
vezetői nem jöttek rá erre. A jelek szerint a világ nagyobb részéhez hasonlóan Chamberlain és
Daladier miniszterelnökök is a tavasz és a nyár folyamán, sőt tulajdonképpen szinte mindvégig
komolyan elhitték, hogy Hitler csupán igazságot akar csehszlovákiai néptársai számára.
Sőt: a tavasz melegebbre fordultával a brit és a francia kormány kezét-lábát törve igyekezett
nyomást gyakorolni a cseh kormányra annak érdekében, hogy az messze ható engedményeket
tegyen a szudétanémetek javára. Május 3-án Herbert von Dirksen, a Londonba akkreditált új
német nagykövet azt jelentette Berlinnek, hogy Lord Halifax értesítette: a brit kormány
nemsokára demarsot fog átnyújtani Prágában, „amely arra irányul, hogy rávegyék Benest a
szudétanémetekkel szembeni maximális engedményekre”.4 Négy nap múlva, május 7-én a
prágai brit és francia ügyvivő átnyújtotta a demarsot, arra sürgetve a cseh kormányt, hogy a
Berlinbe hazajelentő német követ szavaival élve „menjen el a végső határig” a szudétanémetek
követeléseinek teljesítésében. Hitler és Ribbentrop a jelek szerint örült, hogy a brit és a francia
kormány ennyire igyekszik segíteni nekik.
Ebben a fázisban viszont a német célok leplezése fontosabb volt, mint valaha. Május 12-én
Henlein titokban látogatott el a berlini Wilhelmstrasséra, ahol Ribbentroptól kapott
instrukciókat arról, hogyan vezesse félre a briteket, amikor este majd megérkezik Londonba,
hogy találkozzék Sir Robert Vansittarttal, a külügyminiszter diplomáciai főtanácsadójával,
valamint egyéb brit hivatalos személyekkel. A Weizsäcker által készített emlékeztető adta meg
a követendő irányvonalat: „Henlein Londonban tagadni fogja, hogy Berlinből kapott
instrukciók alapján cselekszik ... Végül Henlein a cseh politikai struktúra fokozódó széteséséről
fog beszélni annak érdekében, hogy elkedvetlenítse azon köröket, amelyek úgy vélekednek,
hogy e struktúra javára történő beavatkozásuk még haszonnal járhat”.5 Ugyanezen a napon a
prágai német ügyvivő táviratban figyelmeztette Ribbentropot annak az óvintézkedésnek a
szükséges voltára, hogy fedezzék a követségnek a Szudétanémet Párt számára adott összegek és
utasítások továbbításával kapcsolatos munkáját.
Hugh R. Wilson, az Egyesült Államok berlini nagykövete május 14-én felkereste
Weizsäckert, hogy megbeszélje vele a Szudéta-válságot, s azt a felvilágosítást kapta, hogy a
németek a „Csehszlovákia széthullásának” megakadályozása érdekében a csehek által
szándékosan provokált európai méretű válságtól tartanak. Két nappal ezután, május 16-án
Schmundt őrnagy sürgős és „Szigorúan titkos!” táviratot küldött az Obersalzbergen pihenő
Hitler nevében az OKW főhadiszállására: azt tudakolta meg, hogy a cseh határ mentén hány
hadosztály áll készen arra, hogy mozgósítás esetén 12 órán belül meginduljon. Zeitzler
alezredes az OKW-tól azonnal válaszolt: „Tizenkettő!” A válasz nem elégítette ki Hitlert.
„Szíveskedjenek megküldeni a hadosztályok azonosító számát!” – kérte. A válasz a kívántak
szerint felsorolt tíz gyalogoshadosztályt, és számok nélkül egy-egy páncélos és hegyivadász
hadosztályt.6
Hitler már türelmetlenkedni kezdett. Másnap, tizenhetedikén pontos információt kért az
OKW-tól a csehek által a határuk mentén elhelyezkedő Szudéta-hegységben felállított
erődítményekről. Az erődítmények a cseh Maginot-vonal néven voltak közismertek. Zeitzler
még aznap válaszolt Berlinből: hosszú és „Szigorúan titkos!” táviratában részletesen ismertette
a Führerrel a cseh védműveket. Egyértelműen rámutatott, hogy azok bizony felettébb
félelmetesek.7

AZ ELSŐ VÁLSÁG: 1938 MÁJUSA

A péntekkel, május 20-ával kezdődő hétvége kritikussá fejlődött; később ezt a hétvégét
emlegették „a májusi válság” néven. A következő negyvennyolc órában a londoni, párizsi,
prágai és moszkvai kormány egyaránt pánikba esve hitte, hogy Európa közelebb áll a
háborúhoz, mint 1914 nyara óta bármikor. Lehetséges, hogy ez nagy mértékben annak volt
tulajdonítható, hogy esetleg kiszivárogtak azok a Csehszlovákia elleni támadásra vonatkozó új
tervek, amelyeket az OKW Hitler számára készített, és ezen a pénteki napon terjesztett a Führer
elé. A négy főváros közül legalább Prágában és Londonban azt hitték, hogy küszöbön áll Hitler
Csehszlovákia elleni agressziója. A csehek e hit jegyében mozgósítani kezdtek, Nagy-Britannia,
Franciaország és Oroszország pedig olyan határozottságot és egységes fellépést demonstrált a
kormányaik hite szerint közelgő német fenyegetéssel szemben, amelyet nem tudnak majd
megismételni többé egészen addig, amíg csak kis híján el nem pusztítja őket az új világháború.
Május 20-án, pénteken Keitel tábornok megküldte az Obersalzbergen lévő Hitlernek a Fall
Grün új változatát, amelyen stábjával együtt egyfolytában dolgozott már április 21. óta, amikor
a Führer megadta neki a hadművelet általános irányvonalait. Az új tervhez csatolt, a Vezérhez
szóló hízelgő levélben Keitel elmagyarázta, hogy a terv most számításba vette áz Ausztriának a
német birodalomhoz történő csatlakozása által teremtett helyzetet, és közölte, hogy a három
haderőnem főparancsnokaival nem fogják ismertetni a tervet addig, amíg „Ön, Vezérem”
aláírásával jóvá nem hagyja.
Az 1938. május 20-án Berlinben datált „Grün” új direktívája érdekes és fontos dokumentum.
Modellértékűén mutatja be, hogyan tervezték a később világszerte ismertté vált módon
végrehajtott agresszióikat a nácik. A dokumentum így kezdődik:

Nem áll szándékomban, hogy a közeli jövőben katonai erővel és provokálatlanul szétzúzzam Csehszlovákiát,
ha csak egy Csehszlovákián belüli [kiemelés az eredetiben] elkerülhetetlen fejlemény ... rá nem kényszerít, vagy
az európai politikai események nem teremtenek egy később talán soha vissza nem térő, rendkívül kedvező
alkalmat.8
„A hadművelet megkezdésére három politikai lehetőség” merült fel. Az elsőt, a „megfelelő külső ürügy
nélküli hirtelen támadás” lehetőségét elvetik.
A hadműveleteket inkább a következőképpen indítjuk:
(a) a katonai előkészületekhez kapcsolódó növekvő diplomáciai vitákat és feszültséget követően, amelyet úgy
aknázunk ki, hogy a háborúért az ellenséget hibáztassák;
 (b) egy Németország számára elviselhetetlen provokációt jelentő, és a világközvéleménynek legalábbis egy
része előtt a katonai intézkedéseket erkölcsileg igazoló súlyos incidenst követően indított villámgyors akcióval.
Katonai és politikai szempontból egyaránt a (b) eset a kedvezőbb.

Magának a hadműveletnek négy napon belül olyan sikerrel kell járnia, amellyel
„demonstráljuk az esetleg beavatkozni kívánó ellenséges államok számára a cseh katonai
helyzet reménytelen voltát, továbbá a Csehszlovákiával szembeni területi követelésekkel
rendelkező államokat ösztönözzük az azonnali csatlakozásra”. Ezek az államok Magyarország
és Lengyelország voltak, s a terv számított is beavatkozásukra. Azt, hogy Franciaország
teljesíti-e a csehekkel szembeni kötelezettségét, a terv kétségesnek ítélte, de úgy találta,
„várható, hogy Oroszország kísérleteket tesz majd Csehszlovákia katonai támogatására”.
A német főparancsnokság, legalábbis Keitel és Hitler annyira biztosak voltak abban, hogy a
franciák nem fognak harcolni, hogy a terv szerint csupán „minimális erő biztosítandó Nyugaton
a védelem számára”, és hangsúlyozták, hogy a Luftwaffe támogatásával „a hadsereg zömének
feladata a csehszlovák hadsereg szétzúzása, valamint Cseh- és Morvaország elfoglalása” lesz.
Totális háború készült tehát, és a német katonai tervezés történetében első ízben kapott
hangsúlyt az, amit a direktíva „propaganda-hadviselésnek” és „gazdasági hadviselésnek” nevez:
ezek alkalmazását pedig beleszőtték a katonai támadás átfogó tervébe.

A propaganda-hadviselésnek [kiemelés az eredetiben] egyrészt fenyegetések segítségével meg kell

félemlítenie a cseheket, és le kell rontania ellenálló erejüket; másrészt jelzésekkel kell szolgálnia a nemzeti
kisebbségek számára abban a tekintetben, hogy azok hogyan támogassák hadműveleteinket, és befolyásolják a
semlegeseket a mi irányunkban.
A gazdasági hadviselés feladata a csehek végső összeomlását siettető összes létező gazdasági erőforrás
felhasználása ... Fontos, hogy a hadműveletek során a totális gazdasági háborús erőfeszítés növelésének
támogatása érdekében gyorsan gyűjtsék be a fontos gyárakra vonatkozó információkat, és a lehető leghamarabb
indítsák újra a gyárakat. Ez okból kifolyólag döntő fontosságú lehet számunkra az, hogy amennyire a
hadműveletek lehetővé teszik, megkíméljék a cseh ipari és infrastrukturális létesítményeket.

A náci agresszió e mintája lényegileg változatlan maradt, és megdöbbentő sikerrel

alkalmazták is mindaddig, amíg csak (jóval később) fel nem ébredt rá a felbőszített világ.
Május 20-án, nem sokkal déli 12 óra után a prágai német ügyvivő „Sürgős, szigorúan
titkos!” táviratot küldött Berlinbe. Azt jelentette, hogy a cseh külügyminiszter épp a imént
értesítette telefonon: kormányát aggasztják a szászországi [német] csapatösszevonásokról szóló
jelentések. Ő azt felelte, hogy „abszolúte semmi ok az aggodalomra”, de kéri Berlint, hogy
azonnal tájékoztassák, készül-e valami.
Ez volt az első fecskéje annak a lázas diplomáciai üzenetváltás-sorozatnak, amely e hétvégén
azzal a félelemmel öntötte el Európát, hogy Hitler ismét lépni készül, s ez alkalommal általános
háborút vált majd ki lépésével. Amennyire én tudom, soha nem került napvilágra, hogy minek
az alapján kapott a brit és a cseh hírszerzés olyan jelentést, hogy német csapatösszevonások
folynak a cseh határ mentén. Az Ausztria német katonai megszállásának sokkját még meg nem
emésztett Európa számos apró jelből olvashatta ki, hogy merről fúj a szél. Május 19-én egy
lipcsei újság német csapatmozdulatokról közölt jelentést. Henlein, a szudétanémetek vezére
bejelentette, hogy pártja május 9-én megszakította a tárgyalásokat a cseh kormánnyal, s az is
tudott volt, hogy Londonból hazatérőben 14-én megállt Berchtesgadenben, hogy felkeresse
Hitlert, és azóta is ott van még. A Szudéta-vidéken lövöldözések voltak, dr. Goebbelsnek a
szudétanémetek elleni „cseh terrorról” szóló vad történeteket ismertető propagandaháborúja
pedig egész májusban egyre csak fokozódott. Úgy tűnt, hogy a feszültség nem fokozható már
tovább.
Bár a tavaszi hadgyakorlatokkal kapcsolatban valóban voltak némi csapatmozgások a német
hadseregben, különösen a keleti országrészekben, a szövetségesek kezére került német
dokumentumokban soha semmilyen utalást nem találtak arra, hogy ebben az időben bármiféle
hirtelen új német csapatösszevonás zajlott volna a cseh határon. Ellenkezőleg: a német
külügyminisztérium két, május 21-én kelt dokumentumának tanúsága szerint Jodl OKW-
ezredes bizalmas jelleggel biztosította a Wilhelmstrassét arról, hogy semmiféle ilyen
csapatösszevonás nem történt sem Sziléziában, sem Alsó-Ausztriában. A nem külföldön történő
felhasználásra szánt két üzenetben Jodl azt állította, hogy „a békeidőben szokásos
csapatmozdulatokon kívül” semmi sem történt.9 Nem arról volt szó persze, hogy a cseh határról
visszavonták volna a német katonákat. Mint láttuk, május 16-án Hitler sürgős
információkérésére válaszul az OKW arról tájékoztatta a Führert, hogy a cseh határon tizenkét
német hadosztály áll „készen arra, hogy tizenkét órán belül elinduljon”.
Az történt volna, hogy a cseh és a brit hírszerzés ezt az információt tartalmazó
táviratváltásról értesült? És esetleg értesülhettek a „Fall Grün” új direktívájáról, amelyet Keitel
május 20-án nyújtott be jóváhagyásra Hitlernek? Másnap tudniillik Krejci tábornok, a cseh
vezérkari főnök közölte Toussaint ezredessel, a prágai német katonai attaséval, hogy
„cáfolhatatlan bizonyíték” áll a rendelkezésére „arról, hogy Szászországban nyolc-tíz [német]
hadosztályt vontak össze”.10 A hadosztályok Krejci által közölt számadatai nem estek messze a
valóságtól, az elhelyezésükről szóló információ viszont pontatlan volt. Mindenesetre a prágai
Hradzsinban Benes államelnök elnökletével lezajlott rendkívüli kormányülést követően május
20-án a csehek az azonnali részleges mozgósítás mellett döntöttek. Egy évjáratot azonnal
behívtak a hadsereghez, és műszaki tartalékosokat is mozgósítottak. Az osztrákok két hónappal
korábbi magatartásától eltérően a cseh kormány nem szándékozott harc nélkül megadni magát.
A cseh mozgósítás, noha csupán részleges volt, dührohamba kergette Adolf Hitlert. A Führer
hangulatát a berlini külügyminisztériumból az Obersalzbergre érkező üzenetek sem enyhítették:
a brit és a francia nagykövet folyamatos telefonhívásokkal figyelmeztette Németországot arra,
hogy a Csehszlovákia elleni invázió európai kiterjedésű háborút vonna maga után.
A németek soha nem álltak még olyan kitartó, makacs diplomáciai nyomás alatt, mint
amilyet a britek alkalmaztak e hétvégén. Sir Nevile Henderson brit nagykövet, a hivatásos
diplomata, akit Chamberlain miniszterelnök azzal a feladattal küldött Berlinbe, hogy Hitler
megbékítése érdekében vesse be szaktudását, minden eszközét bevetette a cél érdekében.
Többször is odatelefonált a német külügyminisztériumba, érdeklődött a német
csapatmozdulatokról, és óvatosságra intett. Kétségtelen, hogy Lord Halifax és a brit
külügyminisztérium sürgetésére cselekedett, mivel Henderson, a nyájas, kellemes modorú
diplomata nem érzett különösebb rokonszenvet a csehek iránt, s ezt tudta is róla Berlinben
mindenki, aki csak ismerte. Május 21-én kétszer is találkozott Ribbentroppal, másnap pedig, bár
vasárnap volt, felkereste von Weizsäcker államtitkárt (Ribbentropot hirtelen Hitler színe elé
rendelték az Obersalzbergre), hogy neki adja át Halifax személyes üzenetét, amely a helyzet
súlyos voltát hangsúlyozta. Londonban szombaton a brit külügyminisztériumba kérették a
német nagykövetet, s neki is kihangsúlyozták, milyen komoly a helyzet.
Amint az von Dirksen német nagykövetnek a Halifax-szal folytatott tárgyalás után küldött
jelentéséből is kiviláglik, a németeknek a sűrű brit kommunikációban feltűnt, hogy az angol
kormány, noha biztos volt abban, hogy Franciaország Csehszlovákia segítségére siet, nem
erősítette meg, hogy Nagy-Britannia is így tesz majd. A britek legfeljebb annyira lesznek
hajlandók elmenni, hogy figyelmeztetést intéznek Hitlerhez (Dirksen szerint ezt tette Halifax):
„egy európai konfliktus esetén lehetetlen előre látni, hogy Nagy-Britanniát nem fogják-e
bevonni a konfliktusba”.11 Ami azt illeti, a Chamberlain-kormány tényleg nem is ment
messzebb ennél egészen addig, amikor már túl késő volt ahhoz, hogy megállíthassa Hitlert.
Berlinben kezdettől végig az volt a személyes benyomásom, hogy ha Chamberlain nyíltan
megmondta volna Hitlernek, hogy Anglia azt fogja tenni, amit végül is megtett a náci
agresszióval szemben, akkor a Führer soha nem bocsátkozott volna azokba a kalandokba,
amelyek kiváltották a második világháborút – és e benyomásomat rendkívüli módon
megerősítette a titkos német dokumentumok utólagos tanulmányozása. Ez volt a jóindulatú brit
miniszterelnök végzetes hibája.
A Berchtesgaden feletti hegyi lakában rosszkedvűen tűnődő Adolf Hitler úgy érezte, hogy
súlyosan megalázták a csehek, valamint a nekik nyújtott londoni, párizsi, sőt még moszkvai
támogatást is. Ennél sötétebb, csúnyább hangulatba keresve sem lehetett volna taszítani a német
diktátort. Dühe annál féktelenebb volt, mivel időnek előtte vádolták meg azzal, hogy olyan
agresszió elkövetésére készül rövidesen, amit valóban végre akart hajtani. Már ezen a hétvégén
áttanulmányozta a Keitel által elé terjesztett új „Grün” tervet; ezt azonban nem lehetett azonnal
kivitelezni. Büszkeségét félretéve megparancsolta, hogy Berlinben a külügyminisztérium
hétfőn, március 23-án értesítse a cseh követet: Németország nem táplál agresszív szándékot
Csehszlovákiával szemben, s az ország határain történő német csapatösszevonások híre
megalapozatlan. Prágában, Londonban, Párizsban és Moszkvában négy kormány sóhajtott fel
megkönnyebbülten. Úrrá lettek a válságon! Megleckéztették Hitlert! Most már tudja, hogy nem
viszi el olyan szárazon az agressziót, mint Ausztria esetében!
Ezek az államférfiak nemigen ismerték a náci diktátort.
Miután további néhány napon át duzzogott még az Obersalzbergen, ami éppen elég idő volt
arra, hogy emésztő bosszúvágy alakuljon ki benne Csehszlovákia és különösen Benes elnök
ellen, aki hite szerint szándékosan megalázta őt, május 28-án hirtelen megjelent Berlinben, és a
kancelláriára rendelte a Wehrmacht rangidős tisztjeit, hogy hallgassák meg nagyjelentőségű
döntését. Nyolc hónappal később a Reichstag előtt így számolt be erről a döntésről:

Elhatároztam, hogy egyszer és mindenkorra radikális módon megoldom a szudétakérdést. Május 28-án
elrendeltem a következőket:
1. Hogy október 2-ig bezárólag történjenek meg az ezen állammal szembeni katonai akció előkészületei.
2. Hogy nagymértékben terjesszék ki és gyorsítsák fel nyugati védelmünk kiépítését... Kezdetben 96
hadosztály azonnali mozgósítását terveztük ...12
Egybegyűlt szövetségesei: Göring, Keitel, Brauchitsch, Beck, Raeder tengernagy, Ribbentrop és Neurath
előtt így mennydörgött: – Eltántoríthatatlan szándékom, hogy Csehszlovákia tűnjön el a térképről! –13 Újra
elővették és átdolgozták a Fall Grünt.
Jodl naplója nyomon követi Hitler lázas, bosszúszomjas gondolkodásának fordulatait.
A Führer szándéka, hogy még ne aktiváljuk a cseh problémát, megváltozott a csehek május 21-i stratégiai
csapatösszevonása miatt, amelyet mindenféle német fenyegetés híján és a legcsekélyebb ok nélkül hajtottak
végre. Németország önmegtartóztatása miatt ennek a következményei a Führer presztízsvesztéséhez vezetnek,
amit nem hajlandó újra elvállalni. Ezért május 30-án kiadják a „Grün” új direktíváját. 14

A Fall Grün Hitler által május 30-án aláírt új direktívájának részletei nem különböznek
lényeges módon a kilenc nappal korábban Hitler elé terjesztett verzióétól. Van azonban két
fontos változás. A május 21-i változathoz képest a bevezető mondat most így szólt:
„Megváltoztathatatlan elhatározásom, hogy Csehszlovákiát a közeli jövőben katonai erővel
zúzom szét.”
Hogy a „közeli jövő” kifejezés mit jelent, azt Keitel adta meg egy kísérőlevélben. „A Grün
végrehajtását legkésőbb 1938. október l-ig biztosítani kell!”15 – parancsolta.
Ehhez a határidőhöz Hitler azután foggal és körömmel, tűzzel és vassal, válságról válságra, a
háború szakadékának peremén haladva is, pillanatnyi habozás nélkül ragaszkodott.

INGADOZNAK A TÁBORNOKOK
Május 30-án, azt követően, hogy naplójában feljegyezte: Hitler aláírta a „Grün” új
direktíváját, és azt, hogy mivel az új direktíva megköveteli „az X napon történő azonnali
betörést Csehszlovákiába, ... a hadsereg korábbi szándékai számottevő mérvű változtatásra
szorulnak”, Jodl még egy mondatot fűzött naplójegyzetéhez. A mondat így szól:

Ismét akuttá válik az egész kontraszt a Führer intuíciója között, miszerint még ez évben kell megtennünk, és a
hadsereg véleménye között, miszerint még nem tehetjük meg, mert a nyugati hatalmak egészen biztosan be
fognak avatkozni, s mi még nem rendelkezünk az övékének megfelelő erővel.16

A Wehrmacht éles szemű vezérkari tisztje felfedezte a Hitler és a hadsereg legmagasabb

rangú tisztjeinek némelyike között létrejött új törést. A Führer grandiózus agressziós terveivel
szemben álló ellenzéket az a Ludwig Beck tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke vezette, aki
ettől fogva végig á Hitlerrel szemben a Harmadik Birodalomban létező csekélyke ellenállás
vezéralakja maradt. Ez az érzékeny, értelmes, tisztességes, ám határozatlan tábornok később
szélesebb alapokra helyezte a náci diktátor elleni küzdelmét. 1938 tavaszán, több mint négy évi
nemzetiszocialista kormányzás után azonban Beck most még csak azon a szűk szakmai alapon
szállt szembe a Führerrel, hogy Németország nem elég erős még ahhoz, hogy vállalhassa a
háborút a nyugati hatalmakkal, sőt talán Oroszországgal szemben is.
Láttuk már, hogy Beck annak idején üdvözölte Hitler hatalomra kerülését, és nyilvánosan
dicsérte, amiért Versailles tilalmával szembehelyezkedve újra létrehozta az általános
védkötelezettségen alapuló hadsereget. Emlékezhetünk arra, hogy még 1930-ban, ismeretlen
ezredparancsnokként mindent megtett három alárendeltje érdekében, akiket azzal vádoltak,
hogy a nácizmust terjesztik a fegyveres erőkön belül, sőt tanúskodott az érdekükben a
Legfelsőbb Bíróságon is azután, hogy Hitler megjelent a tanúk emelvényén, és figyelmeztette
hallgatóit, hogy „fejek fognak gurulni”, amikor majd ő kerül hatalomra. Beck szemét nem a
Führer Ausztria elleni agressziója nyitotta ki, amit ő is helyeselt, hanem az, ahogyan a Gestapo
hamis vádja nyomán Fritsch feje a porba hullott. Most, hogy kitisztult az agya, Beck látta, hogy
Hitlernek az a politikája, amivel vezető tábornokainak a tanácsai ellenére Anglia, Franciaország
és Oroszország elleni háborút kockáztat, Németország pusztulását vonja maga után, ha
megvalósítják.
Beck valahogyan értesült arról, hogy Hitler április 21-én fogadta Keitelt, s a Wehrmacht
utasítást kapott, hogy gyorsítsa meg a Csehszlovákia megtámadásával kapcsolatos tervezési
munkát; ezért május 5-én emlékeztetőt írt Brauchitsch tábornokhoz, a hadsereg új
főparancsnokához: ez volt a későbbi sok közül az első olyan Brauchitsch-hoz intézett
emlékeztetője, amelyben erélyesen ellenzett bármiféle ilyen katonai akciót.17
Ezek az emlékeztetők pompás írások: nyersen közlik a kellemetlen tényeket, érvelésük pedig
megbízható és logikus. Noha Beck túlbecsülte Nagy-Britannia és Franciaország akaraterejét,
vezetőik politikai éleslátását és Franciaország katonai erejét, végül pedig tévedett a cseh
probléma kimenetelének megítélésében, a németeket illető hosszútávú jóslatai halálosan
pontosaknak bizonyultak.
Május 5-én kelt emlékeztetőjében Beck leszögezte ama meggyőződését, hogy a
Csehszlovákia elleni német támadás európai kiterjedésű háborút fog kiváltani, amelyben Nagy-
Britannia, Franciaország és Oroszország Németország ellen fog harcolni, az Egyesült Államok
pedig a nyugati demokráciák arzenáljaként vállal majd szerepet. Németország egyszerűen
képtelen lesz megnyerni egy ilyen háborút. Már önmagában az a tény is lehetetlenné teszi a
győzelmet, hogy Németország nem rendelkezik nyersanyagforrásokkal. Sőt: az ország
hadigazdasági helyzete „most rosszabb, mint 1917–18-ban volt”, akkor, amikor a császári
haderők összeomlása megkezdődött.
Május 28-án Beck is jelen volt a „májusi válság” után a birodalmi kancelláriára összehívott
tábornokok között, s hallotta, amint Hitler azt mennydörgi, hogy ősszel ki fogja radírozni
Csehszlovákiát a térképről. Beck gondosan jegyzetelte végig a hosszú kirohanást, majd két nap
múlva, pontosan aznap, amikor Hitler aláírta a „Grün” új direktíváját, amely a támadás
kezdetére október l-jét jelölte ki, a tábornok újabb és még élesebb memorandumot vetett papírra
Brauchitsch számára, amelyben pontról pontra megbírálta Hitler programját. Mivel biztos akart
lenni abban, hogy az óvatos főparancsnok pontosan megérti a mondandóját, személyesen
olvasta fel az emlékeztetőt a szerencsétlenkedő és valamelyest sekélyes Brauchitschnak, utána
pedig hangsúlyosan közölte vele, hogy „a katonai hierarchia csúcsán” válság uralkodik, amely
máris anarchiába torkollott, s ha nem lesznek úrrá rajta, akkor „fekete” sors vár a hadseregre,
sőt egész Németországra. Néhány nappal később, június 3-án Beck újabb memorandumot
menesztett Brauchitschnak, s kijelentette benne, hogy a „Grün” új direktívája „katonailag
megalapozatlan”, ezért a hadsereg vezérkara nem fogadja el.
Hitler azonban tovább erőltette a tervet. A zsákmányolt „Grün-dossziéból” kiderül, mennyire
neki-vadulttá vált a Führer a nyár előrehaladtával. Elrendeli, hogy a szokásos őszi
hadgyakorlatokat hozzák előre, hogy a hadsereg készen állhasson a támadásra. Külön kell
gyakorolni „erődítmények meglepetésszerű elfoglalását”. Keitel tábornokot arról értesítik, hogy
„a Führer ismételten hangsúlyozta a nyugati erődítési munkálatok felgyorsításának
szükségességét”. Június 9-én Hitler további információkat kér a cseh fegyverzetről, és azonnal
részletes jelentést kap a csehek által használt összes elképzelhető kis és nagy fegyverfajtáról.
Ugyanezen a napon felteszi a kérdést: „Még mindig csökkentett létszámú katonaság van a cseh
erődítményekben?” Hegyvidéki menedékében, ahol az egész nyarat talpnyalói körében tölti,
hangulata ide-oda hullámzik, miközben háborúra készül. Június 18-án új „Általános vezérlő
direktívát” bocsát ki a Fall Grünhöz.

Nem áll fenn egy Németország elleni megelőző jellegű háború veszélye ... Csak akkor fogok a Csehszlovákia
elleni akció mellett dönteni, amikor szilárdan meg leszek győződve arról... hogy Franciaország tétlen marad, és
ezért Anglia sem fog beavatkozni.

Július 7-én azonban Hitler lefektetett bizonyos teendőket arra az esetre, ha Franciaország és
Nagy-Britannia mégis beavatkozik. „Az első számú teendő az, hogy tartani kell a nyugati
erődítményeket addig, amíg Csehszlovákiát szét nem zúzzuk, és nem dobhatunk át csapatokat a
nyugati frontra” mondja. Lázas gondolatai közé a jelek szerint nem fér be az a tény, hogy nem
állnak a rendelkezésére csapatok, amelyekkel tarthatná a nyugati erődítményeket. Véleménye
szerint „Oroszország nagy valószínűséggel be fog avatkozni”, és immár abban sem biztos, hogy
Lengyelország tétlen marad majd. Ezekre a lehetőségekre fel kell készülni, mondja, de az nem,
hogy hogyan.
Az Obersalzbergen valamelyest elszigetelt Hitler ekkor még nem hallotta meg a hadsereg
vezérkarában született ellenkezés visszhangját. A Brauchitschot a memorandumaival bombázó
Beck vezérkari főnök a nyár közepére kezdett ráébredni arra, hogy a gyenge főparancsnok nem
terjeszti az ő mondandóit a Führer elé. Július közepére ezért Beck elhatározta magát egy utolsó
kétségbeesett erőfeszítésre, hogy így vagy úgy, de tisztázza a dolgokat. Július 16-án megírta a
Brauchitsch-hoz intézett utolsó memorandumát. Azt követelte benne, hogy a hadsereg szólítsa
fel Hitlert: álljon le a háborús előkészületekkel.

Egy ilyen lépés súlyosságának, de egyszersmind a felelősségemnek is teljes tudatában kötelességemnek

érzem, hogy sürgősen arra kérjem a Fegyveres Erők Legfőbb Parancsnokát: hagyjon fel a háborús készülődéssel,
és a katonai helyzet lényegi változásáig tegyen le arról a szándékáról, hogy erőszakkal oldja meg a cseh kérdést.
Ezt jelenleg kilátástalannak tartom, s véleményemet osztja a vezérkar összes magas rangú tisztje.

Beck személyesen vitte el Brauchitsch-hoz a memorandumot, és szóbeli kiegészítést is fűzött

hozzá, amelyben a hadsereg tábornokainak közös akciójára tett javaslatot arra az esetre, ha
Hitler megmakacsolná magát. Egészen pontosan abból állt a javaslat, hogy ez esetben egyszerre
mondjon le az összes vezető beosztású tábornok. És a Harmadik Birodalom történetében
először Beck feltett egy olyan kérdést, amely később ott visszahangzott a nürnbergi perek során
is: van-e egy katonatisztnek magasabb szintű elkötelezettsége a Führernek tett hűségeskünél?
Nürnbergben több tucat tábornok mentegette háborús bűntetteit azzal, hogy e kérdésre nemmel
válaszolt. Teljesíteniük kellett a parancsokat – mondták. Beck azonban július 16-án más
véleményen volt, s ezt, ha nagyrészt sikertelenül is, de mindvégig érvényesíteni igyekezett.
Mint mondta, a Legfőbb Parancsnok iránti hűségnek ott van a határa, ahol a lelkiismeret, a
tudás és a felelősség megtiltja valamely parancs végrehajtását. Úgy érezte, a tábornokok most e
határra érkeztek. Ha Hitler ragaszkodik a háborúhoz, nekik testületileg le kell mondaniuk. Azzal
érvelt, hogy ez esetben lehetetlenség lenne háborút viselni, mivel nem lenne, aki vezesse a
seregeket.
A német hadsereg vezérkarának főnöke soha életében nem volt még ennyire felindulva.
Szeméről lehullóban volt a hályog. Végre látta, hogy a német nép számára több a tét, mint
megállítani egy államfőt, aki puszta sértődöttségében el van szánva arra, hogy egy nagy háborút
is megkockáztatva rátámad egy apró szomszédos nemzetre. A Harmadik Birodalom egész
oktalansága, zsarnoksága, terrorja, korrumpált volta, a régi keresztény erények iránti megvetése
hirtelen megvilágosodott az egykor a nácikat támogató tábornok előtt. Három nappal később,
július 19-én ismét felkereste Brauchitschot, hogy beszéljen neki erről a megvilágosodásáról.
Azt hajtogatta, hogy a tábornokoknak nemcsak sztrájkba kell lépniük, hogy
megakadályozzák Hitlert a háború kirobbantásában, hanem segíteniük is kell a Harmadik
Birodalom rendbe tételében. A német népet és magát a Führert is meg kell szabadítani az SS és
a náci párt vezetőinek terrorjától. Helyre kell állítani a törvények uralta államot és társadalmat.
Reformprogramját így összegezte:

A Führer mellett, a háború ellen, a basáskodás ellen, megbékélést az egyházzal, véleményszabadságot, véget
vetni a csekista terrornak, helyreállítani az igazságszolgáltatást, felére csökkenteni a pártnak fizetendő
hozzájárulásokat, nem építeni több palotát, megoldani a köznép lakáshelyzetét, és több porosz becsületességet és
egyszerűséget alkalmazni.

Beck túlságosan naiv volt politikailag ahhoz, hogy rájöjjön: Hitler személy szerint mindenki
másnál jobban felelős a Németországban létrejött azon állapotokért, amelyek most őt így
felháborítják. Közvetlen feladata azonban az volt, hogy folytassa a habozó Brauchitsch
győzködését: adjon Hitlernek ultimátumot a hadsereg nevében, szólítsa fel rá, hogy hagyjon fel
a háborús készülődéssel. Ε cél érdekében augusztus 4-re megszervezte a vezénylő tábornokok
titkos találkozóját. Visszhangzó beszédet írt, amit a hadsereg főparancsnoka olvas fel majd, s
benne maga mögé szólítja a rangidős tábornokokat, hogy közösen követeljék a fegyveres
konfliktushoz vezető további náci kalandok leállítását. Beck tragédiájára Brauchitschnak nem
volt bátorsága felolvasni a beszédet. A vezérkari főnöknek annyival kellett beérnie, hogy
felolvasta saját július 16-i memorandumát, amely nagy hatást gyakorolt a legtöbb tábornokra.
Viszont semmiféle döntő cselekedetre nem került sor, és a német hadsereg vezetőinek a
találkozója úgy ért véget, hogy nem volt bátorságuk elszámoltatni Hitlert, ahogy elődeik valaha
a Hohenzollern császárokkal és a birodalmi kancellárokkal tették.
Brauchitsch végül mégis összekapart magában annyi bátorságot, hogy megmutassa Hitlenek
a július 16-i memorandumot. Hitler azzal reagált rá, hogy összehívta – nem a neki ellenálló
rangidős tábornokokat, hanem a közvetlenül alattuk szolgáló tiszteket, a hadsereg és a légierő
különböző beosztásokban dolgozó törzsfőnökeit. Ezek fiatalabb tisztek voltak, s Hitler úgy
hitte, hogy számíthat majd rájuk azután, hogy megfürdeti őket meggyőző szónoki
művészetében. Az augusztus 10-én a Berghofra rendelt tisztek (Hitler egész nyáron alig
mozdult ki hegyi villájából) ebéd után meghallgatták Hitler beszédét, amely a jelen lévő és az
eseményt hűséges naplójában rögzítő Jodl szerint majdnem három óra hosszat tartott. Ez
alkalommal azonban a Führer ékesszólása nem volt olyan meggyőző, mint remélte. Jodl és a
szintén jelen lévő Manstein egyaránt beszámol a von Wietersheim tábornok és Hitler közti
„roppant komoly és kellemetlen” összecsapásról. Wietersheim volt a gyűlés rangidős tisztje, és
az Adam tábornok parancsnoksága alá rendelt nyugati hadsereg kijelölt vezérkari főnökeként
fel merte hozni azt a kulcsproblémát, amelyet Hitler és az OKW addig gondosan kikerült: azzal,
hogy szinte egész katonai erejét a Csehszlovákia elleni csapásra koncentrálja,. Németország
nyugat felől védtelen marad, és a franciák lerohanják. Sőt, mint jelentette, a Nyugati Fal három
hétnél tovább nem lesz tartható.
 A Führer [írta naplójába Jodl] feldühödik és kirobban: azt a megjegyzést teszi, hogy hogy ebben az esetben
az egész hadsereg semmire sem volna jó. – Azt mondom önnek, tábornok úr [kiabált vissza Hitler], hogy a
pozíciónkat nem három hétig, hanem három évig fogjuk tartani!18
Hogy mivel tartják majd, azt nem mondta meg. Augusztus 4-én Adam tábornok még azt jelentette a rangidős
tábornokok gyűlésén, hogy nyugaton csak öt aktív hadosztálya lesz, s azokat le fogják gyűrni a franciák.
Wietersheim vélhetően ugyanezt az adatot ismételte el Hitlernek, de az nem volt hajlandó odafigyelni rá. Jodl,
aki buzgó vezérkari tiszt volt, mostanra már annyira a Vezér hatása alá került, hogy a 10-i értekezletről igen
nyomott hangulatban távozott: úgy tűnt neki, hogy a tábornokok mintha nem fognák fel Hitler zsenijét.

Ε csüggesztő vélemény [Wietersheimé], amit sajnos a hadsereg vezérkarában széles körben

hangoztatnak, különböző alapokon nyugszik.
Legelőször is [a vezérkart] visszatartják a régi emlékek, s felelősnek érzi magát a politikai
döntésekért ahelyett, hogy engedelmeskedne, s végrehajtaná katonai feladatait. Igaz, hogy az
utóbbit a hagyományos odaadással meg is teszi, de hiányzik belőle a lélek buzgalma, mert
végső soron nem hisz a Führer géniuszában. És talán XII. Károllyal hasonlítja össze.
És ugyanolyan bizonyosan, mint az, hogy a víz lefelé folyik, e defetizmusból
[Miesmacherei] nemcsak óriási politikai kár származik – mert mindenki a Führer és a
tábornokok véleménykülönbségéről beszél már –, hanem veszélyes a csapatok harci szellemére
is. Nekem azonban semmi kétségem nincs: amikor eljön majd a megfelelő pillanat, akkor a
Führer képes lesz feltüzelni az emberek harci szellemét.19
Jodl ehhez azt is hozzátehette volna, hogy Hitler a tábornokok sorai közt fellépő lázongást is
le tudja csillapítani majd. 1946-ban a nürnbergi katonai bíróság előtt Manstein elmondta, hogy
ez a megbeszélés volt az utolsó alkalom, amikor Hitler engedélyezte, hogy a katonák bármit
megkérdőjelezzenek vagy vitassanak.20 Az augusztus 15-i jüteborgi katonai szemlén Hitler
megismételte a tábornokoknak: szilárd elhatározása, hogy „erővel oldja meg a cseh kérdést”, és
egyetlen tisztnek sem volt mersze (de engedélye sem) ahhoz, hogy akár egyetlen szóval is
ellenezze a Vezér elhatározását.
Beck látta, hogy legyőzték, s hogy főleg saját tiszttársai gerinctelensége miatt szenvedett
vereséget, ezért augusztus 18-án lemondott a hadsereg vezérkari főnöki posztjáról. Megpróbálta
rábeszélni Brauchitschot, hogy kövesse a példáját, a hadsereg parancsnoka azonban most már
Hitler hipnotikus hatása alá kezdett kerülni. Ebben kétségtelenül segítségére volt annak a nőnek
a nácik iránti lelkesedése, akit éppen most készült feleségül venni.106 Ahogy Hassell mondta
róla: „Brauchitsch eggyel beljebb gombolja a gallérját, és így szól: – Katona vagyok;
kötelességem az engedelmesség!”21
Rendes körülmények között a hadsereg vezérkari főnökének lemondása egy válság közepén,
kiváltképpen, ha ekkora köztiszteletnek örvendő tisztről van szó, mint Beck tábornok volt,
vihart okozott volna katonai körökben, sőt még külföldön is visszhangot keltett volna. Hitler
azonban most is tanúságot adott ravaszságáról. Noha azonnal és roppant megkönnyebbüléssel
elfogadta Beck lemondását, megtiltotta, hogy erről a sajtóban egy szó is elhangozzék; még a
kormánylapok és a katonai újságok sem írhatták meg a hírt. Hitler a visszavonult tábornoknak
és tiszttársainak is megparancsolta, hogy ne beszéljenek róla. Nem lenne jó, ha a brit és a
francia kormány megneszelné, hogy e kritikus pillanatban megosztott a német hadsereg
vezetése! Lehetséges, hogy Párizs és London nem is hallott az ügyről október végéig, amikor a
váltást Berlinben hivatalosan is bejelentették. Az ember eljátszhat a gondolattal, hogy ha
hallották volna, máshogyan is alakulhatott volna a történelem; a Führer megbékítésének
politikáját talán nem folytatták volna olyan sokáig.
Hazafiságától és a hadsereg iránti lojalitásától indíttatva maga Beck semmiféle erőfeszítést
nem tett annak érdekében, hogy tudassa a nyilvánossággal visszavonulásának hírét. De
csalódott is volt, mert a vele egyetértők és a háborúval szembeni ellenállását támogatók közül

106
Von Brauchitsch tábornok válópere nyáron befejeződött, és szeptember 24-én feleségül vette Charlotte Schmidt asszonyt.
egyetlen tiszt sem akadt, aki úgy érezte volna, hogy Beck gesztusát követően neki is le kellene
mondania. Meg sem próbálta rábeszélni őket. Ahogy Hassell később mondta róla, „tiszta
Clausewitz volt, Blücher és Yorck egyetlen szikrája nélkül”22, az elvek és a gondolat embere,
nem a cselekvésé. Úgy érezte, hogy Brauchitsch a hadsereg főparancsnokaként cserben hagyta
őt a német történelem egyik döntő pillanatában, s ez elkeserítette. Beck életrajzírója és barátja
évekkel később feljegyezte, milyen „mély keserűséggel” beszélt ezután mindig a tábornok a
régi feletteséről. Ilyenkor felindultságában mindig megremegett, s azt mormolta:
– Brauchitsch jól benne hagyott a lekvárban!23

Beck utódja (bár a kinevezés hírét Hitler heteken át titokban tartotta, egészen a válság
végéig) a hadsereg vezérkari főnökének posztján az ötvennégy esztendős Franz Halder volt.
Régi bajor katonacsaládból származott, tábornok volt már az apja is. Halder tüzérkiképzést
kapott, s az első világháborúban fiatal tisztként Rupprecht bajor trónörökös törzsében szolgált.
Bár a háború utáni első müncheni időkben Röhm barátja volt, s ez esetleg gyanússá tehette
volna személyét Berlinben, gyorsan emelkedett a hadsereg ranglétráján, és az u-tolsó egy évben
Beck helyetteseként szolgált. Sőt: maga Beck is őt ajánlotta utódjául Brauchitschnak, mivel
biztos volt abban, hogy helyettese osztja az ő nézeteit.
Halder lett az első bajor és az első katolikus, aki valaha is a német vezérkar élére került:
kinevezése szakítást jelentett a tisztikar régi protestáns porosz hagyományával. A széleskörű
intellektuális érdeklődéssel felvértezett Halder, aki különösen a matematikát és a növénytant
kedvelte (a róla alkotott első benyomásom szerint inkább a matematika vagy a
természettudományok professzorának tűnt, mint katonának), és buzgó keresztény volt,
kétségtelenül rendelkezett azokkal a szellemi és lelki tulajdonságokkal, amelyek Beck igazi
örökösévé avatták. A kérdés csak az volt, hogy egykori főnökéhez hasonlóan belőle is hiányzik-
e az a tulajdonság, hogy a döntő pillanatban cselekvésre szánja el magát, és ha nem hiányzik
belőle, akkor rendelkezik-e olyan jellemerővel, hogy figyelmen kívül hagyja a Führernek tett
hűségesküjét, és elszántan ellene forduljon. Beckhez hasonlóan, tudniillik, Halder is tudott a
Hitlerrel szemben egyre terjedő összeesküvésről, ha maga nem is volt még benne, és megint
csak Beckhez hasonlóan ő is hajlandó volt támogatni az összeesküvőket. A vezérkar új
főnökének pozíciójában kisvártatva ő lett a Harmadik Birodalom diktátorának megbuktatására
szőtt első komoly összeesküvés kulcsfigurája.

A HITLER ELLENI ÖSSZEESKÜVÉS KEZDETE

Öt és fél esztendei nemzetiszocializmus után a Hitlerrel szemben álló kevesek számára
nyilvánvaló volt, hogy kizárólag a hadsereg rendelkezik a Führer megbuktatásához szükséges
fizikai erővel. A munkásság, a középosztály és az elit még ha meg akarta volna is buktatni, sem
rendelkezett semmilyen szükséges eszközzel. A náci pártcsoportokon kívül nem voltak
szervezeteik, s természetesen fegyvertelenek voltak. Noha később sokat írnak majd a német
„ellenállási mozgalomról”, az kezdettől mindvégig roppant gyenge és apró maradt; az biztos,
hogy vezetése maroknyi bátor és tisztességes emberből állt, követőik azonban nem voltak.
Elismerhetjük, hogy az ellenállás puszta létének fenntartása is nehéz volt a terror és
kémkedés eszközeivel irányított rendőrállamban. Továbbá hogyan kelhetne fel egy apró csoport
(vagy akár egy nagy is, ha létezett volna) az SS gépfegyvereivel, tankjaival és lángszóróival
szemben?
Kezdetben a Hitlerrel szembeni maroknyi ellenálló a polgári személyek közül került ki;
amint láttuk már, a tábornokok nagyon jól érezték magukat abban a rendszerben, amely
szétzúzta a versailles-i béke által szabott korlátokat, és azzal a részegítő és hagyományos
feladattal látta el őket, hogy újra nagy hadsereget építsenek ki. Ironikus módon az ellenállásnak
eleinte élére álló civilek korábban fontos beosztásokban szolgálták a Führert, s legtöbbjüket
eredetileg lelkesítette a nácizmus. Buzgalmuk csak 1937-ben apadt el, amikor ráébredtek, hogy
Hitler egy szinte bizonyosan vesztes háború irányába vezeti Németországot.
Az egyik első ilyen ébredő Carl Goerdeler volt, Lipcse polgármestere, akit még Brüning
nevezett ki az árak biztosának, s Hitler alatt további három évet szolgált e posztján. A lelkében
konzervatív és monarchista férfi, aki hívő protestáns, jó szervező, energikus és értelmes, ám
indiszkrét és makacs férfi volt, 1936-ban szakított a nácikkal azok antiszemitizmusa és lázas
újrafegyverkezése miatt, ezért mindkét posztjáról lemondott, és szívvel-lélekkel belevetette
magát a Hitlerrel szembeni ellenállásba. Első cselekedeteinek egyike az volt, hogy 1937-ben
Franciaországba, Angliába és az Egyesült Államokba utazott, hogy diszkréten figyelmeztessen
a náci veszedelemre.
Két későbbi konspirátor: Johannes Popitz porosz pénzügyminiszter és dr. Schacht későbben
eszmélt a valóságra. A Németország gazdaságának háborús célokra történő átalakításában tett
kiemelkedő szolgálataikért korábban mindketten megkapták a legmagasabb náci kitüntetést, az
aranyjelvényt. És mindketten 1938-ban kezdtek rájönni Hitler valódi céljára. A jelek szerint az
ellenállók belső köre a múltjuk és a jellemük miatt egyikükben sem bízott meg teljesen. Schacht
túlságosan opportunista volt; Hassell a naplójában tette azt a megjegyzést, hogy a Reichsbank
elnöke képes arra, hogy „így beszéljen, aztán úgy cselekedjék”. Ezt a véleményt Hassell szerint
Beck és von Fritsch tábornok is osztotta. Popitz csillogó eszű, de ingatag férfi volt. A görög
kultúra kiváló tudósa és egyben eminens közgazdász Beck tábornokkal és Hassellel együtt a
Szerdai Klub tagja volt. Ez a társaság tizenhat értelmiségiből állt, akik hetente egyszer jöttek
össze, hogy filozófiáról, történelemről, művészetről, természettudományról és irodalomról
beszélgessenek, s az idő teltével (sőt elteltével, mert túl későn) ők váltak az ellenállás egyik
központjává.
Ulrich von Hassell az ellenállás vezetőinek egyfajta külügyi tanácsadója lett. Az abesszin,
majd később a spanyol polgárháború alatt Rómából küldött nagyköveti jelentései zsúfolva
voltak a Berlinnek szóló tanácsokkal arról, hogyan kell Olaszországot konfliktusban tartani
Nagy-Britanniával és Franciaországgal, s így megőrizni Németország oldalán. Később
félelembe ejtette az a kilátás, hogy nemcsak a Franciaország és Anglia elleni háború, de még az
Olaszországgal fenntartott szövetségi viszony is végzetessé válik Németország számára. Noha
túlságosan művelt volt ahhoz, hogy a megvetésen kívül mást is érezhessen a
nemzetiszocializmus vulgaritása iránt, mégsem önként mondott le a rezsim szolgálatáról. A
Hitler által irányított 1938. február 4-i nagy katonai, politikai és külügyi átrendezés során
hajították ki a diplomáciai szolgálatból. Hassell régi hannoveri nemesi család sarja volt, s a
német hadiflotta megalapítójának, Tirpitz vezértengernagynak a leányát vette nőül. Tetőtől
talpig a régi iskola szerinti úriember volt, és osztálya megannyi tagjához hasonlóan neki is a
nácik kezén elszenvedett sérelem sokkja kellett ahhoz, hogy valamennyire is körülnézzen,
mihez foghatna a megbuktatásuk érdekében. Attól fogva ez az érzékeny, értelmes, nyugtalan
ember e feladatnak szentelte magát, s végül, mint látni fogjuk, barbár körülmények között az
életét is feláldozta az ügyért.
Voltak még más, a fentieknél kevésbé ismert és többnyire fiatalabb emberek, akik kezdettől
ellene voltak a náciknak, és fokozatosan összekerülve különféle ellenálló körökbe tömörültek.
Az egyik csoport legjobb elméje Ewald von Kleist földbirtokos volt, a nagy költő
leszármazottja. Szorosan együttműködött az egykori szociáldemokrata Ernst Niekisch-sel, a
Widerstand (Ellenállás) főszerkesztőjével és Fabian von Schlabrendorffal, a fiatal ügyvéddel,
aki Viktória királynő magánorvosának és bizalmas tanácsadójának, báró von Stockmarnak volt
a dédunokája. Az ellenállók között dolgozott több egykori szakszervezeti vezető, például Julius
Leber, Jakob Kaiser és Wilhelm Leuschner is. A konspirációk mélyülésével az összeesküvők
értékes segítőjévé vált két Gestapo-tisztségviselő is: Artúr Nebe, a bűnügyi rendőrség feje és
Bernd Gisevius, egy fiatal hivatásos rendőrtiszt. Az utóbbi lett az amerikai ügyészek kedvence
Nürnbergben, és egy könyvet is írt, amely jelentős fényt vet a Hitler-ellenes összeesküvésekre,
bár a legtöbb történész mind a könyvet, mind a szerzőjét nem kevés kritikával kezeli.
 Számos tiszteletreméltó német család sarja vett részt a különböző konspirativ csoportokban:
gróf Helmuth von Moltke, a híres marsall dédunokaöccse, aki később a Kreisau Kör néven
ismert, ifjú idealistákból álló ellenállási csoportot hozta létre; gróf Albrecht Bernstorff, az első
világháború során szolgáló washingtoni német nagykövet unokaöccse; Freiherr Karl Ludwig
von Guttenberg, egy félelmet nem ismerő katolikus havilap szerkesztője; és Dietrich
Bonhoeffer lelkipásztor, aki mindkét ágról kiváló protestáns lelkészek leszármazottja volt,
Hitlert az Antikrisztusnak tekintette, s hitt abban, hogy a Führer „eltávolítása” keresztényi
kötelesség.
Ε bátor férfiaknak majd mindegyike állhatatosan kitartott egészen addig, amíg elfogatásuk és
megkínzatásuk után kötéllel vagy bárddal kivégezték őket, vagy némelyiküket egyszerűen meg
nem gyilkolta az SS.
A polgári ellenállás e kicsiny magjának jó ideig kevéssé sikerült felkeltenie a hadsereg
érdeklődését a tevékenysége iránt. Von Blomberg marsall Nürnbergben így vallott: „1938-39
előtt a német tábornokok nem álltak szemben Hitlerrel. Nem volt okuk a szembeállásra, mivel
azokat az eredményeket produkálta, amelyeket elvártak tőle.” Volt ugyan némi kapcsolat
Goerdeler és von Hammerstein tábornok között, de a német hadsereg egykori főparancsnoka
1934 óta nyugállományban volt, és kevés befolyással rendelkezett az aktív tábornokokra. A
rezsim kezdetekor Schlabrendorff kapcsolatba került Hans Oster ezredessel, az OKW felderítő
szolgálata, az Abwehr vezetőjének, Canaris tengernagynak a legfőbb munkatársával, akiről
kiderült, hogy nemcsak állhatatosan náciellenes, hanem arra is hajlandó, hogy megpróbáljon
hidat építeni a katonák és a civilek közé. A tábornokokat azonban csak 1937–38 telén sokkolta
meg több ízben egymás után Hitler azzal, ahogyan elhatározta a háborút, majd átszervezte a
hadvezetést, saját magát helyezve a csúcsra, ezt követően pedig elbánt von Fritsch tábornokkal;
némelyikük most már ráébredt, mekkora veszélyt jelent a náci diktátor Németországra. Beck
tábornoknak 1938 augusztus végén, a cseh válság mélyülése idején történő lemondása újabb
katonai vezetők szemét nyitotta fel. S noha Beck példáját reményei ellenére egyetlen tiszttársa
sem követte, annyi azonnal világossá vált, hogy a bukott vezérkari főnök volt az egyetlen
személy, aki köré egyaránt odatömörülhettek a nyakas tábornokok és a polgári ellenzék vezetői.
Mindkét csoport tisztelte Becket, és bízott benne.
Mindkét csoport számára nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler megállításához most már fegyveres
erőre lesz szükség, s ezzel csak a hadsereg rendelkezik. De a hadseregen belül ki szedje össze
ezt a szükséges erőt? Hammerstein nem fogja, sőt még Beck sem, hiszen mindketten
nyugállományban vannak már. Rájöttek, hogy olyan tábornokokat kell bevonniuk, akik
Berlinben és Berlin körül jelenleg is csapatok felett diszponálnak, s így hatékonyan, gyorsan
tudnak cselekedni. Halder tábornok, a hadsereg új vezérkari főnöke nem vezényelt csapatokat.
Von Brauchitsch tábornoknak az egész hadsereg a rendelkezésére állt, őbenne viszont nem
bíztak meg teljesen. Hatásköre egyszer majd hasznos lesz, de a konspirátorok úgy érezték, hogy
ténylegesen csupán az utolsó pillanatban vonhatják be majd az összeesküvésbe.
Úgy adódott, hogy gyorsan találtak több fontos tábornokot is, akiket beavathattak a bimbózó
konspirációba. Közülük hárman is a vállalkozás sikeréhez kulcsfontosságú posztokon
szolgáltak: Erwin von Witzleben tábornok a Berlinből és környékéből álló, mindennél
fontosabb Wehrkreis III parancsnoka volt, gróf Erich von Brockdorff-Ahlefeld tábornok a 23.
gyalogoshadosztályból álló potsdami helyőrség parancsnoka, Erich Hoep-ner tábornok pedig
egy Thüringiában állomásozó páncélos hadosztály parancsnoka volt, akinek a katonái szükség
esetén el tudják hárítani a müncheni SS-csapatok Berlin felmentésére irányuló minden
próbálkozását.
A konspirátorok augusztus vége felé formát öltött terve az volt, hogy letartóztatják Hitlert,
mihelyt az kiadja a Csehszlovákia megtámadására vonatkozó végső parancsát, s a saját
népbíróságainak egyike elé hurcolják azzal a váddal, hogy felelőtlen módon európai méretű
háborúba akarta taszítani Németországot, ezért immár alkalmatlan a kormányzásra. Közben
rövid időre katonai diktatúra lenne az országban, azt pedig valamely prominens polgári személy
által vezetett ideiglenes kormány követné. A megfelelő idő elteltével azután konzervatív
demokratikus kormány alakulna majd.
Az államcsíny sikere két olyan tényezőtől függött, amelyhez szükség volt Beck és Halder
tábornokok részvételére. Az első tényező az időzítés volt. Halder elintézte az OKW-nál, hogy
Hitlernek a Csehszlovákia megtámadására vonatkozó végső parancsáról őt 48 órával előre
értesítsék. Ennyi idő alatt végre tudja hajtani a tervet még azelőtt, hogy a csapatok átkelnének a
cseh határon. így nemcsak Hitlert tudja majd letartóztatni, hanem megakadályozhatja a
háborúhoz vezető végzetes lépést is.
A második tényező: Becknek meg kell tudnia előzetesen győzni a tábornokokat, utólag
(Hitler tervezett bűnpere idején) pedig a német népet arról, hogy a Csehszlovákia elleni támadás
a németek elleni háborúba vonná Nagy-Britanniát és Franciaországot is, s ezzel a konfliktus
olyan európai méretű háborúba torkollana, amelyre Németország nincs felkészülve, s amelyet
így megnyerni sem volna képes. Ez volt Beck egész nyáron át küldözgetett emlékeztetőinek a
súlypontja, s ez volt az alapja mindennek, amire most készült: Hitler megdöntésével
megmenteni Németországot attól az európai konfliktustól, amely hite szerint elpusztítaná.
Beck és a világ nagyobbik része közeli jövőjének tragédiája, hogy a nagy háború
lehetőségének megítélésében Hitler dörzsöltebbnek bizonyult frissen lemondott vezérkari
főnökénél. A történelmi érzékkel rendelkező kulturált európai Becknek eszébe sem jutott, hogy
Anglia és Franciaország szándékosan feláldozza majd saját érdekét azzal, hogy nem avatkozik
be, amikor Hitler megtámadja Csehszlovákiát. Becknek volt érzéke a történelemhez, de nem
volt az aktuálpolitikához. Ahhoz viszont Hitlernek volt, nem is kevés! Egy ideje már
megerősítve érezte azt a megítélését, hogy Chamberlain miniszterelnök inkább feláldozza majd
a cseheket, mintsem háborúba szálljon, s ez esetben Franciaország sem fogja teljesíteni a
Prágával szemben vállalt szerződéses kötelezettségét.
A Wilhelmstrasse figyelmét nem kerülték el a New York-i lapokban már május 14-én
megjelent tudósítások, amelyekben e lapok londoni munkatársai a Chamberlain
miniszterelnöknek a Lady Astornál elfogyasztott villásreggelin elhangzott bizalmas
kijelentéseiről számoltak be. Mint az újságírók jelentették, a brit miniszterelnök azt mondta,
hogy sem Nagy-Britannia, sem Franciaország, sőt valószínűleg még Oroszország sem siet majd
német támadás esetén Csehszlovákia segítségére, továbbá hogy a cseh állam nem létezhet
tovább a jelenlegi formájában, s a béke érdekében Nagy-Britannia azt a megoldást pártfogolja,
hogy Németország kapja meg a Szudéta-vidéket. A németeknek az is feltűnt, hogy a brit
alsóházban elhangzott haragos kérdések ellenére Chamberlain nem cáfolta az amerikai
sajtójelentések valóságtartalmát.
Június l-jén a miniszterelnök, ha részben nem hivatalosan is, de beszélt az angol
újságírókkal, s két nappal később a The Times közreadta első vezércikkét abból a sorozatból,
amely hozzájárult a csehek helyzetének aláaknázásához: arra sürgette a cseh kormányt, hogy az
ország kisebbségei számára biztosítsa az „önrendelkezést” még azon az áron is, „ha ez a
Csehszlovákiától való elszakadásukat jelentené”. A lap most első ízben javasolta, hogy
tartsanak népszavazást, amiből kiderül majd, mit akarnak a szudétanémetek és a többiek.
Néhány nap múlva a londoni német nagykövetség arról értesítette Berlint, hogy a Times
vezércikke Chamberlain nem hivatalos megjegyzésein alapult, s az ő nézeteit tükrözi. Június 8-
án von Dirksen nagykövet azt közölte a Wilhelmstrasséval, hogy a Chamberlain-kormány
hajlandó eltűrni, hogy a Szudéta-vidék elszakadjon Csehszlovákiától, feltéve, hogy ezt
népszavazás előzi meg, s „német részről nem szakítják félbe erőszakos intézkedésekkel”.24
Hitler mindezt bizonyára örömmel hallotta. A Moszkvából érkezett hír sem hangzott rosszul.
Június végére gróf Friedrich Werner von Schulenburg, az ottani német nagykövet arról
értesítette Berlint, hogy „aligha valószínű, hogy a Szovjetunió fegyverre keljen egy burzsoá
állam védelmében”.25 Augusztus 3-án Ribbentrop arról értesítette a fontosabb külföldi német
diplomáciai missziókat, hogy Németország kevéssé tart Nagy-Britannia, Franciaország és
Oroszország beavatkozásától a csehszlovák ügyben.26
Ezen a napon, augusztus 3-án küldte Chamberlain lord Runcimant egy roppant furcsa
megbízatással Prágába: „közvetítőként” kellett közreműködnie a Szudéta-válság megoldásában.
Runciman érkezése napján véletlenül éppen Prágában voltam, s miután részt vettem a lord
sajtóértekezletén, és elbeszélgettem kísérete tagjaival, ezt írtam naplómba: „Runciman egész
küldetése gyanús!” Már az útnak a brit alsóházban július 26-án történt bejelentését is magának
Chamberlainnek a kertelése kísérte, ami bizonyára egyedülálló jelenség volt az angol parlament
történetében. A miniszterelnök azt mondta, hogy Runcimant „a csehszlovákiai kormánytól
érkezett kérésnek megfelelően” küldi Prágába. Az igazság azonban az volt, hogy a lordot maga
Chamberlain erőltette rá a cseh kormányra. Runciman utazásának mégsem ez volt a
leghamisabb vonása.
Chamberlain és mindenki más is tudta, hogy lehetetlen és abszurd feladat Runcimannak
„közvetítenie” a cseh kormány és a szudétanémet vezetők között. Mindenki tudta, hogy
Henleinnek, a szudétanémetek vezérének szájából más beszél, így ő önállóan nem
tárgyalóképes partner, a vita tehát Berlin és Prága között folyik. Az első este és a rákövetkező
napokon készített naplójegyzeteimből egyértelműen kiderül, hogy a csehek pontosan tudták:
Chamberlain azért küldte hozzájuk Runcimant, hogy az előkészítse a Szudéta-vidék átadását
Hitlernek. Ócska diplomáciai trükk volt az egész út.
1938 nyara már majdnem véget ért. Runciman ide-oda utazgatott a Szudéta-vidék és Prága
között, s közben egyre barátságosabb gesztusokat tett a szudétanémetek számára, Prágától pedig
egyre keményebben követelte, hogy teljesítsék azok kívánságait. Hitler a tábornokaival és a
külügyminiszterével egyetemben lázasan tevékenykedett. Augusztus 23-án a kiéli öbölben folyó
tengeri hadgyakorlatokon a Führer a Patria nevű óceánjárón látta vendégül Horthy
tengernagyot, Magyarország kormányzóját, és a magyar kormány tagjait. Azt mondta nekik,
hogy sietniük kell, ha részt kérnek a cseh zsákmányból. – Aki az asztalnál akar majd ülni, annak
legalább a konyhában kell segítenie! – mondta.27 Bernardo Attolico olasz nagykövet is jelen
volt a hajón. Amikor megpróbálta kiszedni Ribbentropból „a Csehszlovákia elleni német lépés”
pontos dátumát, kerülő választ kapott a német külügyminisztertől. Nyilvánvaló volt, hogy a
németek nem maradéktalanul bíznak fasiszta szövetségesük diszkréciójában. Lengyelország
felől most már biztosak voltak a dolgukban. Von Moltke varsói nagykövet egész nyáron
folyamatosan azt jelentette Berlinnek, hogy Lengyelország egyrészt megtagadja a
csehszlovákoktól azt a segítséget, hogy átengedi területén a szovjet hadsereget vagy légierőt,
másrészt pedig Józef Beck lengyel külügyminiszter is megéhezett Csehszlovákia területének
egy darabkájára: Teschen környékére. Beck már ekkor tanújelét adta annak a végzetes
szűklátókörűségnek, amin azon a nyáron annyian osztoztak Európában, s ami végül Beck
minden képzeletét felülmúló módon tragikusnak bizonyult.
Az OKW (a Véderő Főparancsnoksága) és az OKH (a hadsereg főparancsnoksága) megállás
nélkül dolgozott. Elkészítették a végső terveket a német fegyveres erők október 1-i
csehszlovákiai betörésének előkészítésére. Augusztus 24-én Jodl ezredes, az OKW munkatársa
sürgős emlékeztetőt írt Hitlernek, amiben hangsúlyozta, hogy „roppant fontos rögzíteni annak
az »incidensnek« a pontos idejét, ami katonai beavatkozásra provokálja majd Németországot”.
Az X nap időzítése ettől függ. Majd így folytatta:
Az X-l napot megelőzően semmiféle olyan előzetes intézkedés nem hozható, amire nincs
ártatlan magyarázat, mivel különben úgy tűnne, hogy mi fabrikáltuk az incidenst.... Ha az
incidens lebonyolítására technikai okokból az esti órák kívánatosak, úgy a rákövetkező nap nem
lehet az X nap, hanem csak az arra következő ... Ε megjegyzések célja: rámutatni arra, hogy a
Wehrmacht mennyire érdekelt az incidensben, s arra is, hogy ezért a Wehrmachtot jó időben
kell tájékoztatni a Führer szándékáról – ha csak az Abwehr részleget is meg nem bízzák az
incidens megszervezésévél.28
 A Csehszlovákia elleni támadásra tett szakavatott előkészületek a nyár végére már nyilván
előrehaladott állapotban voltak. De mi lesz a védelemmel nyugaton, ha a franciák állják a
cseheknek adott szavukat, és támadnak? Augusztus 26-án Jodl, a nyugati fal kiépítésével
megbízott dr. Todt, Himmler és különböző pártfunkcionáriusok kíséretével Hitler a nyugati
erődítmények szemléjére indult. Augusztus 27-én Wilhelm Adam tábornok, a nyugati
országrész szókimondó és tehetséges bajor katonai parancsnoka is csatlakozott a társasághoz, s
a következő két nap során tanúja lehetett annak, mennyire megrészegül a Führer a Rajna-vidék
lakossága által tanúsított lelkes fogadtatástól. Maga Adam inkább megriadt, mint fellelkesült, s
huszonkilencedikén, Hitler magánautójában meglepő jelenetre került sor: Adam azt követelte,
hogy négyszemközt beszélhessen a Führerrel. A tábornok későbbi beszámolója szerint Hitler
nem minden fintorgás nélkül ugyan, de elküldte Himmlert és a többi pártfunkcionáriust. Adam
nem keresgélte a szavakat. Azonnal kinyilatkoztatta, hogy a Nyugati Fal körüli minden
csinnadratta ellenére a rendelkezésére álló katonákkal nem lesz képes azt megvédeni. Hitler
hisztériázni kezdett, és hosszú szóáradatba fogott arról, hogyan tette Németország erősebbé,
mint Anglia és Franciaország együttvéve.
– Gazember az, aki nem tartja ezeket az erődítményeket! – kiabálta.107
Ezzel együtt nemcsak Adam, hanem más tábornokok fejében is erősödtek a kételyek.
Szeptember 3-án Hitler a Berghofra rendelte az OKW és az OKH vezetőit, Keitelt és
Brauchitschot. Megegyeztek abban, hogy a kijelölt csapatokat szeptember 28-án a cseh határ
mentén lévő kiinduló állásaikba helyezik. Az OKW-nak azonban szeptember 27-én délig
bezárólag meg kell tudnia, hogy mikor lesz az X nap. Hitler elégedetlen volt a Fall Grün
hadműveleti tervével, s elrendelte, hogy azt több tekintetben változtassák meg. Schmundt
őrnagynak a megbeszélésről készített jegyzeteiből kiderül, hogy mivel Keitel túlságosan buzgó
talpnyaló volt ahhoz, hogy felemelje a szavát, legalább Brauchitsch ismét felhozta azt a kérdést,
hogy hogyan tudnak majd kitartani nyugaton. Hitler azzal rázta le az okvetetlenkedése hogy
biztosította a tábornokot: parancsot adott a nyugati erődítmények munkálatainak
meggyorsítására.30
Szeptember 8-án Heinrich von Stuelpnagel tábornok találkozott Jodllal, aki naplójában
említést tesz a tábornoknak a nyugati katonai helyzettel kapcsolatos borúlátásáról. Mindkettejük
számára világosodott már, hogy a most kezdődött nürnbergi pártnapok fanatizmusától
felkorbácsolt lelkű Hitler mindenképpen meg akarja szállni Csehszlovákiát, függetlenül attól,
hogy a franciák beavatkoznak-e majd, vagy sem. „El kell ismernem, hogy én is aggódom!” –
írta a rendszerint optimista Jodl.
Másnap, szeptember 9-én Hitler Nürnbergbe hívta értekezletre Keitelt, Brauchitschot és
Haldert. Az értekezlet este 10 órakor kezdődött, másnap hajnali 4 óráig tartott, és (mint Keitel
később bizalmasan közölte Jodllal, az pedig a naplójával) rendkívül viharosnak bizonyult.
Halder csiklandós helyzetben találta magát: ő volt a kulcsfigura abban az összeesküvésben,
amely elszántan készült megbuktatni Hitlert, mihelyt az kiadja a támadási parancsot, s most
mégis neki kellett részletesen elmagyaráznia a vezérkarnak a csehszlovákiai hadjáratra
vonatkozó tervét. Menet közben azután az a kellemetlenség is érte, hogy Hitler cafatokra tépte a
tervet, és leteremtette őt és Brauchitschot félénkségükért és katonai tehetségtelenségükért.31 Jodl
13-án kelt naplójegyzete szerint Keitelt „rettenetesen megrázta” a nürnbergi élmény és a német
hadsereg csúcsán tapasztalt „defetizmus”.
A Führerhez a hadsereg főparancsokságán belüli defetizmusról szóló vádak érkeznek ...
Keitel kijelenti, hogy egyetlen olyan tisztet sem fog megtűrni az OKW-ban, aki kritizál, hajlik a
bizonytalan gondolkodásra és a defetizmusra ... A Führer tudja, hogy a hadsereg parancsnoka
[Brauchitsch] arra kérte vezénylő tábornokait: támogassák próbálkozását, hogy ráébressze a
Führert, milyen kalandot készül megkockáztatni. Neki [Brauchitschnak] már nincs hitele a

107
Jodl naplója szerint Hitler az ennél jóval erősebb Hundsfott kifejezést használta.29 Sword and Swastika című könyvében
Adam tábornok kiadatlan emlékiratai alapján Telford Taylor teljesebb beszámolót közöl az esetről.
Führer szemében.
Nürnbergben tehát hideg, fagyos volt a légkör, és rendkívül sajnálatos, hogy a Führer maga
mögött tudhatja az egész nemzetet, kivéve éppen a hadsereg vezető tábornokait.
Mindez nagyon elszomorította a törekvő fiatal Jodlt, aki Hitlerhez kötötte sorsát.
[Ezek a tábornokok] csak tettekkel tehetik jóvá tisztes módon azt a kárt, amelyet lelki
erőtlenségükkel és fegyelmezetlenségükkel okoztak. Ugyanaz a probléma, mint 1914-ben volt.
A hadseregben csupán egyetlen példa akad az engedetlensegre: a tábornokoké, s az végső soron
arroganciájukból fakad. Már nem tudnak hinni, és nem tudnak engedelmeskedni, mert nem
ismerik el a Führer géniuszát. Sokuk még mindig a világháborús káplárt látja benne, nem pedig
a Bismarck óta legnagyobb államférfit.32
Jodllal szeptember 8-án folytatott tárgyalása során von Stuelpnagel tábornok, a hadsereg
főparancsnokságának I. főszállásmestere, aki be volt avatva Halder összeesküvésébe, az OKW
írásos biztosítékát kérte arra, hogy a hadsereg főparancsnoksága öt nappal a Csehszlovákia
elleni támadás előtt kap majd értesítést Hitler menetparancsáról. Jodl azt felelte, hogy az
időjárás bizonytalansága folytán az öt helyett legfeljebb két nap garantálható. Ennyi azonban
elég volt az összeesküvőknek.
Szükségük volt viszont másféle biztosítékra is: tudniuk kellett, hogy valóban igazuk volt-e
ama feltételezésükben, hogy Anglia és Franciaország háborúba bocsátkozik Németország ellen,
ha Hitler megvalósítja elhatározását, és megtámadja Csehszlovákiát. Elhatározták, hogy
megbízható ügynököket küldenek ki Londonba, nemcsak azért, hogy megtudják, mi a brit
kormány szándéka, hanem azért is, hogy befolyásolják – ha lehetséges – a brit kormány
döntését azzal, hogy tájékoztatják az angolokat: Hitler elhatározta, hogy ősszel egy adott napon
megtámadja Csehszlovákiát, ám a vezérkar, amely ismeri e dátumot, ellenzi a támadást, és
megakadályozása érdekében döntő akcióra is hajlandó, amennyiben Nagy-Britannia mindvégig
szilárdan kitart Hitlerrel szemben.
Az összeesküvők első kiküldöttjét Oster ezredes, az Abwehr munkatársa választotta ki.
Ewald von Kleist augusztus 18-án érkezett Londonba. Berlinből Henderson brit nagykövet, aki
már mindent megadott volna Hitlernek, amit csak akart Csehszlovákiából, azt tanácsolta a brit
külügyminisztériumnak, hogy „nem volna bölcs dolog hivatalosan fogadni” Kleistet.108 Ennek
ellenére a külügyminiszter diplomáciai főtanácsadója és Hitler megbékítésének egyik fő
ellenzője, Sir Robert Vansittart már megérkezése délutánján fogadta Kleistet, Winston
Churchill pedig, aki akkor még a brit politika számkivetettje volt, másnap találkozott vele.
Mindkét államférfira hatást gyakorolt látogatójuk józansága és komolysága. Kleist elismételte
nekik megbízói üzenetét, kihangsúlyozva, hogy Hitler már kitűzte a csehek elleni támadás
időpontját, a tábornokok pedig, akiknek legtöbbje Hitler ellen van, cselekedni fognak az
ügyben, ám ha az angolok tovább folytatják Hitler meg-békítését, ezzel kihúzzák a tábornokok
lába alól a talajt. Ha Anglia és Franciaország nyilvánosan deklarálja, hogy nem marad tétlen,
amíg Hitler Csehszlovákia ellen küldi hadait, és ha egy prominens brit államférfi a náci
agresszió várható következményeivel kapcsolatos komoly figyelmeztetést intéz
Németországhoz, akkor a német tábornokok a maguk részéről akcióba fognak lépni, hogy
megállítsák Hitlert.34
Churchill ékesszóló levelet adott Kleistnek, hogy vigye vissza Németországba a bajtársai
támogatására:
Bizonyos vagyok abban, hogy amennyiben a német hadsereg vagy légierő nagy számú
egysége átlépi Csehszlovákia határát, az a világháború újrakezdését fogja maga után vonni.
Ugyanúgy, mint 1914 júliusának végén, most is bizonyos vagyok abban, hogy Anglia
Franciaország oldalán fog menetelni ... Könyörgöm Önökhöz, ne engedjék magukat félrevezetni
108
Egy augusztus 6-án keltezett német külügyminisztériumi emlékeztető szerint Henderson egy magánjellegű összejövetelen
megjegyezte a jelen lévő németeknek, „hogy Nagy-Britanniának esze ágában sincs akár egyetlen tengerész vagy pilóta életét is
kockáztatni Csehszlovákiáért, és hogy bármilyen értelmes megoldást elfogadnának, feltéve, hogy nem történik az érdekében
erőszakos kísérlet.33
e tekintetben ...109
Vansittart elég komolyan vette Kleist figyelmeztetését ahhoz, hogy azonnal jelentést küldjön
róla a miniszterelnöknek és a külügyminiszternek egyaránt, s bár Chamberlain a Lord
Halifaxhoz írott levelében azt mondja, hajlik arra, hogy „sokat levonjak abból, amit [Kleist]
mond”, így folytatja: „nem vagyok biztos benne, hogy semmit sem kellene tennünk.”36 Végül
annyit tett, hogy némi publicitást követően augusztus 28-án „konzultációra” rendelte Londonba
Hendersont.
Két feladatot adott berlini nagykövetének: intézzen komoly figyelmeztetést Hitlerhez,
valamint titokban készítsen elő valamilyen „személyes érintkezést” közte és a Führer között.
Henderson a saját elmondása szerint rábeszélte a miniszterelnököt, hogy vonja vissza az első
utasítást.37 A másodikat annál nagyobb örömmel igyekezett végrehajtania.110
Ez volt az első lépés München és Hitler legnagyobb vértelen győzelme felé.
A berlini összeesküvők, akik nem tudtak Chamberlain kurzusának e fordulatáról, további
kísérleteket tettek a brit kormány figyelmeztetésére. Augusztus 21-én Oster ezredes egy
ügynökén keresztül figyelmeztette a berlini brit katonai attasét arról, hogy Hitler szeptember
végén szándékozik megszállni Csehszlovákiát. „Ha külföldön határozott cselekvéssel az utolsó
órában rá lehet kényszeríteni Hitlert arra, hogy visszalépjen pillanatnyi szándékaitól, ezt a
csapást nem fogja túlélni” – szólt az üzenet a briteknek. „Hasonlóképpen, ha háborúra kerül sor,
Franciaország és Anglia beavatkozása a rezsim bukását vonja maga után.” Sir Nevile
Henderson kötelességtudóan továbbította Londonba az üzenetet, de „nyilvánvalóan elfogultnak,
és nagy mértékben propagandán alapulónak” minősítette. A kellemes modorú brit nagykövet
szemén a válság mélyültével egyre vastagabb hályog ült.
Halder tábornok úgy érezte, hogy az összeesküvők nem eléggé hatékony módon juttatták el
üzenetüket a briteknek, így szeptember 2-án saját küldöttét indította útnak Londonba. Hans
Boehm-Tettelbach alezredesnek, a hadsereg nyugállományú tisztjének az volt a feladata, hogy
lépjen érintkezésbe a brit hadügyminisztériummal és a katonai titkosszolgálattal. Noha saját
elmondása szerint az ezredes több fontos személyiséggel is találkozott Londonban, a jelek
szerint egyikükre sem gyakorolt különösebb benyomást.
Az összeesküvők utolsó kétségbeesett próbálkozásra ragadtatták magukat annak érdekében,
hogy a briteket határozott kiállásra bírják: a berlini külügyminisztériumot és a londoni német
nagykövetséget vették igénybe. A nagykövetség tanácsosa és ügyvivője Theodor Kordt volt,
akinek Erich nevű öccse Ribbentrop titkárságát vezette a berlini külügyminisztériumban. A
fivérek von Weizsäcker bárónak, a rangelső államtitkárnak, a minisztérium eszének a védencei
voltak; a háború után von Weizsäcker nagy hűhóval bizonygatta állítólagos náciellenességét,
ám szinte mindvégig hűen szolgálta Hitlert és Ribbentropot. A háborúban zsákmányolt
külügyminisztériumi dokumentumokból azonban kiviláglik, hogy ebben az időben ő is ellenezte
a Csehszlovákia elleni agressziót, mégpedig ugyanazért, mint a tábornokok: mert vesztes
háborúhoz vezetne. Weizsäcker hallgatólagos tudomásával és a Beckkel, Halderrel és
Goerdelerrel folytatott konzultációkat követően megegyezés született, hogy Theodor Kordt
109
Kleist augusztus 23-án tért vissza Berlinbe, s megmutatta Churchill levelét Becknek, Haldernek, Hammersteinnek,
Canarisnak, Osternek, és az összeesküvés más résztvevőinek. A Nemesis of Power c. műve 413. oldalán Wheeler-Bennett azt
írja, hogy a háború után Fabian von Schlabrendorfftól kapott magánjellegű információja szerint Canaris két másolatot készített
a levélről: egyet magának, egyet pedig Beck számára. Az eredetit Kleist a pomerániai Schmenzinben lévő saját házában rejtette
el, ahol az 1944. július 20-i, Hitler elleni merényletkísérletet követően a Gestapo megtalálta. Ε levél is hozzájárult ahhoz, hogy
Kleistet az egyik népbíróságon halálra ítéljék: az ítéletet 1945. április 16-án hajtották végre. Churchill levelének tartalmát
voltaképpen korábban ismerték meg a német hatóságok, mint azt az összeesküvők feltételezték volna: kivonatát megtaláltam a
német külügyminisztérium egyik emlékeztetőjében, amely ugyan datálatlan, de benyújtása bizonyítottan 1938. szeptember 6-án
történt. Jelzése: „Kivonat Winston Churchillnek egy német bizalmasához írott levélből”.35
110
„Őszintén úgy hiszem, eljött annak a pillanata, hogy Prágát jól megszorongassák” – írta Berlinből a nagykövet Lord
Halifaxnak július 18-án. – „... Ha Benes nem tudja kielégíteni Henleint, akkor egyetlen szudétanémet vezetőt sem tud
kielégíteni ... Kellemetlenkednünk kell a cseheknek.”38 Érthetetlennek tűnik, miért nem tudta még mindig Henderson, hogy
Henlein csupán eszköz Hitler kezében, akinek az utasításai értelmében követeléseit olyan mértékben kellett fokoznia, hogy
Benes gyakorlatilag képtelen legyen azok „kielégítésére”. Ld. feljebb, 221 . o.
vigyen egy utolsó figyelmeztetést a Downing Streetre. A nagykövetség tanácsosaként a brit
hatóságoknál tett látogatása nem lesz gyanús.
Az információ, amit szeptember 5-én este Chamberlain bizalmas tanácsadójával, Sir Horace
Wilsonnal közölt, olyan fontosnak és sürgősnek tűnt, hogy Wilson hátulról becsempészte
Kordtot a Downing Streetre, a külügyminiszter dolgozószobájába. A hírhozó kertelés nélkül
közölte Lord Halifax-szal, hogy Hitler szeptember 16-ra tervezi az általános mozgósítást, a
Csehszlovákia elleni támadás legkésőbbi időpontját október l-re tűzték ki, a német hadsereg
arra készül, hogy a végső támadási parancs kiadásának pillanatában lecsap Hitlerre, és akkor jár
sikerrel, ha Nagy-Britannia és Franciaország szilárd marad. Halifax azt is megtudhatta, hogy
Hitlernek a nürnbergi pártnapokat záró szeptember 12-i beszéde robbanni fog, s kiválthat egy
olyan helyzetet, amelyben mindenki kiteríti majd a csehszlovákiai kártyáit: ez lesz az a pillanat,
amikor Nagy-Britanniának szembe kell szállnia a diktátorral.30
A Downing Streeten folyamatosan ápolt személyes kapcsolatai és a brit külügyminiszter
előtt ez alkalommal megnyilvánuló nyíltsága ellenére Kordt sem tudta, hogy merről fúj à
londoni szél. Mindenki máshoz hasonlóan azonban harmadnapra már ő is sejteni kezdte:
szeptember 7-én a londoni The Times közreadta híres vezércikkét.
A csehszlovák kormánynak érdemes volna fontolóra vennie, hogy teljességgel kizárja-e azt
az elgondolást, amely több helyütt is tetszésre talált: azt, hogy homogénebb állammá tegye
Csehszlovákiát azon idegen ajkú peremnépességek kiválása útján, amelyek szomszédosak azzal
a nemzettel, amellyel fajilag egységet alkotnak ... A homogén állammá válás előnyei
Csehszlovákia számára meghaladhatják annak a nyilvánvaló hátrányait, hogy elveszíti a
határvidék szudétanémet körzetét.
A vezércikkben nem esett említés arról a nyilvánvaló tényről, hogy a Szudéta-vidéknek
Németország részére történő átengedésével a csehek elveszítik mind Csehországnak a
hegyvidék alkotta természetes védelmét, mind pedig az erődítményekből álló „cseh Maginot-
vonalukat”, s ezzel védtelenek maradnak a náci Németországgal szemben.
Noha a brit külügyminisztérium sietve cáfolta, hogy a The Times vezércikke a kormány
nézetét tükrözné, Kordt másnap azt táviratozta Berlinbe, hogy a cikk esetleg „a miniszterelnök
környezetéből származó sugallat eredménye”. Még hogy esetleg!
A II. világháborút követő válságok sújtotta korunkban nehéz már felidézni azt a sötét, szinte
elviselhetetlen feszültséget, amely eluralkodott az európai fővárosokon, amint a szeptember 6-
án kezdődő nürnbergi pártnapok rendezvénysorozata a 12-ére kitűzött végéhez közeledett,
amikor Hitler mond majd záróbeszédet, s várhatóan kihirdeti a világ számára a
Csehszlovákiával kapcsolatos végső döntését: béke lesz, vagy háború? Azon a héten
történetesen a válság gyújtópontjában, Prágában tartózkodtam, s furcsának tűnt előttem, hogy a
németek által a Szudéta-vidéken szabadjára engedett erőszak, a Berlinből érkező fenyegetőzés,
a brit és a francia kormány által az engedékenység érdekében rájuk gyakorolt nyomás ellenére,
sőt az attól való félelem ellenére is, hogy szövetségeseik cserbenhagyják őket, a cseh főváros a
lehető legnyugodtabb képét mutatta – legalábbis kifelé.
Szeptember 5-én Benes elnök, aki felismerte, hogy döntő lépést kell tennie a béke
megmentése érdekében, a Hradzsin palotába hívta Kundt és Sebekovsky szudétanémet
vezetőket, s felszólította őket arra, hogy adják írásba összes követelésüket. Bármik is legyenek e
követelések, teljesíteni fogja őket. – Istenem! – kiáltott fel másnap Karl Hermann Frank, a
szudétanémetek helyettes vezetője. – Mindent megadtak! – A szudétanémet politikusok és
berlini főnökeik azonban éppen ezt akarták elkerülni. Szeptember 7-én a Németországból kapott
instrukciónak megfelelően Henlein minden tárgyalást megszakított a cseh kormánynyal.
Ürügyül valami Moravská-Ostravában történt állítólagos cseh rendőri túlkapásokat hozott fel.
Szeptember 10-én Göring harcias beszédet mondott a nürnbergi pártnapokon. „Európa egyik
apró sarka zaklatja az emberi nemet... Ez a szánalmas pigmeusfaj [a csehek] elnyom egy
kultúrnépet, s mögötte ott van Moszkva és a zsidó ördög örök maszkja.” Benes szintén aznap
mondott rádióbeszéde azonban nem reagált Göring támadására; az elnök nyugodt,
méltóságteljes felhívást adott ki a nyugalom, a jóindulat és a kölcsönös bizalom megőrzésére.
A felszín alatt azonban feszültek voltak a csehek. A cseh rádió előcsarnokában
összetalálkoztam dr. Benessel a beszéde után. Komor arcából úgy tűnt, tökéletesen tisztában
van rettenetes helyzetével. A Wilson pályaudvar és a repülőtér zsúfolva volt a biztonságosabb
vidékekre kétségbeesetten igyekvő zsidókkal. Azon a hétvégén gázálarcokkal látták el a
lakosságot. Párizsból úgy szólt a hír, hogy a francia kormány kezd pánikba esni a háborús
kilátások miatt, a londoni jelentések pedig azt sugallták, hogy Chamberlain kétségbeesett
intézkedéseket fontolgat Hitler követeléseinek kielégítésére – de persze a csehek terhére.
Így hát egész Európa várta, hogy mit mond majd Hitler Nürnbergben szeptember 12-én. A
Führernek a pártnapok utolsó napján az óriási stadionba gyűlt náci fanatikusok örömittas
tömege előtt mondott beszéde brutális és bombasztikus volt, s noha csakúgy csepegett belőle a
cseh állammal és különösen a cseh elnökkel szembeni gyűlölet, mégsem hirdetett háborút.
Későbbre halasztotta döntését, illetve csak annak nyilvános bejelentését, mert a zsákmányolt
német dokumentumokból kiderült, hogy akkorra már kijelölte a támadás időpontját, október l-
jét. Most egyszerűen csak annyit követelt, hogy a cseh kormány „szolgáltasson igazságot” a
szudétanémeteknek. Ha ezt elmulasztaná, akkor majd Németország gondoskodik róla, hogy
megtegye.
Hitler kitörése komoly utóhatásokkal járt. A Szudéta-vidéken felkelést robbantott ki a
beszéd: két napon át tartó vad harc után a cseh kormány csak katonaság odavezénylésével és a
rendkívüli állapot kihirdetésével tudta megfékezni az indulatokat. Henlein átiszkolt a határon
Németországba, s ott azt hirdette, hogy immár nincs más megoldás, mint átadni
Németországnak a Szudéta-vidéket.
Láttuk már, hogy Londonban is ez a megoldás kezdett a legrokonszenvesebbnek tűnni, ám
mielőtt tovább léphettek benne, meg kellett szerezni Franciaország egyetértését hozzá. A Hitler
beszédét követő napon, szeptember 13-án a francia kabinet egész napos ülést tartott, s ezen
továbbra is reménytelenül megosztott maradt abban a kérdésben, hogy teljesítse-e a
Csehszlovákiával szemben a küszöbön állónak látszó német támadás esetén fennálló
kötelezettségét. Aznap este Sir Eric Phipps párizsi brit nagykövetet az Opera Comique
előadásáról hívták ki, hogy sürgős megbeszélésre menjen Daladier miniszterelnökhöz. Az
utóbbi azzal a kéréssel folyamodott Chamberlainhez, hogy próbálja azonnal megkötni a
legkedvezőbb alkut a német diktátorral.
Feltehetjük, hogy Mr. Chamberlaint aligha kellett ezért sürgetni. Még aznap este tizenegy
órakor a brit miniszterelnök sürgős üzenetet küldött Hitlernek:

Az egyre kritikusabb helyzetre való tekintettel azt javaslom, hogy a békés megoldás megkeresésének céljával
azonnal meglátogatnám Önt. Légi úton jönnék, és készen vagyok a holnapi indulásra.
Szíveskedjék jelezni a legkorábbi időpontot, amikor fogadni tud, valamint a találkozó javasolt helyszínét.
Hálás volnék mihamarabbi válaszáért.40

Két órával korábban Theodor Kordt, a londoni német ügyvivő azt táviratozta Berlinbe, hogy
Chamberlain sajtótitkára közölte vele: a miniszterelnök „hajlandó megvizsgálni a
legmesszehatóbb német javaslatokat, beleértve a népszavazást is, részt venni azok
megvalósításában, és nyilvánosan támogatni őket”.41
A majd Münchenben tetőző megadási folyamat megkezdődött tehát.

CHAMBERLAIN BERCHTESGADENBEN: 1938.

SZEPTEMBER 15.
– Atyaúristen! – ('Ich bin vom Himmel gefallen!') kiáltott fel Hitler, amikor elolvasta
Chamberlain üzenetét.42 Megdöbbent, de nagyon élvezte, hogy a hatalmas Brit Birodalom sorsát
a kezében tartó férfi eljön hozzá, hogy kérlelje, és hízelgett neki, hogy a hatvankilenc éves
ember, aki addig sohasem ült még repülőgépen, vállalja a kedvéért a hét órás repülőutat a
Németország túlsó végén lévő Berchtesgadenbe. Hitlerben még annyi jóindulat sem volt, hogy
valahol a Rajna mentén találkozzon vendégével, ami a felére csökkentette volna a távolságot.
Akármilyen lelkesek voltak is az angolok,111 akik úgy tűnik, azt hitték, hogy
miniszterelnökük azért teszi meg a hosszú utat, hogy végrehajtsa azt, amit Mr. Asquith és Sir
Edward Grey elmulasztott 1914-ben, nevezetesen, hogy figyelmeztesse a németeket: egy kisebb
hatalommal szembeni bármilyen agressziójuk nem csak Franciaországot, hanem Nagy-
Britanniát is hadba állítja ellenük – a bizalmas német iratokból és a későbbi eseményekből
azonban egyértelműen kiderül, hogy Hitler rájött: Chamberlain látogatása égből pottyant
alkalmat jelent az ő számára. A londoni német nagykövetség már értesítette arról, hogy a brit
vezető készen áll „a legmesszehatóbb német javaslatok” támogatására is, tehát bizonyos lehetett
abban, hogy Chamberlain látogatása újabb biztosítékát jelenti annak, amit ő, a Führer
mindvégig szilárdan hitt: Anglia és Franciaország nem fog beavatkozni Csehszlovákia
érdekében. A miniszterelnök még egy órát sem töltött a Führer társaságában, amikor az utóbbi
helyzetértékelése máris bizonyossággá változott.
Diplomáciai csatározással kezdődött a találkozó, bár szokása szerint most is főleg Hitler vitte
a szót.43 Chamberlain gépe szeptember 15-én délben landolt a müncheni repülőtéren. A
miniszterelnököt nyitott autón vitték át a pályaudvarra, ahol különvonatra szállt, s azzal tette
meg a három órás utat Berchtesgadenig. Út közben nem tudta nem észrevenni az ellenvágányon
egymás után az övével szembe haladó, csapatokkal és tüzérséggel zsúfolt katonavonatokat.
Hitler nem ment ki elé az állomásra: a Berghof legfelső lépcsőjén állva fogadta előkelő
látogatóját. Dr. Schmidt, a német tolmács később úgy emlékezett, hogy esni kezdett az eső,
elsötétült az ég, és felhőkbe burkolóztak a hegyek. Délután négy óra volt, s Chamberlain hajnal
óta eddig egyfolytában utazott.
Uzsonna után Hitler és Chamberlain felmentek a lépcsőn Hitler második emeleti
dolgozószobájába, ugyanoda, ahol hét hónappal azelőtt Schuschniggot fogadta a diktátor.
Henderson nagykövet ismételt kérésére Ribbentropot kihagyták a tárgyalásból. Ez annyira
feldühítette a hiú külügyminisztert, hogy másnap furcsa, de jellemző udvariatlansággal nem volt
hajlandó átadni az angoloknak az előző napi megbeszélésről Schmidt által készített jegyzeteket,
s Chamberlain a továbbiakban kénytelen volt a saját emlékezetéből felidézni, hogy mit is
mondott ő, és mit Hitler.
Ahogyan a beszédeiben is szokta, Hitler hosszú tirádával kezdte a beszélgetést: elsorolta,
hogy mi mindent tett a német nép, a béke és az angol–német rapprochement érdekében. Már
csak egy probléma van hátra, s elhatározott szándéka, hogy így vagy úgy, de megoldja. A
Csehszlovákiában élő hárommillió németnek „vissza kell térnie” a Birodalomba.112

Nem kívánja [írta Schmidt a hivatalos beszámolójában], hogy bármiféle kétség merüljön fel abszolút
elhatározott szándékával kapcsolatban: nem tűri tovább, hogy egy kicsi, másodrendű ország úgy bánjon a
hatalmas, ezeréves Német Birodalommal, mintha az valami alacsonyabb rendű dolog volna ... Ő negyvenkilenc
esztendős, és ha Németországnak világháborúba kell keverednie a csehszlovák kérdés miatt, akkor még férfikora
teljében kívánja átvezetni országát a válságon ... Természetesen sajnálná, ha a probléma világháborút kellene,
hogy eredményezzen. Ennek veszélye azonban nem képes eltántorítani őt elszánt szándékától ... Ezért bármilyen
háborúval, még egy világháborúval is szembenéz. A világ többi része tegyen, amit akar. Ő egyetlen lépésnyit
sem fog engedni.

111
Még Chamberlain külpolitikájának a brit sajtóban és a parlamentben működő legelszántabb kritikusai is melegen ünnepelték
a miniszterelnököt, amiért hajlandó Berchtesgadenbe utazni. Az udvari költő, John Masefield által az alkalomra írott, „Neville
Chamberlain” című, dicshimnusznak beillő költeményt szeptember 16-án közölte a The Times.
112
Chamberlain, aki a jelek szerint nem rendelkezett kiterjedt ismeretekkel a német történelemről, Hitlerrel folytatott tárgyalása
során és otthon, az alsóháznak adott beszámolójában egyaránt elfogadta a „visszatérni” ige eme hamis alkalmazását. A
szudétanémetek egykor Ausztriához tartoztak; Németországhoz soha.
 Chamberlain, aki addig alig tudott egy-egy szót közbevetni, óriási türelemmel rendelkezett
ugyan, de az ő türelmének is volt határa. Ε ponton közbevágott: – Ha a Führernek elhatározott
szándéka, hogy erőszakkal oldja meg ezt az ügyet, anélkül, hogy még azt sem várná meg, mire
jutunk egymás között, akkor miért hagyta, hogy idejöjjek? Csak az időmet vesztegettem!
A német diktátor nem szokott hozzá az ilyen közbevágásokhoz: ekkorra már nem volt olyan
német, aki a szavába merészelt volna vágni, így Chamberlain visszavágása megtette a hatását.
Hitler lecsillapodott. Úgy vélte, rátérhetnek „arra a kérdésre, hogy talán mégis lehetséges volna
a békés rendezés”. Ezután előadta javaslatát.

Beleegyezne-e Nagy-Britannia a Szudéta-vidék elszakadásába, vagy nem? ... Az önrendelkezés jogán alapuló
elszakadásba?

A javaslat nem döbbentette meg Chamberlaint, aki inkább elégedettségét fejezte ki a felett,
hogy „végre rátértek a dolog lényegére”. Saját emlékezetére támaszkodó beszámolója szerint
úgy válaszolt, hogy nem kötelezheti el magát, amíg nem konzultált saját kabinetjével és a
franciákkal. Schmidtnek a tolmácsolás közben gyorsírással készített jegyzetei alapján készült
változata szerint Chamberlain valóban ezt mondta, de a következőket is hozzátette: „saját
személyét illetően kijelentheti, hogy elismeri a Szudéta-vidék leválasztásának elvét... Úgy kíván
visszatérni Angliába:, hogy jelentést tegyen a kormánynak, és megszerezze jóváhagyását a
maga személyes állásfoglalásához.”
Ezzel Chamberlain megadta magát Berchtesgadenben, s ebből eredt minden következmény.
Nyilvánvaló, hogy kijelentése nem érte meglepetésként a németeket. Pontosan egy időben a
berchtesgadeni tárgyalással, szeptember 15-én Henlein Eger városában éppen titkos levelet
körmölt Hitlernek, mielőtt a határon át Németországba menekült:

VEZÉREM:
Tegnap tájékoztattam a brit delegációt [Runcimant], hogy a további tárgyalások alapja ... csakis a
Birodalommal történő egyesülés elérése lehet.
Chamberlain valószínűleg ezt az egyesülést fogja javasolni. 44

Másnap, szeptember 16-án a német külügyminisztérium bizalmas táviratokat küldött

washingtoni és több más nagykövetségének:
A Führer közölte Chamberlainnel végleges elhatározását, hogy valamilyen módon nagyon
rövid időn belül véget vet a Szudéta-vidéken fennálló elviselhetetlen állapotoknak. A
szudétanémetek autonómiája már nem képezi megfontolás tárgyát, csakis a terület
Németországnak történő átadásáról lehet szó. Chamberlain jelezte személyes jóváhagyását.
Pillanatnyilag a brit kormánnyal konzultál, és kapcsolatban áll Párizzsal is. A nagyon közeli
jövőben újabb találkozót terveznek a Führer és Chamberlain között.45
Megbeszélésük vége felé Chamberlain szavát vette Hitlernek, hogy nem kezd katonai
akcióba addig, amíg nem tárgyalnak újra. Ebben az időben a miniszterelnök maradéktalanul
megbízott a Führer szavában. Egy-két nappal később egy magánbeszélgetés során megjegyezte:
– A keménység és kíméletlenség ellenére, amit felfedezni véltem az arcán, az volt a
benyomásom, hogy olyan ember, akiben, ha a szavát adja, meg lehet bízni.46
Amíg a brit politikus ebben a megnyugtató illúzióban ringatózott, Hitler folytatta a
Csehszlovákia megszállására vonatkozó katonai és politikai tervezést. Az OKW képviseletében
Jodl ezredes a propagandaminisztériummal közösen dolgozott ki egy tervet, amelyet naplójában
így nevezett: „közös előkészületek arra, hogy megcáfoljuk a nemzetközi törvények általunk
történő megszegésének eseteit”. Durva háború volt készülőben, legalábbis német részről, s dr.
Goebbels dolga volt az, hogy igazolja a náci túlkapásokat. Hazugságainak tervét nagy
részletességgel dolgozták ki.47 Szeptember 17-én Hitler az OKW egyik vezérkari tisztjét jelölte
ki arra a feladatra, hogy segítsen Henleinnek, aki immár új főhadiszállásán, a Bayreuth melletti
Dondorf kastélyában szervezte a Szudéta Szabadcsapatot. Ennek tagjait a tervek szerint osztrák
fegyverekkel látták volna el, s a Führertől azt a parancsot kapták, hogy folyamatosan tartsák
fenn a „zavargásokat és összecsapásokat” a csehekkel.
Szeptember 18-án, amikor Chamberlain éppen a saját kabinetjét és a franciákat gyűjtötte
saját megadási politikájának zászlaja alá, Hitler és tábornokai nagyon sokat dolgoztak. Az
összesen harminchat (közte három páncélos) hadosztályt számláló 2., 8., 10., 12. és 14.
hadseregnek kiküldték az indulás időrendjét. Hitler jóváhagyta tíz hadsereg vezénylő tisztjeinek
kiválasztását. Adam tábornok fegyelmezetlensége ellenére megmaradt a nyugati védelmi erő
főparancsnokának. Meglepő .módon az összeesküvők közül két tábornokot is reaktiváltak, és
hadseregek élére helyeztek: Beck tábornok az 1. hadsereg, von Hammerstein tábornok pedig a
4. hadsereg parancsnoka lett.
A politikai előkészületek is tovább folytak a Csehszlovákia elleni végső csapásra. A német
külügyminisztérium zsákmányolt irataiban nagyon sok jelentés szól a Magyarországra és
Lengyelországra annak érdekében gyakorolt fokozódó német nyomásról, hogy csatlakozzanak a
zsákmány érdekében. Még a szlovákokat is bevonták a tűz szítására. Henlein szeptember 20-án
azért sürgette őket, hogy „élesebben” fogalmazzák meg autonómiára vonatkozó követeléseiket.
Ugyanezen a napon Hitler fogadta Imrédy magyar miniszterelnököt és Kánya külügyminisztert,
akiket legorombított a Budapest részéről megnyilvánuló habozásért. A külügyminisztérium
egyik emlékeztetője hosszú jelentést közöl a tárgyalásról.
A Führer először is megfeddte a magyar urakat Magyarország határozatlan magatartása
miatt. Neki, a Führernek elhatározott szándéka, hogy akár egy világháború kockázata árán is
rendezi a cseh kérdést ... [Mindazonáltal] meggyőződése, hogy sem Anglia, sem Franciaország
nem fog beavatkozni. Itt az utolsó alkalom, hogy Magyarország csatlakozzék. Ha nem teszi,
később nem lesz abban a helyzetben, hogy szót emelhessen a magyar érdekek mellett.
Véleménye szerint az volna a legjobb, ha megsemmisítenék Csehszlovákiát...
Két követelést terjesztett a magyarok elé: (1) Magyarország azonnal követeljen népszavazást
az általa igényelt területeken; és (2) ne garantáljon semmilyen újonnan javasolt csehszlovák
határt.48
Hitler a magyarok értésére adta, hogy függetlenül attól, mire jut Chamberlainnel, nem áll
szándékában sokáig megengedni akár egy csonka Csehszlovákia fennmaradását is. Ami az
angol miniszterelnököt illeti:
A Führer bejelentette, hogy brutális nyíltsággal fogja Chamberlain elé terjeszteni a német
követeléseket. Véleménye szerint a hadsereg akciója nyújtaná az egyetlen kielégítő megoldást.
Fennáll azonban annak a veszélye, hogy a csehek minden követelést elfogadnak majd.
Ez a veszély nyomasztotta a diktátort a gyanútlan brit miniszterelnökkel folytatott összes
további tárgyalásán.
Berlin unszolására a lengyel kormány szeptember 21-én népszavazást követelt a csehektől
Teschen körzetében, ahol nagyszámú lengyel kisebbség élt, majd csapatokat küldött az ottani
államhatárra. Magyarország kormánya másnap követte a példát. Ugyanezen a napon,
szeptember 22-én a Szudéta Szabadcsapat német SS-alakulatok segítségével elfoglalta a német
területbe ékelődő két cseh határvárost: Ascht és Egert.
Szeptember 22. nemcsak errefelé, de egész Európában is feszültséggel terhes nap volt:
Chamberlain aznap reggel indult újra Németországba, hogy Hitlerrel tárgyaljon. Most röviden
át kell tekintenünk, mivel foglalkozott a miniszterelnök a Führernél tett két látogatása közötti
időben.
Szeptember 16-án este, Londonba visszaérkezve Chamberlain összehívta a kabinetet, hogy
megismertesse minisztereivel Hitler követeléseit. Lord Runcimant visszahívták Prágából, hogy
tegye meg javaslatait. A javaslatok megdöbbentőek voltak. A németek megbékítése iránti
igyekezetében Runciman még Hitlernél is messzebb ment. Azon a nézeten volt, hogy még csak
népszavazással se fárasszák magukat, egyszerűen adják át Németországnak a zömmel
szudétanémetek lakta területeket. Erőteljesen javasolta, hogy jogi intézkedésekkel hallgattassák
el Csehszlovákiában a németek elleni, „pártok vagy személyek” részéről megnyilvánuló minden
kritikát. Követelte, hogy Csehszlovákia, noha most már nem lesz hegyvidéki határa, és elveszíti
határerődítményeit, ezáltal pedig védtelenné válik, mégis „úgy formálja újra külkapcsolatait,
hogy szomszédainak biztosítékot nyújt arra, hogy semmilyen körülmények között nem fogja
megtámadni őket, és semmilyen más államokkal szembeni kötelezettségből fakadó agresszív
akciót nem kezd velük szemben”. Hihetetlennek tűnik, hogy ebben az órában akár még
Runciman is annak a veszélye miatt aggódjon, hogy egy csonka Csehszlovákia esetleg
agressziót követ el a náci Németországgal szemben, ám fantasztikus javaslatai szemlátomást
mély hatást gyakoroltak a brit kabinetre, és alátámasztották Chamberlain szándékát, hogy
teljesítsék Hitler követeléseit.113
Daladier francia miniszterelnök és külügyminisztere, Georges Bonnet szeptember 18-án
érkeztek Londonba, hogy a brit kabinettel konzultáljanak. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a
cseheket is bevonják a megbeszélésekbe. A háborút bármi áron elkerülni igyekvő britek és
franciák nem vesztegették az időt: szinte azonnal megegyeztek a közös javaslatokban,
amelyeket a cseheknek el kell majd fogadniuk. Minden, több mint ötven százalékban
szudétanémetek által lakott területet át kell adni Németországnak „a béke és Csehszlovákia
létérdekeinek biztonsága” megőrzésének érdekében. Cserébe Nagy-Britannia és Franciaország
beleegyezik, hogy csatlakozzék „az új határok nemzetközi garantálásához ... provokálatlan
agresszió ellen”. Egy ilyen garancia váltja fel majd a cseh államnak Franciaországgal és
Oroszországgal kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményét. Ez kényelmes kibúvót jelentett
a franciák számára, s meg is ragadták Bonnet vezetésével, aki az elkövetkező események
tanúsága szerint elszántan igyekezett még Chamberlainen is túltenni Hitler megbékítésében.
Ezután az álszent frázisok következtek.
A brit és a francia kormány egyaránt elismeri, milyen nagy áldozatot kíván a csehszlovák
kormánytól a béke ügye [közölték a cseheknek átnyújtott hivatalos jegyzékben]. De mivel ez
Európa közös ügye általában, és magáé Csehszlovákiáé különösen, a brit és a francia kormány
kötelességének érzi, hogy közösen és nyíltan terjessze elő az ügy biztosításához
nélkülözhetetlen feltételeket.
Ráadásul sürgős is volt a dolog: a német diktátor nem várhatott tovább.
A miniszterelnök úrnak legkésőbb szerdán [szeptember 22-én], de ha lehetséges, még előbb
újra fel kell vennie a tárgyalást Herr Hitlerrel. Ezért arra kell kérnünk Önöket, hogy a lehető
legsürgősebben válaszoljanak.49
Így hát szeptember 19-én délben a prágai brit és francia követ közösen nyújtotta át az angol–
francia javaslatokat a cseh kormánynak, amely másnap méltóságteljes hangú jegyzékben
utasította vissza őket. A jegyzék profetikus módon fejtette ki, hogy a javaslatok elfogadása
Csehszlovákiát „előbb vagy utóbb teljesen Németország uralma alá” hajtaná. A jegyzék
emlékeztette Franciaországot szerződéses kötelezettségére, és a cseh engedékenységnek a
Franciaország európai pozícióira gyakorolt következményeire, majd felkínálta, hogy az 1925.
október 16-i német–cseh egyezmény előírásai szerint vigyék döntőbíróság elé az egész Szudéta-
kérdést.114
A briteknek és a franciáknak azonban nem volt kedvük megengedni azt, hogy egy olyan
csekélység, mint az egyezmények szentsége, megzavarhassa az általuk kijelölt kurzust.
Huszadikán délután öt órakor, amikor a prágai angol és francia követ átvette az elutasító
113
Bár Runciman jelentésének főbb pontjai szeptember 16-án este kerültek a kabinet elé, maga a jelentés hivatalosan csak
szeptember 21-én készült el, és csak huszonnyolcadikán tették közzé, amikorra az események folytán legfeljebb már csak elvi
érdeklődésre tarthatott számot. Wheeler-Bennett rámutat arra, hogy a jelentés egyes részei azt a benyomást keltik, mintha
szeptember 21. után íródtak volna. Szeptember 16-án reggel, amikor Runciman elhagyta Prágát, még senki nem ment olyan
messzire, maga Hitler sem, hogy a Szudéta-vidék népszavazás nélküli átadását javasolja. (Wheeler-Bennett, Munich, 111-12.ο.
A Runciman-jelentés szövege a brit Fehér Könyvben, Cmd. 5847, No.l.)
114
Érdemes megjegyezni, hogy amikor később kiadták a Münchenhez vezető politikájukat igazoló dokumentumokat, sem a
brit, sem a francia kormány nem hozta nyilvánosságra e cseh jegyzék szövegét.
jegyzéket, Sir Basil Newton brit követ azonnal figyelmeztette dr. Kamii Krofta cseh
külügyminisztert, hogy ha a cseh kormány ragaszkodik a jegyzékben foglaltakhoz, akkor Nagy-
Britannia érdektelennek nyilvánítja magát az ország sorsában. De Lacroix, a francia követ
Franciaország nevében csatlakozott e kijelentéshez.
Közben Londonban és Párizsban bosszúsan fogadták a cseh jegyzéket. Chamberlain
összehívta szűkebb kabinetjét, és üzembe helyeztek egy külön telefonvonalat Párizzsal,
amelyen át Daladier és Bonnet is egész este beszélhetett az angolokkal. Megegyezés született
arról, hogy mindkét kormány gyakoroljon további nyomást Prágára. A cseheknek meg kell
mondani, hogy kitartásuk esetén semmilyen segítségre nem számíthatnak Franciaország és
Nagy-Britannia részéről.
Benes elnök ekkorra már rájött, hogy állítólagos barátai magára hagyják. Tett még egy utolsó
próbálkozást, hogy legalább Franciaországot maga mellé állítsa. Huszadikán, nem sokkal este
nyolc óra után feltetette dr. Kroftával a létfontosságú kérdést Lacroix-nak: állni fogja-e
Franciaország a Csehszlovákiának adott szavát német támadás esetén, vagy nem? Amikor pedig
Newton és Lacroix szeptember 21-én hajnali 2 óra 15 perckor kirángatták Benest az ágyából,
felszólították, hogy vonja vissza elutasító válaszát, és kijelentették, hogy amennyiben nem teszi
meg, és nem fogadja el az angol-francia javaslatot, akkor Csehszlovákia egyedül lesz kénytelen
harcolni a németek ellen, az elnök felkérte a francia követet, hogy adja írásba, amit mondott.
Valószínűleg feladta már a küzdelmet, de gondolt még a történelemmel.115
A kimerültségtől, álmatlanságtól, az árulás és a katasztrófa tudatától szédelgő Benes
szeptember 21-én megállás nélkül tanácskozott kormánya tagjaival, a pártok vezetőivel és a
hadsereg főparancsnokságával. Az ellenséges fenyegetésekkel szemben munkatársai bátorságot
mutattak, de barátaik és szövetségeseik hűtlensége őket is kikezdte már. Mi a helyzet
Oroszországgal? Litvinov, a szovjet külügyi népbiztos történetesen éppen aznap mondott
beszédet Genfben, ahol azt hajtogatta, hogy a Szovjetunió be fogja tartani a Csehszlovákiával
kötött szerződését. Benes magához hívatta a prágai orosz követet, aki megerősítette
külügyminisztere álláspontját. A csehek azonban közben sajnos rájöttek arra, hogy az
Oroszországgal kötött szerződés csak arra az esetre írja elő a szovjet segítségnyújtást, ha
Franciaország is hasonlóképpen cselekszik. Márpedig a franciák meggondolták magukat...
Szeptember 21-ének késő délutánján a cseh kormány kapitulált, és elfogadta az angol-francia
tervet. „Nem volt más választásunk, mert magunkra maradtunk!” magyarázta keserűen egy
kormányközlemény. Magánhasználatra már tömörebben fogalmazott Benes: – Csúnyán
elárultak minket! – Másnap lemondott a kormány, és Jan Sirovy tábornoknak, a hadsereg
főszemlélőjének a vezetésével új „nemzeti pártközi” kormány alakult.

CHAMBERLAIN GODESBERGBEN: SZEPTEMBER 22-23

Noha Chamberlain magával hozta mindazt, amit Hitler a berchtesgadeni tárgyaláson
követelt, mindketten kényelmetlenül érezték magukat szeptember 22-én délután, amikor
Godesbergben, a Rajna menti kisvárosban találkoztak. A német ügyvivő, miután kikísérte
Chamberlaint a londoni repülőtérre, azonnal táviratozott Berlinbe: „Chamberlain és kísérete
súlyos aggodalommal terhelten távozott ... Nem kérdéses, hogy erősödik a Chamberlain
politikájával szembeni ellenzék.”
Hitler roppant ideges volt. Huszonkettedikén reggel a tárgyalások helyszínéül kijelölt Hotel
Dreesen teraszán reggeliztem, amikor Hitler arra jött: lement a partra, hogy megtekintse a
yachtját. Úgy tűnt, hogy furcsán rángatózik az arca. Pár lépésenként idegesen megrántotta a
jobb vállát, s ettől meglendült a bal lába is. Csúnya fekete foltok voltak a szeme alatt. Este a
115
Bonnet ekkori árulása túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egy Németország történetével foglalkozó műben helyet kaphasson.
Egyebek között ő eszelte ki azt a hamisítást, és győzte meg róla a brit és francia kabinet minisztereit, hogy a cseh kormány azért
akarja Franciaországgal kijelentetni, hogy nem fog harcba szállni Csehszlovákiáért, hogy ez lehessen az ürügye a kapitulációra.
A teljes történethez lásd: Wheeler-Bennett, Munich; Herbert Ripka, Munich, Before and After; Pertinax, The Grave Diggers of
France.
naplómba is bejegyeztem, hogy olyannak látszott, mintha az idegösszeomlás kerülgetné. –
Teppichfresser! – morogta német asztaltársam, egy lapszerkesztő, aki titokban megvetette a
nácikat. El is magyarázta, hogy az utolsó pár nap során Hitler olyan mániákus hangulatban volt
a csehek miatt, hogy nem is egyszer teljesen elveszítette az önuralmát, a földre vetette magát, és
a szőnyeg szélét rágta. Innen eredt a „szőnyegzabáló” gúnynév. Előző este, a Dreesenben
tartózkodó pártfunkcionáriusokkal beszélgetve is hallottam már, hogy volt, aki így nevezte a
Führert – persze csak suttogva50
A politikájával szembeni növekvő belföldi ellenzék miatti rossz érzése ellenére úgy látszott,
hogy Mr. Chamberlain kitűnő hangulatban van. Godesbergbe érkezésekor végighajtott a
horogkeresztes és angol zászlókkal fellobogózott utcákon. Szálláshelye, a Petershof egy várra
emlékeztető szálloda volt a Petersberg csúcsán, magasan a Rajna szemközti (jobb) partja felett.
Azért jött, hogy teljesítse mindazt, amit csak Hitler Berchtesgadenben követelt tőle, sőt még
annál is többet. Most már csak a részletek kidolgozása volt hátra, s e célból a miniszterelnök Sir
Horace Wilson és William Strang (egy külügyminisztériumi Kelet-Európa-szakértő) mellett
magával hozta a külügyminisztérium szerződés-előkészítő és jogi osztályának vezetőjét, Sir
William Maikint is.
Késő délután a miniszterelnök komppal átkelt a Rajnán és a Hotel Dreesenbe116 ment, ahol
Hitler már várt rá. Most az egyszer, legalábbis a tárgyalás kezdetén egyedül Chamberlain vitte a
szót. Dr. Schmidtnek a tárgyalásról készített terjedelmes jegyzeteiből51 ítélve egy jó óránál is
tovább beszélt. Miután kifejtette, hogy „fáradságos tárgyalásokat” követően nemcsak a brit és a
francia, hanem a cseh kormányt is meggyőzte, hogy fogadja el a Führer követeléseit, nagy
részletességgel magyarázta el a megvalósítás tervezett módját. Runciman tanácsát elfogadva
immár hajlandó volt a Szudéta-vidék népszavazás nélkül történő átadására. A vegyes lakosságú
területek jövőjét egy három főből: egy-egy német, cseh és semleges tagból álló bizottság
döntheti el. Ezen kívül Csehszlovákiának a Franciaországgal és Oroszországgal kötött, a Führer
számára oly visszataszító kölcsönös segítségnyújtási szerződését fel fogja váltani egy
Csehszlovákia indokolatlan megtámadása ellen nyújtott nemzetközi garancia, s az országnak
„teljesen semlegesnek kell lennie” a jövőben.
Az egész roppant egyszerűnek, ésszerűnek és logikusnak tűnt a miniszterelnökké avanzsált
békeszerető brit üzletember számára. Egy szemtanú feljegyzése szerint ekkor átható
önelégültséggel tartott szünetet, s várta Hitler reagálását.
– Úgy értsem, hogy a brit, a francia és a cseh kormány beleegyezett abba, hogy a Szudéta-
vidék átkerüljön Csehszlovákiától Németországhoz? – kérdezte Hitler.117 Amint később
elmondta Chamberlainnek, meg volt döbbenve, hogy ilyen gyorsan kapott ilyen messze ható
engedményeket.
– Igen! – válaszolta mosolyogva a miniszterelnök.
– Rettentően sajnálom – mondta erre Hitler –, de az utóbbi néhány nap eseményeinek
tükrében ez a terv már semmire sem jó.
Dr. Schmidt később úgy emlékezett vissza, hogy Chamberlain erre riadtan egyenesedett fel
ültében. Bagolyarca elvörösödött meglepetésében és haragjában. Ám a jelek szerint nem azért
haragudott, mert Hitler becsapta őt, és közönséges zsarolóként feljebb srófolta követeléseit,
mihelyt elfogadták őket. A miniszterelnök néhány nappal később a londoni alsóháznak készített
jelentésében írta le akkori érzéseit:
116
Ebből a Hitler korai náci társa, Herr Dreesen vezette szállodából indult útnak a Führer az 1934. június 30-ára virradó
éjszakán, hogy megölje Röhmöt, és végrehajtsa a véres tisztogatást az SA soraiban. A náci vezér gyakran bújt meg ebben a
szállodában, ahol össze tudta szedni a gondolatait, és véget tudott vetni habozásának.
117
Hitler tudta, hogy a csehek elfogadták az angol-francia javaslatokat. Jodl feljegyezte a naplójába, hogy a Chamberlain
Godesbergbe érkezése előtti napon, szeptember 21-én 11 óra 30 perckor telefonhívást kapott a Führer adjutánsától: „A Führer öt
perccel ezelőtt értesült arról, hogy Prága állítólag feltétel nélkül belement!” 12 óra 45 perckor Jodl ezt írta fel: „Az
osztályvezetőkkel közölték, hogy folytassák a „Grünre” történő előkészületeket, de készítsenek elő mindent a békés behatolásra
is.”52 Az is lehetséges azonban, hogy Hitler nem ismerte az angol-francia terv részleteit addig, amíg a miniszterelnök be nem
avatta.
 Nem akarom, hogy a Tisztelt Ház azt higgye, hogy Hitler szándékosan becsapott – ezt egy
pillanatig sem hiszem –, hanem ami engem illet, azt reméltem, hogy amikor visszatérek
Godesbergbe, már csak a magammal vitt javaslatokat kell csendben átbeszélnem vele; és valódi
döbbenetet éreztem, amikor azt hallottam ... hogy e javaslatok nem elfogadhatók ...
Chamberlain látta, hogy kártyavárként omlik össze az általa a csehek rovására oly
„fáradságosan” építgetett béke épülete. Közölte Hitlerrel, hogy „csalódott és csodálkozik.
Joggal mondhatja, hogy a Führer megkapta tőle, amit követelt”.
Ennek elérése érdekében kockáztatta egész politikai karrierjét... Nagy-Britanniában bizonyos
körök azzal vádolják, hogy eladta és elárulta Csehszlovákiát, diktátoroknak engedett, sőt aznap,
Angliából történt elutazásakor még fújolták is.
A Führert azonban nem indította meg a brit miniszterelnök személyes kálváriája. Azt
követelte, hogy a Szudéta-vidéket a német csapatoknak azonnal el kell foglalniuk. A problémát
„legkésőbb október 1-jéig teljesen és véglegesen meg kell oldani”. Éppen kéznél is volt nála
egy térkép, hogy megjelölhesse, mely területeket kell azonnal átadni.
Chamberlain, ahogy később az alsóházban fogalmazott, „rossz sejtésekkel telten” kelt át
ismét a Rajnán, „hogy megfontoljam, mit tegyek”. Aznap este olyan reménytelennek tűnt a
dolog, hogy minisztertársaival és a francia kormánnyal telefonon keresztül történt
konzultációkat követően arról egyeztek meg, hogy London és Párizs közölni fogja a cseh
kormánnyal: nem tudják „tovább vállalni annak a felelősségét, hogy a mozgósítás mellőzését
tanácsolják”.118
Aznap este 7 óra 20 perckor Keitel tábornok Godesbergből a hadsereg főparancsnokságára
telefonált: ,,[A D-nap] időpontja még nem tudható. Terv szerint folytassák az előkészületeket!
Alkalmazása esetén a Fall Grün nem fog elkezdődni szeptember 30. előtt. Ha hamarabb
alkalmazzuk, valószínűleg improvizálni fogunk.”53
Adolf Hitler tudniillik dilemma elé került. Noha Chamberlain ezt nem tudta, a Führer igazi
célja az volt, amit a májusi válság után kibocsátott OKW-direktívájában fektetett le: „katonai
akcióval megsemmisíteni Csehszlovákiát”. Ha elfogadja az angol-francia tervet, amibe ha
vonakodva, de a csehek is beleegyeztek már, akkor nem csak a szudétanémeteket kapja meg,
hanem lényegileg a cseh állam is belepusztul, mivel védtelen marad. Igen, de akkor mindez nem
katonai akció eredménye lesz, márpedig a Führernek az volt az elhatározott szándéka, hogy
nemcsak megalázza Benes elnököt és a cseh kormányt, amely májusban annyira megsértette őt,
hanem a világ elé tárja a nyugati hatalmak gerinctelenségét is. Márpedig ehhez legalább egy
katonai megszállás volt szükséges. Ez lehet vértelen, mint ahogyan Ausztria esetében is volt, de
meg kell történnie! Legalább ennyi bosszút hadd álljon a felfuvalkodott csehekén!
Szeptember 22-én este már nem érintkezett egymással a brit és a német vezető. Ám miután
aludt egyet a problémára, és kora reggel hosszan sétált fel s alá a Rajnára néző erkélyén,
Chamberlain megreggelizett, majd asztalhoz ült, és levelet írt Hitlernek. A csehek elé fogja
terjeszteni az új német követeléseket, de nem hiszi, hogy elfogadják őket. Sőt kétsége sincs
arról, hogy a csehek katonai erővel állnának ellen a német katonai megszállásnak. Hajlandó
azonban azt javasolni Prágának, hogy mivel minden fél beleegyezett a Szudéta-vidék
Németország részére történő átadásába, maguk a szudétanémetek tartsák fenn területükön a
törvényes rendet, amíg az országrész át nem kerül a Birodalom fennhatósága alá.
Hitler nem volt hajlandó ilyen kompromisszumra. Majdnem egész nap várakoztatta a
miniszterelnököt, mielőtt írásban válaszolt: keserű tirádában sorolta fel ismét a csehek által a
németekkel szemben elkövetett bűnöket, újra megtagadta, hogy módosítson álláspontján, s
azzal zárta levelét, hogy úgy látszik, „most már háborúról van szó”. Chamberlain válasza rövid
volt. Arra kérte Hitlert, hogy közölje írásban az új követeléseit „egy térképpel együtt”, s ő
elvállalja, hogy „közvetítőként” Prágába továbbítja azokat. „Úgy látom, itt nem tehetek már
további szolgálatokat” – zárta levelét. „Visszatérek Londonba.”
118
A cseh mozgósítás szeptember 23-án délelőtt 10 óra 30 perckor kezdődött.
 Előtte azonban még utoljára átment a Dreesenbe, hogy tárgyaljon Hitlerrel. Megbeszélésük
szeptember 23-án este 10 óra 30 perckor kezdődött. Hitler egy memorandum és az ahhoz csatolt
térkép formájában nyújtotta át követeléseit. Chamberlain új határidővel találta szembe magát. A
cseheknek a memorandum szerint két nap múlva, szeptember 26-án reggel nyolc óráig bezáróan
kell megkezdeniük az átadott területek kiürítését, amit szeptember 28-ig be kell fejezniük.
– De hát ez nem egyéb, mint ultimátum! – fakadt ki Chamberlain.
– Szó sincs róla! – vágott vissza Hitler. Amikor Chamberlain erre azt mondta, hogy a német
Diktat szó illik rá, Hitler így felelt: – Ez egyáltalán nem Diktat. Nézze meg az okmány címét:
Memorandum!
Ebben a pillanatban egy adjutáns sürgős üzenetet hozott a Führernek. Az rápillantott, majd
dr. Schmidt, a tolmács elé lökte a papírt. – Olvassa fel Mr. Chamberlainnek!
Schmidt felolvasta: – Benes most jelentette be a rádión Csehszlovákia teljes mozgósítását.
Schmidt későbbi visszaemlékezése szerint halotti csend ereszkedett a szobára. Egy idő után
Hitler szólalt meg: – Ezzel természetesen tisztává vált az egész ügy. A cseheknek eszükben sem
lesz egy tapodtatot is átengedni Németországnak.
Schmidt feljegyzése szerint Chamberlain más véleményen volt. Sőt a két férfi dühödt vitába
bocsátkozott.
A csehek mozgósítottak először [mondta Hitler}. Chamberlain ezt cáfolta. Németország
mozgósított először ... A Führer tagadta, hogy Németország mozgósított volna.
És így folyt tovább a tárgyalás a hajnali órákig. Végül azután, hogy Chamberlain
megkérdezte, ez a memorandum valóban a Führer utolsó szava-e, Hitler pedig azt felelte, hogy
az, a miniszterelnök azt válaszolta, hogy nincs értelme a megbeszélés folytatásának. Megtett
minden tőle telhetőt; erőfeszítései kudarcot vallottak. Nehéz szívvel távozik, mert romba dőltek
a remények, amelyekkel Németországba érkezett.
A német diktátor nem akarta, hogy Chamberlain orrából kiszakadjon a karika.
„Engedménnyel” állt elő.
– Ön azon kevesek közé tartozik, akiknek a kedvéért valaha ilyesmit tettem – mondta
fesztelenül. – Hajlandó vagyok egyetlen időpontot adni a cseh evakuálásra, legyen október 1-je,
ha ez megkönnyíti az ön dolgát. – Ezzel elővett egy ceruzát, és saját kezűleg átjavította a két
dátumot. Ez természetesen cseppet sem volt engedmény, hiszen egyfolytában október 1. volt a
kitűzött X nap.119
A miniszterelnök mégis elégedettnek látszott. „Teljes mértékben méltányolja a Führer
kíméletességét e pont tekintetében” – szól Schmidt jegyzete. Mindazonáltal hozzátette: nincs
abban a helyzetben, hogy elfogadhassa vagy elutasíthassa a javaslatokat; csak továbbítani tudja
őket.
Ezzel megtört a jég. Hajnali fél kettőkor, amikor berekesztették a tárgyalást, a történtek
ellenére a két férfi a jelek szerint emberileg közelebb került egymáshoz, mint első találkozásuk
óta bármikor. Magam a szálloda portásfülkéjében lévő megfigyelőpontomról, huszonöt yard
távolságból néztem, amint elbúcsúznak egymástól a hotel bejáratánál. Meglepett, mennyire
szívélyesek egymás iránt. Schmidt leírta a szavakat, amelyeket magam nem hallhattam:

Chamberlain szívélyes búcsút vett a Führertől. Azt mondta, úgy érzi, az elmúlt néhány napos párbeszéd
eredményeként bizalmas kapcsolat fejlődött közte és a Führer között ... Továbbra is reméli, hogy túl fognak jutni
a jelenlegi súlyos válságon, s azután majd örömmel fogja ugyanezen szellemben megbeszélni a Führerrel a még
fennálló problémákat.
A Führer köszönetet mondott Chamberlain szavaiért, és hasonló reményeiről biztosította. Amint már több

119
A memorandum a rendőrséget is beleértve minden cseh fegyveres erő október 1-jéig történő kivonására szólított fel a
térképen piros satírozással jelölt nagy kiterjedésű területekről. Más, zölddel jelölt területek sorsának eldöntését népszavazásra
bízta. A kiürített területeken minden katonai létesítményt érintetlenül kellett hagyni. Minden kereskedelmi és szállítási anyagot,
„különösen a vasúti gördülőanyagot” sértetlenül kellet átadni a németeknek. „Végül: nem vihető el semmiféle élelmiszer, áru,
szarvasmarha, nyersanyag stb.”54 A Szudéta-vidéken élő több százezer cseh még a háztartási cikkeit, a család tehenét sem
vihette magával.
ízben kijelentette, a cseh probléma volt az utolsó területi követelés, amire Európában kényszerült.

Ez a további területrablásokról való lemondás, úgy tűnik, hatást gyakorolt a hazautazó

miniszterelnökre is, mert az alsóháznak tett ezt követő jelentésében hangsúlyozta, hogy Hitler
„igen komolyan” mondta.
Hajnali 2 órakor, amikor Chamberlain visszaérkezett a szállodájába, egy újságíró
megkérdezte tőle: – Reménytelen a helyzet, uram?
– Azt nem mondanám – felelt a miniszterelnök. – Most már a cseheken múlik a dolog.55
Nyilvánvalóan fel sem merült benne az, hogy felháborító követeléseik folytán legalább annyira
múlik a németeken is.
Sőt: a miniszterelnök alighogy visszatért Londonba, máris nekilátott, hogy megtegye azt,
amiről azt mondta Hitlernek, hogy nem fogja megtenni: nekiállt meggyőzni saját kabinetjét,
hogy fogadja el az új náci követeléseket. Most viszont váratlan ellenkezésbe ütközött. Duff
Cooper, az admiralitás első lordja határozottan szembeszállt vele. Vonakodva ugyan, de
meglepő módon Lord Halifax is Cooper mellé állt. Chamberlain nem volt képes elfogadtatni
kabinetjével a dolgot. Ugyanígy járt a francia kormánnyal is, amely huszonnegyedikén
visszautasította a godesbergi memorandumot, s még aznap részleges mozgósítást rendelt el.
Vasárnap, szeptember 25-én, amikor Daladier miniszterelnök vezetésével a francia
miniszterek Londonba érkeztek, a két kormányt tájékoztatták a godesbergi javaslatokra adott
hivatalos cseh elutasításról.120 A franciák nem tehettek egyebet, mint megerősítették: állni
fogják a szavukat, és Csehszlovákia segítségére sietnek, ha az utóbbit megtámadnák. Tudniuk
kellett azonban, mit fog tenni Nagy-Britannia. A végül (legalábbis látszólag) sarokba szorított
Chamberlain beleegyezett abba, hogy tudatja Hitlerrel: amennyiben a csehekkel szembeni
szerződéses kötelezettsége alapján Franciaország háborúba kerül Németország ellen, Nagy-
Britannia kötelességének fogja érezni Franciaország támogatását.
Előbb azonban még utoljára kérlelőre fogja a dolgot a német diktátorral! Hitlernek
szeptember 26-án a berlini Sportpalastban kellett beszédet tartania. Chamberlain rá akarta bírni
a Führert, hogy ne égesse fel a hidakat maga mögött, ezért sietve újból személyes levelet küldött
neki, amelyet 26-án délután hűséges segítőtársa, Sir Horace Wilson vitt különrepülőgépen
Berlinbe.
Szeptember 24-én a kora reggeli órákban, amikor Chamberlain eltávozott a Dreesenből, a
németek komor hangulatba estek. Most, hogy a jelek szerint háború várt rájuk, nem mind
örültek e kilátásnak. Későn vacsoráztam, s egy ideig ottmaradtam a szálloda halljában. Göring,
Goebbels, Ribbentrop, Keitel tábornok és néhány alacsonyabb beosztású ember kört alkotva,
felindultan beszélgetett. Úgy látszott, mintha elkábultak volna a háború közelségétől.
Később a nap folyamán Berlinben újjáéledő reményeket találtam. A Wilhelmstrassén az volt
az uralkodó érzés, hogy mivel a brit miniszterelnöki mivoltának teljes tekintélyével felruházott
Chamberlain elvállalta Hitler újabb követeléseinek továbbítását Prága számára, azt kell
feltételezni, hogy a brit vezető elfogadta Hitler javaslatait. Amint láttuk, e feltételezés
önmagában teljesen helyénvaló volt.
Szeptember 25-én gyönyörű őszi vasárnap volt Berlinben: meleg és napfényes. Mivel
nyilván ez lesz az év utolsó ilyen hétvégéje, a lakosság fele zarándokolt el a fővárost övező
erdőkbe és tavakhoz. Hitlernek a godesbergi javaslatok londoni, párizsi és prágai elutasítása
feletti dühéről szóló jelentések ellenére nem érződött különösebb válság Berlinben, harci láz
pedig egy csepp sem. „Nehéz elhinni, hogy háború lesz!” írtam a naplómba aznap este.121
A következő hétfőn hirtelen megromlott a légkör. Délután 5 órakor Henderson nagykövet és
120
A cseh válasz megindító, profetikus dokumentum. Kijelenti, hogy a godesbergi javaslatok „megfosztanak bennünket
nemzeti létünk minden biztosítékától”.56
121
A godesbergi tárgyalások befejezésekor a brit és francia hírlapi tudósítók, valamint a New York Times brit állampolgárságú
európai főtudósítója szétfutottak a francia, belga és holland határ irányába, mivel egyikük sem kívánta, hogy háború esetén
internálják.
a brit nagykövetség első titkára, Ivone Kirkpatrick társaságában megérkezett a kancelláriára a
Chamberlain levelét hozó Sir Horace Wilson.57 Gonosz kedvében találták Hitlert – akkor már
valószínűleg a három óra múlva esedékes Sportpalast-beli beszédére készülve hangolgatta
hisztériára magát.
Amikor dr. Schmidt fordítani kezdte a levelet, amelyben az állt, hogy a cseh kormány a
godesbergi memorandum „teljesen elfogadhatatlan” mivoltáról tudósította a miniszterelnököt,
Schmidt szerint Hitler hirtelen felpattant ültéből: – Semmi értelme a további tárgyalásnak! –
kiáltotta, és az ajtó felé iramodott.58
A tolmács emlékezete szerint fájdalmas jelenet volt: „Ez bizonyult az első és utolsó
alkalomnak, hogy Hitler az én jelenlétemben teljesen elveszítette önuralmát!” S a jelenlevő
angolok szerint a székéhez kisvártatva visszacsörtető Führer még több alkalommal szakította
félbe ordítva a felolvasást: – A németekkel úgy bánnak, mint a niggerekkel ... Október elsején
Csehszlovákia odakerül, ahová szánom! Ha Franciaország és Anglia úgy dönt, hogy támadnak,
hát hadd tegyék ... Fityinget sem törődöm vele!
Chamberlain azt javasolta, hogy mivel a csehek hajlandók odaadni Hitlernek, amit akar,
nevezetesen a Szudéta-vidéket, azonnal hívják össze a csehek és a németek képviselőinek
találkozóját, hogy „egyetértésben” rendezzék, „milyen módon történjék a terület átadása”.
Hozzátette, hogy hajlandó brit képviselőket is delegálni a találkozóra. Hitler válasza az volt,
hogy majd akkor tárgyal a csehekkel a részletekről, ha azok előbb elfogadják a godesbergi
memorandumot (amit épp az imént utasítottak el), és beleegyeznek abba, hogy a németek
október l-ig bezárólag megszállják a Szudéta-vidéket. Negyvennyolc órán belül, szeptember 28-
án délután 2 óráig bezárólag igenlő választ vár.

Aznap este Hitler felégette maga mögött a hidakat – legalábbis úgy tűnt a mi számunkra,
akik döbbenten hallgattuk a zsúfolt berlini Sportpalastban előadott vad kitörését. Soha addig
nem láttam még így őrjöngeni, ahogyan akkor kiabált és sikoltozott: csakúgy ontotta magából a
„Herr Benes” címére szóló mérgezett személyes sértéseket. Kijelentette, hogy a háború vagy
béke kérdése most már a cseh elnök kezében van, maga pedig október 1-jére mindenképpen
megszerzi a Szudéta-vidéket. Bármennyire magával ragadta a saját haragos szózuhataga és a
tömeg visszahangzó éljenzése, mégis maradt benne annyi ravaszság, hogy odavessen egy kis
koncot a brit miniszterelnöknek. Megköszönte neki a béke érdekében tett erőfeszítését, s
megismételte, hogy ez volt az utolsó területi igénye Európában. „Nekünk nem kellenek
csehek!” motyogta megvetően.
Ε szóáradatot közvetlenül egy Hitler feletti erkélyen ültem végig, s mérsékelt eredménnyel
próbálkoztam azzal, hogy menet közben lefordítva közvetítem a rádióban a beszédet. Aznap
éjjel ezt jegyeztem fel a naplómba:

... Az évek során, amióta figyelem, ma este tűnt először úgy, mintha teljesen elveszítette volna az önuralmát.
Amikor leült, Goebbels felpattant, és beleordított a mikrofonba: – Egy dolog biztos: soha nem lesz még egyszer
1918! – Hitler felnézett rá, a szemében vad és mohó kifejezés ült, mintha épp ezeket a szavakat kereste volna
egész este, csak addig nem kerültek elő. Talpra ugrott, és a szemében olyan fanatikus tűzzel, amit soha nem
fogok elfelejteni, nagy ívben lezuhintotta öklét az asztalra, mialatt jókora tüdejének minden erejével elbődült: –
Ja! – Azzal kimerülten visszahullott a székére.

Másnap, szeptember 27-én délben már teljesen magához térve fogadta másodszor Sir Horace
Wilsont. A különleges küldött semmiféle diplomáciai képzést nem kapott, viszont legalább
ugyanannyira buzgón át akarta adni Hitlernek a Szudéta-vidéket, mint a miniszterelnök, feltéve,
hogy a diktátor hajlandó békés módon elfogadni. Most arra a különleges bejelentésre hívta fel a
Führer figyelmét, amelyet Chamberlain röviddel éjfél után tett Londonban, válaszul Hitler
Sportpalast-beli beszédére. Tekintettel arra, hogy a kancellár nem bízik a cseh ígéretekben, a
brit kormány „erkölcsi felelősséget” érez azért, hogy gondoskodjék a cseh ígéretek
„tisztességes, teljes és az elvárható maximális gyorsasággal” történő betartatásáról – mondta
Chamberlain. Bízik benne, hogy a kancellár nem utasítja majd el e javaslatát.
Hitlert viszont nem érdekelte a javaslat. Azt mondta, nincs további üzenete Mr. Chamberlain
számára. Most már a csehekén múlik minden. Elfogadhatják vagy elutasíthatják a követeléseit.
És ha elutasítják, kiabálta, akkor „Elpusztítom Csehszlovákiát!” Látható élvezettel ismételgette
a fenyegetést.
Valószínűleg ez már az engedékeny Wilsonnak is sok volt. Felállt, és így szólt: – Erre az
esetre a miniszterelnök úr a következő nyilatkozat tételével bízott meg: „Amennyiben
szerződéses kötelezettségeinek eleget téve Franciaország aktívan ellenséges viszonyba kerülne
Németországgal, úgy az Egyesült Királyság kötelességének érezné Franciaország támogatását.”
– Tudomásul veszem ezt az álláspontot – felelte felhevültén Hitler. – Ez azt jelenti, hogy ha
Franciaország úgy dönt, hogy megtámadja Németországot, akkor Anglia kötelességének fogja
érezni, hogy szintén megtámadjon!
Amikor Sir Horace közölte, hogy nem ezt mondta, és végül is Hitleren múlik, hogy lesz-e
háború, vagy sem, a Führer, aki addigra már a megfelelő állapotba lovalta magát, kiabálni
kezdett: – Ha Franciaország és Anglia támadnak, hát hadd tegyék! Nekem teljesen mindegy!
Ma kedd van: jövő hétfőre hadban állunk egymással!
Schmidtnek a tárgyalásról készített hivatalos jegyzete szerint Wilson láthatóan folytatni
kívánta a párbeszédet, ám Henderson nagykövet azt tanácsolta neki, hogy tekintsen el
szándékától. Ez nem akadályozta meg a tapasztalatlan küldöttet abban, hogy a megbeszélés
végeztével oda ne menjen egyedül a Führerhez. – Megpróbálom jobb belátásra bírni ezeket a
cseheket! –122 biztosította Hitlert, aki azt felelte, hogy „örülne neki”. A Führer bizonyára úgy
vélte, hogy Chamberlaint még mindig rá lehetne venni arra, hogy az eddiginél is messzebb
menjen el a csehek „belátóbbá” tételében. Sőt aznap este asztalhoz is ült, és ravaszul
fogalmazott levelet diktált a miniszterelnöknek.

Alapos oka volt a levélírásra: Berlinben és más helyeken is sok minden történt aznap,
szeptember 27-én.
Délután 1 órakor, röviddel Wilson távozása után Hitler „Szigorúan titkos!” minősítésű
parancsot adott ki, amelyben a körülbelül huszonegy megerősített ezredből, avagy hét
hadosztályból álló támadó egységeket kiképzési körzeteikből a cseh határ mentén lévő kiinduló
állásaikba hozta előre. „Készen kell várniuk a parancsot a 'Grün' szerinti akció szeptember 30-
án történő megindítására az egy nappal korábban déli tizenkét óráig meghozott döntést
követően.” Néhány órával később a Führer további leplezett mozgósítást rendelt el. Egyéb
intézkedések között öt új hadosztályt is mozgósítottak nyugaton.59
Ám azalatt is, amíg Hitler a katonai intézkedésekkel volt elfoglalva, olyan fejlemények
történtek a nap folyamán, amelyek habozásra késztették. Annak érdekében, hogy némi harci
lázat ébresszen a lakosságban, Hitler elrendelte, hogy egy motorizált hadosztály vonuljon végig
a fővároson szürkületkor, abban az órában, amikor a berliniek kiözönlenek az utcára
munkahelyükről. A parádézás rettenetes fiaskónak bizonyult – legalábbis a Legfőbb Parancsnok
számára. Berlin jó népe egyszerűen nem akarta, hogy eszébe juttassák a háborút. Aznap éjjel
naplómba jegyeztem a meglepő jelenetet:

Kimentem a Linden sarkára, ahol a [katonai menetioszlop lefordult a Wilhelmstrasséra. Az reméltem, óriási
demonstrációt látok majd. Elképzeltem azokat a jeleneteket, amelyekről 1914-ben olvastam, amikor ugyanezen
az utcán az éljenző tömeg virágokat szórt a katonák közé, a lányok pedig oda-odafutottak, és megcsókoltak
egyet-egyet... Ma azonban az emberek lesiettek a földalatti vasúthoz, nem voltak hajlandók bámészkodni, az a
kevés pedig, aki ottmaradt a járdán, néma csendben álldogállt... Ez volt a legfeltűnőbb háborúellenes tüntetés,
amit életemben láttam.

122
Schmidt a német nyelvű eredeti jegyzetében angolul közli Wilson mondatát.
 Egy rendőr unszolására végigmentem a Wilhelmstrassén a Reichskanzlerplatz felé, ahol
Hitler a kancellária egyik erkélyéről szemlélte a csapatokat.

... Kétszáz ember sem volt ott. Hitler először komoran, majd dühösen nézett, kisvártatva pedig bement, a
katonák díszmenete pedig szemlélő nélkül haladt tovább. Amit ma este láttam, az szinte újjáéleszti a német
néppel kapcsolatos reményemet. Maximálisan a háború ellen vannak!

Odabent a kancellárián újabb rossz hír: ez most külföldről érkezett. Budapestről azt az
üzenetet küldték, hogy Jugoszlávia és Románia közölte a magyar kormánnyal: amennyiben
Magyarország megtámadja Csehszlovákiát, katonailag fognak fellépni ellene. Ez kiterjesztené a
háborút a Balkánra is, amit viszont Hitler nem akart.
Még rosszabb volt a Párizsból jött hír. Az ottani német katonai attasétól érkezett egy
„Nagyon sürgős!” jelzésű távirat. Nemcsak a külügyminisztériumba küldték el, hanem az
OKW-hoz és a vezérkarhoz is. A távirat arra figyelmeztetett, hogy a franciák részleges
mozgósítása annyira hasonlít a teljes mozgósításhoz, „hogy a mozgósítás 6. napjára már 65
hadosztálynak a német határra telepítésével számolok”. Ekkora erővel szemben, amint azt
Hitler is tudta, a németeknek alig tucatnyi hadosztálya volt, s annak a felét is kétes értékű
tartalékalakulatok tették ki. A német katonai attasé távirata szerint ráadásul „valószínűnek
tűnik, hogy Németország háborús intézkedései esetén ... azonnali támadás kezdődik, minden
valószínűség szerint Alsó-Elzászban és Lotaringiában Mainz irányába.”
Végül a tiszt arról is tájékoztatta Berlint, hogy az olaszok egyáltalán nem tesznek semmit a
francia csapatoknak a francia-olasz határon való lekötése érdekében.60 Úgy festett, mintha
Mussolini, a vitéz szövetséges éppen cserbenhagyná Hitlert e válságos órában.
Mindezek után beavatkozott még az Egyesült Államok elnöke és a svéd király is. Az előző
napon, huszonhatodikán Roosevelt azzal a kéréssel fordult Hitlerhez, hogy segítsen megőrizni a
békét, s Hitler bár huszonnégy órán belül válaszolt, közölvén, hogy a béke kizárólag a csehektől
függ, még ezen a napon (szerda volt), huszonhetedikén újabb üzenet érkezett az amerikai
elnöktől, aki a közvetlenül érdekelt összes nemzet részvételével zajló értekezlet összehívását
javasolta, s jelezte, hogy ha kitör a háború, a világ Hitlert fogja felelősnek tartani érte.61
Svédország királya, Németország állhatatos barátja, aki már az 1914-18 közötti időszakban
is bizonyította jóindulatát, nyíltabban fogalmazott. Délután diplomáciai küldemény érkezett
Berlinbe a stockholmi követtől, aki jelentette, hogy a király sürgősen magához hívatta, s azt
mondta neki, hogy hacsak Hitler nem hosszabbítja meg tíz nappal az október 1-jei határidőt,
elkerülhetetlenül ki fog törni a háború, amiért Németország egyedül lesz felelős, sőt „a
nagyhatalmak jelenlegi kombinációja alapján” elkerülhetetlenül el is fogja veszíteni. Stockholm
hűvös, semleges levegőjében az eszes király legalább a katonai helyzetet reálisabban tudta
felbecsülni, mint a berlini, a londoni és a párizsi kormány vezetői.
Amint arra talán az amerikai érzelmek miatt szükség is volt, Roosevelt elnök mindkét
békefelhívását meggyengítette azzal, hogy hangsúlyozta: az Egyesült Államok nem fog
beleavatkozni az esetleges háborúba, de még csak kötelezettséget sem vállal „a jelenlegi
tárgyalások bonyolításában”. Hans Dieckhoff, a washingtoni német nagykövet ezért
szükségesnek találta, hogy még aznap „Nagyon sürgős!” jelzésű táviratot küldjön Berlinbe.
Arra figyelmeztetett, hogy amennyiben Hitler erőszakhoz folyamodik, és szembekerül Nagy-
Britanniával, akkor oka van azt feltételezni, „hogy az Egyesült Államok Nagy-Britannia mellett
fogja teljes súlyát latba vetni”. A nagykövet, aki rendes körülmények között félénk ember volt,
ha a Führerrel kellett szembeszegülni, hozzátette: „Kötelességemnek tartom, hogy ezt nagyon
erősen hangsúlyozzam.” Nem akarta, hogy a német kormány ugyanazokba a téves feltevésekbe
essen Amerikát illetően, mint 1914-ben.
Hát Prága? Van-e jele az ottani gyengülésnek? Este Toussaint ezredes, katonai attasé
táviratozott az OKW-nek: „Prágában nyugalom. Utolsó mozgósítási intézkedések
végrehajtva ... Összes behívottak becsült száma: 1 000 000; tábori hadsereg 800 000 ,..”62 Ez
éppen annyi katonát jelentett, mint amennyit Németország két fronton ki tudott állítani. A cseh
és a francia katonák együttes számaránya a németekhez képest több mint 2:1 volt.
Ε tényekkel és fejleményekkel szembesülve, amelyeket kétségtelenül tovább színeztek
Wilson búcsúszavai és Chamberlain jellemének ismerete, valamint az a tény, hogy Chamberlain
rettentően félt a háborútól, ezen a szeptember 27-i estén tehát Hitler nekiült, hogy levelet
diktáljon a brit miniszterelnöknek. Dr. Schmidt, akit behívtak, hogy angolra fordítsa az írást,
úgy érezte, hogy a diktátor visszarettenőben van „a túlzó lépéstől”. Megállapíthatatlan, tudta-e
vajon Hitler, hogy aznap este ment ki a parancs a brit hadiflotta mozgósítására. Raeder
tengernagy elintézte, hogy a Führer este 10 órakor fogadja őt, s lehetséges, hogy a német flotta
értesült az este 8 órakor történt, hivatalosan 11.38-kor bejelentett brit lépésről, Raeder pedig
telefonon jelentette Hitlernek. Bárhogyan is történt, érkezésekor a tengernagy arra kérlelte a
Führert, hogy ne menjen háborúba.
Hitler e pillanatban annyit tudott, hogy Prága elszánt, Párizs gyors ütemben mozgósít,
London álláspontja megmerevedett, az ő népe viszont apatikus, vezető tábornokai
homlokegyenest szemben állnak vele, s go-desbergi ultimátuma másnap pontosan délután 2
órakor le fog járni.
A Chamberlainnek szóló levelét patikamérlegen egyensúlyozta ki, hogy tetsszen a
miniszterelnöknek. A mérsékelt hangú írás tagadta, hogy javaslatai „megfosztanák
Csehszlovákiát léte minden garanciájától”, és hogy a német katonák nem állnának meg a
demarkációs vonalon. Készen áll arra, hogy megtárgyalja a részleteket a csehekkel, sőt arra is,
hogy „hivatalos garanciát adjon a maradék Csehszlovákiának”. A csehek egyszerűen csak azért
makacskodnak, mert azt remélik, hogy angol és francia segítséggel sikerül majd kirobbantaniuk
egy európai méretű háborút. Ο mindazonáltal nem csapja be az ajtót a béke utolsó reménysége
mögött. A levél így fejeződött be:

Az Ön megítélésére kell bíznom, hogy e tények tükrében úgy véli-e, hogy folytatnia kellene az efféle
manőverek megakadályozása és a prágai kormánynak a legutolsó órában történő jobb belátásra bírása érdekében
tett erőfeszítéseit.63

Hitler sürgősséggel Londonba táviratozott levele szeptember 27-én este 10 óra 30 perckor
érkezett a miniszterelnökhöz.
A kora délután Londonba visszaérkező Sir Horace Wilson által a Hitlerrel folytatott második
tárgyalásról szóló nyugtalanító hírek cselekvésre ösztönözték Chamberlaint és szűkebb
kabinetjét. Elhatározták, hogy mozgósítják a hadiflottát, behívják a kisegítő légierőt, és
szükségállapotot hirdetnek. A majdani bombázások elleni védekezésül már ásták a futóárkokat
a parkokban és a tereken, s megkezdődött a londoni iskolás gyermekek kitelepítése a
fővárosból.
A miniszterelnök sürgős üzenetet küldött Prágába is: figyelmeztette Benes elnököt, hogy
Berlinből származó információja „világossá teszi: a német hadsereg a csehszlovák határ
azonnali átlépésére fog parancsot kapni, amennyiben holnap [szeptember 28-án] délután 2 óráig
a csehszlovák kormány nem fogadja el a német feltételeket”. Miután becsületesen
figyelmeztette a cseheket, Chamberlain nem állhatta meg, hogy üzenete utolsó részében ne intse
őket: „Csehországot le fogja rohanni a német hadsereg, és bármit is tehet egy vagy több
nagyhatalom, semmi nem mentheti meg az önök országát és népét e sorstól. Ez egy esetleges
világháború kimenetelétől is független tény marad.”
Ezzel Chamberlain a „béke vagy háború?” dilemma eldöntésének felelősségét nem Hitler,
hanem Benes vállára rogyasztotta, és egy katonai kérdésben olyan véleményt nyilvánított,
amelyet még a német tábornokok is (amint korábban láttuk már) felelőtlennek tartottak.
Üzenete végére viszont odabiggyesztette azt is, hogy nem fogja vállalni annak a felelősségét,
hogy megmondja a cseheknek, mit tegyenek ebben a helyzetben. Rajtuk múlik a dolog.
Tényleg rajtuk múlott? Benes még az első táviratra sem válaszolhatott, amikor már
megérkezett a második is, és ebben Chamberlain mégiscsak megpróbálkozott azzal, hogy
megmondja a cseh kormánynak, mit tegyen. Azt indítványozta, hogy a csehek fogadják el a
cseh erődítményeken kívül eső Egerland és Asch területére korlátozott német katonai
megszállást október l-jén, utána pedig egy német-cseh-angol határbizottság gyorsan kijelölné a
németeknek átadandó további területeket.123 A miniszterelnök ezek után újabb figyelmeztetést
eresztett meg:

Ε terv egyetlen alternatívája az invázió és az ország erőszakos megcsonkítása, amely kiválthat ugyan egy számtalan halálos
áldozattal járó konfliktust, azonban ennek majdani eredményétől teljesen függetlenül Csehszlovákia régi határai nem lesznek
visszaállíthatok.64

A cseheket tehát arra figyelmeztették a barátaik (mert közben Franciaország is csatlakozott e

javaslatokhoz), hogy még amennyiben ők és szövetségeseik le is győzik a németeket egy
háborúban, Csehszlovákiának akkor is le kell mondania a Szudéta-vidékről Németország javára.
Világos volt a következtetés: miért taszítsuk háborúba Európát, ha a Szudéta-vidéket
mindenképpen úgyis elveszítitek?
Ε feladatát letudván, a miniszterelnök este 8 óra 30 perckor rádióbeszédet intézett a
nemzethez:
Milyen borzalmas, fantasztikus, hihetetlen dolog is ez, hogy ... egy távoli országban, olyan
népek között folyó vita miatt, akikről semmit nem tudunk ... árkokat kelljen ásnunk ... itt! ...
Hitler megkapta „a lényegét annak, amit akart”. Nagy-Britannia felkínálta, hogy garantálja: a
csehek elfogadják és végrehajtják a német követeléseket.

A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS

BUKÁSA
Nem haboznék akár harmadszor is Németországba látogatni, ha azt hihetném, hogy van
valami értelme ...
Bármennyire együtt is érzünk egy nagy és erős szomszédjával összeütközésbe került kis
nemzettel, semmilyen körülmények között nem vállalhatjuk, hogy pusztán e kis nemzet miatt
háborúba keverjük az egész Brit Birodalmat. Ha harcolnunk kell, ahhoz nagyobb ügy legyen
szükséges ...
Magam a lelkem legmélyéig a béke híve vagyok. A nemzetek közötti fegyveres konfliktus
rémálom a számomra; de ha meg volnék győződve róla, hogy bármely nemzet elszánta magát
arra, hogy a félelem vagy a fegyverek erejével saját uralma alá hajtsa a világot, úgy érezném,
ellene kell állnunk. Ilyen uralom alatt nem volna értelme az életnek azok számára, akik hisznek
a szabadságban; a háború azonban félelmetes dolog, és mielőtt belekezdünk, nagyon
egyértelművé kell tennünk azt, hogy valóban a legszentebb dolgok forognak kockán.
Wheeler-Bennett feljegyzi, hogy e rádióbeszéd meghallgatása után Nagy-Britanniában a
legtöbb ember abban a hitben tért éjszakai nyugovóra, hogy országa negyvennyolc órán belül
hadiállapotban lesz Németországgal.65 De a jó emberek nem tudhatták, mi történik a Downing
Streeten még aznap este.
Hitler levele 10 óra 30-kor érkezett. A miniszterelnök mohón belekapaszkodott ebbe a
szalmaszálba is. így válaszolt a Führernek:

Levelének elolvasása után bizonyosnak érzem, hogy az Ön összes lényeges követelése háború és késedelem
nélkül kielégíthető. Készen állok arra, hogy akár magam azonnal Berlinbe utazzam, és megtárgyaljam az átadás
lebonyolítását Önnel és a cseh kormány képviselőjével, sőt ha úgy kívánja, akár Franciaország és Olaszország
képviselőivel együtt is. Meggyőződésem, hogy egy héten belül egyetértésre tudunk jutni. Nem hiszem el, hogy
Ön felelősséget vállal egy, e régóta húzódó probléma elintézésében mutatkozó néhány napos késedelem miatt

123
Ε javaslatokat Henderson nagykövet este 11 órakor továbbította a német külügyminisztériumba azzal a kéréssel, hogy
azonnal terjesszék őket Hitler elé.
kirobbanó és esetleg a civilizációt elpusztító háború elindításáért.66

Mussolininak is táviratot küldött a miniszterelnök: arra kérte, hogy járjon közbe Hitlernél a
terv elfogadása érdekében, és egyezzen bele, hogy elküldi képviselőjét a javasolt értekezletre.
A konferencia ötlete egy ideje már ott motoszkált a miniszterelnök fejében. Sir Nevile
Henderson már júliusban magától javasolta egy Londonba küldött anyagában. A javaslat abból
állt, hogy négy nagyhatalom: Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország
együttesen rendezze a szudétakérdést. A brit külügyminisztérium azonban emlékeztette a
nagykövetet és a miniszterelnököt, hogy nehéz ügy volna más hatalmak kizárása egy ilyen
konferenciáról.67 „Más hatalmak” alatt a Prágával kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött
Oroszországot értették, és persze magát Csehszlovákiát. Chamberlain abban a – tökéletesen
helyes – meggyőződésben tért vissza Godesbergből, hogy Hitler soha nem egyezne bele olyan
értekezlet megtartásába, ahol a Szovjetunió is asztalhoz ülhetne. Maga a miniszterelnök sem
kívánta az oroszok jelenlétét. Noha Angliában még a legszűkebb agy számára is világos volt,
hogy egy Németország elleni háború esetén a Szovjetunió részvétele a Nyugat oldalán óriási
értékkel bírna, amint azt Churchill ismételten megpróbálta beleverni a brit kormányfő fejébe, e
nézet a jelek szerint valahogyan elkerülte a miniszterelnök figyelmét. Korábban, amint láttuk,
Chamberlain elutasította azt az Anschluss utáni orosz javaslatot, hogy vitassák meg a további
német agresszió megakadályozásának módját. Annak ellenére, hogy Moszkva garanciát nyújtott
Csehszlovákiának, Litvinov pedig egészen eddig azt hirdette, hogy Oroszország állni is fogja a
szavát, Chamberlainnek nem állt szándékában lehetővé tenni azt, hogy az oroszok keresztezzék
az ő elszánt igyekezetét, amivel a Szudéta-vidék Hitlernek történő átengedése útján próbálja
megőrizni a békét.
Szerdáig, azaz szeptember 28-ig viszont még nem jutott el olyan messzire e
gondolatmenetben, hogy a cseheket is ki akarja zárni egy konferenciáról. Még 25-én, miután
Prága elutasította Hitler godesbergi javaslatait, a miniszterelnök behívatta Jan Masarykot,
Csehszlovákia londoni nagykövetét, s azt javasolta, hogy Csehszlovákia bocsátkozzék
tárgyalásokba „egy olyan nemzetközi konferencián, amelyen részt vehetne Németország,
Csehszlovákia és más hatalmak is”. Másnap a cseh kormány elfogadta az ötletet. És éppen most
láthattuk, amint a Hitlernek huszonhetedikén este küldött üzenetében Chamberlain kikötötte,
hogy „Csehszlovákia képviselőit” be kell vonni az általa javasolt német-olasz-francia-brit
konferencia munkájába.

A „FEKETE SZERDA” ÉS HALDER HITLER ELLENI

ÖSSZEESKÜVÉSE
Szeptember 28-a, a „fekete szerda” hajnalán Berlinben, Prágában, Londonban és Párizsban
egyaránt komor hangulat uralkodott. Elkerülhetetlennek tűnt a háború.
„Aligha kerülhető el egy Nagy Háború. Lehet, hogy hét évig tart majd, és meg fogjuk
nyerni” – idézi Jodl Göring aznap reggeli mondatait.68
Londonban folytatódott az árokásás, az iskoláskorú gyermekek evakuációja és a kórházak
kiürítése. Párizsban a kifelé tartó vonatokat zsúfolásig megtöltötték az utasok, és összetorlódott
az utakon a városból kifelé tartó óriási autótömeg. Németország nyugati felén hasonló
jelenetekre került sor. Aznap reggel Jodl naplója beszámol azokról a jelentésekről, amelyek
szerint a határvidékről befelé menekül a lakosság. Délután kettőkor le fog járni a Hitler által
kitűzött határidő, ameddig Csehszlovákiának el kell fogadnia a godesbergi javaslatokat.
Prágából semmi olyan jel nem érkezett, ami arra mutatott volna, hogy a javaslatokat
elfogadnák. Voltak azonban más jelek: nagy nyüzsgés folyt a Wilhelmstrassén; a francia, a brit
és az olasz nagykövet lázasan rohangált ide-oda a követsége és a minisztérium között. Erről
viszont nem tudott a nagyközönség, de még a német tábornokok sem értesültek róla.
A tábornokok némelyike és Halder tábornok, vezérkari főnök számára eljött az idő, hogy
végrehajtsák tervüket: eltávolítsák Hitlert, és megmentsék a hazát attól, hogy egy európai
méretű és érzésük szerint csak elveszthető háborúba hulljon. Az életben maradottak későbbi
beszámolói szerint124 az összeesküvők egész szeptemberben szorgosan dolgoztak a terveiken.
Halder tábornok szoros kapcsolatot tartott Oster ezredessel és annak Abwehr-beli főnökével,
Canaris tengernaggyal, akik Hitler politikai lépéseivel kapcsolatosan és a külföldi hírszerzés
területéről naprakész információkkal próbálták ellátni a tábornokot. Amint láttuk, az
összeesküvők korábban figyelmeztették Londont Hitler elhatározott szándékáról, hogy
szeptember végéig megtámadja Csehszlovákiát, és könyörögtek, hogy a brit kormány
nyilvánítsa ki világosan, hogy Franciaországgal együtt Nagy-Britannia is fegyveres erővel fog
válaszolni a német agresszióra. Von Witzleben tábornok, a berlini katonai körzet parancsnoka,
akinek a legtöbb katonát kellett volna kiállítania az államcsíny végrehajtásához, néhány hónapja
habozott már, mert azt gyanította, hogy London és Párizs titokban szabad kezet adott Hitlernek
keleten, ezért azután nem fog háborúba szállni Csehszlovákia miatt. Ε vélekedését több más
tábornok is osztotta, Hitler és Ribbentrop pedig tovább táplálták ezt a hitet bennük. Márpedig ha
ez igaz, akkor a Hitler megbuktatására szőtt összeesküvés értelmetlenség lett volna az olyan
tábornokok szemében, mint Witzleben és Halder. A Harmadik Birodalom létezésének e
szakaszában tudniillik ők még csak egy Németország számára megnyerhetetlennek ítélt háború
elkerülése érdekében akartak megszabadulni a Führertől. Ha igazából nem létezik a nagy
háború kockázata, ha Chamberlain háború nélkül is megadja Hitlernek, amit az
Csehszlovákiából kér, akkor miért lázadjanak fel?
Oster ezredes és Gisevius biztosítani akarta a tábornokokat arról, hogy Nagy-Britannia és
Franciaország nem blöfföl, ezért találkozót szerveztek Halder és von Witzleben tábornokok,
valamint Schacht között. Az utóbbi nagy tekintéllyel rendelkezett a katonai hierarchia előtt,
mint a német újrafegyverkezés finanszírozója, aki még mindig a kormány tagja, és a brit ügyek
szakértője. Schacht közölte a két tábornokkal, hogy a britek harcolni fognak, ha Hitler a
fegyverekhez folyamodik a csehek ellen.
Erich Kordt volt az első összeesküvő, aki a német külügyminisztériumban szeptember 13-án
késő este hírét vette Chamberlain sürgős javaslatának, hogy a cseh válság békés rendezése
érdekében légi úton azonnal odautazna. A Kordt által hozott hír nem kis megrökönyödést keltett
az összesküvők táborában. Ők arra számítottak, hogy a nürnbergi pártnapokról Hitler
tizennegyedikén jön vissza majd Berlinbe, s Kordt szerint aznapra, vagy másnapra tervezték a
puccs végrehajtását. A Führer azonban nem tért vissza a fővárosba.125 Münchenbe utazott, majd
onnan tovább ment Berchtesgadenbe, ahová másnapra várta a brit miniszterelnök látogatását.
Az összeesküvőkön eluralkodó csalódottságnak kettős alapja is volt. Tervüket csak akkor
hajthatják végre, amikor Hitler Berlinben tartózkodik, s biztosak voltak abban, hogy mivel a
nürnbergi pártnapok csak erősítették a cseh válságot, Hitler az esemény után azonnal vissza fog
menni a fővárosba. Másodszor pedig az összeesküvés néhány tagja Anglia népével egyetemben
azt feltételezte, hogy Chamberlain Hitlert figyelmeztetni megy Berchtesgadenbe: nehogy

124
Halder, Gisevius és Schacht első kézből való beszámolóiról van szó.69 Mindegyik sok zavaró és ellentmondásos anyagot
tartalmaz, s néhány ponton egymásnak is ellentmondanak. Ne feledjük, hogy mindhárom férfi először kiszolgálta a rezsimet, s a
háború után ezért mohón igyekezett bizonyítani Hitlerrel való szembenállását és békeszeretetét.
Erich Kordt, Ribbentrop külügyminisztériumi titkárságának vezetője is az összeesküvés fontos résztvevője volt, és
túlélte a háborút. Nürnbergben hosszú memorandumot készített az 1938. szeptemberi eseményekről. Munkámban ezt az
anyagot is felhasználhattam.
125
Jókora zavar uralkodik a történészek, sőt az összeesküvők között is arra vonatkozóan, hogy hol tartózkodott Hitler
szeptember 13-án és 14-én. Churchill, aki Halder egy memorandumára alapozza beszámolóját, azt állítja, hogy Hitler
„szeptember 14-én délelőtt” érkezett Berchtesgadenból Berlinbe, s hogy Halder és Witzleben, miután tudomást szereztek erről,
„elhatározták, hogy este 8 órakor csapnak le”. Ε beszámoló szerint délután négykor fújták le az akciót, amikor megtudták, hogy
Chamberlain Berchtesgadenbe repül. (Churchill, The Gathering Storm, 312.o.) De Halder adata – és ezért Churchill
beszámolója is – biztosan téves. Hitlernek a jelenleg a Kongresszusi Könyvtárban lévő előjegyzési naptárában számos
bejegyzés mutatja, hogy a Führer Münchenben töltötte a tizenharmadikát és a tizennegyedikét is: egyéb elfoglaltságai közt itt
tárgyalt Ribbentroppal Bormann otthonában, és ellátogatott a Sonnenwinkel kabaréba, végül tizennegyedikén a nap vége felé
ment fel az Obersalzbergre.
elkövesse II. Vilmos császár hibáját, aki tévesen becsülte fel, hogy német agresszió esetén mit
fog tenni Nagy-Britannia! Kordt azonban tudta, mi az igazság, hiszen olvasta Chamberlain
sürgős üzenetét, amelyben a miniszterelnök tudatja Hitlerrel, hogy meg akarja látogatni, hogy
együtt megkeressék a békés megoldás lehetőségét. Kordt látta a londoni német nagykövetség
tanácsosa, saját fivére, Theodor Kordt által írt táviratot is, amiben az állt, hogy az angol
miniszterelnök igen messzire hajlandó elmenni annak érdekében, hogy kielégüljenek Hitlernek
a Szudéta-vidékre vonatkozó követelései.126
„Katasztrofális hatással volt a terveinkre” – mondja Kordt. „Abszurd dolog lett volna éppen
akkor megdönteni Hitlert egy puccsal, amikor a brit miniszterelnök azért jön Németországba,
hogy megbeszélje vele a »világbékét«.”
Ám Erich Kordt szerint szeptember 15-én este dr. Paul Schmidt, aki szintén részese volt az
összeesküvésnek, és (amint láttuk) a Hitler-Chamberlain találkozó egyetlen tolmácsa és
egyetlen szemtanúja volt, „előre megbeszélt kód segítségével” értesítette Kordtot arról, hogy a
Führer még mindig el van szánva arra, hogy egész Csehszlovákiát meghódítja, és lehetetlen
követeléseket terjesztett Chamberlain elé „abban a reményben, hogy az majd visszautasítja
őket”. Ez a hír visszahozta az összeesküvők kedvét. Kordt még aznap este tájékoztatta a
dologról Oster ezredest, s elhatározták, hogy tervüket végrehajtják, mihelyt Hitler visszatér
Berlinbe. – De az az első dolgunk, hogy a madárkát visszacsalogassuk a berlini kalitkájába! –
mondta Oster.
A madárka szeptember 24-én délután, a godesbergi tárgyalások végeztével tért vissza a
„kalitkába”. Huszonnyolcadika, a „fekete szerda” délelőttjén Hitler már majdnem négy napja
Berlinben tartózkodott. Huszonhatodikán a Sportpalast-beli dühkitörésével felégette maga
mögött a hidakat. Huszonhetedikén üres kézzel küldte vissza Londonba Sir Horace Wilsont,
amire a brit kormány a flotta mozgósításával válaszolt, és figyelmeztette Prágát, hogy küszöbön
áll a német támadás. Az is ezen a napon történt, mint láttuk, hogy Hitler a cseh határon lévő
harcálláspontjukra küldte a támadó egységeket, és elrendelte, hogy legyenek készen az
„akcióra” szeptember harmincadikán, azaz három nap múlva.
Mire vártak az összeesküvők? A saját maguk által megszabott összes feltétel teljesült: Hitler
Berlinben volt, el volt szánva a háborúra, és szeptember 30-ra kitűzte a Csehszlovákia elleni
támadás időpontját. Most azonnal végre kell hajtani a puccsot, különben túl késő lesz ahhoz,
hogy megbuktassák a diktátort, és megelőzzék a háborút!
Kordt kijelentése szerint szeptember 27-én napközben az összeesküvők kitűzték akciójuk
időpontját: szeptember 29-ét. Gisevius Nürnbergben tett vallomásában és könyvében is azt
állítja, hogy a tábornokok – Halder és Witzleben – szeptember 28-án, miután kaptak egy
másolatot Hitler előző este Chamberlainnek írott, „sértő követelést” tartalmazó „kihívó”
leveléből, eldöntötték, hogy azonnal akcióba lépnek.
Aznap [szeptember 27-én] késő éjjel Oster kapott egy másolatot erről a kihívó levélről
[mondja Gisevius], és szeptember 28-án délelőtt elvittem ezt a másolatot Witzlebennek.
Witzleben Haldernek vitte el. A vezérkar főnöke végre megkapta a vágyott egyértelmű
bizonyítékot arra, hogy Hitler nem blöfföl, hanem háborúzni akar.
Halder orcáin a megbotránkozott felháborodás könnyei folytak végig ... Witzleben azt
hajtogatta, hogy most már itt az idő a cselekvésre. Meggyőzte Haldert, hogy keresse fel
Brauchitschot. Egy idő után Halder azzal tért vissza, hogy jó hírt hoz: Brauchitsch is fel van
háborodva, és valószínűleg részt fog venni a puccsban.70
De vagy a levél szövegét változtatta meg valaki másolás közben, vagy a tábornokok értették
félre, mert amint láttuk, a levél oly mérsékelt hangon szólt, olyannyira tele volt ígéretekkel,
hogy „megtárgyalja a részleteket a csehekkel”, és „hivatalos garanciát ad a maradék
Csehszlovákiának”, oly békülékenyen javasolta Chamberlainnek, hogy folytassa erőfeszítéseit,
126
Lásd feljebb, 236.0.
hogy elolvasása után a miniszterelnök azonnal táviratozott Hitlernek, és nagyhatalmi
értekezletet javasolt a részletek elrendezésére, egyidejűleg pedig egy másik táviratban
Mussolini támogatását kérte javaslatához.
A tábornokok nyilván nem tudtak arról, hogy még most, a huszonnegyedik órában is folyik a
megbékítési kísérlet, de von Brauchitsch tábornok, a hadsereg főparancsnoka, sejthetett valamit
belőle. Gisevius szerint Witzleben Halder irodájából telefonált Brauchitschnak, közölte vele,
hogy minden készen áll, s kérlelte, vezesse maga a felkelést. A hadsereg főparancsnoka
azonban semleges maradt. Közölte Halderral és Witzlebennel, hogy előbb át kell mennie a
Führer kancelláriájára, hogy a saját szemével lássa, jól mérték-e fel a tábornokok a helyzetet.
Gisevius azt mondja, hogy erre Witzleben visszasietett a saját parancsnokságára.
– Gisevius, eljött az idő! – kiáltotta izgatottan.
Szeptember 28-án délelőtt 11 órakor csengett a telefon Kordt külügyminisztériumi
íróasztalán. Ciano volt a vonalban: Rómából telefonált, és sürgősen a külügyminiszterrel akart
beszélni. Ribbentrop házon kívül volt (a birodalmi kancellárián tartózkodott éppen), mire az
olasz külügyminiszter azt kérte, hogy kössék össze nagykövetével, Bernardo Attolicóval. A
németek lehallgatták és rögzítették a beszélgetést. Kiderült, hogy maga Mussolini akar beszélni
a követtel, nem a veje.

MUSSOLINI: Itt a Duce beszél. Hall engem?

ATTOLICO: Igen, hallom önt.
MUSSOLINI: Azonnal kérjen kihallgatást a kancellártól! Mondja el neki, hogy a brit kormány Lord Perth127
közvetítésével arra kért, hogy közvetítsek a szudétakérdésben! Nagyon csekély a nézetkülönbség. Mondja meg a
kancellárnak, hogy én és a fasiszta Olaszország mögötte állunk! Neki kell döntenie. De mondja meg neki, hogy
én a javaslat elfogadását támogatnám! Hall engem?
ATTOLICO: Igen, hallom önt.
MUSSOLINI: Siessen!71

Attolico kifulladva, izgatottságtól kipirult arccal (ezt dr. Schmidt, a tolmács figyelte meg)
érkezett a kancelláriára, ahol megtudta, hogy Hitler már bezárkózott a francia követtel.
Francois-Poncet odavezető útja nem volt egyszerű. Bonnet francia külügyminiszter, aki el volt
szánva arra, hogy túlszárnyalja Chamberlaint, az előző napon késő éjjel telefonált berlini
követének, és utasította, hogy a lehető legkorábban keresse fel Hitlert, és ismertesse vele azt a
francia javaslatot, amely szintén a Szudéta-vidék átadásáról szólt, csak éppen még az angol
tervnél is messzebb ment. A brit miniszterelnök 27-én este 11 órakor átadott javaslata a
Szudéta-vidék I. zónájának megszállását indítványozta október l-re, ami csupán egy apró
beszögellés jelképes elfoglalását jelentette, most viszont a franciák három nagy zónának, azaz a
vitatott terület nagy részének az átadását kínálták október l-re.
Csábító javaslat volt, de a francia nagykövet számára nehéz feladatnak bizonyult az átadása.
Huszonnyolcadikán reggel 8 órakor telefonon kért kihallgatást a kancellártól, s mivel addig
semmilyen válasz nem jött, 10 órakor elszalasztottá katonai attaséját a hadsereg vezérkarához,
hogy ismertesse a német tábornokokkal a javaslatot, amit még nem tudtak átadni. Még a brit
nagykövet, Sir Nevile Henderson segítségét is igénybe vette, aki amúgy is boldogan tett
szívességet bárkinek, aki segíthet a háború bármi áron való megakadályozásában. Henderson
Göringnek telefonált, s a marsall azt mondta, megpróbálja elintézni, hogy Hitler fogadja a
franciát. Henderson rögtön a maga számára is időpontot kért, mivel utasítást kapott, hogy adja
át a Führernek „a miniszterelnök úr végső személyes üzenetét”, azt, amit Chamberlain az előző
este fogalmazott meg128, s arról biztosította benne Hitlert, hogy „háború és késedelem nélkül”
megkaphat mindent, amit csak akar, majd nagyhatalmi konferenciát javasolt a részletek
kidolgozására.72

127
A római brit nagykövet.
128
Lásd feljebb, 248. o.
 Hitler délelőtt negyed tizenkettőkor fogadta a francia nagykövetet. Francois-Poncet
idegesnek, feszültnek találta a Führert. A követ meglobogtatott egy saját kezűleg, sietve
felskiccelt térképet Csehszlovákia területének azokról a jókora darabjairól, amelyeket
Csehszlovákia legfőbb szövetségese most hajlandó volt tálcán átnyújtani Hitlernek. Sürgetően
kérte a Führert, hogy fogadja el a francia javaslatokat, és kímélje meg Európát a háborútól.
Ribbentrop negatív megjegyzései ellenére, amelyeket Francois-Poncet a saját emlékezete
szerint sommásan elintézett, Hitlernek tetszett a dolog. Dr. Schmidt megjegyzi, hogy főleg a
nagykövet bőkezű térképe tetszett neki.
11 óra 40 perckor a kihallgatást váratlanul megzavarta egy futár, aki jelentette, hogy Attolico
az imént érkezett meg Mussolininak a Führerhez intézett sürgős üzenetével. Hitler Schmidttel
együtt kiment a szobából, hogy üdvözölje Olaszország lihegő nagykövetét.
– Sürgős üzenetem van az ön számára a Ducetól! – kiáltotta már messziről a természettől
fogva rekedtes hangú Attolico.73 Az üzenet átadása után hozzátette, hogy Mussolini nagyon kéri
a Führert, tekintsen el a mozgósítástól.
Schmidt, a jelenet egyetlen életben maradt tanúja azt állítja, hogy ez volt az a pillanat,
amikor megszületett a döntés a béke javára. Pontosan dél volt, két óra múlva járt volna le a
cseheknek adott Hitler-ultimátum.
– Mondja meg a Ducenak, hogy elfogadom a javaslatát! – mondta Attolicónak látható
megkönnyebbüléssel Hitler.74
A nap hátralevő része már érdektelenül telt el. Attolico és Francois-Poncet után Henderson is
a Führer színe elé járulhatott.
– Nagy barátom és szövetségesem, Mussolini kérésére huszonnégy órával elhalasztottam
csapataim mozgósítását – mondta neki Hitler.129 Más ügyekre, például a javasolt nagyhatalmi
értekezletre vonatkozó döntéseit majd azután fogja meghozni, hogy ismét konzultált
Mussolinival.75
Nagy telefonálgatás kezdődött Berlin és Róma között – Schmidt azt mondja, hogy a két
diktátor egy alkalommal közvetlenül is beszélt. Szeptember 28-án, néhány perccel délután 2 óra
előtt, amikor az ultimátuma lejáróban volt, Hitler döntött magában, és sürgős meghívást küldött
Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország kormányfőinek; a cseh kérdés rendezése
érdekében másnap délben Münchenben találkozzanak a Führerrel. Sem Prágába, sem
Moszkvába nem küldtek meghívót. Nem engedték, hogy Oroszország, amely német támadás
esetére Csehszlovákia területi integritásának társgarantálója volt, beleavatkozhassék az ügybe.
A cseheket pedig meg sem kérdezték, hogy jelen akarnak-e lenni halálos ítéletük kihirdetésén.
Emlékirataiban Sir Nevile Henderson nagyrészt Mussolini érdemének tulajdonítja, hogy e
történelmi pillanatban sikerült megőrizni a békét, s az ő véleményét támogatja az európai
történelem e fejezetéről eddig író legtöbb történész is.130 Ám e vélemény túl elnéző. Olaszország
volt a leggyengébb európai nagyhatalom; katonai ereje annyira elhanyagolható volt, hogy a
német tábornokok viccként kezelték, amint ez az írásaikból is kiderül. A német kalkulációkban
egyedül Nagy-Britannia és Franciaország számított hatalomnak. És kezdettől fogva a brit
miniszterelnök volt az, aki arról igyekezett meggyőzni Hitlert, hogy háború nélkül is
megkaphatja a Szudéta-vidéket. Nem Mussolini, hanem Chamberlain tette lehetővé Münchent,
amivel pontosan tizenegy hónappal tovább őrizte meg a békét. Hogy ez az eredmény mibe
került a saját országának, szövetségeseinek és barátainak, arról később lesz szó – de bármilyen
mércével is mérjük, szinte elviselhetetlenül drágának bizonyult.
A „fekete szerdán”, ami most már kevésbé tűnt sötétnek, mint a sivár délelőtti órákban, a brit
miniszterelnök Londonban öt perccel három óra előtt kezdte meg alsóházi beszédét: részletesen
beszámolt a cseh válságról és arról a szerepről, amit ő és kormánya játszott a megoldásban. A

129
Amint láttuk, Hitler akkorra már mozgósított minden, a rendelkezésére álló csapatot.
130
Alan Bullock (Hitler-A Study in Tyranny, p. 428) így ír: „Szinte bizonyosan Mussolini közbelépése fordította meg a dolgok
menetét.”
helyzet, amit bemutatott, még mindig bizonytalan volt, de már javulásnak indult. Elmondta,
hogy Mussolininak sikerült rávennie Hitlert: huszonnégy órával halassza el a mozgósítást.
Negyed ötkor Chamberlain nyolcvan perce beszélt már, s közeledett mondandója végéhez,
amikor félbeszakították. Sir John Simon pénzügyminiszter átadott neki egy cédulát, ami a
főurak karzatán ülő Lord Halifaxtól jött le az első sorban lévő pénzügyminisztériumi padig.
Bármilyen véleménnyel is voltak tisztelt képviselőtársaim Signor Mussoliniról, azt hiszem,
mindenki méltányolni fogja a béke érdekében tett... eme gesztusát.
A miniszterelnök szünetet tartott, ránézett a cédulára, és elmosolyodott.

De ez még nem minden! Még valami mondanivalóm van a tisztelt Háznak! Most kaptam az értesítést Herr
Hitlertől, hogy holnap délelőttre Münchenbe vár. Meghívta Signor Mussolinit és Monsieur Daladier-t is. Signor
Mussolini már elfogadta a meghívást, és nincs kétségem afelől, hogy Monsieur Daiadier is elfogadja majd. Azt
mondanom sem kell, hogy mi az én válaszom ...

Nem is kellett mondania. A minden parlamentek anyjának számító régi ülésterem olyan
hisztérikus örömkitörés tanúja volt, amilyen még nem fordult elő hosszú történetében. A
képviselők kiabáltak, iratokat hajigáltak a levegőbe, sokan könnyeztek, s a tumultus felett ott
lebegett egy hang, amely mindenki érzelmeit kifejezte: – Hála Istennek, hogy ilyen
miniszterelnökünk van!
Jan Masaryk, a cseh követ, a Csehszlovák Köztársaság megalapítójának a fia a diplomáciai
karzatról nézte mindezt, s nem akart hinni a szemének. Később felkereste a Downing Streeten a
miniszterelnököt és a külügyminisztert, hogy megtudja tőlük, vajon meghívják-e Münchenbe az
ő országát is, amelynek egyedül kell majd minden áldozatot vállalnia az ügyben. Chamberlain
és Halifax nemmel válaszolt: Hitler azt nem tűrné. Masaryk rábámult a két istenfélő angolra, és
nagy igyekezettel sikerült türtőztetnie magát.
– Ha megőrzik a világ békéjét a nemzetem feláldozásával, én leszek az első, aki megtapsolja
érte önöket – mondta végül. – De ha nem, uraim, akkor Isten óvja a lelküket!76

De mi történt az összeesküvőkkel, a tábornokokkal és a civilekkel: Halder tábornokkal, von

Witzleben tábornokkal, Schachttal, Giseviussal és Kordttal meg a többiekkel, akik e végzetes
napon nem sokkal dél előtt még azt hitték, amint Witzleben mondta, hogy eljött az ő idejük? A
választ röviden az ő szavaikkal adhatjuk meg; az itt következő dolgokat persze jóval később
mondták, amikor már mindennek vége volt, s ők azt igyekeztek bizonyítani a világ számára,
mennyire Hitler ellen voltak, aki sorozatos és katasztrofális könnyelműségével egy hosszú,
gyilkos háború végére teljesen romba döntötte Németországot.
Egytől egyig azt állították, hogy Neville Chamberlain volt a bűnös! Azzal, hogy hajlandó
volt Münchenbe utazni, a legeslegutolsó percben arra kényszerítette őket, hogy fújják le a Hitler
és a náci rezsim megdöntésére irányuló terveiket!
1946. február 25-én, amikor a hosszadalmas nürnbergi per már a vége felé járt, egy fiatal
New York-i ügyvéd, Sam Harris százados, a vádképviselet amerikai csoportjának a tagja
négyszemközt hallgatta ki Halder tábornokot. Halder így beszélt:

Azt terveztük, hogy katonai erővel elfoglaljuk a birodalmi kancelláriát, és azokat a kormányhivatalokat, főleg
a minisztériumokat, amelyeket párttagok és Hitler főbb támogatói irányítottak. Kifejezett szándékunk volt a
vérontás elkerülése, és az, hogy majd az egész csoportot az egész német nép előtt állítsuk bíróság elé ... Aznap
[szeptember 28-án] Witzleben a déli órákban bejött az irodámba. Megtárgyaltuk az ügyet. Azt kérte, hogy adjam
ki neki a végrehajtási parancsot. Egyéb részleteket is megbeszéltünk, hogy mennyi időre van szüksége, és a
többi. A tárgyalás közben kaptam a hírt, hogy a brit és a francia miniszterelnök beleegyezett, hogy további
tárgyalásokra jönnek Hitlerhez. Ez Witzleben jelenlétében történt. Ezért visszavontam a végrehajtási parancsot,
mert e tény folytán teljes egészében elveszett az akció alapja ...
Szilárd meggyőződésünk volt, hogy sikerre visszük. Erre jött Mr. Chamberlain, és egy csapásra elhárult a
háború veszélye ... Elkerülték az erőszak kritikus óráját... Az ember csak várhatott, hátha új lehetőség adódik ...
– Jól értem, hogy azt mondja, amennyiben Chamberlain nem jött volna Münchenbe, végrehajtották volna az
önök tervét, és letették volna Hitlert az uralomról? – kérdezte Harris százados.
– Csak annyit mondhatok, hogy végrehajtottuk volna a tervet – felelte Halder tábornok. – Nem tudom, hogy
sikerült volna-e.77

Dr. Schacht, aki Nürnbergben és a háború után írott könyveiben nyilvánvalóan eltúlozta a
különböző Hitler elleni összeesküvésekben játszott saját szerepének a fontosságát, szintén
Chamberlaint hibáztatta azért, hogy a németek nem hajtották végre a puccsot szeptember 28-án:

A történelem későbbi menetéből teljesen világos, hogy ez a Witzleben és jómagam által előkészített első
államcsínykísérlet volt az egyetlen, ami valódi fordulópontot jelenthetett volna Németország sorsában. Ez volt az
egyetlen olyan kísérlet, amit jó előre megterveztek és előkészítettek ... 1938 őszén még lehetséges volt arra
számítani, hogy Hitlert a Legfelsőbb Bíróság elé állítják, de minden további kísérlet arra, hogy megszabaduljunk
tőle, szükségszerűen merényletkísérletet kellett, hogy jelentsen ... Én jó időben készítettem elő az államcsínyt,
ami hajszál híján sikerült is. A történelem azonban nem vett a kegyeibe. Nem vettem figyelembe azt a
valószínűtlen lehetőséget, hogy külföldi államférfiak avatkoznak be majd.78

Gisevius pedig, aki Schacht legállhatatosabb védelmezője volt a nürnbergi tanúk

emelvényén, hozzátette:

Megtörtént a lehetetlen. Chamberlain és Daladier Münchenbe repül! A felkelésünknek ezzel vége is volt.
Néhány óráig még azt képzeltem, hogy még így is elindíthatjuk a felkelést. Witzleben azonban nemsokára
bebizonyította nekem, hogy a csapatok soha nem fognak fellázadni a győzedelmes Führer ellen ... Chamberlain
megmentette Hitlert.79

Megmentette? Vagy csak ezzel magyarázták tétlenségüket a német civilek és tábornokok?

Nürnbergi kihallgatásakor Halder tábornok elmagyarázta Harris századosnak, hogy a sikeres
„forradalmi akciónak” három feltétele van:

Az első feltétel a világos és elszánt vezetés. A második feltétel az, hogy a néptömegek készek legyenek a
forradalmi eszme követésére. A harmadik feltétel a megfelelő időzítés. Nézetünk szerint a világos és elszánt
vezetés feltétele adott volt. A második feltételt is teljesítettnek véltük, mert... a német nép nem akarta a háborút.
A nemzet ennélfogva készen állt arra, hogy a háborútól való félelmében jóváhagyja a forradalmi akciót. A
harmadik feltétel, a megfelelő időzítés jó volt, mert negyvennyolc órán belülre vártuk a parancsot a katonai akció
végrehajtására. Ennélfogva szilárd meggyőződésünk volt, hogy sikerülni fog a dolog.
Erre jön Mr. Chamberlain, és egy csapásra elmúlik a háborús veszély!

Kételkedhetünk abban, hogy Halder tábornok első feltétele teljesült-e valaha is úgy, ahogy ő
állította. Mert ha létezett volna „világos és elszánt vezetés”, akkor ugyan miért haboztak volna
négy napig a tábornokok? Rendelkezésükre állt a Hitler és rezsimje elsöpréséhez szükséges
katonai erő: Witzlebennek egy egész hadteste (a III. hadtest) volt Berlinben és környékén,
Brockdorff-Ahlefeldtnek pedig egy elit gyalogoshadosztálya a közeli Potsdamban. Hoefner
délen egy páncéloshadosztály felett rendelkezett, a főváros két legmagasabb rangú rendőrtisztje,
von Helldorf gróf és von der Schulenburg gróf pedig nagyszámú, jól felfegyverzett rendőr felett
diszponált. Ráadásul – amennyire jómagam első kézből meg tudtam ítélni – spontán támogatta
volna a puccsot Berlin lakossága is, mivel halálra voltak rémülve attól, hogy Hitler háborút hoz
a fejükre.
Soha senki nem lesz képes akár csak megközelítően is végleges választ adni arra a kérdésre,
hogy Halder és Witzleben cselekedtek volna-e végül, ha Chamberlain nem egyezett volna bele,
hogy Münchenbe utazzon. Ha figyelembe vesszük e tábornokok különös hozzáállását, hogy ez
idő tájt nem a Hitler-rezsim zsarnoksága és terrorja miatt, hanem pusztán egy vesztes háború
elkerülése érdekében foglalkoztak a Führer megdöntésének gondolatával, lehetséges, hogy
akcióba léptek volna, ha időközben nem jött volna létre a müncheni konferencia. Ε könyv
megírásáig nem került elő az annak megállapításához szükséges információ, hogy milyen jól
tervezték meg az összeesküvést, mennyire álltak készen a fegyveres erők a beavatkozásra, és
milyen közel állt valójában Halder és Witzleben az akció elrendeléséhez. Csak egy maroknyi
résztvevő nyilatkozata van a kezünkben, de ők a háború után a nemzetiszocializmussal
szembeni ellenállásukat igyekeztek bizonyítani, s az általuk élőszóban vagy írásban közölt
anyag gyakran ellentmondásos és zavaros.131
Ha az összeesküvők tervei – ahogy állítják – már a végrehajtás küszöbén jártak, Chamberlain
müncheni utazásának bejelentése valóban kirántotta a szőnyeget a lábuk alól. A tábornokok
aligha tartóztathatták volna le és állíthatták volna háborús bűnösként bíróság elé Hitlert, amikor
nyilvánvaló volt, hogy fontos hódítás előtt áll, amelyet háború nélkül ér el.
Mindeme bizonytalanságok között egy dolog a bizonyos, és itt el kell ismernünk dr. Schacht
igazát: a német ellenzék számára soha többé nem kínálkozott ilyen nagyszerű lehetőség arra,
hogy megdöntsék Hitlert, gyorsan véget vessenek a Harmadik Birodalomnak, és megmentsék
Németországot és a világot a háborútól. Ha megkockáztathatjuk az általánosítást, a németek
roppant szeretnek külföldieket kárhoztatni saját kudarcaikért. Chamberlain és Halifax, Daladier
és Bonnet óriási felelősséget visel Münchenért és München katasztrofális következményeiért.
De bizonyos mértékig megbocsáthatunk nekik azért, hogy nem vették különösebben komolyan
egy olyan tábornokokból és civilekből álló csoport „felkelésről” szóló figyelmeztetéseit,
akiknek a legtöbbje eddig a pillanatig odaadóan szolgálta Hitlert. Lehet, hogy ők vagy egyes
tanácsadóik Londonban és Párizsban visszagondoltak a közelmúlt német történelmének sivár
tényeire: arra, hogy a hadsereg hatalomra segítette az egykori osztrák káplárt, örömmel vette a
Hitler által nyújtott újrafegyverkezési lehetőségeket, szemlátomást nem ellenezte az egyéni
szabadságnak a nemzetiszocializmus jegyében történő megszüntetését, s nem tett semmit sem
saját tábornokának, von Schleichernek a meggyilkolása miatt, sem pedig főparancsnokának,
von Fritsch tábornoknak egy alantas rágalom ürügyén történő elcsapásakor, újabban pedig
tudomásul vette Ausztria elrablását, sőt gondoskodott a végrehajtáshoz szükséges katonai
erőről. Bármennyire kárhoztathatok a londoni és párizsi fő békéltetők, ettől még tény marad,
hogy maguk a német tábornokok és civil összeesküvő társaik az alkalmas pillanatban
elmulasztották az önálló cselekvést.

MEGALKUVÁS MÜNCHENBEN: 1938. SZEPTEMBER 29-30.

Ε barokk bajor városban, ahol annak idején lepusztult kis kávéházak sötét hátsó szobáiban
indult el a politikai pályán, s amelynek utcáin elszenvedte a sörházi puccs kudarcát, Adolf
Hitler most, szeptember 29-én déli fél egykor hódítóként fogadta Nagy-Britannia, Franciaország
és Olaszország kormányfőit.
A kora reggeli órákban az egykori osztrák-német határon lévő Kufsteinbe ment Mussolini
elé, ahol megbeszélték a konferencián történő közös fellépés alapjait. München felé a vonaton
Hitler harcias kedvében volt: a térképek felett azt magyarázta a Ducenak, hogyan szándékozik
„likvidálni” Csehszlovákiát. Vagy azonnali sikerrel kell járniuk az aznap kezdődő
tárgyalásoknak, mondta, vagy pedig fegyverhez nyúl. – Amellett pedig eljön még az az idő,
amikor majd egymás oldalán kell harcolnunk az angolok és a franciák ellen! – tette hozzá a
jelen lévő Ciano szerint. Mussolini egyetértett vele.80
Chamberlain nem próbálkozott hasonlóképpen előre találkozni Daladier-vel, hogy közös
stratégiát dolgozzanak ki a két nyugati demokrácia számára a két fasiszta diktátor ellenében. Sőt
a nap előrehaladtával az is világossá vált sokunk számára, akik kapcsolatban álltunk a müncheni
brit és francia delegációval, hogy Chamberlain azzal a szilárd elhatározással jött Münchenbe,
hogy senkit, főleg a cseheket, de még a franciákat sem engedi, hogy útjába álljanak az ő gyors

131
Itt van például az a magyarázat a felkelés elmaradására, amely Georg Thomas tábornoktól, az OKW gazdasági és
fegyverkezési főosztályának nagyszerű képességekkel rendelkező vezetőjétől, az összeesküvés egyik résztvevőjétől származik:
„E vállalkozás végrehajtását sajnálatosan meggátolta, hogy a feladatra kijelölt vezénylő tábornok [Witzleben] nézete szerint a
fiatalabb tiszteket megbízhatatlannak találták egy ilyen jellegű politikai akció végrehajtására.” Lásd a Schweizerische
Monatshefte 1945 decemberi számában megjelent „Gedanken und Ereignisse” című dolgozatát.
megegyezésének Hitlerrel.132 Daladier esetében, aki egész nap úgy járkált, mintha kábult lett
volna, semmi óvintézkedésre nem volt szükség, de az elszánt brit miniszterelnök biztosra akart
menni.
A Königsplatzon lévő úgynevezett Führerhausban déli 12 óra 45 perckor kezdődő
tárgyalások érdektelenek voltak, s alig álltak többől, mint annak formába öntéséből, hogy
Hitlernek pontosan azt adják oda, amit akar, s pontosan akkor, amikor akarja. Dr. Schmidt, a
rettenthetetlen tolmács, aki ez alkalommal három nyelven: németül, franciául és angolul
dolgozott, kezdettől észrevette „az általános jóindulat légkörét”. Henderson nagykövet később
úgy emlékezett, hogy „a beszélgetés egyetlen szakaszában sem hevültek fel”. Senki nem
elnökölt. Az ügyrend kötetlenül alakult, és a konferenciának a háború után napvilágra került
német jegyzőkönyvéből82 ítélve a brit és a francia miniszterelnök egyaránt szánalmasan
iparkodott, hogy egyetértsen Hitlerrel. Még akkor is, amikor a Führer a következő nyilatkozattal
nyitott:
Most deklarálta a Sportpalast-beli beszédében, hogy október l-jén mindenképpen bevonul.
Azt a választ kapta, hogy ez az akció erőszakcselekedet jellegű lenne. Ezért merült fel az a
feladat, hogy az akciót megfosszák ettől a jellegtől. Mindazonáltal azonnal cselekedni kell.
A konferenciázók már a tárgyra tértek, amikor a harmadikként szót kapó Mussolini
(Daladier-t a végére hagyták) azt mondta, hogy „a probléma gyakorlati megoldása érdekében”
kész írásos javaslatot hozott magával. A javaslat eredete érdekes, és azt hiszem, Chamberlain
haláláig sem tudta meg, valójában honnan származik. Francois-Poncet és Henderson
visszaemlékezéseiből nyilvánvaló, hogy ők sem tudták a titkot. A történet csak jóval a két
diktátor erőszakos halála után vált ismertté.
Amit a Duce most a saját kompromisszumos terveként tukmált a konferenciára, azt az előző
napon készítette sebtében a Göring-Neurath-Weizsäcker trió a berlini külügyminisztériumban
von Ribbentrop külügyminiszter háta mögött, akinek az ítéletében nem bíztak meg. Göring a
tervet elvitte Hitlernek, aki áldását adta rá, majd dr. Schmidt sietve franciára fordította, és
továbbadták Attolico olasz nagykövetnek, ő pedig a szöveget telefonon olvasta be az olasz
diktátornak Rómába, mielőtt az felszállt a müncheni vonatra. így történt hát, hogy „az olasz
javaslatok”, amelyek nemcsak az egyetlen napirendi pontját alkották a kötetlen konferenciának,
hanem a majdani müncheni egyezmény alapvető feltételeit is, valójában Berlinben kiagyalt
német javaslatok voltak.133
Ez bizonyára eléggé nyilvánvalóan kitűnt a szövegből, amely szorosan követte Hitler
elutasított godesbergi követeléseit, ám nem tűnt fel Chamberlainnek, Daladier-nak és a
társaságukban lévő berlini nagyköveteiknek. A német jegyzőkönyv szerint a francia
miniszterelnök „üdvözölte a Duce tárgyilagos és realista szellemben készült javaslatait”, brit
kollégája pedig „szintén üdvözölte a Duce javaslatát, és kijelentette, hogy ő maga e javaslat
mentén készített egy megoldási tervet”. Henderson nagykövet, amint később írta, úgy vélte,
hogy a Duce „tapintatosan a sajátjaként terjesztette elő a Hitler-féle és az angol-francia javaslat
egyfajta kombinációját”; Francois-Poncet nagykövetnek pedig az volt a benyomása, hogy a
konferencia résztvevői egy „Horace Wilson által készített” brit memorandum alapján
dolgoznak.83 Ilyen könnyű volt hát becsapni a minden áron való megbékítés érdekében
132
Előző este háromnegyed hétkor Chamberlain üzenetet küldött Benes elnöknek, s hivatalosan értesítette a müncheni
találkozóról. „Hiánytalanul észben tartom Csehszlovákia érdekeit... Azzal a szándékkal megyek oda [Münchenbe], hogy a
német és a csehszlovák kormány álláspontja között megkíséreljem megtalálni a kiegyenlítést” – jelentette ki. Benes azonnal
válaszolt: „Nagyon kérem, hogy semmi ne történjék Münchenben Csehszlovákia meghallgatása nélkül!”81
133
Erich Kordt 1948. június 4-én Nürnbergben a IV. amerikai katonai bíróságon az U.S.A. kontra Ernst Weizsäcker ügyben tett
vallomása során tárta fel a Mussolini-javaslat német eredetét. A hivatalos tárgyalási jegyzőkönyv összefoglalója megtalálható:
Documents on German Foreign Policy, II, 1005. o. Kordt a Wahn und Wirklichkeit című könyvének 129-131. lapjain is
elmondja a történetet. Dr. Schmidt (Hitler's Interpreter, lll.o.) alátámasztja Kordt beszámolóját, s megjegyzi, hogy „könnyű
volt” lefordítani a Duce javaslatait, mivel már az előző napon Berlinben lefordította őket. Ciano olasz külügyminiszter a
szeptember 29-30-ra vonatkozó müncheni naplójegyzetében beszámol arról, hogy Mussolini elővette azt a dokumentumot,
„amit valójában a követségünk mondott telefonba az előző este azzal, hogy ez fejezi ki a német kormány vágyait”. (Ciano's
Hidden Diary, 1937-38, 167.0.)
mindenre kész brit és francia államférfiakat és diplomatákat!
Miután minden jelenlévő ily melegen üdvözölte az” „olasz” javaslatot, már csak néhány
részlet tisztázása maradt hátra. Amint az várható is volt az egykori üzletembertől és
pénzügyminisztertől, Chamberlain tudni akarta, ki fogja kártalanítani a cseh kormányt a
Szudéta-vidéken lévő, német birtokba kerülő köztulajdonért. Hitler, aki Francois-Poncet szerint
kissé sápadtnak és nyugtalannak tűnt, s bosszús is volt, mert Mussolinival ellentétben ő nem
tudta követni a franciául és angolul folyó beszédet, felhevültén azt felelte, hogy semmiféle
kártalanítás nem lesz. Amikor a brit miniszterelnök azt a kikötést ellenezve, hogy a Szudéta-
vidékről távozó csehek még a marháikat sem vihetik magukkal (ez is a godesbergi követelések
között szerepelt), így kiáltott fel: – Ez azt jelentené, hogy a gazdákat kiteszik, de az állataikat
ott tartják? –, Hitler kirobbant.
– Túl értékes az időnk ahhoz, hogy ilyen semmiségekre pazaroljuk! – kiabált
Chamberlainre.84 A miniszterelnök ejtette a témát.
Először még többször felhozta, hogy legyen jelen, vagy legalább, ahogyan fogalmazta,
„legyen elérhető” a csehek képviselője is. Országa, mint mondta, „természetesen semmiféle
garanciát nem vállalhat arra, hogy a [szudéta] területet október 10-ig kiürítik [ez volt Mussolini
javaslata]. Daladier langyosan támogatta Chamberlaint. Közölte, hogy a francia kormány
„semmiképpen nem fogja tűrni, hogy a cseh kormány halogassa az ügyet”, ám úgy gondolta,
hogy „előnyös volna egy cseh képviselő jelenléte, akivel szükség esetén konzultálni lehet”.
Hitler azonban nem engedett. Nem fog a színe elé engedni egyetlen csehet sem! Daladier
alázatosan beadta a derekát, Chamberlain azonban végül kapott egy kis engedményt:
megegyeztek abban, hogy a csehek egy képviselője elérhető lesz „a szomszéd szobában”,
ahogyan Chamberlain javasolta.
S lőn: a délutáni ülésre megérkezett Dr. Vojtech Masny, a berlini cseh követ és dr. Hubert
Masarik, a prágai külügyminisztérium munkatársa, akiket hűvösen a konferenciateremből nyíló
egyik kisebb helyiségbe vezettek. Miután délután kettőtől hét óráig ott várakoztak, képletesen
szólva a fejükre szakadt a tető. Hétkor megjelent Frank Ashton-Gwatkin, aki a Runciman-
küldöttség tagjaként járt Prágában, most pedig Chamberlain kíséretében volt, s rossz hírt hozott
a cseheknek. Altalános egyezmény született, amelynek a részleteit még nem közölheti velük,
azonban jóval „szigorúbb”, mint az eredeti brit–francia javaslatok voltak. Masarik, a csehek
képviselője később azt jelentette kormányának, hogy amikor megkérdezte, szólhatnak-e a
csehek is, az angol azt válaszolta, hogy „úgy látszik, nem veszem tudomásul, milyen nehéz a
nagyhatalmak helyzete, s nem értem meg, milyen nehéz volt Hitlerrel tárgyalni”.
Este tíz órakor a két boldogtalan csehet a brit miniszterelnök hű tanácsadója, Sir Horace
Wilson elé kísérték. Chamberlain nevében Wilson ismertette velük az egyezmény főbb pontjait,
majd átadta nekik a Szudéta-vidéknek a csehek által haladéktalanul kiürítendő területeit
ábrázoló térképet. Amikor a két küldött tiltakozni kezdett, a brit tisztségviselő a szavukba
vágott. Kijelentette, hogy nincs további mondanivalója a számukra, s azonnal el is hagyta a
szobát. A csehek tovább tiltakoztak a velük maradó Ashton-Gwatkinnak, de hasztalanul.
– Ha nem fogadják el, akkor teljesen egyedül kell majd elintézniük a dolgukat
Németországgal – figyelmeztette őket a szintén távozni készülő angol. – Lehet, hogy a franciák
majd tapintatosabban mondják el önöknek ugyanezt, de higgyék el nekem, hogy ők is a mi
véleményünkön vannak. Érdektelenek a dologban.
Ez volt az igazság, ha bizonyára szörnyen hangzott is a két cseh küldött számára. A
szeptember 30-ra virradó éjjel134 nem sokkal 1 óra után Hitler, Chamberlain, Mussolini és

134
Az egyezményt szeptember 29-re datálták, de ténylegesen csak szeptember 30-án, a kora hajnali órákban írták alá.
Előírta, hogy „a túlnyomóan német területek” német megszállását a német csapatoknak négy fázisban kell végrehajtaniuk
október 1. és október 7. között. A maradék területet a „nemzetközi bizottság” által történő kijelölés után „október 10-ig”
foglalják el. A bizottságot a négy nagyhatalom és Csehszlovákia képviselői alkotják. Nagy-Britannia, Franciaország és
Olaszország megegyezett abban, hogy „a terület kiürítése minden létező létesítmény épen hagyásával október 10-ig fejeződjék
be, és a csehszlovák kormány lesz a felelős a mondott létesítményekben okozott mindenfajta kár nélkül végrehajtott kiürítésért”.
Daladier ebben a sorrendben bigy-gyesztette aláírását a müncheni egyezményre, amely
szentesítette a német hadsereg csehszlovákiai bevonulásának megkezdését október l-jén, tehát
azon a napon, amikorra a Führer mindig is ígérte, hogy bevonul, s a Szudéta-vidék
elfoglalásának befejezését október 10-ig. Hitler megkapta azt, amit Godesbergben megtagadtak
tőle.
Most már csak az a fájdalmas – legalábbis az áldozatok számára fájdalmas – dolog maradt
hátra, hogy tájékoztassák a cseheket, mit és mikorra kell átadniuk. A ceremóniának ez a része
nem érdekelte Hitlert és Mussolinit, akik visszavonultak, és ráhagyták a feladatot Csehszlovákia
szövetségese, Franciaország, valamint Nagy-Britannia képviselőire. Masarik élénken írta le a
jelenetet a cseh külügyminisztérium számára készített jelentésében:
Éjjel 1 óra 30 perckor bevittek bennünket abba a terembe, ahol addig a konferenciát
tartották. Jelen volt Chamberlain úr, Daladier úr, Sir Horace Wilson, Léger úr [a francia
külügyminisztérium magas rangú tisztviselője], Ashton-Gwatkin úr, dr. Mastny és én. Az
atmoszféra nyomasztó volt; ítélethirdetés következik. Úgy tűnt, hogy a láthatóan ideges
franciák meg akarják őrizni a bíróság előtt Franciaország presztízsét. Mr. Chamberlain hosszú
bevezető beszédben szólt az egyezményről, és átadta annak szövegét dr. Mastnynak ...
A csehek több kérdést is feltettek, ám Mr. Chamberlain folyamatosan ásítozott, és cseppet
sem próbálta leplezni az ásítást. Megkérdeztem Daladier és Léger urakat, kívánják-e, hogy
kormányunk az egyezményre vonatkozó nyilatkozatot tegyen, vagy válaszoljon. Daladier úr
észrevehetően ideges volt. Léger úr azt felelte, hogy a négy államférfinak kevés az ideje. Sietve
és felszínes könnyedséggel hozzátette, hogy semmiféle választ nem kívánnak tőlünk, ők
elfogadottnak tekintik a tervet, kormányunknak még aznap, legkésőbb délután 3 óráig Berlinbe,
a bizottság ülésére kell küldenie képviselőjét, s végül a kiküldendő cseh tisztnek szombatra
Berlinben kell lennie, hogy tisztázzák vele az első zóna kiürítésének részleteit. Azt mondta,
hogy az egész világ számára veszélyessé kezd válni a légkör.
Felettébb szigorúan beszélt hozzánk. Egy francia ...! Mr. Chamberlain nem leplezte
fáradtságát. Átadtak nekünk egy második, kissé javított térképet. Ezzel végeztek is velünk:
távozhattunk.86
Erről a végzetes éjszakáról emlékezetemben maradt a győzelem csillogása a Führerhaus
széles lépcsőjén peckesen levonuló Hitler szemében, a különleges milicista egyenruhájában
páváskodó Mussolini beképzeltsége, a Regina Palace szállóba visszatérő Chamberlain ásításai
és kellemesen álmos hangulata.
Daladier viszont teljesen legyőzött, összetört ember benyomását keltette [írtam a naplómba
aznap éjjel]. Átjött a Reginába, hogy elbúcsúzzon Chamberlaintől ... Valaki megkérdezte, vagy
inkább nekikészült, hogy megkérdezze: – Monsieur le Président, elégedett az egyezménnyel? –
Daladier megfordult, mintha mondani akarna valamit, de túlságosan fáradt és levert volt, a
szavak nem jöttek az ajkára, és csendben kibotorkált az ajtón.87
Chamberlain még nem fejezte be a világ békéjéről Hitlerrel folytatott tárgyalásait.
Szeptember 30-án kora reggel, néhány órás alvás után felfrissülve és az előző napi jól végzett
munka örömével kereste fel müncheni lakásán a Führert, hogy tovább tárgyaljon vele Európa
állapotáról, és kicsikarjon belőle egy kis engedményt, amelyről nyilván úgy vélte, hogy javítani
fog az ő otthoni politikai helyzetén.
A tolmácsként közreműködő dr. Schmidt, a váratlan találkozó egyetlen tanúja szerint Hitler
sápadt és kedvetlen volt. Szórakozottan hallgatta, amint a bőbeszédű brit kormányfő kifejti:
A „nemzetközi bizottság” ezen kívül „legkésőbb november végéig” népszavazásokat fog rendezni azokban a
régiókban, amelyek etnográfiai karaktere kétséges, és azután határozza meg véglegesen az új határokat. Az egyezményhez
fűzött mellékletben Nagy-Britannia és Franciaország kinyilatkoztatta, hogy „kiállnak ... a csehszlovák állam új határaira
vonatkozó, provokálatlan agresszióval szembeni nemzetközi garanciára tett ajánlatuk mellett. A lengyel és magyar kisebbségek
kérdésének ... rendezése után Németország és Olaszország a maguk részéről garanciát fognak adni Csehszlovákiának.”85
A népszavazásra tett ígéretet soha nem tartották meg. Sem Németország, sem Olaszország soha nem adott agresszió
elleni garanciát Csehszlovákiának, még a lengyel és magyar kisebbségek ügyének rendezése után sem, Nagy-Britannia és
Franciaország pedig, amint kisvártatva látni fogjuk, nem tett eleget a garanciában vállalt kötelezettségének.
bízik abban, hogy a német kormány nagylelkűen áll majd hozzá a müncheni egyezmény
megvalósításához, s újonnan reméli, hogy a csehek nem lesznek „olyan megfontolatlanok, hogy
nehézségeket támasszanak”, ám ha mégis támasztanának, Hitler nem fogja Prágát bombázni,
mert „annak rettenetes következményei lennének a civil lakosságra”. Ez csak a kezdete volt
annak a terjengős és összefüggéstelen értekezésnek, amiről el sem hihetnénk, hogy egy angol
miniszterelnök adta elő (még ha ez a miniszterelnök az előző éjjel oly alávaló módon kapitulált
is a német diktátor előtt), ha nem dr. Schmidt örökítette volna meg a fejtegetéseit egy hivatalos
külügyminisztériumi emlékeztetőben. A zsákmányolt okiratot olvasva még ma is nehéznek
tűnik elhinni.
Ám a brit vezető nyitó megjegyzései csak az elkövetkezők előjátékát jelentették. A morózus
német diktátor számára bizonyára végeérhetetlennek tűnő bevezetést követően, amely során
Chamberlain további együttműködést javasolt a spanyol polgárháború lezárásában (ahol már
nyerőfélben voltak a Franco oldalán beavatkozó német és olasz „önkéntesek”), a leszerelés, a
világgazdaság prosperálása, az európai politikai béke, sőt még az orosz probléma megoldásának
az előrevitelében is, a miniszterelnök végül előhúzott a zsebéből egy papírlapot: korábban felírt
rá valamit, s most azt reméli, hogy mindketten aláírják, és azonnal nyilvánosságra hozzák. A
szöveg így szólt:
Mi, a német vezér és kancellár, valamint a brit miniszterelnök ma újabb találkozót tartottunk,
és egyetértésben ismerjük el azt, hogy az angol-német kapcsolatok kérdése elsőrendű
fontossággal bír a két ország és Európa számára.
A tegnap este aláírt egyezményt és az angol-német haditengerészeti egyezményt egyaránt
úgy tekintjük, mint népeink ama vágyának szimbólumát, hogy soha többé ne kelljen háborút
viselniük egymás ellen.
Elhatározott szándékunk, hogy az országainkat érintő minden egyéb kérdésben a tárgyalás
eszközét fogjuk alkalmazni, s elszántan folytatjuk arra irányuló erőfeszítéseinket, hogy
megszüntessük a nézetkülönbségek lehetséges forrásait, ily módon járulva hozzá az európai
béke biztosításához.
Hitler elolvasta a nyilatkozatot, és gyorsan aláírta; dr. Schmidt hivatalos jelentése szerint
Chamberlain igen elégedett volt. A tolmácsnak az volt a benyomása, hogy a Führer „bizonyos
vonakodással” egyezett bele az aláírásba, „pusztán azért, hogy örömet okozzon
Chamberlainnek”, aki „melegen megköszönte a Führernek ... és aláhúzta a nagy lélektani hatást,
amelyet ettől a dokumentumtól remél”.
A becsapott brit miniszterelnök nem tudta azt, amit a titkos német és olasz dokumentumok
csak jóval később tárnak fel majd: Hitler és Mussolini éppen ezen a müncheni konferencián
egyezett meg abban, hogy idővel „egymás oldalán” kell majd harcolniuk Nagy-Britannia ellen.
Amint rövidesen látni fogjuk, Chamberlain ezen kívül is sok mindent nem sejtett még abból,
ami ott forrt már Hitler sötét agyában.88
Chamberlain úgy tért vissza Londonba, mint Daladier Párizsba: diadalmenetben. Kezében
azt a nyilatkozatot lobogtatva, amelyet most írt alá Hitlerrel, az örömittas miniszterelnök kiállt a
Downing Street 10. egyik emeleti ablakába az utcára befurakodó tömeg elé, s élvezettel
hallgatta a „Jó öreg Neville!” kiáltásokat. A tömeg boldogan elénekelte a „For He's A Jolly
Good Fellow” kezdetű köszöntőt, majd Chamberlain néhány szót szólt hozzájuk.
– Kedves barátaim – mondta –, történelmünkben ez a második alkalom, hogy
Németországból tisztességes béke jött a Downing Streetre.135 Hiszem, hogy ez békét jelent!
A The Times kijelentette, hogy „a csatatérről győztesen megtérő egyetlen hadvezér sem
hozott ilyen szép babérokat”. Spontán mozgalom indult, hogy létesítsenek Chamberlain
tiszteletére egy „nemzeti hálaadó alapot”, amit a miniszterelnök nyájasan elhárított. Csak Duff
Cooper haditengerészeti miniszter mondott le a kabinet tagjai közül, s amikor a rá következő
alsóházi vitában Winston Churchill, aki még mindig magányos farkas volt, hozzákezdett a
135
Disraeli hazatérésére céloz az 1878-as berlini kongresszusról.
híressé vált beszédéhez („Teljes, abszolút vereséget szenvedtünk ...”), e szavak után, mint
később feljegyezte, szünetet kellett tartania, amíg el nem csitult a megjegyzése nyomán kitörő
tiltakozás vihara.
Prágában természetesen egészen más hangulat uralkodott. Reggel 6 óra 20 perckor a német
ügyvivő kirángatta ágyából dr. Krofta csehszlovák külügyminisztert, s átadta neki a müncheni
egyezmény szövegét azzal a kéréssel, hogy Csehszlovákia délután 5 órára küldje Berlinbe két
képviselőjét az egyezmény végrehajtását felügyelő „nemzetközi bizottság” első ülésére.
Benes elnök számára, aki egész délelőtt a Hradzsin palotában tárgyalt a politikai és katonai
vezetőkkel, a megadáson kívül nem volt más alternatíva. Nagy-Britannia és Franciaország
nemcsak magára hagyták országát, hanem mostantól még támogatni is fogják Hitlert a
fegyveres erő használatában, ha ő itt elutasítja a müncheni feltételeket. Tíz perccel déli egy óra
előtt Csehszlovákia a hivatalos nyilatkozat szavaival élve „a világ nyilvánossága előtt
tiltakozva” megadta magát. „Elhagytak bennünket! Magunkra maradtunk!” panaszkodott
keserűen az új miniszterelnök, Sirovy tábornok délután ötkor a cseh néphez intézett
rádióbeszédében.
Nagy-Britannia és Franciaország az utolsó percig nyomást gyakorolt az általuk elcsábított és
elárult országra. A nap folyamán a brit, a francia és az olasz követ is felkereste dr. Kroftát
annak érdekében, nehogy a csehek fellázadjanak az utolsó percben a megadás ellen. Dr. Hencke
német ügyvivő a Berlinbe küldött jelentésében leírta a jelenetet:

A francia követ által megkísérelt vigasztaló szavakat a külügyminiszter a következő megjegyzéssel szakította félbe: –
Belekényszerítettek bennünket ebbe a helyzetbe; most mindennek vége; ma mi vagyunk soron, holnap mások következnek
majd. – A brit követnek nagy nehezen sikerült elmondania azt, hogy Chamberlain megtett minden tőle telhetőt; ugyanazt a
választ kapta, mint a francia követ. A külügyminiszter teljesen megtört ember volt, s egyetlen kívánságát közölte: azt, hogy a
három követ gyorsan hagyja el a helyiséget.89

Benes elnök Berlin követelésére október 5-én lemondott, s amikor kiderült, hogy élete is
veszélyben van, Angliába menekült. Posztját ideiglenesen Sirovy tábornok töltötte be.
November 30-án a nemzetgyűlés a Legfelsőbb Bíróság főbíráját, a jószándékú, ám gyenge és
szenilis hatvanhatéves dr. Emil Háchát választotta a hivatalosan immár kötőjellel írandó
maradék Cseh-Szlovákia elnökévé.
Az úgynevezett „nemzetközi bizottság” most nekilátott, hogy átadja a németeknek mindazt,
amit Chamberlain és Daladier Münchenben elmulasztott odaadni nekik. Ε sietve kialakított
testület a berlini olasz, brit és francia nagykövetből, valamint a cseh követből, és a német
külügyminisztérium államtitkárából, von Weizsäcker báróból állt. Minden egyes vitatott
területmorzsát a németek javára ítélt, nem egyszer Hitler és az OKW fegyveres erővel való
fenyegetése után. Október 13-án végül a bizottság megszavazta, hogy a müncheni egyezmény
által a vitás területeken előírt népszavazást ne tartsák meg. Nem volt rá szükség.
A tehetetlen nemzet elleni katonai akcióval való fenyegetőzést követően a lengyelek és a
magyarok dögkeselyűként röppentek rá Csehszlovákiára, hogy területdarabokat szakíthassanak
le róla. Könyvünknek a következő tizenkét hónapról szóló beszámolójában az egyik majdani
főszereplő, Józef Beck külügyminiszter ismételt sürgetésére Lengyelország körülbelül 650
négyzetmérföld területet szerzett Teschen körül, amelynek 228 000 főnyi lakossága közül 133
000 volt lengyel. A november 2-án Ribbentrop és Ciano által Magyarország számára
kiporciózott terület nagyobb volt: 7 500 négyzetmérföld, amelyen félmillió magyar és 272 000
szlovák élt.
A megcsonkított és védtelenné vált országot ráadásul arra kényszerítette Berlin, hogy egy
nyilvánvalóan fasiszta tendenciát mutató németbarát kormányt ültessen hivatalba. Világos volt,
hogy mostantól a csehszlovák nemzet léte ki van szolgáltatva a Harmadik Birodalom vezérének.
 MÜNCHEN KÖVETKEZMÉNYEI
A müncheni egyezmény előírásai értelmében Hitler lényegében azt kapta meg, amit
Godesbergben követelt, és a fenyegetőzése alatt meghajló „nemzetközi bizottság” még annál is
jóval többet juttatott neki. Az 1938. november 20-i végső rendezés szerint Csehszlovákia 11
000 négyzetmérföldnyi területet volt kénytelen átengedni Németországnak 2 800 000
szudétanémet és 800 000 cseh lakossal. Ezen a területen helyezkedett el az óriási cseh
erődítményrendszer, amely talán a franciaországi Maginot-vonal kivételével a legfélelmetesebb
védővonal volt egész Európában.
Ez azonban nem volt minden. Csehszlovákia teljes vasúti, közúti, telefon és távírórendszere
szétszakadt. A német számadatok szerint a megcsonkított ország elveszítette szénkészletének
60, barnaszénkészletének 80, vegyianyagkészletének 86, cementkészletének 80,
textilkészletének 80, vas és acélkészleteinek 70, villamos energiájának 70 és erdőinek 40
százalékát. Egyik napról a másikra szétszakadt és tönkrement egy szépen gyarapodó ipari
ország.
Nem csoda, hogy München éjszakáján Jodl örömmel írhatta naplójába a következőket:

Aláírták a müncheni paktumot. Csehszlovákia mint hatalom kiesett... A Führer géniusza és elszántsága, hogy
még egy világháború elől sem hátrál meg, ismét erőszakmentes győzelmet biztosított. Tovább él a remény, hogy
a hitetlenek, a gyengék és a kételkedők megtértek, és így is maradnak.90

Sok kételkedő megtért, és kétségbeesett az a kevés, aki nem. A tábornokok: Beck, Halder,
Witzleben, valamint civil tanácsadóik ismét tévedtek. Hitler megkapta, amit akart, újabb nagy
hódítást könyvelhetett el egyetlen puskalövés nélkül. Presztízse még magasabbra hágott. Aki
hozzám hasonlóan Németországban tartózkodott a München utáni napokban, élete végéig nem
felejtheti el a német nép boldogságát. Megkönnyebbültek, hogy elkerülték a háborút; keblük
dagadt a Hitler által nemcsak Csehszlovákia, hanem Nagy-Britannia és Franciaország felett is
aratott vértelen győzelem örömteli büszkeségétől. Magyarázgatták a külföldieknek, hogy Hitler
hat röpke hónap alatt meghódította Ausztriát és a Szudéta-vidéket, tízmillió polgárt csatolt a
Harmadik Birodalomhoz, valamint egy nagy kiterjedésű, stratégiai fontosságú területet, amely
megnyitotta az utat a Délkelet-Európa feletti német uralom irányába. És mindez egyetlen német
életébe sem került! A német történelemben ritkán előforduló géniuszával nemcsak a közép-
európai kis hatalmak gyengeségeit sejtette meg, hanem a két legfőbb nyugati demokráciáét,
Angliáét és Franciaországét is, és a maga akaratához hajlította őket! Feltalálta és elképesztő
sikerrel alkalmazta a politikai hadviselés új stratégiáját és technikáját, ami szükségtelenné tette
a tényleges háborúzást.
Ez a mélyről jött ember alig négy és fél esztendő alatt repítette fel a lefegyverzett, kaotikus
állapotban lévő, kis híján tönkrement Németországot, a leggyengébb európai nagyhatalmat abba
a pozícióba, amiben immár őt tekintették az Óvilág leghatalmasabb nemzetének, amelytől az
összes többi fél, még Anglia és Franciaország is! Ε lélegzetelállító emelkedés egyetlen
lépcsőfokán sem merészelték a győztes versailles-i hatalmak megkísérelni, hogy megállítsák,
még akkor sem, amikor hatalmukban lett volna. Sőt a legnagyobb hódításnak számító müncheni
konferencián Nagy-Britannia és Franciaország a kezüket-lábukat törve igyekeztek támogatni!
Hitlert bizonyára az késztette a legnagyobb csodálkozásra – Beck tábornokot, Hassellt és az
ellenállók kis csoportjának többi tagját legalábbis biztosan ez döbbentette meg a leginkább –,
hogy a brit és a francia kormányt irányító férfiak („a férgecskék”, ahogy Hitler zárt körben
megvetően emlegette őket München után) egyike sem ismerte fel, milyen következményekkel
jár, hogy nem képesek semmilyen erővel reagálni a náci vezér egymás után következő agresszív
lépéseire.
Angliában volt az egyetlen ember, Winston Churchill, aki a jelek szerint értette, miről van
szó. München következményeit senki nem fejtette ki tömörebben annál, ahogyan ő fogalmazta
meg az október 5-én az alsóházban elmondott beszédében:

Teljes, abszolút vereséget szenvedtünk ... Óriási katasztrófa közepén állunk. Megnyílt a Dunán lefelé vezető
út... a Fekete-tengerhez vezető út... Közép-Európa és a Duna-völgy minden országa, egyik a másik után, a
Berlinből kisugárzó ... náci politika óriási hálójába kerül... És ne gondolják, hogy ez a vége! Ez csak a kezdet!

Churchill azonban nem volt a kormány tagja, s szavaira nem figyeltek oda.
Szükséges volt-e az angol-francia kapituláció Münchenben? Nem csak blöffölt Adolf Hitler?
Mint azt ma már tudjuk, paradox módon mindkét kérdésre nemmel válaszolhatunk. A Hitler
környezetében lévő összes olyan tábornok, aki túlélte a háborút, egybehangzóan állítja, hogy ha
nem lett volna München, Hitler október l-jén megtámadta volna Csehszlovákiát, s feltételezik,
hogy bármennyire habozott volna kezdetben London, Párizs és Moszkva, végül Nagy-Britannia,
Franciaország és Oroszország is bekapcsolódott volna a háborúba.
És történetünk e pontján roppant fontos, hogy a német tábornokok abban is kivétel nélkül
egyetértenek, hogy Németország azt a háborút igen gyorsan elveszítette volna. Chamberlain és
Daladier akkor nagy többségben lévő támogatóinak azt az érvét, hogy München nemcsak a
háborútól mentette meg a Nyugatot, hanem a háborús vereségtől is, mellesleg pedig
megmentette Londont és Párizst attól, hogy a Luftwaffe gyilkos bombázásai leradírozzák őket a
földről, legalábbis az utolsó két pontban hatásosan cáfolták meg a hivatalból legilletékesebbek:
a német tábornokok, kiváltképpen pedig azok a tábornokok, akik a legközelebb álltak Hitlerhez,
és kezdettől mindvégig a legfanatikusabb hűséggel szolgálták.
Az utóbbiak első számú képviselője Keitel tábornok volt, az OKW főnöke, Hitler
talpnyalója, aki állandóan a Führer mellett tartózkodott. Amikor a nürnbergi per során tett
vallomásakor megkérdezték tőle, hogyan reagáltak Münchenre a német tábornokok, Keitel így
felelt:

Rendkívül boldogok voltunk, hogy nem került sor hadműveletekre, mert... mindig is az volt a véleményünk,
hogy nem rendelkezünk a Csehszlovákia határerődítményei elleni támadás céljaira kielégítő eszközökkel.
Pusztán katonai szempontból nem voltak meg az eszközeink egy olyan támadáshoz, amely a határerődítmények
áttörésével járt volna.91

A nyugati szövetségesek katonai szakértői mindig is azt feltételezték, hogy a német hadsereg
késként hatolt volna át Csehszlovákián. Keitelnek az e feltételezést cáfoló vallomásához tegyük
hozzá von Manstein vezértábornagyét, aki az egyik legragyogóbb német hadvezérré vált.
Amikor Nürnbergben tanúvallomást tett (mert Keitellel és Jodllal ellentétben őt nem fenyegette
a bitó) a Münchennel kapcsolatos német álláspontról, ezt magyarázta:

Ha háború tört volna ki, sem a nyugati határunkat, sem a lengyel határunkat nem tudtuk volna hatékonyan
védeni, és semmiféle kétség nincs azzal kapcsolatban, hogy amennyiben Csehszlovákia védekezett volna,
fennakadtunk volna az erődítményein, mert nem voltak eszközeink azok áttöréséhez. 92 136

Jodl, az OKW „esze” így fogalmazott, amikor a saját védelmében tett Nürnbergben
vallomást:

Öt harckész hadosztállyal és hét tartalékhadosztállyal a nyugati erődítményeinkben, amik nem voltak

egyebek egyetlen óriási építkezésnél, ki volt zárva, hogy száz francia hadosztállyal szemben kitarthattunk volna.
Katonailag lehetetlenség!93
136
Még Hitler is meggyőződhetett erről (legalábbis részben), miután megvizsgálta a cseh erődök vonalát.
Később a következőket mondta dr. Carl Bruckhardtnak, a Népszövetség danzigi főbiztosának: – Amikor
München után olyan helyzetbe kerültünk, hogy belülről vizsgálhattuk meg a csehszlovák katonai erőt, igen
felkavart, amit tapasztaltunk; komoly veszélybe kerülhettünk volna. Félelmetes volt a cseh tábornokok által
készített terv! Most már értem, miért unszoltak önmérsékletre a tábornokaim. (Pertinax, The Grave Diggers of
France, p. 5.)
 Ha Hitler hadserege nem rendelkezett a cseh erődítmények áttöréséhez szükséges
eszközökkel, ahogyan a fent nyilatkozó tábornokok is elismerik, és ha Németország
Franciaország hatalmas erejével szemben nyugaton „katonailag lehetetlen” helyzetben volt,
továbbá mivel olyan súlyos széthúzás létezett a tábornoki karon belül, hogy a hadsereg
vezérkarának feje hajlandó lett volna Hitlert is megdönteni, hogy elkerüljön egy reménytelen
háborút – nos, akkor miért nem tudta mindezt a brit és a francia vezérkar? Vagy tudták? De ha
tudták, hogyan lehetett Nagy-Britannia és Franciaország kormányfőjét rákényszeríteni arra,
hogy országa létérdekéből oly sokat feláldozzon Münchenben? Az efféle kérdésekre lehetséges
válaszok keresésekor szembetalálkozunk a müncheni idők egyik rejtélyével, amelyet azóta sem
tisztáztak még. Még a katonai dolgokban roppant alapos Churchill is alig említi a dolgot
terjedelmes emlékirataiban.
Hihetetlen, hogy sem a brit és a francia vezérkar, sem a brit és a francia kormány ne tudott
volna arról, hogy a német hadsereg vezérkara ellenzi az európai méretű háborút. Amint
korábban említettük, az összeesküvők augusztusban és szeptemberben legalább négy csatornán
értesítették az angolokat erről a tényről, s amint tudjuk, maga Chamberlain is tudomást szerzett
az ügyről. Szeptember elejére London és Párizs bizonyára értesült már Beck tábornok
lemondásáról és arról, milyen nyilvánvaló hatást gyakorolt a német hadseregre legkiválóbb és
legtehetségesebb vezetőjének lázadása.
*
MÜNCHEN FELÉ
261
Berlinben ebben az időben általánosan elismerték, hogy a brit és a francia katonai felderítés
meglehetősen jó. Rendkívül nehéz elhinni azt, hogy a londoni és párizsi katonai vezetők ne
tudtak volna a német hadsereg és légierő nyilvánvaló gyengeségeiről, s arról, hogy a németek
képtelenek két fronton háborúzni egyszerre. Milyen kétségei lehettek a francia vezérkar
főnökének, Gamelin tábornoknak – leszámítva a vele született monumentális óvatosságot –
azzal kapcsolatban, hogy közel száz hadosztályával legázolhatja nyugaton a németek öt
reguláris és hét tartalékhadosztályát, majd könnyen, gyorsan és mélyen behatolhat
Németországba?
Egészében véve Gamelin, mint később előadta,94 kevéssé kételkedett. Szeptember 12-én,
azon a napon, amikor Hitler a nürnbergi pártnapok zárónapján mennydörögte Csehszlovákia
címére küldött fenyegetéseit, a francia generalisszimusz arról biztosította Daíadier
miniszterelnököt, hogy ha háború lesz, akkor „a demokratikus nemzetek fogják diktálni a
békét”. Azt mondja, hogy szóbeli beszámolóját egy levéllel is kiegészítette, amelyben
megindokolta optimizmusát. Szeptember 26-án, a cseh válság Godesberget követő csúcspontján
a francia kormány vezetőit Londonba elkísérő Gamelin Chamberlain előtt is megismételte
nyilatkozatát, és megpróbálta kiegészíteni a katonai helyzet elemzésével is, amellyel nemcsak a
brit, de az ingadozó francia miniszterelnököt is fel akarta bátorítani. Kísérlete a jelek szerint
nem sikerült. Végezetül közvetlenül azelőtt, hogy Daíadier Münchenbe repült, Gamelin
felvázolta neki a Szudéta-vidéki területi engedményeknek azt a határát, amely még nem
fenyegeti Franciaország biztonságát. Nem szabad Németországnak adni a csehek fö
erődítményét, a fö vasútvonalakat, egyes stratégiai fontosságú szárnyvonalakat, és a főbb
hadiipari létesítményeket! Mindenek felett pedig, folytatta, nem szabad megengedni, hogy a
németek levághassák a Morva-kaput. Jó tanácsok voltak ezek arra az esetre, ha Franciaország
kezdeni akart volna valamit Csehszlovákiával egy Németország ellen vívott háborúban – ám,
amint láttuk, Daíadier nem az az ember volt, aki megfogadja az ilyen tanácsokat.
München idején sokan beszélték, hogy Chamberlain kapitulációjának egyik oka az attól való
félelme volt, hogy Londont elpusztítják a német bombázások, s a felől sem lehet kétség, hogy a
franciákat is idegesítette az a kilátás, hogy szép fővárosukat lerombolhatják a levegőből. De
annak alapján, amit a Luftwaffe akkori erejéről tudunk, a londoniak, a párizsiak és a két
miniszterelnök aggodalma alaptalan volt. A hadsereghez hasonlóan a német légierőt is
Csehszlovákia ellen koncentrálták, s ezért – megint csak a hadsereghez hasonlóan – képtelen
lett volna komoly támadásra nyugaton. Még ha el is tudtak volna különíteni néhány bombázót
London és Párizs támadására, erősen kétséges, hogy azok a gépek elértek volna-e céljuk fölé.
Akármilyen gyenge is lehetett az angol és a francia vadászvédelem, a németek akkor sem
adhattak volna vadászkíséretet a bombázógépeik mellé, még ha lettek is volna fölös gépeik e
célra: a vadászgépek bázisai túl messze voltak.
Azzal is érveltek egyesek – a leghatározottabban Francois-Poncet és Henderson, a két
nagykövet –, hogy München majdnem egy évet biztosított a két nyugati demokráciának arra,
hogy utolérjék a német újra-fegyverkezést. A tények meghazudtolják az ilyen érvelést. A
nyugati szövetségesek minden komoly hadtörténésze egyetért Churchillel, aki így ír: „Az az egy
évnyi »lélegzetvétel«, amihez München »juttatta« őket, Hitler Németországához képest sokkal
rosszabb helyzetbe hozta Nagy-Britanniát és Franciaországot, mint a müncheni válság idején
voltak.”95 Amint látni fogjuk, az egy évvel későbbi német katonai számítások ezt igazolni
fogják, a rákövetkező események pedig szemernyi kétséget sem hagynak a fenti megállapítás
igaz volta felől.
A jelenből visszatekintve, és a titkos német dokumentumokból, valamint maguknak a
németeknek a háború után tett vallomásaiból szerzett tudásunkkal ma már összefoglalhatjuk
Münchent úgy, ahogyan akkor lehetetlen lett volna:
Németország nem volt abban a helyzetben, hogy 1938. október l-jén háborút indíthasson
Csehszlovákia, valamint Franciaország és Nagy-Britannia ellen, hogy Oroszországot ne is
említsük. Ha háborút kezdett volna, gyorsan és könnyen legyőzték volna, s azzal vége is lett
volna Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak. Ha a német hadsereg közbelépése az utolsó
pillanatban megakadályozta volna az európai méretű háborút, Halder és Witzleben, valamint
társaik megdönthették volna Hitlert azzal, hogy tervüket végrehajtva letartóztatják, mihelyt
kiadja a végső parancsot a Csehszlovákia elleni támadás megindítására.
Nyilvános kérkedésével, hogy október l-ig „mindenképpen” bevonul a Szudéta-vidékre,
Hitler hatalmas kockázatot vállalt. Abban a „tarthatatlan helyzetben” volt, amelyet Beck
tábornok előre látott. Ha a sok kategorikus fenyegetőzést és deklarációt követően megpróbált
volna meghátrálni a kockázat elől, aligha húzhatta volna soká, mert a diktatúráknak már csak
ilyen a természete, s az ő diktatúrájáé meg különösen ilyen volt. Rendkívül nehéz, ha nem
egyenesen lehetetlen dolog lett volna visszakoznia, s ha megpróbálta volna, az Európa
szemében, a saját népe között és mindenek előtt a tábornokaival szemben elszenvedett
presztízsvesztesége nagy valószínűséggel végzetes lett volna.
Chamberlain makacs, fanatikus ragaszkodása a „Mindent megadni Hitlernek!” politikájához,
a Berchtesgadenbe és Godesbergbe tett útjai, végül pedig végzetes müncheni utazása
megmentette a mindent hazardírozó Hitlert, sőt meg is erősítette a helyzetét Európában,
Németországban és a német hadsereg szemében, méghozzá akkora mértékben, hogy a Führer
erősebbé vált, mint azt néhány héttel azelőtt akár csak elképzelni is lehetett volna.
Megerősödött ezen kívül a Harmadik Birodalom helyzete is a nyugati demokráciákkal és a
Szovjetunióval szemben.
Franciaország számára München katasztrófát jelentett, s érthetetlen, hogy ezt Párizsban miért
nem fogták fel teljes mértékben. Franciaország európai katonai helyzete végletesen
meggyengült. Mivel hadserege soha nem rúghatott sokkal többre egy totálisan mozgósított és
Franciaország lélekszámának a kétszeresével rendelkező német birodalom hadseregének a
felénél, valamint mivel fegyvergyártási kapacitása is kisebb volt, Franciaország fáradságos
munkával építette ki szövetségi rendszerét a Németország és Olaszország oldalában
elhelyezkedő kisebb kelet-európai hatalmakkal: Csehszlovákiával, Lengyelországgal,
Jugoszláviával és Romániával: ezek így együttesen egy nagyhataloménak megfelelő katonai
potenciállal rendelkeztek. A francia hadsereg számára pótolhatatlan veszteséget jelentett az,
hogy most kiesett mellőle harmincöt jól képzett és jól felfegyverzett cseh hadosztály, amely a
maga erős hegyi erődítményeiben elhelyezve egy magánál is nagyobb német haderőt tudott
volna feltartani. Ám ez még nem volt minden! München után Franciaország megmaradt
szövetségesei hogyan bízhattak meg már Franciaország írásban adott szavában? Mennyit ért
immár a francia szövetség? Varsóban, Bukarestben és Belgrádban az volt a válasz, hogy nem
sokat – és e fővárosokban elindult a versengés, hogy amíg még van idő, gyorsan a lehető
legjobb megállapodást köthessék a náci hódítóval.
Ha versengés nem is, de felbolydulás Moszkvában is volt. Noha a Szovjetunió katonailag
egyaránt volt Csehszlovákia és Franciaország szövetségese, a francia kormány tiltakozás nélkül
belement, hogy Németország és Nagy-Britannia kizárja Oroszországot a müncheni
tárgyalásokból. Sztálin nem felejtette el ezt a fricskát, ami az eljövendő hónapokban igen sokba
került a két nyugati demokrácia számára. Október 3-án, négy nappal München után a moszkvai
német nagykövetség tanácsosa, Werner von Tippelskirch jelentést küldött Berlinbe
Münchennek a szovjet politikára gyakorolt „következményeiről”. Úgy gondolta, hogy Sztálin
„következtetéseket fog levonni”; biztos volt abban, hogy a Szovjetunió „újra fogja gondolni
külpolitikáját”, kevésbé lesz barátságos szövetségesével, Franciaországgal szemben, és
„pozitívabbá” válik Németország irányában. A német diplomata éppenséggel úgy gondolta,
hogy „a jelen körülmények kedvező lehetőséget kínálnak egy új és szélesebb német gazdasági
egyezményre a Szovjetunióval”.96 A titkos német levéltárakban ez az első említés arról, hogy ha
halvány szellőcske formájában is, de változni kezdett a széljárás Berlin és Moszkva felett, ami
egy évvel később nagy jelentőségű következményeket von majd maga után.
Lenyűgöző győzelme és Csehszlovákia, valamint a nyugati demokráciák megalázása
ellenére Hitler elégedetlen volt a Münchenben elért eredményeivel. – Az a fickó [Chamberlain]
elrontotta a prágai bevonulásomat! – hallotta Schacht, amint Berlinbe visszatérőben SS-
kíséretének panaszkodik.97 Mert hát mindvégig ezt akarta, amint bizalmasan meg is vallotta
tábornokainak azután, hogy az előző év november 5-én előadást tartott nekik céljairól. Amint
akkor elmagyarázta nekik, Ausztria és Csehszlovákia meghódítása csupán az előjátéka a
Lebensraum szerzésére irányuló nagy hadjáratnak keleten és a Franciaországgal való katonai
leszámolásnak nyugaton. Szeptember 20-án elmondta a magyar miniszterelnöknek, hogy az a
legjobb, „ha elpusztítjuk Csehszlovákiát”. Ez lesz „az egyetlen kielégítő megoldás”. Csak
annak a „veszélyétől” félt, hogy a csehek esetleg minden követelését teljesítenék.137
Erre most eljött Münchenbe ez a Mr. Chamberlain, kezében a sokat emlegetett esernyőjével,
és rákényszerítette a cseheket arra, hogy teljesítsék az ő összes követelését, ezzel pedig
megfosztotta őt a katonai hódítástól! Az iratanyagból egyértelmű, hogy efféle gyötrő gondolatai
voltak Hitlernek München után. – Már az első pillanattól világos volt a számomra, hogy nem
elégedhetek meg a szudétanémet területtel! – vallotta meg később a tábornokainak. – Az csak
részmegoldás volt!98
Néhány nappal München után a német diktátor hozzálátott a totális megoldás terveihez.

13.

CSEHSZLOVÁKIA MEGSZŰNÉSE
Tíz nap sem telt el még azóta, hogy aláírta a müncheni egyezményt, s még be sem fejeződött
a Szudéta-vidék békés katonai megszállása, Adolf Hitler máris sürgős, szigorúan titkos üzenetet
küldött Keitel tábornoknak, az OKW főnökének.

1. A jelenlegi helyzetben milyen erősítések szükségesek a cseh- és morvaországi cseh ellenállás

137
Lásd feljebb, 238. o.
megtöréséhez?
2. Mennyi idő szükséges az átcsoportosításhoz vagy új erők odairányításához?
3. Mennyi időre lesz szükség ugyanezen cél eléréséhez, ha a végrehajtás a szándékolt demobilizációs és
hazatérési intézkedések után következik?
4. Mennyi időre lenne szükség az október 1-jei készültségi állapot eléréséhez?1

Október 11-én Keitel sürgős választáviratban adta meg a részletes válaszokat. Nem volna
szükség sok időre és nagy erősítésre. A Szudéta-vidék körzetében ott van már huszonnégy
hadosztály, közte három páncélos és négy motorizált. „Az OKW úgy hiszi, hogy a cseh
ellenállás gyengesége jelenlegi jeleinek tükrében erősítések nélkül is megkezdhetők volnának a
hadműveletek” – jelentette ki Keitel.2
Az emígyen megnyugtatott Hitler tíz nappal később beavatta gondolataiba a katonai
vezetőket.

SZIGORÚAN TITKOS ! Berlin, 1938. október 21.

A fegyveres erők jövőbeni feladatait és az e feladatokból eredő háború viselésére történő előkészületeket egy
későbbi direktívában fogom lefektetni.
Amíg e direktíva érvénybe nem lép, a fegyveres erőknek a következő lehetőségekre kell mindenkor készen
állniuk:
1. Németország határainak a biztosítására.
2. Csehszlovákia maradékának likvidálására.
3. A Memel-vidék elfoglalására.

Memelt, a körülbelül negyvenezer lakosú Balti-tengeri kikötővárost Versailles után Litvánia

javára veszítette el Németország. Mivel Litvánia kisebb és gyengébb volt Ausztriánál és
Csehszlovákiánál, a város elfoglalása nem jelentett problémát a Wehrmacht számára, s
direktívájában Hitler pusztán megemlítette, hogy „annektálni” fogják. Ami Csehszlovákiát
illeti:
Fenn kell tartani annak a lehetőségét, hogy bármikor szétzúzhassuk Csehszlovákia
maradékát, amennyiben politikája ellenségessé válna Németország irányában.
A hadseregnek e lehetőségre való felkészülése jóval kisebb méretű lesz, mint a „Grünre”
történő előkészületek voltak; mindazonáltal számottevően magasabb szintű készültséget kell
garantálni, mivel a tervezett mozgósítási intézkedésektől eltekintettünk. Az e célra kijelölt
egységek szervezetét, hadrendjét és készültségét békeidőben úgy kell egy meglepetésszerű
támadáshoz rendezni, hogy magának Csehszlovákiának semmiféle lehetősége ne lehessen a
szervezett ellenállásra. A cél: Csehország és Morvaország gyors elfoglalása, és Szlovákia
elvágása.3
Szlovákiát természetesen politikai eszközökkel is el lehetett vágni, ami szükségtelenné tette
a német katonák bevetését. Ε célból munkába állították a német külügyminisztériumot. Október
első napjaiban Ribbentrop és emberei egyfolytában sürgették a magyarokat, hogy követeljék a
maguk részét a szlovákiai zsákmányból. Ám amikor a mohó étvágyú Magyarország, amelynek
aligha volt szüksége a német noszogatásra, arról kezdett beszélni, hogy teljes egészében
magához veszi Szlovákiát, a Wilhelmstrasse megálljt parancsolt: más tervei voltak ezzel a
területtel kapcsolatban. Közvetlenül München után a prágai kormány máris nagyfokú
autonómiát nyújtott Szlovákiának. A német külügyminisztérium azt tanácsolta, hogy
pillanatnyilag „tolerálják” a helyzetet. A jövőre vonatkozó német álláspontot azonban dr. Ernst
Wörmann, a külügyminisztérium politikai osztályának igazgatója fogalmazta meg egy október
7-én kelt emlékeztetőben. „A független Szlovákia szervezetileg gyenge volna, s ennélfogva
jobban szolgálná a keletre történő behatolás és letelepedés német szükségletét” – írta.4
A Harmadik Birodalom itt új fordulóponthoz érkezett. Hitler most került első ízben annak a
határára, hogy nem németek lakta területet hódítson meg. Az utolsó hat hét során nyilvánosan
és magánérintkezésben is arról biztosította Chamberlaint, hogy a Szudéta-vidék az utolsó
területi követelése Európában. És noha a brit miniszterelnök szinte érthetetlenül hiszékeny
módon fogadta el Hitler szavát, nem volt egészen alaptalan az a hite, hogy a német diktátor meg
fog állni, amikor már az övéi lesznek a korábban a birodalom határain kívül élő, de most
azokon belülre kerülő németek. Nem azt mondta-e többször is a Führer, hogy nem akar
cseheket a Harmadik Birodalomban? A Mein Kampfban és számos nyilvános beszédében nem
ismételte-e el százszor, hogy Németországnak, ha erős akar lenni, fajilag tisztának kell lennie,
ezért pedig nem fogadhat be idegen, főleg pedig szláv népeket? De bizony, ezt mind elmondta!
Ám – és ezt talán elfelejtették Londonban – a Mein Kampf számos lapján azt is prédikálta, hogy
Németország jövője abban rejlik, hogy Lebensraumot hódít magának keleten. Ezt a térséget
pedig ezer éve szlávok lakták.

A „KRISTALLNACHT”
1938 őszén a náci Németország újabb fordulóponthoz érkezett. Ε fordulópont abban az
időben következett be, amit pártkörökben később „a törött üveg hetének” neveztek.
November 7-én egy Herschel Grynszpan nevű tizenhét esztendős német zsidó menekült
lőfegyverrel halálosan megsebesítette a párizsi német nagykövetség harmadik titkárát, Ernst
von Rathot. A fiú apja ott volt a röviddel azelőtt marhavagonokban Lengyelországba deportált
tízezer zsidó között, ő pedig ezt és általában a németországi zsidóüldözést akarta megbosszulni,
amikor azzal a szándékkal ment be a német nagykövetségre, hogy agyonlövi gróf Johannes von
Welczeck nagykövetet. A fiatal harmadtitkárt küldték ki, hogy kérdezze meg tőle, mit akar, így
őt lőtte le. Rath halála nem nélkülözte az iróniát: náciellenes magatartása miatt egy ideje már
Gestapo-megfigyelés alatt állt; soha nem azonosult országa irányítóinak antiszemita
aberrációival.
A november 10-re virradó éjszakán, röviddel azután, hogy Hitler és Göring vezetésével a
párt vezérei Münchenben befejezték a sörházi puccsról szóló éves megemlékezést, lezajlott a
Harmadik Birodalomban addigi legsúlyosabb pogrom. Dr. Goebbels és az általa irányított
német sajtó szerint az esemény a német népnek a párizsi gyilkosság hírére reagáló „spontán”
demonstrációja volt. A háború után azonban olyan iratok kerültek napvilágra, amelyekből
kiderült, milyen „spontán” volt az esemény.5 Ε dokumentumok a háború előtti náci korszak
legárulkodóbb – és legborzalmasabb – titkos papírjai közé tartoznak.
A fő pártbíró, Walther Buch őrnagy által készített titkos jelentés szerint november 9-én este
dr. Goebbels utasításokat adott „spontán demonstrációk” éjszaka történő „megszervezésére és
végrehajtására”. Az igazi szervező azonban Reinhard Heydrich volt, harmincnégy éves korára
az SS Himmler után második számú vezetője, a biztonsági szolgálat (SD) és a Gestapo
irányítója. Az este folyamán géptávírón kiadott utasításai a zsákmányolt német dokumentumok
közt vannak.
A november 10-re virradó éjjel 1 óra 20 perckor sürgős parancsot küldött géptávírón az
államrendőrség és az SD minden helyi parancsnokságára és kapitányságára, hogy „a
demonstrációk szervezésének megtárgyalása céljából” találkozzanak a párt és az SS helyi
vezetőivel.

a. Csak olyan intézkedéseket kell foganatosítani amelyek nem jelentenek veszélyt német életekre és
tulajdonra. (Például a zsinagógák csak akkor gyújtandók fel, amikor nem fenyeget a tűz továbbterjedése.)138
b. A zsidó üzletek és magánlakások lerombolhatok, de nem fosztogathatok.... d.... 2. A lezajló
demonstrációkat a rendőrség ne akadályozza ...
5. Annyi zsidót, elsősorban gazdag zsidót kell letartóztatni, amennyi elhelyezhető a meglévő börtönökben ...
Letartóztatásukkor érintkezésbe kell lépni az illetékes koncentrációs táborokkal, a táborokban történő
mihamarabbi elzárásuk érdekében.

A borzalom éjszakája köszöntött egész Németországra. Zsinagógák, zsidó otthonok és boltok

138
Zárójel az eredetiben.
égtek le, zsidó férfiakat, nőket, gyermekeket lőttek agyon vagy gyilkoltak meg másképpen,
amint megpróbáltak megmenekülni a tűzhaláltól. Másnap, november 11-én Heydrich előzetes
bizalmas jelentést készített Göring részére.
Számadatokkal még nem igazolható a zsidó boltokban és házakban történt pusztítás
mértéke ... a 815 lerombolt bolt és 171 felgyújtott vagy lerombolt lakóház csupán a töredékét
jelzi a gyújtogatással okozott tényleges kárnak ... 119 zsinagógát gyújtottak fel, további 76-ot
pedig teljesen leromboltak ... 20 000 zsidót tartóztattak le, 36 halálesetről érkezett jelentés, és a
súlyos sebesültek száma is 36. A halottak és sebesültek mind zsidók....
Az aznap éjjel elkövetett zsidógyilkosságok végső számáról úgy vélekednek, hogy
többszöröse az előzetes adatnak. Maga Heydrich egy nappal az előzetes jelentés után 7 500-ban
adja meg a kifosztott zsidó üzletek számát. Néhány esetben nemi erőszak is történt, amelyet
Buch őrnagy pártbírósága (a saját jelentéséből ítélve) súlyosabb bűnnek tekintett a
gyilkosságnál, mivel az elkövetők megszegték a zsidók és nem zsidók nemi közösülését tiltó
nürnbergi faji törvényeket. Az erőszaktevőket kizárták a pártból, és átadták a polgári
bíróságoknak. Azok a párttagok, akik egyszerűen csak gyilkolták a zsidókat, „nem
büntethetők”, érvelt Buch őrnagy, mivel csupán parancsot teljesítettek. Ε ponton teljesen nyílt
volt az őrnagy. „Kivétel nélkül mindenki tudja, hogy a november 9-ihez hasonló politikai
kampányokat a párt szervezte és irányította, akár elismerik, akár nem.”139
Rath párizsi meggyilkolásának eredményeként az ártatlan német zsidóknak nem csak
gyilkosságot, gyúj-togatást és fosztogatást kellett elviselniük. Fizetniük kellett saját tulajdonuk
elpusztulásáért is! A nekik járó biztosítási összegeket elkobozta az állam. Ezen kívül
egymilliárd márka kollektív pénzbírságot kellett fizetniük „fertelmes bűneikért stb.”, ahogyan
Göring fogalmazott. Ε további büntetések becslését egy tucat miniszter és magas rangú
tisztségviselő november 12-én tartott groteszk értekezletén végezték el a korpulens marsall
elnöklete alatt. Az ülésről fennmaradt a gyorsírásos jegyzőkönyv egy része.
Számos német biztosítóvállalatra csőd várt, ha meg kellett térítenie a (ha volt is bennük zsidó
üzlet, jobbára nem zsidó tulajdonú) kiégett épületekre és a kárt szenvedett javakra benyújtott
kötvények alapján a kárt. Csupán a betört ablaküvegek kára ötmillió márkára rúg, emlékeztette
Göringet egy bizonyos Herr Hilgard, akit azért hívtak be, hogy a biztosítótársaságok nevében
szóljon a kérdéshez; és a legtöbb üvegpótlást importálni kell, valutáért, amiben Németország
igen szűkölködött.
– Ez így nem mehet tovább! – kiáltott fel Göring, aki egyéb funkciói mellett a német
gazdaság ura is volt. – Ezt nem éljük túl! Lehetetlen! – Ezzel Heydrichhez fordult, és rákiabált:
– Inkább ölt volna meg kétszáz zsidót, és ne pusztított volna el ennyi értéket!140
– Harmincöt halt meg! – védekezett Heydrich.
A gyorsírásos jegyzőkönyv körülbelül tízezer szavas fennmaradt része arról tanúskodik,
hogy nem az egész társalgás volt ilyen halálosan komoly. Göring és Goebbels sokat
szórakozott, amikor arról vitatkoztak, milyen további méltatlanságoknak tegyék ki a zsidókat. A
propagandaminiszter azt mondta, hogy a zsidókkal el kellene takaríttatni és planíroztatni a
zsinagógák romjait; a telkek ezután parkolók lehetnek majd. Ragaszkodott hozzá, hogy a
zsidókat zárják ki mindenhonnan: az iskolákból, a színházakból, a mozikból, az éttermekből, az
üdülőhelyekről, a nyilvános strandokról, a parkokból, még a német erdőkből is. Azt javasolta,
hogy legyenek különleges vasúti kocsik és fülkék a zsidók számára, de csak akkor foglalhassák
el őket, amikor már minden árja leülhetett a vonaton.

139
Buch őrnagy jelentése autentikus képet nyújt a Harmadik Birodalom igazságszolgáltatásáról. A jelentés egyik része így szól:
„A következő zsidóölési esetekben az eljárást felfüggesztették, vagy kisebb büntetést szabtak ki.” Ezután nagy számú ilyen
„esetet” idéz, amelyben megadja a gyilkosok és áldozatok nevét is. „Frühling, August, párttag a Goldberg zsidó házaspár
agyonlövéséért, és Sinasohn zsidó agyonlövéséért ... Behring, Willi és Heike, Josef párttagok Rosenbaum zsidó és Zwienicki
zsidónő agyonlövéséért... Schmidt, Heinrich és Meckler, Ernst párttagok Ilsoffer zsidó vízbefojtásáért...” stb.
140
Amikor Nürnbergben a keresztkérdések alkalmával Jackson bíró megkérdezte tőle, hogy valóban ezt mondta-e, Göring így
felelt: – Igen, ez elhangzott egy türelmetlen és izgatott pillanatban ... Nem komolyan gondoltam.6
 – No, és ha a vonat zsúfolt, majd kirúgjuk a zsidót, és egész úton ott ülhet egyedül a
toaletten! – nevetett Göring.
Amikor Goebbels komolyan azt követelte, hogy a zsidóknak tiltsák meg a belépést az
erdőkbe, Göring így felelt: – Majd odaadjuk a zsidóknak az erdő egy részét, és gondoskodunk
róla, hogy különböző olyan állatok, amelyek piszkosul hasonlítanak a zsidókra – például a
jávorszarvasnak pont olyan görbe az orra, mint az övék –, szintén oda kerüljenek, és
akklimatizálódjanak.
Ilyen és sok efféle beszéddel múlatták a Harmadik Birodalom vezetői az időt a válságos
1938. esztendőben.
Az a kérdés azonban, hogy ki fizesse meg az állam felbújtásával és szervezésével
végrehajtott pogrommal okozott 25 millió márkás kárt, eléggé komoly volt – különösen Göring
számára, aki mostanra már a náci Németország gazdasági jólétéért is felelős lett. Hilgard a
biztosító társaságok nevében rámutatott, hogy ha a zsidók nem kapják meg a kötvények szerinti
kártérítést, belföldön és külföldön egyaránt elveszítik az embereknek a német biztosítókba
vetett bizalmát. Másfelől azonban nem látta be, hogyan fizethetne számos kis cég
csődbemenetel nélkül.
Göring gyorsan megoldotta a problémát. A biztosítók fizessék meg a zsidóknak a teljes
kárösszeget, amit azután az állam majd elkoboz tőlük, és a biztosítóknak visszaad valamit
belőle. Ez nem elégítette ki Herr Hilgardot, aki az ülés jegyzőkönyvéből ítélve bizonyára úgy
érezte, hogy egy rakás őrült közé keveredett.

GÖRING: A zsidó megkapja a biztosítócégtől a kártérítést, de el fogjuk kobozni tőle a pénzt. A biztosítóknak
marad valami profitjuk is, mivel nem kell minden kárt megtéríteniük. Herr Hilgard, ön átkozottul szerencsésnek
tarthatja magát! HILGARD: Arra nincs okom. Ön profitnak nevezi azt a tényt, hogy nem kell minden kárt
megfizetnünk!

A marsall nem volt hozzászokva az ilyen beszédhez, és gyorsan letromfolta a döbbent

üzletembert.

GÖRING: Egy pillanatra! Ha ön a törvény szerint ötmilliót köteles fizetni, és hirtelen az én kissé korpulens
alakomban egy angyal száll le, és azt mondja önnek, hogy egymilliót megtarthat, akkor az nem profit, az Isten
szerelmére?! Szívesen feleznék önnel, vagy nevezze ahogy akarja. Hiszen csak rá kell nézni magára! Az egész
teste izzik az elégedettségtől! Nagy pénzt szakít le!

A biztosítási szakember lassú felfogású volt.

HILGARD: Minden biztosítótársaság veszíteni fog. Ez így van, és így is marad. Senki nem mondhat nekem
mást.
GÖRING: Akkor meg miért nem vigyáznak arra, hogy valamivel kevesebb üveg törjön be?

A marsallnak elege volt ebből a kereskedőemberből. Herr Hilgard elbocsátást nyert az

értekezletről, s eltűnt a történelemből.
A külügyminisztérium képviselője azt merészelte indítványozni, hogy a zsidók elleni további
intézkedéseknél vegyék figyelembe az amerikai közvéleményt.141 Göring erre azonnal kitört: –
Az a gazemberek országa! Az a gengszterállam!
További hosszas tárgyalás után egyetértés született abban, hogy a következő módon oldják
meg a zsidóproblémát: kiiktatják a zsidókat a német gazdaságból; árja kezekbe adnak minden
141
Hugh Wilson berlini amerikai nagykövetet Roosevelt elnök november 14-én, két nappal e Göring-értekezlet után
„konzultációra” hazarendelte. Többé nem tért vissza posztjára. Hans Dieckhoff washingtoni német nagykövetet, aki aznap azt
jelentette Berlinbe, hogy „itt egy hurrikán dühöng” a németországi pogrom hatására, november 18-án rendelték haza, és ő sem
tért vissza állomáshelyére. November 30-án Hans Thomsen washingtoni német ügyvivő kódolt üzenetben tanácsolta Berlinnek,
hogy „a feszült viszony, valamint a titkos anyag biztonságának hiánya miatt” a követségen lévő „titkos politikai dossziékat”
szállítsák Berlinbe. „A dossziék oly vastagok, hogy szükség esetén nem lehetne eléggé gyorsan megsemmisíteni őket” – írta.7
zsidó üzleti vállalkozást és tulajdont, beleértve az ékszereket és műtárgyakat is, némi,
kötvények formájában történő kompenzáció ellenében, amelyeknek a kamatait felhasználhatják
a zsidók, a tőkéjét azonban nem. Egy majdani bizottság általi további megfontolás tárgyává
tették azt, hogy kizárják-e a zsidókat az iskolákból, üdülőkből, parkokból, erdőkből stb., és
hogy minden tulajdonuk elvétele után kitoloncolják, vagy inkább német gettókba zárják-e őket,
ahol majd kényszermunkát végeztetnének velük.
Az értekezlet vége felé Heydrich így beszélt: – Annak ellenére, hogy kiiktatjuk őket a
gazdasági életből, a fő probléma továbbra is fennáll: nevezetesen, hogy ki kell rúgnunk a
zsidókat Németországból. – Gróf Schwerin von Krosigk pénzügyminiszter, az egykori Rhodes-
ösztöndíjas, aki büszke volt arra, hogy a náci kormányban ő képviseli a „hagyományos és
tisztességes Németországot”, egyetértett azzal a gondolattal, hogy „mindent meg kell tennünk a
zsidók külországokba zsuppolása érdekében”. Ami a gettókat illeti, e német nemes félénken így
nyilatkozott: – Nem gondolnám nagyon kellemesnek a gettó kilátását. A gettó eszméje nem túl
rokonszenves.
Délután 2 óra 30 perckor, kis híján négy órai munka után Göring véget vetett az
értekezletnek.

Ε szavakkal zárom az ülést: Ocsmány bűneiknek stb. büntetéseként a német zsidóságnak egy milliárd márkát
kell fizetnie. Ez majd hatni fog. Nem fognak elkövetni a disznók még egy gyilkosságot! Mellesleg hadd
mondjam azt, hogy nem szeretnék zsidó lenni Németországban.

Idővel ez az ember és ez az állam meg a Führere még ennél is sokkal szörnyebb dolgokat fog
elkövetni a zsidók ellen – és mint kiderült, igen rövid időn belül. 1938. november 9-ének
lángoló, zavargással teli éjszakáján a Harmadik Birodalom szándékosan egy olyan sötét és vad
útra tért, ahonnan nem volt visszaút. Addig is számos zsidót gyilkoltak és kínoztak meg, sokat
raboltak ki közülük, de a koncentrációs táborokban elkövetetteken kívül e bűnöket zömmel a
saját szadizmusuktól és mohóságuktól indíttatott barnainges vagányok követték el, az állami
hatóságok pedig csak asszisztáltak mellettük, vagy szemet hunytak. Most viszont maga a német
kormány szervezett meg és hajtott végre egy hatalmas pogromot. A november 9-én elkövetett
gyilkosságok, a fosztogatás, a zsinagógák, lakóházak és üzletek felgyújtása mind az állam tette
volt. S az állam tette volt mindama rendeletek kibocsátása, amelyek szépen meg is jelentek a
Reichsgesetzblatt című hivatalos lap hasábjain, a Göring-féle értekezlet napján például
egyszerre három is, amelyek egymilliárd márka pénzbírságra ítélték a zsidó közösséget,
kitaszították a zsidókat a gazdasági életből, elrabolták maradék vagyonukat, és a gettó irányába,
vagy annál is rosszabb sors felé indították őket.
A világ közvéleménye döbbenettel és irtózattal vette tudomásul egy sokszázados keresztény
és humanista kultúrával dicsekvő nemzet ilyen barbár megnyilvánulását. Hitlert viszont a világ
reagálása bőszítette fel, és meggyőzte magát arról, hogy ez csak a „világméretű zsidó
összesküvés” hatalmának és kiterjedésének a bizonyítéka.
Visszatekintve könnyen látható, hogy a németországi zsidókra november 9-én mért
borzalmak és a közvetlenül ezután ellenük foganatosított szigorú és brutális intézkedések annak
a végzetes hanyatlásnak voltak az előjelei, amely végül teljes romlásba döntötte a diktátort, a
rezsimjét és egész nemzetét. Hitler megalomániájának bizonyítékait e történet több száz oldalán
láttuk már hemzsegni. Eddig azonban Hitler a maga és országa felemelkedésének kritikus
pillanataiban általában képes volt megzabolázni magát. Az ilyen pillanatokban a nemcsak bátor,
de a következmények gondos mérlegelését is követő cselekvésben megnyilvánuló géniusza
egyik visszhangzó sikert aratta a másik után. De amint november 9. és annak utórezgései
világosan megmutatják, mostanra már kezdte elveszíteni az önuralmát. Eluralkodófélben volt
rajta a megalománia. A november 12-i Göring-féle értekezlet gyorsírásos jegyzőkönyvéből
kiderül, hogy végeredményben Hitler volt. a felelős azért a novemberi éjszakán lezajlott
holocaustért; ő adta meg a megkezdéséhez szükséges jóváhagyást; ő sürgette Göringet, hogy
folytassa a zsidók száműzését Németország életéből. A Harmadik Birodalom abszolút ura
mostantól keveset mutat már az őt korábban sokszor megmentő önmérsékletből. És bár a maga
és országa géniusza még további nagy hódításokat eredményez a jövőben, a majdani
önpusztítás mérgező magvait most vetették el.
Hitler betegsége ragályos volt: a nemzet is elkapta, úgy, mintha vírus lett volna. Egyénileg,
amint azt személyes tapasztalatom alapján magam is tanúsíthatom, sok német ugyanúgy
elborzadt a november 9-én lezajlott pokoli jelenetektől, mint az amerikaiak, az angolok és a
többi külföldi. De sem a keresztény egyházak vezetői, sem a tábornokok, sem a „jó”
Németország többi képviselője nem tiltakozott nyíltan azonnal. Meghajoltak az előtt, amit von
Fritsch tábornok „az elkerülhetetlennek” vagy „Németország végzetének” nevezett.
München atmoszférája hamar eloszlott. Saarbrückenben, Weimarban, Münchenben Hitler
sértődött beszédeket tartott azon az őszön: arra figyelmeztette a külvilágot, főleg az angolokat,
hogy törődjenek a maguk dolgával, és ne foglalkozzanak többé a birodalom határain belül élő
németek sorsával. Az ő sorsuk, mennydörögte, kizárólag Németország belügye! Lassan most
már Neville Chamberlainnek is rá kellett ébrednie annak a német kormánynak a valódi
természetére, amelynek megbékítésében ő oly messzire elment. Ahogyan az eseménydús 1938.
év átadta helyét a baljós 1939-nek, a brit miniszterelnök fokozatosan kezdte megneszelni, mire
készül a színfalak mögött az a Führer, akinek ő az európai béke érdekében oly szorgosan
próbált személyesen is kedvében járni.142
Nem sokkal München után Ribbentrop Rómába utazott. Az agya „beállt” a háborúra,
jegyezte meg Ciano az október 28-i naplóbejegyzésében.8 A német külügyminiszter így
tájékoztatta Mussolinit és Cianót:

A Führernek meggyőződése, hogy néhány éven belül, talán három-négy éven is belül elkerülhetetlen
háborúra kell számítanunk a nyugati demokráciák ellen ... A cseh válság megmutatta az erőnket! A miénk a
kezdeményezés előnye, és mi vagyunk a helyzet urai! Nem lehet megtámadni bennünket. A katonai helyzet
kiváló: szeptembertől már elbírunk egy háborút a nagy demokráciákkal szemben.143

A fiatal olasz külügyminiszter szemében Ribbentrop „hiú, frivol és fecsegő” ember

benyomását keltette, s miután ilyennek örökítette meg a naplójában, még hozzátette: „A Duce
azt mondja, csak rá kell nézni a fejére, és rögtön látszik, hogy kis agya van”. A német
külügyminiszter azért ment Rómába, hogy rábeszélje Mussolinit egy Németország, Olaszország
és Japán közötti katonai szövetség aláírására; a szöveget Münchenben adták át az olaszoknak.
Mussolini időt akart nyerni. Amint Ciano megjegyezte, nem állt még készen arra, hogy Anglia
és Franciaország arcába vágja az ajtót.
Maga Hitler azon az őszön eljátszadozott azzal az ötlettel, hogy megpróbálja leválasztani
Franciaországot a La Manche csatornán túli szövetségeséről. Október 18-án, amikor a magasan
Berchtesgaden felett egy hegy csúcsán ülő, Sasfészek nevű hátborzongató erődben144
búcsúlátogatáson fogadta Francois-Poncet francia nagykövetet, keserű támadásban tört ki Nagy-
Britannia ellen. A nagykövet sápadtnak találta a Führert, akinek az arca is beesett volt a

142
1939. január 28-án Lord Halifax titokban figyelmeztette Roosevelt elnököt, hogy „már 1938 novemberében léteztek az azóta
fokozatosan határozottá váló jelek arra, hogy Hitler 1939 tavaszára újabb külföldi kalandra készül”. A brit külügyminiszter
elmondása szerint „egyes jelentések arra utalnak, hogy Ribbentrop, Himmler és mások bátorítása mellett Hitler a nyugati
hatalmak elleni támadást fontolgatja a keleten ezt követően végrehajtandó akciója előjátékaként”.9
143
Ribbentropnak a Cianóval Rómában, október 28-án folytatott tárgyalásáról dr. Schmidt által készített német változat is
tanúsítja Ribbentrop harcias hangvételét, és idézi tőle, hogy Németországnak és Olaszországnak készülnie kell „a nyugati
demokráciákkal szembeni fegyveres konfliktusra ... itt és most”. Ε találkozón Ribbentrop arról is biztosította Cianót, hogy
München feltárta az USA-beli izoláció-pártiak erejét, „tehát nincs félnivalónk Amerikától”.10
144
Nehéz volt eljutni ehhez a fantasztikus menedékhez, amelyet óriási költséggel három év alatt építettek fel. A hegyoldalba
vágott, tíz mérföldnyi, hajtűkanyárokkal zsúfolt út vezetett egy a sziklába fúrt hosszú, föld alatti folyosóig, ahonnan lift vitte fel
az embert 370 láb magasra a 6 000 láb magas hegy csúcsán lévő kiemelkedésen álló házba. Lélegzetelállító panoráma nyílt az
Alpokra innen, s a távolban Salzburg is látható volt. A helyet később leíró Francois-Poncet így tűnődött: „Normális elme műve
volt ez az építmény, vagy egy megalomániától gyötört, az uralkodás és a magány vízióitól kísértett elméé?”
kimerültségtől, de annyira nem volt fáradt, hogy ne gyalázza a csalfa Albiont. Anglia csakúgy
visszhangzik a „fenyegetésektől és a fegyverbe szólító felhívásoktól”. Önző, és
„felsőbbségesen” viselkedik. A britek rombolják München szellemét! És így tovább.
Franciaország nem ilyen. Hitler barátibb és szorosabb kapcsolatot akar Franciaországgal. Ennek
bizonyítására hajlandó azonnal aláírni egy barátsági egyezményt, amelyben garantálja
Franciaország jelenlegi határait (ezzel ismételten lemond Elzász-Lotaringia
visszaköveteléséről), és konzultációt javasol minden esetleges további nézetkülönbség
tisztázására.
Ezt az egyezményt annak rendje s módja szerint Párizsban 1938. december 6-án alá is írta a
német és a francia külügyminiszter. Franciaország addigra valamelyest magához tért a
müncheni napok defetista pánikjából. A dokumentum aláírásának napján véletlenül éppen
Párizsban voltam, s felfigyeltem a fagyos légkörre. Az utcák, amelyeken Ribbentrop
keresztülhajtatott, teljesen elhagyatottak voltak. A kabinet több minisztere és a francia politikai
és irodalmi közélet számos jeles személyisége, például Jeanneney és Herriot urak, a francia
szenátus és a képviselőház elnöke, tüntetően távol maradt a náci látogató tiszteletére rendezett
társadalmi eseményekről.
Ribbentrop és Bonnet eme találkozójából olyan félreértés származott, amely szerephez jutott
az elkövetkező eseményekben. A német külügyminiszter azt állította, hogy Bonnet biztosította
őt: München után Franciaországot már nem érdekli Kelet-Európa, ő pedig ezt úgy értelmezte,
hogy a franciák szabad kezet adnak Németországnak e térségben, kiváltképpen a megcsonkított
Csehszlovákia és Lengyelország vonatkozásában. Bonnet tagadta ezt. Schmidtnek a tárgyalásról
készített jegyzőkönyvében Ribbentropnak arra a követelésére, hogy ismerjék el Németország
keleti érdekszféráját, Bonnet kijelentette, hogy „München óta az állapotok lényegesen
megváltoztak”.11 Ezt a homályos megjegyzést a megbízhatatlan német külügyminiszter
nemsokára azzá az egyértelmű kijelentéssé tágította, és úgy jelentette Hitlernek, miszerint
„Párizsban Bonnet azt deklarálta, hogy a keletre vonatkozó kérdések már nem érdeklik”.
Franciaország gyors müncheni kapitulációja már korábban erről győzte meg a Führert. A dolog
azonban nem egészen így állt.

SZLOVÁKIA „ELNYERI” A „FÜGGETLENSÉGET”

Mi történt a maradék Csehszlovákiára nyújtandó német garanciával, amelyet Hitler
ünnepélyesen megígért Münchenben? Amikor Robert Coulondre, Franciaország új berlini
nagykövete 1938. december 21-én erről érdeklődött Weizsackernél, az államtitkár azt felelte,
hogy Csehszlovákia sorsa Németország kezében van, s hogy ő elutasítja a brit-francia garancia
gondolatát. Már október 14-én, amikor az új cseh külügyminiszter, Frantisek Chvalkovsky
alázatosan Münchenbe jött, hogy morzsákat kolduljon Hitlertől, s megkérdezte,, hogy
szándékozik-e Németország csatlakozni az ő összezsugorodott országa határainak brit és francia
garantálásához, a Führer fintorogva azt felelte neki, hogy „a brit és a francia garancia
értéktelen ... és hogy az az egyetlen hatékony garancia, amit Németország nyújt”.12
Az 1939. év kezdetekor azonban ez a német garancia még mindig késett. A Führernek esze
ágában sem volt megadni. Egy ilyen garancia ellentétben állt volna az ő közvetlenül München
után körvonalazódni kezdődő terveivel. Nemsokára nem is lesz már Csehszlovákia, amit
garantáljanak! Először is Szlovákiát fogják rávenni az elszakadásra.
Néhány nappal a müncheni konferenciát követően, október 17-én Göring fogadott két
szlovák vezetőt: Ferdinand Durcanskyt és Machot, valamint a szlovákiai német kisebbség
vezetőjét, Franz Karmasint. Durcansky, a frissen autonóm Szlovákia miniszterelnök-helyettese
arról biztosította a marsallt, hogy a szlovákok valójában „teljes függetlenséget akarnak, és
nagyon szoros politikai, gazdasági és katonai kapcsolatokat Németországgal”. A
külügyminisztérium egyik aznap kelt titkos memorandumában az szerepel, hogy Göring
elhatározta: támogatni kell Szlovákia függetlenné válását. „Egy Szlovákia nélküli cseh állam
még inkább ki van szolgáltatva nekünk. Nagyon fontos, hogy szlovákiai légitámaszponttal
rendelkezzünk a Kelet elleni hadműveletekhez.”13 Október közepén így gondolkodott Göring
erről az ügyről.
Most meg kell próbálnunk a két szálon futó német terv nyomon követését: a németek azt
tervezték, hogy egyrészt leválasztják Szlovákiát Prágáról, másrészt pedig felkészülnek a német
katonai megszállás alá került területeket elvesztő, maradék Csehország és Morvaország
likvidálására. 1938. október 21-én, amint láttuk, Hitler utasította a Wehrmachtot, hogy álljon
készenlétben a likvidáció végrehajtására.145 December 17-én Keitel tábornok kibocsátotta azt a
rendeletet, amit ő „az október 21-i direktíva mellékletének” nevezett:

SZIGORÚAN TITKOS!
A „csonka cseh állam” likvidálása tekintetében a Führer a következő parancsokat adta:
A hadművelet azon feltételezés alapján készítendő elő, hogy semmiféle említésre érdemes ellenállás nem
várható.
A külvilág számára egyértelműen úgy kell megjeleníteni az ügyet, hogy pusztán békés akcióról, nem pedig
hadi vállalkozásról van szó.
Az akciót ezért csupán a fegyveres erők békeállományával szabad végrehajtani, mozgósítással történő
erősítés nélkül ...14

Akárhogyan is igyekezett az új, németbarát csehszlovák kormány Hitler kedvében járni, az

új év kezdetével már kezdett rájönni, hogy közeleg az ország végórája. A Führer további
megbékítése érdekében az új cseh kabinet közvetlenül 1938. karácsonya előtt feloszlatta a
kommunista pártot, s felfüggesztette az ország minden német iskolájában a zsidó tanárokat.
1939. január 12-én a német külügyminisztériumhoz intézett üzenetében Chvalkovsky
külügyminiszter hangsúlyozta, hogy kormánya „Németország kívánságainak messzemenő
teljesítésével igyekezni fog bizonyítani hűségét és jóindulatát”. Ugyanazon a napon a prágai
német ügyvivő tudomására hozta azokat a terjengő híreszteléseket, hogy „küszöbön áll
Csehszlovákia beolvasztása a Birodalomba”.15
Annak érdekében, hogy kiderüljön, hátha legalább egyes morzsákat sikerülhet megmenteni,
Chvalkovsky végül rá tudta venni Hitlert, hogy január 21-én Berlinben fogadja őt. A találkozás
fájdalmasnak bizonyult a csehek számára, bár nem egészen annyira fájdalmasnak, mint a nem
sokkal utána következő újabb megbeszélés. A cseh külügyminiszter megalázkodott a hatalmas
német diktátor előtt, aki éppen a legerőszakosabb hangulatában volt. Csehszlovákiát
„Németország önmérséklete” megmentette a katasztrófától, mondta Hitler. Mindazonáltal „meg
fogja semmisíteni” a cseheket, ha csak nem tanúsítanak megváltozott szellemet. El kell
felejteniük a „történelmüket”, ami „kisiskolás értelmetlenség”, és úgy kell tenniük, ahogyan
Németország parancsol. Nevezetesen, Csehszlovákiának ki kell lépnie a Népszövetségből,
radikálisan csökkentenie kell hadserege létszámát – „mert amúgy sem számít” –, csatlakoznia
kell az Antikomintern Paktumhoz, el kell fogadnia, hogy külpolitikáját Németország irányítsa,
preferenciális kereskedelmi egyezményt kell kötnie Németországgal, amelynek az lesz az egyik
előírása, hogy egyetlen új cseh iparvállalat sem létesülhet német engedély nélkül,146 el kell
bocsátania minden olyan tisztségviselőt és szerkesztőt, aki barátságtalanul viszonyul a
Birodalomhoz, s végül törvényen kívül kell helyeznie a zsidókat, ahogyan a nürnbergi
törvények szerint Németország is tette. (– Nálunk meg lesznek semmisítve a zsidók! – mondta
látogatójának Hitler.) Chvalkovsky még aznap újabb német követeléseket vett át Ribbentroptól,
145
November 24-én Hitler újabb titkos direktívát bocsátott ki, amelyben arra utasította a Wehrmachtot, hogy készüljön fel
Danzig katonai megszállására, ezzel azonban majd később foglalkozunk. A Führer tehát ekkor már Csehszlovákia végleges
meghódításán is túlra tekintett.
146
Hitler azt is követelte, hogy a Csehszlovák Nemzeti Bank adja át aranykészletei egy részét a Reichsbanknak. A kívánt érték
391,2 millió cseh korona volt aranyban. Február 18-án Göring így írt a német külügyminisztériumnak: „Az egyre nehezebb
valutahelyzet miatt a leghatározottabban ragaszkodnom kell ahhoz, hogy a szóban forgó 30-40 millió birodalmi márka értékű
arany [a Csehszlovák Nemzeti Bankból] a lehető leghamarabb a birtokunkba kerüljön; sürgős szükségünk van rá a Führer
fontos parancsainak végrehajtása érdekében.”16
aki „katasztrofális következményekkel” fenyegetőzött arra az esetre, ha a csehek nem javulnak
meg azonnal, és teszik, amit parancsolnak nekik. A Hitler jelenlétében lakáj módjára alázatos
német külügyminiszter, aki faragatlan és erőszakos módon viselkedett mindenkivel szemben,
akit felülről kezelhetett, utasította Chvalkovskyt, hogy a britek és a franciák előtt ne említse az
új német követeléseket, hanem csak szép csendben elégítse ki valamennyit.17
És közben ne aggódjon a cseh határok bármilyen formában történő német garantálása miatt!
A jelek szerint Párizsban és Londonban nemigen aggódtak ebben az ügyben. München óta négy
hónap telt már el, és Hitler még mindig nem állta a szavát, hogy a Nagy-Britannia és
Franciaország által nyújtott garancia mellé odateszi Németországét is. Február 8-án végül
Berlinben közös brit-francia szóbeli jegyzéket adtak át, amely kijelentette, hogy a két kormány
„most már örülne, ha megtudhatná, mi Németország véleménye a Csehszlovákia garantálására
vonatkozó, Münchenben kötött egyezmény megvalósításának legalkalmasabb módjáról”.18
Amint a zsákmányolt német külügyminisztériumi iratokból kiderül, maga Hitler fogalmazta
meg a választ, amelyet csak február 28-án nyújtottak át. Az állt benne, hogy még nem jött el a
német garancia ideje. Németországnak előbb még „meg kell várnia, hogy tisztázódjék
Csehszlovákia belső fejlődése”.19
A Führer ekkor már azon dolgozott, hogy ezt a „belső fejlődést” nyilvánvaló irányba terelje.
Február 12-én a berlini kancellárián fogadta dr. Vojtech Tukát, a szlovákok egyik vezetőjét, akit
korábbi hosszú börtönbüntetése a csehek ellenségévé tett.147 A tárgyalásokról készített titkos
német feljegyzés hangsúlyozza, hogy dr. Tuka következetesen a „Vezérem” megszólítással
illette Hitlert. Könyörgött a német diktátornak, hogy tegye függetlenné és szabaddá Szlovákiát.
– Népem sorsát az ön kezébe helyezem, Vezérem! – jelentette ki. – Népem öntől várja teljes
felszabadítását!
Hitler valamelyest kitérően válaszolt. Azt mondta, hogy korábban sajnos nem értette meg a
szlovák problémát. Ha tudta volna, hogy a szlovákok függetlenek akarnak lenni, Münchenben
elintézte volna nekik. „Jólesne neki az a tudat, hogy Szlovákia független ... Bármikor, akár ma
is garantálhatná a független Szlovákiát ... „ Ez viszont dr. Tukának esett jól.20 – Ez volt életem
legnagyobb napja! – mondta később.

Most már felmehetett a függöny a csehszlovák tragédia következő felvonásához.

Történetünk számos ironikus fordulatának egyikeként a csehek voltak azok, akik kissé elsietve
kényszerítették ki Prágában e függöny felvonását. 1939 márciusának elejére rettenetes
dilemmába kerültek. A szlovákiai és kárpátaljai szeparatista mozgalmak, amelyeket, mint
láttuk, Németország ösztönzött (Kárpátalján pedig Magyarország is, amely roppant szerette
volna annektálni azt a kis területet), olyan állapotba kerültek, hogy ha le nem törik őket,
Csehszlovákia darabokra szakad. Ebben az esetben pedig Hitler biztosan elfoglalja Prágát! Ha
viszont a szeparatistákat megfékezi a központi kormány, akkor a Führer ugyanolyan biztosan
kihasználja az ebből eredő felfordulást, és megint csak bevonul Prágába.
Hosszas habozás után, és csak amikor a provokációk már elviselhetetlenné váltak, a cseh
kormány a második alternatívát választotta. Március 6-án dr. Hácha, Csehszlovákia elnöke
elbocsátotta hivatalából az autonóm kárpátaljai kormányt, a március 9-ről 10-re virradó éjjel
pedig az autonóm szlovák kormányt. Másnap elrendelte Tiso bíboros, szlovák miniszterelnök,
dr. Tuka és Durcansky letartóztatását, s kihirdette a szükségállapotot Szlovákiában. A Berlinnel
szemben oly szervilissé vált kormány egyetlen bátor lépése gyorsan katasztrófába torkollt, ami a
kormány bukását is magával hozta.
A megroggyant prágai kormány gyors lépése meglepte Berlint. Göring a napfényes San
Remóban vakációzott. Hitler éppen Bécsbe készült, hogy megünnepelje az Anschluss első
évfordulóját. Most azonban a mesteri improvizátor lázas munkába fogott. Március 11-én
elhatározta, hogy ultimátummal foglalja el Cseh- és Morvaországot. A szöveget Hitler parancsai
147
Lásd feljebb, 221. o.
alapján Keitel tábornok fogalmazta meg, majd átküldték a német külügyminisztériumba. Az
ultimátum felszólította a cseheket, hogy ellenállás nélkül vessék magukat alá a katonai
megszállásnak.21 Pillanatnyilag azonban a dokumentum megmaradt „szigorú katonai titoknak”.
Most jött el az ideje annak, hogy Hitler „felszabadítsa” Szlovákiát. Hácha elnök Karol
Sidort, az autonóm szlovák kormány prágai képviselőjét nevezte ki Szlovákia új
miniszterelnökévé Tiso bíboros helyébe. Március 11-én, szombaton 11 órakor Pozsonyba, a
kormány székhelyére visszatérve Sidor összehívta új kabinetjét. Este tíz órakor a kormány
ülését váratlan vendégek érkezése zavarta meg. Seyss-Inquart, Ausztria náci kormányzója és
Josef Bürckel, Ausztria náci gauleitere öt német tábornok kíséretében betolakodott az ülésre, és
felszólította a minisztereket, hogy most azonnal kiáltsák ki Szlovákia függetlenségét. Ha nem
teszik meg, akkor Hitler, aki elhatározta, hogy most véglegesen rendezi a szlovák kérdést,
érdektelennek fogja nyilvánítani magát Szlovákia sorsában.22
Sidor, aki ellenezte, hogy elvágják az országát a csehekkel összefűző összes szálat, időt akart
nyerni, ám másnap reggel Tiso bíboros, aki megszökött abból a kolostorból, ahol állítólag házi
őrizetben tartották, követelte a kormány összehívását, noha jómaga már nem volt a kabinet
tagja. Hogy elébe vágjon a magas rangú német tisztségviselők és tábornokok általi további
zaklatásnak, Sidor a saját lakására hívta egybe a kabinetet, s amikor a helyszín már nem volt
biztonságos, mert a várost német rohamosztagosok kezdték megszállni, akkor az ülés
átköltözött egy helyi újság szerkesztőségébe. Itt értesítette Tiso arról, hogy távirati meghívást
kapott Bürckeltől: azonnal a Führerhez kell mennie. Ha visszautasítaná a meghívást,
fenyegetőzött Bürckel, akkor a Pozsonnyal szemben, a Duna túloldalán állomásozó két német
hadosztály bevonul, és Szlovákia felosztásra kerül Németország és Magyarország között.
Másnap, március 13-án, hétfőn reggel Tiso megérkezett Bécsbe, ahonnan vonaton szándékozott
tovább utazni Berlinbe, ám a németek egy repülőgépbe tuszkolták a vaskos kis prelátust,148 és
Hitler elé repítették. A Führernek nem volt vesztegetni való ideje.
Amikor Tiso és Durcansky március 13-án este 7 óra 40 perckor megérkeztek a berlini
kancelláriára, nemcsak Ribbentropot találták Hitler oldalán, hanem két legmagasabb rangú
tábornokát is: Brauchitschot, a német hadsereg főparancsnokát, és Keitelt, az OKW főnökét. És
ha talán nem is ébredtek rá, Hitlert is jellemző hangulatában találták. Hála a találkozóról készült
zsákmányolt bizalmas feljegyzésnek, belepillanthatunk a német diktátor furcsa észjárásába,
amin gyors ütemben eluralkodott a megalomania, s megfigyelhetjük, hogyan szőtte fantasztikus
hazugságait, és adta elő komor fenyegetéseit olyan modorban és mértékben, amelyről bizonyos
volt, hogy soha nem kerül a nyilvánosság elé.23
Elmondta, hogy „Csehszlovákia csakis Németországnak köszönheti, hogy nem csonkították
meg még jobban”. A Birodalom „a legnagyobb önuralmat” tanúsította. A csehek ezt mégsem
méltányolták. – Az elmúlt hetekben lehetetlenné váltak az állapotok! – folytatta, amint egyre
jobban felizgatta magát. – Újra életre kelt a régi benesi szellem!
A szlovákok is csalódást okoztak neki. München után „összeveszett” barátaival, a
magyarokkal, mert nem engedte meg nekik, hogy magukhoz ragadják Szlovákiát. Azt hitte,
Szlovákia független akar lenni.

Most azért kérette magához Tisót, hogy igen rövid időn belül tisztázzák ezt a kérdést. 149... A kérdés az, hogy
akarja-e Szlovákia a független létet, vagy sem? ... Nem napok, hanem órák kérdése a dolog. Ha Szlovákia
függetlenné kíván válni, ő támogatni, sőt garantálni is fogja ... Ha Szlovákia habozik, vagy nem hajlandó
elszakadni Prágától, akkor ő az ország sorsát olyan eseményekre bízza, amelyekért már nem vállalhat
felelősséget.

148
Tiso bíborosra úgy emlékszem, hogy majdnem olyan széles volt, mint amilyen magas. Notórius nagyevő volt. – Amikor
felizgatom magam – mondta egyszer dr. Paul Schmidthek –, megeszem fél font sonkát, és attól megnyugszanak az idegeim. –
Életét akasztófán végezte: 1945. június 8-án az amerikai hadsereg hatóságai letartóztatták, és átadták az újonnan helyreállított
Csehszlovákiának. Négy hónapig tartó tárgyalás után 1947. április 15-én halálra ítélték, s 18-án kivégezték.
149
Kiemelés az eredeti német jegyzőkönyvben.
 A német jegyzőkönyv tanúsága szerint ekkor Ribbentrop átnyújtott a Führernek egy jelentést
arról, hogy a szlovák határon magyar csapatmozdulatok folynak. A Führer elolvasta a jelentést,
közölte Tisóval a tartalmát, és kifejezte azt a reményét, hogy Szlovákia hamarosan döntésre jut
majd.
Tiso ekkor még nem közölte döntését. Bocsánatot kért a Führertől, „amiért a kancellár úr
szavainak hatása alatt nem képes azonnal határozott döntést hozni”. Ám gyorsan hozzátette,
hogy a szlovákok „be fogják bizonyítani, hogy méltók a Führer jóindulatára”.
Be is bizonyították, mégpedig a külügyminisztériumban lefolytatott és messze az éjszakába
nyúló tárgyaláson. Keppler, aki ugyanúgy Hitler titkos ügynöke volt Pozsonyban is, ahogyan az
előző évben az Anschluss előtt Bécsben, azt vallotta Nürnbergben, hogy a németek segítettek
Tisónak megfogalmazni egy táviratot, amit a „miniszterelnök” Pozsonyba visszaérkezésekor
azonnal el fog küldeni nekik. A táviratban Szlovákia függetlenségét proklamálja, és sürgősen
kéri a Führert, hogy vállalja át az új állam védelmét.24 Ez arra a „táviratra” emlékeztet, amit
éppen egy évvel korábban Göring diktált, s benne Seyss-Inquart arra kérte Hitlert, küldjön
német csapatokat Ausztriába. Ekkorra már tökéletesítették a németek „táviratos” technikáját. A
jelentős mértékben lerövidített táviratot Tiso kötelességtudóan el is küldte március 16-án, Hitler
pedig azonnali válaszában közölte, hogy „örömmel fogja átvenni a szlovák állam védelmét”.
Aznap éjjel a külügyminisztériumban Ribbentrop megszövegezte a szlovák „függetlenségi
nyilatkozatot” is, és még időben szlovák nyelvre fordíttatta, hogy Tiso magával vihesse
Pozsonyba, ahol a „miniszterelnök” másnap, kedden, március 14-én felolvasta a parlamentben –
igaz, egy német ügynök jelentése szerint némileg megváltoztatott formában. Karmasin, a német
kisebbség vezetője elfojtotta több szlovák képviselő próbálkozását, hogy legalább vitassák meg
a nyilatkozatot. Karmasin figyelmeztette őket, hogy német csapatok fogják megszállni az
országot, ha bármekkora késedelmet szenved a függetlenség kihirdetése. Ε fenyegetésre a
kételkedő küldöttek beadták a derekukat.
Hát így született meg 1939. március 14-én a „független” Szlovákia. Noha a brit diplomaták
gyorsan informálták Londont az új állam születésének módjáról, Chamberlain, amint látni
fogjuk, ugyanilyen gyorsan használta fel ürügyül Szlovákia „utódlását” arra, hogy Nagy-
Britannia ne teljesítse a Csehszlovákiának adott garanciában vállalt kötelezettségét azután, hogy
Hitler még aznap, 14-én este nekilátott, hogy befejezze, amit Münchenben félbehagyott.
Masaryk és Benes Csehszlovák Köztársaságának ütött az órája. És a zaklatott prágai vezetők
ismét Hitler kezére játszva rendezték meg az ország tragédiájának utolsó felvonását. Az
öregedő, zavarodott Hácha elnök arra kérte a Führert, hogy fogadja őt.150 Hitler kegyesen
beleegyezett. Lehetősége nyílt arra, hogy előadhassa egész pályafutásának egyik legarcátlanabb
jelenetét.
Gondoljuk meg, milyen jól berendezte már a diktátor a színpadot, amint március 14-én várta
Csehszlovákia elnökének érkezését! Szlovákia és Kárpátalja függetlenségi nyilatkozata után,
amelyet ő provokált ki belőlük ügyesen, csak Cseh- és Morvaország maradt meg Prágának. Hát
nem szűnt meg már valójában az a Csehszlovákia, az a nemzet, amelynek a határait Nagy-
Britannia és Franciaország garantálta idegen agresszió ellen? Chamberlain és Daladier, Hitler
tárgyalópartnerei Münchenben, ahol ünnepélyesen garanciát vállaltak Csehszlovákia határaira,
már kibújtak ígéretük alól. Hitlernek semmi kétsége nem volt a felől, hogy így fognak tenni, és
igaza lett. Ezzel megszűnt a külföldi beavatkozás veszélye. De csupán azért, hogy tökéletesen
elvarrhassa az összes szálat, s tehessen róla, hogy következő lépése (legalábbis papíron) a
nemzetközi jog homályos mércéje szerint is egészen jogosnak és törvényesnek tűnjön,
kényszeríteni fogja a kihallgatásért könyörgő gyenge és szenilis Háchát, hogy fogadja el azt a
150
Ε ponton ütköznek a vélemények. Egyes történészek határozottan állítják, hogy a németek kényszerítették Háchát a berlini
látogatásra. Állításukat valószínűleg a berlini francia nagykövet egyik jelentésére alapozzák, aki egy „megbízható forrásra”
hivatkozik. A német külügyminisztérium ezt követően felfedezett idevágó dokumentumai azonban egyértelművé teszik, hogy
Hácha volt a kezdeményező. Először március 13-án a prágai német követségen keresztül kért találkozót Hitlertől, majd 14-én
délelőtt megismételte kérését. Hitler délután adta meg beleegyezését.25
megoldást, amit ő eredetileg katonai erővel szándékozott kicsikarni. S ő, aki Európában a
vértelen hódítás egyedüli mesterévé vált, amint azt az Anschluss és München is bizonyította,
úgy tudja majd beállítani a dolgot, mintha valójában Csehszlovákia elnöke hivatalosan kérte
volna rá! A törvényesség „finomságait”, amelyeket kiválóan elsajátított, amikor
Németországban átvette a hatalmat, be fogják tartani most, egy nem német ország
meghódításakor is.
Hitler arról is gondoskodott, hogy megtévessze a németeket és Európa többi hiszékeny
népét. Német provokátorok már napok óta próbáltak összecsapásokat szítani különböző cseh
városokban: Prágában, Brünnben, Jihlavában. Nem jártak sok sikerrel, mert amint a prágai
német követség jelentette, a cseh „rendőrség utasítást kapott, hogy németekkel szemben még
provokáció esetén se lépjen fel”.26 Ε kudarc azonban nem akadályozta meg dr. Goebbelst abban,
hogy hisztériába korbácsolja a német sajtót a csehek által a szegény németek ellen elkövetett
terrorcselekményekről szóló kitalációkkal. Coulondre francia nagykövet közölte is Párizzsal,
hogy ugyanazok a történetek jelennek meg ugyanazon főcímek alatt, mint amiket dr. Goebbels
a szudétaválság idején agyalt ki – még a terhes német nő is ott szerepelt, akit leütöttek a cseh
bestiák, meg az általános „Blutbad” (vérfürdő), amit a barbár csehek a védtelen németek
körében rendeztek. Hitler így most biztosíthatta a büszke német népet arról, hogy testvéreik
nem szenvednek már sokáig.
Ez volt hát a helyzet, és amint a német irattárakból most már tudjuk, ezek voltak Hitler
tervei, amikor a Hácha elnököt és Chvalkovsky külügyminisztert hozó vonat begördült a berlini
Anhalt pályaudvarra. (Rossz szíve miatt a cseh elnök nem utazhatott repülőgépen.) Március 14-
e volt, este 10 óra 40 perc.

DR. HÁCHA MEGPRÓBÁLTATÁSA

A német protokoll tökéletes volt. A cseh elnök megkapta az államfőnek kijáró összes
hivatalos megtiszteltetést. Katonai díszőrség állt a pályaudvaron, ahol maga a német
külügyminiszter üdvözölte a kiváló vendéget, s egy szép virágcsokrot nyújtott át a lányának. Az
elegáns Adlon szállodában, ahol a társaságot a legjobb lakosztályba szállásolták, csokoládé
várta Hácha kisasszonyt: Adolf Hitler személyes ajándéka volt, aki azt hitte, hogy mindenki úgy
rajong az édességekért, mint ő. Amikor pedig külügyminisztere társaságában az idős elnök a
kancelláriára érkezett, SS-díszőrség tisztelgett neki.
A látogatókat csak éjjel negyed kettőkor szólították Hitler színe elé. Hácha biztosan tudta,
hogy mi vár rá. Vonata még cseh területen haladt, amikor értesítették, hogy német csapatok
szállták meg Moravská-Ostravát, a fontos cseh iparvárost, és csapásra készen sorakoznak a
további csapatok végig a cseh és morva határ mentén. Ahogy e hajnali órában belépett a Führer
dolgozószobájába, azt is látta, hogy Ribbentrop és Weizsäcker mellett jelen van még a San
Remó-i nyaralásból sürgősen visszahívott Göring marsall, valamint Keitel tábornok is ott áll
Hitler oldalán. Igen valószínű, hogy az oroszlán barlangjába lépve nem vette észre, hogy Hitler
orvosa, a kuruzsló dr. Morell is kéznél van. Jó ok volt rá, hogy kéznél legyen.
A találkozóról készült titkos német feljegyzés már a megbeszélés kezdetén szánalmas
jelenetet ismertet. Annak ellenére, hogy korábban a Legfelsőbb Bíróság köztiszteletben álló
bírája volt, a boldogtalan dr. Hácha minden emberi méltóságából kivetkőzve alázkodott meg a
fesztelenül fölényes német Führer előtt. Az elnök talán úgy vélte, hogy csak így apellálhat
Hitler nagylelkűségére, és menthet meg valamennyit a saját népe számára; ám a németek által a
titkos irattáruk számára megörökített szavai az indítékától függetlenül még ma is, sok-sok évvel
később is undort keltenek az olvasóban. Biztosította Hitlert, hogy ő maga soha nem keveredett a
politikába. Ritkán látta a Csehszlovák Köztársaság megalapítóit, Masarykot és Benest, s nem
tetszett neki az sem, amit látott belőlük. Rezsimjük „idegen” volt a számára, „oly idegen, hogy
a rezsim változása [München] után azonnal feltette magának a kérdést: jó dolog-e egyáltalán,
hogy Csehszlovákia független állam?”
 Meggyőződése, hogy Csehszlovákia sorsa a Führer kezében nyugszik, s hiszi, hogy ilyen kezekben
biztonságban is van ... Ezután rátért arra, ami a legjobban nyugtalanítja: népe sorsára. Úgy érzi, éppen a Führer
az, aki meg fogja érteni az ő azon nézetét, hogy Csehszlovákiának joga van a nemzeti létre ... Csehszlovákiát
kárhoztatják azért, mert a benesi rendszernek még mindig sok támogatója van ... A kormány minden eszközzel
próbálja elhallgattatni őket. Körülbelül ez minden, amit mondhat.

Adolf Hitler ezek után elmondta az összes mondandóját. Miután felsorolta Masaryk és Benes
Csehszlovákiájának a Németország ellen állítólag elkövetett minden gaztettét, s többször is
elismételte, hogy sajnos a csehek nem változtak meg München óta, a lényegre tért.

Arra a következtetésre jutott, hogy az elnök úrnak ez az előrehaladott évei ellenére vállalt utazása nagy
haszonnal járhat országa számára, mert Németország beavatkozása most már csak órák kérdése ... Nem táplál
ellenséges érzelmeket egyetlen nemzettel szemben sem ... Az, hogy a csonka csehszlovák állam egyáltalán
létezhetett, egyedül az ő lojális magatartásának tulajdonítható ... Ősszel még nem kívánta levonni a végső
következtetéseket, mert lehetségesnek vélte az egymás mellett élést, de nem hagyott kétséget a felől, hogy ha a
benesi tendenciák nem tűnnek el egészen, akkor ő teljesen el fogja pusztítani ezt az államot.

A benesi tendenciák pedig nem tűntek el, amire „példákat” is sorolt.

Így hát vasárnap, március 12-én a kocka el lett vetve ... Kiadta a német csapatok számára az
inváziós parancsot, és utasítást adott, hogy Csehszlovákiát tagozzák be a Német
Birodalomba.151
„Hácha és Chvalkovsky úgy ült, mintha kővé vált volna. Csak a szemükön látszott, hogy
élnek” – jegyezte meg dr. Schmidt. De Hitler még nem végzett velük. Még a teuton terrorral
való fenyegetőzéssel is meg kellett aláznia vendégeit. Így folytatta:

A német hadsereg már bevonult, és egy laktanyánál, ahol ellenállásba ütközött, az ellenállást kíméletlenül
felszámolta.
Holnap reggel 6 órakor a német hadsereg minden oldalról behatol Csehországba, és a német légierő el fogja
foglalni az összes cseh légibázist. Két lehetőség adódik. Az első az, hogy a német csapatok bevonulása harccá
fejlődhet. Ebben az esetben az ellenállást nyers erővel fogják megtörni. A másik lehetőség az, hogy a német
csapatok bevonulása békés módon történik, amely esetben könnyű lesz a Führernek nagylelkűen saját életmódot,
autonómiát és bizonyos fokú nemzeti szabadságot biztosítania Csehszlovákia számára.
Mindezt nem gyűlöletből teszi, hanem Németország védelmében. Ha tavaly ősszel Csehszlovákia nem
engedett volna, akkor kiirtották volna a cseh népet. Senki nem akadályozta volna meg őt ebben. Ha harcra
kerülne sor ... a cseh hadsereg két napon belül megszűnne létezni. Természetesen néhány német is az életét
vesztené, s ez olyan gyűlöletet gerjesztene, amely arra kényszerítené őt, hogy az önfenntartás parancsának
engedelmeskedve ne járuljon hozzá az autonómiához. A világ egy cseppet sem fog ezzel törődni. Ő (a Führer)
együtt érez a cseh néppel, amikor a külföldi sajtót olvassa. Az a benyomása támad belőle, ami a német
közmondással foglalható össze: „A mór megtette a kötelességét, a mór mehet.” ...
Ezért kérte, hogy Hácha idejöjjön. Ez az utolsó jó dolog, amivel a cseheknek szolgálhat ... Hácha látogatása
talán megakadályozhatja a legrosszabb dolog bekövetkeztét...
Telnek az órák. Hatkor a csapatok megkezdik a bevonulást. Szinte szégyelli kimondani, de minden cseh
ezredre egy német hadosztály jut. Most azt szeretné javasolni neki (Háchának), hogy vonuljon vissza
Chvalkovskyval, és beszéljék meg, mitévők legyenek.

Mitévők legyenek? A megtört idős elnöknek nem kellett visszavonulnia ahhoz, hogy
meghozza döntését. Azonnal közölte Hitlerrel, hogy „a helyzet teljesen világos. Az ellenállás
ostobaság volna”. De mivel most éjjel két óra múlt, hogyan tudná ő négy óra alatt elintézni,
hogy visszatartsa az ellenállástól a egész cseh népet? A Führer azt felelte, hogy beszélje meg a
dolgot a kíséretével. A német katonai gépezet már beindult, és nem lehet megállítani. Hácha
azonnal lépjen érintkezésbe Prágával. „Súlyos döntés ez – idézi a német jegyzőkönyv Hitlert –,
de kialakulóban látja a két nép közötti hosszan tartó békét. Ha más volna a döntés, abban az
esetben Csehszlovákia pusztulását látja.”
151
Kiemelés a német eredetiben.
 Ε szavakkal egyelőre elbocsátotta vendégeit a színe elől. Hajnali 2 óra 15 perc volt a pontos
idő. Egy szomszédos helyiségben Göring és Ribbentrop gyúrta tovább a két vendéget. A francia
nagykövet szerint, aki egy hivatalos jelentésben úgy írta le a jelenetet, ahogyan egy általa
autentikusnak hit forrásból megtudta, Hácha és Chvalkovsky tiltakozott a nemzetükkel
szembeni erőszak ellen. Kijelentették, hogy nem fogják aláírni a kapitulációs okiratot. Ha
megtennék, népük örök időkre megátkozná őket.

A német miniszterek [Göring és Ribbentrop] kíméletlenek voltak [írta Coulondre a jelentésében]. Szó szerint
az asztal körül kergették dr. Háchát és Chvalkovsky urat, az asztalon fekvő okmányokat állandóan eléjük tolták,
tollakat nyomkodtak a kezükbe, s megállás nélkül ismételgették, hogy ha megtagadják az aláírást, két órán belül
fél Prága romokban fog heverni a bombázások után, és ez csak a kezdet. Több száz bombázógép várja a
felszállási parancsot, s reggel hatkor meg is kapják, ha az okmányokat nem írják alá.152

Ekkor dr. Schmidt, akinek sikerült mindig és mindenhol jelen lennie, ahol és amikor csak
valamilyen csúcspontjához érkezett a Harmadik Birodalom drámája, meghallotta, amint Göring
kiabálva hívja dr. Morellt.
– Hácha elájult!
Egy pillanatig az erőszakos nácik attól féltek, hogy az összeroskadt cseh elnök a kezük
között hal meg, és Schmidt vszavaival élve „holnap azt hiszi majd az egész világ, hogy a
kancellárián gyilkolták meg”. Dr. Morell specialitása az injekció volt; jóval később majdnem
sikerül majd megölnie Hitlert az injekcióival. Most Háchába döfte a tűt, és eszméletre térítette.
Az elnököt sikerült annyira magához téríteni, hogy meg tudta fogni a telefonkagylót, amit a
németek a kezébe nyomtak, és beszélni tudott kormányával a Ribbentrop rendeletére sietve
megteremtett különvonaton. Ezután az utolsó perceit élő Csehszlovák Köztársaság elnöke még
egy injekciót kapott dr. Morelltől, és némileg még jobb állapotba kerülve visszabotorkált Adolf
Hitler színe elé, hogy aláírja országa halálos ítéletét. A pontos idő: 1939. március 15-én hajnali
3 óra 55 perc.
Schmidt emlékezete szerint a szöveget „Hitler előre” elkészítette, s Hácha ájuldozása alatt a
német tolmács sietve másolta a hivatalos kommünikét, amelyet szintén „előre” megírtak, s
szintén aláíratták Háchával és Chvalkovskyval. Így szól:

Berlin, 1939. március 15.

A Führer ma Berlinben, von Ribbentrop külügyminiszter társaságában saját kérésükre fogadta dr. Hácha
csehszlovák elnököt és dr. Chvalkovsky csehszlovák külügyminisztert. A találkozón teljes nyíltsággal vizsgálták
meg a Csehszlovákia jelenlegi területén az elmúlt hetek eseményei által teremtett súlyos helyzetet.
Mindkét oldal egybehangzóan fejezte ki meggyőződését, hogy minden erőfeszítés célja a nyugalom, a rend és
a béke helyreállítása kell, hogy legyen Közép-Európának ezen a részén. A csehszlovák elnök kijelentette, hogy
ezen cél és a végső béke elérése érdekében bizalommal helyezi a cseh nép és országa sorsát a Német Birodalom
Führerének kezeibe. A Führer elfogadta e nyilatkozatot, és kifejezte ama szándékát, hogy a cseh népet a Német
Birodalom védelme alá veszi, és garantálja etnikai életüknek a természetük szerinti autonóm fejlődését.

Hitler örök fondorkodásának talán ez volt a csúcspontja.

Egyik titkárnője szerint az aláírás után átrohant a saját irodájába, megölelt minden jelen lévő
nőt, és így kiáltott fel: – Gyerekek, ez életem legnagyobb napja! A legnagyobb németként fogok
bevonulni a történelembe!
Nem jutott eszébe – hogyan is juthatott volna? –, hogy Csehszlovákia vége esetleg
Németország végének is a kezdetét jelentheti. Ettől a hajnaltól, 1939. március 15-től, március
idusától kezdve ott várt közvetlenül a lába előtt a háborúhoz, vereséghez, katasztrófához vezető
út. Rövid út volt, és nyílegyenes. S amint rálépett, és nagy lendülettel elindult rajta lefelé, Nagy
Sándorhoz és Napóleonhoz hasonlóan Hitler sem tudott már megállni.28
152
A nürnbergi per során Göring elismerte, hogy ezt mondta Háchának: – Sajnálnám, ha le kellene bombáznom a szép Prágát!
– Igazából nem szándékozott beváltani a fenyegetését: – Nem lett volna rá szükség! – magyarázta. – De gondoltam, hogy egy
ilyen szempont is szerepelhet az érvek között, és felgyorsíthatja az egész dolgot.27
 Március 15-én reggel 6 órakor német csapatok özönlöttek Cseh- és Morvaország területére.
Nem ütköztek ellenállásba, s így Hitler már aznap este diadalmasan bevonulhatott Prágába,
amelytől a hite szerint Chamberlain megfosztotta őt Münchenben. Berlinből való eltávozása
előtt grandiózus kiáltványt bocsátott ki a német nép számára, amelyben megismételte a már
fárasztó hazugságokat a csehek „vad túlkapásairól” és „terrorjáról”, amelynek ő volt kénytelen
véget vetni, és büszkén kinyilatkoztatta: „Csehszlovákia megszűnt létezni!”
Aznap éjjel a Hradzsinban aludt, a cseh királyok ősi székhelyén, magasan a Moldva folyó
feledt, ott, ahol nemrégiben a megvetett Masaryk és Benes élt és dolgozott Közép-Európa
valaha volt első demokráciája érdekében. A Führer bosszúja immár teljes volt, és hogy
mennyire élvezte, azt egy sor proklamációban mutatta ki. Kielégült a csehek iránti minden égő
haragja, amely még osztrákként, bécsi csavargó korában uralkodott el rajta három évtizeddel
ezelőtt, s csak új lángra kapott, amikor Benes az elmúlt év során szembe merészelt szállni ővele,
a mindenható német diktátorral.
Másnap a Hradzsinból kikiáltotta a Cseh-Morva Protektorátust, amely bár szavaiban
„autonómiát és önkormányzatot” nyújtott a cseheknek, valójában már a puszta
megfogalmazásával is teljes mértékben német uralom alá hajtotta őket. Minden hatalom a
Führer által később kijelölendő „birodalmi protektor”, valamint az alatta szolgáló államtitkár és
polgári közigazgatási vezető kezébe került. Az angliai és franciaországi felháborodott
közvélemény lecsillapítására Hitler elővette a süllyesztőből a „mérsékelt” Neurathot, és őt
nevezte ki protektorrá.153 A szudétanémetek két csúcsvezetője, Konrád Henlein és a gengszter
Karl Hermann Frank lehetőséget kapott arra, hogy bosszút állhasson a csehekén: Henlein lett a
polgári közigazgatás vezetője, Frank pedig az államtitkár. Nem sokkal később Himmler a német
rendőrség fejeként vasmarokba szorította a protektorátust. Munkája elvégzésére a protektorátus
rendőrfőnökévé és rangidős SS-tisztjévé tette a notórius Frankot. 154

Csehország és Morvaország tartományok ezer éven át a német nép Lebensraumjának a részét alkották
[mondta Hitler a protektorátus kikiáltásakor]. Csehszlovákia bebizonyította, hogy természettől képtelen a
fennmaradásra, s ennélfogva most a tényleges széthullás áldozatává vált. A Német Birodalom nem tűrheti a
folyamatos rendzavarásokat e térségben ... Ezért a Német Birodalom az önfenntartás törvényeivel összhangban
most már elszánta magát a döntő beavatkozásra annak érdekében, hogy újjáépítse egy elfogadható közép-európai
rend alapjait. Mert ezeréves történelme során már bebizonyította, hogy a német nép nagyságának és
tulajdonságainak köszönhetően egyedül Németország hivatott e feladat elvállalására.

Ezzel Prágára és a cseh földre rátelepedett a német kegyetlenség hosszú éjszakája.

Március 16-án Hitler egy Tiso miniszterelnök által küldött, de (amint már láttuk) Berlinben
fogalmazott „táviratra” válaszolva Szlovákiát is védőszárnya alá vette. Szlovákiába is
bevonultak a német csapatok, hogy ellássák az ország „védelmét”. Március 18-án Hitler
Bécsben jóváhagyta a „védelmi egyezményt”, amelyet azután március 23-án Ribbentrop és dr.
Tuka írt alá Berlinben. Az egyezmény titkos záradékot is tartalmazott, amely kizárólagos jogot
biztosított Németország számára a szlovák gazdaság kiaknázásához.30
Ami pedig az egykori Csehszlovákia keleti csücskét, Kárpátalját illeti, a területen március
14-én kikiáltott „Kárpát-ukrajnai Köztársaság” alig huszonnégy órát élt. Hiába folyamodott
„védelemért” Hitlerhez, aki már Magyarországnak ítélte a területet. A zsákmányolt
külügyminisztériumi levéltárban megtalálható Magyarország kormányzójának, Horthy Miklós
153
A nürnbergi perben Neurath kijelentette, hogy „egészen meglepődött”, amikor Hitler őt nevezte ki protektorrá, és „rossz
előérzetei” voltak az új poszttal kapcsolatban. Elmondása szerint akkor fogadta el, amikor Hitler megmagyarázta neki, hogy
általa akarja megnyugtatni Nagy-Britanniát és Franciaországot arról, hogy „nem kíván Csehszlovákia iránti ellenséges politikát
folytatni”.29
154
Talán érdeklődésre tarthat számot, ha itt előreszaladunk, és megnézzük, mi történt az imént felidézett dráma néhány
szereplőjével. Frankot a háború után egy cseh bíróság halálra ítélte, és 1946. május 22-én Prága mellett nyilvánosan
felakasztották. Henlein öngyilkosságot követett el, amikor 1945-ben cseh ellenállók kezére került. Chvalkovsky, aki a
protektorátus berlini képviselője lett, 1944-ben Berlinben vesztette életét egy bombázás alkalmával. Háchát 1945. május 14-én a
csehek tartóztatták le, de még a pere előtt meghalt.
tengernagynak március 13-án kelt, Adolf Hitlerhez írott kézírásos levele.

EXCELLENCIÁS URAM: hálás köszönet! Ki sem tudom fejezni a boldogságomat, mert ez a forrásvidék
[Kárpátalja] –nem szeretem a nagy szavakat – létfontosságú kérdés Magyarország számára. ... Lelkesen fogunk a
dologhoz. A tervek már készen állnak. Csütörtökön, 16-án határincidens fog történni, amelyet szombaton követ
majd a nagy támadás.31

Mint kiderült, nem volt szükség az „incidensre”. Március 15-én reggel 6 órakor, a nyugati
német bevonulással egy időben a magyar csapatok egyszerűen bemasíroztak Kárpátaljára,
másnap pedig Magyarország hivatalosan is annektálta a területet.
Így hát az éjjel 1 óra 15 perckor, Hácha elnöknek a berlini kancelláriára érkezésével kezdődő
március 15-i napon Csehszlovákia létezése – Hitler ígéretének megfelelően – megszűnt.
Sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem mozdította a kisujját sem az ország
megmentése érdekében, noha Münchenben ünnepélyesen garantálták Csehszlovákia biztonságát
minden agresszió ellen.
München óta most már nemcsak Hitler, hanem Mussolini is eljutott arra a következtetésre,
hogy az angolok annyira meggyengültek, s emiatt miniszterelnökük olyan engedékennyé vált,
hogy a továbbiakban alig kell odafigyelniük Londonra. 1939. január 11-én Chamberlain Lord
Halifax kíséretében Rómába utazott, hogy megkísérelje megjavítani a brit-olasz viszonyt.
Véletlenül éppen ott voltam a római pályaudvaron a két angol érkezésekor, s megörökítettem
naplómban a Mussolini arcán látható „önelégült vigyort”. Ahogy a társaság kivonult a
pályaudvarról, írtam, „amikor Mussolini elhaladt mellettem, éppen a vejével [Cianóval]
viccelődött, tréfás megjegyzéseket tett.”32 Természetesen nem tudtam kivenni, hogy mit mond,
de megjegyzéseinek a lényege később kiderült Ciano naplójából:

Chamberlain érkezése. [Ciano naplójából, január 11-12] ... Milyen távol állunk ezektől az emberektől! Más
világ. Erről beszéltünk a Duceval vacsora után. – Ezeket az embereket nem abból az anyagból gyúrták, mint a
Francis Drake-eket, meg a többi nagyszerű kalandort, akik létrehozták a birodalmat – mondta. – Ezek itt végül is
gazdag emberek hosszú sorának a leszármazottai, és el fogják veszíteni a birodalmukat.
A britek nem akarnak harcolni. A lehető leglassabban próbálnak visszahúzódni, de nem harcolnak... Véget
értek tárgyalásaink a britekkel. Semmi eredmény nem született. Telefonon közöltem Ribbentroppal, hogy a
látogatás „egy nagy limonádé” [komédia] volt....
Chamberlain távozásakor a Ducéval mentem a pályaudvarra [írta január 14-én Ciano]... Chamberlain szeme
könnybe lábadt, amint a vonat indulásakor honfitársai elkezdték énekelni a „For He's A Jolly Good Fellow”-t. –
Mi ez a dalocska? – kérdezte a Duce.33

Bár a szudétaválság alatt Hitler nagyon odafigyelt Chamberlain véleményére, a zsákmányolt

német dokumentumok között egyetlen szónyi utalás sincs arra, hogy azután már egy
mákszemnyit is törődött volna azzal, mit gondol a brit miniszterelnök arról, hogy ő a brit
garancia ellenére (és amúgy mellékesen a müncheni egyezmény dacára is) elpusztítja a maradék
Csehszlovákiát. Március 14-én, amíg Berlinben arra várt, hogy megalázhassa Háchát, az angol
parlamentben dühös kérdések röpködtek azzal kapcsolatban, hogy Németország szervezte meg
Szlovákia „elszakadását”, és hogy ennek milyen hatása lesz az agresszió ellen Prágának nyújtott
brit garanciára, ám Chamberlain feldühödve azt felelte: – Semmiféle ilyen agresszió nem
történt!
Másnap, március 15-én azonban, miután valóban megtörtént az agresszió, a brit
miniszterelnök Szlovákia „függetlenségének” kikiáltását használta fel ürügyül arra, hogy
országa ne tartsa meg adott szavát. – Ε deklaráció hatása a belső felbomlás útján vetett véget
annak az államnak, amelynek határaira garanciát kínáltunk – magyarázta. – Ennek megfelelően
Őfelsége kormánya már nem ismerheti el magára nézve e kötelezettséget.
Hitler stratégiája tehát tökéletesen bevált. A Führer kiutat mutatott Chamberlainnek, az pedig
élt vele.
Érdekes, hogy a brit miniszterelnök még csak szószegéssel sem kívánta megvádolni Hitlert.
– Olyan gyakran hallottam a hitszegés vádját, amely számomra megalapozatlannak tűnt, hogy
nem kívántam ilyen jellegű vádakkal azonosulni – mondta. Egyetlen szóval sem kárhoztatta a
Führert, még a Háchával való bánásmódja miatt sem, sőt a március 15-re virradó éjszaka a
birodalmi kancellárián elkövetett aljas csalás miatt sem – igaz, annak a részletei akkor még
ismeretlenek voltak.
Nem csoda hát, hogy az aznap tett brit tiltakozás, ha ugyan annak nevezhetjük,155 ilyen
langyosra sikerült, a németek pedig ezt és a további brit-francia tiltakozásokat egyaránt
nagyfokú arroganciával és megvetéssel kezelték:

Őfelsége kormánya nem kíván szükségtelenül beavatkozni egy olyan ügybe, amelyben más kormányok
esetleg közvetlenebbül érintettek.... Mindazonáltal, amint azt a német kormány bizonyára méltányolni fogja,
Őfelsége kormánya erősen érintett a bizalom helyreállítására és az európai feszültség enyhítésére tett minden
erőfeszítés sikerében. Igen rossz néven venne minden olyan akciót Közép-Európában, amely ezen általános
bizalom visszaesését okozná ...34

Ε Henderson által Lord Halifax hivatalos üzeneteként március 15-én Ribbentropnak

átnyújtott jegyzékben egyetlen szó sem esett a nap eseményeiről.
A franciák legalább kimondták, hogy miről van szó. Robert Coulondre, az új berlini francia
nagykövet nem osztotta brit kollégájának sem a nácizmussal kapcsolatban táplált illúzióit, sem a
csehek iránti megvetését. Tizenötödikén délelőtt követelte, hogy Ribbentrop fogadja őt, ám a
hiú és bosszúvágyó német külügyminiszter akkor már úton volt Prága felé: osztozni kívánt
Hitlerrel egy levert nép megalázásában. Helyette délben von Weizsäcker államtitkár fogadta
Coulondre-t. A nagykövet kertelés nélkül kimondta azt, amire Chamberlain és Henderson akkor
még nem volt hajlandó: a cseh- és morvaországi katonai intervencióval Németország egyaránt
megsértette a müncheni egyezményt és a december 6-án tett francia-német nyilatkozatot. Von
Weizsäcker báró, aki később majd azt fogja hajtogatni, hogy ő mindvégig náciellenes volt,
olyan arrogáns modorban felelt, ami még Ribbentropnak is díszére vált volna. A találkozóról
készült saját emlékeztetője szerint:

Igen élesen szóltam a nagykövethez, s felszólítottam, ne is említse a müncheni egyezményt, amit állítása
szerint megszegtünk, s ne tartson előadást nekünk ... Közöltem vele, hogy a cseh kormánnyal tegnap este kötött
egyezmény következtében nem látom értelmét a francia nagykövet demarsának... és biztos vagyok abban, hogy
nagykövetségére visszatértekor új instrukciók várják majd, amelyek megnyugtatják a lelkét.35

Három nap múlva, március 18-án, amikor a brit és a francia kormány az otthoni
felháborodásra reagálva végül mégis hivatalos tiltakozást nyújtott át Németországnak,
Weizsäcker – saját későbbi tanúvallomásával ellentétben – még a gazdáján, Ribbentropon is
túltett a szemtelenségben. A német külügyminisztérium iratai között talált feljegyzésben
nyilvánvaló élvezettel adja elő, hogyan tagadta meg még azt is, hogy átvegye a hivatalos francia
tiltakozó jegyzéket:

Azonnal visszatettem a borítékba a jegyzéket, és visszaadtam a nagykövetnek azzal a megjegyzéssel, hogy

kategorikusan megtagadom a csehszlovák üggyel kapcsolatos bármiféle tiltakozás átvételét. A közlésről sem
veszek tudomást, s azt tanácsolom Coulondre úrnak, szorgalmazza kormányánál a módosítását ...36

Az akkori Hendersonnal ellentétben Coulondre nem olyan követ volt, aki hagyta volna, hogy
lehurrogják a németek. Azzal vágott vissza, hogy kormányának jegyzéke kellő megfontolás
eredményeként született, neki pedig nem áll szándékában azt kérni, hogy módosítsák. Amikor
az államtitkár továbbra sem volt hajlandó átvenni az iratot, a nagykövet emlékeztette az
általános diplomáciai gyakorlatra, s hangsúlyozta, hogy Franciaországnak teljes mértékben
155
Március 16-án Chamberlain azt mondta az alsóházban, hogy „eddig” semmiféle tiltakozást nem nyújtottak be a német
kormánynak.
jogában áll, hogy megismertesse nézetét a német kormánnyal. Weizsäcker végül a saját
beszámolója szerint otthagyta a jegyzéket az íróasztalán azzal a megjegyzéssel, hogy „úgy
fogom tekinteni, mintha postán kaptuk volna”. Még e szemtelen gesztusa előtt azonban a
következő mondandója volt a követ számára:

Jogi szempontból létezik egy deklaráció, amelyet közösen bocsátott ki a Führer és a csehszlovák államfő. A
cseh elnök a saját kérésére jött Berlinbe, s azonnal kinyilvánította, hogy országa sorsát a Führer kezébe kívánja
letenni. Nem tudom elképzelni, hogy a francia kormány katolikusabb lenne a pápánál, és olyasmibe kíván
beleavatkozni, amit Berlin és Prága rendben elintézett egymás között. 156

Weizsäcker egészen másként viselkedett az engedékeny brit nagykövettel szemben, aki

március 18-án késő délután adta át országának tiltakozását. Nagy-Britannia most úgy tartotta,
hogy „kénytelen az elmúlt néhány nap eseményeit a müncheni egyezmény teljes
megtagadásának tekinteni”, és hogy a „német katonai akciók ... minden törvényes alapot
nélkülöznek”. Weizsäcker a feljegyzésében közölte, hogy a brit jegyzék e tekintetben nem ment
olyan messzire, mint a francia tiltakozás, amely úgy fogalmazott, hogy Franciaország „nem
fogja elismerni a német megszállás jogosságát”.
Egy nappal korábban, március 17-én Henderson felkereste Weizsäckert, és közölte vele,
hogy „konzultációra” visszarendelték Londonba. Az államtitkár beszámolója szerint a
nagykövet puhatolózott nála: „olyan érveket keresett, amelyeket Chamberlainnek továbbíthat,
hogy az felhasználhassa őket politikai ellenzékével szemben ... Henderson kifejtette, hogy
Nagy-Britanniának nincs közvetlen csehszlovák területi érdekeltsége. Az ő (Henderson)
aggodalmai inkább a jövőre vonatkoznak.”37
Úgy tűnik, a brit nagykövetet még Csehszlovákiának Hitler általi elpusztítása sem ébresztette
rá, hogy miféle kormány mellé akkreditálták, s a jelek szerint annak sem volt tudatában, hogy
még ugyanezen a napon mi történik az általa képviselt kormánnyal.
Az történt ugyanis, hogy március 17-én, két nappal azután, hogy Hitler végzett
Csehszlovákiával, Neville Chamberlain hirtelen és váratlanul magához tért Csipkerózsika-
álmából. Ébredése nem nélkülözött némi noszogatást. Nagy meglepetésére a brit sajtó
legnagyobb része (még a The Times is, ám a Daily Mail nem) és a londoni alsóház viharosan
reagált Hitler legújabb agressziójára. Ennél is fontosabb volt, hogy saját támogatói közül is
sokan, sőt még kabinetjének a fele is lázadozni kezdett Hitler további békítgetése ellen. A
német követ Berlinbe küldött jelentése szerint különösen Lord Halifax kardoskodott annak
érdekében, hogy a miniszterelnök ismerje fel, hogy mi történt, és minden átmenet nélkül
változtassa meg politikáját.38 Chamberlain ráébredt, hogy kormányfői és konzervatív pártvezéri
funkciója is veszélybe került.
Radikális fordulata váratlan volt. A kormány nevében Sir John Simon március 16-án este
még olyan beszédet mondott a parlamentben, amely annyira cinikus volt a csehekkel szemben,
és annyira „München szellemében” szólt, hogy a sajtójelentések szerint „a harag ritkán látott
mérvű felzúdulását” váltotta ki az alsóházban. Másnap, hetvenedik születésnapja előestéjén
Chamberlainnek szűkebb hazájában, Birminghamben kellett beszédet tartania. Előre megírt
beszéde belpolitikai témákról szólt, s azon belül főleg a szociális szolgáltatásokkal foglalkozott.
Francia diplomáciai forrásokból úgy értesültem, hogy a miniszterelnök a Birmingham felé tartó
délutáni vonaton ülve jutott végül döntésre. Előkészített beszédét félretéve gyorsan jegyzetelni
kezdte egy egészen más beszéd vázlatát.
Chamberlain egész Nagy-Britannia, sőt a világ jókora része előtt (mert a beszédet a rádió is
közvetítette) bocsánatot kért „a nagyon visszafogott és óvatos ... valamelyest hűvös és
156
Coulondre változata a kihallgatásról a Francia Sárga Könyvben található (No. 78, 102-3.O., a francia kiadásban). A
nagykövet igazolja Weizsäcker beszámolóját. Később, a Nürnbergben lefolytatott perében az államtitkár azzal érvelt, hogy az
efféle kihallgatásokról készített emlékeztetőiben szándékosan eltúlozta a náci érzelmi megnyilvánulásokat, hogy így leplezze
náciellenességét. Coulondre-nak az e kihallgatásról készített beszámolója azonban csak az egyik bizonyíték arra, hogy
Weizsäcker egyáltalán nem túlzott.
tárgyilagos nyilatkozatért”, amelyet két nappal korábban kötelességének érzett megtenni az
alsóházban. – Remélem, ma este helyesbíthetem ezt a nyilatkozatot – mondta.
A miniszterelnök végre belátta, hogy Adolf Hitler becsapta őt. Röviden összefoglalta a
Führer különböző alkalmakkor tett ígéreteit, hogy a Szudéta-vidék volt az utolsó területi
követelése, s hogy „nem akar cseheket”. Most Hitler megszegte az ígéreteit – „a saját kezébe
vette a törvényt”.
Most azt mondják nekünk, hogy ezt a területrablást a Csehszlovákiában folyó rendzavarások tették
szükségessé. ... Ha voltak rendzavarások, nem kívülről ösztönözték őket? ... Egy régi kaland befejezése ez, vagy
egy új kezdete? Ez az utolsó támadás egy kis állam ellen, vagy követik-e majd továbbiak is? Lényegileg nem
abba az irányba tett lépésről van-e szó, hogy erőszakkal uralmuk alá hajtsák a világot? ... Noha nem vagyok
hajlandó pillanatnyilag előreláthatatlan. feltételek alapján működő elkötelezettségekbe vonni országunkat, mégis
a lehető legnagyobb tévedés lenne azt feltételezni, hogy ez a nemzet, csupán mert értelmetlen és kegyetlen
dolognak tartja a háborút, annyira elveszítette a tartását, hogy nem fog a lehetőségei végső határáig megfelelni
egy ilyen kihívásnak, ha valaha kapna ilyet.

Ez bizony váratlan és végzetes fordulópont volt Chamberlain és Nagy-Britannia számára, s

az okos londoni német nagykövet másnap figyelmeztette is erre Hitlert. „Helytelen lenne
illúziókat táplálni arról, hogy nem történt alapvető változás Németország brit megítélésében”
tudósította Herbert von Dirksen a berlini külügyminisztériumot március 18-i hosszú
jelentésében.39
Bárki számára, aki olvasta a Mein Kampfot, aki ránézett egy térképre, és látta a német
hadsereg új szlovákiai állásait, aki München óta neszét vette bizonyos német diplomáciai
lépéseknek, vagy aki elgondolkodott Hitlernek az utóbbi tizenkét hónap során végrehajtott
vértelen ausztriai és csehszlovákiai hódításán, mindezek számára nyilvánvalónak kellett lennie,
hogy pontosan melyik „kis államok” következnek majd a Führer listáján. Chamberlain,
csakúgy, mint majdnem mindenki más, pontosan tudta.
Március 31-én, tizenhat nappal azután, hogy Hitler bevonult Prágába, a brit miniszterelnök
így szólt a londoni alsóházban:
Bármely olyan akció esetén, amely nyilvánvalóan fenyegeti a lengyel függetlenséget, és ennélfogva a lengyel
kormány létfontosságúnak tartja, hogy nemzeti erőivel védekezzék ellene, Őfelsége kormánya kötelességének
fogja tartani, hogy a rendelkezésére álló minden lehetséges segítséget megadja a lengyel kormánynak. Őfelsége
kormánya már biztosította erről a lengyel kormányt. Hozzátehetem, hogy a francia kormány felhatalmazott
annak az egyértelmű közlésére, hogy ebben az ügyben azonos álláspontot foglal el.

Lengyelországon volt hát a sor.

14.

LENGYELORSZÁGON A SOR
1938. október 24-én, nem egészen egy hónappal München után Ribbentrop Józef Lipski
berlini lengyel nagykövetet látta vendégül háromórás ebéden a berchtesgadeni Grand Hotelban.
Németországhoz hasonlóan, sőt annak cinkosaként Lengyelország is kevéssel azelőtt hasított ki
magának egy darab csehszlovák területet. A német külügyminisztérium emlékeztetője szerint az
ebéd közben „igen barátságos légkörben” folyt a társalgás.1
A náci külügyminiszter hamarosan a tárgyra tért. Eljött az idő, mondta, a Lengyelország és
Németország közötti ügyek általános rendezésére. Legelébb is az szükséges, folytatta, hogy
„Danzigról beszéljünk Lengyelországgal”. A városnak „vissza kell szállnia” Németországra. A
birodalom ezen kívül Németországot Danziggal és Kelet-Poroszországgal összekötő autópályát
és kétvágányú vasúti pályát kíván építeni a lengyel korridoron keresztül. Mindkét létesítmény
területenkívüliséget élvezne, mondta Ribbentrop. Végül pedig Hitlernek az a kívánsága, hogy
Lengyelország csatlakozzon az Oroszország elleni Antikomintern Paktumhoz. Mindezen
engedmények fejében Németország hajlandó tízről húsz évre hosszabbítani a lengyel-német
egyezményt, és garantálni Lengyelország határait.
Ribbentrop hangsúlyozta, hogy e problémákat „a legbizalmasabb módon” hozta fel. Azt
javasolta, hogy a nagykövet „szóban” jelentse a hallottakat Beck külügyminiszternek, „mivel
egyébként fennállna a kiszivárgás súlyos veszélye, kiváltképpen a sajtó felé”. Lipski megígérte,
hogy jelenti Varsónak a dolgot, de figyelmeztette Ribbentropot, hogy személy szerint ő nem lát
„semmiféle lehetőséget” Danzig visszaszolgáltatására Németországnak. Arra is emlékeztette a
német külügyminisztert, hogy a közelmúltban Hitler két alkalommal, 1937. november 5-én és
1938. január 14-én is személyesen biztosította a lengyeleket arról, hogy Danzig státuszának
semmiféle változtatását nem fogja támogatni.2 Ribbentrop erre azt felelte, hogy nem kíván
azonnali választ, de azt tanácsolja a lengyeleknek, hogy „gondolják meg” a dolgot.
A varsói kormánynak nem volt szüksége hosszú időre ahhoz, hogy összeszedje gondolatait
az ügyben. Egy hét múlva, október 31-én Beck külügyminiszter részletes utasítást küldött
berlini nagykövetének a németek számára adandó válasszal kapcsolatban. Lipski azonban csak
november 19-re tudott kihallgatást kieszközölni Ribbentropnál – a nácik tehát nyilván azt
akarták, hogy a lengyelek nagyon alaposan fontolják meg válaszukat. A válasz negatív volt.
Megértése jeleként Lengyelország hajlandó volt felváltani Danzig népszövetségi garanciáját a
szabad város státuszáról szóló lengyel-német egyezménnyel.
„Bármilyen egyéb megoldásnak, különösen pedig bármilyen arra irányuló próbálkozásnak,
hogy a szabad várost beolvasszák a német birodalomba, elkerülhetetlenül konfliktushoz kell
vezetnie” – írta Beck a memorandumban, amelyet Lipski felolvasott Ribbentropnak. Azt is
hozzátette, hogy Pilsudski marsall, Lengyelország néhai diktátora 1934-ben, a megnemtámadási
szerződés tárgyalása során figyelmeztette a németeket, hogy „a danzigi kérdés a
Lengyelországgal kapcsolatos német szándékok biztos kritériuma”.
Az efféle válasz nem volt Ribbentrop ínyére. „Sajnálattal vette tudomásul a Beck által
elfoglalt álláspontot”, és azt tanácsolta a lengyeleknek, hogy „érdemes venni a fáradságot a
német javaslatok komoly fontolóra vételére”.3
Hitler már drasztikusabban válaszolt a Danziggal kapcsolatos lengyel visszautasításra.
November 24-én, öt nappal a Ribbentrop-Lipski találkozót követően újabb direktívát adott ki a
fegyveres erők főparancsnokai számára.

SZIGORÚAN TITKOS!
A Führer elrendelte: a 38/10/21-i157 instrukciókban említett lehetőségeken túl olyan előkészületeket is kell
tenni, amelyek képessé tesznek bennünket Danzig Szabad Állam német csapatok általi meglepetésszerű
elfoglalására.
Az előkészületek a következők alapján történnek: Feltétel Danzig kvázi-forradalmi elfoglalása, egy
politikailag kedvező helyzet kihasználása, nem pedig háború Lengyelország ellen.158...
Az e célra igénybe veendő csapatokat nem szabad egyidejűleg kijelölni a Memel-vidék elfoglalására is, azért,
hogy szükség esetén a két hadművelet egyszerre legyen végrehajtható. A haditengerészet a tenger felől indított
támadással fogja támogatni a hadsereg hadműveletét... A fegyveres erők különböző fegyvernemeinek terveit
1939. január 10-ig bezárólag kell benyújtani.

Noha Beck épp most figyelmeztetett, hogy Németországnak a Danzig elragadására tett
bármilyen kísérlete „elkerülhetetlenül” konfliktushoz fog vezetni, Hitler már meggyőzte magát
arról, hogy háború nélkül is elérheti célját. Danzigot a helyi nácik tartották ellenőrzésük alatt, s
a szudétanémetekhez hasonlóan ők is Berlinből kapták utasításaikat. Nem lenne nehéz „kvázi-
forradalmi” helyzetet teremteni a városban.
Annak az évnek, 1938-nak a vége felé tehát, amelyben Németország vértelen módszerekkel
157
Lásd feljebb, 263. o. A három „eshetőség”: Csehszlovákia maradékának likvidálása, a Memel-vidék elfoglalása és a
birodalom határainak védelme.
158
Kiemelés az eredetiben.
megkaparintotta Ausztriát és a Szudéta-vídéket, Hitler már újabb hódításokon gondolkodott:
Csehszlovákia maradékát, Memelt és Danzigot akarta. Schuschniggot és Benest könnyű volt
megaláznia. Most Józef Beck következik!
Ám kevéssel az újév után, 1939. január 5-én, amikor a Führer Berchtesgadenben fogadta
Lengyelország külügyminiszterét, még nem állt készen arra, hogy ugyanabban a bánásmódban
részesítse, amelyet Schuschniggal szemben alkalmazott, s nemsokára Hácha elnök ellenében is
bevet. Előbb Csehszlovákia maradékát kell felszámolni! A találkozóról készült titkos lengyel és
német jegyzőkönyvek tanúbizonysága szerint Hitler éppen békülékeny hangulatban volt.
„Egészen hajlandó Beck szolgálatára állni”, kezdte. Van-e valami „különleges” ügy, kérdezte,
ami a külügyminiszter urat foglalkoztatja? Beck azt válaszolta, hogy őt Danzig foglalkoztatja.
Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy Hitlert is.
– Danzig német – emlékeztette vendégét –, mindig is német marad, s előbb vagy utóbb, de
Németország része lesz! – Arra azonban biztosítékot nyújthat, mondta, hogy „semmiféle fait
accompli nem lesz Danzigban”.
Kell neki Danzig, s kell neki e*gy autópálya és egy vasútvonal a lengyel korridorban. Ha ő
és Beck „eltávolodnának a régi mintáktól, és egészen új vonalak mentén keresnének
megoldásokat”, akkor biztosan mindkét ország számára kielégítő egyezségre tudnának jutni.
Beck ebben nem volt annyira biztos. Amint másnap megvallotta Ribbentropnak, nem akart
ugyan túlságosan nyersen fogalmazni a Führernek, mégis úgy válaszolt neki, hogy „a danzigi
probléma roppant nehéz ügy”. A kancellár úr javaslatában nem lát semmi „egyenértéket”
Lengyelország számára. Hitler erre rámutatott arra a Lengyelország számára „nagy
előnyre”,hogy „a korridort is beleértve közös határa lehet Németországgal, amit szerződés
biztosítana”. Ez láthatólag nem tett nagy hatást Beckre, de végül beleegyezett, hogy tovább fog
gondolkodni a problémán.4
A lengyel külügyminiszter éjszaka megforgatta magában a dolgot, majd másnap
Ribbentroppal tárgyalt Münchenben. Megkérte, tájékoztassa a Führert, hogy míg a németekkel
folytatott összes addigi tárgyalása optimizmussal töltötte el, ma, a Hitlerrel való találkozása
után „első ízben került borúlátó hangulatba”. Különösen Danzig tekintetében, amely probléma
megoldására a kancellár által felhozott módon „egyáltalán semmiféle lehetőséget nem lát”.5
Ε könyv számos más szereplőjéhez hasonlóan Beck ezredesnek is idejébe telt, míg felébredt,
és ennyire borúlátó hangulatba került. Mint annyi más lengyel, ő is vadul oroszellenes volt.
Ráadásul nem szerette a franciákat sem, akikre 1923 óta neheztelt, amikor is mint lengyel
katonai attasét kiutasították Párizsból, mivel állítólag a francia hadsereggel kapcsolatos
dokumentumokat tett pénzzé. Talán természetes volt, hogy ez az ember, aki 1932
novemberében lett hazája külügyminisztere, Németország felé fordul. Kezdettől fogva
rokonszenvezett a náci diktatúrával, s az utóbbi hat évben sokat dolgozott annak érdekében,
hogy országát közelebb vihesse a Harmadik Birodalomhoz, s meggyengíthesse a
Lengyelországot Franciaországhoz fűző hagyományos kötelékeket.
A Németország határain elhelyezkedő összes ország közül hosszú távon Lengyelországnak
volt a legtöbb félnivalója. És minden ország közül Lengyelország vette észre a legkevésbé a
fenyegető német veszélyt. A versailles-i békeszerződés egyetlen más kikötését sem gyűlölték a
németek annyira, mint azt, amely létrehozta a korridort, amivel utat nyitott a tengerhez
Lengyelország számára, és elvágta Kelet-Poroszországot a német birodalomtól. És
ugyanennyire bőszítette a német közvéleményt az is, hogy az ősi Hansa-kikötővárost, Danzigot
leválasztották Németországról, s a Népszövetség égisze alatt szabad várossá nyilvánították,
amelyet azonban gazdaságilag Lengyelország uralt. Még a gyenge és békés weimari
köztársaság sem fogadta el soha ezt a helyzetet, amit a német birodalom Lengyelország általi
megcsonkításának tekintett. Mint láttuk,159 von Seeckt tábornok már 1922-ben meghatározta a
német hadsereg véleményét az ügyről.
159
Lásd feljebb, 130. o.
 Lengyelország létezése tűrhetetlen és összeegyeztethetetlen Németország létének alapvető feltételeivel.
Lengyelországnak el kell tűnnie, és saját belső gyengeségeinek és Oroszország akciójának következtében a mi
segítségünkkel el is fog tűnni... Lengyelország megsemmisítése a német politika egyik alapvető törekvése kell,
hogy legyen ... [és] ez Oroszország által és segítségével lesz elérhető.

Prófétai szavak!
A németek elfelejtették – vagy talán nem akartak emlékezni rá –, hogy a Versailles-ban
Lengyelországnak ítélt német terület legnagyobb részét, beleértve Poznant és Lengyel-
Pomerániát (Pomorze), amely a korridort alkotta, Poroszország akkor kaparintotta meg, amikor
Oroszországgal és Ausztriával hármasban felosztották egymás között a megsemmisített
Lengyelországot. Ε területet már ezer éve – s jórészt még ekkor is – lengyelek lakták.
A Versailles által újjáalkotott nemzetek közül egynek sem volt olyan nehéz dolga, mint a
lengyelnek. Újjászületésének első mozgalmas éveiben agresszív háborút vívott Oroszország,
Litvánia, Németország, sőt még Csehszlovákia ellen is – ez utóbbi esetben a szénben dús
Teschen-vidékért. Mivel másfélszáz éven át megfosztották őket politikai szabadságjogaiktól, s
így az önigazgatás modern tapasztalataira sem tehettek szert, a lengyelek képtelenek voltak
stabil kormányzatot felállítani, és még csak hozzá sem tudtak fogni gazdasági és
agrárproblémáik megoldásához. 1926-ban Pilsudski marsall, az 1918-as forradalom hőse Varsó
ellen vonult, magához ragadta a kormányzást, és bár korábban szocialista volt, fokozatosan a
saját diktatúrájával váltotta fel a kaotikus demokratikus rezsimet. 1935-ben bekövetkezett halála
előtti egyik utolsó cselekedeteként megnemtámadási szerződést írt alá Hitlerrel. Ez 1934. január
26-án történt, s amint már elmondtuk,160 ez volt az egyik első lépés azon az úton, amelyen
aláásták Franciaországnak a Németország keleti szomszédaival ápolt szövetségi rendszerét,
meggyengítették a Népszövetséget és annak kollektív biztonsági eszméjét. Pilsudski halála után
Lengyelországot jórészt egy „ezredesekből” álló kis csoport kormányozta: tagjai annak az
egykori Lengyel Légiónak a vezetői voltak, amely Pilsudski vezérletével az első
világháborúban az oroszok ellen harcolt. Ε csoport vezére Smigly-Rydz marsall volt, jó katona,
de semmiképpen sem államférfi. A külpolitika lassan Beck ezredes kezébe csúszott, s 1934-től
kezdődően egyre inkább németorientált lett.
Ez pedig kivédhetetlenül öngyilkos politika volt. Valóban, ha megfontoljuk Lengyelország
helyzetét a Versailles utáni Európában, nehéz szabadulni attól a következtetéstől, hogy az
ezerkilencszázharmincas években, mint a megelőző évszázadok során már többször is, a
lengyeleket nemzeti karakterük valamilyen végzetes hibája megint az önpusztítás felé kezdte
sodorni, és a korábbi alkalmakhoz hasonlóan most is ők voltak saját maguk legnagyobb
ellenségei. Amíg csak Danzig és a korridor abban a formában létezett, ahogyan akkor, addig
nem lehetett tartós béke Lengyelország és a náci Németország között. S Lengyelország nem is
volt elég erős ahhoz, hogy megengedhesse magának a szörnyű luxust: a rossz viszonyt mindkét
hatalmas szomszédjával, Oroszországgal és Németországgal szemben. A Szovjetunióval való
kapcsolatai egyenletesen rosszak voltak 1920 óta, amikor Lengyelország megtámadta a
világháborúban és a polgárháborúban már meggyengült Oroszországot, és elkeseredett
háborúba keveredett ellene.161
Hitler megragadta az alkalmat, hogy megszerezze egy ilyen állhatatosan oroszellenes ország
barátságát, s ugyanakkor leválassza Genfről és Párizsról, ezzel pedig aláássa a versailles-i
rendszert. Ezért kezdeményezte az 1934-es német–lengyel paktum megkötését. A Seeckt-
periódus óta oroszbarát és lengyelellenes német hadsereg rosszallotta a megegyezést, az
160
Lásd feljebb, 130-131. o.
161
Ε háború eredményeként Lengyelország a Szovjetunió rovására az etnográfiai alapon meghúzott Curzon-vonaltól 150
mérföldre kiterjesztette keleti határát, s ezzel négy és fél millió ukrán, valamint másfél millió belorusz került lengyel uralom alá.
Lengyelország keleti és nyugati határa tehát egyformán elfogadhatatlan volt Oroszország és Németország számára – és e tényt a
jelek szerint figyelmen kívül hagyták a nyugati demokráciák, amikor 1939 nyarán Berlin és Moszkva közeledni kezdett
egymáshoz.
azonban egyelőre nagyszerűen szolgálta Hitler érdekeit. Lengyelország rokonszenve és
barátsága hozzásegítette a cselekvések helyes idősorrendjéhez: visszafoglalni a Rajna-vidéket,
megsemmisíteni Ausztria, majd Csehszlovákia függetlenségét. Mindezen lépéseknél, amelyek
erősítették Németországot, gyengítették a Nyugatot és fenyegették a Keletet, Beck és a többi
varsói ezredes jóindulatúan, és hihetetlen, megbocsáthatatlan vaksággal figyelte a történéseket.
Ha az új esztendő legelején a lengyel külügyminisztert – ahogy ő mondta – borúlátó
hangulatba sodorták Hitler követelései, tavaszra még rosszabb lett a kedélye. Bár Hitler az
1939. január 30-án a Reichstagban elmondott évfordulós beszédében meleg hangon emlékezett
meg a „Németország és Lengyelország közti barátságról”, amelyről kijelentette, hogy „az
európai politikai élet egyik megnyugtató tényezője”, Ribbentrop nyíltabban beszélt, amikor
négy nappal korábban hivatalos látogatást tett Varsóban. Ismét szóba hozta Beck előtt Hitlernek
a Danzigra és a korridorban való közlekedésre vonatkozó követeléseit, s azt hajtogatta, hogy
ezek „rendkívül mérsékelt” igények. A német külügyminiszter azonban nem kapott kielégítő
választ sem e kérdések dolgában, sem pedig arra a sürgetésére, hogy Lengyelország
csatlakozzon a Szovjetunió elleni Antikomintern Paktumhoz.6 Beck ezredes már nem bízott
meg annyira a barátaiban. Sőt: fészkelődni kezdett. Február 26-án a varsói német nagykövet
értesítette Berlint, hogy Beck meghívást kezdeményezett a maga számára Londonba március
végére, s lehet, hogy onnan Párizsba utazik. Bár eléggé késő volt már, Lengyelország, ahogyan
Moltke fogalmazta a jelentésében, „fel kívánja venni a kapcsolatot a nyugati demokráciákkal ...
[attól való] félelmében, hogy Danzig miatt konfliktusa keletkezhet Németországgal.” 7 Annyi
máshoz hasonlóan, akik korábban megpróbálták lecsillapítani Adolf Hitler mohó étvágyát, Beck
szeméről is lehullófélben volt már a hályog.
Teljesen és örökre március 15-én hullott le, amikor Hitler elfoglalta Cseh- és Morvaországot,
s csapatokat küldött a „független” Szlovákia védelmére. Aznap reggel Lengyelország arra
ébredt, hogy a Szlovákiával közös déli határa mentén ugyanúgy, mint északra addig is
Pomeránia és Kelet-Poroszország felől, német csapatok veszik körül. Az ország katonai
helyzete egyik napról a másikra tarthatatlanná vált.
1939. március 21. emlékezetes nap volt a háború felé masírozó Európa történetében.
Aznap Berlinben, Londonban és Varsóban egyaránt intenzív diplomáciai tevékenység folyt.
A Francia Köztársaság elnöke Bonnet külügyminiszter társaságában hivatalos látogatásra
érkezett a brit fővárosba. Chamberlain azt javasolta a franciáknak, hogy országaik
Lengyelországgal és a Szovjetunióval közösen hivatalos nyilatkozatban jelentsék ki, hogy a
négy nemzet azonnal konzultációkat kezd egymás közt a további európai agresszió megelőzése
érdekében. Három nappal korábban ugyanis Litvinov megismételte egy évvel korábban, az
Anschlusst követően tett javaslatát egy európai értekezlet összehívására. Az új javaslat szerint
ezen az értekezleten most Franciaország, Nagy-Britannia, Lengyelország, Oroszország,
Románia és Törökország venne részt, és fogna össze Hitler megfékezésére. A brit
miniszterelnök azonban „korainak” tartotta az elgondolást. Igen kevéssé bízott Moszkvában, s
úgy vélte, hogy a Szovjetuniót is magába foglaló négyhatalmi nyilatkozatnál nem mehet
messzebbre.162
Chamberlain javaslatát a varsói brit nagykövet még aznap, március 21-én átnyújtotta
Becknek, aki valamelyest hűvösen reagált rá az oroszok bevonása tekintetében. A lengyel
külügyminiszter még Chamberlainnél is kevésbé bízott az oroszokban, és osztotta a brit
miniszterelnök véleményét, amely csekély értéket tulajdonított az orosz katonai segítségnek. Ε
nézetei mellett makacsul kitartott egészen a katasztrófa pillanatáig.
Ám Lengyelország számára március 21-ének az volt a legvégzetesebb eseménye, amely
Berlinben játszódott le. Ribbentrop délre kérte magához a lengyel nagykövetet. Amint a
162
„Meg kell vallanom, mélyen bizalmatlan vagyok Oroszországgal szemben. Cseppet sem hiszek abban, hogy képes volna
hatékony offenzívára, még ha akarna is. És nem bízom az indítékaiban ... Továbbá sok kisebb állam, nevezetesen
Lengyelország, Románia és Finnország gyűlöli és gyanakvással szemléli ezt az országot” – írta Chamberlain egy március 26-án
kelt magánlevelében. (Feiling, The Life of Neville Chamberlain, 603. o.)
találkozóról készített jelentésében Lipski megjegyezte, ez volt az első alkalom, hogy a
külügyminiszter nemcsak hűvös, hanem agresszív is volt vele szemben. Figyelmeztetett, hogy
„a Führert egyre inkább megdöbbenti Lengyelország viselkedése”. Németország kielégítő
választ kíván a Danziggal és a korridoron keresztül vezető úttal és vasútvonallal kapcsolatos
követeléseire. Ez az előfeltétele a baráti lengyel-német viszony további fenntartásának.
„Lengyelországnak tudomásul kell vennie, hogy nem foglalhat el középutat Németország és
Oroszország között” – nyilatkoztatta ki Ribbentrop. Az ország számára „a Németországgal és
annak Führerével ápolt megfelelő kapcsolat” az egyedül üdvözítő megoldás. Ennek része volna
a „közös szovjetellenes politika” is. A Führer ezen kívül azt kívánja, hogy Beck „mihamarább
látogasson Berlinbe”. Ribbentrop nyomatékosan tanácsolta a nagykövetnek, hogy siessen vissza
Varsóba, és személyesen magyarázza el a helyzetet a külügyminiszternek. „Azt tanácsolta, hogy
a tárgyalást [Hitlerrel] ne halogassuk, nehogy a kancellár arra a következtetésre jusson, hogy
Lengyelország visszautasítja az ő összes javaslatát” – írta Lipski Becknek.8

APRÓCSKA AGRESSZIÓ, MINTEGY MELLÉKESEN

A Wilhelmstrasséról való távozása előtt Lipski megkérdezte Ribbentropot, tudna-e mondani
neki valamit a Litvánia külügyminiszterével folytatott tárgyalásáról. A német közölte vele, hogy
a Memel-kérdést beszélték meg, amely „megoldásra szorul”.
A római útjáról Berlin érintésével hazafelé tartó Juozas Urbays litván külügyminisztert az
előző napon fogadta Ribbentrop, s azt követelte tőle, hogy Litvánia azonnal adja át
Németországnak a Memel-vidéket, különben „a Führer villámsebesen cselekedni fog”.
Figyelmeztetett arra is, hogy a litvánoknak nem szabad abban az illúzióban ringatniuk magukat,
hogy „valamilyen külföldi segítségre” számíthatnak.9
Ami azt illeti, néhány hónappal korábban, 1938. december 12-én a francia nagykövet és a
brit követség ügyvivője felhívta a német kormány figyelmét azokra a jelentésekre, amelyek
szerint Memel német lakossága felkelést tervez, s felkérték a német kormányt, vesse latba
befolyását annak érdekében, hogy továbbra is tartsák tiszteletben a Nagy-Britannia és
Franciaország által egyaránt garantált memeli statútumot. Válaszában a német
külügyminisztérium „meglepetését és megdöbbenését” fejezte ki a brit–francia demars felett,
Ribbentrop pedig megparancsolta, hogy bármilyen hasonló lépés esetén közöljék a két
nagykövetséggel: „Inkább arra számítottunk, hogy a franciák és a britek immár belefáradnak a
Németország ügyeibe történő sorozatos beavatkozásba!”10
A német kormány, s még inkább a pártvezetők és az SS egy ideje a már ismerős ausztriai és
Szudéta-vidéki módszerekkel folytatta a memeli németek szervezését. A német fegyveres
erőket is segítségül hívták, s mint láttuk,163 három héttel München után Hitler utasította a
katonai vezetést, hogy Csehszlovákia maradékának likvidálásával egyidejűleg Memel
elfoglalását is készítse elő. Mivel a két szárazföldi területre, Ausztriába és a Szudéta-vidékre
történt bevonulásban a haditengerészetnek nem nyílt alkalma dicsőséget szerezni, Hitler úgy
döntött, hogy Memelt a tenger felől ragadják el. „Stettin Szállítási Gyakorlat” kódnév alatt
novemberben elkészítették a vállalkozás haditengerészeti tervét. Hitler és Raeder tengernagy
annyira lelkesedtek a tengeri hatalom e kis megnyilvánulásáért, hogy a Deutschland
zsebcsatahajó fedélzetén személyesen hajóztak ki Swinemündéből március 22-én, pontosan egy
héttel Hitler diadalmas prágai bevonulása után, mielőtt még a védtelen Litvánia kapitulálhatott
volna a német ultimátumra.
Március 21-én Weizsäcker, aki jóval később a brutális náci módszerekkel szembeni
megvetését fogja majd hirdetni, arról értesítette a litván kormányt, hogy „nincs veszíteni való
idő”, s a kormány rendkívüli meghatalmazottjainak „holnap különrepülőgépen” Berlinbe kell
utazniuk, hogy aláírják a Memel-vidék Németország javára történő átadásának okmányát.

163
*
Március 22-én késő délután a litvánok engedelmesen meg is jelentek, de a csatahajója
fedélzetén tengeribetegségben szenvedő Hitler sürgetésére a személyesen Ribbentrop által
gyakorolt német nyomás ellenére sem siették el a megadást. A zsákmányolt német
dokumentumok tanúsága szerint az éjszaka folyamán a Führer kétszer is érdeklődött a
Deutschlandiól küldött rádiótáviratban Ribbentropnál, hogy a kívánságának megfelelően
megadták-e már magukat a litvánok. A diktátornak és a tengernagynak tudnia kellett, hogy a
hajó ágyúival kell-e megtisztítaniuk maguk előtt a memeli kikötőbe vezető utat. Végül a
március 23-ra virradó éjjel 1 óra 30 perckor jelenthette Ribbentrop rádión a hírt, hogy a litvánok
aláírtak.11
Huszonharmadikán délután fél háromkor Hitler tehát ismét bevonult egy frissen elfoglalt
városba, és a memeli Stadttheaterben ismét egy örömmámorban őrjöngő „felszabadított” német
tömeg előtt tarthatott beszédet. A versailles-i békeszerződés újabb kikötését tépték szét, s újabb
vértelen hódítást bonyolítottak le sikeresen. A Führer akkor még nem tudhatta, hogy ez volt az
utolsó vértelen hódítása.

NYOMÁS LENGYELORSZÁGRA
A Memel-vidék német megszállása „igen kellemetlen meglepetés” volt a lengyel kormány
számára, jelentette másnap Berlinnek Hans-Adolf von Moltke varsói nagykövet. „Ennek az a fő
oka, hogy általános a félelem, miszerint most Danzig és a korridor következik” – tette hozzá.12
Arról is értesítette a német külügyminisztériumot, hogy megkezdődött a lengyel tartalékosok
behívása. Egy nappal később, március 25-én Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke azt
jelentette, hogy Lengyelország három évjáratot mozgósított, és csapatokat von össze Danzig
körzetében. Keitel tábornok úgy vélte, ez nem mutat a lengyelek „agresszív szándékára”, ám
megjegyezte, hogy a hadsereg vezérkara „valamivel komolyabbnak tartja” a helyzetet.13
Hitler március 24-én tért vissza Memelből Berlinbe, ahol másnap hosszan tárgyalt von
Brauchitsch tábornokkal, a hadsereg főparancsnokával. Az utóbbinak a megbeszélésről készült
titkos emlékeztetőjéből úgy tűnik, hogy a Vezér még nem döntötte el magában, hogyan is
lépjen tovább Lengyelországgal szemben.14 Sőt: féktelen elméjében a jelek szerint számos
ellentmondás kavargott az ügyben. Lipski lengyel nagykövet másnap, 26-án készült
visszaérkezni Berlinbe, de a Führer nem akarta fogadni.

Lipski vasárnap, március 26-án fog visszatérni [írta Brauchitsch]. Arra kapott megbízást, hogy kérdezze meg:
hajlandó lesz-e Lengyelország valamilyen megállapodást kötni Danzigról. A Führer március 25-én éjjel távozott:
nem akar itt lenni Lipski visszatértekor. Először Ribbentrop fog tárgyalni. A Führer azonban nem erőszakkal
kívánja megoldani a danzigi problémát. Nem szeretné Lengyelországot Nagy-Britannia karjaiba taszítani egy
ilyen lépéssel.
Danzig katonai megszállását csak akkor kell számításba venni, ha Lipski arra tesz célzást, hogy a lengyel
kormány nem vállalhatja saját népével szemben Danzig önkéntes átadásának a felelősségét, s a megoldást
megkönnyítené számára egy fait accompli.

Érdekes bepillantást kapunk itt Hitler e pillanatra érvényes észjárásába és jellemébe. Három
hónappal korábban még személyesen biztosította Beck ezredest arról, hogy Danzigban nem lesz
német fait accompli. Mégis emlékezett arra, hogy a lengyel külügyminiszter hangsúlyozta: a
lengyel nép soha nem tűrné el Danzig átadását Németországnak. Ha viszont a németek
egyszerűen elragadják, ez a fait accompli nem tenné könnyebbé a lengyel kormány számára a
dolog elfogadását? Hitler eddig a pillanatig zseniálisan mérte fel külföldi ellenfelei
gyengeségeit, itt azonban szinte a legelső alkalommal kapjuk rajta, hogy ítélete bizonytalanná
kezdett válni. A Lengyelországot kormányzó „ezredesek” középszerű, zavaros társaság voltak,
ám egy danzigi fait accompli lett volna a legutolsó dolog, amire vágytak, vagy amit eltűrtek
volna.
Hitler fejében a Szabadváros volt a fő prioritás, de gondolatban már annál is tovább járt,
ugyanúgy, mint Csehszlovákia ügyében azután, hogy Münchenben megkapta a Szudéta-vidéket.

A Führer egyelőre nem szándékozik megoldani a lengyel kérdést [írta Brauchitsch]. De dolgozni kell az
ügyben. Egy, a közeljövőben esedékes megoldást különösen kedvező politikai feltételekre kell alapozni. Ez
esetben Lengyelország oly tökéletesen ki lesz ütve a játékból, hogy a következő néhány évtizedben egyáltalán
nem kell majd politikai tényezőként számításba venni. Ilyen megoldásként a Führer arra gondol, hogy a
határvonalat Kelet-Poroszországtól Felső-Szilézia keleti határáig visszük előre.

Brauchitsch pontosan tudta, hogy mit jelentene ez a határvonal. Ez volt Németországnak a

háború előtti keleti határa, amit Versailles-ban leromboltak, s ami addig létezett, amíg nem
létezett Lengyelország.
Ha Hitlernek volt is bármi kételye a várható lengyel válasz felől, azt mind eloszlatta Lipski,
aki vasárnap, március 26-án Berlinbe visszaérkezve írásos memorandum formájában nyújtotta
át országa válaszát.15 Ribbentrop ott rögtön elolvasta, visszautasította, mennydörgött egy sort a
lengyel mozgósítási intézkedések miatt, majd figyelmeztette a követet a „lehetséges
következményekre”. Azt is kijelentette, hogy amennyiben lengyel katonák bármilyen módon
Danzig területére hatolnak, azt a Birodalom elleni agressziónak fogják tekinteni.
Lengyelország válaszát békítő stílusban fogalmazták ugyan, mégis határozottan
visszautasította a nénjét követeléseket. Kifejezte azt a hajlandóságot, hogy beszéljék meg a
korridoron keresztül történő német közúti és vasúti közlekedés javításának módjait, ám nem
volt hajlandó területen kívülinek nyilvánítani az ilyen közlekedést. Ami pedig Danzigot illeti,
Lengyelország hajlandó volt a Népszövetség garanciáját felváltani egy lengyel-német
garanciával, ám arra nem, hogy a Szabadvárost Németország részévé hagyja válni.
A náci Németország ekkor már nem volt hozzászokva ahhoz, hogy egy kisebb nemzet
elutasítsa a követeléseit, s Ribbentrop megjegyezte Lipskinek, hogy „eszébe jutnak erről egy
másik állam bizonyos kockázatos lépései”. Ez nyílt utalás volt Csehszlovákiára, amelyet éppen
Lengyelország segített Hitlernek darabokra bontani. Másnap, amikor Lipskit Ribbentrop ismét a
külügyminisztériumba rendelte, a lengyel számára ugyanilyen nyilvánvalónak kellett lennie
annak is, hogy a Harmadik Birodalom most ugyanolyan taktikához folyamodik Lengyelország
esetében is, mint amilyet sikerrel alkalmazott már Ausztria és Csehszlovákia ellenében. A náci
külügyminiszter a német kisebbség állítólagos lengyelországi üldözéséről kezdett habzó szájjal
szónokolni, s közölte a követtel, hogy ez „katasztrofális hatást” gyakorolt Németországra.

Befejezésül a [német] külügyminiszter megjegyezte, hogy már nem képes megérteni a lengyel kormányt... A
lengyel nagykövet által tegnap közvetített javaslatok nem tekinthetők a rendezés alapjának. A két ország közötti
kapcsolatok ennélfogva gyorsan romlanak. 16

Varsót nem volt olyan könnyű megfélemlíteni, mint Bécset és Prágát. A következő napon,
március 28-án Beck magához hívatta a német nagykövetet, és válaszul Ribbentrop ama
nyilatkozatára, hogy egy Danzig elleni lengyel államcsínyt casus bellinek fognak tekinteni,
közölte vele, hogy a maga részéről viszont kénytelen kijelenteni: a Szabadváros státuszának
megváltoztatására irányuló, Németország vagy a danzigi náci szenátus részéről tett bármilyen
kísérletet Lengyelország fog casus bellinek tekinteni.
– Ön egy szurony hegyével az oldalában akar tárgyalni! – kiáltott fel a nagykövet.
– Ez az önök saját módszere! – felelte Beck.17
A Csipkerózsika-álmából felébredt lengyel külügyminiszter azért engedhette meg magának,
hogy határozottabban szálljon szembe Berlinnel, mint azt Benes tehette, mert tudta, hogy a brit
kormány, amely egy évvel azelőtt még buzgón segítette Hitlert a Csehszlovákiával szembeni
követelései érvényesítésében, most Lengyelország vonatkozásában éppen ellenkező irányú
politikát folytat. Korábban maga Beck torpedózta meg a négyhatalmi deklarációra tett brit
javaslatot azzal, hogy kijelentette: Lengyelország semmilyen formában nem hajlandó
Oroszországgal társulni. Ehelyett március 22-én azt javasolta Sir Howard Kennardnak, a varsói
brit nagykövetnek: azonnal hozzanak tető alá egy titkos lengyel–brit egyezményt arról, hogy
egy harmadik hatalom támadásának fenyegetése esetén konzultálni fognak egymással. De
Chamberlain és Halifax, akik megriadtak a Danzig és a korridor mentén folyó német
csapatmozdulatoktól és a brit felderítésnek a Lengyelországgal szembeni német követelésekről
(amelyeket a ravasz Beck nem árult el az angoloknak) szóló jelentéseitől, immár messzebb
akartak menni a puszta „konzultációknál”.
Március 30-án este Kennard átnyújtott Becknek egy német agresszió esetére szóló kölcsönös
segítségnyújtási egyezményre vonatkozó közös brit-francia javaslatot.164 Az események
azonban immár ezt a lépést is meghaladták. Egy Lengyelország elleni küszöbönálló német
támadásról szóló friss jelentések hatására a brit kormány még aznap este megkérdezte Becktől,
volna-e kifogása az ellen, hogy Nagy-Britannia addig is egyoldalúan garantálja Lengyelország
függetlenségét. Chamberlainnek másnapra már választ kellett kapnia, mivel válaszolni akart
egy, a témába vágó parlamenti kérdésre. Beck (akinek elképzelhetjük a megkönnyebbülését)
nem támasztott kifogást. Sőt azt mondta Kennardnak, hogy „habozás nélkül beleegyezik”.19
Másnap, március 31-én, amint láttuk, Chamberlain megtette történelmi bejelentését a londoni
alsóházban: ha Lengyelországot megtámadják, és ellenáll e támadásnak, akkor Nagy-Britannia
és Franciaország „a rendelkezésére álló minden lehetséges segítséget megadja a lengyel
kormánynak”.165
Azon a hétvégén, amikor 1939 márciusa véget ért, Berlinben mindenki (köztük jómagam)
számára érthetetlennek tűnt a Lengyelországnak hirtelen megadott egyoldalú brit garancia,
bármilyen jó hírnek is számított a Németországtól keletre és nyugatra fekvő országokban.
Amint láttuk, már 1936-ban, amikor a németek bevonultak a demilitarizált Rajna-vidékre, 1938-
ban, amikor elfoglalták Ausztriát, és európai háború kirobbantásával fenyegettek, hogy
elfoglalhassák a Szudéta-vidéket, sőt még két héttel ezelőtt is, amikor elfoglalták
Csehszlovákiát, Nagy-Britannia és Franciaország Oroszország támogatásával akcióba léphetett
volna Hitler megállítására, amit olcsón el is tudtak volna érni. A békeszerető Chamberlainben
azonban nem volt bátorság egy ilyen lépés megtételére. Sőt, ahogy elmondta, még a politikai
karrierjét is kockára téve egyenesen mindent megtett annak érdekében, hogy Adolf Hitler
leszakíthassa magának mindazt, amit csak akar az övét környező országokból. Semmit sem tett
Ausztria függetlenségének megmentése érdekében. A német diktátor társául szegődött a
Németországtól keletre lévő egyetlen valóban demokratikus állam, a Nyugat egyetlen ottani
barátja, a Népszövetség és a kollektív biztonság elvének egyetlen ottani támogatója,
Csehszlovákia függetlenségének felszámolására. Még csak azt sem vette figyelembe, hogy
akkor, amikor Nagy-Britannia csupán két hadosztályt tudott volna átküldeni Franciaországba, a
német hadsereg pedig képtelen lett volna két fronton harcolni, milyen értékkel bírt volna a
Nyugat számára Csehszlovákia harmincöt jól képzett és jól felszerelt hadosztálya a maga erős
hegyvidéki erődítményeiben, holott maguk a német tábornokok állították, hogy képtelenek
lettek volna áttörni a cseh védelmi vonalat.
Most pedig azután, hogy szándékosan és meggondolatlanul eldobta magától mindezeket az
értékeket, Chamberlain az afeletti érthető elkeseredettségében, hogy Hitler elfoglalta a maradék
Csehszlovákiát, elvállalta, hogy egyoldalúan garantálja egy olyan keleti ország biztonságát,
amelyet egy politikailag alkalmatlan „ezredesekből” álló junta irányított, s e junta egészen
eddig a pillanatig szorosan együttműködött Hitlerrel, hiénafalkaként segített neki Csehszlovákia
feldarabolásában, s országát mostanra éppen azok a német hódítások tették katonailag

164
A Kennardnak szóló instrukciókat tartalmazó táviratban18 világosan kifejezésre jutott, hogy Oroszországot teljesen
kihagyják az ügyből. „Egyre világosabbá válik, hogy a helyzet konszolidálására tett erőfeszítéseinket kudarcra kárhoztatja az,
ha a Szovjetunió nyíltan csatlakozik a terv kezdeményezéséhez” – olvasható a táviratban. „Őfelsége számos külföldi
missziójától érkezett a közelmúltban olyan távirat, amelyben arra figyelmeztettek bennünket, hogy Oroszország bevonása
nemcsak konstruktív erőfeszítéseinket sodorja veszélybe, hanem az Antikomintern Paktum tagjai közti kapcsolatok
konszolidálására is szolgálhat, valamint aggodalmat kelt számos baráti állam kormányában.”
165
Lásd feljebb, 278. o.
védhetetlenné, amelyekhez Nagy-Britanniával együtt asszisztált a náci birodalomnak.166
S ezt a kockázatot Chamberlain úgy vállalta el most az utolsó órában, hogy nem vette
magának a fáradságot Oroszország bevonására, amelynek a további náci agressziós lépések
elleni közös akcióra vonatkozó javaslatait egy éven belül kétszer is visszautasította.
Végül pedig megtette pontosan azt, amiről több mint egy éven át makacsul állította, hogy
Nagy-Britannia soha nem fogja megtenni: egy másik nemzetre bízta rá azt a döntést, hogy
Anglia háborúba lépjen-e.
Mindazonáltal a brit miniszterelnök elhamarkodott döntése, ha késve is, de teljesen új
helyzetet teremtett Adolf Hitler számára. Mostantól Nagy-Britannia nyilván útjába fog állni a
további agresszív lépéseknek. Hitler többé nem alkalmazhatja a nemzetek egyenként való sorra
vételének eddigi technikáját, mert a nyugati hatalmak többé nem fognak félreállni, és azon
vitatkozni egymás között, hogy mitévők legyenek. Chamberlain lépése ezenkívül az első
komoly lépésnek tűnt egy Németország elleni koalíció létrehozására, amely – hacsak nem
sikerül megakadályozni – újra pontosan azt a bekerítést eredményezi, amely Bismarck óta
egyfolytában a német birodalom rémálma volt.

A FALL WEISS
A Chamberlain által Lengyelországnak nyújtott garancia hírére a német diktátoron erőt vett a
rá jellemző dühroham. Éppen Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke volt a társaságában, aki
szerint a Führer körbekörbe rohangált a szobában, két öklével verte a márvány asztallapot, és az
angolok iránti dühtől eltorzult arccal kiabálta: – Olyat főzök még nekik, hogy a torkukon akad
majd!22
Másnap, április l-jén Wilhelmshavenben tartott beszédet a Tirpitz csatahajó vízrebocsátása
alkalmával, és olyan harcias kedvében volt, hogy nyilván nem bízott meg saját magában, mivel
az utolsó pillanatban elrendelte, hogy mondják le a beszéd élő rádióközvetítését; azt
parancsolta, hogy később adják le a beszédet, amelynek a felvételét előzőleg átszerkeszthetik.167
Még a szerkesztett, utólagosan adásba került szöveg is tele volt Nagy-Britannia és
Lengyelország címére intézett figyelmeztetésekkel.

Ha ők [a nyugati szövetségesek] azt várják, hogy a mai Németország ölbe tett kézzel üldögéljen az utolsó
napig, mialatt ők csatlós államokat hoznak létre, és Németország ellen uszítják őket, akkor összetévesztik a mai
Németországot a háború előtti Németországgal.
Aki késznek nyilvánítja magát arra, hogy e hatalmak számára kaparja ki a gesztenyét, annak tudomásul kell

166
Lehetetlen, hogy Chamberlain ne tudott volna Lengyelország katonai gyengeségéről. Sword ezredes, a varsói brit
katonai attasé egy héttel korábban, március 22-én küldött Londonba egy hosszú jelentést a „Németország által három oldalról
körülvett” Lengyelország katasztrofális stratégiai helyzetéről, s a lengyel fegyveres erők hiányosságairól, különösen a modern
fegyverek és felszerelések tekintetében.20
Április 6-án, mialatt Beck ezredes Londonban tárgyalt egy kölcsönös segítségnyújtási egyezményről, Sword ezredes
és a varsói brit légügyi attasé, Vachell repülőezredes is friss jelentéseket küldött Londonba, amelyek még kevésbé voltak
bizakodóak, mint Sword korábbi jelentése. Vachell hangsúlyozta, hogy a következő tizenkét hónapon belül a lengyel légierőnek
„nem lesz több repülőgépe körülbelül hatszáznál, amelyek közül sok nincs egy súlycsoportban a német gépekkel”. Sword azt
jelentette, hogy a lengyel hadsereg és légierő egyaránt annyira híján van a modern felszerelésnek, hogy egy átfogó német
támadással szemben csupán korlátozott ellenállást tudnának tanúsítani. Az attaséi jelentéseit összefoglaló Kennard nagykövet
arról tájékoztatta Londont, hogy a lengyelek nem fogják tudni megvédeni sem a korridort, sem nyugati határukat Németország
ellen, és a Lengyelország szívében fekvő Visztula folyóig kell majd visszavonulniuk. „Oroszország barátsága ezért óriási
fontossággal bír” Lengyelország számára – tette hozzá.21

167
A beszéd rádióközvetítésének az amerikai állomások számára történő átjátszását akkor szakították meg, amikor Hitler már
javában beszélt. Emiatt New Yorkban lábra kapott az a hír, hogy a Führer merénylet áldozata lett. Magam éppen Berlinben, a
német rádiótársaság rövidhullámú részlegének ellenőrző termében ültem, és a New York-i Columbia Broadcasting System
számára történő átjátszást vigyáztam, amikor az adást váratlanul abbahagyták. Tiltakozásomra az a választ kaptam német
hivatalos személyektől, hogy a parancs magától Hitlertől jött. Tizenöt percen belül telefonhívást kaptam a CBS-től, New
Yorkból: a merénylet hírét akarták ellenőrizni. Könnyen cáfolhattam a hírt, mert egy Berlin és Wilhelmshaven közötti élő
telefonvonalon hallottam, amint Hitler a beszédét kiabálja. Aznap egyébként nehéz dolog lett volna lelőni a Führert, mert
golyóálló üvegfal mögött állva szónokolt.
vennie, hogy megégeti az ujját. ...
Amikor más országokban azt mondják, hogy fel fognak fegyverkezni, és még jobban fel fognak
fegyverkezni, csak annyit mondhatok ezeknek az államférfiaknak: – Engem önök soha nem fognak kifárasztani!
– Elhatározott szándékom, hogy ezen az úton haladok tovább.

Amint azt az élő rádióközvetítés lemondása is mutatta, Hitler volt olyan óvatos, hogy ne
provokálja túlságosan a külföldi közvéleményt. Aznap Berlinből azt jelentették, hogy
Chamberlainnek adott első válaszaként Hitler fel fogja mondani az angol-német
flottaegyezményt. Beszédében viszont csupán azt jelentette ki, hogy ha a továbbiakban Nagy-
Britannia nem kívánja az egyezményhez tartani magát, ezt Németország „nagyon nyugodtan
fogja tudomásul venni”.
Mint azelőtt is oly gyakran, Hitler a beszéd végén ismét megpendítette a béke ismerős húrját:
– Németországnak nem áll szándékában megtámadni más népeket... Ε meggyőződéstől
indíttatva három héttel ezelőtt elhatároztam, hogy az elkövetkező pártnagygyűlést „A Béke
Pártnagygyűlésének” nevezzük el.
Ez a szlogen 1939 nyarának előrehaladtával egyre ironikusabbá vált; de hát közfogyasztásra
készült. A Chamberlainnek és Beck ezredesnek szóló valódi válaszát Hitler a legnagyobb
titkosság leple alatt adta meg két nap múlva, április 3-án. Ε választ a fegyveres erők számára
kiadott szigorúan titkos direktíva, a „Fall Weiss” első említése tartalmazta, amelyből csak öt
példány készült. Ε kódnév később fekete nagybetűkkel vonult be a világtörténelembe.

FALL WEISS
Lengyelország jelenlegi magatartása megkívánja... az ahhoz szükséges katonai előkészületek
kezdeményezését, hogy szükség esetén az ezen irányból érkező fenyegetéseket mindörökre megszüntessük.
1. Politikai követelmények és célok
... A cél a lengyel katonai erő megsemmisítése lesz, valamint keleten olyan helyzet létrehozása, amely
kielégíti a nemzetvédelmi szükségleteket. Danzig Szabadállamot legkésőbben az ellenségeskedések kitörésekor a
Birodalom területének részévé nyilvánítjuk.
A politikai vezetők ez esetben Lengyelország elszigetelését, azaz a háborúnak Lengyelországra való
korlátozását tekintik feladatuknak.
Lehetséges, hogy a súlyosbodó franciaországi belső válságok és az ebből eredő brit óvatosság ilyen helyzetet
teremtenek a nem túl távoli jövőben.
Oroszország beavatkozása ... nem várható, hogy bármilyen haszonnal járjon Lengyelország számára ...
Olaszország magatartását a Róma-Berlin tengely határozza meg.
2. Katonai következtetések
A német fegyveres erők kiépítésének nagy célkitűzéseit továbbra is a nyugati demokráciák szembenállása
határozza meg. A „Fall Weiss” ezen előkészületeknek csupán óvintézkedés jellegű kiegészítését alkotja ...
Lengyelország elszigetelése annál könnyebben lesz elérhető, még az ellenségeskedések kitörése után is,
minél inkább sikerül a háborút hirtelen, súlyos csapásokkal kezdenünk, és gyors sikereket aratnunk ...
3. A fegyveres erők feladatai
A Wehrmacht feladata a lengyel fegyveres erők megsemmisítése. Ennek érdekében meglepetésszerű támadást
kell célul tűzni, és azt előkészíteni.

Ami Danzigot illeti:

Danzig meglepetésszerű megszállása a „Fall Weisstől” függetlenül is lehetségessé válhat egy kedvező
politikai helyzet kihasználása útján ... A hadsereg Kelet-Poroszország felől hajtja vére a megszállást. A
haditengerészet a tenger felől beavatkozva támogatja a hadsereg akcióját.

A Fall Weiss hosszú dokumentum, amelyet számos „melléklettel”, „záradékkal” és

„kiegészítő rendelettel” szereltek fel, amelyek legtöbbjét április 11-én újra kibocsátották, és
természetesen ki is egészítették, ahogy közeledett az ellenségeskedések ideje. De Hitler már
április 3-án is a következő direktívákat fűzte a Fall Weisshez:

1. Az előkészületeket úgy kell végrehajtani, hogy a hadművelet 1939. szeptember l-jétől kezdve akármikor
lebonyolítható legyen.
Ugyanúgy, ahogyan a Szudéta-vidék megszállásának időpontját is (1938. október 1.) jóval előre megadta,
Hitler be fogja tartatni ezt a jóval fontosabb, 1939. szeptember 1-jei időpontot is.
2. A Véderő Főparancsnokságának (OKW) feladata a „Fall Weiss” pontos időrendi táblázatának elkészítése.
Gondoskodni kell a Wehrmacht három ága között egyeztetendő időzítésről is.
A Wehrmacht ágainak terveit és az időrend részleteit 1939. május 1-jéig kell benyújtani az OKW-ra.23

A kérdés most már az volt, hogy Hitler ki tudja-e fárasztani a lengyeleket annyira, hogy
fogadják el a követeléseit, ahogyan az Ausztriával és (Chamberlain segédletével) a csehekkel
szemben sikerült neki, vagy Lengyelország állni fogja-e a sarat, és ellenáll-e majd a német
agressziónak, ha arra kerül a sor, és ha arra kerül, mit tud majd szembeállítani vele. Az e
kérdésre adandó válaszokat keresve Lengyelországban töltöttem április első hetét. Amennyire
meg tudtam ítélni, a válaszok úgy szóltak, hogy a lengyelek nem fogják beadni a derekukat
Hitler fenyegetőzésére, harcolni fognak, ha inváziós erők törnek az országukba, ám katonailag
és politikailag egyaránt katasztrofális helyzetben vannak. Légierejük elavult volt, hadseregük
nehézkes, és stratégiai helyzetük, most, hogy három oldalról németek fogták közre őket, szinte
reménytelen. Ráadásul Németország Nyugati Falának megerősítése rendkívül megnehezítette
volna a Lengyelország megtámadása esetére beígért Németország elleni angol-francia
offenzívát. Végül pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a makacs lengyel „ezredesek” soha nem
fognak beleegyezni az orosz segítségbe, még akkor sem, ha a németek már Varsó kapui alatt
állnának.
Az események ettől kezdve gyorsan követték egymást. Április 6-án Beck ezredes Londonban
olyan egyezményt írt alá Nagy-Britanniával, amely az egyoldalú garanciát ideiglenes kölcsönös
segítségnyújtási szerződéssé alakította át. Bejelentették, hogy a részletek kidolgozását követően
azonnal állandó jellegű hasonló szerződés aláírására fog sor kerülni.
Másnap, április 7-én Mussolini Albániába küldte csapatait, és a kis hegyi országot
Etiópiához hasonlóan meghódította. Ezzel ugródeszkához jutott Görögország és Jugoszlávia
ellen, s a feszült európai légkörben idegesebbé tette a tengellyel szembeszállni merészelő kis
országokat. A német külügyminisztérium dokumentumaiból kiviláglik, hogy az albán kaland a
jó előre tájékoztatott Németország teljes jóváhagyásával ment végbe. Április 13-án Nagy-
Britannia és Franciaország azzal válaszolt, hogy garanciát nyújtott Görögországnak és
Romániának. Megkezdődött a két oldal felsorakozása. Április közepén Göring Rómába
érkezett, és Ribbentrop nem kis bosszúságára tizenötödikén és tizenhatodikán két hosszú
tárgyalást folytatott Mussolinival.24 Egyetértettek abban, hogy „két-három évre van szükségük”
az „általános konfliktusra” való felkészüléshez, ám Göring kijelentette, hogy amennyiben a
háború ennél hamarabb kezdődik, „a Tengely igen erős helyzetben van”, és „képes bármelyik
valószínű ellenfél legyőzésére”.
Említés történt Roosevelt amerikai elnöknek az április 15-én Rómába és Berlinbe érkezett
kéréséről is. Ciano szerint a Duce először nem is volt hajlandó elolvasni az üzenetet, Göring
pedig kijelentette, hogy nem is érdemes válaszolni rá. Mussolini a „gyermekparalízis”
eredményének tekintette az üzenetet, Göring benyomása viszont az volt, hogy „Roosevelt
kezdődő elmebajban szenved”. Hitlernek és Mussolininak küldött táviratában az Egyesült
Államok elnöke nyíltan feltette a kérdést:

Hajlandó-e biztosítékot adni arról, hogy fegyveres erői nem fogják megszállni vagy megtámadni a következő
független nemzetek területét?

Ezután felsorolt harmincegy országot, köztük Lengyelországot, a balti államokat,

Oroszországot, Dániát, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot és Nagy-Britanniát. Az elnök
azt remélte, hogy az agresszió mellőzéséről szóló garancia „legkevesebb tíz évre” szólhat, vagy
„egy negyedszázadra, ha olyan messzire merünk tekinteni”. Megadása esetére megígérte, hogy
Amerika részt fog venni a világszintű „tárgyalásokon”, amelyek megmentik a világot „a
fegyverkezés gerincroppantó terhétől”, és utat nyitnak a nemzetközi kereskedelem előtt.
„Ön ismételten azt állította, hogy ön és a német nemzet nem vágyik háborúra – emlékeztette
Hitlert. – Ha ez igaz, nem szükséges a háború.”
Mai ismereteink fényében ez naiv kérésnek tűnt, a Führert azonban a jelek szerint
meglehetősen zavarba hozta, annyira, hogy tudatta, válaszolni fog rá – nem közvetlenül, hanem
egy beszédben, amelyet a Reichstagnak erre az alkalomra összehívott ülésén fog elmondani
április 28-án.
Amint a zsákmányolt német külügyminisztériumi dokumentumok elárulják, eközben a
Wilhelmstrasse egy április 17-én kelt körtáviratban feltette két saját kérdését a Roosevelt által
említett országoknak, Lengyelország, Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország
kivételével: Úgy érzik-e, hogy Németország bármilyen módon fenyegeti őket? Felhatalmazták
Rooseveltet e javaslat megtételére?
„Semmi kétségünk nincs afelől, hogy mindkét kérdésre nemmel fognak válaszolni –
táviratozta Ribbentrop az érintett országokban működő német követeknek –, mindazonáltal
különleges okból szeretnénk, ha ezt autentikus módon azonnal igazolnák”. A „különleges okok”
mibenléte április 28-án derült ki, amikor Hitler elmondta beszédét.
Április 22-re a külügyminisztérium már olyan jelentést írhatott a Führernek, hogy a legtöbb
említett ország, köztük Jugoszlávia, Dánia, Belgium, Norvégia, Hollandia és Luxemburg,
„nemmel válaszolt mindkét kérdésre”. Nemsokára kiderül majd, hogy ezek az országok milyen
naivul ítélték meg a Harmadik Birodalmat. Romániából viszont csípős válasz érkezett: „A
birodalmi kormány van abban a helyzetben, hogy tudhassa: felmerülhet-e egy ilyen
fenyegetés”. Az apró Lettország ott a Balti-tenger partján nem tudta, milyen választ várnak tőle,
ám hamarosan eligazítást kapott a német külügyminisztériumtól. Április 18-án Weizsäcker
telefonált a rigai követnek,

hogy közöljem vele: nem értjük a lett külügyminiszternek a Roosevelt-távirattal kapcsolatban feltett
kérdésünkre adott válaszát. Amíg gyakorlatilag az összes többi állam válasza beérkezett már, és természetesen
mind nemmel feleltek, Munters úr olyan kérdésnek tekintette ezt a nevetséges amerikai propagandafogást, amiről
tárgyalni kíván a kabinetjével. Ha Munters úr nem válaszol azonnal nemmel, akkor Lettországot is fel kell
vennünk azon államok listájára, amelyek Mr. Roosevelt készséges segítőtársaivá tették magukat. Azt mondtam,
hogy feltételezem: elég, ha Herr von Kotze [a német követ] ebben az értelemben szól egy-két szót, és ezzel
kiszedi Munters úrból a nyilvánvaló választ.25

HITLER VÁLASZA ROOSEVELTNEK

Ε válaszok hatásos munícióként szolgáltak Hitler számára, ő pedig mesteri módon használta
fel őket április 28-ának kellemes tavaszi napján, amikor megtartotta beszédét a Reichstag előtt.
Azt hiszem, ez volt a leghosszabb jelentős nyilvános beszéd, amit valaha tartott: több mint két
órán át szónokolt. Több szempontból, különösen a németekre és a náci Németország külföldi
barátaira gyakorolt vonzerő tekintetében valószínűleg ez volt a valaha elmondott
legnagyszerűbb beszéde, legalábbis azok közül, amelyeket végighallgattam. A puszta
ékesszólás, ravaszság, irónia, szarkazmus és képmutatás olyan új magasságaiba emelkedett,
amelyeket soha többé nem tudott megközelíteni sem. És noha a beszéd német füleknek szólt,
nemcsak az összes német, hanem világszerte több száz egyéb rádióállomás is közvetítette; az
Egyesült Államokban az összes nagy hálózat műsorra tűzte. Sem azelőtt, sem azután soha nem
volt Hitlernek ekkora hallgatósága szerte a világon, mint ezen a napon.168
A Versailles aljasságáról és az általa a német népre halmozott számos igazságtalanságról és
168
A beszéd napján Weizsäcker táviratot küldött Hans Thomsennek, a washingtoni német ügyvivőnek, amelyben utasította,
hogy a Führer beszédének a lehető legszélesebb publicitást biztosítsa az Egyesült Államokban, és biztosította arról, hogy e célra
külön pénz áll majd rendelkezésre. Május l-jén Thomsen így válaszolt: „A beszéd iránti érdeklődés minden eddigi szintet
felülmúl. Ezért elrendeltem, hogy a beszéd itt kinyomtatott angol szövegét a megbeszélt tervnek megfelelően küldjék ki...
mindenféle osztályt és foglalkozást képviselő több tízezer címre. Utólag küldöm a költségigényt.26
szenvedésről szóló szokásos bevezető értekezést követően a beszéd a Nagy-Britannia és
Lengyelország címére küldött olyan válasszal kezdődött, amely megrázta a nyugtalan Európát.
Miután kinyilvánította Angliával szembeni csodálatát és baráti érzelmeit, majd megtámadta a
vele szemben tanúsított bizalmatlanságáért és a Németország elleni új „bekerítési politikájáért”,
Hitler felmondta az 1935-ben kötött angol-német flottaegyezményt. „Ennek megszűnt az
alapja” – mondta.
Hasonlóképpen bánt Lengyelországgal. Ismertette a Danziggal és a korridorral kapcsolatban
Lengyelországnak tett javaslatát (amelyet addig titokban tartottak), majd e javaslatot kinevezte
„az európai béke érdekében tett elképzelhető legnagyobb engedménynek”, és közölte a
Reichstaggal, hogy a lengyel kormány visszautasította ezt az „egyedi és egyetlen” javaslatát.

Sajnáltam, hogy a lengyel kormány ilyen érthetetlen módon viszonyul a kérdéshez ... Az a legrosszabb, hogy
Lengyelország, hasonlóan a tavalyi Csehszlovákiához, most egy hazug nemzetközi kampány nyomása alatt azt
hiszi, hogy katonákat kell szolgálatra behívnia, noha Németország egyetlen katonát sem hívott be, s nem is
gondolt arra, hogy bármilyen módon fellépjen Lengyelország ellen. Ez már önmagában is igen sajnálatos, és az
utókor egyszer majd el fogja dönteni, hogy helyes volt-e visszautasítani ezt a javaslatot, amit én tettem most az
egyszer ... ezt a valóban egyedülálló kompromisszumot ...

Azzal folytatta, hogy a Lengyelország elleni támadás német szándékáról szóló jelentések
„pusztán a nemzetközi sajtó kitalációi”. (Több tízmillió hallgatója közül egyetlenegy sem tudta,
hogy alig három héttel azelőtt írásban adott parancsot a fegyveres erőknek arra, hogy
„legkésőbb” szeptember 1-jéig készüljenek fel Lengyelország elpusztítására.) A sajtókitalációk,
folytatta, arra indították Lengyelországot, hogy megkösse ama szerződését Nagy-Britanniával,
amely „bizonyos körülmények között Németország elleni katonai akció végrehajtására kötelezi
Lengyelországot”. Ennélfogva Lengyelország megszegte a lengyel–német megnemtámadási
szerződést! „E szerződésre ezért úgy tekintek, mint olyanra, amelyet Lengyelország
egyoldalúan megszegett, s így többé nem létezik.”
Miután egyoldalúan széttépett két hivatalos államközi szerződést, Hitler azt mondta a
Reichstagnak, hogy hajlandó tárgyalni a pótlásukról. – Csak üdvözölhetem az ötletet! –
kiáltotta. – Nálam senkit nem tehet boldogabbá ez a kilátás! – Régi trükk volt ez, amit gyakran
alkalmazott, de bár nem tudhatta, többé már nem jött be neki.
Hitler ezután Roosevelthez fordult: a német diktátor itt érkezett szónoklata csúcspontjára.
Normális ember fülében szemforgatásnak és ármánykodásnak tűnt volna, amit mondott. De a
Reichstag gondosan megválogatott képviselői és a német milliók számára élvezet volt hallgatni
a mesterien előadott szarkazmust és iróniát. A potrohos képviselőket csakúgy rázta a rekedt
röhögés, amint a Führer egyre hatásosabban és egyre hosszabban tette nevetségessé az amerikai
elnököt. Egyenként vezette elő Roosevelt táviratának pontjait, szinte mosolygott, azután pedig
iskolamester módjára, mély hangon ejtett ki egyetlen szót: „Válasz”, majd megadta a választ.
(Máig magam előtt látom, amint Hitler minden alkalommal szünetet tart, majd halkan
kimondja: Antwort”, felette pedig az emelvényen Göring sikertelenül próbálja keze mögé
rejteni a kuncogását, s a Reichstag-képviselők fészkelődve készülődnek az Antwort megadását
követő ordításra és nevetésre.)
Mr. Roosevelt kijelenti: az ő számára világos, hogy minden nemzetközi probléma
megoldható a tárgyalóasztal mellett.
Válasz: ... Igen boldog volnék, ha e problémák megoldódhatnának a tárgyalóasztal mellett.
Szkepticizmusom azonban azon a tényen alapul, hogy maga Amerika volt az az ország, amely a
legélesebben fejezte ki a konferenciák hatékonyságával szembeni bizalmatlanságát. Mert
minden idők legnagyobb konferenciája a Népszövetség volt... amely a világ minden népét
képviselte, s amelyet egy amerikai elnök kívánságának megfelelően hoztak létre. Az első olyan
állam azonban, amely eltávolodott e vállalkozástól, maga az Egyesült Államok volt... Csak a
sok éven át tartó értelmetlen részvétel után határoztam el magam arra, hogy követem Amerika
példáját...
Észak-Amerika szabadságát ugyanúgy nem a konferenciaasztal körül érték el, mint ahogyan
az Észak és Dél közötti polgárháború sem ott dőlt el. Egy szót sem szólok itt a számtalan
harcról, amely végül az egész észak-amerikai földrész leigázásához vezetett.
Mindezt csupán azért mondom el, hogy megmutassam önnek, Mr. Roosevelt: a véleménye,
noha kétségtelenül minden tiszteletet megérdemel, sem az ön saját országának a történelmében,
sem a világtörténelemben nem nyer igazolást.
Hitler emlékeztette az elnököt, hogy Németország egyszer elment egy konferenciára,
Versailles-ba, ahol nem tárgyalt, hanem közölték vele, hogy mit tegyen: képviselőit „annál is
nagyobb mértékben alacsonyították le, mint valaha a sziú törzsfőnököket”.
Hitler végül elérkezett válasza lényegéhez. Az elnök, mint emlékszünk rá, arra kérte, hogy
adjon biztosítékot: nem fog megtámadni egyet sem a felsorolt harmincegy nemzet közül.
Válasz: Hogyan tudta meg Mr. Roosevelt, hogy mely nemzetek érzik magukat fenyegetve a
német politikától, és melyek nem? Vagy a saját országában elvégzendő hatalmas munkája
ellenére olyan helyzetben van Mr. Roosevelt, hogy magától felismerje más népek és
kormányaik mindeme belső szellemi és lelki benyomásait?
Mr. Roosevelt végül biztosítékot kér arra, hogy a német fegyveres erők nem fogják
megtámadni, s mindenek felett nem fogják megszállni a következő független nemzetek területét
és tulajdonát...
Hitler ezután lassan felolvasta minden egyes ország nevét, s ahogy a neveket intonálta,
emlékszem, egyre hangosabbá vált a nevetés a Reichstagban. Egyetlen képviselő sem, egyetlen
berlini sem, sőt magam sem vettem észre, hogy a felsorolásból ravaszul kihagyta
Lengyelországot.
Hitler most kijátszotta az ászt – vagy legalábbis azt hitte, hogy azt játssza ki.
Válasz: Vettem a fáradságot arra, hogy az említett államoktól megérdeklődjem először azt,
hogy fenyegetve érzik-e magukat, másodszor pedig azt, hogy vajon az amerikai elnök az ő
javaslatukra, vagy legalábbis hozzájárulásukkal intézte-e hozzánk eme kérdését.
A válasz minden esetben nemleges volt... Igaz, hogy egyes említett államoknál és
nemzeteknél nem érdeklődhettem, mivel ők maguk – például Szíria – jelenleg nincsenek
szabadságuk birtokában: a demokratikus államok katonasága tudniillik megszállva, és
ennélfogva jogfosztott állapotban tartja őket.
Ε ténytől eltekintve azonban a Németország határaival szomszédos összes állam jóval
kötelezőbb érvényű biztosítékot kapott annál... mint amit furcsa táviratában Mr. Roosevelt kért
tőlem....
Fel kell hívnom Mr. Roosevelt figyelmét egy-két történelmi tévedésére. Megemlítette
például Írországot, és kérte, hogy jelentsük ki: Németország nem fogja megtámadni Írországot.
Nos, éppen most olvastam De Valerának, az ír Taoiseachnak169 a beszédét, amelyben furcsa
módon és Mr. Roosevelt véleményével ellentétben nem Németországot vádolja Írország
elnyomásával, hanem Angliát kárhoztatja Írország folyamatos agresszióval történő elnyomása
miatt...
Hasonlóképpen nyilván elkerülte Mr. Roosevelt figyelmét az, hogy Palesztinát jelenleg nem
német, hanem angol csapatok tartják megszállva; és hogy ennek az országnak a szabadságát az
erőszak legbrutálisabb alkalmazásával korlátozzák ...
Mindazonáltal, mondta Hitler, hajlandó „minden megnevezett államnak olyan fajta
biztosítékot nyújtani, amelyet Mr. Roosevelt ír le”. Sőt ennél is messzebb megy! A szeme égni
kezdett:
Nem szeretném kihagyni ezt a lehetőséget arra, hogy mindenek előtt az Egyesült Államok
elnökének adjak biztosítékot azon területekre vonatkozóan, amelyek végül is a legnagyobb
169
Hitler szándékosan használta a miniszterelnököt jelölő ír szót.
félelemre adnak okot neki, nevezetesen maga az Egyesült Államok és az amerikai kontinens
többi állama részére.
Ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy durva hamisítás és igaztalan minden, bármilyen
formában terjesztett olyan állítás, amely szerint Németország megtámadni vagy megszállni
szándékozik bármilyen amerikai területet, függetlenül attól a ténytől, hogy ami a katonai
lehetőségeket illeti, az ilyen állítások csakis valamilyen ostoba képzeletben gyökerezhetnek.
A Reichstag dőlt a nevetéstől; Hitler megállta, hogy ne mosolyogjon, igen hatásosan őrizte
meg ünnepélyes arckifejezését.
Ezután következett a beszéd záró része, aminél ékesszólóbbat szerintem soha nem adott elő
német fülek számára.

Mr. Roosevelt! Teljes mértékben megértem, hogy az ön nemzetének nagysága és országának óriási
gazdagsága lehetővé teszi az ön számára azt, hogy felelősséget érezzen az egész világ és az összes nemzet
történelméért. Én, uram, ennél sokkal szerényebb és kisebb szférába kerültem ...
Átvettem egy államot, amelyet a világ többi részének ígéreteibe fektetett hite és a demokratikus kormányok
rossz rezsimje következtében teljes pusztulás fenyegetett ... Legyőztem a káoszt Németországban, visszahoztam
a rendet, és óriási mértékben megnöveltem a termelést... fejlesztettem a közlekedést, hatalmas utakat építtettem
és csatornákat ásattam, óriási új gyárakat hozattam létre, s ugyanakkor népünk oktatásának és kultúrájának
továbbfejlesztésére js törekedtem.
Sikerült újra hasznos munkát találnom mind a hétmillió munkanélküli számára ... Nemcsak politikailag
egyesítettem a német népet, hanem újra fel is fegyvereztem. Arra is törekedtem, hogy lapról lapra haladva
elpusztítsam azt a szerződést, amely a maga négyszáznegyvennyolc paragrafusával a leggonoszabb elnyomást
testesíti meg, aminek az elfogadását valaha is elvárták egyes népektől és az emberektől.
Visszahoztam a Birodalom kebelére egyes 1919-ben ellopott tartományokat. Visszavezettem anyaországába
több millió, tőlünk elszakított és nyomorúságban élő németet... és, Mr. Roosevelt, mindezt anélkül, hogy vért
ontottam volna, vagy ráhoztam volna népemre, onnan pedig más népekre is, a háború nyomorúságát...
Önnek, Mr. Roosevelt, ehhez képest sokkal könnyebb a feladata. Ön 1933-ban lett az Egyesült Államok
elnöke, ugyanabban az évben, amikor én a Birodalom kancellárja lettem. Ön már kezdettől a világ egyik
legnagyobb es leggazdagabb államának az élére került... Az ön országában olyan állapotok uralkodnak, hogy
önnek van ideje és kedve odafigyelni a világméretű problémákra ... Az ön aggodalmai és javaslatai az
enyémeknél jóval szélesebb területet ölelnek fel, mivel az én világom, Mr. Roosevelt, ahová a Gondviselés
elhelyezett, és amelynek a javára ezért dolgoznom kell, sajnálatos módon sokkal kisebb, bár az én számomra
drágább, mint bármi más, mivel a népemre korlátozódik!
Mindamellett úgy hiszem, így lehetek a legnagyobb szolgálatára annak, ami mindannyiunk gondja: ez pedig
az egész közösség igazsága, jóléte, haladása és békéje.

A német nép félrevezetése terén ez a beszéd volt Hitler legnagyobb mesterműve. Ám a

következő napokban Európában ide-oda utazgatva az ember könnyen észrevette, hogy Hitler
korábbi szónoklataitól eltérően ez a beszéd már nem tévesztette meg a külföld népeit és
kormányait. A németekkel ellentétben a külföldiek átláttak már a megtévesztések labirintusán.
Arra is rájöttek már, hogy minden szónoki művészete mellett a német Führer, ha le is tromfolta
Rooseveltet, lényegében nem válaszolt az amerikai elnök alapvető kérdéseire: felhagyott-e már
az agresszióval? Meg fogja-e támadni Lengyelországot?
Mint kiderült, ez volt Hitler életének a békeidőben elmondott utolsó nagy nyilvános beszéde.
Az egykori ifjú osztrák csavargó olyan magasra érkezett a világban, ahová csak eljuthatott
szónoki géniuszával. Innen kezdve harcosként fog helyet keresni magának a történelemben.
A nyár folyamára visszavonulva berchtesgadeni hegyi menedékébe, Hitler nem reagált
nyilvánosan a Beck ezredes május 5-én elhangzott parlamenti beszédébe csomagolt lengyel
válaszra, és az aznap Németországnak átnyújtott hivatalos lengyel memorandumra. A lengyel
nyilatkozat és Beck beszéde méltóságteljes, békítő hangnemű, ám ugyanakkor határozott felelet
volt:
Nyilvánvaló, hogy nem tárgyalások az olyan tárgyalások, amelyek során az egyik állam
követeléseket fogalmaz meg, a másik pedig kénytelen e követeléseket változtatás nélkül
elfogadni.
 OROSZORSZÁG KÖZBESZÓL: I.
Az április 28-án a Reichstagban elmondott beszédéből Hitler kihagyta a Szovjetunió elleni
szokásos kirohanást. Egy szót sem szólt Oroszországról. Válaszában Beck ezredes említést tett
„különböző egyéb utalásokról”, amelyeket Németország tett, s amelyek „jóval messzebb
mentek a megbeszélés tárgyánál”, és fenntartotta magának a jogot, hogy „szükség esetén
visszatérjen rájuk”. Ez leplezett, de egyértelmű utalás volt Németország azon korábbi
erőfeszítéseire, hogy Lengyelországot rábírja az Oroszország elleni Antikomintern Paktumhoz
való csatlakozásra. Noha Beck nem tudta, sőt Chamberlain sem, ezeket az oroszellenes
erőfeszítéseket a németek csendben ejtették. Új ötletek csíráztak Berlinben és Moszkvában.
Nehéz pontosan megállapítani, hogy mikor tették meg a két fővárosban az első lépést a náci
Németország és a Szovjetunió közötti megértés irányába, ami később oly súlyos
következményekkel jár majd a világ számára. Mint már említettük,170 az új széljárás egyik első
fuvallata már 1938. október 3-án, négy nappal München után jelentkezett, amikor a moszkvai
német nagykövetség tanácsosa arról értesítette Berlint, hogy Sztálin bizonyos következtetéseket
fog levonni a szudéta-ügy rendezéséből, amelyből őt kizárták, s megeshet, hogy „pozitívabbá”
válik Németország irányában. A diplomata hangsúlyozottan ajánlotta a két ország közti
„szélesebb körű” gazdasági együttműködést, egy héttel később kelt második üzenetében pedig
megismételte javaslatát.27 Október vége felé gróf Friedrich Werner von der Schulenburg, a
moszkvai német nagykövet értesítette a német külügyminisztériumot, hogy szándékában áll „a
közeli jövőben felkeresni Molotovot, a Népbiztosok Tanácsának elnökét, hogy megkísérelje
elérni a német–szovjet kapcsolatokat zavaró kérdések rendezését”.28 Hitlernek a Szovjetunióval
szembeni korábbi rendkívül ellenséges hozzáállása miatt aligha foganhatott volna meg a
nagykövet saját fejében egy ilyen kezdeményezés gondolata. A sugallat bizonyára Berlinből
érkezett.
Ez világosan kiderül a zsákmányolt külügyminisztériumi irattár tanulmányozásából is.
Német szempontból az első lépés a két ország közötti kereskedelem javítása volt. Egy 1938.
november 4-én kelt külügyminisztériumi emlékeztető elárulja „Göring marsall hivatalának
hangsúlyos követelését, hogy legalább próbáljuk meg új életre kelteni az orosz relációval
folytatott kereskedelmünket, különösen az orosz nyersanyagok területén”.29 Az orosz-német
gazdasági egyezmények az év végén lejártak, s a Wilhelmstrasse dossziéi tele vannak a
megújításról folyó tárgyalások körüli huzavonát bemutató anyagokkal. Mindkét fél roppant
gyanakvással kezelte a másikat, de ha körvonalazatlanul is, egyre közelebb kerültek egymáshoz.
December 22-én Moszkvában hosszas tárgyalások folytak az orosz kereskedelemügyi
tisztségviselők és Julius Schnurre, Németország kiváló gazdasági közvetítője között.
Nem sokkal az új esztendő kezdete után Alekszej Merkalov berlini szovjet nagykövet
ellátogatott az általa alig frekventált Wilhelmstrasséra, hogy tájékoztassa a
külügyminisztériumot: „a Szovjetunió új korszakot szeretne nyitni a német-szovjet gazdasági
kapcsolatok történetében”. Néhány héten át ezután ígéretes tárgyalások folytak, ám 1939
februárjára kifulladtak, látszólag azon a kérdésen, hogy a fő tárgyalásokat Moszkvában vagy
Berlinben tartsák-e. Az igazi ok azonban a német külügyminisztérium gazdaságpolitikai
osztályvezetőjének 1939. március 11-én kelt memorandumából derült ki: noha Németország
éhezett a szovjet nyersanyagokra, Göring pedig folyamatosan lobbizott ezek beszerzése
érdekében, a birodalom egyszerűen képtelen volt ellátni a Szovjetuniót azokkal az árukkal,
amelyeket az oroszok cserébe kértek. Az osztályvezető úgy vélte, hogy „a tárgyalások
megszakadása Németország nyersanyaghelyzete szempontjából rendkívül sajnálatos”.30
Ám ha egyelőre kudarcot is vallott a gazdasági kapcsolatok terén történő közeledésre tett
első kísérlet, az új szeleknek más jelei is voltak. 1939. március 10-én Sztálin hosszú beszédet
mondott Moszkvában, az SZKP XVIII. kongresszusának nyitó ülésén. Három nappal később a

170
Lásd feljebb, 262. o.
figyelmes Schulenburg a beszédről szóló hosszú jelentést küldött Berlinbe. Úgy vélte,
„figyelemre méltó, hogy Sztálin iróniája és kritikája számottevően élesebb módon irányult
Nagy-Britannia, mint az úgynevezett agresszor államok, különösen pedig Németország ellen”.
A nagykövet aláhúzta Sztálinnak azokat a megjegyzéseit, amelyek szerint „a demokratikus
hatalmak gyengesége ... nyilvánvalóan megmutatkozik abban a tényben, hogy felhagynak a
kollektív biztonság elvével, és a be nem avatkozás és semlegesség politikája felé fordulnak. Ε
politika mögött az a kívánság húzódik meg, hogy az agresszor államokat más áldozatok
irányába tereljék.” Ezek után tovább idézte a szovjet diktátor vádjait a nyugati szövetségesek
ellen, akik

tovább nyomják a németeket kelet felé, könnyű zsákmányt ígérnek nekik, és azt mondják: „Kezdjetek csak
háborút a bolsevikokkal, és minden elrendeződik majd magától!” Ez bizony erősen olyannak tűnik, mintha
biztatnák őket... Úgy látszik, mintha az volna a céljuk ... hogy felszítsák a Szovjetunió dühét Németország
ellen ... és nyilvánvaló ok nélkül konfliktust provokáljanak Németországgal...

Összefoglalójában Sztálin megfogalmazta a következő irányelveket:

1. Minden országgal szemben továbbra is a béke és a gazdasági kapcsolatok konszolidációjának politikáját

folytatni.
2. ... Nem megengedni, hogy országunkat konfliktusba taszítsák a háborús uszítók, akiknek az a szokása,
hogy másokkal kapartatják ki a maguk gesztenyéjét.31

Ez egyértelmű figyelmeztetés volt attól az embertől, aki maga hozott meg minden végső
döntést Oroszországban: a Szovjetuniónak nem áll szándékában hagyni, hogy Nagy-Britannia
és Franciaország megkímélése érdekében belemanőverezzék a náci Németország elleni
háborúba; és ha mondanivalója Londonban nem tűnt is fel, legalább Berlinben meghallották.171
Sztálin beszédéből és a nem sokkal utána következő számos diplomáciai eszmecseréből
mégis nyilvánvaló, hogy a szovjet külpolitika, ha óvatos is, de ekkor még teljesen nyitott volt.
Láttuk,172 hogy három nappal Csehszlovákia március 15-i náci megszállását követően az orosz
kormány hathatalmi konferenciát javasolt, amelyen megbeszélhetnék a további agresszió
megakadályozásának módjait, Chamberlain azonban „túl korainak” ítélve elutasította a
javaslatot.173 Ez március 18-án történt. Két nappal később egy hivatalos moszkvai kommüniké,
amelyet a német nagykövet sietve táviratozott meg Berlinbe, tagadta, hogy a Szovjetunió
segítséget kínált volna Lengyelországnak és Romániának „arra az esetre, ha agresszió
áldozatává válnának”. Az ok: „sem Lengyelország, sem Románia nem kért segítséget a szovjet
kormánytól, s arról sem értesítette, hogy bármilyen veszély fenyegetné”.34
Lehet, hogy a brit kormány által Lengyelországnak március 31-én nyújtott egyoldalú

171
Noha egy Moszkvából küldött Associated Press-jelentés (amelyet március 12-én közölt a New York Times) azt közölte, hogy
Sztálinnak a szovjet–német háború szítása elleni megjegyzései moszkvai diplomáciai körökben a két ország közötti megegyezés
lehetőségére vonatkozó találgatásokat indítottak el, Sir William Seeds moszkvai brit nagykövet nyilván nem vett részt az ilyen
társalgásokban: a Sztálin-beszédről Londonba küldött jelentésében nem tett említést e lehetőségről. Egy nyugati diplomata,
Joseph Ε. Davies, az Egyesült Államok ekkorra már Brüsszelben állomásozó korábbi moszkvai nagykövete helyes
következtetéseket vont le Sztálin beszédéből. „Rendkívül jelentős nyilatkozat – jegyezte naplójába március 11-én. – Magán
viseli a brit és a francia kormányhoz intézett határozott figyelmeztetés jeleit, miszerint a szovjetek unják már az „irreális”
szembenállást az agresszorokkal. Ez ... valóban rossz jel ... a brit külügyminisztérium és a Szovjetunió közötti ... tárgyalásokra
nézve. Kétségtelenül ez a legjelentősebb vészjelzés, aminek eddig tanúja voltam.” Március 21-én így írt Key Pittman
szenátornak: „ ... Hitler kétségbeesett kísérletet tesz arra, hogy elidegenítse Sztálint Franciaországtól és Nagy-Britanniától.
Hacsak a britek és a franciák fel nem ébrednek, attól tartok, sikerülni fog neki a dolog.”32
172
Lásd feljebb, 282. o.
173
Ivan Majszkij londoni szovjet követnek adott magyarázatában arról, hogy miért elfogadhatatlan az a szovjet javaslat, hogy
lehetőleg Bukarestben tartsanak egy ilyen konferenciát, Lord Halifax azt mondta, hogy pillanatnyilag a brit korona egyetlen
minisztere sem nélkülözhető annyira, hogy Bukarestbe küldhessék. Nyilvánvaló, hogy ez a visszautasítás rosszat tett a britekkel
és a franciákkal ezután folytatott orosz tárgyalásoknak. Később Majszkij elmondta Robert Boothby konzervatív alsóházi
képviselőnek, hogy az orosz javaslat visszautasítása „újabb súlyos csapás volt a hatékony kollektív biztonság politikájára”, és
eldöntötte Litvinov sorsát is.33
garancia hozzájárult Sztálinnak ahhoz a kialakuló meggyőződéséhez, hogy Nagy-Britannia
szívesebben veszi Lengyelország, mint az oroszok szövetségét, Chamberlain pedig ugyanúgy,
mint Münchenben, most is elszántan igyekszik az európai hatalmak együttesén kívül tartani a
Szovjetuniót.35
Ebben a helyzetben a németek és az olaszok megláttak bizonyos lehetőségeket. Göring, aki
külügyekben ekkoriban nagy befolyással rendelkezett a Führernél, április 16-án Rómában
találkozott Mussolinival, s felhívta a figyelmét Sztálinnak a pártkongresszuson elhangzott
beszédére. Hatást tett rá a szovjet diktátornak az a kijelentése, hogy „az oroszok nem fogják
hagyni, hogy a kapitalista hatalmak ágyútöltelékéül használják fel őket”. Azt mondta, „meg
fogja kérdezni a Führert, nem volna-e lehetséges óvatosan tapogatózni Oroszországnál egy
rapprochement érdekében. Arra is figyelmeztette Mussolinit, hogy a Führer utolsó beszédeiben
„egyetlen szóval sem esett említés Oroszországról”. A megbeszélésről készült bizalmas német
feljegyzés szerint a Duce „melegen üdvözölte a tengelyhatalmak és a Szovjetunió közötti
rapprochement gondolatát. Az olasz diktátor is megérezte a moszkvai széljárás változását: úgy
vélte, „viszonylag könnyen volna elérhető” a rapprochement.
Az volna a cél [mondta Mussolini], hogy rávegyük Oroszországot: a Sztálin beszédében
lefektetett vonal mentén hűvösen és elutasítóan reagáljon Nagy-Britannia bekerítést célzó
próbálkozásaira ... Ezenkívül a plutokrácia és a kapitalizmus elleni ideológiai küzdelmükben a
tengelyhatalmak bizonyos mértékben az orosz rezsimével megegyező célokat követnek.36
Ez radikális változást jelzett a tengely politikájában, s kétségkívül meglepte volna
Chamberlaint, ha az értesült volna róla. Talán még Litvinovot is meglepte volna.
Ε Göring-Mussolini megbeszélés napján, április 16-án a szovjet külügyi népbiztos fogadta a
moszkvai brit nagykövetet, s hivatalosan javasolta egy hármas kölcsönös segítségnyújtási
egyezmény megkötését Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió között. A javaslat az
egyezmény betartására szolgáló katonai szerződést is ajánlott a három hatalom között, valamint
az aláíró felek (amelyek közé, ha kívánja, Lengyelországot is bevehetik) által nyújtandó
garanciát a náci Németország által magát fenyegetettnek érző összes kelet- és közép-európai
állam részére. Ez volt Litvinov utolsó kísérlete a Harmadik Birodalom elleni szövetség
létrehozására, s az orosz külügyminiszter, aki Hitler kollektív akcióval történő megállítására
tette fel politikai karrierjét, bizonyára úgy vélte, hogy most végre sikerülni fog e célból
egyesítenie a nyugati demokráciákat Oroszországgal. Egy május 4-én mondott beszédben
Churchill, aki azt panaszolta, hogy az orosz javaslatot még nem fogadták el Londonban, így
szólt: – Oroszország aktív segítsége nélkül nem létezik eszköz egy Hitler-ellenes keleti front
fenntartására a náci agresszióval szemben. – Nem volt más olyan hatalom Európában (pláne
nem Lengyelország), amely birtokában lett volna az ebben a régióban kialakuló front tartásához
szükséges erőnek. Ennek ellenére az orosz javaslat nagy megrökönyödést váltott ki Londonban
és Párizsban egyaránt.
Azonban még vissza sem utasíthatták a javaslatot, amikor Sztálin megtette első lépését az
utca túloldala felé.
A Litvinov által a moszkvai brit nagykövetnek tett messze nyúló javaslat elhangzását követő
napon, április 17-én a berlini szovjet nagykövet felkereste Weizsäckert a német
külügyminisztériumban. Amint az államtitkár egy feljegyzésben megörökítette, ez volt
Merkalov első látogatása nála azóta, hogy majdnem egy évvel korábban elfoglalta posztját. A
német-orosz gazdasági kapcsolatokról szóló néhány bevezető megjegyzés után a nagykövet
áttért a politikára, és

kertelés nélkül megkérdezte tőlem, hogyan vélekedem a német–orosz viszonyról [írta Weizsäcker] ... A
nagykövet körülbelül a következőket mondta:
Az orosz politika mindig egyenes vonalú volt. Az ideológiai különbségek csupán igen szerény mértékben
károsították az Oroszország és Olaszország közötti viszonyt, s nem kell megzavarniuk a németekkel ápolandó
viszonyt sem. Oroszország nem használta ki ellenünk a Németország és a nyugati demokráciák közti jelenlegi
súrlódást, és nincs is ilyen szándéka. Oroszország szempontjából semmi ok nincs arra, hogy ne éljünk normális
viszonyban velük, s a normális viszonyból folyamatosan javuló kapcsolatok nőhetnek ki.

Ε megjegyzéssel, amelynek az irányába mostanáig terelgette a párbeszédet, Merkalov úr

véget vetett a megbeszélésnek. Egy-két napon belül Moszkvába szándékozik utazni.37
Valami készült az orosz fővárosban, ahová a szovjet nagykövet visszatért.
Hogy mi volt ez, az május 3-án derült ki. Ezen a napon a szovjet újságok hátsó oldalán, a
„Rövid hírek” rovatában apró közlemény jelent meg: „M. Litvinovot saját kérésére felmentették
a külügyi népbiztos posztjáról.” Helyére Vjacseszlav Molotov, a Népbiztosok Tanácsának
elnöke került.
Másnap a német ügyvivő jelentette Berlinnek a váltást:
A hirtelen változás itt a legnagyobb meglepetést okozta, mivel Litvinov éppen a brit
delegációval folytatott tárgyalások kellős közepén tartott, és Sztálin szomszédságában jelent
meg a május 1-jei parádén ...
Mivel Litvinov még május 2-án is fogadta a brit nagykövetet, és tegnap is a parádé
díszvendégeként említették a nevét a sajtóban, úgy tűnik, hogy elbocsátása Sztálin spontán
döntésének tulajdonítható. ... Az utolsó pártkongresszuson Sztálin óvatosságra intett, nehogy a
Szovjetuniót konfliktusokba ránthassák. Molotovnak, aki nem zsidó, olyan híre van, hogy ő
Sztálin „legjobb barátja és legközelebbi munkatársa”. Kijelölésével nyilvánvalóan arra
szándékoznak garanciát kapni, hogy a külpolitikát szigorúan a Sztálin által lefektetett
irányelvek szerint folytassák.38
Litvinov hirtelen elbocsátásának jelentősége mindenki számára nyilvánvaló volt: éles,
erőszakos fordulatot jelentett a szovjet külpolitikában. Litvinov a kollektív biztonság, a
Népszövetség hatalmának megerősítése, valamint a náci Németország ellen Nagy-Britanniával
és Franciaországgal kötendő katonai szövetség eszméinek az apostola volt. Chamberlain
habozása e szövetség ügyében végzetes következményekkel járt az orosz külügyi népbiztos
számára. Sztálin megítélése szerint – márpedig Moszkvában csakis az ő megítélése számított –
Litvinov politikája kudarcot vallott; s ami ennél is rosszabb, azzal fenyegetett, hogy a
Szovjetuniót egy Németország elleni háborúba sodorja, és a nyugati demokráciák könnyen
megtalálhatnák a módját, hogyan maradhatnak ki belőle. Sztálin tehát úgy döntött, hogy ideje új
taktikával próbálkozni.174 Ha Chamberlain is békítgethette Hitlert, miért ne tehetné ugyanezt az
orosz diktátor is? Sztálin joggal remélhette, hogy a zsidó Litvinovnak a nem zsidó (és ezt a
tényt a német nagykövetség is kiemelte a Berlinbe küldött jelentésében) Molotovval történő
felváltása hatással lesz majd a magas náci körökre.
Meggyőződni kívánván arról, hogy a váltás nem maradt hatás nélkül a németekre, Georgij
Asztahov berlini szovjet ügyvivő május 5-én, a német külügyminisztérium kelet-európai
gazdasági szakértőjével, dr. Julius Schnurréval folytatott megbeszélése alkalmával szóba hozta
a témát.
Asztahov szóba hozta Litvinov elbocsátását [jelentette Schnurre], és megpróbálta ...
megtudni, hogy ez az esemény változást okoz-e a Szovjetunióval szembeni magatartásunkban.
Nyomatékkal említette Molotov személyiségének jelentőségét, aki ugyan semmiképpen nem
külpolitikai szakember, ám annál nagyobb befolyása lesz majd a szovjet külpolitikára.39
Az orosz ügyvivő ezenkívül azt is felajánlotta a németeknek, hogy folytassák a februárban
174
Ha maximális óvatossággal is, de adhatunk valamennyi hitelt Litvinov kiadott naplójának (Notes for a Journal). Sztálin ezt a
változtatást már München óta fontolgatta, ahonnan a Szovjetuniót kizárták. 1938 vége felé az egyik naplóbejegyzés szerint
Sztálin állítólag azt mondta Litvinovnak, hogy „készek vagyunk megegyezni a németekkel... és ártalmatlanná tenni
Lengyelországot”. 1939 januárjában a külügyi népbiztos ezt írta: „Úgy látszik, már elhatározták az eltávolításomat.”
Ugyanebben a naplóbejegyzésben közli, hogy a berlini szovjet nagykövetséggel folytatott minden kommunikációjának immár
keresztül kell mennie Sztálin íróasztalán, és hogy Merkalov nagykövet Sztálin utasítására nemsokára tárgyalásokat kezd
Weizsäckerrel, hogy Hitler tudomására juttassa „lényegileg a következőket: »Eddig nem egyezhettünk meg, de most már
megegyezhetünk.« A Journal valamelyest bizonytalan mű. Edward Hallett Carr professzor, a kiváló brit szovjetoló-gus
megvizsgálta, és úgy találta, hogy bár kétségtelenül annyira kikozmetikázták, hogy egyes részei tiszta fikciónak tekinthetők,
nagy része azonban hűen tükrözi Litvinov nézeteit.
megszakadt kereskedelmi tárgyalásokat.
A brit kormány csak május 8-án válaszolt a katonai szövetségre vonatkozó április 16-i
szovjet javaslatra. A válasz gyakorlatilag elutasító volt. Megerősítette azt a moszkvai gyanút,
hogy Chamberlain nem kíván katonai egyezményt kötni Oroszországgal annak érdekében, hogy
megakadályozza Hitlert Lengyelország elfoglalásában.
Nem meglepő tehát, hogy a szovjetek intenzívebben kezdtek Németország irányában
tapogatózni. Május 17-én Asztahov ismét felkereste Schnurret a német külügyminisztériumban,
és a kereskedelmi ügyek megbeszélését követően fontosabb dolgokra tért át.
Asztahov megállapította, hogy Németország és a Szovjetunió között nincsenek külpolitikai
konfliktusok, s ezért a két ország között semmiféle ellenségeskedésre nincs ok [jelentette
Schnurre]. Igaz, hogy a Szovjetunióban határozottan létezik a Németországtól való
fenyegetettség érzése. Kétségtelenül lehetséges volna e fenyegetettségérzetet és a Moszkvával
szembeni bizalmatlanságot is kiiktatni ... Mellékes kérdésemre válaszul úgy jellemezte az
angol–szovjet tárgyalásokat, hogy azok jelenlegi állása alapján aligha fog létrejönni a britek
által áhított eredmény.40
Három nappal később, május 20-án von Schulenburg követ hosszan tárgyalt Molotovval
Moszkvában. A frissen kinevezett külügyi népbiztos „rendkívül barátságos” hangulatában volt,
s arról tájékoztatta a német követet, hogy a szükséges politikai alapok megteremtése után
folytatódhatnak a két ország közötti gazdasági tárgyalások. Ez a Kreml részéről új
megközelítést jelentett, de az óvatos Molotov elővigyázatosan vezette fel. Amikor Schulenburg
megkérdezte tőle, mit ért „politikai alapok” alatt, az orosz azt felelte, hogy ezen még mindkét
kormánynak gondolkodnia kell. A nagykövet hiába próbált ennél többen kihúzni a fortélyos
külügyi népbiztosból. „Közismerten makacs modora van” – figyelmeztette Schulenburg Berlint.
Kifelé tartva a külügyi népbiztosság épületéből a nagykövet beköszönt Vlagyimir Potemkin
helyettes külügyi népbiztoshoz, és elmondta neki, hogy nem volt képes megtudni, mit akar
Molotov politikailag. „Megkértem Potemkin urat, hogy tudja meg nekem” – jelentette
Schulenburg.41
A Berlin és Moszkva közötti új kapcsolatfelvétel nem kerülte el a német fővárosban
állomásozó francia nagykövet figyelmét. Coulondre már május 7-én, négy nappal Litvinov
elbocsátása után arról tájékoztatta a francia külügyminisztert, hogy a Führer egyik közeli
bizalmasától származó értesülése szerint Németország olyan megegyezést keres
Oroszországgal, amely egyebek között Lengyelország negyedik felosztását is eredményezi
majd. Két nappal később a francia nagykövet újabb táviratot küldött Párizsba: beszámolt a
Berlinben keringő új hírekről, miszerint „Németország Lengyelország felosztását célzó
javaslatot tett vagy fog tenni Oroszországnak”.42

AZ ACÉLPAKTUM
Noha a Wehrmacht felső vezetése nem tartotta nagyra az olasz katonai erőt, Hitler most
katonai szövetséget akart Olaszországgal, amelyet Mussolini viszont nem sietett megkötni. A
két főparancsnokság törzsei közti tárgyalások áprilisban kezdődtek, s Keitel arról a
„benyomásáról” tett jelentést az OKW-nak, hogy sem az olasz fegyveres erők, sem az olasz
újrafegyverkezés nincs jó állapotban. Úgy vélte, hogy a majdani háborút gyorsan el kell
dönteni, különben Olaszország kiesik a harcból.43
Ciano naplójából44 kiderül, hogy április közepére az olasz külügyminisztert már aggasztották
annak a szaporodó jelei, hogy Németország bármelyik pillanatban megtámadhatja
Lengyelországot, s ezzel olyan európai háborút indít útjára, amelyre Olaszország nincs
felkészülve. Április 20-án, amikor Attolico nagykövet Berlinből azt táviratozta Rómába, hogy
„küszöbön áll” a Lengyelország elleni német katonai akció, Ciano sürgetve kérte, hogy
gyorsítsa meg a Ribbentroppal való találkozójának a szervezését, nehogy Olaszországot
váratlanul érjék az események.
 A két külügyminiszter május 6-án Milánóban találkozott. Ciano olyan írásos instrukciót
kapott Mussolinitól, hogy hangsúlyozza a németek számára: Olaszország még legalább három
évig el kívánja kerülni a háborút. Meglepetésére Ribbentrop egyetértőleg közölte, hogy
Németország is addig kívánja megőrizni a békét. Sőt Ciano „első alkalommal” találta a német
külügyminisztert „kellemesen nyugodt lelkiállapotban”. Áttekintették az európai helyzetet,
megegyeztek abban, hogy javítják a tengelyhatalmak kapcsolatait a Szovjetunióval, s elvonultak
a díszvacsorára.
Amikor vacsora után Mussolini telefonon érdeklődött a tárgyalások állásáról, s Ciano azt
felelte, hogy rendben folyt minden, a Ducenak hirtelen ötlete támadt. Arra kérte vejét, hogy
bocsásson ki egy sajtóközleményt, amelyben bejelenti, hogy Németország és Olaszország
elhatározta: katonai szövetségre lépnek. Ribbentrop először habozott. Végül beleegyezett, hogy
Hitler elé terjeszti a dolgot, a telefonon értesített Führer pedig készségesen elfogadta Mussolini
javaslatát.45
Így azután több mint egy évi habozást követően, valamilyen hirtelen impulzus hatására
Mussolini visszavonhatatlanul elkötelezte magát Hitler mellett. Ez volt az egyik első jele annak,
hogy a német diktátorhoz hasonlóan Olaszország diktátorának is fogyni kezdett az addig
vasmarokkal őrzött önfegyelme, amely az 1939. évig mindkettejüket képessé tette arra, hogy
jéghideg céltudatossággal érvényesítsék nemzeti érdekeiket. Mussolini számára e veszteség
hamarosan tragikusnak bizonyuló következményekkel jár majd.
Az „Acélpaktum” néven ismertté váló szerződést nagy ceremóniával írták alá május 22-én a
berlini kancellárián. Ciano az Annunziata-rendjel nyakláncával tüntette ki Ribbentropot, ami
nemcsak feldühítette Göringet, hanem még könnyet is csalt a szemébe, mint azt az olasz
külügyminiszter észrevette. A korpulens marsall jókora jelenetet rendezett, s azt panaszolta,
hogy valójában őt kellett volna kitüntetni a lánccal, hiszen ő volt az, aki ténylegesen sokat tett a
szövetség érdekében.
„Megígértem Mackensennek [a római német nagykövetnek], hogy megpróbálok Göringnek
is szerezni egy láncot” – jelentette Ciano.
Az olasz úgy találta, hogy Hitler „nagyon jól néz ki, egészen higgadt, kevésbé agresszív”,
bár kissé idősebbnek tűnt, és a szeme környéke még ráncosabb volt, valószínűleg az alváshiány
következtében.175 A Führer kiváló hangulatban nézte, amint a két külügyminiszter aláírja az
okmányt.
A dokumentum nyers hangon fogalmazott katonai szövetségkötés volt, amelynek az
agresszív természetét jól érzékeltette a Hitler követelésére a preambulumba tett egyik mondat:
azt deklarálta, hogy az „ideológiájuk belső affinitásában egyesült” két nemzet „el van szánva
arra, hogy egymás oldalán és egyesült erőkkel cselekszik életterük biztosítása érdekében”. A
szerződés lényege a III. cikkelyben volt.
Amennyiben a Magas Szerződő Felek kívánságaival és reményeivel ellentétben
megtörténne, hogy egyikük háborús komplikációkba bonyolódik egy vagy több külső
hatalommal, a másik Magas Szerződő Fél szövetségesként azonnal a segítségére siet, és a
szárazföldön, a tengeren és a levegőben egyaránt minden katonai erejével támogatja.
Az V. cikkely árról intézkedett, hogy háború esetén egyik nemzet sem köt külön
fegyverszünetet vagy békét.46
Amint ki fog derülni, a háború kezdetén Mussolini nem tartotta be a III. cikkelyt, a végén
pedig Olaszország az V.-et.

175
Ciano május 22-i naplójegyzete tele van a Hitlerről és furcsa környezetéről szóló színes információmorzsákkal. Frau
Goebbels arra panaszkodott, hogy a Führer egész éjjel magánál tartja a barátait, és felkiáltott: – Állandóan Hitler beszél! Mindig
ismétli önmagát, és untatja a vendégeit! – Ciano arról is hallott célzásokat, hogy „a Führer gyengéd érzelmekkel viseltetik egy
szép leány iránt. A leány húsz éves, szép nyugodt szeme van, szabályos vonásai, és csodálatos a teste. A neve Sigrid von
Lappus. Gyakori az intim együttlétük.” (The Ciano Diaries, p. 85.) Cianót, aki maga is a hölgyek nagy barátja volt, láthatóan
roppant érdekelte a dolog. Akkor még nyilván nem tudott Eva Braunról, Hitler szeretőjéről, akinek ez idő tájt ritkán engedték
meg, hogy Berlinbe jöjjön.
 HITLER FELÉGETI A HIDAKAT: 1939. MÁJUS 23.
Az Acélpaktum aláírásának másnapján, május 23-án Hitler a berlini kancellárián lévő
dolgozószobájába rendelte katonai parancsnokait, és nyersen közölte velük, hogy a
továbbiakban nem lehetséges vérontás nélküli sikereket elérniük, ezért elkerülhetetlen a háború.
Ez alkalommal nagyobb társaság jött össze, mint a hasonló jellegű, 1937. november 5-én
tartott értekezletre, ahol a Führer először fejtette ki a három fegyvernem főparancsnokainak azt
a döntését, hogy háborút fog viselni.176 Most összesen tizennégy tiszt volt jelen, köztük Göring
marsall, Raeder vezértengernagy (akit időközben léptettek elő), von Brauchitsch tábornok,
Halder tábornok, Keitel tábornok, Erhard Milch tábornok, a Luftwaffe főszemlélője, valamint
Otto Schniewind ellentengernagy, a haditengerészet vezérkari főnöke. A Führer segédtisztje,
Rudolf Schmundt alezredes is jelen volt, s a történetírás szerencséjére jegyzetelte az
elhangzottakat. Az értekezlet általa készített jegyzőkönyve a zsákmányolt német iratok között
szerepel. Hitler ez alkalommal mondott szavait valószínűleg olyan nagy titokban tartották, hogy
a jegyzőkönyvből egyetlen másolat sem készült: a birtokunkban lévő példány Schmundt
kézírásos eredetije.47
Hitlernek a háború felé vezető útját dokumentáló iratok közül ez a jegyzőkönyv az egyik
legárulkodóbb és legfontosabb darab. A maroknyi ember előtt, akiknek háborús konfliktus
esetén a fegyveres erőket kell majd irányítaniuk, Hitler itt félrehajítja saját propagandáját és
diplomáciai csalárdságát, s kimondja az igazságot arról, hogy miért kell megtámadnia
Lengyelországot, és ha szükséges, megvívnia Nagy-Britanniával és Franciaországgal is.
Félelmetes pontossággal jósolja meg a háború majdani menetét – legalábbis az első évre. Ám
minden nyíltsága ellenére az előadás (mert végig a diktátor beszélt) minden addig mutatottnál
nagyobb mérvű bizonytalanságról és zavarodott gondolkodásról árulkodik. Főleg Anglia és az
angolok ejtik zavarba: élete végéig nem fogja megérteni őket.
Ám a háború eljöveteléről és az elindításával kapcsolatos céljairól szólva világosan,
pontosan beszél: egyetlen tábornok, egyetlen tengernagy sem távozhatott úgy május 23-án a
kancelláriáról, hogy ne tudta volna pontosan, mi következik a nyár végén. Hitler azzal kezdte
előadását, hogy Németország gazdasági problémái csak úgy oldhatók meg, hogy további
Lebensraumot szereznek Európában, ez pedig „lehetetlen más országok megszállása vagy más
népek tulajdonának megtámadása nélkül”.

További sikerek már nem érhetők el vérontás nélkül...

Danzig egyáltalán nem tárgya a vitának. Arról van szó, hogy kelet felé terjesztjük ki életterünket,
élelmiszerkészleteket szerzünk, és megoldjuk a balti államok problémáját is ... Más lehetőség nincs Európában ...
Ha a sors a Nyugattal való leszámolásra kényszerít bennünket, felmérhetetlen értéket jelent a nagy keleti terület
birtoklása. Háborús időben még kevésbé támaszkodhatunk rekordtermésekre, mint békeidőben.

Emellett, teszi hozzá Hitler, a keleti nem német területek népessége munkaerőforrásként áll
majd rendelkezésre – ezzel már arra a rabszolgamunka-programra tesz korai célzást, amelyet
később be is fog vezetni. Nyilvánvaló volt, hogy ki lesz az első áldozat.
Szóba sem jöhet, hogy megkíméljük Lengyelországot, így egy döntésünk marad: Az első
lehetséges alkalommal megtámadni Lengyelországot.177
Nem várhatjuk a cseh ügy megismétlődését. Háború lesz. Feladatunk: Lengyelország
elszigetelése sikere döntő fontosságú lesz.
Tehát háború lesz. Egyedül az „elszigetelt” Lengyelország ellen? Itt már nem olyan világos a
Führer gondolkodása. Előadása zavarossá és ellentmondásossá válik. Azt mondja, saját
magának kell fenntartania a végső támadási parancs kiadásának jogát.

Nem fajulhat a dolog a Nyugattal – Angliával és Franciaországgal – szembeni egyidejű leszámolásig.

176
Lásd feljebb, 188. o.
177
Kiemelés az eredetiben.
 Ha nem biztos, hogy egy német-lengyel konfliktus nem vezet a Nyugat elleni háborúhoz, akkor a harcot
elsősorban Anglia és Franciaország ellen kell folytatni.
Ezért alapvetően: A konfliktus Lengyelországgal – ami Lengyelország megtámadásával kezdődik – csak
akkor lesz sikeres, ha a Nyugat kimarad belőle.
Ha ez nem lehetséges, akkor jobb a Nyugatra támadni, és egyidejűleg végezni Lengyelországgal.

Ilyen gyors egymásutánban elhangzó ellentmondások hallatán a tábornokok arca bizonyára

megrándult, sőt talán még a monoklijukat is meglazították, bár a Schmundt-jegyzőkönyvben
erről nem esik szó – de arról sem, hogy a válogatott hallgatóság egyetlen tagja is kérdést
merészelt volna feltenni a hallottak tisztázása céljából.
Ezek után Hitler Oroszországra tért át. „Nincs kizárva, hogy Oroszország érdektelennek
nyilvánítja magát Lengyelország elpusztításában” – mondta. Másrészt, ha a Szovjetunió Nagy-
Britannia és Franciaország szövetségesévé válik, ez „arra indítana, hogy néhány pusztító
csapással rátámadjak Angliára és Franciaországra”. Ez II. Vilmos császár 1914-ben elkövetett
hibájának a megismétlését jelentené; noha előadásában Hitler a világháború több tanulságát is
levonta, e tanulságról megfeledkezett. Gondolata most Nagy-Britannia felé fordult.
A Führer kétli az Angliával való békés rendezés lehetőségét. Szükséges felkészülni a
leszámolásra. Fejlődésünkben Anglia olyan hegemónia kialakulását látja, amely meggyengítené
Angliát. Anglia ennélfogva ellenségünk, és az Angliával szembeni konfliktus élet-halál kérdése.
Milyen lesz ez a konfliktus?178

Anglia nem tudja néhány erőteljes csapással elintézni Németországot, és legyűrni bennünket. Anglia számára
döntő fontosságú, hogy a háborút a lehető legközelebb vigye a Ruhrhoz. Nem fogják kímélni a francia vért.
(Nyugati Fal!) Létünk időtartama a Ruhr birtoklásától függ.

Miután elhatározta, hogy utánozni fogja a császár egyik tévedését, azt, hogy megtámadja
Angliát és Franciaországot, ha azok szövetségre lépnek az oroszokkal, Hitler most bejelentette,
hogy egy másik, Németország számára annak idején katasztrofális következményekkel járó
ügyben is a császár nyomdokába lép.

Szükséges a holland és belga légibázisok katonai megszállása. A semlegességi nyilatkozatok figyelmen kívül
hagyhatók. Ha Anglia be akar avatkozni a lengyel háborúba, villámtámadást kell intéznünk Hollandia ellen. Arra
kell törekednünk, hogy holland területen egészen a Zuyder Zeeig terjedően új védelmi vonalat létesítsünk. Az
Anglia és Franciaország elleni háború életre-halálra vívott háború lesz.
Veszélyes az az elgondolás, hogy olcsón megúszhatjuk: erre nincs lehetőség. Fel kell égetnünk a hidakat
magunk mögött, és most már nem arról lesz szó, hogy mi helyes, és mi helytelen, hanem nyolcvanmillió ember
létéről vagy nemlétéről.

Bár épp az imént jelentette be, hogy Németország „az első adandó alkalommal” meg fogja
támadni Lengyelországot, és bár hallgatósága tudta, hogy Németország szinte teljes katonai
erejét erre a célra koncentrálják, Hitler továbbra sem tudta elszakítani a gondolatait Nagy-
Britanniától.
„Anglia a Németország elleni erők motorja” – hangsúlyozta, majd nekilátott, hogy
összegezze az ország erős és gyenge vonásait.

A brit ember büszke, bátor, kemény, makacs, és tehetséges szervező. Tudja, hogyan használjon ki minden új
fejleményt. Megvan benne az északi faj kalandszeretete és bátorsága ...
Anglia önmagában világhatalom. Háromszáz éve állandó. Szövetségekkel növelt. Ε hatalom nem valami
konkrét dolog, hanem pszichológiai erőnek is tekintendő, amely az egész világot átfogja.
Adjuk mindehhez a felmérhetetlen gazdagságot és a vele járó fizetőképességet.
Geopolitikai biztonság, erős tengeri hatalom és bátor légierő általi védelem.

178
Kiemelés az eredetiben.
 Ám Hitler emlékeztette hallgatóit, hogy Nagy-Britanniának gyengeségei is vannak. Neki is
látott, hogy felsorolja őket.

Ha az utolsó háborúban kettővel több csatahajónk és kettővel több cirkálónk lett volna, továbbá ha reggel
kezdtük volna a jütlandi csatát, akkor legyőztük volna a brit flottát, és térdre kényszerítettük volna Angliát. 179 Ez
a világháború végét jelentette volna. A régi időkben ... Anglia meghódításához szükséges volt, hogy meg is
szállják. Anglia meg tudta termelni saját élelmiszerkészleteit. Ma már nem képes rá.
Anglia kénytelen lesz kapitulálni abban a pillanatban, amint elvágjuk utánpótlási vonalait. Az élelmiszer- és
üzemanyagimport a haditengerészeti védelemtől függ.
A Luftwaffe támadásai önmagukban nem tudják kikényszeríteni Anglia kapitulációját. Ám ha a flottáját
megsemmisítjük, azonnali kapituláció lesz az eredmény. Kétségtelen, hogy a meglepetésszerű támadás gyors
döntéshez vezethet.

Meglepetésszerű támadás? Mivel? Raeder tengernagy bizonyára azt hitte, hogy a Führer
halandzsázik. Az 1938 végén életbeléptetett ún. Z-terv értelmében a német haditengerészeti erő
csak valamikor 1945-ben kezdené megközelíteni a britekét. Most, 1939 tavaszán Németország
nem rendelkezett a brit flotta akár csak meglepetésszerű támadással történő elsüllyesztéséhez is
szükséges nagy hajókkal.
De talán más eszközökkel is térdre lehetne kényszeríteni Nagy-Britanniát. Hitler most
visszaszállt a földre, és felvázolt egy olyan stratégiai tervet, amelyet egy évvel később tényleg
elképesztő sikerrel valósított meg.
A kötelező cél: rögtön a kezdetkor pusztító vagy végül döntőnek bizonyuló csapást mérni az
ellenségre. A helyesről és helytelenről, esetleg szerződésekről alkotott megfontolások nem
jönnek szóba. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha Lengyelország miatt nem „csúszunk bele” az
Anglia elleni háborúba.
Az előkészületeket hosszan tartó háborúra, valamint meglepetésszerű támadásra kell
megtenni, és Angliának a kontinensen történő bárminemű intervencióját szét kell zúzni.
A flotta és a Luftwaffe számára fontos pozíciókat a hadseregnek kell elfoglalnia. Ha sikerül
elfoglalnunk és biztosítanunk Hollandiát és Belgiumot, valamint legyőznünk Franciaországot,
azzal megteremtettük az Anglia elleni sikeres háború alapját.
A Luftwaffe ekkor Nyugat-Franciaországból szoros blokád alá vonhatja Angliát, a flotta
pedig tengeralattjárókkal gondoskodhat a kiterjedtebb blokádról.
Pontosan ez fog történni egy bő év múlva. Kivitelezésre kerül majd egy másik stratégiai terv
is, amit a Führer hangsúlyosan említett május 23-án. Ha az elmúlt háború elején a német
hadsereg Párizs helyett a La Manche csatorna kikötőinek irányába hajtott volna végre egy
kanyarodó hadmozdulatot, mondta Hitler, akkor más vége lett volna az egésznek. Lehet, hogy
úgy lett volna. Ő mindenesetre 1940-ben majd ki fogja próbálni.
– Egyfolytában Anglia térdre kényszerítése lesz a cél – fejezte be Hitler, aki pillanatnyilag
egészen megfeledkezett Lengyelországról.
És egy utolsó szempont:
A siker döntő előfeltétele a titkosság. Céljainkat Olaszország és Japán elől is titokban kell
tartanunk.
Hitler teljes bizalmát még saját hadseregének a vezérkara sem élvezte, amelynek főnöke,
Halder tábornok ott figyelt a többi hallgatóval együtt. – Tervtanulmányainkat nem bízhatjuk a
vezérkarra – mondta a Führer. – Ott nem biztosíthatnánk a titkosságukat. – Elrendelte, hogy az
OKW-n belül állítsanak fel egy kis létszámú tervezési törzset a katonai tervek kidolgozására.
1939. május 23-án tehát Hitler, ahogyan maga fogalmazta, felégette a hidakat maga mögött.
Háború lesz. Németországnak Lebensraumra. van szüksége Keleten. Ennek megszerzése
érdekében az első adandó alkalommal meg fogja támadni Lengyelországot. Danzignak semmi
köze a dologhoz; csupán ürügyül szolgál. Nagy-Britannia útban van: ő a Németország elleni

179
Hitlernek nyilvánvalóan téves ismeretei voltak a jütlandi csatáról.
erők motorja. Nagyon helyes, akkor hát ő is sorra kerül, és Franciaország is. Életre-halálra szóló
küzdelem lesz.
1937. november 5-én, amikor a Führer először vázolta fel agressziós terveit a katonai
vezetők számára, von Blomberg tábornagy és von Fritsch tábornok tiltakozott – legalábbis azon
az alapon, hogy Németország túl gyenge egy európai kiterjedésű háború megvívásához. 180 A
következő nyár folyamán Beck tábornok ugyanezen okból lemondott a hadsereg vezérkari
főnökének posztjáról. 1939. május 23-án azonban, legalábbis a jegyzőkönyv szerint, egyetlen
tábornok vagy tengernagy sem emelte fel a hangját, hogy megkérdőjelezze a Hitler által kijelölt
kurzus helyes voltát.
Az ő értelmezésük szerint nem az volt a dolguk, hogy kérdéseket tegyenek fel, hanem az,
hogy vakon engedelmeskedjenek. Számottevő tehetségüket már addig is munkára fogták az
agressziós katonai tervek kidolgozására. Május 7-én Günther Blumentritt vezérezredes, a
hadsereg vezérkarának a tagja, aki von Rundstedt és von Manstein tábornokkal együtt egy kis
„munkatörzset” alakított, benyújtotta a „Fall Weiss” helyzetelemzését. Ez voltaképpen
Lengyelország meghódításának a terve volt, képzeletdús és bátor terv, amit igen kevés
változtatással hajtanak majd végre.48
Raeder tengernagy egy május 16-án aláírt, szigorúan titkos direktívában a Fall Weiss
haditengerészeti terveit adta meg.49 Mivel Lengyelország csupán néhány mérföldnyi
tengerparttal rendelkezett Danzigtól nyugatra a Balti-tengeren, és a hadiflottája is kicsiny volt, a
németek nem számoltak nehézségekkel e területen. A tengernagyot jóval inkább Nagy-Britannia
és Franciaország aggasztotta. A Balti-tenger bejáratát tengeralattjárókkal fogják védeni, a két
zsebcsatahajó és a két csatahajó pedig a „maradék” tengeralattjárókkal együtt „az Atlanti-
óceánon folyó háborúra” készül fel. A Führer instrukcióinak megfelelően a flottát szeptember l-
ig kellett felkészíteni arra, hogy elvégezze a „Weissben” rá eső feladatokat, de Raeder sürgette a
parancsnokokat: siessenek a felkészüléssel, mert „a legutóbbi politikai fejlemények
következtében” az akció esetleg korábban kezdődik majd.50
1939 május végének közeledtével teljes gőzzel folytak már a nyár végi hadba vonulásra a
német előkészületek. A nagy fegyvergyárakban serényen folyt a munka, készültek az ágyúk,
tankok, repülőgépek és hadihajók. A hadsereg, a haditengerészet és a légierő tehetséges
vezérkari tisztjei elérkeztek a tervezés végső szakaszához. Az egységek létszámát „nyári
kiképzésre” behívott új emberekkel duzzasztották fel. Hitler elégedett lehetett az addig elért
eredményekkel.
A katonai vezetőknek tartott Hitler-előadás másnapján, május 24-én Georg Thomas
tábornok, az OKW gazdasági és fegyverkezési főosztályának vezetője, a külügyminisztérium
személyzetének tartott zártkörű előadás keretében foglalta össze ezeket az eredményeket.
Emlékeztette hallgatóit, hogy amíg a császári hadseregnek 1898 és 1914 között tizenhat évébe
került, hogy erejét negyvenháromról ötven hadosztályra növelje, a Harmadik Birodalom
hadserege alig négy év alatt nőtt hét hadosztálynyiról ötvenegyre. Ezek között szerepelt öt
nehézpáncélos és négy könnyűpáncélos hadosztály is, egy olyan „modern lovasság”,
amilyennel egyetlen más nemzet sem rendelkezett. A haditengerészet gyakorlatilag a semmiből
indulva kiépített egy két 26 000 tonnás181 csatahajóból, két nehézcirkálóból, tizenhét
rombolóból és negyvenhét tengeralattjáróból álló flottát. Vízre bocsátottak már két 35 000
tonnás csatahajót, egy repülőgép-anyahajót, négy nehézcirkálót, öt rombolót és hét
tengeralattjárót, s még nagy számú további hajó vízrebocsátását is tervezik. A Luftwaffe szintén
a teljes semmiből vált huszonegy repülőszázadból álló 260 000 fős erővé. A fegyverkezési ipar
180
Lásd feljebb, 190. o.
181
A német csatahajók tonnaűrtartalmának megadásakor Thomas tábornok még a külügyminisztériumnak is hazudott. Egy több
mint egy évvel korábban, 1938. február 18-án datált érdekes német haditengerészeti dokumentum 51 megjegyzi, hogy az angol-
német flottaegyezmény alapján történő információközlés során hamis adatokat adtak meg a brit kormány számára a csatahajók
tonnaűrtartalmáról. Eszerint a 26 000 tonnás hajók tényleges tonnaűrtartalma 31 000 tonna volt, a 35 000 tonnás csatahajóké
pedig 41 700 tonna. Az eset a náci ármány különös példája.
máris többet termel, mondta Thomas tábornok, mint az utolsó háború csúcsidőszakában, s
teljesítménye a legtöbb területen messze túlszárnyalja bármely más országét. Sőt, jelentette ki a
tábornok, a teljes német újrafegy-verkezés „valószínűleg egyedülálló az egész világon”.
Akármilyen félelmetessé kezdett válni 1939 nyarára a német katonai erő, a Hitler által kora
őszre tervezett háború sikere attól függött, hogy miféle háborúról lesz szó. Németország még
mindig nem volt – és valószínűleg soha nem is lesz – elég erős ahhoz, hogy Lengyelország
mellett Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország ellen is kiálljon. A végzetes nyár
beköszöntekor minden attól függött, hogy a Führer mennyire lesz képes a háború korlátozására,
mindenek felett arra, hogy megakadályozza Oroszország belépését abba a katonai szövetségbe,
amelyet közvetlenül a bukása előtt még Litvinov javasolt, s amelyről Chamberlain, bár először
mintha visszautasította volna, május végére már ismét eltöprengett.

OROSZORSZÁG KÖZBESZÓL: II.

A londoni alsóházban május 19-én elhangzott vitában a brit miniszterelnök ismét hűvös, sőt
Churchill szerint kevély álláspontra helyezkedett az orosz javaslattal kapcsolatban. Kissé
rosszkedvűen fejtette ki a Háznak, hogy „a két kormány között létezik egyfajta fátyol, egyfajta
fal, amin rendkívül nehéz áthatolni”. Churchill viszont Lloyd George támogatásával azzal
érvelt, hogy Moszkva „tisztességes ajánlatot tett, egyszerűbbet, közvetlenebbet, hatásosabbat”,
mint Chamberlain saját javaslatai. Könyörgött Őfelsége kormányának, hogy „véssenek a
fejükbe néhány brutális igazságot. Hatékony keleti front nélkül nem létezhet kielégítő védelem
nyugaton, és Oroszország nélkül nem létezhet hatásos keleti front.”
A minden oldalról záporozó kritika előtt meghajolva Chamberlain május 27-én végül
utasította a moszkvai brit nagykövetet, hogy kezdjen tárgyalásokat egy kölcsönös
segítségnyújtási szerződésről, egy katonai megállapodásról és a Hitler által fenyegetett országok
számára nyújtandó garanciákról.182 Von Dirksen londoni német nagykövet közölte a berlini
külügyminisztériummal, hogy a brit kormány „erősen vonakodva” tette meg e lépését. Dirksen
azt is elárulta, ami valószínűleg Chamberlain lépésének fő oka volt. Azt jelentette sürgősen
Berlinnek, hogy a brit külügyminisztérium megneszelte a „moszkvai német tapogatózást”, és
„fél, hogy Németországnak sikerül biztosítania Szovjet-Oroszország semlegességét, sőt még
arra is rávennie, hogy jóindulatú semlegességet tanúsítson. Ez a bekerítési akció teljes
összeomlását jelentené.”53
Május utolsó napján Molotov a Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésén elmondta külügyi
népbiztosként tartott első beszédét. Megfeddte habozásukért a nyugati demokráciákat, s
kijelentette, hogy amennyiben komolyan csatlakozni kívánnak a Szovjetunióhoz az agresszió
megállításában, úgy a lényegre kell már térniük, és megegyezniük Moszkvával három fő
pontban:
1. Tisztán védelmi jellegű háromoldalú kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötnek.
2. Garanciát nyújtanak Közép- és Kelet-Európa összes államának, köztük a Szovjetunióval
határos összes európai államnak.
3. Konkrét egyezményt kötnek az egymásnak és az agresszióval fenyegetett kis államoknak
nyújtandó azonnali és tényleges segítség formájáról és mértékéről.
Molotov azt is kijelentette, hogy a Nyugattal folytatott tárgyalások nem jelentik azt, hogy
Oroszország lemond a Németországgal és Olaszországgal ápolt „gyakorlati jellegű üzleti
kapcsolatokról”. Sőt, mint mondta, „nincs kizárva”, hogy újra felveszik Németországgal a
kereskedelmi tárgyalások fonalát. A beszédről Berlinbe küldött jelentésében von der
Schulenburg nagykövet rámutatott, hogy Molotov azt jelezte: Oroszország még mindig hajlandó
egyezményt kötni Nagy-Britanniával és Franciaországgal, „azzal a feltétellel, hogy minden
követelését elfogadják”, ám a beszédből immár nyilvánvaló, hogy hosszú időbe fog telni, míg
182
Május 27-én a brit nagykövet és a francia ügyvivő együttesen adta át Moszkvában Molotovnak a javasolt szerződés angol-
francia szövegtervét. A nyugati diplomaták meglepetésére Molotov igen hűvösen fogadta az iratot.52
bármilyen valódi megegyezésre jutnak. Arra is rámutatott, hogy Molotov a beszédben
„elkerülte a Németország elleni kirohanásokat, és készséget mutatott a Berlinben és
Moszkvában megkezdett tárgyalások folytatására”.54
Berlinben Hitler ekkor hirtelen szintén készségessé vált.
Május utolsó tíz napjában Hitler és tanácsadói hosszan tanakodtak azon a nehéz kérdésen,
hogy az angolorosz tárgyalások megtorpedózása érdekében kezdeményezzenek-e Moszkva
irányában. Berlinben úgy érezték, hogy a von der Schulenburg nagykövettel május 20-án
folytatott megbeszélése során183 Molotov hideg vízzel öntötte le a német közeledést, másnap,
május 21-én pedig Weizsäcker azt táviratozta a nagykövetnek, hogy a külügyi népbiztos által
elmondottakra tekintettel „most nyugton kell ülnünk, és várnunk, hátha az oroszok nyíltabban
kezdenek beszélni”.55
Hitler azonban azután, hogy szeptember l-re kitűzte a Lengyelország elleni támadást, nem
engedhette meg magának, hogy nyugton üljön. Május 25-én, vagy a körül, Weizsäckert és
Friedrich Gaust, a német külügyminisztérium jogi osztályának vezetőjét Ribbentrop
sonnenbergi nyaralójába rendelték, ahol Gausnak a nürnbergi perhez benyújtott írásos
vallomása184 szerint megtudták, hogy a Führer „elviselhetőbb kapcsolatokat akar kialakítani
Németország és a Szovjetunió között”. Ribbentrop roppant részletes utasításvázlatot készített
Schulenburg részére a Molotovval szemben követendő új vonalról. A nagykövetnek a lehető
leghamarabbi időpontra kellett kihallgatást kérnie a népbiztostól. Ez az utasításvázlat is ott van
a zsákmányolt német külügyminisztériumi iratok között.56
A papírt egy rajta szereplő jelzés szerint május 26-án mutatták meg Hitlernek. Az árulkodó
dokumentum tanúsága szerint a német külügyminisztérium ekkorra már meg volt győződve
arról, hogy hacsak Németország nem avatkozik be döntő mértékben, az angol-orosz tárgyalások
sikerrel fognak járni. Ribbentrop ezért azt javasolta, hogy Schulenburg a következőket mondja
Molotovnak:
A külügyekben semmiféle valódi érdekellentét nem létezik Németország és Szovjet-
Oroszország között... Eljött az idő arra, hogy pacifikáljuk és normalizáljuk a német-szovjet-
orosz külkapcsolatokat... Az olasz-német szövetség nem a Szovjetunió ellen irányul. Kizárólag
az angol-francia kombináció ellen irányul...
Ha kívánságaink ellenére ellenségeskedésekre kerülne sor Lengyelországgal szemben,
szilárd meggyőződésünk, hogy még ennek sem kell semmi módon érdekütközéshez vezetnie
Szovjet-Oroszországgal. Akár annak a kimondásáig is elmehetünk, hogy amikor (bármilyen
úton is) rendezzük a német-lengyel kérdést, a lehető legmesszebbmenőkig figyelembe fogjuk
venni az orosz érdekeket.
Ezek után a követnek rá kellett mutatnia arra, milyen veszéllyel járna Oroszországra a Nagy-
Britanniával való szövetség.

Nem tudjuk belátni, hogy valójában mi vihetne rá a Szovjetuniót a bekerítés brit politikájában való aktív
szerepvállalására ... Ez azt jelentené, hogy Oroszország egyoldalú kockázatot vállal bármilyen valóban értékes
brit quid pro quo nélkül ... Nagy-Britannia semmiképpen nincs olyan helyzetben, hogy valóban értékes quid pro
quo-t kínálhasson Oroszország számára, bárhogyan is szövegeznék meg az egyezményeket. Európában minden
segítségnyújtást lehetetlenné tesz a Nyugati Fal ... Ennélfogva meggyőződésünk, hogy Nagy-Britannia ismét hű
marad hagyományos politikájához, ahhoz, hogy más hatalmakkal kapartatja ki magának a gesztenyét.

Schulenburgnak azt is hangsúlyoznia kellett, hogy Németország „semmiféle agresszív

szándékot nem táplál Oroszország ellen”. Végül arra is utasították, mondja meg Molotovnak,
hogy Németország készen áll nemcsak a gazdasági kérdések, hanem „a normális politikai
183
Lásd feljebb, 295. o.
184
Ezt az írásos vallomást a bíróság nem fogadta el bizonyítékként, és nem is publikálták a nürnbergi per bizonyítékai között
sem a Nazi Conspiracy and Aggression, sem a Trial of the Major War Criminals köteteiben. Ez azonban semmit sem von le a
vallomás autentikus voltából. Az e periódusban folytatott náci-szovjet koUaborációval foglalkozó összes anyagot roppant
óvatosan kezelte a bíróság, amelynek a négy bírája közül az egyik orosz volt.
viszony helyreállításának” a megbeszélésére is.
Hitler úgy találta, hogy ez az utasításvázlat túl messzire megy, és elrendelte, hogy ne küldjék
el. Gaus szerint a Führerre hatással volt Chamberlain két nappal azelőtt, május 24-én tett
optimista nyilatkozata: a miniszterelnök azt mondta az alsóházban, hogy az új brit javaslatok
eredményeként „korai időpontban” érhető el a teljes körű megállapodás Oroszországgal. Hitler
félt a visszautasítástól. Nem adta fel a Moszkvával való rapprochement gondolatát, de úgy
döntött, hogy egyelőre jobb lesz óvatosabb megközelítést alkalmaznia.
A zsákmányolt német külügyminisztériumi iratok megfelelően dokumentálják a Führer
fejében május utolsó hetében ide-oda folyó lavírozást. Huszonötödike körül – a pontos dátumot
nem ismerjük – hirtelen kiállt amellett, hogy szorgalmazzák a tárgyalásokat a Szovjetunióval az
angol–orosz tárgyalások megtorpedózása érdekében. Schulenburgnak ezért azonnal találkoznia
kellett Molotovval. Ribbentrop utasításait azonban, amelyeket Hitlernek huszonhatodikán
mutattak meg, soha nem küldték el a nagykövetnek: a Führer töröltette őket. Aznap este
Weizsäcker azt táviratozta Schulenburgnak, hogy „tanúsítson teljesen tartózkodó magatartást –
személyesen semmit ne tegyen az újabb utasítások érkezéséig”.57
Ez a távirat, valamint egy levél, amelyet az államtitkár május 27-én írt a moszkvai
nagykövetnek, de csak május 30-án adta fel, miután egy fontos utóiratot tett a végére, sokat
megmagyaráz a hosszadalmas berlini habozás okairól.58 Huszonhetedikén Weizsäcker azt írta
Schulenburgnak, hogy a berlini vélekedés szerint „nem volna könnyű megakadályozni” az
angol–szovjet egyezmény megkötését, s Németország habozik határozottan beavatkozni az
egyezmény ellen, mivel fél, hogy „kitörő tatár hahotát” váltana ki vele Moszkvában. Az
államtitkár azt is elárulta, hogy Japán és Olaszország egyaránt hűvösen fogadta Németország
tervezett moszkvai lépésének a hírét, s a szövetségesek tartózkodása hozzájárult ahhoz a berlini
döntéshez, hogy üljenek nyugodtan. „így hát most várni akarunk, hogy kiderüljön, milyen
mélyen kötelezi el magát kölcsönösen Moszkva és London–Párizs” – fejezte be az államtitkár.
Valamilyen okból Weizsäcker nem adta rögtön postára a levelet; talán érezte, hogy Hitler
még nem döntött véglegesen. Amikor végül feladta a levelet, utóiratot fűzött hozzá:

U. i. Fenti soraimhoz hozzá kell tennem, hogy a Führer jóváhagyásával most mégiscsak közelednünk kell az
oroszokhoz, bár erősen módosított formában, s annak a megbeszélésnek a során, amelyet ma kell tartanom az
orosz ügyvivővel.

Ez a tárgyalás Georgij Asztahovval nem jutott túl messzire, mégis új kezdetet jelentett a
németek számára. Weizsäcker azzal az ürüggyel hívta be a szovjet ügyvivőt, hogy beszéljék
meg a prágai szovjet kereskedelmi kirendeltség jövőjét, amit az oroszok továbbra is fenn
akartak tartani. A két diplomata e téma körül járva puhatolózott, hogy megtudja, mi van egymás
fejében. Weizsäcker közölte: egyetért Molotovval abban, hogy a politikai és a gazdasági
kérdések nem választhatók szét teljesen, és kifejezte érdekeltségét „a Szovjet-Oroszország és
Németország közötti kapcsolatok normalizálásában”. Asztahov kijelentette, hogy Molotovnak
„nem áll szándékában eltorlaszolni az utat a további orosz–német megbeszélések előtt”.
Noha mindketten óvatosak voltak, a német fél úgy érezte, bátorítják. Aznap, május 30-án
este Weizsäcker „Nagyon Sürgős!” táviratot59 küldött Schulenburgnak Moszkvába:

Az eddig tervezett taktikával ellentétben most végre elhatároztuk, hogy bizonyos fokú érintkezésbe lépünk a
Szovjetunióval. 185

185
A témában az USA külügyminisztériuma által 1949-ben a témába vágó német külügyminisztériumi dokumentumokból
összeállított Nazi-Soviet Relations című kötetben a távirat angol fordítása sokkal erősebben szólt. A kulcsmondatot így adták
meg: „Most elhatároztuk, hogy határozott tárgyalásokat kezdünk a Szovjetunióval.” Ez számos történészt, köztük Churchillt is
arra a következtetésre indított, hogy ez a május 30-i távirat jelzi a döntő fordulópontot Hitlernek a Moszkvával kötendő
megállapodás érdekében kifejtett erőfeszítéseiben. Ε fordulópont azonban később következett be. Amint Weizsäcker a
Schulenburghoz intézett levelének május 30-i utóiratában rámutatott, a Hitler által jóváhagyott német közeledésnek „erősen
módosítottnak” kellett lennie.
 Lehetséges, hogy egy Mussolini által május 30-án Hitlerhez intézett hosszú és titkos
memorandum erősítette meg Hitler elhatározását, hogy a Szovjetunió felé fordul, ha mégoly
óvatosan is. A nyár beköszöntével megnőttek a Duce kétségei egy korai konfliktus tanácsos
voltát illetően. Amint Hitlernek írta, meg van győződve arról, hogy „a plutokrata, önmagukat
kereső konzervatív nemzetek” és a tengelyhatalmak „között elkerülhetetlen a háború”. De
„Olaszországnak szüksége van egy felkészülési időszakra, amely 1942 végéig tarthat... Csak
1943-tól kezdődően lesznek a háborús erőfeszítésnek a legjobb kilátásai a sikerre.” Miután
felsorolt számos okot arra, hogy Olaszországnak miért van „szüksége egy békeidőszakra”, a
Duce ezzel fejezte be: „Mindezen okokból Olaszország nem kívánja siettetni az európai
háborút, noha meggyőződése, hogy e háború elkerülhetetlen.”60
Hitler, aki nem avatta bizalmába jó barátját és szövetségesét a Lengyelország elleni támadás
szeptember l-re kitűzött időpontjáról, azt válaszolta, hogy „a legnagyobb érdeklődéssel” olvasta
a titkos memorandumot, s javasolta, hogy a két vezető egy jövőbeni időpontban találkozzon és
tárgyaljon. Addig is a Führer elhatározta, hogy kideríti, tud-e valamilyen repedést előidézni a
Kreml falában. Egész júniusban folytak Moszkvában a német nagykövetség és Anasztáz
Mikojan orosz külkereskedelmi népbiztos között az új kereskedelmi egyezményről szóló
előzetes tárgyalások.
A szovjet kormány még mindig erősen gyanakodott Berlinre. Amint azt Schulenburg a
hónap vége felé (június 27-én) jelentette, a Kreml úgy hitte, hogy a kereskedelmi egyezményre
törekvő németek meg akarják torpedózni az oroszok tárgyalásait Nagy-Britanniával és
Franciaországgal. „Attól félnek, hogy mihelyt szert teszünk erre az előnyre, esetleg hagyni
fogjuk majd, hogy a tárgyalások kifulladjanak” – táviratozta Berlinbe.61
Június 28-án Schulenburg hosszú beszélgetést folytatott Molotovval. Berlinbe küldött „titkos
és sürgős” táviratában azt közölte, hogy tárgyalásuk „barátságos légkörben” folyt.
Mindazonáltal, amikor a német nagykövet megnyugtatólag említette a Németország és a balti
államok között a közelmúltban kötött megnemtámadási szerződéseket,186 a szovjet külügyi
népbiztos csípősen azt válaszolta, hogy „a Lengyelország által szerzett tapasztalatok alapján
kételkednie kell az ilyen szerződések permanens voltában”. A megbeszélés összefoglalásaként
Schulenburg így fejezte be jelentését:

Az a benyomásom, hogy a szovjet kormány erősen érdeklődik politikai nézeteink és a velünk tartandó
kapcsolat iránt. Noha mindabban, amit Molotov mondott, eltéveszthetetlenül nyilvánvaló az erős bizalmatlanság,
mindamellett kívánatosnak és lehetségesnek mondta a Németországgal való kapcsolatok normalizálását. 62

A nagykövet távirati utasításokat kért az általa teendő következő lépésről. Schulenburg a

Seeckt, Maltzan és Brockdoff-Rantzau nevekkel fémjelzett iskola egyik utolsó túlélője volt; ez
a társaság 1919 után a Szovjet-Oroszországgal való német rapprochement híve volt, és
Rapallóban meg is valósította elképzelését. Amint 1939-es jelentéseiből kiviláglik, Schulenburg
komolyan igyekezett helyreállítani a weimari köztársaság idején fennálló szoros kapcsolatot az
oroszokkal. Ám a régi iskolához tartozó sok más hivatásos diplomatához hasonlóan ő is kevéssé
értette meg Hitlert.
Berchtesgadeni hegyi menedékéből Hitler június 29-én hirtelen megparancsolta, hogy
állítsák le az oroszokkal folytatott tárgyalásokat.

Berchtesgaden, 1939. június 29.

... A Führer a következő döntést hozta:
Közölni kell az oroszokkal, hogy hozzáállásukból észrevettük: a további tárgyalásokat gazdasági
186
A Szovjetunió határán fekvő Lettország és Észtország brit-francia-orosz garantálásának megelőzése érdekében Németország
június 7-én sietve megnemtámadási szerződést kötött e két balti állammal. Még ez előtt, május 31-én Németország hasonló
szerződést hajszolt keresztül Dániával, ami a közelmúltban történtek tükrében úgy tűnik, megdöbbentő biztonságérzettel töltötte
el a dánokat.
tárgyalásaink alapjának a januárban rögzítettek szerinti elfogadásától teszik függővé. Mivel számunkra ez az
alap nem volt elfogadható, jelenleg nem áll érdekünkben a gazdasági tárgyalások újrakezdése Oroszországgal.
A Führer beleegyezett abba, hogy e választ néhány napos késéssel adjuk meg.63
A válasz lényegét Weizsäcker már másnap megtáviratozta a moszkvai német nagykövetségnek.
A külügyminiszter azon a véleményen van, hogy politikai téren elég hangzott már el a további instrukciókig,
s pillanatnyilag ne vegyük fel újra a tárgyalásokat.
Az orosz kormánnyal lehetséges gazdasági tárgyalások ügyében itt még nem jutottunk dűlőre. Ε téren is arra
kérjük, hogy pillanatnyilag ne tegyen semmilyen további lépést, hanem várjon az instrukciókra. 64

A titkos német dokumentumokban semmilyen utalás nincs arra, hogy miért gondolta meg
magát Hitler ilyen hirtelen. Januári és februári javaslataikhoz képest az oroszok már hajlottak a
kompromisszumra, Schnurre pedig június 15-én arra figyelmeztetett, hogy a gazdasági
tárgyalások elakadása gazdaságilag és politikailag egyaránt visszavetné a németek pozícióját.
Az angol-francia-szovjet tárgyalások nehézkes menete sem ijeszthette el Hitlert annyira,
hogy ilyen döntést hozzon. A moszkvai német nagykövetség jelentéseiből tudta, hogy
Oroszország és a nyugati hatalmak tárgyalásai zsákutcába jutottak a Lengyelországnak,
Romániának és a balti államoknak nyújtandó garanciák kérdésében. Lengyelország és Románia
örömmel fogadta a brit és francia garanciát, amely aligha segíthetett volna rajtuk a német
agresszió ellenében, hacsak nem közvetett módon, egy nyugati front megnyitásával.
Orosz garanciát viszont nem voltak hajlandók elfogadni, sőt még azt is megtagadták, hogy a
német támadással szembe igyekvő szovjet csapatokat átengedjék a területükön. Lettország,
Észtország és Finnország szintén makacsul elutasította a szovjet garanciát: amint a német
külügyminisztérium iratai később elárulták, e magatartásukat Németország a határozottságuk
meggyengülésének megakadályozására szolgáló súlyos fenyegetések formájában bátorította.
Ε holtponton Molotov június elején azt javasolta, hogy Nagy-Britannia küldje Moszkvába
külügyminiszterét, hogy ő is részt vegyen a tárgyalásokon. Az oroszok valószínűleg úgy vélték,
hogy ez nemcsak a zsákutcából való kitörést segítené, hanem azt is demonstrálná, hogy Nagy-
Britannia komolyan törekszik az Oroszországgal kötendő egyezmény elérésére. Lord Halifax
nem volt hajlandó odautazni.187 Anthony Eden, aki legalább egykori külügyminiszter volt,
felajánlotta, hogy elutazik helyette, de Chamberlain elutasította a jelentkezését. Helyette
William Strang kiküldését határozták el. Strang a külügyminisztérium tehetséges hivatásos
tisztségviselője volt, aki korábban szolgált már a moszkvai nagykövetségen, és oroszul is tudott,
ám saját hazájában és azon kívül is jórészt ismeretlen volt. Egy efféle beosztott tisztségviselő
kinevezése egy ilyen fontos delegáció élére, hogy közvetlenül ő tárgyaljon Molotovval és
Sztálinnal, az oroszok szemében, mint később elmondták, annak a jelé volt, hogy Chamberlain
még mindig nem veszi túl komolyan a Hitler megállítása érdekében megkötendő szövetség
dolgát.
Strang június 14-én érkezett Moszkvába, de bár tizennégy tárgyaláson vett részt Molotovval,
jelenléte nem gyakorolt nagy hatást az angol–szovjet megbeszélések menetére. Két héttel
érkezése után, június 29-én egy „A brit és a francia kormány nem akar az egyenlőség alapján
szerződést köti a Szovjetunióval” című Pravda-cikkben Andrej Zsdanov nyilvánosan
demonstrálta az oroszok gyanakvását és bosszúságát. Noha azt állította, hogy
„magánemberként” ír, és „nem akarja elkötelezni a szovjet kormányt”, Zsdanov nemcsak a
Politikai Bizottság tagja és a parlament külügyi bizottságának elnöke volt, de ahogy a cikkről
Berlinbe küldött jelentésében Schulenburg is hangsúlyozta, „Sztálin egyik bizalmasa [is, akinek
a] cikke kétségtelenül felülről jövő parancsra íródott”.

Úgy tűnik nekem [írta Zsdanov], hogy a brit és a francia kormány nem törekszik a Szovjetunió számára

187
A brit külügyminisztériumi iratok szerint Halifax június 8-án azt mondta Majszkijnak, hogy gondolt már arra, hogy
felajánlja a miniszterelnöknek: elmegy Moszkvába, azonban „tényleg lehetetlenség elszabadulnia”. Majszkij június 12-én,
Strang távozása után azt javasolta Halifaxnak, hogy jó ötlet volna a külügyminiszter moszkvai útja „a dolgok lecsendesedése
után”, ám Halifax ismét hangsúlyozta, hogy „pillanatnyilag” lehetetlenség távol maradnia Londontól.65
elfogadható valódi megegyezésre, hanem csak tárgyalni akar a megegyezésről annak érdekében, hogy saját
országának közvéleménye előtt bizonyítsa a Szovjetunió állítólagos hajthatatlanságát, s ezzel megkönnyítse az
agresszorokkal történő megállapodást. A következő néhány nap során el fog válni, hogy így áll-e a dolog.66

Sztálin Nagy-Britanniával és Franciaországgal szembeni bizalmatlansága és az a gyanúja,

hogy a nyugati szövetségesek végül ugyanúgy üzletet kötnek Hitlerrel, mint az előző évben
Münchenben tették, így az egész világ nyilvánossága elé került: lehetett gondolkodni rajta. Von
der Schulenburg nagykövet el is gondolkodott, s azt írta Berlinbe, hogy a cikk egyik célja
„Nagy-Britannia és Franciaország hibáztatása a tárgyalások lehetséges megszakadása miatt”.67

TERVEK A TOTÁLIS HÁBORÚRA

Adolf Hitler nem harapott rá a szovjet csalira. Ennek talán az volt az oka, hogy egész
júniusban Berchtesgadenban felügyelte a nyár végi lengyelországi invázió katonai tervezésének
befejezését.
Június 15-re a kezében volt a hadsereg Lengyelország elleni hadműveleteinek Brauchitsch
tábornok által készített szigorúan titkos terve.68 „A hadművelet célja a lengyel fegyveres erők
megsemmisítése” – deklarálta gazdáját visszhangozva a hadsereg főparancsnoka. „A politikai
vezetőség azt követeli, hogy a háború súlyos, meglepetésszerű csapásokkal kezdődjék, és gyors
sikerrel járjon. A hadsereg főparancsnokságának az a szándéka, hogy a lengyel terület
meglepetésszerű inváziójával megakadályozza a lengyel hadsereg tervszerű mozgósítását és
koncentrálását, valamint az egyik oldalról Szilézia, a másik oldalról Pomeránia és Kelet-
Poroszország felől indított koncentrált támadással megsemmisítse a lengyel hadsereg tömegét,
amely várhatóan a Visztula-Narev vonaltól nyugatra fog elhelyezkedni.”
Tervének végrehajtására Brauchitsch két hadseregcsoportot állított fel: a 8., 10. és 14.
Hadseregből álló Dél Hadseregcsoportot, valamint a 3. és 4. Hadseregből álló Észak
Hadseregcsoportot. A von Runstedt tábornok vezetése alatt álló Dél Hadseregcsoportnak
Szilézia felől kellett támadnia „Varsó általános irányába, szétszórni az ellenálló lengyel erőket,
és a lehető legkorábban, a lehető legnagyobb erőkkel elfoglalni a Visztulát Varsó mindkét
oldalán azzal a céllal, hogy az Észak Hadseregcsoporttal együttműködésben megsemmisítsék a
Nyugat-Lengyelországban még kitartó lengyel erőket”. Az Észak Hadseregcsoport első feladata
az volt, hogy a korridoron keresztülhatolva „kapcsolatot létesítsen a Birodalom és Kelet-
Poroszország között”. A terv vázolta az egyes hadseregek, a légierő és a haditengerészet
részletes feladatait. Danzigot, írta Brauchitsch, az ellenségeskedések első napján német területté
fogják nyilvánítani, és német vezetés alatt álló helyi erőkkel fogják biztosítani.
Egy ugyanakkor kibocsátott kiegészítő direktíva előírta, hogy a „Weiss” végrehajtására
kijelölt seregek felvonulási rendjét augusztus 20-án léptetik érvénybe. „Erre az időpontra
minden előkészületnek be kell fejeződnie” – szögezi le a direktíva.69
Egy hét múlva, június 22-én Keitel tábornok benyújtotta Hitlernek „a Fall Weiss előzetes
menetrendjét”.70 A Führer áttanulmányozta, „nagyjából” egyetértett vele, de elrendelte: „annak
érdekében, hogy ne nyugtalanítsák a népességet a tartalékosoknak a szokásosnál nagyobb
mérvű behívásával... a tudakozódó polgári szervezetekkel, munkaadókkal és
magánszemélyekkel azt kell közölni, hogy az embereket őszi hadgyakorlatra hívják be”. Hitler
azt is előírta, hogy „biztonsági okokból nem szabad végrehajtani a határkörzetben lévő
kórházaknak a hadsereg főparancsnoksága által július közepétől elkezdeni javasolt kiürítését”.
A háború, amelynek megindítását Hitler eltervezte, totális háború lesz, és nemcsak katonai
mozgósítást igényel majd, hanem a nemzet minden erőforrásának totális mozgósítását is. Ennek
az óriási erőfeszítésnek a koordinálására másnapra, június 23-ra Göring elnökletével
összehívták a Birodalmi Honvédelmi Tanács ülését. Körülbelül harmincöt magas rangú polgári
és katonai tisztségviselő vett részt az ülésen. A fegyveres erők képviseletében ott volt Keitel,
Raeder, Halder, Thomas és Milch, valamint a belügyi, a gazdasági, a pénzügyi és a közlekedési
miniszter, továbbá Himmler is. Ez volt a tanács fennállásának második ülése, ám amint Göring
kifejtette, a testületet csupán azért hívták össze, hogy meghozza a legfontosabb döntéseket.
Hallgatói közül senkiben nem hagyott kétséget afelől (s ezt az ülésről készült, a zsákmányolt
iratok között szereplő titkos jegyzőkönyv is elárulja), hogy közel van már a háború, és sok még
a teendő az ipari és mezőgazdasági munkaerővel, meg a totális mozgósítással kapcsolatos
számos egyéb dologban.71
Göring közölte a Tanáccsal, hogy Hitler körülbelül hétmillió ember sorozását határozta el. A
munkaerőellátás javítása érdekében dr. Funk gazdasági miniszter feladata az lesz, hogy
szervezze meg „a hadifoglyoknak, valamint a börtönök és a koncentrációs táborok foglyainak
adandó munkát”. Himmler közbeszólt, és elmondta, hogy „háborús időkben a koncentrációs
táborok jobban ki lesznek használva”. Göring ehhez hozzátette, hogy „a cseh protektorátusból
érkező több százezer munkást fognak felügyelet alatt Németországban dolgoztatni, különösen a
mezőgazdaságban, és katonai barakkokban szállásolják el majd őket”. Nyilvánvalóan már itt
kezdett formát ölteni a nácik rabszolgamunka-programja.
Dr. Frick belügyminiszter megígérte, hogy „munkaerő-megtakarítás lesz az államigazgatás
területén”, és felélénkítette az értekezletet, amikor elismerte, hogy a náci rezsim alatt a
bürokraták száma „hússzorosra-negyvenszeresre nőtt, ami lehetetlen állapot”. A sajnálatos
helyzet orvoslására bizottságot állítottak fel.
Ennél is borúlátóbb jelentést közölt Rudolf Gercke ezredes, aki a hadsereg vezérkarának
szállítmányozási osztályát vezette. „A szállítmányozási szférában Németország pillanatnyilag
nem áll készen a háborúra!” jelentette ki kertelés nélkül.
Az, hogy a német szállítmányozási létesítmények alkalmasak lesznek-e a felmerülő feladatok
megoldására, természetesen attól függött, hogy a háború Lengyelországra korlátozódik-e majd.
Ha nyugaton kell majd Franciaország és Nagy-Britannia ellen harcolni, akkor félő, hogy a
szállítmányozási rendszer egyszerűen nem lesz kielégítő. Júliusban kétszer is rendkívüli ülésre
hívták egybe a Honvédelmi Tanácsot „annak érdekében, hogy rendkívüli erőfeszítés árán
augusztus 25-ig bezárólag az addig beszerezhető anyag segítségével optimális készültségi
állapotba hozzák a Nyugati Falat”. A Krupp cég és az acélkartell magas beosztású
tisztségviselőit megbízták, hogy próbálják meg összeszedni valahonnan az ahhoz szükséges
fémet, hogy befejezhessék a nyugati erődítmények felfegyverzését. A németek tudták, hogy
ezeknek az erődítményeknek az áttörhetetlenségén múlik az, hogy az angol-francia seregeknek
lesz-e kedvük majd komoly támadást indítani Németország nyugati része ellen, amíg a
Wehrmacht Lengyelországban lesz lekötve.
Noha május 23-án Hitler szokatlan nyíltsággal mondta meg tábornokainak, hogy korántsem
Danzig a Lengyelországgal való nézeteltérés oka, a nyár közepén néhány hétig mégis úgy tűnt,
hogy esetleg a Szabadváros az a puskaporos hordó, ami bármelyik napon kirobbanthatja a
háborút. A németek egy ideje már fegyvereket és azok használatára a helyi véderőt kiképző
reguláris katonatiszteket csempésztek Danzigba.188 A fegyverek és a tisztek Kelet-Poroszország
felől lépték át a határt, és szorosabb szemmel tartásuk érdekében a lengyelek megnövelték
határőreik és vámtisztviselőik számát. Az immár kizárólag Berlin parancsait teljesítő danzigi
helyi hatóságok erre azzal reagáltak, hogy a lengyel hivatalos személyeket megpróbálták
megakadályozni kötelességük teljesítésében.
Ez a konfliktus érett válsággá augusztus 4-én, amikor a danzigi lengyel diplomáciai ügyvivő
értesítette a helyi hatóságokat, hogy a lengyel vámvizsgálók parancsot kaptak funkcióik
„fegyveresen” történő ellátására, s a danzigiaknak a hátráltatásukra tett minden kísérletét

188
Június 19-én a hadsereg főparancsnoksága arról értesítette a külügyminisztériumot, hogy a német hadsereg 168 tisztje
„engedélyt kapott arra, hogy tanulmányi céllal polgári ruházatban átutazzon Danzig Szabadállamon”. Júliusban Keitel tábornok
arról érdeklődött a külügyminisztériumban, hogy „politikailag tanácsos-e megmutatni a nyilvánosságnak a Danzigban levő
tizenkét könnyű és négy nehézágyút, és engedélyezni használatuk gyakorlását, vagy jobb volna-e leplezni ezen ágyúk
ottlétét”.72 A német dokumentumokban nincs nyoma annak, hogyan sikerült becsempészniük a nehéztüzérséget a lengyel
ellenőrök orra előtt.
lengyel hivatalos személyekkel szembeni „erőszakos cselekedetnek” fogják tekinteni, ez
esetben pedig a lengyel kormány „késedelem nélküli megtorlást” foganatosít a Szabadváros
ellen.
Hitler számára ez annak volt újabb jele, hogy a lengyeleket nem lehet megfélemlíteni, s ezt
támasztotta alá a varsói német nagykövet véleménye is, aki július 6-án azt táviratozta Berlinbe:
„aligha kétséges”, hogy Lengyelország harcolni fog, „ha egyértelmű sérelem esik” Danziggal
kapcsolatos jogain. Egy Ribbentrop kézírásával a papíron tett széljegyzetből tudjuk, hogy a
Führernek megmutatták a táviratot.73
Hitler dühöngött. Másnap, augusztus 7-én Berchtesgadenbe rendelte Danzig náci Gauleiterét,
Albert Forstert, s közölte vele, hogy a lengyelekkel szembeni türelmének a végső határára
érkezett. Haragos jegyzékváltás történt Berlin és Varsó között – oly erőszakos hangon írt
mindkét fél, hogy egyikük sem merte nyilvánosságra hozni. Kilencedikén a birodalmi kormány
figyelmeztette a lengyeleket, hogy a Danzignak adott ultimátumuk megismétlődése „a német–
lengyel kapcsolatok megromlását eredményezné ... amiért a német kormánynak minden
felelősséget el kell hárítania magáról”. Másnap a lengyel kormány azt a csípős választ adta,
hogy az eddigihez hasonló módon fog reagálni a Szabadváros hatóságainak minden arra
irányuló kísérletére, hogy csorbítsák a Lengyelország által Danzigban élvezett jogokat és
érdekeket, s ezt olyan eszközök és intézkedések segítségével fogja tenni, amilyeneket az ehhez
való joga alapján szükségesnek vél, továbbá agressziós lépésnek fogja minősíteni a birodalmi
kormány bármiféle beavatkozását.74
Egyetlen Hitler útjában álló kis nemzet sem beszélt soha eddig ilyen nyelven. Másnap,
augusztus 10-én a Führer csúnya hangulatban fogadta a svájci Carl Bruckhardtot, a
Népszövetség danzigi főbiztosát, aki az ottani német követeléseknek több mint félútig elébe
ment. Hitler közölte látogatójával, hogy „ha a lengyelek a legapróbb dologgal is
megpróbálkoznak, villámként fog lesújtani rájuk a rendelkezésére álló erős fegyverekkel,
amelyekről a lengyeleknek a leghalványabb fogalmuk sincs”.
Bruckhardt úr azt mondta [szól a főbiztos későbbi jelentése], hogy ez általános konfliktushoz
vezetne. Herr Hitler úgy válaszolt, hogy ha háborút kell viselnie, akkor inkább ma teszi, mint
holnap, és nem úgy fog háborút viselni, mint II. Vilmos, akinek mindig skrupulusai voltak az
összes fegyver teljes körű alkalmazásával, valamint azzal kapcsolatban, hogy kíméletlenül
harcoljon a legvégső határig.75
Ki ellen? Lengyelország ellen bizonyosan. Nagy-Britannia és Franciaország ellen szükség
esetén. Oroszország ellen is? A Szovjetunió ügyében Hitler végre döntésre szánta magát.

OROSZORSZÁG KÖZBESZÓL: III.

Az oroszok közben ismét kezdeményeztek.
Július 18-án Babarin, a berlini szovjet kereskedelmi kiküldött két munkatársa kíséretével
meglátogatta Julius Schnurret a német külügyminisztériumban, és közölte vele, hogy
Oroszország szeretné kiterjeszteni és intenzívebbé tenni gazdasági kapcsolatait Németországgal.
Hozott magával egy részletes memorandumot, amely a két ország közti árucsere nagymérvű
megnövelését előirányzó kereskedelmi egyezmény tervezetét tartalmazta, és kijelentette, hogy a
két fél között fennálló kevés nézetkülönbség tisztázása esetén felhatalmazással rendelkezik egy
kereskedelmi egyezmény berlini aláírására. A dr. Schnurre által a találkozóról készített bizalmas
emlékeztető tanúsága szerint a németek nagyon örültek. Egy ilyen szerződés, jegyezte meg
Schnurre, „nem fogja eltéveszteni a hatását, legalábbis Lengyelországra és Nagy-Britanniára”.76
Négy nap múlva, július 22-én az orosz sajtó Moszkvában bejelentette, hogy a szovjet-német
kereskedelmi tárgyalások ismét elkezdődtek Berlinben.
Ugyanezen a napon Weizsäcker meglehetősen bőbeszédű táviratban küldött néhány érdekes
új instrukciót von der Schulenburg nagykövetnek Moszkvába. A kereskedelmi tárgyalásokról
szólva arról értesítette a nagykövetet, hogy „megkülönböztetetten előzékeny modorban fogunk
tevékenykedni, mivel részünkről általános okokból kívánatos a sikeres befejezés, mégpedig a
lehető legkorábban. Ami az oroszokkal folytatott párbeszédeink tisztán politikai vonását illeti,
lejártnak tekintjük az Ön számára táviratilag [június 30-án] 189 előírt várakozási periódust.
Ennélfogva Önt felhatalmazzuk, hogy vegye fel újra az ottani szálakat, anélkül, hogy bármilyen
módon sürgetné a dolgot.”77
A szálakat négy nap múlva, július 26-án vették fel újra, de Berlinben. Ribbentrop utasította
dr. Schnurret, hogy vigye el vacsorázni Asztahov szovjet ügyvivőt és Babarint egy elegáns
berlini étterembe, és szondázza meg őket. A két orosznak nem volt szüksége sok szondázásra.
Az összejövetelről készített titkos emlékeztetőjében Schnurre közli, hogy „az oroszok
körülbelül éjjel 12 óra 30 percig maradtak”, és „igen élénk és érdeklődő módon” beszéltek „a
számunkra érdekes politikai és gazdasági problémákról”.
Babarin lelkes támogatásával Asztahov kijelentette, hogy a szovjet-német politikai
rapprochement megfelel a két ország létfontosságú érdekeinek. Moszkvában, mondta, soha nem
értették, miért olyan ellenséges a náci Németország a Szovjetunióval szemben. A német
diplomata válaszul kifejtette, hogy „a német keleti politika most egészen más irányt vett”.
A mi részünkről szóba sem jöhet a Szovjetunió elleni fenyegetés. Céljaink egészen más
irányba mutatnak... A német politika Nagy-Britannia ellen irányul... El tudnék képzelni egy
kölcsönös érdekeken alapuló, messzeható rendezést a létfontosságú orosz problémák megfelelő
figyelembe vételével.
Ez a lehetőség azonban elzáródna abban a pillanatban, amint a Szovjetunió felsorakozik
Nagy-Britannia mellé Németország ellen. Az idő most alkalmas a Németország és a
Szovjetunió közötti megegyezésre, de egy Londonnal való paktum megkötése után már nem
lenne az.
Mit kínálhat Nagy-Britannia Oroszországnak? A legjobb esetben egy európai méretű
háborúban való részvételt, és ellenséges viszonyt Németországgal. Mit ajánlhatunk mi ezzel
szemben? Semlegességet, kimaradást egy esetleges európai konfliktusból, valamint ha Moszkva
úgy kívánja, a kölcsönös érdekeken alapuló német–orosz megegyezést, amely a korábbi
időkhöz hasonlóan most is mindkét ország előnyére szolgálna ... Véleményem szerint az egész
vonalon a Balti-tengertől a Fekete-tengering és a Távol-Keletig sehol nem léteznek
ellentmondásos problémák [Németország és Oroszország között]. Továbbá az életmódjukban
megmutatkozó minden különbség ellenére létezik egy közös vonás Németország, Olaszország
és a Szovjetunió ideológiájában: a nyugati kapitalista demokráciákkal való szembenállás.78
Így tehát július 26-án egy kis berlini étteremben, a jó étel és a jó bor mellett ülő
másodvonalbeli diplomaták közreműködésével Németország megtette első komoly javaslatát a
Szovjet-Oroszországgal kötendő megállapodásra. A Schnurre által képviselt új vonalra maga
Ribbentrop adott utasítást. Asztahov örült. Megígérte Schnurrénak, hogy azonnal jelenti a
hallottakat Moszkvába.
A Wilhelmstrassén a németek türelmetlenül várták a szovjet fővárosból érkező reagálást.
Három nap múlva, július 29-én Weizsäcker futárral küldött titkos üzenetet Moszkvába
Schulenburgnak.
Fontos volna megtudnunk, hogy történt-e valamilyen reagálás Moszkvában az Asztahov és
Babarin előtt tett kijelentésekre. Ha lehetőséget lát a Molotovval való további párbeszéd
megszervezésére, kérjük, ugyanezen vonal mentén tudakozódjon nála. Ha ennek eredményeként
Molotov felhagy eddigi tartózkodásával, Ön egy lépéssel tovább haladhat... Ez különösen a
lengyel problémára vonatkozik. Akárhogyan alakul a lengyel probléma, készek volnánk ...
minden szovjet érdek biztosítására és a moszkvai kormánnyal történő megegyezésre. A balti
kérdésben is, ha a tárgyalások pozitív irányt vesznek, fel lehet vetni azt az ötletet, hogy úgy
módosítjuk a balti államokkal szembeni hozzáállásunkat, hogy tiszteletben tartsuk a
létfontosságú szovjet érdekeket a Balti-tenger térségében.79
189
Lásd feljebb, 303. o.
 Két nappal később, július 31-én az államtitkár a következő „titkos és sürgős” táviratot küldte
Schulenburgnak:

Hivatkozással a ma futárral Moszkvába érkező, július 29-i keltű küldeményünkre:

Szíveskedjék táviratilag jelenteni a Molotovnál kapott következő kihallgatása napját és óráját, mihelyt
időpontot kapott.
Szeretnénk, ha mihamarabbi időpontot kapna.80

Most először történt meg, hogy a Berlinből Moszkvába küldött üzenetekben megjelent a
sürgetés.
Berlinnek jó oka volt arra, hogy sürgősnek érezze a dolgot. Július 23-án Franciaország és
Nagy-Britannia végre beleegyezett abba a szovjet javaslatba, hogy azonnal kezdjenek vezérkari
szintű tárgyalásokat egy olyan katonai megállapodás megfogalmazása érdekében, amely
pontosan kijelölné, hogyan álljon fel a három nemzet Hitler hadaival szemben. Noha
Chamberlain csak július 31-én az alsóházban hozta nyilvánosságra a dolgot, a németek már
korábban megneszelték. Július 28-án von Welczek párizsi nagykövet azt táviratozta Berlinbe,
hogy „egy szokatlanul jól informált forrásból” megtudta: Franciaország és Nagy-Britannia
katonai missziót küld Moszkvába, s a francia csoport vezetője Doumenc tábornok lesz, a
Maxime Weygand tábornok alatt szolgáló egykori helyettes vezérkari főnök, akit a nagykövet
„különösen használható tisztként” jellemzett.81 A német nagykövetnek (a két nappal később
küldött kiegészítő jelentése szerint) az volt a benyomása, hogy Párizs és London azért egyezett
bele a vezérkari tárgyalásokba, mert ez volt az utolsó eszközük arra, hogy megakadályozzák a
moszkvai tárgyalások elnapolását.82
Ε benyomás megalapozott volt. A bizalmas brit külügyminisztériumi iratokból kiderül, hogy
július utolsó hetére zsákutcába jutottak a Moszkvában folyó politikai tárgyalások, nagyjából
azért, mert nem sikerült közösen meghatározni a „közvetett agresszió” fogalmát. A britek és a
franciák számára e terminus értelmezése olyan széles körű volt, hogy még akkor is
felhasználhatták volna a Finnországban és a balti államokban történő orosz intervenció
igazolására, ha nem létezett volna komoly német fenyegetés, s ebbe London nem egyezhetett
bele. (A franciák e tekintetben hajlottak az engedékenységre.)
Az oroszok még június 2-án követelték, hogy magával a kölcsönös segítségnyújtási
szerződéssel egyidejűleg lépjen érvénybe egy katonai szerződés is, amely részletesen megadná
a három ország által egymásnak nyújtandó katonai segítség „módszereit, formáját és mértékét”.
A Moszkva katonai erejéről nem nagy véleménnyel lévő nyugati hatalmak190 megpróbálták
Molotovot eltéríteni kívánságától. Csak abba voltak hajlandók beleegyezni, hogy a politikai
egyezmény aláírását követően elkezdődhetnek a vezérkari tárgyalások. Az oroszok azonban
megmakacsolták magukat. Amikor a britek kompromisszummal próbálkozva július 17-én
felajánlották, hogy azonnal megkezdik a vezérkari megbeszéléseket, ha a Szovjetunió enged
abból a követeléséből, hogy egyszerre írják alá a politikai és a katonai egyezményt, valamint –
ha lúd, legyen kövér – elfogadja a „közvetett agresszió” brit definícióját, Molotov ezt
visszakézből elutasította. Hacsak a franciák és a britek nem egyeznek bele a politikai és a
katonai szerződés egy csomagban történő megkötésébe, mondta, nincs értelme folytatni a
tárgyalásokat. A tárgyalások berekesztésével való orosz fenyegetőzés nagy megrökönyödést
váltott ki Párizsban, ahol a jelek szerint Londonnál jóval inkább tudatában voltak a szovjet-náci

190
Ugyanúgy, mint később a németek, a brit főparancsnokság is jócskán alábecsülte a Vörös Hadsereg potenciális erejét. Ez
talán nagy mértékben a moszkvai brit katonai attasék jelentéseinek volt köszönhető. Március 6-án például Firebrace ezredes,
katonai attasé és Hallawell repülő alezredes, légügyi attasé hosszú jelentéseket nyújtottak be Londonnak arról, hogy bár a Vörös
Hadsereg és a szovjet légierő számottevő védelmi potenciállal rendelkezik, képtelen volna komoly offenzívát indítani.
Hallawell úgy vélte, hogy a légierőt „a hadsereghez hasonlóan legalább annyira megbénítaná az alapvető szolgáltatások
összeomlása, mint maga az ellenség akciói”. Firebrand úgy találta, hogy a magas rangú tisztek közötti tisztogatás súlyosan
meggyengítette a Vörös Hadsereget. Arra azonban figyelmeztette Londont, hogy „a Vörös Hadsereg elkerülhetetlennek tartja a
háborút, amire kétségtelenül erélyesen készítik fel”.83
flört menetének; így jórészt a franciák nyomásának volt köszönhető, hogy július 23-án a brit
kormány, noha elutasította a „közvetett agresszió” szovjet meghatározását, vonakodva
beleegyezett a katonai konvenció megtárgyalásába.84
Chamberlain messzemenően nem volt lelkesnek mondható a vezérkari tárgyalások egész
ügyében.191 Augusztus l-jén von Dirksen londoni nagykövet arról tájékoztatta Berlint, hogy brit
kormánykörökben szkeptikusan tekintenek az oroszokkal folytatandó katonai tárgyalásokra.
Ez kiviláglik a brit katonai küldöttség összetételéből.192 A tengernagy ... gyakorlatilag
nyugdíjaslistán van, és soha nem volt a haditengerészeti vezérkar tagja. A tábornok szintén csak
frontkatona. A légimarsall kiváló pilóta és oktató, de nem jó stratéga. Mindez azt jelzi, hogy a
katonai küldöttség feladata inkább az, hogy felmérje a szovjet erők harcértékét, mintsem az,
hogy hadműveletekről szóló megállapodásokat kössön ... A Wehrmacht attaséi egybehangzóan
figyelték meg a brit katonai körökben tapasztalható meglepő szkepticizmust a szovjet fegyveres
erőkkel a közeljövőben folytatandó tárgyalásokkal kapcsolatban.86
A brit kormány valóban oly szkeptikus volt, hogy elfelejtett Drax tengernagynak írásos
felhatalmazást adni a tárgyalásra: e feledékenységet – ha az volt – Vorosilov marsall szóba is
hozta a vezérkari tisztek első értekezletén. Az admirális felhatalmazása csak augusztus 21-én
érkezett meg, amikorra már semmire sem volt jó.
De Drax admirálisnak ha írásos felhatalmazása nem is, írásbeli titkos utasítása azonban volt,
ami előírta, milyen kurzust kövessen a moszkvai tárgyalásokon. Amint a brit
külügyminisztériumi papírok jóval később elárulták, a tengernagynak a lelkére kötötték, hogy
„nagyon lassan haladjon a [katonai] tárgyalásokon, figyelje a politikai tárgyalások menetét”,
amíg csak meg nem születik a politikai megállapodás.87 Megmagyarázták neki, hogy nem adhat
ki bizalmas katonai adatokat az oroszoknak addig, amíg alá nincs írva a politikai megállapodás.
Ám mivel a politikai tárgyalásokat augusztus 2-án felfüggesztették, Molotov pedig
egyértelműen közölte, hogy nem járul hozzá a felújításukhoz addig, amíg nem történik
valamennyi haladás a katonai tárgyalásokon, az ember aligha szabadulhat attól a
következtetéstől, hogy a Chamberlain-kormány cseppet sem kívánta elsietni annak
kinyilvánítását, hogy a javasolt kölcsönös segítségnyújtási szerződésben melyik ország milyen
katonai kötelezettségeket vállaljon.193 Sőt a brit külügyminisztérium bizalmas iratai kevés
kétséget hagynak afelől, hogy augusztus elejére Chamberlain és Halifax már majdnem feladták
a reményt, hogy sikerülhet megállapodni a Szovjetunióval Hitler megállításáról, ám úgy vélték,
hogy ha elnyújtják a moszkvai vezérkari tárgyalásokat, ez valamilyen mértékben elrettentheti a
német diktátort attól, hogy a következő négy hét során megtegye a háborúhoz vezető végzetes
lépést.194
191
A Molotovval Moszkvában tárgyaló Strang még Chamberlainnél is hűvösebb volt. „Valóban rendkívüli dolog – írta
július 20-án a külügyminisztériumnak, – elvárják, hogy katonai titkokról beszéljünk a szovjet kormánnyal, mielőtt biztosak
lehetünk abban, hogy a szövetségeseink lesznek.”
Az orosz vélemény ennek éppen az ellenkezője volt. Molotov július 27-én így fogalmazta meg az angol–francia
tárgyalók számára: – Az a fontos, hogy lássuk, melyik fél hány hadosztállyal járul hozzá a közös ügyhöz, és hogy hol lesznek
elhelyezve ezek a hadosztályok.85 – Mielőtt még politikailag elkötelezik magukat, az oroszok tudni akarták, hogy milyen
mértékű katonai segítségre számíthatnak a Nyugattól.
192
A brit delegáció tagjai a következők voltak: Sir Reginald Plunkett-Ernle-Erle-Drax tengernagy, Plymouth 1935-1938 közötti
főparancsnoka, valamint Sir Charles Burnett légimarsall és Heywood vezérőrnagy.
193
A főleg a brit külügyminisztérium iratain alapuló, The Eve of War, 1939 című könyvben e következtetésre jutottak Arnold
Toynbee és munkatársai. Lásd 295. o.
194
Augusztus 16-án Sir Charles Burnett légimarsall így írt Moszkvából Londonba: „Úgy tudom, a kormánynak az a politikája,
hogy a tárgyalásokat a lehető legtovább elhúzza, amennyiben nem születik meg a megállapodás.” Seeds, a moszkvai brit
nagykövet július 24-én, egy nappal azt követően, hogy kormánya beleegyezett a vezérkari tárgyalásokba, ezt táviratozta
Londonba: „Nem vagyok optimista a katonai tárgyalások sikerét illetően, s azt sem hiszem, hogy bármilyen esetben gyorsan
lebonyolíthatók volnának, ám mostani elkezdésük egészséges megrázkódtatást vált ki a tengelyhatalmakból, és buzdítást jelent
barátaink számára, azonkívül megfelelő hosszan elhúzhatok ahhoz, hogy átsegítsenek az elkövetkező veszélyes hónapokon.”88
Ahhoz képest, hogy a brit–francia hírszerzés mi mindent tudott Molotovnak a német nagykövettel folytatott megbeszéléseiről,
Németország azon erőfeszítéséről, hogy felkeltse Oroszország érdeklődését Lengyelország újrafelosztása iránt – amire
Coulondre már május 7-én figyelmeztette Párizst (ld. feljebb, 295. o.) –, és még Hitler szándékairól is, valamelyest meglepőnek
tűnik a moszkvai tárgyalások elhúzásába vetett brit bizalom.
 A britekkel és a franciákkal ellentétben az oroszok saját fegyveres erőik legmagasabb rangú
tisztjeit delegálták katonai küldöttségükbe: Vorosilov marsall honvédelmi népbiztost,
Saposnyikov tábornokot, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökét, valamint a haditengerészet és a
légierő főparancsnokait. Az is fel kellett, hogy tűnjön nekik, hogy míg a britek júliusban a
birodalmi vezérkari főnököt, Sir Edmund Ironside tábornokot küldték Varsóba a lengyel
vezérkarral folytatandó tárgyalásokra, most nem találták szükségesnek, hogy Moszkvába is ezt
a tisztet küldjék.
Nem mondhatnánk, hogy a brit és a francia katonai küldöttséget lóhalálában küldték volna
Moszkvába. Egy repülőgép egyetlen nap alatt odajuttathatta volna őket. Ehelyett azonban egy
lassú járatú hajón, egy utasokat is szállító teherhajón indították el a két delegációt. Annyi időbe
telt az útjuk, amennyi alatt a Queen Mary Amerikába vitte volna őket. Hajójuk augusztus 5-én
futott ki Leningrád felé, és csak augusztus 11-én érkeztek meg Moszkvába.
Ekkorra viszont már túl késő volt. Hitler megelőzte őket.
Amíg a brit és francia katonatisztek a Leningrád felé induló lassú hajójukra vártak, a
németek gyorsan cselekvésbe fogtak. Augusztus harmadika Berlinben és Moszkvában egyaránt
fontos napnak bizonyult.
Ezen a napon déli 12 óra 58 perckor Ribbentrop külügyminiszter, aki a táviratozgatást
rendszerint von Weizsäcker államtitkárra szokta hagyni, személyesen küldött egy „Titkos-
Rendkívül sürgős!” jelzésű táviratot Schulenburgnak Moszkvába.

Tegnap hosszú megbeszélést folytattam Asztahovval. Tartalmáról távirat megy majd.

Kifejeztem azt a német kívánságot, hogy öntsük új formába a német–orosz kapcsolatokat, és kijelentettem,
hogy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig egyetlen olyan probléma sincs, amit ne oldhatnánk meg kölcsönösen
kielégítő módon. Asztahovnak a témába vágó kérdésekről folytatandó konkrétabb párbeszédre vonatkozó
kívánságára válaszul ... késznek nyilvánítottam magam az ilyen párbeszédre, amennyiben a szovjet kormány
Asztahovon keresztül arról értesít, hogy ők is új és végleges alapokra kívánják helyezni a német-orosz
kapcsolatokat. 89

A külügyminisztériumban tudták, hogy Schulenburg még aznap találkozni fog Molotovval.

Egy órával azután, hogy Ribbentrop távirata útnak indult, Weizsäcker is küldött egyet a
nagykövetnek. Ez is „Titkos-Rendkívül sürgős!” jelzést kapott.
A politikai helyzetre való tekintettel és a gyorsaság érdekében az Ön Molotovval folytatandó
mai megbeszélésére vonatkozó kötelezettség nélkül nagyon szeretnénk konkrétabb formában
tárgyalni Berlinben a német–szovjet szándékok egybehangolásáról. Schnurre e célból ma
fogadja Asztahovot, és közli vele, hogy készen állunk a konkrétabb formában történő
folytatásra.90
Bár Ribbentropnak a Balti-tengertől a Fekete-tengerig mindent felölelő „konkrétabb”
tárgyalások iránt hirtelen támadt vágya bizonyára meglepte az oroszokat – amint a következő,
délután 3 óra 47 perckor küldött táviratában Schulenburgnak írta, „finom célzást ejtettem el
[Asztahovnak] arról, hogy megállapodhatunk Oroszországgal Lengyelország sorsáról” –,
moszkvai nagykövete számára a külügyminiszter azt is hangsúlyozta, hogy közölte a szovjet
ügyvivővel: „számunkra nem sürgős az ügy”.91
Ez blöff volt, és az éles eszű szovjet ügyvivő rá is mutatott, amikor déli háromnegyed egykor
felkereste Schnurret a külügyminisztériumban. Megjegyezte, hogy míg Schnurre számára
sürgősnek tűnik az ügy, a külügyminiszter az előző napon „nem tanúsított ilyen sietséget”.
Schnurre szintén a helyzet magaslatára emelkedett.

Közöltem Asztahov úrral [írta titkos emlékeztetőjében], 92 hogy bár tegnap este a külügyminiszter úr nem
mutatott sietséget a szovjet kormány irányában, mindazonáltal célszerűnek véljük kihasználni a következő
néhány napot195 egy közös platform mielőbbi létrehozása érdekében történő párbeszéd folytatására.

195
Kiemelés az eredeti dokumentumban.
 A németek számára tehát a következő néhány napról van szó! Asztahov közölte Schnurréval,
hogy „ideiglenes választ” kapott Molotovtól a német javaslatokra. A válasz nagyrészt elutasító
volt. Noha Moszkva is a kapcsolatok javulását kívánja, „Molotov azt mondta, hogy eddig
semmi konkrétumot nem tudtak meg a német elgondolásokról”.
A szovjet külügyi népbiztos aznap este Moszkvában személyesen is kifejtette nézeteit
közvetlenül Schulenburgnak. A nagykövet nem sokkal éjfél után elküldött hosszú üzenetében 93
azt jelentette, hogy az egy és egynegyed óra hosszat tartó tárgyalás során Molotov „feladta
szokásos tartózkodását, és szokatlanul nyíltnak mutatkozott”. Efelől, úgy tűnik, semmi kétség.
Miután Schulenburg elismételte ama német véleményt, hogy „a Balti-tengertől a Fekete-
tengerig” semmiféle nézetkülönbség nincs a két ország között, és ismét megerősítette
Németország kívánságát, hogy megegyezésre jussanak, a hajlíthatatlan szovjet külügyi
népbiztos felsorolt néhányat a birodalomnak a Szovjetunióval szemben elkövetett ellenséges
cselekedetei közül: az Antikomintern Paktumot, Japán támogatását Oroszországgal szemben, és
a szovjetek kizárását a müncheni értekezletről.
– Hogyan egyeztethetők össze az új német kijelentések e három ponttal? – kérdezte Molotov.
– Jelenleg még nincs bizonyítékunk a német kormány megváltozott magatartására.
Úgy tűnik, Schulenburg kissé elbátortalanodott.

Az az általános benyomásom [táviratozta Berlinbe], hogy a szovjet kormánynak jelenleg határozott

szándékában áll egyezményt kötni Nagy-Britanniával és Franciaországgal, amennyiben azok minden szovjet
kívánságot teljesítenek ... Azt hiszem, hogy kijelentéseim hatással voltak Molotovra; mindazonáltal számottevő
erőfeszítéseket kell még tennünk annak érdekében, hogy fordulatot idézzünk elő a szovjet kormány
politikájában.

Akármilyen jól eligazodott az orosz ügyekben a veterán német diplomata, nyilvánvalóan

túlbecsülte a brit és francia tárgyalók Moszkvában elért haladását. Arra sem jött még rá, hogy
milyen messze hajlandó immár elmenni Berlin annak a „számottevő erőfeszítésnek” az útján,
amelyet szükségesnek vélt a szovjet diplomácia irányának megfordítása érdekében.
A Wilhelmstrassén viszont ezt egyre inkább elérhetőnek tartották. Oroszország
semlegesítése után Nagy-Britannia és Franciaország vagy nem fog háborúzni Lengyelország
érdekében, vagy ha igen, akkor könnyen feltarthatják őket a nyugati erődítmények mögött, amíg
gyorsan nem végeznek a lengyelekkel, s a német hadsereg teljes erővel a Nyugat ellen
fordulhat.
A ravasz Jacques Tarbé de St-Hardouin, a berlini francia nagykövetség ügyvivője észrevette,
hogy a német fővárosban megváltozott a légkör. Ugyanazon a napon, augusztus 3-án, amikor
Berlinben és Moszkvában ennyire megnövekedett a szovjet-német diplomáciai tevékenység, az
ügyvivő ezt jelentette Párizsba: „Az elmúlt hét folyamán igen határozott változás volt
megfigyelhető a berlini politikai légkörben ... A zavar, a habozás, a halogatásra, sőt a
megbékítésre törekvés periódusát a náci vezetők körében új fázis váltotta fel.”94

NÉMETORSZÁG SZÖVETSÉGESEI HABOZNAK

Nem így állt a helyzet Németország szövetségeseinél: Olaszországban és Magyarországon.
A nyár előrehaladtával a budapesti és a római kormány egyre jobban kezdett félni attól, hogy
országuk Németország mellett belekeveredik Hitler háborújába.
Július 24-én gróf Teleki, Magyarország miniszterelnöke azonos tartalmú levelet intézett
Hitlerhez és Mussolinihoz arról értesítette őket, hogy „általános konfliktus esetén Magyarország
a Tengely politikájával fogja összhangba hozni saját politikáját”. Miután idáig elment, vissza is
lépett egyet. Még aznap újabb levelet írt a két diktátornak, s benne kijelentette: „Július 24-i
levelem bármilyen lehetséges félreértelmezésének elkerülése érdekében ... megismétlem, hogy
Magyarország erkölcsi alapon nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy fegyverrel lépjen fel
Lengyelország ellen.”95
 A második budapesti levél az immár megszokott dührohamba kergette a Führert. Augusztus
8-án, amikor Ribbentrop jelenlétében az Obersalzbergen fogadta gróf Csáky magyar
külügyminisztert, azzal a kijelentéssel kezdte a tárgyalást, hogy „meg van döbbenve” a magyar
miniszterelnök levelén. A külügyminisztérium számára készített bizalmas feljegyzés szerint
hangsúlyozta, hogy „egy német–lengyel konfliktus esetére” soha nem várt segítséget sem
Magyarországtól, sem bármelyik más államtól. Gróf Teleki levele „képtelenség”, tette hozzá.
Arra is emlékeztette magyar vendégét, hogy Németország nagylelkűségének köszönhető, hogy
Magyarország oly nagy területet szerezhetett Csehszlovákia kárára. Ha Németország háborús
vereséget szenvedne, mondta, akkor „automatikusan Magyarországot is szétzúznák”.
A tárgyalásról készített német emlékeztető, amely a külügyminisztérium zsákmányolt iratai
között szerepel, elárulja Hitler lelkivilágát a végzetes augusztus hónap elején. Lengyelország
egyáltalán nem jelent katonai problémát Németország számára, mondta. Ő mindazonáltal
kezdettől fogva kétfrontos háborúra számít.
– A világon egyetlen hatalom sem képes áthatolni Németország nyugati erődítményein! –
dicsekedett.
– Egész életemben senki nem tudott megrémíteni, és ez Nagy-Britanniára is érvényes! Még
az a gyakran jósolt idegösszeomlás sem fog elérni! – Ami pedig Oroszországot illeti:

A szovjet kormány nem fog ellenünk harcolni ... A szovjetek nem fogják megismételni a cár hibáját, és
elvérezni Nagy-Britannia kedvéért. Viszont megpróbálnak majd nyerészkedni, esetleg a balti államok vagy
Lengyelország kárára, anélkül, hogy maguk katonai akcióba fognának.

Hitler szóáradata olyan hatásos volt, hogy egy még ugyanazon a napon lefolytatott második
beszélgetés alkalmával gróf Csáky megkérte: „a Teleki által írt két levelet tekintse meg nem
írottnak”. Közölte, hogy ugyanezt fogja kérni Mussolinitól is.
A Ducet hetek óta aggasztotta és izgatta az a veszély, hogy a Führer belerángatja
Olaszországot egy háborúba. Berlini nagykövete, Attolico egyre nyugtalanítóbb jelentéseket
küldött Hitler elszánt szándékáról, hogy rátámad Lengyelországra.196 Mussolini június eleje óta
azon igyekezett, hogy találkozhasson Hitlerrel, s júliusban rögzítették is, hogy augusztus 4-én a
Brenneren fognak tárgyalni. Július 24-én Attolicón keresztül a majdani megbeszélésükkel
kapcsolatos „bizonyos alapelveket” juttatott el Hitlernek. Ha a Führer „elkerülhetetlennek”
tartja a háborút, úgy Olaszország ki fog állni Németország mellett. A Duce azonban
figyelmeztette szövetségesét, hogy a Lengyelország elleni háborút nem lehet Lengyelországra
korlátozni: európai méretű konfliktussá fog változni. Mussolini úgy vélte, hogy a Tengely
számára nem alkalmas az idő egy ilyen háború megindítására. Helyette inkább „több éven át
tartó konstruktív, békés politikát” javasolt, amely során diplomáciai tárgyalások útján rendezik
a német–lengyel és az olasz–francia nézeteltéréseket. Sőt ennél is tovább menve újabb
nagyhatalmi konferenciát indítványozott.97
Ciano július 26-i naplójegyzete szerint a Führer kedvezőtlenül fogadta az indítványt.
Mussolini ezért úgy határozott, hogy akkor talán jobban tenné, ha elhalasztaná Hitlerrel tartandó
196
Tipikus példa Attolico eleven hangú jelentése a július 6-án Ribbentroppal folytatott megbeszéléséről. A náci
külügyminiszter elmondta neki, hogy ha Lengyelország meg merészeli támadni Danzigot, Németország negyvennyolc óra alatt
rendezi a danzigi kérdést – de Varsóban! Ha Franciaország beavatkozik Danzig miatt, s így általános háborút indít el, hát tegye
csak! Németország azt szeretné csak igazán! Franciaországot „megsemmisítik”; Nagy-Britannia, ha megmozdul, azzal romlást
hoz a Brit Birodalomra. Oroszország? Születőben van egy orosz–német egyezmény, s így Oroszország nem vonul hadba.
Amerika? A Führer egyetlen beszéde elég volt Roosevelt legyőzéséhez; és az amerikaiak amúgy sem mozdulnának meg.
Japántól való félelmében Amerika nyugton fog maradni.
Csodálkozó csendben hallgattam [jelentette Attolico], míg Ribbentrop felrajzolta ezt a háborúképet ad usum
Germaniae, amelyet a képzelőereje már kitörölhetetlenül a fejébe vésett ... A saját – roppant lenyűgöző – változatán kívül
semmi mást nem lát, csakis a biztos német győzelmet minden «téren és mindenki ellenében ... Végül megjegyeztem, hogy
amennyire én tudom, a Duce és a Führer között teljes az egyetértés abban, hogy Olaszország és Németország olyan háborúra
készül, ami nem most rögtön kezdődik.96
Ám az eszes Attolico cseppet sem hitt ebben. A júliusban küldött minden üzenetében figyelmeztetett a küszöbönálló
lengyelországi német akcióra.
találkozóját.98 Helyette augusztus 7-én azt javasolta, hogy a két ország külügyminisztere
azonnal üljön össze. Ciano e napokban készült naplójegyzetei jelzik a Rómában egyre növekvő
feszültséget. Augusztus 6-án így írt:
Kiutat kell találnunk. Ha a németeket követjük, háborúba megyünk, és a Tengely számára,
de kiváltképpen Olasz-ország számára kedvezőtlen körülmények között lépünk be a háborúba.
Aranytartalékaink szinte a semmire csökkentek, a fémkészleteink is ... El kell kerülnünk a
háborút. Javasolom a Ducenak, hogy én találkozzak Ribbentrop-pal... aminek a során
megpróbálok majd tovább beszélni a világkonferenciára vonatkozó Mussolini-tervről.
Augusztus 9. – Ribbentrop jóváhagyta, hogy találkozzunk. Úgy döntöttem, holnap este
indulok, hogy Salzburgban találkozhassak vele. A Duce nagyon akarja, hogy okmányokkal
bizonyítsam a németeknek: a háború mostani kirobbantása ostobaság volna.
Augusztus 10. – A Duce jobban meg van győződve a konfliktus késleltetésének szükséges
voltáról, mint valaha. Saját maga dolgozta ki egy jelentés vázlatát a salzburgi találkozóval
kapcsolatban, amely az Európa életét oly veszélyes módon zavaró problémák rendezésére
szolgáló nemzetközi tárgyalásokra tett utalással végződik.
Mielőtt utamra enged, azt ajánlja, hogy nyíltan mondjam meg a németeknek: el kell
kerülnünk a Lengyelországgal szembeni konfliktust, mivel lehetetlen volna lokalizálni, és egy
általános háború mindenki számára katasztrofális lenne.99
Ilyen dicséretes, ám a jelen körülmények között naivnak számító gondolatokkal és
ajánlásokkal felfegyverezve indult Németországba a fiatalos fasiszta külügyminiszter. A
következő három nap során, augusztus lien, 12-én és 13-án Ribbentrop és főleg Hitler hallatán
úgy megdöbbent, mint addig soha életében.

CIANO SALZBURGBAN ÉS AZ OBERSALZBERGEN:

AUGUSZTUS 11-12-13.
Augusztus 11-én Ciano körülbelül tíz órán át tárgyalt Ribbentroppal az utóbbi birtokán, a
Salzburg melletti Fuschlban. A birtokot a náci külügyminiszter egy koncentrációs táborba
küldött osztrák monarchistától szerezte. A forróvérű olasz, mint később jelentette, hűvösnek és
borongósnak találta az atmoszférát. A St. Wolfgangban lévő Fehér Ló fogadóban elköltött
vacsora során a két férfi egy szót sem szólt egymáshoz. Nem is volt szükséges beszélgetniük:
Ribbentrop addigra már közölte vendégével, hogy a Lengyelország elleni támadással
kapcsolatos döntés megmásíthatatlan.
– Nos, Ribbentrop – kérdezte Ciano –, mit akarnak? Danzigot vagy a korridort?
– Már egyiket sem – felelte Ribbentrop, és hideg, fémes tekintetével az olaszra bámult. –
Háborút akarunk!
Merev visszautasításban részesült Ciano érvelése, hogy a lengyel konfliktus nem lesz
lokalizálható, és ha megtámadják Lengyelországot, akkor a nyugati demokráciák harcba
szállnak. Négy év múlva, az 1943. év szentestéje előtti éjszakán, a veronai börtön 27. számú
cellájában, mialatt a németek követelésére történő kivégzésére várt, Ciano még mindig
emlékezett erre a hűvös augusztus 11-i napra, amit Fuchslban és Salzburgban töltött.
Legeslegutolsó, 1943. december 23-án kelt naplójegyzetében írja, hogy „a salzburgi
Österreicher Hofban elköltött borongós étkezések valamelyikén” Ribbentrop fogadott vele: egy
régi német páncélokból álló gyűjteményt tett fel egy olasz festmény ellenében arra, hogy
Franciaország és Nagy-Britannia semleges marad – de mint Ciano bánatosan megjegyzi, soha
nem adta meg.100
Ciano tovább ment az Obersalzbergre, ahol Hitler két tárgyalásukon, augusztus 12-én és 13-
án is elismételte, hogy Franciaország és Nagy-Britannia nem fog harcolni. A náci
külügyminiszterrel ellentétben a Führer szívélyes volt, de ugyanolyan engesztelhetetlen abban
az elszántságában, hogy háborút indít. Ez nemcsak Ciano jelentéseiből egyértelmű, hanem a
megbeszélésekről készült bizalmas német jegyzőkönyvből is, ami a zsákmányolt iratok között
szerepel.101 Az olasz miniszter egy nagy asztal előtt állva találta Hitlert; az asztalon vezérkari
térképek feküdtek. Hitler a német Nyugati Fal erejének ismertetésével kezdte a tárgyalást.
Áthatolhatatlannak nevezte. Amellett, tette hozzá fitymálva, Nagy-Britannia csak három
hadosztályt tud átdobni Franciaországba. Az utóbbi országnak jóval több katonája lesz, de
mivel a németek „igen rövid időn belül” le fogják győzni Lengyelországot, utána már 100
hadosztályt koncentrálhatnak nyugatra „az azután következő élethalálharc kezdetére”.
De elkezdődik-e majd az az élethalálharc? Néhány pillanat múlva a Ciano első reakciójától
bosszússá váló Hitler máris ellentmondott saját magának. Ahogyan tudniillik korábban
megígérte magának, az olasz miniszter ellentmondott Hitlernek. A német jegyzőkönyv szerint
kifejezte „Olaszország nagy meglepetését a helyzet teljesen váratlanul súlyos volta felett”.
Panaszkodott, hogy Németország nem informálta szövetségesét. „Ellenkezőleg, a birodalmi
külügyminiszter korábban [májusban Milánóban és Berlinben] kijelentette, hogy a danzigi
kérdést a maga idején rendezni fogják.” Amikor Ciano ezek után kijelentette, hogy egy
lengyelországi konfliktus összeurópai háborúvá fog szélesedni, vendéglátója közbevágott, hogy
kifejthesse ellenvéleményét.
– Személy szerint teljesen meg vagyok győződve arról – mondta Hitler –, hogy a nyugati
demokráciák, ha minden kötél szakad, vissza fognak tántorodni attól, hogy általános háborút
robbantsanak ki. – Ciano erre (a német jegyzőkönyv szerint) azt felelte, „hogy reméli, a
Führernek igaza lesz, de nem hisz benne”. Az olasz külügyminiszter ezek után nekilátott, hogy
nagy részletességgel ismertesse Olaszország gyengeségeit, s a németek által megörökített
panaszáradatából Hitler végre meggyőződött arról, hogy Olaszország kevéssé lesz majd a
segítségére az elkövetkező háborúban.197 Ciano elmondása szerint Mussolininak az az egyik oka
a háború elhalasztására, hogy „nagy jelentőséget tulajdonít az 1942-es Világkiállítás terv
szerinti megtartásának”. Ez a megjegyzés biztosan megdöbbentette a Führert, aki már a feje
búbjáig elmerült a katonai tervekben és számításokban. Biztosan ugyanennyire meglepődött
akkor is, amikor Ciano naiv módon megmutatta neki egy kommüniké szövegét, s kérte, hogy
hozzák nyilvánosságra. A kommünikében az állt, hogy a Tengely miniszterei „megerősítették
kormányaik békés szándékát”, és hisznek abban, hogy a béke „normális diplomáciai
tárgyalások segítségével” fenntartható marad. Ciano kifejtette, hogy a Duce a vezető európai
nemzetek részvételével tartandó békekonferencia gondolatát forgatja a fejében, ám „a Führer
fenntartásainak” tiszteletben tartása érdekében beérné hétköznapi diplomáciai tárgyalásokkal is.
Az első napon Hitler nem utasította el egészen a konferencia gondolatát, de emlékeztette
Cianót, hogy „Oroszország többé nem hagyható ki a hatalmak jövőbeli találkozóiból”. Most
említették név szerint a Szovjetuniót először – de nem utoljára.
Végül amikor Ciano megpróbálta vendéglátójából kiszedni a Lengyelország elleni támadás
időpontját, Hitler úgy válaszolt, hogy mivel a kevés kövezett úttal rendelkező országban az őszi
esők használhatatlanná tennék a páncélos és motorizált hadosztályokat, „a lengyelországi
rendezést így vagy úgy augusztus végéig meg kell ejteni”.
Ciano végre megkapta a dátumot. Vagy talán a legutolsó lehetséges dátumot, mert egy
pillanattal később Hitler már azt mennydörögte, hogy ha a lengyelek bármilyen módon újra
provokálják, akkor el van szánva arra, hogy „negyvennyolc órán belül megtámadja
Lengyelországot”. Ezért, tette hozzá, „bármelyik pillanatban várható a Lengyelország elleni
lépés”. Ε kitöréssel véget értek az első napi megbeszélések; Hitler a végén még megígérte, hogy
át fogja gondolni az olasz javaslatokat.
Miután huszonnégy órát gondolkodott rajtuk, másnap közölte Cianóval, hogy jobb lenne, ha
tárgyalásaikról semmiféle közös nyilatkozatot nem adnának ki.198 A váratlan őszi rossz időjárás
197
A tárgyalás egy pontján Ribbentrop nyilvánvaló elkeseredettséggel így szólt Cianóhoz: – Nincs szükségünk önökre! – Ciano
erre így felelt: – Az majd elválik a jövőben. (Halder tábornok kiadatlan naplójából. Augusztus 14-i bejegyzés. 102 Halder azt
mondja, hogy Weizsackertől hallotta.)
198
Noha a német jegyzőkönyvek világosan leszögezik, hogy Ciano egyetértett Hitlerrel abban, „hogy a megbeszélés végén
miatt, mondta, döntő fontosságú először is az, hogy Lengyelország a lehető legrövidebb időn
belül tegye nyilvánvalóvá a szándékait, másodszor pedig az, hogy Németország ne tűrjön el
semmiféle további provokációt.
Amikor Ciano megkérdezte, hogy mit jelent „a lehető legrövidebb idő”, Hitler így felelt: –
Legkésőbb augusztus végéig! – Kifejtette, hogy noha Lengyelország legyőzése csak két hetet
venne igénybe, a „végső likvidáció” további kettő-négy hétig tart majd. Mint kiderült,
figyelemre méltó módon pontosan jósolta meg az időzítést.
Végül Hitler előadta a Mussoliniról szóló szokásos hízelgő megnyilatkozásait, noha Ciano
éppen most győzte meg arról, hogy többé nem számíthat a Ducera. Kijelentette, hogy
személyesen szerencsésnek érzi magát, amiért „olyankor élhet, amikor őmellette még egy olyan
államférfi van a világon, aki nagy és egyedülálló alakként vonul be majd a történelembe. Nagy
személyes boldogság forrása a számára, hogy a barátja lehet ennek az embernek. Amikor ütni
fog a közös harc órája, őt mindig ott találhatják majd a Duce oldalán, bármi történjék is”.
A páváskodó Mussolinit elragadtathatták ezek a szavak, a vejét viszont nem. „Úgy térek
vissza Rómába, hogy teljesen megundorodtam a németektől, a vezetőjüktől, attól, ahogyan a
dolgaikat intézik – írta naplójába Ciano augusztus 13-án, a Führerrel történt második tárgyalása
után. – Elárultak bennünket, hazudtak nekünk. Most olyan kalandba rángatnak bele minket,
amit nem kívántunk, és ami egészében kompromittálhatja a rezsimet és az országot.”
Hitlernek azonban pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb volt Olaszországnál. Gondolatai
Oroszország körül forogtak. A Cianóval való augusztus 12-i megbeszélése vége felé a német
jegyzőkönyv szerint „egy Moszkvából jött táviratot” adtak a Führer kezébe. A tárgyalás
félbeszakadt néhány pillanatra, amíg Hitler és Ribbentrop elolvasta a papírt. Utána elmondták
Cianónak, mi áll benne.
– Az oroszok beleegyeztek, hogy egy német politikust küldjünk tárgyalni Moszkvába! –
mondta Hitler.

15.

A NÁCI-SZOVJET PAKTUM
A „Moszkvából jött távirat”, aminek a tartalmát Hitler augusztus 12-én délután az
Obersalzbergen ismertette Cianóval, a történetünkben olykor már előfordult bizonyos
„táviratokhoz” hasonlóan kétes eredetű darab. A német levéltárakban az orosz fővárosból
érkező semmiféle ilyen táviratot nem találtak. Schulenburg ugyan küldött Moszkvából egy
táviratot 12-én, ám abban csupán a brit-francia katonai küldöttség érkezését és az oroszok és
vendégeik által elmondott baráti pohárköszöntők tartalmát jelentette.
Valami alapja mégis volt annak a „táviratnak”, amivel Hitler és Ribbentrop oly
nyilvánvalóan el akarták kápráztatni Cianót. Augusztus 12-én a Wilhelmstrasse géptávírón
küldött üzenetet az Obersalzbergre, s jelentette a berlini orosz ügyvivő által az előző napon
Schnurrénál tett látogatás eredményeit. Asztahov arról tájékoztatta a külügyminisztérium
munkatársát, hogy Molotov most már készen áll a németek által felvetett kérdések, köztük
semmiféle kommünikét ne adjanak ki”, a németek azonnal becsapták szövetségesüket. A D.N.B., a hivatalos német
hírügynökség Ciano távozása után két órával és az olaszokkal való bárminemű konzultáció mellőzésével kiadott egy
kommünikét, miszerint a tárgyalások felölelték az összes időszerű problémát, különös tekintettel Danzigra, s „száz százalékos”
egyetértést eredményeztek. Olyannyira, tette hozzá a közlemény, hogy egyetlen problémát sem hagytak függőben, ennélfogva
tehát nem tartanak további találkozót, mivel nem maradt rá ok. Attolico őrjöngött dühében. Tiltakozott a németeknél, és
rosszhiszeműséggel vádolta meg őket. Megsúgta Hendersonnak, hogy küszöbön áll a háború. Rómába küldött haragos
jelentésében a „machiavellisztikus” jelzővel illette a német kommünikét, rámutatott, hogy szándékosan azért adták ki, hogy
Olaszországot Németországhoz kössék vele az utóbbinak a Lengyelország elleni támadása után, és könyörgött, hogy Mussolini
viselkedjék keményen Hitlerrel szemben: követelje tőle az Acélpaktum „konzultációs” előírásának teljesítését német részről, s
ennek az előírásnak az értelmében ragaszkodjék egyhavi türelmi időhöz, hogy diplomáciai csatornákon intézhessék el a danzigi
kérdést.103
Lengyelország problémájának és egyéb politikai ügyeknek a megtárgyalására. A szovjet
kormány azt javasolta, hogy e tárgyalások színhelye Moszkva legyen. Azt azonban Asztahov
világosan értésre adta, hogy ne siettessék őket. A valószínűleg rögtön az Obersalzbergre
továbbított jelentésében Schnurre megjegyzi, hogy Asztahov hangsúlyozta: „Molotovtól érkező
instrukciói között a 'fokozatosan' kifejezésre esik a fő hangsúly ... A megbeszélések csak a
fokozatosság alapján bonyolíthatók le”.1
Adolf Hitler azonban nem várhatott arra, hogy „fokozatonként” tárgyaljanak az oroszokkal.
Amint épp az imént tudatta a döbbent Cianóval, szeptember l-re tűzte ki a Lengyelország elleni
támadás megindításának utolsó lehetséges időpontját, s már majdnem augusztus közepe van! Ha
sikeresen akarja szabotálni az oroszokkal folyó angol-francia alkudozást, és megkötni a maga
üzletét Sztálinnal, akkor gyorsan kell haladni – nem lépésenként, hanem egyetlen nagy
ugrással!
Hétfő, augusztus 14. újabb döntő napnak bizonyult. Mialatt von der Schulenburg moszkvai
nagykövet, akit Hitler és Ribbentrop nyilvánvalóan nem fogadott még teljesen a bizalmába,
éppen olyasmiket írt Weizsäckernek, hogy például Molotov „furcsa ember és nehéz figura”,
valamint „még mindig azon a véleményen vagyok, hogy a Szovjetunióval ápolt kapcsolatainkat
illetően elkerülendő mindenféle sietős intézkedés”, Berlinből közben „Rendkívül sürgős!”
jelzésű táviratot küldtek neki.2 Ribbentrop volt a feladó, és augusztus 14-én este tizenegy óra
előtt hét perccel küldték el a Wilhelmstrasséról (a külügyminiszter még mindig Fuchslban volt).
A távirat arra utasította Németország nagykövetét, hogy keresse fel Molotovot, és „betű szerint”
olvasson fel neki egy hosszú üzenetet.
Ez végre már Hitler igazi nagy ajánlata volt. A német–orosz kapcsolatok „történelmi
fordulóponthoz érkeztek ... Semmiféle valódi érdekellentét nem létezik Németország és
Oroszország között ... Korábban mindkét országnak jót tett a barátság, és rosszat az ellenséges
viszony” – írta Ribbentrop.
Az angol politika által a lengyel–német viszonyban teremtett válság, és egy szövetség
létrehozására irányuló törekvések, amelyek szorosan kötődnek e politikához, szükségessé teszik
a német–orosz kapcsolatok gyors tisztázását [folytatta Ribbentrop]. Máskülönben a dolgok ...
olyan fordulatot vehetnek, amely mindkét kormányt megfosztaná a német–orosz kapcsolatok
helyreállításának és a kelet-európai területi kérdések megfelelő időben történő közös
tisztázásának lehetőségétől. Ennélfogva a két ország vezetőinek nem szabad megengedniük,
hogy a helyzet irányítatlan maradjon, hanem a megfelelő időben cselekedniük kell. Végzetes
lenne, ha a nézetek és szándékok kölcsönös meg nem ismerése folytán a két nép véglegesen
távol sodródna egymástól.
A német külügyminiszter ezért „a Führer nevében” készen áll arra, hogy a megfelelő időben
cselekedjen.

Értesüléseink szerint a szovjet kormány szintén vágyat érez a német–orosz kapcsolatok tisztázására. Mivel
azonban korábbi tapasztalataink szerint a szokásos diplomáciai csatornákon keresztül e tisztázás csak lassan
volna elérhető, készen állok arra, hogy rövid látogatásra Moszkvába utazzam, hogy a Führer nevében
megismertessem Sztálin úrral a Führer nézeteit. Véleményem szerint csak ilyen közvetlen megbeszélés útján
idézhető elő a változás, s nem volna lehetetlen ott rögtön lefektetnünk a német–orosz kapcsolatok végleges
rendezésének alapjait.

A brit külügyminiszter nem volt hajlandó Moszkvába utazni, ám most a német

külügyminiszter nemcsak hajlandó, hanem kifejezetten nagyon szeretne! A nácik igen pontosan
kiszámították, hogy ez a kontraszt hatással lesz a gyanakvó természetű Sztálinra.199 Azt is
tudták, hogy üzenetüket igen fontos magához az orosz diktátorhoz eljuttatniuk. Ribbentrop ezért
„toldalékot” fűzött sürgős táviratához.

199
Lásd a 321. oldalon.
 Arra kérem [írta Schulenburgnak], ne adja át írásban Molotov úrnak ezeket az instrukciókat, hanem a lehető
legpontosabb formában jussanak el Sztálin úrhoz, és felhatalmazom önt arra, hogy alkalomadtán a nevemben
Molotov úron keresztül kérjen kihallgatást Sztálin úrtól, hogy közvetlenül neki is átadhassa e fontos üzenetet. A
Molotovval való megbeszélés mellett a Sztálinnal folytatandó részletes tárgyalás is feltétele az utazásomnak. 3

A külügyminiszter javaslatában egy alig leplezett csali is szerepelt, amiről a németek nem ok
nélkül úgy gondolták, hogy a Kreml rá fog harapni. Megismételve azt, hogy „a Balti-tenger és a
Fekete-tenger között nincs egyetlen olyan kérdés sem, amelyet ne lehetne mindkét ország teljes
megelégedésére rendezni”, Ribbentrop kiemelte „a balti államok, Lengyelország, a délkeleti
kérdések stb.” ügyét. S arról is szót ejtett, hogy szükséges „a kelet-európai területi kérdések
közös tisztázása”.
Németország kész volt arra, hogy felossza Kelet-Európát és benne Lengyelországot is maga
és a Szovjetunió között. Ez olyan ajánlat volt, amivel Nagy-Britannia és Franciaország nem
tudott versenyezni, de ha tudott volna is, nyilvánvalóan nem lett volna hajlandó rá. Miután tehát
megtette ajánlatát, amiről láthatóan biztos volt, hogy nem fogják elutasítani, Hitler még aznap,
augusztus 14-én újra magához rendelte fegyveres erőinek főparancsnokait, hogy előadást
tartson nekik a háborús tervekről és kilátásokról.

AZ AUGUSZTUS 14-1 KATONAI ÉRTEKEZLET AZ

OBERSALZBERGEN200
– A nagy dráma most ér a csúcspontjára! – mondta válogatott hallgatóságának Hitler. Noha
kockázatvállalás nélkül nem arathatok politikai és katonai sikerek, biztos volt abban, hogy
Nagy-Britannia és Franciaország nem fog harcba szállni. Egyfelől, Nagy-Britanniának
„nincsenek igazi kaliberrel rendelkező vezetői. Azok az emberek, akiket Münchenben ismertem
meg, nem az a fajta, amelyik elkezd egy világháborút.” A katonai vezetőkkel tartott korábbi
megbeszélésekhez hasonlóan Hitler most sem tudta kiverni a fejéből Angliát, s megint igen
részletesen szólt az ország erős és gyenge oldalairól; kiváltképpen az utóbbiakról.

Anglia [jegyezte Halder szó szerint] 1914-től eltérően nem fogja megengedni magának, hogy tévedésből egy
évekig tartó háborúba keveredjen ... Ez a gazdag országok sorsa ... Manapság még Angliának sincs pénze egy
világháború megvívására. Miért harcolna Anglia? Az ember nem öleti meg magát egy szövetségese kedvéért.

Milyen katonai intézkedéseket tehet Nagy-Britannia és Franciaország? – kérdezte Hitler.

Valószínűtlen a Nyugati Fal elleni felvonulás [válaszolt saját kérdésére]. A Belgiumon és Hollandián
keresztülhatoló, északi irányú kerülő nem jár gyors győzelemmel. Ez mind nem segít a lengyeleken.
Mindezek a tényezők az ellen szólnak, hogy Anglia és Franciaország belépjen a háborúba ... Semmi nem
kényszeríti rá őket. A müncheniek nem fogják vállalni a kockázatot... Az angol és a francia vezérkar igen józanul
méri fel a fegyveres konfliktus kilátásait, és ellene van ...
Mindez azt a meggyőződést támasztja alá, hogy ha Anglia bár hangoskodik is, akár a nagykövetét is
visszahívhatja, talán teljes kereskedelmi embargót is életbe léptet, de biztosan nem fog fegyveres
beavatkozáshoz folyamodni a konfliktusban.

Tehát valószínűleg egyedül Lengyelország ellen kell harcolni, azonban „egy vagy két héten
belül” le kell győzni, magyarázta Hitler, hogy a világ meggyőződhessék az ország

200
Ennek a találkozónak az eseményeiről egyetlen forrást találtak: a hadsereg vezérkari főnökének, Halder tábornoknak a
kiadatlan naplóját. Az első bejegyzés ezen a napon, 1939. augusztus 14-én történt. Halder Gabelsberger gyorsírással vezette
naplóját, amely ettől az időponttól kezdve Halder 1942. szeptember 24-én történt leváltásáig a náci Németországban folyó
legtitkosabb katonai és politikai történések óriási értékű dokumentuma. Az Obersalzbergen született bejegyzést Halder
gyorsírással készítette, mialatt Hitler beszélt. A bejegyzés végére összefoglalás is került. Furcsa, hogy Halder naplóját egyetlen
brit vagy amerikai kiadó sem jelentette meg. Magam a Halder által készített német nyelvű átirathoz jutottam hozzá e könyv
írása közben. Hitler határidőnaplójában ott van az értekezlet időpontja, és egy bejegyzés is, amely szerint a főparancsnokokon:
Brauchitschon, Göringen és Raederen kívül jelen volt dr. Todt is, az a mérnök, aki a Nyugati Falat építette.
összeomlásáról, és ne próbálja megmenteni.
Hitler még nem volt hajlandó részletesen beavatni a tábornokait abba, hogy még ezen a
napon milyen messzire fog elmenni az Oroszországgal kötendő üzlet érdekében, noha igen
örültek volna a hírnek, mert meg voltak győződve arról, hogy Németország nem képes egy nagy
háborút két fronton megvívni. Annyit azonban elmondott nekik a Führer, hogy kedvet kapjanak
a továbbiakhoz.
– Oroszország a legkevésbé sincs arra indíttatva, hogy kikaparja más gesztenyéjét – mondta.
Beszélt a „laza kapcsolatról”, ami a kereskedelmi tárgyalásokkal kezdődött. Most azt
fontolgatja, hogy „elmenjen-e valaki tárgyalni Moszkvába, és prominens személyiség legyen-e
az illető”. Kijelentette, hogy a Szovjetunió nem érzi magát a Nyugat lekötelezettjének. Az
oroszok megértik Lengyelország elpusztítását. Érdekli őket „az érdekszférák elhatárolása”. A
Führer „hajlik arra, hogy félúton találkozzon velük”.
Haldernak az értekezletről készült terjedelmes gyorsírásos jegyzetei között nem történik
említés arról, hogy ő, a hadsereg vezérkari főnöke, vagy von Brauchitsch főparancsnok, vagy
akár Göring megkérdőjelezte volna a Führer irányvonalát, amellyel európai kiterjedésű
háborúba vezeti Németországot – mert Hitler bizonyossága ellenére korántsem volt biztos, hogy
Franciaország és Nagy-Britannia nem száll harcba, sem az, hogy Oroszország is kimarad. Ami
azt illeti, Göring éppen egy héttel ezelőtt kapott közvetlen figyelmeztetést: a britek biztosan
harcolni fognak, ha Németország megtámadja Lengyelországot.
Július elején egy svéd barátja, Birger Dahlerus megpróbálta meggyőzni Göringet arról, hogy
a brit közvélemény nem fogja elnézni a további náci agressziót. Amikor a Luftwaffe főnöke
kételkedett ebben, Dahlerus augusztus 7-én a dán határ közelében levő Schleswig-Holsteinben,
a saját házában magánjellegű találkozót szervezett Göring és egy hét brit üzletemberből álló
csoport között. A brit üzletemberek élőszóval és egy írásos memorandum formájában is
megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megértessék Göringgel: Nagy-Britannia teljesíteni fogja
szerződéses kötelezettségét Lengyelországgal szemben, ha Németország támadásra indul.
Kétséges, hogy próbálkozásuk sikerrel járt-e, bár Dahlerus, aki maga is üzletember volt, úgy
vélte, hogy igen.201 Ez a különös svéd, aki Németország és Nagy-Britannia közötti békéltetőként
az elkövetkező zsúfolt hetek során játszik majd még bizonyos szerepet, kétségtelenül kiváló
kapcsolatokkal rendelkezett Berlinben és Londonban egyaránt. Még a Downing Streetre is
bejutott, ahol július 20-án Lord Halifax fogadta, akivel a brit üzletemberek Göringgel való
majdani találkozását beszélte meg; nemsokára maga Hitler és Chamberlain is hívatni fogja. Bár
jóindulatúan próbálkozott a béke megmentésével, naiv ember volt, diplomatának pedig
ijesztően amatőr. Évekkel később Nürnbergben egy pusztító keresztkérdés-sorozattal Sir David
Maxwell-Fyfe rávette a svédet annak szomorú beismerésére, hogy Göring és Hitler alaposan
félrevezette.4
És Halder tábornok, aki tizenegy hónappal ezélőtt még a Hitler eltávolítására összeesküdött
csoport vezetője volt, miért nem állt ki, hogy szembeszálljon Hitler háborúra készülő
elszántságával? Vagy ha ezt a gesztust haszontalannak ítélte, miért nem újította fel a diktátor
eltávolítására készült terveket ugyanazon az alapon, mint közvetlenül München előtt, hogy
tudniillik egy most kezdődő háború katasztrofális véggel járna Németország számára? Sokkal
később, nürnbergi kihallgatása során Halder azt magyarázta, hogy még 1939 augusztusának
közepén sem hitte el, hogy mindannak ellenére, amit mond, Hitler tényleg meg fogja
kockáztatni a háborút.5 Az augusztus 15-én, a Hitlerrel a Berghofban történt megbeszélést
követő napon kelt naplójegyzete is elárulja: Halder sem hitte, hogy Franciaország és Nagy-

201
1946. március 19-én a nürnbergi tanúk emelvényén, ahol Göring ügyében a védelem felkérésére tanúskodott, Dahlerus
elmondta a bíróságnak, hogy a marsall „becsületszavára” biztosította ezeket a brit üzletembereket arról, hogy mindent meg fog
tenni a háború elkerülésére, ami csak a hatalmában áll. Göring ekkori lelki állapotát azonban talán pontosabban tükrözi egy két
nappal a brit látogatókkal való találkozója után tett kijelentése. A Luftwaffe légvédelméről dicsekedve így szólt: – Egyetlen
bomba sem fog hullani a Ruhr-vidékre! Ha egy ellenséges bombázó eléri a Ruhr-vidéket, ne legyen a nevem Hermann Göring:
szólítsanak Meiernek! – Ε dicsekvését nemsokára szívesen visszaszívta volna.
Britannia is meg fogja kockáztatni a háborút.
Ami Brauchitschot illeti, ő nem az a fajta volt, aki megkérdőjelezi, amit a Führer tervez.
Hassell, aki augusztus 15-én Giseviustól értesült az Obersalzbergen lefolytatott értekezletről,
tudatta a hadsereg főparancsnokával: „abszolút meggyőződése”, hogy Nagy-Britannia és
Franciaország be fog avatkozni, ha Németország megszállja Lengyelországot. „Semmit nem
lehet kezdeni vele – jegyezte meg szomorúan a naplójában Hassell. – Vagy fél, vagy nem is
érti, miről van szó ... A tábornokoktól semmit nem remélhetünk ... Csak kevésnek maradt tiszta
a feje: Haldernak, Canarisnak, Thomasnak.”6
Thomas tábornok, az OKW gazdasági és fegyverkezési főosztályának nagyszerű képességű
vezetője volt az egyetlen, aki nyíltan kiállt a Führerrel szemben. Az augusztus 14-i katonai
konferencia után néhány nappal, a mostanra már leginkább passzívvá vált összeesküvőkkel:
Goerdelerrel, Beckkel és Schachttal folytatott tanácskozást követően Thomas tábornok
memorandumot készített, és személyesen olvasta fel Keitel tábornoknak, az OKW főnökének.
Teljes illúzió a gyors háború és a gyors béke, érvelt. A Lengyelország elleni támadás
világháborút robbantana ki, és Németország nem rendelkezik az ennek megvívásához szükséges
nyersanyagokkal és élelmiszerkészletekkel. Keitel azonban, aki a saját eszméit Hitleréiből
szűrte le magának, egy nagy háborúnak még a gondolatát is kicsúfolta. Anglia túl dekadens,
Franciaország túl dégénérait, Amerika túl érdektelen ahhoz, hogy Lengyelországért harcoljon,
mondta.7
Így hát 1939 augusztusának második fele azzal indult, hogy a német katonai vezetők tovább
csiszolgatták a Lengyelország elpusztítására és a birodalom nyugati határainak megvédésére
vonatkozó terveiket, az utóbbiakat arra az esetre, ha minden ez ellen szóló bizonyíték ellenére a
nyugati demokráciák mégis beavatkoznának. Augusztus 15-én titokban törölték a szeptember
első hetében kezdődő évi nürnbergi pártnapokat, amit Hitler április l-jén még
„békepártnapoknak” kiáltott ki. Negyedmillió embert behívtak a nyugati hadseregekhez.
Előzetes mozgósítási·parancsot kapott a vasút. Tervek készültek a hadsereg
főparancsnokságának a Berlintől keletre fekvő Zossenba való költöztetésére. Szintén augusztus
15-én jelentette a haditengerészet, hogy a Graf Spee és a Deutschland zsebcsatahajók, valamint
huszonegy tengeralattjáró készen áll arra, hogy kihajózzon, és elfoglalja állomáshelyét az
Atlanti-óceánon.
Augusztus 17-én Halder tábornok furcsa bejegyzést tett naplójába: „Canaris ellenőrizte az I.
(Műveleti) Szekciót. Himmler, Heydrich, Obersalzberg: 150 lengyel uniformis kiegészítőkkel
Felső-Sziléziába.”
Hogy mindez mit jelentett, az csak a háború után derült ki. Ez volt a nácik által valaha is
megrendezett egyik legbizarrabb incidens. Emlékezhetünk rá, hogy Hitler és katonai vezetői
korábban fontolóra vették, hogy kifőznek valamilyen incidenst, például a német ügyvivő
meggyilkolását, hogy azzal igazolhassák Ausztria, majd Csehszlovákia invázióját. Most, hogy
fogyni kezdett az idő, ugyanígy nekifogtak egy olyan incidens kiötlésének, amely (legalábbis az
ő véleményük szerint) igazolná a világ szemében a Lengyelország ellen tervezett agressziót.
A vállalkozás kódneve Operation Himmler volt, ötlete pedig egyszerű – és nyers. Az SS-
Gestapo a lengyel hadsereg egyenruhájába öltöztetett, koncentrációs táborokból odavitt
közbűntényes foglyok felhasználásával színlelt támadást fog intézni a lengyel határ mentén
fekvő Gleiwitz helység német rádióállomása ellen. így Lengyelország lesz majd a bűnös
Németország megtámadásában. Augusztus elején Canaris tengernagy, az OKW Abwehr nevű
részlegének a vezetője magától Hitlertől kapott parancsot arra, hogy szállítson le Himmlernek
és Heydrichnek 150 lengyel uniformist és néhány szintén lengyel kézi lőfegyvert. Ez furcsának
tűnt a tengernagy számára, aki augusztus 17-én Keitel tábornoknál érdeklődött az ügy felől. Az
OKW gerinctelen főnöke kijelentette ugyan, hogy nem sokra tartja az „efféle akciókat”,
mindazonáltal közölte a tengernaggyal, hogy „semmit nem tehetünk”, mivel a parancs magától
a Führertől jött.8 Az elhessegetett Canaris engedelmeskedett az utasításnak, és átadta
Heydrichnek az egyenruhákat.
A hadművelet végrehajtására az SD vezetője egy Alfred Helmut Naujocks nevű fiatal SS-
titkosszolgálati veteránt választott ki. Nem ez volt az első és nem is az utolsó hasonló megbízás,
amit ez a roppant különös úr kapott. 1939. március elején, nem sokkal Csehszlovákia német
megszállása előtt például azzal volt elfoglalva, hogy robbanóanyagokat csempészett be
Szlovákiába, ahol (mint a háború után vallotta) „incidensek teremtésére” használták az áruját.
Alfred Naujocks az SS-Gestapo tipikus terméke volt: egyfajta gengszterentellektüel.
Mérnöknek tanult a kiéli egyetemen, ahol először jött rá az antinácikkal való verekedés ízére;
egy alkalommal a kommunisták betörték az orrát. 1931-ben lépett be az SS-be, s az SD 1934-es
létrehozásakor rögtön annak a munkatársa lett. A Heydrich körüli fiatal férfiak jó részéhez
hasonlóan ő is belekóstolt olyasmibe, ami az SS-ben már intellektuális elfoglaltságnak
számított: főleg a „történelem” és a „filozófia” érdekelte, mialatt gyorsan emelkedett a kemény
legényként szerzett ázsiója (Skorzeny is ilyen volt). Rá lehetett bízni a Himmler és Heydrich
által kiagyalt kevésbé gusztusos teendők elvégzését. 202 1944. október 19-én Naujocks átszökött
az amerikaiakhoz, és egy évvel később Nürnbergben számos ügyben tett eskü alatt írásos
vallomást. Az egyik ilyen írásában örökítette meg a történelem számára annak az „incidensnek”
a históriáját, amelyet Hitler a Lengyelország elleni támadás ürügyéül használt fel.

1939. augusztus 10-én vagy akörül Heydrich, az SD főnöke személyesen parancsolta meg, hogy színleljek
támadást a lengyel határ melletti Gleiwitz közelében levő rádióállomás ellen [írja Naujocks az 1945. november
20-án, Nürnbergben aláírt tanúvallomásában], és keltsem azt a látszatot, hogy a támadó erő lengyelekből állt.
Heydrich ezt mondta: – A külföldi sajtó és a német propaganda számára gyakorlati bizonyítékokra van szükség
ezekről a lengyel támadásokról....
Utasításaim szerint el kellett foglalnom a rádióállomást, és elegendő ideig tartanom ahhoz, hogy egy a
rendelkezésemre bocsátott lengyelül beszélő német lengyel nyelvű beszédet mondhasson a rádióban. Heydrich
azt mondta, hogy ebben a beszédben ki kell jelenteni: eljött a németek és a lengyelek közötti összecsapás ideje ...
Heydrich azt is mondta, hogy várakozása szerint Németország néhány napon belül meg fogja támadni
Lengyelországot.
Elmentem Gleiwitzbe, és tizennégy napig ott várakoztam ... Augusztus 25. és 31. között felkerestem Heinrich
Müllert, a Gestapo vezetőjét, aki akkor a közeli Oppelnban tartózkodott. Müller a jelenlétemben tárgyalta meg
egy Mehlhorn nevű emberrel203 egy másik határincidens terveit, amelyben azt a látszatot kellett kelteni, hogy
lengyel katonák német csapatokra támadtak ... Müller kijelentette, hogy 12-13 elítélt bűnöző áll a rendelkezésére,
akiket lengyel egyenruhába fognak öltöztetni, és holtan otthagyják őket a helyszínen, hogy látsszék: támadás
közben vesztették az életüket. Ε célból egy Heydrich alkalmazásában álló orvostól kapnak majd halálos
injekciót, utána pedig lőtt sebeket is. Az incidenst követően a sajtó képviselőit és más személyeket oda kell vinni
majd az incidens színhelyére ...
Müller elmondta nekem, hogy Heydrichtől parancsot kapott: e foglyok egyikét bocsássa rendelkezésemre a
gleiwitzi akcióhoz. Ε bűnözőket a „Konzerváru” kódnéven emlegette.9

Mialatt Hitler parancsára Himmler, Heydrich és Müller a „Konzerváru” felhasználását

intézték, hogy ürügyet hamisíthassanak a Lengyelország elleni német agresszió számára, addig
a Führer megtette az ország fegyveres erőinek a helyi konfliktusnál esetleg nagyobb kiterjedésű
202
Naujocks közreműködött a „Venlo-incidensnél” is, amelyről később még beszámolunk. Részt vett egy olyan vállalkozásban,
amelynek a keretei között német katonákat belga és holland határőregyenruhákban álcáztak 1940 májusában, a nyugati invázió
alatt. A háború elején ő vezette az SD-nek azt a részlegét, amely útleveleket hamisított, és e funkciójában ő javasolta az
„Operation Bernhard” fantasztikus tervét: azt, hogy Nagy-Britannia felett repülőgépekről szórjanak ki hamis angol
bankjegyeket. Heydrich végül ráunt, s arra kényszerítette, hogy egy SS-ezredben szolgáljon az orosz fronton, ahol megsebesült.
1944-ben Belgiumban bukkant fel, mint gazdasági vezető, de a jelek szerint abban az időben inkább az volt a fő feladata, hogy
Dániában kövessen el merényleteket a dán ellenállási mozgalom számos tagja ellen. Valószínűleg azért állt át Belgiumban az
amerikai hadsereghez, hogy mentse a bőrét. Ami azt illeti, igazi szerencsefi volt. A háborús bűnösként őrzött fogoly Naujocks
1946-ban drámai szökést hajtott végre egy háborús bűnösök számára felállított németországi különleges táborból, s így
elkerülte, hogy tárgyalják az ügyét. Ε könyv írásakor még nem került elő: azóta sem tartóztatták le, nem is hallottak róla.
Szökéséről beszámoló olvasható Schaumburg-Lippe Zwischen Krone und Kerker c. művében.
203
SS Oberführer Dr. Mehlhorn, aki Heydrich alatt az SD adminisztratív vezetője volt. Schellenberg az emlékirataiban (The
Labyrinth, 48-50.O.) elmondja, hogy augusztus 26-án Mehlhorn elmesélte neki: őt jelölték ki a gleiwitzi színlelt támadás
lebonyolítására, de betegséget szimulálva kibújt a feladat alól. A későbbi években Mehlhorn gyomra erősebb lett. A háború alatt
a lengyelországi Gestapo-terror egyik fő ösztökélője volt.
háborúban történő bevetéséhez szükséges első döntő lépést. Augusztus 19-én (ez is végzetes
nap volt!) a német haditengerészet indulási parancsot kapott. Huszonegy tengeralattjárót a brit
szigetektől északra és északnyugatra fekvő pontokra irányítottak, a Graf Spee zsebcsatahajót a
brazil partok elé küldték, testvérhajóját, a Deutschlandot pedig az Atlanti-óceán északi részére
irányították, keresztbe a brit tengeri útvonalakkal.204
Jelentős a hadihajóknak a Nagy-Britannia elleni lehetséges akciók céljából történő
elindítására kiadott parancs dátuma. Az történt tudniillik, hogy augusztus 19-én, miután Berlin
egy álló héten át kétségbeesetten sürgette Moszkvát, a szovjet kormány végre megadta a Hitler
által várt választ.

A NÁCI–SZOVJET TÁRGYALÁSOK: 1939. AUGUSZTUS 15-

21.
Von der Schulenburg nagykövet augusztus 15-én este 8 órakor találkozott Molotovval, s
instrukcióinak megfelelően felolvasta neki Ribbentrop sürgős táviratát, amelyben az állt, hogy a
birodalmi külügyminiszter kész Moszkvába utazni a német–szovjet kapcsolatok rendezésére. A
nagykövet által még aznap éjjel Berlinbe küldött „Rendkívül sürgős, titkos!” jelzésű távirat
szerint a szovjet külügyi népbiztos „a legnagyobb érdeklődéssel” fogadta a tájékoztatást, és
„melegen üdvözölte a Szovjetunióval való kapcsolatok javítására irányuló német szándékot”. A
tapasztalt diplomáciai pókerjátékos Molotov azonban semmi jelét nem adta annak, hogy sürgős
volna számára a dolog. Azt mondta, hogy egy ilyen út, amilyenre Ribbentrop ajánlkozik,
„megfelelő előkészítést igényel annak érdekében, hogy a véleménycsere eredménnyel
járhasson”.
Milyen eredménnyel? A ravasz orosz elejtett néhány célzást. Érdekelné a német kormányt,
kérdezte, egy megnemtámadási szerződés a két ország között? Hajlandó volna-e latba vetni
befolyását Japánnal szemben a szovjet–japán kapcsolatok javítása és a „határkonfliktusok
felszámolása” érdekében? (Ezzel a Mandzsúria és Mongólia határán egész nyáron át dühöngő
hadüzenet nélküli háborúra célzott.) Utoljára pedig azt is megkérdezte Molotov, volna-e kedve
Németországnak a szovjetekkel közösen garantálni a balti államokat.
Azzal zárta a mondandóját, hogy mindezeket a dolgokat „úgy kell konkrét értelemben
megbeszélni, hogy amennyiben a német külügyminiszter idejön, tárgyalásunk ne csak
véleménycsere legyen, hanem konkrét döntések is szülessenek belőle”. Végül ismételten
hangsúlyozta, hogy „a problémák megfelelő előkészítése nélkülözhetetlen”.10
A náci–szovjet megnemtámadási szerződésre vonatkozó első javaslat tehát az oroszoktól
jött, akik éppen abban a pillanatban Franciaországgal és Nagy-Britanniával is tárgyalásban
álltak arról, hogy szükség esetén háborúba mennek a további német agresszió megfékezésére.205
Hitler több mint hajlandó volt „konkrét értelemben” megtárgyalni egy ilyen paktumot, aminek a
megkötése távol tartaná Oroszországot a háborútól, és lehetővé tenné az ő számára, hogy a
szovjet beavatkozás veszélye nélkül támadhasson Lengyelországra. És biztos volt abban is,
hogy ha Oroszország kimarad, akkor Nagy-Britannia és Franciaország sem mer beavatkozni
majd.
Molotov éppen azt javasolta, amit Hitler remélt: javaslatai specifikusabbak voltak, és
messzebbre is mentek annál, amit ő mert volna javasolni. Egyetlen nehézség volt csupán:
augusztus második felében jártak már, márpedig ő nem várhatta ki azt a lassú szovjet tempót,
amelyet az is jelzett, hogy Molotov ragaszkodott a külügyminiszter moszkvai látogatásának
„megfelelő előkészítéséhez”. Schulenburgnak a Molotovval tartott megbeszélésről szóló
204
A tengeralattjárók augusztus 19-23 között, a Graf Spee 21-én, a Deutschland pedig 24-én hajózott ki.
205
A brit kormány kisvártatva értesült erről. Augusztus 17-én Sumner Welles amerikai külügyminiszterhelyettes tájékoztatta a
washingtoni brit nagykövetet Molotov Schulenburgnak tett javaslatáról. A moszkvai amerikai nagykövet az előző napon
Washingtonba táviratozta az információt, ami tökéletesen pontosnak bizonyult.11 Steinhardt nagykövet augusztus 16-án beszélt
Molotovval.
jelentését a Wilhelmstrasse telefonon olvasta be a Fuchslban tartózkodó Ribbentropnak május
16-án reggel 6 óra 40 perckor, s a miniszter tüstént átvágott a hegységen, hogy az
Obersalzbergen lévő Führertől további instrukciókat kérjen. Kora délutánra megfogalmaztak
egy Molotovnak szóló választ, amit géptávírón küldtek tovább Weizsäckernek Berlinbe azzal a
meghagyással, hogy „Rendkívül sürgős!” jelzéssel azonnal táviratozza meg Moszkvába.12
A náci diktátor feltétel nélkül elfogadta a szovjet javaslatokat. Ribbentrop utasította
Schulenburgot, hogy ismét találkozzék Molotovval, és értesítse arról,

hogy Németország készen áll a megnemtámadási szerződés megkötésére a Szovjetunióval, és amennyiben a

szovjet kormány úgy kívánja, olyan szerződést kötünk, ami huszonöt évig felmondhatatlan lesz. Végül pedig
Németország hajlandó az orosz-japán kapcsolatok javítása és konszolidálása érdekében latba vetni befolyását.

Most már a látszatát sem kívánták megőrizni annak, hogy a birodalmi kormánynak nem
sürgős a moszkvai üzlet megkötése.

A Führer [folytatódik Ribbentrop távirata] azon a véleményen van, hogy tekintettel a jelenlegi helyzetre és
annak a lehetőségére, hogy bármelyik napon súlyos események történhetnek (kérem, magyarázza el Molotov
úrnak, hogy Németország el van szánva arra, hogy nem fogja a végtelenségig tűrni Lengyelország provokációit),
kívánatos a német– orosz kapcsolatoknak, valamint a két ország aktuális kérdésekhez való viszonyulásának
alapvető és gyors tisztázása.
Ez okból készen állok arra, hogy pénteket, augusztus 18-át követően bármikor repülőgépen Moszkvába
utazzam, és a Führertől nyert felhatalmazásom alapján a német-orosz kapcsolatok egész komplexumával
foglalkozzam, valamint alkalomadtán aláírjam a megfelelő egyezményeket.

Ribbentrop most is „kiegészítést” fűzött a távirathoz, amelyben személyes instrukciókat

közölt a nagykövettel.

Arra kérem, hogy ismét szóról szóra olvassa fel ezeket az instrukciókat Molotovnak, és azonnal kérje ki az
orosz kormány, valamint Sztálin úr véleményét. Abszolút bizalmasan, kizárólag az ön számára közlöm:
különleges érdekünk fűződik ahhoz, hogy moszkvai utamat e hét végén vagy a jövő hét elején bonyolíthassuk le.

Másnap a hegytetőn Hitler és Ribbentrop türelmetlenül várta a moszkvai választ. A Moszkva

és Berlin közti távírókapcsolat semmiképpen nem volt azonnalinak mondható, ám e
körülményt, úgy tűnik, figyelmen kívül hagyták a Bajor Alpok ritkás atmoszférájában.
Tizenhetedikén délre Ribbentrop máris „Rendkívül sürgős!” táviratban kérte Schulenburgot,
hogy „táviratilag jelentse, mikor kért kihallgatást Molotovtól, és mikorra kapott időpontot a
megbeszélésre”.13 Az űzött nagykövet már vacsoraidőben válaszolt, szintén „Rendkívül
sürgős!” táviratban: csak előző este 11 órakor kapta meg a táviratot, amikor már túl késő volt
bármilyen diplomáciai tevékenységhez, s ma, augusztus 17-én reggel első dolga volt időpontot
kérni Molotovtól, amit este 8 órára meg is kapott.14
A megbeszélés csalódást okozott a most már eszeveszetten felpörgetett náci vezetők
számára. Mivel látta Hitler sietségét, és nyilván annak okával is tisztában volt, az orosz külügyi
népbiztos játszani kezdett a németekkel: ide-oda húzogatta előttük a mézes madzagot. Miután
Schulenburg felolvasta neki Ribbentrop táviratát, Molotov az üzenet tartalmára oda sem
figyelve előhúzta a szovjet kormánynak a birodalmi külügyminiszter első, augusztus 15-i
üzenetére adott írásos válaszát.
Bevezető részében a szovjet válasz maró hangon emlékeztetett a náci kormánynak Szovjet-
Oroszországgal szembeni korábbi ellenséges viszonyulására, majd kifejtette, hogy „a
közelmúltig a szovjet kormány abból a feltételezésből indult ki, hogy a német kormány alkalmat
keres a Szovjetunióval való ütközésekre ... Hogy ne is említsük azt a tényt, miszerint a német
kormány az úgynevezett Antikomintern Paktum által számos államból álló egységfrontot
igyekezett létrehozni és hozott is létre a Szovjetunió ellen”. Ez volt az oka annak, magyarázta a
jegyzék, hogy Oroszország „részt vett a [német] agresszió elleni védelmi front szervezésében”.
 Ha azonban [folytatódik a jegyzék] a német kormány most felvállalja régi politikájának a Szovjetunióval
ápolt politikai kapcsolatok komoly javítása irányában történő megváltoztatását, úgy a szovjet kormány csak
üdvözölni tudja e lépést, és a maga részéről hajlandó a Németország tekintetében történő komoly javítás
értelmében megváltoztatni saját politikáját.

A szovjet jegyzék azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ennek „komoly és gyakorlati

lépésekben” kell történnie, nem pedig egyetlen nagy ugrás formájában, ahogyan Ribbentrop
javasolta.
Miféle lépésekről van szó?
Az első lépés: kereskedelmi és hitelmegállapodás kötése.
A „röviddel ezután teendő” második lépés: megnemtámadási szerződés kötése.
A második lépéssel egyidejűleg a szovjetek követelték „egy, a szerződő feleknek ebben vagy
abban a külpolitikai kérdésben fennálló érdekeit meghatározó külön jegyzőkönyv készítését”.
Ez több mint célzás volt arra, hogy legalábbis Kelet-Európa felosztásának tekintetében
Moszkva egyetért azzal a német véleménnyel, hogy lehetséges alkut kötniük.
Ribbentrop javasolt moszkvai látogatását illetően Molotov kijelentette, hogy a szovjet
kormány „rendkívül örül” a gondolatnak, „mivel egy ilyen eminens politikus és államférfi
kiküldése azt hangsúlyozza, hogy a német kormány szándékai komolyak. Ez figyelemreméltó
kontrasztban áll Angliával – tette hozzá –, amely Strang személyében csupán egy második
vonalbeli tisztségviselőt küldött Moszkvába. Mindemellett a német külügyminiszter útja alapos
előkészítést igényel. A szovjet kormány nem szereti azt a publicitást, amit egy ilyen út híre
okozna. Szívesebben végeznek gyakorlati munkát minden felhajtás nélkül.”15
Molotov nem tett említést Ribbentropnak arról a sürgős és kifejezett javaslatáról, hogy a hét
végén jönne Moszkvába, Schulenburg pedig, aki talán kissé meg volt lepve a kihallgatás
menetétől, nem feszegette a dolgot.
Másnap, miután megkapta a nagykövet jelentését, Ribbentrop tüstént ezt kezdte feszegetni.
Nyilvánvaló, hogy Hitlernek már kétségbeesetten sürgős volt a megegyezés. Az Obersalzbergen
lévő nyári főhadiszállásáról augusztus 18-án este Ribbentrop aláírásával újabb „Rendkívül
sürgős!” távirat indult Schulenburghoz. Az üzenet 19-én reggel 5 óra 45 perckor érkezett a
moszkvai német nagykövetségre; arra utasította a nagykövetet, hogy „azonnal kérjen újabb
kihallgatást Molotovtól, és minden lehetségest tegyen meg annak érdekében, hogy az
késedelem nélkül megtörténjen”. Nem volt már vesztegetni való idő. „Arra kérem – írta
Ribbentrop –, hogy a következőket mondja Molotov úrnak”:

... Normális körülmények között természetesen mi is diplomáciai csatornákon keresztül keresnénk a német–
orosz kapcsolatok újraértékelését, amit a szokásos módon hajtanánk végre. A Führer véleménye szerint azonban a
jelenlegi szokatlan helyzet szükségessé teszi egy gyors eredményre vezető más módszer alkalmazását.
A német–lengyel kapcsolatok napról napra akutabbá válnak. Számításba kell vennünk, hogy bármelyik napon
olyan incidensek történhetnek, amelyek elkerülhetetlenné teszik a nyílt konfliktus kitörését... A Führer
szükségesnek véli, hogy ne éppen a német–orosz kapcsolatok tisztázása érdekében folyó munkánk közben lepjen
meg bennünket egy német– lengyel konfliktus kitörése. Ennélfogva szükségesnek tartja az előzetes tisztázást,
már csak annak érdekében is, hogy egy ilyen konfliktus esetén számításba vehessük az orosz érdekeket is, ami
természetesen nehéz volna kapcsolataink előzetes tisztázása nélkül.

A nagykövetnek közölnie kellett, hogy a konzultációk Molotov által említett „első fázisa”, a
kereskedelmi egyezmény aznap (augusztus 18-án) Berlinben már meg is köttetett, s most itt az
idő, hogy „nekilássunk” a második fázisnak. Ennek érdekében a német külügyminiszter azt
indítványozta, hogy „azonnal Moszkvába indul”, ahol „a Führer által teljes jogkörrel
felruházottan teljes és döntő mértékben rendezhetem a problémák egész komplexumát”.
Ribbentrop hozzátette, hogy Moszkvában „olyan helyzetben lennék ... hogy számításba
vehessem a szovjet kívánságokat”.
 Milyen kívánságokat? A németek immár nem kerülgették a forró kását.
Olyan helyzetben lennék [folytatta Ribbentrop], hogy aláírhassak egy különleges
jegyzőkönyvet, amely szabályozza mindkét fél érdekeit az ilyen vagy olyan külpolitikai
kérdésekben; például a balti körzet érdekszféráinak rendezését. Az ilyen rendezés azonban
csakis személyes megbeszélés során lesz lehetséges.
Ez alkalommal a nagykövetnek nem volt szabad elfogadnia a nemleges szovjet választ.

Kérem, hangsúlyozza [fejezte be üzenetét Ribbentrop], hogy a német külpolitika ma történelmi

fordulóponthoz érkezett... Szíveskedjék nyomást gyakorolni utazásom gyors lebonyolíthatása érdekében, és
ennek megfelelően szembehelyezkedni minden új orosz ellenvetéssel. Ezzel kapcsolatban ne feledkezzen meg
arról a döntő tényről, hogy lehetséges a nyílt német-lengyel konfliktus kitörése, s ennélfogva rendkívüli módon
érdekünkben áll, hogy moszkvai látogatásom azonnal megtörténhessen. 16

Augusztus 19. volt a döntő nap. A német tengeralattjárók és zsebcsatahajók brit vizekre
történő indulási parancsát késleltették addig, amíg meg nem érkezik a válasz Moszkvából. A
csatahajóknak azonnal el kellett volna indulniuk, hogy szeptember l-re, a háború indításának
Hitler által megadott napjára a kijelölt helyükre érkezzenek, s erre már csak 13 nap állt
rendelkezésükre. A Lengyelország lerohanására kijelölt két hadseregcsoportot is azonnal fel
kellene vonultatni már.
Szinte elviselhetetlenné vált a feszültség Berlinben, és annál is jobban az Obersalzbergen,
ahol Hitler és Ribbentrop idegesen várta Moszkva döntését. A külügyminisztérium aznapi
üzenetei és emlékeztetői elárulják a Wilhelmstrasse nyugtalanságát. Dr. Schnurre azt jelentette,
hogy az oroszokkal a kereskedelmi egyezményről folyó tárgyalások az előző este „teljes
egyetértéssel” zárultak, ám a szovjetek késleltetik az aláírást. Ennek, mint mondta, ma,
augusztus 19-én délben kellett volna megtörténnie, de az oroszok telefonon azt közölték, hogy
instrukciókat várnak Moszkvából. „Nyilvánvalóan olyan instrukciót kaptak – jelentette
Schnurre –, hogy politikai okokból késleltessék az egyezmény megkötését”.17 Az
Obersalzbergről Ribbentrop „Rendkívül sürgős!” táviratban utasította Schulenburgot, hogy
egészen biztosan jelentsen táviratilag mindent, amit Molotov mond, és az orosz szándékok
bármilyen jelét is, de a nap folyamán a nagykövettől érkező egyetlen távirat csupán a hivatalos
szovjet hírügynökség, a TASZSZ cáfolatának szövege volt, amely tagadta, hogy az orosz és az
angol–francia katonai delegációk közti tárgyalások elmérgesedtek volna a Távol-Kelet miatt. A
TASZSZ-cáfolat azonban hozzátette, hogy „egészen más ügyekben” valóban léteznek
nézetkülönbségek a küldöttségek között. Ez jelzés volt Hitler számára, hogy van még idő – és
van még remény.
Este 7 óra 10 perckor azután megérkezett a várva várt távirat:

TITKOS! RENDKÍVÜL SÜRGŐS!

A szovjet kormány beleegyezik abba, hogy a birodalmi külügyminiszter úr egy héttel a gazdasági egyezmény
aláírása után Moszkvába utazzék. Molotov kijelentette, hogy amennyiben a gazdasági egyezmény megkötését
holnap nyilvánosságra hozzák, akkor a birodalmi külügyminiszter úr augusztus 26-án vagy 27-én Moszkvába
érkezhet.
Molotov átadta a megnemtámadási szerződés szövegtervét.
A Molotovval ma folytatott két megbeszélésemről adott részletes beszámolót, valamint a szovjet
szövegtervet táviratilag azonnal megküldöm.
SCHULENBURG18

A Kremlben 19-én délután 2 órakor kezdődő és egy órán át tartó első tárgyalás nem jól
sikerült –jelentette a nagykövet. Úgy látszott, az oroszokat nem lehet belehajszolni abba, hogy
tüstént fogadják Hitler külügyminiszterét. „Molotov kitartott azon véleménye mellett, hogy
jelenleg még megközelítőleg sem lehetséges rögzíteni az utazás időpontját, mivel alapos
előkészületek szükségesek... A sietség szükséges volta mellett általam ismételten és
hangsúlyosan felhozott érvekre Molotov azt felelte, hogy eddig még az első lépés, a gazdasági
egyezmény megkötése sem történt meg. Mindenek előtt alá kell írni és nyilvánosságra hozni a
gazdasági egyezményt, majd kivárni annak külföldi hatását. Ezután kerülne csak sor a
megnemtámadási szerződésre és a jegyzőkönyvre” – táviratozta Schulenburg.

„Molotovra láthatólag nem hatott a tiltakozásom, így az első megbeszélés Molotov azon nyilatkozatával
zárult, hogy ő közölte velem a szovjet kormány nézetét, és ahhoz nincs hozzáfűzni valója.”

De lett, nem is sokára.

„Alig fél órával a beszélgetés végét követően Molotov üzent, hogy délután 4 óra 30-kor ismét keressem fel a
Kremlben. Bocsánatot kért a fáradságomért, és elmondta, hogy jelentést tett a szovjet kormánynak” – jelentette
Schulenburg.

A szovjet nagykövet ezután a meglepett, ám boldog nagykövetnek átadta a megnemtámadási

szerződés szövegtervét, és közölte vele, hogy a kereskedelmi egyezmény holnapi aláírását és
nyilvánosságra hozatalát követően Ribbentrop 26-án vagy 27-én Moszkvába utazhat.
„Molotov nem indokolta álláspontjának hirtelen megváltoztatását. Feltételezem, hogy Sztálin
avatkozott közbe” – tette hozzá táviratában Schulenburg.19
Feltételezése kétségtelenül helyes volt. Churchill szerint Sztálin augusztus 19-én este
jelentette be a Politikai Bizottságnak a Szovjetunió szándékát, hogy paktumot ír alá
Németországgal.20 Aznap valamivel korábban, délután három és fél öt között közölte végzetes
döntését Molotovval.
Pontosan három évvel később, 1942 augusztusában, „a hajnali órákban”, mint azt Churchill
később jelentette, a szovjet diktátor közölte a hivatalos moszkvai látogatáson tartózkodó brit
miniszterelnökkel egykori szemérmetlen lépésének néhány indokát.21
Az a benyomás alakult ki bennünk [mesélte Sztálin], hogy a brit és a francia kormány nincs
elszánva arra, hogy háborúzni fog, ha Lengyelországot megtámadják, azonban azt remélik,
hogy Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország diplomáciai felsorakozása elrettenti majd
Hitlert. Mi viszont biztosak voltunk abban, hogy ez nem fogja elrettenteni. – Hány hadosztályt
fog Franciaország mozgósítás esetén Németország ellen küldeni? – kérdezte Sztálin. A válasz: –
Körülbelül százat. – Ezután feltette a következő kérdést: – Hát Anglia mennyit küld majd? – Ó,
hát kettőt, és később még kettőt! – ismételte meg Sztálin látogatójának a választ. – Tudják-e,
hogy nekünk hány hadosztályt kell az orosz frontra küldenünk, ha hadat viselünk Németország
ellen? – Szünetet tartott, majd kimondta: – Több mint háromszázat!
A Molotovval augusztus 19-én folytatott két megbeszéléséről küldött jelentéséhez
Schulenburg azt is hozzáfűzte, hogy „sajnos sikertelen maradt” az a próbálkozása, hogy korábbi
időpontot csikarjon ki a külügyi népbiztosból Ribbentrop moszkvai útjára.
A németek számára azonban ennek is sikerülnie kellett. Ezen múlott Lengyelország
inváziójának egész időrendje, sőt az is, hogy a támadásra egyáltalán sor kerülhet-e az őszi
esőzések beállta előtti rövid idő alatt. Ha Ribbentropot nem fogadják Moszkvában augusztus
26-27 előtt, és ha amikor fogadják, az oroszok csak egy cseppet is húzzák az időt, amitől a
németek tartottak is, akkor nem tartható a szeptember 1-jei időpont.
Ε döntő pillanatban maga Adolf Hitler jelentkezett Sztálinnál. Büszkeségét félretéve
személyesen könyörgött az általa oly sokáig és oly sokszor becsmérelt szovjet diktátornak, hogy
azonnal fogadja a német külügyminisztert. Táviratát vasárnap, augusztus 20-án este 6 óra 45
perckor repítették Moszkvába, alig tizenkét órával Schulenburg jelentésének érkezte után. A
Führer arra utasította a nagykövetet, hogy „azonnal” adja át Molotovnak.

SZTÁLIN ÚRNAK, MOSZKVA

Őszintén üdvözlöm az új német–szovjet kereskedelmi egyezmény aláírását, mint a német–szovjet viszony
átformálásának első lépését.206
Egy megnemtámadási szerződés megkötése a Szovjetunióval számomra egy hosszú távra szóló német
politika kialakítását jelenti. Németország ezzel olyan politikai kurzusra tér, amely az elmúlt századokban
mindkét államnak javára vált.
Elfogadom a megnemtámadási szerződésnek az ön külügyminisztere, Molotov úr által átnyújtott
szövegtervét, azonban úgy találom, hogy sürgős szükség van az ezzel kapcsolatos kérdések lehető leghamarabb
történő tisztázására.
A Szovjetunió által kívánt kiegészítő jegyzőkönyv tartalmát meggyőződésem szerint a lehető legrövidebb
időn belül tisztázhatjuk, ha egy felelős német államférfi személyesen mehet Moszkvába tárgyalni róla.
Máskülönben a birodalmi kormány számára nem volna világos, hogyan lehetne rövid időn belül tisztázni és
rendezni a kiegészítő jegyzőkönyvet.
A Németország és Lengyelország közötti feszültség elviselhetetlenné vált ... Akármelyik napon válság
következhet be. Németország mostantól el van szánva arra, hogy a birodalom érdekeit a rendelkezésére álló
minden eszközzel érvényesítse.
Véleményem szerint a két államnak az újfajta kapcsolat kialakítására vonatkozó szándékaira tekintettel
kívánatos, hogy ne veszítsünk időt. Ennélfogva ismételten javaslom, hogy ön kedden, augusztus 22-én, de
legkésőbb szerdán, augusztus 23-án fogadja külügyminiszteremet. A birodalmi külügyminiszter úr teljes
felhatalmazással rendelkezik a megnemtámadási szerződés és a jegyzőkönyv aláírására egyaránt. A
külügyminiszter úr legfeljebb egy-két napnál tovább történő moszkvai tartózkodása a nemzetközi helyzet folytán
lehetetlen. Örömmel venném az Ön mielőbbi válaszát.
ADOLF HITLER 22

A következő huszonnégy órában, amely ekkor, augusztus 20-án este kezdődött, amint Hitler
Sztálinhoz intézett kérése Moszkva felé indult a távíródrótokon, és egészen másnap estig tartott,
a Führer az idegösszeomlás szélére került. Aludni sem tudott. Az éjszaka közepén Göringnek
telefonált: beszélt neki a Sztálin válaszával kapcsolatos aggodalmairól, és bosszankodott
Moszkva késedelmén. Huszonegyedikén, hajnali háromkor a külügyminisztérium „Rendkívül
sürgős!” jelzésű táviratot kapott Schulenburgtól. Az állt benne, hogy Hitler távirata, amelynek a
jöveteléről korábban Weizsäcker értesítette, még nem érkezett meg. „A Berlinből Moszkvába
küldött hivatalos táviratok négy-öt óra alatt érkeznek meg, beleértve a kétórás időeltérést –
emlékeztette a nagykövet a külügyminisztériumot. – Ehhez hozzá kell még tenni a megfejtés
időtartamát.”23 Hétfőn, augusztus 21-én délelőtt 10 óra 15 perckor az ideges Ribbentrop újabb
táviratot küldött Schulenburgnak: „Kérem, tegyen meg mindent az utazás biztosításának
érdekében! Időpont a táviratban foglaltak szerint.”24 Nem sokkal dél után a nagykövet értesítette
Berlint: „Ma délután 3 órakor találkozom Molotovval.”25 Öt perccel este fél tíz után végre
megérkezett Berlinbe Sztálin válasza:

A NÉMET BIRODALOM KANCELLÁRJÁNAK, A. HITLERNEK:

Köszönöm a levelét. Remélem, hogy a német–szovjet megnemtámadási szerződés nyomán határozottan
jobbra fordulnak majd az országaink közti politikai kapcsolatok.
Országaink népeinek békés kapcsolatokra van szükségük egymással. A német kormány beleegyezése a
megnemtámadási szerződés megkötésébe alapot teremt a politikai feszültség feloldására és az országaink közti
békés együttműködés megteremtésére.
A szovjet kormány felhatalmazott annak közlésére, hogy beleegyezik Herr von Ribbentrop augusztus 23-i
érkezésébe.
J. SZTÁLIN26

A vegytiszta cinizmus tekintetében a náci diktátor méltó partnerre talált a szovjet

despotában. Most már nyitva állt előttük az út, hogy e cudar kor egyik legaljasabb alkujában
feltegyék az i-re a pontot.
Sztálin válaszát este 10 óra 30-kor továbbították a Führernek a Berghofba. Emlékszem rá,
hogy néhány perccel ezt követően, valamivel 11 óra után a német rádióban félbeszakították a
zenei műsort, és egy hang bejelentette: – A birodalmi kormány és a szovjet kormány
megegyezett abban, hogy megnemtámadási szerződést köt egymással. A birodalmi
206
Vasárnap, augusztus 20-án hajnali 2 órakor írták alá Berlinben.
külügyminiszter szerdán, 23-án érkezik Moszkvába a tárgyalások lebonyolítására.
Másnap, 1939. augusztus 22-én, miután maga Sztálin biztosította arról, hogy Oroszország
barátságosan semleges marad a konfliktusban, Hitler újra összehívta az Obersalzbergre a
legfelső katonai parancsnokokat, előadást tartott nekik saját nagyságáról és arról, hogy a
háborút brutálisan, kíméletlenül szükséges megvívniuk, továbbá tájékoztatta őket, hogy
parancsában valószínűleg a négy nap múlva következő 26-át fogja megjelölni a Lengyelország
ellen támadás indításának időpontjára, azaz hat nappal a tervezett időpont előtt kezdhetik a
hadműveletet. Mindezt a Führer halálos ellensége, Sztálin tette lehetővé.

AZ 1939. AUGUSZTUS 22-1 KATONAI ÉRTEKEZLET

A tábornokok a legarrogánsabb és legkevésbé békülékeny hangulatában találták Hitlert.207 –
Azért hívtam önöket össze – mondta –, hogy képet adjak önöknek a politikai helyzetről,
amelynek birtokában bepillantást nyerhetnek az egyedi tényezőkbe, amelyekre azt a
visszavonhatatlan döntésemet alapoztam, hogy a cselekvés útjára lépek, és amelynek birtokában
megerősödhet az önök önbizalma. Ezután a katonai részleteket fogjuk megbeszélni. – Először
is, mondta, két személyes jellegű szempont létezik.

A saját személyiségem, valamint Mussolinié.

Lényegileg minden rajtam múlik, a létezésemen, a politikai tehetségem folytán. Továbbá azon a tényen, hogy
valószínűleg soha többé senki más nem tudhatja majd a magáénak az egész német nép bizalmát úgy, mint én. A
jövőben valószínűleg senki nem rendelkezik majd akkora tekintéllyel, mint én. Létezésem ezért nagy értékű
tényező. De akármikor elpusztíthat egy bűnöző vagy egy őrült.
A második személyes jellegű tényező a Duce. Az ő létezése is döntő fontosságú. Ha történik vele valami,
többé nem lesz bizonyos Olaszország szövetségi hűsége. Az olasz királyi udvar lényegében szemben áll a
Duceval.

Franco is segítséget jelent. Biztosítani fogja Spanyolország „jóindulatú semlegességét”. Ami

pedig „a másik oldalt” illeti, Hitler biztosította hallgatóságát arról, hogy „egyetlen kiemelkedő
személyiség sincs Angliában és Franciaországban”.
A démoni diktátor egy késői ebédszünet közbeiktatásával valószínűleg órákon át így beszélt
tovább, s a feljegyzésekből semmilyen jel nem mutat arra, hogy egyetlen tábornok, tengernagy
vagy repülőtábornok közbe merészelt volna szólni, vagy meg merészelte volna kérdőjelezni
Hitler ítéletét, netán szembesíteni a hazugságaival. Azt mondta, már tavasszal eldöntötte, hogy
elkerülhetetlen a konfliktus Lengyelországgal, de úgy gondolta, hogy először a Nyugat ellen
fordul. Az utóbbi esetben azonban „világossá” vált számára, hogy Lengyelország meg fogja
támadni Németországot. Ennélfogva már most likvidálni kell.
Egyébként is eljött a háború ideje.

Nekünk könnyű meghozni a döntést. Nincs veszíteni valónk; csak nyerhetünk. Gazdasági helyzetünk olyan,
hogy nem tarthatunk ki néhány évnél tovább. Göring igazolhatja. Nincs más választásunk, cselekednünk kell...
207
Hitler hosszadalmas ömlengéséről nem maradt fenn hivatalos jegyzőkönyv, ám többen is megörökítették az értekezlet során
készített jegyzeteik alapján, s írásaik napvilágot láttak. Ketten közülük magasrangú tisztek voltak. Hermann Böhmnek, a nyílt
tengeri flotta irányítójának a feljegyzését Raeder tengernagy védői nyújtották be Nürnbergben. Eredeti német nyelvű
publikációja: TMWC, XLI, 16-25.o. Halder tábornok hosszan jegyzetelte az elhangzottakat a maga különleges Gabelsberger
gyorsírásával. Augusztus 22-i naplójegyzetéből az idevonatkozó angol fordítás publikációja: DGFP, VII, 557-59.0. A nürnbergi
perben a vádhatóság is bizonyítékul használta fel az értekezletről készített legfontosabb dokumentumot: egy két részből álló,
aláíratlan feljegyzést, amely a Tirolban lévő Saalfeldenben amerikai katonák által zsákmányolt OKW-levéltárból származik.
Angol fordítása: NCA, III, 581-86. o. (Nuremberg Doc. 798-PS), 665-66 (N.D. 1014-PS), és DGFP, VII, 200-6.O. A kétrészes
feljegyzés eredeti német szövege természetesen ott található a TMWC köteteiben. Hitler nyelvezete itt valamelyest élénkebb,
mint Böhm tengernagy és Halder tábornok szövegében. Tartalmában azonban mindhárom irat megegyezik, és autentikus voltuk
felől nincs kétség. Nürnbergben felmerültek bizonyos kétségek Hitler beszédének egy N.D. C-3 lajstromjelű negyedik változata
felől (NCA, VII, 752-54.0.), s bár az eljárás során hivatkozás történt rá, a vád nem terjesztette be a bizonyítékok között. Noha
kétségtelenül hűnek hat, lehetséges, hogy megstilizálta egy vagy több olyan személy, aki nem vett részt a Berghof-beli
értekezleten. A Hitler által elmondottak összerakásakor Böhm és Halder beszámolóját, valamint a Nürnbergben bizonyítékként
benyújtott aláíratlan feljegyzést használtam fel.
 A személyes tényezőn túl a politikai helyzet is kedvező a számunkra; a Földközi-tenger térségében az
Olaszország, Franciaország és Anglia között rivalizálás folyik; Keleten feszültség ...
Anglia nagy veszélyben van. Franciaország helyzete is romlott. Csökken a születési arány... Jugoszlávia
magában hordozza az összeomlás csíráját ... Románia gyengébb, mint volt ... Kemal halála óta Törökországban
szerény képességű, ingatag, gyenge emberek uralkodnak.
Mindezek a szerencsés körülmények két-három év múlva már nem fognak így fennállni. Senki nem tudhatja,
meddig élek. Ezért inkább most történjen meg a leszámolás, amit nem volna biztonságos négy-öt évre
elhalasztani.

Ilyen volt a náci vezér nekivadult gondolkodása.

Úgy gondolta, „felettébb valószínű”, hogy a Nyugat nem fog harcolni, mindazonáltal vállalni
kell a kockázatot. Nem vállalt-e ő is kockázatokat a Rajna-vidék megszállásakor, amikor a
tábornokok vissza akartak vonulni, valamint Ausztria, a Szudétaföld és Csehszlovákia
maradékának elfoglalásakor? – Hannibál Cannaenál, Nagy Frigyes Leuthennél, Hindenburg és
Ludendorff pedig Tannenbergnél kockáztatott – mondta. – Tehát most nekünk is kockázatot
kell vállalnunk, amin csakis vaskemény elszántsággal lehetünk úrrá. – Nem szabad
meggyengülni.

Sok kárt okozott, hogy számos magas beosztású német a cseh kérdés megoldása után angolokkal beszélt és
levelezett. A Führer bebizonyította az igazát akkor, amikor önök elveszítették a nyugalmukat, és túl gyorsan
kapituláltak.

Halder, Witzleben, Thomas és esetleg más tábornokok is, akik részt vettek a müncheni
összeesküvésben, e ponton biztosan összerezzentek magukban. Hitler láthatóan többet tudott,
mint gondolták volna.
Mindenesetre most eljött az idő mindannyiuk számára, hogy megmutassák, hogyan tudnak
harcolni. Hitler emlékeztette őket, hogy „politikai blöff” segítségével hozta létre Nagy-
Németországot. Most szükségessé vált „a katonai gépezet kipróbálása. A hadseregnek igazi
puskaport kell szagolnia a Nyugattal való nagy leszámolás előtt”. Lengyelország erre kínál jó
lehetőséget.
Angliára és Franciaországra visszatérve:

A Nyugatnak csak két lehetősége van arra, hogy harcoljon ellenünk:

1. Blokád: Nem lesz hatékony, mivel önellátók vagyunk, és keleten segélyforrásokkal rendelkezünk.
2. Támadás nyugat felől a Maginot-vonalon át. Ezt lehetetlennek tartom.
További lehetőség a holland, a belga és a svájci semlegesség megsértése. Anglia és Franciaország nem fogja
megsérteni ezeknek az országoknak a semlegességét. Valójában képtelenek segíteni Lengyelországnak.

Hosszú lesz a háború?

Senki nem számít hosszú háborúra. Ha Herr von Brauchitsch azt mondta volna nekem, hogy négy évre lenne
szükségem Lengyelország meghódításához, azt feleltem volna, hogy akkor nem tehetjük meg. Értelmetlenség azt
mondani, hogy Anglia hosszan tartó háborút akar viselni.

Miután legalábbis a saját megelégedésére letudta Lengyelországot, Nagy-Britanniát és

Franciaországot, Hitler az asztalra tette az adu ászát. Oroszországról kezdett beszélni.

Az ellenségnek még egy reménye volt: az, hogy Lengyelország meghódítása után Oroszország az
ellenségünkké válik. Az ellenség nem számolt az én nagy problémamegoldó képességemmel. Ellenfeleink
férgecskék. Láttam őket Münchenben.
Meggyőződésem volt, hogy Sztálin soha nem fogja elfogadni az angol ajánlatot. Csak egy elvakult optimista
hihette azt, hogy Sztálin olyan őrült volna, hogy ne lásson át Anglia szándékain. Oroszországnak nem áll
érdekében Lengyelország életben tartása ... Litvinov elbocsátása döntő volt. Ágyúlövésként ért engem: a nyugati
hatalmakkal szembeni moszkvai váltás jele volt.
Fokozatosan valósítottam meg az Oroszországgal szembeni változást. A kereskedelmi egyezménnyel
kapcsolatban politikai párbeszédet kezdtünk. Végül javaslatot kaptunk az oroszoktól a megnemtámadási
szerződésre. Négy nappal ezelőtt különleges lépést tettem, ami azzal az eredménnyel járt, hogy Oroszország
tegnap bejelentette: hajlandó aláírni. Holnapután Ribbentrop megköti a szerződést. Lengyelország most abban a
helyzetben van, amiben látni akartam ... Megkezdődött Anglia hegemóniájának lerombolása. Most, hogy
elvégeztem a politikai előkészítést, nyitva áll az út a katonák előtt.

Mármint akkor fog nyitva állni az út a katonák előtt, ha Chamberlain nem húz elő még egy
Münchent a kalapjából. – Csak attól félek, hogy valami piszok disznó közvetítési javaslatot tesz
majd! – mondta Hitler a harcosainak.
Az értekezletet ekkor felfüggesztették az ebéd miatt, előbb azonban Göring még kifejezte
köszönetét a Führer útmutatásáért, és biztosította arról, hogy a fegyveres erők meg fogják tenni
a kötelességüket.208
A délutáni előadást Hitler főleg a katonai vezetők lelkesítésének szentelte. Megpróbálta
megacélozni őket az előttük álló feladatokra. A beszédről készült elnagyolt jegyzetek
mindhárom változata jelzi a beszéd természetét.

Részünkről a legvaskeményebb elszántság. Nem riadunk vissza semmitől. Mindenkinek az kell legyen a
véleménye, hogy kezdettől el vagyunk szánva a nyugati hatalmak elleni harcra. Élethalálharc ... Nem tenne jót
nekünk egy hosszú békekorszak... Férfias viselkedés ... Mi vagyunk a jobbak... A másik oldalon gyengébbek...
1918-ban a nemzet azért omlott össze, mert a lelki előfeltételek elégtelenek voltak. Nagy Frigyes csak az
állhatatossága miatt maradt talpon.
Lengyelország elpusztítása prioritást élvez. A cél nem egy meghatározott vonal elérése, hanem az aktív erők
megsemmisítése. Még ha kitör is a háború nyugaton, Lengyelország elpusztítása marad az elsőrendű cél. Az
évszakra tekintettel gyors döntés kell.
A háború indításához majd szolgáltatok propagandaokot. Nem számít, hogy hihető lesz-e, vagy sem. A
győztestől soha nem fogják megkérdezni, hogy igazat beszélt-e. Egy háború megindításában és megvívásában
nem az számít, hogy mi helyes, hanem az, hogy ki győz.
Zárják be a szívüket a szánalom elől! Cselekedjenek brutálisan! Nyolcvanmillió embernek hozzá kell jutnia
ahhoz, ami kijár neki... Az erősebbnek van igaza ... Legyenek szigorúak és könyörtelenek! Acélozzák meg
magukat a részvét minden jele ellen ... Mindenki tudja, aki elgondolkodott a világ rendjén, hogy mi az értelme: a
legjobbak erőszakkal kivívott sikere ...

Miután szép kis teuton dührohamba lovallva magát elmennydörögte e nietzschei intelmeit, a
Führer lecsillapodott, és megadta a küszöbönálló hadjáratra vonatkozó direktívákat. Lényeges a
gyorsaság. „Megrendíthetetlen a hite” a német katonában. Bármilyen felmerülő válság kizárólag
annak lesz köszönhető, hogy a parancsnokok elveszítik a higgadtságukat. Az első cél:
délkeletről a Visztuláig, északról pedig a Narevig és a Visztuláig hatolni. A katonai
hadműveleteket nem befolyásolhatja az, hogy mit tesz majd a Führer a legyőzött
Lengyelországgal. Erre vonatkozóan nem beszélt világosan. Az új német határ, mondta,
„egészséges elveken” fog alapulni. Valószínűleg egy kis lengyel ütközőállamot fog kialakítani
Németország és Oroszország között.
Hitler végül közölte, hogy az ellenségeskedések megkezdésére vonatkozó parancsot később
fogja kiadni. A kezdet valószínűleg augusztus 26-án, szombaton reggel lesz.
Másnap, 23-án, az OKW részlegvezetőinek értekezlete után Halder tábornok ezt írta
naplójába: „Az Y napot véglegesen 26-ára (szombatra) tűzték ki.”

208
Az N.D. C-3 nürnbergi dokumentum (Id. a lábjegyzetet feljebb, 324. o.) tanúsága szerint Göring felugrott az asztalra,
„vérszomjas köszönetet mondott, és véres ígéreteket tett. Úgy táncolt körbe, mint egy vadember. A kevés kételkedő csendben
maradt.” Ez a beszámoló nagyon ingerelte Göringet az 1945. augusztus 28-án és 29-én történt nürnbergi kihallgatásakor. –
Vitatom azt a tényt, hogy az asztalra álltam volna! – mondta. – Tudja meg tőlem, hogy a beszéd Hitler magánházának a
nagytermében hangzott el. Nem volt szokásom magánházakban felugrálni az asztalra. Az ilyen magatartás teljesen méltatlan lett
volna egy német tiszthez!
– Nos, a tény annyi, hogy a beszéd után ön vezette a tapsot, ugye? – mondta John H. Amen ezredes, az amerikai
vizsgálótiszt.
– Igen, de nem az asztal tetején! – ismételte Göring.27
 A SZÖVETSÉGESEK PATTHELYZETE MOSZKVÁBAN
Augusztus közepére a nyugati demokráciák és a Szovjetunió között folyó katonai
tárgyalások gyakorlatilag holtpontra jutottak, amiben főleg a lengyelek meg nem alkuvása volt
a hibás. Emlékezzünk rá, hogy az angol és a francia delegáció egy lassú járatú hajón
Leningrádba, majd onnan vasúton Moszkvába érkezett augusztus 11-én, pontosan egy héttel
azután, hogy a frusztrált Mr. Strang elutazott az orosz fővárosból: ő nyilván meg volt
könnyebbülve, hogy tábornokokra és tengernagyokra hagyhatja az oroszokkal való tárgyalási
próbálkozások nehéz és kellemetlen feladatát.209
Most az volt a teendő, hogy sietve dolgozzanak ki egy olyan katonai egyezményt, amely
részletesen előírná, hogy hogyan, hol és milyen erővel lehet szembeszállni a náci fegyveres
erőkkel. Ám a naponta tartott katonai tárgyalásokról készített titkos brit jegyzőkönyvekből és a
brit tárgyalók jelentéseiből29 az derül ki, hogy az angol–francia katonai delegációt nem a
részletek tisztázására, hanem inkább „általános alapelvek” megtárgyalására küldték Moszkvába.
Az oroszok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy azonnal térjenek rá a kemény, egyedi és – a
szövetségesek nézőpontjából – kínos tényekre, s Vorosilovnak a szövetségesek nevében
Doumenc tábornok által az első tárgyalás során tett elvi nyilatkozatra adott válasza az volt,
hogy ezek az irányelvek „túlságosan elvontak és lényegtelenek, és senkit sem köteleznek
semmire ... Nem azért jöttünk itt össze – jelentette ki hűvösen –, hogy elvont nyilatkozatokat
tegyünk, hanem azért, hogy kidolgozzunk egy komplett katonai egyezményt.”
A szovjet marsall néhány igen határozott kérdést tett fel: létezik-e valamilyen szerződés,
amely meghatározza, mit fog tenni Lengyelország? Hány brit katonával tudják megerősíteni a
francia hadsereget a háború kitörésekor? Mit fog tenni Belgium? A kapott válaszok nem voltak
különösebben megnyugtatóak. Doumenc azt mondta, semmit nem tud a lengyelek terveiről.
Heywood tábornok azt mondta, a britek „egy tizenhat hadosztályból álló első kontingensben
gondolkodnak, amely készen áll a háború korai szakaszaiban történő bevetésre, s ezt követi
majd egy újabb tizenhat hadosztályból álló második kontingens”. Vorosilov nyomására, hogy
árulja el, hány brit katona lesz kéznél közvetlenül a háború kitörésekor, Heywood így felelt: –
Pillanatnyilag öt reguláris hadosztály és egy motorizált hadosztály van Angliában. – Ε
szánalmas számadatok kellemetlen meglepetésként érték az oroszokat, akik, mint elmondták, az
ellenségeskedések kitörésének pillanatában 120 hadosztályt készek nyugaton bevetni az
agresszor ellen.
Ami pedig Belgiumot illeti, Doumenc tábornok így felelt az oroszok kérdésére: – Francia
csapatok csak abban az esetben lépnek belga földre, ha felkérést kapnak rá, Franciaország
azonban készen áll az ilyen kérés teljesítésére.
Ez a válasz vezetett a döntő kérdéshez a moszkvai katonai tárgyalópartnerek között, ahhoz a
kérdéshez, amit a britek és a franciák nagyon szerettek volna elkerülni. Már az első ülésen is,
majd a kritikus augusztus 14-i ülésen ismét, Vorosilov marsall újra és újra feltette a lényeges
kérdést: Hajlandó lesz-e Lengyelország megengedni, hogy szovjet csapatok lépjenek a
területére, és ott vonuljanak a németek elé? És ha nem, hogyan tudják a szövetségesek
megakadályozni Lengyelország gyors német lerohanását? Tizennegyedikén külön megkérdezte:
– Úgy gondolja-e a brit és a francia vezérkar, hogy a Vörös Hadsereg keresztülvonulhat
Lengyelországon, különösen a wilnói medencén és Galícián, hogy felvehesse a harcérintkezést
az ellenséggel?
Ez volt az ügy lényege. Ahogyan Seeds táviratilag közölte Londonnal, az oroszok ezzel

felvetették az alapvető problémát, azt, amin áll vagy bukik a katonai tárgyalás, azt, ami valójában a politikai
tárgyalások kezdete óta a nehézségeink mélyén rejlik, nevezetesen, hogy hogyan köthetünk valamilyen hasznos
egyezményt a Szovjetunióval addig, amíg ennek az országnak a szomszédai egyfajta bojkottot tartanak fel, amit
csak akkor törnek meg majd ... amikor már késő lesz.

209
Strang ezt „megalázó élménynek” nevezte a külügyminisztérium számára küldött július 20-i jelentésében.28
 A kérdés felmerülése esetére – és persze hogyan is kerülhették volna el? – Drax tengernagy
instrukciókat kapott a brit kormánytól. A titkos brit dokumentumokban szereplő instrukciók mai
szemmel olvasva hihetetlenül naivnak tűnnek. Mivel Lengyelország és Románia még azt is
megtagadta, hogy „akár csak fontolóra vegye-a lehetséges együttműködés terveit”, Drax
tengernagynak a következő „vonalat” kellett vinnie az érvelésben:

Lengyelország és Románia megtámadása nagyban megváltoztatná nézeteiket. Továbbá nagy mértékben

Oroszország hátrányára volna az, hogy Németország közvetlenül az orosz határ mentén lévő pozícióba kerül...
Ezért Oroszországnak saját érdeke, hogy Lengyelország és Románia megtámadása esetére készen álljon a
tervekkel ezeknek az országoknak a megsegítésére.
Ha az oroszok azt javasolják, hogy a brit és a francia kormány indítványozza a lengyel, a román és a balti
államoknak a szovjet kormánnyal vagy a szovjet vezérkarral való együttműködést, a delegáció ne kötelezze el
magát, hanem jelentsen haza.

A delegáció pedig így is tett.

Az augusztus 14-i ülésen Vorosilov „egyenes válaszokat” követelt kérdéseire. – Pontos és
egyértelmű válasz nélkül a katonai tárgyalások folytatása értelmetlen volna – mondta. – A
szovjet katonai küldöttség nem ajánlhatja kormányának, hogy részt vegyen egy ennyire
nyilvánvaló kudarcra ítélt vállalkozásban!
Párizsból Gamelin tábornok azt tanácsolta Doumenc tábornoknak, hogy próbálja meg
elterelni az oroszok figyelmét erről a kérdésről. Ok azonban nem hagyták magukat.30
Doumenc tábornok későbbi jelentése szerint az augusztus 14-i tárgyalás drámainak
bizonyult. A brit és a francia delegátusok tudták, hogy sarokba szorították őket. Amennyire
lehetett, megpróbálták megkerülni a témát. Drax és Doumenc kijelentették, hogy biztosak
benne: a lengyelek és a románok, mihelyt megtámadják őket, azonnal orosz segítséget fognak
kérni. Doumenc biztosra mondta, hogy „könyörögni fognak a marsall úrnak, hogy támogassa
őket”. Drax úgy vélte, „elképzelhetetlen”, hogy ne kérjenek szovjet segítséget. Azt is hozzátette
– úgy tűnik, nem valami diplomatikusan –, hogy „ha nem kérnek segítséget, amikor az
szükségessé válik, és hagyják magukat lerohanni, akkor várhatóan német tartományokká
válnak”. Az oroszok ezt akarták a legkevésbé, mert ez azt jelentette volna, hogy a náci hadak
megjelennének a szovjet határon, s Vorosilov külön kitért a tengernagy szerencsétlen
megjegyzésére.
A szerencsétlen angol-francia küldöttek végül kijelentették, hogy Vorosilov politikai
kérdéseket vetett fel, amelyek kezelésére nekik nincs felhatalmazásuk. Drax közölte, hogy
Lengyelország szuverén állam lévén, a lengyel kormánynak jóvá kell hagynia az orosz csapatok
lengyel területre való bevonulását. Mivel azonban ez politikai ügy, a kormányoknak kell
megoldaniuk. Javasolta, hogy a szovjet kormány a lengyel kormánynak tegye fel kérdéseit. Az
orosz delegáció egyetértett: valóban politikai ügyről van szó. Ahhoz azonban ragaszkodtak az
oroszok, hogy a lengyeleknek a brit és a francia kormány tegye fel a kérdést, és gyakoroljon
nyomást rájuk annak érdekében, hogy megjöjjön az eszük.
Az e pillanatban a németekkel folyó szovjet alkudozás ismeretében felmerül a kérdés, hogy
az oroszok valódi tárgyalásokat folytattak-e az angol-francia delegációval, vagy ahogyan
később a brit és a francia külügyminisztérium (hogy Drax tengernagyot ne is említsük) állította,
csupán azért ragaszkodtak annak jogához, hogy csapataik lengyel területen vonulhassanak át,
mert hátráltatni akarták a tárgyalásokat addig, amíg ki nem derül, hogy meg tudnak-e állapodni
Hitlerrel?210
210
Fontos itt az időzítés. Molotov csak augusztus 15-én este kapta meg azt a náci javaslatot, hogy Ribbentrop Moszkvába
utazna. (Lásd feljebb, 319. o.) És bár nem fogadta el határozottan, célzott rá, hogy Oroszországot érdekelné egy
Németországgal kötött megnemtámadási szerződés, ami természetesen feleslegessé tenné a katonai szövetségről folyó
tárgyalásokat Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Az általam levonható legvalószínűbb következtetés az, hogy augusztus
14-én, amikor Vorosilov marsall „egyértelmű választ” követelt arra a kérdésre, hogy a németek ellen vonuló szovjet csapatok
 Kezdetben, mint a brit és francia bizalmas források elárulják, a nyugati szövetségesek úgy
látták, hogy a szovjet katonai delegáció komolyan tárgyal – éppenséggel még túl komolyan is
veszi a dolgát. Augusztus 13-án, két napi tárgyalás után Seeds nagykövet azt táviratozta
Londonba, hogy az orosz katonai vezetők valóban „ráhajtanak a dologra”. Ennek
eredményeként Drax tengernagy „Lassan hajts!” instrukcióit megváltoztatták, s augusztus 15-én
a brit kormánytól felszólítást kapott, hogy támogassa Doumenc tábornokot a katonai
tárgyalások „lehető legsürgősebb” lebonyolításában. Részben még a bizalmas katonai
információk kiszolgáltatásának a tilalmát is feloldották.
Eltérően a brit tengernagy eredeti instrukcióitól, hogy hátráltassa a tárgyalásokat, a Doumenc
tábornoknak személyesen Daladier miniszterelnök által átadott instrukciók úgy szóltak, hogy a
tábornok a lehető leghamarább próbáljon katonai egyezményt kötni Oroszországgal. Annak
ellenére, hogy a britek féltek a németek részére történő kiszivárogtatástól, a megbeszélések
második napján Doumenc a saját fogalmazása szerint „olyan szigorúan titkos” adatokat közölt
bizalmasan az oroszokkal a francia hadsereg erejéről, hogy a szovjet tárgyalók megígérték neki:
a megbeszélések végén azonnal „el fogják felejteni” az adatokat.
Még augusztus 17-én is, amikor Drax tengernagy és jómaga már harmadik napja hiába várta
a londoni és a párizsi kormánytól a lengyel kérdésre adandó válasszal kapcsolatos instrukciókat,
Doumenc a következőket táviratozta Párizsba: „Az SzSzSzK katonai paktumot akar kötni...
Nem akarja, hogy komoly vállalások nélkül egy darab papírt adjunk neki. Vorosilov marsall
kijelentette, hogy minden problémát ... megoldunk minden nehézség nélkül azután, hogy
rendeződött az, amit ő a döntő kérdésnek nevezett.” Doumenc erősen sürgette Párizst, hogy
vegye rá Varsót: fogadják el az orosz segítséget.
Az akkoriban széles körben elterjedt, nemcsak Moszkvában, de a nyugati fővárosokban is
táplált közhiedelem ellenére, miszerint a brit és a francia kormány semmit nem tett annak
érdekében, hogy rábírja a lengyeleket: egyezzenek bele abba, hogy a szovjet csapatok lengyel
földön szálljanak szembe a németekkel, a nemrégiben közölt dokumentumokból világosan
kitűnik, hogy London és Párizs messzire elment ennek érdekében – ám mégsem eléggé
messzire. Az is világos, hogy a lengyelek hihetetlenül ostoba módon reagáltak e
próbálkozásokra.31
Az első angol-francia varsói próbálkozás után, hogy kinyissák a lengyelek szemét, Beck
lengyel külügyminiszter augusztus 18-án közölte Léon Noël francia nagykövettel, hogy az
oroszoknak „nincs katonai értékük”. ítéletét megtámogatta Stachiewicz tábornok, a lengyel
vezérkar főnöke, aki kijelentette: „semmilyen hasznot nem lát származni abból, hogy a Vörös
Hadsereg csapatai Lengyelországban harcoljanak”.
Másnap a brit és a francia nagykövet ismét találkozott Beckkel, s ismét sürgették, hogy
egyezzen bele az orosz ajánlatba. A lengyel külügyminiszter halogatta a feleletet, de megígérte,
hogy másnap hivatalos választ ad. A varsói angol–francia demars egy aznap, tizenkilencedikén
Párizsban a francia külügyminiszter és a brit követségi ügyvivő között lefolyt beszélgetés
eredménye volt. Itt a brit diplomata némi meglepetésére Hitler legfőbb megbékítője most
egészen felindult volt azzal a kilátással szemben, hogy a lengyelek makacssága miatt
elveszítheti Oroszországot, mint szövetségest.

Katasztrofális lenne [mondta Bonnet a brit ügyvivőnek], ha a lengyel visszautasítás következtében az orosz
tárgyalások megszakadnának ... Tarthatatlan álláspontot foglalnak el a lengyelek azzal, hogy visszautasítják az
egyetlen azonnali hathatós segítséget, ami német támadás esetén odaérhet hozzájuk. A brit és a francia kormányt
szinte lehetetlen helyzetbe hozná az, hogy arra kellene kérnünk országainkat: vonuljanak hadba megvédeni azt a
Lengyelországot, amely visszautasította e segítséget.

áthaladhatnak-e Lengyelországon, a Kreml még nem döntötte el, hogy melyik oldalra álljon. Sajnálatos, hogy e könyv
megírásáig még nem publikálták azokat az orosz dokumentumokat, amelyek tisztázhatnák ezt a fontos kérdést. Mindenképpen
úgy tűnik egyébként, hogy Sztálin csak augusztus 19-én délután hozta meg végleges döntését. (Lásd feljebb, 323. o.)
 Ha így állt a helyzet – márpedig kétségtelen, hogy így állt –, akkor ebben a döntő pillanatban
a brit és a francia kormány miért nem helyezte Varsót maximális nyomás alá azzal, hogy
egyszerűen közli: amennyiben a lengyel kormány nem egyezik bele abba, hogy elfogadja az
orosz segítséget, úgy Nagy-Britannia és Franciaország nem látja értelmét annak, hogy maga
viseljen hadat Lengyelország megsegítése érdekében? A hivatalos angol–lengyel kölcsönös
segítségnyújtási egyezményt még nem írták alá. Nem lehetne az egyezmény megkötésének
feltételévé tenni azt, hogy Varsó fogadja el az orosz katonai támogatást?211
A brit ügyvivővel augusztus 19-én folytatott beszélgetésében Bonnet ezt javasolta, de a
londoni kormány rosszallóan tekintett egy ilyen „manőverre”, ahogyan a Downing Street
nevezte a dolgot. Chamberlain és Halifax nem volt hajlandó ilyen szélsőségekig elmenni.
Augusztus 20-án délelőtt a lengyel vezérkari főnök arról tájékoztatta a varsói brit katonai
attasét, hogy „semmilyen esetben sem fogunk beleegyezni abba, hogy szovjet csapatokat
engedjünk Lengyelországba”. Aznap este Beck hivatalosan megtagadta az angol–francia kérést.
Közvetlenül ezután, még mindig aznap este, Halifax a varsói nagykövetén keresztül sürgette a
lengyel külügyminisztert, hogy fontolja meg újra a dolgot, és erős kifejezésekkel hangsúlyozta,
hogy a lengyel álláspont „tönkreteszi” a Moszkvában folyó katonai tárgyalásokat. Beck
azonban makacs volt. – Nem ismerem el, hogy bármiféle olyan tárgyalások folyhatnak,
amelyek országunk területének idegen csapatok általi használatát érinthetik – mondta a francia
nagykövetnek. – Nekünk nincs katonai egyezményünk a Szovjetunióval. Nem is akarunk ilyen
egyezményt velük.
A lengyel kormány elvakult makacsságának ilyetén megnyilvánulásától kétségbeesett
Daladier miniszterelnök (amint erről a francia alkotmányozó nemzetgyűlés előtt 1946 július 18-
án beszámolt) most a saját kezébe vette az ügyet. Miután még egyszer könyörgött a
lengyeleknek, hogy legyenek belátóbbak, augusztus 21-én reggel táviratot küldött Doumenc
tábornoknak Moszkvába, s felhatalmazta, hogy az elérhető legjobb feltételek mellett írjon alá
egy katonai egyezményt Oroszországgal; csupán azt a kikötést tegye, hogy a francia
kormánynak még jóvá kell majd hagynia a megállapodást. Paul-Émile Naggiar francia
nagykövet ugyanekkor olyan instrukciókat kapott Bonnet-külügyminisztertől (az utóbbi
utólagos beszámolója szerint), hogy közölje Molotovval: Franciaország „elvben” beleegyezik
német támadás esetén a szovjet csapatoknak a Lengyelországon keresztül történő átvonulásába.
Ez azonban üres gesztus volt csupán, ha a lengyelek nem egyeznek szintén bele – és, mint
ma már tudjuk, az orosz–német közeledés akkori állásának tükrében hasztalan is volt. Doumenc
csak 21-én este kapta meg Daladier táviratát. Amikor a következő nap estéjén – egy nappal
Ribbentrop Moszkvába utazása előtt – Vorosilov tudtára adta annak tartalmát, a szovjet marsall
felettébb szkeptikusnak mutatkozott. Azt követelte a francia tábornoktól, hogy mutassa meg a
felhatalmazását arra, hogy amint mondja, jogában áll olyan katonai egyezményt kötni, amely
megengedi az orosz csapatok átvonulását Lengyelországon. Doumenc ezt persze elhárította.
Vorosilov erre a brit választ akarta tudni, s azt, hogy megszerezték-e Lengyelország
hozzájárulását. Ezek zavarba ejtő kérdések voltak; Doumenc csupán annyit felelt, hogy nincs
információja e kérdésekről.
Ám ekkorra már sem a kérdéseknek, sem pedig a válaszoknak nem volt realitása. Túl későn
jöttek: Ribbentrop már úton volt. Az utazást előző este jelentették be nyilvánosan, és a célját is:
a náci Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés megkötését.
Vorosilov, aki a jelek szerint őszintén megkedvelte a francia tábornokot, tapintatosan

211
Négy nappal azután, hogy Chamberlain bejelentette a Lengyelországnak nyújtott egyoldalú brit garanciát, Lloyd George
április 3-án a londoni alsóházban tartott beszédében arra sürgette a brit kormányt, hogy ezt szabja feltételül. – Ha Oroszország
segítsége nélkül avatkozunk be, akkor csapdába sétálunk! Ez az egyetlen ország, amelynek a seregei odaérhetnek
[Lengyelországba]. ... Nem értem, hogy miért nem biztosítottuk előre Oroszország csatlakoztatását, mielőtt elköteleztük volna
magunkat e hatalmas vállalkozás mellett... Ha Oroszországot a lengyelek bizonyos érzései miatt nem vontuk be ebbe a dologba,
akik nem akarják ott tudni az oroszokat, akkor a mi dolgunk a feltételek kihirdetése, és ha a lengyelek nem hajlandók elfogadni
a számukra nyújtott sikeres segítségünk kizárólagos feltételeit, akkor a felelősségnek ezért rájuk kell hárulnia!
próbálta az utóbbi értésére adni, hogy kapcsolatuk a végéhez közeledik.

Egyetlen dologtól félek [mondta Vorosilov]. A francia és az angol fél túl sokáig engedte húzódni a politikai
és a katonai tárgyalásokat. Ezért nem zárhatjuk ki bizonyos politikai események ez idő alatt történt
bekövetkeztének a lehetőségét.212

RIBBENTROP MOSZKVÁBAN: 1939. AUGUSZTUS 23.

Azok a „bizonyos politikai események” most megtörténtek.
Hitlernek a Szovjetunióval az aláírás pillanatában érvénybe lépő megnemtámadási szerződés
„és egyéb megállapodások” megkötésére adott teljes körű írásos felhatalmazásával felszerelve
Ribbentrop augusztus 22-én repülőgépre szállt, és Moszkva felé indult. A nagy létszámú német
delegáció a kelet-poroszországi Königsbergben töltötte az éjszakát. Dr. Schmidt szerint a náci
külügyminiszter egész éjjel dolgozott: szünet nélkül telefonált hol Berlinbe, hol
Berchtesgadenba, és terjedelmes jegyzeteket készített a Sztálinnal és Molotovval folytatandó
tárgyalásaihoz.
A német delegációt vivő két nagy Condor szállítógép augusztus 23-án délben érkezett
Moszkvába, és a nagykövetségen sebtében elköltött ebéd után Ribbentrop a Kremlbe sietett,
hogy szembenézzen a szovjet diktátorral és annak külügyi népbiztosával. Az első találkozó
három órán át tartott, és Ribbentrop Hitlernek küldött „Rendkívül sürgős!” távirata szerint
német szempontból jól folyt le.32 A külügyminiszter táviratából ítélve semmiféle nehézséget
nem jelentett egyezségre jutni a Szovjetuniót Hitler háborúján kívül tartó megnemtámadási
szerződés feltételeiben. Mint Ribbentrop jelentette, az egyetlen apró nehézség csupán a
zsákmány elosztását illetően nyilvánult meg. Az oroszok azt követelték, közölte, hogy
Németország ismerje el: a Lettországban lévő Libau és Windau nevű két apró kikötő „az ő
érdekszférájukba tartozik”. Mivel egész Lettország amúgy is a két hatalom érdekszféráit
megosztó vonal szovjet oldalára fog kerülni, e követelés semmiféle problémát nem okozott, és
Hitler gyorsan beleegyezett a dologba. Az első megbeszélés után Ribbentrop arról is
tájékoztatta a Führert, hogy „fontolgatjuk az egész keleti térségre vonatkozó kölcsönös
érdekszférák elhatárolásáról szóló titkos jegyzőkönyv aláírását”.
Az egész művet – a megnemtámadási szerződést és a titkos jegyzőkönyvet – egy újabb
tárgyalást követően még aznap este aláírták a Kremlben. A németek és az oroszok olyan
könnyen jutottak megegyezésre, hogy a másnap hajnalig tartó vidám hangulatú találkozó
legnagyobb részében nem kemény alkudozás folyt, hanem meleg, baráti beszélgetés a világ
állapotáról; országról országra haladtak, miközben sűrűn estek a Kremlben ünnepi alkalmakkor
elmaradhatatlan ömlengő pohárköszöntők. A német delegáció egyik jelen levő tagja titkos
feljegyzésében megörökítette a hihetetlen jelenetet.33
Ribbentrop fesztelen, megnyugtató választ adott Sztálinnak, aki arról érdeklődött, milyen
ambíciókat táplálnak Németország szövetségesei: Olaszország és Japán. Angliát illetően a

212
A katonai delegációk előző délelőtti ülésén, augusztus 21-én Vorosilov a tárgyalások határozatlan időre történő
felfüggesztését követelte azzal az ürüggyel, hogy ő és kollégái az őszi hadgyakorlatokkal lesznek elfoglalva. A késedelemmel
kapcsolatos angol–francia tiltakozásra a marsall így felelt: – A szovjet delegáció szándéka az volt, és még most is az, hogy
megegyezésre jussunk a három fél fegyveres erői közötti katonai együttműködés megszervezésében ... Nem lévén közös határa
Németországgal, a Szovjetunió csak azzal a feltétellel nyújthat segítséget Franciaországnak, Nagy-Britanniának,
Lengyelországnak és Romániának, hogy csapatai jogot kapnak a lengyel és román területen történő áthaladásra ... A szovjet
erők nem tudnak együttműködni Nagy-Britannia és Franciaország fegyveres erőivel, ha nem engedik őket lengyel és román
területre lépni... A szovjet katonai delegáció nem képes belátni, hogy a brit és a francia kormány és a két vezérkar hogyan
küldhette úgy delegációját a Szovjetunióba, hogy nem adott számára direktívákat egy ilyen elemi ügyben ... Ez csakis azt
mutathatja, hogy okunk van kételkedni e kormányok szándékában arra, hogy komoly és hatékony együttműködésre lépjenek a
Szovjetunióval.
A marsall katonai érveinek logikája világos volt, és katasztrofálisnak fog majd bizonyulni az a tény, hogy a francia és
különösen a brit kormány nem válaszolt rá. Mindazonáltal álnokság volt ezt és a nyilatkozat többi részét elismételni most,
augusztus 21-én, amikor Vorosilovnak is nyilvánvalóan tudnia kellett Sztálin 19-én hozott döntéséről.
szovjet diktátor és a most éppen legjobb modorát csillogtató náci külügyminiszter azonnal
közös véleményen találták magukat. Sztálin bizalmasan közölte vendégével, hogy a
Moszkvában tartózkodó brit katonai küldöttség „soha nem közölte a szovjet kormánnyal, hogy
voltaképpen mit akar”. Válaszában Ribbentrop hangsúlyozta: Nagy-Britannia mindig is
megpróbálta megrontani a jó viszonyt a Szovjetunió és Németország között. – Anglia gyenge,
és azt akarja, hogy mások harcoljanak az ő önhitt világuralmi igénye érdekében!
„Sztálin buzgón egyetértett” mondja a német emlékeztető. – Hogy Anglia uralkodik a világ
felett, az a többi ország ostobaságának köszönhető, akik mindig hagyják, hogy becsapja őket!
Ekkorra a szovjet uralkodó és Hitler külügyminisztere már olyan kiválóan kijöttek
egymással, hogy az Antikomintern Paktum említése sem hozta őket zavarba. Ribbentrop ismét
elmagyarázta, hogy a paktumot nem Oroszország, hanem a nyugati demokráciák ellen hozták
létre. Sztálin közbeszúrta azt a megjegyzést, hogy „az Antikomintern valójában főleg a londoni
Cityt [azaz a brit pénzembereket] és az angol szatócsokat rémítette meg”.
Amint a német emlékeztetőből kiderül, e ponton Sztálin megnyerő modora olyan virágos
kedvébe hozta Ribbentropot, hogy az még egy-két viccel is megpróbálkozott, ami igen
figyelemreméltó teljesítmény egy ennyire humortalan embertől.

A birodalmi külügyminiszter [folytatódik az emlékeztető] tréfásan megjegyezte, hogy Sztálin urat bizonyára
kevésbé félemlítette meg az Antikomintern Paktum, mint a londoni Cityt és az angol szatócsokat. Hogy a német
emberek mit gondolnak erről a dologról, az kiviláglik abból a szellemességükről és humorukról jól ismert
berliniektől származó viccből, miszerint Sztálin egyszer még maga is csatlakozni fog az Antikomintern
Paktumhoz.

A náci külügyminiszter végül arról szólt, milyen melegen üdvözli a német nép azt, hogy
egyetértésre jutottak Oroszországgal. „Sztálin úr azt felelte, hogy ezt valóban elhiszi. A
németek békére vágynak” – szól a német emlékeztető.
Ez a halandzsa még rosszabb lett, ahogy eljött a pohárköszöntők ideje.

Sztálin úr spontán pohárköszöntőt mondott a Führerre:

– Tudom, mennyire szereti Führerét a német nép. Ezért az ő egészségére szeretnék inni.
Molotov úr a birodalmi külügyminiszter egészségére ivott... Molotov és Sztálin urak ismételten ittak a
megnemtámadási szerződésre, a német-orosz kapcsolatok új korszakára és a német nemzetre.
A birodalmi külügyminiszter a maga részéről pohárköszöntőket mondott Sztálin úrra, a szovjet kormányra és
a Németország és a Szovjetunió közötti kapcsolatok kedvező fejlődésére.

És mégis – annak ellenére, hogy a mostanáig halálos ellenségek ilyen meleg hangon
emlékeztek meg egymásról, úgy tűnik, Sztálinnak fenntartásai voltak arról, hogy a nácik tartani
fogják-e magukat az egyezményhez. Amikor Ribbentrop távozni készült, Sztálin félrevonta, és
így szólt hozzá: „A szovjet kormány nagyon komolyan veszi az új megállapodást. Ő
becsületszavára garantálhatja, hogy a Szovjetunió nem fogja elárulni partnerét.”
Mit írtak hát alá az új partnerek?
A nyilvánosságra hozott egyezmény azt a vállalást tartalmazta, hogy egyik hatalom sem fog
rátámadni a másikra. Ha egyikük egy harmadik hatalom „hadi cselekményének tárgyává” lenne,
a másik fél „semmilyen formában nem nyújt támogatást e harrnadik hatalomnak”. Továbbá sem
Németország, sem Oroszország „nem csatlakozik semmiféle olyan csoportosuláshoz, amely
közvetlenül vagy közvetetten a másik fél ellen irányul”.213
213
A lényeges cikkelyek szövegezése szinte teljesen azonos azzal a szovjet szövegterwel, amit Molotov augusztus 19-én
adott át Schulenburgnak, s amelyről Hitler a Sztálinhoz intézett táviratában azt írta, hogy elfogadja. Az orosz szövegterv előírta,
hogy a megnemtámadási szerződés csak akkor lesz érvényes, ha egyidejűleg aláírásra kerül egy „különleges jegyzőkönyv” is,
amely a megállapodás szerves részét alkotja majd.34
Az esti megbeszélésen részt vevő Friedrich Gaus szerint Sztálin követelésére elejtettek egy Ribbentrop által
beilleszteni javasolt fellengzős preambulumot, amely a szovjet-német baráti kapcsolatok kialakítását hangsúlyozta volna. A
szovjet diktátor elpanaszolta, hogy „miután a náci kormány hat éven át vödörszámra zúdította rá a trágyát, a szovjet kormány
most nem tárhat a nyilvánosság elé holmi barátságról szóló ígéreteket”.35
 Hitler ezzel megkapta azt, amit lényegileg akart is: a Szovjetunió azonnali beleegyezését
abba, hogy nem csatlakozik Nagy-Britanniához és Franciaországhoz akkor, ha azok szerződéses
kötelezettségüket betartva Lengyelország megtámadása esetén annak segítségére sietnek.214
A németek által fizetendő árat a szerződéshez csatolt „titkos kiegészítő jegyzőkönyvben”
határozták meg:

A Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés aláírása alkalmával az alulírott

meghatalmazottak szigorúan bizalmas beszélgetések során megtárgyalták kelet-európai érdekszféráik
elkülönítésének a kérdését.
1. A balti államokhoz (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia) tartozó területeken végbemenő területi
és politikai átalakulás esetén Litvánia északi határa fogja jelenteni Németország és a Szovjetunió érdekszféráinak
határát.
2. A lengyel államhoz tartozó területeken végbemenő területi és politikai átalakulás esetén Németország és a
Szovjetunió érdekszféráit körülbelül a Narev, a Visztula és a San folyók vonalában fogják elhatárolni.
Csak a további politikai fejlemények során lesz határozottan eldönthető az a kérdés, hogy a két fél érdekei
kívánatossá teszik-e majd egy független lengyel állam fenntartását, s hogy hogyan húzzák meg ezen állam
határait. A két kormány e kérdést mindenképpen baráti megegyezés útján fogja megoldani.

Németország és Oroszország tehát a német királyok és orosz cárok korához hasonlóan ismét
megegyezett egymással Lengyelország felosztásában. És Hitler a balti területek északi részén is
szabad kezet adott Sztálinnak.
Délkelet-Európát illetően az oroszok hangsúlyozták érdekeltségüket Besszarábiában,
amelyet a Szovjetunió 1919-ben kényszerült átadni Romániának, a németek pedig kijelentették
érdektelenségüket a terület iránt. Ezt az engedményt Ribbentropnak később meg kellett bánnia.
„E jegyzőkönyvet mindkét fél szigorúan titkosként fogja kezelni” – zárul az okmány.36
Ami azt illeti, úgy is lett: a tartalma csak a háború után, a titkos német irattárak zsákmányul
ejtését követően vált ismertté.
Másnap, augusztus 24-én, mialatt a boldog Ribbentrop hazafelé repült, a Moszkvában
tárgyaló brit– francia katonai küldöttség találkozót kért Vorosilovtól. Drax tengernagy még egy
sürgős levelet is küldött neki, amelyben a marsall véleményét kérte a tárgyalások folytatásáról.
Vorosilov a véleményét másnap, 25-én déli 1 órakor közölte a brit–francia katonai
küldöttséggel: – A megváltozott politikai helyzetre való tekintettel a tárgyalások folytatása
semmilyen hasznos célt nem szolgálna.

Két év múlva, amikor a szerződést megsértve német csapatok özönlöttek Oroszországba,

Sztálin még mindig igazolni akarta a Moszkvában tárgyaló angol-francia katonai delegációk
háta mögött Hitlerrel megkötött gyűlöletes megállapodását. – Másfél évre biztosítottuk a békét
országunk számára – dicsekedett egy 1941. július 3-án elmondott rádióbeszédében –, és
lehetőséget teremtettünk erőink védelmi felkészítésére arra az esetre, ha a fasiszta Németország
a szerződés ellenére megkockáztatná országunk megtámadását. Ez határozott nyereség volt
országunk számára, s veszteség a fasiszta Németország számára.
Az volt-e? Erről azóta is folyik a vita. Nyilvánvaló volt, hogy e hitvány, titkos megegyezés
ugyanazt a lélegzetvételnyi szünetet, a peregyiszkát biztosította Sztálinnak, mint amit I. Sándor
cár nyert Napóleontól 1807-ben Tilsitben, és Lenin a németektől 1917-ben Breszt-Litovszkban.
Az is igaz, hogy a Szovjetunió rövid időn belül előretolt védelmi álláshoz jutott Németország
ellenében a létező orosz határok előtt, többek között a balti államokban és Finnországban is
támaszpontokra tett szert – a lengyelek, lettek, észtek és finnek számlájára. S ami a
legfontosabb, amint azt később a hivatalos kiadvány: a History of Soviet Diplomacy
hangsúlyozta, e megegyezés azt biztosította a Kreml számára, hogy ha Németország később

214
A VII. cikkely előírása szerint az egyezmény az aláírást követően azonnal hatályba lépett. A formális ratifikáció két ilyen
totalitárius államban nyilvánvalóan puszta formaságnak számított, de azért belekerült volna néhány napba. Ε kitételhez Hitler
ragaszkodott.
megtámadja a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak addigra már visszavonhatatlanul elkötelezték
magukat a Harmadik Birodalom ellenében, s így a Szovjetunió nem egyedül áll majd szemben a
német erővel, mint ahogyan attól Sztálin 1939 nyarán mindvégig tartott.
Mindez kétségtelenül igaz. Az érvelésnek azonban van másik oldala is. Mire Hitler
elérkezett a Szovjetunió megtámadásáig, a lengyel és a francia hadsereg, valamint a brit
expedíciós erő mind megsemmisült, Németországnak pedig Európa minden erőforrása a
rendelkezésére állt, s nem volt nyugati front, amely megköthette volna Hitler kezét. Az 1941.,
1942. és 1943. évben Sztálin egyfolytában panaszkodik majd, amiért nincs európai második
front Németországgal szemben, és Oroszországnak kell viselnie az egész német hadsereg
feltartásának terhét. 1939-40 során azonban volt még nyugati front, ami magára vonta a német
erőket. Lengyelországot sem lehetett volna két hét alatt lerohanni, ha az oroszok nem hátba
döfték, hanem támogatták volna. Sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem tört volna ki a háború, ha
Hitler úgy tudta volna, hogy Lengyelország, Anglia és Franciaország mellett Oroszország ellen
is harcolnia kell. Talán még a politikailag félénk német tábornokok is (már amennyire
megítélhető a Nürnbergben tett utólagos vallomásaikból) szembehelyezkedtek volna az ilyen
félelmetes koalíció ellen megvívandó háború elindításával. A berlini francia nagykövet szerint
május vége felé Keitel és Brauchitsch egyaránt figyelmeztette Hitlert, hogy Németországnak
csekély az esélye egy olyan háború megnyerésére, amelyben Oroszország az ellenséges oldalon
vesz részt.
Nincs az az államférfi, nincs az a diktátor, aki hosszú távra meg tudná jósolni a bekövetkező
eseményeket. Lehetséges úgy érvelni, ahogyan Churchill is tette, hogy Sztálin megegyezése
Hitlerrel nemcsak érzéketlenül gonosz, hanem „az adott pillanatban nagyfokúan realista” 37 lépés
is volt. Mint minden kormányfőnek, Sztálinnak is országa biztonsága jelentette az első és
legfontosabb szempontot. Amint később Churchillnek elmondta, 1939 nyarán meggyőződése
volt, hogy Hitler háborút fog kezdeni. Ο viszont el volt szánva arra, hogy nem hagyja
Oroszországot abba a katasztrofális helyzetbe manőverezni, hogy egyedül kelljen szembenéznie
a német hadsereggel. Ha lehetetlennek bizonyult üzemképes szövetséget kötnie a Nyugattal,
miért ne fordult volna Hitlerhez, aki váratlanul bekopogott hozzá?
1939. július végére már nemcsak az vált Sztálin meggyőződésévé, hogy Franciaország és
Nagy-Britannia nem akar elkötelező szövetségre lépni vele, hanem az is, amit a Chamberlain-
kormány politikai célkitűzésének vélt: rávenni Hitlert arra, hogy háborúit Kelet-Európában
vívja meg. Úgy tűnik, az orosz diktátor rendkívül szkeptikus volt abban a tekintetben, hogy
Nagy-Britannia egy jottányival is komolyabban fogja venni a Lengyelországnak adott
garanciáját, mint Franciaország azt, amit Csehszlovákiának adott. És az utóbbi két esztendő
minden Nyugaton történt eseménye megerősítette gyanakvását: Chamberlain elutasította az
Anschluss után, majd Csehszlovákia náci megszállását követően tett, a további náci agresszió
feltartóztatásának közös megtervezésére vonatkozó szovjet javaslatokat; Chamberlain meg
akarta békéltetni Hitlert Münchenben, ahonnan Oroszországot kizárták; Chamberlain
késlekedett és habozott a Németország elleni védelmi szövetség megkötése ügyében, mialatt
lassan leperegtek 1939 nyarának végzetes napjai.
Egy dolog bizonyos volt mindenki számára, kivéve Chamberlaint. A Hitler minden lépésére
dadogva és botladozva reagáló angol-francia diplomácia csődje immár teljessé vált. 215 A két

215
A lengyel diplomáciáé is! Párizsba küldött jelentésében Noël nagykövet így számolt be Beck külügyminiszternek a náci-
szovjet paktum megkötésével kapcsolatos reagálásáról: „Beck zavartalanul nyugodt, egyáltalán nem látszik rajta aggodalom.
Úgy hiszi, lényegileg alig történt változás.”
Augusztus 15-én Coulondre és Henderson külön-külön felkereste Weizsäckert a berlini külügyminisztériumban. A
brit nagykövet arról tájékoztatta Londont, hogy az államtitkár biztos benne: a Szovjetunió „végül csatlakozni fog, hogy
osztozhasson a lengyel zsákmányon”. (British Blue Book, p. 91.) Coulondre pedig ezt táviratozta haza a Weizsäckerrel folytatott
tárgyalása után: „Mindenáron szükséges a lehető leghamarább valamilyen megoldást találnunk az orosz tárgyalásokon.”
(French Yellow Book, p. 282.)
Laurence Steinhardt, a moszkvai amerikai nagykövet egész júniusban és júliusban egyfolytában a küszöbön álló náci-
szovjet megállapodásra figyelmeztetett. Üzeneteit Roosevelt elnök rendszeresen a brit, a francia és a lengyel nagykövetségre
nyugati demokrácia lépésről lépésre vonult vissza: 1935-ben, amikor Hitler ellenük szegült az
általános védkötelezettség elrendelésével, 1936-ban, amikor elfoglalta a Rajna-vidéket, 1938-
ban, amikor beolvasztotta Ausztriát, majd még ugyanabban az évben Németországnak
követelte, és meg is kapta a Szudétaföldet; még akkor is gyengének és tétlennek mutatkoztak,
amikor 1939 márciusában elfoglalta Csehszlovákia maradékát. A Szovjetunióval az oldalukon
még ekkor is megakadályozhatták volna, hogy a német diktátor kirobbantsa a háborút, vagy ha
ez nem sikerült volna, akkor a fegyveres konfliktusban elég gyorsan legyőzték volna. Ehelyett
ezt az utolsó lehetőséget is engedték kicsúszni a kezükből.216 Most a lehető legrosszabbkor és a
lehető legrosszabb körülmények között kötelezték el magukat arra, hogy támadás esetén
Lengyelország segítségére sietnek.
Londonban és Párizsban harsányan és keserűen vádaskodtak Sztálin kétkulacsos eljárása
ellen. A szovjet despota éveken át kiáltozott a „fasiszta fenevadak” ellen, és felszólított minden
békeszerető államot, hogy szövetkezzen össze a náci agresszió megállítására. Most pedig maga
szegődött az agresszor mellé! A Kreml érvelhetett azzal (meg is tette), hogy a Szovjetunió csak
azt csinálta, amit az előző évben Münchenben Nagy-Britannia és Franciaország: egy kis állam
kontójára békét vásárolt, no meg időt, hogy felfegyverkezhessen Németország ellen. Ha
Chamberlain 1938 szeptemberében bölcsnek és tiszteletreméltónak bizonyult, amiért
Csehszlovákia feláldozásával megbékítette Hitlert, miért lenne oktalan és becstelen Sztálin egy
évvel később, amikor a szovjet segítséget egyébként is elutasító Lengyelország számlájára
békíti meg a Führert?
Berlinen és Moszkván kívül sehol nem tudtak Sztálin Hitlerrel kötött cinikus és titkos
megállapodásáról, amelynek alapján megosztozhat a németekkel Lengyelországon, továbbá
szabad kezet kap arra is, hogy felzabálja Lettországot, Észtországot, Finnországot és
Besszarábiát. A megállapodás tartalma azonban nemsokára nyilvánvalóvá vált a szovjet
tettekből, s még ma is megdöbben tőle a világ. Az oroszok mondták ugyan, és máig
mondhatják, hogy csak visszavettek olyan területeket, amelyeket az első világháború után
vettek el tőlük. Ám ezeknek az országoknak a lakói nem oroszok voltak, s nem vágytak
visszatérni Oroszország kebelére. Csak a Litvinov nevével fémjelzett periódusban féken tartott
erőszak tudta őket visszatérésre kényszeríteni.
A Népszövetségbe történt belépése óta a Szovjetunió egyfajta morális erőre tett szert a béke
bajnokaként és a fasiszta agresszió első számú ellenfeleként. Ez az erkölcsi tőke most
egyszeriben elpárolgott.
Mindenek előtt pedig azzal, hogy hozzájárult a Németországgal kötött szennyes üzlethez,
Sztálin lehetővé tette egy olyan háború kezdetét, amelyről szinte bizonyos volt, hogy
világméretű konfliktussá fog fajulni. Ezt biztosan tudta.217 Később kiderül majd, hogy itt
követte el élete legvégzetesebb tévedését.

továbbította. Konsztantyin Umanszkij szovjet nagykövet már július 5-én, amikor szabadságra utazott Oroszországba, üzenetet
vitt magával Roosevelttől Sztálinnak: „Ha a kormánya Hitlerhez csatlakozik, akkor olyan biztosan, ahogyan az éjszaka
következik a napra, Hitler Oroszország ellen fog fordulni, mihelyt meghódította Franciaországot”. (Joseph E. Davies, Mission
to Moscow, p. 450.) Az elnök figyelmeztetését Steinhardt is megkapta táviratban, azzal az instrukcióval, hogy ismételje el
Molotovnak. A nagykövet ezt augusztus 16-án tette meg. (U.S. Diplomatic Papers, 1939,1, 296-99. o.)
216
Pedig, amint láttuk, számos figyelmeztetést kaptak, hogy Hitler a Kremlnek udvarol. Június l-jén Coulondre berlini francia
nagykövet arról tájékoztatta külügyminiszterét, Bonnet-t, hogy Oroszország egyre előkelőbb helyet foglal el Hitler
gondolataiban. „Hitler meg fogja kockáztatni a háborút, ha nem kell Oroszország ellen harcolnia – írta Coulondre. – Másrészt,
ha tudja, hogy Oroszország ellen is harcolnia kell, inkább visszahúzódik, mintsem romlásnak tegye ki országát, pártját és saját
magát.” A nagykövet a moszkvai angol–francia–szovjet tárgyalások azonnali eredményes befejezését sürgette, és közölte
Párizzsal, hogy a berlini brit nagykövet hasonló kérést intézett a londoni kormányhoz. (French Yellow Book, Fr. ed., 180-81. o.)
217
Évekkel azelőtt Hitler prófétaként írta a Mein Kampfban: „Az Oroszországgal kötött szövetség puszta ténye megtestesíti a
következő háború tervét. Annak a kimenetele Németország vége volna.” (Lásd az 1943-as Houghton Mifflin kiadás 660.
oldalán.)
 16.

A BÉKE UTOLSÓ NAPJAI

A brit kormány nem várta tétlenül a náci–szovjet paktum hivatalos moszkvai aláírását. Az
augusztus 21-én késő este Berlinben tett bejelentés, hogy Ribbentrop egy német-orosz
egyezmény megkötésére Moszkvába repül, cselekvésre indította a londoni kabinetet. Az
augusztus 22-én délután háromkor kezdődő kabinetülés végén közleményt bocsátottak ki,
amely kategorikusan megállapította, hogy a szovjet–náci megnemtámadási szerződés „semmi
módon nem befolyásolja Nagy-Britannia Lengyelországgal szembeni, több ízben ismételten
nyilvánosan vállalt kötelezettségét, amelynek teljesítésére elszánta magát”. Ugyanakkor a
parlamentet is összehívták augusztus 24-re, hogy fogadja el a szükségállapoti (honvédelmi)
törvényt, és a majdani mozgósítással kapcsolatban is születtek bizonyos intézkedések.
Noha a kabinet nyilatkozata a lehető legvilágosabb volt, Chamberlain nem szerette volna, ha
Hitlerben egy szem kétség is marad. A kormányülés berekesztése után azonnal magánlevelet írt
a Führernek.

A német-szovjet egyezményt Berlin egyes pontjain szemlátomást annak jeleként fogják fel, hogy Nagy-
Britanniának a Lengyelország érdekében történő beavatkozása immár nem olyan lehetőség, amellyel számolni
kell. Ez súlyos tévedés! Bármilyen természetűnek is bizonyul a német–szovjet megállapodás, nem változtathatja
meg Nagy-Britanniának a Lengyelország iránti kötelezettségét.
Elhangzott olyan állítás, hogy amennyiben Őfelsége kormánya 1914-ben világosabbá tette volna álláspontját,
elkerülhető lett volna a nagy katasztrófa. Akár van igazság ebben az állításban, akár nincs, Őfelsége kormánya
elszánta magát arra, hogy ez alkalommal nem történhet ilyen tragikus félreértés.
Őfelsége kormánya el van szánva és készen áll arra, hogy szükség esetén a rendelkezésére álló minden erőt
bevesse, s lehetetlen előre látni az egyszer megkezdett ellenségeskedések végét ...1

Miután ezzel, mint hozzátette, „tökéletesen megvilágítottam álláspontunkat”, a

miniszterelnök ismét arra kérte Hitlert, hogy keressen békés megoldást a Lengyelországgal
meglévő nézetkülönbségekre, s újra felajánlotta a brit kormány közreműködését a megoldás
meglelésében.
A Berlinből Berchtesgadenba repülő Henderson nagykövet által augusztus 23-án déli 1 óra
után néhány perccel átnyújtott levél erőszakos dühkitörésre ragadtatta a náci diktátort. „Hitler
izgatott és tántoríthatatlan volt – írta Henderson. – Erőszakos és túlzó nyelven beszélt Angliáról
és Lengyelországról egyaránt.”2 A találkozóról készült Henderson-jelentés és a német
külügyminisztériumi emlékeztető (az utóbbi a zsákmányolt náci okmányok között volt)
megegyezik Hitler tirádáját illetően. Lengyelország meg nem alkuvásáért ugyanúgy Anglia a
felelős, mint egy évvel korábban Csehszlovákia értelmetlen hozzáállásáért, viharzott a Führer.
Lengyelországban több tízezer Volksdeutsche szenved üldöztetést. Hat esetben még kasztrálás is
előfordult, állította – ez a téma, úgy látszik, erősen foglalkoztatta. Nem tűrheti tovább! Ha a
lengyelek még egyszer németeket üldöznek, azonnali akció következik!

Minden állítását tagadtam [táviratozta Halifaxnak Henderson], és pontatlannak neveztem a kijelentéseit, de

csak azt értem el, hogy mindig újabb tirádába kezdett.

Hitler végül beleegyezett abba, hogy két órán belül írásban válaszol a miniszterelnök
levelére, Henderson pedig rövid pihenőre lement Salzburgba.218 Később a délután folyamán
Hitler érte küldött, és átadta neki a válaszlevelet. Az előző találkozással ellentétben most
„egészen nyugodt volt, és egyszer sem emelte fel a hangját” – jelentette Henderson Londonnak.

218
„Alig csukódott be az ajtó Henderson mögött – írta később a jelen lévő Weizsäcker – , amikor Hitler nevetve a combjára
csapott, és így szólt: – Chamberlain nem fogja túlélni ezt a beszélgetést; ma este megbukik a kormánya!”
 Azt mondta, hogy most ötvenéves [jelentette Henderson]; inkább most legyen háború, mint amikor majd
ötvenöt vagy hatvanesztendős lesz.

A saját hegycsúcsán szónokoló német diktátor megalomániája még erősebben nyilvánul meg
a találkozóról készített német jegyzőkönyvben. Miután idézi a fenti kijelentést, hogy inkább
háborúzik ötven, mint hatvanévesen, a jegyzőkönyv így folytatja:

Anglia [mondta Hitler] igazán rájöhetne arra, hogy ő frontkatonaként tudja, mi a háború, és minden elérhető
eszközt mozgósítani fog. Nyilvánvalóan világos mindenki számára, hogy a világháborút [azaz az 1914-1918
között vívott első világháborút] nem vesztették volna el, ha már akkor ő lett volna a kancellár.

Hitler Chamberlainnek küldött válasza a Führer által a külföldiek és a saját népe számára
elharsogott összes ócska hazugság és túlzás keveréke volt, amit azóta fújt tele szájjal, hogy a
lengyelek szembe merészeltek szegülni vele. Németország, mint állította, nem keresi a
konfliktust Nagy-Britanniával. Mindvégig készen állt arra, hogy „egy valóban egyedülálló
módon nagylelkű alapon” megbeszélje a lengyelekkel Danzig és a korridor problémáját. Ám a
Nagy-Britannia által Lengyelországnak nyújtott feltétel nélküli garancia arra bátorította a
lengyeleket, hogy „a Lengyelországban élő másfél millió német lakossal szemben szabadjára
engedjenek egy szörnyű terrorhullámot”. Az ilyen „atrocitások rettenetesek az áldozatok
számára, ám elfogadhatatlanok egy olyan nagyhatalom számára, mint a Német Birodalom” –
jelentette ki.
Végül válaszolt a miniszterelnöknek arra a kijelentésére is, hogy Nagy-Britannia teljesíteni
fogja a Lengyelországgal szembeni kötelezettségét: arról biztosította Chamberlaint, hogy „ez
semmit nem változtathat a birodalmi kormány azon elszántságán, hogy megvédi a birodalom
érdekeit... Ha Anglia megtámadja Németországot, felkészült és elszánt ellenséget talál majd”.3
Mit eredményezett ez a levélváltás? Chamberlain immár komolyan biztosította Hitlert arról,
hogy Nagy-Britannia háborúba megy, ha Németország megtámadja Lengyelországot. Hitler
pedig arról biztosította a brit miniszterelnököt, hogy ez neki édes mindegy. A következő nyolc
nap lázasan pergő eseményei azonban azt mutatják, hogy most, augusztus 23-án egyikük sem
hitte, hogy ez volt a másik utolsó szava.
Ez főleg Hitlerre vonatkozott. A Moszkvából jött jó híren fellelkesedve, és határozottan
bízva abban, hogy a Chamberlain által frissen írottak ellenére Nagy-Britannia, majd annak a
nyomában Franciaország is meg fogja még gondolni, hogy most, Oroszország kiesése után
teljesítse-e Lengyelországgal szembeni kötelezettségét, augusztus 23-án este a Führer kiadta a
Lengyelország elleni támadás időpontját: a hadsereg szombaton, augusztus 26-án, reggel 4 óra
30 perckor lépi át a határt.
„Az Y nap és X óra tekintetében nem lesz több parancs” – írta naplójába Halder tábornok.
„Minden automatikusan indul majd. „
A hadsereg vezérkari főnöke azonban tévedett. Augusztus 25-én két olyan esemény történt,
ami a csapatok tervezett indulása előtt kevesebb mint 24 órával visszatántorította Adolf Hitlert a
szakadék széléről. Az egyik ilyen esemény Londonból, a másik Rómából indult ki.
Augusztus 25-én délelőtt Hitler, aki az előző napon tért vissza Berlinbe, hogy fogadja a
Moszkvából érkező Ribbentropot, és első kézből kapjon jelentést az oroszokról, levelet küldött
Mussolininak. A levél megkésett magyarázatot tartalmazott arról, miért nem tudta a Führer
tájékoztatni szövetségesét a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokról. (Mint írta, fogalma sem
volt arról, hogy ilyen gyorsan ilyen messzire jutnak majd.) És kijelentette, hogy az orosz-német
paktumot „a Tengely legnagyobb nyereségének kell tekinteni”.
A zsákmányolt iratok között talált levél valódi célja azonban az volt, hogy figyelmeztesse a
Ducet: akármelyik pillanatban várható a Lengyelország elleni támadás. Hitler nem közölte
barátjával és szövetségesével a támadás általa kitűzött időpontját. „Ha Lengyelországban
tűrhetetlen események történnek, azonnal cselekedni fogok – írta. – ... Ε körülmények között
senki nem tudhatja, mit hoz a következő óra.” Hitler a levélben nem kérte kifejezetten
Olaszország segítségét, mivel az olasz-német szövetségi szerződés feltételei szerint az
automatikusan járt volna. Megelégedett azzal, hogy kifejezte az Olaszország megértésébe vetett
reményét.4 Mindazonáltal szeretett volna azonnali választ kapni. A levelet Ribbentrop
személyesen diktálta be a telefonba a római német nagykövetnek, s a Duce már 3 óra 20 perckor
olvashatta.
Közben fél kettőkor a Führer Henderson nagykövetet fogadta a kancellárián. Elhatározása,
hogy szétzúzza Lengyelországot, cseppet sem gyengült, ám a két nappal korábbi berchtesgadeni
találkozásukhoz képest most már jobban szeretett volna még egy utolsó kísérletet tenni arra,
hogy távol tartsa Nagy-Britanniát a háborútól.219 A nagykövet azt jelentette Londonba a
megbeszélésről, hogy „teljesen nyugodt és normális” Führert talált, aki „nagyon komolyan és
őszintének tűnő módon beszélt”. Henderson az utóbbi évben szerzett minden tapasztalata
ellenére még most sem volt képes átlátni a német vezér „őszinteségén”. Hitler tudniillik valami
egészen felháborítóan abszurd dolgot akart közölni vele. Tájékoztatta a nagykövetet, hogy
„elfogadja” a brit birodalmat, és kész „személyesen elkötelezni magát és a Német Birodalom
erejét annak folytatólagos fennállása mellett”.
Olyan lépést kíván tenni Anglia felé [magyarázta Hitler], mint amilyet Oroszország felé
tett... A Führer kész olyan egyezményeket kötni Angliával, amelyek nemcsak garantálják
Németország részéről a Brit Birodalom minden körülmények közötti fennmaradását, hanem
szükség esetén német segítséget is biztosítanak a Brit Birodalom számára, függetlenül attól, hol
van éppen szükség ilyen segítségre.
Mint hozzátette, arra is készen áll, hogy „elfogadjon egy ésszerű mértékű
fegyverzetkorlátozást”, és véglegesnek tekintse a német birodalom nyugati határait. Henderson
szerint egy ponton a Führer átment a szentimentális moslék tipikus előadásába, bár a nagykövet
ezt nem írta le a Londonba küldött jelentésében. A Führer kijelentette, hogy

ő a természeténél fogva művész, nem pedig politikus, és mihelyt a lengyel kérdés rendezésre került,
művészként és nem háborús uszítóként kívánja befejezni az életét.

A befejezés azonban már máshogyan szólt.

A Führer megismételte [közli a Henderson számára a németek által készített jegyzet], hogy ő a nagy
elhatározások embere ... és hogy ez az utolsó ajánlata. Ha ők [a brit kormány] elutasítják, akkor háború lesz.

A kihallgatás során Hitler ismételten rámutatott, hogy a Nagy-Britanniának tett „nagy, átfogó
ajánlata”, ahogyan ő fogalmazta, egyetlen feltétellel érvényes: csak „a német-lengyel probléma
megoldása után” lép hatályba. Amikor Henderson többször is azt hajtogatta, hogy Nagy-
Britannia nem tudja fontolóra venni a javaslatot, hacsak az nem jelenti egyidejűleg a
lengyelekkel való békés rendezést is, Hitler így felelt: – Ha haszontalannak tartja az
ajánlatomat, akár ne is továbbítsa!
Henderson azonban alig tért vissza a szintén a Wilhelmstrassén, a kancelláriától alig néhány
lépésnyire lévő nagykövetségére, amikor dr. Schmidt kopogtatott, kezében Hitler közléseinek
írásos változatával (amiben sok kihagyás volt az elhangzottakhoz képest), és Hitler üzenetével:
a Führer nagyon kéri a nagykövetet, szorgalmazza a brit kormánynál, hogy „vegyék nagyon
komolyan az ajánlatát”, és azt javasolja neki, hogy személyesen repüljön haza az üzenettel; erre
a célra német különgépet is biztosítanak a számára.5
Aki eljutott idáig e könyvben, az tudja már, hogy ritkán volt könnyű belelátni Hitler lázas
agyának furcsa és fantasztikus működésébe. Augusztus 25-i nevetséges „ajánlata”, hogy
219
Erich Kordt szerint (Wahn und Wirklichkeit, 192.o.) Hitler olyan izgatott lett a moszkvai diadal hírére, hogy augusztus 25-én
délelőtt híreket kért sajtóirodájától a párizsi és londoni kormányválságról. Azt hitte, mindkét kormány szükségszerűen bukni
fog. Csak akkor szállt vissza a földre, amikor értesült Chamberlain és Halifax előző napi kemény hangú parlamenti beszédéről.
garantálja a brit birodalmat, nyilván hirtelen jött ötlet szüleménye volt, mert két nappal
korábban, amikor Chamberlain leveléről tárgyalt Hendersonnal, és választ fogalmazott rá, erről
még nem tett említést. Még a diktátor kacskaringós gondolkodását figyelembe véve is nehéz azt
hinni, hogy ő maga olyan komolyan gondolta volna a dolgot, mint ahogyan előadta a brit
nagykövetnek. Ráadásul hogyan vehetné a brit kormány a kérésnek megfelelően „nagyon
komolyan” fontolóra az ajánlatát, amikor Chamberlainnek alig lesz ideje egyáltalán elolvasni,
mielőtt a német hadak a még mindig érvényes X napon, másnap hajnalban rázúdulnak
Lengyelországra?
Az „ajánlat” mögött azonban kétségtelenül komoly cél húzódott meg. Hitler valószínűleg azt
hitte, hogy Sztálinhoz hasonlóan Chamberlain is egérutat keres, amin át kimenekítheti országát
a háborúból.220 Két nappal azelőtt a Führer azzal vásárolta meg Sztálin jóindulatú
semlegességét, hogy „a Balti-tengertől a Fekete-tengerig” szabad kezet adott Oroszországnak.
Nem tudná most megvásárolni Nagy-Britannia be nem avatkozását is azzal, hogy biztosítja a
miniszterelnököt: a Hohenzollern-birodalomtól eltérően a Harmadik Birodalom soha nem fog
fenyegetést jelenteni a brit birodalom számára? Hitler nem jött rá, sőt még Sztálin sem (ő majd
rettenetes áron fogja megtudni), hogy Chamberlain végre-valahára nyitott szemében az európai
kontinens feletti német uralom a létező legnagyobb fenyegetést jelenti a brit birodalom számára
– sőt még a szovjetorosz birodalom számára is. Amint Hitler is megjegyezte a Mein Kampf
lapjain, a brit külpolitika évszázadok óta legfontosabb prioritása az volt, hogy megakadályozza
a kontinens egyetlen nemzet uralma alá kerülését.
Délután 5 óra 30 perckor Hitler fogadta a francia nagykövetet, de kevés tényleges
mondanivalója volt a számára, leszámítva azt, hogy neki is elismételte: „a Birodalommal
szembeni lengyel provokáció” nem tűrhető tovább; ő nem fogja megtámadni Franciaországot,
de ha Franciaország beavatkozik a konfliktusba, akkor ő végigviszi a küzdelmet. Ezzel fel is
emelkedett székéből, hogy elbocsássa a nagykövetet. Coulondre-nak azonban szintén volt
mondanivalója a Harmadik Birodalom Führere számára, s ragaszkodott hozzá, hogy
elmondhassa. Katonai becsületszavát adta rá, hogy szemernyi kétsége nincs: „ha
Lengyelországot megtámadják, Franciaország minden erejével Lengyelország mellé fog állni”.
– Fájdalmas arra gondolnom, hogy háborúznom kell az ön országával, de nem rajtam múlik
a dolog – felelt Hitler. – Legyen szíves, közölje ezt Daladier úrral!6
Berlinben most délután 6 óra volt. Ezen a napon, augusztus 25-én egész nap folyamatosan
emelkedett a feszültség. Kora délután óta a Wilhelmstrasséról érkező parancs nyomán minden
rádió-, távíró- és telefonösszeköttetés megszakadt a külvilággal. Az előző este és éjjel az utolsó
brit és francia tudósítók és nem hivatalosan akkreditált polgári személyek is sietve indultak a
legközelebbi határ felé. Huszonötödikén, pénteken napközben közismertté vált, hogy a
külügyminisztérium táviratot küldött a Lengyelországban, Franciaországban és Nagy-
Britanniában lévő német nagykövetségekre és konzulátusokra azzal a kéréssel, hogy az érintett
országokban tartózkodó német állampolgárokat kérjék fel a legrövidebb úton való távozásra.
Saját augusztus 24-én és 25-én kelt naplójegyzeteim is a Berlinben uralkodó lázas atmoszféráról
tanúskodnak. Az idő meleg és fülledt volt, s mindenki roppant idegesnek tűnt. A hatalmas
városban mindenhol légelhárító ágyúkat állítottak fel, és fejünk felett folyamatosan húztak
Lengyelország irányába a bombázógépek. „Úgy tűnik, háború lesz” – írtam a naplómba
huszonnegyedikén este; „Küszöbön áll a háború” – ismételtem meg másnap, és emlékszem:
azok a németek, akikkel a Wilhelmstrassén találkoztunk, mindkét este azt suttogták, hogy Hitler
parancsot adott a katonák hajnali indulására.
Most már tudjuk, hogy a menetparancs augusztus 26-án, szombaton hajnali 4 óra 30-ra

220
Vagy ha nem is az egész háborúból, legalább a háborúban való komoly mértékű részvételtől. Halder tábornok erre céloz,
amikor augusztus 28-i naplóbejegyzésében felidézi az augusztus 25-i eseményeket. Miután feljegyezte, hogy huszonötödikén
délután fél kettőkor a Führer Hendersont fogadta, Halder hozzátette: „A Führer nem venné zokon, ha Anglia műháborút
viselne.”
szólt.221 És huszonötödikén délután 6 óráig semmi olyasmi nem történt, ami megrendítette volna
Adolf Hitler elszántságát, hogy menetrend szerint nekivág az agressziónak. Henderson és
Coulondre nagykövetek személyes biztosítéka arra, hogy Nagy-Britannia és Franciaország
egészen biztosan teljesíteni fogja Lengyelországgal szembeni kötelezettségét, nyilván nem
tántorította el döntésétől. De délután hat óra körül, vagy röviddel azután olyan hírek jöttek
Londonból és Rómából, amelyek habozásra késztették ezt a szemlátomást tántoríthatatlan
akaratú férfit.
A bizalmas német iratokból és a Wilhelmstrasse tisztségviselőinek a háború után tett
vallomásaiból nem derül ki egészen egyértelműen, hogy Hitler pontosan mikor szerzett
tudomást az angol-lengyel egyezmény hivatalos londoni aláírásáról, amely a Lengyelországnak
egyoldalúan nyújtott brit garanciát kölcsönös segélynyújtási szerződéssé változtatta222 Halder
naplójában és a német haditengerészet naplójában arra találunk bizonyítékot, hogy a
Wilhelmstrasse augusztus 25-én délben neszelte meg, hogy aznap alá fogják írni a
megállapodást. A vezérkar főnöke azt írja, hogy déli 12 órakor telefonhívást kapott az OKW-
ról: azt akarták tudni, mi volt a támadás elhalasztására adható parancs legutolsó lehetséges
időpontja; ő azt felelte, hogy délután 3 óra. A haditengerészet naplója is említést tesz az angol–
lengyel egyezmény híréről, és arról, hogy délben „értesítés jött a Ducetól”.7 Ez azonban
lehetetlen. Mussolinitól a vonatkozó okmányon szereplő német jegyzet szerint csak „du. 6
körül” jött hír. S az angol-lengyel egyezmény aláírásáról is ebben az időben értesülhetett a
legkorábban Hitler, mivel ez az esemény 17 óra 35 perckor történt Londonban, tizenöt perccel
azt követően, hogy gróf Edward Raczynski londoni lengyel nagykövet telefonon engedélyt
kapott külügyminiszterétől az okmány aláírására.223
Bármikor is kapta Hitler a hírt (a délután 6 óra jó megközelítés) Londonból, felindult a
hallatán. Meglehet, hogy ez volt Nagy-Britannia válasza az ő „ajánlatára”, amelynek a feltételei
mostanra már biztosan megérkeztek Londonba. Ez azt jelentette, hogy nem sikerült
megvásárolnia a briteket úgy, ahogy az oroszokat megvásárolta. Dr. Schmidt, aki a jelentés
érkeztekor ott volt Hitler szobájában, később úgy emlékezett, hogy a Führer elolvasta az iratot,
majd szótlanul, tűnődve ült az asztalánál.8

MUSSOLINI MEGIJED
Tűnődésében kisvártatva egy Rómából érkező hasonlóan rossz hír zavarta meg. A német
diktátor egész délután „leplezetlen türelmetlenséggel” (dr. Schmidt) várta a választ a Ducehoz
írott levelére. 3 órakor, röviddel Henderson távozása után Attolico olasz nagykövetet behívták a
kancelláriára, de csak arról tájékoztathatta a Führert, hogy eddig semmiféle válasz nem érkezett.
Hitler idegei ekkorra már „oly feszültek voltak, hogy kiküldte Ribbentropot, próbáljon meg
telefonálni Cianónak, a külügyminiszter azonban nem tudta utolérni olasz kollégáját. Schmidt
azt mondja, hogy Attolicót „minimális udvariassággal” bocsátották el.9
Hitler néhány nap óta figyelmeztetéseket kapott Rómából: lehetséges, hogy Tengely-beli
partnere a Lengyelország elleni támadás döntő pillanatában magára fogja hagyni. Az értesülés
nem volt megalapozatlan. Ciano a Hitlerrel és Ribbentroppal augusztus 11–13 között folytatott
221
Noha Hitler érvényes és visszavonatlan parancsa e napra és órára tette a támadás kezdetét, és amint Halder elmondta,
„automatikus” érvényű volt, számos német író azt közölte, hogy a Führer néhány perccel 3 óra után külön parancsot adott a Fall
Weiss másnap reggeli megindítására. (Lásd Weizsäcker, Memoirs; Kordt, Wahn und Wirklichkeit; és Walther Hofer, War
Premeditated, 1939.) Hofer szerint a parancsot 15 óra 02 perckor adták ki; forrásként von Vormann tábornokot nevezi meg, aki
a parancs kiadásakor a kancellárián tartózkodott. A német dokumentumok között azonban nem találták e külön parancskiadás
hivatalos írásos nyomát.
222
Ε szerződésnek létezett egy titkos záradéka, amely kimondta, hogy Németország az az I. cikkelyben szereplő „európai
hatalom”, amelynek az agressziója kölcsönös katonai segítségnyújtásra vezet. Ez mentette meg Nagy-Britanniát attól a
katasztrofális lépéstől, hogy a Szovjetuniónak is hadat kelljen üzennie, amikor a németekkel egyetértésben működő Vörös
Hadsereg megszállta Lengyelország keleti felét.
223
Németország nem állt át Nagy-Britanniához hasonlóan a nyári időszámításra, ezért a két ország közötti egyórányi
időkülönbség megszűnt.
kiábrándító tárgyalásairól hazatérve azonnal nekilátott, hogy a németek ellen fordítsa
Mussolinit. Igyekezete nem kerülte el a római német nagykövetség figyelmét. A fasiszta
külügyminiszter naplója nyomon követi írójának erőfeszítéseit annak érdekében, hogy rávegye
Olaszország diktátorát: lássa be az igazságot, és még idejében határolja el magát Hitler
háborújától.10 Berchtesgadenból való hazatérésének napján, augusztus 13-án este Ciano
felkereste a Ducet, tájékoztatta a Hitlerrel és Ribbentroppal folytatott tárgyalásairól, és
megpróbálta meggyőzni a főnökét arról, hogy a németek „elárultak bennünket, és hazudtak
nekünk”, valamint „kalandba rángatnak minket”.

A Duce reakciói vegyesek [írta Ciano a naplójába aznap este]. Először egyetért velem. Aztán azt mondja,
arra kötelezi a becsülete, hogy együtt masírozzon Németországgal. Végül kijelenti, részt akar a zsákmányból
Horvátországban és Dalmáciában.
Augusztus 14. – Aggódónak látom Mussolinit. Habozás nélkül és a rendelkezésemre álló minden módon
élesztgetem benne az összes lehetséges németellenes reakciót. Az összezsugorodott presztízséről beszélek neki,
és arról, hogy most már csak a másodhegedűs szerepét játssza. Végül okmányokat adok át neki, amelyek
bizonyítják a németek rosszhiszeműségét a lengyel kérdésben. A szövetséget olyan ígéretekre alapoztuk,
amelyeket ők most tagadnak; árulók, és minden skrupulus nélkül ott kell hagynunk őket a gödörben.
Mussolininak azonban még sok skrupulusa van.

Másnap Ciano hat órán át beszélt Mussolinival a dologról.

Augusztus 15. – A Duce ... meg van győződve arról, hogy nem masírozhatunk vakon a németek oldalán.
Viszont... időre van szüksége, hogy előkészíthesse a szakítást Németországgal ... Egyre inkább meg van
győződve arról, hogy a demokráciák harcolni fognak ... Ez alkalommal háború lesz. Mi pedig nem
háborúzhatunk, mert az állapotunk nem teszi ezt lehetővé.
Augusztus 18. – Délelőtt beszélgetés a Duceval; a szokásos változó érzései. Még mindig lehetségesnek hiszi,
hogy a demokráciák nem szállnak harcba, és Németország olcsón csinálhat jó boltot, ő pedig ebből nem akar
kimaradni. Azután Hitler haragjától is fél. Azt hiszi, a paktum felmondása vagy valami ilyesmi arra indíthatja
Hitlert, hogy felhagyjon a lengyel üggyel, s helyette Olaszországgal rendezze a számlát. Mindettől ideges és
feldúlt.
Augusztus 20. – A Duce pálfordulást hajtott végre. Mindenáron támogatni akarja Németországot a készülődő
konfliktusban ... Megbeszélés hármasban Attolicóval. [A nagykövet konzultációra utazott haza Berlinből.] A
lényeg: most már túl késő magukra hagynunk a németeket ... Az egész világsajtó azt mondaná, hogy Olaszország
gyáva ... Vitatkozni próbálok, de már hasztalanul. Mussolini makacsul kitart az elképzelése mellett...
Augusztus. 21. – Ma nagyon világosan beszéltem ... Amikor beléptem a szobába, Mussolini megerősítette
elhatározását, hogy kitart a németek mellett. – Ön, Duce, ezt nem teheti meg, és nem is szabad megtennie ...
Azért mentem Salzburgba, hogy megszabjuk a közös cselekvés vonalát. Ehelyett egy Diktat várt rám! Nem mi,
hanem a németek árulták el a szövetséget... Tépje szét a megegyezést! Vágja Hitler arcába! ...

Ε megbeszélés eredménye az volt, hogy Ciano kérjen másnapra találkozót a Brenneren

Ribbentroptól, s közölje vele: Olaszország ki fog maradni egy Lengyelország elleni német
támadással provokált konfliktusból. Amikor Ciano délben telefonálni próbált, órákon át nem
tudta elérni Ribbentropot, ám 5 óra 30 perckor végre telefonvégre kapta. A náci
külügyminiszter nem tudott azonnali választ adni Cianónak arról, hogy találkozhatnak-e a
Brenneren ilyen rövid időn belül, mert „fontos üzenetet várt Moszkvából”, de megígérte, hogy
később visszahívja kollégáját. Este fél tizenegykor telefonált.

Augusztus 22. – Tegnap este 10.30-kor új fejezet kezdődött [írta Ciano a naplójába]. Ribbentrop telefonált:
inkább Innsbruckban találkozna velem, mint a határon, mert később Moszkvába kell utaznia, hogy aláírjon egy
fontos politikai egyezményt a szovjet kormánnyal.

Ez újdonság volt Mussolini és Ciano számára, méghozzá a legmegdöbbentőbb fajtából. Úgy

döntöttek, hogy a két külügyminiszter találkozója „többé nem időszerű”. Német szövetségesük
ismét kimutatta velük szembeni megvetését azzal, hogy nem tudatta velük előre a Moszkvával
történt megállapodást.
 Berlinben már Ribbentrop augusztus 22-i moszkvai útja előtt értesültek a Duce habozásáról,
Ciano németellenes érzelmeiről és annak a lehetőségéről, hogy Olaszország kibújik az
Acélpaktum III. cikkelyében foglalt kötelezettsége alól (az egyik fél automatikus háborús
részvétele, amennyiben a másik fél ellenségeskedésekbe keveredik egy idegen hatalommal).
Augusztus 20-án gróf Massimo Magistrati, berlini olasz ügyvivő felkereste Weizsäckert a
külügyminisztériumban, és feltárta azt „az olasz lelkiállapotot, amely bár engem nem lep meg”
– közölte az államtitkár a külügyminiszterrel egy bizalmas emlékeztetőben,11 „véleményem
szerint mégis határozottan figyelembe veendő”. Magistrati azt hozta Weizsäcker tudtára, hogy
mivel Németország nem tartotta be a szövetség szoros kapcsolattartást és a fontos kérdésekben
konzultációk tartását előíró feltételeit, valamint kizárólagos német problémaként kezelte
Lengyelországgal szembeni konfliktusát, „Németország ezzel lemondott Olaszország fegyveres
segítségéről”. És ha a német nézettel ellentétben a lengyel konfliktus nagy háborúvá fejlődik,
Olaszország nem tekinti meglevőnek a szövetség „előfeltételeit”. Röviden tehát Olaszország
kiutat keresett.
Két nap múlva, augusztus 23-án újabb figyelmeztetés érkezett Berlinbe Hans Georg von
Mackensen római nagykövettől. Mackensen a „színfalak mögötti” történésekről írt
Weizsäckernek. A zsákmányolt okmányon a Weizsäcker kézírásával tett széljegyzet szerint a
levelet „a Führer elé terjesztették”. Ettől biztosan kinyílt a szeme. Mussolini, Ciano és Attolico
megbeszéléssorozatát követően az olasz álláspont az volt, jelentette Mackensen, hogy ha
Németország inváziót hajt végre Lengyelországban, azzal megsérti az Acélpaktumot, amely
azon a megegyezésen alapult, hogy 1942-ig tartózkodnak a háborúzástól. Továbbá a német
véleménytől eltérően Mussolini biztos volt abban, hogy ha Németország megtámadja
Lengyelországot, akkor Nagy-Britannia és Franciaország egyaránt beavatkozik – „és néhány
hónappal később az Egyesült Államok is”. Amíg Németország nyugaton defenzívában marad, a
franciák és a britek

a Duce véleménye szerint a rendelkezésükre álló minden erővel Olaszországra törnének. Ebben a helyzetben
Olaszországnak kellene viselnie a háború egész terhét annak érdekében, hogy a német birodalomnak lehetősége
nyíljon a keleti ügy likvidálására ...12

Ε figyelmeztetések ismeretében küldte el Hitler augusztus 25-én reggel a Mussolinihoz írt

levelét, s várt egyre türelmetlenebbül egész nap a válaszra. Az előző napon, miután azzal
töltötte az estét, hogy beszámolt a Führernek a moszkvai üiadal részleteiről, Ribbentrop
kevéssel éjfél után telefonált Cianónak, hogy „a Führer ösztönzésére” figyelmeztesse: „a
lengyel provokációk miatt rendkívül súlyos a helyzet”.224 Weizsäcker egy jegyzete elárulja: a
telefonhívást annak érdekében tették, hogy „megakadályozzák az olaszokat abban, hogy
váratlan fejleményekről beszélhessenek”.
Augusztus 25-én délután 3 óra 20 perckor, amikor a római Palazzo Veneziában Mackensen
nagykövet átnyújtotta Mussolininak Hitler levelét, a Duce már tudta, hogy rögtön kezdődik a
Lengyelország elleni német támadás. Hitlertől eltérően ő bizonyos volt benne, hogy Nagy-
Britannia és Franciaország azonnal belép a háborúba, s ez katasztrofális következményekkel fog
járni Olaszország számára, amelynek a hadiflottája nem volt egy súlycsoportban a Földközi-
tengeri brit flottával, szárazföldi hadserege pedig a francia hadsereggel. 225 Mackensen este

224
Ne feledjük, hogy a britekkel, franciákkal, oroszokkal és olaszokkal folytatott megbeszélések és diplomáciai érintkezések
során Hitler és Ribbentrop által sűrűn emlegetett, a náci ellenőrzés alatt álló sajtóban pedig lángoló főcímek alatt hírként közölt
„lengyel provokációk” szinte kizárólag német kitalációk voltak. A Lengyelországban folyó provokáció oroszlánrészét Berlin
parancsára a németek végezték. A zsákmányolt dokumentumok tele vannak az erről szóló bizonyítékokkal.
225
Az előző napon, augusztus 24-én Ciano meglátogatta a piedmonti nyári rezidenciáján tartózkodó királyt, s az öregedő
uralkodó, akit Mussolini kiszorított a politikából, megvetően nyilatkozott az ország fegyveres erőiről. „A hadsereg szánalmas
állapotban van – idézi Ciano naplója a királyt. – Még a határvédelmünk is elégtelen. Harminckét szemlét tartott, s
meggyőződése, hogy a franciák igen könnyen átjutnak rajta. Az olasz hadsereg tisztjei nem rendelkeznek megfelelő
képesítéssel, felszerelésünk pedig régi és elavult.” (Ciano Diaries, 127. o.)
10.25-kor Berlinbe küldött távirata szerint, amelyben leírja a találkozót, Mussolini a követ
jelenlétében kétszer is gondosan végigolvasta a levelet, majd kijelentette, hogy „teljes
mértékben egyetért” a náci–szovjet paktummal, s tudomásul veszi, hogy „már nem kerülhető el
a fegyveres konfliktus Lengyelországgal”. Végül – és Mackensen jelentése szerint ezt
„határozottan hangsúlyozta” – a Duce közölte, hopy „feltétel nélkül és minden erőforrásával
mellettünk áll”.13
Ám a Duce nem ezt írta a Führernek. Levelének szövegét, amit a német nagykövet nem
ismerhetett, Ciano sietve olvasta telefonba Attolicónak, aki közben visszatért berlini
állomáshelyére, és „körülbelül délután 6 órakor” megérkezett a kancelláriára, hogy személyesen
nyújthassa át az üzenetet Adolf Hitlernek. A jelenlévő Schmidt szerint a levél tartalma
bombaként érte Hitlert. Miután kifejezte „teljes helyeslését” a náci-szovjet paktummal
kapcsolatban és „megértését Lengyelország ügyében”, Mussolini a lényegre tért.

Ami egy katonai akció esetén Olaszország gyakorlati hozzáállását illeti [írta Mussolini; a kiemelés is az övé],
nézetem a következő:
Ha Németország megtámadja Lengyelországot, és a konfliktus helyi jellegű marad, Olaszország a tőle kért
minden politikai és gazdasági támogatást nyújtani fogja Németországnak.
Ha Németország megtámadja Lengyelországot,226 és az utóbbi szövetségesei ellentámadást indítanak
Németország ellen, előre közlöm Önnel, hogy tekintettel az olaszországi háborús előkészületek jelenlegi
állapotára, amelyről ismételten és kellő időben tájékoztattuk Önt, Führer, és Herr von Ribbentropot is, nem
időszerű, hogy katonai műveleteket kezdeményezzek.
Beavatkozásunk mindazonáltal azonnal megtörténhet, amennyiben Németország rögtön leszállítja számunkra
az ahhoz szükséges hadi- és nyersanyagokat, hogy ellenállhassunk a Nagy-Britannia és Franciaország által majd
túlnyomórészt miellenünk indított támadásnak.
Megbeszéléseink alkalmával a háborút 1942-re képzeltük el, amikorra az egybehangolt tervek szerint készen
is álltam volna földön, vízen és a levegőben.
Az a véleményem továbbá, hogy a már megtett tisztán katonai jellegű intézkedések, valamint a később
foganatosítandó intézkedések számottevő francia és brit erőket fognak mozdulatlanságra kárhoztatni Európában
és Afrikában.
Kötelességemnek tartom, hogy hű barátjaként a teljes igazságot közöljem Önnel, és előre tájékoztassam a
valós helyzetről. Mindannyiunk számára kellemetlen következményekkel járna, ha nem így tennék. Ez a
véleményem, s mivel rövid időn belül össze kell hívnom a legmagasabb kormányszerveket, kérem, tudassa
velem az Önét.
MUSSOLINI 15 227

Így hát, noha Oroszországot ellenséges hadviselő helyett barátságos semlegesként, azaz
nyereségként könyvelhette el Hitler, Acélpaktum-beli partnerét a veszteségek közé kellett írnia,
ráadásul épp azon a napon, amikor Nagy-Britannia a jelek szerint visszavonhatatlanul
elkötelezte magát azzal, hogy a német agresszió ellen irányuló kölcsönös segítségnyújtási
szerződést írt alá Lengyelországgal. Hitler elolvasta a Duce levelét, közölte Attolicóval, hogy
226
Mussolini levelének a háború után a német külügyminisztérium irattárában megtalált német fordításában, amelyet itt
felhasználtam, a „Németország” szót itt kihúzták, s fölébe gépelték a „Lengyelország” szót; a szöveg így azt jelentené, hogy
„Ha Lengyelország támad ...” Az olasz kormány által a háború után nyilvánosságra hozott eredeti levélben e szakasz így szól:
„Se la Germania attacca la Polonia”. Furcsa, hogy a nácik még a saját hivatalos kormányzati irattáraikba lerakott titkos
dokumentumokat is meghamisították.14
227
Mintha Mussolini levele önmagában nem lett volna eléggé kellemetlen Hitler számára, számos német szerző, főképpen a
béke utolsó napjaiban zajló drámai események közvetlen megfigyelői, nem az eredeti, hanem képzeletbeli szöveggel
publikálták a Duce Hitlerhez írott eme levelét. Erich Kordt, a náciellenes összeesküvők egyike, aki a külügyminisztérium
titkárságvezetője volt, elsőként adta közre a hamisított szöveget a Stuttgartban, 1947-ben megjelent Wahn un Wirklichkeit című
könyvében. A mű második kiadásából Kordt ugyan kihagyta már a hamis változatot, más szerzők azonban továbbra is átvették
az első kiadásból. Az állevél felbukkan Peter Kleist 1950-ben kiadott Zwischen Hitler und Stalin című művében, sőt még Paul
Schmidt emlékiratainak 1951-ben Londonban és New Yorkban közreadott angol fordításában is. Az eredeti szöveget már 1946-
ban közreadták Olaszországban, angol fordítását pedig a külügyminisztérium Nazi–Soviet Relations című 1948-as
kiadványában. Dr. Schmidt, aki Hitler mellett állt, amikor az átvette a levelet Attolicótól, a következőképpen idézi a szöveget:
„Életem egyik legfájdalmasabb pillanatában arról kell tájékoztatnom Önt, hogy Olaszország nem áll készen a háborúra. A
szolgálatok felelős vezetőitől nyert információim szerint az olasz légierő benzinkészlete olyan szűkös, hogy csak három heti
harcra elegendő. Ugyanez a helyzet a hadsereg készleteivel és a nyersanyagellátottsággal is... Kérem, értse meg a helyzetemet!”
Ε levél hamisításáról szórakoztató jegyzet olvasható: Namier, In the Nazi Era, 5.ο.
azonnal válaszolni fog rá, majd jeges modorban elbocsátotta az olasz követet.
– Az olaszok éppen úgy viselkednek, mint 1914-ben! – hallotta dr. Schmidt Hitler keserű
megjegyzését Attolico távozása után. A kancellária aznap este csakúgy visszhangzott „az
illojális tengelypartnerre” tett barátságtalan megjegyzésektől. Szavakkal azonban nem érte be a
német hadsereg, amely a menetrend szerint tíz óra múlva át fogja lépni a lengyel határt: most
augusztus 25-én 18 óra 30 volt a pontos idő, az invázió kitűzött időpontja pedig 26-án hajnali 4
óra 30. A náci diktátornak azonnal döntenie kellett, hogy a Londonból és Rómából kapott hírek
ellenére megindítsa, vagy elhalássza a támadást.
Az Attolicót Hitler dolgozószobájából kikísérő Schmidt beleütközött a Führerhez igyekvő
Keitel tábornokba. Néhány perc múlva a tábornok kisietett, és izgatottan kiáltotta
segédtisztjének: – Újra el kell halasztani a támadási parancsot!
A Mussolini és Chamberlain által sarokba szorított Hitler gyorsan döntött. „Nagy
megrázkódtatás érte a Führert” – jegyezte naplójába Halder, majd így folytatta:

du.7.30 – Ratifikálták a Lengyelország és Anglia közötti egyezményt. Ellenségeskedések nem kezdődnek.

Minden csapatmozdulat leállítandó, akár a határ mellett is, ha máshogyan nem lehetséges.
du.8.35 – Keitel igazolja. Canaris: telefonkorlátozások megszüntetve Anglia és Franciaország felé. Igazolja
az események alakulását.

A német haditengerészeti regiszter velősebben számol be a halasztásról és annak okairól:

Augusztus 25: – A megváltozott politikai feltételek miatt a már elkezdődött Fall Weisst 20.30-kor leállítják.
(Angol–lengyel kölcsönös segítségnyújtási szerződés augusztus 25-én délben, valamint értesítés a Ducétól, hogy
állni fogja a szavát, de nagy nyersanyagszállítmányt kell kérnie.)16

A nürnbergi per fő vádlottal közül kihallgatásuk során hárman adták elő saját verziójukat a
támadás elhalasztásáról.17 Ribbentrop azt állította, hogy amikor meghallotta az angol–lengyel
szerződés hírét, és „hallotta”, hogy katonai lépéseket készülnek tenni Lengyelország ellen
(mintha nem tudott volna egész idő alatt a készülő támadásról!), „azonnal” a Führerhez ment, és
sürgette, hogy fújja le a Lengyelország elleni inváziót, amibe „a Führer azonnal beleegyezett”.
Ez így biztosan nem igaz.
Keitel és Göring vallomása azonban legalább őszintébbnek tűnt. – Hirtelen Hitlerhez
hívattak a kancelláriára – mondta Keitel a nürnbergi emelvényen –, és azt mondta nekem:
„Mindent azonnal leállítani! Rögtön kerítse elő Brauchitschot! Időre van szükségem a
tárgyalásokhoz.”
Göring a per előtti egyik kihallgatása alkalmával igazolta, hogy Hitler ebben a kései órában
még mindig azt hitte: ki tudja beszélni magát a zsákutcából.

Aznap, amikor Anglia hivatalos garanciát nyújtott Lengyelországnak, a Führer felhívott telefonon, és közölte
velem, hogy leállította a Lengyelország ellen tervezett inváziót. Megkérdeztem tőle, hogy intézkedése
ideiglenes-e, vagy végleges. Azt mondta: – Nem, azt kell megtudnom, hogy ki tudjuk-e iktatni az .angol
beavatkozást.

Bár Mussolininak az utolsó percben történt kiugrása súlyos csapást jelentett Hitlernek, a fenti
vallomásból nyilvánvaló, hogy a Lengyelországgal kötött kölcsönös segítségnyújtási szerződés
aláírásában megnyilvánuló brit akció volt az erősebb tényező, amely arra indította a német
vezetőt, hogy elhalássza a támadást. Az azonban mégis furcsa, hogy miután Henderson
nagykövet éppen ezen a napon figyelmeztette: Nagy-Britannia harcolni fog, ha megtámadják
Lengyelországot, és miután a brit kormány egy hivatalos államszerződés formájában
ünnepélyesen szavát adta ugyanerre, Hitler még mindig azt hitte, hogy képes lesz majd
„kiiktatni az angol beavatkozást”, ahogy Göringnek fogalmazott. Valószínűleg a
Chamberlainnel kapcsolatos müncheni élménye vezette arra a meggyőződésre, hogy a brit
miniszterelnök ismét kapitulálni fog, ha kiutat biztosítanak a számára. Ehhez képest ugyanolyan
furcsa, hogy az az ember, akinek addig olyan kiváló külpolitikai meglátásai voltak, nem ismerte
fel Chamberlain és a brit pozíció megváltozását – kiváltképpen, hogy ő maga idézte elő e
változásokat.
Augusztus 25-én este időbe telt megállítani a német hadsereget, mivel számos egység úton
volt már. Kelet-Poroszországban a támadást lefújó parancs este 9 óra 37 perckor érte utol Petzel
tábornok I. hadtestét, s csak az elöl haladó egységekhez szalasztott tisztek kétségbeesett
erőfeszítései árán sikerült megállítani a katonákat. Délen von Kleist tábornok hadosztályának
motorizált menetoszlopai már naplementekor elindultak a lengyel határ felé: őket egy vezérkari
tiszt állította meg, aki egy kis felderítőrepülőgéppel az államhatáron szállt le. Néhány
szektorban a parancs csak akkor érkezett meg, amikor már kitört a lövöldözés, de mivel a
németek már napok óta folyamatosan provokálták a határincidenseket, a lengyel vezérkar
valószínűleg nem gyanította, mi is történik valójában. Augusztus 26-án azt jelentette, hogy
számos „német banda” kelt át a határon, gépfegyverekkel és kézigránátokkal támadott
kiserődöket és vámposztokat. „Egy esetben egy reguláris alakulat volt a támadó.”

AZ „ÖSSZEESKÜVŐK” ÖRÖME ÉS ZAVARA

Az augusztus 25-én este érkezett hír, hogy Hitler lefújta a Lengyelország elleni támadást,
nagy örömet váltott ki az Abwehr összeesküvői körében. Oster ezredes közölte a hírt Schachttal
és Giseviussal. – A Führer kikészült! – kiáltotta. Másnap Canaris tengernagy még magasabbra
evezett a rózsaszínű reményfelhők közé. – Hitler soha nem éli túl ezt a csapást! A béke meg van
mentve a következő húsz évre! – jelentette ki. Mindketten azt hitték, hogy nincs már szükség a
náci diktátor megdöntésére: Hitlernek anélkül is vége.
A végzetes nyár végének közeledtével ez a magát összeesküvőknek tekintő társaság hetek
óta aktív volt, bár azt nehéz megérteni, hogy pontosan milyen céllal is nyüzsögtek. Goerdeler,
Adam von Trott, Helmuth von Moltke, Fabian von Schlabrendorff és Rudolf Pechei
mindannyian elzarándokoltak Londonba, ahol nemcsak Chamberlaint és Halifaxot, hanem
Churchillt és más brit vezetőket is tájékoztattak arról, hogy Hitler Lengyelország megtámadását
tervezi augusztus végére. A Führer eme német ellenzéke a saját szemével győződhetett meg
arról, hogy egészen az esernyős Chamberlainig bezárólag egész Nagy-Britannia megváltózott
München óta, s végre teljesült az egyetlen feltétel, amit az előző évben az összeesküvők szabtak
Hitler eltávolítására – nevezetesen az, hogy Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette:
fegyveres erővel fognak ellene szegülni minden további náci agressziónak. Mi egyéb kellett
még az összeesküvőknek? Az általuk hátrahagyott írásos anyagból ez nem derül ki világosan, az
embernek az a benyomása támad, hogy maguk sem tudtak pontosan. Noha jót akartak, erőt vett
rajtuk a teljes zavarodottság és a bénító kilátástalanság érzete. Nem tudtak mit kitalálni, amivel
meglazítható vagy aláaknázható lett volna Hitlernek az egész Németország – a hadsereg, a
rendőrség, a kormány, a nép – felett teljessé vált uralma.
Augusztus 15-én Hassell meglátogatta Schachtot az utóbbi új berlini legénylakásán. Az
elbocsátott gazdasági miniszter éppen akkor tért vissza hat hónapos indiai és burmai utazásáról.
„Schacht azon a véleményen van, hogy semmi mást nem tehetünk, mint nyitva tartjuk a
szemünket, és várunk, és hogy a dolgok a maguk megváltoztathatatlan medrében folynak majd
tovább” – írta naplójába Hassell. Naplóbejegyzése szerint ugyanezen a napon ő mondta
Giseviusnak, „pillanatnyilag magam is a közvetlen akció elhalasztása mellett vagyok”.
De miféle „közvetlen akciót” kellett elhalasztani? Halder tábornoknak, aki Hitlerhez
hasonlóan maga is szét akarta zúzni Lengyelországot, pillanatnyilag nem állt érdekében a
diktátor letétele. Von Witzleben tábornok, akinek az előző évben a Hitler megdöntésében részt
vevő csapatokat kellett volna vezetnie, most egy nyugati hadseregcsoport parancsnoka volt, s
ezért nem volt olyan helyzetben, hogy Berlinben cselekedhetett volna, még ha szeretett volna is.
De szeretett volna-e? Amikor Gisevius meglátogatta főhadiszállásán, éppen a londoni BBC
híreit hallgatta: Gisevius kisvártatva rájött, hogy a tábornokot egy dolog érdekli: meg szeretné
tudni, hogy mi folyik körülötte.
Ami Halder tábornokot illeti, ő a Lengyelország elleni támadás utolsó előkészületeivel volt
elfoglalva, és kizárt a fejéből minden Hitler-ellenes áruló gondolatot. Amikor a háború után,
1946. február 26-án Nürnbergben kihallgatták, rendkívül zavarosan vallott arról, hogy ő és a
náci rezsim többi állítólagos ellensége miért nem tett semmit augusztus utolsó napjaiban a
Führer letétele és ezzel Németországnak a háborútól való megmentése érdekében. – Nem volt rá
lehetőség – mondta. De miért? Mert von Witzleben tábornokot áthelyezték nyugatra. Witzleben
nélkül a hadsereg nem léphetett.
Hát a német nép? Sam Harris százados, az amerikai vizsgálótiszt emlékeztette Haldert arra a
kijelentésére, hogy a német nép a háború ellen volt, majd megkérdezte tőle: – Ha Hitler
visszavonhatatlanul elkötelezte magát a háború mellett, akkor önök miért nem számíthattak a
nép támogatására a lengyelországi invázió előtt? – Halder így felelt: – Meg kell bocsátania
nekem, ha mosolygok. Ha Hitlerrel kapcsolatban a „visszavonhatatlan” szót hallom, azt kell
mondanom, hogy semmi nem volt visszavonhatatlan. – És a vezérkar egykori főnöke
elmagyarázta, hogy miután augusztus 22-én Hitler az Obersalzbergen ismertette tábornokaival a
Lengyelország lerohanására és szükség esetén a Nyugattal szembeni harcra vonatkozó
„visszavonhatatlan” elhatározását, ő még akkor sem hitte el, hogy a Führer megteszi, amit
mondott.18 Halder ekkori naplóbejegyzései ismeretében megdöbbentő ez az állítás, ám nemcsak
Halderre, hanem a többi összeesküvőre is jellemző.
Hol volt Beck tábornok, Halder elődje a vezérkari főnök posztján, az összeesküvők elismert
vezetője? Gisevius szerint Beck levelet írt von Brauchitsch tábornoknak, ám a hadsereg
főparancsnoka még csak nem is igazolta a levél vételét. Beck ezek után hosszú beszélgetést
folytatott Halderral, mondja Gisevius, s Halder egyetértett vele abban, hogy egy nagy háború
Németország romlását jelentené, de úgy gondolta, hogy „Hitler soha nem engedné meg, hogy
világháborúvá” fajuljon a dolog, s ennélfogva pillanatnyilag nem szükséges megdönteni az
uralmát.19
Augusztus 14-én Hassell négyszemközt vacsorázott Beckkel, s naplójában megörökítette
mindkettejük csalódott érzéseit.

Beck rendkívül kulturált, vonzó, intelligens ember. Sajnos igen rossz véleménye van a hadsereg vezetőiről.
Ezért nem lát olyan helyet a hadseregben, ahol megvethetnénk a lábunkat. Szilárd meggyőződése, hogy a
Harmadik Birodalom politikája gonosz.20

Beck – és körülötte a többiek – meggyőződése roppant nemes volt, de amint Adolf Hitler
arra készülődött, hogy háborúba viszi Németországot, e kiváló urak közül egy sem tett semmit a
megállítására. A feladat nyilván nehéz volt, s ekkor már talán lehetetlen is. Ezzel együtt meg
sem próbálkoztak vele.
Thomas tábornok talán megpróbálkozott valamivel. A Keitelhez intézett és az OKW
főnökének augusztus közepén228személyesen felolvasott memorandum után menve augusztus
27-én ismét felkereste Keitelt, és saját elmondása szerint „grafikusan illusztrált statisztikai
bizonyítékot adtam át neki..., [amely] világosan demonstrálta a nyugati hatalmak óriási
gazdasági-katonai fölényét és a ránk váró csapást”. Keitel szokatlan bátorságot tanúsítva
megmutatta az anyagot Hitlernek, aki azt felelte, hogy nem osztja Thomas tábornok
„világháborús aggodalmait, különösen azért, mert most már maga mellett tudhatja a
Szovjetuniót is”.21
Ez volt hát a vége az „összeesküvők” azon próbálkozásainak, hogy megakadályozzák Hitlert
a második világháború kirobbantásában. Hogy pontosabbak legyünk, dr. Schacht az utolsó
pillanatban tett még egy halvány kísérletet, amit azután jócskán ki is használt nürnbergi

228
Lásd feljebb, 317-318. o.
védekezése során. Indiából való visszatérte után leveleket írt Hitlernek, Göringnek és
Ribbentropnak (e végzetes pillanatban az ellenzéki vezetők egyike sem jutott messzebb levelek
és memorandumok gyártásánál), ám „nagy meglepetésére”, mint később mondta, egyikük sem
válaszolt neki. Ezek után elhatározta, hogy a Berlintől délkeleti irányban néhány mérföldnyire
levő Zossenba megy, ahol a hadsereg főparancsoksága ütötte fel főhadiszállását a lengyel
hadjárat idejére, s ott jól a szemébe néz von Brauchitsch tábornoknak. Hogy mit mond neki?
Nürnbergben, a tanúk emelvényén Schacht kifejtette, hogy közölni kívánta a hadsereg
főparancsnokával: a Reichstag jóváhagyása nélkül alkotmányellenes volna Németországnak
háborúba lépnie! Ezért a hadsereg főparancsnokának kötelessége, hogy betartsa az alkotmányra
tett esküjét!
Dr. Schacht sajnos soha nem jutott von Brauchitsch szeme elé. Canaris figyelmeztette, hogy
ha elmegy Zossenba, a hadsereg parancsnoka „valószínűleg mindannyiunkat letartóztatna” – és
ez a sors nem tűnt vonzónak Hitler egykori támogatója számára.22 A Nürnbergben Schacht
védelmében tanúskodó Gisevius azonban elmondta a tanúvallomásában, hogy Schacht
valójában miért nem ment Zossenba ezzel a nevetséges próbálkozással (Hitlernek tudniillik
gyerekjáték lett volna megszerezni a szervilis Reichstag jóváhagyását, ha venni akarta volna a
fáradságot, hogy ilyen formaságokkal törődjön). Úgy tűnik, Schacht augusztus 25-ére tervezte a
zosseni látogatást, de elállt tőle, amikor aznap este Hitler lefújta a másnapra tervezett
Lengyelország elleni támadást. Gisevius tanúvallomása szerint három nappal később
Schacht.újra elhatározta, hogy végrehajtja küldetését, ám Canaris közölte vele, hogy ahhoz már
késő van.23 Nem arról van szó itt, mintha a konspirátorok lekéstek volna a vonatot: valójában
még csak a pályaudvarra sem értek oda...
A Hitler kezét lefogni akaró maroknyi náciellenes némethez hasonló hatásfokkal működtek a
világ különböző semleges államférfiai is, akik arra kérték a Führert, hogy tekintsen el a
háborútól. Augusztus 24-én Roosevelt elnök sürgős üzenetet intézett Hitlerhez és
Lengyelország elnökéhez; sürgetően kérte őket, hogy nézeteltéréseiket fegyver nélkül
rendezzék egymással. Méltóságteljes válaszában Moscicki elnök másnap arra emlékeztette
Rooseveltet, hogy nem Lengyelország „támasztott követeléseket és követelt engedményeket”;
Lengyelország mindazonáltal hajlandó az amerikai elnök sürgetésének megfelelően közvetlen
tárgyalások vagy közvetítés útján rendezni vitáit Németországgal. Hitler nem válaszolt az
üzenetre (amelyben Roosevelt arra is emlékeztette, hogy tavaly áprilisi kérésére sem felelt),
ezért Roosevelt másnap újabb üzenetet küldött neki, amelyben értesítette Moscicki békülékeny
válaszáról, s esdekelt neki, hogy „egyezzen bele a rendezés békés módjába, amelyhez a lengyel
kormány is hozzájárult”.
Válasz a második levélre sem érkezett, bár augusztus 26-án este Weizsäcker magához hívatta
Alexander C. Kirk berlini amerikai ügyvivőt, s megkérte, hogy közölje az elnökkel: a Führer
két táviratot kapott, s „a külügyminiszter kezébe tette az ügyet, hogy a kormány foglalkozzék
vele”.
A pápa augusztus 24-én rádióbeszédben fohászkodott békéért, s „Krisztus vérére”
könyörgött, hogy „az erősek halljanak meg bennünket, nehogy gyengékké váljanak az
igazságtalanság okán ... [és] ha azt kívánják, hogy hatalmuk ne lehessen pusztulássá”.
Augusztus 31-én a pápa azonos levelet küldött Németország, Lengyelország, Olaszország és a
két nyugati hatalom kormányainak: „Isten nevében könyörgök, hogy a német és a lengyel
kormány ... kerüljön el minden incidenst”. A brit, a francia és az olasz kormányt arra kérte,
hogy támogassák kívánságát, majd hozzátette:

A pápa nem hajlandó feladni ama reményét, hogy a függőben levő tárgyalások igazságos, békés megoldásra
vezethetnek.

Őszentsége, csakúgy, mint mindenki más, nem jött rá, hogy a „függőben levő tárgyalások”
nem egyéb, mint Hitlernek az agressziót igazolandó propagandafogása. Amint azt nemsokára
látni fogjuk, a béke utolsó délutánján nem voltak semmiféle függőben levő vagy akármilyen
valódi tárgyalások.
Néhány nappal korábban, augusztus 23-án Belgium királya az „oslói hatalmak” (Belgium,
Hollandia, Luxemburg, Finnország és a három skandináv állam) uralkodóinak nevében szintén
megindító békeszózatot olvasott a rádióba, amelyben felszólította „az események menetéért
felelős férfiakat, hogy vitáikat és követeléseiket nyílt tárgyalások alá vessék”. Augusztus 28-án
a belga király és a holland királynő „a háború elkerülésének reményében” felajánlották
jószolgálati közreműködésüket.24
Mindeme semleges felszólítások nemes formában és szándékkal születtek, ám most
újraolvasva enyhén irreálisnak és szánalmasnak tűnnek. Mintha az Egyesült Államok elnöke, a
pápa és a kis észak-európai demokráciák vezetői nem ugyanazon a bolygón éltek volna, mint a
Harmadik Birodalom vezetői, és semmivel nem értették meg jobban a Berlinben folyó
eseményeket, mint azt, hogy mi történik a Marson. A Roosevelt és a belga, holland,
luxemburgi, norvég és dán uralkodók által vezetett népeknek az elkövetkező hónapokban még
nagyon sokba fog kerülni, hogy ennyiig nem ismerték, milyen az észjárása Hitlernek, sőt
voltaképpen kevés kivétellel a német népnek is, amely kész volt vakon követni vezérét,
mindegy, hogy hová és hogyan, tekintet nélkül az erkölcsre, az etikára, a becsületre, vagy akár
az emberiesség keresztény fogalmára is.
Mi, akik a béke utolsó feszült napjai alatt Berlinben tartózkodva próbáltuk a külvilág tudtára
adni az ottani híreket, nagyon keveset tudtunk arról, hogy mi folyik a kancelláriának és a
külügyminisztériumnak otthont adó Wilhelmstrassén, valamint a hadügy székhelyén, a
Bendlerstrassén. Amennyire tudtuk, nyomon követtük a Wilhelmstrassén folyó lázas járkálást.
Minden nap átválogattuk a suttogó hírek, fülesek és „sugallatok” lavináját. Megjegyeztük az
általunk ismert közrendűek, kormánytisztviselők, pártfunkcionáriusok, diplomaták és katonák
hangulatát. Arról azonban a nagyközönséghez hasonlóan mi sem tudtunk szinte semmit, hogy
mi hangzott el Henderson nagykövet gyakori és nemegyszer viharos megbeszélésein Hitlerrel és
Ribbentroppal, hogy mit írt egymásnak Hitler és Chamberlain, Hitler és Mussolini, Hitler és
Sztálin, hogy miről beszélt egymással Ribbentrop és Molôtov, Ribbentrop és Ciano, hogy mit
tartalmazott az a rengeteg kódolt üzenet, amit a botladozó, hajszolt diplomaták és
külügyminisztériumi tisztségviselők váltottak egymással, vagy hogy milyen lépéseket terveztek
és hajtottak végre a katonai vezetők.
Volt persze néhány dolog, amit mi is tudtunk, és a nagyközönség is. A németek égig
trombitálták a náci– szovjet paktum hírét, viszont a Lengyelország és Kelet-Európa többi részét
felosztó titkos jegyzőkönyv léte csak a háború után derült ki. Tudtuk, hogy még alá sem írták,
amikor Henderson máris Berchtesgadenbe repült, hogy nyomatékkal hangsúlyozza Hitlernek: a
paktum nem fogja megakadályozni Nagy-Britanniát abban, hogy teljesítse a Lengyelországnak
nyújtott garanciában foglaltakat. Augusztus utolsó hetének kezdetén éreztük Berlinben, hogy –
hacsak nem lesz újabb München – elkerülhetetlen a háború, és néhány napon belül el is fog
kezdődni. Augusztus 25-ig bezárólag az utolsó brit és francia polgári személyek is eliszkoltak
az országból. Másnap lemondták az augusztus 27-re tervezett tannenbergi nagy náci gyűlést,
amelyen Hitler is szónokolt volna, és lemondták a szeptember első hetére tervezett évi
nürnbergi pártünnepséget. Augusztus 27-én a kormány bejelentette, hogy másnaptól jegyre
adják az élelmiszert, a szappant, a cipőt, a textilárut és a szenet. Emlékszem, hogy mindenek
felett ez a bejelentés ébresztette rá a német népet arra, hogy nyakukon a háború, és a morgás
erősen hallhatóvá nőtt. Hétfőn, augusztus 28-án a berliniek végignézték, amint kelet felé haladó
katonák özöne halad át a városon. Bútorszállító kocsikon, zöldségszállító teherautókon, és
mindenféle egyéb járműveken szállították őket, amit csak össze tudtak kaparni.
Ez is biztosan ráébresztette az embereket arra, hogy mi készül. Emlékszem, a hétvége forró
és fülledt volt, s a legtöbb berlini, nem törődve a háború közelségével, kiment a fővárost övező
erdőkbe és a tavak partjára. Vasárnap este a városba visszatérve a rádióból tudhatták meg, hogy
a Reichstag titkos, nem hivatalos ülést tartott a kancellárián. Egy D.N.B.-kommüniké közölte,
hogy a „Führer felvázolta a helyzet súlyosságát” – Hitler most első alkalommal közölte a német
néppel, hogy a helyzet súlyos. Az ülésről semmilyen részletet nem közöltek, és a Reichstag
tagjain, valamint Hitler sleppjén kívül senki nem tudhatta, milyen hangulatban volt aznap a náci
diktátor. Halder augusztus 28-i naplójegyzete megörökíti az Abwehr munkatársának, Oster
ezredesnek a beszámolóját.

Konferencia a birodalmi kancellárián du. 5.30-kor. Reichstag és több pártnotabilitás ... Helyzet nagyon
súlyos. Elszánva, hogy így vagy úgy, de megoldjuk a keleti kérdést. Minimális követelések: Danzig visszatérése,
korridorkérdés rendezése. Maximális követelések: „hadi helyzettől függően”. Ha minimális követeléseket nem
teljesítik: háború. Brutális! Ο maga a frontvonalon lesz. A Duce hozzáállása legjobb érdekeinket szolgálja.
Háború nagyon nehéz, talán reménytelen; „Amíg én élek, nem lesz szó megadásról!” Párt nagymértékben
félreérti szovjet paktumot. Paktum a sátánnal az ördög ellen ... „Taps megfelelő helyeken, de halk.”
Személyes benyomás a Führerről: kimerült, zilált, károgó hang, szórakozott. „Most már teljesen az SS-
tanácsadóival veszi körül magát.”

A külföldi megfigyelők Berlinben azt is nyomon követhették, hogy Goebbels szakértő

irányításával a sajtó hogyan csapja be a hiszékeny németeket. Hat éve, amióta csak a nácik
„koordinálták” a napilapokat (ami a szabad sajtó megsemmisítését jelentette), az
állampolgárokat elvágták annak lehetőségétől, hogy megismerhessék az igazságot a világban
történő dolgokról. Egy ideig ugyan Németország legnagyobb újságosstandjain kaphatóak voltak
még a Zürichből és Baselből érkező német nyelvű svájci lapok, amelyek objektívan közölték a
híreket. Az utolsó években azonban a német birodalomban vagy betiltották őket, vagy néhány
példányra korlátozták a beszerzésüket. Azoknak a németeknek a számára, akik tudtak angolul
vagy franciául, olykor hozzáférhető volt a londoni és párizsi lapok néhány példánya, ami
legfeljebb egy maroknyi emberhez ért el.
„Micsoda tökéletesen elszigetelt világban él a német nép! – jegyeztem naplómba 1939.
augusztus 10-én. – Egyetlen pillantás a tegnapi és a mai újságokra ezt juttatja az ember eszébe.”
Akkor tértem vissza Németországba a Washingtonban, New Yorkban és Párizsban töltött rövid
szabadságomról, és két nappal azelőtt svájci otthonomból vonaton felutazva vásároltam egy
csomó berlini és rajnavidéki újságot. Ε lapok gyorsan visszarepítettek a nácizmusnak abba a
torz világába, ami annyira különbözött a frissen odahagyott külvilágtól, mintha csak egy másik
bolygóra kerültem volna. Berlinbe érkezésem után, augusztus 19-én így írtam:

Noha rajtuk kívül az egész világ úgy tartja, hogy a németek fogják megszegni a békét, hogy Németország az,
amely Lengyelország megtámadásával fenyeget ... itt, Németországban a helyi lapok teremtette világ él tovább,
ahol épp az ellenkezőjét állítják ... A náci újságok a következőket hirdetik: Európa békéjét a lengyelek zavarják;
Lengyelország fenyegeti Németországot a fegyveres invázióval...
„LENGYELORSZÁG, VIGYÁZZ!” figyelmeztet a Börsen Zeitung főcíme, az alcím pedig így szól:
„VÁLASZ LENGYELORSZÁGNAK, AZ EURÓPAI BÉKE ÉS JOG ELLENI ÁMOKFUTÓNAK!”
Vagy itt a vonaton vásárolt karlsruhei napilap, a Der Führer főcíme: „VARSÓ DANZIG
BOMBÁZÁSÁVAL FENYEGETŐZIK – A LENGYEL NAGYŐRÜLET [Polnischen Grössenwahsinn]
HIHETETLEN AGITÁCIÓJA!”

Az ember felteszi a kérdést: „De hát ugye nem lehet, hogy a németek elhiggyék ezeket a
hazugságokat?” Aztán az ember beszél velük, és kiderül, hogy sokan elhiszik.
Goebbels sajtókampánya a Lengyelország elleni támadás Hitler által eredetileg kitűzött
napján, szombaton, augusztus 2ó-án ért a csúcsra. Naplómba feljegyeztem egy-két szalagcímet:

A BZ: „TELJES A KÁOSZ LENGYELORSZÁGBAN – MENEKÜLNEK A NÉMET CSALÁDOK –

LENGYEL KATONÁK NYOMULNAK A NÉMET HATÁR SZÉLÉIG!” A 12-Uhr Blatt: „EZ A JÁTÉK A
TŰZZEL TÚL MESSZIRE MENT – A LENGYELEK RÁLŐTTEK HÁROM NÉMET UTASSZÁLLÍTÓ
REPÜLŐGÉPRE – A KORRIDORON BELÜL LÁNGOKBAN ÁLL SOK NÉMET TANYAÉPÜLET!”
 Éjfélkor a rádió épülete felé menet megvettem a Völkischer Beobachter másnapi, vasárnapi
számát. A címlap teljes szélességében húzódó, hüvelyknyi nagybetűkből kirakott szalagcím így
szólt:

EGÉSZ LENGYELORSZÁG A HÁBORÚ LÁZÁBAN ÉG! 1 500 000 EMBERT HÍVTAK BE A

HADSEREGBE! SZAKADATLANUL FOLYIK A CSAPATOK SZÁLLÍTÁSA A HATÁR FELÉ! KÁOSZ
FELSŐ-SZILÉZIÁBAN!

Természetesen szó sem esett bármiféle német behívásokról, annak ellenére, hogy mint láttuk,
Németországot már két hete mozgósították.

A BÉKE UTOLSÓ HAT NAPJA

Miután magához tért az augusztus 25-én kora este kapott hidegzuhanyból, amit egyrészt
Mussolini levele, másrészt az angol–lengyel szövetségi szerződés aláírásának híre okozott, s a
kettő együtt a másnapra tervezett támadás elhalasztására indította, Hitler rövid üzenetben
kérdezte meg a Ducetól, hogy „milyen hadfelszerelésekre és nyersanyagokra van szüksége
mennyi időn belül” ahhoz, hogy Olaszország „részt vehessen egy nagyobb szabású európai
konfliktusban”. A levelet maga Ribbentrop olvasta be telefonon a római nagykövetnek este
19.40-kor.25
Másnap reggel Rómában Mussolini a fegyveres erők vezetőivel tanácskozott arról, hogy
milyen minimális kívánságlistát állítsanak össze egy tizenkét hónapig tartó háború céljaira. A
megfogalmazásban részt vevő Ciano szavaival élve a lista „agyonvágott volna egy bikát is –
már ha a bikák tudnának olvasni”.26 Hétmillió tonna benzin, hatmillió tonna szén, kétmillió
tonna acél, egymillió tonna fa és számos egyéb tétel szerepelt a terjedelmes listán, még
olyasmik is, mint például 600 tonna molibdén, 400 tonna titán és húsz tonna cirkónium.
Ezenkívül Mussolini 150 légelhárító üteget is követelt az észak-olaszországi iparvidék
védelmére, ami csupán pár perces repülőútra volt a francia légitámaszpontoktól. Erre a
körülményre a Duce az akkor fogalmazott újabb levélben emlékeztette Hitlert. Ezt az üzenetet
Ciano mondta telefonba Attolicónak augusztus 26-án, nem sokkal déli 12 óra után, s a követ
azonnal elvitte a Führerhez.27
Az üzenet nem csak a szükséges anyagok hosszú listáját tartalmazta. A már nem páváskodó
fasiszta vezér mostanra már nyilvánvalóan elszánta magát arra, hogy mindenképpen kibújik a
Harmadik Birodalom iránti kötelezettsége alól, s a levél elolvasása után Hitlernek szemernyi
kétsége sem maradhatott ezzel kapcsolatban.

FÜHRER! Nem küldtem volna el Önnek ezt a listát [írta bajtársának Mussolini], vagy legalábbis kisebb
számú tételt és jóval kisebb mennyiségeket tartalmazott volna, ha rendelkezésemre állt volna az az idő, amiben
megegyeztünk, hogy készleteket halmozhassak fel, és felgyorsíthassam az önellátási folyamat tempóját.
Kötelességem közölni Önnel, hogy amennyiben nem lehetek bizonyos abban, hogy megkapom e készleteket,
úgy meglehet, hogy az áldozat, amire az olasz népet kellene kérnem ... hiábavaló volna, és a magamé mellett az
Ön ügyét is veszélyeztethetné.

Attolico nagykövet, aki ellenezte a háborút, és főleg azt, hogy Olaszország csatlakozzon
Németország háborújához, az üzenet átadásakor a saját szakállára hangsúlyosan közölte, hogy
„minden anyagnak még az ellenségeskedések kezdete előtt meg kell érkeznie Olaszországba”, s
ez az igény „döntő jellegű”.229

229
Ez további neheztelést váltott ki Berlinben és némi zavart Rómában, amit Cianónak kellett elrendeznie. Később Attolico
elmondta Cianónak, hogy azért ragaszkodott a teljes mennyiségnek az ellenségeskedések kezdete előtti leszállításához, „hogy
elvegyem a németek kedvét a kéréseink teljesítésétől”. Tizenhárommillió tonnányi készlet néhány napon belül történő szállítása
természetesen teljességgel lehetetlen volt, s Mussolini bocsánatot is kért Mackensentől „a félreértésért”; amint megjegyezte,
„még maga a Mindenható sem tudna ilyen mennyiséget idefuvarozni néhány nap alatt. Soha eszébe sem jutott, hogy ilyen
abszurd dolgot kérjen.”28
 Mussolini még mindig arra számított, hogy München megismétlődik. Üzenetéhez még egy
bekezdést fűzött, amelyben kijelentette: amennyiben a Führer szerint létezik még „politikai
téren bármiféle lehetőség”, ő a korábbiakhoz hasonlóan kész teljes mértékben támogatni német
kollégáját. Meghitt személyes kapcsolatuk, az Acélpaktum és a szolidaritásnak a korábbi
években történt minden zajos megnyilvánulása ellenére tény marad, hogy Hitler még most, a
huszonnegyedik órában sem árulta el Mussolininak valódi szándékát: Lengyelország
megsemmisítését, amiről az olasz partner még mindig mit sem tudott. Ez az állapot csak aznap,
huszonhatodikán este változott meg.
Hitler még aznap, sőt három órán belül hosszú választ küldött a Duce üzenetére. A szöveget
délután 15.08-kor ismét Ribbentrop telefonálta meg Rómába Mackensen nagykövetnek, aki
nem sokkal 5 óra után adta át Mussolininak. Hitler közölte, hogy bár Olaszország egyes
igényeit, például a szénre és az acélra vonatkozót teljes mértékben ki tudják elégíteni, sok
egyebet azonban nem. Attoliconak az a követelése, hogy a teljes mennyiséget még az
ellenségeskedések kezdete előtt szállítsák le, egyébként is „lehetetlen”.
Ezután Hitler végre-valahára a bizalmába avatta barátját és szövetségesét, s felvilágosította
valódi és azonnali céljairól.

Mivel nyugaton sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem képes döntő sikert elérni, és mivel az
Oroszországgal kötött egyezmény eredményeként Lengyelország legyőzése után Németország minden hadereje
felszabadul keleten ... nem hátrálok meg attól, hogy akár nyugati komplikációkat is kockáztatva megoldjam a
keleti kérdést.
Duce, én megértem az Ön álláspontját, s csak arra kérem, hogy aktív propaganda és az Ön által már javasolt
megfelelő katonai demonstrációk útján próbálja meg elérni az angol-francia haderők lekötését.29

A német dokumentumok között ez tartalmazza az első bizonyítékot arra, hogy huszonnégy

órával a Lengyelország ellen támadás elhalasztás után Hitler már visszanyerte önbizalmát, és
még a Nyugat elleni háború „kockázata” ellenére is folytatta a készülődést.
Mussolini még aznap, 26-án este tett valami kísérletfélét arra, hogy lebeszélje a Führert: újra
levelet írt neki. Üzenetét megint csak Ciano diktálta telefonon Attoliconak, az pedig közvetlenül
este 7 óra előtt ért vele a kancelláriára.
Führer!
Azt hiszem, sikerült azonnal tisztázni a félreértéses tévedést, amibe Attolico esett... Amit kértem Öntől, az a
légelhárító ütegek kivételével tizenkét hónap alatt lett volna szállítandó. De ha tisztázódott is a félreértés,
nyilvánvalóan lehetetlen, hogy Ön anyagilag segítsen nekem megszüntetni az etiópiai és spanyolországi háborúk
által az olasz fegyverzetben okozott nagy veszteségeket.
Ezért legalább a konfliktus kezdeti szakaszában azt a magatartást fogom tanúsítani, amit Ön javasolt, s ezzel
mozdulatlanságra kárhoztatom a legnagyobb számú brit–francia haderőt, amint az már folyamatban is van,
egyidejűleg pedig a lehető legnagyobb mértékben fel fogom gyorsítani a katonai előkészületeket.

A gyötrődő Duce azonban (aki azért gyötrődött, mert ilyen döntő pillanatban ilyen
szánalmas alakításra kényszerült) még mindig úgy vélte, hogy meg kellene vizsgálni, hátha van
lehetőség egy újabb müncheni konferenciára.
Egyáltalán nem a természetemtől idegen pacifista jellegű megfontolásokból [folytatta],
hanem népeink és rezsimjeink érdekeinek szemmel tartásával ismételten bátorkodom kiállni a
Németország számára teljes erkölcsi és anyagi kielégítést nyújtó politikai rendezés lehetősége
mellett, amit még mindig elérhetőnek tartok.30
Az iratokból immár világosan kiderül, hogy az olasz diktátor azért törekedett a békére, mert
nem volt felkészülve a háborúra. Ez a szerepe azonban rettentően zavarta. „Önre bízom, hogy
elképzelje, milyen lelkiállapotban vagyok most, amikor rajtam kívül álló okok arra
kényszerítenek, hogy a cselekvés pillanatában ne vállaljak Önnek valódi szolidaritást” – írta az
augusztus 26-i többszöri üzenetváltás utolsó darabjában. Ε sűrű nap végeztével Ciano azt írta a
naplójába, hogy „a Duce teljesen magán kívül van. Katonaösztöne és becsületérzete a háború
felé vezették. A ráció most megállította. Ez azonban nagyon fáj neki ... Most a kemény
igazsággal kellett szembenéznie. Ez pedig nagy csapás a Duce számára.”
Ε bőséges levélváltás után Hitler most már beletörődött abba, hogy Mussolini benne hagyja
őt a pácban. Augusztus 26-án késő éjjel ismét üzenetet intézett Tengely-beli partneréhez. írását
éjfél után tíz perccel továbbították távírón Berlinből Rómába, Mussolini pedig 27-én reggel 9
órakor kapta meg.

DUCE!
Megkaptam a végső hozzáállására vonatkozó értesítését. Tiszteletben tartom azokat az okokat és indítékokat,
amelyek arra késztették, hogy így döntsön. Bizonyos körülmények között ez akár a javunkra is válhat.
Véleményem szerint ehhez azonban az szükséges, hogy legalább az ellenségeskedések kitöréséig a
külvilágnak fogalma se legyen az Olaszország által választott magatartásról. Ennélfogva arra kérem Önt, hogy a
sajtójával vagy egyéb módon pszichológiailag támogassa küzdelmemet. Arra is megkérném, Duce, hogy
amennyiben lehetséges, demonstratív katonai intézkedésekkel legalább arra kényszerítse Nagy-Britanniát és
Franciaországot, hogy lekössék bizonyos erőiket, vagy legalábbis maradjanak bizonytalanságban.
A legfontosabb dolog azonban a következő, Duce: amennyiben, amint mondtam, nagyobb háborúra kerülne
sor, a keleti oldalon döntésre fogunk jutni még azelőtt, hogy a két nyugati hatalom sikert arathatna. Akkor azután
az idén télen, vagy legkésőbb tavasszal akkora erőkkel indítok támadást nyugaton, amelyek legalább egyenlőek
lesznek Franciaország és Nagy-Britannia egyesített erőivel...
Most nagy szívességet kell kérnem Öntől, Duce. Ε súlyos küzdelemben Ön és népe azzal segíthet nekem a
legjobban, ha ipari és mezőgazdasági célokra egyaránt olasz munkásokat küld hozzám ... Kérésemet különösen
az Ön nagylelkűségéhez ajánlva megköszönöm a közös ügyünk érdekében kifejtett minden erőfeszítését.
ADOLF HITLER 31

Késő délután a Duce alázatos választ küldött: a világ „az ellenségeskedések kitöréséig nem
fogja megismerni Olaszország hozzáállását” – azaz a dolog titokban marad. Ο majd le fogja
kötni a lehető legnagyobb számú angol–francia szárazföldi és tengeri erőket, valamint elküldi
Hitlernek a kért olasz munkásokat.32 Korábban a nap folyamán megismételte Mackensen
nagykövetnek, méghozzá az utóbbi Berlinbe küldött jelentése szerint „határozott formában”,
hogy „még mindig lehetségesnek hiszi minden célunk elérését anélkül, hogy háborúhoz
folyamodnánk”, s hozzátette, hogy a Führerhez intézendő levelében fel fogja vetni ezt a
szempontot.33 Végül azonban mégsem hozta fel. A jelek szerint egyelőre annyira
elbátortalanodott, hogy szóba sem hozta ismét a dolgot.
Noha a háború hirtelen kitörése esetén Franciaország fogja adni szinte az egész szövetséges
hadsereget Németország nyugati határánál, s bár az első hetekben hatalmas számbeli fölényben
lenne az ottani német erőkkel szembçn, augusztus fogytával Hitler a jelek szerint nem aggódott
amiatt, hogy mit tesznek majd a franciák. Daladier francia miniszterelnök augusztus 26-án
megindítón ékesszóló levélben emlékeztette Hitlert: Franciaország harcolni fog, ha
Lengyelországot támadás éri.

Ha csak Ön [írta Daladier] nem tulajdonít a francia népnek kisebb nemzeti önbecsülést annál, amekkorát
magam elismerek a német népben, úgy nem kételkedhet abban, hogy Franciaország hű marad a más nemzetek,
például Lengyelország számára tett ünnepélyes ígéreteihez ...

Miután megkérte Hitlert, hogy keressen békés megoldást a Lengyelországgal való vitájában,
Daladier így folytatta:

Ha Franciaország és Németország vére újra folyni kezd, mint huszonöt évvel ezelőtt, de most egy még
hosszabb és még gyilkosabb háborúban, mindkét nép a maga győzelmének biztos tudtában fog harcolni, ám a
legbiztosabb győzők a pusztítás és a barbarizmus erői lesznek. 34

Coulondre nagykövet a miniszterelnök levelének átnyújtásakor saját indíttatású szenvedélyes

szóbeli kiegészítést fűzött az üzenethez: ünnepélyesen felszólította Hitlert, hogy „az
emberiesség nevében és saját lelkiismerete megnyugtatására ne engedje el maga mellett a békés
megoldásnak ezt az utolsó esélyét”. Ám a nagykövetnek azt kellett „szomorúan” jelentenie
Párizsba, hogy Daladier levele nem hatotta meg a Führert, aki „állhatatos maradt”.
Hitlernek a francia miniszterelnökhöz intézett másnapi válasza ügyesen kalkulálva játszott
arra, hogy a franciák vonakodnak „meghalni Danzigért” (bár ő maga nem használta ezt a
kifejezést, ami a francia békéltetők kedvence volt). A Saar-vidék visszatérése után Németország
feladta minden további területi követelését Franciaországgal szemben, jelentette ki Hitler, ezért
semmi okuk nincs arra, hogy most háborúba keveredjenek. Ha mégis így történik, az nem az ő
hibája lesz, és „nagyon fájni fog” neki.
Összesen ennyi volt a Németország és Franciaország közti diplomáciai kapcsolat a béke
utolsó hetében. Coulondre az augusztus 26-i megbeszélést követően többé nem találkozott
Hitlerrel. A német kancellárt e pillanatban Nagy-Britannia érdekelte a legjobban. Augusztus 25-
én este, amikor elhalasztotta a Lengyelország elleni támadást, azt mondta Göringnek, hogy látni
akarja, képes-e „kiiktatni a brit intervenciót”.

NÉMETORSZÁG ÉS NAGY-BRITANNIA A
HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBAN
„A Führer erősen megrendült” – jegyezte naplójába Halder augusztus 25-én, miután a
Londonból és Rómából jött hírek hatására Hitler visszalépett a háború szakadékának a
pereméről. Másnap délután azonban a vezérkar főnöke hirtelen változást tapasztalt a vezéren.
„A Führer igen nyugodt és világos” – írta naplójába délután 3 óra 22 perckor. Márpedig ennek
oka volt, amit meg is találunk a tábornok naplójában. „Mindennel elkészülni a mozgósítás 7.
napjára. Támadás szeptember l-jén kezdődik.” A parancsot Hitler telefonon adta ki a hadsereg
főparancsnokságának.
Tehát Hitler mégis meg fogja vívni a lengyel háborút! Ez most már bizonyos volt. Közben
pedig minden tőle telhetőt elkövet annak érdekében, hogy a britek kimaradjanak a
konfliktusból. Halder naplóbejegyzései megismertetik velünk a Führernek és környezetének
gondolatait e döntő napon, augusztus 26-án.

Hírek szerint Anglia hajlik arra, hogy fontolóra vegyen egy átfogó javaslatot. 230 Részletek Henderson
visszatérte után. Egy másik hír szerint Anglia hangsúlyozza: saját magának kell eldöntenie, hogy Lengyelország
létfontosságú érdekei fenyegetve vannak-e. Franciaországban egyre többen foglalnak állást a kormánnyal
szemben a háború ellen ...
Terv: Követeljük Danzigot, korridort a korridoron belül, és a Saar-minta szerinti népszavazást. Anglia talán
elfogadja. Lengyelország valószínűleg nem. Éket közéjük!

A kiemelés Haldertől származik, és kétségtelen, hogy egy bizonyos pontig valósan tükrözi,
mi járt Hitler fejében. Megpróbál éket verni Lengyelország és Nagy-Britannia közé, s ürügyet
szolgáltat Chamberlainnek arra, hogy kibújhasson a Varsónak tett ígérete alól. Miután
elrendelte a hadseregnek, hogy álljon készen a szeptember 1-jei indulásra, azt várta, mit szól
London ahhoz a grandiózus ajánlatához, hogy „garanciát nyújt” a brit birodalomnak.
A most, a huszonnegyedik órában folyó lázas tárgyalások lebonyolítására két kapcsolattal is
rendelkezett a brit kormány felé. A londoni nagykövetség, ahonnan a szabadságát töltő Dirksen
nagykövet éppen távol volt, kiesett e tevékenységből. Az egyik, a hivatalos kapcsolat
Henderson nagykövet volt, aki német külön-repülőgépen vitte Hitler javaslatát Londonba
augusztus 26-án, szombaton délelőtt. A másik kapcsolat nem hivatalos, titkos, és mint kiderült,
egészen amatőr jellegű volt: Göring svéd barátja, az örökké úton lévő Birger Dahlems a
Luftwaffe főnökétől vitt üzenettel repült Londonba az előző napon.
– Ebben az időben – vallotta Göring az egyik nürnbergi kihallgatás során – a rendes
diplomáciai csatornák megkerülésével, különleges futár segítségével voltam kapcsolatban

230
Azaz Hitler augusztus 25-i javaslatát arra, hogy „garanciát nyújt” a brit birodalom számára.
Halifax-szal. – 231 36 Augusztus 25-én, pénteken délután fél hétkor ide, a brit külügyminiszterhez
érkezett a svéd „futár”. Göring az előző napon Stockholmból hívta magához Dahlerust, és
elmondta neki, hogy az előző este aláírt náci-szovjet paktum ellenére Németország
„megértésre” törekszik Nagy-Britanniával. Egyik saját repülőgépét bocsátotta a svéd
rendelkezésére, hogy az Londonba siethessen, és Lord Halifax tudtára adhassa e
figyelemreméltó tényt.
A brit külügyminiszter, aki alig egy órával azelőtt írta alá az angol–lengyel kölcsönös
segítségnyújtási szerződést, megköszönte Dahlems fáradozását, és tájékoztatta, hogy Henderson
épp az imént beszélt Hitlerrel, sőt már úton van London felé a Führer legutolsó ajánlatával a
táskájában, így hát mivel a Berlin és London közti hivatalos kommunikációs csatorna újból
megnyílt, ő úgy gondolja, hogy már nincs szükség a svéd közvetítő szolgálataira. Hamarosan
kiderült azonban, hogy ez nem így van. Dahlerus este telefonon tájékoztatta Göringet a Halifax-
szal folytatott megbeszéléséről, s azt a tájékoztatást kapta a marsalltól, hogy az angol–lengyel
szerződés aláírásának eredményeként azóta megromlott a helyzet, ezért valószínűleg csak
Nagy-Britannia és Németország képviselőinek tárgyalása mentheti meg a békét. Amint később
Nürnbergben vallotta, Göring Mussolinihoz hasonlóan egy újabb Münchenre gondolt.
A fáradhatatlan svéd még aznap éjjel informálta a brit külügyminisztériumot a Göringgel
folytatott telefonbeszélgetésről, s másnap reggel meghívták, hogy ismét beszéljen Halifax-szal.
Ez alkalommal rávette a brit külügyminisztert, hogy írjon levelet Göringnek, akiről azt mondta,
hogy ő az egyetlen német, aki megakadályozhatja a háborút. Az általános kifejezésekbe
csomagolt levél rövid volt, és nem elkötelező jellegű. Pusztán elismételte, hogy Nagy-Britannia
békés rendezésre vágyik, s hangsúlyozta, hogy ennek elérése érdekében szükség van „néhány
napra”.232
A kövér marsall azonban „nagy fontosságúnak” találta a levelet. Dahlerus még aznap
(augusztus 26-án) este kézbesítette neki, amint éppen különvonatán utazott a Berlin melletti
Oranienburgba, a Luftwaffe főparancsnokságára. A vonatot a következő állomáson
megállították, szereztek egy gépkocsit, s a két férfi a kancelláriára száguldott, ahová éjfélkor
érkeztek meg. Hitler már lefeküdt, Göring azonban követelte, hogy keltsék fel. Eddig az óráig
sok embertársához hasonlóan Dahlerus is úgy hitte, hogy Hitler racionális ember, és esetleg
elfogadja a békés rendezést, mint Münchenben az előző évben tette. Most azonban életében
először ismerhette meg a karizmatikus diktátor vad fantazmagóriáit és rettenetes
temperamentumát.38 Találkozásuk rettenetes élmény volt a svéd számára.
Hitler tudomást sem vett a levélről, amit Dahlerus Halifaxtól hozott, és ami eléggé fontosnak
látszott ahhoz, hogy Göring az éjszaka közepén felébressze vele a Führert. Helyette inkább húsz
percen át leckéztette a svéd üzletembert korai harcairól, nagy eredményeiről és a britekkel való

231
– Ribbentrop semmit sem tudott arról, hogy elküldtem Dahlerust – vallotta Göring a nürnbergi perben. – Dahlerus dolgát
soha nem beszéltem meg Ribbentroppal. Egyáltalán nem tudta, hogy Dahlerus ide-oda járt köztem és a brit kormány között. – 37
Hitlert azonban folyamatosan tájékoztatta Göring a svéd útjairól.
232
A szöveget a Documents on British Foreign Policyban (Third Series, Vol. VII, p. 283.) adták közre. A fenti kötet
megjelenéséig kihagyták minden publikált brit dokumentumgyűjteményből, s e tényt bőven kommentálták a brit történészek.
Dahlerust nem említi sem a háború kitörésével kapcsolatos dokumentumokat közlő Blue Book, sem Henderson a Végső
jelentésben, de még Henderson Failure of a Mission című kön>vében sem szerepel név szerint, csak mint „egy Göringgel
kapcsolatban lévő forrás”. Hendersonnak és a brit nagykövetség más munkatársainak az immár napvilágot látott jelentéseiben
azonban a svéd közvetítő és tevékenysége bőségesen szerepel csakúgy, mint a brit külügyminisztérium különböző
memorandumaiban.
Ε furcsa svéd üzletembernek a béke megőrzésében kifejtett munkája jól őrzött titok maradt, s a Wilhelmstrasse és a
Downing Street egyaránt komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy tevékenységét titokban tartsa a tudósítók és a
külföldi diplomaták előtt, akik a legjobb tudomásom szerint tényleg semmit sem tudtak róla addig, amíg 1946. március 19-én
Dahlerus oda nem állt Nürnbergben a tanúk emelvényére. Könyve, a The Last Attempt 1945-ben, a háború végén jelent meg
svéd nyelven, angol kiadása azonban csak 1948-ban látott napvilágot, s újabb hat év telt el, míg Dahlerus szerepét (hogy úgy
mondjam) hivatalosan igazolták a DBrFP VII. kötetében megjelent dokumentumok. A német külügyminisztérium augusztusban
kelt dokumentumai nem említik Dahlerust. Az egyetlen kivétel a Lufthansa légitársaság üzenetének vételét nyugtázza arról,
hogy augusztus 26-án az egyik gépükön Berlinbe fog érkezni „egy Dahlerus nevű svéd úr a 'Foreign Office'-tól”. Néhány
későbbi keltű dokumentumban azonban már szerepel a neve.
megértés érdekében tett összes próbálkozásáról. Ezután, amikor Dahlerus közbevetette, hogy
valaha munkásként élt Angliában, a kancellár kikérdezte a furcsa szigetről és annak furcsa
lakóiról, akiket mindig is hiába próbált megérteni. Ezt követően hosszadalmas és bizonyos
értelemben technikai jellegű előadás következett Németország katonai hatalmáról. Dahlerus,
mint később előadta, ekkorra már úgy érezte, hogy látogatása „nem fog hasznosnak
bizonyulni”. Végül azonban mégis sikerült megragadnia egy alkalmat arra, hogy valamennyire
elmondhassa házigazdájának, milyennek ismerte meg valamikor a briteket.

Hitler közbeszólás nélkül végighallgatott ... de azután hirtelen felállt, izgatottá és idegessé válva fel s alá
járkált a szobában, s mintha magában beszélne, úgy mondta, hogy Németországnak nem lehet ellenállni...
Hirtelen megállt a szoba közepén, és maga elé meredt. A hangja elhomályosodott, egész viselkedése olyan volt,
mint egy abnormális személyé. Gyors, pattogó kifejezésekkei beszélt: – Ha háborúnak kell lennie, akkor
tengeralattjárókat fogok építeni, tengeralattjárókat építek, tengeralattjárókat, tengeralattjárókat,
tengeralattjárókat! – A hangja egyre zavarosabbá vált, végül már egyáltalán nem lehetett érteni, mit mond. Aztán
összeszedte magát, felemelte a hangját, mintha nagy hallgatósághoz szólna, és úgy üvöltötte: – Repülőgépeket
fogok építeni, repülőgépeket építek, repülőgépeket, repülőgépeket, és megsemmisítem az ellenségeimet! – Nem
is embernek, hanem egy mesekönyv lapjairól kilépett fantomnak tűnt. Döbbenten bámultam rá, és odafordultam
Göringhez, hogy lássam, hogyan reagál erre, de neki a szeme sem rebbent.

Az izgatott kancellár ezután a vendég elé lépett, és megszólította: – Ön, Herr Dahlems, aki
ilyen jól ismeri Angliát, meg tudja indokolni valamivel, hogy miért nem sikerül nekem soha
megértésre jutnom ezzel az országgal? – Dahlerus bevallja, hogy „először habozott” felelni, de
aztán úgy válaszolt, hogy személyes véleménye szerint ennek „az az oka, hogy a brit kormány
nem bízik meg benne és a kormányában”.
– Idióták! – robbant ki Dahlerus előadása szerint Hitler. Jobb karját kinyújtotta, bal kezével
pedig a mellét verte. – Hát hazudtam én egyszer is életemben?
A náci diktátor ezután lecsillapodott. Megbeszélték Hitlernek a Hendersonon keresztül tett
javaslatait, s végül megegyeztek abban, hogy Dahlerus repüljön vissza Londonba a brit
kormánynak tett új ajánlattal. Göring ellenezte, hogy az ajánlatot írásba foglalják, így hát az
előzékeny svédnek azt mondták, hogy meg kell tanulnia az üzenetet. Ez hat pontból állt:

1. Németország egyezményt vagy szövetséget akar kötni Nagy-Britanniával. .

2. Nagy-Britanniának segítenie kell Németországot Danzig és a korridor megszerzésében, Lengyelország
azonban szabadkikötőt kap Danzigban, megtarthatja Gdyniát, a Balti-tengeri kikötőt, és egy hozzá vezető
korridort.
3. Németország garantálni fogja az új lengyel határt.
4. Németországnak vissza kell kapnia a gyarmatait vagy azok egyenértékét.
5. Garanciákat kell nyújtani a lengyelországi német kisebbség számára.
6. Németország elkötelezi magát a brit birodalom megvédésére.

Dahlems az emlékezetébe vésett fenti javaslatokkal vasárnap, augusztus 27-én reggel ismét
Londonba repült, s nem sokkal dél után a szimatoló riportereket becsapva, kerülő úton
csempészték Chamberlain, Lord Halifax, Sir Horace Wilson és Sir Alexander Cadogan színe
elé. A brit kormány most már szemlátomást roppant komolyan vette a svéd futárt.
Dahlems a repülőgépen gyorsan készített néhány jegyzetet az előző éjjel Hitlerrel és
Göringgel folytatott megbeszéléséről. Ε jegyzetekben arról biztosította a brit kormánynak most
éppen az ő memorandumát olvasó két vezető tagját, hogy Hitler a kihallgatás során „nyugodt és
összeszedett” volt. Noha a külügyminisztérium archívumában semmi nyomát nem lelték e
rendkívüli vasárnapi tárgyalásnak, a külügyminisztériumi iratok idevágó kötetében (Volume
VII, Third Series) a Lord Halifax és Cadogan szolgáltatta adatokból és a svéd küldött
memorandumából rekonstruálták a megbeszélést. A brit változat valamelyest különbözik a
Dahlerus könyvében és nürnbergi tanúvallomásában előadottaktól, ám a különböző beszámolók
egybevetésével az alábbiakban olyan pontos jelentést közlünk a találkozóról, aminél
pontosabbat valószínűleg soha nem fogunk kapni.
Chamberlain és Halifax azonnal látta, hogy két külön javaslatsorról van szó: az egyiket
Henderson hozta a németektől, a másikat pedig most Dahlerus, s a kettő különbözik egymástól.
Az első a brit birodalom területére kínált német garanciát azután, ha majd Hitler rendezte
számláját Lengyelországgal, a második viszont azt sugallta, hogy Hitler brit közvetítéssel kész
tárgyalni Danzig és a korridor visszatéréséről, amelyet követően „garantálná” Lengyelország új
határait. Ez már ismerős volt Chamberlain számára, aki emlékezett Hitler egy évvel korábbi
csehszlovákiai ígéreteivel kapcsolatos kiábrándító élményére, és most is szkeptikusan fogadta a
Führer Dahlems által felvázolt ajánlatát. Közölte a svéddel, hogy „e feltételek alapján nem lát
lehetőséget a rendezésre; lehet, hogy a lengyelek átengedik Danzigot, de inkább harcolni
fognak, semmint hogy átengedjék a korridort”.
Végül megegyeztek abban, hogy Dahlerus egy Hitlernek szóló előzetes és nem hivatalos
válasszal azonnal térjen vissza Berlinbe, majd jelentse Londonnak, hogyan reagált a Führer;
majd csak ezután írják meg és küldik Hendersonnal másnap este Berlinbe a hivatalos választ.
Halifax (a brit változat szerint) úgy fogalmazott, hogy „a Dahlerus úron keresztül fenntartott
nem hivatalos és titkos kommunikáció eredményeként megeshet, hogy a témák valamelyest
zavarossá váltak”. Kívánatos ezért leszögezni azt, hogy Berlinbe való aznap esti
visszaérkezésekor Dahlerus nem Őfelsége kormányának a válaszát viszi, hanem inkább „utat
csinál” a Henderson által később kézbesítendő „fő üzenetnek”.39
Az Európa két legerősebb országának kormányai között folyó tárgyalásoknak olyan fontos
közvetítőjévé vált ez az ismeretlen svéd üzletember, hogy saját beszámolója szerint e kritikus
pillanatban közölte a brit miniszterelnökkel és külügyminiszterével: „Hendersont másnapig
(hétfőig) tartsák ott Londonban, hogy a választ akkor lehessen megadni, amikor már
tájékozódhattak tőle arról, hogy Hitler hogyan reagál a brit álláspontra”.^
És mi volt a Dahlerus által Hitlerrel közlendő brit álláspont? Ε tekintetben van egy kis
zűrzavar. Halifaxnak a Dahlerus számára adott szóbeli instrukcióját megörökítő saját elnagyolt
jegyzete szerint a brit álláspont csupán ennyi volt:

1. Ν és N-B közötti jó megértés vágyát kifejező ünnepélyes biztosíték. A krmny egyetlen tagja sem gondolja
másként. 2. N-B köteles teljesíteni Lengyelországgal szembeni kötelezettségét. 3. Német–lengyel ellentéteket
békésen kell rendezni. 41

Dahlems szerint a rábízott nem hivatalos brit válasz átfogóbb volt.

A 6. pontot, ami Nagy-Britannia megvédésére vonatkozott, természetesen elutasították. Hasonlóképpen nem

akartak semmiféle tárgyalásba bocsátkozni a gyarmatokról addig, amíg Németország mozgósítva van. A lengyel
határokat az öt nagyhatalom garanciájával akarták biztosítani. A korridort illetően azt javasolták, hogy
kezdődjenek azonnal tárgyalások Lengyelországgal. A [Hitler javaslatai közül az] első pontra vonatkozóan
Anglia elvben hajlandó volt egyezményt kötni Németországgal.42

Vasárnap este Dahlerus visszarepült Berlinbe, s nem sokkal éjfél előtt találkozott Göringgel.
A marsall a brit választ nem tartotta „nagyon kedvezőnek”. Ám miután éjfélkor beszélt
Hitlerrel, éjjel 1 órakor telefonált Dahlerusnak a szállodába, s közölte vele, hogy a kancellár
„elfogadja a brit álláspontot”, feltéve, hogy a Hendersonnal hétfő estére várt hivatalos változat
ezzel összhangban van.
Göring örült, Dahlerus pedig még jobban. A svéd közvetítő éjjel 2 órakor felébresztette Sir
George Ogilvie Forbest, a brit nagykövetség tanácsosát, és elmondta neki a jó hírt. De nemcsak
ezt tette, hanem – mivel legalábbis a saját fejében már ilyen erőssé vált a helyzete – még
tanácsot is adott a brit kormánynak arra nézve, hogy mit tartalmazzon a hivatalos válasz. A
jegyzék amelyet Henderson még ezen a napon, augusztus 28-án el fog hozni, tartalmazzon egy
olyan vállalást, erősködött Dahlerus, amely szerint Nagy-Britannia rá fogja venni
Lengyelországot a Németországgal való közvetlen és azonnali tárgyalásra.
 Dahlerus most telefonált Göring irodájából [szólt Forbes jelentése augusztus 28-áról], az általa rendkívül
fontosnak tartott alábbi javaslatokkal:
1. A Hitlernek szóló brit válaszban semmilyen utalás ne szerepeljen a Roosevelt-tervre.233
2. Hitler azt gyanítja, hogy a lengyelek megpróbálnak kibújni a tárgyalás alól. A válasz ennélfogva
tartalmazzon egyértelmű kijelentést arra nézve, hogy a lengyeleknek a leghatározottabban tanácsolták a
Németországgal való azonnali kapcsolatfelvételt és tárgyalást, 234 43

Az immár magabiztos svéd egész nap ontotta a tanácsokat Forbesnak, aki kötelességtudóan
táviratoz-gatta azokat tovább Londonba, sőt Dahlerus egyszer maga is odatelefonált a külügybe
a Halifaxnak szóló további javaslataival.
A világtörténelemnek ebben a kritikus pillanatában a svéd műkedvelő diplomata valóban
Berlin és London érintkezésének fókuszpontjába került. Augusztus 28-án délután 2 órakor
Halifax, aki a berlini követségtől és Dahlerus telefonhívásából is értesült már a svéd sürgető
tanácsáról, táviratot küldött Sir Howard Kennard varsói brit nagykövetnek. Utasította, hogy
„azonnal” beszéljen Beck külügyminiszterrel, és szerezze meg a felhatalmazását, hogy a brit
kormány így tájékoztathassa Hitlert: „Lengyelország készen áll a Németországgal való
közvetlen tárgyalások azonnali megkezdésére”. A külügyminiszternek sürgős volt a dolog,
hiszen e felhatalmazást bele akarta foglalni a Hitlernek adandó hivatalos válaszba, amit
Henderson még aznap magával visz Berlinbe. Sürgetve kérte varsói nagykövetét, hogy
telefonon adja meg Beck válaszát. Késő délután Beck megadta a kért felhatalmazást, amit
sietősen bele is foglaltak a brit jegyzékbe.44
Henderson a jegyzékkel augusztus 28-án este érkezett vissza Berlinbe, és miután a
kancellária bejáratánál fogadta a dobszóra fegyverrel tisztelgő SS-díszőrség üdvözlését (a
hivatalos diplomáciai formaságokat mindvégig szigorúan betartották), Hitler elé vezették,
akinek 22.30 órakor átadta a jegyzék német fordítását. A kancellár azonnal elolvasta az iratot.
A brit kormány „teljes mértékben egyetért” vele abban, szólt a jegyzék, hogy „először”
rendezni kell a Németország és Lengyelország közötti nézeteltéréseket. „Azonban minden a
rendezés természetétől függ, valamint az ennek elérése érdekében alkalmazott eszközöktől” –
folytatódott a jegyzék, és megemlítette, hogy e tekintetben a kancellár „hallgatott”. Tapintatos
visszautasításban részesült Hitlernek az az ajánlata, hogy „garanciát nyújt” a brit birodalom
számára. A brit kormány „a Nagy-Britanniának ajánlott semmiféle előny kedvéért nem
nyugodhat bele az olyan rendezésbe, amely veszélyeztetné egy, a brit kormány garanciáját
élvező állam függetlenségét”.
Az e garanciában vállaltaknak a brit kormány eleget fog tenni, de a kancellár ne higgye,
hogy a brit kormány nem törekszik a méltányos rendezésre pusztán azért, mert „aggályosan
ügyel” a Lengyelország iránti kötelezettségének a betartására.

Ebből az következik, hogy a következő lépésben kezdeményezni kellene a német és a lengyel kormány
közötti, a Lengyelország alapvető érdekeinek megóvása és a rendezés nemzetközi garanciával történő biztosítása
... alapján folyó közvetlen megbeszéléseket.
[A brit kormány] máris határozott biztosítékot kapott a lengyel kormánytól arra, hogy az utóbbi készen áll
ezen az alapon a tárgyalások megkezdésére, s Őfelsége kormánya azt reméli, hogy a német kormány szintén
hajlandó e megoldás elfogadására.
... A Németország és Lengyelország közötti... igazságos rendezés utat nyithat a világbékéhez. Kudarca
viszont lerombolná a Németország és Nagy-Britannia közötti megértés reményét, konfliktust teremtene a két
ország között, és meglehet, hogy háborúba sodorná az egész világot. Az ügy ilyen kimenetele a történelemben
páratlan szerencsétlenség lenne.45
233
Valószínűleg Roosevelt elnök augusztus 24-én és 25-én Hitlerhez intézett üzeneteiről van szó, amelyekben közvetlen
tárgyalásokat sürgetett Németország és Lengyelország között.
234
A tisztesség kedvéért itt rá kell mutatnunk arra, hogy Dahlerus nem volt olyan németpárti, mint amilyennek néhány üzenete
láttatja. Még ugyanezen a hétfőn, a Göring társaságában a Luftwaffe oranienburgi főhadiszállásán töltött két óra után éjjel
telefonált Forbesnak, hogy közölje vele: „a német hadsereg a csütörtökre, augusztus 31-re virradó éjszaka elfoglalja végleges
kiindulási pozícióit a Lengyelország elleni támadáshoz”. Forbes a hírt a lehető leggyorsabban Londonba továbbította.
 Miután Hitler végigolvasta a jegyzéket, Henderson részletes magyarázatba fogott a saját
jegyzetei segítségével, amelyeket, mint elmondta a Führernek, a Chamberlainnel és Halifax-szal
folytatott megbeszélései során készített. Később a nagykövet úgy emlékezett vissza, hogy ez
volt az egyetlen olyan tárgyalása Hitlerrel, ahol ő beszélt a legtöbbet. Megjegyzéseinek az volt a
lényege, hogy Nagy-Britannia barátságra törekszik Németországgal, és békét akar, de harcolni
fog, amennyiben Hitler megtámadja Lengyelországot. A Führer, aki persze korántsem némult
meg, azzal válaszolt erre, hogy terjengősen felemlegette a lengyelek bűneit és a békés
rendezésre tett saját „nagylelkű” ajánlatait, amelyeket nem fog többé megismételni. Sőt ma már
„nem elégíti ki kevesebb, mint Danzig és az egész korridor, valamint a határ korrigálása
Sziléziában, ahol a háború utáni népszavazáson a lakosság kilencven százaléka Németországra
voksolt”. Ez nem volt igaz, s ugyanígy az sem, amit Hitler egy pillanattal később mondott,
miszerint 1918 után egymillió németet űztek ki a korridor területéről. Az 1910-ben megejtett
német népszámlálás szerint csupán 385 000 német élt ott, de a náci diktátor mostanra már
természetesen elvárta, hogy mindenki elhiggye az ő hazugságait. Omladozó berlini küldetése
során most utoljára a brit nagykövet el is hitte, mert Végső jelentésében így nyilatkozott: „Ez
alkalommal Herr Hitler ismét barátságos és méltányos volt, és úgy tűnt, nem elégedetlen az
általam kézbesített válasszal.”
„Végül két egyenes kérdést tettem fel neki” – táviratozta Henderson hajnali 2 óra 35 perckor
Londonba a kihallgatást leíró hosszú jelentését.46
Hajlandó-e közvetlenül tárgyalni a lengyelekkel, és kész-e tárgyalni a népességcseréről? Az utóbbi kérdésre
igennel válaszolt (bár nincs kétségem arról, hogy ugyanakkor a határok módosítására is gondolt).

Az első kérdést illetően azonban szükségesnek mondta az egész brit jegyzék „gondos
tanulmányozását”, mielőtt válaszolna. Henderson a táviratában leírja, hogy e ponton a kancellár
Ribbentrophoz fordult, és azt mondta: – Ide kell hívnunk Göringet, hogy megbeszéljük vele. –
Hitler megígérte, hogy másnap, kedden, augusztus 29-én írásos választ ad a brit jegyzékre.
„A párbeszéd a mindkét oldalon tanúsított abszolút keménység ellenére igen barátságos
légkörben folyt” – hangsúlyozta Henderson Halifaxnak. Valószínű, hogy akármilyen jól ismerte
személyesen a házigazdát, Henderson egyszerűen nem jött rá, miért tette Hitler oly barátságossá
az atmoszférát. A Führer még mindig el volt szánva rá, hogy a hét végén háborút indít
Lengyelország ellen, s mindannak ellenére, amit a brit kormány és Henderson mondott neki,
még mindig azt remélte, hogy távol tudja tartani Nagy-Britanniát a konfliktustól.
Nyilvánvaló, hogy a hajlongó és tudatlan Ribbentrop által is bátorított Hitler egyszerűen nem
hitte el (ha azt is mondta, hogy elhiszi), hogy a britek komolyan gondolják, amit mondanak.
Henderson másnap utóiratot fűzött hosszú jelentéséhez.

Hitler azt hajtogatta, hogy nem blöfföl, és nagyot tévednek az emberek, ha azt hiszik, hogy blöfföl.
Megismételtem, hogy teljesen tisztában vagyok e ténnyel, és mi sem blöffölünk. Herr Hitler kijelentette, hogy ez
teljes mértékben világos előtte.47

Azt mondta, hogy világos előtte, de az volt-e valójában is? Augusztus 29-i válaszában
tudniillik szándékosan megpróbálkozott egy olyan trükkel a brit kormánnyal szemben, amiről
bizonyára úgy vélte, lehetővé teszi majd, hogy a kecske is jóllakjék, s a káposzta is
megmaradjon.
A brit válasz és Hitler első reakciója robbanásszerű optimizmust váltott ki Berlinben,
különösen Göring táborában, ahol a fáradhatatlan Dahlems a legtöbb idejét töltötte. Augusztus
29-én hajnali fél kettőkor a marsall egyik adjutánsa telefonon kereste a svédet a kancelláriáról,
ahol Henderson távozása után Hitler, Ribbentrop és Göring elemezte a brit jegyzéket. Német
barátja azt mondta Dahlerusnak, hogy a brit válasz „felettébb kielégítő, és minden remény
szerint elmúlt a háború veszélye”.
Dahlerus a jó hírt még a délelőtt folyamán megtelefonálta a brit külügyminisztériumba.
Közölte Halifaxszal, hogy „Hitler és Göring szerint most határozott lehetőség van a békés
rendezésre”. Délelőtt 10 óra 50 perckor Dahlerus Göringgel találkozott, aki ömlengve
üdvözölte, hosszan rázta a kezét, és így kiáltott: – Béke lesz! Biztosítottuk a békét! – Ε pompás
biztosítékokkal felszerelkezve a svéd futár azonnal a brit nagykövetségre sietett, hogy tudassa a
jó hírt Hendersonnal, akit személyesen nem ismert még. A nagykövetnek az e találkozót leíró
jelentése szerint Dahlerus azt mondta neki, hogy a németek felettébb derűlátóak.
„Beleegyeztek” a brit válasz „fő kitételébe”. Hitler, mondta Dahlerus, „csak” Danzigot és a
korridort kéri, méghozzá nem is az egész korridort, csak egy vékonykát a Danzigba vezető
vasútvonal mentén. Sőt, mint a svéd jelentette, a Führer hajlandó volt „rendkívül belátónak
lenni. Messzire el fog menni, hogy kompromisszumra jusson a lengyelekkel”.48
Sir Nevile Henderson, aki kezdett átlátni a szitán, már nem volt ilyen biztos a dologban.
Látogatója későbbi elmondása szerint azt mondta, hogy Hitlernek egyetlen szavát sem lehet
elhinni, és ugyanez áll Dahlerus barátjára, Hermann Göringre is, aki „számtalan alkalommal”
hazudott már a nagykövetnek. Henderson azon a véleményen volt, hogy Hitler most is csak
becstelen és kíméletlen játékot űz.
Az események középpontjába került svédet azonban nem lehetett meggyőzni – ő még csak
Henderson után ébred fel majd. Hogy a nagykövet érthetetlen borúlátása nehogy veszélybe
sodorja az erőfeszítéseit, este 7 óra 10 perckor ismét a londoni külügyminisztériumba telefonált,
és üzenetet hagyott Halifax számára: „a német válasz nem fog nehézségeket tartalmazni”.
Viszont, tanácsolta a svéd üzletember, a brit kormány szóljon rá a lengyelekre, hogy „rendesen
viselkedjenek”!49
Öt perccel később, augusztus 29-én este 7 óra 15-kor Henderson a kancelláriára érkezett,
hogy a Führertol átvegye Németország tényleges válaszát. Nemsokára nyilvánvalóvá vált,
milyen tartalmatlan volt Göringnek és svéd barátjának az optimizmusa. A nagykövet
közvetlenül az esemény után azt jelentette Halifaxnak, hogy a megbeszélés „viharos jellegű
volt, Herr Hitler pedig jóval kevésbé belátó, mint tegnap”.
Maga a hivatalos, írásos német válasz megismételte, hogy a német birodalom barátságra
vágyik Nagy-Britanniával, de hangsúlyozta, hogy e barátság „nem vásárolható meg a
létfontosságú német érdekekről való lemondás árán”. A lengyel gaztetteknek, provokációknak
és a németekkel szembeni „rossz bánásmód égbe kiáltóan barbár tetteinek” hosszú és már jól
ismert elsorolását követően a jegyzék most először közölte hivatalosan, írásban Hitler
követeléseit: Danzig és a korridor visszacsatolását, valamint a lengyelországi németek oltalmát.
A „jelen körülmények” felszámolására, tette hozzá a jegyzék, „már nem napok, még kevésbé
hetek, hanem talán csak órák vannak hátra”.
Németország már nem képes osztani Nagy-Britannia véleményét abban, hogy a
Lengyelországgal folytatandó közvetlen tárgyalások útján elérhető volna a rendezés.
Mindazonáltal „kizárólag” a brit kormány kedvéért és az angol-német barátság érdekében
Németország kész „elfogadni a brit javaslatot és közvetlen tárgyalásokat kezdeni”
Lengyelországgal. „Egy lengyelországi területi újrarendezés esetén” a német kormány nem
nyújthat garanciát a Szovjetunió beleegyezése nélkül. (A brit kormány természetesen nem
tudott a Lengyelországot felosztó titkos náci-szovjet jegyzőkönyvről.) „A továbbiakra
vonatkozóan a német kormánynak soha nem állott szándékában Lengyelország létfontosságú
érdekeinek érintése, sem a független lengyel állam létének megkérdőjelezése” – deklarálta a
jegyzék.
És itt, a legvégén, most jön a csapda:

Ennek megfelelően a német kormány beleegyezik abba, hogy elfogadja a brit kormány abban megnyilvánuló
segítségét, hogy biztosítja egy teljes felhatalmazással rendelkező lengyel küldött Berlinbe irányítását. Ε küldött
érkezését a német kormány 1939. augusztus 30-ra, szerdára várja.
 A német kormány azonnal el fogja készíteni a számára megfelelő megoldásra vonatkozó javaslatot, s
amennyiben lehetséges, ezt még a lengyel meghatalmazott érkezése előtt a brit kormány rendelkezésére fogja
bocsátani.50

Henderson Hitler és Ribbentrop figyelő tekintete alatt olvasta végig a jegyzéket, és egy szót
sem szólt, amíg ahhoz a részhez nem érkezett, hogy a németek másnapra várják a teljes
felhatalmazással rendelkező küldött érkezését.
– Ez úgy szól, mintha ultimátum lenne! – kommentálta, ám ezt Hitler és Ribbentrop
erélyesen tagadta. Azt mondták, csupán hangsúlyozni kívánják „a pillanat sürgős voltát, amikor
két teljesen mozgósított hadsereg néz farkasszemet egymással”.
A nagykövet, akinek minden bizonnyal eszében volt, hogy Schuschnigg és Hácha milyen
fogadásban részesült Hitlernél, úgy emlékszik, hogy megkérdezte: amennyiben eljön a teljes
meghatalmazással bíró lengyel küldött, „jól fogadják-e” majd, s a tárgyalásokat „a teljes
egyenlőség alapján” folytatják-e le.
– Természetesen! – válaszolt Hitler.
Ezután csípős szópárbaj következett, amelyet Hitler Henderson szerint „indokolatlan”
megjegyzése váltott ki: azt mondta, hogy a nagykövet „fikarcnyit sem” törődik azzal, hány
németet mészárolnak le Lengyelországban. Henderson azt mondja, „felhevült” választ adott a
Führernek.235
„Aznap este a legkomorabb előérzetekkel telten távoztam a kancelláriáról” – idézte fel
emlékirataiban Henderson az akkori hangulatát, bár erről nem tett említést az aznap éjjel
Londonba továbbított jelentéseiben. – A katonáim azt kérdezik tőlem: igen vagy nem? –
mondta neki Hitler. Egy hetet már elveszítettek, és nem engedhetnek meg még egyet maguknak,
„nehogy az esős évszak is csatlakozzon lengyelországi ellenségeikhez”.
A nagykövet hivatalos jelentéseiből és könyvéből mindamellett kiviláglik, hogy nem
egészen fogta fel Hitler csapdáját, csak másnap, amikor újabb csapda elé terelték, és Hitler
trükkje kiderült. A német jegyzék szövegéből nyilvánvalónak tűnik, hogy mire játszott a
diktátor. Augusztus 29-én este azt követelte, hogy másnap egy terjes körű felhatalmazással
rendelkező küldött jelenjen meg Berlinben. Kétség sem férhet hozzá, hogy ugyanazt a
bánásmódot tartogatta e küldött számára, mint amiben az osztrák kancellárt és a csehszlovák
államelnököt (szerinte hasonló körülmények között) részesítette. Egészen biztos volt abban,
hogy a lengyelek nem fognak lóhalálában küldöttet meneszteni hozzá, és ebben az esetben,
vagy akkor is, ha a küldött eljön ugyan, de nem hajlandó elfogadni Hitler feltételeit,
Lengyelország lesz hibáztatható a „békés rendezés” visszautasításáért, s Nagy-Britanniát és
Franciaországot így esetleg rá lehet venni arra, hogy ne avatkozzanak be Lengyelország
védelmében. Primitív, ám egyszerű és világos trükk volt.236
Szeptember 29-én éjjel azonban Henderson még nem látta át tisztán mindezt. Mialatt még a
Londonba küldendő jelentésein dolgozott, amelyekben leírta találkozását Hitlerrel, áthívta
magához a lengyel nagykövetet. Beszámolt neki a német jegyzékről és a Hitlerrel folytatott
megbeszéléséről, majd a saját visszaemlékezése szerint „megértettem vele, hogy azonnali
cselekvésre van szükség. Könyörögtem neki, hogy Lengyelország érdekében sürgesse meg a
kormányát: haladéktalanul jelöljenek ki valakit, aki a javasolt tárgyalásokon őket képviseli
majd”.52
A londoni külügyminisztériumban hűvösebbek maradtak a fejek. Éjjel 2 órakor, miután
végiggondolta a német jegyzéket és Henderson beszámolóját a Hitlerrel folytatott
megbeszélésről, Halifax táviratban értesítette nagykövetét, hogy bár gondosan tanulmányozni

235
„Nekiláttam túlkiabálni Hitlert – táviratozta Henderson másnap Halifaxnak. – ... Én is torkom szakadtából kiabáltam.” 51 A
temperamentum e megnyilvánulását a korábbi brit dokumentumok nem említették.
236
Halder tábornok augusztus 29-i naplójegyzetében tömören fogalmazta meg Hitler játszmáját: „A Führer éket remél verni a
britek, a franciák és a lengyelek közé. Stratégia: demográfiai és demokratikus követelések tömege ... A lengyelek augusztus 30-
án Berlinbe jönnek. Augusztus 31-én a tárgyalások kipukkadnak. Szeptember l-jén megkezdődik az erőszak alkalmazása.”
fogják a német jegyzéket, „természetesen azonban nem méltányos azt várni tőlünk, hogy még
ma produkáljunk egy lengyel küldöttet Berlinben; a német kormány ezt nem kívánhatja”.53 A
diplomaták és a külügyminisztériumi tisztviselők most már éjjel-nappal lázasan dolgoztak, így
Henderson már reggel 4 óra 30 perckor továbbíthatta az üzenetet a Wilhelmstrasséra.
Ezen a napon, augusztus 30-án egyébként négy további üzenetet is továbbított. Az egyik egy
Chamberlaintől Hitlernek címzett személyes üzenet volt: a miniszterelnök arról tájékoztatta a
Führert, hogy a német jegyzéket „a legsürgősebb módon” tanulmányozzák, s később a délután
folyamán válaszolni is fognak rá. Addig is arra kéri a német kormányt, és mint mondta,
ugyanerre kérte a lengyel kormányt is, hogy kerüljék a határincidenseket. A többit illetően
üdvözölte „az angol–német megértés iránti vágynak a folyó nézetcserékben megnyilvánuló
bizonyítékát”.54 A második üzenet Halifaxtól jött, és hasonló volt a tartalma. A harmadik
üzenetet ismét a brit külügyminiszter küldte: ismertette a lengyelországi német
szabotázscselekményekről szóló jelentéseket, és arra kérte a németeket, hogy tartózkodjanak az
ilyen tevékenységtől. A negyedik üzenet, ismét Halifaxtól, 6 óra 50 perckor kelt, és híven
tükrözte mind a londoni külügyminisztérium, mind pedig a berlini brit nagykövet álláspontjának
megkeményedését.
Aznap még korábban, miután újra végiggondolta a dolgot, Henderson táviratot küldött
Londonba:

Ugyan még mindig azt ajánlom, hogy a lengyel kormánynak méltányolnia kellene ezt a Hitlerrel való
közvetlen kapcsolat megteremtésére irányuló, a huszonnegyedik órában tett erőfeszítést, már csak azért is, hogy
meggyőzzék a világot: a maguk részéről készek a béke megőrzése érdekében hozandó áldozatra, a német
válaszból azonban mégiscsak arra lehet következtetni, hogy Hitler elszánta magát: ha lehet, akkor az úgynevezett
békés, tiszta eszközökkel éri el a célját, de ha nem, akkor erőszakkal.55

Ekkorra már Hendersonnak sem volt gyomra egy újabb Münchenhez. A lengyelekben pedig
fel sem merült a müncheni megoldás – legalábbis saját magukat illetően. Aznap, augusztus 30-
án délelőtt 10 órakor a varsói brit nagykövet azt táviratozta Halifaxnak: biztos benne, hogy
„lehetetlen lesz rávenni a lengyel kormányt arra, hogy azonnal küldje Berlinbe Beck urat vagy
valaki mást a Hitler által javasolt alapokon nyugvó rendezés megtárgyalására. Inkább harcolnak
és elpusztulnak, semmint ilyen megaláztatást tűrjenek el, kiváltképpen Csehszlovákia, Litvánia
és Ausztria példáját követően.” A nagykövet azt javasolta, hogy ha „egyenlő felek között” kell
folyniuk a megbeszéléseknek, akkor folytassák őket valamilyen semleges országban.56
Miután saját keményedő álláspontját a berlini és a varsói nagykövet csak megerősítette,
Halifax táviratot küldött Hendersonnak: a brit kormány nem „tanácsolhatja”, hogy a lengyelek
teljesítsék Hitlernek azt a követelését, hogy egy teljes körű felhatalmazással rendelkező küldött
Berlinbe utazzon. „Teljesen ésszerűtlen!” – írta a külügyminiszter.

Nem javasolhatná a német kormánynak, hogy javaslataik elkészülte után a normális eljárást alkalmazzák:
bekéretik a lengyel nagykövetet, átadják neki a javaslataikat, hogy Varsóba továbbíthassa őket, és ajánlatot
kérnek a tárgyalások folytatása ügyében?57

Hitler utolsó jegyzékére a megígért brit választ Henderson augusztus 30-án éjfélkor adta át
Ribbentropnak. Találkozójuk igen drámaira sikeredett. A jelen levő egyetlen tanú, dr. Schmidt
később így írta le az eseményt: „Huszonhárom éves tolmácsi pályámon ez volt a legviharosabb
megbeszélés, amit valaha átéltem.”58
„Meg kell mondanom, hogy e kellemetlen kihallgatás során Ribbentrop egész viselkedése a
legrosszabb formában lévő Hitlert majmolta” – táviratozta a nagykövet Halifaxnak közvetlenül
a találkozó után. Három héttel később pedig a Végső jelentésben felidézte a német
külügyminiszter „heves ellenségességét, amely egyre erőszakosabban nyilvánult meg,
valahányszor csak megszólaltam. Minduntalan roppant izgatottan felugrált a székéről, s azt
kérdezte, van-e még mondanivalóm. Én pedig rendre azt feleltem, hogy igen, van.” Schmidt
szerint Hendersont is felugrasztotta székéről az indulat. Az egyedüli szemtanú szerint a
találkozó egy pontján mindketten egyszerre ugrottak talpra, s oly dühösen méregették egymást,
hogy a német tolmács azt hitte: rögtön össze fognak verekedni.
A történelem számára azonban nem a német birodalmi külügyminiszter és Őfelsége berlini
nagykövete között augusztus 30-án éjfélkor lezajlott találkozó groteszk mivolta a fontos, hanem
e viharos kihallgatás egyik mozzanata, amely Hitler ármányának utolsó felvonását jelentette, s
teljessé tette Sir Nevile Henderson felvilágosulását a Harmadik Birodalom tekintetében.
Ribbentrop alig pillantott bele a brit válaszba, s arra sem figyelt oda, ahogyan Henderson
élőszóban próbálja kifejteni a jegyzék tartalmát.237 Amikor a nagykövet megkockáztatta, hogy
elkéri a lengyel rendezésre vonatkozó német javaslatokat, amelyek átadását a briteknek Hitler a
legutóbbi jegyzékében ígérte meg, Ribbentrop gőgösen azt válaszolta, hogy ehhez már késő
van, mivel a lengyel küldött nem érkezett meg éjfélig. A németek mindenesetre elkészítették
javaslataikat, így hát Ribbentrop nekilátott, hogy felolvassa őket.
A szöveget német nyelven olvasta fel, „azaz inkább a lehető leggyorsabban és roppant
indignálódott hangon elhadarta” – jelentette Henderson.
A tizenhat bekezdésből hatnak-hétnek fel tudtam fogni a lényegét, de még ezeknek is
teljesen lehetetlen lett volna a pontosságát garantálnom anélkül, hogy magát az írott szöveget
gondosan tanulmányozhattam volna. Amikor befejezte a felolvasást, ennek megfelelően kértem,
hadd láthassam az iratot. Ribbentrop ezt kategorikusan megtagadta, megvető mozdulattal az
asztalra hajította az iratot, s azt mondta, hogy most már amúgy sem időszerű, hiszen semmiféle
lengyel küldött nem érkezett meg éjfélig.238
Az lehet, hogy a dolog nem volt már időszerű, mivel a németek úgy intézték, hogy ne
lehessen az; igazából azonban az a fontos ebben, hogy e német „javaslatok” nem arra készültek,
hogy komolyan vegyék, vagy egyáltalán akárhogyan vegyék. Becsapás volt az egész! Az
áljavaslatokkal a német népet és – ha lehet – a világközvéleményt akarták abba a hitbe ringatni,
hogy Hitler az utolsó pillanatban még megpróbálkozott Lengyelországgal szembeni
követeléseinek a méltányos rendezésével. A Führer el is ismerte, hogy erről volt szó. Dr.
Schmidt később hallotta egyszer Hitlert, amint azt mondja: – Alibire volt szükségem, főleg a
német néppel szemben, hogy megmutassam nekik, mindent megpróbáltam, hogy megőrizzem a
békét. Ezért tettem olyan nagylelkű ajánlatot a danzigi és a korridorprobléma rendezéséről.239
Előző napi követeléseihez képest tényleg nagylelkű, sőt megdöbbentően nagylelkű
ajánlatokat tett. Csak annyit követelt, hogy Danzigot adják vissza Németországnak. A korridor
jövőjéről népszavazás döntött volna, s az is csak tizenkét hónap elteltével, amikor már
lecsillapodtak a kedélyek. Lengyelország megtartotta volna Gdynia kikötővárost. Akárkinek
237
A brit válasz határozott volt, noha békülékeny hangnemű kifejezésekbe csomagolták. Őfelsége kormánya „viszonozza” a
jobb kapcsolatok iránti német vágyat, közölte a jegyzék, ám „a javulás elérése érdekében nem áldozhatja fel más barátainak az
érdekeit”. A brit kormány teljes mértékben megérti, hogy a német kormány nem „áldozhatja fel Németország létfontosságú
érdekeit, ám a lengyel kormány is ugyanebben a helyzetben van”. Hitler feltételeit illetően a brit kormány kénytelen „határozott
fenntartással” élni, és bár sürgeti a Berlin és Varsó közti közvetlen tárgyalást, mégis úgy véli, „teljesíthetetlen lesz a kapcsolat
még a mai napon történő felvételének igénye”. (A szöveg a British Blue Bookban található: 142-43. o.)
238
Ribbentrop, aki (legalábbis az én szememben) a nürnbergi per fővádlottjai közül a legszánalmasabb figura volt, és a
leggyengébb védekezést is ő adta elő, a per során azt állította, hogy Hitler, aki szerinte „személyesen diktálta” a tizenhat pontot,
„kifejezetten megtiltotta nekem, hogy e javaslatokat kiadjam a kezemből”. Ennek a miértjét nem közölte, a keresztkérdések
alkalmával pedig nem kérdezték meg tőle. – Hitler azt mondta, hogy csak a lényegüket közölhetem a brit nagykövettel, ha
tanácsosnak tartom – ismerte el. – Ennél valamivel többet tettem: elejétől a végéig felolvastam a javaslatokat.59 – Dr. Schmidt
tagadja, hogy Ribbentrop olyan gyorsan olvasta volna fel Hendersonnak a javaslatokat, hogy az ne érthette volna meg a
lényegüket; azt állítja, hogy a külügyminiszter „nem különösebben sietős” módon olvasta fel az iratot. Schmidt szerint
Henderson „nem kimondottan uralta” a német nyelvet, és sokkal hatékonyabban folytathatta volna e döntő tárgyalásokat az
anyanyelvén. Ribbentrop kiválóan tudott angolul, ő viszont e tárgyalások során nem volt hajlandó angolul beszélni.60

239
A tizenhat javaslat szövegét táviratilag küldték meg a londoni német nagykövetség ügyvivőjének augusztus 30-án este 9 óra
15 perckor, négy órával azelőtt, hogy Ribbentrop ugyanazt elhadarta Hendersonnak. A londoni német ügyvivőt azonban
utasították, hogy a javaslatok „szigorúan titokban tartandók, és további utasításig senkivel sem ismertethetők”.61 Emlékezzünk
rá: előző napi jegyzékében Hitler megígérte, hogy még a lengyel küldött érkezése előtt a brit kormány rendelkezésére fogja
bocsátani a javaslatait.
juttatta volna a népszavazás a korridort, a győztes területen kívüli közúti és vasúti vonalakat
biztosított volna a másik fél számára – ez Hitler tavasszal tett javaslatának a javított változata
volt. Népességcserét rendeztek volna, s mindkét országnak a másik néphez tartozó etnikai
kisebbsége teljes jogokat kapott volna.
Okoskodhatunk úgy, hogy ezek a javaslatok, ha igazából megtették volna őket, kétségtelenül
legalábbis tárgyalási alapot szolgáltattak volna Németország és Lengyelország között, és
könnyen megmenthették volna a világot az egy generációnyi időn belül kitörő második nagy
háborútól. A német nép számára augusztus 31-én este 9 órakor olvasták fel a rádióban őket,
nyolc és fél órával azután, hogy Hitler kiadta a végső parancsot a Lengyelország elleni
támadásra – és amennyire jómagam ott és akkor Berlinben meg tudtam ítélni, sikerült is
becsapniuk a német népet e javaslatokkal. Annyi biztos, hogy engem bizony megtévesztettek
velük: ahogy hallgattam őket a rádióban, a méltányosságuk nagy hatást tett rám, s ezt el is
mondtam az Amerikába szóló rádióműsoromban akkor, a béke utolsó éjszakáján.
Az augusztus 31-re virradó éjszakán Henderson, amint később visszaemlékezett, azzal a
meggyőződéssel tért vissza Őfelsége nagykövetségére, hogy „eltűnt a béke utolsó reménye”.
Mégsem adta fel. Hajnali két órakor kicsengette ágyából a lengyel nagykövetet, megkérte, hogy
siessen át a brit nagykövetségre; ott azután „tárgyilagos és hangsúlyozottan mérsékelt hangú
beszámolót” tartott neki a Ribbentroppal folytatott megbeszéléséről, a német javaslatok két fő
pontjaként tett említést Danzig átadásáról és a korridorra vonatkozó népszavazásról,
kijelentette, hogy amennyire meg tudta érteni őket, e javaslatok „nem túl méltánytalanok”, s azt
ajánlotta, hogy Lipski tanácsolja a lengyel kormánynak: azonnal javasoljanak találkozót
Smigly-Rydz és Göring marsallok között. „Kötelességemnek tartottam, hogy hozzátegyem:
semmiféle tárgyalás sikerét nem tudom elképzelni akkor, ha azt Herr von Ribbentrop folytatja
le” – mondja Henderson.240 62 Eközben a fáradhatatlan Dahlems sem maradt tétlen. Augusztus
29-én délelőtt 10 órakor Göring az otthonába rendelte, s tájékoztatta a Hitler, Ribbentrop és
Henderson közt éppen befejeződött találkozó „ki nem elégítő menetéről”. A testes marsall
éppen hisztérikus hangulatában volt, és svéd barátja előtt a britek és a lengyelek elleni vad
átkozódasban tört ki. Ettől azután megnyugodva közölte látogatójával, hogy a Führer már
dolgozik egy Lengyelországnak szóló nagyvonalú (grosszügig) ajánlaton, amelyben az egyetlen
félreérthetetlen követelés Danzig visszaszolgáltatására vonatkozik, a korridor jövőjét viszont
nagylelkű módon egy „nemzetközi ellenőrzés alatt” lebonyolítandó népszavazásra bízza.
Dahlerus szelíd hangon érdeklődött a népszavazás alá eső te-
*
t *
358
A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA
rület kiterjedéséről, mire Göring kitépett egy lapot valami régi atlaszból, és színes ceruzákkal
besatírozta a „lengyel” és a „német” részeket, ámbár a német részbe belevette
Lengyelországnak a háború előtt Poroszországhoz tartozó részét, sőt még Lodz iparvárosát is,
ami pedig az 1914-es határtól hatvan mérföldre keletre helyezkedett el. Még a politikába
tolakodó svéd is kénytelen volt észrevenni azt a „gyorsaságot és hanyag vakmerőséget”,
amellyel a Harmadik Birodalomban az ilyen fontos döntéseket hozták. Göring kérésére azonban
mégis beleegyezett, hogy azonnal visszarepüljön Londonba, ott hangsúlyosan adja elő a brit
kormány számára, hogy Hitler még mindig békét akar, és tegyen olyan értelmű célzást, hogy
békevágyának bizonyítására a Führer éppen egy Lengyelországnak szóló rendkívül nagylelkű
ajánlaton dolgozik.

240
Egy augusztus 31-én hajnali 5 óra 15 perckor Halifaxnak küldött táviratban Henderson azt jelentette, hogy „a lehető
legerősebb kifejezéseket” használva azt is ajánlotta Lipskinek, hogy telefonáljon Ribbentropnak, s kérje el tőle a német
javaslatokat, hogy továbbíthassa őket a lengyel kormányhoz. Lipski erre azt mondta, hogy előbb Varsóval kell beszélnie. „A
lengyel nagykövet megígérte, hogy azonnal telefonálni fog kormányának, de annyira lusta, vagy a kormányától kapott
instrukciók annyira megkötik a kezét, hogy nem bízhatok leendő akciójának hatékony voltában” – teszi hozzá Henderson.63
 Dahlerus, aki úgy látszik, képtelen volt elfáradni, augusztus 30-án hajnali 4 órakor elrepült
Londonba, és a riporterek lerázása érdekében Heston és a belváros között háromszor is
gépkocsit váltott (kétségtelen, az újságírók azt sem tudták, hogy a világon van), míg 10 óra 30
perckor megérkezett a Downing Streetre, ahol azonnal fogadta Chamberlain, Halifax, Wilson és
Cadogan.
Mostanra azonban Hitler és Göring már nem tudta félrevezetni München brit létrehozóit
(akik közé nem tartozott Cadogan, a külügyminisztérium magas rangú hivatásos diplomatája,
aki mindig is érzéketlen volt a náci bájak iránt); Dahlerus erőfeszítéseitől sem voltak
elkápráztatva. A jószándékú svéd „roppant bizalmatlannak” találta őket a két náci vezérrel
szemben, és úgy látta, „arra a feltételezésre hajlanak, hogy most már semmi nem akadályozza
meg Hitlert abban, hogy hadat üzenjen Lengyelországnak”. A svéd közvetítő számára azt is
egyértelművé tették, hogy a brit kormány nem ugrott be Hitler ama ármányos követelésének,
hogy egy lengyel meghatalmazott 24 órán belül Berlinben teremjen.
Hendersonhoz hasonlóan azonban Dahlerus is tovább próbálkozott. Göringnek telefonált
Berlinbe, és azt javasolta, hogy a lengyel és a német küldöttek „Németországon kívül”
találkozzanak, ám azt a sommás választ kapta, hogy „Hitler Berlinben van”, így a találkozónak
ott kell létrejönnie.
A svéd közvetítő tehát semmit nem ért el utazásával. Éjfélre már vissza is érkezett Berlinbe,
ahol újabb lehetősége nyílt arra, hogy legalább segíthessen valamiben. Fél egykor érkezett
Göring főhadiszállására, s ismét beszédes jókedvében találta a Luftwaffe főnökét. Göring
elmondta neki, hogy a Führer Ribbentropon keresztül éppen most juttatott el Hendersonhoz egy
„demokratikus, tisztességes és megvalósítható” ajánlatot Lengyelország számára. Dahlerus, akit
a jelek szerint kijózanított a Downing Streeten szerzett élménye, felhívta Forbest a brit
követségen, s megtudta tőle: Ribbentrop olyan sebesen „hadarta” el a feltételeket, hogy
Henderson nem teljesen értette meg őket, sőt a nagykövetnek még csak egy példányt sem adtak
az ajánlat elkért szövegéből. Dahlerus azt mondja, közölte Göringgel, hogy „nem lehet így
bánni egy akkora birodalom nagykövetével, mint Nagy-Britannia”. Javasolta, hogy a marsall,
akinek volt egy példánya a tizenhat pontos ajánlatból, engedje meg neki, hogy telefonon
beolvashassa a szöveget a brit nagykövetség számára. Némi habozás után Göring engedett az
unszolásnak.241
Így hát a légierő főnökével összejátszó ismeretlen svéd üzletember ösztönzésére történt az,
hogy Hitler és Ribbentrop megkerülésével a britek értesülhettek a Lengyelország számára szóló
német „javaslatokról”. A marsall, akiről semmiképpen nem mondható el, hogy ostoba, vagy
külügyi téren tapasztalatlan lett volna, ekkorra talán a Führernél és talpnyaló
külügyminiszterénél gyorsabban felfogta, hogy származhatnak bizonyos előnyök abból, ha
végül is beavatja a briteket a titokba.
Göring, aki biztosra akart menni abban, hogy a britek pontos szöveget kaptak, csütörtökön,
augusztus 31-én délelőtt 10 órakor elküldte Dahlerust a brit nagykövetségre a tizenhat pont
gépírásos másolatával. Henderson még mindig arról győzködte a lengyel nagykövetet, hogy
létesítsen közvetlen kapcsolatot a németekkel. Korábban, reggel 8 órakor újra megsürgette
Lipskit, ezúttal telefonon: azt mondta neki, hogy amennyiben Lengyelország semmit nem tesz
délig, ki fog törni a háború.242 Nem sokkal azután, hogy Dahlerus megérkezett a német
javaslatok szövegével, Henderson Forbes társaságában átküldte a svédet a lengyel
nagykövetségre. Lipski, aki addig mit sem tudott Dahlerus létezéséről, egy kicsit zavarban volt,
241
A nürnbergi vádlottak padján Göring azt állította, hogy a hitleri „ajánlat” szövegének a brit nagykövetség számára történő
kiszolgáltatásával „óriási kockázatot vállaltam, mivel a Führer megtiltotta, hogy ez az információ nyilvánosságra kerüljön.
Csakis én vállalhattam ezt a kockázatot!” – mondta a bíróságnak.64
242
Ebben még a higgadt francia nagykövet is támogatta brit kollégáját. Neki reggel 9 órakor telefonált Henderson, s közölte
vele, hogy amennyiben a lengyelek délig nem egyeznek bele abba, hogy meghatalmazottat küldjenek Berlinbe, a német
hadsereg meg fogja kezdeni a támadást. Coulondre azonnal átment a lengyel nagykövetségre, és arra kérte Lipskit, hogy
sürgősen telefonáljon a kormányának és kérjen felhatalmazást a németekkel „megbízottként” való azonnali kapcsolatfelvételre.
(French Yellow Book, francia kiadás, 366-67. ο.)
amikor a svéddel találkozott (és a Berlinben akkreditált legtöbb fontos diplomatához hasonlóan
ő is elcsigázott és holtfáradt volt), és bosszús is lett, amikor Dahlerus azt javasolta neki, hogy
azonnal keresse fel Göringet, és fogadja el a Führer ajánlatát. Megkérte a svédet, hogy egy
szomszédos szobában diktálja le a tizenhat pont szövegét egy titkárnőnek, majd négyszemközt
maradva Forbesszal szemrehányást tett neki, hogy egy ilyen fontos ügybe ilyen későn bevont
egy idegent. Az űzött lengyel nagykövetet bizonyára depresszióssá is tette a Henderson által rá
és a kormányára gyakorolt nyomás, hogy azonnal kezdjenek tárgyalásokat a németekkel egy
olyan ajánlat alapján, amelyet csak most kaptak meg, ráadásul titokban, és amelyről a brit
nagykövet az előző éjjel azt állította neki, hogy „egészében véve nem túl méltánytalan”. 243 Nem
tudta, hogy Henderson nézetét nem osztják a Downing Streeten. Annyit tudott csupán, hogy
esze ágában sincs megfogadni egy ismeretlen svéd tanácsát, még akkor sem, ha az illetőt a brit
nagykövet küldte a nyakába, és esze ágában sincs elmenni Göringhez, hogy elfogadja Hitler
„ajánlatát”, még ha volna is rá felhatalmazása, ami különben sem volt.244

A BÉKE UTOLSÓ NAPJA

Miután hitük szerint rávették a németeket és a lengyeleket, hogy egyezzenek bele a
közvetlen tárgyalásokba, a brit és a francia kormány most arra koncentrálta erőfeszítéseit, hogy
létrehozzák a két fél közötti találkozót, noha felettébb szkeptikusak voltak Hitlerrel
kapcsolatban. Ε próbálkozásokban Nagy-Britannia vállalta a főszerepet, s diplomáciai
támogatást kapott Franciaországtól Berlinben és főleg Varsóban. Bár a britek nem tanácsolták a
lengyeleknek, hogy fogadják el Hitler ultimátumát és augusztus 30-án indítsanak Berlinbe egy
teljes körű felhatalmazással rendelkező küldöttet (tudniillik azon a nézeten voltak, hogy ez a
követelés Halifax Hendersonhoz intézett táviratának fogalmazása szerint „teljességgel
méltánytalan”), azt azonban sürgetően javasolták Beck ezredesnek, hogy jelentse ki: hajlandó
243
Addigra, azaz pontosabban augusztus 31-én délelőttre Hendersonnak, aki kétségbeesetten küzdött a béke bármi áron
történő megmentése érdekében, sikerült meggyőznie magát arról, hogy a német feltételek egészen méltányosak, sőt szerények.
És noha az előző napon éjfélkor Ribbentrop már közölte vele, hogy a német javaslatok már „nem időszerűek, hiszen semmiféle
lengyel küldött nem érkezett meg”, a lengyel kormány pedig még nem is látta e javaslatokat, amelyek valójában amúgy is csak
megtévesztésül készültek, Henderson mégis egész nap azért rimánkodott Halifaxnak, hogy gyakoroljon nyomást a lengyelekre
annak érdekében, hogy Hitler követelésének megfelelően küldjenek Berlinbe egy meghatalmazottat, s folyamatosan
hangsúlyozta, mennyire méltányosak a német javaslatok.
Augusztus 31-én déli fél egykor táviratozott Halifaxnak, és „sürgette”, hogy „követelje” Lengyelországtól: Lipski
kérje el a németektől a javaslat szövegét, hogy „egy meghatalmazott kiküldése érdekében sürgősen a kormányához
továbbíthassa. A feltételek számomra mérsékeltnek tűntek” – írta. „Ez nem München ... Lengyelország soha többé nem kap
ilyen kedvező ajánlatot...”
Ugyanekkor Henderson hosszú levelet is írt Halifaxnak: „ ... A német javaslatok nem veszélyeztetik Lengyelország
függetlenségét... Később valószínűleg csak rosszabb üzletet köthet...”
Még a szeptember 1-jére virradó éjszaka sem adta fel. Fél egykor, négy órával a német támadás kezdetére kitűzött
időpont előtt (amit persze nem tudott) újabb táviratot küldött Halifaxnak: „A német javaslatok ... nem méltánytalanok ...
Állítom, hogy a német ajánlat után teljességgel igazolhatatlan lenne a háború.” Ismét sürgette a brit kormányt, hogy
„eltéveszthetetlen nyelven” gyakoroljon nyomást a lengyel kormányra: közöljék „egy meghatalmazott Berlinbe küldésére
irányuló szándékukat”.
A varsói brit nagykövet más nézeten volt. Ő a következő táviratot küldte Halifaxnak augusztus 31-én: „Őfelsége
berlini nagykövete a jelek szerint méltányosnak tartja a német feltételeket. Attól félek, Varsó szempontjából nem érthetek vele
egyet.”65
244
A békének ezen az utolsó napján történt még egy kissé hátborzongató diplomáciai epizód, ami megérdemel egy
lábjegyzetet. A Lipskinél tett látogatást követően Dahlerus visszatért a brit nagykövetségre, ahol délben Henderson irodájából
felhívta Sir Horace Wilsont a londoni külügyminisztériumban. Elmondta neki, hogy a német javaslatok „rendkívül liberálisak”,
de a lengyel nagykövet épp az imént utasította el őket. – Világos, hogy a lengyelek obstruálják a tárgyalás lehetőségét! –
mondta.
Ebben a pillanatban Wilson különös zajokat hallott a vonalban. Az a benyomása támadt, hogy a németek lehallgatják
a beszélgetést. Megpróbált véget vetni a hívásnak, de Dahlerus csak tovább fecsegett a lengyelek esztelenségéről. „Újra
rászóltam Dahlerusra, hogy fogja be a száját, s mivel nem fogta be, letettem a telefont” – írta Sir Horace egy
külügyminisztériumi emlékeztetőben.
Wilson jelentette a feletteseinek az Őfelsége berlini nagykövetének dolgozószobájában elkövetett indiszkréciót. Nem
egészen egy órával később, 1 órakor Halifax a következő kódolt táviratot küldte Hendersonnak: „Igazán vigyázhatna a telefon
használatával! D déli hívása [a londoni külügyminisztérium és a berlini brit nagykövetség közötti üzenetekben Dahlerust mindig
csak a nevének kezdőbetűjével jelölték] a nagykövetségről rendkívül indiszkrét volt, és a németek biztosan hallották.”66
„haladéktalanul” tárgyalásokat kezdeni Berlinnel. Ez volt a lényege annak az üzenetnek,
amelyet Halifax augusztus 30-án késő éjjel küldött a varsói brit nagykövetnek. Kennardnak
tájékoztatnia kellett Becket a Henderson által Ribbentropnak éppen átnyújtott, Németországhoz
intézett brit jegyzék tartalmáról, és biztosítania kellett a lengyel külügyminisztert arról, hogy
Nagy-Britannia teljesíteni fogja Lengyelország iránti kötelességét, de hangsúlyoznia kellett
annak a fontosságát is, hogy Lengyelország azonnal egyezzen bele a Németországgal való
közvetlen tárgyalásokba.

A németországi belső helyzetnek és a világ közvéleményének a szempontjából roppant fontosnak tartjuk [állt
Halifax táviratában], hogy amíg a német kormány hajlandónak nyilvánítja magát a tárgyalásokra, addig
semmiféle lehetőséget ne kapjon arra, hogy egy konfliktus kirobbanásáért Lengyelországra háríthassa a
felelősséget.67

Kennard éjfélkor találkozott Beckkel, s a lengyel külügyminiszter megígérte, hogy

konzultálni fog kormányával, és augusztus 31-én délig „megfontolt választ” ad. Kennardnak a
kihallgatásról készült jelentése reggel 8 órakor ért a londoni külügyminisztériumba, s Halifax
nem volt vele teljesen elégedett. Délben (ez most már augusztus utolsó napja volt) azt
táviratozta Kennardnak, hogy „egyeztessen” varsói francia kollégájával (Léon Noël
nagykövettel), s javasolja a lengyel kormánynak,

hogy most már lehetőleg közvetlenül, de ha ezt nem akarják, akkor rajtunk keresztül tudassák a német
kormánnyal, hogy tájékozódtak a német kormányhoz intézett utolsó válaszunkról, és igazolják, hogy elfogadják
a közvetlen megbeszélések elvét.
A francia kormány attól fél, hogy a német kormány kiaknázhatja a lengyel kormány hallgatását.68

Lord Halifax még mindig nyugtalan volt lengyel szövetségesei miatt, így hát két órával
később, délután 1 óra 45 perckor újabb táviratot küldött Kennardnak:

Szíveskedjék azonnal tájékoztatni a lengyel kormányt, és azt tanácsolni nekik, hogy mivel elfogadták a
közvetlen megbeszélések elvét, utasítsák a berlini lengyel nagykövetet, hogy közölje a német kormánnyal:
amennyiben az utóbbinak vannak valamilyen javaslatai, ő kész azokat azonnali megfontolás és a korai
tárgyalásokra vonatkozó javaslattétel végett a kormányához továbbítani.69

De nem sokkal e távirat elküldése előtt Beck az előző éjfélkor kapott demarsra válaszul már
közölte írásban a brit nagykövettel, hogy a lengyel kormány „igazolja készségét ... a német
kormánnyal való közvetlen véleménycserére”, szóban pedig arról biztosította Kennardot, hogy
Lipski utasítást kap: kérjen kihallgatást Ribbentroptól, és közölje vele, hogy „Lengyelország
elfogadta a brit javaslatokat”. Amikor Kennard megkérdezte, hogy mit tesz majd Lipski, ha
Ribbentrop átadja neki a német javaslatokat, Beck külügyminiszter azt felelte, hogy berlini
nagykövete nem lesz felhatalmazva azok elfogadására, mivel „a múltbeli tapasztalatoknak
megfelelően lehetséges, hogy egyfajta ultimátumot is mellékelnek hozzá”. Az a fontos, mondta
Beck, hogy helyreállítsák az érintkezést, „és azután megbeszélik a részleteket, hogy hol, kivel
és milyen alapon induljanak majd a tényleges tárgyalások”. Az egykor nácibarát lengyel
külügyminiszter által említett „múltbeli tapasztalatok” fényében e vélemény bizony nem volt
ésszerűtlen. Kennard megtáviratozta Londonnak, hogy Beck hozzátette: „ha meghívást kap
Berlinbe, biztos, hogy nem fog elmenni, mivel nem áll szándékában, hogy úgy bánhassanak
vele, mint Hácha elnökkel”.70
Az az igazság, hogy Beck nem egészen ezeket az instrukciókat adta Lipskinek. Ahelyett,
hogy azt mondaná: Lengyelország „elfogadja” a brit javaslatokat, a nagykövetnek azt kellett
mondania a németeknek, hogy Lengyelország „kedvezően mérlegeli” a brit ajánlásokat, és
„legkésőbb az elkövetkező néhány óra során” hivatalos választ fog adni rájuk.
Beck Lipskinek adott instrukciójában ennél több is volt, és a németek, akik megfejtették a
lengyelek kódját, tudták is, hogy mi.
Egy rövidesen kiderülő egyszerű és jó okból kifolyólag a németeknek nem volt sürgős
fogadni a berlini lengyel nagykövetet. Ehhez már túl késő volt. Déli egy órakor, néhány perccel
azután, hogy megkapta Varsóból a táviratilag küldött instrukcióit, Lipski kihallgatást kért
Ribbentroptól, hogy közölhesse vele kormánya üzenetét. Kétórai várakozás után telefonhívást
kapott Weizsackertől, aki a német külügyminiszter nevében megkérdezte tőle, hogy teljes
jogkörrel felruházott küldöttként, „vagy valami egyéb minőségben” jönne.
„Azt feleltem, hogy nagykövetként kérek kihallgatást, hogy átadhassam kormányom
nyilatkozatát” – írta később végső jelentésében Lipski.71
Újabb hosszú várakozás következett. Délután 5 órakor Attolico felkereste Ribbentropot, és
közölte vele „a Duce sürgős kívánságát”, hogy a Führer fogadja Lipskit, és „legalább ilyen
módon jöjjön létre a végleges szakadás elkerüléséhez szükséges minimális érintkezés”. A német
külügyminiszter megígérte, hogy „továbbítani” fogja a Duce kívánságát a Führernek.72
Augusztusnak ezen az utolsó napján az olasz nagykövet nem most látogatott először a
Wilhelmstrasséra, hogy megmentse a békét. Reggel 9 órakor Attolico arról tájékoztatta Rómát,
hogy a helyzet „elkeseredett”, és amennyiben nem „adódik valami új dolog, néhány órán belül
kitör a háború”. Rómában Mussolini és Ciano összedugta a fejét, hogy kitaláljon valami új
dolgot. Próbálkozásuk első gyümölcseként Ciano telefonált Halifaxnak, és azt mondta neki,
hogy Mussolini nem tud beavatkozni a dologba, ha csak nem nyújthat át Hitlernek „egy jókora
díjat: Danzigot”. A brit külügyminiszter nem kapta be a csalit. Közölte Cianóval, hogy az első
teendő a németek és a lengyelek közötti közvetlen kontaktus megteremtése Lipskin keresztül.
Délelőtt 11.30-kor tehát Attolico bement Weizsäckerhez a külügyminisztériumba, s
tájékoztatta: Mussolini kapcsolatban áll Londonnal, és a német-lengyel rendezés első lépéseként
Danzig visszatérését indítványozta, azonban szüksége van bizonyos „időbeni tűrésre”, hogy
tökéletesíthesse béketervét. Addig is, nem fogadhatná Lipskit a német kormány?
Ribbentrop délután 6 óra 15 perckor fogadta Lipskit, több mint öt órával azután, hogy az
utóbbi kihallgatást kért tőle. A beszélgetés nem tartott sokáig. Kimerültsége és megviselt idegei
ellenére a nagykövet méltósággal viselkedett. Felolvasott egy írásos üzenetet a
külügyminiszternek:

Tegnap este a brit kormány értesítette a lengyel kormányt a lengyel és a német kormány közötti közvetlen
tárgyalások lehetőségének ügyében a birodalmi kormánnyal folytatott véleménycseréjéről.
A lengyel kormány kedvezően mérlegeli a brit kormány ajánlását, s azokra az elkövetkező néhány óra alatt
hivatalos választ fog adni.

– Hozzátettem – mondta később Lipski –, hogy déli egy óra óta próbálom átadni ezt a
nyilatkozatot. – Amikor Ribbentrop megkérdezte tőle, hogy tárgyalásra felhatalmazott
küldöttként jött-e, a nagykövet azt felelte: „egyelőre” csak olyan instrukciót kapott, hogy
továbbítsa a most felolvasott közleményt, s át is adta az iratot a külügyminiszternek. Ribbentrop
erre azt mondta: remélte, hogy Lipski teljes joggal felruházott küldöttként jön, s amikor a
nagykövet megismételte, hogy nincs ilyen szerepe, a miniszter véget vetett a kihallgatásnak. Azt
mondta, tájékoztatni fogja a Führert.73
„Amikor visszatértem a nagykövetségemre, kiderült, hogy nem tudok érintkezésbe lépni
Varsóval, mivel a németek kikapcsolták a telefonomat” – mesélte később Lipski.
Weizsäcker és Ribbentrop kérdése, hogy a nagykövetet felhatalmazták-e a tárgyalásra,
tisztán formális volt; kétségtelenül pusztán a jegyzőkönyv kedvéért tették fel, mivel már dél óta,
amikor Varsóból táviratilag megérkezett a közlemény, pontosan tudták, hogy a nagykövet nem
teljes felhatalmazással, azaz az ő követelésüknek megfelelő módon fog jönni. A táviratot
azonnal megfejtették. Egy példányt belőle elküldtek Göringnek, aki megmutatta Dahlerusnak,
és felkérte, hogy lóhalálában vigye át Hendersonhoz: amint a marsall később a nürnbergi
vádlottak padján elmagyarázta, azt akarta, hogy a brit kormány „a lehető legsürgősebben tudja
meg, milyen meg nem alkuvó a lengyelek magatartása”. A bíróságon Göring felolvasta a
Lipskinek küldött titkos instrukciókat: a nagykövetnek „minden körülmények között”
tartózkodnia kellett hivatalos tárgyalások folytatásától, ragaszkodnia kellett ahhoz, hogy „nem
rendelkezik megbízotti státusszal”, s pusztán arra van felhatalmazása, hogy átadja kormánya
hivatalos üzenetét. Vallomásában a marsall erősen rájátszott erre a körülményre, amikor
hiábavaló erőfeszítést tett arra, hogy meggyőzze a nürnbergi bírákat: Lengyelország
„elszabotálta” Hitler utolsó békekísérletét, s ő, Göring, nem akart háborút, sőt mindent megtett
annak elhárítására.
Göring igazmondása azonban csak egy árnyalattal volt megbízhatóbb Ribbentropénál: ennek
példája az is, hogy azt állította a bíróságon: csak Lipskinek az augusztus 31-én délután negyed
hétkor a külügyminisztériumban tett látogatása után határozta el Hitler a „másnapi inváziót”.
Az igazság egészen más volt. 1939 augusztusának utolsó napján, délután és este a kimerült
és elgyötört diplomaták és az őket irányító agyonterhelt férfiak minden tülekedő lépése
árnyjáték volt csupán, a németek részéről ugyanez pedig teljességgel és megfontoltan csalárd
indíttatású árnyjáték.
Az történt tudniillik, hogy augusztus 31-én, fél órával déli tizenkettő után, mielőtt még Lord
Halifax arra ösztökélte a lengyel kormányt, hogy legyen engedékenyebb, mielőtt még Lipski
kihallgatáson jelentkezett Ribbentropnál, mielőtt még a németek nyilvánosságra hozták a
Lengyelországnak tett „nagylelkű” javaslatukat, és mielőtt még Mussolini megpróbálkozott a
közbenjárással, Hitler már meghozta végső döntését, és kibocsátotta azt a parancsot, ami útjára
indította e bolygó történetének legvéresebb háborúját.
A FEGYVERES ERŐK LEGFŐBB PARANCSNOKA SZIGORÚAN TITKOS!
Berlin, 1939. augusztus 31.
1. sz. hadműveleti utasítás
1. Most, hogy a keleti határon Németország számára elviselhetetlen helyzet békés módon történő
megszüntetésének minden politikai lehetősége ténylegesen kimerült, erőszakos megoldásra határoztam el
magam.245
2. A Lengyelország elleni támadás a Fall Weissre történő felkészülésnek megfelelően hajtandó végre azokkal
a változtatásokkal, amelyek a hadsereg vonatkozásában abból erednek, hogy időközben szinte teljesen befejezte
a csapatok diszponálását.
A feladatok és a hadműveleti cél változatlanok maradnak.
A támadás napja: 1939, szeptember 1.
A támadás ideje: 04.45 óra. (Piros ceruzás, utólagos bejegyzés.)
Ez az időzítés érvényes a Gdyniánál, a danzigi öbölben és a dirschaui hídnál kezdődő hadműveletre is.
3. Fontos, hogy nyugaton az ellenségeskedések megindításáért egyértelműen Angliát és Franciaországot
terhelje a felelősség. A jelentéktelen mérvű határsértésekre egyelőre pusztán helyi jellegű akcióval szabad
felelni.
Gondosan tiszteletben kell tartani a tőlünk biztosítékokat kapott Hollandia, Belgium, Luxemburg és Svájc
semlegességét.
Szárazföldön Németország nyugati határa nem léphető át az én kifejezett engedélyem nélkül. A tengeren
ugyanez vonatkozik minden harci vagy annak tekinthető cselekményre.246
4. Ha Nagy-Britannia és Franciaország ellenségeskedéseket kezdeményez Németország ellenében, a nyugaton
működő Wehrmacht-alakulatok feladata: erőik lehetőség szerinti megőrzése és a Lengyelország elleni
hadművelet sikeréhez szükséges feltételek biztosítása. Ε határokon belül a lehető legnagyobb mértékben
károsítandó az ellenség élőereje és katonai-gazdasági erőforrásai. A támadásba történő átmenetre vonatkozó
parancs kiadásának jogát minden esetre nézve magamnak tartom fenn.
A hadsereg tartani fogja a Nyugati Falat, és előkészületeket tesz annak megakadályozására, hogy a nyugati
hatalmak a belga vagy holland terület megsértésével északon bekeríthessék ...
A haditengerészet főleg az Anglia felé irányuló kereskedelmi hajózás ellen fog hadat viselni... A légierőnek
elsősorban meg kell akadályoznia a francia és a brit légierőt abban, hogy a német hadsereget és a német
Lebensraumot támadhassa.
Az Anglia elleni háborúban előkészületeket kell tenni a Luftwaffe alkalmazására a brit tengeri szállítmányok,
245
Kiemelés az eredeti német szövegben.
246
A direktívában egy lapszéli jegyzet tisztázza ezt a többértelmű pontot: „így az atlanti erők egyelőre várakozó helyzetben
maradnak.”
a hadiipari termelés és a Franciaországba történő csapatszállítások zavarása érdekében. Kihasználandó egy
kedvező alkalom az egy helyen gyülekező brit haditengerészeti egységek, különösen csatahajók és repülőgép-
anyahajók hatásos megtámadására. A London elleni támadások eldöntésének jogát magamnak tartom fenn.
Előkészületeket kell tenni a brit szárazföld elleni támadásokra annak figyelembevételével, hogy az elégtelen
erőkkel elért részleges sikerek minden körülmények között kerülendők.
ADOLF HITLER 74

Augusztus 31-én, nem sokkal déli 12 óra után tehát Hitler hivatalosan és írásban rendelte el,
hogy másnap hajnalban kezdődjék el a Lengyelország elleni támadás. Első háborús direktívája
azt jelzi, hogy ekkor még mindig nem volt biztos abban, mit fog tenni Nagy-Britannia és
Franciaország. Ő nem fogja megtámadni őket. Ha ők kezdenek ellenséges akciót, kész a
válaszra. Talán az fog történni, amit Halder jelzett augusztus 28-i naplójegyzetében: a britek
esetleg úgy tesznek majd, mintha teljesítenék a Lengyelországgal szembeni kötelezettségüket,
de „műháborút fognak viselni”. Ha így történne, a Führer nem fogja „félreérteni” a dolgot.
Valószínű, hogy a náci diktátor valamivel már augusztus 31-én déli fél egy óra előtt
meghozta végzetes döntését. Az előző napon délután 6 óra 40 perckor Halder feljegyezte
naplójába a von Brauchitsch segédtisztjétől, Curt Siewert ezredestől kapott értesítést: „Minden
előkészületet megtenni a támadás szeptember l-jén reggel 4.30-kor történő megindítására. Ha a
londoni tárgyalások halasztást tesznek szükségessé, akkor szeptember 2. Ebben az esetben du. 3
előtt kapunk értesítést... Führer: szeptember 1. vagy 2. Szeptember 2. után minden lefújva.” Az
őszi esőzések miatt a támadást vagy azonnal el kellett kezdeni, vagy mindenestől le kellett
fújni.
Augusztus 31-én kora reggel, mialatt Hitler azt állította, hogy még mindig a lengyelek
küldöttjét várja, a német hadsereg megkapta a parancsokat. Reggel 6 óra 30 perckor Halder ezt
jegyezte fel: „Értesítés a birodalmi kancelláriáról: kiadták az indulási parancsot szeptember 1-
jére.” 11 óra 30 perckor: „Stuelpnagel tábornok jelenti, hogy 04.45 órában (hajnali 4 óra 45
perc) rögzítették a támadás időpontját. Elkerülhetetlennek mondják a Nyugat intervencióját;
ennek ellenére a Führer a támadás mellett döntött.” Egy órával ezután pedig kibocsátották a
hivatalos 1. sz. direktívát.
Emlékszem: aznap kísérteties légkör uralkodott Berlinben, mintha mindenki kóvályogva
közlekedett volna az utcákon. Reggel 7 óra 25 perckor Weizsäcker telefonált az egyik
„összeesküvőnek”, Ulrich von Hassellnak, s megkérte, hogy siessen hozzá. Az államtitkár látott
egy utolsó reménysugarat: azt, hogy Henderson győzze meg Lipskit és kormányát, hogy
azonnal indítsanak Berlinbe egy teljhatalmú küldöttet, vagy legalább hirdessék ki, hogy
szándékukban áll küldeni egyet. Nem tudná a ráérő Hassell e céllal megkeresni barátját,
Hendersont, és mindjárt Göringet is? Hassell megpróbálta. Kétszer találkozott Hendersonnal, és
egyszer Göringgel. De noha veterán diplomata volt, sőt mostanra már náciellenes is, úgy
látszik, nem jött rá, hogy az események jóval túlhaladtak már az ilyen aprócska
próbálkozásokon. Azt sem fogta fel, mennyire zavarodottá vált ő, Weizsäcker és az összes „jó”
német, akik természetesen békét akartak – ám a német feltételek szerint. Hiszen augusztus 31-
én már nyilvánvalónak kellett lennie a számukra, hogy amennyiben vagy Hitler, vagy a
lengyelek nem hátrálnak meg, akkor háború lesz, és szemernyi esély sincs arra, hogy bármelyik
fél beadja a derekát. Hassell aznapi naplójegyzetéből mégis az derül ki, hogy ő a lengyelek
kapitulációját várta, azt, hogy ők is ugyanazon a katasztrofális úton induljanak el, amelyen
Ausztria és Csehszlovákia kivonult a létezésből.
Amikor Henderson a Hassellal folytatott beszélgetés során megpróbált rámutatni arra, hogy
„a fő nehézség” a német módszerekben rejlik, abban, ahogyan megpróbálják úgy dirigálni a
lengyeleket, „mintha ostoba kisfiúk lennének”, Hassell azzal vágott vissza, „hogy a lengyelek
csökönyös hallgatása szintén kifogásolható”. Azt is hozzátette: „minden azon múlik, hogy
Lipski megjelenjen – nem azért, hogy kérdéseket tegyen fel, hanem azért, hogy kinyilvánítsa
hajlandóságát a tárgyalásra”. A lengyeleknek, akiket koholt náci vádak alapján indítandó
azonnali katonai támadás fenyegetett, még Hassell szerint sem volt szabad kérdezősködniük. S
amikor az egykori nagykövet összegezte a háború kitörésével kapcsolatos
„végkövetkeztetéseit”, igaz, hogy kárhoztatta Hitlert és Ribbentropot, amiért „tudatosan
vállalják a nyugati hatalmak elleni háború kockázatát”, mégis nagy felelősséget hárított a
lengyelekre, sőt még a britekre és a franciákra is. „A maguk részéről a lengyelek tipikus lengyel
önteltséggel és szláv céltalansággal, az angol és a francia támogatás magabiztos tudatában
elszalasztották a háború elkerülésének minden maradék esélyét” – írta. Felmerül az emberben a
kérdés: ugyan miféle esélyeket szalasztottak el a lengyelek azon kívül, hogy behódoljanak
Hitler minden követelésének? „A londoni kormány a legutolsó napokban feladta a
versenyfutást, és egyfajta »bánja az ördög!« -álláspontra helyezkedett” – folytatja Hassell.
„Franciaország ugyanezen a folyamaton ment végig, csak sokkal több habozással. Mussolini
minden tőle telhetőt megtett a háború elkerülésére.”75 Ha még egy Hassellhoz hasonló művelt,
kulturált, tapasztalt diplomata is ilyen taplófejűen gondolkodott, nem csoda, hogy Hitler
könnyen tudta becsapni a német néptömegeket!
A béke utolsó napjának e lassan elfolyó délutánja során groteszk kis közjáték történt. Az
aznap hozott döntések mai ismeretében azt hihetné az ember, hogy annak a Luftwaffénak a
főparancsnoka, amely másnap hajnaltól kezdődően kiterjedt légi hadműveleteket folytat majd
Lengyelország ellen, bizonyára egy roppant elfoglalt marsall. Hát nem! Dahlerus ebédelni vitte
Göringet a Hotel Esplanade-ba, ahol jó ételekkel és italokkal traktálta vendégét. A konyak
olyan kiváló minőségű volt, hogy Göring ragaszkodott hozzá: távozásakor csomagoljanak be
neki 2 palackkal. Miután megfelelő hangulatba hozta a marsallt, Dahlerus azt indítványozta,
hogy hívja meg beszélgetni Hendersont. Göring beszerezte Hitler engedélyét, és 5 órára
uzsonnára hívta a házába Hendersont és Forbest. Dahlerus (akiről Henderson könyvében és
Végső jelentésében nincs szó, hogy jelen lett volna az uzsonnán) azt mondja, ő javasolta, hogy
Göring Németország nevében Hollandiában találkozzon egy lengyel küldöttel, s Henderson
megígérte, hogy Londonba továbbítja a javaslatot. A nagykövetnek a Végső jelentésben adott
változata szerint Göring „két órán át beszélt a lengyelek aljasságairól és Herr Hitler, valamint a
maga vágyáról az Angliával való barátság iránt. Olyan jellegű párbeszéd volt ez, ami nem
vezetett sehová ... Az volt az általános benyomásom, hogy végső, kétségbeesett próbálkozás
történik arra, hogy eltávolítsák Nagy-Britanniát a lengyelektől... A legrosszabbra
következtettem abból a tényből, hogy egy ilyen pillanatban ennyi ideje van rám ... Egy ilyen
pillanatban aligha engedhette volna meg magának azt, hogy beszélgetésre vesztegesse az idejét,
hacsak a legutolsó kis részletig bezárólag nem állt volna készen minden az akcióra.”
Ε bizarr uzsonna harmadik és legpikánsabb leírását Forbes szolgáltatta, amikor Nürnbergben
válaszolt Göring védőjének kérdéseire.

A légkör negatív volt és elkeseredett, bár barátságos ... Göring nyilatkozata a brit nagykövet számára így
szólt: ha a lengyelek nem adják be a derekukat, Németország férgek módjára fogja eltiporni őket, és ha Nagy-
Britannia úgy döntene, hogy hadat üzen, azt nagyon meg fogja bánni, de ez rendkívül meggondolatlan lépés
volna Nagy-Britanniától. 76

Később az este folyamán Henderson, amint maga elmondja, megfogalmazott egy Londonnak
szóló üzenetet, amiben az állt, hogy „teljesen hasztalan lenne bármilyen további javaslatot
tennem, mivel azokat mostanra már meghaladták volna az események, és számunkra egyetlen út
maradt: az, hogy megmutassuk, rendíthetetlenül elszántuk magunkat arra, hogy az erőszaknak
erőszakkal fogunk ellenállni.”247
247
Lehet, hogy este fogalmazta, de biztos, hogy csak másnap délután háromnegyed négykor küldte el Londonba, majdnem
tizenkét órával azután, hogy megkezdődött Lengyelország német lerohanása. Ezt megelőzően több táviratot is küldött haza,
amelyekben az ellenségeskedések kitörését jelentette, mindegyiket – ezt is – telefonon, London tehát gyakorlatilag azonnal
képben volt. A szóban forgó távirat így szól: „A németek és a lengyelek közötti bizalomhiány olyan teljes, hogy úgy érzem,
semmiféle hasznos hozzájárulást nem tehetek holmi itteni javaslatokkal, amelyeket újra csak meghaladnának az események,
vagy akár a követett módszerek eredményeként, akár a becsület és a presztízs okán sehová sem vezetnének.
 Sir Nevile Henderson kiábrándulása teljesnek tűnt. Az évek során a kielégíthetetlen náci
diktátor megbékítése érdekében kifejtett minden kitartó erőfeszítése ellenére kudarcot vallott a
németországi küldetése, ahogyan nevezte. Augusztus utolsó napjának végső óráiban ez a
sekélyes, udvarias angol, aki oly katasztrofálisan vak személyes diplomáciát folytatott
Berlinben, most megpróbált szembenézni hiú reményeinek és meghiúsult terveinek az
összeomlásával. És bár másnap, a háború első napján újabb tipikus és hihetetlen visszaesés
következik be majd nála, mégis kezdett ráébredni az ősi igazságra: vannak olyan idők és olyan
körülmények, amikor és amelyek között, amint ő is mondta, az erőszakra erőszakkal kell
felelni.*
Amint 1939. augusztus 31-én este Európa lassan sötétbe borult, és másfél millió német
katona a lengyel határ mentén fekvő utolsó állásai felé indult, Hitlernek már csak egyetlen
feladata maradt: elő kellett adnia valami propagandatrükköt annak érdekében, hogy felkészítse a
német népet az agresszív háború okozta sokk feloldására.
Az embereknek szükségük volt arra a kezelésre, amelyet Goebbels és Himmler segítségével
Hitler már szakértő módon volt képes alkalmazni. Sokat jártam a berlini utcákon, és hétköznapi
emberekkel beszélgettem. Aznap reggel így írtam a naplómba: „Mindenki a háború ellen van.
Az emberek nyíltan beszélnek. Hogyan kezdhet komoly háborúba egy olyan ország, amelynek
népessége ennyire elszántan háborúellenes?” A Harmadik Birodalomban szerzett minden
tapasztalatom ellenére roppant naivra sikerült ez a kérdés! Hitler kiválóan tudta rá a választ. Hát
nem ígérte meg a tábornokainak egy héttel korábban a bajorországi hegytetőn lévő otthonában,
hogy majd „szolgáltat propagandaokot a háború megkezdéséhez”, és nem intette őket arra, hogy
ne „törődjenek azzal, hogy ez az ok hihető-e vagy sem”? – A győztestől nem fogják utólag
megkérdezni, hogy igazat mondott-e vagy nem. A hadviselésben nem az igazság a fontos,
hanem a győzelem! – mondta nekik.
Mint tudjuk, este 9 órakor az összes német rádióállomáson beolvasták a Führer lengyel
békejavaslatait, amelyek első hallásra oly mérsékeltnek tűntek a félrevezetett tudósító, azaz
jómagam számára. Nem volt közismert az a tény, hogy e javaslatokat Hitler sohasem adta át a
lengyeleknek, és a briteknek is csupán elnagyolt, nem hivatalos formában, s úgy is csak
huszonnégy órával azelőtt. Egy hosszú nyilatkozatban, amely elmagyarázta a német népnek,
hogyan merítette ki kormányuk az összes diplomáciai eszközt a béke megőrzésére, a kancellár
(kétségtelenül Goebbels segítségével) azt is megmutatta, hogy maradéktalanul megőrizte azt a
képességét, amivel mesterien be tudja csapni az embereket. A közlemény ismertette, hogy
augusztus 28-án a brit kormány felajánlotta a közvetítést Németország és Lengyelország között,
a német kormány pedig másnap úgy válaszolt, hogy

a lengyel kormány megegyezésre irányuló vágyával szembeni fenntartásai ellenére a

birodalmi kormány a béke érdekében késznek nyilvánította magát a brit közvetítés vagy javaslat
elfogadására ... Szükségesnek tekintette azt, hogy ... amennyiben el akarják hárítani a
katasztrófa veszélyét, úgy a feleknek készségesen és haladéktalanul lépniük kell. A birodalmi
kormány késznek nyilvánította magát arra, hogy augusztus 30-án estig hajlandó fogadni egy a
lengyel kormány által kijelölt személyiséget, azzal a feltétellel, hogy az utóbbi nemcsak
megbeszélésekre, hanem tárgyalások folyatására és befejezésére is felhatalmazást kap.
Megegyezési készségére válaszul a birodalmi kormány nem egy meghatalmazással
rendelkező személyiség érkezéséről szóló nyilatkozat, hanem a lengyel mozgósítás hírét
kapta ...

Az utolsó remény: rendíthetetlen elszántságunk, hogy az erőszaknak erőszakkal fogunk ellenállni.”77 * Mivel egyes
barátaim, akik ezt a részt olvasták, kétségeiket fejezték ki a Hendersont illető tárgyilagosságommal kapcsolatban, álljon itt egy
másik vélemény is a berlini brit nagykövetről. Sir L. B. Namier brit történész a következőképpen foglalta össze Hendersont:
„Önhitt, hiú és beképzelt volt, szigorúan ragaszkodott saját prekoncepcióihoz, hihetetlen számú hosszú táviratot, jelentést és
levelet írt, amelyekben százszor is elismételte ugyanazokat a tévhiteire alapozott nézeteket. Volt olyan nehézfejű, hogy
veszélyes legyen, ám annyira nem volt buta, hogy ártalmatlan legyen. Igazi homme néfaste volt.”
 A birodalmi kormánytól nem várható el folyamatosan, hogy ne csak hangsúlyozza tárgyalási készségét,
hanem ténylegesen kész is legyen a tárgyalásra, míg kezdeményezéseit lengyel oldalról üres kifogásokkal és
értelmetlen deklarációkkal hárítják el.
Az időközben a lengyel nagykövet által átnyújtott demars eredményeként ismét világosan kitűnt, hogy maga
a nagykövet nem rendelkezik felhatalmazással arra, hogy megbeszélésekbe bocsátkozzék, vagy akár tárgyaljon.
A Führer és a német kormány így két napon át hiába várt a lengyel tárgyalófél érkezésére.
Ilyen körülmények között a német kormány úgy tekinti, hogy javaslatait ez alkalommal is ... elutasították,
noha e javaslatokat abban a formában, amelyben a brit kormánynak is tudomására hozta, több mint lojális,
tisztességes és kivitelezhető javaslatoknak tartja.

Hitler és Goebbels tapasztalatból tudta, hogy ha hatékonnyá akarják tenni a jó propagandát,

ahhoz nem elegendőek a szavak. Tettek is kellenek hozzá, még akkor is, ha azokat is úgy kell
kitalálni. Miután meggyőzték a német népet (és ezt megfigyeléseim alapján magam is
tanúsíthatom) arról, hogy a lengyelek elutasították a Führer nagylelkű békeajánlatát, már csak
annyi volt hátra, hogy kitaláljanak valami olyan tettet, amivel bizonyíthatják, hogy nem
Németország, hanem Lengyelország volt a támadó fél.
Mint emlékszünk rá, Hitler utasítására a németek gondosan felkészültek erre az utolsó sötét
ügyletre.248 Alfred Naujocks, az értelmiségi hajlamú SS-bandita hat napon át várakozott a
lengyel határon fekvő Gleiwitzben, hogy végrehajthasson egy szimulált lengyel támadást a
helyi rádióállomás ellen. A tervet közben átdolgozták. A lövöldözést az új változat szerint
lengyel egyenruhákba bújtatott SS-katonák végzik majd, és a koncentrációs táborokból hozott
elkábított foglyokat az összecsapások áldozataiként hagyják majd holtan a helyszínen –
emlékezzünk rá, hogy a művelet eme utóbbi élvezetes részének a kifejező „Konzerváru”
fedőnevet adták. Több hasonló színlelt lengyel támadást is terveztek, de a gleiwitzi
rádióállomásnál teremtendő incidens lett volna a főesemény e sorban. Nürnbergben tett írásos
vallomásában Naujocks így adta elő a történteket:
Augusztus 31-én délben Heydrichtől megkaptam a kódolt parancsot a támadásra, amelyet
aznap este 8-kor kellett végrehajtani. Heydrich így utasított: – Ε támadás végrehajtására
jelentkezzen Müllernél a Konzerváruért! – így is tettem, s Müllernek azt az instrukciót adtam,
hogy vigye az embert a rádióállomás közelébe. Átvettem a embert, és odafektettem az állomás
bejáratához. Élt, de egészen öntudatlan volt. Megpróbáltam kinyitni a szemét. A szeme alapján
nem, csak a légzése alapján tudtam megállapítani, hogy él. Nem láttam a lőtt sebeket rajta, de
sok vér volt szétkenve az arcán. Polgári ruhát viselt.
Elfoglaltuk a rádióállomást, ahonnan egy pótadó segítségével három-négyperces beszédet
sugároztunk,249 leadtunk néhány pisztolylövést, majd eltávoztunk onnan.250 79
Berlint aznap este többé-kevésbé elvágták a külvilágtól; kivételt képeztek a kifelé menő
sajtójelentések és rádióadások, amelyek a Führer által Lengyelországnak tett „ajánlatról” és a
német területen végrehajtott lengyel „támadásokról” adtak hírt. Megpróbáltam telefonon elérni
Varsót, Londont és Párizst, de közölték velem, hogy e városokkal megszakították áz
összeköttetést. Maga Berlin külsőre normális képet mutatott. Innen nem evakuálták a nőket és a
gyermekeket, mint korábban Párizsból és Londonból, sőt egyetlen kirakatot sem torlaszoltak el
homokzsákokkal úgy, ahogy azt a többi fővárosból jelentették. Szeptember l-jén hajnali 4
órakor, utolsó rádióadásomat követően autóval hajtottam vissza a rádiótól az Adlon szállóhoz.
Az utcákon nem volt forgalom. A házak sötétek voltak. Az emberek aludtak, s amennyire
tudtam, a béke reményében bújtak este ágyba.
248
Lásd feljebb, 319. o.
249
Heydrich megadta Naujocksnak a lengyel nyelvű beszéd vázlatát. A beszéd lázító kijelentéseket tett Németország ellen, és
bejelentette, hogy a lengyelek támadnak. Lásd feljebb, 318-319.0.
250
Másnap a Reichstagban tartott beszédében Hitler a gleiwitzi támadást hozta fel, s ezt használta propagandájában Ribbentrop,
Weizsäcker és a külügyminisztérium több más munkatársa is. A New York Times és más lapok egyéb hasonló incidensek között
a gleiwitzi támadásról is jelentést közöltek 1939. szeptember 1-i számukban. Ehhez már csak annyit kell hozzátennünk, hogy az
Abwehr munkatársának, Lahousen tábornoknak a nürnbergi vallomása szerint a szimulált támadások során lengyel
egyenruhában lövöldöző SS-katonákat a tábornok szóhasználatával élve „eltakarították”.78
 Maga Hitler egész nap jó formában volt. Augusztus 31-én délután 6 órakor Halder tábornok
így írt a naplójába: „Führer nyugodt; jól aludt ... A [nyugati] evakuáció elleni döntése azt
mutatja, hogy nem várja Franciaország és Anglia akcióját.”251
Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke és a náciellenes összeesküvők egyik vezető
személyisége nem ilyen hangulatban volt. Noha Hitler éppen most vitte háborúba
Németországot, Canaris köre pedig állítólag arra esküdött fel, hogy éppen ezt az akciót
akadályozza meg azzal, hogy megszabadul a diktátortól, semmiféle konspiráció nem volt
folyamatban most, amikor elérkezett a pillanat, hogy lépjenek.
Késő délután Oster ezredes az OKW központjába rendelte Giseviust. Németország katonai
hatalmának idegközpontjában óriási nyüzsgés folyt. Canaris egy rosszul megvilágított folyosóra
vonta félre Giseviust. Érzelmektől elfúló hangon mondta neki:
– Ez Németország végét jelenti!81

17.

A II. VILÁGHÁBORÚ MEGINDÍTÁSA

1939. szeptember l-jén hajnalban, pontosan azon a napon, amelyet Hitler a „Fall Weiss” első
utasításában még április 3-án kitűzött, a német seregek átzúdultak a lengyel határon, s észak, dél
és nyugat felől Varsó köré csoportosultak.
A fejük felett német harci repülőgépek zúgtak el célpontjaik: lengyel hadoszlopok és
lőszerraktárak, hidak, vasútvonalak és nyílt városok felé. A lengyel katonák és civilek néhány
perc múlva belekóstolhattak az égből érkező olyan gyors halálba és pusztításba, amilyenhez
fogható méretűt még soha nem tapasztaltak a világon; ezzel vette kezdetét az az új fajta
rettegés, amely Európában és Ázsiában a következő hat évben férfiak, nők és gyermekek
százmillióinak számára válik majd szörnyűséges módon ismerőssé, és amelynek árnyéka a
nukleáris bombák megjelenése után immár az egész emberiséget fenyegeti a kipusztítás
rémével.
Berlin aznap szürke, némileg fullasztó reggelre ébredt, a felhők alacsonyan lógtak a város
felett, némi védelmet adva az ellenséges bombázók ellen, amelyek megjelenésétől féltek ugyan,
de azok nem jöttek el.
Az utca embere – mint azt megfigyeltem – a rádióból és a reggeli újságok különkiadásaiból
ráköszönő óriási hírek ellenére is egykedvű maradt.252 Az Adlon szállodával szemben az utcán
az építőmunkások reggeli műszakja úgy kezdett dolgozni az I. G. Farben új épületén, mintha mi
sem történt volna, és amikor a rikkancsok megérkeztek a különkiadásokkal, egyik sem tette le a
szerszámot, hogy újságot vegyen. Az jutott eszembe, hogy talán a német nép egyszerűen
elkábult attól, hogy szeptember első reggelén felébredve benne találta magát a háborúban,
amelyről pedig biztosan hitte, hogy a Führer valahogyan mégis elkerüli. Most, hogy eljött, az
emberek nem igazán tudták elhinni.
Az embernek elkerülhetetlenül eszébe jutott, hogy micsoda ellentét van e színtelen
egykedvűség és aközött a mód között, ahogyan a németek 1914-ben kezdték el a háborút.
Akkor vad lelkesedés fogadta a hírt. Az utcákon a nép mámorosan tüntetett, virágokat dobált a
251
A nap folyamán Hitler talált magának időt arra, hogy táviratot küldjön a franciaországi Antibes-ban tartózkodó windsori
hercegnek:
Berlin, 1939. augusztus 31. Köszönöm augusztus 27-i táviratát. Nyugodjék meg afelől, hogy Nagy-Britanniával
szembeni magatartásom és a népeink közötti újabb háború elkerülése iránti vágyam változatlan marad. Az azonban Nagy-
Britanniától függ, hogy megvalósíthatók lesznek-e a német–brit kapcsolatok jövőbeni fejlődésére irányuló kívánságaim.
ADOLF HITLER80
A zsákmányolt német dokumentumok között itt merül fel első ízben a volt angol király, ám semmiképpen nem
utoljára. Amint arról a későbbiekben megemlékezünk még, a windsori herceg nagy szerepet kapott Hitler és Ribbentrop egyes
számításaiban.
252
Hitler kiáltványát, amelyben bejelenti a hadseregnek a harci cselekmények megkezdését, hajnali 5 óra 40 perckor sugározták
a német rádióban, az újságok különkiadásai pedig nem sokkal később az utcán voltak. Lásd később: 368. o.
menetelő katonákra, és eszeveszetten ünnepelte II. Vilmos császárt, a legfőbb hadurat.
Most azonban nem fogadták ilyen tüntetések sem a csapatokat, sem a náci hadurat, aki nem
sokkal reggel 10 óra előtt üres utcákon hajtatott át a kancelláriáról a Reichstagba, hogy a
nemzethez szóljon a jelentős eseményekről, amelyeket éppen az imént ő maga provokált ki
szándékosan és hidegvérrel. Többségében még a Reichstag fejbólintói, a Hitler által
képviselőnek jelölt pártmunkások sem reagáltak nagy lelkesedéssel, amikor a diktátor
belefogott annak a magyarázatába, miért ébredt háborúra Németország aznap reggel. A Kroll
Opera díszes csarnokában felállított tribünről szónokló Vezér szavait messze nem fogadta
akkora éljenzés, mint korábbi és jóval kevésbé fontos alkalmakkor.
Bár egyes pillanatokban a beszéd lármásan szólt, furcsa módon mégis védekező jellegűnek
tűnt, és ahogy hallgattam, végig azt éreztem, hogy valami furcsa feszültség ütött át rajta, mintha
maga a szónok is belekábult volna abba, hogy micsoda helyzetbe jutott, sőt mintha kicsit
kétségbe is lenne esve. Magyarázata, hogy olasz szövetségese miért szegte meg automatikus
kötelezettségét, és miért nem sietett segítségére, a jelek szerint még ezt a gondosan válogatott
hallgatóságot sem győzte meg.

Mindenek felett [mondta] szeretnék köszönetet mondani Olaszországnak, amely mindvégig támogatott
minket, önök azonban megértik, hogy e küzdelem megvívásához nem kívánunk külföldi segítségért folyamodni.
Ezt a feladatot magunk fogjuk végrehajtani.

Miután a hatalomhoz vezető úton és hatalma megszilárdítása során oly sokat hazudott már,
Hitler e komoly történelmi pillanatban sem tudta megtartóztatni magát attól, hogy ne zúdítson
néhány újabb hazugságot felelőtlen tettének igazolásaként a hiszékeny német népre.

Önök tudják, hogy előbb Ausztria problémájának, majd a Szudéta-vidék, Csehország és Morvaország
problémájának a tekintetében hányszor próbáltam elérni a megértést és a békés tisztázást. Minden
próbálkozásom hiábavaló volt. A lengyel államférfiakkal folytatott tárgyalásaimon ... végre megfogalmaztam a
német javaslatokat és ... semmi sem szerényebb vagy lojálisabb ezeknél a javaslatoknál. Ezt szeretném
elmondani a világnak. Egyedül én voltam abban a helyzetben, hogy ilyen javaslatokat tehessek, hiszen nagyon
jól tudom, hogy ezek megtételével németek millióival kellett szembefordulnom. Ε javaslatokat
visszautasították ...
Két teljes napon át vártam a kormányommal együtt arra, hogy kiderüljön, méltóztatik-e a lengyel
kormánynak meghatalmazottat küldenie, vagy sem ... De rosszul ítélnek meg engem, ha békeszeretetemet és
türelmemet összetévesztik a gyengeséggel, vagy akár a gyávasággal... Immár nem látok semmi hajlandóságot a
lengyel kormány részéről arra, hogy komoly tárgyalásokat folytassanak velünk ... Úgy döntöttem tehát, hogy
ugyanazon a nyelven beszélek Lengyelországgal, mint amilyet Lengyelország használt velünk szemben az
elmúlt hónapokban ...
Ma éjszaka először fordult elő, hogy a reguláris lengyel katonaság átlőtt a mi területünkre. Hajnali 5 óra 45
perc óta viszonozzuk a tüzet, és mostantól fogva a bombákra bombák válaszolnak.

Így történt, hogy a gleiwitzi német rádióállomás elleni színlelt német támadást, amelyet –
mint láttuk – lengyel egyenruhába öltözött SS-ek hajtottak végre Naujocks irányítása alatt,
Németország kancellárja a Lengyelország elleni hidegvérű agressziójának igazolására használta
fel. S valóban, a német főparancsnokság első rádióközleményeiben „ellentámadásként”
emlegette katonai műveleteit. Még Weizsäcker is minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt az aljas
csalást elkövethessék. A nap folyamán a külügyminisztériumból az összes külföldi német
diplomáciai képviseletnek körtáviratot küldött, amelyben közölte velük a követendő vonalat.

A lengyel támadások elleni védekezésként a német csapatok ma hajnalban akcióba kezdtek Lengyelország
ellen. Ez az akció egyelőre nem háborúnak, hanem csupán a lengyel támadások előidézte összeütközéseknek
minősítendő.1

Hitler hazugságával még a német katonákat is bombázták, akik pedig maguk is láthatták,
hogy ki hajtotta végre a támadást a lengyel határon. A Führernek a német hadsereghez
szeptember l-jén intézett kiáltványában ez áll:

A lengyel állam visszautasította a kapcsolatok általam kívánt békés rendezését, és a fegyverekhez fordult ...
A határsértéseknek egy nagyhatalom számára elfogadhatatlan sorozata azt bizonyítja, hogy Lengyelország többé
már nem hajlandó tiszteletben tartani a Birodalom határát.
Hogy véget vessek ennek az őrültségnek, nincs más választásom, mint hogy mostantól erőt szegezzek
szembe az erővel.

Hitler aznap mindössze egyszer mondta ki az igazságot.

Egyetlen némettől sem kérek többet [mondta a Reichstagnak] annál, mint amennyire magam is készen álltam
négy éven át... Mostantól fogva csak a Német Birodalom első katonája vagyok. Ismét felöltöttem azt a kabátot,
amely a legszentebb és legdrágább volt a számomra. Addig nem veszem le újra, amíg a győzelmet nem
biztosítjuk, vagy pedig nem érem meg a végkimenetelt.

A végén ez egyszer betartja majd a szavát. De azok közül a németek közül, akikkel aznap
találkoztam Berlinben, egy sem vette észre: a Vezér itt azt jelentette ki kereken, hogy az
esetleges vereséggel nem képes sem szembenézni, sem elviselni azt.
Hitler beszédében Göringet nevezte meg utódjaként, ha bármi történne vele. Hess – tette
hozzá – lenne a következő a sorban. „Ha bármi történne Hess-szel – közölte Hitler –, akkor a
törvény szerint össze kell hívni a szenátust, és az a saját tagjai közül kiválasztja a legméltóbb,
azaz a legbátrabb utódot.” Miféle törvény? Miféle szenátus? Egyik sem létezett!
Hitlernek a Reichstagban tanúsított viszonylag szelíd viselkedése egy másféle, rútabb
hangulatnak adta át a helyét, mihelyt visszatért a kancelláriára. A Göring társaságában
odaérkező, mindenütt jelen lévő Dahlems „roppant ideges és nagyon felzaklatott” állapotban
találta a Führert.

Azt mondta nekem [vallotta később a svéd közvetítő], mindvégig gyanította, hogy az angolok háborút
akarnak. Később azt is elmondta, hogy letiporja Lengyelországot, és annektálja az egészet...
Egyre izgatottabb lett, és heves karmozdulatokat tett, miközben az arcomba kiabálta: „Ha Anglia egy évig
akar harcolni, akkor én egy évig harcolok; ha Anglia két évig akar harcolni, akkor én két évig harcolok ...” Egy
pillanatra abbahagyta, majd ordítani kezdett, hangja éles rikácsolássá változott, karja pedig vadul körözött: „Ha
Anglia három évig akar harcolni, akkor én három évig fogok harcolni...”
Testének mozgása a karjáét kezdte követni, és amikor végül azt bömbölte: „Und wenn es erforderlich ist, will
ich zehn Jahre kämpfen” („És ha kell, akkor tíz évig fogok harcolni”), öklével hadonászott, és annyira meghajolt,
hogy szinte a padlót érintette.2

Hitler minden hisztériája ellenére korántsem volt meggyőződve arról, hogy egyáltalán
harcolnia kell majd Nagy-Britanniával. Ekkor már elmúlt dél, a német páncélososzlopok több
mérföldnyire benyomultak Lengyelországba, és a lengyel nagyvárosok felé haladtak előre,
többek között Varsó irányába, amelyet már számos polgári áldozattal járó bombatámadás ért.
De egyetlen szó sem hangzott el Londonból vagy Párizsból, ami arra utalt volna, hogy Nagy-
Britannia és Franciaország sietne beváltani Lengyelországnak adott szavát.
Irányvonaluk egyértelműnek látszott, de úgy tűnt, Dahlems és Henderson mindent megtesz
annak érdekében, hogy összezavarja az egészet.
Délelőtt 10 óra 30-kor a brit nagykövet telefonüzenetet küldött Halifaxnak.

Úgy értesültem, hogy a lengyelek az éjszaka felrobbantották a dirschaui hidat. 253 Továbbá harcra került sor a
danzi-giakkal. Ε hír hallatán Hitler parancsot adott, hogy a lengyeleket verjék vissza a határtól, Göringet pedig

253
A német hadműveletet, melyben a Visztula felett átvezető dirschaui hidat elfoglalták volna a németek, még mielőtt a
lengyelek felrobbanthatták volna, még a nyáron eltervezték, és állandóan feltűnik a „Fall Weiss” iratai között. Kifejezett
parancs született rá Hitler augusztus 31-i 1. sz. hadműveleti utasításában. A hadművelet valójában kudarcot vallott, részben
mert a kora reggeli köd megakadályozta az ejtőernyősök ledobását, akiknek a hidat el kellett volna foglalniuk. A lengyeleknek
még éppen időben sikerült felrobbantaniuk.
utasította, hogy pusztítsa el a lengyel légierőt a határ mentén.

Henderson csak üzenetének végén tette hozzá:

Ez az értesülés magától Göringtől származik.

Lehetséges, hogy a béke megmentésére tett utolsó erőfeszítésként Hitler beszélni akar majd velem a
Reichstag után.3

Miféle béke? Béke Nagy-Britanniával? Németország ugyanis teljes katonai erejével már hat
órája hadban állt Nagy-Britannia szövetségesével.
Reichstag-beli beszéde után Hitler nem küldetett Hendersonért, és a nagykövet, aki
készségesen továbbította Londonba Göring hazugságait arról, hogy a lengyelek kezdték a
támadást, elcsüggedt – de nem teljesen. Délelőtt 10 óra 50 perckor újabb üzenetet küldött
Halifaxnak. Új ötlet pattant ki termékeny, ám zavart agyából.

Kötelességemnek érzem [jelentette], bármilyen csekély is legyen a megvalósulás esélye, hogy kifejezzem azt
a meggyőződésemet, miszerint a békére az az egyetlen remény, ha Smigly-Rydz tábornagy bejelenti, hogy mint
katona és meghatalmazott hajlandó azonnal Németországba jönni, és megvitatni az egész kérdést Göring
marsallal.4

Úgy látszik, e páratlan nagykövetnek eszébe sem jutott, hogy Smigly-Rydz tábornagy esetleg
el van foglalva azzal, hogy megpróbálja visszaverni a súlyos és provokálatlan német támadást,
vagy ha el is tudna szabadulni, és Berlinbe jönne meghatalmazottként, az a körülmények között
egyenlő lenne a kapitulációval. Márpedig az ugyan meglehet, hogy a lengyeleket gyorsan
legyőzik, de soha nem adják meg magukat!
Dahlems még Hendersonnál is aktívabb volt a Lengyelország elleni német támadás első
napján. Reggel 8 órakor Göringhez ment, aki közölte vele: „háború tört ki, mert a lengyelek
megtámadták a gleiwitzi rádióállomást, és felrobbantottak egy hidat Dirschau közelében”. A
svéd azonnal felhívta a hírrel a londoni külügyminisztériumot.
– Tájékoztattam valakit – tanúsította később Nürnbergben a keresztkérdések során –, hogy
az általam szerzett értesülés szerint a lengyelek támadtak, ők pedig természetesen
elgondolkodtak azon, hogy mi történik velem, amikor ezt az információt adom. –5 De végül is
őfelsége berlini nagykövete is ugyanezt telefonálta meg néhány órával később.
A brit külügyminisztérium egyik titkos memoranduma reggel 9 óra 5 perckor jegyzi fel a
svéd hívását. Dahlems Göringet majmolva azt hajtogatta Londonnak, hogy „a lengyelek
mindent elszabotálnak”, és hogy „bizonyítéka van arra, hogy soha nem is próbáltak komolyan
tárgyalni”.6
Délután fél egykor Dahlems ismét a londoni külügyminisztériumot hívta telefonon; ez
alkalommal Cadogannel beszélt. Ismét csak a lengyeleket hibáztatta, hogy a dirschaui híd
felrobbantásával elszabotálták a békét, és azt javasolta, hogy még egyszer Londonba repül
Forbesszal. De a zord és engesztelhetetlen Cadogannek nagyjából elege volt már Dahlemsból
most, hogy eljött az általa megakadályozni próbált háború. Közölte a svéddel, hogy „már
semmit sem lehet tenni.”
Cadogan azonban csupán a külügyminisztérium állandó államtitkára volt, még csak a
kormánynak sem tagja. Dahlems erősködött, hogy kérését terjesszék a kormány elé, és gőgösen
közölte Cadogannel, hogy egy óra múlva ismét telefonál. így is tett, s választ is kapott.

Bármiféle közvetítési elképzelés [közölte Cadogan] ki van zárva, amíg német csapatok inváziója folyik
Lengyelországban. A világháború elkerülésének az az egyetlen módja, hogy, (I) felfüggesztik a harci
cselekményeket, és (II) a német csapatokat azonnal visszavonják a lengyel területről.7

Reggel 10 órakor Raczynski gróf, a londoni lengyel nagykövet felkereste Lord Halifaxot, és
hivatalosan közölte vele a német agresszió hírét, hozzátéve, hogy az „az egyezményünkben
foglaltak szerinti egyértelmű eset”. A külügyminiszter azt felelte, hogy nincs kétsége a tényeket
illetően. 10 óra 50 perckor a külügyminisztériumba kérette Theodor Kordt német ügyvivőt, és
megkérdezte tőle, van-e valamilyen információja. Kordt azt válaszolta, hogy sem információja
nincsen Lengyelország elleni német támadásról, sem utasításai. Halifax erre kijelentette, hogy
az általa kapott jelentések „nagyon komoly helyzetet teremtenek”. De ennél tovább nem ment.
Kordt ezt az információt délelőtt 11 óra 45 perckor megtelefonálta Berlinnek.
Délre tehát Hitler azt remélhette, hogy Nagy-Britannia, bár komolynak ítéli a helyzetet, talán
egyáltalán nem is lép háborúba. Ε reménye azonban hamarosan szertefoszlott.
Este 7 óra 15 perckor a berlini brit követség egyik munkatársa felhívta telefonon a német
külügyminisztériumot, és azt kérte, hogy Ribbentrop „sürgős ügyben, a lehető leghamarabb”
fogadja Hendersont és Coulondre-t. A francia nagykövetség néhány perccel később hasonló
kéréssel élt. Ribbentrop, miután megtagadta, hogy együtt fogadja a két nagykövetet, este 9
órakor fogadta Hendersont, Coulondre-t pedig egy órával később. A brit nagykövet a brit
kormány hivatalos jegyzékét nyújtotta át neki.

Amennyiben a német kormány nem hajlandó [szólt a szöveg] Őfelsége kormánya számára kielégítő
biztosítékokkal szolgálni arra nézve, hogy a német kormány felfüggesztett Lengyelországgal szemben minden
agresszív cselekedetet, és nem hajlandó azonnal visszavonni erőit Lengyelország területéről, úgy Őfelsége
kormánya habozás nélkül teljesíteni fogja Lengyelországgal szembeni kötelezettségét.8

A francia közlemény szövege azonos volt.

Ribbentrop mindkét nagykövetnek azt felelte, hogy továbbítani fogja jegyzéküket Hitlernek,
majd hosszas értekezésbe bocsátkozott, melynek során kijelentette, hogy „szó sincs német
agresszióról”, hanem lengyelről, és azt a kissé már ellaposodott hazugságot hajtogatta, hogy a
„reguláris” lengyel csapatok az előző napon német területre támadtak. A kellemes diplomáciai
atmoszférát azonban fenntartották. Sir Nevile Henderson a találkozóról szóló éjszakai
sürgönyében nem mulasztotta el, hogy megjegyezze, Ribbentrop „előzékeny és udvarias” volt.
Miközben a nagykövet távozni készült, vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy két estével
korábbi, viharos találkozójukon a német külügyminiszter hadarva adta-e elő a
Lengyelországnak szóló német „javaslatokat”. Henderson szerint igen, Ribbentrop viszont
közölte, hogy „lassan és tisztán” olvasta fel azokat, „sőt még szóbeli magyarázatot is fűzött a
legfőbb pontokhoz, feltételezi tehát, hogy Henderson mindent megértett”. Olyan vita volt ez,
amelyet soha nem lehetett eldönteni – és mit is számított már ekkor?9
Szeptember l-jén este, miközben a német hadseregek beljebb hatoltak Lengyelországba, a
Luftwaffe pedig csak bombázott és bombázott, Hitler már tudta az angol és a francia
jegyzékből, hogy ha nem állítja meg és vonja vissza sürgősen hadseregeit – ami
elképzelhetetlen volt –, akkor világháborúval kell szembenéznie. Vagy még mindig azt remélte
vajon aznap este, hogy úgy, mint Münchenben, most is neki áll a szerencse? Ugyanis barátja,
Mussolini, akit megijesztett a háború eljövetele, és aki attól tartott, hogy a túlerőben lévő
angol–francia haditengerészeti és katonai erő esetleg Olaszországra sújt le, elkeseredetten
próbálkozott, hogy összehozzon egy újabb Münchent.

MUSSOLINI BEAVATKOZÁSA AZ UTOLSÓ PILLANATBAN

Emlékezzünk rá, hogy a Duce még augusztus 26-án is, miközben kibújt Olaszországnak az
Acélpaktum alapján fennálló kötelezettségei alól, azt hajtogatta a Führernek, hogy még mindig
lehetőség van egy olyan „politikai megoldásra”, amely „Németország számára teljes erkölcsi és
anyagi elégtételt” adna.254 Hitler nem vesződött azzal, hogy a kérdést megvitassa barátjával és
szövetségesével, ez pedig elbizonytalanította a Tengely gyengébbik tagját. Mindazonáltal, mint
254
Lásd fent, 347-348.0. t Lásd fent, 361. o.
azt láttuk, Mussolini és Ciano augusztus 31-én, miután berlini nagykövetük arról tájékoztatta
őket, hogy a helyzet kétségbeejtővé vált, arra unszolták Hitlert, hogy legalább fogadja Lipski
lengyel nagykövetet, és közölték vele: megpróbálják a brit kormányt rávenni, hogy a
béketárgyalások „első lépéseként” egyezzen bele Danzig visszatérésében
Túl késő volt azonban már ahhoz, hogy Hitler ráharapjon egy ilyen kis csalira. Danzig csak
puszta ürügy volt, mint azt a Führer közölte tábornokaival. Ο Lengyelország elpusztítását
akarta. Ám a Duce ezt nem tudta. Szeptember l-jén reggel ő maga is szembesült a választással,
miszerint vagy azonnal kinyilvánítják Olaszország semlegességét, vagy megkockáztatják a
támadást Nagy-Britannia és Franciaország részéről. Ciano naplóbejegyzései egyértelműen
mutatják, hogy ez a kilátás milyen rémálmot jelentett lelohadt harci kedvű apósa számára.255
Szeptember l-jén kora reggel a szerencsétlen olasz diktátor személyesen hívta fel telefonon
Berlinben Attolico nagykövetet, és – Ciano szavaival szólva – „arra sürgette, könyörögjön
Hitlerhez, hogy küldjön neki egy táviratot, amelyben felszabadítja a szövetségi viszony
kötelezettségei alól.”11 A Führer hamar, sőt készségesen megtette neki ezt a szívességet.
Közvetlenül azelőtt, hogy elindult a Reichstagba, reggel 9 óra 40 perckor elküldött barátjának
egy táviratot, amelyet a gyorsaság kedvéért telefonon továbbítottak a római német
nagykövetségre.
DUCE!
A legmélységesebben köszönöm a diplomáciai és politikai támogatást, amelyet az utóbbi időben
Németországnak és igaz ügyének nyújtott. Meggyőződésem, hogy Németország katonai erejével végre tudjuk
hajtani a ránk rótt feladatot. Arra számítok tehát, hogy ilyen körülmények között nem lesz szükség Olaszország
katonai támogatására. Továbbá köszönetet mondok Önnek, Duce, mindenért, amit a jövőben a fasizmus és a
nemzetiszocializmus közös ügyéért tesz majd.
ADOLF HITLER 256 12

Hitler délután 12 óra 45 perckor, miután beszélt a Reichstagban, majd – nyilván – magához
tért a Dahlems előtti kitöréséből, szükségét érezte, hogy újabb üzenetet küldjön Mussolininak.
Kijelentette: fel volt készülve arra, hogy „tárgyalással” oldja meg a lengyel problémát, és „két
teljes napja hiába várok egy lengyel tárgyalópartnerra”, valamint „csak az elmúlt éjszaka
tizennégy újabb határsértés fordult elő, s ennek hatására „most már eldöntöttem, hogy erőre
erővel felelek”, majd ismét kifejezte szószegő partnere iránti háláját.

Köszönöm Önnek, Duce, minden erőfeszítését. Különösen köszönöm Önnek a közvetítésre vonatkozó
ajánlatait. Kezdettől fogva szkeptikus voltam azonban ezekkel a kísérletekkel kapcsolatban, mert a lengyel
kormány, ha egyáltalán a leghalványabb szándéka is volt a kérdés barátságos megoldása, bármikor megtehette
volna ezt. De visszautasította ...
Ez oknál fogva, Duce, nem akartam kitenni Önt annak a veszélynek, hogy vállalja a közvetítő szerepét,
amely – figyelembe véve a lengyel kormány hajthatatlan álláspontját – minden valószínűség szerint hiábavaló
lett volna ...
ADOLF HITLER 13

De Ciano ösztönzésére Mussolini még egy kétségbeesett, utolsó erőfeszítést tett, hogy
kitegye magát a közvetítő szerepével járó veszélynek. Ciano már az előző napon nem sokkal dél
után azt javasolta a római brit és francia nagykövetnek, hogy amennyiben kormányuk

255
Mussolini döntését tulajdonképpen előző éjszaka továbbították Nagy-Britanniába. A külügyminisztérium augusztus 31-
én este 11 óra 15 perckor üzenetet kapott a Rómában tartózkodó Sir Percy Loraine-től: „Az olasz kormány meghozta döntését.
Olaszország nem fog harcolni sem Anglia, sem Franciaország ellen ... Ezt Ciano 21 óra 15 perckor titoktartás terhe mellett
közölte velem.”10
Aznap este az olaszok megrémültek, ugyanis a britek este 8 óra után megszakítottak mindennemű telefonkapcsolatot
Rómával. Ciano attól félt, hátha ez az angol-francia támadás első jele.
256
Délután 4 óra 30 perckor, a római minisztertanács ülése után az olasz rádió a testület azon bejelentését sugározta az olasz
népnek, miszerint „Olaszország katonai műveletek útján semmiféle kezdeményezést nem tesz”. Közvetlenül ezután olvasták be
Hitler Mussolininak szóló üzenetét, amelyben feloldja Olaszországot kötelezettségei alól.
beleegyezne, Mussolini szeptember 5-re meghívná Németországot egy konferenciára a célból,
hogy „megvizsgálják a versailles-i szerződés azon cikkelyeit, amelyek a jelenlegi problémákat
okozzák”.
Az ember azt hihette volna, hogy a németek lengyelországi betörésének híre másnapra
feleslegessé tette Mussolini javaslatát. De az olasz diktátor meglepetésére Georges Bonnet, a
francia külügyminiszter, Hitler fő békéltetője szeptember l-jén délelőtt 11 óra 45 perckor
felhívta François-Poncet (ekkorra már) római francia nagykövetet, és felkérte, közölje Cianóval,
hogy a francia kormány üdvözöl egy ilyen konferenciát, feltéve, ha az nem kísérli meg, hogy
olyan országok ügyeivel foglalkozzon, amelyek nincsenek ott képviselve, illetve ha nem
szorítkozik „korlátozott és közvetlen problémák részleges és ideiglenes megoldására”. Bonnet
nem tett említést arról, hogy egy ilyen konferenciának feltétele lenne a német csapatok
visszavonása vagy akár csak csak megállítása is.14 257
A britek azonban ragaszkodtak ehhez a feltételhez, és sikerült az erősen megosztott francia
kabinetet is rávenniük, hogy az övékkel azonos figyelmeztető jegyzéket nyújtsanak át Berlinben
velük egyszerre, szeptember l-jén este. Mivel még ugyanazon az estén nyilvánosságra hozták a
jegyzékek szövegét, melyben azt közlik, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hadba lép,
amennyiben a német csapatokat nem vonják vissza Lengyelországból, érdekes, hogy Mussolini
– aki ekkor már minden szalmaszálba belekapaszkodott, még a nem létezőkbe is – másnap
reggel nem zavartatta magát, és újabb felhívással fordult Hitlerhez, mintha ő, a Duce, az angol–
francia figyelmeztetéseket nem vette volna komolyan.
Szeptember 2-a, mint azt Végső jelentésében Henderson feljegyzi, egész napos izgatott
várakozással telt el. 258 Henderson és Coulondre szívszorongva várta, hogy Hitler mit válaszol
jegyzékükre, de semmilyen felelet nem érkezett. Nem sokkal dél után Attolico némileg
kifulladva befutott a brit nagykövetségre, és közölte Hendersonnal, hogy egy dolgot azonnal
meg kell tudnia: ultimátum volt-e a britek jegyzéke?
„Megmondtam neki – írta később Henderson –, felhatalmazásom van arra, hogy közöljem a
külügyminiszterrel, ha kérdezi – amit meg is tett –, hogy ez nem ultimátum, hanem
figyelmeztetés volt.”16
Miután megkapta a választ, az olasz nagykövet továbbsietett a Wilhelmstrassén a német
külügyminisztériumba. Attolico aznap először reggel 10 órakor érkezett meg a
Wilhelmstrasséra Mussolini soros üzenetével, és amikor közölték vele, hogy Ribbentrop nincs
jól, Weizsäckernek nyújtotta át az iratot.

1939. szeptember 2.
Olaszország tájékoztatás céljából tudatni kívánja – természetesen mindennemű döntést a Führerre hagyva –,
hogy még mindig megvan a lehetősége arra, hogy elnyerje Franciaország, Nagy-Britannia és Lengyelország
beleegyezését egy olyan konferenciához, amelyet a következő alapon lehetne megtartani:
1. Fegyverszünet, amely ott [kiemelés az eredetiben] hagyja a hadseregeket, ahol azok most vannak.
2. A konferencia összehívása két-három napon belül.
3. A lengyel-német vita megoldása, amely a dolgok jelenlegi állása szerint kétségtelenül kedvező lenne
Németország számára.
Az elképzelést, amely eredetileg a Ducétól ered, most különösen Franciaország is támogatja. 259 Danzig már

257
Szeptember l-jén délután Bonnet kétszer is utasította Noëlt, a varsói francia nagykövetet, hogy kérdezze meg Becktől,
vajon Lengyelország elfogadná-e az olaszok konferenciajavaslatát. Még az este folyamán megkapta a választ: „A kipro
vokálatlan agresszió eredményeként egy háború kellős közepén vagyunk. Ez már nem konferencia kérdése, hanem közös
lépésé, amelyet a nyugati szövetségeseknek kellene tenniük az ellenállás érdekében.” Bonnet üzenetei és Beck válasza
megtalálhatóak a francia Sárga Könyvben.
A brit kormány nem azonosult Bonnet erőfeszítéseivel. A külügyminisztérium egyik memoranduma, amelyet R. M.
Makins írt alá, megjegyzi, hogy a brit kormánnyal „nem konzultáltak, és nem is tájékoztatták ezzel a demarssal kapcsolatban”.15
258
Henderson az előző délutánon Halifax utasítására elégette rejtjelkulcsait és bizalmas iratait, és hivatalosan felkérte az
Egyesült Államok ügyvivőjét, hogy „háború esetén szíveskedjék gondoskodni a brit érdekekről”. (Brit Kék Könyv, 21. o.)
259
Ciano azt állítja, hogy a jegyzéket „francia nyomásra” küldték el. (Ciano Diaries, 136.o.) Ez azonban egészen biztosan
félrevezető. Bár Bonnet mindent megtett, hogy összehozzon egy konferenciát, Mussolini még kétségbeesettebben akarta
elfogadtatni a javaslatot.
német, és Németország már birtokában van azoknak a biztosítékoknak, amelyek garantálják számára
követeléseinek nagyobb részét. Azonkívül Németország már megkapta „erkölcsi elégtételét”. Ha elfogadná a
konferenciajavaslatot, akkor minden célját elérné, ugyanakkor elkerülné a háborút, amely a pillanatnyi jelek
szerint is általánossá és rendkívül hosszú lefolyásúvá fog válni.
A Duce nem kíván ragaszkodni elgondolásához, de a legnyomatékosabban kéri, hogy a fentiekre azonnal
hívják fel Herr von Ribbentrop és a Führer figyelmét.17

Nem csoda, hogy, a gyengélkedéséből hamar felépült Ribbentrop délután 12 óra 30 perckor,
amikor fogadta Attolicót, rámutatott, hogy a Duce javaslatát nem lehet „összeegyeztetni” az
előző este átadott angol–francia jegyzékekkel, amelyek „ultimátum jellegűek” voltak.
Az olasz nagykövet, aki ugyanúgy áhította a világháború elkerülését, mint főnöke, és
kétségtelenül őszintébb volt, félbeszakította Ribbentropot, és közölte vele, hogy a brit és francia
nyilatkozatokat „a Duce legutóbbi közleménye túlhaladta”. Attolicónak persze nem volt
semmiféle felhatalmazása arra, hogy ilyen kijelentést tegyen, amely igaz sem volt, ezen a késői
órán azonban valószínűleg úgy gondolta, hogy semmit sem veszíthet azzal, ha vakmerő.
Amikor a német külügyminiszter kétségeit fejezte ki, Attolico kitartott véleménye mellett.
A francia és brit nyilatkozatok [mondta] már nem jönnek figyelembe. Ciano gróf csak aznap
reggel 8 óra 30 perckor telefonált, azaz akkor, amikor a nyilatkozatokat már leadta az olasz
rádió. Ebből következik, hogy a két nyilatkozatot túlhaladottnak kell tekinteni. Ciano gróf
továbbá azt állította, hogy különösen Franciaország nagymértékben támogatja a Duce javaslatát.
A nyomás pillanatnyilag Franciaország részéről jön, de Anglia is követni fogja.18
Ribbentrop szkeptikus maradt. Éppen az imént vitatta meg Mussolini javaslatát Hitlerrel,
mondta, és a Führer azt akarja tudni, hogy az angol és a francia jegyzék ultimátum-e. A
külügyminiszter végül beleegyezett Attolico indítványába, miszerint az olasz nagykövet
azonnal Hendersonhoz és Coulondre-hoz fordul, hogy ezt megtudja.
Ezért látogatott most Attolico a brit nagykövetségre. „Még most is magam előtt látom – írta
később Schmidt, aki tolmácsként működött közre –, amint Attolico, aki már túl volt zsenge
ifjúkorán, kiszalad Ribbentrop szobájából, majd le a lépcsőn, hogy tanácskozzon Hendersonnal
és Coulondre-ral ... Fél órával később visszajött Attolico, ugyanolyan lélekszakadva, mint
ahogyan eltávozott.”19
Az olasz nagykövet kifújta magát, majd arról számolt be, hogy Henderson az imént közölte
vele: a brit jegyzék nem ultimátum. Ribbentrop azt felelte, hogy míg az angol és francia
nyilatkozatokra adott német válasz csakis elutasító lehet, a Führer megvizsgálja a Duce
javaslatait, és ha Róma megerősíti, hogy az angol és a francia nyilatkozatban szó sincs
ultimátumról, akkor egy-két napon belül megfogalmazza a választ. Amikor Attolico korábbi
választ próbált kicsikarni, Ribbentrop végül beleegyezett, hogy másnap, szeptember 3-án,
vasárnap délben választ adnak.
Időközben Rómában Mussolini reményei éppen dugába dőltek. Ciano délután két órakor
fogadta a brit és a francia nagykövetet, jelenlétükben felhívta telefonon mind Halifaxot, mind
Bonnet-t, és tájékoztatta őket Attolicónak a német külügyminiszterrel folytatott tárgyalásairól.
Bonnet szokása szerint ömlengett, és – saját beszámolója szerint (megtalálható a francia Sárga
Könyvben) – meleg köszönetet mondott Cianónak a béke érdekében tett erőfeszítéseiért. Halifax
zordabb volt. Megerősítette, hogy a brit jegyzék nem ultimátum – az ember csak elcsodálkozik,
amikor látja az államférfiak között egyetlen szó miatt zajló szőrszálhasogatást, hiszen az angol
és a francia nyilatkozatok egyértelműen magukért beszéltek –, de hozzátette, hogy saját nézete
szerint a britek nem fogadhatják el Mussolini konferenciajavaslatát, amíg a németek vissza nem
vonulnak seregeikkel Lengyelországból; Bonnet erről a kérdésről hallgatott. Halifax ígéretet
tett, hogy telefonon közli Cianóval a brit kabinet döntését.
A döntés nem sokkal este 7 óra után meg is érkezett. Nagy-Britannia elfogadta a Duce
javaslatát, azzal a feltétellel, hogy Hitler visszavonja csapatait a német határra. Az olasz
külügyminiszter tudatában volt annak, hogy Hitler ezt sohasem fogadná el. „Semmi többet nem
lehet tenni” – írta naplójába.

Nem az én dolgom [tette hozzá], hogy Hitlernek olyan tanácsot adjak, amelyet ellentmondást nem tűrően és
esetleg megvetéssel utasítana vissza. Ezt megmondom Halfaxnak, a két nagykövetnek és a Ducenak is, végül
telefonon közlöm Berlinnel, hogy hacsak a németek nem javasolják az ellenkezőjét, hagyni fogjuk, hogy a
tárgyalások kifulladjanak. A remény utolsó hangja is elhalt.20

Így hát szeptember 2-án este 8 óra 50 perckor az elcsigázott és lesújtott Attolico ismét
felkereste a Wilhelmstrassét. Ez alkalommal Ribbentrop fogadta őt a kancellárián, ahol éppen
Hitlerrel tanácskozott. A külügyminisztérium egyik zsákmányolt emlékeztetője megörökítette a
jelenetet.

Az olasz nagykövet azt az információt hozta a külügyminiszternek, hogy a britek nem hajlandóak tárgyalásra
lépni az olasz közvetítői javaslat alapján. A britek azt követelik, hogy a tárgyalások megkezdése előtt az összes
német csapatot vonják vissza a megszállt lengyel területekről és Danzigból...
Befejezésképpen az olasz nagykövet kijelentette, hogy a Duce ezennel érvénytelennek tekinti közvetítői
javaslatát. A külügyminiszter az olasz nagykövet közlését megjegyzés nélkül fogadta.21

A fáradhatatlan Attolico egyetlen köszönő szót sem kapott erőfeszítéseiért! Mindössze a

megvető csönd jutott a szövetségesnek, aki megpróbálta elcsalni Németországtól a lengyel
zsákmányt.
Ezzel elszállt a II. világháború elkerülésének legutolsó, leghalványabb lehetősége is. Ez
láthatóan mindenki számára egyértelmű volt, kivéve a dráma egyik szereplőjét. A kishitű
Bonnet este 9 órakor telefonált Cianónak, ismét megerősítette, hogy a francia jegyzék nem
„ultimátum jellegű”, és azt hajtogatta, hogy a francia kormány hajlandó szeptember 3-án délig –
másnapig – várni a németek válaszára. Azonban „annak érdekében, hogy a konferencia kedvező
eredménnyel végződhessen”, mondta Bonnet Cianónak, a francia kormány egyetért a britekkel
abban, hogy a német csapatoknak „ki kell üríteniük” Lengyelországot. Ez volt az első alkalom,
hogy Bonnet megemlítette ezt – és most is csak azért, mert a britek ragaszkodtak hozzá. Ciano
azt válaszolta, nem hiszi, hogy a birodalmi kormány elfogadja majd ezt a feltételt. De Bonnet
nem adta fel. Az éjszaka folyamán végső kibúvót próbált találni Franciaország számára a bajban
lévő, ostromlott Lengyelországgal szembeni kötelezettségei alól. Ciano szeptember 3-i
naplóbejegyzésének első bekezdésében idézi fel ezt a bizarr lépést.
Az éjszaka felébresztettek a minisztériumból, mert Bonnet megkérdezte Guarigliát [a párizsi
olasz nagykövetet}, hogy nem tudnánk-e a német erők legalább szimbolikus visszavonását
elérni ... A javaslatot a szemétkosárba hajítom anélkül, hogy a Ducet tájékoztatnám. Ez azonban
azt mutatja, hogy Franciaország lelkesedés nélkül és bizonytalansággal telve tart a nagy próba
irányába.22

A LENGYEL HÁBORÚ II. VILÁGHÁBORÚVÁ VÁLIK

1939. szeptember 3-án, vasárnap szép nyárvégi nap volt Berlinben. A nap sütött, a levegő
balzsamos volt, „az a fajta nap – írtam naplómba –, amelyet a berlini ember az erdőben vagy a
közeli tavaknál szeret tölteni.”
Ahogy hajnalodott, a brit nagykövetségre távirat érkezett Lord Halifaxtól Sir Nevile
Henderson számára azzal az utasítással, hogy reggel 9 órára kérjen kihallgatást a német
külügyminisztertől, s továbbítsa a távirat után küldött közlemény szövegét.
A Chamberlain-kormány az út végére ért. Úgy harminckét órával korábban arról tájékoztatta
Hitlert, hogy ha Németország nem vonja vissza csapatait Lengyelországból, akkor Nagy-
Britannia háborúba lép. Nem kaptak választ, és most a brit kormány el volt szánva arra, hogy
beváltja szavát. Az előző napon attól félt – mint arról Charles Corbin, a londoni francia
nagykövet délután 2 óra 30 perckor tájékoztatta a tétovázó Bonnet-t –, hogy a lehető
legnagyobb lengyel terület megkaparintása érdekében Hitler szándékosan késlelteti a
válaszadást, majd miután biztosította Danzigot, esetleg „nagylelkű” békejavaslatot tesz az
augusztus 31-i tizenhat pontja alapján.23
Halifax e csapda elkerülésére azt javasolta a franciáknak, hogy amennyiben a német
kormány pár órán belül nem ad kedvező választ a szeptember 1-jei angol és francia
nyilatkozatra, a két nyugati nemzet nyilvánítsa magát Németországgal hadban állónak. A
szeptember 2-án délután tartott kormányülés után, amikor határozott döntésre jutottak, Halifax
kifejezetten azt javasolta, hogy a két szövetséges aznap éjfélkor nyújtson be ultimátumot
Berlinnek, amely szeptember 3-án reggel 6 órakor járna le.24 Bonnet hallani sem akart az efféle
elhamarkodott akcióról.
A szerencsétlen módon megosztott francia kormánynak valóban nehéz hete volt, amíg
eljutott arra a döntésre, hogy mindenképpen teljesíti Franciaországnak Lengyelországgal – és
Nagy-Britanniával – szembeni kötelezettségét. Augusztus 23. sötét napján, annak hírére, hogy a
náci–szovjet megnemtámadási szerződés megkötése céljából Ribbentrop Moszkvába érkezett,
Bonnet rábeszélte Daladier-t, hogy hívja össze a nemzetvédelmi tanácsot annak megfontolására,
mit tegyen Franciaország.260 Daladier miniszterelnök és Bonnet mellett ott voltak a három
haderőnem miniszterei, Gamelin tábornok, a haditengerészet és a légierő vezetői és további
négy tábornok – összesen tizenketten.
A jegyzőkönyv állítása szerint Daladier három kérdést tett fel:

1. Franciaország tétlen maradhat-e, miközben Lengyelországot és/vagy Romániát letörlik Európa térképéről?
2. Milyen eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy ezzel szembeszálljon?
3. Milyen intézkedéseket kell most tenni?

Maga Bonnet, miután ismertette az események gyászos alakulását, feltette azt a kérdést,
amely azután az ő számára mindvégig a legfontosabb maradt:

Számba véve a helyzetet, az lenne-e a jobb, ha elkötelezettségünkhöz hívek maradván azonnal belépnénk a
háborúba, vagy vizsgáljuk felül a hozzáállásunkat, és használjuk ki az így nyert haladékot? ... Az e kérdésre
adandó válasz alapjában véve katonai jellegű.
Amikor ilyen módon elhárította magáról a terhet, Gamelin és Darlan tengernagy azt válaszolta neki,

hogy a hadsereg és a haditengerészet készen áll. A konfliktus kezdeti szakaszaiban csupán keveset tehetnek
Németország ellen. De maga a francia mozgósítás is némi segítséget jelentene Lengyelország számára, mivel
jelentős német egységeket kötne le határunknál.
... Gamelin tábornok arra a kérdésre felelve, hogy vajon meddig képes Lengyelország és Románia ellenállni,
azt feleli, hogy véleménye szerint Lengyelország tiszteletre méltóan fog ellenállni, s ez megakadályozza, hogy a
német főerők tavasz előtt Franciaország ellen fordulhassanak. Addigra Nagy-Britannia már ott fog állni az
oldalán. 261
Sok beszéd után a franciák döntésre jutottak, amely annak rendje és módja szerint bekerült az ülés
jegyzőkönyvébe.
A vita során kiderül, hogy ha pár hónap múlva erősebbek is leszünk, Németország még többet nyer, hiszen

260
Az ülés jegyzőkönyve, melyet Decamp tábornok, Daladier katonai kabinetjének irányítója vezetett, a Riom-perben került
napvilágra. Az iratot soha nem nyújtották be az ülés többi résztvevőjének javításra; Gamelin tábornok Servir c. könyvében
kijelenti, hogy az már félrevezető mértékben rövidített volt. Fő körvonalait azonban még a félős generalisszimusz is megerősíti.
261
Gamelin Servir c. könyvében elismeri: tétovázott, hogy felhívja-e a figyelmet Franciaország egyes katonai
gyengeségeire, ugyanis nem bízott Bonnet-ban. Daladier-t idézi, aki később azt mondta neki: „Jól tette. Ha feltárta volna őket, a
németek már másnap tudták volna róluk.”
Gamelin azt is kijelenti könyvében, hogy ezen a tanácskozáson nem mutatott rá Franciaország katonai helyzetének
gyengeségére. Azt közli, kifejtette, hogy ha Németország „megsemmisítené Lengyelországot”, és aztán egész súlyával
Franciaország ellen fordulna, akkor Franciaország „nehéz” helyzetben volna. „Ebben az esetben – mondta – Franciaországnak
többé nem volna meg a lehetősége arra, hogy megkezdje a küzdelmet... Tavaszra az általam remélt brit csapatok és amerikai
felszerelés segítségével olyan helyzetbe kerülünk, hogy meg tudunk vívni egy döntő csatát (persze, ha szükséges). Hozzátettem,
hogy nem remélhetünk győzelmet, csak egy hosszú háborúban. Mindig is az volt a véleményem, hogy nem leszünk képesek
átvenni a kezdeményezést körülbelül két évnél hamarabb ... azaz 1941-42-ig.”
A francia generalisszimusz félénk véleménye sok mindent megmagyaráz az ezt követő történelemből.
rendelkezésére állnak majd a lengyel és a román erőforrások is.
Ennélfogva Franciaország számára nincs választás.
Az egyetlen megoldás ... kitartani Lengyelország iránti elkötelezettségeink mellett, melyeket még azelőtt
vállaltunk, hogy á tárgyalások megkezdődtek volna a SZU-val.

A francia kormány, miután elhatározta magát, cselekedni kezdett. Ez után az augusztus 23-i
ülés után elhangzott az alerte, amely az összes határ menti csapatot háborús állomáshelyükre
állította. Másnap 360 000 tartalékost hívtak be. Augusztus 31-én a kormány egy közleményt
adott ki, amelyben kijelentette, hogy Franciaország „szilárdan teljesíti” kötelezettségeit. És
másnap, a Lengyelország elleni német támadás első napján Halifax rábeszélte Bonnet-t, hogy
Franciaország Nagy-Britanniával társulva figyelmeztesse Berlint: mindkét ország be fogja
tartani a szövetségesének adott szavát.
De szeptember 2-án, amikor a britek sürgették, hogy éjfélkor ultimátumot nyújtsanak át
Hitlernek, Gamelin tábornok és a francia vezérkar visszakozott. Végül is, egyedül a franciáknak
kell megvívniuk a harcot, ha a németek azonnal megtámadnák a Nyugatot. Egyetlen brit katona
sem lenne ott, hogy segítsen nekik. A vezérkar további negyvennyolc órához ragaszkodott,
hogy akadálytalanul véghezvihesse az általános mozgósítást.
Halifax este 6 órakor felhívta Sir Eric Phippst, a párizsi brit nagykövetet: – A negyvennyolc
óra lehetetlenség a brit kormány számára. A francia álláspont rendkívül kellemetlen Őfelsége
kormányának.
Vészesen azzá is vált néhány órával később, amikor Chamberlain szólásra emelkedett az
alsóházban, ahol a képviselők többsége – pártállástól függetlenül – türelmetlenül szemlélte a
kötelezettségeik beváltásában mutatott brit késlekedést. Türelmük szinte el is fogyott a
miniszterelnök beszéde után. Chamberlain tájékoztatta a Házat, hogy még nem érkezett válasz
Berlinből. Amennyiben az nem érkezik meg, vagy nem tartalmazza a németek biztosítékát,
hogy visszavonulnak Lengyelországból, a brit kormány „köteles lesz lépéseket tenni”. Ha a
németek beleegyeznek a visszavonulásba, akkor a brit kormány, mondta, „hajlandó úgy
tekinteni a helyzetet, mint ahogyan azelőtt volt, hogy a német erők átlépték volna a lengyel
határt.” Eközben, közölte Chamberlain, a Németországnak szóló figyelmeztetésük határidejét
illetően a kormány kapcsolatban áll Franciaországgal.
Mivel Lengyelországban harminckilenc órája háború folyt, az alsóháznak nem volt kedve az
ilyen halogató taktikához. München szaga terjedt a kormány széksora felől. „Beszéljen Anglia
nevében!” – kiáltotta Leopold Amery a konzervatív széksorokból, miközben a munkáspárti
ellenzék megbízott vezetője, Arthur Greenwood állt fel beszédhez.
– Szeretném tudni, meddig vagyunk hajlandóak tétovázni – mondta Greenwood –, amikor
Nagy-Britannia, mindaz, amit Nagy-Britannia képvisel, és az emberi civilizáció veszélyben
forog ... Együtt kell menetelnünk a franciákkal...”
Ez volt a baj. Ebben a pillanatban ugyanis nehéz volt a franciákat rávenni a menetelésre.
Chamberlaint azonban annyira felkavarta a Ház dühös hangulata, hogy beleszólt az éles vitába,
és azzal érvelt, hogy időbe telik, amíg a „gondolatokat és lépéseket” Párizzsal telefonon
összehangolják. – Megrémülnék, ha a Ház csak egy pillanatig is azt gondolná – tette hozzá –,
hogy a nekik tett kijelentéseim akár e kormány, akár a francia kormány gyengeségének a
leghalványabb jeléről árulkodnának. – Közölte, hogy értesülése szerint a francia kormány „jelen
pillanatban ülésezik”, s hogy közlemény várható tőle „a következő néhány órában”.
Mindenesetre megpróbálta megnyugtatni a felzaklatott képviselőket: „Arra számítok, hogy
csupán egyetlen választ adhatok holnap a Háznak ... és bízom abban, hogy a Ház ... elhiszi majd
nekem, hogy teljesen jóhiszeműen beszélek...”
A brit történelem legnagyobb megpróbáltatásának feltartóztathatatlan közeledését – mint
később Namier írta – „furcsán vontatott módon jelentették be”.
Amint az a titkos brit dokumentumokból egyértelműen látszik, Chamberlain nagyon jól
tudta, hogy nagy bajban van saját népe előtt, és országának e kritikus pillanatában kormánya a
bukás veszélyével néz szembe.
Mihelyt elhagyta az alsóházat, felhívta Daladier-t. Az idő a feljegyzések szerint este 9 óra 50
perc volt. Cadogan hallgatta a beszélgetést, és feljegyezte a tartalmát.

CHAMBERLAIN: A helyzet itt nagyon súlyos ... Dühös jelenet volt a Házban ... Ha Franciaország
ragaszkodik a holnap déltől induló negyvennyolc órához, akkor a kormány számára lehetetlenné válik, hogy
kézben tartsa a helyzetet ideát.
A miniszterelnök közölte, teljességgel tisztában van azzal, hogy Franciaország az az ország, amelynek a
német támadás terhét viselnie kell. De meggyőződése, hogy valamilyen lépést még ma este tenni kell.
Kompromisszumot javasolt... Holnap reggel 8 órakor ultimátum, amely ... délben jár le ...
Daladier azt felelte, hogy hacsak a brit bombázók nem állnak készen az azonnali cselekvésre, a franciáknak
lehetőség szerint jobb volna, ha néhány óráig késleltetnék a német seregek elleni támadásokat.

Kevesebb, mint egy óra múlva, este 10 óra 30 perckor Halifax felhívta Bonnet-t. Arra
unszolta a franciákat, hogy fogadják el a brit kompromisszumot, a Berlinnek másnap
(szeptember 3-án) reggel 8 órakor benyújtandó, délben lejáró ultimátumot. A francia
külügyminiszter nemcsak hogy nem egyezett bele, hanem tiltakozott is, amiért a britek olyan
sietséghez ragaszkodnak, amely „szánalomra méltó benyomást” keltene. Követelte, hogy
London várjon legalább délig, mielőtt bármiféle ultimátumot adna át Hitlernek.

HALIFAX: Őfelsége kormánya számára lehetetlen, hogy addig az óráig várjon ... Nagyon kétséges, hogy a
[brit] kormány tartani tudja itt a helyzetet.
Az alsóháznak szeptember 3-án vasárnap délben kellett összeülnie, s Chamberlain és Halifax számára a
szombat esti ülés hangulatából egyértelmű volt, hogy a kormány túlélése érdekében azt a választ kell adniuk a
parlamentnek, amelyet az követel. Másnap hajnali 2 órakor Corbin, a londoni francia nagykövet figyelmeztette
Bonnetrt, hogy a Chamberlain-kormány a bukást kockáztatja, ha nem adnak a parlamentnek világos választ.
Halifax Bonnet-val folytatott telefonbeszélgetésének végén ezért közölte, hogy Nagy-Britannia javaslata:
„cselekedjenek külön”.

Halifax Hendersonnak szóló távirata körülbelül hajnali 4 órakor ért Berlinbe.262 A

közlemény, amelyet a német kormány számára kellett továbbítania szeptember 3-án vasárnap
reggel 9 órakor, hivatkozott a szeptember 1-jei brit jegyzékre, amelyben Nagy-Britannia
kinyilvánította azt a szándékát, hogy teljesíti Lengyelországgal szembeni kötelezettségét,
amennyiben a német csapatokat nem vonják azonnal vissza.
Bár ezt a közleményt [folytatódott a jegyzék] több mint 24 órával ezelőtt továbbították, nem
érkezett rá válasz, a Lengyelország elleni támadások viszont folytatódtak és felerősödtek. Ennél
fogva tisztelettel közlöm Önnel, hogy amennyiben ma, szeptember 3-án, brit nyári időszámítás
szerint délelőtti 11 óráig a német kormány nem ad ilyen értelemben megnyugtató biztosítékot,
és Őfelsége kormányához az nem érkezik meg, attól az órától kezdve hadiállapot lép érvénybe a
két ország között.26 263
A vasárnap hajnali órákban Hendersonnak nehezen sikerült kapcsolatba lépnie a
Wilhelmstrasséval. Közölték vele, hogy Ribbentrop „nem áll rendelkezésre” vasárnap reggel 9
262
A külügyminiszter két figyelmeztető táviratot küldött Hendersonnak azon az éjszakán. Az első, amelyet este 11 óra 50
perckor küldött el, így szólt:
Elképzelhető, hogy ma éjszaka utasításokat kell küldenem Önnek, hogy azonnali közleménnyel forduljon a német
kormányhoz. Kérem, álljon készen a cselekvésre. Jó lenne, ha figyelmeztetné a külügyminisztert, hogy bármelyik pillanatban
találkozót kérhet tőle.
Ε táviratból úgy is tűnhetne, mintha a brit kormány még nem határozta volna el magát arra, hogy a franciák
magatartása ellenére egyedül lépjen fel. De harmincöt perccel később, szeptember 3-án hajnali 0 óra 25 perckor Halifax ezt
táviratozta Hendersonnak:
Kérjen találkozót a KÜM-től [külügyminiszter] vasárnap reggel 9 órára. Utasítások később.25
A Halifaxtól érkezett döntő távirat kelte londoni idő szerint hajnali 5 óra. Végső jelentésében Henderson azt mondja,
hajnali 4 órakor kapta meg.
263
Halifax egy további táviratot is küldött, szintén hajnali 5 órai keltezéssel, amelyben tájékoztatja a nagykövetet, hogy
Coulondre „ma (vasárnap) délig nem fordul hasonló közleménnyel a német kormányhoz”. Nem tudta, hogy mi lehet a franciák
határideje, de „valószínűnek” tartotta, hogy valahol hat és kilenc óra között lesz.27
órakor, de a nagykövet átadhatja közleményét a hivatalos tolmácsnak, dr. Schmidtnek.
Ezen a történelmi napon dr. Schmidt elaludt, s taxin robogott a külügyminisztériumba.
Megérkezvén azt látta, hogy a brit nagykövet már a külügyminisztérium lépcsőjén halad felfelé
az épületbe. Schmidt berontott egy oldalajtón, és amikor az óra elütötte a kilencet, épp csak
sikerült besurrannia Ribbentrop irodájába, hogy percnyi pontossággal fogadhassa Hendersont.
„Nagyon komolynak látszott, amikor bejött – emlékezett később Schmidt –, kezet nyújtott, de
visszautasított, amikor hellyel kínáltam, és ünnepélyesen állva maradt a szoba közepén.”28
Felolvasta a brit ultimátumot, átadott egy példányt Schmidtnek, és búcsút vett tőle.
A hivatalos tolmács az irattal átsietett a Wilhelmstrassén a kancelláriára. A Führer irodája
előtt ott találta összegyűlve a kormány legtöbb tagját és különböző vezető pártembereket, akik
„aggódva várták” a híreit.

Amikor beléptem a helyiségbe [idézte fel később Schmidt], Hitler az asztalánál ült, Ribbentrop pedig az
ablaknál állt. Mindketten várakozásteljesen felnéztek, amikor bejöttem. Megálltam Hitler íróasztala előtt, majd
lassan lefordítottam a brit ultimátumot. Amikor végeztem, teljes csend volt.
Hitler mozdulatlanul ült, maga elé meredt... Aztán végtelen hosszúnak tűnő szünet után Ribbentrophoz
fordult, aki az ablaknál maradt állva. „Most mi lesz?” – kérdezte Hitler szikrázó szemmel, mintha arra célozna,
hogy a külügyminiszter félrevezette őt Anglia várható reakciójával kapcsolatban.
Ribbentrop halkan válaszolta: „Felteszem, hogy a franciák hasonló ultimátumot nyújtanak át egy órán
belül.”29

Schmidt, miután teljesítette feladatát, visszavonult, és megállt a külső szobában, hogy

tájékoztassa a többieket a történtekről. Ok is elhallgattak egy pillanatra. Aztán:

Göring odafordult hozzám, és azt mondta: „Ha ezt a háborút elveszítjük, Isten irgalmazzon nekünk!”
Goebbels egy sarokban állt egymagában, letörten és elmerülve. A helyiségben mindenütt gondterhelt arcokat
láttam.30

Időközben az utánozhatatlan Dahlerus a legutolsó amatőr erőfeszítésén dolgozott, hogy

megakadályozza a megakadályozhatatlant. Reggel 8 órakor Forbes tájékoztatta őt a brit
ultimátumról, amelyet egy órával később nyújtanak át majd. Dahlerus kisietett a Luftwaffe
főparancsnokságára, hogy Göringgel találkozzon, és – mint arról később Nürnbergben tett
tanúvallomásában beszámolt – arra kérje, intézkedjék, hogy az ultimátumra adott német válasz
„elfogadható” legyen. Azt javasolta továbbá, hogy maga a marsall jelentse ki 11 óra előtt: kész
személyesen Londonba repülni és „tárgyalni”. Könyvében a svéd üzletember azt állítja, hogy
Göring elfogadta a javaslatot, és telefonált Hitlernek, aki szintén beleegyezett. Erről nem
történik említés a német iratokban, és dr. Schmidt egyértelműen közli, hogy Göring 9 óra után
néhány perccel nem a főparancsnokságán volt, hanem a kancellárián, a Führer előszobájában.
Mindenesetre nem kétséges, hogy a svéd közvetítő telefonált a brit külügyminisztériumba –
sőt nem is egyszer, hanem kétszer. Az első hívással magára vállalta a brit kormány
tájékoztatását arról, hogy az ultimátumra adott német válasz „útban” van, és hogy a németek
továbbra is „nagyon szeretnék kielégíteni a brit kormányt, és megfelelő biztosítékokat adni arra,
hogy nem sértik meg Lengyelország függetlenségét.” (!) Reméli, hogy London Hitler válaszát
„a legkedvezőbb fényben” veszi majd fontolóra.31
Fél órával később, délelőtt 10 óra 50 perckor – tíz perccel az ultimátum lejárta előtt –
Dahlerus ismét a londoni külügyminisztérium távolsági vonalán beszélt, ez alkalommal azért,
hogy tálalja javaslatát, miszerint Göring Hitler beleegyezésével azonnal a brit fővárosba
repülne. Nem ismerte fel, hogy az efféle diplomáciai bohóckodás ideje már lejárt, de nyomban
ráébresztették erre. Hajthatatlan választ kapott Halifaxtól. Javaslatát nem lehet elfogadni. A
német kormánynak határozott kérdést tettek fel, és az „feltételezhetően határozott választ küld”
majd. Őfelsége kormánya nem várhat a további, Göringgel folytatandó megbeszélésre.32
Erre Dahlerus letette a telefont, és eltűnt a történelem lomtárában, hogy aztán rövid időre
még egyszer előtűnjön a háború után Nürnbergben – illetve könyvében –, és elbeszélje a
világbéke megmentésére tett bizarr kísérletét.264 Ő csak jót akart, törte magát a békéért; néhány
pillanatra a világtörténelem elkápráztató színpadának közepén találta magát. De mint az szinte
mindenki mással is történt, az ő számára is túl nagy volt a zűrzavar ahhoz, hogy tisztán
láthasson, és mint azt majd elismeri Nürnbergben, soha nem jött rá, mennyire rászedték a
németek.
Nem sokkal délelőtt 11 óra után, amikor a brit ultimátum határideje lejárt, Ribbentrop, aki
két órával korábban nem volt hajlandó fogadni a brit nagykövetet, most érte küldetett, hogy
átadja neki Németország válaszát. A német kormány, szólt a szöveg, visszautasítja „a brit
ultimátum átvételét vagy elfogadását is, nemhogy teljesítését”. Ezután hosszas és sekélyes
propagandanyilatkozat következett, amelyet Hitler és Ribbentrop kotyvasztott össze a közben
eltelt két óra során. Célja a könnyen félrevezethető német nép elbolondítása volt, végig
elismételte az összes hazugságot, amelyet már megismertünk, közte a német terület elleni
lengyel „támadásokat” is, Angliát hibáztatta a történtekért, és elutasította az arra irányuló
kísérleteket, hogy „Németországot a Birodalom védelmére felsorakozott erőinek visszahívására
kényszerítsék”. Kijelentette – hamisan –, hogy Németország elfogadta Mussolininak a
huszonnegyedik órában tett békeindítványait, és rámutatott, hogy Nagy-Britannia utasította
azokat vissza. És Chamberlainnek a Hitler megbékítésére tett minden kísérlete után is azzal
vádolta a brit kormányt, hogy „a német nép elpusztítását és kiirtását szorgalmazza”.265
Henderson elolvasta a dokumentumot („az eseményeknek ezt a teljesen hamis bemutatását”
– mint arra később visszaemlékezett), és megjegyezte: – A történelemre vár majd, hogy
eldöntse, igazából ki a hibás. – Ribbentrop azzal vágott vissza, hogy „a történelem már
bizonyította a tényeket”.
Délben a Wilhelmstrassén álltam a kancellária előtt, amikor a hangszórók egyszer csak
bejelentették, hogy Nagy-Britannia hadiállapotban lévőnek nyilvánította magát
Németországgal.266 Úgy 250 ember – nem több – állt ott a napsütésben. Figyelmesen hallgatták
a bejelentést. Amikor véget ért, egyetlen pisszenés sem hallatszott. Csak álltak ott.
Megdöbbentek. Nehezen tudták felfogni, hogy Hitler világháborúba vezette őket.
Bár szombat volt, a rikkancsok hamarosan kiabálva árulták a különkiadásokat. Sőt:
észrevettem, hogy ingyen adják az újságot. Elvettem egyet. A Deutsche Allgemeine Zeitung volt
az, a főcímek nagy betűkkel sorakoztak keresztben az oldalon:
A BRIT ULTIMÁTUM ELUTASÍTVA
ANGLIA HADAT ÜZENT NÉMETORSZÁGNAK
A BRIT JEGYZÉK KELETEN LÉVŐ CSAPATAINK VISSZAVONÁSÁT KÖVETELI
A FÜHRER MA A FRONTRA MEGY

A hivatalos beszámoló feletti cím úgy szólt, mintha Ribbentrop diktálta volna.

A NÉMET MEMORANDUM ANGLIA BŰNÖSSÉGÉT BIZONYÍTJA

264
Egy pillanatra még ismét feltűnt szeptember 24-én, amikor Forbesszal találkozott Oslóban, hogy „tisztázza [mondta a
nürnbergi bíróságnak, mielőtt elhallgattatták], vajon van-e még lehetőség a világháború elkerülésére.”33
265
Ez a sietve elkészített jegyzék annyira fércmunka volt, hogy ezzel a mondattal fejeződött be: „A brit kormány parancsára
King-Hall úr által tudomásunkra hozott szándékot, amely arra irányul, hogy a német nép pusztítását még a versailles-i
szerződésben foglaltakon is túlmenő mértékben folytassák, tudomásul vettük, és ennélfogva az Anglia részéről elkövetett
mindennemű agresszióra ugyanazokkal a fegyverekkel és ugyanabban a formában válaszolunk.” A brit kormány természetesen
soha nem közölte Németországgal Stephen King-Hallnak, a nyugalmazott tengerésztisztnek semmiféle szándékát, akinek a
hírlevél-szolgálata tisztán magánjellegű vállalkozás volt. Henderson éppenséggel tiltakozott a külügyminisztériumnál King-Hall
kiadványának németországi terjesztése miatt, és a brit kormány felkérte a szerzőt, hogy hagyjon fel ezzel.
266
Londonban délelőtt 11 óra 15 perckor Halifax a német ügyvivőnek hivatalos jegyzéket nyújtott át, amely megállapítja, hogy
mivel délelőtt 11 óráig nem érkeztek német biztosítékok, „tisztelettel tájékoztatom Önt, hogy a mai napon, szeptember 3-án
délelőtt 11 órától hadiállapot van érvényben a két ország között”.
 Bár lehet, hogy „bizonyított” volt egy olyan könnyen rászedhető nép szemében, mint a
németek, a nap folyamán mégsem ébredtek emiatt rossz érzések a britekkel szemben. Amikor
elhaladtam a brit nagykövetség mellett, ahonnan Henderson és a követség személyzete a sarkon
túl lévő Adlon Hotelba költözött, csupán egyetlen magányos Schupo sétált fel-alá az épület
előtt. Semmi más dolga nem volt, mint oda-vissza bandukolni.
A franciák valamivel tovább halogatták a dolgot. Bonnet az utolsó pillanatig húzta az időt,
makacsul kapaszkodva abba a reménybe, hogy Mussolini még mindig tető alá hozhat valami
egyezséget Hitlerrel, amely megszabadítja a franciákat kínos helyzetükből. Még a belga
nagykövetet is megkérte, hogy Leopold király használja fel Mussolininál meglévő befolyását
Hitler befolyásolására. Vasárnap, szeptember 2-án egész nap vitatkozott kormányával – mint a
britekkel is – arról, hogy ő „megígérte” Cianónak: szeptember 3-án délig várni fognak az
angol–francia figyelmeztetésre adott német válaszra. Ezt a biztosítékot tényleg megadta az olasz
külügyminiszternek a telefonban, de csak szeptember 2-án este 9 óra után.267 Addigra a Duce
konferenciajavaslata már veszett fejsze volt, mint ahogyan azt Ciano meg is próbálta
elmagyarázni neki. És addigra már a britek is rimánkodtak neki, hogy éjfélkor közös
ultimátumot adjanak át Berlinnek.
Nem sokkal szeptember 2-án éjfél előtt a francia kormány végre döntésre jutott. Pontosan
éjfélkor Bonnet táviratot küldött Berlinbe Coulondre-nak, hogy reggel továbbítja egy „új
demars” feltételeit, amelyet át kell adnia „délben a Wilhelmstrassénak”.268
Ezt el is küldte szeptember 3-án vasárnap délelőtt 10 óra 20 perckor – negyven perccel a brit
ultimátum lejárta előtt. A francia ultimátum hasonlóan szólt, eltekintve attól, hogy negatív
válasz esetén Franciaország azt nyilvánította ki, hogy betartja Lengyelországgal szembeni
kötelezettségeit, „amelyek ismeretesek a német kormány előtt” – Bonnet tehát még e végső
ponton is elkerülte a formális hadüzenetet.
A hivatalos francia Sárga Könyvben a Coulondre-nak táviratilag küldött ultimátum szövege
délután 5 órát ad meg a német válasz határidejeként. De az eredeti táviratban nem ez az időpont
volt megadva. Reggel 8 óra 45 perckor Phipps nagykövet Párizsból értesítette Halifaxot:
„Bonnet az mondja nekem, hogy a francia határidő csak hétfőn [szeptember 4-én] reggel 5
órakor jár le”. Ez volt a Bonnet táviratában megadott időpont.
Bár ez az időpont engedményt jelentett a francia vezérkar részéről, amely korábban
ragaszkodott az ultimátum berlini átadásának déli időpontjától számított teljes huszonnégy
órához, a Daladier által vasárnap korán reggel kicsikart késedelem még így is bosszantotta a brit
kormányt, amely visszatetszését cseppet sem bizonytalan módon ki is fejezte Párizsnak a
délelőtt során. Daladier miniszterelnök tehát egy utolsó kéréssel fordult a katonasághoz.
Délelőtt 11 óra 30 percre behívatta Colston tábornokot, a vezérkar tagját, és rövidebb határidőt
sürgetett. A tábornok vonakodva beleegyezett, hogy a határidőt tizenkét órával előre hozzák,
délután 5 órára.
Így történt, hogy amikor Coulondre éppen elindult volna a berlini nagykövetségről a
Wilhelmstrasséra. Bonnet-nak sikerült elérnie őt telefonon, és utasította, hogy a végső határidőt
illetőleg végezze el a szükséges változtatásokat.34
Ribbentrop nem állt a francia nagykövet rendelkezésére délben. Kis ünnepségen vett részt
éppen a kancellárián, ahol az új szovjet nagykövet, Alekszander Skvarzsev meleg fogadtatást
kapott a Führertől – ez az esemény bizarr felhangot adott ennek a történelmi fontosságú berlini
szombatnak. Ezért azután Weizsäcker fogadta Coulondre-t, aki ragaszkodott hozzá, hogy betű
szerint betartsa a Wilhelmstrasséra tett látogatás időpontjára vonatkozó utasítását. A nagykövet
érdeklődésére, hogy az államtitkár jogosult-e „kielégítő” választ adni a franciák számára,
Weizsäcker azt válaszolta, nincs abban a helyzetben, hogy „bármiféle választ” adhatna neki.
267
Lásd feljebb, 373. o.
268
De Bonnet még ezután is – emlékezzünk rá (lásd feljebb, 373-374. o.) – tett egy legutolsó kísérletet, hogy Franciaországot
kívül tartsa a háborún, és az éjszaka folyamán azt javasolta az olaszoknak, hogy próbálják meg Hitlert rávenni erőinek
Lengyelországból történő „szimbolikus” visszavonására.
 Ebben az ünnepélyes pillanatban kisebb diplomáciai komédia következett. Amikor
Coulondre megpróbálta Weizsäcker feleletét nemleges német válaszként kezelni, ahogyan ő
biztosra vette, és megpróbálta átnyújtani az államtitkárnak Franciaország formális ultimátumát,
az utóbbi nem volt hajlandó átvenni az iratot. Azt indítványozta, hogy a nagykövet „legyen
szíves még egy kicsit várni, és személyesen találkozni a külügyminiszterrel”. Az így – nem is
először – visszautasított Coulondre közel fél órán át várakozott. Délután fél egykor a
kancelláriára vezették, hogy Ribbentroppal találkozzék.35
Bár a náci külügyminiszter tudta, milyen feladattal érkezett a nagykövet, nem hagyhatta
elillanni az alkalmat, a legutolsó ilyen lehetőséget, hogy a francia követet egyik szokásos
történelmi koholmányával traktálja. Miután megjegyezte, hogy Mussolini utolsó pillanatban
született békeindítványának benyújtásakor hangsúlyozta, hogy azzal Franciaország egyetért,
Ribbentrop kijelentette: „a Duce arról számolt be, hogy indítványa a brit kormány
hajthatatlansága miatt futott zátonyra”.
De Coulondre az elmúlt hónapokban eleget hallotta Ribbentrop ferdítéseit. Miután még egy
kicsit hallgatta a náci külügyminisztert, aki azzal folytatta, hogy sajnálná, ha Franciaország
követné Nagy-Britanniát, és hogy Németországnak nincs szándékában Franciaország
megtámadása, a nagykövet közbeszúrta a kérdést, amelynek feltevése végett odament: azt
jelentik-e a külügyminiszter megjegyzései, hogy a német kormánynak a szeptember 1-i francia
közleményre adott válasza nemleges?
– Ja – felelte Ribbentrop.
A nagykövet ezután átnyújtotta a külügyminiszternek Franciaország ultimátumát, azzal a
megjegyzéssel, hogy „utoljára” hangsúlyoznia kell „a Birodalom kormányának súlyos
felelősségét”, melyet Lengyelország „hadüzenet nélküli” megtámadásáért és a német csapatok
visszavonására irányuló angol és francia kérés visszautasításáért visel.
– Akkor Franciaország lesz az agresszor – mondta Ribbentrop.
– Ezt majd a történelem dönti el – felelte Coulondre.
Azon a berlini vasárnapon a dráma utolsó felvonásában az összes résztvevőnek láthatóan
feltett szándéka volt, hogy a történelmet hívja döntőbírónak.
Bár Franciaország olyan hadsereget mozgósított, amely pillanatnyilag túlnyomó fölényben
volt a nyugati német erőkkel szemben, mégis az akkor elhanyagolható erejű hadsereggel
rendelkező Nagy-Britannia volt az, ami e vége felé közeledő és lasan múlttá váló 1939.
szeptember 3-i napon Hitler lázas agyában a fő ellenséget jelentette, a végső ellenfelet, amely
szinte teljes mértékben felelős a dolgok idáig való elfajulásáért. Ez nyilvánvalóvá vált abból a
két grandiózus kiáltványból, amelyet a Führer a délután folyamán a német néphez és a nyugati
hadsereghez intézett. Előtört belőle a britek iránt érzett súlyos neheztelése és hisztérikus dühe.

Nagy-Britannia [szólt a „Felhívás a német néphez” című kiáltvány] évszázadok óta azt a célt követi, hogy
Európa népeit védtelenné tegye a brit világhódító politikával szemben ... [és] jogot követel magának arra, hogy
elcsépelt ürügyekkel megtámadja és elpusztítsa azt az európai államot, amely pillanatnyilag a legfenyegetőbbnek
tűnik a számára ...
Mi magunk a háború előtt óta tanúi vagyunk Nagy-Britannia Németország elleni bekerítéspolitikájának ... A
brit háborús bujtogatok ... a versailles-i Diktat keretében elnyomták a német népet...
Nyugati hadseregünk katonái! [szólt Hitler azon csapatokhoz, akik sok héten át csupán a francia hadsereggel
nézhettek farkasszemet] ... Nagy-Britannia Németország bekerítésének politikáját követi ... Azoknak a háborús
uszítóknak a hatására, akiket az utolsó háborúban már megismertünk, a brit kormány úgy döntött, hogy engedi
lehullani álarcát, és elcsépelt ürüggyel hadat üzen ...

Egyetlen szó sem esett Franciaországról.

Londonban hat perccel déli 12 óra után Chamberlain beszédet mondott az alsóházban, és
tájékoztatta a képviselőket, hogy Nagy-Britannia háborúban áll Németországgal. Bár Hitler
szeptember l-jén halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a külföldi adások hallgatását, mi
Berlinben a BBC közléséből tudomást szereztünk a miniszterelnök szavairól. Azok számára,
akik láttuk őt, amint Godesbergben és Münchenben politikai pályafutását teszi kockára, hogy
Hitlert megbékítse, megrendítő volt a beszéde.

Szomorú nap ez mindnyájunk számára, és senkinek sem szomorúbb, mint nekem. Romokban hever minden,
amiért munkálkodtam, minden, amiben közéleti pályafutásom során hittem. Már csak egy dolgot tehetek: azt,
hogy minden erővel és hatalommal, amivel rendelkezem, annak az ügynek a győzelmét segítem, amelyért oly
sokat kell áldoznunk ... Hiszem, hogy megérhetem azt a napot, amikor a hitlerizmus elpusztul, és újra létrejön
egy felszabadított Európa.

Chamberlainnek a sors azt tartogatta, hogy ne érje meg azt a napot. Megtört emberként – bár
a kormány tagjaként – halt meg 1940. november 9-én. Mindannak fényében, amit ezeken az
oldalakon leírtunk róla, az tűnik a legillőbbnek, ha annak a Churchillnek a szavait idézzük fel
vele kapcsolatban, akit ő olyan sokáig kizárt a brit nemzet ügyeiből, és aki 1940. május 10-én
követte őt a miniszterelnöki poszton. Churchill az alsóházban 1940. november 12-én elmondott
emlékbeszédében így szólt róla:

... Neville Chamberlainnek jutott osztályrészül, hogy a világ egyik leghatalmasabb válságában az események
megcáfolják, reményeiben csalódnia kelljen, és egy gonosz ember becsapja és rászedje. De mik voltak ezek a
remények, amelyekben csalódott? Mik voltak azok a vágyak, amelyek meghiúsultak? Mi volt a hit, amellyel
visszaéltek? Kétségtelenül az emberi szív legnemesebb indulatai közül valók voltak – a béke szeretete, a béke
iránti fáradhatatlan munka, a békéért vívott küzdelem, a béke utáni hajsza, még nagy veszélyben is, és valóban
tekintet nélkül a népszerűségre vagy a lármára.

Miután diplomáciájával nem sikerült Britanniát és Franciaországot kívül tartania a háborún,

Hitler figyelme szeptember 3-án délután a katonai kérdések felé fordult. Kiadta a 2. számú
hadparancsot. Az angol és francia hadüzenetek ellenére közölte, hogy „a német hadicél jelenleg
a Lengyelország elleni hadműveletek gyors és győzedelmes befejezése marad ... Nyugaton a
harci cselekmények megindítása az ellenségre marad ... Nagy-Britannia ellen megengedettek a
tengeri támadó hadműveletek.” A Luftwaffe még csak a brit haditengerészeti erőket sem
támadhatta, kivéve akkor, ha a britek hasonló támadásokat nyitnak német célok ellen – és így is
csak akkor, „ha a siker kilátásai különösen kedvezőek”. A Führer elrendelte a teljes német ipar
„hadigazdasággá” alakítását.36
Este 9 órakor Hitler és Ribbentrop különvonatai elindultak Berlinből a keleti általános
főhadiszállásra. De előbb még két diplomáciai lépést tettek. Nagy-Britannia és Franciaország
ekkor már háborúban állt Németországgal. De volt még két másik európai nagyhatalom,
amelyeknek támogatása lehetővé tette Hitler vállalkozását: Olaszország, a szövetséges, amely
az utolsó pillanatban renegát lett, és Szovjet-Oroszország, amely – bár a náci diktátor
bizalmatlan volt iránta – lekötelezte őt azzal, hogy érdemessé tette számára a háborús kockázat
vállalását.
Hitler, mielőtt elhagyta volna a fővárost, újabb levelet küldött Mussolininak. Üzenetét
távirati úton továbbították este 8 óra 51 perckor, kilenc perccel azelőtt, hogy különvonata
kigördült az állomásról. Bár nem teljesen őszinte, és a csalástól sem mentes, talán a legjobb
képet adja, amit csak kaphatunk arról, mi járt Adolf Hitler fejében, amikor első ízben indult
útnak a Harmadik Birodalom elsötétített fővárosából, hogy eljátssza a legfőbb német hadúr
szerepét. A levél megtalálható a zsákmányolt náci iratok között.

DUCE!
Először is szeretnék köszönetet mondani legutolsó közvetítési kísérletéért. Én kész lettem volna elfogadni, de
csak azzal a feltétellel, hogy sikerül valami olyan lehetőséget találni, amely bizonyos biztosítékokkal szolgál a
számomra, hogy a konferencia sikeres lesz. A német csapatok ugyanis Lengyelországban két napja rendkívül
gyorsan nyomulnak előre. Lehetetlen volna hagyni, hogy az ott áldozott vér diplomáciai intrikákkal
elherdáíódjék.
Mindamellett hiszem, hogy találhattunk volna módot, ha Anglia nem lett volna kezdettől fogva elszánva,
hogy mindenképpen háborút kezd. Nem engedtem Anglia fenyegetéseinek, Duce, mivel már nem hiszem, hogy a
békét hat hónapnál, vagy mondjuk, egy évnél tovább fenn lehetett volna tartani. Úgy vélem, hogy a jelen pillanat
mindennek ellenére megfelelőbb a kiállásra.
... A lengyel hadsereg rövid idő alatt össze fog omlani. Véleményem szerint erősen kétséges, hogy ezt a gyors
sikert el lehetett volna-e érni egy-két év múlva is. Anglia és Franciaország olyan mértékben felfegyverezte volna
szövetségeseit, hogy a német Wehrmacht döntő technikai fölénye nem lett volna ugyanilyen módon látható.
Tudatában vagyok annak, Duce, hogy a harc, amelyet folytatok, élethalálharc ... De annak is tudatában vagyok,
hogy egy ilyen harc végül is elkerülhetetlen, és hogy a szembeszállás pillanatát hűvös megfontolással kell
kiválasztani, hogy a siker valószínűségét biztosítani lehessen; és ebben a sikerben, Duce, a hitem sziklaszilárd.

Ezután Mussolinit figyelmeztető szavak következtek.

Ön nemrégiben barátságosan biztosított arról, hogy úgy hiszi: segíthet bizonyos területeken. Ezt előre is
őszinte köszönettel elfogadom. De abban is hiszek, hogy még ha most különböző úton menetelünk is, a sors
összeköt bennünket. Ha a nemzetiszocialista Németországot elpusztítanák a nyugati demokráciák, akkor a
fasiszta Olaszországra is nehéz idők jönnének. Én személy szerint mindig is tudatában voltam annak, hogy a mi
két rezsimünk jövője egymáshoz van kötve, és hogy Ön, Duce, pontosan ugyanezen a véleményen van.

Hitler, miután beszámolt a Lengyelországban aratott kezdeti német győzelmekről, így fejezte
be:

... Nyugaton defenzívában maradok. Ott előbb Franciaország onthatja vérét. Aztán eljön majd a pillanat,
amikor ott is a nemzet teljes erejét mérhetjük össze az ellenséggel.
Kérem, fogadja ismét köszönetemet, Duce, mindazért a támogatásért, amelyet korábban kaptam Öntől, és
amelyet kérem, hogy a továbbiakban sem tagadjon meg tőlem.
ADOLF HITLER 37

Hitler gondosan elrejtette csalódását, hogy Olaszország nem tartotta be a szavát még azután
sem, hogy Nagy-Britannia és Franciaország aznapi hadüzenetével betartotta az övét. Egy baráti
Olaszország, még ha „nem hadviselő” is, még mindig hasznos lehet a számára.
De még hasznosabb lehetett Oroszország.
Mint azt a titkos náci iratok később feltárják, a szovjet kormány már a Lengyelország elleni
német támadás első napján figyelemre méltó szolgálatot tett a német Luftwaffénak. Aznap
nagyon korán reggel Hans Jeschonnek tábornok, a légierő vezérkari főnöke felhívta a moszkvai
német nagykövetséget, és közölte, hogy nagyra értékelné, ha a minszki orosz rádióállomás
folyamatos azonosítójelet adna pilótáinak, és így navigációs segítséget – az ő szavaival „sürgős
navigációs teszteket” – biztosítana Lengyelország bombázásához. Délután von der Schulenburg
nagykövet arról tájékoztathatta Berlint, hogy a szovjet kormány „hajlandó kéréseik
teljesítésére”. Az oroszok beleegyeztek, hogy adójukon a programba iktatnak egy maximális
gyakorisággal leadott állomásazonosítót, és a minszki rádió adásidejét két órával
meghosszabbítják, hogy késő éjjel is segítse a német repülőket.38
De Hitler és Ribbentrop, miközben szeptember 3-án távozni készült Berlinből, tartalmasabb
orosz katonai segítségre gondolt Lengyelország meghódításában. Ribbentrop este 6 óra 50
perckor „rendkívüli sürgősséggel” táviratot küldött a moszkvai nagykövetségnek. A távirat
„Szigorúan titkos!” jelzést viselt, és így kezdődött: „Kizárólag a nagykövetnek. Személyesen a
misszió vezetőjének vagy képviselőjének. Különleges biztonsági kezelés. Saját kezű
megfejtésre. Szigorúan titkos.”
A németek a legnagyobb titokban felkérték a Szovjetuniót, hogy csatlakozzon a
Lengyelország elleni támadáshoz!

Feltétlenül úgy hisszük, hogy néhány héten belül döntő vereségét mérünk a lengyel hadseregre. Ezután
katonai megszállás alatt tartjuk azt a területet, amelyet Moszkvában német érdekszféraként rögzítettünk.
Azonban katonai okokból természetesen folytatnunk kell a lépéseket azon lengyel erők ellen, amelyek akkor az
orosz érdekszférához tartozó lengyel területen tartózkodnak.
 Kérem, azonnal tárgyaljon Molotovval, és derítse ki, vajon a Szovjetunió nem tartaná-e kívánatosnak, hogy
az orosz erők a megfelelő időben a lengyel erők elleni lépést tegyenek az orosz érdekszférában, és a maguk
részére megszállják azt a területet. Megítélésünk szerint ez nemcsak nekünk jelentene segítséget, hanem a
moszkvai szerződések értelmében és a szovjet érdek szerint is történne. 39

Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió efféle cinikus lépése „segítséget” jelentene Hitler és

Ribbentrop számára. Nemcsak a zsákmány felosztása során szolgálná a németek és oroszok
közötti félreértések és súrlódások elkerülését, hanem a lengyelországi náci agresszió terhének
egy részét is levenné Németországról, és a Szovjetunióra helyezné. Ha a zsákmányon
osztoznak, miért ne osztozzanak a felelősségen is?
Azon a vasárnap délutánon, miután kiderült, hogy Nagy-Britannia háborúba lépett, Berlinben
a bármilyen hatalommal rendelkezők közül Erich Raeder vezértengernagy, a német
haditengerészet főparancsnoka volt a legbúsabb német. Számára a háború a kelleténél négy-öt
évvel korábban érkezett. 1944–45-re befejeződött volna a haditengerészet „Z” terve, amely
Németországnak olyan méretű flottát adott volna, amellyel már szembefordulhatott volna a
britekkel. De még csak 1939. szeptember 3-a volt, és Raeder tudta – még ha Hitler nem is
figyelt rá –, hogy a Nagy-Britannia elleni eredményes hadviseléshez nem rendelkezik sem a
szükséges felszíni hajókkal, sem a tengeralattjárókkal.
Naplója előtt megnyílva így írt a tengernagy:

Ma kitört a Franciaország és Anglia elleni háború, az a háború, amelynek befejezését a Führer korábbi
állításai szerint nem várhatjuk 1944 előtt. A Führer az utolsó pillanatig is azt hitte, hogy elkerülhető, még ha ez a
lengyel kérdés végleges megoldásának elodázását jelentené is ...
Ami a haditengerészetet illeti, az kétségtelenül semmiképpen sincs megfelelően felszerelve a Nagy-Britannia
elleni nagy küzdelemhez ... a tengeralattjáró-fegyvernem még mindig túl gyenge ahhoz, hogy bármiféle döntő
hatással legyen a háborúra nézve. A felszíni erők továbbá annyira alsóbbrendűek a brit flottáéval szemben, hogy
még teljes erővel sem tehetnek sokkal többet, mint hogy megmutathatják, hogyan kell vitézül meghalni ...40

Mindazonáltal 1939. szeptember 3-án, abban a pillanatban, amikor Hitler elhagyta Berlint, a
német haditengerészet lecsapott. Az U–30 tengeralattjáró a Hebridáktól kétszáz mérföldnyire
nyugatra figyelmeztetés nélkül megtorpedózta és elsüllyesztette a brit Athenia óceánjárót, amely
Liverpoolból Montrealba tartott 1400 utassal a fedélzetén, akik közül 112, köztük huszonnyolc
amerikai, az életét vesztette.
AII. világháború megkezdődött.
 NEGYEDIK KÖNYV

HÁBORÚ: A KEZDETI GYŐZELMEK ÉS A

FORDULÓPONT
 18.

LENGYELORSZÁG ELESTE
1939. szeptember 5-én reggel 10 órakor Halder tábornok megbeszélést folytatott von
Brauchitsch tábornokkal, a német hadsereg főparancsnokával, és von Bock tábornokkal, aki az
északi hadseregcsoportot vezette. A helyzetet felmérve egyöntetűen úgy látták, hogy a
Lengyelország elleni német támadás ötödik napján – ahogyan azt Halder írta naplójában – „az
ellenséget gyakorlatilag legyőztük”.
Az előző nap estéjén a korridorért folytatott csata befejeződött, amikor von Kluge tábornok
4. hadserege Pomerániából kelet felé nyomulva egyesült von Kuechler Kelet-Poroszországból
nyugat felé törő 3. hadseregével. Ebben a csatában szerzett először hírnevet tankjaival Heinz
Guderian tábornok. Egy helyen a korridoron keresztül kelet felé haladtak, és a Pomorska
lovasdandár ellentámadást indított ellenük; magam néhány nappal később a helyszínre érkezve
láttam a mészárlás émelyítő bizonyítékait. Ez a rövid lengyel hadjárat szimbóluma is volt
egyben.
Lovakkal tankok ellen! Az ulánus hosszú dárdája a tank hosszú ágyúcsöve ellen! Bármilyen
bátrak, vitézek és vakmerők is lehettek a lengyelek, a német támadó erők egyszerűen túlerőben
voltak felettük. A lengyelek a világon elsőkként szereztek tapasztalatokat a Blitzkrieg
mibenlétéről: a hirtelen, meglepetésszerű támadás; odafent vadászgépek és bombázók zúgnak,
felderítenek, támadnak, lángokat és félelmet szórnak; zuhanórepülés közben sivítanak a stukák;
tankok, egész tankhadosztályok törnek be, és napi harminc-negyven mérföldet nyomulnak
előre; önjáró, gyorstüzelő nehézfegyverek gördülnek még a göröngyös lengyel utakon is; még a
gyalogság is hihetetlen sebességgel halad, a másfél millió emberből álló egész sereg
motorizálva, kerekeken gördül; elektronikus távközlési eszközök tekervényes hálója: bonyolult
rádiók, telefon és távíróhálózatok segítségével irányítják és hangolják össze tevékenységét.
Olyan hatalmas gépesített pusztító erő volt ez, amilyet a Föld még sohasem látott.
Negyvennyolc órán belül elpusztult a lengyel légierő: ötszáz első vonalbeli repülőgépük
nagy részét saját repülőtereiken még felszállás előtt elpusztították a német bombázások. A
berendezések elégtek, a földi személyzet többsége elesett vagy megsebesült. Krakkó,
Lengyelország második legnagyobb városa, szeptember 6-án esett el. Aznap éjszaka a lengyel
kormány Varsóból Lublinba menekült. A következő nap Halder már csapatok átdobását tervezte
a nyugati frontra, noha ott nem tapasztalt aktivitást. Szeptember 8-án délután a 4. páncélos
hadosztály elérte a lengyel főváros környékét, miközben a várostól közvetlenül délre, Szilézia
és Szlovákia felől érkezve Reichenau 10. hadserege bevette Kielcét, és List 14. hadserege
megérkezett a Visztula és a San folyók találkozásánál lévő Sandomierzbe.
A lengyel hadsereget egy héten belül legyőzték. 35 hadosztályának – ennyit tudtak
egyáltalán mozgósítani az idő hiánya miatt – nagy részét szétzúzták vagy körülzárták a
hatalmas bekerítő hadművelet során, amely Varsó körül zárult össze. A németek számára immár
csak a „második fázis” volt hátra: szorosra húzni a hurkot a szédült és szétzilált lengyel
egységek körül, amelyeket körülvettek, és ezeket elpusztítani, majd még egy, második átkaroló
hadműveletet is végrehajtani, száz mérföldnyire keletre, amely csapdába ejtheti a Breszt-
Litovszktól és a Bug folyótól nyugatra lévő maradék lengyel alakulatokat.
Ez a fázis szeptember 9-én kezdődött, és szeptember 17-én fejeződött be. Bock északi
hadseregcsoportjának bal szárnya Breszt-Litovszk felé tartott, amelyet Guderian XIX. hadteste
tizennegyedikén ért el, és két nappal később elfoglalt. Szeptember 17-én találkozott össze List
14. hadseregének őrjárataival Wlodawánál, Breszt-Litovszktól ötven mérföldnyire délre,
lezárva ezzel a második nagy bekerítő hadmozdulatot. Az „ellentámadás”, miként azt később
Guderian megfigyelte, szeptember 17-én jutott el a „végleges befejezéshez”. A lengyel erők
egészét bekerítették – kivéve egy maroknyit az orosz határon. A Varsó háromszögében
bekerített csapatok bátran kitartottak még, de pusztulásra voltak ítélve*. A lengyel kormány,
avagy ami még megmaradt belőle, a Luftwaffe szüntelen bombázása és géppuskatüze közepette
tizenötödikén egy kis faluba ért a román határon. Számukra és büszke nemzetük számára,
kivéve a halálra szántakat azon egységek soraiban, amelyek hihetetlen állhatatossággal még
mindig kitartottak, mindennek vége volt.
Eljött az ideje, hogy az oroszok bevonuljanak a leterített országba, és elvegyék részüket a
prédából.

AZ OROSZOK MEGSZÁLLJÁK LENGYELORSZÁGOT

Minden más kormányhoz hasonlóan a moszkvai Kremlt is meglepetésként érte az a
gyorsaság, amivel a német hadsereg átszáguldott Lengyelországon. Molotov szeptember 5-én,
hivatalos, írásos választ adva arra a náci javaslatra, hogy Oroszország kelet felől támadja meg
Lengyelországot, kijelentette, hogy erre „megfelelő időben” sor kerül, de „még nem jött el az
ideje”. Úgy vélte, hogy a „túlzó igyekezet” káros lenne a szovjet „ügyre”, de ragaszkodott
hozzá, hogy a németek akkor is aggályos pontossággal tartsák be a náci–szovjet paktum1 titkos
cikkelyeiben rögzített lengyelországi „demarkációs vonalat”, ha ők érnek oda előbb. Az
oroszok gyanakvása a németekkel szemben már nyilvánvaló volt. Ugyanilyen nyilvánvaló volt
a Kremlben az az érzés, hogy Lengyelország német meghódítása meglehetősen sok időbe telhet.
De nem sokkal szeptember 8-án éjfél után, azt követően, hogy egy német páncélos
hadosztály elérte Varsó külső részét, Ribbentrop „Sürgős!”, „Szigorúan titkos!” táviratot
küldött Schulenburgnak Moszkvába azzal, hogy a lengyelországi hadműveletek
„várakozásainkon felüli gyorsasággal haladnak”, és hogy ilyen körülmények között
Németország szeretné megismerni „a szovjet kormány katonai szándékait”.2 Másnap délután
négy óra tízkor Molotov azt válaszolta, hogy Oroszország a „következő néhány nap során”
végrehajtja a katonai bevonulást. Aznap korábban a szovjet külügyi népbiztos a „német
csapatok Varsóba történő bevonulása alkalmából” hivatalosan gratulált a németeknek.3
Szeptember 10-én Molotov és Schulenburg nagykövet szép kis kalamajkába keveredett. A
külügyi népbiztos bejelentette, hogy a Szovjetuniót „teljesen váratlanul érték a gyors német
katonai sikerek”, s ennek következtében a Szovjetunió ,,nehéz helyzetbe” került, majd érintette
annak az ürügynek a kérdését, amellyel a Szovjetuniónak meg kell indokolnia saját
lengyelországi agresszióját. Ez, ahogyan azt Schulenburg „Rendkívül sürgős!” és „Szigorúan
titkos!” táviratában Berlinnel közölte, úgy fog szólni, hogy

Lengyelország szétesőben van, következésképpen a Szovjetuniónak a Németország által „fenyegetett”

ukránok és fehéroroszok segítségére kell sietnie. Ez az érv szükséges ahhoz [Molotov szerint], hogy a
Szovjetunió intervencióját a tömegek számára elfogadhatóvá tegyék, és ugyanakkor elkerüljék, hogy a
Szovjetunió agresszornak tűnjön.

Molotov panaszkodott továbbá, hogy von Brauchitsch tábornok – a DNB szerint – azt
mondta: „már nincs szükség hadműveletekre Németország keleti határán”. Ha ez így volna, ha a
háborúnak már vége, akkor Oroszország – mondta Molotov – „nem kezdhet új háborút”.
Nagyon elégedetlen volt a helyzettel.4 A dolgokat még jobban összezavarva, szeptember 14-én
a Kremlbe rendelte Schulenburgot, és miután tájékoztatta, hogy a Vörös Hadsereg a vártnál
hamarabb indul meg, azt akarta tudni, mikor fog elesni Varsó. Lépésük igazolása végett az
oroszoknak ki kell várniuk a lengyel főváros elfoglalását.5
A népbiztos néhány zavarba ejtő kérdést vetett fel. Mikor esik el Varsó? Mit szólnának a
németek ahhoz, ha őket hibáztatnák a szovjetek intervenciójáért? Szeptember 15. estéjén
Ribbentrop a német nagyköveten keresztül egy „Rendkívül sürgős!” és „Szigorúan titkos!”
üzenetet küldött Molotovnak, amelyben válaszolt ezekre a kérdésekre. Varsót „ a következő
néhány napban” elfoglalják – közölte. Németország „most üdvözölné a szovjet hadműveletet”.
Ami az orosz mentséget illeti, Németország hibáztatását, ez „ki van zárva ... ellentétes a
németek igazi szándékaival... ellentmondásban lenne a moszkvai előkészületekkel, és végül... a
két államot ellenségekként tüntetné fel az egész világ előtt”. Végezetül felkérte a szovjet
kormányt, tűzze ki a Lengyelország elleni szovjet támadás „napját és óráját”.6
Ez a következő este megtörtént, és Schulenburg két sürgönye, amelyek a zsákmányolt német
iratok között voltak, feltárja a Kreml csalásának képét:

Hat órakor Molotovnál voltam [táviratozta szeptember 16-án Schulenburg]. Molotov kijelentette, hogy
küszöbön áll a Szovjetunió katonai beavatkozása – akár a holnapi vagy az utána következő napon. Sztálin ekkor
a katonai vezetőkkel tanácskozott.
Molotov hozzátette, hogy ... a szovjet kormány a következőkkel akarja igazolni eljárását: a lengyel állam
szétesett, és többé nem létezik, ennélfogva minden Lengyelországgal kötött egyezmény érvénytelen: harmadik
hatalmak hasznot próbálhatnak húzni a bekövetkezett káoszból; a Szovjetunió a maga számára kötelező
érvényűnek érzi a beavatkozást ukrán és fehérorosz testvéreinek védelmében, hogy lehetővé tegye ezeknek a
szerencsétlen embereknek, hogy békében dolgozhassanak.

Mivel csupán Németország lehetett az egyetlen szóban forgó „harmadik hatalom”,

Schulenburg tiltakozott.

Molotov elismerte, hogy a Szovjetunió által javasolt érvelés egy olyan megjegyzést tartalmaz, amely sérti a
németek
érzékenységét, de arra kért bennünket, a szovjet kormány nehéz helyzetének ismeretében ne vegyük el tőlük
ezt az egyetlen lehetőséget. A szovjet kormány szerencsétlen módon nem látott lehetőséget más indítékra, mivel
a Szovjetuniót mindeddig nem zavarta Lengyelországban élő kisebbségeinek helyzete, és a külföld számára
valamilyen módon igazolnia kell jelen intervencióját.7

Szeptember 17-én délután 5 óra 20 perckor Schulenburg egy újabb „Rendkívül sürgős!” és
„Szigorúan titkos!” sürgönyt küldött Berlinnek.

Sztálin kettőkor fogadott ... és kijelentette, hogy a Vörös Hadsereg 6 órakor átlépi a szovjet határt ... a szovjet
repülőgépek ma elkezdik bombázni a Lwówtól (Lemberg) keletre eső részt.

Amikor Schuíenburg tiltakozott a szovjet kommüniké három pontja ellen, az orosz diktátor
„a legnagyobb készséggel” megváltoztatta a szöveget.8
Így történt, hogy azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy Lengyelország megszűnt létezni, és
ennélfogva a lengyel–szovjet megnemtámadási szerződés szintén megszűnt létezni, valamint
mert meg kell védenie saját érdekeit és az ukrán és fehérorosz kisebbségekét, szeptember 17-én
reggel a Szovjetunió rátaposott a térdre kényszerített Lengyelországra. A sérelmet sértéssel
tetézve Moszkvában a lengyel nagykövetet arról tájékoztatták, hogy a Szovjetunió szigorú
semlegességet tart fenn a lengyel konfliktusban! A következő napon, szeptember 18-án szovjet
csapatok találkoztak a németekkel Breszt-Litovszknál, ahol pontosan huszonegy évvel azelőtt
az újszülött bolsevik kormány széttépte az országát a nyugati szövetségesekkel összekapcsoló
kötelékeket, és a német hadseregtől nagyon szigorú különbeké-feltételeket kapott és fogadott el.
És noha immár cinkosok voltak az ősi Lengyelországnak a térképről való közös letörlésében,
az oroszok ugyanakkor bizalmatlanok is voltak új bajtársaikkal szemben. A szovjet agresszió
estéjén a német nagykövettel találkozó Sztálin kételyeit fejezte ki (amiről Schulenburg pontosan
értesítette Berlint), hogy a német főparancsnokság betartja-e majd a moszkvai szerződéseket, és
visszavonul-e a megegyezés szerinti vonalig. A nagykövet próbálta megnyugtatni, de láthatóan
kevés sikerrel. „Sztálin közismert bizalmatlanságának ismeretében – sürgönyözte Schulenburg
– nagyon hálás lennék, ha felhatalmaznának rá, hogy ismételten ilyen értelmű nyilatkozatot
tegyek, és ezzel utolsó kételyeit is megszüntessem”.9 A következő napon, szeptember 19-én
Ribbentrop táviratozott a nagykövetnek, és felhatalmazta: „mondja meg Sztálinnak, hogy a
szerződéseket, amelyeket Moszkvában kötöttem, természetesen megtartjuk, és úgy tekintjük
azokat, mint a Németország és a Szovjetunió közötti új, baráti kapcsolat alapköveit”.10
Mindamellett a két fél természetellenes partneri viszonyában megmaradt a feszültség.
Szeptember 17-én egyet nem értés mutatkozott egy közös kommüniké szövege felett, amely
„igazolná” Lengyelország orosz– német elpusztítását. Sztálin tiltakozott a német változat ellen,
mivel „az túl őszintén mutatta a tényeket”. Ezután ő megírta saját változatát, a felelősség
elkerülésének mesteri példáját, és a németeket annak elfogadására kényszerítette. A szöveg
szerint Németország és Oroszország közös célja „a lengyel állam szétesése által lerombolt béke
és rend helyreállítása Lengyelországban, és a lengyel nép segítése a politikai élet új
viszonyainak felépítésében”. A cinizmusban Hitler méltó vetélytársra akadt Sztálinban.
Valószínűleg először mindkét diktátor egy lengyel töredékállam létrehozását tervezte
Napóleon Varsói Nagyhercegségének mintájára, hogy a világ közvéleményét lecsillapítsák. De
szeptember 19-én Molotov felfedte, hogy a bolsevikoknak hátsó gondolataik vannak ezzel
kapcsolatban. Miután dühösen tiltakozott Schulenburgnál, hogy a német tábornokok semmibe
veszik a moszkvai szerződéseket, és az oroszoknak járó területeket próbálnak megragadni, a
lényegre tért.

Molotov arra célzott [sürgönyözte Schulenburg Berlinnek], hogy a szovjet kormány és személyesen Sztálin
eredetileg táplált hajlandósága, hogy megengedje egy töredék Lengyelország létezését, olyan hajlandóság
irányába változott, hogy Lengyelországot osszák fel a Pissa-Narev-Visztula-San vonal mentén. A szovjet
kormány azonnal szeretne tárgyalásokat kezdeni ebben az ügyben.11

Tehát az oroszoktól származott a kezdeményezés Lengyelország teljes felosztására, arra,

hogy tagadjanak meg a lengyel néptől minden függetlenséget. De a németeknek sem kellett sok
biztatás, hogy egyetértsenek. Szeptember 23-án Ribbentrop sürgönyt küldött Schulenburgnak.
Utasította, mondja meg Molotovnak, hogy „a jól ismert négy folyó mentén húzódó
határvonalról táplált orosz elképzelés egybeesik a birodalmi kormány nézetével”. Azt javasolta,
ismét Moszkvába repül, hogy kidolgozzák ennek, valamint „a lengyel terület meghatározó
struktúrájának” részleteit is.12
Sztálin ekkor személyesen vette át a tárgyalások irányítását, és német szövetségesei
megismerhették, ahogyan később brit és amerikai szövetségesei is megtudták, milyen kemény,
cinikus és opportunista alkudozó.
A szovjet diktátor szeptember 25-én este 8 órára a Kremlbe rendelte Schulenburgot, és a
nagykövet aznap este később küldött táviratában néhány súlyos tényre és néhány hamarosan
visszaütő dologra figyelmeztette Berlint.

Sztálin kijelentette ... helytelennek tartja, hogy meghagyjanak egy független, töredék Lengyelországot. Azt
javasolta, hogy a demarkációs vonaltól keletre eső területből az egész varsói tartományt, amely a Búgig terjed,
vegyük a mi részünkhöz. Cserébe mi lemondanánk Litvániáról.
Sztálin ... hozzátette, hogy ha jóváhagyjuk, a Szovjetunió azonnal felvállalja a balti államok problémájának
megoldását az augusztus 23-i [titkos] jegyzőkönyvnek megfelelően, és ebben a kérdésben a német kormány
feltétlen támogatását várja. Sztálin kifejezetten megjelölte Észtországot, Lettországot és Litvániát, de nem
említette Finnországot.13

Ez ravasz és kemény alku volt. Sztálin a balti államokért két olyan lengyel tartományt
ajánlott fel, amelyet a németek már elfoglaltak. Kihasználta a Hitlernek tett nagy szolgálatot
(azt, hogy lehetővé tette számára Lengyelország megtámadását) annak érdekében, hogy
megszerezzen Oroszországnak mindent, amit csak lehet, és ameddig csak lehet. Azt javasolta
továbbá, hogy a németek vegyék át a lengyel nép többségét. Orosz lévén jól ismerte a
történelem évszázadainak tanítását: a lengyelek sohasem fognak függetlenségük elvesztésébe
belenyugodni. A németeknek fájjon a feje miattuk, ne az oroszoknak! Időközben ő megkapja a
balti államokat, amelyeket a Szovjetuniótól az első világháború után vettek el, és amelyek
földrajzi helyzetüknél fogva nagyszerű védelmet kínáltak német szövetségesének
meglepetésszerű támadása ellen.
Szeptember 28-án este 6 órakor Ribbentrop másodszor is leszállt Moszkvában. Mielőtt
továbbment volna a Kremlbe, még időt szakított két Berlinből érkezett távirat elolvasására,
melyek tájékoztatták az oroszok terveiről. Az üzenetek a tallinni német követtől jöttek, aki arról
számolt be, hogy az észt kormánytól frissen kapott információk szerint a Szovjetunió – „az
azonnali támadás súlyos fenyegetése mellett” – katonai és légibázisokat követel
Észtországban.14 Aznap este később, a Sztálinnal és Molotovval folytatott hosszú tárgyalás után
Ribbentrop sürgönyt küldött Hitlernek: e szerint „még ma este” paktumot kötnek, melynek
eredményeképpen a Vörös Hadsereg két hadosztálya és a légierő egy dandárja kerül észt
területre, egyelőre azonban az észt kormányzati rendszer megszüntetése nélkül. A Führer
azonban, aki tapasztalt volt már e téren, tudta, milyen rövid ideje van Észtországnak.
Ribbentropot már másnap arról tájékoztatták, hogy a Führer elrendelte az Észtországban és
Lettországban élő 86 000 népi német evakuálását.I5
Sztálin benyújtotta a számlát, és Hitlernek, legalábbis pillanatnyilag, fizetnie kellett. Azonnal
letett nemcsak Észtországról, de Lettországról is, hiszen a korábbi náci–szovjet paktum szerint
mindkettő a szovjet érdekszférához tartozott. Még a nap vége előtt feladta a Németország
északkeleti határán lévő Litvániát is, amely a moszkvai paktum titkos cikkelyei szerint a
birodalom érdekszférájához tartozott.
Ribbentroppal folytatott megbeszélésén, amely szeptember 28-án este 10 órakor kezdődött,
és hajnali 1 óráig tartott, Sztálin két választási lehetőség elé állította a németeket. Ezek,
ahogyan azt Schulenburgnak javasolta huszonötödikén, a következők voltak: az eredeti
demarkációs vonal elfogadása Lengyelországban a Pissa, Narev, Visztula és San folyók mentén,
és Németország kapja meg Litvániát; vagy Litvániát átengedik Oroszországnak több lengyel
területért (Lublin tartomány és a Varsótól északra fekvő terület) cserébe, ami viszont a
németeknek adná szinte a teljes lengyel nemzetiséget. Sztálin erős nyomatékkal javasolta a
második változatot, Ribbentrop pedig egy hosszú, szeptember 28-án hajnali négy órakor küldött
táviratban továbbította ezt Hitlernek, aki beleegyezett.
Kelet-Európa felosztása nem kevés bonyolult térképrajzolással is járt, és szeptember 28-án
délután további három és fél órás tárgyalás után, amelyet a Kremlben tartott állami bankett
követett, Sztálin és Molotov kimentették magukat, hogy egy Moszkvába rendelt lett
küldöttséggel tanácskozzanak. Ribbentrop elszáguldott az operába, hogy megnézze a Hattyúk
tavának egy felvonását, majd éjfélkor a térképekről és egyebekről folytatandó további
konzultációk végett visszatért a Kremlbe. Hajnali 5 órakor Molotov és Ribbentrop aláírták a
hivatalosan a „Német–szovjet Határ- és Barátsági Egyezmény” nevet viselő új paktumot,
miközben – ahogyan azt egy német tisztségviselő jelentette – Sztálin ragyogott a „nyilvánvaló
elégedettségtől”.269 Meg is volt rá az oka.17
Maga a nyilvánosságra hozott egyezmény ismertette „az egykori lengyel államban” a két
ország között létrehozott, a „kölcsönös nemzeti érdekeken alapuló” határt, és bejelentette, hogy
a megszerzett területeken helyre fogják állítani „a békét és a rendet”, továbbá „az ott élő népnek
békés életet biztosítanak nemzeti karakterének megőrzése mellett”.
De ahogyan a korábbi náci–szovjet megállapodás esetében is, itt is voltak „titkos
jegyzőkönyvek”: három is létezett, amelyek közül kettő a szerződés lényegét tartalmazta. Az
egyik a szovjet „befolyási övezetbe” sorolta Litvániát, Lublin tartományt és a Varsótól keletre
fekvő részt pedig a némethez. A második rövid volt és lényegretörő:

Egyik fél sem tűr el területén olyan lengyel agitációt, amely a másik fél területére irányul. Az ilyen agitáció
minden kezdeményét elnyomják területükön, és egymást az ilyen célú megfelelő intézkedésekről tájékoztatják.
269
Ez a tisztségviselő, Andor Hecke, aki a Külügyminisztérium államtitkár-helyettese volt, és sok éven át a moszkvai
nagykövetségen teljesített szolgálatot, részletes és szórakoztató beszámolót írt a tárgyalásokról. Ez az egyetlen német feljegyzés
a tárgyalások második napjáról.16
 Így hát Lengyelország, miként korábban Ausztria és Csehszlovákia is, eltűnt Európa
térképéről. Ez alkalommal azonban Adolf Hitlert segítette és pártolta egy ország eltörlésében a
Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége is, amely pedig mindaddig az elnyomott népek
bajnokaként pózolt. Ez volt Lengyelország negyedik270 felosztása Németország és Oroszország
között (a többiben Ausztria is részt vett), és amíg tartott, ez volt messze a legkegyetlenebb és
legirgalmatlanabb. A szeptember 28-i titkos jegyzőkönyvben271 Hitler és Sztálin egy olyan
lengyelországi terroruralom bevezetésében egyezett meg, amelynek célja a lengyel szabadság,
kultúra és hazafiság brutális elnyomása volt.
Hitler megvívta és megnyerte a háborút Lengyelországban, de a nagyobb győztes Sztálin
volt, akinek csapatai egy lövést is alig adtak le.272 A Szovjetunió megkapta Lengyelországnak
majdnem a felét, és markába kapta a balti államokat. Németországot minden korábbinál
szilárdabban elzárta két hosszú távú céljától: az ukrán búzától és a román olajtól, holott
Németországnak mindkettőre nagyon nagy szüksége volt, ha túl akarta élni a brit blokádot.
Sztálinnak még a Hitler által annyira vágyott lengyelországi Borislav–Drogobycz olaj-mezőt is
sikerült megszereznie, azután pedig kegyesen beleegyezett, hogy a németeknek a terület évi
termelésével megegyező mennyiségű olajat adjanak el.
Miért fizetett Hitler ilyen magas árat az oroszoknak? Igaz, hogy augusztusban azért fogadta
el az egyezséget, mert távol akarta tartani a Szovjetuniót a nyugati szövetségesek táborától és a
háborútól. De ő sohasem akadt fenn egy szerződés megszegésén, és most, hogy
Lengyelországot a németek hihetetlen fegyverténye meghódította, várható lett volna, hogy mint
arra a hadsereg is bátorította, felrúgja az augusztus 23-i paktumot. Ha Sztálin tiltakozna, a
Führer megfenyegetheti, hogy megtámadja hadseregével, amelyről a lengyel hadjárat
bebizonyította, hogy a legerősebb a világon . Megteheti ezt? Addig nem, amíg a britek és a
franciák fegyverben állnak nyugaton. Ha Nagy-Britanniával és Franciaországgal akar
foglalkozni, akkor biztosítania kell a hátát. Mint azt későbbi kijelentései nyilvánvalóvá teszik,
ezért hagyta, hogy Sztálin ilyen kemény alkut kössön. De nem felejtette el a szovjet diktátor
szigorúságát addig sem, amíg figyelmét most a nyugati front felé fordította.

19.

„FURCSA HÁBORÚ” NYUGATON

Ott nem sok minden történt. Alig dördült el egy-egy lövés. Az utca embere Németországban
„ülőháborúnak”, Sitzkrieg-nek kezdte hívni a háborút, Nyugaton pedig hamarosan
„álháborúnak” nevezték el. Itt volt „a világ legerősebb hadserege [a francia]”, ahogyan azt a brit
J.F.C. Fuller tábornok mondta, „nem több, mint huszonhat [német] hadosztállyal szemben,
nyugodtan üldögélnek az acél és a beton mögé bújva, miközben egy fantasztikusan vitéz
szövetségest éppen elpusztítanak!”1
Vajon meg voltak lepve a németek? Aligha. Halder, a szárazföldi hadsereg
főparancsnokságának vezérkari főnöke legelső naplóbejegyzésében, augusztus 14-én részletes
becslést állított össze a nyugati helyzetről arra az esetre, ha Németország megtámadja
Lengyelországot. A francia offenzívát „nem nagyon valószínűnek” tartotta. Biztos volt benne,
hogy Franciaország „a belgák kívánsága ellenére” nem küldené hadseregét Belgiumon
keresztül. Végkövetkeztetése az volt, hogy a franciák védekezésben maradnak. Szeptember 7-
én, amikor a lengyel hadsereg már pusztulásra volt ítélve, Halder, mint láttuk, már azzal
foglakozott, hogy a német hadosztályokat nyugatra dobja át.

270
Arnold Toynbee különböző írásaiban ötödik felosztásként emlegeti.
271
Bár szeptember 29-én hajnali öt órakor írták alá, a szerződés dátuma hivatalosan szeptember 28.
272
A lengyelországi német veszteségek száma hivatalosan 10 572 elesett, 30 322 sérült és 3 400 eltűnt volt.
 Aznap este Halder a Brauchitsch és Hitler között lezajlott délutáni megbeszélés eredményeit
írta le.

Még nem világos a nyugati hadművelet. Egyes jelek szerint nincs valódi szándék a hadviselésre ... A francia
kormány nélkülözi a hősi nagyságot. Nagy-Britanniából is kijózanító reakciók első jelei.

Két nappal később Hitler kiadta 3. számú hadműveleti utasítását. Megparancsolta, hogy a
hadsereg és a légierő készüljön fel a Lengyelországból nyugatra történő áthelyezésre. Azonban
nem szükségszerűen a harcra! „Még ha Nagy-Britannia ... és Franciaország tétova harci
cselekményeket is kezd – rögzítette az utasítás –, kifejezett parancsomat kell kérni a következő
esetek mindegyikében: minden alkalommal, amikor szárazföldi haderőink [vagy] ... valamelyik
repülőgépünk átlépi a nyugati határt; [és] minden Nagy-Britannia elleni légitámadás esetén.”2
Mit ígért Franciaország és Nagy-Britannia Lengyelországnak, ha megtámadnák? A brit
garancia általános volt, a francia viszont specifikus. Az 1939. május 19-i francia–lengyei
katonai egyezményben rögzítettek szerint a franciák „három nappal az általános mozgósítás
napja után fokozatosan támadó műveletekbe kezdenek korlátozott célpontok ellen”. Az
általános mozgósítást szeptember l-jén hirdették ki. Megállapodtak továbbá abban, hogy
„mihelyt a németek fő erőfeszítése Lengyelország ellen irányul, a franciaországi általános
mozgósítás első napja utáni tizenötödik naptól kezdődően Franciaország erőinek nagy részével
támadást indít Németország ellen”. Amikor a lengyel hadsereg vezérkari főnökének helyettese,
Jaklincz ezredes megkérdezte, mekkora francia erő állna e nagy támadásnál rendelkezésre,
Gameliri tábornok azt válaszolta, hogy körülbelül harmincöt-harmincnyolc hadosztály.3
De augusztus 23-ra, mikor a Lengyelország elleni német támadás közeledett, a félénk francia
generalisszimusz – mint láttuk273 –arról tájékoztatta kormányát, hogy nem tud komoly támadást
indítani „két éven belül... 1941–42-ig” – feltételezve, tette hozzá, hogy addigra Franciaország
rendelkezésére áll „a brit csapatok és az amerikai fegyverek nyújtotta segítség”.
A háború első heteiben Nagy-Britanniának kétségtelenül siralmasan kevés Franciaországba
küldhető alakulata volt. Október 11-re, három héttel azután, hogy a harcok véget értek
Lengyelországban, négy hadosztályuk, 158 000 emberük állomásozott Franciaországban.
„Szimbolikus hozzájárulás” – mondta erről Churchill, és Fuller feljegyzései szerint az első brit
áldozat – egy őrjárat közben lelőtt káplár – csak december 9-én esett el. „Ilyen vértelen háború
– kommentálja Fuller – nem volt a molinellai és a zagonarai csata óta.”274
Nürnbergben, utólag, a német tábornokok egy véleményen voltak:, azzal, hogy elmulasztotta
a támadást a lengyel hadjárat alatt, a Nyugat soha vissza nem térő lehetőséget hagyott ki.

A Lengyelország elleni siker csak úgy volt lehetséges [mondta Halder], hogy nyugati határunkat szinte
teljesen védtelenné tettük. Ha a franciák felismerték volna a helyzet logikáját, és kihasználták volna, hogy a
német erők le vannak kötve Lengyelországban, nem tudtuk volna megakadályozni, hogy átkeljenek a Rajnán, és
akkor már a Ruhr-vidéket fenyegették volna, ami a német hadviselés legdöntőbb tényezője volt.4
... Az, hogy nem omlottunk össze 1939-ben [mondta Jodl tábornok], csak annak a ténynek köszönhető, hogy
a lengyel hadjárat idején nyugaton körülbelül 110 francia és brit hadosztályt teljes passzivitásban tartottak a 23
német hadosztállyal szemben. 5

Keitel tábornok, az OKW parancsnoka pedig ezt tette hozzá vallomásában:

Mi, katonák, a lengyel hadjárat alatt végig vártuk a franciák támadását, és nagyon meg voltunk lepve, hogy

273
Lásd feljebb, 375. o.
274
Október 9-én vasúton utaztam észak felé a Rajna keleti partján, amely száz mérföldön át a francia–német határvonalat is
jelzi egyben, és a következőt jegyeztem fel naplómba: „A háborúnak semmi jele, és a vasúti személyzet azt mondta, hogy
egyetlen lövés sem dördült még el ezen a fronton a háború kezdete óta ... Láttuk a francia bunkereket, és sok helyen nagy
álcákat, amelyek mögött a franciák erődítményeket építettek. A német oldalon hasonló kép. A csapatok ... úgy végzik a
dolgukat, hogy közben teljesen látják egymást, és lőtávolságon belül vannak ... A németek ágyúkat és készleteket szállítanak a
vasúton északra, de a franciák nem zavarják meg őket ebben. Furcsa egy háború.” (Berlin Diary, 234. ο.)
nem történt semmi. Egy francia támadás csak egy német katonai függönybe ütközött volna, nem pedig valódi
védelembe.6

Akkor hát Gamelin tábornok és a francia kormány írásos ígéretének megfelelően miért nem
támadott a francia hadsereg (az első két brit hadosztályt nem vetették be október első hetéig),
amely elsöprő fölényben volt a nyugaton lévő német erőkkel szemben?
Sok oka volt ennek: a francia főparancsnokság, a kormány és a nép defetizmusa; annak az
emléke, hogyan vérzett ki Franciaország az első világháborúban, és az eltökéltség, hogy még
egy ilyen mészárlást nem fognak elszenvedni, ha nem muszáj; szeptember közepére a
felismerés, hogy a lengyel seregeket olyan mértékben legyőzték már, hogy a németek
hamarosan nagyobb erőket tudnak átdobni nyugatra, és ez valószínűleg elvenné a franciák
minden kezdeti előnyét; valamint a félelem a német fegyverek és légierő fölényétől. Valóban, a
francia kormány kezdettől fogva ragaszkodott ahhoz, hogy a brit légierő ne bombázzon
németországi célpontokat, mert félt a francia üzemekre mért válaszcsapástól, noha a Ruhr-vidék
általános bombázása katasztrofális is lehetett volna a németekre nézve. Ez volt a német
tábornokok egyik legnagyobb gondja szeptemberben, mint azt később sokuk beismerte.
Alapvetően Churchill találta meg legjobban a választ a kérdésre, hogy Franciaország miért
nem támadta meg Németországot szeptemberben: „Ez a csata – írta – évekkel ezelőtt
elveszett.”7 Elveszett Münchenben 1938-ban; a Rajna-vidék remilitarizálásakor 1936-ban; az
előtte való évben, amikor Hitler Versailles ellenére bejelentette a hadkötelezettséget. A
szövetségesek e szomorú kudarcainak az árát most kellett megfizetni, noha úgy tűnik, Párizsban
és Londonban azt gondolták, hogy a tétlenséggel el lehet kerülni a fizetést.

A tengeren viszont folyt a háború.

A német haditengerészet nem volt annyira megbénítva nyugaton, mint a szárazföldi
hadsereg, és a harci cselekmények első hetében tizenegy, összesen 64 595 tonnaűrtartalmú brit
hajót süllyesztett el; ez majdnem a felét tette ki a német korlátlan tengeralattjáró-háború
csúcsán, 1917 áprilisában elsüllyesztett heti tonnaszámnak, ami Nagy-Britanniát a katasztrófa
szélére juttatta. A brit veszteségek ezután fokozatosan csökkentek: 53 561 tonna a második
héten, 12 750 a harmadik héten, és csak 4 646 a negyedik héten – szeptemberben a németek
összesen 135 552 tonnát kitevő huszonhat hajót süllyesztettek el tengeralattjárókkal és három
hajót, 16 488 tonnát aknákkal.275
Bár a britek ezt nem tudták, oka volt a gyors csökkenésnek. Szeptember 7-én Raeder
tengernagy hosszasan tanácskozott Hitlerrel. Lengyelországban aratott kezdeti győzelmei felett
ujjongva, és mert a franciák nem voltak képesek támadni nyugaton, a Führer azt tanácsolta a
haditengerészetnek, lassítsák le az ütemet. Franciaország „katonailag és politikailag
visszafogottnak,” Anglia pedig „habozónak” tűnt. A helyzet ismeretében az a döntés született,
hogy a tengeralattjárók kivétel nélkül meghagynak minden utasszállító hajót, és tartózkodnak a
franciák megtámadásától; az Atlanti-óceán északi részén hajózó Deutschland és a déli részen
hajózó Graf Spee zsebcirkálókat pedig egyelőre „várakozó állásba” vonják vissza. Az
„általános politika szerint – írta Raeder naplójában – visszafogjuk magunkat, amíg nyugaton a
politikai helyzet tisztábbá nem válik, ami körülbelül egy hétig tart majd.”8

275
Churchill, aki akkor az Admiralitás első lordja volt, szeptember 26-án közölte az általános mutatókat az alsóházban. A
javított hivatalos adatokat memoárjaiban adta meg. A Házban azt is elmondta, hogy elsüllyesztettek hat vagy hét
tengeralattjárót, de valójában – mint azt könyvében megjegyzi – később megtudták, hogy csak kettőt.
Churchill beszédét egy mókás anekdotával fűszerezte, amelyben elbeszéli, hogy egy tengeralattjáró kapitánya
személyesen neki jelezte egy brit hajó pozícióját, amelyet éppen akkor süllyesztett el, és sürgette, hogy küldjön mentőket. „Nem
igazán tudtam, hová címezzem a választ – mondta Churchill –, de a kapitány már a kezünkben van.” Hát nem volt a kezükben!
Két nappal később Berlinben interjút készítettem a tengeralattjáró parancsnokával, Herbert Schulze kapitánynyal egy
Amerikába szóló műsorhoz. A kapitány megmutatta hajónaplójában a Churchillnek szóló üzenetet. (Lásd Churchill: The
Gathering Storm, 436-37.ο.; Berlin Diary, 225-27. o.)
 AZ ATHENIA ELSÜLLYESZTÉSE
Még egy döntésben állapodott meg Hitler Raederrel a szeptember 7-i találkozón. A
tengernagy ezt írta naplójába: „Az Athenia-incidens megoldására nem teszünk kísérletet, amíg
haza nem térnek a tengeralattjárók.”
A háború a tengeren, mint az már kiderült, tíz órával a brit hadüzenet után kezdődött, amikor
az 1400 utassal zsúfolt Athenia brit személyszállító hajót szeptember 3-án este 9 órakor a
Hebridáktól kétszáz mérföldnyire nyugatra figyelmeztetés nélkül megtorpedózták. 112
emberéletet követelt az akció, köztük huszonnyolc amerikaiét. A német
propagandaminisztérium egyeztette a Londonból érkező első jelentéseket a haditengerészet
parancsnokságával, és azt a választ kapta, hogy nem voltak tengeralattjárók a közelben, így a
németek azonnal tagadták, hogy a hajót ők süllyesztették volna el. A szerencsétlenség rendkívül
zavarba ejtő volt Hitler és az Admiralitás számára: először nem is hittek a brit jelentéseknek.
Szigorú parancsokat adtak az összes tengeralattjáró-parancsnoknak, hogy tartsák be a hágai
egyezményt, amely megtiltotta hajók figyelmeztetés nélküli megtámadását. Mivel az összes
tengeralattjárón rádiócsend volt érvényben, nem lehetett azonnal ellenőrizni, mi is történt.276 Ez
nem akadályozta meg az irányított náci sajtót abban, hogy néhány napon belül a briteket
vádolják meg: elsüllyesztették saját hajójukat, hogy kiprovokálják az Egyesült Államok hadba
lépését.
A Wilhelmstrasse valóban aggódott a huszonnyolc amerikai állampolgár halálát okozó
szerencsétlenség következményeként várható amerikai reakció miatt. Az elsüllyesztést követő
napon Weizsäcker az amerikai ügyvivőért, Alexander Kirkért küldetett, és tagadta, hogy német
tengeralattjáró lett volna a tettes. Nem volt német vízijármű a közelben, hangsúlyozta.
Nürnbergben tett vallomása szerint az államtitkár aznap este megkereste Raedert, emlékeztette
rá, hogyan segítette a Lusitania németek általi elsüllyesztése az első világháborúban Amerika
hadba lépését, és ösztökélte, „tegyenek meg mindent”, hogy elkerüljék az Egyesült Államok
provokálását. A tengernagy biztosította őt, hogy „német tengeralattjáró nem vehetett részt
ebben”.9
Ribbentrop ösztönzésére Raeder tengernagy szeptember 16-ára meghívta magához az
amerikai tengerészeti attasét, és kijelentette, hogy mostanára jelentéseket kapott az összes
tengeralattjáróról, „melynek eredményeképpen biztosan megállapításra került, hogy az Atheniát
nem német tengeralattjáró süllyesztette el”. Felkérte, hogy ilyen módon tájékoztassa kormányát,
amit az attasé azonnal meg is tett. 277 10
A vezértengernagy nem egészen az igazságot mondta. A szeptember 3-án tengeren lévő
tengeralattjáróknak nem mindegyike tért még vissza a kikötőbe. Ezek között volt a U-30 is,
Lemp főhadnagy parancsnoksága alatt, amely egészen szeptember 27-ig nem kötött ki a hazai
vizeken. Karl Dönitz tengernagy, a tengeralattjárók főparancsnoka fogadta, aki évekkel később
Nürnbergben elbeszélte a találkozást, és végül feltárta az igazságot arról, ki is süllyesztette el az
Atheniát.
Találkoztam a kapitánnyal, Lemp főhadnaggyal a Wilhelmshaveni dokk zsilip felőli oldalán,
amikor a hajó beért a kikötőbe, és ő arra kért, beszéljünk négyszemközt. Azonnal láttam rajta,
hogy nagyon letört, és azonnal el is mondta nekem, úgy hiszi, hogy ő a felelős az Athenia
elsüllyesztéséért a Csatorna északi részén. Korábbi utasításaimnak megfelelően szigorúan
figyelnie kellett a brit szigetekhez közelítő, esetlegesen felfegyverzett kereskedelmi hajókat, és
megtorpedózott egy hajót, amelyet utólag az Atheniaként azonosított a rádióadásokból, mivel
járőrben lévő, felfegyverzett kereskedelmi hajónak nézte ...
Lempet légi úton azonnal jelentésre küldtem a tengeri hadvezetéshez (SKL) Berlinbe; addig
276
Másnap, szeptember 4-én az összes tengeralattjáró a következő jelzést kapta: „A Führer parancsára semmi esetre sem szabad
utasszállítók elleni támadást végrehajtani, még akkor sem, ha kísérettel hajóznak.”
277
Annyi biztos, hogy nem kódolta az üzenetet. A tengerészeti attasé Washingtonba küldött táviratának egy példánya előkerült
Nürnbergben a német haditengerészet iratai közül.
is ideiglenes intézkedésként teljes titoktartást rendeltem el. Aznap később, vagy másnap korán
parancsot kaptam Fricke tengerészkapitánytól, miszerint:
1. Az incidenst teljesen titkosan kell kezelni.
2. A Haditengerészet Főparancsnoksága (OKM) úgy döntött, hogy a hadbíróság nem
szükséges, mivel elfogadják, hogy a kapitány jóhiszeműen cselekedett.
3. A politikai magyarázatokat az OKM kezeli.278
De nem volt semmilyen részem azokban a politikai eseményekben, amelyek során a Führer
kijelentette, hogy nem tengeralattjáró süllyesztette el azAtheniát.11
De Dönitz, aki bizonyosan mindvégig gyanította az igazságot, különben nem lett volna ott a
dokkban, hogy fogadja a visszatérő U-30-at, szerepet játszott a tengeralattjáró hajónaplójának
és saját naplójának megváltoztatásában, hogy az igazság minden áruló bizonyítékát eltüntesse.
Valójában, ahogyan azt Nürnbergben elismerte, ő maga adott parancsot, hogy az U–30
naplójából töröljenek minden, az Atheniára utaló bejegyzést, és ezt saját naplójában is megtette.
Megeskette a hajó legénységét is a teljes titoktartásra.279
Kétségtelenül minden nemzet katonai főparancsnokságának van rejtegetnivalója háború
közben, és érthető volt, ha nem is dicséretes, hogy Hitler – Raeder tengernagy nürnbergi
vallomása szerint – ragaszkodott hozzá, hogy az Athenia-incidenst kezeljék titkosan, különösen,
mivel a haditengerészet főparancsnoksága jóhiszeműen cselekedett, amikor először tagadta a
németek felelősségét, és nagyon kellemetlen lett volna számukra, ha később mégis be kellett
volna ismerniük. De Hitler nem érte be ennyivel. Október 22-én vasárnap este Goebbels
propagandaminiszter személyesen beszélt a rádióban – jól emlékszem az adásra –, és Churchillt
vádolta az Athenia elsüllyesztésével. Másnap a nácik hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter
címlapon hozta a történetet CHURCHILL SÜLLYESZTETTE EL AZ ATHENIÁT címmel, és
azt állította, hogy az Admiralitás első lordja időzített bombát helyeztetett el a hajó rakterében.
Nürnbergben megállapították, hogy a Führer személyesen rendelte el a rádióadást és a cikket, és
az is kiderült, hogy bár Raeder, Dönitz és Weizsäcker rendkívül visszatetszőnek találta ezt az
arcátlan hazugságot, semmit sem mert tenni ez ügyben.13
A tengernagyoknak és a külügyminisztérium állítólag náciellenes vezetőjének eme
gerinctelensége, amelyet a tábornokok teljes mértékben osztottak, valahányszor csak a démoni
náci hadúr lesújtott, később a német történelem egyik legsötétebb lapjához vezetett.

HITLER BÉKÉT JAVASOL

„A ma esti sajtó nyíltan a békéről beszél” – jegyeztem fel naplómba szeptember 20-án. „Az
összes német, akivel csak ma beszéltem, mind teljesen biztos abban, hogy egy hónapon belül
béke lesz. Nagyon jókedvűek.”
Előző délután Danzigban, a díszes Ipartestületek Házában hallottam Hitlert, amint elmondja
első beszédét a szeptember l-jén, a háború kezdetekor a Reichstagban elmondott expozéja óta.
Noha dühös volt, mert meghiúsították varsói szónoklatát, ahol a helyőrség még mindig hősiesen
kitartott, és minden egyes alkalommal, amikor Nagy-Britanniát emlegette, csepegett belőle az
epe, tett egy halvány gesztust a béke irányába. – Nincsenek háborús céljaim Nagy-Britanniával
és Franciaországgal szemben – mondta. – Minden szimpátiám a francia bakáé. Nem tudja, hogy
miért harcol. – És a Mindenhatót hívta segítségül, „aki megáldotta fegyvereinket, hogy
megértessék más népekkel, milyen haszontalanná válik ez a háború ... és hogy
elgondolkodtassanak a béke áldásairól”.
Szeptember 26-án, a Varsó eleste előtti napon a német sajtó és a rádió nagy békekampányba
278
Kiemelések a tengernagytól.
279
A tiszteket, köztük Lempet, és a legénység egyes tagjait áthelyezték az U-110-re, és azzal együtt merültek a hullámsírba
1940. május 9-én. Az Athenia elsüllyesztése után néhány nappal a legénység egyik tagja megsérült egy repülőgép lövéseitől.
Izlandon, Reykjavikban tették partra a legszigorúbb titoktartás mellett, később pedig hadifogolytáborba került Kanadában, és a
háború után aláírt egy vallomást, amelyben eskü alatt feltárta a tényeket. A németek, úgy tűnik, aggódtak, hogy „beszélni fog”,
de ő a háború végéig hallgatott.12
kezdett. A lényeg, ahogyan azt naplómba feljegyeztem, a következő volt: „Miért akar
Franciaország és Nagy-Britannia harcolni még? Nincs semmi ok a harcra. Németország semmit
sem akar nyugaton.”
Néhány nappal később Oroszország, amely gyors ütemben emésztette már a
Lengyelországból rá eső részt, csatlakozott a békekampányhoz. A Kelet-Európát felosztó titkos
cikkelyekkel ellátott német–szovjet határ- és barátsági szerződés aláírásával egyidejűleg
Molotov és Ribbentrop Moszkvában szeptember 28-án bonyolult békenyilatkozatot agyalt ki és
írt alá.
Németország és Oroszország kormányai – mondták ki –, miután

egyértelműen rendezték a lengyel állam széteséséből felmerülő problémákat, és szilárdan megalapozták a

tartós békét Kelet-Európában, kölcsönösen kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy minden nép valódi érdekeit
szolgálná, ha véget vetnénk a hadiállapotnak Németország, illetve Anglia és Franciaország között. Ezért mindkét
kormány közös erőfeszítéseit úgy irányítja ... hogy ezt a célt a lehető leghamarabb elérjék.
Ha a két kormány erőfeszítései hiábavalóak maradnának, ez azt a tényt bizonyítaná, hogy Anglia és
Franciaország felelősek a háború folytatásáért...

Békét akart vajon Hitler, vagy folytatni a háborút, és szovjet segítséggel áthárítani a
felelősséget a folytatásért a nyugati szövetséges hatalmakra? Pontosan talán maga sem tudta,
noha meglehetősen határozott volt.
Szeptember 26-án hosszú beszélgetést folytatott Dahlerusszal, aki semmiképpen sem adta fel
még békeküldetését. Két nappal korábban a fáradhatatlan svéd Oslóban meglátogatta régi
barátját, Ogilvie Forbest; a berlini követség korábbi tanácsosa most hasonló minőségben
szolgált a brit követségen a norvég fővárosban. Dr. Schmidt egyik bizalmas feljegyzése szerint14
Dahlerus arról számolt be Hitlernek, hogy Forbes azt mondta neki: a brit kormány békét akar.
Az egyetlen kérdés: hogyan őrizzék meg a britek a tekintélyüket?
– Ha a britek valóban békét akarnak – válaszolta Hitler –, két héten belül megkaphatják a
tekintélyük elveszítése nélkül.
Bele kell nyugodniuk a ténybe, mondta a Führer, hogy „Lengyelország nem támadhat fel
újra.” Ezen túlmenően, ő felkészült rá – jelentette ki –, hogy garantálja „Európa többi részében”
a status quót, beleértve Nagy-Britannia, Franciaország és a németalföldi országok
„biztonságának” garanciáit is. Ezt követően vita alakult ki arról, hogyan kellene a
béketárgyalásokat megkezdeni. Hitler azt javasolta, Mussolini legyen a kezdeményező.
Dahlerus úgy vélte, hogy a holland királynő „semlegesebb” lenne. A szintén jelen levő Göring
azt javasolta, hogy először Nagy-Britannia és Németország képviselői találkozzanak titokban
Hollandiában, és azután, ha sikerül előrelépniük, a királynő fegyverszüneti tárgyalásokra
hívhatná meg a két országot. Hitler, aki több alkalommal is szkeptikusnak mutatkozott a „britek
békeszándékát” illetően, végül is elfogadta a svéd javaslatát, hogy „ már másnap Angliába
megy, ahol a megjelölt irányban tudakozódik”.
– Megkaphatják az angolok a békét, ha akarják – mondta Hitler a távozni készülő
Dahlerusnak –, de igyekezniük kell!
Ez volt az egyik irányvonal a Führer gondolkodásában. Tábornokaival egy másikat közölt.
Az előző napon, szeptember 25-én Halder naplójában egy bejegyzés szerepel: „említés a Führer
tervéről: támadás a Nyugat ellen”. Szeptember 27-én, egy nappal azután, hogy biztosította
Dahlerust: kész békét kötni Nagy-Britanniával, Hitler összehívta a Wehrmacht főparancsnokait
a kancelláriára, és tájékoztatta őket döntéséről, hogy „a lehető leghamarabb támadást indítunk
nyugaton, mivel a francia–brit hadsereg még nem készült fel”. Brauchitsch szerint még a
támadás napját: november 12-ét is kitűzte.15 Hitlert minden bizonnyal feltüzelte a hír, hogy
Varsó végre kapitulált. Valószínűleg azt gondolta, hogy Franciaországot legalább olyan
könnyen térdre kényszerítheti, mint Lengyelországot, noha két nappal később Halder
feljegyezte naplójába: „el kell magyarázni” a Führernek, hogy „a lengyel hadjárat technikája
nem jó recept Nyugaton. Nem jó egy szilárd hadsereg ellen.”
Talán Ciano látott bele a legjobban a Führer gondolataiba, amikor október l-jén Berlinben
hosszú beszélgetést folytatott a kancellárral. A fiatal olasz külügyminiszter, aki addigra már
mindenestől megutálta a németeket, de a látszatra vigyáznia kellett, magabiztos hangulatban
találta a Führert. Ahogyan az felvázolta terveit, „szemei vészjóslóan villogtak, mialatt arról
beszélt, milyen módon és milyen eszközökkel fog harcolni” – figyelte meg Ciano. Benyomásait
összegezve az olasz látogató így írt:

...Ma talán még mindig vonzó cél Hitler számára, hogy egy nagy győzelem után szilárd békét kínáljon
népének. De ha ennek elérésére akár a legkisebb mértékben is fel kell áldoznia azt, ami számára győzelmének
jogos gyümölcseit jelenti, ezerszer is inkább a harcot választaná. 280 16

Az én számomra, amint ott ültem a Reichstagban október 6-án déltől, és hallgattam, hogyan
mondja el Hitler békefelhívását, úgy tűnt, mintha egy régi gramofonlemezt játszanának le újra
ötödszörre vagy hatodszorra. Milyen gyakran hallottam őt korábban ugyanerről az emelvényről,
mindig a soros legutóbbi hódítása után, és mindig ugyanazon a komolynak és őszintének tűnő
hangon javasolta azt, ami – ha legutóbbi áldozatáról nem veszünk tudomást – tisztességes és
méltányos békének hangzott! így tett ezen a friss, napsütéses őszi délutánon is, a tőle
megszokott ékesszólással és képmutatással. A beszéd hosszú volt – az egyik leghosszabb
nyilvános beszéd, amit valaha is hallhattunk tőle –, de a vége felé, miután több mint egy órán át
sorolta tipikus történelmi torzításait és dicsekedett a német fegyverek lengyelországi („ez a
nevetséges állam”) hőstetteivel, rátért békejavaslataira és azok okaira.

Legfőbb törekvésem, hogy kapcsolatainkat Franciaországgal megszabadítsam a rossz szándék minden jelétől,
és mindkét nemzet számára elfogadhatóvá tegyem őket... Németországnak nincsenek további követelései
Franciaországgal szemben ... Elzász-Lotharingia problémájának még a felvetését is visszautasítottam ...
Franciaország felé mindig kifejezésre juttattam vágyamat, hogy örökre eltemessem ősi ellenségeskedésünket, és
közel hozzam egymáshoz ezt a két oly dicső múlttal rendelkező nemzetet...

És Nagy-Britannia?

Nem kevesebb erőfeszítést szenteltem annak, hogy megvalósítsam az angolok és németek közötti megértést,
sőt annál többet, az angol–német barátságot. Semmikor és sehol nem cselekedtem a brit érdekek ellen ... Ma is
hiszem, hogy csak akkor lehet valódi béke Európában és a világon, ha Németország és Anglia egyezségre jut.

És a béke?

Miért kellene ezt a háborút megvívni nyugaton? Lengyelország restaurációjáért? A versailles-i szerződés
Lengyelországa már nem támad fel soha többé ... A lengyel állam visszaállításának kérdése olyan probléma, amit
nem a nyugati háború old meg, hanem csakis és kizárólag Oroszország és Németország ... Értelmetlen lenne
emberek millióit megsemmisíteni, sokmilliós javakat elpusztítani azért, hogy újjáépítsünk egy államot, amelynek
kudarcában már megszületésekor biztos volt mindenki, aki nem lengyel származású.
Milyen egyéb ok létezik?
Ha ezt a háborút valóban csak azért kell viselni, hogy Németországban új rezsim legyen ... akkor emberéletek
millióit áldozzák fel hiába ... Nem, ez a nyugati háború nem old meg semmilyen problémát...

Pedig voltak megoldandó problémák. Hitler egész listát sorolt fel belőlük: „egy lengyel
állam létrehozása” (amiről már megegyezett az oroszokkal, hogy ne legyen), „a zsidókérdés
megoldása és rendezése”; gyarmatok Németországnak; a nemzetközi kereskedelem
újjáélesztése; „a légi hadviselés, a mérges gázok, a tengeralattjárók stb. szabályozása”, és a
kisebbségi problémák rendezése Európában.
280
Mussolini nem osztotta Hitlernek a győzelembe vetett bizalmát, amiről Ciano számolt be neki. Ő úgy gondolta, hogy a
britek és a franciák „erősen tartani fogják magukat... Miért ne mondanánk ki?” Ciano október 3-án ezt írta naplójába: „ő
[Mussolini] némileg keserű Hitler hirtelen megdicsőülése miatt”. (Ciano Dianes, 155.o.)
 „E nagy célok elérésére” a vezető európai nemzetek konferenciáját javasolta „a leggondosabb előkészítés
után”.
Lehetetlen [folytatta], hogy egy ilyen konferencia, amelynek e kontinens sorsát eljövendő évek hosszú sorára
kell eldöntenie, úgy folytathatná tanácskozásait, hogy közben ágyúk dörögnek, vagy mozgósított hadseregek
gyakorolnak rá nyomást.
Ha viszont ezeket a problémákat előbb vagy utóbb meg kell oldani, akkor ésszerűbb lenne nekifogni a
megoldásnak még azelőtt, hogy emberek millióit küldenék előbb haszontalanul a halálba, és milliárdos értékeket
pusztítanának el. Elképzelhetetlen, hogy nyugaton a dolgok a jelenlegi állásuk szerint folytatódjanak. Minden
nap egyre nagyobb áldozatokat követel majd ... Európa nemzeteinek gazdagsága lövedékek formájában fog
szétszóródni, és az összes nemzet életereje a csatatereken fog elfolyni...
Egy dolog biztos. A világtörténelem során sohasem volt két győztes, viszont nagyon gyakran csak vesztesek.
Most válaszolhatnak azok a népek és vezetőik, akik ugyanezen a véleményen vannak. És azok, akik a háborút
jobb megoldásnak találják, lökjék csak el kinyújtott kezemet!

Churchillre gondolt.

Ha azonban Churchill úrnak és követőinek a véleménye érvényesülne, úgy ez volt az utolsó nyilatkozatom.
Akkor harcolni fogunk ... 1918 novembere soha nem fog megismétlődni a német történelemben.

Ahogy azt a Reichstagból visszatérőben a naplómba is feljegyeztem, nagyon kétségesnek

tűnt számomra, hogy a britek és a franciák akár „öt percig” is hallgatják ezeket a ködös
javaslatokat. De a németek bizakodóak voltak. Útközben a rádióstúdió felé megvettem Hitler
saját újságjának, a Völkischer Beobachternak a korai kiadását. A lángoló főcímek így szóltak:

NÉMETORSZÁG BÉKÉT AKAR – NINCSENEK HÁBORÚS CÉLOK FRANCIAORSZÁGGAL ÉS

ANGLIÁVAL SZEMBEN – A GYARMATOK KIVÉTELÉVEL NINCS TOVÁBBI REVÍZIÓS IGÉNY –
FEGYVERZETCSÖKKENTÉS – EGYÜTTMŰKÖDÉS EURÓPA ÖSSZES NEMZETÉVEL –
KONFERENCIAJAVASLAT

A Wilhelmstrassét, miként azt már a titkos német dokumentumokból tudjuk, a párizsi

spanyol és olasz nagyköveteken keresztül kapott jelentések arra késztették, hogy elhiggye, a
franciák már semmi hajlandóságot nem éreznek a háború folytatására. A spanyol nagykövet már
szeptember 8-án megsúgta a németeknek, hogy „tekintettel a háború népszerűtlenségére
Franciaországban, Bonnet arra törekszik, hogy megegyezésre jussanak, mihelyt befejeződnek a
lengyelországi hadműveletek. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ebből a célból kapcsolatba
lépett Mussolinival”.17
Október 2-án Attolico átnyújtotta Weizsäckernek a párizsi olasz nagykövettől érkezett
legutóbbi üzenet szövegét, amely szerint a francia kormány többsége a békekonferencia mellett
van, ami most már főleg azon múlik, hogyan őrizheti meg Franciaország és Anglia a tekintélyét.
Nyilvánvaló azonban, hogy Daladier miniszterelnök nem tartozik a többséghez.281 18
Ez pontos értesülés volt. Október 7-én Daladier választ adott Hitlernek. Kijelentette, hogy
Franciaország folytatni fogja a harcot, amíg csak garanciákat nem kap arra, hogy „valódi békét
és általános biztonságot” nyújtanak neki. De Hitlert jobban érdekelte Chamberlain, mint a
francia miniszterelnök. Október 10-én a Winterhilfe, a téli segélyakció kezdete alkalmából
rövid beszédet mondott a Sportpalastban, ahol ismét hangsúlyozta, hogy „kész a békére”.
Németországnak – tette hozzá – „nincs oka háborút viselni a nyugati hatalmak ellen”.
Chamberlain válasza október 12-én érkezett meg. Hidegzuhanyként hatott a német népre, ha
Hitlerre nem is.282 Az alsóházban mondott beszédében a miniszterelnök Hitler javaslatait
281
Egy kicsit később, november 16-án az olaszok arról tájékoztatták a németeket, hogy Párizsból származó információik szerint
„Pétain marsallt a béke szószólójaként tartják számon Franciaországban. ...Ha a béke kérdése sürgősebbé válik
Franciaországban, akkor Pétain szerepet kap majd.” 19 Valószínűleg ez volt az első jelzés a németek számára, hogy Pétain
később hasznosnak bizonyulhat számukra.
282
Az előző napon, október 11-én Berlinben zavargások törtek ki a békéért. A berlini rádió hullámhosszán kora reggel egy
„ködöseknek és bizonytalanoknak” bélyegezte, s megjegyezte, hogy „nem tartalmaznak
javaslatokat a Csehszlovákiát és Lengyelországot ért sérelmek jóvátételére”. Semmi bizalmat
nem lehet „a jelenlegi német kormány” ígéreteibe helyezni – mondta. Ha az békét akar, akkor
„tetteknek, nem pedig csupán szavaknak kell következniük”. „Meggyőző bizonyítékot” követelt
Hitlertől, hogy valóban békét akar.
München kovácsát már nem lehetett becsapni Hitler ígéreteivel. A következő napon, október
13-án hivatalos német közlemény jelentette ki, hogy Chamberlain Hitler békejavaslatának
visszautasításával szándékosan a háborút választotta. Most már megvolt a mentség a náci
diktátor számára.
Valójában, mint azt a zsákmányolt német dokumentumokból tudjuk, Hitler nem várt a
miniszterelnök válaszára, mielőtt elrendelte volna a felkészülést a Nyugat elleni azonnali
támadásra. Október 10-én összehívta katonai vezetőit, hosszú memorandumot olvasott fel nekik
a háború és a világ állásáról, és nekik szegezte a 6. számú hadműveleti utasítást.20
A szárazföldi hadsereg főparancsnokságát dühbe hozta az, hogy a Führer szeptember vége
felé ragaszkodott hozzá, hogy nyugaton a lehető leghamarabb támadást kell kezdeni.
Brauchitsch és Halder, valamint több más tábornok összefogott, hogy bebizonyítsák a
Vezérnek: szó sem lehet azonnali offenzíváról. Több hónapba telik a Lengyelországban bevetett
tankok rendbehozatala, mondták. Thomas tábornok adatai szerint Németország
acéltermelésének hiánya havi 600 000 tonnát tesz ki. Von Stuelpnagel tábornok, a
főszállásmester azt jelentette, hogy a rendelkezésre álló lőszer csak „hadosztályaink körülbelül
egyharmadának elég, tizennégy napi harcra” – márpedig ez még egy csata megnyerésére sem
elég a franciák ellen. De a Führer nem hallgatott sem a hadsereg főparancsnokára, sem
vezérkari főnökére, akik október 7-én hivatalos jelentést nyújtottak be neki a hadsereg
hiányosságairól. Még Jodl tábornok is, aki Keitel után az OKW második fő bólogatóembere
volt, figyelmeztette Haldert, hogy „nagyon komoly válság van készülőben”, mivel a hadsereg
ellenzi a nyugati offenzívát, és hogy a Führer keserű, „mert a katonák nem engedelmeskednek
neki”.
Mindezek ellenére Hitler október 10-én délelőtt 11 órára összehívta a tábornokokat. Nem a
tanácsukra volt szüksége. Az előző napi dátumot viselő 6. számú hadműveleti utasítás kijelölte
a teendőjüket:

SZIGORÚAN TITKOS!
Amennyiben a közeljövőben világossá válna, hogy sem Anglia, sem pedig az Anglia vezetése alatt álló
Franciaország nem mutat hajlandóságot a háború befejezésére, el vagyok szánva rá, hogy késedelem nélkül,
erőteljesen és agresszívan cselekedjek...
Ennélfogva a következő parancsokat adom:
a. Előkészületeket kell tenni egy támadó hadműveletre ... Luxemburg, Belgium és Hollandia területén
keresztül. Ezt a támadást... a lehető legkorábbi időpontban kell végrehajtani.
b. A cél: legyőzni a franciák, valamint az oldalukon harcoló szövetségesek hadműveleti erőinek a lehető
legnagyobb részét, és ugyanakkor a lehető legnagyobb területet megszerezni Hollandiában, Belgiumban és
Észak-Franciaországban, hogy azok az Anglia ellen viselendő ígéretes légi és tengeri háború bázisai
lehessenek ....
Kérem a Főparancsnokokat, hogy mielőbb nyújtsák be nekem részletes jelentésüket a jelen utasítás alapján
készített terveikről, és hogy folyamatosan tájékoztassanak ...

A szintén október 9-i dátumot viselő titkos memorandum, amelyet Hitler azelőtt olvasott fel
katonai vezetőinek, hogy a hadműveleti utasítással megismertette volna őket, az egykori osztrák
káplár által írt legnagyobb hatást keltő anyagok egyike. Nemcsak figyelemre méltó történelmi
áttekintést adott a német nézőpontról, illetve katonai stratégiáról és taktikáról, hanem, mint az
később kiderült, prófétai tehetséggel jósolta meg a háború későbbi alakulását és eredményeit is
adásban bejelentették, hogy a brit kormány megbukott, és azonnali fegyverszünet lesz. Nagy örvendezés tört ki a városban,
ahogy terjedt a hír. A zöldségpiacokon az idős asszonyok a levegőbe dobálták a káposztáikat, tiszta örömükben szétverték
standjaikat, és a legközelebbi kocsmákba siettek, hogy snapsszal köszöntsék a békét.
nyugaton. Németország és a nyugati hatalmak között a harcot, ami szerinte azóta tart, hogy
1648-ban az első német birodalmat felszámolták a münsteri (westfaliai) békeszerződéssel, „így
vagy úgy, de végig kell harcolni.” A Lengyelországban aratott nagy győzelem után azonban
„nem lenne akadálya a háború azonnali befejezésének”, feltéve, hogy a lengyelországi
szerzemények nem kerülnek „veszélybe”.

A jelen memorandumnak nem célja, hogy az ez irányú lehetőségeket tanulmányozza, vagy akár csak
fontolóra is vegye. Kizárólag a másik esetre szorítkozom: szükséges-e a harc folytatása ... Németország célja a
háborúban a teljes katonai győzelem a Nyugat felett, azaz a nyugati hatalmakat meg kell fosztani attól a
képességüktől és lehetőségüktől, hogy a német nép államának megerősödésével és továbbfejlődésével
Európában szembeszegüljenek.
Ami a külvilágot illeti, ez az örök cél különböző propagandajellegű finomításokon esik majd át... De ez nem
változtatja meg a háború célját. Az pedig mindig is nyugati ellenségeink elpusztítása volt és marad.

A tábornokok tiltakoztak a nyugati offenzíva siettetése ellen. Az idő azonban az ellenségnek

dolgozik, mondta nekik Hitler. A lengyelországi győzelmek – emlékeztette őket – azért voltak
lehetségesek, mert Németországnak valójában csak egy fronton kellett harcolnia. Továbbra is ez
még a helyzet – de meddig?

Semmilyen szerződéssel vagy paktummal nem lehet Szovjet-Oroszország tartós semlegességét teljes
bizonyossággal megőrizni. Jelenleg minden érv amellett szól, hogy Oroszország maradjon semleges. Nyolc
hónap, egy év vagy több év múlva ez megváltozhat. A szerződések komolytalan volta minden szerződő fél
részéről megmutatkozott az utóbbi évek során. Az orosz támadás elleni legfőbb biztosítékot... az azonnali német
erődemonstráció jelenti.

Ami Olaszországot illeti, az „olasz támogatás reménye” főként azon múlik, hogy Mussolini
megmarad-e a hatalomban, és hogy lesznek-e a Ducét csábító további német sikerek. Az idő itt
is számít, ahogyan Belgium és Hollandia esetében is, amelyeket Nagy-Britannia és
Franciaország semlegességük feladására kényszerít; ezt pedig Németország nem várhatja ki.
Még az Egyesült Államok viszonylatában is „úgy kell tekinteni, hogy az idő Németország ellen
dolgozik”.
Hitler elismerte, hogy egy hosszú háború esetén nagy veszélyek fenyegetik Németországot;
ezek közül többet fel is sorolt. Baráti és nem baráti semleges államok (valószínűleg elsősorban
Oroszországra, Olaszországra és az Egyesült Államokra gondolt) esetleg a másik oldalra állnak,
mint az első világháborúban is tették. Továbbá, folytatta, „korlátozott élelmiszer- és
nyersanyagbázisa” megnehezíti Németország dolgát, hogy megtalálják „a háború folytatásának
eszközeit”. A legnagyobb veszély a Ruhr-vidék sebezhetősége. Ha a német ipari termelés szívét
csapás éri, az „a német hadigazdaság, ennélfogva védekezőképességünk összeomlásához
vezetne”.
El kell ismernünk, hogy az egykori káplár e memorandumban megdöbbentő katonai
stratégiai és taktikai érzékről tett tanúságot, bár ez szokás szerint erkölcstelenséggel párosult.
Több oldal szól a tankok és a repülőgépek alkalmazásában a lengyelországi hadjárat során
kifejlesztett taktikai újításokról, s részletes elemzést találhatunk arról, hogyan használhatók fel
ezek a harceljárások nyugaton, és ott is pontosan hol. Szerinte az a legfontosabb, hogy az 1914-
18-ashoz hasonló állóháborút elkerüljék. A fő áttöréshez a páncélos hadosztályokat kell
felhasználni.
Nem szabad elveszniük a belga városok végtelen házsorainak labirintusában. Egyáltalán nem
a városokat kell megtámadniuk, ...hanem a hadsereg előrenyomulásának folyamatosságát kell
biztosítaniuk, s a gyengén védettként felismert pontokon történő tömeges támadással meg kell
előzniük a frontok megmerevedését.
Halálosan pontos előrejelzést adott arról, hogyan harcolnak majd nyugaton, és az olvasó
azon tűnődik, vajon miért nem akadt senki a nyugati szövetségesek oldalán, aki hasonló
intuícióval rendelkezett volna.
Ez Hitler stratégiájára is vonatkozik. – A támadás egyetlen lehetséges iránya – mondta –
Luxemburgon, Belgiumon és Hollandián keresztül vezet. – Két katonai célt kell elsődlegesen
szem előtt tartani: a holland, belga, francia és brit hadsereg megsemmisítését, s ezzel olyan
pozíciók megszerzését a La Manche-csatorna és az Északi-tenger partján, ahonnan a Luftwaffe
„brutálisan bevethető” Nagy-Britannia ellen. Mindenekelőtt – mondta a taktikai kérdésekre
visszatérve – improvizálni kell!

A hadjárat különleges jellege szükségessé teszi, hogy a lehető legnagyobb mértékben folyamodjunk a
rögtönzés eszközéhez – a támadó- vagy védőerőket (pl. harckocsikat vagy harckocsi-elhárító erőket) bizonyos
pontokon a szokásos arányoknál nagyobb mértékben koncentráljuk, míg más pontokon a szokásosnál kisebb
mértékben vonjuk össze erőinket.

Ami a támadás időpontját illeti, Hitler a vonakodó tábornokainak ezt mondta: – Nem lehet
elég korán megkezdeni. Minden körülmények között idén ősszel kell sorrakerülnie, ha
egyáltalán lehetséges.
A német tengernagyok – a tábornokoktól eltérően – nem szorultak Hitler ösztökélésére az
offenzíva megindításával kapcsolatban, noha haditengerészetükhöz képest a britek túlerőben
voltak. Tulajdonképpen szeptember végén és október első napjaiban Raeder folyamatosan
próbálta rábeszélni a Führert, hogy engedje megindulni a haditengerészetet. Ez fokozatosan
meg is történt. Szeptember 17-én egy német tengeralattjáró Írország délnyugati partjainál
megtorpedózta a Courageous nevű brit repülőgép-anyahajót. Szeptember 27-én Raeder a
Deutschland és a GrafSpee zsebcirkálóknak parancsot adott, hogy hagyják el várakozási
területüket, és kezdjék el a brit'hajózási útvonalak támadását. Október közepére már hét angol
kereskedelmi hajó, valamint a City of Flint nevű amerikai hajó elsüllyesztéséért voltak
felelősek.
Október 14-én a Günther Prien főhadnagy parancsnoksága alatt hajózó U-47 német
tengeralattjáró keresztülhatolt Scapa Flow, a nagy brit haditengerészeti bázis áthatolhatatlannak
tűnő védelmén, és elsüllyesztette az ott horgonyzó Royal Oak csatahajót, 786 tisztet és
tengerészt küldve a hullámsírba. Figyelemre méltó haditett volt, amit dr. Goebbels teljes
mértékben kihasznált a propagandában, és ami emelte a haditengerészetet Hitler szemében.
A tábornokokkal azonban továbbra is problémák voltak. A nekik szóló hosszú és átgondolt
memorandum és a Nyugat ellen küszöbön álló támadásra való felkészülést elrendelő 6. sz.
hadműveleti utasítás ellenére is húzták az időt. Nem mintha morális skrupulusaik lettek volna
Belgium és Hollandia letiprásával kapcsolatban , hanem egyszerűen csak erősen kételkedtek
még a sikerben. Egyetlen kivétel volt azonban közöttük.
Wilhelm Ritter von Leeb tábornok, a franciákkal a Rajna és a Maginot-vonal mentén
szembenálló „C” hadseregcsoport parancsnoka nem csupán szkeptikus volt a Nyugat feletti
győzelmet illetően, de az eddig feltárt feljegyzések alapján egyedül ő volt az, aki a semleges
Belgium és Hollandia megtámadását legalábbis részben morális alapon ellenezte. Hitlernek a
tábornokokkal történő találkozóját követő napon, azaz október 11-én Leeb személyesen
készített egy hosszú memorandumot, amit elküldött Brauchitschnak és más tábornokoknak is.
Az egész világ – írta – Németország ellen fordulna,

amely 25 éven belül másodszor támadná meg a semleges Belgiumot! Az a Németország, amelynek kormánya
alig néhány hete ünnepélyesen jótállt e semlegességért, és megígérte, hogy azt megőrzi és tiszteletben tartja!

Végezetül, miután részletes katonai érveket fejtett ki a nyugati fronton történő támadás ellen,
békéért folyamodott. „Az egész nemzet békére vágyik” – írta.21
De Hitler ekkorra már háborúra, csatákra vágyott, és elege volt abból, amit ő a tábornokai
megbocsáthatatlan félénkségének vélt. Október 14-én Brauchitsch és Halder hosszú
megbeszélésre jött össze. A hadsereg parancsnoka szerint „három lehetőség van: Támadás.
Kivárás. Alapvető változtatások”. Halder aznap jegyezte fel ezt a naplójába, és mint a háború
után elmagyarázta, az „alapvető változtatások” nem jelentettek mást, mint „Hitler eltávolítását”.
De az erőtlen Brauchitsch úgy gondolta, hogy az ilyen drasztikus intézkedés „alapjában véve
negatív, és sebezhetővé tesz minket”. Úgy döntöttek, hogy a három lehetőség egyike sem
kínálja „a döntő siker kilátásait”. Egyetlen lehetőség maradt csak: Hitler további megdolgozása.
Brauchitsch október 17-én ismét a Führernél járt, de érvei, ahogyan arról Haldernak
beszámolt, hatástalanok maradtak. A helyzet „reménytelen” volt. Hitler kurtán tájékoztatta, írta
aznap a naplójába Halder, hogy „a britek csak akkor lesznek készek a tárgyalásra, amikor már
elszenvedtek egy vereséget. Nekik kell mennünk, amilyen hamar csak lehet. Az időpontnak
legkésőbb november 15. és 20. között kell lennie”.
Ezt további tanácskozások követték a náci hadúrral, aki végül is október 27-én határozottan
eligazította a tábornokokat. Miután egy rövid ünnepségen tizennégynek közülük átadták a
Vaskereszt Lovagkeresztjét, a Führer a Nyugat elleni támadás témájára tért. Amikor
Brauchitsch azzal próbált érvelni, hogy a hadsereg még egy hónapig, november 27-éig nem lesz
kész, Hitler válasza így hangzott: – Az túl késő. – A támadás, adta ki a parancsot, november 12-
én kezdődik. Brauchitsch és Halder, amikor a találkozóról visszavonultak, megverve és
legyőzve érezték magukat. Aznap éjjel vigasztalni próbálták egymást. „Brauchitsch fáradt és
levert” – írta Halder a naplójába.

A ZOSSENI ÖSSZEESKÜVÉS HITLER MEGDÖNTÉSÉRE

Eljött az idő az összeesküvők számára, hogy ismét akcióba lépjenek – legalábbis ők így
vélték. A szomorú Brauchitsch és Halder komor választási lehetőség előtt álltak: vagy
végrehajtják az október 14-én vázolt „lehetőségekből” a harmadikat – Hitler eltávolítását –,
vagy megszervezik a támadást nyugaton, ami szerintük katasztrofális lesz Németország
számára. A katonai és a civil „összeesküvők” hirtelen életre kelve egyaránt az első változatot
támogatták.
A háború kezdete óta egyszer már meghiúsultak a terveik. Von Hammerstein tábornok, akit a
Lengyelország elleni támadás előestéjén ideiglenesen visszahívtak hosszú visszavonultságából,
parancsnoki posztot kapott nyugaton. A háború első hetében sürgette Hitlert, hogy látogassa
meg főhadiszállását, s ezzel demonstrálja, hogy Lengyelország meghódítása közben nem
hanyagolja el ezt a frontot sem. Hammerstein, Hitler mindvégig engesztelhetetlen ellensége
valójában a Führer letartóztatását tervezte. Egy, a berlini Adlon szállodában történt gyors
találkozás alkalmával Fabian von Schlabrendorff már szeptember 3-án megszellőztette e
szándékot Ogilvie Forbesnak, éppen aznap, amikor Nagy-Britannia hadat üzent. De a Führer
gyanakodott, és nem volt hajlandó meglátogatni a korábbi főparancsnokot, akit nem sokkal
később el is bocsátottak posztjáról.22
Az összeesküvők továbbra is fenntartották a brit kapcsolatot. Miután képtelenek voltak
tevőlegesen megakadályozni Hitlert Lengyelország elpusztításában, erőfeszítéseiket arra
összpontosították, hogy megpróbálják megakadályozni a háború kiterjesztését a Nyugat ellen. A
civil résztvevők felismerték, hogy még a korábbinál is inkább a hadsereg az egyetlen olyan
szervezet, amelynek megvannak az eszközei Hitler megállítására; erejét és fontosságát nagy
mértékben megnövelte az általános mozgósítás és a Lengyelországban aratott villámgyors
győzelem. Kiterjedt mérete azonban, mint azt Halder megpróbálta elmagyarázni a civileknek,
hátrány is volt egyben. A tiszti állományt tartalékos tisztekkel duzzasztották fel, sokuk fanatikus
náci volt, a csapatok többségét pedig teljesen átitatta a nácizmus. Halder, aki barátnak és
ellenségnek egyaránt kitűnően tudta hangsúlyozni a nehézségeket, kifejtette, hogy nehezen
lehetne olyan alakulatot találni a hadseregben, amely elég megbízható lenne a Führer ellen tett
lépéshez.
A tábornokok rámutattak egy másik szempontra is, melyet a civilek teljes mértékben
felfogtak. Ha felkelnek Hitler ellen, vállalva az ezzel járó kavarodást a hadseregben és az
országban, vajon nem használják-e ki a helyzetet a britek és a franciák, hogy nyugatról betörve
elfoglalják Németországot, és aztán szigorú békefeltételeket kényszerítsenek a német népre,
annak ellenére, hogy az megszabadult bűnös vezérétől? Szükséges volt tehát, hogy
kapcsolatban maradjanak a britekkel, és konkrét megállapodást kössenek azzal kapcsolatban,
hogy a nyugati szövetségesek nem fogják ilyen módon kihasználni a náciellenes puccsot.
Ehhez több csatornát is igénybe vettek. Az egyiket a Vatikánon keresztül alakította ki dr.
Josef Müller, egy vezető müncheni jogász, buzgó katolikus, aki olyan nagyszerű fizikummal,
hatalmas energiával és keménységgel rendelkezett, hogy fiatalkorában elnevezték „Ökörjózsi”-
nak – Ochsenseppnak. Október elején Oster Abwehr-ezredes hallgatólagos tudomásulvételével
Müller Rómába utazott, és a Vatikánban kapcsolatba lépett a Szentszékhez delegált brit
követtel. Német források szerint nemcsak a britektől kapott biztosítékot, hanem a pápa is
beleegyezett, hogy ő ténykedjen közvetítőként az új náciellenes német vezetőség és Nagy-
Britannia között.23
A másik kapcsolat Svájcban, Bernben volt. Weizsäcker az itteni német követségre nevezte ki
attasénak Theodor Kordtot, aki egészen addig a londoni követség ügyvivője volt. A svájci
fővárosban Kordt alkalmilag találkozgatott egy angollal, dr. Philip Conwell-Evansszel, akit a
königsbergi egyetemen betöltött tanári állása a nácizmusnak egyfelől szakértőjévé, másfelől
bizonyos mértékig szimpatizánsává tett. Október második felében Conwell-Evans üzenetet
hozott Kordtnak. Kordt később azt mondta az üzenetről, hogy az Chamberlain ünnepélyes
ígéretét tartalmazta arról, hogy a britek igazságosan és megértéssel fogják kezelni a jövőbeli
náciellenes német kormányt. Conwell-Evans valójában csupán részleteket hozott Chamberlain
alsóházbeli beszédéből, amelyben a miniszterelnök Hitler békejavaslatait visszautasítva
kijelentette: Nagy-Britanniának nem áll szándékában „kizárni Európában betöltött helyéről egy
olyan Németországot, amely barátsággal és bizalommal viseltetik más nemzetek irányában”.
Bár ezt a kijelentést és a beszéd egyéb, a népet nép irányában barátságos részeit rádióadás
formájában sugározták Londonból, és feltételezhetően az összeesküvők is hallották, mégis úgy
üdvözölték a nem hivatalos brit képviselő által Bernben átadott „ígéretet”, mintha az óriási
fontosságú lenne. Ennek, illetve a Vatikánon keresztül korábban már megszerezni vélt
biztosítékoknak a birtokában reménykedve fordultak a német tábornokok felé. Reménykedve,
de kétségbeesetten is. – Egyetlen reményünk a megmenekülésre egy katonai államcsíny –
mondta Weizsäcker Hassellnak október 17-én. De hogyan hajtsák végre?
Az idő rövid volt. November 12-re tervezték a német támadás megindítását Belgiumon és
Hollandián keresztül. Az összeesküvőknek még e dátum előtt kellett volna cselekedniük. Mint
arra Hassell figyelmeztette a többieket, lehetetlen lesz „tisztességes” békét kötni azután, hogy
Németország megtámadta Belgiumot.
Számos beszámolóban mondják el a résztvevők, hogy ezután mi történt, illetve inkább, hogy
miért nem történt semmi lényeges, ám e beszámolók ellentmondóak és zavarosak. Ismét csak
Halder tábornok, a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának vezérkari főnöke volt a
kulcsfigura, mint már München idején is. Ő azonban percenként változtatta a véleményét,
habozott, és össze volt zavarodva. Nürnbergi kihallgatásakor elmagyarázta, hogy a fronton lévő
sereg azért nem volt alkalmas a felkelés megvalósítására, mert „ott állt vele szemben az állig
felfegyverzett ellenség”. A hátországi hadsereghez fordult, amely nem állt szemben ellenséggel,
de annak parancsnokánál, Friedrich (Fritz) Frommnál mindössze annyit ért el, hogy Fromm
megígérte: „katona mivoltában”24 Brautchitsch bármilyen parancsát végre fogja hajtani.
De Brauchitsch még vezérkari főnökénél is tehetetlenebb volt. – Ha Brauchitschban nincs
meg az erő hozzá – mondta Beck tábornok Haldernak –, akkor Önnek kell meghoznia a döntést,
és kész tények elé állítania Brauchitschot. – Am Halder ragaszkodott ahhoz, hogy mivel
Brauchitsch a hadsereg főparancsnoka, a végső felelősség is az övé legyen. így hárították
folyamatosan ide-oda a felelősséget. „Halder sem rátermettségben, sem tekintélyben nem nőtt
fel a helyzethez” – siránkozott naplójában október végén Hassell. Ami Brauchitschot illeti, ő
Beck véleménye szerint „hatodik osztályos kisiskolás” volt. Az összeesküvők ez alkalommal
Thomas tábornok, a hadsereg gazdasági szakértője, és Oster Abwehr-ezredes vezetésével
folytatták tovább Halder megdolgozását, aki végül is beleegyezett abba – legalábbis úgy hitték
–, hogy puccsot hajtson végre Hitler ellen, amikor az kiadja a végső parancsot a Nyugat elleni
támadásra. Halder maga azt mondja, hogy továbbra is Brauchitschtól függött a végső döntés.
Mindenesetre Hans Groscurth OKW-ezredes szerint, aki Haldernak és Osternak egyaránt
bizalmasa volt, október 3-án Halder megüzente Beck tábornoknak és Goerdelernek, az
összeesküvők két vezető személyiségének, hogy november 5-étől tartsák magukat készenlétben.
A hadsereg főparancsnokságának és a vezérkarnak a főhadiszállása, Zossen az összeesküvők
tevékenységének a központja lett.
November 5. kulcsfontosságú dátum volt. Aznap kellett volna megkezdeni a csapatok
átirányítását Hollandia, Belgium és Luxemburg elleni kiindulópontjaikra. Ugyanazon a napon
Brauchitschnak helyzetértékelési megbeszélése volt kitűzve Hitlerrel. Brauchitsch és Halder
november 2-án és 3-án felkeresték nyugaton a fontosabb katonai parancsnokságokat, és a
frontparancsnokok negatív véleményével megerősödve tértek vissza. „Egyetlen fontosabb
parancsnokságon sem hiszik – tárta fel naplójában Halder –, hogy az offenzíva ... a siker
legkisebb kilátásával is kecsegtetne”. Ily bőségesen felszerelkezve a nyugati front
tábornokainak érveivel, a sajátjaival, Halderéval és Thomaséval, amelyeket mind egy
memorandumba gyűjtöttek össze, ráadásul egy, a Hitler október 9-i memorandumára válaszul
született „ellen-memorandummal” (Halder elnevezése) is a táskájában, a német hadsereg
főparancsnoka november 5-én a berlini kancelláriára hajtatott, elszánva arra, hogy lebeszéli a
Führert a nyugati offenzíváról. Ha Brauchitsch sikertelenül járna, akkor csatlakozik az
összeesküvéshez a diktátor eltávolítására – legalábbis így gondolták az összeesküvők. Magasra
hágott bennük az izgalom, no meg az optimizmus. Gisevius szerint Goerdeler már az ideiglenes
náciellenes kormány listáját állítgatta össze, és a józanabb Becknek kellett visszafognia. Csak
Schacht volt nagyon szkeptikus.
– Figyeljék csak meg – figyelmeztetett –, Hitler holnap gyanút fog, és semmilyen döntést
nem fog hozni.
Szokás szerint egyiküknek sem volt igaza.
Brauchitsch, mint az várható volt, semmire sem jutott sem a memorandumaival, sem a
frontparancsnokoktól kapott jelentésekkel, sem pedig a saját érveivel. Amikor felhívta a Führer
figyelmét az ebben az évszakban nyugaton megszokott rossz időjárásra, Hitler azzal vágott
vissza, hogy az ugyanolyan rossz az ellenség számára is, és nem biztos, hogy tavasszal jobb
lesz. A gerinctelen főparancsnok végül kétségbeesésében arról tájékoztatta a Führert, hogy a
nyugati csapatok hangulata az 1917-18-ashoz hasonló, amikor defetizmus, engedetlenség, sőt
zendülés volt a német hadseregben.
Halder szerint (az ő naplója szolgál e találkozó elsődleges forrásául) Hitler ezt hallva éktelen
haragra gerjedt. – Mely egységekben fordult elő akármilyen függelemsértés?– követelte az
információt. – Mi történt? Hol? – Majd ő odarepül másnap! Szegény Brauchitsch, mint azt
Halder feljegyzi, „Hitler elrettentése végett” szándékosan túlzott, s most megtapasztalhatta a
Vezér fékevesztett haragjának teljes erejét.
– Milyen intézkedést hajtott végre a hadsereg parancsnoksága? – kiabált a Führer. – Hány
halálos ítéletet hajtottak végre? Az az igazság, hogy a hadsereg nem akar harcolni! – dühöngött.
– Minden további beszéd lehetetlenné vált – mondta Brauchitsch a bíróságnak Nürnbergben,
ahogy visszaemlékezett szomorú tapasztalataira. – így hát távoztam. – Mások emlékeznek rá,
hogy olyan sokkos állapotban tántorgott be a tizennyolc mérföldre lévő zosseni főhadiszállásra,
hogy először képtelen volt egybefüggően beszámolni az eseményekről.
Ez volt a „zosseni összeesküvés” vége. Ugyanolyan nemtelenül fejeződött be, mint a
„Halder-össze-esküvés” München idején. Mindkét alkalommal teljesültek a feltételek,
amelyeket az összeesküvők a cselekvés feltételeként megszabtak. Ez alkalommal Hitler
ragaszkodott a november 12-i támadásra vonatkozó döntéséhez. Sőt Zossenba telefonálva újra
meg is erősítette a parancsot, miután a lesújtott Brauchitsch eltávozott. Amikor Halder kérte,
hogy küldjék el neki írásban is, azonnal teljesítették a kérését. Az összesküvőknek tehát
rendelkezésükre állt az írásos bizonyíték, amelyet korábban Hitler elmozdításához
szükségesnek ítéltek: parancs egy olyan támadásra, amely véleményük szerint katasztrófába
sodorja Németországot. De semmit nem tettek azon kívül, hogy páni rémületbe estek. Nagy
igyekezettel folyt az árulkodó papírok megsemmisítése és a nyomok eltüntetése. Úgy tűnik,
csak Oster ezredes őrizte meg a hidegvérét. Figyelmeztetést küldött a berlini belga és holland
követségnek, hogy november 12-én reggel támadásra számíthatnak.25 Ezután eredménytelen
útra indult a nyugati frontra, hogy megtudja, fel tudná-e kelteni újra von Witzleben tábornok
érdeklődését Hitler hidegre tétele iránt. A tábornokok azonban, köztük Witzleben is, tudták,
hogy vesztettek. Az egykori káplár ismét a legnagyobb könnyedséggel győzedelmeskedett
felettük. Néhány nappal később Rundstedt, az „A” hadseregcsoport parancsnoka összehívta
hadtest- és hadosztályparancsnokait, hogy megvitassa velük a támadás részleteit. Bár még
mindig kétségbe vonta a sikert, azt tanácsolta tábornokainak, hogy temessék el kétségeiket. – A
hadsereg – mondta – megkapta feladatát, és ezt a feladatot teljesíteni fogja!
Az azt követő napon, hogy Brauchitschot az idegösszeomlás határáig provokálta, Hitler a
holland és a belga népnek szóló, megtámadásukat igazoló proklamációk szövegének a
megfogalmazásával foglalatoskodott. Halder feljegyezte az ürügyet: „a francia bevonulás
Belgiumba”.
De másnap, november 7-én, a tábornokok nagy megkönnyebbülésére Hitler elhalasztotta a
támadást.

SZIGORÚAN TITKOS!
Berlin, 1939. november 7. ... A Führer és a Fegyveres Erők Legfőbb Parancsnoka, miután meghallgatta az
időjárásról és a vasúti szállítási helyzetről szóló jelentéseket, elrendelte, hogy:
Az Α-napot három nappal elhalasztjuk. A következő döntést 1939. november 9-én, este 6 órakor hozzuk.
KEITEL

Ez volt az első a Hitler által az ősz és a tél folyamán elrendelt tizennégy halasztás közül,
amelyek másolatait a háború végén megtalálták az OKW archívumában.26 Ezek mutatják, hogy
a Führer egy pillanatra sem adta fel a nyugati támadásra vonatkozó döntését, mindössze a
dátumot tologatta hétről hétre. November 9-én a támadást november 19-re halasztotta,
november 13-án pedig november 22-re; és így tovább, minden alkalommal öt-hat nappal előtte,
többnyire az időjárást jelölve meg indokként. Valószínű, hogy a Führer bizonyos mértékig a
tábornokaihoz alkalmazkodott. Feltehetőleg megértette, hogy a hadsereg még nem áll készen.
Az kétségtelen, hogy a stratégiai és taktikai terveket nem dolgozta ki minden részletükben,
hiszen folyamatosan igazított rajtuk valamit.
Más okok is szerepet játszhattak Hitlernél a támadás első elhalasztásában. November 7-én,
aznap, amikor a döntést meghozta, a németeket erősen zavarba hozta a belga király és a holland
királynő közös nyilatkozata, melyben felajánlják békeközvetítői tevékenységüket, „mielőtt a
háború Nyugat-Európában teljes hévvel tombolni kezdene”. Ilyen körülmények között nehezen
lehetett volna meggyőzni bárkit is arról – ahogyan azt Hitler szerette volna a tervezett
proklamációk útján –, hogy a német hadsereg azért vonul be a két németalföldi országba, mert
tudomást szereztek a francia hadsereg bevonulási tervéről Belgiumba.
Emellett Hitler talán megneszelte, hogy a kicsiny, semleges Belgium elleni támadása során
nem használhatná ki a meglepetés fegyverét, pedig erre épített. Október végén Goerdeler
Brüsszelbe utazott egy titkos üzenettel, amelyben Weizsäcker arra ösztökélte Bülow-Schwante
német nagykövetet, hogy magánszemélyként figyelmeztesse a királyt „a helyzet rendkívül
súlyos voltáról”. A nagykövet ezt meg is tette, Lipót király pedig nem sokkal ezután Hágába
sietett, hogy tanácskozzon a holland királynővel, és megfogalmazzák nyilatkozatukat. De a
belgáknak pontosabb információk is voltak. Egy részük Ostertől jött, amint azt láttuk.
November 8-án Bülow-Schwante sürgönyt küldött Berlinbe azzal a figyelmeztetéssel, hogy
Lipót király közölte a holland királynővel: „pontos információkkal” rendelkezik a belga határon
folyó német csapatösszevonásokról, ami azt jelzi, hogy „két vagy három napon belül” német
támadás fog indulni Belgiumon keresztül.27
November 8-án este, majd a következő nap délutánján két furcsa esemény történt: bomba
robbant, és majdnem megölte Hitlert, az SS pedig két brit ügynököt rabolt el Hollandiában, a
német határ közelében. Ezek az események először elvonták a náci hadúr figyelmét a nyugati
támadás terveiről, ám végül mégis megnövelték a presztízsét Németországban, s megrémítették
a zosseni összesküvőket, akiknek voltaképpen semmi közük nem volt egyik eseményhez sem.

EMBERRABLÁS NÁCI MÓDRA ÉS A SÖRHÁZI BOMBA

November 8-án este a müncheni Bürgerbräukellerben, tizenkét perccel azután, hogy Hitler
befejezte a szokásosnál rövidebb beszédét az 1923-as sörpuccs emlékére évente tartott bajtársi
találkozón, a szónoki emelvény mögött álló oszlop belsejében bomba robbant: hét embert
megölt, és hatvanhármat megsebesített. Addigra azonban az összes fontos náci vezető, élükön
Hitlerrel, sietve elhagyta a helyszínt, noha a korábbi években szokásuk volt, hogy régi pártbeli
bajtársaikkal söröskorsók felett felidézzék az egykori puccs emlékeit.
Másnap reggel Hitler saját újsága, a Völkischer Beobachter volt az egyetlen lap, amely a
Führer elleni merényletről írt. A gaztettért a „brit titkosszolgálatra”, sőt Chamberlainre hárította
a felelősséget. „A 'merényletkísérlet' minden bizonnyal felsorakoztatja majd a közvéleményt
Hitler mögött, és felszítja a gyűlöletet Anglia ellen ... – írtam aznap este naplómba. – Többnyire
azt hisszük, hogy újabb Reichstag-tűz szagát érezzük.”
Milyen kapcsolatban lehetett volna a brit titkosszolgálat ezzel a merénylettel Goebbels lázas
agyán kívül? A németek azonnal keresni kezdték a brit kapcsolatot. Egy-két órával azután, hogy
a bomba felrobbant Münchenben, az SS és a Gestapo főnöke, Heinrich Himmler telefonon
utasította egyik Düsseldorfban tartózkodó szépreményű ifjú SS-alárendeltjét, Walter
Schellenberget, hogy a Führer parancsára másnap lépje át a holland határt, és rabolja el azt a két
brit titkosügynököt, akivel kapcsolatban áll.
Himmler parancsa a háború egyik legbizarrabb eseményéhez vezetett. Schellenberg, aki
Alfred Naujockshoz hasonlóan egyetemet végzett, entellektüel bűnöző volt, már több mint egy
hónapja találkozgatott Hollandiában két brit hírszerző tiszttel, S. Payne Best századossal és R.
H. Stevens őrnaggyal. Nekik „Schaemmel őrnagynak” adta ki magát, az OKW náciellenes
tisztjének (egy igazi őrnagy nevét használta), és meggyőző történetet adott elő arról, mennyire
elszántak a tábornokok Hitler megdöntésére. Az angoloktól csak biztosítékot akarnak kapni
arra, hogy a londoni kormány méltányosan fog bánni az új náciellenes kormánnyal. Mivel a
britek, amint láttuk, már más forrásból is értesültek egy német összeesküvésről, amelynek a
résztvevői ugyanilyen biztosítékokat akartak, Londont érdekelte a „Schaemmel őrnaggyal”
kialakított kapcsolat továbbfejlesztése. Best és Stevens egy kis rádió adó-vevő készülékkel
látták el a németet; sokszor beszélgettek vele az éteren keresztül, és többször találkoztak vele
különböző holland városokban. November 7-én, amikor a két fél a német határ közelében lévő
kisvárosban, Venlóban találkozott, a brit ügynökök átadtak a németnek egy roppant homályos
üzenetet Londonból a német ellenállás vezetői részére. Az üzenet a náciellenes rezsimmel
megkötendő igazságos béke alapjainak általános feltételeit tartalmazta. Megegyeztek abban,
hogy „Schaemmel” másnap magával hozza Venlóba az egyik vezetőt, egy német tábornokot,
hogy megkezdjék a tényleges tárgyalásokat. Ezt a találkozót kilencedikére tűzték ki.
Eddig a pillanatig a két oldal céljai nyilvánvalóak voltak. A britek közvetlen kapcsolatot
próbáltak teremteni a német katonai puccsistákkal, hogy bátoríthassák és segíthessék őket.
Himmler viszont azt próbálta megtudni a briteken keresztül, hogy kik a német összeesküvők, és
milyen kapcsolatban állnak az ellenséges titkosszolgálattal. Nyilvánvaló, hogy Himmler és
Hitler már ekkor is gyanakodott néhány tábornokra, illetve az Abwehrnél dolgozó Osterhez és
Canarishoz hasonló emberekre. Most, november 8-án éjszaka Hitler és Himmler új célkitűzést
tartott szükségesnek: el kell rabolni Bestét és Stevenst, és őket kell felelőssé tenni a Bürgerbräu-
beli bombarobbantásért!
Ekkor egy régi ismerősünk lépett a színre. Alfred Naujocks, aki a „lengyel támadást” hajtotta
végre a gleiwitzi német rádióadó ellen, egy tucatnyi biztonsági szolgálatos (S.D.) nehézfiú élén
jelent meg, hogy segítsen Schellenbergnek az emberrablás végrehajtásában. A dolog
nagyszerűen sikerült. November 9-én délután négykor Schellenberg az aperitifjét kortyolgatta
egy venlói kávéház teraszán, amíg a Besttel és Stevensszel való találkozóra várt. A két brit
ügynök odahajtott Buickjában, leparkolták az autót a kávéház mögött, majd rögtön belefutottak
Naujocks egy SS kocsiban ülő banditáinak a golyózáporába. Klop hadnagy, a holland
titkosszolgálat tisztje, aki a két brit ügynököt mindig elkísérte, valahányszor Schellenberggel
találkoztak, halálos sebet kapott. Bestet, Stevenst és a sebesült Klopot úgy hajították be az SS-
kocsiba, mint egy-egy „nyaláb szénát”, emlékezett később Schellenberg, és gyorsan áthajtottak
velük a határon Németországba. 28
Így hát november 21-én Himmler bejelentette a nyilvánosságnak, hogy a Hitler ellen a
Bürgerbräukellerben végrehajtott merényletet felderítették. A brit titkosszolgálat ösztönzésére
hajtották végre, amelynek két vezetőjét, Bestét és Stevenst a robbantást követő napon „a német–
holland határon” letartóztatták. Tényleges elkövetőként Georg Elsert azonosították, egy
Münchenben lakó német kommunista ácsot.
Himmler részletes beszámolója a bűntényről gyanúsnak tűnt nekem, amint azt aznapi
naplójegyzetemben is megírtam. De az előadás nagyon valószerű volt. „Himmler és bandája
nyilvánvalóan arra készül – jegyeztem fel –, hogy a hiszékeny német népet meggyőzze: a brit
kormány a háborút Hitlernek és fő segítőinek a meggyilkolásával akarta megnyerni.”
A rejtély, hogy valójában ki szervezte meg a robbantást, sohasem tisztázódott teljesen. Bár
Elser nem olyan félkegyelmű volt, mint Marinus van der Lubbe a Reichstag-tűznél, de
korlátozott intellektussal rendelkezett, és meglehetősen őszinte volt. Nemcsak bevallotta a
bomba elkészítését és felrobbantását, hanem egyenesen dicsekedett is vele. Bár a
merényletkísérlet előtt sohasem találkozott Besttel és Stevensszel, az előbbivel
összeismerkedett a sachsenhauseni koncentrációs táborban töltött hosszú évek során. Hosszú és
bonyolult, nem is mindig logikus történetet mondott el az angolnak.
Egy októberi napon a dachaui koncentrációs táborban, ahová kommunista szimpatizánsként
nyár közepén zárták, mesélte el, a táborparancsnoki irodába rendelték, ahol bemutatták két
idegennek. Elmagyarázták neki, hogy a Führer néhány „áruló” követőjét meg kell semmisíteni
egy bomba felrobbantásával, közvetlenül azután, hogy Hitler elmondja évenkénti szokásos
beszédét, majd elhagyja a csarnokot. A bombát egy tartóoszlopba kellett elhelyezni a szónoki
emelvény mögött. Mivel Elser tapasztalt asztalos, villanyszerelő és barkácsoló voltot ajánlották
a feladat elvégzésére. Ha megteszi, megszervezik a menekülését Svájcba és nagyobb
pénzösszeget biztosítanak a számára, hogy ott kényelemben élhessen. Komoly szándékuk
bizonyítékaként addig is jobb bánásmódot ígértek neki a táborban: jobb ételt, civil ruhát,
rengeteg cigarettát (Elser igen erős dohányos volt), ácspadot és megfelelő szerszámokat. Elser
ott helyben elkészített egy primitív, de hatékony bombát, nyolc napos időzítővel, és egy olyan
szerkezettel, amelynek a segítségével a bombát egy elektromos kapcsolóval is fel lehetett
robbantani. Elser kijelentette, hogy kora novemberben egyik este elvitték a pincesörözőbe, s ott
beszerelte kis szerkezetét a megfelelő helyen lévő tartóoszlopba.
November 8-án este, körülbelül akkor, amikor a bombának robbannia kellett, egyik
cinkostársa elvitte a svájci határra, kapott egy pénzösszeget és – érdekes módon – egy, a sörözőt
belülről ábrázoló képeslapot, amelyen kereszt jelölte az oszlopot, amiben elhelyezte a bombát.
Ám ahelyett, hogy segítettek volna neki átlépni a határt – és úgy tűnik, ez meglepte a félnótást
–, képeslapostól és mindenestől fülöncsípte őt a Gestapo. Később a Gestapo betanította, hogy
Bestét és Stevenst mártsa be az elkövetkező tárgyaláson, ahol ő lesz majd a figyelem
középpontjában.283
A tárgyalásra soha nem került sor. Tudjuk, hogy Himmler – csak ő tudja miért – nem mert
tárgyalást rendezni. Most már azt is tudjuk, hogy Elser a sachsenhauseni és a dachaui
koncentrációs táborban élt tovább, és (nyilvánvalóan a robbantásból nagy hasznot húzó Hitler
kifejezett parancsára) a körülményekhez képest meglehetősen humánus bánásmódban részesült.
De Himmler a legutolsó pillanatig rajta tartotta a szemét. Nem hagyhatta, hogy az ács túlélje a
háborút, és elmondja a történetét. Nem sokkal a háború vége előtt, 1945. április 6-án a Gestapo
bejelentette, hogy Georg Elser az előző napon egy szövetséges bombázás áldozata lett. Ma már
tudjuk, hogy a Gestapo gyilkolta meg.30
Most, hogy túlélte a merényletkísérletet, vagy ezt a látszatot sikerült keltenie, és elnyomta az
ellenállást tábornokai körében, Hitler ismét nekilátott a nyugati irányú nagy támadásra
vonatkozó terveinek. November 20-án kiadta a 8. sz. hadműveleti utasítást, amelyben elrendelte
a „harckészültségi állapot” fenntartását, hogy a „kedvező időjárási feltételeket azonnal ki
lehessen használni”, és kifejtette Hollandia és Belgium elpusztításának tervét. Ezután, hogy
bátorságot öntsön a csüggedő szívűekbe, és hogy parancsnokló tábornokait és vezérkari tisztjeit
a szerinte a nagy csaták előestéjén szükséges megfelelő hangulatba hozza, november 23-án
délre a kancelláriára rendelte őket.
A hadvezéreit lelkesítő titkos beszédek közül ez volt az egyik legárulkodóbb. Hála annak,
hogy a szövetségesek Flensburgban megtalálták az OKW néhány aktáját, egy azonosítatlan
résztvevő által készített jegyzetek formájában fennmaradt a beszéd.31

Ε megbeszélés célja [kezdte Hitler] az, hogy képet adjon önöknek gondolatvilágomról, amely a jövendő
események során vezérelni fog, valamint az, hogy közöljem önökkel a döntéseimet.

A múlt, a jelen és a jövő egyaránt erősen foglalkoztatta, és e kicsiny társaságnak brutális

őszinteséggel és nagy ékesszólással beszélt. Kitűnően összefoglalta, mi minden kavargott a
hibbant, ám termékeny agyában, és halálos pontossággal jósolta meg az eljövendő dolgok
alakulását. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy annak, aki ezt hallotta, a továbbiakban
bármilyen kételyei lehettek azzal kapcsolatban, hogy ez az ember, aki a kezében tartja
Németország – és a világ – sorsát, minden kétséget kizáróan veszélyes megalomániás.

Tisztán láttam a történelmi események valószínű irányát [mondta korai harcairól szólva] és szilárd akaratom
volt a kegyetlen döntések meghozatalához ... Utolsó tényezőként meg kell említenem saját személyemet is,
minden szerénység mellett: én pótolhatatlan vagyok. Sem katona, sem civil nem tudna pótolni. A
merényletkísérletek megismétlődhetnek. Meg vagyok győződve intellektusom és döntéseim erejéről... Soha
senki nem érte el azt, amit én elértem ... Nagy magasságba vezettem a német népet, még ha a világ gyűlöl is
most minket ... A birodalom sorsa csakis tőlem függ. Ennek megfelelően cselekszem.

Korholta a tábornokokat, mert kételyeik voltak, amikor ő meghozta „nehéz döntéseit” a

Népszövetségből való kilépésről, a rendelettel bevezetett kötelező katonai szolgálatról, a Rajna-
vidék megszállásáról, megerősítéséről és Ausztria elfoglalásáról. – Nagyon kevesen voltak, akik
hittek bennem – mondta.
– A következő lépés – jelentette ki hódításairól cinikusan (kár, hogy Chamberlain nem
hallotta) – Csehország, Morvaország és Lengyelország volt.

283
A háború után napvilágra került hivatalos holland jelentés szerint a britek kocsiját, benne Stevensszel, Besttel és Kloppal,
átvontatták az alig 125 lábnyira lévő német határon. Másnaptól, november 10-étől kezdve a holland kormány sűrű
időközönként, összesen kilenc alkalommal kérte írásban Klop és a kocsi holland sofőrjének kiadását, továbbá a németek
vizsgálatát követelte a holland semlegesség megsértése miatt. Nem kaptak választ egészen május 10-éig, amikor Hitler
Hollandia megtámadását részben azzal igazolta, hogy a Venlo-ügy bebizonyította: a hollandok segítették a brit titkosszolgálatot.
Klop néhány nappal később belehalt sebeibe. Best és Stevens túlélte a német koncentrációs táborokban töltött öt évet.29
 Az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt számomra, hogy nem érhetem be a szudétanémet területtel. Ez csak
részleges megoldást jelentett. Megszületett a döntés a csehországi bevonulásra. Ezt követte a Protektorátus
létrehozása, és ezzel megvolt Lengyelország meghódításának az alapja is, de ekkor még nem volt egyértelmű
számomra, hogy előbb keleten kezdjem, és azután nyugaton, vagy pedig fordítva. Az események
kikényszerítették, hogy először Lengyelország ellen kezdődjék a harc. Vádolhatnak azzal, hogy mindig újra és
újra harcolni akarok. A küzdelemben látom minden élőlény sorsát. Senki sem kerülheti el a harcot, ha nem akar
alulmaradni.
A [német] nép egyre növekvő lélekszáma nagyobb Lebensraumot tett szükségessé. Célom az volt, hogy
racionális kapcsolatot hozzak létre a nép lélekszáma és az életükhöz rendelkezésükre álló tér között. A harcnak
itt kell megkezdődnie. Egyetlen nemzet sem kerülheti el ennek a problémának a megoldását. Különben engednie
kell, és fokozatosan eltűnik ... Itt nem segít a kiszámított okosság: csak a kard hozhat megoldást. Annak a
népnek, amely nem rendelkezik a harchoz szükséges erővel, meg kell hátrálnia ...

A múltbeli német vezetőkkel az volt a baj, mondta Hitler, hogy – Bismarckot és Moltkét is
beleértve – nem voltak „elég kemények. A megoldás csak úgy lehetséges, ha egy országot a
kedvező pillanatban támadunk meg.” Ε felismerés elmulasztása okozta, hogy az 1914-es háború
„több fronton zajlott. Nem jelentett megoldást a problémára”.

Ma [folytatta Hitler] e dráma második felvonása íródik. Hatvanhét év óta először nem kell kétfrontos háborút
viselnünk ... De senki nem tudhatja, meddig marad ez így ... Alapvetően nem azért szerveztem a fegyveres
erőket, hogy ne támadjanak. A támadásról szóló döntés mindvégig megvolt bennem.
Az egyfrontos háború pillanatnyi áldásairól szőtt gondolatok Oroszország kérdése felé vezették a Führert.
Oroszország pillanatnyilag nem veszélyes. Számos belső körülmény gyengíti. Emellett szerződésünk is van
Oroszországgal. A szerződéseket persze csak addig szokták betartani, amíg azok valami célt szolgálnak.
Oroszország is csak addig fogja betartani, amíg azt maga Oroszország előnyösnek látja a maga számára ...
Oroszországnak továbbra is messzire mutató céljai vannak, mindenekelőtt helyzetének megszilárdítása a
Baltikumban. Csak akkor szállhatunk szembe Oroszországgal, ha nyugaton szabadok vagyunk.

Ami Olaszországot illeti, minden Mussolinitól függ, „akinek a halála mindent

megváltoztathat ... Mint ahogy Sztálin halála is, ugyanúgy a Duce halála is veszélyekkel járhat a
mi számunkra. Hogy egy államférfi halála milyen könnyen eljöhet, azt nemrégiben magam is
megtapasztaltam.” Hitler úgy gondolta, hogy „semlegességi törvényei miatt” az Egyesült
Államok még nem veszélyes, és a szövetségeseknek nyújtott segítsége sem számít még olyan
sokat. Az idő azonban az ellenségnek dolgozik továbbra is. „A pillanat most kedvező; hat
hónap múlva talán már nem lesz így.” Ezért:

Döntésem megváltoztathatatlan. A legkedvezőbb és legkorábbi időpontban megtámadom Franciaországot és

Angliát. A semlegesség megsértése Belgium és Hollandia esetében nem bír jelentőséggel. Senki sem fogja
megkérdőjelezni, ha mi győztünk. Nem fogjuk olyan ostoba módon igazolni a semlegesség megsértését, mint
1914-ben.

A támadás nyugaton, mondta Hitler tábornokainak, „a világháború végét jelenti, nemcsak

egy hadműveletet. Nem egy kérdést dönt el, hanem egy nemzet létét vagy nemlétét.” Végül így
fejezte be szónoklatát:

Történelmünk nagyjainak szelleme lelkesítsen mindnyájunkat. A sors nem követel többet tőlünk, mint a
német történelem nagyjaitól. Amíg élek, csak népem győzelmére fogok gondolni. Nem hátrálok meg semmi elől,
és elpusztítok mindenkit, aki szembefordul velem ... El akarom pusztítani az ellenséget!

Sokat mondó beszéd volt ez, és nem tudni arról, hogy egyetlen tábornok is felemelte volna a
szavát ellene, akár hogy hangot adjon az offenzíva sikerével kapcsolatos kételyeinek, amelyek a
hadseregen belül szinte az összes parancsnokban jelen voltak, akár hogy szóvá tegye Belgium
és Hollandia megtámadásának erkölcstelenségét, mely országok semlegességét és határait a
német kormány ünnepélyesen garantálta. A jelen lévő tábornokok közül többen állítják, hogy a
Hitler által a hadsereg és a vezérkar felső szintjének gyenge szellemére tett megjegyzések
sokkal erősebbek voltak, mint a fenti beszámolóban.
Aznap később, este hat órakor a náci hadúr ismét Brauchitschért és Halderért küldetett, és az
előbbinek – míg a vezérkari főnököt kint váratta az előszobában, mint egy rossz kisfiút – alapos
fejmosást tartott a „zosseni szellemmel” kapcsolatban. A szárazföldi hadsereg parancsnoksága
(OKH) „defetizmussal” van beoltva, vádaskodott Hitler, Halder vezérkarának pedig „merev a
hozzáállása, ami lehetetlenné teszi, hogy egyetértsenek a Führerrel”. A legyőzött Brauchitsch –
jóval későbbi, nürnbergi beszámolója szerint – felajánlotta lemondását, de Hitler
visszautasította azt, és határozottan emlékeztette rá, idézte fel később a főparancsnok, hogy „el
kell látnom a feladatomat és kötelességemet, mint minden katonának”. „Válságos nap!” –
jegyezte gyorsírással a naplójába Halder aznap este.32
1939. november huszonharmadika sok tekintetben mérföldkő volt. Hitler végső, döntő
győzelmét mutatta a hadsereg felett, amely az első világháborúban félretolta II. Vilmos császárt,
és megszerezte a legfelsőbb politikai és katonai hatalmat is Németországban. Attól a naptól
kezdve az egykori osztrák káplár nemcsak politikai, de katonai döntéseit is a tábornokoké fölé
helyezte, ennélfogva visszautasította, hogy meghallgassa tanácsaikat vagy megengedje
kritikájukat – s ennek eredménye végül mindenki számára katasztrofálisnak bizonyult.
– Olyan szakadás történt – mondta Brauchitsch a nürnbergi bíróságnak a november 23-i
események elbeszélésekor –, ami később összezárult, de soha nem tűnt el.
Hitlernek azon az őszi napon a tábornokokhoz intézett dagályos szónoklata tökéletesen
elfojtotta Brauchitsch és Halder lagymatag elképzeléseit a náci diktátor megdöntésére. Hitler
figyelmeztette őket, hogy „elpusztít” mindenkit, aki az útjába áll, és Halder szerint kifejezetten
hozzátette, hogy „könyörtelen erővel” elfojt minden ellenállást a vezérkarban. Halder,
legalábbis pillanatnyilag, nem az az ember volt, aki ilyen szörnyű fenyegetéssel szembeszegült
volna. Amikor négy nappal később, november 27-én Thomas tábornok Schacht és Popitz
sarkallására meglátogatta őt, és biztatta, hogy továbbra is próbálja rábeszélni Brauchitschot,
tegyenek lépéseket a Führer ellen („Hitlert el kell távolítani!” – idézte később Halder Thomast),
a vezérkari főnök emlékeztette őt az összes „nehézségre”. Még nem biztos abban, mondta, hogy
Brauchitsch aktívan részt venne egy államcsínyben.33
Néhány nappal később Halder Goerdelernek a legnevetségesebb okokkal magyarázta, miért
állt el attól a tervtől, hogy megszabaduljanak a náci diktátortól. Hassell feljegyezte ezeket
naplójában. Halder leszögezte, hogy „az ember ne akkor lázadjon, amikor az ellenség
farkasszemet néz vele”, majd – Hassell szerint – a következőket tette hozzá: „Meg kell adnunk
Hitlernek ezt az utolsó esélyt, hogy felszabadítsa a német népet az angol kapitalizmus alól...
Nincs még egy ilyen kaliberű emberünk kéznél... Az ellenzék nem elég érett még ... Nem
bízhatunk a fiatalabb tisztekben.” Maga Hassell Canaris tengernagyhoz, az eredeti
összeesküvők egyikéhez fordult, hogy ő folytassa az ügyet, de nem jutott vele semmire. „Ő a
tábornokok ellenállásának a reményét is feladta már – tárta fel naplójában a korábbi nagykövet
november 30-án –, és úgy gondolja, hogy nincs értelme ezen a vonalon tovább próbálkozni.”
Egy kicsit később Hassell azt írja, hogy „Halder és Brauchitsch csupán Hitler labdaszedői”.34

NÁCI TERROR LENGYELORSZÁGBAN: AZ ELSŐ FÁZIS

Nem sokkal a Lengyelország elleni német támadás után naplómban gyűlni kezdtek a
meghódított földön dúló náci terrorról szóló adatok. Mint később kiderült, sok más napló is
kezdett megtelni velük. Hassell október 19-én jelentette, hogy „az SS megdöbbentő és bestiális
tetteiről” szerzett tudomást, „különösképpen zsidókkal szemben”. Nem sokkal ezután
naplójában elmond egy történetet, amelyet egy Posen tartománybeli német földbirtokos beszélt
el neki.

Utoljára azt látta, hogy egy részeg körzeti pártvezető megnyittatta a börtönt, agyonlőtt öt szajhát, és
megpróbált megerőszakolni két másikat.35
 Október 18-án Halder feljegyezte naplójába az Eduard Wagner tábornokkal, a vezérlő
hadbiztossal folytatott megbeszélés főbb pontjait. Wagner tábornok aznap korábban Hitlerrel
tanácskozott Lengyelország jövőjéről. Ε jövő félelmetesnek látszott.

Nem áll szándékunkban Lengyelország újjáépítése ... Ne legyen német színvonalú mintaállam ... Nem szabad
hagyni, hogy a lengyel értelmiség elfoglalja az uralkodó osztály helyzetét. Fenn kell tartani az alacsony
életszínvonalat. Olcsó rabszolgák...
Totális szervezetlenséget kell teremtenünk! A birodalom meg fogja adni a főkormányzónak az eszközöket,
amelyekkel ezt az ördögi tervet véghezviheti.

És a birodalom meg is adta.

Következzék most rövid beszámoló a Lengyelországban megvalósult náci terror kezdeteiről,
ahogyan azt a zsákmányolt német dokumentumok és a különböző nürnbergi perek bizonyítékai
feltárták. Ez csupán előfutára volt azoknak a sötét és szörnyű tetteknek, amelyeket a németek
végül az összes meghódított nép ellen elkövetnek majd. De a helyzet elejétől a végéig
Lengyelországban volt a legrosszabb, ahol a náci barbarizmus hihetetlen mélységeket ért el.
Közvetlenül a Lengyelország elleni támadás megindítása előtt, az augusztus 22-i
obersalzbergi értekezleten Hitler elmondta tábornokainak, hogy olyan dolgok történhetnek
majd, „amelyek nem német tábornokok ínyére valók”, és figyelmeztette őket, hogy „ilyen
dolgokba ne avatkozzanak be, hanem szorítkozzanak katonai kötelességeikre”. Tudta, miről
beszél. Jómagamat nemsokára Berlinben és Lengyelországban egyaránt elárasztottak a náci
mészárlásokról szóló jelentések. Természetesen a tábornokokat is. Szeptember 10-én, amikor a
lengyelországi hadjárat gőzerővel folyt, Halder feljegyzett naplójába egy példát, amely
hamarosan széles körben ismertté vált Berlinben. Egy SS tüzérezredhez tartozó nehézfiúk,
miután egész nap egy híd javításán dolgoztattak ötven zsidót, egy zsinagógába terelték, és –
Halder szavaival élve – „lemészárolták őket”. Még von Kuechler tábornok, a 3. hadsereg
parancsnoka is, aki pedig később nem sokat aggályoskodott, megtagadta a hadbíróság által a
gyilkosokra kiszabott enyhe ítéletek megerősítését – egy év börtönt – azzal az indoklással, hogy
az ítéletek túl elnézőek. De a hadsereg főparancsnoka, Brauchitsch mindenestől hatálytalanította
az ítéleteket, bár igaz, hogy csak akkor, amikor Himmler beavatkozott, mondván, hogy azok
„általános amnesztia” alá esnek.
A magukat becsületes kereszténynek tartó német tábornokok kínosnak találták a helyzetet.
Szeptember 12-én a Führer vasúti szerelvényén találkozott Keitel és Canaris, s az utóbbi
tiltakozott a lengyelországi atrocitások ellen. A lakájtermészetű OKW-főnök kurtán annyit
felelt, hogy „a Führer már döntött e kérdésben”. Amennyiben a hadsereg nem akar „szerepet
játszani ezekben az eseményekben, úgy el kell fogadnia riválisaiként az SS-t és a Gestapót”,
azaz „a megsemmisítések végrehajtására” SS-komisszárokat kell befogadniuk minden katonai
egységbe.

Közöltem Keitel tábornokkal [ezt Canaris írta naplójába, amit Nürnbergben bemutattak], tudok róla, hogy
nagyarányú kivégzéseket terveznek Lengyelországban, és hogy különösképpen a nemesség és a papság kiirtása
lesz a cél. A világ azonban végül a Wehrmachtot tartja majd felelősnek ezekért a tettekért. 36

Himmler túl okos volt ahhoz, hogy hagyja a tábornokokat kibújni a felelősség egy része alól.
Szeptember 19-én Heydrich, Himmler fő segítője, meglátogatta a hadsereg főparancsnokságát,
és előadta Wagner tábornoknak az SS terveit „a zsidók, az értelmiség, a papság és a nemesség
kitakarításáról”. Halder, miután Wagner jelentést tett neki, a naplójában írta le reakcióját az
efféle tervekre:

A hadsereg ragaszkodik hozzá, hogy a „takarítást” halasszák el addig, amíg a katonaság vissza nem vonult,
és az országot át nem adták a polgári közigazgatásnak. December elejéig.
 Ez a rövid bejegyzés a hadsereg vezérkari főnökének naplójában kulcsot ad a német
tábornokok erkölcseihez. Nem állt szándékukban komolyan szembeszállni a „takarítással” –
azaz a lengyel zsidók, az értelmiség, a papság és a nemesség megsemmisítésével. Mindössze
annyit akartak kérni, hogy azt „halasszák el”, amíg ők el nem hagyják Lengyelországot, és ki
nem bújnak a felelősség alól. Természetesen figyelembe kell venni a külföldi közvéleményt is.
Halder ezt jegyezte naplójába a következő napon, miután hosszasan tanácskozott
Brauchitschcsal a lengyelországi „takarításról”:

Semmi olyan nem történhet, amely más országoknak lehetőséget adna valamiféle rémtettekről szóló, ilyen
incidenseken alapuló propaganda terjesztésére. Katolikus klérus! Pillanatnyilag nem praktikus.

Másnap, szeptember 21-én Heydrich a főparancsnoksághoz továbbította kezdeti „takarítási”

tervének egy példányát. Első lépésként a zsidókat kellett a városokba terelni (ahol majd
könnyen össze lehet őket gyűjteni megsemmisítésük végett). „A végmegoldás”, jelentette ki,
csak bizonyos idő múltán érhető el, és „szigorúan titokban” kell tartani, de a memorandumot
elolvasó tábornokok közül egynek sem lehetett kétsége arról, hogy a „végmegoldás” a
megsemmisítést jelenti.37 Két év múlva, amikor eljött az idő ennek a végrehajtására, ez vált az
egyik legbaljóslatúbb fedőnévvé, amivel magas rangú német hivatalos személyek dobálóztak,
hogy palástolják vele a háború egyik legförtelmesebb bűnét.
Miután Oroszország elfoglalta a maga részét Lengyelországból keleten, és Németország
hivatalosan annektálta korábbi tartományait, no meg némi további területet nyugaton, a Führer
október 12-i rendeletében Lengyelországi Főkormányzóság néven határozta meg azt, ami
Lengyelországból megmaradt, és Hans Frankot nevezte ki főkormányzónak, az ő helyetteséül
pedig Seyss-Inquartot, a bécsi quislinget. Frank a náci intellektuális bűnöző tipikus példája.
1927-ben csatlakozott a párthoz, nem sokkal azután, hogy elvégezte a jogi egyetemet, és
hamarosan a mozgalom jogi vezéregyéniségeként szerzett magának hírnevet. Gyors felfogású,
energikus ember volt, nemcsak a jogban művelt, hanem a világirodalomban is, a művészetek és
különösen a zene rajongója. A nácik hatalomra kerülésével Frank hatalommá vált a jogi
szakmában: először bajor igazságügy-miniszter volt, majd tárca nélküli Reichsminister,
valamint a Jogi Akadémia és az Ügyvédi Kamara elnöke lett. Sötét, jól öltözött, rámenős alak
volt, öt gyermek apja. Intelligenciája és műveltsége részben ellensúlyozta primitív fanatizmusát,
és Hitler környezetének mindaddig az egyik legkevésbé visszataszító figurájának számított. De
a civilizáltság leple alatt hidegvérű gyilkos rejtőzött. Eletéről és munkáiról vezetett, a nürnbergi
anyagban is szereplő negyvenkét kötetes naplója284 az egyik legrémisztőbb dokumentum, ami
valaha is előkerült a nácik sötét világából, és szerzőjét jéghideg, kegyetlen, vérszomjas
emberként ábrázolja. Nyilvánvalóan barbár tetteinek egyikét sem hagyta ki belőle.
– A lengyelek a német birodalom rabszolgái lesznek! –jelentette ki az új posztjának
elfoglalása utáni napon. Amikor meghallotta, hogy Neurath, Csehország „Protektora”,
plakátokon hirdette ki hét cseh egyetemi hallgató kivégzését, Frank kijelentette egy náci
újságírónak: – Ha én is elrendelném, hogy minden hét lelőtt lengyelt plakát hirdessen ki, nem
lenne elég erdő Lengyelországban ahhoz, hogy papírt gyártsanak a plakátokhoz!38
Himmlert és Heydrichet Hitler a zsidók elpusztítására jelölte ki. Franknak amellett, hogy
élelmiszer-készleteket és kényszermunkát kellett kipréselnie Lengyelországból, az értelmiség
megsemmisítése volt a feladata. A nácik csodálatos fedőnevet adtak ennek a műveletnek:
„Különleges pacifikációs tevékenység” (Ausserordenliche Befriedigungsaktion, avagy ismertté
vált nevén az AB akció). Beindítása némi időbe tellett Franknak. Csupán a következő tavasz
vége felé – amikor a nyugati nagy német támadás elvonta a világ figyelmét Lengyelországról –
sikerült kezdeti eredményeket elérnie. Május 30-ra, naplójának tanúsága szerint, rendőri
284
Walter Stein, az Egyesült Államok 7. hadseregének hadnagya találta meg 1945 májusában a bajorországi Neuhaus
közelében levő Berghof szállodában, Frank lakosztályában.
segítőinek mondott lelkesítő beszédében jó előrehaladással büszkélkedhetett – többezer lengyel
értelmiségi életét részben sikerült már kioltania, részben pedig a közeljövőben készült kioltani.
– Esedezve kérem önöket, uraim – kérte –, hogy a legszigorúbb intézkedések
meghozatalával segítsenek minket e feladatban! – Bizalmasan hozzátette még, hogy ezek „a
Führer parancsai”. Hitler, mondta, így fejezte ezt ki:

„A vezetésre alkalmas embereket Lengyelországban likvidálni kell. Követőiket... ki kell küszöbölni. Nincs rá
szükség, hogy a birodalom ilyen terhet viseljen ... nincs rá szükség, hogy ezeket az elemeket a birodalom
koncentrációs táboraiba küldjük.”
Itt helyben, Lengyelországban lesznek eltakarítva az útból, mondta Frank. 39

A találkozón, ahogyan Frank naplójában láthatjuk, a biztonsági rendőrség vezetője

beszámolt a haladásról. Körülbelül kétezer férfit és több száz nőt tartóztattak le „a különleges
pacifikációs akció kezdetén” – mondta. Többségük azóta megkapta az „azonnali ítéletet” – ez a
náciknál a likvidálás eufemizmusa volt. Az értelmiségiek második csoportját ekkor gyűjtötték
be az „azonnali ítélet” kiosztása végett”: összesen „körülbelül 3 500 személynek”, a lengyel
értelmiség legveszélyesebb részének a sorsát rendezik ilyen módon.40
Frank nem hanyagolta el a zsidókat sem, még ha a Gestapo el is halászta előle
megsemmisítésük közvetlen feladatát. Naplója tele van a témára vonatkozó gondolataival és
tetteivel. 1940. október 7-én feljegyez egy, az első év erőfeszítéseit összegző beszédet, amit egy
náci gyűlésen mondott Lengyelországban.

Drága bajtársaim! ... Nem sikerült az összes tervet és zsidót kiiktatnom egyetlen év alatt. [ „A közönség
derül” – jegyzi meg ennél a pontnál.] De az idő előrehaladtával, és ha Önök segítenek nekem, elérjük ezt a célt.41

A következő év karácsonya előtt két héttel Frank a krakkói főhadiszállásán tartott egyik
kabinetülést a következő szavakkal fejezte be:

Ami a zsidókat illeti, azt kell mondanom Önöknek, hogy el kell törölnünk őket, akár így, akár úgy ... Uraim,
arra kell kérnem Önöket, hogy szabaduljanak meg mindenféle szánalomtól. Meg kell semmisítenünk a zsidókat.
Nehéz dolog, ismerte el, „agyonlőni vagy megmérgezni a Főkormányzóságban élő három és fél millió zsidót,
de képesek leszünk olyan intézkedéseket tenni, amelyek valamilyen módon a megsemmisítésükhöz vezetnek”.
Ez pontos előrejelzés volt.42

Amint a harcok abbamaradtak Lengyelországban, azonnal megkezdődött a zsidók és

lengyelek elüldözése otthonaikból, amelyekben generációk óta éltek. Október 7-én, a
Reichstagban mondott „békeszónoklata” utáni napon Hitler egy új szervezet, A Német
Nemzetiség Erősítésének Birodalmi Főbiztossága (rövidítve az RKFDV) fejévé nevezte ki
Himmlert. A szervezetnek először az azonnal Németországhoz csatolt lengyel tartományokból
kellett végrehajtania a lengyelek és zsidók deportálását, majd németekkel és volksdeutschok-kal
kellett felváltania a deportáltakat. A volksdeutsch-ok külföldi állampolgárságú németek voltak,
akik csak úgy özönlöttek a fenyegetett helyzetben lévő balti területekről és Lengyelország
különböző külső részeiről. Halder már két héttel korábban hallotta, és naplójába fel is jegyezte a
tervet, hogy „minden egyes németért cserébe, aki ezekbe a tartományokba költözik, két embert
kell Lengyelországba kergetni”.
Október 9-én, két nappal azután, hogy legújabb hivatalába kinevezték, Himmler elrendelte,
hogy az elcsatolt lengyel tartományok területén élő 650 000 zsidóból 550 ezret, valamint az
összes lengyelt, akik nem alkalmasak az „asszimilációra”, a Főkormányzóság területére, a
Visztula folyótól keletre kell költöztetni. Egy éven belül 1 200 000 lengyelt és 300 000 zsidót
szakítottak el gyökereiktől, és küldtek keletre. Azonban mindössze 497 000 népi német települt
a helyükre. Ez valamivel jobb volt, mint a Halder által megadott arány: három elűzött lengyel és
zsidó jutott egyetlen, a helyükre települő németre.
 Emlékszem rá, hogy szokatlanul kemény tél volt 1939–40-ben, és az erős havazás közepette,
fagypont alatti időben, gyakran hóviharban végrehajtott „áttelepítés” valójában több zsidó és
lengyel életét követelte, mint a náci kivégzőosztagok és akasztófák. Magát Himmlert idézhetjük
fel hiteles forrásként. A Franciaország eleste utáni nyáron az SS Leibstandarte előtt mondott
beszédében összehasonlította azokat a deportálásokat, amiket emberei éppen elkezdtek
nyugaton, és azokat, amelyeket már végrehajtottak keleten.
Lengyelországban [ez] mínusz negyven fokban történt meg, amikor ezreket, tízezreket,
százezreket kellett elszállítani; amikor olyan keménynek kellett lennünk – ezt hallaniuk kell, de
utána azonnal felejtsék is el! –, hogy a lengyel vezetők ezreit kellett agyonlőnünk... Uraim, sok
esetben könnyebb egy század élén csatába menni, mint elnyomni egy alacsony kulturális szintű,
kellemetlenkedő népességet, vagy mint kivégzéseket végrehajtani, embereket elhurcolni, síró és
hisztérikus asszonyokat elkergetni.43
Richard Glücks dandártábornok, a koncentrációs táborok felügyelőbizottságának vezetője
Krakkó környékét felderítve már 1940. február 21-én tájékoztatta Himmlert, hogy „alkalmas
helyet” talált egy új „karanténtábor” számára a mocsárvidéken levő Auschwitzban, egy
tizenkétezer lakosú, elhanyagolt kisvárosban, ahol néhány gyáron kívül egy régi osztrák
lovassági laktanya is volt. A munka azonnal megkezdődött, és június 14-én hivatalosan is
megnyílt Auschwitz, azzal a céllal, hogy olyan lengyel politikai foglyokat gyűjtsenek oda össze,
akikkel a németek különös szigorral kívántak bánni. Hamarosan még inkább vészjósló hellyé
vált. Időközben az LG. Farben, a nagy német vegyipari tröszt igazgatói is felfedezték
Auschwitzot mint „alkalmas helyet” egy új szintetikus petróleum- és gumiüzem számára. Itt
nemcsak az új épületek felépítése, de az üzemek működtetése során is profitálhatnának az olcsó
rabszolgamunkából.
Az új tábor és az LG. Farben számára a rabszolgamunka biztosításának felügyeletére 1940
tavaszán az SS legválogatottabb banditáiból álló csoport érkezett Auschwitzba, köztük Josef
Kramer, akit később a brit közvélemény „a belseni bestia” néven ismert meg, és Rudolf Franz
Höss, aki gyilkosságért már öt évet ült börtönben, felnőttkorának nagyobb részét előbb
elítéltként, majd börtönőrként töltötte, 1946-ban, negyvenhat éves korában pedig Nürnbergben
azzal büszkélkedik majd, hogy két és fél millió ember kiirtását felügyelte, nem számítva azt a
további félmilliót, akit hagytak „éhen pusztulni”.
Auschwitz hamarosan a leghíresebbé vált a megsemmisítőtáborok – Vernichtungslagerek –
közül. Ezeket meg kell különböztetnünk a koncentrációs táboroktól, ahol néhányan azért
életben maradtak. A németek megértése szempontjából nem jelentéktelen az a tény, hogy Hitler
alatt még a legtiszteletreméltóbb németek is, mint a kiváló és nemzetközi szinten ismert vállalat,
az LG. Farben igazgatói, akiket Németország vezető üzletemberei között tiszteltek, és
mindnyájan istenfélő emberek voltak, szándékosan ezt a haláltábort választották ki mint hasznot
hajtó tevékenységre alkalmas helyet.

SÚRLÓDÁS A TOTALITÁRIÁNUS HATALMAK KÖZÖTT

A háború első őszén megingott a Róma-Berlin tengely.
Számos nézeteltérés miatt különböző szinteken éles pengeváltások zajlottak: a németek nem
hajtották végre a népi németek evakuálását Dél-Tirol olaszországi részéről, amiről pedig
megállapodtak az előző év júniusában; a németek nem szállítottak havi egymillió tonna szenet
Olaszországnak; az olaszok nem ignorálták a brit blokádot, és nem próbáltak nyersanyagokat
átvinni rajta Németország számára; Olaszország virágzó kereskedelmet folytatott Nagy-
Britanniával és Franciaországgal, még hadianyagokat is adott el nekik; Ciano németellenes
érzelmei is fokozódtak.
Mussolini szokás szerint percenként változtatta véleményét, és Ciano a naplójában rögzítette
a Duce ingadozásait. November 9-én Mussolininak komoly gondot okozott a Hitlernek szóló, a
merénylettől való megmeneküléséhez gratuláló távirat megfogalmazása.
 Meleg üzenetnek szánta, de nem túl melegnek, mivel véleménye szerint egyetlen olasz sem
érez túláradó örömöt amiatt, hogy Hitler megmenekült a haláltól – legkevésbé a Duce.

November 20. ... Mussolini számára egészében véve elviselhetetlen az a tény, hogy Hitler hadat visel, sőt ami
rosszabb, győz is.

Karácsony másnapján a Duce kifejezte „a németek veresége iránti vágyát”, és utasította

Cianót: titokban tájékoztassa Belgiumot és Hollandiát, hogy támadásra számíthatnak.285 De
szilveszter estéjén ismét csak arról beszélt, hogy Hitler oldalán fog a háborúba lépni.
A két tengelyhatalom közötti súrlódás fő oka Németország oroszbarát politikája volt. 1939.
november 30-án a szovjet Vörös Hadsereg megtámadta Finnországot, s Hitler emiatt szerfelett
megalázó helyzetbe került. Miután a Sztálinnal való megegyezéséért cserébe kitessékelték a
Baltikumból, és kénytelen volt sietve evakuálni az évszázadok óta ott élő német családokat,
most hivatalosan el kellett néznie, hogy Oroszország minden provokáció nélkül megtámad egy
kis országot, amely szoros kapcsolatokat ápolt Németországgal, s még nem kommunista
nemzetként való függetlenségét is nagyrészt a német reguláris csapatok intervenciójával nyerte
el 1918-ban a Szovjetuniótól.286 Keserű pirula volt ez Hitler számára, de le kellett nyelnie.
Szigorú utasításokat adtak ki a külföldi német diplomáciai képviseleteknek, a német sajtónak és
a rádiónak, hogy támogassák Oroszország agresszióját, és kerüljék a finnekkel való bármilyen
együttérzés kifejezését.
Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban Mussolini számára, akinek németellenes tüntetésekkel
kellett megbirkóznia egész Olaszországban. Mindenesetre nem sokkal Újév után, január 3-án a
Führernek szóló hosszú levélben könnyített lelkén. Korábban sohasem, és kétségtelenül később
sem volt a Duce sem ennyire őszinte Hitlerrel szemben, sem pedig ennyire kész arra, hogy
kemény és kellemetlen tanácsot adjon neki.
„Mélységes meggyőződése”, mondta, hogy Németország még Olaszország segítségével sem
lesz képes rá sohasem, hogy Nagy-Britanniát és Franciaországot „térdre kényszerítse, vagy akár
csak megossza őket. Aki ezt hiszi, az becsapja önmagát. Az Egyesült Államok nem fogja tűrni a
demokráciák teljes vereségét.” Ennélfogva most, hogy Hitler biztosította keleti határát, vajon
szükséges-e „mindent kockára tenni – beleértve az ország vezetését is – és a német generációk
színe-virágát feláldozni” csak azért, hogy megpróbálja legyőzni ezeket az országokat? Békét
lehetne teremteni, javasolta Mussolini, ha Németország lehetővé tenné egy „szerény,
lefegyverzett Lengyelország létét, ami kizárólag lengyel. Hacsak Ön visszavonhatatlanul el nem
szánta magát a háború végsőkig történő folytatására – tette hozzá –, én úgy hiszem, hogy egy
lengyel állam létrehozása ... olyan tényező lenne, amely megoldaná a háborút, és elégséges
feltételt jelentene a békéhez.”
Az olasz diktátort azonban leginkább Németország Oroszországgal kötött alkuja aggasztotta.

... Oroszország egyetlen kardcsapás nélkül húzott hasznot a háborúból Lengyelországban és a Baltikumban.
De én, a született forradalmár, azt mondom Önnek, hogy nem áldozhatja fel folyamatosan a Forradalom elveit
egy adott politikai pillanat taktikai szükségletei szerint. ... Kötelességemnek érzem hozzáfűzni, hogy Moszkvával
való kapcsolatukban egyetlen további lépés is katasztrofális hatással járhat Olaszországban ...45

Mussolini levele nem csupán figyelmeztetés volt Hitler számára, hogy az olasz–német
kapcsolatok romlófélben vannak, de érzékeny pontra is tapintott: a Führer mézesmázos
kapcsolatára Szovjet-Oroszországgal, ami kezdett már mindkét fél számára terhes lenni. Ε
285
Ciano a figyelmeztetést január 2-án továbbította a római belga nagykövetnek, s naplójában is feljegyezte az eseményt.
Weizsäcker szerint a németek elfogták és meg is fejtették a nagykövettől Brüsszelbe menő, az olaszok figyelmeztetését
tartalmazó két kódolt táviratot.44
286
1918. október 9-én – ez a történelem egyik kevésbé ismert, nevetséges epizódja – a finn országgyűlés abban a hitben, hogy
Németország nyeri meg a háborút, 75 szavazattal 25 ellenében megválasztotta Karl Friedrich hesseni herceget Finnország
királyának. A Szövetségesek győzelme egy hónap múlva véget vetett ennek a fantasztikus epizódnak.
kapcsolat korábban lehetővé tette Hitler számára, hogy elkezdje háborúját, és megsemmisítse
Lengyelországot. Egyéb előnyöket is nyert belőle. A zsákmányolt német iratok feltárják például
a háború egyik legféltettebben őrzött titkát: a Szovjetunió azzal is segítséget nyújtott a
németeknek, hogy az Északi-tengeren, a Fekete-tengeren és a Csendes-óceánon kikötőket
biztosított, amelyeken keresztül Németország behozhatta az annyira szükséges nyersanyagokat,
amelyektől különben a brit blokád miatt el volt vágva.
1939. november 10-én Molotov még abba is beleegyezett, hogy a szovjet kormány viselje az
orosz vasúton szállított összes ilyen áru fuvarköltségét.46 Teriberka északi-tengeri kikötőjében,
Murmanszktól északra üzemanyag-feltöltési és javítási lehetőségeket biztosítottak német hajók
és tengeralattjárók számára – Molotov úgy gondolta, hogy Murmanszk „nem elég elszigetelt”
kikötő, Teriberka viszont „jobban megfelel, mivel távolabb van, és nem látogatják külföldi
hajók”.47
Egész ősszel és 1939 kora telén Moszkva és Berlin a két ország közötti kereskedelem
fokozásáról tárgyalt. Október végére jelentőssé váltak a Németországba irányuló orosz
nyersanyagszállítások, különösen a gabonáé és az olajé, de a németek még többet akartak. Fel
kellett ismerniük azonban, hogy az oroszok a gazdaság területén is ugyanolyan ravasz és
kemény alkudozók, mint a politikában. November l-jén Göring marsall, Raeder
vezértengernagy és Keitel vezérezredes Weizsäcker megjegyzése szerint „egymástól
függetlenül” tiltakozott a német külügyminisztériumnál amiatt, hogy az oroszok túl sok német
hadianyagot követelnek. Keitel egy hónappal később ismét panaszkodott Weizsäckernek, hogy
a német termékek iránt, különösen pedig a lőszergyártásra alkalmas szerszámgépek iránt
megnyilvánuló orosz igény „egyre nagyobb és egyre inkább túlzott”.48
De ha Németország élelmiszert és olajat akart Oroszországtól, akkor azokkal a termékekkel
kellett fizetnie, amire Moszkvának volt szüksége és igénye. A blokád miatt a birodalomnak
ezekkel a cikkekkel való ellátása olyan mértékben függött Oroszországtól, hogy 1940. március
30-án egy drámai pillanatban Hitler elrendelte, hogy az oroszoknak történő hadianyag-
szállításnak még a német fegyveres erőkkel szemben is elsőbbséget kell élveznie. 287 50 Még az a
helyzet is bekövetkezett, hogy a németek a még be sem fejezett Lützow nehézcirkálót is
felvették a Moszkvának teljesítendő aktuális kifizetések közé. Még korábban, december 15-én
Raeder tengernagy azt javasolta, hogy az akkor épülő Bismarcknak, a világ legnagyobb (45 000
tonnás) csatahajójának a terveit és rajzait adják el az oroszoknak, feltéve, hogy azok hajlandók
„nagyon magas árat” fizetni érte.51
1939 végére már maga Sztálin is személyesen részt vett a német kereskedelmi küldöttséggel
folytatott moszkvai tárgyalásokon. A német közgazdászok nagyszerű kereskedőnek találták a
diktátort. A zsákmányolt wilhelmstrassei iratok között hosszú és részletes feljegyzések
találhatók három emlékezetes találkozóról a félelmetes szovjet diktátorral, aki a németek
számára meghökkentő módon volt képes áttekinteni a részleteket. Sztálint, mint arra rájöttek,
nem lehetett blöfföléssel vagy más módon becsapni, viszont szörnyen követelőző tudott lenni,
és dr. Schnurre, az egyik náci tárgyaló Berlinbe küldött jelentése szerint időnként
„meglehetősen izgatottá vált”. A Szovjetunió, emlékeztette Sztálin a németeket, „óriási
szolgálatot tett Németországnak, [és] ellenségeket szerzett ezzel a segítségnyújtással”. Cserébe
némi ellenszolgáltatást várt Berlintől. A Kremlben 1939 decemberében, szilveszterkor folytatott
tanácskozáson

Sztálin a repülőgépek árának összegét kizárt dolognak tartotta. Ez a tényleges árak többszörösét jelenti. Ha
Németország nem kívánja leszállítani a repülőgépeket, akkor ő jobban szeretné ezt nyíltan kimondva hallani.

Február 8-án egy éjféli találkozón a Kremlben

287
Franciaország és a németalföldi országok meghódítása után Göring arról tájékoztatta Thomas tábornokot, az OKW
gazdasági főnökét, „hogy a Führer csak 1941 tavaszáig kívánja az oroszoknak szóló szállítások pontos teljesítését. Azután –
tette hozzá – már nem fűződik további érdekünk az orosz követelések teljes körű kielégítéséhez.”49
 Sztálin arra kérte a németeket, hogy elfogadható árakra tegyenek javaslatot, és ne emeljék azokat nagyon
magasra, mint korábban tették. Példaként említette a repülőgépekért kért 300 millió birodalmi márkát, és hogy a
Lützow cirkálót a németek 150 millió márkára értékelték. Nem szabad a Szovjetunió jóindulatával visszaélni. 52

1940. február 11-én Moszkvában aláírtak egy szövevényes kereskedelmi szerződést, amely
minimálisan 640 millió birodalmi márka értékű árucseréről rendelkezett az elkövetkező
tizennyolc hónapra. Ez a szerződés az előző augusztusban megkötött egyezményt egészítette ki,
amely nagyjából évi 150 milliós összegre rúgott. Oroszországnak meg kellett kapnia a Lützow
cirkálót és a Bismarck terveit, valamint haditengerészeti nehézlövegeket és egyéb
felszereléseket, közel harmincat Németország legkorszerűbb harci repülőgépeiből, köztük a
Messerschmidt 109-es és 110-es vadászgépeket, valamint a Ju-88-as zuhanóbombázót is. A
szovjeteknek további gépeket kellett kapniuk az olaj- és az elektromos ipar számára,
mozdonyokat, turbinákat, generátorokat, dízelmotorokat, hajókat, szerszámgépeket, valamint
mintapéldányokat a német ágyúkból, tankokból, robbanóanyagokból, vegyifegyverekből stb.53
Az OKW feljegyezte, hogy a németek mit kaptak az első évben: egymillió tonna gabonát,
félmillió tonna búzát, 900 000 tonna olajat, 100 000 tonna gyapotot, 500 000 tonna foszfátot,
jelentős mennyiségű egyéb fontos nyersanyagot, valamint egymillió tonna szójabab átszállítását
Mandzsúriából.54
Dr. Schnurre, a Külügyminisztérium gazdasági szakértője, aki a németek részéről a a
kereskedelmi tárgyalásokat irányította Moszkvában, Berlinbe visszatérve hosszú
memorandumot írt arról, hogy mit nyert a Birodalom számára. Az oly rettenetesen szükséges
nyersanyagok szállításán túlmenően, mondta Schnurre, Sztálin azt is megígérte, hogy
„nagylelkű segítséget” nyújt majd azzal, hogy „harmadik országokban fémek és nyersanyagok
vásárlójaként fog fellépni” a németek számára.

A szerződés [vonta le Schnurre a végső következtetést] szélesre tárt kaput jelent számunkra a Kelet felé ... A
brit blokád hatását döntően sikerül majd meggyengíteni.55

Ez volt az egyik oka annak, hogy Hitler a gőgjét lenyelve támogatta Oroszország
agresszióját Finnország ellen, ami nagyon népszerűtlen lépés volt Németországban, és elfogadta
a három balti országban támaszpontokat létesítő szovjet csapatok és repülők fenyegetését
(amelyeket végül ki más, mint Németország ellen használnak majd fel). Sztálin segítette őt,
hogy fölébe kerekedjen a brit blokádnak. De még ennél is fontosabb volt az, hogy Sztálin
továbbra is meghagyta neki az egyfrontos hadviselés lehetőségét, hogy teljes katonai erejét
nyugaton összpontosíthassa a Franciaországra és Nagy-Britanniára mérendő döntő csapáshoz,
illetve Belgium és Hollandia legázolásához, ami után viszont majd – nos, Hitler már rég
megmondta tábornokainak, hogy mit forgat a fejében.
Már 1939. október 17-én, amikor alig ért még véget a lengyel hadjárat, emlékeztette Keitelt,
hogy a lengyel tartomány
egyaránt fontos számunkra katonai szempontból, valamint előretolt kiindulópontként a
stratégiai csapatösszevonások céljára. Ε célból a vasutakat, az utakat és a távközlési csatornákat
rendben kell tartani.56
Hitler a nagy jelentőségű 1939-es év vége felé közeledve felismerte, ahogyan azt
tábornokainak is elmondta október 9-i memorandumában, hogy a szovjet semlegességre nem
számíthatnak mindörökké. Nyolc hónapon vagy egy éven belül, mondta, a dolgok
megváltozhatnak. November 23-i lelkesítő beszédében pedig hangsúlyozta nekik, hogy „csak
akkor fordulhatunk szembe Oroszországgal, ha nyugaton szabadok vagyunk”. Ε gondolat soha
nem hagyta el nyugtalan elméjét.
Ez a végzetes év különös, sőt hátborzongató légkörben tűnt át a történelembe. Bár
világháború volt, de nem voltak szárazföldi harcok, és az égen a nagy bombázók csak rosszul
megírt propagandaröplapokat vittek. Csupán a tengeren zajlott tényleges hadviselés. Az Atlanti-
óceán északi részének kegyetlen, jéghideg vizein a tengeralattjárók továbbra is folytatták a brit,
néha pedig semleges hajók elsüllyesztését.
Az Atlanti-óceán déli részén a Graf Spee, Németország három zsebcirkálójának egyike,
elhagyta várakozási területét, és három hónap alatt kilenc brit teherhajót süllyesztett el, összesen
50 000 tonna űrtartalommal. Aztán két héttel a háború első karácsonya előtt, 1939. december
14-én a német közvéleményt felvillanyozta egy nagy tengeri győzelemről szóló, lángoló
főcímekből és hivatalos rádiójelentésekből rájuk zúduló hír. A Graf Spee, szólt a híradás, az
előző napon Montevideótól négyszáz mérföldnyire megtámadott három brit cirkálót, és
harcképtelenné tette őket. De a lelkes hangulat hamarosan zavarodottságba fordult át. Három
nappal később a sajtó bejelentette, hogy a zsebcirkálót legénysége elsüllyesztette a Rio de la
Plata torkolatánál, közvetlenül az uruguayi fővárosnál. Miféle győzelem volt ez akkor?
December 21-én a haditengerészet főparancsnoksága bejelentette, hogy a Graf Spee
parancsnoka, Hans Langdorff kapitány „követte hajóját”, és hogy ilyen módon „harcosként és
hősként teljesítette Führerének, a német népnek és a haditengerészetnek az elvárásait”.
A szerencsétlen német népnek soha nem mondták el, hogy a Graf Spee-ben komoly károkat
okozott a három brit cirkáló – amelyeknél egyébként nagyobb tűzerővel rendelkezett –,288
olyannyira, hogy javítások céljából be kellett futnia Montevideóba, de az uruguayi kormány a
nemzetközi törvényekkel összhangban csak hetvenkét órás tartózkodást engedélyezett a
számára, ami nem volt elegendő a javításokra, a „hős” Langsdorff kapitány pedig ahelyett, hogy
megbénult hajójával megkockáztatta volna az ütközet folytatását a britekkel, inkább
elsüllyesztette a hajót, ő maga pedig nem hajójával merült a hullámsírba, hanem két nappal
később főbe lőtte magát egy Buenos Aires-i magányos szállodai szobában. Természetesen azt
sem tudatták a néppel, hogy – mint azt Jodl tábornok december 18-i naplóbejegyzése mutatja –
a Führer „nagyon dühös volt, amiért a Graf Spee-t harc nélkül elsüllyesztették”, és Raeder
tengernagyért küldetett, akit alaposan lehordott.57
December 12-én Hitler újabb szigorúan titkos utasítást adott ki, amelyben elhalasztja a
nyugati támadást, és közli, hogy az új döntést nem hozzák meg december 27-ig, továbbá hogy
az „Α-nap” legkorábbi dátuma 1940. január 1. Azt javasolja, hogy ennek megfelelően
engedélyezni lehet a karácsonyi eltávozásokat. Naplóm szerint azon a télen sivár volt Berlinben
a karácsony, ami a németek számára az év csúcspontja. Kevés ajándékot adtak, az étel spártai
volt, a férfiak távol, az utcák elsötétítve, a redőnyök és a függönyök gondosan le- és behúzva, és
mindenki zsörtölődött a háború, az élelmezés és a hideg miatt.
Hitler és Sztálin karácsonyi üdvözletet váltottak.

Legjobb kívánságaimat küldöm [táviratozta Hitler], és Önnek kiváló egészséget, a baráti Szovjetunió
népeinek pedig virágzó jövőt kívánok.

Erre Sztálin válasza:

Németország és a Szovjetunió népeinek barátsága, amit a vér szilárdított meg, minden bizonnyal tartós és
erős lesz.

Berlinben von Hassell nagykövet az ünnepeket az összeesküvő társaival, Popitzcal,

Goerdelerrel és Beck tábornokkal folytatott tanácskozásra használta. December 30-án jegyezte
fel naplójába a legújabb tervet. Eszerint
Berlinben meg kell állítani néhány „keletről nyugatra menő” hadosztályt. Ezután Witzleben
megjelenik Berlinben, és feloszlatja az SS-t. Ennek alapján Beck Zossenba megy, és átveszi a
288
Az önsüllyesztés előtti napon Goebbels a német sajtóban nagy hírverést csapott egy Montevideóból érkezett hamisított
sürgöny körül, amely azt állította, hogy a Graf Spee csak „felületes” károkat szenvedett, és hogy a brit jelentések, amelyek
szerint a hajó súlyosan károsodott, „színtiszta hazugságok”.
legfőbb parancsnokságot Brauchitschtól. Egy orvos Hitlert hivatalának további betöltésére
alkalmatlannak nyilvánítja, azután házi őrizetbe lehet venni. Azután a néphez fordulnak a
következőkkel: az SS további atrocitásainak megelőzése, a tisztesség, a keresztényi erkölcs
visszaállítása, a háború folytatása, de ésszerű alapon készség a békére ...
Mindennek nem volt azonban valóságalapja: csak beszéltek a levegőbe. És annyira
zavarodottak voltak az „összeesküvők”, hogy Hassell a naplójában azt fontolgatta hosszasan,
vajon megtartsák-e Göringet, vagy sem!
Göring maga Hitler, Himmler, Goebbels, Ley és más pártvezetők társaságában az újévünnep
alkalmából nagyhangú bejelentéseket tett. Ley kijelentette: „A Führernek mindig igaza van!
Engedelmeskedjünk a Führernekí” Maga a Führer kinyilvánította, hogy nem ő, hanem „a zsidó
és kapitalista háborús uszítók” kezdték a háborút, majd így folytatta:

Országunkon belül egységesen, gazdaságilag felkészülve és katonailag a legmagasabb szinten

felfegyverkezve, a német történelem legdöntőbb évébe lépünk ... Az 1940. év már döntést hozhat. Ez pedig,
bármi történjék is, a mi győzelmünket fogja jelenteni.

December 27-én „legalább két héttel” ismét elhalasztotta a nyugati támadást. Január 10-i
parancsában pontosan kitűzte az indulást január 17-re, „tizenöt perccel napkelte előtt – reggel
8.16-kor”. A légierőnek a támadást három nappal korábban, január 14-én kellett kezdenie, hogy
lerombolják az ellenséges repülőtereket Franciaországban, de Belgiumban és Hollandiában
nem. A két kis semleges országot sorsukat illetően a legutolsó percig bizonytalanságban akarta
hagyni.
De január 13-án a náci hadúr „a meteorológiai helyzetre való tekintettel” hirtelen ismét
elhalasztotta a támadást. A nyugati hadjárat indításával foglalkozó, zsákmányolt OKW-akta
ezután május 7-ig nem mond semmit. Az időjárás valóban szerepet játszhatott a támadás
lefújásában január 13-án. De már tudjuk, hogy főleg két másik esemény okozta: egy nagyon
különleges német katonai repülőgép január 10-i sajnálatos kényszerleszállása Belgiumban, és
egy északon megjelenő új lehetőség.
Pontosan azon a napon, január 10-én, amikor Hitler elrendelte, hogy a támadás Belgiumon és
Hollandián keresztül tizenhetedikén kezdődjön, egy Münsterből Kölnbe tartó katonai repülőgép
eltévedt a felhőkben Belgium felett, és kényszerleszállást hajtott végre egy Mechelen-sur-
Meuse közelében lévő szántóföldön. Ebben a gépben Helmut Reinberger őrnagy ült, a
Luftwaffe egyik fontos vezérkari tisztje, aktatáskájában pedig benne voltak a Nyugat
megtámadására készített német tervek az összes térképpel együtt. Amikor a belga katonák
körülvették, az őrnagy beszaladt a közeli bozótba, és meggyújtotta a táska tartalmát. A belga
katonák figyelmét azonban felkeltette ez az érdekes jelenség. Eltaposták a lángokat, és elhozták
a maradványokat. Reinbergert egy közeli katonai támaszpontra vitték, ahol egy kétségbeesett
mozdulattal megragadta az egy belga tiszt által az asztalon hagyott, félig megégett papírokat, és
bedobta őket a begyújtott kályhába. A belga tiszt azonban gyorsan kikapta őket a tűzből.
Reinberger a brüsszeli nagykövetségen keresztül azonnal jelentette a Luftwaffe berlini
főhadiszállásának, hogy a papírokat sikerült „jelentéktelen töredékekké, tenyérnyi méretűvé”
égetnie. De Berlinben, a főhadiszálláson megdöbbenés lett úrrá. Jodl azonnal jelentést tett
Hitlernek arról, „mit tudhat, és mit nem tudhat az ellenség”. Maga sem tudta azonban. „Ha az
ellenség birtokába jutott az összes akta – vallotta meg naplójában január 12-én, miután a
Führernel járt –, akkor a helyzet katasztrofális.” Aznap este Ribbentrop „Rendkívüli sürgős!”
táviratot küldött a brüsszeli német nagykövetségnek, azonnali jelentést kérve „a futártáska
megsemmisítéséről”. Január 13-án reggel Jodl naplója szerint Göring konzultált a lóhalálában
hazarepülő brüsszeli légiattaséjával és a Luftwaffe aranygallérosaival. „Az eredmény: az
irattáska biztosan elégett” –jegyezte fel Jodl.
De csak tapogatóztak a sötétben: ezt Jodl naplója is nyilvánvalóvá teszi. Délután 1-kor
feljegyezte: „Parancs Halder tábornoknak telefonon: Minden mozgást leállítani!”
 Ugyanazon napon, tizenharmadikán a brüsszeli német nagykövet sürgősen tájékoztatta
Berlint, hogy „a belga tábornoki kar birtokába jutott riasztó jelentések következtében” jelentős
belga csapatmozgások tapasztalhatók. Másnap a nagykövet újabb „rendkívüli sürgősségű”
üzenetet küldött Berlinnek: a belgák elrendelték a „D-fázist”, a mozgósítás előtti utolsó lépést,
és behívtak két újabb évjáratot. Ennek oka szerinte a „belga és a holland határon egyaránt
megfigyelt német csapatmozgásokról szóló jelentések, valamint a német repülőtisztnél talált,
részben elégetett futárposta tartalma”.
Január 15-én estére már kétségek merültek fel a berlini aranygallérosokban, hogy vajon
Reinberger őrnagy valóban megsemmisítette-e a vádló dokumentumokat, mint azt állította.
„Valószínűleg elégtek”, jegyezte meg Jodl egy, a témáról folytatott tanácskozás után. De január
17-én a belga külügyminiszter, Paul-Henri Spaak behívatta a német nagykövetet, és (amint azt
az utóbbi azonnal jelentette Berlinnek) határozottan kijelentette neki, hogy a repülőgép, amely
január 10-én kényszerleszállást hajtott végre, rendkívül különleges és komoly jellegű iratokat
juttatott belga kézbe, amelyek világos bizonyítékát adták a támadási szándéknak. Ez nem
csupán hadműveleti terv volt, hanem minden részletében kidolgozott támadási parancs,
amelyben csak az időpont helye volt üresen hagyva.
A németek nem tudhatták biztosan, vajon nem blöfföl-e Spaak. A Szövetségesek oldalán (a
brit és francia tábornoki kar másolatokat kapott a német tervből) hajlamosak voltak a német
iratokat csupán „trükknek” tekinteni. Churchill azt mondja, hogy ő élénken ellenezte ezt az
értelmezést, és sajnálkozik, hogy nem tettek semmit e súlyos figyelmeztetés hatására. Annyi
bizonyos, hogy január 13-án Hitler, miután tájékoztatták az ügyről, elhalasztotta a támadást, és
mire tavasszal ismét elővették az ügyet, hogy döntsenek, már alapjaiban megváltoztatták az
egész stratégiai tervet.58
De a belgiumi kényszerleszállás – és a rossz idő – nem az egyedüli oka volt annak, hogy
elhalasztották a támadást. Időközben megérlelődtek Berlinben egy vakmerő német támadás
tervei két másik, északabbra fekvő semleges és kicsiny ország ellen, s ezek most elsődleges
fontosságot kaptak. A „furcsa háború” – legalábbis német részről – a vége felé járt a tavasz
közeledtével.

20.

DÁNIA ÉS NORVÉGIA MEGHÓDÍTÁSA

A német agresszió legújabb terve az ártatlan hangzású Weserübung, vagyis a Weser-
gyakorlat fedőnevet kapta. Eredete és kifejlesztése egyedi volt, nem hasonlított a történetünk
oly nagy részét kitöltő provokálatlan támadásokéhoz. Nem Hitler agyszüleménye volt, mint az
összes többi, hanem egy ambiciózus tengernagyé és egy zavaros fejű pártmunkásé. Ez volt a
német katonai agresszió egyetlen olyan felvonása, amiben döntő szerephez jutott a német
haditengerészet. Az egyetlen volt továbbá, amelyben az OKW végezte a tervezést és a három
haderőnem összehangolását. Igazából még csak nem is konzultáltak a hadsereg
főparancsnokságával és vezérkarával, azok nagy bosszúságára, és az utolsó pillanatig Göring
sem került bele a képbe– ez a mellőzés fel is dühítette a Luftwaffe testes főnökét.
A német haditengerészet már régen szemet vetett északra. Németország nem rendelkezett
közvetlen kijárattal a nyílt óceánra: tengerésztisztjei ezt a földrajzi tényt jól a fejükbe vésték az
első világháború alatt. A keskeny Északi-tengeren a britek aknazárból és hajózó őrjáratokból
álló feszes hálót tartottak fent a Shetland-szigetektől Norvégia partjaiig, bezárták a hatalmas
birodalmi haditengerészetet, komoly sikerrel akadályozták meg a tengeralattjárók kitörési
kísérleteit az Atlanti-óceán északi részére, és távol tartották a német kereskedelmi hajókat a
tengerektől. A német nyílttengeri flotta soha nem érhette el a nyílt tengert. A brit tengeri blokád
megfojtotta a német birodalmat az első világháborúban. A két háború között az a néhány
tengerésztiszt, aki az ország szerény méretű haditengerészetét irányította, eltöprengett ezen a
tapasztalaton, illetve a földrajzi tényen, és arra a következtetésre jutottak, hogy ha Németország
a jövőben háborút viselne Nagy-Britannia ellen, meg kell próbálnia Norvégiában bázisokat
szerezni: így megtörheti a brit blokádot az Északi-tengeren keresztül, és megnyitja a nyílt
óceánt a német felszíni és felszín alatti hajózás előtt, így tényleges lehetőséget kínálna a
birodalom számára, hogy megfordítsa a helyzetet, és hatékony blokád alá vonja a brit
szigeteket.
Ezután nem volt meglepő, hogy a háború 1939-es kitörését követően Rolf Carls tengernagy,
a német haditengerészet harmadik legmagasabb rangú tisztje, aki erőteljes személyiség volt,
levelekkel kezdte bombázni Raeder tengernagyot (aki a naplójában és Nürnbergben tett
tanúvallomásában is megemlékezik erről), s e levelekben felhívja Raeder figyelmét „a norvég
tengerpart német megszállásának fontosságára”.1 Raedernek sem kellett sok biztatás, és október
3-án, a lengyel hadjárat végén, bizalmas kérdőívet küldött a tengeri hadvezetésnek, azt kérve,
állapítsák meg, van-e arra lehetőség, hogy „Oroszország és Németország együttes nyomása alatt
norvégiai bázisokat” szerezzenek. Tanácskoztak Ribbentroppal Moszkva hozzáállásáról, aki azt
válaszolta, hogy onnan „messzemenő támogatás várható”. Raeder közölte stábjával, hogy
Hitlert a lehető leghamarabb tájékoztatni kell a „lehetőségekről”.2
Október 10-én, miközben a Führernek hosszú jelentést tett a haditengerészeti
hadműveletekről, Raeder felvetette a norvégiai haditengerészeti bázisok megszerzésének
jelentőségét, ha lehetséges, akkor Oroszország segítségével. Ez volt – már amennyire a
bizalmas feljegyzésekből megállapítható – az első eset, hogy a haditengerészet közvetlenül
Hitler figyelmébe ajánlotta a dolgot. Raeder azt mondja, hogy a Vezér „azonnal felfogta a
norvég probléma jelentőségét”. Megkérte Raedert, hagyja ott a témáról készített jegyzeteit, és
ígéretet tett, hogy átgondolja a kérdést. Ám a náci hadurat pillanatnyilag a nyugati támadás
megindításának gondolata és a tábornokok habozásának legyőzése kötötte le.289 Norvégiáról
nyilvánvalóan megfeledkezett.3
De két hónapon belül újra eszébe jutott, mégpedig három okból.
Az egyik ok a tél megérkezése volt. Németországnak valósággal a léte függött a svéd vasérc
behozatalától. A háború első évében a németek az egész évi tizenöt millió tonnás
szükségletükből tizenegy millió tonnát vártak innen. A meleg hónapokban az ércet Svédország
északi részéből a Botteni-öbölbe szállították, majd a Balti-tengeren át Németországba. Ez még
háborús időkben sem okozott gondot, mivel a Balti-tengert eredményesen zárták el a brit
tengeralattjárók és hajók elől. Télen azonban a vastag jég miatt nem lehetett használni ezt a
hajózó útvonalat. A hideg hónapokban a svéd ércet vonattal kellett elszállítani a norvégiai
Narvik kikötőjébe, s onnan a norvég partok mentén hajóval vinni Németországba. A német
ércszállító hajók szinte egész úton norvég felségvizeken tudtak hajózni, és így elkerülték a brit
haditengerészet hajóit és a bombázógépeket.
Ilyen módon, mint arra Hitler először rámutatott a haditengerészetnek, Norvégia
semlegességének megvoltak az előnyei. Ez tette lehetővé Németország számára, hogy az éltető
vasércet brit beavatkozás nélkül szerezhesse meg.
Londonban Churchill, aki akkoriban az Admiralitás Első Lordja volt, azonnal felismerte ezt,
és már a háború első heteiben megkísérelte rábeszélni a kormányt, hogy engedélyezzék neki
aknák telepítését norvég felségvizeken, hogy megállíthassa a német ércszállításokat. De
Chamberlain és Halifax, akik erősen vonakodtak attól, hogy megsértsék Norvégia
semlegességét, egyelőre elejtették az indítványát.4
Oroszország 1939. november 30-i támadása Finnország ellen gyökeresen megváltoztatta a
helyzetet Skandináviában: a nyugati szövetséges hatalmak és Németország számára egyaránt

289
Október 10-én történt, hogy Hitler összehívta katonai vezetőit, és hosszú memorandumot olvasott fel nekik az azonnali
nyugati támadás szükségességéről, majd átnyújtotta nekik a 6.sz. hadműveleti utasítást, amely elrendelte a felkészülést a
Belgiumon és Hollandián keresztül indítandó offenzívára. (Ld. fentebb, 396-398. o.)
azonnal megnövelte a régió stratégiai fontosságát. Francia és brit expedíciós csapatokat kezdtek
szervezni Skóciában, hogy a hős finnek segítségére küldjék, akik minden előzetes várakozás
ellenére is makacsul kitartottak a Vörös Hadsereg támadásaival szemben. De ez az erő csak
Norvégián és Svédországon keresztül érhette el Finnországot, és a németek azonnal látták, hogy
ha a szövetséges csapatok megkapják az átvonulási lehetőséget a két skandináv ország északi
részén, vagy egyszerűen csak átvonulnak, elegen lesznek ahhoz, hogy a kommunikáció
fenntartásának ürügyén tökéletesen elvágják Németországtól a svéd vasérc forrását.290 A nyugati
szövetséges hatalmak továbbá körbevennék a Birodalmat északon. Raeder tengernagy habozás
nélkül figyelmeztette Hitlert ezekre a fenyegetésekre.
A német haditengerészet főnöke ekkor értékes szövetségest talált terveihez magában
Norvégiában, Vidkun Abraham Lauritz Quisling őrnagy személyében, akinek a neve hamarosan
szinte minden nyelvben a hazaáruló szinonimájává válik.

VIDKUN QUISLING FELTŰNÉSE

Quisling elég tiszteletre méltó módon kezdte életét. 1887-ben született földműves családból,
osztályelsőként végzett a Norvég Katonai Akadémián, s még húszas éveiben járt, amikor
Pétervárra küldték katonai attasénak. A diplomáciai kapcsolatok megszakadása után a brit
érdekek képviseletében tett szolgálataiért Nagy-Britannia a C.B.E.291 érdemrenddel tüntette ki.
Ebben az időben egyszerre volt angolbarát és bolsevikbarát. Szovjet-Oroszországban maradt
egy ideig, és Fridtjof Nansen, a nagy norvég felfedező és emberbarát asszisztense volt az
oroszországi segélymunkában.
A norvég hadsereg fiatal tisztjére olyan mély benyomást tett a kommunisták sikere
Oroszországban, hogy amikor visszatért Oslóba, felajánlotta szolgálatait a Munkáspártnak,
amely akkoriban a Komintern tagja volt. Felkínálta, hogy létrehoz egy „Vörösgárdát”, de a
Munkáspárt gyanakvóan fogadta őt magát és a tervét is, és visszautasította. Ezután átcsapott az
ellenkező végletbe. Miután 1931-től 1933-ig a honvédelmi miniszter posztját töltötte be, az
utóbbi év májusában a Németországban éppen ekkor hatalomra jutó nácik ideológiáját és
taktikáját alkalmazva megalapította a Nasjonal Sämling – Nemzeti Egység – nevű fasiszta
pártot. A nácizmus azonban nem talált termőtalajra a demokratikus norvég földben.
Quislingnek még a parlamentbe sem sikerült bejutnia. Miután a választásokon saját népétől
vereséget szenvedett, a náci Németországhoz fordult.
Kapcsolatba lépett Alfred Rosenberggel, a náci mozgalom zavaros fejű hivatalos
filozófusával, akinek feladatai közé tartozott a párt külügyi irodájának vezetése is. Ez a balti
tökfej, Hitler egyik első mentora, lehetőségeket látott a norvég tisztben arra, hogy
megvalósíthassa egyik kedvenc fantazmagóriáját, a nagy árja birodalmat, amely mentes lenne a
zsidóktól és más „tisztátalan” fajoktól, és amely végül náci német vezetés alatt uralná a világot.
1933-tól kezdve tartotta a kapcsolatot Quislinggel, és zúdította rá képtelen filozófiáját és
propagandáját.
1939. júniusában, amikor a viharfelhők már kezdtek gyülekezni Európa felett, Quisling
megragadta az alkalmat, amikor Lübeckben az Északi Társaság közgyűlésén vett részt, és
Rosenbergtől az ideológiai támogatásnál többet kért. Az utóbbi bizalmas jelentései szerint
(amelyeket Nürnbergben bemutattak) Quisling figyelmeztette Rosenberget a háború esetén
leselkedő veszélyre, hogy Nagy-Britannia átveszi az ellenőrzést Norvégia felett, és annak
előnyeire, ha Németország szállja meg. Némi anyagi segítséget kért pártja és sajtója számára.
Rosenberg, a nagy memorandumíró, rögtön három emlékeztetőt is írt Hitlernek, Göringnek és
290
Helyes feltételezés volt. Ma már ismert, hogy a Szövetséges Hatalmak Legfelsőbb Haditanácsának párizsi ülésén, 1940.
február 5-én úgy döntöttek, hogy az expedíciós erők Finnországba küldésekor a bányákhoz közeli Narvikban partra szálló
csapatokkal meg kell szállni a svéd vasércmezőket. (Lásd a szerző The Challenge of Scandinavia c. művét, 115-16.0.) Churchill
megjegyzi: az ülésen úgy döntöttek, hogy „mellesleg át kell venni az ellenőrzést a gullivare-i ércmező felett”. (The Gathering
Storm, 560. o.)
291
Commander of the Order of the British Empire – a Brit Birodalom Lovagrendjének parancsnoki fokozata [A ford.].
Ribbentropnak, de a három vezető láthatóan semmibe vette ezeket – Németországban senki sem
vette túl komolyan a „hivatalos filozófust”. Maga Rosenberg viszont legalább el tudott intézni
egy kéthetes kiképzést Quisling huszonöt tagbaszakadt rohamosztagosa számára.
A háború első hónapjaiban Raeder tengernagy – legalábbis Nürnbergben tett vallomása
szerint – nem állt kapcsolatban Rosenberggel, akit csak érintőlegesen ismert, és semmilyen
kapcsolata nem volt Quislinggel, akiről nem is hallott. De közvetlenül azután, hogy az oroszok
megtámadták Finnországot, Raeder oslói haditengerészeti attaséjától, Richard Schreiber
kapitánytól jelentéseket kezdett kapni arról, hogy a szövetségesek partraszállása fenyeget
Norvégiában. Ő december 8-án megemlítette ezeket Hitlernek, és határozottan kijelentette neki:
„fontos Norvégia elfoglalása”.5
Nem sokkal később Rosenberg újabb memorandumot firkantott (dátum nélkül) Raeder
tengernagynak „Quisling norvég titkos tanácsos látogatásáról”. A norvég összeesküvő Berlinbe
érkezett, és Rosenberg úgy gondolta, Raedernek tudnia kell, hogy ki ez, és mire készül.
Quislingnek, mondta, sok szimpatizánsa van a norvég hadsereg fontos tisztjei között, és
bizonyítékképpen felmutatott egy levelet Konrád Sundlo ezredestől, Narvik katonai
parancsnokától, aki a norvég miniszterelnököt „tökfejnek” nevezte, egyik fő miniszterét „öreg
szivacsnak”, és kijelentette, hogy kész „kockára tenni testi épségét a nemzeti felkelésért”.
Sundlo ezredes később nem tette kockára testi épségét, hogy megvédje országát az agresszió
ellen.
Rosenberg tájékoztatta Raedert, hogy Quisling voltaképpen államcsínyt tervez. Ez minden
bizonnyal értő fülekre talált Berlinben, hiszen a tervet az Anschlussról másolták. Quisling
számos rohamosztagosai gyorsan kiképzik majd Németországban a „tapasztalt és kemény
nemzetiszocialisták, akik gyakorlottak az ilyen müveletekben”. A tanulók aztán Norvégiába
visszatérve stratégiai pontokat foglalnak majd el Oslóban,

és ugyanakkor a német haditengerészet a német szárazföldi hadsereg alakulataival az új norvég kormány különleges
felhívására megjelenik egy Oslo közelében előre kijelölt öbölben.

Ez ismét csak az Anschluss taktikája volt, Quislinggel Seyss-Inquart szerepében.

Quisling számára nem kétséges [tette hozzá Rosenberg], hogy egy ilyen államcsíny találkozna a hadsereg vele jelenleg
kapcsolatban álló részeinek egyetértésével... Ami a királyt illeti, ő Quisling szerint tudomásul venne egy ilyen államcsínyt.
Quislingnek a hadművelethez szükséges német katonaság létszámára vonatkozó becslése megegyezik a német
becslésekkel.6

Raeder tengernagy december 11-én találkozott Quislinggel. A találkozót Rosenbergen

keresztül egy bizonyos Viljam Hagelin szervezte meg, egy norvég üzletember, aki üzleti ügyei
miatt főleg Németországban tartózkodott, és egyben Quisling legfőbb ottani kapcsolatát
jelentette. Hagelin és Quisling bőségesen traktálta mondandójával Raedert, aki
kötelességtudóan jegyzetelt a titkos haditengerészeti archívum számára.
Quisling kijelentette ... hogy brit partraszállás várható Stavanger közelében, és hogy
Christiansand a javasolt lehetséges brit bázis. A jelenlegi norvég kormányt, a parlamentet és az
egész külpolitikát a közismerten zsidó Hambro [Carl Hambro, a Storting elnöke] tartja
ellenőrzése alatt, aki Hore-Belisha jó barátja ... Nagy részletességgel írták le a Németországra
Norvégia brit megszállása esetén leselkedő veszélyeket...
A britek lépésének megelőzésére Quisling azt javasolta, hogy bocsássák „a német fegyveres
erők rendelkezésére a szükséges bázisokat. A fontos pozíciókban lévő embereket (vasút, posta,
távközlés) már a teljes partvidéki területen megvásárolták e célból.” Ο és Hagelin azért jöttek
Berlinbe, hogy „világos kapcsolatokat hozzanak létre Németországgal a jövőre nézve ...
Tárgyalásokat szeretnének a közös akciók ügyében, csapatok Oslóba való átdobásáról stb.”7
A majdan Nürnbergben tett vallomása szerint Raederre nagy hatást tett a terv, és a két
látogatónak azt mondta, tanácskozni fog a Führerrel, őket pedig majd tájékoztatja az
eredményről. Ezt meg is tette másnap egy találkozón, ahol Keitel és Jodl is jelen volt. A
haditengerészet főparancsnoka (akinek a tanácskozásról szóló jelentését megtalálták a
zsákmányolt iratok között) tájékoztatta Hitlert, hogy Quisling „megbízható benyomást” tett rá.
Felvázolta azután a norvégok fő érveit, aláhúzva Quisling „jó kapcsolatait a norvég hadsereg
tisztjeivel”, valamint készségét, hogy „politikai államcsínnyel átvegye a kormányzást, és
Németország segítségét kérje”. Minden jelenlévő egyetértett abban, hogy Norvégia brit
megszállását nem szabad eltűrniük, de Raeder, aki hirtelen óvatossá vált, rámutatott, hogy a
német megszállás „jó indítékul szolgálna a britek kemény válaszlépéseire ... és a német
haditengerészet még nincs felkészülve arra, hogy huzamosabb ideig megállja a helyét velük
szemben. Egy esetleges megszállás esetén ez gyenge pontot jelentene.” Másfelől, Raeder azt
javasolta, hogy az OKW-nak

engedélyezzék, hogy terveket készítsen Quislinggel a megszállás előkészítésére és végrehajtására, vagy:

a. barátságos módszerekkel, azaz a német fegyveres erőket behívják Norvégiába; vagy
b. erővel.

Hitler pillanatnyilag még nem volt felkészülve arra, hogy idáig elmenjen. Azt válaszolta,
hogy először személyesen beszélni akar Quislinggel, „hogy benyomásokat szerezzen róla”.8
Ezt meg is tette már másnap, december 14-én, amikor is Raeder személyesen kísérte a két
norvég hazaárulót a kancelláriára. Bár erről a találkozóról nem találtak feljegyzéseket, Quisling
kétségtelenül jó benyomást tett a német diktátorra292, ahogyan korábban a haditengerészet
vezetőjére is, mivel Hitler este parancsot adott az OKW-nak, hogy Quislinggel együttműködve
dolgozzanak ki egy tervezetet. Halder azt is hallotta, hogy az Dánia elleni akciót is tartalmaz
majd.10
Hitler december 16-án és 18-án ismét találkozott Quislinggel, annak ellenére, hogy elfoglalta
a Graf Spee-ről érkező rossz hírek. A haditengerészeti kudarc azonban úgy tűnik, csak növelte
óvatosságát a skandináviai kalanddal kapcsolatban, hiszen az elsősorban a haditengerészettől
függött. Rosenberg szerint a Führer hangsúlyozta látogatója előtt, hogy „Norvégia számára a
legkedvezőbb megközelítés ... a teljes semlegesség lenne”. Ha a britek azonban arra készülnek,
hogy behatoljanak Norvégiába, akkor a németeknek meg kell előzniük őket. Addig is Quisling
számára pénzalapot biztosít, amiből az felveheti a harcot a brit propaganda ellen, és
megerősítheti németbarát mozgalmát. Januárban 200 000 aranymárkányi kezdeti összeget
különítettek el erre a célra, és március 15-től kezdődően három hónapra további havi 10 000
fontsterlinget helyeztek kilátásba.11
Nem sokkal karácsony előtt Rosenberg egy különleges ügynököt küldött Norvégiába, Hans-
Wilhelm Scheidtet, hogy Quislinggel dolgozzon együtt, az OKW-nál pedig az ünnepek után a
beavatott maroknyi tiszt elkezdett dolgozni az „Északi tanulmányon”, ahogyan először nevezték
a terveket. A haditengerészeten belül megoszlottak a vélemények. Raeder meg volt róla
győződve, hogy Nagy-Britannia a közeljövőben szándékozik bevonulni Norvégiába. A tengeri
hadvezetés hadműveleti részlege nem értett egyet ezzel, és titkos hadinaplójának 1940. január
13-i bejegyzései szerint a nézeteltéréseknek hangot is adtak.12
A hadműveleti részleg nem hiszi, hogy küszöbön állna Norvégia brit megszállása ... Úgy
vélik azonban, hogy amennyiben brit akciótól nem kell tartani, Norvégia német megszállása
veszélyes vállalkozás lenne.
A tengeri hadvezetés ezért azt a következtetést vonta le, hogy „a legkedvezőbb megoldás
kétségtelenül a status quo fenntartása”, és hangsúlyozta, hogy ez lehetővé tenné a norvég parti
vizek „tökéletes biztonságban” történő további használatát az ércszállítások céljára.

292
Quisling nem tett ilyen jó benyomást az oslói német követre, Dr. Curt Bräuerre, aki decemberben kétszer is
figyelmeztette Berlint, hogy Quislinget „nem szabad komolyan venni ... befolyása és kilátásai ... nagyon csekélyek”.
Őszintesége miatt, és mert vonakodott Hitler játékát játszani, a követ hamarosan meg is fizetett.
 Hitlernek nem tetszett sem a haditengerészet habozása, sem az „Északi tanulmány”
következtetései (ez utóbbit az OKW január közepén nyújtotta be neki). Január 27-én Keitellel
egy szigorúan titkos utasítást adatott ki, miszerint az „Északi tanulmányon” a további munkát a
Führer „személyes és közvetlen felügyelete alatt” kell folytatni, és Keitelnek kell az összes
előkészületet irányítania. Egy kis munkastábot kell létrehozni az OKW-n belül a három
fegyvernem egy-egy képviselőjéből, és ettől kezdve a hadművelet a Weserübung fedőnevet
viseli.13
Ez a lépés jelezte talán a Führer habozásának végét a norvég megszállás ügyében, de ha
maradtak is volna további kételyek benne, azokat eloszlatta egy incidens, amely február 17-én
történt a norvég vizeken.
A Graf Spee egyik ellátóhajójának, az Altmarknak visszafelé sikerült átcsúsznia a brit
blokádon; február 14-én a norvég felségvizeken Németország felé hajózott, amikor felfedezte
egy brit felderítő-repülőgép. A brit kormány tudta, hogy a hajó fedélzetén a Graf Spee által
elsüllyesztett hajókról elfogott háromszáz brit tengerész van. Hadifogolyként vitték őket
Németországba. A norvég haditengerészet tisztjei futólagos ellenőrzést végeztek az Altmark
fedélzetén, s úgy találták, hogy nincsenek hadifoglyok a fedélzeten, és a hajó fegyvertelen, ezért
engedélyezték továbbhaladását Németország felé. Ekkor Churchill, aki tudta, hogy ez nem így
van, személyesen parancsolta meg egy brit rombolókból álló hajórajnak, hogy menjenek a
norvég vizekre, szálljanak a német hajó fedélzetére, és szabadítsák ki a foglyokat.
A brit Cossack romboló Philip Vian kapitány parancsnoksága alatt hajtotta végre a küldetést
február 16-17-én a Jösing-fjordban, ahol az Altmark menedéket keresett. Némi viaskodás után,
amelyben négy német elesett, és öt megsebesült, a britek fedélzetre szálló osztaga 299
tengerészt szabadított ki, akik raktárakba és egy üres olajtartályba voltak zárva, hogy a
norvégok ne vegyék észre őket.
A norvég kormány hevesen tiltakozott Nagy-Britanniánál felségvizeinek megsértése miatt,
de Chamberlain az Alsóházban mondott beszédében azzal válaszolt nekik, hogy maga Norvégia
sértette meg a nemzetközi jogot azzal, hogy brit foglyok németországi börtönbe történő
szállítására engedélyezte vizeinek használatát.
Hitler számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az eset meggyőzte arról, hogy a norvég
kormány nem szállna szembe saját felségvizein a brit erőfitogtatással. Dühét fokozta az is, hogy
a Graf Spee legénységének az Altmark fedélzetén tartózkodó tagjai nem harcoltak
keményebben: „nem volt ellenállás, nem voltak brit veszteségek”. Február 19-én – tárja fel Jodl
naplója – Hitler „erélyesen sürgette” a Weserübung terveinek befejezését. – Szereljék fel a
hajókat! Helyezzék az egységeket készenlétbe! – mondta Jodlnak. Továbbra sem volt még
parancsnoka a vállalkozásnak, és Jodl emlékeztette Hitlert, hogy e célból itt lenne az ideje egy
tábornok és a hozzátartozó törzs kinevezésének.
Keitel ajánlott egy tisztet, aki von Goltz hadosztályával harcolt Finnországban az első
világháború végén: Nikolaus von Falkenhorst tábornok ekkor hadtestparancsnok volt a nyugati
fronton, és Hitler, aki félvállról vette az északi kaland parancsnokának jelentéktelen kérdését,
azonnal érte küldetett. Bár a tábornok régi sziléziai katonacsaládból származott, eredetileg
Jastrzembski néven, amit ő változtatott Falkenhorstra (németül „sólyomfészek”), a Führer nem
ismerte személyesen.
Falkenhorst később Nürnbergben egy kihallgatás során leírta a kancellárián február 21-én
reggel történt első találkozójukat. A kihallgatás nem nélkülözte a mulattató aspektusokat sem.
Falkenhorst korábban sohasem hallott az „Északi hadműveletről”, és ez volt az első alkalom,
hogy szemtől szembe találkozott a náci hadúrral, aki őt szemlátomást nem rémítette meg
annyira, mint az összes többi tábornokot.

Leültettek [emlékezett vissza Nürnbergben]. Aztán el kellett beszélnem a Führernek a finnországi hadműveleteket 1918-ban
... Azt mondta: „Üljön le, és mondja el, hogyan történt.” – Leültem, elmondtam.
Aztán felkeltünk, és ő egy térképekkel borított asztalhoz vezetett. Azt mondta: „ ... a birodalom kormánya tudomást szerzett
a britek norvégiai partraszállási szándékáról...”

Falkenhorst elmondta: az volt a benyomása, hogy az Altmark-incidens befolyásolhatta

leginkább a Vezért, hogy „most hajtsa végre a tervet”. A tábornok ezután nem kis
meglepetésére azon vette észre magát, hogy ott helyben kinevezték főparancsnokká. A
hadsereg, tette hozzá Hitler, öt hadosztályt bocsát a rendelkezésére. Az elképzelés az volt, hogy
Norvégia fő kikötőit foglalják el.
Délben a hadúr azzal bocsátotta el Falkenhorstot, hogy délután Öt órára menjen vissza hozzá
a Norvégia megszállására vonatkozó terveivel együtt.
Kimentem, és vettem egy Baedekert, egy útikönyvet [magyarázta Falkenhorst Nürnbergben],
hogy megtudjam, egyáltalán milyen Norvégia. Fogalmam sem volt róla ... Aztán felmentem a
szállodai szobámba, és ezzel a Baedekerrel dolgoztam. Délután 5 órakor visszamentem a
Führerhez.14
A tábornok tervei, amelyeket egy régi Baedeker alapján dolgozott ki – az OKW által
kidolgozott terveket soha nem is mutatták meg neki – némileg vázlatosak voltak, amint azt el is
lehet képzelni, de úgy tűnt, Hitler megfelelőnek találta őket. Egy-egy hadosztályt jelölt ki
Norvégia öt fő kikötőjéhez: Oslóba, Stavangerbe, Bergenbe, Trondheimbe és Narvikba. „Nem
sok választási lehetőségem volt – mondta később
Falkenhorst –, mert ezek voltak a nagy kikötők.” Miután feleskették a titoktartásra, és
ösztökélték, hogy „siessen”, a tábornokot ismét elbocsátották, és nekilátott a munkának.
Brauchitschnak és Haldernak, akik a nyugati fronton indítandó offenzíva előkészítésével
foglalkoztak, semmiféle tudomásuk nem volt minderről, egészen addig, amíg február 26-án
Falkenhorst meg nem látogatta a hadsereg vezérkari főnökét, és a hadművelet végrehajtásához
csapatokat nem követelt tőle, méghozzá elsősorban hegyivadász egységeket. Halder nem
működött együtt igazán készségesen; tulajdonképpen fel volt háborodva, és további
tájékoztatást kért arról, hogy mi készül, és mire lesz szükség. „Egyetlen szó sem hangzott el
erről a Führer és Brauchitsch között! – kiáltott fel naplójában Halder – Ezt fel kell jegyezni a
háború történetéhez!”
Hitlert azonban, aki lenézte a régi gárda tábornokait, és különösen vezérkari főnökét, nem
lehetett lerázni. Február 29-én lelkesen elfogadta Falkenhorst terveit, beleértve azt is, hogy
kaphasson két hegyivadász hadosztályt, és kijelentette, hogy szükség lehet további csapatokra
is, mivel „Koppenhágába nagy erőt” akart.
Dánia kétségtelenül rákerült Hitler áldozatainak listájára; a légierő már régóta szemet vetett
bázisaira, amelyeket Nagy-Britannia ellen akart felhasználni.
Másnap, március l-jén Hitler kibocsátotta a formális parancsot a Weserübung-ra.
SZIGORÚAN BIZALMAS! SZIGORÚAN TITKOS!
A skandináviai helyzet alakulása szükségessé teszi, hogy elvégezzünk minden előkészületet Dánia és
Norvégia megszállására. Ennek a hadműveletnek kell megelőznie a brit beavatkozást Skandináviában és a
Baltikumban. Ez garantálja továbbá ércbázisunkat Svédországban, s haditengerészetünk és légierőnk számára
szélesebb kiindulási vonalat biztosít Nagy-Britannia ellen ...
Tekintetbe véve katonai és politikai hatalmunkat a skandináv államokéhoz képest, a „Weserübung” során
bevetendő erőt a lehető legkisebb szinten tartjuk. A számbeli hátrányt merész akciókkal és meglepetésszerű
végrehajtással ellensúlyozzuk.
Elviekben mindent megteszünk, hogy a művelet békés megszállásnak tűnjön, melynek célja a skandináv
államok semlegességének katonai úton történő megóvása. A megszállás kezdetekor erre vonatkozó követeléseket
továbbítunk a kormányokhoz. Amennyiben szükséges, a haditengerészet és a légierő demonstrációi majd
megadják a szükséges nyomatékot. Ha ennek ellenére ellenállással találkoznánk, minden katonai eszközt be kell
vetni annak felmorzsolására ... A dán határ átlépésére és a norvégiai partraszállásra egyszerre kell sort keríteni...
A legfontosabb az, hogy a skandináv államokat és a nyugati ellenfeleket egyaránt meglepjük ... A csapatokkal
csak a tengerre szállás után ismertethetők meg a tényleges célok ...15

Pontosan aznap este, március l-jén „tomboltak” a szárazföldi hadsereg főparancsnokságán,

közli Jodl, mert Hitler csapatokat követelt az északi hadművelethez. A következő napon Göring
„kikelt magából” Keitel ellen, és panaszra ment Hitlerhez. A kövér marsall őrjöngött, mert
olyan sokáig nem avatták be a titokba, és mert a Luftwaffét Falkenhorst parancsnoksága alá
helyezték. Komoly hatásköri vitától tartva Hitler március 5-re összehívta a három haderőnem
vezetőit a Kancelláriára, hogy elsimítsa a dolgokat, ami igen nehéznek látszott.

A marsall [Göring] epéskedik [írja Jodl naplójában], mert nem tanácskoztak meg vele a kérdést előzetesen. Ő
uralja a beszélgetést, és megpróbálja bebizonyítani, hogy az összes korábbi előkészület semmit sem ér.

A Führer néhány apró engedménnyel lecsillapította Göringet, és a tervezés folytatódott.

Haldernak naplója szerint már február 21-én az volt az érzése, hogy Dánia és Norvégia
megtámadása addig nem kezdődik meg, amíg meg nem indul a nyugati offenzíva, és „el nem ér
egy bizonyos pontig”. Magának Hitlernek kételyei voltak, hogy melyik hadműveletet kellene
előbb kezdeni. Február 26-án fel is vetette a kérdést Jodlnak. Jodl tanácsa az volt, és ebben
Hitler is egyetértett, hogy „amennyiben ez lehetséges”, kezeljék a két hadműveletet egymástól
elkülönítve.
Március 3-án a Führer úgy döntött, hogy a Weserübung előzze meg a Fall Gelbet (ez volt a
nyugati támadás fedőneve), és nagyon határozottan fejezte ki Jodlnak „az azonnali és kemény
támadás szükségességét Norvégiában”. A bátor, de számbeli és fegyverzetbeli hátrányban lévő
finn hadsereg ekkorra már a nagyszabású orosz offenzíva képében jelentkező katasztrófával
nézett szembe, és megalapozott jelentések érkeztek arról, hogy az angol–francia expedíciós
erők skóciai bázisaikon behajózásra készülnek Norvégia felé, hogy ezen az országon és
Svédországon átvonulva megpróbálják megmenteni a finneket.293 Ez a fenyegetés volt Hitler
sietségének a fő oka.
De március 12-én az orosz–finn háború hirtelen véget ért azzal, hogy Finnország elfogadta
Oroszország szigorú békefeltételeit. Miközben ezt Berlinben általánosan üdvözölték, mert
megszabadította Németországot a népszerűtlen ügy, az oroszok finnek elleni támadásának
támogatásától, s legalábbis pillanatnyilag megállította a szovjet előrenyomulást a Baltikum
megszerzésére, azzal együtt kétségtelenül zavarta Hitlert a saját skandináviai kalandját illetően.
Mint azt Jodl megvallotta naplójában, ez „bajossá” tette Norvégia és Dánia megszállásának
„indítékát”. „A békekötés Finnország és Oroszország között [jegyezte fel március 12-én]
megfosztja Angliát – de minket is – mindenféle politikai alaptól Norvégia megszállására.”
Valóban, Hitlernek ekkor nehezen ment az ürügykeresés. Március 13-án a hűséges Jodl
feljegyezte, hogy a Führer „még mindig valamiféle igazolást próbál találni”. Másnap: „A Führer
még nem döntötte el, mivel igazolja a »Weserübungot«.” A dolgokat még inkább
megnehezítette, hogy Raeder kezdett megijedni. Úgy érezte, „kételyei vannak, vajon még
mindig szükséges-e Norvégiában előadni a megelőző jellegű (?) háborút”.16
Hitler pillanatnyilag habozott. Két másik probléma is felmerült időközben: (1) hogyan
kezeljék Sumner Wellest, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettesét, aki március l-jén
érkezett Berlinbe, és Roosevelt elnöktől azt a küldetést kapta, hogy vizsgálja meg, van-e esély a
293
Március 7-én Ironside tábornok, a brit vezérkar főnöke arról tájékoztatta Mannerheim tábornagyot, hogy 57 000 fős
szövetséges expedíciós erő áll készen a finnek megsegítésére, és hogy a 15 000 fős első hadosztály március végére elérheti
Finnországot, ha Norvégia és Svédország engedélyezik az átvonulást. Valójában azonban, mint azt Mannerheim tudta, Norvégia
és Svédország öt nappal azelőtt egységesen és ismételten visszautasította a francia–angol átvonulási kérést. Ez nem akadályozta
meg Daladier miniszterelnököt sem abban, hogy március 8-án lehordja a finneket, mert nem kértek hivatalosan szövetséges
csapatokat, sem pedig abban, hogy célzásokat tegyen rá: a szövetséges csapatokat a norvég és svéd tiltakozásokra való tekintet
nélkül is odaküldik. De Mannerheimet nem lehetett becsapni, és miután kormányának azt tanácsolta, hogy még addig kérjenek
békét, amíg a finn hadsereg ép és legyőzetlen, jóváhagyta, hogy március 8-án azonnal küldjenek békedelegációt Moszkvába. A
finn főparancsnok szkeptikusnak tűnt a franciák buzgalma iránt, hogy azok a finn fronton harcolnának saját franciaországi
frontjuk helyett. (Lásd Mannerheim tábornagy visszaemlékezéseit).
Az ember csak eltűnődhet a teljes zűrzavaron, ami bekövetkezett volna a hadviselő felek között, ha a francia–brit
expedíciós csapatok valóban megérkeztek volna Finnországba, és harcoltak volna az oroszok ellen. Alig több, mint egy év
múlva Németország háborúban állt volna Oroszországgal, és ebben az esetben azok lettek volna szövetségesek keleten, akik
ellenfelek voltak nyugaton!
háború befejezésére, még mielőtt megkezdődne a vérontás nyugaton; illetve (2) hogyan járjanak
a mellőzött, sértődött olasz szövetséges kedvében. Hitler még nem vette a fáradságot, hogy
válaszoljon Mussolini január 3-i dacos levelére, és a kapcsolatok Berlin és Róma között
láthatóan hűvössé váltak. Ekkor érkezett Sumner Welles, a németek szerint azzal a céllal – és
ezt nem egészen ok nélkül gondolták –, hogy megpróbálja leválasztani Olaszországot a
nyikorgó Tengelyről, és rábeszélje, hogy bármi történjék is, ne lépjen be a háborúba
Németország oldalán, ha a konfliktus folytatódna. Különböző figyelmeztetések érkeztek
Rómából Berlinbe: itt az ideje tenni valamit, hogy a duzzogó Ducet megtartsák maguk mellett.

HITLER TALÁLKOZIK SUMNER WELLESSZEL ÉS

MUSSOLINIVAL
Akár csak Göring és Ribbentrop, Hitler is mélységesen tudatlan volt az Egyesült Államokkal
kapcsolatban.294 Bár ekkoriban politikájuk arra irányult, hogy megpróbálják az Egyesült
Államokat a háborún kívül tartani, 1914-es berlini elődeikhez hasonlóan ők sem vették
komolyan a jenki nemzetet még csak potenciális katonai hatalomként sem. A washingtoni
katonai attasé, Friedrich von Boetticher már 1939. október l-jén azt tanácsolta az OKW-nak,
hogy ne aggódjanak semmiféle amerikai expedíciós erő esetleges európai megjelenése miatt.
December l-jén azt a további tájékoztatást adta berlini feljebbvalóinak, hogy az amerikai
fegyverzet egyszerűen nem elégséges „egy agresszív háborús politikához”, és hozzátette, hogy
a washingtoni vezérkar, „ellentétben a Külügyminisztérium sterilen gyűlölködő politikájával és
Roosevelt impulzív politikájával – amely gyakran az amerikai katonai erő túlbecslésén alapul –
még mindig megérti Németországot és annak hadviselését”. Első sürgönyében Boetticher
megjegyezte, hogy „Lindbergh és a híres repülő, Rickenbacker” azt hirdetik, hogy Amerika
maradjon ki a háborúból. December l-re azonban, bár az amerikai katonai erőt alacsonyra
becsülte, figyelmeztette az OKW-t, hogy „az Egyesült Államok mégis belép a háborúba, ha
veszélyeztetve látja a nyugati féltekét”.18
Hans Thomsen, a washingtoni német követségi ügyvivő legjobb tudása szerint próbált
ismertetni néhány tényt tudatlan berlini külügyminiszterével. Szeptember 18-án, amikor a
lengyel hadjárat már a vége felé közeledett, Thomsen figyelmeztette a Wilhelmstrassét, hogy
„az amerikai nép többsége ellenségeinkkel rokonszenvezik, és Amerika meg van győződve
Németország háborús felelősségéről”. Ugyanebben az üzenetében rámutatott, hogy milyen
szörnyű következményekkel járna bármilyen szabotázskísérlet Németország részéről
Amerikában, és kérte, hogy „semmiképpen se” történjék ilyen szabotázs.19
A kérést nyilvánvalóan nem vették túl komolyan Berlinben, mivel 1940. január 25-én
Thomsen ezt táviratozta haza:
294
A korábbi fejezetekben már szó volt Hitler Amerikával kapcsolatos furcsa nézeteiről, de a zsákmányolt
külügyminisztériumi iratok között van egy dokumentum, amelyik feltárja, hogyan gondolkodott a Führer ebben a pillanatban.
Március 12-én Hitler hosszan beszélgetett Colin Ross-szal, egy német USA-”szakértővel”, aki nemrég tért vissza amerikai
előadó-kőrútjáról, melynek során mindent megtett a náci propaganda terjesztése érdekében. Amikor Ross megjegyezte, hogy
„imperialista tendencia” uralkodik az Egyesült Államokban, Hitler (dr. Schmidt gyorsírásos jegyzetei szerint) megkérdezte,
hogy „vajon ez az imperialista tendencia nem erősíti-e annak vágyát, hogy egy Anschlusst végrehajtva Kanadát az Egyesült
Államokhoz csatolják, és ilyen módon angolellenes szemléletet teremtsenek”.
El kell ismerni, hogy Hitler USA-tanácsadói nem sokat segítettek a kérdés megvilágításában. Amikor Ross
ugyanebben a beszélgetésben megpróbálta megválaszolni Hitler kérdéseit, hogy Amerika miért olyan németellenes, a következő
válaszokat adta:
...A Németország elleni gyűlölet egy másik tényezője ... a zsidóság óriási hatalma; igazán fantasztikus okossággal és
szervezőkészséggel irányítják a küzdelmet minden ellen, ami német és nemzetiszocialista ...
Colin Ross ezután Rooseveltről beszélt, aki szerinte puszta személyes féltékenységből és saját személyes
hatalomvágya miatt ellensége a Führernek... Ugyanabban az évben jutott hatalomra, mint a Führer, és láthatta, amint a másik
végrehajtja nagy terveit, miközben ő, Roosevelt... nem érte el célját. Neki is voltak diktátori elképzelései, amelyek bizonyos
tekintetben nagyon hasonlóak a nemzetiszocialista eszmékhez. Mégis, pontosan az a felismerés, hogy a Führer elérte céljait, ő
pedig nem, vezetett kóros ambíciójához, hogy a világtörténelem színpadán a Führer riválisaként szerepeljen ...
Miután Herr Colin Ross eltávozott, a Führer megjegyezte, hogy Ross nagyon intelligens ember, akinek kétségtelenül
sok jó ötlete van.17
 Tudomásomra jutott, hogy egy német amerikai, von Hausberger, és egy német állampolgár, Walter, akik
mindketten New York-iak, a német Abwehr utasítására feltételezhetően szabotázscselekmények elkövetésére
készülnek az amerikai hadiipar ellen. Von Hausberger állítólag detonátorokat rejteget lakóhelyén.

Thomsen arra kérte Berlint, álljon el a dologtól, és kijelentette, hogy

nincs annál biztosabb mód Amerika háborúba hajszolásába, mint olyan akciókhoz folyamodni, amilyenek a
világháborúban egyszer már ellenségeink sorába hajtották az Egyesült Államokat, és mellesleg a legkevésbé sem
hátráltatják az amerikai hadiipart.

Emellett, tette hozzá, „egyik egyén sem alkalmas rá semmilyen tekintetben, hogy az Abwehr
ügynökeként ténykedjen”.295
1938 novembere óta, amikor is Roosevelt a zsidók ellen hivatalosan támogatott náci
pogrommal szembeni tiltakozásul visszahívta a berlini amerikai nagykövetet, egyik ország sem
képviseltette magát a másikban nagyköveti szinten. A kereskedelem főleg az amerikai bojkottok
eredményeképpen régóta vegetált, és mostanára a brit tengeri blokád miatt teljesen meg is
szűnt. 1939. november 4-én a washingtoni szenátusban és a képviselőházban tartott szavazás
után feloldották a fegyverszállítási embargót, s ezzel megnyitották az utat az Egyesült Államok
előtt a nyugati szövetségesek fegyverrel történő ellátására. A gyorsan hanyatló kapcsolatok
ilyen hátterével érkezett Sumner Welles Berlinbe 1940. március l-jén.
Az előző napon, február 29-én – szökőév volt – Hitler szokatlan lépéshez folyamodott, és
titkos utasítást adott ki „A Mr. Sumner Welles-szel folytatandó beszélgetésekről”.20
„Visszafogottságra” szólított fel a német oldalon, és azt tanácsolta: „amennyire lehetséges,
hagyni kell, hogy Mr. Welles vigye a szót”. Ezután öt fő pontot fektetett le az összes vezető
tisztségviselő számára, akiknek fogadniuk kellett az amerikai külön-megbízottat. A fő német
érvnek annak kellett lennie, hogy nem Németország üzent hadat Nagy-Britanniának és
Franciaországnak, hanem fordítva; hogy októberben a Führer felkínálta nekik a békét, és
visszautasították; hogy Németország elfogadta a kihívást; és hogy Nagy-Britannia és
Franciaország célja a háborúval „a német állam megsemmisítése”, ennélfogva Németország
számára nincs más lehetőség, mint a háború folytatása.
A beszélgetés során [folytatta Hitleri lehetőség szerint kerülendő a konkrét politikai
kérdéseknek, mint például egy jövendő lengyel állam kérdésének a megtárgyalása. Amennyiben
[ő] ilyen jellegű témákat vet fel, azt a választ kell adni, hogy az ilyen kérdésekben én döntök.
Magától értetődően kizárt dolog, hogy Ausztria és a Cseh Protektorátus vagy Morvaország
témáját megtárgyaljuk...
Kerülendő az összes olyan kijelentés, amelyet úgy lehet értelmezni, hogy ... Németországnak
bármilyen módon érdeke lenne a béke lehetőségeinek megtárgyalása. Inkább azt kérem, hogy
Mr. Sumnernek ne szolgáltassák a leghalványabb okot sem a kételkedésre azzal kapcsolatban,
hogy Németország el van rá szánva ennek a háborúnak a győzelmes befejezésére ...
Nemcsak Ribbentrop és Göring, de maga a Vezér is betű szerint betartotta az utasítást,
amikor Wellesszel sorban külön-külön találkoztak, március l-jén, 2-án és 3-án. A
megbeszélések dr. Schmidt vezette terjedelmes jegyzőkönyveiből ítélve (amelyek a
zsákmányolt iratok között vannak), a valamelyest hallgatag és cinikus amerikai diplomatának,
ha egyáltalán hitt a fülének, minden bizonnyal az volt a benyomása, hogy elmegyógyintézetbe
tévedt. A három nagy náci mindegyike a történelem leggroteszkebb ferdítéseivel bombázta
295
Weizsäcker azt válaszolta: maga Canaris biztosította őt, hogy az említett személyek egyike sem az Abwehr ügynöke. De
egyetlen igazi titkosszolgálat sem ismer el ilyen dolgokat. Más külügyminisztériumi iratok feltárják, hogy január 24-én egy
Abwehr-ügynök indult el Buenos Airesből azzal az utasítással, hogy a New Jersey állambeli Weehawkenben jelentkezzen Fritz
von Hausbergernél „a mi szakterületünkre vonatkozó utasításokért”. Egy másik ügynököt is küldtek ugyanonnan New Yorkba
decemberben, hogy információt gyűjtsön az amerikai repülőgépgyárakról és a szövetségeseknek történő fegyverszállításokról.
Maga Thomsen jelentette Konstantin von Maydell, egy észt állampolgárságú balti német érkezését, aki a washingtoni német
nagykövetségnek azt mondta, hogy az Abwehr megbízásából, szabotázs céljából érkezett.
Wellest, fantasztikusan kicsavart tényekkel, ahol még a legegyszerűbb szavak is elveszítették
minden jelentésüket.296 Hitler, aki március l-jén kiadta a Weserübungra vonatkozó parancsát,
másnap fogadta Wellest, és azt hajtogatta, hogy a szövetséges hatalmak célja a
„megsemmisítés”, míg Németországé a „béke”. Előadta látogatójának, mennyi mindent tett
korábban, hogy megőrizze a békét Nagy-Britanniával és Franciaországgal.

Nem sokkal a háború kitörése előtt az angol nagykövet pontosan ugyanott ült, ahol most Mr. Sumner ül, és a
Führer élete legnagyobb ajánlatát tette neki.

A britek a nekik szóló összes ajánlatát visszautasították, és Nagy-Britannia most arra készül,
hogy elpusztítsa Németországot. Hitler ezért úgy hiszi, „hogy a konfliktust végig kell harcolni...
nincs más megoldás, mint az élethalálharc”.
Nem csoda, hogy Welles megvallotta Weizsäckernek, majd megismételte Göringnek is, hogy
amennyiben Németország eltökélte magát, hogy katonai győzelmet arat nyugaton, akkor az ő
európai útja „értelmetlen volt... és igazán nincs mit mondania”.21 t
Bár Welles a németekkel folytatott megbeszélésein hangsúlyozta, hogy amit az európai
államférfiaktól hallott, az csak Roosevelt fülére tartozik, úgy gondolta, bölcs dolog elkövetnie
azt az apró indiszkréciót, hogy Hitlernek és Göringnek elmondja: „hosszú, építő jellegű és
hasznos” beszélgetést folytatott Mussolinival, és a Duce úgy gondolja, „még mindig megvan rá
a lehetőség, hogy szilárd és tartós béke jöjjön létre Európában”. Ha az olasz diktátor e nézeteket
vallotta, akkor– mint azt a németek felismerték – épp itt volt az ideje ezek helyesbítésének. A
béke lehetséges, de csak a németeknek a Nyugaton aratott dicsőséges győzelme után.
A Ducet egyre növekvő bosszúság töltötte el, mert Hitler nem válaszolt az ő január 3-i
levelére. Attolico nagykövet egész hónapban érdeklődött Ribbentroptól, mikorra várható válasz,
és célozgatott rá, hogy Olaszország kapcsolatai – ráadásul kereskedelmük is – fejlődőben
vannak Franciaországgal és Nagy-Britanniával.
Ez a kereskedelem, beleértve az olaszok hadianyag-eladásait is, bosszantotta a németeket,
akik folyamatosan tiltakoztak, amiért Róma helytelen módon a nyugati szövetséges hatalmakat
támogatja. Von Mackensen nagykövet folyamatosan küldte barátjának, Weizsäckernek a
jelentéseket „mély aggodalmáról”, s az államtitkár attól tartott, hogy Mussolini
megválaszolatlanul maradt levele, ha továbbra is „semmibe veszik”, „szabad kezet” ad a
Ducenak, s a németek végleg elveszíthetik őt és Olaszországot egyaránt.23
Március l-jén azután Hitler egy kis levegőt kapott. A britek bejelentették, hogy elvágják a
vízi úton, Rotterdamon keresztül Olaszországba irányuló német szénszállításokat. Ez súlyos
csapást jelentett az olasz gazdaságra nézve, és a Duce megdühödött miatta a britekre,
ugyanakkor felmelegítette a németek irányában táplált érzéseit, akik azonnal ígéretet tettek,
hogy módot találnak majd a szén vasúti úton történő szállítására. Ezt a körülményt kihasználva
Hitler március 8-án hosszú levelet intézett Mussolinihoz, amit két nappal később Ribbentrop
296
„Isten és a világ előtt – kiáltotta Göring Wellesnek – ő, a tábornagy kijelentheti, hogy Németország nem akarta ezt a
háborút. Rákényszerítették ... De mit is tehetne Németország, ha mások meg akarják semmisíteni?” t Egy meglehetősen nem
hivatalos amerikai békeszerző szintén Berlinben tartózkodott ekkor: James D. Mooney, a General Motors alelnöke. Emlékszem,
a háború kitörése előtt vagy után nem sokkal szintén Berlinben volt, és a másik amatőr diplomatához, Dahlerushoz hasonlóan ő
is a békét próbálta megmenteni, bár nem rendelkezett olyan kapcsolatokkal, mint az utóbbi. Welles Berlinből való távozásának
másnapján, 1940. március 4-én Hitler fogadta Mooney-t, aki a találkozóról készült, a háború végén zsákmányolt német
jegyzőkönyv szerint azt mondta neki, hogy Roosevelt elnök „barátságosabb és együttérzőbb” Németország irányában, „mint azt
Berlinben általában hiszik”, és hogy az elnök kész „közvetítőként” fellépni, hogy a hadviselő feleket összehozza. Hitler
mindössze azt ismételte meg, amit két nappal korábban Wellesnek mondott.
Március 11-én Thomsen titkos memorandumot küldött Berlinbe, amelyet neki készített egy meg nem nevezett
amerikai informátor, miszerint „Mooney többé-kevésbé németbarát”. A General Motors vezető tisztségviselőjét kétségtelenül
rászedték a németek. Thomsen memoranduma azt állítja, hogy egy Hitlerrel folytatott korábbi beszélgetés alapján Mooney arról
tájékoztatta Rooseveltet, hogy Hitler „a béke után sóvárog, és szeretné elkerülni az őszi hadjárattal járó vérontást”. Hans
Dieckhoff, Németországnak az Egyesült Államokból visszahívott nagykövete, aki ekkoriban Berlinben tétlenkedett, közvetlenül
azután találkozott Mooney-val, hogy az Hitlernél járt, s jelentette a külügyminisztériumnak, hogy az amerikai üzletember
„meglehetősen beszédes” volt, és hogy „nem hiszem, hogy a Mooney-féle kezdeményezés különösebb jelentőséggel bírna”.22
személyesen vitt Rómába.24
A levél nem tartalmazott bocsánatkérést megkésett volta miatt, de szívélyes hangú volt, és a
Führer gondolatait és politikáját illetően szinte minden elképzelhető kérdésben mélyen a
részletekbe bocsátkozott, sokkal bőbeszédűbben, mint Hitler bármelyik korábbi, olasz
partnerének szóló levele. Védelmezte a nácik szövetségét Oroszországgal, a finnek elhagyását,
és azt, hogy nem hagytak meg még egy töredéknyi Lengyelországot sem.

Ha visszavontam volna a német csapatokat a Főkormányzóság területéről, az nem Lengyelország

pacifikációját jelentette volna, hanem förtelmes káoszt idézett volna elő. És az egyház nemhogy nem lett volna
képes betölteni a funkcióját, és dicsérni az Urat, de maguknak a papoknak a feje is odaveszett volna ...

Ami Sumner Welles látogatását illeti, folytatta Hitler, az semmit nem ért el. Ő még mindig
eltökélt, hogy megtámadja a Nyugatot. Felismerte, „hogy a most következő csata nem könnyű
győzelem lesz, hanem Németország történelmének legádázabb harca ... élethalálharc.”
Hitler ezután nekilátott Mussolinit rábeszélni a háborúba lépésre.

Azt hiszem, Duce, nem kétséges, hogy e háború eredménye Olaszország jövőjét is meghatározza majd ... Egy
napon majd Önnek is szembe kell néznie ugyanazokkal az ellenfelekkel, akikkel ma Németország harcol...
Magam is úgy látom, hogy országaink sorsa, népeink, forradalmaink és kormányaink oldhatatlanul egymáshoz
kapcsolódnak ...
És végül hadd biztosítsam Önt arról, hogy mindenek ellenére is úgy hiszem, a sors előbb-utóbb mégis arra
kényszerít minket, hogy egymás mellett harcoljunk, azaz, attól függetlenül, hogy jelenleg hogyan alakulnak a
helyzet egyéni szempontjai, ezt az összecsapást Ön sem kerülheti el, és azt is hiszem, hogy az Ön helye minden
korábbinál is inkább a mi oldalunkon lesz, mint ahogyan az enyém is az Önökén.

Mussolininak hízelgett a levél, és azonnal biztosította Ribbentropot: egyetért abban, hogy

Hitler oldalán van a helye a „tűzvonalban”. A náci külügyminiszter a maga részéről nem
vesztegette az időt azzal, hogy szépeket mondjon vendéglátójának. A Führert – mondta –
„erősen felzaklatták a legutóbbi brit intézkedések, amelyek elzárják a tengeri úton történő
német szénszállításokat Olaszországnak”. Mennyi szénre van szükségük az olaszoknak?
Havonként 500 000 és 700 000 tonna között, válaszolta Mussolini. Németország, válaszolta
Ribbentrop könnyedén, jelenleg havi egymillió tonnát tud adni, és biztosítja a vagonok nagy
részét is a szállításhoz.
Március 11-én és 12-én két hosszú megbeszélésre került sor kettőjük között, amelyeken
Ciano is részt vett, és dr. Schmidt gyorsírásos jegyzetei feltárják, hogy Ribbentrop a
legfelfuvalkodottabb kedvében volt.25 Bár fontosabb megbeszélnivalóik is lettek volna, ő a
nyugati fővárosokból küldött, elfogott lengyel diplomáciai üzeneteket mutatott be, hogy ezekkel
bizonyíthassa „az Egyesült Államok rettenetes háborús felelősségét”.

A Külügyminiszter kifejtette, hogy ezek a dokumentumok az amerikai nagykövetek, Bullitt [Párizs],

Kennedy [London] és Drexel Biddle [Varsó] sötét szerepét bizonyítják... Betekintést nyújtanak aj udeo-
plutokrata klikk üzelmeibe, melynek befolyása Morganon és Rockefelleren keresztül egészen Rooseveltig elér.

Az arrogáns náci külügyminiszter órákon át mondta a magáét tele szájjal, megcsillogtatta

szokásos tudatlanságát a világ dolgairól, hangsúlyozta a két fasiszta nemzet közös sorsát, és
nyomatékosította, hogy Hitler hamarosan megtámadja a Nyugatot, „a franciákat még a nyár
folyamán legyőzi”, és még „az ősz előtt” kiűzi a briteket a kontinensről. Mussolini többnyire
csak hallgatott, egy-egy szarkasztikus megjegyzést közbeszúrva, amelyeket a náci miniszter
láthatóan nem fogott fel. Amikor például Ribbentrop fellengzősen kijelentette, hogy „Sztálin
feladta a világforradalom elképzelését”, dr. Schmidt jegyzetei szerint a Duce azzal vágott
vissza: „És Ön ezt valóban elhiszi?” Amikor Ribbentrop azt magyarázta, hogy „nincs egyetlen
olyan német katona sem, aki ne hinné, hogy a győzelmet még ebben az évben kivívjuk”,
Mussolini közbevetette: „Rendkívül érdekes megjegyzés!” Aznap este Ciano a következőket
írta naplójába:

A beszélgetés után, amikor magunkra maradunk, Mussolini azt mondja, hogy nem hisz sem a német
offenzívában, sem a teljes német sikerben.

Az olasz diktátor megígérte, hogy másnap ő is ismertetni fogja a nézeteit, és Ribbentrop

némileg nyugtalankodott, hogy vajon mik lehetnek azok. Hitlernek küldött sürgönyében azt
jelentette, hogy „a Duce gondolatainak mibenlétét illetően még utalást” sem sikerült
felfedeznie.
Nem kellett volna aggódnia. Mussolini másnap már egészen más ember volt. Amint azt Dr.
Schmidt feljegyzi, meglehetős hirtelenséggel „teljesen háborúpárti lett”. Nem az a kérdés,
mondta látogatójának, hogy Olaszország belép-e Németország oldalán a háborúba, hanem az,
hogy mikor. Az időzítés kérdése „rendkívül kényes; addig nem lenne szabad beavatkozniuk,
míg nincsenek készen minden előkészülettel, nehogy terhet jelentsenek partnerüknek”.

Mindenesetre, ez alkalommal világosan ki kell jelentenie: Olaszország nincs abban a pénzügyi

helyzetben,hogy kibírjon egy hosszú háborút. Ο nem költhet el napi egymilliárd lírát, ahogy Anglia és
Franciaország teszi.

Ez a megjegyzés egy pillanatra láthatóan visszavetette Ribbentropot, aki megpróbálta a

Duceból kikényszeríteni, hogy tűzze ki Olaszország hadbalépésének dátumát, de Mussolini
vigyázott, hogy ne kötelezze el magát. – Eljön majd az a pillanat – mondta –, amikor
Olaszország meghatározza kapcsolatait Franciaországgal és Angliával, azaz szakít ezekkel az
országokkal. – Könnyű lesz majd, tette hozzá, „kiprovokálni” egy ilyen szakítást. Bár
Ribbentrop tovább próbálkozott, mégsem sikerült pontos dátumot kicsikarnia. Nyilvánvaló volt,
hogy Hitlernek személyesen kell majd beavatkoznia ez ügyben. A náci külügyminiszter ezért
találkozót javasolt a két államférfi között március második felére, tizenkilencedike utánra, a
Brenner-hágónál, amit Mussolini el is fogadott. Ribbentrop mellesleg egyetlen szót sem ejtett
Hitler Dánia és Norvégia megszállására szőtt tervéről. Vannak olyan titkok, amiket az ember
még a szövetségesének sem ad ki, különösen akkor nem, amikor éppen befolyásolni próbáljuk,
hogy csatlakozzon hozzánk.
Bár nem sikerült Mussoliniból dátumot kipréselnie, Ribbentropnak sikerült kicsalogatnia a
Duceból az elkötelezettséget a hadbalépésre. „Ha a Tengelyt akarta megerősíteni – írta Ciano a
naplójában –, akkor az sikerült neki.” Amikor Sumner Welles berlini látogatása után visszatért
Rómába, és március 16-án ismét találkozott Mussolinivei, kicserélt emberrel állt szemben.

Úgy nézett ki, mint akinek nagy súly esett le a válláról [írta Welles később]... Gyakran tűnődtem rajta, vajon
nem a Rómában tett első látogatásom óta eltelt két hét alatt döntött-e úgy, hogy átlépi a Rubicont, és vajon nem
Ribbentrop látogatása alatt döntött-e arról, hogy belekényszeríti Olaszországot a háborúba. 26

Wellesnek nem kellett volna tűnődnie.

Amint Ribbentrop különvonata elhagyta Rómát, az elgyötört olasz diktátor jobban
meggondolta a dolgokat, és szenvedett tőlük. „Attól fél – írta Ciano –, túl messzire ment azzal,
hogy elkötelezte magát a szövetséges hatalmak elleni harc mellett. Most szeretné inkább
lebeszélni Hitlert a szárazföldi offenzíváról, és reméli, hogy ezt sikerül majd elérnie a Brenner-
hágónál tartott találkozón.” De Ciano a maga korlátaival együtt is tudta, hogy ez illúzió. „Nem
tagadható – tette hozzá naplójában –, hogy a Ducet elbűvöli Hitler, és ez a bűvölet valahol
mélyen, Hitler maszkjában gyökerezik. A Führer többet fog elérni a Ducenál, mint
Ribbentropnak sikerült.” Ez igaz volt – bár némi eltéréssel, mint látni fogjuk.
Március 13-án, alighogy visszatért Berlinbe, Ribbentrop telefonált Cianónak, és azt kérte,
hogy a Brenner-hágónál tartandó találkozót hozzák a tervezettnél előbbre, március 18-ra. – A
németek elviselhetetlenek! – robbant ki Mussoliniból. – Szusszanásnyi időt sem hagynak az
embernek, hogy átgondolja a dolgokat! – Mindamellett elfogadta a dátumot.

A Duce ideges volt [jegyezte fel aznap naplójába Ciano]. Eddig abban az illúzióban élt, hogy nem kell majd
valódi háborút viselnie. Egy közelgő összecsapás kilátása, amelyben ő csak kívülálló marad, zavarja és (saját
szavaival élve) megalázza őt.27

1940. március 18-ának reggelén esett a hó, amikor a két diktátort szállító vonatok
megérkeztek a magas, hóborította Alpok lábánál, a Brenner-hágónál levő kicsiny
határállomásra. A találkozóra Mussolininak tett engedményként a Duce saját vasúti kocsijában
került sor, ám ott is szinte végig Hitler vitte a szót. Ciano aznap este összefoglalta naplójában a
megbeszélést.

A megbeszélés inkább monológ ... Egész idő alatt Hitler beszél... Mussolini érdeklődéssel és tisztelettel
hallgatja. Keveset beszél, és megerősíti szándékát, hogy Németországgal tart. Csak a megfelelő pillanat
megválasztását tartja fenn magának.

Felismerte, mondta Mussolini, amikor végre szóhoz jutott, hogy „nem lehet semlegesnek
maradni” a háború végéig. Az együttműködés Angliával és Franciaországgal „elképzelhetetlen.
Gyűlöljük őket. Ezért Olaszország hadbalépése elkerülhetetlen.” Hitler több mint egy órát
töltött azzal, hogy megpróbálja meggyőzni éppen erről – mármint ha Olaszország nem akar
mellőzötté, és „másodrendű” hatalommá válni, tette hozzá.28 De miután a fő kérdést a Führer
megelégedésére válaszolta meg, a Duce azonnal visszakozni kezdett.

A nagy probléma azonban az időpont ... Egy feltételnek kell ehhez megvalósulnia. Olaszországnak „nagyon
jól felkészültnek” kell lennie ... Olaszország pénzügyi helyzete nem engedi meg, hogy elhúzódó háborút
viseljen ...
Tudni szeretné, hogy a Führer szerint vajon Németország veszélybe kerülne-e az offenzíva elhalasztásával. Ő
nem hiszi, hogy ilyen veszély leselkedne ... [akkor] ő három-négy hónap alatt befejezné a katonai
előkészületeket, és nem kerülne abba a zavaró helyzetbe, hogy bajtársát harcolni látja, míg az ő tevékenysége
csak demonstrációkra korlátozódik ... Ennél többet akar tenni, de jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy
megtehesse.

A náci hadúrnak nem állt szándékában elhalasztani a nyugati támadást, s ezt meg is mondta.
De volt „néhány elméleti elképzelése”, ami megoldhatná Mussolini nehézségeit a dél-
franciaországi hegyvidék elleni frontális támadás dolgában, mivel egy ilyen összecsapás, mint
felismerte, „nagy vérveszteséggel járna”. Ki lehetne állítani egy nagyobb olasz erőt, javasolta,
amely a német csapatokkal együtt előrenyomulhatna a svájci határ mentén a Rajna völgye felé,
„hogy hátulról megfordítsa a francia–olasz alpesi frontot”. Előtte természetesen a német főerők
már visszaverték a franciákat és briteket északról. Hitler szemmel láthatóan megpróbálta
megkönnyíteni az olaszok dolgát.

Amikor az ellenséget felmorzsoltuk [Franciaország északi részén], akkor jön el a pillanat Olaszország
számára a tevőleges beavatkozásra [folytatta Hitler], nem az alpesi front legnehezebb részén, hanem valahol
máshol...
A háború Franciaországban fog eldőlni. Amint elintézték Franciaországot, Olaszország a mediterrán világ ura
lesz, és Angliának békét kell kötnie.

Mussolini, meg kell vallani, nem sokat habozott, hogy megragadja ezt a káprázatos
lehetőséget: nagyot markolhat azután, hogy a németek a kemény harcokat már mind megvívták.

A Duce azt válaszolta, hogy ha Németország sikerrel nyomul előre, azonnal beavatkozik ... nem vesztegeti az
időt... amikor a szövetséges hatalmakat már annyira megrázta a német támadás, hogy csak egy második csapás
kell a térdre kényszerítésükhöz.
Másfelől:
 Ha Németország előrenyomulása lassú lesz, akkor ő várni fog, mondta a Duce.

Ez a nyers, gyáva alku, úgy tűnik, nem zaklatta fel Hitlert feleslegesen. Ha Mussolinit
személyesen vonzotta Hitlerhez „valami, ami mélyen, Hitler maszkjában gyökerezik”, mint
Ciano mondta, akkor elmondható, hogy ez a vonzódás ugyanilyen rejtélyes okból kölcsönös
volt. Amilyen hűtlen volt Hitler néhány nagyon közeli társához, olyan furcsa és szokatlan
lojalitással övezte nevetséges olasz partnerét, s e lojalitás nem gyengült, hanem csak erősödött,
amikor előbb csapások, majd katasztrófák sújtották a peckesen parádézó, fűrészporból gyúrt
római cézárt. Történetünknek ez az egyik legérdekesebb paradoxonja.
Mindenesetre, akármennyit is ért (és Hitleren kívül – különösen a tábornokok körében – csak
kevés német gondolta azt, hogy sokat ér), végre ünnepélyesen elhangzott az ígéret Olaszország
hadbalépésére. A náci hadúr ismét új és közelgő hódításain kezdhetett gondolkodni. A
legközelebbiről – északon – egyetlen szót sem ejtett barátjának és szövetségesének.

AZ ÖSSZEESKÜVŐK ÚJABB KUDARCA

A náciellenes összeesküvők ismét megpróbálták rábeszélni a tábornokokat, hogy tegyék le a
Vezért, ez alkalommal azért, nehogy megindíthassa északon az új agressziót, aminek
megneszelték a hírét. A civil összeesküvők ismét csak a brit kormány biztosítékát akarták arra,
hogy az békét köt a náciellenes vezetéssel, és mivel nem bújhattak ki a bőrükből, ragaszkodtak
hozzá, hogy bármiféle megállapodást kössenek is, az új birodalmi kormány meg kell, hogy
tarthassa Hitler területi hódításainak többségét: Ausztriát, a Szudéta-vidéket és az 1914-es
lengyel határt, bár ez utóbbit már a múltban is csak a lengyel nemzet megsemmisítésével tudták
elérni.
Hassell nem csekély személyes bátorságról számot adva ezzel az indítvánnyal utazott 1940.
február 21-én a svájci Árosába, hogy egy brit kapcsolattal, bizonyos J. Lonsdale Bryans úrral
találkozzon, akit naplójában „Mr. X”-nek nevez. A legnagyobb titoktartás mellett négy
alkalommal folytattak tanácskozást február 22-én és 23-án. Bryans, aki elég jó benyomást tett
már római diplomáciai körökben, ismét csak azoknak az önjelölt és némileg amatőr
béketárgyalóknak a sorába tartozott, akik már felbukkantak e beszámolóban. Kapcsolatokkal
rendelkezett a Downing Streeten, és Hassellre találkozásukkor jelentős személyes hatást
gyakorolt.
Miután Stevens őrnagy és Best kapitány Hollandiában sikertelenül próbált kapcsolatba lépni
a német összeesküvőkkel, a britek kicsit szkeptikussá váltak az egész üggyel kapcsolatban, és
amikor Bryans valami megbízhatóbb információt akart kicsikarni Hassellból, hogy kiknek a
nevében beszél, a német küldött óvatossá vált.
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megnevezhetném a mögöttem álló személyeket –
válaszolta Hassell. – Mindössze arról biztosíthatom önt, hogy Halifax nyilatkozata a megfelelő
emberekhez fog eljutnia
Hassell ezután felvázolta a német „ellenzék” nézeteit: felismerték, hogy Hitlert meg kell
buktatni, „mielőtt nagyobb katonai műveletek indulnának meg”; és hogy ez mindenképpen
„kizárólag német ügy”; feltétlenül szükség van valamilyen „hiteles angol nyilatkozatra” arról,
hogyan kezelik majd az új náciellenes berlini vezetőket, és „a vezetésben bekövetkező
bármiféle váltásnak az 1918-ban történtek jelentik a fő akadályát; a németek aggódnak, nehogy
ugyanaz történjen, mint akkor, amikor a Kaisert feláldozták”. Hassell és barátai garanciákat
akartak, hogy ha megszabadulnak Hitlertől, akkor Németországgal nagylelkűbben bánnak majd,
mint amikor a németek II. Vilmostól szabadultak meg.
Ezért átadott az angolnak egy saját maga által angolul megfogalmazott memorandumot.
Ködös iromány volt ez, bár tele nemes érzésekkel a jövő világával kapcsolatban, amely „a
keresztény erkölcs, az igazság és a törvény, a társadalmi jólét, a gondolat és a tudat
szabadságának alapelveire” épül majd. A legnagyobb veszélye annak, ha folytatják ezt „az őrült
háborút”, írta Hassell, „Európa bolsevizálása” – ezt rosszabbnak találta, mint a nácizmus
fennmaradását. Fő békefeltétele az volt, hogy az új Németországnak meghagyják Hitler szinte
összes hódítását, amelyeket fel is sorolt. Ausztria és a Szudéta-vidék német bekebelezésének
kérdése fel sem merülhet egy békejavaslatban, és Németország az 1914-es határt állítaná vissza
Lengyelországgal, ami persze, bár ezt nem mondta így ki, valójában Oroszországgal volt közös
határ, hiszen Lengyelország létezését nem engedték meg 1914-ben.
Bryans egyetértett abban, hogy a németek nyugati offenzívájának a közelségére tekintettel
gyors cselekvésre van szükség, és megígérte, hogy Hassell memorandumát eljuttatja Lord
Halifaxnak. Hassell visszatért Berlinbe, hogy tudassa összeesküvőtársaival legutóbbi lépését.
Bár a lehető legjobbakat remélték Hassell „Mr. X”-étől, pillanatnyilag jobban aggódtak az
úgynevezett „X-jelentés” miatt, amelyet Hans von Dohnanyi, a csoport egyik Abwehr-beli tagja
dr. Müller vatikáni brit kapcsolata alapján állított össze.297 Ez kijelentette, hogy a pápa kész
közbenjárni Nagy-Britanniánál egy új náciellenes német kormánnyal szembeni méltányos
békefeltételek érdekében, és Hitler ellenfeleinek nézeteire jellemző az a feltétel, amit állításuk
szerint a pápa támogatna, hogy a keleti kérdést „Németország számára kedvezően” rendezzék
el. A démoni náci diktátor fegyveres agresszióval érte el a keleti kérdés „Németország számára
kedvező” rendezését; a jámbor német összeesküvők azt akarták, hogy ugyanazt a britek adják át
nekik a pápa áldásával.
Az X-jelentés nagyon sokáig kísértett az összeesküvők agyában 1939–40 telén. Október
végén Thomas tábornok megmutatta Brauchitschnak, azzal a szándékkal, hogy támogassa vele a
hadsereg főparancsnokának erőfeszítéseit, és segítsen Hitlert lebeszélni a támadás őszi
megindításáról. De Brauchitsch nem értékelte a bátorítást. Sőt megfenyegette Thomas
tábornokot, hogy ha még egyszer felveti a kérdést, akkor letartóztattat-ja. „Ez nyílt árulás!” –
kiáltotta neki.
Most, hogy újabb náci agresszió volt kilátásban, Thomas Halder tábornokhoz vitte az X-
jelentést, abban a reményben, hogy ő esetleg cselekszik majd ennek hatására. De ez csak puszta
remény volt. A vezérkari főnök elmondta Goerdelernek, az egyik legaktívabb összeesküvőnek
(aki szintén könyörgött neki, hogy vegye át a vezetést, mert a gerinctelen Brauchitsch nem
hajlandó rá), hogy a pillanatnyi körülmények között nem tudná igazolni a Führernek tett katonai
esküje megszegését. Emellett:

Anglia és Franciaország hadat üzent nekünk, és az embernek ennek a mélyére kell látnia. A
kompromisszumos béke értelmetlen. Csak a legnagyobb vészhelyzetben szabad a Goerdeler javasolta akciót
végrehajtani.

„Also, doch!” – kiáltott fel naplójában Hassell 1940. április 6-án, Halder lelkiállapotát
elbeszélve, amiről Goerdeler számolt be neki. „Halder – teszi hozzá a naplóíró –, aki elsírta
magát felelősségének tárgyalása közben, gyenge, megroppant idegzetű ember benyomását
keltette.”
Ε benyomás pontosságához kételyeket kell fűzni. Átnéztem Halder naplójának április első
hetéről szóló részét: benne részletes bejegyzések százai szólnak a gigantikus nyugati támadás
előkészületeiről, melyeknek irányítását ő segítette a háttérből; nekem éppenséggel az a
benyomásom támadt, hogy a vezérkari főnök élénk hangulatban volt, amikor a harctéri
parancsnokokkal tárgyalt, és a német történelem legnagyobb és legmerészebb hadműveletének
terveit felügyelte. Naplójában nem található utalás arra, hogy áruló gondolatai lettek volna,
vagy a lelkiismeretével viaskodott volna. Noha rossz érzései voltak Dánia és Norvégia
megtámadásával kapcsolatban, ezek pusztán katonai megfontolásokon alapultak, és szó sincs
arról, hogy morális kételyei lettek volna az ama négy kis semleges ország elleni náci
297
Lásd fent, 399. o.
agresszióval kapcsolatban, amelyek határait Németország ünnepélyesen garantálta, s
amelyekről Halder tudta, hogy Németország hamarosan megtámadja őket, sőt amelyek közül
kettő: a Belgium és Hollandia elleni tervek kidolgozásában vezető szerepet vállalt.
Így végződött a „jámbor németek” legutolsó kísérlete Hitler kiütésére a hatalomból, mielőtt
túl késő lett volna. Ez volt az utolsó alkalom, amit még megragadhattak volna egy nagylelkű
béke reményében. A tábornokokat, ezt Brauchitsch és Halder világossá tette, nem érdekelte a
tárgyalásos békekötés. Ők ekkor, mint a Führer is, békediktátumban gondolkodtak – a német
győzelem utáni diktátumban. Míg ennek esélyei el nem lobbantak, nem tértek vissza komolyan
a Münchenben és Zossenban még oly erősen jelen levő régi és áruló gondolataikhoz, hogy őrült
diktátorukat eltávolítják. Erre a lelkiállapotra és jellemre kell visszaemlékeznünk majd a
későbbi események és a később kieszelt mítoszok tükrében.

NORVÉGIA ÉS DÁNIA BEKEBELEZÉSE

Sok író a háború egyik legjobban őrzött titkának nevezi Hitlernek a Dánia és Norvégia
meghódítására tett előkészületeit, nekem azonban mégis úgy tűnt, hogy a két skandináv
országot, sőt Nagy-Britanniát is, nem azért lepték meg, mert senki sem figyelmeztette őket arra,
hogy mi következik, hanem azért, mert nem hittek időben a figyelmeztetéseknek.
Tíz nappal azelőtt, hogy a katasztrófa lesújtott, Oster ezredes, az Abwehr munkatársa
figyelmeztette a Weserübung terveire egy közeli barátját, J. G. Sas ezredest, a berlini holland
katonai attasét, Sas pedig azonnal tájékoztatta a dán tengerészeti attasét, Kjölsen kapitányt is. 30
De az önelégült dán kormány nem hitt saját tengerészeti attaséjának, és amikor április 4-én a
berlini dán követ rohanvást hazaküldte Koppenhágába Kjölsent, hogy személyesen ismételje
meg a figyelmeztetést, értesülését még akkor sem vették komolyan. Még a katasztrófa
előestéjén, április 8-án sem, miután hírek érkeztek egy katonákkal tömött német csapatszállító
hajó megtorpedózásáról Norvégia déli partjainál, közvetlenül Dániától északra, s a dánok saját
szemükkel láttak egy nagy német hajóhadat észak felé hajózni szigeteik között. Dánia királya
egy mosoly kíséretében figyelmen kívül hagyta a vacsoraasztalnál azt a megjegyzést, hogy
országa veszélyben forog.
– Tényleg nem hitte el – számolt be később a testőrség egyik tisztje. Sőt, mondta a tiszt, a
király vacsora után az estét a Királyi Színházban folytatta, „bizakodó és elégedett”
kedélyállapotban.31
A norvég kormány már márciusban figyelmeztetéseket kapott berlini követségétől, és a
svédektől is, hogy német csapatok és hadihajók összevonása figyelhető meg az Északi-tengeren
és a Balti-tengeri kikötőkben, április 5-én pedig konkrét értesülés érkezett Berlinből, hogy
Norvégia déli partjain német partraszállás várható. De az önelégült oslói kormány szkeptikus
maradt. Még hetedikén sem, amikor látták a norvég partok felé tartó nagy német hadihajókat, és
jelentések érkeztek brit repülőgépekről, amelyek egy német hadihajórajt vettek géppuskatűz alá
a Skagerrak bejáratánál, de még április 8-án sem, amikor a brit Admiralitás tájékoztatta a
londoni norvég követséget, hogy Narvik felé tartó nagy német haditengerészeti erőket fedeztek
fel, és az oslói újságok arról írtak, hogy a norvég partok közelében, Lillesandnál egy lengyel
tengeralattjáró által aznap megtorpedózott csapatszállítóról, a Rio de Janeiro-ból kimentett
német katonák kijelentették, hogy éppen útban voltak Bergenbe, hogy segítsék megvédeni a
britek ellen – a norvég kormány még ekkor sem tartotta szükségesnek, hogy megtegyen olyan
nyilvánvaló lépéseket, mint a hadsereg mozgósítása, a kikötőket védő erődök ellátása teljes
létszámú legénységgel, a repülőtéri leszállópályák eltorlaszolása, vagy a legfontosabb, a főváros
és a nagyobb városok közelében a könnyen elaknásítható keskeny hajózóutak elaknásítása. Ha
mindezt elvégezték volna, a történelem talán más irányba fordul.
Április elsejére – Churchill megfogalmazásában – baljóslatú hírek kezdtek Londonba
szűrődni, és április 3-án a londoni háborús kormány megtárgyalta a legfrissebb, mindenekelőtt
Stockholmból származó értesüléseket, miszerint a németek nagy létszámú katonaságot és
számos hajót gyűjtöttek össze északi kikötőikben azzal a céllal, hogy bevonuljanak
Skandináviába. De úgy tűnik, a híreket nem vették túl komolyan. Két nappal később, április 5-
én, amikor a német haditengerészeti ellátóhajók első hulláma már kifutott a tengerre,
Chamberlain miniszterelnök egy beszédében kijelentette: azzal, hogy elmulasztotta a támadást
nyugaton, amikor a brit és a francia erők nem voltak még felkészülve, Hitler „lekéste a
csatlakozást” – Chamberlainnek azonban hamarosan meg kellett bánnia ezt a mondatát.298
Churchill szerint a brit kormány ekkor arra hajlott, hogy a német gyülekezés a balti- és az
északi-tengeri kikötőkben csupán azért történt, hogy Hitler képes legyen válaszcsapást mérni,
amennyiben a britek a norvég felségvizek elaknásítása közben – hogy elvágják az
ércszállításokat Narvikból –, meg is szállnak e kikötőt, sőt esetleg más déli kikötőket is.
A brit kormány csakugyan fontolgatta a megszállást. Churchill, az Admiralitás Első Lordja,
hét hónapi hiábavaló küzdelem után végül megkapta a háborús kormány és a Szövetségesek
Legfelső Katonai Tanácsának beleegyezését, hogy április 8-án elaknásíthassa a norvég
hajózóutakat; az akció fedőneve „Wilfred” volt. Mivel valószínűnek látszott, hogy a németek
erőszakosan reagálnak arra a végzetes csapásra, hogy Narvikból érkező vasércszállításaikat
elzárják, úgy döntöttek: egy kisebb angol–francia erőt küldenek Narvikba, hogy az
előrenyomuljon a közeli svéd határig. Más osztagok Trondheimben, Bergenben és
Stavangerben szállnának partra, hogy – mint azt Churchill magyarázza – „ezek a bázisok ne
kerülhessenek az ellenség kezére”. Ez volt az „R-4 terv”.32
Április első hetében tehát, miközben német csapatok szálltak különböző hadihajókra a
norvégiai átkeléshez, ugyanazzal a céllal jóval kisebb létszámú brit csapatok hajóztak be
csapatszállítókra Clyde-ban és cirkálókra Forthban.
Április 2-án délután Hitler egy Göringgel, Raederrel és Falkenhorsttal folytatott hosszú
értekezlet után hivatalos hadműveleti utasítást adott ki, amely elrendelte, hogy a Weserübung
április 9-én reggel 5.15-kor kezdődjön. Ugyanakkor egy másik utasítást is kiadott: „Dánia és
Norvégia királyának az országból való szökését a megszállás idején minden eszközzel meg kell
akadályozni”.33 Ugyanazon a napon az OKW beavatta a titokba a Külügyminisztériumot.
Ribbentropnak hosszú direktívát nyújtottak át, s benne arra utasították, hogy készítse elő azokat
a diplomáciai intézkedéseket, amelyek a német fegyveres erők megérkezésekor majd rábírják
Dániát és Norvégiát, hogy harc nélkül megadják magukat, továbbá, hogy agyaljon ki valamit,
amivel igazolhatják Hitler legújabb agresszióját.34
Ám a fortélyok nem csak a Külügyminisztériumra korlátozódtak. A haditengerészetnek is
jutott néhány. Április 3-án, amikor elindultak az első hajók, Jodl a naplójában eltöprengett a
problémán, vajon milyen csellel lehetne félrevezetni a norvégokat, ha gyanakodni kezdenének,
hogy olyan sok német hadihajó van a közelségükben. A haditengerészet azonban már
megoldotta ezt az apró kérdést. Utasították a hadi- és szállítóhajókat, hogy próbálják brit
hajóknak kiadni magukat, sőt ha kell, még az angol lobogót is húzzák fel! A titkos német
haditengerészeti utasítások részletes parancsokban határozták meg, hogyan történjen a
„Megtévesztés és álcázás a norvégiai invázió során”.35

SZIGORÚAN TITKOS!
A kikötőbe hatolás alatt tanúsítandó magatartás
Az összes hajót el kell sötétíteni... A brit hajóként való álcázást a lehető legtovább fenn kell tartani. A norvég
hajók összes morzehívására angolul kell válaszolni. Válaszul olyasmit kell felelni, mint pl.:
„Rövid látogatás Bergenben. Nincs ellenséges szándékunk.”
... A hívásokra brit hadihajók neveivel kell válaszolni:
Köln – H.M.S. Cairo.
Königsberg – H.M.S. Calcutta ... (stb.)
298
Az első három német ellátóhajó április 3-án hajnali 2 órakor indult el Narvik irányába. Németország legnagyobb tankha
jója április 6-án futott ki Murmanszkból Narvik felé az oroszok cinkos segítségével, akik lekötelezően feltöltötték a hajót
olajjal.
 Gondoskodni kell arról, hogy a brit hadilobogók megvilágíthatok legyenek ...
Bergenhez ... Amennyiben valamelyik egységünknek egy elhaladó hajó hívására kell válaszolnia, a
következő vezérelv szerint kell reagálni:
Hívásra: (a Köln esetében) H.M.S. Cairo.
Megállási parancsra: „(1) Kérem, ismételje meg utolsó jelzését. (2) Nem értem a jelzését.”
Figyelmeztető lövés esetén: „Tüzet szüntess. Brit hajó. Jó barát.”
Útirányra és célra vonatkozó kérdés esetén: „Bergenbe megyünk. Német hajókat üldözünk.”299

1940. április 9-én pontosan reggel 5.20-kor (dániai idő szerint reggel 4.20-kor), egy órával
napkelte előtt a német követek Koppenhágában és Oslóban, miután pontosan húsz perccel
azelőtt a külügyminisztereket kiráncigálták az ágyból (Ribbentrop ragaszkodott a német
csapatok érkezésével összehangolt, pontos időzítéshez), átnyújtották nekik a dán és a norvég
kormányhoz intézett német ultimátumot, amely „a Birodalom védelmének” azonnali és
ellenállás nélküli elfogadását követelte. Ez az ultimátum talán a legarcátlanabb dokumentum
volt, amit Hitler és Ribbentrop, a diplomáciai ármánykodásnak e sokat tapasztalt két mestere
valaha addig megfogalmazott..37
A memorandum, miután kinyilvánította, hogy a Birodalom Dánia és Norvégia segítségére
jött, hogy megvédje őket az angol–francia megszállás ellen, a következőt állította:
A német csapatok ennélfogva nem ellenségként lépnek norvég földre. A német
főparancsnokság nem szándékozik a német csapatok által megszállt pontokat Anglia elleni
hadműveletekhez felhasználni, amennyiben erre nem kényszerítik ... Ellenkezőleg, a német
katonai műveletek célja kizárólag Észak védelme a norvégiai bázisok angol–francia erők által
tervezett megszállása ellen...
... A Németország és Norvégia között eddig fennálló jó kapcsolatok szellemében a
Birodalom kormánya kijelenti a norvég királyi kormánynak, hogy Németországnak
intézkedéseivel nincs szándékában megsérteni a Norvég Királyság területi integritását és
politikai függetlenségét, sem most, sem a jövőben ...
A Birodalom kormánya ennélfogva azt várja, hogy a norvég kormány és a norvég nép ... ne
kíséreljen meg semmiféle ellenállást. Mindennemű ellenállást minden lehetséges eszközzel le
kell és le fogunk törni, ezért az csupán teljesen haszontalan vérontáshoz vezetne.
A német várakozások Dániát illetően beigazolódtak, de Norvégia esetében nem. Ezt a
Wilhelmstrassén akkor tudták meg, amikor megérkeztek az első sürgős üzenetek az adott
országokban lévő követektől. A koppenhágai német követ reggel 8.34-kor sürgönyözött
Ribbentropnak, hogy a dánok „elfogadták az összes követelésünket, [bár] tiltakozást
jelentettekbe”. Az oslói követnek, Curt Bräuernek meglehetősen másféle jelentenivalója volt.
Reggel 5.52-kor, mindössze harminckét perccel azután, hogy átnyújtotta a német ultimátumot,
megsürgönyözte Berlinnek a norvég kormány gyors válaszát: „Nem hódolunk be önként: a harc
már megkezdődött. „38
A gőgös Ribbentrop magán kívül volt a dühtől.300 10.55-kor Bräuernek „Rendlívül sürgős!”
táviratot küldött: „Hangsúlyozza ismételten a kormánynak, hogy az ellenállás a norvégok
részéről teljesen hiábavaló!”
Ezt már nem tudta megtenni a szerencsétlen német követ. A norvég király, a kormány és a
parlamenti képviselők addigra az északi hegyekbe menekültek a fővárosból. Bármennyire is
299
Nürnbergben a vádlottak padján Raeder vezértengernagy ezt a taktikát azon az alapon igazolta, hogy az jogos „hadicsel volt,
amely ellen jogi szempontból nem lehet ellenvetést tenni”.36
300
Jómagam ritkán láttam a náci külügyminisztert kibírhatatlanabbnak, mint aznap délelőtt. Egy, a Külügyminisztériumban
külön e célra összehívott sajtókonferencián fényes táboriszürke egyenruhában parádézott, és úgy nézett ki, amint naplómba
írtam, „mintha az egész földgolyóbis az övé lenne”. Kurtán kijelentette: „A Führer megadta a választ... Németország megszállta
a dán és a norvég földet, hogy megvédje ezeket az országokat a szövetséges hatalmak ellen, és a háború végéig meg fogja védi
igazi semlegességüket. így Európa egy kitüntetett része megmenekült a biztos bukástól.”
A berlini sajtó szintén figyelemre méltó volt aznap. A Börsen Zeitung: „Anglia hidegvérrel átgázol a kis népek
holttestein. Németország megvédi a gyenge népeket Európa országúti rablóitól ...A norvégoknak látniuk kell a Németország
által a norvég nép szabadságának biztosítása érdekében végrehajtott akció igazságos voltát..” Hitler saját újsága, a Völkischer
Beobachter ezzel a főcímmel jelent meg: „NÉMETORSZÁG MEGMENTI SKANDINÁVIÁT!”
kedvezőtlenek voltak az esélyeik, eltökélték magukat az ellenállásra. Sőt amikor a német hajók
felbukkantak az éjszakából, egyes helyeken (bár nem mindenütt) azonnal meg is kezdődött az
ellenállás.
A dánok sokkal reménytelenebb helyzetben voltak. Kellemes kis szigetországuk alkalmatlan
volt a védekezésre. Túl kicsi volt, túl sík, és legnagyobb része, Jutland nyitva állt a szárazföld
felől Hitler páncélosai előtt. Nem voltak hegyek, ahová a király és a kormány elmenekülhetett
volna, mint Norvégiában, és Nagy-Britanniától sem várhattak segítséget. Mondják, hogy a
dánok túl civilizáltak voltak ahhoz, hogy ilyen körülmények között harcoljanak – egy biztos:
nem harcoltak. W. W. Pryor tábornok, a hadsereg főparancsnoka szinte egyedül könyörgött az
ellenállásért, de a döntő szó Thorvald Stauning miniszterelnöké, Edvard Munch
külügyminiszteré és a királyé volt, aki, miután április 8-án elkezdtek szállingózni a rossz hírek,
visszautasította a mozgósítás iránti kérelmeket. Még a Koppenhágában végzett kutatásaim után
is homályosak maradtak számomra az okok, hogy vajon miért nem adott le a haditengerészet
egyetlen lövést sem hajóiról és tengerparti ütegeiből, amikor pedig a német csapatszállítók ott
haladtak el ágyúcsöveik előtt úgy , hogy a dánok ízekre szaggathatták volna őket. A hadsereg
kisebb csetepatékba bonyolódott Jütlandon, a királyi testőrség pedig leadott néhány lövést a
királyi palota körül, és néhányan meg is sebesültek. Mire a dánok befejezték bőséges
reggelijüket, már mindennek vége volt. A király kormányának tanácsát követte, és nem Pryor
tábornokét: kapitulált, és megparancsolta, hogy szűnjön meg az a csekély ellenállás is, amit
egyáltalán addig tanúsítottak.
A német hadseregtől zsákmányolt feljegyzések megmutatják, milyen aprólékos
gondossággal készítették elő a terveket, hogy Dániát és Norvégiát a meglepetés erejével és
csalással elfoglalják. Kurt Himer tábornok, a dániai különítmény törzsének főnöke civil
ruhában, vonaton érkezett Koppenhágába, hogy kikémlelje a fővárost, és megtegye a szükséges
intézkedéseket, hogy a Hansestadt Danzig csapatszállító a megfelelő mólónál köthessen ki;
gondoskodott egy teherautóról is, amely a kis mennyiségű ellátmányt és egy rádióadót szállítja
majd. A zászlóaljparancsnok – mindössze ennyi erőt ítéltek szükségesnek a nagyváros
elfoglalásához – néhány nappal korábban szintén civil ruhás látogatást tett Koppenhágába, hogy
a helyről képet kapjon.
Ezután nem volt túl meglepő, hogy a tábornok és a zászlóaljparancsnok őrnagy terveit szinte
minden nehézség nélkül végrehajtották. A csapatszállító hajó nem sokkal napkelte előtt érkezett
Koppenhágához, a kikötőt védő erőd ágyúinak és a dán járőrhajóknak egyetlen lövése nélkül
továbbhaladt, és szépen kikötött a Langelinie mólónál a város szívében, csupán egy
kőhajításnyira a Citadellától, minimális távolságra az Amalienborg palotától, a király
lakhelyétől. Az egyetlen zászlóalj mindkettőt említésre méltó ellenállás nélkül, gyorsan foglalta
el.
Fent a palotában, a szórványos lövések kattogása közepette a király minisztereivel
tanácskozott. Az utóbbiak mind az ellenállás ellen voltak. Csak Pryor tábornok könyörgött,
hadd vehesse fel a harcot. A legvégén már csak azt követelte, hogy a király menjen a
legközelebbi katonai táborba, Hoveltébe, hogy megmeneküljön az elfogatástól. De a király a
minisztereivel értett egyet. Az uralkodó az egyik szemtanú szerint megkérdezte: – Vajon
katonáink eleget harcoltak már? – és Pryor azzal vágott vissza neki, hogy nem.301 39
Himer tábornok nyugtalanná vált a késedelem miatt. Telefonált az egyesített hadműveleti
parancsnokságra, amelyet Hamburgban állítottak fel (a dán hatóságok nem gondoltak arra, hogy
elvágják a telefonvonalakat Németország felé), és saját elbeszélése szerint40 kért néhány
bombázót, hogy azok Koppenhága felett elhúzva „a dánokat rákényszerítsék az ultimátum
elfogadására”. Az érintkezés kódolva történt, és a Luftwaffe úgy értette, hogy Himer tényleges
bombázást kér. Meg is ígérték, hogy azt haladéktalanul végrehajtják, ám e tévedést végül még

301
A dánok összes áldozatának száma a királyságban tizenhárom elesettet és huszonhárom sebesültet tett ki. A németek
veszteségei körülbelül húsz főt számláltak.
időben helyesbítették. Himer tábornok szerint „a dán főváros felett zúgó bombázók el is érték a
megfelelő hatást: a kormány elfogadta a németek kéréseit”.
Némi nehézséget okozott, hogy a dán csapatokkal közöljék a kormány kapitulációját, mivel a
helyi rádióállomások még nem sugároztak ebben a korai órában. Ezt úgy oldották meg, hogy a
dánok hullámhosszán sugároztak azon a rádióadón, amit a zászlóalj hozott magával, és
amelyhez Himer tábornok előrelátóan kerített egy teherautót, amin az adót a Citadellához
szállították.
Aznap délután 2 órakor Himer tábornok a német követ, Cecil von Renthe-Fink társaságában
meglátogatta a dán királyt, aki már nem volt uralkodó, bár erre még nem jött rá. A hadsereg
titkos archívumában fennmaradt Himer feljegyzése a beszélgetésről.
A hetvenkét éves király belül összetörve jelent meg, bár tökéletesen megőrizte a látszatot, és
az audiencia alatt megőrizte teljes méltóságát. Egész teste remegett. Kijelentette, hogy ő és
kormánya megtesz minden lehetséges intézkedést, hogy az országban megőrizzék a békét és a
rendet, és hogy kiküszöböljenek mindenféle súrlódást a német csapatok és az ország között.
Meg kívánja óvni országát a további szerencsétlenségtől és szenvedéstől.
Himer tábornok válaszában elmondta, személy szerint nagyon sajnálja, hogy ilyen
küldetésben kellett a királyhoz érkeznie, de csupán katonai kötelességét teljesíti ... Barátként
jöttünk stb. Amikor ezután a király megkérdezte, megtarthatja-e testőrségét, Himer tábornok azt
válaszolta ... hogy a Führer kétségtelenül meg fogja engedni neki, hogy megtartsa őket. Ε felől
nincsenek kételyei.
A király láthatóan megkönnyebbült ennek hallatán. Az audiencia során a király
felszabadultabb lett, és a végén e szavakkal szólt Himer tábornokhoz: – Tábornok, mondhatok
valamit Önnek, mint öreg katona? Mint katona a katonának? Önök, németek, ismét hihetetlen
dolgot vittek véghez! El kell ismerni, nagyszerű munka!
Közel négy éven át, míg a háborúban az események iránya meg nem fordult, a dán király és
népe, amely a jó természetű, civilizált, „valahogy majd csak lesz” fajtához tartozott, kevés
fejfájást okozott a németeknek. Dánia úgy vált ismertté, mint a „mintaprotektorátus”. Az
uralkodó, a kormány, a bíróságok, még a parlament és a sajtó is kezdetben meglepően nagy
szabadságot kapott a hódítóktól. Még Dánia hétezres zsidóságát sem zaklatták – legalábbis
egyelőre. Ám ha más meghódított népeknél később is ugyan, de végül a dánok is arra a
következtetésre jutottak, hogy amennyiben önbecsülésük és becsületük egyetlen foszlányát is
meg akarják őrizni, úgy lehetetlen a további „lojális együttműködés” (ahogyan ők nevezték a
helyzetet) teuton zsarnokaikkal, akiknek brutalitása az évek múlásával és a hadiszerencse
múltával egyre csak növekedett. Azt is kezdték látni, hogy Németország talán nem fogja
megnyerni a háborút, és hogy a kis Dánia nincs visszavonhatatlanul arra a kárhozatra ítélve
(amitől kezdetben sokan tartottak), hogy Hitler kimondhatatlan Új Rendjének vazallus államává
válik. Ekkor megkezdődött az ellenállás.

A NORVÉGOK ELLENÁLLNAK
Norvégiában már kezdettől fogva létezett ellenállás, bár kétségtelenül nem mindenütt.
Narvikban, a svéd vasérc vízi és vasúti szállítási útvonalának csomópontjában Konrád Sundlo
ezredes, a helyőrségparancsnok, aki a korábban leírtak szerint Quisling fanatikus követője
volt,302 egyetlen lövés nélkül megadta magát a németeknek. A haditengerészeti parancsnokot
viszont más fából faragták. Amikor tíz német romboló közelítette meg a hosszú fjord bejáratát,
az Eidsvold, a kikötő két ódon páncélos hajójának egyike figyelmeztető lövést adott le, és
jelzéseket küldött a rombolóknak, hogy azonosítsák magukat. Fritz Bonté ellentengernagy, a
német rombolóraj parancsnoka válaszképpen egy motorost küldött egy tiszttel a norvég
hajóhoz, hogy megadást követeljen. Ezt a németek némi álnoksággal toldották meg, bár a német
tengerésztisztek később azzal az érvvel védték tettüket, hogy háborúban nincs törvény. Amikor
302
Lásd feljebb, 417. o.
a tiszt a motorosból jelezte a német tengernagynak, hogy a norvégok ellenállnak, Bonte csak
addig várt, amíg motorosuk kikerült az útból, és gyorsan felrobbantották torpedókkal az
Eidsvoldot A másik norvég páncélos, a Norge ekkor tüzet nyitott, de gyorsan elintézték.
Háromszáz norvég tengerész – a két hajó szinte teljes legénysége – veszett oda. Reggel 8 órára
Narvik a németek kezén volt; tíz romboló foglalta el, amelyek egy félelmetes brit flottán
csúsztak keresztül, és mindössze két zászlóalj szállta meg Eduard Dietl vezérőrnagy
parancsnoksága alatt, aki Hitler régi bajor cimborája volt a sörpuccs óta, és aki leleményes és
bátor parancsnoknak bizonyult, amikor Narvikban zordra fordult a helyzet, azaz már másnaptól
kezdődően.
A németek a norvég tengerpart közepe táján levő Trondheimet szinte ugyanilyen könnyen
elfoglalták. A kikötői ütegek nem nyitottak tüzet a német hadihajókra, amelyek a Hipper
nehézcirkáló vezetésével behatoltak a hosszú fjordba, és a város mólójánál a cirkáló és a négy
romboló fedélzetéről minden beavatkozás nélkül partra szállhattak a német csapatok. Néhány
erődítmény kitartott pár órán át, a közeli Vaernesben lévő repülőtér pedig két napig, de ez az
ellenállás nem befolyásolta a kitűnő kikötő megszállását, amely a legnagyobb hadihajók és
tengeralattjárók számára is használható volt, továbbá annak a vasúti vonalnak volt a
csomópontja, amely Norvégia északi és középső részén futott végig Svédország felé, és
amelyről a németek – nem minden alap nélkül – azt várták, hogy majd e vonalon kapják meg
azt az utánpótlást, amitől a britek a tengeren elzárják őket.
Bergen, Norvégia második legnagyobb kikötője és városa, amely Trondheimtől háromszáz
mérföldnyire délre fekszik a parton, és Oslóval áll összeköttetésben, mutatott némi ellenállást.
A kikötőt őrző ütegek súlyos károkat okoztak a Königsberg cirkálóban és egy segédhajóban, a
többi hajóról azonban biztonságosan partra szálltak a csapatok, és még délelőtt megszállták a
várost. Bergenben történt meg először, hogy a megdöbbent norvégok megkapták az első
közvetlen brit segítséget. Délután tizenöt haditengerészeti zuhanóbombázó elsüllyesztette a
Königsberget; ez volt az első alkalom, hogy ilyen méretű hajó légitámadás következtében
süllyedt el. A kikötőn kívül a britek négy cirkálóból és hét rombolóból álló erős flottával
rendelkeztek, amely legyőzhette volna a kisebb német haditengerészeti erőt. Éppen beléptek
volna a kikötőbe, amikor megérkezett az Admiralitás parancsa, hogy aknák és légibombázás
veszélye miatt fújják le a támadást; ezt a döntést Churchill, aki akkor egyetértett vele, később
megbánta. Ez volt az első jele annak az óvatosságnak és félintézkedéseknek, amelyekért oly
drágán fizetnek majd meg a britek a következő válságos napokban.
A délnyugati parton, Stavanger kikötő közelében fekvő Sola repülőteret német ejtőernyős
csapatok foglalták el, miután a norvég géppuskaállásokat (igazi légvédelem nem volt)
elhallgattatták. Ez volt Norvégia legnagyobb repülőtere, stratégiailag pedig a legfontosabb a
Luftwaffe számára, mivel a bombázók hatótávolsága innen nemcsak a norvég partok mentén
hajózó brit flottáig terjedt, hanem az északon levő fontos brit haditengerészeti bázisokig is.
Elfoglalása azonnali légifölényt biztosított a Luftwaffe számára Norvégiában, és kudarcra ítélte
a britek esetleges kísérleteit, hogy jelentős erőket szállítsanak partra.
A déli parton Kristiansand jelentős ellenállást tanúsított a németek ellen, parti ütegei kétszer
is megfutamították a Karlsruhe könnyűcirkáló vezette német flottát. De az erődöket hamarosan
megtizedelték a Luftwaffe bombázásai, és a kikötőt kora délutánra megszállták. A Karlsruhét.
azonban, amikor este elhagyta a kikötőt, megtorpedózta egy angol tengeralattjáró, és olyan
súlyos sérülést okozott benne, hogy el kellett süly-lyeszteni.
Délre tehát, vagy nem sokkal dél után német kézen volt az öt legfontosabb norvég város és
kikötő, valamint az egyetlen nagy repülőtér a Skagerraktól az Atlanti-óceánig 1500 mérföld
hosszúságban futó nyugati és déli parton. Ezeket a pontokat egy, a britnél lényegesen gyengébb
haditengerészet által szállított maréknyi katonai erővel foglalták el. A merészség, az ármány és
a meglepetés nagyon kis befektetéssel dicsőséges győzelmet hozott Hitler számára.
De Oslóban, ami pedig a fő zsákmány lett volna, katonai ereje és diplomáciája váratlan
nehézségekbe ütközött.
Április 8. egész fagyos éjszakáján az oslói kikötő rakpartján állt a német követség vidám
fogadóbizottsága, Schreiber kapitány vezetésével, akihez időnként csatlakozott az elfoglalt dr.
Bräuer, a követ is. A német hajóraj és a csapatszállítók érkezését várták. Egy alacsonyabb
beosztású tengerészeti attasé száguldozott az öbölben egy motorossal, hogy a Lützow
zsebcsatahajó (nevét Deutschlandra változtatták meg, mert Hitler nem akart elveszíteni ilyen
nevű hajót) és a vadonatúj nehézcirkáló, a Blücher, a raj zászlóshajója által vezetett flotta
révkalauza legyen.
Hiába várakoztak. A nagy hajók sohasem érkeztek meg. Az ötven mérföld hosszúságú Oslo-
fjord bejáratánál a norvég Olav Trygverson aknarakó hajó harcba bocsátkozott velük,
elsüllyesztett egy német torpedórombolót, és károkat okozott az Emden könnyűcirkálóban.
Miután partra tettek egy kis csapatot a parti ütegek legyűrésére, a német hajóraj mégis
továbbhajózott a fjordban felfelé. Oslótól tizenöt mérföldnyire egy ponton, ahol a víz szélessége
másfél mérföldnyire szűkül össze, további problémák jelentkeztek. Itt állt Oskarsborg ódon
erődje, és védői éberebbek voltak, mint azt a németek hitték. Pontosan napkelte előtt az erőd 28
cm-es kaliberű Krupp ágyúi tüzet nyitottak a Lützowra és a Blücherre, valamint torpedókat is
indítottak a partról. A 10 000 tonnás Blücher kigyulladt, a felrobbant lőszerektől darabokra
esett, majd elsüllyedt, fedélzetén 1 600 emberrel, köztük több Gestapo- ill. közigazgatási
tisztviselővel (meg az összes papírjukkal), akiknek a királyt kellett volna letartóztatniuk, illetve
a főváros közigazgatását átvenniük. A Lützow szintén megsérült, de nem vált teljesen
mozgásképtelenné. Oskar Kummetz ellentengernagynak, a hajóraj parancsnokának és Erwin
Engelbrecht tábornoknak, aki a 163. gyalogsági hadosztályt vezette, a Blüchenől sikerült
kiúszniuk a partra, ahol a norvégok fogságba ejtették őket. Ezután a megnyomorított német
flotta egyelőre visszafordult, hogy sebeit nyalogassa. Nem sikerült elvégeznie feladatát, a
németek fő célkitűzését, a norvég főváros elfoglalását. Másnapig nem is ért oda.
Oslót végül minimális erőt képviselő német katonaság foglalta el, amelyet az égből
pottyantottak le a védtelen helyi repülőtérre. A más kikötőkből érkező katasztrofális hírek és az
Oslo-fjordban tizenöt mérfölddel lentebbről hallatszó fegyverropogás arra késztették a királyi
családot, a kormányt és a parlamenti képviselőket, hogy egy különvonaton délelőtt 9.30-kor
sietve elhagyják a fővárost, és a 80 mérföldnyire északra fekvő Hamarba menjenek. Húsz
teherautó a Norvég Nemzeti Bank aranykészletével, további három pedig a Külügyminisztérium
titkos irataival megrakva ugyanebben az órában indult el. Ilyen módon az Oskarsborg
helyőrségének hősies cselekedete meghiúsította Hitler terveit, hogy rátegye a kezét a norvég
királyra, a kormányra és az aranyra.
De Oslót teljes zavarodottságban hagyták. Voltak ugyan a helyszínen norvég csapatok, de
ezeket nem mozgósították. Először is semmit nem tettek a közeli Fornebuban levő repülőtér
lezárására, pedig ezt a felszállópályára és a környékére leállított néhány öreg gépkocsival is
megtehették volna. Az előző napon késő este Spiller kapitány, az oslói német légügyi attasé
odahelyezte állomáshelyét, hogy üdvözölje az ejtőernyős alakulatokat, amelyeknek azután
kellett megérkezniük, hogy a haditengerészet elérte a várost. Amikor a hajók mégsem érkeztek
meg, a követség kétségbeesett rádióüzenetben értesítette Berlint a váratlan és kellemetlen
helyzetről. A válasz azonnal megjött. Hamarosan ejtőernyős és légideszantos csapatok szálltak
le Fornebuban. Délre körülbelül öt század gyűlt össze. Mivel csak könnyű fegyverzetük volt, a
fővárosban levő norvég csapatok könnyen legyőzhették volna őket. Ám azóta sem világos
okokból – olyan nagy volt a zűrzavar Oslóban – még csak el sem indították ezeket a csapatokat,
nemhogy bevetették volna őket, és így a jelképes német gyalogsági erő egy, bár csak sebtiben
összeszedett, de hangosan harsogó katonazenekart követve bemenetelt a városba. így Norvégia
utolsó városa is elesett. Ám Norvégia nem – legalábbis még nem.
Április 9-én délután a Storting, a norvég parlament összegyűlt Hamarban – mindössze öt
képviselő hiányzott a kétszázból –, este 7.30-kor azonban el is napolták az ülést, amikor arról
érkeztek hírek, hogy német csapatok közelednek, és nyomulnak előre Elverumnál a svéd határ
felé, tőlük néhány mérföldnyire keletre. Dr. Bräuer Ribbentrop nyomására azonnali kihallgatást
követelt a királytól, és a norvég miniszterelnök bele is egyezett ebbe azzal a feltétellel, hogy a
német csapatok biztos távolságba vonulnak vissza dél felé. Ebbe azonban a német követ nem
egyezett bele.
Valójában ebben a pillanatban a nácik újabb álnok tette volt készülőben. Spiller kapitány, a
légügyi attasé Fornebu repülőteréről Hamarba indult két századnyi német ejtőernyőssel, hogy
elfogják a makacskodó királyt és kormányát. Inkább tréfának tűnt nekik az egész, mint bármi
másnak. Mivel Oslóban a norvég csapatok egyetlen lövéssel sem próbálták megakadályozni a
németek behatolását, Spiller Hamarban sem számított ellenállásra. Sőt a két század, amely
rekvirált autóbuszokban utazott, leginkább kellemes kirándulásnak fogta fel a vállalkozást. De
nem számoltak a norvég hadsereg egyik tisztjével, aki meglehetősen másként viselkedett, mint a
többiek. Ruge ezredes, a gyalogság főfelügyelője, aki a királyt északra kísérte, ragaszkodott
hozzá, hogy valamiféle védelmet biztosítson a menekült kormánynak, és két hirtelenjében
összeszedett gyalogsági zászlóaljjal útakadályt állított fel Hamar közelében A német buszokat
megállították, és az ezt követő csetepatéban Spiller halálos sebet kapott. Miután további
veszteségeket is szenvedtek, a németek egészen Oslóig vonultak vissza.
Másnap dr. Bräuer egyedül indult el Oslóból ugyanazon az úton, hogy a királlyal
találkozzék. A régi iskolához tartozó hivatásos diplomataként a német követnek nem volt ínyére
a rá osztott szerep, de Ribbentrop megállás nélkül sürgette, hogy beszélje rá a megadásra a
királyt és a kormányt. Bräuer nehéz feladatát tovább komplikálták bizonyos politikai
események, amelyek éppen ekkor történtek Oslóban. Az előző este Quisling végül is akcióba
lendült: amint a város biztosan német kézbe került, beviharzott a rádióállomásra, és egy
nyilatkozatot sugároztatott, amelyben az új kormány vezetőjeként mutatkozott be, és
megparancsolta, hogy a norvégok azonnal szüntessenek be minden ellenállást a németekkel
szemben. Bár Bräuer még nem fogta fel (és Berlin soha, még később sem értette meg), ez a
hazaáruló tett ítélte kudarcra a német erőfeszítéseket, hogy rábírják Norvégiát a megadásra.
Paradox módon, bár ez a nemzeti szégyen pillanata volt a norvég nép számára, Quisling
hazaárulása riadóztatta a megdöbbent norvégokat az ellenállásra, amely később jelentőssé és
hősiessé vált.
Dr. Bräuer április 10-én délután 3 órakor Elverum kisvárosban, egy régi iskolában
találkozott VII. Haakonnal, a huszadik század egyetlen olyan királyával, akit népszavazással
választottak meg a trónra, és aki Norvégia első saját uralkodója volt öt évszázad óta.303 A
királlyal később folytatott beszélgetésemből és a norvég feljegyzések, valamint dr. Bräuer
(szintén a zsákmányolt iratok között talált) jelentéseinek átolvasásából rekonstruálhatjuk a
történteket. Erős vonakodás után a király beleegyezett, hogy külügyminiszterének, dr. Halvdan
Kohtnak a jelenlétében fogadja a német követet. Amikor Bräuer ragaszkodott hozzá, hogy a
királlyal először négyszemközt beszélhessen, az végül Koht beleegyezésével hajlandó volt rá.
Utasításainak megfelelően a német követ felváltva hol hízelgett a királynak, hol ráijeszteni
próbált. Németország meg akarja őrizni a dinasztiát. Mindössze arra kérik Haakont, hogy tegye
azt, amit fivére tett az előző napon Koppenhágában. Oktalan dolog a Wehrmachtnak ellenállni.
Csak a norvégok értelmetlen mészárlása következne be. A királyt arra kérik, hagyja jóvá
Quisling kormányát, és térjen vissza Oslóba. Haakon, aki felvilágosult, demokratikus felfogású
ember volt, és még ebben a baljóslatú pillanatban is makacsul kitartott az alkotmányos eljárás
mellett, megpróbálta elmagyarázni a német diplomatának, hogy Norvégiában a király nem hoz
politikai döntéseket, ez kizárólag a kormány dolga; ő majd szépen meg fogja tanácskozni a
dolgot a kormánnyal. Ezután Koht csatlakozott a megbeszéléshez, és abban állapodtak meg,
303
Norvégia Dánia része volt négy évszázadon át, egy további évszázadra pedig Svédországé; teljes függetlenségét csak 1905-
ben nyerte vissza, amikor kiszakadt a Svédországgal alkotott unióból, és a nép Dániai Károly herceget választotta meg Norvégia
királyának. A VII. Haakon nevet vette fel. VI. Haakon 1380-ban halt meg. VII. Haakon annak a X. Keresztély dán királynak a
fivére volt, aki 1940. április 9-én reggel oly gyorsan adta meg magát a németeknek.
hogy a kormány válaszát telefonon továbbítják dr. Bräuernak az Oslóba visszavezető út egy
bizonyos pontjára.
Ami Haakont illeti, tényleg nem hozhatott politikai döntéseket, viszont nyilvánvalóan
befolyásolhatta azokat, márpedig ő csak egyetlen választ tudott elképzelni a németek számára.
Visszavonult egy szerény fogadóba az Elverum melletti Nybersundban (hátha a németek dr.
Bräuer távozása után újabb meglepetésszerű támadással próbálják elfogni őt), és
államtanácsként hívta össze kormányának tagjait.
... A magam részéről [mondta nekik] nem tudom elfogadni a német követeléseket. Ütközne
mindazzal, amit királyként a kötelességemnek tartok azóta, hogy közel 35 évvel ezelőtt ebbe az
országba jöttem ... Nem akarom, hogy a kormány döntését ez a kijelentés befolyásolja, vagy azt
erre alapozza. De ... nem nevezhetem ki miniszterelnöknek Quislinget, egy olyan embert, akiről
tudom, hogy sem népünk ... sem a népet képviselő Storting tagjai egyáltalán nem bíznak benne.
Ennélfogva, ha a kormány a német követelések elfogadása mellett döntene – és én teljes
mértékben megértem a mellette szóló érveket, tekintve a háború fenyegető veszélyét, amelyben
oly sok ifjú norvégnak kellene az életét áldoznia –, tehát ha így lenne, akkor számomra csak a
lemondás maradhat .41
A kormány, bár addig lehettek még habozok közöttük, nem lehetett királyánál kevésbé bátor,
így hamar mögé állt. Mire Bräuer Eidsvoldba ért, félúton Oslóba, Koht ott volt a telefonnál a
norvégok válaszával. A német követ azonnal megtelefonálta a választ az oslói követségnek,
ahonnan azt Berlinbe továbbították.
A király semmilyen kormányt nem nevez ki Quisling vezetésével, és ezt a döntést a kormány
egyhangú javaslata alapján hozta. Kifejezett kérdésemre Koht külügyminiszter a következő
választ adta: „Az ellenállás folytatódik, amíg csak lehetséges.”42
Aznap este egy közeli kis falusi rádióállomásról, amely a rendelkezésükre álló egyetlen
kommunikációs eszközt jelentette a külvilággal, a norvég kormány odadobta a kesztyűt a
hatalmas német Harmadik Birodalomnak. Bejelentették döntésüket, miszerint nem fogadják el a
német követeléseket, és felszólították a (csupán hárommilliós létszámú) népet, hogy álljanak
ellen a támadóknak. A király hivatalosan csatlakozott a felhíváshoz.
De a náci hódítók még nem tudták elhinni, hogy a norvégok komolyan gondolják, amit
mondtak. Két újabb kísérletet tettek, hogy meggyőzzék a királyt. Április 11-én reggel Quisling
küldötte, egy bizonyos Irgens százados érkezett, hogy rábírja az uralkodót, térjen vissza a
fővárosba. Megígérte, hogy Quisling hűségesen fogja őt szolgálni. Indítványát csendes
megvetéssel utasították el.
Délután sürgős üzenet érkezett dr. Brauertól, aki újabb kihallgatást kért a királytól, hogy
„bizonyos javaslatokat” megvitasson vele. A nagy nyomás alatt álló német követ utasítást
kapott Ribbentroptól: mondja meg az uralkodónak, hogy „egy utolsó esélyt akar adni a norvég
népnek a méltányos megegyezésre”.304 Ez alkalommal dr. Koht a királlyal való tanácskozást
követően azt válaszolta, hogy amennyiben a német követnek „bizonyos javaslatai” vannak,
azokat közölheti a külügyminiszterrel.
Erre a visszautasításra, amelyet egy ilyen kicsiny és immár tehetetlen országtól kaptak, a
nácik reakciója azonnali és jellemző volt. A németeknek először nem sikerült elfogniuk a
királyt és a kormány tagjait, azután pedig nem tudták rábeszélni őket a megadásra. Ekkor
megpróbálták megölni őket. Április 11-én későn, a Luftwaffét küldték ki, hogy teljes körű
kezelésben részesítse Nybergsund falut. A nácik robbanó- és gyújtóbombákkal rombolták le a
községet, majd legéppuskázták azokat, akik az égő romok közül menekülni próbáltak. A

304
Ribbentrop titkos utasításaiban újabb hitszegésről árulkodó jel található. Bräuernak a találkozót „egy Oslo és a király
jelenlegi tartózkodási helye között lévő pontra” kellett megszerveznie. „Neki, dr. Bräuernak ezt a lépést – érthető okokból –
részletesen meg kell beszélnie von Falkenhorst tábornokkal, majd tájékoztatnia kell őt a megegyezés szerinti találkozóhelyről.”
Gaus, aki Ribbentrop instrukcióit telefonon közölte, arról számol be, hogy „Herr Bräuer pontosan megértette az utasítások
értelmét”. Az ember nem tud mást hinni, mint azt, hogy ha a király elment volna a találkozóra, akkor Falkenhorst katonái
lecsaptak volna rá.43
németek először nyilvánvalóan azt hitték, hogy sikerült lemészárolniuk a királyt és a kormány
tagjait. A később Norvégia északi részén fogságba ejtett egyik német repülős naplója ezt a
bejegyzést tartalmazta április 11-re: „Nybergsund. Oslo Regierung. Alles vernichtet.” (Oslói
kormány. Teljesen eltörölve.)
A falut elpusztították, de a királyt és a kormányt nem. Ok a náci bombázók közeledésekor
menedéket kerestek egy közeli erdőben. Ott, a térdig érő hóban állva nézték, hogyan bombázza
romokká a Luftwaffe a falucska szerény házikóit. Most két választási lehetőség állt előttük:
vagy átlépik a közeli svéd határt, és menedékjogot kérnek a semleges Svédországban, vagy
behúzódnak északra a saját hegyeikbe, amelyeket még mindig mély őszi hó fedett. Úgy
döntöttek, hogy nekivágnak a barátságtalan Gudbrands-völgynek, amely Hamartól és
Lillehammertól a hegyeken keresztül Ândalsnesbe, az északnyugati partra vezetett,
Trondheimtől száz mérföldnyire délnyugatra. Az út során megszervezhetik a még mindig kábult
és szétszóródott norvég erőkkel a további ellenállást. És arra is volt némi remény, hogy végül
segítségükre érkeznek majd a brit csapatok.

Α NORVÉGIÁÉRT VÍVOTT CSATÁK

Messze északon, Narviknál a brit haditengerészet már élesen reagált a meglepetésszerű
német megszállásra. „Teljesen túljártak az eszünkön” a németek, ismerte el a reagálást irányító
Churchill. Most legalább északon, a német bombázók hatótávolságán kívül, támadásba mentek
át. Április 10-én reggel, huszonnégy órával azután, hogy tíz német romboló elfoglalta Narvikot,
és partra tette Dietl csapatait, öt rombolóból álló brit erő hajózott be a kikötőbe, és elsüllyesztett
kettőt az éppen ott levő öt német romboló közül, majd a belső kikötőben a másik háromban is
károkat okozott, és egy kivételével elsüllyesztette az összes német teherszállítót. Az akcióban a
német haditengerészeti egység parancsnoka, Bonte ellentengernagy is elesett. A kikötőt
elhagyóban azonban a brit rombolók beleszaladtak a közeli fjordokból feltűnő másik öt német
rombolóba. A német hajók nagyobb tűzerővel rendelkeztek, és elsüllyesztettek egy angol
rombolót, egy másikat, amelyiken a parancsnok, Warburton-Lee kapitány halálos sebet kapott,
partra kényszerítettek, és egy harmadikban is károkat okoztak. Az öt brit rombolóból háromnak
sikerült kijutnia a nyílt tengerre, ahol visszavonulás közben elsüllyesztettek egy, lőszerrel
megrakva a kikötőhöz közelítő nagy német teherhajót,.
Április 13-án délben a britek visszatértek Narvikba. Ez alkalommal a még az első
világháborús jütlandi csatában is résztvett Warspite csatahajó vezette a rombolókból álló
hajórajt, és megsemmisítették a maradék német hadihajókat. W. J. Whitworth altengernagy, a
parancsnok az admiralitást az akcióról rádión értesítve sürgette Narvik azonnali megszállását „a
fő partraszálló erőkkel”, mert a parton a német csapatok meglepettek és szervezetlenek.
Valóban, Dietl és emberei felhúzódtak a hegyekbe. A szövetségesek balszerencséjére a brit
hadsereg parancsnoka, P. J. Mackesy vezérőrnagy különösképpen elővigyázatos tiszt volt, és
amikor másnap megérkezett a három gyalogsági zászlóaljból álló előőrssel, úgy döntött, hogy
nem kockáztatja meg a partraszállást Narvikban, hanem csapatait harmincöt mérföldnyire
északra, Harstadnál teszi partra, amely a norvégok kezében volt. Ez drága tévedés volt.
Annak fényében, hogy a britek már korábban felkészítettek Norvégiába egy kis expedíciós
hadtestet, rejtély, hogy miért csak ilyen lassan sikerült útnak indítaniuk csapataikat. Április 8-án
délután, amikor megérkeztek a hírek a német flottának a norvég partok mentén felfelé történő
mozgásáról, a brit haditengerészet sietve újra partra tette a csapatokat, amelyeket már
behajóztak Stavanger, Bergen, Trondheim és Narvik esetleges megszállására, mondván, hogy
minden hajóra szükség lehet a haditengerészet hadműveleteiben. Mire a brit szárazföldi erőket
ismét behajózták, az összes említett kikötőváros német kézben volt már. És mire elérték
Norvégia középső részét, addigra kudarcra voltak ítélve, mint ahogyan a brit haditengerészetnek
az ő fedezésükre szánt hajói is, mivel a légtér felett a Luftwaffe gyakorolt ellenőrzést.
Április 20-ra egy brit dandár a francia alpesi vadászok három zászlóaljával megerősítve
partra szállt Namsosban, egy Trondheimtől nyolcvan mérföldnyire északkeletre lévő kis
kikötőben, és egy második brit hadosztályt is partra tettek Ándalsnesnél, Trondheimtől száz
mérföldnyire délnyugatra, amit így észak és dél felől támadtak. De egyik erő sem fenyegethette
komolyan Trondheimet tábori tüzérség, légvédelmi ágyúk és légi támogatás híján. Bázisaikat a
német bombázók éjjel-nappal támadták, és elzárták az utat az utánpótlás és erősítés partra
szállítása elől. Az ândalsnesi dandár, miután egyesült egy norvég egységgel Dombasnál, a
hatvan mérföldnyire keletre lévő vasúti csomópontnál, feladta a tervezett északi irányú támadást
Trondheim ellen, és délkelet felé nyomult a Gudbrandsdalban, hogy segítséget nyújtson a Ruge
ezredes erélyes vezetése alatt küzdő norvég csapatoknak, amelyek lassították a németek Oslo
felől történő fő előrenyomulását a völgyben felfelé.
Április 21-én Lillehammernél, Hamartól északra került sor a háború első, brit és német
csapatok között vívott ütközetére, de a briteknek esélyük sem volt a győzelemre. A dandár
tüzérségét szállító hajót elsüllyesztették, így csak puskákkal és géppuskákkal szállhattak szembe
a tüzérséggel és könnyű tankokkal is felfegyverzett német erővel. A dolgokat még az is
súlyosbította, hogy a közeli norvég repülőterekről operáló Luftwaffe szakadatlanul támadta a
légi támogatással nem rendelkező brit gyalogságot. Huszonnégy órás csata után Lillehammer
elesett, és a brit csapatok 140 mérföldes visszavonulásba kezdtek a vasút völgyében Andal-snes
felé, ahol megálltak és utóvédharcot folytattak, amely lelassította ugyan a németeket, de egy
pillanatra sem állította meg őket. Április 30-án este és május l-jén a brit erőket evakuálták
Andalsnesből, május 2-án pedig a brit–francia kontingenst Namsosból – ezek önmagukban is
jelentős haditettek voltak, hiszen a két kikötő a folytonos német bombázások következtében
lángoló romhalmazzá vált. Április 29-én éjszaka Narviktól északra, Moldénál Norvégia királyát
és kormányának tagjait fedélzetére vette a Glasgow brit cirkáló, és a Romsdalsfjordon át
Ándalsnestől, amely a Luftwaffe bombázásainak következtében szintén romba dőlt, Tromsöbe
szállította, messze a Sarkkör fölé, amit később, május elsején ideiglenes fővárossá
nyilvánítottak.
Addigra azonban Norvégia déli fele az összes nagyvárossal és fontos településsel együtt
vissza-szerezhetetlenül elveszett. Norvégia északi része viszont biztonságosnak tűnt. Május 28-
án a 25 000 főből, két norvég dandárból, egy lengyel dandárból és a francia idegenlégió két
zászlóaljából álló szövetséges erő kiűzte Narvikból a számbeli hátrányban lévő németeket.
Kétségtelennek tűnt, hogy Hitlert sikerül megfosztani nemcsak a vasérctől, hanem meg lehet
hiúsítani azt a tervét is, hogy egész Norvégiát megszállja, és a norvég kormányt kapitulációra
kényszerítse. De a Wehrmacht ekkor már megdöbbentő erővel támadott a nyugati fronton, és
minden szövetséges katonára szükség volt a rések betömködésére. Narvikot feladták, a
szövetséges csapatokat sietve újra behajózták, és Dietl tábornok, aki addig kitartott a svéd határ
közelében lévő vad, hegyvidéki állásaiban, június 8-án ismét elfoglalta a kikötőt, négy nappal
később pedig elfogadta az állhatatos és hősies Ruge ezredes megadását. Ruge zavarodott és
bosszús katonái úgy érezték, hogy a britek otthagyták őket a pácban. Haakon királyt és
kormányát június 7-én Tromsöben fedélzetére vette a Devonshire cirkáló, és elindultak
Londonba, az öt éven át tartó keserű száműzetésbe.305 Berlinben Dietlt vezérőrnaggyá léptették
305
Quisling első kísérlete Norvégia kormányzására nem sokáig tartott. Április 15-én, hat nappal azután, hogy kikiáltotta
magát miniszterelnöknek, a németek kirúgták, és egy hat vezető norvég állampolgárból álló Közigazgatási Tanácsot neveztek
ki, benne Eivind Berggrav püspökkel, a norvég lutheránus egyház fejével, és Paal Berggel, a Legfelsőbb Bíróság elnökével. Ez
elsősorban Berg műve volt, a kiváló és nagyszájú jogászé, aki később a norvég ellenállás titkos vezéré lett. Április 24-én Hitler
Josef Terbovent, a kemény, fiatal náci Gauleitert nevezte ki Norvégia birodalmi biztosává, és ő volt az, aki a megszállás ideje
alatt egyre növekvő brutalitással ténylegesen kormányozta az országot. Bräuert, aki kezdettől fogva szemben állt Quislinggel,
április 17-én visszahívták, visszavonták a diplomáciai szolgálatból, és katonaként kiküldték a nyugati frontra. A németek 1942-
ben visszaállították Quislinget a miniszterelnöki posztra, de népszerűtlensége honfitársai körében óriási volt, hatalma viszont
semmi, pedig mindent megtett, hogy német gazdáit kiszolgálja.
A háború végén Quislinget hazaárulásért perbe fogták, és alapos eljárás után halálra ítélték. 1945. október 24-én az
ítéletet végrehajtották. Terboven inkább öngyilkosságot követett el, mintsem hogy szembenézzen az elfogatassál. Knut
Hamsunt, a nagy norvég írót, aki nyíltan együttműködött a németekkel, és dicséretüket zengte, hazaárulással vádolták, de a
vádakat idős korára és szenilitására való tekintettel elejtették. Perbe fogták és elítélték azonban, mert „hasznot húzott a náci
elő, megkapta a Lovagkeresztet [Ritterkreuz], és Hitler „a narviki győztes” [„Sieger von
Narvik”] néven üdvözölte.
*
DÁNIA ÉS NORVÉGIA MEGHÓDÍTÁSA
437
A Führernek a norvégiai hadjárat alatt a csodálatos sikerek ellenére is voltak rossz pillanatai.
Jodl tábornok naplója zsúfolva van rövid bejegyzésekkel, melyek a hadúr idegi válságainak
sorát beszélik el. „Szörnyű izgalom” – jegyzi fel április 14-én, miután megérkeztek a hírek,
hogy a német hajókat megsemmisítették Narviknál. Április 17-én Hitlernek hisztériás rohama
volt Narvik elvesztése miatt; követelte, hogy Dietl tábornok csapatait légi úton evakuálják, de
ez lehetetlen volt. „Minden egyes rossz hír – írta aznap naplójába Jodl – a legszörnyűbb
félelmekhez vezet”. Két nappal később pedig: „Ismét krízis. A politikai akció kudarcot vallott.
Bräuer követ visszahívása. A Führer szerint erőt kell alkalmazni ...”306 A berlini kancellárián
aznap, április 19-én zajlott tanácskozásokon a három haderőnem vezetői egymást hibáztatták a
késedelmekért, és a légkör olyan elkeseredetté vált, hogy még a lakájtermészetű Keitel is
kivonult a helyiségből. „Ismét káosz fenyegeti a vezetést – jegyezte fel Jodl. Április 22-én
hozzátette: „A Führer egyre jobban aggódik az angolok partraszállásai miatt.”
Április 23-án az Oslóból Trondheim felé tartó német erők előrehaladásának lassúsága
„növekvő feszültséget” okozott, írja Jodl, de másnap jobb hírek érkeztek, és attól a naptól
kezdve rózsásabbak lettek a dolgok. Huszonhatodikára a hadúr már olyan pompás kedvében
volt, hogy hajnali 3.30-kor, egy egész éjszaka tartó megbeszélésen azt mondta katonai
tanácsadóinak, hogy május 1-je és 7-e között meg akarja indítani a „Gelbet”. A „Fall Gelb” a
nyugaton, Hollandián és Belgiumon keresztül indítandó támadás fedőneve volt. Bár április 29-
én Hitler ismét „aggódott Trondheim miatt”, másnap „nagyon boldog” volt arra a hírre, hogy
egy Oslóból indult támadó alakulat elérte a várost. Végre újra nyugatra fordíthatta a figyelmét!
Május l-jén elrendelte, hogy május 5-re legyenek készen a nagy támadás előkészületei.
A Wehrmacht parancsnokai – Göring, Brauchitsch, Halder, Keitel, Jodl, Raeder és a többiek
– most, a norvég hadjárat alatt kaphattak először ízelítőt abból, hogyan omlik össze démoni
vezérük még a kisebb katonai kudarcok feszültsége alatt is. Amikor további bámulatba ejtő
katonai sikerek után a hadiszerencse megfordul, ez a gyengeség majd elhatalmasodik a
Führeren, és nagy mértékben járul hozzá a Harmadik Birodalom összeomlásához.
Mindenestre, akárhonnan is nézzük, Dánia és Norvégia gyors meghódítása jelentős
győzelmet jelentett Hitlernek, s riasztó kudarcot a britek számára. Biztosította a vasérc téli
útvonalát, további védelmet nyújtott a Balti-tenger bejáratának, lehetővé tette, hogy a merész
haditengerészet kitörjön az északatlanti vizekre, és kitűnő kikötési lehetőségeket biztosított a
tengeralattjárók és a felszíni hajók számára a Nagy-Britannia elleni tengeri háborúhoz.
Légibázisokat adott Hitlernek, többszáz mérfölddel közelebb a fő ellenséghez. És talán a
legfontosabb mind között, hogy hatalmas mértékben növelte a Harmadik Birodalom katonai
presztízsét, és ennek megfelelően csökkentette a nyugati szövetségesekét. A náci Németország
legyőzhetetlennek látszott. Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, és most Dánia és Norvégia
könnyen összeroskadt a hitleri erőkkel szemben, vagy csak az erők fenyegetésétől, és az utóbbi
esetekben még a két fő nyugati szövetséges segítsége sem nyújtotta a legcsekélyebb előnyt sem.
Úgy tűnik, hogy Hitleré és a nácizmusé a jövő – írta egy kiváló amerikai írónő.
A megmaradt semleges országok számára Hitler legújabb hódítása rémítő leckét adott. A
semlegesség többé nyilvánvalóan nem jelentett védelmet egy totalitárius hatalmak által uralt

uralomból”, ezért 65 000 dollárra büntették. 1952. február 19-én halt meg, kilencvenhárom éves korában. Von Falkenhorst
háborús bűnösként került a brit–norvég vegyes hadbíróság elé, azzal a váddal, hogy elfogott brit kommandósokat adott át az SS-
nek kivégzésre. 1946. április 2-án halálra ítélték, de az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítették.
306
Április 13-án von Falkenhorst tábornok, akit nyilván a norvégok ellenállása miatt őrjöngő Hitler ösztökélt, aláírt egy
parancsot, amely húsz túsz ejtését rendeli el Oslo legkiválóbb polgárai közül, köztük Berggrav püspökkel és Paal Berggel,
akiket Bräuer követ szavaival élve „agyon kell lőni, amennyiben az ellenállás folytatódik, vagy szabotázskísérlet történik”.44
világban. Finnország nemrégiben tudta meg ezt, most pedig Norvégia és Dánia is. Csak
magukat hibáztathatták, amiért olyan vakok voltak, hogy nem fogadták el jó időben – még a
tényleges agresszió előtt – a barátságos világhatalmak segítségét.
Hiszem, hogy ez a tény [mondta Churchill az alsóházban április 11-én] gondolkodóba ejti
majd a többi országot, akik holnap, egy hét múlva, vagy egy hónap múlva azon veszik észre
magukat, hogy egy elpusztításukra és szolgasorba döntésükre hasonló gondossággal kidolgozott
haditerv áldozataivá váltak.45
Nyilvánvalóan Hollandiára és Belgiumra gondolt, ám ők, noha még kaptak egy havi
haladékot, mégsem „estek gondolkodóba”.307
Hitler villámgyors hódítása a két skandináv országban katonai tanulságokat is kínált. A
legjelentősebb a légierő fontossága, s annak felsőbbrendűsége a haditengerészet felett olyankor,
amikor a bombázók és a vadászok földi bázisai a közelben vannak. Alig csekélyebb
fontossággal bírt az a régi tanulság, miszerint a győzelem gyakran pártol ahhoz, aki merész, és
van képzelőereje. A német haditengerészetben és légierőben mindkét tulajdonság megvolt, és
Dietl Narvikban bemutatta a német hadsereg leleményességét is, ami a szövetségesekből
hiányzott.
Egy olyan katonai eredménye is volt a skandináviai kalandnak, amelyet nem lehetett azonnal
értékelni, ha másért nem is, akkor azért, mert nem lehetett messzire a jövőbe látni. A
Norvégiában szenvedett emberveszteség mindkét oldalon alacsony volt. A németek 1 317
elesettel, 2 375 eltűnttel és 1 604 sebesülttel összesen 5 296 fős veszteséget szenvedtek, a
norvégok, franciák és a britek vesztesége valamivel kevesebb volt, mint 5 000. A britek
elvesztettek egy repülőgép-anyahajót, egy cirkálót és hét rombolót, a lengyelek és a franciák
egy-egy rombolót. A német haditengerészet veszteségei viszont összehasonlíthatóan sokkal
súlyosabbak voltak: húsz rombolóból tízet elvesztettek, nyolc cirkálóból hármat, és a
Schamhorst és a Gneisenau csatahajók, továbbá a Lützow zsebcsatahajó olyan súlyos
sérüléseket szenvedett, hogy több hónapig használhatatlan volt. Hitler nem rendelkezett
említésre méltó flottával a nyár következő eseményeihez, és amint közelgett a nagy-britanniai
invázió ideje, ami hamarosan el is jött, ez áthághatatlan akadálynak bizonyult.
A német haditengerészet komoly mértékű megnyomorításának esetleges következményei
ekkor még nem foglalkoztatták a Führert, aki most, május elején, miután Dániát és Norvégiát is
felírhatta hódításainak hosszú listájára, az előző őszi balsejtelmeiket már elfelejtő, buzgó
tábornokaival együtt dolgozott az utolsó előkészületeken ahhoz a hódításhoz, amely
meggyőződésük szerint mind között a legnagyobb lesz.

307
Az Oroszország és Finnország, a balti államok és a szomszédos Dániát és Norvégiát birtokló németek közé beszorult
svédek gondolkodóba estek, és úgy döntöttek, hogy nincs más lehetőségük, mint hogy ragaszkodjanak kétes semlegességükhöz,
és harcoljanak, ha megtámadják őket. A Szovjetuniót kibékítették azzal, hogy nem engedték meg a szövetséges csapatok
áthaladását Finnországba, most pedig nagy nyomás alatt Németországot engesztelték ki. Bár Svédország jelentős
fegyverkészleteket küldött Finnországnak, Norvégiával szemben megtagadta fegyverek és benzin eladását, amikor azt
megtámadták. A németek egész áprilisban követelték, hogy Svédország engedélyezze csapatok áthaladását Narvikba Dietl
megsegítésére, de ezt visszautasították a harci tevékenység megszűnéséig, bár átengedtek egy orvosi személyzetet és
gyógyászati anyagokat szállító vonatot. Június 19-én Németország közvetlen támadásától tartva Svédország engedett Hitler
nyomásának, és beleegyezett, hogy náci csapatokat és hadianyagokat szállíthatnak a svéd vasúton Norvégiába, de csak azzal a
feltétellel, hogy a két irányba szállított csapatok száma kiegyenlíti egymást, így a Norvégiában lévő német zászlóaljakat nem
erősítik ezzel az intézkedéssel.
Ez óriási segítséget jelentett Németországnak. A friss csapatok és a hadianyag Svédországon keresztül történő
szárazföldi szállításával Hitler elkerülte annak veszélyét, hogy a tengeren fuvarozott szállítmányokat a britek elsüllyesztik. Az
egyezség első hat hónapjában Norvégiában 140 000 főnyi német katonát váltottak le, és a szállítások jelentősen megerősítették
a német erőket. Később, közvetlenül az Oroszország elleni német támadás előtt Svédország engedélyezte a náci
főparancsnokság számára, hogy egy teljes hadosztályt teljes fegyverzetével átszállítsanak Norvégiából Finnországba, ahonnan a
Szovjetunió elleni támadásra használják fel. Amit Svédország az előző évben megtagadott a szövetségesektől, azt most megadta
a náci Németországnak. A Svédországra gyakorolt német nyomással kapcsolatban és az V. Gusztáv és Hitler közötti
levélváltásokat lásd a Documents on German Foreign Policy IX. kötetében. Magam a témát részletesebben is feldolgoztam a
The Challenge of Scandinavia c. művemben.
 21.

GYŐZELEM NYUGATON
1940. május 10-én, egy szép tavaszi reggelen nem sokkal napkelte után a Wilhelmstrasséra
hívatták Belgium nagykövetét és Hollandia ügyvivőjét. Ribbentrop arról tájékoztatta őket, hogy
német csapatok lépnek országuk területére, hogy az angol-francia hadak fenyegető támadásával
szemben megoltalmazzák semlegességüket – alig egy hónappal korábban Dánia és Norvégia
esetében is ugyanezt az ócska ürügyet hozták fel. Formális német ultimátum útján szólították fel
a két kormányt annak belátására, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Amennyiben mégis
előfordulna ilyen, az minden eszközzel szétzúzzák, és a vérontásért „kizárólag a belga és a
holland királyi kormány viseli a felelősséget”.
Brüsszelben és Hágában – mint korábban Koppenhágában és Oslóban is – a német követek
felkeresték a külügyminisztériumot, és hasonló tartalmú üzeneteket adtak át. Paradox módon a
hágai ultimátum átadója nem más volt, mint gróf Julius von Zech-Burkersroda német ügyvivő,
annak a Bethmann-Hollweg császári kancellárnak a veje, aki 1914-ben nyilvánosan „csak egy
darab papírnak” titulálta a belga semlegességről szóló német garanciát, amit a Hohenzollern
birodalom éppen akkor sértett meg.
Miközben az égen német bombázók zúgtak, és a közeli repülőtérre hulló bombák robbanásai
megremegtették az ablakokat, a brüsszeli külügyminisztériumban Bülow-Schwante, a német
nagykövet egy darab papírt kezdett előhúzni a zsebéből, miközben belépett a külügyminiszter
irodájába. Paul-Henri Spâak megállította őt.
– Bocsánat, nagykövet úr. Először én beszélek.

A német hadsereg [mondta Spaak, aki nem is próbálta visszatartani felháborodottságát] megtámadta
országunkat. Németország huszonöt éven belül immár másodszor követ el bűnös agressziót a semleges és lojális
Belgium ellen. Ami most történt, az talán még az 1914-es agressziónál is gyűlöletesebb. Sem ultimátumot, sem
jegyzéket, semmiféle tiltakozást sem nyújtottak be a belga kormányhoz. Maga a támadás juttatta Belgium
tudomására, hogy Németország megszegte ígéreteit... A német birodalmat a történelem felelősnek fogja tartani
ezért. Belgium elszánta magát a védekezésre.

A szerencsétlen diplomata ekkor nekilátott, hogy felolvassa a formális német ultimátumot,

de Spaak félbeszakította: – Adja csak át a dokumentumot! Szeretném megkímélni ettől a kínos
feladattól.1
A Harmadik Birodalom addig szinte számtalanszor adott garanciát a két kis németalföldi
ország semlegességére. Belgium függetlenségét és semlegességét 1839-ben „örökre” garantálta
az öt európai nagyhatalom, és ezt az egyezményt hetvenöt éven át betartották, amíg csak
Németország 1914-ben meg nem sértette. A weimari köztársaság ígéretet tett, hogy sohasem
száll fegyverbe Belgium ellen, és hatalomra jutása után Hitler is folyamatosan megerősítette ezt
a politikát, sőt Hollandiának is hasonló biztosítékokat adott. 1937. január 30-án a náci kancellár,
miután felmondta a locarnoi egyezményt, nyilvánosan kijelentette:

A német kormány továbbá biztosította Belgiumot és Hollandiát arról, hogy kész elismerni és garantálni e
területek sérthetetlenségét és semlegességét.

Belgium 1918 után bölcs módon feladta a semlegességet, de látva a Harmadik Birodalom
újrafegyverkezését és 1936 tavaszán a Rajna-vidék visszafoglalását, ismét csak a semleges
státusban keresett menedéket. 1937. április 27-én Nagy-Britannia és Franciaország feloldotta
Belgiumot a locarnoi egyezmény alapján vállalt kötelezettségei alól, és az év október 13-án
Németország hivatalosan és ünnepélyesen megerősítette

eltökéltségét, hogy semmilyen körülmények között nem fogja csorbítani [Belgium] sérthetetlenségét és
egységét, hogy a belga területet minden időben tiszteletben tartja, és kész Belgiumnak segítséget nyújtani,
amennyiben támadás érné ...

Attól a naptól kezdve ismerős ellentmondás tapasztalható Hitlernek a németalföldi országok

számára nyújtott ünnepélyes, nyilvános biztosítékai, valamint a német tábornokoknak szóló,
magánjellegű figyelmeztetései között. 1938. augusztus 24-én, amikor a Csehszlovákia
megtámadását célzó Fall Grünhöz nyújtottak be neki egy tanulmányt, arról beszélt, hogy
Németország számára „különösen előnyös lenne” Belgium és Hollandia megszállása, és a
hadsereg véleményét kérte „azzal kapcsolatban, hogy e terület megszállását milyen feltételek
között lehetne végrehajtani, és mennyi időbe telne”. Az 1939. április 28-án Rooseveltnek adott
válaszában Hitler ismét hangsúlyozta a többek között Hollandiának és Belgiumnak adott
„kötelező erejű nyilatkozatokat”. Alig egy hónappal később, május 23-án a Führer a
feljegyzések szerint arról beszélt tábornokainak, hogy „a holland és belga légitámaszpontokat
fegyveres erővel kell elfoglalni... villámsebesen. A semlegességről szóló nyilatkozatokat nem
kell tekintetbe venni.”
Még nem kezdte el a háborúját, de tervei már készen álltak. Augusztus 22-én, egy héttel
azelőtt, hogy Lengyelország megtámadásával elindította volna a háborút, megtanácskozta
tábornokaival a holland és belga semlegesség megsértésének „lehetőségeit”. – Anglia és
Franciaország nem fogja megsérteni ezeknek az országoknak a semlegességét – mondta. Négy
nappal később, augusztus 26-án utasította a brüsszeli és hágai ügyvivőket, hogy közöljék az
adott országok kormányaival: a háború kitörése esetén „Németország semmiképpen sem fogja
csorbítani Belgium és Hollandia sérthetetlenségét”. Ezt a biztosítékot október 6-án, a
lengyelországi hadjárat befejezésekor a nyilvánosság előtt is megismételte. Pontosan a
következő napon, október 7-én viszont von Brauchitsch tábornok Hitler buzdítására azt
ajánlotta hadseregcsoport-parancs-nokainak, hogy

tegyenek meg minden szükséges előkészületet arra, hogy amennyiben a politikai helyzet úgy követeli,
azonnal megszállják Hollandia és Belgium területét.2

Két nappal később, október 9-én a 6. sz. hadműveleti utasításban Hitler kiadta a parancsot:

Előkészületeket kell tenni egy Luxemburgon, Belgiumon és Hollandián keresztül ... történő támadó jellegű
hadműveletre. Ezt a támadást a lehető leghamarabb és a legerőteljesebben végre kell hajtani ... A támadás célja,
hogy Hollandia, Belgium és Észak-Franciaország területéből a lehető legnagyobb részt megszerezzük.3

A belgák és a hollandok persze nem tudtak Hitler titkos parancsairól. Kaptak azonban
figyelmeztetéseket arról, hogy mi készül ellenük. Több ilyen alkalom volt már: Oster ezredes, a
náciellenes összeesküvők egyike november 5-én Berlinben figyelmeztette a holland és a belga
katonai attasét, hogy november 12-én várható a németek támadása, akkor ugyanis ez volt a
kitűzött dátum. Október végén Goerdeler, egy másik összeesküvő Weizsäcker ösztönzésére
Brüsszelbe ment, hogy figyelmeztesse a belgákat a fenyegető támadásra. És nem sokkal újév
után, 1940. január 10-én Hitlernek a nyugati offenzívára vonatkozó tervei a belgák kezére
jutottak, amikor az azokat szállító tiszt kényszerleszállást hajtott végre Belgiumban.308
Addigra a holland és a belga vezérkar a határon működő hírszerzőktől már tudta, hogy a
németek körülbelül ötven hadosztályt vontak össze a határon. Egy rendkívüli információforrás
is segítette őket a német fővárosból. Ez a „forrás” G. J. Sas ezredes, a berlini holland katonai
attasé volt. Sas Oster ezredes közeli, személyes jó barátja volt, és gyakran vacsorázott nála a
félreeső külvárosban, Zehlendorfban lévő otthonában. Amikor kitört a háború, ezt a gyakorlatot
megkönnyítette az elsötétítés, ami akkoriban számos embernek, németeknek és külföldieknek
egyaránt lehetővé tette Berlinben, hogy a felfedezés veszélye nélkül különböző felforgató
308
Lásd feljebb, 401.o., 402.o. ill. 413-414. o.
akciókat hajtsanak végre. Sas volt az, akit Oster november elején bizalmasan értesített az akkor
november 12-re kitűzött német támadásról, majd januárban ismét figyelmeztetett. Sas hitelét
némileg csökkentette Hágában és Brüsszelben, hogy egyik támadás sem indult meg – azt
természetesen nem tudhatták, hogy Hitler tényleg kitűzte az időpontokat, majd rendre
elhalasztotta az agressziót. Tíz nappal a norvégiai és dániai invázió előtt azonban Sas Osteren
keresztül figyelmeztetést kapott, s talán helyreállította otthoni presztízsét az, hogy ez
alkalommal a pontos dátumról adott előrejelzést.
Május 3-án Oster csak annyit mondott Sasnak, hogy a Hollandia és Belgium elleni nyugati
támadás május 10-én kezdődik, és a katonai attasé azonnal tájékoztatta kormányát. Ezt Hága
vatikáni ügyvivője is megerősítette. A hollandok azonnal továbbították a hírt a belgáknak.
Május 5. vasárnapra esett, és amikor megkezdődött a hét, amely majd bizonyosságot is hoz, mi
Berlinben már mindannyian láttuk, hogy a nyugati irányú csapás néhány napon belül
bekövetkezik. A fővárosban nőtt a feszültség. Május 8-án már azt táviratoztam New York-i
irodámnak, hogy tartsák ott Amszterdamban az egyik tudósítónkat, aki Norvégia felé készült
hajóra szállni, ahol már egyébként is véget ért a háború, és aznap este a katonai cenzorok
engedélyezték, hogy adásomban arra célozzak, hogy hamarosan akció várható nyugaton, ami
Hollandiát és Belgiumot is érinti majd.
Május 9-én este Oster és Sas együtt vacsorázott – mint kiderült, utoljára. A német tiszt
megerősítette, hogy kiadták a végleges parancsot: másnap napkeltekor indul a támadás
nyugaton. Vacsora után Oster még beugrott a Bendlerstrasséra, az OKW főhadiszállására, hogy
meggyőződjön róla, nincsenek-e az utolsó pillanatban változások. Nem voltak változások. „A
disznó elment a nyugati frontra” – mondta Oster Sasnak. A „disznó” Hitlert jelentette. Sas
tájékoztatta a belga katonai attasét, majd saját követségére ment, és elintézett egy hágai
telefonhívást. Már korábban megbeszéltek egy különleges kódot erre a pillanatra, és Sas
mindössze néhány, látszólag ártalmatlan szóval közvetítette az üzenetet: „Holnap, hajnalban.
Tartsatok ki!”4
Furcsa, hogy a két nyugati nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország nem ébredt fel
időben. Egyik vezérkar sem vette figyelembe a Brüsszelből és Hágából érkező riasztó
jelentéseket. London ráadásul el volt foglalva a háromnapos kormányválsággal, amit csak
május 10-én este sikerült feloldani, amikor Churchill váltotta fel Chamberlaint a miniszterelnöki
poszton. A francia és a brit főhadiszállás akkor hallott először a támadásról, amikor a tavaszi
hajnal békéjét megtörte odafent a német bombázók zúgása és a zuhanórepülésben bombázó
Stukák sivítása. Nem sokkal később, miután kivilágosodott, befutottak a kétségbeesett
segélykérések is a holland és a belga kormánytól, akik nyolc hónapon át karnyújtásnyi
távolságban tartották a szövetséges hatalmakat ahelyett, hogy közös védekezésben állapodtak
volna meg velük.
Ennek ellenére néhány napig hibátlanul működött a szövetséges hatalmak terve, hogy
Belgiumban nézzenek szembe a német támadással. Egy nagy angol–francia hadsereg a francia–
belga határtól sietve északkelet felé nyomult, hogy a belgáknak Brüsszeltől keletre, a Dyle és
Meuse folyók mentén húzódó fő védelmi vonalában foglalják el állásaikat. A német
főparancsnokság történetesen éppen erre várt. A szövetséges hatalmaknak ez a kanyarodó
mozgása éppen az ő kezükre játszott. Az angol–francia seregek még nem tudták, hogy
egyenesen egy csapdába száguldanak, amely hamarosan bezárulva végzetesnek bizonyul majd.

A RIVÁLIS TERVEK
A nyugati támadásra készített eredeti terven drasztikusan változtattak azóta, hogy januárban
a belgák – és mint azt a németek gyanították, a franciák és a britek – kezére került. Hitler
nyomására, hogy a nyugati támadást november közepén meg kell indítani, a Fall Gelbzt – a
hadművelet ugyanis ezt a nevet kapta –nagy sietséggel készítették el a hadsereg
főparancsnokságán. A hadtörténészek körében és maguk a német tábornokok között is sok vita
folyik arról, hogy vajon az első terv a régi Schlieffen-terv módosított változata volt-e; Halder és
Guderian azt az álláspontot képviselte, hogy igen. A terv a németek fő előrenyomulását a
balszárnyra tette Belgiumon és Észak-Franciaországon keresztül, hogy elfoglalják a kikötőket a
Csatorna partján. Kevesebb volt, mint a híres Schlieffen-terv, amit 1914-ben csupán egy hajszál
választott el a sikertől, és ami nemcsak a Csatorna-parti kikötőket célozta meg, de egy nagy
kanyarodó hadmozdulatot is tartalmazott, amely a német jobbszárny hadseregeit áthozná
Belgiumon és Észak-Franciaországon, keresztül a Szajnán, majd Párizs alatt kelet felé fordulva
bekerítenék és megsemmisítenék a maradék francia erőket. Még azzal a céllal készült, hogy
gyorsan felszámolja a franciák fegyveres ellenállását, s így azután Németország 1914-ben
katonai erejének nagy részével Oroszország ellen fordulhasson.
1939-40-ben azonban Hitlernek nem kellett aggódnia az orosz front miatt. Célja viszont
korlátozottabb volt. A hadjáratnak legalábbis az első szakaszában nem kiiktatni akarta a francia
hadsereget, csupán visszaszorítani, és megszállni a Csatorna partját, ezzel elvágni
szövetségesétől Nagy-Britanniát, ugyanakkor biztosítani azokat a légi- és haditengerészeti
bázisokat, ahonnan támadhatja és blokád alá vonhatja majd a brit szigeteket. A tábornokoknak
ekkoriban tartott különböző beszédeiből kiderül, hogy úgy képzelte: Nagy-Britannia és
Franciaország egy ilyen vereség után hajlani fog majd arra, hogy békét kössön vele, ami
lehetővé teszi a számára, hogy ismét kelet felé fordíthassa figyelmét.
A szövetséges hatalmak legfelsőbb parancsnoksága már azelőtt is számított a Fall Gelbre,
hogy annak eredeti terve a kezükre jutott. November 17-én a szövetséges hatalmak legfelső
haditanácsa Párizsban elfogadta a „D-tervet”, amely egy Belgiumon keresztüli német támadás
esetén a francia 1. és 9. hadsereget és a brit expedíciós erőket előredobta volna a belgák fő
védelmi vonalához, a Dyle és Meuse folyók mentén Antwerpentől Louvainen, Namuron és
Givet-n át Mézières-ig. A francia és a brit vezérkar néhány nappal korábban a belga
hadvezetéssel folytatott titkos találkozók során biztosítékokat kapott a belgáktól, hogy azok
megerősítik a védelmet a vonalon, és ott foglalják el fő állásukat. De a belgák, akik továbbra is
ragaszkodtak a semlegesség illúziójához, és még inkább remélték, hogy elkerülhetik a
háborúban való részvételt, ennél többre nem voltak hajlandók. A brit vezérkari főnökök azzal
érveltek, hogy a német támadás indulása után nem lesz már elég idő a szövetségesek ilyen
távoli helyen történő bevetésére, ám Gamelin tábornok ösztönzésére elfogadták a D-tervet.
November végén a szövetséges hatalmak azzal egészítették ki a tervet, hogy Henri Giraud
tábornok 7. hadseregét gyorsan felküldenék a Csatorna partjára, hogy Anterwerpentől északra
segítséget nyújtson a hollandoknak, amennyiben Hollandiát is megtámadnák. így ha a németek
megpróbálnának gyorsan átgázolni Belgiumon (és esetleg Hollandián), hogy megkerüljék a
Maginot-vonalat, akkor így már a játszma korai szakaszában szembenézhetnek a teljes brit
expedíciós haderővel, a francia hadsereg főerejével, a belgák huszonkét hadosztályával és a
hollandok tíz hadosztályával – ez az erő, mint kiderült, számszerűen megegyezett a
németekével.
Erich von Manstein (született Lewinski), a nyugati fronton állomásozó, Rundstedt vezette
„A” hadseregcsoport vezérkari főnöke radikális változtatást javasolt a Fall Gelb-en, hogy ne
fejjel rohanjanak az ellenséges falnak, ugyanakkor pedig csapdába ejthessék a majdan nagy
távolságra és gyorsan előrenyomuló brit és francia erőket. Manstein tehetséges és nagy
képzelőerővel megáldott vezérkari tiszt volt. Viszonylag alacsonyabb beosztása ellenére a tél
folyamán Brauchitsch, Halder és számos más tábornok kezdeti ellenkezése dacára is sikerült
Hitler elé terjesztenie merész elképzelését. Manstein javaslata az volt, hogy a németek fő
támadását középen indítsák meg az Ardennekben, nagyszámú páncélos bevetésével, amelyek
azután a Meuse folyót Sedannál átlépve betörhetnének a nyílt terepre, és gyorsan
előrejuthatnának Abbeville-nél a Csatornáig.
Hitler, akit mindig is vonzottak a bátor és vakmerő megoldások, érdeklődést mutatott az ötlet
iránt. Rundstedt feltétlenül támogatta az ötletet, nemcsak azért, mert hitt benne, hanem azért is,
mert a terv szerint az ő „A” hadseregcsoportja döntő szerepet kapott az offenzívában. Bár
Halder Manstein iránti személyes ellenszenve, és a Mansteint rangban felülmúló tábornokok
bizonyos mérvű szakmai féltékenysége ahhoz vezetett, hogy január végén Mansteint vezérkari
posztjáról áthelyezték egy gyalogsági hadtest parancsnokává, egy február 17-én Berlinben, az
újonnan kinevezett hadtestparancsnok tiszteletére adott vacsorán mégis lehetősége nyílt arra,
hogy kifejtse nézeteit Hitlernek. Azzal érvelt, hogy a páncélosokkal az Ardenneken keresztül
mért csapás pontosan ott sújtana le, ahol a Szövetségesek a legkevésbé várják, mivel
tábornokaik a németek többségéhez hasonlóan nem tartják megfelelőnek tankok számára ezt a
hegyes, erdős vidéket. A német erők jobbszárnyának színlelt támadása miatt a brit és a francia
hadseregek kezüket-lábukat törve rohannának be Belgiumba. Ekkor a németek Sedannál
átvágnának a franciákon, és a Somme mentén nyugat felé, a Csatornának tartva csapdába
ejtenék az angol–francia főerőket és a belga hadsereget.
Merész terv volt, és nem is kockázattól mentes, amint arra több tábornok, köztük Jodl is
rámutatott. De a magát katonai zseninek tartó Hitler addigra gyakorlatilag már a sajátjának hitte
az ötletet, és egyre lelkesebb lett a terv iránt. Halder, aki először őrültségként vetette el, szintén
kezdte a magáévá tenni, és vezérkari tisztjeinek segítségével jelentősen tovább is fejlesztette.
1940. február 24-én formálisan is elfogadták egy új OKW-direktívában, és a tábornokokat
utasították, hogy március 7-re csoportosítsák át erőiket. Úgy mellékesen, 1939. november 14-én
a Luftwaffe unszolására visszaillesztették a tervbe Hollandia elfoglalását, amit pedig már az
október 29-én történt felülvizsgálat során kivettek a Fall Gelb-ből, a Luftwaffénak ugyanis a
Nagy-Britannia elleni támadásokhoz szüksége volt a holland repülőterekre, és nagyszámú
ejtőernyős katonát ajánlott fel e kisebb, ám bonyolult hadművelet céljaira. Néha ilyen
megfontolások alapján döntenek kicsiny nemzetek sorsáról.5
Miközben tehát győzedelmes befejezéséhez közeledett a norvégiai hadjárat, és megjöttek az
első meleg májusi napok, a világ eddigi leghatalmasabb hadseregével rendelkező németek
higgadtan készültek a nyugaton végrehajtandó támadásra. Pusztán a számokat nézve a két oldal
egyenlően állt – 136 német hadosztály a 135 francia, brit, belga és holland hadosztállyal
szemben. A védők rendelkeztek a hatalmas védelmi erődítmények előnyével: délen az
áthatolhatatlan Maginot-vonallal, középen és északon a belga erődök hosszú vonalával,
Hollandiában pedig a megerősített vízi akadályokkal. Még a harckocsik számában is egyenlően
álltak a szövetséges hatalmak a németekkel, ám harckocsijaikat nem koncentrálták úgy, mint az
utóbbiak. És mivel a hollandok és a belgák esztelenül ragaszkodtak semlegességükhöz, nem
került sor azokra a vezérkari konzultációkra sem, amelyek során a védők a lehető legjobban
összehangolhatták volna terveiket és erőiket. A németek egységes hadvezetéssel rendelkeztek,
övék volt a támadás előnye, nem voltak morális fenntartásaik az agresszióval kapcsolatban,
önbizalmuk ragályos volt, és rendelkeztek egy merész haditervvel. Lengyelországban harci
tapasztalatokat szereztek. Ott már harc közben is kipróbálták az új taktikákat és az új
fegyvereket. Megtanulták, hogy milyen értékes a zuhanóbombázók és a páncélosok tömeges
bevetése. És tudták (ahogyan azt Hitler folyamatosan hangsúlyozta is), hogy bár a franciák saját
földjüket védik majd, mégsem néznek bátran szembe azzal, ami rájuk vár.
A titkos feljegyzésekből kitűnik, hogy az indulás órájának közeledtével a német
főparancsnokság –. vagy legalábbis Hitler, a legfőbb parancsnok – magabiztossága és
elszántsága ellenére is megszenvedte a pánik perceit. Jodl tábornok feljegyezte ezeket a
perceket a naplójában. Hitler többször is az utolsó pillanatban halasztotta el az indulást, amelyet
május l-jén például május 5-re tűzött ki, majd május 3-án az időjárás miatt, illetve részben
amiatt, hogy a Külügyminisztériumban nem tartották elég jónak az általa javasolt ürügyet a
semleges Belgium és Hollandia elleni agresszióra, elhalasztotta május 6-ig. Másnap a támadás
napjául május 7-ét tűzte ki, a következő napon pedig megint elhalasztotta, végül május 8-án,
szerdán „a Führer befejezte a Fall Gelb igazolását” – jegyezte fel Jodl. Belgiumot és Hollandiát
azzal fogják vádolni, hogy a legkevésbé sem semlegesen cselekedtek.
 Május 7. A Führer vasúti szerelvényének 16.38-kor kellett volna elhagynia Finkenkrugot [folytatódik Jodl
naplója]. De az időjárás továbbra is bizonytalan marad, ezért a [támadási] parancsot visszavonja ... A Führer
nagyon izgatott az újabb halasztás miatt, mivel árulás veszélye forog fenn. A Vatikánba delegált belga követ
Brüsszellel folytatott beszélgetéséből arra lehet következtetni, hogy árulást követett el egy német személyiség,
aki április 29-én Berlinből Rómába utazott ...
Május 8. Riasztó hírek Hollandiából. Szabadságolások visszavonása, evakuálások, útakadályok és egyéb
mozgósítási rendszabályok ... A Führer nem akar tovább várni. Göring legalább 10-éig halasztást akar ... A
Führer nagyon izgatott; aztán beleegyezik a halasztásba május 10-éig, bár ösztönei ellenére, mondja. De egy
nappal sem tovább ...
Május 9. A Führer dönt: biztos a május 10-i támadás. Indulás a Führer vonatával Finkenburgból 17.00-kor. A
10-re kedvező időjárást jósoló jelentés után 21 órakor kiadják a „Danzig” jelszót.

Hitler május 10-én napfelkeltekor érkezett Keitel, Jodl és más OKW törzstisztek
társaságában a Münstereifel közelében lévő főhadiszállásra, amelyet Felsennestnek
(Sziklafészeknek) nevezett el. Huszonöt mérföldnyire nyugatra tőle a német erők éppen a belga
határon száguldottak keresztül. Az Északi-tengertől a Maginot-vonalig 175 mérföld hosszan
húzódó fronton törtek át a náci csapatok három kis semleges állam: Hollandia, Belgium és
Luxemburg határán, durván megszegve az ünnepélyesen és ismételten tett német ígéreteket.

A HATHETES HÁBORÚ: 1940. MÁJUS 10. – JÚNIUS 25.

A hollandok számára öt napig tartott a háború, és ebben a rövid időszakban tulajdonképpen
Belgium, Franciaország és a brit expedíciós erők sorsa is megpecsételődött. A németek számára
a stratégia és a taktika kibontakoztatásában minden úgy ment, mint ahogyan az a nagy
könyvben meg van írva, vagy még annál is jobban. Sikerük felülmúlta Hitler legdédelgetettebb
reményeit is. Még tábornokait is zavarba hozta ez a villámsebes és ilyen mértékű győzelem.
Ami a szövetséges hatalmak vezetőit illeti, őket gyorsan megbénította az, hogy a dolgok a
legkevésbé sem úgy alakultak, ahogyan ők várták, s az erre következő teljes
zavarodottságukban fel sem fogták az eseményeket.
Még a Nagy-Britannia miniszterelnökének posztját az ütközet első napján átvevő Winston
Churchill is megdöbbent. Május 15-én reggel fél nyolckor ébresztette fel Paul Reynaud
miniszterelnök telefonhívása Párizsból: – Legyőztek minket! Vesztettünk! – mondta izgatottan
a francia. Churchill nem akart hinni neki. A nagy francia hadsereget legyőzni egy hét alatt?
Lehetetlen! „Nem fogtam fel – írta később –, milyen iszonyú forradalmat hozott az utolsó
háború óta a gyorsan mozgó páncélos járművek tömeges betörése.”6
Ε forradalmat a harckocsik jelentették, amelyekből hét hadosztálynyít koncentráltak egyetlen
pontra a nyugati hatalmak védelmének leggyengébb láncszemével szemben. Ez a koncentrált
harckocsiáttörés jelentett forradalmi újítást, valamint a Stuka zuhanóbombázók, az ejtőernyősök
és a légideszantos csapatok, amelyek messze a szövetséges hatalmak vonalai mögött vagy
bevehetetlennek hitt erődítményeik tetején értek földet, és óriási pusztítást vittek végbe.
Mi viszont, akik Berlinben voltunk, mégis azon csodálkoztunk, hogy miért érte ez a német
taktika ilyen pusztító meglepetésként a szövetséges hatalmak vezetőit. Talán Hitler csapatai
nem mutatták be hatékonyságukat már a Lengyelország elleni hadjáratban? A nagy áttöréseket,
amelyek során egy hét alatt bekerítették vagy megsemmisítették a lengyel hadakat, ott is a
páncélosok összevonásával érték el, miután a stukák már fellazították az ellenállást. Az
ejtőernyősök és a légideszantosok nem voltak túl sikeresek Lengyelországban, még bevetésük
csekély arányának megfelelően sem; nem sikerült épségben elfoglalniuk a legfontosabb hidakat.
Norvégiában azonban egy hónappal a nagy nyugati támadás előtt bámulatosak voltak:
elfoglalták Oslót és a környező repülőtereket, és erősítést nyújtottak a tengerről partra tett kis
csapatoknak Stavangernél, Bergennél, Trondheimnál és Narviknál, s így lehetővé tették
számukra, hogy kitartsanak. A szövetséges hatalmak parancsnokai nem tanulmányozták ezeket
a hadjáratokat, hogy tanuljanak belőlük?
 HOLLANDIA MEGHÓDÍTÁSA
A németek egyetlenegy páncélos hadosztályt tudtak elkülöníteni Hollandia meghódítására,
amit öt nap alatt hajtottak Végre, nagyrészt az ejtőernyősök és a nagy elárasztott területek mögé
légi úton szállított csapatok révén, pedig Berlinben sokan azt hitték, hogy ezek az akadályok
hetekig feltartják majd a németeket. A megzavarodott hollandoknak az a sors jutott, hogy
ellenük hajtották végre a háborúk történetének első nagyszabású légideszantos támadását.
Figyelembe véve, hogy a hollandok nem voltak felkészülve ilyen megpróbáltatásra, és hogy
teljesen meglepetésszerű volt az ellenük indított támadás, mai szemmel látva jobb teljesítményt
nyújtottak, mint azt akkoriban hitték.
A németek elsődleges célja az volt, hogy a levegőből egy erős csapattestet tegyenek le a
Hága környékén levő repülőterekre, azonnal szállják meg a fővárost, valamint fogják el a
királynőt és a kormányt, ahogyan egy hónappal korábban a norvégoknál is próbálták. De
Hágában, mint korábban Oslóban is, csődöt mondott a terv – igaz, más körülmények hatására.
A holland gyalogság magához tért a kezdeti meglepetésből és zűrzavarból, s a légierő
támogatásával május 10-én estére vissza tudta verni a németek két ezredét a Hágát övező három
repülőtérről. Ez pillanatnyilag felmentette a fővárost és a kormányt, de lekötötte a holland
tartalékokat, amelyekre pedig máshol égetően nagy szükség lett volna.
A német terv kulcsát az jelentette, hogy a légideszantos csapatok elfoglalják a Rotterdamtól
délre eső hidakat a Niuwe Maas felett, illetve a délkeletebbre levő hidakat a Maas (Meuse) két
torkolatánál: Dordrecht-nál és Moerdijknál. Azt remélték, hogy Georg von Kuechler tábornok
18. hadserege, amely a közel száz mérföldnyire levő német határtól nyomult előre, ezeken a
hidakon át tör utat magának Hollandia szívébe. Semmilyen más módon nem lehetett könnyen és
gyorsan elfoglalni ezt a körülárkolt, ijesztő vízi akadályok mögött fekvő területet, ahol Hága,
Amszterdam, Utrecht, Rotterdam és Leyden feküdt.
A hidakat május 10-én reggel légideszantos csapatok foglalták el – az egyik század ósdi
hidroplánokon szállt le Rotterdamban a folyóra – még mielőtt a meglepett holland őrség
felrobbanthatta volna őket. A rögtönzött holland egységek kétségbeesett kísérleteket tettek,
hogy visszaverjék a németeket, ami majdnem sikerült is nekik. De a németek nagy nehezen
kitartottak május 12. reggeléig, amikor megérkezett a Kuechler-hez beosztott páncélos
hadosztály, azután, hogy áttört a Grebbe-Peel vonalon, a számos vízi akadállyal megerősített
erődítések keletre lévő frontján, amelytől a hollandok korábban azt remélték, hogy
erődítményei több napig ki fognak tartani.
Némi remény volt ugyan arra, hogy a németeket a moerdijki hidak előtt megállíthatja a
franciák Giraud tábornok parancsnoksága alatt lévő 7. hadserege, amely a Csatornától sietett
fel, és május 11-én délután elérte Tilburgot. Ám a franciáknak ugyanúgy nem volt légi
támogatásuk, páncélos erejük, tank- és légelhárító fegyverzetük, mint a nagy nyomás alatt lévő
hollandoknak, így hát könnyen visszaverték őket Bredáig. Ez megnyitotta az utat a németek 9.
páncélos hadosztálya előtt, hogy Moerdijknál és Dordrechtnél átkeljen a hidakon, és május 12-
én délután megérkezzen Rotterdammal szembe a Nieuwe Maas déli partjára, ahol a német
légideszantos csapatok még mindig tartották a hidakat.
A harckocsik azonban nem jutottak át a rotterdami hidakon, amelyeknek a hollandok
időközben lezárták az északi feljáróit. Május 14-én reggelre Hollandia helyzete kétségbeejtő
volt, de nem reménytelen. Az ország szívébe még nem törtek be. A Hága körüli komoly német
légideszantos erők vagy fogságba estek, vagy szétszórták őket a közeli falvakba. Rotterdam
még mindig kitartott. A német hadvezetés nem volt elragadtatva, ugyanis nagyon szerették
volna kivonni Hollandiából a páncélos hadosztályt és a kisegítő erőket, hogy kihasználhassák a
délebbre, Franciaországban adódó új lehetőséget. Sőt tizennegyedikén reggel Hitler kiadta a 11.
sz. hadműveleti utasítást, amely a következőket jelenti ki: „A holland hadsereg ellenállása
erősebbnek bizonyult a vártnál. A politikai és a katonai szempontok egyaránt megkívánják,
hogy ezt az ellenállást sürgősen megtörjük.” De hogyan? A Führer parancsot adott, hogy a 6.
hadsereg belgiumi frontjáról vegyék el a légierő különítményeit, „hogy elősegítsék Hollandia-
erőd gyors meghódítását”.7
Személy szerint ő és Göring rendelte el Rotterdam súlyos bombázását. A hollandokat majd
ráveszi a megadásra egy kis náci terror, gondolták, abból a fajtából, amit előző tavasszal már
bevetettek a körülzárt Varsó ellen.
Május 14-én reggel a XXXIX. hadtest egyik vezérkari tisztje fehér zászló alatt átment a
rotterdami hídon, és a város megadását követelte. Figyelmeztetett, hogy amennyiben nem
kapitulálnak, a várost le fogják bombázni. Miközben folytak a tárgyalások a megadásról (egy
holland tiszt átment a híd közelében lévő német parancsnokságra, hogy megtárgyalja a
részleteket, és éppen visszatérőben volt a német feltételekkel), megjelentek a bombázógépek, és
porig rombolták a nagyszerű város központját. Körülbelül nyolcszáz embert, szinte kizárólag
civileket mészároltak le, több ezret megsebesítettek, és 78 000 embert tettek hajléktalanná309.
Ezt az álnokságot, ezt a kiszámított kegyetlenséget sokáig nem felejtik még el a hollandok, bár
Nürnbergben Göring és Kesselring a Luftwaffe részéről egyaránt azzal védekezett, hogy
Rotterdam nem volt nyílt város, sőt ellenkezőleg, a hollandok erőteljesen védelmezték.
Mindketten tagadták, hogy tudomásuk lett volna arról, hogy a bombázók útnak indításakor
tárgyalások folytak a megadásról, a német hadsereg archívuma azonban egyértelműen
bizonyítja, hogy tudtak róla.310 9 Mindenesetre, az OKW akkor nem mentegetőzött. Magam is
hallottam a berlini rádióban május 14-én este az OKW különleges kommünikéjét:

A német zuhanóbombázók félelmetes hatása nyomán és a német tankok fenyegető támadásától tartva
Rotterdam városa kapitulált, és ilyen módon megmenekült a pusztulástól.

Rotterdam megadta magát, s példáját követték a holland fegyveres erők is. Vilma királynő és
a kormány két brit rombolón Londonba menekült. Május 14-én szürkületkor H. G. Winkelmann
tábornok, a holland fegyveres erők főparancsnoka utasította csapatait, hogy tegyék le a
fegyvert, és másnap délelőtt 11 órakor aláírta a hivatalos kapitulációt. Öt napon belül lezajlott
az egész. Mármint a harc. De attól a naptól fogva öt éven át kegyetlen német terror éjszakája
borította sötétbe ezt a kulturált, de immár megnyomorított kis országot.

BELGIUM ELESTE ÉS AZ ANGOL–FRANCIA HADSEREGEK

CSAPDÁBA EJTÉSE
Mire a hollandok megadták magukat, addigra már eldőlt Belgium, Franciaország és a brit
expedíciós erők sorsa is. Május 14., bár a támadásnak még csak az ötödik napja volt, végzetes
napnak bizonyult. Az előző estén a németek négy hídfőállást foglaltak el a Meuse folyó
meredek és sűrű erdővel borított partján Dinanttól Sedanig, ez utóbbi várost pedig, ahol 1870-
ben III. Napóleon megadta magát Moltkénak, és véget ért a francia Harmadik Császárság,
elfoglalták, s ezzel súlyosan veszélyeztették a szövetséges vonalak centrumát, és azt az átjárót,
amelyen keresztül a brit és a francia hadsereg legjobb egységei olyan gyorsan tudtak
átnyomulni Belgiumba.
Másnap, május 14-én megindult a lavina. Egy méretét, koncentrációját, mozgékonyságát és
ütőerejét tekintve a hadtörténetben példa nélkül álló tankhadsereg indult meg május 10-én az
Ardennek erdein keresztül a német határtól, három oszlopban, száz mérföld hosszan a Rajnától
messze visszanyúlva. Áttört a franciák 9. és 2. hadseregén, és sebesen tartott a Csatorna felé a
szövetséges hatalmak belgiumi erőinek a háta mögött. Nagyméretű és félelmetes pusztító erő
volt! Miután az előtte haladó Stukák megpuhították a francia védelmi állások ellenállását,
309
Először azt jelentették, és sokáig úgy is hitték, hogy a holland áldozatok száma 25 000 és 30 000 között van, és az
Encyclopaedia Britannica 1953-as kiadása is ezt az adatot adja meg. Nürnbergben azonban a holland kormány 814 áldozatot
közölt.8
310
Nürnbergben senkit sem tudtak elítélni Rotterdam bombázásáért.
utászok rajzottak ki, akik gumicsónakokat bocsátottak vízre, és pontonhidakat építettek a
folyókon és csatornákon történő áthaladáshoz. Mindegyik páncélos hadosztály saját önjáró
tüzérséggel rendelkezett és egy-egy motorizált gyalogsági dandárral, amelyek a harckocsikat
szorosan követve tartották a megszerzett állásokat – ezt az acélból és tűzből álló éket nem
lehetett a védők kezében levő semmiféle eszközzel megállítani. A franciák a Meuse melletti
Dinant mindkét oldalán visszaszorultak Hermann Hoth tábornok XV páncélos hadteste előtt,
amelynek két tankhadosztálya közül az egyiket egy merész ifjú vezérőrnagy, Erwin Rommel
vezette. A folyó mentén délebbre, Monthermé-nál ugyanezt a mintát követte Georg-Hans
Reinhardt két páncélos hadosztályból álló XLI. páncélos hadteste.
De a legnagyobb csapás a franciák számára szerencsétlen emlékű Sedan mellett érkezett. Itt
május 14-én reggel Heinz Guderian tábornok XIX. páncélos hadteste311 egy, az éjszaka
folyamán sietve felállított pontonhídon átözönlött a Meuse fölött, és nyugat felé támadott
tovább. Bár a francia páncélosok és a brit bombázók kétségbeesett kísérleteket tettek a híd
lerombolására – egyetlen támadás során a brit légierő hetvenegy gépéből negyvenet lőttek le,
többségüket a légvédelmi tüzérség, és hetven francia tank semmisült meg –, de nem sikerült
kárt tenniük benne. Estére a sedani német hídfőállás harminc mérföld széles és tizenöt mérföld
mélységű volt, s a szövetséges hatalmak védelmi vonalának közepén lévő franciák tönkre
voltak verve. Azok, akik nem adták meg magukat, és nem estek fogságba, rendezetlenül
menekültek. Az a szörnyű veszély fenyegetett, hogy elvágják az északon lévő francia–brit
hadseregeket és a belgák huszonkét hadosztályát.
*
A támadás első két napján még meglehetősen jól álltak a szövetséges hatalmak dolgai,
legalábbis ők ezt hitték. Churchill, aki nagy lendülettel látott neki miniszterelnöki feladatainak,
így írt később: „Egészen tizenkettedikén éjszakáig nem volt okunk azt hinni, hogy a
hadműveletek nem jól haladnak”.10 Gamelin, a szövetséges hatalmak hadseregének
főparancsnoka, nagyon elégedett volt a helyzettel. Előző este a francia erők legjobb és
legnagyobb része, az 1., a 7. és a 9. hadsereg a Lord Gort vezetése alatt álló kilenc
hadosztálynyi brit expedíciós hadsereggel együtt terv szerint csatlakozott a belgákhoz abban az
erős védelmi vonalban, amely a Dyle folyó mentén Antwerpentől Louvainen keresztül Wavre-
ig, onnan pedig a gembloux-i résen keresztül Namurig és a Meuse folyó mentén dél felé
Sedanig nyúlt. A jelentős namuri és antwerpeni belga erődök között, igaz, hogy csak egy hatvan
mérföldes szakaszon, de a szövetséges erők valójában számbeli fölényben voltak a közeledő
németekkel szemban: hatvanhat hadosztállyal várták a Reichenau 6. hadseregében lévő húsz
hadosztályt.
Északkeleti határuk mentén jól harcoltak a belgák, de nem tartottak ki addig, mint azt várták,
legalábbis nem addig, mint 1914-ben. Mint tőlük északra a hollandok, ők sem voltak képesek
megbirkózni a Wehrmacht forradalmian új taktikájával. Mint Hollandiában, a németek itt is
merészen bevetették a vitorlázórepülőgépeken hajnalban csendesen letett, különlegesen képzett
csapatokat, amelyek elfoglalták a létfontosságú hidakat. Maastricht mögött az Albert-csatorna
feletti három hídból kettőnél legyűrték az őröket, még mielőtt a védők a kapcsolókhoz
nyúlhattak volna, amelyekkel a hidakat kellett volna felrobbantaniuk.
Még nagyobb sikert arattak, amikor elfoglalták az Eben Emael erődöt, amely a Meuse folyó
és az Albert-csatorna találkozásánál uralta a terepet. Ezt a modern, stratégiai elhelyezkedésű
erődöt a szövetséges hatalmak és a németek egyaránt Európa legbevehetetlenebb
erődítményének tekintették. Erősebb volt, mint a franciák által a Maginot-vonalba, vagy a
németek által a Nyugati Falba épített bármelyik erőd. Mély földalatti vasbeton folyosók sorából
épült fel, ágyútornyait nehéz páncélzat védte, és 1 200 katona volt benne. Azt hitték, a
végtelenségig kitart majd a legsűrűbb bombázásokkal és tüzérségi lövedékekkel szemben is.

311
Reinhardt és Guderian két páncélos hadteste alkotta Ewan von Kleist tábornok páncélos hadseregcsoportját, amely öt
tankhadosztályból és három motorizált gyalogsági hadosztályból állt.
Ezzel szemben harminc órán belül elfoglalta nyolcvan német katona, akik egy őrmester
parancsnoksága alatt kilenc vitorlázógépen szálltak le a tetejére; a németek mindössze hat
elesettet és tizenkilenc sebesültet vesztettek. Emlékszem, Berlinben az OKW nagyon rejtélyes
színben tüntette fel a vállalkozást, és május 11-én este egy különleges kommünikében jelentette
be, hogy az Eben Emael erődöt „új támadási módszer” alkalmazásával bevették. A bejelentés
módja olyan híreszteléseket gerjesztett (dr. Goebbels nagy örömmel szította ezeket), hogy a
németeknek egy szörnyű, új „titkos fegyverük” van: talán egy ideggáz, amely ideiglenesen
megbénította a védőket.
Az igazság sokkal szárazabb volt. A németek a rájuk jellemző aprólékos felkészüléssel 1939-
40 telén Hildesheimben felépítették az erőd és az Albert-csatornán átívelő hidak másolatát, s
közel négyszáz vitorlázórepülőst képeztek ki elfoglalásukra. Három csoportnak kellett
elfoglalnia a három hidat, a negyediknek pedig az Eben Emaelt. Ez az utóbbi, nyolcvan főből
álló egység az erőd tetején landolt, és egy különlegesen előkészített „üres” robbanóanyagot
helyeztek a páncélozott ágyútornyokba, amely nemcsak harcképtelenné tette ezeket, de lángokat
és gázokat is fújt az alanti kamrákba. Hordozható lángszórókat is bevetettek az ágyú-és a
megfigyelőnyílásoknál. A németek egy órán belül be tudtak hatolni a felsőbb folyosókra,
hasznavehetetlenné tették az óriás erőd könnyű- és nehézágyúit, valamint a
megfigyelőállásokat. Az erőd mögötti belga gyalogság hiába próbálta eltávolítani a támadók
kicsiny csapatát, mert elűzték őket a Stukák támadásai és az ejtőernyősökből álló erősítés.
Május 11-én reggelre a két sértetlenül maradt hídon átrobogó, előredobott páncélos egységek
megérkeztek az erődhöz, és körülvették, majd a Stukák további bombázásai és az alagutakban
zajló kézitusa után délben az erődben felhúzták a fehér zászlót, és az 1200 főt számláló,
elbódult belga védők kimasíroztak, hogy megadják magukat.11
Ez a tett, valamint a hidak elfoglalása, a von Reichenau tábornok vezette 6. hadsereg
támadásának hevessége, amelyet tovább erősített Hoepner tábornok két páncélos hadosztályból
és egy gépesített hadosztályból álló XVI. páncélos hadteste, arról győzte meg a szövetséges
hatalmak főparancsnokságát, hogy a német offenzíva fő csapása, mint 1914-ben is, megint az
ellenség jobbszárnya felől történik, ők pedig hitük szerint megtették a megfelelő intézkedéseket
ennek a megállítására. A belga, brit és francia erők még május 15-én este is szilárdan tartották a
Dyle vonalát, Antwerpentől Namurig.
Pontosan ezt akarta a német főparancsnokság. Most elő lehetett rukkolni a Manstein-terwel,
és közép-tájra mérni a nagy csapást. Halder tábornok, a vezérkari főnök, május 13-án este
nagyon tisztán látta a helyzetet – és a saját lehetőségeit is.

Namurtól északra [írta naplójában] arra számíthatunk, hogy körülbelül 24 brit és francia, illetve 15 belga
hadosztályt vontak össze. Ezzel szemben a mi 6. hadseregünknek 15 hadosztálya van a fronton, és 6
tartalékban ... Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy akármilyen ellenséges támadást elhárítsunk. Nem kell több erőt
kiállítanunk. Namurtól délre gyengébb ellenséggel nézünk szembe. A mi erőinknek körülbelül a felével. A
Meuse melletti támadás kimenetelétől függ, mikor és hol tudjuk kiaknázni ezt a fölényt. Az ellenség nem
rendelkezik említésre méltó erőkkel e front mögött.

Nincs említésre méltó erő e front mögött, amelyet másnap már át is törtek?
Május 16-án Churchill miniszterelnök Párizsba repült, hogy megtudja, hogyan áll ez a dolog.
Délutánra, amikor a Quai d'Orsay-ba hajtatott, hogy Reynaud miniszterelnökkel és Gamelin
tábornokkal találkozzon, a német támadóékek már hatvan mérföldnyire nyugatra jártak
Sedantól, és gördültek tovább befelé a védtelen, nyitott országba. Szinte semmi nem állt köztük
és Párizs között, vagy köztük és a Csatorna között, de Churchill ezt nem tudta. „Hol van a
stratégiai tartalék?” – kérdezte Gamelint, majd franciára váltva folytatta: „Où est la masse de
manoeuvre?” A szövetséges hatalmak hadseregének parancsnoka fejét rázva fordult feléje,
megrándította a vállát, és azt válaszolta:,Aucune – nincs.”312
312
A háború után Gamelin azt állította, hogy nem azt válaszolta, „Nincs”, hanem azt, hogy „Már nincs”. (L'Aurore, 1948.
 „Megkövülten álltam” – mondta később Churchill. Hallatlan volt, hogy egy nagy
hadseregnek az ellene folyó támadás idején ne legyenek tartalékban csapatai. „Bevallom –
mondja Churchill –, hogy ez volt életem egyik legnagyobb meglepetése.”12
Alig kisebb meglepetést jelentett ez a német főparancsnokság, vagy legalábbis Hitler és az
OKW tábornokai számára, ha esetleg Haldernak nem is. A Führer a maga vezette nyugati
hadjárat során kétszer is habozott. Az első ilyen eset május 17-én fordult elő: ekkor idegekkel
nem bírta a feszültséget. Aznap reggel Guderian, aki páncélos hadtesteivel már megtette a
Csatorna felé vezető út harmadát, parancsot kapott, hogy azonnal álljon meg. Értesítés jött
ugyanis a Luftwaffétól, hogy a franciák nagyarányú ellentámadást indítanak a Sedantól nyugat
felé nyúló, kevés páncélossal rendelkező német ékek elvágására. Hitler sürgősen tanácskozott a
hadsereg főparancsnokával, Brauchitschcsal, valamint Halderral. Meg volt győződve róla, hogy
súlyos francia fenyegetés alakul ki dél felől. Rundstedt, a Meuse-ön túli áttörés fő erejét jelentő
„A” hadseregcsoport parancsnoka is ezen a nézeten volt, amikor aznap később a Führer
tanácskozott vele. Runstedt „nagy francia erők erőteljes, meglepetésszerű ellentámadását” várta
„Verdun és Châlons-sur-Marne környékéről”. Egy második Marne kísértete jelent meg Hitler
lázas gondolataiban. „Rajta tartom a szememet ezen a dolgon” – írta Mussolininak másnap. –
„Az 1914-es marne-i csoda nem ismétlődhet meg!”13

Nagyon kellemetlen nap [írta Halder a naplójába május 17-én este]. A Führer szörnyen ideges. Aggódik saját
sikere miatt, nem akar semmit sem kockára tenni, és mindenáron visszafog bennünket. Azzal magyarázza az
egészet, hogy most a balszárny miatt van gondban ... Csak zavart és kételyeket okozott.

A náci hadúrnak másnap sem javult a kedélye, pedig ömlöttek a hírek a franciák
összeomlásáról. Halder tizennyolcadikai naplóbejegyzésében számol be a válságról:

A Führer megmagyarázhatatlanul aggódik a déli szárny miatt. Dühöng és kiabál, hogy a legjobb úton
vagyunk a felé, hogy tönkretegyük az egész hadműveletet, és hogy a vereség veszélyét hívjuk ki magunk ellen.
Hallani sem akar a nyugat felé való nyomulás folytatásáról, nem is beszélve a délnyugatról, és egyre csak az
északnyugati irányú támadás elképzeléséhez ragaszkodik. Ez nagyon kellemetlen vita tárgya, ahol a Führer van
az egyik oldalon, Brauchitsch és én a másikon.

Az OKW-nál Jodl tábornok, aki Hitlernek szinte mindig igazat adott, szintén feljegyezte a
legfelső szinten uralkodó viszályt.

Erős feszültséggel teli nap [írta tizennyolcadikán]. A hadsereg főparancsnoka [Brauchitsch] nem hajtotta
végre azt az utasítást, hogy déli szárnyunkon a lehető leggyorsabban védelmi pozíciót építsen ki ... A Führer
Brauchitschot és Haldert azonnal behívatja, és ellentmondást nem túrő parancsot kapnak a szükséges
intézkedések azonnali meghozatalára.

De Haldernak igaza volt; a franciák nem rendelkeztek olyan erőkkel, amelyekkel délről
ellentámadást hajthattak volna végre. És bár a páncélos hadosztályok, akik megbéklyózva
érezték magukat, arra kaptak parancsot, hogy csak „erőszakos felderítést” folytassanak, ennyi
engedmény elég is volt nekik arra, hogy tovább nyomuljanak a Csatorna felé. Május 19-én
reggelre egy hét páncélos hadosztályból álló hatalmas ék, amely a Somme folyótól északra, az
első világháború történelmi helyszínei mellett könyörtelenül haladt nyugat felé, már csak
körülbelül ötven mérföldnyire volt a Csatornától. Május 20-án este Hitler főhadiszállásának
nagy meglepetésére, a 2: páncélos hadosztály elérte a Somme torkolatánál lévő Abbeville-t.
Csapda csukódott a belgákra, a brit expedíciós erőkre és három francia hadseregre.

A Führer magán kívül van az örömtől [kommentálta naplójában Jodl aznap este]. A legnagyobb elismerés
hangján beszél a német hadseregről és vezetéséről. A békeszerződésen dolgozik, amely kifejezi majd szándékát:

november 21., Párizs)

kerüljön vissza a német néphez mindaz a terület, mindazok az egyéb értékek, amit az előző 400 évben elraboltak
tőle ...

Az akták között van egy különleges memorandum, amely a Führernek azokat az érzelemtől
elfúló szavait tartalmazza, amelyekkel a hadsereg főparancsnokának telefonjelentését fogadta
Abbeville elfoglalásáról.
A szövetséges hatalmak csak akkor szabadíthatták volna ki magukat ebből a katasztrofális
bekerítettségből, ha a Belgiumban lévő hadseregek azonnal délnyugat felé fordulnak,
elszakadnak az őket ott támadó német 6. hadseregtől, keresztülvágják magukat a német
páncélos éken, amely Észak-Franciaországtól a tengerig nyúlik, majd egyesülnek a Somme
felől északnak nyomuló friss francia erőkkel. Tulajdonképpen ezt rendelte el Gamelin tábornok
május 19-én reggel, de aznap este leváltották, helyére pedig Maxime Weygand tábornok került,
aki azonnal visszavonta a parancsot. Weygand, aki az első világháborúban jelentős katonai
hírnevet szerzett, először a szövetséges hatalmak belgiumi parancsnokaival akart tanácskozni,
mielőtt eldöntené a teendőket. Ennek eredményeképpen pontosan három napot fecséreltek el,
mire Weygand pontosan ugyanazzal a tervvel állt elő, mint elődje. A késedelem drágának
bizonyult. Még mindig negyven harcedzett francia, brit és belga hadosztály volt északon, és ha
május 19-én Gamelin parancsa szerint átvágtak volna dél felé a kevés páncélossal rendelkező
német vonalon, akkor esélyük lett volna a sikeres áttörésre. De mire megindultak, addigra a
különböző nemzeti parancsnokságok közötti összeköttetés kaotikussá vált, és a szövetséges
hatalmak súlyos nyomás alatt álló hadseregei egymással ellentétesen kezdtek cselekedni.
Mindenesetre Weygand terve csak a tábornok agyában létezett: egyetlen francia csapat sem
indult meg felfelé a Somme-tól.
Időközben a német főparancsnokság bevetette az összes gyalogos alakulatot, amit csak
hirtelenjében a páncélosok teremtette résben elhelyezhettek, hogy megerősítsék és folytonossá
tegyék az arcvonalat. Május 24-re Guderian tankjai Abbeville-től felfelé a Csatorna mentén
haladva elfoglalták Boulogne-t, és körbevették Calais-t, a két fő kikötőt, majd elérték a
Dunkerque-től húsz mérföldnyire lejjebb a parton fekvő Gravelines-t. A belgiumi front dél felé
tolódott el, ahogyan a szövetségesek megpróbáltak elszakadni az ellenségtől. 24-ére az északon
lévő brit, francia és belga hadseregeket azután egy viszonylag kis háromszögbe szorították be,
melynek alapja a Csatorna mentén húzódott Gravelines-től Terneuzenig, csúcsa pedig
Valenciennes-nél volt, úgy hetven mérföldnyire a parttól. Most már nem volt remény arra, hogy
kitörhetnek a csapdából. Az elég soványnak tűnő egyetlen reménység a tengeri úton történő
evakuálás volt Dunkerque-bői.
Május 24-én ebben a kritikus helyzetben kapta meg a furcsa – és az ott lévő katonák számára
érthetetlen – parancsot az ekkor már Dunkerque-től látótávolságban levő és Gravelines és Saint-
Omer között, az Aa-csa-torna mentén az ellenség végső megsemmisítésére készülő német
páncélos sereg, hogy állítsák le az előrenyomulást. Ez volt a német főparancsnokság első
nagyobb tévedése a második világháború során, és nemcsak a német tábornokok, hanem a
hadtörténészek körében is heves vita tárgyává vált, hogy ki volt érte a felelős, és mi volt rá az
oka. A ma már rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű anyag ismeretében nemsokára
visszatérünk erre a kérdésre. Bármi is volt a megállási parancs oka, a szövetséges hatalmaknak,
különösen a briteknek csodálatos haladékot adott, és a dunkerque-i csodához vezetett. A
belgákat azonban nem mentette meg.

LIPÓT KIRÁLY MEGADJA MAGÁT

III. Lipót, a belgák királya május 28-án hajnalban adta meg magát. Az önfejű fiatal uralkodó,
aki országát buta semlegességbe vonta ki a Franciaországgal és Nagy-Britanniával kötött
szövetségből, aki még azokban a hónapokban is visszautasította a szövetség helyreállítását,
amikor már tudta, hogy a németek nagy arányú támadást készítenek elő határánál, s aki a
legutolsó pillanatban, amikor Hitler már megtámadta, kérte (és meg is kapta) a franciák és a
britek katonai segítségét, most egy kétségbeesett órában elhagyta őket, s ezzel megnyitotta a
gátat a német hadosztályok előtt, hogy azon átözönölve rázúduljanak a súlyos nyomás alatt álló
angol–francia erők szárnyára. Ráadásul, mint Churchill az alsóházban június 4-én elmondta, a
király mindezt „előzetes konzultáció, minden értesítés és miniszterei tanácsának kikérése
nélkül, magánakcióként” tette.
Valójában kormányának egyhangú tanácsa ellenére tette, amit tett, pedig azt az alkotmányra
tett esküje szerint követnie kellett volna. Május 25-én reggel öt órakor a király főhadiszállásán
helyzetelemző találkozóra jött össze az uralkodó és a kormány három tagja, köztük a
miniszterelnök és a külügyminiszter. Utoljára is nyomatékosan javasolták neki, hogy ne adja
meg magát személyesen a németeknek, és ne váljon fogollyá, mivel akkor a prágai, „Hácháéhoz
hasonló szerepre fokozódna le”. Arra is emlékeztették, hogy ő az államfő és a főparancsnok is
egyben, és ha eljönne a legrosszabb, akkor előbbi funkcióját a szövetséges hatalmak végső
győzelméig száműzetésben is gyakorolhatná: így döntött a holland királynő és a norvég király
is.
– Úgy döntöttem, hogy maradok – válaszolta Lipót. – A szövetséges hatalmak ügye
elveszett.14
Május 25-én délután 5 órakor Derousseaux tábornokot, a belga vezérkari főnök helyettesét a
németekhez küldte, hogy fegyverszünetet kérjen. 10 órakor a tábornok visszatért a németek
feltételeivel: „A Führer feltétel nélküli fegyverletételt követel.” A király este 11 órakór
elfogadta a feltétel nélküli megadást, és javasolta, hogy a harcot hajnali 4 órakor szüntessék be,
ami meg is történt.
Lipót megadását Franciaország miniszterelnöke, Reynaud, dühös rádióbeszédben bélyegezte
meg, Pierlot belga miniszterelnök pedig egy szintén Párizsból sugárzott adásban, de
méltóságteljesebb stílusban arról tájékoztatta a belga népet, hogy a király kormányának
egyhangú tanácsa ellenére cselekedett, elszakadt a néptől, és nincs már abban a helyzetben,
hogy tovább kormányozhasson, a száműzetésben levő belga kormány pedig külföldről folytatja
a küzdelmet. Churchill május 28-i parlamenti beszédében visszafogottan ítélkezett Lipót
tettéről, de június 4-én ő is csatlakozott az általános bírálathoz.
A vita sokáig tartott még a háború befejeződése után is. Lipót nagy számú belga és külföldi
védője úgy vélekedett, hogy a király helyesen és tiszteletreméltóan cselekedett, amikor
osztozott katonáinak és népének sorsában. Nagy fontosságot tulajdonítottak annak a
kijelentésnek, hogy a király nem államfőként, hanem a belga hadsereg főparancsnokaként
cselekedett a megadás során.
Az nem vitás, hogy május 27-re a szétvert belga csapatok rendkívül szorult helyzetbe
kerültek. Hősiesen beleegyeztek, hogy kiszélesítik saját frontjukat, hogy a britek és a franciák
felszabadulva átverekedhessek magukat dél felé. És ez a kiszélesített front gyorsan kezdett
összeomlani, pedig a belgák kitartóan harcoltak. Lipóttal azt sem közölték, hogy Lord Gort
május 26-án parancsot kapott Londonból: vonuljon vissza Dunkerque-be, és mentsen meg a brit
expedíciós erőkből, amennyit csak tud. Ez az érvelés egyik oldala, de van egy másik is. A belga
hadsereg a szövetséges hatalmak egyesített parancsnoksága alatt állt, és Lipót anélkül kötött
különbékét, hogy azt velük megtanácskozta volna. Védelmében rámutattak arra is, hogy május
27-én hajnali fél egykor sürgönyözött Gortnak, hogy hamarosan „kapitulálni kényszerül az
összeomlás elkerülése érdekében”. De a rendkívül elfoglalt és folyamatosan mozgásban levő
brit parancsnok nem kapta meg a táviratot. Későbbi tanúvallomásában azt állította, hogy a
megadásról csak május 27-én este 11 után hallott először, és „hirtelen egy húsz mérföldes réssel
találtam szembe magam Ypres és a tenger között, amelyen keresztül az ellenséges páncélos
erők elérhették a partot”.15 Weygand tábornok, aki a király katonai felettes parancsnoka volt, a
hírt egy táviratból tudta meg, ami nem sokkal este 6 után érkezett a belga főhadiszálláson lévő
francia összekötőtől, és úgy érte, mondta később, „mint derült égből a villámcsapás. Nem volt
semmiféle figyelmeztetés ...”16
Végezetül ebben az alkotmányos, demokratikus monarchiában Lipótnak még a fegyveres
erők főparancsnokaként is kötelessége volt elfogadni kormányának tanácsát. Sem ebben a
szerepében, és nyilván államfőként sem volt jogköre önállóan kapitulálni. A belga nép végül,
helyénvaló módon, döntést hozott uralkodójáról. Svájcból, ahol menedéket keresett a háború
végéig, annak befejeződése után még öt évig nem hívták vissza a trónra. Amikor végül 1950.
július 20-án, egy népszavazást követően (ahol a szavazók 57 százaléka elfogadta), megérkezett
a hívás, akkor visszatérése olyan heves reakciókat váltott ki a népességen belül, hogy
polgárháború kitörése fenyegetett. Lipót így hamarosan lemondott a fia javára.
Bármit is lehet mondani Lipót király magatartásáról, nem lehet vitatni – bár ilyen is
előfordult313 –, hogy serege nagyszerűen harcolt. Májusban néhány napon át követtem
Reichenau 6. hadseregét Belgiumban, és magam is láttam, milyen állhatatossággal harcolnak a
belgák a kilátástalan esélyek ellenére is. Egyetlen egyszer sem törtek meg a Luftwaffe
könyörtelen és ellenállásra nem találó bombázásával szemben, sem amikor a német páncélos
erők próbáltak átvágni rajtuk. Ezt ebben a hadjáratban nem lehet elmondani a szövetségesek
minden csapatáról. A belgák tizennyolc napig kitartottak, és sokkal tovább is kitarthattak volna,
ha nem esnek a brit expedíciós erőkkel és a franciák északi hadseregeivel együtt olyan
csapdába, amelynek a létéről nem tehettek.

CSODA DUNKERQUE-NÉL
A brit Admiralitás Churchill személyes parancsára már egészen május 20-a óta, mióta
Guderian tankjai áttörtek Abbeville-ig a tengerhez, gyűjtötte a szállítóeszközöket, amelyeken
esetleg a Csatorna-parti kikötőkből evakuálhatják a brit expedíciós erőket és a szövetséges
hatalmak egyéb erőit. Azonnal megkezdték a nem harcoló személyzet és a hasonló
„kenyérpusztítók” Angliába szállítását a keskeny tengeren át. Május 24-re, mint láttuk, észak
felől a belga front az összeomlás szélén volt, délről pedig a német páncélosok Abbeville felől a
parton felfelé nyomulva már elérték az Aa-csatornát, amely mindössze húsz mérföldnyire volt
Dunkerquetől. Középen pedig ott volt csapdába ejtve a belga hadsereg, a brit expedíciós erők
kilenc hadosztálya és a francia 1. hadsereg tíz hadosztálya. Bár a csatornákkal, árkokkal és
elárasztott területekkel keresztül-kasul szabdalt terep a katlan déli végén kedvezőtlen volt a
harckocsik számára, Guderian és Reinhardt páncélos hadtestei a tengerparti Gravelines és Saint-
Omer között már öt hídfőállással rendelkeztek a fő akadályt jelentő Aa-csatorna túloldalán, és a
végső csapásra készülődtek, amellyel a szövetséges hatalmak hadseregeit a németek
északkeletről előrenyomuló 6. és 18. hadseregének satujába préselhetik, és teljesen
megsemmisíthetik.
A főparancsnokságtól hirtelen érkezett meg május 24-én este a Hitler követelésére,
Rundstedt és Göring súgását követően, valamint Brauchitsch és Halder heves tiltakozása
ellenére kiadott, ellentmondást nem tűrő parancs, hogy a harckocsizó erők azonnal álljanak meg
a csatorna vonalában, és ne kíséreljék meg a további előrenyomulást. Ez Lord Gortnak
váratlanul létfontosságú haladékot adott, amit ő, valamint a brit haditengerészet és a légierő
maximálisan ki is használt, és ami Rundstedt szavaival élve „a háború egyik legnagyobb
fordulópontjához” vezetett.
Hogyan születhetett ez a megmagyarázhatatlan megállási parancs a hadjárat várhatóan
legnagyobb német győzelmének küszöbén? Milyen okai voltak? És ki volt a felelős érte? Ezek a
kérdések a háború egyik legnagyobb vitáját váltották ki az érintett német tábornokok és a
történészek körében. A tábornokok Rundstedt és Halder vezetésével a felelősséget kizárólag
Hitlerre hárították. Churchill háborús visszaemlékezéseinek második kötetében tovább szítja a
polémiát: azt állítja, hogy a parancsot nem Hitler, hanem Rundstedt indítványozta, s Rundstedt
313
Többek között Sir Alan Brooke tábornok is, aki a II. brit hadtest parancsnoka volt, később pedig Lord Alanbrooke tábornagy
lett, a birodalmi vezérkar főnöke. Lásd Sir Arthur Bryant: The Tum of the Tide, Alanbrooke naplói alapján.
főhadiszállásának naplóit idézi bizonyítékképpen. Ε fejezet elkészítése során magának Halder
tábornoknak írtam további felvilágosítást kérve, és postafordultával udvarias és részletes választ
kaptam. Ennek alapján, illetve a most már birtokunkban lévő sok egyéb bizonyítékra
támaszkodva levonhatunk bizonyos következtetéseket, és a polémiát, ha nem is véglegesen, de
legalábbis elég meggyőzően lezárhatjuk.
Ami a híres parancsért viselt felelősséget illeti, ezen Rundstedtnek a későbbi ellentétes
értelmű kijelentései ellenére is osztoznia kell Hitlerrel. A Führer május 24-én reggel
meglátogatta az „A” hadseregcsoport charlesville-i főhadiszállását. Rundstedt azt javasolta,
hogy a csatorna vonalán lévő páncélosokat állítsák meg Dunkerque előtt, amíg nem tudnak
további gyalogságot odaküldeni.314 Hitler egyetértett, és megjegyezte, hogy a páncélosokat a
franciák ellen, a Somme-tól délre folytatandó későbbi hadműveletekhez kell megőrizni.
Kijelentette azt is, hogy ha a katlan, amibe a szövetséges erőket zárták, túl kicsivé válna, az
akadályozná a Luftwaffe tevékenységét. Rundstedt a Führer egyetértésével valószínűleg
azonnal kiadta a megállási parancsot, mivel Churchill azt jegyzi fel, hogy a brit expedíciós erők
aznap délelőtt 11.42-kor fogtak egy ilyen értelmű parancsokat közlő német rádióüzenetet.17
Hitler és Rundstedt tanácskozása ekkor még nem fejeződött be.
Egy biztos: Hitler aznap este kiadta a formális parancsot az OKW-tól; ezt Jodl és Halder is
feljegyzi naplójában. A vezérkari főnök nagyon rosszkedvű volt.

A balszárnyunkat a páncélosokkal és a motorizált erőkkel [írta naplójában] most a Führer közvetlen

parancsára megállítják, és ott fog állni megbénultan! A bekerített ellenséggel való leszámolás a légierőre marad!

Ez a megvető felkiáltójel mutatja, hogy Göring közbenjárt Hitlernél, és ma már tudjuk is,
hogy valóban így tett. Felajánlotta, hogy az ellenség csapdába ejtett csapatait egyedül a
légierővel megsemmisíti! Ennek az ambiciózus és hiú indítványnak az okai kitűnnek abból a
levélből, amit 1957. július 19-én Haldertől kaptam.

A következő napokban [azaz május 24-e után] ismertté vált, hogy Göring nagy mértékben befolyásolta Hitler
döntését. A diktátor számára szinte vészjóslóvá vált a hadsereg gyors mozgása, amelynek kockázatait és
sikerének esélyeit katonai képzettség hiányában nem érthette. Folytonosan ránehezedett az aggodalom, hogy
fordulni fog a kocka ...

Göring, aki jól ismerte a Führert, kihasználta ezt az aggodalmat. Felajánlotta, hogy a csata
hátralévő részét egyedül a Luftwafféval vívja meg, és így kiküszöböli annak a kockázatát, hogy
az értékes páncélos alakulatokat kelljen bevetniük. Megtette javaslatát ... méghozzá a
lelkiismeretlenül ambiciózus Göringre jellemző okokból. A maga vezette légierőnek akarta
biztosítani a döntő szerepet a hadsereg addigi meglepően simán zajlott hadműveletei után, a
nagy csata utolsó felvonásában, és így az egész világ szemében megszerezni a siker dicsőségét.
Levelében ezután Halder tábornok elmondja, hogyan számolt be neki Brauchitsch egy

314
Ez a tény, ami Rundstedt főhadiszállásának iratanyagából megállapítható, nem akadályozta meg a tábornokot abban,
hogy a háború után több kijelentésében a felelősséget teljesen Hitlerre hárítsa. – Ha enyém lett volna a döntés – mondta Milton
Shulmannak, egy kanadai hírszerző tisztnek –, akkor az angolok nem úszták volna meg olyan könnyen Dunkerque-nél. De a
kezemet megkötötték a közvetlenül Hitlertől kapott parancsok. Miközben az angolok a parthoz közeli hajóikba szálltak, nekem
haszontalanul, megbénítva kellett várakoznom a kikötőn kívül... Ott ültem a város előtt, és néztem, hogyan menekülnek el az
angolok, miközben harckocsijaimnak és gyalogságomnak moccannia is tilos volt. Ez a hihetetlen baklövés a hadvezetésről
alkotott Hitler-féle személyes elképzelés eredménye volt. (Shulman: Defeat in the West, 42-43.0.)
A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék egyik bizottsága előtt 1946. június 20-án (stencilezett átirat) Rundstedt
hozzátette: – Ez nagyon nagy hiba volt a parancsnok részéről... Leírhatatlan, mennyire dühösek voltak akkor a vezetők. –
Rundstedt hasonló kijelentéseket tett Liddell Hartnak (The German Generals Talk, 112-13.0.) és a nürnbergi katonai bíróságnak
az Egyesült Államok Leeb ellen lefolytatott eljárásában (stencilezett átirat, 3350-53. és 3931-42.0.) is.
Telford Taylor The March of Conquest c. művében és L. F. Ellis őrnagy The War in France and Flanders, 1930-1940
c. művében elemezte a német hadseregnek az esettel kapcsolatos iratanyagát, és némileg különböző következtetésekre jutottak.
Ellis könyve a hadjáratról szóló hivatalos brit beszámoló, amely egyaránt tartalmaz brit és német dokumentumokat. Taylor, aki
amerikai ügyészként négy évet töltött a nürnbergi perekkel, a német dokumentumok szakértője.
beszélgetésről, amit Milch és Kesselring Luftwaffe-tábornokokkal folytatott 1946 januárjában a
nürnbergi börtönben, melynek során a légierő tisztjei kijelentették:

Göring abban az időben [1940 májusában] hangsúlyozta Hitler előtt, hogy ha a csatában akkor megszülető
nagy győzelmet kizárólag a szárazföldi hadsereg tábornokainak kell tulajdonítani, akkor ez helyrehozhatatlan
károkat okozna a Führer presztízsében a német anyaföldön. Ez csak úgy előzhető meg, ha a Luftwaffe, és nem a
szárazföldi hadsereg vívja meg a döntő csatát.

Meglehetősen nyilvánvaló, hogy az volt Hitler elképzelése, amit Göring és Rundstedt is

támogatott, de Brauchitsch és Halder kitartóan ellenzett: az ellenséges csapatoknak a katlanban
való felmorzsolását hagyják meg a légierőnek és Bock „B” hadseregcsoportjának, amely
említésre méltó páncélos erők nélkül ugyan, lassan, de visszafelé, délnyugatra a Csatorna
irányába szorította a belgákat és a briteket. Rundstedtnek a Dunkerque-től nyugatra és délre eső
csatornák vonalában megállított „A” hadseregcsoportja, úgy hét harckocsizó hadosztállyal, egy
helyben álldogálna, és körülzárva tartaná az ellenséget. De sem a Luftwaffe, sem Bock
hadseregcsoportja nem bizonyult alkalmasnak a célok elérésére. Május 26-án reggel Halder a
naplójában azon füstölgött, hogy „ezeknek a fentről kiadott parancsoknak egyszerűen nincs
értelmük ... Úgy megállították a tankokat, mintha bénák lennének.”
Végül május 26-án este Hitler visszavonta a megállási parancsot, és Bock lassú belgiumi
előrenyomulásának, valamint a part mellől induló szállítóhajók mozgásának ismeretében
beleegyezett, hogy a páncélos erők folytassák az előrenyomulást Dunkerque felé. Ám addigra
már késő volt; a sarokba szorított ellenségnek volt ideje megerősítenie védelmét, amely mögött
kezdett elillanni a tengeren át.
Ma már tudjuk, hogy Hitler parancsának politikai okai is voltak. Halder május 25-én
feljegyezte naplójába, hogy a nap „a Brauchitsch és a Führer közötti menetrendszerű keserves
birkózással kezdődött a bekerítő csatában végrehajtandó következő lépésről”, és hogy

most már politikai döntés született a fixa ideáról, hogy a döntő csatát nem flamand földön, hanem Észak-
Franciaországban kell megvívni.

Ez a bejegyzés zavarba hozott engem, és amikor írtam az egykori vezérkari főnöknek,

megkértem, próbáljon meg visszaemlékezni Hitler politikai indítékaira, hogy miért akarta ezt a
csatát inkább Észak-Franciaországban befejezni Belgium helyett. Halder nagyon jól emlékezett
ezekre az indokokra. „Még mindig élénk emlékezetem szerint – válaszolta – akkori
beszélgetéseinkben Hitler két fő gondolatmenettel támasztotta alá a megállási parancsot. Az
első katonai indítékú volt: a terep nem megfelelő volta a harckocsik számára, az ennek
eredményeképpen fellépő nagy veszteségek, amelyek gyengítenék a Franciaország többi része
ellen küszöbön álló támadás erejét, és így tovább.” Azután, írja Halder, a Führer felhozott

egy második indítékot is, amiről tudta, hogy mi, katonák, nem szállhatunk szembe vele, mivel politikai, és
nem katonai természetű volt.

Ez a második indíték az volt, hogy politikai okokból nem akarta, hogy a döntő, végső csatát,
amely minden bizonnyal nagyszámú polgári áldozattal jár majd, flamandok lakta területen
vívják meg. Az volt a szándéka, mondta, hogy a germán eredetű flamandok lakta területből egy
független nemzetiszocialista régiót hoz létre, és ezzel szorosan hozzáköti őket Németországhoz.
Támogatói a flamand földön már hosszú ideje tevékenykedtek ebben az irányban; megígérte
nekik, hogy megkíméli földjüket a háborús károktól. Ha most nem tartja meg ezt az ígéretét,
akkor az erősen visszavetné e belé vetett bizalmat. Ez politikai hátrányt jelentene Németország
számára, amit neki, mint politikai vezetőnek, el kell kerülnie.
Abszurd? Még ha ez az érvelés Hitler egyik újabb hirtelen tévelygésének is tűnik (Halder azt
írja, hogy őt és Brauchitschot „nem győzte meg”), a tábornokainak megvallott egyéb politikai
szempontjai sokkal ésszerűbbek voltak – és fontosabbak is. Günther Blumentritt tábornok,
amikor a háború után leírta Hitler találkozását Rundstedttel – akinek ő a hadműveleti főnöke
volt –, így beszélte el az eseményt Liddell Hartnak, a brit katonai írónak:

Hitler nagyon jó kedvében volt... közölte velünk véleményét, miszerint a háború hat héten belül befejeződik.
Akkor szeretne ésszerű békét kötni Franciaországgal, s ezután szabaddá válna az út a Nagy-Britanniával történő
megegyezés számára ...
Ezt követően azonban meghökkentett minket azzal, hogy csodálattal beszélt a Brit Birodalomról, létének
szükségességéről és arról a civilizációról, amit Nagy-Britannia hozott a világnak ... Kijelentette, hogy Nagy-
Britanniától mindössze annyit akar, hogy az ismerje el Németországnak a kontinensen elfoglalt helyzetét. A
német gyarmatok visszatérése kívánatos lenne, de nem nélkülözhetetlen... Azzal fejezte be, hogy célja olyan
békét kötni Nagy-Britanniával, amelynek elfogadását az összeegyeztethetőnek tartja a saját méltóságával.18

Hitler az elkövetkező hetekben gyakran juttatott kifejezésre ilyen gondolatokat

tábornokainak, Cianónak és Mussolininak, végül pedig a nyilvánosság előtt is. Ciano
megdöbbenve hallotta egy hónappal később, amint az akkor sikerei csúcsán levő náci diktátor
arról beszél, milyen fontos fenntartani a Brit Birodalmat mint „a világ egyensúlyának fontos
tényezőjét”,19 július 13-án pedig az áll Halder naplójában, hogy a Führer nem érti, miért nem
fogadja el Nagy-Britannia a békét. Ha Angliát erővel kényszerítik térdre, mondta aznap
tábornokainak, „az Németország számára nem járna haszonnal... csak Japánnak, az Egyesült
Államoknak és másoknak”.
Lehetséges, bár egyesek kétlik, hogy Hitler azért tartotta vissza a páncélosokat Dunkerque
előtt, mert meg akarta kímélni Nagy-Britanniát a keserű megaláztatástól, hogy ilyen módon
könnyítse meg a békekötést. Olyan békének kell születnie, mondta, amelyben a britek hagyják,
hogy Németország ismét kelet felé forduljon, ezúttal Oroszország ellen. Londonnak el kell
ismernie, mondta továbbá, a Harmadik Birodalom uralkodó voltát a kontinensen. A következő
néhány hónapban Hitler bizonyos volt benne, hogy egy efféle béke csak hajszálnyira van. Mint
ahogyan a korábbi években sem, most sem fogta fel a brit nemzet karakterét, illetve hogy
milyen az a világ, amelyért a brit vezetők és a nép elszánták magukat a végsőkig való harcra.
És mivel nem törődtek a tengerrel (később sem fognak), sem ő, sem a tábornokai soha nem
is álmodták, hogy a tengeri beállítottságú britek harmadmilliónyi embert képesek evakuálni
egyetlen szétbombázott kis kikötőből és a németek orra előtt levő partokról.
Május 26-án este hét előtt három perccel, röviddel azután, hogy Hitler megállási parancsát
visszavonták, a brit Admiralitás megadta a jelzést a „Dynamo-hadművelet” megkezdésére, azaz
a dunkerque-i evakuálásra. Aznap éjszaka a német páncélos erők nyugatról és délről újra
támadni kezdték a kikötőt, most azonban a páncélosok nehezebben haladtak. Lord Gortnak volt
ideje bevetni ellenük három, erős tüzérségi támogatással rendelkező gyalogos hadosztályt. A
tankok alig haladtak előre. Időközben megkezdődött a kiürítés. 850 különböző méretű, formájú
és meghajtású hajóból álló raj gyűlt össze Dunkerque-nél, cirkálóktól és rombolóktól kezdve a
kis vitorlás hajókig és a holland skoots-okig; sokuk legénységét az angol tengerparti városokból
összegyűlt önkéntesek alkották. Az első napon, május 27-én 7669 katonát vittek el, a következő
napon 17 804-et, másnap 47 310-et, és május 30-án 53 823-at, az első négy napon összesen 126
606 főt. Ez jóval több volt, mint amit az Admiralitás remélt. Amikor a művelet megkezdődött,
akkor a rendelkezésükre álló időnek hitt két nap alatt mindössze 45 000 személy evakuálásával
számoltak.
A német főparancsnokság egészen a Dinamó-hadművelet e negyedik napjáig, május 30-ig
nem ébredt rá, hogy mi történik. Négy napon át az OKW kommünikéi azt hajtogatták, hogy a
bekerített ellenséges hadseregek pusztulásra vannak ítélve. Egy május 29-i kommüniké, amelyet
feljegyeztem naplómban, egyszerűen kijelentette: „Az artois-i francia hadsereg sorsa meg van
pecsételve ... A brit hadsereg, amelyet beszorítottak ... Dunkerque környékére, koncentrikus
támadásunk következtében szintén a pusztulás felé tart.”
De ez nem így volt: a brit hadsereg a tenger felé tartott. Nehéz fegyverei és felszerelése
nélkül ugyan, de azzal a bizonyossággal, hogy az emberek újra harcolhatnak majd.
Halder még május 30-án reggel is azt árulta el bizalmasan naplójának, hogy „folytatódik az
általunk bekerített ellenség szétesése”. Néhány brit, ismeri el, „foggal-körömmel harcol”, de a
többiek „a part felé menekülnek, és próbálnak átjutni a Csatornán, bármivel, ami csak úszik. Le
Débâcle” – fejezi be jegyzetét Zola híres regényére célozva, amely a franciák összeomlásáról
szól a francia–porosz háborúban.
Délutánra azonban, miután Brauchitsch-csal értekezett, a vezérkari főnök már ráébredt, hogy
milyen jelentős a briteket menekítő nyomorult kis hajók nyüzsgő raja.

Brauchitsch dühös ... A katlan már bezárult volna a partnál, ha a páncélosainkat nem tartották volna vissza. A
rossz idő nem engedte felszállni a Luftwaffe gépeit, és most csak állunk, és nézzük, hogyan menekül el az orrunk
előtt ezerszámra az ellenség Angliába.

Pontosan ezt látták. A brit vonalak a németek által a katlan minden oldalán azonnal kifejtett
növekvő nyomás ellenére is kitartottak, és folytatódott a katonák evakuálása. A következő nap,
május 31. volt a legsikeresebb: ekkor körülbelül 68 000 embert hajóztak be Anglia felé, ezek
egyharmadát a partról, a többit a dunkerque-i kikötőből. Addigra összesen 194 620 embert
vittek el, az eredetileg remélt számnak több mint négyszeresét.
Hol volt a híres Luftwaffe? Az idő egy részében, amint azt Halder is megjegyzi, földre
kényszerítette a rossz időjárás. Az idő többi részében pedig nem várt ellenállással kellett
szembenéznie a brit királyi légierő részéről, amely a Csatorna túlpartján levő bázisairól most
először szállt szembe vele, és sikeresen.315 Bár létszám szempontjából hátrányban voltak, a brit
Spitfire vadászok több mint versenyképesnek bizonyultak a Messerschmídtekkel, és
leszedegették az égről a nehézkes német bombázókat. Néhány alkalommal Göring gépei két brit
bevetés között érkeztek Dunkerque fölé, és olyan nagy károkat okoztak a kikötőben, hogy az
egy időre használhatatlanná vált, és a csapatokat kizárólag a partról lehetett csak felvenni. A
Luftwaffe több erős támadást intézett a szállítóhajók ellen is, és az elsüllyesztett 243 hajó – a
861-ből – nagyrészt az ő számlájukra írható. De nem sikerült elérniük, amit Göring ígért
Hitlernek: a brit expedíciós hadsereg megsemmisítését. A Luftwaffe június elsején támadott a
leghevesebben (és legsúlyosabb veszteségeit is ekkor szenvedte el – mindkét oldal harminc
repülőgépet vesztett): elsüllyesztett három brit rombolót, valamint számos kisebb szállítóhajót,
mégis ez volt a kiürítés második legsikeresebb napja – 64 429 ember menekült meg. Másnap
hajnalra már csak 4000 brit katona maradt a területen, akiket ekkor a védelmi vonalakat alkotó
100 000 francia oltalmazott.
A középnehéz német tüzérség időközben hatótávolságon belülre ért, és a nappali kiürítési
müveletekkel fel kellett hagyni. A Luftwaffe abban az időben nem működött sötétedés után, és
június 2-án és 3-án éjjel sikeresen kimentették a brit expedíciós hadsereg maradékát, valamint
60 000 franciát. Dunkerque-et még mindig makacsul védte 40 000 francia katona, aki június 4-
én reggelig kitartott. Addigra 338 226 brit és francia katona menekült meg a németek karmai
közül. Ez már nem volt hadsereg: az emberek érthető módon pillanatnyilag siralmas állapotban
voltak. De harcedzettek voltak, tudták, hogy megfelelő fegyverzettel és légitámogatással ellen
tudnának állni a németeknek. Amikor a fegyverzetek kiegyenlítődnek, a legtöbbjük ezt be is
bizonyítja majd, ráadásul nem is olyan messze a Csatornának attól a partszakaszától, ahonnan
megmentették őket.
A britek számára Dunkerque szabadulást jelentett. De Churchill június 4-én a parlamentben
mondott beszédében emlékeztette őket, hogy „a háborúkat nem kiürítésekkel nyerik meg”.
315
A parton lévő kimerült tommyk jó része, akik komoly bombázásokat álltak ki, ennek nem voltak tudatában, hiszen a
légicsatákra gyakran a felhők felett vagy távolabb került sor. Ők csak annyit tudtak, hogy Kelet-Belgiumtól Dunkerque-ig egész
útjukon bombázták és géppuskatűzzel kísérték őket a levegőből, úgy érezték hát, hogy a légierő magukra hagyta őket. Amikor
elérték a hazai kikötőket, néhányuk kék RAF-egyenruhát viselő embereket inzultált. Churchillt ez nagyon felbosszantotta, és
június 4-i parlamenti beszédében sort is kerített rá, hogy a helyére tegye a dolgot. A dunkerque-i megszabadulás „a légierőnek
köszönhető”, mondta.
Nagy-Britannia helyzete ijesztő volt: veszélyesebb, mint a normannok partraszállásai idején,
majdnem egy évezreddel azelőtt. Az ország nem rendelkezett hadsereggel a szigetek védelmére.
A légierő nagy mértékben meggyengült Franciaországban. Csak a haditengerészet maradt, a
norvég hadjárat viszont megmutatta, mennyire sebezhetőek a nagy hadihajók a szárazföldről
támadó repülőgépekkel szemben. Most a Luftwaffe bombázóínak bázisai mindössze öt-hat
percnyire voltak a keskeny Csatorna túlpartján. Franciaország persze kitartott még a Somme és
az Aisne vonalán túl. De legjobb csapatai és fegyverei elvesztek Belgiumban és Észak-
Franciaországban, kicsiny és elavulófélben lévő légierejének nagy része elpusztult, és két
leghíresebb tábornokának, Pétain marsallnak és Weygand tábornoknak, akik ekkoriban kezdték
uralni az erőtlen kormányt, nem fűlt a foga a harchoz egy ekkora fölényben levő ellenséggel
szemben.
Winston Churchill nagyon is tudatában volt ezeknek a lehangoló tényeknek, amikor 1940.
június 4-én, miközben éppen kiszálltak a hajókból a Dunkerque-ből érkezett utolsó
transzportok, szólásra emelkedett az Alsóházban. Ám el volt szánva rá, írja később, hogy
nemcsak saját népének, de az egész világnak – különösképpen az Egyesült Államoknak –
megmutatja, „hogy elhatározásunk a harcra komoly alapokon nyugszik”. Ez alkalommal
mondta el híres szónoklatát, amelyre hosszú ideig emlékeznek még, és amely egészen biztos,
hogy minden idők legnagyobb beszédei között kap majd helyet:
Bár Európa nagy része, sok régi és híres ország került vagy kerülhet a Gestapo markába és a
náci uralom egész gyűlöletes apparátusának kezébe, mi nem lankadunk, és nem lépünk vissza.
Harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon, egyre
növekvő hittel és egyre növekvő erővel harcolni fogunk a levegőben, megvédjük szigetünket,
bármibe kerüljön is, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a partra szállásra alkalmas
helyeken, harcolni fogunk a réteken és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; soha nem
adjuk meg magunkat, és (amit ugyan egy pillanatig sem hiszek) még ha e szigetet vagy annak
nagy részét leigáznák, és népének éheznie is kellene, tengerentúli birodalmunk a brit flotta
fegyverei és védelme alatt akkor is folytatja a küzdelmet, amíg csak egy Istennek tetsző
időpontban az Újvilág a maga minden hatalma és ereje birtokában az Óvilág megmentésére és
felszabadítására nem siet.

FRANCIAORSZÁG ÖSSZEOMLÁSA
Úgy tűnik, hogy a britek elszántsága a további harcra nem zavarta Hitler gondolatait. Biztos
volt benne, hogy mire végez Franciaországgal, addigra az angolok meg fogják gondolni
magukat. Világos volt hát, mit kell tennie. Dunkerque elestének másnapján, június 5-én reggel a
németek erős támadást indítottak a Somme-nál, és hamarosan ellenállhatatlan erővel támadtak
az Abbeville-től a Felső-Rajnáig nyúló 400 mérföldes teljes franciaországi fronton. A franciák
kudarcra voltak ítélve. 143 (közte tíz páncélos) német hadosztály ellen a franciák csak 65
hadosztályt tudtak bevetni, s ezek legtöbbje is másodosztályú egység volt, mivel a legjobbakat,
illetve a páncélosok nagy részét már kivéreztették Belgiumban. Nem sok maradt a gyenge
francia légierőből sem. A britek egyetlen gyalogos hadosztállyal tudtak segíteni, amely addig a
Saar-vidéken volt, valamint egy páncélos hadosztály néhány egységével. A brit királyi légierő is
csupán néhány gépet nélkülözhetett ehhez a csatához, ha csak nem akarta magukat a brit
szigeteket védtelenül hagyni. Végül pedig az immár Pétain és Weygand uralta francia
hadvezetést átitatta a defetizmus. Néhány francia egység mindezek ellenére nagy bátorsággal és
állhatatossággal harcolt, itt-ott időnként még a német páncélosokat is megállásra kényszerítette,
és eltökélten szállt szembe a Luftwaffe szakadatlan csapásaival.
Ezzel együtt egyenlőtlen erők harca folyt. A „győzedelmes zűrzavarban”, mint azt Telford
Taylor találóan megfogalmazta, a német csapatok úgy árasztották el Franciaországot, mint
valami árhullám, a zűrzavar pedig abból eredt, hogy rengetegen voltak, nagyon gyorsan
mozogtak, és gyakran kerültek egymás útjába.20 Június 10-én a francia kormány sietve elhagyta
Párizst, és június 14-én a nagyszerű várost, Franciaország védtelenül maradt büszkeségét
megszállta von Kuechler 18. hadserege. A horogkeresztet azonnal felhúzták az Eiffel-toronyra.
Június 16-án Reynaud miniszterelnök, akinek kormánya Bordeaux-ba menekült, lemondott, és
Pétain marsall lépett a helyére, aki a következő napon a spanyol nagyköveten keresztül
fegyverszünetet kért a németektől.316 Hitler még aznap válaszolva közölte, hogy előbb
tanácskoznia kell szövetségesével, Mussolinival. Ama páváskodó harcfi ugyanis, miután
meggyőződött róla, hogy a francia seregek megfordíthatatlanul vereséget szenvedtek, június 10-
én beleugrott a háborúba, hogy sakál módjára megpróbáljon kikaparni valamit magának a
zsákmányból.

APRÓ TŐRÉT A DUCE FRANCIAORSZÁG HÁTÁBA

MÁRTJA
Bár Hitler a nyugati csata kibontakozásával volt elfoglalva, mégis szakított rá időt, hogy
meglepően gyakran írjon Mussolininak, és folyamatosan tájékoztassa őt az egyre gyarapodó
német győzelmekről.
Május 7-i első levelében értesíti a Ducet, hogy „semlegességük biztosítása végett”
megtámadja Belgiumot és Hollandiát, és közli, hogy barátját folyamatosan tájékoztatni fogja a
fejleményekről, hogy a Duce időben meghozhassa saját döntéseit. Ezt az írást további levelek
követték május 13-án, 18-án és 25-én, amelyek mindig részletesebbek és lelkesebbek az
előzőnél.22 Bár a tábornokok – ezt Halder naplója is megerősíti – ügyet sem vetettek arra, hogy
mit tesz Olaszország, hogy belép-e a háborúba, de valamilyen okokból a Führer fontosnak
tartotta az olasz beavatkozást. Amikor Hollandia és Belgium megadta magát, az északi angol-
francia hadsereget szétzúzták, és a túlélő brit csapatok Dunkerque-nél megkezdték a beszállást a
hajókba, Mussolini elhatározta, hogy lapos kúszásban ugyan, de beszáll a háborúba. Május 30-
án levélben értesítette Hitlert, hogy ennek dátuma június 5-e lesz. Hitler azonnal válaszolt,
miszerint „mélységesen megindult”.

Ha bármi is lehetett még, ami megerősíthette rendíthetetlen hitemet e háború győzedelmes kimenetelében
[írta Hitler május 31-én], akkor az Ön nyilatkozata volt az ... Az Ön hadbalépésének a puszta ténye is olyan
elem, amely megrendítő csapást mér ellenségeink arcvonalára.

A Führer azonban arra kérte szövetségesét, hogy halassza el a dátumot három nappal –
szeretné előbb a francia légierő maradékát legyőzni, mondta –, és Mussolini engedelmesen öt
nappal hátrébb, június 10-re tolta a beavatkozást. A harci cselekmények, mondta a Duce, az ezt
követő napon kezdődnek meg.
Ε harci cselekmények nem számítottak sokat. Június 18-ig, amikorra Hitler Münchenbe
rendelte alárendelt partnerét, hogy megvitassák a Franciaországgal kötendő fegyverszünet
feltételeit, a körülbelül harminckét olasz hadosztály egy heti „harc” után képtelen volt
316
Azon a napon, 1940. június 17-én a megszállt Hollandiában lévő Doornból a száműzetésben ott élő II. Vilmos császár
táviratban gratulált Hitlernek, akit oly sokáig közönséges felkapaszkodottnak tartott, és megvetett. Távirata előkerült a
zsákmányolt náci dokumentumok között.
Franciaország kapitulációjának mélyen megindító hatása alatt állva Önnek és az egész német Wehrmachtnak Nagy
Vilmos császár 1870-es szavaival élve gratulálok az Isten által megadott hatalmas győzelemhez: „Az események mily sorát
vitte végbe az isteni kegyelem!”
Minden német szívben a leutheni győzőknek, a nagy király katonáinak hangján visszhangzik a leutheni korál: „Most
mindannyian Istennek mondunk köszönetet!”
Hitler, aki a hatalmas győzelmet inkább magának tulajdonította, mint Istennek, papírra vetett egy visszafogott választ,
de hogy ezt valaha is elküldték-e, az nem derül ki a dokumentumokból.21
Hitler nem sokkal korábban tombolt, amikor megtudta, hogy a Doornt lerohanó német egység díszőrséget állított a
száműzött császár rezidenciája elé. Hitler megparancsolta az őrség eltávolítását, és elrendelte, hogy Doorn tiltott terület legyen
minden német katona számára. II. Vilmos 1941. június 4-én halt meg Doornban, ott is temették el. Halála, mint azt Halder
feljegyezte naplójában (200. o.), „szintre észrevétlen maradt” Németországban. Hitler és Goebbels gondoskodott arról, hogy ez
így legyen.
elmozdítani állásából egy hat hadosztályból álló minimális francia erőt az alpesi fronton és
délebbre a Riviéra mentén, noha a védőket addigra már a hátbatámadás is fenyegette a Rhone
völgyében lefelé száguldó németek részéről.317 Június 12-én Ciano megjegyzi naplójában:

Mussolini meglehetősen megalázva érzi magát, mivel csapataink egyetlen lépést sem tettek előre. Máig nem
sikerült előrenyomulniuk, és megtorpantak az első francia erődítmény előtt, amely némi ellenállást mutatott. 23

Mussolini dicsekvően emlegetett katonai erejének üressége már a kezdetkor kiderült; ettől
volt a kipukkadt diktátor morcos hangulatban június 17-én este, amikor Ciano társaságában
vonatra szállt, hogy Hitlerrel tanácskozzanak a Franciaországgal kötendő fegyverszünetről.

Mussolini elégedetlen [írja Ciano naplójában]. Ez a hirtelen béke aggasztja őt. Út közben hosszasan
beszélgetünk, hogy tisztázzuk a feltételeket, amelyek mellett Franciaország megkaphatja a fegyverszünetet. A
Duce ... egészen a francia terület teljes megszállásáig elmenne, és követeli a francia flotta kapitulációját. De
tudatában van annak, hogy véleménye csupán konzultatív értékkel bír. A háborút Hitler nyerte meg Olaszország
minden aktív katonai részvétele nélkül, és Hitleré lesz az utolsó szó. Ez természetesen zavarja és elszomorítja
Mussolinit.

A Führer „utolsó szavának” enyhesége határozott sokként érte az olaszokat, amikor a náci
hadúrral a müncheni Führerhausban tanácskoztak, ahol alig két évvel azelőtt Csehszlovákiát
illetően Chamberlain és Daladier is olyan engedékeny volt a két diktátorral szemben. A
találkozóról készített titkos német memorandumból24 világosan kitűnik: Hitler mindenekelőtt
arra volt elszánva, hogy nem engedi a francia flottát a britek kezére jutni. Azzal is foglalkozott,
nehogy a francia kormány Észak-Afrikába vagy Londonba meneküljön, és onnan folytassa a
háborút. Ezért a fegyverszünet feltételeinek – a béke végleges feltételei akár még mások is
lehettek – mérsékeltnek kellett lenniük, hogy megőrizzék a „francia földön működő francia
kormányt” és a „semlegesített francia flottát”. Röviden elutasította Mussolini követeléseit, hogy
az olaszok megszállhassák a Rhone völgyét, beleértve Toulont (a franciák nagy földközi-tengeri
bázisát, ahol a flotta nagy részét összevonták) és Marseille-t, valamint Korzika, Tunisz és
Dzsibuti lefegyverzése iránti követelésüket. Ez utóbbi várost, mely az olaszok kezében lévő
Etiópia kapuját jelentette, a német jegyzetek szerint Ciano dobta be, „alig hallható hangon”.
Még a harcias Ribbentrop is, állapítja meg Ciano, „kivételesen visszafogott, nyugodt és a béke
mellett” volt. A katonás Mussolini „nagyon zavarban” volt, állapítja meg a veje.

Úgy érzi, hogy szerepe csak másodlagos ... Az igazság az, hogy a Duce attól fél, hogy közeledik a béke órája,
és megint csak elhalványulni látszik életének elérhetetlen álma: a csatamezőn szerzett dicsőség.25

Mussolini még azt sem tudta elérni Hitlernél, hogy közös fegyverszüneti tárgyalásokat
kezdjenek a franciákkal. A Führer nem akarta megosztani egy bizonyos roppant történelmi
helyszínen (amelynek a hollétét nem volt hajlandó közölni a barátjával) aratandó diadalát ezzel
a későn érkező alakkal. De megígérte a Ducenak, hogy a franciákkal kötendő fegyverszünete
addig nem lép hatályba, amíg a franciák Olaszországgal is alá nem írnak egyet.
Mussolini keserűen és frusztráltan távozott Münchenből, de Ciano Hitlernek egy olyan
oldaláról szerzett kedvező benyomásokat, amelynek meglétéről naplójának tanúsága szerint
korábban nem tudott, sőt nem is gyanította.

Mindabból, amit [Hitler] mond, kitűnik [írja naplójában Rómába való visszatérésükkor], hogy a gyors
befejezés érdekében gyorsan akar cselekedni. Hitler most az a szerencsejátékos, aki nagy fogást csinált, és
további kockázat vállalása nélkül szeretne felkelni az asztaltól. Most olyan visszafogottsággal és éleslátással
317
A defetista francia hadvezetés megtiltott minden támadó jellegű akciót Olaszországgal szemben. Június 14-én a francia
haditengerészet egyik raja üzemeket, olajtartályokat és finomítókat bombázott Genoa közelében, de Darlan tengernagy
megtiltott minden további ilyen jellegű akciót. Amikor a RAF megpróbált a marseilles-i repülőtérről bombázókat küldeni
Milánó és Torino támadására, a franciák teherautókat állítottak a kifutópályára, és nem engedték a gépeket felszállni.
beszél, ami egy ilyen győzelem után igazán meglepő. Nem vádolhatnak azzal, hogy túlságos gyengédséggel
viseltetnék irányában, de ma valóban csodálom őt.26

A MÁSODIK COMPIÈGNE-I FEGYVERSZÜNET

Akkor júniusban a német hadsereg nyomában utaztam Párizsba. A június mindig is a
legszebb hónap ebben a fenséges fővárosban, amelyet most megsebeztek, és június 19-én neszét
vettem, hogy hol fogja Hitler megadni feltételeit a Pétain által két nappal azelőtt kért
fegyverszünethez. Erre ugyanazt a helyszínt jelölték ki, ahol 1918. november 11-én a Német
Császárság kapitulált Franciaország és szövetségesei előtt: a compiègne-i erdőben levő kicsiny
tisztást. Ott áll bosszút a náci hadúr, és bosszúját maga a helyszín is megédesíti majd. Az ötlet
május 20-án jutott eszébe, mindössze tíz nappal azután, hogy a nagy nyugati offenzíva
megindult, aznap, hogy a német harckocsik elérték Abbeville-t. Jodl aznap feljegyzi naplójába,
hogy „a Führer a békeszerződésen dolgozik ... első tárgyalások a compiègne-i erdőben.” Június
19-én késő délután kihajtottam oda, és német utászokat találtam ott: éppen a múzeum falát
bontották le, ahol Foch tábornagy régi vasúti szalonkocsiját őrizték, amelyben az 1918-as
fegyverszünetet aláírták. Mire eltávoztam, a pneumatikus fúrókkal dolgozó katonák lebontották
a falat, és kihúzták a kocsit a tisztás közepén álló sínekre, pontosan oda, mondták, ahol 1918.
november 5-én állt, amikor Foch utasítására a német küldöttek aláírták a fegyverszünetet.
így történt hát, hogy június 21-én délután ott álltam a compiègne-i erdő szélén, és tanúja
lehettem Hitler egyik legutóbbi és legnagyobb diadalának, amelyekből munkám során e zajos
években oly sokat láttam. Ez volt az egyik legszebb nyári nap Franciaországban, amire csak
emlékszem. A meleg júniusi nap lesütött a méltóságteljes fákra – a szilfákra, tölgyekre,
ciprusokra és a fenyőkre –, amelyek kellemes árnyékot vetettek a kis kerek tisztásra vezető,
fákkal szegélyezett utakra. Délután pontosan 3 óra 15-kor Hitler megérkezett nagy
Mercedesében. Társaságában ott volt Göring, Brauchitsch, Keitel, Raeder, Ribbentrop és Hess,
mindannyian különböző egyenruhákban. Göring, a birodalom egyetlen marsallja, a
marsallbotjával babrált. Körülbelül kétszáz yardnyi távolságban szálltak ki autóikból, az Elzász-
Lotharingia emlékművel szemben, amelyet német hadizászlókkal borítottak be, hogy a Führer
ne lássa (én persze emlékeztem rá a szebb napokban tett korábbi látogatásaimból) a nagy
kardot, az 1918-ban győztes szövetségesek nagy kardját, amint keresztülszúrja a
Hohenzollernek német birodalmát jelképező petyhüdt sast. Hitler az emlékműre pillantott, majd
tovább haladt.

Megfigyeltem az arcát [írtam naplómba]. Komoly volt, ünnepélyes, mégis forrt rajta a bosszú.
Arckifejezésében, mint ruganyos lépésében is, benne volt a diadalmas hódító, a világgal dacoló ember
ismertetőjegye ... egyfajta gúnyos, belső öröm, hogy itt lehet a sors nagy fordulatánál – amit ő maga idézett elő.

Amikor az erdőben elérte a kis tisztást, amelynek a közepén ekkor felhúzták személyes
lobogóját, figyelmét egy nagy gránittömb vonta magára, amely körülbelül három láb magasan
állt ki a talajból.
Hitler a többiek kíséretében lassan odasétál [idézem naplómat], és elolvassa a (franciául) belevésett
nagybetűs feliratot:
„ITT ROSKADT ÖSSZE 1918. NOVEMBERÉBEN A NÉMET BIRODALOM BŰNÖS GŐGJE – AZOK
A SZABAD NÉPEK GYŐZTÉK LE, AMELYEKET LE AKART IGÁZNI.”
Hitler elolvassa, Göring is elolvassa. Mindannyian elolvassák, állnak a júniusi napban és a csendben. Hitler
arckifejezését figyelem. Körülbelül ötven yardnyira vagyok tőle, és úgy látom távcsövemen keresztül, mintha
pontosan előttem állna. Sokszor láttam ezt az arcot életének nagy perceiben. De ma! Tűzben ég a megvetéstől,
haragtól, gyűlölettől, bosszútól és diadaltól.
Ellép az emlékműtől, és valahogy ebbe is sikerül belevegyítenie a megvetés gesztusát. Visszanéz rá,
lenézően, dühösen – dühös, szinte érzi az ember, mert nem törölheti el porosz csizmájának egyetlen
mozdulatával a kínos és provokatív feliratot. 318 Lassan körülnéz a tisztáson, és ekkor, amint a tekintete találkozik
a miénkkel, megfoghatóvá válik, milyen mélységes benne a gyűlölet. De ott van benne a diadal is –
bosszúvágyó, diadalmas gyűlölet ez. Hirtelen, mintha arca nem fejezné ki teljesen érzéseit, testtartását is
összhangba hozza hangulatával. Gyorsan csípőre vágja a kezét, kihúzza vállát, széles terpeszállást vesz fel.
Nagyszerű gesztusa ez a dacnak, a hely iránt ekkor érzett égető lenézésnek, és mindannak, amit huszonkét éve
jelképez, amióta tanúja volt a Német Birodalom megaláztatásának.

Hitler és társasága ekkor belépett a fegyverszüneti vasúti kocsiba. Maga a Führer abban a
székben helyezkedett el, ahol Foch ült 1918-ban. Öt perccel később megérkezett a francia
küldöttség, amelyet az a Charles Huntziger tábornok vezetett, aki a 2. hadsereg parancsnoka
volt Sedannál, és egy civil, Léon Noël, a korábbi lengyelországi nagykövet, aki most már
másodszor volt tanúja egy ország német fegyverek előtti elbukásának. Láthatóan megrázta őket
a dolog, de megőrizték tragikus méltóságukat. Nem tudták, hogy a franciáknak ehhez a büszke
emlékhelyéhez kell menniük, hogy megalázzák őket, és az őket ért sokk kétségtelenül pontosan
olyan volt, amilyenre Hitler számított. Mint azt aznap este Halder írja naplójában, miután
Brauchitsch elbeszélte neki a látottakat:

A franciákat nem figyelmeztették, hogy a feltételeket pontosan azon a helyen fogják közölni velük, ahol az
1918-as tárgyalások zajlottak. Láthatóan megrázta őket ez a rendezés, és eleinte hajlamosak voltak a
komorságra.

Talán még egy annyira művelt német számára is, mint Halder vagy Brauchitsch, természetes
volt, hogy az ünnepélyes méltóságot összetéveszti a komorsággal. A franciák, amint az ember
azonnal látta rajtuk, feltétlenül kábultak voltak. Mégis, az akkori jelentésekkel ellentétben, a
találkozónak a zsákmányolt náci dokumentumok között fellelt hivatalos jegyzőkönyvéből27 ma
már tudjuk, hogy megpróbálták mérsékelni a Führer feltételeinek keményebb részleteit, és
kiiktatni azokat, amelyeket tisztességtelennek gondoltak. Ám hiába próbálkoztak.
Amint Keitel tábornok felolvasta a franciáknak a fegyverszüneti feltételek előszavát, Hitler
és kísérete elhagyta a szalonkocsit, és a tárgyalásokat az OKW főnökére hagyta, de nem
engedte meg neki, hogy eltérjen a saját maga által lefektetett feltételektől.
Huntziger a felolvasás után azonnal megmondta a németeknek, hogy a feltételek „kemények
és könyörtelenek”, sokkal rosszabbak, mint amiket 1918-ban Franciaország nyújtott át ott
Németországnak. Továbbá, ha „egy, az Alpokon túli másik ország (Huntziger túlságosan
megvetette Olaszországot ahhoz, hogy nevén említse), amely nem győzte le Franciaországot,
hasonló követelésekkel áll elő, akkor Franciaország semmilyen körülmények között nem veti
magát alá ezeknek. Harcolni fog a keserű végig ... Ennélfogva számára lehetetlen, hogy
kézjegyével lássa el a német fegyverszüneti dokumentumot...”
Az éppen elnöklő Jodl tábornok, az OKW rangban második tisztje, nem várt ilyen dacos
szavakat egy ennyire katasztrofális vereséget szenvedett ellenféltől, és azt válaszolta, hogy nem
tehet mást, mint „megértését” fejezi ki azzal kapcsolatban, amit Huntziger Olaszországgal
kapcsolatban mondott, ám nem áll hatalmában a Führer feltételeinek megváltoztatása.
Mindössze annyit tehet, mondta, hogy „a homályos pontokhoz magyarázatot fűz, és azokat
tisztázza”. A franciáknak el kell fogadniuk, vagy vissza kell utasítaniuk a fegyverszüneti
dokumentumot, úgy, ahogy van.
A németeket bosszantotta, hogy a francia küldöttség olyan felhatalmazással érkezett,
amelynek értelmében csak a bordeaux-i kormány kifejezett egyetértésével volt joga
fegyverszünetet kötni. Egy műszaki csoda folytán, illetve talán némi szerencsével, a
németeknek sikerült telefonkapcsolatot létrehozniuk a régi hálókocsi és Bordeaux között a
frontvonalakon keresztül, ahol még ekkor is folytak a harcok. A francia küldötteknek
engedélyezték, hogy leadják a fegyverszüneti feltételek szövegét, és azt megvitassák

318
Három nappal később Hitler utasítására felrobbantották.
kormányukkal. Dr. Schmidtet, aki tolmácsként működött közre, utasították, hogy egy pár száz
yardnyira, egy facsoport alá állított katonai híradós kocsiban hallgassa le a beszélgetést. Másnap
nekem is lehetőségem nyílt rá, hogy meghallgassam a Huntziger és Weygand tábornok közötti
beszélgetés egy részének német felvételét.
Becsületére legyen mondva Weygandnak, aki súlyos felelősséget visel a francia
defetizmusért, a végső megadásért, és a Nagy-Britanniával való szakításért, meg kell
jegyeznünk, hogy ő legalább kitartóan tiltakozott sok német követeléssel szemben. Ezek között
a leggyűlöletesebb talán az volt, amely a franciákat arra kötelezte, hogy Franciaországból és
gyarmatairól adják át a Birodalomnak az összes náciellenes német menekültet. Weygand ezt
tisztességtelennek nevezte, tekintettel a franciáknak a menedékjogot illető hagyományaira, de
amikor ezt másnap kinyilvánították, a fennhéjázó Keitel nem volt hajlandó törölni a kérdéses
kitételt. – A német emigránsok a legnagyobb háborús uszítók! – kiabálta. – Elárulták saját
népüket! – „Mindenáron” át kell adni őket, mondta. A franciák nem emeltek kifogást egy olyan
cikkely ellen, amely kijelentette, hogy összes állampolgárukat, akiket más nemzetek oldalán
Németország ellen harcolva elfognak, „franktirőrökként” kell kezelni, azaz helyben agyonlőni.
Ez De Gaulle ellen irányult, aki ekkor már Nagy-Britanniában próbálta megszervezni a Szabad
Franciák hadseregét, és Keitel és Weygand egyaránt tudta, hogy ez a háború primitív
szabályainak durva megsértését jelenti. A franciák azt a bekezdést sem kérdőjelezték meg,
amely úgy rendelkezett, hogy az összes hadifogoly a békekötésig fogságban marad. Weygand
biztos volt benne, hogy a briteket három héten belül legyőzik, ami után az összes francia
hadifoglyot szabadon bocsátják, így ítélt ötévi hadifogságra másfél millió franciát.
A fegyverszüneti szerződés kritikus pontját a francia haditengerészet feletti rendelkezés joga
jelentette. Churchill, ahogy Franciaország megingott, felajánlotta, hogy felmenti őket ama
kötelezettség alól, hogy nem köthetnek különbékét, ha utasítják a francia haditengerészetet,
hogy hajózzon brit kikötőkbe. Hitler mindenképpen azt akarta, hogy erre ne kerüljön sor; teljes
mértékben felismerte – amint azt Mussolininak mondta is június 18-án –, hogy ez mérhetetlenül
megerősítené Nagy-Britanniát. Ekkora tét mellett engedményt, vagy legalább egy ígéretet
kellett tennie a legyőzött ellenségnek. A fegyverszüneti egyezmény előírta, hogy a francia
flottát le kell szerelni, le kell fegyverezni, és a hajókat hazai kikötőkben kell elhelyezni.
Cserébe

a német kormány ünnepélyesen kijelenti a francia kormánynak, hogy nem szándékozik saját céljaira
felhasználni a háborúban a francia flottát, amely német felügyelet alatt saját kikötőiben állomásozik. Továbbá
ünnepélyesen és határozottan kijelenti, hogy nem áll szándékában bármiféle követelést támasztani a francia
hadiflotta iránt a békekötés idején.

Hitler, mint összes ígéretét, ezt is megszegi majd.

Végül Hitler meghagyott a francia kormánynak egy szabad zónát délen és délkeleten, ahol az
látszólag szabadon kormányozhatott. Okos lépés volt ez. Nemcsak földrajzilag és
közigazgatásilag osztotta meg a franciákat, de megnehezítette, vagy akár lehetetlenné is tette
egy francia emigráns kormány megalakítását, és keresztülhúzta a bordeaux-i politikusoknak azt
a tervét, hogy a kormány székhelyét áttegyék Észak-Afrikába – és ez a terv majdnem sikerült is;
a végén nem a németek akadályozták meg, hanem a francia defetisták: Pétain, Weygand, Laval
és támogatóik. Hitler azt is tudta, hogy azok az emberek, akik ekkor magukhoz ragadták az
ellenőrzést a bordeaux-i kormány felett, a francia demokrácia ellenségei, és várhatóan együtt
fognak működni vele a nácik európai Új Rendjének felállításában.
A fegyverszüneti tárgyalások második napján a francia küldöttek mégis folytatták az
alkudozást és a halogatást. A késedelem egyik oka az volt, hogy Huntziger ragaszkodott hozzá:
Weygand ne engedélyt, hanem parancsot adjon neki a fegyverszünet aláírására –
Franciaországban senki sem akarta vállalni a felelősséget. Végül este 6.30-kor Keitel
ultimátumot adott. A franciáknak egy órán belül vagy el kell fogadniuk, vagy el kell utasítaniuk
a németek fegyverszüneti feltételeit. A francia kormány egy órán belül kapitulált. 1940. június
22-én este 6.50-kor Huntziger és Keitel aláírták a fegyverszüneti egyezményt.319
Ezt az utolsó jelenetet meghallgattam a hálókocsiban elhelyezett, rejtett mikrofonokkal
készített felvételről. A francia tábornok, mielőtt aláírta volna, remegő hangon közölte, hogy
szeretne egy személyes kijelentést tenni. Franciául jegyeztem le, ahogyan mondta.

Kijelentem, hogy a francia kormány utasított e fegyverszüneti feltételek aláírására ... A fegyverek sorsa arra
kényszeríti Franciaországot, hogy felhagyjon a szövetséges hatalmak oldalán folytatott küzdelemmel.
Franciaország úgy látja, hogy igen kemény feltételeket szabtak a számára. Franciaországnak joga van arra, hogy
a jövőbeli tárgyalásokon Németországtól olyan szellem felmutatását várja, amely lehetővé teszi a két nagy
szomszédos ország számára, hogy békében éljenek és dolgozzanak.

Ezekre a tárgyalásokra – a békeszerződésről – soha nem került sor, de a náci Harmadik

Birodalom által felmutatott szellem nyilvánvalóvá vált, amint a megszállás keményebb lett, és a
szervilis Pétain-rezsimre gyakorolt nyomás megnövekedett. Franciaország most arra
rendeltetett, hogy Németország vazallusává váljon, mint azt Pétain, Weygand és Laval láthatóan
hitték – és el is fogadták.
Könnyű eső kezdődött, amikor a küldöttek elhagyták a fegyverszünet színhelyéül szolgáló
vasúti kocsit, és elhajtottak. Lejjebb az úton, a fák között menekültek végtelen sora látszott,
akik hazafelé tartottak fáradt lábukon, kerékpáron vagy szekéren, néhány szerencsés pedig régi
teherautókon. Kisétáltam a tisztásra. A német műszaki katonák csapata tele tüdőből kiabálva
már gurítani is kezdte a régi hálókocsit.
– Hová? – kérdeztem.
– Berlinbe! – válaszolták.320
A francia–olasz fegyverszünetet két nappal később Rómában írták alá. Mussolini csak azt
foglalhatta el, amit csapatai meghódítottak, ami csupán néhány száz yardnyi francia területet
jelentett, és egy ötven mérföldes demilitarizált zónát kényszerített maga elé Franciaországban és
Tuniszban. A fegyverszünetet június 24-én este 7.35-kor írták alá. Hat órával később
Franciaországban elhallgattak a fegyverek.
Az előző háborúban négy éven át kitartó Franciaországot most hat hét alatt legyőzték. Német
csapatok álltak őrt Európa nagy része felett, a Sarkkörön túli Északi-foktól Bordeaux-ig, a La
Manche-csatornától a kelet-lengyelországi Bug folyóig. Adolf Hitler a csúcsra érkezett. Az
egykori osztrák csavargó, aki elsőként egyesítette a németeket egy igazi nemzetállamban, ez az
első világháborús káplár a német hódítók legnagyobbikává vált. Közötte és a német hegemónia
Európában történő megszilárdítása között nem állt immár senki más, mint egy hajthatatlan
angol, Winston Churchill, és az az elszánt nép, amelyet Churchill vezetett, aki nem ismerte el a
vereséget, amikor az kézzelfogható volt, s aki most egyedül és gyakorlatilag fegyvertelenül állt,
az otthonát jelentő szigetet pedig a világ eddigi leghatalmasabb hadigépezete ostromolta.

HITLER BÉKÉRE JÁTSZIK

Tíz nappal azután,hogy nyugaton megkezdődött a német támadás, aznap este, hogy a német
harckocsik elérték Abbeville-t, Jodl tábornok, miután leírta naplójában, hogy a Führer mennyire
„magán kívül van az örömtől”, hozzátette: „ ... dolgozik a békeszerződésen ... Nagy-Britannia a
gyarmatok visszaadása után bármikor megkaphatja a különbékét.” Ez volt a helyzet május 20-
án. Ezután Hitler a jelek szerint heteken át nem kételkedett abban, hogy Franciaország
legyőzése után Nagy-Britannia igyekszik majd békét kötni. A Führer feltételei német
szemszögből nézve igazán nagylelkűnek tűntek, tekintve a britek Norvégiában és
319
Kikötötték, hogy az egyezmény addig nem lép hatályba, amíg a francia–olasz fegyverszünetet alá nem írják, és ezt az
eseményt követően hat órával szűnnek meg majd a harci cselekmények.
320
Július 8-án meg is érkezett oda. Ironikus módon, a háborúban később a szövetséges hatalmak egyik berlini bombázása
alkalmával pusztult el.
Franciaországban elszenvedett vereségét. Május 24-én, amikor közölte e feltételeket von
Rundstedt tábornokkal, kifejezésre juttatta neki a brit birodalom iránti csodálatát, és aláhúzta
létének „szükségességét”. Londontól mindössze annyit akar, mondta, hogy adjon neki szabad
kezet az európai kontinensen.
Annyira biztos volt abban, hogy a britek ezt el fogják fogadni, hogy Franciaország eleste
után nem is voltak tervei a Nagy-Britannia elleni háború folytatására, és a felmagasztalt
vezérkar, amely állítólag poroszos alapossággal jó előre elkészített tervekkel rendelkezett
minden eshetőségre, nem zaklatta vezérét azzal, hogy ilyet ad át neki. Halder, a vezérkari főnök
terjedelmes naplóbejegyzéseiben ekkoriban említés sem esik erről a kérdésről. Haldert jobban
zavarta az orosz fenyegetés a Balkánon és a Baltikumban, mint a britek.
És valóban, miért is kellene Nagy-Britanniának egyedül és kilátástalanul harcolnia?
Különösen akkor, amikor olyan békét érhet el, amely sértetlenül, érintetlenül és szabadon
hagyja földjét, nem úgy, mint Franciaország, Lengyelország és a többi legyőzött ország
esetében! Ezt a kérdést mindenütt feltették, csak a Downing Streeten nem, ahol – mint azt
Churchill később feltárta – még csak meg sem vitatták soha, mivel nyilvánvaló volt a válasz. 28
De a német diktátor nem tudta ezt, és amikor Churchill már a nyilvánosság előtt is többször
kijelentette, hogy Nagy-Britannia nem hagyja abba a háborút, Hitler ezt nyilvánvalóan nem
hitte el. Még akkor sem, amikor június 4-én, a dunkerque-i kiürítés után a miniszterelnök
elmondta zengő beszédét a hegyekben és a partokon folytatandó további harcról; még június
18-án sem, amikor Pétain fegyverszünetet kért, és Churchill az Alsóházban megismételte Nagy-
Britanniának „a háború folytatása iránti hajlíthatatlan eltökéltségét”, és újabb ékesszóló és
emlékezetes beszédét így fejezte be:

Lássunk hát neki kötelességünknek, és viselkedjünk úgy, hogy ha a brit birodalom és a nemzetközösség még
ezer évig áll, az emberek azt mondják majd: „Ez volt legdicsőségesebb órájuk!”

Ezek azonban lehettek volna csupán szárnyaló szavak is egy tehetséges szónok szájából, és
minden bizonnyal így hitte a szintén káprázatos szónok Hitler is. Erre bátoríthatták a semleges
fővárosokban elhangzó vélemények, valamint az onnan érkező felhívások a háború
befejezésére. Június 28-án Hitler bizalmas üzenetet kapott a pápától, aki hasonló közleményeket
címzett Mussolininak és Churchillnek is, és felajánlotta, hogy közvetít „egy igazságos és
tisztességes béke” érdekében, továbbá kijelentette, hogy mielőtt e lépést kezdeményezné,
szeretne bizalmasan meggyőződni róla, hogyan fogadnák azt.29 A svéd király is buzgón
javasolta Londonnak és Berlinnek egyaránt a békét.
Az Egyesült Államokban a német nagykövetség Hans Thomsen ügyvivő irányításával az
izolacionisták támogatására költött minden dollárt, amire csak rátehette a kezét, hogy Amerikát
kívül tartsa a háborún, és így elvegye Nagy-Britannia kedvét is a folytatástól. A német
külügyminisztérium zsákmányolt dokumentumai között számos üzenet található, amelyekben
Thomsen jelentést tesz a nagykövetség azon erőfeszítéseiről, hogy Hitler számára kedvezően
befolyásolják az amerikai közvéleményt. A pártkongresszusokat azon a nyáron tartották, és
Thomsen minden erőfeszítést megtett, hogy befolyásolja a pártok külügyi platformjait,
különösen a republikánusokét.
Június 12-én például rejtjeles táviratot küldött Berlinbe „Rendkívül sürgős! Szigorúan
titkos!” jelzéssel, hogy egy „közismert republikánus képviselő”, aki „szorosan” együttműködik
a német nagykövetséggel, felajánlotta, hogy 3 000 dollárért meghív ötven izolacionista
republikánust a republikánus párt kongresszusára, „és így azok megdolgozhatják a küldötteket
az izolacionista külpolitika érdekében”. Ugyanaz a személy, jelenti Thomsen, 30 000 dollárt
kért, hogy „Tartsuk Amerikát a háborún kívül!” főcímmel egész oldalas hirdetéseket
jelentethessen meg az amerikai újságokban.321 30

321
 Másnapi táviratában Thomsen egy új tervről tájékoztatta Berlint: állítása szerint egy amerikai
irodalmi ügynökkel tárgyalt, aki öt jól ismert amerikai íróval olyan könyveket íratna,
„amelyektől nagy eredményeket várok”. Ehhez a tervhez 20 000 dollárra volt szüksége, s az
összeget néhány nappal később Ribbentrop jóvá is hagyta.322 31
Hitlernek a Nagy-Britanniával kötendő békével kapcsolatos reményeiről szóló egyik első
nyilvános kijelentését Kari von Wiegand, a Hearst sajtókonszern tudósítója közölte, és a New
York-i Journal-American-ben jelent meg június 14-én. Két héttel később Thomsen arról
tájékoztatta a német külügyminisztériumot, hogy további 100 000 példányt nyomatott az
interjúból, és hogy

sikerült egy bizalmas ügynök révén rávennem az izolacionista Thorkelson képviselőt [Montana állam
republikánus küldöttjét], hogy helyezze el a Führer interjúját a Congressional Record június 22-i számában. Ez
ismét csak a legszélesebb körű terjesztést biztosítja az interjúnak. 33

A washingtoni náci nagykövetség minden szalmaszálba belekapaszkodott. A nyár folyamán

egyszer megtörtént, hogy a sajtóattasé továbbította az állítása szerint Fulton Lewis Jr.
rádiókommentátortól származó javaslatot, akit így írt le: „Németország és a Führer csodálója,
nagytekintélyű amerikai újságíró.”

A Führer küldjön táviratokat Rooseveltnek... nagyjából ilyesféle szöveggel: „Ön, Roosevelt úr, többször
hozzám fordult, és mindig azt a vágyát fejezte ki, hogy kerüljük el a véres háborút. Nem én üzentem hadat
Angliának; ellenkezőleg, én mindig is hangsúlyoztam, hogy nem szeretném elpusztítani a brit birodalmat.
Churchillnek szóló felhívásaimat, hogy legyen ésszerű, és fogadjon el egy tisztességes békeegyezményt,
Churchill makacsul visszautasította. Tudatában vagyok annak, hogy Anglia nagyon megszenvedi, ha elrendelem
a totális háború megindítását a brit szigetek ellen. Ezért felkérem Önt, hogy a maga részéről lépjen érintkezésbe
Churchillel, és beszélje rá, hogy hagyjon fel oktalan konokságával.” Lewis hozzátette azt is, hogy Roosevelt
természetesen durva és rosszhiszemű választ fog adni; ez azonban nem számít. Egy ilyen felhívás kétségtelenül
mély benyomást tesz Észak-Amerika népére, és még mélyebbet Dél-Amerikában ...34

Adolf Hitler nem fogadta meg Lewis úr célzatos tanácsát, de a berlini külügyminisztérium
táviratot küldött, hogy megtudják, mennyire fontos személyiség Amerikában a
rádiókommentátor. Thomsen azt válaszolta, hogy Lewis „újabban különös sikernek örvend ...
másfelől, egyes vezető amerikai kommentátorokkal összehasonlítva, Lewisnak semmiféle
politikai fontosság nem tulajdonítandó.” 323 35
322
1940. július 5-re Thomsen annyira nyugtalanná vált kifizetései miatt, hogy Berlintől sürgönyileg engedélyt kért az
összes elismervény és könyvelés megsemmisítésére:

Bár a kifizetések... megbízható közvetítők útján történtek, de jelen körülmények között nyilvánvaló, hogy nem
várhatunk nyugtát a kedvezményezettektől... Az efféle nyugták vagy feljegyzések az amerikai titkosszolgálat kezére
juthatnának, ha az amerikai hatóságok hirtelen elfoglalnák a nagykövetséget, és minden álcázás ellenére is, puszta létükkel is, a
politikai bukást és egyéb súlyos következményeket jelentenének politikus barátaink számára, akik bizonyára ismertek
ellenségeink előtt...
Ezért kérem, hogy a nagykövetséget jogosítsák fel ezen elismervények és kimutatások megsemmisítésére, és hogy
ezután mentsék fel az ilyenek kiállítása, valamint az efféle kifizetések könyvelése alól.

Ezt a távirati jelentést megsemmisítették.32

323
A washingtoni német nagykövetség tevékenysége ebben az időszakban, mint az a Documents on German Foreign
Policyban megjelentetett távirataikból kiderül, egy leleplező erejű külön könyv anyaga lehetne. Az ember lesújtva látja, hogy a
német diplomaták – a totalitárius országok képviselői körében általános gyakorlatnak megfelelően – mennyire hajlamosak
voltak azt mondani a náci diktátornak, amit az hallani akart. Az OKW két tisztje azt mondta nekem Berlinben, hogy a
hadvezetés, vagy legalábbis a vezérkar, erősen gyanakodott a washingtoni nagykövetségtől érkező jelentések tárgyilagosságára,
és hogy saját katonai hírszerzést hoztak létre az Egyesült Államokban.
Nem igazán jól szolgálta őket Friedrich von Boetticher tábornok, a washingtoni katonai attasé, már amennyire ezt
meg lehet ítélni az DGFP köteteiben szereplő táviratokból. Az OKW-nak és a szárazföldi hadsereg és a légierő vezérkarának
címzett üzeneteiben fáradhatatlanul küldte figyelmeztetéseit, hogy Amerikát a zsidók és a szabadkőművesek ellenőrzik; ez
pontosan egybevágott Hitler elképzelésével. Boetticher továbbá túlbecsülte az izolacionisták befolyását az amerikai politikában,
különösképpen Charles A. Lindbergh ezredesét, aki a táviratok tanúsága szerint Boetticher személyes kedvence volt. Egy-két
részlet megmutatja e jelentések hangnemét.
 Maga Churchill, amint később visszaemlékezéseiben utalt is rá, némileg aggódott a
Svédországon, az Egyesült Államokon és a Vatikánon át érkező béketapogatózások miatt, és
abban a meggyőződésében, hogy azokat Hitler a legnagyobb mértékben ki akarja használni,
szigorú intézkedéseket tett ellenük. Amikor arról tájékoztatták, hogy a washingtoni német
követségi ügyvivő, Thomsen, megkísérelt beszélgetésbe bocsátkozni az ottani brit nagykövettel,
sürgönyt küldött: „Lord Lothiannak meg kell mondani, hogy semmi szín alatt ne adjon választ a
német ügyvivő üzenetére!”36
A svéd királynak, aki Nagy-Britanniát békeegyezmény elfogadására ösztökélte, a
hajthatatlan miniszterelnök határozott hangú választ írt:

... Mielőtt bármiféle ilyen irányú kérést vagy javaslatot akár csak fontolóra is vehetnénk, Németországnak
olyan tettekben és nem szavakban megnyilvánuló hatékony garanciákat kell szolgáltatnia, amelyek biztosítják
Csehszlovákia,
Lengyelország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium, és mindenekelőtt Franciaország szabad és független
létének helyreállítását ...324 37

Ez volt Churchill álláspontjának a lényege, és Londonban senki még csak nem is álmodott

1940. július 20.: ...Roosevelt az amerikai nép széles tömegei felett elsősorban a szabadkőművesség útján ellenőrzést
gyakorló zsidóság képviselőjeként azt akarja, hogy Anglia folytassa a harcot, és a háború tovább tartson ... Többször is
beszámoltam a Lindbergh ellen folyatott gonosz és rosszindulatú kampányról, akitől a zsidók, mint legerősebb ellenfelüktől,
félnek... [DGFP, X., 254-55.0.]

1940. augusztus 6.: ...Lindbergh újbóli közéleti szerepvállalása, és az ellene folytatott kampány háttere.
A zsidó elemek most már kulcspozíciókat töltenek be az amerikai fegyveres erőkben, miután az elmúlt hetekben a
hadügyminiszteri, hadügyminiszter-helyettesi és tengerészeti miniszteri posztokat engedelmes személyekkel töltötték be, és egy
vezető és befolyásos zsidót, Julius Ochs-Adler „ezredest” tettek meg a hadügyminiszter titkárának.
A zsidó elemekkel és az Egyesült Államok jelenlegi politikájával szemben álló erők már említést nyertek
jelentéseimben, amelyekben beszámoltam a vezérkar fontosságáról is. A nagy tehetségű Lindbergh, akinek kapcsolatai messzire
érnek, mindőjük között a legfontosabb. A zsidó elemek és Roosevelt félnek ennek az embernek a lelki, és különösen erkölcsi
felsőbbrendűségétől és tisztaságától.
Vasárnap [augusztus 4-én] Lindbergh fájdalmas csapást mért a zsidókra. Hangsúlyozta, hogy Amerikának őszinte
együttműködésre kell törekednie Németországgal, tekintettel a békére és a nyugati kultúra megőrzésére! Néhány órával később
a koros Pershing tábornok, aki már régóta Roosevelt bábja, azaz a zsidóké, a drótok rángatói által a nyakába varrt olyan értelmű
nyilatkozatot olvasott fel a rádióban, hogy Amerikát veszélyeztetné Anglia veresége...
A zsidó elemek Lindbergh ellen gyanakvást keltő sajtókórusa, valamint az, hogy egy szenátor ... Lucas, aki Roosevelt
parancsára hétfőn este Lindbergh ellen beszélt a rádióban ... „az ötödik hadoszlophoz tartozóként”, azaz árulóként bélyegezte
meg Lindberghet, csak arra szolgál, hogy aláhúzza, mennyire félnek annak a férfinak a lelkierejétől, akinek előmeneteléről a
háború kezdete óta beszámolok, és akiről azt hiszem, nagyon fontos szerepe lesz a német–amerikai kapcsolatok jövőbeni
alakulásában. [DGFP, X., 413-15.0.]

Szeptember 18-án Thomsen egy további jelentésben beszámol arról a bizalmas beszélgetésről, ami állítása szerint
Lindbergh és az amerikai vezérkar több tisztje között zajlott. Lindbergh elmondta véleményét, miszerint Anglia hamarosan
összeroppan a német légitámadások alatt. A vezérkari tisztek azonban úgy vélték, hogy Németország légiereje nem elégséges a
döntés kikényszerítéséhez. [DGFP, X., 413-15.0.]
1938. október 19-én, három héttel München után, Lindberghet kitüntették – el is fogadta – a „Német Sas Csillagos
Szolgálati Keresztjével”. Ez, azt hiszem, a második legnagyobb német kitüntetés volt, amelyet általában külföldi
kiválóságoknak adományoztak, akik, az indoklás hivatalos szövege szerint, „jót érdemeltek a Birodalomtól”.

324
Az DGFP köteteiben a német külügyminisztériumnak küldött számos olyan távirat található, amely különböző brit
diplomatákkal és személyiségekkel, egyes esetekben közvetlenül, máskor semleges személyek, mint például francoista
spanyolok révén felvett állítólagos kapcsolatokról szól. Max von Hohenlohe, a szudétanémet anglomán, beszámolt Berlinnek a
svájci brit követtel, Sir David Kellyvel és az Aga Khánnal folytatott beszélgetéseiről. Azt állította, hogy az utóbbi megkérte őt,
továbbítsa a Führernek az alábbi üzenetet:
Egyiptom alkirálya, aki szintén itt van, egyetértett vele, hogy azon a napon, amikor a Führer az éjszakát Windsorban
tölti, ők megisznak együtt egy üveg pezsgőt... Amennyiben Németország vagy Olaszország azt tervezné, hogy átveszik India
felett a hatalmat, ő a rendelkezésünkre fog állni ... Az Anglia elleni harc nem az angol nép, hanem a zsidók elleni harc.
Churchill évek óta a zsoldjukban áll, a király pedig túl gyenge, és korlátozzák ... Ha ő ezekkel az elképzelésekkel Angliához
fordulna, Churchill lecsukatná ... [DGFP, X., 294-95.0.]
Szem előtt kell tartanunk, hogy ezek német jelentések, és lehet, hogy egyáltalán nem igazak, Hitlernek mégis ezek
alapján kellett döntéseket hoznia. A náciknak a windsori herceg megnyerésére szőtt tervét, amely a külügyminisztérium titkos
iratainak tanúsága szerint valójában a herceg elrablására és későbbi felhasználására szőtt összeesküvés volt, később írjuk le.
arról, hogy olyan kompromisszumot kötnének, amely megóvja Nagy-Britanniát, de tartós
rabszolgaságba taszítaná a Hitler meghódította országokat. Ezt azonban nem fogták fel
Berlinben, ahol azokban a nyári napokban, emlékszem, mindenki úgy érezte, különösen a
Wilhelmstrassén és a Bendlerstrassén, hogy a háborúnak gyakorlatilag már vége is van.
Hitler június utolsó két hetében és július elején is egyfolytában várta a jelzést Londonból,
hogy a brit kormány kész bedobni a törölközőt, és békét köt. Július l-jén azt mondta az új olasz
nagykövetnek, Dino Alfierinek325 „elképzelni sem tudja, hogy Angliában bárki még komolyan
hinne a győzelemben”.38 A hadvezetés semmit nem tett a Nagy-Britannia elleni háború
folytatására.
De másnap, július 2-án az OKW végül is kiadta az ügyre vonatkozó első utasítást. Tétova
egy parancs volt!

A Führer és Legfőbb Parancsnok döntése:

Angliában lehetséges a partraszállás, feltéve, hogy el lehet érni a légifölényt, és bizonyos egyéb feltételek is
megvalósulnak. A kezdet időpontja még nincs eldöntve. Az összes előkészületet azonnal meg kell kezdeni.

Az utasítás következő bekezdésében tükröződnek Hitlernek a hadművelettel kapcsolatban

táplált langyos érzelmei, és az a hite, hogy arra nem lesz szükség.

Minden előkészületet azon az alapon kell végrehajtani, hogy az invázió továbbra is csak terv, és még nem
született róla döntés. 39

Július 7-én, amikor Ciano Berlinben járt a Führernél, naplójegyzete szerint az volt a
benyomása, hogy a náci hadúr nehezen szánja el magát a döntésre.

Eléggé hajlik arra, hogy folytassa a harcot, és a harag és acél viharát szabadítsa az angolokra. De a végső
döntés még nem született meg, és ezért halasztja beszédét, amelynek, mint mondja, minden szavát mérlegelni
akarja.40

Július 11-étől Hitler egymás után az Obersalzbergre rendelte a katonai vezetőket, hogy
megtudja, milyen érzéseik vannak az üggyel kapcsolatban. Raeder tengernagy, akinek flottája át
kell, hogy szállítsa majd az inváziós hadsereget a Csatornán, aznap hosszas beszélgetést
folytatott a Führerrel. Egyikük sem buzgólkodott a probléma megoldásában – az idő nagy részét
azzal töltötték, hogy a Norvégiában, Trondheimben és Narvikban létesítendő haditengerészeti
bázisok kialakítását beszélték meg.
Raedernek a találkozóról készített bizalmas jelentéséből ítélve41 a Legfőbb Parancsnok
visszafogott hangulatban volt. Megkérdezte a tengernagyot, vajon szerinte „hatékony lesz-e” a
Reichstag előtt elmondani tervezett beszéde. Raeder azt válaszolta, hogy igen, különösképpen
ha azt egy Nagy-Britannia elleni „koncentrált” bombázás előzi meg. A tengernagy, aki
emlékeztette főnökét, hogy a RAF „károkat okozó támadásokat” hajt végre a fő német
tengerészeti bázisok ellen Wilhelmshavenben, Hamburgban és Kiéiben, úgy vélte, hogy a
Luftwaffénak azonnal el kellene kezdenie Nagy-Britannia támadását. Ám az invázió kérdésében
a haditengerészet főparancsnoka határozottan hűvös volt. Erőteljesen tanácsolta, hogy azt „csak
utolsó eszközként” kíséreljék meg, „hogy Nagy-Britanniát rákényszerítsék a béke kérésére”.

Ő [Raeder] meg van győződve róla, hogy Nagy-Britanniát azzal is rá lehet bírni a béke kérésére, ha a
tengeralattjáróháborúval, a konvojok levegőből történő támadásával és a fő központok elleni erős
légitámadásokkal ... elvágjuk az importját...
A haditengerészet főparancsnoka [Raeder] ennélfogva a maga részéről Norvégia esetétől eltérően nem
javasolja Nagy-Britannia invázióját ...

325
Attolicót Ribbentrop ösztönzésére májusban váltották fel Alfierival.
 Ezután a tengernagy hosszasan és részletesen elmagyarázza az efféle invázióval járó
nehézségeket, ami minden bizonnyal megtette a hatását Hitlerre. Talán meggyőzni is segített:
Raeder ugyanis azt jelenti, hogy „a Führer szintén végső eszköznek tekinti az inváziót”.
Két nappal később, július 13-án a tábornokok megérkeztek a Berchtesgaden feletti
Berghofba, hogy tanácskozzanak a Legfőbb Parancsnokkal. Meggyőződhettek arról, hogy a
Führert még mindig elképesztik a britek. „A Führert az a kérdés gyötri, vajon Anglia miért nem
akar a béke útjára térni” –jegyezte aznap este naplójába Jodl. De most először derengeni kezdett
előtte az egyik ok. Halder lejegyezte.

Ugyanúgy, mint mi, ő is abban látja a választ a kérdésre, hogy Anglia még mindig Oroszországba helyezi
reményét. Ő is úgy véli hát, hogy Angliát erővel kell békekötésre kényszeríteni. Ezt azonban nem szívesen
tenné. Okai: ha katonailag szétzúzzuk Angliát, szétesik a brit birodalom. Németországnak azonban ebből nem
lenne haszna. A német vér ontásával olyasmit érnénk el, amiből csak Japán, Amerika és mások húznának
hasznot.

Ugyanazon a napon, július 13-án Hitler írt Mussolininak, és köszönettel elhárította a Duce
ajánlatát, hogy olasz csapatokat és repülőgépeket adna Nagy-Britannia inváziójához. Ebből a
levélből nyilvánvaló, hogy a Führer ekkor már közeledett a döntés felé. A furcsa angolok
egyszerűen nem voltak hajlandók a józan észre hallgatni.

Oly sok ajánlatot tettem Nagy-Britanniának a megegyezésre, még az együttműködésre is, és olyan cudarul
bántak velem [írta], hogy most már meg vagyok győződve róla: hiába próbálnánk ismét az értelmükre hatni,
hasonló elutasításban lenne részünk. Ebben az országban ugyanis jelenleg nem az értelem uralkodik ...42

Három nappal később, július 16-án végül döntésre jutott a hadúr. Kiadta a 16. sz.
hadműveleti utasítást „Az Anglia elleni partraszállási művelet előkészítéséről”.43

SZIGORÚAN TITKOS!
A Führer főhadiszállása
1940. július 16.
Mivel Anglia katonailag reménytelen helyzete ellenére sem mutat jelt a hajlandóságra, hogy észhez térjen,
döntést hoztam az Anglia elleni partraszállási művelet előkészítésére, és ha szükséges, akkor véghezvitelére.
Ε művelet célja a Németország elleni háború folytatásának bázisát képező angol föld kiküszöbölése vagy –
szükség esetén – teljes megszállása.

A támadás az „Oroszlánfóka” fedőnevet kapta. Előkészületeit augusztus közepére kellett

befejezni.

„Ha szükéges, akkor véghezvitelére.” Bár ösztönei egyre inkább azt súgták, hogy szükséges
lesz, nem volt biztos benne; az utasítás is ezt mutatja. A „ha” még akkor is erősen jelen volt,
amikor Adolf Hitler július 19-én este a Reichstagban szólásra emelkedett, hogy megtegye utolsó
békeajánlatát Nagy-Britanniának. Ez volt az utolsó nagy beszéde a Reichstagban, és az utolsó a
sok közül, amit az évek során e helyen hallottam. Ez volt mellesleg az egyik legjobb beszéde is.
Még aznap este leírtam a benyomásaimat.

Az a Hitler, akit ma láttunk a Reichstagban, a hódító volt, és tudatában is volt, hogy az, mégis csodálatos
színész, aki nagyszerűen kezeli a német elmét: remekül vegyítette a hódító magabiztosságát az alázattal, amely
mindig olyan nagy hatást tesz a tömegekre, ha tudják valakiről, hogy a csúcson van. Ma lejjebb eresztette a
hangját; csak ritkán kiabált úgy, mint máskor szokott, és egyetlen olyan hisztérikus kiáltást sem hallatott, mint
amilyet annyiszor hallottunk tőle ezen a szónoki emelvényen.

A hosszú beszéd persze tele volt történelmi ferdítésekkel, és bőségesen megtűzdelve a

Churchill személyének szóló sértésekkel. Hangvételében azonban visszafogott volt, figyelembe
vette a ragyogó körülményeket, és ravaszul kiszámított módon nemcsak saját népének a
támogatását igyekezett elnyerni, de a semleges országokét is, sőt az angliai tömegek számára is
volt mondanivalója.

Nagy-Britanniából [mondta] csupán egyetlen kiáltást hallok – de nem a népét, hanem a politikusokét –, hogy
a háborúnak folytatódnia kell! Nem tudom, hogy ezeknek a politikusoknak van-e már pontos elképzelésük arról,
milyen lesz majd e küzdelem folytatása. Igaz, kijelentik, hogy folytatják a háborút, még ha Nagy-Britannia
odavesz is, hát akkor majd Kanadából. Aligha hiszem, hogy ezen azt értenék, hogy Nagy-Britannia népének
Kanadába kellene mennie. Feltételezhetően mindössze ezek a háború folytatásában érdekelt úriemberek
mennének oda. A népnek, attól tartok, Nagy-Britanniában kell maradnia, és ... kétségtelenül más szemmel fogja
látni ezt a háborút, mint úgynevezett vezetőik Kanadából.
Higyjék el, uraim, hogy mély undort érzek az ilyen lelkiismeretlen politikusok iránt, akik egész nemzeteket
tesznek tönkre. Szinte fáj arra gondolnom, hogy talán engem választott ki arra a sors, hogy végső csapást mérjek
ama építményre, amely ezen úriemberek miatt már úgyis inog... Churchill úr... kétségtelenül már Kanadában
lesz, ahová addigra már előreküldték a háborúban elsősorban érdekeltek pénzét és gyermekeit. Más emberek
milliói számára azonban szörnyű szenvedés kezdődik majd. Churchill úrnak talán egyszer hinnie kellene nekem,
amikor azt jósolom, hogy egy nagy birodalom fog elpusztulni – egy olyan birodalom, amelyet soha nem állt
szándékomban elpusztítani, vagy akár csak megkárosítani is ...

Miután ilyen jól odamondogatott a makacs miniszterelnöknek, és megkísérelte ellene

fordítani a brit népet, Hitler rátért hosszú beszédének lényegére.

Ebben az órában lelkiismereti kötelességemnek érzem, hogy még egyszer az értelemhez és a józan észhez
folyamodjam, Nagy-Britanniában és mindenütt. Úgy hiszem, abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem ezt,
mivel nem a kegyekért könyörgő legyőzött vagyok, hanem a győző, aki az értelem nevében beszél.
Nem látom be, hogy miért kellene ennek a háborúnak folytatódnia.326

Semmi pontosabbat nem mondott. Nem tett konkrét javaslatokat a béke feltételeire, sem
említést arról, hogy mi történne a meghódított országokban most náci iga alatt élő százmillió
emberrel. De aligha voltak sokan aznap este a Reichstagban, akik úgy hitték volna, hogy ebben
a fázisban el kellene merülni a részletekben. Az ülés végén a hivatalos személyek és a
katonatisztek közé vegyültem, és beszélgető partnereim közül egynek sem volt a legcsekélyebb
kételye a felől, hogy Nagy-Britannia el fogja fogadni a Führer ajánlatát, amit ők valóban
nagylelkűnek, sőt önzetlennek hittek. Ekkor még be lehetett csapni őket.
Egyenesen a Rundfunkhaushoz hajtottam, hogy rádióadásban számoljak be a beszédről az
Egyesült Államoknak. Alig érkeztem meg a rádióba, amikor elcsíptem egy német nyelvű BBC-
adást Londonból. Ez máris megadta Hitlernek a britek válaszát – egy órán belül. A válasz
határozott „Nem!” volt.327
A hadvezetés alacsonyabb rangú tisztjei és a különböző minisztériumok hivatalnokai ültek
körben a helyiségben, és elmélyült figyelemmel hallgatták az adást. Elszontyolodtak. Nem
hittek a fülüknek. – Érti ezt? – kiáltott rám egyikük. Kábultnak látszott. – Maga érti ezeket a
hülye briteket? – folytatta az ordítást. – Most visszautasítani a békét? Ezek megőrültek!

326
Ekkor színes, és a német történelemben példátlan jelenet következett. Hitler hirtelen félbeszakította beszédét, és
marsallbotokat nyújtott át tizenkét tábornokának, valamint egy különösen nagy méretű marsallbotot Göringnek, aki ekkor kapta
meg a Nagynémet Birodalom újonnan létrehozott rangját: birodalmi marsall lett, s ezzel az összes többiek fölébe került.
Megkapta a Vaskereszt Nagykeresztjét is: ezt az egész háború folyamán senki más nem kapta meg. Haldert kihagyták a
tábornagyi kitüntetéseknek e lavinájából, és csupán egy rendfokozattal léptették elő, altábornagyból vezérezredessé. A
tábornagyi rangoknak ez a különbség nélküli adományozása (a császár a teljes I. Világháború alatt csak öt marsallt nevezett ki a
a tisztikarból, és még Ludendorffból sem lett marsall) kétségtelenül segített elfojtani a tábornokokban Hitlerrel szemben bujkáló
ellenállást, amely a múltban legalább háromszor fenyegette elmozdítással a Führert. Azzal, hogy sikerült ezt elérnie, és a
legmagasabb katonai rang értékét is csökkentette, Hitler okosan cselekedett: így jobban kezében tarthatta tábornokait. A
szárazföldi hadsereg kilenc tábornoka: Brauchitsch, Keitel, Rundstedt, Bock, Leeb, List, Kluge, Witzleben és Reichenau,
valamint a Luftwaffe három tisztje: Milch, Kesselring és Sperrle lépett elő marsallá.
327
Churchill később kijelentette, hogy Hitler békeajánlatának ezt az azonnali és rideg visszautasítását „a BBC tette, Őfelsége
kormányának mindenféle buzdítása nélkül, mihelyt Hitler beszéde elhangzott a rádióban”. (Churchill: Their Finest Hour, 260.
o.)
 Ciano328 aznap este sokkal magasabb szinten hallhatta az őrült angolokra tett reagálásokat,
mint én. „Késő este [írja naplójában], amikor megérkeznek az első hűvös angol reakciók a
beszédre, a rosszul titkolt csalódás érzése terjed a németek körében.” A Mussolinira tett hatás
Ciano szerint pontosan az ellenkező volt.

Ő ... „túlságosan is ravasz beszédnek” tartja. Attól fél, hogy az angolok esetleg kapaszkodót találnak benne a
tárgyalások megkezdésére. Ez szomorú lenne Mussolini számára, mivel most jobban akarja a háborút, mint
eddig bármikor.44

A Ducenak, mint később Churchill megjegyzi, „nem kellett volna nyugtalankodnia. Annyi
háborút kapott, amennyit csak akart”.45
„Mint egy cselfogás, amelynek célja, hogy egyesítse a német népet a Nagy-Britannia elleni
harcra – írtam naplómba aznap este. – Hitler beszéde mestermunka volt. A német nép ugyanis
most már ezt fogja mondani: »Hitler felkínálja Angliának a békét, és még feltételekhez sem
köti. Azt mondja, nem lát rá okot, miért kellene ezt a háborút folytatni. Ha ez így történik, az
Anglia hibája.”
És talán nem ez volt a fő oka annak hogy elmondta, hiszen három nappal korábban már
kiadta a 16. sz. hadműveleti utasítást a Nagy-Britannia elleni invázió előkészületeire? Ennyit el
is ismert – előre – két olasz bizalmasának, Alfierinek és Cianónak. Július l-jén azt mondta a
nagykövetnek:

...Mindig jó taktika volt, ha az elkövetkező eseményekért az ellenséget tesszük felelőssé a németországi és a

külföldi közvélemény szemében. Ez megerősíti saját szellemünket, és gyengíti az ellenségét. Az olyan
hadművelet, amilyent Németország tervez, nagyon véres lenne ... Ezért először meg kell győzni róla a
közvéleményt, hogy előzőleg mindent megtettünk, hogy elkerüljük ezt a szörnyűséget ...
Október 6-i beszédében [amikor a lengyelországi hadjárat befejezésekor békét ajánlott a Nyugatnak – W. L.
S.] is az a gondolat vezette, hogy az ellenoldalt tegye felelőssé a következő fejleményekért. Ennélfogva
megnyerte a háborút, még mielőtt az valójában elkezdődött volna. Most lélektani okokból ismét csak az általános
szellemet akarta erősíteni a következő akcióhoz.46

Egy héttel később, július 8-án Hitler bizalmasan közölte Cianóval, hogy

újra az emelvényre fog állni, hogy amennyiben a háború folytatódik – szerinte ez az egyetlen valódi
lehetőség, ami számításba jöhet –, akkor az angol nép körében érjen el lélektani hatást... Talán egy ügyes
felhívással még jobban el lehet választani Angliában az angol népet az angol kormánytól.47

Ez nem bizonyult lehetségesnek. A július 19-i beszéd hatott a német népre, de a britekre
nem. Július 22-én Lord Halifax egy rádióadásban hivatalossá tette Hitler békejavaslatának
visszautasítását. Bár ez várható volt, valahogy mégis megrázta a Wilhelmstrassét, ahol aznap
délután sok mérges arccal találkoztam. – Lord Halifax visszautasította a Führer békeajánlatának
elfogadását – mondta a hivatalos szóvivő. – Uraim, háború lesz!
Ezt könnyebb volt kimondani, mint megtenni. Igazából sem Hitler, sem a hadvezetés, sem a
szárazföldi hadsereg, a haditengerészet vagy a légierő vezérkara soha nem gondolta át, hogyan
kellene megvívni és megnyerni egy Nagy-Britannia elleni háborút. Most, 1940 nyarának
derekán nem tudták, mihez kezdjenek fényes sikerükkel; nem voltak meg az elképzeléseik arról,
hogyan aknázzák ki katonáskodó nemzetük történelmének legnagyobb sikereit. Ez a Harmadik
Birodalom egyik nagy paradoxonja. Pontosan ebben a pillanatban, amikor Hitler katonai
hatalmának zenitjén állt, az európai kontinens legnagyobb része a lába előtt hevert, győztes
seregei elértek a Pireneusoktól a Sarkkörig, az Atlanti-óceántól a Visztulán túlig, és most
328
Az olasz külügyminiszter a Reichstag ülése alatt úgy viselkedett, mint egy bohóc: kelj feljancsiként ugrált fel, hogy fasiszta
köszöntésre lendítse a karját, valahányszor Hitler lélegzetvételnyi szünetet tartott. Láttam Quislinget is: disznószemű, kövér
férfi volt, az első emeleti erkély egyik sarkában lapult meg. Azért jött Berlinbe, hogy könyörögjön a Führernek, helyezze őt
vissza a hatalomba Oslóban.
pihenten, készen álltak a további akciókra, neki pedig nem volt elképzelése arról, hogyan
folytassa a háborút, és vigye a győzelmes befejezésig. Tábornokainak sem, akik közül
tizenketten most már marsallbottal játszadoztak.
Természetesen megvan ennek is az oka, még ha akkoriban nem is volt nyilvánvaló előttünk.
A németeknek felmagasztalt katonai tehetségük ellenére sem volt nagy stratégiai koncepciójuk.
Horizontjuk korlátozott volt, mindig is korlátozott, mégpedig a szárazföldi hadviselésre, az
európai kontinensen a szomszédos népek ellen. Maga Hitler félt a tengertől,329 nagy vezérei
pedig szinte teljesen tudatlanok voltak a tengerrel kapcsolatban. Szárazföldi gondolkodásúak
voltak, nem tengeri beállítottságúak. És bár hadseregeik Nagy-Britannia törékeny szárazföldi
erőit egy héten belül szétzúzhatták volna, ha ölre mehettek volna velük, de még a Doveri szoros
sekély vize is, amely elválasztotta őket (olyan közel voltak, hogy átláthattak a túloldalra), olyan
akadályként kísértett gondolkodásukban, amiről nem tudták, hogyan lehetne legyőzni.
Persze más lehetőség is nyitva állt a németek előtt. Nagy-Britanniát legyengíthetik olasz
szövetségesükkel, a Földközi-tengeren keresztül mért csapással, a nyugati oldalon Gibraltár
elfoglalásával, keleten pedig az észak-afrikai olasz bázisokról történő előrenyomulással,
Egyiptomon keresztül, át a csatornán Iránba, és így a Birodalom egyik fő utánpótlási
lehetőségét vágják el. De ez óriási tengerentúli hadműveleteket tett szükségessé, távol a hazai
bázisoktól, és 1940-ben úgy tűnt, ez meghaladja a németek képzelőtehetségét.
Így hát Hitler és vezérei haboztak a siker szédítő csúcsán. Nem gondolták ki előre a
következő lépést, és végrehajtásának mikéntjét. Ez a végzetes gondatlanság vezet majd a háború
egyik nagy fordulópontjához, sőt a Harmadik Birodalom rövid életének és Adolf Hitler
karrierjének meteorszerű végéhez is. A kudarc oly sok elképesztő győzelem után megkezdődött.
De ez kétségtelenül nem látszott előre akkor, amikor a körülzárt és magára maradt Nagy-
Britannia összegyűjtötte azokat a szerény eszközöket, amelyek nyár végén a rendelkezésére
álltak a német támadással szemben.

22.

A „FALL SEELÖWE”: A NAGY-BRITANNIA ELLENI

MEGHIÚSULT INVÁZIÓ
„Az Anglia feletti végleges német győzelem már csak idő kérdése” – írta 1940. június 30-án
Jodl tábornok, az OKW hadműveleti főnöke. „Nagyszabású hadműveletek végrehajtására már
nem képes az ellenség.”
Hitler kedvenc stratégája magabiztos és elégedett hangulatban volt. Franciaország az előző
héten kapitulált, s ezzel magára hagyta a látszólag tehetetlen Nagy-Britanniát. Korábban, június
15-én Hitler közölte a tábornokokkal, hogy a hadsereg részleges, 160 hadosztályról 120-ra
történő leszerelésére van szükség. „E mögött az a feltételezés rejlik – írta aznap naplójába
Halder –, hogy a szárazföldi hadsereg elvégezte feladatát. A légierő és a haditengerészet kapja a
feladatot: magukban kell folytatniuk az Anglia elleni háborút.”
Igaz, ami igaz: a szárazföldi hadsereget nem is különösebben érdekelte a dolog, sőt maga a
Führer sem törődött vele sokat. Június 17-én Walter Warlimont ezredes, Jodl helyettese arról
tájékoztatta a haditengerészetet, hogy „ami a Nagy-Britanniában végrehajtandó partraszállást
illeti, a Führer ... eddig nem fejezte ki ilyen szándékát... Ennélfogva az OKW mostanáig sem
végzett semmiféle előkészítő munkát.”1 Négy nappal később, június 21-én, pontosan abban az
időpontban, amikor Compiègne-ben a Führer belépett a fegyverszünet aláírásának színhelyéül
szolgáló vasúti kocsiba, hogy megalázza a franciákat, a haditengerészetet arról tájékoztatták,
hogy „a szárazföldi hadsereg vezérkara nem foglalkozik Anglia kérdésével. A végrehajtást
lehetetlennek tartja. Nem tudja, hogyan lehetne a hadműveletet a déli körzetből indulva
329
„Szárazföldön hős vagyok, ámde a vízen gyáva” – mondta egyszer Rundstedtnek (Shulman: Defeat in the West, 50. o.).
végrehajtani ... A vezérkar elutasítja a hadműveletet.”2
A három német haderőnem tehetséges tervezői közül senki sem tudta, hogyan kellene
lerohanni Nagy-Britanniát. Egyáltalán nem meglepő módon a haditengerészet foglalkozott
valamicskét először a kérdéssel. Raeder már 1939. november 15-én, amikor Hitler hiába
próbálta tábornokait fellelkesíteni a nyugati irányú támadás ügyében, utasította a tengeri
hadvezetést, hogy vizsgálja meg „az angliai invázió lehetőségét, egy, a háború későbbi
szakaszában bizonyos feltételek teljesülésével felmerülő lehetőséget”.3 A történelem során
először kapott utasítást német katonai stáb arra, hogy egy ilyen hadműveletet akár csak
fontolóra vegyen. Valószínűnek tűnik, hogy Raeder főleg azért tette meg ezt a lépést, mert elébe
akart vágni kiszámíthatatlan vezére minden váratlan tévelygésének. Nincsenek feljegyzések
arról, hogy konzultáltak volna az ügyben Hitlerrel, vagy akár csak tudott is volna róla.
Legtávolabbi gondolatai ekkoriban arra irányultak, hogy repülőtereket és haditengerészeti
bázisokat szerezzen Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban, amelyek segítségével
szorosabbra fűzheti a brit szigetek elleni blokádot.
1939 decemberére a szárazföldi hadsereg és a Luftwaffe főparancsnoksága is szentelt némi
figyelmet a nagy-britanniai invázió problémájának. A három haderőnem kicserélte a felettébb
ködös általánosságokban mozgó gondolatait, de ezzel nem jutottak túl messzire. 1940
januárjában a haditengerészet és a légierő irreálisnak ítélve elvetette a szárazföldi hadsereg
tervét. Az ugyanis a haditengerészet szempontjából nem vette számításba Nagy-Britannia
tengeri erejét, a Luftwaffe szempontjából pedig alábecsülte a brit légierőt. „Következésképpen
– foglalta össze észrevételeit a Luftwaffe vezérkara az OKH-nak szóló közleményében – az
angliai partraszállás céljával indítandó kombinált hadműveletet el kell vetni.”4 Később látni
fogjuk, amint Göring és famulusai ezzel ellentétes álláspontra helyezkednek.
Arról, hogy Hitler akár csak megvizsgálta volna a nagy-britanniai invázió lehetőségét, május
21-én történik az első említés a német feljegyzésekben, annak a másnapján, hogy a páncélos
erők Abbeville-nél áttörtek a tengerhez. Raeder egy „magánbeszélgetésben” vitatta meg a
Führerrel „egy későbbi angliai partraszállás lehetőségét”. Ez az információ Raeder
tengernagytól származik,5 akinek haditengerészete nem osztozott a szárazföldi hadsereg és a
légierő ámulatot keltő nyugati győzelmeiben, és aki érthető módon figyelmet próbált kelteni a
saját haderőneme iránt. De Hitler gondolatai az északi bekerítő csata körül és a délen akkor
kialakuló Somme-menti fronton jártak. Nem zaklatta tábornokait az e két közvetlen feladatukon
túl eső dolgokkal.
A tengerésztisztek, mivel sok más dolguk amúgy sem volt, tovább tanulmányozták az
invázió problémáját, és május 27-re Kurt Fricke ellentengernagy, a tengeri hadvezetés
hadműveleti osztályának vezetője egy új tervvel hozakodott elő, amely a Studie England címet
kapta. Az előkészítő munka is megkezdődött a szállítóeszközök összegyűjtésével és partraszálló
eszközök fejlesztésével – ez utóbbiakkal ugyanis a német haditengerészet egyáltalán nem
rendelkezett. Ezzel kapcsolatban dr. Gottfried Feder (az önjelölt közgazdász, aki a régi
müncheni napokban segített Hitlernek a pártprogram összeállításában, most pedig a Gazdasági
Minisztérium államtitkára volt, ahol eszelős ötleteit kurtán elintézték) terveket készített egy
általa „hadikrokodilnak” nevezett eszközhöz. Ez egyfajta betonból készült önjáró uszály lett
volna, aminek egy kétszáz fős századot kellett volna szállítania teljes felszereléssel vagy több
tankkal vagy tüzérséggel; felfuthatott volna akármilyen partra, és fedezéket nyújthatott volna a
partraszálló csapatoknak és járműveknek. A haditengerészet parancsnoksága meglehetősen
komolyan vette, még maga Halder is, aki naplójában is megemlíti. Hitler és Raeder június 20-án
részletesen megvitatta a jármű ügyét. Végül azonban semmi sem lett belőle.
A tengernagyok számára június vége felé nem úgy tűnt, hogy közeledne a brit szigetek elleni
invázió. Június 21-i compiègne-i megjelenése után Hitler néhány régi cimborájával rövid párizsi
városnézésre330 ment, azután meglátogatta a csatatereket – nem a jelenlegi háborúéit, hanem az
330
Illetve, hogy letekintsen Napóleon sírjára az Invalidusok templomában. – Ez volt életem legnagyobb és legszebb pillanata –
előzőéit, ahol ordonáncként szolgált. Vele volt akkori felettese, a kemény őrmester, Max
Amann, aki ekkorra milliomos náci könyvkiadóvá lett. A háború további menete – különösen a
Nagy-Britannia elleni harc folytatásának mikéntje – láthatóan igen kevéssé foglalkoztatta
Hitlert. Vagy talán mindössze az volt a helyzet, hogy ezt a kis problémát már megoldottnak
hitte, mivel az angolok most már „észre” fognak térni, és békét kötnek.
Hitler csak június huszonkilencedikén tért vissza új főhadiszállására, Tannenbergbe, amely
Freudenstadttól nyugatra, a Fekete-erdőben volt. Másnap már újra a napi ügyekkel foglalkozott:
eltöprengett Jodl arról szóló dolgozatán, hogy mi legyen a következő lépés. A tanulmány címe:
„Az Anglia elleni háború folytatása”.6 Jodlnak a Führer katonai zsenijébe vetett fanatikus hitén
ugyan csak Keitel tett túl az OKW-ban, de ettől eltekintve általában azért Jodl körültekintő
stratéga volt. Most azonban osztotta a Legfelsőbb Főhadiszálláson uralkodó nézetet, hogy a
háborút gyakorlatilag már megnyerték, szinte már vége is van. Ha Nagy-Britannia ezt nem
ismerné fel, akkor valamivel több erőt kell bevetni, hogy ráébresszék. Memorandumában Jodl
három fokozatot javasolt Anglia „ostromára”: a brit teherhajók, raktárak, üzemek, valamint a
királyi légierő ellen viselt német tengeri és légiháború intenzitásának növelése;
„terrortámadások a lakossági központok ellen”; és „csapatok partraszállása Anglia
elfoglalásának céljából”.
Jodl felismerte, hogy „a brit légierő elleni harcnak teljes elsőbbséget kell kapnia”. De
egészében véve úgy gondolta, hogy ezt, mint a támadás egyéb feladatait is, csekély nehézségek
árán végre lehet majd hajtani.

A propaganda és a válaszcsapásként bejelentett ismétlődő terrortámadások mellett az élelmiszer-ellátás egyre

rosszabbá válása megbénítja és végül megtöri majd a nép ellenálló akaratát, és ilyen módon kormányukat
kapitulációra kényszeríti.331

Ami a partraszállást illeti, azt

csak azután lehet fontolóra venni, hogy Németország megszerezte a légtér feletti ellenőrzést. A partraszállás
feladatának tehát nem Anglia katonai legyőzésének kell lennie. Ezt a feladatot a légierőre és a haditengerészetre
lehet hagyni. A partraszállás célja az legyen inkább, hogy – ha ez még szükséges egyáltalán – a halálos csapást
[Todestoss] mérje a gazdaságilag már megbénult, a levegőben pedig immár harcképtelen Angliára. 332

Minderre azonban talán nem is lesz szükség – gondolta Jodl.

Mivel Anglia már nem a győzelemért, hanem csupán birtokainak és világhatalmi presztízsének megtartásáért
harcolhat, minden várakozás szerint hajlandó lesz békét kötni, ha megtudja, hogy ez most még viszonylag
kevesebbe kerül neki.

Ezt gondolta Hitler is, és azonnal dolgozni is kezdett a Reichstagban elmondandó

békeszózatán. Időközben, mint láttuk, (július 2-án) elrendelte a partraszállás előzetes tervezését,
és július 16-án, amikor Londonból mégsem érkezett üzenet, kiadta a Fall Seelöwéről szóló 16.
sz. hadműveleti utasítást. Több mint hat heti habozás után végül megszületett a döntés Nagy-
Britannia lerohanásáról, „ha szükséges”. Amint azt Hitler és tábornokai kezdték felismerni,
ennek nagyobb katonai műveletnek kellett lennie, ami nem járt kockázat nélkül, és sikere attól
függött, hogy a Luftwaffe és a haditengerészet elő tudja-e készíteni a csapatok előtt az utat a
németnél jóval erősebb brit haditengerészettel és egy semmi esetre sem elhanyagolható
légierővel szemben.
Komoly terv volt-e vajon a Fall Seelöwe? Komolyan gondolták, hogy végrehajtják?

mondta hűséges fényképészének, Heinrich Hoffmann-nak.

331
Kiemelés Jodl-tól.
332
Javaslatában Jodl felvetette azt a lehetőséget is, hogy „a háború terjedjen ki a perifériára” – azaz a Brit Birodalmat nemcsak
Olaszország, hanem Japán, Spanyolország és Oroszország segítségével is támadják.
 A mai napig sokan kétlik ezt, és véleményüket a háború után megerősítette a német
tábornokok kórusa. Rundstedt, aki az inváziós erők parancsnoka lett volna, így beszélt 1945-
ben a szövetségesek vizsgálótisztjeinek:

Az Anglia ellen javasolt invázió képtelenség volt, mivel nem álltak rendelkezésre megfelelő hajók... Az
egész dolgot úgy tekintettük, mint egyfajta játékot, mert nyilvánvaló volt, hogy nem lehetséges az invázió,
hiszen haditengerészetünk nem volt abban a helyzetben, hogy vállalhassa a Csatornán való átkelést vagy az
erősítések szállítását. A német légierő sem volt képes rá, hogy a haditengerészet csődje esetén átvegye ezeket a
feladatokat... Mindig is nagyon szkeptikus voltam az egész üggyel kapcsolatban ... Van egy olyan érzésem, hogy
a Führer soha nem is akarta igazából lerohanni Angliát. Nem volt hozzá elég bátorsága ... Határozottan azt
remélte, hogy az angolok békét kötnek ...7

Blumentritt, Rundstedt hadműveleti főnöke a háború után hasonló nézeteit juttatta

kifejezésre Liddell Hartnak, amikor kijelentette, hogy „magunk között blöffként emlegettük [a
Fall Seelöwét].”8
Jómagam augusztus közepén néhány napot a Csatornánál töltöttem, és az inváziós hadsereg
után szaglásztam Antwerpentől Boulogne-ig. Augusztus 15-én Calais-nál és a Gris-Nez foknál
német bombázókból és vadászgépekből álló repülőrajokat láttunk, amint a Csatorna felett
Anglia felé tartanak; mint később kiderült, ez volt az első tömeges légitámadás. És miközben
nyilvánvaló volt, hogy a Luftwaffe minden erejével harcol, a szállítóhajók és különösen a
bárkák hiánya a kikötőkben, a csatornákon és a folyókon azt a benyomást keltette bennem, hogy
a németek tényleg blöffölnek. Amennyire én láttam, egyszerűen nem voltak eszközeik arra,
hogy csapataikat átszállítsák a La Manche-csatornán.
De egy újságíró csak keveset láthat a háborúból, és ma már tudjuk, hogy a németek
szeptember 1-jéig nem is kezdtek hozzá az inváziós flotta összegyűjtéséhez. Ami a
tábornokokat illeti, bárki, aki elolvassa vallomásaikat vagy a nürnbergi eljárás során történő
kihallgatásukról felvett részletes jegyzőkönyveket, rájöhet, hogy háború utáni nyilatkozataikat
nem kevés kétkedéssel kell kezelni.333 Mindig számításba kell venni az emberi emlékezet
csalóka voltát is, és e szabály alól a német tábornokok sem jelentenek kivételt. Sok hátsó
gondolatuk is volt: köztük az egyik legfontosabb, hogy Hitlert katonai vezetőként
diszkreditálják. Mint azt memoárjaikban, kikérdezésükkor és a bíróság előtt tett vallomásaikban
roppant terjedelmesen ki is fejtik, fő témájuk valójában az volt, hogy ha rájuk hagyták volna a
döntéseket, akkor Hitler soha nem vezethette volna vereségbe a Harmadik Birodalmat.
Számukra balszerencsés, ám az utókor és az igazság számára szerencsés módon, a német
titkos katonai akták hegyéből kétséget nem hagyóan kiderül, hogy Hitlernek a Nagy-Britannia
lerohanásáról 1940 őszén szőtt terve halálosan komoly volt, és hogy bár sok habozás kísérte, a
náci diktátor komolyan végre akarta hajtani az inváziót, ha megfelelő esélyt látott volna a
sikerre. Terve végső sorsát nem az elszántság vagy az erőfeszítések hiánya döntötte el, hanem a
hadiszerencse, amely most először ellene kezdett fordulni.
Július 17-én, annak a másnapján, hogy a 16. sz. hadműveleti utasítást kiadták az invázió
előkészítésére, és két nappal a Führernek a Reichstagban elmondott „békeszózata” előtt, a
szárazföldi hadsereg főparancsnoksága (OKH) elkülönítette a Seelöwe végrehajtására szánt
erőket, és 13 válogatott hadosztályt állított az invázió első hullámához a La Manche-parti
kiindulópontokra. Ugyanazon a napon a szárazföldi hadsereg főparancsnoksága befejezte az
Anglia déli partjain széles arcvonalon történő partraszállás részletes tervét.
A fő támadást itt is, mint a franciaországi csatában, von Rundstedt tábornagy (július 19-én
fogja megkapni ezt a rangot) hajtotta volna végre az „A” hadseregcsoport parancsnokaként. Az
Ernst Busch tábornok vezette 16. hadsereg hat gyalogsági hadosztályának kellett volna Pas de
Calais-nál behajóznia, és partra szállnia a Ramsgate és Bexhill közötti szakaszon. Adolf Strauss
333
Még egy olyan ravasz katonai kritikus, mint Liddell Hart is mindig figyelmen kívül hagyja ezt, s e mulasztása sokat levon a
The German Generate Talk [A német tábornokok beszélnek.] c. művének értékéből. Beszélni ugyan beszélnek a tábornokok, de
nem mindig jól emlékeznek, vagy nem egészen az igazat mondják.
9. hadseregének négy hadosztálya Le Havre környékén indult volna át a Csatornán, s Brighton
és a Wight-sziget között ért volna partot. Nyugatabbra von Reichenau 6. hadseregének (von
Bock tábornagy „B” hadseregcsoportjából) három hadosztálya a cherbourgi félszigetről indulva
a Weymouth és Lyme Regis közötti Lyme Bayben szállt volna partra. Összesen 90 000 főből
állt volna az első hullám; a harmadik napra a főparancsnokság összes 260 000 fő partra tételét
tervezte. Lyme Bayben és más területeken ledobott légideszantos egységek is besegítettek
volna. A második hullámban egy legalább hat hadosztályból álló, három gépesített hadosztállyal
megerősített páncélos erő kelt volna át, és a tervek szerint néhány napon belül összesen
harminckilenc hadosztály és két légideszantos hadosztály szállt volna partra.
Feladatuk a következő lett volna: miután biztosították a hídfőállásokat, az „A”
hadseregcsoport délkeleten lévő hadosztályai az első cél, a Gravesend és Southampton közötti
vonal felé nyomulnak előre. Reichenau 6. hadserege északnak, Bristol felé haladna előre, és
elvágná Devont és Cornwallt. A második cél a keletről, a Temze torkolatától északra fekvő
Maldontól a Severn folyóig húzódó kelet-nyugati vonal lett volna, amellyel elvágták volna
Walest. A terv „nagy brit erőkkel folytatott kemény csatákra” számított, mire a németek elérik
első céljukat. Ε csatákat azonban a németek gyorsan megnyerik, körülveszik Londont, és
folytatják az észak felé nyomulást.9 Brauchitsch július 17-én azt mondta Raedernek, hogy az
egész hadműveletet egy hónapon belül befejezik, és hogy viszonylag könnyű lesz. 334 10
Ám Raeder és a haditengerészet főparancsnoksága szkeptikus volt. Egy ilyen széles –
Ramsgate-től Lyme Bayig több mint kétszáz mérföldnyire húzódó – arcvonalon végrehajtott,
ekkora méretű hadművelet, ennek kísérete és védelme egyszerűen meghaladta a német
haditengerészet rendelkezésére álló eszközöket. Raeder két nappal később tájékoztatta erről az
OKW-t, majd ismét előhozakodott vele, amikor Hitler egy berlini megbeszélésre magához
rendelte őt Brauchitsch-csal és Hans Jeschonnek tábornokkal (a Luftwaffe vezérkari főnökével)
együtt. A Führer még mindig nem értette, „mi folyik Angliában”. Tudomásul vette a
haditengerészet nehézségeit, de hangsúlyozta, mennyire fontos a háború mielőbbi befejezése.
Az invázióhoz negyven hadosztályra lesz szükség, mondta, és a „fő hadműveletet” szeptember
15-re be kell fejezni. Egészében véve a náci hadúr optimista hangulatban volt, annak ellenére,
hogy Churchill pontosan ekkor utasította vissza, hogy engedelmeskedjék Hitler
békefelhívásának.

Anglia reménytelen helyzetben van [mondta Hitler Halder feljegyzése szerint]. A háborút mi nyertük meg. A
siker kilátásai semmiképpen sem fordulhatnak meg.11

De a haditengerészet, amelyre az az óriási feladat várt, hogy egy nagy sereget szállítson át a
kiszámíthatatlan Csatornán a nála mérhetetlenül erősebb brit haditengerészettel, valamint egy
még mindig meglehetősen aktívnak tűnő légierővel szemben, nem volt annyira biztos a
dolgában. Július 29-én a tengeri hadvezetés egy memorandumot fogalmazott meg, amelyben azt
tanácsolta, hogy „a hadműveletre ebben az évben ne kerüljön sor”, s azt javasolta, hogy a
végrehajtást „1941. májusában vagy azután vegyék fontolóra”.12
Hitler azonban ragaszkodott ahhoz, hogy e fontolóra vétel 1940. július 31-én történjen,
334
A német hírszerzés július, augusztus és szeptember során körülbelül nyolc hadosztállyal becsülte túl a britek szárazföldi
erejét. Július elején a német vezérkar a britek erejét tizenöt-húsz „harci értékkel bíró” hadosztályra becsülte. Valójában ez idő
tájt huszonkilenc hadosztály volt Angliában, de ezek közül nem volt több, mint fél tucatnyi, amelyik „harci értékkel” bírt, mivel
gyakorlatilag nem rendelkeztek páncélosokkal és tüzérséggel. De az akkor széles körben elterjedt és a mai napig is fennmaradt
hittel ellentétben szeptember közepére az invázió első hullámának végrehajtására kijelölt tizenhárom német hadosztálynak a brit
hadsereg már méltó ellenfele lett volna. Addigra a déli parton tizenhat jól képzett hadosztály állt készen a támadás fogadására,
három közülük páncélos volt, és négy hadosztály, valamint egy páncélos dandár védte a déli partnak a Temze és a Wash közötti
szakaszát. Ez jelentős megerősödést jelzett a dunkerque-i összeomlás után, amely júniusban gyakorlatilag védtelenül hagyta
Nagy-Britanniát a szárazföldön.
A britek szerfelett kevés, és az inváziós fenyegetés első három hónapjában szinte teljesen téves értesülést szereztek a
német tervekről. A nyár folyamán Churchill és tanácsadói végig abban a meggyőződésben voltak, hogy a németek a fő
partraszállási kísérletet a keleti parton hajtják majd végre, így szeptemberig itt koncentrálták a brit szárazföldi erők zömét.
amikor ismét összehívta katonai vezetőit az Obersalzbergen lévő villájába. Raederen kívül
Keitel és Jodl volt ott az OKW részéről, valamint Brauchitsch és Halder a szárazföldi hadsereg
főparancsnokságától. Főleg a vezértengernagy – mert ekkor már az volt – vitte a szót. Nem volt
túl reménykedő kedvében.
Elmondta, hogy a Fall Seelöwe kezdésének legkorábbi dátuma szeptember 15-e, de az is
csak akkor, ha nem lépnek fel „előre nem látott körülmények az időjárás vagy az ellenség
miatt”. Amikor Hitler az időjárási nehézségekről kérdezte Raedert, az olyan előadásba kezdett a
témáról, amely menet közben meglehetősen ékesszólóvá és kétségtelenül fenyegetővé vált.
Október első két hetének kivételével, magyarázta, az időjárás „általában rossz” a Csatornán és
az Északi-tengeren; a hónap közepén könnyű köd jön, a végén sűrű köd. De ez csak egy része
az időjárási nehézségeknek. „A hadműveletet csak akkor lehet végrehajtani, ha a tenger nyugodt
– jelentette ki. Ha a tenger viharos, akkor elsüllyednek a partra szállító járművek, és még a nagy
hajók is tehetetlenek lesznek, mivel nem tudják kirakni rakományukat. A tengernagy percről
percre borúsabbá vált, miközben az előttük álló dolgokon elmélkedett.
Még ha az első hullám kedvező időjárási körülmények között sikeresen át is kel [folytatta],
nincs garancia arra, hogy a kedvező idő kitart a második és harmadik hullám alatt is ... Az
igazat megvallva, el kell ismernünk, hogy több napon át nem juthat át említésre méltó
mennyiség, amíg bizonyos kikötőket nem használhatunk fel.
Ez pedig szép kis pácban hagyná az utánpótlás és erősítés nélkül a parton ragadó szárazföldi
hadsereget. Raeder ezután a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet közötti nézeteltérések
lényegére tért. A szárazföldi hadsereg a Doveri-szorostól a Lyme-öbölig húzódó széles
arcvonalat akart. A haditengerészet viszont a brit haditengerészet és légierő várhatóan erős
ellenállásával szemben egyszerűen nem lett volna képes hajókat biztosítani egy ilyen művelet
végrehajtásához. Raeder ezért erőteljesen amellett érvelt, hogy legyen rövidebb az arcvonal:
csak Dovertől Eastbourne-ig tartson. A tengernagy a végére tartogatta a megdönthetetlen érvet.
– Mindent összevéve – mondta – a hadművelethez a legjobb időpont 1941 májusa lenne.
Hitler azonban nem akart olyan sokáig várni. Elismerte, hogy „természetesen” semmit nem
tehetnek az időjárással szemben. De meg kell vizsgálniuk az időveszteség következményeit. A
német haditengerészet tavaszra semmivel nem lesz erősebb a brit haditengerészethez képest. A
brit szárazföldi hadsereg pillanatnyilag rossz állapotban van. De ha kap nyolc-tíz hónapot,
akkor harminc-harmincöt hadosztálya lesz, ami jelentős erőt képviselne az invázióra javasolt
korlátozott területen. Ezért (Raeder és Halder bizalmas feljegyzései szerint)13 a Führer döntése a
következő volt:

Tanulmányozni kell az Afrikában végrehajtandó színlelt támadások lehetőségét. De döntő eredményt csak az
Anglia elleni támadással érhetünk el. Meg kell kísérelnünk tehát a támadást 1940. szeptember 15-éig
előkészíteni ... A döntés arról, hogy a hadműveletre szeptemberben kerüljön sor, vagy elhalasszuk 1941.
májusáig, azután születik majd meg, hogy a Luftwaffe egy héten át koncentrált támadásokat intéz Dél-Anglia
ellen. Ha a légitámadások eredményeképpen az ellenség légierejében, kikötőiben, haditengerészeti erőiben stb.
komoly károk keletkeznek, akkor a Seelöwére 1940-ben kerül sor. Máskülönben 1941 májusáig elhalasztjuk.

Most tehát minden a Luftwaffen múlott.

Ennek következményeként másnap, augusztus l-jén, Hitler két utasítást adatott ki az OKW-
val; az egyiket maga írta alá, a másikat Keitel.
A Führer főhadiszállása
1940. augusztus 1.
SZIGORÚAN TITKOS!
17. sz. hadműveleti utasítás az Anglia ellen viselt légi és tengeri háborúról
Az Anglia végső meghódításához szükséges feltételek biztosítása végett az eddiginél intenzívebben
szándékozom folytatni az angol szárazföld ellen viselt légi és tengeri háborút. Ε célból a következő parancsokat
adom ki:
1. A német légierő minden rendelkezésére álló eszközzel és a lehető leghamarabb győzze le a brit királyi
légierőt...
2. Az ideiglenes vagy helyi légifölény megszerzése után a légiháborút a kikötők ellen kell folytatni,
különösen az élelmiszer-ellátással kapcsolatban lévő létesítmények ellen ... A déli part kikötői ellen folytatott
támadásokat a tervezett hadműveleteinkre való tekintettel a lehető legkisebb arányúra kell csökkenteni...
4. A Luftwaffénak teljes erejével készen kell állnia a Seelöwe-hadművelethez.
5. Magamnak tartom fenn a terrortámadásokról mint a visszavágás eszközéről hozott döntések jogát.
6. A fokozott légiháború augusztus 6-án vagy azután kezdődhet meg ... A haditengerészetet felhatalmazom,
hogy ugyanakkor kezdje meg a tervbe vett fokozott tengeri hadviselést.
ADOLF HITLER 14

Az ugyanazon a napon Hitler nevében Keitel által aláírt utasítás egy része a
következőképpen hangzik:

SZIGORÚAN TITKOS!
A Seelöwe-hadművelet
Miután a haditengerészet főparancsnoka július 31-én azt jelentette, hogy a Seelöwe-hadművelethez szükséges
előkészületeket nem lehet elvégezni szeptember 15-re, a Führer megparancsolta:
A Seelöwe-hadművelet előkészületeit a szárazföldi hadseregnek és a légierőnek folytatnia kell, és szeptember
15-éig be kell fejeznie.
Nyolc-tizennégy nappal az Anglia ellen augusztus 5-i kezdettel kitűzött légioffenzíva indítását követően a
Führer döntést fog hozni arról, hogy az invázióra sor kerüljön-e idén, vagy sem; döntése nagy mértékben a
légioffenzíva kimenetelétől függ majd ...
Bár a haditengerészet figyelmeztetett, hogy csak egy keskeny partszakasz védelmét tudja garantálni (nyugat
felé Eastbourne-ig), a támadás előkészületeit az eredeti tervek szerint, a széles arcvonal elképzelése alapján kell
folytatni ...15

Az utolsó bekezdés csak arra volt jó, hogy felszítsa a szárazföldi hadsereg és a
haditengerészet között a hosszú vagy rövid inváziós arcvonal kérdésében dúló viszályt. Két
héttel korábban a tengeri hadvezetés elkészítette a becsléseket, miszerint a hadsereg azon
igényének kielégítéséhez, hogy az első hullámban a Ramsgate-től Lyme Bayig 200 mérföld
hosszan nyúló fronton felszerelésekkel és ellátmánnyal együtt 100 000 főt szállítsanak partra,
összesen 1 722 partraszálló bárkát, 1 161 motoroshajót, 471 vontatót és 155 szállítóhajót kellene
összegyűjteni. Még ha össze is lehetne szedni egy ilyen hatalmas flottát, mondta Raeder
Hitlernek július 25-én, az tönkretenné a német gazdaságot, hiszen ennyi bárka és vontató
elvétele romba döntené a teljes belvízi szállítási rendszert, amitől nagymértékben függött az
ország gazdasági élete.16 Raeder leszögezte, hogy a német haditengerészeti erők lehetőségeit
mindenképpen meghaladja egy ennyire széles arcvonalat ellátni próbáló ilyen nagy hajóhad
védelmének ellátása a brit haditengerészet és légierő bizonyosan várható támadásai közepette.
A tengeri hadvezetés egy alkalommal arra is figyelmeztette a szárazföldi hadsereget, hogy ha
ragaszkodnak a széles arcvonalhoz, akkor a haditengerészet elveszítheti az összes hajóját.
De a szárazföldi hadsereg rendíthetetlen volt. Mivel túlbecsülték a britek erejét, azzal
érveltek, hogy a szűk arcvonalon végrehajtott partraszállás a támadókat „túlerőben lévő” brit
szárazföldi erőkkel szembesítené. Augusztus 7-én, amikor Halder találkozott
haditengerészetbeli kollégájával, Schniewind tengernaggyal, a flotta vezérkari főnökével, éles
és drámai összecsapásra került sor a két haderőnem között.
– Teljes mértékben visszautasítom a haditengerészet javaslatát! – füstölgött a szárazföldi
hadsereg vezérkari főnöke, aki pedig általában nagyon nyugodt ember volt. – A szárazföldi
hadsereg szempontjából tökéletes öngyilkosságnak tartom. Az éppen partraszállt csapatokat
akár egyenesen a húsdarálóba is küldhetném!
A tengeri hadvezetésnek a megbeszélésről készített feljegyzése szerint335 Schniewind azt
335
Aznap esti naplóbejegyzésében Halder nem a fentiek szerint idézte saját szavait. Kijelentette azonban, hogy „a beszélgetés
csak egy áthidalhatatlan nézeteltérés megerősítéséhez vezetett”. A haditengerészet, mondta, „fél a britek nyílttengeri flottájától,
és továbbra is fenntartja azt a véleményét, hogy e veszély ellen a Luftwaffe képtelen védelmet nyújtani”. Még ha a szárazföldi
hadsereg másképpen látta is, a német haditengerészetnek addigra nyilvánvalóan nem sok illúziója maradt Göring légierejének
válaszolta, hogy „a brit tengeri fölényre való tekintettel ugyanilyen öngyilkosság” lenne, ha a
csapatokat olyan széles arcvonalhoz szállítanák át, amilyet a szárazföldi hadsereg kíván.
Kegyetlen dilemma volt ez. Ha széles arcvonallal, és az ahhoz szükséges nagyszámú
katonával kísérleteznek, akkor a brit haditengerészet esetleg a tenger fenekére küldi az egész
német expedíciót. Ha elfogadják a rövid arcvonal tervét az annak megfelelő kevesebb számú
katonával, akkor az angol szárazföldi hadsereg esetleg visszakergeti a támadókat a tengerbe.
Augusztus 10-én Brauchitsch, a szárazföldi hadsereg főparancsnoka arról tájékoztatta az OKW-
t, hogy „nem tudja elfogadni” a Folkestone és Eastbourne között végrehajtandó partraszállást.
Arra azonban hajlandó volt, bár „erősen vonakodva”, hogy az arcvonal megrövidítése
érdekében lemondjon a Lyme-öbölben történő partraszállásról, és így engedményt tegyen a
haditengerészetnek.
Ez nem volt elég a keményfejű admirálisok számára, elővigyázatosságuk és makacsságuk
pedig hatni kezdett az OKW-ra is. Augusztus 13-án Jodl vázlatos „értékelést” készített a
helyzetről, és meghatározta a Seelöwe-hadművelet sikerének öt feltételét, amelyek
nyilvánvalóan nevetségesnek tűntek volna a tábornokok és az admirálisok számára, ha
dilemmájuk nem lett volna olyan súlyos. Először is, írta, a brit haditengerészetet meg kell
semmisíteni a déli parton, másodszor pedig a RAF-ot le kell radírozni Nagy-Britannia felett az
égboltról. A többi feltétel a csapatok partraszállását érintette, de akkora létszám és gyorsaság
előírásával, ami nyilvánvalóan meghaladta a haditengerészet képességeit. Ha e feltételek nem
teljesülnek, akkor véleménye szerint a partraszállás „kétségbeesett tett lenne, amit kétségbeesett
helyzetben kell végrehajtani, ám a végrehajtására pillanatnyilag nincs okunk.”17
Ha a haditengerészet félelmei Jodlt is megfertőzték, úgy az OKW hadműveleti főnökének
habozása is megtette a hatását Hitlerre. A Führer a háború egész ideje alatt sokkal inkább
támaszkodott Jodlra, mint az OKW főnökére, a gerinctelen, tompa észjárású Keitelre. Nem
meglepő hát, hogy augusztus 13-án, amikor Raeder meglátogatta a Legfőbb Parancsnokot, és
kérte, hogy döntsön a széles és a keskeny arcvonal között, Hitler arra hajlott, hogy egyetértsen a
haditengerészettel a kisebb hadművelet elképzelésében. ígéretet tett arra, hogy végleges döntést
hoz másnap, miután beszél a szárazföldi hadsereg főparancsnokával.18 Brauchitsch nézeteit
meghallgatva tizennegyedikén Hitler végre elhatározásra jutott, és tizenhatodikán egy Keitel
aláírásával kiadott OKW-utasítás kinyilvánította, hogy a Führer a Lyme-öbölben Reichenau 6.
hadserege által végrehajtandó partraszállás feladása mellett döntött. Az előkészületeket
folyatatni kellett a keskenyebb arcvonalon történő szeptember 15-i partraszálláshoz, de ekkor,
most először, a Führer saját kételyei is belopóztak egy titkos hadműveleti utasításba. „A végső
parancsok csak akkor kerülnek kiadásra, ha a helyzet világossá válik.” Az új parancs azonban
bizonyos kompromisszumot jelentett. Egy még aznap kelt újabb direktíva ugyanis kiszélesítette
a keskeny arcvonalat.

A fő átkelést keskeny arcvonalon kell végrehajtani. Négy-ötezer fős csapatok párhuzamosan szállnak partra
motoros naszádokról Brightonnál, és ugyanakkora létszámú légideszantos csapatok Deal-Ramsgate-nél. Emellett
a D-nap előtti napon a Luftwaffe hajtson végre erős támadást London ellen, amelynek hatására a lakosság
elmenekül a városból, és elrekeszti az utakat.19

Bár a Halder naplójában található augusztus 23-i gyorsírásos feljegyzés szerint „ezen az
alapon ebben az évben nincs esélye a támadásnak a sikerre”, egy augusztus 27-i keltezésű,
Keitel aláírását viselő utasítás előterjesztette a végleges terveket, miszerint a partraszállást négy
fő területen kell végrehajtani Folkestone és a közvetlenül Portsmouthtól keletre lévő Selsey Bili
között a déli parton, és az első cél ugyanaz, mint korábban: amint a hídfőállásokat
összekapcsolták és megszervezték, és a csapatok észak felé csapást mérhetnek, el kell érniük azt
a vonalat, amely Portsmouthtól és a Temzétől Londontól keletre, Gravesendig húzódik.
Ugyanakkor elrendelték a bizonyos megtévesztő manőverekre való felkészülést is; ezek közül a
ütőképességével kapcsolatban.
legfontosabb az „Őszi utazás” (Herbstreise) volt. Ez nagyszabású színlelt támadást írt elő
Nagy-Britannia keleti partjai ellen, ott, ahová – mint az már kiderült – Churchill és tanácsadói
még ekkor is a németek fő inváziós csapását várták. Ε célból Norvégia déli részén fekvő
kikötőkből és a Helgoland-öbölből a D-nap előtt két nappal négy cirkáló kíséretében négy nagy
utasszállító hajót, köztük Németország legnagyobbjait, az Europa és a Bremen óceánjárókat,
valamint további tíz szállítóhajót indítottak volna útnak, és ezek az angol partok Aberdeen és
Newcastle közötti része felé hajóztak volna. A csapatszállító hajók üresek lettek volna, és
sötétedés után az egész expedíció visszafordult volna, majd másnap megismételte volna a
manővert.20
Augusztus 30-án Brauchitsch a partraszállásra vonatkozó részletes utasításokat adott
parancsba, de a parancsnokok, aki ezeket megkapták, minden bizonnyal elgondolkodtak azon,
hogy mennyire hitt ekkor a szárazföldi hadsereg főnöke a vállalkozásban. Parancsának az
„Utasítás a Seelöwe-hadművelet előkészítéséről” címet adta – és felettébb kései utasítás volt
egy olyan hadművelet előkészületeire, amelynek szeptember 15-i végrehajtására ő adta ki a
parancsot. „A végrehajtási parancs a politikai helyzettől függ” – tette hozzá. Ez a feltétel
minden bizonnyal meghökkentette az apolitikus német tábornokokat.2*
Szeptember l-jén Németország északi-tengeri kikötőiből megindultak a szállítóflotta hajói a
behajózás helyszínéül szolgáló La Manche-parti kikötőkbe, és két nap múlva újabb utasítás
érkezett az OKW-től.

Rögzítésre került az inváziós flotta indulásának legkorábbi dátuma: szeptember 20., és a partraszállásé:
szeptember 21.
A támadás megindítására utasító parancsok a D-nap előtt 10 nappal, tehát feltételezhetően szeptember 11-én
kerülnek kiadásra.
A végleges parancsok legkésőbb a D-nap előtt 3 nappal, délben kerülnek kiadásra.
Az összes előkészületnek a támadás kezdőperce előtt 24 óráig visszavonhatónak kell maradnia.
KEITEL22

Ez már tárgyszerűen hangzott. De a hangzás megtévesztő volt. Szeptember 6-án Raeder

újabb hosszú megbeszélést tartott Hitlerrel. „A Führer döntése az angliai partraszállásról semmi
esetre sem végleges, mivel szilárd meggyőződése, hogy a britek legyőzését még a
»partraszállás« nélkül elérhetjük” – jegyezte fel a tengernagy a tengeri hadvezetés naplójába
aznap este. Valóban, mint azt Raedernek a beszélgetésről készített hosszú feljegyzése is
mutatja, a Führer a Seelöwe-hadművelet kivételével szinte mindenről hosszasan értekezett:
Norvégiáról, Gibraltárról, Szuezről, „az Egyesült Államok problémájáról”, a francia gyarmatok
kezeléséről és az „Eszakgermán Unió” létrehozására vonatkozó fantasztikus nézeteiről.23
Ha Churchill és katonai vezetői megneszelték volna e fontos tanácskozás tartalmát, akkor
másnap, szeptember 7-én este talán nem ment volna ki Angliában a „Cromwell” jelszó, ami azt
jelentette: „Küszöbön áll az invázió!” Ám a jelszót kiadták, ami végtelen zűrzavart okozott: a
polgárőrség szüntelenül kongatta a harangokat, a királyi utászok felrobbantottak számos hidat,
és a sietve telepített aknák felesleges áldozatokat szedtek a véletlenül rájuk lépők között.336
De szeptember 7-én, szombaton késő délután a németek megindították a London elleni első
tömeges bombatámadásukat, amit 648 vadászgép védelme mellett 625 bombázó hajtott végre.

336
Churchill azt mondja, hogy sem ő, sem a vezérkar vezetői nem voltak „tudatában”, hogy kiadták a döntő fontosságú
„Cromwell” kódszót. Ezt ugyanis a Honi Haderő főhadiszállása adta ki. (Their Finest Hour, 312.o.). De négy nappal később,
szeptember 11-én a miniszterelnök rádióadásban figyelmeztetett, hogy ha invázióra kerül sor, akkor az „nem sokáig várathat
magára. Ennélfogva – mondta – a most következő körülbelül egy hetet történelmünk igen fontos időszakának kell tekintenünk,
amely egy sorban áll azokkal a napokkal, amikor a spanyol Armada közeledett a Csatorna felé, és Drake tekepartija a vége felé
járt, vagy amikor Boulogne-nál Nelson állt közöttünk és Napóleon hadserege között.” t A németekre nagy hatást tettek a
washingtoni nagykövetségről érkező jelentések, amelyek a Londonból oda érkező információkat kiszínezve adták tovább. Az
amerikai vezérkar állítólag úgy hitte, hogy Nagy-Britannia már nem sokáig tarthat ki. Von Lossberg alezredes szerint (Im
Wehrmacht Führungstab, 91.ο.) Hitler komolyan számított arra, hogy Nagy-Britanniában forradalom fog kitörni. Lossberg a
szárazföldi hadsereg egyik képviselője volt az OKW-ban.
Ez volt az egy város ellen a levegőből végrehajtott addigi legpusztítóbb támadás: Varsó és
Rotterdam bombázása ehhez képest csak apró kellemetlenkedés volt. Kora estére a nagyváros
dokkjainak környéke lángtengerré változott, és használhatatlanná vált az invázió elleni
védekezéshez létfontosságú, dél felé vezető összes vasútvonal. Ilyen körülmények között
Londonban sokan azt hitték, hogy a gyilkos bombázások az azonnali német partraszállás
előjátékául szolgálnak, s leginkább ennek tulajdonítható, hogy kiadták a „Küszöbön áll az
invázió!” figyelmeztetést. Amint hamarosan látni fogjuk, igaz, hogy London szeptember 7-i
kegyetlen bombázása elindított egy idő előtti figyelmeztetést, és sok kárt okozott, mégis
jelentős fordulópontot jelentett az angliai csatában, amely a világtörténelem első nagy és döntő
fontosságú légicsatája volt, és amely most gyorsan közeledett csúcspontjához.
Hitler számára is közeledett az idő, hogy meghozza végzetes döntését a támadás
megindításáról vagy meg nem indításáról. A döntést, mint azt a szeptember 3-i utasítás előírta,
szeptember 11-én meg kellett hoznia, hogy a haderőnemek tíz napot kaphassanak az
előkészületek megtételére. Tizedikén azonban Hitler tizennegyedikére halasztotta a döntést.
Úgy tűnik, legalább két oka volt a késedelemnek. Az egyik az volt, hogy az OKW azt hitte,
London bombázása értékben és morálban egyaránt olyan nagy pusztítást okozott, hogy esetleg
nem is lesz szükség az invázióra, t
A másik ok pedig a német haditengerészetnek a szállítóflotta összegyűjtésében tapasztalt
nehézségeiből eredt. A tengerészeti hatóságok szeptember 10-i jelentése szerint „teljesen
szabálytalan és szeszélyes” időjárás mellett a RAF (amelynek elpusztítására Göring ígéretet
tett) és a brit haditengerészet egyre jobban akadályozta az inváziós flotta összevonását.
Ugyanaznap a tengeri hadvezetés a német szállítási műveleteket érő brit légi- és
haditengerészeti támadások jelentette „veszélyre” figyelmeztetett; e támadások szerintük
„kétséget kizáróan sikeresek” voltak. Két nappal később, szeptember 12-én a flotta nyugati
csoportfőnöksége baljóslatú üzenetet küldött Berlinbe:

Az ellenség légiereje, nagy hatótávolságú tüzérsége és könnyű tengeri erői által okozott zavarok most először
nagyobb jelentőséget nyertek. Ostende, Dunkerque, Calais és Boulogne kikötői a brit bombázások és ágyúzások
miatt nem használhatók éjszakai horgonyzóhelyekként. A brit flotta egységei jelenleg szinte akadályoztatás
nélkül működhetnek a Csatornán. Ε nehézségeknek köszönhetően további késedelem várható az inváziós flotta
összegyűjtésében.

Másnap a dolgok még rosszabbra fordultak. A britek könnyű haditengerészeti erői

bombázták a La Manche-parti főbb kikötőket: Ostendét, Calais-t, Boulogne-t és Cherbourgot,
miközben a RAF Ostende kikötőjében elsüllyesztett nyolcvan bárkát. Hitler aznap ebéd közben
tanácskozott Berlinben haderőnemeinek vezetőivel. Úgy vélte, hogy a légiháború nagyszerűen
halad, és kijelentette, hogy nincs szándékában egy invázió kockázatát vállalni. Jodlnak
éppenséggel az az érzése támadt a Führer megjegyzései hallatán, hogy „nyilvánvalóan a
Seelöwe-hadművelet teljes feladása mellett döntött”, és e benyomása arra a napra nézve helyes
is volt, amint azt Hitler is megerősítette másnap – amikor viszont ismét meggondolta magát.
Raeder és Halder egyaránt bizalmas jegyzeteket készített a Führer és a haderőnem-
főparancsnokok szeptember 14-i találkozójáról.25 A tengernagynak sikerült még az ülés
megnyitása előtt Hitler elé csúsztatnia egy memorandumot, amely kifejti a haditengerészet
véleményét. Ε szerint

a jelenlegi légi helyzet nem biztosítja a [Seelöwe] hadművelet végrehajtásához szükséges feltételeket, mivel a
kockázat még mindig túl nagy.

A tanácskozás kezdetén a náci hadúr valamelyest rosszkedvűnek mutatkozott, s gondolatait

ellentmondások mérgezték. Nem akarta kiadni a parancsot az invázióra, de visszavonni sem
volt hajlandó, ahogy azt – Raeder lejegyzi a tengeri hadvezetés naplójában – „szeptember 13-án
nyilvánvalóan tervezte”.
Miért gondolta meg ismét magát? Halder részletesen feljegyezte az okokat.

A sikeres partraszállás [érvelt a Führer], amelyet megszállás követ, gyorsan véget vetne a háborúnak. Anglia
éhezne. A partraszállás adott időn belüli végrehajtása nem szükséges ... De a hosszú háború sem kívánatos. Már
elértünk mindent, amire szükségünk van.

A britek Oroszországba és Amerikába vetett reménye nem valósult meg, mondta Hitler.
Oroszország nem hajlandó a vérét hullatni Nagy-Britanniáért. Amerika felfegyverkezése 1945-
ig nem lesz teljesen hatékony. Pillanatnyilag „a leggyorsabb megoldás egy Angliában
végrehajtott partraszállás lenne. A haditengerészet elérte a szükséges feltételek megvalósítását.
A Luftwaffe hadműveletei felülmúlhatatlanok. Négy-öt nap kedvező időjárás meghozná a döntő
eredményeket... Jó esélyünk van Anglia térdre kényszerítésére.”
Akkor viszont mi a baj? Miért haboznak tovább az invázió megindításával?
A baj az volt, mint Hitler elismerte, hogy:

Az ellenség újra és újra összeszedi magát ......Az ellenséges vadászgépeket nem sikerült tökéletesen
megsemmisítenünk. A sikerekről szóló saját jelentéseink nem adnak teljesen megbízható képet, bár sikerült
komoly károkat okoznunk az ellenségnek.

Egészében véve, jelentette ki ezután Hitler, „sikereink ellenére sem valósultak meg a
Seelöwe-hadművelet előfeltételei”. (Kiemelés Haldertól.) Hitler összefoglalta észrevételeit.
1. A sikeres partraszállás győzelmet jelent, de ehhez meg kell szereznünk a teljes légifölényt.
2. A kedvezőtlen időjárás eddig megakadályozta, hogy elérjük a teljes légifölényt.
3. Minden más tényező rendben van.
A döntés ennélfogva: a hadműveletet még nem adjuk fel.

Ε negatív következtetésekre jutva Hitler teret adott szárnyaló reményeinek, hogy a Luftwaffe
még meghozhatja a győzelmet, amely tantaloszi kínokat okozó módon alig-alig ugyan, de még
mindig elkerüli őt. – A légitámadásoknak eddig félelmetes hatásuk volt – mondta –, bár talán
elsősorban az idegekre. Még ha csak tíz vagy tizenkét napon belül aratunk is győzelmet a
levegőben, Angliát addigra talán már elfogja a tömeghisztéria.
Jeschonnek, a légierő vezérkari főnöke könyörgött, hogy ennek előidézése végett hadd
bombázzák London lakónegyedeit, mivel, mint mondta, Londonban nem figyelhetők meg a
„tömeges pánik” jelei, amíg ezeket a területeket megkímélik. Raeder tengernagy lelkesen
támogatott egy kis terrorbombázást. Hitler azonban úgy gondolta, hogy fontosabb a katonai
célpontokra összpontosítani. – A tömeges pánik előidézésének szándékával való bombázást a
végére kell hagyni! – mondta.
Raeder tengernagynak a terrorbombázások iránti lelkesedése valószínűleg főként a
partraszállás iránti lelkesedése hiányának volt köszönhető. Most ismét közbeszólt, hogy
hangsúlyozza az utóbbival járó „nagy kockázatot”. A légi helyzet, mutatott rá, aligha javulhat a
partraszállás szeptember 24-27-re előrevetített dátumáig; ennélfogva „október 8-ig vagy 24-ig”
le kell tenni a dologról.
Ez azonban gyakorlatilag az invázió lefújását jelentette volna. Hitler ezt felismerve úgy
határozott, hogy a partraszállásra vonatkozó döntést csak szeptember 17-ig – még három napig
– tartja vissza, így akkor szeptember 27-én még mindig sor kerülhet rá. Ha akkor nem lesz
megvalósítható, gondolkodni kell majd a lehetséges októberi időpontokon. Kiadták tehát a
Legfelsőbb Hadvezetés újabb direktíváját:

Berlin 1940.
szeptember 14.
 SZIGORÚAN TITKOS!
... A Führer döntést hozott:
A Seelöwe-hadművelet újabb halasztást szenved. Új parancs szeptember 17-én következik. Minden
előkészületet folytatni kell.
A London elleni légitámadásokat folytatni kell, a célterületeket ki kell terjeszteni a katonai és egyéb
létfontosságú berendezésekre is (pl. vasútállomások).
A tisztán lakóterületek ellen intézendő támadásokat a nyomásgyakorlás végső eszközeként történő bevetésre
tartjuk fenn. 26

Bár Hitler így három nappal elhalasztotta az invázióra vonatkozó döntést, még semmiképpen
nem adta fel a dolgot. A Luftwaffe kap még néhány napot a RAF elintézésére és London
demoralizálására, azután pedig sor kerülhet a partraszállásra. Ez majd meghozza a végső
győzelmet! Ismét csak Göring felmagasztalt légierejétől függött minden. S a Luftwaffe már
másnap minden addiginál nagyobb erővel támadott.
A haditengerészetnek a légierőről formált véleménye azonban óráról órára rosszabb lett. A
fontos berlini értekezlet estéjén a német tengeri hadvezetés az inváziós kikötők elleni komoly
RAF-bombázásokat jelentett, Antwerpentől Boulogne-ig.

... Antwerpenben ... jelentős sérüléseket okoztak a szállítóhajókban – a kikötőben lévő szállítóhajók közül öt
súlyosan megsérült; egy bárka elsüllyedt, két daru megsemmisült, egy lőszerszállító vasúti szerelvény felrobbant,
számos raktár ég.

A következő éjszaka még rosszabb volt. A haditengerészet „erős ellenséges

légitámadásokról” számolt be „a Le Havre és Antwerpen közötti partvidék teljes hosszában”. A
tengerészek S. o.S. jelzést küldtek, több légvédelmet kérve az inváziós kikötők számára.
Szeptember 17-én a tengeri hadvezetés a következőket jelentette:

A RAF továbbra sem tekinthető semmiképpen sem legyőzöttnek: ellenkezőleg, növekvő aktivitást mutat a La
Manche-parti kikötők ellen intézett támadásaiban és a flotta-összevonási mozdulatok erősebb
akadályozásában. 337 27

Aznap éjjel telihold volt, amit a britek éjszakai bombázói a legteljesebb mértékben
kihasználtak. A német tengeri hadvezetés a szállítóflottában bekövetkezett „nagyon jelentős
veszteségeket” jelentett, amelyek most eltorlaszolták az inváziós kikötőket. Dunkerque-ben
nyolcvannégy bárka süllyedt el vagy sérült meg, és Cherbourgtól Den Helderig a
haditengerészet egyéb lesújtó veszteségek mellett beszámolt egy 500 tonnás lőszerraktár
felrobbanásáról, egy élelmiszerraktár kiégéséről, különböző hajók és torpedónaszádok
elsüllyedéséről, valamint a személyi állományban elszenvedett nagy veszteségekről. Ez a
komoly bombázás és a nehézágyúknak a Csatornán túlról érkező tüze – jelentette a tengeri
hadvezetés – szükségessé teszi, hogy a már a Csatornán összegyűjtött katonai és szállítóhajókat
szétszórják, és leállítsák a szállítóflottának az inváziós kikötők felé irányuló további mozgását.
Máskülönben [mondta a jelentés] az ellenség erőteljes tevékenysége folytán az idő
múlásával akkora veszteségek következnek be, hogy a hadműveletet mindenképpen nehéz lesz
az előzetesen elképzelt léptékben végrehajtani.28
337
Egy német szaktekintély szerint szeptember 16-án a RAF bombázói rajtaütöttek egy nagy inváziós kiképzési
gyakorlaton, és súlyos veszteségeket okoztak a személyi állományban és a partraszálló eszközökben egyaránt. Ez sok olyan
jelentésre adott alkalmat Németországban és másutt a kontinensen, hogy a németek ténylegesen partraszállást kíséreltek meg, és
a britek visszaverték őket. (Georg W. Fuchter. Geschichte des Luftkriegs, 176.0.) Magam is hallottam hasonló „jelentést”
szeptember 16-án éjjel a svájci Genfben, ahol néhány napos szabadságon voltam. Szeptember 18-án, majd másnap megint, egy-
egy hosszú kórházvonatot láttam, amelyekből Berlin külvárosaiban sérült katonákat szállítottak ki. A kötésekből arra a
következtetésre jutottam, hogy többnyire égési sebeik vannak. Akkor már három hónapja nem voltak sehol harcok a
szárazföldön.
Szeptember 21-én a német haditengerészet titkos iratai arról számoltak be, hogy 21 szállítóhajó és 214 bárka – az
invázióhoz összegyűjtött teljes flotta körülbelül 12 százaléka – veszett oda vagy sérült meg. (Führer Conferences on Naval
Affairs, 102. ο.)
 Akorra már nehéz is volt.
A német haditengerészet hadinaplójában szeptember 17-én lakonikus bejegyzés szerepel.

Az ellenséges légierőt semmi esetre sem tekinthetjük legyőzöttnek. Ellenkezőleg, növekvő aktivitást mutat.
Az időjárási helyzet egészében véve nem engedi meg, hogy nyugodt időszakra számíthassunk ... A Führer ezért
úgy dönt, hogy a „Seelöwe-hadmüveletet” határozatlan időre elhalasztja.29

A kiemelés a haditengerészettől származik.

Adolf Hitler a sok éven át tartó káprázatos sikersorozat után végre megismerte a kudarcot is.
Még közel egy hónapig fenntartották a látszatot, hogy azon az őszön még sor kerülhet az
invázióra, de ez már csak önáltatás volt. Szeptember 19-én a Führer formálisan elrendelte, hogy
állítsák le az inváziós flotta további gyülekezését, és hogy szórják szét a már a kikötőkben lévő
szállítóflottát, „hogy az ellenséges légitámadások által a szállítási kapacitásban okozott
veszteségeket minimálisra csökkentsük”.
Egy határozatlan időre elhalasztott invázióhoz azonban nem lehet együtt tartani még egy
szétszórt flottát sem, nem beszélve mindazokról a csapatokról, ágyúkról és tankokról,
amelyeket már összegyűjtöttek a csatornán történő átkeléshez. „Elviselhetetlen ez a dolog, hogy
még mindig életben tartják a Seelöwét!” – kiált fel naplójában Halder szeptember 28-án.
Október 4-én, amikor Ciano és Mussolini a Brenner-hágónál találkozott a Führerrel, az olasz
külügyminiszter megjegyezte a naplójában, hogy „már nincs szó a brit szigeteken végrehajtandó
partraszállásról”. Hitler kudarca olasz partnerét, Mussolinit régen látott jó hangulatba hozta.
„Ritkán láttam a Ducet olyan jókedvében ... mint ma volt a Brenner-hágónál” – jegyzi fel
Ciano.30
Most már a haditengerészet és a szárazföldi hadsereg egyaránt annak érdekében lobbizott a
Führernél, hogy hozzon döntést a Seelöwe teljes visszavonásáról. A szárazföldi hadsereg
vezérkara arra hívta fel a figyelmét, hogy a csapatoknak a Csatorna melletti állomásoztatása „az
állandó brit támadások közepette folyamatos veszteségekhez vezet”.
Végül október 12-én a náci hadúr formálisan is elismerte a kudarcot, és tavaszig – vagy
végleg – lefújta az inváziót. Erről a következő utasítást adták ki.

A Führer főhadiszállása,
1940. október 12.
SZIGORÚAN TITKOS!
A Führer határozata szerint a „Seelöwe” előkészületei mostantól tavaszig kizárólag az Angliára nehezedő
politikai és katonai nyomás fenntartása érdekében folynak tovább.
Amennyiben az invázió 1941 tavaszán vagy nyár elején újra elbírálásra kerülne, a hadműveleti készenlét
megújítására vonatkozó parancsok később kerülnek kiadásra ...
A szárazföldi hadsereget utasították, hogy „más szolgálatra vagy más frontokon történő bevetéshez”
szabadítsa fel a Seelöwehez összegyűjtött alakulatokat. A haditengerészetet utasították, hogy „tegyen meg
minden intézkedést a személyi állomány és szállítókapacitás felszabadítására”. Mindkét haderőnemnek azonban
álcáznia kellett lépéseit. „A briteknek – szögezte le Hitler – továbbra is azt kell hinniük, hogy széles arcvonalon
történő támadásra készülünk.”31

Mi történhetett, amitől Adolf Hitler végül feladta?

Két dolog: az angliai csata végzetes lefolyása a levegőben, és az, hogy a Führer gondolatai
ismét keleti irányba, Oroszország felé fordultak.

AZ ANGLIAI CSATA
Göring Anglia elleni nagy légioffenzívája, a Sas-hadművelet (Adlerangriffe) azzal a céllal
indult meg augusztus 15-én, hogy a brit légierőt elűzze az égről, s ezzel teljesítse az invázió
egyik feltételét. A kövér birodalmi marsallnak (most már ez volt a rangja!) nem voltak kételyei
a győzelemmel kapcsolatban. Július közepére biztos volt benne, hogy egy mindent elsöprő
támadással négy napon belül szétzúzza a brit vadászrepülők védelmét Dél-Angliában, és így
utat nyit az invázió előtt. A RAF teljes megsemmisítése egy kicsit tovább: kettő-négy hétig tart
majd, mondta Göring a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának.32 A német légierő
kitüntetésekkel borított vezetője tényleg azt hitte, hogy a Luftwaffe egyedül is térdre
kényszerítheti Nagy-Britanniát, és valószínűleg nem is lesz szükség a szárazföldi erők
inváziójára.
Ε hatalmas cél elérésére három nagy légiflottával (Luftflotten) rendelkezett. Ezek a
következők voltak: a Kesselring tábornagy vezetése alatt álló 2., amely a Németalföldről és
Észak-Franciaországból operált, a szintén Észak-Franciaországban, Sperrle tábornagy
irányította 3., és a Norvégiában és Dániában állomásozó, Stumpff tábornok vezette 5. légiflotta.
Az első kettő összesen 929 vadászgéppel, 875 bombázóval és 316 zuhanóbombázóval
rendelkezett; az 5. jóval kisebb volt a maga 123 bombázójával és 34 kétmotoros ME–110-es
vadászgépével. Ε roppant erővel szemben augusztus elején a RAF 700 és 800 közötti számú
vadászgéppel rendelkezett a királyság légterének védelmére.
A Luftwaffe egész július folyamán egyre fokozta a Csatornán folyó brit hajózás és Nagy-
Britannia déli kikötői elleni támadásait. Ez szondázó hadművelet volt. Bár az invázió kezdete
előtt valóban meg kellett tisztítani a partmenti vizeket a brit hajóktól, ezeknek az előzetes
légitámadásoknak a fő célja mégis az volt, hogy a brit vadászgépeket ütközetre csábítsák. Ez
nem sikerült. A RAF parancsnoksága agyafúrt módon vadászgépeinek csak egy töredékét
kötötte itt le, s ennek eredményeképpen jelentős károk keletkeztek a szállítmányokban és egyes
kikötőkben. Négy romboló és tizennyolc kereskedelmi hajó süllyedt el, de ezek az
előcsatározások a Luftwaffénak 296 megsemmisült és 135 megsérült repülőgépébe kerültek. A
RAF 148 vadászgépet veszített.
Göring augusztus 12-én kiadta a parancsokat az Adler-hadművelet másnapi megindítására. A
nyitányt az ellenséges radarállomások ellen tizenkettedikén intézett súlyos légitámadások
jelentették: ötöt el is találtak, egyet pedig használhatatlanná tettek, ám a németek ebben a
szakaszban még nem ismerték fel, milyen rettentően fontos Nagy-Britannia védelmében a radar,
és nem folytatták a támadást. Tizenharmadikán és tizennegyedikén a németek körülbelül 1 500
gépet küldtek fel a levegőbe, amelyek többsége a RAF vadászgépeinek repülőtereit támadta, és
bár bejelentésük szerint ezek közül öt „teljesen megsemmisült”, a károk valójában
elhanyagolhatóak voltak, s a Luftwaffe negyvenhét gépet vesztett a RAF tizenhárom gépével
szemben.338
Augusztus 15. meghozta az első nagy légicsatát. A németek 801 bombázó- és 1149
vadászgéppel a három légiflotta gépeinek főerejét dobták be. Az 5. légiflottát, amely
Skandináviából operált, katasztrófa érte. Mivel a déli part elleni tömeges támadásban 800 gépet
vetettek be, a németek azt várták, hogy az északkeleti part majd védtelenül marad. De a száz
bombázóból és az őket kísérő harmincnégy kétmotoros ME–110-es vadászgépből álló erőt a
Tyneside-hoz közelítvén Hurricane és Spitfire vadászokból álló hét repülőszázad lepte meg, és
súlyos veszteséget okozott a németeknek. A védők harminc német repülőgépet lőttek le, főleg
bombázókat, miközben ők nem szenvedtek veszteséget. Ez az 5. légiflotta számára az angliai
csata végét jelentette. Soha nem tértek oda vissza.
Anglia déli részén aznap sikeresebbek voltak a németek. Négy nagy támadást indítottak,
amelyből az egyik majdnem Londonig képes volt elhatolni. Croydonnál négy repülőgépgyárat
találat ért, és a RAF öt repülőterében keletkeztek károk. Mindent összevéve a németek hetvenöt
gépet vesztettek, szemben a RAF harmincnégy gépével.339 Ilyen arányok mellett a Luftwaffe
számbeli fölénye ellenére is aligha remélhette, hogy kiűzhei a RAF-ot a légtérből.
Göring ekkor követte el két taktikai hibája közül az elsőt. A brit vadászrepülő-parancsnokság
338
A Luftwaffe állítása szerint a britek 134 gépet veszettek a németek 34 gépével szemben. Ettől az időponttól kezdve mindkét
fél jelentősen túlbecsülte a másiknak okozott károkat.
339
Londonban aznap este egy hivatalos közlemény 182 lelőtt és további 43 valószínűleg megsemmisített német repülőgépről
számolt be. Ez nagyon jól hatott a britek hangulatára általában is, a nagy nyomás alatt álló vadászpilótákéra pedig különösen.
azért volt képes gépeit jóval nagyobb támadó erők ellen indítani, mert okosan alkalmazták a
radart. A német repülőgépeket attól a pillanattól kezdve, hogy felszálltak nyugat-európai
bázisaikról, látták a brit radarok képernyőin, és haladásukat olyan pontosan feltérképezték, hogy
a vadászrepülő-parancsnokság pontosan tudta, hol és mikor lehet őket a legjobban támadni. Ez
új fejlemény volt a hadviselésben, és zavarba hozta a németeket, akik jóval le voltak maradva a
britek mögött ennek az elektronikus eszköznek a fejlesztésében és alkalmazásában.

Felismertük [vallotta később Adolf Galland, a híres német vadászpilóta], hogy a RAF repülőszázadait
minden bizonnyal a földről irányítják valamilyen új eljárás segítségével, mivel hallottuk, hogy a parancsok
gyakorlott módon és pontosan irányítják a Hurricane és a Spitfire vadászokat a német alakulatok felé ...
Számunkra a radar és a vadászgépek irányítása meglepetés volt, méghozzá nagyon keserű.33

A brit radarállomások elleni támadást, amely pedig augusztus 12-én olyan nagy károkat
okozott, nem folytatták, és Göring augusztus 15-én, első nagy kudarcának napján végleg le is
állította, kijelentvén: „Kétséges a radarállomások elleni támadások folytatásának értelmes volta,
mivel az eddig támadottak közül egyet sem sikerült üzemképtelenné tenni.”
A Dél-Anglia feletti légtér sikeres védelmének második kulcsa a körzeti állomások rendszere
volt. Ez azokat a földalatti idegközpontokat jelentette, ahonnan a Hurricane és Spitfire gépeket a
radaroktól, a földi megfigyelőállomásoktól és a levegőben tartózkodó többi pilótától kapott
legfrissebb értesülések alapján rádión irányították a harcban. A németek, mint azt Galland is
megjegyzi, hallották a körzeti állomások és a magasban lévő pilóták között a rádióhullámokon
keresztül zajló folyamatos beszélgetést, és végül kapisgálni kezdték az ilyen földi
irányítóközpontok fontosságát. Augusztus 24-én megváltoztatták taktikájukat, és a körzeti
állomások elpusztítására törekedtek, amelyek közül a London környéki repülőtereken
elhelyezkedő hét központ létfontosságú volt Dél-Anglia és maga a főváros védelme
szempontjából. A brit légvédelem legfontosabb szerveire mértek ezzel csapást.
Addig a napig úgy tűnt, hogy a Luftwaffe áll vesztésre a csatában. Augusztus 17-én
hetvenegy repülőgépet vesztettek a RAF huszonhét gépével szemben. A lassú Stuka
zuhanóbombázó, amely Lengyelországban és nyugaton segített kikövezni az utat a szárazföldi
hadsereg győzelmei előtt, könnyű célpontnak bizonyult a brit vadászgépek számára, és aznap,
augusztus 17-én Göring kivonta ezt a típust a csatából, amivel a harmadával csökkentette a
német bombázó erőket. Augusztus 19–23. között a rossz időjárás következtében ötnapos szünet
következett a harcban. Göring, amikor tizenkilencedikén Karinhallban,. a Berlinhez közel eső
elvarázsolt kastélyában áttekintette a helyzetet, megparancsolta, hogy amint javul az időjárás, a
Luftwaffe kizárólag a brit királyi légierő ellen összpontosítsa támadásait.
– Az Anglia elleni légiháború döntő szakaszába értünk – jelentette ki. – A legfontosabb
feladat az ellenséges légierő legyőzése. Első számú célunk az ellenséges vadászrepülők
elpusztítása.34
Augusztus 24-től szeptember 6-ig a németek átlagosan naponta ezer repülőgépet küldtek
Anglia fölé e cél elérése érdekében. Ez egyszer igaza volt a birodalmi marsallnak. Az angliai
csata valóban döntő szakaszához érkezett. Akármilyen derekasan harcoltak a RAF pilótái, akik
addigra már elfáradtak abban, hogy egy hónapja napi több bevetést teljesítettek, kezdett
megmutatkozni a puszta számok terén mutatkozó német fölény hatása. Súlyos károk keletkeztek
öt vadászrepülők által használt előretolt dél-angliai repülőtérben, és ami még rosszabb volt, a
hét kulcsfontosságú körzeti állomás közül hatot olyan súlyos bombakár ért, hogy teljes
távközlési rendszerük az összeomlás határára került. Ez katasztrófával fenyegette Nagy-
Britanniát.
A legrosszabb pedig az volt, hogy ez az igénybevétel kezdte megviselni a RAF
vadászrepülőkre épülő védelmi rendszerét. Az augusztus 23. és szeptember 6. közötti kritikus
két hétben a britek 466 vadászgépe semmisült vagy sérült meg, és bár akkoriban nem tudták, a
Luftwaffe veszteségei kisebbek voltak: 385 repülőgép, ebből 214 vadászgép és 138 bombázó. A
RAF továbbá elvesztette 103 elesett és 128 súlyosan megsérült pilótáját – a rendelkezésre álló
létszám negyedét.

„A mérleg nyelve a Vadászrepülő-Parancsnokság ellenében kezdett kilendülni ... Nagy volt az aggodalom” –
írta később Churchill. Még néhány ilyen hét, és semmi nem marad, ami szervezetten védené Nagy-Britannia
légterét. Az invázió így szinte bizonyosan sikerülni fog.

És ekkor Göring hirtelen elkövette második taktikai hibáját, amely következményeiben

ahhoz volt hasonlítható, amit Hitler követett el május 24-én, amikor megállította a páncélosok
Dunkerque elleni támadását. Göring hibája megmentette a megviselt, tántorgó RAF-ot, és az
egyik fő fordulópontot szolgáltatta a világtörténelem első nagy légicsatájában.
Amikor a RAF vadászrepülős védelme akkora veszteségeket szenvedett a levegőben és a
földön egyaránt, amekkorát nem bírhatott volna sokáig, szeptember 7-én a Luftwaffe támadásai
átkapcsoltak London nagyarányú éjszakai bombázására. A RAF vadászrepülői fellélegezhettek.
Mi történt a német táborban, ami ezt a Hitler és Göring ambíciói szempontjából olyan
végzetesnek bizonyuló taktikai váltást okozta? A válasz roppant ironikus.
Először is, augusztus 23. éjszakáján egy tucat német bombázó pilótái kisebb navigációs hibát
követtek el. Utasításuk szerint London külvárosaiban lévő repülőgépgyárakra és olajtartályokra
kellett volna ledobniuk bombaterhüket, de eltévesztették a célpontot, és a főváros központjára
dobták a bombákat, felrobbantva néhány házat, és megölve néhány civilt. A britek úgy hitték,
hogy szándékosan történt a dolog, és megtorlásképpen másnap este Berlint bombázták.
Nem sok kárt okoztak. Aznap éjjel sűrű felhőtakaró borította Berlint, és a RAF útnak indított
nyolcvanegy bombázója közül alig a felének sikerült megtalálnia a célt. Az anyagi kár
elhanyagolható volt. De a német közhangulatra roppant nagy hatást tett. Ez volt ugyanis az első
alkalom, hogy Berlinre bombák hullottak.

A berliniek megdöbbentek [írtam naplómba másnap, augusztus 26-án]. Nem gondolták, hogy ez valaha is
megtörténhet. Amikor ez a háború elkezdődött, Göring biztosította őket, hogy ez nem fordulhat elő ... Hittek
neki. Mai csalódásuk annál nagyobb. Az embernek látnia kell az arcukat, hogy ezt fel tudja mérni.

Berlint erősen védte két nagy légvédelmi gyűrű, és az alatt a három óra alatt, míg az
odalátogató bombázók hangosan zúgtak a felhők felett, amelyek megakadályozták, hogy a
százával működő fényszórós ütegek befoghassák őket, a légelhárítótűz a leghevesebb volt, amit
valaha is láttam. De egyetlen repülőgépet sem lőttek le. A britek néhány röplapot is ledobtak,
melyekben ez állt: „a Hitler által elkezdett háború folytatódni fog, és addig tart, amíg Hitler is”.
Jó propaganda volt, de a robbanó bombák döreje még jobb.
A RAF nagyobb erővel jött az augusztus 29-re virradó éjjel, és amint azt naplómban
feljegyeztem: „első alkalommal ölt meg németeket a Birodalom fővárosában „. A hivatalos
adat tíz halottról és huszonkilenc sérültről szólt. A náci fejesek magukon kívül voltak.
Goebbels, aki megparancsolta a sajtónak, hogy az első támadásról csupán néhány sort
közöljenek, most instrukciókat adott, hogy kiáltsák világgá a védtelen nők és gyermekek ellen
támadó brit repülők „brutalitását”. A főváros napilapjainak többsége ugyanazzal a főcímmel
jelent meg: GYÁVA BRIT TÁMADÁS. Két nappal később, a harmadik rajtaütés után a
főcímek így hangzottak: BRIT LÉGI HARAMIÁK BERLIN FELETT!

Az egy heti folyamatos brit éjszakai bombázásoknak az a fő hatása [írtam naplómba szeptember 11-én], hogy
az emberek között nagy a kiábrándulás, és hogy kételyt ült a fejükbe ... A bombázások valójában nem nagyon
tettek kárt emberéletben.

Szeptember 1. volt a háború kezdetének első évfordulója. Feljegyeztem, milyen az emberek

hangulata, eltekintve attól, hogy idegeiket megviselte az alváshiány, és rémültek voltak a
meglepetésszerű bombázásoktól és a légelhárító tűz állandó szörnyű lármájától.
 Ebben az évben a német fegyverek olyan győzelmeket értek el, amelyek példa nélkül állnak még ennek az
agresszív militarista nemzetnek a csodálatos katonai történelmében is. Ám a háborúnak mégsincs vége, s meg
sem nyerték még. És az emberek ezen a napon leginkább erre a szempontra koncentráltak. Békére vágynak. És
még a tél beállta előtt akarják a békét.

Hitler szükségesnek tartotta, hogy szeptember 4-én beszédben szóljon hozzájuk a

Sportpalastban a „Winterhilfe”-kampány megnyitásakor. Megjelenését az utolsó pillanatig
titokban tartották, nyilvánvalóan attól félve, hogy az ellenséges repülőgépek esetleg
kihasználják a felhőtakarót, és feloszlatják a gyűlést, bár azt délután tartották, sötétedés előtt
egy órával.
Kevésszer láttam a náci diktátort szarkasztikusabb kedvében, vagy hogy ennél jobban átadta
volna magát annak, amit a német nép humornak tekintett – holott Hitler alapjában véve
humortalan ember volt. Churchillt úgy írta le, mint „a híres haditudósítót”. – Egy ilyen Duff
Cooper-szerű alakra – mondta – nincsen szó a német köznyelvben. Csak a bajoroknak van egy
olyan szavuk, ami megfelelően írja le az ilyen típusú embert: a Krampfhenne. – (Amit úgy
lehetne lefordítani, hogy „ideges öreg tyúk”.)

Churchill úr vagy Eden úr fecsegése [mondta] – idős korának tisztelete nem engedi meg Chamberlain úr
nevének említését – semmit nem jelent a német nép számára. Legfeljebb megnevetteti őket.

És Hitler folytatta – főleg ápolónőkből és szociális munkásokból álló – közönsége

megnevettetését, majd pedig hisztérikus tapsra késztette őket. Problémát jelentett a számára,
hogy megválaszolja a német nép fejében lévő két legelső kérdést: mikor lesz a Nagy-Britannia
elleni invázió, és mit tesznek Berlin és a többi német város éjszakai bombázása ellen. Az első
kérdést illetően:

Angliában az emberek kíváncsisággal vannak tele, és folyton azt kérdezik: „Miért nem jön?” Nyugalom.
Nyugalom. Eljön! Eljön!

Hallgatói nagyon humorosnak találták, egyszersmind azonban egyértelmű ígéretnek is hitték

ezt a bemondást. Ami a bombázásokat illeti, Hitler jellemző ferdítéssel kezdte és borzalmas
fenyegetéssel fejezte be kommentárját:

Most pedig ... Churchill úr bemutatja új agyszüleményét, az éjszakai légitámadásokat. Churchill úr nem azért
hajtja végre ezeket a támadásokat, mert azok annyira hatékonynak ígérkeznek, hanem mert az ő légierejük
nappal nem szállhat Németország fölé ... miközben a német repülőgépek minden nap ott vannak Anglia földje
felett... Amikor az angol meglát egy fényt, bombát dob rá ... lakóövezetekre, gazdaságokra és falvakra.

És aztán jött a fenyegetés.

Három hónapon át nem válaszoltam ezekre, mert azt hittem, az ilyen őrületet abbahagyják. Churchill úr ezt a
gyengeség jelének vette. Most éjszakáról éjszakára megadjuk a választ.
Ha a brit légierő ledob két-, három- vagy négyezer kilogrammnyi bombát, akkor mi éjszakánként 150, 230,
300 vagy 400 000 kilogrammot fogunk ledobni.

A naplóm szerint e ponton Hitlernek egy pillanatra meg kellett állnia a beszédben a német
nőhallgatók hisztérikus tetszésnyilvánítása miatt.
– Amikor kijelentik – folytatta Hitler –, hogy fokozzák a városaink elleni támadásaikat,
akkor mi földig romboljuk az ő városaikat! – Erre, mint azt feljegyeztem, az ifjú hölgyek
önkívületi állapotba kerülve, őrjöngve tapsoltak. Amikor magukhoz tértek, a Führer hozzátette:
– Leállítjuk ezeknek az éjjeli légi haramiáknak a működését, Isten úgy segéljen!
Ezt hallván ezt is feljegyeztem: „a fiatal német nők talpra ugrottak, és ziháló kebellel
sikoltozva fejezték ki egyetértésüket”.
– Eljön majd az óra – fejezte be Hitler –, amikor egyikünk megtörik, és ez nem a
nemzetiszocialista Németország lesz! – Ebben a pillanatban, mutatja utolsó feljegyzésem, „az
őrjöngő leányzók eléggé megőrizték lélekjelenlétüket ahhoz, hogy vad örömujjongásukat
„Soha! Soha!” kiáltások kórusával szakítsák félbe.
A Rómában tartózkodó Ciano, aki a néhány órával később, felvételről sugárzott rádióadást
hallgatta, beismerte megrökönyödését. „Hitler minden bizonnyal ideges” – vonta le a
következtetést.35
Idegei szerepet játszottak abban a végzetes döntésben is, amelynek eredményeként a
Luftwaffénak a RAF elleni győzedelmes légitámadásait a London elleni tömeges éjszakai
bombázásokkal váltották fel. Ez egyszerre volt politikai és katonai döntés is, melyet részben
azért hoztak, hogy bosszút álljanak Berlin és más német városok bombázásáért (ami csupán
szúnyogcsípés volt ahhoz képest, amit a Luftwaffe művelt Nagy-Britannia városaival), és
részben azért, hogy fővárosuk földig rombolásával törje meg a britek ellenálló szellemét. Ha ez
sikerül – márpedig Hitler és Goebbels nem kételkedett benne, hogy ez így lesz – akkor talán
nem is lesz szükség invázióra.
Így hát szeptember 7-én késő délután megkezdődött a London elleni nagy légitámadás. A
németek, mint már láttuk340, 625 bombázót és 648 vadászgépet vetettek be. Azon a szombaton
körülbelül délután öt órakor a 320 bombázóból álló első hullám a németek összes
vadászgépének fedezete mellett felrepült a Temze vonalában, és megkezdte a bombák ledobását
a Woolwich Arsenalra, különböző gázművekre, villanytelepekre, raktárakra és dokkok
mérföldjeire. Az egész hatalmas terület hamarosan egyetlen Iángtömeggé változott. Egyik
helyen, Silvertownban a lakosságot körülzárta a tűz, és vízi úton kellett kimenekíteni őket. Este
8 óra 10-kor, sötétedés után egy 250 bombázóból álló második hullám érkezett, és folytatta a
támadást, amely a hajnali 4 óra 30-ig érkező újabb és újabb hullámokkal vasárnap reggelig
tartott. Másnap este 7 óra 30-kor a támadást kétszáz bombázó ismételte meg, és folytatta egész
éjszaka. A hivatalos brit történész szerint a bombázások az első két éjszakán 842 halott és 2 347
sebesült áldozatot szedtek, és óriási károkat okoztak a nagy kiterjedésű városban.36 A támadás a
következő héten is éjszakáról éjszakára folytatódott.341
És ekkor, felbuzdulva a sikereken – vagy amiket annak hittek –, a Luftwaffe úgy döntött,
hogy nagyszabású nappali támadást hajt végre a vérző, égő főváros ellen. Ε döntés vezetett
szeptember 15-én, vasárnap, a háború egyik leginkább döntő fontosságú csatájához.
Körülbelül kétszáz német bombázó háromszor annyi vadászgép kíséretében jelent meg a
Csatorna felett dél körül, és London felé tartott. A vadászrepülő-parancsnokság figyelte a
támadók gyülekezését a radarernyőkön, és készen állt. A németeket még azelőtt feltartóztatták,
hogy elérhették volna a fővárost, és bár néhány gép átjutott, sokat szétszórtak, sokat pedig
lelőttek, mielőtt még bombaterhüket célba juttathatták volna. Két órával később egy még
erősebb német alakulat tért vissza, és állt rá az útvonalra. Bár a britek a Luftwaffe 185
repülőgépének lelövését állították, a tényleges adat, mint az a háború után a berlini archívumból
kiderült, ennél sokkal alacsonyabb volt: ötvenhat gép, de ezek közül harmincnégy volt
bombázó. A RAF csak huszonhat repülőgépet veszített.
Ez a nap megmutatta, hogy a Luftwaffe legalábbis pillanatnyilag nem képes arra, hogy
sikeresen hajtson végre egy Nagy-Britannia elleni nagyszabású nappali támadást, különösen
most, miután egy hét haladékot is adott a vadászrepülő-parancsnokságnak, hogy az talpra álljon.
Mivel ez így történt, az elkövetkező invázió kilátásai sötétek voltak. Szeptember 15. ezért
fordulópontot jelentett: az angliai csata „kritikus pontja” volt, vélte később Churchill. Bár
másnap, amikor Göring elrendelte a taktikai váltást, hogy a bombázókat attól kezdve nappal ne
használják bombázásokra, csupán csalétkül a brit vadászrepülők számára, azzal dicsekedett,
340
Lásd feljebb, 474.o.
341
Ebben az időben az éjszakai védelmet még nem tökéletesítették, és a német veszteségek elhanyagolhatóak voltak.
hogy az ellenséges vadászok „négy-öt napon belül várhatóan el lesznek intézve”,37 Hitler, a
szárazföldi hadsereg és a haditengerészet parancsnokai világosabban látták a helyzetet, és két
nappal a döntő légicsata után, szeptember 17-én, mint azt már láttuk, Hitler határozatlan időre
lefújta a Seelöwe-hadműveletet.
Bár Londonnak ötvenhét egymást követő éjszakán át, szeptember 7-től november 3-ig
szörnyű bombazáport kellett elviselnie, naponta átlagosan kétszáz bombázóval, úgyhogy
Churchill számára – mint azt később feltárta – bizonyosnak tűnt, hogy a városból hamarosan
csak egy törmelékhalmaz marad, és bár Nagy-Britannia más városainak is, mindenekelőtt
Coventrynek, súlyos károkat kellett elszenvedniük azon a rettenetes őszön és télen, a brit
szellem nem omlott össze, és a haditermelés sem esett vissza, mint ahogyan azt Hitler
bizakodva várta. Éppen ellenkezőleg, a Luftwaffe bombázóinak egyik fő célpontját képező
angliai repülőgépgyárak 1940-ben 9 924 repülőgép előállításával felül is múlták a németek 8
070 darabos termelését. Hitlernek az Anglia felett bombázókban elszenvedett veszteségei olyan
súlyosak voltak, hogy azokat a németek soha nem tudták behozni, és mint a titkos német
feljegyzések mutatják, a Luftwaffe valójában soha sem tudta teljesen kiheverni a csapást,
amelyet azon a késő nyáron és ősszel Nagy-Britannia légterében szenvedett el.
A német haditengerészet, amelyet megnyomorítottak a Norvégia partjainál kora tavasszal
elszenvedett veszteségek, mint az vezetői mindvégig el is ismerték, képtelen volt biztosítani a
Nagy-Britannia lerohanásához szükséges tengeri erőt. Enélkül, illetve a légtér uralma nélkül a
német szárazföldi hadsereg számára lehetetlen volt az áthajózás a Csatorna keskeny vizén.
Hitlert a háború során első ízben megállították, a további hódításra szőtt terveit meghiúsították,
s mindez pontosan abban a pillanatban történt, amikor – mint azt láttuk – bizonyos volt benne,
hogy elérte már a végső győzelmet.
Soha nem fogta fel – és addig senki más sem –, hogy egy döntő csatát a levegőben is meg
lehet vívni. Talán azt sem ismerte fel, miközben a sötét tél rátelepedett Európára, hogy a
maroknyi brit vadászpilóta az invázió megakadályozásával megőrizte Angliát az európai
kontinens egy későbbi időpontban nyugatról történő esetleges visszahódításának nagyszerű
bázisául. A Führer gondolatai szükségképpen éppen kezdtek más irányba fordulni, avagy, mint
azt látni fogjuk, már fordultak is.
Nagy-Britannia megmenekült. Közel ezer éven át sikeresen megvédte magát tengeri erejével.
Vezetői, azaz néhányan közülük, a két háború közötti időszak (bőségesen előforduló) minden
ügyetlenkedése ellenére is éppen időben ismerték fel, hogy a huszadik század közepére döntő
fontosságúvá vált a légierő, és hogy pilótájával együtt egy kicsiny vadászgép alkotja a fő
védőpajzsot. Augusztus 20-án, amikor a csata még mindig tombolt az égen, és kimenetele
kétséges volt, Churchill az alsóházban egy újabb emlékezetes szónoklatban így nyilatkozott: „az
emberi konfliktusok terén soha nem kötelezett még le ilyen nagyon ilyen kevés ember ilyen
sokat”.

HA AZ INVÁZIÓ SIKERREL JÁRT VOLNA

Nagy-Britannia náci német megszállása nem kesztyűs kézzel történt volna: a zsákmányolt
német iratok nem hagynak kételyt e felől. Szeptember 9-én Brauchitsch, a szárazföldi hadsereg
főparancsnoka aláírt egy utasítást, amelyben közli, hogy „az egészséges, tizenhét és negyvenöt
év közötti korú férfi lakosságot, hacsak a helyi szituáció kivételes rendelkezéseket nem tesz
szükségessé, internálni fogják, és a kontinensre küldik”. Ennek megfelelő parancsokat adott ki
pár nappal később az OKH-n a vezérlő hadbiztos a 9. és a 16. hadsereg számára, amelyeket már
az invázióhoz gyűjtöttek össze. Semelyik másik meghódított országban, még Lengyelországban
sem kezdtek a németek ilyen drasztikus lépéssel. Brauchitsch instrukciói „Az angliai katonai
kormányzás szervezetére és funkciójára vonatkozó parancsok” címet viselték, és alapos
részletességgel tárgyalták a kérdést. Úgy tűnik, hogy céljuk a szigetország módszeres kifosztása
és lakóinak terrorizálása volt. Egy különleges „Angliai Katonai Gazdasági Stáb” állt fel július
27-én, hogy az első célt elérje. A rendes háztartási készletek kivételével mindent azonnal el
akartak kobozni. Túszokat szedtek volna. Bárkit, aki a németeknek nem tetsző plakátot helyez
ki, azonnal kivégeztek volna, és hasonló büntetés járt volna azoknak is, akik elmulasztották
huszonnégy órán belül beszolgáltatni lőfegyvereiket vagy rádióikat.
De az igazi terrort Himmler és az SS tartogatta a britek számára. Erre a funkcióra a Heydrich
vezetése alatt álló, rettegett RSHA342 kapott megbízatást. A szervezet tevékenységének
helyszíni, Londonból történő irányítására egy bizonyos SS-ezredest, dr. Franz Six professzort
nevezték ki, egyikét azoknak az értelmiségi bűnözőknek, akiket a náci időkben valahogy
vonzott Himmler titkosrendőrségének szolgálata. Six professzor a berlini egyetem közgazdasági
fakultásának dékáni székét hagyta ott, hogy csatlakozzon a Heydrich-féle SD-hez, ahol is
„tudományos kérdésekre” szakosodott, amelyeknek a hátborzongatóbb területei felettébb
elbűvölték a pápaszemes Heinrich Himmlert és gonosztevőtársait. Hogy az angolok dr. Six
elmaradása folytán miről maradtak le, az kiderül a professzor későbbi oroszországi
pályafutásából, ahol az SS Einsatzgruppen tagjaként tevékenykedett. Ezek az osztagok ott
tömegmészárlásokkal tüntették ki magukat, s a professzor egyik specialitása az elfogott szovjet
katonák közül a kivégzendő politikai tisztek kiválogatása volt.343
Amint a zsákmányolt RSHA-archívumból kiderül, augusztus l-jén Göring utasította
Heydrichet, hogy lásson munkához. Az SS állambiztonsági rendőrségének és az SD-nek
(biztonsági szolgálat) a feladata az lesz, hogy

a katonai invázióval egy időben kezdjék meg tevékenységüket azzal a céllal, hogy hatékonyan törjék le a
nagyszámú és fontos, Németországgal szemben ellenséges angliai szervezetet és társaságot.

Szeptember 17-én, ironikus módon ugyanazon a napon, amikor Hitler határozatlan időre
elhalasztotta az inváziót, Heydrich hivatalosan kinevezte Six professzort az új posztjára, és
közölte vele:

Az Ön feladata, hogy a szükséges eszközökkel vegye fel a harcot az Angliában feltalálható összes
németellenes szervezettel, intézménnyel és ellenzéki csoporttal; hogy megakadályozza minden rendelkezésre
álló anyag elrejtését; hogy az ilyen anyagokat központosítsa, és későbbi felhasználásuk céljára megőrizze.
Londont jelölöm ki főhadiszállásának helyéül ... és felhatalmazom Önt, hogy kis Einsatzgruppékat hozzon létre
Nagy-Britannia más részein, ha a helyzet úgy kívánja, és felmerül a szüksége.

Heydrich valójában már augusztusban megszervezett hat Nagy-Britanniában bevetendő

Einsatzkommando-t, amelyeknek központjai London, Bristol, Birmingham, Liverpool,
Manchester és Edinburgh, vagy az utóbbi helyett (ha a forth-i hidat felrobbantva találják)
Glasgow lett volna. Nekik kellett volna foganatosítaniuk a náci terrort: kezdésképpen
letartóztatni mindazokat, akik a „nagy-britanniai különleges keresőlajstromon” voltak: ezt a
névsort Walter Schellenberg állította össze sietve májusban. Schellenberg is Himmler
tehetséges, frissen diplomázott embere volt, aki ekkor az RSHA Amt [Iroda] IV Ε – a
kémelhárítás – élén állt. Legalábbis maga Schellenberg ezt állította később, bár ekkoriban főleg
a portugáliai Lisszabonban volt elfoglalva azzal a bizarr küldetéssel, hogy elrabolja a windsori
herceget.
A nagy-britanniai különleges keresőlajstrom (die Sonderfahndungsliste, G.B.) a Himmler-
féle iratok között talált „inváziós” dokumentumok szórakoztatóbb darabjai közé tartozik, bár
természetesen nem annak szánták. Körülbelül 2 300 kiemelkedő személyiség nevét tartalmazza,
nem is mind angolokét, akiknek azonnali bebörtönzését a Gestapo fontosnak tartotta. Churchill
természetesen rajta van, a kabinet tagjaival és az összes párt közismert politikusaival együtt.
Szerepelnek a névsorban vezető szerkesztők, kiadók és újságírók is, köztük a Times két korábbi
342
Az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal, Reichssicherheitshauptamt), mint azt már megjegyeztük, 1939-ben átvette az
ellenőrzést a Gestapo, a bűnügyi rendőrség és a biztonsági szolgálat (SD) felett.
343
Dr. Sixet 1948-ban Nürnbergben háborús bűnösként húsz évi börtönre ítélték, de 1952-ben szabadlábra helyezték.
berlini tudósítója, Norman Ebbutt és Douglas Reed, akiknek tudósításai nem tetszettek a
náciknak. A brit írók különleges figyelemben részesülnek. Shaw neve feltűnő módon nem
szerepel a listán, de ott van H. G. Wells, olyan alkotók társaságában, mint Virginia Woolf, Ε.
Μ. Forster, Aldous Huxley, J. B. Priestley, Stephen Spender, G P. Snow, Noël Coward,
Rebecca West, Sir Philip Gibbs és Norman Angell. A tudósok sem maradtak ki. Szerepelt
például a listán Gilbert Murray, Bertrand Russell, Harold Laski, Beatrice Webb és J. B. S.
Haldane neve is.
A Gestapo arra is szerette volna kihasználni angliai tartózkodását, hogy begyűjtse az ottani
külföldi és német emigránsokat. Paderewski, Freud344 és Chaim Weizmann rajta volt a
listájukon, csakúgy, mint az emigráns csehszlovák kormányból Benes elnök és Jan Masaryk
külügyminiszter. A német menekültek közül sok mással együtt a listán volt Hitler két korábbi
személyes jóbarátja is, akik ellene fordultak: Hermann Rauschning és Putzi Hanfstängl. Sok
angol nevet annyira hibásan írtak le, hogy azok szinte felismerhetetlenek voltak, néha pedig
bizarr azonosítókat csatoltak hozzájuk, mint például Lady Bonham Carter esetében, aki „Lady
Carter-Bonham”-ként is szerepelt a listában, és nem csak az állt a neve mellett, hogy „született
Violet Asquith”, hanem az is, hogy „blokádpárti hölgypolitikus”. Minden név után megadták,
hogy az adott személyivel az RSHA melyik osztályának kell foglalkoznia. Churchillt az Amt VI
– a külföldi hírszerzés – vette volna gondjaiba, de többségüket az Amt IV-nek– a Gestapónak –
adták volna át.345
A náciknak ez a Fekete Könyve valójában egy állítólag szigorúan titkos kézikönyvnek, az
Informationsheft-nek a melléklete volt, amelyről Schellenberg szintén azt állítja, hogy ő írta, és
úgy tűnik, az volt a célja, hogy segítse a hódítókat Nagy-Britannia kifosztásában és az ottani
németellenes intézmények eltiprásában. Ez még a keresőlajstromnál is szórakoztatóbb. Az
RSHA „különös figyelmét” kiérdemlő veszélyes intézmények közé tartoztak a szabadkőműves
páholyok és a zsidók szervezetei mellett a „public school” -ok (az angol magániskolák), az
anglikán egyház, melyet „a brit birodalmi politika hatalmas eszközeként” írtak le, és a
cserkésszervezet, amely „a brit hírszerző szolgálat kitűnő információforrása” megjelölést kapta.
Nagyra becsült vezetőjüket és alapítójukat, Lord Baden-Powellt azonnal le akarták tartóztatni.
Amennyiben a németek megkísérelték volna az inváziót, azt a britek nem fogadták volna tárt
karokkal. Churchill később bevallotta: gyakran elgondolkodott róla, mi történhetett volna. A
következőkről teljesen bizonyos volt:
Az öldöklés mindkét oldalon kegyetlen és nagyarányú lett volna. Nem lett volna könyörület
vagy kegyelem. Ők terrort alkalmaztak volna, mi pedig felkészültünk arra, hogy semmitől nem
riadunk vissza.38
Pontosan nem fejti ki, mi lett volna ez a semmi, de Peter Fleming a Seelöwe-hadműveletről
szóló könyvében egyet megad ezek közül. A britek eldöntötték, mondja, hogy ha minden
hagyományos védelmi módszer csődöt mondott volna, akkor végső eszközként alacsonyan
szálló repülőgépekről permetezett mustárgázzal támadták volna a német hídfőállásokat.
Fájdalmas döntés volt ez, amelyet nem kevés lelkiismereti vizsgálódás előzött meg a legfelsőbb
szinteken; és Fleming kommentárja szerint a döntést „akkoriban és azóta is * titkolózás vette
körül”.39
Erre az öldöklésre, amire Churchill számított, a Gestapo által tervezett ilyenfajta terror
elszabadulására akkor és ott az e fejezetben már ismertetett okokból nem került sor. De
kevesebb, mint egy év múlva Európa egy másik részében a németek soha nem tapasztalt
mértékű borzalmakat engednek majd szabadjára.
Adolf Hitler már akkor döntésre jutott, mielőtt a Nagy-Britannia elleni invázió tervét
feladták volna. Jövő tavasszal Oroszország ellen fordul!
344
A híres pszichoanalitikus 1939-ben, Londonban halt meg.
345
Számos amerikai szerepelt a letartóztatási listán, köztük Bemard Baruch, John Günther, Paul Robeson, Louis Fischer, Daniel
de Luce (az AP tudósítója, aki a listán a „D” betűnél szerepelt mint „Dániel, de Luce – USA tudósító”) és B.W. Fodor, a
chicagói Daily News tudósítója, aki közismert volt náciellenes írásairól.
 UTÓIRAT: A WINDSORI HERCEG ÉS HERCEGNŐ
ELRABLÁSÁRA SZŐTT NÁCI TERV
A történet inkább szórakoztató, mint fontos, arra azonban nagyon jó, hogy valamelyest
megvillantsa a Harmadik Birodalom urai gondolatvilágának nevetséges oldalát nagy hódításaik
nyarán; arról szól, hogyan szőttek a nácik terveket a windsori herceg és hercegnő elrablására
azért, hogy egy Nagy-Britanniával kötendő békeegyezmény érdekében rávegyék a volt angol
királyt a Hitlerrel történő együttműködésre. A fantasztikus terv kialakulását részletesen
elmondják a zsákmányolt német külügyminisztériumi iratok,40 és a végrehajtásra kiválasztott
ifjú SS-SD vezető, Walter Schellenberg is részletesen tárgyalja emlékirataiban.41
Az ötlet, mondta Ribbentrop Schellenbergnek, Hitleré volt, de a náci külügyminiszter azzal a
lelkesedéssel tette a magáévá, amelybe gyakran hajszolta a mélységes tudatlansága. 1940
drámai nyarán az ügy hatalmas időpocsékolásra kényszerítette a német külügyminisztériumot és
annak spanyolországi és portugáliai diplomáciai képviselőit.
Franciaország 1940. júniusi eleste után a herceg, aki a francia hadsereg főparancsnokságához
rendelt brit katonai misszió tagja volt, a hercegnővel együtt Spanyolországba vette útját, nehogy
a németek elfoghassák. Június 23-án a madridi német nagykövet, Eberhard von Stohrer, aki
hivatásos diplomata volt, táviratot küldött Berlinnek:
A spanyol külügyminiszter tanácsot kér a windsori herceggel és hercegnővel való bánásmód
tekintetében, akik várhatóan ma érkeznek Madridba, nyilván azért, hogy Lisszabonon keresztül
Londonba utazzanak. A külügyminiszter feltételezi, hogy a kapcsolatteremtés céljából esetleg
érdekünkben állhat a herceg feltartóztatása. Távirati instrukciókat kérek!
Ribbentrop másnap táviratilag megküldte az instrukciókat. Azt javasolta, hogy a hercegi párt
„tartsák fel néhány hétre Spanyolországban”, de figyelmeztetett, hogy „a javaslat németországi
eredetének” nem szabad meglátszania. Másnap, június 25-én, Stohrer így válaszolt: „A
(spanyol) külügyminiszter megígérte, hogy minden lehetségest megtesznek, hogy a windsori
herceget egy időre itt tartsák.” A külügyminiszter, Juan Beigbeder y Atienza ezredes,
találkozott a herceggel, és beszélgetésükről beszámolt a német nagykövetnek, aki Berlint egy
július 2-i keltezésű, „Szigorúan titkos!” táviratban tájékoztatta arról, hogy a windsori herceg
nem tér vissza Angliába, ha feleségét nem ismerik el a királyi család tagjaként, ő maga pedig
nem kap fontos pozíciót. Ez esetben Spanyolországban fog letelepedni egy kastélyban, amit a
Franco-kormány ígért neki.
Windsor hercege a külügyminiszter és más ismerősei előtt Churchill és a háború ellen
beszélt [tette hozzá a nagykövet].
A windsori hercegi pár július elején továbbutazott Lisszabonba, és július 11-én az ottani
német követ arról tájékoztatta Ribbentropot, hogy a herceget kinevezték a Bahama-szigetek
kormányzójává, de „odaindulását... az események számára kedvező fordulatának reményében ...
a lehető legtovább szeretné halogatni”.
Meg van győződve arról [tette hozzá a nagykövet], hogy ha a trónon maradt volna, akkor
elkerülték volna a háborút, és a Németországgal történő békés megegyezés szilárd
támogatójaként jellemezte magát. A herceg határozottan azt hiszi, hogy a további súlyos
bombázások békére késztetik majd Angliát.
Ez az értesülés arra sarkallta a gőgös német külügyminisztert, hogy Fuschlban álló
különvonatáról még aznap, július 11-én késő este egy „Nagyon sürgős! Szigorúan titkos!”
jelzésű táviratot küldjön a madridi német nagykövetségnek. Azt akarta, hogy a herceget ne
hagyják a Bahamákra indulni, hanem (lehetőleg spanyol barátai) hozzák vissza
Spanyolországba. „Miután visszatértek Spanyolországba – tanácsolta Ribbentrop –, a herceget
és feleségét vagy rá kell beszélni, vagy kényszeríteni, hogy maradjanak spanyol területen.”
Amennyiben ez szükséges, Spanyolország „internálhatná” őt mint brit katonatisztet, és akkor
„katonai menekültként” kezelhetik.
 Egy megfelelő alkalommal [tanácsolta még Ribbentrop] a herceget tájékoztatni kell arról, hogy Németország
békét akar az angol néppel, hogy ennek Churchill klikkje áll az útjában, és hogy jó lenne, ha a herceg
készenlétben tartaná magát a további fejleményekre. Németország el van szánva arra, hogy Angliát minden
erővel békére kényszeríti, és ha ez megtörtént, akkor készek a herceg bárminemű kívánságát figyelembe venni,
különös tekintettel az angol trónnak a herceg és a hercegnő általi elfoglalására. Amennyiben a herceg tervei
mások lennének, de kész együttműködni a Németország és Anglia közötti jó kapcsolatok létrehozásában, az
esetben mi szintúgy készek vagyunk az ő és felesége számára olyan járadékot biztosítani, amely lehetővé teszi
számára ... hogy királyhoz méltó életet éljen.346

Az ostoba náci miniszter, aki londoni német nagykövetként keveset tudott meg az
angolokról, még azt is a táviratba foglalta, hogy információi szerint mihelyt a herceg a Bahama-
szigetekre érkezik, „a brit titkosszolgálat” azonnal „el fogja tüntetni”.
Másnap, július 12-én a madridi német nagykövet Ramon Serrano Suner spanyol
belügyminiszterrel, Franco sógorával találkozott, aki megígérte, hogy bevonja a Generalissimót
az összeesküvésbe, és hogy végrehajtja a következő tervet: a spanyol kormány Lisszabonba
küldi a herceg egy régi barátját, Miguel Primo de Riverát, a Falange madridi vezetőjét, egy
korábbi spanyol diktátor fiát. Rivera meghívja a herceget Spanyolországba egy kis vadászatra,
no meg hogy tanácskozzon kormányával az angol–spanyol kapcsolatokról. Suner tájékoztatná a
herceget a brit titkosszolgálatnak az ő meggyilkolására szőtt összeesküvéséről.

A miniszter [tájékoztatta Berlint a német nagykövet] ezt kiegészítené egy meghívással, hogy a herceg és a
hercegnő fogadják el a spanyolok vendéglátását, esetleg anyagi segítségüket is. Lehetséges, hogy a herceg
elindulását más módon is meg lehet akadályozni. Mi ebben az egész tervben teljesen a háttérben maradunk.

A német iratok szerint Rivera a windsori hercegi párnál Lisszabonban tett első látogatásáról
július 16-án tért vissza Madridba, és üzenetet hozott a spanyol külügyminiszternek, aki azt
ismertette a német nagykövettel, ő pedig Berlinnek adta tovább. Churchill az üzenet szerint
„nagyon rideg és kategorikus levélben” nevezte ki a herceget a Bahama-szigetek
kormányzójává, és utasította, hogy azonnal utazzon el szolgálati helyére. Arra az esetre, ha ezt
elmulasztaná, „Churchill hadbírósággal fenyegette meg a windsori herceget”. A spanyol
kormány beleegyezett, tette hozzá az üzenet, hogy „a herceget a lehető legsürgősebben
ismételten figyelmeztessék: ne foglalja el a posztot”.
Rivera július 22-én tért vissza második lisszaboni látogatásáról, és másnap a madridi német
nagykövet hűségesen jelentette is megállapításait egy Ribbentropnak szóló, „Rendkívüli sürgős,
szigorúan titkos!” jelzésű táviratban.

Két hosszú beszélgetést folytatott a windsori herceggel; a másodiknál a hercegnő is jelen volt. A herceg
nagyon szabadon beszélt... Politikailag egyre inkább eltávolodik a királytól és a jelenlegi brit kormánytól. A
herceg és a hercegnő kevésbé fél a királytól, aki meglehetősen együgyű, mint a ravasz királynőtől, aki ügyesen
intrikál a herceg, és különösen a hercegnő ellen.

A herceg egy közlemény nyilvánosságra hozatalát fontolgatja, amelyben ... visszautasítja a

jelenlegi angol politikát, és szakít testvérével... A herceg és a hercegnő közölte, hogy nagyon
szeretnének visszatérni Spanyolországba.
Ennek megkönnyítésére a nagykövet elrendezte Sunerral – tette még hozzá a távirat –, hogy
az még egy spanyol küldöttet indítson Portugáliába, „meggyőzni a herceget, hogy távozzon
Lisszabonból, mintha hosszabb autós kirándulásra menne, és lépje át a határt egy előre
megbeszélt helyen, ahol a spanyol titkosrendőrség biztosítja a biztonságos határátkelést”.
Két nappal később egy Ribbentropnak szóló, „Sürgős! Szigorúan bizalmas!” jelzésű
táviratban a nagykövet újabb Riverától származó információval egészítette ki a fentieket.
346
Ötven millió svájci frankot helyezünk neki letétbe Svájcban – mondta Ribbentrop Schellenbergnek, s hozzátette: „a Führer
kész arra, hogy emelje az összeget”.
 Amikor azt a tanácsot adta a hercegnek, hogy ne menjen a Bahamákra, hanem térjen vissza
Spanyolországba, mivel valószínűleg fontos szerepet kell majd játszania az angol politikában,
és esetleg felszólítják, hogy lépjen Anglia trónjára, a herceg és a hercegnő egyaránt
megdöbbenésének adott kifejezést. Mindketten ... azt válaszolták, hogy az angol alkotmány
szerint a lemondást követően ez nem lehetséges. Amikor a titkos követ ezután kifejezte azt a
reményét, hogy a háború alakulása változásokat hozhat akár a brit alkotmányban is, akkor
különösen a hercegnő vált töprengővé.
A német nagykövet e táviratában emlékeztette Ribbentropot: Rivera nem tudott róla, hogy „a
kérdéshez bármilyen német érdek fűződne”. Az ifjú spanyol nyilván úgy hitte, saját kormánya
nevében tevékenykedik.
Július utolsó hetére elkészült a nácik terve a windsori hercegi pár elrablására. Walter
Schellenberget személyesen Hitler jelölte ki a végrehajtásra. Schellenberg Berlinből Madridba
repült, ott tanácskozott a német nagykövettel, majd Portugáliába utazott, hogy megkezdje a
munkát. Július 26-án a nagykövet már egy hosszú, „Rendkívül sürgős! Szigorúan titkos!”
jelzésű táviratot indíthatott útnak, amelyben Ribbentrop számára vázolta a forgatókönyvet.

... Feltételezhető a herceg és a hercegnő ama szilárd szándéka, hogy vissza akarnak térni Spanyolországba. Ε
szándék megerősítése végett indult útnak ma a második titkos követ, aki egy nagyon ügyesen fogalmazott levelet
visz a hercegnek; a levél melléklete egy igen precíz módon elkészített terv a határátlépés kivitelezésére.
Ε terv szerint a herceg és felesége hivatalosan a hegyekbe indulnának nyári vakációra egy, a spanyol határ
közelében lévő helyre, hogy vadászkirándulás ürügyén egy pontosan kijelölt helyen átlépjék a határt. Mivel a
hercegnek nincs útlevele, az ott lévő ügyeletes portugál határőrparancsnokot a mi oldalunkra fogjuk állítani.
A terv szerint kitűzött időpontban az első titkos követnek [Primo de Riverának] a határon kell állnia a
megfelelően elhelyezett spanyol erővel, hogy a biztonságot garantálni lehessen.
Schellenberg és csoportja Lisszabonon kívül működik ugyanezzel a céllal.
Ε cél érdekében a a nyári vakáció helyére történő utazást, valamint magát a vakációt is egy megbízható és
magas rangú portugál rendőrtiszt segítségével figyeljük meg.
A határátlépés terv szerinti pillanatában a Schellenberg-féle csoport még portugál területen átveszi a
biztonsági feladatokat, és Spanyolországban is folytatja – feltűnés nélkül eszközölt váltásokkal – a közvetlen
kísérési feladatok ellátását.
Az egész terv biztonsága érdekében a [spanyol] miniszter még egy bizalmi ügynököt, egy nőt jelölt ki, aki
szükség esetén kapcsolatot teremt a második ügynökkel, és tájékoztatja a Schellenberg-csoportot.
Arra az esetre, ha a brit titkosszolgálat akciója következtében veszélyhelyzet merülne fel, előkészületeket
teszünk arra, hogy a herceg és a hercegnő repülőgéppel érhessék el Spanyolországot. Ebben az esetben, mint
ahogyan az első terv végrehajtása esetén is, az a fő előfeltétel, hogy a herceg hangsúlyozottan angol
mentalitására gyakorolt ügyes pszichológiai ráhatással elérjük a távozási szándékot anélkül, hogy a menekülés
benyomását keltenénk; ennek során kihasználjuk a hercegnek a brit titkosszolgálat miatti aggódását, és a spanyol
földről kifejthető szabad politikai tevékenység kilátását.
A Lisszabonban nyújtott védelem mellett fontolóra vesszük, hogy szükség esetén a távozási szándékot egy, a
brit titkosszolgálatnak tulajdonított megfélemlítő manőverrel is előidézzük.

Ez volt a nácik terve a windsori hercegi pár elrablására. Tipikus germán ügyetlenséggel
állították össze, és nagy hátrányára szolgált, hogy a németek szokás szerint képtelenek voltak
megérteni „a herceg angol mentalitását”.
A „megfélemlítő manővereket” Schellenberg kötelességtudóan végrehajtotta. Egyik este
elrendezte, hogy a windsori hercegi pár villájának ablakait kővel bedobják, utána pedig
pletykákat terjesztett a személyzet körében, miszerint ez „a brit titkosszolgálat” műve volt. Egy
virágcsokrot küldött a hercegnőnek, benne egy kártyával: „Óvakodjon a brit titkosszolgálat
machinációitól. Egy portugál baráttól, aki szívén viseli az Önök érdekeit.” Egy Berlinnek szóló
hivatalos jelentésében pedig közölte, hogy „a július 30-án éjszakára kitűzött lövöldözést (a
hálószobaablak ártalmatlan betörését) elhagyják, mivel az a hercegnőre olyan pszichológiai
hatással járna, amely már csak növelné a meglévő távozási szándékát”.
Az idő fogyóban volt. Schellenberg július 30-án azt jelentette, hogy Lisszabonba érkezett Sir
Walter Monckton, a herceg régi barátja, a brit kormány fontos tisztségviselője. Küldetése
nyilvánvalóan az volt, hogy siettesse a windsori hercegi pár távozását a Bahama-szigetekre.
Ugyanazon a napon a madridi német nagykövet „Rendkívül sürgős! Szigorúan titkos!” jelzésű
táviratot küldött Ribbentropnak arról, hogy egy lisszaboni német ügynöktől frissen kapott
információk szerint a herceg és a hercegnő augusztus l-re tervezi indulását – tehát két nap
múlva elutaznak. Erre az információra tekintettel kérdezte Ribbentropot, hogy „nem lenne-e
szükséges bizonyos mértékig feladnunk tartózkodásunkat?” A német értesülés szerint, folytatta
a német nagykövet, a herceg vendéglátójának, Ricardo do Espirito Santo Silva portugál
bankárnak kifejezte „vágyát, hogy a Führerrel érintkezésbe lépjen”. Miért is ne rendeznénk
találkozót a windsori herceg és Hitler között?
Másnap, július 31-én a nagykövet újabb „Rendkívül sürgős, szigorúan titkos!” jelzésű
táviratot küldött Ribbentropnak, melyben elmondja neki, hogy a spanyol küldött szerint, aki
éppen ekkor tért vissza a windsori hercegi párnál Lisszabonban tett látogatásáról, a herceg és a
hercegnő, miközben „nagy hatást tettek rájuk a az ellenük folyó angliai áskálódásról szóló
beszámolók, illetve személyes biztonságuk veszélybe kerülése”, láthatóan úgy tervezik, hogy
augusztus l-jén elhajóznak, bár a windsori herceg megpróbálta „eltitkolni a valódi dátumot”. A
spanyol belügyminiszter, tette hozzá a nagykövet, megpróbál még „egy utolsó erőfeszítést
tenni, hogy megakadályozza a herceg és a hercegnő távozását”.
A hír, hogy a windsori hercegi pár esetleg ilyen hamar távozik, megijesztette Ribbentropot,
aki Fuschlban álló különvonatáról még ugyanezen a napon, július 31-én késő délután
„Rendkívül sürgős! Szigorúan titkos!” jelzésű táviratot küldött a lisszaboni német követnek.
Kérte, hogy a herceget portugál vendéglátóján keresztül tájékoztassák a következőkről:

Németország alapvetően békét akar az angol néppel. A Churchill-féle klikk áll e béke útjában. Miután a
Führer legutóbbi azon felhívása, hogy hallgassanak a józan észre, visszautasításban részesült, Németország
immár el van szánva arra, hogy Angliát minden rendelkezésére álló erővel rákényszeríti a békére. Jó lenne, ha a
herceg készenlétben lenne a későbbi fejleményekkel kapcsolatban. Ebben az esetben Németország hajlandó a
lehető legszorosabban együttműködni a herceggel, és utat engedni a herceg és a hercegnő bárminemű kívánsága
előtt... Amennyiben a herceg és a hercegnő más szándékaikról nyilatkoznának, de készek együttműködni a
Németország és Anglia közötti jó kapcsolatok megalapozásában, úgy Németország hasonlóan kész
együttműködni a herceggel, és rendezni a hercegi pár jövőjét az utóbbi kívánságainak megfelelően. Portugál
bizalmi emberünk, akinél a herceg jelenleg lakik, tegye meg a lehető legbuzgóbb erőfeszítéseket annak
érdekében, hogy megakadályozza a herceg másnapi elutazását, mivel megbízható jelentések vannak
birtokunkban arról, hogy Churchill hatalmába akarja keríteni a herceget a Bahamákon, hogy állandóan ott tartsa,
és amiatt is, mert számunkra nagyon nagy nehézségekbe ütközne a megfelelő pillanatban történő
kapcsolatfelvétel a Bahama-szigeteken lévő herceggel...

A német külügyminiszter sürgős üzenete nem sokkal éjfél előtt ért a lisszaboni követségre. A
német követ az éjszaka folyamán találkozott Senhor Espirito Santo Silvával, és arra kérte, hogy
sürgősen továbbítsa az üzenetet kitűnő vendégének. Ezt a bankár meg is tette augusztus l-jén
reggel, és a követség üzenete szerint mondandója mély benyomást tett a hercegre.

A herceg elismeréssel adózott Hitler békevágyának, amely teljes összhangban van az ő saját álláspontjával.
Szilárd meggyőződése, hogy ha ő lenne a király, akkor nem került volna sor háborúra. A felkérést, hogy
megfelelő időben működjön együtt a béke megteremtésében, boldogan elfogadta. Mindamellett egyelőre
követnie kell kormányának hivatalos utasításait. Az engedetlenség idő előtt feltárná szándékait, botrányt okozna,
és megfosztaná őt angliai presztízsétől. Meg van győződve arról is, hogy ez a pillanat még túl korai ahhoz, hogy
ő előtérbe kerüljön, mivel Anglia még nem mutatott hajlandóságot a Németországhoz való közeledésre. Amint
azonban megváltozik ez a hangulat, készen áll az azonnali visszatérésre ... Vagy Anglia hívja őt, amit ő
teljességgel elképzelhetőnek tart, vagy Németország fejezi ki majd szándékát, hogy vele tárgyaljon. Mindkét
esetben készen áll bármiféle személyes áldozatra, és a legcsekélyebb személyes ambíció nélkül rendelkezésre
fog állni.
Folyamatos kapcsolatot tart majd fenn korábbi vendéglátójával, és megállapodott vele egy jelszóban, melyet
ha megkap, azonnal visszatér.
 A németek nagy megrökönyödésére a herceg és a hercegnő augusztus l-jén este elhajózott az
Excalibur nevű amerikai óceánjáró fedélzetén. A „Személyesen a külügyminiszternek!”
[Ribbentropnak] szóló másnapi hosszú táviratában, melyben végső jelentést tesz küldetésének
kudarcáról, Schellenberg kijelentette, hogy ő egészen a legutolsó pillanatig minden lehetséges
dolgot megtett az indulás megakadályozására. Franco egyik fivérét, a lisszaboni spanyol
nagykövetet rábeszélték, hogy az utolsó pillanatban intézzen felhívást a windsori herceghez,
hogy ne menjen. A hercegi poggyászt szállító gépkocsit „szabotálták”, jelentette ki
Schellenberg, így a poggyász későn érkezett a hajóhoz. A németek olyan híreszteléseket
terjesztettek el, hogy időzített bomba került a hajóra. A portugál tisztviselők visszatartották az
indulást, amíg az óceánjárót kéménytől a kazánig át nem kutatták.
Mindennek ellenére a windsori hercegi pár aznap este elutazott. A náci összeesküvés
kudarcot vallott. Schellenberg Ribbentropnak tett végső jelentésében Monckton hatását, a
„spanyolok tervének” összeomlását és „a herceg mentalitását” tette felelőssé a kudarcért.
A német külügyminisztertől zsákmányolt dokumentumok között még egy irat foglalkozik az
összeesküvéssel. Augusztus 15-én a lisszaboni német követ táviratot küldött Berlinnek:
„Bizalmi emberünk éppen most kapott egy táviratot a hercegtől Bermudáról, melyben arra kéri
őt, hogy üzenjen neki, mihelyt tanácsos lesz akcióba lépnie. Szükséges-e valamilyen válasz?”
A Wilhelmstrasse iratai között nem találtak választ. Hitler augusztus közepére úgy döntött,
hogy fegyveres erővel hódítja meg Nagy-Britanniát. Felesleges volt új királyt keresni Anglia
számára. A szigetet, mint az összes többi meghódított területet, Berlinből fogják irányítani.
Hitler legalább is így hitte.
Ennyit erről a titkos német dokumentumok és a Schellenberg által hozzátettek alapján
elmondott érdekes meséről. Schellenberg ugyan a legkevésbé sem volt szavahihető ember,
mégis nehezen elképzelhető, hogy elejétől a végéig ő találta volna ki a saját szerepét, amelyről
maga is elismeri, hogy nevetséges volt.
Londoni ügyvédein keresztül 1957. augusztus l-jén tett nyilatkozatában, miután a német
dokumentumokat hozzáférhetővé tették a nyilvánosság előtt, a herceg a Ribbentrop és a
spanyolországi, illetve portugáliai német nagykövet közötti üzenetváltásokat „teljes
kitalacióknak, részben pedig az igazság abszolút elferdítésének” minősítette. A windsori herceg
elmagyarázta, hogy miközben 1940-ben Lisszabonban arra várt, hogy elhajózhasson a
Bahamákra, „bizonyos személyek”, akikről felfedezte, hogy azok náci szimpatizánsok,
határozott erőfeszítéseket tettek, hogy rábeszéljék a Spanyolországba való visszatérésre, és
hogy ne foglalja el kormányzói székét.
„Még azt is sugallták, hogy a hercegnő és a magam számára személyes kockázatot jelentene,
ha továbbutaznánk a Bahama-szigetekre” – közölte. „Soha nem merült fel bennem olyan
gondolat, hogy engedjek egy ilyen sugallatnak, amelyet azzal a megvetéssel kezeltem, amit az
megérdemelt.”
A brit külügyminisztérium formális nyilatkozatot bocsátott ki arról, hogy a herceg a háború
alatt soha nem ingott meg Nagy-Britanniához való hűségében.42

23.

BARBAROSSA: OROSZORSZÁG KÖVETKEZIK

Miközben Hitler 1940 nyarán a Nyugat meghódításának vezényletével volt elfoglalva, addig
Sztálin a Führer elfoglaltságát kihasználva bevonult a balti államokba, és kiterjesztette
befolyását a Balkánon.
A két nagy diktatórikus állam között a felszínen teljes volt a barátság. A Sztálin nevében
cselekvő Molotov egyetlen alkalmat sem hagyott ki arra, hogy minden új agresszió vagy hódítás
alkalmával dicsőítse a németeket, és hízelegjen nekik. 1940. április 9-én, amikor Németország
lerohanta Norvégiát és Dániát, a szovjet külügyi népbiztos Moszkvában még aznap délelőtt
sietve közölte von der Schulenburg nagykövettel, hogy „a szovjet kormány megérti a
Németországra kényszerített intézkedéseket”. – Teljes sikert kívánunk Németországnak a
védelmi intézkedéseihez! – mondta Molotov.1
A szovjet államférfi ismét örömét fejezte ki egy hónappal később, amikor a német nagykövet
látogatást tett Molotovnál, hogy hivatalosan tájékoztassa a Wehrmacht nyugaton indított
támadásáról, amelyet a Ribbentrop által alkalmazni előírt magyarázat szerint „a Ruhr-vidéket
Belgiumon és Hollandián keresztül előrenyomulással fenyegető angol-francia veszély
kényszerített Németországra”. „Molotov megértően fogadta a közlést – táviratozta Schulenburg
Berlinnek –, és hozzátette, megérti, hogy Németországnak meg kell védenie magát az angol–
francia támadás ellen. Nincsenek kételyei sikerünket illetően.”2
Június 17-én, azon a napon, amikor a franciák fegyverszünetet kértek, Molotov hivatalába
kérette Schulenburgot, „és a szovjet kormány legmelegebb gratulációját fejezte ki a német
Wehrmacht ragyogó sikerével kapcsolatban”.
A külügyi népbiztosnak más mondanivalója is volt, ez azonban már nem hangzott olyan
kellemesen a német fül számára. A német követ „Rendkívül sürgős!” jelzéssel megtáviratozta
Berlinnek, hogy Molotov tájékoztatta őt „a balti államok elleni szovjet akcióról”, hozzátéve – és
az ember szinte látja a csillogást Molotov szemében –, hogy „ez azért vált szükségessé, hogy
lezáruljanak azok az intrikák, amelyekkel Anglia és Franciaország viszályt és bizalmatlanságot
próbált Németország és a Szovjetunió között szítani a balti államokban”.3 Az ilyen jellegű
„viszály” lezárása végett a Szovjetunió, tette hozzá Molotov, „különleges követeket” küldött a
három balti országba. Ezek tulajdonképpen Sztálin legjobb „kaszásai” voltak: Gyekanozovot
Litvániába küldték, Visinszkijt Lettországba, Zsdanovot pedig Észtországba.
Megbízatásukat azzal az alapossággal hajtották végre, amit ettől a triótól várni is lehetett,
különösen a két utóbbi alaktól. A szovjet kormány már június 14-én, a német csapatok párizsi
bevonulásának napján kilenc órás lejáratú ultimátumot küldött Litvániának, amelyben követelte
a kormány lemondását, egyes fontos tisztségviselők letartóztatását, no meg azt, hogy joga
legyen a Vörös Hadsereg tetszés szerinti számú csapatának beküldésére. Bár a litván kormány
elfogadta az ultimátumot, Moszkva az elfogadást „elégtelennek” tekintette, és másnap, június
15-én a szovjet csapatok megszállták az országot, az egyetlen Németországgal szomszédos balti
államot. A következő néhány napban hasonló szovjet ultimátum ment Lettországnak és
Észtországnak is, ezt követően pedig a Vörös Hadsereg hasonló módon legázolta őket.
Sztálin az ilyen dolgokban ugyanolyan durva és kegyetlen tudott lenni, mint Hitler, sőt még
nála is cinikusabb. Miután a sajtót elhallgattatták, a politikai vezetőket letartóztatták, és a
kommunista párt kivételével az összes pártot illegálisnak nyilvánították, július 14-én az oroszok
mindhárom országban választási színjátékot tartottak, és miután az így „megválasztott”
parlamentek úgy szavaztak, hogy országaik belépnek a Szovjetunióba, Oroszország Legfelsőbb
Tanácsa (parlamentje) „befogadta” őket az anyaországba: Litvániát augusztus 3-án,
Lettországot augusztus 5-én, Észtországot augusztus 6-án.
Adolf Hitlert megalázták, de mivel annyira elfoglalta a nagy-britanniai invázió szervezése,
semmit sem tehetett az ügyben. A három balti állam berlini követeinek leveleit, melyekben az
orosz agresszió ellen tiltakoztak, Ribbentrop parancsára visszaküldték a feladóknak. A németek
további megalázását jelentette az, hogy augusztus 11-én Molotov nyersen felszólította őket: két
héten belül „számolják fel” nagykövetségeiket Kaunasban, Rigában és Tallinnban, és
szeptember l-ig zárják be a balti államokban lévő konzulátusaikat.
Sztálin étvágyát nem elégítette ki az, hogy rátette a kezét a balti államokra. Az angol–francia
seregek gyors összeomlása arra ösztönözte, hogy a lehető legtöbbet megszerezze, amíg csak
teheti. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy kevés a vesztegetni való ideje. Június 23-án, egy
nappal azután, hogy a franciák formálisan kapituláltak, és Compiègne-ben aláírták a
fegyverszünetet, Molotov ismét magához kérette a moszkvai náci nagykövetet, és közölte vele,
hogy „a besszarábiai kérdés megoldása nem szenvedhet további késedelmet. A szovjet kormány
elszánta magát az erő alkalmazására, amennyiben a román kormány megtagadná a békés
megegyezést.” Németországtól azt várják, tette hozzá Molotov, hogy „ne akadályozza, hanem
támogassa a Szovjetuniót akciójában”. Közölte továbbá, hogy „a szovjet igényt hasonló módon
kiterjesztették Bukovinára is”.4 Besszarábiát Románia az első világháború végén szerezte meg a
Szovjetuniótól, amelyhez viszont Bukovina sohasem tartozott, mivel Ausztria része volt, amíg
csak Románia 1919-ben magához nem ragadta. Ribbentrop emlékeztette az őt erről megkérdező
Hitlert, hogy a náci–szovjet paktum moszkvai tárgyalásain Besszarábiát kénytelen volt az orosz
érdekszférába sorolni, de Bukovinát soha nem adta oda.
Berlinben némi nyugtalanság támadt, ami átterjedt az OKW nyugati főhadiszállására is. A
Wehrmacht rendkívüli mértékben függött a román olajtól, Németországnak pedig szüksége volt
arra az élelmiszerre és takarmányra, amit szintén e balkáni országból kapott. Márpedig ez mind
elvész, ha a Vörös Hadsereg megszállja Romániát! Valamivel korábban, május 23-án, amikor
tetőpontján volt a franciaországi hadjárat, a román vezérkar S. o.S. üzenetet küldött az OKW-
nak, amelyben tájékoztatta, hogy szovjet csapatok gyülekeznek a határán. Jodl másnap
naplójában összegezte a Führer főhadiszállásán tapasztalt reakciókat: „Az oroszok Besszarábia
elleni csapatösszevonása miatt keleten fenyegetővé kezd válni a helyzet.”
Június 26-án este Oroszország ultimátumot adott át Romániának, amelyben Besszarábia és
Észak-Bukovina átengedését követelte, és ragaszkodott a másnapi válaszadáshoz. A pánikba
esett Ribbentrop különvonatáról rögtönzött utasításokat küldött bukaresti követének, miszerint
tanácsolja a román kormánynak, hogy fogadják el a követeléseket. A románok így is tettek
június 27-én. Másnap szovjet csapatok vonultak be a frissen megszerzett területekre, és Berlin
fellélegezhetett, hogy Oroszország legalább a bőséges olaj- és élelmiszerforrásoktól nem vágta
el Németországot egész Romániát elfoglalásával.
Sztálin tetteiből és a titkos német iratokból nyilvánvaló, hogy bár az orosz diktátornak az
volt a célja, hogy amíg a németek nyugaton vannak lekötve, addig ő Kelet-Európában mindent
megszerezzen, amit csak lehet, Hitlerrel mégsem kívánt szakítani; ennek a lehetőségét nem is
fontolgatta.
Június vége felé Churchill személyes levélben próbálta meg arra figyelmeztetni Sztálint,
hogy a német hódítások ugyanolyan veszélyt jelentenek Oroszország, mint Nagy-Britannia
számára.5 A szovjet diktátor válaszra sem méltatta; valószínűleg mindenki máshoz hasonlóan ő
is úgy gondolta, hogy Nagy-Britannia számára már bevégeztetett. így el is fecsegte a
németeknek, hogy a brit kormány miben mesterkedik. Sztálin július elején fogadta Sir Stafford
Crippst, a baloldali Munkáspárt egyik vezetőjét, akit új brit nagykövetként abban a reményben
küldtek sietve Moszkvába, hogy a bolsevikok készségesebben fogadják (halovány remény volt
ez, ismerte el Cripps később szomorúan). A találkozó Churchill szavaival élve „formális és
rideg” volt. Július 13-án Molotov Sztálin utasításainak megfelelően írásos feljegyzést nyújtott át
a német nagykövetnek erről a bizalmas beszélgetésről.
Érdekes ez a dokumentum. Semmilyen más forráshoz nem hasonlíthatóan feltárja a szovjet
diktátor hideg külügyi számításaiban jelentkező súlyos korlátokat. Schulenburg „Rendkívül
sürgős!” és persze „Titkos!” jelzéssel sietve továbbította Berlinnek a feljegyzést, amelynek a
tartalmáért Ribbentrop olyan hálás volt, hogy közölte a szovjet kormánnyal: „nagyra értékeli ezt
az információt”. Cripps, mondja a feljegyzés, Sztálinnak többek között a következő fontos
kérdéssel kapcsolatos véleményét akarta megtudni:

A brit kormány meggyőződése, hogy Németország hegemóniára tör Európában ... Ez éppúgy
veszélyes a Szovjetunióra, mint Angliára nézve. Ezért a két országnak meg kellene egyeznie a
Németországgal szembeni közös önvédelmi politikáról, illetve az európai hatalmi egyensúly
visszaállításáról...

Sztálin válaszát a következőképpen írta le a dokumentum:

 Nem látja úgy, hogy Európában bármelyik ország hegemóniája fenyegetne, még kevésbe olyan veszély, hogy
Németország esetleg elnyeli Európát. Sztálin figyeli Németország politikáját, és jól ismer számos vezető német
politikust. Nem fedezett fel részükről semmilyen vágyat európai országok bekebelezésére. Sztálin nincs azon a
véleményen, hogy a német katonai sikerek fenyegetést jelentenének a Szovjetunióra, illetve a Németországgal
fenntartott baráti kapcsolataira ...6

Lélegzetelállító ez a megdöbbentő önelégültség, ez a mélységes tudatlanság. Az orosz

kényúr természetesen nem ismerte Hitler lázálmokkal teli agyának titkait, de a német diktátor
múltbeli viselkedésének, közismert ambícióinak és a váratlanul gyors náci hódításoknak
elegendő figyelmeztetésként kellett volna szolgálniuk a számára ahhoz, hogy felismerje, milyen
szörnyű veszélyben van a Szovjetunió. Érthetetlen módon azonban mindez nem volt neki
elegendő figyelmeztetés.
A zsákmányolt náci dokumentumokból és sok vezető német személyiség vallomásából, akik
a Nyugat-Európa területének nagy részén abban az évben zajló nagy dráma szereplői voltak,
egyértelműen kiderül, hogy Sztálin hatalmas önelégültségével egy időben Hitler már azon
töprengett, hogy a Szovjetunió ellen fordul, és elpusztítja.
Az alapelképzelés jóval – legalább tizenöt évvel – korábbról származott: a Mein Kampfból.

S így mi, nemzetiszocialisták [írta Hitler], ott folytatjuk, ahol hatszáz éve abbahagytuk. Megállítjuk a
németek végtelen menetét Európa déli és nyugati része irányában, s tekintetünket a keleti területek felé
fordítjuk... Amikor ma új európai területekről beszélünk, elsősorban csak Oroszországra és a vele határos
vazallus államokra gondolhatunk. Úgy tűnik, itt maga a sors jelöli ki utunkat... Ez a hatalmas keleti birodalom
megérett a felbomlásra, és a zsidók oroszországi uralmának vége egyben Oroszország mint állam végét is
jelenti. 7

Ez az elképzelés alapvetően belerögződött Hitler agyába, s a Sztálinnal kötött paktuma

semmit sem változtatott rajta, mindössze elhalasztotta a kapcsolódó cselekvést. Azt is csak
rövid időre. Valójában kevesebb, mint két hónappal azután, hogy a paktumot aláírták, majd
felhasználták Lengyelország elpusztítására, a Führer máris utasította a hadsereget, hogy a
meghódított lengyel területet tekintse „a későbbi német hadműveletek céljait szolgáló
felvonulási területnek”. Ez 1939. október 18-án történt, s Halder még aznap feljegyezte
naplójába.
Hitler nem feledkezett meg Oroszországról öt héttel később, november 23-án sem, amikor
vonakodó tábornokainak tartott hosszú előadást a nyugati támadásról. – Csak akkor szállhatunk
szembe Oroszországgal – jelentette ki –, ha nyugaton szabadok vagyunk! – Akkoriban Hitlert
főleg a német tábornokok évszázados rémálma: a kétfrontos háború foglalkoztatta, amiről ez
alkalommal is hosszan beszélt. Nem ismétli meg a korábbi német uralkodók hibáját; továbbra is
gondoskodik majd arról, hogy a hadseregnek egyszerre csak egy fronton kelljen harcolnia.
Logikus hát, hogy amikor Franciaország elesett, a brit hadsereget átkergették a Csatorna
túloldalára, és Nagy-Britannia összeomlása közelinek tűnt, Hitler gondolatai ismét Oroszország
felé fordultak. Nyugaton ugyanis ekkor már szabadnak érezte magát, és úgy vélte, hogy ezzel
teljesült az „Oroszországgal való szembeszálláshoz” általa szabott feltétel. Döntésre ösztökélte
az a gyorsaság is, amivel Sztálin júniusban megszerezte a balti államokat és a két román
tartományt.
A döntéshozatal pillanatát ma már megállapíthatjuk. Jodl szerint az „alapdöntés már a
nyugati hadjárat alatt” megszületett.8 Walter Warlimont ezredes, Jodl OKW-beli helyettese úgy
emlékszik: Jodl július 29-én jelentette be egy értekezleten a hadműveleti osztály tisztjeinek,
hogy „a Führernek szándékában áll a SZU megtámadása 1941 tavaszán”. Ezt az értekezletet
valamivel megelőzően, fűzi hozzá Jodl, Hitler azt mondta Keheinek, hogy „a SZU elleni
támadást 1940 őszén szándékozik megindítani”. Ez azonban még Keitel számára is sok volt, és
sikerült is lebeszélnie róla Hitlert. Nemcsak az őszi rossz időjárással érvelt, hanem azzal is,
hogy a szárazföldi hadsereg főerejének nyugatról keletre való átdobása olyan nehézségeket
okozna, amelyek lehetetlenné teszik a vállalkozást. A július 29-i értekezlet időpontjában, fűzi
hozzá Warlimont, „az [Oroszország ellen] tervezett támadás időpontja átkerült 1941
tavaszára”.9
Mindössze egy héttel korábban (ezt Halder naplójából tudjuk10) Hitler még mindig kitartott
egy esetleges őszi oroszországi hadjárat mellett, amennyiben nem történik meg az angliai
invázió. Egy Berlinben, július 21-én tartott katonai tanácskozáson szólt Brauchitschnak, hogy
lásson hozzá az előkészületekhez. Brauchitsch Hitlernek adott válaszából nyilvánvaló, hogy a
hadsereg főparancsnoka és vezérkara már korábban is szentelt némi – bár nem elegendő –
figyelmet a kérdésnek. Brauchitsch azt mondta a Vezérnek, hogy a hadjárat „négy-hat hétig tart
majd”, és célja „az orosz hadsereg legyőzése, de legalábbis akkora orosz terület megszállása,
hogy a szovjet bombázók ne tudják elérni Berlint vagy a sziléziai iparvidéket, ugyanakkor a
Luftwaffe bombázói elérhessenek minden fontos célpontot a Szovjetunióban”. Brauchitsch úgy
gondolta, hogy nyolcvanszáz német hadosztály elegendő lesz a feladathoz; az orosz erőket
„ötven-hetvenöt jó hadosztályra” becsülte. Haldernak a Brauchitsch által e találkozóról neki
elmondottakról készített jegyzetei azt mutatják, hogy Hitleri érzékenyen érintették Sztálin keleti
területszerzései, és úgy gondolta, hogy a szovjet diktátor „kokettál Angliával”, hogy kitartásra
bátorítsa, ám nem látott arra utaló jeleket, hogy Oroszország belépni készülne a Németország
elleni háborúba.
1940 júliusának utolsó napján újabb értekezletet tartottak a Berghofban, amely során a nagy-
britanniai invázió gyengülő kilátásainak hatására Hitler megtette első bejelentését katonai
vezetőinek az Oroszországgal kapcsolatos döntéséről. Halder ekkor személyesen jelen volt, és
gyorsírással pontosan lejegyezte, amit a hadúr mondott.11 Jegyzete nemcsak azt mutatja, hogy
Hitler határozott döntést hozott Oroszországnak a következő tavasszal történő megtámadásáról,
hanem azt is, hogy a Führer fejben már ki is dolgozta a fő stratégiai célkitűzéseket.

Nagy-Britannia reménye [mondta Hitler] Oroszországban és Amerikában van. Ha ez az Oroszországba vetett

remény megszűnik, azzal megszűnik az Amerikába vetett remény is, mivel Oroszország kiesésével óriási
mértékben megnövekszik Japán hatalma a Távol-Keleten.

Minél többet gondolkodik rajta, mondta Hitler, annál inkább meg van győződve róla: Nagy-
Britannia makacs elszántsága a háború folytatására annak köszönhető, hogy az angolok a
Szovjetunióra számítanak.

Valami furcsa dolog történt Nagy-Britanniában! Az angolok már teljesen le voltak törve.347 Most ismét talpon
vannak. Elfogtuk üzeneteiket. Oroszországot kellemetlen módon megzavarták a gyors nyugat-európai
fejlemények.
Oroszországnak Anglia számára mindössze utalnia kell arra, hogy nem akarja Németországot túl erősnek
látni, és az angolok a fuldokló ember módjára újra reménykedni kezdenek abban, hogy a helyzet hat-nyolc hónap
múlva egészen megváltozhat.
De ha Oroszországot szétzúzzuk, Nagy-Britannia utolsó reménye is összetörik Akkor Németország lesz Európa
és a Balkán ura.
Döntés: ezen megfontolások fényében nézve, Oroszországot meg kell semmisíteni. Tavasszal, 1941-ben.
Minél hamarább szétzúzzuk Oroszországot, annál jobb.348

A náci hadúr ezután stratégiai terveiről beszélt hosszan, s a tábornokok számára nyilvánvaló
volt, hogy ezeket már jó ideje érlelte a fejében, bármennyire is lekötötték a nyugati harcok. A
hadműveletet, mondta, csak akkor érdemes végrehajtani, ha az a célja, hogy egyetlen nagy
csapással szétzúzza a Szovjetuniót. Nagy orosz területek meghódítása nem lesz elég. –
Megsemmisíteni az Oroszországban fennálló hatalmat! Ez a cél! – hangsúlyozta Hitler. Először

347
Halder az angol down szót használta itt a német szövegben.
348
Kiemelés Haldertől.
két irányba indulnak majd: délen Kijev és a Dnyeper felé, északon pedig felfelé a balti
államokon keresztül, majd pedig Moszkva felé. Ott a két hadsereg egyesülne. Azután szükség
esetén egy különleges hadműveletre kerülne sor a bakui olajmezők biztosítása érdekében. Az új
hódításoknak már a puszta gondolata is izgalomba hozta Hitlert; már azt is kitalálta, mihez kezd
majd az új területekkel. Azonnal annektálni fogja Ukrajnát, Fehéroroszországot és a balti
államokat, Finnország területét pedig kiterjeszti a Fehér-tengerig. A teljes hadműveletre 120
hadosztályt fog elkülöníteni; 60 hadosztályt megtart a Nyugat és Skandinávia védelmére. A
támadás, szögezte le, 1941 májusában kezdődik, és véghezvitele öt hónapig tart majd. Télre
fejeződik be. Mint mondta, szívesebben hajtaná végre még ebben az évben, de ez
kivihetetlennek bizonyul.
Másnap, augusztus l-jén, Halder és vezérkara nekilátott a tervek kidolgozásának. Bár Halder
később majd kijelenti, hogy az Oroszország elleni támadás egész elképzelését ellenezte, mivel
őrült ötletnek tartotta, aznapi naplóbejegyzése megmutatja, mekkora lelkesedéssel szentelte
magát az izgalmas új feladatnak.
A tervezés ezután a szokásos német alapossággal, három szinten folyt: a szárazföldi hadsereg
vezérkaránál, az OKW Warlimont vezetése alatt álló hadműveleti stábjánál és az OKW Thomas
tábornok irányította gazdasági és hadfelszerelési részlegénél. Thomast augusztus 14-én Göring
felvilágosította, hogy Hitler az oroszok által megrendelt áruk leszállítását „csak 1941 tavaszáig”
tartja kívánatosnak,349 hivatala pedig megbízást kapott, hogy addig is készítsen részletes
felmérést a szovjet ipari, közlekedési és olajoipari csomópontokról, ami egyaránt szolgál majd
előbb a támadási célpontokat bemutató tájékoztatóként, a későbbiekben pedig Oroszország
kormányzásához használható segédanyagként.
Néhány nappal korábban, augusztus 9-én, Warlimont kiadta első hadműveleti utasítását,
hogy keleten készítsék elő a felvonulási területeket az oroszok elleni támadáshoz. Ez az Aufhau
Ost – „Keleti arcvonal” fedőnevet kapta. Augusztus 26-án Hitler megparancsolta tíz gyalogos
és két páncélos hadosztály nyugatról Lengyelországba történő átküldését. Rendelkezése szerint
a páncélos egységeket Lengyelország délkeleti részén kellett összevonni, hogy
beavatkozhassanak a román olajmezők védelmében.13 A nagy csapattestek keletre350 történő
átdobását nem lehetett elvégezni úgy, hogy fel ne keltsék Sztálin könnyen ébredő gyanúját, a
németek hát mindent megtettek azért, hogy ne szerezzen tudomást róla. Mivel egyes
csapatmozgások mindenképpen felfedezhetőek voltak, Ernst Köstring tábornokot, a moszkvai
német katonai attasét utasították, hogy tájékoztassa a szovjet vezérkart: mindössze az idősebb
katonák lecseréléséről van szó, akiket felszabadítanak az ipar számára, és fiatalabbakkal váltják
fel őket. Szeptember 6-án Jodl kiadott egy utasítást, amely alapos részletességgel tárgyalja az
álcázás és megtévesztés eszközeit. „Ezeknek az átcsoportosításoknak – szögezte le – nem
szabad azt a benyomást kelteniük Oroszországban, hogy offenzívát készítünk elő keleten.”14
1940. november 12-én Hitler egy átfogó, abszolút titkos hadműveleti utasítást adott ki, és
hogy a haderőnemek ne pihenjenek a babérjaikon, felvázolta nekik az Európában és azon kívül
végrehajtandó új katonai feladatokat. Némelyekre ezek közül még visszatérünk. Foglalkozzunk
most csak a Szovjetunióra vonatkozó résszel!
Politikai megbeszéléseket kezdeményeztünk, hogy tisztázzuk Oroszország pillanatnyi
magatartását. Ε tárgyalások eredményétől függetlenül folytatódik minden olyan előkészület,
amely szóbeli parancs alapján már megindult. Ezzel kapcsolatban közvetlenül azután várhatók
utasítások, hogy a hadsereg hadműveleti tervét benyújtották nekem, és azt én elfogadtam.15
349
Thomas az erről szóló jelentésében hangsúlyozza, hogy mennyire pontosak voltak ekkoriban a Németországba irányuló
szovjet szállítások. Sőt, mondja, „egészen a támadás kezdetéig” pontosak maradtak, majd nem minden kajánságtól mentesen
megjegyzi, hogy [az oroszok] „még az utolsó néhány napon is teljesítettek szállításokat: indiai gumit továbbítottak vasúton a
Távol-Keletről” – feltehetőleg a transzszibériai vasútvonalon.12
350
A németek csak hét hadosztályt tartottak Lengyelországban, ebből kettőt átdobtak nyugatra a tavaszi hadjárat idején. Az ott
állomásozó csapatok, viccelődött Halder, még a határőrség fenntartására is alig elegendőek. Ha Sztálin 1940 júliusában
megtámadta volna Németországot, a Vörös Hadsereg talán akár Berlinig is eljuthatott volna, mielőtt megszervezhették volna a
komolyabb ellenállást.
 Ami azt illeti, pontosan ezen a napon, november 12-én érkezett Berlinbe Molotov, hogy
tovább folytassa ezeket a politikai megbeszéléseket Hitlerrel.

MOLOTOV BERLINBEN
A Berlin és Moszkva közötti kapcsolatok néhány hónapja romlófélben voltak. Sztálin és
Hitler számára nem jelentett ügyet becsapni egy-egy harmadik felet, de más dolog volt, amikor
egymást akarták átejteni. Hitler nem volt képes megakadályozni, hogy az oroszok
rátenyereljenek a balti államokra és a két romániai tartományra: Besszarábiára és Észak-
Bukovinára, s a Führer neheztelését csak erősítette a tehetetlenség érzete. Az oroszok nyugat
felé nyomulását meg kellett állítani, mégpedig legelőször Romániában, amelynek olajkészletei
létfontosságúak voltak Németország számára, hiszen a brit blokád miatt tengeri úton már nem
tudott olajat importálni.
Hitler problémáját az is bonyolította, hogy Magyarország és Bulgária is területeket követelt
Romániától. Sőt: Magyarország 1940 nyarának vége felé felkészült arra, hogy háborúval
szerezze vissza Erdélyt, amelyet Románia az első világháború után vett el tőle. Hitler
felismerte, hogy egy ilyen háború elvágná Németországot fő nyersolaj forrásaitól, és az
oroszokat valószínűleg Románia egészének megszállására csábítaná, ez pedig tartósan
megfosztaná a Birodalmat a román olajtól.
Augusztus 28-ra a helyzet annyira fenyegetővé vált, hogy Hitler öt páncélos és három
gépesített hadosztályt, valamint ejtőernyős és légideszantos csapatokat helyeztetett készenlétbe,
hogy azok szeptember l-jén elfoglalják a román olajmezőket.16 Ugyanazon a napon
Ribbentroppal és Cianóval tanácskozott a Berghofban, aztán Bécsbe küldte őket, ahol a magyar
és a román külügyminiszterre kellett rákényszeríteniük álláspontjukat, és elfogadtatni velük a
Tengely döntőbíróságát. Ezt a küldetést különösebb gond nélkül sikerült végrehajtani, miután
Ribbentrop mindkét felet rávette a megegyezésre. Augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában
a magyarok és a románok elfogadták a Tengely rendezését. Amikor Mihai Manoilescu, a román
külügyminiszter meglátta a térképet, amely Erdélynek körülbelül a felét Magyarország számára
adja át, ájultan bukott az asztalra, amelynél a szerződést aláírták, és az orvosok csak kámforral
tudták magához téríteni.351 17 Látszólag Románia iránti méltányosságból, valójában viszont
azért, hogy Hitler jogi kibúvót kapjon a későbbi terveihez, Románia Németországtól és
Olaszországtól garanciát kapott maradék területére.352
Bizalmasai számára a Führer három héttel később derített fényt további terveire. Szeptember
20-án egy szigorúan titkos utasításban Hitler elrendelte, hogy „katonai missziókat” küldjenek
Romániába.

A világ előtt az lesz a feladatuk, hogy útmutatással szolgáljanak a baráti Romániának erői megszervezésében
és irányításában.
A valódi feladatok – amelyeknek nem szabad nyilvánvalóvá válniuk sem a románok, sem saját csapataink
előtt – a következők lesznek:
Az olajvidék védelme ...
Német és román erők romániai bázisokról történő bevetésének előkészítése, amennyiben háborúra
kényszerülünk a Szovjetunió ellen.18

Ez biztosítaná annak az új frontnak a déli szárnyát, ami kezdett már képet ölteni benne.
A bécsi döntés, különösképpen a Románia maradék területére adott német garancia,
kedvezőtlen fogadtatásra talált Moszkvában, amelynek a véleményét nem is kérték ki előre.
Szeptember l-jén, amikor Schulenburg felkereste Molotovot, és átnyújtott neki egy

351
Károly királynak ez az ügy a trónjába került. Szeptember 6-án lemondott 18 éves fia, Mihály javára, és vörös hajú kedvese,
Magda Lupescu társaságában egy tíz vagonból álló különvonaton, mely „zsákmány”-nak nevezhető dolgokkal volt teletömve,
Jugoszlávián át Svájcba menekült. Ion Antonescu tábornok, a fasiszta Vasgárda vezetője, Hitler barátja diktátor lett.
352
Dobrudzsa déli részének a kivételével, amit Románia Bulgáriának kényszerült átengedni.
semmitmondó memorandumot, amelyben Ribbentrop megpróbálta megmagyarázni – és
igazolni – a Bécsben történteket, a külügyi népbiztos a nagykövet jelentése szerint „szokásos
viselkedésével ellentétben visszafogott volt”. Nem volt azonban annyira visszafogott, hogy
szóban ne tiltakozzon keményen. Azzal vádolta meg a német kormányt, hogy az megsértette a
náci–szovjet paktum III. cikkelyét, amely konzultációt ír elő, valamint hogy Oroszországot
olyan „kész tények” elé állítják, amelyek ellentétben állnak a „közös érdekeket érintő
kérdésekre” vonatkozó német biztosítékokkal.19 Amint az ilyen esetekben elkerülhetetlen, a
tolvajok megkezdték a marakodást a zsákmányon.
A vádaskodás még hevesebbé vált a következő napokban. Szeptember 3-án Ribbentrop
távirati úton hosszú memorandumot küldött Moszkvának: tagadta, hogy Németország
megsértette volna a moszkvai paktumot, és azzal vádolta Oroszországot, hogy éppenséggel az
szegte meg a megállapodást, amikor anélkül falta fel a balti államokat és a két romániai
tartományt, hogy Berlinnel konzultált volna. A memorandumot erős szavakkal fogalmazták
meg, és az oroszok szeptember 21-én ugyanolyan szigorú szavakkal válaszoltak rá – ekkorra
már mindkét oldal írásos formát adott az ügynek. A szovjet válasz azt hajtogatta, hogy
Németország megszegte a szerződést, figyelmeztetett arra, hogy Oroszországnak továbbra is
sok érdekeltsége van Romániában, és azzal a szarkasztikus javaslattal zárult, hogy amennyiben
a konzultációt előíró cikkely „bizonyos kényelmetlenségekkel és korlátozásokkal jár” a
Birodalom számára, a szovjet kormány kész a szerződés e szakaszának módosítására vagy
törlésére.20
A Kreml Hitlerrel szembeni gyanújának további tápot adott két szeptemberi esemény.
Tizenhatodikán Ribbentrop táviratozott Schulenburgnak, hogy látogassa meg Molotovot, és
„mellékesen” tájékoztassa arról, hogy a Norvégia északi részére irányított német erősítéseket
Finnországon keresztül fogják küldeni. Néhány nappal később, szeptember 25-én a náci
külügyminiszter újabb táviratot küldött a moszkvai nagykövetségnek, ez alkalommal az
ügyvivőnek címezve, mivel Schulenburg szabadságra tért vissza Németországba. Az üzenet
szigorúan bizalmas volt, „Szigorúan titkos! – Államtitok!” jelzéssel, és úgy rendelkezett, hogy a
benne foglalt utasításokat csak akkor kell végrehajtani, ha az ügyvivő másnap táviratban vagy
telefonon megkap Berlinből egy különleges jelszót.21
Molotovot e szerint arról kellett tájékoztatni, hogy „a következő néhány napon belül” Japán,
Olaszország és Németország Berlinben katonai szövetséget köt. A szövetség nem Oroszország
ellen irányul – ezt külön cikkely fogja leszögezni.

Ez a szövetség [állította Ribbentrop] kizárólag az amerikai háborús uszítók ellen irányul. Ez persze, szokás
szerint, nem néven nevezve szerepel a szerződésben, de félreérthetetlenül következik annak feltételeiből...
Kizárólagos célja az, hogy észre térítse az Amerika hadba lépése érdekében nyomást gyakorló elemeket, és
végérvényesen demonstrálja előttük, hogy ha belépnek a jelenlegi küzdelembe, akkor ellenfélként automatikusan
a három nagyhatalommal kell szembenézniük.22

A fagyos szovjet külügyi népbiztos, akiben a gyanakvás már úgy szárba szökkent, mint a
virágok júniusban, rendkívül szkeptikus volt, amikor Werner von Tippelskirch német ügyvivő
szeptember 26-án este közölte vele híreit. Azzal a pedáns részletességgel, amely annyira
bosszantotta minden tárgyalópartnerét, legyen az barát vagy ellenség, Molotov azonnal közölte,
hogy a moszkvai paktum IV. cikkelyének értelmében a szovjet kormánynak joga van e
háromoldalú katonai szövetség szövegének megtekintésére még az aláírás előtt, beleértve –
tette hozzá – az „esetleges titkos protokollok” szövegét is.
Molotov szeretett volna többet megtudni arról a szerződésről, amit a németek a finnekkel
kötöttek az utóbbiak országán keresztül történő csapatszállításról. Ε szerződésről leginkább a
sajtóból hallott, mondta Molotov, például a United Press berlini tudósításából. Az utóbbi három
napban, tette hozzá, Moszkva jelentéseket kapott arról, hogy német erők szálltak partra legalább
három finn kikötőben, „anélkül, hogy erről értesítést kaptunk volna Németországtól”.
 A szovjet kormány [folytatta Molotov] szeretné megkapni azon szerződés szövegét, amely
Finnországon keresztül történő csapatszállításokról szól, beleértve a titkos szakaszokat is ... és
tájékoztatást kér a szerződés céljáról, hogy ki ellen irányul, valamint a szándékokról, amelyeket
ilyen módon szolgál.23
Azt még a korlátolt Ribbentrop is látta, hogy az oroszokat meg kell nyugtatni, és október
másodikán táviratilag megküldött Moszkvának valamit, ami szerinte a Finnországgal kötött
szerződés szövege volt. Azt is elismételte, hogy az időközben aláírt353 háromhatalmi egyezmény
nem a Szovjetunió ellen irányul, és ünnepélyesen kijelentette, hogy „nincsenek titkos
protokollok, sem egyéb titkos megállapodások”.24 Október 7-én utasította Tippelskirchet, hogy
„mellesleg” tájékoztassa Molotovot a német „katonai misszió” Romániába küldéséről, és
miután erre az újabb hírre Molotov szkeptikusan reagált (– Mekkora létszámú csapatokat
küldenek Romániába? – tudakolta a külügyi népbiztos), 25 Ribbentrop október 13-án hosszú
levelet küldött Sztálinnak, amiben megpróbálta eloszlatni a szovjetek Németország miatti
nyugtalanságát.26
A levél a szerzőjére jellemző módon buta és arrogáns írás, bővelkedik az abszurd
állításokban, hazugságokban és kifogásokban. Angliát hibáztatja a háborúért és annak minden
eddigi káros következményeiért, de egy dolgot biztosra vesz: „A háborút mint olyat mi nyertük
meg. Már csak arról van szó, hogy Anglia mennyi idő múlva ... ismeri be összeomlását.” Az
Oroszország elleni, Finnországban és Romániában tett lépéseket és a háromhatalmi egyezményt
úgy magyarázza, hogy azok valójában jótéteményt jelentenek Oroszország számára. Időközben
a brit diplomácia és a brit titkosügynökök bajt akarnak keverni Oroszország és Németország
között. Erőfeszítéseik meghiúsítására elküldhetné Molotovot Berlinbe, tanácsolja Ribbentrop
Sztálinnak, hogy a Führer „személyesen fejthesse ki előtte az országaink közötti kapcsolatok
jövőbeli alakítását illető nézeteit”.
Ribbentrop ravasz utalást tett e nézetek mibenlétére: nem kevesebb, mint a világ felosztása a
négy totalitariánus hatalom között.

Úgy látszik, hogy a Négy Hatalom – a Szovjetunió, Olaszország, Japán és Németország – küldetése az, hogy
hosszú távú politikát alakítsanak ki... világméretű arányokban húzva meg érdekeik határát.

A kiemelés Ribbentroptól származik.

A moszkvai német követség némi késéssel juttatta célba ezt a levelet, ami Ribbentropot
dührohamba kergette, és egy Schulenburgnak szóló haragos távirat megírására késztette,
amelyben magyarázatot követel arra, hogy miért nem kézbesítették a levelét tizenhetedikéig, és
„tekintettel tartalmának fontosságára”, miért nem személyesen Sztálinnak adták át –
Schulenburg ugyanis Molotov kezébe adta.27 Sztálin október 22-én válaszolt, figyelemre
méltóan szívélyes hangnemben. „Molotov elismeri – írta –, hogy tartozik Önöknek egy berlini
látogatással. Ennélfogva elfogadja az Önök meghívását.”28 Sztálin szívélyessége minden
bizonnyal csak álarc volt. Schulenburg néhány nappal később táviratot küldött Berlinnek,
miszerint az oroszok tiltakoznak, hogy Németország megtagadja a hadianyagok szállítását a
számukra, miközben Finnországnak fegyvereket szállít. „Ez az első alkalom – jelzi Schulenburg
–, hogy a szovjetek említést tesznek a mi Finnországba irányuló fegyverszállításainkról.”29

Sötét, esős nap, Molotov megérkezett, fogadtatása rendkívül merev és formális. Miközben végighajtott a

353
1940. szeptember 27-én írták alá Berlinben, egy vígoperai díszletek között rendezett ceremónián, amelyet máshol írtam le
(Berlin Diary, 532-37.0.) Az 1. cikkelyben Japán elismerte „Németország és Olaszország vezető szerepét az európai új rend
létrehozásában”, a 2. cikkelyben pedig a két utóbbi ország ismerte el Japán ugyanilyen vezető szerepét Nagy-Kelet-Ázsiában. A
3. cikkely rendelkezett a kölcsönös segítségnyújtásról, amennyiben valamelyik hatalmat megtámadná az Egyesült Államok, bár
Amerikát nem név szerint említették, csak körülírták. Számomra, amint aznap Berlinben a naplómba írtam, az egyezménnyel
kapcsolatban az volt a legjelentősebb tény, hogy ezek szerint Hitler belenyugodott a hosszú háborúba. Ciano, aki Olaszország
nevében aláírta az egyezményt, ugyanerre a következtetésre jutott (Ciano Diaries, 296.0.). A cáfolat ellenére az egyezmény
szándékos figyelmeztetés volt a Szovjetuniónak is.
Lindenen a szovjet követség felé, olyannak tűnt számomra, mint egy korlátolt vidéki iskolamester. De valaminek
csak kell lennie benne, ha túlélte a Kremlben folyó öldöklő versengést. A németek könnyedén beszélnek arról,
hogy Moszkva megkaphatja az oroszok régi álmát, a Boszporuszt és a Dardanellákat, miközben a németeké lesz
a Balkán töbi része: Románia, Jugoszlávia és Bulgária.

Így kezdődött berlini naplóbejegyzésem 1940. november 12-én. A németek könnyed beszéde
elég pontos volt, már amennyire lehetett. Ma már sokkal többet tudunk erről a furcsa és – mint
kiderült – sorsdöntő találkozóról, hála a zsákmányolt külügyminisztériumi dokumentumoknak,
amelyek között megtalálhatjuk a kétnapos tárgyalássorozatról készült német jegyzőkönyveket.
Egy kivétellel az összesét a mindenütt jelen lévő dr. Schmidt készítette.”354 30
A két külügyminiszter első tárgyalásán, november 12-én délelőtt Ribbentrop a
legszellemtelenebb és legarrogánsabb hangulatában volt, de Molotov hamar átlátott rajta, és
felmérte, hogy mire játszanak a németek. „Angliát legyőztük – kezdte Ribbentrop –, és csak idő
kérdése, hogy mikor ismeri el vereségét... A brit birodalom számára mostanra elérkezett a vég
kezdete.” Igaz, hogy a britek segítséget remélnek Amerikától, de „az Egyesült Államok
hadbalépése nem fontos Németország számára. Németország és Olaszország soha többé nem
hagyja, hogy angolszászok partra szálljanak az európai szárazföldön ... Ez egyáltalán nem
katonai probléma ... A tengelyhatalmak ennélfogva nem azt fontolgatják, hogyan nyerhetik meg
a háborút, hanem azt, milyen gyorsan fejezhetik be a háborút, amelyet már megnyertek.”
Mivel a helyzet így áll, magyarázta Ribbentrop, eljött az ideje, hogy a négy hatalom,
Oroszország, Németország, Olaszország és Japán meghatározzák „érdekszférájukat”. A Führer,
mondta, arra a következtetésre jutott, hogy mind a négy ország terjeszkedésének természetes
iránya „dél felé” van. Japán már délnek fordult, mint Olaszország is, miközben Németország,
miután létrehozta az „új rendet” Nyugat-Európában, a további Lebensraumot (nem akárhol ám!)
„Közép-Afrikában” találja majd meg. Ribbentrop azt mondta, „meglepődne”, ha Oroszország
szintén nem „fordulna dél felé, hogy megszerezze a kijáratot a nyílt tengerre, ami annyira fontos
a számára”.
– Melyik tengerre? – szúrta közbe jegesen Molotov.
Ez kínos, ugyanakkor lényegbevágó kérdés volt, amint azt a németek megtudták ezzel a
makacs, prózai, precíz bolsevikkal folytatott harminchat órányi szakadatlan tárgyalássorozat
során. A félbeszakítás miatt Ribbentrop egy pillanatra elvesztette a fonalat, és nem tudta, mit
válaszoljon. Inkább tovább csapongott hát „a nagy változásokról, amelyek a világban a háború
után történnek majd”, és arról hadart, hogy az a fontos, hogy „a német–orosz paktum mindkét
résztvevője jó boltot csinált egymással”, és hogy „továbbra is üzletelni fognak”. De amikor
Molotov ragaszkodott hozzá, hogy választ kapjon egyszerű kérdésére, Ribbentrop végül egy
olyan javaslattal felelt, miszerint „hosszú távon Oroszország számára a legelőnyösebb tengeri
kijáratot a Perzsa-öböl és az Arab-tenger felé lehetne megtalálni”.
Molotov „áthatolhatatlan arckifejezéssel” ült ott, mondja a jelen levő és jegyzetelő dr.
Schmidt.31 Az orosz nagyon keveset mondott, kivéve, hogy a végén kommentárokat fűzött
azokhoz a részekhez, ahol azt a „pontosság és éberség” szükségessé tette „az érdekszférák
behatárolásánál” – „különösen Németország és Oroszország között”. A furfangos orosz
tárgyalópartner Hitlerre tartogatta a puskaporát, akivel délután találkozott. A hatalmának
teljében lévő náci hadúr számára felettébb meglepő, idegfeszítő, frusztráló, sőt különleges
élménynek bizonyult a tárgyalás.
Hitler éppolyan ködös volt, mint külügyminisztere, és még nála is nagystílűbb. Amint az
időjárás megjavul, kezdte, Németország ráméri „a végső csapást Angliára”. Kétségtelenül ott
volt azonban „Amerika problémája”. De az Egyesült Államok nem „veszélyeztetheti más
nemzetek szabadságát 1970 vagy 1980 előtt ... Nincs semmi köze sem Európához, sem
354
Pontosságukat később Sztálin megerősítette, bár nem szándékosan. Churchill elmondja, hogy 1942 augusztusában Sztálintól
beszámolót kapott Molotov berlini tárgyalásairól, amely „lényegében; nem tér el a német feljegyzéstől”, bár „velősebb”.
(Churchill: Their Finest Hour, 585-86. o.)
Afrikához, sem Ázsiához” – ennél a kijelentésnél Molotov közbevágott, hogy egyetértését
kifejezze. Nem sok mással értett azonban egyet a Hitler által elmondottak közül. Miután a náci
vezető befejezte a kellemes általánosságokról szóló hosszas okfejtését, amely során
hangsúlyozta, hogy a két ország között nincsenek alapvető különbségek abból a szempontból,
hogy mindkettő saját törekvéseit próbálja megvalósítani, és hogy egyaránt „az óceán elérése” a
céljuk, Molotov azt válaszolta, hogy „a Führer kijelentései általános jellegűek voltak”. Most,
mondta, ismertetné Sztálin elképzeléseit, aki az ő Moszkvából történő elindulásakor „pontos
utasításokat” adott neki. Ezután keményen nekitámadt a német diktátornak, aki erre, mint azt a
jegyzőkönyv nyilvánvalóvá teszi, aligha volt felkészülve.
„Kérdések záporoztak Hitlerre” – emlékszik később dr. Schmidt. „Külföldi látogató még
soha nem beszélt vele így a jelenlétemben.”32
– Mire készül Németország Finnországban? – érdeklődött Molotov. Mit jelent az Új Rend
Európában és Ázsiában, és milyen szerepet kap benne a Szovjetunió? Mi a háromhatalmi
egyezmény „jelentősége”? Továbbá – folytatta – vannak tisztázandó kérdések Oroszország
balkáni és fekete-tengeri érdekeltségeivel kapcsolatban, tekintettel Bulgáriára, Romániára és
Törökországra. – Erről szeretne néhány választ és „magyarázatot” hallani, mondta.
Hitler életében talán először fordult elő, hogy annyira elképedt, hogy nem tudott válaszolni.
Azt javasolta, hogy függesszék fel a tárgyalást, „tekintettel egy esetleges légiriadóra”, és
megígérte, hogy másnap részletesen megvitatják a kérdést.
Az erőpróbát elhalasztották, de nem kerülték el, és másnap reggel, amikor Hitler és Molotov
újrakezdték megbeszélésüket, az orosz népbiztos kérlelhetetlen volt. Először is Finnországgal
kapcsolatban, amin a két férfi hamarosan elkeseredett és csípős vitába keveredett. Molotov
követelte, hogy Németország vonja ki csapatait Finnországból. Hitler tagadta, hogy
„Finnországot megszállták volna a német csapatok”. Mindössze Finnországon keresztül küldték
őket Norvégiába. Ő viszont azt akarta tudni, hogy „szándékozik-e Oroszország háborúzni
Finnország ellen”. A német jegyzőkönyv szerint Molotov „erre a kérdésre némileg kitérően
válaszolt”, amivel Hitler nem elégedett meg.
– Nem szabad, hogy háború legyen a Baltikumban! – hajtogatta Hitler. – Ez súlyos
feszültséget okozna a német–orosz kapcsolatokban! – Ε fenyegetést egy pillanattal később azzal
tetézte, hogy azt mondta, egy ilyen feszültség „kiszámíthatatlan következményekkel” járhat.
Mégis, mit akar még a Szovjetunió Finnországban? – tudakolta Hitler, a vendég pedig azt
válaszolta, hogy „a besszarábiaival megegyező léptékű rendezést” akar, ami nyílt annektálást
jelentett. Hitler reakciója még a rendíthetetlen oroszt is megzavarhatta, aki sietett megkérdezni a
Führer „véleményét erről”.
Erre viszont most a német diktátor adott kitérő választ: csak azt ismételheti meg, hogy
„Finnországgal nem szabad háborúnak kezdődnie, mert egy ilyen konfliktus messzemenő
visszahatásokkal járhat”.
– Ezzel az állásfoglalással új tényező került a tárgyalásba! – vágott vissza Molotov.
A vita olyan hevessé vált, hogy Ribbentrop, aki ekkorra alaposan megrémülhetett,
közbeszólt, hogy elmondja – a német jegyzőkönyv szerint –, „hogy tulajdonképpen semmi ok
nincs rá, hogy a finn kérdésből ügyet csináljanak. Talán puszta félreértésről van szó.”
Hitler kihasználta a jókor jött közbeszólást, és gyorsan témát váltott. Vajon az oroszokat nem
csábítaná-e a korlátlan zsákmányszerzés, amely hamarosan lehetővé válik a brit birodalom
összeomlásával?
– Foglalkozzunk fontosabb problémákkal! – mondta.

Anglia meghódítása után [jelentette ki] a brit birodalmat felosztják, mint egy hatalmas, az egész világra
kiterjedő, negyven millió négyzetkilométernyi csődbe ment birtokot. Ezen a csődbe ment birtokon lesz az
oroszok számára kijárat a jégmentes és valóban nyílt óceánra. Eddig egy negyvenöt milliós angol kisebbség
uralkodott abrit birodalom hatszázmillió lakója felett. Ő szétzúzza ezt a kisebbséget... Ilyen körülmények között
világméretű kilátások támadnak ... Az összes országnak, amelyet érdekelhet ez a csődbe jutott birtok, fel kell
hagynia az egymás közötti vitákkal, és kizárólag a brit birodalom felosztásának kell szentelnie magát. Ez
vonatkozik Németországra, Franciaországra, Olaszországra, Oroszországra és Japánra.

A fagyos, egykedvű orosz vendég láthatóan nem hatódott meg az ilyen fényes „világméretű
kilátásoktól”, s arról sem volt meggyőződve úgy, mint a németek – ezt később dörgölte az orruk
alá –, hogy a brit birodalom hamarosan felosztható lenne. „Európához közelebbi” problémákat
akar megbeszélni, mondta. Például Törökország, Bulgária és Románia dolgát.
– A szovjet kormány – mondta – azon az állásponton van, hogy a Romániának adott német
garancia Szovjet-Oroszország érdekei ellen irányul, ha szabad ilyen nyíltan kifejeznem magam.
– Vendéglátóinak egyre növekvő bosszúságára persze egész nap nyíltan fejezte ki magát, és
most tovább nyomult. Követelte, hogy Németország „vonja vissza” ezt a garanciát. Hitler
visszautasította a követelést.
Rendben, kötötte az ebet a karóhoz Molotov, de akkor, tekintettel Moszkvának a fekete-
tengeri szorosokkal kapcsolatos érdekeire, vajon mit szólna Németország, „ha Oroszország
Bulgáriának adna ... garanciát, ugyanolyan feltételekkel, mint amilyenekkel Németország és
Olaszország adott garanciát Romániának?”
Az ember szinte maga előtt látja erre Hitler sötét pillantását. A Führer megérdeklődte, hogy
vajon Bulgária kért-e ilyen garanciát, mint ahogyan azt Románia tette. „O (a Führer) – mondja a
német feljegyzés – nem tud Bulgária ilyen irányú kéréséről”. Mindenesetre, először
Mussolinival kell konzultálnia, mielőtt határozottabb választ adna az oroszok kérdésére. És
baljósan hozzátette, hogy ha Németország „esetleg súrlódások forrását keresné Oroszországgal,
ehhez nem lenne szüksége a Dardanellákra.”
De az általában oly beszédes Führernek már nem volt gyomra ahhoz, hogy tovább tárgyaljon
ezzel a lehetetlen orosszal.
„A beszélgetés e pontján – mondja a német jegyzőkönyv – a Führer felhívta a figyelmet a
kései órára, és kijelentette, hogy az angol légitámadások lehetősége miatt jobb lenne
felfüggeszteni most a tárgyalásokat, mivel a fő kérdéseket már valószínűleg megfelelően
megtárgyalták.”
Aznap éjszaka Molotov ünnepi vacsorát adott vendéglátóinak az Unter den Lindenen levő
orosz nagykövetségen. Hitler, aki valószínűleg kimerült volt, és még mindig idegesítették a
délutáni megpróbáltatások, nem jelent meg az eseményen.
A britek viszont megjelentek. Már csodálkoztam, hogy bombázóik miért nem jelentek meg
Berlin felett úgy, mint ekkoriban szinte minden éjszaka, hogy a német fővárosban töltött első
estéjén emlékeztessék a szovjet népbiztost: bármit is mondanak neki a németek, Nagy-Britannia
még mindig háborúban áll, és nagyon is eleven. Bevallom, 12-én néhányan reménykedve vártuk
a repülőgépeket, de nem jöttek. A Wilhelmstrasse tisztviselői, akik a legrosszabbtól tartottak,
láthatóan megkönnyebbültek. De a megkönnyebbülésük nem sokáig tartott.
November 13-án este a britek korán jöttek át.355 Berlinben úgy délután 4 óra körül sötétedik
be az évnek ebben az időszakában, és nem sokkal 9 óra után felsivítottak a légoltalmi szirénák,
aztán hallani lehetett a légvédelmi ágyúk dörgését, és a lövések között a bombázók zúgását
odafent. Dr. Schmidt szerint, aki ott volt a szovjet nagykövetségen adott banketten, Molotov
éppen befejezte barátságos pohárköszöntőjét, és Ribbentrop már felállt, hogy válaszoljon rá,
amikor felhangzott a sziréna, és a vendégek szétszóródtak az óvóhelyekre. Emlékszem a
sietségre és a tülekedésre végig a Lindenen és túl a sarkon, a Wilhelmstrassén, ahogyan
németek és oroszok igyekeztek a külügyminisztérium föld alatti óvóhelyére. A tisztségviselők
egy része, köztük dr. Schmidt is, bemenekült az Adlon szállóba, amely elől néhányan néztük az
eseményeket, így képtelen volt eljutni a rögtönzött találkozóra, amit a két külügyminiszter a
külügyminisztérium legmélyebben fekvő helyiségeiben tartott. Ezért e találkozó jegyzőkönyvét
dr. Schmidt kényszerű távollétében Gustav Hilger, a moszkvai német nagykövetség tanácsosa
355
Churchill azt mondja, hogy a légitámadást erre az alkalomra időzítették. „Előre értesültünk a találkozóról – írja később –, és
bár nem hívtak meg bennünket, mégsem akartunk teljesen kimaradni a dologból.” (Churchill: Their Finest Hour, 584. o.)
vezette, aki a tanácskozás alatt az egyik tolmács szerepét látta el.
Miközben odafent a brit bombázók köröztek az éjszakában, és a légelhárító ágyúk
hatástalanul lövöldöztek rájuk, a minden hájjal megkent náci külügyminiszter még egyszer
megpróbálta rászedni az oroszokat. Előhúzott a zsebéből egy szerződéstervezetet, amely
lényegében négyhatalmi egyezménnyé alakította volna át a háromhatalmi egyezményt,
negyedik tagként Oroszországgal. Molotov türelmesen hallgatta, míg Ribbentrop felolvasta.
A lényeg a II. cikkely volt. Ebben Németország, Olaszország, Japán és a Szovjetunió
felvállalják, hogy „tiszteletben tartják egymás befolyási övezeteit”. Az ezekkel kapcsolatban
felmerülő összes vitás kérdést „barátságos úton” kell rendezni. A két fasiszta ország és Japán
beleegyezik, hogy „elismerik a Szovjetunió birtokainak jelenlegi nagyságát, és azt tiszteletben
tartják”. AIII. cikkely szerint mind a négy ország beleegyezik, hogy nem csatlakozik „a Négy
Hatalom valamelyike ellen irányuló” bármilyen egyesüléshez, és ilyet nem támogat.
Maga a szerződés, javasolta Ribbentrop, nyilvános lenne, de persze a titkos protokollok
kivételével: most ezeket olvasta fel. A legfontosabbik meghatározta mindegyik ország „területi
törekvéseit”. Oroszországnak az jutott, hogy „a Szovjetunió nemzeti területétől délre, az Indiai-
óceán irányába koncentrál”.
Molotov nem harapott rá a csalira. A javasolt szerződés nyilvánvalóan azt a célt szolgálta,
hogy Oroszország ne a történelmileg meghatározott irányba nyomuljon: nyugatra, a Baltikum
felé, a Balkánra és a feketetengeri átjárón keresztül ki a Földközi-tenger medencéjébe, ahol
elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül Németország és Olaszország mohó terveivel. A
Szovjetuniót legalábbis e pillanatban nem érdekelte a túl messze fekvő Indiai-óceán. Amiben
pillanatnyilag érdekelt, válaszolta Molotov, az Európa és a török szorosok. „Következésképpen
– tette hozzá – a papírszerződések nem elégségesek a Szovjetunió számára; ragaszkodnia kell a
biztonságát illető hathatós garanciákhoz.”

A Szovjetuniót érdeklő kérdések [fejtette ki] nemcsak Törökországot érintik, hanem Bulgáriát is ... De
Románia és Magyarország sorsa szintén érdekes, és semmilyen körülmények között nem lehet lényegtelen a
Szovjetunió számára. Érdekli továbbá a Szovjetuniót, hogy megtudja, mit tervez a Tengely Jugoszláviával és
Görögországgal, valamint, hogy mi Németország szándéka Lengyelországgal... A szovjet kormány érdekelt a
svéd semlegesség kérdésében is ... Emellett ott van a Balti-tengeri átjárók kérdése is ...

A fáradhatatlan, pókerarcú szovjet külügyi népbiztos nem hagyott ki semmit sem, és

Ribbentrop, aki úgy érezte, eltemeti a kérdések lavinája – mivel ekkor Molotov azt mondta,
„értékelné”, ha vendége válaszolna is ezekre –, tiltakozott, hogy „túl szigorúan vallatja” őt.

Csak azt ismételheti meg újra és újra [válaszolta kevés meggyőző erővel], a döntő kérdés az, hogy a
Szovjetunió fel van-e készülve arra, és olyan helyzetben van-e, hogy együttműködhet velünk a brit birodalom
nagyszabású felszámolásában.

Molotov éles visszavágása készen állt. Hilger kötelességtudóan fel is jegyezte a

jegyzőkönyvben.

Molotov válaszában kijelentette, a németek azt feltételezik, hogy voltaképpen megnyerték az Anglia elleni
háborút. Ennélfogva, ha Németország [mint azt Hitler folyamatosan állította] élethalálharcot vív Anglia ellen, ő
azt csakis úgy értelmezheti, hogy Németország az „életért” és Anglia a „halálért” harcol.

Ez a szarkazmus talán elszállt volna a monumentálisan üres fejű Ribbentrop füle mellett, de
Molotov nem adott esélyt erre. Miután a német folyamatosan azt ismételgette, hogy Nagy-
Britanniával végeztek, a népbiztos végül egy kérdéssel válaszolt: „Ha ez így van, akkor miért
vagyunk ezen az óvóhelyen, és kinek a bombái hullanak?”356
356
Molotov „búcsúlövését” Churchill közli, akinek Sztálin mondta el később a háború során. (Churchill: Their Finest Hour,
586. o.)
 Moszkva keményen alkudozó ügynökével kapcsolatban szerzett fárasztó élménye alapján,
illetve a Sztálin telhetetlen étvágyáról tanúskodó, két héttel később kapott további
bizonyítékokra támaszkodva Hitler levonta végső következtetéseit.
Itt le kell szögeznünk, hogy későbbi ellentétes értelmű kijelentései dacára a szovjet diktátor
ekkor elfogadta Hitler ajánlatát, hogy csatlakozzon a fasiszta táborhoz, bár borsosabb árat kért
érte annál, amit Berlin korábban kínált. November 26-án, alig két héttel azután, hogy Molotov
visszatért Németországból, tájékoztatta a moszkvai német nagykövetet, hogy Oroszország a
következő feltételekkel kész csatlakozni a négyhatalmi paktumhoz:

1. A német csapatokat azonnal vonják ki Finnországból, amely ... a Szovjetunió érdekszférájához tartozik ...
2. A következő néhány hónapon belül a Szovjetunió biztonságát a fekete-tengeri átjáróban a Szovjetunió és
Bulgária között megkötendő kölcsönös segítségnyújtási egyezmény szavatolja ... és a Szovjetunió hosszú lejáratú
bérlet formájában szárazföldi és haditengerészeti bázisokat hoz létre a Boszporusz és a Dardanellák térségében.
3. Ismertessék el, hogy a Batumitól és Bakutól délre, a Perzsa-öböl irányában fekvő terület a Szovjetunió
törekvéseinek középpontja.
4. Japán lemond szén- és olajkoncessziós jogairól Észak-Szahalinon. 33

Sztálin kettő helyett összesen öt titkos protokollt követelt: ezek foglalták volna magukba új
javaslatait. Ráadásul még azt kérte, hogy amennyiben Törökország nehézségeket támasztana a
szorosokat ellenőrző orosz bázisokkal kapcsolatban, akkor a négy hatalom tegyen katonai
intézkedéseket vele szemben.
A javaslatok magasabb árat tettek ki, mint amennyit Hitler akár csak megfontolni is hajlandó
lett volna. Megpróbálta Oroszországot Európán kívül tartani, erre Sztálin most Finnországot,
Bulgáriát, a szorosok feletti ellenőrzést és gyakorlatilag az arab és a perzsa olajmezőket is
követelte, amelyek rendes körülmények között Európa olajának a legnagyobb részét
biztosították. Az oroszok még csak nem is említették az Indiai-óceánt, amelyet a Führer a
Szovjetunió „törekvéseinek” középpontjaként megpróbált rájuk tukmálni.
– Sztálin okos és ravasz – mondta Hitler katonai vezetőinek. – Egyre többet és többet
követel. Hidegvérű zsaroló. A német győzelem elviselhetetlenné vált Oroszország számára.
Ezért a lehető leghamarabb térdre kell kényszeríteni.34
A hidegvérű, nagy náci zsaroló emberére talált, s ez a felismerés dühbe hozta. December
elején utasította Haldert, hogy hozza elé a hadsereg vezérkarának a Szovjetunió elleni támadás
elkészített tervét. December 5-én Halder és Brauchitsch kötelességtudóan elétárták a tervet, ő
pedig egy négyórás tanácskozás végén jóváhagyta. Az OKW zsákmányolt hadinaplója és
Halder saját titkos naplója egyaránt beszámolót tartalmaz erről a rendkívül fontos
megbeszélésről.35 A náci hadúr hangsúlyozta, hogy a pripjatyi mocsaraktól északra és délre át
kell törni a Vörös Hadseregen, majd bekeríteni és megsemmisíteni, „mint Lengyelországban”.
Moszkva, mondta Haldernek, „nem fontos”. A lényeg, hogy Oroszország „életerejét”
elpusztítsák. Romániának és Finnországnak csatlakoznia kell a támadáshoz, de
Magyarországnak nem. Dietl tábornok narviki hegyivadász hadosztályát át kell szállítani
Svédország északi részén Finnországba, hogy a Szovjetunió sarkvidéki területei ellen
támadjon.357 Összesen körülbelül 120-130 hadosztályt különítettek el a nagy hadjáratra.
A tanácskozásról szóló beszámolójában Halder naplója, mint az Oroszország megtámadására
vonatkozó korábbi utalások esetében is, az „Otto” fedőnevet használja. Nem egészen két hét
múlva, 1940. december 18-án ezt cserélték fel azzal a fedőnévvel, amelyen majd bevonul a
történelembe. Hitler ezen a napon átlépte a Rubicont. Kiadta a 21. sz. hadműveleti utasítást,
amely a „Barbarossa-hadművelet” címet viselte. Így kezdődött:
SZIGORÚAN TITKOS
A Führer főhadiszállása
357
Svédország, amely a szövetséges hatalmaktól megtagadta az áthaladást az orosz–finn háború alatt, engedélyezte ennek a
teljesen felfegyverzett hadosztálynak az átszállítását. Magyarország természetesen később mégis résztvett az Oroszország elleni
háborúban.
 1940. december 18.
A német fegyveres erőknek fel kell készülniük Szovjet-Oroszország szétzúzására egy gyors hadjáratban, még
az Anglia elleni háború vége előtt. 358 Ε célból a szárazföldi hadseregnek minden rendelkezésre álló egységet fel
kell használnia, azzal a kikötéssel, hogy az elfoglalt területeket meg kell védeni a meglepetésszerű támadásokkal
szemben ...
Az előkészületeket ... 1941. május 15-ig kell befejezni. Nagy óvatossággal kell eljárni, hogy a támadási
szándék ne legyen felismerhető.

A kitűzött időpont tehát a következő tavasszal, május közepén volt. A Barbarossa-

hadmúvelet „általános célját” Hitler a következőképpen határozta meg:

A Nyugat-Oroszországban lévő orosz hadsereg zömét merész hadműveletekkel kell elpusztítani, mélyen
benyúló páncélosékek előrenyomulásával, és meg kell akadályozni, hogy az ép, harckész csapatok
visszavonuljanak Oroszország nagy térségeibe. A hadművelet végső célja egy, a Volga folyótól Arhangelszkig
nyúló védelmi vonal létrehozása Oroszország ázsiai részével szemben.

Hitler hadműveleti utasítása ezután jelentős részletességgel tárgyalja a támadás fő vonalait.359

Meghatározza Románia és Finnország szerepét. Nekik kell biztosítaniuk a felső, északi és az
alsó, déli szárnyakon történő támadás kiinduló területeit, illetve a németeket e hadműveletekben
segítő csapatokat. Finnország helyzete különösen fontos volt. Különböző finn–német
hadseregeknek kell előrenyomulniuk Leningrád és a Ladoga-tó környéke felé, hogy elvágják a
murmanszki vasútvonalat, biztosítsák a pecsengai nikkelbányákat, és megszállják az oroszok
jégmentes sarki-tengeri kikötőit. Hitler elismerte, sok függ attól, hogy Svédország engedi-e a
német csapatok átvonulását Norvégiából, de (helyesen) megjósolta, hogy a svédek
engedékenyek lesznek e tekintetben.
A fő hadműveleteket meg kell osztani a pripjatyi mocsarak mentén, magyarázta Hitler. A
főcsapást két teljes hadseregcsoporttal mérik majd a mocsaraktól északra. Az egyik felnyomul a
balti államokon át Leningrád felé. A másik, a délebbi, keresztülnyomul Fehéroroszországon,
majd északnak kanyarodik, hogy csatlakozzon az első hadseregcsoporthoz, s így csapdába ejtik
a szovjet erőknek a Baltikumból visszavonulni próbáló maradékát. Csak ekkor szabad
vállalkozni a Moszkva elleni támadásra, szögezte le Hitler. Az orosz főváros, amely két héttel
korábban „lényegtelennek” tűnt a szemében, most nagyobb jelentőséget nyert. „E város
elfoglalása – írta – döntő politikai és gazdasági győzelmet jelent, túl azon, hogy elesik az ország
legfontosabb vasúti csomópontja.” Rámutatott arra is, hogy Moszkva nemcsak Oroszország fő
távközlési központja, hanem legfőbb fegyvergyártási központja is.
Egy harmadik hadseregcsoport a mocsaraktól délre, Ukrajnán át nyomul Kijev felé; fő célja,
hogy felgöngyölítse és elpusztítsa a Dnyepertől nyugatra lévő szovjet erőket. Még délebbre
német–román csapatok védik majd a fő hadművelet szárnyát, és előrenyomulnak Ogyessza felé,
onnan pedig a Fekete-tenger mentén. Ezek után német kézre kerül a Donyec-medence, ahol a
szovjet ipar 60 százaléka összpontosul.
Így festett Hitler grandiózus terve, ami pontosan 1940 karácsonya előtt készült el, és olyan
jól alkották meg, hogy lényegi változtatásokat később sem végeztek rajta. A titoktartás
biztosítása érdekében csak kilenc példányt készítettek a hadműveleti utasításból: egyet-egyet a
három haderőnem kapott meg, a többit az OKW főhadiszállásán őrizték. Amint a hadműveleti
utasítás egyértelművé teszi, még a vezető operatív parancsnokokat is úgy kellett informálni,
hogy a terv „csupán elővigyázatosságból készült, arra az esetre, ha Oroszország megváltoztatná
velünk szembeni korábbi magatartását”. Hitler utasított arra is, hogy a titokba beavatott tisztek
számát „a lehető legalacsonyabban kell tartani. Máskülönben az a veszély lép fel, hogy
358
Kiemelés Hitlertől.
359
Nagyon sok történész határozottan állította, hogy első Barbarossa-direktívájában Hitler nem ment a részletekbe. Ez a
félreértés valószínűleg az NCA köteteiben angol fordításban található rendkívüli mértékben megrövidített változatnak tudható
be. De a TMWC XXVI. kötetében, a 47-52. oldalon megadott teljes német szöveg minden részletet feltár, s megvilágítja, hogy
már e korai időpontban is mennyire előrehaladottak voltak a német katonai tervek.36
előkészületeink ismertté válnak, ami a legsúlyosabb politikai és katonai hátrányokkal járna.”
Arra nincs bizonyíték, hogy a hadsereg főparancsnokságának tábornokai tiltakoztak volna
Hitlernek a Szovjetunió megtámadását illető döntése ellen, noha a Lengyelországban és a
Nyugaton aratott győzelmeiket az tette lehetővé, hogy ez az ország hűen betartotta a
Németországgal kötött paktumot. Később Halder gúnyosan ír „Hitler orosz kalandjáról”, és
kijelenti, hogy a hadsereg vezetői kezdettől fogva ellene voltak. 37 De 1940 decemberében
készült terjedelmes naplójegyzeteiben egyetlen szó sem található, ami ezt alátámasztaná. Inkább
azt a benyomást kelti, hogy valódi lelkesedés töltötte el a „kaland” iránt, amelynek a
megtervezésében ő maga, mint vezérkari főnök, a fő felelősséget viselte.
Hitler számára mindenesetre a kocka el volt vetve, és bár még nem tudta, végső soron a sorsa
is megpecsételődött ezzel az 1940. december 18-i döntéssel. Az elhatározást követő
megkönnyebbülésében (ezt később árulta el) elutazott, hogy a karácsonyt a Csatorna mentén
állomásozó csapatoknál és repülőknél ünnepelje meg – olyan messze Oroszországtól,
amennyire csak lehet. Minden bizonnyal a gondolatai is a lehető legmesszebb jártak XII. Károly
svéd király vagy Bonaparte Napóleon esetétől, akik az övéhez hasonló sok dicsőséges hódítás
után a végtelen orosz sztyeppék feneketlen mélyén szenvedtek katasztrofális kudarcot. Miért is
gondolt volna sokat rájuk? Mint azt a feljegyzések hamarosan elárulják, az egykori bécsi
hajléktalan ekkor már a világ legnagyobb hódítójának tartotta magát. Az egománia, minden
hódító eme végzetes betegsége, már eluralkodóban volt rajta.

HAT HÓNAPI TEHETETLENSÉG

1940 tavaszának és kora nyarának viharos győzelmei után a náci hódító számára nyomasztó
hat hónap következett. Nemcsak a Nagy-Britannia elleni győzelem kerülte el, hanem
elszalasztottá azokat a lehetőségeket is, hogy halálos csapást mérjen az angolokra a Földközi-
tenger térségében.
Két nappal karácsony után Raeder vezértengernagy Berlinben találkozott Hitlerrel, de nem
sok karácsonyi vidámságot hozott magával. – Megszűnt Nagy-Britannia fenyegetettsége a
mediterrán térség teljes keleti felén, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában – mondta a Führernek.
– ... A döntő akció a mediterrán térségben, amelyben reménykedtünk, így már nem
lehetséges.”38
Hitler, akit akadályozott Franco sunyítása, Mussolini tehetetlensége, sőt Pétain szenilitása is,
valóban lekéste a csatlakozást a földközi-tengeri térségben. Az olasz szövetségest katasztrófa
érte előbb az egyiptomi sivatagban, és most decemberben a havas albán hegyekben is. Ε
szerencsétlen események is fordulópontot jelentettek a háborúban és a Harmadik Birodalom
történetében. Nemcsak Németország barátainak és szövetségeseinek gyengesége miatt
következtek be, hanem részben amiatt is, hogy a náci hadúr képtelen volt felfogni azt a nagyobb
léptékű interkontinentális stratégiát, amire szükség lett volna, és aminek az alkalmazására
Raeder, sőt Göring is unszolta.
1940 szeptemberében kétszer is, hatodikán és huszonhatodikán is előfordult, hogy a
vezértengernagy megpróbált új lehetőségeket feltárni a Führer előtt most, amikor úgy tűnt, hogy
ki van zárva az Anglia elleni közvetlen támadás. A második tanácskozáson Raedernek sikerült
kettesben maradnia Hitlerrel, s így, hogy a szárazföldi hadsereg és a légierő tisztjei nem
zavarhatták össze a beszélgetést, hosszú előadást tartott főnökének a haditengerészeti
stratégiáról és arról, mennyire fontos, hogy Nagy-Britanniát a Csatornán kívül más helyeken is
megdolgozzák.

A britek [mondta Raeder] mindig is világbirodalmuk sarkkövének tekintették a földközi-tengeri térséget ... A
brit hatalommal körülvett Olaszország hamarosan a támadás fő célpontjává válik ... Az olaszok még nem ismerik
fel a veszélyt, amikor visszautasítják segítségünket. Németországnak azonban a rendelkezésére álló minden
eszközzel kell háborút viselnie Nagy-Britannia ellen, és késedelem nélkül, még mielőtt az Egyesült Államok
képes lenne hatékonyan beavatkozni. Ezért a téli hónapok alatt rendezni kell a Földközi-tenger térségének
kérdését.

Rendezni, de hogyan? A tengernagy ekkor rátért a lényegre.

El kell foglalni Gibraltárt. A légierőnek biztosítania kell a Kanári-szigeteket. El kell foglalni a Szuezi-
csatornát.

Raeder rózsás képet festett arról, ami Szuez után logikusan következne:
Szuezből Palesztinán és Szírián keresztül előre kell nyomulni Törökországig. Ha odáig
elérünk, Törökország a hatalmunkban lesz. Az orosz probléma attól kezdve más fényben tűnik
fel... Kétséges, hogy szükség lesz-e Oroszország ellen az északról történő előrenyomulásra.
Miután képzeletben kiűzte a briteket a mediterrán térségből, Törökországot és Oroszországot
pedig Németország hatalma alá helyezte, Raeder kikerekítette a képet. Helyesen megjósolta,
hogy Nagy-Britannia az USA és a gaullista erők támogatásával megpróbálja majd megvetni a
lábát Északnyugat-Afrikában, hogy a térséget bázisként használhassa a tengelyhatalmak elleni
későbbi háborúban. A tengernagy ezért azt szorgalmazta, hogy Németország és a vichyi
Franciaország vágjanak elébe ennek, és biztosítsák maguknak ezt a stratégiai fontosságú
térséget.
Raeder szerint Hitler egyetértett az ő „általános gondolatmenetével”, de hozzátette, hogy
először meg kell tárgyalnia a dolgokat Mussolinival, Francóval és Pétainnel.39 Hozzá is fogott,
bár jókora időveszteség után.
A spanyol diktátornak október 23-ra adott találkozót, Pétainnek, aki ekkor már a vichyi
kollaboráns kormány feje volt, a következő napra, a Ducenak pedig néhány nappal későbbre.
Franco, aki az Olaszországtól és Németországtól kapott nagyarányú katonai segítségnek
köszönhette a spanyol polgárháborúban kivívott győzelmét, összes diktátortársához hasonlóan
mértéktelen étvággyal rendelkezett a konc, különösen az olcsón megszerezhető konc iránt.
Júniusban, Franciaország elestének pillanatában sietve tájékoztatta Hitlert, hogy Spanyolország
belépne a háborúba, ha cserébe megkapja a hatalmas afrikai francia birodalom nagy részét,
beleértve Marokkót és Nyugat-Algériát, feltéve, hogy Németország bőségesen szállít
Spanyolországnak fegyvereket, üzemanyagot és élelmiszert.40 ígérete beváltására Franco
október 23-án kapott alkalmat, amikor a Führer saját különvonatán megérkezett a francia–
spanyol határon lévő Hendaye városba. De az eltelt hónapok alatt sok minden történt – például
Nagy-Britannia makacsul kitartott –, ezért Hitlert kellemetlen meglepetés érte.
A fortélyos spanyolra nem tett hatást Hitler dicsekvése, hogy „Anglia már döntő vereséget
szenvedett”, és Hitler azon ígéretével sem volt elégedett, hogy Spanyolország területi
kompenzációt kap Franciaország észak-afrikai területeiből, „olyan mértékben, amennyire
Franciaország veszteségei fedezhetők lesznek a brit gyarmatokból”. Franco a franciák teljes
afrikai birodalmát akarta, mindenféle kikötés nélkül. Hitler azt javasolta, hogy Spanyolország
1941 januárjában lépjen be a háborúba, de Franco rámutatott egy ilyen elhamarkodott akció
veszélyeire. Hitler azt akarta, hogy a spanyolok január 10-én támadják meg Gibraltárt, amihez
segítséget kapnának a német szakemberektől, akik a levegőből foglalták el a belgiumi Eben
Emael erődöt. Franco tipikus spanyol gőggel azt válaszolta, hogy Gibraltárt a spanyolok
„egyedül” foglalják el. Így birkózott a két diktátor kilenc órán át. Dr. Schmidt szerint, aki itt is
jelen volt, Franco monoton hangon kántálva csak beszélt és beszélt, miközben Hitler egyre
jobban felbőszült, egyszer fel is pattant, mint azt Chamberlainnel is tette, és felkiáltott, hogy
semmi értelme folytatni a tárgyalást.41
– Még egyszer nem csinálnám végig – mondta később Mussolininak a Caudillo társaságában
elszenvedett megpróbáltatásairól. – Inkább tépjék ki három-négy fogamat!42
Kilenc óra telt el, közben Hitler különleges étkezőkocsijában meg is vacsoráztak, és a
tárgyalásokat késő este befejezték, Franco azonban nem kötelezte el magát határozottan a hadba
lépés mellett. Hitler aznap este otthagyta Ribbentropot, hogy folytassa a tárgyalást Serrano
Suner spanyol külügyminiszterrel, és próbálja meg rávenni a spanyolokat, hogy írjanak alá
valamit, legalább egy megállapodást, hogy kiűzik a briteket Gibraltárból, és elzárják előlük a
Mediterrán-medence nyugati felét – de hasztalanul. – Az a hálátlan gyáva nyúl! – szidta Francot
Ribbentrop dr. Schmidt előtt másnap reggel. – Mindent nekünk köszönhet, most pedig nem
hajlandó csatlakozni hozzánk!43
Jobban sikerült Hitler másnapi találkozója Pétainnel Montoire-ban.360 Ez azonban azért volt,
mert az öregedő, defetista marsall, az első világháborús verduni hős megállapodott a második
világháborúban a franciák megadását kikényszerítő hadvezérrel, hogy Franciaország
közreműködik hódítója utolsó erőfeszítésében, hogy térdre kényszerítse Nagy-Britanniát,
Franciaország egykori szövetségesét. Sőt abba is beleegyezett, hogy írásba foglalják ezt a
gyűlöletes alkut.

A tengelyhatalmaknak és Franciaországnak azonos érdeke fűződik ahhoz, hogy Anglia veresége mielőbb
bekövetkezzék. Következésképpen a francia kormány a saját lehetőségeinek határán belül támogatni fogja a
tengelyhatalmak e cél elérésére irányuló intézkedéseit.44

Ezért a hitszegésért cserébe Franciaországnak odaígérték az „Új Európában azt a helyet, ami
megilleti”, s arra is ígéretet kapott, hogy a brit birodalomból fog kárpótlást kapni a fasiszta
diktátoroktól mindazokért a területekért, amelyeket Afrikában másoknak lesz kénytelen
átengedni. A két fél egyetértett abban, hogy a megállapodást „teljes titoktartás”* fedje.
Hitler Pétain gyalázatos, ugyanakkor létfontosságú engedményei ellenére sem volt elégedett.
Dr. Schmidt szerint a Führer többet akart: nem egyebet, mint Franciaország aktív részvételét a
Nagy-Britannia elleni háborúban. A Münchenbe visszafelé vezető hosszú úton a hivatalos
tolmács úgy látta, hogy Hitlert csalódottá és lehangolttá tette a kevés eredménnyel járó utazás.
Még lehangoltabbá vált Firenzében, ahová október 28-án reggel érkezett, hogy Mussolinival
találkozzon.
Alig három héttel korábban, október 4-én, a Brenner-hágónál találkoztak utoljára. Szokás
szerint főleg Hitler vitte a szót: előadta egyik legkáprázatosabb tours d'horizon-ját, amelyben
azonban egyetlen szóval sem utalt arra, hogy csapatokat küld Romániába, amelyre Olaszország
is vágyott. Néhány nappal később, amikor a Duce tudomást szerzett erről, méltatlankodott.

Hitler mindig kész helyzet elé állít [füstölgött Cianónak]. De most visszaadom neki a kölcsönt. Az
újságokból fogja megtudni, hogy elfoglaltam Görögországot. így majd helyreáll az egyensúly.45

Hitlerhez hasonlóan a Ducenak is bősz ambíciói voltak a Balkánon, amelyek annyira

keresztezték a német törekvéseket, hogy a németek már augusztus közepén óva intették Rómát
bármiféle jugoszláviai vagy görögországi kalandtól. „Egyértelmű parancs, hogy le kell állni a
teljes vonal hosszában” – írja Ciano naplójában augusztus 17-én. Mussolini – legalábbis
egyelőre – elejtette azt a tervét, hogy a Balkánon szerezzen további katonai dicsőséget, s ezt
augusztus 27-én meg is erősítette egy Hitlernek szóló alázatos levélben. De Görögország gyors,
könnyű meghódításának a kilátása, amely némileg kompenzálná is partnerének ragyogó
győzelmeiért, túl nagy csáberőnek bizonyult ahhoz, hogy a peckes fasiszta cézár ellen tudjon
állni neki. A látszat azonban csalóka volt.
Október 22-én október 28-ra tűzte ki a Görögország elleni meglepetésszerű olasz támadás
dátumát, és ugyanazon a napon, de október 19-re előredátumozva levelet írt Hitlernek, amiben
célzást tett a tervezett akcióra, de ködösített annak pontos jellegét és időpontját illetően. Attól
360
Bár Churchill és Roosevelt nem tudták meg a montoire-i titkos megegyezés részleteit, mindketten a legrosszabbtól tartottak.
Anglia királya amerikai csatornákon keresztül személyes felhívást intézett Pétainhez, és arra kérte őt, hogy ne forduljon Nagy-
Britannia ellen. Roosevelt Pétainnek szóló üzenete zord hangvételű volt: az elnök kemény szavakkal figyelmeztette a marsallt,
milyen súlyos következményekkel jár, ha a vichy-i Franciaország elárulja Nagy-Britanniát. (Lásd William L. Langer: Our
Vichy Gamble, 97.o. Könyvének megírásához Langer professzor olyan német dokumentumokhoz férhetett hozzá, amelyeket a
brit és az amerikai kormány tizenegy évvel később sem tett közzé.)
félt, írja naplójában Ciano, hogy a Führer esetleg megálljt „parancsol” neki. Hitler és
Ribbentrop, miközben különvonatán visszatérőben volt Franciaországból, megneszelte a Duce
terveit: a Führer parancsára a náci külügyminiszter megállt az első németországi állomáson,
felhívta Rómában Cianót, és a tengelyhatalmak vezetőinek azonnali találkozóját sürgette.
Mussolini október 28-át javasolta, helyszínnek pedig Firenzét, és amikor német látogatója
aznap reggel leszállt a vonatról, felszegett állal, diadaltól csillogó pillantással üdvözölte: –
Führer, megindultunk! A győzedelmes olasz csapatok ma hajnalban átlépték a görög–albán
határt!46
Mussolini az összes beszámoló szerint nagyon élvezte, hogy bosszút állhatott barátján a
korábbi alkalmakért, amikor a náci diktátor úgy vonult be egy országba, hogy azt nem árulta el
előre olasz szövetségesének. Hitler dühöngött. Ez a szilárd helyzetű ellenséggel szemben, az év
lehető legrosszabb időszakában végrehajtott meggondolatlan tett azzal fenyegetett, hogy
felborítja az ő balkáni terveit. A Führer, mint azt nem sokkal később meg is írta Mussolininak,
abban a reményben sietett Firenzébe, hogy megakadályozhatja a dolgot, de elkésett. Schmidt
szerint, aki jelen volt az eseményeknél, a náci vezetőnek sikerült úrrá lennie haragján.

Hitler aznap délután [írta később Schmidt] keserű szívvel ment északra. Háromszor érte kudarc – Hendaye-
ben, Montoire-ban, és most Olaszországban. A következő néhány évben, az elhúzódó téli estéken a hálátlan és
megbízhatatlan barátokat, Tengely-államokat és a „csaló” franciákat illető keserű szemrehányások formájában
gyakran visszatérő témának bizonyultak ezek a hosszú, kimerítő utazások. 47

Mindamellett most, hogy a Nagy-Britannia elleni invázió lehetetlennek bizonyult, valamit

mégis tenni kellett a britek elleni háború folytatására. Alighogy a Führer visszatért Berlinbe,
még jobban sürgette a cselekvést a Duce hadseregének görögországi fiaskója. A „győzedelmes”
olasz támadás egy héten belül teljes vereségbe fulladt. Hitler november 4-én haditanácsot hívott
össze a berlini kancelláriára, odarendelte Brauchitschot és Haldert a szárazföldi hadseregtől,
valamint Keitelt és Jodlt az OKW-tól. Halder naplójából, illetve Jodlnak a tanácskozásról a
haditengerészet számára készített jelentésének egy zsákmányolt példányából ismerjük a hadúr
döntéseit, amelyek a Hitler által november 12-én kiadott 18. sz. hadműveleti utasításban
öltöttek formát. A direktíva szövege megtalálható a nürnbergi iratok között.48
Nyilvánvalóvá vált a német haditengerészetnek Hitler stratégiájára gyakorolt hatása, és az is,
hogy tenni kell valamit a botladozó olasz szövetségessel. Halder feljegyzi, hogy a Führer „nem
bízik” az olasz vezetésben. Ennek eredményeképpen úgy döntöttek, hogy addig nem küldenek
német csapatokat Líbiába, amíg Rodolfo Graziani marsall hadserege, amely szeptemberben
Egyiptomban hatvan mérföldet nyomult előre Sidi Barrâni felé, el nem éri a parton hetvenöt
mérfölddel lejjebb lévő Mersa Matrûhot, ami viszont karácsony előtt nem volt várható, de még
akkorra sem biztosan. Időközben el kellett készíteni a terveket, hogy néhány zuhanóbombázót
küldjenek Egyiptomba az Alexandriában tartózkodó brit flottaegységek megtámadására és a
Szuezi-csatorna elaknásítására.
Ami Görögországot illeti, az olaszok ottani támadása „sajnálatos baklövés” volt, ismerte el
tábornokai előtt Hitler, és sajnos veszélybe is sodorta Németország balkáni pozícióját. A britek
Kréta és Lemnosz megszállásával olyan légibázisokhoz jutottak, ahonnan könnyen
bombázhatták a romániai olajmezőket, és azzal, hogy csapatokat küldtek a görög szárazföldre,
Németország egész balkáni pozícióját fenyegették. Hitler e veszély elhárítására megparancsolta
a hadseregnek, hogy azonnal készítsenek terveket Görögország Bulgárián keresztül történő
lerohanására, legalább tíz hadosztálynyi erővel, amelyet először Romániába küldenének. – A
várakozások szerint Oroszország semleges marad – mondta.
De nem ez, hanem a briteknek a Mediterrán-medence nyugati felében elfoglalt pozíciójának
szétverése volt az a téma, aminek a november 4-i tanácskozás és az azt követően kiadott 18. sz.
hadműveleti utasítás fő részét szentelték.
 Gibraltárt elfoglaljuk [mondta a parancs], és a szorost lezárjuk.
A briteket megakadályozzuk abban, hogy még egy ponton megvessék a lábukat az Ibériai-félszigeten vagy az
Atlanti-óceánon lévő szigeteken.

A „Félix” fedőnevet szemelték ki Gibraltár, a spanyol Kanári-szigetek és a portugál

Zöldfoki-szigetek elfoglalásához. A haditengerészetnek is tanulmányoznia kellett a portugál
Madeira és az Azori-szigetek elfoglalásának lehetőségét. Meglehet, hogy magát Portugáliát is
meg kell szállni. Ennek „Isabella-hadművelet” lenne a fedőneve, és végrehajtására három német
hadosztályt gyűjtenének össze a spanyol–portugál határon.
Végezetül, a francia flotta egységeit és bizonyos számú francia katonát szabadon kell
engedni, hogy Franciaország megvédhesse észak-afrikai pozícióit a britek és De Gaulle ellen.
„E kezdeti feladatból kiindulva Franciaország részvétele az Anglia elleni háborúban teljessé
bontakozhat ki” – szögezte le Hitler a parancsban.
Hitlernek a tábornokok előtt november 4-én kinyilatkoztatott, majd egy héttel később a
hadműveleti utasításban rögzített új tervei mélyen belebocsátkoztak a katonai részletekbe, főleg
azzal kapcsolatban, hogyan foglalják el Gibraltárt egy merész német rajtaütéssel – és e tervek
kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak a hadsereg vezetőire, akik vakmerőnek és ravasznak
találták őket. Valójában azonban ezek csak félintézkedések voltak, amelyek nem érhették el a
céljukat, és részben azon alapultak, hogy Hitler megtévesztette saját tábornokait. November 4-
én arról biztosította őket, jegyezte fel Halder, hogy az imént kapta meg Franco ismételt ígéretét,
hogy csatlakozik Németországhoz a háborúban, ám láttuk már, hogy ez nem egészen volt igaz.
Észszerű volt a kitűzött cél, hogy a briteket kiűzzék a mediterrán térségből, de a feladathoz
elkülönített erők – különösen Olaszország gyengeségének ismeretében – elégtelenek voltak.
A tengeri hadvezetés egy kemény szavakkal megfogalmazott memorandumban mutatott rá
erre, amelyet november 14-én Raeder nyújtott át Hitlernek.49 Az olaszok görögországi
katasztrófája (Mussolini csapatait ekkorra már visszaverték Albániába, és továbbra is
visszavonulóban voltak) nem csak nagy mértékben javította Nagy-Britannia pozícióit a
Mediterrán-medencében, mutattak rá a tengerészetnél, de a britek presztízsét is növelte
világszerte. Ami az olaszok egyiptomi támadását illeti, a haditengerészet kereken azt mondta
Hitlernek: „Olaszország sohasem fogja véghezvinni az egyiptomi offenzívát.361 Az olasz vezetés
silány. Nem fogják fel a helyzetet. Az olasz fegyveres erők sem a megfelelő vezetéssel, sem a
katonai hatékonysággal nem rendelkeznek ahhoz, hogy a mediterrán térségben a kellő
sebességgel és elszántsággal sikeresen végrehajtsák a szükséges hadműveleteket.”
Ennélfogva, vonta le a haditengerészet a következtetést, ezt a feladatot Németországnak kell
végrehajtania. Az „afrikai területért folytatott harc – figyelmeztették Hitlert – a német
hadviselés egészének legelső stratégiai célja ... Döntő fontossága van a háború kimenetele
szempontjából.”
De a náci diktátort nem győzték meg. Fő céljához képest a mediterrán térségben és Észak-
Afrikában megvívandó háborút mindig is legfeljebb másodrendű ügynek tudta elképzelni.
Amikor november 14-i találkozójukon Raeder admirális részletezte előtte a haditengerészet
stratégiai elgondolásait, Hitler azzal vágott vissza, hogy ő „továbbra is az Oroszországgal
szembeni demonstráció felé hajlik”.50 Tulajdonképpen sokkal inkább hajlott erre, mint bármikor
azelőtt, hiszen Molotov éppen aznap reggel utazott el Berlinből, miután akkora haragra indította
Hitlert. Karácsony után néhány nappal, amikor a tengernagy legközelebb találkozott főnökével,
és beszámolt róla, hogyan késtek el a mediterrán térségben, Hitler nem kezdett felesleges
idegeskedésbe. Szinte süket fülekre talált nála Raedernek az az érve, hogy Nagy-Britanniának
az olaszok felett Egyiptomban aratott győzelme362, valamint az angoloknak Amerikából nyújtott
361
Kiemelés a haditengerészettől.
362
Ekkorra egy összesen 31 000 fős, szedett-vedett brit sivatagi haderő, amely egy páncélos hadosztályból, egy indiai
gyalogsági hadosztályból, két gyalogsági dandárból és egy királyi tankezredből állt, kiűzte Egyiptomból a háromszor akkora
olasz sereget, és 133 elesett, 387 sérült és 8 eltűnt katona árán 38 000 foglyot ejtett. Sir Archibald Wavell tábornok
egyre nagyobb
*
t
BARBAROSSA: OROSZORSZÁG KÖVETKEZIK
505
anyagi segítség szükségessé teszi, hogy minden német erőforrást összevonjanak a britek
legyőzéséhez, ezért hát a Barbarossa-tervet el kellene halasztani „Nagy-Britannia
megdöntéséig”.
– Tekintettel az aktuális politikai fejleményekre, különösen Oroszország beavatkozására a
Balkán ügyeibe – mondta Hitler –, mindenáron fel kell számolni a kontinensen az utolsó
megmaradt ellenséget, mielőtt ölre mennénk Nagy-Britanniával. – Ettől kezdve egészen a
keserű végső pillanatig fanatikusan ragaszkodott e stratégiai alapelvéhez.
A haditengerészet vezetőjének odavetetett falatként Hitler megígérte: „még egyszer
megpróbál befolyást gyakorolni Francóra”, hogy végre lehessen hajtani a Gibraltár elleni
támadást, és le lehessen zárni a Földközitengert a brit flotta elől. Valójában addigra azonban
már elvetette az egész elképzelést. December 11-én csendben elrendelte: „A Felix-hadművelet
nem kerül végrehajtásra, mivel a politikai körülmények már nem állnak fenn.” Mivel saját
haditengerészete és az olaszok egyformán gyötörték, hogy ne hagyja békén Francot, Hitler tett
még egy utolsó kísérletet, bár ez elég fájdalmas volt a számára. 1941. február 6-án hosszú
levelet intézett a spanyol diktátorhoz.

... Egy dolgot, Caudillo, tisztán kell látnunk: mi élethalálharcot vívunk, és ez alkalommal nem lehetünk
nagylelkűek ...
A harc, amelyet Németország és Olaszország vív, Spanyolország sorsát is eldönti. Csak a mi győzelmünk
esetén marad fenn az Ön jelenlegi kormányzata. 51

A tengelyhatalmak számára sajnálatos módon ez a levél pontosan azon a napon jutott el a

Caudillóhoz, amikor a britek Bengázitól délre megsemmisítették Graziani marsall kirenaikai
erőinek maradékát. Nem csoda, hogy amikor Francónak alkalma nyílt a válaszadásra – 1941.
február 26-án –, bár hangoztatta a tengelyhez való „abszolút hűségét”, de arra is emlékeztette a
náci vezetőt, hogy a legújabb fejlemények „az októberi helyzetet messze meghaladták”, és hogy
akkori megegyezésük „idejétmúlttá” vált.
Adolf Hitler viharos életében ez volt a kevés olyan alkalom egyike, amikor beismerte
vereségét. „A spanyolok unalmas, üres fecsegésének az a lényege – írta Mussolininak –, hogy
Spanyolország nem akar belépni a háborúba, és nem is fog. Ez különösen idegesítő, mivel azt
jelenti, hogy pillanatnyilag nincs lehetőségünk arra, hogy Nagy-Britanniára a legegyszerűbb
módon: földközi-tengeri birtokain keresztül sújtsunk le.”
Azonban nem Spanyolország, hanem Olaszország jelentette a kulcsot a britek legyőzéséhez a
Földközi-tenger térségében, ám a Duce recsegő birodalma önmagában nem ért fel a feladathoz,
Hitler pedig nem volt elég bölcs ahhoz, hogy megadja neki az egyébiránt a birtokában lévő
eszközöket a végrehajtáshoz. Az a lehetőség, hogy Nagy-Britanniára akár közvetlenül a
Csatornán keresztül, akár közvetett módon a tágabban értelmezett földközi-tengeri térségben

parancsnoklása alatt december 7-én kezdődött a brit ellentámadás, és négy nap alatt szétverték Graziani marsall hadseregét. A
támadás, amit egy öt napos, korlátozott ellentámadásnak szántak, február 7-ig folytatódott, amikorra a britek már Kirenaikáig
nyomultak előre, összesen ötszáz mérföldet, s menet közben megsemmisítették a tíz hadosztályból álló líbiai olasz hadsereget:
130 000 foglyot ejtettek, 1 240 ágyút és 500 tankot zsákmányoltak, míg saját veszteségeik 500 ele settet, 1 373 sebesültet és 55
eltűntet számláltak. Az egyébként szkeptikus brit katonai író, J. Ε C. Fuller tábornok szerint ez volt „a valaha megvívott
hadjáratok közül az egyik legvakmerőbb”. (Fuller: The Second World War, 98.o.)
Az olasz haditengerészetre is halálos csapást mértek. A november 12-re virradó éjszakán az Illustrious brit
anyahajóról (erről jelentette ki a Luftwaffe korábban, hogy elsüllyesztették) felszálló bombázók megtámadták a Tarantónál
horgonyzó olasz flottát, és hónapokra harcképtelenné tettek három csatahajót és két cirkálót. „Gyászos nap – kezdte november
12-én naplóját Ciano. – A britek figyelmeztetés nélkül elsüllyesztették a Cavour csatahajót, és súlyos károkat okoztak a Littorio
és a Duilio csatahajóban.”
sújtsanak le, „pillanatnyilag” megszűnt. Bár ez kudarcot jelentett, elismerése mégis
megkönnyebbülést hozott Hitler számára. Most már a szívéhez-lelkéhez közelebb álló dolgok
felé fordulhatott.
1941. január 8-9-én haditanácsot tartott a vastag hótakaróval borított Berchtesgaden felett
lévő Berghofban. A hegyi levegő talán kitisztította a gondolatait, és mint azt Raeder
tengernagynak és Halder tábornoknak52 a találkozásról szóló terjedelmes titkos jelentései
feltárják, gondolatai messzire szárnyaltak, amikor katonai vezetőinek felvázolta nagyszabású
stratégiáját. Optimizmusa visszatért.

A Führernek [jegyezte fel Halder] szilárd meggyőződése, hogy az európai helyzet nem fejlődhet továbbra is
Németország számára kedvezőtlenül, még ha el is veszítjük egész Észak-Afrikát. Európai helyzetünk annyira
szilárd, hogy az események kimenetele nem lehet hátrányos a mi számunkra ... A britek csak akkor remélhetik,
hogy megnyerik a háborút, ha legyőznek minket a kontinensen. A Führer meg van győződve arról, hogy ez
lehetetlen.

Igaz, ismerte el, hogy Nagy-Britannia közvetlen lerohanása „nem megvalósítható, hacsak
jelentős mértékben meg nem rokkan, és Németország teljes légifölénnyel nem rendelkezik”. A
haditengerészetnek és a légierőnek, mondta, a hajózó útvonalakra kell koncentrálnia támadásait,
s így elvágnia Nagy-Britanniát az utánpótlástól. Az ilyen jellegű támadások, gondolta, „akár
már júliusban vagy augusztusban elvezethetnek a győzelemhez”. Addig, mondta,
„Németországnak olyan erőssé kell válnia a kontinensen, hogy képesek legyünk újabb Anglia
(és Amerika) elleni háborút viselni.” A zárójel Haldertól származik, tartalma pedig jelentős. A
zsákmányolt német feljegyzésekben itt történik először említés arról, hogy Hitler – 1941 elején
– már szembenéz azzal a lehetőséggel, hogy az Egyesült Államok hadba lép ellene.
A náci hadúr ezután a különböző stratégiai területekkel és problémákkal kezdett foglalkozni,
és felvázolta, mit szándékozik tenni velük kapcsolatban.

A Führer véleménye [írta Raeder]: a háború kimenetele szempontjából létfontosságú, hogy Olaszország ne
ömöljék össze... El van szánva arra... hogy megóvja Olaszországot Észak-Afrika elveszítésétől... Ez nagy
presztízsveszteséget jelentene a tengelyhatalmak számára ... [Ennélfogva] elszánta magát arra, hogy támogatást
nyújt az olaszoknak.

Ekkor a Führer óva intette katonai vezetőit, nehogy kifecsegjék a német terveket.

Nem kívánja tájékoztatni az olaszokat terveinkről. Komoly a veszélye annak, hogy a királyi család
értesüléseket továbbít Nagy-Britanniának! ! 363

Az Olaszországnak nyújtott támogatás, jelentette ki Hitler, páncélelhárító alakulatokból és

néhány Líbiába küldött Luftwaffe-ezredből fog állni. Ennél fontosabb az, hogy két és fél
hadosztályból álló hadtestet küld, hogy Albániában megtámogassa a visszavonuló olaszokat – a
görögök tudniillik már idáig szorították vissza őket. Ezzel kapcsolatban előre fogják hozni a
„Marita-hadműveletet.364 A csapatok Romániából Bulgáriába történő átdobását, parancsolta,
azonnal meg kell kezdeni, hogy a Marita március 26-án megindulhasson. Hitler hosszasan
beszélt arról, hogy fel kell készülni az „Attila-hadművelet” (a német fedőnevek sora
végtelennek tűnik) végrehajtására is, amelyet egy 1940. december 10-i direktívában vázolt fel.
Ez a terv Franciaország maradékának elfoglalását és a Toulonban állomásozó francia flotta
megszerzését tartalmazta. Hitler úgy gondolta, hogy ennek a végrehajtása hamarosan
szükségessé válhat. – Ha Franciaország terhessé válik – jelentette ki –, akkor teljesen szét kell

363
Kiemelés és kettős felkiáltójel Raedertől.
364
A Marita-hadműveletet 1940. december 13-án, a 20. sz. hadműveleti utasításban hirdették ki. Huszonnégy hadosztályból
álló hadsereg összegyűjtését írta elő Romániában, ahonnan Bulgárián keresztül megrohamozza Görögországot, amint beáll a
kedvező időjárás. Hitler írta alá.53
zúznunk. – Ez a compiègne-i fegyverszünet durva megsértését jelentette volna, de ezt a kérdést
– legalábbis Halder és Raeder feljegyzései szerint – egyetlen tábornok vagy tengernagy sem
vetette fel.
Ezen a haditanácson történt, hogy Hitler „hidegvérű zsarolónak” nevezte Sztálint, és
tájékoztatta parancsnokait, hogy Oroszországot „a lehető leghamarabb” térdre kell
kényszeríteni.
Ha az USA és Oroszország belépne a Németország elleni háborúba [mondta Hitler, és ez volt
a második olyan alkalom, hogy Amerikával kapcsolatban megemlítette ezt a lehetőséget], a
helyzet nagyon bonyolulttá válna. Ennélfogva csírájában el kell fojtani minden ilyen irányú
fenyegetés lehetőségét. Ha az orosz fenyegetés megszűnik, akkor Nagy-Britannia ellen
határozatlan ideig folytathatjuk a háborút. Ha Oroszország összeomlana, Japán nagy mértékben
tehermentesülne: ez viszont megnövekedett veszélyt jelentene az USA számára.
1941 beköszöntekor ilyen gondolatok foglalkoztatták a német diktátort a globális stratégiával
kapcsolatban. Két nappal a haditanács után, január 11-én a 22. sz. hadműveleti utasításba
foglalta e gondolatait. A Tripoliszba szánt német erősítéseket a „Napraforgó-hadművelet”
keretében, Albániába pedig az „Alpesi ibolya-hadművelet” keretében kellett küldeni.54

„A VILÁGNAK MAJD ELÁLL A LÉLEGZETE!”

Hitler január 19-re és 20-ra a Berghofba rendelte Mussolinit. Az olasz diktátort megrázták és
megalázták az Egyiptomban és Görögországban elszenvedett olasz vereségek, és semmi kedve
nem volt ehhez a találkozóhoz. Ciano „borúsnak és idegesnek” látta a Ducet, amikor az leszállt
különvonatáról, félve, hogy Hitler, Ribbentrop és a német tábornokok sértő módon
leereszkedőek lesznek hozzá. A helyzetet még rosszabbá tette, hogy Mussolini magával hozta
Alfredo Guzzoni tábornokot, a helyettes vezérkari főnököt, akit Ciano a naplójában középszerű,
pocakos és kis festett parókát hordó alaknak írt le, akit szerinte kifejezetten megalázó lesz
bemutatni a németeknek.
Meglepetésére és megkönnyebbülésére Mussolini tapintatosnak és szívélyesnek találta
Hitlert, aki üdvözlésére lejött a puchi kis vasútállomás hóborította peronjára, és a németek közül
senki sem emlékeztette a Ducet Olaszország szomorú hadieredményeire. Vendéglátójuk, mint
azt Ciano naplójában feljegyezte, felettébb oroszellenes hangulatban volt. Hitler a második
napon több mint két órán át magyarázott olasz vendégeinek és a mindkét országból összejött
tábornokoknak, s egy Jodl készítette titkos jelentés55 megerősíti, hogy miközben a Führer
buzgón próbálta segíteni az olaszokat Albániában és Líbiában, gondolatai akkor is Oroszország
körül jártak.

Nem látok nagy veszélyt Amerika felől [mondta Hitler], még ha belépne is a háborúba. Sokkal nagyobb
veszélyt jelent Oroszország gigantikus blokkja. Bár nagyon kedvező politikai és gazdasági egyezményeink
vannak Oroszországgal, én előnyben részesítem a rendelkezésemre álló erőteljes eszközöket.

Bár tett rá célzást, hogy mire akarja használni „erőteljes eszközeit”, terveit mégsem tárta fel
partnerének. A tervek azonban annyira előrehaladott fázisban voltak már, hogy a hadsereg
vezérkari főnöke, aki a részletek kidolgozásáért volt felelős, két héttel később Berlinben a
legfelsőbb parancsnok elé tárhatta őket.
Ez a haditanács, amelyen az OKW és a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának (OKH)
vezető tábornokai jelentek meg, február 3-án déltől este 6 óráig tartott. És bár Halder tábornok,
aki felvázolta a hadsereg vezérkarának terveit, könyvében56 később azt állítja, hogy ő és
Brauchitsch kétségbe vonták a szovjet katonai erőre vonatkozó saját becsléseiket, és általában is
ellenezték a Barbarossa-tervet, amit „kalandnak” tartottak, sem a tábornoknak azon az estén írt
naplóbejegyzésében, sem az OKW-nak a találkozóról készített titkos feljegyzésében57 nincs
egyetlen olyan szó sem, amely alátámasztaná ezt az állítást. Ehelyett az iratok arról árulkodnak,
hogy Halder először üzletszerűen felbecsülte a szemben álló erőket, s úgy számolt, hogy az
ellenség körülbelül 155 hadosztállyal rendelkezhet, a németek ereje pedig nagyjából
ugyanennyi, de, mint azt Halder kijelentette, „minőségileg messze jobb”. Később, amikor
megtörtént a katasztrófa, Halder és tábornoktársai felismerték, milyen iszonyúan hibásak voltak
a Vörös Hadseregre vonatkozó értesüléseik. De 1941. január 3-án ezt még csak nem is
gyanították. Tulajdonképpen annyira meggyőző volt Haldernak a szembenálló erőkről és a
Vörös Hadsereg megsemmisítéséhez alkalmazandó stratégiáról365 szóló jelentése, hogy Hitler a
végén nemcsak „egészében” fejezte ki egyetértését, hanem annyira izgatottá tették a vezérkari
főnök által felvetettek, hogy felkiáltott:
„Amikor a Barbarossa megkezdődik, a világnak majd eláll a lélegzete, és nem fűz hozzá
megjegyzéseket!”
Alig volt képes kivárni, hogy elkezdődjék a hadművelet. Türelmetlenül megparancsolta,
hogy a hadműveleti térképet és a haderők felvonulási tervét „a lehető leghamarabb” küldjék
meg neki.

BALKÁNI ELŐJÁTÉK
Mielőtt a Barbarossa tavasszal megindulhatott volna, a Balkánon elterülő déli szárnyat
biztosítani kellett, illetve meg kellett erősíteni. 1941 februárjának harmadik hetére a németek
félelmetes, 680 000 fős hadsereget vontak össze a lengyel határ és a Fekete-tenger között
háromszáz mérföld hosszan Ukrajnával határos Romániában.58 De délen a görögök még mindig
sakkban tartották az olaszokat, és Berlinben okkal hihették, hogy Líbiából hamarosan angol
csapatok szállnak itt partra. Hitler, mint azt az ebben az időszakban tartott számos tanácskozás
jegyzőkönyvei nyilvánvalóvá teszik, attól félt, hogy a szövetséges hatalmak létrehoznak egy
frontot Szaloniki felett, ami még kellemetlenebb lenne Németország számára, mint ugyanez az
első I. Világháborúban volt, mivel bázist nyújtana a briteknek a román olajmezők
bombázásához, sőt veszélyeztetné a Barbarossa-tervet is. A veszélyt tulajdonképpen már 1940
decemberében látták, amikor kiadták a Marita-hadműveletre vonatkozó első hadműveleti
utasítást, amely a Romániában összegyűjtött csapatokkal Bulgárián keresztül erős támadást írt
elő Görögország ellen.
Bulgária drágán fizetett meg azért, hogy az I. Világháborúban rosszul tippelt a majdani
győztesekre, s most hasonló hibát vétett a számításban. Kormánya hitt Hitler
magabiztosságának, hogy már meg is nyerte a háborút, és elvakította őket a lehetőség, hogy
délen görög területeket szerezhetnek, így kijáratuk lehetne az Égei-tengerre. Beleegyeztek tehát,
hogy részt vesznek a Marita-hadműveletben – legalább azzal, hogy biztosítják a német csapatok
áthaladását. 1941. február 8-án ilyen értelmű egyezményt kötött List vezértábornagy és a bolgár
vezérkar.59 Február 28-án éjjel a német hadsereg egységei Románia felől átlépték a Dunát, és
stratégiai pozíciókat foglaltak el Bulgáriában, amely másnap csatlakozott a háromhatalmi
egyezményhez.
A keményebb fából faragott jugoszlávok már nem voltak ennyire előzékenyek. Makacsságuk
azonban csak még inkább arra sarkallta a németeket, hogy őket is a maguk oldalára állítsák.
Március A–5-én a Führer nagy titoktartás mellett a Berghofba rendelte Pál herceget, a régenst,
előadta neki a szokásos fenyegetéseket, amellett baksisként felajánlotta Szalonikit. Dragisa
Cvetkovics jugoszláv miniszterelnök és Alekszander Cincar-Markovics külügyminiszter,
miután éjszaka lopva kiszöktek Belgrádból, hogy így elkerüljék a csatlakozásuk elleni
tüntetéseket, sőt azt is, hogy elrabolják őket, március 25-én Bécsbe érkeztek, ahol Hitler és
Ribbentrop jelenlétében csatlakoztatták Jugoszláviát a háromhatalmi egyezményhez. Hitler

365
A stratégia alapjában véve az volt, amit az 1940. december 18-án kiadott 21. sz. hadműveleti utasításban megfogalmaztak
(lásd 499-500.0.). Hitler – ismét csak Brauchitschnak és Haldernak szóló észrevételeiben – hangsúlyozta, hogy milyen fontos
„az ellenséges hadak nagy arányban történő megsemmisítése” ahelyett, hogy visszavonulásra késztetnék őket. Hangoztatta,
hogy „a fő cél [kiemelés tőle] a balti államok és Leningrád megszerzése”.
nagyon elégedett volt, és azt mondta Cianónak, hogy ez megkönnyíti a Görögország elleni
támadását. A jugoszláv vezetők, mielőtt elhagyták volna Bécset, még két levelet kaptak
Ribbentroptól: írójuk megerősíti Németország „eltökéltségét” arra, hogy „minden időben
„tiszteletben tartja Jugoszlávia szuverenitását és területi egységét”, és ígéretet tesz, hogy a
tengelyhatalmak „ebben a háborúban” nem fognak Jugoszláviától áthaladási jogokat követelni
csapataik számára.60 Később mindkét egyezményt olyan gyorsan megszegték a németek, hogy
az még Hitler számára is rekordot jelentett.
Alig tértek vissza a jugoszláv miniszterek Belgrádba, amikor a március 27-re virradó éjszaka
őket, a kormányt és a régenst megbuktatta a légierő néhány tisztje által vezetett népfelkelés,
amit a hadsereg nagy része támogatott. Az ifjú trónörököst, Pétert, aki a régensi hivatal
tisztségviselőinek megfigyelése alól az ereszen lecsúszva menekült el, királynak kiáltották ki, és
bár Dusán Simovics tábornok új rezsimje azonnal felajánlotta a németeknek, hogy szívesen
aláírnak egy megnemtámadási szerződést, Berlin számára nyilvánvaló volt, hogy nem fogadják
el Jugoszlávia számára a Führer által ráosztott bábállami státuszt. A belgrádi mámoros ünneplés
során, amikor a tömeg leköpdöste a német követ gépkocsiját, a szerbek kimutatták, hogy kivel
szimpatizálnak.
A belgrádi puccs Adolf Hitler életének egyik legnagyobb dührohamát okozta. Személyes
sérelemnek vette a dolgot, és őrjöngő haragjában olyan hirtelen döntéseket hozott, amelyek
később a Harmadik Birodalom sorsára nézve teljességgel katasztrofálisnak bizonyulnak majd.
Március 27-én sietve a berlini kancelláriára rendelte katonai vezetőit – az ülést olyan
sietséggel hívták össze, hogy Brauchitsch, Halder és Ribbentrop el is késett –, és őrjöngve adta
elő, micsoda bosszút áll majd a jugoszlávokon. A belgrádi puccs, mondta, veszélybe hozta a
Marita-hadműveletet, sőt mi több, a Barbarossa-tervet is. Elhatározta ezért, hogy „anélkül, hogy
az új kormány esetleges lojalitási nyilatkozatait megvárnánk”, Jugoszláviát mind katonailag,
mind nemzetként elpusztítja. – Nem lesznek diplomáciai megkeresések – parancsolta – és
ultimátumot sem nyújtunk be! – Jugoszláviát, tette hozzá, „kíméletlen keménységgel” kell
letiporni. Ott és akkor megparancsolta Göringnek, hogy „Belgrádot hullámokban történő
támadásokkal el kell pusztítani” a magyar légibázisokról operáló bombázókkal. Kiadta a 25. sz.
hadműveleti utasítást61 Jugoszlávia azonnali lerohanásáról, és utasította Keitelt és Jodlt, hogy
még aznap este dolgozzák ki a katonai terveket. Ribbentropnak megparancsolta
Magyarországnak, Romániának és Olaszországnak ajánlja fel, hogy kaphatnak egy-egy darabot
Jugoszláviából, amelyet egy kicsiny horvát bábállam kivételével felosztanak közöttük.366
És akkor – az ülésről készült, szigorúan titkos OKW-jegyzetek egy aláhúzott szakasza
szerint62 – Hitler bejelentette mind között a legvégzetesebb döntését.
„A Barbarossa-hadművelet kezdetét – közölte tábornokaival – maximálisan négy héttel el
kell halasztani.”367
Pályafutásának valószínűleg legkatasztrofálisabb önálló döntésével Hitler elhalasztotta az
Oroszország elleni támadást, csak hogy kicsinyes bosszúját kitöltse egy kis balkáni országon,
amely dacolni mert vele. Aligha túlzás azt mondani, hogy a berlini kancellárián görcsös
haragjában hozott aznap délutáni döntésével félredobta a nagy lehetőséget, hogy megnyerje a
háborút, és a Harmadik Birodalmat – amelyet elképesztő, de barbár géniuszával ő hozott létre–
a német történelem legnagyobb birodalmává, magát pedig Európa urává tegye. Von
Brauchitsch, a német hadsereg főparancsnoka és Halder, a tehetséges vezérkari főnök mély
keserűséggel és a következményeknek a meghozatal pillanatában tanúsítottnál mélyebb
megértésével emlékeznek majd vissza erre a döntésre akkor, amikor három-négy héttel a végső
győzelem kivívásához szükségesnek hitt időnél korábban érik őket az orosz tél nagy havazásai
és fagypont alatti hőmérséklete. Attól kezdve ők és a többi tábornok örökké ennek a hiú és
366
– A Jugoszlávia elleni háborúnak nagyon népszerűnek kell lennie Olaszországban, Magyarországon és Bulgáriában –
mondta Hitler gúnyosan. Közölte, hogy a Bánátot Magyarországnak, Macedóniát Bulgáriának és az Adriai-tengerpartot
Olaszországnak adja.
367
Az 1940. december 18-i dátumot viselő első Barbarossa-utasításban eredetileg május 15-re tűzték ki a támadás időpontját.
felbőszült embernek eme elhamarkodott és meggondolatlan döntését fogják hibáztatni minden
ezután bekövetkező katasztrófáért.
A 25. számú hadműveleti utasítás, amelyet a Legfőbb Parancsnok az ülés feloszlása előtt
adott ki a tábornokainak, tipikus hitleri dokumentum.

A jugoszláviai katonai puccs megváltoztatta a Balkánon a politikai helyzetet. Jugoszláviát jelenleg

hűségnyilatkozatai ellenére is ellenségnek kell tekinteni, ennélfogva a lehető leggyorsabban szét kell zúzni.
Szándékom, hogy behatolok Jugoszláviába ... és megsemmisítem a jugoszláv hadsereget...

Jodlt, az OKW hadműveleti stábjának vezetőjét utasították, hogy még aznap éjszaka készítse
el a terveket. – Egész éjjel dolgoztam a birodalmi kancellárián – mondta később Jodl a
nürnbergi bíróság előtt. – Március 28-án hajnali négy órakor egy aide-mémoire-t adtam kézbe
von Rintelen tábornoknak, aki az összekötőtisztünk volt az olasz főparancsnoksággal.63
Erre azért volt szükség, mert Mussolinival, akinek kókadt seregeit Albániában az a veszély
fenyegette, hogy a jugoszlávok hátba támadják őket, azonnal közölni kellett a német
hadműveleti terveket, és fel kellett kérni az együttműködésre. Mivel biztos akart lenni abban,
hogy a Duce megérti, mit várnak tőle, Hitler nem várt addig, amíg Jodl kifőzi a katonai
terveket, hanem huszonhetedikén éjfélkor papírra vetett egy levelet, és megparancsolta: azonnal
küldjék el táviratilag Rómába, hogy Mussolini még aznap éjjel olvashassa.64

DUCE! Az események arra kényszerítenek, hogy ilyen gyors úton tájékoztassam az értékelésem szerinti
helyzetről és az ebből származó esetleges következményekről.
Jugoszláviát kezdettől fogva veszélyes tényezőnek tartottam a Görögországgal való vitában ... Ez okból
mindent megtettem azért, hogy Jugoszláviát közösségünk tagjává tegyem ... Sajnálatos módon e törekvések nem
jártak sikerrel... A mai jelentések nem hagynak kétséget a jugoszláv külpolitikában közelgő fordulatot illetően.
Ennélfogva már megtettem minden szükséges intézkedést... katonai eszközökkel. Most pedig szívből jövő
kérésem az, Duce, hogy a következő néhány nap során ne vállalkozzon Albániában további hadműveletekre.
Szükségesnek tartom, hogy Ön a rendelkezésére álló összes erővel biztosítsa és fedezze a Jugoszláviából
Albániába vezető legfontosabb hegyszorosokat.
... Szükségesnek tartom továbbá, Duce, hogy Ön a rendelkezésre álló minden módon és a lehető legnagyobb
iramban megerősítse az olasz–jugoszláv fronton levő erőit.
... Szükségesnek tartom továbbá, Duce, hogy teljes titoktartás fedje minden tettünket és parancsunkat ... Ezek
az intézkedések teljesen értelmüket vesztik, ha ismertté válnak ... Duce, ha sikerül megőrizni a titkot, akkor ...
nem kétséges előttem, hogy olyan sikert érünk el együtt, amely felér majd az egy évvel ezelőtt Norvégiában
aratott sikerrel. Ez rendíthetetlen meggyőződésem.
Fogadja meleg és baráti üdvözletemet!
Híve:
ADOLF HITLER

Rövid távú célkitűzését illetően a náci hadúr jóslata ismét helyesnek bizonyult, de úgy tűnik,
sejtelme sem volt arról, milyen sokba fog neki kerülni hosszú távon a Jugoszlávián vett sikeres
bosszú. Április 6-án hajnalban túlerőben lévő seregei rávetették magukat Jugoszláviára és
Görögországra: teljes páncélos erejükkel keresztülrohantak Bulgária, Magyarország és maga
Németország határán, és gyorsan nyomultak előre a gyengén felfegyverzett védőkkel szemben,
akiket megsokkoltak a Luftwaffe szokásos előzetes bombázásai.
Magát Belgrádot Hitler parancsának megfelelően a földig rombolták. Göring bombázói
három egymást követő nappal és éjjel pásztázták a kicsiny főváros feletti eget a háztetők
magasságában – a városban ugyanis nem voltak légvédelmi ágyúk –, és 17 000 polgári személyt
pusztítottak el, számos továbbit megsebesítettek, a várost pedig füstölgő romhalmazzá
változtatták. Hitler „Büntetés-hadműveletnek” nevezte az akciót, és nyilvánvalóan elégedett
volt, hogy parancsait ennyire hatékonyan hajtották végre. A jugoszlávok, akiknek nem volt
idejük kicsi, de kemény hadseregük mozgósítására, és akiknek a vezérkara elkövette azt a hibát,
hogy az egész országot próbálta megvédeni, elsöprő vereséget szenvedtek. Április 13-án német
és magyar csapatok vonultak be a romhalmazba, ami Belgrádból megmaradt, és tizenhetedikén
a jugoszláv hadsereg (még mindig huszonnyolc hadosztálynyi) maradéka Szarajevó mellett
letette a fegyvert, a király és a miniszterelnök pedig repülőgépen menekült Görögországba.
A görögök, akik hat havi harcban megalázták az olaszokat, nem tudtak ellenállni List
hadseregtábornok XII. hadseregének, amely tizenöt hadosztályból állt, közte négy páncélos
hadosztállyal. A britek sietve Görögországba küldtek Líbiából körülbelül négy hadosztályt –
összesen 53 000 főt –, de a Luftwaffe gyilkos csapásai és a német páncélosok őket is legyűrték,
ugyanúgy, mint a görögöket. Az északi görög seregek április 23-án megadták magukat a
németeknek és – keserű pirula – az olaszoknak. Négy nappal később a náci tankok
becsörömpöltek Athénba, és kitűzték a horogkeresztes zászlót az Akropoliszra. A britek akkor
már ismét csak kétségbeesetten igyekeztek tengeri úton evakuálni csapataikat, ugyanúgy, mint
Dunkerque-nél, és szinte ugyanolyan sikeresen.
Április végére – három héten belül – befejeződött az egész, kivéve Krétán, amelyet a
németek légideszantos támadással foglaltak el a britektől május végén. Ahol Mussolini olyan
nyomorúságosan csődöt mondott egész télen, ott Hitler néhány nap alatt sikert aratott tavasszal.
Bár a Duce megkönnyebbült, hogy megszabadították szorult helyzetéből, megalázó volt
számára, hogy ezt a németeknek kellett elvégezniük. Rossz érzését nem enyhítette az sem, hogy
Olaszország csak kiábrándító részt kapott a jugoszláviai koncból, amelyet Hitler ekkor kezdett
felosztani.368
Nem a Balkán volt az egyetlen hely, ahol a Führer szorult helyzetből húzta ki ügyetlenkedő
gyengébb partnerét. Az olasz seregek líbiai megsemmisítése után Hitler vonakodva bár, de
végül hozzájárult, hogy küldjenek Észak-Afrikába egy könnyű páncélos hadosztályt és néhány
Luftwaffe-egységet, és intézkedett arról, hogy az ottani olasz–német erőknek Erwin Rommel
tábornok legyen a főparancsnoka. Rommel, a ragyogó és leleményes harckocsizótiszt, aki egy
páncélos hadosztály parancsnokaként a franciaországi csatában tüntette ki magát, olyan típusú
tábornok volt, amilyennel a britek még nem találkoztak az észak-afrikai sivatagban, ahol
mostantól két éven át Rommel óriási problémának bizonyult a számukra. De nem ő volt az
egyetlen probléma. A jelentős méretű szárazföldi és légierő, amelyet a britek Líbiából küldtek
Görögországba, jelentősen meggyengítette őket a sivatagban. Kezdetben nem aggódtak
túlságosan, még akkor sem, amikor a hírszerzői jelentések február végén német páncélos
egységek Tripolitániába való érkezéséről számoltak be. Pedig nem ártott volna aggódniuk.
Rommel a saját német páncélos hadosztályával, valamint két olasz (ebből egy páncélos)
hadosztállyal március utolsó napján váratlanul lecsapott Kirenaikára. Tizenkét nap alatt
visszafoglalta a tartományt, körülzárta Tobrukot, és elérte az egyiptomi határtól csak néhány
mérföldnyire fekvő Bardiát. Ismét veszélybe került a britek egyiptomi és szuezi pozíciója;
ráadásul most, hogy a németek és az olaszok ott voltak Görögországban, a Mediterrán-medence
keleti része feletti brit hatalom is komoly veszélybe került.
A háború során immár a második tavasz hozott újabb kápráztató német győzelmeket, Nagy-
Britannia helyzete pedig sötétebbnek és reménytelenebbnek tűnt, mint korábban bármikor: már
csak egyedül a brit nemzet tartott ki, amelyet hazájában megviseltek a Luftwaffe éjszakánkénti
támadásai, tengerentúli seregeit pedig kiűzték Görögországból és Kirenaikából. Új mélypontra
süllyedt a presztízse, ami pedig roppant fontos volt abban az élethalálharcban, ahol a
propaganda annyira hatásos fegyvernek bizonyult, különösen az Egyesült Államok és
Oroszország befolyásolásában.369
368
1941. április 12-én, hat nappal a támadás megindítása után Hitler titkos utasítást adott ki, amelyben Jugoszláviát felosztja
Németország, Olaszország, Magyarország és Bulgária között. Horvátországból autonóm bábállamot kreáltak. A Führer
bőkezűen osztott magának: Németországnak juttatta a régi Ausztriával szomszédos területeket, és megszállás alá helyezte az
egész régi Szerbiát, valamint a réz- és szénbányavidékeket. Olaszország zsákmánya némileg ködös maradt, de nem rúgott
sokra.65
369
Charles A. Lindbergh, a hős repülő, aki szerintem németországi látogatásai alatt megdöbbentő naivitással bedőlt a náci
propaganda dicsekvéseinek, Amerikában nagy hallgatóság előtt tartott beszédeiben már akkor vereségre ítélte Nagy-Britanniát.
1941. április 23-án, a Balkánon és Észak-Afrikában aratott nagy náci győzelmek időpontjában, 30 000 emberhez szólt New
York-ban az akkor létrejövő America First Committee [Amerika Mindenek Előtt Bizottság] első tömeggyűlésén. – A brit
 Hitler nem habozott, és nem is késlekedett, hogy kihasználja ezt a körülményt a berlini
Reichstagban május 4-én mondott győzelmi beszédében. Ez leginkább Churchillnek címzett
epés és szarkasztikus személyes támadásokból állt: (a zsidókkal együtt) Churchill a háború
kezdeményezője, és ő irányítja elvesztését is.
Ő a történelemnek vagy a legvérszomjasabb, vagy a legamatőrebb stratégája ... Ez az ember
több mint öt éve futkos körbe Európában, mint az őrült, aki keres valamit, amit felgyújthat ...
Katonaként rossz politikus, és politikusként ugyanolyan rossz katona ... Churchill úr tehetsége
egyvalamire jó: hogy kegyes arckifejezéssel hazudjon, és addig torzítsa az igazságot, amíg
végül dicsőséges győzelmek nem kerekednek a legszörnyűbb vereségekből... Churchillnek, a
stratégia egyik legreménytelenebb kontárjának így sikerült [Jugoszláviában és Görögországban]
két hadszíntéren veszítenie egy csapásra. Bármely más országban hadbíróság elé kerülne ...
Rendellenes elmeállapotát csakis úgy lehet magyarázni, hogy az valami paralitikus
betegségnek, vagy egy részeg félrebeszélésének a tünete ...
A jugoszláv puccsot illetően, ami akkora haragot ébresztett benne, Hitler nem titkolta el
valódi érzéseit.

Mindannyiunkat megdöbbentett a puccs, amelyet néhány megvesztegetett összeesküvő hajtott végre ...
Megérthetik, uraim, hogy amikor ezt meghallottam, azonnal kiadtam a parancsot Jugoszlávia megtámadására.
Lehetetlenség, hogy így fenyegessék a német birodalmat...

Bár tavaszi diadalaival, különösen a britek felett aratott győzelemmel kapcsolatban pökhendi
volt, Hitler mégsem ismerte fel egészen, hogy azok micsoda csapást jelentettek Nagy-
Britanniára, és hogy mennyire kétségbeejtő volt a brit birodalom helyzete. Pontosan azon a
napon, hogy ő a Reichstagban beszédet mondott, Churchill Roosevelt elnöknek arról írt, hogy
milyen súlyos következményekkel jár Egyiptom és a Közel-Kelet elvesztése, és esedezett, hogy
Amerika lépjen be a háborúba. A miniszterelnök a háború alatt átélt egyik leg-borúsabb
hangulatában volt.

Nagyon kérem, Elnök úr, ne becsülje alá a Közel-Kelet összeomlásából adódó esetleges súlyos
következményeket!66

A német haditengerészet arra ösztökélte a Führert, hogy a lehető legjobban használja ki a

helyzetet. A Tengely ügyét tovább erősítette, hogy Irak frissen kinevezett miniszterelnöke,
Rasid Ali, aki németpárti volt, támadást indított a Bagdadtól nem messze fekvő habbanijai brit
légibázis ellen, és Hitlerhez fordult segítségért, hogy kiűzhesse a briteket az országból. Ez
május elején történt. Miután Krétát május 27-re meghódították, Raeder, aki mindig is langyos
érzelmekkel viseltetett a Barbarossa-terwel szemben, május 30-án arra kérte Hitlert, hogy
készítsenek elő egy döntő offenzívát Egyiptom és Szuez ellen, Rommel pedig, aki alig várta,
hogy erősítést kapva folytathassa az előrenyomulást, hasonló kéréseket küldött Észak-
Afrikából. – Ez a csapás – mondta Raeder Hitlernek – halálosabb lenne a brit birodalomra
nézve, mint London elfoglalása! – A tengernagy egy héttel később átnyújtott Hitlernek egy
memorandumot, amelyet a tengeri hadvezetés hadműveleti osztálya készített, és amely arra
figyelmeztetett, hogy miközben a Barbarossa-terv „az OKW vezetése számára természetesen az
érdeklődés homlokterében áll, semmiképpen sem vezethet a mediterrán térségben vívott háború
feladásához vagy késleltetéséhez”.67
kormánynak – mondta – csak egyetlen kétségbeesett terve van:... az, hogy rábeszéljen minket, küldjünk ismét amerikai
expedíciós hadtestet Európába, és mind katonailag, mind pénzügyileg osztozzunk Angliával az elszenvedett háborús fiaskóban.
– Elítélte Angliát, mert az „bátorította Európa kis nemzeteit, hogy reménytelen kilátások ellenére is harcoljanak”. Ennek az
embernek láthatóan elkerülte a figyelmét az a tény, hogy Jugoszláviát és Görögországot, amelyeket Hitler éppen akkor tiport le,
provokáció nélkül, brutálisan támadták meg, ők pedig ösztönösen próbálták megvédeni magukat, mivel volt becsületérzésük, és
volt bátorságuk ahhoz, hogy reménytelen kilátásaik ellenére is szembeszálljanak. Április 28-án Lindbergh lemondott az USA
légierejében viselt tartalékos ezredesi rangjáról, miután Roosevelt huszonötödikén a nyilvánosság előtt defetistának és
megalkuvónak bélyegezte. A hadügyminiszter elfogadta lemondását.
 De a Führer addigra meghozta a döntést, ami tulajdonképpen nem is változott a karácsonyi
ünnepek óta, amikor kihirdette a Barbarossa-tervet, és amikor Raeder tengernaggyal közölte,
hogy „először Oroszországot kell megsemmisíteni”. Szárazföldhöz ragadt gondolkodásával
egyszerűen nem fogta fel a haditengerészet által hirdetett nagyobb stratégiát. Még mielőtt
Raeder és a haditengerészet kérlelni kezdte május végén, ő a 30. sz. hadműveleti utasításban
már megszabta a törvényt.68 Megparancsolta, hogy Irak megsegítésére küldjenek Bagdadba egy
katonai missziót, néhány repülőgépet és némi fegyvert. – Úgy döntöttem – mondta –, hogy a
közel-keleti fejleményeket Irak támogatásával segítem. – De nem látott tovább ennél a kicsiny
és elégtelen lépésnél. Ami a tengernagyok és Rommel pártolta nagyobb, merész katonai
stratégiát illeti, kijelentette:

Azt, hogy lehetséges-e – és ha igen, milyen eszközökkel – támadást indítani a Szuezi-csatorna ellen, és végül
kiűzni a briteket a mediterrán térség és a Perzsa-öböl közt elfoglalt pozíciójukból, csak a Barbarossa-hadművelet
befejezése után lehet eldönteni.

A Szovjetunió elpusztítása volt az elsődleges cél: minden más várhatott. Ma már tudjuk,
hogy ez elképesztő baklövés volt. Ebben a pillanatban, 1941 májusának végén, erői töredékének
bevetésével Hitler megsemmisítő, vagy talán végzetes csapást is mérhetett volna a brit
birodalomra. Senki nem ismerte fel ezt jobban, mint a súlyos nyomás alatt álló Churchill.
Roosevelt elnöknek szóló május 4-i üzenetében elismerte, hogy ha Egyiptom és a Közel-Kelet
elveszne, akkor „a háború folytatása nehéz, hosszú és komor ügy lenne” még akkor is, ha az
Egyesült Államok is beavatkozik a konfliktusba. De Hitler ezt nem értette meg. Vaksága annál
is érthetetlenebb, hiszen balkáni hadjárata több héttel késleltette a Barbarossa-hadművelet
megindítását, és ezzel kockára is tette azt. Oroszország meghódítását rövidebb idő alatt kellett
befejeznie, mint azt eredetileg tervezte. Ott volt ugyanis a kérlelhetetlen határidő: az orosz tél,
ami már legyőzte XII. Károlyt és Napóleont is. A németeknek így csak hat hónapjuk volt, hogy
még a tél beállta előtt lerohanjanak egy olyan hatalmas országot, amelyet még soha senki nem
hódított meg nyugat felől. És bár elérkezett a június, a hatalmas hadsereget, amelyet délkeletnek
fordítottak Jugoszlávia és Görögország ellen, most nagy távolságból, kövezetlen utakon és
olyan leromlott, egyvágányos vasútvonalakon kellett visszaszállítani a szovjet határra, amelyek
kapacitása szánalmasan elégtelen volt ilyen nyüzsgő forgalom lebonyolítására.
A késedelem, mint kiderült, végzetes volt. Hitler katonai géniuszának védői makacsul
állítják, hogy a balkáni hadjárat nem vetette vissza észrevehetően a Barbarossa-terv időzítését,
és hogy a halasztás amúgy is főleg az abban az évben későn meginduló olvadásnak volt
köszönhető, ami folytán a kelet-európai utakat június közepéig mély sár borította. A vezető
német tábornokok azonban másképpen vallanak erről. Friedrich Paulus tábornagy, akinek a
neve örökre Sztálingráddal kapcsolódik majd össze, és aki ebben az időben a szárazföldi
hadsereg vezérkaránál az oroszországi hadjárat fő tervezője volt, a nürnbergi emelvényen azt
vallotta, hogy Hitlernek Jugoszlávia elpusztításáról hozott döntése a Barbarossa-hadművelet
kezdetét „körülbelül öt héttel” halasztotta el.69 A tengerészet hadinaplója ugyanilyen hosszú
időtartamot ad meg.70 Von Rundstedt tábornagy, aki Oroszországban a „Dél” hadseregcsoportot
vezette, azt mondta a szövetséges hatalmak kihallgatótisztjeinek, hogy a balkáni hadjárat miatt
„legalább négy héttel később kezdtünk. Ez a késlekedés – tette hozzá – nagyon sokba került.”71
Mindenesetre április 30-án, amikor hadseregei befejezték Jugoszlávia és Görögország
meghódítását, Hitler megadta a Barbarossa-hadművelet új időpontját. 1941. június 22-én
kezdődik majd a támadás.72

A TERROR MEGTERVEZÉSE
Oroszország elfoglalásakor félre kellett tenni a gátlásokat. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy
tábornokai ezt nagyon világosan megértsék. 1941 márciusának elején összehívta a három
haderőnem vezetőit és a szárazföldi hadsereg legfontosabb parancsnokait, és megszabta nekik a
követendő szabályokat. Halder feljegyezte a szavait.73

Az Oroszország elleni háború [mondta Hitler] olyan lesz, hogy azt nem lehet lovagias módon megvívni. Ez a
küzdelem az ideológiák és a faji különbségek között folyik, s példátlan, kegyetlen és könyörtelen keménységgel
kell végigvinni. Minden tisztnek meg kell majd szabadulnia az ósdi ideológiáktól. Tudom, hogy a hadviselés
ilyen eszközeinek szükséges volta meghaladja az Önök, tábornokok felfogóképességét, de ... abszolúte
megkövetelem, hogy parancsaimat ellentmondás nélkül végrehajtsák. A komisszárok a nemzetiszocializmussal
pontosan szemben álló ideológia képviselői. Ezért a komisszárokat likvidálni kell. A nemzetközi jog
megsértésében bűnös német katonák ... felmentést kapnak. Oroszország nem vett részt a hágai konvencióban,
ezért nincsenek meg az annak megfelelő jogai sem.

Így adták ki tehát az úgynevezett „komisszár-parancsot”; a nürnbergi perben sok vita folyik
majd róla, amikor felteszik a nagy erkölcsi kérdést a német tábornokoknak, hogy vajon
engedelmeskedniük kellett-e a háborús bűnök elkövetésére kiadott vezéri parancsoknak, vagy a
lelkiismeretükre kellett volna hallgatniuk.370
Halder később úgy emlékezik vissza erre, hogy a tábornokok megbotránkoztak e parancson,
és amint az ülés véget ért, tiltakoztak főparancsnokuknál, Brauchitschnál. A gerinctelen
tábornagya megígérte, hogy „harcolni fog a parancs ellen abban a formában, amiben kiadták”.
Halder megesküszik arra, hogy később Brauchitsch írásban tájékoztatta az OKW-t arról, hogy a
szárazföldi hadsereg tisztjei „soha nem lennének képesek ilyen parancsok végrehajtására”. De
valóban megtette?
Nürnbergben tett vallomásában Brauchitsch elismerte, hogy nem tett Hitlernél ilyen lépést,
„mert a világon semmi nem változtatta volna meg a szemléletét”. A szárazföldi hadsereg
vezetője annyit tett, mondta a bíróságnak, hogy kiadott egy írásos parancsot, amelynek
értelmében „a hadseregben a fegyelmet szigorúan meg kell tartani a múltban érvényes elvek és
szabályok szerint”.
– Tehát nem adott ki a komisszár-parancsra közvetlenül vonatkozó semmiféle parancsot? –
kérdezte Brauchitschtól Lawrence főbíró, a bíróság lobbanékony elnöke.
– Nem – jött a válasz. – Nem vonhattam vissza közvetlenül a parancsot.75
A Führer nevében május 13-án Keitel által kiadott további utasítások újabb alkalmat adtak a
lelkitusára a régi iskolához tartozó, porosz tradíciókkal átitatott katonatiszteknek. A
legfontosabb ilyen utasítás korlátozta a német hadbíróságok működését. Egy primitívebb jogi
forma lépett a helyükre.

Az ellenséges polgári személyek által elkövetett büntetendő kihágások [Oroszországban] nem tartoznak, és
további értesítésig nem is tartozhatnak a hadbíróságok jogkörébe.
A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyeket azonnal egy tiszt elé kell vinni. Ez a tiszt dönti el, hogy
le kell-e lőni őket.

Az ellenséges polgári személyek ellen a Wehrmacht tagjai által elkövetett kihágások

tekintetében nem kötelező a vádemelés, még abban az esetben sem, ha az elkövetett tett egyben
katonai bűncselekmény vagy kihágás is.371
A hadsereget utasították, hogy bánjon szőrmentén az ilyen elkövetőkkel: egyetlen ilyen
esetben sem szabad megfeledkezni mindarról a sérelemről, amit a „bolsevikok” okoztak 1918
óta Németországnak. A német katonák ellen a hadbírósági eljárás csak akkor indokolt, ha „a
370
– Ez volt az első alkalom, hogy katonai felfogásom konfliktusba került kötelességemmel, hogy engedelmeskedjek –
jelentette ki von Manstein tábornagy a nürnbergi emelvényen a komisszár-parancs tárgyalásakor. – Valóban,
engedelmeskednem kellett, de magamban azt mondtam, elképzelhetetlen, hogy katonaként ilyen dologban együttműködjek.
Megmondtam a hadseregcsoport parancsnokának, aki alatt abban az időben szolgálatot teljesítettem ... hogy nem fogok
végrehajtani ilyen parancsot, ami ellentétben áll a katonai becsülettel.74
A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a parancsot természetesen jórészt végrehajtották. Hitler később
„szalmabábunak” nevezte (Hitler's Secret Conversations, 153. o.).
371
Kiemelés az eredeti parancsban.
haderő fegyelmének vagy biztonságának fenntartása tesz ilyen intézkedést szükségessé”.
Egyébként is, fejeződött be az utasítás, „csak azokat a bírósági ítéleteket erősítik meg, amelyek
összhangban vannak a főparancsnokság politikai szándékaival”.76 Az utasítást „szigorúan
bizalmasan” kellett kezelni.372
Keitel azon a napon egy másik utasítást is aláírt Hitler nevében: „különleges feladatokkal”
bízza meg Himmlert az oroszországi politikai igazgatás előkészítésében – olyan „feladatokkal,
amelyek a két politikai rendszer között megvívandó harcból erednek”. A titkosrendőrség
szadista náci urát megbízták, hogy a hadseregtől „függetlenül” tevékenykedjék „saját
felelősségére”. A tábornokok jól tudták, mit jelent Himmler „különleges feladatokra” történő
kinevezése, bár ezt később, a nürnbergi emelvényen állva már tagadták. Továbbá, szólt az
utasítás, az Oroszországban megszállt területeket le kell zárni, amíg Himmler ott dolgozik. Még
„a kormány és a párt legmagasabb rangú személyiségeinek” sem szabad megnézniük, kötötte ki
Hitler. Ugyanez az utasítás Göringet jelölte ki „az ország kiaknázására, és arra, hogy biztosítsa
annak gazdasági értékeit a német iparban történő felhasználás céljára”. Mellesleg Hitler ebben a
parancsban közölte azt is, hogy amint a katonai műveletek befejeződnek, Oroszországot „saját
kormánnyal rendelkező önálló államokra osztjuk fel”.77
A dolog mikéntjének kidolgozása Alfred Rosenbergre, a zavarosfejű balti németre és a nácik
hivatalos főfilozófusára várt, aki, mint láttuk, a müncheni időkben Hitler egyik korai mentora
volt. Április 20-án a Führer kinevezte őt „a kelet-európai térséggel kapcsolatos kérdések
központi irányításának biztosává”, s a náci fajankó, aki zseniálisan tudta félreértelmezni a
történelmet, még Oroszországét is, ahol pedig született és tanult, nekilátott, hogy felépítse
légvárait egykori szülőföldjén. Rosenberg terjedelmes dossziéit sértetlenül foglalták le;
könyveihez hasonlóan ezek is sivár olvasmányok, így nem szakítjuk félbe velük az események
elbeszélését, bár időnként elkerülhetetlenül utalnunk kell rájuk, mivel feltárnak egyet s mást
Hitler Oroszországgal kapcsolatos terveiből.
Május elejére Rosenberg felvázolta első terjengős tervét a német történelem legnagyobb
hódításának ígérkező eljárásra. Először is Oroszország európai részét úgynevezett birodalmi
biztosságokra kell felosztani. Lengyelország orosz részének Ostland néven német
protektorátussá kell válnia, Ukrajnának pedig „Németországgal szövetséges független
állammá”; a kaukázusi területet gazdag olajmezőivel együtt egy német „teljhatalmú megbízott”
fogja irányítani, s a három balti állam és Fehéroroszország német protektorátust alkot,
előkészületül a nagynémet birodalomba való nyílt bekebelezésükre. Ezt az utóbbi fegyvertényt
a fajilag asszimilálható balti népek elnémetesítésével és „a nemkívánatos elemek
kitelepítésével” kell majd teljessé tenni – magyarázta Rosenberg egyik feljegyzésében,
melyekkel végtelen mennyiségben bombázta Hitlert és a tábornokokat (mint mondta, azért,
hogy megvilágítsa előttük döntéseinek „történelmi és faji” körülményeit). Lettországban és
Észtországban, figyelmeztetett, „nagyarányú kitelepítéseket kell előirányozni”. Az elűzöt-teket
németekkel kell helyettesíteni, lehetőleg háborús veteránokkal. „A Balti-tengernek német
beltengerré kell válnia” – mondta ki a szentenciát.79
Két nappal a csapatok megindulása előtt Rosenberg legközelebbi munkatársaihoz szólt,
akiknek Oroszország irányítását kellett átvenniük.
A német nép élelmezésének feladata [mondta] áll legfelül a Kelettel szemben Németország

372
1941. július 27-én Keitel elrendelte, hogy a hadbíróságokról szóló eme május 13-i utasítás összes példányát
semmisítsék meg, bár kikötötte, hogy „az utasítás érvényességét nem befolyásolja az írott példányok megsemmisítése”. Magát a
július 27-i parancsot is „meg kell semmisíteni”, tette hozzá. Mindkettőből fennmaradtak azonban példányok, amelyek a
főparancsnokság szégyenére Nürnbergben elő is kerültek.
Négy nappal korábban, június 23-án Keitel egy másik „Szigorúan titkos!” jelzésű parancsot is kiadott:
Július 22-én a Führer, miután fogadta a hadsereg parancsnokát [Brauchitscht], a következő parancsot adta ki:
Tekintettel a keleten megszállt területek óriási méretére, a biztonság megszilárdítására rendelkezésre álló erők csak akkor
lehetnek elegendőek, ha mindenfajta ellenállást nem a bűnösök elleni törvényes eljárással büntetünk, hanem a megszálló erők
olyan terrort terjesztenek el, amely önmagában is elegendő arra, hogy a népesség körében gyökerestől kiirtsunk minden
hajlamot az ellenállásra.77
által támasztott követelések listáján. A déli [orosz] területeknek kell szolgálniuk ... a német nép
élelmezését.

Abszolúte semmilyen okot nem látunk a mi oldalunkról olyan kötelezettségre, hogy az orosz népet is
élelmeznünk kellene ennek a többlettartománynak a termékeivel. Tudjuk, hogy ez szigorú szükségszerűség,
mentes minden érzelemtől ... A jövő nagyon nehéz éveket tartogat az oroszok számára. 80

Valóban nagyon nehéz éveket, hiszen a németek szándékosan azt tervezték, hogy milliókat
halálra éheztetnek közülük!
A Szovjetunió gazdasági kiaknázásával megbízott Göring ezt még Rosenbergnél is
világosabban megfogalmazta. 1941. május 23-án egy hosszú utasításban az ő keleti gazdasági
stábja írta elő, hogy az Oroszország gazdagon termő déli vidékein keletkező élelmiszer-
felesleget nem szabad átirányítani az iparvidékeken élő népességhez, ahol a gyárakat egyébként
is le fogják rombolni. A térségben élő munkásokat és családjukat egyszerűen hagyni kell éhen
halni, vagy ha tudnak, kivándorolhatnak Szibériába. Oroszország élelmiszer-termelésének a
németekhez kell jutnia.
Ε területek német közigazgatása [közli az utasítás] akár meg is próbálhatja a kétségkívül
bekövetkező éhínség következményeit enyhíteni, és felgyorsítani a visszatérést a kezdetleges
mezőgazdasági viszonyokhoz. Ezek az intézkedések azonban nem hárítják el az éhínséget. Az
Európába irányuló szállítások rovására történne a feketeföldzónából való termékfelesleg-
behozatal útján tett minden kísérlet az ottani népesség éhhaláltól való megmentésére. Ez
csökkentené Németország háborús állóképességét, és aláásná Németország és Európa erejét a
blokáddal való szembenállásban. Ezt világosan és teljes mértékben meg kell érteni.81
Hány orosz polgári személy fog elpusztulni e szándékos német politika eredményeképpen?
Az államtitkárok május 2-i értekezlete már adott egy általános választ. „Nem kétséges – jelenti
ki a megbeszlésről készült titkos feljegyzés – hogy milliók halnak majd éhen annak
eredményeképpen, hogy kivisszük az országból azt, amire szükségünk van.” 82 És Göring már
kimondta, sőt Rosenberg is, hogy márpedig ki fogják vinni – ennyit „világosan és teljes
mértékben meg kell érteni”.
Tiltakozott-e bármelyik német, akár egyetlen árva német is, ez ellen a kiszámított
kíméletlenség ellen, ez ellen a jól kigondolt terv ellen, amely emberi lények millióit ítéli
éhhalálra? Az Oroszország felprédálásáról szóló német utasításokat rögzítő feljegyzések
egyikében sincs nyoma annak, hogy bárki is tiltakozott volna úgy, ahogy a tábornokok közül
legalább néhányan tiltakoztak a komisszár-parancs ellen. Ezek a tervek nem pusztán olyan
torzult gondolkodású és lelkületű emberek vad és sötét fantazmagóriái voltak, mint Hitler,
Göring, Himmler és Rosenberg. A feljegyzésekből egyértelműen kiderül, hogy német hivatalos
személyek százai izzadtak heteken, hónapokon át íróasztalaiknál a meleg tavaszi napok derült
napsütésében, amíg statisztikákat készítettek és feljegyzéseket fogalmaztak, amelyek emberek
milliónak elpusztítását számították ki hidegvérrel. Most éppen éhezéssel. Heinrich Himmler, a
szelíd arcú egykori tyúktenyésztő azokban a napokban szintén íróasztalánál ült az SS berlini
központjában, és cvikkerén keresztül nézegette a további milliók gyorsabb és erőszakosabb
módon történő lemészárlására készített terveket.
A Szovjetunió lerohanásának, lerombolásának, kiaknázásának és városi népessége tömeges
meggyilkolásának tervezésén serénykedő katonai és civil talpnyalóival elégedett Hitler április
30-án kitűzte a támadás időpontját – június 22-re –, május 4-én megtartotta győzelmi beszédét a
Reichstagban, majd visszavonult kedvenc menedékébe, a Berchtesgaden feletti Berghofba,
ahonnan az Alpok hegyeinek pompáját szemlélhette, ahol a csúcsokat még mindig beborította a
tavaszi hó, s közben következő hódításán elmélkedett: mind közt a legnagyobb hódításán,
amelytől, mint azt megmondta tábornokainak, el fog állni a világ lélegzete.
Itt kapta 1941. május 10-én azt a furcsa és váratlan hírt, amely mélyen megrázta, és a nyugati
világ szinte minden más lakójához hasonlóan egy pillanatra az ő figyelmét is elterelte a
háborúról. Első számú személyes bizalmasa, a náci párt helyettes vezetője, Göring után a
második az öröklési rangsorban, az az ember, aki 1921 óta odaadó és fanatikusan hűséges
követője volt, s aki Röhm meggyilkolása óta a legközelebb állt a jóbarát fogalmához, most szó
szerint kirepült a kalitkából, és egyedül elment, hogy egyezkedjen az ellenséggel!

RUDOLF HESS ELREPÜL

Dr. Schmidt emlékezete szerint az első jelentések, amelyek május 10-én késő este érkeztek
arról, hogy Rudolf Hess egy Messerschmidt-110-es vadászgéppel egyedül elrepült Skócia
irányába, úgy érték Hitlert, „mintha bomba robbant volna a Berghofban”.83 Keitel tábornok a
Führert tágas dolgozószobájában fel-alá járkálva találta: a Führer ujjával a homlokára
mutogatott, és azt motyogta, hogy Hess minden bizonnyal megőrült.84 – Azonnal beszélnem kell
Göringgel! – kiabálta Hitler. Másnap reggel izgatott hangú kupaktanácsot tartott Göringgel és
az összes pártbéli gauleiterrel, hogy megpróbálják – Keitel szavával – „kiókumlálni”, hogyan
tálalják ezt a kínos eseményt a német nyilvánosság és a világ előtt. Feladatukat nem könnyítette
meg, mondta később tanúvallomásában Keitel, hogy a britek eleinte hallgattak látogatójukról;
egy ideig Hitler és tanácskozópartnerei azt remélhették, hogy Hessnek elfogyott az
üzemanyaga, lezuhant a jéghideg vizű Északi-tenger felett, és vízbefúlt.
A Führer első információi Hess némileg zagyva leveléből származtak, amelyet egy futár
kézbesített pár órával azután, hogy Hess május 10-én délután 5 óra 45 perckor felszállt
Augsburgból. – Nem ismerem fel benne Hesst. Ez egy másik személy. Valami biztosan történt
vele, valami szellemi zavar! – mondta Hitler Keitelnek. De a Führer gyanakodott is.
Messerschmidtnek, akinek a vállalati repülőteréről Hess felszállt, elrendelték a letartóztatását, s
vele együtt a vezérhelyettes stábjából is lefogtak több tucat embert.
Amilyen rejtélyes volt Hitler előtt Hess hirtelen távozása, éppolyan rejtélyes volt váratlan
érkezése Churchill számára.373 Sztálin erősen gyanakodott. Ez a bizarr incidens rejtély maradt a
háború egész ideje alatt, és csak a nürnbergi per során tisztázódott, ahol Hess volt az egyik
vádlott. A tényeket röviden rögzíthetjük.
Hess, aki mindig is zavarosfejű volt, ha nem is annyira mafla, mint Rosenberg, abban a
tévhitben repült el egyedül Nagy-Britanniába, hogy ő tető alá hozhatja a békeegyezményt. Bár
becsapta magát, őszinte volt – nincs okunk arra, hogy ezt kétségbe vonjuk. Az 1936-os berlini
olimpia idején találkozott Hamilton herceggel, és a herceg skóciai otthonától tizenkét
mérföldnyire (ilyen jól navigált!) ugrott ki ejtőernyővel Messerschmidtjéből, biztonságban
földet ért, és megkért egy gazdálkodót, hogy vigye a skót lordhoz. Mint kiderült, Hamilton, aki
a RAF alezredese volt, azon az estén éppen szolgálatot teljesített egy körzetállomás
hadműveleti termében, és a Messerschmidtet már a partnál felfedezte, ahogy nem sokkal este 10
után földközelbe ért. Egy órával később jelentették neki, hogy a gép lezuhant és kigyulladt, a
pilóta pedig, aki kiugrott, és az Alfred Horn nevet adta meg, kijelentette, hogy „különleges
küldetésben” jár, és találkoznia kell Hamilton herceggel. A brit hatóságok másnap reggelre
megszervezték a találkozót.
Hess elmagyarázta a hercegnek, hogy „humanitárius küldetést teljesít, és hogy a Führer nem
akarja legyőzni Angliát, és azt kívánja, hogy a harc fejeződjön be”. Az a tény, mondta Hess,
hogy ez már negyedik kísérlete volt, hogy Nagy-Britanniába repüljön (a többi három
próbálkozás alkalmával vissza kellett fordulnia az időjárás miatt), és hogy ő végül is a
birodalmi kormány minisztere, bizonyítja „az ő komolyságát és Németország hajlandóságát a
békekötésre”. A beszélgetés során, később pedig másokkal folytatott többi beszélgetésében is,
Hess nem habozott kijelenteni, hogy Németország fogja megnyerni a háborút, és ha az
folytatódik, akkor szörnyű sors vár a britekre. Ezért jobb lenne, ha vendéglátói kihasználnák az
ő jelenlétét, és tárgyalni kezdenének a békéről. Ez a fanatikus náci annyira biztos volt abban,
373
Churchill szemléletesen leírja, hogyan kapta meg a hírt azon a szombaton késő este, miközben vidéken járt, és hogy először
túl fantasztikusnak tartotta ahhoz, hogy elhiggye. (The Grand Alliance, 50-55. o.)
hogy a britek leülnek vele alkudozni, hogy a hercegtől azt kérte, hogy „a király »becsületszóra«
helyezze őt szabadlábra, hiszen fegyvertelenül és szabad akaratából jött”.85 Később azt
követelte, hogy bánjanak vele egy kormánytaghoz illő tisztelettel.
A későbbi tárgyalásokat egyetlen kivétellel a britek oldalán Ivone Kirkpatrick folytatta, a
berlini brit nagykövetség nagytudású egykori első titkára, akinek a bizalmas jelentéseit később a
nürnbergi perben hozzáférhetővé tették.86 A náci Németország eme alapos ismerőjének tárta fel
Hess a békejavaslatait, miután az összes náci agresszióval kapcsolatban – Ausztriától
Skandináviáig és a németalföldi országokig – papagáj módjára elismételte Hitler magyarázatait,
azt hajtogatta, hogy Nagy-Britannia a felelős a háborúért, és feltétlenül elveszíti, ha nem vet
neki véget. Javaslatai semmiben sem tértek el azoktól, amelyeket Hitler szorgalmazott –
sikertelenül – Chamberlainnél a Lengyelország elleni támadás előestéjén: nevezetesen, hogy
Nagy-Britannia adjon Németországnak szabad kezet Európában, cserébe Németország „teljesen
szabad kezet ad Nagy-Britanniának a Birodalomban”. A korábbi német gyarmatokat
természetesen vissza kell adni, és persze Nagy-Britanniának békét kell kötnie Olaszországgal is.
Végül, miközben elhagytuk a helyiséget [jelentette Kirkpatrick], Hess búcsúzóul még
mondott valamit. Elfelejtette hangsúlyozni, közölte, hogy javaslatát csak azon az alapon lehet
fontolóra venni, hogy azt Németország nem a jelenlegi angol kormánnyal tárgyalja meg.
Churchill úr, aki a háborút 1936 óta tervezte, és kollégái, akik belementek a háborús politikába,
nem oh/an személyek, akikkel a Führer tárgyalni tudna.
Ahhoz képest, hogy olyan messzire jutott a náci párt dzsungelharcaiban, majd pedig a
Harmadik Birodalomban is, Rudolf Hess – mindenki, aki ismerte, tanúsíthatta – furcsán naiv
volt. A beszélgetések jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül: azt várta, hogy azonnal komoly
tárgyalópartnerként fogadják – ha nem Churchill, akkor az „ellenzéki párt”, amelynek Hamilton
herceget vélte az egyik vezetőjének. Amikor a brit vezetéssel való kapcsolatai továbbra is csak
Kirkpatrickre korlátozódtak, harciassá és fenyegetődzővé vált. Egy május 14-i beszélgetésben
élénk színekkel ecsetelte a szkeptikus diplomatának, milyen súlyos következményekkel jár
Nagy-Britanniára nézve, ha folytatja a háborút. A brit szigeteknek hamarosan szörnyű és
abszolút blokáddal kell szembenéznie, mondta.

Hasztalan lenne [mondta Hess Kirkpatricknek] bárkinek is azt képzelnie itt, hogy Anglia kapitulálhat, és
akkor a háborút a Brit Birodalomból folytathatják majd. Ebben az esetben Hitler szándéka az, hogy továbbra is
fenntartsa az Anglia elleni blokádot... így hát e szigetek népességének szándékos kiéheztetésével kell
számolnunk.

Hess szorgalmazta, hogy azonnal kezdődjenek meg a tárgyalások, amelyek tető alá hozásáért
ő olyan sokat kockáztatott. „Repülőútjának az volt a célja – meséli Kirkpatrick Hess
magyarázatát –, hogy nekünk esélyt adjon a tárgyalások presztízsveszteség nélküli
megkezdésére. Ha ezt az esélyt visszautasítjuk, az nyilvánvaló bizonyítékot fog szolgáltatni
arra, hogy nem kívánunk megegyezést Németországgal, és ez Hitlert arra jogosítja fel – sőt
kötelességévé teszi –, hogy teljesen elpusztítson, és a háború után majd az állandó elnyomás
állapotában tartson minket.” Hess ragaszkodott hozzá, hogy a tárgyalópartnerek száma
maradjon alacsony.

Birodalmi miniszterként ő nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy egyedül kelljen szembenéznie számos
személy megjegyzéseinek és kérdéseinek kereszttüzével.

Ezzel a nevetséges megjegyzéssel a tárgyalások véget értek, legalábbis ami Kirkpatricket

illeti. De – meglepő módon – a brit kormány Churchill szerint 87 „felkérte” Lord Simont, hogy
kérdezze ki Hesst június 10-én. A náci vezérhelyettes nürnbergi ügyvédje szerint Lord Simon
megígérte, hogy a brit kormány figyelmébe ajánlja majd Hess békejavaslatait.374 88
374
Nürnbergben Hess közölte a bírósággal, hogy Lord Simon „dr. Guthrie-ként” mutatkozott be, és kijelentette: „Kormányom
 Hess indítékai nyilvánvalóak. Ο őszintén békét akart Nagy-Britanniával. Halvány kételye
sem volt azzal kapcsolatban, hogy Németország fogja megnyerni a háborút, és elpusztítja az
Egyesült Királyságot, ha nem kötnek azonnal békét. Persze más indítékok is szerepet játszottak.
A háború az ő személyének háttérbe szorulását hozta. A háború alatt Hitler helyetteseként
vezetni a náci pártot elég egyhangú dolog volt, és már nem is volt igazán fontos.
Németországban akkor a háború és a külügyek irányítása számított. Ezek a dolgok
foglalkoztatták a Führert, és ezek a dolgok Göringet, Ribbentropot, Himmlert, Goebbelst és a
tábornokokat helyezték az érdeklődés középpontjába. Hess csalódott volt és féltékeny. Hogyan
állíthatná helyre jobban pozícióját szeretett Vezérénél és az ország szemében másképp, mint ha
sikerre visz egy briliáns és merész államférfiúi huszárvágást, és egyedül elrendezi a békét
Németország és Nagy-Britannia között?
Végül pedig a bozontos szemöldökű helyettes vezető, mint több más náci fejes (köztük maga
Hitler és Himmler) is, megingathatatlan híve lett az asztrológiának. Nürnbergben az amerikai
börtönpszichiáternek, dr. Douglas M. Kelley-nek megvallotta, hogy 1940 vége felé egyik
asztrológusa azt olvasta ki a csillagokból, hogy ő „rendeltetett” arra, hogy elhozza a békét.
Elmesélte azt is, hogy régi mentora, Haushofer professzor, a müncheni Geopolitiker hogyan
látta őt álmában, amint angol kastélyok selyemtapétás csarnokaiban lépdel, és békét hoz a két
nagy „északi” nemzet között.90 Ez részegítően hatott egy olyan emberre, aki sohasem nőtt ki
igazán a szellemi kamaszkorból, és kétségtelenül ösztönözte Hesst, hogy belevágjon különös
angliai küldetésébe.
Nürnbergben az egyik angol ügyész felvetett egy másik okot is: Hess azért repült Angliába,
hogy békeszerződést kössön, mert így Németországnak csak egyfrontos háborút kell vívnia,
amikor megtámadja a Szovjetuniót. Az orosz ügyész kijelentette a bíróságnak, hogy biztos
ebben. És így volt ezzel Joszif Sztálin is, akinek mélységes gyanúja ebben a kritikus időszakban
úgy tűnik, hogy nem Németországra összpontosult, mint kellett volna, hanem Nagy-Britanniára.
Hess Skóciába érkezése meggyőzte őt arról, hogy Churchill és Hitler valami titokzatos
összeesküvést sző, amely Németországnak ugyanolyan szabadságot adna, hogy lesújtson a
Szovjetunióra, mint amilyet a szovjet diktátortól kapott, hogy megtámadja Lengyelországot és a
Nyugatot. Amikor három évvel később az akkor másodszor Moszkvába látogató brit
külügyminiszter megpróbálta Sztálint meggyőzni az igazságról, az egyszerűen nem hitt neki. A
Kirkpatrick-féle kihallgatások jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy a brit diplomata
megpróbálta kiszedni a náci vezetőből Hitler Oroszországot illető szándékait, de Hess vagy nem
tudott a Barbarossa-tervről, vagy nem tudta, hogy az már küszöbön áll.
Hess váratlan távozását követően Hitler életének legkellemetlenebb napjait élte át.
Felismerte, hogy legközelebbi munkatársának repülőútja nagymértékben rontotta rezsimjének
presztízsét. Hogyan magyarázzák ezt meg a német népnek és a külvilágnak? A Hess
környezetében lévő személyek letartóztatás utáni vallatása meggyőzte a Führert arról, hogy nem
történt hűtlenség vele szemben, és szó sincs összeesküvésről: megbízható alvezére egyszerűen
megőrült. Miután a britek megerősítették Hess megérkezésének hírét, a Berghofban úgy
döntöttek, hogy ezt a magyarázatot kínálják fel a közvéleménynek. A német sajtó hamarosan
kötelességtudóan közölte a rövid beszámolókat, miszerint a nemzetiszocializmusnak ez a valaha
nagy csillaga „elvakult, megháborodott, zavaros fejű idealistává lett, akit a világháborúban
szerzett sérüléseire visszavezethető hallucinációk üldöznek”.

Úgy tűnik [szólt a hivatalos sajtóközlemény], hogy Hess néptárs a hallucináció állapotában élt, aminek
eredményeképpen azt hihette, hogy megegyezést tud teremteni Anglia és Németország között... Ez azonban nem
befolyásolja a német népre kényszerített háború folytatását.

Hitler bizalmasan parancsot adott, hogy Hesst azonnal lőjék agyon, ha visszatérne,375 és régi
felhatalmazásával jövök, és kész vagyok Önnel megtárgyalni bármit, amit Ön jónak lát közölni a kormány tájékoztatására.”89
375
Hess, aki szánalmas, megtört alak volt már Nürnbergben, ahol az eljárás egy részében teljes amnéziát színlelt (a lelke
bajtársát nyilvánosan megfosztotta minden hivatalától, a párt helyettes vezetői posztjára pedig a
baljósabb és intrikusabb alkatú Martin Bormannt helyezte. A Führer azt remélte, hogy a bizarr
epizódot hamarosan elfelejtik, az ő gondolatai pedig gyorsan visszatértek az Oroszország elleni
támadásra, amely már nem volt messze.

BAJBAN A KREML
A Hitler szándékait mutató minden bizonyíték (a Kelet-Lengyelországban felsorakozott
német erők, a közeli Balkánon tartózkodó egymillió náci katona, a Wehrmacht-meghódította
Jugoszlávia és Görögország, valamint a németek Romániában, Bulgáriában és Magyarországon
szerzett döntő befolyása) ellenére a Kreml államférfiai, akik – főleg Sztálin – szigorú realisták
hírében álltak, s valóban azok is voltak, mégis vakon azt remélték, hogy Oroszország valahogy
elkerülheti a náci zsarnok haragját. Természetes gyanújukat mindenképpen táplálták a puszta
tények, és Hitler délkelet-európai lépései felett érzett egyre növekvő neheztelésüket sem
nyomhatták el. Van azonban valami valószerűtlen, szinte hihetetlen, kicsit groteszk a Moszkva
és Berlin között ezekben a tavaszi hetekben lezajlott (és a zsákmányolt náci dokumentumokban
részletesen megörökített) diplomáciai üzenetváltásokban, amelyek során a németek ügyetlenül,
de a végsőkig próbálták megtéveszteni a Kremlt, a szovjet vezetők pedig, úgy tűnik, nem
ébredtek rá a valóságra, és nem cselekedtek időben aszerint.
Bár a szovjetek több alkalommal is tiltakoztak a német csapatok romániai és bulgáriai
bevonulása, majd a Jugoszlávia és Görögország elleni támadás miatt, mivel mindezt a náci–
szovjet paktum megsértésének és az orosz „biztonsági érdekek” elleni fenyegetésnek
tekintették, mégis mindent elkövettek, hogy megbékítsék Berlint, miközben egyre közeledett a
német támadás időpontja. Sztálin személyesen mutatott példát a többieknek. 1941. április 13-án
von der Schulenburg nagykövet érdekes táviratot küldött haza Berlinbe, amelyben elbeszéli,
hogy Joszuke Macuoka japán külügyminiszter Moszkvából való távozása alkalmával Sztálin
„rendkívül barátságos magatartást” tanúsított nemcsak a japánok, hanem a németek iránt is. A
vasútállomáson

Sztálin mindenki előtt magához hívott [táviratozta Schulenburg] ... és a vállamat átkarolva azt mondta:
„Nekünk barátoknak kell maradnunk, és Önnek most mindent meg kell tennie evégett!” Nem sokkal később
Sztálin a megbízott német katonai attaséhoz, Krebs ezredeshez fordult, meggyőződött arról, hogy tényleg német,
majd azt mondta neki: „Mi jóban-rosszban az Önök barátai maradunk!”91

Három nappal később Tippelskirch, a moszkvai német ügyvivő egy Berlinnek küldött
táviratában hangsúlyozta, hogy a vasútállomáson lezajlott demonstráció Sztálin Németország
iránti barátságát mutatta, és hogy ez különösen fontos „a folytonosan terjedő ama híresztelések
miatt, hogy Németország és a Szovjetunió között közeli konfliktus fenyeget”.92 Az előző napon
Tippelskirsch még arról tájékoztatta Berlint, hogy a Kreml több havi birkózás után „feltétel
nélkül” elfogadta a két ország között az Igorka folyótól a Balti-tengerig terjedő határvonal
megállapítására tett német javaslatokat. „A szovjet kormány engedékeny magatartása – írta –
nagyon figyelemre méltó.” „Valóban az volt – annak a fényében, hogy Berlinben éppen mi volt
készülőben. A szovjet kormány hasonlóan előzékeny maradt a blokád alatt álló Németország
fontos nyersanyagokkal való ellátásában. 1941. április 5-én Schnurre, aki a moszkvai
kereskedelmi tárgyalásokat vezette, ujjongva jelentette náci gazdáinak, hogy a szovjet
szállítások ütemében 1941 januárjában és februárjában „a politikai kapcsolatok lehűlésének”
kétségtelenül össze volt törve), túlélte Hitlert. A nemzetközi bíróság életfogytiglani börtönre ítélte; a halálbüntetést elsősorban
lelki összeomlásának köszönhetően kerülte el. Az End of Berlin Diary c. könyvemben írtam a perbeni szerepléséről. A britek
hadifogolyként bántak vele, és csak 1945. október 10-én engedték el, hogy Nürnbergben bíróság elé állhasson. Angliai fogsága
idején keserűen panaszkodott, hogy megtagadják tőle a „teljes diplomáciai előjogokat”, amelyeket folyton követelt. Igazából
sohasem kiegyensúlyozott gondolkodása hanyatlani kezdett, és hosszú amnéziás rohamoktól szenvedett. Dr. Kelley-nek azt is
elmondta, hogy internálása alatt kétszer is megpróbálta megölni magát. Meggyőződésévé vált, mondta, hogy a britek
megpróbálják megmérgezni.
köszönhetően tapasztalható lassulás után a szállítások ismét „ugrásszerűen emelkedtek
márciusban, különösen a gabonafélék, kőolaj, mangánérc, a színes- és a nemesfémek terén”.
A Szibérián keresztüli tranzitforgalom [tette hozzá] szokás szerint kedvezően halad.
Kérésünkre a szovjet kormány még egy külön gumiszállító tehervonatot is rendelkezésünkre
bocsátott a mandzsúriai határnál.94
Hat héttel később, május 15-én Schnurre azt jelenthette, hogy a szolgálatkész oroszok több
külön tehervonatot is beállítottak, hogy azt a 4 000 tonna nyersgumit, amire Németországnak
égető szüksége volt, át lehessen szállítani a szibériai vasúton.
Az oroszok pontosan és szerződés szerinti mennyiségben szállítják a nyersanyagokat, annak
ellenére, hogy ez súlyos terhet ró rájuk... Az a benyomásom, hogy Moszkvával szemben olyan
gazdasági igényeket is támaszthatnánk, amelyek túlmennek a január 10-i szerződésben
foglaltakon, olyan igényeket, amelyek a jelenleg lekötött mennyiséget meghaladóan elégítenék
ki a német élelmiszer- és nyersanyagigényeket.95
Az Oroszországnak történő német gépszállításokban lemaradás mutatkozik, jegyezte meg
Schnurre, de úgy tűnik, hogy ezt nem nagyon bánta, ha már az oroszok nem tették szóvá. Május
15-én azonban egy másik tényező zavarta meg. „Nagy nehézségeket teremt – panaszkodott –,
hogy számtalan híresztelés kering egy közelgő német–orosz konfliktusról”; ezért a német
hivatalos forrásokat hibáztatta. Bámulatos módon a „nehézségeket” – magyarázta Schnurre egy,
a külügyminisztériumhoz intézett hosszú memorandumban – nem Oroszország, hanem német
iparvállalatok támasztják, amelyek szerinte megpróbálnak „visszalépni” az oroszokkal kötött
szerződéseiktől.
Itt kell megjegyeznünk, hogy Hitler minden tőle telhetőt megtett a híresztelések cáfolása
érdekében, ugyanakkor viszont szorgosan próbálta meggyőzni tábornokait és vezető
tisztviselőit arról, hogy Németországot egyre inkább fenyegeti az orosz támadás veszélye. Bár a
katonai hírszerzésnek köszönhetően a tábornokok jobban ismerték a helyzetet, Hitler varázsa
mégis olyan hipnotikusan hatott rájuk, hogy Halder, Brauchitsch, Manstein és a többiek (kivéve
Paulust, aki becsületesebbnek tűnik) még a háború után is váltig állították, hogy a nyár elejére
rendkívül fenyegetővé vált a szovjet katonai felvonulás a lengyel határon.
Gróf von der Schulenburg, aki rövid időre hazatért Moszkvából, április 28-án Berlinben
találkozott Hitlerrel, és megpróbálta meggyőzni őt Oroszország békés szándékairól. –
Oroszország nagyon nyugtalan azok miatt a híresztelések miatt, amelyek Oroszország elleni
német támadást jósolnak – próbálta magyarázni. – Nem tudom elhinni – tette hozzá –, hogy
Oroszország valamikor is megtámadná Németországot... Ha Sztálin 1939-ben nem volt képes
Angliával és Franciaországgal tartani, amikor még mindketten erősek voltak, bizonyosan nem
fog ilyen döntést hozni ma, amikor Franciaország romokban hever, Anglia pedig megroggyant.
Ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy Sztálin hajlandó a további engedményekre is velünk
szemben!
A Führer kétkedést színlelt. Ő már „előzetes figyelmeztetést” kapott „a szerbiai
eseményekkel”, mondta. – ... Mi vitte az oroszokat arra – kérdezte –, hogy megkössék a
barátsági szerződést Jugoszláviával?376 – Azt valóban nem hiszi, mondta, hogy „Oroszországot
rá lehetne bírni Németország megtámadására.” Mindazonáltal, fejezte be, neki „óvatosnak” kell
lennie. Nem mondta el a Szovjetunióba akkreditált nagykövetének, hogy mit tartogat annak az
országnak a számára, és Schulenburg, a régi iskolához tartozó becsületes, derék német, egészen
az utolsó pillanatig nem tudott Hitler terveiről.
Sztálin sem tudott róluk, látta azonban a. jeleket, avagy a figyelmeztetéseket. Április 22-én a
376
Április 5-én, a Jugoszlávia elleni német támadás előtti napon a szovjet kormány sietve „Megnemtámadási és barátsági
szerződést” kötött az új jugoszláv kormánnyal, ami nyilvánvalóan kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy eltérítsék Hitlert a
szándékától. Molotov az aláírást megelőző éjszakán tájékoztatta Schulenburgot, a nagykövet pedig felkiáltott, hogy „a pillanat
nagyon szerencsétlen”, és sikertelen kísérletet tett, hogy rábeszélje az oroszokat legalább a szerződés aláírásának az
elhalasztására.96
szovjet kormány hivatalosan tiltakozott a náci repülőgépek nyolcvan rendbeli határsértése miatt,
amelyekre a jegyzék szerint március 27. és április 18. között került sor, és mindegyik esetet
részletesen ismertették a németekkel. Az egyik esetben, szólt a jegyzék, egy április 15-én,
Rovnó közelében leszállt német felderítő repülőgépen egy fényképezőgépet találtak, exponált
filmeket, valamint elszakadt állapotban a SZU nyugati körzeteinek helyrajzi térképét:
„mindezek bizonyítékot szolgáltatnak e gép legénységének céljára”. Az oroszok még a
tiltakozásban is békéltető hangnemet ütöttek meg. Parancsot adtak a határmenti csapatoknak,
közli a jegyzék, hogy „amíg az ilyen berepülések nem túl gyakran fordulnak elő, addig ne
lőjenek a szovjet terület fölé berepülő német repülőgépekre,”.97
Sztálin május elején további békítő lépéseket tett. Megpróbált Hitler kedvére tenni:
kiutasította Belgium, Norvégia, Görögország, sőt még Jugoszlávia moszkvai diplomáciai
képviselőjét is, és bezárta követségeiket. Elismerte Rasid Ali nácibarát iraki kormányát. A
szovjet sajtót a legszigorúbb korlátok között tartotta, nehogy azzal is provokálják
Németországot.
A Sztálin-kormány e megnyilvánulásai [táviratozta Schulenburg Berlinnek május 12-én] arra
hivatottak, hogy ... enyhítsék a Szovjetunió és Németország közötti feszültséget, és hogy jobb
atmoszférát teremtsenek a jövőre nézve. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy maga Sztálin
mindig is a Németország és a Szovjetunió közötti baráti viszony szószólója volt.98
Bár Sztálin már hosszú ideje a Szovjetunió abszolút diktátora volt, Schulenburg mégis most
használja először jelentéseiben a „Sztálin-kormány” kifejezést. Jó oka volt rá. Május 6-án
Sztálin személyesen átvette a népbiztosok tanácsának elnöki tisztét, azaz a miniszterelnöki
tisztet. Ε poszton Molotovot váltotta fel, aki megmaradt külügyi népbiztosnak. A kommunista
párt mindenható első titkára most először vállalt kormányhivatalt, és a világ általános reakciója
az volt, hogy különösen a náci Németországgal való kapcsolatok tekintetében annyira komollyá
vált a Szovjetunióban a helyzet, hogy azt a kormány mind névleges, mind tényleges fejeként
csak maga Sztálin kezelheti. Ez az értelmezés magától értetődött, ám volt egy másik is, amely
kevésbé volt nyilvánvaló, a moszkvai német nagykövet azonban azonnal rámutatott Berlinnek.
Sztálin, jelentette, elégedetlen a német-szovjet kapcsolatok hanyatlása miatt, és ezért főleg
Molotov ügyetlen diplomáciáját kárhoztatja.

Véleményem szerint [mondta Schulenburg] biztonsággal feltételezhetjük, hogy Sztálin mindennél fontosabb
külpolitikai célt állított maga elé ... amelyet személyes erőfeszítésekkel remél elérni. Szilárdan hiszem, hogy az
általa súlyosnak tartott nemzetközi helyzetben Sztálin azt a célt tűzte maga elé, hogy megóvja a Szovjetuniót a
Németországgal szembeni konfliktustól.99”

Vajon a ravasz szovjet diktátor még ekkor, 1941 májusának közepén sem ismerte fel, hogy
lehetetlen célt hajszol, amit csak úgy érhet el, ha hitvány módon megadja magát Hitlernek?
Minden bizonnyal felismerte annak a jelentőségét, hogy Hitler meghódította Jugoszláviát és
Görögországot, hogy délnyugati határán, Romániában és Magyarországon nagy létszámú német
csapatok tartózkodnak, és hogy nyugati határán, Lengyelországban felsorakozik a Wehrmacht.
A folyamatos sustorgás Moszkvában biztosan őhozzá is eljutott. Május elejére a rémhírek,
amelyeket Schulenburg a másodikán küldött jelentésében „egy közelgő német- szovjet
leszámolásról szóló híreszteléseknek” nevezett, annyira elterjedtek a szovjet fővárosban, hogy a
német nagykövet és munkatársai csak nehezen szállhattak velük szembe.

Kérem, ne feledkezzenek meg arról [tanácsolta Berlinnek], hogy itt Moszkvában e híresztelések
hatástalanítására tett kísérleteink feltétlenül eredménytelenek maradnak, ha Németországból szakadatlanul
érkeznek ide az efféle híresztelések, és az összes Moszkvába érkező vagy Moszkván áthaladó utazó nemcsak e
híreszteléseket hozza magával, hanem tényekkel meg is erősíti azokat.100

A veterán nagykövet maga is gyanakodni kezdett. Berlinből utasították, hogy továbbra is

cáfolja a híreszteléseket, és terjessze azt, hogy nemcsak nincs szó német csapatösszevonásokról
az orosz határon, hanem jelentős erőket (mint „személyes tájékoztatására” közölték vele, nyolc
hadosztályt) éppenséggel „keletről nyugatra” helyeznek át.101 Lehet, hogy ezek az információk
csak erősítették a nagykövet nyugtalanságát, hiszen addigra már az egész világsajtó kezdte
szétkürtölni, hogy német alakulatok gyülekeznek a szovjet határ mentén.
De Sztálin már jóval ezelőtt is határozott figyelmeztetéseket kapott Hitler terveiről, ám
szemlátomást nem foglalkozott velük. A legkomolyabbik az Egyesült Államok kormányától
jött.
1941 januárjának elején Sam E. Woods, a berlini amerikai kereskedelmi attasé bizalmas
jelentést küldött haza a külügyminisztériumnak, amelyben kijelenti, hogy megbízható német
forrásoktól kapott értesülése szerint Hitler terveket készít arra, hogy tavasszal megtámadja
Oroszországot. Woods üzenete hosszú és részletes volt: felvázolta a vezérkarnak a támadásra
készített tervét (ez meglehetősen pontosnak bizonyult), és azt is, hogy milyen előkészületek
folynak a Szovjetunió gazdasági kihasználására, ha meghódítása befejeződött.377
Cordell Hull külügyminiszter először azt hitte, hogy Woods egy német „tégla” áldozata lett.
Bekérette J. Edgar Hoovert. A FBI vezetője elolvasta a jelentést, és hitelesnek ítélte. Woods
megnevezte néhány forrását a különböző berlini minisztériumokban és a német vezérkarnál,
akiket ellenőriztek Washingtonban, és olyan embereknek ítélték meg őket, hogy tudniuk kell,
mi készül, s elég náciellenesek ahhoz, hogy ezt kifecsegjék. Az amerikai és a szovjet kormány
között lévő akkori feszült viszony ellenére Hull úgy döntött, hogy tájékoztatja az oroszokat, így
megkérte Sumner Welles külügyminiszter-helyettest, hogy közölje Konsztantyin Umanszkij
nagykövettel a jelentés lényegét. Ez március 20-án meg is történt.

Umanszkij úr nagyon elsápadt [írta később Welles]. Egy pillanatig hallgatott, aztán egyszerűen azt mondta: –
Teljes mértékben tudatában vagyok annak, milyen komoly az üzenet, amelyet ön átadott nekem. Kormányom,
amelyet azonnal tájékoztatni fogok beszélgetésünkről, hálás lesz az önök bizalmáért.102

Ha hálás is volt a szovjet kormány, sőt ha egyáltalán el is hitték ezt az időszerű értesülést,
soha még csak célzást sem tettek erre az amerikai kormánynak. Mint azt Hull külügyminiszter
elbeszéli a memoárjaiban, Moszkva valójában még ellenségesebbé és durvábbá vált, mivel a
Nagy-Britanniának nyújtott amerikai támogatás miatt nem tudták ellátni mindazokkal az
anyagokkal, amelyeket követelt. Mindamellett – Hull szerint – miután június első hetében a
bukaresti és a stockholmi amerikai követségekről kapott jelentések azt állították, hogy
Németország két héten belül lerohanja Oroszországot, a külügyminisztérium e jelentések
másolatait Steinhardt moszkvai nagykövetnek továbbította, ő pedig Molotovnak adta tovább
őket.
Churchill is megpróbálta figyelmeztetni Sztálint. Április 3-án felkérte moszkvai nagykövetét,
Sir Stafford Crippst, hogy adjon át a diktátornak egy személyes üzenetet, amelyben rámutat,
hogy mennyire jelentősek Oroszország szempontjából a dél-lengyelországi német
csapatmozgások, amelyekről egy brit ügynök útján szerzett tudomást. Cripps késedelme az
üzenet átadásában még évekkel később is bosszantotta Churchillt, amikor emlékirataiban erről
377
Sam Woods derűs, extrovertált egyéniség volt, aki nem azzal keltett feltűnést, hogy a világpolitikát és -történelmet olyan
kiválóan értené; mi, akik ismertük és szerettük őt, úgy véltük, hogy a berlini amerikai nagykövetségen ő lenne a legutolsó
ember, aki ilyen kritikus értesülést kaphatna. Egyes nagykövetségi kollégái máig is kétlik, hogy kapott volna ilyet. Cordell Hull
azonban megerősítette őt, és memoárjaiban feltárja a részleteket. Woodsnak, meséli a későbbi külügyminiszter, volt egy német
barátja, egy náciellenes felfogású személy, aki magas kapcsolatokkal rendelkezett a minisztériumokban, a Reichsbankban és a
náci pártban. Ez a barát már 1940 augusztusában tájékoztatta Woodsot, hogy Hitler főhadiszállásán a Szovjetunió elleni
támadás előkészületeivel foglakozó tanácskozások zajlanak. Attól kezdve ez az informátor folyamatosan tájékoztatta a
kereskedelmi attasét arról, hogy mi szivárog ki a vezérkartól, illetve az Oroszország gazdaságának fel-prédálását tervezőktől. A
felfedeztetés elkerülése végett Woods különböző berlini mozikban találkozott informátorával, és a sötétben kézírásos
jegyzeteket vett át tőle. (Lásd The Memoirs of Cordell Hull, IL, 967-68.0.)
Én 1940 decemberében távoztam Berlinből. George Kennan, a nagykövetség legragyogóbb külügyminisztériumi
tisztviselője, aki ott maradt, most arról tájékoztatott engem, hogy a nagykövetség több forrásból is értesült az Oroszország ellen
várható támadásról. A támadás előtt két-három héttel, mondta, königsbergi konzulunk, Kuykendall olyan jelentést továbbított,
amely helyesen megadta a támadás kezdetének pontos napját.
írt.103
Cripps már április vége előtt tudta a támadás kitűzött időpontját, a németek pedig tudták róla,
hogy tudja. Április 24-én a moszkvai német haditengerészeti attasé kurta üzenetet küldött a
haditengerészet berlini főparancsnokságának:
A brit nagykövet június 22-ét jósolja a háború kitörésének időpontjául. 104

Ezt az üzenetet, amely megtalálható a zsákmányolt náci iratok között, még aznap
feljegyezték a német haditengerészet naplójába is, a végén felkiáltójellel.105 Az admirálisok meg
voltak lepve a brit követ jóslatának pontosságán. A szegény haditengerészeti attasé – akit,
akárcsak a moszkvai nagykövetet, nem avattak be a titokba – hozzátette jelentésében, hogy a
dátum „nyilvánvalóan abszurd”.
Molotov is biztosan így gondolta. Egy hónappal később, május 22-én fogadta Schulenburgot,
hogy különböző kérdéseket tárgyaljanak meg. „Barátságos, magabiztos és jól tájékozott volt,
mint mindig” – jelentette a nagykövet Berlinnek, és ismét csak hangsúlyozta, hogy Sztálin és
Molotov, „a Szovjetunió két legerősebb embere”, arra törekszik „mindenekelőtt”, hogy
elkerüljék a Németországgal való összeütközést.106
Az általában éles szemű nagykövet egy dologban nem is tévedhetett volna jobban. Molotov
ezen a ponton kétségtelenül nem volt „jól tájékozott”. De a nagykövet sem.
Az, hogy mennyire rosszul tájékozott volt a szovjet külügyi népbiztos, nyilvánosan is
kifejeződött 1941. június 14-én, alig egy héttel azelőtt, hogy a német csapás megérkezett.
Molotov aznap este bekérette Schulenburgot, és átnyújtotta neki egy TASZSZ-közlemény
szövegét, amiről elmondta, hogy még aznap éjszaka leadják a rádióban, másnap reggel pedig
meg fog jelenni az újságokban.107 A szovjet kormány e hivatalos közleménye személyesen
Crippset hibáztatta amiatt, hogy „az angol és a nemzetközi sajtóban széles körben terjednek
azon híresztelések, hogy »a SZU és Németország között küszöbön áll a háború«”, ezeket
azonban a közlemény „nyilvánvaló képtelenségként”, „a Szovjetunió és Németország ellen
felsorakoztatott erők ügyetlen propagandájaként” bélyegezte meg. Hozzátette:

Szovjet körök véleménye szerint a Németország olyan szándékáról szóló híresztelések ... hogy az támadást
indítana a Szovjetunió ellen, minden alapot nélkülöznek.

Még a Balkánról a szovjet határ felé irányuló legutóbbi német csapatmozgásokat is

kimagyarázta a közlemény, hogy „azok nincsenek összefüggésben a szovjet–német
kapcsolatokkal”. Ami pedig azokat a híreszteléseket illeti, hogy Oroszország meg fogja támadni
Németországot, ezek „tévesek és provokatív jellegűek”.
A szovjet kormány nevében kiadott TASZSZ-közlemény ironikus voltát tovább fokozta két
német lépés: az első a közlemény megjelenésének napján, június 15-én történt, a második pedig
a rákövetkező napon.
Ribbentrop Velencéből, ahol Cianóval tanácskozott, titkos üzenetet küldött Budapestre, és
figyelmeztette a magyar kormányt, hogy „tegyen lépéseket határainak biztosítására”.

A Németország keleti határán folyó nagyszabású orosz csapatösszevonásokra való tekintettel a

Führer valószínűleg legkésőbb július elején arra fog kényszerülni, hogy tisztázza a német-orosz
kapcsolatokat, és ezzel kapcsolatban bizonyos követeléseket támasszon.108

A magyarokat figyelmeztették a németek, de első számú szövetségesüket már nem. Amikor

Ciano másnap a Velence csatornáin való gondolázás közben megkérdezte Ribbentropot az
Oroszország elleni német támadásról szóló híresztelésekkel kapcsolatban, a náci
külügyminiszter így válaszolt:
 – Kedves Ciano, nem tudok Önnek még semmit sem mondani, mert minden döntés a Führer
kifürkészhetetlen szívében rejlik. Egy dolog azonban biztos: ha megtámadjuk őket, Sztálin Oroszországát nyolc
héten belül letöröljük a térképről.378

1941. június 14-én, mialatt a Kreml önelégülten készítette elő a világnak szánt
rádióközleményt arról, hogy az Oroszország elleni német támadásról szóló híresztelések
„nyilvánvaló képtelenségek”, Adolf Hitler ugyanazon a napon tartotta a Wehrmacht vezető
tisztjeivel az utolsó nagy haditanácsot a Barbarossa-tervről. Keleten május 22-én beindult a
csapatok összevonásának és kiindulópontjukon való felállásának a menetrendje. Néhány nappal
később kiadták a menetrend átdolgozott változatát.109 Ez a hosszú és részletes dokumentum azt
mutatja, hogy június elejére nemcsak hogy készen állt már az Oroszország elleni támadás
összes terve, hanem a csapatok, a tüzérség, a harckocsik, a repülőgépek, a hajók és az
utánpótlás óriási és bonyolult mozgatása is a terveknek megfelelően folyamatban volt már. A
tengerészet hadinaplójában május 29-én egy rövid bejegyzés ennyit mond: „A hadihajók
megkezdték az előzetes hadmozdulatokat a Barbarossa-hadművelethez”. Románia,
Magyarország és Finnország (ez utóbbi ország alig várta, hogy visszaszerezhesse, amit az
oroszok a téli háborúban elvettek tőle) vezérkaraival befejeződtek a tárgyalások. Június 9-én
Hitler Berchtesgadenból adott ki egy parancsot, amely a három haderőnem főparancsnokait és a
legfontosabb hadszíntérparancsnokokat a Barbarossa-hadműveletről szóló végső, egész napos
tanácskozásra hívja össze június 14-re Berlinbe.
A feladat szörnyűséges mérete ellenére nemcsak Hitler, hanem tábornokai is bizakodó
hangulatban voltak, miközben áttekintették az utolsó apró részleteket a történelem
leghatalmasabb katonai műveletéhez – ahhoz a totális támadáshoz, amely a Sarki-tengertől,
Pecsengától a Fekete-tengerig húzódó, 1500 mérföldön elnyúló frontvonalon indul meg majd.
Brauchitsch, aki a csapatok felállását ellenőrizte keleten, az előző estén tért vissza Berlinbe.
Halder feljegyezte naplójába, hogy a hadsereg főparancsnoka nagyon elégedett volt. A tisztek
és a közkatonák, mondta, a legjobb formájukban voltak, készen álltak.
Ez az utolsó, június 14-i katonai kupaktanács délelőtt 11 órától este 6.30-ig tartott. Délután
kettőkor ebéddel szakították meg, amely során Hitler ismét előadott tábornokainak egy tüzes,
csata előtti buzdító beszédet.110 Halder szerint az előadás „átfogó politikai beszéd” volt,
amelyben Hitler hangsúlyozta, hogy meg kell támadnia Oroszországot, mert annak bukása
„feladásra” fogja kényszeríteni Angliát. A vérszomjas Führer minden bizonnyal ennél többet is
hangsúlyozott. Keitel a nürnbergi vádlottak padján tett vallomásakor beszámolt erről.
A fő téma az volt, hogy ez két ideológia közötti döntő csata, és hogy a katonaként általunk
ismert gyakorlatot – a nemzetközi jog szerint egyedül helyes gyakorlatot – teljesen más
mértékkel kell mérnünk.
Hitler ezután különböző parancsokat adott ki, mondta Keitel, arról, hogy „brutális
eszközökkel” példátlan terrort valósítsanak meg Oroszországban.
– Emelt ön vagy bármelyik másik tábornok kifogást e parancsok ellen? – kérdezte Keitelt a
saját védője.
– Nem, én magam nem ellenkeztem – válaszolta a tábornok. – És a többi tábornok sem –
tette hozzá.*
Szinte felfoghatatlan, mégis igaz, hogy a szemüket majdnem kiverő minden bizonyíték és
figyelmeztetés ellenére a Kreml emberei, bármennyire is gyanakvó, csalafinta és gyakorlatias
politikusok hírében álltak, egészen a legutolsó pillanatig nem ismerték fel, hogy hamarosan le
fognak csapni rájuk, méghozzá olyan erővel, ami majdnem elpusztítja majd a nemzetüket.
1941. június 21. kellemes nyári estéjén fél tízkor, kilenc órával a német támadás terv szerinti
kezdete előtt Molotov Kreml-beli hivatalában fogadta a német nagykövetet, és előadta neki
378
Ez Ciano legutolsó naplóbejegyzéséből származik, amely 1943. december 23-án kelt a veronai börtön 27-es cellájában,
néhány nappal a kivégzése előtt. Ciano hozzátette, hogy az olasz kormány az Oroszország elleni német invázióról fél órával
azután szerzett tudomást, hogy az megkezdődött. (Ciano Diaries, 583. o.)
„utolsó ostobaságát”.379 Miután német repülőgépek újabb határsértéseiről tett említést (amivel
kapcsolatban utasította a berlini szovjet nagykövetet, hogy hívja fel ezekre Ribbentrop
figyelmét), Molotov áttért egy másik témára, amelyet Schulenburg a még aznap este a
Wilhelmstrassénak küldött sürgős táviratában írt le:

Számos jel utal arra [mondta a nagykövetnek Molotov], hogy a német kormány elégedetlen a szovjet
kormánnyal. Még olyan híresztelések is terjednek, hogy háború fenyeget Németország és a Szovjetunió között ...
A szovjet kormány képtelen megérteni, milyen okai lehetnek Németország elégedetlenségének ... Nagyra
értékelné, ha meg tudnám neki mondani, mi idézte elő a német–szovjet kapcsolatokban kialakult jelenlegi
helyzetet.

Azt válaszoltam [teszi hozzá Schulenburg], hogy nem tudok a kérdéseire válaszolni, mivel
nem rendelkezem az erre vonatkozó információkkal. !1 380
Hamarosan rendelkezett velük.
Berlin és Moszkva között az éter hullámain már útban volt felé Ribbentroptól egy hosszú,
kódolt üzenet, amely az 1941. június 21-i dátumot viselte. „Nagyon sürgős! Államtitok! A
nagykövet kezébe!” jelzéssel, és így kezdődött:

Jelen távirat kézhezvétele után a még ott lévő összes rejtjelezett anyagot meg kell semmisíteni. A
rádióberendezést üzemen kívül kell helyezni.
Kérem, azonnal tájékoztassa Herr Molotovot, hogy sürgős közlendője van a számára ... Ezután a következő
nyilatkozatot tegye neki.

A nyilatkozat ismerős volt már: meghintették az összes agyonkoptatott hazugsággal és

kitalációval, amelyekhez Hitler és Ribbentrop immár nagyszerűen értett, oly gyakran eszelvén
ki őket korábban, amikor egy-egy újabb provokálatlan agressziót igazolt velük. Nekem, amint
újra elolvasom, az az érzésem, hogy merő arcátlanságban és csalárdságban ez a verzió
mindegyik korábbit felülmúlja. Miközben Németország hűségesen betartotta a náci–szovjet
paktumot – szólt a szöveg –, Oroszország ismételten megszegte azt. A SZU „szabotázs-, terror-
és kémtevékenységet” végzett Németország ellen. „Szembeszállt a németek arra irányuló
kísérletével, hogy szilárd rend jöjjön létre Európában.” Szövetkezett Nagy-Britanniával arra,
„hogy megtámadják a Romániában és Bulgáriában lévő német csapatokat”. Azzal, hogy
összevonta „az összes rendelkezésre álló orosz erőt a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő
hosszú frontvonalon”, a Birodalmat „fenyegette”.

Az utóbbi néhány napon beérkező jelentések [folytatódik a nyilatkozat] eloszlatják az utolsó, maradék
kételyeket is az orosz csapatösszevonás agresszív jellegével kapcsolatban ... Emellett rendelkezésünkre állnak
angliai jelentések is Cripps nagykövet tárgyalásairól, amelyeket az Anglia és a Szovjetunió közötti még
szorosabb politikai és katonai együttműködésről folytatott.
Összegezve, a Birodalom kormánya ennélfogva kijelenti, hogy az általa vállalt kötelezettségeivel ellentétben
a szovjet kormány
1. nemcsak folytatta, hanem tovább erősítette Németország és Európa aláásására irányuló kísérleteit;
379
A kifejezés Churchilltől származik.
380
Hassell megerősíti ezt. Két nappal később, június 16-án naplójába írva megjegyzi: „Brauchitsch és Halder már
elfogadták Hitler [oroszországi] taktikáját. A hadseregnek tehát vállalnia kell a gyilkosságok és gyújtogatások terhét, amely
eddig az SS-re korlátozódott.”
A náciellenes „összeesküvők” naiv módon először úgy hitték, hogy Hitler Oroszországgal kapcsolatos terrorparancsai
olyan sokkot okoznak majd a tábornokoknak, hogy azok hajlandók lesznek csatlakozni egy náciellenes felkeléshez. De június
16-ra már Hassell is kiábrándult. Aznapi naplójegyzete így kezdődik:

Popitz-cal, Goerdelerrel, Beckkel és Osterral folytatott tanácskozássorozat, hogy mérlegeljük, vajon bizonyos
parancsok, amelyeket a hadsereg tisztjei már megkaptak (de ők még nem adtak tovább) elégségesek lehetnek-e ahhoz, hogy
ráébresszék a katonai vezetőket, milyen rezsimért harcolnak. Ezek a parancsok ... brutális intézkedéseket tartalmaznak,
amelyeket a katonáknak a bolsevikok ellen kell tenniük Oroszország lerohanásakor.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy jelenleg nem remélhetünk semmit sem ... Ők [a tábornokok] becsapják
magukat... Gyógyíthatatlan törzsőrmesterek! [The Von Hassell Diaries, 198-99.0.]
 2. egyre inkább németellenes külpolitikát folytatott;
3. minden erejét készültségbe helyezte, és összevonta a német határon. Ezzel a szovjet kormány megszegte
Németországgal kötött szerződéseit, és arra készül, hogy Németországot élethalálharca közepette hátba támadja.
A Führer ezért elrendelte, hogy a német fegyveres erők minden rendelkezésükre álló eszközzel szálljanak
szembe e fenyegetéssel.112

„Kérem, ne bocsátkozzon semmiféle beszélgetésbe a közleményt illetően!” – tanácsolta

nagykövetének Ribbentrop az üzenet végén. Mit is mondhatott volna az összetört és kiábrándult
Schulenburg, aki életének legszebb éveit áldozta a német–orosz kapcsolatok javítására, és tudta,
hogy a Szovjetunió elleni támadás pro-vokálatlan és indokolatlan? A Kremlbe visszaérkezvén,
miközben éppen hajnalodott, beérte annyival, hogy felolvasta a német nyilatkozatot a külügyi
népbiztos előtt.381 Molotov, aki most már végre megdöbbent, csendben végighallgatta, majd így
szólt:
– Ez háborút jelent. Ön szerint ezt érdemeltük?
Ugyanebben a hajnali órában hasonló jelent színhelye volt a berlini Wilhelmstrasse is.
Vlagyimir Gyekanozov szovjet nagykövet június 21-én egész délután telefonálgatott a
külügyminisztériumba, hogy időpontot kérjen Ribbentropnál, és előadhassa kis tiltakozását a
német repülőgépek újabb határsértéseivel kapcsolatban. A minisztériumból azonban úgy
tájékoztatták, hogy a náci külügyminiszter „vidéken tartózkodik”. Huszonkettedikén hajnali 2
órakor viszont közölték vele, hogy Ribbentrop hajnali 4 órakor fogadja a
külügyminisztériumban. A Wilhelmstrassén a nagykövet (aki egyébként külügyminiszter-
helyettes volt és Sztálin erőskezű embereinek egyike, ő rendezte el például a Litvánia feletti
hatalomátvételt is) Molotovhoz hasonlóan elszenvedte élete legnagyobb megrázkódtatását. A
jelen lévő dr. Schmidt írta le a jelenetet.
Még soha nem láttam Ribbentropot olyan izgatottnak, mint öt perccel Gyekanozov érkezése
előtt. Fel és alá sétált a szobájában, mint a ketrecbe zárt vadállat...
Gyekanozovot bevezették, és mivel nyilvánvalóan nem jött rá, hogy bármi baj is lenne, kezet
nyújtott Ribbentropnak. Leültünk, és ... Gyekanozov hozzákezdett, hogy bizonyos tisztázásra
szoruló kérdéseket tegyen fel kormánya nevében. De alig kezdte el, amikor Ribbentrop hűvösen
félbeszakította, és azt mondta: – Most nem erről van szó! ...
Az arrogáns náci külügyminiszter ezután elmagyarázta, hogy miről van szó, átadott egy
példányt a nagykövetnek a jegyzékből, amelyet Schulenburg éppen felolvasott Molotovnak, és
tájékoztatta, hogy a német csapatok abban a pillanatban éppen katonai „ellenintézkedéseket”
tesznek a szovjet határon. A meghökkent szovjet nagykövet, mondja Schmidt, „gyorsan
visszanyerte lélekjelenlétét, és mély sajnálatát fejezte ki” a fejlemények miatt, amelyekért
Németországot hibáztatta. „Felállt, hanyagul meghajolt, és kézfogás nélkül elhagyta a
helyiséget.”113
A náci–szovjet mézeshetek véget értek. 1941. június 22-én hajnali 3 óra 30 perckor, fél
órával a Kremlben és a Wilhelmstrassén zajló diplomáciai záróformaságok előtt Hitler ágyúinak
a sokszáz mérföld hosszúságú frontvonalon felhangzó moraja örökre véget vetett ezeknek az
időknek.
Egy harmadik diplomáciai előjáték is megelőzte még az ágyúdörgést. Június 21-én délután
Hitler az íróasztalánál ült egy kelet-poroszországi komor erdőben, a Rastenburg mellett lévő új
földalatti főhadiszállásán, a Wolfsschanzéban (Farkasverem), és hosszú levelet diktált
Mussolini számára. Csakúgy, mint amikor az összes többi agressziójára készült, most sem
bízott meg jó barátjában és fő szövetségesében annyira, hogy még az utolsó pillanat előtt
381
Így fejeződött be a veterán nagykövet diplomáciai karrierje. Miután visszatért Németországba, és nyugdíjba kényszerítették,
csatlakozott a Beck tábornok, Goerdeler, Hassell és mások által vezetett ellenzéki csoportosuláshoz, és egy ideig ő volt a
majdani náciellenes rezsim külügyminiszter-jelöltje. Hassell arról számolt be, hogy Schulenburg 1943-ban hajlandó lett volna
átlépni az orosz frontvonalat, hogy egy náciellenes német kormánnyal kötendő békéről tárgyaljon Sztálinnal. (The Von Hassell
Diaries, 321-22.0.) Schulenburgot a Hitler elleni 1944. júliusi összeesküvés után letartóztatták és bebörtönözték, majd
november 10-én kivégezte a Gestapo.
beavassa a titokba. Most, a huszonnegyedik órában, megtette végre. Levele a legleleplezőbb és
leghitelesebb bizonyítékunk arra, hogy milyen indítékok késztették e végső lépés megtételére,
amely oly sokáig rejtély volt a nagyvilág számára, és amely elindította a maga és a Harmadik
Birodalom pusztulásához vezető úton. A levél természetesen tele van Hitler szokásos
hazugságaival és kibúvóival, amelyeket még barátaira is megpróbált rátukmálni. De ezek
mögött és között előtűnik alapvető érvelése és az ő valódi – bár téves – értékelése az akkori
világhelyzetről, amikor 1941 nyara, a második háborús nyár, hivatalosan megkezdődött.

DUCE!
Olyan pillanatban írom Önnek ezt a levelet, amikor több havi gyötrő megfontolás és idegtépő várakozás ér
véget életem legnehezebb döntésével.
A helyzet:382 Anglia elveszítette ezt a háborút. Fuldokló módjára kapaszkodik minden szalmaszálba.
Mindamellett, egyes reményei természetesen nem nélkülöznek bizonyos logikát... Franciaország pusztulása ...
szüntelenül arra a helyre irányítja a brit háborús uszítók pillantását, ahonnan megpróbálták elkezdeni a háborút:
Szovjet-Oroszországra.
Mindkét ország, Szovjet-Oroszország és Anglia egyformán érdekelt egy olyan Európában ... amelyet a
hosszú háború kimerít. Ε két ország mögött ott áll az Észak-Amerikai Unió is, és ösztökéli őket...

Hitler ezután elmagyarázza, hogy nagy orosz erőkkel a hátában sohasem szedheti úgy össze
az erejét – különösen a levegőben –, hogy olyan totális támadást indíthasson Nagy-Britannia
ellen, amellyel térdre kényszerítheti.

Valójában minden rendelkezésre álló orosz erő ott van a határunkon ... Ha a körülmények okot adnának arra,
hogy a német légierőt bevessem Anglia ellen, fennáll az a veszély, hogy Oroszország megkezdené zsaroló
taktikáját, amelyet némán tűrnöm kellene, csupán mert úgy érezném, hogy a levegőben gyengébbek vagyunk...
Anglia annál kevésbé lesz kész a békére, minél több reményt fűzhet orosz partneréhez. Ε reménynek valóban
növekednie kell az orosz fegyveres erők felkészültségének fejlődésével. Emögött pedig ott van a tömeges
fegyverszállítás Amerikából, amely az ő reményeik szerint 1942-ben megindul...
Ezért, miután folyamatosan törtem a fejemet, végül arra a döntésre jutottam, hogy még azelőtt vágom el a
hurkot, hogy azt szorosra húzhatnák körülöttünk ... Általános véleményem jelenleg a következő:
1. Franciaországban szokás szerint nem szabad megbízni.
2. Maga Észak-Afrika, amennyiben az Ön gyarmatai, Duce, érintve vannak, valószínűleg őszig túl van a
veszélyen.
3. Spanyolország bizonytalan, és – attól tartok – csak akkor fog állást foglalni, amikor már eldőlt a háború
kimenetele ...
5. Az Egyiptom elleni támadás ősz előtt ki van zárva ...
6. Amerika akár belép a háborúba, akár nem, közömbös kérdés, amennyiben minden mozgósítható erejével
úgyis ellenségünket támogatja.
7. Magában Angliában a helyzet rossz; az élelmiszer- és nyersanyag-ellátás egyre nehezebbé válik. A
hadviseléshez szükséges harci szellemet csak a reménykedés táplálja. Ezek a remények pusztán két
feltételezésen nyugszanak: Oroszországon és Amerikán. Arra nincs esélyünk, hogy kiiktassuk Amerikát. De
hatalmunkban áll Oroszország kizárása. Oroszország kiiktatása ugyanakkor hatalmas segítséget jelent Kelet-
Ázsiában Japán számára, ennélfogva lehetőséget ad, hogy az amerikai tevékenységet sokkal erősebben
fenyegesse a japán intervenció.
Ilyen körülmények között döntöttem úgy, hogy véget vetek a Kreml kétszínű játékának.

Németországnak, mondta Hitler, nem lesz szüksége olasz csapatokra Oroszországban. (Nem
fogja jobban megosztani Oroszország meghódításának dicsőségét annál, amennyire
Franciaország meghódításával tette.) De Olaszország, jelentette ki, „döntő segítséget nyújthat”
azzal, hogy megerősíti észak-afrikai erőit, és felkészül arra, hogy „bevonuljon Franciaországba,
amennyiben a franciák megsértik a szerződést”. Ez volt a jó csali a területre éhes Duce számára.

Ami az Anglia elleni légiháborút illeti, egyelőre védelemben maradunk ...

A keleti háborút illetően, Duce, az bizonyosan nehéz lesz, de pillanatnyi kételyem sincs a nagy siker felől.
Mindenekelőtt azt remélem, lehetővé válik majd számunkra, hogy Ukrajnában egy olyan közös élelmiszer-ellátó
382
A kiemelés Hitlertől származik.
bázist építsünk ki, amely a jövőben esetleg szükségessé váló további élelmiszerkészleteket biztosítja a
számunkra.

Ezután jött a mentség arra, hogy miért nem figyelmeztette partnerét korábban.

Ha eddig a pillanatig vártam azzal, Duce, hogy elküldjem Önnek ezt a tájékoztatást, az azért van, mert maga
a végső döntés csak ma este 7 órakor fog megszületni...
Bármi is jöjjön, Duce, e lépés eredményeképpen a mi helyzetünk nem válhat rosszabbá; csak javulhat... Ha
Anglia mégsem vonná le a következtetéseket a rideg tényekből, akkor mi a hátunkat biztosítván megnövekedett
erővel kezdhetünk hozzá ellenségünk elpusztításához.

Végezetül Hitler leírja, milyen nagy megkönnyebbülést érez, hogy végre elhatározta magát.

... Hadd mondjak még valamit, Duce. Amióta elvergődtem eddig a döntésig, azóta lelkileg ismét szabadnak
érzem magam. Annak ellenére, hogy erőfeszítéseink mindig is őszintén a végső kiegyezésre irányultak,
számomra mégis gyakran nagyon terhes volt a Szovjetunióval fenntartott partneri viszony, mivel így vagy úgy,
de szakításnak tűnt egész származásommal, fogalmaimmal és korábbi elkötelezettségemmel. Boldog vagyok,
hogy immár megszabadultam ezektől a lelki gyötrelmektől.
Szívélyes és bajtársi üdvözlettel:
az Ön
ADOLF HITLERE114

Június 22-én hajnali 3 órakor, alig fél órával a német csapatok megindulása előtt von
Bismarck nagykövet Rómában felébresztette Cianót, hogy átadja neki Hitler hosszú levelét,
amelyet az olasz külügyminiszter azután telefonon olvasott be Mussolininak, aki ekkor nyári
rezidenciáján, Riccionéban pihent. Nem ez volt az első eset, hogy a Ducet felbosszantották
azzal, hogy a tengelybeli partnerétől származó üzenet ürügyén felébresztik az éjszaka közepén.
– Én a személyzetet sem zavarom fel éjjel – bosszankodott Cianónak –, de a németek engem
bármelyik órában minden gondolkodás nélkül kiugrasztanak az ágyból!115 – Ettől függetlenül,
mihelyt sikerült kitörölnie az álmot a szeméből, Mussolini kiadta a parancsokat a Szovjetunió
elleni azonnali hadüzenetre. Most már teljesen a németek foglya volt. Tudta is, és rossz néven is
vette. – Csak egy dologban reménykedem – mondta Cianónak –, hogy ebben a háborúban
keleten a németeknek jól letörik a szarvát! –116 Mindazonáltal tisztában volt azzal, hogy saját
jövője most már teljes egészében a német fegyverektől függ. A németek győzni fognak
Oroszországban, ebben biztos volt, de remélte, hogy közben legalább kapnak egyet-kettőt az
orrukra.
Sem ő, sem más Nyugaton nem tudhatta, nem is sejthette, egyik oldalon sem, hogy a
németek sokkal rosszabbul járnak majd. Vasárnap reggel, június 22-én, annak a napnak az
évfordulóján, hogy Napóleon Moszkva felé tartva 1812-ben átlépte a Nyement, és pontosan egy
évvel azután, hogy Napóleon országa, Franciaország kapitulált Compiègne-ben, Adolf Hitler
páncélos, gépesített, eladdig legyőzhetetlen seregei átözönlöttek a Nyemenen és különböző
egyéb folyókon, s gyors ütemben indultak Oroszország belseje felé. Amint azt Halder tábornok
az első napon feljegyezte a naplójába, a Vörös Hadsereget minden figyelmeztetés és intő jel
ellenére „taktikailag megleptük a frontvonal teljes hosszában”.383 Az összes első hidat
sértetlenül elfoglalták. Tulajdonképpen – mondja Halder – a határ mentén a legtöbb helyen az
oroszok még fel sem fejlődtek, és még azelőtt lerohanták őket, hogy megszervezhették volna az
ellenállást. Szovjet repülőgépek százait pusztították el a repülőtereken.384 Néhány napon belül
383
Furcsa feljegyzést tartalmaz Halder naplója azon az első napon. Miután megemlíti, hogy az orosz rádióállomások, amelyeket
a németek figyeltek, délben újra elkezdtek sugározni, azt írja: „Felkérték Japánt, hogy közvetítsen Oroszország és Németország
között a politikai és gazdasági nézeteltérések ügyében, és maradjon kapcsolatban a német külügyminisztériummal.” Vajon azt
hitte Sztálin kilenc órával a támadás után, hogy azt valahogy még lefújathatja?
384
Günther Blumentritt tábornok, a 4. hadsereg vezérkari főnöke később visszaemlékezett arra, hogy huszonegyedikén nem
sokkal éjfél után, amikor a német tüzérség már ráállt a célokra, a Berlinből Moszkvába tartó expresszvonat „incidens nélkül”
átpöfögött a Bug melletti német vonalakon, át a folyón, és be Breszt-Litovszkba. Blumentritt „hátborzongató pillanatként” élte
foglyok tízezrei özönlöttek visszafelé; a németek egész hadseregeket kerítettek be. Úgy tűnt,
hogy megismétlődik a Feldzug in Polen.
„Nem túlzás azt mondani – írta naplójába július 3-án az általában óvatos Halder, miután
áttekintette a vezérkar legfrissebb jelentéseit –, hogy az Oroszország elleni Feldzug tizennégy
nap alatt győzelemmel ért véget.” Még néhány hét, tette hozzá, és vége lesz az egésznek.

24.

FORDUL A KOCKA
1941 őszének elejére Hitler azt hitte, hogy Oroszországnak már vége.
A hadjárat megindítását követő három hét alatt von Bock tábornagy „Közép”
hadseregcsoportja, amely harminc gyalogos hadosztályból és tizenöt páncélos, illetve gépesített
hadosztályból állt, 450 mérföldet nyomult előre Bialystoktól Szmolenszk felé. Moszkva
körülbelül 200 mérfölddel volt keletebbre azon az országúton, amelyen már Napóleon is járt
1812-ben. Északon von Leeb tábornagy hadseregcsoportja, amely huszonegy gyalogos és hat
páncélos hadosztálynyi erőt képviselt, gyorsan haladt észak felé a balti államokon át Leningrád
irányába. Délen von Rundstedt tábornagy hadseregcsoportja huszonöt gyalogos, négy
gépesített, négy hegyivadász és öt páncélos hadosztállyal haladt előre a Dnyeper folyó és a
Hitler által hőn vágyott termékeny Ukrajna fővárosa, Kijev felé.
Annyira planmässig (terv szerinti – így mondták az OKW közleményei) volt a németek
haladása a Baltikumtól a Fekete-tengerig nyúló ezer mérföldes frontvonalon, és a náci diktátor
annyira bízott abban, hogy ez a haladás egyre gyorsuló ütemben fog folytatódni, miközben
egyik szovjet hadsereget kerítik be vagy kergetik szét a másik után, hogy alig három héttel az
invázió kezdete után, július 14-én kiadott egy olyan direktívát, amelyben azt javasolja, hogy a
hadsereg méretét „a közeljövőben jelentősen csökkenteni lehetne”, és hogy a fegyvergyártást
összpontosítsák a hadihajókra és a Luftwaffe repülőgépeire az utolsó megmaradt ellenség,
Nagy-Britannia elleni háború folytatásához, sőt – tette hozzá – „Amerika ellen is, ha úgy
alakulna”.1 Szeptember végén pedig utasította a főparancsnokságot, hogy készítsék elő negyven
gyalogos hadosztály leszerelését, hogy a felszabaduló munkaerőt az iparban lehessen
hasznosítani.2
Hitlernek úgy tűnt, hogy Oroszország két legnagyobb városa, Leningrád, amelyet Nagy Péter
épített a Baltikum fővárosának, és Moszkva, az ősi és most bolsevik főváros, a közeli jövőben
el fog esni. Szeptember 18-án szigorú parancsokat adott ki: „Leningrád és Moszkva megadását
nem szabad elfogadni, még akkor sem, ha felajánlják”.3 Szeptember 29-i utasításában
egyértelművé tette parancsnokai előtt, hogy milyen sorsot szán e városoknak:

A Führer úgy döntött, hogy Szentpétervárat [Leningrád] eltörölteti a föld színéről. 385 Ε nagyváros további
létezése érdektelenné válik, mihelyt megbukott Szovjet-Oroszország ...
A cél: bekeríteni a várost, és a tüzérséggel, illetve folyamatos légitámadásokkal a földig rombolni...
A város átvételére irányuló kéréseket vissza kell utasítani, mivel a lakosság túlélésének és élelmiszer-
ellátásának problémáját mi nem tudjuk és nem is akarjuk megoldani. Ebben a létezésünkért folyó háborúban nem
áll érdekünkben, hogy e nagyváros lakosságának akár csak egy részét is megtartsuk.386

meg a látványt. Szinte ugyanilyen különösnek tűnt a számára, hogy az orosz tüzérség még akkor sem reagált, amikor a támadás
már megindult. „Az oroszokat a mi frontvonalunkon teljes meglepetésként érte a dolog” – írta utólag. Hajnalhasadtakor a német
híradósok a Vörös Hadsereg rádióadóit hallgatták. „Lőnek ránk. Mit tegyünk?” – idézi Blumentritt az egyik üzenetet. „Maguk
megőrültek! És miért nincs kódolva a jeladásuk?” – jött a válasz a főhadiszállásról. (The Fatal Decisions, szerk.: Seymour
Freidin és William Richardson.)
385
Kiemelés az eredetiben.
386
Néhány héttel később Göring azt mondta Cianónak: „Ebben az évben húsz-harminc millió ember fog éhen halni
Oroszországban. Talán jól is van így, mivel egyes nemzeteket meg kell tizedelni. De még ha nincs is jól, akkor sem lehet mit
tenni. Nyilvánvaló, hogy ha az emberiség éhhalálra lesz ítélve, akkor is a mi két népünk lesz az utolsó, amelynek pusztulnia kell
majd ... Az orosz foglyok a táborokban már egymást eszik.” (Ciano's Diplomatic Papers, 464-65. o.)
 Ugyanazon a héten, október 3-án Hitler visszatért Berlinbe, és a német néphez intézett
beszédében kihirdette a Szovjetunió összeomlását. – A mai napon kijelentem, és minden
fenntartás nélkül jelentem ki – mondta –, hogy az ellenséget keleten levertük, és soha többé
nem áll talpra újra ... Csapataink mögött már kétszer akkora terület fekszik, mint amekkora a
német birodalom volt 1933-ban, amikor hatalomra kerültem.
Október 8-án, amikor a Moszkvától délre eső kulcsfontosságú város, Orel elesett, Hitler
rohanvást küldte vissza Berlinbe sajtófőnökét, Otto Dietrichet, hogy ott mondja el a világ
vezető lapjainak: az utolsó ép szovjet seregeket, Tyimosenko marsall Moszkvát védő seregeit a
főváros előtt a németek két acélszilárdságú katlanba zárták; hogy Bugyonnij marsall déli
hadseregeit megfutamították és szétszórták; és hogy Vorosilov marsall seregeinek hatvan-
hetven hadosztályát körülzárták Leningrádban.
– Szovjet-Oroszországnak katonai szempontból befellegzett – fejezte be Dietrich
önelégülten. – A briteknek a kétfrontos háborúról szőtt álma halott.
Hitlernek és Dietrichnek e nyilvános hencegései legalább is koraiak voltak. 387 Az igazság az,
hogy noha az oroszokat június 22-én meglepetésként érte a támadás, majd súlyos veszteségeket
szenvedtek emberben és felszerelésben, noha gyorsan vissza kellett vonulniuk, sőt a legjobb
seregeik közül néhányat be is kerítettek, júliusban már olyan kemény ellenállást kezdtek
tanúsítani, amilyennel a Wehrmacht korábban még nem találkozott. Halder naplója és az olyan
frontparancsnokok jelentései, mint például Guderian tábornok, aki a középső fronton egy nagy
páncélos csoportot vezetett, komoly harcokról, az oroszok kétségbeesett ellenállásáról és
ellentámadásairól, a német és a szovjet csapatok súlyos veszteségeiről szóló beszámolókkal
kezdtek megtűzdelődni, majd megtelni.
„Az orosz csapatok magatartása –írta később Blumentritt tábornok – már az első [a
Minszkért vívott] csatában is feltűnő különbséget mutatott a lengyeleknek és a nyugati
szövetséges hatalmaknak a vereségükkor tanúsított viselkedéséhez képest. Az oroszok még
bekerítve is a helyükön maradtak, és tovább harcoltak.”5 És több bukkant elő belőlük,
méghozzá jobb felszereléssel, mint Adolf Hitler álmaiban valaha is lehetséges volt.
Folyamatosan vetettek harcba olyan pihent hadosztályokat, amelyekről a német hírszerzésnek
sejtelme sem volt. „Egyre inkább világossá válik – írta naplójába Halder augusztus 11-én –,
hogy nemcsak a gazdasági és szállítási szférában becsültük alá az orosz kolosszus erejét, hanem
mindenekelőtt katonai téren. Kezdetben úgy 200 ellenséges hadosztállyal számoltunk, de
mostanára már 360-at azonosítottunk. Ha egy tucatot elpusztítunk, akkor az oroszok újabb
tucatot dobnak be. Ehhez a nagy szélességhez képest a frontunk túl vékony. Nincs mélysége.
Ennek eredményeképpen az ismétlődő ellenséges támadások gyakran aratnak némi sikert.”
Rundstedt a háború után kereken kimondta az igazat a szövetséges hatalmak vizsgálóbíróinak. –
Nem sokkal azután, hogy a támadás megkezdődött– mondta, – felismertem, hogy szamárság
minden, amit korábban Oroszországról írtak!
Több tábornok, köztük Guderian, Blumentritt és Sepp Dietrich, olyan jelentéseket hagytak
hátra, amelyekben kifejezik, mennyire megdöbbentek, amikor először találkoztak az orosz Τ-
34-es tankkal, amelyről korábban nem is hallottak, s amely olyan erős páncélzattal rendelkezett,
hogy a német páncéltörő fegyverek repeszei ártalmatlanul pattantak le róla. Ε páncélos
megjelenése, mondta később Blumentritt, a később „tankrémületnek” nevezett jelenség kezdetét
jelezte. Emellett, a háború során első ízben a németek nem rendelkeztek a döntő légifölény
előnyével, hogy földi csapataikat megvédhessék, és felderítést végezhessenek. A szovjet
vadászgépek a hadjárat első napján és a kezdeti harcokban elszenvedett súlyos földi veszteségek
ellenére is – a pihent hadosztályokhoz hasonlóan – folyamatosan jelentek meg a semmiből. A
387
Nem annyira koraiak azonban, mint az amerikai vezérkar figyelmeztetései, amely júliusban arról tájékoztatta bizalmasan az
amerikai szerkesztőket és a washingtoni tudósítókat, hogy a Szovjetunió összeomlása már csak hetek kérdése. Nem meglepő,
hogy Hitler és dr. Dietrich 1941 október elején tett nyilatkozatait széles körben elhitték az Egyesült Államokban és Nagy-
Britanniában ugyanúgy, mint Németországban és másutt.
német előrenyomulás gyorsasága és a megfelelő oroszországi repülőterek hiánya miatt továbbá
a német légibázisok még mindig túl messze voltak ahhoz, hogy a fronton hatásos védelmet
nyújthassanak. „Az előrenyomulás több fázisában is hátrányos helyzetbe hozta páncélos
erőimet–jelentette később von Kleist tábornok –, hogy nem volt felettünk védelem.”6
A németek még egy dologban elszámolták magukat az oroszokkal kapcsolatban. Ezt Kleist
említette meg Liddell Hartnak, és azon a nyáron természetesen a Nyugat többi népe is jórészt
osztotta e nézetet.
– Győzelmi reményeink – mondta Kleist – elsősorban azon az esélyen alapultak, hogy az
invázió politikai földrengést fog okozni Oroszországban ... Túl nagy reményeket fűztünk ahhoz,
hogy Sztálint saját népe fogja megdönteni, ha súlyos vereségeket szenved. Ε hitet erősítették a
Führer politikai tanácsadói is.7
Hitler tényleg azt mondta Jodlnak: – Csak bele kell rúgnunk az ajtóba, és az egész rothadt
épület összeomlik!
Hitler számára egész júliusban úgy tűnt, hogy csak egy kéznyújtásnyira van az alkalom,
hogy belerúghasson az ajtóba, ám ekkor jött elő az első nagy stratégiai vita a német
főparancsnokságon, ami a Führer olyan döntéséhez vezetett, amelyet a vezető tábornokok
többségének ellenkezésével szemben hozott, és amely Halder szerint „a keleti hadjárat
legnagyobb stratégiai baklövésének” bizonyult. A kérdés egyszerű volt, de elemi jellegű.
Előrenyomuljon-e Bock „Közép” hadseregcsoportja (a három fő német hadsereg közül a
legerősebb és eddig legsikeresebb) további kétszáz mérföldet Moszkva felé a július 16-án elért
Szmolenszkből? Vagy ragaszkodjanak az eredeti tervhez, amelyet Hitler fektetett le a december
18-i hadműveleti utasításban, és amely az északi és a déli szárnyak számára írta elő a fő
előrehatolást? Más szóval, Moszkva-e a legfőbb cél, vagy Leningrád és Ukrajna?
A Brauchitsch és Halder vezetése alatt álló hadsereg főparancsnoksága ragaszkodott ahhoz,
hogy teljes erőbedobással a főváros ellen támadjanak. Ebben támogatta őket Bock, aki a
„Közép” hadseregcsoporttal a fő irányban, Moszkva felé haladt, és Guderian, akinek a
páncélosai vezették a tulajdonképpeni támadást. Érvelésükben nemcsak azt hangsúlyozták,
hogy milyen lélektani értéke van az ellenséges főváros elfoglalásának. Moszkva a
fegyvergyártás létfontosságú forrása, és ami még ennél is több, az orosz szállítási és távközlési
rendszer központja – mutattak rá Hitlernek. El kell foglalni, és akkor az oroszonak nemcsak egy
nélkülözhetetlen fegyverforrás esik ki, hanem arra is képtelenek lesznek, hogy csapatokat és
utánpótlást szállítsanak a távoli frontokra, amelyek aztán meggyengülnek, elsorvadnak és
összeomlanak.
De a tábornokok még egy végső érvet is a mostanra már a legfőbb parancsnokukká vált
egykori káplár elé terjesztettek. A rendelkezésükre álló összes felderítői jelentés azt mutatta,
hogy az orosz főerőket ekkor éppen Moszkva előtt vonják össze a főváros totális védelmére.
Egy félmilliós szovjet hadsereg, amely kivágta magát Bock kettős szorításából, Szmolenszktől
keletre kezdte magát beásni, hogy elzárja a németek további előrenyomulását a főváros felé.

Az orosz erők súlypontja tehát [írta Halder egy jelentésben, amelyet közvetlenül a háború után a szövetséges
hatalmak számára készített]8 a „Közép” hadseregcsoport előtt volt...
A vezérkar azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a hadművelet célja az ellenség katonai erejének a
megsemmisítése kell, hogy legyen, ezért a következő és legsürgősebb feladatnak Tyimosenko erőinek legyőzését
tartotta: minden rendelkezésre álló erőt összevonni a „Közép” hadseregcsoportnál, előrenyomulni Moszkváig,
elfoglalni az ellenséges ellenállás eme idegközpontját, és szétverni az új ellenséges alakzatokat. Ε támadáshoz a
gyülekezést minél előbb végre kellett hajtani, mivel az évszak előrehaladott volt már. Az „Észak”
hadseregcsoportnak időközben teljesítenie kellett volna eredeti feladatát, és megpróbálnia elérni a finneket. A
„Dél” hadseregcsoportnak pedig tovább kellett nyomulnia kelet felé, hogy a lehető legnagyobb ellenséges erőt
kösse le.
Miután a vezérkar és a legfelsőbb parancsnokság [az OKW] közötti szóbeli megbeszélések eredménytelenül
végződtek, a hadsereg főparancsnoka [Brauchitsch] átnyújtotta a vezérkar memorandumát Hitlernek.
 Erre, mint azt Halder naplójából megtudjuk, augusztus 18-án került sor. „A hatása – mondja
Halder – robbanásszerű volt.” Hitler mohó figyelme Ukrajna élelmiszertermő és iparban gazdag
vidékeire összpontosult, valamint a Kaukázus lábánál fekvő orosz olajmezőkre. Amellett úgy
gondolta, kitűnő alkalma van arra, hogy kelepcébe csalja Bugyonnij seregeit, amelyek Kijeven
túl, a Dnyepertől keletre még mindig kitartottak. Leningrádot is el akarta foglalni, hogy északon
a finnekkel egyesüljön. Ε kettős cél elérésére több gyalogos és páncélos hadosztályt kellett
leválasztani a „Közép” hadseregcsoportról, elküldeni északra, és különösen délre. Moszkva
várhat!
Augusztus 21-én Hitler új utasítást vágott lázadozó vezérkara képébe. Halder másnap szóról
szóra bemásolta naplójába a parancsot.

A hadseregnek a keleti hadműveletek folytatására vonatkozó javaslatai nem állnak összhangban a

szándékaimmal.
A tél beállta előtt legfontosabb elérendő cél nem Moszkva elfoglalása, hanem a Krím, a Donyec-medence
ipari és széntermelő területeinek megszerzése, valamint az, hogy elvágjuk az oroszoknak a Kaukázusból érkező
olajszállításait. Északon pedig Leningrád bekerítése és a finnekkel való egyesülés.

Az utasítás leszögezte, hogy a délen, a Dnyeper mellett lévő szovjet 5. hadsereget, amelynek
makacs ellenállása napok óta bosszantotta Hitlert, teljesen el kell pusztítani, továbbá el kell
foglalni Ukrajnát, be kell keríteni Leningrádot, és el kell érni a finnekkel való
összekapcsolódást. „Csak ekkor jönnek létre azok a feltételek, amelyek mellett Tyimosenko
hadseregét meg lehet támadni, és sikeresen legyőzni” – fejezte be.

Így hát [kommentálta Halder keserűen] az a cél, hogy Moszkva előtt döntő vereséget mérjünk az orosz
seregekre, alárendeltetett annak a vágynak, hogy értékes ipari területekhez jussunk, és előrenyomuljunk az orosz
olaj irányába ... Hitlernek most már rögeszméjévé vált, hogy Leningrádot és Sztálingrádot is elfoglalja, mivel
elhitette magával, hogy ha „a kommunizmus szent városai” elesnek, akkor Oroszország összeomlik.

Hitler azzal tetézte az ő stratégiai géniuszát nem értékelő tábornagyok és tábornokok

sérelmét, hogy elküldte a hadsereg 18-i memorandumára válaszoló ama feljegyzést, amit Halder
„ellenmemorandumnak” nevez, és ami a vezérkar szerint „tele volt sértésekkel”: kijelentette
például, hogy a hadsereg főparancsnoksága tele van „idejétmúlt elméletekbe kövesedett
fejekkel”.
„Elviselhetetlen! Hallatlan! Ez a határ!” – prüszkölt Halder másnap naplójában. Egész
délután és este von Brauchitsch tábornaggyal tanácskozott a Führernek a hadsereg
főparancsnoksága és a vezérkar ügyeibe történő „megengedhetetlen” beavatkozásáról, végül azt
javasolta, hogy a hadsereg vezetője és ő maga mondjanak le posztjukról. „Brauchitsch
visszautasította – jegyezte fel Halder –, mivel nem lenne praktikus, és semmit nem változtatna
meg.” Mint már annyi más alkalommal, a pipogya tábornagy most is megadta magát az egykori
káplárnak.
530
A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA
Amikor másnap, augusztus 23-án Guderian tábornok a Führer főhadiszállására érkezett, és
Halder noszogatta, hogy próbálja meg lebeszélni Hitlert katasztrofális döntéséről – bár a nyakas
tábornoknak nemigen kellett biztatás –, Brauchitschcsal került szembe. – Megtiltom, hogy
Moszkva kérdését megemlítse a Führernek! – mondta a hadsereg főparancsnoka. – A déli
hadműveletet már parancsba adtuk. A kérdés most már csak az, hogyan kell végrehajtani. A vita
értelmetlen.
Guderian azonban, amikor bevezették Hitlerhez (ahová sem Brauchitsch, sem Halder nem
kísérte el), nem engedelmeskedett a parancsnak, és olyan nyomatékosan érvelt a Moszkva elleni
támadás mellett, amennyire csak tudott.
Hitler hagyta, hogy végigmondjam, amit akarok [írta később Guderian]. Azután részletesen
leírta, milyen megfontolások vezették arra, hogy eltérő döntést hozzon. Elmondta, hogy
Ukrajna nyersanyagai és mezőgazdasága életbevágóan kellenek a háború folytatásához. Beszélt
arról, miért kell semlegesíteni a Krímet, „azt a szovjet repülőgép-anya-hajót, ahonnan támadni
lehet a román olajmezőket”. Most először hallottam tőle azt a kifejezést, hogy „a tábornokaim
semmit nem tudnak a háború gazdasági vonatkozásairól” ... Szigorú parancsba adta, hogy a
közvetlen stratégiai célkitűzés a Kijev elleni támadás, és hogy minden műveletet ennek
figyelembe vételével kell végrehajtani. Most először volt részem abban a látványban, ami
később olyan ismerőssé vált: minden jelenlevő – Keitel, Jodl és mások – egyetértően bólogattak
minden mondatnál, ami csak elhangzott Hitler szájából, miközben én magamra maradtam az
álláspontommal ...9
De Halder a korábbi megbeszélések egyikén sem bólogatott egyetértően. Amikor Guderian
másnap találkozott vele, és beszámolt neki arról, hogy nem sikerült Hitlert rábeszélnie
elhatározásának megváltoztatására, akkor – mint elmondja – a vezérkari főnök
„megdöbbenésemre teljes idegösszeomlást kapott, ami olyan vádaskodásokra és gyanúsításokra
vezette őt, amelyek teljességgel alaptalanok voltak”.388
Ez volt a német katonai főparancsnokság legsúlyabb válsága a háború kezdete óta. Később, a
viszontagságokkal, komolyabbak is jönnek majd még.
Rundstedt déli offenzívája, amelyet az tett lehetővé, hogy erősítést kapott Guderiannak a
központi frontról visszavont páncélos erőiből és gyalogos hadosztályaiból, önmagában – amint
azt Guderian megfogalmazza – nagy taktikai győzelem volt. Kijev szeptember 19-én elesett – a
német egységek ekkorra már 150 mérfölddel jártak mögötte –, és huszonhatodikán a németek
állítása szerint a kijevi csata 665 000 orosz fogoly bekerítésével és megadásával ért véget. Hitler
számára ez volt „a világtörténelem legnagyobb csatája”, és bár egyedülálló eredmény volt,
egyes tábornokok mégis kételkedtek stratégiai jelentőségében. Bock páncélosok nélküli
hadseregcsoportja középen két hónapon át várakozásra kényszerült a Szmolenszk melletti
Gyeszna folyó mellett. Közeledtek az őszi esők, amelyek sártengerré változtatják majd az orosz
utakat. Utánuk pedig jön majd a tél, a hideg és a hó.

A NAGY TÁMADÁS MOSZKVA ELLEN

Hitler vonakodva engedett Brauchitsch, Halder és Bock unszolásának, és beleegyezett, hogy
folytassák a Moszkva elleni támadást. De már túl késő volt! Halder szeptember 5-én délután
találkozott a Führerrel, aki ekkor már, hogy elhatározta magát, a Kreml felé iparkodott. „A
középső fronton induljanak meg nyolc napon belül!” – rendelte el a legfelsőbb parancsnok.
(„Lehetetlen!” – kiáltott fel Halder naplójában.) „Kerítsék be, győzzék le, és pusztítsák el őket!”
– tette hozzá Hitler, és megígérte, hogy a „Közép” hadseregcsoportnak vissza fogja adni
Guderian páncélos csoportját, amely akkor még mindig erősen le volt kötve Ukrajnában, sőt
meg is toldja majd Reinhardt páncélos hadtestével a leningrádi frontról. De a páncélos erőket
csak október elejére lehetett visszahozni, újra felszerelni és felkészíteni. Október 2-án végül
megindították a nagy támadást. „Tájfun” volt a fedőneve. Ε hatalmas szél, egy ciklon csapása
készült elpusztítani az oroszok Moszkva előtt álló erőit, és megrogyasztani a Szovjetuniót.
De a náci diktátor ismét megalomania]ának áldozata lett. Nem volt neki elég, hogy még a tél
beállta előtt elfoglalják az orosz fővárost. Parancsot adott, hogy von Leeb tábornagy északon
ugyanekkor foglalja el Leningrádot, érje el a finneket a városon túl, és tovább nyomulva vágja
el a murmanszki vasútvonalat, Rundstedt pedig ugyanakkor tisztítsa meg a Fekete-tenger
partját, foglalja el Rosztovot, szerezze meg a majkopi olajmezőket, és nyomuljon tovább

388
Halder augusztus 24-i naplóbejegyzésében meglehetősen eltérő változatot ad elő. Megvádolja Guderiant, hogy
„felelőtlenül” meggondolta magát, miután Hitlerrel találkozott, és arról mereng, hogy mennyire haszontalan dolog azzal
próbálkozni, hogy megváltoztassuk egy ember jellemét. Ha Guderian állításának megfelelően „teljes idegösszeomlást” kapott,
aznapi pedáns naplójegyzetei azt mutatják, hogy gyorsan felépült belőle.
Sztálingrád felé a Volga mentén, s ezzel szakítsa meg Sztálin utolsó kapcsolatát is a
Kaukázussal. Amikor Rundstedt megpróbálta elmagyarázni a Führernek, hogy ez több, mint
négyszáz mérföldes előretörést jelentene a Dnyeperen túlra, és veszélyesen fedetlenül hagyná a
balszárnyát, a legfőbb parancsnok közölte vele, hogy az oroszok délen képtelenek komoly
ellenállást tanúsítani. Rundstedt számára, aki elmondása szerint „hangosan felnevetett” e
nevetséges parancsok hallatán, hamarosan ennek az ellenkezője derül ki.
A német támadás kezdetben a tájfun dühöngésével gördült végig a Moszkva felé vezető régi
úton, amelyet már Napóleon is megjárt. Egy október első felében megvívott csatában, amit
később Blumentritt „tankönyvbe illő ütközetnek” nevezett, a németek Vjazma és Brjanszk
között bekerítettek két szovjet hadsereget, és állításuk szerint 650 000 foglyot ejtettek, valamint
5 000 ágyút és 1 200 tankot zsákmányoltak. Október 20-ra a német páncélos ékek már negyven
mérföldre sem voltak Moszkvától. A szovjet minisztériumokat és a külképviseleteket sietve a
Volga melletti Kujbisevbe evakuálták. Még a józan Halder is – aki leesett a lováról, és
kulcscsonttöréssel egy időre kórházba került – elhitte most már, hogy merész vezetéssel és
kedvező időjárási feltételek mellett el lehet foglalni Moszkvát, mielőtt még beállna a kemény
orosz tél.
Megkezdődtek azonban az őszi esőzések. Beállt a raszputyica, a sár időszaka. A kerekeken
haladó nagy hadsereg lelassult, és gyakran megállni kényszerült. Tankokat kellett visszavonni a
harcból, hogy kihúzzák a sárból az ágyúkat és a lőszerszállító tehergépkocsikat. Hiányoztak az
ehhez szükséges láncok és összekapcsoló szerkezetek, így a Luftwaffe szállítógépeinek
kötéltekercseket kellett ledobálniuk, pedig másféle katonai utánpótlás légi szállításához is igen
nagy szükség lett volna rájuk. Október közepén megkezdődött az esőzés, és Guderian későbbi
visszaemlékezése szerint „a következő néhány hetet a sár uralta”. Blumentritt tábornok, aki
vezérkari főnök volt von Kluge tábornagynak a moszkvai csata sűrűjében harcoló 4.
hadseregénél, szemléletesen írta le a bajokat.

A gyalogos a sárban csúszkál, közben sok lófogatnak kell előrevonszolnia minden egyes ágyút. Minden
kerekes jármű tengelyig süllyed a mocsokba. Még a traktorok is nehezen tudnak mozogni. Talán el lehet
képzelni, mekkora túlterhelést okozott mindez az amúgyis kimerült csapatainknak. 10

Ez volt az első alkalom, hogy Halder naplójába, illetve Guderian, Blumentritt és más német
tábornokok jelentéseibe belopóztak a kétely, majd a kétségbeesés jelei. Ez átterjedt az
alacsonyabb rangú tisztekre és a harcoló csapatokra is – vagy talán éppen tőlük eredt. „És most,
amikor Moszkva szinte látótávolságban volt – emlékezett vissza Blumentritt –, mind a
parancsnokok, mind a csapatok hangulata kezdett megváltozni. Az ellenséges ellenállás
megkeményedett, és a harc még zordabbá vált... Sok századunk hatvan-hetven főre olvadt.”
Nem volt elég használható ágyú és tank. „A küszöbön állt a tél – mondja Blumentritt –, de
nyoma sem volt téli ruházatnak ... Messze a frontvonalak mögött, a hatalmas erdőkben és
mocsarakban kezdték éreztetni jelenlétüket az első partizánegységek. Gyakran rajtaütöttek az
utánpótlási oszlopokon ...”
Akkor, emlékszik vissza Blumentritt, a náci hódítók álmaiban kísérteni kezdtek az egykor
ugyanezt az utat megjárt francia Nagy Hadsereg szellemei és Napóleon sorsának emléke. A
német tábornokok olvasni – vagy újraolvasni – kezdték Caulaincourt komor beszámolóját a
francia hódító katasztrofális 1812-es oroszországi teléről.
Nem mentek jól a dolgok messze délebbre sem, ahol az időjárás valamivel melegebb volt, de
a sár ugyanolyan kellemetlen. November 21-én Kleist tankjai behatoltak a Don torkolatánál
lévő Rosztovba, miközben dr. Goebbels propaganda-zenekarának fanfárhangjai azt harsogták,
hogy megnyílt „a Kaukázus kapuja”. Nem maradt azonban túl sokáig nyitva. Kleist és
Rundstedt is felismerte, hogy Rosztovot nem tudják tartani. Öt nappal később az oroszok
visszafoglalták a várost, és a németek, akiket az északi és a déli szárnyon is támadtak,
fejvesztetten menekültek vissza ötven mérföldet a Miusz folyóig, ahol Kleist és Rundstedt
eredetileg is téli védővonalat szeretett volna létrehozni.
A rosztovi visszavonulás újabb kis fordulópont a Harmadik Birodalom történetében. Ez volt
az első alkalom, hogy egy náci hadsereget visszavetettek előrenyomulásában. „Bajaink
Rosztowal kezdődtek – kommentálta később Guderian –, ez volt az intő jel.” Vön Rundstedt
tábornagynak, a német hadsereg legidősebb tisztjének ez a parancsnokságába került. Miközben
visszavonulóban volt a Miusz felé:

Egyszer csak [mondta utólag a szövetséges hatalmak vizsgálóbíróinak] parancs érkezett a Führertől:
„Maradjon, ahol van, és ne vonuljon vissza tovább!” Azonnal visszasürgönyöztem neki: „Őrültség megkísérelni,
hogy kitartsunk. Először is: a csapatok nem képesek rá, másodszor pedig: ha nem vonulnak vissza, akkor
megsemmisítik őket. Megismétlem: vagy vonják vissza ezt a parancsot, vagy keressenek mást a végrehajtására!”
Még aznap éjjel megérkezett a Führer válasza: „Beleegyezem a kérésébe. Kérem, adja át a parancsnokságot!”
– Ekkor hazamentem – mondta Rundstedt. 389 11
A következő megrázó hónapokban talán ez a mánia mentette meg a német hadsereget a teljes
összeomlástól, hogy távoli csapatokat utasítottak a szilárd helyben maradásra, nem törődve
azzal, hogy ez mibe kerül nekik – bár ezt sok tábornok vitatja. Tény viszont, hogy ez vezetett
Sztálingrádhoz és további katasztrófákhoz is, és hozzájárult Hitler sorsának a
megpecsételődéséhez.
A súlyos havazások és a fagypont alatti hidegek korán jöttek Oroszországban azon a télen.
Guderian az október 7-re virradó éjszakán jegyezte fel az első havazást, éppen amikor újra
kezdték a Moszkva elleni támadást. A havazás eszébe juttatta, hogy ismét kérje a téli öltözetet a
főhadiszállástól, különösen a nehéz csizmákat és a vastag gyapjúzoknikat. Október 12-én
feljegyezte, hogy még mindig esik a hó. November 3-án jött az első hideghullám: a hőmérő
higanyszála a fagypont alá ereszkedett, és tovább süllyedt. Hetedikén Guderian már az első
„súlyos fagyási sérüléseket” jelentette egységében, tizenharmadikán pedig azt, hogy a
hőmérséklet 8 fokkal esett a Fahrenheit-skála szerinti zéró alá, s a téli ruházat hiánya „egyre
jobban érezhető”. A zord hideg ugyanúgy hatással volt az ágyúkra és a gépekre, mint az
emberekre.

A jég rengeteg problémát okozott [írta Guderian], mivel a tankok lánctalpaira még nem érkeztek meg a
jégszegek. A hideg hasznavehetetlenné tette a teleszkópos irányzóberendezéseket. A tankok motorjának
beindításához tüzet kellett gyújtani alattuk. Az üzemanyag időnként megfagyott, és az olaj viszkózussá vált ...
Minden egyes ezred [a 112. gyalogos hadosztályból! körülbelül 500 embert vesztett már a fagysérülések miatt. A
hideg miatt a gépfegyverek már nem voltak képesek tüzelni, és a 37 mm-es páncélelhárító fegyvereink
hatástalannak bizonyultak a Τ-34-es tankkal szemben. 12

„Az eredmény – mondja Guderian – akkora pánik volt, amely egészen Bogorodszkig elért.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi fordult elő az orosz hadjárat során, és ez arra
figyelmeztetett, hogy gyalogságunk harcképessége a végét járja.”
De nemcsak a gyalogságé. November 21-én Halder azt írta a naplójába, hogy Guderian
telefonon közölte: „páncélos csapatai a végüket járják”. Ez a kemény, agresszív tankparancsnok
389
„Grösste Aufregung (a legnagyobb felindultság) a Führer részéről” – jegyezte fel naplójába Halder november 30-án,
amikor arról írt, hogyan vonult vissza Rundstedt a Miuszhoz, és hogyan bocsátotta el Hitler a tábornagyot. „A Führer behívatja
Brauchitschot, szemrehányásokat vág a fejéhez, és pocskondiázza.” Halder aznap azzal kezdte naplóját, hogy feljegyezte a
november 26-áig elszenvedett német veszteségek adatait. „A keleti hadseregek teljes vesztesége (a betegeket nem számolva)
743 112 tiszt és közlegény – a teljes 3,2 milliós haderő 23 százaléka.”
Halder december l-jén feljegyezte, hogy Rundstedtet Reichenauval váltották fel, aki még mindig a 6. hadsereg
parancsnoka volt, amelyet már Franciaországban is vezetett, és amely nehéz időket élt át Kleist Rosztovból visszavonuló
páncélos hadosztályaitól északra.
„Reichenau telefonon hívja a Führert – írta Halder –, és engedélyt kér, hogy ma éjjel visszavonulhasson a Miusz
vonaláig. Megkapja az engedélyt. így hát pontosan ott tartunk, ahol tegnap. De időt és erőt áldoztunk fel, és elveszítettük
Rundstedtet.”
„Brauchitsch egészsége – tette hozzá – a folyamatos izgalom miatt ismét aggodalmat okoz.” November 10-én Halder
feljegyezte, hogy a hadsereg vezetője súlyos szívrohamon esett át.
elismeri, hogy ott, azon a napon elhatározta: ellátogat a „Közép” hadseregcsoport
parancsnokához, Bockhoz, és arra kéri, hogy a kapott parancsokat változtassák meg, mivel
„nem lát módot a végrehajtásukra”. Mély depresszióba süllyedve így írt ezen a napon:

A jeges hideg, a menedék hiánya, a ruházat elégtelensége, az emberben és felszerelésben szenvedett súlyos
veszteségek, üzemanyag-ellátásunk ínséges helyzete – mindez nyomorúsággá teszi a parancsnoki kötelességeket,
és minél tovább tart, annál inkább összetör az óriási felelősség, amit viselnem kell.13

Guderian visszagondolva hozzátette:

Csak az tudja igazán megítélni az ekkor történt eseményeket, aki ... látta az orosz hó végtelen kiterjedését
nyomorúságunk eme idei telén, aki érezte keresztülfüjni a tájon a jéghideg szelet, amint hóval borít be mindent,
ami az útjába kerül; aki órákon át hajt alulöltözött, kiéhezett embereivel a senkiföldjén, hogy végül túl gyér
menedéket leljen, és aki látta ezzel szemben a jól táplált, melegen öltözött és pihent szibériaiakat, akik teljesen
fel voltak szerelve a téli harcra.14

Ezeket az eseményeket most már röviden is elbeszélhetjük, nem szabad azonban elhagyni
egy kérdés hangsúlyozását: bármennyire is szörnyű volt az orosz tél, és feltételezve, hogy az
orosz csapatok természetesen jobban fel voltak készülve erre, mint a németek, a fő tényező a
történetben, amit most leírunk, nem az időjárás volt, hanem a Vörös Hadsereg csapatainak ádáz
harca, valamint vasakaratuk, hogy nem adják fel a küzdelmet. Bizonyítékul szolgálnak erre
Halder naplója és a hadszíntéri parancsnokok jelentései, amelyek minduntalan kifejezik
megdöbbenésüket az orosz támadások és ellentámadások nagysága és hevessége, valamint a
német vereségek és veszteségek felett. A náci tábornokok nem tudták megérteni, hogy az
oroszok, figyelembe véve zsarnoki rezsimjüket és az első német csapások katasztrofális hatását,
miért nem omlottak össze úgy, mint a franciák és oly sokan mások, akinek pedig minderre
kevesebb okuk volt.
„Megdöbbenéssel és csalódással jöttünk rá október végén és november elején – írta
Blumentritt –, hogy a legyőzött oroszok a jelek szerint egyáltalán nem voltak tudatában annak,
hogy katonai erőként szinte megszűntek létezni.” Guderian elmeséli, hogyan találkozott a
moszkvai úton Őreiben egy öreg, nyugdíjas cári tábornokkal.

„Bárcsak húsz évvel korábban jöttek volna [mondta az öreg a páncélos tábornoknak], tárt karokkal fogadtuk
volna magukat! De most már túl késő. Éppen kezdtünk talpra állni, erre maguk jönnek, és visszavetnek húsz
évvel, hogy kezdhessük elölről az egészet. Most Oroszországért harcolunk, és ezért az ügyért mindannyian
egyesülünk.”15

Mégis, miközben fagyos hóviharokkal és továbbra is fagypont alatti hőmérséklettel

november a végéhez közeledett, Moszkva már csak karnyújtásnyira lévőnek tűnt Hitler és a
tábornokok többsége számára. A fővárostól északra, délre és nyugatra a német hadseregek a
céltól húsz-harminc mérföldes távolságon belülre értek. Hitler számára, aki a messzi Kelet-
Poroszországban lévő főhadiszállásán a térkép fölé hajolt, ez az utolsó útszakasz szinte nem is
tűnt távolságnak. Seregei ötszáz mérföldet nyomultak már előre, s már csak húszharminc
mérföldet kellett megtenniük. – Egyetlen utolsó nekirugaszkodás – mondta Jodlnak november
közepén –, és győzedelmeskedünk! – Von Bock tábornagy, aki a Moszkva elleni végső
áttörésért harcoló „Közép” hadseregcsoportot irányította, a Halderral folytatott november 22-i
telefonbeszélgetésében a helyzetet a marne-i ütközethez hasonlította, „ahol az utolsó zászlóalj
bedobása döntötte el a csatát”. Bár az ellenség ellenállása megerősödött, Bock a vezérkari
főnöknek azt mondta, úgy hiszi, hogy „minden elérhető”. November utolsó napján szó szerint is
az utolsó zászlóalját dobta be. A Szovjetunió szíve elleni végső, totális támadást másnapra,
1941. december l-re tűzték ki.
Ε támadás acélkemény ellenállásba ütközött. Az egy fronton valaha is koncentrált
legnagyobb tankerő: Hoepner tábornok 4. páncélos hadserege és Hermann Hoth tábornok 3.
páncélos hadserege Moszkvától északra volt, és dél felé nyomult, Guderian 2. páncélos
hadserege a fővárostól délre volt, és Tula felől északnak igyekezett, Kluge hatalmas 4.
hadserege pedig középen volt, és kelet felé vágta át magát a várost körülölelő erdőkön – Hitler
erre a félelmetes erőre alapozta a reményeit. December 2-ra a 258. gyalogos hadosztály egy
felderítő zászlóalja behatolt Kimkibe, Moszkva egyik elővárosába, ahonnan a Kreml tornyait is
láthatták, de másnap reggel néhány orosz tank és a város gyárainak dolgozóiból összeszedett
haderő kiűzte őket onnan. Német csapat ennél közelebbre nem jutott Moszkvához; ekkor
pillantották meg a Kremlt először és utoljára.
Bock, már aki ekkor súlyos gyomorgörcsöktől szenvedett, december l-jén telefonon hívta
Haldert, és közölte vele, hogy meggyengült csapataival nem képes tovább „operálni”. A
vezérkari főnök megpróbált lelket önteni belé. – Az embernek meg kell próbálnia egy utolsó
erőfeszítéssel legyőzni az ellenséget – mondta. – Ha ez lehetetlennek bizonyul, akkor kell
levonni az újabb következtetéseket. – Másnap Halder így írt a naplójába: „Az ellenséges
ellenállás a csúcspontjára ért.” A következő napon, december 3-án Bock ismét csak telefonált a
vezérkari főnöknek, aki naplójába jegyezte az üzenetet:

A 4. hadsereg támadó ékei visszahúzódtak, mert a szárnyak nem tudtak előrenyomulni... Szembe kell
néznünk azzal a pillanattal, amikor csapataink ereje elfogy.

Amikor Bock először beszélt arról, hogy védekezésbe kellene átmenni, Halder megpróbálta
emlékeztetni őt arra, hogy „a legjobb védekezés a támadás”.
Ezt könnyebb volt mondani, mint végrehajtani, tekintettel az oroszokra és az időjárásra.
Másnap, december 4-én Guderian, akinek 2. páncélos hadseregét a Moszkva dél felől történő
elfoglalására irányuló kísérletében állították meg, azt jelentette, hogy a hőmérséklet mínusz 31
fokra esett. Másnap újabb öt fokot zuhant. Tankjai, közölte, szinte „mozgásképtelenné” váltak,
valamint Tulától északra fenyegetik őt a szárnyakon és hátulról.
December 5. volt a kritikus nap. A Moszkva körüli 200 mérföldes, félkör alakú fronton
mindenütt megállították a németeket. Este Guderian arról értesítette Bockot, hogy nemcsak
feltartóztatták, hanem vissza is kell vonulnia, Bock pedig Halderral közölte telefonon, hogy
„ereje a végét járja”, és Brauchitsch csüggedten közölte vezérkari főnökével, hogy leköszön a
hadsereg főparancsnoki posztjáról. Gyászos, zord nap volt ez a német tábornokok számára!

Ez volt az első alkalom [írta később Guderian], hogy ilyen döntést kellett hoznom, és semmi sem volt ennél
nehezebb ... Moszkva elleni támadásunk megtört. Bátor csapataink minden áldozata és állhatatossága hiábavaló
volt. Gyászos vereséget szenvedtünk.16

Kluge 4. hadseregének főhadiszállásán Blumentritt, a vezérkari főnök felismerte, hogy

fordulópontra érkeztek. Későbbi visszaemlékezve így írt erről: „Reményeink, hogy
Oroszországot 1941-ben kiüthetjük a háborúból, az utolsó pillanatban dőltek halomra.”
Másnap, december 6-án, a központi front parancsnoki posztján Tyimosenko marsallt alig hat
héttel azelőtt felváltó Georgij Zsukov tábornok lesújtott. A Moszkva előtti 200 mérföldes
fronton hét hadsereget és két lovas hadosztályt küldött a németekre: a zord hidegben és mély
hóban folytatandó harcra felszerelt és kiképzett friss vagy harcedzett csapatokból álló összesen
100'hadosztályt. A csapás, amelyet ez a viszonylag ismeretlen tábornok most olyan félelmetes
gyalogos, tüzérségi, páncélos, lovas és légierővel mért rájuk, amilyennek a létezését Hitler még
csak nem is sejtette, annyira hirtelen jött, és olyan döbbenetes volt, hogy a német hadsereg és a
Harmadik Birodalom soha nem épült fel teljesen belőle. A hideg és zord december hátralevő
részében, majd pedig januárban is úgy látszott, hogy a visszavonulóban lévő vert német
seregek, miközben arcvonalaikat át-áttörték az oroszok, esetleg úgy szétszóródik és eltűnik az
orosz hóban, mint az 130 évvel korábban Napóleon Nagy Hadseregével történt. Több kritikus
pillanat is volt, amikor a németek nagyon közel kerültek ehhez a sorshoz. Talán Hitler
sziklaszilárdságú akarata és elszántsága, és mindenképpen a német közkatonák lelkiereje volt
az, ami a Harmadik Birodalom hadseregeit megmentette a teljes vereségtől.
Ám így is súlyos volt a kudarc. A Vörös Hadsereget megroppantották, de nem pusztították
el. Nem foglalták el sem Moszkvát, sem Leningrádot, sem a Kaukázus olajmezőit; a Nagy-
Britannia és Amerika felé vezető létfontosságú utánpótlási vonalak északon és délen is nyitva
maradtak. Hitler hadseregei több mint két éves töretlen győzelemsorozat után most először
visszavonulóban voltak egy náluk nagyobb erő elől.
De ez még nem volt minden. A kudarc ennél is nagyobb volt. Halder – legalábbis később –
fel is ismerte. „Megtört a német hadsereg legyőzhetetlenségének mítosza” – írta. A németek
több győzelmet aratnak majd még Oroszországban, amikor beköszönt a következő nyár, de a
mítoszt soha többé nem tudják helyreállítani. 1941. december 6. ezek szerint újabb, és az egyik
leginkább sorsdöntő fordulópontot jelenti a Harmadik Birodalom rövid történetében. Hitler
hatalma zenitjére ért; innen kezdődően hanyatlani fog, miközben egyre jobban meggyengítik
azoknak a nemzeteknek az egyre nagyobb ellencsapásai, amelyek ellen agresszív háborút
indított.
Ekkor drasztikus átszervezés történt a német főparancsnokságnál. Miközben a seregek a
szovjet ellentámadás elől a jeges utakon és a behavazott mezőkön visszavonultak, a német
tábornokok körében hullani kezdtek a fejek. Rundstedtet, amint láttuk, felmentették a déli
hadseregek parancsnoksága alól, mert Rosztovból visszavonulásra kényszerült. Von Bock
tábornagy gyomorbaja a decemberi balsikerekkel rosszabbodott, és december 18-án von Kluge
tábornaggyal váltották fel, akinek a megtépázott 4. hadseregét éppen ekkoriban verték vissza
mindörökre Moszkva alól. Még a nagyszerű Guderian tábornokot is (aki a modern hadviselést
forradalmasító tömeges páncélosháború kezdeményezője volt) elbocsátották karácsony napján,
mert visszavonulást rendelt el anélkül, hogy engedélyt kért volna fentről. A hasonlóan ragyogó
páncélos parancsnok Hoepner tábornokot, akinek a 4. páncélos hadserege északon Moszkva
látótávolságába ért mielőtt visszaverték onnan, Hitler hirtelen és ugyanezen az alapon
menesztette, sőt megfosztotta rangjától is, és megtiltotta számára az egyenruhaviselést. Báró
Hans von Sponeck tábornok, aki az előző évben megkapta a Lovagkeresztet a Hágában
végrehajtott légideszantos leszállás vezetéséért, még komolyabb fenyítést kapott, amiért
december 29-én a Krím-félszigeten visszavonta hadtestének egyik hadosztályát azután, hogy
orosz csapatok szálltak partra mögötte. Nemcsak fegyelmi úton megfosztották rangjától, hanem
bebörtönözték, hadbíróság elé állították, és – mivel Hitler ragaszkodott ehhez – halálra
ítélték.390
Még a szolgalelkű Kelteinek is meggyűlt a baja a legfőbb parancsnokkal. Még neki is volt
annyi esze, hogy december első napjaiban belássa: a katasztrófa elkerülése érdekében Moszkva
körül általános visszavonulást kell végrehajtani. Amikor azonban összeszedte a bátorságát,
hogy ezt közölje Hitlerrel, a Vezér nekitámadt, legorombította, és kiabálva „tökfilkónak”
nevezte. Jodl a szerencsétlen OKW-vezetőt nem sokkal később íróasztalánál ülve találta, amint
éppen a lemondását írta, s a könyöke mellett revolver feküdt. Jodl csendben elvette a revolvert,
és – nyilván minden különösebb nehézség nélkül – rábeszélte Keitelt, hogy maradjon, és nyelje
le továbbra is a Führer sértéseit, amit azután a tábornok csodálatos kitartással mindvégig meg is
tett.17
Von Brauchitsch tábornagynál újabb szívrohamokat idézett elő a teher, amit egy olyan
hadsereg vezetése jelentett, amely nem mindig győz, egy olyan legfőbb parancsnok alatt, aki
viszont ehhez mindig ragaszkodik, így hát mire Zsukov ellentámadása megindult, ő már
elszánta magát arra, hogy leköszön a főparancsnoki posztról. A visszahúzódó frontvonalon tett
látogatásáról december 15-én érkezett vissza a főhadiszállásra. Halder „nagyon levertnek”

390
Nem végezték ki, csak az 1944 júliusában Hitler ellen szőtt összeesküvés után, pedig abban semmilyen módon nem vett
részt.
találta. „Brauchitsch nem lát módot – jegyezte fel a naplójába – arra, hogy kimentsük a
hadsereget kétségbeejtő helyzetéből.” A hadsereg vezetőjének fogytán volt az ereje. December
7-én felmentését kérte Hitlertől, és december 17-én megismételte a kérését. Két nappal később
hivatalosan is felmentették. Azt, hogy a Führer valójában mit gondolt arról az emberről, akit
korábban ő maga nevezett ki a hadsereg vezetésére, három hónappal később Goebbelsnek
mondta el.

A Führer [írta Goebbels a naplójába 1942. március 20-án] csak a megvetés hangján beszélt róla
[Brauchitschról]. Hiú, gyáva csődtömeg ... és tökfej.18

Asztali társaságban Hitler így nyilatkozott Brauchitschról: „Ez nem katona, ez egy
szalmabábu! Ha Brauchitsch csak még néhány hétig maradt volna a posztján, a dolgok
katasztrófával végződtek volna.”19
A hadsereg köreiben volt némi spekuláció azzal kapcsolatban, hogy ki fogja követni
Brauchitschot, de ugyanúgy célt tévesztettek, mint évekkel korábban, amikor azt találgatták,
hogy ki lesz Hindenburg utódja. December 19-én Hitler behívatta Haldert, és közölte vele, hogy
ő maga veszi át a hadsereg főparancsnokságát. Halder megmaradhat vezérkari főnöknek, ha
akar – és Halder akart. De Hitler világossá tette, hogy ettől kezdve személyesen ő irányítja a
hadsereget, mint ahogyan szinte minden mást is ő irányított Németországban.

A hadműveleti irányítás feladata [mondta neki Hitler] olyan kicsiny, hogy azt bárki el tudná látni. A
főparancsnok feladata az, hogy nemzetiszocialista módon képezze ki a hadsereget. Nem ismerek olyan
tábornokot, aki képes lenne ezt úgy elvégezni, ahogyan én akarom. Következésképpen úgy döntöttem, hogy
magam veszem át a hadsereg feletti parancsnokságot.20

Így teljesedett ki Hitlernek a porosz tisztikar felett aratott győzelme. Az egykori bécsi
csavargó és exkáplár most már államelnök, hadügyminiszter, a fegyveres erők legfőbb
parancsnoka és a szárazföldi hadsereg főparancsnoka volt egy személyben. A tábornokok
immár csupán postások – panaszkodott naplójában Halder –, akik kikézbesítik Hitlernek a saját
szokatlan stratégiai felfogásán alapuló parancsait.
A megalomániás diktátor hamarosan ennél is magasabb posztra emelte magát, és olyan
hatalmat törvényesített, amely a német birodalmak történetében korábban még egyetlen ember –
sem császár, sem király, sem elnök – sem tartott a kezében. 1942. április 26-án a fejbólintó
Reichstaggal elfogadtatta azt a törvényt, amely élet és halál abszolút urává tette minden német
felett, és egyszerűen felfüggesztett minden olyan törvényt, amely ennek útjában állhatott. Ε
törvény szövegét szóról szóra kell elolvasni, hogy el tudja hinni az ember:

... A jelenlegi háborúban, amikor a német nép olyan harccal néz szembe, amelynek tétje a létezés vagy a
megsemmisülés, mindama hatalmat meg kell adni a Führernek, amit ő szükségesnek tart annak érdekében, hogy
a győzelmet elősegítse vagy elérje. Ennélfogva – a meglévő törvényes szabályozások megkötése nélkül – a
Führernek mint nemzetvezetőnek, a fegyveres erők legfőbb parancsnokának, kormányfőnek, a végrehajtó
hatalom legfelsőbb vezetőjének, legfelsőbb bírónak és a Párt vezetőjének, olyan helyzetben kell lennie, hogy a
rendelkezésére álló minden eszközzel rákényszeríthesse a kötelességteljesítést minden németre, legyen az
közkatona vagy tiszt, alacsony vagy magas beosztású tisztségviselő vagy bíró, vezető vagy beosztott
párthivatalnok, munkás vagy munkáltató. Ε kötelességek megsértése esetén a Führernek joga van ahhoz, hogy
lelkiismeretes vizsgálat után, tekintet nélkül az úgynevezett kiérdemelt jogokra, megfelelő büntetést szabjon ki,
és az előírt eljárások mellőzésével elmozdítsa a vétkest posztjáról, rangjából és állásából. 21

Adolf Hitler igazából nem csupán Németország vezetője lett, hanem maga a törvény. Még a
középkori időkben sem, sőt még régebben, a barbár törzsi napok idején sem vindikált magának
egyetlen német sem ilyen zsarnoki hatalmat sem cím szerint, sem jog szerint, sem ténylegesen.
De Hitler még e megnövelt hatalma nélkül is tényleges ura volt a hadseregnek, amely felett
ekkorra immár átvette a közvetlen irányítást. Könyörtelen lépéseket tett azon a zord télen, hogy
megakadályozza legyőzött hadseregeinek visszavonulását, és hogy megmentse őket attól a
sorstól, amely Napóleon csapatait érte ugyanazon a Moszkvától visszafelé vezető fagyott,
hóborította úton. Megtiltott minden további visszavonulást. A német tábornokok hosszú ideje
vitatják makacs álláspontjának érdemeit: a teljes katasztrófától mentette-e meg a csapatokat,
vagy hozzájárult-e az elkerülhetetlenül súlyos veszteségekhez? A parancsnokok többsége azt
állítja, hogy ha szabadon visszavonulhattak volna, amikor helyzetük tarthatatlanná vált, akkor
sok embert és felszerelést megmenthettek volna, és jobb helyzetben lettek volna, hogy újra
csatasorba álljanak, sőt ellentámadást indítsanak. így azonban gyakran egész hadosztályokat
rohantak le, vagy vettek körül és szaggattak darabokra, holott az időben végrehajtott
visszavonulás megmenthette volna őket.
Néhány tábornok később mégis vonakodva elismerte, hogy Hitler vasakarata, amellyel
ragaszkodott ahhoz, hogy a seregek maradjanak helyben és harcoljanak tovább, az egyik
legnagyobb dolog, amit véghezvitt a háborúban, ugyanis valószínűleg ez mentette meg a
seregeket attól, hogy teljesen szétszóródjanak a hóban. Ezt a nézetet Blumentritt tábornok
foglalta össze a legjobban.
Hitler fanatikus parancsa, hogy a csapatoknak, kerül amibe kerül, szilárdan tartaniuk kell
magukat minden helyzetben, a leglehetetlenebb körülmények között is, kétségtelenül helyes
volt. Hitler ösztönösen felismerte, hogy a havon és jégen keresztül történő bármilyen
visszavonulás is pár napon belül az arcvonal felbomlásához vezetne, és ha ez megtörténne,
akkor a Wehrmachtnak ugyanazt a sorsot kellene elszenvednie, mint a Grande Armée-nak... A
visszavonulást csak a nyílt terepen lehetne végrehajtani, mivel az utakat és a vasutakat elzárja a
hó. Néhány éjszaka után ez túl soknak bizonyulna a katonák számára, akik egyszerűen
lefeküdnének, és meghalnának ott, ahol vannak. Hátul nem voltak előkészített állások, ahová
vissza lehetett volna vonni őket, sem valamiféle vonal, amelyet tarthattak volna.22
Von Tippelskirch tábornok, hadtestparancsnok egyetért Blumentrittel.
Ez volt Hitler egyik nagy eredménye. Abban a kritikus pillanatban a katonák
visszaemlékeztek arra, hogy mit hallottak Napóleon Moszkva alóli visszavonulásáról, és ennek
árnyékában éltek. Ha egyszer visszavonulásba kezdtek volna, az könnyen pánikszerű
meneküléssé válhatott volna.
Volt persze pánik is a német hadseregben, nemcsak a fronton, hanem messze a hátországban,
a főhadiszálláson is, amint Halder naplója szemléletesen leírja. „Nagyon nehéz nap!” – kezdi
bejegyzését 1941 karácsonyán, s azután az új évben is sok nap bejegyzése kezdődik e
szavakkal, amikor minden egyes újabb orosz áttörésről, illetve a különböző hadseregek súlyos
helyzetéről ír.

December 29. Újabb válságos nap! ... Drámai távolsági beszélgetés a Führer és Kluge között. A Führer
megtiltja a 4. hadsereg északi szárnyán a további visszavonulást. Nagyon súlyos válság a 9. hadseregben,
melynek parancsnokai láthatóan elveszítették a fejüket. Délben izgatott hívás Klugétól. A 9. hadsereg vissza akar
vonulni Rzsev mögé ...
1942. január 2. Vad harcok napja! ... Súlyos válság a 4. és a 9. hadseregnél ... Egy orosz áttörés
Malojaroszlavectől északra nagy rést szakít az arcvonalon, és pillanatnyilag nehéz elképzelni, hogyan lehetne
helyreállítani az arcvonalat... Ez a helyzet arra indítja Klugét, hogy a berogyó arcvonal visszavonását követelje.
Nagyon viharos vita a Führerrel, aki mindenképpen ragaszkodik az álláspontjához: az arcvonal ott marad, ahol
van, tekintet nélkül a következményekre ...
1942. január 3. A Malojaroszlavec és Borovszk közötti áttörés eredményeképpen még válságosabbá vált a
helyzet. Kuebler391 és Bock nagyon izgatott, és visszavonulást követelnek az északi fronton, amely szétesőben
van. A Führer ismét drámai jelenetet rendez, kétli, hogy tábornokaiban megvan a bátorság a nehéz döntések
meghozatalára. A csapatok azonban egyszerűen nem tartanak ki a mínusz 30 fokos hőmérsékletben. A Führer
parancsa: személyesen ő fogja eldönteni, hogy szükség van-e bármiféle további visszavonulásra....

391
Kuebler tábornok váltotta fel Klugét a 4. hadsereg parancsnoki posztján december 26-án, amikor az utóbbi átvette a
„Közép” hadseregcsoportot. Bár kemény katona volt, a túlterhelést csak három hétig bírta, ami után Heinrici tábornok váltotta
fel posztján.
 Most már azonban nem a Führer, hanem az orosz hadsereg hozta a döntéseket az ilyen
kérdésekben. Hitler rákényszeríthette a német csapatokat arra, hogy álljanak szilárdan, és
haljanak meg, de ő is csak annyira állíthatta meg a szovjet előrenyomulást, mint amennyire
Kanut király meg tudta állítani a dagályt. A főparancsnokság egyes tisztjei egy pillanatra
pánikba estek, és azt javasolták, hogy mérges gáz bevetésével talán helyrehozható lesz a
helyzet. „Ochsner ezredes megpróbál rábeszélni, hogy kezdjünk gázháborúba az oroszok ellen”
– jegyezte fel naplójába Halder január 7-én. Talán túl hideg volt a gáz alkalmazásához, de tény,
hogy a javaslatból nem lett semmi.
Január 8. „nagyon válságos nap” volt, jegyezte fel Halder a naplójába. „A szuhinyicsi áttörés
[Moszkvától délnyugatra] kezd elviselhetetlenné válni Kluge számára. Következésképpen
ragaszkodik hozzá, hogy visszavonják a 4. hadsereg arcvonalát. A tábornagy egész nap
telefonálgatott Hitlernek és Haldernak a követelésével. Végül este a Führer vonakodva
engedélyt adott, hogy visszavonuljanak, „lépésről lépésre, hogy megóvják az
összeköttetéseket”.
Lépésről lépésre, néha pedig gyorsabban, de a német csapatokat, akik Moszkvában tervezték
ünnepelni a karácsonyt, ezen a zord télen egyfolytában vagy visszaverték, vagy visszavonulásra
kényszerítették az orosz bekerítések és áttörések. Február végére a fővárostól 75-200
mérföldnyire találták magukat. A fagyos hónap végén Halder feljegyezte naplójába, hány
emberbe került az, hogy visszafelé sült el az oroszországi kaland. Február 28-ig, írta, a teljes
veszteség 1 005 536 főt tettek ki, avagy a teljes haderő 31 százalékát. Ebből 202 251 elesett,
725 642 megsebesült, és 46 511 eltűnt. (A fagy 112 627 áldozatot szedett.) Ebbe nem tartoznak
bele azok a súlyos veszteségek, amelyeket a magyarok, a románok és az olaszok szenvedtek el
Oroszországban.
A tavaszi olvadás megérkezésekor elnyugodott a hosszú front. Hitler és Halder terveket
kezdett készíteni, hogy pihent csapatok, illetve több tank és ágyú bevetésével folytassák az
offenzívát – legalább a front egy részén. Annyi erejük soha nem lesz már, hogy a mérhetetlen
frontvonal teljes hosszában támadjanak. A zord tél szedte áldozatok, és mindenek felett Zsukov
ellentámadása kudarcra ítélte e reményt.
De Hitler, ma már tudjuk, jóval korábban felismerte, hogy az Oroszország meghódításáért
folytatott játszmája – nem hat hónap alatt, hanem soha – nem lesz sikeres. Halder tábornok
1941. november 19-i naplóbejegyzésében a Führernek a főparancsnokság több tisztje számára
tartott „hosszú előadását” jegyzi fel. Bár seregei csak néhány mérföldnyíre vannak Moszkvától,
és még mindig keményen harcolnak elfoglalásáért, Hitler már lemondott arról a reményéről,
hogy még abban az évben leverje Oroszországot, és gondolatai már a következő éven jártak.
Halder feljegyezte a Vezér néhány elképzelését.
Jövő évi célok. Mindenek előtt a Kaukázus. Célkitűzés: Oroszország déli határai. Idő:
márciustól áprilisig. Északon az idei hadjárat lezárása után Vologda vagy Gorkij392, de csak
május végén.
A jövő év további céljait még nyitva kell hagyni. Vasútvonalaink kapacitásán fognak múlni.
A kérdés, hogy később kiépítsünk-e egy „keleti falat”, szintén nyitva marad.
Nem lenne szükség „keleti falra”, ha a cél a Szovjetunió elpusztítása lenne. Úgy tűnik,
Halder eltűnődött ezen, miközben tovább hallgatta a legfőbb parancsnok előadását.
Egészében véve [fejezi be jegyzetét] az embernek az az érzése, hogy Hitler most már
elismeri, hogy egyik fél sem képes elpusztítani a másikat, és ez béketárgyalásokhoz fog vezetni.
Kellemetlen lehetett a náci hódító számára az ébredés, pedig hat héttel azelőtt egy berlini
rádióadásban még „fenntartás nélkül” kijelentette, hogy Oroszországot „levertük, és soha nem
áll talpra újra”. Tervei hajótörést szenvedtek, reményei kudarcra voltak ítélve. Két héttel

392
A Moszkvától 300 mérföldnyire északra fekvő Vologda tartotta ellenőrzése alatt az Arhangelszkbe vezető vasútvonalat.
Gorkij 300 mérföldnyire keletre van a fővárostól.
később, december 6-án pedig még inkább halomra dőltek, amikor elkezdődött csapatainak a
visszaverése Moszkva alól.
Másnap,393 1941. december 7-én a földgolyó túloldalán olyan esemény történt, amely
világháborúvá alakította az európai háborút, amit Hitler oly könnyedén provokált ki, és bár ő
nem tudhatta, végső soron megpecsételte az ő sorsát és a Harmadik Birodalomét is. Japán
bombázók tudniillik megtámadták Pearl Harbourt. Másnapi Hitler a Wolfschanzén lévő
főhadiszállásáról vonaton sietett vissza Berlinbe. Korábban ünnepélyes és titkos ígéretet tett
Japánnak, és most eljött az ideje, hogy megtartsa – vagy hogy megszegje.

25.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KÖVETKEZIK

Adolf Hitler ezt a vakmerő ígéretet a Joszuoke Macuokával, a tengelypárti japán
külügyminiszterrel Berlinben folytatott tárgyalássorozaton tette Japánnak 1941 tavaszán, nem
sokkal a Jugoszlávia elleni támadás előtt. A tárgyalásokról készült zsákmányolt jegyzőkönyvek
lehetővé teszik számunkra, hogy végigkövessük Hitler egyik újabb monumentális
melléfogásának kialakulását. Ezek, illetve az ebből az időszakból származó egyéb náci
dokumentumok azt mutatják, hogy a Führer túl tájékozatlan, Göring túl pökhendi, Ribbentrop
pedig túl buta volt ahhoz, hogy felfogja az Egyesült Államok potenciális katonai erejét –
ugyanezt a baklövést követte el Németországban II. Vilmos, Hindenburg és Ludendorff is az I.
Világháborúban.
Kezdettől fogva alapvető ellentmondás figyelhető meg Hitler Amerika-politikájában. Bár
megvetést tanúsított az amerikai katonák vitézségével kapcsolatban, a konfliktus első két
évében arra törekedett, hogy kívül tartsa őket a háborún. Láttuk már, hogy ez volt a fő feladata a
washingtoni német nagykövetségnek is, ahol nagy erőfeszítéseket tettek az ügyben: többek
között kongresszusi képviselőket vesztegettek meg, írók és az Amerika Mindenek Előtt
Bizottság támogatásával kísérleteztek, és támogatták az amerikai izolacionistákat is. Mindezzel
azt próbálták megakadályozni, hogy Amerika csatlakozzon Németország háborús ellenfeleihez.
Hitler korábbi kijelentéseiből világosan kitűnik, hogy a náci diktátor teljes mértékben
megértette: az Egyesült Államok, amíg Roosevelt elnök vezeti, útját fogja állni a világ
meghódítására és a háromhatalmi egyezmény tagjai között történő felosztására irányuló
grandiózus hitleri terveknek. Belátta, hogy az amerikai köztársasággal végül foglalkozni kell,
méghozzá (mint mondotta) „szigorúan”. De egyszerre csak egy nemzet kerülhet sorra – eddig
sikeres stratégiájának ez volt a titka. Amerikára is sor kerül majd, de csak azután, hogy sikerült
leverni Nagy-Britanniát és a Szovjetuniót. Azután fog majd Japán és Olaszország segítségével
foglalkozni a parvenü amerikaiakkal, akik elszigetelten és magukra maradva könnyen
alulmaradnak a győzedelmes tengelyhatalmakkal szemben.
Japán jelentette a kulcsot Hitler arra irányuló erőfeszítéseiben, hogy kívül tartsa Amerikát a
háborún, amíg Németország fel nem készül a harcra. Japán, mint arra Ribbentrop 1940. március
11-én rámutatott Mussolininak, rendelkezett azzal az ellensúllyal az Egyesült Államokkal
szemben, amely majd megakadályozza, hogy az amerikaiak megpróbáljanak úgy beavatkozni
Európában Németország ellen, mint azt az első háborúban tették.1
A háború idején a japánokkal ápolt kapcsolataikban Hitler és Ribbentrop kezdetben annak
fontosságát hangsúlyozták, hogy nem szabad provokálni az Egyesült Államokat, nehogy feladja
semlegességét. 1941 elejére roppantul szerették volna már Japánt bevonni a háborúba, de nem
az Egyesült Államok, s még csak nem is az általuk nemsokára megtámadott Oroszország,
hanem Nagy-Britannia ellen, amely még akkor sem volt hajlandó meghódolni, amikor már
nyilvánvalóan legyőzték. 1941 elején a németek fokozták a Japánra kifejtett nyomást. Február
393
Hitler mindenkori mozgását és hollétét a zsákmányolt dokumentumok között levő naptárában jegyezték fel.
23-án Ribbentrop Salzburg közelében lévő, rabolt fuchsli birtokán fogadta a forróvérű és
lobbanékony japán nagykövetet, Hirosi Osima tábornokot, aki gyakran azt a benyomást tette
rám, hogy nácibb a náciknál. Bár a háborút már megnyerték, mondta Ribbentrop vendégének,
Japánnak be kellene lépnie „a lehető leggyorsabban – saját érdekében”, és megszereznie Nagy-
Britannia ázsiai birodalmát.

Japán meglepetésszerű beavatkozása [folytattál biztosan kívül fogja tartani Amerikát a háborún. Amerika,
amely jelenleg fegyvertelen, és nem szívesen tenné ki haditengerészetét semmilyen kockázatnak a Hawaii-
szigetektől nyugatra, még ennél is kevesebbet tehetne ez esetben. Ha Japán egyébként tiszteletben tartja az
amerikai érdekeket, akkor Rooseveltnek még csak lehetősége sem lesz arra, hogy az elveszített presztízs érvével
tegye a háborút elfogadhatóvá az amerikaiak szemében. Nagyon valószínűtlen, hogy Amerika hadat üzenne,
amikor tétlenül kell néznie, hogyan foglalja el Japán a Fülöp-szigeteket.

De ha az Egyesült Államok mégis beavatkozik, jelentette ki Ribbentrop, „még ez sem veszélyeztetné a

háromhatalmi egyezmény országainak végső győzelmét”. A japán flotta könnyedén legyőzné az amerikai flottát,
és a háborúnak gyorsan véget vetnének mind Nagy-Britannia, mind Amerika elestével. Ez mámorítóan hangzott
az izgága japán követ számára, Ribbentrop pedig még tovább szította vendége tüzét. Azt tanácsolta, hogy a
japánok legyenek erélyesek, és „beszéljenek egyenesen” a Washingtonnal éppen folyó tárgyalásokon.
Az USA-t csak az tartja vissza, ha felismeri, hogy szilárd elhatározással áll szemben. Az USA népe ... nem
hajlandó feláldozni fiait, ennélfogva a háborúba lépés ellen van. Az amerikai nép ösztönösen érzi, hogy
Roosevelt és a szálak zsidó mozgatói minden ok nélkül rángatják őket bele a háborúba. Ezért az USA-val
szemben folytatott politikánknak egyenesnek és erélyesnek kell lennie ...

A náci külügyminiszter figyelmeztette is vendégét, mégpedig ugyanarra, amivel korábban

oly nagy kudarcot vallottak Francónál.

Ha Németország valaha is meggyengülne, Japán rövid időn belül egy világkoalícióval találná magát
szemben. Mindannyian ugyanabban a hajóban evezünk. A mi kettőnk országainak sorsa most évszázadokra dől
el ... Németország veresége a japán birodalmi eszme halálát is jelentené.2

Hitler, hogy katonai parancsnokait és a külügyminisztérium vezető tisztviselőit

megismertesse új Japánpolitikájával, „24. sz. alapparancs a Japánnal való együttműködésről”
címmel kibocsátott egy szigorúan bizalmas direktívát.3

A háromhatalmi egyezményen alapuló együttműködés célja az kell legyen, hogy Japánt a lehető
leggyorsabban rábírja a Távol-Keleten teendő aktív lépésekre. így nagy brit erőket kötnének le, az Egyesült
Államok érdekeinek súlypontja pedig a Csendes-óceánra tevődne át...
Hangsúlyozni kell, hogy a hadviselés közös célja Anglia gyors térdre kényszerítése, és ezzel az Egyesült
Államok távol tartása a háborútól.
Szingapúr megszerzése, a britek legfontosabb távol-keleti pozíciójának elfoglalása a háromhatalmi
egyezményhez tartozók egész hadviselése szempontjából döntő sikert jelentene. 394

Hitler azt is szorgalmazta, hogy a japánok szerezzenek meg egyéb brit haditengerészeti
bázisokat is, sőt amerikai bázisokat is, „ha nem kerülhető el az Egyesült Államok hadba
lépése”. Azzal fejezte be, hogy megparancsolta: „a japánoknak tilos bármiféle információt
szolgáltatni a Barbarossa-hadműveletről”. A japán szövetségest, mint az olasz szövetségest is, a
német törekvések elősegítésére akarták felhasználni, de az Oroszország megtámadására
irányuló szándékot illetően a Führer egyik kormányt sem kívánta a bizalmába avatni.
Két héttel később, március 18-án egy Hitlerrel folytatott tanácskozáson Keitel, Jodl és
Raeder nagyon sürgették Szingapúr megtámadását. A lehetőség soha többé nem lesz ilyen
kedvező, magyarázta Raeder, mivel „az egész brit flotta le van kötve, az USA nincs felkészülve
arra, hogy Japánnal háborúzzon, és az amerikai flotta gyengébb a japánokénál”. Szingapúr
elfoglalása, mondta a tengernagy, „az összes többi ázsiai kérdést is megoldaná az USA és
394
Kiemelés Hitlertől.
Anglia vonatkozásában”, és persze lehetővé tenné Japán számára, hogy elkerülje az Egyesült
Államokkal vívott háborút, ha úgy kívánja. Csak egy bökkenő van, vélte a tengernagy, aminek a
hallatán Hitler biztosan gondolkodóba esett. A haditengerészet hírszerzése szerint,
figyelmeztetett Raeder, Japán csak akkor támad a britekre Délkelet-Ázsiában, „ha Németország
belevág az angliai partraszállásba”. A haditengerészetnek az e találkozóról készült
jegyzőkönyvei nem tartalmaznak semmilyen jelzést arról, hogy mit szólt Hitler erre a
megjegyzésre. Raeder kétségtelenül tudta, hogy a legfőbb parancsnoknak arra az évre sem a
terveiben, sem a reményeiben nem szerepelt az angliai partraszállás. Raeder még egy olyan
dolgot mondott, amire a Führer nem felelt. A tengernagy azt „ajánlotta”, hogy Macuokát
„világosítsák fel az Oroszországra vonatkozó terveket illetően”.4
A japán külügyminiszter ekkor már Szibérián és Moszkván keresztül útban volt Berlinbe,
útközben pedig (Hull amerikai külügyminiszter megfogalmazása szerint395) harcias tengelypárti
kijelentéseket tett. Március 26., amikor a német fővárosba érkezett, Hitler számára
kényelmetlen időpont volt, mivel aznapra virradó éjjel döntötték meg puccsal a németbarát
jugoszláv kormányt, és a Führer rendkívül el volt foglalva azzal, hogy terveket improvizáljon a
fegyelmezetlen balkáni ország letiprására, ezért huszonhetedike délutánjára kellett halasztania a
japán látogató fogadását.
Ribbentrop délelőtt találkozott a japánnal, és – mondhatni – lejátszotta neki az ilyen
vendégek számára ilyen alkalmakra tartott régi gramofonlemezeket; most viszont még a
szokásosnál is ostobább lévén, nem hagyta szóhoz jutni az elegáns kis Macuokát. A dr. Schmidt
által összeállított, ma már a zsákmányolt külügyminisztériumi dokumentumok között levő
hosszú, bizalmas jegyzőkönyv kétséget sem hagy e körülmény felől.5
– A Tengely mostanára kétségtelenül megnyerte a háborút – jelentette be Ribbentrop –, és
csak idő kérdése, hogy ezt Anglia is elismerje. – A következő lélegzetvételével máris egy
„Szingapúr elleni gyors támadást” sürgetett, ami „nagyon fontos tényező lenne Anglia gyors
megdöntésében”. Az apró termetű japán látogatónak meg sem rebbent a szeme erre az
ellentmondásra. „Ott ült kifürkészhetetlenül – emlékezett vissza később dr. Schmidt –, és
cseppet sem látszott rajta, hogy milyen hatást tettek rá ezek a furcsa megjegyzések.”
Ami Amerikát illeti:

Nem kétséges [mondta Ribbentrop], hogy a britek már régen felhagytak volna a háborúval, ha Churchill nem
meríthetett volna mindig új reményt Rooseveltből... A háromhatalmi egyezménynek mindenekelőtt az a célja,
hogy megijessze Amerikát ... és kívül tartsa a háborún ... Minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni,
hogy Amerika tevékeny szerepet vállaljon a háborúban, és hogy túl hathatóssá tegye az Angliának nyújtott
segítségét... Szingapúr elfoglalása nagy valószínűséggel távol tartaná Amerikát a háborútól, mivel az Egyesült
Államok aligha kockáztatná meg, hogy flottáját japán vizekre küldje ... Roosevelt nagyon nehéz helyzetben
lenne ...

Bár Hitler parancsba adta, hogy Macuokának nem szabad beszélni az Oroszország elleni
közelgő német támadásról (ez szükséges óvintézkedés volt, nehogy kiszivárogjanak a hírek, bár
mint látni fogjuk, katasztrofális következményekkel járt Németországra), Ribbentrop számos
vaskos célzást ejtett el. A Szovjetunióval fennálló kapcsolatok korrektek, mondta, de nem
barátiak. Továbbá, amennyiben Oroszország fenyegetné Németországot, „a Führer szétzúzná
Oroszországot”. A Führer meg van győződve arról – tette hozzá –, hogy ha háborúra kerülne
sor, „néhány hónap múlva Oroszország nem lenne többé”.
Macuoka, mondja Schmidt, csak pislogott, és riadtnak látszott, mire Ribbentrop sietve
biztosította róla: nem hiszi, hogy „Sztálin oktalan politikát folytatna”. Ezen a ponton Schmidt
szerint Hitler magához hívta Ribbentropot, hogy megvitassa vele a jugoszláv válságot, s a
külügyminiszternek még a hivatalos ebédre sem sikerült visszatérnie, amelyet kiváló
395
Hull ezt a megjegyzést március 14-én Roosevelt elnök jelenlétében az új washingtoni japán nagykövetnek, Nomura
tengernagynak tette. Nomura azt válaszolta, hogy Macuoka „politikai ambíciói miatt, belföldi fogyasztásra hangoskodott”. (The
Memoirs of Cordell Hull, II. kötet, 900-901. o.)
látogatójának tiszteletére kellett volna adnia.
Délután, miután elszánta magát, hogy újabb országot (Jugoszláviát) zúz össze, Hitler
folytatta a japán külügyminiszter megdolgozását. – Anglia már elveszítette a háborút – kezdte.
– Csak intelligencia kérdése, hogy elismerjék. – A britek azonban továbbra is két szalmaszálba
kapaszkodnak: Oroszországba és Amerikába. A Szovjetunió irányában Hitler körültekintőbb
volt, mint Ribbentrop. Nem hiszi, mondta, hogy egy Oroszországgal vívott háború veszélye
felmerülne. Mindenesetre Németországnak úgy 160-170 hadosztálya van az „Oroszország elleni
védekezésre”. Ami az Egyesült Államokat illeti:

Amerika három lehetőséggel néz szembe: felfegyverezheti magát, segítheti Angliát, vagy háborút viselhet
más fronton. Ha Angliát segíti, nem tud maga is felfegyverkezni. Ha feladja Angliát, akkor az utóbbi elpusztul,
és Amerika egyedül találja magát harcban a háromhatalmi egyezmény országai ellen. Más fronton azonban
semmi esetre sem viselhet háborút.

Ezért hát, fejezte be a Führer, „emberileg el sem lehet képzelni” jobb lehetőséget a
mostaninál arra, hogy a japánok lecsapjanak a Csendes-óceánon. – Ilyen pillanat több nem lesz!
– mondta, olyan erősen túlozva, amennyire csak tudott. – Egyedülálló történelmi pillanat! –
Macuoka egyetértett, de arra emlékeztette Hitlert, hogy sajnálatos módon „nem ő irányítja
Japánt. Pillanatnyilag nem ígérheti meg a Japán Birodalom nevében, hogy akcióba lépnek”.
De Hitler, aki abszolút diktátor volt, tehetett ígéreteket, és tett is egyet Japánnak –
meglehetősen félvállról, sőt kérés nélkül – április 4-én, miután Macuoka a Mussolininál tett
látogatást követően visszatért Berlinbe.396 Erre a második találkozóra újabb két ártatlan ország,
a Jugoszlávia és Görögország elleni náci támadás előestéjén került sor, és az újabb könnyű
hódításokra, illetve a Belgrád elleni bosszúra éhes Führer harcias hangulatában volt. Miközben
az Egyesült Államokkal való háborút „nemkívánatosnak” tartja, mondta, „már belevette
számításaiba”. De nem tartja sokra Amerika katonai hatalmát.397

Németország megtette előkészületeit, úgyhogy egyetlen amerikai sem szállhat partra Európában.
Németország a tengeralattjárókkal és a Luftwafféval lendületes háborút viselne Amerika ellen, és nagyobb
tapasztalatával ... több mint méltó ellenfél lenne Amerika számára, teljesen függetlenül attól a ténytől, hogy a
német katonák nyilvánvalóan messze felülmúlják az amerikaiakat.

Ez a dicsekvés vezette őt arra, hogy megtegye végzetes ígéretét. Schmidt meg is örökítette a
jegyzőkönyvében:

Ha Japán konfliktusba keveredne az Egyesült Államokkal, Németország a maga részéről azonnal megtenné a
szükséges lépéseket.

Schmidt feljegyzéseiből egyértelműen kiderül, hogy Macuoka nem igazán fogta fel a Führer
ígéretének jelentőségét, úgyhogy Hitler ismét elmondta:

Németország, mint azt mondta, azonnal beavatkozna egy Japán és Amerika közötti konfliktus esetén.398

Hitler drágán megfizetett, nemcsak ezért az oly félvállról adott biztosítékért, de azért a
csalárdságáért is, hogy nem közölte a japánokkal azt a szándékát, hogy a balkáni országok
396
Mussolini azt mondta neki – tájékoztatta Hitlert –, hogy „Amerika a fő ellenség, és hogy Szovjet-Oroszország csak a
második helyen van”.
397
Mint ahogyan az Egyesült Államokkal kapcsolatban semmit sem. Az Egyesült Államokról alkotott furcsa elgondolását
Hitler 1941 augusztusának végén – amikor már kezdte elhinni saját náci propagandáját – ismét kifejtette egy beszélgetés során,
amelyet Mussolinival az orosz fronton folytatott. „A Führer – közlik az olasz feljegyzések – részletesen beszámolt a zsidó
klikkről, amely körülveszi Rooseveltet, és kizsákmányolja az amerikai népet. Kijelentette, hogy ő a világért sem tudna egy
olyan országban élni, mint az USA amelynek életeszményeit a legmohóbb kommercializmus ihleti, és amely semmit nem szeret
az emberi lélek legfennköltebb kifejezésének olyan formái közül, mint például a zene.” (Ciano's Diplomatie Papers, 449-52. o.)
398
Kiemelés tőlem. (W. S.)
megszállása után azonnal megtámadja Oroszországot. Macuoka a március 28-i beszélgetésük
során némileg félénken megkérdezte Ribbentropot, hogy útban hazafelé „megálljon-e
Moszkvában, hogy az oroszokkal a megnemtámadási szerződésről vagy a semlegességi
szerződésről tárgyaljon”. A tompa fejű náci külügyminiszter önelégülten azt válaszolta
Macuokának, hogy „ha lehetséges, ne hozza fel a kérdést Moszkvában, mivel az valószínűleg
továbbra sem igazán illene a pillanatnyi helyzet szerkezetébe”. Nem igazán fogta fel, hogy
milyen jelentős dologról van szó. Másnapra azért ez is elhatolt a fafejéig, és az aznapi tárgyalás
elején visszautalt rá. Először is ugyanolyan félvállról, mint április 4-én Hitler, ő is bedobta a
német garanciát, miszerint ha Oroszország megtámadná Japánt, „Németország azonnal
lecsapna”. Azért akarja ezt a biztosítékot adni, mondta, „hogy Japán úgy nyomulhasson dél felé,
Szingapúr irányába, hogy ne kelljen bonyodalmaktól tartania Oroszországgal kapcsolatban”.
Amikor Macuoka végül elismerte, hogy Berlinbe tartva Moszkvában ő maga javasolta a
Szovjetuniónak a megnemtámadási szerződés megkötését, és utalt arra, hogy az oroszok
hajlanak is rá, Ribbentrop agya ismét valahogy leblokkolt. Egyszerűen azt tanácsolta, hogy
Macuoka kezelje a problémát „felületes módon”.
A japán külügyminiszter azonban hazafelé ismét megállt Moszkvában, ahol sietve
semlegességi szerződést írt alá az oroszokkal. A következményeket előre látó von der
Schulenburg nagykövet Berlinnek küldött távirata szerint e szerződés úgy rendelkezett, hogy
mindkét ország semleges marad, ha a másik belekeveredik a háborúba. Ez volt az egyetlen
szerződés (április 13-án írták alá), amelyet a japánok az utolsó pillanatig tiszteletben tartottak,
még a támadást sürgető későbbi német buzdítások ellenére is. Hiszen még véget sem ér majd
1941 nyara, amikor a nácik már azért könyörögnek majd a japánoknak, hogy ne Szingapúrt
vagy Manilát, hanem Vlagyivosztokot támadják meg!
Hitler azonban kezdetben nem fogta fel az orosz–japán semlegességi szerződés jelentőségét.
Április 20-án közölte a szerződés iránt érdeklődő Raeder tengernaggyal, hogy azt
„Németország tudomásulvételével” kötötték, ő pedig üdvözli, „mert Japánt ez most visszatartja
attól, hogy akcióba kezdjen Vlagyivosztok ellen, és inkább arra kell rábírni, hogy helyette
Szingapúrt támadja meg”.399 7 Hitler ekkor még abban bizakodott, hogy Németország a nyár
folyamán képes lesz letiporni Oroszországot. Nem akarta Japánnal sem jobban megosztani e
hatalmas fegyvertényt, mint amennyire Olaszországgal kívánta megosztani Franciaország
meghódítását. Teljesen biztos volt abban is, hogy nem lesz szükség japán segítségre.
Ribbentrop korábban, március 29-én, a gazdája gondolatait visszhangozva közölte Macuokával
hogy ha Oroszország Németországot rákényszerítené, hogy „lecsapjon”, akkor ő „helyesnek
tartaná, ha megakadályoznák, hogy a japán hadsereg megtámadja Oroszországot”.
De Hitler és Ribbentrop nézetei e kérdésben nagyon hirtelen és meglehetősen drasztikus
módon változtak meg alig három hónappal később. 1941. június 28-án, hat nappal azután, hogy
a német seregeket bevetették Oroszországban, Ribbentrop táviratot küldött a tokiói német
nagykövetnek, Eugen Ott tábornoknak: tegyen meg mindent, hogy rávegye a japánokat Szovjet-
Oroszország azonnali hátbatámadására. Ottnak azt tanácsolta, hogy próbálja meg kihasználni a
japánok zsákmány iránti étvágyát, és érveljen azzal is, hogy így lehet a legjobban biztosítani
Amerika semlegességét.

Várható [magyarázta Ribbentrop], hogy Szovjet-Oroszország gyors veresége – különösen, ha Japán akcióba

399
A szovjet-japán semlegességi szerződés moszkvai aláírása jelentős riadalmat okozott Washingtonban, ahol Roosevelt és
Hull hajlott arra, hogy a Hitleréhez hasonló álláspontot foglaljon el – nevezetesen, hogy a szerződés az Oroszországgal való
esetleges háborúra szánt japán haderőt teszi szabaddá a brit és esetleg az amerikai birtokok elleni, déli irányban végrehajtott
akciók számára. Sherwood közli, hogy április 13-án, amikor megérkezett a szerződés megkötésének híre, az elnök elvetette azt
a tervet, hogy az USA tengerészetének hajói német tengeralattjárók elleni támadó akciókat kezdjenek az Atlanti-óceán nyugati
részén. Az új parancs mindössze arra hívta fel az amerikai hadihajókat, hogy jelentsék az Izlandtól nyugatra lévő német
haditengerészeti egységek mozgását, de ne lőjenek rájuk. Úgy vélték, hogy az új japán–szovjet semlegességi szerződés túl
veszélyessé tette a csendes-óceáni helyzetet ahhoz, hogy a kelleténél többet kockáztassanak az Atlanti-óceánon. (Robert Ε.
Sherwood: Roosevelt and Hopkins, 291. o.)
lép keleten – a legjobb érvnek bizonyul majd az Egyesült Államok meggyőzésére, hogy teljességgel hasztalan
belépnie a háborúba egy olyan Nagy-Britannia oldalán, amely teljesen el van szigetelve, és a világ legerősebb
szövetségével áll szemben.8

Macuoka amellett volt, hogy azonnal forduljanak Oroszország ellen, nézeteit azonban nem
fogadta el a tokiói kormány, amelynek az volt az álláspontja, hogy ha a németek olyan gyorsan
legyőzik az oroszokat, mint állítják, akkor nincs szükségük japán segítségre. Tokió azonban
nem volt bizonyos a nácik villámgyors győzelmében: ez volt tartózkodásuk valódi oka.
Ám Ribbentrop kitartott. Július 10-én, amikor az oroszországi német offenzíva kezdett
felgyorsulni, és – mint korábban láttuk – még Halder is azt hitte, hogy a győzelem már az övék,
a náci külügyminiszter a keleti fronton levő különvonatáról újabb, erősebb hangú táviratot
küldött tokiói nagykövetének.

Mivel Oroszország, mint azt a moszkvai japán nagykövet jelenti, valóban közel áll az összeomláshoz, ...
egyszerűen lehetetlen, hogy Japán ne oldja meg Vlagyivosztok és a szibériai terület kérdését, mihelyt befejezi
katonai előkészületeit.
Kérem Önt, hogy használjon fel minden rendelkezésére álló eszközt, és ragaszkodjon hozzá, hogy Japán a
lehető legközelebbi időpontban lépjen be az Oroszország elleni háborúba ... Minél előbb valósul meg a belépés,
annál jobb. Természetesen célunk továbbra is az, hogy még a tél kezdete előtt a transzszibériai vasútvonalnál
találkozzunk Japánnal.9

Ez a szédületes kilátás még a militarista japán kormányt sem szédítette meg. Négy nappal
később Ott követ azt jelentette, hogy bár minden tőle telhetőt megtett a japánok meggyőzésére,
hogy mihamarább támadják meg Oroszországot, és hogy Macuoka teljes mértékben támogatta
az elképzelést, neki (Ottnak) azonban a tokiói kabinet részéről támasztott „nagy akadályokkal”
kell megküzdenie.10 Ami azt illeti, az izgága Macuoka hamarosan távozni kényszerült a
kormányból. Távozásával Németország – egyelőre – elveszítette legjobb barátját, és bár később,
mint azt majd látjuk, helyreállnak a szorosabb kapcsolatok Berlin és Tokió között, ahhoz soha
nem lesznek elég szorosak, hogy meggyőzzék a japánokat, milyen bölcs dolog Németországot
segíteni az Oroszország elleni háborúban. Egy körmönfont szövetséges ismét Hitler fölé
kerekedett a saját játékában.400

„KERÜLJÜK AZ INCIDENSEKET AZ USA-VAL!”

Miközben Japán makacsul visszautasította, hogy segítsen kikaparni Hitler gesztenyéjét a
tűzből Oroszországban (nekik ugyanis már ott volt a tűzön a saját gesztenyéjük), Németország
számára egyre fontosabbá vált, hogy az Egyesült Államokat a háborún kívül tartsa, amíg csak
meg nem hódítják a Szovjetuniót, aminek még a tél előtti bekövetkeztéről a Führer meg is volt
győződve 1941 nyarán.
A német haditengerészet már régóta türelmetlenkedett, mert Hitler korlátozta azon
erőfeszítéseiket, hogy megnyirbálják a Nagy-Britanniába menő amerikai szállításokat, és hogy
lépést tartsanak az USA hadihajóinak az Atlanti-óceánon operáló német tengeralattjárókkal és
felszíni hajókkal szemben kifejtett egyre fokozódó haditevékenységével. A német admirálisok,
400
Ribbentrop azon az őszön és következő két évben számos alkalommal próbálta rábírni a japánokat, hogy rontsanak neki
Oroszországnak hátulról, de a tokiói kormány lényegében minden alkalommal udvariasan azt válaszolta: „Nagyon sajnáljuk,
uraim!”
Maga Hitler egész nyáron reménykedett. Augusztus 26-án közölte Raederrel: „meg van győződve arról, hogy Japán
végrehajtja a Vlagyivosztok elleni támadást, mihelyt összegyűjti erőit. A jelenlegi tartózkodás azzal magyarázható, hogy az
erők összegyűjtését nyugodtan kell végrehajtani, és a támadásnak meglepetésszerűnek kell lennie”.11
A japán archívumok feltárják, hogyan kerülte ki Tokió a németeket e kellemetlen kérdésben. Amikor például Ott
követ a japán külügyminiszter-helyettest az Oroszország elleni intervencióról kérdezte, az utóbbi azt válaszolta neki: – Japán
számára ilyen dolgot tenni, mint megtámadni Oroszországot, nagyon komoly kérdés, amely alapos mérlegelést tesz
szükségessé. – Amikor augusztus 30-án Ott, aki akkorra már nagyon felzaklatott követté vált, megkérdezte Toyoda admirálist, a
külügyminisztert, hogy „Elképzelhető-e, hogy Japán részt vehet az orosz–német háborúban?” – Toyoda azt válaszolta: – Japán
előkészületei haladnak, de még idő kell a befejezésükhöz.12
akik jóval messzebbre tekintettek, mint arra Hitler szárazföldi agya képes lett volna, szinte
kezdettől fogva elkerülhetetlennek tartották Amerika hadba lépését, és arra ösztökélték a
legfőbb parancsnokot, hogy készüljön fel erre. Közvetlenül Franciaország 1940. júniusi eleste
után Raeder tengernagy Göring támogatásával arra buzdította Hitlert, hogy ne csak Francia
Nyugat-Afrikát szerezze meg, hanem ami annál fontosabb, az atlanti-óceáni szigeteket, köztük
Izlandot, az Azori- és a Kanári-szigeteket is, elébe vágva annak, hogy az Egyesült Államok
foglalja el azokat. Hitler érdeklődést tanúsított, de előbb Angliát akarta lerohanni, illetve
Oroszországot meghódítani. Azután kerülne sor a már reménytelen helyzetben lévő parvenü
amerikaiakra. Freiherr von Falkenstein vezérkari őrnagynak egy szigorúan bizalmas
memoranduma feltárja a Führer nézeteit 1940 nyarának végén.

A Führert jelenleg az atlanti-óceáni szigetek elfoglalásának kérdése foglalja le, tekintettel a háborúnak egy
későbbi időpontban Amerika ellen való folytatására. Jelenleg tanácskozások kezdődnek e kérdésről.13

Tehát nem az volt a kérdés, hogy szándékozik-e Hitler háborúzni az Egyesült Államokkal,
hanem az időpont, hogy mikor fog bele. A következő év tavaszára már ez az időpont is kezdett
kialakulni a Führer agyában. 1941. május 22-én Raeder tengernagy a legfőbb parancsnokkal
tanácskozott, és sajnálkozva jelentette neki, hogy a haditengerészet „nem fogadhatja el az
Azori-szigetek elfoglalásának elképzelését”. Egyszerűen nem volt hozzá erejük. De Hitler
addigra már megbarátkozott a tervvel, és Raeder bizalmas jegyzetei szerint14 így válaszolt:
A Führer továbbra is az Azori-szigetek elfoglalása mellett van, annak érdekében, hogy a
nagy hatótávolságú bombázók onnan operálhassanak az USA ellen. Őszig eljöhet rá az
alkalom.401
Azaz a Szovjetunió eleste után. Akkor következne az Egyesült Államok. Ezt alig két
hónappal később, július 25-én tette nyilvánvalóvá Raeder számára, amikor tárgyalt vele,
miközben az oroszországi offenzíva teljes lendületben volt. „A keleti hadjárat után – jegyezte
fel Raeder a Hitler által mondottakat – fenntartja magának a jogot, hogy komoly akcióba
kezdjen az USA ellen.”15 De addig is, hangsúlyozta a Führer a haditengerészet vezetőjének,
szeretné elkerülni, „hogy az USA-nak hadat kelljen üzennie ... figyelemmel a kemény harcban
elfoglalt szárazföldi hadseregre”.
Raeder nem volt megelégedve ezzel az állásponttal. Valójában a Hitlerrel való
találkozásairól szóló naplóbeszámolói – melyeket a zsákmányolt dokumentumok között
találhatunk – azt mutatják, hogy a tengernagyot egyre türelmetlenebbé tette a Führer által a
német haditengerészetre rakott kötőfék. Minden egyes beszélgetésükön megpróbálta rávenni a
Vezért elhatározásnak megváltoztatására.
Az év elején, február 4-én Raeder benyújtott Hitlernek egy memorandumot, amelyben a
haderőnem súlyos kételyeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy mennyire értékes Németország
számára a tartós amerikai semlegesség. A tengernagyok valójában arra buzdítottak, hogy „a
német háborús erőfeszítések szempontjából akár előnyösnek is” bizonyulhat Amerika
hadbalépése, ha ennek következtében Japán a tengelyhatalmak oldalán hadviselő féllé válik.16
Ám a náci diktátorra nem nagyon hatott ez az érvelés.
Raeder nagyon elcsüggedt. Az atlanti csata a tetőpontján volt, és Németország nem állt
nyerésre benne. A kölcsönbérleti szerződés keretében csakúgy ömlött Nagy-Britanniába az
amerikai utánpótlás. A pánamerikai semlegességi őrjárat egyre nehezebbé tette a
tengeralattjárók hatékony működését. Raeder minderre rámutatott Hitlernek, de nem ért el vele
különösebb hatást. Március 18-án ismét találkozott a Vezérrel, és jelentette, hogy az USA
hadihajói egészen Izlandig kísérik a Nagy-Britanniába tartó amerikai konvojokat.
Felhatalmazást követelt, hogy figyelmeztetés nélkül megtámadhassa őket. Kérte, tegyenek
401
A németek nem rendelkeztek olyan nagy hatótávolságú bombázókkal, amelyek képesek lettek volna az Azori-szigetekről
elérni az amerikai partokat (és még kevésbé tudtak volna visszatérni onnan); az, hogy Hitler elővarázsolta a nem létező „nagy
hatótávolságú bombázókat”, azt jelzi, hogy gondolkodása ekkorra már hanyatlani kezdett,
valamit, és akadályozzák meg, hogy az USA megvethesse a lábát Francia Nyugat-Afrikában. Ez
a lehetőség, mondta, „igen veszélyes”. Hitler végighallgatta, majd közölte vele, hogy e
kérdéseket meg fogja vitatni a külügyminisztériummal (pont velük!); ez volt az egyik módja
annak, hogy lerázza az admirálisokat.17
A tavasz folyamán végig és nyár elején is folyamatosan csak lerázta őket. Április 20-án
megtagadta, hogy végighallgassa Raeder könyörgését, hogy „a zsákmányjog szerint
folytassanak harci tevékenységet az USA kereskedelmi hajói ellen”.18 Az amerikai és német
haditengerészeti egységek közötti első feljegyzett összeütközés április 10-én fordult elő, amikor
az amerikai Niblack romboló mélységi bombákat dobott egy német tengeralattjáróra, amely úgy
viselkedett, mintha támadni készülne. Május 22-én Raeder ismét a Berghofban volt egy hosszú
memorandummal, amelyben ellenlépéseket javasolt Roosevelt elnök barátságtalan
cselekedeteivel szemben, de legfőbb parancsnokát nem tudta megindítani.

A Führer [jegyezte fel a tengernagy] még mindig határozatlannak találja az Egyesült Államok elnökének
magatartását. Semmilyen körülmények között nem kíván előidézni olyan incidenseket, amelyek az USA hadba
lépését eredményeznék.19

A németeknek még több okuk volt az ilyen incidensek elkerülésére, amikor megkezdődött az
Oroszország elleni hadjárat, és június 21-én, egy nappal a támadás megindulása előtt Hitler ezt
hangsúlyozta is Raeder előtt. A vezértengernagy parázsló beszámolót adott neki arról, hogyan
fedezte fel az U–253 a Németország által blokádövezetnek nyilvánított északatlanti területen a
Texas nevű amerikai csatahajót és egy kísérő rombolót, és hogyan „üldözte, majd próbálta
megtámadni őket”; hozzátette, hogy „ami az USA-t illeti, az erélyes intézkedések mindig
hatékonyabbak a nyilvánvaló engedékenységnél”. A Führer az elvvel egyetértett, de az adott
akcióval nem, és ismételten nyugalomra intette a haditengerészetet.

A Führer részletesen előadta, hogy amíg a Barbarossa-hadművelet még nagyban folyik, addig szeretne
elkerülni minden incidenst az USA-val. Néhány hét után a helyzet tisztábbá válik, és várhatóan kedvező hatással
lesz az USA-ra és Japánra. Amerika kevésbé fog hajlani a hadba lépésre, tekintettel a Japán felől jövő
fenyegetésre, amely ekkor erősödni fog. Ennélfogva, ha lehetséges, a következő hetekben a zárt területeken a
haditengerészeti egységek elleni minden támadást be kell szüntetni.

Amikor Raeder megpróbált azzal érvelni, hogy éjszaka nehéz megkülönböztetni egymástól
az ellenséges és a semleges hadihajókat, Hitler a szavába vágott, és utasította, hogy adjon ki új
parancsokat az Amerikával esetleg előforduló incidensek elkerülésére. Ennek eredményeképpen
a haditengerészet vezetője még aznap éjjel kiadta a parancsot, és a zárt területen belül és azon
kívül is leállította a támadásokat minden tengerészeti egység ellen, kivéve, ha azok
egyértelműen britekként azonosíthatók. Hasonló parancsot kapott a Luftwaffe is.20
Július 9-én Roosevelt elnök bejelentette, hogy amerikai erők veszik át Izland megszállását a
britektől. Berlin reakciója azonnali és erőszakos volt. Ribbentrop táviratot küldött Tokiónak,
miszerint „az a tény, hogy az amerikai katonai erők Angliát támogatva általunk háborús
övezetnek nyilvánított területre hatoltak be, önmagában is agressziót jelent Németország és
Európa ellen”.21
Raeder a Wolfsschanzéba sietett, ahonnan a Führer az oroszországi német seregeket
irányította. Döntést akart, mondta, arról, „hogy Izlandnak az USA általi megszállása hadba
lépést jelent-e, vagy provokációt, amelyet figyelmen kívül kell hagyni”. A német
haditengerészet a maga részéről háborús cselekménynek tekintette az izlandi amerikai
partraszállást, és egy kétoldalas memorandumban emlékeztette Hitlert a Roosevelt-kormány
által Németország ellen elkövetett összes többi „agresszióra”. A haditengerészet továbbá jogot
követelt magának arra, hogy a konvojok felvonulási területén elsüllyeszthesse az amerikai
teherhajókat, és hogy megtámadhassa az USA hadihajóit, ha az alkalom megkívánja. 402 Hitler
megtagadta az engedélyt.
A Führer [közli Raedernek a találkozóról szóló jelentései részletesen kifejti: nagyon
igyekszik, hogy egy-két hónappal el tudja halasztani az Egyesült Államok hadba lépését.
Egyfelől a keleti hadjáratot a teljes légierővel kell folytatni... amelyet nem akar még csak
részben sem elvonni onnan; másfelől a keleti fronton vezetett győztes hadjárat szédítő hatással
lesz az egész helyzetre, és valószínűleg az USA magatartására is. Ennélfogva egyelőre nem
kívánja megváltoztatni az érvényben lévő utasításokat; inkább abban akar biztos lenni, hogy
elkerülik az incidenseket.
Amikor Raeder azzal érvelt, hogy tengerészparancsnokait nem lehet felelőssé tenni majd, ha
„tévedésből” amerikai hajókat találnak el, Hitler azzal vágott vissza, hogy legalábbis a
hadihajókat illetően a haditengerészet jobb, ha „határozottan megállapítja” a támadás előtt,
hogy ellenséges hajókkal áll szemben. A Führer július 19-én határozott parancsot adott ki, hogy
megbizonyosodjék arról: az admirálisok pontosan értették őt. Ε parancsban előírta, hogy „a
kiterjesztett hadműveleti zónában ha még a csapásmérés előtt felismerik az amerikai
kereskedelmi hajókat, amelyek akár önállóan, akár angol vagy amerikai konvojokban hajóznak,
tilos megtámadni őket”. A blokádövezeten belül, amelyet az Egyesült Államok is határokon
kívüli területnek ismert el, meg lehetett támadni az amerikai hajókat, de Hitler e parancsában
pontosan meghatározta, hogy ebbe a háborús zónába „nem tartozik bele a USA-Izland tengeri
útvonal”. A kiemelés Hitlertől származik.22
Ám a „hibákat”, mint azt Raeder mondta, nem lehetett elkerülni. Május 21-én egy
tengeralattjáró elsüllyesztette a Dél-Afrikába tartó és a német blokádövezeten messze kívül járó
Robin Moor amerikai teherhajót. Két másik amerikai kereskedelmi hajót is megtorpedóztak a
nyár vége felé. Szeptember 4-én egy német tengeralattjáró két torpedót lőtt ki a Greer amerikai
rombolóra, de mindkettő célt tévesztett. Egy héttel később, szeptember 11-én Roosevelt
beszédben reagált e támadásra, s bejelentette, hogy parancsot adott a haditengerészetnek:
„látótávolságon belülre érve lőjenek”. Arra is figyelmeztetett, hogy a tengelyhatalmak hadihajói
„saját felelősségükre” hatolnak be az amerikai védelmi zónába.
A beszéd felbőszítette Berlint. A náci sajtóban Rooseveltet „első számú háborús uszítóként”
támadták. Ribbentrop a nürnbergi per során úgy emlékezett, hogy Hitler „nagyon izgatott” volt.
Mire azonban Raeder tengernagy a Wolfsschanze főhadiszállásra érkezett, hogy drasztikus
megtorlást szorgalmazzon a „látótávolságon belülre érve lőjenek” parancsért, a Führer már
megnyugodott. A tengernagynak arra a kérésére, hogy a német haditengerészetet legalább azon
korlátozások alól oldják fel, amelyek megtiltják számára az amerikai hajók megtámadását, a
Führer válasza ismét határozott „nem” volt.

[Mivel] úgy tűnik, hogy szeptember vége meghozza a nagy döntést az orosz hadjáratban [közli Raedernek a
tárgyalásról szóló jegyzete], a Führer azt kéri, hogy körülbelül október közepéig ügyeljünk a kereskedelmi
hajókkal szembeni minden incidens elkerülésére.

„Ezért – jegyezte fel szomorúan Raeder – a haditengerészet főparancsnoka és a

tengeralattjárók vezénylő tengernagya [Dönitz] visszavonták indítványaikat. A
tengeralattjárókat tájékoztatni kell arról, hogy mi az oka a régi parancsok ideiglenes
fenntartásának.”23 Tekintettel a körülményekre, Hitler kétségtelenül szokatlanul visszafogottan
viselkedett. De elismerten nehezebben fogták vissza magukat a viharos északatlanti vizeken
hajózó fiatal tengeralattjáró-parancsnokok, akiket folyamatosan szorongatott a britek egyre
hatékonyabb tengeralattjáró-ellenes tevékenysége, s a britekhez időnként amerikai hadihajók is
csatlakoztak. Hitler júliusban megmondta Raedernek, hogy soha nem vonná felelősségre egy
tengeralattjáró kapitányát, amiért egy amerikai hajót „tévedésből” elsüllyesztett. November 9-
402
Itt érdemes megjegyezni, hogy Raeder tengernagy a nürnbergi emelvényen végig azt hajtogatta: ő minden elképzelhetőt
megtett, hogy elkerülje az Egyesült Államok hadbalépésének kiprovokálását.
én az ismerős müncheni sörházban az ősnácikhoz intézett szokásos évi beszéde sora választ
adott Roosevelt beszédére.

Roosevelt elnök megparancsolta hajóinak, hogy abban a pillanatban lőjenek a német hajókra, amint
megpillantják őket. Én megparancsoltam a német hajóknak, hogy ne lőjenek, amikor megpillantják az amerikai
hajókat, azonban védjék meg magukat, ha megtámadják őket. Minden olyan német tisztet hadbíróság elé
állíttattok, aki elmulasztja megvédeni magát.

November 13-án pedig új utasítást adott ki, amelyben elrendeli, hogy bár kerülni kell az
amerikai hadihajókkal való összeütközéseket, a tengeralattjárók mégis tegyenek meg minden
elképzelhetőt annak érdekében, hogy megvédjék magukat a támadások ellen.24
Azok természetesen egy ideje már így tettek. Az október 17-re virradó éjszaka a Kearny
amerikai romboló, amely egy német tengeralattjárók által megtámadott konvoj segítségére
sietett, mélységi bombákat dobott az egyikre, amely megtorlásként megtorpedózta. Tizenegy fő
veszett oda a legénységből. Ők voltak a Németországgal hadüzenet nélkül vívott háború első
áldozatai.403 Hamarosan több is követte őket. Október 31-én a Reuben James amerikai rombolót
konvojkísérés közben megtorpedózták és elsüllyesztették. 145 fős legénységéből 100 veszett
oda, köztük mind a hét tiszt. így már a hadüzenet végső formalitásai előtt megkezdődött az éles
háború.

JAPÁN A SAJÁT JÁTÉKÁT JÁTSSZA

Mint láttuk, Hitler nem azt a szerepet osztotta Japánra, hogy az Egyesült Államokat bevonja
a háborúba, hanem azt, hogy – legalábbis egyelőre – távol tartsa a konfliktustól. Tudta, hogy ha
a japánok elfoglalnák Szingapúrt, és fenyegetnék Indiát, az nemcsak súlyos csapást jelentene a
britek számára, de Amerika figyelmét – és energiáinak egy részét – is átterelné az Atlanti-
óceánról a Csendes-óceánra. Még akkor is, amikor már Vlagyivosztok megtámadására kérlelte a
japánokat, olyan eszköznek látta e lépést, amely nemcsak segít neki Oroszország térdre
kényszerítésében, hanem újabb nyomást is gyakorol az Egyesült Államokra a további
semlegesség érdekében. Elég furcsa módon Németországban sem neki, sem másnak egészen az
utolsó pillanatig nem jutott eszébe, hogy Japán esetleg a saját pecsenyéjét sütögeti, s talán fél
belekezdeni egy Nagy-Britannia és Hollandia elleni nagy délkelet-ázsiai offenzívába, nem is
beszélve Oroszország hátbatámadásáról, egészen addig, amíg el nem pusztította az Egyesült
Államok csendes-óceáni flottáját, amely viszont magát Japánt fenyegette hátulról. Igaz, a náci
hódító megígérte Macuokának, hogy Németország háborúba kezd Amerika ellen, ha Japán is
úgy tesz, de Macuoka már nem volt a kormányban; Hitler ráadásul folyamatosan zaklatta a
japánokat, hogy kerüljék el a közvetlen konfliktust Amerikával, és koncentráljanak Nagy-
Britanniára és a Szovjetunióra, akiknek az ellenállása folytán ő még mindig nem nyerte meg a
háborút. Fel sem ötlött a náci urakban, hogy Japán esetleg sürgősebbnek tartja az Egyesült
Államok közvetlen megtámadását.
Nem mintha Berlin azt akarta volna, hogy a japánok és az amerikaiak eljussanak a
megegyezésig. Ez megbuktatta volna a háromhatalmi egyezmény fő célját, vagyis az
amerikaiak megijesztését, hogy maradjanak ki a háborúból. Ribbentrop most az egyszer
valószínűleg tisztességesen és pontosan értékelte a Führer elgondolásait e témában, amikor
Nürnbergben azt mondta egy vizsgálóbírónak:

[Hitler] attól tartott, hogy ha megegyezés jönne létre az Egyesült Államok és Japán között, az Amerika
403
– A történelem feljegyezte, hogy ki lőtt először! – jelentette ki erre az incidensre utalva Roosevelt október 27-én a
haditengerészet napja alkalmából mondott beszédben. Ha méltányosak akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy a mélységi
bombák ledobásával az Egyesült Államok lőtt először. A bizalmas német haditengerészeti feljegyzések szerint nem is ez volt az
első alkalom. Az amerikai haditengerészet hivatalos krónikása megerősíti, hogy a Niblack már április 10-én (lásd fent, 543.o.)
mélységi bombákkal támadott meg egy tengeralattjárót. (Sámuel Eliot Morison: History of the United States Naval Operations
in World War II, I. kötet, 57.o.)
számára – mondhatni – azt jelentené, hogy szabad a háta, és így gyorsabban bekövetkezne az Egyesült Államok
váratlan támadása vagy hadbalépése ... Aggódott a megegyezés miatt, mert voltak bizonyos csoportok Japánban,
amelyek ki akartak egyezni Amerikával.25

Az egyik ilyen csoport tagjai közé tartozott Kicsiszaburo Nomura tengernagy is, aki 1941
februárjában érkezett Washingtonba Japán új nagyköveteként. Cordell Hull külügyminiszterrel
folytatott titkos tárgyalásai márciusban kezdődtek azzal a céllal, hogy békésen elrendezzék a két
ország közötti nézetkülönbségeket, és egészen a támadásig tartó folytatásuk jelentős
aggodalmat okozott Berlinben.404
A németek valójában mindent megtettek a washingtoni tárgyalások akadályozására.
Weizsäcker már 1941. május 15-én benyújtott Ribbentropnak egy memorandumot, amelyben
rámutatott, hogy „jelenleg nem kívánatos a Japán és az Egyesült Államok közötti bármiféle
politikai egyezmény”, és azzal érvelt, hogy ha nem akadályozzák meg őket benne, akkor Japán
elveszhet a Tengely számára.26 Ott tábornok, a tokiói náci követ gyakran kereste fel a
külügyminisztériumot, hogy óva intse őket a Hull-Nomura tárgyalásoktól. Amikor azok mégis
folytatódtak, a németek új manőverbe kezdtek: megpróbálták rábírni a japánokat, tegyék a
folytatás feltételévé, hogy az Egyesült Államok hagyja abba Nagy-Britannia támogatását, és
adja fel a Németországgal szembeni ellenséges politikáját.27
Ez volt májusban. A nyár viszont változást hozott. Júliusban Hitler főleg azzal foglalkozott,
hogy Japánt felpiszkálja a Szovjetunió megtámadására, valamint ebben a hónapban történt az is,
hogy Hull külügyminiszter megszakította a Nomurával folytatott tárgyalásokat, mert a japánok
lerohanták Francia-Indokínát. Az amerikai-japán tárgyalásokat augusztus közepe táján
folytatták, amikor a japán kormány a békés megegyezés elérése érdekében személyes találkozót
javasolt Konoye herceg, a miniszterelnök, és Roosevelt elnök között. Ez egyáltalán nem tetszett
Berlinnek, s a fáradhatatlan Ott hamarosan a tokiói külügyminisztériumban volt, hogy kifejezze
a nácik nemtetszését az események ilyen alakulásával kapcsolatban. De mind Toyoda
tengernagy, a külügyminiszter, mind pedig Amau miniszterhelyettes nyájasan emlékeztették a
nagykövetet, hogy a javasolt Konoye-Roosevelt tárgyalások pusztán a háromhatalmi
egyezmény azon célját segítik, hogy „megakadályozzák Amerika részvételét a háborúban”.28
Ősszel, amikor folytatódtak a Hull-Nomura tárgyalások, a Wilhelmstrasse visszatért a
tavasszal alkalmazott régi taktikához. Tokióban ragaszkodott ahhoz, hogy Nomurát utasítsák:
figyelmeztesse az Egyesült Államokat, hogy amennyiben folytatja az európai Tengely elleni
barátságtalan cselekedeteit, akkor Németország és Olaszország esetleg hadüzenetre kényszerül,
és ebben az esetben Japánnak a háromhatalmi egyezmény értelmében csatlakoznia kell
hozzájuk. Hitler még mindig nem akarta, hogy Amerika belépjen a háborúba; ezzel a blöff el
valójában Washingtont akarta kívül tartani a háborún, ugyanakkor pedig egy kis enyhülést
nyerni az atlanti-óceáni amerikai harci tevékenységben.
Hull külügyminiszter azonnal tudomást szerzett az új német nyomásról. Ezt a „Magic”-nek
(így nevezték) köszönhette, amely 1940 vége óta lehetővé tette az amerikai kormány számára,
hogy dekódolja a legtitkosabb tokiói rejtjelezéssel küldött, elfogott japán táviratokat és
rádióüzeneteket – nemcsak a Washingtonból küldötteket, hanem a Berlinből és Berlinbe, illetve
más fővárosokba küldött üzeneteket is. A németek követelését Toyoda 1941. október 16-án
táviratozta meg Nomurának, s utasította, hogy egy felvizezett változatot tálaljon Hullnak.29
Azon a napon a Konoye-kormány megbukott, és katonai kormány váltotta fel, élén a
forrófejű, harcias Hideki Todzsóval. Berlinben Osima tábornok, aki hasonlóan harcos típus volt,
a Wilhelmstrasséra sietett, hogy közölje a jó hírt a német kormánnyal. Todzsó megjelenése a
miniszterelnöki poszton, mondta a nagykövet, azt jelenti, hogy Japán közelebb kerül tengelybeli
partnereihez, a washingtoni tárgyalások pedig abbamaradnak. Akár célzatosan, akár nem, de
elmulasztotta közölni náci barátaival, hogy milyen következményekkel kell járnia a tárgyalások
404
„Elhiszem Nomurának – írta később Hull visszaemlékezéseiben –, hogy őszintén próbálta elkerülni a háborút a maga
országa és az enyém között.” (The Memoirs of Cordell Hull, II. kötet, 987.0.)
megszűnésének, s hogy ennélfogva Todzsó kinevezése jóval többet jelent, mint a németek
sejtették: nevezetesen azt, hogy Japán új kormányának elhatározott szándéka háborút kezdeni az
Egyesült Államokkal, hacsak a washingtoni tárgyalások nem érnek véget gyorsan azzal, hogy
Roosevelt elnök elfogadja a japánok feltételeit, és szabad kezet ad nekik – nem Oroszország
megtámadásában, hanem Délkelet-Ázsia elfoglalásában. Ez a lehetőség soha eszébe sem jutott
Ribbentropnak és Hitlernek, akik. továbbra is csak úgy tudták elképzelni Japánt, mint a német
érdekek hasznos segítőjét, amely megtámadja Szibériát és Szingapúrt, az Egyesült Államokat
pedig megijeszti; Amerika erre majd aggódni kezd a Csendes-óceán miatt, és kimarad a
háborúból. A Führer és mafla külügyminisztere soha nem értette meg, hogy a washingtoni
Nomura–Hull tárgyalások kudarca, amire ők úgy vágytak, pontosan azt az eredményt hozná,
amelyet ők elkerülni próbáltak, amíg az idő meg nem érik rá: Amerika belépését a világméretű
konfliktusba.405
A homokórán most már gyorsan peregtek a szemek.
November 15-én Szaburo Kuruszu különleges követként Washingtonba érkezett, hogy
segítséget nyújtson Nomurának a tárgyalásokban, de Hull külügyminiszter hamarosan
megérezte, hogy a diplomata – aki berlini japán nagykövetként aláírta a háromhatalmi
egyezményt, és némiképpen németbarát volt – nem hozott magával új javaslatokat. Az a célja,
gondolta Hull, hogy megpróbálja rábeszélni Washingtont a japán feltételek azonnali
elfogadására, ha pedig ez nem sikerülne, akkor az a dolga, hogy a tárgyalásokkal elaltassa az
amerikai kormány figyelmét, amíg Japán fel nem készül a kemény, meglepetésszerű
csapásmérésre.30 November 19-én érkezett meg Tokióból Nomurának a baljóslatú „Szelek”
üzenet, amit Hull rejtjelfejtői azonnal megfejtették. Ha (a nagykövetség által mindennap
hallgatott) rövidhullámú tokiói rádióadás hírolvasója beleszúrja mondandójába a „Keleti szél,
eső” szavakat, az azt jelenti, hogy a japán kormány az Amerika elleni háború mellett döntött.
Nomurát utasították, hogy ha megkapja a „Szelek” figyelmeztetést, akkor semmisítsen meg
minden jelkulcsot és bizalmas iratot.
Berlin végre ráébredt, hogy mi készül. A „Szelek” üzenetet megelőző napon, november 18-
án Ribbentrop kissé meglepődött, amikor megkapta Tokió kérését, hogy írjanak alá egy olyan
szerződést, melyben a két ország megállapodik, hogy nem kötnek különbékét közös
ellenségeikkel. Nem volt világos, hogy a japánok milyen közös ellenségre gondolnak, de a náci
külügyminiszter nyilvánvalóan azt remélte, hogy Oroszország áll a lista első helyén. „Elvben”
egyetértett a javaslattal, láthatóan abban a megnyugtató hitben, hogy Japán végre beváltani
készül homályos ígéreteit, és megtámadja a Szovjetuniót Szibériában. Ennek nagyon örültek a
németek, és igen időszerű is volt, mivel a Vörös Hadsereg ellenállása erősödőben volt a széles
fronton, és a vártnál jóval korábban máris kezdett beállni az orosz tél. A Vlagyivosztok és a
csendes-óceáni tengeri tartományok elleni japán támadás talán meghozza azt a csepp kis
további nyomást, ami előidézheti a szovjet összeomlást.
Ribbentropnak azonban csalódnia kellett. November 23-án Ott tokiói nagykövet táviratban
értesítette: minden jel arra mutat, hogy a japánok délnek mennek, azzal a szándékkal, hogy
elfoglalják Thaiföldet és a hollandok kezében lévő borneói olajmezőket, és hogy a japán
kormány tudni akarja, hogy ha háborút kezd, Németország mellé áll-e majd. Ez az információ
azt jelentette, hogy Japán nem Oroszországra csap le, hanem azt fontolgatja, hogy a Csendes-
óceán déli részén „háborút kezd” Hollandiával és Nagy-Britanniával, ami könnyen fegyveres
konfliktusba keverheti az Egyesült Államokkal.. De Ribbentrop és Ott nem fogta fel ezt az
utolsó szempontot. Az e napokban váltott távirataik azt mutatják, hogy bár mostanára –
csalódásukra – felismerték, hogy Japán nem fogja megtámadni Oroszországot, azt hitték, hogy
szövetségesük déli irányba tett lépései a hollandok és a britek birtokai ellen irányulnak majd, és
405
Konoye herceg háború után írt visszaemlékezései felfedik, hogy már augusztus 4-én kénytelen volt beleegyezni a hadsereg
azon követelésébe, hogy ha Roosevelttel tervezett találkozóján az elnök nem fogadná el Japán feltételeit, akkor neki ki kell
vonulnia a tárgyalásról, mégpedig „azzal az elhatározással, hogy háborúzni kezdenek az Egyesült Államokkal”. (Hull:
Memoirs, 1025-26. o.)
nem az Egyesült Államoké ellen. Hitler azt remélte, hogy Uncle Samet a pálya szélén lehet
tartani, amíg el nem jön az ő ideje is.31
A nácik félreértései nagy részben annak voltak köszönhetők, hogy a japánok ezen a ponton
nem avatták bizalmukba a német kormányt az Amerikát illető végzetes döntéseikkel
kapcsolatban. Hull külügyminiszter a „Magic” rejtjelfejtőnek köszönhetően sokkal
tájékozottabb volt náluk. Már november 5-én tudta, hogy az új japán külügyminiszter, Sigenori
Togo táviratot küldött Nomurának, amelyben november 25-ét jelöli meg határidőként arra, hogy
aláírjanak egy – a japán feltételek szerinti – szerződést az amerikai kormánnyal. Az utolsó japán
javaslatokat november 20-án adták át Washingtonban. Hull és Roosevelt tudta, hogy ezek az
utolsók, mivel két nappal később a „Magic” dekódolt egy Togótól Nomurának szóló üzenetet,
amely november 29-ig hosszabbította meg a határidőt.

Az Önök informáltsági szintjét meghaladó okok rejlenek amögött [táviratozta Togo nagyköveteinek], hogy
miért akartuk a japán–amerikai kapcsolatokat huszonötödikéig rendezni. Amennyiben azonban az aláírást el
lehet intézni huszonkilencedikéig ... úgy döntöttünk, hogy várunk addig az időpontig. Ez alkalommal komolyan
gondoljuk, hogy ezt a határidőt egyáltalán nem lehet megváltoztatni. Ezután a dolgok már maguktól mennek
majd.32

1941. november 25-e döntő fontosságú nap volt.

Azon a napon hajózott ki Pearl Harbour irányába a japán repülőgépanyahajó-különítmény.
Washingtonban Hull a Fehér Házba ment, hogy figyelmeztesse a haditanácsot az országot Japán
felől fenyegető veszélyre, illetve hogy az amerikai hadsereg és haditengerészet vezetői előtt
hangsúlyozza a meglepetésszerű japán támadások lehetőségét. Berlinben aznap kissé groteszk
ceremónia zajlott le: a három tengelyhatalom nagy pompa és ünnepség közepette megújította az
1936-os Antikomintern Paktumot. Üres gesztus volt ez, amely (mint azt néhány német
megjegyezte) az égvilágon semmivel nem járult hozzá Japán bevonásához az Oroszország elleni
háborúba, ám alkalmat adott a pöffeszkedő Ribbentropnak, hogy Rooseveltet elítélhesse mint „e
háború fő bűnösét”, és hogy krokodilkönnyeket onthasson az „őszinte, vallásos ... amerikai
népért”, amelyet egy ilyen felelőtlen vezető árul el.
A náci külügyminiszter láthatóan megrészegült saját szavaitól. November 28-án este, egy
Hitler elnöklésével aznap korábban megtartott hosszú haditanács után magához kérette Osimát,
és azt a benyomást keltette a japán nagykövetben, hogy a németeknek az Egyesült Államokkal
szembeni magatartása „jelentős mértékben megkeményedett”. Osima ezt rádión azonnal
megüzente Tokiónak. Úgy tűnt, Hitler nemsokára feladja azt a politikáját, hogy mindent
megtegyen Amerika háborún kívül tartására, amíg Németország nem készül fel arra, hogy
felvegye a kesztyűt. Ribbentrop egyszerre csak sürgetni kezdte a japánokat, hogy kezdjenek
háborúba mind az Egyesült Államok, mind pedig Nagy-Britannia ellen, és megígérte nekik a
Harmadik Birodalom támogatását. Miután figyelmeztette Osimát, hogy „amennyiben Japán
habozik ... Nagy-Britannia és az Egyesült Államok teljes katonai ereje Japán ellen fog
összpontosulni” (ami meglehetősen ostoba tézis volt, amíg tartott még az európai háború),
Ribbentrop hozzátette:
Amint Hitler ma elmondta, magát a létezés jogát illető alapvető különbségek vannak
Németország, Japán és az Egyesült Államok között. Olyan értelmű értesülést kaptunk, hogy
gyakorlatilag nincs remény a japán–amerikai tárgyalások sikeres befejezésére, mivel az
Egyesült Államok merev álláspontot foglal el.
Ha valóban ez a tényállás, és ha Japán arra a döntésre jut, hogy harcba száll Nagy-Britannia
és az Egyesült Államok ellen, biztos vagyok abban, hogy ez nemcsak Németország és Japán
közös érdekében áll majd, hanem kedvező eredményeket fog hozni magának Japánnak is.
A kis termetű, feszült nagykövet kellemesen meglepődött. Meg akart győződni azonban
arról, hogy helyesen értette a dolgot.
– Excellenciád arra utal – kérdezte –, hogy tényleges hadiállapot létesítése várható az
Egyesült Államok és Németország között?
Ribbentrop habozott. Talán túl messzire ment. – Roosevelt fanatikus – válaszolta. – Nem
lehet megmondani, hogy mit fog tenni.
Ez furcsa és elégtelen válasz volt Osima számára, tekintettel arra, amit előtte mondott a
külügyminiszter, és a beszélgetés végén ragaszkodott hozzá, hogy térjenek vissza a lényegre.
Mit tenne Németország, ha a háború ténylegesen kiterjedne „a Nagy-Britanniát segítő
országokra”?
Amennyiben Japán háborúba bonyolódna az Egyesült Államok ellen [válaszolta
Ribbentrop], Németország természetesen azonnal beavatkozna a háborúba. Egyáltalán nem áll
fenn az a lehetőség, hogy Németország ilyen körülmények között különbékét kössön az
Egyesült Államokkal. A Führer eltökélt ebben a tekintetben.33
Éppen erre a nyílt garanciára várt a japán kormány. Igaz, hogy tavasszal Hitler már hasonló
garanciát adott Macuokának, de a közbeeső időszakban erről mintha megfeledkeztek volna;
ekkor bosszankodott annyit a Führer, amiért Japán nem hajlandó csatlakozni az Oroszország
elleni háborúhoz. Japán szempontból csupán annyi teendő maradt immár, hogy rávegyék a
németeket e garancia írásba foglalására. Osima tábornok november 29-én vidáman nyújtotta be
jelentését Tokiónak. Másnap új utasításokat kapott Berlinben. Arról tájékoztatták hazulról, hogy
a washingtoni tárgyalások „megszakadtak – felbomlottak”.

Méltóságod [szólította fel az üzenet] szíveskedjék azonnal beszélgetést folytatni HITLER kancellárral és
RIBBENTROP külügyminiszterrel, és bizalmasan közölni velük a fejlemények rövid összegzését. Mondja nekik
azt, hogy Anglia és az Egyesült Államok egyaránt provokatív magatartást tanúsít az utóbbi időben. Mondja azt,
hogy katonai erők átcsoportosítását tervezik különböző kelet-ázsiai helyszínekre, és hogy nekünk
elkerülhetetlenül szintén csapatmozgásokkal kell válaszolnunk. Nagyon bizalmasan közölje velük: roppant nagy
a veszélye annak, hogy valamilyen fegyveres összecsapás útján hirtelen kitör a Japán és az angolszász nemzetek
közötti háború, és tegye hozzá, hogy e háború kitörése talán hamarabb bekövetkezik, mint azt bárki is álmodni
merné. 406 34

A japán anyahajóflotta ekkor már javában útban volt Pearl Harbour felé. Tokiónak sietnie
kellett, hogy a németeket rávegye az aláírásra. November 30-án, ugyanazon a napon, amelyen
Osima megkapta új utasításait, a japán külügyminiszter Tokióban a német nagykövettel tárgyalt.
Hangsúlyozta neki, hogy a washingtoni tárgyalások azért szakadtak meg, mert Japán nem volt
hajlandó beleegyezni abba az amerikai követelésbe, hogy lépjen ki a háromhatalmi
egyezményből. A japánok azt remélték, hogy a németek értékelni fogják ezt a közös ügyért
hozott áldozatot.
– Súlyos döntések vannak függőben – mondta Togo Ott tábornoknak. – Az Egyesült
Államok komolyan készül a háborúra ... Japán nem fél a tárgyalások megszakításától, és azt
reméli, hogy ebben az esetben Németország és Olaszország a háromhatalmi egyezmény
értelmében mellé áll majd.”
Azt válaszoltam [üzente rádión Ott Berlinnek], hogy Németország jövőbeli pozíciójához
nem férhet kétség. A japán külügyminiszter erre kijelentette: szavaimból úgy érti, hogy
Németország ebben az esetben sorsközösségnek tekintené a Japánhoz fűződő viszonyát.
Véleményemnek megfelelően azt feleltem, hogy Németország kétségkívül készen áll arra, hogy
a két ország kölcsönös egyezményt kössön e helyzetről.35

PEARL HARBOUR ELŐESTÉJÉN

Osima tábornok nagy rajongója volt a német–osztrák klasszikus zenének, ezért a helyzet
súlyos és feszült volta ellenére is elugrott Ausztriába, egy Mozart-fesztiválra. Nem hagyták

406
Hull azt mondja, hogy a „Magic”-en keresztül megkapta az üzenet másolatát. így hát november utolsó napjaiban Nagy-
Britanniához hasonlóan Washington is tudta már: megeshet, hogy a japánok csapást fognak mérni az Egyesült Államokra,
„hamarabb, mint azt bárki is álmodni merné”. (Hull: Memoirs, 1092. o.)
azonban, hogy sokáig élvezhesse a nagy osztrák zeneszerző szép muzsikáját. December l-jén
egy sürgős hívás rohanvást hozta vissza őt a berlini nagykövetségre, ahol új utasítás várta:
lásson hozzá, és szerezze meg Németország aláírását a pontozott vonalon! Nincs vesztegetni
való idő!
És ekkor, mihelyt sarokba szorították, Ribbentrop vonakodni kezdett. A náci
külügyminiszter láthatóan most ébredt csak rá teljes mértékben a japánoknak tett könnyelmű
ígéretei következményeire, s ekkor roppant módon hűvössé és kitérővé vált. December l-jén
késő este közölte Osimával, hogy a Führerrel kell tanácskoznia, mielőtt még határozott
kötelezettséget vállalna. A japán követ harmadikán, szerdán tért vissza a Wilhelmstrasséra,
hogy megsürgesse a dolgot, de Ribbentrop ismét lerázta. Osima sürgetésére, miszerint a helyzet
már roppant kritikussá vált, a német külügyminiszter azt válaszolta, hogy ő ugyan az írásbeli
megállapodás mellett van, a dolognak azonban várnia kell, amíg a Führer vissza nem tér a
főhadiszállásról a hét második felében. Az igazság az – szól Ciano naplója némi kárörömmel –,
hogy Hitler az oroszországi déli frontra repült, mert beszélni akar von Kleist tábornokkal,
„akinek a seregei egy váratlan offenzíva nyomása alatt továbbra is hátrálnak”.
A japánok ekkor már Mussolinihoz is fordultak, aki nem tartózkodott semmiféle fronton.
December 3-án a római japán nagykövet látogatást tett a Ducénél, és formálisan felkérte, hogy
Olaszország a háromhatalmi egyezménynek megfelelően üzenjen hadat az Egyesült
Államoknak, amint megkezdődik a japán–amerikai konfliktus. A nagykövet egy szerződésre is
vágyott, amely előírná, hogy nem lehet különbékét kötni. A japán tolmács, írja naplójában
Ciano, „remegett, mint egy falevél”. Ami a Ducet illeti, ő közölte, hogy a Berlinnel folytatott
konzultáció után „örömmel” fogja teljesíteni a kérést.
Ciano másnap úgy találta, hogy a német főváros roppant óvatossá vált.

Lehet, hogy beleegyeznek [kezdte naplóját december 4-én], mert másképpen nem tehetnek, de az amerikaiak
provokálásának terve egyre kevésbé tetszik a németeknek. Másfelől azonban Mussolini örül neki.

Függetlenül Ribbentrop véleményétől, amire a Führer meglepő módon valamelyest még

mindig odafigyelt, magának a náci hadúrnak kellett meghoznia a döntést, hogy megadják-e
Japánnak a formális garanciát. December 4-ről 5-re virradó éjszaka a külügyminiszter nyilván
megkapta a Führer engedélyét, és hajnali 3-kor átnyújtotta Osimának a kért szerződés
tervezetét, amelynek alapján Németország csatlakozik Japánhoz az Egyesült Államok elleni
háborúban, és beleegyezik, hogy nem köt különbékét. Miután megtette a sorsdöntő lépést, és
vezérét követve kidobta .az ablakon azt a politikát, amelyhez két éven át makacsul
ragaszkodtak, Ribbentrop nem tudta megtartóztatni magát attól, hogy olasz szövetségesét is
azonnal ugyanerre kényszerítse.
Az éjszakát Ribbentrop türelmetlensége szakította félbe [kezdte naplóját Ciano december 5-
én]. Miután két napot késlekedett, most egyetlen pillanatot sem veszíthet a japánoknak adandó
válasszal, és hajnali 3 órakor Mackensent [a nagykövetet] küldi a házamba, hogy átnyújtsa
nekem a japán intervencióról szóló háromhatalmi egyezmény tervét, ami ígéretet tartalmaz arra,
hogy nem kötünk különbékét. Azt akarták, hogy ébresszem fel a Ducet, de nem tettem meg,
aminek a Duce nagyon örült.
A japánok most már rendelkeztek egy olyan szerződéstervezettel, amit mind Hitler, mind
Mussolini elfogadott, de még nem írták alá – ez pedig aggasztotta a japánokat. Gyanították,
hogy a Führer azért tér ki, mert quid pro quo-t akar: ha Németország csatlakozik Japánhoz az
Egyesült Államok elleni háborúban, akkor Japánnak is csatlakoznia kell Németországhoz az
Oroszország ellen vívott háborúban. Az Osimának szóló utasításokat tartalmazó, október 30-án
küldött táviratában a japán külügyminiszter némi jótanáccsal látta el nagykövetét azzal
kapcsolatban, hogyan kezelje ezt a rázós problémát, ha a németek és az olaszok felvetnék.
Ha a szovjetekkel kapcsolatos álláspontunkról kérdeznék, mondja azt, hogy az oroszokkal
szemben elfoglalt álláspontunkat már tavaly júliusi nyilatkozatunkban tisztáztuk. Közölje, hogy
déli irányban tett jelenlegi lépéseinkkel nem szándékozunk enyhíteni a Szovjetunióra kifejtett
nyomásunkat, és ha Oroszország szorosabbra fűzi kapcsolatait Nagy-Britanniával és az
Egyesült Államokkal, és harci cselekmények útján fejt ki ellenállást velünk szemben, akkor
készek vagyunk arra, hogy minden erőnkkel ellene forduljunk. Jelenleg azonban az szolgál
előnyünkre, ha délre fektetjük a hangsúlyt, és egyelőre inkább tartózkodnánk bármiféle északon
teendő közvetlen lépéstől.36
Eljött december hatodika. Zsukov éppen ezen a napon indította meg ellentámadását Moszkva
előtt, a német seregek pedig visszatántorodtak a hóban és a zord hidegben. Hitlernek így annál
több oka volt arra, hogy követelje az ő quid pro quo-ját. Ebben a kérdésben nagy volt a
nyugtalanság a tokiói külügyminisztériumban. A haditengerészeti különítmény akkor már a
repülőgépek hatótávolságán belülre ért Pearl Harbour-hoz. Addig – csodával határos módon –
nem fedezték fel az amerikai hajók és repülők, de ez bármelyik pillanatban megtörténhet.
Hosszú rádióüzenetet sugároztak Tokióból Washingtonba Nomurának és Kuruszunak:
utasították őket, hogy másnap, vasárnap pontosan délután egy órakor keressék fel Hull
külügyminisztert, tálalják fel neki a nemleges japán választ a legutóbbi amerikai javaslatokkal
kapcsolatban, s hangsúlyozzák, hogy a tárgyalások „de facto megszakadtak”. Tokió
kétségbeesett igyekezettel fordult Berlinhez, hogy írásbeli garanciát kapjon a német
támogatásról. A japán hadurak még mindig nem bíztak meg eléggé a németekben ahhoz, hogy
tájékoztassák őket az Egyesült Államokat másnap érő csapásról. De minden korábbinál jobban
aggódtak amiatt, hogy Hitler visszalép a garancia megadásától, hacsak Japán bele nem egyezik
abba, hogy nemcsak az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát támadja meg, hanem a
Szovjetuniót is. Ebben a kínos helyzetben Togo hosszú üzenetet küldött Berlinbe Osima
nagykövetnek, amelyben arra ösztökélte, hogy valamilyen módon térjen ki a németek elől az
orosz kérdésben, és csak akkor adja be a derekát, ha az elkerülhetetlenül szükséges. Bár a japán
tábornokok és admirálisok tévedtek abban, hogy képesek az amerikaiak és a britek leküzdésére,
annyi józan eszük volt, hogy belátták: még német segítséggel sem tudnának ugyanakkor az
oroszok ellen is harcolni. Togónak azon a sorsdöntő vasárnapon, december 6-án küldött,
Osimának szóló utasításai – amelyek a Hull külügyminiszter szakértő rejtjelfejtői által dekódolt
üzenetek között szerepelnek – érdekes betekintést nyújtanak abba, hogy Nippon fiai milyen
diplomáciát alkalmaztak a huszonnegyedik órában a Harmadik Birodalommal szemben.

Szeretnénk elkerülni... a fegyveres összeütközést Oroszországgal, amíg a stratégiai helyzet meg nem engedi;
értesse meg tehát a német kormánnyal ezt az álláspontunkat, és tárgyalja meg velük, hogy legalábbis jelenleg ne
ragaszkodjanak ahhoz, hogy diplomáciai jegyzékeket váltsunk e kérdéssel kapcsolatban.
Magyarázza el nekik részletesen, hogy ami az amerikai anyagok Szovjet-Oroszországba történő szállítását
illeti ... azok nem is jó minőségűek, nem is nagy mennyiségűek, és amennyiben elkezdjük háborúnkat az
Egyesült Államokkal, el fogunk fogni minden Oroszország felé indított amerikai hajót. Ennek az irányvonalnak
megfelelően törekedjék a megegyezésre.
Amennyiben Ribbentrop ragaszkodna hozzá, hogy e kérdésben garanciát kapjon tőlünk, abban az esetben
nincs más megoldás a számunkra, ezért tegyen ... olyan értelmű nyilatkozatot, hogy mi – elvi kérdésként – meg
fogjuk akadályozni, hogy az Egyesült Államokból a Szovjetuniónak japán felségvizeken át hadianyagokat
szállítsanak, és fogadtasson el a németekkel egy olyan eljárásmódot, amely lehetővé teszi, hogy
hozzáfűzhessünk egy olyan nyilatkozatot, miszerint amíg stratégiai okokból továbbra is vissza kell tartanunk a
Szovjetuniót a Japán elleni harctól (azt értem ezen, hogy nem foghatunk el szovjet hajókat), addig ezt nem
hajthatjuk végre teljesen.
Amennyiben a német kormány nem egyezik bele [a fenti kitételbe], és e kérdésben jóváhagyását kizárólag
ahhoz a feltételhez köti, hogy részt vegyünk a háborúban, és hogy kössünk vele olyan szerződést, amely
megtiltja a különbéke kötését, akkor nem tehetünk mást, mint elhalasztjuk az ilyen jellegű szerződés
megkötését.37

Nem kellett volna ennyit aggódniuk a japánoknak. A tokiói militaristák és mindenki más
számára ismeretlen okokból, ellentmondva a logika és az értelem törvényeinek, Hitler nem
ragaszkodott ahhoz, hogy Japán az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával együtt a
Szovjetunió ellen is forduljon, pedig ha így tett volna, elképzelhető, hogy másként alakult volna
a háború menete.
Mindenesetre a japánok ezen a szombaton, 1941. december 6-án el voltak szánva arra, hogy
jól célzott csapást mérnek a Csendes-óceánon az Egyesült Államokra, bár sem Washingtonban,
sem Berlinben nem tudta senki, vajon hol, és pontosan mikor is teszik majd. Aznap reggel a brit
admiralitás figyelmeztette az amerikai kormányt, hogy nagyméretű japán inváziós flottát
figyeltek meg, amely a Sziámi-öbölön keresztül a Kra-szoros felé tartott; ez azt jelezte, hogy a
japánok először Thaiföldre, és talán Malajziára csapnak le. Este 9 órakor Roosevelt elnök
személyes üzenetet küldött a japán császárnak, amelyben kérve kérte, hogy ők ketten
keressenek „utat a sötét felhők eloszlatására”, s ugyanakkor figyelmeztette, hogy a japán
katonai erők előrenyomulása Délkelet-Ázsiában „elképzelhetetlen” helyzetet hozna létre. A
haditengerészeti minisztériumban a hírszerzőtisztek összeállították a japán haditengerészet
nagyobb hadihajóinak helymeghatározásáról szóló legújabb jelentésüket. Ebben a hajók
többségét hazai kikötőben tartózkodóként sorolta fel, így az összes anyahajót is, valamint a
különítmény más hadihajóit is, amelyek pontosan abban a pillanatban Pearl Harbourtól
háromszáz mérföldön belülre értek, és bombázóikat a hajnali felszálláshoz készítették elő.
Aznap este történt az is, hogy a haditengerészeti minisztérium tájékoztatta az elnököt és
Hullt, hogy a japán nagykövetségen éppen a rejtjelkulcsok megsemmisítése folyik. Korábban
még meg kellett fejteni Togo hosszú üzenetét, amely egész délután, tizennégy részletben
folydogált be. A haditengerészet rejtjelfejtői ugyanolyan gyorsan meg is fejtették, ahogy jött, és
este 9.30-kor egy tengerésztiszt már a Fehér Házban volt az első tizenhárom rész fordításával.
Roosevelt, aki Harry Hopkins társaságában a dolgozószobájában tartózkodott, elolvasta, és azt
mondta: – Ez háborút jelent! – De hogy pontosan mikor, és vajon hol, az nem derült ki az
üzenetből, és az elnök sem tudta, sőt még Nomura admirális sem. A távoli Kelet-Európában
Adolf Hitler sem tudta. Még annyit sem tudott, mint Roosevelt.

HITLER HADAT ÜZEN

A japánoknak az Egyesült Államok csendes-óceáni flottája ellen Pearl Harbourban 1941.
december 7-én, vasárnap reggel (helyi idő szerint) 7.30-kor végrehajtott támadása ugyanúgy
teljes meglepetésként érte Berlint is, mint Washingtont. Bár Hitler szóbeli ígéretet tett
Macuokának, hogy Németország csatlakozik Japánhoz az Egyesült Államok elleni háborúban,
és Ribbentrop is hasonlóan nyilatkozott Osima nagykövetnek, a biztosítékot még nem írták alá,
és a japánok addig egyetlen szót sem szóltak a németeknek Pearl Harbourról.407 Ráadásul ebben
a pillanatban Hitlert teljesen lefoglalta az a teendője, hogy megpróbálja felrázni tétova
tábornokait és visszavonulóban lévő csapatait az orosz fronton.
Már ráborult Berlinre az éjszaka, amikor a külföldi rádióadásokat figyelő szolgálat értesült a
Pearl Harbour elleni alattomos támadásról. Amikor a külügyminisztérium sajtóosztályának
egyik tisztségviselője megtelefonálta Ribbentropnak a világrengető hírt, a külügyminiszter
először nem volt hajlandó elhinni a hallottakat, és roppant dühös volt, hogy zavarták. A jelentés
„valószínűleg az ellenség propagandatrükkje”, mondta, és megparancsolta, hogy reggelig ne
zavarják.38 így hát Ribbentrop ez egyszer valószínűleg igazat mondott, amikor a nürnbergi
emelvényen azt vallotta, hogy „ez a támadás teljes meglepetésként ért bennünket. Arra
gondoltunk, hogy Japán megtámadja talán Szingapúrt, vagy esetleg Hong Kongót, de sohasem
tartottuk számunkra előnyösnek az Egyesült Államok elleni támadást.”39 Azzal ellentétben
azonban, amit a bíróságnak mondott, rendkívüli módon örült neki. Legalábbis Cianóban ez a
benyomás keletkezett.

Éjszakai telefonhívás Ribbentroptól [kezdte naplóját december 8-án Ciano]. Örül az Egyesült Államok elleni

407
Hosszú ideig sokan úgy hitték, hogy Hitler előre tudta a Pearl Harbour elleni támadás pontos idejét, én azonban képtelen
voltam a titkos német iratok között akár egy morzsányi bizonyítékot is találni ennek alátámasztására.
japán támadásnak. Tulajdonképpen annyira elégedett, hogy én sem tehetek mást, mint gratulálok neki, bár nem
vagyok bizonyos az előnyös voltában ... Mussolini [is] elégedett. Már jó ideje szerette volna tisztázni az Amerika
és a tengely közötti helyzetet.

December 8-án, hétfőn délután 1 órakor Osima tábornok a Wilhelmstrasséra ment, hogy
Ribbentropot rávegye Németország álláspontjának tisztázására. Az Egyesült Államok elleni
„azonnali” formális hadüzenetet követelte.

Ribbentrop azt válaszolta [üzente rádión Osima Tokiónak], hogy Hitler a főhadiszálláson éppen egy
konferencia közepén van, ahol azt vitatják meg, hogyan lehetne úgy végrehajtani a hadüzenet formaságait, hogy
az a német népre jó benyomást tegyen, maga Ribbentrop különben azonnal továbbítja neki az Önök kívánságát,
és azonnali teljesítése érdekében megtesz minden tőle telhetőt.

A náci külügyminiszter arról is tájékoztatta a nagykövetet – szól az utóbbi Tokiónak szóló

üzenete –, hogy pontosan nyolcadikán reggel „Hitler parancsot adott a német
haditengerészetnek, hogy támadják meg az amerikai hajókat, bármikor és bárhol találkozzanak
is velük”.40 De a diktátor még nem akart hadat üzenni.408
A Führer – a naptárában lévő jelzés szerint – december 8-án este sietve visszaindult
Berlinbe, ahová másnap reggel 11 órakor érkezett meg. Ribbentrop Nürnbergben azt állította, ő
rámutatott a Vezérnek arra, hogy a háromhatalmi egyezmény feltételei szerint nem feltétlenül
szükséges, hogy Németország hadat üzenjen Amerikának, mivel nyilvánvaló, hogy Japán az
agresszor.

A háromhatalmi egyezmény szövege csak abban az esetben kötelezett bennünket a Japánnak történő
segítségnyújtásra, ha magát Japánt támadják meg. Találkoztam a Führerrel, elmagyaráztam neki a helyzet jogi
vonatkozásait, és elmondtam, hogy bár mi üdvözöljük az Anglia elleni új szövetségest, ez azt is jelenti, hogy egy
új ellenféllel is foglalkoznunk kell... ha hadat üzenünk az Egyesült Államoknak.
Elmondtam neki, hogy a háromhatalmi egyezmény feltételei szerint, mivel Japán támadott, formálisan
nekünk nem kell hadat üzennünk. A Führer egy ideig elgondolkodott ezen, majd közölte velem nagyon világos
döntését: – Ha nem állunk Japán oldalára – mondta –, akkor az egyezmény politikailag halott. De nem ez a fő
indok. A legfőbb indok az, hogy az Egyesült Államok már lő a hajóinkra. Erőteljes tényezőt jelent ebben a
háborúban, és akcióival már háborús helyzetet idézett elő.
A Führernek az volt a pillanatnyi véleménye, hogy az Egyesült Államok most eléggé nyilvánvalóan háborúba
fog kezdeni Németország ellen. Megparancsolta tehát, hogy adjam ki az amerikai képviselőnek az útleveleket.42

Ez volt az a döntés, amelyet Washingtonban Roosevelt és Hull bizakodva várt. Addigra már
némi nyomás nehezedett rájuk annak érdekében, hogy december 8-án üzentessenek hadat a
Kongresszussal Németországnak és Olaszországnak is, miután Japán ellen már megtették. Ők
azonban úgy döntöttek, hogy kivárnak. Pearl Harbour bombázása megszabadította őket egyik
gondjuktól, és a birtokukban lévő bizonyos információk alapján biztosak voltak abban, hogy a
keményfejű náci diktátor egy másiktól is meg fogja őket szabadítania Mérlegelték Osima követ
november 29-én Berlinből Tokiónak küldött, elfogott üzenetét409, amelyben Ribbentrop
408
Tokióban ugyanekkor közölte Togo külügyminiszter Ott követtel: – A japán kormány arra számít, hogy most Németország
is gyorsan hadat üzen az Egyesült Államoknak.41
409
Az én benyomásom az volt akkoriban Washingtonban, hogy Roosevelt elnöknek esetleg nehéz dolga lenne, amíg
ráveszi a Kongresszust a Németország elleni hadüzenetre. Mindkét Házban erős volt az az érzés, mint ahogyan a hadseregben
és a tengerészeinél is, hogy az országnak Japán legyőzésére kellene összpontosítania erőfeszítéseit, nem pedig egyidejűleg
felvállalnia a Németország elleni harc terhét is.
Ugyanezt az érzést jelentette Berlinnek Hans Thomsen, a washingtoni német ügyvivő, akinek a külföldön akkreditált
összes náci követhez hasonlóan általában nem volt tudomása arról, hogy mit főz ki éppen Hitler és Ribbentrop. Közvetlenül az
elnök december 8-án reggel tartott kongresszusi beszéde után, amelyben a Japán elleni hadüzenetre hívott fel, Thomsen ezt
üzente rádión Berlinnek: „Az a tény, hogy [Roosevelt] egyetlen szóval sem említette Németországot és Olaszországot, azt
mutatja, hogy előbb megpróbálja majd elkerülni az atlanti-óceáni helyzet kiéleződését. Az amerikai katonai vezetők
szempontjából logikus lenne, hogy elkerüljenek minden olyasmit, ami kétfrontos háborúhoz vezethetne.” A német ügyvivő
Pearl Harbourt alig megelőzően számos üzenetben hívta fel a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok egyszerűen nincs
felkészülve egy kétfrontos háborúra. December 4-én rádión adta le a chicagói Tribune leleplezéseit „az amerikai hadvezetés
biztosította a japánokat, hogy Németország csatlakozni fog Japánhoz, ha az háborúba
„keveredik” az Egyesült Államokkal. A biztosítékban semmi nem utalt arra, hogy a német
segítség függene attól, hogy ki az agresszor. Bianco csekk volt, és az amerikaiaknak kétségük
sem volt a felől, hogy most a japánok Berlinben az ígéret betartása érdekében lármáznak.
Be is tartották, de a náci hadúr előbb ismét habozott egy kicsit. December 9-re, Berlinbe
érkezésének napjára összehívta a Reichstag ülését, de aztán elhalasztotta két nappal,
tizenegyedikére. Ribbentrop későbbi közlése szerint ekkorra már elhatározta magát. Elege volt
már a támadásokból, amelyeket Roosevelt intézett ellene és a nácizmus ellen; a türelmét is
próbára tették az USA haditengerészetének az Atlanti-óceánon a német tengeralattjárók ellen
elkövetett háborús jellegű cselekedetei, amelyek miatt Raeder közel egy éve folyamatosan
nyaggatta. Egyre nőtt benne az Amerika és az amerikaiak iránti gyűlölet, és – ami hosszú távon
még rosszabb lesz neki – egyre inkább hajlamos volt alábecsülni az Egyesült Államok
potenciális erejét.410
Ugyanakkor rendkívüli mértékben túlbecsülte Japán katonai erejét. Sőt úgy tűnik, azt hitte,
hogy miután a japánok (akiknek a haditengerészetéről azt hitte, hogy a legerősebb a világon)
elintézték a briteket és az amerikaiakat a Csendes-óceánon, akkor majd Oroszország ellen
fordulnak, és így segítik őt nagy keleti hódításának befejezésében. Néhány hónappal később
éppenséggel azt találta mondani néhány hívének, hogy szerinte Japán hadbalépése „számunkra
rendkívülien értékes, már csak a választott időpont miatt is”.

Ez lényegileg akkor történt, amikor az orosz tél meglepetései a legsúlyosabban befolyásolták népünk harci
kedvét, és amikor Németországban mindenki teljesen bizonyos volt abban, hogy az Egyesült Államok előbb-
utóbb belép a konfliktusba. A japán intervenció ezért a mi szempontunkból nem is jöhetett volna jobbkor. 43

Az sem kétséges, hogy a Pearl Harbourban állomásozó amerikai flotta elleni alattomos és
óriási japán csapás csodálatot ébresztett benne – annál is inkább, mivel az a fajta meglepetés
volt, amilyet ő maga is oly gyakran vitt büszkén sikerre. Ezt Osima nagykövetnek is kifejezte
december 14-én, amikor a Német Sas Érdemrend arany nagykeresztjét adományozta neki:
Ez volt a helyes hadüzenet! Ez az egyetlen helyénvaló módszer.
Megfelelt – mondta – az ő „saját rendszerének” is.

Azaz olyan sokáig kell tárgyalni, ameddig csak lehetséges. De ha az ember úgy látja, hogy a másikat csak az
érdekli, hogyan tévessze meg, hogyan hozza szégyenbe és alázza meg az embert, akkor le kell sújtania –
csakugyan a lehető legkeményebben –, nem pedig hadüzenettel pazarolnia az időt. Szívet melengető volt
számára a japánok első hadműveleteiről hallani. Ő maga némelykor végtelen türelemmel tárgyalt például
Lengyelországgal és Oroszországgal is. Amikor felismerte, hogy a másik nem akar megegyezésre jutni,
hirtelenül és formalitások nélkül lecsapott. A jövőben is így fog tenni. 44

háborús terveiről, amelyek a Németországnak és szövetségeseinek legyőzésével kapcsolatos előkészületeket és kilátásokat

elemzik”. A jelentés megerősíti [közölte], hogy 1943 júliusa előtt nem várható Amerika teljes részvétele a háborúban. A Japán
elleni katonai intézkedések védelmi jellegűek.
December 8-án este Berlinnek küldött üzenetében Thomsen hangsúlyozta, hogy Pearl Harbour biztosan
megkönnyebbülést fog hozni Németország számára az Atlanti-óceánon folyó amerikai harci tevékenységet illetően.
A Japánnal vívott háború [üzente] azt jelenti, hogy most minden energiát inkább Amerika saját felfegyverzésére
fordítanak, ennek megfelelően csökken a kölcsönbérleti jellegű segítségnyújtás, és minden tevékenység a Csendes-óceánra
helyeződik át.
A Wilhelmstrasse és a washingtoni nagykövetség között ezen időszakban zajlott üzenetváltásokért hálával tartozom a
külügyminisztériumnak, amely hozzáférhetővé tette ezeket a számomra. Később majd a German Documents on Foreign Policy
sorozatban fognak megjelenni.
410
– Nem látok túl nagy jövőt az amerikaiak számára – mondta asztaltársainak egy hónappal később, 1942. január 7-én a
főhadiszálláson előadott monológjában. – Ez egy elrothadt ország. Ott van nekik a faji probléma, és a társadalmi
egyenlőtlenségek problémája is... Az amerikanizmussal szemben táplált érzéseim a gyűlölet és a mély ellenszenv... Az amerikai
társadalom viselkedésében minden azt jelzi, hogy az egyik fele el van zsidósodva, a másik fele el van négeresedve. Hogyan is
várhatná az ember egy ilyen államtól, hogy összefogjon – egy olyan országtól, ahol minden a dollárra épül? (Hitler's Secret
Conversations, 155. o.)
 Még egy oka volt annak, hogy Hitler ilyen sietve döntött úgy, hogy az Egyesült Államokat is
felveszi ellenségeinek tekintélyes listájára. Dr. Schmidt, aki azon a héten sűrűn előfordult a
kancellárián és a külügyminisztériumban, rátapintott a lényegre: „Az volt az érzésem – írta
később –, hogy a presztízs utáni megrögzött vágyakozásában Hitler, aki amerikai hadüzenetre
számított, első akart lenni a maga hadüzenetével.”45 A náci hadúr meg is erősítette ezt a
Reichstagnak december 11-én elmondott beszédében.
– Mi mindig először fogunk lesújtani! – mondta az éljenző küldötteknek. – Mindig mi fogjuk
az első csapást mérni!
December 10-én Berlin valóban annyira aggódott amiatt, hogy Amerika esetleg előbb üzen
hadat, hogy Ribbentrop szigorúan figyelmeztette Thomsent, a washingtoni német ügyvivőt,
nehogy bármi olyan indiszkréciót kövessen el, amelyből a külügyminisztérium gyanút foghatna
azzal kapcsolatban, mit tervez másnapra Hitler. Tizedikén a náci külügyminiszter hosszú
rádiótáviratban küldte el annak a nyilatkozatnak a szövegét, amelyet december 11-én pontban
délután 2.30-kor ő fog tenni Berlinben az amerikai ügyvivőnek. Thomsent utasították, hogy
pontosan egy órával később, (berlini idő szerint) délután 3.30-kor keresse fel Hull
külügyminisztert, nyújtsa át neki a nyilatkozat egy példányát, kérje az útlevelét, és ruházza át
Németország diplomáciai képviseletét Svájcra. Az üzenet végén Ribbentrop figyelmeztette
Thomsent, hogy jegyzékének átnyújtása előtt ne lépjen semmiféle kapcsolatba a
külügyminisztériummal. „Minden körülmények között szeretnénk elkerülni – szólt a
figyelmeztetés –, hogy az ottani kormány megelőzzön bennünket egy ilyen lépéssel.”
Bármilyen habozás miatt halasztotta is el Hitler két nappal a Reichstag ülését, a
Wilhelmstrasse és a washingtoni német nagykövetség közötti üzenetváltásokból és más
külügyminisztériumi iratokból egyértelműen kiderül, hogy a Führer tulajdonképpen már azon a
napon (december 9-én) meghozta sorsdöntő határozatát az Egyesült Államok elleni
hadüzenetről, amikor az orosz fronton lévő főhadiszállásról visszaérkezett a fővárosba. A náci
diktátornak az a plusz két nap valószínűleg nem a további mérlegelésre kellett, hanem a
Reichstagban mondandó beszédének gondos előkészítésére, hogy a megfelelő hatást tegye vele
a német népre, amely még meglehetősen jól emlékezett arra, milyen döntő szerepet játszott
Amerika az első világháborúban.
December 9-én munkára fogták Hans Dieckhoffot, aki hivatalosan még mindig az Egyesült
Államokba delegált német nagykövet volt, de már azóta a Wilhelmstrassén tétlenkedett, hogy
1938 őszén mindkét ország visszavonta fő kiküldötteit. Egy listát kellett összeállítania
Roosevelt németellenes tetteiről a Führernek a Reichstagban elmondandó beszédéhez.411
Szintén december 9-én történt, hogy utasították Thomsent Washingtonban a titkos jelkulcsok
és a titkos iratok elégetésére. „Az intézkedéseket parancs szerint végrehajtottam” – adta hírül
Berlinnek aznap délelőtt 11.30-kor. Ekkor ébredt rá először, hogy mi folyik Berlinben, és az
este folyamán figyelmeztette a Wilhelmstrassét, hogy valószínűleg az amerikai kormány is tud
a dologról. „Itt úgy hiszik – közölte –, hogy Németország huszonnégy órán belül hadat fog
üzenni az Egyesült Államoknak, vagy legalábbis megszakítja vele a diplomáciai
kapcsolatokat.”412
411
Dieckhoff, aki Hassell szerint „alkatilag behódoló” típus volt, Ribbentrop kérésére alig egy héttel azelőtt készített el egy
hosszú memorandumot „Az amerikai közvélemény befolyásolásának alapelvei” címmel. Tizenegy alapelve között ilyenek
szerepeltek: „Amerikára nézve az igazi veszély maga Roosevelt ... A zsidók hatása Rooseveltre (Frankfurter, Baruch, Benjamin
Cohen, Samuel Rosenman, Henry Morgenthau stb.)... Minden amerikai anya számára ez legyen a jelszó: „Nem azért neveltem
fel a fiamat, hogy Nagy-Britanniáért haljon meg!” (A külügyminisztérium irataiból; eddig publikálatlan.) Néhány amerikai a
külügyminisztériumban és berlini nagykövetségünkön elég nagyra tartotta Dieckhoffot, és azt hitték róla, hogy náciellenes. Én
úgy éreztem, hogy ahhoz azért nincs benne elég kurázsi. Hitlert mindvégig kiszolgálta – 1943-tól 1945-ig ő volt a francoista
Spanyolországba delegált náci nagykövet.
412
Thomsen arra is buzdította Berlint, hogy tartóztassák le az amerikai tudósítókat, annak megtorlásaként, hogy az Egyesült
Államokban letartóztattak néhány német újságírót. A december 10-én Ernst Woermann államtitkár által aláírt
külügyminisztériumi feljegyzés kijelenti, hogy Németországban „megtorlásként” elrendelték az összes amerikai tudósító
letartóztatását. Kivételt tettek Guido Enderisszel, a New York Times vezető tudósítójával, „mert – írta Woermann – ő
bebizonyította Németország iránti barátságát”. Ez tisztességtelen a néhai Enderisszel szemben, aki akkoriban rossz egészségi
 HITLER A REICHSTAGBAN: DECEMBER 11.
A Reichstagban ülő bábfigurákhoz az Egyesült Államok elleni hadüzenetének védelmében
intézett december 11-i beszédét Hitler elsősorban annak szentelte, hogy személyes sértéseket
vágjon Franklin D. Roosevelt fejéhez. Azzal vádolta az elnököt, hogy ő provokálta ki a háborút
a New Deal kudarcának leplezésére, és azt mennydörögte, hogy a milliomosok és a zsidók
támogatásával „egyedül ez az ember a felelős a második világháborúért”. Heves harag
formájában tört ki belőle mindaz az összegyűlt, elfojtott sértődés, amit azzal a férfival szemben
érzett, aki kezdettől fogva útjába állt az ő világuralmi törekvéseinek, aki folytonosan kötekedett
vele, aki akkor nyújtott komoly segítséget Nagy-Britanniának, amikor már úgy látszott, hogy a
megviselt sziget mindjárt elesik, és akinek a haditengerészete annyi keserűséget okozott neki az
Atlantió-ceánon.

Engedjék meg, hogy meghatározzam a hozzáállásomat ahhoz a másik világhoz, amelyet az az ember
képvisel, aki nagyon diplomatikus módon a kandalló mellett szeret csevegni, miközben a mi katonáink hóban és
jégben harcolnak, s aki e háború fő bűnöse ...
Most nem foglalkozom a támadásokkal, amelyeket ez az úgynevezett elnök intézett ellenem. Az, hogy engem
gengszternek nevez, érdektelen. Ezt a kifejezést mindenesetre nem Európában alkották, hanem Amerikában, és
kétségtelenül azért, mert itt nincsenek olyan gengszterek. Ettől függetlenül, engem Roosevelt nem tud
megsérteni, mivel éppen olyan őrültnek tartom, mint amilyen Wilson is volt... Előbb háborúra uszít, aztán
meghamisítja az okokat, majd gyűlöletes módon keresztény képmutatásba burkolózik, és lassan, de biztosan a
háborúba vezeti az emberiséget, és közben azt sem mulasztja el, hogy Istent hívja tanúnak támadása igazságos
voltához – egy öreg szabadkőműves jól bevált módján ...
Roosevelt bűnös a nemzetközi jog szerinti legfőbb bűnök egész sorában. A német, illetve olasz
állampolgárok hajóinak és egyéb tulajdonának törvénytelen elkobzása párosult azoknak a fenyegetésével és
kifosztásával, akiket internálás útján megfosztottak szabadságuktól. Roosevelt egyre erősebb támadásai végül
odáig is elmentek, hogy megparancsolta az amerikai haditengerészetnek: mindenhol támadják meg és
süllyesszék el a német és olasz zászló alatt futó hajókat – ez a nemzetközi jog durva megsértése. Az amerikai
miniszterek azzal dicsekedtek, hogy német tengeralattjárókat pusztítottak el ilyen bűnös módon. Az amerikai
cirkálók német és olasz kereskedelmi hajókat támadtak meg, elfoglalták őket, legénységüket pedig
bebörtönözték.
Ilyen módon kudarcot vallottak Németországnak és Olaszországnak az arra irányuló őszinte erőfeszítései,
hogy megakadályozzák a háború kiterjedését, és fenntartsák a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, annak
ellenére, hogy Roosevelt elnök évek óta kibírhatatlan provokációkat követ el...

Mi Roosevelt indítéka, „hogy a háború németellenes felhangját erősítse?” – kérdezte Hitler.

Két magyarázatot is adott.

Túlságosan jól értem, hogy micsoda világnyi távolság választja el egymástól Roosevelt eszméit és az én
eszméimet. Roosevelt gazdag családból származik, ahhoz az osztályhoz tartozik, amelyiknek sima útja van a
demokráciákban. Én csak egy kicsi, szegény család gyermeke voltam, és ezt az utat munkával és szorgalommal
jártam végig. Amikor eljött a nagy háború, Roosevelt olyan pozíciót foglalt el, ahol a háborúnak csak a kellemes
következményeit ismerte meg, amelyet azok élveznek, akik üzletelnek, mialatt mások véreznek. Én csak egy
voltam azok közül, akik közönséges katonaként végrehajtják a parancsokat, és természetesen ugyanolyan
szegényen tértem vissza a háborúból, mint 1914 őszén voltam. Én milliók sorsában osztoztam, Franklin
Roosevelt pedig csak az úgynevezett felső tízezer sorsában.
A háború után Roosevelt tőzsdei spekulációkkal próbálkozott. Hasznot húzott az inflációból, mások
nyomorából, miközben én ... kórházban feküdtem ...

állapotban volt, és főleg ez lehetett az oka annak, hogy nem tartóztatták le.
Hitler tudta, hogy a New Dealnek ezt az értékelését legalábbis részben osztják az amerikai izolacionisták, illetve az
üzleti társadalom jelentős része is, így megpróbálta a legtöbbet kihozni ebből a dologból, figyelmen kívül hagyva azt, hogy
Pearl Harbour után ezek a csoportok, mint Amerikában mindenki más is, összefogtak országuk megsegítésére.
Ezt a tényt [folytatta e csoportokra utalva] sok amerikai felismerte, és teljes mértékben méltányolta, köztük sok magas
állású személy is. Fenyegető ellenzék gyűlt össze ennek az embernek a feje felett. Kitalálta, hogy csak az hozhat megváltást a
számára, ha a belpolitikáról a külpolitikára tereli a közfigyelmet ... Ebben megerősítették a körülötte lévő zsidók is ... A
zsidóság egész sátáni gonoszsága összegyűlt e körül az ember körül, ő pedig feléjük nyújtotta kezét.
Így kezdődtek az amerikai elnök növekvő erőfeszítései annak érdekében, hogy konfliktust teremtsen ... Ez az ember
évek óta egy vágyat dédelget – hogy konfliktus törjön ki valahol a világon.
 Hitler egy darabig ezzel a sajátos összehasonlítással folytatta, mielőtt elérte volna
mondandójának második pontját, miszerint Roosevelt azért tért vissza a háborúhoz, hogy
megmeneküljön elnökként vallott kudarcának következményeitől.

A nemzetiszocializmus ugyanabban az évben jutott hatalomra Németországban, amikor Rooseveltet elnökké

választották ... Az államot nagyon rossz gazdasági helyzetben vette át, én pedig a demokráciának köszönhetően a
teljes összeomlás szélén vettem át a Birodalmat...
Amíg Németországban a nemzetiszocialista vezetés alatt a gazdasági élet, a kultúra és a művészet példátlan
megújhodására került sor, Roosevelt elnöknek saját országában még a legcsekélyebb javulást sem sikerült
előidéznie ... Ez nem meglepő, ha az ember szem előtt tartja, hogy azok, akiket támogatására segítségül hívott,
vagy akik őt hívták, a zsidó elemek közé tartoznak, s az ő érdekük csakis a szétesés, és sohasem a rend ...
Roosevelt New Deal-törvényei teljesen elhibázottak voltak. Kétség sem férhet ahhoz, hogy ennek a
gazdaságpolitikának a folytatása békeidőben minden dialektikus ügyessége ellenére is romlásba döntötte volna
ezt az elnököt. Egy európai államban végül biztosan bíróság elé kerülne a nemzeti vagyon szándékos
elherdálásáért; és aligha úszna meg a bűnös üzleti módszerek alkalmazásának vádját a polgári bíróság előtt.

Ezután az 1937-es chicagói „karanténbeszédtől” kezdve hosszasan sorolta Roosevelt ilyen

irányú erőfeszítéseit. „Most [Rooseveltet] elfogta a félelem amiatt – kiáltott fel Hitler egy
ponton –, hogy ha Európában megvalósul a béke, akkor az ő fegyverkezésre történt milliós
nagyságrendű pazarlását egyszerű csalásnak fogják tartani, hiszen Amerikát senki nem támadja
meg – és akkor neki magának kell támadást provokálnia a saját országa ellen.”
A náci diktátor megkönnyebbültnek tűnt attól, hogy eljött a szakítás, és nekilátott, hogy
megkönnyebbülését megossza a német néppel.

Azt hiszem, Önök mindannyian megkönnyebbülésnek találták, hogy végre egy állam elsőként megtette ezt a
lépést, és felemelte szavát az igazság és jog e történelmileg egyedülálló és szégyentelen megcsúfolása ellen ...
Az, hogy a japán kormány, amely évek óta tárgyalt ezzel az emberrel, végül megunta, hogy az illető ilyen
méltatlan módon csúfot űzött belőle, mély megelégedéssel tölt el mindannyiunkat, a német népet, és azt hiszem,
a világ minden tisztességes népét is ... Az Egyesült Államok elnökének végre meg kell értenie – ezt csak
korlátozott intellektusa miatt mondom –, hogy mi tudjuk: azért harcol, hogy egyik államot a másik után pusztítsa
el...
Ami a német népet illeti, nincs szüksége jótékonyságra sem Roosevelt úr, sem Churchill úr részéről, hogy
Eden úrról ne is beszéljünk. A német nép csak a jogait akarja! Biztosítani fogja magának a jogot az életre, még
ha churchillek és roo-seveltek ezrei is szövetkeznek ellene ...
Intézkedtem tehát arról, hogy a mai napon az amerikai ügyvivő útleveleket kapjon, és a következő –46

Ekkor a Reichstag küldöttei éljenezve felugrottak helyükről, és Führer szavai elvesztek a

zűrzavarban.

Nem sokkal később, délután 2.30-kor Ribbentrop a legfagyosabb pózban fogadta Leland
Morrist, a berlini amerikai ügyvivőt. Állva hagyta, úgy olvasta fel előtte Németország
hadüzenetét, átadott neki egy példányt, és hűvösen elbocsátotta.

Bár Németország a maga részéről [szólt a hadüzenet] a jelen háborúban mindig szigorúan betartotta a
nemzetközi jog előírásait az Egyesült Államokkal kapcsolatos dolgaiban, a Egyesült Államok kormánya
továbbra is nyilvánvaló háborús cselekményeket követett el Németország ellen. Ennélfogva gyakorlatilag
hadiállapotot teremtett.
A birodalmi kormány ennélfogva megszakít minden diplomáciai kapcsolatot az Egyesült Államokkal, és a
Roosevelt elnök által előidézett jelen körülmények között a mai naptól kezdődően Németország is hadban
állónak tekinti magát az Egyesült Államokkal.47

A nap drámájának befejező felvonását egy háromoldalú szerződés aláírása jelentette:

Németország, Olaszország és Japán kinyilvánították „megingathatatlan elszántságukat, hogy
nem teszik le a fegyvert, amíg az Egyesült Államok és Anglia elleni háború sikeres véget nem
ért”, és nem kötnek különbékét.
Adolf Hitler, aki mindössze hat hónappal korábban csak a nehézségekkel küszködő Nagy-
Britanniával állt szemben egy olyan háborúban, amely számára már megnyertnek látszott, most
szándékosan felsorakoztatta maga ellen a világ három legnagyobb ipari hatalmát egy olyan
küzdelemben, amelyben hosszú távon a katonai erő főleg a gazdasági erőtől függött. Ez a
három ellenséges ország együttvéve nagy fölényben volt munkaerő szempontjából is a tengely
három nemzetével szemben. Úgy tűnt, hogy az 1941. esztendőnek ezen az eseménydús
decemberi napján sem Hitler, sem tábornokai, sem pedig admirálisai nem mérlegelték ezeket a
kijózanító tényeket.
Halder tábornok, az intelligens vezérkari főnök december 11-én még csak fel sem jegyezte
naplójába, hogy Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Mindössze azt említette
meg, hogy este részt vett egy előadáson, amelyet egy tengerészkapitány tartott „az amerikai–
japán tengeri háború hátteréről”. Naplójegyzetének többi része, talán érthető módon, a nagy
nyomás alatt álló orosz front legtöbb szakaszáról szóló rossz hírekkel volt tele. Gondolatai
között nem jutott hely egy jövőbeli végzetes napnak, amikor meggyengült seregeinek még az
Újvilágból érkező friss csapatokkal is szembe kell majd szállniuk.
Raeder tengernagy egyenesen üdvözölte Hitler lépését. Másnap, december 12-én
tanácskozott a Führerrel. – Az atlanti-óceáni helyzetet enyhíteni fogja a sikeres japán
beavatkozás! – bizonykodott. Belemelegedve a témába, hozzátette:

Már érkeztek jelentések egyes [amerikai] csatahajóknak az Atlanti-óceánról a Csendes óceánra történő
áthelyezéséről. Bizonyos, hogy a könnyebb erőkre, különösen a rombolókra, növekvő számban lesz szükség a
Csendes-óceánon. A szállítóhajókra nagyon nagy szükség lesz, így várható, hogy amerikai kereskedelmi hajókat
vonnak majd vissza az Atlanti-óceánról. Növekedni fog a brit kereskedelmi hajózásra nehezedő nyomás.

Hitlert, miután ilyen vakmerő virtuskodással megtette a döntő lépést, most egyszerre csak
kételyek fogták el. Volt néhány kérdése a vezértengernagyhoz. – Gondolja, hogy az ellenség a
közeljövőben lépéseket tesz az Azori-szigetek vagy a Zöldfoki-szigetek elfoglalására, vagy akár
Dakar megtámadására, hogy visszaszerezze a Csendes-óceánon elvesztett presztízsét? – Raeder
nem gondolta.

Az USA-nak [válaszolta] a következő néhány hónapban minden erejét a Csendes-óceánra kell koncentrálnia.
Nagy-Britannia nem akar majd semmilyen kockázatot vállalni azután, hogy nagy hajóiban oly nagy
veszteségeket szenvedett.413 Aligha valószínű, hogy egy ilyen megszállási feladathoz vagy az utánpótlás
szállításához rendelkezésre állna a szállítókapacitás.

Hitlernek egy ennél fontosabb kérdése is volt. – Elképzelhető-e – kérdezte –, hogy az USA
és Nagy-Britannia egy időre feladják Kelet-Ázsiát, hogy előbb Németországot és Olaszországot
zúzzák szét? – A vezértengernagy ismét biztatóan nyilatkozott.

Valószínűtlen [válaszolta], hogy az ellenség akár csak ideiglenesen is feladná Kelet-Ázsiát; ezzel Nagy-
Britannia nagyon komoly veszélybe sodorná Indiát, az USA pedig nem tudja visszavonni a flottáját a Csendes-
óceánról, amíg a japán flotta fölényben van.

Raeder megpróbálta jókedvre deríteni a Führert, és tájékoztatta arról, hogy hat „nagy”
tengeralattjáró „a lehető leghamarabb” megindul az Egyesült Államok keleti partja felé.48
Lévén az oroszországi helyzet olyan, amilyen, nem is beszélve az észak-afrikairól, ahol
Rommel szintén visszavonulóban volt, a német legfőbb parancsnoknak és katonai vezetőinek a
413
Két nappal korábban, december 10-én japán repülőgépek a maláj partok előtt elsüllyesztettek két brit csatahajót, a Prince of
Walesi és a Repulse-ot. Az amerikai flotta december 7-én Pearl Harbourban csathajókban szenvedett bénító veszteségeivel
párosulva ez a csapás teljes hegemóniát biztosított a japán flottának a Csendes-óceánon, a Kínai-tengeren és az Indiai-óceánon.
„Az egész háború alatt – írta később Churchill a két nagy hajó elveszítéséről – soha nem ért ennél közvetlenebb
megrázkódtatás.”
gondolatai hamar elfordultak az új ellenségtől, amelyről meggyőződésük volt, hogy bőségesen
el lesz foglalva messze tőlük, a Csendes-óceánon. Gondolataik nem is tértek vissza rá, míg el
nem telt egy újabb év, a háború leginkább sorsdöntő éve, amelyben elérkezik a nagy
fordulópont, és visszavonhatatlanul eldönti nemcsak annak a konfliktusnak a kimenetelét,
amelyről a németek 1941-ben végig azt hitték, hogy már szinte vége is van, és megnyerték,
hanem annak a Harmadik Birodalomnak a sorsát is, melyet kápráztató kezdeti győzelmei olyan
szédítő magasságokba emeltek, és amelyről Hitler őszintén hitte és mondta, hogy ezer évig fog
virágozni.
1942, az új év közeledtével baljóssá váltak a sorok Halder naplójában.
„Újabb gyászos nap!” – kezdte naplóját 1941. december 30-án, majd ugyanígy az év utolsó
napján is. A német vezérkar főnökének szörnyű előérzete volt.

26.

Α NAGY FORDULÓPONT: 1942 – SZTÁLINGRÁD ÉS EL

ALAMEIN

AZ ÖSSZEESKÜVŐK FELÉLEDÉSE
A náciellenes összeesküvőkben ismét fellobbant a remény azután, hogy 1941–42 telén Hitler
seregeit Oroszországban messze visszavetették, s emiatt a Führer több tábornagyot és vezető
tábornokot menesztett a posztjáról.
A főbb parancsnokokat nem lehetett lázadásra biztatni akkor, amikor győzelmet győzelemre
halmoztak seregeikkel, és a német fegyverek, illetve a Harmadik Birodalom dicsősége az
egekbe szárnyalt. Most, a zord hidegben viszont a büszke és mindeddig legyőzhetetlen katonák
meghátrálásra kényszerültek a hóban egy olyan ellenséggel szemben, amelyben emberükre
akadtak; az első hat hónap embervesztesége meghaladta az egymilliós számot; a könyörtelen
diktátor neves tábornokok egész seregét bocsátotta el azonnali hatállyal, néhányukat – például
Hoepnert és Sponecket – nyilvánosan megszégyenítette, de általában is megalázta és bűnbakká
kiáltotta ki a legtöbbjüket.414
„Az idő majdnem megérett” –vonta le reménykedve naplójában Hassell a következtetést
1941. december 21-én. Ő és összeesküvőtársai biztosak voltak abban, hogy a porosz tisztikar
nemcsak a vele szembeni cudar bánásmódra fog reagálni, hanem a legfelsőbb parancsnok
őrültségére is, amellyel őket és seregeiket a katasztrófa szélére vezette az orosz télben. Amint
azt láttuk már, az összeesküvők régóta meg voltak győződve arról hogy csak a csapatok élén
parancsnokoló tábornokok rendelkeznek a náci zsarnok megdöntéséhez szükséges fizikai
hatalommal. Most jött el az ő lehetőségük, ha nem akartak későn lépni. Az időzítés mindennél
fontosabb volt. Látták, hogy a háborút az oroszországi hátramenet és Amerika háborúba lépése
után már nem lehet megnyerni. De még nem is veszítették el. Egy náciellenes berlini kormány

414
A nyugalmazottak között volt von Brauchitsch tábornagy, a hadsereg főparancsnoka, valamint Rundstedt tábornagy és
von Bock tábornagy, akik a „Dél”, illetve a „Közép” hadseregcsoportot vezették, továbbá Guderian tábornok, a páncélosok
zsenije. Az „Észak” hadseregcsoport parancsnoka, von Leeb tábornagy is hamarosan követte őket: 1942. január 18-án mentették
fel posztjáról. Egy nappal korábban halt meg szélütés következtében von Reichenau tábornagy, aki Rundstedt posztját vette át.
Udet, a Luftwaffe tábornoka 1941. november 17-én agyonlőtte magát. Rajtuk kívül harmincöt hadtest- és
hadosztályparancsnokot váltottak le a téli visszavonulás idején.
Ez természetesen csak a kezdet volt. Von Manstein tábornagy Nürnbergben összefoglalta, mi történt a tábornokokkal,
amikor kezdtek csatákat veszíteni, vagy amikor elég bátorságot szedtek össze ahhoz, hogy szembeforduljanak Hitlerrel.
„Tizenhét tábornagyból – mondta a bíróságnak – tízet küldtek haza a háború alatt, hárman pedig életüket vesztették az 1944.
július 20-i események [a Hitler elleni összeesküvés – W.L.S.] eredményeképpen. Csupán egyetlenegy tábornagynak sikerült
átvergődnie a háborún úgy, hogy megtartotta beosztását. Harminchat vezérezredes [Generalobersten] közül tizennyolcat
bocsátottak el, július 20. következtében pedig öt meghalt, vagy becsületétől megfosztva elcsapták. Mindössze három
vezérezredes maradt meg beosztásában a háború végéig.”1
még mindig kaphatna olyan békefeltételeket, gondolták, amelyek Németországot meghagynák
nagyhatalomnak, és talán Hitler szerzeményeinek egy részét, például Ausztriát, a Szudéta-
vidéket és Nyugat-Lengyelországot is meg lehetne tartani.
Ezek a gondolatok már akkor, 1941 nyarán is meglehetősen sokszor megfordultak a
fejükben, amikor a Szovjetunió elpusztítására még jó esélyük volt. Súlyos csapásként érte őket
az Atlanti Charta, amelyet Churchill és Roosevelt augusztus 19-én fogalmazott meg –
különösen a 8. pont, amely előírta, hogy a háború után Németországot még egy általános
leszerelési egyezmény előtt le kell fegyverezni. Hassell, Goerdeler, Beck és ellenzéki körük
többi tagja számára ez azt jelentette, hogy a szövetséges hatalmaknak nem áll szándékában
különbséget tenni a német nácik és a náciellenes németek között, valamint – Hassell szavaival –
annak a „bizonyítéka” is volt, „hogy Anglia és Amerika nemcsak Hitler ellen harcolnak, hanem
magát Németországot is össze akarják zúzni és védtelenné tenni”. Valóban: az arisztokrata
Hassell, a korábbi nagykövet, aki akkor már nyakig volt a Hitler elleni árulásban, de azért el
volt szánva arra, hogy a lehető legtöbbet érje el egy Hitler nélküli Németországért cserébe, most
úgy látta, mint azt naplójában is feljegyezte, hogy a 8. pont „tönkreteszi a béke minden ésszerű
esélyét”.2
Bár az Atlanti Charta kiábrándította az összeesküvőket, mégis valószínűleg ennek a
kihirdetése sarkallta őket cselekvésre, már csak azért is, mert megértette velük, hogy Hitlerrel
addig kell elbánni, amíg egy náciellenes vezetésnek marad még ideje arra, hogy kedvező
békefeltételeket alkudjon ki Németország számára, amely még mindig a kezében tartja Európa
legnagyobb részét. Nem idegenkedtek attól, hogy Hitler hódításait felhasználva érjék el a
legkedvezőbb feltételeket országuk számára. Hassell, Popitz, Oster, Dohnanyi és Friedrich
Ulbricht tábornok, a honi hadsereg parancsnoka augusztus utolsó napjaiban egy sor
megbeszélést tartott Berlinben. Ezek eredménye az lett, hogy a „német hazafiak” – így nevezték
magukat – „nagyon szerény követeléseket” támasztanának a szövetséges hatalmakkal szemben,
de – ismét Hassellt idézve – „vannak bizonyos igények, amelyektől nem tudnak eltekinteni”.
Ebből nem derül ki, hogy milyen követelések és igények voltak ezek; Hassell naplójának más
bejegyzéseiből arra következtethetünk, hogy ragaszkodni akartak Németország 1914-es keleti
határaihoz, valamint Ausztriához és a Szudéta-vidékhez.
Az idő azonban szorította őket. Miután augusztus végén egy utolsó megbeszélést tartott
szövetségeseivel, Hassell így írt naplójában: „Egyöntetűen meg vannak győződve arról, hogy
hamarosan túl késő lesz. Ha a győzelmi esélyeink elmúlnak, vagy csak nagyon csekélyek
lesznek, akkor már semmit sem lehet tenni.”3
Voltak arra irányuló erőfeszítések, hogy a keleti front tábornokait rávegyék Hitler
letartóztatására a nyári oroszországi hadjárat során. Ezek azonban elkerülhetetlenül
hiábavalónak bizonyultak, mivel a jelentősebb parancsnokok – természetes módon – túlságosan
elmerültek a kezdeti szédítő sikereikben ahhoz, hogy hajlandók legyenek elgondolkozni annak
az embernek a megbuktatásán, aki lehetőséget adott nekik e sikerek elérésére. Az
összeesküvőknek mégis sikerült elplántálniuk néhány magvat a katonaagyakban, ahol idővel
majd szárba szökkennek.
A hadseregen belül az összeesküvés központja azon a nyáron von Bock tábornagy
főhadiszállása volt, akinek „Közép” hadseregcsoportja Moszkva ellen támadott. A konspiráció
vezetője a Bock vezérkarához tartozó Henning von Tresckow vezérőrnagy volt, akit a
nemzetiszocializmus iránti kezdeti lelkesedését követő kiábrándulása vitt az összeesküvők
sorába. Segítségére volt a szárnysegédje, Fabian von Schlabrendorff, és két összeesküvőtársa,
akiket Bockhoz helyeztettek szárnysegédnek: gróf Hans von Hardenberg és gróf Heinrich von
Lehndorff, mindkettőjük régi és prominens német családok sarja.415 Önként vállalt feladatuk az
volt, hogy megdolgozzák a tábornagyot, és rábeszéljék, hogy tartóztassa le Hitlert az egyik
olyan alkalommal, amikor a hadsereg főhadiszállására látogat. Bockot azonban nehéz volt
415
Lehndorffot a nácik 1944. szeptember 4-én kivégezték.
megdolgozni. Bár azt állította magáról, hogy megveti a nácizmust, túl messzire jutott már e
rezsim alatt, ráadásul túl hiú és ambiciózus volt ahhoz, hogy a játszma e szakaszában
kockázatot vállaljon. Egyszer, amikor Tresckow megpróbált rámutatni előtte arra, hogy a
Führer katasztrófába vezeti az országot, Bock azt kiabálta: – Nem tűröm, hogy a Führert
támadják!4
Tresckowot és fiatal segítőjét elriasztották ugyan, de nem ijesztették meg. Úgy döntöttek,
hogy maguk cselekednek. 1941. augusztus 4-én, amikor a Führer meglátogatta a
hadseregcsoport boriszovi főhadiszállását, kitervelték, hogy akkor fogják le, amikor a
repülőtérről Bock főhadiszállására hajt. Az összeesküvők azonban akkoriban még amatőrök
voltak, és nem számoltak a Führer biztonsági előkészületeivel. Hitler a saját SS-testőreivel vette
körül magát, és visszautasította, hogy a repülőtérről vezető úton a hadseregcsoport egyik
gépkocsiját használja – erre a célra előreküldte saját gépkocsiparkját –, így a két tisztnek nem
volt lehetősége arra, hogy a közelébe kerülhessenek. Ez a fiaskó – nyilvánvalóan több ilyen is
volt – a hadseregben lévő összeesküvők számára néhány tanulsággal szolgált. Az első ezek
közül az volt, hogy a Führerre nehezen tehetik rá a kezüket; mindig jól őrizték. A másik az volt,
hogy Hitler elfogása és letartóztatása nem biztos, hogy megoldja a problémát, mivel a
legfontosabb tábornokok vagy túl gyávák, vagy túl zavarodottak voltak a hűségesküjükkel
kapcsolatban ahhoz, hogy segítsék az összeesküvőket a folytatásban. Körülbelül ekkor, 1941
őszén történt, hogy a hadsereg néhány fiatal tisztje – közülük sokan egyenruhába bújtatott
civilek, mint von Schlabrendorff – nagy nehezen arra a következtetésre jutott, hogy a
legegyszerűbb és talán egyetlen megoldás, ha megölik Hitlert. A félénk tábornokok ekkor,
feloldoztatván a Vezérnek tett személyes esküjük alól, az új rezsimmel tartanának, és
biztosítanák számára a hadsereg támogatását.
De az összeesküvés berlini vezetői még nem készültek fel arra, hogy idáig elmenjenek.
„Elszigetelt cselekvés” címen kifőztek egy ostoba tervet, amiről valamilyen oknál fogva úgy
hitték, hogy megnyugtatná a tábornokok lelkiismeretét a Führernek tett személyes esküjük
megszegését illetően, ugyanakkor képesek lehetnének általa arra, hogy megszabadítsák a
birodalmat Hitlertől. Még ma is nehéz' követni a gondolatmenetüket: az volt elképzelésük, hogy
a nyugaton és keleten működő vezető katonai parancsnokok egy előre megállapított jelre
egyszerűen megtagadnák, hogy végrehajtsák Hitlernek mint a hadsereg főparancsnokának
parancsait. Ez természetesen a Führernek tett engedelmességi esküjük megsértése lett volna, de
a berlini szofisták úgy tettek, mintha ezt nem látnák. Mindenesetre azt magyarázták, hogy a terv
valódi célja a zűrzavarteremtés, amelynek közepette Beck a honi hadsereg különítményeinek
segítségével megragadná a hatalmat, letenné Hitlert, és törvényen kívül helyezné a
nemzetiszocializmust.
A honi hadsereg azonban aligha katonai erő volt: inkább némi alapkiképzésen átesett
újoncok tarkabarka gyűjteménye, akiket aztán a frontra szállítottak utánpótlásként. Ha az
összeesküvők azt akarták, hogy a vállalkozás valóban sikerüljön, meg kellett nyerniük azoknak
a vezényő tábornokoknak némelyikét is, akik Oroszországban vagy a megszállási zónákban
harcedzett csapatok élén álltak. Egyikük, aki már a müncheni időkben Hitler letartóztatására
szőtt Halder-féle összeesküvésben is részt vett, természetes választásnak látszott. Von
Witzleben tábornagyról volt szó, aki ekkor a nyugaton állomásozó erők főparancsnoka volt. Az
összeesküvők 1942 januárjának közepén Hassellt küldték hozzá, hogy avassa be őt és
Alexander von Falkenhausen tábornokot, Belgium katonai parancsnokát az új elgondolásokba.
A korábbi nagykövet, mivel ekkor már a Gestapo megfigyelése alatt állt, egy előadókörút
„álcáját” használta fel, amelyen a német tiszteknek és a megszállt területeken dolgozó
tisztviselőknek beszélt az „Élettér és imperializmus” témájáról. Az előadások között
négyszemközt tanácskozott Falkenhausennal Brüsszelben és Witzlebennel Párizsban.
Mindkettejükről kedvező benyomásokat szerzett, különösen az utóbbiról.
A félreállított és Franciaországba küldött Witzleben, akinek a pálya széléről kellett figyelnie,
miként vívnak tábornagytársai nagy csatákat Oroszországban, szomjazott a cselekvésre. Közölte
Hassell-lal, hogy az „elszigetelt cselekvés” elképzelése utópisztikus. A Hitler megdöntésére
irányuló közvetlen cselekvés az egyetlen megoldás, és ő hajlandó vezető szerepet játszani
benne. Az akcióra valószínűleg 1942 nyara lenne a legjobb időszak, amikor a németek
újrakezdik az oroszországi offenzívát. Mivel a nagy napra készülve fizikailag tökéletes karban
akar lenni, kisebb operációnak fogja alávetni magát, ami után kiváló formában lesz majd. A
tábornagy és összeesküvőtársai számára ez a döntés sajnálatos módon katasztrofális
következményekkel járt. Nagy Frigyeshez – és még sok máshoz – hasonlóan Witzlebennek is
aranyere volt.416 Az operáció, amellyel ezt a fájdalmas és kellemetlen állapotot korrigálták,
természetesen rutinműtétnek számított, de amikor tavasszal Witzleben rövid egészségügyi
szabadságra ment, hogy elvégeztesse, Hitler kihasználta a helyzetet, és az aktív szolgálatból
nyugállományba helyezte a tábornagyot; a helyébe Rundstedtet nevezte ki, annak pedig nem
fűlt a foga ahhoz, hogy szövetkezzen a Vezér ellen, aki nemrég olyan cudarul bánt vele. így hát
az összeesküvők fő reménye a hadseregben egy olyan tábornagy volt, akinek egyetlen katona
sem állt a parancsnoksága alatt. Katonák nélkül pedig nem lehet új rezsimet létrehozni.
Az összeesküvés vezetői nagyon elcsüggedtek. Titokban gyakran összejöttek, tervezgettek,
de nem tudtak úrrá lenni kedvetlenségükön. „Pillanatnyilag úgy látszik–jegyezte fel naplójába
Hassell a számtalan találkozó egyikét követően, 1942 februárjának végén –, hogy Hitlerrel
semmit sem lehet tenni.”5
Sokat tehettek azonban abban a dologban, hogy tisztázzák elképzeléseiket azzal
kapcsolatban, milyen kormányt akarnak azután, hogy Hitlert végre letették, és abban, hogy
rendezik saját összevissza és mindeddig meglehetősen eredménytelen szervezetüket, hogy az
átvehesse a kormányzást, amikor annak eljön az ideje.
Az ellenállás legtöbb vezetője, lévén konzervatív és élemedett korú, először is a
Hohenzollern-monarchia restaurációját akarta. Hosszú ideig nem tudtak azonban megegyezni
abban, hogy melyik Hohenzollern herceget emeljék a trónra. Popitz, a csoportban lévő egyik
vezető civil a trónörököst akarta, akitől viszont a legtöbbjük irtózott. Schacht a trónörökös
legidősebb fiát, Vilmos herceget favorizálta, Goerdeler pedig II. Vilmos legfiatalabb élő fiát,
Oszkár porosz herceget. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a Kaiser negyedik fia, Auguszt
Vilmos herceg – gúnynevén „Auwi” – ki van zárva, mivel fanatikus náci volt, Gruppenführer
az SS-ben.
1941 nyarára azonban többé-kevésbé egyetértés alakult ki abban, hogy a trónra a
legmegfelelőbb jelölt Lajos Ferdinánd, a trónörökös második, és legidősebb élő fia.417 Az akkor
alig harminchárom éves, jó fellépésű fiatalember, aki korábban a dearborni Ford-gyárban
dolgozott öt évig, jelenleg pedig a Lufthansa légitársaság alkalmazottja volt, kapcsolatban állt
és szimpatizált az összeesküvőkkel, tehát ő emelkedett ki a Hohenzollernek közül a leginkább
kívánatos jelöltként. Megértette a huszadik századot, demokratikus és intelligens volt, ráadásul
vonzó, okos és bátor feleségre talált Kira hercegnő, a korábbi orosz nagyhercegnő személyében,
valamint – az összeesküvők számára ezen a ponton ez fontos volt – személyes jó barátja volt
Roosevelt elnöknek, aki 1938-ban meghívta az ifjú párt, hogy amerikai nászútjukat töltsék a
Fehér Házban.
Hassell és néhány barátja nem voltak teljes mértékben meggyőződve arról, hogy Lajos
Ferdinánd az ideális választás. „Sok olyan tulajdonság hiányzik belőle, amelyek nélkül nem
boldogulhat” – kommentálta savanyúan naplójában Hassell 1941 karácsonya táján. De a
többiekkel tartott.
Hassell érdeklődése főleg a jövőbeli német kormány formájára és jellegére irányult, és
néhány Beck tábornokkal, Goerdelerrel és Popitz-cal folytatott tanácskozás után már az előző

416
A porosz király gyakran panaszkodott erre az állapotra, amely szerinte éppúgy gátolta szellemi képességeit, mint fizikai
tevékenykedését.
417
Vilmos herceg, a legidősebb fiú 1940. május 26-án belehalt egy franciaországi csatában szerzett sebeibe.
évben felvázolt egy programot a kormány ideiglenes időszakára, amelyen azután egy újabb
tervezetben finomított valamennyit 1941 végén.6 Tervezete helyreállította az egyén szabadságát,
és egy állandó alkotmány elfogadása után a legfőbb hatalmat egy régens kezébe adta, aki
államfőként kinevezi a kormányt és az államtanácsot. Ε tervezet meglehetősen tekintélyelvű
volt, és Goerdelernek, illetve az összeesküvők között lévő csekély számú szakszervezeti
képviselőnek nem tetszett; helyette ők azonnali népszavazást javasoltak, hogy az ideiglenes
kormány rendelkezhessen a nép támogatásával, és hogy bizonyítékát adja demokratikus
jellegének. Jobb híján végül azonban általánosan elfogadták Hassell tervét mint legalább az
alapelvekről szóló nyilatkozatot, amíg azt fel nem váltotta egy liberális és felvilágosult
program, amelyet 1943-ban a gróf Helmuth von Moltke vezette kreisaui kör nyomására
vázoltak fel.
Végül az 1942. év tavaszán az összeesküvők formálisan vezetőt választottak. Mindannyian
vezetőjükként ismerték el Beck tábornokot, nemcsak értelme és jelleme miatt, hanem a
tábornokok között élvezett presztízse folytán is, továbbá mert bel- és külföldön egyaránt jó
hírnévnek örvendett. Annyira ábrándos módon szervezkedtek azonban, hogy ténylegesen
sohasem bízták meg Becket a vezetéssel. Néhányan, mint Hassell is, noha csodálták és tisztelték
az egykori vezérkari főnököt, mégis kételyeket tápláltak vele kapcsolatban.
„Beckkel az a fő baj – írja naplójában Hassell nem sokkal 1941 karácsonya előtt –, hogy
nagyon elméleti ember. Popitz azt mondja, taktikus, de kevés az akaratereje.” Ez a vélemény,
mint kiderült, nem volt alaptalan, és a tábornok temperamentumának és jellemének e
bizonytalansága, a cselekvő akaratnak ez a megdöbbentő hiánya a végén azután tragikusnak és
végzetesnek bizonyult.
Mindazonáltal sok-sok titkos ülés után, 1942 márciusában az összeesküvők úgy döntöttek,
számolt be róla Hassell, hogy „Beck kezében legyen a gyeplő”, és a hónap végén, mint azt a
nagykövet feljegyzi még, „Becket formálisan elfogadtuk csoportunk vezetőjének”.7
Az összeesküvés azonban továbbra is bizonytalan maradt, és a valószerűtlenség levegője,
amely még legaktívabb tagjait is kezdettől fogva körüllengte, továbbra is ott lebegett
végeláthatatlan megbeszéléseiken – ezt érzi az ember, ha ezen a ponton megpróbálja követni e
tárgyalásokat a szereplők hátrahagyott feljegyzéseiben. Azon a tavaszon ők már tudták, hogy
Hitler az oroszországi offenzíva felújítását tervezi, mihelyt a föld száraz lesz. Erezték, hogy ez
csak tovább taszítja Németországot a mélység felé. És bár sokat beszéltek, mégsem tettek
semmit. 1942. március 28-án Hassell ebenhauseni házában ülve így kezdte naplóját:

A legutóbbi napokban Berlinben részletes tárgyalásokat folytattam Jessennel 418, Beckkel és Goerdelerrel. A
kilátások nem túl jók.8

Hogyan is lehettek volna jók? Hiszen semmiféle cselekvési tervük nem volt. Most kellett
volna közbelépniük, amikor még volt idő.
Adolf Hitler volt az, akinek a kibontakozó tavaszon, a háború harmadik tavaszán voltak
tervei, és rendelkezett az ádáz akarattal is, hogy véghezvigye őket.

A HÁBORÚ UTOLSÓ NAGY NÉMET OFFENZÍVAI

Bár a Führer oktalansága, amellyel megtiltotta, hogy Oroszországban a német seregek
időben visszavonuljanak, emberben és fegyverben egyaránt súlyos veszteségekhez, számos
parancsnokság demoralizálásához, valamint január és február folyamán néhány héten át a teljes
katasztrófával fenyegető helyzethez vezetett, mégsem férhet különösebb kétség ahhoz, hogy
fanatikus elszántsága, amellyel megkövetelte a kitartást, a helytállást és a harcot, szintén
418
Jens Peter Jessen, a berlini egyetem közgazdász professzora volt a kör egyik vezető koponyája. Buzgó náci volt az 1931 és
1933 közötti időszakban, egyike a kevés valódi értelmiséginek a pártban. 1933 után gyorsan kiábrándult, és hamarosan
fanatikusan náciellenessé vált. A Hitler elleni 1944. július 20-i merényletben való bűnrészességért letartóztatták, és a
plötzensee-i börtönben az év novemberében kivégezték.
szerepet játszott a szovjet áradat visszatartásában. A német katonák hagyományos bátorsága és
állóképessége elvégezte a többit.
Február 20-ra a Baltikumtól a Fekete-tenger felé induló orosz offenzíva kifulladt, és március
végén beállt a mély sár évszaka, ami viszonylagos nyugalmat hozott a hosszú és véres frontra.
Mindkét oldal kimerült. A német hadsereg egy 1942. március 30-i jelentése feltárja, milyen
szörnyű áldozatot követelt a téli harc. A keleten lévő összesen 162 harcoló hadosztályból
mindössze nyolc állt készen támadó feladatokra. A tizenhat páncélos hadosztályban csak 140
használható tank volt – kevesebb, mint az egy hadosztályban lévő tankok rendes száma.9
Miközben a csapatok pihentek és rendbe hozták a felszerelésüket – sőt voltaképpen még
jóval azelőtt, mialatt visszavonulóban voltak a tél közepén a havazásban – Hitler, aki akkor már
nemcsak a hadsereg főparancsnoka volt, hanem a fegyveres erők legfőbb parancsnoka is, a
következő nyár offenzívainak terveivel foglalkozott. Ezek nem voltak olyan ambiciózusak, mint
az előző éviek. Most már sikerült felfognia, hogy egyetlen hadjárattal nem tudja elpusztítani az
egész Vörös Hadsereget. Ezen a nyáron fő erőit délen fogja összpontosítani, meghódítja a
kaukázusi olajmezőket, a Donyec-medence iparvidékét, a kubáni búzamezőket, és elfoglalja a
Volga melletti Sztálingrádot. Ez több elsőrendű célkitűzést valósít meg. Megfosztja a
szovjeteket az olajtól, az élelmiszer és az ipar nagy részétől, márpedig ezekre roppant nagy
szükségük volna a háború folytatásához és a németek kezére adja azokat az olaj- és
élelmiszerforrásokat, amelyekre nekik legalább akkora szükségük volt.
– Ha nem szerzem meg a majkopi és a grozniji olajat – mondta Hitler Paulus tábornoknak, a
balsorsú 6. hadsereg parancsnokának a nyári offenzíva előtt –, akkor be kell fejeznem ezt a
háborút.10
Sztálin is elmondhatta volna ugyanezt. Neki is szüksége volt a Kaukázus olajára, hogy a
háborúban maradhasson. Ebben rejlett Sztálingrád jelentősége. Ha a németek birtokába kerül,
akkor lezárul a Kaszpi-tengeren és a Volgán keresztül vezető fő útvonal, amelyen az olaj – amíg
az oroszok kezén vannak a kutak – eljuthat Közép-Oroszországba.
Hitlernek nemcsak olajra volt szüksége a repülőgépek, tankok és tehergépkocsik
meghajtásához, hanem emberekre is, hogy feltölthesse a seregek megfogyatkozott sorait. A téli
harc végén az áldozatok teljes száma 1167 835 volt, nem számítva a betegeket, s nem állt
rendelkezésre olyan mennyiségű emberanyagpótlás, amely ekkora veszteséget fedezni tudott
volna. A főparancsnokság Németország szövetségeseihez – jobban mondva csatlósaihoz –
fordult további csapatokért. A tél folyamán Keitel villámlátogatást tett Budapesten és
Bukarestben, hogy magyar és román katonákat – egész hadosztályokat – toborozzon az
elkövetkező nyárra. Göring, sőt végül maga Hitler is Mussolinihoz fordult olasz alakulatokért.
Göring 1942 január végén érkezett Rómába, hogy olasz erősítést szerezzen az orosz frontra.
Biztosította Mussolinit, hogy a Szovjetuniót 1942-ben legyőzik, és Nagy-Britannia 1943-ban le
fogja tenni a fegyvert. Ciano kiállhatatlannak találta a kövér, kitüntetésekkel borított birodalmi
marsallt. „Szokás szerint felfuvalkodott és arrogáns” – jegyezte fel naplójába február 2-án az
olasz külügyminiszter. Két nappal később így írt:

Göring elutazik Rómából. Az Excelsior hotelban vacsoráztunk, és vacsora közben szinte semmi másról nem
beszélt, mint a tulajdonában lévő ékszerekről. Valóban volt néhány gyönyörű gyűrű az ujjain ... Az állomásra
menet nagy coboly-bundát viselt, valami átmenetfélét aközött, amit 1906-ban az autósok hordtak, meg amit egy
drágább prostituált vesz fel az operába. 11

A Harmadik Birodalom második emberének erkölcsi és szellemi romlása szilárdan haladt

előre.
Mussolini megígérte Göringnek, hogy márciusban két olasz hadosztályt küld Oroszországba,
ha a németek ellátják őket tüzérséggel. Szövetségesének a keleti fronton elszenvedett
veszteségei azonban már olyan mértékben aggasztották őt, hogy Hitler úgy döntött: itt az ideje
személyesen elmagyaráznia, mennyire erős még mindig Németország.
 Erre április 29-én és 30-án került sor Salzburgban, ahol a Ducet és Cianót kíséretükkel együtt
a klessheimi kastélyban szállásolták el. A kastély valaha hercegérseki székhely volt, most pedig
Franciaországból származó drapériával, bútorokkal és szőnyegekkel díszítették fel újra,
amelyekről az olasz külügyminiszter azt gyanította, hogy a németek „nem fizettek túl sokat”
értük. Ciano szerint a Führer fáradtnak látszott. „Az oroszországi téli hónapok nagyon
megviselték – írta naplójába. – Most először látom, hogy sok ősz hajszála van.” 419
A szokásos német előadás következett, amelyben az általános helyzetet értékelték.
Ribbentrop és Hitler biztosította vendégeit, hogy Oroszországban, Észak-Afrikában, nyugaton
és az óceánokon egyaránt minden rendben van. Elárulták azt is, hogy a következő keleti
offenzíva a kaukázusi olajmezők ellen irányul majd.
Ha Oroszország olajforrásai kimerülnek [mondta Ribbentrop], akkor térdre kényszerül.
Akkor aztán a britek ... is behódolnak majd, hogy megmentsék, ami széthasogatott
birodalmukból még megmaradt. Amerika egy nagy blöff ...
A kollégáját többé-kevésbé türelmesen hallgató Cianónak viszont az a benyomása támadt,
hogy igazából a németek blöffölnek azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok végül is mit
tehet, a valóságban azonban „végigfut rajtuk a borzongás”, amikor erre gondolnak.
Szokás szerint a Führer beszélt a legtöbbet.

Hitler csak beszél, beszél, beszél [írta naplójába Ciano]. Mussolini szenved – ő, akinek az a szokása, hogy
maga beszél, ehelyett azonban most gyakorlatilag csendben kell maradnia. A második napon, ebéd után, amikor
már minden elhangzott, Hitler megszakítás nélkül további egy óra negyven percig beszélt. Abszolúte nem
hagyott ki semmilyen okoskodást: háborút és békét, vallást és filozófiát, művészetet és történelmet. Mussolini
önkéntelenül is a karórájára nézett ... A németeknek – szegényeknek – nap mint nap el kell viselniük ezt, és
biztos vagyok benne, hogy egyetlen gesztus, szó vagy szünet sincs, amit ne tudnának már kívülről. Jodl tábornok
hősies küzdelem után végül elaludt a díványon. Keitel kornyadozott, de sikerült fenntartania a fejét. Ahhoz túl
közel ült Hitlerhez, hogy elengedhesse magát ...12

A beszédlavina ellenére, vagy talán éppen amiatt, Hitlernek sikerült ígéretet kapnia, hogy
még több olasz ágyútölteléket kap az orosz frontra. Ő és Keitel olyan sikerrel járt az összes
csatlósnál, hogy a német főparancsnokság számítása szerint 52 „szövetséges” hadosztály áll
majd rendelkezésükre a nyári feladathoz: 27 román, 13 magyar, 9 olasz, 2 szlovák és 1 spanyol.
Ez a Tengely keleten lévő egyesített erőinek egynegyedét tette ki. A 41 friss hadosztályból,
amelyet a front déli részének megerősítésére szántak, oda, ahová a fő csapást akarták mérni, a
fele (azaz 21 hadosztály) magyar (10), olasz (6) és román (5) volt. Halder és a tábornokok
többsége nem szeretett volna ennyi mindent rábízni ilyen sok „külföldi” hadosztályra, amelyek
harcértéke véleményük szerint finoman szólva is kérdéses volt. De mivel ők maguk
emberhiányban szenvedtek, vonakodva elfogadták ezt a segítséget, és ez a döntés is rövidesen
hozzájárul majd a bekövetkező katasztrófához.
Eleinte, azaz 1942 nyarán a Tengely hadiszerencséje kitűnő volt. Már a Kaukázus és
Sztálingrád felé induló roham előtt szenzációs győzelmet arattak Észak-Afrikában. 1942. május
27-én Rommel tábornok felújította a támadást a sivatagban.420 Híres Afrika Hadtestével (két
páncélos hadosztály és egy gépesített gyalogsági hadosztály) és nyolc olasz (közülük egy
páncélos) hadosztállyal gyorsan lecsapott, és hamarosan arra kényszerítette a brit sivatagi
hadsereget, hogy az egyiptomi határ felé húzódjon vissza. Június 21-én elfoglalta a brit védelem
kulcsát, Tobrukot – amely 1941-ben kilenc hónapon át tartott ki, míg fel nem szabadították –, és
419
Goebbels egy hónappal korábban látogatta meg Hitlert a főhadiszálláson, és naplójában a Führer gyengélkedése feletti
döbbenetének adott hangot. „Észrevettem, hogy már egészen ősz lett ... Elmondta nekem, hogy komoly szédülési rohamokat
kellett leküzdenie ... A Führer ezúttal igazán aggaszt.” Goebbels hozzáteszi: „Fizikailag undorítja a fagy és a jég ... A Führert
leginkább az aggasztja és kínozza, hogy a országot még mindig hó borítja ...” (The Goebbels Diaries, 131-37. o.)
420
Egy sor, 1941 novemberében és decemberében folytatott vad csatában a britek visszaverték Rommel erőit Kirenaikán
keresztül az annak nyugati határain lévő El Agheila-vonalig. Rommel azonban a tőle megszokott lendülettel labdaként
visszapattanva egy tizenhét napos hadjáratban visszafoglalta az elveszített terület felét, s visszajutott El Gazalába, ahonnan 1942
májusának végén újrakezdődött a támadás.
két nappal később behatolt Egyiptomba. Június végére El Alameinnál volt, hatvanöt
mérföldnyire Alexandriától és a Nílus-deltától. A szövetséges hatalmaknál sok meghökkent
államférfi a térkép fölé hajolva úgy érezte, semmi sem akadályozhatja meg Rommelt abban,
hogy Egyiptom meghódításával végzetes csapást mérjen a britekre, majd erősítést kapva
északkeleten továbbszáguldjon, és elfoglalja a Közel-Kelet nagy olajmezőit, s a Kaukázus felé
haladva Oroszországban találkozzon a német seregekkel, amelyek közben északról már
megkezdték előrenyomulásukat e térség felé.
A szövetséges hatalmak számára ez volt a háború egyik leggyászosabb pillanata,
következésképpen a Tengely számára pedig az egyik legfényesebb. Hitler azonban, mint már
láttuk, soha nem értette meg a globális hadviselést. Nem tudta, hogyan aknázza ki Rommel
meglepő afrikai sikerét. Az Afrika Hadtest merész vezetőjét marsallbottal jutalmazta,
utánpótlást és erősítést azonban nem küldött neki.421 Már eleve csak Raeder tengernagy
unszolására és Rommel noszogatására egyezett bele vonakodva, hogy Líbiába küldje az Afrika
Hadtestet és egy kis német légierőt. De mindezt pusztán azért tette, hogy megakadályozza az
olaszok észak-afrikai összeomlását, és nem azért, mert előre látta Egyiptom meghódításának
fontosságát.
Ε hódítás kulcsa valójában a Szicília és a Tengely líbiai bázisai között fekvő Málta kis
szigete volt. Ebből a brit bástyából hozták a pusztulást a bombázók, tengeralattjárók és felszíni
hajók az Észak-Afrikába katonákat és hadianyag-utánpótlást szállító német és olasz hajókra.
1941 augusztusában Rommel utánpótlásának és erősítésül küldött katonáinak közel 35
százalékát süllyesztették el, októberben pedig 63 százalékát. November 9-én Ciano szomorúan
írta naplójába:

Szeptember 19. óta felhagytunk a próbálkozással, hogy konvojokat juttassunk át Líbiába; minden kísérletért drágán
megfizettünk ... Ma éjszaka ismét megpróbáltuk. Hét hajóból álló konvoj indult el, két tízezer tonnás cirkáló és tíz rom-
boté4aséretében ... Mindegyik – szó szerint mindegyik – hajónkat elsüllyesztették... Miután lemészároltak bennünket, a britek
visszatértek a [máltai] kikötőikbe. 13

A németek megkésve átirányítottak néhány tengeralattjárót az atlanti csatából a Földközi-

tengerre, Kesselringnek pedig további repülőszázadokat adtak a szicíliai bázisokra. Úgy
döntöttek, hogy semlegesítik Máltát, és ha lehet, elpusztítják a brit flottát a Földközi-tenger
keleti felén. A siker azonnali volt. 1941 végére a britek elveszítettek három csatahajót, egy
repülőgép-anyahajót, két cirkálót, több rombolót és tengeralattjárót, és ami megmaradt a
flottájukból, azt egyiptomi bázisokra űzték. Máltát heteken át éjjel-nappal támadták a német
bombázók. Ennek eredményeképpen a Tengely utánpótlásának sikerült átjutnia – januárban
egyetlen tonnányi hajóteret sem veszítettek –, és Rommel felállíthatta erőit a nagy egyiptomi
benyomuláshoz.
Márciusban Raeder tengernagy rábeszélte Hitlert, hogy ne csak Rommelnak a Nílus irányába
tartó offen-zívájára (Aida-hadművelet) vonatkozó terveket fogadja el, hanem Málta ejtőernyős
csapatokkal történő elfoglalásának a tervét is. A Líbiából induló előrenyomulásnak május végén
kellett volna megkezdődnie, míg Máltát július közepén kellett volna megtámadni (Hercules-
hadművelet). De július 15-én, miközben Rommel kezdeti sikereinek a csúcsán volt, Hitler
elhalasztotta a Málta elleni támadást. Sem csapatokat, sem repülőgépeket nem tud elvonni az
orosz frontról, magyarázta Raedernek. Néhány héttel később ismét elhalasztotta a Herkules-
421
Mussolininak „sok kínt okozott, hogy Hitler a Tobruk elfoglalását követő napon tábornaggyá nevezte ki Rommelt, mivel
– mint azt Ciano feljegyezte – ez „a csata német jellegét” hangsúlyozta. A Duce azonnal Líbiába utazott, hogy némi dicsőséget
szerezzen magának: azt hitte, hogy– mint azt Ciano mondja – „tizenöt napon belül” bevonulhat Alexandriába. Július 2-áu
távirati úton kapcsolatba lépett Hitlerrel „Egyiptom jövőbeli politikai kormányzásának kérdésében”, és azt javasolta, hogy
Rommel legyen a katonai parancsnok, míg egy olasz a „civil megbízott”. Hitler azt válaszolta, hogy nem tartja a kérdést
„sürgősnek” (Ciano Diaries, 502-4. o.)
„Mussolini türelmetlenül várta Dernában [a front mögött] – emlékezett vissza később Fritz Bayerlein tábornok,
Rommel vezérkari főnöke – azt a napot, amikor a piramisok árnyékában fogadhatja a tisztelgést a Tengely tankjainak
parádéján.” (The Fatal Decisions, szerk. Freidin és Richardson, 103. o.)
hadműveletet, közölvén, hogy az várhat addig, amíg keleten befejeződik a nyári offenzíva,
Rommel pedig meghódítja Egyiptomot.14 Máltát addig folyamatos bombázásokkal lehet
nyugton tartani – tanácsolta.
De nem tartották nyugton, és mert sem semlegesíteniük, sem elfoglalniuk nem sikerült, a
németek hamarosan nagy árat fizettek a kudarcért. Június 16-án egy nagy brit konvoj jutott át az
ostromlott szigetre, és bár számos hadi- és szállítóhajót elveszítettek, Málta ismét
bekapcsolódhatott a harcba. Az amerikai Wasp anyahajóról Spitfire vadászok repültek át a
szigetre, és hamarosan elűzték az égről a Luftwaffe támadó bombázóit. Rommel megérezte
ennek a hatását. Ettől kezdve utánpótlást szállító hajóinak háromnegyedét elsüllyesztették.
El Alameint mindössze 13 harcképes tankkal érte el.422 „Erőnk elszivárgott” – írta naplójába
július 3-án. És mindez akkor, amikor a piramisok szinte látótávolságban voltak, mögöttük pedig
a nagy jutalom: Egyiptom és Szuez! Ez újabb elveszett lehetőséget jelentett, az utolsók egyikét,
amelyet Hitler számára az isteni gondviselés és a hadiszerencse nyújtott.

A NÉMETEK OROSZORSZÁGI NYÁRI OFFENZÍVÁJA: 1942

1942 nyarának végén úgy tűnt, hogy Adolf Hitler ismét a csúcson van. A német
tengeralattjárók az Atlanti-óceánon egy hónap alatt 700 000 tonnányi brit-amerikai hajóteret
süllyesztettek el – többet, mint amennyit az Egyesült Államok, Kanada és Skócia virágzó
hajógyárai pótolni tudtak volna. Bár a Führer nyugati erőit megfosztotta csapatainak,
harckocsijainak és repülőgépeinek többségétől, hogy végezzen Oroszországgal, nem látszott
jele annak, hogy a britek és az amerikaiak elég erősek lennének ahhoz, hogy akár csak egy
kisebb léptékű partraszállást is végrehajtsanak a Csatornán át. Még a francia kézben lévő
Északnyugat-Afrika megszállását sem kockáztatták meg, pedig a meggyengült franciáknak,
akiket még hűségük is megosztott, nem sok mindenük volt, amivel megállíthatták volna őket, ha
megpróbálják, a németeknek pedig egyenesen semmijük sem, leszámítva néhány
tengeralattjárót és egy-két Olaszországban és Tripoliszban állomásozó repülőgépet.
A brit haditengerészet és légierő képtelen volt megakadályozni, hogy Németország két
csatacirkálója, a Schamhorst és a Gneisenau, valamint a Prinz Eugen nehézcirkáló fényes
nappal felszáguldjon a La Manche-csatornán, és biztonságban hazatérjen Brestből.423 Hitler attól
félt, hogy a britek és az amerikaiak biztosan Észak-Norvégiát próbálják megtámadni – ezért
ragaszkodott a hadihajók hazahozatalához Brestből, hogy a norvég vizek védelmére
használhassák őket. – Norvégia – mondta Raedernek 1942 januárjának végén – a végzet zónája.
– Mindenáron védeni kellett. Mint kiderült azonban, nem volt rá szükség. Az angol-amerikai
irányítás mást tervezett a nyugaton rendelkezésére álló korlátozott erővel.
A térképen összesítve Hitler 1942 szeptemberéig végzett hódításait, döbbenetes képet
kapunk. A Földközi-tenger gyakorlatilag a Tengely tavává lett, Németország és Olaszország
birtokában volt az északi part Spanyolországtól Törökországig, a déli part pedig Tunisztól a
Nílustól számított hatvan mérföldes távolságig. Sőt: német csapatok álltak őrt az Északi-Jeges-
tengernél lévő norvégiai Északi-foktól Egyiptomig, az Atlanti-óceán partján fekvő Bresttől a
Volga folyónak a Közép-Ázsia határán levő déli szakaszáig.
A 6. német hadsereg csapatai augusztus 23-án Sztálingrádtól északra elérték a Volgát. Két
nappal azelőtt kitűzték a horogkeresztet az Elbrusz-csúcsra, a Kaukázus legmagasabb
hegycsúcsára (5642 m). Az évi két és fél millió tonna olajat termelő majkopi olajmezőket
augusztus 8-án foglalták el a németek (bár szinte teljesen elpusztítva találták őket),
huszonötödikére pedig Kleist tankjai megérkeztek Mozdokba,amely csak ötven mérföldnyire
422
Bayerlein tábornoknak a háború után tett vallomása szerint. Valószínűleg eltúlozta veszteségeit. A szövetséges hatalmak
hírszerzése szerint Rommelnak 125 tankja volt.
423
Erre 1942. február 11–12-én került sor. A briteket meglepte: csak gyenge haditengerészeti és légierőt tudtak időben
összegyűjteni a német flotta elleni támadáshoz, és csak kis kárt okoztak. „Ciliax altengernagy [aki a flotta áttörését vezette] –
kommentálta a londoni The Times – ott aratott sikert, ahol Medina Sidonia hercegnek nem sikerült... Hazai vizeken a tengeri
hatalmunk büszkeségét ennél jobban megalázó eset a XVII. század óta nem fordult elő.”
volt a Groznij körül elhelyezkedő fő szovjet olajközponttól, és alig száz mérföldnyire a Kaszpi-
tengertől. Harmincegyedikén Hitler arra buzdította List tábornagyot, a kaukázusi seregek
parancsnokát, kaparjon össze minden rendelkezésre álló erőt egy Groznij irányába történő
végső előrenyomuláshoz, hogy „rátehesse a kezét az olaj mezőkre”. Augusztus utolsó napján
Rommel is megindította offenzíváját El Alameinnál, és minden reménye megvolt arra, hogy
áttörhet a Nílusig.
Bár Hitler sohasem volt elégedett tábornokainak teljesítményével (július 13-án menesztette
von Bock tábornagyot, aki az egész déli offenzíva parancsnoka volt, a többi parancsnokot és a
vezérkart pedig, amint azt Halder naplójából tudjuk, folyamatosan nyaggatta és átkozta, amiért
nem nyomulnak elég gyorsan előre), most már úgy hitte, hogy a markában van a győzelem.
Megparancsolta a 6. hadseregnek és a 4. páncélos hadseregnek, hogy Sztálingrád elfoglalása
után a Volga mentén kanyarodjanak északnak egy hatalmas átkaroló hadmozdulattal, amely
lehetővé teszi számára, hogy végül mind keleti, mind nyugati irányból Közép-Oroszország és
Moszkva irányába nyomulhasson előre. Úgy hitte, hogy az oroszokkal végeztek is már; Halder
beszámolója szerint ekkoriban arról beszélt, hogy erőinek egy részével Iránon keresztül a
Perzsa-öbölbe nyomul.15 Hamarosan az Indiai-óceánnál fog találkozni a japánokkal. Nem
tartotta kétségesnek, hogy az egyik szeptember 9-én kelt német hírszerzői jelentés pontos, és az
oroszok a teljes frontvonalon felhasználták minden tartalékukat. Egy Raeder tengernaggyal
augusztus végén folytatott megbeszélésen gondolatai már el is fordultak Oroszországról,
amelyet, mint mondta, akkor már „blokádbiztos Lebensraum”-nak tekintett a britekkel és az
amerikaiakkal szemben, akik – ebben biztos volt – hamarosan eljutnak „addig a pontig, hogy a
békefeltételekről tárgyaljanak”.16
Mégis, amint arra később Kurt Zeitzier tábornok visszaemlékezett, a látszat már akkor is
csalóka volt, bármilyen rózsásnak tűnt. Szinte az összes hadszíntéri tábornok a vezérkariakkal
együtt szépséghibákat vett észre a csinos összképben. Ezeket a következőkben lehet
összefoglalni: a németek nem rendelkeztek azokkal az erőforrásokkal – emberrel, ágyúval,
tankkal, repülőgéppel, szállítási eszközzel –, amelyekkel elérhették volna a Hitler által konokul
követelt célokat. Amikor Rommel ezt Egyiptom vonatkozásában megpróbálta közölni a
hadúrral, Hitler megparancsolta neki, hogy menjen betegszabadságra a semmeringi hegyekbe.
Amikor Halder és List tábornagy megpróbálta ugyanezt az orosz front vonatkozásában, elcsapta
őket a posztjukról.
Még a legrosszabb amatőr stratéga is láthatta, hogy Dél-Oroszországban egyre nagyobb
veszély fenyegeti a német seregeket, amint a szovjet ellenállás megkeményedett a Kaukázusban
és Sztálingrádnál, az őszi esős évszak pedig egyre közeledett. A 6. hadsereg hosszú északi
szárnya veszélyesen nyitott volt a Felső-Don vonalán 350 mérföldön át, Sztálingrádtól
Voronyezsig. Itt Hitler három csatlós hadsereget állomásoztatott: a 2. magyar hadsereget
Voronyezstől délre; a 8. olasz hadsereget távolabb délkeletre; és a 3. román hadsereget a Don-
kanyar jobb oldalán, Sztálingrádtól nyugatra. A románok és a magyarok egymás iránti zord
ellenségessége miatt seregeiket az olaszokkal kellett elválasztani. A Sztálingrádtól délre elterülő
sztyeppéken egy negyedik csatlós sereg is volt: a 4. román hadsereg. Kétes harcértéküktől
eltekintve, mindezek a hadseregek nem voltak megfelelően felszerelve, és hiányzott a páncélos
támogatásuk, a nehéztüzérségük és a mozgásképességük. Ráadásul nagyon vékony vonalban
voltak szétszórva. A 3. román hadsereg mindössze hatvankilenc zászlóaljjal tartott egy 105
mérföldes frontszakaszt. De Hitlernek mindössze ezek a „szövetséges” hadseregek álltak
rendelkezésére. Nem volt elég német csapat, amivel be lehetett volna tömni a rést. És mivel azt
hitte, mint azt Haldernak megmondta, hogy az oroszokkal „végeztek”, nem aggódott
feleslegesen a nyitott és hosszú doni szárny miatt.
Pedig ez volt a kulcsa annak, hogy ott tarthassák a 6. hadsereget és a 4. páncélos hadsereget
Sztálingrádnál, az „A” hadseregcsoportot pedig a Kaukázusban. Amennyiben a doni szárny
összeomlik, akkor nemcsak a Sztálingrádnál lévő német erőket fenyegeti bekerítés, hanem a
Kaukázusban lévőket is elvágják. A náci hadúr most ismét hazardírozott. Nem ez volt az első
hazárdjátszmája a nyári hadjárat alatt.
Július 23-án, az offenzíva csúcsán tudniillik már hazardírozott egyszer. Az oroszok
visszavonulásban voltak a Donyec és a Don felső folyása között: gyorsan hátráltak keletnek,
Sztálingrád felé, és délnek, a Don alsó szakasza irányában. Dönteni kellett. A német erők
Sztálingrád elfoglalására és a Volga elzárására koncentráljanak, vagy pedig a Kaukázusban
mérjék a fő csapást, az orosz olaj megszerzése érdekében? Hitler a hónap elején már latolgatta
ezt a kritikus kérdést, de képtelen volt elhatározni magát. Először az olaj szaga csábította
inkább, és július 13-án leválasztotta a 4. páncélos hadsereget a „B” hadseregcsoportról – amely
a Don mentén nyomult a folyó kanyarulata, azon túl pedig a közeli Sztálingrád felé –, és délre
küldte, hogy Kleist 1. páncélos hadseregének Rosztov közelében segítsen átjutni az Alsó-
Donon, majd pedig együtt nyomuljanak be a Kaukázusba, az olajmezők felé. Ε pillanatban a 4.
páncélos hadsereg valószínűleg továbbszáguldhatott volna az akkor majdnem védtelen
Sztálingrádig, és könnyedén elfoglalhatta volna. Mire Hitler felismerte tévedését, már túl késő
volt, s ekkor még meg is fejelte hibáját. Két héttel később, amikor a 4. páncélos hadsereget
visszairányították Sztálingrádhoz, az oroszok már eléggé összeszedték magukat ahhoz, hogy
megfékezzék, a kaukázusi frontról való távozása miatt pedig Kleist túl erőtlen maradt ahhoz,
hogy befejezhesse az előrenyomulást a grozniji olajmezők felé.424
A Hitler által július 23-án hozott végzetes döntés egyik következménye ennek az erős
páncélos egységnek a Sztálingrád ellen való visszairányítása volt. A Führer fanatikus
elszántsága, hogy mind Sztálingrádot, mind pedig a Kaukázust egyszerre foglalja el Halder és a
hadszíntérparancsnokok tanácsa ellenére is, akik nem hitték, hogy ezt meg lehet csinálni, a
német hadsereg krónikáiban híressé vált 45. sz. hadműveleti utasításban testesül meg. Ez volt a
háború során Hitlernek az egyik legvégzetesebb lépése, mivel a végén – méghozzá nagyon
rövid időn belül – azzal az eredménnyel járt, hogy egyik célját sem sikerült elérnie, és a német
hadtörténelem egyik legmegalázóbb vereségéhez vezetett, ez pedig nyilvánvalóvá tette, hogy
soha nem fogja megnyerni a háborút, sőt azt is, hogy az ezeréves Harmadik Birodalom napjai
meg vannak számlálva.
Halder tábornok meg volt döbbenve. Az ukrajnai Vinnyica közelében lévő főhadiszálláson,
ahová Hitler július 16-án költözött, hogy közelebb legyen az orosz fronthoz, viharos jelenet
játszódott le. A vezérkari főnök azt szorgalmazta, hogy a fő erőket vonják össze Sztálingrád
elfoglalásához, és megpróbálta elmagyarázni, hogy a német hadsereg egyszerűen nem
rendelkezik azzal az erővel, amellyel két hatalmas offenzívát hajthatna végre két különböző
irányban. Amikor Hitler azzal vágott vissza, hogy az oroszokkal már „végeztek”, Halder
megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy a hadsereg saját hírszerzése szerint ez még messze van.

Az ellenség lehetőségeinek folyamatos alábecsülése [jegyezte fel naplójába Halder szomorúan aznap este]
groteszk formákat ölt, és kezd veszélyessé válni. Lehetetlenné vált itt a komoly munka. A pillanatnyi
benyomásokra érkező patologikus reakciók, valamint a helyzet és a lehetőségek felmérésére irányuló képesség
teljes hiánya roppant furcsa jelleget kölcsönöz ennek az úgynevezett „vezetésnek”.

Később a vezérkari főnök, akinek napjai szintén meg voltak már számlálva e poszton,
visszatért ehhez a jelenethez, és a következőket írta:

Hitler döntéseinek már semmi köze nem volt a stratégia és a hadműveletek több generáció által elismert
alapelveihez. Döntései egy erőszakos jellem termékei voltak, amely a saját pillanatnyi impulzusaira hallgatott,

424
Kleist ezt megerősítette Liddell Hartnak: – A4, páncélos hadsereg ... július végén harc nélkül elfoglalhatta volna
Sztálingrádot, de délre irányították át, hogy engem segítsen a doni átkelésben. Nekem nem volt szükségem erre a segítségre,
ami csak arra volt jó, hogy zsúfolttá tegye az általam használt utakat. Amikor két héttel később ismét északnak fordult, addigra
az oroszok Sztálingrádnál épp elegendő erőt gyűjtöttek össze ahhoz, hogy megfékezzék. – Ekkorra Kleistnek már szüksége lett
volna a kiegészítő tankerőre. – Elérhettük volna a célunkat [a grozniji olajat], ha az erőimet nem vonták volna el... hogy
segítsék a Sztálingrád elleni támadást – tette hozzá. (Liddell Hart: The German Generals Talk, 169-71. o.)
nem ismerte fel a lehetőségek korlátait, és saját vágyálmait tette a tettei atyjává ...17

Ami a legfőbb parancsnoknak azt a tulajdonságát illeti, amit ő úgy jellemez, hogy
„betegesen túlbecsüli saját erejét, az ellenségét pedig bűnös módon alábecsüli”, Halder később
elmond egy történetet:

Egyszer, amikor egy meglehetősen objektív jelentést olvastak fel neki, amely azt mutatta, hogy Sztálin még
1942-ben is képes egy-egy és egynegyed millió pihent katona felvonultatására a Sztálingrádtól északra eső
területen és a Volgától nyugatra, nem is beszélve félmillió emberről a Kaukázusban, és arra is bizonyítékkal
szolgált, hogy az oroszok havonta legalább ezerkétszáz tankot képesek a frontvonalba dobni, Hitler ökölbe
szorított kézzel és habzó szájjal támadt arra, aki a jelentést felolvasta, és megtiltotta neki, hogy tovább olvassa
ezt az idióta locsogást. 18

„Az embernek nem kell prófétának lennie ahhoz – mondja Halder –, hogy előre lássa, mi
fog történni, amikor Sztálin azt a másfél millió katonát szabadjára engedi Sztálingrád és a doni
szárny ellen.425 Erre nagyon világosan rámutattam Hitlernek. Az eredmény a hadsereg vezérkari
főnökének elbocsátása volt.”
Ez szeptember 24-én történt. Halder már kilencedikén – amikor Keitel közölte vele, hogy
List tábornagyot, a Kaukázusban lévő seregek főparancsnokát menesztették – tudta, hogy ő lesz
a következő, akinek mennie kell. A Führer, mondták neki, arról győződött meg, hogy ő „már
nem felel meg a hivatala támasztotta fizikai követelményeknek”. Huszonnegyedikén,
búcsútalálkozójuk alkalmából Hitler ezt részletesebben is kifejtette vezérkari főnökének.
– Ön és én mindketten idegi problémáktól szenvedünk. Idegkimerültségem felét önnek
köszönhetem. Nem érdemes tovább folytatni. Most már nemzetiszocialista lelkesedésre van
szükségünk, nem szakmai tehetségre. Ezt nem várhatom egy olyan régi iskolához tartozó
tiszttől, mint ön.
„Így nem egy felelős hadvezér, hanem egy politikai fanatikus beszél” – kommentálta később
Halder.19
Így távozott hát Franz Halder. Nem volt mentes a hibáktól, amelyek hasonlóak voltak
elődjének, Beck tábornoknak a hibáihoz, azaz gondolatai gyakran zavarosak voltak, míg
cselekvő akarata sokszor megbénult. És bár (ha nem is eredményesen) gyakran szembeszállt
Hitlerrel, azzal együtt a hadseregnek a II. Világháború alatt magas rangot élvező összes többi
tisztjéhez hasonlóan ő is vele tartott, és hosszú időn át segédkezet nyújtott neki vérlázító
hódításaiban. Halderban mégis maradt valamennyi a civilizáltabb korok erényei közül. A
Harmadik Birodalom hadseregének történetében ő volt a régi iskolához tartozó utolsó vezérkari
főnök,426 Kurt Zeitzlerrel váltották fel, aki már másféle fiatal tiszt volt: nyugaton Rundstedt
alatt szolgált vezérkari főnökként, és mostani új posztján, amely – különösen az I.
világháborúban – a legmagasabb és legtöbb hatalmat jelentő pozíció volt a német hadseregben,
úgy maradt meg egészen a diktátor élete ellen 1944 júliusában elkövetett merényletig, hogy
közben alig volt több, mint Hitler kifutófiúja.427
425
Halder elbeszéli, hogy nagyjából akkor, „szinte véletlenül” Ukrajnában ráakadt egy könyvre, amely arról szólt, hogyan
győzte le Sztálin Gyenyikin tábornokot az orosz polgárháborúban a Don-kanyar és Sztálingrád között. Halder úgy látja, hogy az
akkori helyzet meglehetősen hasonló volt az 1942-eshez, és Sztálin „mesterien” használta ki, hogy Gyenyikin védelme gyenge
volt a Don mentén. „Ezért változtatták meg a város nevét »Caricinről« »Sztálingrádra«” – teszi hozzá.
426
Halder menesztése nemcsak a hadsereg számára jelentett veszteséget, hanem a Harmadik Birodalommal foglalkozó
történészek számára is, mivel felbecsülhetetlen értékű naplója 1942. szeptember 24-én véget ér. Végül le is tartóztatták, és a
dachaui koncentrációs táborba vitték, ahol olyan illusztris rabok társaságába került, mint Schuschnigg és Schacht. Az amerikai
csapatok a dél-tiroli Niederdorfban szabadították fel 1945. április 28-án. Azóta, mint jelen sorok írásakor is, számos, a II.
világháborúról szóló hadtörténeti tanulmány elkészítésében működött együtt az USA hadseregével. A velem szemben tanúsított
nagylelkűségét, amellyel megválaszolta kérdéseimet, és rámutatott a forrásokra, már korábban említettem.
427
Ekkor éppen a hűséges és fanatikusan lojális Jodl tábornok, az OKW hadműveleti főnöke is Hitler bögyében volt.
Szembeszállt List tábornagy és Halder tábornok menesztésével, és az, hogy védte őket, olyan dühbe hozta Hitlert, hogy
hónapokon át nem volt hajlandó kezet fogni Jodllal, és sem vele, sem más vezérkari tiszttel nem ült le vacsorázni. Hitler 1943.
január végén odáig jutott, hogy meneszti és Paulusszal váltja fel Jodlt, de már túl késő volt. Paulus, ahogy azt hamarosan látni
fogjuk, már nem állt rendelkezésére.
 A vezérkari főnökök cseréje nem jelentett változást a német hadsereg helyzetében; a
Sztálingrád és a Kaukázus elleni párhuzamos támadást akkor már megállította a megkeményedő
szovjet ellenállás. Sztálingrádon belül egész októberben folytatódtak az elkeseredett, utcai
harcok. A németek házról házra haladva valamennyit előrejutottak ugyan, de döbbenetes
veszteségek árán: harcoltak a nagyvárosból megmaradt romhalmazért, amely, mint azt
mindenki tudja, aki megtapasztalta már a modern hadviselést, sok lehetőséget ad a makacs és
hosszan tartó védekezésre, a minden törmelékhalomért kétségbeesetten küzdő oroszok pedig
teljes mértékben kihasználták e lehetőségeket. Bár Halder, majd utódja is figyelmeztette Hitlert,
hogy a csapatok Sztálingrádnál kimerülőben vannak, a legfelsőbb parancsnok ragaszkodott a
folytatáshoz. Új hadosztályokat dobtak be, amelyek azután hamarosan darabokra zúzódtak
ebben a pokolban.
Ahelyett, hogy eszköz lett volna a cél elérésére – mert a célt már elérték, amikor a német
alakulatok a várostól északi és déli irányban a Volga nyugati partjához értek, és lezárták a
folyami forgalmat –, Sztálingrád maga lett céllá. Hitler számára már presztízskérdéssé vált a
város elfoglalása. Amikor már Zeitzler is azt merészelte javasolni a Führernek, hogy a hosszú
északi szárnyra a Don mellett leselkedő veszély miatt vonják vissza a 6. hadsereget a Don
kanyarulatáig, Hitler magából kikelve támadt neki. – Ahol a német katona megvetette a lábát,
ott is marad! – tombolt.
A nehéz haladás és a súlyos veszteségek ellenére Paulus tábornok, a 6. hadsereg parancsnoka
október 25-én arról tájékoztatta rádión Hitlert, hogy Sztálingrád elfoglalását legkésőbb
november 10-re reméli befejezni. Ezen a határozott ígéreten felderülve Hitler másnap parancsot
adott a 6. hadseregnek és a 4. páncélos hadseregnek, amely a várostól délre harcolt, hogy
készüljenek fel arra, hogy Sztálingrád elesése után a Volga mentén kell majd észak és dél felé
nyomulniuk.
Nem mintha Hitler figyelmen kívül hagyta volna a doni szárny fenyegetett helyzetét. Az
OKW naplóiból egyértelműen kiderül, hogy a probléma komoly aggodalmat okozott neki. A
lényeg az, hogy mégsem vette elég komolyan, és nem tett semmit a veszély elhárítására.
Valójában annyira biztos volt abban, hogy a helyzetet jól kézben tartják, hogy október utolsó
napján az OKW vezérkarával és a nagyvezérkarral együtt elhagyta az ukrajnai Vinnyicában
lévő főhadiszállást, és visszatért a rastenburgi Wolfsschanzéba. A Führer gyakorlatilag
meggyőzte magát, hogy ha egyáltalán bármiféle téli szovjet offenzíva lesz, az a középső és az
északi fronton jön majd. Ezt pedig jobban kezelheti kelet-poroszországi főhadiszállásáról.
Alighogy visszatért, rossz hírek érkeztek egy másik, távolabbi frontról. Rommel tábornagy
Afrika Hadteste bajban volt.

AZ ELSŐ CSAPÁS: EL ALAMEIN ÉS AZ ANGOL-AMERIKAI

PARTRASZÁLLÁSOK
A „sivatagi róka” (így hívták Rommelt a front mindkét oldalán) azzal a szándékkal kezdte
újra offenzíváját El Alameinnál augusztus 31-én, hogy felgöngyölítse a 8. brit hadsereget, és
továbbnyomuljon Alexandria és a Nílus felé. Heves csata zajlott le a tűző melegben a tenger és
a Kattara-mélyföld közötti 40 mérföldes fronton, de Rommelnak nem igazán sikerült
győzelemre vinnie, így hát szeptember 3-án beszüntette a harcot, és defenzívába ment át.
Végre-valahára az egyiptomi brit hadsereg komoly erősítést kapott emberben, ágyúkban,
tankokban és repülőgépekben (ez utóbbi kettőt jórészt Amerikából). Augusztus 15-én két új
parancsnokot is kapott: egy különc, ám tehetséges, Sir Bemard Law Montgomery nevezetű
tábornokot, aki a 8. hadsereget vette át, valamint Sir Harold Alexander tábornokot, aki ügyes
stratégának és ragyogó irányítónak bizonyult, és a közel-keleti haderők főparancsnokának
tisztét foglalta el.
Rommel nem sokkal balsikere után elfertőződött orrának és duzzadt májának kezeltetésére a
Bécs alatti hegyekben lévő Semmeringbe távozott betegszabadságra. Ott történt, hogy október
24-én délután telefonhívást kapott Hitlertől. – Rommel, rossz híreket hallok Afrikából. A
helyzet egy kicsit homályos. Úgy látszik, senki sem tudja, hogy mi történt Stumme
tábornokkal.428 Képesnek érzi-e magát arra, hogy visszatérjen Afrikába, és ott ismét átvegye az
irányítást? –20 Rommel beteg létére is beleegyezett, hogy azonnal visszamegy.
Mire visszaért az El Alameintől nyugatra lévő főhadiszállásra, addigra a Montgomery által
október 23-án este 9.40-kor kezdett csata már el is veszett. A 8. hadseregnek túl sok ágyúja,
tankja és repülőgépe volt, s bár az olasz–német vonalak még kitartottak, és Rommel is
kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy megviselt hadosztályait átrendezve feltartóztassa a
különböző támadásokat, sőt ellentámadást indítson, mégis fel kellett ismernie, hogy helyzete
reménytelen. Nem voltak tartalékai sem emberből, sem harckocsikból, sem üzemanyagból. A
RAF most az egyszer teljes légifölénnyel rendelkezett, és könyörtelenül támadta a német
csapatokat, a páncélosokat és a megmaradt ellátmányraktárakat.
November 2-án Montgomery gyalogsága és páncélosai áttörtek a front déli szektorában, és
nekikezdtek az ottani olasz hadosztályok legázolásának. Aznap este Rommel rádióüzenetben
közölte Hitler kétezer mérföldes távolságban lévő kelet-poroszországi főhadiszállásával, hogy
nem képes tovább kitartani, és ameddig még megvan rá a lehetőség, vissza szándékozik vonulni
a negyven mérföldnyire nyugatra lévő fukai állásba.
Már hozzá is látott, amikor másnap az éter hullámain érkező hosszú üzenetet kapott a
legfőbb hadúrtól:

ROMMEL TÁBORNAGYNAK:
Én és a német nép az ön vezetői képességeibe és a parancsnoksága alatt álló német-olasz csapatok
bátorságába vetett hű bizalommal figyeljük az Egyiptomban zajló hősies védelmi csatát. Abban a helyzetben,
amelyben most Ön találja magát, nem lehet más megfontolás, mint a helytállás, az, hogy egyetlen lépést sem
vonulnak vissza, hogy bevetnek minden embert és minden ágyút az ütközetbe ... Ön nem mutathat csapatainak
más utat, mint azt, amelyik a győzelemhez vagy a halálhoz vezet.
ADOLF HITLER 21

Ez az idióta parancs – betartása esetén – az olasz–német seregek gyors pusztulásához

vezetett volna, és Bayerlein szerint Afrikában most fordult elő először, hogy Rommel nem
tudta, mit tegyen. Miután rövid ideig viaskodott lelkiismeretével, a német Afrika Hadtest
tényleges vezetőjének, Ritter von Thomának a tiltakozása ellenére, aki közölte, hogy
mindenképpen visszavonul,429 Rommel úgy döntött, hogy engedelmeskedik a legfőbb
parancsnoknak. „Végül rákényszerítettem magam erre a döntésre – írta később Rommel
naplójában –, mivel magam is mindig megköveteltem katonáimtól a feltétlen engedelmességet,
ezért ezt az alapelvet a magam számára is el kellett fogadnom.” Később, amint az egy másik
naplóbejegyzéséből kiderül, okosabb lesz majd.
Rommel vonakodva kiadta a parancsot a visszavonulás leállítására, ugyanakkor repülőgépen
futárt küldött Hitlerhez azzal a feladattal, hogy próbálja meg elmagyarázni neki: hacsak nem
engedélyezik számára az azonnali hátrálást, minden elveszhet. Az események azonban már
túlhaladták a futár utazását. November 4-én, azt is megkockáztatva, hogy parancsmegtagadás
miatt hadbíróság elé kerül, Rommel úgy döntött, hogy megpróbálja megmenteni haderőinek a
maradékát, és visszavonul Fukába. Csak a páncélos és gépesített egységeket lehetett
kiszabadítani. A gyalogos csapatokat – többnyire olaszokat – otthagyták, hogy adják meg

428
Stumme, aki Rommel távollétében a megbízott parancsnok volt, a brit offenzíva első éjszakáján szívrohamban meghalt,
miközben gyalogszerrel menekült a sivatagban egy brit őrjárat elől, amely majdnem elfogta.
429
Másnap, november 4-én Thoma tábornok közölte Bayerleinnel: – Hitler parancsa páratlan őrültség. Ezt nem tűrhetem
tovább! – Ezután rangjelzésekkel és kitüntetéseivel ékes tiszta egyenruhát öltött magára, és ott állt égő tankja mellett, amíg egy
brit egység meg nem érkezett: megadta nekik magát, este pedig már Montgomeryvel vacsorázott a brit tábornok
főhadiszállásának étkezdéjében.
magukat; túlnyomó többségük valójában addigra már így is tett.430 November 5-én kurta üzenet
érkezett a Führertől: „Beleegyezem, hogy hadseregét a fukai állásba vonja vissza.” De addigra
már azt az állást is lerohanták Montgomery tankjai. Rommel afrikai seregének maradékával –
úgy 25 000 olasszal, 10 000 némettel és hatvan tankkal – tizenöt napon belül hétszáz mérföldet
hátrált, Bengázin túlra, ám még ott sem volt lehetőségük a megállásra.
Ez volt a vég kezdete Adolf Hitler számára. A háború leginkább döntő csatáját már
megnyerték ellenségei, és Dél-Oroszország havas sztyeppéin éppen készülődött egy második,
még döntőbb fontosságú csata. De még el sem kezdődött, amikor a Führer olyan további rossz
híreket kapott Észak-Afrikából, amelyek már a Tengely vesztét jelentették a világnak abban a
részében.
Még november 3-án, amikor az első jelentések futottak be Rommel katasztrófájáról, a Führer
főhadiszállása hírt kapott arról, hogy szövetséges hajóhad gyülekezését figyelték meg
Gibraltárnál. Az OKW-nál senki sem tudta kitalálni, vajon mire készülhetnek. Hitler hajlamos
volt azt hinni, hogy csupán egy újabb erősen őrzött konvojt akarnak Máltába indítani. Ez
érdekes, mivel több mint két héttel korábban, október 15-én az OKW törzsfőnökei már több
olyan jelentést is megvitattak, amelyek egy küszöbön álló „angol–amerikai partraszállásról”
szóltak. Az értesülés nyilvánvalóan Rómából származott, mivel Ciano egy héttel korábban,
október 9-én, a katonai titkosszolgálat vezetőjével folytatott megbeszélését követően jegyezte
fel naplójába, hogy „az angolszászok nagy erővel készülnek partra szállni Észak-Afrikában”. A
hírek lehangolták Cianót: előre látta (mint kiderült, helyesen), hogy ez elkerülhetetlenül a
szövetséges hatalmak Olaszország elleni közvetlen támadásához fog vezetni.
Hitler, aki csak azzal volt képes foglalkozni, hogy az oroszok miért nem hajlandók
beszüntetni pokoli ellenállásukat, nem vette túl komolyan ezt az első értesülést. Az OKW
október 15-i ülésén Jodl azt javasolta, engedélyezzék a vichy-i Franciaország számára, hogy
erősítést küldjön Észak-Afrikába, mert így a franciák visszaverhetnének bármilyen angol-
amerikai partraszállási kísérletet. A Führer az OKW naplója szerint visszautasította a javaslatot,
mivel az sértené az olaszokat, akik féltékenyek voltak a Franciaországot erősítő minden lépésre.
Úgy tűnik, hogy a legfőbb parancsnok főhadiszállásán november 3-ig elfeledkeztek a dologról.
Ám azon a napon, bár Gibraltár spanyol oldaláról német ügynökök már jelentették, hogy nagy
angol– amerikai flottát látnak gyülekezni, Hitlert túlságosan lefoglalta, hogy Rommelt
fellelkesítse El Alameinnál, nem vesződött hát azzal, ami számára pusztán egy Máltára menő
újabb konvojnak tűnt.
November 5-én az OKW-t arról tájékoztatták, hogy brit tengeri kötelék hajózott ki
Gibraltárból, és kelet felé tart. De Hitler csak tizenkét órával azelőtt, hogy az amerikai és brit
csapatok megkezdték a partraszállást Észak-Afrikában, november 7-én reggel foglalkozott
először a Gibraltárból jött legújabb értesülésekkel. A kelet-poroszországi főhadiszállására
délelőtt befutott jelentések szerint a gibraltári brit haditengerészeti erők egyesültek az Atlanti-
óceánról beérkező, szállító- és hadihajókból álló hatalmas flottával, és kelet felé kifutottak a
Földközi-tengerre. Hosszú vita következett a vezérkari tisztek és a Führer között. Vajon mit
jelent ez az egész? Mi lehet egy ekkora tengeri erő célja? Hitler azt mondta, most már hajlik
arra, hogy elhiggye: a szövetséges nyugati hatalmak Tripolisznál vagy Bengázinál nagyobb
méretű partraszállást készítenek elő négy-öt hadosztállyal, hogy hátba kapják Rommelt.
Krancke tengernagy, az OKW tengerészeti összekötőtisztje kijelentette, hogy legfeljebb két
ellenséges hadosztályról lehet szó. De akkor is tenni kell valamit! Hitler a Luftwaffe azonnali
erősítését kérte a Földközi-tengeren, de közölték vele, hogy ez „pillanatnyilag” lehetetlen.
Az OKW naplójából ítélve Hitler mindössze annyit tett aznap délelőtt, hogy értesítette
Rundstedtet, a nyugati főparancsnokot, hogy készüljön fel az „Anton-hadművelet”
végrehajtására. Ez a fedőnév jelölte Franciaország megmaradt részének megszállását.

430
Rommel El Alamein-i veszteségei a 96 000 fős teljes haderőből 59 000 elesettet, sebesültet és fogságba esettet tettek ki
(ebből 34 000 volt német).
 Ezek után, nem törődve Rommel sanyarú helyzetével, akit a mögötte partra szálló angol-
amerikai erők csapdába ejthettek, sem a hírszerzés figyelmeztetésével, hogy a Donnál orosz
ellentámadás fenyeget a Sztálingrádnál lévő 6. hadsereg hátában, a legfelsőbb parancsnok
november 7-én ebéd után vonatra szállt, hogy a sörházi puccs évfordulójára összegyűlt régi
pártbéli cimboráinak elmondja szokásos évi beszédét!431
A Hitlerben lévő politikus, mint azt Halder feljegyezte, most a háború kritikus pillanatában
kerekedett fölébe a katonának. A kelet-poroszországi legfelsőbb parancsnokságot egy ezredes,
bizonyos Freiherr Treusch von Buttlar-Brandenfels felügyeletére bízták. Keitel és Jodl
tábornok, az OKW vezető tisztjei elkísérték Hitlert a sörházi ünnepségekre. Van valami furcsa
és hibbant abban, hogy a legfőbb hadúr, aki ekkor már ragaszkodott ahhoz, hogy a háborút a
messzi frontokon is hadosztály-, ezred-, sőt zászlóaljszinten irányítsa, a csataterektől ezer
mérföldekre ilyen lényegtelen politikai küldetésre vállalkozzon egy olyan pillanatban, amikor a
ház kezd összedőlni a feje felett. Változás, gyengülés, hanyatlás állt be az emberben, ugyanúgy,
ahogy korábban Göringgel történt, aki annak ellenére, hogy az ő valaha mindenható Luftwafféja
folyamatosan hanyatlott, egyre inkább a drágaköveihez és a játékvonataihoz kötődött, s csak
kevés ideje maradt az elhúzódó és egyre zordabb háború csúf valóságára.

1942. november 8-án hajnali 1.30-kor Eisenhower tábornok irányítása alatt angol-amerikai csapatok értek
partot Marokkónál és Algériában. Ribbentrop Münchenből 5.30-kor hívta fel a hírrel Cianót Rómában.

Eléggé ideges volt [írta Ciano naplójában], és tudni akarta, hogy mit szándékozunk tenni. Be
kell vallanom, hogy miután álmomból keltettek fel, túl álmos voltam ahhoz, hogy igazán
kielégítő választ adhassak.
Az olasz külügyminiszter a német nagykövetségtől megtudta, hogy az ottani
tisztségviselőket „szó szerint megrémítette a csapás”.
Hitler különvonata Poroszországból csak aznap délután 3.40-kor érkezett meg Münchenbe,
és az első jelentések, amelyeket az észak-afrikai szövetséges partraszállásokról kapott,
optimisták voltak.22 A franciák mindenütt makacs ellenállást tanúsítanak – közölték vele –,
Algírban és Oranban vissza is verték a partraszállási kísérleteket. Algériában Németország
barátja, Darlan tengernagy szervezte a védelmet a vichy-i rezsim jóváhagyásával. Hitler első
reakciói zavarosak voltak. Megparancsolta, hogy azonnal erősítsék meg az új hadszíntértől
felettébb távol eső krétai helyőrséget. Kifejtette, hogy ez a lépés ugyanolyan fontos, mint hogy
erősítést küldjenek Afrikába. Utasította a Gestapót, hogy Weygand és Giraud 432 tábornokokat
vigyék Vichybe, és ott tartsák őket megfigyelés alatt. Von Rundstedt tábornagyot arra kérte,
hogy indítsa meg az Anton-hadműveletet, de a franciaországi demarkációs vonalat további
parancsig ne lépje át. Ezután felkérte Cianót433 és Pierre Lavalt, aki akkor a vichy-i kormány
miniszterelnöke volt, hogy másnap találkozzanak vele Münchenben.
Hitler körülbelül huszonnégy órán át játszadozott azzal az elképzeléssel, hogy megpróbál
szövetséget kötni Franciaországgal, amelyet így bevonhat a Nagy-Britannia és Amerika elleni
háborúba, és legalábbis pillanatnyilag megerősítheti a Pétain-kormány eltökéltségét, hogy
szembeszálljon az észak-afrikai szövetséges partraszállásokkal. Ebben valószínűleg bátorította
őt Pétain tette, aki vasárnap, november 8-án reggel megszakította a diplomáciai kapcsolatokat
az Egyesült Államokkal, és az idős marsall ama nyilatkozata az USA ügyvivőjének, miszerint
431
Hitler lefoglalt naptárából tudom, hogy az ünnepélyt a régi Bürgerbraukellerből, ahol a puccs történt, áthelyezték egy
elegánsabb müncheni sörözőbe, a Löwenbräukellerbe. A Bürgerbräukellert, mint arra emlékszik az olvasó, romba döntötte egy
időzített bomba, amely 1939. november 8-án este éppen hogy lekéste a Führer ottjártát.
432
Giraud tábornok éppen ekkor érkezett Algírba. Megszökött egy német hadifogolytáborból, és letelepedett Franciaország déli
részén, ahol november 5-én egy brit tengeralattjáró vette fel, és Gibraltárba vitte, hogy a partraszállási műveletek előtt
Eisenhowerral konzultáljon.
433
„Éjszaka – írta Ciano naplójába november 9-én – Ribbentrop telefonált. Vagy a Ducenak, vagy nekem Münchenbe kell
mennem, amilyen hamar csak lehet. Laval is ott lesz. Felébresztem a Ducet. Nem nagyon ég a vágytól, hogy elmenjen,
különösképpen, mivel nem érzi igazán jól magát. Én megyek.”
hadereje ellenáll az angol–amerikai inváziónak. Azon a vasárnapon az OKW naplója
hangsúlyozza, hogy Hitler elmerülten foglalatoskodott „a franciákkal való messzemenő
együttműködés” kidolgozásával. Aznap este a vichy-i német képviselő, Krug von Nidda a
Németország és Franciaország közötti szoros szövetségi kapcsolatra vonatkozó javaslatot
nyújtott be Pétainnak.23
Másnapra, a pártveteránoknak tartott beszéde után, amelyben kijelentette, hogy Sztálingrád
„szilárdan német kézben van”, a Führer meggondolta magát. Közölte Cianóval, hogy nem táplál
illúziókat a franciák harci vágyát illetően, és hogy „döntött Franciaország teljes megszállásáról,
egy Korzikán végrehajtandó partraszállásról és egy tuniszi hídfőállás kiépítéséről”. Ezt a
döntést, ha az időpontokat nem is, közölték Lavallal, amikor november 10-én gépkocsin
Münchenbe érkezett. Ez az áruló francia azonnal megígérte, hogy Pétaint arra fogja sürgetni,
egyezzen bele a Führer kívánságába, és azt javasolta, hogy a németek vágjanak bele a tervükbe
anélkül, hogy a szenilis marsall beleegyezésére várnának. Hitler maga is pontosan így akart
tenni. Cianótól maradt fenn a háború után hazaárulásért kivégzett vichy-i miniszterelnök leírása.
Laval az ő fehér nyakkendőjével és a középosztálybeli francia parasztra jellemző öltözékével
nagyon nem illik a nagy szalonba a sok egyenruha közé. Bizalmas hangon próbál az útjáról és a
gépkocsiban történt hosszú alvásáról csevegni, de szavaira ügyet sem vetnek. Hitler hűvös
udvariassággal bánik vele ...
Szegény ember el sem tudta képzelni, milyen fait accompli elé fogják állítani a németek.
Láváinak egyetlen szót sem szóltak a küszöbön álló akcióról – hogy a Franciaország
megszállására vonatkozó parancsokat pontosan akkor adták ki, amikor ő a szomszéd szobában
cigarettázott, és különböző emberekkel beszélgetett. Von Ribbentrop közölte velem, hogy
Lavait csak másnap reggel 8 órakor fogják tájékoztatni arról, hogy az éjszaka folyamán
beérkezett információkra tekintettel a Führer az ország teljes megszállásának megindítására
kényszerült.24
A Franciaország még meg nem szállt részének elfoglalására vonatkozó – a fegyverszüneti
egyezményt egyértelműen megszegő – parancsokat Hitler november 10-én este 8.30-kor adta
ki, másnap reggel pedig Pétain hiábavaló tiltakozásától eltekintve egyetlen incidens nélkül
végre is hajtották. Az olaszok megszállták Korzikát, a német repülőgépek pedig megkezdték a
csapatszállítást, hogy még Eisenhower erőinek megérkezése előtt elfoglalják a franciák kezében
lévő Tuniszt.
Még egy – tipikus – hitleri csalárdság történt. November 13-án a Führer biztosította Pétaint
arról, hogy sem a németek, sem az olaszok nem fogják megszállni a touloni haditengerészeti
bázist, ahol a francia flotta a fegyverszünet óta horgonyzott. November 25-én az OKW naplója
feljegyezte, hogy Hitler úgy döntött: a lehető leghamarabb végre kell hajtani a „Lila-
hadműveletet”.434 Ez a fedőnév jelölte Toulon megszállását és a francia flotta megszerzését.
Huszonhetedikén reggel német csapatok támadták meg a haditengerészeti kikötőt, de a francia
tengerészek elég hosszú ideig feltartották őket ahhoz, hogy de Laborde tengernagy parancsára a
legénység el tudja süllyeszteni a hajókat. A francia flotta így elveszett a Tengely számára,
amelynek óriási szüksége lett volna e hadihajókra a Földközi-tengeren, de a szövetséges
hatalmak számára is, akiknek szintén roppant értékes lett volna.
434
A tisztesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Hitler erősen – és nem minden ok nélkül – gyanakodott arra, hogy a
francia flotta esetleg megpróbál elhajózni Algériába, és csatlakozik a szövetséges hatalmakhoz. Eisenhowernak sikerült Darlan
tengernagyot – aki éppen gyengélkedő fiát látogatta meg Algírban – a németekkel való hazaáruló kapcsolatai és a britekkel
szemben táplált heves gyűlölete ellenére is észak-afrikai francia parancsnokként szolgálatba állítania, nemcsak mert ő látszott az
egyetlen olyan tisztnek, aki rá tudja venni a francia hadsereget és flottát, hogy szüntesse be az ellenállást az angol–amerikai
partraszállási műveletekkel szemben, hanem abban a reményben is, hogy Darlan talán rá tudja venni a Tunisz parancsnokságát
ellátó tengernagyot, hogy állomáshelyén szálljon szembe a németekkel, a touloni francia flottát pedig arra, hogy teljes
sebességgel hajózzon át Észak-Afrikába. Eisenhower reményei hiúnak bizonyultak, bár Darlan megpróbálta a dolgot.
Üzenetére, amelyben megparancsolta de Laborde tengernagynak, hogy hozza át a flottát Toulonból, egyetlen szóból álló
kifejező – bár illetlen – választ kapott: „Merde.” (Lásd Procès du M. Pétain.) t Eisenhower tábornok szerint a Tengely összesen
250 000 katonájából körülbelül 125 000 német, a többi olasz. Ez a szám csak azokat jelöli, aki a hadjárat utolsó hetében adták
meg magukat – 1943. május 5-től 12-ig. (Crusade in Europe, 156.o.)
 Hitler megnyerte a Tunisz elfoglalásáért folyó versenyt Eisenhowerrel szemben, ez azonban
kétes győzelem volt. Kitartó követelésére közel negyedmillió német és olasz katona özönlött
oda ennek a hídfőnek a megtartására. Ha a Führer ennyi katonának és tanknak csak egy ötödét
küldte volna el Rommelnak néhány hónappal korábban, akkor a „sivatagi róka” most már
valószínűleg a Níluson túl járt volna, az észak-afrikai angol–amerikai partraszállásra nem került
volna sor, és a Földközi-tenger visszavonhatatlanul elveszett volna a szövetséges hatalmak
számára, ezzel pedig biztosítani lehetett volna „a Tengely lágy alsótestének” a védelmét.
Ehelyett azonban tavasz végére az összes katona, tank és ágyú, amelyeket Hitler azon a télen
rohanvást Tuniszba küldött, az Afrika Hadtest maradványaival együtt odavész, és több német
katona vonul majd hadifogolytáborba, mmt Sztálingrádnál, ahová most vissza kell térnünk.t

A SZTÁLINGRÁDI KATASZTRÓFA
Hitler és az OKW vezető tábornokai Berchtesgaden kellemes alpesi környezetében időztek,
amikor megérkeztek hozzájuk az első hírek a doni orosz ellentámadásról, néhány órával azután,
hogy azt november 19-én hajnalban egy hóviharban megindították. Bár már várták ebben a
térségben az orosz támadást, az OKW nem hitte akkorának a bajt, hogy emiatt a november 8-án
este Münchenben a régi bajtársaknak elmondott lelkesítő Führer-beszéd után Hitlernek és fő
katonai tanácsadóinak, Kelteinek és Jodlnak vissza kelljen sietniük a kelet-poroszországi
főhadiszállásra. így hát tovább lézengtek az Obesalzbergen, és szívták a jó hegyi levegőt.
A békét és a csendet hirtelen megtörte egy sürgős telefonhívás Zeitzler tábornoktól, a
szárazföldi hadsereg új vezérkari főnökétől, aki Rastenburgban maradt. Az OKW naplója
szerint „aggasztó hírei” voltak. A támadás legelső óráiban egy elsöprő méretű orosz páncélos
erő áttört a 3. román hadsereg vonalán Szerafimovics és Kleckaja között a Donnál,
Sztálingrádtól nem messze északnyugatra. Az ostromlott várostól délre további hatalmas
szovjet erők támadták keményen a német 4. páncélos hadsereget és a 4. román hadsereget, azzal
fenyegetve, hogy átszakítják arcvonalukat.
Az oroszok célja nyilvánvaló volt mindenki számára, aki csak ránézett egy térképre, s
különösen Zeitzler számára, aki a hadsereg hírszerzésétől azt is tudta, hogy az ellenség e cél
elérésére tizenhárom hadsereget és többezer tankot gyűjtött össze. Az oroszok nyilvánvalóan
azért nyomultak előre nagy erőkkel észak és dél felől, hogy elvágják Sztálingrádot, és vagy
sietős nyugati irányú visszavonulásra kényszerítsék, vagy bekerítsék a német 6. hadsereget.
Zeitzler később határozottan állította, hogy mihelyt látta, mi történik, azonnal sürgetni kezdte
Hitlert, hogy engedélyezze a 6. hadsereg számára a visszavonulást Sztálingrádból a Don-
kanyarhoz, ahol helyre lehetett volna állítani a felbomlott frontot. Már maga a javaslat is
dührohamba kergette a Führert.
– Nem hagyom el a Volgát! Nem vonulok vissza a Volgától! – kiabálta, és ezzel le volt zárva
az ügy. Ε dühroham közepette hozott döntés azonnal katasztrófához vezetett. A Führer
személyesen parancsolta meg a 6. hadseregnek, hogy szilárdan tartsa magát Sztálingrád körül.25
Hitler és stábja november 22-én visszatért a főhadiszállásra. Addigra, a támadás negyedik
napjára a hírek katasztrofálisak voltak. Az északról és délről kiinduló két szovjet haderő
Sztálingrádtól negyven kilométerre, Kalácsnál találkozott a Don-kanyarban. Este rádióüzenet
érkezett Paulus tábornoktól, a 6. hadsereg parancsnokától, aki megerősítette, hogy csapatait
bekerítették. Hitler azonnal visszarádiózott Paulusnak: utasította, hogy költöztesse be
főhadiszállását a városba, és alakítson ki sündisznóállást. A 6. hadsereget légi úton fogják
ellátni, amíg fel nem mentik.
Ez azonban csak hasztalan beszéd volt. Akkorra már húsz német és két román hadosztályt
vágtak el Sztálingrádnál. Paulus rádión közölte, hogy naponta minimálisan 750 tonna utánpótlás
légi odaszállítására van szükségük. Ez messze meghaladta a Luftwaffe kapacitását, amely nem
rendelkezett a megfelelő számú szállítógéppel. De még ha rendelkezésre is álltak volna a
repülőgépek, akkor sem juthatott volna át mind a hóviharokon, ráadásul olyan terület felett, ahol
az orosz vadászrepülők megszerezték a légifölényt. Mindamellett Göring biztosította Hitlert,
hogy a légierő el tudja látni a feladatot. Az azonban soha még csak közel sem volt képes rá.
A 6. hadsereg felmentése gyakorlatibb és biztatóbb lehetőség volt. November 25-én Hitler
visszahívta a leningrádi frontról Manstein tábornagyot, a legtehetségesebb hadszíntéri
parancsnokát, és egy újonnan létrehozott alakulat, a „Don” hadseregcsoport vezetőjévé tette.
Manstein feladata az volt, hogy vágja át magát délnyugatról, és mentse fel Sztálingrádnál a 6.
hadsereget.
A Führer azonban ekkor lehetetlen feltételek elé állította új parancsnokát. Manstein
megpróbálta megmagyarázni neki, hogy kizárólag akkor van esélyük a sikerre, ha a 6. hadsereg
nyugat felé kitör Sztálingrádból, miközben az ő erői, élükön a 4. páncélos hadsereggel,
északkelet felé nyomulnak a két német erő között lévő orosz seregek ellen. De Hitler ismét
megtagadta, hogy visszavonuljon a Volgától. A 6. hadseregnek Sztálingrádban kell maradnia,
és Mansteinnak odáig kell verekednie magát.
Manstein vitatkozni próbált a legfelsőbb hadúrral Ez lehetetlenség, mondta. Az oroszok túl
erősek. Ennek ellenére, ha ugyan nehéz szívvel is, de december 12-én megindította támadását.
A hadművelet találóan a „Téli vihar” nevet viselte, hiszen az orosz tél ekkor teljes dühével ért a
déli sztyeppékre, ahol halmokba hordta össze a havat, és fagypont alá nyomta a hőmérsékletet.
Kezdetben jól haladt az offenzíva. A 4. páncélos hadsereg Hoth tábornok parancsnoksága alatt
északkelet felé nyomult a Kotelnyikovszkiból úgy hetvenöt mérföldnyire odébb lévő
Sztálingrádig vezető vasútvonal mindkét oldalán,. December 19-re a város déli peremétől már
negyven mérföldön belülre ért, huszonegyedikére harminc mérföldön belülre jutott, és a 6.
hadsereg ostromlott csapatai a havas sztyeppéken éjszaka láthatták megmentőik jelzőrakétáit.
A német tábornokok későbbi vallomása szerint a 4. páncélos hadsereg előrenyomulási
vonalainak irányában ekkor szinte bizonyosan sikerült volna a 6. hadsereg kitörése
Sztálingrádból. De Hitler ismét megtiltotta. December 21-én Zeitzlernek sikerült kifacsarnia a
Vezérből az engedélyt, hogy Paulus csapatai kitörhetnek, feltéve ha ugyanakkor Sztálingrádot is
megtartják. Ettől az ostobaságtól, mondja a vezérkari főnök, úgy érezte, meg fog őrülni.
„A következő estén – meséli később Zeitzler – könyörögtem Hitlernek, hogy engedélyezze
a kitörést. Rámutattam, hogy ez a legeslegutolsó esélyünk, hogy megmenthessük Paulus
hadseregének kétszázezer katonáját.”

Hitler nem adta be a derekát. Leírtam neki az úgynevezett erődön belüli állapotokat: az éhező katonák
kétségbeesését, a legfelsőbb parancsnokság iránti bizalmuk megfogyatkozását, a megfelelő ellátás hiánya miatt
elpusztuló sérülteket, és ezrek fagyhalálát. Az ilyesfajta érveknek ugyanúgy ellenállt, mint mind a többinek, amit
csak előadtam neki.

Az elölről és a szárnyakon is növekvő orosz ellenállással szemben Hoth tábornoknak nem

volt annyi ereje, hogy átküzdje magát a Sztálingrádig hátralévő harminc mérföldön. Hitt benne,
hogy ha a 6. hadsereg kitörne, akkor még egyesülhetnének, és aztán a két haderő együtt
visszavonulhatna Kotelnyivszkibe. Ezzel legalább kétszázezer német életét mentenék meg.435
Egy-két napig – december 21–23 között – valószínűleg meg is tehették volna, de 23-ra már
lehetetlenné vált. Hoth ugyanis nem tudta, hogy onnan északabbra a Vörös Hadsereg támadásba
lendült, és már Manstein teljes „Don” hadseregcsoportjának balszárnyát veszélyezteti.
December 22-én éjszaka Manstein telefonon közölte Hoth-tal, hogy drasztikus új parancsokra
készüljön. Másnap megérkeztek az új parancsok. Hothnak fel kellett adnia a sztálingrádi irányú
előrenyomulást, három páncélos hadosztályának egyikét északra, a doni frontra kellett küldenie,
a maradékkal pedig magát védenie ott, ahol van, és úgy, ahogy tudja.
435
Háború utáni visszaemlékezéseiben von Manstein tábornagy azt mondja, hogy december 19-én Hitler parancsát megszegve
ténylegesen utasította a 6. hadsereget, hogy kezdje meg a kitörést Sztálingrádból délnyugati irányban, és egyesüljön a 4.
páncélos hadsereggel. Közli az utasítás szövegét is, ami azonban bizonyos fenntartásokat tartalmazott, és ezzel minden
bizonnyal nagyon összezavarta Paulust, akit továbbra is kötött Hitler parancsa, hogy tilos kitörnie. „Ez volt az egyes-egyedüli
esélyünk a 6. hadsereg megmentésére” – jelenti ki Manstein. (Manstein: Lost Victories, 336-41., 562-63. o.)
 A Sztálingrád felmentésére tett kísérlet kudarcot vallott.
Manstein drasztikus új parancsai a december 17-én hozzá érkező aggasztó hírek
következtében születtek. Aznap reggel a szovjet hadsereg a Don folyása mentén feljebb,
Bogucsarnál áttört a 8. olasz hadseregen, és estére huszonhét mérföld mélységű rést nyitott.
Három nap múlva a lyuk már kilencven mérföld széles volt, az olaszok pánikszerűen
menekültek, délen pedig a 3. román hadsereg, amelyet november 19-én, az orosz offenzíva első
napján már alaposan elpüföltek, szintén szétesőben volt. Nem csoda, hogy Mansteinnak el
kellett vennie Hoth páncélos erőinek egy részét, hogy segítsenek megállítani a rés további
növekedését. Láncreakció következett be.
Nemcsak a doni hadseregek szorultak vissza, hanem Hoth erői is, amelyek pedig már olyan
közel kerültek Sztálingrádhoz. Ezek a visszavonulások viszont veszélyeztették a Kaukázusban
lévő német hadsereget, amely elszigetelődik, ha az oroszok elérik az Azovi-tenger melletti
Rosztovot. Karácsony után egy-két nappal Zeitzler felvilágosította Hitlert: – Ha nem rendeli el
most a visszavonulást a Kaukázusból, akkor hamarosan újabb Sztálingráddal kell
szembenéznünk! – A legfőbb parancsnok december 29-én vonakodva kiadta a szükséges
utasításokat von Kleist „A” hadseregcsoportjának, amely az 1. páncélos és a 17. hadsereget
foglalta magába, és amelynek nem sikerült teljesítenie feladatát, hogy elfoglalja a gazdag
grozniji olajmezőket. Ez a hadseregcsoport is megkezdte hát hosszú visszavonulását, pedig már
látótávolságban volt céljától.
A német seregek oroszországi, valamint a német–olasz seregek észak-afrikai kudarcai
gondolkodásra késztették Mussolinit. Hitler tárgyalni hívta december közepére Salzburgba, és a
betegeskedő Duce, akit gyomorbántalmai miatt szigorú diétára fogtak, el is fogadta a
meghívást, ám egyetlen kikötést tett: amint Cianónak elmondta, egyedül kíván étkezni, „mivel
nem akarja, hogy a falánk németek tudomására jusson, hogy rizsen és tejen kényszerül élni.”
Eljött az idő, döntött Mussolini, hogy megmondja Hitlernek: csökkentse keleti veszteségeit,
kössön valamilyen megállapodást Sztálinnal, és a Tengely erejét összpontosítsa Észak-Afrika
maradéka, a Balkán és Nyugat-Európa védelmére.
– Ezerkilencszáznegyvenhárom az angol–amerikai erőfeszítések éve lesz! – mondta
Cianónak. Hitler nem tudta elhagyni keleti főhadiszállását, hogy találkozzék Mussolinival, így
hát december 18-án a Duce képviseletében Ciano tette meg a hosszú utat Rastenburgba, és
elismételte a náci vezérnek főnöke javaslatait. Hitler lenézően elutasította azokat, és biztosította
az olasz külügyminisztert, hogy az orosz front legcsekélyebb meggyengítése nélkül is képes
további erőket küldeni Észak-Afrikába, amelyet – mondta – tartani kell. Ciano a
főhadiszálláson a németek hangulatát Hitler magabiztos ígéretei ellenére is eléggé nyomottnak
találta.

A légkör nyomott. A rossz híreket talán még tetézi is a párás erdő szomorúsága, és közös laktanyaéletük
unalma ... Senki sem próbálja elrejteni előttem az orosz fronton történt áttörés miatt érzett boldogtalanságát.
Nyílt kísérletek történtek, hogy a felelősséget ránk hárítsák.

A Don melletti 8. olasz hadsereg túlélői ekkor éppen az életükért futottak, és amikor Ciano
kíséretének egy tagja megkérdezte egy OKW-tiszttől, hogy az olaszok súlyos veszteségeket
szenvedtek-e, azt a választ kapta: – Egyáltalán nincsenek veszteségeik: futnak!26
A Kaukázusban és a Donnál védekező német csapatok ha nem is futottak, a tőlük telhető
legnagyobb gyorsasággal hátráltak, nehogy elvágják őket. 1943 elejére minden nap messzebb
sodorta őket Sztálingrádtól. Elérkezett az idő, hogy az oroszok végleg leszámoljanak a városban
rekedt németekkel. Ám előbb még lehetőséget adtak a 6. hadsereg halálra ítélt katonáinak, hogy
megmentsék az életüket.
1943. január 8-án reggel a Vörös Hadsereg három fiatal tisztje fehér zászlóval a kezében
Sztálingrád északi peremén átlépte a német vonalakat, és átnyújtotta Paulus tábornoknak a doni
fronton harcoló szovjet erők parancsnoka, Rokosszovszkij tábornok ultimátumát. Az irat
először emlékeztette Paulust arra, hogy hadseregét elvágták, és nem lehet sem felmenteni, sem a
levegőből utánpótlással ellátni, majd így folytatódott:

Az Ön csapatainak helyzete kétségbeejtő. Szenvednek az éhségtől, a betegségtől és a hidegtől. A kegyetlen

orosz tél még alig kezdődött el. Kemény fagyok, hideg szelek és hóviharok következnek még. Az Ön katonái
nincsenek ellátva téli ruházattal, és szörnyű higiéniai feltételek között élnek ... Az Önök helyzete reménytelen, és
minden további ellenállás értelmetlen.
Tekintettel erre, valamint a felesleges vérontás elkerülésének érdekében azt javasoljuk, hogy fogadja el a
következő fegyverletételi feltételeket...

A feltételek tisztességesek voltak. Minden fogoly „rendes fejadagot” kap. A sérültek,

betegek és a fagysérültek orvosi kezelésben részesülnek. Az összes fogoly megtarthatja
rangjelzéseit, kitüntetéseit és személyes tárgyait. Paulus huszonnégy órát kapott a válaszadásra.
Azonnal megküldte rádión Hitlernek az ultimátum szövegét, és szabad döntést kért. A
legfőbb hadúr kurtán elutasította a kérését. Huszonnégy órával a fegyverletételre kiszabott
határidő lejárta után, január 10-én reggel az oroszok ötezer ágyú tüzével nyitották meg a
sztálingrádi csata utolsó felvonását.
A harc zord volt és véres. Mindkét oldal hihetetlen bátorsággal és halálmegvetéssel harcolt a
város fagyott romjain – de nem sokáig. A német katlan hat nap alatt megfeleződött: egy tizenöt
mérföld hosszúságú és a legszélesebb pontján kilenc mérföld mélységű területre csökkent.
Január 24-re kettévágták, és elveszett az utolsó kis szükség-leszállópálya is. A repülőgépek,
amelyek addig azért hoztak némi utánpótlást, különösképpen gyógyszereket a betegeknek és a
sérülteknek, továbbá elszállítottak 29 000 kórházi ápolásra szorulót, többé már nem tudtak hová
leszállni.
Az oroszok még egy lehetőséget adtak bátor ellenségüknek a megadásra. Január 24-én
szovjet küldöttek érkeztek a német vonalakhoz az új ajánlattal. Paulus, aki kétféle kötelessége
között őrlődött, mert engedelmeskednie kellett az őrült Führernek, illetve meg kellett mentenie
csapatait a megsemmisüléstől, ismét Hitlerhez fordult.

A csapatok [üzente rádión a főhadiszállásnak] lőszer és élelem nélkül vannak ... Hatékony irányítás már nem
lehetséges ... 18 000 sebesült minden ellátmány, ruha vagy orvosság nélkül... A további védekezés értelmetlen.
Az összeomlás elkerülhetetlen. A megmaradt katonák életének megmentése érdekében a hadsereg azonnali
engedélyt kér a megadásra.

Hitler válasza fennmaradt.

A megadás tilos. A 6. hadsereg az utolsó emberig és az utolsó töltényig tartja állásait, és hősi kitartásával
felejthetetlen hozzájárulást tesz majd a védelmi front kialakításához és a nyugati világ megmentéséhez.

A nyugati világ! Keserű pirula volt ez a 6. hadsereg katonáinak, akik nem sokkal azelőtt
Franciaországban és Flandriában még az ellen a világ ellen harcoltak.
A további ellenállás nemcsak értelmetlen és hasztalan volt, hanem lehetetlen is, és ahogyan
1943 januárja a végéhez közeledett, az eposzi csata kimerült, kihunyt, mint ahogyan a leégett
gyertya sercegve elalszik. Január 28-án a valaha nagy hadsereg maradékát három katlanra
vágták; a déliben volt Paulus tábornok főhadiszállása a valaha forgalmas Unyivermag áruház
romjai alatti pincében. Egy szemtanú szerint a főparancsnok egy elsötétített sarokban ült tábori
ágyán, az idegösszeomláshoz közeli állapotban.
Sem ő, sem katonái nemigen voltak abban a hangulatban, hogy örüljenek a gratuláló
rádiótáviratok áradatának, ami ekkor kezdett rájuk zúdulni. Göring, aki a tél jó részét nagy
bundájában parádézva és drágaköveit fogdosva a napfényes Itáliában töltötte el, január 28-án
küldött rádióüzenetet:
 A harc, amelyet a 6. hadsereg vív, bevonul majd a történelembe, és a jövő nemzedékei büszkén fognak
beszélni a merészség Langemarckjáról, az állhatatosság Alcazarjáról, a bátorság Narvikjáról és az önfeláldozás
Sztálingrádjáról.

Akkor sem vidultak fel, amikor az utolsó estén, 1943. január 30-án, a nácik hatalomra
jutásának tizedik évfordulóján a kövér birodalmi marsall bombasztikus rádióbeszédét
hallgatták.

Ezer év múlva a németek erről a csatáról [a sztálingrádiról] tisztelettel és áhítattal fognak beszélni, és
emlékezni fognak arra, hogy mindenek ellenére ott dőlt el Németország végső győzelme ... Az eljövendő
években így beszélnek majd a Volga melletti hősi csatáról: ha Németországba jössz, mondd el, hogy láttál
minket Sztálingrádnál feküdni becsületünk és vezetőink rendelésére, a haza nagyobb dicsőségére.

A 6. hadsereg dicsősége és szörnyű agóniája a végére ért. Január 30-án Paulus rádión üzent
Hitlernek: „A végső összeomlást nem lehet huszonnégy óránál tovább elodázni.”
Ez a jelzés arra késztette a legfőbb parancsnokot, hogy előléptetések sorát zúdítsa a
Sztálingrádban rekedt tisztekre, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy ez a tisztesség
megerősíti majd elhatározásukat, hogy véráztatta állásaikban dicsőségesen halnak meg. – A
német hadtörténetben példa nélküli, hogy egy tábornagyot foglyul ejtsenek! –jegyezte meg
Hitler Jodlnak, majd rádión keresztül Paulusnak adományozta az áhított marsallbotot. Vagy 117
további tiszt lépett elő egy fokozattal. Hátborzongató gesztus volt.
Maga a vég nélkülözte a drámai tetőpontot. Január utolsó napján késő este Paulus elküldte a
főhadiszállásnak szóló utolsó üzenetét.

A 6. hadsereg esküjéhez hűen, küldetése emelkedett fontosságának tudatában az utolsó emberig és az utolsó
töltényig tartotta állását a Führerért és a hazáért a legvégsőkig.

Este 7.45-kor a 6. hadsereg főhadiszállásáról a rádiós katona leadta utolsó, saját üzenetét:
„Az oroszok a bunkerünk ajtajánál vannak. Megsemmisítjük a berendezést.” Hozzátette még a
„CL” betűket – ez a nemzetközi rádiós kód jelzése: „Ez az állomás többé nem sugároz.”
A főhadiszálláson nem folyt harc az utolsó pillanatig. Paulus és stábja nem tartott ki az
utolsó emberig. Egy fiatal tiszt vezetése alatt álló orosz szakasz nézett be a pincében a
főparancsnok elsötétített lyukába. Az oroszok megadást követeltek, és a 6. hadsereg vezérkari
főnöke, Schmidt tábornok elfogadta a követelést. Paulus leverten ült tábori ágyán. Amikor
Schmidt megszólította: – Megkérdezhetem a tábornagy urat, hogy van-e még valami
mondanivalónk? –, az elcsigázott Paulus nem válaszolt neki.
Északabbra egy kis német katlan, benne két páncélos és négy gyalogsági hadosztály
maradékával, még mindig kitartott egy traktorgyár romjain. Február l-jén éjszaka üzenetet
kaptak Hitler főhadiszállásáról.

A német nép azt várja Önöktől, hogy pontosan úgy tegyék a kötelességüket, mint ahogyan a déli erődöt tartó
csapatok. Minden nap és minden óra, amelyet további harccal töltenek, megkönnyíti az új front kiépítését.

Február 2-án nem sokkal dél előtt ez a csoport is megadta magát, miután utolsó üzenetet
küldött a legfőbb parancsnoknak: „ ... Az utolsó emberig harcoltunk hatalmas túlerő ellen. Éljen
Németország!”
Végre csend borult a csatatér hóborította, vér fröcskölte összevisszaságára. Február 2-án
délután 2.46-kor egy német felderítő gép repült el nagy magasságban a város felett, és
visszaszólt a rádión: „Sztálingrádnál nincs jele harcnak.”
Addigra 91 000 német katona, köztük huszonnégy tábornok, kiéhezve, fagysérülésekkel,
sokuk sebesülten, mindenki kábultan és megtörten, a mínusz 24 fokos hideg ellen a fejére
borított véres pokrócával védekezve bicegett jégen és hóban a kietlen és fagyos szibériai
hadifogolytáborok felé Körülbelül 20 000 románt és a légi úton kimenekített 29 000 sebesültet
leszámítva mindössze ennyi maradt életben a hódító hadseregből, amely két hónappal korábban
285 000 főt számlált. A többit lemészárolták. És a 91 000 német közül, akik azon a téli napon
megkezdték a fárasztó menetelést a fogságba, csak ötezret szánt a sors arra, hogy ismét
megpillanthassa hazáját.436
Időközben a jól fűtött kelet-poroszországi főhadiszálláson a náci hadúr, akinek a makacssága
és butasága volt felelős ezért a katasztrófáért, sztálingrádi tábornokait szidta, mert nem tudták,
hogyan és mikor haljanak meg. A Hitler és tábornokai által az OKW-ban február l-jén tartott
értekezletről fennmaradt jegyzőkönyv fényt vet a német diktátor természetére a maga, serege és
országa életének e keserves szakaszában.

Megadták magukat – hivatalosan és teljesen. Máskülönben zárták volna a soraikat, sündisznóállást formáltak
volna, és utolsó golyójukkal agyonlőtték volna magukat... Annak az embernek [Paulusnak] agyon kellett volna
lőnie magát, mint ahogy a régi parancsnokok tették, akik kardjukba dőltek, amikor látták, hogy ügyük
elveszett ... Még Varus is kiadta a parancsot szolgájának: „Most pedig ölj meg!”

Hitler Paulus iránti mérge még maróbbá vált, ahogy folytatta szavalatát.

El kell képzelniük: Moszkvába fogják vinni – és képzeljék el azt a patkánycsapdát! Ott bármit alá fog írni.
Vallomást tesz majd, nyilatkozatokat – majd meglátják! Most végigjárják a lelki lealacsonyodás lejtőjét a
legnagyobb mélységekig ... Meglátják – egy hétbe sem telik majd, és Seydlitz és Schmidt, sőt Paulus is a
rádióban fog beszélni437 ... A Ljubljankába teszik, és ott majd a patkányok eszik meg őket. Hogyan lehetnek
ennyire gyávák? Nem értem ...
Mi az élet? Az élet a Nemzet. Az egyénnek úgyis meg kell halnia. Az egyén életén túl ott van a Nemzet. De
hogyan félhet bárki is a halál e pillanatától, amikor megszabadulhat ebből a nyomorúságból, ha kötelessége nem
láncolja ehhez a siralomvölgyhöz?! Na!
...Oly sok embernek meg kell halnia, és aztán egy ilyen ember az utolsó pillanatban beszennyezi oly sok más
ember hősiességét. Megszabadíthatta volna magát minden bánattól, és az örökkévalóságba és a nemzeti
halhatatlanságba emelkedhetett volna, de ő inkább Moszkvába megy! ...
Személy szerint leginkább az fáj nekem, hogy még elő is léptettem tábornaggyá. Meg akartam adni neki ezt a
végső elégtételt. Ő az utolsó tábornagy, akit kineveztem ebben a háborúban. Ne igyon az ember előre a medve
bőrére!27

Ezt követően rövid eszmecsere történt Hitler és Zeitzler tábornok között arról, hogyan
közöljék a fegyverletétel hírét a német néppel. Február 3-án, három nappal az esemény után az
OKW különleges közleményt adott ki:

A sztálingrádi csata véget ért. Esküjükhöz hűen, hogy utolsó leheletükig harcolni fognak, a Paulus tábornagy
példás vezetése alatt álló 6. hadseregen felülkerekedett az ellenség túlereje és a haderőnkkel szembeforduló
kedvezőtlen körülmények.

A közlemény felolvasását a német rádióban tompított dobok dübörgése előzte meg, utána
pedig Beethoven V. szimfóniájának második tételét játszották. Hitler négynapos nemzeti gyászt
hirdetett. Minden színházat, mozit és szórakozóhelyet bezártak, amíg vége nem lett.
Sztálingrád, írta Walter Görlitz német történész a vezérkarról szóló munkájában, „egy
második Jéna volt, s bizonyosan a legnagyobb vereség, amelyet német hadsereg valaha is
elszenvedett”.28
Annál több is volt. El Alamein és az észak-afrikai angol–amerikai partraszállások mellett a
II. világháború nagy fordulópontját jelezte. Az Európa nagy részét egészen a Volgáig, Ázsia
határáig, Afrikát pedig majdnem a Nílusig elborító náci hódítás áradata apadni kezdett, és többé
436
bonni kormány által 1958-ban megadott adat szerint. Sok fogoly halt meg tífuszjárványban a következő tavaszon.
437
Hitler előrejelzése az időzítéstől eltekintve helyesnek bizonyult. A következő év nyarán Paulus és Seydlitz, akik a Nemzeti
Bizottság a Szabad Németországért nevezetű szervezet vezetői lettek, szerepeltek a moszkvai rádióban, és a hadsereget arra
buzdították, hogy szabaduljon meg Hitlertől.
nem indult újra áradásnak. Véget ért a nagy náci villámtámadások ideje, amikor tankok és
repülőgépek ezrei ontották a félelmet az ellenséges hadseregekre, és szabdalták őket darabokra.
Lesznek persze még kétségbeesett helyi csapások – Harkovnál 1943 tavaszán, az Ardennekben
1944 karácsonyán – de ezek már csak annak a védekező harcnak a részeit képezik, amelyet a
németek nagy állhatatossággal és vitézséggel folytatnak majd a háború innen következő két
utolsó évében. A kezdeményezés kicsúszott Hitler kezéből, és soha nem is került vissza hozzá:
ellenségei ragadták magukhoz, és meg is tartották. Nemcsak a földön, hanem a levegőben is. A
britek már 1942. május 30-án végrehajtották első ezer repülőgépes bombázásukat Köln városa
ellen, és az eseménydús nyár folyamán ezt több is követte más városok ellen. A német polgári
lakosság most először tapasztalta meg – mint a német katonák is Sztálingrád és El Alamein
csatáiban – azokat a borzalmakat, amelyeket addig az ő fegyveres erőik mértek másokra.
Végül pedig a sztálingrádi hóban és az észak-afrikai sivatag tűzforró homokjában egy nagy
és szörnyű náci álom is elpusztult. Nemcsak a Harmadik Birodalmat ítélte pusztulásra Paulus és
Rommel katasztrófája, hanem a hátborzongató és groteszk, úgynevezett Új Rendet is, amelyet
Hitler és az SS-nél szolgáló gengszterei oly buzgón építgettek a meghódított országokban.
Mielőtt a zárófejezethez, a Harmadik Birodalom bukásához érkeznénk, érdemes lesz
megállnunk, hogy megnézzük, milyen volt ez az Új Rend az elméletben és a barbár
gyakorlatban, és mi az, amitől Európa ősi és civilizált kontinense éppen hogy csak
megmenekült, miután annak első borzalmait egy rövid rémálom erejéig megtapasztalta.
Könyvemben szükségszerűen ez lesz a Harmadik Birodalom történetének mind közül a
legsötétebb fejezete, mint ahogyan az volt az azt átélő vagy még a vége előtt legyilkolt jó
európaiak számára is.
ÖTÖDIK KÖNYV

A VÉG KEZDETE
 27.

AZ ÚJ REND
SOHASEM KÉSZÜLT semmiféle átfogó terv az Új Rendre, de a zsákmányolt
dokumentumokból és a történtekből világos, hogy Hitler mit akart: egy nácik uralta olyan
Európát, amelynek az erőforrásait Németország hasznára aknázzák ki, népeit a német uralkodó
faj rabszolgáivá teszik, nemkívánatos elemeit pedig – mindenekelőtt a zsidókat, de keleten sok
szláv népet is, főképpen azok értelmiségét – kiirtják.
A zsidók és a szlávok voltak az Untermensch-ek – az alsóbbrendű emberi lények. Hitler
szerint nem volt joguk élni, kivéve néhányat a szlávok közül, akikre szükség lehet, hogy német
gazdáik földjein és bányáiban robotoljanak. Nemcsak Kelet-Európa nagyvárosait – Moszkvát,
Leningrádot és Varsót – akarták végleg leradírozni a térképről, 438 hanem el akarták törölni az
oroszok, a lengyelek és más szláv népek kultúráját is, sőt még az iskolai oktatást is megtagadták
volna tőlük. Virágzó iparukat le kellett szerelni, és Németországba szállítani, magukat az
embereket pedig mezőgazdasági munkára korlátozni, hogy a németek számára élelmet
termelhessenek, amiből maguknak csak annyi maradna meg, hogy eltengődhessenek rajta.
Magát Európát – a náci vezérek fogalmaztak így – „zsidómentessé” kellett tenni.
– Fikarcnyit sem érdekel, hogy mi történik egy orosszal vagy egy csehvel! – jelentette ki
Himmler 1943. október 4-én egy beszédben, amelyet Poznanban tartott SS-tisztjeinek. Himmler
addigra az SS és a Harmadik Birodalom teljes rendőri apparátusának vezetőjeként fontosságban
már közvetlenül Hitler után következett, és nemcsak a nyolcvanmillió német, hanem a
meghódított országok több mint kétszer annyi lakója felett is élet-halál ura volt.

Amit a nemzetek a mi típusunk szerinti jó vér tekintetében kínálni tudnak, azt elvesszük [folytatta Himmler],
szükség esetén akár úgy, hogy elraboljuk a gyermekeiket, és itt, magunknál neveljük fel őket. Az, hogy a népek
jólétben élnek vagy barmok módjára éhen halnak, csak annyiban érdekel engem, amennyiben szükségünk van
rájuk a mi kultúránk rabszolgáiként; máskülönben számomra érdektelen.
Az, hogy 10 000 orosz nő összeesik a kimerültségtől, miközben tankelhárító árkot ás, csak annyiban érdekel
engem, hogy elkészül-e Németországnak a tankelhárító árok ...1

A náci vezetők már jóval Himmler 1943-as poznani beszéde előtt (amelyre még
visszatérünk, mivel az Új Rend más oldalairól is tudósít) lefektették Kelet-Európa népeinek
szolgasorba taszításával kapcsolatos gondolataikat és terveiket.
1940. október 15-re Hitler már eldöntötte a csehek, az első meghódított szláv nép jövőjét. A
népesség felét „asszimilálni” kell, többnyire úgy, hogy Németországba szállítják őket
rabszolgamunkára. A másik felét, „különösen” az értelmiséget, egyszerűen – a témáról szóló
titkos jelentés szavaival – „fel kell számolni”.2
Két héttel korábban, október 2-án a Führer tisztázta gondolatait a lengyeleknek – a
meghódítandó szláv népek közül a másodiknak – a sorsával kapcsolatban. Hűséges titkára,
Martin Bormann hosszú feljegyzést hagyott hátra a náci tervekről, amelyeket Hitler ismertetett
Hans Frankkal, a csonka Lengyelország főkormányzójával, és más hivatalos személyekkel.3

A lengyelek [„hangsúlyozta” Hitler] kifejezetten az alantas munkára születtek ... Javulás számukra szóba sem
jöhet. Lengyelországban az életszínvonalat alacsonyan kell tartani, és nem szabad hagyni, hogy emelkedjen... A
lengyelek lusták, és kényszert kell alkalmazni velük szemben, hogy dolgozzanak ... A [lengyelországi]
főkormányzóságot pusztán a szakképzetlen munkaerő forrásaként kell hasznosítanunk ... A Birodalom számára
szükséges segédmunkásokat minden évben innen szerezhetjük meg.

438
Hitler már 1941. szeptember 18-án kifejezetten megparancsolta, hogy Leningrádot „töröljék le a föld színéről”. Miután
körülvették, ágyúzással és bombázással „porig kellett rombolni”, lakosságát pedig (hárommillió embert) elpusztítani. Lásd
feljebb, 527. o.
 Ami a lengyel papokat illeti,
azt fogják prédikálni, amit mi mondunk nekik, hogy prédikáljanak. Ha valamelyik pap másként tesz, azzal
rövid úton végzünk. A papok feladata, hogy a lengyeleket csendben, butának és tompaságban őrizzék meg.

A lengyelek két másik osztályával is foglalkozni kellett, s a náci diktátor nem is felejtette el,
hogy említést tegyen róluk.

Elengedhetetlenül szem előtt kell tartanunk, hogy a lengyel nemességnek meg kell szűnnie; bármilyen
kegyetlenül is hangzik ez, ki kell őket irtanunk, bárhol legyenek is ...
A lengyeleknek csak egy uruk lehet, a német. Két úr egymás mellett nem létezhet, és nem is szabad léteznie.
Ennélfogva a lengyel értelmiség minden képviselőjét is ki kell irtani. Kegyetlenül hangzik, de ez az élet
törvénye.

A németeknek ez a rögeszméje, hogy ők az uralkodó faj, a szláv népeknek pedig az ő

rabszolgáikká kell lenniük, különösen virulens volt Oroszország tekintetében. Erich Koch,
Ukrajna haramialelkű birodalmi biztosa ezt 1943. március 5-én egy Kijevben mondott
beszédében fejezte ki.
Mi vagyunk az uralkodó faj, és keményen, de igazságosan kell kormányoznunk... A legvégsőkig ki fogom
aknázni ezt az országot. Nem azért jöttem, hogy az üdvösséget terjesszem ... A lakosságnak dolgoznia,
dolgoznia, és megint csak dolgoznia kell ... Nyilvánvalóan nem azért jöttünk ide, hogy mannát osszunk. Azért
jöttünk ide, hogy megteremtsük a győzelem alapját.
Mi uralkodó faj vagyunk, amelynek nem szabad elfelejtenie, hogy a legegyszerűbb német munkás is ezerszer
értékesebb fajilag és biológiailag, mint az itteni lakosság.4

Alig egy évvel korábban, 1942. július 23-án, amikor a német hadseregek a Volgához és a
Kaukázus olajmezőihez közeledtek, Martin Bormann, aki Hitler pártbeli titkára, sőt ekkorra már
a jobbkeze is volt, hosszú levelet írt Rosenbergnek, amelyben a Führernek a kérdésre vonatkozó
nézeteit ismételgeti. A levelet Rosenberg minisztériumának egyik tisztségviselője kivonatolta:

A szlávok arra valók, hogy dolgozzanak nekünk. Amennyiben nincs rájuk szükségünk, meghalhatnak. Ezért
felesleges a kötelező oltás és a német egészségügyi ellátás. A szlávok termékenysége nemkívánatos.
Használhatnak fogamzásgátló szereket, vagy alkalmazhatnak terhességmegszakítást – minél többet, annál jobb.
Az oktatás veszélyes. Elég, ha százig tudnak számolni ... Minden tanult személy egy-egy jövőbeli ellenség. A
vallást figyelemelterelésként meghagyjuk nekik. Ami az élelmiszert illeti, abból semmivel sem kapnak többet a
legszükségesebb mennyiségnél. Mi vagyunk az urak. Mi jövünk előbb. 5

Amikor a német csapatok először hatoltak Oroszországba, sok helyen felszabadítóként

üdvözölte őket a sztálini zsarnokság által régóta felőrölt és terrorizált lakosság. Kezdetben
nagyarányú dezertálások fordultak elő az orosz katonák körében. Különösen a Baltikumban,
amely csak rövid ideje volt még orosz megszállás alatt, illetve Ukrajnában, ahol a kezdetleges
függetlenségi mozgalmat sohasem sikerült igazán letiporni, sokan örültek, hogy
megszabadulnak a szovjet iga alól – akár a németek révén is.
Voltak néhányan Berlinben, akik úgy hitték, hogy ha Hitler okosan játssza ki a kártyáit,
figyelmesen bánik a lakossággal, és szabadulást ígér a bolsevik üzelmek alól (vallási és
gazdasági szabadságot ad, a kollektivizált gazdaságokból valódi szövetkezeteket hoz létre),
majd önkormányzattal is kecsegteti őket, akkor megnyerheti magának az orosz népet. Akkor
talán nemcsak együttműködnének a németekkel a megszállt területeken, hanem a még meg nem
szállt területeken is törekednének arra, hogy megszabaduljanak Sztálin kemény uralma alól. Ha
így tennének – érveltek –, a bolsevik rezsim összeomlana, a Vörös Hadsereg pedig úgy bomlana
fel, mint a cári hadseregek 1917-ben.
De a náci megszállás brutalitása és a német hódítók gyakran nyilvánosan is kikiáltott
nyilvánvaló céljai, hogy kifosszák az orosz földet, szolgasorba döntsék népeit, és németekkel
telepítsék be a Keletet, hamarosan lerombolta egy ilyen fejlemény minden lehetőségét.
Senki sem foglalta össze jobban ezt a végzetes politikát és a számos elszalasztott lehetőséget,
mint maga egy német: dr. Otto Bräutigam, aki karrierdiplomata, majd a politikai osztály
helyettes vezetője volt Rosenberg újonnan létrehozott hivatalában, a Megszállt Keleti Területek
Minisztériumában. 1942. október 25-én egy feletteseinek szóló, keserű jelentésben Bräutigam
rá merészelt mutatni a nácik Oroszországban elkövetett hibáira.

A Szovjetunióban a bolsevizmusba belefáradva találtuk a lakosságot, amely vágyva várta a jobb jövő
kilátásait eléjük vetítő új jelszavakat. Németország kötelessége volt, hogy találjon ilyen jelszavakat, ám azok
kimondatlanok maradtak. A lakosság örömmel, szabadítóként fogadott bennünket, és rendelkezésünkre
bocsátotta magát.

Éppenséggel volt ugyan egy jelszó, de az orosz nép hamarosan átlátott rajta.

Az egyszerű emberek [folytatta Bräutigam] a keleti népek veleszületett ösztönösségével rájöttek, hogy
Németország számára a „Felszabadulás a bolsevizmus alól” jelszó csupán ürügyet jelent, hogy a keleti népeket
saját módszerével taszítsa szolgasorba ... A munkások és a parasztok hamarosan érzékelték, hogy Németország
nem egyenlő jogú partnernek, hanem mindössze politikai és gazdasági céljait szolgáló eszközöknek tekinti
őket... Páratlan kevélységgel félretettük minden politikai ismeretünket, és ... a megszállt keleti tartományok
népeit „másodosztályú fehérekként” kezeltük, akik számára a gondviselés pusztán azt a feladatot adta, hogy
Németország rabszolgái legyenek ...

Két másik fejlemény is volt – jelentette ki Bräutigam –, amely a németek ellen fordította az
oroszokat: a szovjet hadifoglyokkal szembeni barbár bánásmód, illetve az orosz férfiak és nők
kényszermunkára való elhurcolása.

Többé nem titok sem barát, sem ellenség előtt, hogy táborainkban orosz hadifoglyok százezrei pusztultak el
az éhségtől vagy a hidegtől... Most pedig azt a groteszk helyzetet tapasztaljuk, hogy a megszállt keleti
területekről munkások millióit kell toboroznunk, miután a hadifoglyok az éhhaláltól úgy hullottak, mint a
legyek ...

A szlávokkal való jelenlegi korlátlan visszaélések során olyan „toborzási” módszereket

alkalmaztak, amelyek eredete valószínűleg a rabszolgakereskedelem legsötétebb időszakaira
nyúlik vissza. Szabályszerű embervadászatot vezettek be. Az embereket egészségi állapotra és
korra való tekintet nélkül szállították Németországba ...439
Az oroszországi német politika és gyakorlat „a keleti népek óriási ellenállását idézte elő” –
vonta le a következtetést a hivatalnok.

Politikánk közös frontba kényszerítette velünk szemben a bolsevikokat és az orosz nacionalistákat. Az

oroszok ma kivételes bátorsággal és önfeláldozással harcolnak, nem kevesebbért és nem többért, mint emberi
méltóságuk elismeréséért.

Tizenhárom oldalas feljegyzését egy építő jellegű megjegyzéssel lezárva dr. Bräutigam a
politika teljes megváltoztatását kérte. „Az orosz népnek – érvelt – valami konkrétumot kell
mondani a jövőjét illetően.”6
De ez csak egy hang volt a náci pusztaságban. Mint láttuk, Hitler már a támadás kezdete
előtt kiadta az utasításokat, hogy mi történjék Oroszországgal és az oroszokkal440, és nem olyan
ember volt, akit bármelyik élő német rá tudott volna venni, hogy akár csak egy jottányit is
változtasson elképzelésein.
439
A Kreml előtt nem volt titok sem a szovjet hadifoglyok tömeges irtása, sem az orosz rabszolgamunka kiaknázása. Molotov
már 1941 novemberében formális diplomáciai tiltakozást jelentett be az orosz hadifoglyok „irtása” ellen, a következő év
áprilisában pedig ismét tiltakozott, most a német rabszolgamunka-program ellen.
440
Lásd feljebb, 512-514. o.)
 1941. július 16-án, amikor még egy hónap sem telt el az orosz hadjárat megindulása óta, de a
kezdeti német sikerekből már nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió egy nagy szelete hamarosan
a markukba kerül, Hitler összehívta kelet-poroszországi főhadiszállására Göringet, Keitelt,
Rosenberget, Bormannt és Lammerst (a birodalmi kancellária vezetőjét), hogy emlékeztesse
őket az újonnan meghódított területtel kapcsolatos célkitűzéseire. Végre látótávolságba került a
Mein Kampfoan oly világosan megfogalmazott célja, hogy Oroszországban hatalmas német
Lebensraumoí biztosítson, és az ülésről Bormann által készített titkos feljegyzés szerint
(amelyet Nürnbergben is felhasználtak) azt akarta, hogy fő alvezérei jól értsék, mit is
szándékozik tenni az országgal. Szándékait azonban nem szabad „reklámozniuk” – intette őket.

Arra nincs szükség [mondta Hitler]. Az a lényeg, hogy mi magunk tudjuk, mit akarunk... Senkinek sem
szabad rájönnie, hogy ez végmegoldást vezet be. Ettől még megtehetünk minden szükséges intézkedést –
agyonlövés, áttelepítés stb. –, és meg is tesszük őket.

Elvileg, folytatta Hitler,

most azzal a feladattal kell szembenéznünk, hogy a tortát saját szükségleteinknek megfelelően vágjuk fel,
hogy képesek legyünk:
először uralni;
másodjára igazgatni;
harmadjára kiaknázni.

Nem bánja, mondta, hogy az oroszok elrendelték a partizánháborút a német vonalak mögött,
mivel az „lehetővé teszi a számunkra, hogy kiirtsunk mindenkit, aki szembeszáll velünk”.
Általánosságban – magyarázta Hitler – Németország az Urálig terjedő orosz területet fogja
uralni. A németeken kívül senkinek sem engedélyezik majd e hatalmas térségben a
fegyverviselést. Ezután Hitler konkrétan is rátért arra, hogy mit fognak tenni az orosz torta
különböző szeleteivel.
Az egész balti részt betagoljuk Németországba ... A Krímet meg kell szabadítani minden
idegentől, és csak németekkel szabad betelepíteni, birodalmi terület [lesz] ... A Kola-félszigetet
Németország veszi birtokba az ott lévő nagy nikkelbányák miatt. Finnország szövetségi
államként való annektálását óvatosan kell előkészíteni... A Führer Leningrádot porig fogja
rombolni, azután pedig átadja a finneknek.
A bakui olajmezőket „német koncesszióvá” kell tenni, rendelkezett Hitler, és azonnal
annektálni kell a Volga menti német kolóniákat. Amikor arra került a sor, hogy megvitassák,
mely náci vezetők igazgassák az új területet, heves civakodás tört ki.
Rosenberg közli, hogy ő von Petersdorff kapitányt akarja felhasználni különleges
érdemeinek elismeréséül; általános döbbenet; általános visszautasítás. A Führer és a birodalmi
marsall [Göring] egyaránt hangsúlyozzák, hogy von Petersdorff kétségtelenül őrült.
Vita folyt arról is, hogyan biztosítsák a rendet a meghódított orosz nép körében. Hitler azt
javasolta, hogy a német rendőrséget szereljék fel páncélautókkal. Göring kétségeit fejezte ki
ennek szükségességével kapcsolatban. Repülőgépei „zavargások esetén bombákat dobhatnak
le”, mondta.

Természetesen [tette hozzá Göring] ezt az óriási területet a lehető leghamarabb pacifikálni kell. A legjobb
megoldás az lenne, ha mindenkit agyonlőnének, aki csak ferdén pislant egyet.441

A négyéves terv vezetőjeként Göring lett Oroszország gazdasági kiaknázásának is a fő

441
Egy évvel korábban, mint arra az olvasó minden bizonnyal emlékszik, Göring közölte Cianóval, hogy „ebben az évben
húsz-harminc millió ember fog éhen halni Oroszországban”, és hogy „talán ez jól is van így”. Az orosz hadifoglyok, mondta, –
már „egymást eszik”.
irányítója.442 Talán jobban illene ide a „kifosztás” szó, amint azt Göring nyilvánvalóvá is tette
1942. augusztus 6-án, a megszállt tartományok náci biztosaihoz intézett beszédében. – Ezt
azelőtt fosztogatásnak hívták – mondta –, de mára a dolgok humánusabbá váltak. Ennek
ellenére, én fosztogatni szándékozok, méghozzá alaposan. –8 Ebben legalább állta a szavát, nem
is csak Oroszországban, hanem a nácik által meghódított Európa egészében. Ez is része volt az
Új Rendnek.

A NÁCIK KIFOSZTJÁK EURÓPÁT

A zsákmány teljes összegét sohasem fogjuk tudni: úgy tűnik, pontos kiszámítása meghaladja
az emberi képességet. Néhány adat azonban rendelkezésre áll, közte sok maguktól a
németektől. Megmutatkozik bennük, hogy Göring alárendeltjei milyen német alapossággal
hajtották végre főnökük utasításait.
Ha bármi olyan dologra akadnak, amelyre a német népnek szüksége lehet, azt úgy kell
hajtaniuk, mint a vérebeknek. El kell venni... és Németországba kell hozni.9
Bőven el is vettek, nemcsak áruk és szolgáltatások, hanem bankjegyek és arany formájában
is. Valahányszor Hitler megszállt egy országot, pénzügyi megbízottai lefoglalták az ország
nemzeti bankjának aranyát és külföldi tulajdonait. Ez azonban csupán a kezdet volt. Rögtön
óriási „megszállási költségeket” vetettek ki az az áldozatra. 1944 februárjának végére a náci
pénzügyminiszter, gróf Schwerin von Krosigk az ilyen befizetésekből származó teljes bevételt
48 milliárd márkára (nagyjából 12 000 000 000 dollárra) tette. Ebből az összegből az összes
többi megszállt országnál jobban megfejt Franciaország a felénél is többet szolgáltatta. A
háború végére a megszállásért kivetett összegek 60 milliárd márkás (15 000 000 000 dollár)
becsült értékre rúgtak.
Franciaország ebből az összegből 31,5 milliárd megfizetésére kényszerült, s évenkénti 7
milliárdos befizetése több mint négyszerese volt annak az évi összegnek, amelyet a Dawes-
Young terv alapján Németország fizetett jóvátételként az első világháború után – márpedig az a
sarc akkor szörnyű bűn volt Hitler szemében. A francia nemzeti banknak ezen felül összesen
4,5 milliárd márka értékben „hiteleket” kellett nyújtania Németország számára, a francia
kormánynak pedig további fél milliárdot kellett kifizetnie „bírságok” formájában. A nürnbergi
per során végzett becslés szerint a németek megszállási költségek és „hitelek” formájában
Belgium nemzeti jövedelmének kétharmadát csikarták ki, és Hollandia esetében is hasonló volt
a százalékos eredmény. A U.S. Strategic Bombing Survey által készített tanulmány szerint
Németország összesen 104 milliárd márkát (26 000 000 000 dollárt)443 csikart ki sarc
formájában a meghódított országokból.
De a még a fizetés formaságait is mellőzve lefoglalt és a Birodalomba szállított áru értékét
soha nem lehet felbecsülni. A per során Nürnbergbe özönlő adatok végül elárasztották az
embert, de tudomásom szerint eddig egyetlen szakértő sem akadt, aki rendezni tudta volna őket,
és ki tudta volna számolni a végösszeget. Franciaországból például a becslések szerint a
németek („természetben behajtott adó” formájában) elszállítottak 9 millió tonna gabonát, a
teljes zabtermés 75 százalékát, az olaj 80 százalékát, az acél 74 százalékát és így tovább, 184,5
milliárd frank összértékben.
Oroszországot, amelyet letarolt a hadviselés és a németek brutalitása, már nehezebben
lehetett megfejni. 1943-ban például 9 millió tonna gabona, 2 millió tonna takarmány, 3 millió
tonna burgonya, 662 000 tonna hús szerepelt a németeknek a „szállításokról” készített listáján,
442
Egy 1941. május 23-án kiadott direktívában Göring keleti gazdasági stábja elrendelte az orosz ipari területek elpusztítását.
Az e térségekben lakó munkásokat és családjaikat hagyták volna éhenhalni. Tilos „minden olyan kísérlet, ami a
feketeföldzónából való termékfelesleg-behozatal által az ottani népességnek az éhhaláltól való megmentésére irányul” –
jelentette ki a direktíva. Lásd feljebb, 514. o.
443
A hivatalos árfolyamon átváltva (2,5 birodalmi márka= 1 dollár) ez 40 milliárd dollárt jelentene. Én azonban a nem
hivatalos árfolyamot alkalmaztam, amely szerint négy birodalmi márka ért egy dollárt. Vásárlóerő szempontjából ez a
pontosabb érték.
amelyet a szovjet vizsgálóbizottság a megszállás idejére vonatkozóan még kiegészített 9 millió
marhával, 12 millió sertéssel, 13 millió birkával, hogy csak néhány tételt említsünk. De az orosz
„szállítások” a vártnál jóval kevesebbnek bizonyultak: a németek mindössze nettó 4 milliárd
márka (1 000 000 000 dollár) értékre számolták.444
Lengyelországból minden lehetségest kifacsartak a mohó náci hódítók. – Arra fogok
törekedni – mondta dr. Frank, a főkormányzó –, hogy ebből a tartományból mindent
kifacsarjak, amit csak még ki lehet facsarni belőle. – Ezt 1942 végén mondta, és amint azzal
folyton dicsekedett, a megszállás óta eltelt három év alatt már addig is jó sokat kifacsart,
különösen a Birodalom éhes németjei számára. Figyelmeztetett azonban, hogy „ha végrehajtják
az új élelmezési tervet, akkor 1943-ban csak Varsóban és külvárosaiban félmillió embernek
nem lesz mit ennie”.10
A Lengyelországban bevezetendő Új Rend jellegét azonnal meghatározták, amint
meghódították az országot. 1939. október 3-án Frank tájékoztatta a hadsereget Hitler
parancsairól.
Lengyelországot csak úgy lehet igazgatni, ha az országot kiaknázzuk – könyörtelen
kizsákmányolással, minden olyan készlet, nyersanyag, gép, üzemi berendezés stb.
elszállításával, amelyek fontosak lehetnek a német hadigazdaság számára; minden munkásnak
rendelkezésünkre kell állnia a Németországon belüli munkára; a teljes lengyel gazdaságot arra a
szintre kell redukálni, amely elengedhetetlen a lakosság puszta létezéséhez; be kell zárni az
összes oktatási intézményt, különösen a szakiskolákat és a főiskolákat, hogy
megakadályozhassuk az új lengyel értelmiség kialakulását. Lengyelországot gyarmatként
kezeljük. A lengyelek a Nagynémet Birodalom rabszolgái lesznek.11
Rudolf Hess, a náci Führerhelyettes hozzátette: Hitler úgy döntött, hogy „Varsó nem épül
újjá, és az sem áll a Führer szándékában, hogy a főkormányzóság területén bármiféle ipart is
újjáépítsen vagy újraszervezzen”.12
Dr. Frank rendeletére Lengyelországban kárpótlás nélkül elkoboztak minden vagyont:
nemcsak a zsidókét, hanem a lengyelekét is. Lengyel tulajdonú parasztgazdaságok százezreit
egyszerűen csak elvették, és német telepeseknek adták át. 1943. május 3l-re a Németországhoz
csatolt 4 lengyel körzetben (Nyugat-Poroszország, Posen, Zichenau, Szilézia) körülbelül 700
000, összesen 15 millió hektárt kitevő birtokot „lefoglaltak”, és 9500, összesen 6,5 millió hektár
területű birtokot „elkoboztak”. A „lefoglalás” és az „elkobzás” közötti különbséget nem
magyarázza el a német „Központi Ingatlanhivatalban” készült részletes táblázat,13 a kisemmizett
lengyeleknek pedig biztosan mindegy volt.
A megszállt területeken még a műkincseket is elzabrálták. Amint az később a zsákmányolt
dokumentumokból kiderült, ez Hitler és Göring kifejezett parancsára történt, akik így
számottevő mértékben bővítették „magángyűjteményüket”. A korpulens birodalmi marsall
saját becslése szerint 50 millió birodalmi márka értékre hozta fel a maga gyűjteményét. A
fosztogatás e területén tényleg Göring jelentette a hajtóerőt. Lengyelország meghódítása után
azonnal parancsot adott az ottani műkincsek lefoglalására, és a parancsának végrehajtására
kinevezett különbiztos hat hónapon belül már jelenthette is, hogy átvette „az ország szinte teljes
műkincsállományát”.14
De Európa nagy műkincseinek zöme Franciaországban volt, és amint ez az ország is besorolt
a náci hódítások közé, Hitler és Göring elrendelte lefoglalásukat. Ε sajátos fosztogatás
végrehajtására Hitler Rosenberget nevezte ki, aki létrehozta az Einsatzstab Rosenberg nevű
szervezetet, és tevékenységében nemcsak Göring, hanem Keitel tábornok segítségét is igénybe
vette. Keitel a franciaországi seregnek szóló egyik parancsában tényleg kijelentette, hogy
Rosenberg „jogosult a számára értékesnek látszó kulturális javak Németországba szállítására és
ottani őrzésére. Felhasználásukat illetően a Führer magának tartja fenn a döntés jogát.”15

444
Alexander Dallinnak az oroszországi német uralomról készített kimerítő tanulmánya szerint Németország normális
kereskedelem útján többet szerezhetett volna Oroszországtól. (Lásd Dallin: German Rule in Russia.)
 Hogy Hitler milyen döntést hozott „felhasználásukat illetően”, arról elképzelésünk lehet egy
Göring által 1940. november 5-én kiadott titkos parancsból, amely előírja a párizsi Louvre-ból
elhozott műtárgyak felosztását. „A következő módon kell felosztani” azokat:

1. Azon műtárgyak, melyekkel kapcsolatban a Führer fenntartotta magának a döntés jogát felhasználásukat
illetően.
2. Azok ... amelyek a birodalmi marsall [azaz Göring] gyűjteményének kiegészítésére szolgálnak...
4. Azok ... amelyek megfelelnek arra, hogy német múzeumokba küldjék őket ...16

A francia kormány tiltakozott az ország műkincseinek elrablása ellen, kijelentette, hogy az a

hágai konvenció megsértése, és amikor Rosenberg stábjában egy szakértő, bizonyos Herr
Bunjes fel merte hívni Göring figyelmét erre, a kövér így válaszolt:
„Kedves Bunjes, bízza csak rám emiatt az aggódást! Én vagyok az állam legfőbb jogásza. Az
én parancsaim a döntőek, és ön ennek megfelelően fog cselekedni.”
így hát (a dokumentumok alapján a Harmadik Birodalom történelmében egyedül itt szereplő)
Bunjes egyik jelentése szerint

a Jeu de Paume-ban összegyűjtött műtárgyakat, amelyek a Führer birtokába kerülnek, illetve azokat,
amelyeket a birodalmi marsall magának igényel, két vasúti kocsiba rakják, amelyeket a birodalmi marsall ...
Berlinbe menő különvonatához csatolnak. 17

Jóval több vagon követte még azt a kettőt. Egy titkos hivatalos német jelentés szerint 1944
júliusáig 10 890 festményt tartalmazóul 093 tárgyból álló, 4174 ládányi műalkotás utazott 137
tehervagonban nyugatról Németországba.18 Ε művek között szerepeltek például Rembrandt,
Rubens, Hals, Vermeer, Velázquez, Murillo, Goya, Vecchio, Watteau, Fragonard, Reynolds és
Gainsborough alkotásai. Rosenberg már 1941 januárjában is egymilliárd birodalmi márkára
becsülte a csak Franciaországból származó képzőművészeti zsákmányt.19
A nyersanyagok, a kész termékek és az élelmiszerek elrablását, noha ezzel a megszállt
népeket szegénységre, éhségre és néha éhezésre ítélték, valamint megsértették a hadviselésről
szóló hágai konvenciót, a németek mégis menthették – ha nem is igazolhatták – a totális
hadviselés szigorú kényszerhelyzetével. A műkincsek elrablása azonban nem Hitler
hadigépezetét segítette! Puszta kapzsiság volt, Hitler és Göring személyes mohósága.
Mindezt a fosztogatást és rablást elviselhették volna a meghódított népek, hiszen a háborúk
és az ellenséges megszállások mindig is szűkölködést hoztak maguk után. De ez csak része volt
az Új Rendnek: a legszelídebb része. Nem az anyagi javak elrabása, hanem az emberéleteké
volt az, amire a legtovább fognak emlékezni a szerencsére rövid életű Új Rendből. Ε téren a
nácik lealacsonyodása olyan szintre süllyedt, amelyet az emberiség ritkán tapasztalhatott meg
ezen a földön. Tisztességes, ártatlan emberek milliót, férfiakat és nőket küldtek
kényszermunkára, további milliókat kínoztak és sanyargattak a koncentrációs táborokban, ismét
további milliókat pedig, akik közül csak zsidókból négy és fél millióan voltak, hidegvérrel
lemészároltak, vagy szándékosan halálra éheztettek, és földi maradványaikat a nyomok
eltüntetése végett elégették.
Ez a rémtörténet hihetetlen lenne, ha maguk az elkövetők nem dokumentálták és vallották
volna be teljes mértékben. Ami itt következik – s ez puszta összegzés csupán, mivel a
terjedelmi korlátok miatt ezernyi megrázó részletnek ki kell maradnia – cáfolhatatlan
bizonyítékokon alapul, és időnként a kisszámú túlélő szemtanú erősíti meg beszámolójával.
1944 szeptemberének végére már körülbelül hét és fél millió külföldi civil robotolt a
Harmadik Birodalom javára. Szinte mindet erőszakkal fogdosták össze, általában élelem, víz
nélkül és mindenféle higiéniai létesítményt nélkülöző marhavagonokban Németországba
szállították, s ott munkára fogták őket a gyárakban, a mezőkön és a bányákban. Nemcsak
egyszerűen munkára fogták, de megalázták, verték, éheztették is őket, sőt gyakran hagyták,
hogy belehaljanak az élelem, a ruházat és az éjjeli menedék hiányába.
Emellett kétmillió hadifogollyal is kiegészítették a külföldi munkaerőt, s legalább félmilliót
közülük a fegyver- és lőszeriparban dolgoztattak, ami a hágai és genfi konvenciók botrányos
megsértését jelentette: ezek ugyanis előírták, hogy hadifoglyok ilyen feladatokra nem
alkalmazhatók.445 Ebbe a számba még nem tartozik bele a további többszázezer hadifogoly,
akiket erődítmények építésére, a frontvonalra történő lőszerszállításra, sőt légvédelmi ágyúk
kezelésére is kényszerítettek, ami a Németország által is aláírt nemzetközi egyezmények újabb
semmibevételét jelentette.446
A rabszolga-munkaerő Németországba irányuló tömeges deportálása közben asszonyokat
szakítottak el férjeiktől, gyermekeket szüleiktől, és Németország egymástól messze fekvő
részeire osztották be őket. A fiatalokat sem kímélték, ha már elég idősek voltak a munkához.
Még a hadsereg vezető tábornokai is közreműködtek gyermekek elrablásában, akiket azután az
anyaországba szállítottak rabszolgamunkára. A Rosenberg iratai közül származó 1944. június
12-i feljegyzés ismerteti ezt a gyakorlatot a megszállt Oroszországban:

A „Közép” hadseregcsoport negyven-ötvenezer 10-14 éves fiatal lefogását... és a Birodalomba szállítását

tervezi. Az intézkedést erçdetileg a 9. hadsereg javasolta ... Ezeket a fiatalokat elsősorban a német kisiparba
szánjuk tanoncoknak, mivel ez döntő intézkedést jelent a tanonchiány enyhítésében.
Az akció célja nemcsak az, hogy az ellenség erejének közvetlen erősítését megakadályozza, hanem biológiai
lehetőségeit is csökkentse.

A gyermekrablási műveletnek fedőneve is volt: „Széna-akció”. A feljegyzés hozzáteszi,

hogy Model tábornagy „Észak-Ukrajna” hadseregcsoportja is végrehajtotta.22
Az áldozatok összefogdosására egyre növekvő terrort alkalmaztak. A kezdeti módszerek
viszonylag szelídek voltak. A németek a templomból vagy moziból kijövőket csípték el.
Különösképpen Nyugaton volt gyakorlatban, hogy az SS-egységek egyszerűen lezártak egy
városrészt, és lefogták az összes munkaképes férfit és nőt. Ugyanezzel a céllal falvakat vettek
körül és kutattak át. Keleten azokban a községekben, ahol ellenálltak a kényszermunka-
rendeletnek, ott a falvakat egyszerűen felégették, lakosait pedig elszállították. Rosenberg
lefoglalt iratcsomói bővelkednek az ilyen eseményekről szóló német jelentésekben.
Lengyelországban legalább egy olyan hivatalos személy akadt, aki úgy gondolta, hogy a dolgok
kissé túl messzire mentek.

A vad és kegyetlen embervadászat [írta Frank kormányzónak], amelyet a városokban és vidéken, az utcákon,
tereken, állomásokon, sőt templomokban, éjszaka pedig a lakosok otthonaiban végrehajtanak, súlyosan megrázta
a lakosok biztonságérzetét. Mindenki ki van téve annak a veszélynek, hogy a rendőrség bárhol és bármikor,
hirtelen és váratlanul lefoghatja, és gyűjtőtáborba küldheti. Egyetlen rokona sem tudja, hogy mi történt vele.23

De a rabszolgamunkások összefogdosása csak az első lépés volt. 447 Németországba

szállításuk körülményei is hagytak maguk után némi kívánnivalót. Egy Rosenberg
minisztériumának szóló, 1942. szeptember 30-án kelt jelentésben egy bizonyos dr. Gutkelch

445
Albert Speer, a fegyverzetügyi és haditermelési miniszter Nürnbergben elismerte, hogy az összes hadifogoly 40 százalékát
használták fel a fegyver- és lőszergyártásban, valamint a kapcsolódó iparágakban.20
446
Egy zsákmányolt irat szerint Milch, a légierő tábornagya 1943-ban további 50 000 orosz hadifoglyot követelt a légvédelmi
tüzérségnél addig is szolgálatot teljesítő 35 000 mellé. – Mulatságos – nevetett Milch –, hogy oroszoknak kell kezelniük az
ágyúkat!21
447
Az egész rabszolgamunka-programmal Fritz Sauckelt bízták meg, aki a „Munkaerő elosztásáért felelős teljhatalmú általános
megbízott” címét kapta. Ez a második vonalbeli náci korábban Thüringia gauleitere és kormányzója volt. Disznószemü, durva
és kemény ember volt: Goebbels úgy említi naplójában, hogy „az egyik legtompább a tompák közül”. Nürnbergben engem
megdöbbentett a vádlottak padján mutatott teljes jelentéktelenségével. Az a fajta német volt, aki más időkben hentes lett volna
egy kisváros húspiacán. Egyik első utasítása leszögezte, hogy a külföldi munkásokat „olyan módon kell kezelni, hogy a lehető
legnagyobb mértékben kizsákmányolják őket”.24 Nürnbergben elismerte, hogy a külföldi munkások milliói közül „még 200 000
sem jött önként”. Rossz bánásmódjukkal kapcsolatban azonban a vádeljárás során visszautasított minden felelősséget.
Bűnösnek találták, halálra ítélték, és az 1946. október 15-ről 16-ra virradó éjszakán felakasztották.
leírt egy példát. Arról beszámolva, hogyan találkozott Breszt-Litovszk közelében egy
visszatérőben lévő, kimerült keleti munkásokkal zsúfolt vonat egy mellékvágányon egy másik
vonattal, amely Németországba tartott, tele „frissen toborzott” orosz munkásokkal, dr. Gutkelch
így írt:

A visszatérő munkások vonatrakományában lévő holttestek miatt akár katasztrófa is történhetett volna ...
Ebben a vonatban nők gyermekeket szültek, akiket az utazás alatt kidobtak az ablakon. Tüdőbajosok és nemi
betegek utaztak ugyanabban a kocsiban. Haldoklók feküdtek a teherkocsikban egyetlen szalmaszál nélkül: az
egyik halottat a vasúti töltésre dobták. Ugyanez minden bizonnyal más visszatérő transzportoknál is előfordult.

Ez nem igazán ígéretes bemutatkozás volt a Harmadik Birodalom részéről az Ostarbeiterek

számára, de legalább valamennyire felkészítette őket a rájuk váró megpróbáltatásra. Éhség várt
rájuk, ütlegek, betegség és fagyoskodás vékony rongyaikban a fűtetlen szállásokon. No meg
hosszú munkaidő, aminek kizárólag az szabott határt, hogy meddig képesek talpon maradni.
Tipikus foglalkoztatási hely volt a nagy Krupp-művek, Németország ágyúinak, tankjainak és
lőszereinek gyártója. Krupp nagy számban alkalmazott rabszolgamunkásokat, köztük orosz
hadifoglyokat is. A háború alatt egyszer hatszáz zsidó nőt hoztak át a buchenwaldi
koncentrációs táborból, hogy a Kruppnál dolgozzanak, és egy szétbombázott munkatáborban
„szállásolták el” őket, ahonnan az előző lakókat – olasz hadifoglyokat – kiköltöztették. Dr.
Wilhelm Jäger, a Krupp-rabszolgák „rangidős orvosa” Nürnbergben írásbeli nyilatkozatot tett
arról, mit talált, amikor átvette a feladatot.

Első látogatásomkor azt állapítottam meg ezekről a nőkről, hogy üszkösödő sebektől és más betegségektől
szenvednek. Én voltam az első orvos, akivel legalább két hete találkoztak ... Nem voltak sem gyógyszerek, sem
kötszerek ... Nem volt cipőjük, mezítláb jártak-keltek. Egyetlen ruházatuk egy zsák volt, amelybe lyukakat
vágtak a karjuknak és a fejüknek. A hajukat lenyírták. A tábort szögesdrót vette körül, SS-őrök vigyáztak rá
szigorúan.
A táborban az élelem mennyiségileg rendkívül szűkös volt, és nagyon rossz minőségű. Az ember nem tudott
úgy belépni a barakkokba, hogy ne ugráljanak rá a bolhák ... Nagy kelések nőttek tőlük a karomon és a testem
többi részén ...

Dr. Jäger jelentette a helyzetet a Krupp igazgatóinak, sőt Gustav Krupp von Bohlen und
Halbach, a tulajdonos magánorvosának is – de hiába. Kruppék más rabszolgatáborairól szóló
jelentései sem hoztak semmilyen enyhülést. Vallomásában visszaemlékezett nyolc, orosz és
lengyel munkások által lakott tábor viszonyairól szóló jelentéseire: különböző kórokat előidéző
túlzsúfoltság, az emberek életben tartásához elégtelen fejadagok, víz és illemhelyek hiánya.

A keleti munkások öltözete hasonló módon elégtelen volt. Abban az öltözékben dolgoztak és aludtak, amiben
megérkeztek keletről. Gyakorlatilag egyiküknek sem volt felsőkabátja, és hidegben vagy esős időben
pokrócaikat kényszerültek kabátként használni. Tekintettel a cipőhiányra, sok munkás télen is mezítláb
kényszerült dolgozni...
Az egészségügyi feltételek vérlázítóak voltak. Kramerplatzban mindössze tíz gyermekillemhely állt 1200
lakó rendelkezésére ... Ürülék szennyezte be ezeknek az illemhelyeknek a teljes padlózatát... A legtöbbet a
tatárok és a kirgizek szenvedtek: a rossz szállás, az étel gyenge minősége és elégtelen mennyisége, a túlfeszített
munka és az elégtelen pihenés miatt úgy hullottak, mint a legyek.

Ezeket a munkásokat is sújtotta a kiütéses láz. A tetvek, a kór hordozói, valamint számtalan
bolha, poloska és más féreg kínozta e táborok lakóit... Időnként a táborok vízellátását nyolctól
tizennégy napig terjedő időszakokra szüneteltették ...

Egészében véve a nyugati munkásoknak jobb dolguk volt, mint a keletieknek – az utóbbiakat
a németek pusztán állatoknak tekintették. De a különbség csak viszonylagos volt, amint azt dr.
Jäger felfedezte az esseni Nogerratstrassén, az egyik Krupp-féle munkatáborban, amelyben
francia hadifoglyok voltak.
 Lakóit közel fél évig kutyaólakban, vizeldékben és régi sütödékben tartották. A kutyaólak három láb
magasak és hat láb szélesek voltak. Mindegyikben öt ember aludt. A foglyoknak négykézláb kellett bemászniuk
ezekbe az ólakba ... A táborban nem volt víz.448 26

Körülbelül két és fél millió – többnyire szláv és olasz – rabszolgamunkást jelöltek ki németországi
mezőgazdasági munkára, és bár életük a körülmények puszta jellege miatt jobb volt, mint a városi gyárakban
dolgozóké, mégis messze esett az ideálistól – vagy akár csak az emberitől is. A velük szembeni bánásmódról
fogalmat kaphatunk egy lefoglalt utasításból, amely a „Lengyel nemzetiségű külföldi mezőgazdasági munkások
kezelése” címet viseli. Bár a lengyelekre vonatkozott (1941. március 6-i dátumot viselt, amikor oroszok még
nem álltak rendelkezésre), később más nemzetek képviselői esetén is vezérfonalként alkalmazták.

A lengyel nemzetiségű mezőgazdasági munkásoknak többé nincs joguk panaszkodni, tehát

semmilyen hivatal nem fogadja el panaszaikat ... A templomok látogatása szigorúan tilos ...
Színházak, filmszínházak látogatása, vagy más kulturális program szigorúan tilos ...
Nőkkel és lányokkal szigorúan tilos a szexuális érintkezés.
Amennyiben az ilyesmi német nőkkel történt, akkor az Himmler 1942-es utasítása szerint
halállal volt büntethető.449
A „vasutak, autóbuszok és más nyilvános szállítóeszközök” használata tiltott volt a
mezőgazdasági rabszolgamunkások számára. Ezt nyilvánvalóan azért rendelték el, nehogy
elmeneküljenek a számukra kijelölt gazdaságokból.

A munkahely önkényes megváltoztatása [közölte az utasítás] szigorúan tilos. A mezőgazdasági munkásoknak

addig kell dolgozniuk, ameddig munkáltatójuk arra igényt tart. A munkaidővel kapcsolatban nincsenek
korlátozások.
Minden munkáltató jogosult mezőgazdasági munkásainak testi fenyítésére ... Amennyiben lehetséges, el kell
távolítani őket az otthoni közösségből, és istállókban stb. kell elszállásolni őket. Semmiféle lelkiismeret-furdalás
ne korlátozza az ilyen cselekedeteket.28

Még a háztartási szolgálatra lefogott, és Németországba szállított szláv nőkkel is

rabszóigaként bántak. Hitler már 1942-ben megparancsolta Sauckelnek: kerítsen belőlük
félmilliót, „hogy segítsék a német háziasszonyokat”. A rabszolgamunka biztosa meghatározta a
német háztartásokban végzendő munka feltételeit.
Nincs joguk szabadidőre. A keletről érkező háztartási munkások csak háztartási feladataik
elvégzése céljából hagyhatják el a háztartást... Tilos számukra az éttermek, mozik, színházak és
hasonló létesítmények látogatása. A templomba járás szintén tilos ...29

448
Amellett, hogy németországi gyárai számára civil és hadifogoly rabszolgamunkások ezreihez jutott, a Krupp cég az
auschwitzi megsemmisítőtábor közelében még egy nagy gyutacsgyárat is épített, ahol a zsidók végkimerülésig dolgozhattak,
mielőtt elgázosították őket.
Báró Gustav Krupp von Bohlen und Halbachot, az igazgatótanács elnökét (Göringgel és társaival együtt) háborús
főbűnösként helyezték vád alá Nürnbergben, „fizikai és szellemi állapota miatt” (agyvérzése volt, és szenilitásba süllyedt)
azonban nem tárgyalták az ügyét. 1950. január 16-án halt meg. A vád megpróbálta helyette fiát, Alfriedet eljárás alá vonni, aki
1943-ban a társaság egyedüli tulajdonosa lett, a bíróság azonban ezt megtagadta.
Az Egyesült Államok kontra Alfried Krupp és társai ügyben Alfried Krupp von Bohlen und Halbach a cég kilenc
igazgatójával együtt később egy (kizárólag amerikaiakból álló) nürnbergi katonai bíróság elé került. 1948. július 31-én tizenkét
évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A landsbergi börtönből (ahol 1924-ben Hitler töltötte büntetését) 1951. február
4-én engedték ki a John J. McCloy amerikai főbiztos által elrendelt általános amnesztia keretében. Nemcsak vállalati
vagyonának elkobzását érvénytelenítették, hanem körülbelül 10 000 000 dollárnyi magánvagyonát is visszaadták neki. A
szövetséges kormányok elrendelték a hatalmas Krupp-birodalom feldarabolását, de Alfried Krupp, aki a börtönből való
szabadulása után átvette a cég aktív irányítását, megkerülte a rendelkezést, és jelen sorok írásakor (1959-ben) bejelentette – a
bonni kormány jóváhagyásával –, hogy nemcsak nem osztják fel a vállalatot, hanem új vállalatokat is szereznek hozzá.
449
Himmler 1942. február 20-i direktívája kifejezetten az orosz rabszolgamunkások ellen készült. „Különleges eljárást”
rendelt el „súlyos fegyelemsértések, úgy mint munka megtagadása vagy munkahelyi lustálkodás” miatt is. Az ilyen esetekben
különleges eljáráshoz kell folyamodni. A különleges eljárás akasztást jelent. Nem kerülhet rá sor a tábor
közvetlen közelében. Bizonyos számban [azonban] jelen kell lenniük a különleges eljáráson.27
A „különleges eljárás” gyakori kifejezés volt a háború alatt Himmler aktáiban és a náci szólásmódban. Pontosan azt
jelentette, amit Himmler ebben az utasításban megjelölt.
 Nőkre – nyilvánvalóan – szinte legalább annyira szükség volt a náci rabszolgamunka-
programokhoz, mint férfiakra. A németek által szolgálatra kényszerített körülbelül hárommillió
orosz polgári személyből több mint fél millió nő volt. Többségüket nehéz mezőgazdasági
munkára, illetve gyári munkára osztották be.
A meghódított területek férfi és női lakosságának milliószám történő rabszolgasorba
taszítása, igénytelen kulikká alacsonyítása nem csupán háborús intézkedés volt a Harmadik
Birodalom számára. Hitler, Göring, Himmler és már idézett más németek sűrű nyilatkozataiból
– amelyekből itt csupán elenyésző mintát közöltünk – nyilvánvaló, hogy ha a náci Németország
fennmaradt volna, az Új Rend a német uralkodó fajnak az Atlanti-óceántól az Urál hegységig
nyúló hatalmas rabszolgabirodalom feletti hatalmát jelentette volna. Nyilvánvaló, hogy a
legrosszabbul a keleti szláv népek jártak volna.
Amint azt Hitler kihangsúlyozta 1941 júliusában, alig egy hónappal azután, hogy
megtámadta a Szovjetuniót, az ország megszállására irányuló tervei „végmegoldást” jelentettek.
Egy évvel később, orosz hódításainak csúcsán óva intette tanácsadóit:

Ami azt a nevetséges százmillió szlávot illeti, legjobbjaikat olyan formára alakítjuk, amely számunkra
megfelel, a többit meg disznóólaikban különítjük el; és bárki, aki a helyi lakosok dédelgetéséről és civilizálásáról
beszél, máris megy a koncentrációs táborba! 30

A HADIFOGLYOK
Bár hadifoglyoknak hadiüzemekben vagy a frontharcokhoz kapcsolódó bármilyen munkában
való alkalmazása a hágai és a genfi konvenciók botrányos megsértését jelentette, a Harmadik
Birodalom által elfogott katonák tömegesen ilyen munkára fogott millióinak ez volt a legkisebb
gondja.
Legfőbb gondjuk az volt ugyanis, hogy túléljék a háborút. Ha oroszok voltak, akkor nagyon
kevés esélyük volt rá. A hadifoglyok között több volt az orosz, mint az összes többi együttvéve:
körülbelül öt és háromnegyed millió. Közülük alig egymilliót találtak élve 1945-ben, amikor a
szövetséges hatalmak csapatai felszabadították a hadifogolytáborok lakóit. Körülbelül
egymilliót vagy elengedtek a háború folyamán, vagy szolgálni engedték őket a német hadsereg
által létrehozott kollaboráns katonai egységekben. Kétmillió orosz hadifogoly halt meg a német
fogságban – éhségtől, fagytól és betegségektől. A maradék egymillióról sohasem adtak számot,
és ez Nürnbergben jól alátámasztotta azt az álláspontot, hogy többségük vagy a fenti okok
valamelyike következtében halt meg, vagy az SD (az SS biztonsági szolgálata) pusztította el
őket. A német feljegyzések szerint 67 000 főt végeztek ki, de ez szinte bizonyosan csak
részadat.31
Az orosz hadifoglyok legnagyobb részét – körülbelül 3 800 000 főt – a németek az orosz
hadjárat első szakaszában ejtették, az 1941. június 21-től december 6-ig vívott nagy bekerítő
csatákban. Egy olyan hadsereg számára, amely egy csata sűrűjében van, és gyorsan nyomul
előre, kétségtelen nehézséget jelent, hogy megfelelően felügyeljenek ilyen nagy számú
fogolyra. De a németek nem fáradoztak ilyesmivel. A náci feljegyzések kimutatják – amint azt
már láttuk –, hogy a szovjet foglyokat szándékosan éheztették és hagyták fedél nélkül a
szabadban, hogy az 1941-42-es szörnyű, fagypont alatti, hóborította télben pusztuljanak el.
„Minél több hadifogoly hal meg, annál jobb nekünk” – ez volt sok náci hivatalos személy
hozzáállása egy nem kevéssé hiteles forrás: Rosenberg szerint.
A megszállt keleti területek kétbalkezes minisztere nem volt humánus náci, különösen nem
az oroszok tekintetében, noha tudjuk, hogy köztük nőtt fel. De még ő is megindult annyira,
hogy Keitel tábornoknak, az OKW főnökének szóló, 1942. február 28-i dátumot viselő hosszú
levelében tiltakozzon az orosz foglyokkal való bánásmód miatt. Ez volt az a pillanat, amikor
azon a télen a legmélyebb betörést érte el az a szovjet ellentámadás, amely visszaverte a
németeket Moszkva és Rosztov alól, és a németek felismerték: elveszítették azt a játszmát, hogy
Oroszországot egyetlen rövid hadjáratban – vagy talán akármikor – elpusztítsák, s most, hogy
ellenségeik sorában az USA is csatlakozott Oroszországhoz és Nagy-Britanniához, talán
mégsem nyerik meg a háborút – ebben az esetben viszont felelősségre vonhatják majd őket
háborús bűneikért.

A szovjet hadifoglyok németországi sorsa [írta Rosenberg Keitelnek] a legnagyobb fokú tragédia. A 3 600
000 főből már csak néhány százezer képes teljes mértékben dolgozni. Nagy részük éhenhalt, vagy az időjárás
viszontagságai következtében pusztult el.

Ezt el lehetett volna kerülni, folytatta Rosenberg. Elég élelem volt Oroszországban ahhoz,
hogy ellássák őket.

Az esetek többségében azonban a táborparancsnokok megtiltották, hogy élelmet bocsássanak a foglyok

rendelkezésére; inkább hagyták őket éhen halni. Még amikor a táborok felé meneteltek, akkor is megtiltották a
civil lakosságnak, hogy ételt adjanak a foglyoknak. Sok esetben, amikor a foglyok az éhség vagy a kimerültség
miatt nem tudtak a menetben maradni, a rémült civil lakosság szeme láttára agyonlőtték őket, a holttesteket
pedig ott hagyták. Számos táborban egyáltalán nem biztosítottak fedelet a foglyoknak. A szabad ég alatt
feküdtek az esőben vagy a hóban ...
Végül meg kell említeni a hadifoglyok agyonlövését is. Ε cselekmények ... semmibe vesznek minden
politikai megállapodást. Például különböző táborokban az összes „ázsiait” agyonlőtték ...32

Nemcsak az ázsiaiakat. Az orosz hadjárat kezdete után nem sokkal az OKW és az SS

biztonsági szolgálata megegyezett abban, hogy az utóbbi szervezet „megszűri” az orosz
foglyokat. Ennek céljára egy írásbeli vallomás világít rá. A vallomás Otto Ohlendorftól, az SD
egyik nagy gyilkosától származik, aki sok más, Himmler környezetében található emberhez
hasonlóan kisiklott értelmiségi volt, hiszen jogból és közgazdaságtanból egyaránt diplomát
szerzett, s egykor az Alkalmazott Közgazdaságtudományi Intézet professzora volt.

Az összes zsidót és kommunista funkcionáriust [szólt Ohlendorf vallomása] ki kellett emelni a

hadifogolytáborokból, és ki kellett végezni. Tudomásom szerint ezt a rendelkezést az orosz hadjárat alatt
mindvégig végrehajtották.33

Ez azonban nem ment nehézségek nélkül. Néha az orosz foglyok annyira kimerültek voltak,
hogy még a kivégzésükre sem tudtak elvánszorogni. Ez tiltakozásra késztette Heinrich Müllert,
a Gestapo főnökét, aki ugyan elegáns külsejű ember volt, de valójában hideg, szenvtelen
gyilkos.450

A koncentrációs táborok parancsokai panaszkodnak, hogy a kivégzésre szánt szovjet-orosz hadifoglyok 5-10
százaléka holtan vagy félholtan érkezik meg a táborokba ... Különösen azt figyelték meg, hogy menetelés közben
– például úton a vasútállomástól a táborba – elég nagy számú fogoly holtan vagy félholtan összeesik útközben,
és a konvojt követő teherautóval kell felszedni őket. Elkerülhetetlen, hogy a németek ne vegyék észre az ilyen
eseményeket.

A Gestapo egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy az orosz foglyok meghalnak az éhezéstől
vagy a kimerültségtől, csakis azzal, hogy ez megfosztotta prédájuktól hóhéraikat. De nem
akarták, hogy a németeknek ilyen látványban legyen részük. „Gestapo Müller” – így ismerték
Németországban – ezért elrendelte, hogy

450
Müllert à háború után soha nem tudták letartóztatni. Utoljára 1945. április 29-én látták Hitler berlini bunkerében. Egyes
túlélő kollégái úgy hiszik, hogy jelenleg a szovjet titkosrendőrség szolgálatában áll, amelynek nagy csodálója volt. 11942. július
20-án Keitel fogalmazta meg a parancsot.
1. A szovjet hadifoglyokat különleges és tartós jelzéssel kell megbillogozni.
2. A billognak egy körülbelül 45 fokos hegyesszögből kell állnia, egy centiméter hosszú oldallal, a bal faron lefelé
mutató irányban, körülbelül egy tenyérnyire a végbéltől.36
 a mai naptól [1942. november 9.] kezdődő hatállyal azokat a szovjetorosz foglyokat, akik már nyilvánvalóan
halálukon vannak, és akik ennélfogva nem képesek kibírni akár csak egy rövid menetelést sem, a jövőben tilos a
kivégzés céljából a koncentrációs táborokba induló transzportokba betenni. 34

A halott foglyok, sőt az éhezők és kimerültek sem tudtak munkát végezni, és 1942-ben –
amikor a németek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a háború jóval tovább fog tartani, mint azt
várták, és hogy az elfogott szovjet katonák az oly szükséges munkaerő tárházát jelentik – a
nácik a foglyok megsemmisítésének politikáját feladva inkább dolgoztatni kezdték őket.
Himmler az SS-nek 1943-ban tartott poznani beszédében magyarázta el a változást.
Akkoriban [1941-ben] még nem értékeltük úgy ezt az embertömeget, mint ma,
nyersanyagként és munkaerőként. Amit elvégre – generációkban gondolkodva – nem kell
sajnálni, de a munkaerő-veszteség miatt most sajnálatos, hogy a foglyok tíz- és százezerszámra
haltak meg a kimerültség és az éhezés miatt.35
Most már annyit kellett kapniuk enni, hogy tudjanak dolgozni. 1944 decemberére
háromnegyed millió – sok tiszt is – dolgozott a fegyvergyárakban, a bányákban (ahová 200 000
főt jelöltek ki) és a gazdaságokban. Keményen bántak velük, de legalább életben hagyták őket.
Még az orosz hadifoglyok – Keitel által javasolt – megbillogozását is elhagyták, t
A nyugati hadifoglyokkal, különösen a britekkel és az amerikaiakkal szembeni bánásmód
aránylag szelídebb volt annál, amit az oroszokkal szemben tanúsítottak. Alkalmilag előfordultak
ugyan gyilkosságok és tömegmészárlások, de ez többnyire egyes parancsnokok mértéktelen
szadizmusának és kegyetlenségének volt tulajdonítható. Ilyen eset volt, amikor 1944. december
17-én, az Ardennek-beli csata alatt hetvenegy amerikai hadifoglyot mészároltak le hidegvérrel
Belgiumban, egy Malmédy közelében lévő mezőn.
Olyan alkalmak is előfordultak, hogy maga Hitler parancsolta meg nyugati foglyok
meggyilkolását. Így tett annak az ötven repülősnek az esetében is, akiket 1944 tavaszán fogtak
el, miután megszöktek a sagani táborból. Nürnbergben Göring azt mondta, hogy ő ezt „a háború
legsúlyosabb incidensének tartja”, Jodl tábornok pedig „közönséges gyilkosságnak” nevezte.
Ez azonban tulajdonképpen a Németország elleni angol–amerikai bombázások 1943-as
kiterjedtté válása után alkalmazni kezdett ama tudatos német politika részének tűnt, amellyel a
repülőgépükből Németország felett kiugrott szövetséges pilóták megölésére bátorítottak. A
civileket arra buzdították, hogy lincseljék meg a repülősöket, amint ejtőernyőjükkel földet
érnek, és számos németet állítottak bíróság elé a háború után, amiért ezt meg is tették. 1944-
ben, amikor az angol-amerikai bombázások a csúcspontra értek, Ribbentrop azt szorgalmazta,
hogy a lelőtt gépek pilótáit azonnal végezzék ki, Hitler azonban némileg szelídebb álláspontot
foglalt el. 1944. május 21-én – Göringgel egyetértésben – csak azt parancsolta meg, hogy
azokat az elfogott repülőket, akik utasszállító vonatokra, polgári személyekre, vagy
kényszerleszállást végrehajtó német repülőgépekre lőttek géppuskával, hadbíróság nélkül lőjék
agyon.
Néha az elfogott repülőket egyszerűen átadták az SD-nek „különleges eljárásra”. így például
negyvenhét amerikai, brit és holland repülőt (mindannyian tisztek voltak) gyilkoltak meg
brutálisan 1944 szeptemberében a mauthauseni koncentrációs táborban. Egy szemtanú, Maurice
Lampe, a tábor egyik francia lakója Nürnbergben leírta, hogyan történt az eset.

A negyvenhét tisztet mezítláb a kőbányához vezették. A lépcső aljában az őrök köveket raktak ezeknek a
szerencsétleneknek a hátára, és fel kellett vinniük a lépcső tetejére. Az első menetet körülbelül hatvan fontot
nyomó kövekkel tették meg, és közben ütlegelték őket ... A második menetben a kövek még nehezebbek voltak,
és amikor a szegény ördögök összegörnyedtek a terhük alatt, beléjük rúgtak, vagy bunkósbottal verték őket ...
Este huszonegy holttest volt elszórva az út mellett. A többi huszonhat másnap reggel halt meg.37

Ez mindennapos „kivégzési” forma volt Mauthausenben, és – többek között – elég sok orosz
hadifoglyon is alkalmazták.
 Hitler 1942-től kezdve – azaz, amikor a hadiszerencse ellene kezdett fordulni –
megparancsolta az elfogott szövetséges kommandósok kivégzését, különösen nyugaton. (Az
elfogott szovjet partizánokat persze addig is azonnal agyonlőtték). A Führer 1942. október 18-i
keltezésű „szigorúan titkos kommandóparancsa” megtalálható a náci dokumentumok között.

Mostantól kezdve a német csapatokkal szembekerülő, Európában vagy Afrikában úgynevezett kommandós
küldetésen lévő minden ellenséget, akkor is, ha egyenruhát viselnek, akár fegyveresek, akár fegyvertelenek, akár
csatában, akár menekülés közben, az utolsó emberig le kell mészárolni.38

Egy kiegészítő utasításban, amelyet ugyanazon a napon adott ki, Hitler elmagyarázta
parancsnokainak e parancs értelmét. A szövetséges kommandók sikere miatt – mondta –

arra kényszerültem, hogy szigorú parancsokat adjak az ellenséges szabotázscsoportok megsemmisítésére, és

komoly büntetéseket helyezzek kilátásba a parancs be nem tartása esetére ... Az ellenség számára nyilvánvalónak
kell lennie, hogy minden szabotázscsoportot megsemmisítünk, kivétel nélkül, az utolsó emberig.
Ez azt jelenti, hogy nulla az esélyük az életben maradásra ... Semmilyen körülmények között sem várhatják,
hogy a genfi konvenciónak megfelelő bánásmódban részesüljenek ... Amennyiben a vallatás szükségessé teszi,
hogy eleinte meghagyjanak egy-két embert, a vallatás után őket is azonnal agyon kell lőni.39

Ezt a különleges bűnt szigorúan titokban kellett tartani. Jodl tábornok külön instrukciókat
fűzött Hitler parancsához, alá is húzva szavait: „Ezt a parancsot csak a parancsnokok kezébe
szánjuk, és semmilyen körülmények között nem kerülhet az ellenség kezére. „ A parancsnokok
utasítást kaptak, hogy miután kötelesség-tudóan tudomásul vették, semmisítsenek meg minden
példányt.
Minden bizonnyal eléggé bevésődött az agyukba, mivel végre is hajtották. Néhány példát a
sokból meg is adhatunk.
1944. március 22-én éjjel az amerikai 267. különleges felderítő zászlóalj két tisztje és
tizenhárom katonája egy hajóról messze a német vonalak mögött szállt partra Olaszországban,
hogy leromboljon egy vasúti alagutat La Spezia és Genova között. Mindannyian egyenruhában
voltak, és nem volt náluk civil öltözék. Két nappal később elfogták, március 26-án pedig Anton
Dostlernak, a LXXV. német hadtest parancsnokának közvetlen utasítására tárgyalás nélkül
kivégzőosztag elé állították őket. A háború után nem sokkal egy amerikai katonai bíróság előtt
Dostler tábornok azzal az állítással igazolta tettét, hogy ő csupán Hitler kommandóparancsának
engedelmeskedett. Azzal érvelt, hogy a Führer őt magát állította volna hadbíróság elé, ha nem
engedelmeskedett volna.451
Egy katonai feladatot végrehajtó angol-amerikai egység tizenöt emberét, köztük az
Associated Press egyik haditudósítóját is (mindannyian egyenruhát viseltek), akik 1945
januárjában Szlovákiában szálltak le ejtőernyővel, a mauthauseni koncentrációs táborban
végeztek ki dr. Ernst Kaltenbrunner parancsára, aki Heydrich utódja volt az SD élén, majd
pedig a nürnbergi vádlottak egyike.452 Ha egy tábori segédtiszt, aki tanúja volt kivégzésüknek,
nem vallott volna, akkor meggyilkolásuk talán nem is derült volna ki, mivel ebben a táborban
megsemmisítették a tömeges kivégzések aktáit.40

NÁCI TERROR A MEGHÓDÍTOTT ORSZÁGOKBAN

1941. október 22-én egy francia újság, a Le Phare a következő közleményt hozta le:

Anglia és Moszkva zsoldjában álló gyáva bűnözők október 20-án reggel megölték Nantes városparancsnokát.
Az orgyilkosokat eddig nem tartóztatták le.
Elrendeltem, hogy e bűntett büntetéséül 50 túszt lőjenek agyon kezdetnek ... További ötven túszt lövetek
agyon, amennyiben a bűnösöket október 23-án éjfélig nem tartóztatják le.
451
Dostler tábornokot az amerikai katonai bíróság 1945. október 12-én Rómában halálra ítélte.
452
Kaltenbrunnert az 1946. október 16-ra virradó éjjel felakasztották a nürnbergi börtönben.
 Ez a közlemény Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában,
Lengyelországban és Oroszországban egyaránt megszokottá vált az újságokban, illetve fekete
keretes vörös plakátokon. A németek által nyilvánosan kihirdetett arány mindig 100 az l-hez
volt – száz túszt lőttek agyon minden megölt németért.
Bár a túszejtés ősi szokás volt, amelyet például az ókori rómaiak is nagyban űztek, a modern
időkben általában mégsem alkalmazták, kivéve a németeket az első világháborúban, illetve a
briteket Indiában, és a búr háború idején Dél-Afrikában. Hitler alatt, a második háború során
azonban a német hadsereg tömegesen ejtette a túszokat. Nürnbergben tucatszámra mutattak be
Keitel tábornok és alacsonyabb rangú parancsnokok által aláírt, túszok szedésére – és
agyonlövésére – utasító titkos parancsokat. „Fontos, hogy közismert, vezető személyiségek,
illetve azok családtagjai is legyenek közöttük” – rendelkezett Keitel 1941. október l-jén;
Stuelpnagel tábornok, a franciaországi német parancsnok pedig egy évvel később hangsúlyozta,
hogy „minél ismertebbek az agyonlövendő túszok, annál nagyobb lesz az elrettentő hatás az
elkövetőkre”.
Összesen 29 660 francia túszt végeztek ki a németek a háború alatt, s ebbe a számba nem
tartozik bele az a 40 000 fő, aki „meghalt” a francia börtönökben. A hasonló lengyelországi
adat 8000, a hollandiai pedig körülbelül 2000 fő volt. Dániában a túszok nyilvánosság előtt
meghirdetett agyonlövése helyett a „tisztázó gyilkosságok” néven ismertté vált rendszert
alkalmazták. Hitler kifejezett parancsára a Dániában megölt németekért kiszabott megtorlásokat
titokban, egy az öthöz arányban végrehajtott gyilkosságok formájában eszközölték.41 így
gyilkolták meg brutálisan a dán lelkipásztor-költő-drámaírót, Kaj Munkot, Skandinávia egyik
legnagyobb szeretetnek örvendő emberét, akinek a holttestét az úton hagyták egy rátűzött
táblával: „Csak azért is Németországnak dolgoztál, te disznó!”
Az összes háborús bűn közül, amelyeket állítása szerint Hitler parancsára kellett elkövetnie,
„a legrosszabb” – mondta Keitel a nürnbergi emelvényen – a Nacht und Nebel Erlass-ből, az
„Éj és köd-rendeletből” eredt. Hitler 1941. december 7-én adta ki ezt a groteszk parancsot,
amelyet a nyugaton meghódított területek szerencsétlen lakosai számára tartottak fenn. Amint
azt a furcsa cím jelzi, ez abból állt, hogy „a német biztonságot veszélyeztető” személyeket
lefogták, és nyomtalanul Németországba, az ismeretlenség éjszakájába és ködébe hurcolták
őket. Nem adtak tájékoztatást sorsukról családjuknak akkor sem, amikor – ahogy az mindig
történt – csupán eltemetésük helye volt kérdéses a Birodalmon belül.
1941. december 12-én Keitel kiadott egy utasítást, melyben Hitler parancsát magyarázta.
„Elvben – közölte – a német állam ellen elkövetett kihágások büntetése a halálbüntetés.” De

ha ezeket a kihágásokat bebörtönzéssel, akár életfogytiglani kényszermunkával is büntetik, ezt a gyengeség

jelének fogják vélni. A hatékony megfélemlítést csak halálbüntetéssel lehet elérni, vagy olyan intézkedésekkel,
amelyek folytán a bűnöző rokonai és a lakosság nem tudják a sorsát. 42

A következő év februárjában Keitel kibővítette az Éj és köd rendeletet. Az olyan esetekben,

amikor valakinek a letartóztatása után nyolc napon belül nem szabták ki a halálbüntetést,

a foglyokat titokban Németországba kell szállítani... ezeknek az intézkedéseknek elrettentő hatásuk lesz,
mivel
(a) a foglyok nyomtalanul tűnnek el,
(b) hollétüket vagy sorsukat illetően pedig nem szabad tájékoztatást adni.43

Ezzel a hátborzongató feladattal az SD-t bízták meg, amelynek a lefoglalt aktái tele vannak
az „NN”-hez (Nacht und Nebel) tartozó különböző parancsokkal, különösen az áldozatok
eltemetési helyének szigorú titokban tartásával kapcsolatban. Azt, hogy hány nyugat-európai
tűnt el az „éjbe és ködbe”, Nürnbergben nem állapították meg, ám kiderült, hogy néhányan
mégis élve kerültek elő belőle.
A megszállt területek ügyében azonban ki lehetett gyűjteni néhány tanulságos számadatot az
SD-nek egy Oroszországban alkalmazott másféle terrorművelettel kapcsolatos írásos
anyagaiból. Ezt a bizonyos feladatot azok az egységek hajtották végre, amelyeket
Németországban Einsatzgruppen (különleges akciócsoportok) néven ismertek, bár
teljesítményüket nézve jobban illik rájuk a „megsemmisítőosztag” elnevezés. Eredményeikkel
kapcsolatban az első kerek adat – szinte véletlenül – Nürnbergben került napvilágra.
Még a tárgyalás kezdete előtti egyik napon egy fiatal amerikai tengerésztiszt, Whitney R.
Harris korvettkapitány, az egyik amerikai vádképviselő Otto Ohlendorfot vallatta háborús
tevékenységéről. Ismeretes volt, hogy ez a szimpatikus külsejű, fiatalos megjelenésű, 38 éves
német értelmiségi Himmler Központi Biztonsági Hivatalában (az RSHA-ban) az Amt III
vezetője volt, s csak a háború utolsó éveit töltötte a Gazdasági Minisztériumban
külkereskedelmi szakértőként. Kihallgatójával azt közölte, hogy egy évet leszámítva Berlinben
töltötte a háború idejét, hivatali feladatokkal. Amikor megkérdezték tőle, hogy mivel töltötte azt
az egy évet, így válaszolt: – Az Einsatzgruppe „D” vezetője voltam.
Harris, aki végzettségére nézve jogász volt, és addigra a német ügyekben szaktekintélynek
számított a hírszerzésnél, már hallott az £m,saíz-csoportokról. Azonnal fel is tette a kérdést:
– Az alatt az év alatt, amíg az Einsatzgruppe „D” vezetője volt, hány férfit, nőt és gyereket
ölt meg a csoportja?
Ohlendorf, emlékezett vissza később Harris, vállat vont, és a legkisebb habozás nélkül
felelte:
– Kilencvenezret!44
Az Einsatz-csoportokat Himmler és Heydrich kezdetben azért szervezték, hogy 1939-ben
kövessék a német hadsereget Lengyelországba, tereljék össze az ottani zsidókat, és helyezzék el
őket gettókban. Csak az orosz hadjárat kezdetén, közel két évvel később történt, hogy a német
hadsereggel megállapodva, a harcoló csapatokat kellett követniük, és végrehajtaniuk a
„végmegoldás” egyik fázisát. Négy Einsatzgruppét hoztak létre e célból: az „A”, „B”, „C” és
„D” csoportokat. Az utolsó volt az, amelyet Ohlendorf irányított 1941 júniusa és 1942 júniusa
között. Ukrajna legdélebbi szektorát jelölték ki a számára, és a 11. hadsereghez csatolták.
Amikor a per során John Harlan Amen ezredes megkérdezte tőle, hogy milyen utasításokat
kapott, Ohlendorf azt válaszolta:
– Az utasítás úgy szólt, hogy likvidálni kell a zsidókat és a szovjet politikai biztosokat.
– Amikor a „likvidálni” szót használja, ezalatt azt érti, hogy „megölni”? – kérdezte Amen.
– Igen, úgy értem, megölni – válaszolta Ohlendorf, és elmagyarázta, hogy ebbe a nők és
gyermekek ugyanúgy beletartoztak, mint a férfiak.
– Mi végre mészárolták le a gyermekeket is? – szólt közbe az orosz bíró, I. T. Nyikicsenko
tábornok.

OHLENDORF: Az volt a parancs, hogy a zsidó lakosságot totálisan ki kell irtani.

A BÍRÓ: Beleértve a gyerekeket is?
OHLENDORF: Igen.
A BÍRÓ: Az összes zsidó gyermeket meggyilkolták?
OHLENDORF: Igen.

Amen további kérdéseire válaszolva és írásbeli tanúvallomásában Ohlendorf elbeszélte,

hogyan zajlott le egy ilyen tipikus öldöklés.
Az Einsatz-egység beérkezett egy faluba vagy városba, és megparancsolta a prominens zsidó
polgároknak, hogy „áttelepítés” céljából hívják össze az összes zsidót.453 Megkérték őket, hogy
adják át értékeiket, röviddel a kivégzés előtt pedig arra, hogy vegyék le felsőruházatukat. A
kivégzések helyére – ami általában egy páncélelhárító árok volt – teherautón szállították át őket,
453
Azaz azt mondták nekik, hogy máshová telepítik őket át.
mindig csak annyit, amennyit azonnal ki lehetett végezni. Ilyen módon megpróbálták a lehető
legrövidebbre fogni azt az időt, ami eltelt attól a pillanattól kezdve, hogy megtudták, mi fog
történni velük, a tényleges kivégzésükig.
Azután a kivégzőosztagok katonai stílusban agyonlőtték őket, térdelve vagy állva, a
tetemeket pedig az árokba dobták. Én soha nem engedtem, hogy egyének lőjenek, hanem
mindig azt parancsoltam, hogy egyszerre több ember lőjön, hogy elkerülhető legyen a
személyes felelősség. Más csoportok vezetői azt követelték, hogy az áldozatok feküdjenek a
földre, és lőjék őket tarkón. Én nem értettem egyet ezekkel a módszerekkel.
– Miért? – kérdezte Amen.
– Azért – válaszolta Ohlendorf –, mert mind az áldozatoknak, mind pedig azoknak, akik
végrehajtották a kivégzést, ez lélektanilag nagyon nehezen elviselhető terhet jelentett.
1942 tavaszán, mondta el Ohlendorff, parancs érkezett Himmlertől, hogy a nők és a
gyermekek esetében változtassák meg a kivégzés módszerét.454 Ettől fogva olyan
„gázkocsikban” kellett megszabadulni tőlük, amelyeket külön erre a célra gyártott két berlini
cég. Az SD-tiszt leírta a bíróságnak, hogyan működtek e rendkívüli járművek.

Kívülről nem látszott a teherautók valódi célja. Zárt teherkocsiknak látszottak, és úgy konstruálták őket, hogy
a motor indításakor a [kipufogó] gázt bevezették a kocsiba, ami tíz-tizenöt perc alatt halált okozott.

– Hogyan vették rá az áldozatokat arra, hogy beszálljanak a kocsikba? – akarta tudni Amen
ezredes.
– Azt mondták nekik, hogy máshová szállítják át őket – válaszolta Ohlendorf.455
A gázkocsik áldozatainak eltemetése, panaszolta, „nagy megpróbáltatás” volt az
Einsatzgruppék tagjai számára. Ezt egy bizonyos dr. Becker (akit Ohlendorf a kocsik
konstruktőreként azonosított) is megerősítette egy Nürnbergben bemutatott dokumentumban. A
főhadiszállásnak szóló levelében dr. Becker ellenezte, hogy az SD németjeinek kelljen
kirakniuk az elgázosított nők és gyerekek tetemeit, és felhívta a figyelmet

a súlyos pszichikai sérülésekre és egészségkárosodásra, amellyel ez a munka járhat ezekre az emberekre

nézve. Fejfájásról panaszkodtak nekem, amely minden egyes kirakáskor előjön.

Dr. Becker arra is rámutatott feljebbvalóinak, hogy:

A gáz alkalmazását rendszerint helytelenül végzik. A vezető, hogy mielőbb a végére jusson a dolognak,
padlóig nyomja a gázpedált. A kivégzendő személyek így fulladásos halált szenvednek, nem pedig
elbóbiskolnak, amint azt terveztük.

Dr. Becker – saját maga szerint – meglehetősen humánus volt, így hát elrendelte a technika
megváltoztatását.

Utasításaim mostanára bebizonyították, hogy a kar megfelelő beállításával a halál gyorsabban jön, és a
foglyok békésen elalszanak. A korábban tapasztalt eltorzult arcok és az ürülék most már nem figyelhetők meg.45

De a gázkocsikban, amint Ohlendorf tanúsította, csak tizenöt-huszonöt személyt ölhettek

meg egyszerre, ami teljességgel elégtelen volt a Hitler és Himmler által parancsba adott
kiterjedésű mészárláshoz. Elégtelen volt például ahhoz a feladathoz, amit Ukrajna fővárosában,
Kijevben kellett elvégezni mindössze két nap alatt, 1941. szeptember 29-én és 30-án, amikor
egy hivatalos Emsatz-jelentés szerint 33 771 személyt, főleg zsidókat „végeztek ki”.46
454
Ennek különleges oka volt. Lásd később, 596. o.
455
Ohlendorf és huszonegy társa ellen Nürnbergben egy amerikai katonai bíróság az „Einsatzgruppen-ügyben” folytatott
eljárást. Tizennégyet közülük halálra ítéltek. Csak négyet: Ohlendorfot és másik három csoportparancsnokot végeztek ki a
landsbergi börtönbenl951. július 8-án, három és fél évvel elítélésüket követően. A többiek halálbüntetését átváltoztatták.
 Amikor a brit fővádló, Sir Hartley Shawcross felolvasta egy német szemtanú arról szóló
beszámolóját, hogyan hajtottak végre Ukrajnában egy viszonylag kisebb tömegkivégzést, a
borzalom csendje borult a nürnbergi bírósági terem fölé. Az irat egy német építővállalat
ukrajnai részlegének igazgatója és mérnöke, Herman Graebe eskü alatt tett írásbeli vallomása
volt. Graebe 1942. október 5-én tanúja volt annak, hogy az Einsatz-kommandók az ukrán
milícia támogatásával hogyan dolgoznak a kivégzőgödröknél az ukrajnai Dubnóban. A feladat,
amint arról beszámolt, a város 5000 zsidójának likvidálása volt.
... A művezetőm és én közvetlenül a gödrökhöz mentünk. Gyors egymásutánban elcsattanó
puskalövéseket hallottam az egyik földhányás mögül. Egy lovaglóostort vagy kutyakorbácsot
tartó SS-katona parancsára a teherautókról leszálló embereknek – mindenféle korú férfiak, nők,
gyerekek voltak – le kellett vetkőzniük. Meghatározott helyekre kellett letenniük a ruháikat,
külön-külön a cipőt, a felső- és az alsóruházatot. Egy körülbelül 800-1000 pár cipőből álló
halmot láttam, nagy rakás alsóneműt és ruhát.
Ezek az emberek sikoltozás és sírás nélkül levetkőztek, családi csoportokban álldogáltak,
megcsókolták egymást, elbúcsúztak egymástól, és várták egy másik SS jelét, aki szintén
korbáccsal a kezében a gödör közelében állt. A tizenöt perc alatt, amíg a gödör közelében
álltam, senkit nem hallottam, hogy tiltakozott vagy kegyelemért könyörgött volna ...
Egy idős, ősz hajú nő a karjában tartott egy egyéves gyermeket, énekelt neki, és csiklandozta. A gyermek
gügyögött örömében. A szülők könnyes szemmel nézték. Az apa egy körülbelül 10 éves fiú kezét fogta, és
halkan beszélt hozzá; a fiú a könnyeivel küszködött. Az apa az égre mutatott, megsimogatta a fejét, és láthatóan
valamit magyarázott neki.
Ekkor a gödörnél lévő SS valamit kiabált a bajtársának. Az utóbbi kiszámolt úgy húsz embert, és utasította
őket, hogy menjenek a földhányás mögé ... Nagyon jól emlékszem egy karcsú, fekete hajú lányra: amint elhaladt
a közelemben, magára mutatott, és azt mondta: „huszonhárom éves”.
Megkerültem a földhányást, és egy óriási sírral találtam szemben magam. Az emberek nagyon szorosan
összeékelődtek, és egymás tetején feküdtek, úgy, hogy csak a fejük látszott. Szinte mindnek vér folyt a vállára a
fejéből. Volt, aki mozgott még. Néhányan felemelték a karjukat, és a fejüket forgatták, hogy mutassák, még
élnek. A gödör már kétharmadig megtelt. Úgy becsültem, körülbelül ezer ember lehet benne. Körülnéztem, hogy
lássam, ki az, aki lő. Egy SS-katona volt: a gödör keskeny végének a szélén ült, lábát a gödörbe lógatta.
Géppisztoly volt a térdén, és cigarettázott.
Az emberek anyaszült meztelenül lementek néhány lépést, és az ott fekvő emberek fején keresztül arra a
helyre másztak, ahová az SS-katona irányította őket. Lefeküdtek a halott vagy sebesült emberekre; néhányan
megsimogatták azokat, akik még éltek, és halkan beszéltek hozzájuk. Azután egy sor lövést hallottam.
Belenéztem a gödörbe, és láttam, hogy a testek rángatóznak, vagy pedig a fejek már mozdulatlanul fekszenek az
alattuk lévő testeken. Vér folyt a nyakukból.
Már közeledett a következő csoport. Lementek a gödörbe, sorba feküdtek az előző áldozatokra, és őket is
lelőtték.

És ez így ment, egyik csoporttal a másik után. Másnap reggel a német mérnök visszatért a
helyszínre.
Körülbelül harminc meztelen embert láttam fekve a gödör közelében. Némelyikük még élt ... Később a még
élő zsidóknak megparancsolták, hogy dobják a tetemeket a gödörbe. Aztán maguknak is bele kellett feküdniük,
hogy nyakon lőjék őket... Esküszöm az Istenre, hogy ez a teljes igazság.47

Vajon hány zsidót és orosz kommunista pártfunkcionáriust (az előbbiek száma jóval
felülmúlta az utóbbiakét) mészároltak le az Einsatz-csoportok Oroszországban, mielőtt a Vörös
Hadsereg kiűzte a németeket? Pontos számukat nem lehetett kiszámítani Nürnbergben, de
Himmler dossziéi, bármennyire is koordinálatlanok, képet adnak a valóságról.
Ohlendorf Einsatzgruppen „D”-je a 90 000 áldozattal nem teljesített olyan jól, mint a többi
csoport. Az északon működő „A” csoport például 1942. január 31-én jelentette, hogy 229 052
zsidót „végeztek ki” a balti régióban és Fehéroroszországban. Parancsnoka, Franz Stahlecker
azt jelentette Himmlernek, hogy az utóbbi tartományban a késői kezdés miatt nehézségei
támadtak „a kemény fagy beállta után, ami a tömeges kivégzéseket sokkal nehezebbé tette.
Mindazonáltal – jelentette – 41 000 zsidót [Fehéroroszországban] lőttünk agyon eddig.”
Stahlecker, akit még az év folyamán megöltek a szovjet partizánok, csinos térképet csatolt
jelentéséhez, amelyen feltüntette a (koporsókkal jelzett) kivégzettek számát a parancsnoksága
alatt álló egyes területeken. A térkép tanúsága szerint egyedül Litvániában 136 421 zsidót öltek
meg; egyelőre körülbelül 34 000 főt hagytak meg, „mivel munkára kellenek”. Észtországot,
ahol viszonylag kevés zsidó élt, ebben a jelentésben „zsidómentesnek” nyilvánították.48
Az Einsatzgruppék kivégzőosztagai a kemény tél okozta átmeneti lazítás után 1942 nyarán
végig, szünet nélkül működtek. Július 1-jéig még körülbelül 55 000 zsidót irtottak ki
Fehéroroszországban, októberben pedig a minszki gettó maradék 16 200 lakosát egy nap alatt
pusztították el. Novemberben Himmler már azt jelenthette Hitlernek, hogy Oroszországban
augusztustól októberig 363 211 zsidót öltek meg; valószínű azonban, hogy ez a szám némileg
túlzott volt, hogy a vérszomjas Führernek tetsszen.49 456
Mindent összevetve, a Gestapo zsidóügyi hivatalájának vezetője, Adolf Eichmann szerint az
Einsatzgruppék keleten kétmillió személyt, főleg zsidókat likvidáltak. Ez azonban szinte
bizonyosan túlzás; furcsa, de igaz, hogy az SS nagykutyái annyira büszkék voltak
emberirtásaikra, hogy gyakran felduzzasztott számokat jelentettek, hogy kivívják Himmler és
Hitler tetszését. Himmler saját statisztikusa, dr. Richard Korherr 1943. március 23-án azt
jelentette főnökének, hogy Oroszországban összesen 633 300 zsidót „telepítettek át” – ez az
eufemizmus az Einsatzgruppék általi lemészároltatást fedte.51 Meglepő módon ez a szám elég
jól egybevág számos szakértő később végzett kimerítő vizsgálataival. Ha hozzá teszünk még
százezret, akiket a háború utolsó két évében öltek meg, akkor azzal a számmal valószínűleg
annyira megközelítjük már a valóságot, amennyire valaha is képesek leszünk.457
Bármilyen magas is ez a szám, mégis csekély azoknak a zsidóknak a számával összevetve,
akiket Himmler megsemmisítőtáboraiban végeztek ki, amikor eljött a „végmegoldás”
végrehajtásának ideje.

A VÉGMEGOLDÁS
1946-ban egy szép júniusi napon Nürnbergben az amerikai vád három képviselője vallatta
Oswald Pohl SS Obergruppenführert, aki többek között a náci koncentrációs táborok lakói által
végzett munkaprogramokért felelt. Pohl, aki tengerésztiszt volt, mielőtt az SS-hez csatlakozott
volna, a német összeomlás után bujkált, és csak egy évvel később – 1946 májusában –
tartóztatták le, amikor felfedezték, hogy béresnek öltözve egy gazdaságban dolgozik.458
Pohl egy kérdésre válaszolva olyan kifejezést használt, amely kezdett ismerőssé válni a
nürnbergi vád képviselői számára, akik már hónapok óta görnyedtek a zsákmányolt
dokumentumok milliónyi szava fölé. Pohl azt mondta, hogy Himmler egy bizonyos Höss nevű
kollégát alkalmazott „a zsidókérdés végmegoldásában”.
– És az mit jelentett? – kérdezték Pohltól.
– A zsidóság kiirtását – felelte.
Ez a kifejezés egyre gyakrabban kezdett előfordulni a vezető nácik szókincsében és
irataiban; ártatlmatlan hangzása nyilván megkímélte ezeket az embereket attól a kíntól, hogy
456
Himmler augusztus 31-én megparancsolta egy Einsatz-különítménynek, hogy végezzék ki a minszki börtön száz lakóját,
hadd lássa személyesen, hogyan folyik az ilyesmi. Az SS jelen lévő magas rangú tisztje, Bach-Zelewski szerint Himmler
majdnem elájult, amikor látta a kivégzőosztag első sortüzének eredményét. Néhány perccel később, amikor a lövéseknek nem
sikerült azonnal végezniük két zsidó nővel, az SS-Führer hisztérikussá vált. Ennek az élménynek az egyik következménye volt
Himmlernek az a parancsa, hogy a továbbiakban a nőket és a gyermekeket nem szabad agyonlőni, hanem a gázkocsikban kell
megölni őket.50 (Lásd feljebb, 595. o.)
457
Az Einsatzgruppék által lemészárolt szovjet kommunista pártfunkcionáriusok számát tudomásom szerint soha még csak
megbecsülni sem próbálták. A legtöbb SD-jelentés egy kalap alá vette őket a zsidókkal. Az „A” csoport egyik jelentésében, ami
1941. október 15-én kelt, 3387 „kommunistát” sorolnak fel a 121 817 kivégzett között; a többiek zsidók voltak. Ugyanaz a
jelentés azonban gyakran együtt sorolja fel a két kategóriát.
458
Pohlt 1947. november 3-án az úgynevezett „koncentrációstábor-ügyben” halálra ítélte egy amerikai katonai bíróság, és
1951. június 8-án Ohlendorffal és másokkal együtt felakasztották a landsbergi börtönben.
jelentésére emlékeztetniük kelljen egymást, és legalábbis azt hihették, hogy alkalmazása
valahogyan leplezi majd bűnösségüket, ha a terhelő dokumentumok valaha napvilágot látnak.
Valóban, a nürnbergi perekben a náci vezetők többsége tagadta, hogy tudta volna, mit jelent,
Göring pedig határozottan állította, hogy ő sohasem használta ezt a kifejezést – ez a színlelés
azonban hamarosan lelepleződött. A kövér birodalmi marsall elleni ügyben egy utasítást
mutattak be, amelyet Heydrichnek, az SD vezetőjének küldött 1941. július 31-én, amikor az
Einsatzgruppék Oroszországban már élvezettel nekiláttak megsemmisítési feladataik
végrehajtásának.
Ezennel megbízom Önt [utasította Göring Heydrichet], hogy végezzen el minden
előkészületet ... a zsidókérdés totális megoldására Európa azon területein,amelyek német
befolyás alatt állnak ...
Megbízom Önt továbbá, hogy a lehető leghamarabb nyújtson be nekem egy tervezetet,
amelyben bemutatja ... a zsidókérdés tervezett végmegoldásának végrehajtására már megtett
intézkedéseket.459 52
Heydrich pontosan tudta, hogy mit ért Göring ezen a kifejezésen, hiszen ő maga is majdnem
egy évvel korábban használta már a Lengyelország eleste után tartott egyik titkos értekezleten,
amikor felvázolta a „végmegoldás első lépését”: ez a zsidók nagyvárosi gettókba való
összevonását jelentette, ahonnan azután könnyen küldhették őket végső sorsukba.460
Mint kiderült, a „végmegoldás” az volt, ami régóta ott járt már Hitler fejében, s amit már a
háború kezdete előtt is nyilvánosan hirdetett. A Reichstag előtt tartott beszédében 1939. január
30-án azt mondta:
Ha a nemzetközi zsidó pénzembereknek ... ismét sikerül a nemzeteket belerántaniuk egy
világháborúba, akkor az eredmény ... a zsidó faj megsemmisülése lesz egész Európában.
Ezt jóslatnak nevezte, és későbbi nyilvános beszédeiben ötször is szó szerint megismételte.
Mindegy volt, hogy nem a „nemzetközi zsidó pénzemberek”, hanem ő maga rántotta bele a
világot egy fegyveres konfliktusba. Hitlernek csak az számított, hogy világháború van, ami
lehetőséget ad neki arra, hogy miután óriási területeket hódított meg Németországtól keletre,
ahol Európa zsidóságának a legnagyobb része élt, végrehajtsa „megsemmisítésüket”. Mire
Oroszország lerohanása megkezdődött, ő már kiadta a szükséges parancsokat.
Az utasítás, ami a felsőbb náci körökben „a Führer parancsa a végmegoldásról” néven vált
ismertté, valószínűleg soha nem került papírra – legalábbis egyetlen példányát sem sikerült
előásni a zsákmányolt náci dokumentumok közül. Minden bizonyíték arra utal, hogy Göring,
Himmler és Heydrich szóban kapta meg, s ők azután 1941 nyarán és őszén továbbították lefelé.
Számos tanú vallott úgy Nürnbergben, hogy „hallott” róla, de egyikük sem ismerte el, hogy
valaha is látta volna. Hans Lammers, a birodalmi kancellária vezetője a tanúk emelvényén a rá
gyakorolt nyomás alatt így válaszolt:

Tudtam, hogy a Führer egyik parancsát Göring adta át Heydrichnek ... Ezt a parancsot nevezték a
„zsidóprobléma végmegoldásának”.53

De sok más nácihoz hasonlóan Lammers is azt állította az emelvényen, hogy nem igazán
tudta, mit jelent a kifejezés, amíg a szövetségesek jogi képviselője Nürnbergben fel nem fedte
előtte.461
459
Kiemelés tőlem (W.L.S.). Az utolsó sor hibás fordítása, amely a dokumentum angol nyelvű példányában a német Endlösung
szót „végmegoldás” helyett „kívánt megoldás”-ként adta vissza, arra indította a németül nem tudó Jackson bírót, hogy a
keresztkérdések során ráhagyja Göringre azt az állítást, hogy ő soha nem használta a baljóslatú kifejezést. (Lásd az 54.
jegyzetet.) – Itt, Nürnbergben történt először, hogy ezekről a szörnyű emberirtásokról hallottam – állította Göring egy
alkalommal.
460
Lásd feljebb, 407. o.
461
Lammerst 1949 áprilisában egy amerikai katonai bíróság Nürnbergben húsz évi börtönre ítélte, főleg a zsidóellenes
rendeletek ügyében fennálló felelőssége miatt. De mint a legtöbb más elítélt náci esetében is, akinek a büntetését az amerikai
hatóságok nagy mértékben csökkentették, 1951-ben az ő ítéletét is tíz évre mérsékelték, és az évvégén kiengedték a landsbergi
 1942 elejére eljött annak az ideje, mint azt Heydrich mondta, hogy „tisztázzák a
végmegoldás alapvető problémáit”, hogy azt végre kivitelezhessék, és az egész ügyet
lezárhassák. Ε célból Heydrich 1942. január 20-ra konferenciát hívott össze a különböző
minisztériumok és az SS-SD hivatalainak képviselői számára Berlin egyik kellemes
külvárosába, Wannseebe. Ε konferencia jegyzőkönyve fontos szerepet játszott egyes későbbi
nürnbergi perekben.54 A náci tisztségviselők a Wehrmacht pillanatnyi oroszországi balsikerei
ellenére is úgy hitték, hogy a háborút már szinte meg is nyerték, s hamarosan Németország
fogja kormányozni egész Európát, benne Angliát és Írországot is. Heydrich ennélfogva közölte
az egybegyűlt tizenöt magas rangú tisztségviselővel, hogy „az európai zsidóprobléma eme
végmegoldása körülbelül tizenegy millió zsidót érint”. Ezután elhadarta az egyes országokra
vonatkozó számokat. A német birodalom eredeti területén mindössze 131 800 zsidó maradt (az
1939-es negyedmillióból), de a SZU-ban – mondta – ötmillióan vannak, Ukrajnában
hárommillióan, a lengyelországi főkormányzóságban két és egynegyed millióan,
Franciaországban háromnegyed millióan, míg Angliában egyharmad millióan. Ezzel
egyértelműen arra utalt, hogy mind a tizenegy milliót ki kell irtani. Meg is magyarázta azután,
hogyan kell végrehajtani ezt a számottevő feladatot.

A zsidókat a végmegoldás során keletre kell szállítani... munkaerőként való felhasználásuk céljából. A
munkaképes zsidókat nagy munkabrigádokban, nemek szerint elkülönítve ezekre a területekre visszük, és
útépítésnél használjuk őket, amely feladat végzése során nagy részük minden bizonnyal természetes fogyatkozás
útján elpusztul.
A maradékkal, amely végül mindezt képes túlélni – lévén kétségtelenül ez a legnagyobb ellenállóképességű
részük – ennek megfelelően kell bánni, mivel ezek az emberek az új zsidó kibontakozás természetes
kiválasztódást képviselő csírasejtjeinek tekintendők.

Más szóval, az európai zsidókat előbb a meghódított Keletre kellett szállítani, és ott halálra
dolgoztatni, azt a keveset pedig, aki ezt túléli, egyszerűen megölni. És azok a zsidók – milliók
–, akik keleten élnek, és már a kezükben vannak? Dr. Josef Buehler államtitkár, aki
Lengyelország főkormányzóját képviselte, kész javaslattal állt elő. Közel két és fél millió zsidó
van Lengyelországban, mondta, akik „nagy veszélyt jelentenek”. Ezek, magyarázta, „kórok
hordozói, feketézők, valamint munkára alkalmatlanok”. Ezzel a két és fél millió lélekkel nem
volt szállítási probléma. Már ott voltak.

Csupán egy kérésem van [fejezte be dr. Buehler]: az, hogy a zsidó problémát az én területemen a lehető
leggyorsabban oldják meg.

A derék államtitkár olyan türelmetlenségről tett bizonyságot, amelyet a Hitlerig terjedő

felsőbb náci körökben is osztottak. Ekkor még egyikük sem értette meg – és igazából nem is
fogja megérteni egészen 1942 végéig, amikor pedig már késő lesz –, hogy mennyire értékesek
lehetnek a zsidók rabszolga-munkaerőként a birodalom számára. Ekkor még csak annyit fogtak
fel, hogy eltarthat egy darabig a zsidók halálra dolgoztatása az oroszországi utakon.
Következésképpen jóval azelőtt, hogy ezeket a szerencsétleneket halálra dolgoztathatták volna
(amit többnyire meg sem próbáltak), Hitler és Himmler úgy döntött, hogy gyorsabb
eszközökkel szabadul meg tőlük.
Két ilyen eszközt alkalmaztak leginkább. Az egyikhez, mint azt láttuk, nem sokkal
Oroszország 1941 nyarán történt lerohanása után kezdtek hozzá. Ez volt a lengyel és az orosz
zsidóknak az Einsatzgruppék kivégző-osztagai által történő lemészárlásának módszere, amivel
körülbelül háromnegyed millió embert gyilkoltak meg.

börtönből, miután büntetésének kezdete óta összesen hat évet töltött le. Itt talán megjegyezhetjük, hogy a legtöbb német, már
amennyiben a nyugatnémet parlament az ő érzelmeiket képviselte, a Hitler cinkosaira kiszabott viszonylag enyhe ítéletekkel
sem sem értett egyet. Sokuk ellen, akiket a szövetséges hatalmak német őrizetbe adtak át, még vádat sem emeltek – akkor sem,
ha tömeggyilkossággal vádolták őket –, némelyikük pedig hamarosan munkát kapott a bonni kormányzatban.
 A „végmegoldás” elérésének e módszerére gondolt Himmlerl943. október 4-én, amikor
Poznanban az SS tábornokainak mondott beszédet.

... Egy nagyon súlyos ügyről is szeretnék beszélni önöknek. Magunk között eléggé nyíltan kell beszélnünk
róla, de nyilvánosan soha nem fogjuk említeni...
Ezen ... a zsidó faj kiirtását értem ... Minden bizonnyal sokan tudják önök közül, hogy mit jelent, amikor 100
tetem fekszik egymás mellett, vagy 500, vagy 1000. Mindezt végigvinni, és ugyanakkor – eltekintve az emberi
gyengeség okozta kivételektől – tisztességes fickóknak maradni, ez tett minket keménnyé. Ez egy olyan
dicsőséges lap a történelmünkben, amelyet még soha nem írtak meg, és soha nem is szabad megírni ...55

Kétségtelen, hogy a szemüveges SS-Führer, aki majdnem elájult, amikor látta, hogyan
végeznek ki száz keleti zsidót – köztük nőket és gyermekeket – az ő gyönyörködtetésére, a
megsemmisítőtáborokban lévő gázkamrákat működtető SS-tisztek hatékony munkájában a
német történelemnek még ennél is dicsőségesebb lapját látta volna. Ugyanis e haláltáborokban
érte el legszörnyűbb sikerét a „végmegoldás”.

A MEGSEMMISÍTŐTÁBOROK
A mintegy harminc főbb náci koncentrációs tábor mindegyike haláltábor volt, amelyekben
megkínzott, kiéheztetett rabok milliói pusztultak el.462 Bár a hatóságok vezettek feljegyzéseket,
és mindegyik tábornak megvolt a maga hivatalos Totenbuchja (halálkönyv), ezek hiányosak
voltak, és sok esetben a győztes szövetségesek odaérkezése előtt meg is semmisítették őket. Az
egyik mauthauseni Totenbuch fennmaradt része 1939 januárjától 1945 áprilisáig 35 318
halálesetet sorol fel.463 1942 végén, amikor kezdett akuttá válni a rabszolgamunka iránti igény,
Himmler megparancsolta, hogy a koncentrációs táborokban „csökkentsék” a halálozási arányt.
A munkaerőhiány miatt ugyanis nem örült a hivatalába érkezett ama jelentésnek, miszerint az
1942 júniusa és novembere között koncentrációs táborba küldött 136 700 főből 70 610 halt
meg, továbbá 9267 főt kivégeztek, 27 846 főt pedig „áthelyeztek”.57 Mármint a gázkamrába. így
bizony nem sokan maradtak a munkafeladatok ellátására.
A megsemmisítőtáborok, a Vernichtungslagerek voltak azok a helyek, ahol a legnagyobb
előrelépést sikerült tenni a „végmegoldás” felé. A legnagyobb és leghíresebb Auschwitz volt,
amelynek ölő- és égetőkapacitása négy óriási gázkamrájával és a mellettük lévő
krematóriumokkal messze felülmúlta a többiét – Treblinkáét, Belzecét, Sobiborét és Chelmnóét
(mindegyik Lengyelországban volt). További kisebb megsemmisítőtáborok voltak Riga,
Vilnius, Minszk, Kaunas és Lvov közelében; ezeket az különböztette meg a nagyoktól, hogy itt
inkább agyonlövéssel gyilkoltak, nem gázzal.
Egy ideig jókora versengés folyt az SS vezetői körében, hogy melyik gázzal lehet a
leghatékonyabban siettetni a zsidók halálát. A sebesség fontos tényező volt, különösen
Auschwitzban, ahol fennállásának vége felé a tábor új rekordokat állított fel napi 6000 áldozat
elgázosításával. A tábor parancsnoka egy ideig Rudolf Höss volt, egy gyilkosságért elítélt
egykori fegyenc, aki Nürnbergben tanúskodott az általa használt gáz fölényéről.464
462
Kogon ezt a számot 7 125 000 főre becsüli az összesen 7 820 000 lakóból, de ez a szám kétségtelenül túl magas. (Kogon:
The Theory and Practice of Hell, 221.ο.)
463
Α táborparancsnok, Franz Ziereis a teljes számot 65 000 főre tette.56
464
Höss 1900-ban született egy kiskereskedő fiaként Baden-Badenban. Buzgó katolikus apja arra akarta kényszeríteni,
hogy pap legyen, ő azonban 1922-ben inkább a náci párthoz csatlakozott. A következő évben részt vett egy tanító
meggyilkolásában, aki állítólag elítélte Leo Schlagetert, a Ruhr-vidéki német szabotőrt, akit a franciák kivégeztek, és így náci
mártírrá vált. Hösst életfogytiglanra ítélték.
Az 1928-as általános amnesztia keretében kiszabadult, két évvel később pedig csatlakozott az SS „Halálfejes
csoportjához”, amelynek fő feladata a koncentrációs táborok őrzése volt. Höss ebben az egységben először Dachauban szolgált,
így szinte egész felnőtt életét előbb rabként, majd börtönőrként töltötte. Minden nyomás nélkül – sőt túlozva – vallott
gyilkosságairól Nürnbergben mind a tanúk emelvényén, mind pedig a vád számára készített írásbeli vallomásaiban. Később
átadták a lengyeleknek, akik halálra ítélték, és 1947 márciusában Auschwitzban, legnagyobb bűneinek helyszínén
felakasztották.
 A zsidókérdés „végmegoldása” Európa összes zsidójának teljes kiirtását jelentette. 1941 júniusában parancsot
kaptam, hogy Auschwitzban alakítsak ki megsemmisítő létesítményeket. Abban az időben már három másik
megsemmisítőtábor is volt a lengyel főkormányzóság területén: Belzec, Treblinka és Wolzek ...
Ellátogattam Treblinkába, hogy megtudjam, náluk hogyan hajtják végre a megsemmisítést. A treblinkai
táborparancsnok közölte velem, hogy fél év alatt 80 000 főt likvidált. Elsősorban a varsói gettóból érkező összes
zsidó likvidálásával foglalkozott.465
Ő monoxidgázt használt, én pedig úgy véltem, hogy a módszerei nem igazán hatékonyak. így hát amikor
létrehoztam az auschwitzi megsemmisítőépületet, én Zyklon B-t használtam, ami kristályos hidrogéncianid volt,
és egy kis nyíláson át szórtuk be a halálkamrába. A hőmérsékleti feltételektől függően három-tizenöt percig
tartott, amíg a halálkamrában lévő személyeket megöltük.
Onnan tudtuk, hogy az emberek meghaltak, hogy abbamaradt a sikoltozás. Általában fél órát vártunk az ajtók
kinyitása és a tetemek eltávolítása előtt. Miután a tetemeket kihoztuk, különleges különítményeink levették az
emberekről a gyűrűket, és kihúzták a hullák aranyfogait.
Még egy dologban felülmúltuk Treblinkát: mi a gázkamráinkat úgy építettük, hogy egyenként egyszerre 2000
embert tudjanak befogadni, míg Treblinkában az ő tíz gázkamrájukban egyenként csak 200 ember fért el.

Höss ezután elmagyarázta, hogyan „válogatták ki” a gázkamrák áldozatait, hiszen nem az
összes beérkező foglyot tették el láb alól – legalábbis nem azonnal, néhányra ugyanis az I. G.
Farben vegyiműveknek és a Krupp-üzemnek volt szüksége, hogy ott dolgozzanak, amíg ki nem
merülnek, és alkalmassá nem válnak a „végmegoldásra”.

Auschwitzban két SS-orvosunk volt szolgálatban, ők vizsgálták meg a bejövő fogolyszállítmányokat. A

foglyoknak el kellett vonulniuk az egyik orvos előtt, aki rámutatással döntött róluk, amint elhaladtak előtte.
Azok, akik munkára alkalmasak voltak, a táborba kerültek. A többieket azonnal a megsemmisítőüzembe küldték.
A zsenge korú gyermekeket mindig megsemmisítették, mivel fiatalságuknál fogva munkaképtelenek voltak.

Herr Höss minduntalan tovább és tovább fejlesztette a tömeggyilkosság művészetét.

Még egy dolgot továbbfejlesztettünk, Treblinkához képest, mégpedig azt, hogy Treblinkában az áldozatok
szinte mindig tudták, hogy meg fogják őket semmisíteni, mi viszont Auschwitzban arra törekedtünk, hogy az
áldozatok az utolsó pillanatig azt higyjék, hogy tetvetleníteni fogják őket. Persze, gyakran felismerték a valódi
szándékunkat, így néha zavargások és nehézségek voltak nálunk is. A nők gyakran a ruhájuk alá rejtették
gyermekeiket, de persze, amikor megtaláltuk őket, a gyerekeket megsemmisítésre küldtük.
Titokban kellett végrehajtanunk ezeket a megsemmisítéseket, de természetesen a holttestek folyamatos
égetéséből származó undorító és émelyítő bűz átjárta az egész vidéket, és a környező községekben élő emberek
mindannyian tudták, hogy Auschwitzban megsemmisítések folynak.

Néhány „különleges foglyot” (valószínűleg orosz hadifoglyokat) néha egyszerűen

benzininjekcióval öltek meg, magyarázta Höss. – Orvosainknak a parancs szerint rendes halotti
bizonyítványokat kellett kiállítaniuk, amelyekben akármit megjelölhettek a halál okaként – tette
hozzá.466 58
Höss nyers leírása kiegészíthető a túlélő lakók és börtönőrök vallomásai alapján az
auschwitzi halálról és eltüntetésről festett összetett képpel is. A „kiválogatás”, amelynek során
eldőlt, hogy melyik zsidó fog dolgozni, és melyiket gázosítják el azonnal, egy vasúti
mellékvágánynál történt, amikor az áldozatokat kiengedték a tehervagonokból, amelyekbe étel
és ital nélkül akár egy hétig is be voltak zárva – sokuk olyan messzi földekről érkezett, mint
Franciaország, Hollandia vagy Görögország. Bár szívet tépő jelenetek játszódtak le, amikor a
feleségeket elszakították férjüktől, a gyerekeket szüleiktől, a foglyok közül – mint azt Höss
vallotta, és más túlélők is megerősítik – mégsem jött rá senki, hogy mi vár rájuk. Sőt
465
Amint azt látni fogjuk, ezt a feladatot a nagyszámú áldozat, illetve a végén a fegyveres ellenállás miatt csak 1943-ban
sikerült befejezni.
466
Általában „szívbetegséget” írtak. Kogon, aki maga nyolc évet töltött Buchenwaldban, megad néhány mintát: „ ... A páciens
hosszas szenvedés után halt meg ...-ben, ... órakor. A halál oka: tüdőgyulladással komplikált szívgyengeség.” (Kogon: The
Theory and Practice of Hell, 218.0.) Auschwitzban a tömeges elgázosítások megkezdésekor eltekintettek az ilyen
formaságoktól. Gyakran még csak meg sem számolták az egy napon meghaltakat.
néhányuknak szép képeslapokat adtak „Waldsee” felirattal, hogy írják alá, és küldjék haza
rokonaiknak. A lapokra nyomtatott szöveg így szólt:

Nagyon jól megy itt a sorunk. Van munkánk, és jól bánnak velünk. Várjuk érkezéseteket.

Maguk a gázkamrák a szomszédos krematóriumokkal együtt egyáltalán nem néztek ki

vészjósló helynek még közelről sem; nem lehetett kitalálni róluk, hogy micsodák. Előttük
virágágyásokkal szegélyezett, szépen gondozott gyep volt, a bejáratnál lévő feliratok csak
ennyit közöltek: FÜRDŐK. A gyanútlan zsidók azt hitték, hogy csupán tetvetlenítésre viszik
őket a fürdőkbe, ami megszokott dolog volt az összes táborban. És mindezt kellemes
zenekísérettel!
Könnyűzene szólt ugyanis közben. „Fehér blúzt és tengerészkék szoknyát viselő csinos,
fiatal lányokból álló” zenekart szerveztek a táborlakók közül – emlékezett vissza egy túlélő.
Mialatt folyt a válogatás a gázkamrákhoz, ez a párját ritkító zenekar vidám dallamokat játszott a
Víg özvegyből vagy a Hoffmann meséiből. Semmi ünnepélyes vagy komor Beethoven-művet!
Az auschwitzi halálindulók vidám, boldog bécsi és párizsi operettdallamok voltak.
Erre a boldogabb és frivolabb időket idéző zenére vezették be a férfiakat, nőket és
gyermekeket a „fürdőházakba”, ahol felszólították őket, hogy vetkőzzenek le, mert
„zuhanyozás” következik. Néha még törölközőket is kaptak. Amint bent voltak a
„zuhanyozóban” – talán ekkor kezdhették gyanítani, hogy valami hibádzik, mivel úgy zsúfolták
össze kétezrüket a kamrába, mint a szardíniákat, és így elég nehéz lett volna tisztálkodni –, a
masszív ajtót kívülről behúzták, bezárták, és légmentesen tömítették. Fent, ahol a szépen ápolt
pázsit és virágágyások szinte elrejtették a halál előszobájából felfutó szellőzőnyílások gomba
alakban végződő kürtőit, a segédszolgálatosok már készen álltak, hogy beszórják a
hidrogéncianid ametisztkék kristályait, más néven a Zyklon-B-t, amelyet eredetileg
fertőtlenítőszernek gyártottak kereskedelmi célra, és amire – mint láttuk – Herr Höss olyan
büszke volt, hogy kitalálta új alkalmazását.
A közeli blokkokból figyelő túlélő foglyok visszaemlékeztek arra, hogy egy időben a
segédszolgálatosoknak egy bizonyos Moll őrmester adta meg a jelet, hogy öntsék a
szellőzőnyílásokba a kristályokat. „Na, gib ihnen schon zu fressen” (Nahát akkor, adjunk nekik
valamit, amin elrágódhatnak) – nevetett, és a kristályokat beöntötték a szellőzőnyílásokon,
amelyeket azután lezártak.
A vastag üvegű megfigyelőnyílásokon át a kivégzők nézhették, hogy mi történik. A meztelen
foglyok felnéztek a zuhanyokra, amelyekből nem folyt a víz, vagy talán maguk elé, a padlóra
bámultak, és elgondolkoztak, vajon miért nincsenek lefolyók. Eltartott néhány percig, amíg a
gáz hatni kezdett. A bent lévők azonban hamarosan kezdtek felfigyelni rá, hogy gáz jön be a
szellőzőnyílások lyukaiból. Általában ekkor estek pánikba, tolongva igyekeztek távolabb
kerülni a csövektől, és fejvesztetten menekültek a nagy fémajtók irányába, ahol – Reitlinger
elmondása szerint – „egyetlen kék, tésztaszerű, még a halálban is egymást marcangoló és ütő,
vérrel befröcskölt piramissá torlódtak fel”.
Húsz-harminc perccel később, amikor a meztelen hús óriási masszájának a vonaglása
megszűnt, a szivattyúk kipumpálták a mérgező levegőt, a nagy ajtó kinyílt, és munkához láttak
a Sonderkommando tagjai. Ezek zsidó férfi táborlakók voltak, akiknek életben maradást és
elegendő ennivalót ígértek cserébe a legeslegször-nyűbb feladat elvégzéséért.467 Gázálarcokban
és gumicsizmákban, vízfecskendőkkel kezdték a munkát. Reitlinger leírja, mi történt.

Első feladatuk az volt, hogy eltávolítsák a vért és az ürüléket, mielőtt hurkokkal és kampókkal széthúzták
volna az egymásba kapaszkodó halottakat; ez jelentette az előjátékot a szörnyű feladathoz: az arany kereséséhez,
és a fogak, valamint a haj eltávolításához. Ezeket a németek stratégiai anyagnak tekintették. Ezután jött az utazás

467
Elkerülhetetlen rendszerességgel kiirtották őket is a gázkamrákban, és új csoportok kerültek a helyükre, akikre később
ugyanez a sors várt. Az SS ugyanis nem akart túlélőket, akiknek eljárhat a szája.
felvonón vagy csillében a kemencékhez, onnan a malomhoz, amely a salakot finom hamuvá őrölte, majd a
tehergépkocsihoz, amely a hamvakat a Sola folyóba szórta. 468

Az írásos anyagok arról tanúskodnak, hogy a német üzletemberek körében élénk verseny
folyt, hogy rendeléseket szerezzenek ezeknek az elmés ölő- és eltüntetőberendezéseknek a
megépítésére, illetve a halálos kék kristályok szállítására. A fűtőberendezések gyártásával
foglalkozó erfurti I. A. Topf és Fiai cég nyerte el ajánlatával az auschwitzi krematóriumok
szállítására szóló szerződést. A tábor anyagai között talált terjedelmes levelezés feltárja ennek
az üzleti vállalkozásnak a történetét. A cégtől 1943. február 12-i dátummal érkezett levél
megadja az alaphangot.

AZ SS ÉS A RENDŐRSÉG KÖZPONTI ÉPÍTÉSI HIVATALÁNAK, AUSCHWITZBA: TÁRGY: A tábor

2. és 3. krematóriuma.
Nyugtázzuk az Önök megrendelését öt hármas kemencére, a tetemek felvitelére szolgáló két elektromos
felvonóval és egy vészfelvonóval. Rendeltek továbbá egy széntüzelés céljára szolgáló és egy hamuszállító
célberendezést.60

A krematóriumbizniszben érdekelt két további cég levelei is felbukkantak a nürnbergi perek

során. A hullaeltakarítás számos náci táborban vonzotta a kereskedelmi versenyt. A szakma
egyik legrégibb német vállalata egy belgrádi nagy SS-tábor számára megépítendő
krematóriumok ügyében kínálta fel tervrajzait.

A holttesteknek a kemencébe való behelyezésére egyszerűen egy hengereken mozgó fémvillát javaslunk.
Minden kemence egy csupán 24x18 hüvelyk átmérőjű kazánnal rendelkezik majd, mivel nem kell koporsókat
alkalmazni. A tetemeknek a tárolóhelyekről való átszállítására könnyű, kerekes kocsikat javasolunk, amelyeknek
mellékeljük a méretarányos rajzát.61
Egy másik cég, a C. H. Kori is a belgrádi megbízásra áhítozott, és hangsúlyozta, hogy nagy tapasztalattal
rendelkezik a szakmában, hiszen már négy kemencét épített Dachau és ötöt Lublin számára, s ezek – közlésük
szerint – „a gyakorlatban teljes megelégedésre működnek”.
A holttestek elégetésére szolgáló, egyszerű felépítésű berendezés szállításáról folytatott szóbeli
megbeszélésünket követően mellékelten benyújtjuk a szénnel működő és idáig teljes megelégedést nyújtó
tökéletesített hamvasztókemencéink terveit.
A tervezett épülethez két hamvasztókemence építését javasoljuk, de azt tanácsoljuk, hogy szíveskedjenek
tovább tudakozódva meggyőződni arról, hogy két kemence kielégíti-e az Önök igényeit.
Garantáljuk mind a hamvasztókemencék hatékonyságát, mind tartósságát, a legjobb anyagok felhasználását
és kifogástalan minőségű munkánkat.
További értesítésüket várva állunk szíves rendelkezésükre.
Heil Hitler!
C. H. Korlk G.m.b.H.62

A végén még a legjobb anyagokat alkalmazó és kifogástalan munkát nyújtó német szabad
vállalkozás fáradhatatlan erőfeszítései is elégtelennek bizonyultak a tetemek elégetéséhez. A jól
megépített krematóriumok sem győzték a munkát számos táborban, különösen Auschwitzban,
ahol naponta nem kevesebb, mint 6000 holttestet (Höss szerint nem kevesebb, mint 16 000-et)
kellett elégetni. 1944 nyarán például negyvenhat nap alatt csak ebben a táborban 250 000-300
000 magyar zsidót küldtek a halálba. Még a gázkamrák sem bírták ezt a tempót, és az
Einsatzgruppe-stílusú tömeges agyonlövésekhez kellett folyamodni. A tetemeket egyszerűen
árkokba dobták, és elégették, sokukat csak részben, aztán buldózerekkel földet toltak rájuk. A
táborparancsnokok a vége felé már arra panaszkodtak, hogy a krematóriumok nemcsak
elégtelennek, hanem „gazdaságtalannak” is bizonyultak.
Az áldozatok megölésére elsősorban alkalmazott Zyklon-B kristályokat két német cég
468
A nürnbergi perek során tett egyes vallomásokból kiderült, hogy a hamvakat néha eladták műtrágyának. Egy danzigi cég –
az orosz vádképviselet által benyújtott dokumentum szerint – egy elektromos fűtésű tartályt tervezett, amellyel emberi zsírból
lehetett szappant főzni. „Receptje” így szólt: „12 font emberi zsír, 11 liter víz, és fontonként 8 uncia marónátron ... az egészet
két-három órán át kell főzni, majd lehűteni”.59
szállította, amelyek megszerezték a szabadalmat az I. G. Farbentől. Ezek a cégek a hamburgi
Tesch és Stabenow, illetve a dessaui Degesch voltak: az előbbi havonként két tonna
ciánkristályt szállított, az utóbbi pedig háromnegyed tonnát. A szállítmányok fuvarlevelei
előkerültek Nürnbergben.
Mindkét konszern vezetői azt állították, hogy terméküket pusztán ciánozás céljából adták el,
és nem volt tudomásuk annak halálos célú felhasználásáról, ám ez a védekezés nem állt meg a
lábán. Megtalálták a Tesch és Stabenow azon leveleit, amelyekben nemcsak a gázkristályok
szállítására tesznek ajánlatot, hanem a kivégzőkamrák szellőztető- és fűtőberendezéseire is.
Emellett az utánozhatatlan Höss (akinek, ha már egyszer elkezdett vallani, be sem állt a szája)
szintén tanúsította, hogy a Tesch vállalat igazgatóinak nem lehetett nem tudniuk, hogy mire
használják a terméküket, hiszen több millió ember kiirtására elegendő mennyiséget
szolgáltattak. Erről egy brit katonai bíróság meg is győződött a két társ, Bruno Tesch és Karl
Weinbacher perében, akiket 1946-ban halálra ítéltek, és felakasztottak. A másik cég, a dessaui
Degesch igazgatója, dr. Gerhard Peters kevesebbel is megúszta: egy német bíróság öt év
börtönre ítélte.63
A háború utáni perek előtt Németországban általánosan elterjedt volt az a meggyőződés,
hogy a tömeggyilkosságok kizárólag viszonylag kevés számú fanatikus SS-vezető tettei voltak.
A bírósági jegyzőkönyvek azonban nem hagynak kétséget számos német üzletember
bűnrészessége felől sem. Nemcsak Kruppékról és az I. G. Farben vegyipari tröszt igazgatóiról
van szó, hanem kisebb vállalkozókról is, akik kifelé bizonyára a lehető legprózaibb és
legtisztességesebb embereknek, és – mint a jó üzletemberek mindenütt – a közösség oszlopos
tagjainak látszottak.
Hány szerencsétlen, ártatlan embert – főleg zsidókat, de elég nagy számban másokat is,
különösen orosz hadifoglyokat – mészároltak le csupán az auschwitzi táborban? Pontos
számukat sohasem fogjuk tudni. Maga Höss egyik írásbeli vallomásában így becsüli meg: „2
500 000 áldozat, akiket elgázosítással és elégetéssel semmisítettek meg, és legalább félmillió,
akiket az éhezés és a betegségek gyűrtek le, összesen körülbelül 3 000 000 fő.” Később a saját
tárgyalásán Varsóban ezt a számot 1 135 000 főre csökkentette. A szovjet kormány, amely 1945
januárjában, a Vörös Hadsereg általi elfoglalása után megvizsgálta a tábort, négymillióra tette
ezt a számot. Reitlinger saját kimerítő vizsgálata alapján kétli, hogy az Auschwitzban
elgázosítottak száma „akár csak háromnegyed millió is” lenne. Úgy becsüli, hogy körülbelül
600 000 fő halt meg a gázkamrákban, s ehhez adja hozzá azt a körülbelül 300 000 vagy még
több „eltűntet”, akiket agyonlőttek, vagy akik az éhezésbe és a betegségekbe haltak bele.
Akármilyen becslést használunk azonban, a szám mindenképpen meglehetősen nagy.64
A holttesteket elégették, de a fogak aranytömései megmaradtak; ezeket kikotorták a
hamuból, ha ugyan a tetemekből álló tésztaszerű halmon munkálkodó különleges osztagok már
korábban ki nem húzták őket.469 Az aranyat beolvasztották, és az elítélt zsidók más
értéktárgyaival együtt a Reichsbankba szállították, ahol a Himmler és a bank elnöke, dr. Walter
Funk közötti titkos szerződés értelmében egy „Max Heiliger” fedőnéven megnyitott számlára
letétbe helyezték az SS javára. A megsemmisítőtáborokból érkező értékes zsákmányban a
fogaranyon kívül még aranyból készült órák, fülbevalók, karkötők, gyűrűk, nyakláncok, sőt
szemüvegkeretek is voltak – a zsidókat ugyanis arra bíztatták, hogy az ígért „áttelepítésre”
vigyék magukkal minden értéküket. Nagy készlet gyűlt össze ékszerekből, főleg gyémántokból,
és sok ezüsttárgy is volt a zsákmányban, valamint készpénz is, nagy kötegekben.
A Reichsbankot elárasztották a „Max Heiliger” letétek. Miután páncéltermei már 1942-ben
csordultig megteltek, a bank profitra éhes igazgatói arra törekedtek, hogy az értéktárgyakat a
városi zálogházakon keresztül történő értékesítés útján készpénzre váltsák. A Reichsbanknak a
469
Néha még az áldozatok lemészárlása előtt kihúzták aranyfogaikat. A minszki börtön német őrének egyik titkos jelentéséből
kiderül, hogy miután egy zsidó fogorvost szolgálatba parancsolt, az összes zsidónak „kihúzták vagy kitörték az aranyhídját,
-koronáját és -tömését. Ez mindig egy-két órával a különleges eljárás előtt történt. Az őr feljegyezte, hogy börtönében 1943
tavaszán egy hathetes időszakban kivégzett 516 német és orosz zsidó közül 336-nak húzták ki az aranyfogait.65
városi zálogházhoz írott szeptember 15-i levele egy „második szállítmányról” beszél, és így
kezdődik: „Átnyújtjuk Önöknek a következő értékeket, azzal a kéréssel, hogy a lehető
legjobban hasznosítsák őket.” A lista hosszú és tételes: szerepel rajta 154 aranyóra, 1601 arany
fülbevaló, 132 gyémántberakásos gyűrű, 784 ezüst zsebóra és „160 különféle műfog-sor,
részben aranyból”. 1944 elejére már a berlini zálogházat is teljesen elárasztották ezek a lopott
javak, így arról tájékoztatta a Reichsbankot, hogy nem fogadhat többet. Amikor a szövetséges
hatalmak lerohanták Németországot, egyes elhagyott sóbányákban, ahová a nácik feljegyzéseik
és zsákmányuk egy részét elrejtették, annyi értéktárgyat találtak még a „Max Heiliger”
számláról, amennyi megtöltötte a Reichsbank frankfurti fiókjának három nagy páncéltermét.66
Ismerték-e a bankárok ezeknek a különös letéteknek a forrásait? A Reichsbank nemesfém-
osztályának igazgatója Nürnbergben azt vallotta, hogy ő és társai kezdték észrevenni, hogy sok
szállítmány Lublinból és Auschwitzból érkezik.
Mindannyian tudtuk, hogy ezeken a helyeken koncentrációs táborok vannak. A tizedik
szállítmányban, 1943 novemberében érkezett először fogarany. A fogarany mennyisége
szokatlanul megnőtt.67
Nürnbergben az SS gazdasági hivatalának vezetője, a szervezetének tranzakcióit kezelő
hírhedett Oswald Pohl azt hangsúlyozta, hogy dr. Funk, illetve a Reichsbank tisztségviselői és
igazgatói nagyon jól tudták, honnak jönnek a javak, amelyeket ők próbáltak elzálogosítani.
Bizonyos részleteket is feltárt „a Funk és az SS között a halott zsidók értékeinek a
Reichsbankba történő szállításáról kötött üzleti megállapodásról”. Visszaemlékezett egy
beszélgetésre a bank elnökhelyettesével, dr. Emil Pohllal.
Ebben a beszélgetésben nem maradt kétség afelől, hogy a szállítandó tárgyak a koncentrációs
táborokban megölt zsidóktól [származnak]. A kérdéses tárgyak gyűrűk, órák, szemüvegek,
aranyrudak, jegygyűrűk, brossok, tűk, arany fogtömések és egyéb értékek voltak.
Egyszer, mesélte Pohl, miután szemlekörutat tettek a Reichsbank páncéltermeiben, ahol a
„halott zsidóktól származó” értékeket tekintették meg, dr. Funk a társaságot kellemes vacsorán
látta vendégül, amely során a beszélgetés a zsákmány különös eredetére terelődött.68

„A VARSÓI GETTÓ NINCS TÖBBÉ”

Nem egy szemtanú beszélt a beletörődésről, amellyel olyan sok zsidó fogadta a halált a náci
gázkamrákban vagy az Einsatz-osztagok hatalmas kivégzőárkaiban. Nem minden zsidó adta
meg magát azonban ilyen szelíden a megsemmisítésnek. 1943 tavaszi napjaiban a varsói gettó
falai közé zárt 60 000 zsidó (már csak ennyi élt még az 1940-ben barmok módjára ideterelt 400
000-ből) harcba szállt náci kínzóival.
Talán senki sem hagyott hátra hátborzongatóbb – és hitelesebb – beszámolót a varsói
gettólázadásról, mint maga a büszke SS-tiszt, aki azt leverte.470 Ez a német úr Jürgen Stroop
volt, SS Brigadeführer és rendőr dandártábornok. Fennmaradt a bőrkötéses, bőségesen
illusztrált, hetvenöt oldalas, elegáns vastag papírra gépelt ékesszóló hivatalos jelentése.471 A
címe: A varsói gettó nincs többé.69
1940 őszének végére, egy évvel azután, hogy a nácik meghódították Lengyelországot, az SS
körülbelül 400 000 zsidót szedett össze, és egy körülbelül két és fél mérföld hosszú és egy
mérföld széles területen, a régi középkori gettó körül egy magas fallal elzárta őket Varsó többi
részétől. Ebben a városnegyedben addig 160 000 ember lakott, tehát túlzsúfoltság volt, de ez
volt a legkisebb baj. Frank kormányzó annyi élelmiszert sem volt hajlandó kiutalni számukra,
amennyi a 400 000 embernek akár csak felét is éppen hogy életben tarthatta volna. Mivel az
azonnali agyonlövés büntetésének terhe mellett tilos volt elhagyniuk az elkerített területet, a
470
John Hersey The Wall című regénye, amely a zsidó feljegyzéseken alapul, a felkelést beszéli el.
471
Stroop azonban nem maradt fenn. A háború után elfogták, 1947. március 22-én Dachauban egy amerikai bíróság halálra
ítélte, mert Görögországban túszokat lövetett agyon, majd kiadták Lengyelországnak, ahol a varsói gettó zsidóinak
lemészárlásáért állt bíróság elé. Ismét halálra ítélték, és 1951. szeptember 8-án a bűntett helyszínén felakasztották.
zsidóknak nem volt munkájuk, eltekintve attól a néhány fegyvergyártól, amelyeket a falakon
belül működtetett a Wehrmacht és néhány olyan kapzsi német üzletember, aki tudta, hogyan
tegyen szert nagy nyereségre a rabszolgamunka alkalmazásával. Legalább 100 000 zsidó napi
egy tál (gyakran szalmából főzött) levessel próbált életben maradni, amit a többiek
jószívűségéből kapott. Reménytelen küzdelem volt ez az életért.
De a gettó lakossága az éhezéstől és a betegségektől nem pusztult elég gyorsan ahhoz, hogy
az megfeleljen Himmlernek is, aki 1942 nyarán „biztonsági okokból” megparancsolta a varsói
gettóban lévő zsidók eltávolítását. Július 22-én nagy „áttelepítési” akció kezdődött. Attól a
naptól kezdve október 3-ig Stroop szerint összesen 310 322 zsidót „telepítettek át”. Jobban
mondva, megsemmisítőtáborokba szállították őket: a legtöbbjüket Treblinkába, ahol
gázkamrába kerültek.
Himmler még mindig nem volt elégedett. Amikor 1943 januárjában meglepetésszerű
látogatást tett Varsóban, és felfedezte, hogy még mindig 60 000 zsidó él a gettóban,
megparancsolta, hogy az „áttelepítést” február 15-ig be kell fejezni. Ez nehéz feladatnak
bizonyult. A kemény tél és a hadsereg szükségletei – amelynek sztálingrádi katasztrófája,
valamint azt követő visszavonulásai miatt elsődlegesen magának volt szüksége a
szállítóeszközökre – megnehezítették az SS számára a végleges „áttelepítés” végrehajtásához
szükséges vonatszerelvények megszerzését. Ráadásul, jelentette Stroop, a zsidók „minden
lehetséges módon” ellenállnak végső likvidálásuknak. Himmler parancsát egészen tavaszig nem
lehetett végrehajtani. Úgy döntöttek, hogy egy három napig tartó „különleges művelet” során
takarítják ki a gettót. Mint később kiderült, e művelet négy hétig tartott.
A több mint 300 000 zsidó deportálása lehetővé tette a németek számára, hogy csökkentsék a
fallal körülvett gettó méretét, és 1943. április 19-én, amikor Stroop SS-tábornok megindította
ellene tankjait, tüzérségét, lángszóróit és dinamitos osztagait, az egész terület csupán 1000 x
300 yardot tett ki. Tele volt azonban csatornákkal, alagsorokkal és pincékkel, amelyeket az
elkeseredetten küzdő zsidók megerősített állásokká alakítottak. Kevés fegyverük volt: néhány
pisztoly és puska, egy-két tucat becsempészett géppisztoly, valamint házi készítésű gránátok.
De ezen az áprilisi reggelen a zsidók el voltak szánva arra, hogy használni is fogják
fegyvereiket – a Harmadik Birodalom történelmében itt történt meg először és utoljára, hogy
zsidók fegyverrel álltak ellen náci elnyomóiknak.
Stroopnak 2090 embere volt, körülbelül felük a reguláris hadsereg és a Waffen-SS katonája,
a többit a 335 litván milicistával, valamint néhány lengyel rendőrrel és tűzoltóval megerősített
SS-rendőrség adta. Váratlan ellenállásba szaladtak bele azon az első napon.
Alighogy megkezdődött a művelet [jelentette Stroop a géptávírón leadott sok közüli első
napi jelentésében], amikor a zsidó banditák erős összehangolt tüzébe futottunk bele. A tankot és
a két páncélkocsit Molotov-koktélokkal dobálták meg ... Az ellenség ellentámadása miatt vissza
kellett vonulnunk.
A német támadást felújították, de csak nehezen tudtak előrehaladni.

Körülbelül 17 óra 30 perckor nagyon erős ellenállásba ütköztünk egy háztömbnél, még géppuskatüzet is
kaptunk. Egy különleges rohamcsapat legyőzte az ellenséget, de nem tudta elfogni az ellenállókat. A zsidó
bűnözők bázisról bázisra ellenálltak, és az utolsó pillanatban elmenekültek ... Veszteségünk az első támadásban:
12 fő.

És ez így ment az első néhány nap során: a szegényesen felfegyverzett védők teret engedtek
a tankok, a lángszórók és a tüzérség támadásának, de továbbra is ellenálltak. Stroop tábornok
képtelen volt megérteni, hogy ez a „szemét és alsóbbrendű népség” – ahogyan az ostromlott
zsidókat nevezte – miért nem adja fel, és veti magát alá a likvidálásnak.

Néhány napon belül [jelentette] nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidóknak a továbbiakban nincs szándékukban
önként áttelepülni, hanem el vannak szánva arra, hogy ellenállnak az evakuálásnak... Noha az első napokban
jelentős számú, természetüknél fogva gyáva zsidót lehetett elfogni, a művelet második felében egyre nehezebbé
vált a banditák és zsidók foglyul ejtése. A 20-30 zsidó férfiből és a velük tartó, hasonló számú nőből álló új harci
csoportok újra és újra felszítják az ellenállást.

A nők a Chalutzimhoz tartoznak, észrevételezte Stroop, és az a szokásuk, hogy „mindkét

kézzel egyszerre tüzelnek a pisztolyaikkal”, és kézigránátokat tartanak a ruhájukban, onnan
veszik elő.
A csata ötödik napján a türelmetlen és dühös Himmler megparancsolta Stroopnak, hogy „a
legnagyobb szigorral és kíméletlen szívóssággal fésülje át „ a gettót.

Ezért úgy döntöttem [írja végső jelentésében Stroop], hogy minden háztömb felgyújtásával az egész zsidó
területet elpusztítom.

Azután leírja, hogy mi következett.

A zsidók addig maradtak az égő épületekben, amíg csak a bennégéstől félve le nem ugrottak a felsőbb
emeletekről ... Még törött csontokkal is megpróbáltak átkúszni az utcán olyan házakba, amelyek még nem
égtek... A zsidó banditák az élve elégés veszélye ellenére is gyakran inkább visszamentek a lángok közé,
semmint megkockáztassák azt, hogy mi fogjuk el őket.

Egy Stroop-kaliberű ember számára érthetetlen volt, hogy férfiak és nők miért halnak meg
inkább harcolva a lángok között ahelyett, hogy békésen meghalhatnának a gázkamrában. Az
elfogottakat ugyanis, akiket nem mészárolt le, Treblinkába küldte. Április 25-én az SS
főhadiszállására küldött géptávíróüzenetben azt jelentette, hogy 27 464 zsidót fogott el.

Holnap megpróbálok vonatot szerezni T2-be [Treblinkába]. Máskülönben itt kell holnap végrehajtani a
likvidálást.

Gyakran is hajtották végre ott helyben. Másnap Stroop így tájékoztatta feletteseit: „1330
zsidót kihúztunk a fedezékéből, azonnal elpusztítottuk őket, 362 zsidót öltünk meg harcban.”
Csak harminc foglyot „evakuáltak”.
A lázadás vége felé a védők a csatornákba vették be magukat. Stroop megpróbálta kiönteni
őket: elárasztana a főcsatornát, de a zsidóknak sikerült megállítaniuk a vízáradatot. Egyik nap a
németek 138 utcai aknán át dobáltak füstbombákat a csatornákba, Stroop azonban szomorúan
jelentette, hogy nem sikerült elérniük „a kívánt eredményt”.
A végkifejlet persze nem is lehetett kétséges. A sarokba szorított zsidók egy hónapon át
vakmerő bátorsággal harcoltak – bár egyik napi jelentésében Stroop ezt másképpen fogalmazza
meg, amikor „a zsidó banditák ravasz harcmódszerei és trükkjei” miatt panaszkodik. Április 26-
án azt jelentette, hogy sok védő „megőrül a hőségtől, a füsttől és a robbanásoktól”.

A nap folyamán számos további háztömböt felégettünk. Ez az egyetlen és végleges módszer, ami ezt a
szemét és félállat népséget a felszínre kényszeríti.

Az utolsó nap május 16-a volt. Aznap este Stroop elküldte utolsó napi harci jelentését.
Száznyolcvan zsidót, banditát és félállatot pusztítottunk el. Varsó egykori zsidónegyede
megszűnt létezni. A nagyszabású műveletet 20 óra 15 perckor a varsói zsinagóga
felrobbantásával zártuk ...
Az elintézett zsidók száma: 56 065, beleértve mind az elfogott zsidókat, mind azokat,
akiknek megsemmisülése bizonyított.
Egy héttel később felkérték, hogy magyarázza meg ezt a számadatot. Ekkor így válaszolt:

Az összesen 56 065 elfogottból körülbelül 7000 a nagyszabású művelet alatt pusztult el az egykori gettó
területén. 6929 zsidó Treblinkába szállítva pusztult el; az elpusztított zsidók száma tehát 13 929. Azon kívül öt-
hatezer zsidó pusztult el úgy, hogy felrobbant vagy bennégett.

Stroop tábornok matematikája nem igazán tiszta, mert a jelentés még így is magyarázatlanul
hagyja körülbelül 36 000 zsidó sorsát. Nem sok kétség férhet azonban ahhoz, hogy igazat szólt,
amikor csinosan bekötött végső jelentésében azt írta, hogy elfogott „összesen 56 065 zsidót,
akinek megsemmisülése bizonyítható”. Az a 36 000 nyilván a gázkamrákban végezte.
A német veszteségek Stroop szerint tizenhat elesettet és kilencven sebesültet számláltak. A
valószínűleg sokkal magasabb valódi számokat (tekintve a házról házra folyó harc vad jellegét,
amelyet maga a tábornok oly szörnyű részletekbe menően írt le) minden bizonnyal azért
tartották alacsonyan, nehogy megzavarják Himmler finom érzékenységét. A német csapatok és
a rendőrség, zárta le jelentését Stroop, „fáradhatatlanul, hűséges bajtársiasságban teljesítették
kötelességüket, és példás katonák módjára tartottak össze”.
A „végmegoldás” a háború legvégéig folytatódott. Hány zsidót mészároltak le ennek
keretében? A szám azóta is vitatott. Nürnbergben két SS-tanú azt vallotta, hogy a kérdés egyik
nagy náci szakértője, Adolf Eichmann, aki a Gestapo Zsidóügyi Hivatalának vezetője volt, és
aki a „végmegoldást” annak értelmi szerzője, Heydrich ösztönző keze alatt végrehajtotta, öt- és
hatmillió közöttre tette a teljes számot.472 A nürnbergi vádindítványban megadott szám 5 700
000 volt, ami egybevágott a Zsidó Világkongresszus számításaival. Reitlinger a végmegoldásról
készített nagyszabású tanulmányában azt a következtetést vonja le, hogy a szám némileg
alacsonyabb: 4 194 000 és 4 581 200 között lehetett.71
1939-ben a Hitler erői által megszállt területeken körülbelül tízmillió zsidó élt. Minden
becslés szerint e lélekszámnak legalább a felét megsemmisítették a németek. Ez volt a végső
következménye és egyben szörnyű ára is annak a tévútnak, amelyre a náci diktátor bécsi
nyomorgásának napjaiban tért, és amelyre oly sok német követőjét vezette – vagy megosztotta
velük.

AZ ORVOSI KÍSÉRLETEK
Voltak a németeknek olyan üzelmei a rövid életű Új Rend idején, amelyek nem is annyira a
tömeggyilkosság iránti vágyból, mint inkább a vegytiszta szadizmusból eredtek. Egy pszichiáter
talán különbséget tud tenni a két vágy között, a végeredmény azonban csupán a gyilkosságok
számában különbözött.
A náci orvosi kísérletek e szadizmus példái, ugyanis a koncentrációs táborok lakóinak és a
hadifoglyoknak emberi kísérleti nyúlként való alkalmazásával a tudomány számára semmi,
vagy legfeljebb minimális hasznot hajtottak. Olyan rémtörténet ez, amelyre nem lehet büszke a
német orvosi szakma. Bár a „kísérleteket” kétszáznál is kevesebb gyilkos kuruzsló hajtotta
végre (igaz, némelyikük kimagasló pozíciót foglalt el az orvosi hierarchiában), bűnös
munkájukat ismerték a birodalom vezető orvosainak ezrei, akik közül a dokumentumok
tanúsága szerint soha a legcsekélyebb mértékben sem tiltakozott nyilvánosan egyetlen egy
sem.473
Ezen a területen nem csak zsidók voltak az áldozatok. A náci doktorok orosz hadifoglyokat,
koncentrációs táborok lengyel férfi és női foglyait, sőt németeket is felhasználtak. A
472
Egyik pribékje szerint Eichmann közvetlenül a német összeomlás előtt azt mondta, hogy „nevetve ugrik majd a sírba, mert
rendkívüli megelégedéssel tölti el az a tudat, hogy ötmillió ember halála szárad a lelkén”. Valószínűleg nem ugrott a sírba sem
nevetve, sem máshogyan, mert 1945-ben megszökött egy amerikai internálótáborból. (Tényleg nem ugrott: e könyv első
megjelenése óta az izraeli titkosszolgálat Argentínában elfogta, és titokban Izraelbe szállította, ahol háborús bűneiért
nyilvánosan bíróság elé állították, majd 1963-ban felakasztották, holttestét elégették, és hamvait a tengerbe szórták. Peréről
magyarul olvasható: Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Európa. Budapest, 1984. – A ford.)
473
Még Németország leghíresebb orvosa, dr. Ferdinand Sauerbruch sem, bár ő végül náciellenessé vált, és szövetkezett az
ellenállással. Sauerbruch 1943 májusában a berlini katonaorvosi akadémián végigült egy előadássorozatot, amelyet a két
leghírhedtebb orvosgyilkos, Kari Gebhardt és Fritz Fischer tartott a foglyokon végzett gázgangréna-kísérletekről. Sauerbruch
egyetlen ellenvetése ez alkalommal az volt, hogy a műtéti, kezelés jobb, mint a szulfanilamid! Gebhardt professzort az
úgynevezett „orvosok perében” halálra ítélték, és 1948. június 2-án felakasztották. Dr. Fischert életfogytiglani börtönre ítélték.
„kísérletek” meglehetősen változatosak voltak. Egyes foglyokat túlnyomásos kamrába
helyeztek, és nagy magassági teszteknek vették őket alá, míg abba nem hagyták a lélegzést.
Másokat tífusz és sárgaság halálos dózisaival oltottak be. Ismét másokat „fagyasztási”
kísérleteknek vetettek alá jeges vízben vagy meztelenül a szabadban, amíg halálra nem fagytak.
Megint másokon mérgezett lövedékeket, sőt mustárgázt is kipróbáltak. A ravensbrücki
koncentrációs táborban lengyel nőfoglyok százain – a „nyuszilányokon”, ahogyan nevezték
őket – idéztek elő gázgangrénás sebeket, másokat pedig csontátültetési „kísérleteknek” vetettek
alá. Dachauban és Buchenwaldban cigányokat válogattak ki, hogy megnézzék, mennyi ideig és
hogyan tudnak sós vízen élni. Több táborban hajtottak végre széleskörű sterilizációs kísérleteket
férfiakon és nőkön egyaránt, különböző eszközökkel; amint azt egy SS-orvos, dr. Adolf
Pokorny egy alkalommal Himmlernek írta, ez azért történt, mert „az ellenséget nemcsak
meghódítani kell, hanem megsemmisíteni is”. Ha nem lehet lemészárolni Őket – márpedig a
háború vége felé ezt a gyakorlatot kérdésessé tette a rabszolgamunka szükségessége –, akkor
meg lehet akadályozni a szaporodásukat. Dr. Pokorny még azt is közölte Himmlerrel, hogy
véleménye szerint megtalálta a megfelelő eszközt, a Caladium seguinum nevű növényt, amely –
mint mondotta – tartós sterilitást idéz elő.

Roppant széles távlatokat nyit meg a puszta gondolata is annak [írta a derék doktor az SS-Führernek], hogy a
jelenleg német fogságban lévő hárommillió bolsevikot sterilizálni lehet, és így ki lesznek zárva a szaporodásból,
munkára azonban rendelkezésre állnak.72

Egy másik német orvos, aki előtt „széles távlatok” nyíltak, August Hirt professzor volt, a
strassburgi egyetem anatómiai intézetének vezetője. Szakterülete némileg eltért a többiekétől,
amint azt 1941 karácsonyán Himmler szárnysegédjének, Rudolf Brandt SS-altábornagynak
szóló levelében elmagyarázta.

Nagy gyűjtemény áll rendelkezésünkre szinte minden faj és nép koponyáiból. A zsidó fajtól azonban csak
néhány koponyapéldányunk van ... A keleten vívott háború most lehetőséget nyújt arra, hogy kiküszöböljük ezt a
hiányosságot. A zsidó-bolsevik komisszárok koponyájának megszerzésével, akik a visszataszító, ám karakteres
alsóbbrendű emberi lény prototípusát képviselik, most tudományos anyag szerzésére nyílik lehetőségünk.

Hirt professzornak nem kellettek a már halott „zsidó-bolsevik komisszárok” koponyái. Azt
javasolta, hogy ezeknek a személyeknek a fejét előbb még élő állapotban mérjék meg. Azután
pedig:

A zsidó ezt követően előidézett halála után – aminek a során a feje nem sérülhet meg – a sebész leválasztja a
fejet a törzsről, és továbbítja ... egy légmentesen lezárt ónedényben.

Ezek után dr. Hirt lát majd munkához: azt ígérte, további tudományos méréseket fog
végezni.73 Himmler el volt ragadtatva. Utasítást adott, hogy Hirt professzort „lássák el
mindennel, amire szüksége van a kutatásaihoz”.
Jól ellátták. Tényleges szállítója egy Wolfram Sievers nevezetű érdekes náci úriember volt,
aki jelentős időt töltött a tanúk emelvényén a nürnbergi főperben, valamint már vádlottként a
későbbi „orvosok perében”.474 Az egykori könyvárus Sievers SS-ezredesi rangra emelkedett,
valamint az Ahnenerbe, az Örökléskutató Intézet főtisztviselője lett – ez azoknak a nevetséges
„kulturális” szervezeteknek volt az egyike, amelyeket Himmler hozott létre számos
magánőrületének űzésére. Sievers szerint az intézet ötven „kutatórészleggel” rendelkezett,
amelyek egyikét „Katonai Tudományos Kutatóintézetnek” hívták, és szintén Sievers vezette. Ο
maga fürge pillantású, Mefisztó-külsejű fickó volt, sűrű, tintafekete szakállú férfi, aki
Nürnbergben a „náci Kékszakáll” gúnynevet kapta a híres francia gyilkos után. Mint e történet

474
Amelyben halálra ítélték, és felakasztották.
oly sok más szereplője, ő is aprólékos naplót vezetett; naplója és levelezése – mindkettő
fennmaradt – hozzájárult ahhoz, hogy a bitón végezze.
1943 júniusára Sievers összegyűjtötte Auschwitzban azokat a férfiakat és nőket, akiknek a
csontvázakat kellett szolgáltatniuk dr. Hirt professzornak a strassburgi egyetemen végzendő
„tudományos méréseihez”. „Összesen 115 személyt: 79 zsidó férfit, 30 zsidó nőt, 4 „ázsiait” és
2 lengyelt dolgoztunk fel” – jelentette Sievers, és kérte az SS berlini főhivatalát, hogy szállítsák
át az alanyokat Auschwitzból a Strassburg közelében lévő natzweileri koncentrációs táborba.
Nürnbergben, a keresztkérdések során a brit ügyész arról érdeklődött, mit jelent a „feldolgozás”
kifejezés.
– Antropológiai méréseket – válaszolta Sievers.
– Mielőtt meggyilkolták őket, antroplógiai méréseket végeztek rajtuk? Ennyi volf az egész,
ugye?
– És mintát vettek róluk – tette hozzá Sievers. t
Ami ezután következett, azt Josef Kramer SS-százados beszélte el, aki veterán kivégző volt
Auschwitzban, Mauthausenben, Dachauban és más táborokban, s „a belseni bestia” néven
mulandó hírnévre tett szert, mielőtt Lüneburgban egy brit bíróság halálra ítélte.

Hirt professzor a strassburgi anatómiai intézetből beszélt nekem egy Auschwitzból útban lévő
fogolyszállítmányról. Közölte, hogy ezeket a személyeket a natzweileri tábor gázkamrájában kell megölni
mérges gázzal, holttestüket pedig az anatómiai intézetbe kell vinni, és az ő rendelkezésére bocsátani. Átadott
nekem egy palackot, amelyben körülbelül fél pintnyi só volt – azt hiszem, cianidsók –, és közölte velem, hogy
körülbelül milyen dózisban kell alkalmaznom az Auschwitzból érkező táborlakók megmérgezéséhez.
1943 augusztusának elején nyolcvan rabot kaptam, akiket a Hirttől kapott gázzal kellett megölni. Egy éjjel
egy kisebb kocsival a gázkamrához mentem, az első alkalommal körülbelül tizenöt nővel. Közöltem a nőkkel,
hogy fertőtlenítésre be kell menniük a kamrába. De azt nem mondtam meg nekik, hogy elgázosítják őket.

Akkorra a nácik már tökéletesítették a technikát.

Néhány SS-katona segítségével [folytatta Kramer] egészen levetkőztettem a nőket, és

belökdöstük őket a gázkamrába, ahol anyaszült meztelenül álltak.
Amikor az ajtó becsukódott, sikoltozni kezdtek. Egy csövön keresztül bevezettem bizonyos
mennyiségű sót... és egy megfigyelőablakon át néztem, hogy mi történik a helyiségen belül. A
nők körülbelül fél percig lélegeztek, mielőtt a földre hullottak. Miután bekapcsoltam a
szellőzést, kinyitottam az ajtót. A nőket élettelenül fekve találtam a földön, ürülék borította
őket.
Kramer százados bevallotta, hogy többször megismételte a végrehajtást, amíg mind a
nyolcvan táborlakót meg nem ölte, a holttesteket pedig „a kérésnek megfelelően” átadta Hírt
professzornak. A vizsgálótiszt megkérdezte tőle, hogy mit érzett akkor, ő pedig emlékezetes
választ adott, amely betekintést nyújt a Harmadik Birodalom egy olyan jelenségébe, amelyet
emberi ésszel azóta is roppant nehéz megérteni.

Nem voltak érzéseim ezeknek a dolgoknak a végrehajtásával kapcsolatban, mivel parancsot kaptam, hogy
olyan módon öljem meg a nyolcvan rabot, ahogyan azt már elmondtam. Mellesleg pedig ilyenné képeztek ki.74

Egy másik tanú beszélte el, hogy mi történt ezután. A francia Henry Herypierre a
szövetségesek érkezéséig a strassburgi Anatómiai Intézetben dolgozott Hirt professzor
laboratóriumi asszisztenseként.

Az első szállítmány, amit kaptunk, harminc női holttestből állt... Ez a harminc női holttest még melegen
érkezett. A szemük nyitva volt, fénylett. Vörös volt, vérbe borult, és kidülledt a szemüregből. Vérnyomok voltak
az orruk és a szájuk körül is. Nem látszott hullamerevség.
 Herypierre gyanította, hogy megölték őket, és titokban lemásolta a bal karjukra tetovált
rabszámukat. Két újabb, összesen ötvenhat férfiből álló szállítmány érkezett, mondta,
ugyanilyen állapotban. Dr. Hirt szakértő irányítása mellett alkoholban konzerválták a tetemeket.
A professzor azonban egy kicsit ideges volt az egész dologgal kapcsolatban. – Peter – mondta
Herypierre-nek –, ha nem lesz képes tartani a pofáját, maga is közéjük kerülhet!
Prof. dr. Hirt mindamellett munkához látott. Leválasztotta a fejeket, és Sievers levelezése
szerint „összeállította a korábban nem létező csontváztárat”. De nehézségek is voltak, és miután
Sievers végighallgatta dr. Hirt magyarázatát – ő maga ugyanis nem rendelkezett különleges
orvosi vagy anatómiai ismeretekkel –, az Ahnenerbe vezetője 1944. szeptember 5-én jelentést
tett Himmlernek.

Tekintettel a hatalmas mennyiségű tudományos kutatásra, a holttestek redukálását még nem sikerült
befejezni. Ez némi időbe telik 80 test esetében.

Az idő azonban fogytán volt. Az előrenyomuló amerikai és francia csapatok közeledtek

Strassburghoz. Hirt „utasításokat kért, hogy mi történjen a gyűjteménnyel”.

A tetemekről le lehet bontani a húst, amivel azonosíthatatlanná lehet őket tenni [jelentette dr. Hirt nevében
Sievers a főhadiszállásnak]. Ez azonban azt jelentené, hogy az egész munkának legalábbis egy része hiábavaló
volt, és hogy ez az egyedülálló gyűjtemény elvész a tudomány számára, mivel később már nem lehet elkészíteni
a gipszmintákat.
A koponyagyűjtemény, mint olyan, alig észrevehető. A húsrészekről ki lehet jelenteni, hogy a franciák
hagyták itt akkor, amikor átvettük tőlük az Anatómiai Intézetet 475, majd átadjuk őket hamvasztásra. Kérem,
tegyen indítványt, hogy a következő három javaslatból melyik kerüljön végrehajtásra: 1. A gyűjtemény egészét
meg kell őrizni; 2. A gyűjteményt részben meg kell szüntetni; 3. A gyűjteményt teljesen meg kell szüntetni.

*
AZ UJ REND
609
– Miért akarta eltávolítani a húst a tetemekről, tanú? – kérdezte a brit vádló a nürnbergi
bírósági terem csendjében. – Miért javasolta azt, hogy a franciákra hárítsák a felelősséget?
– Laikusként nekem nem lehetett véleményem ebben a kérdésben – válaszolta a „náci
Kékszakáll”. – Én mindössze tolmácsoltam Hirt professzor kérdését. Semmi közöm nem volt
ezeknek az embereknek a meggyilkolásához. Egyszerűen a postás feladatát láttam el.
– Maga volt a postahivatal – vágott vissza a a vádló –, még egy postahivatal a kiváló náci
postahivatalok sorában, ugye?
Lyukas védekezés volt ez, amellyel mégis sok náci megpróbálkozott a perek során, és mint
más alkalmakkor, a vád most is rámutatott erre.
Az SS-től zsákmányolt akták tanúsága szerint 1944. október 26-án Sievers jelentést küldött:
„A strass-burgi gyűjteményt az utasításnak megfelelően teljesen megszüntettük. Az átfogó
helyzet ismeretében ez az intézkedés a legjobb megoldás.”76
Herypierre később leírta a nyomok eltüntetésére tett nem egészen sikeres kísérletet.
1944 szeptemberében a szövetségesek Belfort felé nyomultak, és Hirt professzor utasította
Bongót és Herr Maiért, hogy darabolják fel ezeket a holttesteket, és égettessék el őket a
krematóriumban ... Másnap reggel megkérdeztem Herr Maiért, hogy feldarabolta-e az összes
holttestet, de Herr Bong így válaszolt: „Nem tudtuk feldarabolni az összes holttestet, túl nagy
munka lett volna. Néhány hullát a raktárban hagytunk.”
Ott fedezte fel őket a szövetségesek egyik osztaga, amikor az amerikai 7. hadsereg egységei,
élükön a franciák 2. páncélos hadosztályával, egy hónappal később bevonultak Strassburgba.476
475
Németország Franciaország 1940-es eleste után annektálta Elzászt, és a németek átvették a strassburgi egyetemet.
476
Prof. dr. Hirt eltűnt. Amikor elhagyta Strassburgot, fültanúk szerint azzal dicsekedett, hogy soha senki nem fogja el őt élve.
Igaza lett: sem élve, sem holtan nem került elő.
77

Az Új Rend gazdái nemcsak csontvázakat, hanem emberbőröket is gyűjtöttek, noha ez

esetben még azt az ürügyet sem lehetett felhozni, hogy ez a tudományos haladás ügyét
szolgálná. A koncentrációs táborok foglyainak bőre – különösen az ilyen hullarablást céllal
kivégzettek esetében – pusztán dekoratív értékkel bírt. Mint kiderült, kitűnő lámpaernyőt lehet
belőle készíteni; sok ilyet kifejezetten a buchenwaldi táborparancsnok felesége, Frau Ilse Koch
számára készítettek ki, akit a foglyok a „buchenwaldi szuka” névvel illettek.477 Úgy tűnik, a
tetovált bőrök voltak a legkeresettebbek. Egy német táborlakó, Andreas Pfaffenberger így
vallott erről Nürnbergben:

...Az összes tetoválással rendelkező fogolynak jelentkeznie kellett a rendelőben ... Miután megvizsgálták a
foglyokat, a legjobb és legművészibb mintákkal tetováltakat injekcióval megölték. A tetemeket ezután átadták a
patológiai osztálynak, ahol a tetovált bőrrészeket leválasztották róluk, és kikészítették. A kész terméket átadták
Koch feleségének, aki lámpaernyőt vagy más háztartási dísztárgyat készített belőle.78

Az egyik bőrdarab, amely láthatóan megragadta Frau Koch fantáziáját, a „Jancsi és Juliska”
tetoválást viselte.
Egy másik táborban, Dachauban akkora kereslete volt az ilyen bőröknek, amekkora gyakran
meghaladta a kínálatot. Egy fogoly cseh orvos, dr. Frank Bláha vallott erről.

Néha nem volt elegendő menyiségű, jó bőrrel rendelkező holttestünk, és ilyenkor dr. Rascher azt mondta:
„Rendben, megkapják a holttesteket.” Másnap mindig kaptunk húsz-harminc holttestet, fiatal emberekét. Vagy
tarkón lőtték, vagy fejbeütötték őket, hogy a bőrük sértetlen maradjon ... A bőrnek egészséges foglyokról kellett
származnia, és hibátlannak kellett lennie.79

Ez a dr. Sigmund Rascher volt a jelek szerint elsősorban felelős a szadisztikusabb orvosi
kísérletekért. Ez a szörnyű kuruzsló SS-körök jelentésein keresztül arra hívta fel Himmler
figyelmét (akinek a rögeszméi között szerepelt az egyre több felsőrendű északi fajú utód
kitenyésztése is) arra, hogy Frau Rascher három gyermeket szült negyvennyolc éves kora után,
az igazság az volt azonban, hogy Rascherék megfelelő időközönként egyszerűen elrabolták a
gyerekeket egy árvaházból.
1941 tavaszán a Luftwaffe szervezésében Münchenben tartott különleges orvosi
továbbképzést látogató dr. Raschernak szenzációs ötlete támadt. 1941. május 15-én írt róla
Himmlernek. Elborzadva ébredt rá, hogy a nagy magasságoknak a repülőkre gyakorolt
hatásával kapcsolatos kutatások holtpontra jutottak, mert „eddig nem voltak lehetségesek az
emberanyaggal végzett próbák, mivel az ilyen kísérletek nagyon veszélyesek, és senki sem
vállalkozik rájuk.”

Rendelkezésemre tudna bocsátani két-három hivatásos bűnözőt e kísérletek céljára? ... A kísérletekre,
amelyek révén az alanyok esetleg persze meghalnak, az én együttműködésemmel kerülne sor.80

Az SS-Führer egy héten belül válaszolt, hogy „természetesen boldogan biztosítunk foglyokat
a magasrepülési kutatásokhoz”.
Dr. Rascher meg is kapta őket, és munkához látott. Az eredmények kiolvashatók a maga és
mások által készített jelentésekből, amelyeket bemutattak Nürnbergben és az SS-orvosok
későbbi perében.
Dr. Rascher saját eredményei a tudományos zsargon mintaképei. A nagymagasságú
477
Frau Kochot, aki élet és halál teljhatalmú úrnője volt a táborlakók felett, és akinek a puszta kénye is rettenetes büntetések
forrása lehetett bármelyik fogoly számára, a „buchenwaldi perben” életfogytiglani börtönre ítélték, de büntetését négy évre
enyhítették, és hamarosan szabadon bocsátották. 1951. január 15-én egy német bíróság életfogytiglanra ítélte gyilkosságért.
Férjét még a háború alatt egy SS-bíróság halálra ítélte „túlkapásokért”, de lehetőséget kapott arra, hogy választhatja az orosz
frontszolgálatot. Mielőtt azonban választhatott volna, Waldeck herceg, az SS helyi vezetője kivégeztette. Mafalda hercegnő, az
olasz királyi pár leánya, Fülöp hesseni herceg felesége is a Buchenwaldban elpusztultak között volt.
próbákhoz a légierő keszonkamráját Münchenből a közeli Dachau koncentrációs táborába
szállíttatta, ahol kéznél voltak az emberi kísérleti nyulak. A levegőt kiszivattyúzták az ötletes
szerkezetből: így lehetett szimulálni a nagy magasságok oxigén- és légnyomásviszonyait. Dr.
Rascher ezután elvégezte megfigyeléseit, amelyek közül tipikusnak számít az itt következő:
A harmadik vizsgálat oxigén nélkül történt, 29 400 láb magaságnak megfelelően, egy 37
éves, jó általános állapotban lévő zsidó férfin. A légzés 30 percig folytatódott. A vizsgálati
alany négy perc után verejtékezni kezdett, és a fejét forgatta.
Öt perc után görcsök jelentek meg; a hatodik és tizedik perc között megnőtt a légzésszám, az
alany elveszítette az eszméletét. A tizenegyediktől a harmincadik percig a légzésszám
percenként három belélegzésre csökkent, amely csak ezen időszak végén szűnt meg ...
Körülbelül fél órával a légzés megszűnte után megkezdődött a boncolás.81
Egy osztrák fogoly, Anton Pacholegg, aki dr. Rascher irodájában dolgozott, kevésbé
tudományosan írta le e „kísérleteket”.

Személyesen láttam a keszonkamra figyelőablakán át, hogyan bírja a bent lévő fogoly a vákuumot, amíg a
tüdeje meg nem szakad ... Megőrültek, és kitépték a hajukat, hogy könnyítsenek a nyomáson. Őrültségükben
ujjal, körömmel tépték az arcukat, hogy megcsonkítsák magukat. Kézzel és fejjel verték a falat, és sikoltoztak,
hogy ezzel csökkentsék a dobhártyára nehezedő nyomást. Ezek az esetek általában az alany halálával
végződtek.82
Körülbelül kétszáz foglyot vetettek alá ilyen kísérleteknek, amíg csak dr. Rascher be nem fejezte a munkát.
Az „orvosok perében” tett vallomás tanúsága szerint az alanyok közül nyolcvan azonnal elpusztult, a többieket
pedig valamivel később kivégezték, hogy ne fecseghessenek.

Ez a kutatási program 1942 májusában fejeződött be, amikor is Erhard Milch, a Luftwaffe
tábornagya Göring köszönetét tolmácsolta Himmlernek dr. Rascher úttörő kísérleteiért. Nem
sokkal később, 1942. október 10-én dr. Hippke altábornagy, a légierő orvosi felügyelője „a
német repülőorvosi tudomány és kutatás nevében” „hálás köszönetét” fejezte ki Himmlernek „a
dachaui kísérletekért”. Egy dolog azonban, úgy vélte, kimaradt a kísérletekből. Nem vették
ugyanis figyelembe azt a végletes hideget, amit a pilótának el kell viselnie a nagy
magasságokban. Ε hiányosság kiküszöbölése érdekében, tájékoztatta Himmlert, a Luftwaffe
keszonkamrát épít „teljes hűtéssel és 100 000 láb névleges magassággal. Más jellegű
fagyasztási kísérletek már folynak Dachauban” – tette hozzá.83
Valóban folytak. És ismét dr. Rascher vezette a teamet. Egyes orvoskollégáinak azonban
aggályai voltak. Keresztényi dolog-e, amit dr. Rascher csinál? Néhány Luftwaffe-orvosnak
láthatóan kezdtek kételyei lenni. Amikor Himmler ezt meghallotta, dühbe gurult, azonnal írt
Milch tábornagynak, és tiltakozott, hogy a légierő „keresztény orvosi körei” nehézségeket
okoznak. Nagyon kérte a Luftwaffe vezérkari főnökét, bocsássa el dr. Raschert a légierő orvosi
testületéből, hogy át lehessen helyezni az SS-hez. Azt javasolta, hogy keressenek egy nem
keresztény orvost, akinek tudósként is tiszteletre méltónak kell lennie, hogy átadják neki dr.
Rascher értékes munkáját. Közben Himmler hangsúlyozta, hogy ő

személyesen vállalja a felelősséget, hogy aszociális egyéneket és bűnözőket szolgáltat, akik nem érdemelnek
egyéb sorsot, mint hogy a koncentrációs táborokban ilyen kísérletek során haljanak meg.

Dr. Rascher „fagyasztási kísérletei” két típushoz tartoztak: az első, hogy mekkora hideget
visel el egy ember, mielőtt meghal, a második, hogy rátaláljanak, hogyan lehet a legjobban
felmelegíteni egy még élő személyt, aki végletes hidegnek volt kitéve. Két módszert
választottak ki az emberek fagyasztására: vagy jeges vízzel teli tartályba tették őket, vagy a téli
hidegben éjszakára teljesen meztelenül kitették őket a hóba. Rascher Himmlernek szóló,
„fagyasztási” és „felmelegítési” kísérleteiről beszámoló jelentései terjedelmesek; egy-két példa
megadja az alaphangot. Az egyik legkorábbi ilyen jelentés 1942. szeptember 10-én készült.
 A kísérleti alanyokat vízbe merítettük teljes repülős egyenruhában ... sisakban. Egy mentőmellény
megakadályozta, hogy elsüllyedjenek. A kísérleteket 36,5 és 53,5 Fahrenheit fok közötti hőmérsékletű vízben
hajtottuk végre. Az első kísérletsorozatban a fej hátulja és az agytörzs a víz felett volt. Egy másik
kísérletsorozatban a nyak hátulja és a kisagy alámerült. A gyomorban 79,5, a rectumban 79,7 Fahrenheit fokos
hőmérsékletet rögzítettünk elektromos úton. Halálos áldozatok csak akkor fordultak elő, amikor a nyúltagy és a
kisagy lehűlt.
Az ilyen halálesetek boncolásánál mindig sok, egy pintig terjedő mennyiségű szabad vért találtunk a
koponyaüregben. A szív rendszeresen mutatott végletes tágulást a jobb kamrán. A kísérleti alanyok az ilyen
kísérletek során, amikor a testhőmérséklet 82,5 fok alá csökkent, minden mentési kísérlet ellenére is
elkerülhetetlenül meghaltak. Ezek a boncolási leletek nyíltan bizonyítják, mennyire fontos a fejlesztés alatt álló
gumiöltöny fejfűtése és nyakvédelme.84

A táblázat, amelyet dr. Rascher mellékelt, hat „halálos esetet” dolgoz fel, megadja a
vízhőmérsékletet, a testhőmérsékletet a halál pillanatában, a vízben tartózkodás időtartamát, és
hogy mennyi idő alatt halt meg a páciens. A legkeményebb ember száz percig bírta e jeges
vízben, a leggyengébb ötvenhárom percig.
Walter Neff, egy táborlakó, aki dr. Rascher kísérleteinél az ő orvosi segédszolgálatosaként
dolgozott, az „orvosok perében” a laikus leírását adta az egyik vizes fagyasztási kísérletről.

Ez volt a valaha is végzett legszörnyűbb kísérlet. Két orosz tisztet hoztak a börtönbarakkokból. Rascher
levetkőztette őket, aztán meztelenül kellett belemenniük a kádba. Egyik óra múlt a másik után, és miközben
általában a hidegtől az eszméletlenség legkésőbb hatvan perc múlva beállt, ez a két férfi ebben az esetben még
két és fél óra múltán is teljes reakciókat adott. Minden kérésük, amit Rascherhoz intéztek, hogy altassa el őket,
hiábavaló volt. Körülbelül a harmadik órában az egyik orosz azt mondta a másiknak: „Elvtárs, kérlek, mondd
meg a tisztnek, hogy lőjön le minket.” A másik azt válaszolta, hogy nem vár könyörületet ettől a fasiszta
kutyától. A kettő kezet rázott,és azt mondta: „Viszlát, elvtárs.” ... Ε szavakat egy fiatal lengyel lefordította
Raschernak, bár némileg más formában. Rascher az irodájába ment. A fiatal lengyel ekkor azonnal megpróbálta
kloroformmal elkábítani a két áldozatot, de Rascher azonnal visszajött, és a pisztolyával megfenyegetett
minket... A kísérlet legalább öt órán át tartott, mielőtt a halál beállt volna.85

A kezdeti hidegvizes kísérletek névleges „vezetője” egy bizonyos dr. Holzloehner, a kieli
egyetem orvosprofesszora, az asszisztense pedig egy dr. Finke nevű orvos volt, akik miután
néhány hónapig együtt dolgoztak Rascherral, úgy hitték, hogy kimerítették a kísérleti
lehetőségeket. A három orvos ezek után egy harminckét oldalas, szigorúan titkos tanulmányt írt
a légierőnek „Emberi lényeken végzett fagyasztási kísérletek” címmel, és 1942. október 16-17-
re összehívtak egy konferenciát a német tudósok számára, hogy megismerhessék és
megvitathassák az eredményeiket. A konferencia címe „Orvosi kérdések tengeri és téli
vészhelyzetek esetében” volt. Az „orvosok perében” tett tanúvallomás szerint kilencvenöt
német tudós vett részt, köztük a szakterület legkiválóbbjai is, és bár a három doktor nem
hagyott kételyt afelől, hogy a kísérletekben elég sok embert küldtek a halálba, ezzel
kapcsolatban nem tettek fel kérdéseket, tehát nem is tiltakoztak.
Holzloehner professzor478 és dr. Finke ekkor elbúcsúzott a kísérletektől, de az állhatatos dr.
Rascher egyedül is folytatta a munkát 1942 októberétől a következő év májusáig. Többek között
azzal akart kísérletezni, amit ő „száraz fagyasztásnak” nevezett. Auschwitz, írta Himmlernek,
sokkal alkalmasabb az ilyen próbákra, mint Dachau, ugyanis ott hidegebb van, valamint a
terület nagyobb volta kevesebb izgalmat okoz a táborban. (A kísérleti alanyok ugyanis
ordítanak, amikor megfagynak.)
Bizonyos okokból a helyszín megváltoztatását nem lehetett elintézni, úgyhogy dr. Rascher
Dachauban folytatta vizsgálódásait, és imádkozott egy kis valódi téli időért.
Hála istennek, ismét erős hideghullámunk volt Dachauban [írta Himmlernek 1943
tavaszának elején]. Volt, aki 14 órán át maradt kint a szabadban 21 Fahrenheit fokon, és belső
hőmérséklete elérte a 77 Fahrenheit fokot, perifériális fagysérülésekkel ...86

478
Holzloehner professzornak rossz lehetett a lelkiismerete: amikor a britek elfogták, az első vallatás után öngyilkos lett.
 Az „orvosok perében” Neff tanú ismét csak a laikus leírását adta főnökének „száraz-
fagyasztási” kísérleteiről.

Este a barakkok elé egy foglyot helyeztek egy tábori ágyra meztelenül. Egy lepedő volt rajta, és minden
órában egy vödör hideg vizet öntöttek rá. A kísérleti alany így feküdt kint reggelig. A hőmérsékletét megmérték.
Később dr. Rascher azt mondta, hogy hiba volt betakarni az alanyt a lepedővel, és vízzel öntözni... A jövőben
a kísérleti alanyokat nem szabad betakarni. A következő kísérletet tíz alanyon hajtottak végre, akiket
következésképpen így, meztelenül kellett kitenni.

Miközben a foglyok lassan megfagytak, dr. Rascher vagy asszisztense mérte a

hőmérsékletüket, szívreakciójukat, légzésüket és így tovább. A szenvedők kiáltásai gyakran
hasítottak az éjszakába.

Kezdetben [magyarázta Neff a bíróságnak] Rascher megtiltotta, hogy ezeket a kísérleteket altatásban
végezzék. De a kísérleti alanyok olyan lármát csaptak, hogy Rascher számára lehetetlenné vált a kísérletek
altatás nélküli folytatása.87

A „kutatók” hagyták, hogy kísérleti alanyaik ott pusztuljanak (hiszen, mint Himmler mondta,
ezt érdemelték) a jeges vízzel telt tartályokban vagy meztelenül a dachaui barakkok előtt a
földön fekve a téli éjszakában. Ha túlélték, akkor rövid úton elpusztították őket. De a bátor
német repülősöket és tengerészeket, akiknek a kedvéért állítólag e kísérleteket végezték, és akik
esetleg kényszerleszállás után a Sarki-tenger jéghideg vizében találták magukat, vagy a Sarkkör
felett a fagyos pusztaságban rekedtek Norvégiában, Finnországban vagy Észak-
Oroszországban, meg kellett menteni, ha lehetett. Az utánozhatatlan dr. Rascher ezután elkezdte
emberi kísérleti nyulain azokat a vizsgálatokat, amelyeket ő „felmelegítési kísérleteknek”
nevezett. Tudni akarta, hogy mi a legjobb módszer egy megfagyott ember felmelegítésére, hogy
így esetleg életeket mentsenek meg.
Heinrich Himmler, aki soha nem habozott „gyakorlati” megoldásokat ajánlani szorgos
tudóstestületének, azt javasolta Raschernak, hogy próbálják ki az „állati meleggel” való
felmelegítést, de a doktor kezdetben nem sokra tartotta az ötletet. „Az állati hővel – állatok
vagy nők testével – való felmelegítés túlságosan lassú” – írta az SS vezetőjének. De Himmler
tovább nyaggatta.

Nagyon kíváncsi vagyok [írta Raschernak] az állati hővel végzett kísérletekre. Személyes meggyőződésem,
hogy ezek a kísérletek hozhatják a legjobb és legtartósabb eredményeket.

Dr. Rascher szkeptikus volt ugyan, de nem az a fajta ember, aki figyelmen kívül hagyta
volna az SS vezetőjének javaslatát. Azonnal belefogott mind közül a leggroteszkebb
„kísérletsorozatába”, s feljegyezte annak minden morbid részletét az utókor számára. A
ravensbrücki női koncentrációs tábor négy lakóját küldték át neki Dachauba. Egyikükkel
kapcsolatban (mind a négyen prostituáltakként voltak besorolva) azonban volt valami, ami
zavarta a doktort, így hát feljebbvalóihoz folyamodott.

Az egyik kijelölt nő félreismerhetetlenül északi faji sajátosságokat mutatott ... Megkérdeztem a lányt, hogy
miért jelentkezett bordélyszolgálatra, és ő azt válaszolta: „hogy kikerüljek a koncentrációs táborból”. Amikor
tiltakoztam, hogy micsoda szégyenteljes dolog bordélylánynak jelentkezni, felvilágosított: „Jobb fél év egy
bordélyban, mint fél év a koncentrációs táborban ...”
Faji öntudatom felháborodik azon a kilátáson, hogy fajilag alacsonyabb rendű koncentrációs tábori
elemeknek tegyek ki egy olyan lányt, aki külsőleg tiszta északi ... Ezért megtagadom ennek a lánynak a
felhasználását kísérleti céljaimra.88

Felhasznált viszont másokat, akiknek a haja kevésbé volt szőke, és a szeme kevésbé volt
kék. Megállapításait kötelességtudóan továbbította Himmlernek egy 1942. február 12-én kelt,
„Titkos!” jelzéssel ellátott jelentésben.89

A kísérleti alanyokat a szokásos módon hűtöttük le – ruhában vagy anélkül – hideg vízben, különböző
hőmérsékleteken ... A vízből való kivételre a végbélben mért 86 Fahrenheit fokos hőmérsékletnél került sor.
A kísérleti alanyokat nyolc esetben két meztelen nő közé tettük egy széles ágyra. A nőket utasítottuk, hogy
bújjanak olyan közel a lehűtött személyhez, amennyire csak tudnak. A három személyt ezután takarókkal
borították be ...
Ha a kísérleti alanyok visszanyerték eszméletüket, azt soha nem veszítették el újra, gyorsan felfogtak a
helyzetet, és odabújtak a nők meztelen testéhez. A testhőmérséklet emelkedése ezután nagyjából ugyanolyan
sebességgel folytatódott, mint a takarókba bugyolálással melegített személyeké ... Kivételt képezett az a négy
kísérleti alany, akik nemi közösülést végeztek 86 és 89,5 Fahrenheit fok közötti testhőmérsékletnél. Ezeken a
személyeken a közösülés után nagyon gyors hőmérsékletemelkedés következett, hasonló ahhoz, mint amit a
forró fürdő alkalmazásával értünk el.

Dr. Rascher – némileg meglepődve – úgy találta, hogy egy nő gyorsabban melegít fel egy
fagyott férfit, mint két nő.

Ezt annak tulajdonítom, hogy ha egy nőt alkalmazunk a melegítésre, akkor a személyes gátlások
elkerülhetők, és a nő jobban összetapad a fagyott személlyel. A teljes eszmélet visszatérése itt is figyelemre
méltóan gyors volt. Mindössze egy személy esetében nem tért vissza az eszmélet, és csak csekély fokú
felmelegedést jegyeztünk fel. Ez a kísérleti alany agyvérzés tüneteivel halt meg, ezt később a boncolás
megerősítette.

Összegezve, vonta le a következtetést a gyilkos kuruzsló, egy „lehűlt” férfinak egy nővel
való felmelegítése „nagyon lassan folyik”, és a forró fürdők hatékonyabbak.

Csak olyan kísérleti alanyok melegedtek fel meglepően gyorsan [fejezte be], akiknek a fizikai állapota
lehetővé tette a nemi közösülést, ők a jó fizikai közérzet állapotába is meglepően hamar visszatértek.

Az „orvosok perében” tett tanúvallomások szerint körülbelül négyszáz „fagyasztási”

kísérletet hajtottak végre háromszáz személyen, akik közül nyolcvan-kilencven a kísérlet
közvetlen eredményeképpen halt meg, a többieket pedig – néhány kivétellel – utána
puffantották le, némelyiküket azt követően, hogy megőrültek a kísérletek során. Maga dr.
Rascher mellesleg nem tanúskodhatott ebben a perben. Különböző új programokkal – még
említeni is túl sok lenne – folytatta véres munkáját 1944 májusáig, amikor őt és feleségét
letartóztatta az SS – nem gyilkos „kísérleteiért”, mint azt gondolnánk, hanem azzal a váddal,
hogy ő és felesége csalárdul viselkedtek gyermekeik világrajövetelének módjával kapcsolatban.
Az ilyen árulást Himmler – aki rajongott a német anyák iránt – nem szenvedhette, hiszen ő
őszintén hitte, hogy Frau Rascher negyvennyolc évesen szülte három gyermeke közül az elsőt,
és megbotránkozott, amikor megtudta, hogy az asszony mégsem szülte, hanem lopta őket. így
hát dr. Raschert az ismerős dachaui tábor politikai bunkerébe vetették, feleségét pedig
Ravensbrückbe szállították, ahonnan a doktor a „felmelegítési” kísérletekhez szerezte be a
prostituáltakat. Egyikük sem maradt életben, és úgy hírlik, maga Himmler rendelte el
kivégzésüket élete egyik utolsó tetteként. Kínos tanúkká válhattak volna.
Így is életben maradt azonban számos kínos tanú, hogy a bíróság előtt vallomást tegyen.
Hetet közülük halálra ítéltek és felakasztottak, hiába védelmezték a végsőkig halálos
kísérleteiket a haza érdekében végrehajtott hazafias tettekként. Dr. Herta Oberheuser, az
„orvosok perének” egyetlen női vádlottja húsz évet kapott. Beismerte, hogy halálos injekciókat
adott „öt-hat” lengyel nőnek – a százak közül, akik a különböző ravensbrücki „kísérletekben” a
pokol kínját szenvedték el. Számos orvost, köztük a hírhedt Pokornyt is, aki az ellenség millióit
akarta sterilizálni, felmentettek. Néhányan megbánták bűneiket. Az orvosi alárendeltek egy
újabb perében dr. Edwin Katzenbogen, a Harvard Medical School korábbi oktatója
halálbüntetést kért magára a bíróságtól. – Káin jelét tették a homlokomra! – kiáltott fel. –
Bármelyik orvos, aki elkövette azokat a bűnöket, amelyekkel engem vádolnak, megérdemli,
hogy megöljék! – Életfogytiglani börtönt kapott.90

HEYDRICH HALÁLA ÉS LIDICE PUSZTULÁSA

A háború félidejéig egyszer fordult elő, hogy az Új Rend bűnöző gazdáin megtorolták a
meghódított nép elleni irtóhadjáratot. Reinhard Heydrich, az államvédelmi rendőrség és az SD
főnöke, a Gestapo második embere, ez a hosszú orrú, hűvös tekintetű, harmincnyolc éves,
sátáni lelkű rendőr, a „végmegoldás” géniusza, a „hóhér Heydrich”, ahogy a megszállt
országokban ismerték, erőszakos halált halt.
Miközben nyugtalanul hajszolta a további hatalmat, és titokban intrikált főnöke, Himmler
kitúrására, egyéb hivatalai mellé ráadásképpen kineveztette magát Csehország és Morvaország
ügyvivő kormányzójává. Szegény öreg Neurathot, a kormányzót Hitler 1941 szeptemberében
határozatlan időtartamú betegszabadságra küldte, és helyébe Heydrich került a prágai
Hradzsinba, a cseh királyok ősi székhelyére. De nem sokáig maradt ott.
1942. május 29-én reggel, miközben vidéki villájából nyitott Mercedes sportkocsiján a
prágai várba hajtott, egy brit gyártmányú bombát dobtak rá, amely darabokra tépte az autót,
Heydrich gerincét pedig szétzúzta. Két cseh hajította rá a bombát: Jan Kubis és Josef Gabeik, az
angliai szabad csehszlovák hadsereg tagjai. RAF-gépről dobták le őket ejtőernyővel. Mivel
feladatuk végrehajtására jól fel voltak szerelve, egy füstbomba leple alatt elmenekültek, és
menedéket kaptak a prágai Karl Borromaus templom papjaitól.
Heydrich június 4-én halt bele sérüléseibe. Ezután valóságos hekatomba következett, amikor
a németek a régi teuton rítusok szerint álltak brutális bosszút hősük haláláért. Egy Gestapo-
jelentés szerint 1133 csehet, köztük 201 nőt azonnal kivégeztek. 91 A tényleges merénylőket,
akik a cseh ellenállás 120 tagjával együtt a Karl Borromaus templomban rejtőzködtek, az SS
megostromolta, és az utolsó emberig legyilkolta.479 Emiatt az uralkodó faj elleni dacos tett miatt
azonban mégis a zsidók bűnhődtek meg leginkább. Háromezret közülük elvittek a „kiváltságos”
theresienstadti gettóból, és keletre szállították őket megsemmisítésre. A bombarobbantás napján
Goebbels a Berlinben még szabadlábon lévő néhány zsidóból ötszázat letartóztattatott, s
Heydrich halálának napján „megtorlásként”152 főt kivégeztek közülük.
Ám Heydrich halálának következményei közül a Prágától nem messze fekvő Kladno
bányaváros melletti kis falu, Lidice sorsa lesz az, amire a legtovább fog emlékezni a civilizált
világ. Pusztán azzal a céllal, hogy példát statuáljanak a meghódított népnek, amely el merte
venni egyik inkvizítorának az életét, a németek szörnyű kegyetlenséget vittek végbe ebben a
békés kis községben.
1942. június 9-én délelőtt tíz teherautón, Max Rostock százados480 parancsnoksága alatt
érkezett meg Lidicébe a német állambiztonsági rendőrség különítménye, és körülvette a falut.
Senkit nem hagytak távozni, de hagyták hazatérni azokat, akik ott laktak, csak a németek
érkezésekor véletlenül éppen nem voltak otthon. Egy tizenkét éves fiú, aki pánikba esett,
megpróbált elillanni. Lelőtték, meghalt. Egy parasztasszony a távoli mezők irányába futott.
Hátba lőtték, meghalt. A falu teljes férfilakosságát bezárták egy Horak nevű gazda (történetesen
éppen a polgármester) csűrjébe, istállójába és pincéjébe.
Másnap hajnaltól délután négy óráig az állambiztonsági rendőrség kivégzőosztagai tízes
csoportokban a csűr mögötti kertbe vitték és agyonlőtték őket. Összesen 172 férfit és tizenhat
év fölötti fiút végeztek ki ott helyben. Később elfogtak, és Prágába küldtek további tizenkilenc
férfilakost, akik a mészárlás alatt a kladnói bányákban dolgoztak.
Hét nőt, akiket Lidicében fogtak el, Prágába vittek, ott lőtték őket agyon. A faluból az összes
többi nőt, szám szerint 195-öt Németországba, a ravensbrücki koncentrációs táborba
479
Schellenberg szerint, aki ott volt, a Gestapo sohasem tudta meg, hogy a templomban meghaltak között ott voltak a tényleges
merénylők is. (Schellenberg: The Labyrinth, 292. o.)
480
1951 augusztusában Prágában felakasztották.
szállították, ahol hetet elgázosítottak, három „eltűnt”, negyvenkettő pedig a rossz bánásmód
következtében halt meg. Négy előrehaladottan terhes lidicei nőt előbb egy prágai szülőotthonba
vittek, ahol megvárták, míg megszülnek, majd meggyilkolták az újszülötteiket, őket pedig
Ravensbrückbe szállították.
Hátra volt még a németeknek, hogyan szabaduljanak meg a lidicei gyermekektől, akiknek az
apjuk mind halott volt, az anyjuk pedig mind börtönben. Igaz, ami igaz: a németek nem lőtték le
őket, még a fiúkat sem. Inkább elszállították őket a gneisenaui koncentrációs táborba. Összesen
kilencvenen voltak. Hét egyéves kor alatti gyermeket a nácik kiválasztottak, hogy Himmler
„faji szakértőinek” megfelelő vizsgálata után Németországba küldjék őket, s ott németnek,
német néven nevelkedjenek. Később a többiektől is hasonló módon szabadultak meg.
„Minden nyomuk elveszett” – zárta le a nürnbergi törvényszéknek Lidice esetéről küldött
hivatalos jelentését a csehszlovák kormány.
Szerencsére legalább néhányukat sikerült később megtalálni. Emlékszem, 1945 őszén
olvastam az életben maradt lidicei anyáknak a szövetségesek ellenőrzése alatt álló német
újságokban közölt szánalomra indító felhívásait, amelyekben a német népet kérték, hogy
segítsenek nekik megtalálni gyermekeiket, és küldjék őket „haza”.481
Magát Lidicét szó szerint eltörölték a föld színéről. Amint a férfiakat lemészárolták, a nőket
és a gyerekeket pedig elszállították, az állambiztonsági rendőrség felégette a falut, majd a
romokat dinamittal felrobbantották és elegyengették.
Bár az ilyenfajta náci brutalitásnak Lidice vált a legismertebb példájává, nem ez volt az
egyetlen olyan falu a németek megszállta országokban, amelynek ilyen barbár véget kellett
érnie. Csehszlovákiában ilyen volt még Lezhaky, és így pusztult el több falu Lengyelországban,
Oroszországban, Görögországban és Jugoszláviában is. A németek még nyugaton is, ahol pedig
viszonylag kevésbé tombolt az Új Rend, megismételték Lidice példáját, bár a legtöbb esetben,
mint a norvégiai Televaagéban is, a férfiakat, a nőket és a gyerekeket csak külön koncentrációs
táborokba deportálták azután, hogy földig rombolták a falu összes épületét.
De 1944. június 10-én, egy nap híján két évvel a lidicei mészárlás után hasonló iszonyatot
vittek végbe a Limoges közelében lévő francia faluban, Oradour-sur-Glane-ban. A terrorban
(nem is a harcban!) már Oroszországban hírhedetté vált Das Reich SS-hadosztály egy
különítménye körülvette a francia városkát, és megparancsolta a lakóknak, hogy gyűljenek
össze a főtéren. Ott a parancsnok közölté az emberekkel, hogy jelentést kaptak, miszerint a
faluban robbanószereket rejtegetnek, ezért átkutatják a házakat, és ellenőrzik a
személyazonossági kártyákat. Ezután a teljes 652 főnyi lakosságot bezárták. A férfiakat
csűrökbe terelték, a nőket és a gyerekeket a templomba. Aztán felgyújtották az egész falut.
Azokat a férfiakat, akik nem égtek halálra a csűrökben, legéppuskázták. A templomban rekedt
nőket és gyerekeket is géppuskatűzzel szórták meg, és akik nem haltak meg, azokat elevenen
elégették, amikor rájuk gyújtották a templomot. Három nappal később Limoges püspöke tizenöt
gyermek szénné égett holttestét találta meg egy halomban a kiégett oltár mögött.
Kilenc évvel később egy francia katonai bíróság megállapította, hogy 642 lakos – 245 nő,
207 gyermek és 190 férfi – veszett oda az oradouri mészárlásban. Tízen élték túl. Bár súlyos
égési sérüléseket szenvedtek, halottnak tettették magukat, s így megmenekültek.482
Lidicéhez hasonlóan Oradourt sem építették soha újjá. Romja Hitler európai Új Rendjének
emlékműve marad. A békés tájból kiemelkedő kiégett templom arra a gyönyörű aratás előtti
júniusi napra emlékeztet, amikor a falu és lakói elpusztultak. Ahol valaha egy ablak volt, most
egy kis tábla található: „Madame Rouffance, a templom egyetlen túlélője ezen az ablakon
481
Az UNRRA 1947. április 2-án azt jelentette, hogy tizenhetet megtaláltak Bajorországban, és visszaküldték az édesanyjához
Csehszlovákiába.
482
Az SS-különítmény húsz tagját halálra ítélte ez a bíróság, de csak kettőt végeztek ki, a többi tizennyolc ítéletét öttől tizenöt
évig terjedő börtönbüntetésre változtatták. A Das Reich hadosztály parancsnokát, Heinz Lammerding SS-altábor-nagyot in
absentia halálra ítélték. Tudomásom szerint soha nem találták meg. Az oradouri különítmény tényleges parancsnoka, Otto
Dickmann őrnagy néhány nappal később harc közben elesett.
keresztül menekült meg.” Elöl egy rozsdás vaskereszthez rögzített kis Krisztus-alak áll.
Ilyen volt hát Hitler Új Rendjének kezdete, ahogyan ebben a fejezetben felvázoltuk – avagy
így mutatkozott be a nácik bűnöző birodalma Európában. Az emberiség szerencséjére még
csecsemőkorában kimúlt. Nem a német nép lázadt fel a barbarizmushoz való ilyetén visszatérés
ellen, hanem a német fegyverek veresége okozta a vesztét, amelyet viszont a Harmadik
Birodalom bukása követett. Ennek a története van már csak hátra.

28.

MUSSOLINI BUKÁSA
Három éven át mindig a németek voltak azok, akik a nyár beköszöntével megindították nagy
offenzívaikat az európai kontinensen. 1943-ban azonban fordult a kocka.
Mivel abban az évben május elején Tunéziában fogságba ejtették a Tengely erőit, mindazt,
ami megmaradt a valaha hatalmas észak-afrikai hadseregből, nyilvánvaló volt, hogy
Eisenhower tábornok angol– amerikai seregei legközelebb maga Olaszország ellen fognak
fordulni. Ez a rémálom kísértette Mussolinit 1939 szeptemberében, és ezért késleltette
Olaszország belépését a háborúba, amíg a szomszédos Franciaországot a németek meg nem
hódították, és nem kényszerítették át a brit expedíciós hadsereget a Csatorna túloldalára. Ez a
rémálom tért vissza, de most aztán gyorsan kezdett valósággá válni.
Maga Mussolini beteg és csalódott volt; meg is volt ijedve. Elterjedt a defetizmus a nép és a
fegyveres erők körében. Milánóban és Torinóban, a két ipari nagyvárosban tömegtüntetések
voltak: az éhes munkások „kenyeret, békét és szabadságot” követeltek. A hitelét vesztett és
korrupt fasiszta rezsim az összeomlás szélén állt, s amikor Ciano grófot az év elején
felmentették a külügyminiszteri posztról, és a Vatikánba küldték nagykövetnek, a németek azt
gyanították, azért ment oda, hogy megpróbáljon a szövetséges hatalmakkal kötendő
különbékéről tárgyalni, amit már Antonescu, a román diktátor is sürgetett.
Mussolini több hónapon át felhívásokkal bombázta Hitlert, hogy kössön békét Sztálinnal,
hogy hadseregét visszavonhassa nyugatra, ahol az olaszokkal közös védelmet alkothatnának
azzal az egyre erősödő fenyegetéssel szemben, amelyet a Földközi-tenger medencéjében lévő,
illetve a – szerinte – Angliában a Csatornán keresztüli invázióhoz gyülekező angol–amerikai
erők jelentenek. Ismét eljött az idő, ismerte fel Hitler, hogy Mussolinival találkozva fellelkesítse
és rendbe szedje rogyadozó partnerét. A találkozót 1943. április 7-re szervezték meg
Salzburgba, és bár a Duce úgy érkezett, hogy végre elszánta magát akaratának – vagy legalábbis
véleményének – érvényesítésére, mégis ismét alulmaradt a Führer szóözönével szemben. Hitler
később elmesélte sikerét Goebbelsnek, aki azt lefirkantotta naplójába.

Minden cseppnyi energiáját belevetve az erőfeszítésbe, sikerült Mussolinit visszalökdösnie a helyes vágányra
... A Duce teljes változáson ment keresztül... Amikor megérkezésekor kiszállt vasúti kocsijából, a Führer szerint
úgy nézett ki, mint egy megtört öregember; amikor eltávozott [négy nappal később], jó formában volt, készen
bármilyen tettre.1

Valójában azonban Mussolini nem volt felkészülve azokra az eseményekre, amelyek ezután
gyors egymásutánban következtek be. A szövetséges hatalmak májusban sikeresen
meghódították Tunéziát, ezt követően pedig 1943. július 10-én az angol–amerikai erők
sikeresen partra szálltak Szicíliában. Az olaszoknak nem sok kedvük volt saját földjükön
harcolni. Hitler hamarosan olyan jelentéseket kapott, miszerint az olasz hadsereg „az
összeomlás stádiumában” van – legalábbis e szavakkal tájékoztatta tanácsadóit az OKW-ban.

Csak olyan barbár intézkedések segíthetnek a nemzet megmentésében [közölte Hitler július 17-én egy
haditanácson], mint amilyeneket 1941-ben Sztálin, vagy 1917-ben a franciák alkalmaztak. Egyfajta ítélőszéket
vagy hadbíróságot kellene létrehozni Olaszországban a nemkívánatos elemek eltávolítására. 2
 Ismét magához hívatta Mussolinit, hogy megvitassa vele a kérdést. A találkozóra július 19-
én került sor az észak-olaszországi Feltrében. Ez volt mellesleg a két diktátor tizenharmadik
tanácskozása, menete pedig megfelelt a legutóbbiakénak. Hitler beszélt végig, Mussolini pedig
mindvégig hallgatta – három órán át ebéd előtt, és két órán át utána. A fanatikus német vezér
különösebb siker nélkül próbálkozott azzal, hogy felélessze betegeskedő olasz szövetségesének
és barátjának inába szállt bátorságát. Mindenképpen folytatniuk kell a harcot az összes fronton.
Nem hagyhatják feladataikat „egy következő generációra”. A „történelem szava” továbbra is
inti őket. Magát Szicíliát és Olaszországot meg lehet tartani, ha az olaszok harcolnak. További
német erősítésekkel fogják segíteni őket. Hamarosan egy új típusú tengeralattjárót vetnek be, és
az a briteket egy „Sztálingráddal” fogja sújtani.
Dr. Schmidt szerint az atmoszféra Hitler ígéretei és dicsekvései ellenére is rendkívül
lehangoló volt. Mussolini annyira megviselt volt, hogy már nem volt képes követni barátjának
tirádáit, és a végén dr. Schmidtet kérte meg, hogy adja át jegyzeteit. A Duce csüggedtsége még
rosszabbá vált, amikor a tárgyalás alatt beérkeztek az első jelentések a Róma elleni első nappali
szövetséges légitámadásról.3
Az alig hatvan éves kora ellenére megfáradt és szenilis Benito Mussolininak, aki két
évtizeden át olyan önhitten parádézott Európa színpadán, most már fogytán volt az ereje.
Hazatértekor Rómában már az első nagy bombázás következményeinél is sokkal rosszabb
dolgok várták. A Fasiszta Párt hierarchiáján belül hozzá legközelebb álló pribékjeinek
lázadásával nézett szembe, amiben még a veje, Ciano is benne volt. A lázadás mögött pedig a
Duce megdöntésére szőtt szélesebb körű összeesküvés állt, amely elért a királyhoz is.
A Dino Girandi, Giuseppe Bottai és Ciano vezette lázadó fasiszta vezetők követelték a
Fasiszta Nagytanács összehívását, amely 1939 decembere óta nem ült össze, és korábban is
mindig csak a Duce abszolút uralma alatt álló bólogatógépezet volt. 1943. július 24-én éjjel
összeült a testület, és Mussolinit diktátori pályafutása során első alkalommal érte kemény
kritika a katasztrófa miatt, amelybe az országot vezette. 19:8 arányban olyan döntést hoztak,
amely az alkotmányos monarchia és a demokratikus parlament visszaállítását követelte. Azt is
előírta a határozat, hogy a fegyveres erők teljes parancsnoksága szálljon vissza a királyra.
A fasiszta lázadóknak – talán Grandi kivételével – a jelek szerint nem volt olyan
elképzelésük, hogy ennél messzebbre menjenek. Egyes tábornokok körében azonban létezett
egy másik, szélesebb összeesküvés is, amely ekkor kipattant. Maga Mussolini láthatóan azt
hitte, hogy kiállta a vihart (a döntéseket ugyanis addig Olaszországban nem a Nagytanács
többségi szavazata hozta, hanem a Duce), és rettentően meglepődött július 25-én este, amikor a
király a palotájába hívatta, azonnali hatállyal elbocsátotta hivatalából, majd letartóztatták, és
egy mentőautón a rendőrségre szállították.483
Ilyen csúfosan bukott meg a modern római cézár, a huszadik század e harcias szavú embere,
aki tudta, hogyan használja ki a kor zűrzavarait és csüggedtségét, ám a cifra felszín alatt
leginkább csak fűrészporból volt. Magánemberként nem volt ostoba. Sokat olvasott a
történelemről, és úgy hitte, hogy megértette annak tanításait. Diktátorként azonban elkövette azt
a végzetes hibát, hogy olyan országból próbált meg harcias, birodalmi jellegű nagyhatalmat
létrehozni, amely nem rendelkezett az ehhez szükséges ipari erőforrásokkal, és amelynek népe –
nem úgy, mint a németek – túlságosan civilizált, túlságosan kulturált volt ahhoz, hogy ilyen
csalfa törekvések vonzzák. Az olasz nép valójában sohasem zárta úgy a szívébe a fasizmust,

483
„Nem volt semmiféle balsejtelmem” – írta később Mussolini egykori lelki állapotáról, amivel a palotába indult. Viktor
Emánuel király minden kertelés nélkül a tárgyra térve porig alázta őt.
– Kedves Ducém – idézte fel Mussolini a király bevezető szavait –, nincs tovább értelme. Olaszország darabjaira
hullott szét... A katonák már nem akarnak harcolni,.. Ε pillanatban Ön Olaszországban a leginkább gyűlölt ember ...
– Ön roppant súlyos döntést hoz! – idézi fel Mussolini a maga válaszát. De még saját beszámolója szerint is alig
próbálkozott azzal, hogy az uralkodót döntése megváltoztatására bírja. Befejezésképpen „sok szerencsét” kívánt utódjának.
(Mussolini: Memoirs, 1942–43, 80-81. ο.)
mint a németek. Csupán elviselték, annak tudatában, hogy mindössze múló állapot, és a véghez
közeledve Mussolini is felismerte ezt. De mint minden diktátort, őt is elragadta a hatalom,
amely elkerülhetetlenül demoralizálta, megrothasztotta a lelkét, ítélőképességét pedig
megmérgezte. Ez vezette őt a második végzetes hibához: ahhoz, hogy a maga és Olaszország
szerencséjét a Harmadik Birodaloméhoz kötötte. Amikor a harangok Hitler Németországának
kezdtek szólni, akkor már Mussolini Olaszországának is szóltak. A Duce azonban semmit sem
tehetett, hogy sorsát elkerülje. Immár Hitler foglya volt.
Egyetlen puskát sem sütöttek el – még a fasiszta milícia sem –, hogy megmentsék. Senki
nem szólalt fel a védelmében. Úgy tűnt, senki sem bánja távozásának megalázó jellegét – azt,
hogy a király mellől elhurcolták, és mentőautón vitték a fogdába. Ellenkezőleg: bukása
általános örvendezést váltott ki. A fasizmus ugyanolyan könnyen omlott össze, mint alapítója.
Pietro Badoglio tábornagy tábornokokból és polgári személyekből álló, párton kívüli kormányt
alakított, és a Fasiszta Pártot feloszlatták. A fasisztákat eltávolították a kulcsposztokról, az
antifasisztákat pedig szabadon engedték a börtönökből.
Elképzelhetjük, milyen reakciókat váltott ki Hitler főhadiszállásán Mussolini bukásának híre,
bár erre nincs szükség, ugyanis terjedelmes feljegyzések számolnak be róluk.4 Súlyos sokk volt!
Bizonyos párhuzamok még a náci észjárás szerint is nyilvánvalóak voltak, és annak a veszélye,
hogy Róma esetleg szörnyű precedenst teremt, nagyon nyugtalanította dr. Goebbelst, akit július
26-án lóhalálában a rastenburgi főhadiszállásra hívattak. A propagandaminiszter első gondolata,
mint naplójából megtudjuk, az volt, hogyan lehet Mussolini megdöntését megmagyarázni a
német népnek. „Mégis, mit mondjunk nekik?” – kérdezte magától, és úgy döntött, hogy
egyelőre csak annyit közölnek: a Duce „egészségügyi okokból” lemondott.

Az események ismerete [írta naplójában] érthetően arra bátoríthat egyes felforgató elemeket
Németországban, hogy azt higgyék, ők is sikerre vihetik itt ugyanazt, amit Rómában Badoglio és pribékjei
véghezvittek. A Führer megparancsolta Himmlernek, gondoskodjék arról, hogy a legszigorúbb rendőri
intézkedéseket alkalmazzák, amennyiben itt hasonló veszély fenyegetne.

Hitler azonban, tette hozzá Goebbels, úgy vélte, hogy Németországban nem igazán fenyeget
ilyen veszély. A propagandaminiszter végül azzal nyugtatta meg magát, hogy a német nép nem
fogja „példának tekinteni a római válságot”.
Bár a Führer már két héttel korábban is megfigyelte a megroppanás jeleit Mussolinin, teljes
meglepetésként érték a július 25-én délután a főhadiszállásra csordogálni kezdő hírek. Az első
üzenet mindössze annyi volt, hogy összeült a Fasiszta Nagytanács, és Hitler elgondolkodott,
hogy miért. – Mi haszna az ilyen tanácsoknak? – kérdezte. – Mi csinálnak a fecsegésen kívül?”
Aznap este a legsúlyosabb félelmei bizonyultak igaznak. – A Duce lemondott! – jelentette be
döbbent katonai tanácsadóinak az este 9.30-kor kezdődő helyzetmegbeszélésen. – Badoglio, a
legelszántabb ellenségünk vette át a kormányzást!
A háborúban ez volt az egyik utolsó olyan alkalom, hogy Hitler azzal a jéghideg
ítélőképességgel fogadta a híreket, amiről régebben, a sikeresebb napokban tett bizonyságot.
Amikor Jodl tábornok azt szorgalmazta, hogy várják meg a teljesebb jelentéseket, Hitler a
szavába vágott.

Kétségtelen [mondta], de akkor is előre kell terveznünk. Árulásukban minden bizonnyal deklarálják majd,
hogy lojálisak maradnak velünk, ez azonban árulás. Természetesen nem maradnak lojálisak ... Az a hogyishívják
[Badoglio] ugyan azonnal kinyilvánította, hogy a háború folytatódik, de ez nem számít. Ezt kell mondaniuk, de
attól még ez árulás marad. Mi is ugyanazt a játékot játsszuk majd, és mindent előkészítünk ahhoz, hogy az egész
társaságot egy csapással megbuktassuk, és elfogjuk azt az egész söpredéket.

Ez volt Hitler első gondolata: lefogni azokat, akik megdöntötték Mussolinit, és

visszahelyezni a Ducet a hatalomba!
 Holnap [folytatta] leküldök oda egy embert, aki parancsot visz majd a 3. páncélgránátos hadosztály
parancsnokának, hogy nyomuljon be Rómába egy különítménnyel, és azonnal tartóztassa le az egész kormányt, a
királyt, az egész társaságot. Legelőször a trónörököst kell letartóztatnia, és le kell váltania az egész bandát,
különösen Badogliót és azt a társaságot. Aztán csak figyelnünk kell, hogyan omlanak össze, és két-három nap
múlva újabb puccs lesz.

Hitler az OKW hadműveleti főnökéhez fordult.

HITLER: Jodl, dolgozza ki a parancsokat ... Utasítsa őket, hogy rohamlövegeikkel nyomuljanak be
Rómába... és tartóztassák le a kormányt, a királyt és az egész társaságot. Leginkább a trónörököst akarom.
KEITEL: Ő fontosabb, mint az öregember.
BODENSCHATZ [a Luftwaffe egyik tábornoka]: Úgy kell megszervezni, hogy be lehessen őket pakolni egy
gépbe, és elszállítani.
HITLER: Be a gépbe, és el velük!
BODENSCHATZ: Nehogy elvesszen a Bambino a repülőtéren!

Egy későbbi megbeszélés során, nem sokkal éjfél után felmerült az a kérdés, hogy mit
tegyenek a Vatikánnal. Hitler válaszolt rá.

Egyből bemegyek a Vatikánba is! Gondolják, hogy a Vatikán érdekel engem? Azonnal átvesszük az
ellenőrzését... Az egész diplomáciai testület ott van bent... Az a csürhe ... Kiszedjük onnan azt a rakás disznót...
Majd később bocsánatot kérhetünk...

Hitler aznap éjjel parancsot adott az Olaszország és Németország, illetve Olaszország és

Franciaország közötti alpesi hágók biztosítására is. Ε célból Franciaországból és Dél-
Németországból sietve összegyűjtöttek nyolc hadosztályt, és létrehozták belőlük a „B”
hadseregcsoportot az energikus Rommel parancsnoksága alatt. Amennyiben az olaszok
felrobbantanák az Alpokban az alagutakat és a hidakat, írta naplójában Goebbels, az
Olaszországban lévő német erők, amelyeknek egy része már amúgy is súlyos harcokba
keveredett Szicíliában Eisenhower erőivel, teljesen elszigetelődnének utánpótlási forrásaiktól.
Nem tarthatnának ki sokáig.
De az olaszok képtelenek voltak egyik napról a másikra a németek ellen fordulni.
Badogliónak előbb kapcsolatba kellett lépnie a szövetséges hatalmakkal, hogy megtudja,
kaphat-e fegyverszünetet, illetve szövetséges támogatást a Wehrmacht ellen. Hitler feltételezése
helyes volt azt illetően, hogy mit fog tenni Badoglio, de sejtelme sem volt arról, hogy milyen
sokáig tart majd, míg meg is teszi. Tulajdonképpen ez a feltételezés dominált a július 27-én
este, a Führer főhadiszállásán tartott haditanácson is, amelyen a náci kormány és a fegyveres
erők legtöbb nagykutyája megjelent, köztük, Göring, Goebbels, Himmler, Rommel és a
haditengerészet új főparancsnoka, Karl Dönitz tengernagy, aki januárban került a kegyvesztetté
vált Raeder vezértengernagy megürült posztjára.484 A tábornokok többsége (Rommel
vezetésével) elővigyázatosságra intett. Azzal érveltek, hogy bármilyféle Olaszországban
tervezett akciót gondosan elő kell készíteni, és ki kell dolgozni. Hitler viszont azonnal lépni
akart, pedig ez azt jelentette, hogy kulcsfontosságú páncélos egységeket kell visszavonnia a
keleti frontról, ahol pedig az oroszok éppen akkor (július 15-én) indították meg a háború során
első nyári offenzívájukat. Úgy látszik, most az egyszer a tábornokok elképzelése érvényesült:
rábeszélték Hitlert, hogy tartsa vissza az akciót. Időközben minden addig összeszedhető német
484
Hitler megharagudott a német haditengerészetet 1928 óta vezető Raederre a fegyvernem kudarca miatt, ugyanis a flotta
képtelen volt elpusztítani az Északi-Jeges-tengeren Oroszországba menő konvojokat, sőt ugyanott súlyos veszteségeket is
szenvedett. Január l-jén egy, a főhadiszálláson előadott hisztérikus kitörés során a hadúr megparancsolta a német nyílttengeri
flotta azonnali feloszlatását és a hajók selejtezését és szétbontását. Január 6-án viharos erőpróbára került sor Hitler és Raeder
között a Wolfsschanze főhadiszálláson. A Führer tétlenséggel vádolta a haditengerészetet, és azzal, hogy nem hajlandó a harcra
és a kockázatvállalásra. Raeder ezek után kérte, hogy mentsék fel a parancsnokság alól. Január 30-án formálisan és nyilvánosan
is elfogadták a lemondását. Dönitz, az új főparancsnok korábban a tengeralattjáró-flotta parancsnoka volt, és nem sokat tudott a
felszíni hajók problémáiról, ezért azután a tengeralattjáró-hadviselésre koncentrált.
csapatot át lehet küldeni az Alpokon keresztül Olaszországba. Goebbels sötét képet festett a
tábornokok habozásáról.
Nem veszik számításba [írta naplójába a katonai kupaktanács után], hogy mit fog tenni az
ellenség. Az angolok biztosan nem fognak egy hétig várni, amíg mi átgondoljuk az akciót, és
felkészülünk rá.
Sem neki, sem Hitlernek nem kellett volna aggódnia. A szövetségesek nem egy, hanem hat
hetet vártak. Addigra Hitlernek megvoltak már a tervei, és a végrehajtásukhoz szükséges erők is
készen álltak.
A Führer lázas agyában valójában már a július 27-én összehívott haditanácskozás idejére is
készen álltak a tervek. Négy ilyen volt: (1) az Eiche („Tölgyfa”) hadművelet Mussolini
megmentéséről intézkedett vagy a haditengerészet (amennyiben egy szigeten tartanák), vagy a
Luftwaffe ejtőernyőseinek (amennyiben a szárazföldön találnának rá) alkalmazásával; (2) a
Student („Tanuló”) hadművelet Róma váratlan megszállását, és ott a Mussolini-kormány
restaurációját írta elő; (3) a Schwarz („Fekete”) hadművelet egész Olaszország katonai
megszállásának fedőneve volt; (4) az Achse („Tengely”) hadművelet pedig az olasz flotta
elfogásának vagy elpusztításának vízióját jelenítette meg. Később az utóbbi két hadműveletet a
„Tengely” fedőnév alatt vonták össze.
1943 szeptemberének elején két esemény indította el Hitler terveinek végrehajtását.
Szeptember 3-án szövetséges csapatok szálltak partra az olasz csizma déli sarkán, és szeptember
8-án nyilvánosan bejelentették az Olaszország és a nyugati szövetséges hatalmak közötti
tűzszünetet (amit szeptember 3-án írtak alá titokban).
Hitler aznap az ukrajnai Zaporozsjéba repült, hogy helyreállítsa az összeroskadni készülő
német frontot, de – Goebbels szerint – „furcsa nyugtalanság érzése” kerítette hatalmába, ezért
még aznap este visszatért a kelet-poroszországi Rastenburgban lévő főhadiszállásra, ahol várták
már a hírek, hogy fő szövetségese dezertált. Számított ugyan erre, és fel is készült rá, a
tényleges időzítés azonban meglepetésként érte, így hát néhány órán át nagy zűrzavar volt a
főhadiszálláson. A németek a londoni BBC egyik adásából hallottak először az olasz
fegyverszünetről, és amikor Jodl Rastenburgból felhívta a Róma közelében lévő Frascatiban
tartózkodó Kesselring tábornagyot, hogy megkérdezze, igaz-e a hír, a dél-olaszországi német
seregek parancsnoka bevallotta, hogy most hall róla először. Kesselring azonban, akinek
főhadiszállását aznap reggel elpusztította a szövetségesek bombázása, és éppen azzal volt
elfoglalva, hogy csapatokat szedjen össze a nyugati parton várt újabb szövetséges partraszállás
ellen, így is ki tudta adni a „Tengely” jelszót, ami beindította az olasz hadsereg lefegyverzésére
és az ország megszállására vonatkozó német tervek végrehajtását.
Egy-két napig a közép- és dél-olaszországi német erők helyzete roppant válságos volt. Róma
közelében öt olasz hadosztály állt szemben két német hadosztállyal. Ha a szövetségesek
szeptember 8-án Nápolynál felbukkanó hatalmas inváziós flottája észak felé indult volna, és
partra szállt volna a főváros közelében, miközben a közeli repülőtereket elfoglalják az
erősítésként érkező ejtőernyősök (amint azt Kesselring és stábja várta is kezdetben), akkor a
háború menete Olaszországban más fordulatot vehetett volna, és a végső katasztrófa egy évvel
hamarább érhette volna a Harmadik Birodalmat. Kesselring később azt állította, hogy azon az
estén, nyolcadikán Hitler és az OKW menthetetlenül elveszettként „leírta” az ő nyolc
hadosztályának teljes erejét.5 Két nappal később Hitler közölte Goebbelsszel, hogy Dél-
Olaszország elveszett, és az új vonalat Rómától északra kell létrehozni az Appeninekben.
A szövetséges hatalmak parancsnoksága azonban nem használta ki, hogy teljes ellenőrzése
alatt tartja a tengert, pedig ez lehetővé tette, hogy Olaszország mindkét partján, szinte bárhol
partra szállhassanak, és nem aknázták ki túlnyomó légifölényüket sem, amitől a németek erősen
tartottak. Emellett úgy tűnik, Eisenhower parancsnoksága arra sem tett erőfeszítéseket, hogy
megpróbálja sajátjával egyesítve felhasználni a számottevő olasz erőket, különösen a Róma
közelségében állomásozó öt olasz hadosztályt. Ha Eisenhower így tett volna, állította később
Kesselring és vezérkari főnöke, Siegfried Westphal tábornok, a németek helyzete
reménytelenné vált volna. Egyszerűen meghaladta volna az erejüket, jelentették ki, hogy
leküzdjék Montgomerynak a „csizma” szárán előrenyomuló hadseregét, visszavessék Mark
Clark tábornok inváziós haderejét, bárhol is szálljon partra, és közben még a középen és hátul
lévő nagy olasz fegyveres alakulatokkal is foglalkozzanak.485 6
Mindkét tábornok megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az amerikai 5. hadsereg nem
Róma közelében, hanem Nápolytól délre, Salernónál szállt partra, illetve amikor a
szövetségesek ejtőernyősei mégsem jelentek meg a római repülőterek felett.
Megkönnyebbülésük annál is nagyobb volt, amikor az olasz hadosztályok szinte puskalövés
nélkül megadták magukat a németeknek, és hagyták, hogy azok lefegyverezzék őket. Ez azt
jelentette, hogy a németek könnyedén megtarthatták Rómát, és egyelőre Nápolyt is. így övék
lett Olaszország kétharmada, beleértve az iparosodott északot is, ahol a gyárakat munkára
fogták, hogy Németország számára hadfelszerelést termeljenek. Szinte csodával határos módon
Hitler így új erőre kaphatott.486
Olaszország kivonulása a háborúból keserűvé tette. Ez „a disznóság gigantikus méretű
példája” – mondta Goebbelsnek, akit ismét Rastenburgba hívatott. Mussolini megdöntése pedig
aggodalommal töltötte el a saját pozíciójával kapcsolatban. „A Führer végső intézkedéseket
hívott segítségül annak érdekében, hogy nálunk egyszer és mindenkorra kizárjuk a hasonló
fejleményeket” –jegyezte fel naplójába Goebbels szeptember 11-én.
Szeptember 10-én a nemzethez intézett rádióbeszédében (amelyre Goebbels csak hosszú
kérleléssel tudta rábeszélni: – Az embereknek joguk van egy kis bátorításra és vigasztalásra a
Führertől ebben a nehéz válságban! – mondta neki a propagandaminiszter) Hitler némi daccal
beszélt a kérdésről:
Az a remény, hogy itt valaki árulókra találhat, a nemzetiszocialista állam jellegének abszolút
nem ismerésén alapul; mind az én személyes pozíciómmal, mind politikai munkatársaim,
tábornagyaim, tengernagyaim és tábornokaim hozzáállásával kapcsolatban alapvető téveszmén
nyugszik az a hit, hogy ők Németországban egy július 25-ét tudnak előidézni.
Igazából, amint látni fogjuk, volt néhány német tábornok és egykori kollaboráns, akik a
katonai kudarcok fokozódásával ismét csak áruló gondolatokat kezdtek táplálni, s e gondolatok
a következő év júliusában a Mussolini ellen végrehajtottnál erőszakosabb, ám kevésbé sikeres
tett formáját öltik majd.
A bármiféle árulásnak már a kezdeti stádiumban történő elfojtására tett egyik megelőző
intézkedésével Hitler megparancsolta, hogy a Wehrmachtban szolgáló összes német hercegnek
le kell szerelnie. Fülöp hesseni herceget, aki korábban a Führer üzeneteivel szaladgált
Mussolinihoz, és most a főhadiszálláson lézengett, letartóztatták, és a Gestapo féltő gondjaira
bízták. Feleségét, Mafalda hercegnőt, az olasz király leányát is letartóztatták, és férjével együtt
koncentrációs táborba vetették. Norvégia és Görögország királyaihoz hasonlóan Olaszország

485
Harry Butcher kapitány, Eisenhower tengerészeti segédtisztje szerint mind az amerikai, mind a brit vezérkari főnök, George
C. Marshall és Sir John G. Dili egyaránt panaszkodott, hogy Eisenhower nem mutat elég kezdeményezőkészséget az
olaszországi előrenyomulással kapcsolatban. Felettesének védelmében Butcher rámutat, hogy a partraszálló járművek elégtelen
mennyisége korlátozta Eisenhower terveit, és hogy egy tengeri úton végrehajtott invázió olyan messzire északon, mint Róma
környéke, a szövetségesek vadászrepülőinek hatótávolságán kívülre vitte volna a hadműveletet, márpedig e gépeknek
Szicíliából kellett felszállniuk. Maga Eisenhower is rámutat, hogy Szicília elfoglalása után parancsot kapott, hogy a Csatornán
keresztüli invázióra készülve küldjön vissza hét (négy amerikai és három brit) hadosztályt Angliába, így pedig szánalmasan
kevés csapata maradt. Butcher továbbá azt állítja, hogy Eisenhower eredetileg azt tervezte, ejtőernyős csapatokat dob le Róma
repülőtereire, hogy azok segítsenek az olaszoknak megvédeni a fővárost a németek ellen, ám az utolsó pillanatban Badoglio
könyörögni kezdett, hogy ezt a hadműveletet „ideiglenesen függesszék fel”. Maxwell D. Taylor tábornok, aki nagy személyes
kockázatot vállalva titokban Rómába ment, hogy Badoglióval tanácskozzon, azt jelentette, hogy az olaszok defetizmusa és a
németek ereje miatt az amerikai légideszantos hadosztály ledobása öngyilkos vállalkozásnak tűnik. (Lásd Eisenhower: Crusade
in Europe, 189.0., és Butcher: My Three Years with Eisenhower, 407-25. o.)
486
Hitler nagy dühére a király, Badoglio és a kormány elmenekült Rómából, és valamivel később a szövetségesek által
felszabadított Dél-Olaszországban állt fel. Az olasz flotta nagy része is elszökött Máltára, pedig Dönitz tengernagy bonyolult
terveket szőtt elfogására vagy elpusztítására.
királya is megmenekült Hitler karmai közül, aki ezért leányának a letartóztatásával állt
bosszút.487
A Führer napi katonai helyzetmegbeszélésein heteken át sok időt szenteltek egy Hitler által
erőszakolt problémának: Mussolini megmentésének. A terv fedőneve, emlékszünk, „Tölgyfa
hadművelet” volt, és a főhadiszálláson tartott tanácskozások jegyzőkönyveiben Mussolinit
mindig úgy említik, mint „az értékes tárgyat”. A tábornokok többsége, sőt még Goebbels sem
fűzött kételyt ahhoz, hogy az egykori Duce már nem igazán értékes tárgy, de Hitler még mindig
így gondolta, és ragaszkodott a kiszabadításához.
Nemcsak szívességet akart tenni régi barátjának, akihez még mindig személyesen vonzódott.
Az is ott járt a fejében, hogy Mussolinit az észak-olaszországi új fasiszta kormány fejévé teszi;
ez pedig felmentené a németeket a terület igazgatásának terhe alól, és segítene biztosítani
hosszú utánpótlási és kommunikációs vonalaikat a barátságtalan lakossággal szemben, melynek
körében fel-felbukkantak már a bajt okozó partizánok is.
Augusztus l-jén Dönitz tengernagy jelenthette Hitlernek, hogy a haditengerészet szerint
Ventotene szigetén megtalálták Mussolinit. Augusztus közepén Himmler kopói biztosak voltak
abban, hogy a Duce egy másik szigeten, Maddalenán van, Szardínia északi csücske közelében.
Részletes terveket készítettek, hogy rombolókkal és ejtőernyősökkel rajtaütnek a szigeten, de
mielőtt végrehajthatták volna, Mussolinit ismét elszállították. A fegyverszüneti egyezmény
egyik titkos záradékának értelmében át kellett volna adni a Ducet a szövetségeseknek, de
valamilyen oknál fogva Badoglio elhalasztotta az átadást, és szeptember elején az „értékes
tárgyat” elrejtették egy szállodában, amely a Gran Sasso d'Italia, az Abruzzi Appeninek
legmagasabb csúcsán volt, és csak drótkötélpályán keresztül lehetett megközelíteni.
A németek hamarosan tudomást szereztek Mussolini hollétéről. A levegőből felderítették a
hegytetőt, és úgy találták, hogy vitorlázórepülőkkel valószínűleg le tudnak szállni, legyűrhetik
az őrködő carabinienket, és egy kis Fieseler-Storch repülőgépen magukkal vihetik a Ducet. Ε
merész tervet szeptember 13-án hajtották végre Himmler egyik leleményes értelmiségi SS-
banditájának, egy Otto Skorzeny nevű osztráknak a vezetése alatt, aki a történet legvégén ismét
feltűnik majd egy újabb fenegyerek-hőstettel.488 Miután gyakorlatilag elrabolt egy olasz
tábornokot, akit belegyömöszölt vitorlázógépébe, Skorzeny a hegytetőn lévő szállodától száz
yardnyira szállította le légideszantos katonáit; a Duce éppen reményvesztett arckifejezéssel
bámult kifelé egy második emeleti ablakból. A carabinierik többsége a német csapatok láttán
elmenekült a hegyekbe, akik pedig ott maradtak, azokat eltántorította a fegyverhasználattól
Skorzeny és Mussolini. Az SS-vezető rájuk ordított, hogy ne lőjenek egy olasz tábornokra, és a
fogoly tisztet a katonái elé lökdöste, a Duce pedig egy szemtanú szerint az ablakából kiabált: –
Ne lőjetek, senki se lőjön! Ne ontsatok vért! – Hát persze, hogy ezek után egyetlen cseppet sem
ontottak!
Az örömmámorban úszó fasiszta vezért, aki korábban megesküdött, hogy inkább megöli
magát, semmint a szövetségesek kezébe essen, és (amint később írta) a New York-i Madison
Square Gardenben mutogassák489, néhány percen belül egy kicsiny Fieseler-Storch repülőgépbe
tuszkolták, és egy, a szálloda alatti kis sziklás rétről végrehajtott veszedelmes felszállás után
Rómába repült, ahonnan ugyanaznap este a Luftwaffe szállítógépével Bécsbe vitték.7
Bár Mussolini hálás volt megmentéséért, és melegen átölelte Hitlert, amikor néhány nappal
487
Hitler maga sohasem szerette a hercegnőt. – Mafalda mellett kellett ülnöm! – mondta tábornokainak még májusban, a
főhadiszálláson tartott egyik katonai helyzetmegbeszélésen. – Mit érdekel engem Mafalda? ... A szellemi képességei nem
olyanok, hogy elbűvölnék az embert, nem is szólva a külsejéről! (Hitler naponkénti katonai helyzetmegbeszéléseinek titkos
jegyzőkönyveiből, Felix Gilbert: Hitler Directs His War c. könyvéből, 37.ο.)
488
Skorzenyt a Mussolini bukását követő napon életében először a Führer főhadiszállására rendelték, és Hitler személyesen
bízta meg a mentés kivitelezésével.
489
Harry Butcher kapitány számolt be arról, hogy éppen Mussolini kiszabadítása előtt távirat érkezett Eisenhower
parancsnokságára: egy fokvárosi színházcsoport tízezer font jótékony célú adományozását ajánlotta fel, „ha Önök elintézik
Mussolini személyes fellépését Cape Town-i színházaink színpadán. Három heti elfoglaltság.” (Butcher: My Three Years with
Eisenhower, 423.o.)
később Rastenburgban találkoztak, mostanára megtört emberré vált, a benne lévő régi tüzek
elhamvadtak, és Hitler nagy csalódására nem sok lelkesedést mutatott az iránt, hogy a németek
által megszállt Olaszországban újjáélessze a fasizmust. Amikor szeptember vége felé hosszan
beszélgetett Goebbelsszel, a Führer meg sem próbálta elrejteni, mennyire csalódott régi olasz
barátjában.

A Duce [vallotta meg naplójának Goebbels] nem vonta le azokat a morális következtetéseket Olaszország
katasztrófájából, amelyeket a Führer várt tőle ... A Führer azt várta, hogy a legelső dolog, amit a Duce tesz majd,
az lesz, hogy teljes bosszút áll árulóin. De nem látszott rajta erre utaló jel, és ezzel megmutatta valódi korlátait.
Nem forradalmár, mint a Führer vagy Sztálin. Annyira kötődik az ő olasz népéhez, hogy nincsenek meg benne a
világforradalmár és felkelő nagy kvalitásai.

Hitlert és Goebbelst az is felbőszítette, hogy Mussolini kibékült Cianóval, és úgy látszott,

hogy leányának, Eddának az irányítása alatt áll, aki Ciano felesége volt – a házaspár
Münchenben talált menedéket.490 Hitler és Goebbels azonban úgy vélte, hogy Cianót azonnal ki
kellene végeztetni, és Eddát (Goebbels fogalmazott így) meg kellene korbácsoltatni.491
Tiltakoztak az ellen, hogy Mussolini Cianót, „azt a mérgesgombát” (így nevezte Goebbels) az
új Fasiszta Köztársaságpárt első soraiba helyezze.
Mivel Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy a Duce azonnal létrehozzon egy ilyen pártot,
Mussolini szeptember 15-én – Hitler ösztökélésére –kikiáltotta az új Olasz Szociális
Köztársaságot.

Ε „köztársaság” soha nem számított semmit. Mussolini nem adta bele a szívét. Lehet, hogy elég
realitásérzéke maradt ahhoz, hogy belássa: most már pusztán Hitler bábja, és sem neki, sem az ő „fasiszta
köztársaságpárti kormányának” semmi hatalma nincs, kivéve amit a Führertől kapnak Németország érdekében –
és az olasz nép soha többé nem fogja elfogadni őt és a fasizmust.

Soha vissza sem tért Rómába. Messze északon, egy elszigetelt helyen állapodott meg –
Rocca delle Caminatéban, Gargano mellett, a Garda-tó partján, ahol az SS Leibstandarte egy
speciális különítménye vigyázott rá. Sepp Dietrich, a veterán SS-vagány, akit az
Oroszországban támolygó 1. SS páncélos hadtesttől vezényeltek át erre a célra (mert így
működtek a dolgok a Harmadik Birodalomban), ide, erre a gyönyörű tóparti üdülőhelyre kísérte
Mussolini közismert kedvesét, Clara Petaccit. Most, hogy igazi szerelmét ismét karjában
tarthatta, a bukott diktátort láthatóan nemigen érdekelte már más az életben. Goebbels, akinek
nem egy, hanem sok kedvese volt, illendőnek találta megdöbbennie.

Sok aggodalomra ad okot a Duce viselkedése [írta naplójába szeptember 9-én] a barátnőjével, akit Sepp
Dietrichnek kellett odavinnie hozzá.

Néhány nappal korábban Goebbels feljegyezte, hogy Hitler kezdi „politikailag leírni a
Ducet”. Hozzá kell tennünk, hogy még előbb arra kényszerítette őt, „engedje át”
Németországnak Triesztet, Isztriát és Dél-Tirolt, azzal a feltétellel, hogy később Velencét is
megkapja. Most már semmiféle megaláztatástól nem kímélték a hajdan büszke zsarnokot. Hitler
nyomására novemberben letartóztatta vejét, Cianót, 1944. január 11-én pedig kivégeztette a
veronai börtönben.492
490
Valójában, vagy legalábbis egy levél szerint, amelyet Ciano írt Viktor Emánuel királynak, a németek csalták augusztusban
Németországba: arról tájékoztatták, hogy gyermekei veszélyben vannak, és hogy a német kormány szívesen Spanyolországba
szállítja őket – Németországon keresztül. (The Ciano Diaries, p. v. )
491
„Edda Mussolini – írta Goebbels naplójába – a bajorországi villájában úgy viselkedik, mint egy vadmacska. A legkisebb
provokációra is töri a porcelánt és a bútorokat.” (The Goebbels Diaries, 479. o.)
492
Ciano utolsó naplóbejegyzése „1943. december 23-án, a veronai börtön 27-es cellájában” kelt. Megindító írás. Nem
tudom, hogyan csempészte ki a siralomházból ezt az utolsó feljegyzést, valamint egy, az olasz királynak szóló levelet
ugyanezzel a dátummal. Megjegyzi azonban, hogy naplójának többi részét elrejtette, mielőtt a németek elfogták. Az iratokat a
németek megszállta Olaszországból Edda Ciano mentette ki, aki parasztasszonynak öltözött, az iratokat szoknyája alá rejtette,
 1943 kora őszén Adolf Hitler nyugodtan kijelenthette, hogy úrrá lett a Harmadik
Birodalommal szembenéző legsúlyosabb fenyegetéseken. Mussolini bukása és az olaszországi
Badoglio-kormány feltétel nélküli megadása könnyen vezethetett volna ahhoz, amitől Hitler és
tábornokai néhány kritikus héten át féltek: hogy Németország déli határai a szövetségesek
közvetlen támadásának lesznek kitéve, és – Észak-Olaszországból – megnyílik az út a gyengén
védett Balkánra, pontosan a Dél-Oroszországban az életükért harcoló német hadseregek hátába.
A Duce békés eltávolítása a római hatalmi központból otthon és külföldön egyaránt súlyos
csapást jelentett a Führer presztízsére, mint a nagy tengely szövetségi viszonyának ezt követő
pusztulása.
Mégis, néhány hónapon belül Hitler egy merész húzással visszahelyezte a hatalomba
Mussolinit – legalább a világ szemében. Az addig az olaszok által a Balkánon, Görögországban,
Jugoszláviában és Albániában megszállt területeket biztosították a szövetségesek támadása
ellen, amit az OKW a nyár végén bármelyik napra várt; az ott lévő, több hadosztálynyira rúgó
olasz erők békésen megadták magukat, és hadifoglyok lettek. És ahelyett, hogy Kesselring erőit
le kellett volna írnia, mint az először tette, és visszavonulnia Észak-Olaszországba, a Führer
megelégedéssel szemlélhette, ahogyan a tábornagy seregei beássák magukat Rómától délre,
ahol könnyűszerrel megállították a félszigeten észak felé nyomuló angol–amerikai–francia
csapatokat. Nem vitás, hogy Hitler szerencséjét délen nagy mértékben helyreállította
merészsége és leleményessége, valamint csapatainak vitézsége.
Máshol azonban továbbra is hanyatlott a szerencséje.
1943. július 5-én megindította azt a nagy támadást, amely az utolsó ilyen akciójának
bizonyult az oroszok elleni háborúban. A német hadsereg színe-virága – 500 000 ember, nem
kevesebb mint tizenhét, az új Tigris tankokkal felszerelt páncélos hadosztállyal – rontott rá a
Kurszktól nyugatra lévő nagy orosz ívre. Ez volt a „Citadella-hadművelet”, és Hitler úgy hitte,
hogy nemcsak a legjobb, egymillió főt számláló orosz seregeket ejtheti vele csapdába (pontosan
azokat a hadseregeket, amelyek az előző télen elűzték a németeket Sztálingrád alól és a Dontól),
hanem azt is lehetővé teszi a számára, hogy visszanyomuljon a Donig, és délkelet felől
elkanyarodjon felfelé, Moszkva elfoglalására.
Az ütközet azonban döntő vereséghez vezetett. Az oroszok fel voltak rá készülve. Július 22-
re, amikor a páncélos egységek már tankjaik felét elveszítették, a németeket teljesen
megállították, majd hátrálásra kényszerítették. Az oroszok annyira biztosak voltak az erejükben,
hogy július közepén, a támadás kimenetelét meg sem várva, megindították saját offenzívájukat
az orjoli német ív ellen, Kurszktól északra, és gyorsan törtek befelé az arcvonalba. Ez volt a
háborúban az oroszok első nyári offenzívája, és ettől fogva a kezdeményezés végig a Vörös
Hadsereg kezében maradt. Augusztus 4-én kiszorították a németeket Őreiből, amely 1941
decemberében a németek Moszkva elfoglalására indított támadásának déli sarokpontja volt.
Ekkor a szovjet offenzíva kiszélesedett a front egészére. Harkov augusztus 23-án esett el.
Egy hónappal később, szeptember 25-én, háromszáz mérföldnyire onnan északnyugatra a
németeket kiűzték Szmolenszkből, pedig innen indultak el az orosz hadjárat első hónapjaiban
oly magabiztosan – a Grande Armée-hoz hasonlóan – a Moszkvába vezető úton. Szeptember
végére Hitler nagy nyomás alatt álló hadseregei délen visszaszorultak a Dnyeper vonaláig,
illetve addig a védelmi vonalig, amelyet Zaporozsjénál hoztak létre a folyó kanyarulatában, déli
irányban az Azovi-tengerig. A Donyec-medence iparvidéke elveszett, és a német 17. hadsereget
a Krímben az elvágás veszélye fenyegette.
Hitler bízott abban, hogy seregei kitartanak a Dnyeper mentén, illetve a Zaporozsjétól délre
fekvő megerősített állásokban, amelyeket együttesen „Téli vonalnak” neveztek. Az oroszok

és így sikerült átjutnia a svájci határon.

Az összes többi fasiszta vezetőt, aki a Nagytanácsban a Duce ellen szavazott, és akiket a Duce a hatalmába tudott
keríteni, árulás vádjával egy különleges törvényszék elé állították, egy kivételével halálra ítélték, és Cianóval együtt
agyonlőtték. Köztük volt a Duce egykoron leghűségesebb követője, Emilio de Bono tábornagy, aki tagja volt a Marcia su
Romát vezető négyesnek is, aminek a révén Mussolini hatalomra jutott.
azonban egyetlen pillanatra sem álltak meg, még átcsoportosításhoz sem. Október első hetében
Kijevtől északra és délkeletre átlépték a Dnyepert; a város november 6-án esett el. 1943
végzetes évének végéig a szovjet seregek délen kezdték megközelíteni a lengyel és a román
határt, elhaladva azok mellett a csatamezők mellett, ahol Hitler katonái 1941 nyarán kezdeti
győzelmeiket aratták, amikor még könnyen haladtak az orosz föld belseje felé.
De ez még nem volt minden.
Abban az évben Hitlert két további balsiker is érte, azt jelezvén, hogy fordul a kocka:
elvesztette az atlanti csatát, és felerősödött a Németország feletti, éjjel-nappal pusztító
légiháború.
1942-ben, amint láttuk, a német tengeralattjárók 6 250 000 tonnányi szövetséges hajóteret
süllyesztettek el – többségük Nagy-Britannia vagy a Földközi-tenger térsége felé tartott – és ez
a tonnaszám messze meghaladta azt a kapacitást, amit a nyugati hajógyárak.pótolni tudtak
volna. 1943 elejére azonban a szövetségesek fölébe kerekedtek a tengeralattjáróknak. Ez m
nagv hatótávolságú repülőgépek és repülőgép-anyaha-jók alkalmazásának volt köszönhető,
mindenekfelett pedig annak, iiogy felszíni hajóikat radarral szerelték fel, amely az ellenséges
tengeralattjárókat még azelőtt felte jézte, iogy az satóbbiak megpillanthatták volna őket. Dönitz,
a haditengerészet új parancsnoka, a haderőnem fő tengeralattj árosa először árulásra
gyanakodott, amikor olyan sok víz alatti járművét derítették fel és semmisítették meg, még
mielőtt azok megközelíthették volna a szövetségesek konvojait. Hamarosan megtudta, hogy
nem árulás, hanem a radar volt az, ami ezeket a katasztrofális veszteségeket okozta. Február,
március és április három hónapja alatt pontosan ötven hajóegységre rúgtak e veszteségek;
egyedül májusban harminchét tengeralattjáró süllyedt el. Ez olyan arányú veszteség volt,
amilyet a német haditengerészet nem tudott sokáig elviselni, Dönitz tehát május vége előtt saját
hatáskörében visszavonta az összes tengeralattjárót az északatlanti térségből.
Szeptemberben visszatértek még, de az év utolsó négy hónapjában a szövetségesek
mindössze hatvanhét hajóját süllyesztették el, miközben ők további hatvannégy tengeralattjárót
vesztettek – ez az arány már a tengeralattjáró-hadviselés kudarcát mutatta, és egyértelműen
lezárta az atlanti csatát. 1917-ben, az I. Világháborúban, amikor Németország hadseregei
megtorpantak, tengeralattjárói majdnem térdre kényszerítették Nagy-Britanniát. 1942-ben ennek
megvalósításával fenyegettek, miközben Hitler seregeit Oroszországban és Észak-Afrikában
szintén megállították, és az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nemcsak azért tettek nagy
erőfeszítéseket, hogy megállítsák Délkelet-Ázsiában a japán előrenyomulást, hanem azért is,
hogy embereket, fegyvereket és utánpótlást gyűjtsenek össze a Hitler nyugat-európai birodalma
elleni invázióhoz.
Az, hogy 1943 folyamán nem sikerült komolyan megzavarni az északatlanti
hajózóútvonalakat, nagyobb katasztrófa volt, mint azt Hitler főhadiszállásán akkor felismerték,
bármennyire is lehangolóak voltak a pillanatnyi hírek.493 Ε kritikus év tizenkét hónapja volt
ugyanis az az időszak, amikor szinte zavartalanul átszállították az Atlanti-óceánon azt a
hatalmas fegyver- és utánpótláskészletet, amely a következő évben lehetővé tette az Európa-
erőd megtámadását.
És ugyanebben az időszakban történt az is, hogy a német nép megismerte a modern háború
borzalmait – méghozzá a saját küszöbükön. A nyilvánosság csak keveset tudott a
tengeralattjárók tevékenységéről. És bár az Oroszországból, a Földközi-tenger térségéből és
Olaszországból érkező hírek egyre rosszabbak voltak, mégiscsak olyan eseményekkel

493
– Szó sem lehet a tengeralattjáró-hadviselés szüneteltetéséről! – rohant ki Hitler Dönitz tengernagy ellen, amikor az
utóbbi május 31-én tájékoztatta őt arról, hogy visszavonták a tengeralattjárókat az észak-atlanti térségből. – Az Atlantióceán az
első védelmi vonalam nyugaton! – tette hozzá.
Könnyebb volt ezt kimondani, mint végrehajtani. Dönitz november 12-én kétségbeesetten írta naplójába: „Az
ellenség kezében van az összes ütőkártya, minden területet hosszú távú légijárőrökkel fedeznek, és olyan helymeghatározási
módszereket alkalmaznak, amelyek ellen még mindig nem tudunk figyelmeztetni sem ... Az ellenség tudja minden titkunkat, mi
pedig semmit nem tudunk az övéiből.”8
foglalkoztak, amelyek a hazától száz és ezer mérföldes távolságban történtek. A bombák
azonban, amelyek éjjel a brit, nappal pedig az amerikai repülőgépekről hullottak, kezdték az
egyszerű németek otthonait is elpusztítani, és a hivatalokat és a gyárakat is, ahol dolgoztak.
Maga Hitler nem volt hajlandó meglátogatni a szétbombázott városokat; ez a kötelesség
egyszerűen túl fájdalmas volt ahhoz, hogy képes legyen elviselni. Goebbels nagyon szenvedett
ettől, és panaszkodott, hogy elárasztják a levelek, amelyek „azt kérdezik, a Führer miért nem
látogatja meg a légitámadásoktól szenvedő területeket, és miért nem látni sehol sem Göring
marsallt?” A propagandaminiszter naplója hitelesen leírja, hogyan okoztak egyre nagyobb
károkat a légitámadások a német városokban és az iparban.

1943. május 16....Az amerikai bombázók nappali támadásai rendkívüli nehézségeket okoznak. Kiéiben ...
nagyon súlyos károk a haditengerészet katonai és műszaki felszereléseiben ... Ha ez folytatódik, olyan súlyos
következményekkel kell szembenéznünk, amelyek hosszú távon elviselhetetlennek bizonyulnak ...
Május 25. Az angolok Dortmund elleni éjszakai támadása rendkívül súlyos volt, valószínűleg a legsúlyosabb,
amit valaha is német város ellen intéztek ... A Dortmundból érkező jelentések meglehetősen szörnyűek ... Ipari
üzemek és lőszergyárak súlyos találatokat kaptak ... Körülbelül nyolcvan-százezer lakos fedél nélkül ... Az
emberek nyugaton kezdik elveszíteni a bátorságukat. Az ilyen poklot nehéz elviselni... Este [újabb] jelentést
kaptam Dortmundról. A pusztulás gyakorlatilag teljes. Alig akad lakható ház ...
Július 26. Az éjszaka folyamán súlyos légitámadás Hamburg ellen ... a legsúlyosabb következmények mind a
civil lakosságra, mind a haditermelésre nézve ... Igazi katasztrófa ...
Július 29. Az éjszaka folyamán a Hamburg elleni eddigi legsúlyosabb támadás ért minket... 800-1000
bombázóval... Kaufmanntól [a helyi gauleitertől] kaptam az első jelentést... Olyan méretű katasztrófáról beszélt,
amely egyszerűen alig elképzelhető. Egy egymillió lakosú várost pusztítottak el a történelemben páratlan
módszerrel. Olyan problémákkal nézünk szembe, amelyeket szinte lehetetlen megoldani. Élelmet kell találni
ennek az egymillió lakosnak. Fedelet kell biztosítani. Az embereket evakuálni kell, amennyire lehetséges. Ruhát
kell adni nekik. Röviden szólva, olyan problémákkal nézünk szembe, amelyekről pár héttel ezelőtt még
fogalmunk sem volt... Kaufmann körülbelül 800 000 hajléktalan emberről beszélt, akik fel-alá bolyonganak az
utcákon, és nem tudják, mit tegyenek ...

Bár egyes német hadiüzemekben komoly károkat okoztak, különösen a vadászgépeket,

golyóscsapágyakat, hadihajókat, illetve az új lökhajtásos gépekhez acélt és üzemanyagot
előállító üzemekben, valamint a Peenemündében lévő létfontosságú rakétakísérleti telepen,
amelyhez Hitler olyan nagy reményeket fűzött,494 és bár a vasúti és belvízi csatornákon a
szállítást folyamatosan zavarták, az általános német haditermelést nem sikerült lényegesen
csökkenteni 1943-ban a felfokozott angol–amerikai bombázásokkal. Ez részben a megszállt
zónákban lévő üzemek megnövelt termelésének volt köszönhető, mindenekelőtt
Csehszlovákiában, Franciaországban, Belgiumban és Észak-Olaszországban, amelyek
elkerülték a bombázásokat.
Amint Goebbels leszögezi a naplójában, az angol–amerikai légierő a német nép otthonaiban
és harci szellemében okozta a legnagyobb károkat. Az első években fellelkesítették őket a
ragyogó jelentések arról, hogy a Luftwaffe bombázásai mit tettek az ellenséggel, különösen a
britekkel. Biztosak voltak abban, hogy ez segíti a háború korai – és győzelmes – befejezését.
1943-ban azonban már nekik kellett elviselniük egy olyan légiháború minden terhét, ami sokkal
pusztítóbb volt, mint amellyel a Luftwaffe valaha is sújtott másokat, még az 1940–41-ben
London lakossága ellen végrehajtott támadásokat is beleértve. A német nép ugyanolyan
sztoikusan és bátran tűrt, mint a britek. De négy évnyi háború után a tömeges bombázások
annál inkább súlyos terhet jelentettek, és nem meglepő, hogy 1943 vége felé a német nép –
494
1943. májusában a RAF egyik felderítő repülőgépe lefényképezte a peenemündei létesítményt, miután London tippet kapott
a lengyel földalatti mozgalomtól, hogy ott egy pilóta nélküli lökhajtásos repülőgépet (későbbi nevén a V-1-et), valamint egy
rakétát (a V-2-t) fejlesztenek. Augusztusban brit bombázók támadták meg Peenemündét, súlyos károkat okoztak a
létesítményben, és több hónappal visszavetették a kutatást és a kísérleteket. Novemberre a brit és az amerikai légierő
hatvanhárom V-1 kilövőállást derített fel a Csatorna partján, december és a következő év februárja között pedig hetvenhárom
állást bombáztak és pusztítottak el, ezek száma azonban addigra már kilencvenhatra nőtt. A „V-1” és „V- 2” nevek a német
Vergeltungswaffen, azaz „a megtorlás fegyverei” kifejezésből származnak; később, az 1944-es gyászos évben ezt maximálisan
kiaknázta dr. Goebbels propagandája.
miután Oroszországban, Észak-Afrikában és Olaszországban reményei füstbe mentek, a
Birodalom egyik végétől a másikig városaikat porrázúzták a levegőből – kezdett kétségbeesni,
és felismerni, hogy ez a vég kezdete, amely csakis az ő vereségüket jelentheti.
„Legkésőbb 1943 végére – írta később az ekkor már munka nélküli Halder –
félreérthetetlenül világossá vált, hogy a háború katonailag elveszett.”9
Jodl tábornok a náci gauleitereknek Münchenben 1943. november 7-én – a sörházi puccs
évfordulójának előestéjén – mondott bizalmas beszédében nem ment ennyire messze. De a
háború ötödik évének kezdetén a helyzetről általa festett kép elég sötét volt.

Ami a leginkább nyomasztó az itthoni fronton, és ennek reakciójaként a frontvonalban is [mondta], az a

levegőből érkező ellenséges terrortámadások otthonaink, tehát feleségeink, és gyermekeink ellen is... Ebben a
tekintetben a háború olyan formákat öltött – kizárólag Anglia hibájából –, amilyeneket elképzelhetetlennek
hittek a faji és a vallásháborúk ideje óta.
Ε terrortámadások lélektani, morális és anyagi hatása olyan súlyos, hogy legalábbis csillapítani kell őket, ha
már teljesen megszüntetni nem is lehet.

Ez a hiteles forrás, aki ez alkalommal a Führer nevében beszélt, szemléletesen írta le, milyen
volt a német közhangulat a vereségek és az 1943-as bombázások következtében.

Az országban nagy lépésekkel halad a felforgatás ördöge. Minden gyáva kiutat keres vagy – ahogyan ők
nevezik – politikai megoldást. Azt mondják, hogy addig kell tárgyalnunk, amíg van még valami a
kezünkben ...495

De nemcsak a „gyávák” keresték a kiutat. Maga dr. Goebbels is, aki Hitler követői közül a
leglojálisabb, leghűségesebb (és a legfanatikusabb is) volt, azt kereste már, mielőtt az 1943-as
év véget ért volna, és nem azon törte a fejét, hogy Németország kezdjen-e béketárgyalásokat,
hanem azon, hogy kivel: Oroszországgal vagy a Nyugattal. Nem Hitler háta mögött beszélt a
béke keresésének szükségességéről, mint azt mások kezdték. Elég bátor és egyenes volt ahhoz,
hogy gondolatait közvetlenül a Vezér elé tárja. 1943. szeptember 10-én a Führer rastenburgi
főhadiszállásán, ahová Olaszország kapitulációjának hírére rendelték, Goebbels először hozta
szóba naplójában az esetleges béketárgyalások kérdését.

A probléma abból adódik elsősorban, hogy melyik oldalhoz forduljunk előbb: a moszkvaihoz vagy az angol–
amerikaihoz. Valamiképpen világosan fel kell ismernünk, hogy nagyon nehéz lenne mindkét oldal ellen sikeres
háborút viselni.

Hitlert „némileg gondterheltnek” látta a szövetségesek nyugati inváziójának lehetősége és az

orosz fronton kialakult „kritikus” helyzet miatt.
Az a lehangoló, hogy halvány fogalmunk sincs arról, milyen tartalékai maradtak Sztálinnak.
Nagyon kétlem, hogy ilyen feltételek között át tudnánk dobni hadosztályokat keletről a nyugat-
európai hadszínterekre.
Miután bizalmas naplójába írta egy-két saját elképzelését, amelyek néhány hónappal
korábban még áruló módon defetistának tűntek volna az ő szemében is, Goebbels
megkörnyékezte Hitlert.

Megkérdeztem a Führert, hogy előbb-utóbb lehet-e bármit is kezdeni Sztálinnal. Azt mondta, egyelőre nem ...
495
Jodlnak „A stratégiai helyzet a háború ötödik évének kezdetén” címet viselő előadása talán a legkimerítőbb, első kézből
származó beszámoló, amivel rendelkezünk arról, milyennek látták Hitler és tábornokai a németek súlyos helyzetét 1943 végén.
Több, mint egy pusztán náci vezetőknek szóló bizalmas előadás. „A Führer főhadiszállása” pecséttel ellátott, szigorúan titkos
feljegyzések és iratok tucatjaival van telitűzdelve, amelyekre Jodl utalt beszédében, és amelyek együttesen jellemző módon úgy
mutatják be a háború történetét, ahogyan azt Hitler látta, aki valószínűleg felügyelte is az előadásra való felkészülést. Jodl
előadása a jelenre vonatkozóan is borús volt, de még csüggesztőbb volt a jövővel kapcsolatban, és pontosan megjósolta, hogy a
nyugaton bekövetkező angol–amerikai invázió „fogja eldönteni a háborút”, valamint hogy „a rendelkezésünkre álló.erők nem
lesznek elegendők a visszaverésére”.10
És amúgy is, a Führer úgy hiszi, könnyebb lenne egyezségre jutni az angolokkal, mint a szovjetekkel. Egy adott
pillanatban, gondolja a Führer, az angolok észhez térnek ... Én inkább hajlok arra, hogy Sztálint tekintsem
politikailag megközelíthetőbbnek, mivel Sztálin gyakorlatibb politikus, mint Churchill. Churchill romantikus
kalandor, akivel nem lehet értelmesen beszélni.

Ez volt az a gyászos pillanat, amikor Hitler és alvezérei egy szalmaszálba kezdtek

kapaszkodni: a szövetségesek kiszállnak, mert Nagy-Britannia és Amerika megrémül attól a
kilátástól, hogy a Vörös Hadsereg legázolja Európát, és a végén még majd csatlakoznak is
Németországhoz, hogy megvédjék az öreg kontinenst a bolsevizmustól. Hitler elég hosszan
foglalkozott már ezzel a lehetőséggel egy Dönitzcel augusztus végén folytatott tanácskozáson,
és most szeptemberben Goebbelsszel is megvitatta.

Az angolok [folytatódik Goebbels naplója] semmilyen körülmények között nem akarnak bolsevik Európát...
Amint felismerik, hogy ... csak két választásuk van: vagy a bolsevizmus, vagy némi lazítás a
nemzetiszocializmussal szemben, minden bizonnyal hajlanak majd egy velünk kötendő kompromisszumra ...
Maga Churchill régi antibolsevik, és jelenlegi együttműködése Moszkvával csupán kényszerűség.

Láthatólag mind Hitler, mind Goebbels elfeledkezett arról, hogy először ki működött együtt
Moszkvával, és hogy ki kényszerítette bele Oroszországot a háborúba. Összefoglalva az
esetleges békéről Hitlerrel folytatott vitát, Goebbels levonja a következtetést:

Előbb-utóbb szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy lépnünk kell egyik vagy másik ellenséges oldal
felé. Németországnak még soha nem volt szerencséje a kétfrontos háborúval; ezt sem lesz képes hosszú távon
kibírni.

De nem volt már késő ezt latolgatni? Goebbels szeptember 23-án visszatért a főhadiszállásra,
és a náci vezérrel tett reggeli séta során a két héttel korábbinál sokkal pesszimistábbnak találta
főnökét az egyfrontos hadviselés érdekében folytatandó béketárgyalások lehetőségével
kapcsolatban.

A Führer úgy hiszi, hogy pillanatnyilag semmit nem lehet elérni tárgyalásokkal. Anglia még nem eléggé
roggyant meg ... Keleten természetesen a pillanat meglehetősen kedvezőtlen ... Jelenleg Sztáliné az előny.

Aznap este Goebbels kettesben vacsorázott Hitlerrel.

Megkérdeztem a Führert, hogy kész-e tárgyalni Churchill-lel... Ο azonban nem hiszi, hogy a Churchill-lel
folytatott tárgyalások bármilyen eredményre vezetnének, ugyanis az túl hűségesen kitart ellenséges nézetei
mellett, ráadásul a gyűlölet vezérli, nem az értelem. A Führer előnyben részesítené a Sztálinnal folytatandó
tárgyalásokat, de nem hiszi, hogy sikeresek lehetnének...
Bármi is legyen a helyzet, megmondtam a Führernek, hogy egyezségre kell jutnunk vagy az egyik, vagy a
másik oldallal. A Birodalom még soha nem győzött kétfrontos háborúban. Látnunk kell tehát, hogy ilyen vagy
olyan módon hogyan léphetünk ki a kétfrontos háborúból.

Ez sokkal nehezebb feladat volt, mint ahogyan ők látták – ők, akik Németországot oly
könnyedén rántották a kétfrontos háborúba. De 1943-ban azon a szeptemberi estén a náci hadúr
– legalábbis néhány pillanatra – levetkőzte pesszimizmusát, és elmélázott azon, hogy milyen
édes is lenne a béke íze. Goebbels szerint még azt is mondta, hogy „sóvárog” a béke után.

Azt mondta, boldog lenne, ha ismét kapcsolatba léphetne művészeti körökkel, ha este színházba járhatna, és
elmehetne a Művészek Klubjába. 11

Nem Hitler és Goebbels voltak az egyetlenek Németországban, akik – miközben a háború az

ötödik évébe lépett – a békeszerzés esélyein és eszközein töprengtek. A csalódott, bőbeszédű
náciellenes összeesküvők, miközben számuk némileg növekedett, de még mindig szánalmasan
alacsony volt, ismét elgondolkodtak a problémán. Látták, hogy a háború elveszett, bár Hitler
hadseregei még mindig idegen földön harcolnak. Többségük (de semmiképpen sem
mindegyikük) lelkiismereti aggályainak leküzdése után nagy nehezen arra a következtetésre
jutott, hogy egy olyan béke eléréséhez, amely a német hazának némi kilátást enged a tisztes
túlélésre, el kell távolítaniuk Hitlert, meg kell ölniük, és ugyanakkor el kell törölniük a
nemzetiszocializmust.
1944 azzal a bizonyossággal köszöntött be, hogy az angol–amerikai hadsereg inváziót fog
indítani a Csatornán keresztül, még mielőtt az év a derekára érne, a Vörös Hadsereg pedig
megközelíti majd a Birodalom határait, és Németország pompás, ősi városait a szövetségesek
bombázásai hamarosan földig rombolják496. Az összeesküvők tehát kétségbeesésükben
nekigyürkőztek egy utolsó kísérletnek, hogy megöljék a náci diktátort, és megdöntsék rezsimjét,
még mielőtt a teljes katasztrófa szakadékába rángatná Németországot.
Tudták, hogy már nincs sok idejük rá.

29.

A SZÖVETSÉGESEK NYUGAT-EURÓPAI INVÁZIÓJA ÉS A

HITLER MEGGYILKOLÁSÁRA TETT KÍSÉRLET
Az összeesküvők 1943 folyamán legalább fél tucat kísérletet tettek Hitler meggyilkolására;
ezek egyike csupán azért hiúsult meg, mert csütörtököt mondott egy időzített bomba, amelyet a
Führernek az orosz front mögé induló repülőgépén helyeztek el.
Abban az évben jelentős változás következett be az ellenállási mozgalomban, mint olyanban,
tudniillik az összeesküvők végül is lemondtak a tábornagyokról. Az utóbbiak egyszerűen túl
gyávák – vagy túl fajankók – voltak ahhoz, hogy legfelsőbb haduruk megdöntésére használják
ki pozíciójukat és katonai hatalmukat. 1942 novemberében, a szmolenszki erdőben tartott
tanácskozáson Goerdeler, az ellenállók politikai szárnyának a lelke személyesen könyörgött
Kluge tábornagynak, a keleti „Közép” hadseregcsoport parancsnokának, hogy vállaljon aktív
szerepet Hitler kiiktatásában. Az ingatag tábornok, aki éppen akkor kapott csinos ajándékot a
Führertől,497 beleegyezett a dologba, de néhány nappal később megijedt, és levelet írt Berlinbe
Beck tábornoknak, hogy ne számítsanak rá.
Néhány héttel később az összeesküvők arra próbálták rávenni Paulus tábornokot, akinek 6.
hadseregét Sztálingrádnál bekerítették, és aki a feltételezésük szerint keserűen csalódott az ezt
lehetővé tévő Vezérben, hogy adjon ki a hadseregnek egy felhívást: döntsék meg a zsarnokot,
aki ilyen szörnyű végre ítélt negyedmillió német katonát. A légierő egyik tisztje repülőgépen
vitte el Beck tábornok személyes felhívását Paulusnak a körülzárt városba. Paulus, mint láttuk,
azzal válaszolt, hogy odaadó rádióüzenetek egész áradatát küldte Führerének, és csak azután
nyílt ki a szeme, hogy az oroszok fogságában Moszkvába került.
Miután Paulusban csalódtak, az összeesküvők néhány napig Klugéhoz és Mansteinhez
fűztek nagy reményeket, akik a sztálingrádi katasztrófa után Rastenburgba repültek,
feltételezhetően azért, hogy követeljék a Führertől: adja át nekik az orosz front feletti
parancsnokságot. A két tábornagy valóban elrepült Hitler főhadiszállására, de csupán azért,
496
„Ezer év munkája dől romba” – írta Goerdeler Kluge tábornagynak 1943 júliusában, miután meglátogatta a szétbombázott
nyugati területeket. Goerdeler esedezett a levelében, hogy az ingadozó tábornokok csatlakozzanak az összeesküvőkhöz, és
együtt vessenek véget Hitlernek és az ő „őrületének”.
497
1942. október 30-án Kluge tábornagy a hatvanadik születésnapjára egy 250 000 márkás csekket kapott (a hivatalos
árfolyamon számítva 100 000 dollárt), valamint különengedélyt arra, hogy az összeg felét birtokának növelésére költheti.
Annak ellenére, hogy ez mind polgári, mind tiszti becsületének megsértését jelentette, a tábornagy mindkét ajándékot elfogadta.
(Schlabrendorff: They Almost Killed Hitler, 40.o.) Később, amikor Kluge Hitler ellen fordult, a Führer közölte tisztjeivel a
főhadiszálláson: „Kétszer léptettem elő én személyesen, a legmagasabb kitüntetéseket adtam neki, nagy birtokot kapott tőlem ...
és tábornagyi fizetése mellé magas pótlékot is ...” (gyorsírásos beszámoló Hitlernek a főhadiszálláson 1944. augusztus 31-én
tartott tanácskozásáról, Gilbert: Hitler Directs His War, 101-2. o. )
hogy megerősítsék a legfelsőbb parancsnok iránti lojalitásukat.
„El vagyunk hagyatva!” – panaszkodott Beck keserűen.
Beck és barátai számára nyilvánvaló volt, hogy a magasabb frontparancsnokoktól semmiféle
gyakorlati segítséget nem várhatnak. Kétségbeesésükben a katonai erő egyetlen utolsó
forrásához: az Ersatzheerhez, azaz a Honi, avagy Tartalékhadsereghez fordultak, ami azonban
aligha volt hadseregnek nevezhető, inkább kiképzés alatt álló újoncok, valamint túlkoros
férfiakból álló különböző helyőrségi csapatok gyűjteményének, akik őrfeladatokat láttak el
belföldön. De katonái legalább fel voltak fegyverezve, és mivel a harcedzett csapatok és a
Waffen-SS egységei a távoli frontokon voltak, talán ezek is elegendőnek bizonyulhatnak ahhoz,
hogy segítségükkel az összeesküvők Hitler megölésének pillanatában elfoglalhassák Berlint és
néhány más fontos várost.
De a gyilkos tett szükséges – vagy még inkább kívánatos – voltában még mindig nem
teljesen értett egyet az ellenzék.
A kreisaui kör például megváltoztathatatlanul elutasított minden ilyen erőszakos tettet. Ez a
jelentős heterogén csoport fiatal értelmiségi idealistákból állt, akik Németország két hírneves és
előkelő családjának egy-egy leszármazottja körül gyűltek össze: Helmuth James von Moltke
gróf körül, aki annak a tábornagynak volt távoli leszármazottja, aki 1870-ben győzelemre
vezette a porosz hadsereget Franciaország ellen, illetve Peter Yorck von Wartenburg gróf körül,
aki pedig közvetlen leszármazottja volt a napóleoni kor híres tábornokának, aki Clausewitz
társaságában aláírta I. Sándor cárral a tauroggeni egyezményt, amelynek révén a porosz
hadsereg átállt a másik oldalra, és így segített Bonaparte bukásának előidézésében.
A kreisaui kör nevét a Moltke család sziléziai, kreisaui birtokáról kapta. Nem összeesküvők
köre volt, hanem vitacsoport,498 amelynek tagjai a német társadalom keresztmetszetét
képviselték, abban a formában, ahogyan az a nácik előtti időkben volt, és ahogyan reményük
szerint azután lesz, hogy elmúlik majd a hitleri rémálom. Közéjük tartozott két jezsuita pap, két
lutheránus lelkész, konzervatívok, liberálisok, szocialisták, gazdag földbirtokosok, korábbi
szakszervezeti vezetők, professzorok és diplomaták. Hátterük és gondolkodásmódjuk
különbségei ellenére is sikerült olyan széles körű közös alapot találniuk, amely képessé tette
őket arra, hogy a Hitlerrel szembeni ellenállás szellemi, lelki, etikai, filozófiai és bizonyos
mértékig politikai elképzeléseit megadják. Az általuk hátrahagyott dokumentumokból ítélve
(ugyanis majdnem mindegyiküket felakasztották a háború vége előtt), amelyek között a jövőbeli
kormányra és az új társadalom gazdasági, szociális és szellemi alapjaira vonatkozó tervek is
szerepeltek, céljuk egyfajta keresztényszocializmus volt, amelyben minden ember testvére lett
volna egymásnak, és a modern idők szörnyű bajai – az emberi lélek torzulásai – gyógyírra
leltek volna. Elképzeléseik nemesek voltak, messze a fellegekben jártak, és egy csepp német
miszticizmust is tartalmaztak.
Ezek a fennkölt fiatalemberek azonban hihetetlenül türelmesek voltak. Gyűlölték Hitlert és
mindazt a lealacsonyodást, amelyet ő hozott Németországra és Európára. Mégsem kívánták
megdönteni Hitler hatalmát. Úgy vélték, Németország bekövetkező veresége amúgyis
gondoskodik majd erről. Figyelmüket tehát kizárólag az eljövendő időszakra fordították.
„Számunkra – írta Moltke akkoriban – a háború utáni Európa annak a kérdése, hogyan lehet
polgártársaink kebelébe újra beleágyazni az emberképet.”
Dorothy Thompson, a kitűnő amerikai újságírónő, aki sok éven át dolgozott német földön, és
jól ismerte az országot, arra kérte régi és közeli barátját, Moltkét, hogy jöjjön már le az
elefántcsonttoronyból. 1942 nyarán egy New Yorkból sugárzott rövidhullámú adássorozatban
„Hanshoz” szólt: könyörgött neki és barátainak, hogy tegyenek valamit, és szabaduljanak meg
démoni diktátoruktól. „Nem a szentek, hanem az emberi lények világában élünk!” – próbálta
figyelmeztetni.

498
„Azért fognak felakasztani minket – írta feleségének Moltke közvetlenül a kivégzése előtt –, mert közösen gondolkodtunk.”
 Az utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, Hans, és együtt teáztunk azon a gyönyörű teraszon a tó mellett ...
azt mondtam, hogy egy napon tettekkel, drasztikus tettekkel kell majd megmutatnia, hogy hol áll ... és
emlékszem, megkérdeztem, vajon Önnek és barátainak megvan-e a bátorságuk ahhoz, hogy cselekedjenek ...1

Lényeges kérdés volt, és az események azt a választ adták rá, hogy Moltkénak és barátainak
megvolt a bátorságuk ahhoz, hogy beszéljenek – ezért ki is végezték őket –, ám ahhoz nem,
hogy cselekedjenek is.
Ez az inkább gondolkodásmódjukban, mint szívükben megmutatkozó fogyatékosság (hiszen
mindannyian nagy bátorsággal néztek szembe a kegyetlen halállal) okozta főleg a kreisaui kör
és a Beck-Goerdeler-Hassell-féle összeesküvő csoport közötti nézeteltéréseket, bár a náci
rezsim utáni kormány jellegét és összeállítását illetően is vita volt közöttük.
Számos találkozóra került sor a két csoport között azután, hogy 1943. január 22-én Peter
Yorck otthonában hivatalos tanácskozást tartottak. A megbeszélésen Beck tábornok elnökölt,
aki – Hassell naplóbeszámolója szerint – „elég gyenge és visszafogott volt”. 2 Elénk vita
bontakozott ki a „fiatalok” és az „öregek” között (ezek Hassell kifejezései) a követendő
gazdaság- és szociálpolitikával kapcsolatban, ahol Moltke csapott össze Goerdelerrel. Hassell
úgy vélte, hogy az egykori lipcsei polgármester elég „reakciós”, Moltkénak pedig „angolszász
és pacifista hajlamai” vannak. A Gestapo is felfigyelt erre a találkozóra, és a résztvevők későbbi
pereiben az itt zajlott beszélgetésekről szóló, meglepően részletes beszámolók kerültek elő.
Himmler már szorosabban járt az összeesküvők nyomában, mint annak bármelyikük is
tudatában lett volna. A történet egyik ironikus részlete, hogy ekkor, 1943-ban, miközben a
győzelem elveszettnek, a vereség pedig közelinek látszott, a szelíd modorú, vérszomjas SS-
Führer, a Harmadik Birodalom főrendőre személyes – és egyáltalán nem kedvezőtlen –
érdeklődést kezdett tanúsítani az ellenállással kapcsolatban, amellyel nem is egy baráti szál
kötötte össze. Jellemző az összeesküvők mentalitására, hogy többjük is, különösen Popitz,
Himmlerben kezdte látni Hitler lehetséges utódját! Az SS-főnök, aki látszatra oly hűséges volt a
Führerhez, maga is kezdte így látni a dolgot, de szinte végig kettős játszmát folytatott, s közben
sok bátor összeesküvő életét oltotta ki.
Az ellenállás ekkor három területen működött. A kreisaui kör a maga végtelen beszélgetéseit
folytatta, hogy kidolgozza a következő évezredet. A Beck-féle csoport, amely már inkább a
földön járt, azt tűzte ki célul, hogy valamilyen módon megölik Hitlert, és átveszik a hatalmat.
Kapcsolatba léptek a Nyugattal, hogy a demokratikus szövetségesek tudomására hozzák, mi
készül, és hogy megtudják, milyen feltételekkel tárgyalnának azok a békéről egy új, náciellenes
kormánnyal.499 Ezekre a kapcsolatfelvételekre Stockholmban és Svájcban került sor.
Goerdeler a svéd fővárosban gyakran találkozott régi barátaival, Marcus és Jakob
Wallenberg bankárokkal, akik kiváló üzleti és személyes kapcsolatokkal rendelkeztek
Londonban. 1942 áprilisában Goerdeler találkozott Jakob Wallenberggel, és arra buzdította,
hogy lépjen kapcsolatba Churchillel. Az összeesküvők előre akartak biztosítékot kapni a brit
miniszterelnöktől, hogy a szövetségesek békét kötnek Németországgal, ha ők letartóztatják
Hitlert, és megdöntik a náci rezsimet. Wallenberg azt válaszolta, hogy a brit kormánnyal
kapcsolatos ismeretei szerint nem lehetséges ilyen biztosíték.
Egy hónappal később két lutheránus lelkész közvetlen kapcsolatba lépett Stockholmban a
britekkel. Dr. Hans Schönfeld, a német evangélikus egyház külügyi irodájának tagja és Dietrich
Bonhoeffer lelkész, a kitűnő hittudós és aktív összeesküvő voltak azok, akik arról értesülvén,
hogy dr. George Bell, Chichester anglikán püspöke Stockholmba látogat, odasiettek, hogy
találkozzanak vele. Bonhoeffer inkognitóban utazott, hamis iratokkal, amelyekkel Oster, az
499
Egyes néniét visszaemlékezések szerint a nácik az esetleges béketárgyalások ügyében 1942-43-ban kapcsolatban álltak az
oroszokkal, sőt hogy Sztálin ajánlotta fel a különbeké-tárgyalások megkezdését. Ribbentrop a nürnbergi emelvényen sokat
beszélt a saját erőfeszítéseiről annak érdekében, hogy érintkezésbe léphessen az oroszokkal, és közölte, hogy ténylegesen
kapcsolatba is lépett egyes Stockholmban állomásozó orosz ügynökökkel. Peter Kleist, aki Stockholmban Ribbentropot
képviselte, beszámolt erről a könyvében.3 Gyanítom, hogy amikor az összes német titkos iratot rendszerezik majd, akkor
árulkodó fejezet kerülhet napvilágra a történetnek erről az epizódjáról.
Abwehr ezredese látta el.
A két lelkész tájékoztatta a püspököt az összeesküvők terveiről, és Goerdelerhez hasonlóan
arról érdeklődött, hogy a nyugati szövetségesek vajon tisztességes békét kötnek-e majd a
náciellenes kormánnyal, ha Hitlert megbuktatták. Akár magánüzenet, akár nyilvános bejelentés
útján, de mindenképpen választ kértek. Bonhoeffer szerette volna azt a benyomást kelteni a
püspökben, hogy a Hitler-ellenes összeesküvés komoly vállalkozás, és átadta neki a vezetők
névsorát; ez az indiszkréció később az életébe került, és a többiek közül is soknak tette biztossá
a kivégzését.
A szövetségesek kezében ez volt a leghitelesebb és leginkább naprakész információ a német
ellenzékkel és annak terveivel kapcsolatban, Bell püspök tehát azonnal továbbította Anthony
Eden brit külügyminiszternek, mihelyt júniusban visszatért Londonba. De Eden, aki 1938-ban
Chamberlain Hitlerrel szemben folytatott megalkuvó politikája elleni tiltakozása jeléül
lemondott posztjáról, szkeptikus volt. A brit kormány már a müncheni konferencia ideje óta
kapott hasonló információkat állítólagos német összeesküvőktől, mégsem lett semmi az
egészből. A britek tehát nem válaszoltak.4
A német földalatti mozgalom Svájcban főleg Allen Dulleson keresztül állt kapcsolatban a
szövetségesekkel, aki 1942 novemberétől a háború végéig az USA stratégiai hírszerző
hivatalának (U. S. Office of Strategic Services) ottani irodáját vezette. Fő látogatója Gisevius
volt, aki gyakran utazott Berlinből Bernbe, és amint láttuk, szintén aktív tagja volt az
összeesküvésnek. Gisevius az Abwehrnél dolgozott, és ténylegesen Zürichbe helyezték
alkonzulnak a német főkonzulátusra. Fő feladata az volt, hogy üzeneteket továbbítson
Dullesnak Becktől és Gordelertől, valamint tájékoztassa őt a Hitler elleni különböző tervek
állásáról. Dullesnak más német látogatói is voltak, köztük dr. Schönfeld és Trott zu Solz: az
utóbbi a kreisaui körnek és az összeesküvésnek is tagja volt, és egyszer azért utazott Svájcba,
hogy sok máshoz hasonlóan ő is „figyelmeztesse” Dullest: ha a nyugati szövetségesek nem
hajlandóak mérlegelni, hogy a náciellenes vezetéssel tisztességes békét kössenek, akkor az
összeesküvők Szovjet-Oroszországhoz fordulnak. Dulles, bár személy szerint megértő volt, nem
adhatott semmiféle garanciát.5
Az ember elcsodálkozik a német ellenállás vezetőin, mennyire rendíthetetlenül ragaszkodtak
ahhoz, hogy a Nyugattól kedvező békét kapjanak, s közben mennyire haboztak megszabadulni
Hitlertől, amíg e békét meg nem kapják előre. Úgy hinné az ember, hogy ha már ők a nácizmust
olyan szörnyűséges gonoszságnak tartották, mint azt – kétségkívül őszintén – egyre állították,
akkor annak megdöntésére koncentráltak volna, tekintet nélkül arra, hogyan kezeli majd a
Nyugat az új rezsimet. Az a benyomás alakul ki a szemlélőben, hogy mintha e „jó németek”
közül sokan abba a csapdába estek volna, hogy kudarcaikért a külvilágot hibáztatják, mit
ahogyan néhányuk tette is Németországnak az első, elveszített háború utáni bajai miatt, sőt
maga Hitler megjelenése miatt is.

A VILLANÓFÉNY-HADMŰVELET
1943 februárjában Goerdeler Stockholmban közölte Jakob Wallenberggel, hogy „terveik
vannak egy márciusi puccsra”.
Valóban voltak.
A Villanófény-hadművelet (így nevezték) előkészületeit január és február folyamán dolgozta
ki Friedrich Olbricht tábornok, az általános hadseregiroda (Allgemeines Heeresamt) vezetője és
von Tresckow, Kluge oroszországi „Közép” hadseregcsoportjának vezérkari főnöke. Olbricht,
aki mélyen vallásos ember volt, csak nemrég csatlakozott az összeesküvők csoportjához, új
posztja miatt azonban hamarosan a konspiráció egyik kulcsfigurájává vált. Friedrich Fromm
tábornoknak, a Tartalékhadsereg parancsnokának helyetteseként abban a helyzetben volt, hogy
a Berlinben és a birodalom más nagyvárosaiban állomásozó helyőrségeket az összeesküvők
mögé sorakoztathatta fel. Maga Fromm Klugéhoz hasonlóan ekkor már kiábrándult Hitlerből,
de nem tartották elég megbízhatónak ahhoz, hogy beavassák az összeesküvésbe.
„Készen állunk. Eljött a Villanófény-hadművelet ideje” – közölte február végén Olbricht az
ifjú Fabian von Schlabrendorffal, Tresckow vezérkarának egyik beosztott tisztjével. Március
elején az összeesküvők utolsó megbeszélésre gyűltek össze Szmolenszkban, a „Közép”
hadseregcsoport főhadiszállásán. Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke, bár nem vett részt a
tanácskozáson, tudott róla, sőt szervezte is, Hans von Dohnanyit, valamint vezérkarából Erwin
Lahousen tábornokot repülőgépen küldte Szmolenszkba, látszólagosan a Wehrmacht hírszerző
tisztjeinek tanácskozására. Lahousen, aki korábban az osztrák hadsereg hírszerző tisztje volt, és
az Abwehr összeesküvői közül egyedül élte túl a háborút, néhány bombát vitt magával.
Schlabrendorff és Tresckow, miután sokat kísérleteztek német bombákkal, úgy találták, hogy
azok nem megfelelőek az ő céljaikra. Olyan gyutaccsal működnek, magyarázta el később a
fiatal tiszt,6 amely halk, sziszegő zajt hallat, és elárulja őket. Felfedezték, hogy a britek jobb
bombákat készítenek. „A robbanás előtt – mondja Schlabrendorff – semmiféle zajt nem
keltettek.” A RAF számos ilyen fegyvert dobott le szabotázs-célokra a szövetséges ügynökök
számára (az egyiket Heydrich meggyilkolására használták fel), az Abwehr pedig többet is
összeszedett belőlük, és átadta őket az összeesküvőknek.
A szmolenszki találkozón kidolgozott terv az volt, hogy Hitlert a hadseregcsoport
főhadiszállására csalják, és ott megölik. Ez lett volna a jel a berlini puccsra.
Nem volt könnyű dolog odacsábítani a hadurat, aki ekkorra már a legtöbb tábornokára
gyanakodott. Tresckow mégis könnyen rávette régi barátját, Schmundt tábornokot, Hitler
szárnysegédjét (ekkor már ez volt a rangja), hogy dolgozza meg főnökét, és némi habozás,
valamint többszöri lemondás után a Führer egyértelműen beleegyezett, hogy 1943. március 13-
án Szmolenszkba menjen. Maga Schmundt semmit sem tudott az összeesküvésről.
Tresckow időközben megújult erőfeszítéssel próbálta a saját főnökét, Kluge tábornagyot
rávenni, hogy Hitler lepuffantása után vegye át a vezető szerepet. Azt javasolta a tábornagynak,
adjanak engedélyt Freiherr von Boeselager alezredesnek,500 aki a főhadiszálláson egy lovas
alakulat parancsnoka volt, hogy katonái segítségével ölje meg Hitlert és testőrségét, amikor
megérkeznek. Boeselager több mint hajlandó volt erre. Csak a tábornagy parancsára volt
szüksége. De a tétovázó parancsnok nem tudta magát rávenni, hogy kiadja a parancsot.
Tresckow és Schlabrendorff ezért úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik a dolgot.
Egyszerűen elhelyezik az egyik brit gyártmányú bombát a Führer visszainduló repülőgépén.
„A baleset látszata – magyarázta később Schlabrendorff – elkerülhetővé teszi a gyilkosság
politikai hátrányait. Azokban a napokban ugyanis Hitlernek még mindig sok olyan követője
volt, akik egy ilyen esemény után komoly ellenállást tanúsítottak volna lázadásunkkal
szemben.”
Március 13-án délután és este, miután Hitler megérkezett, a két náciellenes tiszt kétszer is
kísértésbe jött, hogy megváltoztassa a tervet, és felrobbantsa a bombát, előbb Kluge saját
szállásán, ahol Hitler a vezető tábornokokkal tanácskozott, majd a tiszti étkezdében, ahol a
társaság megvacsorázott.501 Ez azonban többet is megölt volna pontosan azok közül a
tábornokok közül, akikre számítottak, hogy a Führernek tett hűségesküjük alól felszabadulva
segítenek majd az összeesküvőknek átvenni a hatalmat a birodalom felett.
Még mindig ott volt a feladat, hogyan csempésszék fel a bombát a Führer repülőgépére,
amelynek vacsora után azonnal fel kellett szállnia. Schlabrendorff összeszerelte az általa „két
robbanócsomagnak” nevezett szerkezetet, és egy csomagot készített belőlük, amelynek formája
két konyakosüvegre hasonlított. Az étkezés alatt Tresckow ártatlanul megkérdezte a hadsereg
vezérkarához tartozó Heinz Brandt ezredest, hogy volna-e olyan kedves visszavinni magával a
régi barátjának, Helmuth Stieff tábornoknak, a hadsereg főparancsnoksága szervezési

500
A nácik kivégezték.
501
Az első találkozón, mondja Schlabrendorff, lehetősége nyílt arra, hogy megvizsgálja Hitler túlméretezett sapkáját.
Feltűnt neki a súlya. Amikor megvizsgálta, kiderült, hogy három és fél fontnyi acéllemezzel van kibélelve.
osztályvezetőjének502 szóló ajándékot, két üveg konyakot. A gyanútlan Brandt közölte, hogy
boldogan megteszi.
A repülőtéren Schlabrendorff idegesen nyúlt be a csomagon lévő kis nyíláson, és működésbe
hozta az időzített bomba szerkezetét, majd átnyújtotta Brandtnak, amint az felszállt a Führer
gépére. A furfangos felépítésű bombában nem volt árulkodó óramű. Amikor a fiatal tiszt
megnyomott rajta egy kis gombot, az összetört egy kis üveget, amelyből korrodáló vegyszer
folyt ki, ez azután lassan megette a drótot, amely egy rugót tartott. Amikor a drót elszakadt, a
rugó előrenyomta az ütőszeget, az eltalálta a detonátort, és felrobbantotta a bombát.
Hitler repülőgépének lezuhanását – mondja Schlabrendorff – nem sokkal azutánra várták,
hogy elhagyja a Szmolenszktől körülbelül harminc percnyi repülőútra lévő Minszk légterét.
Schlabrendorff az izgalomtól lázasan telefonált Berlinbe, és egy jelszóval közölte az
összeesküvőkkel, hogy a Villanófény-hadművelet megkezdődött. Ezután ő és Tresckow dobogó
szívvel várta, hogy megérkezzen a nagy hír. Azt várták, hogy az első híradást a Führer gépét
kísérő vadászok egyike közli majd rádión. Számolták a perceket: húsz, harminc, negyven, egy
óra... És még mindig semmi hír! Több mint két órát kellett várniuk, amíg végül egy rutinüzenet
közölte, hogy Hitler leszállt Rastenburgban.

Meg voltunk döbbenve, és el nem tudtuk képzelni, mi lehet a kudarc oka [emlékezett vissza később
Schlabrendorff]. Azonnal felhívtam Berlint, és megadtam a jelszót, amely azt jelezte, hogy a kísérlet nem
sikerült. Aztán Tresckow és én megtanácskoztuk, mi legyen a következő lépés. Nagyon megrázott bennünket a
dolog. Maga az is elég komoly volt, hogy nem sikerült a kísérlet. De még rosszabb lett volna, ha megtalálják a
bombát, ami a biztos lebukásunkhoz és számos közeli munkatársunk halálához vezetett volna.

A bombát sohasem találták meg. Tresckow aznap este felhívta Brandt ezredest, és amúgy
mellékesen érdeklődött, hogy volt-e már ideje elvinni a csomagot Stieff tábornoknak, Brandt
pedig közölte vele, hogy még nem volt rá érkezése. Tresckow arra kérte, hogy tartsa magánál –
összecserélődtek a palackok –, mert Schlabrendorff másnap valamilyen hivatalos ügyben
odaérkezik, és magával viszi az igazi jó konyakot, amit ő eredetileg küldeni akart.
Schlabrendorff hihetetlen bátorsággal elrepült Hitler főhadiszállására, és két üveg konyakra
cserélte a bombát.

Még mindig emlékszem, hogy elborzadtam [mesélte később], amikor Brandt átadta nekem a bombát, és úgy
összekoccantotta, hogy késleltetett robbanástól féltem. Olyan nyugodtságot színleltem, amilyet cseppet sem
éreztem, átvettem a bombát, azonnal kocsiba ültem, és a közeli korscheni vasúti csomópontra hajtattam.

Ott felszállt a berlini éjszakai vonatra, és hálófülkéjének magányában szétszerelte a bombát.

Gyorsan felfedezte, mi történt – azaz hogy miért nem történt semmi.

A szerkezet működött; a kis üveg összetört, a korrodáló folyadék megette a drótot, az ütőszeg előrecsapott,
de a detonátor nem gyújtott be.

A keserűen csalódott, de el nem bátortalanodott berlini összeesküvők úgy döntöttek, hogy

újabb kísérletet tesznek Hitler megölésére. Hamarosan jó alkalom kínálkozott. Hitlernek
Göring, Himmler és Keitel társaságában március 21-én meg kellett jelennie a Hősök
Emléknapján (Heldengedenktag) tartott ünnepségeken a berlini Zeughausban. Itt lehetőség nyílt
arra, hogy nemcsak Hitlerre, hanem fő társaira.is lecsapjanak. Amint Freiherr von Gersdorff
ezredes, Kluge vezérkarának hírszerzési főnöke mondta később, ez „soha vissza nem térő
lehetőség volt.” Gersdorffot Tresckow választotta ki a bomba felrobbantására, mégpedig ez
alkalommal öngyilkos módon. A terv az volt, hogy az ezredes felsőkabátjának zsebébe rejt két
bombát, beállítja a gyújtószerkezeteket, az ünnepség alatt olyan közel marad a Führerhez,
amennyire csak lehet, és a Führert kíséretével és saját magával együtt az örökkévalóságba
502
A nácik kivégezték.
robbantja. Gersdorff páratlan bátorsággal készségesen vállalkozott arra, hogy feláldozza az
életét.
Március 20-án este találkozott Schlabrendorff-fal a berlini Eden Hotelban lévő szobájában.
Schlabrendorff két darab tízperces gyújtószerkezetű bombát hozott magával. A Zeughaus
beüvegezett udvarán azonban a közel fagyponton lévő hőmérsékleten akár tizenöt-húsz percig
is eltarthatott, amíg a bombák felrobbannak. A menetrend szerint Hitlernek a beszéde után fél
órát kellett töltenie ezen az udvaron a zsákmányolt orosz trófeák kiállításán, amelyet Gersdorff
vezérkara rendezett. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol az ezredes annyira közel juthatott a
Führerhez, hogy megölheti. Gersdorff később elbeszélte, hogy mi történt.7

Másnap felsőkabátom mindkét zsebében egy-egy tízperces gyújtószerkezettel felszerelt bombát vittem.
Olyan közel akartam maradni Hitlerhez, amennyire csak lehet, hogy a robbanás legalábbis darabokra szakítsa.
Amikor Hitler ... belépett a kiállítási csarnokba, Schmundt odajött hozzám, és közölte, hogy csak nyolc-tíz percet
töltenek a kiállított tárgyak megszemlélésével. így már nem volt lehetőség a merénylet végrehajtására, mivel a
gyújtószerkezeteknek még normális hőmérsékleten is tíz percre lett volna szükségük. A menetrendnek ez az
utolsó percben való megváltoztatása, amely annyira jellemző volt Hitler kifinomult biztonsági módszereire,
ismét megmentette az életét.503

Szmolenszkban, mondja Gersdorff, von Tresckow tábornok aggódva és feszülten,

„stopperórával a kezében” figyelte az ünnepségek rádióközvetítését. Amikor a bemondó
közölte, hogy Hitler alig nyolc perccel azután, hogy belépett a csarnokba, távozott is onnan, a
tábornok már tudta, hogy újabb kísérletük vallott kudarcot.
Hitler élete ellen még legalább három „kabátzsebes” merényletkísérlet (így nevezték az
összeesküvők) történt, ám amint látni fogjuk, mindegyik kudarcot vallott.
1943 elején Németországban spontán felkelés tört ki, amely önmagában ugyan kis méretű
volt, mégis segített új életre kelteni az ellenállás lankadt szellemét, amelynek a Hitler
eltávolítására tett minden kísérlete meghiúsult. Ugyanakkor figyelmeztetésként szolgált arra,
hogy a szembenállás akár legkisebb jelének elfojtásakor is milyen könyörtelenek tudnak lenni a
náci hatóságok.
Amint láttuk, a németországi egyetemi hallgatók a harmincas évek elején a legfanatikusabb
nácik közé tartoztak. Hitler tízéves uralma azonban meghozta a kiábrándulást, amit még jobban
kiélezett, hogy Németországnak nem sikerült megnyernie a háborút, s az 1943-as év
eljövetelekor ezt tovább erősítette bennük a sztálingrádi katasztrófa. A müncheni egyetem, a
nácizmus szülővárosának az egyeteme a diáklázadás melegágya lett. Egy huszonöt éves
orvostanhallgató, Hans Scholl és huszonegy éves húga, a biológiát hallgató Sophie vezette a
diákokat. Mentoruk Kurt Huber filozófiaprofesszor volt. A „Fehér Rózsa Levelek” néven
ismertté vált módszerrel más egyetemeken is kifejtették náciellenes propagandájukat, sőt
érintkezésben álltak a berlini összeesküvőkkel is.
1943 februárjában egy napon Bajorország gauleitere, Paul Giesler, akinek a Gestapo átadta
az összegyűjtött leveleket, összehívta a diákbizottságot, és bejelentette, hogy a fizikailag
alkalmatlan férfiakat valamilyen fajta hasznosabb hadimunkára fogják (a katonai szolgálatra
alkalmasakat tudniillik már behívták), s egy gúnyos grimasszal azt javasolta, hogy a
nőhallgatók pedig minden évben szüljenek egy-egy gyermeket a haza üdvére.
– Ha egyes lányok – tette hozzá – nem rendelkeznek a megfelelő vonzerővel ahhoz, hogy
társat találjanak, akkor mindegyiküknek kijelölöm egy segédtisztemet... és behatóan élvezetes
élményt ígérhetek nekik.

503
Az egyik ok, ami miatt nehezen lehet összerakni az összeesküvők tetteit: a néhány túlélő emlékezőképessége messze nem
tökéletes, így beszámolóik nemcsak gyakran eltérőek, hanem ellentmondásosak is. Schlabrendorff például, aki a bombákat
Gersdorffnak elvitte, könyvében úgy meséli, hogy mivel nem találtak elég rövid időzítésű gyújtószerkezetet, a Zeughaus-beli
merényletet „el kellett ejteni”. Láthatóan nem volt tudatában annak, vagy pedig elfelejtette, hogy Gersdorff tényleg elment a
Zeughausba, hogy végrehajtsa megbízását, az ezredes pedig azt közli, hogy az előző este megmondta Schlabrendorffnak:
„elszánta magát, hogy végrehajtja” a merényletet a rendelkezésére álló gyújtószerkezetekkel.
 A bajorok némileg nyers humora közismert ugyan, de ez a közönségesség túl sok volt a
hallgatók számára. Kifütyülték a gauleitert, és kilökdösték a csarnokból a Gestapo és az SS
embereit, akik Giesler védelmére jöttek. Azon a délutánon a diákok náciellenes tüntetéseket
tartottak München utcáin: az első ilyen jellegű megmozdulásokat a Harmadik Birodalom
történetében. A diákok ezután a Scholl testvérek vezetésével röplapokat kezdtek terjeszteni,
amelyek nyíltan felkelésre szólították fel a német ifjúságot. Február 19-én egy házmester
megfigyelte Hans és Sophie Schollt, amint az egyetem erkélyéről szórják röplapjaikat, és
beárulta őket a Gestapónál.
A testvérek élete gyors és barbár véget ért. A rettegett Népbíróság elé hurcolták őket,
amelynek elnöke, Roland Freisler Heydrich után a Harmadik Birodalomban talán az egyik
legaljasabb és legvérszomjasabb náci volt (és még szerepelni fog történetünkben). Hazaárulás
bűntettében bűnösnek találták, és halálra ítélték őket. Sophie Scholl-lal kihallgatása során olyan
durván bánt a Gestapo, hogy a bíróság előtt törött lábbal jelent meg. Lelkiereje azonban töretlen
maradt. Freisler vad kitöréseire nyugodtan válaszolt: – Önök ugyanolyan jól tudják, mint mi,
hogy a háború elveszett. Miért olyan gyávák, hogy nem ismerik el?
Mankóval bicegett a vesztőhelyre, és testvéréhez hasonlóan nemes bátorsággal halt meg.
Huber professzort és több diákot néhány nappal később végeztek ki.8
Ez emlékeztetőül szolgált a berlini összeesküvők számára, hogy milyen veszéllyel néznek
szembe egy olyan időszakban, amikor egyes vezetőik indiszkréciója folytonos aggodalom
forrásává vált a többiek számára. Maga Goerdeler túl bőbeszédű volt. Szintén roppant
veszélyesek voltak Popitz erőfeszítései, amelyekkel Himmlernél és más magas rangú SS-
vezetőknél tapogatózott, hogy csatlakoznának-e az összeesküvéshez. Az utánozhatatlan
Weizsäcker, aki a háború után kitartó ellenállónak szerette volna magát ábrázolni, annyira
megrémült, hogy minden kapcsolatot megszakított közeli barátjával, Hassellal, akit azzal vádolt
(Frau von Hassellal együtt), hogy „hihetetlenül indiszkrét”, és akit figyelmeztetett, hogy a
Gestapo a nyomában van.504
A Gestapo a többiek közül is sokat figyelt, különösen a lendületes és magabiztos Goerdelert,
de a közvetlenül 1943 márciusa, a Hitler meggyilkolására tett két kísérletük jellemezte
kudarcokkal teli hónap után az összeesküvőkre mért csapás ironikus módon nem szakértő
kopómunka eredménye volt, hanem a két titkosszolgálat, a Wehrmacht Abwehrje és a Himmler-
féle RSHA – a Birodalmi Biztonsági Főhivatal – vetélkedéséből származott. Az SS
titkosszolgálatát működtető utóbbi cég ugyanis le akarta tenni hivatalából Canaris tengernagyot,
és átvenni tőle az Abwehrt.
1942 őszén letartóztattak egy Schmidthuber nevű müncheni üzletembert, mert külföldi
valutát csempészett a határon át Svájcba. Valójában Abwehr-ügynök volt, és a pénz, amivel már
jó ideje járkált át a határon, egy svájci zsidó menekültcsoportnak ment. Ez a Harmadik
Birodalomban egy német állampolgár által elkövethető bűnök legnagyobbika volt, még akkor
is, ha az illető Abwehr-ügynök. Amikor Canarisnak nem sikerült megvédenie Schmidthubert, az
ügynök nekilátott elmondani a Gestapónak, amit az Abwehrről tudott. Bemártotta Hans von
Dohnanyit, aki Oster ezredessel együtt az összeesküvők belső köréhez tartozott. Beszélt
Himmler embereinek dr. Josef Müller 1940-es vatikáni küldetéséről, amikor a pápán keresztül
kapcsolatba léptek a britekkel. Elárulta Bonhoeffer lelkész 1942-ben, az Abwehr által kiadott
hamis útlevéllel Stockholmban tett látogatását is a chichesteri püspöknél. Osternek a Hitlertől
való megszabadulást célzó különböző terveire is utalást tett.
Több havi vizsgálat után a Gestapo akcióba lendült. Dohnanyit, Müllert és Bonhoeffert 1943.
április 15-én letartóztatták, Ostert pedig, akinek időközben sikerült megsemmisítenie a terhelő
504
Hassell leírja naplójában a kínos jelenetet. „Megkért, hogy kíméljem meg a jelenlétem okozta zavartól – írja Hassell.–
Amikor tiltakozni próbáltam, durván félbeszakított.” (The Von Hassell Diaries, 256-57.0.) Weizsäcker csak később bátorította
cselekvésre az összeesküvőket, amikor már a Vatikánba delegált német nagykövetként biztonságban volt. „A Vatikánból
könnyen beszél!” –jegyezte meg Hassell. Weizsaecker életben maradt, és megírta nem teljesen korrekt visszaemlékezáseit.
Hassell naplója csak írójának kivégzése után került nyilvánosságra.
iratok többségét, arra kényszerítették, hogy decemberben kilépjen az Abwehrből, majd
Lipcsében házi őrizetbe helyezték.505
Ez rettenetes csapás volt az összeesküvőkre. Oster („olyasvalaki, amilyennek Isten szánta az
embert, világos és higgadt gondolkodású, veszélyben rendíthetetlen” – mondta róla
Schlabrendorff) 1938 óta kulcsfigura volt a Hitler elmozdítására tett kísérletekben, és
leleményes segítőre talált Dohnanyiban, aki foglalkozására nézve jogász volt. Bonhoeffer, a
protestáns, és Müller, a katolikus, nemcsak nagy lelkierőt adtak az ellenállásnak, hanem
különböző külföldi magánküldetéseikkel egyéni bátorságból is példát mutattak – azzal is, hogy
még a letartóztatásukat követő kínzások hatására sem voltak hajlandók elárulni bajtársaikat.
A mind közül legsúlyosabb csapás viszont az volt, hogy az Abwehr feloszlatásával az
összeesküvők elveszítették „fedőszervüket”, valamint a fő eszközt, amivel kapcsolatot
tarthattak egymás közt, illetve a habozó tábornokok és nyugati barátaik között.
Himmler kopói újabb felfedezéseket is tettek, amelyek miatt az Abwehrt és annak főnökét,
Canarist néhány hónapon belül mindörökre kivonták a forgalomból.
Az egyik ilyen kipattant felfedezés náci körökben „a Frau Solf-féle teadélután” néven vált
ismertté, amely 1943. szeptember 10-én történt. Solfné asszony II. Vilmos gyarmatügyi
miniszterének (aki a weimari köztársaság ideje alatt tokiói nagykövetként is szolgált) az
özvegye volt, és akkor már régóta vezetett egy berlini náciellenes szalont Gyakran jöttek ide
kiemelkedő vendégek, köztük Hanna von Bredow grófnő, Bismarck unokája, gróf Albrecht von
Bernstorff, az első világháború alatt az Egyesült Államokba delegált német nagykövet
unokaöccse, Erxleben atya, a közismert jezsuita pap, Otto Kiep, a külügyminisztérium magas
beosztású tisztviselője, akit egyszer elbocsátottak a New York-i főkonzuli posztról, mert részt
vett egy Einstein professzor tiszteletére adott nyilvános villásreggelin, de később sikerült
visszaküzdenie magát a diplomáciai szolgálatba, és Elisabeth von Thadden, egy ragyogó és
mélyen vallásos nő, aki híres leányiskolát vezetett a Heidelberg közeli Weiblingenben.
A Solfné asszonynál szeptember 10-én tartott teadélutánra von Thadden kisasszony egy
Reckse nevű, vonzó fiatal svájci orvost hozott magával, aki a berlini Charité kórházban
praktizált Sauerbruch professzornál. A svájciak többségéhez hasonlóan dr. Reckse is
elkeseredett náciellenes érzelmeinek adott hangot, amihez a jelenlévők közül többen is
csatlakoztak, különösen Kiep. A jó doktor még ott, a teadélutánon elvállalta, hogy bármilyen
levelet elvisz, amelyet Solfné vagy vendégei svájci barátaiknak – német náciellenes
emigránsoknak és brit vagy amerikai diplomatáknak – küldenének, s ajánlatán kapva kapott
nem is egy jelenlévő.
Számukra sajnálatos módon dr. Reckse a Gestapo ügynöke volt, aki számos ilyen terhelő
levelet, valamint a teadélutánról szóló jelentését is átadta megbízóinak.
Gróf von Moltke ezt a légügyi minisztériumnál dolgozó barátja révén tudta meg, aki
lehallgatott néhány telefonbeszélgetést a svájci orvos és a Gestapo között. Von Moltke sietve
figyelmeztette barátját, Kiepet, aki szólt a Solf-féle társaság többi tagjának. Himmlernek
azonban már bizonyítékok voltak a kezében. Négy hónapig várt, mielőtt ezek alapján akcióba
lépett volna; talán azt remélte, hogy szélesebbre vetheti ki a hálóját. Január 12-én a teadélután
minden résztvevőjét letartóztatták, és bíróság elé állították, majd Solfnét és lányát, Ballestrem
grófnét kivéve kivégezték őket.506 Az utóbbi kettőt a ravensbrücki koncentrációs táborba zárták,
ahol csodával határos módon elkerülték a halált.507 Gróf von Moltkét, aki barátja, Kiep révén
505
Bonhoeffert, Dohnanyit és Ostert 1945. április 9-én végezte ki az SS, alig egy hónappal Németország kapitulációja előtt.
Kivégzésük valószínűleg Himmler bosszúja volt. Egyedül Müller maradt életben.
506
Úgy tűnik, Himmlernek a közbeeső négy hónap alatt valóban sikerült szélesítenie a hálóját. Reitlinger szerint hetvennégy
személyt tartóztattak le dr. Reckse kémkedése következtében. (Reitlinger: The S.S., 304. o.)
507
Először a japán nagykövet avatkozott be az érdekükben, hogy késleltesse a tárgyalásukat. Később, 1945. február 3-án az
amerikai légierő egyik nappali támadása során ledobott bomba nemcsak Roland Freislert ölte, meg, aki éppen az egyik szokásos
hátborzongató hazaárulási perében elnökölt, hanem megsemmisítette Solféknak a Népbíróság aktái között lévő aktáját is.
Mindamellett a bíróság április 27-re betáblázta a tárgyalásukat, de addigra az oroszok már Berlinben voltak. Solfékat valójában
április 23-án, valószínűleg tévedésből szabadon engedték a moabiti börtönből. (Wheeler-Bennett: Nemesis, 595.o. jegyz., és
belekeveredett a dologba, ekkor szintén letartóztatták. De Kiep letartóztatásának nem ez volt az
egyetlen következménye. Az utóhatások egészen Törökországig elértek, és elősegítették az
Abwehr végleges felszámolását, funkcióinak pedig Himmler által történő átvételét.
Kiep közeli náciellenes érzelmű barátai közé tartozott Eric Vermehren és elragadóan szép
felesége, az egykori Elisabeth von Pettenberg grófné is, akik a rezsim más ellenzőihez
hasonlóan csatlakoztak az Abwehrhez, és annak ügynökeiként Isztambulba kerültek. A Gestapo
mindkettőjüket Berlinbe rendelte, hogy kihallgassák őket a Kiep-ügyben. Tudták azonban, hogy
milyen sors várna rájuk, ezért megtagadták a hazatérést, majd 1944. február elején kapcsolatba
léptek a brit titkosszolgálattal, amely repülőgépen Kairóba, majd onnan Angliába szállította
őket.
Berlinben azt hitték (mint később kiderült, tévesen), hogy Vermehrenék szökésükkor az
Abwehr összes titkos kódját magukkal vitték, és átadták a briteknek. Dohnanyi és más Abwehr-
tagok letartóztatása után, a Canarisszal szemben egyre erősödő gyanakvás mellett Hitler
számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. 1944. február 18-án parancsba adta az Abwehr
feloszlatását, és funkciói átadását az RSHA-nak. Ez újabb dicsőséget jelentett Himmler
számára, akinek a hadsereg tisztikara ellen viselt háborúja egészen 1938-ig nyúlt vissza, amikor
még von Fritsch tábornok ellen koholta a vádakat. A fegyveres erők pedig mindennemű önálló
hírszerző szolgálat nélkül maradtak. Himmlernek a tábornokok feletti hatalma ezzel tovább
növekedett. Újabb csapást jelentett a dolog az összeesküvőkre is, akiknek immár nem volt
titkosszolgálatuk, amin keresztül működhettek volna.508
Továbbra is próbálkoztak azonban Hitler megölésével. 1943 szeptembere és 1944 januárja
között újabb fél tucat merényletkísérletet szerveztek meg. Augusztusban Jakob Wallenberg
Berlinbe érkezett, hogy Goerdelerrel találkozzon, aki biztosította őt, hogy minden előkészület
megtörtént egy szeptemberi államcsínyre, ami után Schlabrendorff Stockholmba érkezik majd,
hogy a békéről tárgyaljon Mr. Churchill képviselőjével.
– Izgatottan vártam a szeptembert – mondta később a bankár Allen Dullesnek. – Elmúlt, és
nem történt semmi.9
Egy hónappal később az éles nyelvű, púpos Stieff tábornok, akinek Tresckow a
„konyakosüvegeket” küldte, és akit később Himmler a „mérgezett törpe” gúnynéven említett,
megszervezte, hogy Rastenburgban időzített bombát helyezzenek el Hitler délben tartandó
katonai helyzetmegbeszélésének helyszínén, de az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága.
Néhány nappal később angol bombákból álló készlete, amelyet az Abwehrtől kapott, és a
főhadiszállás elkerített területén egy őrtorony alá rejtett, felrobbant. Az összeesküvőket csak
azért nem leplezték le, mert Hitler egy Abwehr-ezredest, Werner Schradert bízta meg a
vizsgálattal, aki maga is az összeesküvők közé tartozott.
Novemberben újabb „kabátzsebes” kísérletet szerveztek. Az összeesküvők egy huszonnégy
éves gyalogos századost, Axel von dem Busschét választották ki, hogy Hitlernek bemutassa a
hadseregnél rendszeresítendő új felsőkabátot és rohamcsomagot, amelyek tervezését Hitler
rendelte el és a gyártás kezdete előtt most személyesen akarta megszemlélni. Bussche, hogy
elkerülhesse Gersdorff kudarcát, úgy döntött, hogy a „mintadarab” felsőkabát zsebébe két
német bombát tesz, amelyek pár másodperccel a gyújtószerkezet működésbe hozása után
felrobbannak. Az volt a terve, hogy megragadja az új felsőkabátot szemlélő Hitlert, és
mindkettejüket darabokra robbantja.
A bemutató előtt egy nappal a szövetségesek bombázása megsemmisítette a mintadarabokat,

Pechei: Deutscher Widerstand, 88-93. o.)

508
Canaris a Kereskedelmi és Gazdasági Hadviselés Hivatalának vezetője lett. Ennek az üres címnek a felvételével a „kis
tengernagy” kivonult a német történelemből. Annyira homályos alak volt, hogy nincs két író, aki megegyezne abban, hogy
miféle ember volt, vagy miben hitt, ha egyáltalán valamiben. Cinikus és fatalista ember volt, gyűlölte a weimari köztársaságot,
és titokban ellene dolgozott, azután pedig hasonló módon a Harmadik Birodalom ellen fordult. Amint azt látni fogjuk, az
Abwehr összes többi vezetőjéhez hasonlóan (egy fő, Lahousen tábornok kivételével) az ő hátralévő napjai is meg voltak már
számlálva.
Bussche pedig visszatért századához az orosz frontra. Decemberben megint Hitler
főhadiszállásán volt, hogy az új mintadarabokkal ismét kísérletet tegyen, ekkor azonban a
Führer hirtelen úgy döntött, hogy Berchtesgadenbe megy a karácsonyi ünnepekre. Nem sokkal
később Bussche súlyosan megsebesült a fronton, így hát helyettesítésére egy másik fiatal
gyalogostisztet kellett behozni a frontról. Ez Heinrich von Kleist, az egyik legrégebbi
összeesküvőnek számító Ewald von Kleist fia volt. Az új kabát bemutatóját 1944. január 11-re
tűzték ki, de a Führer valamilyen oknál fogva – Dulles szerint egy légiriadó miatt – nem jelent
meg az eseményen.509
Az összeesküvők ekkorra jutottak arra a következtetésre, hogy Hitler technikája, amellyel
folyamatosan változtatja programját, terveik drasztikus felülvizsgálatát teszi szükségessé.510
Felismerték, hogy csak az OKW és az OKH tábornokaival naponta kétszer tartott katonai
helyzetmegbeszélései alkalmával számíthatnak biztosan a Führer megjelenésére. Az egyik ilyen
alkalommal kell megölniük. 1943. december 26-án egy Stauffenberg nevű fiatal tiszt Ulbricht
tábornokot helyettesítve megjelent a rastenburgi főhadiszálláson a déli értekezleten, ahol a
hadsereg utánpótlásáról kellett jelentést tennie. Stauffenberg aktatáskájában egy időzített bomba
lapult. A találkozót elhalasztották. Hitler elutazott, hogy a karácsonyt az Obersalzbergen töltse.
Ez volt a jóképű fiatal tiszt első ilyen kísérlete, de nem az utolsó. Klaus Philip Schenk,
Stauffenberg grófja személyében ugyanis a náciellenes összeesküvők megtalálták az emberüket.
Innentől fogva nemcsak azt a feladatot vette át, hogy saját kezével öli meg Hitlert a
pillanatnyilag egyetlen lehetségesnek látszó módon, hanem új életet, fényt, reményt és
lelkesedést vitt az összeesküvésbe, és annak igazi vezetőjévé vált, bár ezt a címet soha nem
nyerte el.

GRÓF VON STAUFFENBERG KÜLDETÉSE

Ez a férfi hivatásos katonatiszt voltához képest megdöbbentő adottságokkal rendelkezett.
1907-ben született, régi és előkelő délnémet családból. Anyján, Uxkull-Gyllenbrand grófnőn
keresztül Gneisenau dédunokája volt, aki a Napóleon elleni szabadságharc egyik katonai hőse,
valamint Scharnhorsttal együtt a porosz vezérkar megalapítója volt; szintén anyai ágon a
felmenői közé tartozott Yorck von Wartenburg is, a napóleoni kor egy másik ünnepelt
tábornoka. Klaus apja Württemberg utolsó királyának titkos kamarása volt. A család hasonló
gondolkodású, buzgó római katolikus és nagyon művelt emberekből állt.
Klaus von Stauffenberg ezzel a háttérrel és ebben a légkörben nőtt fel. A jó fizikummal és
(minden egykori ismerőse szerint) feltűnést keltőén jó külsővel rendelkező ifjú ragyogó,
érdeklődő, nagyszerűen kiegyensúlyozott elmévé fejlődött. Szenvedélye volt a lovaglás és a
sport, valamint a képzőművészet és az irodalom is, amelyben nagyon tájékozott volt. Fiatal
korában a költő Stefan George és annak miszticizmusa hatott rá erősen. Egy ideig úgy gondolta,
hogy a zenét választja hivatásának, később az építészetet, de 1926-ban, tizenkilenc éves
korában belépett a hadseregbe a bambergi 17. lovasezredhez – a híres Bamberger Reitter
509
A két Kleistet, apát és fiát később letartóztatták. Az apát 1945. április 16-án kivégezték, fia életben maradt.
510
Hitler régi pártbéli barátaival gyakran megvitatta ezt a technikát. Fennmaradt egy gyorsírásos feljegyzés egy
monológról, amelyet 1942. május 3-án mondott el a főhadiszálláson. – Tökéletesen értem, hogy miért volt sikeres a
történelemben a merényletek kilencven százaléka – mondta. – Az ember egyetlen megelőző intézkedést tehet: rendszertelenül
él, rendszertelen időpontokban és váratlanul sétál, autózik vagy utazik ... Amennyire csak lehetséges, bármikor, amikor
gépkocsin indulok valahová, váratlanul, a rendőrség figyelmeztetése nélkül indulok. (Hitler's Secret Conversations, 366.0.)
Hitler, mint láttuk, mindig is tudatában volt annak, hogy merényletet követhetnek el ellene. 1939. augusztus 22-én, a
Lengyelország elleni támadás előestéjén tartott haditanács alkalmával hangsúlyozta a tábornokoknak, hogy bár személye
pótolhatatlan, „bármikor megsemmisítheti egy bűnöző vagy egy őrült”.
1942. május 3-án, amikor a téma körül kalandozott, hozzátette: – Nem létezhet teljes biztonság fanatikusokkal és
idealistákkal szemben ... Ha egy fanatikus le akar lőni, vagy bombával akar megölni, mindegy, hogy ülök vagy állok, nem
vagyok biztonságban. – Úgy gondolta azonban, hogy „egyre kisebb a fanatikusok száma, akik idealista alapon az életemre
törnének ... Igazán veszélyes elemek csak azok a fanatikusok, akiket a hitvány papok vagy valamelyik általunk megszállt
országban a nemzeti gondolkodású hazafiak ösztökélnek. Sokéves tapasztalatom azonban még az ilyenek dolgát is igen
megnehezíti.” (Uo. 367.o.)
kadétja lett.
1936-ban a berlini hadiakadémiára helyezték, ahol ragyogóan sokoldalú tehetsége mind
tanárai, mind a főparancsnokság figyelmét felkeltette. Két évvel később a vezérkar fiatal
tisztjeként tűnt fel. Bár az osztályához tartozók többségéhez hasonlóan ő is monarchista
érzületű volt, addig nem tartozott a nemzetiszocializmus ellenzői közé. Kétségtelen, hogy
először az 1938-as zsidóellenes pogromok ültették az agyába a Hitlerrel kapcsolatos kételyeket,
amelyek csak felerősödtek benne, amikor 1939 nyarán azt látta, hogy a Führer olyan háborúba
vezeti Németországot, amely hosszú ideig tarthat, rémisztően sok emberéletet követelhet, és
végül el is lehet veszíteni.
Mindazonáltal a háború kezdetekor a rá jellemző energiával vetette bele magát a harcba, s a
lengyelországi és franciaországi hadjáratok során Hoepner tábornok 6. páncélos hadosztályának
vezérkari tisztjeként szerzett nevet magának. Úgy tűnik, hogy Oroszországban ábrándult ki
teljesen a Harmadik Birodalomból. A szárazföldi hadsereg főparancsnokságához (az OKH-hoz)
1940. júniusának elején helyezték át, közvetlenül a Dunkerque elleni támadás előtt, s az
oroszországi hadjárat első tizennyolc hónapját főleg szovjet területen töltötte, ahol többek
között a a hadifoglyok köréből toborzott orosz „önkéntes” egységek megszervezésében
segédkezett. Barátai szerint Stauffenberg ekkor már abban hitt, hogy amíg a németek Hitler
zsarnoki uralmától szabadulnak meg, ezeket az orosz csapatokat majd Sztálin megdöntésére
lehet felhasználni. Ebben az esetben talán Stefan George ködös eszméinek kései hatásáról van
szó.
Az SS oroszországi brutalitása, nem is beszélve Hitlernek a komisszárok agyonlövésére
vonatkozó parancsáról, rányitotta Stauffenberg szemét arra, hogy milyen gazdát szolgál. A
véletlen úgy hozta, hogy Oroszországban összetalálkozott az összeesküvők két olyan
vezetőjével: von Tresckowval és Schlabrendorff-fal, akik eldöntötték, hogy végeznek ezzel a
gazdával. Az utóbbi elmondása szerint alig néhány egymást követő találkozó után
meggyőződtek arról, hogy Stauffenberg az ő emberük. Aktív összeesküvő lett.
Még mindig beosztott tiszt volt azonban, és látta, hogy a tábornagyok túlságosan
zavarodottak – ha nem egyenesen túl gyávák – ahhoz, hogy bármit is tegyenek Hitler
elmozdítására, vagy hogy megállítsák a zsidók, az oroszok és a hadifoglyok tömegeinek
iszonyatos mészárlását a frontvonal mögött. A szükségtelen sztálingrádi katasztrófától is
felfordult a gyomra. Amint az 1943 februárjában véget ért, Stauffenberg kérte, hogy helyezzék
át a frontra, így hát a 10. páncélos hadosztály hadműveleti tisztjeként Tunéziába helyezték. A
Kasserine-hágónál vívott csata utolsó napjaiban csatlakozott az alakulathoz: egysége ekkor
vetette ki az amerikaiakat a résből.
Április 7-én Stauffenberg gépkocsija aknamezőre hajtott – egyesek szerint egy alacsonyan
repülő szövetséges gép is megtámadta –, és Stauffenberg súlyosan megsebesült. Elveszítette bal
szemét, jobb kezét, bal kezének két ujját, sérüléseket szenvedett a bal fülén és a bal térdén.
Néhány hétig valószínűnek látszott, hogy teljesen meg fog vakulni, még ha életben is marad. De
a müncheni kórházban Sauerbruch professzor szakértő felügyelete alatt visszahozták az életbe.
Az ember azt gondolhatná, hogy szinte mindenki más nyugdíjba vonult volna a hadseregből,
tehát az összeesküvésből is. De Stauffenberg a nyár közepén, miután hosszasan gyakorolta,
hogyan forgassa bekötözött bal kezének három ujjával a tollat, azt írta Olbricht tábornoknak,
hogy reményei szerint három hónapon belül visszatérhet az aktív szolgálatba. A hosszú
lábadozás alatt volt ideje elmélkedni, és arra a következtetésre jutott, hogy fizikailag
fogyatékossá vált ugyan, de szent küldetést kell teljesítenie.
– Úgy érzem, valamit tennem kell most Németország megmentésére – mondta feleségének,
Nina grófnőnek, négy kisgyermeke anyjának, amikor az meglátogatta a betegágyánál. –
Nekünk, vezérkari tiszteknek vállalnunk kell a felelősségből ránk jutó részt.10
1943 szeptemberének vége Stauffenberget már ismét Berlinben találta alezredesi rangban,
Olbricht tábornok vezérkari főnökeként az általános hadseregirodában. Hamarosan gyakorolni
kezdett egy fogóval, hogy megmaradt kezének három ujjával fel tudja robbantani az Abwehr
angol gyártmányú bombáit.
Ennél azonban sokkal többet is tett. Dinamikus személyisége, mindent átfogó gondolkodása
és kiemelkedő szervezőtehetsége új életet és elszántságot oltott az összeesküvőkbe. Bizonyos
nézeteltéréseket is ébresztett közöttük – ugyanis nem volt elégedett azzal a nehézkes,
konzervatív, színtelen rezsimmel, amelyet az összeesküvés idős, berozsdásodott vezetői, Beck,
Goerdeler és Hassell terveztek a nemzetiszocializmus megdöntése utánra. Gyakorlatiasabb
lévén, mint barátai a kreisaui körben, ő egy új, dinamikus szociáldemokráciát akart, és
ragaszkodott hozzá, hogy a tervezett náciellenes kormány tagjai között ott legyen új barátja,
Julius Leber, a ragyogó szocialista, valamint Wilhelm Leuschner, a korábbi szakszervezeti
tisztségviselő is, akik mindketten alaposan és aktívan benne voltak az összeesküvésben. Sokat
vitatkoztak, de Stauffenberg hamarosan fölénybe került az összeesküvés politikai vezetőivel
szemben.
Hasonló sikert aratott a katonák többségének szemében is. Névleges vezetőjükként elismerte
Beck tábornokot, az egykori vezérkari főnököt, akit nagy csodálattal övezett, de Berlinbe
visszatérve azt kellett látnia, hogy a komoly rákműtét után lábadozó Beck csupán árnyéka már
korábbi önmagának, fáradt és némileg csüggedt is, továbbá nincs politikai koncepciója: ezen a
területen teljesen Goerdeler bűvöletében él. Beck illusztris neve katonai körökben hasznos
lehet, talán szükséges is a puccs végrehajtásakor. De ahhoz, hogy cselekvő segítséget
kaphassanak a szükséges csapatok átadásában és irányításában, ahhoz aktív szolgálatban lévő
fiatal tiszteket kell mozgósítani. Stauffenbergnek hamarosan a rendelkezésére állt a szükséges
kulcsemberek legtöbbje.
Olbrichten, a főnökén kívül ezek közé tartozott StiefF tábornok, az OKH szervezési
főosztályának vezetője; Eduard Wagner tábornok, a hadsereg főszállásmestere; Erich Fellgiebel
tábornok, az OKW híradófőnöke; Fritz Lindemann tábornok, a Hadianyaghivatal vezetője; Paul
von Hase tábornok, a berlini helyőrségparancsnok (aki a Berlin elfoglalásához szükséges
csapatokat tudta szolgáltatni) és Freiherr von Roenne ezredes, a külföldi hadseregek
osztályának vezetője, valamint annak vezérkari főnöke, gróf von Matuschka százados.
Volt még köztük két-három további fontos tábornok, akik közül Fritz Fromm volt a
legfontosabb, a Tartalékhadsereg tényleges főparancsnoka, aki Klugéhoz hasonlóan percenként
változtatta elhatározását, és nem lehetett rá határozottan számítani.
Az összeesküvők még mindig nem rendelkeztek aktív szolgálatban lévő tábornaggyal. Von
Witzleben tábornagyot, az egyik első összeesküvőt szemelték ki a fegyveres erők főparancsnoki
posztjára, ő azonban tartalékos listán volt, és nem rendelkezett csapatok felett.
Megkörnyékezték von Rundstedt tábornagyot, aki ekkor a nyugaton szolgáló összes katona
parancsnoka volt, de ő nem volt hajlandó megszegni a Führernek tett esküjét – legalábbis ezt a
magyarázatot adta. A ragyogó, de opportunista von Manstein tábornagy hasonlóan válaszolt az
összeesküvőknek.
Ezen a ponton – 1944 elején – egy igencsak aktív és népszerű tábornagy tette magát (először
Stauffenberg tudtán kívül) némiképpen hozzáférhetővé az összeesküvők számára. Rommel volt
az, akinek a Hitler elleni összeesküvők közé állása nagy meglepetést jelentett az ellenállás
vezetői számára, és többségük nem is értett vele egyet: ők a „sivatagi rókát” nácinak és
opportunistának tartották, aki szembetűnő módon kereste Hitler kegyét, és most csak azért
hagyta el a vezérét, mert tudta, hogy a háború elveszett.
1944 januárjában Rommel a nyugati „B” hadseregcsoport parancsnoka lett; ez volt az a fő
haderő, amivel a Csatornán keresztül várt angol–amerikai inváziót vissza kellett verni.
Franciaországban Rommel kezdett gyakran összejárni két régi barátjával: Alexander von
Falkenhausen tábornokkal, Belgium és Észak-Franciaország katonai kormányzójával, valamint
Karl Heinrich Stuelpnagellal, Franciaország katonai kormányzójával. Mindkét tábornok már
korábban csatlakozott a Hitler elleni összeesküvéshez, és fokozatosan Rommelt is beavatták.
Segítette őket Rommel egyik régi civil barátja is, dr. Karl Strölin, Stuttgart főpolgármestere, aki
e történet sok más szereplőjéhez hasonlóan korábban lelkes náci volt, de most, hogy
felderengett a vereség, és Németország városai, köztük a sajátja is, a szövetséges bombázások
hatására gyors ütemben kezdtek rommá válni, már másképpen gondolkodott. Őt viszont
Goerdeler segítette a helyes útra, aki 1943 augusztusában rábeszélte, hogy írjon vele együtt egy
közös memorandumot az akkor Himmler vezette belügyminisztérium számára, amelyben együtt
követelték a zsidók és a keresztény egyházak üldözésének beszüntetését, a polgári jogok
helyreállítását, illetve a pártról és a Gestapóról leválasztott igazságszolgáltatás visszaállítását.
Strölin a memorandumot Rommel feleségén keresztül ajánlotta a tábornagy figyelmébe, akire
az észrevehető hatással volt.
1944. februárjának végén Strölin és Rommel az utóbbinak az Ulm közelében, Herrlingenben
lévő otthonában találkozott, és meghitt beszélgetést folytatott.

Elmondtam neki [emlékezett vissza később a polgármester], hogy a keleten lévő hadsereg egyes magas rangú
tisztjei Hitler fogságba ejtését javasolják, utána pedig ki akarnak kényszeríteni belőle egy bejelentést a rádióban,
hogy lemondott. Rommel egyetértett az elképzeléssel.
Elmondtam neki továbbá, hogy ő a legnagyobb és legnépszerűbb tábornokunk, külföldön pedig jobban
tisztelik, mint bármelyik másikat. „Ön az egyetlen – mondtam –, aki megakadályozhatja Németországban a
polgárháborút. Nevét kell adnia mozgalmunkhoz.”11

Rommel habozott, végül meghozta döntését.

– Azt hiszem, kötelességem, hogy Németország megmentésére siessek – mondta Strölinnek.
Ezen a találkozón, és az összeesküvőkkel tartott összes többin is, Rommel ellenezte Hitler
megölését – bár nem annyira erkölcsi, mint inkább gyakorlati megfontolásból. Ha megölik a
diktátort – érvelt –, azzal mártírt csinálnak belőle. Ragaszkodott hozzá, hogy Hitlert tartóztassa
le a hadsereg, s a saját és a megszállt területek népei ellen elkövetett bűneiért állítsák német
bíróság elé.12
Ekkor a sors a tábornagyvezérkari főnökévé 1944. április 15-én kinevezett Hans Speidel
tábornok személyében újabb befolyásoló tényezőt állított Rommel mellé. Mint
összeesküvőtársa, Stauffenberg, Speidel is különös katonatiszt volt – bár ők ketten eléggé
különböző típusokat képviseltek. Speidel nemcsak katona volt, hanem filozófus is, aki 1925-ben
a tübingeni egyetemen summa cum laude kapta meg a filozófia doktora címet. Azonnal
neiklátott főnöke megdolgozásának. Egy hónap sem telt el, és máris megszervezett május 15-re
egy találkozót Rommel, Stuelpnagel és vezérkari főnökeik számára egy Párizs környéki házba.
A találkozó célja az volt, mondja Speidel, hogy kidolgozzák „a nyugati háború befejezéséhez és
a náci rezsim megdöntéséhez szükséges részleteket”.13
Ez nagy léptékű dolog volt, és Speidel az előkészítés során felismerte, hogy sürgősen
szorosabb kapcsolatokra van szükség a hazai náciellenesekkel, különösen a Beck–Goerdeler
csoporttal. Az eleven Goerdeler néhány hétig nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy
hozzanak össze egy titkos találkozót Rommel és (mind közül éppen) Neurath között. (Azt
követően, hogy előbb külügyminiszterként, majd Csehország birodalmi kormányzójaként
elvégezte a maga részét Hitler piszkos munkájából, a hazáját fenyegető szörnyű katasztrófa
árnyékában immár Neurathnak is kinyílt a szeme.) Úgy döntöttek, hogy túl veszélyes lenne, ha
Rommel Neurath-tal és Strölinnel találkozna, így hát a tábornagy Speidel tábornokot küldte,
akinek freudenstadti otthonában találkoztak május 27-én. A három jelenlévő, Speidel, Neurath
és Strölin, mint Rommel maga is, mind sváb volt, s ez az összetartozás nemcsak szívélyessé
tette a találkozót, hanem szinte azonnal megegyezéshez is vezetett. Hitlert sürgősen meg kell
buktatani, Rommelnak pedig fel kell készülnie arra, hogy vagy ideiglenes államfő, vagy a
fegyveres erők főparancsnoka lesz. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Rommel soha nem követelte
magának e posztok egyikét sem. Számos részletet kidolgoztak, köztük a fegyverszünet
kérésének céljából a nyugati szövetségesekkel történő kapcsolatteremtés terveit, valamint a
németországi összeesküvők és a Rommel főhadiszállása közötti érintkezés kódját is.
Speidel tábornok nemcsak azt állítja nyomatékosan, hogy a készülőben lévő dolgokról
Rommel őszintén tájékoztatta a nyugati térségben közvetlen felettesét, von Rundstedt
tábornagyot, hanem azt is, hogy az utóbbi „teljesen egyetértett” azokkal. A hadsereg e magas
rangú tisztje azonban rendelkezett egy jellembéli fogyatékossággal.

Egy vita során, ami a Hitlerrel szembeni közös követelések megfogalmazásáról folyt [írta később Speidel],
Rundstedt azt mondta Rommelnak: „Ön fiatal. Ön ismeri és szereti a népet. Csinálja Ön.”14

A tavasz végén további tanácskozások után a következő tervet vázolták fel. A hadsereg
nyugati összeesküvői közül egyedüliként életben maradt Speidel így írta le:
Azonnali fegyverszünet a nyugati szövetségesekkel, de nem feltétel nélküli megadás.
Nyugaton visszavonulás Németország területére. A Németország elleni szövetséges
bombázások azonnali felfüggesztése. Hitler letartóztatása a német bíróság előtti eljárás
érdekében. A náci uralom megdöntése. A németországi végrehajtó hatalom átadása a Beck
tábornok, Goerdeler és a szakszervezeti képviselő, Leuschner vezetése alatt álló, össznemzeti
ellenállás erőinek. Semmiféle katonai diktatúra. „Konstruktív béke” előkészítése egy Európai
Egyesült Államok keretén belül. Keleten a háború folytatása. Rövidített arcvonal megtartása a
Duna torkolata, a Kárpátok, a Visztula folyó és Memel között.15
A tábornokoknak láthatólag nem voltak kétségeik afelől, hogy a brit és az amerikai hadsereg
csatlakozni fog hozzájuk az Oroszország elleni háborúban, hogy megakadályozzák, mint
mondták, Európa elbolse-vizálódását.
Berlinben Beck tábornok egyetértett, legalábbis ami a keleten vívott háború folytatását illeti.
Május elején Giseviuson keresztül Svájcba küldött Dullesnak egy feljegyzést, amelyben
fantasztikus tervet vázolt fel. Eszerint az angol–amerikai invázió után a nyugati német hadsereg
tábornokai visszavonják erőiket a német határig. Miközben ez történik, a nyugati
szövetségeseknek Beck szerint három taktikai hadműveletet kell végrehajtaniuk: három
légideszantos hadosztály szálljon le a berlini körzetben, hogy segítsen az összeesküvőknek
megtartani a fővárost, hajtsanak végre nagyarányú partraszállást a német partokon Hamburg és
Bréma közelében, valamint szálljanak partra jelentős erőkkel a Csatornán keresztül
Franciaországban. Megbízhatóan náciellenes csapatok közben átveszik az ellenőrzést a
müncheni körzet felett, és körülveszik Hitler obersalzbergi hegyi menedékét. Az Oroszország
elleni háború folytatódik. Dulles a saját közlése szerint azonnal megpróbálta lehozni a berlini
összeesküvőket a fellegekből. Közölte velük, hogy szó sem lehet a Nyugattal kötött
különbékéről.16
Stauffenberg, a kreisaui körben vitatkozó barátai, illetve az összeesküvés olyan tagjai, mint
Schulenburg, a korábbi moszkvai nagykövet, már korábban felismerték ezt. Többségük, köztük
Stauffenberg is, valójában „keletpárti” volt – azaz oroszbarát, de antibolsevista. Egy ideig úgy
hitték, hogy talán könnyebben lehetne jobb békét kötni Oroszországgal (a moszkvai rádió
propagandaműsoraiban tett kijelentéseivel maga Sztálin is hangsúlyozta, hogy nem a német
nép, hanem a „hitleristák” ellen harcolnak), mint a nyugati szövetségesekkel, akik csak a
„feltétel nélküli megadást” ismételgették.511 1943 októberében azonban, amikor a szövetséges
külügyminiszterek moszkvai konferenciáján a szovjet kormány formálisan támogatta a feltétel
nélküli megadásról szóló Casablancái deklarációt, az összeesküvők felhagytak ezzel az
ábránddal.
És most, 1944 sorsdöntő nyarának közeledtével, amikor a Vörös Hadsereg egyre közeledett a
birodalom határához, a brit-amerikai seregek ugrásra készen álltak a Csatornán keresztüli
nagyszabású invázióra, Olaszországban pedig Alexander szövetséges erőivel szemben
511
Casablancái találkozójukon Churchill és Roosevelt 1943. január 24-én adta ki a Németország feltétel nélküli megadásáról
szóló deklarációt. Goebbels természetesen alaposan kihasználta ezt, amikor a német népet a totális ellenállás állapotába próbálta
belekorbácsolni, ennek a sikerét azonban véleményem szerint meglepően sok nyugati szerző nagyban eltúlozta.
omladozott a német ellenállás, az összeesküvők felismerték, hogy gyorsan meg kell
szabadulniuk Hitlertől és a náci rezsimtől, ha olyan békét szeretnének, amely megkíméli
Németországot az elözönléstől és a megsemmisüléstől.
Berlinben Stauffenberg és szövetségesei végre tökéletesítették terveiket. A „Valkűrök”
fedőnév alatt vonták össze ezeket – találó név volt, hiszen a skandináv-germán mitológiában a
valkűrök voltak azok a gyönyörű, ámde rémítő hajadonok, akiknek az ősi csatamezők felett
ellebegve ki kellett választaniuk, hogy kit fognak lemészárolni. Ebben az esetben Adolf Hitlert
kellett lemészárolni. Ironikus módon Canaris tengernagy még bukása előtt eladta a Valkűrök
ötletét Hitlernek, egy olyan terv álruhájába öltöztetve, amely szerint a Honi Hadsereg átvenné
Berlin és más nagyvárosok biztonságának védelmét, ha a központokban robotoló külföldi
munkások milliói fellázadnának. A külföldi munkások fegyvertelen és szervezetlen volta miatt
egy ilyen lázadás ugyan nagyon valószínűtlen – tulajdonképpen lehetetlen – volt, de a gyanakvó
Führer szemében ezekben a napokban mindenünnen veszély leselkedett, és mivel szinte az
összes szolgálatra alkalmas katona a hazától távol, vagy a fronton harcolva, vagy a messzi
megszállt területek népének elnyomásában segédkezve szolgált, Hitler könnyen bedőlt annak az
elgondolásnak, hogy a Honi Hadseregnek rendelkeznie kell a Birodalom belső biztonságának a
rosszindulatú rabszolgamunkások hordáival szembeni megvédését célzó tervekkel. Így hát a
Valkűrök tökéletes fedezék lett a katonai összeesküvők számára, és lehetővé tette nekik, hogy
szinte nyíltan készítsenek terveket a Honi Hadsereg felhasználására, például hogy a Hitler ellen
elkövetett merénylet után e hadsereg veszi majd át az ellenőrzést a főváros és a nagyvárosok, pl.
Bécs, München és Köln felett..

Berlinben a fő nehézséget az jelentette számukra, hogy nagyon kevés csapat állt a

rendelkezésükre, amelyeket létszámban felülmúltak az SS-alakulatok. Jelentős számú
Luftwaffe-egységek is jelen voltak a fővárosban és környékén, ahol a légvédelmet látták el:
hacsak a hadsereg nem lép gyorsan, ezek a csapatok lojálisak maradtak volna Göringhez, és
kétségtelenül még Hitler halála után is felvették volna a harcot, hogy főnökük vezetése alatt
helyreállítsák a náci rezsimet. Légvédelmi ágyúikat tüzérségként alkalmazhatták volna a
hadsereg különítményei ellen. A berlini rendőrséget viszont már megnyerték főnökén, az
összeesküvéshez csatlakozó gróf von Helldorfon keresztül.
Az SS és a légierő csapatainak erejét ismerve Stauffenberg nagy hangsúlyt fektetett a
főváros megszerzésére irányuló hadművelet időzítésére. Az első két óra lesz a legkritikusabb
időszak. A hadsereg csapatainak ilyen rövid idő alatt kell megszállniuk és biztosítaniuk az
országos adóközpontot és a város két rádióállomását, a távíró- és a telefonközpontokat, a
birodalmi kancelláriát, a minisztériumokat, valamint az SS-Gestapo központját. Goebbelst, az
egyetlen olyan prominens nácit, aki csak ritkán hagyta el Berlint, az SS-tisztekkel együtt kell
majd letartóztatni. Időközben, attól a pillanattól kezdve, hogy Hitlert megölték, a rastenburgi
főhadiszállást el kell szigetelni Németországtól, nehogy Göring, Himmler, vagy a náci
tábornokok valamelyike, például Jodl vagy Keitel átvegye az irányítást, és megpróbálja
felsorakoztatni a rendőrséget vagy a csapatokat egy folytatódó náci rezsim mögé. Fellgiebel
tábornok, a híradófőnök, aki a Führer főhadiszállásán állomásozott, elvállalta, hogy
gondoskodik majd erről a dologról.
Csak miután a puccs első két órájában elvégezték mindezt, akkor lehet a már
megfogalmazott és szortírozott üzeneteket rádión, telefonon és táviratban elküldeni a Honi
Hadsereg más városbeli parancsnokainak, illetve a fronton és a megszállt övezetekben lévő
csapatok parancsnokságát ellátó vezénylő tábornokoknak, és bejelenteni, hogy Hitler halott, és
Berlinben új, náciellenes kormány alakult. A lázadásnak a célja elérését követő huszonnégy
órán belül véget kell érnie, és be kell iktatni az új kormányt. Máskülönben az ingadozó
tábornokok esetleg meggondolják magukat. Göring és Himmler maga mögé állíthatja őket, és
akkor polgárháború következne. Ebben az esetben a frontok beszakadnának, és pontosan az a
káosz és összeomlás válna elkerülhetetlenné, amelyet az összeesküvők el akartak kerülni.
Hitler meggyilkolása után, amiről Stauffenberg személyesen gondoskodik majd, minden
azon múlik, hogy az összeesküvőknek sikerül-e felhasználniuk céljaikra a Berlinben és
környékén rendelkezésre álló csapatokat, és hogy ezt maximális sebességgel és energiával
tegyék. Márpedig ez pedig nehéz kérdés volt.
Rendes körülmények között csak Fritz Fromm, a Honi avagy Tartalékhadsereg
főparancsnoka adhatott parancsot a Valkűrök végrehajtására, márpedig ő az utolsó pillanatig
kérdőjel maradt. Az összeesküvők egész 1943-ban kitartóan győzködték. Végül azt a
következtetést vonták le, hogy erre az óvatos tisztre csak azután számíthatnak határozottan, ha
már látta, hogy a lázadás sikeres. Mivel azonban biztosak voltak a sikerben, nekiláttak, és egy
sor parancsot fogalmaztak meg Fromm nevében, de az ő tudta nélkül. Amennyiben Fromm a
döntő pillanatban meginogna, Hoepner tábornokkal váltják fel, a ragyogó páncélos
parancsnokkal, akit Hitler az 1941-es moszkvai csata után elbocsátott, és megtiltotta számára az
egyenruha viselését.
Egy másik fontos berlini tábornok problémája is gyötörte az összeesküvőket. Vön
Kortzfleisch tábornok volt az, egy ízig-vérig náci tiszt, a Berlint és Brandenburgot is magába
foglaló Wehrkreis III parancsnoka. Úgy döntöttek, hogy letartóztatják, és Freiherr von
Thuengen tábornokkal váltják fel. Paul von Hase tábornok, Berlin parancsnoka benne volt az
összeesküvésben, és számítani lehetett arra, hogy az első, mindennél fontosabb lépés, a város
feletti ellenőrzés átvétele során ő fogja majd vezetni a helyőrségi csapatokat.
Amellett, hogy a Berlin feletti ellenőrzés megragadására részletes terveket készítettek,
Stauffenberg és Tresckow – Goerdeler, Beck, Witzleben és mások közreműködésével – olyan
iratokat is fogalmaztak, amelyek a katonai körzetparancsnokoknak adnak utasításokat arra,
hogyan vegyék át körzetükben a végrehajtó hatalmat, hogyan fojtsák el az SS-t, tartóztassák le a
vezető nácikat, és szállják meg a koncentrációs táborokat. Ezen kívül számos zengzetes
nyilatkozatot állítottak össze, amelyeket a megfelelő pillanatban a fegyveres erőknek, a német
népnek, a sajtónak és a rádiónak adnak majd ki. Némelyiket Beck, a leendő államfő írta alá, a
többit pedig von Witzleben tábornagy a Wehrmacht majdani főparancsnokaként, illetve
Goerdeler mint az új kancellár. A parancsok és a felhívások példányait a Bendlerstrassén nagy
titokban gépelte le két, az összeesküvésben benne lévő nő, Frau Erika von Tresckow, annak a
tábornoknak a felesége, aki oly sokat tett az összeesküvésért, és Margarete von Oven, egy
nyugdíjas tábornok leánya, aki éveken át a hadsereg két korábbi főparancsnokának, von
Hammerstein és von Fritsch tábornokoknak volt a hűséges titkárnője. Az iratokat ezután
Olbricht tábornok páncélszekrényébe rejtették.
A tervek tehát készen voltak. Tulajdonképpen 1943 végére tökéletesítették őket, de
hónapokon át csak keveset tettek végrehajtásukra. Az események azonban nem várhattak az
összeesküvőkre. Ahogy eljött 1944 júniusa, felismerték, hogy fogytán az idejük. Egyfelől a
Gestapo fogta szorosabbra a hurkot. Hétről hétre egyre növekvő számban tartóztatták le az
összeesküvésben részt vevőket, köztük Moltke grófot és a kreisaui kör tagjait, és sok kivégzés is
történt. Becket, Goerdelert, Hassellt, Witzlebent és a belső kör többi tagját olyan szoros
megfigyelés alatt tartotta Himmler titkosrendőrsége, hogy egyre nehezebben tudtak egymással
találkozni. Himmler tavasszal figyelmeztette a bukott Canarist, hogy jól tudja: a tábornokok és
civil barátaik lázadást szőnek. Megemlítette, hogy figyelteti Becket és Goerdelert. Canaris
Olbrichtnak továbbította a figyelmeztetést.17
Hasonlóan baljós volt az összeesküvők számára a katonai helyzet is. Az oroszok, mint
vélték, totális offenzívát készülnek indítani keleten. Rómát otthagyták a szövetséges
csapatoknak. (Június 4-én esett el.) Nyugaton angol–amerikai invázió fenyegetett. Németország
nagyon hamarosan katonai vereséget fog szenvedni, még mielőtt a nácizmust megdönthetnék.
Igazából egyre több olyan összeesküvő volt, aki – talán a kreisaui kör gondolatainak hatására –
úgy gondolta, hogy jobb lenne lefújni terveiket, és hagyni, hogy Hitleré és a náciké legyen a
felelősség a katasztrófáért. Megdöntésével esetleg csak újabb olyan „orvtámadás” legendát
faragnának, ami olyan sok németet elbolondított az első világháború után.

AZ ANGOL-AMERIKAI INVÁZIÓ: 1944. JÚNIUS 6.

Maga Stauffenberg nem hitte el, hogy a nyugati szövetségesek azon a nyáron meg fogják
kísérelni a franciaországi partraszállást. Ε meggyőződéséhez még azután is ragaszkodott, hogy
Georg Hansen ezredes, akit az Abwehrtől vettek át Himmler katonai hírszerző hivatalába, már
május elején figyelmeztette őt, hogy az invázió június bármelyik napján megkezdődhet.
A német hadsereget kétségek gyötörték, legalábbis a támadás napját és helyét illetően.
Májusban tizennyolc olyan nap volt, amikor az időjárás, a tenger és az árapály egyaránt éppen
megfelelő volt a partraszálláshoz, s a németek megfigyelték, hogy Eisenhower nem használta ki
ennek előnyét. Rundstedt, a nyugati hadak főparancsnoka május 30-án azt jelentette Hitlernek:
semmiféle jel nem mutat arra, hogy az invázió „azonnal fenyegetne”. Június 4-én a légierő
párizsi meteorológusa arról tájékoztatott, hogy a barátságtalan időjárás miatt legalább két hétig
nem várható a szövetségesek akciója.
Ennek alapján, illetve a rendelkezésére álló csekély információra alapozva (a Luftwaffe
ugyanis akadályoztatva volt abban, hogy légifelderítést végezzen az Anglia délkeleti
partvidékén fekvő kikötőknél, ahol Eisenhower csapatai éppen a hajók fedélzetére tódultak, sőt
a háborgó tenger miatt a német haditengerészet is visszavonta felderítőhajóit a Csatornáról)
június 5-én reggel Rommel olyan helyzetjelentést állított össze, amelyben jelenti Rundstedtnak,
hogy az invázió nem áll küszöbön, és gépkocsin azonnal elindult herrlingeni otthonába, hogy
családjával töltse az éjszakát, majd másnap továbbmenjen Berchtesgadenbe, hogy a Führerrel
tanácskozzon.
Amint Speidel tábornok, Rommel vezérkari főnöke később visszaemlékezett, június 5.
„csendes nap volt”. Nem látszott indokoltnak, hogy Rommel mégse induljon el némileg
pihenésnek szánt útjára Németországba. Ott voltak ugyan a német ügynököktől származó
szokásos jelentések a szövetségesek partraszállásának lehetőségéről (ez alkalommal június 6. és
június 16. közé tették az időpontot), de ilyenek százával érkeztek már április óta, és nem vették
őket komolyan. Sőt Friedrich Dollmann tábornok, a normandiai 7. hadsereg parancsnoka (a
szövetségesek az itteni fövenyen készültek partra szállni) az állandó riadókészültség ideiglenes
lazítását rendelte el, magasabb rangú tisztjeit pedig térképgyakorlatra hívta összes Rennes-be,
125 mérföldre attól a bizonyos fövénytől.
Ha a németek előtt homályos is volt az invázió napja, még kevésbé tudták azt, hogy hol kerül
sor rá. Rundstedt és Rommel biztos volt abban, hogy Pas-de-Calais környékén lesz, ahol a
Csatorna a legkeskenyebb. Legerősebb magasabb egységüket vonták itt össze, a 15. hadsereget,
amelynek erejét tízről tizenöt gyalogos hadosztályra növelték. De március végén Adolf Hitler
rendkívüli intuíciója megsúgta, hogy az invázió Schwerpunktja valószínűleg Normandiában
lesz, és a következő néhány hétben jelentős erősítéseket rendelt a Szajna és a Loire vidékére. –
Figyeljenek Normandiára! – figyelmeztette folyton tábornokait.
Ám a német erő túlnyomó része, a gyalogsági és a páncélos hadosztályok egyaránt a
Szajnától északra maradtak, Le Havre és Dunkerque között. Rundstedt és tábornokai inkább
Pas-de-Calais-re figyeltek; erre biztatta őket számos megtévesztő manőver is, amelyet a brit-
amerikai főparancsnokság április és május. folyamán végrehajtott, és amely arra utalt, hogy a
tábornokok számításai voltak helyesek.
Június ötödike viszonylag csendesen telt el, már ami a németeket illeti. Súlyos angol–
amerikai légitámadások rombolták továbbra is a német raktárakat, radarállomásokat, V-1-
indítóállásokat, hírközlési és szállítási vonalakat, de ezek hetek óta éjjel-nappal folytak, és ezen
a napon sem látszottak intenzívebbnek, mint máskor.
Nem sokkal sötétedés után Rundstedt főhadiszállását arról tájékoztatták, hogy a londoni
BBC szokatlanul nagy számú rejtjelezett üzenetet ad le a francia ellenállásnak, és hogy zavarják
a Cherbourg és Le Havre közötti radarállomásokat. Este 10-kor a 15. hadsereg elfogott egy, a
BBC-től a francia ellenállásnak küldött rejtjeles üzenetet, amely szerintük azt jelentette, hogy
kezdődik az invázió. Ezt a hadsereget riadókészültségbe helyezték, Rundstedt azonban nem
tartotta szükségesnek a 7. hadsereg riadóztatását, amelynek partszakasza jóval nyugatabbra,
Caen és Cherbourg közé esett, ahová a szövetséges erők ekkor – éjfél felé – ezernyi hajóval
közeledtek.
Egészen június 6-án éjjeli 1 óráig a 7. hadsereg (amelynek a parancsnoka még mindig nem
tért vissza rennes-i térképgyakorlatáról) nem ismerte fel, hogy mi történik. Két amerikai és egy
brit légideszant hadosztály kezdte meg a partraszállást területük közepén. Az általános
riadójelzés hajnali 1 óra 30-kor hangzott el.
Negyvenöt perccel később Max Pemsel vezérőrnagynak, a 7. hadsereg vezérkari főnökének
sikerült elérnie telefonon Speidel tábornokot Rommel főhadiszállásán, s közölte vele, hogy
„nagyszabású hadműveletnek” látszik a dolog. Speidel ugyan nem hitte el, de továbbította a
jelentést Rundstedtnek, aki ugyancsak szkeptikus volt. Mindkét tábornok azt hitte, hogy az
ejtőernyősök ledobása csupán a szövetségesek csele, amivel a Calais környékén végrehajtandó
fő partraszállást fedezik. Hajnali 2 óra 40-kor Pemselt arról tájékoztatták, hogy Rundstedt „ezt
nem tekinti nagyobb hadműveletnek”.18 A nyugati főparancsnok még akkor sem hitte el, hogy
ez a szövetségesek fő támadása, amikor június 6-án hajnalban érkezni kezdtek hozzá a hírek
arról, hogy a normandiai partokon a Vire és Orne folyók között egy hatalmas szövetséges flotta
nagy csapattesteket tesz partra, miközben hadihajók armadájának nagy ágyúiból szórt gyilkos
tűzzel fedezik őket. Speidel azt mondja, június 6-án délutánig nem volt nyilvánvaló a helyzet.
Addigra az amerikaiak már két partszakaszon is megkapaszkodtak, a britek pedig egy
harmadikon, és kettő-hat mérföld mélységben behatoltak a szárazföldre.
Speidel reggel 6 órakor telefonon felhívta otthonában Rommelt, és a tábornagy Hitler
meglátogatását elhalasztva gépkocsin visszarobogott, de csak késő délután érkezett meg a „B”
hadseregcsoport főhadiszállására.512 Speidel, Rundstedt és az utóbbi vezérkari főnöke,
Blumentritt tábornok időközben telefonáltak az OKW-nak, amely akkor Berchtesgadenban volt.
Hitler egyik ostoba parancsa következtében még a nyugati főparancsnok sem vethette be
páncélos hadosztályait a Führer kifejezett engedélye nélkül. Amikor a három tábornok
hatodikán kora reggel könyörgött az engedélyért, hogy sürgősen Normandiába küldhessenek két
tankhadosztályt, Jodl azt felelte, hogy Hitler előbb látni akarja, mi alakul ki. A Führer ekkor
lefeküdt, és délután 3 óráig nem hagyta magát zavartatni a nyugati tábornokok kétségbeesett
telefonhívásaitól.
Amikor felébredt, az időközben beérkezett rossz hírek végül cselekvésre sarkallták. Kiadta
az engedélyt – mint kiderült, túl későn – arra, hogy Normandiában bevessék a Panzer Lehr
hadosztályt [Tanhadosztály] és a 12. SS páncélos hadosztályt. És kiadott egy híres parancsot,
amely a 7. hadsereg naplójában maradt fenn az utókornak:

1944. június 6., 16.55

A nyugati parancsnokság vezérkari főnöke hangsúlyozza a legfelsőbb parancsnokság kívánságát, hogy az
ellenséges hídfőt június 6-án estére semmisítsék meg, mivel fennáll a veszély, hogy támogatásukra további
tengeri és légi úton történő partraszállás történik ... A hídfőállást legkésőbb ma estére fel kell számolni.

Az Obersalzberg kísérteties hegyi levegőjében, ahol Hitler ekkor a háború eddigi

legfontosabb csatáját próbálta vezényelni (hiszen ő már hónapok óta mondogatta, hogy
Németország sorsa nyugaton fog eldőlni), ez a parancs teljesen komolyan, Jodl és Keitel
egyhangú egyetértésével hangzott el. Úgy tűnik, hogy még Rommel is komolyan vette, aki
aznap délután nem sokkal 5 óra előtt telefonon továbbította, ugyanis megparancsolta a 7.
hadsereg főhadiszállásának, hogy a 21. páncélos hadosztállyal, a területen lévő egyetlen német
páncélos egységgel indítsanak támadást „azonnal, tekintet nélkül arra, hogy érkezik-e erősítés”.
512
A szövetségesek nyugaton elért légifölénye miatt Hitler megtiltotta rangidős parancsnokainak, hogy repülőgépen utazzanak.
 Ezt már megtette a hadosztály anélkül is, hogy Rommel parancsára várt volna. Pemsel
tábornok, aki a vonal másik végén volt, amikor Rommel felhívta a 7. hadsereg főhadiszállását,
nyers választ adott Hitlernek arra a követelésére, hogy a most már három szövetséges
hídfőállást „legkésőbb ma estére fel kell számolni”.
– Az nem lesz lehetséges – válaszolta.
Hitler sokat dicsért Atlanti Falát néhány órán belül áttörték. A valaha magasztalt Luftwaffét
már teljesen kiűzték a légtérből, a német haditengerészetet a tengerről, a szárazföldi hadsereget
pedig meglepték. A csata még messze nem ért véget, de kimenetele nem volt sokáig kétséges.
„Június 9-től a szövetségeseknél volt a kezdeményezés” – írja Speidel.
Rundstedt és Rommel úgy döntött, hogy ideje ezt szemtől szembe elmondani a Führernek, és
követelni tőle, hogy vegye tudomásul a következményeket. Rávették, hogy június 17-én
találkozzon velük a Soissons-tól északra lévő Margivalban, a gondosan kialakított bombabiztos
bunkerban, amelyet azért építettek fel, hogy 1940 nyarán a Führer főhadiszállásaként szolgáljon
a Nagy-Britannia elleni invázió alatt, de sohasem használták. Most, négy évvel később, a náci
hadúr először jelent meg itt.

Sápadtnak és kialvatlannak látszott [írta később Speidel], idegesen játszott a szemüvegével és az ujjai között
tartott színes ceruzákkal. Összegörnyedve ült egy széken, míg a tábornagyok álltak. Hipnotikus ereje láthatóan
megfogyatkozott. Rövid és hűvös üdvözlés következett a részéről. Azután hangosan és keserűen beszélt
elégedetlenségéről, amit a szövetséges partraszállás sikere miatt érzett, és a harctéri parancsnokokat próbálta
felelőssé tenni miatta.19

De az újabb elképesztő vereség kilátása bátrabbá tette a tábornokokat, legalábbis Rommelt,

akire Rundstedt ráhagyta a beszéd oroszlánrészét, amikor Hitler ellenük intézett kirohanása egy
pillanatra abbamaradt. „Rommel – írja Speidel, aki jelen volt – könyörtelen őszinteséggel
rámutatott... hogy reménytelen a harc a [szövetségesek] légi-, tengeri és szárazföldi fölényével
szemben.513 20 Nos, nem is lett volna ez annyira reménytelen, ha Hitler felhagyott volna abszurd
elhatározásával, hogy megtartsanak minden talpalatnyi földet, s azután a tengerbe nyomják a
szövetséges csapatokat. Rommel – Rundstedt egyetértésével – azt javasolta, hogy a németek
vonuljanak vissza az ellenség gyilkos hajóágyúinak lőtávolságán kívülre, vonják ki az
arcvonalból páncélos egységeiket, és formálják őket újra egy későbbi csapáshoz, amellyel egy,
„az ellenség tengeri tüzérségének lőtávolságán kívül” megvívott csatában legyőzhetik a
szövetségeseket.
A legfelsőbb hadúr azonban semmiféle visszavonulásra irányuló javaslatot nem hallgatott
meg. A német katonának szilárdan a helyén kell állnia, és harcoljon! A téma nyilvánvalóan
kellemetlen volt neki, gyorsan meg is változtatta hát. Megnyilatkozásában, amelyet Speidel „a
cinizmus és a téves intuíció furcsa keveréke” szavakkal ír le, biztosította a tábornokokat, hogy
az új V-l-es fegyver, a sivítóbomba, amelyet az előző napon indítottak először útnak London
irányába, „döntő lesz Nagy-Britannia ellen ... és a briteket hajlandóvá teszi a békekötésre”.
Amikor a két tábornagy felhívta Hitler figyelmét a Luftwaffe nyugaton szenvedett teljes
vereségére, a Führer azzal vágott vissza, hogy „lökhajtásos vadászgépek tömegei” (a
szövetségeseknek nem voltak lökhajtásos repülőgépeik, a németek viszont éppen most vették
gyártásba őket) fogják hamarosan elűzni a brit és amerikai repülőket az égről. Akkor, mondta,
Nagy-Britannia össze fog omlani. A megbeszélés e pontján a szövetséges repülőgépek
közeledése arra kényszerítette őket, hogy a Führer légoltalmi bunkerébe menjenek át.

513
„Ha az ellenség légifölénye ellenére az első órákban sikerül bevetnünk mobil erőink nagy részét a fenyegetett partvédelmi
körzetekben, akkor meggyőződésem, hogy az ellenséges támadás már az első napon, a parton teljesen összeomlik” – írta
Rbmmel Jodl tábornoknak április 23-án, alig két hónappal korábban. (The Rommel Papers, szerk. Liddell Hart, 468.0.) Hitler
szigorú parancsa lehetetlenné tette, hogy „az első órákban” vagy egyáltalán az első napokban bevessék a páncélos
hadosztályokat. Amikor azok végül megérkeztek, részenként vetették be őket, és kudarcot vallottak.
 A földalatti betonbunker biztonságában folytatták a beszélgetést, 514 és ekkor Rommel ragaszkodott ahhoz,
hogy a politikára tereljék a szót.
Azt jósolta [mondja Speidel], hogy a normandiai német front össze fog omlani, és a szövetségesek
Németországba való betörését nem lehet majd megállítani ... Kétségbe vonta, hogy az orosz frontot tartani
lehetne. Rámutatott Németország teljes politikai elszigeteltségére ... Befejezésül... sürgetve kérte, hogy vessenek
véget a háborúnak.

Hitler, aki korábban is többször félbeszakította Rommelt, a torkára forrasztotta a szót: – Ne a

háború további menetéért aggódjon, hanem inkább a saját inváziós frontja miatt!
A két tábornagy sem politikai, sem katonai érvekkel nem jutott sehová. – Hitler nem törődött
semmilyen figyelmeztetésükkel – emlékezett vissza később Nürnbergben Jodl tábornok. A
tábornokok végül arra unszolták a legfőbb parancsnokot, hogy legalább látogassa meg Rommel
„B” hadseregcsoportjának főhadiszállását, és tanácskozzon néhány harctéri parancsnokkal arról,
hogy mivel kell szembenézniük Normandiában. Hitler nagy nehezen beleegyezett egy június
19-én, két nappal később lebonyolítandó látogatásba.
Ott azonban soha nem jelent meg. Röviddel azután, hogy a tábornagyok június 17-én délután
eltávoztak Margivalból, egy eltévedt V-1 visszafordult londoni útjáról, és a Führer bunkerének
tetején landolt. Senki sem sérült meg, de Hitlert annyira felkavarta a dolog, hogy azonnal
biztonságosabb vidékre indult, és meg sem állt, amíg el nem érte Berchtesgaden hegyeit.
Ott újabb rossz hírek várták. Június 20-án megkezdődött a régóta várt orosz offenzíva a
központi fronton, és olyan hatalmas erővel bontakozott ki, hogy az oroszok a német „Közép”
hadseregcsoportot, amelyben Hitler a legütőképesebb erőit vonta össze, teljesen összezúzták, az
arcvonalon széles nyílást ütöttek, és megnyílt az útjuk Lengyelország felé. Július 4-én át is
lépték Lengyelország 1939-es határát, és Kelet-Poroszországra zúdultak. A német
főparancsnokság összes elérhető tartalékát gyorsan összeszedték, hogy – a II. világháború
folyamán először – rohanvást a német anyaföld védelmére küldjék őket. Ez is a kudarc felé vitte
a nyugati német seregeket. Ettől kezdve nem számíthattak semmilyen jelentősebb erősítésre.
Rundstedt és Rommel június 29-én ismét csak Hitlerhez fordult, hogy nézzen szembe a valós
helyzettel mind keleten, mind nyugaton, és próbálja meg befejezni a háborút addig, amíg még
léteznek a német hadsereg jelentős részei. Erre a találkozóra az Obersalzbergen került sor, ahol
a legfőbb hadúr fagyosan bánt a két tábornaggyal. Kurtán elutasította a kérlelésüket, majd
hosszú monológba kezdett arról, hogyan fogja megnyerni a háborút új „csodafegyvereivel”.
Előadása, mondja Speidel, „elveszett a fantasztikus kitérők között”.
Két nappal később Rundstedtet a nyugati hadszíntér főparancsnoki posztján von Kluge
tábornagy váltotta fel.515 Július 15-én Rommel hosszú levelet írt Hitlernek, amelyet a hadsereg
géptávíróján küldött el. „A csapatok mindenütt hősiesen harcolnak – írta –, de az egyenlőtlen
küzdelem a végéhez közeledik.” Kézírással egy utóiratot is hozzáfűzött:
Könyörgök Önnek, hogy késedelem nélkül vonja le a megfelelő következtetéseket. A
hadseregcsoport főparancsnokaként kötelességemnek érzem, hogy ezt határozottan

514
A tárgyalások reggel 9-től délután 4 óráig tartottak, egyetlen ebédszünettel. „Egyfogásos étkezés volt – beszéli el Speidel –,
amely során Hitler egy púpozott tányérnyi rizst és zöldséget falt be, miután megkóstolták számára. Tablettákat és különböző
orvosságokat tartalmazó likőröspoharakat rendeztek a terítéke köré, ő pedig sorra kiitta mindet. Két SS-katona állt őrt a széke
mellett.”
515
Rundstedt részben talán a Keitelnek szóló előző esti nyers szavainak köszönhette elbocsátását. Keitel telefonon hívta őt,
hogy érdeklődjön a helyzetről. A brit vonalak ellen négy SS páncélos hadosztállyal intézett totális német támadás éppen csak
bukdácsolt, úgyhogy Rundstedt komor hangulatban volt.
– Mit tegyünk? – kiáltott fel Keitel.
– Kössenek békét, bolondok! – vágott vissza Rundstedt. – Mi mást tehetnének?
Úgy látszik, hogy Keitel – az „árulkodó talpnyaló”, ahogyan a hadsereg legtöbb harctéri parancsnoka nevezte –
egyenesen Hitlernek adta tovább ezeket a megjegyzéseket. A Führer éppen Klugéval tanácskozott, aki egy közlekedési
balesetben szenvedett sérülései miatt az utóbbi néhány hónapban betegszabadságon volt. A Führer azonnal kinevezte Klugét
Rundstedt helyére. A náci hadúr így váltogatta a vezető parancsnokokat. Mind Wilmotnak (The Struggle for Europe, 347.
o.),”mind Liddell Hartnak (The German Generals Talk, 205. o.) Blumentritt tábornok számolt be a telefonbeszélgetésről.
kijelentsem.21
– Megadtam neki az utolsó esélyt – mondta Rommel Speidelnek. – Ha nem él vele,
cselekedni fogunk.22
Két nappal később, július 17-én délután, miközben a normandiai fronton lévő
főhadiszállására hajtott vissza, Rommel szolgálati gépkocsiját alacsonyan szálló szövetséges
vadászgépek szétlőtték, ő maga pedig olyan súlyosan megsebesült, hogy először azt hitték, nem
éri meg a másnapot. Ez katasztrófát jelentett az összeesküvők számára, mivel Rommel ekkor
már – Speidel megesküszik rá23 – visszavonhatatlanul elszánta magát, hogy a következő pár nap
során el fogja játszani a rá váró szerepet, és segít Németországot megszabadítani Hitlertől
(akinek egyébként továbbra is ellenezte a meggyilkolását). Mint kiderült, lendülete és
merészsége nagyon hiányzott a hadsereg tisztjei körében, akik végre, hogy 1944 júliusában a
német hadak keleten és nyugaton is szétesőben voltak, megtették végső erőfeszítésüket Hitler és
a nemzetiszocializmus megbuktatására.
Az összeesküvők, mondja Speidel, „fájóan megérezték, hogy megfosztották őket oszloperejű
társuktól”. 516 24

AZ ÖSSZEESKÜVÉS A HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBA

ÉRKEZIK
A szövetségesek sikeres normandiai partraszállása nagy zavart okozott a berlini
összeesküvők körében. Stauffenberg, amint láttuk, úgy hitte, hogy a partraszállást nem fogják
megkísérelni 1944-ben, de ha mégis, akkor ötven százalék az esély arra, hogy nem fog
sikerülni. Valószínűleg szerette volna, ha így történik a dolog, hiszen egy ilyen véres és drága
kudarc után az amerikai és a brit kormány nagyobb hajlandóságot mutathatott volna rá, hogy
nyugaton békét kössön az új náciellenes kormánnyal, amely ez esetben jobb feltételeket érhetett
volna el.
Amikor egyértelművé vált, hogy az invázió sikeres, hogy a német hadsereg újabb döntő
vereséget szenvedett, és hogy keleten újabb vereség fenyeget, Stauffenberg, Beck és Goerdeler
elgondolkodtak, vajon van-e értelme terveik végrehajtásának. Ha sikerül nekik, akkor csakis
őket hibáztatják majd a végső katasztrófa előidézéséért. Ok ugyan tudták, hogy az már
elkerülhetetlen, de a német nép legnagyobb része még nem jött rá. Beck végül arra a
következtetésre jutott, hogy bár egy sikeres náciellenes lázadás már nem kímélheti meg
Németországot az ellenséges megszállástól, mégis elhozhatja a háború befejeződését, és
megmentheti a német anyaföldet a további vérontástól és pusztítástól. Az időben történő
békekötés az oroszokat is megakadályozná abban, hogy lerohanják és bolsevizálják
Németországot. Megmutatná a világnak, hogy létezik egy „másik Németország” is a náci
mellett. És – ki tudja? – talán legalább a nyugati szövetségesek az általuk igényelt feltétlen
megadás ellenére sem lesznek túl kemények a meghódított Németországgal szemben. Goerdeler
egyetértett Beckkel, és még a tábornoknál is nagyobb reményeket fűzött a nyugati
demokráciákhoz. Tudja, mondta, hogy Churchill mennyire fél „a teljes orosz győzelem”
veszélyétől.
A Stauffenberg vezette fiatalabbak nem voltak erről teljesen meggyőződve. Tanácsot kértek
Tresckowtól, aki ekkor a felmorzsolódó orosz fronton a 2. hadsereg vezérkari főnöke volt.
Válasza visszaterelte az ingadozó összeesküvőket az eredeti útra.
A merényletet mindenáron meg kell kísérelni. Még ha nem is sikerül, a fővárosban akkor is
kísérletet kell tenni a hatalom megragadására. Be kell bizonyítanunk a világnak és az
elkövetkező generációknak, hogy a német ellenállási mozgalomban részt vevők meg merték
516
Speidel Ernst Juenger írót idézi, akinek a könyvei a náci Németországban korábban népszerűek voltak, de végül hátraarcot
hajtott végre, és csatlakozott az összeesküvés párizsi szárnyához: „A csapás, amely július 17-én a livarot-i úton Rommelre
szakadt, megfosztotta tervünket az egyetlen embertől, aki elég erős lett volna ahhoz, hogy egyszerre elbírja a háború és a
polgárháború szörnyű terhét.” (Speidel: Invasion, 1944,119.o.)
tenni a döntő lépést, és kockára merték tenni érte életüket. Ε célhoz képest semmi sem számít.25
Ez az ihletett válasz megoldotta a kérdést, és újra felélesztette Stauffenberg és barátai kedvét,
kételyeiket pedig szétoszlatta. Az oroszországi, franciaországi és olaszországi frontokon
fenyegető összeomlás arra kényszerítette az összeesküvőket, hogy azonnal cselekedjenek. Egy
másik esemény is sietségre ösztökélte őket.
A Beck–Goerdeler–Hassell kör kezdettől fogva nem volt hajlandó semmiféle kapcsolatra a
kommunista földalatti mozgalommal, és ez fordítva is így állt. A kommunisták szemszögéből az
összeesküvők ugyanolyan reakciósok voltak, mint a nácik, és pontosan az ő sikerük
akadályozhatta volna meg azt, hogy kommunista Németország lépjen a nemzetiszocialista
helyébe. Beck és barátai teljesen tudatában voltak ennek a kommunista irányvonalnak, s azt is
tudták, hogy a kommunista földalatti mozgalmat Moszkvából irányítják, és elsősorban
kémforrásként szolgálja az oroszokat.517 Azzal is tisztában voltak, hogy a kommunisták közé
Gestapo-ügynökök épültek bei „V-emberek”, így nevezte őket Heinrich Müller, a Gestapo
főnöke, aki maga is a szovjet NKVD tanulmányozója és csodálója volt.
Az összeesküvők júniusban Goerdeler és az idősebb tagok tanácsa ellenére is úgy döntöttek,
hogy felveszik a kapcsolatot a kommunistákkal. Ez a szocialista szárny javaslatára történt:
elsősorban Adolf Reichwein támogatta, a szocialista filozófus és ünnepelt Wandervogel, aki
ekkor a berlini néprajzi múzeum igazgatója volt. Reichwein laza kapcsolatot tartott fenn a
kommunistákkal. Bár Stauffenberg gyanúsnak találta őket, szocialista barátai, Reichwein és
Leber meggyőzték, hogy szükség van valamiféle kapcsolatra, ha meg akarják tudni, mire
készülnek azok, és mit tennének abban az esetben, ha a puccs sikerülne – és az sem lehetetlen,
hogy az utolsó pillanatban felhasználhatják őket a nácikkal szembeni ellenállás bázisának
szélesítésére. Stauffenberg nagy nehezen beleegyezett, hogy Reichwein és Leber június 22-én
találkozzon a földalatti kommunista mozgalom vezetőivel. Figyelmeztette őket azonban, hogy a
kommunistáknak a lehető legkevesebbet árulják csak el.
A találkozóra Berlin keleti felében került sor. Leber és Reichwein képviselték a
szocialistákat, és ketten, akik Franz Jacob illetve Anton Saefkow néven mutatkoztak be – talán
tényleg így hívták őket – a földalatti kommunista mozgalom vezetőit. Egy harmadik társuk is
elkísérte őket, akit „Rambow” néven mutattak be. Mint kiderült, a kommunisták tudtak már
valamit a Hitler elleni összeesküvésről, és többet is akartak tudni. Találkozót kértek hát a
katonai vezetőkkel július 4-re. Stauffenberg ezt visszautasította, de Reichwein felhatalmazást
kapott arra, hogy azon a napon egy későbbi találkozón képviselje őt. Amikor megérkezett a

517
Ez derült ki az 1942-es „Rote Kapelle” ügyben, amikor az Abwehr nagyszámú, stratégiai posztokon lévő németet
leplezett le, akik közül sokan régi és előkelő családból származtak, és kiterjedt kémhálózatot működtettek Moszkva számára.
Egy időben Németországból és a megszállt országokból 100 titkos rádióadóról küldték az értesüléseket Moszkvának. A „Rote
Kapelle” (vörös zenekar) vezetője Harold Schulze-Boysen, von Tirpitz vezértengernagy unokája volt, az első világháború utáni
Berlinben az „elveszett generáció” színes vezetője, akinek bohém figurája akkoriban közismert volt a városban, ahol fekete
pulóvere, szőke hajsörénye és a forradalmi költészet, valamint a politika iránti szenvedélye gyakran keltett figyelmet.
Akkoriban mind a nácizmust, mind a kommunizmust elutasította, noha baloldalinak tartotta magát. A háború kitörésekor anyján
keresztül hadnagyi rangban bejutott a Luftwafféba, és befurakodott Göring „kutatóintézetébe”, a Forschungsamtba, amely (mint
azt az Anschluss-szal kapcsolatban már láttuk) telefonlehallgatásra specializálódott. Nemsokára hatalmas kémszolgálatot
szervezett Moszkva számára: megbízható társai ott voltak Berlin minden minisztériumában és katonai hivatalában. Segítői közé
tartozott például Arvid Harnack, egy híres teológus unokaöccse, a gazdasági minisztérium ragyogó fiatal közgazdásza; Harnack
felesége, egy Mildred Fish nevű amerikai nő, akivel leendő férje a wis-consini egyetemen találkozott; Franz Scheliha a
külügyminisztériumban dolgozott; Horst Heilmann a propagandaminisztériumban; Erika von Brockdorff grófnő pedig a
munkaügyi minisztériumban.
Két szovjet ügynök – akit ejtőernyővel dobtak át Németországba, és később letartóztatták őket – kiadta vallatói-nak a
„Rote Kapellét”, amire nagyszámú letartóztatás következett.
Az árulással vádolt hetvenöt vezető közül ötvenet ítéltek halálra, köztük Schulze-Boysent és Harnackot is. Mildred
Harnack és von Brockdorff grófnő megúszta volna börtönbüntetéssel, Hitler azonban ragaszkodott hozzá, hogy őket is végezzék
ki, és így is történt. A leendő árulók elijesztésére Hitler megparancsolta, hogy az elítélteket fel kell akasztani. Berlinben
azonban nem volt bitó, ott ugyanis a kivégzés hagyományos eszköze a bárd volt, így hát az áldozatokat egyszerűen
megfojtották: nyakukba kötelet vetettek, amit egy vágóhídról kölcsönzött henteskampón vezettek át, és lassan felhúzták őket a
levegőbe. Attól kezdve azokon, akik dacolni mertek a Führerrel, a kegyetlenség különleges megnyilvánulásaként ezt a kivégzési
módot kellett alkalmazni,
megbeszélt helyre, Jacobbal és Saefkowval együtt azonnal letartóztatták. „Rambow”, mint
kiderült, a Gestapo besúgója volt. Másnap Lebert is letartóztatták, akit pedig Stauffenberg
domináns politikai erőként látott volna szívesen az új kormányban.518
Stauffenberget nemcsak nagyon feldúlta Leber letartóztatása, aki közeli személyes barátjává
vált, és akit nélkülözhetetlennek tartott a tervezett új kormányban, hanem azonnal látta azt is,
hogy az egész összeesküvés abba a szörnyű veszélybe került, hogy elfojtják, hiszen Himmler
emberei már szorosan a nyomukban voltak. Leber és Reichwein bátor emberek, gondolta
Stauffenberg, és számítani lehet arra, hogy még kínzás hatására sem fedik fel a titkokat. Vagy
mégis? Némelyik összeesküvő nem volt ennyira biztos ebben. Még a legbátrabb ember
képességeit is meghaladhatja, hogy ne beszéljen, miközben elviselhetetlen kín tépi a testét.
Leber és Reichwein letartóztatása újabb ösztökélés volt hát a cselekvésre.

AZ 1944. JÚLIUS 20-1 PUCCS

Június vége felé véletlen szerencse érte az összeesküvőket. Stauffenberget ezredessé
léptették elő, és kinevezték vezérkari főnöknek Fromm tábornokhoz, a Honi Hadsereg
főparancsnokához. Ez a poszt nemcsak azt tette lehetővé a számára, hogy Fromm nevében
parancsokat adjon a Honi Hadseregnek, hanem azt is, hogy gyakran személyesen is
találkozhasson Hitlerrel. Éppenséggel maga a Führer kezdte hetente kétszer-háromszor
magához rendelni a főhadiszállásra a Tartalékhadsereg vezetőjét vagy annak helyettesét, hogy
új utánpótlást követeljen Oroszországban megtizedelt hadosztályai számára. Stauffenberg az
egyik ilyen találkozón akarta elhelyezni bombáját.
Stauffenberg ekkorra már az összeesküvés kulcsemberévé vált. Az ő vállán nyugodott a siker
egyetlen esélye. Az összeesküvés egyetlen olyan tagjaként, aki be tudott hatolni a Führer
szigorúan őrzött főhadiszállására, őrá várt a feladat, hogy megölje Hitlert. A Tartalékhadsereg
vezérkari főnökeként azt is kénytelen volt elvállalni (Frommot ugyanis nem sikerült teljesen
megnyerniük, és nem számíthattak rá biztosan), hogy irányítsa azokat a csapatokat,
amelyeknek Berlint kell majd megszállniuk, miután Hitlert eltették az útból. Mindkét feladatot
ugyanazon napon kellett végrehajtania, és a két helyszínt, a Führer főhadiszállását (ami akár az
Obersalzbergen, akár Rastenburgban volt éppen) és Berlint két-háromszáz mérföld választotta
el egymástól. Az első és a második felvonás között két-három órás szünetnek kell eltelnie, amíg
a repülőgépen visszazümmög a fővárosba, s ezalatt semmi mást nem tehet majd, mint
reménykedik, hogy berlini szövetségesei energikus módon beindítják tervei végrehajtását. Ez
volt az egyik baj, amint azt hamarosan látni fogjuk.
Más bajok is voltak azonban. Az egyik a jelek szerint egy szinte szükségtelen komplikáció
volt, amely az immár kétségbeesett összeesküvők agyából pattant ki. Arra a következtetésre
jutottak ugyanis, hogy nem elegendő Adolf Hitlert megölni. Vele együtt meg kell ölniük
Göringet és Himmlert is, amivel biztosíthatják, hogy a kettejük vezetése alatt álló katonai erőket
ne használják fel ellenük. Emellett úgy vélték, hogy a fronton lévő vezető tábornokok, akiket
még nem nyertek meg az ügynek, hamarabb csatlakoznának hozzájuk, ha Hitler két fő
alvezérével is elbánnak. Mivel Göring és Himmler is rendszeresen eljárt a Führer
főhadiszállásán tartott napi katonai tanácskozásokra, úgy gondolták, nem lesz nehéz mindhárom
embert egyetlen bombával megölni. Stauffenberg emiatt az ostoba döntés miatt két nagyszerű
lehetőséget is kihagyott.
Július 11-én az Obersalzbergre rendelték, hogy beszámoljon a Führernek a utánpótlásról,
amelyre olyan nagy szükség volt. A Berchtesgadenbe menő repülőgépen magával vitte az
Abwehr egyik brit gyártmányú bombáját. Az összeesküvők előző este Berlinben tartott
tanácskozásán úgy döntöttek, eljött a pillanat, hogy megöljék Hitlert, és vele együtt Göringet és
Himmlert is. Ám Himmler aznap nem vett részt a tanácskozáson, és amikor Stauffenberg egy
pillanatra kiment az értekezletről, és felhívta Berlinben Olbricht tábornokot, hogy ezt elmondja
518
Mind a négyüket, Lebert, Reichweint, Jacobot és Saefkowot is kivégezték.
neki, hangsúlyozva, hogy Hitlert és Göringet még így is elintézheti, a tábornok arra kérlelte,
hogy várjon inkább egy olyan alkalomra, amikor mind a hármat elkaphatja. Aznap este a
Berlinbe visszatérő Stauffenberg Beckkel és Olbrichttal találkozott, és azt hajtogatta, hogy a
következő alkalommal meg kell kísérelnie Hitler megölését, tekintet nélkül arra, hogy Göring és
Himmler jelen lesznek-e. A többiek beleegyeztek.
Ε következő alkalom hamarosan eljött. Stauffenberg július 14-én parancsot kapott, hogy
másnap tegyen jelentést a Führernek a tartalékok helyzetéről, ugyanis minden elérhető újoncra
szükség volt, hogy betömjék a lyukakat Oroszországban, ahol a „Közép” hadseregcsoport,
miután huszonhét hadosztályt vesztett, megszűnt harci erőként létezni. Aznap –
tizennegyedikén – Hitler visszaköltöztette főhadiszállását a rastenburgi Wolfsschanzéba, hogy
személyesen lásson hozzá a központi front helyreállításához, a Vörös Hadsereg csapatai ott
ugyanis már olyan pontra is elértek, amely csak hatvan mérföldre volt Kelet-Poroszországtól.
Stauffenberg ezredes július 15-én újra repülőgépen indult a Führer főhadiszállására,519 ismét
bombával az aktatáskájában. Az összeesküvők ez alkalommal annyira biztosak voltak a
sikerben, hogy megállapodtak abban: az első Valkűr-jelet (amelyre a csapatok felvonulnak
Berlinben, illetve a krampnitzi páncélosiskolából a tankok megindulnak a főváros irányába) két
órával a Führer délután egy órára kiírt tanácskozásának kezdete előtt ki kell adni. Késedelem
nélkül kell átvenni az ellenőrzést.
Július 15-én, szombaton délelőtt 11 órakor Olbricht tábornok kiadta a Valkűr I-et Berlinnek,
és még dél előtt megindultak a csapatok a főváros központja felé. Parancsuk az volt, hogy
szállják meg a Wilhelmstrasse városrészét. Délután 1 órakor Stauffenberg, kezében az
aktatáskával, megérkezett a Führer tanácstermébe, megtette jelentését az utánpótlásról, majd
elég hosszú időre távozott ahhoz, hogy felhívja Olbrichtet Berlinben, és – előre megállapodott
jellel – elmondja neki, hogy Hitler jelen van, ő ezért vissza akar térni, hogy felrobbantsa
bombáját. Olbricht tájékoztatta őt arról, hogy a csapatok már megindultak. A nagy vállalkozás
sikere már kézzelfoghatónak tűnt. De amikor Stauffenberg visszatért a tanácsterembe, addigra
Hitler már kiment onnan, és nem is tért vissza. A vigasztalhatatlan Stauffenberg rohanvást
felhívta Olbrichtet a hírrel. A tábornok eszeveszett sietséggel leállította a „Valkűr” riadójelzést,
a csapatok pedig a lehető leggyorsabban és a legkisebb feltűnést keltve visszavonultak a
laktanyákba.
Az újabb kudarc híre súlyos csapást jelentett az összeesküvők számára, akik Stauffenberg
visszaérkezésekor összegyűltek Berlinben, hogy eldöntsék, mihez kezdjenek. Goerdeler
amellett volt, hogy forduljanak az úgynevezett „nyugati megoldáshoz”. Javasolta Becknek,
hogy ketten repüljenek Párizsba, és tanácskozzanak von Kluge tábornaggyal, hogy nyugaton
olyan fegyverszünetet kaphassanak, amiben a nyugati szövetségesek beleegyeznének, hogy nem
nyomulnak tovább a francia–német határnál, így a nyugaton felszabaduló német seregeket a
keleti frontra lehetne zúdítani, hogy megmentsék a Birodalmat az oroszoktól és a
bolsevizmustól. Beck feje tisztább volt. Tudta, hogy csupán vágyálom az az elképzelés, hogy
különbékét köthetnének a Nyugattal. Mindamellett a Hitler megölésére és a nácizmus
megdöntésére szőtt összeesküvést mindenáron végre kell hajtani, érvelt Beck, már csak
Németország becsületének megmentéséért is. Stauffenberg egyetértett. Megesküdött, hogy
legközelebb nem vall kudarcot. Olbricht tábornok, aki Kelteitől fejmosást kapott csapatainak

519
A történészek között nézeteltérés van abban, hogy Stauffenberg Rastenburgba vagy az Obersalzbergre indult. A téma két
leghitelesebb német írója, Eberhard Zeller és Gerhard Ritter professzor ellentétes beszámolót közölnek. Zeller szerint Hitler
még Berchtesgadenben volt, Ritter viszont biztos benne, hogy ez tévedés, és a Führer már visszatért Rastenburgba. Sajnálatos
módon Hitler naptára, amely az én számomra eddig tévedhetetlen útmutatónak bizonyult, nem teljes terjedelmében jutott a
szövetségesek birtokába, és erre az időszakra éppen nem terjed ki. De a legjobb bizonyíték, amelybe beletartozik egy jelentés is,
amelyet július 22-én vázoltak fel Stauffenberg mozgásáról a Führer főhadiszállásán, elég meggyőzően mutatja, hogy július 15-
én Hitler Rastenburgban volt, és hogy ez volt az a hely, ahol Stauffenberg meg akarta ölni őt. Bár mindkét hely, ahonnan Hitler
a háborút próbálta vezetni (ugyanis csak ritkán tartózkodott a könyörtelenül bombázott Berlinben), nagyjából egyenlő
távolságra volt a fővárostól, a központibb fekvésű Berchtesgaden közelebb esett Münchenhez, amelynek helyőrsége várhatóan
Beckhez volt lojális, és így az összeesküvők szemszögéből bizonyos előnyökkel rendelkezett Rastenburggal szemben.
Berlinbe küldéséért, kijelentette, hogy ezt nem kockáztathatja meg ismét, mivel az leleplezné az
egész összeesküvést. Éppen hogy csak megúszta, mondta, a Keitelnek és Frommnak szóló
magyarázattal, miszerint a manőver csak gyakorlat volt. Ezek után a sorsdöntő következő
csütörtökön katasztrofális következményekkel járt, hogy nem merték mozgásba hozni a
csapatokat addig, amíg nem hitték biztosan, hogy Hitler halott.
Július 16-án, vasárnap este Stauffenberg közeli barátaiból és rokonaiból álló kis társaságot
hívott wannseei otthonába: fivérét, Bertholdot, aki csendes, befelé forduló, tudós fiatalember
volt, a haditengerészet főparancsnokságának nemzetközi jogi tanácsadója; Caesar von Hofacker
alezredest, aki Stauffenberg unokatestvére és összekötője volt a nyugati tábornokokkal; Fritz
von der Schulenburg grófot, az egykori nácit, aki még mindig Berlin rendőrfőnök-helyettese
volt; valamint Trott du Solzot. Hofacker éppen akkor tért vissza nyugatról, ahol több
tábornokkal: Falkenhausennal, Stuelpnagellal, Speidellel, Rommellel és Klugéval is
tanácskozott. Beszámolt a nyugati fronton közelgő német összeomlásról, illetve ami még
fontosabb, arról, hogy Rommel mindenképpen attól függetlenül is támogatja az összeesküvést,
hogy Kluge éppen merre húz, de továbbra is ellenzi Hitler meggyilkolását. Az ifjú
összeesküvők azonban hosszú vita után egyetértettek abban, hogy most már csak az lehet az
egyetlen kiút, ha véget vetnek Hitler életének. Ekkor már nem voltak olyan illúzióik, hogy
kétségbeesett tettük megmentheti Németországot a feltétel nélküli megadástól. Még abban is
egyetértettek, hogy ennek az oroszokkal szemben is éppúgy meg kell történnie, mint a nyugati
demokráciákkal szemben. A németek számára az a fontos, mondták, hogy Németország
felszabaduljon Hitler zsarnoksága alól.
Rettenetesen elkéstek. A náci despotizmus már tizenegy éve tartott, és csak az késztette őket
cselekvésre, hogy biztos volt teljes vereségük abban a háborúban, amelyet Németország
kezdett, és amellyel korábban nem nagyon, illetve sokuk esetében egyáltalán nem szálltak
szembe. De jobb későn, mint soha. Egy kis idő azért még maradt. A hadszíntereken lévő
tábornokok arról tájékoztatták őket, hogy mind keleten, mind nyugaton csupán hetek kérdése az
összeomlás.
Az összeesküvők számára úgy tűnt, hogy már csak néhány napjuk maradt a cselekvésre. A
csapatok július 15-i elsietett berlini bevonulása felkeltette az OKW gyanúját. Aznap érkezett a
hír, hogy von Falkenhausen tábornokot, aki nyugaton az összeesküvés egyik vezetője volt,
váratlanul felmentették Belgium és Észak-Franciaország katonai kormányzójának posztjáról.
Attól tartottak, hogy valaki biztosan elárulja majd őket. Július 17-én tudták meg, hogy Rommel
olyan súlyosan megsebesült, hogy határozatlan időre ki kell hagyniuk terveikből. Másnap
Goerdelert a rendőrség központjában lévő barátai figyelmeztették, hogy Himmler letartóztatási
parancsot adott ki ellene. Stauffenberg követelésére Goerdeler tiltakozva ugyan, de illegalitásba
vonult. Ugyanaznap Alfred Kranzfelder kapitány, az összeesküvésben részt vevő kevés
tengerésztiszt egyike arról tájékoztatta személyes barátját, Stauffenberget, hogy Berlinben az a
pletyka terjed, miszerint a következő néhány napon belül fel fogják robbantani a Führer
főhadiszállását. Ismét csak úgy tűnt, hogy az összeesküvők közül valaki indiszkrét volt. Minden
jel arra mutatott, hogy a Gestapo szorosabbra vonja a hurkot az összeesküvés körül.
Július 19-én délután Stauffenberget ismét Rastenburgba rendelték, hogy jelentést tegyen
Hitlernek az új Volksgrenadier hadosztályok előmeneteléről, amelyeket a Tartalékhadsereg
képezett ki sietve, hogy bevethessék őket a felbomlófélben lévő keleti fronton. Jelentését a
Führer főhadiszállásán a másnapi első tanácskozáson, július 20-án délután 1 órakor kellett
megtennie.520 Stauffenberg értesítette a Berlinen kívül lakó von Witzleben tábornagyot és
Hoepner tábornokot, hogy időben megjelenhessenek a városban. Beck tábornok megtette utolsó
előkészületeit a puccs irányítására addig, amíg Stauffenberg légi úton vissza nem tér gyilkos
520
Adolf Heusinger tábornok, a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának hadműveleti főnöke úgy emlékezik, hogy július 19-
én az ukrán frontról érkező hírek olyan rosszak voltak, hogy érdeklődött az OKW-nál, vajon a Tartalékhadsereg rendelkezik-e
Lengyelországban bármiféle olyan csapatokkal, amelyeket be lehetne vetni a keleti fronton. Keitel javasolta, hogy másnapra
rendeljék oda Stauffenberget, aki majd tájékoztatja őket. (Heusinger: Befehl im Widerstreit, 350. o.)
tettéről. A berlini és környékbeli helyőrségek fontosabb tisztjeivel közölték, hogy július 20. lesz
Der Tag.
Stauffenberg szürkületig a Bendlerstrassén dolgozott a Hitlernek szóló jelentésén, s
hivatalából nem sokkal nyolc óra után távozott wannseei otthonába. Útközben megállt
Dahlemben imádkozni egy katolikus templomban.521 Az estét csendben töltötte odahaza
fivérével, Bertholddal, és korán visszavonult. Mindenki, aki aznap délután és este látta őt, úgy
emlékezett, hogy barátságos és nyugodt volt, mintha semmi nem is lett volna készülőben.

1944. JÚLIUS 20.

1944. július 20-ának meleg, napos nyári reggelén, nem sokkal 6 óra után Stauffenberg
ezredes segédtisztje, Werner von Haeften hadnagy kíséretében Berlin szétbombázott épületei
mellett a rangsdorfi repülőtérre hajtott. Tömött aktatáskájában voltak az új Volksgrenadier
hadosztályról szóló iratok, amelyekről délután egy órakor jelentést kellett tennie a Führernek a
kelet-poroszországi Rastenburgban lévő „Farkasodúban”. A papírok között egy ingbe
csomagolt időzített bomba volt.
Ε bomba ugyanolyan volt, mint az, amit az előző évben Tresckow és Schlabrendorff a
Führer repülőgépén helyezett el, és nem robbant fel. Angol gyártmány volt. Amint láttuk, egy
üvegkapszula széttörésével lehetett működésbe hozni, amelyből a sav egy kis drótot mart szét,
ami a gyújtószeget nekiengedte a gyutacsnak. A drót vastagságától függött a robbanáshoz
szükséges idő. Aznapra a bombát a legvékonyabb dróttal szerelték fel, ami mindössze tíz perc
alatt szét fog maródni.
A repülőtéren Stauffenberg Stieff tábornokkal találkozott, aki előző este elkészítette a
bombát. Egy várakozó repülőgépet találtak: Eduard Wagner tábornoknak, a hadsereg
főszállásmesterének személyes használatú repülőgépét, aki az összeesküvés egyik hangadója
volt, és megszervezte, hogy a gép barátai rendelkezésére álljon ehhez a mindennél fontosabb
repülőúthoz. 7 órára a gép felszállt, és nem sokkal délelőtt 10 óra után Rastenburgban földet ért.
Haeften utasította a pilótát, hogy déli tizenkét órától kezdődően folyamatosan álljon készen a
felszállásra, hogy bármelyik percben visszarepülhessenek.
A repülőtérről hivatali autó vitte a társaságot a főhadiszállásra, amely egy komor, nyirkos,
sűrű erdőséggel borított kelet-poroszországi területen feküdt. Nem volt könnyű bejutni ide, és
mint azt Stauffenberg nyilván észrevette, kijutni sem. A táborban három övezetet építettek ki:
mindhármat aknamező, bunkerek és elektromos feszültség alatt álló szögesdrót védte, s éjjel-
nappal fanatikus SS-katonák őrjáratai vigyázták. Ahhoz, hogy bejussanak az erős őrséggel
védett belső táborba, ahol Hitler élt és dolgozott, még a legmagasabb rangú tábornokoknak is
csak egyetlen látogatásra érvényes különleges belépővel kellett rendelkezniük, és át kellett
esniük Rattenhuber SS Oberführernek, Himmler biztonsági főnökének és az SS-őrség
parancsnokának, vagy valamelyik helyettesének személyes vizsgálatán. Mivel azonban maga
Hitler rendelte jelentésre Stauffenberget, neki és Haeftennek, bár megállították őket, és
megvizsgálták belépőjüket, nem sok gondjuk volt a három ellenőrzőponton való átjutással.
Miután von Moellendorf századosnak, a táborparancsnok segédtisztjének társaságában
elköltötték reggelijüket, Stauffenberg felkereste Fritz Fellgiebel tábornokot, az OKW
híradófőnökét.
Fellgiebel az összeesküvés egyik kulcsembere volt. Stauffenberg meggyőződött arról, hogy a
tábornok felkészült arra, hogy gyorsan közölje a bombarobbantás hírét a berlini
összeesküvőkkel, hogy az akció azonnal megkezdődhessen. Fellgiebelnek ezután az összes
telefon-, távíró- és rádióösszeköttetés leállítása útján el kellett szigetelnie a Führer

521
Fitz Gibbon azt mondja (20 July, 150. o.): „úgy hiszik, hogy meggyónt előtte, de természetesen nem kaphatott feloldozást”.
A szerző elbeszélése szerint Stauffenberg elmondta Berlin püspökének, gróf Preysing bíborosnak, hogy mit szándékozik tenni,
és a püspök azt válaszolta, hogy tiszteli a fiatalember indítékait, és nem érzi indokoltnak, hogy teológiai alapon próbálja meg
visszatartani őt. (Uo., 152.o.)
főhadiszállását. Ennek megtételéhez senki sem volt tökéletesebb helyzetben, mint az OKW
hírközlési főnöke, és az összeesküvők szerencsésnek tartották magukat, hogy sikerült
megnyerniük Fellgiebelt, aki nélkülözhetetlen volt az egész összeesküvés sikeréhez.
Miután meglátogatta Buhle tábornokot, aki az OKW-ban a szárazföldi hadsereget képviselte,
hogy megvitassa vele a Tartalékhadsereg ügyeit, Stauffenberg átsétált Keitel kvártélyába, ahol
az előszobában felakasztotta sapkáját és szíját, és belépett az OKW főnökének irodájába. Ott
megtudta, hogy a tervezettnél nagyobb sietséggel kell cselekednie. Ekkor valamivel már elmúlt
déli tizenkét óra, és Keitel arról tájékoztatta őt, hogy mivel Mussolini délután 2 óra 30-kor
érkezik vonattal, a Führer első napi tanácskozását délután 1 óráról 12.30-ra hozták előre. Az
ezredesnek rövidre kell fognia a jelentését, közölte Keitel. Hitler hamarabb be akarja fejezni a
tanácskozást.
Még mielőtt a bomba felrobbanthatna? Stauffenberg minden bizonnyal ismét eltűnődött:
vajon a sors most ismét, talán az utolsó alkalommal is megfosztja-e őt a sikertől? Nyilvánvalóan
azt remélte, hogy a tanácskozást a Führer földalatti bunkerében tartják, ahol a bomba robbanása
többszörösen olyan hatékony lesz, mint valamelyik felszíni épületben. Keitel azonban közölte
vele, hogy a találkozó színhelye a Lagebaracke – a tanácskozóbarakk.522 Ez messze nem afféle
rozoga fakunyhó volt, mint aminek olyan gyakran leírják. Az előző télen Hitler az eredeti
favázat tizennyolc hüvelyk vastag betonfalakkal erősíttette meg, hogy védelmet nyújtson a
gyújtó- és repeszbombáktól, amelyek esetleg a közelben esnek le. Ε vastag falak felerősítik
majd Stauffenberg bombájának a hatását.
Hamarosan működésbe kell hoznia a bombát! Röviden beszámolt Keitelnek arról, hogy mit
akar jelenteni Hitlernek, s a vége felé észrevette, hogy az OKW főnöke türelmetlenül az órájára
pillantgat. Pár perccel 12.30 előtt Keitel azt mondta, hogy azonnal el kell indulniuk a
tanácskozásra, különben elkésnek. Kijöttek az OKW-főnök szállásáról, de mielőtt csak pár
lépést is tehettek volna, Stauffenberg megjegyezte, hogy sapkáját és szíját az előszobában
hagyta, és sietve visszafordult értük, még mielőtt Keitel javasolhatta volna, hogy segédtisztje,
az őket elkísérő von John hadnagy majd elhozza neki.
Az előszobában Stauffenberg gyorsan kinyitotta aktatáskáját, három megmaradt ujjával
megragadta a fogót, és összetörte a kapszulát. Alig tíz perc múlva, hacsak újabb mechanikai
hiba nem jön közbe, a bomba felrobban.
Keitelt, aki éppen olyan erőszakos volt beosztottjaival szemben, mint amennyire talpnyaló
felfelé, bosszantotta a késés, visszafordult hát az épület felé, és rákiabált Stáuffenbergre, hogy
siessen. Már elkéstek, üvöltötte. Stauffenberg elnézést kért a késésért. Keitel kétségkívül
felismerte, hogy egy annyira megcsonkult embernek, mint az ezredes, valamivel tovább tarthat
felvenni az övét. Miközben Hitler barakkja felé mentek, Stauffenberg láthatóan derűs
hangulatban volt, és az ekkor még egyáltalán nem gyanakvó Keitel kicsinyes bosszúsága
szertefoszlott.
Mindamellett Keitel félelme beigazolódott: elkéstek. A tanácskozás már megkezdődött.
Amikor Keitel és Stauffenberg belépett az épületbe, az utóbbi egy pillanatra megállt a bejárati
szobában, és azt mondta a telefonközpontnál szolgálatot teljesítő őrmesternek, hogy sürgős
telefonhívást vár berlini hivatalából, és az üzenet olyan információt tartalmaz, amelyre szüksége
van ahhoz, hogy jelentése percre pontos legyen (ez Keitelnek szólt), tehát azonnal hívják a
készülékhez, amikor megérkezik a hívás. Keitel gyanúját még ez sem ébresztette fel, pedig ez
még szokatlanabbnak tűnt – még egy tábornagy sem nagyon merte volna otthagyni a náci hadúr

522
Számos szerző jelentette ki határozottan, hogy Rastenburgban Hitler általában a földalatti bunkerében tartotta napi katonai
helyzetmegbeszéléseit, és a július 20-i tanácskozást csak az ott végzett javítások, illetve a forró, párás nap miatt helyezték át a
felszíni épületbe. „Ez a véletlen helyváltoztatás mentette meg Hitler életét” – írja Bullock. (Hitler, 681.o.) Kétséges azonban,
hogy véletlen helyváltoztatásról lett volna szó. A Lagebaracke, amint a neve is mutatja – már amennyire én ki tudom bogozni –,
volt az a hely, ahol a napi tanácskozásokat rendszerint tartották. Csak légitámadás veszélye esetén folytatták a találkozókat a
földalatti bunkerban, amely ráadásul hűvösebb is lett volna ezen a tikkasztó napon. (Lásd Zeller: Geist der Freiheit, 360. o., 4.
j.)
társaságát, amíg el nem bocsátják, vagy amíg nincs vége a tanácskozásnak, és a legfőbb
parancsnok elsőként nem távozik.
A két férfi belépett a tanácsterembe. Körülbelül négy perc telt el azóta, hogy Stauffenberg a
fogóval benyúlt aktatáskájába, és eltörte a kapszulát. Még hat perc! A helyiség viszonylag kicsi
volt, harmincszor tizen-
*
650
A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA
öt láb méretű, és tíz ablaka volt, amelyet ezen a forró, fülledt napon mind szélesre tártak,
hogy bejöjjön a szellő. Ennyi nyitott ablak biztosan csökkenti majd a bombarobbanás hatását. A
terem közepén egy tizennyolcszor öt láb nagyságú, vastag tölgydeszkából készült, téglalap
alakú asztal állt. Különleges felépítésű asztal volt, ugyanis nem lábakon állt, hanem két nagy,
nehéz támasztékon, avagy talapzaton, amelyeket a két végén helyeztek el, és majdnem az asztal
teljes szélességéig kinyúltak. Ennek az érdekes konstrukciónak hatása lesz az elkövetkező
eseményekre.
Amikor Stauffenberg belépett a szobába, Hitler az asztal hosszú oldalának közepén ült, háttal
az ajtónak. Jobbján Heusinger tábornok, a hadműveleti főnök, egyben a szárazföldi hadsereg
helyettes vezérkari főnöke is, Körten tábornok, a légierő vezérkari főnöke, valamint Heinz
Brandt ezredes, Heusinger vezérkari főnöke állt. Keitel azonnal elfoglalta a közvetlenül Hitler
balján lévő helyet, mellette Jodl tábornok volt. A három haderőnemtől és az SS-től tizennyolc
tiszt állt az asztal körül, de Göring és Himmler nem volt közöttük. Csak a két gyorsíró és Hitler
ült: a Führer a nagyítóüvegével játszott, amire ahhoz volt szüksége, hogy az apró betűket el
tudja olvasni az elé terített térképeken.
Heusinger éppen egy komor jelentés közepén tartott, amely az oroszországi középső fronton
bekövetkezett legújabb áttörésről és a német hadseregnek nemcsak ott, hanem ennek
következményeképpen az északi és a déli frontokon is beállt veszélyes helyzetéről szólt. Keitel
félbeszakította, hogy bejelentse von Stauffenberg ezredes megérkezését és annak célját. Hitler
felpillantott az egyik szemén kötést viselő, félkarú ezredesre, kurtán üdvözölte, és kijelentette,
hogy mielőtt jelentését meghallgatná, előbb végezni akar Heusingerével.
Stauffenberg ekkor elfoglalta az asztalnál a Körten és Brandt között helyet, néhány lábnyira
Hitlertől. Táskáját letette a földre, és az asztal alá lökte úgy, hogy az a vaskos tölgyfa támasz
belső oldalának támaszkodott, körülbelül hat lábnyi távolságra a Führer lábától. 12.37 volt a
pontos idő. Még öt perc! Heusinger folytatta a beszédet, közben folyamatosan mutatta is a
helyzetet az asztalra terített térképen, amit Hitler és a tisztek az asztal fölé hajolva
tanulmányoztak.
Úgy tűnik, senki sem vette észre, hogy Stauffenberg eltűnik, kivéve talán Brandt ezredest.
Ez a tiszt annyira elmerült a tábornok mondókájában, hogy áthajolt az asztal felett, hogy jobban
lássa a térképet. Ekkor felfedezte, hogy útjában van Stauffenberg tömött aktatáskája.
Megpróbálta arrébb lökdösni a lábával, végül egyik kezével lenyúlt, és átemelte a nehéz
asztaltámaszték külső oldalára – a támaszték így a bomba és Hitler közé került.523 Ez a látszólag
jelentéktelen mozdulat valószínűleg megmentette a Führer életét; Brandt viszont magát ítélte
halálra vele. Mozdulata a végzet megmagyarázhatatlan játéka volt. Emlékezzünk rá: Brandt
ezredes volt az a mit sem sejtő tiszt, akit Tresckow megkért, hogy vigyen el két „üveg
konyakot” Hitler repülőgépén Szmolenszkből Rastenburgba 1943. március 13-án, és ő meg is
tette anélkül, hogy a legkisebb mértékben is gyanította volna, hogy a csomag valójában bomba
– pontosan ugyanolyan gyártmányú bomba, mint amilyet most olyan egyszerűen elvett a hadúr
alól. A bombában lévő vegyszer addigra már szinte teljesen szétmarta a gyújtószeget visszatartó
drótot.

523
A jelenlévő Kurt Assmann tengernagy által a szövetségesek vizsgáló tisztjeinek adott beszámoló szerint Stauffenberg
odasúgta Brandtnak: – Ki kell mennem telefonálni. Ügyeljen az aktatáskámra! Titkos iratok vannak benne.
 A Stauffenberg odahívásáért felelős Keitel oda nézett az asztalnál, ahol az ezredesnek kellett
volna állnia. Heusinger gyászos jelentése a végéhez közeledett, és az OKW-főnök jelezni akarta
Stauffenbergnek, készüljön fel arra, hogy ő lesz a következő jelentéstevő. Esetleg segítségre
lehet majd szüksége, hogy iratait kivegye az aktatáskájából. Ám legnagyobb bosszúságára az
ifjú ezredes nem volt ott. Visszaemlékezve arra, hogy Stauffenberg bemenetelekor mit mondott
a telefonkezelőnek, Keitel kisurrant, hogy visszahozza a furcsán viselkedő fiatal tisztet.
Stauffenberg nem volt a telefonnál. A kapcsolótáblánál ülő őrmester közölte, hogy az
ezredes sietve elhagyta az épületet. Keitel elképedve tért vissza a tanácsterembe. Heusinger
végre éppen befejezte az aznapi katasztrofális helyzetről szóló jelentését. –Az oroszok – mondta
éppen – nagy erőkkel nyomulnak észak felé a Dunától nyugatra. Ékeik már Dünaburgtól
délnyugatra vannak. Ha a Peipus-tó körüli hadseregcsoportunkat nem vonjuk vissza azonnal,
akkor katasztrófa...21
Ez a mondat sohasem fejeződött be.
Pontosan ebben a pillanatban, 12 óra 42 perckor a bomba felrobbant.
Stauffenberg látta az eseményeket. Fellgiebel tábornokkal az utóbbinak a 88. bunkerben lévő
irodája előtt állt, néhányszáz yardnyira. A másodpercek múltával idegesen hol a karórájára
nézett, hol a tanácskozóbarakkra. Látta, amint a barakk füstbe és lángba borulva felrobban,
mintha – mint később mondta – közvetlen találat érte volna egy 155 mm-es lövedéktől. Testek
zúdultak ki az ablakokon, törmelék szállt fel a levegőbe. Stauffenberg izgatott agyában a
leghalványabb kétség sem fért ahhoz, hogy a tanácsteremben lévő minden egyes ember halott
vagy haldoklik. Sietős búcsút intett Fellgiebelnek, akinek ekkor fel kellett hívnia a berlini
összeesküvőket, hogy a kísérlet sikerrel járt, majd el kellett vágnia az összeköttetést, amíg az
összeesküvők a fővárosban át nem veszik az ellenőrzést, és be nem jelentik az új kormányt.524
Stauffenberg következő feladata az volt, hogy élve és gyorsan kijusson a rastenburgi
főhadiszállásról. Az ellenőrzőpontoknál álló őrök látták vagy hallották a robbanást a Führer
konferenciaterméből, és azonnal lezártak minden kijáratot. A Fellgiebel bunkerétől néhány
yardnyira lévő első sorompónál megállították Stauffenberg kocsiját. Kiugrott, és követelte,
hogy az őrszoba ügyeletes tisztjével beszélhessen. Az utóbbi jelenlétében felhívott valakit (nem
tudni, hogy kit), röviden beszélt, letette, majd a tiszthez fordult, és közölte: „Hadnagy úr,
megkaptam az engedélyt az áthaladásra.”
Ez színtiszta blöff volt ugyan, de működött, és a hadnagy, miután kötelességtudóan
feljegyezte a naplóba: 12.44. Stauffenberg ezd. áthaladt”, nyilvánvalóan üzent a következő
ellenőrzőpontnak, hogy engedjék át a kocsit. A harmadik és utolsó sorompón már nehezebb volt
átjutni. Itt már megkapták a riadójelzést, leeresztették a korlátot, és megkettőzték az őrséget.
Senkinek sem volt szabad be- és kilépnie. Stauffenberg és segédtisztje, Haeften hadnagy
gépkocsijának útját egy Kolbe nevű és nagyon makacs törzsőrmester állta el. Stauffenberg
ismét a telefont követelte, és felhívta von Moellendorf századost, a táborparancsnok
segédtisztjét. Panaszkodott neki, hogy „a robbanás miatt” az őr nem engedi át. „Sietek. Fromm
tábornok vár a repülőtéren.” Ez megint csak blöff volt. Fromm Berlinben volt, és ezt
Stauffenberg jól tudta.
Az ezredes, miután letette a telefont, az őrmesterhez fordult. „Hallhatta, őrmester,
átengedtek.” De az őrmester nem hagyta magát becsapni. Ő maga is felhívta Moellendorfot, és
megerősítést kért. A százados megadta.28
A kocsi ezután a repülőtérre száguldott, miközben Haeften hadnagy sietve szétszerelt egy

524
Elég sok író azt állítja, hogy Fellgiebelnek ekkor fel kellett volna robbantania a hírközpontot, s ennek elmulasztása
katasztrofális következményekkel járt az összeesküvésre nézve. Wheeler-Bennett (Nemesis, 643.0.) azt írja, hogy „Fellgie-bel
tábornok sajnálatos kudarcot vallott feladatának végrehajtásában”. Mivel a különböző hírközpontok több különböző bunkerben
kaptak helyet, nagyon valószínűtlen, hogy Stauffenberg terve bármikor is a felrobbantásukat írta volna elő, ami lehetetlen
feladat lett volna a tábornok számára. Fellgiebel abba egyezett bele, hogy két-három órára lezárja az összeköttetést a
külvilággal, miután üzent Berlinnek a robbanásról. Ezt egy-két elkerülhetetlen botlással meg is tette.
második bombát, amelyet ο vitt magával az aktatáskájában. Az alkatrészeket az út szélére
dobálta, ahol később megtalálta őket a Gestapo. A repülőtér parancsnoka még nem kapott
semmiféle riadójelzést. A pilóta már melegítette is a motorokat, amikor a két férfi ráhajtott a
repülőtérre. A gép egy-két percen belül felszállt.
Nem sokkal múlt délután egy óra. A következő három óra a leghosszabb lehetett
Stauffenberg életében. Miközben a lassú Heinkel nyugat felé tartott a homokos, egyhangú
német síkság felett, az ezredes már semmit nem tehetett, csak reménykedhetett abban, hogy
Fellgiebelnek sikerült továbbítania Berlinbe az életbevágóan fontos jelzést, fővárosbeli
összeesküvőtársai pedig nekiláttak a város feletti ellenőrzés megszerzésének, és elküldték a
németországi és a nyugati parancsnokoknak az előre elkészített üzeneteket, valamint abban,
hogy gépét nem fogják földre kényszeríteni sem a Luftwaffe időközben esetleg riadoztatott
vadászgépei, sem a Kelet-Poroszország felett egyre aktívabban portyázó orosz repülőgépek
egyike. Saját gépén nem volt nagy hatótávolságú rádiókészülék, amivel ráhangolhatott volna
Berlinre, hogy meghallgassa az első szenzációs közleményeket, amelyeknek leadását az
összeesküvőktől még leszállása előtt várta. Ε hiányosság miatt a fővárosban lévő
szövetségeseivel sem tudott kapcsolatba lépni, hogy leadja a jelzést, ha azt Fellgiebel
tábornoknak esetleg nem sikerült volna továbbítania.
Repülőgépe tovább zümmögött a koranyári délutánban. Délután 3 óra 45 perckor szállt le
Rangsdorfban, és Stauffenberg felajzva sietett a repülőtéren lévő legközelebbi telefonhoz, hogy
megtudja, pontosan mit végeztek a sorsdöntő három óra alatt, amelytől minden függött. Teljes
döbbenetére semmi nem történt. A robbanásról szóló hír nem sokkal 1 óra után megérkezett
Fellgiebeltől, de rossz volt a vonal, és az összeesküvők előtt nem volt nyilvánvaló, hogy Hitler
meghalt-e. így hát semmit sem tettek. A Valkűr-parancsokat kivették Olbricht
páncélszekrényéből, de nem adták ki. A Bendlerstrassén mindenki ölbe tett kézzel várta
Stauffenberg visszaérkezését. Beck tábornok és von Witzleben tábornagy, akiknek mint új
államfőnek és a Wehrmacht új főparancsnokának azonnal el kellett volna kezdeniük a már
elkészített kiáltványok és parancsok kiadását, majd az éter hullámain azonnal hírül kellett volna
adniuk a Németországra virradt új hajnalt, még meg sem jelentek.

Stauffenberg szilárd meggyőződésével szemben, amelyet Rangsdorfból telefonon közölt

Olbrichttal, Hitler mégsem halt meg. Brandt ezredes szinte öntudatlan mozdulata, amellyel az
aktatáskát az asztal vaskos tölgyfatámasztékának túloldalára tolta, megmentette a Führer életét.
Komoly megrázkódtatás érte, de nem sérült meg súlyosan. A haja megpörkölődött, mindkét
lábán égési sérülés keletkezett, jobb karja zúzódásokat szenvedett és ideiglenesen megbénult,
dobhártyája beszakadt, a hátát pedig felsebezte egy leeső gerenda. Egy szemtanú elbeszélése
szerint alig lehetett ráismerni, amikor Keitel karján kijött a romba dőlt, égő épületből: az arca
elfeketedett, a haja füstölt, nadrágja pedig foszlányokban lógott rajta. Keitel csodával határos
módon sértetlen maradt. De azoknak a többsége, akik az asztalnak annál a végénél voltak, ahol
a bomba robbant, halottak volt, haldokoltak, vagy súlyos sérüléseket szenvedtek.525
Az első izgalom hevében számos találgatás volt forgalomban a robbanás eredetéről. Hitler
először azt hitte, hogy egy besurranó ellenséges vadászbombázó támadása okozhatta. Jodl, aki
véres fejét ápolta (egyéb tárgyak között a csillár is őrá esett), meg volt győződve arról, hogy az
építőmunkások rejtettek időzített bombát az épület padlója alá. A mély lyuk, amit Stauffenberg
bombája a padlón szakított, ezt látszott igazolni. Némi idő telt el, mielőtt az ezredest kezdték
gyanúsítani. Himmler, aki a robbanást hallva rohanvást érkezett a helyszínre, teljesen
megzavarodott, és első dolgaként – egy-két perccel azelőtt, hogy Fellgiebel lezárta volna az
összeköttetést – telefonált Artúr Nebének, a berlini bűnügyi rendőrség vezetőjének, hogy

525
A hivatalos gyorsíró, Berger azonnal meghalt, Brandt ezredes, Schmundt tábornok (Hitler adjutánsa) és Körten tábornok
pedig belehalt sebébe. Kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett az összes többi jelenlévő, köztük Jodl, Bodenschatz (Göring
vezérkari főnöke) és Heusinger tábornokok.
repülőgépen küldjön oda egy detektívosztagot a vizsgálat lefolytatására.
Abban a zűrzavarban és sokkos állapotban először senki sem emlékezett arra, hogy
Stauffenberg nem sokkal a robbanás előtt kisurrant a tanácsteremből. Kezdetben úgy hitték,
hogy ő is a súlyos sérültek között volt, akiket sietve kórházba szállítottak. Hitler, aki ekkor még
nem gyanakodott rá, kérte a kórház ellenőrzését.
Körülbelül két órával azután, hogy a bomba felrobbant, kezdtek előjönni a nyomravezető
jelek. Az őrmester, aki a Lagebaracke telefonközpontját kezelte, jelentette, hogy „a félszemű
ezredes”, aki korábban arról tájékoztatta őt, hogy távolsági hívást vár Berlinből, kijött a
tanácsteremből, és anélkül, hogy a telefonhívást megvárta volna, nagy sietve elhagyta az
épületet. Valaki a tanácskozás résztvevői közül emlékezett arra, hogy Stauffenberg az asztal
alatt hagyta aktatáskáját. Az ellenőrzőpontokon álló őrök közölték, hogy Stauffenberg
segédtisztjével közvetlenül a robbanás után haladt át.
Hitler gyanúja ekkor már fellobbant. A rastenburgi repülőtér hívásukra azt az érdekes
információt adta, hogy Stauffenberg nem sokkal délután 1 óra után roppant sietséggel szállt fel,
úticéljául pedig a rangsdorfi repülőteret adta meg. Himmler azonnal megparancsolta, hogy
leszállásakor ott helyben tartóztassák le, de Fellgiebel bátor cselekedetének köszönhetően,
amellyel lezárta az összeköttetést, ez a parancs sohasem jutott el Berlinbe. Eddig a pillanatig a
főhadiszálláson senki sem gyanította, hogy Berlinben valami kellemetlen történhet. Ekkor még
mindenki azt hitte, hogy Stauffenberg egyedül cselekedett. Nem lesz nehéz letartóztatni, hacsak
nem az orosz vonalak mögött száll le. Hitlernek, aki a körülményekhez képest elég nyugodtan
viselkedett, valami más járt a fejében. Üdvözölnie kellett Mussolinit, akit délután 4 órára
vártak, miután vonata késésben volt.
Van valami furcsa és groteszk a két fasiszta diktátornak emez utolsó, 1944. július 20-i
találkozójában, ahogyan körbejárták a tanácsterem romjait, és közben azzal bolondították
magukat, hogy a Tengely, amelyet ők kovácsoltak össze, és amelynek az európai kontinenst
uralnia kellett volna, nincsen szintén romokban. A valaha büszke és peckes Duce már nem volt
több, mint Lombardia gauleitere, akit náci gengszterek szabadítottak ki a fogságból, s Hitler az
SS-szel támogatott meg. A Führernek a bukott olasz zsarnok iránti barátsága és nagyrabecsülése
azonban sohasem ingott meg, és olyan melegséggel üdvözölte őt, amennyire csak fizikai
állapota megengedte. Megmutatta neki a Lagebaracke még mindig füstölgő törmelékeit, ahol
alig néhány órával korábban majdnem kioltották az életét, és azt jövendölte, hogy közös ügyük
hamarosan minden balsiker ellenére is győzedelmeskedni fog.
Dr. Schmidt, aki tolmácsként volt jelen, így emlékszik vissza a jelenetre:29

Mussolini teljesen megrémült. Nem tudta megérteni, hogyan történhet ilyesmi a főhadiszálláson ...
„Itt álltam, ennél az asztalnál [beszélte el Hitler]; a bomba pontosan a lábam előtt robbant fel... Nyilvánvaló,
hogy nem történik velem semmi; kétségtelenül az a sorsom, hogy tovább járjam utamat, és feladatomat
végigvigyem ... Ami itt ma történt, az a csúcs! Most, hogy megmenekültem a haláltól... még inkább meg vagyok
győződve arról, hogy a nagy ügy, amelyet szolgálok, túl fog jutni a jelenlegi veszedelmeken, és minden jól
végződik majd.”

Mussolini, akit Hitler szavai sok korábbi alkalomhoz hasonlóan most is elragadtak,
egyetértett – mondja Schmidt.
„A helyzetünk rossz [mondta], az ember azt is mondhatná, kétségbeejtő, de ami itt ma történt, az új
bátorságot ad nekem. [Ezután] a csoda után elképzelhetetlen, hogy ügyünk balszerencsével járjon.”

A két diktátor ezután kíséretével együtt teázni tért. Ekkor – körülbelül délután 5 órakor –
következett az a groteszk jelenet, amely árulkodó, ám nem meglepő képet ad a toprongyos náci
főnökökről a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb válságának pillanatában. Hitler közvetlen
parancsára ekkorra már helyreállították a rastenburgi hírközlési rendszert, és kezdtek beérkezni
Berlinből az első jelentések, miszerint ott, és talán a nyugati fronton is, katonai lázadás tört ki.
A Führer katonai vezetői között kitörtek a régóta elfojtott kölcsönös vádaskodások: kiabálásuk
visszhangzott a gerendák között, noha maga Hitler kezdetben csendben ült és töprengett,
Mussolini pedig elvörösödött zavarában.
Dönitz tengernagy, aki a merényletkísérlet hírére légi úton sietett Rastenburgba, és a teázás
megkezdése után érkezett, kirohanást intézett a szárazföldi hadsereg árulása ellen. Göring a
légierő nevében a tengernagy mögé állt. Dönitz ezután Göringre támadt a Luftwaffe
katasztrofális kudarcai miatt, a kövér birodalmi marsall pedig, miután megvédte magát, kedvenc
céltáblájának, Ribbentropnak ugrott neki a német külpolitika csődje miatt, sőt az egyik
pillanatban majdnem megütötte marsallbotjával a pökhendi külügyminisztert. – Koszos kis
pezsgőügynök! Fogja be azt az átkozott száját! – kiabálta Göring, de ez lehetetlen volt
Ribbentrop számára, aki több tiszteletet követelt magának még a birodalmi marsalltól is. – Még
én vagyok a külügyminiszter – ordította –, és a nevem von Ribbentrop!”526
Ezután valaki felhozta egy korábbi olyan „lázadás” témáját, amely a náci rezsim ellen indult,
az 1934. június 30-i Röhm-lázadást. Ennek említése látványos dührohamba kergette Hitlert, aki
addig morózusan üldögélt, és azokat az élénk színű tablettákat szopogatta, amelyeket orvosa, a
kuruzsló dr. Theodor Morell adott neki. A szemtanúk szerint felugrott székéről, habzott a szája,
üvöltött és tombolt. Amit Röhmmel és áruló követőivel tett, kiabálta, az semmi ahhoz képest,
amit a mostani árulókkal tesz majd. Összeszedi mindet, és elpusztítja őket. – A feleségüket és a
gyerekeiket koncentrációs táborba csukom – tombolt –, és nem lesz a számukra kegyelem! –
Ebben az esetben, amint sok más ehhez hasonló alkalommal is, megtartotta a szavát.
Részben a kimerültség miatt, de azért is, mert egy Berlinből érkező telefonhívás a katonai
lázadás további részleteit közölte, befejezte őrült monológját, indulata azonban nem lohadt le.
Kikísérte Mussolinit a vonathoz – ez volt végső búcsújuk –, és visszatért szállására. Amikor 6
óra körül közölték vele, hogy a puccsot még nem taposták szét, felkapta a telefont, és rikácsolva
parancsolta meg a berlini SS-nek, hogy lőjenek agyon mindenkit, aki a legkevésbé is gyanús. –
Hol van Himmler? Miért nincs ott?! – ordította, elfelejtve, hogy alig egy óra telt el azóta, hogy a
társaság teához ült, ő pedig megparancsolta az SS főnökének, hogy repüljön Berlinbe, és
könyörtelenül verje le a lázadást: főrendőre ennyi idő alatt még nem érhetett oda.30
Délután 3 óra 45 perckor Rangsdorfba érkezvén Stauffenberg döbbenten ébredt rá, hogy a
hosszasan és gondosan előkészített lázadás túl lassan indult be. Elveszítettek három értékes,
életbevágóan fontos órát, amíg a Führer főhadiszállása el volt vágva a külvilágtól.
Stauffenberg semmiképpen sem tudta megérteni ennek okát, s ugyanúgy nem képes rá a
történész sem, aki megpróbálja rekonstruálni e sorsdöntő nap eseményeit. Az időjárás meleg és
fülledt volt: talán ez hatott bizonyos mértékben. Bár a fő összeesküvők tudták, hogy
Stauffenberg aznap reggel „súlyos teherrel” (e terminussal tájékoztatták Ulbricht tábornokot)
indult el Rastenburgba, hogy részt vegyen a délután 1 órai Führer-értekezleten, csak néhányan,
és főleg az alacsonyabb rangú tisztek kezdtek aznap délután ráérősen beszállingózni a
Tartalékhadsereg – és az összeesküvés – főhadiszállására, a Bendlerstrasséra. Emlékezzünk rá,
hogy Stauffenbergnek a Hitler elleni előző merényletkísérletekor, július 15-én Olbricht
tábornok a berlini helyőrség csapatainak két órával azelőtt adott menetparancsot, amikorra a
bomba robbanását időzítették. De július 20-án, talán a korábbi kockázatot tartva szem előtt, nem
adott ki hasonló parancsot. Az egységparancsnokoknak Berlinben és a közeli Dörberitz,
Jüterborg, Krampnitz és Wünsdorf kiképzőközpontjaiban megsúgták, hogy huszadikán nagy
valószínűséggel megkapják a Valkűr-parancsot. Olbricht azonban úgy döntött, hogy nem hozza
ismét mozgásba csapatait, és addig vár, amíg Fellgiebel Rastenburgból határozott üzenetet nem
küld. Hoepner tábornok, táskájában az egyenruhával, amelynek viselésétől Hitler eltiltotta, dél
után harminc perccel ért be a Bendlerstrasséra – pontosan abban a pillanatban, amikor
Stauffenberg a főhadiszálláson eltörte bombájában a kapszulát –, Olbrichttal együtt elment

526
Ribbentrop korábban pezsgőkereskedő volt, majd feleségül vette Németország legnagyobb pezsgőgyártójának a lányát.
„Von” titulusát úgy kapta, hogy 1925-ben, amikor már harminckét éves volt, az egyik nagynénje (Fräulein Gertrud von
Ribbentrop) örökbe fogadta.
ebédelni, és fél üveg borral koccintottak vállalkozásuk sikerére.
Alig tértek vissza Olbricht irodájába, amikor berontott Fritz Thiele tábornok, az OKH
híradós főnöke. Éppen az előbb beszélt Fellgiebellel, mondta izgatottan, és bár a vonal rossz
volt, Fellgiebel pedig nagyon óvatosan fogalmazott, úgy tűnik, hogy a robbanás megtörtént, de
Hitler még nem halt meg. Ebben az esetben, vonta le a következtetést Thiele, nem szabad kiadni
a Valkűr-parancsot. Olbricht és Hoepner egyetértett.
Így hát körülbelül délután 1.15 és 3.45 között, a bomba robbanásától addig, amikor
Stauffenberg leszállt Rangsdorfban, és a telefonhoz sietett, nem történt semmi. Nem álltak fel a
csapatok, nem küldtek parancsot más városok katonai parancsnokságainak, és ami talán a
legfurcsább, senkinek sem jutott eszébe, hogy elfoglalják a rádió-, a telefon- és a
távíróközpontot. A két legfőbb katonai vezető, Beck és Witzleben még meg sem jelent.
Stauffenberg megérkezése végre cselekvésre késztette az összeesküvőket. Az ezredes
Rangsdorfból telefonon arra buzdította Olbricht tábornokot, hogy ne várjon, amíg ő odaér a
Bendlerstrasséra (a repülőtérről az út odáig negyvenöt percig tartott), hanem azonnal kezdje
meg a Valkűr-hadműveletet. Végre volt valaki, aki parancsot adjon az összeesküvőknek – úgy
tűnik, a német tiszt parancs nélkül elveszett ember, még ha lázadó is, sőt még egy ilyen kritikus
napon is –, és cselekedni kezdtek. Olbricht vezérkari főnöke és Stauffenberg közeli barátja,
Mertz von Quirnheim előkerítette a Valkűr-parancsokat, és nekilátott, hogy géptávírón és
telefonon kiküldje őket. Az első parancs riadókészültségbe helyezte a berlini és környékbeli
csapatokat, egy második pedig, amelyet Witzleben mint „a Wehrmacht főparancsnoka” írt alá,
és Stauffenberg ellenjegyezte (e parancsokat már hónapokkal előbb elkészítették), bejelentette,
hogy a Führer halott, és hogy Witzleben „a végrehajtó hatalmat átruházza” a szárazföldi
hadsereg honi körzetparancsnokaira, illetve a fronton harcoló seregek főparancsnokaira. Von
Witzleben tábornagy még mindig nem érkezett meg a Bendlerstrasséra. Csak a Berlintől húsz
mérföldre délkeletre lévő Zossenig jutott, ahol Wagner tábornokkal, a hadsereg főszál-
lásmesterével tanácskozott. Érte küldtek, mint ahogyan Beck tábornokért is. Az
összeesküvésben részt vevő két rangidős tábornok elképesztően ráérős módon ténykedett ezen a
sorsdöntő napon!
Miközben a parancsok kimentek, némelyikük Fromm tábornok aláírásával – aki erről nem
tudott –, Olbricht a Tartalékhadsereg parancsnokának hivatalába ment, közölte vele, hogy
Hitlert megölték, és unszolta, hogy vegye már át a Valkűrök-hadművelet irányítását, és
biztosítsa az állam belbiztonságát. Az összeesküvők tudták, hogy Fromm parancsait
automatikusan végre fogják hajtani, és ez ebben a pillanatban nagyon fontos volt a számukra.
De Fromm Klugéhoz hasonlóan a kivárás művésze volt: egyetlen szalmaszálat sem tett
keresztbe addig, amíg nem látta előre az eredményt. Határozott bizonyítékot követelt Hitler
haláláról, mielőtt eldöntené, mit tegyen.
Most Olbricht követte el a soros dőreséget az összeesküvők aznapi katasztrofális hibái közül.
A Stauffenberg rangsdorfi telefonhívásából hallottak alapján biztos volt abban, hogy Hitler
halott. Azt is tudta, hogy Fellgiebelnek egész délután sikerült zárva tartania a rastenburgi
telefonvonalakat. Bátran felvette a telefont, és „azonnali” kapcsolást kért Keitelhez. Abszolút
meglepetésére Keitel szinte azonnal vonalban volt: mint láttuk már, az összeköttetést addigra
helyreállították, de Olbricht ezt nem tudta.

FROMM: Mi történt a főhadiszálláson? Vad rémhírek terjednek Berlinben.

KEITEL: Mi lenne a probléma? Itt minden szokás szerint megy.
FROMM: Éppen most kaptam egy jelentést, miszerint a Führert meggyilkolták.
KEITEL: Ez teljes abszurdum. Igaz, hogy kísérlet történt, de szerencsére nem járt sikerrel. A Führer él, és
csak enyhén sérült meg. Mondja csak, hol van az ön vezérkari főnöke, gróf Stauffenberg ezredes?
FROMM: Stauffenberg még nem tért vissza hozzánk.31

Ettől a pillanattól kezdve Fromm elveszett az összeesküvés számára, s ennek

következményei hamarosan katasztrofálisnak bizonyultak. Olbricht pillanatnyi döbbentében szó
nélkül kisurrant az irodából. Beck tábornok ebben a pillanatban érkezett meg sötét civil
öltönyben (ez talán arra tett gesztus volt, hogy a lázadás katonai jellegét háttérbe szorítsa), hogy
átvegye az irányítást. De az a férfi, akinek igazából a kezében volt az irányítás, mint azt
hamarosan mindenki felismerte, vön Stauffenberg ezredes volt, aki délután 4 óra 30 perckor
sapka nélkül, kifulladva szökdelt fel a régi hadügyminisztérium lépcsőin. Röviden beszámolt a
robbanásról, hangsúlyozva, hogy ő maga alig néhányszáz yardról látta. Amikor Olbricht
közbeszólt, hogy pár perccel azelőtt beszélt Keitellel, és az megesküdött, hogy Hitler csak
enyhén sérült meg, Stauffenberg azt válaszolta, hogy Keitel hazudozással szeretne időt nyerni.
Hitlernek legalábbis súlyosan meg kellett sérülnie, állította végül. Mindenesetre, tette hozzá,
csak egy dolgot tehetnek: minden percet felhasználnak a náci rezsim megdöntésére. Beck
egyetértett. Számára nem jelent nagy különbséget, mondta, hogy a despota életben van, vagy
meghalt. Folytatniuk kell a dolgukat, és meg kell semmisíteniük gonosz uralmát.
A probléma csak az volt, hogy a végzetes késedelem után és a pillanatnyi zűrzavarban nem
tudták, hogyan folytassák. Még amikor Thiele tábornok megjött a hírrel, hogy Hitler életben
maradását hamarosan bejelentik a német országos rádióhálózaton, az összeesküvőknek a jelek
szerint ekkor sem jutott eszébe, hogy legelőször is, méghozzá most rögtön, el kellene foglalniuk
a rádiót, megakadályozniuk, hogy a nácik közöljék hírüket, és hozzáfogniuk ahhoz, hogy
elárasszák az étert az új kormányról szóló saját közleményeikkel. Ha ennek végrehajtására nem
lettek volna kéznél a katonák, akkor a berlini rendőrség is megtehette volna. Von Helldorf gróf,
a rendőrfőnök, aki nyakig benne volt az összeesküvésben, dél óta türelmetlenül várakozott,
hogy jelentős és már riadókészültségbe helyezett erőivel akcióba léphessen. De nem hívta senki,
ezért végül 4 órakor áthajtott a Bendlerdstrasséra, hogy megnézze, mi történt. Olbricht közölte
vele, hogy rendőrsége a hadsereg parancsnoksága alatt áll. De egyelőre nem volt lázadó
hadsereg – mindössze zavart tisztek futkostak fel s alá a főhadiszálláson, és egyetlen katona
sem állt a parancsnokságuk alatt.
Stauffenberg ahelyett, hogy ezzel foglalkozott volna, sürgősen felhívta von Stuelpnagel
párizsi főhadiszállásán unokatestvérét, Caesar von Hofacker alezredest, és arra buzdította az
ottani összeesküvőket, hogy ők is lépjenek akcióba. Ez valóban rendkívül fontos volt, hiszen
Franciaországban jobban megszervezték az összeesküvést, és fontosabb tisztek is támogatták,
mint Berlin kivételével akármelyik másik városban. Stuelpnagel ráadásul több erélyt is
tanúsított, mint a lázadás központjában lévő tábornoktársai. Még sötétedés előtt letartóztatta és
bezáratta mind az 1200 Párizsban lévő SS- és SD-tisztet, köztük félelmetes parancsnokukat,
Kari Oberg SS-vezérőrnagyot is. Ha Berlinben aznap délután hasonló határozottságot és
hasonlóan erélyes irányítást tanúsítottak volna, akkor a történelem talán más fordulatot vett
volna.
Párizs riadóztatása után Stauffenberg a makacs Frommal kezdett foglalkozni, akinek a
vezérkari főnöke volt, és aki megtagadta, hogy a lázadókkal tartson, miután Keiteltől megtudta,
hogy Hitler él – márpedig ezzel súlyosan veszélyeztette az összeesküvés sikerét. Becknek nem
volt kedve ahhoz, hogy Fromm-mal már a játszma e korai szakaszában vitatkozzon, és
kimentette magát: nem csatlakozott Olbrichthoz és Stauffenberghez, akik felkeresték Fromm
tábornokot. Olbricht közölte vele, hogy Stauffenberg megerősítheti Hitler halálát.
– Az lehetetlen! – vágott vissza Fromm. – Keitel az ellenkezőjéről biztosított.
– Keitel szokás szerint hazudik – szólt közbe Stauffenberg. – Én magam láttam, amint Hitler
holttestét kihozzák.
Vezérkari főnökének tanúságtétele némi rágódnivalót adott Frommnak, aki egy pillanatig
nem szólt semmit. De amikor Olbricht megpróbálta kihasználni határozatlanságát, és
megjegyezte, hogy a Valkűr-hadműveletre már amúgy is kiadták a jelszót, Fromm felpattant, és
elkezdett kiabálni: – Ez fegyelemsértés! Ki adta ki a parancsot? – Amikor megtudta, hogy
Mertz von Quirnheim volt az, behívatta a tisztet, és közölte vele, hogy le van tartóztatva.
 Stauffenberg még egy utolsó erőfeszítést tett főnökének megnyerésére. – Tábornok úr –
mondta, – én magam robbantottam fel a bombát Hitler tanácskozásán. Olyan volt a robbanás,
mintha egy tizenöt milliméteres lövedék érte volna. Abban a szobában senki sem maradhatott
életben!
De Fromm túl okos köpönyegforgató volt ahhoz, hogy bedőljön a porhintésnek. –
Stauffenberg gróf úr – válaszolta –, a kísérlet kudarcot vallott. Azonnal agyon kell lőnie magát!
– Stauffenberg ezt hűvösen megtagadta. A tagbaszakadt, vöröses képű Fromm néhány pillanat
múlva bejelentette mindhárom látogatójának, Stauffenbergnek, Olbrichtnak és Mertznek a
letartóztatását.
– Ön becsapja magát – válaszolta Olbricht. – Most mi fogjuk letartóztatni önt.
Oda nem illő dulakodás következett a tiszttársak között, amelynek során Fromm az egyik
verzió szerint pofonütötte a félkarú Stauffenberget. A tábornokot gyorsan legyűrték,
segédtisztjének szobájában őrizetbe vették, s megbízták Ludwig von Leonrod őrnagyot az
őrzésével.527 A lázadók elővigyázatosan elvágták a helyiségben a telefonvezetékeket.
Stauffenberg visszatért irodájába, és megtudta, hogy letartóztatására megérkezett Piffräder
Oberführer, az SS egyik útonállója, aki azzal tüntette ki magát, hogy a balti régióban az
Einsatzgruppek által meggyilkolt 20 000 zsidó holttestének exhumálását és megsemmisítését
felügyelte, még mielőtt az előrenyomuló oroszok megtalálhatták volna őket. Piffrädert és két
civil ruhás SD-emberét egy szomszédos, üres irodába zárták. Ezután a Berlin-Brandenburg
körzetben lévő csapatok (Wehrkreis III) általános parancsnoka, von Kortzfleisch tábornok
érkezett, és tudni akarta, hogy mi készül. Ez a mereven náci érzelmű tábornok ragaszkodott
ahhoz, hogy Fromm-mal találkozhasson, de Olbrichthoz vitték, akivel nem volt hajlandó
beszélni. Olbricht után Beck fogadta, és amikor Kortzfleisch hajthatatlannak bizonyult, őt is
bezárták. A tervnek megfelelően von Thuengen tábornokot nevezték ki a helyére.
Piffraeder feltűnése eszébe juttatta Stauffenbergnek, hogy az összeesküvők elfelejtettek
őrséget állítani az épület köré. Így hát a Grossdeutschland őrzászlóalj egy különítményét,
amelynek őrségben kellett volna lennie, de nem volt, a bejárathoz állították. Nem sokkal délután
5 óra után tehát a lázadók legalább a saját főhadiszállásukat ellenőrzésük alá vonták, de
Berlinben ez volt minden, amit ellenőriztek. Mi történt a hadsereg csapataival, amelyeknek a
fővárost kellett volna megszállniuk, és biztosítaniuk az új, náciellenes kormány számára?
Nem sokkal délután 4 óra után, amikor az összeesküvők Stauffenberg visszatérése után végre
életre keltek, von Hase tábornok, a berlini városparancsnok telefonált a döberitzi
Grossdeutschland elit őrzászlóalj parancsnokának, és utasította, hogy helyezze egységét
riadókészültségbe, ő maga pedig azonnal jelentkezzen az Unter den Linden-i
Kommandanturnál. A nemrég kinevezett zászlóaljparancsnok Otto Remer őrnagy volt, aki ezen
a napon kulcsszerepet kapott, de nem azt, amelyet az összeesküvők szántak neki. Megvizsgálták
ugyan, mivel zászlóaljának rendkívül fontos feladatot szántak, és megnyugtatták magukat azzal,
hogy apolitikus tiszt, aki végrehajtja közvetlen feletteseinek parancsát. Bátorságához nem
férhetett kétség. Nyolc alkalommal sebesült meg, és nem sokkal azelőtt vette át Hitler saját
kezéből a tölgyfalombokkal ékesített Lovagkeresztet, ami ritka nagy kitüntetés volt.
Remer az utasításnak megfelelően riadóztatta zászlóalját, és a városba sietett, hogy von
Hasétól határozott parancsot kapjon. A tábornok Hitler meggyilkolásáról és egy tervezett SS-
puccskísérletről tájékoztatta őt, és utasította, hogy zárja le a Wilhelmstrassén lévő
minisztériumokat és a közeli Anhalt-pályaudvar környékén lévő SS Biztonsági Főhivatalt.
Remer sietve cselekedett, és 5 óra 30 percre végrehajtotta feladatát, majd további parancsért
visszajelentkezett.
Ekkor újabb mellékszereplő csempészte be magát a történetbe, és segített abban, hogy

527
Leonrod néhány héttel korábban megkérdezte egy tábori lelkész barátját, Hermann Wehrle atyát, hogy a katolikus egyház
megbocsátja-e a zsarnokölést, és nemleges választ kapott tőle. Amikor ez kiderült Leonrodnak a Népbíróság előtti tárgyalásán,
Wehrle atyát letartóztatták, mert nem jelentette a hatóságnak a beszélgetést, amiért Leonrodhoz hasonlóan őt is kivégezték.
Remer legyen az összeesküvés végzete. Remer őrzászlóaljához dr. Hans Hagen hadnagyot
helyezték nemzetiszocialista tanácsadó tisztnek, egy rendkívül izgága és öntelt alakot.
Korábban dr. Goebbelsnek is dolgozott a propagandaminisztériumban, és pillanatnyilag
igazából Bayreuthban állomásozott, ahová a miniszter helyeztette, hogy egy könyvön
dolgozzon, amelyet Martin Bormann, Hitler titkára rendelt meg „A nemzetiszocialista kultúra
története” címmel. Hagen meglehetősen véletlenül volt éppen Berlinben. Azért jött, hogy
emlékbeszédet mondjon egy obskúrus író tiszteletére, aki elesett a fronton, s arra is ki akarta
használni látogatását, hogy aznap délután még egy előadást is tartson zászlóaljának – bár meleg
és fülledt nap volt – „nemzetiszocialista irányítási kérdésekről”. Szenvedélyesen szeretett
közönség előtt beszélni.
Az izgága hadnagy biztos volt abban, hogy Döberitzbe tartva von Brauchitsch tábornagyot
látta, amint az díszegyenruhába öltözve elhalad egy katonai gépkocsiban, és azonnal arra
gondolt, hogy az öreg tábornokok minden bizonnyal valami árulásfélére készülnek.
Brauchitsch, akit Hitler már jóval korábban elcsapott a parancsnokságról, aznap nem volt
Berlinben, sem egyenruhában, sem anélkül, de Hagen megesküdött, hogy látta. Gyanúiról
beszámolt Remernek, akivel akkor találkozott össze, amikor az őrnagy megkapta a parancsot,
hogy szállja meg a Wilhelmstrassét. A parancs csak megerősítette a hadnagy gyanúját,
rábeszélte hát Remert, hogy adjon neki egy oldalkocsis motorkerékpárt, amellyel azonnal a
propagandaminisztériumba száguldott, hogy riadóztassa Goebbelst.
A miniszter éppen ekkor kapta meg az első telefonhívást Hitlertől, aki elmondta neki az élete
elleni merényletkísérletet, és utasította, hogy a lehető leggyorsabban beszéljen a rádióban, és
jelentse be a merénylet kudarcát. Úgy tűnik, ez volt az első hír, amit az általában éber
propagandaminiszter a Rastenburgban történtekről kapott. Hagen gyorsan naprakész
információkkal látta el arról, hogy mi készül Berlinben. Goebbels először szkeptikus volt –
Hagent afféle minden lében kanálnak tartotta –, és az egyik verzió szerint már majdnem kidobta
látogatóját, amikor a hadnagy azt javasolta, hogy menjen az ablakhoz, és győződjön meg róla a
saját szemével. Amit Goebbels látott, az jobban meggyőzte, mint Hagen hisztérikus szavai. A
hadsereg csapatai állásokat foglaltak el a minisztérium körül. Goebbels, akinek ostoba létére is
rendkívül gyorsan fogott az esze, utasította Hagent, hogy azonnal küldje hozzá Remert. Hagen
megtette, majd eltűnt a történelemből.
Így tehát, miközben az összeesküvők a Bendlerstrassén egész Európa tábornokaival léptek
kapcsolatba, és nem törődtek egy olyan alacsony rangú tiszttel, mint Remer, akinek a feladata
pedig elengedhetetlenül fontos volt, Goebbels éppen azzal az emberrel beszélt, aki bármilyen
alacsony rangú is volt, a legtöbbet számított az adott pillanatban.
A kapcsolat elkerülhetetlen volt, Remer ugyanis időközben azt a parancsot kapta, hogy
tartóztassa le a propagandaminisztert. Az őrnagynál tehát volt egy parancs, hogy fogja el
Goebbelst, ugyanakkor egy üzenet is Goebbelstől, amelyben magához hívja őt. Remer húsz
emberrel hatolt be a pro'pagandaminisztérium épületébe, utasította őket, hogy hozzák ki, ha
néhány percen belül nem térne vissza a miniszter irodájából. Ő és segédtisztje ezután pisztollyal
a kezükben mentek be az irodába, hogy letartóztassák a Berlinben aznap legfontosabb náci
tisztségviselőt.
Joseph Goebbels egyik adottsága, amely hozzásegítette a Harmadik Birodalomban betöltött
magas posztjához, az volt, hogy feszült helyzetekben lélegzetvétel nélküli tempóban tudott
beszélni – és viharos életének ez volt a legfeszültebb és legbizonytalanabb helyzete.
Emlékeztette az ifjú őrnagyot a legfőbb parancsnoknak tett hűségesküjére. Remer pattogva
vágott vissza, hogy Hitler halott. Goebbels közölte vele, hogy a Führer nagyon is él – éppen az
előbb beszélt vele telefonon. Be is bizonyítja! Felvette a telefont, és sürgős hívást kért
Rastenburgba a főparancsnokhoz. Az összeesküvők ama mulasztása, hogy nem foglalták el a
berlini telefonközpontot, de még csak a kábeleit sem vágták el, tovább tetézte a katasztrófát.528
528
– Ha arra gondolok, hogy ezeknek a forradalmároknak még csak annyi eszük sem volt, hogy elvágják a telefondrótokat! –
Hitler egy-két percen belül vonalban volt. Goebbels gyorsan átnyújtotta a kagylót Remernek.
Felismeri-e az őrnagy úr a hangját, kérdezte a hadúr. Ki nem ismerte volna fel Németországban
a rekedt hangot? Hiszen több százszor hallották a rádióban!Ráadásul Remer közvetlenül is
hallotta néhány héttel korábban, amikor megkapta kitüntetését a Führertől. Az őrnagy, mint
mondják, vigyázzba vágta magát. Hitler megparancsolta neki, hogy törje le a felkelést, és
utasításokat csak Goebbelstől, Himmlertől – akit közlése szerint éppen ekkor nevezett ki a
Tartalékhadsereg parancsnokává, és aki repülőgépen már útban is volt Berlin felé – és Reinecke
tábornoktól fogadjon el, aki véletlenül a fővárosban volt, és parancsot kapott, hogy vegye át a
városban lévő összes csapat feletti parancsnokságot. A Führer menten elő is léptette az őrnagyot
ezredessé.
Ennél több nem is kellett Remernek. Parancsot kapott legfelülről, és a végrehajtáshoz olyan
energiával látott hozzá, amely a Bendlerstrasséból teljességgel hiányzott. Visszavonta
zászlóalját a Wilhelmstrasséról, megszállta az Unter den Linden-i Kommandanturát, őrjáratokat
küldött ki, hogy állítsanak meg minden csapatot, ami esetleg a város felé vonulna, ő maga pedig
nekivágott, hogy megkeresse az összeesküvés központját, és letartóztassa a hangadókat.
Vajon miért bíztak a lázadó tábornokok és ezredesek ilyen kulcsszerepet éppen Remerre,
miért nem váltották fel az utolsó pillanatban egy olyan tiszttel, aki szívvel-lélekkel az
összeesküvés mögött állt, miért nem küldtek legalább egy megbízható tisztet az őrzászlóaljjal,
hogy ellenőrizze, Remer végrehajtotta-e a parancsokat – ez is július 20-a talányai közé tartozik.
De akkor miért nem tartóztatták le azonnal Goebbelst, a városban tartózkodó legveszélyesebb
náci tisztségviselőt? Báró von Helldorf néhány rendőre ezt két perc alatt megtehette volna,
hiszen a propagandaminisztérium teljesen védtelen volt. És miért nem foglalták el az
összeesküvők a Prinz Albertstrassén a Gestapo központját, nemcsak hogy leverjék a
titkosrendőrséget, hanem azért is, hogy kiszabadítsák az oda bezárt számos
összeesküvőtársukat, köztük Lebert? A Gestapo központja gyakorlatilag védtelen volt, mint
ahogyan az RSHA központi hivatala is, az SS és az SD agyközpontja, amelyről az ember azt
hinné, hogy az első elfoglalandó helyek közé tartozott volna. Ezekre a kérdésekre lehetetlen
választ adni.
Remer gyors pálfordulásáról egy ideig még nem értesültek a Bendlerstrassén lévő
főhadiszálláson. Láthatóan nagyon keveset tudtak arról, hogy mi történik Berlinben, amíg csak
túl késő nem lett. Erre még ma is nehéz rájönni, ugyanis a szemtanúk beszámolói zavaróan sok
ellentmondással vannak tele. Hol voltak a tankok, hol voltak a külső állomáshelyekről a
csapatok?
Nem sokkal délután 6 óra 30 után egy rövid közlemény jelentette be a Deutschlandsender
hullámhosszán (ez a rádióadó olyan nagy teljesítményű volt, hogy egész Európában lehetett
hallani), hogy kísérlet történt Hitler meggyilkolására, de kudarcot vallott. Az adás súlyos
csapásként érte a Bendlerstrasse zaklatott urait, ugyanakkor figyelmeztetést is jelentett, hogy
annak az alakulatnak, amelynek a Rundfunkhaust kellett volna elfoglalnia, nem sikerült
végrehajtania feladatát. Goebbels meg tudta telefonálni a közlemény szövegét az adóközpontba,
amíg Remerre várt. Háromnegyed hétkor Stauffenberg géptávírón jelzést küldött a hadsereg
parancsnokainak, és közölte, hogy a bejelentés hamis, és Hitler halott. De a puccsistáknak
okozott kár helyreállíthatatlan volt. A Prága és Bécs parancsnokságát ellátó tábornokok, akik
már hozzáláttak az SS és a náci párt vezetőinek letartóztatásához, kezdtek visszatáncolni. Aztán
este 8 óra 20 perckor Keitelnek a Führer főhadiszállásáról sikerült katonai géptávírón elküldenie
egy üzenetet, amelyben az összes katonai parancsnoksággal közli, hogy Himmlert nevezték ki a
Tartalékhadsereg parancsnokává, és „csak a tőle és tőlem érkező parancsoknak szabad
engedelmeskedni”. Keitel hozzátette: „Bármely parancs, amelyet Fromm, Witzleben vagy
Hoepner kiad, érvénytelen.” Amint látni fogjuk, a Deutschlandsender bejelentése, hogy Hitler

jelentette ki állítólag utána Goebbels. – Még a kislányom is gondolt volna erre! (Curt Riess: Joseph Goebbels: The Devil's
Advocate, 280. o.)
él, valamint Keitel pattogós parancsa, hogy csak az ő parancsainak szabad engedelmeskedni, az
összeesküvőkének pedig nem, döntő hatással volt Kluge tábornagyra, aki a távoli
Franciaországban már éppen ott tartott, hogy az összeesküvők mellé szegődik.529
Még a tankok sem érkeztek meg, amelyekre pedig a lázadó tisztek annyira számítottak.
Talán úgy gondolták, hogy majd Hoepner, a kiváló páncélos tábornok gondoskodik róluk, ő
azonban hozzá sem fogott. Wolfgang Glaesemer ezredes, a krampnitzi páncélosiskola
parancsnoka, akinek egysége a tankokat adta volna, parancsot kapott az összeesküvőktől, hogy
indítsa meg járműveit a városba, maga pedig jelentkezzen a Bendíerstrassén további
utasításokért. A páncélos ezredes azonban semmilyen részt nem óhajtott vállalni a nácik elleni
katonai puccsból, és miután Ulbricht hiába kérlelte, őt is be kellett zárni az épületbe.
Glaesemernek azonban valahogyan sikerült odasúgnia a segédtisztjének, akit nem tartóztattak
le, hogy tájékoztassa a történtekről a berlini páncéloscsapatok felügyelőségét, amelynek
fennhatósága alatt álltak a páncélos alakulatok, és gondoskodjon arról, hogy csak a felügyelőség
parancsainak engedelmeskedjenek.
Így történt hát, hogy a tankok, amelyekre olyan nagy szükség lett volna (bár néhányuk elérte
a város szívét a tiergarteni Győzelemoszlopnál), nem álltak a lázadók rendelkezésére.
Glaesemer ezredes egy csellel elmenekült a fogságból: azt mondta őreinek, hogy úgy döntött,
elfogadja Ulbricht parancsait, és maga veszi át a harckocsik feletti parancsnokságot, majd
kisurrant az épületből. A tankokat hamarosan visszavonták a városból.
Nem a páncélos ezredes volt az egyetlen, aki angolosan távozott az összeesküvőkhöz nem
csatlakozókra kényszerített ötletszerű és úri stílusú fogságból – ez a körülmény szintén
hozzájárult a lázadás gyors végéhez.
Von Witzleben tábornagy, aki díszegyenruhában, marsallbotját lengetve, nem sokkal este 8
óra előtt végül megérkezett, hogy átvegye feladatát a Wehrmacht új főparancsnokaként,
valószínűleg azonnal felismerte, hogy a puccs kudarcot vallott. Rátámadt Beckre és
Stauffenbergre, hogy elfuserálták az egészet. Perében közölte a bírósággal: amikor megtudta,
hogy még a rádió központját sem foglalták el, nyilvánvalóvá vált számára, hogy a kísérlet
visszafelé sült el. Ő maga azonban semmit nem tett akkor, amikor tábornagyi rangja Berlinben
és külföldön egyaránt több alakulat parancsnokát sorakoztathatta volna fel mögéjük. Negyvenöt
perccel azután, hogy belépett a bendlerstrassei épületbe, már ki is dobogott onnan, és az
összeesküvésből is, amelynek bukása most már bizonyosnak látszott. Mercedesén visszahajtott
Zossenbe, ahol addig a döntő fontosságú hét órát töltötte, közölte Wagner tábornokkal, a
főszállásmesterrel, hogy a lázadás elbukott, és továbbhajtott a még harminc mérföldre lévő
vidéki birtokára, ahol másnap egy Linnertz nevű tábornoktársa tartóztatta le.
Ekkor már az utolsó felvonáshoz gördült fel a függöny.
A csalódott összeesküvők nem sokkal este 9 óra után egészen elhűltek, amikor hallották a
Deutschlandsender bejelentését, hogy a Führer még az este folyamán szólni fog a német néphez.
Néhány perccel később megtudták, hogy letartóztatták von Hase tábornokot, Berlin
városparancsnokát, aki elindította végzetes feladatára Remer őrnagyot – azaz már ezredest –, és
hogy Reinecke, a náci tábornok az SS támogatásával átvette a Berlinben lévő összes csapatok
529
Ellentmondásos történetek szólnak arról, hogy miért nem foglalták el a berlini rádiót. Az egyik beszámoló szerint a döberitzi
gyalogsági iskola egyik egységét jelölték ki erre a feladatra, amelyet a parancsnokkal, az összeesküvésben részt vevő Hintzfeld
tábornokkal kellett volna végrehajtaniuk. Az összeesküvők azonban elmulasztották közölni Hintzfelddel, hogy július 20-a lesz a
nagy nap, és ő elment Badenbe egy rokonának a temetésére. Parancsnokhelyettese, egy bizonyos Müller ezredes valamilyen
katonai ügyben szintén távol volt. Amikor Müller körülbelül este 8 órakor visszatért, azt kellett látnia, hogy legjobb zászlóalja
éjszakai gyakorlatra ment. Mire éjfél tájban összeszedte csapatait, már késő volt. Egy másik elbeszélés szerint egy bizonyos
Jacob őrnagynak sikerült a gyalogsági iskola csapataival körülvennie a Rundfunkhaust, de nem kapott Olbrichttól egyértelmű
parancsot, hogy mit tegyen. Amikor Goebbels megtelefonálta az első közlemény szövegét, Jacob nem akadályozta meg a
leadását. Később az őrnagy azt állította, hogy ha Olbricht kiadta volna a szükséges parancsokat, akkor a német rádióhálózatot
könnyűszerrel elvehettek volna a náciktól, és az összeesküvők szolgálatára bo-csáthatták volna. Az első változatot Zeller adja
meg (Geist der Freiheit, 267-88.0.), a július 20-i összeesküvés leghitelesebb német történésze; a másodikat Wheeler-Bennett
(Nemesis, 654-655.0.;.) és Rudolf Sammler (Goebbels: The Man Next to Hitler, 138.0.) szolgáltatja, akik mindketten azt
mondják, hogy Jacob őrnagy tette a fenti vallomást.
parancsnokságát, s éppen a Bendlerstrasse megrohamozására készül.
Az SS végül összesereglett – főleg Otto Skorzenynek, a kemény SS-vezetőnek
köszönhetően, aki bátorságát már akkor megmutatta, amikor kimentette Mussolinit a fogságból.
Skorzeny mit sem sejtve arról, hogy bármi is készülne, aznap este 6 órakor felszállt az éjszakai
bécsi expresszre, de Schellenberg SS-tábor-noknak, az SD második emberének sürgetésére
leszállították a vonatról, amikor az megállt Lichterfelde külvárosban. Skorzeny a védtelen SD-
főhadiszállást a leghisztérikusabb állapotban találta, de amilyen bátor ember volt, ráadásul jó
szervező is, gyorsan összeszedte fegyveres bandáit, és munkához látott. Ο volt az első, aki
rábeszélte a tankiskolai alakulatokat, hogy maradjanak hűségesek Hitlerhez.
Az energikus rastenburgi ellenlépések, Goebbels gyors gondolkodása, amellyel megnyerte
Remert, és kihasználta a rádiót, az SS berlini felélesztése, valamint a bendlerstrassei lázadók
hihetetlen fejetlensége és tehetetlensége a már-már az összesküvők mellé álló számos
katonatisztet arra késztette, hogy meggondolja magát. Ilyen volt Otto Herfurth tábornok, a
letartóztatott Kortzfleisch vezérkari főnöke, aki először együttműködött a Bendlerstrasséval, és
megpróbált csapatokat gyűjteni, de amikor látta, hogyan mennek a dolgok, átállt a másik
oldalra, és körülbelül este 9 óra 30 perckor felhívta Hitler főhadiszállását, hogy közölje: a
katonai puccs leverésével foglalatoskodik.530
Fromm tábornok, aki csatlakozásának megtagadásával már a legelején is veszélyeztette a
lázadást, s ezért le is tartóztatták, mozgolódni kezdett. Körülbelül este 8 órakor, amikor már
négy órát töltött segédtisztjének irodájába zárva, kérte, hogy engedjék visszavonulni az alatta
lévő szintre, magánszállására. Tiszti becsületszavát adta, hogy nem próbál megszökni, vagy a
külvilággal kapcsolatot teremteni. Hoepner tábornok beleegyezett, sőt mivel Fromm
panaszkodott, hogy nemcsak éhes, hanem szomjas is, szendvicseket és egy üveg bort küldött
neki. Nem sokkal korábban három tábornok érkezett Fromm vezérkarából, akik megtagadták,
hogy a lázadáshoz csatlakozzanak, és követelték, hogy vigyék őket a főnökükhöz. Amint
megérkeztek, Fromm felvilágosította őket egy keveset használt hátsó kijárat létezéséről,
amelyen keresztül elmenekülhetnek. Hoepnernek adott szavát megszegve parancsot adott a
tábornokoknak, hogy szervezzék meg a segítségnyújtást, rohamozzák meg az épületet,
szabadítsák ki őt, és verjék le a lázadást. A tábornokok észrevétlenül kisurrantak.
De az Ulbricht vezérkarához tartozó alacsonyabb rangú tisztek egy csoportja, akik kezdetben
vagy a lázadókkal tartottak, vagy a Bendlerstrasse környékén őgyelegtek, hogy lássák, mi
történik, érezni kezdte már a bukás szagát. Azt is kezdték felismerni, mint azt egyikük később
elmondta, hogy mindannyiukat felakasztják hazaárulókként, ha a lázadás elbukik, és ők nem
fordultak ellene idejében. Egyikük, Franz Herber alezredes, azelőtt rendőrtiszt és
meggyőződéses náci, korábban a spandaui fegyverraktárból áthozott néhány géppisztolyt és a
hozzá való lőszert, amit az első emeleten rejtegettek. Ezek a tisztek körülbelül este 10 óra 30
perckor felkeresték Olbrichtot, és pontosan tudni akarták, hogy ő és barátai mit akarnak elérni.
A tábornok megmondta nekik, ők pedig vitatkozás nélkül visszavonultak.
Húsz perccel később Herber és Bodo von der Heyde alezredes vezetésével hatan-nyolcan
közülük fegyveresen visszatértek, és további magyarázatot követeltek Olbrichttól. Stauffenberg
benézett, hogy megtudja, mi okozza mindezt a zajt, és elfogták. Amikor az ajtón kiugorva
megpróbált elmenekülni a folyosón, a megmaradt egyetlen karjába lőttek. Az ellenlázadók vad
lövöldözésbe fogtak, bár Stauffenbergen kívül valószínűleg nem találtak el senkit sem. Ezután
átfésülték az összeesküvés központjául szolgáló épületszárnyat, és összeszedték a lázadókat.
Becket, Hoepnert, Olbrichtet, Stauffenberget, Haeftent és Mertzet Fromm megürült irodájába
terelték be, ahol egy revolverrel hadonászva hamarosan maga Fromm is megjelent.
– Nos, uraim – mondta –, most én is úgy fogok bánni önökkel, mint ahogyan önök bántak
velem. – De nem úgy bánt velük.
– Tegyék le a fegyvereiket! – parancsolta, és közölte korábbi fogvatartóival, hogy le vannak
530
Árulásával sem kerülhette el a letartóztatást az összeesküvésben való bűnrészességért. Őt is felakasztották.
tartóztatva.
– Ezt nem követelheti tőlem, a régi parancsnokától – mondta halkan Beck, és a revolveréért
nyúlt. – Magam vonom le ebből a szomorú helyzetből a következtetéseket.
– Jó, de maga felé tartsa! – figyelmeztette Fromm.
A ragyogó eszű és művelt egykori vezérkari főnököt végül életének legnagyobb próbájánál a
végső bukásba vitte a tetterő furcsa hiánya, ami vele is maradt mindvégig.
– Ε pillanatban visszagondolok a régi napokra... – kezdte volna mondani, de Fromm
belefojtotta a szót.
– Erre most nem vagyunk kíváncsiak. Legyen szíves, hagyja abba a beszédet, és tegyen
valamit!
Beck megtette. Meghúzta a ravaszt, de a lövedék alig karcolta meg a fejét. Enyhén vérezve
hátrahanyatlott a székében.
– Segítsenek az öregúrnak! – parancsolta Fromm két fiatal tisztnek, de amikor megpróbálták
elvenni tőle a fegyvert, Beck tiltakozott, és még egy lehetőséget kért. Fromm beleegyezésül
bólintott.
Ezután a többi összeesküvőhöz fordult. – Önöknek pedig, uraim, ha levelet akarnának írni,
adok rá néhány percet. – Ulbricht és Hoepner írószereket kért, és leült, hogy rövid búcsúlevelet
írjon feleségének. Stauffenberg, Mertz, Haeften és a többiek csendben álltak. Fromm kivonult a
szobából.
Gyorsan eldöntötte, hogy megsemmisíti ezeket az embereket, nemcsak azért, hogy eltüntesse
a nyomokat – mert bár visszautasította, hogy aktívan részt vegyen az összeesküvésben, hónapok
óta tudott róla, menedéket adott a merénylőknek, és nem jelentette terveiket –, hanem azért is,
hogy a lázadás leverőjeként behízelegje magát Hitler kegyeibe. Nem tudta, hogy a náci
gengszterek világában ehhez már túl késő van.
Öt percen belül visszatért, és bejelentette, hogy „a Führer nevében” összehívta a
„hadbíróságot” (nincs rá bizonyíték, hogy így tett volna), és az halálos ítéletet mondott ki négy
tisztre: „Mertz vezérkari ezredesre, Olbricht tábornokra, erre az ezredesre, akinek a nevét többé
nem tudom [Stauffenbergre], és erre a hadnagyra [Haeftenre].”
A két tábornok, Olbricht és Hoepner még mindig a feleségének szóló levelét körmölte. Beck
tábornok elnyúlt a székében, arca véres volt a lövedék okozta karcolástól. A négy halálra „ítélt”
tiszt mereven, csendben állt.
– Nos, uraim – mondta Fromm Olbrichtnak és Hoepnernek. –, elkészültek? Arra kell kérnem
Önöket, hogy siessenek, és ne nehezítsék meg a többiek dolgát.
Hoepner befejezte a levelét, és az asztalra tette. Olbricht borítékot kért, beletette a levelét, és
lepecsételte. Beck, aki kezdett magához térni, másik pisztolyt kért. Stauffenberget, akinek
megmaradt, sebesült karján vérben ázott a zubbony ujja, és három „elítélt” társát kivezették.
Fromm rászólt Hoepnerre, hogy kövesse őt.
Odalent az udvaron, egy katonai gépkocsi elsötétítéshez árnyékolt fényszóróinak halvány
sugarában egy kivégzőosztag gyorsan agyonlőtte a négy tisztet. Szemtanúk szerint nagy
tumultus és kiáltozás közepette zajlott a kivégzés: főleg az őrök nyugtalankodtak, akik a
bombázástól félve nagyon siettek – a brit bombázórepülők azon a nyáron szinte minden éjjel
megjelentek Berlin felett. Stauffenberg a halála előtt még felkiáltott:– Isten éltesse szent
Németországunkat!32
Időközben Fromm választás elé állította Hoepner tábornokot. Három héttel később a bitó
árnyékában Hoepner beszámolt erről a Népbíróságnak.

„Nos, Hoepner [mondta Fromm], ez a dolog igazán bánt engem. Jó barátok és bajtársak voltunk, tudja. Ön belekeveredett
ebbe a dologba, és vállalnia kell a következményeket. Akarja ugyanazt az utat követni, mint Beck? Máskülönben most le kell
tartóztatnom.”

Hoepner azt válaszolta, hogy „nem érzi magát olyan bűnösnek”, és úgy hiszi, „igazolni”
tudja magát.
– Értem – válaszolta Fromm, és kezet fogott vele. Hoepnert elszállították a moabiti katonai
börtönbe. Miközben elvitték, a szomszéd szoba ajtaján keresztül meghallotta Beck fáradt
hangját: – Ha most sem menne, akkor kérem, hogy segítsenek! – Pisztolylövés hallatszott. Beck
második öngyilkossági kísérlete sem sikerült. Fromm bedugta a fejét az ajtón, és ismét szólt egy
tisztnek: – Segítsen az öregúrnak! – Ez az ismeretlen tiszt nem volt hajlandó megadni a
kegyelemlövést: egy őrmesterre bízta, aki a második sebétől öntudatlan Becket kivonszolta a
szobából, és tarkólövéssel végzett vele.33
Elmúlt éjfél. A lázadást, a Harmadik Birodalom tizenegy és fél éve alatti egyetlen komoly
megmozdulást tizenegy és fél óra alatt elfojtották. Skorzeny egy felfegyverzett SS-ekből álló
bandával megérkezett a Bendlerstrasséra, megtiltott minden további kivégzést (rendőrként
tudott annyit, hogy nem szabad megölni azokat, akiket meg is lehet kínozni, hogy értékes
bizonyítékokat szolgáltassanak az összeesküvés kiterjedéséről), megbilincselte a többi
összeesküvőt, átküldette őket a Gestaponak a Prinz Albertstrassen lévő börtönébe, a
nyomozókat pedig munkára fogta, hogy gyűjtsék össze a terhelő iratokat, amelyeket az
összeesküvőknek nem volt idejük megsemmisíteni. Himmler, aki nem sokkal korábban érkezett
Berlinbe, és ideiglenes főhadiszállását Goebbels minisztériumában állította fel, amelyet most
Remer őrzászlóaljának egy része védett, telefonált Hitlernek, és jelentette, hogy a lázadást
letörték. Kelet-Poroszországban egy rádióskocsi száguldott Königsbergből Rastenburg felé,
hogy a Führer beszélhessen abban a régóta beharangozott adásban, amelyet a
Deutschlandsender minden néhány percben ígérgetett este 9 óta.
Hajnali 1 óra előtt a nyári éjszakában Hitler rekedt hangja hasított az éterbe.

Német harcostársaim!
Ha ma Önökhöz szólok, azt elsősorban azért teszem, hogy hallják a hangomat, és tudják, hogy sértetlenül és
jól vagyok, másodsorban pedig azért, hogy önök tudjanak egy, a német történelemben páratlan bűntettről.
Egy becsvágyó, felelőtlen, ugyanakkor esztelen és buta tisztekből álló kis klikk összeesküvést szőtt
megsemmisítésemre, és arra, hogy velem együtt elpusztítsa a Wehrmacht főparancsnokságának vezérkarát is.
A gróf Stauffenberg ezredes által elhelyezett bomba pontosan két méterrel tőlem jobbra robbant fel. Súlyos
sérülést okozott számos igaz és hű munkatársamnak, akik közül egy meghalt. Én magam teljesen sértetlen
vagyok, eltekintve néhány apró karcolástól, zúzódástól és égéstől. Ezt a gondviselés által rám rótt feladat
megerősítésének tekintem ...
Ε bitorlók köre nagyon kicsiny, és semmi köze a Wehrmacht általános szelleméhez, de legfőképpen a német
néphez. Bűnöző elemek bandája, amelyet könyörület nélkül meg kell semmisíteni.
Ennélfogva most megparancsolom, hogy egyetlen katonai hatóság sem engedelmeskedhet... ennek a bitorló
bandának.. Megparancsolom továbbá, hogy mindenkinek kötelessége letartóztatni, vagy ha ellenállnak, akkor
azonnal agyonlőni azokat az elemeket, akik ilyen parancsokat kiadnak vagy kezelnek ...
Ez alkalommal úgy fogunk leszámolni velük, ahogyan azt mi, nemzetiszocialisták megszoktuk.

VÉRES BOSSZÚ
Hitler most is megtartotta a szavát.
A náciknak német társaikkal szemben tanúsított barbarizmusa a zenitjére ért. Hátborzongató
kínzások követték a vad letartóztatási hullámot, majd rögtönzött tárgyalások és halálos ítéletek,
amelyeket gyakran lassú megfojtassál hajtottak végre úgy, hogy az áldozatokat zongorahúron
függesztették fel mészárszékekből és vágóhidakról kölcsönzött henteskampókra. Ezrével
gyűjtötték össze s küldték koncentrációs táborba a gyanúsítottak rokonait és barátait, ahol sokuk
meghalt. Azt a néhány bátrat, aki menedéket adott a bujkálóknak, rögtönítélő bíróság elé
állították.
Hitler a kolosszális düh és az olthatatlan bosszúvágy rabságában még nagyobb
erőfeszítésekre ostorozta Himmlert és Kaltenbrunnert, hogy fogják le a legutolsó embert is, aki
szövetkezni mert ellene. Ő maga határozta meg az elintézésükre szolgáló eljárást.
– Most pedig – viharzott a robbanás utáni első tanácskozáson Rastenburgban – rövid úton
elbánunk a bűnözőkkel! Nem lesz katonai bíróság. A Népbíróság elé vetjük őket. Semmiféle
hosszú beszédet nem engedünk meg nekik. A bíróság villámsebességgel fog ténykedni. És az
ítéletet két órával később végrehajtják. Akasztással – nincs kegyelem!34
Ezeket a legfelülről jövő utasításokat szó szerint hajtotta végre Ronald Freisler, a Népbíróság
(Volksgerichtshof) elnöke, az alávaló, gyalázkodó mániákus, aki az első világháború alatt orosz
hadifogságba kerülve fanatikus bolsevikká vált, majd 1924-ben ugyanolyan fanatikus nácivá
lett, ám a szovjet terror nagy csodálója és módszereinek lelkes híve maradt. Külön
tanulmányozta Andrej Visinszkij technikáját, aki fővádló volt a harmincas évek moszkvai
pereiben, amikor a „régi bolsevikokat” és a vezető tábornokok többségét bűnösnek találták
„hazaárulás” bűnében, és kiirtották. – Freisler a mi Visinszkijünk! – jelentette ki Hitler a fenti
értekezleten.
A július 20-i összeesküvőknek a Népbíróság előtti első perére augusztus 7-én és 8-án került
sor. A vádlottak padján von Witzleben tábornagy, Hoepner, Stieff és von Hase tábornok, illetve
a példaképükkel, Stauffenberggel szorosan együttműködő alacsonyabb rangú tisztek – Hagen,
Klausing, Bernardis és gróf Peter Yorck von Wartenburg – álltak. A Gestapo pincéiben
elszenvedett kezelés már igencsak megtörte őket, és mivel Goebbels elrendelte, hogy a per
minden percét vegyék filmre, hogy az anyagot példaként – és figyelmeztetésként –
bemutathassák a csapatoknak és a polgári nyilvánosságnak, mindent megtettek, hogy a
vádlottak a lehető leggondozatlanabbul nézzenek ki. Leírhatatlan ruhákat adtak rájuk, régi
kabátokat és pulóvereket, borotválatlanul léptek a tárgyalóterembe, gallér és nyakkendő nélkül,
sőt megfosztották őket nadrágtartóiktól és derékszíjaiktól is, amelyekkel nadrágjukat fenn
tarthatták volna. Különösen a valaha büszke tábornagy tűnt szörnyen megtört, fogatlan
öregembernek. Műfogsorát elvették tőle, és miközben a harapós főbíró könyörtelenül szekálta,
ő a vádlottak padján állva csak a nadrágját fogta, nehogy leessen.
– Maga mocskos vénember, mit babrál a nadrágjával? – kiabált rá Freisler.
Bár a vádlottak tudták, hogy sorsuk már eldöntetett, méltósággal és bátorsággal tartották
magukat Freisler szüntelen erőfeszítéseivel szemben, amelyekkel megalázni és lealacsonyítani
próbálta őket. Az ifjú Peter Yorck, Stauffenberg egyik unokatestvére volt talán a legbátrabb: a
legsértőbb kérdésekre is halkan válaszolt, és meg sem próbálta rejtegetni a nemzetiszocializmus
iránti megvetését.
– Miért nem lépett be a pártba? – kérdezte tőle Freisler.
– Mert nem vagyok, és soha nem is tudnék náci lenni! – válaszolta a gróf.
Amikor Freisler magához tért ebből a válaszból, és tovább feszegette a dolgot, Yorck
megpróbálta elmagyarázni neki. – Elnök úr, már a kihallgatásomkor kijelentettem, hogy a náci
ideológia olyan, amivel én...
A bíró félbeszakította. – „... nem tudott egyetérteni” ... Nem értett egyet az
igazságszolgáltatás nemzetiszocialista felfogásával, mondjuk, a zsidók kiirtásának kérdését
illetően?
– Ami a fontos, ami egybefogja ezeket a kérdéseket – válaszolt Yorck –, az az állam totális
joga az egyénnel szemben, amely arra kényszeríti őt, hogy mondjon le Istennel szembeni
erkölcsi és vallási kötelezettségeiről.
– Badarság! – kiáltott Freisler, és megvonta a szót a fiatalembertől. Az efféle beszéd
tönkretehetné dr. Goebbels filmjét, és feldühíthetné a Führert, aki elrendelte, hogy „semmiféle
hosszú beszédet nem engedünk meg nekik.”
A bíróság által kijelölt védők még nevetségesebbek voltak. Gyávaságuk, ahogyan az ember
elolvassa a periratokat, szinte hihetetlennek tűnik. Witzleben ügyvédje például, egy bizonyos
dr. Weissmann még az állami ügyészen is túltett, és szinte méltó párja volt Freislernek, amint
kliensét elítélve kijelentette, hogy az „gyilkos”, teljességgel bűnös, és a legsúlyosabb büntetést
érdemli.
A büntetést ki is szabták rögtön, amint augusztus 8-án a tárgyalás befejeződött. – Mindet fel
kell akasztani, mint a marhákat! – parancsolta Hitler, és így is történt. A plötzenseei börtönben a
nyolc elítéltet egy kis helyiségbe terelték, amelyben nyolc henteskampó lógott a plafonról.
Miután derékig levetkőztették őket, zongorahúrból készített hurkot tettek a nyakukba, úgy
húzták fel őket egyenként a henteskampókra. Egy filmkamera surrogása közepette himbálóztak
és fuldokoltak, küszködésük közben öv nélküli nadrágjuk leesett, és meztelenül vívták
haláltusájukat.35 Az előhívott filmet parancs szerint sietve még aznap este Hitlerhez vitték, hogy
a tárgyalás felvételével együtt azt is megnézhesse. Goebbels állítólag csak úgy tudta elkerülni
az ájulást, hogy mindkét kezével eltakarta a szemét.531 36
A rettenetes Népbíróság egész nyáron, ősszel és télen, sőt az új évben, 1945-ben is végig
ülésezett, száguldó tempóban hajszolta keresztül haláltáncba illő eljárásait, és szórta a halálos
ítéleteket, amíg végül egy amerikai bomba 1945. február 3-án reggel, éppen amikor
Schlabrendorffot bevezették a tárgyalóterembe, telibe nem találta a bíróság épületét, megölte
Freisler bírót, és elpusztította a még életben lévő vádlottak legtöbbjének aktáit. Schlabrendorff
ilyen csodával határos módon menekült meg a haláltól – egyike volt a kevés összeesküvőnek,
akire rámosolygott a szerencse –, s a Gestapo karmaiból végül amerikai csapatok szabadították
ki Tirolban.
Örökítsük meg most a többiek sorsát.
Goerdeler, aki az új rezsim kancellárja lett volna, már július 20-a előtt három nappal bujkálni
kezdett, miután figyelmeztették, hogy a Gestapo letartóztatási parancsot adott ki ellene. Három
héten át vándorolt Berlin, Potsdam és Kelet-Poroszország között, s csak ritkán töltött két
éjszakát ugyanazon a helyen. Mindig barátok vagy rokonok fogadták be, akik életüket tették
kockára azzal, hogy menedéket nyújtottak neki, Hitler ugyanis egymillió márkás vérdíjat tűzött
ki a fejére. Augusztus 12-én reggel, miután több napja gyalogosan vándorolt Kelet-
Poroszországban, kimerülten és éhesen bevánszorgott egy kis fogadóba a Marienwerder
közelében lévő Konradswalde faluban. Miközben arra várt, hogy kihozzák a reggelit,
észrevette, hogy egy Luftwaffe-segédszolgálatos egyenruhába öltözött nő nagyon nézi őt: nem
várta meg tehát az ételt, hanem kisurrant, és a közeli erdőbe vetette magát. Túl késő volt. A nő,
bizonyos Helene Schwaerzel, a Goerdeler-család régi ismerőse volt, könnyedén felismerte őt, és
azonnal közölte a hírt a légierőnek a társaságában ülő néhány emberével. Goerdelert hamar
elfogták az erdőben.
A népbíróság 1944. szeptember 8-án halálra ítélte, de Popitzcal együtt csak a következő év
februárjában végezték ki.532 Felakasztásukat nyilván Himmler késleltette, mivel úgy gondolta,
hogy e két ember kapcsolatai, különösen Goerdeler összeköttetései, amelyek Svédországon és
Svájcon keresztül a nyugati szövetségesekhez vezettek, hasznosnak bizonyulhatnak a számára,
amennyiben átveszi az állam süllyedő hajóján a kormányru-dat – ez a lehetőség ekkoriban
kezdett terebélyesedni a fejében.37
Gróf Friedrich Werner von Schulenburgot, az egykori moszkvai és Hassellt, az egykori
római nagykövetet, akiknek az új náciellenes rezsim külpolitikáját kellett volna irányítaniuk,
november 10-én, illetve szeptember 8-án végezték ki. Gróf Fritz von der Schulenburg augusztus
10-én lelte halálát a bitón. Ugyanazon a napon végezték ki Fellgiebel tábornokot, az OKW
híradófőnökét, akinek július 20-én, Rastenburgban játszott szerepét már elmondtuk.

531
Bár a perről készült filmet a szövetségesek megtalálták (és bemutatták Nürnbergben, ahol először láttam), a kivégzések
filmje soha nem került elő: feltételezhetően Hitler parancsára megsemmisítették, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. Allen
Dulles szerint a két filmet – a szalagok eredetileg harminc mérföld hosszúságúak voltak, és nyolc mérföldre vágták meg őket –
Goebbels állította össze, majd leckeként és figyelmeztetésül levetítette a hadsereg bizonyos nézőköreinek. A katonák azonban
nem voltak hajlandók megnézni – a lichterfeldei kadétiskolában például a vetítés kezdetekor kimentek a teremből –, és így
hamarosan kivonták a forgalomból. (Dulles: Germany's Underground, 83.o.)

532
Alfred Delp atyát, a kreisaui kör jezsuita tagját velük együtt végezték ki. Goerdeler fivérét, Fritzet pár nappal később
akasztották fel. Gróf von Moltkét, a kreisaui kör vezetőjét 1945. január 23-án végezték ki, pedig neki nem volt része a
merényletet szövő összeesküvésben. Trott du Solzot, aki vezető szerepet játszott a kreisaui körben és az összeesküvésben is,
1944. augusztus 25-én akasztották fel.
 A halottak névsora hosszú. Az egyik forrás 4980 nevet számlál.38 A Gestapo 7000
letartóztatást sorol fel. Az ellenállás azon vezetői közül, akiket ezeken a lapokon említettünk,
kivégezték Fritz Lindemann tábornokot, von Boeselager ezredest, Dietrich Bonhoeffer lelkészt,
Georg Hansen Abwehr-ezredest, gróf von Helldorfot, von Hofacker ezredest, dr. Jens Peter
Jessent, Otto Kiepet, dr. Carl Langbehnt, Julius Lebert, von Leonrod őrnagyot, Wilhelm
Leuschnert, Artúr Nebét (a bűnügyi rendőrség vezetőjét), Adolf Reichwein professzort, gróf
Berthold von Stauffenberget (Klaus fivérét), Thiele tábornokot, az OKH híradófőnökét és von
Thuengen tábornokot, akit Beck a puccs napján von Kortzfleisch tábornok utódjává nevezett ki.
Egy húsz elítéltből álló csoportot, akiknek az életét Himmler láthatóan abban a hitben
hosszabbította meg, hogy hasznosnak bizonyulhatnak a számára, ha átveszi a hatalmat, és békét
kell kötnie, egyszerre lőtték agyon április 22-én éjszaka, amikor az oroszok a főváros központja
közelében kezdtek harcolni. A rabokat átmasíroztatták a lehrterstrassei börtönből a Gestapo
Prinz Albertstrasse-i tömlöcébe – az elsötétítést kihasználva a Harmadik Birodalom utolsó
napjaiban ilyen alkalmakkor sok rab szökött meg –, ahol egy SS-különítmény várta őket: a
csoportot felsorakoztatták a fal mellett, és géppisztollyal lekaszálták. Csak ketten menekültek
meg, hogy elmondhassák a történteket. Az elpusztultak között volt gróf Albrecht von
Bernstorff, Klaus von Bonhoeffer, a lelkész fivére, és Albrecht Haushofer, Hess közeli barátja
és a híres geopolitikus fia. Apja nem sokkal ezután öngyilkosságot követett el.
Július 20-ának végzetes estéjén mutatott viselkedése ellenére Fromm tábornok sem kerülte el
a kivégzést. Másnap letartóztatták Himmler parancsára, aki felváltotta a Tartalékhadsereg élén,
majd 1945 februárjában „gyávaság” vádjával a Népbíróság elé vonszolták, és halálra ítélték. 533
Talán némi elismerésképpen az életbevágóan fontos szolgálatért, amelyet a náci rezsim
megmentésére tett, őt nem henteskampón fojtották meg, mint akiket ő tartóztatott le július 20-án
éjszaka, hanem egy kivégzőosztag végzett vele 1945. március 19-én.
Az összeesküvők segítésére oly sokat tevő, de a július 20-i eseményekben közvetlenül részt
nem vevő Canaris tengernagynak, az Abwehr lemondatott vezetőjének életét körülvevő rejtély
sok éven át halálának a körülményeit is eltakarta. Ismert volt, hogy a Hitler elleni
merényletkísérlet után letartóztatták. Keitelnek azonban az OKW-nál töltött pályafutása egyik
ritka tisztességes gesztusával sikerült megakadályoznia, hogy az admirálist átadják a
Népbíróságnak. A Führer a késedelem miatt felháborodva ekkor megparancsolta, hogy állítsák
Canarist egy rögtönítélő SS-bíróság elé. Ezt az eljárást szintén késleltették, de Canarist végül
egykori helyettesével, Oster ezredessel és négy másik emberrel együtt 1945. április 9-én, alig
egy hónappal a háború vége előtt a flossenburgi koncentrációs táborban bíróság elé állították, és
halálra ítélték. Azt azonban nem lehetett tudni biztosan, hogy ténylegesen kivégezték-e. Tíz
évbe telt a rejtély megoldása. 1955-ben az ügy gestapós vádlóját bíróság elé állították, és
nagyszámú tanú vallotta, hogy 1945. április 9-én látta Canarist felakasztva. Az egyik szemtanú,
a dán Lunding ezredes elmondta, hogy látta, amint Canarist meztelenül vonszolták cellájából a
bitóhoz. Osterral is ugyanakkor végeztek.
Néhány letartóztatott elkerülte a pert, és végül az előrenyomuló szövetséges csapatok
szabadították ki őket a Gestapo fogságából. Köztük volt Halder tábornok és dr. Schacht,
akiknek nem volt részük a július 20-i lázadásban, bár Schacht a nürnbergi emelvényen
kijelentette, hogy abba „beavatták”. Haldert hónapokon át koromsötét magánzárkában tartották.
A két férfit egy kiemelkedő német és külföldi személyiségekből álló fogolycsoporttal (köztük
volt például Schuschnigg, Léon Blum, Schlabrendorff és von Falkenhausen tábornok) együtt az
amerikai csapatok szabadították ki 1945. május 4-én a dél-tiroli Niederdorfban, éppen amikor
gestapós őrségük már ott tartott, hogy agyonlövi az egész társaságot. Falkenhausent később a
belgák háborús bűnösként bíróság elé állították, és 1951. március 9-én, miután négy évig
börtönben várta a pert, tizenkét évi fegyházra ítélték. Két hét múlva azonban szabadon

533
– Az ítélet mélyen elszomorította – mesélte később Schlabrendorff, aki gyakran látta Frommot a Gestapo Prinz
Albertstrasse-i börtönében. – Nem ezt várta. (Schlabrendorff: They Almost Killed Hitler, 121. o.)
bocsátották, és hazatért Németországba.
A hadseregnek az összeesküvésbe belekeveredett tisztjei közül sokan inkább az
öngyilkosságot választották, mintsem a Volksgericht odaadó gondoskodására bízták volna
magukat. Július 21-én reggel Henning von Tresckow tábornok, aki a keleti fronton a tisztek
körében az összeesküvés szíve-lelke volt, elköszönt barátjától, Schlabrendorfftól, aki
visszaemlékezett utolsó szavaira:

Most mindenki ellenünk fog fordulni, és sértésekkel halmoz majd el. De az én meggyőződésem töretlen
marad: helyesen cselekedtünk. Hitler nemcsak Németország fő ellensége: ő a világ fő ellensége. Néhány óra
múlva Isten színe előtt állok majd, felelni fogok tetteimért és mulasztásaimért. Azt hiszem, tiszta lelkiismerettel
védelmezhetem mindazt, amit a Hitler elleni harcban tettem ...
Mindenki, aki csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, Nesszosz ingét vette magára. Az ember értéke csak
akkor bizonyos, ha felkészült arra, hogy életét is feláldozza meggyőződéséért.39

Aznap delelőt Tresckow kihajtott a 28. lövészhadosztályhoz, kilopózott a senki földjére, és

kihúzta egy kézigránát gyújtószegét. A gránát letépte a fejét.
Öt nappal később a hadsereg főszállásmestere, Wagner tábornok oltotta ki életét.
A nyugati front magas rangú tisztjei közül két tábornagy és egy tábornok követett el
öngyilkosságot. Párizsban, mint azt láttuk, jól indult a felkelés ügye, amikor Heinrich von
Stuelpnagel tábornok, Franciaország katonai kormányzója letartóztatta az SS és az SD-Gestapo
teljes erejét. Ekkor minden von Kluge tábornagy, az új nyugati főparancsnok viselkedésén
múlott, akit Tresckow az orosz fronton két évig próbált megdolgozni, hogy aktív összeesküvővé
tegye. Bár Kluge percenként változtatta az álláspontját, végül beleegyezett – legalábbis az
összeesküvők úgy vették –, hogy Hitler halála után támogatni fogja a lázadást.
Július 20-án este végzetes vacsoravendégségre került sor la Rochç-Guyonban, annak a „B”
hadseregcsoportnak a főhadiszállásán, amelyet Kluge szintén átvett Rommel balesete után.
Kluge meg akarta vitatni a Hitler halálának kérdéséről szóló ellentmondó jelentéseket fő
tanácsadóival, Günther Blumentritt tábornokkal, a vezérkari főnökével, Speidel tábornokkal, a
„B” hadseregcsoport vezérkari főnökével, Stuelpnagel tábornokkal és von Hofacker ezredessel,
akit Stauffenberg még a délután folyamán telefonon értesített a bombáról és a berlini puccsról.
Amikor a tisztek összegyűltek a vacsorához, legalábbis néhányuknak úgy tűnt, hogy az óvatos
tábornagy elszánta magát, és a lázadás mellé áll. Becknek nem sokkal a vacsora előtt sikerült
elérnie őt telefonon, és könyörgött a támogatásáért – akár él Hitler, akár nem. Azután
megérkezett az első általános parancs von Witzleben tábornagy aláírásával. Klugéra ez nagy
hatást tett.
További információkat akart azonban a helyzetről, és a lázadók számára szerencsétlen
módon ezeket Stieff tábornoktól kapta meg, aki aznap reggel Stauffenberggel utazott
Rastenburgba, sok szerencsét kívánt neki, látta a robbanást, meggyőződött arról, hogy Hitler
nem halt meg, és most este megpróbálta eltüntetni a nyomokat. Blumentritt elérte őt telefonon,
és Stieff elmondta neki az igazat arról, hogy mi történt, illetve, hogy mi nem történt.
– Nem sikerült tehát! – mondta Kluge Blumentrittnek. Valóban csalódottnak látszott,
hozzátette ugyanis, hogy ha sikerült volna a dolog, haladéktalanul kapcsolatba lépett volna
Eisenhowerral, hogy fegyverszünetet kérjen.
A vacsoránál (kísérteties összejövetel volt: mint arra Speidel később visszaemlékezett,
„mintha halottas házban ültek volna”) Kluge meghallgatta Stuelpnagel és Hofacker
szenvedélyes érveit, hogy mindenképpen folytatniuk kell a lázadást, még ha Hitler életben is
maradt. Blumentritt írta le az ezután következőket.
Amikor befejezték, Kluge látható csalódottsággal megjegyezte: – Nos uraim, a kísérlet
kudarcot vallott. Mindennek vége. – Stuelpnagel ekkor felkiáltott: – Tábornagy úr, azt hittem,
Ön ismeri a terveket! Valamit tenni kell!40
Kluge tagadta, hogy bármiféle tervről is tudott volna. Miután megparancsolta
Stuelpnagelnak, hogy engedje szabadon a Párizsban letartóztatott SD- és SS-embereket, azt
tanácsolta neki: – Nézze, a legjobb, amit tehet, az, hogy civil ruhába öltözik, és elbújik.
Ezt az utat azonban egy Stuelpnagel-féle büszke tábornok nem választhatta. Egy furcsa,
egész éjszakán át tartó pezsgős mulatság után, amely során a párizsi Hotel Raphaëlben a
szabadon engedett SS- és SD-tisztek Oberg tábornok vezetésével bratyiztak a hadsereg
vezetőivel, akik korábban letartóztatták (és ha a lázadás sikerül, akkor szinte bizonyosan agyon
is lőtték volna) őket, Stuelpnagel, akit Berlinbe rendeltek jelentéstételre, gépkocsin
Németországba indult. Verdunnél, ahol az első világháborúban zászlóaljparancsnok volt,
megállt, hogy egy pillantást vessen a híres csatatérre. De egy személyes döntését is itt kúvánta
végrehajtani. Gépkocsivezetője és egyik őre revolverlövést hallott. Egy csatorna vizén lebegve
találták meg. A golyó kivitte az egyik szemét, és olyan súlyos sérülést okozott a másikban, hogy
azt is ki kellett venni a verduni katonai kórházban, ahová beszállították.
Ez sem mentette meg Stuelpnagelt a szörnyű végtől. Vakon és magatehetetlenül Hitler
kifejezett parancsára Berlinbe szállították, a Népbíróság elé vonszolták, ahol egy tábori ágyon
fekve hallgatta, amint Freisler becsmérli, majd augusztus 30-án a plötzenseei börtönben
megfojtották.
Von Kluge döntése, hogy nem hajlandó csatlakozni a lázadáshoz, őt sem mentette meg
jobban, mint Frommot, aki Berlinben hasonló viselkedéssel mentette magát. „A sors nem kíméli
meg azt az embert, akiben a meggyőződés nem párosul megvalósításának készségével” –
jegyezte meg Speidel a tétovázó tábornok kapcsán Bizonyíték van arra, hogy von Hofacker
ezredes szörnyű kínzás hatása alatt – őt egészen december 20-ig nem végezték ki – említette
meg Kluge, Rommel és Speidel bűnrészességét az összeesküvésben. Blumentritt azt mondja,
Oberg tájékoztatta őt, hogy Hofacker első kihallgatásaiban „megemlítette” Klugét, és miután
maga Oberg a tábornagyot is tájékoztatta erről, az „egyre gondterheltebbnek tűnt”.41
A frontról érkező jelentések sem nagyon állíthatták helyre a kedélyét.
Július 26-án Bradley tábornok amerikai erői St. Lónál áttörték a német frontot. Négy nappal
később Patton tábornok újonnan létrehozott 3. hadserege sietve áthaladt a résen, és elérte
Avranches-t, megnyitva az utat Bretagne felé, illetve délre, a Loire irányába. Ez volt a
szövetségesek inváziójának fordulópontja, és július 30-án Kluge értesítette Hitler
főhadiszállását: „Az egész nyugati front felnyílt ... A balszárny összeomlott.” Augusztus
közepére a normandiai német seregek maradékát egy kis katlanba zárták Falaise környékén,
ahol Hitler megtiltott minden további visszavonulást. A Führer ekkorra elege lett Klugéból: őt
hibáztatta a nyugati kudarcokért, és gyanította róla, azt tervezi, hogy csapataival együtt megadja
magát Eisenhowernak.
Augusztus 17-én Walther Model tábornagy érkezett meg Kluge felváltására – az ő váratlan
feltűnése volt az utóbbi számára az első értesítés elbocsátásáról. Hitler utasította Klugét, hogy
hagyja meg németországi tartózkodási helyét – ez pedig figyelmeztetés volt, hogy gyanúsítottá
vált a július 20-i lázadással kapcsolatban. Másnap hosszú levelet írt Hitlernek, majd gépkocsin
hazaindult. Mertz közelében mérget nyelt.
A Führernek szóló búcsúlevele a zsákmányolt német katonai archívumban van.

Amikor e sorokat megkapja, én már nem leszek... Az életnek már nincs jelentősége a számomra ... Rommel
és én ... előre láttuk a jelenlegi fejleményeket. Nem hallgattak ránk ...
Nem tudom, hogy Model tábornagy, aki minden területen megállta a helyét, úrrá lesz-e a helyzeten ... Ha ez
nem így lesz, és az Ön dédelgetett titkos fegyverei sem járnak sikerrel, akkor, Führerem, határozza el magát a
háború befejezésére. A német nép olyan kimondhatatlan szenvedést viselt el, hogy ideje véget vetni ennek a
szörnyűségnek ...
Mindig csodáltam az Ön nagyságát... Ha a sors erősebb az Ön akaratánál és zsenijénél, akkor a gondviselés is
az ... Mutassa magát elég nagynak ahhoz is, hogy véget vessen a reménytelen küzdelemnek, ha szükséges ...

Jodl Nürnbergben tett vallomása szerint Hitler csendben elolvasta a levelet, és kommentár
nélkül átnyújtotta neki. Néhány nappal később, az augusztus 31-i haditanácsozáson a legfőbb
hadúr megjegyezte: – Erős okunk van azt gyanítani, hogy ha Kluge nem követett volna el
öngyilkosságot, akkor amúgy is le kellett volna tartóztatni.42
Ezután Rommel tábornagy, a német tömegek ideálja következett.
Nem egészen sikeres öngyilkosságát követően, vakon és öntudatlanul a verduni kórház
műtőasztalán fekve von Stuelpnagel tábornok kibökte Rommel nevét. Később a Gestapo
tömlöcében a berlini Prinz Albertstrassén von Hofacker ezredes megtört az ocsmány
kínzásoktól, és elmondta Rommelnak az összeesküvésben játszott szerepét. „Mondja meg a
berlinieknek, hogy számíthatnak rám” – idézte Hofacker a tábornagyot, amint az biztosította őt
döntéséről. Ez a kifejezés megragadt Hitler agyában, amikor meghallotta, s arra a döntésre
vezette, hogy kedvenc tábornokának, akiről tudta, hogy Németországban a legnépszerűbb tiszt,
meg kell halnia.
Rommelt, aki súlyos koponya-, halánték- és arccsonttörést szenvedett, és bal szeme is
súlyosan megsérült, fejét pedig repeszdarabok marták, előbb a bernay-i tábori kórházból St-
Germainbe szállították, nehogy elfogják az előrenyomuló szövetséges csapatok, majd augusztus
8-án Ulm közelében lévő otthonába, Herrlin-genbe vitték. A rá váró sorsról az első
figyelmeztetést akkor kapta, amikor Speidel tábornokot, egykori vezérkari főnökét letartóztatták
szeptember 7-én, egy nappal azután, hogy meglátogatta őt Herrlingenben.
– Az a kóros hazudozó mostanára teljesen megőrült! – kiáltott fel Rommel, amikor
beszélgetésük Hitlerre terelődött. – A szadizmusát most a július 20-i összeesküvőkön tölti ki, és
ezzel még nincs is vége a dolognak!43
Rommel ekkor észrevette, hogy az SD figyeli a házát. Amikor a közeli erdőbe ment sétálni
tizenöt éves fiával, akit átmenetileg hazaengedtek légvédelmi ütegétől, hogy apját ápolhassa,
mindketten revolvert viseltek. A rastenburgi főhadiszálláson Hitler ekkor már megkapta
Hofacker Rommelt is terhelő vallomásának másolatát. Elrendelte hát a tábornagy halálát – de
különleges módon. Amint azt később Keitel elmagyarázta Nürnbergben egy vizsgálóbírónak, a
Führer felismerte, hogy „Németországban szörnyű botrány lenne, ha ezt a közismert
tábornagyot, a legnépszerűbb tábornokunkat letartóztatnák, és a Népbíróság elé vinnék.” így hát
Hitler megbeszélte Keitellel, hogy közlik Rommellal az ellene szóló bizonyítékot, és választhat
az öngyilkosság és a Népbíróság előtti hazaárulási per között. Ha az elsőt választja, akkor teljes
katonai tiszteletadással állami temetést kap, és nem fogják zaklatni a családját.
Így történt hát, hogy 1944. október 14-én délben két tábornok hajtott Hitler főhadiszállásáról
Rommel otthonához, amelyet ekkor már az SS öt páncélkocsival megerősített csapatai vettek
körül. Az egyik tábornok Wilhelm Burgdorf volt, egy alkoholista, vörös arcú férfi, aki Keitellel
állt egy szinten a Hitler előtti megalázkodásban, a másik pedig az ő asszisztense volt a hadsereg
személyzeti hivatalában, Ernst Maisei, egy hozzá hasonló figura. Előre üzentek Rommelnak:
Hitlertől jönnek, hogy megbeszéljék a „következő beosztását”.
– A Führer javaslatára elküldtem Burgdorffal a Rommel ellen szóló vallomás egy példányát–
vallotta később Keitel. – Ha igaz, akkor vállalnia kell a következményeket. Ha nem igaz, akkor
tisztázhatja magát a bíróság előtt.
– És utasította Burgdorfot, hogy vigyen magával mérget is, ugye? – kérdezték Keiteltől.
– Igen. Megmondtam Burgdorfnak, vigyen magával mérget, hogy Rommel rendelkezésére
bocsáthassa, ha a körülmények úgy követelik.
Burgdorf és Maiséi érkezése után hamar kiderült, hogy nem Rommel következő beosztását
jöttek megbeszélni. Hatszemközt akartak beszélni a tábornaggyal, s a három férfi visszavonult a
dolgozószobába.
– Néhány perccel később – beszélte el később Manfred Rommel – hallottam, hogy az apám
feljön, és bemegy anyám szobájába. – Azután pedig:

Bementünk a szobámba. – Az imént kellett megmondanom anyádnak – kezdte lassan –, hogy negyedórán
belül halott leszek ... Hitler hazaárulással vádol. Afrikai szolgálataimra való tekintettel megkaptam a lehetőséget,
hogy méreg által haljak meg. A két tábornok el is hozta magával. Három másodperc alatt hat. Ha elfogadom, a
szokásos lépések egyikét sem teszik meg a családom ellen ... Állami temetésem lesz. A legutolsó részletig
minden elő van készítve. Negyedórán belül telefonhívást kapnak az ulmi kórházból, hogy útban egy
tanácskozásra szélütés ért.”

És ez történt.
Rommel az Afrika Hadtest régi bőrkabátjában, marsallbotjával a kezében beszállt a
gépkocsiba a két tábornokkal, és egy-két mérföldet hajtottak az erdő melletti úton. Ekkor
Maiséi tábornok és az SS-sofőr kiszállt, Rommel és Burgdorf tábornok pedig a hátsó ülésen
maradt. Amikor a két férfi egy perc múlva visszatért a kocsihoz, Rommel elnyúlva, holtan
feküdt az ülésen. Burgdorf türelmetlenül fel-alá járkált, mintha attól félne, hogy lemarad az
ebédről és a déli italadagjáról. Frau Rommel tizenöt perccel azután, hogy búcsút intett a
férjének, megkapta a várt telefonhívást a kórházból. A főorvos arról számolt be, hogy a két
tábornok hozta be a tábornagy holttestét, aki a nyilvánvalóan korábbi koponyatörései által
okozott agyembólia következtében halt meg. Burgdorf nyers modorban megtiltotta a boncolást.
– Ne nyúljanak a tetemhez! – dühöngött. – Berlinben már mindent elrendeztek!
Így is volt.
Model tábornagy zengzetes napiparancsot adott ki, amelyben bejelentette, hogy Rommel
belehalt „a július 17-i balesetben szerzett sérüléseibe”. A napiparancs „nemzetünk egyik
legnagyobb parancsnokának” elvesztését gyászolta.
Hitler táviratot küldött Frau Rommelnak: „Fogadja őszinte együttérzésemet a súlyos
veszteség miatt, amely férje halálával érte. Rommel tábornagy neve mindörökre
összekapcsolódott az Észak-Afrikában vívott hősi csatákkal.” Göring „csendes együttérzéssel”
táviratozott:

Mélyen megindított az a tény, hogy férje hősi halált halt sebesülései következtében, miután
mindannyian reméltük, hogy megmarad a német nép számára.

Hitler állami temetést rendelt el, amelyen a német hadsereg rangidős tisztje, von Rundstedt
tábornagy mondta el a gyászbeszédet. – A szíve a Führeré volt! – mondta a Rommel
horogkeresztekkel díszített teteme felett álló Rundstedt.534

„Az öreg katona [Rundstedt] – mondja Speidel – a jelenlévők számára megtörtnek és zavartnak tűnt ... A sors
most megadta neki azt az egyedülálló lehetőséget, hogy eljátszhassa Marcus Antonius szerepét. Megmaradt
erkölcsi apátiájában.”535 45

A német hadsereg sokat magasztalt tisztikarát nagy megaláztatás érte. Végig kellett néznie,
amint három illusztris tábornagyuk: Witzleben, Kluge és Rommel belekeveredik a legfőbb
hadúr megdöntésére szőtt összeesküvésbe, és ezért egyiküket megfojtják, a másik kettőt pedig
534
A tisztesség megkívánja, hogy hozzátegyük: Rundstedt valószínűleg nem ismerte Rommel halálának körülményeit,
amelyeket láthatóan csak Keitel nürnbergi vallomásából ismert meg. – Nem hallottam ezeket a híreszteléseket – vallotta
Rundstedt az emelvényen –, máskülönben megtagadtam volna, hogy a Führer képviselőjeként ténykedjek az állami temetésen;
ez leírhatatlan elvetemültség lett volna. – ^ Mindamellett a Rommel család megjegyezte, hogy ez a régi iskolához tartozó
tábornok nem volt hajlandó részt venni a temetés utáni hamvasztáson, és nem látogatott el Rommel otthonába, hogy részvétét
nyilvánítsa az özvegynek.
535
Maga Speidel tábornok, bár a berlini Prinz Albertstrassén lévő Gestapo-börtönbe zárták, és szüntelen vallatás alá
vetették, nem vált megtörtté vagy zavarttá. Talán az segítette, hogy nemcsak katona, hanem filozófus is volt. Túljárt SD-s
kínzói eszén, nem ismert el semmit, és nem árult el senkit. Egyetlen rossz pillanata volt csupán, amikor von Hofacker ezredessel
szembesítették, akit – úgy hiszi – nemcsak kínzásokkal vettek rá, hogy beszéljen, hanem kábítószerrel is, ez alkalommal
azonban Hofacker nem árulta el őt, és megtagadta a korábban vallottakat.
Bár Speidelt sohasem állították bíróság elé, a Gestapo hét hónapig tartotta fogságban. Amikor az amerikai csapatok
közeledtek fogva tartásának a dél-németországi Constance-tó közelében lévő helyéhez, egy csel segítségével húsz másik
emberrel együtt megszökött, és egy katolikus papnál talált menedéket, aki az amerikaiak érkezéséig rejtegette a csoportot.
Speidel szigorúan objektív, harmadik személyben írt könyvében elhallgatja életének e fejezetét, de elmondta a történetet
Desmond Youngnak, aki Rommel – The Desert Fox c. könyvében közli. (251-52.0. a puhafedelü kiadásban). Szokatlan
karrierének záró akkordjaként Speidel végül az ötvenes évek végén fontos parancsnoki tisztséget töltött be a NATO-ban.
öngyilkosságra kényszerítik. Tétlenül kellett állniuk, miközben legmagasabb rangú
tábornokaikat a Gestapo börtöneibe vonszolták, hogy a Népbíróság komédiába illő pereiben
bírói úton gyilkolják meg őket. A tisztikar e példátlan helyzetében minden büszke hagyománya
ellenére sem zárta össze sorait. Ehelyett úgy próbálta megőrizni „becsületét”, hogy azt a külső
szemlélő mindössze megszégyenülésnek és lealacsonyodásnak nevezheti. Rémült vezetői
megalázkodtak és meghunyászkodtak az egykori osztrák káplár haragja alatt.
Nem csoda, hogy von Rundstedt tábornagy megtörtnek és zavartnak látszott, amikor
Rommel teste fölött a gyászbeszédet zsolozsmázta. Ugyanolyan alárendelt állapotba került,
mint tiszttársai, akikkel Hitler fenékig üríttette a keserű poharat. Maga Rundstedt elfogadta az
úgynevezett Becsületbíróság elnöki tisztjét, amelyet Hitler azért hozott létre, hogy a
hadseregből kizárjanak minden tisztet, aki az ellene szőtt összeesküvésben való bünrészesség
gyanújába keveredett, hogy így ne állíthassák őket hadbíróság elé, hanem megszégyenítve
átadhassák őket a rögtönzött Népbíróságnak. A Becsületbíróságnak nem volt szabad
meghallgatnia a megvádolt tiszt saját védekezését; csupán a Gestapo által szolgáltatott
„bizonyítékok” alapján ténykedett. Sem Rundstedt nem tiltakozott e korlátozás ellen, sem a
bíróság egy másik tagja, Guderian tábornok – akit a bombarobbantás utáni napon a hadsereg új
vezérkari főnökévé neveztek ki –, bár az utóbbi visszaemlékezéseiben bevallja, hogy a feladat
„kellemetlen” volt, a bíróság ülései pedig „búskomorak”, és „a legsúlyosabb lelkiismereti
problémák vetődtek fel”. Kétségtelenül így volt, ugyanis Rundstedt, Guderian és bírótársaik –
mindannyian tábornokok – százával küldték bajtársaikat a biztos kivégzésbe azután, hogy a
hadseregből kitaszítva megalázták őket.
Guderian ennél többet is tett. Vezérkari főnöki minőségében két zengzetes napiparancsot
adott ki, amelyekben biztosította a náci hadurat a tisztikar örök hűségéről. Az első, amit július
23-án hirdettek ki, azzal vádolta az összeesküvőket, hogy „csupán néhány, többségükben már
visszavonult tiszt, aki elveszítette minden bátorságát, és – gyávaságból és gyengeségből – a
gyalázat útját választotta a becsületes katona előtt nyitva álló egyetlen út, a kötelesség és
becsület útjával szemben”. Ezután ünnepélyesen ígéretet tett a Führernek „a tábornokok, a
tisztikar és a hadsereg katonáinak egysége” mellett.
Időközben a kiszuperált von Brauchitsch tábornagy sietve lángoló nyilatkozatot nyomtatott
ki, amelyben elítéli a puccsot, megújult hűséget ígér a Führernek, és üdvözli a tábornokokat,
köztük Brauchitschot is megvető Himmler kinevezését a Honi Hadsereg élére. Egy másik
kiszuperált, Raeder tengernagy, attól a gyanútól tartva, hogy legalábbis szimpatizált az
összeesküvőkkel, a nyugállományból Rastenburgba sietett, hogy személyesen biztosítsa a
Führert lojalitásáról. Július 24-én „a hadseregnek a Führer iránti megingathatatlan hűsége,
valamint a hadsereg és a párt közötti legszorosabb egység jeléül” a régi katonai köszöntés
helyett kötelezővé tették a náci köszöntést.
Július 29-én Guderian figyelmeztette a vezérkar összes tisztjét, hogy attól kezdve példát kell
mutatniuk a jó náciságban, s a Vezér iránti hűségben.

Az összes vezérkari tisztnek nemzetiszocialista tiszti vezetőnek kell lennie, nemcsak... a politikai
kérdésekben tanúsított mintaszerű hozzáállásában, hanem a fiatalabb parancsnokoknak a Führer tanai szerinti
politikai kiképzésében való aktív közreműködésével is...
A vezérkari tisztek megítélésében és kiválasztásában a feljebbvalók helyezzék az ész elébe a jellemvonásokat
és a szellemet. A hitvány ember lehet bármilyen ravasz is, a szükség órájában biztosan kudarcot fog vallani, mert
hitvány.
Elvárom minden vezérkari tiszttől, hogy azonnal nyilvánítsa ki, hogy nézeteim mellé áll, vagy régebbről híve
azoknak, és ezt jelentse ki nyilvánosan. Aki erre nem képes, az folyamodjon a vezérkarból való eltávolításáért.536

Pillanatnyi ismereteink szerint senki sem folyamodott.

Egy német hadtörténész kommentárja szerint ezzel a vezérkar mint önálló egész története
536
Visszaemlékezéseiben Guderian, aki folyton hangsúlyozza, hogyan állt ellen Hitlernek, és keserű kritikával illeti a Vezért,
nem említi e napiparancsokat.
lényegében véget ért.”46 Ez az elit csoport, amelyet Scharnhorst és Gneisenau alapított, Moltke
pedig a nemzet pillérévé emelt, amely az első világháború alatt Németország ura volt, dominált
a weimari köztársaságban, és még Hitlert is rákényszerítette az SA elpusztítására és vezetőjének
megöletésére, amikor az útjába állt, 1944 nyarára megalázkodó, rémült emberek szánalmas
testületévé zsugorodott. Többé nem lehetett sem ellenzéke, sem kritikusa Hitlernek. Az
egykoron hatalmas hadsereg a Harmadik Birodalom összes többi intézményéhez hasonlóan a
birodalommal együtt fog bukni, hiszen vezetői immár túl zsibbadtak, túlságosan hiányzik
belőlük az a bátorság, amely csupán egy maroknyi összeesküvőben volt meg, hogy felemeljék a
hangjukat, vagy netalán éppen tegyenek valamit annak érdekében, hogy lefogják a kezét annak
az egy szál embernek, aki, mint azt már teljes mértékben felismerték, gyors ütemben vezette
őket és a német népet szeretett hazájuk történelmének legszörnyűbb katasztrófájába.
Megdöbbentő az értelem és az akaraterő ilyen fokú bénultsága olyan felnőtt embereknél,
akiket keresztényként neveltek fel, állítólag a régi erkölcsnek megfelelően formáltak, akik
büszkék voltak becsületkódexükre, és elég bátrak voltak ahhoz, hogy a csatamezőn
farkasszemet nézzenek a halállal – bár talán érhető, ha az egyik korábbi fejezetben felvázoltak
alapján visszaemlékszünk a német történelem menetére, amely a germán ember legnagyobb
erényévé a pillanatnyi ura iránti vak engedelmességet tette, a szolga-lelkűséget pedig nagyon
fontosnak tartotta. A tábornokok mostanára megismerték annak az embernek a gonoszságát, aki
előtt meghunyászkodtak. Guderian később így idézte fel, milyen volt Hitler július 20-a után:
Az ő esetében ami keménység volt, az kegyetlenséggé vált, miközben blöffölési hajlama
egyszerű becstelenséggé lett. Gyakran habozás nélkül hazudott, és feltételezte, hogy mások is
hazudnak neki. Senkinek sem hitt többé. Korábban is elég nehezen lehetett bánni vele, ekkorra
pedig kínszenvedéssé vált, ami hónapról hónapra folyamatosan rosszabbodott. Gyakran
elveszítette minden önuralmát, beszéde pedig egyre durvábbá vált. Közvetlen környezetében
már nem talált visszatartó erőt.47
Mindamellett ez az ember volt az, aki egyedül, félig őrülten, testben és lélekben gyors
hanyatlásnak indulva ismét megtette, amit 1941 havas telén Moszkva alatt tett: összeszedte a
megvert, visszavonuló seregeket, és lelket öntött a megviselt nemzetbe. Olyan hihetetlen
akaraterővel, amilyen senki másban, sem a hadseregben, sem a kormányban, sem a nép körében
nem volt egész Németországban, majdnem egy évvel volt képes szinte egyedül
meghosszabbítani a háború agóniáját.
Az 1944. július 20-i lázadás nemcsak a hadsereg és a civil szféra legtehetségesebb
embereinek megmagyarázhatatlan ügyetlensége miatt bukott el – nemcsak Fromm és Kluge
jellemének végzetes gyengesége miatt, és nemcsak azért, mert az összeesküvőket minden
fordulatnál balszerencse sújtotta. Azért is halt el, mert az emberek, akik ezt a nagyszerű
országot mozgásban tartották, a tábornokok és a civilek, a német nép tömegei, egyáltalán, senki
sem volt felkészülve a forradalomra, amit tulajdonképpen a nyomoruk, a vereség és az idegen
megszállás sivár kilátása ellenére sem akartak. Még mindig elfogadták és támogatták a
nemzetiszocializmust, annak ellenére, hogy az Németországra és Európára egyaránt
lealacsonyodást hozott, és még mindig az ország megmentőjét látták Adolf Hitlerben.
Akkoriban [írta később Guderian] – a tény vitathatatlannak látszik – a német nép nagyobb
hányada még mindig hitt Adolf Hitlerben, és meggyőződésük lett volna, hogy halálával a
merénylet azt az egyetlen embert távolította el, aki még mindig képes lett volna elvinni a
háborút egy kedvező befejezésig.48
Blumentritt tábornok, aki nem volt benne az összeesküvésben, de támogatta volna, ha
főnökét, Klugét keményebb anyagból gyúrták volna, még a háború után is úgy találta, hogy
legalább „a civil lakosság fele megdöbbent azon, hogy a német tábornokok részt vettek a Hitler
megdöntésére tett kísérletben, következésképpen keserű érzésekkel viseltettek irántuk – és ez az
érzés a hadseregen belül is megnyilvánult.”49
Olyan hipnotikus erővel, amely minden magyarázatot meghalad – legalábbis egy nem német
számára –, Hitler a végsőkig élvezhette e rendkívüli nép hűségét és bizalmát. Elkerülhetetlen
volt, hogy ostoba barmokhoz hasonlóan, ám ugyanakkor olyan megindító hittel, sőt
lelkesedéssel, amely az állatcsorda fölé emelte őket, vakon kövessék őt a nemzet pusztulásának
határán túlra.
 HATODIK KÖNYV

A HARMADIK BIRODALOM BUKÁSA

 30.

NÉMETORSZÁG MEGHÓDÍTÁSA
A háború hazatért Németországba.
Alig tért magához Hitler a július 20-i bombarobbantás okozta megrázkódtatásból, máris
szembe kellett néznie Franciaország, Belgium és a nagy keleti hódítások elveszítésével. Az
ellenséges csapatok hatalmas tömegekben támadtak a Birodalomra.
Az oroszok június 10-től egymást követően kibontakozó nyári offenzívai következtében
1944 augusztusának közepére a Vörös Hadsereg eljutott Kelet-Poroszország határáig,
beszorított a Baltikumba ötven német hadosztályt, behatolt a finnországi Vyborgba,
megsemmisítette a német „Közép” hadseregcsoportot, és hat hét alatt négyszáz mérfölddel tolta
előre ezt a frontot egészen a Visztula partjáig, Varsóval szemben, miközben délen egy
augusztus 20-án kezdődő újabb támadás a hónap végén Románia, illetve a német hadsereg
egyetlen nagyobb kőolajforrását jelentő ploesti olajmezők elfoglalásával ért véget. Bulgária
augusztus 26-án hivatalosan kilépett a háborúból, a németek pedig sietve kezdtek kitakarodni az
országból. Szeptemberben Finnország beszüntette az oroszok elleni harcot, és szembefordult a
német csapatokkal, amelyek nem voltak hajlandók kivonulni területéről.
Nyugaton Franciaországot gyorsan felszabadították. Patton tábornoknak, a frissen létrehozott
3. amerikai hadsereg parancsnokának személyében az amerikaiak igazi páncélos tábornokra
találtak, aki éppen olyan rámenős és tehetséges volt, mint hajdan Rommel Afrikában.
Avranches július 30-i elfoglalása után otthagyta Bretagne-t, hadd aszalódjon, és nagyszabású
tisztogató hadműveletbe kezdett a normandiai német seregek ellen: délkeletnek indult a Loire
melletti Orleans felé, majd egyenesen keletnek, a Szajna Párizstól délre eső szakaszának
irányába. Augusztus 23-ra a fővárostól délkeletre és északnyugatra egyaránt kiértek a
Szajnához, s két nappal később, négy évi német megszállás után a nagyszerű város,
Franciaország büszkesége felszabadult. Amint Jacques Leclerc tábornok 2. francia páncélos
hadosztálya és a 4. amerikai gyalogos hadosztály betört Párizsba, kiderült, hogy a francia
ellenállás egységei a város jó részét gyakorlatilag már a kezükben tartják. Érintetlenül találták a
Szajna hídjait is, köztük sok műalkotásszámba menő darabot.537
A franciaországi német hadseregek maradványai teljes visszavonulásban voltak. Az Észak-
Afrikában Rommelt legyőző, és szeptember l-jén tábornaggyá előléptetett Montgomery
vezetése alatt az 1. kanadai hadsereg és a 2. brit hadsereg négy nap alatt kétszáz mérföldet
nyomult előre a Szajna alsó folyásától az 1914– 18-as és az 1940-es csaták híres helyszínei
mellett Belgiumba. Brüsszel szeptember 3-án kapitulált előtte, Antwerpen pedig a következő
napon. Az előrenyomulás olyan gyors volt, hogy a németeknek nem maradt idejük az
antwerpeni kikötő létesítményeinek lerombolására. Nagy szerencse érte ezzel a
szövetségeseket, mivel környékének megtisztítása után ezt a kikötőt szánták az angol–amerikai
seregek elsődleges ellátóbázisának.
A brit–kanadai erőktől délebbre a Courtney H. Hodges tábornok vezette 1. amerikai
hadsereg ugyanilyen nagy sebességgel nyomult előre Belgium délkeleti részén, és elérte a
Meuse folyót (ahonnan 1940 májusában megindult a német áttörés), majd bevette Namur és
Liege erődjeit, ahol a németeknek már nem jutott idejük a védelem megszervezésére. Még
délebbre Patton 3. hadserege elfoglalta Verdunt, körülvette Metzt, elérte a Moselle folyót, és a
537
Speidel szerint Hitler augusztus 23-án elrendelte, hogy pusztítsák el Párizs összes hídját és egyéb fontos létesítményeit,
„még ha ezzel műemlékeket is le kell rombolni”. Speidel megtagadta a parancs végrehajtását, mint ahogyan von Choltitz
tábornok, Nagy-Párizs új parancsnoka is, aki megadta magát, miután néhány lövéssel eleget tett az önbecslése diktálta
parancsnak. Choltitzot ezért 1945 áprilisában árulás vádjával távollétében perbe fogták, tiszt barátainak azonban sikerült
elhalasztatniuk az eljárást a háború végéig. Speidel azt is elárulja, hogy mihelyt elveszett Párizs, Hitler megparancsolta, hogy
nehéztüzérség és V–l-es szárnyasbombák bevetésével pusztítsák el, ő azonban ezt a parancsot is megtagadta. (Speidel: Invasion
1944, 143-45. o.)
belfort-i résnél összekapcsolódott a francia–amerikai 7. hadsereggel, amely Alexander Patch
tábornok parancsnoksága alatt augusztus 15-én szállt partra Dél-Franciaországban a Riviérán, és
gyorsan nyomult felfelé a Rhone völgyében.
Augusztus végére a német hadseregek nyugaton 500 000 embert vesztettek (a fele
hadifogságba esett), valamint odalett szinte összes tankjuk, ágyújuk és teherautójuk. Nem sok
eszközük maradt a Vaterland védelmére. A sokat emlegetett Siegfried-vonal gyakorlatilag
helyőrség és ágyúk nélkül maradt. A nyugati front német tábornokai többnyire úgy hitték, hogy
itt a vég. „Nem létezett már semmiféle szárazföldi erő, nem is beszelve a légierőről” – mondja
Speidel.1 – Ami engem illet – mondta a háború után a szövetségesek kihall-gatóinak Rundstedt,
akit szeptember 4-én visszahelyeztek a nyugati főparancsnoki posztra –, a háború számomra
szeptemberben véget ért.2
Adolf Hitler számára azonban nem. Augusztus utolsó napján előadást tartott néhány
tábornokának a főhadiszálláson: megpróbált új lelkesedést csepegtetni beléjük, és fenntartani
bennük a reményt.

Ha kell, majd a Rajnánál harcolunk. Teljesen mindegy. Ezt a csatát minden körülmények között folytatjuk,
amíg – mint azt Nagy Frigyes mondta – átkozott ellenségeink egyike annyira el nem fárad, hogy nem tud tovább
harcolni. Addig küzdünk, amíg olyan békét nem szerezhetünk, amely biztosítja a német nemzet életét a
következő ötven-száz évre, és ami a legfontosabb, amely nem mocskolja be becsületünket másodszor is úgy,
mint 1918-ban történt... Csakis azért élek, hogy e harcot vezessem, mert tudom, hogy e csatát nem lehet
megnyerni, ha nem áll mögötte vasakarat.

Miután ledorongolta a vezérkart, amiért az nem rendelkezik vasakarattal, Hitler feltárta

tábornokai előtt makacs reménykedésének néhány okát.

El fog jönni az az idő, amikor a szövetségesek közötti feszültség úgy megnő, hogy szakadáshoz vezet. A
történelem során előbb vagy utóbb minden koalíció felbomlott. Csak ki kell várni a megfelelő pillanatot,
bármilyen nehéz is.3

Goebbels kapta a „totális mozgósítás” megszervezésének feladatát, Himmler, a

Tartalékhadsereg új vezetője pedig nekilátott, hogy huszonöt Volfagrenadier hadosztályt
állítson ki a Nyugat védelmére. Minden terv és a náci Németországban a „totális háborúról”
szóló összes beszéd ellenére az ország erőforrásai messze nem voltak „totálisan” szervezettek.
Hitler ragaszkodott hozzá, hogy a nem katonai jellegű árucikkek termelését meglepően magas
szinten őrizzék meg a háború egész ideje alatt – állítólag a harci morál megőrzésének
érdekében. A Führer ellenállt azoknak a háború előtti terveknek is, amelyek alapján a nőket
gyári munkára mozgósították volna. – Legnagyobb becsben tartott eszméink feláldozása túl
nagy ár lenne – mondta 1943 márciusában, amikor Speer azt akarta, hogy nőket hívjanak be
ipari munkára.4 A náci ideológia azt tanította, hogy a német nő helye otthon van, és nem a
gyárban – így hát otthon is maradt. A háború első két évében, miközben Nagy-Britanniában két
és egynegyed millió nőt alkalmaztak a haditermelésben, Németországban csak 182 000 nő
dolgozott hasonló területen. A németországi háztartási alkalmazottak száma a háború alatt
megmaradt a békeidőbeli másfélmilliós értéken.5
Most, hogy az ellenség ott állt a kapujukban, a náci vezetők nyugtalanná váltak. A tizenöt és
tizennyolc év közötti fiúkat, valamint az ötven és hatvan év közötti férfiakat behívták katonai
szolgálatra. Újoncokért fésülték át az egyetemeket és főiskolákat, a hivatalokat és a gyárakat.
1944 szeptemberében és októberében félmillió embert találtak a hadsereg számára. Arra
azonban nem tettek intézkedést, hogy helyükre a gyárakba és irodákba nőket helyezzenek,
Albert Speer, a fegyverzetügyi és haditermelési miniszter pedig tiltakozott Hitlernél, hogy a
szakmunkások behívása komoly mértékben befolyásolja a fegyvergyártás teljesítményét.
A napóleoni idők óta nem fordult elő, hogy német katonák a szent anyaföld védelmére
kényszerültek volna. Az összes későbbi háborút – Poroszország és Németország háborúit
egyaránt – más népek földjén vívták, azok országát pusztítva. A nagy nyomásnak kitett
csapatokra csakúgy záporozott a buzdítás.

A NYUGATI FRONT KATONÁIHOZ!

... Elvárom tőletek, hogy védjétek Németország szent földjét... a végsőkig! ...
Isten óvja a Führert!
VON RUNDSTEDT
tábornagy
A HADSEREGCSOPORT KATONÁIHOZ!
... Amíg élünk, egyikünk sem adja fel a német föld egyetlen négyzetcentiméterét sem ... Aki harc nélkül
visszavonul, az népének árulója.
Katonák! Hazánk, feleségeink és gyermekeink élete a tét! Führerünk és szeretteink katonáikba vetik
bizalmukat! ... Éljen Németország és szeretett Führerünk!
MODEL
tábornagy

Mindamellett, ahogyan egyre jobban égett a ház, úgy növekedett a dezertálások száma is,
pedig Himmler drasztikus intézkedéssel igyekezett elriasztani a szökni készülő katonákat.
Szeptember 10-én kihirdette a parancsot:

Bizonyos megbízhatatlan elemek láthatóan azt hiszik, hogy a háborúnak már vége is van, amint megadják
magukat az ellenségnek...
Az összes dezertőr ... megkapja jogos büntetését. Dicstelen viselkedése továbbá a legsúlyosabb
következményekkel jár majd a családjára nézve is ... Azonnal agyonlövik őket.

Egy bizonyos Hoffmann-Schonforn ezredes a 18. gránátos hadosztálynál kihirdette

egységének:

Sorainkból árulók álltak át az ellenséghez ... Ezek a gazemberek fontos katonai titkokat árultak el ... Csaló
zsidó rágalmazók gúnyolódnak rajtatok a röpirataikban, és arra próbálnak csábítani, hogy legyetek ti is
gazemberekké. Hadd okádják mérgüket! ... Ami azokat a hitvány árulókat illeti, akik megfeledkeztek
becsületükről, a családjuk fog vezekelni árulásukért.6

Szeptemberben megtörtént az, amit a szkeptikus német tábornokok „csodának” neveztek.

Speidel szerint „a franciákkal 1914-ben történt marne-i csoda német változata zajlott le. A
szövetségesek bősz előrenyomulása ugyanis hirtelen lelassult”.
Ε lelassulás oka Eisenhowertól lefelé a szövetséges parancsnokok körében a mai napig vita
tárgya; a német tábornokok számára pedig felfoghatatlan volt. Szeptember második hetére az
amerikai egységek a Moselle folyónál és Aachen előtt már elérték a német határt. Németország
ott feküdt védtelenül a szövetséges seregek előtt. Montgomery már szeptember elején arra
ösztökélte Eisenhowert, hogy minden készletét és tartalékát különítse el a brit és a kanadai
hadsereg, illetve a 9. és az 1. amerikai hadsereg számára, hogy északon az ő, Montgomery
parancsnoksága alatt merész offenzívát hajthassanak végre, amely gyorsan behatolna a Ruhr-
vidékre, megfosztaná a németeket fő arzenáljuktól, megnyitná az utat Berlin felé, és befejezné a
háborút. Eisenhower elutasította a javaslatot.538 „Széles fronton” akart előrenyomulni a Rajna
felé.
Seregei azonban gyorsabban haladtak, mint az utánpótlás. A benzin és a lőszer minden egyes
tonnáját vagy a normandiai tengerparton keresztül, vagy az egyetlen cherbourgi kikötőből
kellett elhozni, és teherautókon három-négyszáz mérföldes távolságra szállítani az
előrenyomuló front után. Szeptember második hetére Eisenhower seregei megfeneklettek az
utánpótlás hiánya miatt. Váratlan német ellenállással is találkoztak. Rundstedt a rendelkezésére
538
„Biztos vagyok benne – írta visszaemlékezéseiben Eisenhower (Crusade in Europe, 305. o.) –, hogy Montgomery
tábornagy az események fényében egyetértene abban, hogy nézete téves volt.” Erről azonban szó sincs, amint azt tudják is
mindazok, akik elolvasták Montgomery emlékiratait.
álló erőket két ponton vonta össze, s így szeptember közepére – legalábbis ideiglenesen – meg
tudta állítani Patton 3. hadseregét a Moselle-nál, illetve Hodges 1. hadseregét Aachen előtt.
Eisenhower ekkor Montgomery ösztökélésére beleegyezett abba a merész tervbe, hogy
Arnhemben, a Rajna alsó folyásánál létesítsenek hídfőállást, amivel olyan pozíciót foglalhatnak
el, hogy észak felől kikerülhetik a Siegfried-vonalat. Ε célkitűzés messze nem volt olyan, mint
Montgomery eredeti elképzelése, hogy majd beszáguldanak a Ruhr-vidékre, onnan pedig
tovább Berlinnek, de stratégiai alapot ígért a későbbi próbálkozáshoz. Nagy-britanniai
légibázisokról induló két amerikai és egy brit légideszantos hadosztály ledobásával indították a
támadást szeptember 17-én, de a vállalkozás kudarcot vallott a rossz időjárás miatt, illetve mert
a légideszantos csapatok két olyan SS páncélos hadosztály állásai között értek földet, amelyek
ottlétéről nem volt tudomásuk, és mert támogatásukra déli irányból nem megfelelő szárazföldi
erőkkel nyomultak felfelé; így tíz napi brutális harc után a szövetségesek visszavonultak
Arnhemből. A város közelében ledobott 1. brit légideszantos hadosztály 9000 emberéből csak
2163 maradt. Eisenhower számára e kudarc „bőséges bizonyítékul szolgált arra, hogy igen zord
hadjáratok következnek még”.7
Azt azonban aligha várta, hogy a németek még eléggé összeszedik magukat ahhoz, hogy
útjára indítsák a nyugati frontra zúduló döbbenetes karácsonyi meglepetésüket.

HITLER UTOLSÓ KÉTSÉGBEESETT HAZÁRDJÁTSZMÁJA

1944. december 12-én este Rundstedt főhadiszállására hívattak számos német tábornokot: a
nyugati front magasabb rangú harctéri parancsnokait. Elvették tőlük oldalfegyvereiket és
aktatáskáikat, egy autóbuszba zsúfolták őket, amellyel félórát keringtek a sötét, havas vidéken,
hogy elveszítsék tájékozódóképességüket, végül egy mélyen a föld alatt lévő bunker bejáratánál
tették ki őket, amely – mint kiderült – Hitler ziegenbergi főhadiszállása volt, nem messze
Frankfurttól. Itt értesültek először arról a tervről, amelyet néhány fontos vezérkari tiszt és
parancsnok már egy hónapja ismert: a Führer négy napon belül hatalmas támadást indít
nyugaton.
Az ötlet szeptember óta motoszkált benne, amikor Eisenhower seregeit megállították a
Rajnától nyugatra, a német határon. A 9., 1. és 3. amerikai hadsereg októberben megpróbálta
ugyan felújítani az offenzívát, hogy – Eisenhower szavaival élve – „átverekedjék magukat” a
Rajnáig, de nehezen és lassan haladtak. Aachen, a régi birodalmi főváros, Nagy Károly
székhelye elkeseredett ütközet után, október 24-én adta meg magát az 1. hadseregnek: ez volt az
első német város, amely a szövetségesek kezére került. Az amerikaiaknak azonban mégsem
sikerült kiharcolniuk az áttörést a Rajnához. Továbbra is anyagcsatákban morzsolták fel a front
teljes hosszában (a britek és a kanadaiak pedig északon) a gyengülő védőket. Hitler felismerte,
hogy ha defenzívában marad, azzal csupán elhalaszthatja a leszámolás óráját. Lázas agyában
kibontakozott egy merész és fantáziadús terv arról, hogy visszaveszi a kezdeményezést, és
olyan csapást mér, amellyel elvágja egymástól a 3. és az 1. amerikai hadsereget, behatol
Antwerpenbe, ezzel megfosztja Eisenhowert fő utánpótlási kikötőjétől, a brit és kanadai
hadseregeket pedig felgöngyölíti a belga–holland határ mentén. Úgy gondolta, hogy egy ilyen
offenzíva nemcsak megsemmisítő vereséget mérne az angol–amerikai seregekre, és így
megszüntetné a fenyegetést Németország nyugati határánál, hanem azt is lehetővé tenné
számára, hogy az oroszok ellen forduljon, akik a Balkánon ugyan folytatták az előrenyomulást,
Lengyelországban és Kelet-Poroszországban azonban október óta helyben állásra
kényszerültek. Az offenzíva az Ardenneken keresztül mérné a gyors csapást, ott, ahol az 1940-
es nagy áttörés is megkezdődött, és amelyről a német hírszerzés tudta, hogy csupán négy
gyenge amerikai gyalogos hadosztály védi.
Merész terv volt. Hitler hitte, hogy támadásával szinte biztosan meg fogja lepni a
szövetségeseket, és még azelőtt legyűrheti őket, hogy akár csak esélyük is lenne összeszedniük
magukat.539 Volt azonban egy hátránya is a tervnek. A német hadsereg nem csupán jóval
gyengébb volt most, mint 1940-ben (különösen a levegőben), hanem ez alkalommal sokkal
életrevalóbb és sokkal jobban felfegyverzett ellenséggel állt szemben. A német tábornokok nem
haboztak ezt a Führer figyelmébe ajánlani.
„November elején, amikor megkaptam a tervet – jelentette ki később Rundstedt –,
megdöbbentem. Hitler még arra sem vette a fáradságot, hogy konzultáljon velem ... Nyilvánvaló
volt számomra, hogy a rendelkezésünkre álló erők messze nem elég nagyok egy ilyen
ambiciózus tervhez.” Mivel Rundstedt és Model felismerte, hogy értelmetlen volna Hitlerrel
vitatkoznia, úgy döntöttek, hogy alternatív tervet javasolnak, amely talán kielégítené a
támadáshoz ragaszkodó hadurat, de mindössze arra korlátozódna, hogy Aachen környékén
szétzúzza az amerikai éket. 8 A nyugati német főparancsnok azonban olyan kevés reményt
fűzött ahhoz, hogy sikerülhet megváltoztatni a Führer elhatározását, hogy nem volt hajlandó
elmenni a december 2-i berlini katonai tanácskozásra, ahová vezérkari főnökét, Blumentrittet
küldte maga helyett. De Blumentritt, Model tábornagy, Hasso von Manteuffel tábornok és Sepp
Dietrich SS-tábornok (az utóbbi kettőre két nagy páncélos hadsereg parancsnoksága várt az
áttörésben), akik elmentek a találkozóra, képtelenek voltak megingatni Hitler eltökéltségét. A
Führer azzal töltötte az ősz végét, hogy utolsó kétségbeesett játszmájához megpróbálta
összekaparni Németországban az utolsó tartalékokat. Novemberben sikerült összegyűjtenie
közel 1500 új vagy felújított harckocsit és ágyút, decemberben pedig újabb ezret. Az
Ardennekben végrehajtandó áttöréshez összegyűjtött huszonnyolc hadosztályt, köztük kilenc
páncélos hadosztályt, és további hat hadosztályt elkülönített a fő támadást követően Elzászban
indítandó támadáshoz. Göring 3000 vadászgépet ígért.
Ez jelentős erő volt, bár messze gyengébb Rundstedt ama hadseregcsoportjánál, amely 1940-
ben ugyanezen a fronton harcolt. Előteremtése azonban azt jelentette, hogy megtagadják a keleti
német erőktől azt az erősítést, amelyet parancsnokaik elengedhetetlenül szükségesnek tartottak,
hogy visszaverhessék a januárra várt orosz téli offenzívát. Amikor Guderian, a vezérkari főnök,
aki felelős volt a keleti frontért, tiltakozott emiatt, Hitler szigorúan kioktatta.
„Szükségtelen, hogy ön próbáljon engem tanítani. Öt éve irányítom a harctéren a német
hadsereget, és ez idő alatt több tapasztalatot szereztem, mint azt a vezérkarban bármelyik
úriember akárcsak remélhetné is. Tanulmányoztam Clausewitzet és Moltkét, és elolvastam az
összes Schlieffent. Jobban képben vagyok, mint ön!”
Amikor Guderian azzal tiltakozott, hogy az oroszok túlnyomó erővel fognak támadni, és az
orosz felvonulásról szerzett számadatokat idézte, Hitler felkiáltott: – Ez a legnagyobb blöff
Dzsingisz kán óta! Ki a felelős ezért az ostobaságért?9
A tábornokok, akik december 12-én este aktatáskák és revolverek nélkül összegyűltek a
Führer ziegenbergi főhadiszállásán, a náci hadurat Manteuffel későbbi visszaemlékezése szerint
ilyennek láthatták: „meghajlott alak, arca sápadt és felpuffadt, a székében görnyed, a keze
remeg, bal karja hevesen rángatózik, pedig mindent elkövet, hogy ezt leplezze. Beteg ember ...
menet közben húzza az egyik lábát.”10
Hitler harcias kedve azonban így is ugyanolyan hőfokon lobogott, mint mindig. A
tábornokok arra számítottak, hogy rövid eligazítást kapnak az offenzíva általános katonai
képéről, a hadúr azonban politikai és történelmi témájú szónoklatot zúdított rájuk.

539
A „Greif-hadművelet” elnevezésű terv rendelkezett egy érdekes díszítménnyel is, ami – úgy tűnik – Hitler agyszüleménye
volt. Ennek irányítását a Führer Otto Skorzenyre bízta, aki – miután megmentette Mussolinit, és olyan határozottan cselekedett
1944. július 20-án este – ismét kitüntette magát szakterületén, és 1944 októberében Budapesten elrabolta a magyar kormányzót,
Horthy tengernagyot, amikor az utóbbi megpróbálta Magyarországgal letétetni a fegyvert az előrenyomuló oroszok előtt.
[Természetesen ifj. Horthy Miklósról, a kormányzó fiáról van szó! (A ford.)] Skorzeny új feladata az volt, hogy kétezer angolul
beszélő német katonából egy különleges dandárt szervezzen, öltöztesse őket amerikai egyenruhába, és zsákmányolt amerikai
tankokban és dzsipeken szivárogjanak az amerikai vonalak mögé, ott pedig hírközlési vezetékeket vágjanak el, futárokat
gyilkoljanak meg, irányítsák tévútra a forgalmat, és általában keltsenek zűrzavart. Kisebb egységek feladata volt még, hogy
elhatoljanak a Meuse hídjaiig, és megpróbálják épségben megőrizni őket a fő német páncélos csapatok megérkezéséig.
 A történelemben még soha nem volt olyan koalíció, mint az ellenségeinké, amely ilyen különböző célokkal
rendelkező, ennyire heterogén elemekből állt volna össze ... Egyfelől ultrakapitalista államok, másfelől
ultramarxista államok. Egyfelől egy haldokló birodalom, Nagy-Britannia, a másikon egy gyarmat, amely a
hagyatékára vágyik, az Egyesült Államok ... Ε koalícióba mindegyik partner azzal a reménnyel ment bele, hogy
megvalósíthatja politikai ambícióit ... Amerika megpróbál Anglia örökösévé lenni, Oroszország megpróbálja
megszerezni a Balkánt... Anglia megpróbálja megtartani birtokait ... a Földközi-tenger térségében ... Ezek az
államok már most is civakodnak, és aki csak figyel, úgy, ahogyan a pók várakozik a hálója közepén ülve,
láthatja, hogyan válnak ezek az ellentétetek óráról órára erősebbé.
Ha most még néhány csapást tudunk mérni rájuk, akkor ez a mesterségesen támogatott közös front egy
hatalmas robajjal egyszer csak összeomolhat... feltéve, hogy Németország részéről nincs gyengülés.
Alapvető fontosságú, hogy az ellenséget megfosszuk a biztos győzelem hitétől ... A háborúkat az dönti el,
hogy az egyik vagy a másik oldal felismeri, hogy nem nyerhet. Egyetlen pillanatot sem engedhetünk úgy
elmúlni, hogy az ellenségnek ne mutassuk meg: bármit is tesz, nem számíthat kapitulációra. Soha! Soha!11

A tábornokok, miközben a fülükben csengett ez a buzdító beszéd, szétoszlottak, ám egyikük

sem hitte – legalábbis ezt mondták később –, hogy az offenzíva az Ardennekben sikerülni fog.
Magukban eldöntötték azonban, hogy legjobb képességük szerint végrehajtják a parancsot.
Így is tettek. December 15-én sötét és fagyos volt az éjszaka. Sűrű köd függött az Ardennek
hóval vastagon borított erdős dombjai felett, amikor a németek elfoglalták támadóállásaikat az
Aachentől délre eső Monschau és a Triertől északnyugatra fekvő Echternach között húzódó
hetven mérföld széles fronton. Meteorológusaik több napi ilyen időt jósoltak. Számításaik
szerint a szövetséges légierő ezalatt nem tud majd felszállni, és a német utánpótlási oszlopok
elkerülhetik a normandiai pokol megismétlődését. Hitler szerencséje az időjárással öt napig
kitartott, s a németek december 16-án délelőtt több ponton is áttörést értek el kezdeti betöréseik
után, miután teljes mértékben sikerült meglepniük a szövetségesek főparancsnokságát.
Amikor egy német páncélososztag december 17-én este elérte Stavelot-t, alig nyolc
mérföldnyire volt az 1. amerikai hadsereg Spában berendezett főhadiszállásától, amelyet sietve
kiürítettek. Ami még ennél is fontosabb, a német osztag csupán egy mérföldnyire volt már egy
hatalmas amerikai utánpótlási raktártól, amelyben több mint hárommillió gallon benzin volt. Ha
ezt a raktárát elfoglalták volna a német páncélos hadosztályok, amelyeket egyre inkább
lelassított a benzinellátásban tapasztalható késedelem (tudniillik már csak szánalmasan kevés
üzemanyaguk volt), gyorsabban és messzebbre eljuthattak volna. Skorzeny úgynevezett 150.
páncélos dandárja így is messzebbre jutott: emberei ugyanis amerikai egyenruhába öltöztek, és
zsákmányolt amerikai tankokat, teherkocsikat és dzsipeket vezettek. Körülbelül negyven
dzsipre való jutott át közülük az összeomlóban lévő fronton, s néhányuk egészen a Meuse
folyóig hatolt.540
Az Ardennekben állomásozó négy gyenge hadosztály német lerohanása után az 1. amerikai
hadsereg szétszórt egységeinek makacs átmeneti ellenállása mégis lelassította a német támadást,
és az áttörés északi és déli hajlatán, a Monschaunál és Bastogne-nál tanúsított szilárd helytállás
hatására Hitler erői egy keskeny ív mentén összeszorultak. Bastogne amerikai védelme pedig
megpecsételte a sorsukat.
Ez a közúti csomópont jelentette az Ardennek és a Meuse folyó mögötti rész védelmének
kulcsát. Ha szilárdan kitart, nemcsak azokat a fő útvonalakat zárja le, amelyeken Manteuffel 5.
páncélos hadserege a Meuse folyó és Dinant felé nyomult, hanem a további előrenyomuláshoz
540
Tizenhatodikán fogságba esett egy német tiszt, akinél több példányban is ott volt a Greif-hadművelet terve, így az
amerikaiak tudták, hogy mi készül. Úgy látszik, ez sem tudott gátat vetni a kezdeti zűrzavarnak, amelyet Skorzeny emberei
keltettek. Néhányuk katonai rendőrnek öltözött, útkereszteződésekben foglalt el posztokat, és félreirányította az amerikai
katonai forgalmat. A Greif ismerete ellenére az 1. hadsereg hírszerzése elhitte néhány amerikai egyenruhában elfogott német
képtelen meséjét, miszerint Skorzeny egy-két mindenre elszánt embere Párizsba tart, hogy meggyilkolja Eisenhowert. A katonai
rendőrség több napon át amerikai katonák ezreit állította meg az utakon, még Párizsban is, és nemzetiségüket bizonyítandó,
meg kellett mondják, ki nyerte meg a baseballbajnoki döntőt, és mi államuk fővárosa – bár néhányan nem emlékeztek a helyes
válaszokra, vagy nem tudták. Sok németet, akit amerikai egyenruhában fogtak el, azonnal agyonlőttek, másokat pedig
hadbíróság elé állítottak, majd kivégeztek. Skorzeny ellen 1947-ben egy amerikai bíróság folytatott eljárást Dachauban, de
felmentették. Ezután Spanyolországba, majd Dél-Amerikába ment, ahol hamarosan virágzó cementvállalatot alapított, és
megírta visszaemlékezéseit.
előirányzott jelentős német erőket is leköti. December 18-án reggel Manteuffel páncélos ékei
csak tizenöt mérföldnyire voltak a várostól, ahol az amerikai erőket mindössze egy
hadtestparancsnokság legénysége képviselte, akik már a város elhagyására készülődtek. 17-én
este azonban a 101. amerikai légideszant hadosztály, amely éppen Reimsben volt újrafel-
szerelésen, parancsot kapott, hogy teljes sebességgel induljon meg a száz mérföldnyire lévő
Bastogne-ba. Teherautóik fényszóróit az általános elsötétítési paracs ellenére felkapcsolva,
egész éjjel hajtva huszonnégy órán belül elérték a várost, éppen csak a németek előtt. Döntő
fontosságú verseny volt, amelyben a németek vesztettek. Bár bekerítették Bastogne-t, nehezen
tudták hadosztályaikkal megkerülni, hogy folytassák az előrenyomulást a Meuse felé. Ráadásul
nagy erőket kellett maguk mögött hagyniuk, hogy a csomópontot lezárva tartsák, és
megpróbálják elfoglalni.
December 22-én Heinrich von Luettwitz tábornok, a LXVII. páncélos hadtest parancsnoka
írásban követelte a 101. légideszantosok parancsnokától, A. C. McAuliffe tábornoktól Bastogne
feladását. Híressé vált az amerikai tábornok egyszavas válasza: „FRÁSZT!”
Hitlernek az ardennekbeli utolsó játszmájában a határozott fordulópont a karácsony előtti
napon érkezett el. A német 2. páncélos hadosztály egyik felderítő zászlóalja már az előző napon
elért a Meuse folyótól három mérföldre keletre, Dinant-nál lévő magaslathoz, és ott tankjai
számára benzinre, illetve némi erősítésre várakozott, mielőtt lezúdulna a lejtőn a folyóhoz. Sem
a benzin, sem az erősítés soha nem érkezett meg. A 2. amerikai páncélos hadosztály viszont
váratlanul lecsapott északról. Patton 3. hadseregének már több hadosztálya is felfelé haladt dél
felől: fő céljuk Bastogne felszabadítása volt. „Huszonnegyedikén este – írta később Manteuffel
– nyilvánvalóvá vált, hogy hadműveletünk elérte tetőpontját. Ekkor már tudtuk, hogy célunkat
sohasem érhetjük el.” A mélyre hatoló keskeny német ív északi és déli szárnyára nehezedő
nyomás túl nagy lett. Ráadásul karácsony előtt két nappal az időjárás kitisztult, és a végre
bevethető angol–amerikai légierő erősen támadta a német utánpótlási vonalakat és a keskeny,
kanyargós hegyi utakon felfelé haladó csapatokat és tankokat. A németek még egy elkeseredett
kísérletet tettek Bastogne elfoglalására. Karácsony napján hajnali 3 órától kezdve egész nap
tartó támadássorozatot indítottak, de McAuliffe védői kitartottak. Másnap Patton 3.
hadseregének egyik páncélos osztaga áttört dél felől, és felszabadította a várost. A németek
számára már csak az volt a kérdés, hogyan szabadítsák ki erőiket a keskeny folyosóból, mielőtt
még elvágnák és megsemmisítenék őket.
De Hitler hallani sem akart semmiféle visszavonulásról. December 28-án nagyszabású
haditanácsot tartott. Ahelyett, hogy hallgatott volna Rundstedt és Manteuffel tanácsára, és
időben visszavonta volna az ardennekbeli támadásban részt vevő német erőket, megparancsolta,
hogy folytassák az offenzívát, rohamozzák meg Bastogne-t, és újítsák fel az előrenyomulást a
Meuse irányába. Ahhoz is ragaszkodott, hogy azonnal kezdjenek új offenzívába dél felé
Elzászban, ahol az amerikai arcvonal elvékonyult, mert Patton több hadosztályát is északra, az
Ardennekbe küldték. A tábornokok ama tiltakozására, hogy nem rendelkeznek elégséges erővel
az Ardennek-beli offenzíva folytatásához, illetve az elzászi támadáshoz, süket fülekkel reagált.

Uraim, én már tizenegy éve foglalkozom ilyesmivel, és ... még sohasem hallottam, hogy bárki is azt jelentette
volna, hogy minden teljesen készen áll... Az ember soha nincsen teljesen készen. Ez világos.

Csak beszélt és beszélt.541 Még be sem fejezte monológját, a tábornokok számára máris
nyilvánvaló volt, hogy a főparancsnok elveszítette valóságérzékét, és elveszett a felhőkben.

A kérdés az, hogy ... megvan-e Németországban az akarat, hogy létezzen, vagy elpusztul ... Ε háború
elvesztése el fogja pusztítani a német népet.

541
A haditanács szinte érintetlenül fennmaradt gyorsírásos jegyzőkönyvének hosszából ítélve több órán át szónokolt. Ez a
Führer-konferenciák 27. számú darabja. Gilbert Hitler Directs His War c. művében a 158-74. oldalon megadja a teljes szöveget.
 Hosszú értekezés következett ezután Róma történelméről, illetve Poroszországéról a hétéves
háborúban. Végül a Führer visszatért az azonnali, időszerű problémákra. Bár azt elismerte, hogy
az Ardennek-beli offenzíva „nem avart döntő sikert hozta”; kijelentette, hogy az mégis „a
helyzet olyan teljes átalakulását idézte elő, amilyet két héttel ezelőtt senki sem hitt volna
lehetségesnek”.

Az ellenségnek le kell mondania minden támadó tervéről... Be kellett dobnia olyan egységeit is, amelyek
kimerültek voltak. Hadműveleti tervei teljesen összezavarodtak. A hátországban igen erősen bírálják. A lélektani
pillanat igen rossz a számára. Máris el kellett ismernie, nincs esély arra, hogy eldőljön a háború augusztus előtt,
sőt talán a jövő év vége előtt sem...

Vajon ez az utolsó kiszólás a vereség beismerését jelentette? Hitler sietve megpróbált

korrigálni minden ilyen benyomást.

Sietek hozzátenni, uraim, hogy ... nem azt a következtetést kell levonniuk, hogy én akár csak távolról is a
háború elveszítésében gondolkodom... A „kapituláció” szót soha nem ismertem... A mai helyzet számomra
semmi újat nem jelent. Sokkal rosszabb helyzetben is voltam már. Ezt csak azért említem, mert azt akarom, hogy
értsék, miért űzöm célomat ilyen fanatizmussal, és miért nem tud engem semmi sem megtörni. Bármennyire is
kínozzon az aggodalom, és még ha fizikailag meg is ráz, akkor sem változtathatja meg semmi a legkisebb
mértékben sem azt a döntésemet, hogy addig harcolok, amíg végül a mérleg nyelve a mi oldalunkra nem billen.

Ezután nagyon szépen kérte a tábornokokat, hogy „minden tüzükkel” támogassák az új

támadásokat.

Aztán pedig ... teljesen szétzúzzuk az amerikaiakat... Akkor majd meglátjuk, mi történik. Nem hiszem, hogy
az ellenség képes lenne hosszú távon ellenállni negyvenöt német hadosztálynak ... Uralni fogjuk mi még a
sorsot!

Túl késő volt már. Németország nem rendelkezett azzal a katonai erővel, ami beválthatta
volna a Führer szavait.
Újév napján Hitler nyolc hadosztályt dobott be a Saar-vidéki támadásba, ezt pedig a Felső-
Rajna hídfőjétől kiinduló támadás követte, egy olyan hadsereggel, amelynek parancsnoka (és ez
rossz viccként hangzott a tábornokok számára) Heinrich Himmler volt. Egyik támadás sem
jutott igazán messzire. Sőt a Bastogne ellen január 3-án meginduló totális támadás sem, amelyet
nem kisebb erővel, mint kilenc hadosztályból álló két hadtesttel hajtottak végre, és amely az
Ardennek-beli hadjárat legsúlyosabb harcaihoz vezetett. Január 5-re a németeknek le kellett
mondaniuk arról a reményükről, hogy elfoglalhatják ezt a kulcsfontosságú várost. Azzal a
veszéllyel kellett szembenézniük ekkor, hogy elvágja őket a január 3-án északról meginduló
angol– amerikai ellentámadás. Január 8-án Model, akinek a seregeit annak veszélye fenyegette,
hogy csapdába esnek a Bastogne-tól északkeletre fekvő Houffalize-nál, végre engedélyt kapott
a visszavonulásra. Január 16-ra, egy hónappal azután, hogy megindult az offenzíva, amelyben
Hitler utolsó ember-, fegyver- és lőszerkészleteit tette kockára, a német erők
visszakényszerültek arra a vonalra, ahonnan megindultak.
Körülbelül 120 000 elesett, sérült vagy eltűnt embert vesztettek, valamint 600 tankot és
rohamágyút, 1600 repülőgépet és 6000 járművet. Az amerikaiak veszteségei szintén súlyosak
voltak: 8000 katonájuk elesett, 48 000 megsebesült, 21 000 fogságba esett vagy eltűnt, valamint
elveszítettek 733 tankot és tankelhárító eszközt.542 Az amerikaiak azonban tudták pótolni a
542
Az amerikai halottak között számos olyan hadifogoly is volt, akiket az 1. SS páncélos hadosztály Jochen Peiper ezredes
parancsnoksága alatt álló egyik harci osztaga december 17-én Malmédy mellett hidegvérrel agyonlőtt. A Nürnbergben
bemutatott bizonyítékok szerint 129 amerikai foglyot mészároltak le; az ebben részt vevő SS-tisztek későbbi tárgyalásán ezt a
számot 71-re csökkentették. Az eljárás, amely 1946 tavaszán kezdődött meg Dachauban egy amerikai bíróság előtt, különös
módon alakult. Negyvenhárom SS-tisztet, köztük Peipert is, halálra ítéltek, huszonhármat életfogytiglanra, és nyolcan rövidebb
börtönbüntetést kaptak. Sepp Dietrich, a 6. SS páncélos hadsereg parancsnoka, aki alakulatával az Ardennek-beli támadás
északi frontján harcolt, huszonöt évet kapott; Krämer, az 1. SS páncélos hadtest parancsnoka tíz évet, és Hermann Priess, az 1.
veszteségeiket, a németek viszont nem. Ellőtték az utolsó puskaporukat is. Ez volt a német
hadsereg utolsó nagy offenzívája a második világháborúban. Kudarca nemcsak
elkerülhetetlenné tette a vereséget nyugaton, hanem pusztulásra ítélte a keleten harcoló
hadseregeket is, ahol azonnal érezhetővé vált, hogy Hitler az Ardennekben az utolsó tartalékait
is bedobta.
A tábornokoknak karácsony után három nappal nyugaton tartott hosszú előadásában Hitler
meglehetősen optimista volt az orosz fronttal kapcsolatban, ahol – bár a Balkán már szinte
elveszett – a német seregek október óta szilárdan kitartottak Lengyelországban a Visztulánál,
illetve Kelet-Poroszországban.

Sajnos [mondta Hitler], kedves szövetségeseink árulása miatt arra kényszerülünk, hogy fokozatosan
visszavonuljunk ... Mégis, mindennek ellenére egészében véve lehetséges, hogy kitartsunk a keleti fronton.

De meddig? Karácsony este, amikor az oroszok körülvették Budapestet, majd ismételten

Újév reggelén Guderian hiába könyörgött Hitlernek erősítésért, hogy Magyarországon
szembeszállhasson az orosz fenyegetéssel, és hogy ellen tudjon állni a lengyelországi szovjet
offenzívának, amelynek kezdetét január közepére várta.

Rámutattam [mondja Guderian], hogy a Ruhr-vidéket már megbénítják a nyugati szövetségesek

bombatámadásai... másfelől pedig azt mondtam, hogy a felső-sziléziai iparterületek még mindig gőzerővel
dolgozhatnak, a német hadiipar központja már áttevődött keletre, és Felső-Szilézia elveszítése néhány héten
belül a vereségünkhöz vezetne. Mindez hasztalan volt. Visszautasított, én pedig komor és tragikus Szentestét
tölthettem e legkevésbé sem keresztényi környezetben.

Mindazonáltal Guderian január 9-én harmadszor is visszatért Hitler főhadiszállására.

Magával vitte keleti hírszerzőfőnökét, Gehlen tábornokot is, aki térképekkel és grafikonokkal
próbálta elmagyarázni a Führernek, milyen ingatag helyzetben vannak a németek az északi
orosz offenzíva újrakezdésének várható előestéjén.

Hitler [mondja Guderian] teljesen kijött a sodrából... a térképeket és a grafikonokat „abszolút idióta
munkáknak” nyilvánította, és megparancsolta, hogy készítőjüket zárassam elmegyógyintézetbe. Ekkor én jöttem
ki a sodromból, és azt mondtam, hogy ... „Ha azt akarja, hogy Gehlen tábornokot elmegyógyintézetbe küldjék,
akkor jobb, ha rólam is kiállíttatja a diagnózist.”

Amikor Hitler azzal érvelt, hogy a keleti front „soha még nem bírt ilyen erős tartalékkal”,
Guderian azzal vágott vissza: „A keleti front olyan, mint egy kártyavár. Ha a frontot csak
egyetlen ponton is áttörik, összeomlik az összes többi része is.”12
Így is történt. 1945. január 12-én Konyev orosz hadseregcsoportja kitört a Felső-Visztulánál,
Varsótól délre lévő baranovi hídfőállásából, és Sziléziának indult. Tőle északra Zsukov seregei
Varsótól északra és délre átkeltek a Visztulán: a főváros január 17-én esett el. Még északabbra
két orosz hadsereg lerohanta fél Kelet-Poroszországot, és a Danzigi-öböl felé nyomult.
Ez volt a háború legnagyobb orosz offenzívája. Sztálin csak Lengyelországban és Kelet-
Poroszországban 180 hadosztályt vetett be, amelyek meglepően nagy része páncélos hadosztály
volt. Semmi nem volt, ami megállíthatta volna őket.
„Január 27-re [alig tizenöt nappal azután, hogy a szovjet támadás megkezdődött] – mondja
SS páncélos hadosztály parancsnoka tizennyolc évet.
Ezután hangos felháborodás tört ki az amerikai szenátusban, különösen a néhai McCarthy szenátor részéről: azzal
vádaskodtak, hogy az SS-tisztekkel brutálisan bántak, és kizsarolták belőlük a vallomást. 1948 márciusában a halálbüntetések
közül harmincegynégyet megváltoztattak, áprilisban Lucius D. Clay tábornok a maradék tizenkettőről hatra csökkentette a
halálos ítéletek számát, majd 1951 februárjában John J. McCloy, az amerikai főbiztos az általános amnesztia keretében ezeket a
halálos ítéleteket is átváltoztatta életfogytiglanra. Jelen könyv írásakor már valamennyien szabadok. Az SS-tisztekkel való
állítólagos rossz bánásmód feletti lármában szinte elfelejtődött a vitathatatlan bizonyíték arra, hogy 1944. december 17-én, egy
Malmédy közelében lévő, behavazott réten több SS-tiszt parancsára, illetve uszítására legalább hetvenegy fegyvertelen amerikai
hadifoglyot hidegvérrel lemészároltak.
Guderian – az orosz áradat gyors ütemben a teljes katasztrófa arányait kezdte ölteni a
számunkra.”13 Addigra Kelet- és Nyugat-Poroszországot elvágták a Birodalomtól. Zsukov
tudniillik ezen a napon kelt át Lüben közelében az Oderán, miután két hét alatt 220 mérföldet
nyomult előre, és Berlintől alig 100 mérföldes távolságban német földre ért. A
legkatasztrofálisabb fejlemény pedig az volt, hogy az oroszok lerohanták a sziléziai ipari
medencét.
A haditermelésért felelős Albert Speer január 30-án – Hitler hatalomra kerülésének
tizenkettedik évfordulóján – memorandumot készített Hitler számára, amelyben rámutatott
Szilézia elvesztésének jelentőségére. „A háború elveszett” – kezdődött jelentése, ami a Speertől
megszokott higgadt és objektív stílusban folytatódott. A szilé/ai bányák a Ruhr-vidék intenzív
bombázása óta Németország szenének 60 százalékát adták. Már csak két heti szénkészlet
maradt a német vasút, az erőművek és gyárak számára. Ezennel, hogy Szilézia elveszett,
mondta Speer, ő már csak egynegyedét tudja szállítani annak a szénmennyiségnek, és egy-
hatodát annak az acélmennyiségnek, amelyet Németország 1944-ben előállított.14 Ez
katasztrófát ígért 1945-re.
A Führer – mondta el később Guderian – ránézett Speer jelentésére, elolvasva az első
mondatot, majd megparancsolta, hogy helyezzék el a páncélszekrényében. Nem volt hajlandó
négyzemközt találkozni Speerrel. Guderiannak azt mondta:

„... Ezentúl senkivel sem vagyok hajlandó négyszemközt találkozni ... [Neki] mindigvan valami kellemetlen
mondanivalója a számomra. Ezt nem tudom elviselni.”15

Január 27-én délután, azon a napon, amikor Zsukov csapatai Berlintől száz mérföldre
átkeltek az Oderán, érdekes reakciót lehetett megfigyelni Hitler főhadiszállásán, amelyet
ekkorra már áthelyeztek a berlini kancelláriára, ahol a Führer ott is maradt élete végig.
Huszonötödikén a kétségbeesett Guderian felkereste Ribbentropot, és arra ösztökélte, próbáljon
meg azonnali fegyverszünetet nyerni a nyugati fronton, hogy a német seregeket a keleti fronton
összevonhassák az oroszok ellen. A külügyminiszter sietve elfecsegte a dolgot a Führernek, aki
még aznap este elővette, és „hazaárulás” elkövetésével vádolta vezérkari főnökét.
De két estével később Hitler, Göring és Jodl a keleti katasztrófa hatására már olyan
állapotban voltak, hogy úgy vélték, nem kell a Nyugattól fegyverszünetet kérniük. Biztosak
voltak abban, hogy a bolsevik győzelmek következményeitől félő nyugati szövetségesek
szaladnak majd hozzájuk. A január 27-i vezéri értekezlet jegyzőkönyvének egyik fennmaradt
töredéke megőrizte a jelenet egy részét.

HITLER: Gondolja, hogy az angolok lelkesednek az orosz fejlemények miatt?

GÖRING: Biztosan nem azt tervezték, hogy mi majd távol tartjuk őket, miközben az oroszok meghódítják
egész Németországot ... Nem számítottak arra, hogy mi ... őrültek módjára távol tartjuk őket, miközben az
oroszok egyre mélyebben hatolnak be Németországba, és mostanára gyakorlatilag övék egész Németország ...
JODL: Mindig is gyanakodva tekintettek az oroszokra.
GÖRING: Ha ez így folytatódik, pár napon belül táviratot kapunk [az angoloktól]. 16

Ilyen vékonyka szálra függesztették utolsó reményeiket a Harmadik Birodalom vezetői. A

Nyugat ellen készített náci-szovjet paktum kitervelői a végén odáig jutottak, hogy nem értették,
miért nem csatlakoznak hozzájuk a britek és az amerikaiak az orosz megszállók
visszaverésében.

A NÉMET SEREGEK ÖSSZEOMLÁSA

1945 tavaszán a vég gyorsan érkezett el a Harmadik Birodalom számára.
A haláltusa márciusban kezdődött. Februárra, amikor a Ruhr-vidék már nagyrészt romokban
hevert, Felső-Szilézia pedig elveszett, a széntermelés az előző évinek egyötödére csökkent, de
az angol–amerikai bombázások miatt a vasúti és vízi szállításban bekövetkezett zavarok
következtében ennek is csak csekély hányadát lehetett fuvarozni. A vezéri értekezletek uralkodó
beszédtémájává vált a szénhiány, Dönitz panaszai, hogy sok hajójának tétlenül kell vesztegelnie
az üzemanyaghiány miatt, majd Speer türelmes magyarázata, hogy ugyanezen okok miatt
hasonló helyzetben vannak az erőművek és a hadiüzemek is. A román és a magyar olajmezők
elvesztése, valamint a németországi szintetikusolaj-üzemek bombázása olyan akut benzinhiányt
okozott, hogy az oly rettentően szükséges vadászgépek jó részének a földön kellett maradnia, s
ott a szövetségesek légitámadásai pusztították el őket. Sok páncélos hadosztály nem tudott
mozdulni sem, mert nem volt üzemanyag a tankjaikba.
Elfogyott végül a megígért „csodafegyverekbe” vetett hit is, amely pedig egy ideig nemcsak
a tömegekben, hanem még a Guderian-féle gyakorlatias tábornokokban is élt. A Nagy-Britannia
ellen irányított V-1 szárnyasbombák és V-2 rakéták kilövőállásai szinte teljesen odavesztek,
amikor Eisenhower erői visszahódították a francia és belga partokat, bár néhány megmaradt
még Hollandiában. A kétféle V–bombából közel nyolcezer darabot lőttek ki Antwerpenre és
más katonai célokra azután, hogy a brit–amerikai erők elérték a német határt – de ezek csak
jelentéktelen károkat okoztak.
Hitler és Göring arra számított, hogy az új lökhajtásos vadászgépek majd elűzik a
szövetséges légierőt az égről, és ez így is történhetett volna (a németeknek ugyanis több mint
ezret sikerült legyártaniuk), ha az effajta gépekkel nem rendelkező angol–amerikai repülősök
nem tettek volna hatékony ellenlépéseket. A szövetségesek hagyományos vadászai a levegőben
nem jelentettek ellenfelet a lökhajtásos vadászokkal szemben, de az utóbbiakból kevés szállt
egyáltalán fel a földről. A lökhajtásos gépekhez szükséges különleges hajtóanyagot előállító
finomítókat lebombázták és elpusztították, a meghosszabbított kifutópályákat pedig, amelyekre
szintén szükségük volt, könnyen felfedezték a szövetségesek pilótái, s így a lökhajtásos gépeket
a földön pusztították el.
Dönitz vezértengernagy megígérte a Führernek, hogy az új elektromos tengeralattjárók
csodával fognak szolgálni a tengereken és ismét pusztulást hoznak majd a létfontosságú észak-
atlanti brit–amerikai utánpótlási vonalakra. 1945 januárjáig azonban a szolgálatba állítandó 126
új járműből csak kettőt bocsátottak
Ami a Londonnak és Washingtonnak sok aggodalmat okozó német atombomba-kutatást
illeti, csak csekély előrehaladást értek el, Hitlert ugyanis ez nem érdekelte, Himmler pedig
hűtlenség gyanújával rendszeresen letartóztatta az atomtudósokat, vagy elvitte őket, hogy
kedvenc képtelen „tudományos” kísérletein dolgozzanak, amelyeket fontosabbnak tartott. Az
amerikai és a brit kormány nagyon megkönnyebbült, amikor már 1944 vége előtt megtudta,
hogy a németeknek ebben a háborúban nem lesz atombombájuk.543
Február 8-án Eisenhower hadai, amelyek ekkor már nyolcvanöt hadosztályt tettek ki,
szorosabbra kezdték vonni a gyűrűt a Rajnánál. Azt várták, hogy a németek csak időnyerés
céljából fognak harcolni, és erőiket megőrizve visszavonulnak a széles, lassú folyású folyó
jelentős vízi akadálya mögé. Rundstedt ezt is tanácsolta. De Hitler, mint vereségeinek évében
végig, most sem akart hallani semmiféle visszavonulásról. Ez mindössze azt jelentené, közölte
Rundstedttel, hogy „a katasztrófát egyik helyről a másikra viszik”. Így hát a német seregek
Hitler ragaszkodására a helyükön maradtak, és harcoltak – de nem sokáig. A hónap végére a
britek és az amerikaiak Düsseldorftól északra több helyen is elérték a Rajnát, két héttel később
pedig a Mosel folyótól északi irányban már szilárd állásuk volt a bal parton. A németek újabb
350 000 elesett, sebesült és fogságba került embert vesztettek (a foglyok száma 293 000 volt),
továbbá fegyvereik és felszerelésük legnagyobb részét.
Hitler dührohamot kapott. Március 10-én utoljára váltotta le Rundstedtet, és Kesselring

543
Hogy ezt hogyan tudták meg, az önmagában is lenyűgöző történet, de ahhoz túl hosszú, hogy itt leírjuk. Samuel Goudsmit
professzor nagyszerűen elbeszéli Alsós című könyvében. „Alsós” az általa vezetett amerikai tudományos misszió neve volt,
amely Eisenhower seregeit követte Nyugat-Európába.
tábornagyot nevezte ki a helyére, aki olyan makacsul és sokáig tartott ki Olaszországban. A
Führer egy tomboló dührohamában már februárban érvénytelennek nyilvánította a genfi
konvenciót, hogy – amint egy tizenkilencedikén tartott értekezleten mondta – „felismertessem
az ellenséggel: mi elszántuk magunkat arra”, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel
harcolni fogunk a létezésünkért”. Ε lépésre dr. Goebbels, a vérszomjas civil is ösztökélte, aki
azt javasolta, hogy a német városok elleni szörnyű bombázások miatti megtorlásként az összes
elfogott ellenséges repülőt azonnal lőjék agyon. Amikor a jelenlévő tisztek valamelyike jogi
ellenvetéseket támasztott, Hitler dühösen vágott vissza:

Pokolba vele! ... Ha nyilvánvalóvá teszem, hogy nem mutatok belátást a foglyokkal szemben, hanem az
ellenséges foglyokkal a jogaikra való minden tekintet nélkül bánok, tekintet nélkül a megtorlásra, akkor jó
néhány [német] majd kétszer is meggondolja, mielőtt dezertálna. 17

Ez volt követői számára az egyik első jele annak, hogy Hitler, miután világhódító
küldetésében csődöt mondott, elszánta magát arra, hogy mint Wotan a Walhallába, tömeges
véráldozattal száll le – s nemcsak az ellenségeivel, hanem saját népével együtt is. A vita végén
felkérte Dönitz tengernagyot, hogy „fontolja meg e lépés mellett és ellen szóló érveket, és minél
előbb tegyen jelentést róla”.
Dönitz másnap tért vissza a rá jellemző válasszal.

A hátrányok súlyosabbak az előnyöknél... Mindenképpen jobb lenne, ha megőriznénk a látszatot, és a

szükségesnek tartott intézkedéseket előzetes bejelentés nélkül hajtanánk végre.18

Hitler ímmel-ámmal egyetértett, és noha – amint láttuk544 – nem került sor az elfogott
repülők vagy más hadifoglyok tömeges lemészárlására (kivéve az oroszokat), többet is
kegyetlenül kivégeztek, a civil lakosságot pedig arra bujtogatták, hogy lincseljék meg a
szövetséges repülőgépek ejtőernyővel földet érő legénységét. Az egyik fogoly francia
tábornokot, Mesnyt Hitler parancsára előre megfontoltan meggyilkolták, és sok szövetséges
hadifogoly pusztult el, amikor élelem és víz nélkül hosszú menetelésre kényszerítették őket a
brit, amerikai és orosz repülők által géppuskázott utakon, amint az ország belseje felé terelték
őket, nehogy az előrenyomuló szövetséges seregek felszabadítsák őket.
Hitler nem ok nélkül tett arról, hogy a német katonák „kétszer is gondolják meg, mielőtt
dezertálnak”. Nyugaton döbbenetesen megnőtt a dezertőrök száma, vagy legalábbis azoké, akik
a brit-amerikai előrenyomulást követően a lehető leggyorsabban megadták magukat. Február
12-én Keitel „a Führer nevében” kiadott egy parancsot, amelyben kijelenti, hogy minden
katona, „aki csalárd módon szerez eltávozási engedélyt, vagy aki hamis papírokkal utazik,
halálbüntetést kap”. Március 5-én pedig Blaskowitz tábornok, a nyugati „H” hadseregcsoport
parancsnoka a következő parancsot adta ki:

Minden katona ... aki elveszíti az egységét... és aki kijelenti, hogy eltévedt, és az egységét keresi, rögtönítélő
bíróság elé kerül, és agyonlövik.

Április 12-én Himmler is hozzátette a magáét, és elrendelte, hogy „halálraítéltethető”

minden parancsnok, akinek nem sikerült megtartania egy várost vagy egy fontos hírközlési
központot. A parancsot már végre is hajtották az egyik Rajna-híd szerencsétlen
parancsnokainak esetében.
Március 7-én kora délután a 9. amerikai páncélos hadosztály egyik támadó éke elérte a
Remagen városa feletti magaslatokat a Rajna mentén, huszonöt mérföldre Koblenztől. Az
amerikai tankok legénysége csodálkozva látta, hogy a folyó feletti, Ludendorffról elnevezett
vasúti híd még ép. Leszáguldottak a lejtőn a vízhez. Az utászok eszeveszett sietséggel elvágtak
544
„Az Új Rend” című 27. fejezetben.
minden robbantóvezetéket, amit csak találtak. Egy gyalogsági szakasz átsietett a hídon. Amint a
keleti parthoz közeledtek, egy töltet felrobbant, aztán még egy. A híd megrázkódott, de kitartott.
A túlparton lévő gyenge német erőket hamarosan visszaverték. Tankok siettek át a hídon.
Alkonyatra az amerikaiak erős hídfőállással rendelkeztek a Rajna keleti partján. Átlépték az
utolsó nagy természeti akadályt Németország nyugati felén.545
Néhány nappal később, március 22-én este Patton 3. hadserege újabb átkelést hajtott végre a
Rajnán Oppenheimnél, Mainztól délre, miután a 7. amerikai és az 1. francia hadsereggel
közösen végrehajtott briliáns hadműveletben lerohanta a Saar-Pfalz háromszöget. Március 25-re
az angol–amerikai erők birtokában volt a folyó teljes nyugati partja, és azon túl is két erős
hídfőállással rendelkeztek. Hitler hat hét alatt elveszítette nyugati erőinek több mint
egyharmadát, valamint félmillió ember fegyverzetének többségét.
Március 24-én hajnali fél háromkor haditanácsot hívott össze berlini főhadiszállásán a
teendők mérlegelésére.

HITLER: Az Oppenheimnél lévő hídfőt tekintem a legnagyobb veszélynek.

HEWEL [a Külügyminisztérium képviselője]: A Rajna ott nem olyan széles.
HITLER: Jó kétszázötven méter. Egy folyami akadálynál csak egy embernek kell elaludnia, és máris szörnyű
szerencsétlenség történhet.

A legfelsőbb parancsnok tudni akarta, hogy „nincs-e egy dandár vagy valami hasonló, amit
oda lehetne küldeni”. Az egyik segédtiszt válaszolt:

„Jelenleg nem áll rendelkezésre olyan egység, amelyet Oppenheimbe lehetne küldeni. Mindössze öt
páncéltörő van a senne-i táborban, ezek ma vagy holnap készen állnak. A következő pár nap során harcba
állíthatók lesznek ...19

A következő pár nap során! Patton oppenheimi hídfője e pillanatban hét mérföld széles és
hat mérföld mély volt, tankjai pedig keletnek, Frankfurt felé tartottak. Azt, hogy az egykoron
hatalmas német hadsereg, amelynek sokat magasztalt páncélos hadtestei az előző években
keresztülszáguldottak Európán, most menynyire rossz helyzetben volt, az is mutatja, hogy a
legfelsőbb parancsnoknak e válságos pillanatban azzal kellett foglalatoskodnia, hogy öt
lerobbant páncéltörőt kaparjon össze, amelyeket csak „a következő pár nap során lehet harcba
állítani”, hogy azokkal állítsák meg egy hatalmas ellenség páncélos seregét.”546
Most, hogy az amerikaiak március harmadik hetére a Rajnán túl voltak, és Montgomery
parancsnoksága alatt hatalmas, britekből, kanadaiakból és amerikaiakból álló szövetséges
hadsereg készült az Alsó-Rajnán való átkelésre, és arra, hogy meginduljanak az északnémet
síkságra, illetve a Ruhr-vidékre (március 23-án éjjel neki is indultak), Hitler bosszúja az
előrenyomuló ellenség helyett saját népe felé fordult. Ők tartották fent a Vezért a német
történelem legnagyobb győzelmei során. Most, a vereség telén úgy gondolta, hogy többé nem
érdemlik meg az ő nagyságát.
– Ha a német népre vereség vár a küzdelemben – mondta Hitler a gauleitereknek egy 1944
augusztusában tartott beszédében –, akkor túl gyenge volt: nem sikerült kiállnia a történelem
próbáját, és csak pusztulásra ítéltetett.20
545
Hitler nyolc német tisztet, a remageni hídnál lévő gyenge egységek parancsnokait kivégeztette. Ügyüket a Führer által
felállított „Nyugati Különleges Repülőbíróság” tárgyalta, amelynek egy Hübner nevű fanatikus náci volt az elnöke.
546
Ε március 23-i vezéri értekezlet átirata az utolsó, amely megmenekült – nagyjából épen – a lángok közül. Jó képet ad a
Führer őrült agyáról, arról, hogy milyen jelentéktelen részletkérdésekkel volt elfoglalva, miközben a feje felett már égett a ház.
Majdnem egy óra hosszat vitatta meg Goebbels javaslatát, hogy a berlini Tiergarten egyik széles sugárútját használják
kifutópályának. Előadást tartott arról, hogy a német beton milyen gyenge a bombázással szemben. A tanácskozás nagy részét a
csapatok összeszedésének szentelték. Az egyik tábornok felveti az indiai légió kérdését.
HITLER: Az indiai légió egy vicc. Vannak olyan indiaiak, akik még egy tetvet sem képesek megölni, inkább hagyják,
hogy megegyék őket. Egy angolt sem ölnének meg. Ostobaságnak tartom, hogy az angolokkal szembeállítsuk őket... Ha
imamalmok hajtására használnánk az indiaiakat, vagy ilyesmire, akkor ők lennének a világ legkitartóbb katonái...
És így tovább az éjszakába. Az ülés hajnali 3 óra 43 perckor oszlott fel.
 Szervezete gyors ütemben hanyatlott, s ez még inkább megmérgezte szemléletét. A
hadvezetés terhe, a vereségek okozta sokk, a ritkán otthagyott földalatti bunkerekben folytatott
egészségtelen, friss levegő és mozgás nélküli életmód, az egyre gyakrabban szabadjára engedett
dührohamok, és nem utolsósorban a kuruzsló orvosa, dr. Morell javaslatára naponta szedett
mérgező gyógyszerek már az 1944. július 20-i bombamerénylet előtt is aláásták egészségét. Az
akkori robbanás mindkét fülében beszakította a dobhártyát, ami hozzájárult
szédülésrohamaihoz. A merénylet után orvosai hosszabb pihenést javasoltak neki, de nem volt
hajlandó rá. – Ha elhagyom Kelet-Poroszországot – mondta Kelteinek –, akkor elesik. Amíg itt
vagyok, addig kitart.
1944 szeptemberében úgy megroppant az egészsége, hogy ágynak dőlt, de novemberben
feiépült, és visszatért Berlinbe. Szörnyű vérmérséklete felett azonban soha többé nem sikerült
visszanyernie az uralmát. Ahogyan 1945-ben a frontokról érkező hírek egyre rosszabbá váltak,
mind gyakoribbá váltak hisztérikus dühkitörései. Ilyenkor a keze-lába is csillapíthatatlanul
remegett. Guderian tábornok többször is leírta, milyen volt a Führer ezekben a pillanataiban.
Január végén, amikor az oroszok Berlinből alig száz mérföldnyire elérték az Oderát, és a
vezérkari főnök azt kezdte követelni, hogy a balti területeken rekedt számos német hadosztályt
a tengeren át evakuálják, Hitler nekitámadt.

Úgy állt ott előttem az öklét rázva, hogy jó vezérkari főnököm, Thomale kénytelen volt megragadni a
zubbonyom alját, annál fogva rántott vissza, nehogy testi inzultus áldozata legyek.

Néhány nappal később, 1945. február 13-án a két férfi újabb vitába keveredett az orosz
helyzettel kapcsolatban. Guderian szerint két órán át tartott a csetepaté.
Felemelt ököllel, kivörösödött képpel, a haragtól egész testében rázkódva állt ott előttem, magán kívül a
dühtől, minden önuralom nélkül. Minden egyes kitörése után fel-alá járkált a szőnyeg szélén, aztán hirtelen
közvetlenül előttem megállt, és az arcomba vágta a következő vádját. Szinte visított, a szeme majdnem kiugrott a
helyéről, az erek pedig kidudorodtak a halántékán. 21

A német Führer ilyen lelki és egészségi állapotban hozta meg élete egyik utolsó nagy
jelentőségű döntését. Március 19-én általános rendeletet adott ki: Németországban minden
katonai, ipari, szállító- és távközlési eszközi meg kell semmisíteni, nehogy azok sértetlenül az
ellenség kezére kerüljenek! Az intézkedéseket a katonaságnak kellett végrehajtania a
Gauleiterek és a „védelmi biztosok” segítségével. „Minden ellentétes utasítás érvénytelen” –
zárult a rendelet.22
Németországot egyetlen hatalmas pusztasággá kellett tenni. Semmit nem volt szabad
meghagyni, amivel a német nép túlélhette volna vereségét.
Hitlerrel folytatott korábbi találkozói alapján Albert Speer, a szókimondó fegyverzetügyi és
haditermelési miniszter előre látta a barbár utasítást, és március 15-én feljegyzést készített,
amelyben szenvedélyesen szembeszállt az ilyen bűnös intézkedéssel, és megismételte azt az
állítását, hogy a háború már elveszett. Memorandumát március 18-án este személyesen
nyújtotta át a Führernek.

Négy-nyolc héten belül [írta Speer] bizonyossággal várható a német gazdaság összeomlása ... Ez után az
összeomlás után a háborút katonailag sem lehet folytatni... Mindent meg kell tennünk, hogy a nemzet számára
mindvégig megőrizzünk akár csak egy bármilyen primitív létalapot ... A háború e fázisában nincs jogunk ahhoz,
hogy olyan pusztításokat vigyünk végbe, amelyek befolyásolhatják a nép életét. Ha ellenségeink el szeretnék
pusztítani ezt a nemzetet, amely egyedülálló bátorsággal harcolt, akkor ez a történelmi szégyen csakis az övék
lesz. Kötelességünk, hogy meghagyjunk a nemzet számára minden lehetőséget, amellyel a távoli jövőben
biztosíthatja újjáépülését ...23

De Hitlert, miután személyes sorsa már megpecsételődött, nem érdekelte annak a német
népnek a további léte sem, amely iránt pedig korábban mindig olyan határtalan szeretetet
prédikált. Azt mondta Speernek:

Ha a háború elveszett, akkor a nemzet is elpusztul. Ez a sors elkerülhetetlen. Szükségtelen figyelembe

vennünk, hogy a nép valami nagyon kezdetleges létének folytatásához mire lenne szükség. Ellenkezőleg ifibb, ha
magunk elpusztítjuk ezeket a dolgokat, mert ez a nemzet bizonyult a gyengébbiknek, a jövő pedig teljesen az
erősebb, keleti nemzettől [Oroszországtól] függ majd. Ráadásul akik megmaradnak a csata után, azok az aljanép,
mert a jók addigra halottak lesznek.

Ezután hirdette ki másnap a legfőbb hadúr a hírhedt „felperzselt föld” direktívát. Ezt egy
hasonlóan irtózatos újabb paranccsal fejelte meg március 23-án Martin Bormann, a Führer
titkára, aki ekkorra már olyan udvari pozíciót vívott ki magának, mint a náci kényurak körül
senki más. Speer a nürnbergi emelvényen így ismertette e parancsot:

A Bormann-rendeletnek az volt a célja, hogy a népességet keletről és nyugatról egyaránt a birodalom

közepére vigyék, és velük együtt a külföldi munkásokat és a hadifoglyokat is. Ezt a több millió embert gyalog
kellett volna vándorútjukra küldeni. Nem tettek intézkedéseket az ellátásukra, és abban a helyzetben nem is
lehetett volna végrehajtani az ilyen intézkedéseket. Minden képzeletet felülmúló éhségkatasztrófa lett volna a
dolog vége.

És ha Hitler és Bormann minden további parancsát is végrehajtották volna (mert számos

kiegészítő utasítás is volt), németek milliói halhattak volna meg, akiknek addig sikerült életben
maradniuk. A nürnbergi bíróság előtt Speer megpróbálta összefoglalni a különböző „felperzselt
föld”-parancsokat. El kellett pusztítani, mondta,

minden ipari üzemet, minden fontos elektromos létesítményt, víz- és gázművet, élelmiszer- és ruházati
raktárát; minden távközlési és vasúti berendezést, minden csatornát, minden hajót, minden tehervagont és az
összes mozdonyt.

Hogy a német nép megmenekült ettől a katasztrófától, azt – a szövetséges csapatok gyors
előrenyomulása mellett, amely lehetetlenné tette, hogy ilyen gigantikus méretű pusztítást
vigyenek végbe – a Speer és a hadsereg néhány tisztje által kifejtett emberfeletti
erőfeszítéseinek köszönhették: e férfiak Hitler parancsaival (végre!) közvetlenül
szembeszegülve beszáguldottak az országot, és gondoskodtak róla, hogy a létfontosságú
hírközlést, üzemeket és raktárakat ne robbantsák fel a hadsereg buzgón engedelmes tisztjei és a
pártkulik.
Közel járt már a vég a német hadsereg számára.
Miközben Montgomery brit-kanadai seregei, miután március utolsó hetében átkeltek az
Alsó-Rajnán, északkeletnek nyomultak Bréma, Hamburg és a balti Lübeck felé, Simpson
tábornok 9. amerikai hadserege és Hodges tábornok 1. amerikai hadserege gyorsan nyomult
előre, túl a Ruhr-vidéken: a 9. hadsereg az északi peremén, az 1. hadsereg a délin. Április l-jén
Lippstadtnál egyesültek. Model „B” hadseregcsoportja, amely az összesen huszonegy
hadosztályt kitevő 15. és az 5. páncélos hadseregből, állt, csapdába esett Németország
legnagyobb iparvidékének romjain. Tizennyolc napig tartott ki, és április 18-án adta meg magát.
Újabb 325 000 német, köztük harminc tábornok esett fogságba, de Model nem volt közöttük.
Inkább agyonlőtte magát, mint hogy fogoly legyen.
Model seregéinek bekerítése a Ruhr-vidéken széles nyílást szakított a németek nyugati
frontján. A kétszáz mérföldes résen keresztül a 9. és az 1. amerikai hadseregnek azok a
hadosztályai, amelyekre nem volt szükség a Ruhr-vidék megtartásához, most nekilódultak a
Németország szívében fekvő Elba folyó irányába. A Berlinbe vezető út nyitva állt, mivel e két
amerikai hadsereg és a főváros között csupán néhány szétszórt, rendezetlen német hadosztály
volt. Április 11-én este, miután hajnal óta hatvan mérföldet nyomult előre, a 9. hadsereg egyik
támadó éke Magdeburg közelében elérte az Elbát, másnap pedig hídfőt alakított ki a túloldalon.
Az amerikaiak mindössze már csak hatvan mérföldnyire voltak Berlintől.
Eisenhower célja ekkor az volt, hogy az oroszokkal Magdeburg és Drezda között találkozva
az Elbánál kettéossza Németországot. Bár Churchill és a brit katonai vezetők súlyosan
megbírálták, amiért nem előzte meg az oroszokat Berlinben, amit könnyen megtehetett volna,
Eisenhowert és stábját a szövetséges expedíciós hadsereg legfelsőbb parancsnokságán ebben a
pillanatban csak az érdekelte, hogy az oroszokkal való találkozás után sürgősen délkelet felé
induljon, és bevegye az úgynevezett Nemzeti Erődöt, ahol Hitler állítólag összegyűjtötte
maradék erőit, hogy a dél-bajorországi és nyugat-ausztriai Alpok szinte bevehetetlen hegyeiben
foglalja el utolsó állását.
A „Nemzeti Erőd” csupán fantom volt. Soha nem létezett, kivéve dr. Goebbels bombasztikus
propagandájában, illetve Eisenhower óvatos főparancsnokságán, ahol bedőltek neki. A
szövetséges expedíciós had sereg legfőbb parancsnokságának hírszerzése már március 11-én
figyelmeztette Eisenhowert, hogy a nácik bevehetetlen erőd építését tervezik a hegyekben, és
maga Hitler irányítja majd védelmét berchtesgadeni búvóhelyéről. A jeges hegyi sziklák
„gyakorlatilag áthatolhatatlanok” – mondta a hírszerzői jelentés.
Itt, a természet és az eddig kitalált leghatékonyabb titkos fegyverek védelmében
fennmaradna az a hatalom [folytatódott a jelentés], amely eddig Németországot vezette, hogy
megszervezze feltámadását; itt bombabiztos gyárakban készül majd a hadianyag, hatalmas
földalatti barlangokban raktározzák majd az élelmiszert, a felszerelést, és egy különlegesen
válogatott, fiatal katonákból álló alakulatot képeznek ki a gerilla-hadviselésre, hogy egy egész
földalatti hadsereget lehessen felszerelni és irányítani, hogy szabadítsa fel Németországot a
megszálló erők alól.24
Úgy tűnik, mintha a szövetségesek legfelsőbb parancsnokságának hírszerzői állományába
brit és amerikai kalandregényírók épültek volna be. Ezt a fantasztikus értékelést mindenesetre
komolyan vették a szövetséges expedíciós hadsereg legfelsőbb parancsnokságán, ahol
Eisenhower vezérkari főnöke, Bedell Smith tábornok eltöprengett „egy hosszan tartó alpesi
hadjárat” szörnyű lehetőségén, amely súlyos amerikai emberáldozatokkal járna, és határozatlan
időre eltolná a háború végét.547
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a leleményes dr. Goebbelsnek sikerült egy
propagandablöffel befolyásolnia a háború stratégiai menetét. Adolf Hitler ugyan fontolóra vette,
hogy visszavonul az osztrák–bajor hegyekbe, hogy ott foglalja el utolsó állását, ahonnan nem
messze született, ahol magánéletének óráit többnyire töltötte, amelyet szeretett is, és ahol az
egyetlen olyan hely volt, amit az otthonának nevezhetett – a Berchtesgaden feletti Obersalzberg
–, ám addig habozott, amíg túl késő lett.
Április 16-án, azon a napon, hogy az amerikai csapatok elérték Nürnberget, a nagyszabású
náci pártgyűlések színhelyét, Zsukov orosz seregei kitörtek az Oderánál elfoglalt
hídfőállásukból, és április 21-én délután elérték Berlin külvárosát. Bécs már április 13-án
elesett. Április 25-én délután 4 óra 40 perckor Berlintől déli irányban hetvenöt mérföldre, az
Elba mellett fekvő Torgaunál a 69. amerikai gyalogos hadosztály őrjáratai találkoztak az 58.
orosz gárdahadosztály előretolt egységeivel. Észak- és Dél-Németországot elszakították
egymástól. Adolf Hitler elszigetelődött Berlinben. Elérkeztek a Harmadik Birodalom utolsó
napjai.

547
„Csak amikor a hadjárat véget ért – írta később Omar Bradley tábornok –, akkor kellett megtudnunk, hogy ez az Erőd
leginkább csak néhány fanatikus náci képzeletében létezett. Annyira eltúlzott gondolattá vált, hogy megdöbbenek rajta, hogyan
is tudtuk olyan ártatlanul elhinni. De amíg kitartott az Erőd legendája, addig túl komoly fenyegetés volt ahhoz, hogy figyelmen
kívül hagyjuk, következésképpen a háború utolsó heteiben ez formálta taktikai gondolkodásunkat.” (Bradley: A Soldier's Story,
536.0.)
„Sokat írtak az alpesi erődről – fűzte hozzá a háború után fanyarul Kesselring tábornagy –, többnyire ostobaságokat.”
(Kesselring: A Soldier's Record, 276. o.)
 31.

GÖTTERDÄMMERUNG: Α HARMADIK BIRODALOM

UTOLSÓ NAPJAI
Hitler azt tervezte, hogy április 20-án, ötvenhatodik születésnapján távozik Berlinből az
Obersalzbergre, és onnan, Barbarossa Frigyes legendás hegyi erősségéből irányítja majd a
Harmadik Birodalom végső ellenállását. A minisztériumi hivatalok többségét állami iratokkal
és a végzetre ítélt Berlinből kétségbeesetten kijutni próbáló fejvesztett tisztviselőkkel telezsúfolt
teherautókon már délre költöztették. Háztartása személyzetének legtöbb tagját a Führer tíz
nappal korábban előreküldte Berchtesgadenbe, hogy előkészítsék érkezésére hegyvidéki villáját,
a Berghofot.
A sors azonban azt tartogatta számára, hogy soha többé ne lássa viszont imádott alpesi
menedékét. A vég gyorsabban közeledett, mint ahogy el tudta volna képzelni. Az amerikaiak és
az oroszok sebesen nyomultak az Elba melletti találkozóhely felé. A britek Hamburg és Bréma
kapujában álltak, és azzal fenyegettek, hogy elvágják Németországtól a megszállt Dániát.
Olaszországban elesett Bologna, és Alexander szövetséges erői a Pó völgyébe zúdultak. Az
oroszok, miután április 13-án elfoglalták Bécset, a Duna folyása mentén felfelé tartottak, a 3.
amerikai hadsereg pedig lefelé száguldott, hogy Hitler városában, az ausztriai Linzben
találkozzon velük. Ostrom alá vették Nürnberget, ahol a háború egész ideje alatt folyt a munka a
nagy előadótermen és a stadionokon, amelyeknek a náci párt fővárosának bélyegét kellett volna
rányomniuk az ősi városra, majd a 7. amerikai hadsereg egy része elrobogott mellette München,
a náci mozgalom szülőhelye felé. Berlinbe odahallatszott az orosz nehéztüzérség robaja.
„Egész héten semmi más nem jött, csak Jób hírnökei – jegyezte fel naplójába április 23-án
Schwerin von Krosigk gróf, a gyermekded pénzügyminiszter, a korábbi oxfordi ösztöndíjas, aki
a közeledő bolsevikok első hírére északra iszkolt Berlinből. – Úgy látszik, a leggyászosabb sors
vár népünkre.”1
Hitler az oroszok közeledtére az előző év november 20-án távozott utoljára a kelet-
poroszországi Rastenburgban lévő főhadiszállásáról, és Berlinben maradt (ahol a keleti háború
kezdete óta alig járt) december 10-ig, amikor a Bad Neuheim melletti Ziegenbergben lévő
nyugati főhadiszállására ment, hogy levezényelje az Ardennek-beli nagy hazárdjátszmát. Annak
kudarca után január 16-án visszatért Berlinbe, ahol immár mindvégig kitartott, és
összeomlófélben lévő hadseregeit a kancelláriának a szövetséges bombázások következtében
romhalmazzá vált nagy márványtermei alatt ötven lábnyi mélységben lévő földalatti bunkerból
irányította tovább.
Fizikailag gyorsan hanyatlott. A hadsereg egyik fiatal századosa, aki februárban látta őt
először, később visszaemlékezett külsejére.

A feje kissé imbolygott. Bal karja petyhüdten lógott, a keze pedig nagyon remegett. A szemében leírhatatlan
vibráló izzás volt, ami félelmetes és egészen természetellenes hatást keltett. Az arca és a szeme körüli részek a
teljes kimerültség benyomását keltették. Minden mozdulata öregemberre vallott. 2

A július 20-i merényletkísérlet óta bizalmatlanná vált mindenkivel, még régi pártbeli
híveivel szemben is.– Minden oldalról hazudnak nekem! – füstölgött márciusban az egyik
titkárnőjének.

Senkiben sem bízhatok meg. Hányingerem van ettől az egész dologtól ... Ha bármi történik velem,
Németország vezető nélkül marad. Nincs utódom. Hess őrült, Göring elveszítette a nép rokonszenvét, Himmlert
pedig a párt utasítaná vissza – amellett ő [Himmler] teljesen művészietlen ... Törje csak a fejét, és mondja meg,
ki legyen az utódom ...3
 Az ember azt gondolná, hogy ebben a történelmi fázisban az utódlás dolga akadémikus
kérdés volt, de ez nem igaz: ebben a kerge náci világban nem így mentek a dolgok. Az utódlás
nemcsak a Führernek volt a rögeszméje, hanem (hamarosan látni fogjuk) a vezető
utódjelölteknek is.
Bár Hitler ekkor már fizikailag roncs volt, s a vak is látta a rá váró katasztrofális véget, amint
az oroszok Berlin felé közelítettek, a nyugati szövetségesek pedig elözönlötték a Birodalmat, ő
és néhány fanatikus híve, mindenekelőtt Goebbels, mégis makacs reményeket fűzött ahhoz,
hogy az utolsó pillanatban valami csoda meg fogja még menteni őket.
Április elején egy szép estén Goebbels fennmaradt, hogy felolvasson Hitlernek a Führer
egyik kedvenc könyvéből, Carlyle Nagy Frigyes története című művéből. A fejezet, amelyet
felolvasott, a hétéves háború legsötétebb napjairól szólt, amikor a király úgy érezte, hogy ereje a
végét járja, és közölte minisztereivel, hogy ha február 15-ig nem fordul meg a szerencséje,
akkor feladja a küzdelmet, és megmérgezi magát. Ez a történelmi részlet kétségtelenül illett az
alkalomhoz, és Goebbels minden bizonnyal a legdrámaibb módon olvasta fel.

„Bátor király! Még egy kicsit várj [olvasta tovább Goebbels], és szenvedésed napjai véget érnek. Jó
szerencséd napja már a felhők mögött vár, és hamarosan rád köszönt.” Február 12-én a cárnő meghalt, és
megtörtént a Brandenburg-ház csodája.

– A Führer szeme könnyel volt tele – mondta Goebbels Krosigknak; az utóbbi naplójának
köszönhetjük ezt a megindító jelenetet.4
Ε – brit írótól érkezett – bátorítás hatására két horoszkópért küldettek, amelyeket Himmler
nagyszámú „kutatási” irodáinak egyikében őriztek az iratok között. Az egyik a Führer
horoszkópja volt, amelyet 1933. január 30-án, azon a napon készítettek, amikor hivatalba lépett;
a másik a weimari köztársaság horoszkópja volt, amit egy ismeretlen asztrológus készített 1918.
november 9-én, a köztársaság születésének napján. Goebbels közölte Krosigkkal, milyen
eredménnyel járt e két rendkívüli dokumentum ismételt vizsgálata.

Csodálatos tény vált láthatóvá, mindkét horoszkóp megjósolja a háború kitörését 1939-ben, 1941-ig
győzelmeket, és az ezután következő fordulatok sorát, a legsúlyosabb csapásokat pedig 1945 első hónapjaira,
különösen április első felére. Április második felében átmeneti sikerre számíthattunk. Aztán stagnálás következik
augusztusig, majd ugyanabban a hónapban béke. A következő három évben nehéz idők várnak Németországra,
de 1948-tól ismét felemelkedik majd.5

Goebbels Carlyle-lal és a csillagok „csodálatos” jóslataival megerősítve április 6-án

zengzetes felhívást intézett a visszavonuló csapatokhoz:

A Führer kinyilvánította, hogy még ebben az évben megváltozik a sors iránya... A zseni valódi sajátsága a
tudatosság és az eljövő változás biztos tudata. A Führer tudja bekövetkezésének pontos óráját. A sors küldte
nekünk ezt az embert, hogy mi, miközben nagy külső és belső teher nehezedik ránk, tanúi legyünk a csodának ...6

Alig egy héttel később, április 12-én este Goebbels meggyőzte magát, hogy a csoda „pontos
órája” elérkezett. Továbbra is rossz hírek érkeztek. Az amerikaiak megjelentek a Dessau-Berlin
autópályán, és a főparancsnokság sürgősen elrendelte a közelben lévő utolsó két lőporgyárának
elpusztítását. Innentől kezdve a német katonáknak azzal a lőszerrel kellett boldogulniuk, ami
náluk volt. Goebbels a napot Busse tábornok főhadiszállásán töltötte Küstrinnél, az oderai
fronton. A tábornok biztosította őt, hogy egy orosz áttörés lehetetlen volna, és hogy (amint
Goebbels másnap Krosigknak mesélte) „kitartok, amíg a britek seggbe nem rúgnak minket”.

Este [beszélte el Goebbels] együtt ültek a főhadiszálláson, és ő kibontotta azt az elméletét, hogy a történelmi
logika és igazság szerint a dolgoknak egyszerűen muszáj megváltozniuk, mint ahogyan a hétéves háborúban is
ott volt a Brandenburg-ház csodája.
 „Most miféle cárnő fog meghalni?” – kérdezte egy tiszt.
Goebbels nem tudta. De a sors, válaszolta, „mindenféle lehetőséget tartogat.”
Amikor a propagandaminiszter aznap későn este visszatért Berlinbe, a RAF újabb
bombázása után lángokban állt a főváros központja. Égtek a kancellária maradványai és a
Wilhelmstrassén feljebb lévő Adlon szálloda. A propagandaminisztérium lépcsőjén egy titkár
sürgős hírrel üdvözölte Goebbelst. – Meghalt Roosevelt! – mondta.
Ahogy a Wilhelmsplatzon keresztül megvilágították a kancellária lángjai, mindenki láthatta,
mennyire felragyogott a miniszter arca.
– Hozzák a legjobb pezsgőnket! – kiáltotta Goebbels. – És kapcsolják nekem telefonon a
Führert! Hitler az utca túloldalán, mélyen fekvő bunkerében ülte végig a bombázást. Felvette a
telefont.
– Führerem – mondta Goebbels –, gratulálok! Roosevelt halott! Meg van írva a csillagokban,
hogy április második fele lesz a fordulópont a számunkra. Ma péntek van, április
tizenharmadika. [Már elmúlt éjfél.] Ez a fordulópont!
Nem jegyezték fel, hogyan reagált Hitler a hírre, bár annak ismeretében el lehet képzelni,
hogy korábban milyen bátorítást kapott Carlyle-tól és a csillagoktól. Goebbels reakcióját
azonban ismerjük. „Extázisban volt” – közli a titkára.7
Az üres Schwerin von Krosigk nemkülönben. Amikor Goebbels államtitkára megtelefonálta
neki, hogy Roosevelt halott, felkiáltott – legalábbis hűséges naplójában:

Ez a Történelem angyala volt! Érződött, ahogyan szárnyaival átsuhant a szobán. Nem ez volt az a fordulat a
szerencsénkben, amit oly szorongva vártunk?

Másnap reggel Krosigk telefonált Goebbelsnek az ő „gratulációjával” (ezt büszkén erősíti

meg naplójában) és, mintha ez még nem lett volna elég, egy levelet is küldött, amiben
Roosevelt halálát úgy üdvözölte, hogy az „istenítélet... Isten ajándéka”.
Ebben az elmegyógyintézeti légkörben, miközben a régóta hatalmon lévő, Európa ősi
egyetemein tanult olyan miniszterek, mint Krosigk és Goebbels a csillagok olvasatába
kapaszkodtak, és az égő főváros lángjai közepette az amerikai elnök halálán örvendeztek, amit
biztos jelnek tartottak arra, hogy a Mindenható a huszonnegyedik órában most már megmenti a
Birodalmat a fenyegető katasztrófától, Berlinben a függöny végső leereszkedéséig játszódott az
utolsó felvonás.
Eva Braun április 15-én érkezett Berlinbe, hogy csatlakozzon Hitlerhez. Nagyon kevés
német tudott a létezéséről, és még kevesebb Adolf Hitlerhez fűződő kapcsolatáról. Több mint
tizenkét éve volt a szeretője. Most áprilisban eljött, mondja Trevor-Roper, a saját esküvőjére és
ünnepélyes halálára.
Ε történet utolsó fejezetében játszott szerepe szempontjából érdekes nő, bár önmagában nem
az; nem volt egy Pompadour vagy egy Lola Montez.548 Hitler, bár kétségtelenül rendkívül
szerette, és megnyugvást talált szerény társaságában, mindig rejtegette, és nem engedte meg
neki, hogy eljöjjön a különböző vezéri főhadiszállásokra, holott Hitler szinte minden idejét
ezeken töltötte a háború éveiben, s még azt is csak ritkán hagyta, hogy Eva Berlinbe jöhessen.
A barátnő ott maradt a világtól elzárva a Berghofban, az Obersalzbergen, idejét úszással és
síeléssel töltötte, ponyvaregényeket olvasott, és giccses filmeket nézett, táncolt (amit Hitler
helytelenített), és szakadatlanul ápolta magát, mialatt távol lévő szerelme után sóvárgott.
„Ő volt Németország legboldogtalanabb asszonya – mondja Erich Kempka, a Führer sofőrje.
– Életének legnagyobb részét azzal töltötte, hogy Hitlerre várt.”8
Keitel tábornagy Nürnbergben az egyik kihallgatás során leírta Eva megjelenését.

Nagyon karcsú volt, elegáns megjelenésű, elég szép lába volt – mindenki láthatta –, zárkózott és
548
– Eva Braun csalódást fog okozni minden történetírónak – mondta Speer Trevor-Ropernek. „Az olvasóknak is” –
kommentálta a történész. (Trevor-Roper, The Last Days of Hitler 92.o.)
visszahúzódó, és nagyon-nagyon szimpatikus személyiség, sötétszőke. Többnyire a háttérben maradt, nagyon
ritkán volt látható.9

Alsó-középosztálybeli bajor szülők lánya volt, akik kezdetben határozottan ellenezték

Hitlerrel való törvénytelen kapcsolatát, diktátor ide vagy oda. Heinrich Hoffman müncheni
fényképészüzletében dolgozott, aki bemutatta őt Hitlernek. Ekkor már egy vagy két év telt el
ama Geli Raubalnak, Hitler unokahúgának az öngyilkossága óta, aki iránt a Führer élete
egyetlen szenvedélyes szerelmét érezte. Úgy tűnik, Eva Braunt is gyakran kergette
kétségbeesésbe a szeretője, bár nem ugyanabból az okból, mint Geli Raubalt. Eva, bár Hitler
alpesi villájának egyik lakosztályában helyezték el, nem tudta elviselni a hosszú távolléteket,
amikor Hitler nem volt vele, és barátságuk korai éveiben kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg.
De fokozatosan elfogadta reménytelen és kétértelmű szerepét – amelyben sem feleségként, sem
szeretőként nem ismerték el –, megelégedett azzal, hogy ő lehet a nagy ember egyetlen női
társa, és megpróbálta a legtöbbet kihozni az együtt töltött ritka perceikből.
Most el volt szánva arra, hogy osztozik kedvese sorsában. Mint dr. Goebbels és felesége, ő
sem óhajtott egy Adolf Hitler nélküli Németországban élni. – Igaz német számára nem volna
elviselhető hely – mondta közvetlenül a vég előtt Hanna Reitschnek, a híres német női
berepülőpilótának a bunkerban.10 Bár Eva Braun tyúkeszű nő volt, s intellektuálisan cseppet
sem hatott Hitlerre (talán ez az egyik oka annak, hogy a férfi előnyben részesítette az ő
társaságát az értelmesebb nőkéhez képest), nyilvánvaló, hogy a férfi ugyanolyan totális hatást
tett őrá, mint másokra is.

HITLER UTOLSÓ NAGY DÖNTÉSE

Hitler április 20-i születésnapja elég csendesen telt, bár mint azt a bunkerban tartott
ünnepségen jelen lévő Karl Koller tábornok, a légierő vezérkari főnöke naplójában olvashatjuk,
e napon is katasztrófák történtek a rohamosan felbomló frontokon. Megjelent a régi gárdához
tartozó összes náci: Göring, Goebbels, Himmler, Ribbentrop és Bormann, valamint a
megmaradt katonai vezetők: Dönitz, Keitel, Jodl és Krebs is – az utóbbi a hadsereg új és egyben
utolsó vezérkari főnöke volt. Születésnapi jókívánságaikat tolmácsolták a Führernek.
A hadúr a helyzet ellenére sem volt különösebben lehangolt. Mint azt három nappal
korábban elmondta tábornokainak, még mindig abban bízott, hogy „az oroszok mind között a
legvéresebb vereségüket fogják elszenvedni Berlin előtt”. A tábornokok észnél voltak, és a
születésnapi összejövetel után tartott rendes katonai értekezleten arra ösztökélték Hitlert, hogy
déli irányban távozzon Berlinből. Az oroszok, magyarázták, egy-két napon belül elvágják az
arra vezető utolsó menekülőfolyosót. Hitler habozott; nem tudott sem igent, sem nemet
mondani. Látható módon nem volt képes szembenézni azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy a
Harmadik Birodalom fővárosát el fogják foglalni az oroszok, akiknek a seregeit, amint azt
évekkel korábban kijelentette, már megsemmisítettnek lehetett tekinteni. A tábornokoknak tett
engedményként hozzájárult, hogy két külön parancsnokságot állítsanak fel arra az esetre, ha az
amerikaiaknak és az oroszoknak sikerül egyesülniük az Elbánál. Dönitz tengernagy vezetné az
északit, és talán Kesselring a délit – ez utóbbi kinevezésben nem volt teljesen biztos.
Aznap éjjel általános menekülés kezdődött Berlinből. A Führer legmegbízhatóbb és
legrégebbi tanácsadói közül ketten jutottak ki: Himmler és Göring. Az utóbbi egy
gépkocsikaravánnal, melynek teherautói tele voltak rakva a mesés birtokáról, Karinhallból
elhozott zsákmánnyal. A régi gárdához tartozó mindkét náci abban a meggyőződésben távozott,
hogy szeretett vezére hamarosan halott lesz, és ő lesz az utódja.
Soha többé nem látták viszont Hitlert. Ribbentrop sem, aki aznap késő este szintén
biztonságosabb vidékre iszkolt.
Ám Hitler még nem adta fel. A születésnapja másnapján megparancsolta, hogy Felix Steiner
SS-tábor-nok indítson általános ellentámadást az oroszok ellen Berlin déli külvárosaiban. A
berlini körzetben rendelkezésre álló minden katonát be kellett vetni a támadásba, még a
Luftwaffe földi alakulatait is.
– Bármelyik parancsnok tartja vissza az erőit – kiabálta Hitler Koller tábornoknak, aki a
légierő képviseletében hátramaradt –, öt órán belül az életével lakol! Ön személyesen, a saját
fejével felel azért, hogy a legutolsó embert is bevessék!”11
Hitler egész nap, és még jócskán a másnapba is belenyúlóan türelmetlenül várta Steiner
ellentámadásának híreit. Ez újabb példája volt annak, hogy elveszítette kapcsolatát a valósággal.
Steiner-féle támadás nem volt. Még csak meg sem kísérelték, csupán a nekikeseredett diktátor
lázas agyában létezett. Amikor végül kénytelen volt erre rájönni, kitört a vihar.
Hitlernek a romlásba vezető útján április 22. hozta az utolsó fordulópontot. Kora reggeltől
kezdve délután 3 óráig telefonálgatott, mint az előző napon is, és próbálta megtudni a
különböző parancsnoki állásoktól, hogyan halad a Steiner-féle ellentámadás. Senki sem tudta.
Még Koller tábornok repülőgépei sem tudták felderíteni, s a földi parancsnokok sem, pedig
annak a fővárostól alig két-három mérföldnyire kellett volna dübörögnie. Magát Steinert sem
lehetett megtalálni, pedig ő létezett, nem hogy a hadseregét.
A botrány a bunkerban délután 3 órakor tartott napi katonai értekezleten tört ki. Hitler
dühösen követelte a Steinerről szóló híreket. Sem Keitel, sem Jodl, sem senki más nem
rendelkezett ilyennel. A tábornokoknak viszont voltak egyéb híreik. A csapatoknak Berlin
északi részéből Steiner támogatására történő visszavonása annyira meggyengítette az ottani
frontot, hogy az oroszok áttörtek, és tankjaik már a város határain belül jártak.
Ez már túl sok volt a legfőbb hadúr számára. Az összes életben maradt jelenlévő tanúsága
szerint teljesen elveszítette önuralmát. Élete legnagyobb dührohamára gerjedt. Ez a vég,
rikácsolta. Mindenki elhagyta őt! Semmi más nincs, csak árulás, hazugságok, rothadás és
gyávaság! Mindennek vége! Nagyon helyes, akkor ő továbbra is Berlinben marad! Személyesen
veszi át a Harmadik Birodalom fővárosa védelmének irányítását. A többiek elmehetnek, ha
akarnak. Ο ezen a helyen néz szembe a véggel.
A többiek tiltakoztak. Még mindig van remény, mondták, ha a Führer visszavonul délre, ahol
Ferdinand Schoerner tábornagy csehszlovákiai hadseregcsoportja, valamint Kesselring
tábornagy jelentős erői még mindig érintetlenek voltak. Dönitz, aki északnyugatra ment, hogy
átvegye az ottani csapatok feletti parancsnokságot és Himmler, aki – amint látni fogjuk – már a
saját játszmájára készült, telefonon unszolta a Vezért, hogy ne maradjon Berlinben. Még
Ribbentrop is felhívta, hogy elmondja, olyan „diplomáciai sakkhúzással” fog előlépni, ami
mindent megment. De Hitler többé nem bízott bennük, még az ő „második Bismarckjában”
sem, aminek külügyminiszterét nevezte egy könnyelmű pillanatában. Már meghozta döntését,
mondta mindenkinek. És hogy megmutassa nekik ennek visszavonhatatlanságát, behívatott egy
titkárnőt és a jelenlétükben lediktált neki egy közleményt, amelyet azonnal fel kellett olvasni a
rádióban. A Führer, szólt a szöveg, Berlinben marad, és mindvégig védeni fogja a fővárost.
Hitler ezután Goebbelsért küldetett, és felkérte őt, feleségét és hat gyermeküket, hogy a
Wilhelmstrasse kertjében álló, csúnyán szétbombázott házukból költözzenek be a
Führerbunkerba. Tudta, hogy legalább e fanatikus és hűséges követője és annak családja
mindvégig kitart majd mellette. Hitler ezután az irataival kezdett foglalkozni, kiválogatta
azokat, amelyeket meg akart semmisíteni, és átadta őket egyik segédtisztjének, Julius
Schaubnak, aki kivitte a papírokat a kertbe, és elégette.
Végül aznap este behívatta Keitelt és Jodlt, és megparancsolta nekik, hogy induljanak délre,
és vegyék át a megmaradt fegyveres erők feletti parancsnokságot. Mindkét tábornok, aki a
háború alatt végig Hitler oldalán állt, színes beszámolót adott arról, hogyan búcsúzott a legfőbb
hadúrtól.12
Amikor Keitel tiltakozott, hogy ő nem távozik a Führer nélkül, Hitler azt felelte neki: – Ön
engedelmeskedni fog a parancsaimnak! – Keitel, aki soha életében nem szegült szembe a Vezér
egyetlen parancsával sem, még azokkal sem, amelyek őt a legalávalóbb háborús bűnök
elkövetésére utasították, nem mondott többet, de a kevésbé lakájlelkű Jodl igen. Ε katona
szemszögéből, akiben az általa hűségesen szolgált Führer iránti odaadása ellenére is maradt
még valami a katonai hagyományok iránti érzékből, a legfőbb hadúr elhagyta csapatainak
parancsnokságát, és felelősségét a katasztrófa pillanatában rájuk készült hárítani.
– Innen semmit sem tud irányítani – mondta Jodl. – Ha nincs Önnel a vezetői stábja, akkor
hogyan vezethet bármit is?
– Rendben – vágott vissza Hitler –, akkor Göring is átveheti odalent a parancsnokságot.
Amikor valamelyikük rámutatott, hogy egyetlen katona sem volna hajlandó a birodalmi
marsallért harcolni, Hitler közbevágott. – Miféle harcról beszél? Édeskevés harcolni való van
már! – Végül tehát még az őrült hódítónak is lehullott a hályog a szeméről. Vagy legalábbis az
istenek a világosság pillanataival ajándékozták meg életének utolsó, lidércnyomásos napjaiban.
Hitler április 22-i kitöréseinek, illetve végső döntésének, hogy Berlinben marad, többféle
hatása is volt. Amikor a Berlintől északnyugatra fekvő Hohenlychenben tartózkodó Himmler
telefonon első kézből származó beszámolót kapott Hermann Fegeleintől, az SS-nek a
főhadiszállásra kihelyezett összekötőtisztjétől, így kiáltott fel kísérete előtt: – Berlinben
mindenki megőrült! Mit tegyek?
– Menjen azonnal Berlinbe! – válaszolta Himmler egyik legfőbb tanácsadója, Gottlob
Berger Obergruppenführer, az SS központi hivatalának vezetője. Berger egyike volt azoknak az
egyszerű németeknek, akik őszintén hittek a nemzetiszocializmusban. Fogalma sem volt arról,
hogy Himmler, az ő tisztelettel övezett főnöke Walter Schellenberg SS-tábornok ösztökélésére
már kapcsolatba lépett a svéd Folke Bemadotte gróffal a nyugati német hadseregek
megadásának ügyében. – Én Berlinbe megyek – mondta Berger Himmlernek –, és önnek az a
kötelessége, hogy szintén odamenjen!
Berger (de Himmler nem!) aznap este Berlinbe ment. Látogatása azért érdekes, mert első
kézből származó leírást ad arról, milyen volt Hitler a nagy döntés estéjén. Az orosz gránátok
már a kancellária közelében robbantak, amikor Berger megérkezett. A Führer látványa sokkolta:
„megtört ember – vége van”. Amikor megkockáztatta, hogy kifejezze elismerését Hitler ama
elhatározása iránt, hogy Berlinben marad („az ember nem hagyhatja el népét azután, hogy olyan
hűségesen és sokáig kitartott” – mondta saját állítása szerint), e szavak hatására a Vezér ismét
kirobbant.

A Führer [idézte fel később Berger] egész idő alatt egyetlen szót sem ejtett ki a száján; de ekkor hirtelen
rikácsolni kezdett: – Mindenki becsapott! Senki sem mondta meg az igazat! A fegyveres erők hazudtak nekem! –
... Egyre csak mondta hangosan a magáét. Aztán az arca kékeslila színűre változott. Azt hittem, bármelyik
pillanatban agyvérzést kaphat ...

Berger mellékesen Himmler hadifogoly-felügyelőségének a vezetője is volt, és miután a

Führer megnyugodott, megvitatták néhány prominens brit, francia és amerikai hadifogoly
sorsát, valamint néhány olyan németét is, mint Halder, Schacht és az egykori osztrák kancellár,
Schuschnigg, akiket délkeletre vittek, hogy ne kerüljenek a Németországon át előrenyomuló
amerikaiak kezébe. Berger aznap éjszaka Bajorországba készült repülni, hogy a gondjaiba
vegye őket. Azokat a jelentéseket is megbeszélték, amelyek Ausztriában és Bajorországban
szeparatista mozgalmak kitöréséről számoltak be. Az az elképzelés, hogy szülőföldjén,
Ausztriában és fogadott hazájában, Bajorországban lázadás törhet ki, ismét csak feldúlta Hitlert.

Remegett a keze, remegett a lába, és remegett a feje [számolt be róla Berger], és csak azt hajtogatta – Mindet
agyonlőni! Mindet agyonlőni!

Berger számára nem volt egyértelmű, hogy ez a parancs minden szeparatista, vagy minden
prominens fogoly agyonlövését jelentette, vagy esetleg mindkét csoport tagjaiét, de ez az
egyszerű ember nyilván egy kalap alá vette az egész társaságot.
 GÖRING ÉS HIMMLER MEGPRÓBÁLJA ÁTVENNI A
HATALMAT
Koller tábornok távol maradt a Führer április 22-i katonai értekezletéről. Gondoskodnia
kellett a Luftwafféról, „ráadásul pedig – írja naplójában – sohasem voltam képes elviselni, hogy
egész nap sértegessenek”.
Eckard Christian tábornok, aki a bunkerban az ő összekötőtisztje volt, délután 6 óra 15
perckor telefonált neki, és akadozó hangon közölte: –Történelmi események, a háború
legdöntőbb eseményei vannak itt történőben! – Néhány órával később Christian megérkezett a
légierő Berlin külterületén, Wildpark-Werderben lévő főhadiszállására, hogy személyesen
tegyen jelentést Kollernek. – A Führer megtört! – lihegte Christian, a buzgó náci, aki Hitler
egyik titkárnőjét vette feleségül, de értelmesen csak annyit mondott el, hogy a Vezér úgy
döntött, Berlinben néz farkasszemet a véggel, és már égeti az iratait. Ezen túl annyira
összefüggéstelenül beszélt, hogy a Luftwaffe vezérkari főnöke az éppen akkor kezdődött heves
brit bombázás ellenére is nekiindult, hogy megkeresse Jodlt, és tisztázza, mi is történt aznap a
bunkerban.
A Berlin és Potsdam között fekvő Krampnitzban, ahol az immár Führer nélküli OKW
állította fel ideiglenes főhadiszállását, meg is találta Jodlt, aki az egész szomorú históriát
elmesélte a légierőhöz tartozó barátjának. Feltárt egy olyan dolgot is, amit még senki nem
említett Kollernek, s ami nem is maradt következmények nélkül az elkövetkező néhány őrült
nap során.
– Ha [béke]tárgyalásokra kerül sor – mondta Hitler Keitelnek és Jodlnak –, akkor Göring
jobban boldogul, mint én. Göring jobb az ilyen dolgokban. Sokkal jobban tud bánni a másik
oldallal. – Jodl most ezt ismételte el Rollernak.14
A légierő tábornoka úgy érezte, kötelessége azonnal Göringhez repülni. Nehézkes és az
ellenséges rádiólehallgatás miatt ugyanakkor veszélyes dolog is lett volna ezt az új fejleményt
rádióüzenetre bíznia. Ha Hitler javaslatának megfelelően az általa utódjául már évekkel
korábban kijelölt Göringnek kell átvennie a béketárgyalásokat, akkor nincs vesztegetni való
idő! Jodl egyetértett. Április 23-án hajnali 3 óra 30 perckor Koller felszállt egy vadászgéppel, és
elrepült München felé.
Délben megérkezett az Obersalzbergre, és elmondta híreit a birodalmi marsallnak. Göring,
aki (hogy finoman fogalmazzunk) már alig várta a napot, amikor Hitler helyére léphet, ehhez
képest meglepően körültekintőnek bizonyult. Nem akarta kitenni magát, mondta, „halálos
ellensége”, Bormann intrikáinak. Óvatossága, mint kiderült, igencsak megalapozott volt.
Verejtékezett a dilemma súlya alatt. – Ha most lépek – mondta tanácsadóinak –, akkor
árulóként bélyegezhetnek meg; ha viszont nem lépek, akkor azzal vádolhatnak, hogy
elmulasztottam a cselekvést a katasztrófa órájában.
Göring Hans Lammersért, a birodalmi kancellária Berchtesgadenban tartózkodó
államititkáráért küldetett, hogy jogi tanácsot kérjen tőle, páncélszekrényéből pedig előkerítette
Hitler 1941. június 29-i rendeletének egy példányát. A rendelet meglehetősen egyértelmű volt.
Előírta, hogy ha Hitler meghalna, Göring az utódja, és ha a Führer nem tudná ellátni feladatát,
akkor Göring ténykedik helyetteseként. Mindannyian egyetértettek abban, hogy ha Hitler
Berlinben marad meghalni, utolsó óráiban elvágja magát a katonai parancsnokságoktól és a
kormányhivataloktól, akkor nem tudja ellátni a kormányzás feladatát, és e rendelet alapján
Göringnek egyértelmű kötelessége, hogy átvegye az irányítást.
Mindamellett a birodalmi marsall roppant gonddal fogalmazta meg Hitlernek szóló táviratát.
Biztos akart lenni abban, hogy jogosan száll át őrá a hatalom.

FÜHREREM!
Tekintettel döntésére, hogy Berlin erődjében marad, egyetért-e azzal, hogy, az Ön helyetteseként, teljes
cselekvési szabadsággal bel- és külföldön, az Ön 1941. június 29-i rendeletével összhangban azonnali hatállyal
átvegyem a Birodalom totális vezetését? Ha ma este 10 óráig nem érkezik válasz, biztosra kell vennem, hogy Ön
elveszítette cselekvési szabadságát, így rendeletének feltételeit teljesültnek fogom tekinteni, és országunk és
népünk legjobb érdekei szerint cselekvésbe fogok. Tudja, hogy mit érzek Ön iránt életem e legsúlyosabb
órájában. Nem találok szavakat, hogy kifejezzem. Isten óvja Önt, és gyorsan segítse ide mindenek ellenére.
Hűséges híve:
HERMANN GÖRING

Aznap este több száz mérfölddel odébb Heinrich Himmler éppen Bernadotte gróffal
találkozott a balti Lübeckben lévő svéd konzulátuson. Der treue Heinrich – a hűséges Heinrich,
ahogy Hitler gyakran emlegette szeretettel – nem kérte az utódlás jogát, hanem már át is vette.
– A Führer nagyszerű élete a végéhez közeledik – közölte a svéd gróffal. Hitler egy-két
napon belül halott lesz, mondta. Ezért arra buzdította tárgyalópartnerét, hogy azonnal közölje
Eisenhower tábornokkal: Németország nyugaton hajlandó kapitulálni. Keleten, tette hozzá
Himmler, a háború addig folytatódik, amíg a nyugati hatalmak át nem veszik a frontot az
oroszok ellen. Ennyire naiv vagy buta (vagy mindkettő) volt az SS-főnök, aki most a Harmadik
Birodalom diktátori posztját vindikálta magának. Amikor Bernadotte azt kérte, hogy Himmler
adja írásba a megadásra vonatkozó ajánlatát, sietve levelet fogalmaztak a gyertyafényben – a
RAF bombázása miatt ugyanis Lübeckben megszűnt az áramellátás, és a tárgyalófelek egy
pincébe kényszerültek. Himmler aláírta az okmányt.15

Mind Göring, mind Himmler idő előtt cselekedett, s ezt hamarosan meg is tudták.
Leszámítva a gyér rádiókapcsolatot a seregeivel és minisztériumaival, Hitler már el volt vágva
mindentől, mivel az oroszok huszonharmadikán estére majdnem befejezték a főváros
bekerítését, ám most mégis megmutatta, hogy pusztán személyiségének és presztízsének
erejével is képes kormányozni Németországot, és a bunker fölötti ballonra függesztett antenna
segítségével, recsegő rádióadóján elküldött egyetlen puszta szóval elfojthatja még
legkimagaslóbb követőinek az „árulását” is.
Albert Speer és a berlini dráma egy nevezetes hölgyszereplője, akinek az utolsó felvonásban
történő drámai megjelenésére hamarosan visszatérünk, leírták, hogyan reagált Hitler Göring
táviratára. Speer április 23-án éjjel repült az ostromlott fővárosba egy könnyű gépen; a Kelet–
Nyugati Tengely (a Tiergartenen keresztülvezető széles sugárút) keleti végén, a Brandenburgi-
kapunál szállt le, egy háztömbnyire a kancelláriától. Megtudván, hogy Hitler úgy döntött,
Berlinben marad a végkifejletig, amely már nem is lehet messze, Speer azért jött, hogy
elbúcsúzzon a Vezértől, és bevallja neki, hogy (saját szavaival) „a személyes hűség és a köz
iránti kötelesség közötti konfliktusa” arra kényszerítette, hogy elszabotálja Hitler „felperzselt
föld”-tak-tikáját. Biztos volt abban, hogy „árulásért” letartóztatják, és valószínűleg agyon is
lövik, s kétségtelenül így is történt volna, ha a diktátor tudott volna Speer két hónappal korábbi,
arra irányuló próbálkozásáról, hogy meggyilkolja őt és a többieket, akik megmenekültek
Stauffenberg bombájától.
A ragyogó építészmérnök és fegyverzetügyi miniszter, bár mindig apolitikus voltával
büszkélkedett, más németekhez hasonlóan kései (túl kései!) ébredésen ment keresztül. Amikor
végre felismerte, hogy szeretett Führere el van szánva rá, hogy „felperzselt föld”-rendeletein
keresztül elpusztítsa a német népet, eldöntötte, hogy meggyilkolja. Az volt a terve, hogy egy
teljes körű katonai értekezlet alatt mérges gázt vezet a berlini bunker szellőzőrendszerébe.
Mivel nemcsak a tábornokok, hanem Göring, Himmler és Goebbels is mindig jelen volt
ilyenkor, Speer azt remélte, hogy a Harmadik Birodalom és a főparancsnokság teljes náci
vezetését megsemmisítheti. Megszerezte magának a gázt, megvizsgálta a légkondicionáló
rendszert, majd felfedezte, hogy a kerti beömlőkürtőket egy tizenkét láb magas kémény védi,
amelyet nemrégiben szereltettek fel Hitler személyes parancsára, hogy elriasszák a
szabotőröket, és nem lehetséges a gázt úgy bejuttatnia, hogy ne zavarják meg közben a kertben
posztoló SS-őrök. így hát letett tervéről, és Hitler ismét megmenekült az élete elleni
merénylettől.
Most, április 23-án este Speer teljes egészében bevallotta fegyelemsértését, hogy nem volt
hajlandó véghezvinni Németország megmaradt berendezéseinek felelőtlen elpusztítását.
Meglepetésére Hitler nem mutatott sem neheztelést, sem dühöt. A Führert talán meghatotta
fiatal (Speer alig múlt még negyven) barátjának őszintesége és bátorsága, aki iránt régóta mély
ragaszkodást érzett, és akit „művésztársának” tekintett. Keitel is megfigyelte, hogy Hitler furcsa
módon higgadtnak tűnt azon az estén: mintha megnyugtatta volna az iménti döntése, hogy
néhány napon belül e helyen fog meghalni. De ez nemcsak az előző napi vihar utáni csend volt,
hanem vihar előtti is.
Göring távirata ugyanis időközben megérkezett a kancelláriára. Bormann, aki végre a maga
lehetőségét látta elérkezettnek, egy ideig visszatartotta, majd az intrika mesterére (az volt!)
jellemző módon „ultimátumként” adta át Hitlernek, mint áruló kísérletet a Vezér hatalmának
„bitorlására”.
„Hitler nagyon felbőszült – mondja Speer –, és nagyon erősen fejezte ki magát Göringgel
kapcsolatban. Azt mondta, egy ideje tudja már, hogy Göring csődöt mondott, hogy romlott, és
kábítószert szed.” Ez az állítás „rendkívüli módon megrázta” az ifjú építészt, aki elgondolkodott
azon, hogy Hitler miért alkalmazott ilyen embert ilyen magas állásban ilyen sokáig. Speer akkor
is elcsodálkozott amikor Hitler megnyugodott, és hozzátette:– Hadd tárgyalja Göring a
kapitulációt, mindegy. Amúgy sem számít, hogy ki csinálja. –16 De ez a hangulata csak
pillanatokig tartott.
Még mielőtt befejezték volna a megbeszélést, Bormann ösztökélésére Hitler lediktált egy
táviratot, amelyben arról tájékoztatja Göringet, hogy „hazaárulást” követett el, és ezért
halálbüntetés jár, de tekintettel a náci pártnak és az államnak tett szolgálataira, megkímélik az
életét, amennyiben azonnal lemond minden hivataláról. Utasította, hogy egy szóval válaszoljon:
igen vagy nem. Ez nem elégítette ki a féregszerű Bormannt. Saját szakállára táviratot küldött az
SS berchtesgadeni főhadiszállására, és megparancsolta Göring, a stábja és Lammers azonnali
letartóztatását „hazaárulás” miatt. Másnap hajnalra a Harmadik Birodalom második számú
embere, a legarrogánsabb – és leggazdagabb – náci herceg, a német történelem egyetlen
birodalmi marsallja, a légierő főparancsnoka az SS fogságában találta magát.
Három nappal később, április 26-án este Hitler még erősebben fejezte ki magát Göringről
szólva, mint korábban Speer jelenlétében.

A BUNKER UTOLSÓ KÉT LÁTOGATÓJA

Időközben további két érdekes látogató érkezett a bunkerbeli őrültekházába: Hanna Reitsch,
a kitűnő női berepülő pilóta, aki egyéb adottságai mellett mértéktelenül tudott gyűlölni,
különösen Göringet, valamint Ritter von Greim tábornok, akit április 24-én Münchenből
rendeltek oda, hogy személyesen jelenjen meg a legfőbb hadúr előtt. Meg is jelent, bár a
repülőgépet, amellyel ő és Reitsch huszonhatodikán este az utolsó útszakaszt megtették, a
Tiergarten fölött átszaggatták az oroszok légvédelmi lövedékei, és Greim lába több sebet kapott.
Hitler bement a sebészetre, ahol egy orvos a tábornok sebét kötözte.

HITLER: Tudja, miért hívattam ide?

GREIM: Nem, Vezérem.
HITLER: Mert Hermann Göring elárult és elhagyott engem és a hazát is. A hátam mögött kapcsolatot
létesített az ellenséggel. Tette a gyávaság jele volt. Parancsaim ellenére Berchtesgadenbe távozott, hogy mentse
magát. Onnan egy tiszteletlen táviratot küldött nekem. Abban pedig...

Ezen a ponton, meséli Hanna Reitsch, aki jelen volt, a Führer arca rángatózni kezdett,
lélegzete pedig robbanásszerű fújtatássá változott.

HITLER: ...egy ultimátum! Egy durva ultimátum! Most már semmi sem marad ki. Semmitől nem kímélnek
meg. Nem maradt semmiféle hűség, semmi becsület, nincs olyan csalódás, amin ne mentem volna keresztül,
nincs olyan árulás, amit ne tapasztaltam volna meg, és mindennek a tetejébe most ez! Semmi sem marad már.
Velem már minden rossz megtörtént.
Azonnal letartóztattattam Göringet mint a Birodalom árulóját, megfosztottam minden hivatalától, és
eltávolítottam minden szervezetből. Ezért hívattam önt.17

A meghökkent, tábori ágyán fekvő sebesült tábornokot ott helyben kinevezte a Luftwaffe új
főparancsnokává. Ezt az előléptetést megtehette volna ugyan rádión is: akkor Greim
elkerülhette volna a lábsérülést, és a főhadiszálláson maradt volna, az egyetlen olyan
megmaradt helyen, ahonnan még lehetett volna irányítani a légierőt. Három nappal később
Hitler megparancsolta Greimnek – aki addigra Fräulein Reitschhez hasonlóan azt várta, és
valóban akarta is, hogy a Führer mellett halhasson meg a bunkerban –, hogy induljon útnak, és
egy újabb „árulással” foglalkozzon. Az „árulás” ugyanis, amint láttuk, a Harmadik Birodalom
vezetői körében nem korlátozódott Hermann Göringre.
Ε három nap során Hanna Reitschnek bőséges alkalma nyílott, hogy megfigyelje a földalatti
bolondokháza őrült életét – annál is inkább, mivel maga is részt vett benne. Mivel érzelmileg
ugyanolyan instabil volt, mint előkelő házigazdája, az erről hagyott beszámolója szenvedélyes
és melodrámai, mégis valószínűleg nagyrészt igaz, sőt meglehetősen pontos is, ugyanis más
szemtanúk beszámolóival is összevetették, így fontos lehet e történet zárófejezete
szempontjából.
Azon a napon, amikor megérkezett von Greim tábornokkal – április 26. volt –, késő este
orosz gránátok kezdtek hullani a kancelláriára, és a robbanások tompa zöreje, illetve az
összeomló falak hangja tovább növelte a bunkerban uralkodó feszültséget. Hitler félrevonta a
pilótanőt.
– Vezérem, miért marad itt? – kérdezte a nő. – Miért fosztja meg Németországot az
életétől? ... A Führernek élnie kell, hogy Németország is élhessen. A nép követeli ezt.
– Nem, Hanna – válaszolta Reitsch szerint a Führer. – Ha meghalok, az az ország
becsületéért van, mert katonaként engedelmeskednem kell saját parancsomnak, hogy a végsőkig
védem Berlint.

Kedves lányom [folytatta], nem én akartam így. Szilárdan hittem, hogy Berlin megmenekül az Odera
partjainál... Amikor legnagyobb erőfeszítéseink is elbuktak, én voltam mind közül a legrémültebb. Aztán, amikor
a város bekerítése megkezdődött... azt hittem, ha itt maradok, az ország összes csapata példát vesz majd a
tettemről, és a város megmentésérejön ... De, Hannám, még mindig reménykedem. Wenck tábornok hadserege
felfelé halad délről. Neki vissza kell, és vissza is fogja verni az oroszokat elég hosszú időre ahhoz, hogy
megmentse népünket. Aztán majd visszavonulunk, hogy ismét megkapaszkodjunk. 18

Ez volt Hitler egyik hangulata aznap este; még mindig reménykedett abban, hogy Wenck
tábornok felmenti Berlint. De pár pillanattal később, ahogyan az oroszok óriási intenzitással
kezdték bombázni a kancelláriát, ismét kétségbeesett. Átnyújtott Reitschnek egy méregfiolát a
maga számára, és egyet Greimnek.
– Hanna – mondta –, ön azok közé tartozik, akik velem fognak meghalni ... Nem szeretném,
ha bármelyikünk is élve az oroszok kezébe kerülne, és azt sem, hogy megtalálják a holttestünket
... Eva és én elégettetjük a testünket. Ön megtervezheti a saját módszerét.
Hanna elvitte a méregfiolát Greimnek, és úgy döntöttek, hogy „ha valóban eljön a vég”,
akkor lenyelik a mérget, majd – a biztonság kedvéért – kihúzzák a biztosítószeget egy nagy
hatású kézigránátból, és magukhoz szorítják.
Másfél nappal később, huszonnyolcadikán Hitler reményei – vagy legalábbis képzelgései –
ismét feltámadni látszottak. Rádióüzenetet küldött Keitelnek:

„Berlin felmentésére várok. Mit csinál Heinrici hadserege? Hol van Wenck? Mi történik a 9. hadsereggel?
Mikor fog egyesülni Wenck és a 9. hadsereg?”19
 Reitsch leírja aznap a legfőbb hadurat, amint

fel s alá járkál az óvóhelyen, egy turistatérképet lobogtat, amely kezének izzadságától már szétmenőben van,
és Wenck hadjáratát tervezi bárkivel, aki éppen odafigyel.

De Wenck „hadjárata”, mint egy héttel korábban a Steiner-féle támadás is, csak a Führer
képzeletében létezett. Wenck hadseregét már megsemmisítették, mint ahogyan a 9. hadsereget
is. Heinrici hadserege, amely Berlintől északra volt, sietős visszavonulásba kezdett nyugat felé,
hogy inkább a nyugati szövetségesek fogságába essen, mint az oroszokéba.
A bunkerban maradt kétségbeesett emberek április 28-án mindvégig várták a híreket e három
hadseregnek, különösen Wenckének az ellentámadásairól. Az orosz támadó ékek már csak
néhány háztömbnyire voltak a kancelláriától, és kelet és észak felől több utcán keresztül is,
illetve nyugat felől a közeli Tiergartenen át lassan nyomultak feléje. Amikor csak nem érkeztek
hírek a felmentő seregekről, Hitler – Bormann sugallatára – az árulás újabb eseteire kezdett
gyanakodni. Este 8 órakor Bormann rádiótáviratot küldött Dönitznek.

Ahelyett, hogy a csapatokat sürgősen a megmentésünkre küldenék, az illetékesek csendben vannak. Úgy
látszik, az árulás lépett a hűség helyébe! Mi itt maradunk. A kancellária már romokban áll.

Később aznap este Bormann újabb üzenetet küldött Dönitznek.

Schoernernek, Wencknek és a többieknek azzal kell bizonyítaniuk a Führer iránti hűségüket, hogy a lehető
leghamarabb a Führer megsegítésére jönnek.20

Bormann ekkor már a saját nevében beszélt. Hitler már eldöntötte, hogy egy-két napon belül
meghal, Bormann viszont élni akart. Meglehet, nem lép majd a Führer helyére, de szerette volna
továbbra is a háttérből irányítani a dolgokat, bárki is legyen az utód.
Végül aznap este Voss tengernagy küldött üzenetet Dönitznek: közölte, hogy a hadsereggel
való minden rádió-összeköttetés megszakadt, és sürgősen kéri a haditengerészetet, hogy a
tengeri hullámhosszokon küldjenek valami hírt arról, mi történik a külvilágban. Nagyon rövid
időn belül jött is hír, de nem a haditengerészettől, hanem a propagandaminisztériumban
működő lehallgatóállomásról, s e hír döbbenetes volt Adolf Hitler számára.
Bormannnon kívül még egy olyan náci tisztségviselő volt a bunkerban, aki élni akart.
Hermann Fegelein volt az, aki Himmlert képviselte az udvartartásnál: tipikusan az a fajta német,
aki Hitler uralma alatt emelkedett magasra. Lovászfiú, majd zsoké lévén meglehetősen
műveletlen volt. A hírhedett Christian Weber pártfogolta, Hitler egyik legrégebbi pártbéli
cimborája, a lovak nagy barátja, aki 1933 után csalással komoly vagyont és nagy versenyistállót
szerzett. Weber segítségével Fegelein magasra emelkedett a Harmadik Birodalomban. A
Waffen-SS tábornoka lett, és 1944-ben, nem sokkal azután, hogy összekötőtisztnek nevezték ki
a Führer főhadiszállására, tovább erősítette az udvarnál betöltött pozícióját azzal, hogy feleségül
vette Eva Braun testvérét, Gretlt. Az összes életben maradt SS-főnök egyetért abban, hogy
Fegelein – Bormann-nal szövetkezve – nem vesztegette az időt, és beárulta Hitlernek saját SS-
főnökét, Himmlert. De bármilyen rossz hírű, analfabéta és tudatlan is volt Fegelein, úgy látszik,
rendelkezett valami hamisítatlan túlélési ösztönnel. Első látásra fel tudta ismerni a süllyedő
hajót.
Április 26-án csendben elhagyta a bunkert. Másnap délutánra Hitler észrevette eltűnését. A
Führer könnyen ébredő gyanúja lángra lobbant, és kiküldött egy fegyveres SS-kutatócsoportot,
hogy próbálják megtalálni. Meg is találták, civil ruhában, amint a Charlottenburg kerületben
lévő otthonában pihent, melynek le-rohanására éppen készülődtek az oroszok. Visszavitték a
kancelláriára, megfosztották az SS-ben viselt ober-gruppenführeri rangjától, és letartóztatták.
Fegelein dezertálási kísérlete azonnal gyanakvóvá tette Hitlert Himmlerrel szemben. Vajon mire
készülhet az SS-főnök most, hogy szándékosan távol marad Berlintől? Erről nem jött hír, mióta
összekötőtisztje, Fegelein otthagyta posztját. Most megtudták.
Április 28., amint láttuk, kimerítő nap volt a bunkerban. Az oroszok közeledtek. A Wenck
ellentámadásáról – vagy bármiféle ellentámadásról – várt hírek nem érkeztek meg. A
haditengerészet rádióján keresztül az ostromlottak kétségbeesve kérték, hogy hírt kaphassanak a
bekerített városon kívüli fejleményekről.
A propagandaminisztérium lehallgatóállomása a londoni BBC adásából elcsípett egy hírt
arról, hogy mi történik Berlinen kívül. A Reuter Stockholmból kelt tudósítása volt az, és
annyira szenzációs, olyan hihetetlen volt, hogy Goebbels egyik segédje, Heinz Lorenz még
azon az április 28-i késő estén átszaladt a gránát szaggatta téren a bunkerba, és átvitte a hír két
leiratát miniszterének és a Führernek.
Az értesülés, mondja Reitsch, „halálos csapást mért az egész gyülekezetre. Férfiak és nők
egyformán sikoltoztak dühükben, félelmükben és kétségbeesésükben, s mindez egyetlen
érzelmi kitörésben keveredett.” Hitler kitörése volt a legrosszabb. „Úgy tombolt, mint egy
őrült” – mondja a pilótanő.
Heinrich Himmler – der treue Heinrich – is elhagyta az állam süllyedő hajóját. A Reuter
tudósítása beszámolt Bernadotte gróffal tartott titkos tárgyalásairól, valamint arról az
ajánlatáról, hogy a nyugati német hadseregek megadják magukat Eisenhowernak.
Hitler számára, aki soha nem vonta kétségbe Himmler abszolút lojalitását, ez volt mind
között a legsúlyosabb csapás. „Arcszíne égő vörösre gyúlt – mondja Reitsch –, és az arca
gyakorlatilag felismerhetetlen volt ... Egy hosszú kitörést követően Hitler kábulatba süllyedt, és
egy ideig az egész bunker csendes volt.” Göring legalább engedélyt kért a Vezértől, hogy
átvehesse a hatalmat. De a „treue” SS-főnök és Reichsführer nem bajlódott kéréssel; áruló
módon kapcsolatba lépett az ellenséggel anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna. Ez,
mondta Hitler követőinek, miután valamennyire összeszedte magát, a legszörnyűbb árulás volt,
amiről valaha is hallott.
Ez a csapás – amelyhez néhány perccel később még az a hír is párosult, hogy az oroszok
közelednek az alig néhány háztömbbel odébb lévő Potsdamerplatzhoz, és valószínűleg április
30-án reggel, harminc órán belül megrohamozzák a kancelláriát – a véget jelezte. Arra
kényszerítette Hitlert, hogy azonnal meghozza életének utolsó döntéseit. Hajnalra elvette
feleségül Eva Braunt, elkészítette végrendeletét, Greimet és Hanna Reitschet elküldte, hogy
összeszedjék a Luftwaffét a kancelláriát megközelítő orosz erők teljes erőbedobással történő
bombázásához, és azt is megparancsolta nekik, hogy árulóként tartóztassák le Himmlert.
– Egy áruló soha nem lehet az utódom a Führer posztján! – mondta Hanna szerint. – Ki kell
jutniuk, hogy biztosítsák, nehogy ő legyen!
Hitler alig várta, hogy nekikezdhessen Himmler-ügyi bosszújának. Kezében volt az SS-
főnök összekötője, Fegelein. Az egykori zsokéból avanzsált SS-tábornokot most kihozták az
őrházból, szigorúan kikérdezték Himmler „árulásáról”, megvádolták azzal, hogy ő is
bűnrészese, és Hitler parancsára felvitték a kancellária kertjébe, ahol agyonlőtték. Az a tény,
hogy Fegelein Eva Braun húgának férje volt, nem segített rajta. Eva nem próbálta megmenteni a
sógora életét.
– Szegény, szegény Adolf! – pityergett Hanna Reitschnek. – Mindenki elhagyta, mindenki
elárulta! Inkább haljon meg tízezer más, mint hogy ő elvesszen Németország számára!
Pedig elveszett Németország számára, viszont ezekre az utolsó órákra elnyerte őt Eva Braun.
Valamikor április 29-én hajnali 1 és 3 óra között, végsőkig tartó hűségének mintegy mindent
betetőző jutalmául Hitler teljesítette szeretőjének vágyát, és hivatalosan feleségül vette.
Korábban mindig azt mondogatta, hogy a házasság zavarná őt ama teljes elkötelezettségében,
amivel előbb pártját a hatalomba, majd nemzetét a csúcsra vezette.
Most, hogy már nem maradt több vezetői feladata, és élete a végéhez közeledett, bátran
léphetett olyan házasságra, amely alig néhány óráig tarthatott.
Goebbels odahívatott egy városi tanácsost, bizonyos Walter Wagnert, aki a Volkssturm
egyik egységében néhány háztömbbel odébb harcolt: ez a meglepett tisztviselő vezette le a
szertartást a bunker kis tanácstermében. A házassági okirat fennmaradt, és részleges képet ad
arról, amit Hitler egyik titkárnője a „halálházasság” kifejezéssel írt le. Hitler azt kérte, hogy „a
háborús fejleményekre való tekintettel a házasulandók kihirdetése szóban történjék, és kerüljék
az egyéb késedelmeket.” A leendő menyasszony és vőlegény megesküdött, hogy „tisztán árja
származású”, és hogy „nincs olyan örökletes betegsége, amely kizárja házasságukat”. Halálának
előestéjén a diktátor ragaszkodott a formaságok betartásához. Csak az édesapja (született
Schicklgruber) és anyja nevénél, illetve házasságuk időpontjánál lévő helyet hagyta üresen az
űrlapon. Újdonsült felesége „Eva Braun” néven kezdte aláírni a nyomtatványt, de megállt,
kihúzta a „B” betűt, és így írta alá: „Eva Hitler, született Braun”. Goebbels és Bormann
tanúkként írtak alá.
A rövid szertartást haláltáncba illő esküvői reggeli követte a Führer magánlakosztályában.
Pezsgőt hoztak, és még Fräulein Manzialyt, Hitler vegetáriánus szakácsnőjét is meghívták, sőt a
titkárnőket, a maradék tábornokokat, Krebst és Burgdorfot, Bormannt, valamint dr. Goebbelst
és feleségét is rávették, hogy vegyenek részt a lagzin. A beszélgetés egy ideig a régi szép idők
és a jobb napok pártbeli bajtársai irányába hajlott. Hitler szeretettel beszélt arról az alkalomról,
amikor tanú volt Göring esküvőjén. A legutolsó pillanatig megmaradó szokásának megfelelően
az újdonsült férj csak beszélt és beszélt, amint számba vette életének drámai csúcspontjait. Most
már vége, mondta, és vége a nemzetiszocializmusnak is. Megkönnyebbülés lesz számára a
halál, hiszen legrégebbi barátai és követői elárulták. Az esküvői összejövetel búskomorságba
merült, és néhány vendég könnyek között illant el. Hitler végül maga is csendesen eltávozott.
Egy szomszédos szobába rendelte egyik titkárnőjét, Gertrude Junge asszonyt, és diktálni kezdte
neki személyes és politikai végrendeletét.

HITLER SZEMÉLYES ÉS POLITIKAI VÉGRENDELETE

Ez a két dokumentum fennmaradt, mivel Hitler így akarta, és más irataihoz hasonlóan ezek
is lényegesek történetünk szempontjából. Megerősítik, hogy az az ember, aki vaskézzel
irányította Németországot több mint tizenkét éven át, Európa nagy részét pedig négy éven
keresztül, semmi sem tanult e tapasztalatából; még a sok veresége és döbbenetes végső kudarca
sem vezette semmi új ismeretre. Sőt: élete utolsó óráiban ismét azzá a fiatalemberré vált, aki a
bécsi nyomor napjaiban és a korai müncheni sörházi garázda időszakban volt: a zsidókat
átkozta a világ minden bajáért, tovább szövögette a világegyetemre vonatkozó sületlen
elméleteit, és nyüszítve panaszolta, hogy a sors ismét megfosztotta Németországot a
győzelemtől és a hódítástól. A német nemzethez és a világhoz szóló eme búcsúbeszédben,
amelyet utolsó, döntő történelmi kiáltványának is szánt, Adolf Hitler előkotorta a Mein Kampf
összes hatásvadász közhelyét, és hozzátette utolsó hamisításait is. Illő sírfelirat volt egy
hatalomtól megittasult zsarnok számára, akit abszolút hatalma abszolút módon korrumpált és
tönkretett.
A „Politikai végrendelet” – így nevezte – két részre oszlott: az elsőben az utókorhoz szól, a
második pedig a jövőre vonatkozó meghatározott utasításait tartalmazza.

Több mint harminc év telt el azóta, hogy szerény önkéntesként megtettem a magamét az első világháborúban,
amelyet a Birodalomra kényszerítettek.
Ε három évtizedben minden gondolatomat, tettemet és életemet csakis a népem iránti szeretetem és hűségem
vezérelte. Ezek adtak erőt ahhoz, hogy meghozzam a legnehezebb döntéseket, amelyekkel halandó ember valaha
is szembesült ...
Nem igaz, hogy én vagy bárki más Németországban háborút akart volna 1939-ben. Kizárólag azok a
nemzetközi államférfiak akarták és provokálták, akik vagy zsidó származásúak, vagy a zsidó érdekekért
dolgoztak.
 Túl sok ajánlatot tettem a fegyverkezés korlátozására és ellenőrzésére, amelyet nem hagyhat örökre
figyelmen kívül az utókor, mert e háború kitöréséért a felelősséget rám fogják hárítani. Továbbá sohasem
akartam, hogy a megdöbbentő első világháborút második kövesse, sem Anglia, sem Amerika ellen. Századok
múlnak majd el, de városaink és műemlékeink romjaiból mindig újból felcsap majd a gyűlölet lángja azok iránt,
akik végső soron felelősek érte. Ők azok az emberek, akiknek mindezt köszönhetjük: a nemzetközi zsidóság és
segítői.

Hitler ezután elismételte azt a hazugságot, hogy a Lengyelország elleni támadás előtt három
nappal észszerű megoldását javasolt a lengyel-német problémára.
Csak azért utasították vissza, mert az angliai uralkodó klikk háborút akart, részben
kereskedelmi okokból, részben pedig mert befolyásolta a nemzetközi zsidóság által kifejtett
propaganda.
Ezután nemcsak a csatamezőkön és a szétbombázott városokban elpusztult milliókért, hanem
magáért a zsidók lemészárlásáért is áthárította az „egyedüli felelősséget” – a zsidókra. Majd
annak az okaihoz kanyarodott, hogy miért marad Berlinben.

Hat évi háború után, amely minden kudarc ellenére is egy nemzet által a létért folytatott küzdelemnek a
legdicsőségesebb és leghősibb megnyilvánulásaként fog bevonulni a történelembe, nem hagyhatom magára e
várost, amely ennek az államnak a fővárosa ... Osztozni kívánok abban a sorsban, amelyet más milliók is
magukra vettek azzal, hogy itt maradtak a városban. Továbbá nem fogok az ellenség kezébe esni, amelynek
hisztérikus tömegeik figyelmének elterelése érdekében a zsidók által tálalt új látványosságra van szüksége.
Ennélfogva úgy döntöttem, hogy Berlinben maradok, és ott önkéntesen választom a halált abban a
pillanatban, amikor úgy érzem, hogy a Führer és a kancellária állását nem lehet tovább tartani. Örömteli szívvel
halok meg, tudatában a parasztjaink és munkásaink által végrehajtott mérhetetlen tetteknek és elért
eredményeknek, valamint a nevemet viselő ifjúságunk által a történelemben egyedülálló módon hozott
áldozatnak.

Ezután némi – minden némethez szóló – buzdítás következett, hogy „ne adják fel a
küzdelmet”. Bár végül rákényszerítette magát annak elismerésére, hogy a
nemzetiszocializmusnak egyelőre vége, mégis biztosította a többi németet, hogy a katonák és a
maga áldozatával

elültetődött a mag, ami egy napon kikel majd ... egy valóban egyesült nemzet nemzetiszocialista
mozgalmának dicsőséges újjászületésére.

Hitler nem tudott úgy meghalni, hogy előbb ne vágjon még egy utolsó sértést a hadsereghez,
különösképpen annak tisztikarához, amelyet legfőképpen felelősnek tartott a katasztrófáért. Bár
bevallotta, hogy a nácizmus halott, legalábbis egyelőre, mégis ünnepélyesen felszólította a
három haderőnem parancsnokait, hogy

minden lehetséges eszközzel erősítsék a nemzetiszocialista hitben katonáink ellenállószellemét, különös

hangsúlyt helyezve arra a tényre, hogy én magam, e mozgalom alapítója és létrehozója, inkább a halált
választom, mint a gyáva beletörődést, vagy akár a kapitulációt.

Azután a hadsereg tiszti kasztjának szóló gúny:

Jöjjön el a jövőben a tisztességnek egy olyan pillanata a német hadsereg tisztjei számára, amint az már most
is így van haditengerészetünknél, hogy egy kerület vagy város megadása kizárt dolog legyen, és mindenekelőtt a
parancsnokok mutassanak ragyogó példát a kötelesség iránti, halálig tartó hűséges odaadásból.

Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy „egy kerületet vagy várost” „mindhalálig” kell tartani, mint
Sztálingrádnál történt, ami már akkor is hozzájárult a katonai katasztrófa előidézéséhez. De
mint semmi másból, ebből sem tanult semmit.
A Politikai végrendelet második része az utódlás kérdésével foglalkozott. Bár a Harmadik
Birodalom a lángok és robbanások közepette elmúlóban volt már, Hitler nem tudta elviselni,
hogy úgy haljon meg, hogy nem nevezi meg utódját, és nem diktálja le annak a kormánynak a
pontos összetételét, amelyet az utódnak kell kineveznie. Először is, ki kellett iktatnia önjelölt
utódait.

Halálom előtt még kizárom a pártból az egykori birodalmi marsall Hermann Göringet, és visszavonom tőle
mindazokat a jogokat, amelyeket az 1941. június 20-i rendelet ráruházott ... A helyére Dönitz tengernagyot
nevezem ki a Birodalom elnökévé és a fegyveres erők legfőbb parancsnokává.
Halálom előtt még kizárom a pártból és minden állami hivatalából az SS korábbi Reichsführerét és a
belügyminisztert, Heinrich Himmlert.

Úgy hitte, hogy a hadsereg, a légierő és az SS vezetői elárulták és megfosztották őt a

győzelemtől. így hát egyetlenegy lehetséges utódjául a haditengerészet vezetőjét választhatta,
amely haderőnem túl kicsiny volt ahhoz, hogy nagyobb szerepet játsszon hódító háborújában.
Ez volt az utolsó fricska a hadsereg számára, amely a harc legnagyobb részét vívta, és amelynek
a legtöbb katonája esett el a háborúban. Búcsúzóul még utoljára denunciálta azt a két embert,
akik Goebbelsszel együtt a párt korai napjai óta legközelebbi munkatársai voltak.

Irántam való hűtlenségüktől függetlenül Göring és Himmler helyrehozhatatlan szégyent hozott az egész
nemzetre azzal, hogy tudomásom nélkül és akaratom ellenére titokban tárgyalt az ellenséggel, valamint azzal,
hogy jogtalanul megpróbálták magukhoz ragadni az Állam feletti ellenőrzést.

Miután kizárta az árulókat, és megnevezte utódját, Hitler azzal folytatta, hogy közölte
Dönitzcel, kiket kell majd bevennie új kormányába. Mindannyian „becsületes emberek – írta –,
akik végrehajtják majd a háború minden eszközzel történő folytatásának feladatát”. Goebbels
lett volna a kancellár, és egy újonnan kreált poszton Bormann a „pártminiszter”. Seyss-Inquart,
az osztrák quisling, aki legutóbb Hollandia mészárosaként híresült el, lett volna a
külügyminiszter. Speer Ribbentrophoz hasonlóan kimaradt. De gróf Schwerin von Krosigk, aki
1932 óta, mióta Papen kinevezte, folyamatosan töltötte be a pénzügyminiszteri posztot,
megmaradt hivatalában. Ostoba ember volt, de el kell ismerni, hogy zseniális érzékkél
rendelkezett a túléléshez.
Hitler nemcsak kijelölte utódjának kormányát. Utolsó, jellemző utasítását is közölte velük.

Mindenekfelett azt hagyom meg a kormánynak és a népnek, hogy amennyire lehet, tartsák fenn a faji
törvényeket, és könyörtelenül álljanak ellen minden nemzet megmérgezőjének, a nemzetközi zsidóságnak.21

Ezzel befejezte a legfőbb német hadúr. Vasárnap hajnali 4 óra volt, április 29-e. Hitler
behívatta Goebbelst, Bormannt, valamint Krebs és Burgdorf tábornokokat, hogy tanúi legyenek,
amint aláírja a dokumentumot, majd ők is ellássák aláírásukkal. Ezután gyorsan lediktálta
személyes végakaratát. Ebben a végzet embere visszatért ausztriai középosztálybeli
gyökereihez: megmagyarázta, hogy miért házasodott meg, és újdonsült feleségével együtt miért
ölik meg magukat, majd rendelkezett vagyonáról, ami reményei szerint elegendő lehetett arra,
hogy szerény támogatást nyújtson életben maradó rokonainak. Hitler legalább arra nem
használta fel a hatalmát, hogy Göringhez hasonlóan hatalmas magánvagyont halmozzon fel.

Bár a küzdelem éveiben úgy hittem, nem vállalhatom fel a házasság felelősségét, most, életem vége előtt úgy
döntöttem, hogy feleségül veszem azt a nőt, aki sok évi igaz barátság után szabad akaratából eljött ebbe a már
majdnem elfoglalt városba, hogy osztozzon sorsomban.
Saját kívánságára, feleségemként ő is velem jön a halálba. Ez mindkettőnket kárpótol majd azért, amit népem
szolgálatában végzett munkám során elveszítettünk.
Javaim, amennyiben egyáltalán érnek valamit, a pártot illetik, vagy ha az már nem létezik, úgy az Államot.
Ha az Állam is megsemmisült, akkor szükségtelen további utasításokat hagynom. A festményeket, amelyek az
évek során általam vásárolt gyűjteményekben vannak, sohasem magáncélokra gyűjtöttem, hanem azért, hogy
galériát hozzak létre belőlük szülővárosomban, a Duna melletti Linzben.

Bormannt, mint a végrendelet végrehajtóját, megkérte, hogy

adjon át rokonaimnak mindent, ami vagy személyes emlékként értékkel bír, vagy pedig egy kispolgári
[kleiner buergerlichen] életszínvonal fenntartásához szükséges ...549
Feleségem és én azért választjuk a halált, hogy megmeneküljünk a megbuktatás vagy a kapituláció
szégyenétől. Az a kívánságunk, hogy testünket azonnal égessék el azon a helyen, ahol a népem szolgálatában
töltött tizenkét év alatt napi munkám legnagyobb részét végeztem.

A búcsúüzeneteinek diktálásában kimerült Hitler akkor feküdt le, amikor életének ezen az
utolsó vasárnapján hajnalodni kezdett az ég Berlin felett. A várost füstlepel fedte. Épületek
dőltek össze lángolva, miközben az oroszok közvetlen közelből lőttek tüzérségükkel. Már nem
voltak messze a Wilhelmstrassétól és a kancelláriától.
Míg Hitler aludt, Goebbels és Bormann sietve ügyködött. Politikai végrendeletében, amelyet
tanúként ők is aláírtak, a Führer kifejezetten megparancsolta nekik, hogy hagyják el a fővárost,
és csatlakozzanak az új kormányhoz. Bormann több mint készséges volt arra, hogy
engedelmeskedjen a parancsnak. A Vezér iránti minden odaadása ellenére sem szándékozott
osztozni annak halálában. Mindössze egy dolgot akart életében, az pedig a színfalak mögötti
hatalom volt, s Dönitz talán még részeltetheti benne. Feltéve persze, hogy Göring a Führer
haláláról értesülve nem próbálja meg magához ragadni a trónt. Bormann biztosítani akarta,
nehogy ez megtörténhessen, ezért rádióüzenetet küldött a berchtesgadeni SS-központnak.

... Ha Berlin és mi elesnénk, akkor az április 23-i árulókat ki kell végezni. Katonák, tegyétek a
kötelességeteket! Életetek és becsületetek múlik rajta!22

Ez a parancs Göring és a légierő hozzátartozó stábjának meggyilkolására vonatkozott, akiket

Bormann már korábban letartóztattatott az SS-szel.
Eva Braunhoz hasonlóan, Bormanntól eltérően dr. Goebbels nem kívánt olyan
Németországban élni, amelyből az ő imádott Führere eltávozott. Csillagát Hitlerhez kötötte:
egyedül a Führernek volt lekötelezve pályája fantasztikus felemelkedéséért. Ő volt a náci
mozgalom prófétája és fő propagandistája. Hitler mellett ő volt az, aki megteremtette a
mozgalom mítoszait. Ε mítoszok örök életűvé tétele érdekében nemcsak a Vezérnek, hanem
leghűségesebb követőjének, a régi gárda őt el nem áruló egyetlen tagjának is áldozati halált kell
halnia. Neki is olyan példát kell mutatnia, amelyre emlékezni fognak a későbbi korok, és amely
egy napon segít majd feléleszteni a nemzetiszocializmus tüzét.
Ilyen gondolatok járhattak Goebbels fejében, aki Hitler visszavonulása után a maga kis
szobájában keresett menedéket, hogy megírja saját búcsúüzenetét a jelen és az eljövendő
generációk számára. A „Függelék a Führer politikai végrendeletéhez” címet adta neki.

A Führer megparancsolta nekem, hogy hagyjam el Berlint... és vezetőként vegyek részt az általa kinevezett új
kormányban.
Életemben most először kategorikusan meg kell tagadnom a Führer parancsát. Feleségem és gyermekeim
csatlakoznak hozzám e parancs megtagadásában. Eltekintve attól a ténytől, hogy az emberiesség érzése és a
személyes hűség is megtiltják számunkra, hogy a szükség e legsúlyosabb órájában elhagyjuk a Führert, életem
hátralevő részében gyalázatos árulónak és közönséges gazembernek tűnnék, és elveszíteném önbecsülésemet
ugyanúgy, mint polgártársaim tiszteletét...
A Führert a háború e legkritikusabb napjaiban körülvevő árulás lidércnyomásos légkörében szükséges, hogy
legalább egy olyan ember akadjon, aki feltétel nélkül vele marad a halálig ...
Hiszem, hogy ezzel a legjobb szolgálatot teszem a német nép jövőjének. A most következő nehéz időkben a
példamutatás fontosabb lesz, mint az emberek ...

549
Azt, hogy kik lettek volna ezek a rokonok, azt nem mondja Hitler, de abból, amit titkárnőinek mondott, tudjuk, hogy
nővérére, Paulára, és anyósára gondolt.
 Ezért feleségemmel együtt és gyermekeim nevében, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy a saját nevükben
beszélhessenek (és akik ha elég idősek lennének hozzá, fenntartás nélkül egyetértenének ezzel a döntéssel),
kifejezem ama megváltoztathatatlan elhatározásomat, hogy nem hagyom el a Birodalom fővárosát, még akkor
sem, ha elesik, inkább Führerem oldalán véget vetek egy olyan életnek, amely számomra személyesen nem bírna
semmilyen további értékkel, ha azt nem a Führer szolgálatában és az ő oldalán tölthetném el.23

Dr. Goebbels április 29-én reggel fél hatkor fejezte be e mű megírását. Nappali világosság
kezdett elterülni Berlin felett, de a napot elhomályosította a csata füstje. A bunker
villanyfényében még sok tennivaló maradt. Az első kérdés az volt, hogyan juttassák ki a Führer
végrendeletét a közeli orosz vonalakon keresztül, hogy eljuthasson Dönitzhez és másokhoz, és
megmaradjon az örökkévalóságnak.
Három futárt választottak ki, hogy kivigyék az értékes dokumentumok példányait: Willi
Johannmeier őrnagyot, Hitler katonai segédtisztjét, Wilhelm Zandert, aki SS-tiszt és Bormann
tanácsadója volt, valamint Heinz Lorenzt, a propagandaminisztérium tisztviselőjét, aki az előző
éjszaka Himmler árulásának döbbenetes hírét hozta. Johannmeier, a sokszorosan kitüntetett tiszt
feladata volt, hogy a csapatot átvezesse a Vörös Hadsereg vonalain. Neki az iratok nála lévő
példányát Ferdinand Schoerner tábornagyhoz kellett eljuttatnia, akinek hadseregcsoportja még
mindig épségben kitartotta a cseh hegyek között, és akit Hitler a hadsereg új főparancsnokává
nevezett ki. Burgdorf tábornok egy kísérőlevelet mellékelt, amelyben tájékoztatta Schoernert,
hogy Hitler politikai végrendeletét „ma, a Himmler árulásáról szóló döbbenetes hír hatása alatt
írta. Ez megváltoztathatatlan döntése.” Zandernak és Lorenznak Dönitzhez kellett vinniük a
maguk példányait. Zander Bormanntól kapott egy kísérőlevelet.

TISZTELT VEZÉRTENGERNAGY ÚR!

Miután egyetlen hadosztálynak sem sikerült megérkeznie, és helyzetünk reménytelennek látszik, a Führer az
elmúlt éjjel lediktálta a mellékelt politikai végrendeletet. Heil Hitler!

A három futár délben indult veszélyes küldetésére: a Tiergartenen és Charlottenburgon

keresztül nyugat felé lopakodtak a Havel-tó csúcsánál lévő Pichelsdorfba, ahol Wenck
szellemhadseregének megérkezésére várva a Hitlerjugend egyik zászlóalja tartotta a hidat.
Ahhoz, hogy idáig eljussanak,, három orosz gyűrűn kellett átsurranniuk: a Tiergarten közepén
lévő Győzelmi oszlopnál, az állatkerti állomásnál közvetlenül a park mögött, és Pichelsdorf
közelében. Számos más vonalon is át kellett haladniuk, és sok kaland várt rájuk,550 s bár végül
sikerült átjutniuk, már túl későn érkeztek ahhoz, hogy Dönitz vagy Schoerner, akik nem is
látták az üzeneteket, bármi hasznukat vehessék.
Azon a napon nemcsak a három futár távozott a bunkerból. Hitler, aki egy időre visszanyerte
nyugalmát, április 29-én délben megtartotta a szokásos katonai értekezletet: ugyanúgy
megvitatták a katonai helyzetet, mint ahogyan azt a napnak ebben az órájában közel hat éven át
tették – és mindezt úgy, mintha még nem értek volna útjuk végére. Krebs tábornok jelentette,
hogy az oroszok az éjjel és a délelőtt folyamán tovább nyomultak a kancellária felé. A város
megmaradt kevés védőjének lőszerkészlete fogyóban volt. Még mindig nem jött hír Wenck
felmentő seregéről. Három katonai segédtiszt, aki már nem sok tennivalót talált, és nem akart
csatlakozni a Vezérhez a saját magára kiszabott halálban, engedélyt kért, hogy elhagyhassa a
bunkert, és megpróbálja kideríteni, mi történt Wenckkel. Hitler megadta nekik az engedélyt, és
utasította őket, hogy ösztökéljék sietségre Wenck tábornokot. A délután folyamán a három tiszt
eltávozott.
Hamarosan egy negyedik is csatlakozott hozzájuk: Nicolaus von Below ezredes, Hitler
550
Trevor-Roper The Last Days of Hitler című művében színes beszámolót ad kalandjaikról. Heinz Lorenz indiszkréciója
nélkül azonban Hitler és Goebbels búcsúüzenete sohasem válhatott volna ismertté. Johannmeier őrnagy végül a vesztfáliai
Iselohnban lévő otthonának kertjében temette el a maga példányát. Zander a magáét egy bőröndbe rejtette, amelyet Tegernsee
bajor faluban hagyott. Megváltoztatta nevét, álruhát öltött, és Wilhelm Paustin néven megpróbált új életet kezdeni. De Lorenz,
aki szakmájára nézve újságíró volt, túl szószátyár volt ahhoz, hogy titkát rendben megőrizze, és egy véletlen indiszkréció az ő
példányának felfedezéséhez és a másik két futár leleplezéséhez vezetett.
Luftwaffe-segédtisztje, aki a háború kezdete óta volt a belső kör alacsonyabb rangú tagja.
Below nem hitt az öngyilkosságban, és úgy érezte, hogy már nincs semmiféle hasznos munkája
a kancellária bunkerjában. Engedélyt kért a Führertől a távozásra, és meg is kapta. Hitler ezen a
napon nagyon belátóan viselkedett. Az is eszébe jutott, hogy a légierő ezredesét felhasználhatja
egy utolsó üzenet kijuttatására. Ez Keitel tábornoknak szólt, akit Bormann már szintén árulással
gyanúsított, és a hadúr utolsó gyalázkodását tartalmazta a hadsereggel szemben, amely érzése
szerint cserbenhagyta őt.
Nem kétséges, hogy a 10 órakor tartott esti helyzetmegbeszélésen kapott hírek tovább
növelték a Führernek a hadsereggel szemben érzett már amúgy is monumentális keserűségét.
Weidling tábornok – aki a túlkoros Volkssturmnak és a fiatalkorúakból álló Hitlerjugendnek
azokat a bátor, de rongyos csapatait irányította, akiket azért áldoztak fel a bekerített Berlinben,
hogy Hitler életét néhány nappal meghosszabbítsák, azt jelentette, hogy az oroszok a
Saarlandstrasse és a Wilhelmstrasse mentén már majdnem a légügyi minisztériumig nyomultak
előre, ami pedig csak kőhajításnyira volt a kancelláriától. Az ellenség, mondta, legkésőbb május
1-jére, azaz egy-két napon belül eléri a kancelláriát.
Ez volt a vég. Végül még Hitler is belátta, aki pedig addig nem létező hadseregeket
irányított, amelyeknek a főváros felmentésére kellett volna jönniük. Lediktálta utolsó üzenetét,
és megkérte Belowot, hogy adja át Keitelnek. Tájékoztatta az OKW főnökét, hogy a város
védelme a végét járja, ő pedig inkább megöli, semmint megadja magát, hogy Göring és
Himmler elárulta őt, valamint hogy utódjává Dönitz tengernagyot nevezte ki.
Még egy szava volt a fegyveres erőkkel kapcsolatban, amelyek az ő vezetése ellenére is a
vereségbe sodorták Németországot. A haditengerészet, mondta, nagyszerűen teljesített. A
Luftwaffe bátran harcolt, és csakis Göring a felelős azért, hogy a háborúban kezdetben meglévő
fölényüket elveszítették. Ami a szárazföldi hadsereget illeti, a közkatonák jól és bátran
harcoltak, de a tábornokok cserben hagyták őket – és őt magát is.

A nép és a fegyveres erők [folytatta] mindenüket odaadták ebben a hosszú és kemény harcban. Az áldozat
hatalmas volt. Bizalmammal azonban sokan visszaéltek. Az egész háború folyamán hűtlenség és árulás ásta alá
az ellenállást.
Ennélfogva nem adatott meg nekem, hogy győzelemre vezessem népemet. A hadsereg vezérkara nem
hasonlítható össze az első világháború vezérkarával. Eredményei messze elmaradtak a harcoló frontétól.

A legfőbb náci hadúr legalább mindvégig hű maradt önmagához. A nagy győzelmek az ő

érdeme voltak. A vereség és a végső bukás másoknak, a tábornokok „hűtlenségének és
árulásának” volt tulajdonítható. Ezután jött a végső istenhozzád: az utolsó írott szavak ennek az
őrült zseninek az életében.

A német nép e háborúban nyújtott erőfeszítései és áldozatai olyan nagyok voltak, hogy nem tudom azt hinni,
hiába történtek. A német nép számára történő keleti területszerzés maradjon továbbra is a cél.551

Az utolsó mondat egyenesen a Mein Kampfból származott. Hitler azzal a rögeszmével kezdte
politikai karrierjét, hogy keleten kell területet szerezni a kiváltságos német nép számára, és
életét is ezzel fejezte be. A német halottak milliói, a bombák alatt elpusztult német otthonok
milliói, de még a német nemzet pusztulása sem győzte meg arról, hogy a szláv népek
megfosztása földjeiktől – az erkölcsi kérdésekről nem is beszélve – nem egyéb, mint hiábavaló
teuton álom.

HITLER ÉS HITLERNÉ HALÁLA

Április 29-én délután megérkezett az egyik utolsó hír, ami még eljuthatott a bunkerba.
551
Amikor értesült Hitler haláláról, Below ezredes még útközben a nyugati szövetségesek seregei felé megsemmisítette az
üzenetet. Emlékezetből rekonstruálta. Lásd Trevor-Roper idézett művében, 194-95. o.
Mussolinit, Hitler fasiszta diktátortársát és partnerét az agresszióban, elérte a végzet, amiben
szeretője, Clara Petacci is osztozott vele.
Április 27-én, miközben Comóból Svájcba próbáltak átszökni, olasz partizánok fogságába
estek, és két nappal később kivégezték őket. Április 28-án, szombat este a tetemeket teherautón
Milánóba vitték, és ledobták a piazzára. Másnap sarkuknál fogva egy lámpaoszlopra
akasztották, majd később levágták őket, s a vasárnap hátralévő részében a csatornában feküdtek,
ahol bosszúszomjas olaszok gyalázták meg a holttesteket. Május elsején Mussolinit és szeretőjét
egymás mellé temették a milánói Cimitero Maggiore szegények számára fenntartott
parcellájába. A Duce és a fasizmus a lealacsonyodás ilyen groteszk mélypontján lépett át a
történelembe. Nem ismeretes, hogy a Duce dicstelen végének részleteiből mennyit tudattak a
Führerrel. Csak találgathatjuk, hogy ha megismerte őket, az csupán megerősíthette
elhatározását: nem engedi, hogy saját magát vagy feleségét „hisztérikus tömegeik figyelmének
elterelésére a zsidók által tálalt új látványossággá tegyék”, amint azt politikai végrendeletében
az imént leírta – sem élve őket magukat, sem holttestüket.
Nem sokkal azután, hogy megkapta Mussolini halálának hírét, Hitler megkezdte az utolsó
előkészületeket a sajátjára. Kedvenc német juhászkutyáját, Blondit megmérgeztette, a háztartás
két másik kutyáját pedig agyonlövette. Ezután behívatta két megmaradt titkárnőjét, és
méregkapszulákat nyújtott át nekik, hogy igényük szerint használhassák őket a barbár oroszok
betörésekor. Sajnálja, mondta, hogy nem adhat nekik jobb búcsúajándékot, és kifejezte
elismerését hosszú és hűséges szolgálatukért.
Ekkorra már eljött az este, az utolsó Adolf Hitler életében. Utasította egyik titkárnőjét, Junge
asszonyt, hogy semmisítse meg a megmaradt iratokat, és kiüzent, hogy a bunkerban senki ne
feküdjön le az ő további parancsáig. Ezt mindenki úgy értelmezte, hogy a Führer elérkezettnek
véli az időt arra, hogy elbúcsúzzon. De a tanúk visszaemlékezése szerint csak jóval éjfél után,
április 30-án hajnali 2 óra 30-kor bukkant elő magánlakrészéből és jelent meg a bunker fő
étkezőhelyiségében, ahol körülbelül húszan, főleg kíséretének nőtagjai gyűltek össze.
Végigsétált a sor mentén, és kezet rázott mindenkivel, közben néhány érthetetlen szót
motyogott. Szeme vastagon úszott a nedvességben, és – Junge asszony visszaemlékezése szerint
– „úgy látszott, mintha messzire nézne, a bunker falain túlra”.
Miután visszavonult, különös dolog történt. A feszültség, amely szinte az
elviselhetetlenségig fokozódott a bunkerban, ekkor kirobbant, és többen is az étkezdébe mentek
– táncolni! Az őrült parti hamarosan olyan zajossá vált, hogy a Führer lakrészéből kiüzentek
azzal a kéréssel, hogy kicsit halkabban folytassák. Az oroszok néhány óra múlva ott lehetnek,
és megölhetik mindannyiukat (bár legtöbbjük már arra gondolt, hogyan menekülhetne el), de
közben rövid időre, most, hogy életük felett megszűnt a Führer szigorú ellenőrzése, az örömöt
keresték ott és úgy, ahol és ahogyan megtalálhatták. Úgy látszik, ezek az emberek most
rettenetesen megkönnyebbültek: egész éjjel táncoltak hát.
Nem úgy Bormann. Ennek a sötét alaknak még mindig volt tennivalója. Saját túlélési esélyei
csökkenni látszottak. Lehet, hogy nem lesz elég idő a Führer halála és az oroszok megérkezése
között, amikor Dönitzhez menekülhetne. Ha nincs, akkor még a Führer életében, és parancsait e
ténnyel hitelesítve még mindig folytathatja az „árulók” elleni bosszúhadjáratát. Ezen az utolsó
éjszakán újabb üzenetet küldött Dönitznek.

DÖNITZNEK!
Mindennap erősödik az a benyomásunk, hogy a berlini hadszíntér hadosztályai napok óta tétlenül állnak.
Keitel minden jelentést, amit kapunk, ellenőriz, elnyom vagy eltorzít... A Führer megparancsolja Önnek, hogy
járjon el azonnal és könyörtelenül minden árulóval szemben!

S bár tudta, hogy a Führer halála már csak órák kérdése, még hozzáfűzött egy utóiratot: „A
Führer él, és irányítja Berlin védelmét.”
De Berlin már védhetetlen volt. Az oroszok immár szinte az egész várost elfoglalták. Már
csak a kancellária védelméről lehetett szó. Ez is bukásra volt ítélve, amint azt Hitler és
Bormann megtudták az április 30-i déli konferencián, az utolsó ilyen megbeszélés alkalmával.
Az oroszok elérték a Tiergarten keleti végét, és betörtek a Potsdamerplatzra. Egyetlen
háztömbnyire voltak tőlük. Adolf Hitler számára eljött az óra, hogy megvalósítsa elhatározását.
Feleségének aznap nyilván nem volt étvágya, így az ebédet Hitler két titkárnőjével és
vegetáriánus szakácsnőjével költötte el, aki talán nem is jött rá, hogy a Führer utolsó ételét
készítette. Körülbelül délután 2 óra 30 perckor már ebédjük vége felé jártak, amikor Erich
Kempka, Hitler sofőrje, aki a kancellária garázsára felügyelt, parancsot kapott, hogy
marmonkannákban azonnal szállítson 200 liter benzint a kancellária kertjébe. Kempkának nem
volt egyszerű összegyűjtenie ilyen nagy mennyiségű üzemanyagot, de szerzett körülbelül 180
litert, amit három katona segítségével a bunker vészkijáratához vitt,24
Miközben a viking temetés tüzéhez összegyűjtötték a benzint, Hitler – aki már elköltötte
utolsó étkezését – előhozta Eva Braunt, hogy újabb, és végső búcsút vegyenek legközelebbi
munkatársaitól: dr. Goebbelstől, Krebs és Burgdorf tábornoktól, a titkárnőktől és Fräulein
Manzialytól, a szakácsnőtől. Goebbelsné asszony nem jelent meg. Ez a pompás és szép szőke
asszony Eva Braunhoz hasonlóan könnyen jutott arra a döntésre, hogy férjével együtt meghal,
de elbátortalanította az a kilátás, hogy meg kell ölnie hat fiatal gyermeküket, akik ezen az utolsó
hat napon vidáman játszadoztak a földalatti óvóhelyen anélkül, hogy bármiről is sejtelmük lett
volna.
– Drága Hannám – mondta Fräulein Reitschnek két-három nappal azelőtt, egy este –, amikor
eljön a vég, segítenie kell nekem, ha gyenge lennék a gyermekekkel kapcsolatban ... A
Harmadik Birodalomhoz és a Führerhez tartoznak, és ha ez a kettő megszűnik létezni, akkor
nekik sincs helyük a világban. Leginkább attól félek, hogy túl gyenge leszek az utolsó
pillanatban. – Kicsiny szobájában egyedül maradva éppen e legnagyobb félelmét próbálta
legyőzni.552
Hitlernek és Eva Braunnak nem volt ilyen problémája. Csak a saját életüket vehették el. A
búcsúzkodással végezvén visszatértek szobáikba. Kinn az átjáróban dr. Goebbels, Bormann és
még néhányan várakoztak. Néhány pillanat múlva revolverlövés hallatszott. Egy másodikat is
vártak, de nem jött. Meglehehetős idő telt el, amíg csendben beléptek a Führer szállására. Adolf
Hitler holttestét a pamlagon elterülve találták, csepegett belőle a vér. Szájon lőtte magát.
Oldalán feküdt Eva Braun. Két revolver feküdt a padlón, de az asszony nem használta a magáét:
ő mérget nyelt.
A pontos idő ekkor 1945. április 30-án délután 3 óra 30 perc volt. Tíz nap telt el Hitler
ötvenhatodik születésnapja óta, és pontosan tizenkét év és három hónap azóta, hogy a Führer
Németország kancellárja lett, és megalapította a Harmadik Birodalmat. Ε birodalom csak egy
héttel élte túl őt.
Most a viking temetés következett. Egyetlen szó sem hangzott el: mindössze a kancellária
kertjében és az azt övező, romokban álló falakon robbanó orosz gránátok süvítése hallatszott.
Hitler komornyikja, Heinz Linge SS-Sturmbannführer egy, a szétroncsolt arcot eltakaró
táboriszürke katonai pokrócba csomagolva másodmagával kihozta a Führer holttestét. Kempka
a halottat a pokrócból kilógó fekete nadrágról és a cipőről azonosította, amit a hadúr mindig
táboriszürke zubbonnyal hordott. Eva Braun halála tisztább volt: nem vérzett, így Bormann úgy
hozta ki holttestét az átjárón, ahogy volt, odakint pedig átadta Kempkának.
Frau Hitler [mesélte később a sofőr] sötét színű ruhát viselt... Semmiféle sérülést nem láttam
a holttesten.
A tetemeket felvitték a kertbe, a bombázás egy rövid szünetében egy bombatölcsérbe
helyezték, és benzinnel meggyújtották őket. A Goebbels és Bormann vezette gyászolók
visszahúzódtak a vészkijárat nyújtotta menedékbe, és miközben a lángok magasra csaptak,
vigyázzba álltak, és jobb kezüket búcsúképpen náci köszöntésre emelték. Rövidke szertartás
552
A gyerekek neve és kora a következő volt: Hela, 12; Hilda, 11; Helmut, 9; Holde, 7; Hedda, 5; Heide, 3.
volt, ugyanis a Vörös Hadsereg gránátjai ismét zuhogni kezdtek a kertre, és a túlélők
visszavonultak a bunker biztonságába. A benzin táplálta lángokra hagyták, hogy befejezzék
munkájukat, és eltüntessék Adolf Hitler és felesége utolsó földi maradványait553 Bormannra és
Goebbelsre ugyanis még mindig vártak elvégzendő feladatok a most már alapítójától és
diktátorától megfosztott Harmadik Birodalomban, noha feladataik nem ugyanazok voltak.
A futároknak még nem volt idejük, hogy odaérjenek Dönitzhez a Führer politikai
végrendeletével, amelyben őt nevezi ki utódjául. A tengernagyot most már rádión keresztül
kellett tájékoztatni. De bár a hatalom már kicsúszott a kezei közül, Bormann még ekkor is
habozott. Nehéz ilyen hirtelen feladnia a hatalmat annak, aki már egyszer megízlelte. Végül
mégis elküldött egy üzenetet.

DÖNITZ VEZÉRTENGERNAGYNAK!
Göring volt birodalmi marsall helyett a Führer Önt nevezi ki utódjának. Az írásos meghatalmazás útban van.
Tegyen meg azonnal a helyzet követelte minden intézkedést!

Egyetlen szóval sem utalt arra, hogy Hitler meghalt.

A tengernagy, aki az összes északi német haderő parancsnoka volt, és főhadiszállását a
Schleswig! Plönbe költöztette, elképedt a hír hallatán. A pártbeli vezetőktől eltérően ő nem
vágyott arra, hogy Hitler helyére lépjen; tengerészfejében soha meg sem fordult a gondolat. Két
nappal korábban, abban a hitben, hogy Himmler örökli majd a hatalmat, elment az SS-
főnökhöz, és felajánlotta neki támogatását. Mivel azonban soha eszébe sem jutott volna, hogy
ne engedelmeskedjen a Führer parancsának és azt hitte, hogy Adolf Hitler még él, a következő
választ küldte:

VEZÉREM!
Hűségem Ön iránt feltétlen marad. Minden lehetőt megteszek, hogy felmentsem Önt Berlinben. Ha a sors
azonban arra kényszerítene, hogy kijelölt utódjaként a Birodalmat kormányozzam, ezen a módon fogom folytatni
e háborút addig a végig, amely méltó lesz a német nép példátlan és hősies küzdelméhez.
DÖNITZ VEZÉRTENGERNAGY

Aznap éjszaka Bormann-nak és Goebbelsnek új ötlete támadt. Úgy döntöttek, megpróbálnak

tárgyalni az oroszokkal. Krebs tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke, aki ott maradt a
bunkerban, régebben katonai másodattasé volt Moszkvában, beszélt oroszul, és egy híres
alkalommal Sztálin meg is ölelte őt a moszkvai vasútállomáson. Ο talán kihúzhat valamit a
bolsevikokból; Goebbels és Bormann egészen pontosan azt akarta, hogy szabad közlekedést
kapjon, s így elfoglalhassa kijelölt helyét az új Dönitz-kormányban. Cserébe hajlandók voltak
Berlin megadására.
Krebs tábornok az április 30-ról május 1-jére virradó éjszakán nem sokkal éjfél után indult
útnak, hogy találkozzon Csujkov tábornokkal,554 a Berlinben harcoló csapatok szovjet
parancsnokával. A kíséretében lévő tisztek egyike feljegyezte beszélgetésük elejét.

KREBS: Ma május elseje van, nagy ünnep a mi két nemzetünknek.555

CSUJKOV: Nekünk nagy ünnep a mai nap. Azt nehéz lenne megmondani, hogy ezzel Önök odaát hogyan
vannak.25

Az orosz tábornok a Führer-bunkerban tartózkodó összes személy, valamint a Berlinben lévő

553
A csontokat sohasem találták meg, és ez a háború után olyan pletykáknak adott tápot, hogy Hitler életben van. De a számos
szemtanú brit és amerikai hírszerző tisztek által külön-külön történő kikérdezése nem hagy kétséget a kérdésben. Kempka
elfogadható magyarázatot adott arra, hogy miért nem találták meg soha a szénné égett csontokat. – A nyomokat a szakadatlan
orosz tüzérségi tűz semmisítette meg – mondta vallatóinak. (Azóta tudjuk már, hogy a csontokat az oroszok mégis megtalálták,
azonosították és a Szovjetunióba szállították. – A ford.)
554
Nem Zsukov marsallal, mint ahogyan azt a legtöbb beszámoló állítja.
555
Európában május elseje hagyományosan a munka ünnepe.
maradék csapatok feltétel nélküli megadását követelte.
Krebsnek időbe telt a küldetés végrehajtása, és amikor május l-jén délelőtt 11 óráig sem tért
vissza, a türelmetlen Bormann újabb rádióüzenetet küldött Dönitznek:
A Végrendelet hatályba lépett. A lehető leghamarabb csatlakozom Önhöz. Addig azt
javaslom, várjunk a nyilvánosságra hozatallal.
Ez így még mindig nem volt egyértelmű. Bormann egyszerűen képtelen volt egyenesen
kimondani azt, hogy a Führer meghalt. Ki akart jutni, hogy ő tájékoztathassa elsőnek Dönitzet a
fontos eseményről, s ezzel bedolgozhassa magát az új Legfőbb Parancsnok kegyeibe.
Goebbelsnek azonban, aki családostól a halálra készült, szemernyi oka sem volt arra, hogy ne
közölje a tengernaggyal az egyszerű igazságot. Délután negyed négykor elküldte Dönitznek a
saját üzenetét – ez volt az utolsó rádióközlemény, amely elhagyta az ostromlott berlini bunkert.
DÖNITZ VEZÉRTENGERNAGYNAK!
SZIGORÚAN TITKOS!
A Führer tegnap 15.30-kor meghalt. Az április 29-i politikai végrendelet Önt jelöli ki a Birodalom
elnökévé ... [Itt következnek a kormányba kinevezett legfontosabb személyek nevei.]
A Führer parancsára a politikai végrendeletet elküldtük Önnek Berlinből ... Bormann ma Önhöz szándékozik
menni, hogy tájékoztassa a helyzetről. A sajtónak és a csapatoknak történő bejelentés idejét és formáját Ön dönti
el. Erősítse meg a kézhezvételt!
GOEBBELS

Goebbels nem tartotta szükségesnek, hogy saját szándékairól is tájékoztassa az új Vezért.

Május l-jén este megtette, amire készült. Legelőször a hat gyermeket mérgezte meg. Játékukat
abbahagyatták, és halálos injekciókat kaptak, nyilván ugyanattól az orvostól, aki az előző napon
megmérgezte a Führer kutyáit is. Ezután Goebbels magához hívatta segédtisztjét, Günther
Schwägermann Hauptsturmführert, és utasította, hogy szerezzen benzint.
– Schwägermann – mondta neki –, ez a legocsmányabb árulás mind között. A tábornokok
cserbenhagyták a Führert. Minden elveszett. Én is meghalok, a feleségemmel és a családommal
együtt. – Azt nem említette meg még a segédtisztjének sem, hogy éppen az imént gyilkoltatta
meg a gyermekeit. – Ön fogja elégetni a holttestünket. Képes lesz rá?
Schwägermann biztosította őt, hogy képes lesz rá, és elküldött két beosztottat, hogy
szerezzék meg a benzint. Néhány perccel később, körülbelül este 8 óra 30 perckor dr. Goebbels
és felesége végighaladt a bunkeren, búcsút mondott azoknak, akik éppen a folyosón voltak, és
felmentek a lépcsőn a kertbe. Ott kérésükre egy SS-tisztiszolga egy-egy tarkólövéssel a
másvilágra küldte őket. A tetemükre négy kanna benzint öntöttek, és meggyújtották, de a
hamvasztás nem jól sikerült.26 A bunker túlélői túlságosan aggódtak amiatt, hogy esetleg nem
tudnak csatlakozni az éppen meginduló tömeges meneküléshez, és nem volt vesztegetni való
idejük, hogy elégessék azokat, akik már amúgy is meghaltak. Az oroszok másnap megtalálták a
propagandaminiszter és felesége elszenesedett holttestét, és azonnal azonosították őket.
Május l-jén este 9 órára a Führerbunkert felgyújtották, és a Führer kíséretének öt-hatszáz
túlélője (többnyire SS-ek) nyüzsgött az új kancellária óvóhelyén. Ahogy egyikük, a Führer
szabója, később visszaemlékezett rá, olyanok voltak, mint a lefejezett csirkék, amint a nagy
kitörésre készültek. A terv az volt, hogy a kancelláriával szembeni Wilhelmsplatz alatti
állomásról gyalog mennek végig a földalatti vágányán a Friedrichstrassén lévő pályaudvarig, ott
átkelnek a Spree folyón, majd attól közvetlenül északra átszivárognak az orosz vonalakon.
Sokuk átjutott, néhányuk nem, és az utóbbiak között volt Martin Bormann is.
Amikor Krebs tábornok aznap délután végre visszatért a bunkerhez Csujkov tábornok feltétel
nélküli megadásra vonatkozó követelésével, Hitler pártbeli titkára úgy döntött: egyetlen túlélési
esélye abban rejlik, hogy csatlakozik a tömeges meneküléshez. Csoportja egy német tankot
próbált követni, de Kempka szerint, aki vele volt, a tankot kilőtte egy orosz gránát, és Bormann
szinte bizonyosan meghalt. Artúr Axmann, a Hitlerjugend vezetője, aki a pichelsdorfi hídnál
dezertált a kamaszfiúkból álló zászlóaljától, hogy mentse a bőrét, szintén jelen volt, és később
eskü alatt vallotta, hogy látta Bormann holttestét a híd alatt fekve, ott, ahol az Invalidenstrasse
keresztezi a vasutat. A holdfény az arcára világított, és Axmann nem látott rajta sebet. Azt
vélelmezte, hogy Bormann lenyelte méregkapszuláját, amikor látta, hogy semmi esélye nincs
átjutni az orosz vonalakon.
Krebs és Burgdorf tábornok nem csatlakozott a tömeges menekülési kísérlethez. Úgy tudjuk,
agyonlőtték magukat az új kancellária pincéjében.

A HARMADIK BIRODALOM VÉGE

A Harmadik Birodalom hét nappal élte túl alapítójának halálát.
Május elsején nem sokkal este 10 után, miközben a Goebbels házaspár holtteste égett a
kancellária kertjében, és a bunker lakói összeverődtek, hogy a berlini földalatti alagútján át
elmeneküljenek, a hamburgi rádió félbeszakította Bruckner ünnepélyes Hetedik szimfóniájának
adását. Katonai dobok dübörgése hallatszott, majd megszólalt egy bemondó.

Vezérünk, Adolf Hitler utolsó leheletéig a bolsevizmus ellen harcolva ma délután elesett a birodalmi
kancellárián berendezett hadműveleti főhadiszállásán. A Führer április 30-án Dönitz vezértengernagyot nevezte
ki utódjává. A Führer utódja, a vezértengernagy szól most a német néphez.

A Harmadik Birodalom ugyanúgy csúfos hazugsággal múlt ki, mint ahogyan elkezdődött. Ha
el is tekintünk attól a ténytől, hogy Hitler nem aznap délután halt meg, hanem az előző napon,
ami nem is volt fontos, nem igaz, hogy „utolsó leheletéig” harcolva esett el; e valótlanság
közlésére azonban palástja örököseinek szükségük volt, ha meg akarták örökíteni a legendát,
azon kívül meg kellett tartaniuk a katonák feletti ellenőrzést is, akik még mindig ellenálltak, és
akik biztosan elárulva érezték volna magukat, ha megtudták volna az igazságot.
Maga Dönitz is elismételte a hazugságot, amikor este 10 óra 20 perckor megszólalt a
rádióban, és a Führer „hősi haláláról” beszélt. Abban a pillanatban tulajdonképpen még nem is
tudta, milyen vég érte Hitlert. Goebbels csak annyit közölt rádión, hogy a Führer „meghalt” az
előző nap délutánján. Ez azonban nem gátolta meg a tengernagyot sem ebben, sem másban, ő
ugyanis minden tőle telhetőt megtett, hogy katasztrófájuk órájában összezavarja a németek
bizonytalan elméjét.

Az az első feladatom [mondta], hogy megmentsem Németországot az előrenyomuló bolsevik ellenség

pusztításától. A katonai küzdelem csakis ebből a célból folytatódik. Amíg e célt a britek és az amerikaiak
gátolják, addig arra kényszerülünk, hogy ellenük is folytassuk védekező harcunkat. Ilyen körülmények között
azonban az angol–amerikaiak nem saját népükért fogják folytatni a háborút, hanem kizárólag azért, hogy a
bolsevizmus elterjedhessen Európában.

Ezután az ostoba ferdítés után a tengernagy (aki a feljegyzések szerint nem tiltakozott Hitler
ama döntése ellen, amivel 1939-ben a bolsevik nemzetet Németország szövetségesévé tette,
hogy háborút vívhassanak Anglia és később Amerika ellen) rádióbeszédének befejezésében
biztosította a német népet, hogy „Isten nem hagy el mindet ennyi szenvedés és áldozat után”.
Ezek csupán üres szavak voltak. Dönitz tudta, hogy a német ellenállás a végét járja. Április
29-én, a Hitler öngyilkossága előtti napon az olaszországi német seregek feltétel nélkül
megadták magukat; ennek az eseménynek a híre a távközlés összeomlása miatt nem jutott el a
Führerhez, s ez minden bizonnyal elviselhetőbbé tette utolsó óráit, mint máskülönben lett volna.
Május 4-én a német főparancsnokság a Németország északnyugati részén, Dániában és
Hollandiában lévő minden német erővel letétette a fegyvert Montgomery előtt. Másnap
kapitulált Kesselringnek az Alpoktól északra lévő, az 1. és 19. német hadsereget magában
foglaló „G” hadseregcsoportja.
Ugyanazon a napon, május 5-én Hans von Friedeburg tengernagy, a német haditengerészet
új főparancsnoka megérkezett Eisenhower reimsi főhadiszállására, hogy a megadásról
tárgyaljon. A németek célja, amint az OKW utolsó irataiból egyértelműen kiderül, 27 néhány
napi időhúzás volt, hogy a lehető legtöbb német katonát és menekültet elhozhassák az oroszok
útjából, és a nyugati szövetségeseknek adhassák meg magukat.
Jodl tábornok másnap érkezett meg Reimsbe, hogy segítsen a haditengerészetnél lévő
kollégájának a tárgyalások húzásában. De hiába. Eisenhower átlátott a játszmán.

Megmondtam Smith tábornoknak [mondta később], hogy közölje Jodllal: ha nem hagynak fel azonnal
mindenféle kifogással és halasztgatással, akkor lezárom az egész szövetséges frontot, és akár erővel is
megakadályozom, hogy további német menekültek lépjék át a vonalainkat. Nem tűrök további halasztást. 28

Május 7-én hajnali 1 óra 30 perckor, miután Jodl tájékoztatta Eisenhower követeléseiről, a
dán határ melletti Flensburgban berendezett új főhadiszállásáról Dönitz rádión keresztül
felhatalmazta a német tábornokot, hogy aláírja a feltétel nélküli megadásról szóló
dokumentumot. A játszma véget ért.
A kis vörös téglás reimsi iskolaépületben, ahol Eisenhower berendezte a főhadiszállását,
1945. május 7-én hajnali 2 óra 41 perckor Németország feltétel nélkül megadta magát. A
kapitulációt a szövetségesek részéről Walter Bedell Smith tábornok írta alá. Ivan Szuszparlov
tábornok Oroszország, François Sevez tábornok Franciaország tanújaként, míg Németország
nevében Friedeburg tengernagy és Jodl tábornok írták alá az okmányt.
Jodl engedélyt kért, hogy egy szót szólhasson, és meg is kapta.

Ezzel az aláírással a német nép és a német fegyveres erők, akármi történjék is, a győztesek kezére adják
magukat... Ebben az órában csupán azt a reményemet fejezhetem ki, hogy a győztes nagylelkűen bánik majd
velük.

A szövetségesek oldaláról nem hangzott el válasz. De Jodlnak talán eszébe jutott egy másik
alkalom, amikor a szerepek fordítva voltak, alig öt évvel azelőtt. Akkor egy francia tábornok,
amikor Compiègne-ben aláírta Franciaország feltétel nélküli megadását, hasonló kérést adott
elő – mint kiderült, hiába.
Az 1945. május 8-ról 9-re virradó éjszakán éjféltől kezdve az ágyúk Európában abbahagyták
a tüzelést, és a bombák nem hullottak tovább. 1939. szeptember 1. óta először furcsa, de
szívesen látott csend ülepedett a kontinensre. A közben eltelt öt év, nyolc hónap és hét nap alatt
férfiak és nők millióit mészárolták le a csatamezők százain, a szétbombázott városok ezreiben,
további milliókat pedig a náci gázkamrákban vagy az Einsatzgruppék oroszországi és
lengyelországi kivégzőgödreinek szélén pusztítottak el kegyetlen módon. Mindez Adolf
Hitlernek a német hódítás iránti vágyából eredt. Európa legtöbb ősi városának nagy része
romokban állt, és ahogyan az időjárás melegebbre fordult, a törmelékek közül előáradt a
számtalan temetetlen halott bűze.
Németország utcái többé nem fogják visszhangozni sem a rohamosztagosok csizmáinak
díszlépését, sem a barnainges tömegek lelkes kiáltásait, sem a Führernek a hangszórókból
harsogó kiabálását.
Tizenkét év, négy hónap és nyolc nap után véget ért az Ezeréves Birodalom, amely a
Sötétség kora volt mindenki számára, kivéve a németek tömegét – de most az ő számukra jött el
a sivár éjszaka. Ε nagyszerű nemzetet, ezt az élelmes, ám oly könnyen félrevezethető népet ez a
birodalom a hatalom és hódítás olyan magasságaiba emelte, amilyet addig még sohasem
tapasztalhattak meg, s most olyan hirtelenséggel és teljességgel bomlott fel, amihez fogható
kevés van a történelemben, ha egyáltalán van.
1918-ban, az utolsó vereség után a császár elmenekült, a monarchia szétesett, de az államot
támogató összes többi hagyományos intézmény megmaradt, a nép által választott kormány
pedig továbbra is működött, mint ahogyan a német hadsereg és a vezérkar magja is. 1945
tavaszán azonban a Harmadik Birodalom egyszerűen megszűnt létezni. Semmilyen szinten nem
volt többé semmiféle német hatóság. A katonák, repülők és tengerészek milliói hadifoglyok
voltak saját országukban. A civilek millióit, egészen a falvak szintjéig, a győztes ellenséges
csapatok kormányozták, akiktől nemcsak a törvény és a rend szempontjából függtek, hanem
azon a nyáron és 1945 zord telén végig tőlük kapták az életet adó élelmiszert és üzemanyagot
is. Ebbe az állapotba juttatták őket Adolf Hitler ostobaságai – és saját ostobaságuk, amellyel
Führerüket oly vakon és akkora lelkesedéssel követték. Igaz, amikor azon az őszön visszatértem
Németországba, csak csekély keserűséget éreztem megnyilvánulni Hitler irányában.
Az emberek megvoltak, és megvolt a föld is – az előbbiek zavartan, vérzőn és éhesen, s a tél
eljöttével rongyokban remegve a viskókban, amelyekké otthonaik változtak a bombázások
következtében ; az utóbbi pedig egyetlen hatalmas törmelékhalmazzá alakulva. A német nép
nem pusztult el úgy, ahogy azt az oly sok más népet elpusztítani próbáló Hitler akarta a végén,
amikor a háború elveszett.
A Harmadik Birodalom azonban eltűnt, hogy történelemmé váljon.
 RÖVID EPILÓGUS
AZON AZ őszön visszatértem az egykoron büszke földre, ahol a Harmadik Birodalom rövid
életének legtöbb évét töltöttem. Nehezen lehetett ráismerni. Ε visszatérésről egy másik helyen
írtam. Itt mindössze annyi a feladatom, hogy feljegyezzem azoknak a megmaradt alakoknak a
sorsát, akik sűrűn szerepeltek könyvünk lapjain.
Dönitz csonka kormányát, amely a dán határon lévő Flensburgban alakult meg, 1945. május
23-án feloszlatták a szövetségesek, és letartóztatták az összes tagját. Heinrich Himmlert május
6-án, a reimsi kapituláció előestéjén menesztették a kormányból: a tengernagy arra számított,
hogy ezzel a lépéssel kedvezőbb színben tűnhet fel a szövetségesek előtt. A volt SS-főnök, aki
oly sokáig volt milliók felett élet és halál ura, és gyakran élt is ezzel a hatalmával, Flensburg
közelében kóborolt május 21-ig, amikor tizenegy SS-tiszt társaságában nekiindult, és a brit és
amerikai vonalakon át megpróbált átjutni szülőföldjére, Bajorországba. Himmler (biztosan
megalázó dolog lehetett neki) leborotválta a bajuszát, bal szemére fekete kendőt kötött, és
közlegényi egyenruhát öltött. A csoportot már az első napon megállították Hamburg és
Bremerhaven között egy brit ellenőrzőpontnál. Himmler, miután kikérdezték, bevallotta
személyazonosságát a brit hadsereg egyik századosának, aki a 2. hadsereg lüneburgi
főhadiszállására fuvarozta. Ott levetkőztették, átkutatták, és a brit hadsereg egyenruhájába
öltöztették át, kizárandó minden lehetőségét annak, hogy mérget rejtsen el a ruhájában. A
kutatás azonban nem volt elég alapos. Himmler a fogai közötti üregben rejtette el ciánfioláját.
Amikor május 23-án a brit hírszerzés egy másik tisztje is megérkezett Montgomery
főhadiszállásáról, és utasított egy katonaorvost, hogy vizsgálja meg a fogoly száját, Himmler
ráharapott a fiolára, és tizenkét percen belül halott volt: hiábavalónak bizonyultak a
kétségbeesett erőfeszítések, a gyomormosás és a hánytatószer beadása.
Hitler többi közeli munkatársa valamivel tovább maradt életben. Elmentem Nürnbergbe,
hogy lássam őket. Azelőtt gyakran figyelhettem ezeket az embereket dicsőségük és hatalmuk
óráiban, az ebben a városban tartott évenkénti pártgyűléseken. A nemzetközi katonai
törvényszék előtt, a vádlottak padján másképpen néztek ki. Meglehetősen nagy átváltozáson
mentek keresztül. Ócska ruhákba öltözve görnyedeztek a helyükön, idegesen fészkelődtek, és
már nem is emlékeztettek a hajdani fennhéjázó vezetőkre. Középszerű alakoknak látszottak.
Nehezen lehetett felfogni, hogy ilyen emberek, amikor legutóbb láttuk őket, még iszonyatos
hatalmat tartottak a kezükben; hogy ilyen figurák voltak képesek meghódítani egy nagyszerű
nemzetet és Európa nagy részét.
Huszonegyen556 ültek a vádlottak padján: Göring, aki nyolcvan fonttal volt kevesebb, mint
amikor utoljára láttam, kopott, rangjelzés nélküli Luftwaffe-uniformist viselt, és kétségkívül
elégedett volt azzal a ténnyel, hogy ő kapta az első számú helyet a vádlottak padján – a náci
hierarchiában most, Hitler halála után ez az általa betöltött hely egyfajta megkésett elismerése
volt; Rudolf Hess, aki Angliába repülése előtt a harmadik számú ember volt, arca immár csont
és bőr, mélyen ülő szemei üresen meredtek a semmibe, amnéziát színlelt ugyan, de nyilvánvaló
volt, hogy megtört ember; Ribbentrop, akit a helyzet végre megfosztott önteltségétől és
nagyképűségétől, sápadtnak és levertnek nézett ki; Keitel, aki elveszítette fesztelenségét;
Rosenberg, a zavaros fejű „pártfilozófus”, akit azok az események, amelyek nyomán idekerült,
végül is láthatóan ráébresztették a valóságra.
Julius Streicher is ott volt, a nürnbergi zsidófaló. Ez a szadista és pornográf firkász, akit
egyszer korbácsot lóbálva láttam sétálni a nürnbergi óváros utcáin, láthatóan megszeppent.
Kopaszon, roskatag külsővel ült, bőségesen verejtékezett, dühödten bámulta a bírákat, és
meggyőzte magát arról (ezt egy őr mondta el nekem később), hogy mindannyian zsidók. Ott
volt Fritz Sauckel, a Harmadik Birodalomban végzett rabszolgamunka irányítója. Keskeny kis
556
Dr. Robert Ley, az Arbeitsfront vezetője, akinek szintén vádlottként kellett volna a bíróság elé állnia, a per kezdete előtt
felakasztotta magát cellájában. Egy törülközőből szaggatott rongyokból készítette a hurkot, amit a WC csövére kötött.
szemnyílásai disznószerű megjelenést kölcsönöztek neki. Idegesnek látszott, ide-oda billegett.
Mellette ült Baldur von Schirach, a Hitlerjugend első vezetője, a későbbi bécsi Gauleiter, aki
vér szerint inkább amerikai volt, mint német, most pedig úgy nézett ki, mint egy bűnbánó
egyetemista, akit valami csínytevésért kicsaptak az intézményből. Ott volt Walther Funk, a
sunyi szemű senki, aki Schacht helyére lépett. És ott volt maga dr. Schacht is, aki a Harmadik
Birodalom utolsó hónapjait az ő valaha nagyra becsült Führerének fogságában töltötte egy
koncentrációs táborban, ahol mindennap a kivégzéstől kellett tartania, attól pedig felháborodott,
hogy a szövetségesek őt állítják háborús bűnösként bíróság elé. Franz von Papent, aki
Németországban mindenki másnál több felelősseggel tartozott azért, hogy Hitler hatalomra
jutott, szintén nyakon csípték, és a vádlottak közé ültették. Nagyon öregnek látszott, de
töpörödött ábrázatán az öreg róka arckifejezése ült, aki sok kutyaszorítóból megmenekült már.
Neurath, Hitler kevés meggyőződéssel és csekély tisztességgel rendelkező első
külügyminisztere, aki a régi német iskolához tartozott, egészen megtörtnek tűnt. Nem úgy
Speer, aki mindőjük között a legőszintébb benyomást keltette, és aki a hosszú per folyamán
becsületesen beszélt, nem próbált kibújni a felelősség és bűnössége alól. Seyss-Inquart, az
osztrák quisling is ott volt a vádlottak padján, mint ahogyan Jodl és a két vezértengernagy,
Raeder és Dönitz is – az utóbbi, a Führer utódja, úgy nézett ki bolti öltönyében, mint egy
kistisztviselő. Ott volt Kaltenbrunner, a „hóhér Heydrich” véreskezű utódja, aki az emelvényen
kategorikusan tagadta minden bűnét; és Hans Frank, Lengyelország náci inkvizítora, aki
néhányat bevallott, végül bűnbánóvá vált, mivel – mint mondta – újra felfedezte Istent, akinek a
bocsánatáért könyörgött; és Frick, aki ugyanolyan színtelen volt a halál partján is, mint az
életben. Végül Hans Fritzsche, aki rádiókommentátorként csinált karriert, mert a hangja
hasonlított Goebbelséhez, aki ezért a propagandaminisztérium tisztviselőjévé tette. Úgy tűnt, a
tárgyalóteremben lévők közül senki sem tudta, hogy Fritzsche miért van ott, még őmaga sem –
túl jelentéktelen volt ő ehhez –, hacsak azért nem, mert ő volt Goebbels szelleme. Fel is
mentették.
És Schachtot és Papent is. Később mindhárman szigorú börtönbüntetést kaptak a német
nácitlanító bíróságoktól, bár abból végül csak keveset töltöttek le.
Nürnbergben hét vádlottat ítéltek börtönbüntetésre: Hess, Raeder és Funk életfogytiglani
kapott, Speer és Schirach húsz évet, Neurath tizenötöt, Dönitz tízet. A többieket halálra ítélték.
1946. október 16-án, tizenegy perccel hajnali egy óra után Ribbentrop a nürnbergi börtön
kivégzőkamrájában felhágott a bitó lépcsőjén, majd rövid idő elteltével sorban követte őt
Keitel, Kaltenbrunner, Rosenberg, Frank, Frick, Streicher, Seyss-Inquart, Sauckel és Jodl.
De Hermann Göring nem. Ő túljárt a hóhér eszén! Két órával azelőtt, hogy rá került volna a
sor, lenyelt egy méregfiolát, amelyet a cellájába csempészett. Mint Führerének, Adolf
Hitlernek, és vetélytársának az utódlásért vívott harcban, Heinrich Himmlernek, neki is sikerült
az utolsó órában megválasztania, hogy milyen módon hagyja el ezt a világot, melyre a másik
kettőhöz hasonlóan olyan gyilkos hatással volt.
 JEGYZETEK
A jegyzetekben használt rövidítések:
DBrFP – Documents on British Foreign Policy [Brit külpolitikai dokumentumok]. A brit külügyminisztériumiratai.
DDI– I Documenti diplomatica italiani. Az olasz kormány iratai.
DGFP – Documents on German Foreign Policy [Német külpolitikai dokumentumok]. A német külügyminisztérium iratai.
FCNA – Fuehrer Conferences on Naval Affairs [Haditengerészeti ügyekről folytatott Führer-konferenciák].
Összefoglaló feljegyzések a Führernek a német haditengerészet főparancsnokával folytatott megbeszéléseiről.
NCA – Nazi Conspiracy and Agression [Náci összeesküvés és agresszió]. A nürnbergi dokumentumok része.
N.D. –Nürnbergi dokumentum.
NSR – Nazi-Soviet Relations [Náci–szovjet kapcsolatok]. A német külügyminisztérium irataiból.
TMWC – Trial of the Major War Criminals [A háborús főbűnösök pere]. Nürnbergi dokumentumok és tanúvallomások.
TWC – Trials of War Criminals before the Nuremberg Military Tribunals [Háborús bűnösök perei a nürnbergi katonai
bíróságon].

1. FEJEZET
1. A Hammerstein-féle memorandum, idézi Wheeler-Bennett, in: The Nemesis of Power, 285. ο. Α memorandumot
Wheeler-Bennett számára Dr. Kunrath von Hammerstein, a tábornok fia írta, apja feljegyzésein és naplóin alapul. Címe
„Schleicher, Hammerstein és a hatalom megragadása”.
2. Joseph Goebbels: Vom Kaiserhof zur Reichskanzlei, 251. o.
3. Hammerstein-memorandum, idézi Wheeler-Bennett, i.m., 280. o.
4. Goebbels, i.m., 250. o.
5. uo., 252. o.
6. uo., 252. o.
7. André François-Poncet: The Fateful Years, 48. o. Francia nagykövet volt Berlinben 1930–38 között.
8. Goebbels: Kaiserhof 251-254. o.
9. Nürnbergi nyilatkozat 1934. szeptember 5-én.
10. Friedrich Meinecke: The German Catastrophe, 96. o.
11. Adolf Hitler: Mein Kampf amerikai kiadás (Boston, 1943), 3. o. Számos e könyvből származó idézetnél
megváltoztattam az angol fordítást, hogy közelebb vigyem a német nyelvű eredeti szöveghez. (W.L.S.)
12. Konrad Heiden: Der Führer, 36. o. Mindenki, aki a Harmadik Birodalomról ír, lekötelezettje Heidennek Hitler korai
éveiről szóló anyagáért.
13. uo., 41. o.
14. uo., 43. o.
15. uo., 43. o.
16. Mein Kampf 6. o.
17. uo., 8. o.
18. uo., 8-10. o. 19.. uo., 10. o.
20. Hitler's Secret Conversations, 1941-44, 287. o.
21. uo., 346. o.
22. uo., 547. o.
23. uo., 566-567. o.
24. August Kubizek: The Young Hitler 1 Knew, 50. o.
25. uo., 49. o.
26. Mein Kampf, 14-15.ο.
27. Kubizek, i.m., 52.ο. és Hitler's Secret Conversations, 567. o.
28. Kubizek, i.m., 44. o.
29. Mein Kampf, 18. o.
30. uo., 21. o.
31. Kubizek, i.m., 59. o.
32. uo., 76. o.
33. uo., 54-55. o.
34. Konrad Heiden: Der Führer, 52. o.
35. Mein Kampf, 20. o.
36. uo., 18. o.
37. uo., 18. o.
38. uo., 21. o.
39. uo., 21-22. o.
40. uo., 34. o.
41. Heiden: Der Führer, 54. o.
42. uo., 68. o.
43. Mein Kampf, 34. o.
44. uo., 22. o.
45. uo., 35-37. o.
46. uo., 22., 125. o.
 47. uo., 38-39. o.
48. uo., 41. o.
49. uo., 43-44. o.
50. uo., 116-117. o.
51. uo., 118. o.
52. uo., 55., 69., 122. o.
53. Stefan Zweig: The World of Yesterday, 63.ο.
54. Mein Kampf, 100. o.
55. uo., 107. o.
56. uo., 52. o.
57. Kubizek, i.m., 79. o.
58. Mein Kampf, 52. o.
59. uo., 56. o.
60. uo., 56-57. o.
61. uo., 59. o.
62. uo., 63-64. o.
63. uo., 123-124. o.
64. uo., 161., 163. o.

2. FEJEZET
1. Mein Kampf, 204-205. o.
2. uo., 202. o.
3. Heiden: Der Führer, 84. o.
4. Rudolf Olden: Hitler, the Pawn, 70. o.
5. Mein Kampf, 193. o.
6. uo., 205-206. o.
7. uo., 207. o.
8. uo., 215-216. o.
9. uo., 210., 213. o. 10. uo., 218-219. o. II.uo.,220. o.
12. uo., 221-222. o.
13. uo., 224. o.
14. uo., 687. o., lábj.
15. uo., 687. o.
16. uo., 354. o.
17. uo., 355. o.
18. uo., 369-370. o.
19. Konrad Heiden: A History of National Socialism, 36. o.
20. Mein Kampf, 496-497. o. A dőlt betűs rész Hitler kiemelése.
21. Heiden: A History of National Socialism, 51-52. o.
22. Heiden: Der Führer, 98-99. o.
23. Heiden: A History of National Socialism, 52. o.
24. Heiden: Hitler, 90-91. o.

3. FEJEZET
1. Wheeler-Bennett: Wooden Titan: Hindenburg, 207-208.ο.
2. uo., 131.ο.
3. Wheeler-Bennett: Nemesis, 58. o.
4. Franz L. Neumann: Behemoth, 23. o.
5. Heiden: Der Führer, 131-133. o.
6. uo., 164. o.
7. Friedrich von Rabenau altábornagy: Seeckt, aus seinem Leben, II., 342. o.
8. uo., 371. o.
9. Karl Alexander von Mueller, idézi Heiden a Der Führer c. művében, 190. o. 10. A bírósági eljárás feljegyzéseit a Der
Hitler Prozess tartalmazza.

4. FEJEZET
1. Az adatok egy tanulmányból származnak, amelyet Oron James Hale professzor készített és publikált az Eher Verlag
jogdíjelszámolásairól, in: The American Historical Review, 1955. július, címe: Adolf Hitler: Tax Payer.
2. Az idézetek a Mein Kampfból származnak, 619., 672., 674. o.
3. uo., 138-139. o.
4. uo., 140. o.
5. uo., 643., 646., 652. o.
6. uo., 649. o.
7. uo., 675. o.
 8. uo., 654. o.
9. uo., 150-153. o.
10. Adolf Hitlers Reden, 32. o., idézi Bullock, i.m., 68. o.
11. Mein Kampf, 247-253. o.
12. uo., 134-135.285,,289. o.
13. uo., 290. o.
14. uo., 295-296. o.
15. uo., 296. o., erre és a felette lévő két idézetre.
16. uo., 646. o.
17. uo., 383-384. o.
18. uo., 394. o.
19. uo., 402-404. o.
20. uo., 396. o.
21. uo., 449-450. o.
22. A.J.P. Taylor: The Course of German History, 24. o.
23. Wilhelm Roepke: The Solution of the German Problem, 153. o.
24. Mein Kampf, 154., 225-226. o.
25. Hitler's Secret Conversations, 198. o.
26. Ld. Chamberlainről szóló tanulmányát, in: The Third Reich, szerk.: Baumont, Fried és Vermeil
27. Az előbbi, Chamberlaintől Fichtéig és Hegelig a szerzők művein alapul, valamint a következő müvekből származó
idézeteken és gondolatokon: John Dewey: German Philosophy and Politics, Friedrich Meinecke: The German Catastrophe,
Wilhelm Roepke: The Solution of the German Problem, Bertrand Russell: A History of Western Philosophy, Thus Speaks
Germany, szerk.: W.W. Coole és M.F. Potter, The Third Reich, szerk.: Baumont, Fried és Vermeil, Louis L. Snyder: German
Nationalism: The Tragedy of a People, German History: Some New German Views, szerk.: Hans Kohn, T.L. Jarman: The Rise
and Fall of Nazi Germany, Konrad Heiden: Der Führer, A.J.P. Taylor: The Course of German History, Edmond Vermeil:
L'Allemagne Contemporaine, Hermann Pinnow: History of Germany.
E. Eyck Bismarck and the German Empire című tanulmánya felbecsülhetetlen értékű mű. Az ilyen jellegű munka
terjedelmi korlátai miatt nem lehetséges annak megvitatása, milyen nagy hatással voltak a Harmadik Birodalomra más német
értelmiségiek, akiknek írásai Németországban népszerűek és jelentősek voltak: Schlegel, J. Goerres, Novalis, Arndt, Jahn,
Lagarde, List, Droysen, Ranke, Mommsen, Constantin Frantz, Stoecker, Bernhardi, Klaus Wagner, Langbehn, Lange, Spengler.
28. Mein Kampf, 381. o.
29. uo., 293. o.
30. uo., 212-213. o.
31. Hegel: Lectures on the Philosophy of History, 31-32. o., idézi Bullock, i.m., 351. o.
32. Idézik in: The Third Reich, szerk.: Baumont és mások, 204-205. o., Nietzsche két müvéből: Zur Genealogie der Moral
és Der Wille zur Macht.

5. FEJEZET
1. Kurt Ludecke: / Knew Hitler, 217-218. o.
2. Baynes (szerk.): The Speeches of Adolf Hitler, I., 155-156. o.
3. Curt Riess: Joseph Goebbels, 8. o.
4. Hitlernek ez és a többi idézett 1942. január 16-17-i, az Obersalzbergről szóló visszaemlékezései megtalálhatóak in:
Hitler's Secret Conversations.
5. Olyan tekintélyek, mint Heiden és Bullock is említik, hogy a Raubal család 1925-ben ment a Wachenfeld Hausba,
amikor Gali Raubal tizenhét éves volt. Hitler azonban világossá teszi, hogy csak 1928-ban vette birtokába a villát, amikor azt
mondja: „Azonnal felhívtam a nővéremet Bécsben a hírekkel, és könyörögtem neki, legyen olyan jó, és vegye át a ház
úrnőjének szerepét.” Ld. Hitler titkos beszélgetései, 177. o.
6. Heiden: Der Führer, 384-386. o.
7. Ld. a Hitler személyi jövedelemadó-bevallásairól szóló megragadó elemzést amelyet Oron James Hale készített, in: The
American Review, 1955. július.
8. uo.
9. uo.
10. Heiden: Der Führer, 419. o.
ILA beszéd nem jelenik meg Baynesnél vagy Roussy de Sales-nek Hitler beszédeiből készített gyűjteményében (Hitler, My
New Order). Szó szerint jelent meg a Völkischer Beobachter-ben (Reichswehr különkiadás) 1929. március 26-án, és hosszasan
idézik a „Blueprint of the Nazi Underground'' c. tanulmányban, in: Research Studies of the State College of Washington, 1945.
június.
12. Az idézetek a Frankfurter Zeitungba] valók, 1930. szeptember 26.
13. Náci összesküvés és agresszió [innen kezdve NCA], „A” melléklet, 1194. o. (Nürnbergi dokumentum [innentől kezdve
N.D.] EC-440).
14. Otto Dietrich: Mit Hitler in die Macht.
15. Funk tanúvallomása, NCA, „A” melléklet, 1194-1204. o. (Ν.Ό. EC-440) és NCA, V., 478-495. o. (N.D. 2328-PS).
Thyssen nyilatkozatai saját, I Paid Hitler c. könyvéből valók., 79-108. o.
16. NCA, VII., 512-513. o. (N.D. EC-456).
6. FEJEZET
1. Heiden szerint, Der Führer, 433. o.
2. Heiden: History Of National Socialism, 166. o.
3. Goebbels: Kaiserhof, 19-20. o.
4. uo., 80-81. o.
5. Wheeler-Bennett: Nemesis, 243. o.
6. A fenti idézetek Goebbelstől származnak, Kaiserhof 81-104.ο.
7. François-Poncet: i.m., 23.ο.
8. Franz von Papen: Memoirs, 162. o.
9. NCA, „A” melléki., 508. o. (N.D. 3309-PS)
10. Hermann Rauschning: The Voice of Destruction
11. Goebbels ekkor nem aludt el, mint augusztus 13-án. A levélváltásról azonnal sajtóközleményt adott ki, ami megjelent a
nov. 25-i reggeli lapokban. Fellelhető in: Jahrbuch des Öffenlichen Rechts, 21. köt., 1933-40. 12. Papen: i. m., 216-217. o.
13.U0., 220. o.
14. uo., 222. o.
15. François-Poncet: i.m., 43. o. Tévesen „hetven nap”-ot mond. \6.NCA, IJ., 922-924. o.
17. Kurt von Schuschnigg: Farewell, Austria, 165-166. o.
18. Meissner tanúvallomása, NCA, „A” melléklet, 51 l. o.
19. A Hammerstein-memorandum, Wheeler-Bennett Nemesis-e, 280. o.
20. Hitler's Secret Conversations, 404. o.
21. Papen: i.m., 243-244. o.

7. FEJEZET
1. NCA, III., 272-275. o. (N.D. 351-PS).
2. Goebbels: Kaiserhof, 256. o.
3. Lásd Georg von Schnitzler vallomását, NCA, VII., 501. o. (N.D. EC-439); Göring és Hitler beszédeit, NCA, VI., 1080. o.
(N.D. D-203); Schacht kihallgatását, NCA, VI., 465. o. (N.D. 3725-PS); Funk kihallgatását, NCA, V., 495. o. (N.D. 2828-PS).
4. Goebbels: Kaiserhof, 269-270. o.
5. Papen: i.m., 268. o.
6. Rudolf Diels: Lucifer ante Portas, 194. o.
7. A Reichstag-tűzért való felelősség forrásaihoz lásd: Halder vallomását, NCA, VI., 635. o. (N.D. 3740-PS); Gisevius
keresztkérdések alá vetésének leiratát (1946. április 25.) a háborús főbűnösök perében [a továbbiakban TMWC-ként idézve],
XII., 252-253. o.; Diehl vallomását, Göring tagadását, TMWC, IX., 432-436. o., és NCA, VI., 298-299. o. (N.D. 3593-PS);
Willy Frischauer: The Rise and Fall of Hermann Goering, 88-95. o.; Douglas Reed: The Burning of the Reichstag; John
Günther: Inside Europe (Günther jelen volt a lipcsei pernél). Számos állítólagos bizonyíték és beismerés létezik azok részéről,
akik kijelentik, hogy részt vettek a Reichstag náci felgyújtásában, illetve hogy biztosan tudnak róla, de legjobb tudomásom
szerint ezeket eddig senki sem bizonyította. Az ilyen bizonyítékok közül Ernst Oberfohren nacionalista képviselőnek és Kari
Ernstnek, az SA berlini vezetőjének feljegyzései kaptak némi hitelt. A tűz után néhány hónapon belül mindkettőjüket megölték
a nácik.
8. NCA, III., 968-970. o. (N.D. 1390-PS).
9. NCA, IV., 496. o. (N.D. 1856-PS).
10. NCA, V., 669. o. (N.D. 2962-PS).
11. Dokumente der deutschen Politik, I., 1935, 20-24. o.
12. François-Poncet: i.m., 61.ο.
13. Törvényszöveg, NCA, IV., 638-639. o. (N.D. 2001-PS).
14. 1933. március 31-i és április 7-i, 1934. január 30-i törvények, mindegyikük in: NCA, IV., 640-643. o.
15. NCA, III., 962. o. (N.D. 1388-PS).
16. Goebbels: Kaiserhof, 307. o.
17. NCA, III., 380-385. o. (N.D. 392-PS).
18. 1933. május 19-én hozott törvény, NCA, III., 387. o. (N.D. 405-PS).
19. Goebbels: i.m., 300. o.
20. N. S. Monatshefte, 39. szám (1933. június).
21. A július 1-i és 6-i idézetek Baynesnél, I., 287., 865-866. o.
22. Egy tanulmányból, melynek címe My Relations with Adolf Hitler and the Party, Raeder tengernagy írta Moszkvában,
miután az oroszok fogságba ejtették. Tanulmányát felhasználták Nürnbergben: NCA, VIII., 707. o.
23. Baynes, I., 289. o.
24. Spengler: Jahre der Entscheidung, VIII. o.
25. Blomberg utasítása, TMWC, XXXIV., 487-491. o. (N.D. C-140).
26. Idézi Telford Taylor in: Sword and Swastika, 41.ο. A Seeckt-féle írásokat jelenleg a washingtoni National Archives
őrzi.
27. A „Deutschland-paktum” forrása a Weissbuch über die Erschiessung des 30 Juni, 1934 (Párizs, 1935), 52-53. o.
Herbert Rosinski The German Army c. művében a 222-223. oldalon megerősíti a paktum kikötéseit. Bullock és Wheeler-
Bennett elfogadják az erre az időszakról szóló könyveikben. A tábornokok május 16-i találkozójára a forrást Jacques Bénoist-
Méchin Histoire de l'Armée Allemande depuis l'Armistice jelenti, II., 553-554. o.
28. Rede des Vizekanzlers von Papen vor dem Univers itäts bund, Marburg, am 17 Juni, 1934 (Berlin, Germania-Verlag).
 29. Papen: i.m., 310. o.
30. NCA, V., 654-655. o. (N.D. 2950-PS).
31. Papen: i.m., 330-333. o.

8. FEJEZET
1. Stein, Leo: / Was in Hell with Niemöller, 80. o.
2. Neumann: Behemoth, 109. o. Állítása szerint az idézetek az Institute of Social Research „Antiszemitizmus” kutatási
programjából származnak, megjelent a Studies in Philosophy and Social Science-ben, 1940-ben.
3. Rauschning: The Voice of Destruction, 54. o.
4. Stewart W. Herman, Jr.: It's Your Souls We Want, 157-158. o. Herman a berlini Amerikai Egyház lelkésze volt 1936-tól
1941-ig.
5. Vallomás 1945. november 19-én, NCA, V., 735-736. o. (N.D. 3016-PS).
7. A legtöbb Berlinben dolgozó külföldi tudósító gyűjteményt tartott fenn az ilyen gyöngyszemekből. Az enyém elveszett.
Az idézetek forrásai Philipp Lenard: Deutsche Physik, előszó; Wallace Deuel: People under Hitler; William Ebenstein: The
Nazi State.
8. Wilhelm Roepke: The Solution of the German Problem, 61. o.
9. Frederic Lilge idézi in: The Abuse of Learning: The Failure of the German University, 170. o.
10. Schirach amerikai származásáról Douglas M. Kelley –Nürnbergben a fó háborús bűnösök tárgyalásának idején az
amerikai pszichiáter – szól könyvében: 22 Cells in Nuremberg, 86-87. o.
11. Reischsgesetzblatt, 1936, 1. r., 933. o. Idézve in: NCA III., 972-973. o. (N.D. 1392-PS).
12. Saját könyvéből: Basic facts for a History of German War and Armament Economy. Idézik in: NCA, I., 350. o. (N.D.
2353-PS).
13. A minisztérium beszámolója 1934. szeptember 30-ról, NCA, VIL, 306-309. o. (N.D. EC-128); Schacht jelentése 1935.
május 3-ról, NCA, III., 827-830.Ο. (N.D. 1168-PS); a titkos Birodalmi Honvédelmi Törvény szövege, NCA, IV., 934-936. o.
(N.D. 2261-PS).
14. NCA, VII., 474. o. (N.D. EC-419).
15. Thyssen: I Paid Hitler, XV., 157. o.
16. Idézi Neumann in: Behemoth, 432. o.
17. Ebenstein, i.m. 84. o.
18. NCA, III., 568-572. o. (N.D. 787, 788-PS).
19. The Third Reich, szerk.: Baumont et al., 630.ο.
20. Eugen Kogon kifejezése. Lásd Der SS Staat–das System der deutschen Konzentrazionslager c. művét. Angolul némileg
rövidített változata jelent meg The Theory and Practice of Hell címmel. Ez a náci koncentrációs táborokról eddig írott legjobb
tanulmány. Kogon hét évet töltött bennük.
21. Idézik in: NCA, II., 258. o. (N.D. 1852-PS).
22. NCA, VIII., 243-244. o. (N.D. R-142)
23. Völkischer Beobachter, 1936. május 20.

9. FEJEZET
1. Friedelind Wagner: Heritage of Fire, 109. o.
2. Papen, i.m. 338. o.
3. Daily Mail, 1934. aug. 6. A. Le Matin, 1934. nov. 18.
5. Wolfgang Förster: Ein General kämpft gegen den Krieg, 22. o. Ez könyv Beck iratain alapul.
6. NCA, VII., 333. o., (N.D. EC-177)
7. NCA, 1.,43l. o. (N.D. C-189)
8. NCA, VI., 1018.Ο., (N.D. C-190)
9. uo.
10. TMWC, XX., 603. o.
11. My New Order, szerk.: Roussy de Sales, 309-333. o. A beszéd szövege megtalálható Baynesnél is, II., 1218-1247. o.
12. My New Order, 333-334. o.
13. Pertinax: The Grave Diggers of France, 381 .ο.
14. A szerző Berlin Diary c. müve, 43. o.
15. François-Poncet, i.m., 188-189. o.
16. NCA, VI., 951-952. o. (N.D. C-139), a parancs szövege. Lásd még TMWC, XV., 445-448. o.
17. NCA, VII., 454-455. o., (N.D. EC-405), a találkozó jegyzőkönyve.
18. NCA, VI., 974-976. o. (N.D. C-159).
19. TMWC, XV., 252. o., Jodl vallomására; Hitler's Secret Conversations, 211-212. o. Hitler adatára.
20. François-Poncet, i.m., 193. o.
21. Berlin Diary, 51 -54. o.
22. François-Poncet, i.m., 190. o.
23. uo., 194-195. o.
24. TMWC, XV., 352. o.
25. Hitler's Secret Conversations, 211-212. o. 1942. január 27-i megjegyzések.
26. Paul Schmidt: Hitler's Interpreter, 4l. o.
27. TMWC, XV., 352. o.
 28. TMWC, XXI., 22. o.
29. Hitler's Secret Conversations, 211 . o.
30. Idézi François-Poncet, i.m., 196. o.
31. NCA, VII., 890. o. (N.D. L-150).
32. Kurt von Schuschnigg: Austrian Requiem, 5. o.
33. NCA, I., 466. o. (N.D. 2248-PS).
34. Documents on German Foreign Policy [német külpolitikai dokumentumok] (a továbbiakban DGFP), „D” sorozat, I.,
278-281.ο. (152.sz.).
35. Papen, i.m., 370. o.
36. DGFP, HI., 1-2. o.
37. uo., 892-894. o.
38. DGFP, I., 37. o.
39. uo., III., 172. o.
40. Clano's Diplomatic Papers, szerk.: Malcolm Muggeridge, 43-48. o.
41. Milton Shulman: Defeat in the West, 76. o. Forrásaként a British War Office Intelligence Review 1945 decemberi
számát adja meg. Úgy tűnik, Göring egyik kihallgatásából való.
42. A titkos jegyökönyν szövege, DGFP, I., 734. o.
43. TWC, XII., 460-465. o. (N.D. NI-051).
44. TMWC, IX., 281. o.
45. DGFP, I., 40. o.
46. uo., 55-67. o.
47. NCA, VI., 1001-101 l. o. (N.D. C-175).
48. A Hossbach-jegyzőkönyv, 1937. nov. 10-i dátummal. A német szöveget közlik in: TMWC, XXV., 402-413. o., a legjobb
angol fordítás megtalálható in: DGFP, I., 29-39. o. Nürnbergben készült egy hevenyészett angol változat, amelyet kinyomtattak
in: NCA, III., 295-305. o. (N.D. 386-PS). Hossbach Zwischen Wehrmacht und Hitler című könyvében is beszámol a találkozóról
(186-194. o.). Göring, Raeder és Neurath rövid vallomását a találkozóról közölték in: TMWC.

10. FEJEZET
1. Von Ritter bárónőnek, Neurath egyik rokonának vallomása, TMWC, XVI., 640. o.
2. TMWC, XVI., 640. o.
3. uo., 64l. o.
4. Schascht: Account Settled, 90. o.
5. Jodl naplója, TMWC, XXVIII., 357. o.
6. uo., 356. o.
7. uo., 360-362. o.
8. uo., 357. o.
9. Telford Taylor: Sword and Swastika, 149-150. o. Blomberg kiadatlan emlékiratainak kéziratát a Library of Congress
őrzi.
10. Bullock, i.m., 38l. o., és Wheeler-Bennett: Nemesis, 369. o.
11. Wolfgang Förster: Ein General Kämpft gegen den Krieg, i.m., 70-73. o.
12. TMWC, IX., 290. o.
13. The Von Hassell Diaries, 1938–1944, 23. o.

11. FEJEZET
1. Hitlernek szóló sürgöny, 1937. dec. 21., DGFP, I., 486. o.
2. Papen, i.m., 404.ο.
3. uo., 406. o. 4. Schuschnigg: Austrian Requiem, 12-19. o.; NCA, V., 709-712. o. (N.D. 2995-PS). 5 A jegyzőkönyv
vázlata Schuschniggnak beadva, DGFP I., 513-515. o.
6. NCA, V., 71 l. o. (N.D. 2995-PS).
7. Schuschnigg: Austrian Requiem, 23. o.
8. N.D. 2995-PS, i.m.
9. Schuschnigg némileg eltérő változatott közöl Hitler fenyegetéséről könyvében (24. o.) és Nürnbergben eskü alatt tett
vallomásában, 2995-PS (NCA, V., 712. o.). Mindkettőt rövidített formában használtam fel.
10. Austrian Requiem, 24. o.
11. uo.
12. uo., 25. o., és Schuschnigg vallomása, N.D. 2995-PS, i.m.
13. Austrian Requiem, 25. o.
14. NCA, IV., 357. o. (N.D. 1775-PS).
15. NCA, IV., 361. o. (N.D. 1780-PS).
16. Az adás alatt készített saját jegyzeteimből.
17. A német külügyminisztériumnak szóló sürgöny, 1938. feb. 25., „Szigorúan titkos!” jelzéssel, DGFP, I., 546. o.
18. Miklas vallomását lásd in: NCA, „A” mell. 523. o. Papen javaslata emlékirataiban található meg (425. o.).
19. Austrian Requiem, 35-36. o.
20. NCA, IV., 362. o. (N.D. 1780-PS).
21. NCA, VI., 911-912 (N.D. C-102).
 22. uo., VI., 913. o. (N.D. C-103).
23. DGFP, I., 573-576. o.
24. NCA, V., 629-654. o. (N.D. 2949-PS).
25. Austrian Requiem, 47.ο.
26. Wilhelm Miklasnak 1946. január 30-án a dr. Rudolf Neumayer elleni náciellenes bírósági eljárásban tett vallomása. Bár
a volt elnök emlékezete a sorsdöntő nap pontos időpontjaival és az események pontos sorrendjével kapcsolatban némileg ködös,
vallomása nagyon értékes és érdekes. NCA, „A” mell., 518-534. o. (N.D. 3697-PS).
27. Austrian Requiem, 51 .ο.
28. Lásd NCA, „A” mell., 525-534. o. (N.D. 3697-PS). Valamint NCA, V., 209. o. (N.D. 2465-PS, 2466-PS).
29. NCA, VI., 1017. o. (N.D. C-182).
30. DGFP, I., 584-586. o.
31. uo., 553-555. o.
32. TMWC, XVI., 153. o.
33. DGFP, I., 263. o.
34. uo., 273-275. o.
35. uo., 578. o.
36. NCA, I., 501-502. o. (N.D. 3287-PS).
37. Rejtjelezett körtávirat szövege, DGFP, I., 586-587. o.
38. TMWC, XX., 605. o.
39. TMWC, XV., 632. o.
40. Seyss-Inquart nürnbergi feljegyzése, 1945. szept. 9., NCA, V., 961-992. o. (N.D. 3254-PS).
41. TMWC, XIV., 429. o.
42. Schacht beszédének szövege, NCA, VII., 394-402. o. (N.D. EC-297-A).
43. NCA, IV., 585. o. (N.D. 1947-PS).

12. FEJEZET
1. A Fall Grün aktáját Hitler főhadiszállásán tartották, és az merikai sapatok értetlenül alálták meg az Obersalzbergen egy
pincében. Az április 21-i Hitler–Keitel megbeszélés kivonata a második irat a gyűjteményben. A teljes aktát bizonyítékként
mutatták be Nürnbergben, N.D. 388-PS jelzéssel. Angol fordítása megtalálható in: NCA, III., 306-709. o.; az április 21-i
tárgyalások egy jobb angol változata megtalálható in: DGFP, II., 239-240.Ο.
2. A német külügyminisztérium titkos feljegyzése, 1938. augusztus 19., NCA, VI., 855. o. (N.D. 3059-PS).
3. DGFP, II., 197-198. o.
4. uo., 255. o.
5. Weizsäcker-memorandum, 1938. május 12., DGFP, II., 273-274. o.
6. A négy távirat szövege, NCA, III., 308-309. o. (N.D. 388-PS).
7. uo., 309-310. o.
8. Keitel levelének és a direktívának a szövege, DGFP, II., 299-303. o.
9. uo., 307-308. o.
10. A prágai német követ és attasé sürgönye, 1938. május 21., uo., 309-3 lO. o.
11. Von Dirksen nagykövet sürgönye, 1938. május 22., uo., 322-323. o.
12. A Reichstaghoz intézett beszéd, 1939. január 30., in: My New Order, szerk.: Roussy de Sales, 563. o.
13. Fritz Wiedermann, a Führer egyik segédtisztje szerint, aki jelen volt, és később megesküdött, hogy „ez az állítás
jelentékeny mértékben megrázta”. NCA, V., 743-744. o. (N.D. 3037-PS).
14. Dátum nélküli bejegyzés Jodl naplójában, TMWC, XXVIII., 372. o. (N.D. 1780-PS).
15. A Fall Grün 11. irata, NCA, III., 315-320. o. (N.D. 388-PS); megtalálható még in: DGFP, II., 357-362. o.
16. TMWC, XXVIII., 373. o. A TMWC kötete a német szöveget adja meg. Jodl naplójából szemelvények angol fordítása
található in: NCA, IV., 360-370. o.
17. A feljegyzések szövegeit Wolfgang Förster adja meg in: Ein General Kämpft gegen den Krieg, 81-119.ο.
18. Jodl naplója, TMWC, XXVIII., 374. Angol fordítás, NCA, IV., 364. o. (N.D. 1780-PS).
19. uo.
20. TMWC, XX., 606. o.
21. The Von Hassell Diaries, 6. o.
22. uo., 347. o.
23. Förster, i.m., 122. o.
24. 1938. június 8-i és 9-i sürgönyök, DGFP, II., 395, 399-401. o.
25. Június 22-i sürgöny, uo., 426. o.
26. uo., 529-531. o.
27. uo., 61 l. o.
28. A „Fall Grün” 17. irata, NCA, III., 332-333. o. (N.D. 388-PS).
29. TMWC, XXVIII., 375. o.
30. Az 1938. szeptember 3-i találkozó jegyzőkönyve, NCA, III., 334-335. o. (N.D. 388-PS).
31. Schmundt jegyzőkönyve a szeptember 9-i találkozóról, uo., 335-338. o. A „Fall Grün” 19. irata.
32. Jodl naplóbejegyzése szeptember 13-ról, TMWC, XXVIII., 378-379 (N.D. 1780-PS).
33. DGFP, II., 536. o.
34. A Kleist látogatásáról szóló beszámolók megtalálhatók in: Documents on British Foreign Policy [brit külpolitikai
dokumentumok] (a továbbiakban: DBrFP), harmadik sorozat, II.
 35. Churchill levelének szövege nagyrészt megtalálható in: DGFP, IL, 706. o.
36. DBrFP, harmadik sorozat, II., 686-687. o.
37. Nevile Henderson: Failure of a Mission, 147, 150. o.
38. DBrFP, harmadik sorozat, I.
39. Erich Kordt adja meg testvérének a találkozóról szóló beszámolóját, Nicht asu den Akten c. könyvében, 279-28 l. o.
40. DGFP, II., 754. o.
41. uo., 754. o.
42. L. B. Namier: Diplomatie Prelude, 35. o.
43. Jelenetös mennyiségű anyag áll rendelkezésre a tanácskozásról. A hivatalos jelentés szövege, amelyet Paul Schmidt
készített el, aki tolmácsként közreműködve egyedül volt jelen a szereplőkön kívül, megtalálható in: DGFP, II., 786-798. o.
Schmidt szemtanúként beszéli el az eseményeket Hitler's Interpreter c. könyvében, 90-95. o. Chamberlain jegyzetei
megtalálhatóak in: DBrFP, harmadik sorozat, 338-341. o.; nővérének szóló levele megtalálható in: Keith Feiling: Life of Neville
Chamberlain, 366-368. o. Lásd még Nevile Henderson Failure of a Mission c. müvét, 152-154. o.
44. DGFP, 11., 80l. o.
45. uo., 810. o.
46. Feiling, i.m., 367. o.
47. NCA, VI., 799. o. (N.D. C-2).
48. DGFP, II., 863-864. o.
49. Brit Fehér Könyv, kir. törvénytervezet 5487, 2.sz. A szöveg szintén megtalálható in: DGFP, II., 831-832. o.
50. Lásd Berlin Diary, 137. o.
51. A godesbergi konferencia fő forrásai: Schmidtnek a két godesbergi találkozóról készített jegyzetei, DGFP, II., 870-879.,
898-908. o.; Schmidt leírása a tárgyalásokról, Hitler's Interpreter, 95-102. o.; a Hitler és Chamberlain közötti szeptember 23-i
levélváltás szövege, DGFP, II., 887-892. o.; Kirkpatricknek a találkozóról készített jegyzetei, DBrFP, harmadik sorozat, II.,
463-473., 499-508. o.; Henderson leírása in: Failure of a Mission, 156-162. o.
52. NCA, IV., 367. o. (N.D. 1780-PS).
53. Jodl naplója, 1938. szept. 26., uo.
54. A godesbergi memorandum szövege, DGFP, II., 908-9 lO. o.
55. The Times, London, 1938. szept. 24.
56. A cseh válasz szövege, brit Fehér Könyv, kir. törvénytervezet 5487, 7.sz.
57. Chamberlain Hitlernek szóló, 1938. szept. 26-i levelének szövege, DGFP, II., 994-995. o.
58. Bár Schmidtnek az e találkozóról szóló jegyzetei hiányoznak a német külügyminisztérium iratai közül, saját
beszámolója megjelenik könyvében, i.m., 102-103. o. Kirkpatrick jegyzetei megtalálhatók in: DBrFP, harmadik sorozat, II.,
l.sz., 118. o. Henderson verziója könyvében, i.m., 163. o.
59. A „Fall Grün” 31-33. irata, NCA, 350-352. o. (N.D. 388-PS).
60. Sürgöny Párizsból, DGFP, II., 977. o.
61. Roosevelt két felhívásának szövege és Hitlernek az elsőre adott válasza megtalálható in: DGFP, II.
62. Sürgöny Prágából, DGFP, II., 976. o.
63. Hitler 1938. szept. 27-i levelének szövege, DGFP, II., 966-968. o.
64. Chamberlain terve, DGFP, II., 987-988. o. A miniszterelnök üzeneteit Wheeler-Bennett idézi in: Munich, 151-152.,
155. o., a cseh archívumból.
65. uo., 158. o.
66. A szöveg megtalálható a brit Fehér Könyvben, kir. törvénytervezet 5848, l.sz. A levelet Henderson másnap délben
nyújtotta át Hitlernek.
67. Henderson, i.m., 144. o., DBrFP, harmadik sorozat, 614. o.
68. Jodl naplója, 1938. szept. 2&.,NCA, IV., 368. o. (N.D. 1780-PS).
69. Források: Haldernak Nürnbergben Sam Harris százados, egy New York-i ügyész előtt tett vallomása, NCA, „B” mell.,
1547-1571. o.; továbbá Halder memoranduma, amelyet Nürnbergben átadtak a sajtónak, de nem szerepelt sem a NCA, sem a
TMWC köteteiben. Gisevius: To the Bitter End, 283-328. o.; vallomása Nürnbergben, TMWC, XII., 210-219. Schacht: Account
Settled, 114-125. o.
70. Gisevius: To the Bitter End, 325. o. Továbbá a nürnbergi emelvényen tett vallomása, TMWC, XII., 219. o.
71. Erich Kordt memoranduma, amelyet a jelen könyv szerzőjének rendelkezésére bocsátott. Allen Dulles: Germany's
Underground, 46. o. szintén beszámol a hívásról.
72. A kancellárián szept. 28-án délelőtt tartott találkozóról szóló beszámolókat egyes résztvevők nyújtják: Schmidt, i.m.,
105-108; François-Poncet, i.m., 265-268. o.; Henderson, i.m., 166-171. o.
73. Schmidt, i.m., 107. o.
74. uo., 107. o.
75. Henderson, i.m., 168-169. o., Schmidt, i.m., 108. o.
76. Masaryk később leírta a jelenetet a jelen könyv szerzőjének, mint ahogyan sok más barátjának is. Erről szóló
jegyzeteim azonban elvesztek, és Wheeler-Bennett megindító beszámolóját használtam fel, in: Munich, 170-171. o.
77. Halder 1946. febr. 25-i vallomásából, NCA, „B” mell., 1553-1558. o.
78. Schacht, i.m., 125. o.
79. Gisevius, i.m., 236. o.
80. Ciano's Hidden Diary, 1937–Í938, 166. ο. Egy 1940. június 26-i dátumot viselő táviratban Mussolini emlékeztette
Hitlert, hogy Münchenben megígérte, részt vesz a Nagy-Britannia elleni támadásban. A távirat szövege megtalálható in: DGFP,
X., 27. o.
81. A Chamberlain- és a BeneS-jegyzetek szövege, DBrFP, harmadik sorozat, II., 599., 604. o.
82. A két müncheni találkozó jegyzőkönyvei, DGFP, II., 1003-1008., 1011-1014. o.
 83. Henderson, i.m., 171. o. François-Poncet, i.m., 271. o.
84. Schmidt, i.m., HO. o.
85. A müncheni egyezmény szövege, DGFP, II., 1014-1016. o.
86. Dr. Masariknak a cseh külügymnisztérium számára készített hivatalos jelentéséből. A müncheni konferencia e
szakaszának a forrásai: DGFP, IL, a 83. jegyzet hivatkozásának megfelelően; a müncheni egyezmény szövege, uo., 1014-1016.
o.; DBrFP, harmadik sorozat, II., l.sz., 227. o.; valamint Ciano, Schmidt, Henderson, François-Poncet és Weizsäcker, i.m.
87. Berlin Diary, 145. o.
88. Ε Chamberlain-Hitler találkozó forrásai: DGFP, II., 1017. o., a nyilatkozat szövege; DGFP, IV., 287-293. o.
Schmidtnek a találkozóról szóló hivatalos feljegyzése; Schmidt könyve, i.m., 112-113.ο. Α DBrFP, harmadik sorozat, II.,
1228.sz. a tárgyalás némileg eltérő változatát közli.
89. DGFP, IV., 4-5. o.
90. Jodl naplója, NCA, IV., 368. o. (N.D. 1780-PS).
91. Keitel vallomása, 1946. április 4., TMWC, Χ., 509.Ο.
92. Manstein vallomása, 1946. augusztus 9., TMWC, XX., 606. o.
93. Jodl tanúvallomása, 1946. június 4., TMWC, XV., 361. o.
94. Gamelin: Sevir, 344-46. o. Kiábrándító könyv! Pertinax: The Grave Diggers of France, 3. o. itt megerősíti a
tábornokot. Ezek jelentik a forrást Gamelin szept.26-i és 28-i tanácsához is.
95. Churchill: The Gathering Storm, 339. o.
96. DGFP, IV., 602-604. o.
97. Schacht a nürnbergi emelvényen, TMWC, XII., 531 . o.
98. A főparancsnokoknak tartott beszéd, 1939. november 23., NCA, III., 573. o. (N.D. 789-PS).

13. FEJEZET
1. „Fall Grün” 48. irat, NCA, ΠΙ., 372-374. o. (N.D. 388-PS).
2. uo.
3. Hitler direktívája, 1938. okt. 21., NCA, VI., 947-948. o. (N.D. C-136).
4. DGFP, IV., 46. o.
5. Heyrichnek a pogrom megszervezésére irányuló parancsa a rendőrséghez, NCA, V., 797-80l. o. (N.D. 3051-PS);
Heydrich Göringnek szóló jelentése a károkról, a halottak és sérültek számáról, NCA, V., 854. o. (N.D. 3058-PS). Walter
Buciinak, a fő pártbírónak a pogromról szóló jelentése, NCA, V., 868-876. o. (N.D. 3063-PS); Buch őrnagy ragyogó
részletekkel szolgál a számos zsidógyilkosságról, és Goebbelst hibáztatja a túlkapásokért. Gyorsírásos jelentés Göring, a
kormánytagok, kormánytisztviselők és a biztosítótársaságok képviselőjének nov. 12-i értekezletéről, NCA, IV., 425-457. o.
(N.D. 1816-PS). Bár a teljes jelentés elveszett, a megtalált rész mintegy 10 000 szót tesz ki.
6. TMWC, IX., 538. o.
7. DGFP, IV., 639-649. o.
8. DBrFP, harmadik sorozat, IV., 5.sz.
9. Ciano's Hidden Diary, 1938. okt. 28-i bejegyzés, 185. o.; Ciano's Diplomatic Papers, 242-246. o.
10. DGFP, IV., 515-520. o.
11. Schmidt, i.m., 118.ο.; a találkozón készített jegyzetei DGFP, IV., 471-477. o.
12. DGFP, IV, 69-72. o.
13. uo., 82-83. o.
14. uo., 185-186. o.; továbbá in: NCA, VI., 950-95l. o. (N.D. C-138).
15. Az ügyvivő sürgönye, DGFP, IV., 188-189. o.
16. DGFP, IV., 215. o.
17. Chvalkovsky 1939. jan. 21-i két – Hitlerrel és Ribbentroppal folytatott – tárgyalásának feljegyzései, DGFP, IV., 190-
202. o. Chvalkovskynak a csehszlovák kormányhoz szóló jan. 23-i jelentése, cseh archívum, idézi Wheeler-Bennett in: Munich,
316-317. o. Lásd még: francia Sárga Könyv, 55-56. o.
18. Szöveg, DGFP, IV., 207-208. o.
19. Szöveg, uo., 218-220. o.
20. A találkozó memoranduma, uo., 209-213. o.
21. Szöveg, uo., 234-235. o.
22. A prágai brit követ későbbi beszámolója alapján, NCA, VIL, 88-90. o. (N.D. D-571).
23. A Tiso-Hitler megbeszélés titkos jegyzőkönyve, DGFP, IV., 243-245. o.
24. Lásd DGFP, IV., 250. o.
25. uo., 249., 255., 260. o. Coulondre nagykövet sürgönyét lásd in: francia Sárga Könyv, 96. o. (77.sz.).
26. Sürgöny Prágából, 1939. március 13., DGFP, IV., 246. o.
27. TMWC, IX., 303-304. o.
28. Az előző szakasz, a „Dr. Hácha megpróbáltatása” forrásai: Hitler és Hácha találkozójának titkos jegyzőkönyve,
DGFP, IV., 263-269. o.; a nürnbergi dokumentumokban is megtalálható, NCA, V., 433-440. o. (N.D. 2798-PS). A német és a
csehszlovák kormány 1939. március 15-i nyilakozatának szövege, DGFP, IV., 270-27l. o.; az első részt sajtóközleményként
adták ki; valójában március 14-én szövegezték meg a külügyminisztériumban. A Führernek a német néphez intézett március 15-
i kiáltványa, NCA, VIII., 402-403. o. (N.D. TC-50). Coulondre sürgönye, francia Sárga Könyv, 96. o.. (77.sz.). Schmidtnek a
találkozóról szóló leírása, saját könyvében, i.m., 123-126. o. Henderson a témáról, saját könyvében, i.m., 9. fej. Jelenet a
titkárnőkkel, A. Zoller (szerk.): Hitler Privat, 84. o.
29. TMWC, XVI., 654-655. o.
30. Szöveg, DGFP, VI, 42-45. o.
 31. Szöveg, DGFP, IV., 241. o.
32. Berlin Diary, 156. o.
33. The Ciano Diaries, 1939– 1943, 9-12. o.
34. Szöveg, DGFP, IV., 274-275. o.
35. uo., 273-274. o.
36. DGFP, VI., 20-2l. o.
37. uo., 16-17.,40. o.
38. Dirksen jelentései, 1939. március 18., uo., 24-25., 36-39. o.
39. uo., 39. o.

14. FEJEZET
1. A találkozóról szóló német feljegyzés, DGFP, VI., 104-107. o. Lipski beszámolója Becknek, lengyel Fehér Könyv,
44.sz.; megtalálható in: NCA, VIII., 483. o. (N.D. TC-73, 44.sz.).
2. Hitler biztosítéka Lipskinek, 1937. nov. 15., DGFP, VI., 26-27. o.; biztosíték Becknek, 1938. jan. 14., uo., 39. o.
719
3. Beck Lipskinek szóló utasításai, 1938. okt. 31., lengyel Fehér Könyv. 45.sz.; NCA, VII., 484-486. o. Ribbentropnak
a Lipskivel való találkozóról szóló emlékeztetője, nov. 19., DGFP, V., 127-129. o.
4. Német emlékeztető a találkozóról, készítette dr. Schmidt, DGFP, V., 152-158. o. Az erről szóló lengyel jegyzőkönyv,
lengyel Fehér Könyv, 48.sz.; NCA, VIII., 486-488. o. (N.D. TC-73).
5. Ribbentrop emlékeztetője a találkozóról, DGFP, V., 159-161. o. Az erről szóló lengyel jegyzőkönyv, lengyel Fehér
Könyv, 49.sz.; NCA, VIII., 488. o. (N.D. TC-73).
6. Ribbentrop emlékeztetője Beckkel való varsói találkozójáról, 1939. jan. 26., DGFP V., 167-68. o.; Beck változata in:
lengyel Fehér Könyv, 52.sz.
7. Moltke sürgönye, 1939. feb. 26., DGFP, VI., 172. o.
8. Lipski sürgönye a találkozóról Varsóba, lengyel Fehér Könyv, 61.sz.; valamint in: NCA, VIII., 489-492. o. (N.D. TC-73,
61.SZ.). Ribbentrop emlékeztetője a találkozóról, DGFP, VI., 70-72. o.
9. A külügyminisztérium emlékeztetője a találkozóról, DGFP, V., 524-526. o.
10. uo., 502-504. o.
11. Ε bekezdés forrása: DGFP, V., 528-530. o. 12.DGf7>,VI., 97. o.
13. uo., 110-1 ll. o.
14. NCA, VII., 83-86. o. (N.D. R-100).
15. Szöveg in: DGFP, VI., 122-124. o. Ribbentrop jelentése március 26-i, Lipskivel való találkozójáról, uo., 121-122. o.;
lengyel változat, Fehér Könyv, 63.sz.
16. Dr. Schmidt emlékeztetője a találkozóról, DGFP, VI., 135-136. o.
17. Moltke sürgönye, uo., 147-148. o.; lengyel változat, Fehér Könyv, 64. \%. DBrFP, IV., 538.SZ.
19. Lásd DBrFP, IV., 485., 518., 538. (az angol–francia javaslat szövege), 561., 563., 566., 571.,573.sz.
20. uo., 498.SZ.
21. DBrFP, V., 12.sz.
22. Idézi Gisevius, i.m., 363. o.
23. A Fall Weiss szövege, NCA, VI., 916-928. o.; részleges fordítása megtalálható in: DGFP, VI., 186-187., 223-228. o.
(N.D. C-120). Az eredeti német szöveg megtalálható in: TMWC, XXXIV., 380-422. o.
24. A Göring-Mussolini tárgyalások titkos német emlékeztetői megtalálhatók in: DGFP, VI., 248-253., 258-263. o. Lásd
még The Ciano Diaries, 66-67. o.
25. 1939. április 17-i körtávirat, DGFP, VI., 264-265. o.; a válaszokat tartalmazó külügyminisztériumi
emlékeztető, uo., 309-3lO. o.; Weizsäcker hívása a rigai német követnek, április 18., uo. 283-284. o.
26. uo., 355., 399. o.
27. DGFP, VI., 602-607. o.
28. uo., 607-608. o. (1938. okt. 26-i sürgöny).
29. uo., 608-609. o.
30. uo., 631. o.
31. DGFP, VI., 1-3. o.
32. Davies: Mission to Moscow, 437-439. o. Sied nagykövet sürgönye, DBrFP, IV., 419.sz.
33. Boothby: / Fight to Live, 189. o. Halifax kijelentése Majszkijnak, DBrFP, IV., 433.sz.
34. DGFP, VI., 88-89. o.
35. uo., 139. o.
36. A Göring-Mussolini tárgyalás német emlékeztetője, 1939. április 16., uo., 259-260. o.
37. uo., 266-267. o.
38. uo., 419-420. o.
39. uo., 429. o.
40. uo., 535-536. o.
41. Nazi-Soviet Relations [Náci–szovjet kapcsolatok], 1939–41. (a továbbiakban: NSR), 5-7., 8-9. o.
42. Francia Sárga Könyv, 123. és 125. sz. sürgöny. A francia nyelvű kiadást (Le Livre Jaune Francais) használtam, de azt
hiszem, hogy az angol változat ugyanezeket a számokat használja a sürgönyökre.
43. DGFP, VI., 1., 111 .ο. Ε kötet függeléke számos emlékeztetőt tartalmaz a vezérkari megbeszélésekről, amelyeket a
német haditengerészeti archívumból emeltek ki.
44. The Ciano Diaries, 67-68. o.
 45. Német emlékeztető a milánói találkozóról, DGFP, VI., 450-452. o. Ciano jegyzőkönyve, Ciano's Diplomatie Papers,
282-287. o.
46. A szövetségi szerződés szövege, DGFP, VI., 561-564. Egy titkos protokoll, ami semmi érdemlegeset nem tartalmazott.
47. Schmundt jegyzőkönyvei, 1939. május 23., NCA, VIL, 847-854. o. (N.D. L-79). Szerepel még egy angol fordítás in:
DGFP, VI., 574-80. o. A német szöveg megtalálható in: TMWC, XXXVII., 546-556. o.
48. A terv részleteit lásd ín: N.D. NOKW-2584. Ez megtalálható a TWC (Trials of War Criminals before the Nuremberg
Military Tribunals) [Háborús bűnösök perei a nürnbergi katonai bíróságon] köteteiben.
49. NCA, VI., 926-927. o. (N.D. C-120).
50. TMWC, XXXIV., 428-442. o. (N.D. C-126). Ε dokumentum angol fordítása in: NCA, VI., 937-938. o. oly mértékben
rövidített, hogy nem sokat ér.
51. NCA, VI., 827. o. (N.D. C-23).
52. Az angol–francia tervezet szövege, DBrFP, V., 624.sz.; a brit nagykövetnek Molotov reakciójáról szóló beszámolója
ugyanabban a kötetben van, 648. és 657.sz.
53. Május 31-i „Sürgős!” távirat, DGFP, VI., 616-617. o.
54. Június 1-i sürgöny, uo., 624-626. o.
55. uo., 547. o.
56. uo., 589-593. o.
57. uo., 593. o.
58. Levél Weizsackertől Schulenburgnak, május 27., május 30-i utóirattal, uo., 597-598. o.
59. uo., 608-609. o.
60. uo., 618-620. o.
61. uo., 790-79l. o.
62. uo., 805-807. o.
63. uo., 810. o.
64. uo., 813. o.
65. DBrFP, V., 5. és 38.sz.
66. Pravda, 1939. június 29.
67. Június 29-i sürgöny, DGFP, VI., 808-809. o.
68. TMWC, XXXIV., 493-500. o. (N.D. C-142). Jóval rövidebb az angol fordítás in: NCA, VI., 956. o.
69. NCA, IV., 1035-1036. o. (N.D. 2327-PS).
70. NCA, VI., 934. o. (N.D. C-126).
71. A Birodalmi Védelmi Tanács ülésének titkos jegyzőkönyve, 1939. június 23., NCA, VI., 718-731. o. (N.D. 3787-PS).
72. DGFP, VI., 750., 920-92l. o.
73. uo., 864-865. o.
74. Jegyzetszöveg, DGFP, VII., 4-5., 9-10. o.
75. Burckhardt jelentése a Népszövetséghez, 1940. március 19. Szövege in: Documents on International Affairs, 1939–
1946. 1., 346-347. o.
76. DGFP, VI., 936-938. o.
77. uo., 955-956. o.
78. Schnurre emlékeztetője, uo., 1106-1109. o.
79. uo., 1015-1016. o.
80. uo., 1022-1023. o.
81. uo., 1010-101 l. o.
82. uo., 102l. o.
S3. DBrFP, IV., 183.sz.
84. Lásd DBrFP, VI., 329., 338., 346., 357., 358., 376., 399.sz.
85. uo., 376. és 473.sz.
86. Két aug. 1-i sürgöny, DGFP, VI., 1033-1034. o.
87. DBrFP, V. függelék, 763. o.
88. Burnett levele in DBrFP,, VII., II. függelék, 600. o.; Seed távirata, uo., VI., 416.sz.
89. DGFP, VI., 1047. o.
90. uo., 1048-1049. o.
91. uo., 1049-1050. o.
92. uo., 1051-1052. o.
93. uo., 1059-1062. o.
94. Francia Sárga Könyv, fir. kiad., 250-251 . o.
95. Két levél szövege, DGFP, VI., 973-974. o.
96. Attólico Ribbentroppal való július 6-i találkozójakor küldött sürgönyét kinyomtatták in: I Documenti diplomatica
italiani [a továbbiakban: DDÍ], hetedik sorozat, XII., 503.sz. Az idézetet ill. átírást a The Eve of the War c. műből használtam
fel, szerk.: Arnold és Veronica M. Toynbee.
97. Weizsäcker emlékeztetője, DGFP, VI., 971-972. o.
98. The Ciano Diaries, 113-114. o.
99. uo., 116-118. o.
100. The Ciano Diaries, 118-119., 582-583. o. Ciano jegyzőkönyve a Ribbentroppal való találkozóról megtalálható in:
Ciano's Diplomatic Papers, 297-298. o.; valamint in: DDI, nyolcadik sorozat, XIII., l. sz. Erről a találkozóról nem sikerült
német feljegyzést találni.
101. Az aug. 12-i és 13-i ülések lefoglalt német jegyzőkönyveit Nürnbergben bizonyítékképpen bemutatták 1871-PS és
TC-77 jelzettel. Az utóbbi a teljesebb, angol fordításban közölték in: NCA, VIII., 516-529. o. Én a dr. Schmidt által aláírt
változatot használtam fel, megtalálható in: DGFP, VII., 39-49., 53-56. o. Ciano feljegyzése e két, Hitlerrel folytott
megbeszéléséről megtalálható in: Ciano's Diplomatic Papers, 303-304.ο. és in: DDI, XIII., 4. és 21.sz. Továbbá az 1939. aug.
12-i és 13-i, illetve az 1943. dec 23-i naplóbejegyzések in: Diaries, 119-120,582-583. o.
102. Halder naplójának e kivonatát közölték in: DGFP, VII., 556. o.
103. Lásd DDI, hetedik sorozat, XIII., 28.sz., és DBrFP,, VI., 662.sz.

15. FEJEZET
1. Schnurre emlékeztetője a találkozóról, a moszkvai nagykövetségnek szóló táviratából, 1939. aug 14., DGFP, VII., 58-
59. o.
2. Schulenburg levelének szövege, uo., 67-68. o.
3. Ribbentrop táviratának szövege, uo. 62-64. o.
4. A brit üzletember emlékeztetőjét Göring irodájában találták meg egy aktában, és közölték in: DGFP, VI., 1088-1093. o.
A dokumentumon számos firkálás van Göring kézírásával. „Ohó!” – írta több alkalommal is olyan állítások mellé, amelyeket
láthatóan nem hitt el. Dahlems a The Last Attempt c. könyvében beszéli el békemissziójának egész fantasztikus és némileg
groteszk történetét, mely egy jelentős pillanatban rövid időre a figyelem középpontjába hozta őt. Emellett Nürnbergben tett
tanúvallomásában, TMWC, IX., 457-49l. o., és Sir Lewis Namier Diplomatic Prelude c. művében, 417-433. o.; a fejezet címe:
„An Interloper in Diplomacy”.
5. Halder vallomása, 1946. febr. 26., NCA, „Β” mell., 1562. o.
6. Hassell, i.m., 53., 63-64. o.
7. Thomas: „Gedanken und Ereignisse”, Schweizerische Monatshefte, 1945. december.
8. Canaris emlékeztetője a Keitellel folytatott beszélgetésről, 1939, aug. 17., NCA, III., 580. o. (N.D. 795-PS).
9. Naujocks vallomása, NCA, VI., 390-392. o. (N.D. 2751-PS).
10. Schulenburg sürgönye, aug. 16. hajnali 2.48-kor, DGFP, VIL, 76-77. o. A nagykövet teljesebb beszámolót adott egy
futárral elküldött emlékeztetőben, és további részleteket közölt egy Weizsäckernek küldött levélben, uo., 87-90.,99-100. o.
11. DBrFP, harmadik sorozat, VII., 41-42. o. Steinhardt nagykövet jelentéseit lásd in: U. S. Diplomatic Papers, 1939,1.,
296-299., 334. o.
12. Ribbentrop sürgönye Schulenburgnak, aug. 16., DGFP, VII., 84-85. o.
13. uo., 100. o.
14. uo., 102. o.
15. Schulenburg sürgönye, aug. 18. reggel 5.58, uo., 114-116. o.
16. Ribbentrop sürgönye, aug. 18., este 10.48, uo., 121-123. o.
17. Schnurre emlékeztetője, aug. 19., uo., 132-133. o.
18. Schulenburg sürgönye, aug. 19. este 6.22, uo., 134. o.
19. Schulenburg sürgönye, aug. 20-ra virradó éjjel 00.58, uo., 149-150.Ο.
20. Churchill: The Gathering Storm, 392. o. Nem adja meg forrását.
21. uo., 391. o.
22. Hitler Sztálinnak szóló távirata, aug. 20., DGFP, VII., 156-157. o.
23. Schulenburg sürgönye, aug. 21. hajnal 1.19, uo., 161-162. o.
24. Ribbentrop sürgönye, aug. 21., uo., 162. o.
25. Schulenburg sürgönye, aug. 21. délután 1.43, uo., 164. o.
26. Sztálin Hitlernek szóló levele, aug. 21., uo., 168. o.
27. NCA, „B” mell., 1103-1105. o.
28. DBrFP, VI., 376.sz.
29. Lásd DBrFP, harmadik sorozat, VII.. II. függelék, 558-614. o. A függelék a moszkvai katonai tárgyalások részletes,
napi feljegyzéseit tartalmazza, és a tárgyalások szövetséges verziójáról általam látott legátfogóbb forrást jelenti. Tartalmazza
Burnett légimarsai Inak és Heywood tábornoknak a tárgyalások idején Londonba menő jelentéseit, valamint a brit küldöttség
zárójelentését, amelyet Drax tengernagy készített. Lásd még a szó szerinti beszámolót a Doumenc tábornok és Vorosilov
marsall közötti augusztus 22-én este tartott találkozóról, ahol a francia katonai küldöttség vezetője kétségbeesetten próbálta
megmenteni a helyzetet ama nyilvános bejelentés ellenére, miszerint Ribbentrop másnap Moszkvába érkezik. Tartalmazza a
szövetséges katonai küldöttségek Vorosilovval augusztus 26-án tartott utolsó, kínos ülésének jegyzőkönyvét is. A VII. kötet a
brit külügyminisztérium és a moszkvai nagykövetség közötti számos sürgönyváltást is tartalmaz, amelyek új fényt derítenek
erre az epizódra. A fejezet e szakasza nagy mértékben ezeken a titkos brit iratokon alapul. Sajnálatos módon az oroszok –
tudomásom szerint – soha nem közölték e találkozóra vonatkozó dokumentumaikat, bár egy szovjet beszámoló szerepel
Nikonov Origins of World War II. c. könyvében, amelyben a brit külügyminisztérium iratait sürün felhasználják. A szovjet
verzió megjelent a V. Potemkin szerkesztésében kiadott Histoire de la Diplomatie c kötetben is.
30. Paul Reynaud: In the Thick of the Fight, 212. o., Reynaud a 210-233. oldalon az 1939 augusztusában Moszkvában
lezajlott szövetséges tárgyalásokról szóló francia verziót adja meg. Forrásait a 211. oldalon közli. Bonnet a maga verzióját a Fin
d'une Europe c. könyvében írja le.
31. A dokumentumok megtalálhatóak in: DBrFP, VII. (lásd a fenti 29. jegyzetben). Érdekes, hogy sem a brit Kék
Könyvben, sem a francia Sárga Könyvben egyetlen sort sem közölnek sem a Varsóban tett angol–francia diplomáciai
erőfeszítésekről, amelyekkel megpróbálták a lengyeleket rávenni, hogy fogadják el az orosz segítséget, sem a moszkvai katonai
tárgyalások menetéről.
32. Ribbentrop sürgönye Moszkvából, aug. 23. este 9.05., DGFP, VII. 220. o.
33. Titkos német feljegyzések, aug. 24., uo., 225-229. o.
34. A szovjet tervezet szövege, DGFP, VII., 150-151 . o.
 35. Gaus Nürnbergben tett vallomása, TMWC, X., 312. o.
36. A szovjet–német megnemtámadási egyezmény és a titkos kiegészítő protokollok szövege, aláírták Moszkvában, 1939.
aug. 23-án, DGFP, VII., 245-247. o.
37. Churchill: The Gathering Storm, 394. o.

16. FEJEZET
1. Brit Kék Könyv, 96-98. o.
2. Henderson sürgönye, 1939. aug. 23., uo., 98-100. o. A német külügyminisztérium feljegyzése az ülésről, DGFP, VII.,
210-215. o. Henderson aug. 24-én számolt be a második találkozóról. (Brit Kék Könyv, 100-102. o.).
3. Hitler aug. 23-i, Chamberlainnak szóló levelének szövege, uo., 102-104. o.. Nyomtatásban megjelent még in: DGFP,
VII., 216-219. o.
4. Hitler levele Mussolininak, aug. 25., DGFP, VII., 281-283. o.
5. Hitler aug. 25-én Hendersonnak tett szóbeli kijelentése, szövegét Ribbentrop és dr. Schmidt adta meg, DGFP, VII., 279-
284. o.; továbbá in: brit Kék Könyv, 120-122. o. Henderson aug. 25-i sürgönye, amelyben leírja a kihallgatást: brit Kék Könyv,
122-123. o. Lásd még Henderson: Failure of a Mission c. könyvét, 270.ο.
6. Coulondre sürgönye, aug. 25., francia Sárga Könyv, fr. kiadás, 312-314. o.
7. NCA, VI., 977-998. ο. Az orosz–német kapcsolatokról szóló aktából, amelyet a haditengerészet főparancsnokságának
aktái között találtak.
8. Schmidt, i.m., 144. o.
9. uo., 143-144. o.
10. Ciano Diairies, 120-129. o.
11. Weizsäcker-memorandum, aug. 20., DGFP, VII., 160. o.
12. Mackensen levele Weizsäckernek, aug. 23., uo., 240-243. o.
13. Mackensen sürgönye, aug. 25., uo., 291-293. o.
14. Lásd DGFP, VII., jegyzet a 285. oldalon.
15. Mussolini levele Hitlernek, aug. 25., uo., 285-286. o.
16. NCA, VI., 977-978. o. (N.D. C-170).
17. Ribbentrop vallomása, 1945. aug. 29., NCA, VIL, 535-536. o.; Göring vallomása, 1945. aug. 29., uo., 534-535. o.;
Keitel tanúvallomása a nürnbergi emelvényen a közvetlen kikérdezés során, 1946. ápr. 4., TMWC, X., 514-515. o.
18. NCA, „B” mell., 1561-1563. o.
19. Gisevius, i.m., 358-359. o.
20. Hassell, i.m., 59. o.
21. Thomas: „Gedanken und Ereignisse”, az id. helyen. »
22. Dr. Schacht vallomása Nürnbergben, 1946. május 2-án, TMWC, XII., 545-546. o.
23. Gisevius tanúvallomása Nürnbergben, 1946. ápr. 25-én, uo., 224-225. o.
24. Mindezeknek a felhívásoknak a szövege megtalálható in: brit Kék Könyv, 122-142. o.
25. Hitler Mussolininak, 1940. aug. 25. este 7.40., DGFP, VII., 289. o.
26. Ciano Diaries, 129. o.
27. Mussolini Hitlernek, aug. 26. délután 12.10., DGFP, VIL, 309-310. o.
28. Ciano Diaries, 129. o. Mackensen jelentése, DGFP, VII., 325. o.
29. Hitler Mussolininak, aug. 26. délután 3.08., DGFP, VII., 313-314. o.
30. Mussolini Hitlernek, aug. 26. este 6.42., uo., 323. o.
31. Hitler Mussolininak, aug. 27. hajnal 00.10., uo., 346-347. o.
32. Mussolini Hitlernek, aug. 27. délután 4.30., uo., 353-354. o.
33. Mackensen sürgönye, aug. 27., uo., 351-353. o.
34. Daladier Hitlernek, aug. 26., uo., 330-33l. o. Valamint in: francia Sárga Könyv, fr. kiadás, 321-322. o.
35. Halder naplóbejegyzése, az előző öt nap „eseménysorát” összegzi. Ez a részlet in: DGFP, VII., 564-566. o.
36. Göring vallomása Nürnbergben, 1945. aug. 29., NCA, VIII., 534. o. (N.D. TC-90).
37. TMWC, IX., 498. o.
38. A Dahlerus viselt dolgairól szóló beszámoló a saját könyvén alapul, i.m.., valamint Nürnbergben tett tanúvallomásán,
ahol megtudta, hogy mennyire naiv volt német barátaival kapcsolatban. Lásd fent, a 15. fejezet 4. jegyzetét. Alátámasztja a brit
külügyminisztérium sok anyaga is, amelyet közöltek in: DBrFP, harmadik sorozat, VII. kötet.
39. DBrFP, VII., 287. o.
40. Dahlerus tanúvallomása Nürnbergben, TMWC, IX., 465. o. 4\. DBrFP, VIL, 319. o. jegyz.
42. TMWC, IX., 466. o.
43. DBrFP, VII., 321-322. o.
44. Brit Kék Könyv, 125. o. és DBrFP, VII., 318. o.
45. Németországnak szóló brit jegyzék szövege, aug. 28., brit Kék Könyv, 126-128. o.
46. Henderson sürgönye Halifaxnak, aug. 29. hajnal 2.35., uo., 128-131. o.
47. Henderson sürgönye Halifaxnak, aug. 29., uo., 131. o.
48. Henderson sürgönye, aug. 29., DBrFP, VII., 360. o.
49. uo., 361. o.
50. A német válasz szövege, aug. 29., brit Kék Könyv, 135-137. o.
51. DBrFP, harmadik sorozat, VII., 393. o.
52. Henderson: Failure of a Mission, 28 l. o. 53.BritA:e*/:cwyv, 139. o.
54. Chamberlain Hitlernek szóló levelének szövege, aug. 30., DGFP, VII., 441. o.
 55. Brit Kék Könyv, 139-140. o.
56. uo., 140. o.
57. uo., 142. o.
58. Schmidt, i.m., 150-155. o. Valamint Schmidt Nürnbergben tett tanúvallomása, TMWC, X., 196-222. o.
59. TMWC, X., 275. o.
60. Schmidt, i.m., 152. o.
61. ÖGFP, VII., 447-450. o.
62. Henderson Végső jelentése, kir. törvénytervezet 6115, 17. o. Valamint könyve, i.m., 287. o.
63. DBrFP, VII., 575.sz., 433. o.
64. TMWC, IX., 493. o.
65. Henderson Halifaxnak szóló távirata, aug. 31. délután 12.30., DBrFP, VII., 440. o.; levél Halifaxnak, uo., 465-467. o.;
távirat, szept. 1. hajnal 00.30., uo., 468-469. o. Kennard Halifaxnak szóló távirata, aug. 31., uo., 618.sz.
66. DBrFP, VII., 441-443. o.
67. Brit Kék Könyv, 144. o.
68. uo., 147. o.
69. uo., 147. o.
70. A Nagy-Britanniának szóló, írásos lengyel válasz szövege, aug. 31., uo., 148-149. o.; Kennard sürgönye, aug. 31.
(Londonban csak este 7.15-kor kapták meg), uo., 148. o.
71. Lipski Végső jelentését lásd in: lengyel Fehér Könyv. Szemelvények megjelentek in: NCA, VIII., 499-512. o.
72. DGFP, VIL, 462. o.
73. Lipski változata Végső jelentésében, az id. helyen. Dr. Schmidtnek a beszélgetésről szóló német beszámolója in:
DGFP, VII., 463. o.
74. Hitler direktívájának német szövege megtalálható in: TMWC, XXXIV., 456-459. o. (N.D. C-126). Angol fordítások
találhatók in: NCA, VI., 935-939. o. és DGFP, VII., 477-479. o.
75. Hassell, i.m., 68-73. o.
76. Dahlerus Nürnbergben tett vallomása, TMWC, IX., 470-47l. o.; Forbes válaszát egy kérdőívre, amelyet Göring
ügyvédje nyújtott be Nürnbergben, idézi Namier: Diplomatic Prelude, 376-377. o. Henderson beszámolója Végső jelentésében,
19. o.
77. DBrFP, VII., 483. o. Henderson a sürgönyről szóló későbbi beszámolóját Végső jelentésében adja meg, 20. o., valamint
saját könyvében, i.m., 291-292. o.
78. TMWC, II., 451. o.
79. Naujocks vallomása, az id. helyen.
80. DGFP, VIL, 472. o.
81. Gisevius, i.m., 374-375. o.

17. FEJEZET
1. DGFP, VII., 491. o.
2. Dahlems könyvéből, i.m., 119-120. o.; és Nürnbergben tett tanúvallomásából, TMWC, IX., 471. o.
3. DBrFP, VII., 466-467. o.
4. uo.
5. TMWC, IX., 436. o. Dahlems tanúvallomása az itt kinyomtatott változatban egy nyomdahibát tartalmaz, miszerint ő azt
mondaná: „a lengyeleket megtámadtó£”, ez pedig teljesen félrevezető.
6. DBrFP, VII., 474-475. o.
7. uo., 651., 652., sz., 479-480. o.
8. A szöveg megtalálható in: DGFP, VII., 492. o., és in: brit Kék Könyv, 168. o. Dr. Schmidt jegyzetei a Ribbentrop által
Hendersonnak és Coulondre-nak tett megjegyzéseiről megtalálhatók in: DGFP, VII., 493. ill. 495. o.
9. Schmidtnek a vitáról szóló változata in: DGFP, VII., 493. o., Henderson röviden beszámolt róla 1939. szept. 1-i esti
sürgönyében (brit Fehér Könyv, 169. o.)
10. DBrFP, VII., 621.sz., 459. o.
11. Ciano Diaries, 135.ο.
12. DGFP, VII., 483. o.
13. uo., 485-486. o.
14. Bonnet François-Poncet-nak, szept. 1. délelőtt 11.45., francia Sárga Könyv, fr. kiad., 377-378. o. Mussolininak a
szeptember 5-i konferenciára irányuló javaslatát egy augusztus 31-i, Francois-Poncet-tól Bonnet-nak szóló sürgöny vázolta fel.
Uo., 360-361. o.
15. DßA-fV, VII., 530-531. o.
16. Henderson Végső jelentése, 22. o.
17. Szöveg in: DGFP, VII., 509-5 lO. o.
18. Schmidt feljegyzéséből, ezen alapul a jelenet, uo., 512-513. o.
19. Schmidt, i.m., 156. o.
20. Ciano Diaries, 136-137. o. 2X.DGFP, VII., 524-525. o.
22. Ciano Diaries, 137. ο. De Monzie, egy defetista francia szenátor megerősíti a történetet Ci-Devant c. könyvében, 146-
147. o.
23. Corbin sürgönye, francia Sárga Könyv, fr. kiad., 395. o.
24. Ez a szakasz a DBrFP, VII. szept. 2-3-át feldolgozó részén alapul. Az Arnold és Veronica M. Toynbee szerkesztette
The Eve of the War, 1939 c. könyv kitűnő összefoglalót tartalmaz, amely a titkos brit külügyminisztériumi iratokon és a
rendelkezésre álló, hiányos francia forrásokon alapul. Namier Diplomatie Prelude c. kötete szintén hasznos. Szándékosan
kihagytam a hivatkozásokat a DBrFP temérdek dokumentumára, hogy elkerüljem az oldalak számokkal való telezsúfolását.
25. Halifax táviratai Hendersonnak: szept. 2. este 11.50., DBrFP, VII., 746.sz., 528. o.; szept. 3. hajnali 00.25., uo., 533. o.
26. A szöveg megtalálható a brit Kék Könyvben, 175. o., és in: DGFP, VII., 529. o.
27. DBrFP, VII., 758.sz., 535. o.
28. Schmidt beszámolója könyvében, i.m., 157. o.; lásd még a nürnbergi bíróság előtt tett tanúvallomását, TMWC, Χ., 200.
o.
29. Schmidt, i.m., 157-158. o.; valamint a nürnbergi tanúvallomásában, TMWC, X., 200-201. o.
30. uo.
31. DBrFP, VII., 762.sz., 537. o., l.sz. jegyz.
32. uo.
33. TMWC, IX., 473. o.
34. Bonnet maga idézi ezt fel, i.m., 365-368. o.
35. Weizsäckernek az ülésről készített feljegyzése, DGFP, VII., 532. o.
36. A szöveg megtalálható in: DGFP, VII., 548-549. o.
37. A szöveg megtalálható in: DGFP, VII., 538-539. o.
38. A német külügyminisztérium irataiból derül ki, uo., 480. o.
39. Táviratszöveg, uo., 540-541. o.
40. Fuehrer Conferences on Naval Affairs [Tengerészeti ügyekről folytatott Führer-konferenciák] (a továbbiakban FCNA).
1939, 13-14. o.

18. FEJEZET
1. Az orosz válasz szövege, DGFP, VIII., 4. o. Ε náci–szovjet üzenetváltások közül több is megjelent nyomtatásban az
NSR-ben, de a DGFP teljesebb beszámolót nyújt.
2. uo., 33-34. o.
3. Molotov gratulációja, uo., 34. o. Katonai lépésre tett ígérete, 35. o.
4. Schulenburg sürgönye, szept. 10., uo., 44-45. o.
5. uo., 60-6l. o.
6. uo., 68-70. o.
7. uo., 76-77. o.
8. uo., 79-80. o.
9. Schulenburg sürgönye, uo., 92. o. 10. uo., 103. o.
ll.uo., 105. o.
12. uo., 123-124. o.
13. uo., 130. o.
14. A két távirat, uo., 147-148. o.
15. uo., 162. o.
16. uo., I. függelék.
17. A szerződés, a titkos protokollok, egy nyilvános közlemény, valamint Molotov és Ribbentrop közötti két levélváltás
szövege, uo., 164-168. o.

19. FEJEZET
1. J. C. Fuller tábornok: The Second World War, 55.ο. Idézet forrása: The First Quarter, 343.ο.
2. A 3. sz. hadműveleti utasítás szövege, DGFP, VIII., 41. o.
3. Namier, i.m., 459-460. o. Az egyezmény francia szövegét idézi.
4. Halder tanúvallomása a „Minisztériumok perének” alperesei érdekében, 1948. szept. 8-9, Nürnberg, TWC, XII., 1086. o.
5. Jodl saját védelmében tett vallomása, 1946. június 4. Nürnberg, TMWC, XV., 350. o.
6. Keitel saját védelmében tett vallomása, 1946. április 4., Nürnberg, uo., X., 519. o.
7. Churchill: The Gathering Storm, 478. o. S.FCNA, 1939., 16-17. o.
9. Weizsäcker feljegyzése Kirkkel folytatott tárgyalásáról, DGFP, VIII., 3-4. o. Nürnbergi vallomása Raederrel folytatott
tárgyalásáról, TMWC, XIV., 278. o.
10. uo., XXXV., 527-529. o. (N.D. 804-D). A dokumentum mind Raedernek a tárgyalásról készített feljegyzését, mind az
amerikai tengerészeti attasé Washingtonba küldött táviratának szövegét megadja.
11. Dönitz Nürnbergben eskü alatt tett nyilatkozata, NCA, VII., 114-115. o. (N.D. 638-D).
12. uo., 156-158. o.
13. Raeder nürnbergi vallomása, TMWC, XIV., 78. o.; Weizsackeré, uo., 277, 279, 293. o.; Hans Fritzschéé, a
propagandaminisztérium vezető tiszviselőjéé, a per felmentett alpereséé, uo., XVII., 191, 234-235. o. A Völkischer Beobachter
cikke megtalálható in: NCA, V., 1008. o. (N.D. 3260-PS). Goebbels rádióadását lásd in: Berlin Diary, 238. o.
14. Schmidtnek a tárgyalásról készített feljegyzése, DGFP, VIII., 140-145. o.
15. Brauchitsch tanúvallomása Nürnbergben, TMWC, XX., 573. o. Az OKW hadinaplójának egy bejegyzése megerősíti az
idézetet.
16. Ciano Diaries, 154-155. o. Ciano's Diplomatic Papers, 309-316.ο.
17. DGFP, VII., 24. o.
18. uo., 197-198. o.
19. DGFP, VII., 414. o.
 20. Hitler feljegyzése, NCA, VII., 800-814. o. (N.D. L-52); 6. sz. hadműveleti utasítás, NCA, VI', 880-881. o. (N.D. C-62).
21. A szöveg megtalálható in: TWC, Χ., 864-872. o. (N.D. NOKW-3433).
22. Mind Schlabrendorff, i.m., 25. o., mind Gisevius, i.m., 431. o. beszámol erről a tervről.
23. Wheeler-Bennett in: Nemesis, 491. o. jegyz. megadja a német forrásokat. Lásd még Hassell, i.m., és Thomas:
„Gedanken und Ereignisse”, az. id. helyen.
24. Halder nürnbergi vallomása, 1946. feb. 26., NCA, „B” melléklet, 1564-1575. o.
25. RothfeIs: The German Opposition to Hitler
26. Megtalálhatók in: NCA, VI., 893-905. o. (N.D. C-72).
27. Bülow-Schwante tanúskodott a nürnbergi katonai törvényszék előtt a „Minisztériumok perében” Goerdeler üzenetéről
és Leopold királlyal létrejött magánkihallgatásáról. Lásd az átiratot, angol kiadás, 9807-981 l. o. Megemlítik még in: DGFP,
VIII., 384. o. jegyz. Berlinnek szóló figyelmeztető távirata nyomtatásban megjelent in: DGFP, VIII., 386. o.
28. A venlói emberrablásról szóló tarka beszámolókat lásd S. Payne Best: Venlo Incident; Schellenberg: The Labyrinth;
Wheeler-Bennett: Nemesis c. könyvében.
A holland kormány Németországnak szóló hivatalos tiltakozásában található meg a hivatalos holland beszámoló, DGFP,
VIII., 395-396. o. További anyag került elő a „Minisztériumok perében”, Nürnbergben. Lásd Τ WC, XII.
29. TWC, XII., 1206-1208. o. és DGFP, VIII., 395-396. o.
30. A bombamerényletről szóló különböző beszámolókat lásd Best, i.m.; Schellenberg, i.m.; Wheeler-Bennett: Nemesis,
Reitlinger: The S.S.; Berlin Diary; Gisevius, i.m. Voltak még Nürnbergben olyan anyagok, amelyekről jegyzeteket készítettem
és felhasználtam, de nem találom az NCA és a TMWC köteteiben.
31. A szövegjegyzetek megtalálhatók in: NCA, III., 572-580. o., továbbá in: DGFP, VIII., 439-446. o. (N.D. 789-PS).
32. Halder naplója nov. 23-án, valalmint későbbi lábjegyzete. Brauchitsch nürnbergi tanúvallomása, TMWC, XX., 575. o.
33. Halder vallomása Nürnbergben, NCA, „B” melléklet, 1569-1570. o. Lásd még Thomas: „Gedanken und Ereignisse”, az
id. helyen.
34. Hassell, i.m., 93-94, 172. o.
35. uo., 79, 94. o.
36. Canaris tengernagy naplójából, NCA, V., 769. o. (N.D. 3047-PS).
37. NCA, VI., 97-101. o. (N.D. 3363-PS).
38. TMWC, I., 297. o.
39. uo., VII., 468-469. o.
40. uo..,ΧΧΙΧ., 447-448. o.
4L NCA, IV., 89l. o. (N.D. 2233-C-PS).
42. uo., 891-892. o.
43. uo., 553-554. o.
44. DGFP, VIII., 683. o.jegyz.
45. A szöveg, uo., 604-609. o.
46. uo., 394. o.
47. uo., 213. o.
48. uo., 490. o.
49. NCA, IV., 1082. o.
50. uo., 1082. o. (N.D. 2353-PS).
51. DGFP, VIII., 537. o.
52. uo., 591, illetve 753. o.
53. Az 1940. febr. 11-i kereskedelemi egyezmény szövege, valamint szállítási adatok, uo., 762-764. o.
54. NCA, IV., 1081-1082. o. (N.D. 2353-PS).
55. DGFP, VIII., 814-817. o. (Schnurre-féle memorandum, 1940. febr. 26.).
56. NCA, III., 620. o. (N.D. 864-PS).
57. Langsdorff megindító levele megtalálható in: FCNA, 1939, 62.ο. Α csatáról és következményéiről szóló egyéb német
anyagok, 59-62. o.
58. A kényszerleszállásról szóló beszámolóhoz felhasználtam néhány eredeti német forrást: a brüsszeli nagykövet és a
légügyi attasé Berlinnek szóló jelentéseit, DGFP, VIII., valalmint Jodl naplóját. A Nyugat elleni német támadás tervének
szövege – abban a formában, ahogyan a belgák kimentették – megtalálható in: NCA, VIII., 423-428. o. (N.D. TC-58-A). Karl
Bartz Als der Himmel brannte c. könyvében beszámol az incidensről. Churchill észrevételei The Gathering Storm c. könyvében
vannak, 556-557. o. Helytelen dátumot ad meg a kényszerleszállásról.

20. FEJEZET
1. NCA, IV., 104. o. (N.D. 1546-PS); VI., 891-892. o. (N.D. C-66).
2. uo., VI., 928. o. (N.D. C-122), 978. o. (N.D. C-170).
3. uo., 892. o. (N.D. C-166); FCNA, 1939, 27. o.
4. Churchill: The Gathering Storm, 531-537. o.
5. FCNA, 1939,51. o.
6. Rosenberg memoranduma, NCA, VI., 885-887. o. (N.D. C-64). Megtalálható továbbá in: FCNA, 1939, 53-55. o.
7. FCNA, 1939, 55-57. o.
8. uo., 57-58. o.
9. DGFP, VIII., 515. 546-547. o.
10. Jodl naplója, dec. 12., 13. – nyilván rosszul dátumozva. Halder naplója dec. 14-én.
11. Rosenberg memoranduma, NCA, III., 22-25. o. (N.D. 004-PS).
 12. DGFP, VIII., 663-666. o.
13. Az utasítás szövege, NCA, VI., 883. o. (N.D. C-63).
14. Falkenhorst vallomása Nürnbergben, NCA, „B” melléklet, 1534-1547. o.
15. Az utasítás szövege, NCA, VI., 1003-1005. o.; továbá in: DGFP, VIII., 831-833. o.
16. Jodl naplója, 1940. március 10-14.
17. DGFP, VIII., 910-913. o.
18. uo., 179-181.,470-471. o.
19. uo., 89-91. o.
20. Hitler utasításának szövege, uo., 817-819. o.
21. Dr. Schmidt jegyzőkönyvei Hitler, Göring és Ribbentrop Sumner Welles-szel folytatott tárgyalásairól megtalálhatóak
in: DGFP, VIII; továbbá Weizsäcker két feljegyzése Welles-szel folytatott tárgyalásáról. Az amerikai küldött dr. Schachttal is
találkozott, miután a kegyeiből addigra már kiesett bankárt Hitler magához hívatta, és közölte vele, hogy milyen irányvonalat
kövessen. Lásd Hassell, i.m., 121. o. Weeles Berlinben folytatott tárgyalásairól szóló saját beszámolóját a The Time for
Decision c. kötetben mondja el.
22. DGFP, VIII., 865-866. o.
23. DGFP, VIII., 652-656., 683-684. o.
24. Hitler 1940. március 8-i, Mussolininak szóló levelének a szövege, uo., 871-880. o.
25. Schmidt jegyzőkönyve a tárgyalásokról, uo., 882-893., 898-909. o.; Ciano verziója megtalálható in: Ciano's Diplomatic
Papers, 339-359. o. Lásd még az ülésekhez fűzött személyes megjegyzéseiket, dr. Schmidt, i.m., 170-171. o., valamint The
Ciano Diaries. Ribbentrop Hitlernek küldött két távirata, amelyben beszámol beszélgetéseiről, megtalálható in: DGFP, VIII.
26. Welles, i.m., 138. o.
27. Ciano Diaries, 220.ο.
28. Dr. Schmidtnek a találkozón gyorsírással készített, majd átírt jegyzetei, DGFP, IX., 1-16. o.
29. Hassell, i.m., 116-118. o., amelyen e beszámoló nagy részben alapul.
30. Allen Dulles: Germany's Underground, 59. o.
31. Shirer: The Challenge of Scandinavia, 223-225. o.
32. Churchill: The Gathering Storm, 579. o. Az R-4 brit tervei megtalálhatóak Derry The Campaign in Norway c.
kötetében, a norvégiai hadjáratról szóló hivatalos brit beszámolóban.
33. Az utasítás szövege in: DGFP, IX., 66-68. o.
34. Szöveg, uo., 68-73. o.
35. Szövege, NCA, VI., 914-915. o. (N.D. C-l 15).
36. TMWC, XIV., 99, 194. o.
37. Szövege, NCA, VIII., 410-414. o. (N.D. TC-55). Továbbá in: DGFP, IX., 88-93. o.
38. Renthe-Fink sürgönye Koppenhágából, DGFP, IX., 102-103. o.; Bräuer sürgönye Oslóból, uo., 102. o.
39. A német megszállás dán verziója a szerző The Challenge of Scnadincvia c. művén, valamint a Bfrge Outze
szerkesztette Denmark during the Occupation munkán alapul. Tbaulow alezredes hozzájárulása különösen értékes: ô
testőrtisztként akkoriban a királlyal volt.
40. A német hadsereg titkos archívumából. Idézve in: NCA, VI., 299-308. o. (N.D. 3596-PS).
41. A norvég állami archívumból; idézve a szerző The Challenge of Scandinavia c. művében, 38.ο.
42. DGFP, IX., 124. o.
43. uo., 129. o.
44. uo., 186. o.
45. Churchill: The Gathering Storm, 601.ο.

21. FEJEZET
1. Belgium–The Official Account of What Happened, 1939-1940 [Belgium – Hivatalos beszámoló az 1939– 1940-ben
történtekről], 27-29. o.
2. NCA, IV., 1037. o. (N.D. C-62).
3. uo., VI., 880. o. (N.D. C-62).
4. Allen Dulles, i.m., 58-61. o. Dulles szerint Sas ezredes személyesen erősítette meg neki ezt a beszámolót a háború után.
5. Hatalmas anyag áll rendelkezésre a nyugati támadás német terveinek fejlődéséről. A következőkből merítettem:
Halder és Jodl naplója; Halder fűzetecskéje, Hitler als Feldherr, München, 1949 (angol fordítása Hitler as Warlord címmel
1950-ben megjelent Londonban); az OKW hadinaplónak a nürnbergi dokumentumok NCA és TMWC köteteiben; Hitler és az
OKW különböző direktívái, közölve a nürnbergi kötetekben és DGFP VIII., IX.; Manstein: Verlorene Stege; Görlitz: History of
the German General Staff, és Der Zweite Weltkrieg; Jacobsen: Dokumente zur Vorgeschichte des Westfeldzuges, 1939–1940;
Guderian: Panzer Leader; Blumentritt: Von Rundstedt; Liddell Hart: The German Generals Talk; jelentős mennyiségű német
anyag a NOKW sorozat nürnbergi dokumentumai közül, amelyeket a későbbi perekben mutattak be. A brit terveket lásd a
következő forrásokban: Churchill emlékiratainak első két kötete; Ellis: The War in France and Flanders, ez a hivatalos brit
beszámoló; J. F. C. Fuller: the Second World War; Drasper: The Six WeeL·' War. A legjobb általános beszámoló, amely az
összes rendelkezésre álló német anyagon alapul, Telford Taylor The March of Conquest c. műve.
6. Churchill: Their Finest Hour, 42-43. o.
7. DGFP, IX., 343-344. o.
8. A rotterdami bombázással kapcsolatban mind Göringet, mind Kesselringet kihallgatták Nürnbergben a bíróság előtt.
Lásd TMWC, IX., 175-177, 213-218, 338-340. o.
9. TMWC, XXXVI., 656. o.
10. Churchill: Their Finest Hour, 40.ο.
 11. Részletesebb beszámolókat lásd Walther Melzer: Albert Kanal und Eben-Emael; Rudolf Witzig: „Die Einnahme von
Eben-Emael”, Wehrkunde, 1954. május (Witzig főhadnagy irányította a hadmüveietet, de egy malőr következtében vitorlázó
repülőgépe csak akkor érkezett meg, amikorra már emberei Wenzel őrmester vezetése alatt már szinte befejezték küldetésüket);
van Overstraeten tábornok: Albert I–Leopold 111; Belgium-The Official Account of What Happened. Telford Taylor The March
of Conquest c. müve (210-214.ο.) kitűnő összefoglalást ad.
12. Churchill: Their Finest Hour, 46-47. o.
13. Hitler Mussolininak, 1940. május 18., DGFP, IX., 374-375. o.
14. A királynak, illetve Pierlot miniszterelnöknek az ülésről szóló beszámolója szerint. Megjelent a hivatalos Belgian
Rapportban, Függelékek, 69-75. o., és az akkori francia miniszterelnök, Paul Reynaud idézi In the Thick of the Fight c.
művében, 420-426.ο.
15. Lord Gort sürgönyei, a London Gazette melléklete, London, 1941.
16. Weygand: Rappelé au Service, 125-126. o.
17. Churchill: Their Finest Hour, 76. o.
18. Liddell Hart: The German Generals Talk, 114-115. o. (puhafedelü kiadás).
19. Ciano Diaries, 265-266. o.
20. Telford Taylor: The March.of Conquest, 297. o.
21. Szöveg, II. Vilmos távirata és Hitler válaszának fogalmazványa, DGFP, IX., 598. o.
22. A Hitler és Mussolini között 1940 május-júniusában zajlott levélváltás szövege megtalálható in: DGFP, IX.
23. Ciano Diaries, 261 .ο.
24. DGFP,\X., 608-611. o.
25. Ciano Diaries, 266.0
26. uo., 266. o.
27. Bár a jegyzőkönyvnek a német archívumban fellelt példányain nincs aláírás, dr. Schmidt vallomása szerint azokat ő
maga szerkesztette meg. Mivel tolmácsként működött közre, erre mindenki másnál jobb lehetősége volt. Nyomtatásban
megtalálhatóak in: DGFP, IX., a következők szerint: június 21-i tárgyalások, 643-652. o.; Huntziger tábornok és Weygand
tábornok (Bordeaux-ban) között június 21-én este lezajlott telefonbeszélgetések, ahogyan azokat Schmidt, akit hallgatásukra
utasítottak, megfogalmazta, 652-654. o.; a Huntziger tábornok és Bourget ezredes, Weygand tábornok segédtisztje (Bordeaux-
ban) között június 22-én reggel 10 órakor lezajlott telefonbeszélgetés jegyzőkönyve, 664-67l. o.; a francia–német
fegyverszüneti egyezmény szövege, 671-676. o.; a compiègne-i tárgyalások során a franciák által felvetett és a németek által
megválaszolt kérdések emlékeztetője, 676-679. o. Hitler utasítást adott, hogy ez a dokumentum, bár nem volt része az
egyezménynek, „a német oldara nézve kötelező erejű”.
A németek rejtett mikrofonokat helyeztek el a szalonkocsiban, és felvettek minden elhangzott szót. Én magam is
belehallgattam az eseményekbe, miközben a német híradóskocsiban a felvételeket készítették. Tudomásom ' szerint ezeket soha
nem publikálták; talán sem a felvételeket, sem átirataikat soha nem találták meg. Saját jegyzeteim az utolsó drámai jelenettől
eltekintve nagyon töredékesek.
28. Churchill: Their Finest Hour, 177. o.
29. DGFP, Χ., 49-50. o.
30. uo., IX., 550-55l. o.
31. uo., IX., 558-559, 585. o.
32. uo., Χ., 125-126. o.
33. uo., 39-40. o.
34. uo., 298. o.
35. uo., 424., 435. o.
36. Churchill: Their Finest Hour, 259-260. o.
37. uo., 261-262. o.
38. DGFP, X., 82. o.
39. OKW-utasítás, Keitel aláírásával, FCNA, 1940, 61-62. o.
40. Ciano Diaries, 274. o. 41.FCNA, 1940,62-66. o.
42. Hitler levele Mussolininak, 1940. július 13., DGFP, Χ., 209-211.ο.
43. A 16. sz. hadműveleti utasítás szövege, NCA, III., 399-403. o. (N.D. 442-PS). Közölték továbbá in: DGFP, X., 226-
229. o.
44. The Ciano Diaries, 277-78. o. (július 19. és 22.).
45. Churchill: Their Finest Hour, 261 .ο.
46. DGFP, X., 79-80. o.
47. uo., 148. o.

22. FEJEZET
1. A tengeri hadvezetés naplója, 1940. június 18. Idézi Ronald Wheatley in: Operation Sea Lion, 16.ο. Α szerző, aki a
háború hivatalos történetét összeállító brit szakértői csoport tagjaként dolgozott, korlátlanul hozzáférhetett a lefoglalt német
katonai, haditengerészeti, légi és diplomáciai archívumokhoz; ezt a kiváltságot jelen sorok írásának pillanatáig nem adták meg
egyetlen nem hivatalos amerikai írónak sem a brit, sem az amerikai hatóságok, amelyek közösen őrzik a dokumentumokat.
Wheatley tehát, aki kalauzt jelent az Oroszlánfóka-hadmüveletről rendelkezésre álló, de elzárt német forrásokhoz, nagyon
hasznos.
2. Az OKM (a haditengerészeti főparancsnokság) feljegyzései. Weheatley, 26. o.
3. A tengeri hadvezetés naplója, 1939. nov. 15., Wheatley, 4-7. o.
4. Wheatley, 7-13. o.
 5. FCNA, 51. o. (1940. május 21.); a tengeri hadvezetés naplója, ugyanazon a napon, Wheatley, 15. o.
6. Szöveg, TMWC, XXVIII., 301-303.Ο. (N.D. 1776-PS). Egy nem túl jó angol fordítás megjelent in: NCA, „A” melléklet,
404-406. o.
7. British War Office Intelligence Review, 1945. november. Idézi Shulman, i.m., 49-50. o.
8. Liddell Hart. The German Generals Talk, 129. o.
9. Az OKH irataiból, idézi Wheatley, 40., 152-155, 158. o. A tervet folyamatosan változtatták a következő hat hétben.
10. A tengeri hadvezetés naplója, Raeder–Brauchitsch tárgyalás július 17. Wheatley, 40. o. jegyz.
11. Halder naplója, július. 22.; FCNA, 71-73. o. (július 21.).
12. A tengeri hadvezetés naplójajúlius 30. és feljegyzés, július 29., Wheatley, 45-46. o.
13. FCNA, 1940. aug. 1. Ez Raeder titkos jelentése a megbeszélésről. Halder az övét július 31-i hosszú
naplóbejegyzésében adja elő.
14. DGFP, X., 390-391. o. Megtalálható még in: N. D. 443-PS, amelyet nem közöltek az NCA vagy a TMWC köteteiben.
15. FCNA, 81-82. o. (1940. aug. 1.).
16. uo., 73-75. o.
17. Jodl és az OKW irataiból, Wheatley, 68. o.
18. FCNA, 82-83. o. (aug. 13.).
19. A két utasítás, uo., 81-82. o. (aug. 16.).
20. uo., 85-86. o. Wheatley, 161-162. o., a német katonai feljegyzések alapján ad meg részleteket az „Őszi utazás”-ról.
21. Brauchitsch utasításainak szövege, az OKH aktáiból. Wheatley, 174-182. o.
22. FCNA, 1940,88. o.
23. uo., 91-97. o.
24. Halder naplója ugyanazon a napon; Assmann: Deutshce Schicksalsjahre, 189-190.ο.; OKW hadinapló, idézi Wheatley,
82. o.
25. Raeder jelentése, FCNA, 1940, 98-lOLo. Halder naplója, szept. 14.
26. FCNA, 1940, lOO-lOl. o.
27. A tengeri hadvezetés naplója, szept. 17. Wheatley, 88. o.
28. uo., szept. 18. Idézi Wheatley.
29. FCNA, 1940, lOl. o.
730
30. Ciano Diaries, 298. o. 31.FCNA, 1940, 103 .ο.
32. Vorstudien zur Luftkriegsgeschichte, Heft 11, Der Luftkrieg gegen England, 1940-41, szerzője von Hesler alezredes,
idézi Wheatley, 59. o. A két-négyhetes becslés Haldertól származott, aki július 11-én jegyezte azt naplójába.
33. Adolf Galland: The First and the Last, 26. o. Továbbá Galland vallomásából, idézi Wilmot in: The Struggle for
Europe, 44.ο.
34. Luftwaffe vezérkari feljegyzés Göringnek az ezen az értekezleten adott utasításairól. Wheatley, 73. o.
35. Ciano Diaries, 290. o.
36. Lásd T. H. O'Brien: Civil Defense. Ez a második világháború hivatalos brit történetének egyik kötete, amelyet J. R. M.
Butler szerkesztett, és a Η. Μ. Stationery Office jelentetett meg.
37. Göringnek a légierő vezetőivel folytatott megbeszéléséről készített feljegyzések, szept. 16. Id.: Wheatley, 87. o.
38. Churchill: Their Finest Hour, 279. o.
39. Peter Fleming: Operation Sea Lion, 293.ο. Kitűnő könyv, de Fleming számára nem engedélyezték a betekintést a
korlátozott hozzáférhetésű dokumentumokba, bár azt mondja, megengedték neki, hogy átnézze – egy-két óráig – Wheatley
tanulmányát, nem sokkal annak megjelenése előtt.
40. DGFP, X.
41. Schellenberg: The Labyrinth, 2. fej.
42. New York Times, 1957. aug. 1.

23. FEJEZET
1. DGFP, IX., 108. o.
2. uo., 294., 316. o.
3. uo., 599-600. o.
4. uo., X., 3-4. o.
5. Churchill. Their Finest Hour, 135-136. o. (Sztálinnak szóló levelének szövege).
6. DGFP, X., 207-208. o.
7. Mein Kampf, 654. o.
8. Jodl beszéde, 1943. nov. 7., NCA, I., 795. o. (N.D. L.-172).
9. Warlimont eskü alatt tett tanúvallomása, 1945. nov. 21., NCA, V., 741. o.; Warlimont vallomása, 1945. okt. 12., uo., „B”
melléklet, 1635-1637. o.
10. Halder naplója, 1940. július 22. Feljegyzi, hogy Brautchitsch mit mondott neki az előző napon Hitlerrel folytatott
megbeszéléséről.
11. Halder naplója, 1940. július 3.
12. NCA, IV., 1083. o. (N.D. 2353-PS).
13. Hadinapló, OKW hadműveleti törzs, 1940. aug. 26. Idézve in: DGFP, Χ., 549-550.Ο.
14. Lásd Warlimont két nyilatkozatát, NCA, V., 740-741. o.; és vallomását, 1945. okt. 12., uo., „B” melléklet, 1536. o.
Jodl 1940. szept. 6-i utasítása megtalálható in: NCA, III., 849-850. o. (N.D. 1229-PS).
15. Az 1940. nov. 12-i utasítás, NCA, III., 403-407. o. Az Oroszországgal fogalalkozó rész a 406. oldalon található.
 16. OKW hadinapló, aug. 28. Idézve in: DGFP, X., 566-567. o. jegyz.
17. The Ciano Diaries, 289. o.
18. NCA, VI., 873. o. (N.D. C-53).
19. NSR, 178-181. o.
20. A német memorandum, uo., 181-183. o.; a válaszul adott szept. 21-i szovjet memorandum, uo., 190-194. o.
21. uo., 188-189. o.
22. uo., 195-196. o.
23. uo., 197-199. o.
24. uo., 201-203. o.
25. uo., 206-207. o.
26. Ribbentrop levele Sztálinnak, 1940. okt. 13., uo., 207-213. o.
27. Ribbentrop felháborodott táviratának szövege, uo., 214. o.
28. Sztálin válaszának szövege, uo., 216. o.
29. uo., 217. o.
30. Emlékeztetők Molotov Ribbentroppal és Hitlerrel 1940. nov. 12–13-án folytatott találkozóiról, uo., 217-254. o.
31. Schmidt, i.m., 212. o.
32. uo.,214. o.
33. Schulenburg sürgönye, 1940. nov. 26., NSR, 258-259. o.
731
34. FCNA, 1941, 13. o.; Halder naplója, 1941. Jan. 16.
35. Halder naplója, 1940. dec. 5.; NCA, IV., 374-375. ο. (N.D. 1799-PS). Ez utóbbi a Jodl vezette OKW hadműveleti törzs
hadinaplójából származó részlet fordítása.
36. Teljes német szöveg, TMWC, XXXVI., 47-52. o.; rövid angol változat, NCA, III., 407-409. o. (N.D. 446-PS).
37. Halder: Hitler als Feldherr, 22. o.
38. FCNA, 1940, 135-136. o. (1940. dec. 27-i értekezlet). .
39. uo., 91-97, 104-108. o. (1940. szept. 6-i és 26-i értekezletek). Raeder írta alá mindkét jelentést.
40. DGFP, IX., 620-62l. o.
41. Schmidt, i.m., 196. o. A tolmács meglehetősen teljes beszámolót ad a tárgyalásokról. Az Egyesült Államok
külügyminisztériumának The Spanish Government and the Axis c. kiadványában a német jegyzökönyvek töredékesek. Erich
Kordt, aki szintén jelen volt, részletesebb beszámolót ad kiadatlan memorandumában, amelyre korábban utaltunk.
42. Ciano's Diplomatie Papers, 402. o.
43. Schmidt, i.m., 197. o.
44. A montoire-i egyezmény szövege megtalálható a német külügyminisztérium lefoglalt iratai között, az Egyesült
Államok külügyminisztériuma azonban azt a jelen sorok írásáig nem szabadította fel. William L. Langer azonban az Our Vichy
Gamble c. könyvében (94-95. o.) a külügyminisztérium által a rendelkezésére bocsátott német iratokból idézi.
45. The Ciano Diaries, 300. o.
46. Ribbentrop a nürnbergi emelvényen és Schmidt a könyvében, 200. o., visszaemlékeztek szavaira.
47. Schmidt, i.m., 200. o.
48. Halder naplója, 1940. nov. 4.; Jodl jelentése Schniewind tengernagynak, nov. 4., FCNA, 1940, 112-117. o.; 18. sz.
hadműveleti utasítás, 1940. nov. 12., NCA, III., 403-407. o. (N.D. 444-PS).
49. FCNA, 1940, 125. o.
50. uo., 124. o.
51. The Spanish Government and the Axis, 28-33. o.
52. Raeder jelentése megtalálható in: FCNA, 1941, 8-13. o.; Halder egészen 1941. jan. 16-ig nem jegyezte fel naplójában a
kétnapos értekezletet.
53. A 20. sz. hadműveleti utasítás szövege, NCA, IV., 101-103. o. (N.D. 1541-PS).
54. A 22. sz. hadműveleti utasítás és a fedőneveket megadó kiegészítő parancs szövege, NCA, III., 413-415. o. (N.D. 448-
PS).
55. NCA, VI., 939-946. o. (N.D. C-134).
56. Halder: Hitler als Feldherr, 22-24. o.
57. NCA, III., 626-633. o. (N.D. 872-PS).
58. A külügyminisztérium által 1941. febr. 22-től megadott német adatok, NSR, 275. o.
59. Német konferencia-jegyzőkönyvek, NCA, IV., 272-275. o. (N.D. 1746-PS).
60. NCA, I., 783. o. (N.D. 1450-PS).
61. A 25. sz. hadműveleti utasítás részbeni szövege, NCA, VI., 938-939. o. (N.D. C-127).
62. OKW-jegyzőkönyv az ülésről, NCA, IV., 275-78. o. (N.D. 1746-PS, II. rész).
63. Jodl vallomása, TMWC, XV., 387. o. „Kísérleti” hadműveleti terve, NCA, IV., 278-279. o. (N.D. 1746-PS, V. rész).
64. Hitler Mussolininak írott levelének szövege, 1941. márc. 28., NCA, IV., 475-477. o. (N.D. 1835-PS).
65. A részleteket lásd az utasításban, NCA, III., 838-839. o. (N.D. 1195-PS).
66. Churchill: The Grand Allience, 235-236. o.
67. A német haditengerészet főparancsnokságának orosz aktájából, máj. 30-i és jún. 6-i bejegyzések, NCA, VI., 998-1000.
o. (N.D. C-l 70).
68. FCNA, 1941,50-52. o.
69. TMWC, VII., 255-256. o.
70. NCA, VI., 996. o. (N.D. C-l70).
71. Idézi Shulman, i.m., 65. o.
72. Szigorúan titkos utasítás, 1941. ápr. 30., NCA, III., 633-634. o. (N.D. 873-PS).
 73. Halder Nürnbergben tett nyilatkozata, 1945. nov. 22., NCA, VIII., 645-646. o.
74. TMWC, XX., 609. o.
75. Brauchitsch vallomása Nürnbergben, TMWC, XX., 581-582. o.
76. Keitel parancsának a szövege, 1941. júl. 23., NCA, VI., 876. o. (N.D. C-52); júl 27-i parancs, uo., 875-876. o. (N.D. C-
51).
77. A hadbírósági utasítás szövege, NCA, III., 637-639. o. (N.D. 886-PS). A déli hadseregcsoport archívumában talált,
némileg rövidebb, egy nappal későbbre, május 14-re datált változat található in: NCA, VI., 872-875. o. (N.D. C-50).
78. Az utasítás szövege, szintén 1941. máj. 13-i dátummal, NCA, III., 409-413. o. (N.D. 447-PS).
79. Rosenberg utasításainak a szövege, NCA, III., 690-693.Ο. (N.D. 1029, 1030-PS).
80. Szövege, NCA, III., 716-717. o. (N.D. 1058-PS).
81. Az utasítás szövege, NCA, VIL, 300. o. (N.D. EC-126).
82. Az ülésről szóló feljegyzés, NCA, V., 378. o. (N.D. 2718-PS).
83. Schmidt, i.m.,233. o.
84. Keitel vallomása, NCA, „B” melléklet, 1271-1273. o.
85. Hamilton herceg személyes jelentése, NCA, VIII., 38-40. o. (N.D. M-l 16).
86. Kirkpatrick jelentései Hess-szel máj. 13, 14, 15-én folytatott beszélgetéseiről, uo., 40-46. o. (N.D. M-l 17, 118, 119).
87. Churchill: The Grand Allience, 54. o.
88. TMWC, Χ., 7.Ο.
89. uo., 74. o.
90. Douglas M. Kelley: 22 Cells in Nuremberg, 23-24. o.
91. NSR, 324. o.
92. uo., 326. o.
93. uo., 325. o.
94. uo., 318. o.
95. uo., 340-34l. o.
96. uo., 316-318. o.
97. uo., 328. o.
98. uo., 338. o.
99. Schulenburg sürgönyei, máj. 7. és 12., uo., 335-339. o.
100. uo., 334. o.
101. uo., 334-335. o.
102. Sumner Welles: The Time for Decision, 170-17 l. o.
103. Churchill: The Grand Allience, 356-361 . o. .
104. NSR, 330. o.
105. NCA, VI., 997. o. (N.D. C-170).
106. NSR, 344. o.
107. uo., 345-346. o.
108. uo., 346. o.
109. Szövege, NCA, VI., 852-867. o. (N.D. C-39).
110. Ennek az ülésnek a jegyzőkönyve tudomásom szerint sohasem került elő, de Halder 1941. június 14-én leírja azt, és
Keitel is beszélt róla a nürnbergi emelvényen. (TMWC, X., 531-532. o.). A haditengerészet hadinaplója is megemlíti röviden.
111. NSR, 355-356. o.
112. uo., 349-349. o.
113. Schmidt hivatalos feljegyzése az ülésről, uo., 356-357. o. Továbbá könyvében, 234-235. o.
114. Hitler Mussolininak, 1941. jún. 21., NSR, 349-353. o.
115. The Ciano Diaries, 369., 372. o.
116. uo., 372. o.

24. FEJEZET
1. NCA, VI., 905-906. o. (N.D. C-74). A teljes szöveg németül, TMWC, XXXIV., 298-302. o.
2. Halder-jelentés (stencilezett, Nürnberg).
3. NCA, VI., 929. o. (N.D. C-123).
4. uo., 931. o. (N.D. C-124).
5. Blumentritt táb. cikke in: The Fatal Decisions, szerk.: Seymour Freidin és William Richardson, 57.ο.
6. Liddell Hart: 77ie German Generals Talk, 147. o.
7. uo., 145. o.
8. Halder-jelentés.
9. Heinz Guderian: Panzer Leader, 159-162. ο. Ebben és a következő fejezetben az oldalhivatkozások a Ballantíne-
féle puhafedeles kiadásra vonatkoznak.
10. Blumentritt cikke, az id. helyen, 66. o.
11. Rundstedt vallomása, 1945. Idézi Shulman, i.m., 68-69. o.
12. Guderian, i.m., 189-190. o.
13. uo., 192. o.
14. uo., 194. o.
15. uo., 191. o.
16. uo., 199. o.
 17. Görlitz: History of the German General Staff, 403. o.
18. The Goebbels Diaries, 135-136. o.
19. Hitler's Secret Conversations, 153. o.
20. Halder: Hitler als Feldherr, 45.ο.
21. ΛΟ, IV., 600.Ο. (N.D. 1961-PS).
22. Blumentritt cikke, az id. helyen, 78-79. o.
23. Liddell Hart: The German Generals Talk, 158. o.

25. FEJEZET
l. DGFP, VIII., 905-906. o.
2. NCA, IV., 469-475.0 (N.D. 1834-PS).
3. Szövege, NCA, VI., 906-908. o. (N.D. C-75).
4. Raeder jelentése az ülésről, FCNA, 1941, 37. o. Valamint in: NCA, VI., 966-967. o. (N.D. C-152).
5. Megjelent a későbbi tárgyalásokéval együtt, beleértve a Hitleréi folytatott két megbeszélését is, in: NSR, 281-316. o.
6. Schmidt, i.m., 224. o. I. FCNA, 1941,47-48. o.
8. N. D. NG-3437, VIII-B dokumentumkönyv, Weizsäcker-ügy. Idézi H. L. Trefousse: Germany and American Neutrality,
1939–41, 124. o. és jegyz.
9. Táviratszöveg, NCA, VI., 564-565. o. (N.D. 2896-PS). 10. uo., 566. o. (N.D. 2897-PS).
W.FCNA, 1941, 104. o.
12. NCA, VI., 545-546. o. (N.D. 3733-PS).
13. Falkenstein 1940. okt. 29-i memoranduma, NCA, III., 289. o. (N.D. 376-PS).
14. FCNA, 1940, 57. o.
15. uo., 94. o.
16. uo., I. függelék (Raeder jelentése a Führernek, 1941. febr. 4.).
17. uo., 32. o. (1941. márc. 18.).
18. uo.,47. o. (1941.ápr. 20.).
19. uo., 1941. máj. 22.
20. uo., 88-90. o.( 1941. jún. 21.).
21. NCA, V., 565. o. (N.D. 2896-PS).
22. A német haditengerészet hadinaplója, TMWC, XXXIV., 364. o. (N.D. C-118). A részleges angol fordítás in: NCA, VI.,
916. o. meglehetősen félrevezető.
23. FCNA, 1941.szept. 17., 108-1 lO. o.
24. uo., 1941. nov. 13.
25. NCA, „B” melléklet, 1200. o. (Ribbentrop vallomása Nürnbergben, 1945. szept. 10.).
26. N. D. NG-4422E, IX. dokumentumkönyv, a „Weizsäcker-ügy”, idézi Trefousse, 102. o.
27. uo. Számos távirat Ribbentrop és Ott között 1941. májusában, valamint Ott tanúvallomása a tokiói „távol-keleti
perben”, idézi Trefousse, 103. o.
28. Amau miniszterhelyettes aug. 29-én és Toyoda tengernagy, külügyminiszter aug. 30-án. A két ülés japán
jegyzőkönyvei megtalálhatók in: NCA, VI., 546-55l. o. (N.D. 3733-PS).
29. Hull: Memoirs, 1034.ο. Toyoda Nomurának szóló, 1941. okt. 16-i táviratainak szövege fellelhető in: Pearl Harbour
Attack, Hearings before the Joint Committee on the Investigation of the Pearl Harbour Attack, XII., 71-72. o.
30. Hull, i.m., 1062-1063. o.
31. 4070 és 4070B dokumentumok, távol-keleti per, idézi Trefousse, 140-14 l. o.
32. Hull, i.m., 1056., 1074. o.
33. Osima Tokiónak szóló, elfogott üzenete, 1941. nov. 29., NCA, VIL, 160-163. o. (N.D. D-656).
34. Pearl Harbour Attack, XII., 204. o. Az elfogott tokiói távirat megtalálható még in: NCA, VI., 308-3 lO. o. (N.D. 3598-
PS).
35. NCA, V., 556-557. o. (N.D. 2989-PS).
36. NCA, VI., 309. o. (N.D. 3598-PS).
37. Táviratszöveg, uo., 312-313. o. (N.D. 3600-PS).
38. Schmidt, i.m., 236-237. o.
39. TMWC, X., 297. o.
40. Osima Tokiónak szóló, elfogott üzenete, 1941. dec. 8., NCA, VII., 163. o. (N.D. D-167).
41. N. D. NG-4424, 1941. dec. 9., IX. dokumentumkönyv, a Weizsäcker-ügy.
42. Itt vegyítettem Ribbentropnak a közvetlen vizsgálat során a nürnbergi emelvényen tett vallomását – TMWC, X., 297-
298. o. – és a per előtti nyilatkozatait, amelyek megtalálhatóak in: NCA, „B” melléklet, 1199-1200. o.
43. Hitler's Secret Conversations, 396.ο.
44. NCA, V., 603. o. (N.D. 2932-PS).
45. Schmidt, i.m., 237. o.
46. Hitler beszédének részleges angol fordítása megjelent in: Gordon W. Prange (szerk.): Hitler's Words, 97., 367-377. o.
47. Angol fordtás in: NCA, VIII., 432-433. o. (N.D. TC-62).
48. FCNA, 1941, 128-130. o. (december 12.).

26. FEJEZET
1. TMWC, XX., 625. o.
 2. Hassell, i.m., 208. o.
3. uo., 209. o.
4. Schlabrendorff, i.m., 36. o.
5. Hassell, i.m., 243. o.
6. Az 1940 január–februárban megfogalmazott első tervezet szövege, Hassell, i.m., 368-372. o.; a második tervezet
szövege, 1941 végi fogalmazvány, Wheeler-Bennett: Nemesis, „A” függelék, 705-715. o.
7. Hassell, i.m., 247-248. o.
8. uo., 247. o.
9. The German Campaign in Russia - Planning and Operations, 1940-42 (Washington: Department of the Army, 1955),
120. o. Ez a tanulmány nagyrészt a német hadsereg lefoglalt feljegyzésein és olyan, német tábornokok által az amerikai
hadsereg történeti részlege számára készített monográfiákon alapul, amelyek civil történészek számára mindeddig általában
nem voltak hozzáférhetőek. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a jelen és az azt követő fejezetek elkészítésében a
hadügyminisztérium hadtörténeti osztályvezetőjének irodája nagy segítséget nyújtott azzal, hogy lehetővé tette a német
dokumentumanyagok vizsgálatát.
10. TMWC, VII., 260. o. (Paulus tanúvallomása Nürnbergben). Hitler ezt a megjegyzést 1942. jún. l-jén tette, közel egy
hónappal a támadás kezdete előtt.
11. The Ciano Diaries, i.m. 442-443. o.
12. uo., 478-479. o. 13.uo.,403-404. o.
14. FCNA, 1942, 47. o. (értekezlet a Berghofban, jún. 15.). Valamint 42. o.
15. Halder: Hitler als Feldherr, 50-51 .ο.
16. FCNA, 1942, 53. o. (aug. 16-i értekezlet Hitler főhadiszállásán).
17. Halder, i.m., 50. o.
18. uo., 52. o.
19. A Hitlertől és Haldertól való idézetek az utóbbi naplójából és könyvéből származnak, valamint Heinz Schröter
Stalingradc. művéből, 53. o.
20. Rommel irataiból idézi Bayerlein tábornok, The Fatal Decisions, szerk.: Freidin és Richardson, 1 ΙΟ.ο.
21. Bayerlein idézi a parancsot, uo., 120. o.
22. Ennek és még e fejezetben sok egyébnek a forrása Hitler OKW-konferenciáival kapcsolatban az úgynevezett OKW-
napló, amelyet 1943 tavaszáig dr. Helmuth Greiner vezetett, utána a háború végéig dr. Percy Ernst Schramm. Az eredeti naplót
Winter tábornoknak, Jodl helyettesének a parancsára 1945. május elején megsemmisítették. A háború után Greiner eredeti
jegyzeteiből és vázlataiból rekonstruálta azt a részt, amelyet ő vezetett, végül átadta a washingtoni hadügyminisztérium
hadtörténeti osztályának. Az anyag egy része megjelent Greiner könyvében, amelynek címe: Die Oberste Wehrmachtführung,
1939–1943.
23. Procès du M. Pétain (Párizs, 1945.), 202. o. – Laval tanúvallomása.
24. The Ciano Diaries, 541-542. o.
25. Zeitzler tábornok Sztálingrádról szóló tanulmánya in: Friedin (szerk.): the Fatal Decisions, amelyből ehhez a
szakaszhoz merítettem. Egyéb források: OKW-hadinapló (lásd a fenti 22. jegyzetet), Halder könyve; valamint Heinz Schröter:
Stalingrad. Schröter, aki német haditudósító volt a 6. hadseregnél, hozzáférhetett az OKW feljegyzéseihez, a különböző
hadseregparancsnokságok rádió- és géptávíróüzeneteihez, hadműveleti parancsokhoz, bejelölt térképekhez és sokaknak a
Sztálingrádban lévő magánirataihoz is. Kijutott a kapituláció előtt, és azt a feladatot kapta, hogy írja meg a 6. hadsereg hivatalos
történetét az akkor az OKW tulajdonában lévő dokumentumok alapján. Dr. Goebbels megtiltotta megjelentetését. A háború után
Schröder megmentette kéziratát, és folytatta a csatára irányuló vizsgálódásait, mielőtt újraírta volna a könyvét.
26. The Ciano Diaries, 556. o. Mussolini javaslatai megtalálhatók az 555-556. oldalon, német oldalról pedig megerősítik
ezeket az OKW hadinapló december 19-i bejegyzésével.
27. Felix Gilbert: Hitler Directs His War, 17-22. o. Ez egy összeállítás, amelyet a Hitler által az OKW-ban tartott katonai
konferenciáknak a gyorsírásos jegyzőkönyveiből készítettek. Sajnálatos módon a jegyzőkönyveknek csupán töredéke maradt
meg épen.
28. Görlitz: The History of the German General Staff, 431 . o.

27. FEJEZET
1. NCA, IV., 559. o. (N.D. 1919-PS).
2. uo., III., 618-19. o. (N.D. 862-PS), jelentés Gotthard Heinrici tábornoktői, a protektorátusbeii Wehrmacht
tábornokhelyettesétől.
3. Bormann feljegyzése. Idézve in: TMWC, VII., 224-26. o. (N.D. USSR 172). 4νΛΟ, III., 798-99. o. (N.D. 1130-PS).
5. uo., VIII.,.53. o. (N.D. R-36).
6. Dr. Bräutigam 1942. okt. 25-i feljegyzése. Szövege in: NCA, III., 242-5l. o.; német eredeti in: TMWC, XXV., 331-42. o.
(N.D. 294-PS).
7. NCA, VII., 1086-93. o. (N.D. L-221).
8. TMWC, IX., 633. o.
9. uo., 634. o.
10. TMWC, VII., 9. o.
11. NCA, VII., 420-1. o. (N.D. EC-344-16 és -17).
12. uo.,469. o. (N.D. EC-411).
13. uo., VIII., 66-67. o. (N.D. R-92).
14. uo., III., 850. o. (N.D. 1233-PS).
15. uo., 186. o. (N.D. 138-PS).
 16. uo., 188-89. o. (N.D. 141-PS).
17. uo., V., 258-62. o. (N.D. 2523-PS).
18. uo., III., 666-70. o. (N.D. 1015-B-PS).
19. uo., I., 1105. o. (N.D. 090-PS).
20. NCA, VI., 456. o. (N.D. 1720-PS).
21. uo., VIII., 186. o. (N.D. R-124).
22. uo., III., 71-73. o. (N.D. 031-PS).
23. uo., IV., 80. o. (N.D. 1526-PS).
24. uo., III., 57. o. (N.D. 016-PS).
25. uo., III., 144. o. (N.D. 084-PS).
26. uo., VII., 2-7. o. (N.D. D-288).
27. uo., V., 744-754. o. (N.D. 3040-PS).
28. uo., VII., 260-264. o. (N.D. EC-68). '
29. uo., V., 765. o. (N.D. 3044-B-PS).
30. Hitler's Secret Conversations, 50l. o.
31. A német feljegyzésekről Alexander Dallin által írott German Rule in Russia című kimerítő tanulmányon alapul, 426-27.
o. Felhasználta az adatokat, amelyeket az OKW-AWA állított össze in: Nachweisungen des Verbleibs der sowjetischen Kr. Gef.
nach den Stand vom 1.5.1944. Az A WA a német fegyveres erők OKW-osztályát (Allgemeines Wehrmachtsamt) jelenti.
32. NCA, III., 126-130. o. (N.D. 081-PS).
33. uo., V.. 343. o. (N.D. 2622-PS).
34. uo., III., 823. o. (N.D. 1165-PS).
35. uo., IV., 558. o. (N.D. 1919-PS).
36. TMWC, XXXIX., 48-49. o.
37. uo., VI., 185-186. o.
38. NCA, III., 416-417. o. (N.D. 498-PS).
39. uo., 42Ó-430. o., (N.D. 503-PS).
40. NCA, VII., 798-799. o. (N.D. L-51).
41. TMWC, VII., 47. o.
42. NCA, VII., 873-874. o. (N.D. L-90).
43. uo., 871 -872. o. (N.D. L-90).
44. Harris: Tyranny on Trial, 349-350. o.
45. Ohlendorff tanúvallomása a nürnbergi emelvényen, TMWC, IV., 311-323. o.; a Harris vezette kihallgatáson alapuló
nyilatkozata, NCA, V., 341-342. o. (N.D. 2620-PS). Dr. Becker levele, uo., III., 418-419. o. (N.D. 501-PS).
46. NCA, VIII., 103. o. (N.D. R-102).
47. uo., V., 696-699. o. (N.D. 2992-PS).
48. uo., IV., 944-949. o. (N.D. 2273-PS).
49. IX. ügy a háborús bűnösök pereiben (Trials of War Criminals) [TWC] (N.D. NO-511). Ez volt az úgynevezett
„Einsatzgruppen-ügy”, ,,Λζ Egyesült Allamok kontra Otto Ohlendorffés társai”.
50. uo., (N.D.NO-2653).
51. Idézi Reitlinger in: The Final Solution, 499-500. o. Reitlinger ebben, illetve The S.S. c. könyvében lévő tanulmányai az
általam ismertek közül a legalaposabbak a témában.
52. NCA, III., 525-526. o. (N.D. 710-PS). Az itteni angol fordítás utolsó sora a teljes lényeget eltéveszti. A német
Endlösung („végmegoldás”) szót „kívánatos megoldás”-ként adja vissza. Lásd a német átiratot.
53. TMWC,Xl., 141. o.
54. TWC, XIII., 210-219. o. (N.D. NG-2586-G).
55. NCA, IV., 563. o. (N.D. 1919-PS).
56. uo., VI., 791. o. (N.D. 3870-PS).
57. uo., IV., 812., 832-835. o. (N.D. 2171-PS).
58. Höss nyilatkozata, NCA, VI., 787-790. o. (N.D. 3868-PS)
59. N. D. USSR-8, 197. o., átirat.
60. TMWC, VII., 584. o.
61. uo., 585. o.
62. uo., 585. o. (N.D. USSR 225). Átirat.
63. Law Reports of Trials of War Criminals, I., 28. o., London, 1946. A tizenkét másodlagos nürnbergi per összefoglalása,
amelyeket a TWC kötetei dolgoznak fel.
64. A fenti, Auschwitzröl szóló szakasz az idézett forrásokon kívül Madame Vaillant-Couturier, egy ott fogva tartott
francia nő nürnbergi tanúvalomásán alapul, TMWC, VI., 203-240; IV. ügy, az úgynevezett „koncentrációstábor-ügy”, ,,Λζ
Egyesült Államok kontra Pohl és társai” címmel, a TWC kötetekben; A belseni per (The Belsen Trial), London, 1949; G. M.
Gilbert: Nuremberg Diary, i.m.; Filip Friedman: This Was Oswiecim [Auschwitz]; valamint Reitlinger briliáns áttekintése a The
Final Solution es a The S.S. c. köteteiben.
65. NCA, VIII., 208.Ο. (N.D. R-135).
66. NCA, „A” melléklet, 675-682. o. (N.D. 3945-PS, 3948-PS, 3951-PS).
67. uo., 682. o. (N.D. 3951-PS).
68. uo., 805-807. o. (N.D. 4045-PS).
69. A szöveg, uo., III., 719-775. o. (N.D. 1061-PS).
70. TMWC, IV., 371. o.
71. Reitlinger: The Final Solution, 489-501 . o. A szerző országról országra elemzi a zsidóirtásokat.
 72. TMWC, XX., 548. o.
73. uo., 519. o.
74. Josef Kramer vizsgálata, I. ügy a Háborús bűnösök pereiben (Trials of War Criminals) – az úgynevezett „orovosok”
perében, „Az Egyesült Államok kontra Brandt és társai” címmel.
75. Sievers tanúvallomása, TMWC, XX., 521-525. o.
76. uo., 526. o.
77. Henry Herypierre tanúvallomása az „orvosok” perének átiratában van.
78. NCA, VI., 122-123. o. (N.D. 3249-PS).
79. uo., V., 952. o. (N.D. 3249-PS).
80. uo., IV., 132. o. (N.D. 1602-PS).
81. Dr. Rascher 1942. ápr. 5-i jelentése Himmlernek, az „orvosok” perének átiratában, I. ügy, ,Az Egyesült Államok kontra
Brandt és társai”. Dr. Karl Brandt Hitler személyes orvosa, valamint egészségügyi birodalmi biztos volt. A perben bűnösnek
találták, halálra ítélték, és felakasztották.
82. NCA, „A” melléklet, 416-417. o. (N.D. 2428-PS).
83. Prof. Dr. Hippke levele Himmlernek, 1942. okt. 10., átiratban, I. ügy.
84. NCA, IV., 135-136. o. (N.D. 1618-PS).
85. Walter Neff tanúvallomása, átirat, I. ügy.
86. Dr. Rascher levele Himmlernek, 1943. ápr. 4., átirat, I. ügy.
87. Walter Neff tanúvallomása, uo.
88. Himmler levele és Rascher tiltakozása, uo.
89. 1616-PS, az I. ügy átiratában. A dokumentumot nem nyomtatták ki a TMWC-ben, és az NCA-ban megadott angol
fordítás túl rövid ahhoz, hogy bármi segítséget nyújthasson.
90. Dr. Alexander Mitscherlich és Fred Mielke: Doctors of Infamy, 146-170. o. Az „orvosok” perének kitűnő
összefoglalása, amelyet két német készített. Dr. Mitscherlich a német orvosi bizottság vezetője volt a perben.
91. Wiener Library Bulletin, 1951, V., 1-2. o. Idézi Reitlinger in: The S.S., 216. o.
28. FEJEZET
1. The Goebbels Diaries, 352. o. 2.FCNA, 1943,61. o.
3. A feltrei találkozó olasz jegyzőkönyve megtalálható in: Hitler e Mussolini, 165-190. o.; valamint in: Department of State
Bulletin, 1946. okt. 6., 607-614, 639. o. Dr. Schmidtnek a találkozóról szóló leírása a könyvében van, i.m., 263. o.
4. A fő források Hitlernek a tanácsadóival a kelet-poroszországi főhadiszálláson júl. 25-én és 26-án tartott tanácskozásainak
gyorsírásos jegyzőkönyvei, megjelent in: Felix Gilbert: Hitler Directs His War, 39-71.ο.; valamint a The Goebbels Diaries,
1943. júliusi bejegyzések, 403-421.ο.; és Fuehrer Conferences on Naval Affairs, [FCNA], 1943. júliusi és augusztusi
bejegyzések, amelyeket Dönitz tengernagy, a német haditengerészet új parancsnoka készített.
5. The Memoirs of Field-Marshal Kesselring (London, 1953), 177., 184. ο., Kesselring emlékiratainak ezt a brit kiadását
használtam fel; Amerikában A Soldier's Record címmel jelentek meg.
6. Lásd Kesselring, i.m., valamint Siegfried Westphal táb.: The German Army in the West, 149-152. o.
7. Mussolini megmentéséről első kézből származó beszámolót ad Otto Skorzeny Skorzeny's Secret Missions c. könyvében,
maga a Duce emlékirataiban (Memoirs, 1942–43), továbbá a Hotel Campo Imperatore olasz igazgatója és igazgatónője a
Memoirs angol kiadásához csatolt külön szakaszban.
8. Hitler-idézet az FCNA-bö\, 1943, 46. o.; a Dönitz naplójából származó pontot Wilmot idézi, i.m., 152. o.
9. Halder: Hitler als Feldherr, 57. o.
10. Hosszasan idézem az előadást az End of a Berlin Diary c. könyvemben, 270-286. o. A szöveg (angolul) megtalálható
in: NCA, VII., 920-975. o.
11. Goebbels naplójából a fenti részletek származási helye: The Goebbels Diaries, 428-442, 468., 477-478. o. Hitler és
Dönitz 1943. augusztusi beszélgetését a tengernagy jegyezte fel in: FCNA, 1943, 85-86. o.

29. FEJEZET
1. Dorothy Thompson: Listen, Hans, 137-138, 283. o.
2. Hassell, i.m., 283. o.
3. Zwischen Hitler und Stalin, Ribbentrop tanúvallomása, TMWC, X., 299. o.
4. George Bell: The Curch and Humanity, 165-176. o. Valamint Wheeler-Bennett: Nemesis, 553-557. o.
5. Allen Dulles, i.m., 125-146. ο. Dulles megadja egy feljegyzés szövegét, amelyet Jakob Wallenberg készített a számára a
Goerdelerrel létrejött találkozóiról.
6. Az erről az epizódról szóló teljes beszámoló nagyrészt Schlabrendorff jelentésén alapul, i.m., 51-61. o.
7. Rudolf Pecheinek, aki hosszasan idézi őt Deutscher Widerstand c. könyvében.
8. Számos beszámoló szól a diákok lázadásáról, némelyik első kézből származik: Inge Scholl: Die weisse Rose (Frankfurt,
1952); Karl Vossler: Gedenkrede für die Opfer an der Universität München (München, 1947); Ricarda Huch: „Die Aktion der
Münchner Studenten gegen Hitler”, Neue Schweizer Rundschau, Zürich, 1948. szeptember-október; „Der 18 Februar: Umriss
einer deutschen Widerstandsbewegung”, Die Gegenwart, 1940. október 30.; Pechei, i.m., 96-104. o.; Wheeler-Bennett:
Nemesis, 539-541. o.; Dulles, i.m., 120-122. o.
9. Dulles, i.m., 144-145. o.
10. Idézi Constantine FitzGibbon in: 20 July, 39. o.
11. Desmond Young: Rommel, 223-224. o. Strölin személyesen számolt be Youngnak a találkozóról. Lásd még Strölin
nürnbergi tanúvallomását, TMWC, X., 56. o., könyvében, Stuttgart in Endstadium des Krieges.
12. Speidel hangsúlyozza a kérdést Invasion 1944 c. könyvében, 68., 73. o.
13. uo., 65. o.
 14. uo., 71. o.
15. uo., 72-74. o.
16. Dulles, i.m., 139. o.
17. Schlabrendorff, i.m., 97. o.
18. A 7. hadsereg parancsnokságának telefonnaplója. Ezt a sokatmondó dokumentumot épségben foglalták le 1944.
augusztusában, felbecsülhetetlen értékű forrást jelent annak német verziójával kapcsolatban, hogy mi történt Hitler seregeível a
„D”-napon és az azt követő normandiai csata során.
19. Speidel, i.m., 93. o.
738
20. uo., 93-94. o., nagymértékben ezen alapul a jelen beszámoló. Blumentritt táb., Rundstedt vezérkari főnöke is hagyott
maga után egy beszámolót, s további anyag található in: The Rommel Papers, szerk.: Liddell Hart, 479. o.
21. A levél szövege megtalálható in: Speidel, i.m., 115-117. o. Némileg eltérő verzió található in: The Rommel Papers,
486-487. o.
22. Speidel, i.m., 117. o.
23. uo., 104-117. o.
24. uo., 119. o.
25. Schlabrendorff, i.m., 103. o. Még mindig Tresckow vezérkarához tartozott.
26. Az összeesküvők e július 16-i találkozóinak forrása Witzleben, Hoepner és társaik perének gyorsírásos beszámolói;
Kaltenbrunner jelentései a július 20-i felkelésről; Eberhard Zeller: Geist der Freiheit, 213-14. o.; Gerhard Ritter: Carl
Goerdeler und die deutsche Widerstandsbewegung, 401-403. o.
27. Heusinger: Befehl im Widerstreit, 352. o., beszámol aznapi utolsó szavairól.
28. Zeller, i.m., 221. o.
29. Schmidt, i.m., 275-277. o.
30. A teatársaság számos vendége, olaszok és németek is szemtanúként beszámoltak erről. Eugen Dollmann, Mussolini
egyik SS-összekötőtisztje adta a legteljesebb leírást mind Roma Nazista c. könyvében, 393-400. o., mind a szövetséges
vizsgálóbíróknak tett vallomásában, amelyet Dulles foglal össze, i.m., 9-1 l. o. Zeller, i.m., 367. o., 69. jegyz., és Wheeler-
Bennett: Nemesis, 644-646. o. szemléletes beszámolót írtak, főleg Dollmann alapján.
31. Ε telefonbeszélgetés átiratát bizonyítékképpen terjesztették a Népbíróság elé. Schalbrendorff, i.m., idézi a 113. oldalon.
32. Zeller, i.m., 363. o. jegyz., a kivégzések két szemtanúját idézi, egy katonai gépkocsivezetőt, aki egy közeli ablakból
figyelte őket, és Fromm egyik titkárnőjét.
33. A Bendlerstrassén aznap este történtekről szóló beszámoló nagyrészt Hoepnernek a Népbíróság előtt a perben tett
őszinte vallomásán alapul, valamint Witzlebenén és másik hat tiszt 1944. aug. 6–7-én tett vallomásán. A Népbíróság iratai egy
amerikai bombázás során 1945. febr. 3-án megsemmisültek, de a per egyik gyorsírója – élete kockáztatásával, mint mondja –
még a bombázás előtt elemelte a gyorsírásos feljegyzéseket, és a háború után átadta a nürnbergi bíróságnak. Szó szerint
megjelentek németül in: TMWC, XXXIII., 299-530.Ο.
Nagy mennyiségű anyag van a július 20-i összeesküvésről, nagy része azonban ellentmondásos, és némelyik meglehetősen
zavarba ejtő. Legjobban Zeller rekonstruálja, i.m., aki hosszú listát ad forrásairól a 381-388. oldalon. Gerhard Ritter
Goerdelerről szóló könyve, i.m., felbecsülhetetlen értékű hozzájárulást jelent, bár természetesen tárgyára összpontosít. Wheeler-
Bennett Nemesis c. könyve az angolul elérhető legjobb beszámolót adja, és Zellerhez hasonló módon dr. Otto John nem
publikált memorandumára támaszkodik. John, akinek a háború után nehézségei támadtak a bonni kormányzattal, amely be is
börtönözte, aznap jelen volt a Bendlerstrassén, és sokat feljegyzett abból, amit látott, és amit Stauffenberg mondott neki.
Constantine FitzGibbon, i.m., színes beszámolót ad, főleg német források, elsősorban Zeller alapján. Szintén rendkívül
értékesek, ám elővigyázatossággal kezelendőek az SD-Gestapo által az összeesküvés ügyében végzett nyomozás napi jelentései,
amelyek 1944. júl. 21-től dec. 15-ig datálódnak. Ezeket Kaltenbrunner írta alá, és Hitlernek küldte el: olyan különlegesen nagy
betűkkel gépelték, hogy a Führer szemüvege nélkül is el tudja olvasni. A „Július 20. különbizottság” munkáját mutatják be,
amely tizenegy nyomozócsoportba osztott körülbelül 400 SD-Gestapo tisztet számlált. A Kaltenbrunner-jelentések
megtalálhatóak a lefoglalt dokumentumok között. Mikrofilmmásolatok rendelkezésre állnak a washingtoni nemzeti
archívumban – T-84.sz., 39. sorozat, 19-21. tekercs. Lásd még 40. sor., 22. tek.
34. Zeller, i.m., 372. o., 10. jegyz., egy jelenlévő tiszttől idéz.
35. A kivégzésekről szóló beszámolót később Hans Hoffmann, a börtönőr, egy második börtönőr és a fényképész mondta
el, és megtalálható többek között in: Wheeler-Bennett: Nemesis, 683-684. o.
36. Wilfred von Oven: Mit Goebbels bis zum Ende, Π., 118.ο.
37. Ritter, i.m., 419-429. o. szolgáltat részleteket ezzeJ az érdekes mellékfonallal kapcsolatban.
38. Az adat a tengerészeti ügyekről folytatott Führer-konferenciák jegyzőkönyveihez fűzött kommentárban található meg
(FCNA, 1944, 46. o.), Zeller pedig elfogadja, i.m., 283. o. Pechei, i.m., aki megtalálta a hivatalos „Kivégzési Nyilvántartást”,
azt mondja, 327. o., hogy 1944-ben 3 427 kivégzést jegyeztek fel, bár ezek közül néhány valószínűleg nem kapcsolódik a július
20-i összeesküvéshez.
39. Schlabrendorff, i.m., 119-120. o. Az itt megadott angol szöveget megváltoztattam, hogy jobban megfeleljen az eredeti
németnek,
40. Blumentritt táb. számolt be így Liddell Hartnak (The German Generals Talk, 217-223. o.).
41. uo., 222. o. Jelentős mennyiségű forrásanyag áll rendelkezésre az összeesküvés párizsi feléről, közte Speidel
beszámolója könyvében, valamint szemtanúk számos cikke német magazinokban. A legjobb általános beszámolót Wilhelm von
Schramm adta, aki nyugaton állomásozó katonai levéltáros volt: Der 20 Juli in Paris.
42. Felix Gilbert, i.m., 101.ο.
43. Speidel, i.m., 152. o. Rommel haláláról szóló beszámolóm Speidel mellett, aki kikérdezte Frau Rommelt és más
szemtanúkat, a következő forrásokon alapul: a tábornagy fia, Manfréd által írt két jelentés, az elsőt a brit hírszerzésnek, idézi
Shulman, i.m., 138-139. o., a másodikat a Liddell Hart szerkesztette The Rommel Papers számára, 495., 505. o.; továbbá Keitel
táb. John H. Amen ezredesnek tett vallomása, 1945. szept. 28-án, Nürnbergben, (NCA, „B” melléklet, 1256-1271. o.). Desmond
Young, i.m., szintén teljes beszámolót ad, a Rommel-családdal és a barátaikkal folytatott beszélgetésekre és Maiséi táb. háború
utáni nácitlanítási perére támaszkodik.
44. TMWC, XXI., 47. o.
45. Speidel, i.m., 155., 172. o.
46. Görlitz: History of the German General Staff, 411. o.
47. Guderian, i.m., 273. o.
48. uo., 276. o.
49. Liddell Hart: The German Generals Talk, 222-223. o.

30. FEJEZET
1. Speidel, i.m., 147. o.
2. A British War Office-nak tett vallomás, idézi Shulman, i.m., 206. o.
3. Führer-konferencia, 1944. aug. 31. Felix Gilbert, i.m., 106. o.
4. Führer-konferencia, 1943. márc. 13.
5. United States Strategie Bombing Survey, Economic Report, Függelék, 15. táblázat.
6. Az amerikai 1. hadsereg G-2 jelentéseiből, idézi Shulman, i.m., 215-219. o.
7. Eisenhower: Crusade in Europe, 312.ο.
8. Rundstedt Liddell Hartnak, The German Generals Talk, 229. o.
9. Guderian, i.m., 305-306, 310. o.
10. Manteuffel, in: Freidin és Richardson (szerk.), i.m., 266. o.
11. Führer-konferencia, 1944. dec. 12.
12. Guderian, i.m., 315. o.
13. uo., 334. o.
14. Albert Speer Hitlernek, 1945. jan. 30., TMWC, XLI.
15. Guderian, i.m., 336. o.
16. Führer-konferencia, 1945. jan 27. Ez szerepel in: Felix Gilbert, i.m., 111-132. o. Némileg megváltoztattam a szöveg
sorrendjét.
17. Führer-konferencia, dátum nélkül, de valószínűleg 1945. febr. 19-én, Dönitz tengernagy ugyanis ezen a napon jegyzi
fel a megbeszélést. Lásd FCNA, 1945, 49. o. Gilbert, i.m., adja meg a Hitler-idézetet, 179. o.
18. FCNA, 1945,50-51. o.
19. Führer-konferencia, 1945. márc. 23. Ez az utolsó fennmaradt átirat. Gilbert, i.m., egészében közli, 141-174. o.
20. Albert Speer vallomása Nürnbergben, TMWC, XVI., 492. o.
21. Guderian, i.m., 341., 43.0
22. Hitler parancsának szövege, FCNA, 1945, 90. o.
23. Speer, TMWC, XVI., 497-498. o. Ez a szakasz, a Hitlertől és Speertöl származó idézeteket is beleértve, az utóbbinak a
nürnbergi emelvényen 1946. jún. 20-án tett vallomásából származik, ennek szövege fellelhető in: TMWC, XVI.; valamint a
dokumentumokból, amelyeket védelmére előterjesztett, ezek megtalálhatók az XLI. kötetben.
24. SHAEF hírszerzői összefoglaló, 1945. márc. 11. Idézi Wilmot, i.m., 690. o.

31. FEJEZET
1. Gróf Lutz Schwerin von Krosigk kiadatlan naplója. A leglényegesebb részleteket közöltem in: End of a Berlin Diary,
190-205.ο.
Tervor-Roper The Last Days of Hitler c. művében szintén idéz tőle. Tervor-Roper, a történész, aki a háború alatt brit
hírszerző tiszt volt, azt a feladatot kapta, hogy vizsgálja ki Hitler halálának körülményeit. Az eredmény briliáns könyvében
jelent meg, amelyért mindeki köszönettel tartozik, aki megkísérli megírni a Harmadik Birodalom ezen utolsó fejezetét.
Felhasználtam számos más forrást is, különösen az olyan tanúk első kézből származó beszámolóit, mint Speer, Keitel, Jodl,
Karl Koller táb., Dönitz, Krosigk, Hanna Reitsch, Gerhardt Boldt kap. és Joachim Schultz kap., valamint Hitler egyik titkárnője
és sofőrje.
2. Gerhardt Boldt: In the Shelter with Hitler, 1. fej. Boldt kapitány Guderiannak, majd Krebsnek, a hadsereg utolsó
vezérkari főnökének szárnysegédje volt, az utolsó napokat a bunkerban töltötte.
3. Albert Zoller: Hitler Privat, 203-205. o. A francia kiadás szerint (Douze Ans auprès d'Hitler) Zoller a francia hadsereg
századosa volt, akit az amerikai 7. hadsereghez osztottak be mint vizsgálótisztet, és ilyen minőségében kikérdezte Hitler négy
titkárnőjének egyikét; később, 1947-ben együttműködött vele a Führerről szóló emlékeket felidéző könyvének megírásában.
Valószínűleg Christa Schroeder az, aki 1933-tól a vég előtti hétig gyorsíróként szolgálta Hitlert.
4. Krosigk naplója.
5. uo.
6. Idézi Wilmot, i.m., 699. o.
7. Tervor-Roper, i.m., lOO. o. A beszámolót Goebbels egyik titkárnője, Frau Inge Haberzettel adta.
8. Michael A. Musmanno: Ten Days to Die, 92. o. Musmanno bíró, aki a háború alatt az amerikai haditengerészet hírszerző
tisztjeként szolgált, személyesen vallatta ki a túlélőket, akik Hitlerrel voltak utolsó napjaiban.
9. Keitel vallomása, NCA, „B” melléklet, 1294. o.
10. NCA, VI., 561. o. (N.D. 3734-PS). Hosszú összefoglaló Hanna Reitschnek Hitler utolsó, bunkerbeli napjaival
kapcsolatos kihallgatásáról, amelyet az amerikai hadsereg vizsgálótisztjei végeztek. Később kijelentéseinek egy részét cáfolta,
de a hadsereg hatóságai megerősítették alapvető pontosságukat az 1945. okt. 8-i kihallgatás során mondottak tartalmát illetően.
Bár Reitsch kisasszony igen hisztérikus személy, vagy legalábbis az volt a bunkerbeli megrázó élményét követő hónapokban,
beszámolója a többiek bizonyítékaival szembeállítva értékes forrás Hitler utolsó napjairól.
11. Karl Koller táb.: Der Letzte Monat, 23. ο. Koller naplója, amely az 1945. ápr. 14-től máj. 27-ig terjedő időszakot öleli
fel, rendkívül értékes forrás a Harmadik Birodalom utolsó napjaira vonatkozóan.
12. Keitel nürnbergi kihallgatása, NCA, „B” melléklet, 1275-79. o. Jodl Koller tábornoknak számolt be aznap este, és az
utóbbi április 22–23-án jegyezte fel naplójában. Lásd Koller, i.m., 30-32. o.
13. Tervor-Roper, i.m., 124, 126-127. o. A szerző Berger beszámolóját közli, mint mondja, „némi fenntartással”.
14. Keitel emlékezett vissza a megjegyzésre kihallgatásakor, az id. helyen, 1277. o. Jodl verziója Koller naplójában
található, i.m., 31. o.
15. Bernadotte: The Curtain Falls, 114.ο.; Schellenberg, i.m., 399-400.ο. Α találkozóról adott verzióik alapvetően
megegyeznek.
16. Speer a nürnbergi emelvényen, TMWC, XVI., 554-555. o.
17. Hanna Reitsh kihallgatása, az id. helyen, 554-555. o.
18. uo., 556. o. Az összes későbbi idézet és a Hanna Reitsch által leírt események mind ebből a kihallgatásból származnak,
és megtalálhatóak in: NCA, VI., 551-571. o. (N.D. 3734-PS). Ezért nincs minden esetben hivatkozás rájuk.
19. Keitel a kihallgatásakor, id. hely, 1281-1282. o., fejből idézte az üzenetet. A német haditengerészet feljegyzései
hasonlóan megfogalmazott rádióüzenetet tartalmaznak Hitlertől Jodlnak, április 29. este 7.52 időponttal (FCNA, 1945, 120. o.),
és Schultz OKW-naplója (51. o.), amely ugyanazt a szöveget úgy jegyzi fel, hogy azt Jodl április 29-én este 11 órakor kapta
meg. Ez valószínűleg hibás, mivel Hitler cselekedeteiből ítélve az estének abban az órájában már nem törődött azzal, hol van
akármelyik hadsereg.
20. Tervor-Roper, i.m., 163. o. közli az első üzenetet. A másodikat a haditengerészet feljegyzései között találtam meg,
FCNA, 1945, 120. o. Az újabb üzenet, amely a haditengerészet bunkerbeli összekötő tisztjétől, Voss tengernagytól érkezett,
szintén megtalálható in: FCNA, 120.Ο.
21. Hitler politikai végrendeletének és személyes végakaratának szövege olvasható in: N.D. 3569-PS. Házassági
bizonyítványának másolatát szintén beterjesztették Nürnbergben. Mindháromnak a szövegét közöltem in: End of a Berlin
Diary, 177-183. o. A végrendelet és a végakarat egy meglehetősen sietve írott fordítását közlik in: NCA, VI., 259-263. o. Az
eredeti német helye in: TMWC, XLI., a Speer-dokumentumok között.
22. Koller tábornok (i.m., 79. o.) közli Bormann rádiótáviratának szövegét.
23. Goebbels függelékének szövegét a nürnbergi eljárás során beterjesztették. Közöltem in: End of a Berlin Diary, 183.
o.jegyz.
24. Kempka beszámolója Hitler és felesége haláláról, melyet két eskü alatt tett nyilakozat formájában adott, olvasható in:
NCA, VI., 571-586. o. (N.D. 3735-PS).
25. Jürgen Thorwald: Das Ende an der Elbe, 224. o.
26. Ez a beszámoló a Goebbels család haláláról Trevor-Ropertöl származik, i.m., 212-214. o., és nagyrészt Schwägermann,
Axmann és Kempka későbbi vallomásain alapul.
27. Joachim Schultz: Die letzten 30 Tage, 81-85. o. Ezek a feljegyzések az OKW-nak a háború utolsó hónapjában vezetett
naplóin alapulnak, ebben a fejezetben elég sok lap alátámasztására használtam fel őket. A könyv egyik a sok közül, melyeket
Thorwald irányítása alatt adtak ki Dokumente zur Zeitgeschichte összefoglaló cím alatt.
28. Eisenhower: i.m., 426. o.
29. End of a Berlin Diary.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Bár ehhez a könyvhöz, mint az általam írott összes többihez is, magam végeztem a kutatást és tervezést, sokkal tartozom
számos személynek és intézménynek azért a nagylelkű segítségért, amelyet abban az öt évben nyújtottak, amikor e munka
készülőben volt.
A kezdőlökést a Simon and Schustertól a néhai Jack Goodman, és Joseph Barnes, az említett kiadónál dolgozó szerkesztőm
adta meg. Barnes, aki régi barátom volt európai tudósítói munkánk napjai óta, kitartott sok hullámvölgyön és -hegyen keresztül,
állandó segítő kritikával szolgált. Dr. Fritz T. Epstein, a Library of Congress kitűnő tudósa, a lefoglalt német dokumentumok
szaktekintélye kalauzolt a német iratok hegyei között. Sokan mások is segítségemre siettek ebben. Közöttük volt Telford
Taylor, a háborús bűnösök nürnbergi perében a vád fő képviselője, aki már két kötetet publikált a Harmadik Birodalom
történetéről. Dokumentumokat és könyveket kölcsönzött nekem a magángyűjteményéből, és sok jó tanácsot adott.
Oron J. Hale, a University of Virginia professzora, az Amerikai Történeti Társaság háborús dokumentumok
tanulmányozására alakult bizottságának elnöke sok hasznos anyaghoz vezetett el, köztük saját kutatásainak egyes
eredményeihez is, és 1956-ban egy forró nyári napon jelentős szolgálatot tett nekem azzal, hogy kirángatott a kongresszusi
könyvtár kéziratterméből, és szigorúan azt tanácsolta, térjek vissza a könyv írásához, különben akár az életem egész hátralévő
részét is eltölthetem azzal, hogy a német dokumentumokat bújom, ami könnyen előfordulhat az emberrel. Dr. G. Bemard
Noble, a külügyminisztérium történelmi főosztályának főmunkatársa, és Paul R. Sweet, a minisztérium külszolgálatos
tisztviselője, aki a Documents on German Foreign Policy [Német külpolitikai dokumentumok] egyik amerikai szerkesztője volt,
szintén segített a náci iratok útvesztőjében. A Stanford University Hoover-könyvtárában Mrs. Hildegard R. Boeninger postán
keresztül, Mrs. Agnes F. Peterson pedig személyesen nyújtott nagylelkű segítséget. A hadügyminisztériumban W. Hoover
ezredes, a hadtörténeti osztály megbízott vezetője útbaigazított a német katonai feljegyzések között, amelyekből hivatala
különleges gyűjteménnyel rendelkezik.
Hamilton Fish Armstrong, a Foreign Affairs szerkesztője végig figyelemmel kísért a könyv írása során, s így tett Walter H.
Mallory, a Külkapcsolatok Tanácsának akkori vezetőségi tagja is. A Tanácsnak, Frank Altshulnak és az Overbrook
alapítványnak hálás vagyok a nagylelkű ösztöndíjért, amely lehetővé tette a számomra, hogy elkészítésének utolsó évében
minden időmet e könyvnek szenteljem. Köszönetet kell mondanom a Tanács kitűnő könyvtárának, melynek dolgozóit gyakran
fárasztottam kéréseimmel. Ezt a New York Society könyvtárának személyzete is megtapasztalta, ennek ellenére a legnagyobb
türelmet és megértést tanúsították.
Lewis Galantière és Herbert Kriedman voltak oly szívesek, hogy elolvasták a kéziratot, és értékes kritikával segítettek.
Truman Smith ezredes (aki katonai attasé volt Berlinben, amikor Hitler megkezdte politikai karrierjét a húszas években, majd
amikor hatalomra jutott) rendelkezésemre bocsátotta egyes jegyzetfüzeteit és jelentéseit, amelyek fényt derítettek a
nemzetiszocializmus kezdeteire, és annak bizonyos későbbi aspektusaira. Sam Harris, a nürnbergi amerikai ügyészi kar tagja,
jelenleg New York-i ügyvéd, rendelkezésemre bocsátotta a TMWC nürnbergi köteteit és sok más nem publikált anyagot. Franz
Halder tábornok (német vezérkari főnök a háború első három évében) rendkívül segítőkészen válaszolt kérdéseimre, és utat
mutatott egyes német forrásokhoz. Máshol is megemlítettem már, milyen értékes volt számomra nem publikált naplója,
melynek egy példányát magam mellett tartottam e könyv írásának nagy része során. George Kennan, aki a háború kezdetén a
berlini amerikai követségen teljesített szolgálatot, bizonyos történelmi szempontból érdekes pontokra vonatkozóan frissítette fel
az emlékezetemet. Európai szolgálatom napjaiból számos régi barátom és kollégám – John Günther, M. W. Fodor, Kay Boyle,
Sigrid Schultz, Dorothy Thompson, Whit Burnett és Newell Rogers – megvitatta velem e munka különböző aspektusait, és ez
hasznomra vált. Paul R. Reynolds, irodalmi ügynököm pedig bátorítást adott akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
Végül nagyon sokkal tartozom a feleségemnek, akinek nyelvtudása, európai háttere, németországi és ausztriai tapasztalatai
nagy segítségemre voltak a kutatásban, az írásban és az ellenőrzésben. Két lányunk, Inga és Linda a főiskolai vakációjukra
hazatérve tucatnyi szükséges apró feladatban segédkeztek.
Mindegyiküknek, valamint a többieknek is, akik valamilyen módon segítettek, hálámat fejezem ki. A könyv
fogyatékosságai és tévedései – természetesen – kizárólag az enyémek.
 FELHASZNÁLT IRODALOM
Ez a könyv elsősorban a zsákmányolt német dokumentumokra támaszkodik, német katonatisztek és polgári
tisztviselők kihallgatásaira és tanúvallomásaira, a némelyikük által hátrahagyott naplókra és emlékiratokra,
illetve a Harmadik Birodalomban szerzett saját tapasztalataimra.
A német archívumokból szavak millióit publikálták már különböző kötetekben, és további milliókat
gyűjtöttek össze, vagy vettek mikrofilmre, és helyeztek el könyvtárakban – országunkban főleg a Library of
Congress és a Stanford University Hoover-könyvtára, valamint a washingtoni National Archives
gyűjteményeiben. Emellett a hadügyminisztérium hadtörténeti osztályvezetőjének irodája hatalmas
gyűjteménnyel rendelkezik német katonai feljegyzésekből.
A publikált dokumentumkötetekből céljaim szempontjából a leghasznosabb három sorozat volt. Az első a
Documents on German Foreign Policy [Német külpolitikai dokumentumok] „D” sorozata, amely nagy
választékban tartalmaz angol fordításokat a német külügyminisztérium irataiból 1937-től 1940 nyaráig. Az
amerikai külügyminisztérium szívességéből a német külügyminisztérium számos további, még le nem fordított
vagy nem publikált anyagához is hozzáférhettem, amelyek elsősorban az Egyesült Államok elleni német
hadüzenettel foglalkoznak.
A nürnbergi főperrel foglalkozó publikált dokumentumok két sorozata rendkívül értékesnek bizonyult abban,
hogy be lehetett látni a Harmadik Birodalom színfalai mögé. Az első a negyvenkét kötetes Trial of the Major
War Criminals [A háborús főbünösök pere], amelyekből az első huszonhárom kötet a perben tett vallomásokat
tartalmazza, a többi pedig a bizonyítékképpen elfogadott dokumentumokat, amelyeket eredeti nyelven, többnyire
németül közölnek. A perhez összegyűjtött és sietve angolra fordított további dokumentumokat, kihallgatásokat
és eskü alatt tett nyilatkozatokat közöltek a Nazi Conspiracy and Agression [Náci összeesküvés és agresszió]
tízkötetes sorozatában. Sajnálatos módon a nemzetközi katonai törvényszék biztosai előtt tett, különösen értékes
vallomások többségét kihagyták az utóbbi sorozatból, és ezek csak stencilezett formában, helyben olvasásra
férhetőek hozzá néhány vezető könyvtárban.
Tizenkét további per volt még Nürnbergben, amelyeket az Egyesült Államok katonai bíróságai vezettek, de a
tizenöt vaskos kötet, amely az e perekben előterjesztett vallomásokat és dokumentumokat közli Trials of War
Criminals before the Nuremberg Military Tribunals [Háborús bűnösök perei a nürnbergi katonai bíróságon]
címmel, az anyagnak még tizedét sem tartalmazza. A többit azonban meg lehet találni egyes könyvtárakban
stencilezve vagy fénymásolat formájában. A Harmadik Birodalomra sok fényt derítő további perek összefoglalói
találhatóak meg a Law Reports of Trials of War Criminals [Jogi jelentések háborús bűnösök pereiről] köteteiben,
amelyet a His Majesty's Stationery Office 1947-49-ben Londonban adott ki.
A Hoover Library, a Library of Congress es a National Archives gazdag gyűjteményein kívül – amelyek
egyebek mellett a Himmler-aktákat és Hitler számos magániratát tartalmazzák – az egyik legértékesebb lelet a
kiadatlan német dokumentumok közül az úgynevezett „Alexandria-iratok” megtalálása volt, amelyek jó részét
mostanára mikrofilmre vettek, és elhelyeztek a National Archives anyagában. Számos más kiadatlan német iratra
vonatkozó információ található még meg a jegyzetekben. A kiadatlan német anyagok között szerepel mellesleg
Haider tábornok naplója is – hét kötetnyi gépelt kézirat, amelyet a háború után a tábornok magyarázó
jegyzetekkel látott el, hogy tisztázzon bizonyos részleteket –, ezt a Harmadik Birodalomról szóló feljegyzések
között az egyik legértékesebbnek találtam.
Alább felsorolok néhány könyvet, amely hasznos volt számomra. Három típusba tartoznak: először is e
történet néhány fontosabb szereplőjének emlékiratai és naplói; másodszor az új dokumentumanyagon alapuló
könyvek, olyan szerzők müvei, mint a brit John W. Wheeler-Bennett, Allan Bullock, H. R. Trevor-Roper és
Gerlad Reitlinger, az amerikai Telford Taylor és a németországi Eberhard Zellar, Gerhard Ritter, Rudolf Pechei
és Walter Görlitz; harmadszor olyan könyvek, amelyek hátteret biztosítanak.
A Harmadik Birodalomról szóló müvek átfogó szakirodalomjegyzéke jelent meg Münchenben az Institut für
Zeitgeschichte égisze alatt, a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte különszámaként. A londoni Weiner Library
katalógusai szintén kitűnő szakirodalomjegyzékeket tartalmaznak.
 PUBLIKÁLT DOKUMENTUMANYAGOK
Der Hitler Prozess. München, Deutscher Volksverlag, 1924. (Hitler müncheni perének bírósági tárgyalása.)
Documents and Materials relating to the Eve of the Second World War, 1937-39. 2 kötet. Moszkva, Foreign
Language Publishing House, 1948.
Documents concerning German-Polish Relations and the Outbreak of Hostilities between Great Britain and
Germany. London, His Majesty's Stationery Office, 1939. (A brit Kék Könyv.)
Documents on British Foreign Policy, 1919-39. London, H.M. Stationery Office, 1947- . (A jegyzetekben mint
DBrFP).
Documents on German Foreign Policy, 1918-45. „D” sorozat, 1937–45. 10 kötet. (1957-től kezdve). Washington,
U.S. Department of State, (hivatkozásokban: DGFP).
Dokumente der deutschen Politik, 1933-40. Berlin, 1935-43.
Fuehrer Conferences on Naval Affairs (stencilezett). London, British Admiralty, 1947. (Hivatkozásokban:
FCNA). Hitler e Mussolini - Lettere e documenti. Milánó, Rizzoli, 1946.
I Documenti diplomatica italiani. Nyolcadik sorozat, 1935-39. Rome, Libreria della Stato, 1952-
53. (Hivatkozásokban: DDL)
Le Livre Jaune Français. Documents diplomatiques, 1938-39. Paris. Ministère des Affaires Etrangères. (A francia
Sárga Könyv).
Nazi Conspiracy and Aggression. 10 kötet. Washington, U.S. Government Printing Offico,
1946.
(Hivatkozásokban: NC A.) Nazi-Soviet Relations, 1939-41. Documents from the Archives of the German Foreign
Office. Washington, U.S. Department of State, 1948. (Hivatkozásokban: NSR.)
Official Documents concerning Polish-German and Polish-Soviet Relations, 1933-39. London, 1939. (A
lengyelFehér Könyv.)
Pearl Harbour Attack. Hearings before the Joint Committee on the Investigation of the Pearl Harbour Attack.
39. kötet. Washington, U.S. Government Printing Office, 1946.
Soviet Documents on Foreign Policy. 3 kötet. London, Royal Institute of International Affairs, 1951-51.
Spanish Government and the Axis, The. Washington, U.S. State Department, 1946. (A német külügyminisztérium
irataiból.) Trial of the Major War Criminals before the International Military Tribunal. 42 kötet. Nürnbergben
adták ki. (Hivatkozásokban: TMWC.)
Trials of War Criminals before the Nuremberg Military Tribunals. 15 kötet. Washington, U.S. Government
Printing Office, 1951-52, (Hivatkozásokban: TWC.)

HITLER BESZÉDEI
Adolf Hitlers Reden. München, 1934.
BAINES, NORMAN H., szerk.: The Speeches of Adolf Hitler, April 1922-August 1939. 2 vols. New Year, 1942.
PRANGE, GORDON W., szerk.: Hitler's Words, Washington, 1944.
ROUSSY DE SALES, GRÓF RAOUL DE, szerk.: My New Order. New York, 1941. (Hitler beszédei, 1922–41).

ÁLTALÁNOS MŰVEK
ABSHAGEN, K.H.: Canaris. Stuttgart, 1949.
AMBRUSTER, HOWARD WATSON: Treason's Peace. New York, 1947.
ANDERS, WLADYSLAW: Hitler's Defeat in Russia. Chicago, 1953.
ANONYMOUS: De Weimar du Chaos - Journal politique d'un Général de la Reichswehr. Paris, 1934.
ARMSTRONG, HAMILTON FISH: Hitler's Reich. New York, 1933.
ASSMANN, KURT: Deutsche Schicksalsjahre. Weisbaden, 1950.
BADOGLIO TÁBORNAGY, PIETRO: Italy in the Second World War. London, 1948.
BARRACLOUGH, S.: The Origins of Modern Germany. Oxford, 1946.
BARTZ, KARL: Als der Himmel brannte. Hannover, 1955.
BAUMONT, FRIED és VERMEIL szerk.: The Third Reich. New York, 1955.
BAYLE, FRANÇOIS: Croix gammée ou caducée. Freiburg, 1950. (Dokumentált beszámoló a náci orvosi
kísérletekről.) BELGA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM: Belgium: The Official Account of What Happened, 1939-
1940. New York, 1941.
BENES, EDUARD: Memoirs of Dr Eduard Benes. From Munich to New War and New Victory. London, 1954.
BÉNOIST-MÉCHIN, JACQUES: Historie de l'Armée allemande depuis l'Armistice. Paris, 1936-38.
BERN ADOTTE, FOLKE: The Fall of the Curtain. London, 1945.
BEST KAPITÁNY, S. PAYNE: The Venlo Incident. London, 1950. Bewegung, Staat und Volk in ihren
Organisationen. Berlin, 1934.
BLUMENTRITT, GUENTHER: Von Rundstedt. London, 1952.
BOLDT, GERHARD: In the Shelter with Hitler. London, 1948
BONNET, GEORGES: Fin d'une Europe. Genf, 1948
BOOTHBY, ROBERT: I Fight to Live. London, 1947.
BORMANN, MARTIN: The Bormann Letters: the Private Correspondence between Martin Bormann and his
Wife, from Jan. 1943 to April 1945. London, 1954.
BRADLEY TÁBORNOK, OMAR Ν. : A Soldier's Story of the Allied Campaigns from Tunis to the Elbe. London,
1952.
BRADY, ROBERT K.: The Spirit and Structure of German Fascism. London, 1937.
BRYANS, J. LONSDALE: Blind Victory. London, 1951.
BRYANT, SIR ARTHUR: The Turn of the Tide - A History of the War Years Based on the Diaries of Field
Marshal Lord A lanbrooke, Chief of the Imperial General Staff. London, 1957.
BULLOCK, ALAN: Hitler - A Study in Tyranny. London, 1952.
BUTCHER, HARRY C: My Three Years with Eisenhower. New York, 1946.
CARR, EDWARD HALLETT: German-Soviet Relations between the Two World Wars, 1919–1939. London,
1952.
CARR, EDWARD HALLETT: The Soviet Impact on the Western World. New York, 1947.
CHURCHILL, SIR WINSTON S.: The Second World War. 6 kötet. London, 1948-1954.
CIANO, COUNT GALEAZZO: Ciano's Diplomatic Papers, szerkesztette Malcolm Muggeridge. London, 1948.
CIANO, COUNT GALEAZZO: Ciano's Hidden Diary, 1937-1938. London, 1952.
CIANO, COUNT GALEAZZO: The Ciano Diaries, 1939-1943, szerkesztette Hugh Wilson. New York, 1946.
CLAUSEWITZ, KARL VON: Principles of War. London, 1943.
COOLE, W.W. és POTTER, M.F.: Thus Spake Germany. London, 1941.
CRAIG, GORDON Α.: The Politics of the Prussian Army, 1940-1945. London, 1955.
CROCE, BENEDETTO: Germany and Europe. New York, 1944. Czechoslovakia Fights Back. Washington,
American Council on Public Affairs, 1943.
DAHLERUS, BIRGER: The Last Attempt. London, 1947.
DALLIN, ALEXANDER: German Rule in Russia, 1941-1944. London, 1957.
DALUCES, JEAN: Le Troisième Reich, Paris, 1950.
DAVIES, JOSEPH E.: Mission to Moscow. London, 1942.
DERRY, T.K.: The Campaign in Norway. London, 1952.
DEUEL, WALLACE: People under Hitler. New York, 1943.
DEWEY, JOHN: German Philosophy and Politics. New York, 1952.
DIELS, RUDOLF: Lucifer ante Portas. Stuttgart, 1950.
DIETRICH, OTTO: Mit Hitler in die Macht. München, 1934.
DOLLMAN, EUGEN: Roma Nazista. Milan, 1951.
DRAPER, THEODORE: The Six Weeks' War. London, 1946.
DUBOIS, JOSIAH E., IFJ.: The Devil's Chemists. Boston, 1952.
DULLES, ALLEN: Germany's Underground. London, 1947.
EBENSTEIN, WILLIAM: The Nazi State. New York, 1943.
EISENHOWER, DWIGHT D.: Crusade in Europe. London, 1949.
ELLIS ŐRNAGY, L.F.: The War in France and Flanders, 1939-1940. London, 1953.
EYCK, E.: Bismarck and the German Empire. London, 1950.
FEILING, KEITH: The Life of Neville Chamberlain. London, 1946.
FEUCHTER, GEORG W.: Geschichte des Luftkriegs. Bonn, 1954.
FISHER, H. A .L.: A History of Europe. London, 1936.
FISHMAN, JACK: The Seven Men of Spandau. London, 1954.
FITZGIBBON, CONSTANTINE: The Shirt of Nessus. London, 1956.
FLEMING, PETER: Invasion 1940. London, 1957.
FLENLEY, RALPH: Modern German History. London, 1953.
FOERSTER, WOLFGANG: Ein General kaempft gegen den Krieg. München, 1949. (Beck tábornok iratai.)
FRANCOIS-PONÇET, ANDRÉ: The Fateful Years. London, 1949.
FREIDIN, SEYMOUR és RICHARDSON, WILLIAM, szerk.: The Fatal Decisions, írta Κ. von Zeitzier stb.
London, 1956. FRIEDMAN. FILIP: This Was Oswiecim [Auschwitz]. London, 1946. FRISCHAUER, WILLY:
Goering. London, 1951. FULLER TÁBORNOK, J. F. C: Second World War. London, 1948.
GALLAND, ADOLF: The First and the Last. The Rise and Fall of the Luftwaffe Fighter Forces, 1938-45.
London, 1955.
GAMELIN TÁBORNOK, MAURICE GUSTAVE: Servir. 3 kötet. Párizs, 1949. GAY, JEAN: Carnets Secrets
de Jean Gay. Párizs, 1940.
Germany: A Self-Portrait. Harland R. Crippen, szerk. New York, 1944.
GILBERT, FELIX: Hitler Directs His War. New York, 1950. (Hitler napi katonai konferenciáinak részleges
szövege.)
GILBERT, G. M.: Nuremberg Diary. London, 1948.
GISEVIUS, BERND: To the Bitter End. London, 1948. Glaubenskrise im Dritten Reich. Stuttgart, 1953.
GOEBBELS, JOSEPH: Vom Kaiserhof zur Reichskanzlei. München, 1936.
GOEBBELS, JOSEPH: The Goebbels Diaries, 1942-1943, szerkesztette Louis P. Lochner. New York, 1948.
GOUDIMA, CONSTANTIN: L'Armée Rouge dans la Paix et la Guerre. Párizs, 1947.
GÖRLITZ, WALTER: History of the German General Staff 1657-1945. New York, 1953.
GÖRLITZ, WALTER: Der zweite Weltkreig. 1939-45. 2. kötet. Stuttgart, 1951.
GREINER, HELMUT: Die Oberste Wehrmachtfuehrung, 1939-1945. Wiesbaden, 1951.
GREINER, JOSEF: Das Ende des Hitler-Mythos. Vienna, 1947.
GUDERIAN TÁBORNOK, HEINZ: Panzer Leader. London, 1952.
GUILLAUME TÁBORNOK, Α.: La Guerre Germano-Soviétique, 1941. Párizs, 1949.
HABATSCH, WALTHER: Die deutsche Besetzung Von Daenemark und Norwegen. 1940, 2. kiad., Goettingen,
1952. HALDER, FRANZ: Hitler als Feldherr. München, 1949.
HALIFAX, LORD: Fullness of Days. London, 1957.
HALLGARTEN, GEORGE W. F.: Hitler, Reichswehr und Industrie. Frankfurt, 1955.
HANFSTAENGL, ERNST: Hitler: The Missing Years. London, 1957.
HARRIS, WHITNEY R.: Tyranny on Trial - The Evidence at Nuremberg, Dallas, 1954. (Válogatás a nürnbergi
német dokumentumokból, a TMWC és az NCA köteteiből.)
HASSELL, ULRICH VON: The Von Hasseil Diaries, 1938-1944. London, 1948.
HEGEL: Lectures on the Philosophy of History. London, 1902.
HEIDEN, KONRAD: A History of National Socialism. New York, 1935.
HEIDEN, KONRAD: Hitler - A Biography. New York, 1936.
HEIDEN, KONRAD: Der Fuehrer. London, 1945.
HENDERSON, SIR NEVILE: Failure of a Mission. London, 1940.
HERMAN, STEWART W., IFJ.: it's Your Souls We Want. New York, 1943.
HEUSINGER TÁBORNOK, ADOLF: Befehl im Widerstreit - Schicksalsstunden der deutschen Armee, 1923-
1925. Stuttgart, 1950.
HINDENBURG TÁBORNAGY, PAUL VON BENECKENDORF UND VON: Aus meinem Leben. Lipcse,
1934.
HITLER, ADOLF: Mein Kampf. Boston, 1943. Ez a Houghton Mifflin által megjelentetett angol fordítás
cenzúrázatlan kiadása. (A német eredeti: München, 1925, 1927. Az első kötet Eine Albrechnung címmel 1925-
ben jelent meg; a második, Die Nationalsozialistische Bewegung, 1927-ben. Ezután a kettőt egy kötetben
jelentették meg.)
Hitler's Secret Conversations, 1941-44. New York, 1953.
Les Lettres Sécrètes Echangées par Hitler et Mussolini. Paris, 1946.
HOETTL, WILHELM (WALTER HAGAN): The Secret Front: The Story of Nazi Political Espionage. London,
1953.
HOFER, WALTHER: War Premeditated, 1939. London, 1955. (A Dei Entfesselung des zweiten Weltkrieges
angol fordítása.)
HOSSBACH TÁBORNOK, FRIEDRICH: Zwischen, Wehrmacht und Hitler. Hannover, 1949.
HULL, CORDELL: The Memoirs ofCordellHull. 2. kötet. London, 1948.
JACOBSEN, HANS-ADOLF: Dokumente zur Vorgeschichte des Westfeldzuges, 1939-40. Goettingen, 1956.
JARMAN, T.L.: The Rise and Fall of Nazi Germany. London, 1955.
JASPER, KARL: The Question of German Guilt. New York, 1947.
KELLEY, DOUGLAS M.: Twenty -two Cells in Nuremberg. London, 1947.
KESSELRING, ALBERT: Memoirs. London, 1953,
KIELMANNSEGG, GRAF: Der Fritsch Prozess. Hamburg, 1949.
KLEE KAPITÁNY, KARL: Das Unternehmen Seeloewe. Goettingen, 1949.
KLEIN, BURTON: Germany's Economic Preparations for War. Cambridge, 1959.
KLEIST, PETER: Zwischen Hitler und Stalin. Bonn, 1950.
KNELLER, GEORGE FREDERICK: The Educational Philosophy of National Socialism. New Haven, 1941.
KOGON, EUGEN: The Theory and Practice of Hell. London, 1950. (A német eredeti: Der SS Staat und das
System der deutschen Konzentrationslager. München, 1946.)
KOHN, HANS, szerk.: German History: Some New German Vievss. Boston, 1954.
KOLLER TÁBORNOK, KARL: Der letzte Monat. Mannheim, 1949. (A Luftwaffe utolsó vezérkari főnökének
naplója.)
KORDT, ERICH: Nicht aus den akten. (Die Wilhelmstrasse in Frieden und Krieg, 1928-1945.) Stuttgart, 1950.
KORDT, ERICH: Wahn und Wirklichkeit, Stuttgart, 1947.
KREBS, ERNST és SPEIER, HANS: German Radio propaganda. New York, 1946.
KROSIGK, GRÓF LUTZ SCHWERIN VON: Es geschah in Deutschland. Tuebingen, 1951.
KUBIZEK, AUGUST: Young Hitler. London, 1954.
LANGER, WILLIAM L.: Our Vichy Gamble. New York, 1947.
LANGER és GLEASON: The Undeclared War, 1940-41. London, 1953.
LAVAL, PIERRE: The Unpublished Diary of Pierre Laval. London, 1948.
LENARD, PHILIPP: Deutsche Physik. 2. kiad., München-Berlin, 1938.
LICHTENBERGER, HENRI: L'Allemagne Nouvelle. Párizs, 1936.
LIDDELL HART, Β. Η.: The German Generals Talk. New York, 1948.
LIDDELL HART, Β. Η. (szerk.): The Rommel Papers. London, 1953.
LILGE, FREDERIC: Abuse of Learning: The Failure of the German University. London, 1948.
LITVINIV, MAXIM: Notes for a Journal. London, 1955.
LORIMER, E. O.: What Hitler Wants. London, 1939.
LOSSBERG TÁBORNOK, BERNHARD VON: lm Wehrmacht Fuehrungsstab. Hamburg, 1950.
LUDECKE, KURT: I Knew Hitler. London, 1938.
LUDENDORFF TÁBORNOK, ERIC: Auf dem Weg zur Feldherrnhalle. München, 1937.
LUDENDORFF, MARGARITE: Alls ich Ludendorffs Frau war. München, 1929.
LUEDDE-NEURATH, WALTER: Die letzten Tage des Dritten Reiches. Goettingen, 1951.
MANSTEIN TÁBORNAGY, ERIC VON: Verlorene Siege. Bonn, 1955. (Angol fordítás: Lost Victories. London,
1958).
MARTIENSEN, ANTHONY K.: Hitler and His Admirals. London, 1948.
MEINECKE, FRIEDRICH: The German Catastrophe. Cambridge, 1950.
MEISSNER, OTTO: Staatssekretaer unter Ebert-Hindenburg-Hitler. Hamburg, 1950.
MELZER, WALTHER: Albert Kanal und Eben-Emael. Heidelberg, 1957.
MITSCHERLICH, ALEXANDER, M.D. és MIELKE, FRED: Doctors of Infamy. London, 1962.
MONZIE, ANATOLE DE: Ci-Devant. Paris, 1942.
MORISON, SAMUEL ELIOT: History of the United States Naval Operations in World War II. I. kötet, The
Battle of the Atlantic, September 1939-May 1943. Boston, 1948.
MOURIN, MAXIME: Les Complots contre Hitler. Párizs, 1948.
MUSMANNO, MICHAEL Α.: Ten Days to Die. London, 1951.
MUSSOLINI, BENITO: Memoirs, 1942-1943. London, 1949.
NAMIER, SIR LEWIS B.: In the Nazi Era. London, 1952.
NAMIER, SIR LEWIS B.: Diplomatic Prelude, 1938-1939. London, 1948.
NATHAN, OTTO: The Nazi Economic System. London, 1944. NEUMANN, FRANZ L.: Behemoth. New York,
1942.
O'BRIAN, T.H.: Civil Defence. London, 1955. (A második világháború hivatalos brit történetének egyik kötete,
szerkesztette R.M. Butler.)
OLDEN, RUDOLF: Hitler, the Pawn. London, 1936.
OUTZE, BORGE, szerk.: Denmark during the Occupation. Koppenhága, 1946.
OVEN, WILFRED VON: Mit Goebbels bis zum Ende. Buenos Aires, 1949.
OVERSTRAETEN TÁBORNOK, VAN: Albert I-LeopoldIII. Brüsszel, 1946.
PAPEN, FRANZ VON: Memoirs. London, 1952.
PECHEL, RUDOLF: Deutscher Widerstand. Zürich, 1947.
PERTINAX: The Grave Diggers of France. New York, 1936.
PINNOW, HERMANN: History of Germany. London, 1936.
POLIAKOV, LEON és WULF, JOSEF: Das Dritte Reich und die Juden. Berlin, 1955.
POTEMKIN, V.V., szerk.: Histoire de la Diplomatie. Párizs, 1946-47. (Egy szovjet-orosz mű francia kiadása.)
RABEN AU ALTÁBORNAGY, FRIEDRICH VON: Seeckt, aus seinem Leben. Lipcse, 1940.
RAUSCHNING, HERMANN: Time of Delirium. New York, 1946.
RAUSCHNING, HERMANN: The Revolution of Nihilism. New York, 1939.
RAUSCHNING, HERMANN: The Conservative Revolution. New York, 1941.
RAUSCHNING, HERMANN: The Voice of Destruction. New York, 1940.
REED, DOUGLAS: The Burning of the Reichstag. New York, 1934.
REÍTLINGER, GERALD: The Final Solution - The Attempt to Exterminate the Jews of Europe, 1939-45. London.
1953.
REITLINGER, GERALD: The SS - Alibi of a Nation. London, 1956.
REYNAUD, PAUL: In the Thick of the Fight. London, 1955.
RIBBENTROP, JOACHIM VON: Zwischen London und Moskau. Erinnerungen und letzte Aufzeichnungen.
Leone am Starnberger See, 1953. RIESS, CURT: Joseph Goebbels. London, 1949.
RITTER, GERHARD: Carl Goerdeler und die deutsche Widerstandsbewegung. Stuttgart, 1955.
ROEPKE, WILHELM: The German Question. London, 1946.
ROSINSKI, HERBERT: The German Army. London, 1939.
ROTHFELS, HANS: The German Opposition to Hitler. Hinsdale, Illinois, 1948.
ROUSSET, DAVID: Λ World Apart. London, 1951.
RÜSSEL, BERTRAND: A History of Western Philosophy. London, 1946.
SAMMLER, RUDOLF: Goebbels: The Man Next to Hitler. London 1947.
SASULY, RICHARD: I. G. Farben. NewYork, 1947.
SCHACHT, HJALMAR: Account Settled. London, 1949.
SCHAUMBURG-LIPPE HERCEG, FRIEDRICH CHRISTIAN ZU: Zwischen Krone und Kerker. Wiesbaden,
1952.
SCHELLENBERG, WALTER: The Labyrinth. London, 1956.
SCHLÄBRENDORFF, FABIAN VON: They Almost Killed Hitler. New York, 1947.
SCHMIDT, PAUL: Hitler's Interpreter. London, 1951. (Ez az angol fordítás kihagyja az eredeti Statist auf
diplomatischer Buehne, 1923-45 c. 1949-es bonni kiadásnak körülbelül a felét, amely a Hitler előtti időszakot
dolgozza fel.)
SCHOLL, INGE: Die weisse Rose. Frankfurt, 1952.
SCHRAMM, WILHELM VON: Der 20. Juli in Paris. Bad Woerishorn, 1953.
SCHROETER, HEINZ: Stalingrad. London, 1958.
SCHUETZ, WILLIAM WOLFGANG: Pens under the Swastika, a Study in Recent German V/riting. London,
1946.
SCHULTZ, JOACHIM: Die letzen 30 Tage - aus dem Kriegstagebuch des O.K. W. Stuttgart, 1951.
SCHULTZ, SIGRID: Germany Will Try It Again. New York, 1944.
SCHUMANN, FREDERICK L.: The Nazi Dictatorship. New York, 1939.
SCHUMANN, FREDERICK L.: Europe on the Eve. New York, 1939.
SCHUMANN, FREDERICK L.: Night Over Europe. New York, 1941.
SCHUSCHNIGG, KURT VON: Austrian Requiem. London, 1947. (Ez az eredeti Ein Requiem in Rot-Weiss-Rot.
c. kiadás angol fordítása, Zürich, 1946.)
SCHUSCHNIGG, KURT VON: Farewell, Austria. London, 1938.
SCOLEZY, MAXINE S.: The Structure of the Nazi Economy. Cambridge, 1941.
SEABURY, PAUL: The Wilhelmstrasse: A Study of German Diplomats under the Nazi Regime. London, 1955.
SHERWOOD. ROBERT E.: Roosevelt and Hopkins. New York, 1948.
SHIRER, WILLIAM L.: Berlin Diary. London, 1941.
SHIRER, WILLIAM L.: End of a Berlin Diary. London, 1947.
SHIRER, WILLIAM L.: The Challenge of Scandinavia. London, 1956.
SHULMAN, MILTON: Defeat in the West. London, 1947.
SKORZENY, OTTO: Skorzeny's Secret Memoirs. New York, 1950.
SNYDER, LOUIS L.: The Tragedy of a People. Harrisburg, 1952.
SPEIDEL TÁBORNOK, HANS: We defended Normandy. London, 1951.
SPENGLER, OSWALD: Jahre der Entscheidung. München, 1935.
STEED, HENRY WICKHAM: The Haps burg Monarchy. London, 1919.
STEIN, LEO: I Was in Hell with Niemoeller. London, 1942.
STIPP, JOHN L.: Devil's Diary. Yellow Springs, Ohio, 1955. (Válogatás az NC A köteteiben szereplő német
dokumentumokból.)
STROELIN, KARL: Stuttgart im Endstadium des Krieges. Stuttgart, 1950.
SUAREZ, GEORGES és LABORDE, GUY: Agonie de la Paix. Párizs, 1942.
TANSILL, CHARLES C: Back Door to War. New York, 1952.
TAYLOR, A. J. P.: The Course of German History. London, 1945.
TAYLOR, TELFORD: Sword and Swastika. London, 1953.
TAYLOR, TELFORD: The March of Conquest. London, 1959.
THOMAS TÁBORNOK, GEORG: Basic Facts for a History of German War and Armament Economy
(stencilezett). Nürnberg, 1945.
THOMPSON, DOROTHY: Listen, Hans. Boston, 1942.
THORWALD, JUERGEN: Das Ende an der Elbe. Stuttgart, 1950.
THORWALD, JUERGEN: Flight in Winter: Russia, January to May 1945. New York, 1951.
THYSSEN, FRITZ: 1 Paid Hitler. London, 1941.
TOLISCHUS, OTTO D.: They Wanted War. London, 1940.
TOYNBEE, ARNOLD, szerk.: Hitler's Europe. London, 1954.
TOYNBEE, ARNOLD és VERONICA M., szerk.: The Eve of the War. London, 1958.
TREFOUSSE, H.L.: Germany and American Neutrality, 1939-1941. New York, 1951.
TREVOR-ROPER, H.R.: The Last Days of Hitler. London, 1947.
VERMEIL, EDMOND: L'Allemagne Contemporaine, Sociale, Politique et Culturale, 1890-1950. 2. kötet. Párizs,
1952-53.
VOSSLER, KARL: Gedenkrede ruer die Opfer an der Universitaet Muenchen. München, 1947.
VOWINCKEL, KURT: Die Wehrmacht im Kampf 1., 3., 4., 7., 8., 9., 10., 11. kötet. Heidelberg, 1954.
WAGNER, FRIEDELIND: Heritage of Fire. New York, 1945.
WEISENBORN, GUENTHER: Der lautlose Aufstand. Hamburg, 1953.
WEIZSAECKER, ERNST VON: The Memoirs of Ernst Von Weizsaecher. London, 1951.
WELLES, SUMNER: The Time for Decision. London, 1944.
WESTPHAL TÁBORNOK, SIEGFRIED: The German Army in the West. London, 1951.
WEYGAND TÁBORNOK, MAXIME: Rappelé au Service. Párizs, 1947.
WHEATLEY, RONALD: Operation Sea Lion. London, 1958.
WHEELER-BENNETT, JOHN W.: Wooden Titan: Hindenburg. London, 1936.
WHEELER-BENNETT, JOHN W.: Munich: Prologue to Tragedy. London, 1948.
WHEELER-BENNETT, JOHN W.: The Nemesis of Power: The German Army in Politics, 1918-1945. London,
1953. WICHERT, ERWIN: Dramatische Tage in Hitlers Reich. Stuttgart, 1952. WILMOT, CHESTER: The
Struggle for Europe. London, 1952. WRENCH, JOHN EVELYN: Geoffrey Dawson and Our Times. London,
1955.
YOUNG, DESMOND: Rommel - The Desert Fox. London, 1950.
ZELLER, EBERHARD: Geist der Freiheit. München, 1954.
ZIEMER, GREGOR: Education for Death. London, 1942.
ZOLLER, Α., szerk.: Hitler Privat. Düsseldorf, 1949. (Francia kiadás: Douze Ans auprès d'Hitler. Párizs, 1949.)
ZWEIG, STEFAN: The World of Yesterday. London, 1943.

FOLYÓIRATOK
HALE PROFESSZOR, ORON JAMES: „Adolf Hitler: Taxpayer.” The American Historical Review, LX, No. 4.
(1955. július).
HUCH, RICARDA: „Die Aktion der Muenchner Studenten gegen Hitler.” Neue Schweizer Rundschau. Zürich,
1948. szeptember-október.
HUCH, RICARDA: „Der 18. Februar: Umriss einer deutschen Widerstandsbewegung.” Die Gegenwart, 194C.
október 30. KEMPNER, ROBERT M.W.: „Blueprint of the Nazi Underground.” Research Studies of the State
College of Washington, 1945. június.
THOMAS TÁBORNOK, GEORG: „Gedanken und Ereignisse.” Schweizerische Monatshefte, 1945. december.
WITZIG, RUDOLF: „Die Einnahme von Eben-Emael.” Wehrkunde, 1945. május.
 TARTALOM
ELSŐ KÖNYV: ADOLF HITLER FELEMELKEDÉSE

1. A HARMADIK BIRODALOM SZÜLETÉSE

2. A NÁCI PÁRT SZÜLETÉSE
3. VERSAILLES, WEIMAR ÉS A SÖRHÁZI PUCCS
4. HITLER ÉSZJÁRÁSA ÉS A HARMADIK BIRODALOM GYÖKEREI

MÁSODIK KÖNYV: GYŐZELEM ÉS KONSZOLIDÁCIÓ

5. ÚT A HATALOM FELÉ: 1925-316.
6. A KÖZTÁRSASÁG VÉGNAPJAI: 1931-33
7. NÉMETORSZÁG NÁCIFIKÁLÁSA: 1933-348.
8. ÉLET A HARMADIK BIRODALOMBAN: 1933-37

HARMADIK KÖNYV: ÚTON A HÁBORÚ FELÉ

9. AZ ELSŐ LÉPÉSEK: 1934-37

10. FURCSA VÉGZETES KÖZJÁTÉK: BLOMBERG, FRITSCH, NEURATH ÉS SCHACHT BUKÁSA
11. AZ ANSCHLUSS: AUSZTRIA ELRABLÁSA
12. MÜNCHEN FELÉ
13. CSEHSZLOVÁKIA MEGSZŰNÉSE
14. LENGYELORSZÁGON A SOR
15. A NÁCI-SZOVJET PAKTUM
16. A BÉKE UTOLSÓ NAPJAI
17. A II. VILÁGHÁBORÚ MEGINDÍTÁSA

NEGYEDIK KÖNYV: HÁBORÚ: A KEZDETI GYŐZELMEK ÉS A FORDULÓPONT

18. LENGYELORSZÁG ELESTE
19. „FURCSA HÁBORÚ” NYUGATON
20. DÁNIA ÉS NORVÉGIA MEGHÓDÍTÁSA
21. GYŐZELEM NYUGATON
22. A „FALL SEELÖWE”: A NAGY-BRITANNIA ELLENI MEGHIÚSULT INVÁZIÓ
23. BARBAROSSA: OROSZORSZÁG KÖVETKEZIK
24. FORDUL A KOCKA
25. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KÖVETKEZIK
26. A NAGY FORDULÓPONT: 1942 – SZTÁLINGRÁD ÉS EL ALAMEIN

ÖTÖDIK KÖNYV: A VÉG KEZDETE

27. AZ ÚJ REND
28. MUSSOLINI BUKÁSA
29. A SZÖVETSÉGESEK NYUGAT-EURÓPAI INVÁZIÓJAÉS A HITLER MEGGYILKOLÁSÁRA TETT KÍSÉRLET

HATODIK KÖNYV: A HARMADIK BIRODALOM BUKÁSA

30. NÉMETORSZÁG MEGHÓDÍTÁSA
31. GÖTTERDÄMMERUNG: A HARMADIK BIRODALOM UTOLSÓ NAPJAI

RÖVID EPILÓGUS
JEGYZETEK
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
FELHASZNÁLT IRODALOM
 TELETEACHER BT., BUDAPEST, 1995.
FELELŐS KIADÓ: HADARICS KATALIN
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KOVÁCS BULCSÚ
NYOMDAI MUNKÁK: BORSODI NYOMDA KFT.
FELELŐS VEZETŐ: DUCSAI GYÖRGY