i

könyvek

CARL R. ROGERS
Í

Találkozások
a személyközpontú csoport

életmód
pedagógia
pszichológia
vezetés
 Cári R. Rogers a 20. század egyik legnagyobb
pszichológusa. Munkássága több mint húsz évvel a halála
után változatlanul ösztönző hatással van a tanácsadók,
pszichoterapeuták, pedagógusok, orvosok, vezetők
munkájára. Az általa útjára indított személyközpontú
megközelítés segíti a szülőket a nevelésben, a házaspárokat
a párkapcsolat bensőségessé alakításában, a szervezeteket
az élhetőbb, örömtelibb munkakörnyezet kialakításában.
Rogersnek eddig két könyve jelent meg magyarul az
Edge2000 Kft. kiadásában. A Valakivé válni a
személyközpontú megközelítés elméletének és alkalmazási lehetőségeinek széles
skáláját mutatja be. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézettel közösen kiadott A
tanulás szabadsága a tanulóközpontú iskoláról szól (a Függelékben magyar
példákkal).
Ez a harmadik könyve bepillantást nyújt a személyiségfejlődést szolgáló
csoportok életébe: meggyőzően illusztrálja, hogy a tapasztalati tanuláson alapuló
„tréningek” eredményességét nem a „játékok”, „gyakorlatok” biztosítják, hanem
az őszinte kommunikáció szabadsága, az önfeltárás kockázatát ösztönző,
biztonságos légkör.

Az SHL Group plc. 550 munkatársa a világ 40 országában több mint 5000
vállalat számára teszi lehetővé, hogy a dolgozók kiválasztásakor és képzésekor a
leghatékonyabb módszereket használhassák.
Az SHL Hungary Kft. az elmúlt 17 évben a magyarországi személyügyi
szakemberek számára is hozzáférhetővé tette a legmodernebb alkalmas-
ságvizsgálati- és tréningmódszereket.
Az SHL könyvek a pszichológia, a pedagógia, a vezetés és életmódunk leg-
fontosabb kérdéseire igyekeznek mindenki számára érthető, a gyakorlatban is
hasznosítható válaszokat adni.

3200 Ft
 A mű eredeti címe és a fordításhoz felhasznált kiadás:
Cári R. Rogers: Cári Rogers on Encounter Croups © Cad R. Rogers, 1970. Harper & Row,
Publisher, New York, Evanston and London

A kötet megjelenését a Munkaerőpiaci Alap terhére az Oktatási és Kulturális

Minisztérium támogatta.

Fordította (Pethő Éva és Sarlós Katalin fordításának felhasználásával):

KLEIN SÁNDOR

Az előszókat írta:
KLEIN SÁNDOR ÉS CARL ROGERS

Az utószót írta:
MÉREI FERENC

függelék szerzői:
DRASKÓCZY MAGDA, ELEKES MIHÁLY,
KLEIN SÁNDOR, TÖRÖK IVÁN

Nyelvi lektor:
HAJTMAN BÉLA

A magyar kiadást szerkesztette:

KLEIN SÁNDOR

Kiadja: az Edge 2000 Kft. és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet Felelős

kiadó: KLEIN DÁVID ÉS FARKAS KATALIN
Sorozatszerkesztő: KLEIN SÁNDOR
Felelős szerkesztő: KLEIN SÁNDOR
Borítóterv: SZAKÁL ANDREA
Tipográfia és nyomdai előkészítés: FORMULA STÚDIÓ
Nyomdai munkák: ÉRDI RÓZSA NYOMDA KFT.
Felelős vezető: JUHÁSZ LÁSZLÓ
ISBN 978-963-9760-08-0
ISSN 1418-6586
 Tartalom
KÍ:T ELŐSZÓ
A találkozások csoportja (Klein Sándor) ...................................................... 9
Az intenzív csoporttapasztalat - ahogy én látom (Cári R. Rogers)

l :ARL ROGERS A SZEMÉLYKÖZPONTÚ CSOPORTOKRÓL

1. A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése ......................................... 21

2. A csoportfolyamat ............................................................................... 33
3. Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni? ......................................... 57
4. Csoport utáni változások ..................................................................... 81
5. A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot .... 97
6. A csoporttagok magányossága .......................................................... 119
7. Amit a kutatásokból tudunk ............................................................... 129
8. Alkalmazási területek ........................................................................ 147
9. A facilitatív készségek kialakítása ..................................................... 159
10. A jövő kilátásai ................................................................................ 169

FÜGGELÉKEK
Személyközpontú csoportokkal kapcsolatos tapasztalatok
Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért ..................................... 183
A „közép-amerikai kihívás” (Klein Sándor) ...................................... 187
Személyközpontú csoportok Magyarországon ......................................... 207
A személyközpontú megközelítés alkalmazásai (Klein Sándor) .... 211 Kultúrák
közötti kommunikáció (Klein Sándor) ............................................... 223
A résztvevők által együttesen facilitált csoport (Draskóczy Magda) — 233 Harmadik
típusú találkozásaink (Török Iván) .................................................... 246
Encounter csoportjaim (Elekes Mihály) ............................................ 251
Útmutató kezdő csioporttagoknak (Tony Merry nyomán) .................... 267

Utószó
Cári Rogers amerikai pszichológus gondolatvilága (Mérei Ferenc).... 273 Jegyzetek
....................................................................................................................... 291
 A találkozások csoportig

I találkozások csoportja
(llőszó a magyar kiadáshoz)

I linek a könyvnek az eredeti, angol címe az volt, hogy „Cári Rogers on I iitounter
Groups” (Cári Rogers az encountercsoportokról). Az encounter elsődleges
jelentése „találkozás”, az „encounter csoportok” olyan ösz- Mcjóvctelek, ahol
emberek találkoznak jórészt azzal a céllal, hogy fejlődjön a személyiségük. Az
„encounter csoport”, mint szakkifejezés az elmúlt 20 30 évben meghonosodott a
hazai pszichoterápiái irodalomban, „pszichológusi közbeszédben”: egyrészt a
„rogersi”,1 Rogers-féle nondirektív2 (egy másik szakkifejezés, jelentése: nem
irányított), kliensközpontú, személyközpontú fejlesztő csoportok, másrészt a
gyakorlatokkal, játékokkal megtűzdelt, strukturált csoportok jelzésére. Úgy
vélem, az „encounter csoport” kifejezésnek ez a többértelműsége önmagában is
indokolja a c ím változást, de ennél súlyosabban esett a latba az, hogy Rogersnek
ez a könyve — a magyarul korábban megjelent „Valakivé válni (a személyiség
megszületése)” című kötethez hasonlóan3 — mindenkihez szól, ezért nem
akartam, hogy olyan címe legyen, amit csak a szakemberek értenek. A „
Találkozások (a személyközpontú csoport) ” cím4 — reményeim szerint egyrészt
közvetíti, hogy az ilyen csoportokban gyakoriak a mély, emberi találkozások,
másrészt utal arra, hogy ezeket a csoportokat a Cári Rogers nevével fémjelzett
irányzat, a „személyközpontú megközelítés” elméletét, filozófiáját, gyakorlatát
szem előtt tartva szervezték. Ahol ez szerintem nem okoz félreértést, egyszerűen
„csoport”-ot írtam, de néha meghagytam az „encounter csoport” kifejezést is.
(„Csoport”-on egyébként néha a fejlesztő találkozásokra összegyűlt emberek
összességét, néha magát az eseményt értjük.)
Előfordul, hogy a kötetben a „fejlesztő csoport” kifejezést használom az
„encounter csoport” helyett, noha Rogers csak azokról a csoportokról ír,
amelyeket ő és munkatársai vezettek; nem szól a csoportmozgalom sok más
irányzatáról, melyek híveik szerint — sőt, gyakran tudományosan is
bizonyíthatóan - ugyancsak fejlesztők. A „személyközpontú csoport” nagyjából
úgy különbözik a más típusú csoportoktól, ahogy a „kliensközpontú
pszichoterápia” különbözik a más típusú terápiáktól.
A „személyközpontú megközelítés” — vagy, ahogy néha nevezik, a
„személyközpontú pszichológia”5 — elnevezés hosszú fejlődés eredménye. Cári
Rogers az 1940-es évek elején kezdte kidolgozni a tanácsadás és a pszichoterápia
egy sajátos módját, amelyet nondirektív pszichoterápiának
Két előszó
nevezett, arra a tapasztalatra építve, hogy hasznosabb, ha a terapeuta segíti a
klienst abban, hogy felismerje a saját szükségleteit, felfedezze a saját erőforrásait,
mint ha megpróbálja irányítani a fejlődését. Később Rogers és kollégái a
kliensközpontú terápia kifejezést kezdték használni irányzatukra, azt
hangsúlyozva ezzel, hogy a folyamat középpontja a kliens, nem valami módszer,
technika.
A „személyközpontú megközelítés” annak a felismerésnek az eredménye, hogy
azt, amit Rogers és kollégái a terápia során tanultak, más emberi problémákra is fel
lehet használni: ha az emberek egyenlőként találkoznak, ez felszabadítja a bennük
lévő pozitív energiákat, és elősegíti az önmegismerést, az önmegvalósítást, a társas
együttlétet, az alkotóerő kibontakozását.
Az „encounter csoport” kifejezésben az „encounter” jelzőt időnként egy másik
fajta csoporttól, a terápiás csoporttól való elkülönítésre is használják. Rogers és
Sanford így érzékeltetik, hogy ez a megkülönböztetés időnként szükséges, máskor
nem:

Ha az emberek azért jönnek össze, mert komoly (lelki) problémáikra segítséget

keresnek, akkor „csoportterápiáról” beszélünk; ha a céljuk az, hogy elősegítsék a
sajátfejlődésüket, akkor használhatjuk az „encounter csoport" kifejezést; de a
folyamat lényegében ugyanaz.6

E könyv alcímében a személyközpontú jelző orientálhatja az olvasót: a könyv nem

klinikai jellegű, példái nem a terápiás csoportokból valók. Ugyanakkor a terápiás
csoportok iránt érdeklődők számára is sok érdekes információt tartalmaz,
gondolatébresztő lehet. (,A folyamat lényegében ugyanaz”; a könyv 3. fejezete
részletesen foglalkozik e folyamat tipikus szakaszaival.)
Általában, ha az „SHL-könyvek” sorozatban külföldi szerző könyveit adom
közre, az Előszóban szót ejtek a fordítás néhány sajátos problémájáról (különösen,
ha én vagyok a fordító), de többnyire csak a lényegesebb mondanivalók után.
Ezúttal a „magyarítás” problémája a vitatható címmegoldás miatt előbbre került,
essünk tehát túl a többi idevágó kérdésen is.
A legérdekesebb — ugyancsak nem igazán megoldott — nyelvi kérdés az, hogy
hogyan nevezzük a személyközpontú fejlesztő csoportok „vezetőit”, akik
jellegzetesen nem vezetik a csoportot (a „csoportvezetés” fogalmának
hagyományos értelmében). Rogers a „facilitator”, „group facilitator”(faci- litátor,
csoport facilitátor) nevet használja, azt jelezve ezzel, hogy a vezető

10
 A találkozások csoportja frl.iil.it.i ;i személyközpontú megközelítés
szellemében a csoporttörténé- i k wkcntcse. Míg azonban a „csoporttörténések
serkentése” elfogadható kifejezésnek tűnt, a „serkentő”, mint főnév sok ember
számára nevetségeim Iliit, ezért kénytelen-kelletlen megtartottam a „facilitátor”
szót (néha iliol nem tűnt félreérthetőnek — a „vezetővel” váltogatva).
( .n i Rogers könyvét az 1984-ben Szegeden tartott „Kultúrák közötti
kommunikáció kreatív megközelítése” című, egyhetes intenzív csoport-
liss/cjövetel alkalmából — a kor hazai szokásainak megfelelően — néhány *z.u
péklányban sokszorosítva (kézirat gyanánt!) megjelentettük. A fordí- lok - Perhő
Éva és Sarlós Katalin — jeles munkát végeztek, a kötet ronggyá olvasva azóta is
féltett kincse sok akkori résztvevőnek. Köszönettel tartozom nekik, hogy
hozzájárultak fordításuk felhasználásához, de ha most 1111 aolvassák a könyvet,
valószínűleg kevés olyan mondatot fognak találni, ami változatlan maradt.
Természetesen nem állíthatom, hogy amikor vál- mzt.ittam, mindig javítottam, de
a szándékom ez volt: az olvasó szolgálata, az eredetit közvetítő, ugyanakkor
érthető és élő szöveg „előállítása”.
kihagyva a nyelvi problémákat, hadd térjek vissza röviden a facilitá- ltir
kérdésére. A facilitátor tehát igyekszik elősegíteni, hogy a csoportban olyan légkör
alakuljon ki és maradjon fenn, amelyre az empatikus odafigyelés, az őszinteség, a
másik ember elfogadása a jellemző. A facilitátor „szerepe” ebben az értelemben
hasonló az egyéni tanácsadó, a terapeuta szerepéhez: empatikusán figyel,
megnyilvánulásaiból a többiek érezhetik, hogy elfogadja őket olyannak,
amilyenek, kapcsolatait az őszinteség jellemzi. A jó facilitátor a csoport többi
tagjához hasonlóan tanulóként vesz részt a csoportban (nem tanárként vagy
„pszichoterapeutaként”), együtt megy a csoporttal, amerre az menni akar (nem ő
szabja meg az irányt), érzékelteti, hogy a negatív és pozitív érzelmek
kifejezésének egyaránt helye van a csoportban.
Én magam 1980 óta veszek részt - néha csoporttagként, néha faci- li latorként
— csoportokban, és egészen a legutóbbi időig meg voltam győződve a facilitátor
rendkívüli jelentőségéről. 2007-ben, Mallorcán vettem részt először olyan
személyközpontú összejövetelen, amelynek nem volt kijelölt facilitátora, s a 250
résztvevőnek mégis intenzív fejlesztő élményben volt része. Egyre több írást
fedezek fel a facilitátor nélküli csoportok előnyeiről. Ez azonban nem azt jelenti,
hogy a csoportokban ne legyen facilitátor, hanem azt, hogy minden résztvevő
facilitátorrá válhat.7 (E könyv 3. fejezetében Rogers leírja, milyen viselkedést vár
el magától, ha ő a facilitátor, és melyek a facilitátoroknak azok a viselkedésformái,
ame-

l1
Két előszó

lyek szerinte nem segítik elő vagy éppen hátráltatják a csoporttagok fejlődését. A
függelékben Draskóczy Magda leír egy olyan hazai csoportot, amelynek erejét
talán éppen az adja, hogy nincs kijelölt facilitátora.)
Cári Rogers 1963 végén költözött Kaliforniába. A San Diego melletti La Jolla
csodálatos hely: gyönyörű a tengerpart, ideális az időjárás, kellemesen
barátságosak az emberek. Munkahelye a Western Behavioral Scien- ces Institute, a
kor kiváló tudósainak találkozóhelye volt (a pszichológusok közül például
Abraham Maslow, Charles Osgood, a filozófus Polányi Mihály mellett sok-sok
más híres nevet is felsorolhatnék). A környezet sokféle tevékenységre inspirálta
Rogerst, a legnagyobb ismertséget azonban az „encounter csoportok” hozták meg
számára.8 Idejének jelentős részét töltötte ebben az időben a csoportokkal,
olyannyira, hogy sokan azt hitték, ő indította el ezt a mozgalmat. 9
Amikor több mint 20 éve Kenneth D. Benne-nel, a National Training
Laboratories (NTL) egyik alapítójával beszélgettem, ő érdekesen mesélte el, hogy
Kurt Lewin és munkatársai 1947-ben hogyan „fedezték fel” a később
„tréningcsoportnak”, „laboratóriumi módszernek” nevezett „csoportozást”.10
Rogers mindjárt az első fejezetben ír erről, de talán érdemes meghallgatni a
szemtanút is:

Egy faji diszkriminációval kapcsolatos képzésre az USA minden részéről jöttek

résztvevők. Egy este nem volt programjuk, és így bekéredzkedtek a stábülésre. A
stábülések általában úgy kezdődtek, hogy a képzést megfigyelő szakemberek
beszámoltak arról, hogy szerintük mi történt a nap folyamán: „a csoportvezető
ilyen és ilyen beavatkozására a csoport így és így reagált”. Most azonban az egyik
résztvevő hevesen tiltakozott: „Nem, egyáltalán nem ez történt! Lehet, hogy ön így
látta, én viszont úgy!” A résztvevők bekapcsolódtak a saját viselkedésük
elemzésébe. Csakhamar világos lett: ezek a beszélgetések hasznosabbak voltak,
mint a napközbeni oktatás és pszichodráma. így adódott az ötlet: a csoporttagok
interakciói jelentsék a tanulás „törzsanyagát”N

NL NTL évtizedekig az intenzív csoportmozgalom „motorja” volt: trénereket

képzett, kutatásokat végzett a csoportdinamika témakörében, kidolgozta a
szervezetfejlesztés alapelveit, több száz csoportfoglalkozást szervezett
vállalatoknál, egyházi intézményeknél, iskolákban.
Rogers az 50-es évek végéig csak szórványosan vett részt csoportokban, de ez
alatt az idő alatt fejlesztette ki sajátos csoportvezetői stílusát. A személyközpontú
csoportokat az NTL csoportoktól megkülönböztető

12
 A találkozások csoportja kglrtbb jellegzetesség talán az, hogy míg
az utóbbi fő célja a vezetői ha- i< konys.ig fejlesztése (részben a
személyiségfejlődés segítségével), addig az r|o|il>i fű célja a résztvevők
személyiségfejlődésének elősegítése (azt remélve, hogy eltol munkahelyükön is
hatékonyabbá válnak). A személyköz- pcititú csoport viszonylag strukturálatlan, a
résztvevők személyiségének l< llqi-zésére szabad teret enged: olyan légkört
teremt, amelyben a részt- V< vök úgy érzik, biztonságban vannak, amikor
érzéseiket, gondolataikat iiyíli.in Icözlik a többiekkel. Az őszinteség őszinteséget
vált ki, a megszokni! klisék, a vesztes játszmák helyébe új, építő jellegű
viselkedésformák h pnek, melyeket a résztvevők a csoporton kívül is
felhasználhatnak.
11 leiének utolsó három évtizedében Rogers sokat foglalkozott a csoportúkkal,
és kiterjesztette a csoportok célját. E könyv megjelenését követően H
„csoportozást” egyre inkább igyekszik a társadalmi és politikai kérdések inig
oldásának szolgálatára is felhasználni. 1972-ben Eszak-írországban vezeteti
csoportot, melyben militáns katolikusok^ protestánsok vettek >észt (erről
nagyhatású film készült), majd fokozatosan az élesen szembenálló emberek
csoportjait is magába foglaló nagycsoport felé fordult .íz érdeklődése. így jutott el
például Brazíliába, Mexikóba, Dél-Afriká- II.I, Spanyolországba, Angliába,
Olaszországba, Nyugat-Németországba, Ausztriába és Magyarországra. A könyv
Függelékében a nicaraguai válság ii lején vezető politikusok részvételével tartott
összejövetel és a szegedi találkozó leírása illusztrálja a „késői Rogers”-nek ezeket
a messzire előremutató törekvéseit. (Ez utóbbinak az adja az aktualitását, hogy
2009-ben ugyanazon a helyen, a szegedi Ifjúsági Házban, Rogers nélkül, de
Rogers- ic is emlékezve újra összejövünk egy egyhetes találkozóra.)
A Függelékkel az egyik célom éppen ez volt: bepillantást nyújtani abba,
hogyan alakult Rogers és a csoportmozgalom sorsa a könyv megjelenését
követően. (A Függelékben megtalálható az 1970 utáni „nevezetes
személyközpontú csoportok” rövid összefoglalása.) Másik célom az volt, hogy a
csoportozás magyarországi helyzetéről adjak némi ízelítőt. (A „bepillantás” és az
„ízelítő” kifejezések talán érzékeltetik, hogy rendszeres áttekintésre e kötet
keretében nem volt mód.)
A fejezetek elé Rogers 1980-ban megjelent könyvéből (A IWy of Being; Egy
létezési mód) válogattam mottókat. A közeljövőben, negyedikként Rogersnek ezt
a kötetét szeretném a magyar olvasó számára hozzáférhetővé tenni.
Néhány szót hadd szóljak az Utószóról is. Mérei Ferenc 1981-ben készült
írását 1984-ben elkértem tőle, hogy e könyv korábban említett magyar nyelvű
„kalóz-kiadásának” végére illeszthessem. Mérei tanár úr írása

13
Két előszó

25 évvel ezelőtt hozzájárult ahhoz, hogy a magyar olvasók érezzék: Rogers

mondanivalója hozzájuk is szól. De nem csak e történelmi érdem miatt örülök
annak, hogy ezúttal is Mérei Ferenc soraival zárulhat e kötet. Mé- rei írása ma is
friss, lényeglátó és személyes — olyan, mint Rogers „Encounter csoport”-ja.
(Lehet, hogy nem mindenben értek egyet azzal, amit Rogersről ír, de ezt a vitát
most nem tudjuk lefolytatni.)
Rogers könyvei ma is népszerűek világszerte, mert valahogy érezni belőle az
embert, aki hozzánk beszél. Az 1986-os szegedi találkozóra sokszorosítva
„megjelentettünk” egy kis, személyközpontú írásokat tartalmazó kötetet.
Kérésemre Rogers írt néhány sort e kötet elé:

„Elragadtatással tapasztalom, hogy írásaim megtalálják az utat a világ oly sok

országában élő emberekhez... Talán azért lehetséges ez mert az emberek
érzelmeiről írok, arról az erős belső késztetésről, amely megfelelő körülmények
esetén lehetőségeik kifejlesztésére ösztönzi őket. Kíváncsi vagyok arra, hogyan
változnak, fejlődnek az emberek, és mivel tudom megkönnyíteni ezt afejlődést...” 12

Ez a segítő szándékú kíváncsiság teszi az olvasó számára szimpatikussá a szerzőt

és írását. Sokszor hallottam Rogers olvasóitól: ezt én is így gondolom, így érzem,
ezt akár én is mondhattam volna. És persze nekünk, akik találkozhattunk vele,
hiányzik Rogers intenzív figyelme, energiája, szeretete, amelyet az írás csak
tökéletlenül tud közvetíteni. Harday Silvia Ildikó, aki magyarul a legszebb
könyvet írta a személyközpontú megközelítésről, ezt írja:

„Az 1986-os szegedi Kultúrközi Kommunikációs Tréningről Cári Rogers néhány

nappal előbb utazott el. A szálloda ajtajában találkoztunk, pár érthetetlen angol
szót makogtam, mire ö átölelt, és úgy nézett rám, hogy ez a biztató pillantás évekig
erőt adott a saját utam megtalálásához, amiről azóta sem tértem le. ” 13

Majd Chaim Pótok rabbit idézi: „még a legtanulatlanabb emberek is tudják, hogy
az élet igazán fontos dolgai azok, amelyekre nincsenek szavaink” Igaz. De Harday
Ildikó könyve, „Az elfogadás művészete” és Cári Rogers „Encounter
csoportok”-ja egyaránt azt bizonyítja, hogy sok fontos dolog szavakkal is
elmondható — ha a szavakat az ész és a szív együtt diktálja.

14
 A találkozások csoportja

Az olvasó izgalmas könyvet tart a kezében, de nem detektívregényt, Ijp p<><

ngyilkosság” nélkül idézhetem Rogers befejező mondatát: Az in- (> ii/iv <
soportmozgalom „sorsának alakulása jelentős hatással lesz mind- Hyit |n nk
jövőjének alakulására”.
I z ,iz előrejelzés bizonyos mértékig igaznak bizonyult. A „csoportozás” Amei
lkában vesztett népszerűségéből az elmúlt fél évszázadban,14 másutt úmiiban - így
nálunk is — az utóbbi két évtizedben terjedt el. Az intenzív Kuponok nem
változtatták meg a világot, ami azok számát növelheti, iklk Rogers naivitását
szeretik hangsúlyozni. Az igazság - mint annyiszor valahol középütt van: noha
nem csinált forradalmat, az intenzív kliMiport-foglalkozás az élet sok területén —
a tanárképzésben, a tanulók önismeretének fejlesztésében, a vezetőképzésben, a
csapatépítésben, a pszichoterápiában — az emberek fejlődését szolgáló, hasznos
eszköznek bizonyult.

Kiéin Sándor

2008. december
 Az intenzív csoporttapasztalat - ahogy én látom

I intenzív csoporttapasztalat — ahogy én látom

(Az angol kiadás előszava)

Ihlib mint 35 éve az egyéni tanácsadás és pszichoterápia áll szakmai hVtkviiységem

középpontjában, és csaknem ennyi ideje vannak tapasz- uliiuum arról, milyen attitűd- és
magatartásváltozást lehet elérni csoportúkban. Az utóbbi 7-8 évben — a tanulás szabadsága
mellett1 — a cso- pititnk kerültek érdeklődésem középpontjába. Ezekben az években sok ilkkct
írtam és sok előadást tartottam a fejlesztő csoportok mozgalmáról. < iyakran faggatnak arról, mi
történik a csoportokban, hogyan dolgozom, tiilhcn áll a mozgalom jelentősége. így elhatároztam,
hogy ezzel kapcsolatiig előadásaimat — új írásokkal kiegészítve — könyvvé formálom abban M
reményben, hogy ezzel ösztönzést adok e hihetetlen gyorsan terjedő Irányzat elmélyült
elemzésére.
Mint valamennyi újabb művem, ez is határozottan személyes dokumentum. Nem tesz úgy,
mintha a terület tudományos áttekintése vagy a importok mélypszichológiai-szociológiai
elemzése lenne. Nem foglalkozik a csoportok jövőjével kapcsolatos spekulációkkal: szerintem
ez olyan mozgalom, amely kellő erővel bír saját útjának megteremtéséhez. A saját
tapasztalataimat írtam le: a könyvben található történetek élő, küszködő mi hetekről szólnak.
Remélem, át tudom adni személyes benyomásaimat km unk egyik izgalmas irányzatáról, az
intenzív csoporttapasztalatról. És remélem, ez segíteni fogja Önöket abban, hogy megismerjék,
mi a személyközpontú csoport lényege, és milyen jelentősége lehet a résztvevők és közvetve sok
más ember számára.

Cári Rogers
< ARI. ROGERS
A SZEMÉLYKÖZPONTÚ
< SOPORTOKRÓL

/ ijy brazíliai
nagycsoporton megtanultuk,, hogy az ilyesfajta csoportokon a n i -./vevők
olyan szokásokat sajátíthatnak el*, amelyekkel síké esen megbirkózhatnak az egyre
bizonytalanabb jövővel,
olyan döntési technikákat dolgozhat ak ki, melyek lényege a széles körű részvétel
egyfajta öhkórrigáló meckánizmüs, és amelyek szinte, minden helyzetben
használhatók*
olyan közösséget alakíthatnak,, amelynek, tagjai kölcsönösen tisztelik egymást, és
amelyre a versenyzésnél jobban jéllemzoáz'együttműködés,
- olyan személyiségfejlődésen mehetnek keresztül, arnclfy fikázott önbizalomban, a belső
értékek és erőforrások megtalálásában, az emberekhez méltó életre való törekvésben
nyilvánul meg.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 335. oldal

 A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése

(Mtnd.lzt, amit az egyéni pszichoterápiáról a tanulóimtól, a magánéletben

tanultam), fokozatosan átvittem a csoportokkal való kapcsolataimra /i Az
1946-os chicagói összejöveteleink óta egyre intenzivebben foglalko- unn
csoportokkal, melyekre már akkor ráillett az encounter csoport (a
„találkozások csoportja”) kifejezés, mielőtt ezt használni kezdtem volna.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 39. oldal.

 A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése
I UH Uiirik ninhet ez a cím. Világos, hogy mindig is voltak és mindig is I «»n» k
tsupoi tok, legalábbis amíg ember él ezen a bolygón. Csakhogy én HjAlHB éi
telemben, a megtervezett, intenzív csoporttapasztalat értelmében j> <«<• liliom a
szót. Véleményem szerint ez századunk leggyorsabban ter- |ríl(i „lÁisadahni
találmánya”, amelyet sokféle névvel illetnek: T-csoport, iiriiiiiiirr csoport,1 fejlesztő
csoport, érzékenyítő tréning (sensitivity H unitig}, az emberi kapcsolatok
laboratóriuma, vezetői-, nevelési-, ta- műhely (workshop).
I a lelcnség hivatalos támogatás nélkül alakult ki. Sok egyetem ma is Hírévelrsscl
tekint rá, az alapítványok és az állami képviseletek a legutóbbi időig vonakodtak
attól, hogy e területen kutatásokat finanszírozzanak, I lnvdialos klinikai
pszichológia és pszichiátria sokáig távol tartotta magát Hlk a politikai jobboldal
pedig biztos volt benne, hogy a dolog mélyén kiiiiiiriiílűsta összeesküvés rejlik.
Kevés más irányzatot ismerek, amely ilyen világosan az emberek szükségleteit és
kívánságait fejezte volna ki, M hiheti az intézményekével. Az ellenállás dacára a
mozgalom fejlődött és irt jnli: szinte mindenhova (az USA minden részébe,
Japánba, Európába) mindenféle szervezetbe eljutott. Ma már nyilvánvalóan jelentős
társadalmi Itatása van. E fejezet célja részben az, hogy áttekintsük a meglepően
|i|ois és spontán növekedés néhány okát.
A/ Intenzív csoportok sokféle keretben működnek: vállalatoknál, egye-
Ivniekcn, egyházi szervezésben, az államigazgatásban, oktatási intézményekben, a
büntetésvégrehajtásban. Megdöbbentően sokféle ember szerez Ilyen tapasztalatot:
nagyvállalatok elnökei, fiatalkorú bűnözők, egyetemi |i illg.itók és oktatók,
tanácsadók, pszichiáterek, lemorzsolódó iskolások, házaspárok, családok,
kábítószerfüggők, ápolónők, tanárok, iskolaigazgatók. minisztériumi vezetők.

Évedet

Kun Lewin, a Massachusetts Műszaki Egyetem (Massachnsetts Institute of

Inhnology, MIT) híres pszichológusa fejtette ki 1946 körül azt a gondo- líiml, hogy
a kapcsolatteremtés képességének fejlesztése a nevelés fontos, de elhanyagolt része.
Az első, úgynevezett T-csoportot — a T a tréning szót jelzi - a maine-i Bethelben,
1947-ben tartották, nem sokkal Lewin halála mán. Volt munkatársai folytatták a
tréning csoportok szervezését, előbb a MIT-en, később a Michigani Egyetemen.
Ezek a nyári csoportok hány ismertté váltak. Megalakult, és ma is sikeresen
működik egy szervezet, National Training Laboratories (NTL), amelynek egyik fő
célja a lewini hí gyomány életben tartása, fejlesztése. Az NTL csoportok

23
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
jelentőségét előszc a vállalatok vezetői ismerték fel, és különösen azoknál a
vállalatoknál teljed el, amelyek számára nem jelentettek problémát a csoportok
költségei. Kéz detben illett a csoportokra a „T-csoport” elnevezés. Olyan tréningek
voltak amelyeken a résztvevőket megtanítottak arra, hogy megfigyeljék, milyer
interakciók alakulnak ki közöttük, milyen csoportfolyamatok bontakozna! ki. Sok
résztvevő úgy érezte, hogy ennek segítségével jobban megértheti, mii miért csinál a
csoportban, és hatékonyabbá válik a munkahelyén, bonyoluli interperszonális
helyzetekben. Az NTL és később mások által is szervezeti T-csoportokon a
résztvevők — a közöttük kialakult bensőséges kapcsolat bizalom révén — gyakran
lényeges változásokon mentek keresztül.
Az intenzív csoporttapasztalatok mozgalmának másik fontos irányzatí a
Chicagói Egyetemen alakult ki. 1946-47-ben a Chicagói Egyetem Tanácsadási
Központjában (Counseling Center ofthe University of Chicago) munkatársaimmal a
Veterán Hivatal (Veterans Administration) tanácsadóinak képzésével
foglalkoztunk. Arra kértek fel bennünket, hogy tartsunk egy rövid, intenzív
tanfolyamot, amely felkészíti ezeket a diplomás embereket arra, hogy személyes
tanácsadóként segíteni tudjanak a II. Világháborúból hazatért katonáknak.
Ügy véltük, semmilyen oktatás nem lenne megfelelő erre a célra, míg, ha
naponta több órát intenzíven együtt töltünk, jobban megérthetik önmagukat,
felfigyelhetnek azokra az attitűdökre, amelyek a tanácsadói kapcsolatban kudarcot
okozhatnak, gyakorolhatják a segítő kapcsolatot - és mindez talán átvihető
tanácsadói munkájukba. A tapasztalati és kognitív tanulás kombinációja olyan
eredményes volt, hogy ezt az eljárást követtük szokásos nyári összejöveteleinken is.
Való igaz, hogy nem foglalkoztunk „módszerünk” elterjesztésével, és csak azért
érdemes ezt a kezdeményezést megemlíteni, mert a chicagói kísérlet némiképp
eltérő hangsúlyai fokozatosan beépültek az intenzív csoport-tapasztalás
mozgalmának gyakorlatába. A chicagói csoportok elsődleges — nem pedig
járulékos — célnak tekintették a személyiség, az interperszonális kommunikáció, a
kapcsolatok fejlesztését, és a Bethelben szervezett csoportoknál tapasztalatibb és
terápiásabb jellegűek voltak. A későbbiekben ez a két cél — a személyes és a
terápiás fejlődés, és az emberi kapcsolatok terén való jártasság fejlesztése — össze-
Imii, és együttesen alkották a gyorsan terjedő csoportmozgalom alapját. \
muzg.ilmn tehát kezdetben egyrészt Lewin gondolataira és a Gestalt |oüi liológiára,
másrészt a kliensközpontú pszichoterápiára támaszko- IIIII ilt hamarosan más
elméletek is szerepet kaptak alakulásában.

24
 A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése

UtGO hangsúlyok és formák

A< intenzív csoportok iránti érdeklődés növekedésével a csoportok sokki, változata

alakult ki:
rcsoport a kapcsolati képességek fejlesztésére, rnamnter csoport a
személyiség, az interperszonális kommunikáció és a kapcsolatok fejlesztésére,
érzekenyítő (sensitivity) tréning csoport, amely a fenti kettő bármelyikem
hasonlíthat,
feladatorientált csoport, többnyire az interperszonális problémák megoldására
vállalati közegben,
szenzoros tudatosság, tudatos testérzet és testmozgás csoport, amely a
mozgásokban, a spontán táncban rejlő lehetőségeket használja fel az önismeret
fejlesztésére,
kreatív képzőcsoport, amely a művészeti eszközöket használja fel az alkotó
energiák, az egyéni spontaneitás felszabadítására, szervezetfejlesztő csoport a
szervezetek átalakítására, a vezetőképesség fejlesztésére,
csapatépítő csoport a szorosabban és hatékonyabban együttműködő vállalati
teamek létrehozására,
Gestalt csoport, melynek jellegzetessége, hogy a Gestalt terápiához értő
terapeuta egy időben általában egyetlen egyénnel foglalkozik, Synanon
csoport a kábítószerfüggéstől szabadulni vágyók kezelésére (a Synanon
szervezet által működtetett csoportokra a résztvevők védekezési
mechanizmusainak erőszakos megtámadása jellemző).
I n k .1 párszavas leírások természetesen nagyon leegyszerűsítik a csoportok
lényegét, és a felsorolás sokáig folytatható lenne. A csoportok formailag is
sokfélék: vannak idegenekből álló és munkahelyi csoportok, 10- I ’> fős
kiscsoportok és sok száz fős nagycsoportok, egyetlen alkalommal találkozó és
rendszeresen összejövő csoportok, párcsoportok (amelyben házaspárok
találkoznak, hogy házastársi kapcsolataik javításában segítsék

25
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról |
egymást), családi csoportok (ahol több család együttese alkot csoporto hogy a
szülők tanulhassanak a gyermekeiktől), vannak néhány órás, ni hány napos, sőt
néhány hetes csoportok (a maratoni csoportok 24 órá vagy még tovább
folyamatosan együtt vannak).2

Közös vonások

E nagymértékben eltérő csoportokban van néhány közös vonás:

— lényegük az intenzív csoporttapasztalás,
— viszonylag strukturálatlanok (a résztvevők maguk választják meg csoport
céljait és tevékenységét),
— többnyire valamilyen ismeret elsajátítására is sor kerül,
— a csoportok elsődleges feladata az, hogy elősegítsék a csoporttagol
érzéseinek és gondolatainak kifejezését,
— a csoportvezető és a résztvevők egyaránt erősen odafigyelnek a közvetlen
személyes interakciókra.
Ezek mellett a könnyen felismerhető jellegzetességek mellett van néhány hipotézis,
amelyet a különböző csoportok többsége a magáénak vall:
— Az intenzív csoportban a facilitátor képes lehet arra, hogy biztonsá
got adó pszichés légkört teremtsen, ahol fokozatosan nő a kifejezés szabadsága
és csökken a védekezés. |
— Ilyen légkörben felszínre kerülnek a résztvevők önmagukkal kapcsolatos és
egymás iránti érzései.
— A kölcsönös bizalom légköre alakul ki a valódi — pozitív és negatív —
érzések kifejezésének szabadságából. A csoporttagok egyre inkább olyannak
fogadják el önmagukat (és a lehetőségeiket), amilyenek valójában.
— A védekező merevség csökkenésével az attitűdök, a magatartás, a szakmai
módszerek, a kapcsolatok megváltozásának lehetősége kevésbé tűnik
ijesztőnek.
— A védekező merevség gátlásától megszabadulva az emberek egyre inkább
képessé válnak arra, hogy meghallgassák egymást, tanuljanak egymástól.
— Az egymásnak adott, egyre tökéletesedő visszajelzés segít abban, hogy az
emberek megismerjék, milyennek látják őket mások, milyen hatást váltanak ki
a többiekből.

2<5
 A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése
I uofrytihb szabadság és jobb kommunikáció révén új gondolatok,
• ll*rperlések bukkannak fel. Az innováció nem fenyegető, hanem kí-
<i-iit>«■ h liciőséggé válik.
A ■ iitpori tapasztalatokat a résztvevők felhasználják a csoporton kí- tilll rlrt
ükben (a házastársukkal, a gyerekeikkel, a hallgatóikkal, a |im»/i<»K.iikkal, a
kollégáikkal, sőt a főnökeikkel is).
Ilii ■>« ,i |> n as valószínűleg ráillik a csoportok többségére, kevésbé alkalmaz-
lnm< I < testált terápián alapuló csoportokra, és általában az olyan csoportok* ■ almi
i vezető erősen kézben tartja és manipulálja a csoportot.
A vr/rtó stílusa és a csoportfolyamatról alkotott elképzelése mindig I N ti
bclulyásolja a résztvevők tapasztalatait. Általában hasonló folya- mriiiil- pts/ódnak
le a vezető nélküli csoportokban is, ahol az egyének lliniiHvi n együtt vannak
anélkül, hogy valakit facilitátornak vagy veze- t •»»* U iirvc/ncnek ki.

11 loportfolyamat

-
A kmeike/ö fejezetben részletesebben bemutatom majd a csoportfolya- UH'itl, ik itt
is szükségesnek tűnik egy rövid áttekintés.
A import strukturálatlan jellege miatt a résztvevők fő problémája az, lóig)
hogyan használják fel az együtt töltött időt (legyen az egy hétvégi IH lilája vagy egy
egyhetes csoport negyvenórányi ideje). Kezdetben Hl aló>u .i megdöbbenés és az
ingerültség — elsősorban éppen a struktu- Mkilaiis.íg miatt. Csak lassanként válik
nyilvánvalóvá, hogy majdnem iiiinilr-nki a többi csoporttaghoz és önmagához
vezető út megtalálását tekinti lő céljának.
Anniit fokozatosan, próbálkozva és félénken kifejezik egymás és önmaguk Iránti
érzéseiket, egyre világosabbá válik, hogy amit eleinte mutattak itiii|-iikl>ól, az csak
álarc volt. Óvatosan előjönnek a valódi érzések. A kül lő maszk és a belső személy
közötti ellentét az órák múlásával egyre felis- mri Intőbbé válik. Apránként kialakul
a valódi kommunikáció, oldódni luzi lenek a gátlások. Aki azt hitte, hogy igazi
érzései a csoport számára ir||esen elfogadhatatlanok, megdöbbenve tapasztalja,
hogy annál jobban ellop,adják, minél valódibbá válik. Sok ember különösen fél a
negatív érit « iiől, mert biztosnak tartja, hogy dühét vagy irigységét a másik valószí-
niileg nem fogadja el. Lassanként kiépül a bizalom, és a többi csoporttag iránti
melegség és szeretet érzése. Egy asszony így fejezte ki ezt egy vs sárnap délután:
„Ha péntek este bárki is azt mondta volna nekem, hog mára a csoport minden tagját

27
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról I
szeretni fogom, azt válaszoltam volna, hog diliházba való.” A résztvevők olyan
közelséget és intimitást éreznek, ami lyet még házastársukkal vagy családtagjaikkal
sem, mert itt mélyebben í teljesebben tárják fel magukat, mint családjuk körében.
Egy ilyen csoportban tehát az egyén jobban megismeri önmagát és többieket,
mint ahogyan az a társas kapcsolatokban vagy munkacsopoi tokban szokásos
(hiszen az emberek hajlamosak arra, hogy igazi énjüké elrejtsék). A csoportban
szerzett tapasztalatok a résztvevők hasznára vá hatnak később, mindennapi
élethelyzeteikben.

A gyors terjedés oka

Nehéz lenne manapság olyan közepes méretű várost találni az USA-bán J ahol az
intenzív csoporttapasztalás valamely formája ne lenne elérhetők Egyre nagyobb az
érdeklődés a csoportok iránt. Egy évvel ezelőtt, amikorl egy 200 fős, nem
szakmabeli hallgatóság előtt tartottam előadást, meg-l kérdeztem a szervezőt, hogy
szerinte a hallgatóság hányadrésze szerzett! tapasztalatot valamilyen fejlesztő
csoportban. „Kevesebb, mint harmada”! — volt a válasz. Miután röviden
elmondtam, milyen egy fejlesztő cso-l port, és megemlítettem néhány elnevezését,
kértem, nyújtsák fel a kezüket azok, akik már részt vettek ilyen csoportban. A
hallgatóságnak kb. háromnegyede jelentkezett. Biztos vagyok abban, hogy tíz évvel
ezelőtt legfeljebb ötvenen válaszoltak volna így.
A teljes és szervezetien spontaneitás miatt különösen figyelemre méltó a
terjedés gyorsasága. Néhány jobboldali politikus vádaskodása ellenére a csoportok
terjedése nem valamiféle „összeesküvés”. Semmilyen szervezet nem szorgalmazta,
alapítványok, kormányok nem finanszírozták, nem idézték elő a fejlesztő csoportok
terjedését.
Valójában sok pszichológus és pszichiáter rosszallóan szemlélte ezt a
mozgalmat. Ennek ellenére a templomokban, a főiskolákon, a nevelési
központokban és a vállalatoknál is növekedett a csoportok száma. Olyan emberek
spontán igénye volt ez, akik nyilvánvalóan kerestek valamit. Szervezetünk — a
Center fór Studies ofthe Person — néhány tagja például egy ízben nyári
tanfolyamot tartott facilitátorok képzésére. A tanfolyam

28
 A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése
I >111 Mű tővé tettük, hogy a résztvevőkből alakult párok egymást kö- lin
vegeken egy-egy csoportot vezessenek. A csoportok résztvevőit li'bi'iit'iuk, hogy
egy rövid címlista alapján tájékoztatót küldtünk M OH I >ii góli.in. Nem jelent meg
fizetett reklám, sőt újsághír sem. Az Xnl> >| nTjik.id.in ösztönző az volt, hogy a
résztvevők csak a szállásért és I4«II iizeitek, részvételi költség nem volt (hiszen
megírtuk, hogy a Ibiin minik maguk is tanulók lesznek). Azt hittem, hogy ilyen
csekély LilillilUmi.il nem lesz sok jelentkező. Megdöbbenésemre hatszázan je-
uikrnrk a/ első és nyolcszázan a második hétvégére. Ez a spontán igény !• dr'l
nejét, méretét jelzi.
Hl iiknz/j a csoportok gyors terjedését? Úgy vélem, az igények két IIMOIHVHIX'II
fakadnak:
Az első kultúránk növekvő dehtimanizálódáscr, nem az ember számít, iip Hl
a k.'utyaszáma. Ez a személytelenség lassan minden intézményünkéi Adtatja,
A második elem az, hogy a jólét következtében oda tudunk figyelni |i<>|i li,
Ü szükségleteinkre. Amíg a következő havi lakbéremmel foglalko- t.iiii, in ni

vagyok tudatában magányosságomnak: a gettókban sokkal ke- H h> érdeklődnek

a fejlesztő csoportok iránt, mint a villanegyedekben.
11> IIII vonzza az embereket ezekbe a csoportokba? Véleményem szerint ahiiii
olyasmi iránti vágy, amit az ember nem talál meg a munkahelyén, 4* rgy házában,
az iskolájában, sőt, sajnos a mai családi életben sem: a iái f >/ u-iozw és valódi
kapcsolatok iránt, amelyekben az érzéseket előzetes tniíimizás nélkül lehet
kifejezni, amelyek lehetővé teszik új magatartásminink kipróbálását, a
személyiség fejlődését. Úgy tűnik, az emberekben iiogynn erős ez a fajta
szükséglet.

I irányzatfélelmetessége

K l< | Ic-s/.tő csoportokra a jobboldal erőteljes támadással reagált. Szerintük n

egyfajta „gondolkodás-ellenőrzés”, kommunista konspiráció, náci ösz-
4/rnkiivés. Ezek a vádaskodások néha nevetségesek, gyakran szélsőségeik k és
ellentmondásosak (úgy festik le ezt a mozgalmat, mint az országunkat fenyegető
legnagyobb veszélyt), és természetesen kevés konkrétumot laii.iliiiaznak. Az
USA kongresszusán hangzott el 1970-ben a következő:
2S> —-----
 CáriRoyrs a személy központú csoportokról
1968. szeptember 23-án Elisabeth D. Koontz, a National Educational. sociation
(NEA; Országos Pedagógiai Társaság) akkori elnöke a kővetkt két mondta: „A
NEA a városi iskolák problémáinak megoldására sokold programot dolgozott ki,
amelynek éppúgy része az alapképességeket fejtei Headstart program, mint a
felnőttek — szülők és tanárok — számára terve, fejlesztő tréningek. ” Ezzel
nyilvánvalóvá tette, hogy valódi célja az, hogy egész országot bevonja egy óriási
T-csoportba, úgy, ahogy azt a kommunisi tettékEszak-Vietnamban,
Oroszországban és Kínában...
A New York-i Egyetem bejelentette, hogy fejlesztő tréningből — ami lén gében
kényszerítő meggyőzés és agymosás — mester szintű diplomát ad, a ke formai
Redlands Egyetem pedig májusban szétkürtölte, hogy a nyár folyam fejlesztő
csoportokat indít, és ezeket a hallgatók számára kötelezővé teszi! 3

Ebből a részletből talán érzékelhető, hogy egy szöveghű idézet hogy: válhat
tökéletesen megalapozatlan állítások és homályos, rémületbe ej célzások alapjául.
Egy jobboldali újságíró azt kérdezi az olvasóitól, hogy „nem a náci mus és a
szocializmus lényegét alkotó diktatórikus kontroll érdekéb teszik ki
pedagógusainkat az ilyen tréningeknek?”4 A John Birch Társas: hivatalos
lapjában megjelent „Tréningek a megtervezett változás érdek ben” című cikk
szerzője pedig azt állítja, hogy a tréningeket országszer az összeesküvő baloldal
erői terjesztik.5 Még sokáig idézhetném a bút ságokat és hazugságokat: sok
szélsőjobboldali vall autoriter nézeteket, úgy véli, hogy az ember természeténél
fogva gonosz.6 A mindannyiunk körülvevő, hatalmas, személytelen erőkhöz
képest tehetetlennek érz magukat, ezért olyan „ellenséget” keresnek, amelyet
gyűlölhetnek. Ily nek voltak régen a boszorkányok, McCarthy idején a
kommunisták, mo pedig a szexuális nevelés, a tréningek, a „vallástalan
humanizmus” és m „démonok”.
Egy másik — hozzám közelebb álló — magyarázat szerint az encount
csoportok a személyes függetlenség növekedéséhez, az érzések nyíltab
vállalásához, a kreativitás fokozódásához, az intézmények merevségév<
szembeni fokozottabb ellenálláshoz vezetnek. így nem csoda, hogy az a' ember,
aki fél a változástól, fél a fejlesztő csoportoktól is, és ezért szívósan sőt esetleg
erőszakosan szembefordul az intenzív csoporttapasztalással.

30
 A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése

|l> I |i /íftfll

«•> tn lüiiénclmi távlatokban elhelyezni az intenzív csoporttapasz- Ijt ÍI'IMIIIIK elterjedését, és

felvázoltam néhány gyakorta megfigyelhető toii'híi jelezni a csoportokra jellemző humanisztikus
ftit-bti é* így lehetséges magyarázatát adtam az irányzat gyors növe- é, .iiin.ik, hogy miért félnek
tőle a változással szembenállók. PHi tn-lj miau felkészültünk az ilyen csoportok történéseinek
közelebbi

31
 Második feje:

A csoportfolyamat

I I. ’ilfihlf beszélgetésekben és a számomra oly sokat jelentő intenzív cső- • során egyaránt azt
tapasztaltam, hogy ...ha valóban meghallom,
• • kor valaki elmond egy számára abban a pillanatban fontos dolgot, ha lem nem csak a
szavakat, de öt magát, és tudatom vele, hogy megháláltam mondanivalója személyes jelentését —
sok minden történik: hálásan hü” it . megkönnyebbül, még többet szeretne elmondani belső
világáról, a érzése tölti el, nyitottabbá válik a változás folyamatára.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 10. oldal

 A csoportfolyamat
1
l *4 j ih >11 üli icnik egy fejlesztő csoportban? Ezt a kérdést gyakran te-
I I • n|i, akik azon gondolkoznak, hogy részt vegyenek egy ilyen össze- Cl I u,
Vagy akikéi zavarba hoznak a csoporttagok élménybeszámolói.

KIKIIIH I h loiitos ez a kérdés, ezért megpróbáltam megérteni, hogy I fel a i

ánporttapasztalatok közös eleme. Lassanként körvonalazódtak III II t*uk a
jellegzetes szakaszok, amelyeken a csoport áthaladni lát- h |i|iml>,iloin ezeket
a tőlem telhető legjobban leírni.
t ^liigalma/ásom egyszerű és természetes. Nem elvont elméiéig tUimtiamV
nem a tudattalan motívumok vagy valamilyen kiala- iwpoil pv.iché mély
értelmezését kísérlem meg. Nem a csoport N'li 'ol'iuL a csoportvezetővel
kapcsolatban kialakuló függésről és vi- Mumlllggífegről fogok beszélni. Ezekben
a kérdésekben nem vagyok hiil-ts. Célom a megfigyelhető jelenségek világos
leírása. Ehhez | H|4I és munkatársaim tapasztalatai mellett felhasználom a
résztvevők U« 4|iitinit és a csoportülések során készült magnófelvételeket (az el-
falifpiiilak Higzílését és a felvételek elemzését csak nemrég kezdtük meg). | li> H
gyveii, hatvan vagy még több órás tréningek komplex interakcióit ►Iw kiismerni
vélek bizonyos sajátosságokat. Egyes jelenségek általában ImMii, mások később
fordulnak elő a csoportüléseken, noha teljesen meg- |< «iái ■ iHisi >i rendről nem
lehet beszélni. Az interakciók hálója olyan, mint (M gazdag és csoportonként
változó szőnyeg: bár bizonyos motívumok mimlen Intenzív együttlét során jelen
vannak, de egyszer inkább a kezdet- loi inas csoportoknál később jelentkeznek. Az
itt bemutatott jelenségek Mkiuljr tehát nem törvényszerű, de számomra tipikusnak
tűnik.
I Mintlenimnyú kavargás. Amint a facilitátor3 a kezdéskor elmagya- H<-ii.
hogy a csoport szokatlan szabadsággal rendelkezik, és az irányítás 1 lt Imái gét
nem vállalja, általában zavartság alakul ki; kínos csönd, fruszt- Ht-lü, udvarias,
felszínes interakciók, „koktélparti-társalgás”, szaggatott feni Igei és. A résztvevő
rájön, hogy „itt nincs más struktúra, csak az, mull ml hozunk létre; nem ismerjük a
céljainkat, egymást, és elköteleztük IlMguukat, hogy jelentékeny időt töltsünk
együtt”. Ebben a helyzetben kum s/etes a zavar és a frusztráció. A résztvevő
leginkább a személyes megnyilvánulások közötti folyamatosság hiányán ütközik
meg: X javasol tabuin, amire nyilvánvalóan választ vár a csoporttól; Y valami
teljesen iiiili lt mába kezd, mintha nem is hallotta volna X-et; valaki egyszerű ja-
vallatni tesz - például: „be kellene mutatkoznunk” —, és ez élénk vitához vr/ri,
amelynek mélyén, úgy tűnik, ilyen kérdések vannak: „Ki mondja iurg. mit

35
 A csoportfolyamat
csináljunk? Ki a felelős értünk? Mi a csoport célja?”.

36
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
2. Az önkifejezéssel vagy explorációval szembeni ellenállás. A mindenirányú
kavargás szakaszában általában meglehetősen személyes hangot ütnek meg
néhányan, ami ambivalens érzéseket kelt a többi csoporttagban. Egy csoporttag
utólag így ír a tapasztalatairól:

Van egy énem, amit a világ elé tárok és egy másik, amelyik csak az enyém.
Társaságban megpróbálom azt az érzést kelteni, hogy rátermett, tájékozott,
higgadt, gondtalan vagyok, de a viselkedésem többnyire hamisnak, művinek tűnik:
az emberek észreveszik, hogy ez nem a valódi énem. Azokat a gondolataimat,
amelyekből a hibáimra lehetne következtetni, nem mondom ki. Belső énemet —
szemben a világnak mutatott képpel — a kételyek jellemzik. Hogy milyennek vélem
magamat, az nagymértékben függ attól, hogy mások hogyan reagálnak rám. Ezt a
privát énemet néha teljesen értéktelennek érzem.

A csoporttagok társasági énjüket mutatják egymásnak, és csak fokozatosan,

félénken és ambivalensen tesznek lépéseket afelé, hogy benső énjükből
megmutassanak valamit. Egy tréning elején a résztvevőket felkérték, hogy
névtelenül írják le egy olyan érzésüket, amelyet nem akarnak elmondani a
csoportban. Egy férfi így írt: „Nem könnyen teremtek kapcsolatot az emberekkel.
Majdnem áthatolhatatlan álarcot viselek. Semmi sem jut be, ami sérthetne, de nem
is jut ki semmi. Olyan sok érzelmet fojtok el, hogy közel vagyok az érzelmi
sterilitáshoz. Ez a helyzet nem tesz boldoggá, de nem tudom, mit kezdjek vele.”
Világos, hogy ez az ember saját börtönében él, de eddig még csak segítséget kérni
sem mert.
Egy másik csoportban egy férfi elmondta, hogy feleségével holtpontra jutott, és
hogy mit érez ennek kapcsán. Ekkor valaki félbeszakította: „Biztos abban, hogy el
akarja mindezt mondani? Nem lehet, hogy a csoport csábítására olyasmit is
elmond, amit valójában nem is akar? Honnan tudja, hogy megbízhat a csoportban?
Mit érez majd, amikor hazamegy, és elmondja a feleségének, mit tárt elénk, vagy
amikor elhatározza, hogy elhallgatja előtte? Veszélyes területre tévedt.”
Valószínű, hogy ez a csoporttag saját önfeltárásától való félelmét és a csoport
iránti bizalmatlanságát is kifejezte figyelmeztetésével.
3. Elmúlt érzések leírása. Bár a résztvevők még nem teljesen bíznak a
csoportban, és kockázatosnak tartják, hogy megmutassák „igazi énjüket”, egyre
gyakrabban kifejezésre juttatják érzéseiket. Egy igazgató elmondja, hogy bizonyos
esetekben mennyire frusztrált a munkahelyén, egy háziasszony elmondja, milyen
problémái vannak a gyerekével. Egy egyhetes
 A csoportfolyamat c soport elején a résztvevők — különösebb érzelmek
nélkül — a „harag” smról kezdtek beszélgetni. Hadd idézzek egy részletet a
csoportról készült magnófelvételből:
Bili (egy apácához)-. Mi történik, amikor dühbe jön; vagy ez nem fordul elő?
Apáca: De igen, de igen. Többnyire olyankor, ha valaki érzéketlennek t tinik az
emberekkel szemben. Nos, például a zárdafőnöknő nagyon agresszív. Szigorú
elképzelései vannak arról, hogy milyenek legyenek a zárda szabályai; ez
nagyon fel tud ingerelni. Nagyon mérges tudok lenni tőle. De aztán rájövök,
hogy...
lácilitátor: Mit csinál?
Apáca: Általában éles hangot ütök meg, vagy nem is válaszolok („jól van,
legyen, ahogy akarja”). Nem hiszem, hogy valaha is dührohamot kaptam volna.
loc: Visszahúzódik: nem érdemes harcolni.
litcilitátor: Nz.t mondja, hogy éles hangot üt meg. Vele szemben, vagy
másokkal?
Apáca: Ó, nem! Vele szemben.
A harag bizonyos értelemben nyilvánvalóan jelen van az apácában, amikul beszél
róla, miközben a múltba helyezi, és térben és időben a csoporton kívülinek írja le.
így végül is az idézet tipikus példája a „máskor és máshol” létező érzések
elmondásának.
/, Negatív érzések kifejezésre juttatása. Eléggé különös módon, a résztvevők
által először kifejezésre juttatott igazán jelentős „itt és most” érzések többnyire
más csoporttagok vagy a csoportvezető iránti negatív attitűdök. Az egyik
csoportban, ahol a tagok eléggé hosszasan mutatkoztak be, az egyik nő
megtagadta ezt: azt mondta, jobban szeretné, ha abból ismernék meg, amit a
csoportban csinál, és nem abból, hogy mi a szerepe a csoporton kívül. Nem sokkal
ezután az egyik résztvevő dühösen megtámadta, hogy „nem hajlandó
együttműködni, távol tartja magát a csoporttól, és ésszerűtlenül viselkedik”. Ez
volt a csoportban az első kifejezett éppen átélt személyes érzés.
Gyakran a vezetőt támadják meg, amiért nem irányít. Börtönben tartott csoport
egyik kezdeti ülésén egy elítélt rákiáltott a vezetőre: „Magát meg fogják verni, ha
nem tartja kézben a vezetést kezdettől fogva. Itt magának kell rendet tartania, mert
idősebb nálunk. Ez a tanár dolga. Ha nem teszi meg, sok bajt fogunk okozni, és
semmit sem tud velünk megcsináltatni”. (Ezután két verekedő fiúra mutatva így
folytatta:) „Dobja ki őket, dobja ki őket! Jó magatartásra kell minket szorítania!”

3/
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Egy felnőtt a sokat beszélő emberekkel szembeni ellenérzését fejezi ki, de
ingerültségét a vezetőnek címzi: „Igazán nem értem, miért nem hallgattatja el őket
valaki. Én kidobnám Geraldot az ablakon. Vagy megmondanám neki, hogy túl
sokat beszél, és menjen ki. Szerintem a csoportvezető egyszerűen ne figyeljen oda
az olyan emberekre, akik már nyolcszor közbeszóltak.”
Miért a negatív érzések kerülnek először a felszínre? Csak találgatni tudok.
Egyrészt ez az egyik legjobb módszer arra, hogy a résztvevők kipróbálják, valóban
olyan biztonságos hely ez, ahol őszintén, szabadon viselkedhetnek, vagy vannak
viselkedésformák, amelyekért itt is büntetés jár. Másrészt a pozitív érzéseket
sokkal nehezebb és veszélyesebb kifejezni, mint a negatívokat. Ha azt mondom,
szeretlek, sebezhetővé válók, kiteszem magam a visszautasítás szörnyű
veszélyének. Ha azt mondom, gyűlöllek, legfeljebb megtámadnak, de ez ellen
tudok védekezni.
Bármi legyen is az oka, az elsőként kifejezett, valóban átélt „itt és most” érzés
többnyire negatív jellegű.
5. Személyes jelentőségű érzelmek kifejezésre juttatása és megbeszélése. Ta-
lán furcsának tűnik, hogy a kezdeti zavar, az önkifejezéssel szembeni ellenállás, a
külső eseményekre koncentrálás, a bíráló és haragos érzelmek kifejezése után az
egyik résztvevő hirtelen kitárulkozik a csoport előtt. Valószínűleg azért, mert
felismerte, hogy ez az ő csoportja, neki kell tennie valamit azért, hogy olyanná
váljon, amilyenné szeretné. Megtapasztalta, hogy negatív érzéseket minden
katasztrófa nélkül fejeztek ki és fogadtak el. Felismeri, hogy itt szabadság van —
bár veszélyes szabadság. Kezd kialakulni a bizalom légköre. így él a lehetőséggel,
és megmutat egy mélyebb réteget valódi énjéből. Az egyik férfi arról beszél, hogy
kelepcébe került, mert úgy érzi, hogy reménytelen a kommunikáció közte és a fele-
sége között. Egy pap bevallja egyik felettese iránti elfojtott haragját. Mit kellene
tennie? Egy tudós, aki egy nagy kutatóintézetet vezet, elmondja, mennyire
elszigetelt: nincs egyetlen barátja sem. Amikor befejezi, fájdalmában kicsordul a
könnye, amit — biztos vagyok benne — évek óta visszanyelt. Egy pszichiáter arról
beszél, hogy egy páciensének öngyilkossága miatt bűntudatot érez. Egy negyven
éves férfi elmondja, hogy képtelen megszabadulni a köteléktől, amely anyjához
fűzi, aki minden lépését irányítani akarja. Megkezdődik az a — gyakran nagyon
fájdalmas — folyamat, amit az egyik csoporttag „az én középpontja felé tett
utazásnak” nevez. Az egyik egyhetes csoportunkon Sam így reagált arra, hogy
valaki a lelki erejéről beszélt:

38
 A csoportfolyamat
Sam: Én sohasem éreztem, hogy erős vagyok. (Szünet) Azt hiszem, az első nap
volt, amikor veled beszéltem, Tóm, hogy elmondtam, menynyire meglepett,
amikor észrevettem, hogy valaki megijedhet tőlem. I'.z igazi felfedezés volt,
teljesen új tapasztalat. Annyira megszoktam, hogy én ijedek meg másoktól,
hogy nem is jutott eszembe, hogy valaki megijedhet tőlem.
A/ ilyen önfeltárás néha nagyon nehéz, és nem várható el, hogy az egész tumort
fogékony legyen rá. A következő részletben intézetben élő prob- I in.is serdülők
csoportjában az egyik fiú fontos dolgot tár fel önmagáról, .inulyet egyesek
megértőén fogadnak, mások elutasítanak:
(leorge: Erről van szó. Túl sok problémám volt otthon. Hm, azt hiszem,
néhányan tudjátok, hogy miért vagyok itt, hogy mivel vádoltak. Mary: Én nem.
lacilitátor: Akarod elmondani nekünk’
(leorge: Nos..., hm... elég kínos.
(tarol: Gyerünk, nem lesz olyan rossz.
(leorge: Jó. Megerőszakoltam a nővéremet. Ez az egyedüli otthoni problémám,
de túl vagyok rajta, azt hiszem. (Meglehetősen hosszú csend) Ireda: Hű, ez
iszonyú!
Mary: Az embereknek vannak problémái, Freda. Gondolom, tudod. l'reda:
Igen, tudom, de eeez?!
l'acilitátor (Fredának): Tudsz ezekről a problémákról, mégis iszonyodsz tőlük.
(leorge: Látjátok, mire értettem; kínos erről beszélnem.
Mary: Igaz, de kell.
(leorge: Fáj erről beszélni, de tudom, hogy meg kell tennem. így nem fog egész
életemben nyomasztani a bűntudat.
I .átszik, hogy Freda teljesen elhatárolódik, míg Mary mély elfogadást mulat.
George kockázatot vállal azzal, hogy kitárulkozik.
6. Az egymás iránti érzések kifejezése. A folyamat megindulása előbbit! óbb
felszínre hozza a csoporttagok egymás iránti érzéseit, melyek néha pozitívak, néha
negatívak. Például: „Fenyegetőnek érzem, ahogy hallgatsz.” „Anyámra
emlékeztetsz, akivel nehéz életem volt.” „Az első pillanatban, ahogy megláttalak,
rögtön ellenszenves voltál.” „Olyan vagy nekem itt a csoportban, mint egy fuvallat
friss levegő.” „Tetszik nekem a megértő mosolyod.” „Minden megszólalásoddal
egyre ellenszenvesebbé válsz nekem.” Ezeket az érzéseket meg lehet beszélni, és a
növekvő bizalom légkörében a csoport ezt többnyire meg is teszi.
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
7. A csoport gyógyító képességének fejlődése. A csoport egyik legizgalmasabb
jelensége az, hogy sok résztvevő milyen természetes és spontán módon tud
segíteni azoknak, akik szenvednek valamitől. Ennek egyik szélsőséges példájaként
egy nagy gyártelep karbantartási vezetője jut eszembe, aki a vállalati vezetőképző
csoport egyik legalacsonyabb státuszú tagja volt. Mint elmondta, „őt még nem
fertőzte meg az oktatás”. Kezdetben a csoport hajlott arra, hogy lenézze. Ahogy a
résztvevők személyiségük egyre mélyebb rétegeit tárták fel, ahogy kezdték
őszintén kifejezni az érzéseiket, kiderült, hogy ő a csoport egyik legérzékenyebb
tagja. Megértő és elfogadó volt. Felfigyelt azokra az érzésekre, amelyeket még
nem juttattak kifejezésre, de már éppen a felszín alatt voltak. Míg mi többiek arra
figyeltünk, aki éppen beszélt, ő gyakran észrevette, hogy másvalaki némán
szenved és segítségre szorul. Attitűdje érzékeny és serkentő volt. Minthogy ez a
jelenség elég gyakori csoportjainkban, az az érzésem, hogy sokkal több ember
rendelkezik terápiás képességgel, mint hisszük. Csak megfelelő csoportlégkörre
van szükség ahhoz, hogy ez a képesség felszínre törjön.
A következő példában a facilitátor és néhány résztvevő Joe-nak próbál segíteni,
aki elmondta, hogy majdnem teljesen hiányzik a kommunikáció közte és a
felesége között. Hosszabb részletet közlök a magnóra rögzített ülés anyagából,
hogy kitűnjön, milyen sokféleképpen igyekeztek a csoporttagok segítséget
nyújtani. John ismételten elmondja neki, hogy szerinte „biztosan mit érez a
felesége”. A facilitátor újra és újra megpróbálja fellebbenteni a törődő gondosság
álarcát. Marié segíteni próbál Joe-nak, hogy felfedezze, valójában mit érez abban a
pillanatban. Fred megmutatja, hogy milyen magatartások közül választhat. Nem
történik csoda, de a részlet vége felé Joe kezdi megérteni, hogy csak az segíthet, ha
felesége elé tárja valódi érzéseit.
Joe: Igazán óvatosnak kell lennem, ha olyan helyre megyek, ahol sok embert
ismerek, és én mindent meg is teszek, hogy a feleségem ne érezze azt, hogy
kimarad; és hát... a dolgok úgy megváltoztak az utóbbi évben, hogy
reménykedem, bár egy ideig nem volt reményem. Nem tudom, áttörhetjük-e
vagy nem. (Szünet)
John: Egyre csak az jár az eszemben, hogy nagyon be akar kerülni a bensődbe.
Joe: így van.
John: Nem... Nem sértőnek értettem, úgy értettem...

40
 A csoportfolyamat
Inc: Nem. (Szünet) De épp arról van szó, hogy hogyan csináljam. A iniiidenit,
hagynom kell, hogy bekerüljön, de óvatosnak is kell lennem, és nem túl gyakran
van alkalom rá.
íacilitátor: Úgy érzed, óvatossággal mentél valamire ebben a csoport- li.m?
(Szünet)
/ni': Nem, itt egész másképp viselkedem, vagyis úgy gondolom, hogy In egyáltalán
nem voltunk óvatosak.
íacilitátor: Szerintem sem. Úgy gondolom, sok kockázatot vállaltál. h>c: Azt
értem óvatosság alatt, hogy gondosan vigyázok arra, hogyan mondok valamit,
különben rám húzzák.
íacilitátor: Ha...nos jó, azt hiszem, nyersebb leszek...azt gondolod, ő nem tudja,
hogy mikor óvatoskodsz, ez marhaság.
/oc: Ezt elfogadom.
í acilitátor: Ha valaki közeledik hozzám, és érzem, hogy nagyon óvatosan és
finoman mozog, akkor arra gondolok: mit akar ez elérni velem?
/oc: Igen, megpróbáltam másként... Az a legrosszabb...talán kezdetben lói durva
voltam. Amikor veszekedtünk..
íacilitátor: Igen, de ez úgy hangzik... igazán nagyra értékelem, hogy kockázatot
vállalsz, és a bizalmat, amit belénk helyezel, amikor egy ilyen helyzet ről beszélsz,
de most rajtad kívül eső dolgokról kezdesz el beszélni. !<>hn: Egyre az jár az
eszemben, képes vagy-e az ő érzéseit érezni!
/oc: Igen, hm, az érzések, igen... Úgy érzem, kezdem sokkal jobban áiérezni az ő
érzéseit és...hm... az bosszantott, hogy eszembe jutott néhány érzése, amit szeretett
volna velem megéreztetni, de én elutasítottam őt. Nos, itt kezdődött az én bajom.
És...de megérzem, amikor kiborul, és akkor...nem tudom... akkor én...
íacilitátor: Mi érzel? Tegyük fel, hogy hazamész és ő csendes, mert távol voltál, és
azon rágódik, mi történt, és meglehetősen nyugtalan. Milyen érzést vált ez ki
belőled?
/<>e: Hm.. .hajlamot a visszahúzódásra.
Marié: Mit érezték..visszahúzódást? Vagy haragot, esetleg dühöt? /oe: Főleg
régebben eléggé könnyen rám jött...most már nem annyira. Erre azért eléggé
vigyázok.
Marié: Igen, de nem ezt kérdeztem.
foe: Rendben van.
Marié: Nem azt kérdeztem, hogy féken tudod-e tartani az érzéseidet, hanem azt,
hogy mit érzel ilyenkor.
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Joe: Hm...ma már többnyire csak visszahúzódok és várok; és tudom, ha képes
vagyok arra, hogy átvészeljem az estét, akkor holnap reggel másként lesz.
Fred: Ügy érzed, hogy védekezned kell, és ezt a védekezést visszahúzódással
fejezed ki, mert...
Joe: Nos, ő nem szereti.
Fred: De te kevésbé szereted így, mintha veszekednétek?
Joe: Igen... mert az egyetlen dolog, ami segíthetne, ha azonnal kifejezném,
amit érzek. És remélem, hogy ettől más lesz... Attól, hogy „Nagyon zokon
vettem, amit most mondtál”, vagy valami ilyesmitől, mert azelőtt én mindig
visszafeleltem neki, és ez nagy hülyeség volt. Egyszerűen nem jött be, és aztán
mindig azt mondta, hogy én kezdtem..., de ma már annyira tudatában vagyok,
hogy mikor dühös...úgy értem...ez igazán világos számomra, csak éppen nem
tudom, hogyan kezeljem.
Látható, hogy a maga módján mindenki próbál segíteni Joe-nak, hogy
konstruktívabb, valódibb kapcsolatot tudjon kialakítani a feleségével.
8. Onelfbgadás és a változás kezdete. Sokan úgy vélik, hogy az önelfogadás
akadályozza a fejlődést. Valójában e csoportokban - és a pszichoterápiában —
ezzel kezdődik a változás.
Néhány példa a kifejezésre juttatott attitűdökből: „Domináns ember vagyok,
aki szeret másokat irányítani. Saját képemre akarom őket formálni.” „Egy sérült és
agyonhajszolt kisfiú lakik bennem, aki nagyon sajnálja magát. Kompetens és
felelős igazgató vagyok, de én vagyok ez a rossz kisfiú is.”
Eszembe jut egy kormánytisztviselő, aki kiváló mérnök is volt. Az első
csoporttalálkozón azt a benyomást keltette bennem — és gondolom másokban is
—, hogy hideg, zárkózott, némiképp keserű, bosszús és cinikus. Amikor elmondta,
hogyan működik az irodája, úgy tűnt, mintha felolvasna: nem volt benne
melegség, emberi érzés. Az egyik első ülésen, amikor a feleségéről beszélt, az
egyik csoporttag megkérdezte: „Szereted a feleséged?” Hosszú ideig csönd volt,
majd a kérdező ezt mondta: „Ez számomra érthető válasz.” „Nem, várj egy
pillanatot” - mondta az igazgató. „Azért hallgattam, mert azon gondolkoztam,
hogy szerettem-e valaha bárkit is. Nem hiszem, hogy valaha is igazán szerettem
volna valakit”. Drámaian világossá vált a csoport számára, hogy elfogadta
önmagát sze- retetre képtelen személyként.
Néhány nap múlva nagy figyelemmel hallgatta, ahogyan egy csoporttag a
személyes érzéseiről beszélt: magányáról, fájdalmáról és arról, hogy

42
 A csoportfolyamat li>li |» l< ni számára az, hogy folytonosan álarc
mögé bújva él. Másnap reg- I! I </i mondta: „Éjjel egyre csak azon gondolkodtam,
amit Bili mondott lirkfink. l'-gy kicsit meg is könnyeztem. Nem emlékszem,
mikor sírtam yinl|.ii.i, sőt arra sem, mikor éreztem valójában valamit. Amit most
érez- IKIII, talán szeretet volt!”
Nem meglepő, hogy mielőtt még a hét letelt volna, azon kezdett gondolkodni,
hogyan bánjék cseperedő fiával, aki elé szélsőségesen szigorú luivricl menyeket
állított. Igazán értékelni kezdte felesége iránta tanúsított teleiét, és úgy érezte,
bizonyos mértékben viszonozni is tudja.
I gy következő magnófelvétel-részlet, amely serdülők csoportjáról ké- tjli . az
önelfogadás és az önvizsgálat kombinációját mutatja. Art éppen a „kagylójáról”
beszélt, és éppen azzal a problémával kezdett foglalkozni, Imgvan fogadja el
önmagát is és azt a külszínt is, amit általában mutatni tuukoit magáról.
1/7: Amikor a kagylómban vagyok, hú...
/u/.t: Benne vagy.
zl/7: Igen, teljesen.
Sásán-. Mindig ilyen zárkózott vagy, amikor benne vagy a kagylódban? zl/7:
Nem. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a kagylómban élek, hogy nem is
kényelmetlen. Még csak nem is ismerem az igazi énemet. A/t hiszem, itt egy
kicsit kinyitottam a kagylót. Amikor kívül vagyok a kagylón - csak kétszer
fordult ez elő, és ebből az egyik néhány perce volt —, altkor vagyok igazán én,
azt hiszem. De azután valahogy visszahúzódok a kagylómba, és alig jövök ki
belőle, és amíg én belül vagyok a kagylóban, kívül hagyok valamiféle
látszatképet.
lacilitátor: És senki sem megy be veled?
Art (sírva): Senki sincs ott velem, csak én. Mindent behúzok a kagylóba,
behúzom az igazi énemet, és még zsebre is vágom, hogy biztonságban legyen.
Azt hiszem, tényleg így csinálom: elbújok a kagylómba, és kizárom a valódi
világot. És itt...azt akarom ebben a csoportban csinálni, tudjátok... kijönni a
kagylómból, és messzire eldobni.
Lola: Máris fejlődtél. Beszélni legalábbis tudsz róla.
L'acilitátor. Igen. Az lesz a legnehezebb, kívül maradni a kagylón.
Art (még mindig sírva): Igen, ha tudok róla beszélni, akkor ki tudok jönni és
kint tudok maradni, de mégis, tudjátok, fel kell készülnöm rá, hogy megvédjem
magam. Fáj. Tényleg fájdalmas beszélnem róla.
Világosan láthatjuk itt, ahogy Art elfogadja a visszahúzódott énjét valódi énjének.
De a változás kezdete is nyilvánvaló.

43
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Egy másik résztvevő így számol be a csoportélményeiről: „Úgy jöttem el a
csoportból, bogy sokkal mélyebben átérzem: jó, ha önmagam vagyok, minden
erőmmel és gyengeségemmel együtt. A feleségem azt mondja, hitelesebb,
őszintébb, valódibb lettem.”
A nagyobb valódiság és hitelesség érzése gyakori élmény. Úgy tűnik, az egyén
megtanul önmaga lenni, elfogadni önmagát, és ez a változás alapja. Közelebb kerül
az érzéseihez, amelyek egyre nyitottabbá válnak a változás iránt.
Egy asszony leírja, hogy édesapja nem sokkal a csoport után halt meg, és
hosszú, nehéz utat kellett megtennie az édesanyjához: ...Végtelennek tűnt az utazás,
sok zűrzavarral, zavarodottsággal, mély szomorúsággal, alváshiánnyal, anyám
egészségéért való aggódással. Csak azt tudtam az ott töltött öt nap alatt, hogy az
akarok lenni, amit érzek — nem akarok „érzéstelenítőt”, nem akarom a szokásos
függönyt önmagam és érzéseim közé—, és hogy ezt csak úgy érhetem el, ha teljesen
átengedem magam a megrendülésnek és a fájdalomnak. Az elfogadás és az
átengedés érzése azóta is velem maradt. Azt hiszem, a csoport nagy szerepet
játszott abban, hogy kész voltam elfogadni ezt a tapasztalatot.

9. Az álarcok levétele. Ahogy az ülések folytatódnak, olyan sok minden tör-

ténik egyszerre, hogy nehéz eldönteni, melyiket írjam le először: a jelenségek
összefonódnak és átfedik egymást. Az egyik feltűnő jelenség a védekezéssel
szembeni növekvő türelmetlenség. Az idő múlásával a csoport egyre kevésbé tűri,
hogy valaki álarc mögé bújjon. Az udvarias szavak, az intellektuális megértés, a
tapintat és a leplezettség — amelyek másutt tökéletesen elfogadottak - a csoportban
többé már nem elegendőek. Néhány csoporttag viselkedéséből nyilvánvalóvá
válik, hogy létrejöhet egy sokkal mélyebb és alapvetőbb találkozás (encounter), és
a csoport mintha e cél felé törekedne intuitívan és tudattalanul. A csoport néha
kedvesen, máskor majdnem erőszakosan elvárja, hogy mindenki önmaga legyen,
senki se rejtse el aktuális érzéseit, a résztvevők vessék le a megszokott álarcot.
Egyszer egy csoportban részt vett egy nagyon intelligens, tudós férfi, aki igen
fogékony volt mások megértésére, de önmagát egyáltalán nem tárta fel. A csoport
attitűdjét végül az egyik résztvevő igen élesen így fejezte ki: „Gyere ki a pulpitus
mögül, doki! Ne tarts nekünk beszédeket! Vedd le a sötét szemüvegedet, meg
akarunk ismerni!”
A kábítószerfüggők segítésével oly hatékonyan foglalkozó csoportban, a
Synanonban ez az álarcletépés gyakran drámai. Világosan mutatja ezt egy ilyen
csoportülésből származó részlet:
 A csoportfolyamat
/>>r (< I inához beszélve): Nem tudom, meddig akarsz még ilyen jó kis-
liluyn.ik látszani. Minden alkalommal, amikor kérdez tőled valaki va- l.imii,
úgy beszélsz, mintha egy szép könyvből olvasnád. Elmondod, hogy mi nem
sikerült, mit csináltál rosszul, hogy jöttél erre rá, efféle in. II haságok. Mikor
hagyod már abba? Például mit gondolsz Artról? (ima: Nincs semmi bajom
Arttal.
U >11: Hülye vagy. Art kiabált veled és Moe-val, és rajtad semmi érzés lirin
látszott.
rmta: Érzem, hogy ő sok tekintetben nagyon bizonytalan, de ennek ne in mi
köze hozzá...
h>r: Úgy teszel, mintha fenemód megértő lennél.
< ima: Nekem mindig azt mondták, tegyek úgy, mintha megértő lennék.
/<>r. jó, de most egy synanonban vagy. Senkise várja el tőled, hogy úgy legyél,
mintha olyan fenemód egészséges lennél. Olyan jól vagy talán? (ima: Nem.
!»<■: Hát akkor mi az ördögért teszel úgy, mintha úgy lennél?
I ai haljuk, hogy a csoport néha meglehetősen erőszakosan próbálja letépni az
álarcot, megváltoztatni a védekező magatartást. De érzékeny is tud h mii. Az a férfi
például, akit azzal vádoltak, hogy pulpitusa mögé rejtőzik, nagyon megbántódott,
és az ebéd ideje alatt nagyon zavartnak tűnt, minilia bármely pillanatban sírva
fakadhatott volna. Amikor a csoport tagjai észrevették ezt, nagyon kedvesen bántak
vele, ezzel módot adva neki, hogy elmondja tragikus történetét, amely
magyarázatot adott zárkózol tságára, intellektuális világlátására.
K). Az egyén visszajelzést kap. A szabad interakciók folyamatában a i eszi
vevők rövid idő alatt sok információt kapnak arról, milyennek tűnnek mások
szemében. A pajtáskodó azt tapasztalja, hogy van, akinek ellenszenves ez a túlzott
barátságosság. Az igazgató, aki gondosan mérlegeli szavait és nagyon pontosan
fejezi ki magát, most először fedezi fel, hogy egyesek ezért begyöpösödöttnek
tartják. Az asszonynak, aki mindenáron segíteni szeretne másokon, nyíltan
megmondja valaki, hogy nem szeretné őr anyjának. Mindez egyeseket kiboríthat,
de a folyamatosan kifejlődő gondoskodás légkörében igen konstruktív is lehet.
A következő példát egy olyan csoportból vettem, ahol a tagok elhatározták,
hogy egymást élőlényként vagy élettelen tárgyként fogják leírni; ez igen erőteljes
visszajelzést eredményezett:
John (Almának): Ha már ilyesmiről beszélünk, te egy pillangóra emlékeztetsz.
(Nevetés)

45
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Alma: Miért?
John-. Hát, szerintem a pillangó nagyon különös lény. Egész közel mehetsz
hozzá, mint egy új baráthoz, de amint elérted és megsimogatnád vagy
megnéznéd, elrepül.
Alma (Idegesen nevet.)
John-. Már el is ment, tudod, és amíg nem fárasztottad ki annyira, hogy már
nem tud repülni, vagy ha nem tanítottad meg, hogy bízzon benned, nem tudsz
hozzá olyan közel menni, hogy megérinthesd, vagy megtudj róla valamit —
mindig tartanod kell bizonyos távolságot. Ezért emlékeztetsz engem pillangóra.
Valamire, amit jólesne közelről megnézni, de sohasem mehetsz hozzá olyan
közel.
Egy társas összejövetelen furcsa lenne, ha valaki egy mellésodródott résztvevőnek
azt mondaná: „Úgy érzem, félsz attól, hogy valakivel szoros kapcsolatod alakulhat
ki.” De csoportban az ilyesfajta közlés természetes. A csoporttagok visszajelzése
néha nagyon meleg hangú és pozitív, ahogy azt a következő részlet is mutatja:
Leó (lágyan és kedvesen): Amikor az éjszakai virrasztásaidról beszéltél,
felfogtam, hogy milyen kifinomultan érzékeny vagy. (Mary felé fordulva,
majdnem simogatóan) És valahogy, ha a szemedbe nézek — úgy értem, hogy
nagyon —, az olyan, mintha megérintenél, és ezzel a finom érintéssel el tudod
mondani, amit érzel.
Fred: Leó, amikor azt mondtad, hogy Mary kifinomultan érzékeny, istenemre
mondom, én is ezt éreztem! Nézd csak a szemét!
Leó: Ühüm.
Az önmegértés és a csoporttal való találkozás élményét előidéző negatív és pozitív
visszajelzés jelentőségét érzékelteti egy fiatalember naplójának részlete, amelyben
leírja, mi történt, miután elmondta a többieknek, hogy nem érez irántuk semmit, és
hogy szerinte a csoport sem érez semmit őiránta: .. .Akkor egy lány elvesztette a
türelmét, és azt mondta a csoportnak, hogy nem érzi, hogy bármi többet adhatna.
Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy feneketlen hordó, és szeretné tudni, vajon
hányszor kell még nekem elmondani, hogy szeretnek engem. Erre pánikba estem, és
azt mondtam magamnak: „Lstenem, igaz lehet, hogy nekem semmi sem elég, és
hogy addig zaklatom az embereket, hogy figyeljenek rám, amíg el nem űzöm őket?”
Erre egy apáca, látva, hogy mennyire aggódom, azt mondta, hogy neki nem
ellenszenvesek a negatív megjegyzéseim, szeret engem, és nem érti, miért nem
veszem ezt észre.
 A csoportfolyamat
l-.f inon dia, érdeklem őt, és segíteni akar nekem. Ettől valami tényleg el- d< 7/
derengeni: „Szóval azt érzed irántam, amit én szeretnék, hogy érezz, . Í én
akadályozom meg, hogy ez az érzés elérjen hozzám?”— mondtam. Egé- ■ > n
felengedtem, és elgondolkoztam azon, hogy miért zárkózom el ennyire a tf eretetiik
elől, de nem találtam választ. Ekkor valaki így szólt: „Úgy tűnik, megpróbálsz
állandóan olyan mélyen benne maradni az érzéseidben, mint ma délután is. Azt
hiszem, okosabb lenne, ha adnál magadnak egy esélyt az élményeid
feldolgozására. Talán, ha nem erőlteted annyira, ha nyugalomban In cl egy kicsit,
utána természetesebben tudsz visszatérni az érzéseidhez. ”
Ez a megjegyzés hatásos volt. Beláttam, hogy igaza van, és majdnem azonnal
minden könnyebb lett. Visszaültem, és úgy éreztem, mintha egy ragyogó, meleg nap
kelne fel bennem. Elmúlt a nyomás, és most először melengettek azok a baráti
érzések, amiket a csoporttársaim éreztek irántam. Nehéz megmondani miért, de
csak ekkor éreztem meg, hogy szeretnek. A változás hatékonysága abból látszik,
amit ezután mondtam: „Nos, ennyit rólam. Most aztán igazán Á-rt z vagyok valaki
mást meghallgatni. ” Es valóban így is értettem?

1 /. Konfrontáció. A „visszajelzés” kifejezés helyenként túl enyhén írja le az.

olyankor megvalósuló interakciókat, amikor valójában egy ember szembeszáll
(konfrontálódik) egy másik emberrel. Az ilyen konfrontációk lel Kinek pozitívak,
de gyakrabban határozottan negatívak, ahogy azt a következő példa is mutatja. Egy
csoport egyik utolsó ülésén Alice valamilyen meglehetősen vulgáris és megvető
megjegyzést tett Johnra, aki nemrégiben vállalt el valamilyen egyházi munkát. A
következő reggelen a mindig igen nyugodt Norma lépett színre:
Norma (hangos sóhaj): Egyáltalán nem becsüllek téged, Alice. Egyáltalán nem.
(Szünet) Vagy száz dolog jár a fejemben, amit el akarok neked mondani, és
remélem, mindnek a végére is jutok. Először is, ha azt szeretnéd, hogy
tiszteljünk, miért nem tisztelted John érzéseit tegnap este? Es miért piszkáltad
ma? Tegnap este... Nem tudtad volna elfogadni... nem tudtad volna megérteni,
hogy értéktelennek érzi magát isten szolgálatára? És miért kellett ma
újrakezdeni, hogy valami mást találj? Nem hiszem, hogy Johnnak bármi olyan
problémája lenne, ami rád tartozna!... Egyetlen igazi nőt sem ismerek, aki így
tett volna, mint te ezen a héten, és különösen, amit ma délután mondtál. Olyan
durva volt! Hánynom kell tőle! És... reszketek... olyan dühös vagyok rád... nem
hiszem, hogy egyszer is őszinte lettél volna a héten!... Olyan mérges vagyok,
hogy legszívesebben szétvernélek! Legszívesebben szájon vágná-
lak... ó, és te, te sokkal idősebb vagy nálam, és én tisztelem az idősebbeket, de
téged nem tisztellek Alice. Egyáltalán nem! (Döbbent csönd) Talán könnyebb lesz

47
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
az Olvasónak, ha megtudja, hogy az ülés végére a két nő eljutott egymás, ha nem is
teljes, de megértő elfogadásáig. Ez igazi konfrontáció volt!
12. Segítő kapcsolat a csoportüléseken kívül. A csoportfolyamatról szóló
beszámoló véleményem szerint nem lehet teljes, ha nem tesz említést arról a
sokféle módról, ahogyan a résztvevők támogatják egymást a csoporton kívül.
Mindig nagy élmény átélni azt, amikor valamelyik csoporttag segít annak, aki
igyekszik magát kifejezni, személyes problémáival küszködik, vagy valamilyen
fájó felfedezést tesz önmagáról. Ez történhet a csoportban, de azon kívül is.
Amikor azt látom, hogy két ember sétára indul, vagy hajnali háromig beszélget
valahol, tudom, hogy később nagy valószínűséggel elmondják a csoportban, hogy
egyikük segítséget, megértést, támogatást, szeretetet kapott a másiktól. Sokan
rendelkeznek hihetetlen lelki gyógyító tehetséggel, és ezt használják is, ha érzik,
hogy szabadon élhetnek vele, és úgy látszik, a csoportélmények lehetőséget
nyújtanak erre.
A következő idézet egy levélből való, amelyet egy résztvevő írt a csoportnak
egy hónappal a csoport után, azokról a nehézségekről, amelyekkel a hónap
folyamán szembe kellett néznie:

A csoportbeli tapasztalataim mélyen érintettek. Hálás vagyok. Ez más, mint az

egyéni terápia. Egyikötöknek sem volt kötelessége, hogy törődjön velem, nem volt
kötelességetek, hogy elmondjátok nekem, hogy a segítségetekre voltam. Mégis
megtettétek, és ennek sokkal nagyobb a jelentősége, mint bárminek, amit eddig
tapasztaltam. Amikor úgy érzem, valamiért vissza kell fognom magam és nem
élhetek spontán módon, eszembe jut, hogy tizenkét éppen olyan ember, mint én, azt
mondta, hogy bátran legyek önmagam, és amikor megtettem — bármilyen
hihetetlen —, még jobban is szerettek. Azóta gyakran vagyok őszinte, és úgy érzem,
ezzel másokat is segítek abban, hogy szabadon megnyilvánuljanak.

13. Mély találkozás. Az eddigiekből látható, hogy a csoport lehetőséget ad

arra, hogy a résztvevők szoros és közvetlen kapcsolatot létesítsenek egymással. Ez
a csoporttapasztalás egyik legerősebb és leginkább változást hozó vonása. Egy
csoporton az egyik férfi könnyes szemmel beszélt gyermeke elvesztéséről,
bánatáról, amit most először élt át teljesen, érzelmei visszafej tása nélkül. Egy
csoporttársa szintén könnyes szemmel így szólt:

48
 A csoportfolyamat

I /előli sohasem éreztem valódi fizikai fájdalmat mások bánata láttán. Ifljrscn
veled érzek.” Ez az, amit igazi, mély találkozásnak nevezek.
I'gy másik csoportban így ír egy sokgyermekes anya, akinek a házassága
/.imiiyra futott, aki önmagát „hangos, tüskés, hiperaktív” egyéniség- |v 111 írja le,
és aki úgy érezte, nem érdemes élni:

/<< ion réteg alá temettem azokat az érzéseimet, amelyekről úgy gondoltam, bovy
az emberek kinevetnének miattuk, és ez pokoli rossz volt nekem is és a ■
saládomnak is. Utolsó reménymorzsáimmal vártam a csoportot. (Elmondja a i
soportban szerzett néhány tapasztalatát, majd hozzáteszi:) A fordulópontot a te
egyszerű gesztusod jelentette, amikor arra a szurkáló megjegyzé- <> >nrr, hogy
„nem is vagy a csoport tagja, senki sem sírhat a válladon”, egysze- i ilen átöleltél.
Jegyzetfüzetembe ezt írtam az előző éjszaka: ,A világon senki etn szeret engeml”
Olyan valódinak tűnt az érdeklődésed irántam, hogy ez lenyűgözött... Gesztusodat
az elfogadás első jelekéntfogadtam... az én buta, tuskés énem elfogadásaként... és
ezt még sohasem tapasztaltam. Korábban is éreztem, hogy szükség van rám, hogy
szerető, kompetens, mérges, lelkes, ilyen mry olyan ember vagyok, de sohasem
éreztem, hogy egyszerűen szeretnek. A. bála, az alázat és a megkönnyebbülés
hulláma söpört végig rajtam. Nagy vilimmel írtam: „Valóban azt érzem, hogy
szeretnek. ” Nem hiszem, hogy hamar elfelejteném.

Az ilyen találkozások elég gyakran fordulnak elő a csoportokban, és többnyire

könnyeket csalnak a résztvevők szemébe.
l'.gy résztvevő közvetlenül a csoport után, visszagondolva az élményeiig a
„kapcsolatok elkötelezettségről” beszél, amely olyan emberek között is kialakult,
akik kezdetben nem szerették egymást. Ezután így folytatja: „ A csoport tagjai újra
meg újra megtapasztalták azt a hihetetlen tényt, hogy amikor egy negatív
érzésüket teljesen feltárják a másik előtt, a kapcsolat erősödik, és a negatív érzést a
másik mély elfogadása váltja fel... „Ki nem állom, ahogy beszélsz!”— mondta
valaki a csoportban, majd a csoport vége felé ezt mondta ugyanennek az
embernek: „Most már értem és kedvelem is azt, ahogy kifejezed magad.” Ezek az
idézetek talán rávilágítanak a „mély találkozás” kifejezés komplex értelmére.
14. A pozitív érzelmek és a közelség kifejezésre juttatása. NL érzelmek
kifejezése és elfogadása a csoporttagokban az összetartozás érzetét idézi elő, és
pozitív érzelmeket kelt. A csoportülések előrehaladtával kialakul a melegség, a
csoportszellem, a bizalom érzése, amely nemcsak pozitív
49 -----------
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról

attitűdökből, hanem a pozitív és negatív érzéseket is magába foglaló realitásból

fakad. Egy résztvevő nem sokkal a csoport után ezt írta: „A csoport lényegét
számomra a megerősítés szó fejezi ki legjobban: önmagam megerősítése mellett
annak a hitnek a megerősítése, hogy amikor emberként vagyunk együtt, abból
valami pozitív fakad.”
E pozitív attitűdök különösen megrendítő módon jutottak kifejezésre abban a
csoportban, ahol Norma mérgesen és keserűen rátámadt Alice- ra. Joan, a
facilitátor megdöbbent, és könnyezni kezdett. A csoport saját vezetőjére irányuló
pozitív és gyógyító attitűdje a kapcsolatok szorosságának és személyes
minőségének szokatlan példája.
Joan (sírva): Valahogy azt érzem, hogy átkozottul könnyen tudom magam
valaki más helyébe képzelni és azt hiszem, most is ezt éreztem... veled, John és
Alice, és veled, Norma.
Alice: És te vagy megbántva.
Joan: Talán magamra veszem a hántást. Azt hiszem, igen (sírva).
Alice: Ez csodálatos tehetség. Szeretném, ha bennem is meglenne. Joan:
Benned is megvan.
Peter: Egy bizonyos értelemben rád rakjuk ezt a terhet, úgy értem, egy speciális
értelemben, hiszen te vagy a facilitátor, és így valószínűleg különösen súlyos
terhet veszel magadra mindnyájunkért. Mi tapogatózva próbáljuk elfogadni
egymást olyannak, amilyenek vagyunk... mindegyikünk a maga módján. Azt
hiszem, el is értünk valamit, és azt mondjuk: kérlek, fogadj el; és szeretnénk
adni neked valamit.
Norma: De aztán nem adunk.
Peter: És... és most talán rád tesszük ezt a terhet, és a te érzelmeiddel ez nagyon
nagy teher lehet, amikor kérjük tőled: „kérlek, fogadj el így!” Ilyesmiről van
szó?
Joan (még mindig könnyezve): Igen, nem hibáztatok másokat. Azt hiszem ez...
ez az én problémám..., hogy magamra veszem a terhet. Úgy értem, éppen így
magamra venném, ha nem lennék facilitátor... azt hiszem, ez nem a szerepem
miatt van.
Peter: Nem, nem a szereped miatt.
Norma: Egyáltalán nem.
George: Nem hiszem, hogy a gondolkodásodat terheljük meg. Sokkal inkább a
rendkívüli érzékenységedet, amit megosztasz velünk, és aztán magadra veszed a
terhet. Most sokkal többet jelentesz nekem, mint eddig. Volt idő, amikor
kíváncsi voltam rád, és arra, embereknek vagy klienseknek tekintesz-e
bennünket. Azt hiszem, mondtam egyszer a

50
 A csoportfolyamat heten, hogy
azt érzem, ha valaha szükség lesz rá, majd megmutatod, mii rejtegetsz. Ha majd
azt gondolod, tényleg szükség van rá. Ilyen őszinte vagy. És azt hiszem, most
megmutattad a másik oldaladat, amit egész héten nem láttunk. Rosszul érzem
magam, hogy csoporttagként nem segítettem neked, hogy jobban érezd magad.
I g,vesék bizonyára elítélik a „vezetőt”, aki annyira involvált és érzékeny, hogy sír
a csoport feszültségei miatt, amelyeket magára vesz. Szerintem Viszont ez csak
újabb bizonyítéka annak, hogy amikor az emberek hitelesen viselkednek
egymással, bámulatos képességük van arra, hogy valódi és megértő szeretetükkel
meggyógyítsák a másikat, legyen az „résztvevő” vagy „vezető”.
/ 5. Magatartásváltozások a csoportban. A résztvevők csoportbeli viselkedése
megváltozik a csoporttörténések hatására. Több figyelmességet és segítő készséget
tanúsítanak egymás iránt. Megváltoznak a gesztusok, vál- m/ik a hangszín (néha
erősebbé, néha lágyabbá, általában spontánabbá, kevésbé művivé válik, több
érzelmet tükröz).
1 )e ennél is nagyobb jelentősége van a csoporttapasztalást követő ma-
gatartásváltozásoknak. Sok-sok kutatásra lenne szükség, hogy ezt a bonyolult
jelenséget feltárjuk. Az egyik csoporttag változások egész sorától számol be,
amelyek közül egy-egy túl parányinak tűnhet, de egymást felerősítik: „Nyitottabb,
spontánabb, derűsebb, együttérzőbb, empatikusabb, tnleránsabb lettem,
szabadabban fejezem ki magam, biztosabb vagyok mayámban, őszintébbé váltak a
kapcsolataim a családommal, a barátaimmal és a munkatársaimmal, nyíltabban
fejezem ki igazi érzéseimet, könnyebben bevallom, ha valami nem érdekel, jobban
törekszem arra, hogy segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá. ”
Egy másik résztvevő ezt mondta: ,^4 csoport óta megváltozott a kapcsolatom a
szüleimmel. Ez sok nehézséggel járt, de végül is könnyebben megtalálom velük —
különösen az apámmal — a hangot, és közelebb kerültem édesanyámhoz, mint
bármikor korábban. ”Egy harmadik résztvevő szerint: „A csoport segített abban,
hogy tisztázzam a munkámmal kapcsolatos érzéseimet. Jobban érdekel a munkám,
nyíltabbá váltam a munkatársaimmal szemben, és mélyebbé vált a kapcsolatom a
feleségemmel. (Szabadabban tudunk beszélni bármiről, s bízunk abban, hogy
amiről beszélünk, azt keresztül is tudjuk vinni.)”
K változások leírása néha nagyon finom: „Az első változás az, hogy pozi-
tívabban tekintek arra a képességemre, hogy oda tudok figyelni az emberekre, és
meghallom mások néma kiáltását/”

51
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Megkockáztatva, hogy az eredmény túl jónak fog hangzani, szeretném idézni
azt, amit egy anya mondott röviddel egy csoport után: „A gyerekeinkre gyakorolt
közvetlen hatás meglepett engem és a férjemet is... Úgy érzem, hogy olyan nagy
támaszul szolgált az, hogy idegenek ennyire elfogadtak és szerettek, hogy otthon
spontánabbá vált a hozzám legközelebb állók iránti szeretetem. A csoport alatt
gyakorlatot szereztem mások elfogadásában és szeretetében, és ez megmutatkozik
közeli barátaimmal való kapcsolatomban is. ”
Egy későbbi fejezetben meg fogom kísérelni összefoglalni a különböző fajtájú
(pozitív és negatív) magatartásváltozásokat.

Kudarcok, hátrányok, kockázatok

Az eddigiekből azt lehetne gondolni, hogy a csoportfolyamat minden aspektusa

pozitív. A tapasztalatok alapján úgy tűnik, való igaz, hogy a résztvevők többsége
számára majdnem mindig pozitív a lezajló folyamat. Hadd próbáljam meg mégis
röviden leírni a csoportfolyamat nagy néha megmutatkozó negatív aspektusait.
Az intenzív csoportfolyamat legkézenfekvőbb elégtelensége az, hogy a
magatartásváltozások — ha egyáltalán bekövetkeznek — sokszor nem tartósak. A
résztvevők ezt gyakran felismerik. Egyikük ezt mondta: „Szeretném, ha a csoport
után is képes lennék nyíltan kommunikálni.” Egy másik résztvevő így beszélt: „A
csoporton melegséget, szeretet tapasztaltam. Ügy érzem, nehéz lesz elérnem, hogy
a csoporton kívül ilyen tudjak lenni. Félek, visszacsúszom abba a régi, érzelem
nélküli szerepbe, amelyet a csoport előtt akaratlanul is játszottam.”
A „visszacsúszás” jelenségét a csoporttagok néha egészen filozofikusan
fogadják: „A csoporttapasztalat nem egyfajta életmód, hanem referenciapont. A
csoportról alkotott képem, ha nem is egyértelmű, de szép és értelmes perspektívát
ad a jövőmre. Olyan, mint egy hegy, amelyre felmásztam, örültem ennek, és
alkalomadtán visszatérhetek oda.” (A visszacsúszásról még beszélni fogok a
kutatási eredményekről szóló fejezetben.)
Az intenzív csoporttapasztalás másik nagy kockázata — amit érvként gyakran
felhoznak ellene — az, hogy az ember hozzákezd önmaga feltárásához, és azután
magára marad fel nem dolgozott problémáival. Egyesek az intenzív csoportot
követően úgy érezték, hogy egyéni terápián kell feldolgozniuk az intenzív
csoportmunka során felszínre került, de niFgiild.iilanul maradt érzelmeiket.
Természetesen anélkül, hogy többet ludu ink az egyes emberek helyzetéről, nehéz
megmondani, hogy ez ne- l'itilv vagy pozitív következmény-e. Ismert néhány olyan

52
 A csoport folyamat
eset, amikor egy i< otvcvőnek pszichotikus epizódja volt a csoport alatt vagy
közvetlenül tiiana. De az is előfordult, hogy valaki, aki nyilvánvalóan pszichotikus
. pl/ó<loi élt át, nagyon konstruktív módon került ki belőle. Azt a klinikai
véleményt kockáztatom meg, hogy minél pozitívabban halad előre a
< «>pot t folyamat, annál kevésbé valószínű, hogy bárkinek is lelki sérülést
tiktizzoii. Ugyanakkor kézenfekvő, hogy erről a nagyon komoly kérdésről kokkal
többet kellene tudnunk. A potenciális károsodás miatt a résztvevőkben keletkezett
feszültségeket jól írja le egy résztvevő: „Úgy érzem, a i kopt írtban volt számomra
néhány nagyon értékes pillanat, amikor egyes . inbcrekhez igazán közel éreztem
magam. De voltak félelmetes pillanatok itt, .tinikor megéreztem a folyamat erejét,
amitől egyesek mélyen sérülhet nek, vagy nagy fokú segítséget kaphatnak - és nem
lehet előre látni, melyik következik be.”
A csoportok következő kockázata abból fakad, hogy egészen az utóbbi évekig
nem volt szokás, hogy férj és feleség együtt vegyen részt rajta. Ebben valódi veszély
rejlik, reális esély van arra ugyanis, hogy a csoportban részt vevő házastárs a
csoport hatására jelentősen megváltozik. Egy csoporttag
< /t mondta erről: „Úgy gondolom, veszélyezteti a házasságot, ha csak az egyik
házastárs vesz részt a csoporton. Másikuk nehezen tud a csoportban kialakult
érzelmekkel versenyezni.” Az intenzív csoportok egyik gyakori utóhatása, hogy
felszínre hozza a házasságok rejtett feszültségeit.
A vegyes (férfiakból és nőkből álló) intenzív csoportok másik veszélye .iz„
hogy a csoport tagjai között nagyon pozitív, meleg, szeretetteljes érzések
fejlődhetnek ki (amint ezt néhány megelőző példánk és a további fejezetek
bizonyítják). Az ilyen érzések némelyikének szexuális összetevője is van, ami
gondot okozhat a résztvevőknek, és — ha feldolgozása a csoporton nem kielégítő
— fenyegetés a házastársnak. A kialakuló összetartás és szeletet érzése akkor is
házassági problémák forrása lehet, amikor valaki a házastársa elvesztésétől való —
megalapozott vagy alaptalan — félelmét a csoporttagokra vetíti.
Egy férfi, aki egy vállalatvezetők számára tartott csoporton vett részt, egy évvel
később levelet írt nekem, és ebben említést tett házasságának feszültségeiről,
amelyek csoportjának egyik tagjával, Marge-zsal kialakult kapcsolatából
származtak:

53
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Probléma volt Marge miatt. Nagy melegséget, részvétet éreztem iránta, mert
éreztem, hogy nagyon magányos. Azt hiszem, ez a melegség őszintén kölcsönös
volt. Irt nekem egy hosszú, érzelemteli levelet, amit megmutattam a feleségemnek.
Büszke voltam, hogy Marge így érez irántam (a férfi nagyon értéktelennek érezte
magát). De a feleségem nagyon megijedt, mert a sorok közt szerelmi viszonyt
olvasott ki — vagy legalábbis potenciális fenyegetést. Nem írtam többet
Marge-nak, mert valahogy kellemetlenül éreztem magam. Azóta a feleségem is
részt vett egy csoporton, és most már sok mindent megért. Elhatároztam, hogy újra
írok Marge-nak.

Természetesen nem minden eset végződik ilyen harmonikusan. Ebben az

összefüggésben érdekes, hogy az utóbbi években megnőtt a „pár-csoportok”
száma.
Talán sokat mondó a csoporton belüli „szerelembeesés” egy másik epizódja,
amit Emma, egy elvált anya teljes őszinteséggel mond el:

... Már az első hét elején felfigyeltem a csoportban egy férfira, aki nagyon bízott a
férfiasságában, de ugyanakkor belátó és kedves is volt. Vonzott ez a kombináció, és
rájöttem, hogy éppen egy ilyen férfitől állna helyre a lelki békém. A hét elsőfelében
sok időt töltöttünk a fenyőfák alatt, és sok közös vonást fedeztünk fel egymásban.
Csütörtökön a csoport után ezt mondta nekem: „Emma, te nem csak a férjed
számára jelenthettél fenyegetést, minden férfira veszélyes vagy. ” Válaszul a ki nem
mondott kérdésemre azt mondta: „Olyan átkozottul biztos vagy az igazadban. "Ez
összetörte az önbizalmamat. A következő csoporton mellém ült. Öt perccel később
könnyekkel a szemében hozzám fordult, és azt mondta: „Istenem, Emma, amit
benned látok, az az, amibe minden nap beleverem az orrom a laboratóriumban,
ahol dolgozom. ” Ahogy ezt mondta, a lábam ujjútól a fejem búbjáig beleszerettem.
Azzal, hogy a probléma férfiaknál és nőknél is azonos, megszabadultam a „pusztító
vagy a férfiakra” címkéjű skatulyából.
Szombat délben Allén hazament a családjához, és egész szombaton és vasárnap
lakodalmi hangulatban voltam. Vasárnap éjjel, amikor visszajött, láttam, hogy
árad a szeméből a szerelem, és a világom teljes lett. Hé főn korán reggel zokogva
ébredtem. Kislány voltam rövid, fodros ruhában. Egy homályos férfialak lebegett a
jelenet szélén. A következő három órában átéltem, milyen az, ha az embert szereti
az apja! Érdekes volt, hogy közben azt is éreztem, milyen az, amikor egy nő
szerelmes egy férfiba. Valahogy Allén szerelme olyan volt, mintha az apaszeretet a
szerelem egy magasabb

54
 A csoportfolyamat ja »«//</ lenne. Attól félek, nem túl érthetően fejezem
ki magam, de sajnos II fin tudom jobban...
l'entrk reggel — a csoport utolsó napján — Allén mindenáron azt akarta, hoyy
töltsünk még néhány percet kettesben. Kiültünk egy alacsony kőfalra a napon Azt
kérte, beszéljek az eltelt két hétről. Ezt válaszoltam: „Nehéz volt - terep, de
megtaláltuk a mi utunkat. A kapcsolatunk finom és törékeny. Attól L dér, amikor
megbíztam benned, sohasem kételkedtem, hogy rátalálunk .Mr a- útra. Hogy mi
lesz a jövő? Nem képzelem azt, hogy a férjem leszel, lú mindig tisztelni és szeretni
foglak, mint olyan embert, aki a szeretetével t>n. //>r7zz és szerető asszonnyá tett.
Bízom abban, hogy ez az élmény téged is '<l\'iin emberré tett, aki képes az igazi
szeretette. Mi marad meg mindebből a torolnnl Tálán emberibbé válik a
kapcsolatunk a családunkkal és a munka- türuankkal. Haloványan van egy olyan
érzésem is, hogy a három gyerekem mryerezhet valamit a megváltozott
viselkedésemen keresztül abból, mit jelent ,i», ha valakinek van apja. "Amikor
befejeztem, Allén, akinek sokkaljobb a L" leérd) képessége, mint nekem, és sokkal
jobban ki tudja magát fejezni, mint . M. könnyes szemmel ezt mondta: „ Gyönyörűen
lefestetted, amit átéltünk: egy yéy- . életet. ”
(Itthon az első héten egyik félelmem a másik után morzsolódott szét, ahogy fi) t
nem egyre inkább kibontakozott. Ügy látom, új világomban a derű úgy öthat
mindent, hogy szinte tapintható.

I / e gy mély és kényes szerelmi kapcsolat érett kezelése. Biztos vagyok abban,

hogy jelentősen hozzájárult a két résztvevő későbbi fejlődéséhez.
A csoportok egyik viszonylag új problémája az, hogy a „tapasztalt cso- | unt
tagok” közül néhányan úgy érzik, hogy megtanulták a „játékszabályt i k .11 ” és
titkon vagy nyíltan megpróbálják ezeket ráerőltetni az újakra. Az ilyen „öreg
profik” ahelyett, hogy az őszinteséget, a spontaneitást mozdítanák elő, igyekeznek
bűntudatot kelteni azokban, akik nem fejezik ki í t zéseiket, nem mernek bírálni, a
csoporton kívül eső helyzetekről beszélnek, félnek feltárni önmagukat. Az
interperszonális kapcsolatok újfajta zsarnokságával próbálják meg helyettesíteni a
hagyományos korlátozásokat, és ezzel, szerintem, eltérítik a valódi
csoportfolyamatot. Vajon miből adódhat a spontaneitásnak ez a torzulása? Azt
hiszem abból, hogy korábbi < soportcapasztalataikból hiányzik a valóban serkentő
környezet élménye.

55
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Befejezésül

Megpróbáltam természetesen, a megfigyeléseim alapján megrajzolni azt a

folyamatot, ami a csoportok szabad légkörében általában lezajlik. Rámutattam a
csoporttapasztalás néhány veszélyére és hiányosságára is. Remélem, sikerült
világossá tennem, hogy nagyon sok, elmélyült kutatásra van még szükség ezen a
területen.
 Harmadik feji

Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?

A facilitátorok kiválasztása nehéz feladat, de objektív mérőeszközök és a szubjektív

értékelést segítő útmutatók segítségével megállapítható, hogy a jelöltek milyen
szinten rendelkeznek a valódiság, az elfogadás, az empatikus megértés
minőségével... Ha egy tanárcsoporttól azt remélem, hogy a tanárok attitűdjére
olyan hatással lesz, hogy a csoport után lehetővé teszik tanulóiknak, hogy a teljes
személyiségükkel tanuljanak, a csoport facili- tátorának már rendelkeznie kell
ezzel az attitűddel.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 282. oldal

1
 Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni? Amikor befejeztem a
csoportfolyamatról szóló fejezetet, úgy véltem, hogy Ü következő logikus lépés az
lenne, ha a „csoportok serkentéséről” írnék. I )c valahogy nem állt bennem össze a
kép, így a kéziratot több mint egy évre félretettem. Arra gondoltam, mennyire
eltérő stílusúak a csoportvezetők, akikkel közös vezetésű csoportjaim voltak. Egy
ilyen rövid fejezetnek egységesnek kell lennie, így viszont a komplex valóságot
annyira le kellene egyszerűsítenem, hogy az már nem is lenne igaz.
Végül úgy döntöttem, arról fogok írni, „Hogyan serkentek én egy csoportot?”,
abban a reményben, hogy mások majd leírják, ők hogyan csinálják. De miután sok
facilitátorral beszélgettem - akik közül néhányan u mi stábunkhoz tartoztak —,
ezzel is elégedetlenné váltam. Rájöttem, ennek is „szakértő-íze” van, és nem ezt
akartam hangsúlyozni. Végül rátaláltam a mostani címre, amely a valódi
célkitűzésemet ragadja meg. Azokról az erőfeszítéseimről akarok írni - olyan
nyíltan, ahogyan csak tudok amelyeket annak érdekében tettem, hogy serkentő
hatással legyek a < soportokra. Azt szeretném elmondani, hogy mik az erősségeim
és miben vagyok bizonytalan, amikor őszintén arra törekszem, hogy hatékonyan
segítsem az interperszonális kapcsolatokat.

A facilitátor filozófiája és attitűdje

Nt. ember nem tabuid, rasa, amikor egy csoportba lép. Szeretném elmondani,
hogy én milyen attitűddel, milyen meggyőződéssel kezdem a csoportokat.
Hiszek abban, hogy ha a csoport légköre serkentő, a csoport és a cso- port
tagok megvalósítják a bennük rejlő lehetőségeket. A csoportnak ez a képessége
lenyűgöz. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy nagy fokú bizalom fejlődött ki
bennem a csoportfolyamat iránt. Hasonlít ez a bizalom ahhoz, amit az inkább
serkentő, mint irányított terápia során az egyén iránt érzek. Olyannak tűnik
számomra a csoport, mint egy organizmus, amely érzékeli saját irányát, noha nem
tudja intellektuálisan meghatározni azt. Ez felidéz bennem egy orvosi filmet,
amely valaha mély benyomást tett rám. A film a fehérvérsejteket mutatta, amint
összevissza mozogtak a véráramban, amíg meg nem jelent egy kórokozó
baktérium. Akkor viszont — úgy, hogy az csak célirányosként írható le — feléje
indultak, körülvették, fokozatosan elnyelték és szétroncsolták, majd ismét
összevissza mozogtak. Ehhez hasonlóan a csoport is felismeri folyamatának
egészségtelen

59
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
elemeit, rájuk koncentrál, megtisztítja vagy megszünteti őket, és az egészségesebbé
válás irányában mozog tovább. Szerintem ez „a szervezet bölcsessége”, amely
minden szinten megmutatkozik, a sejttől a csoportig.
Nem azt mondom ezzel, hogy minden csoport sikeres, 1 vagy hogy a folyamat
mindig azonos. Előfordulhat, hogy a csoporttagok kezdetben zárkózottak, és a
csoport végéig csak néhány apró lépést tesznek a szabadság felé. Egy másik csoport
rögtön érzelemgazdag szintről indul, és sokat fejlődik az összejövetelek során.
Mindkét mozgást a csoportfolyamatok részének tartom, és egyformán bízom
mindkét csoportban, noha ez utóbbit jobban élvezem, mint az előzőt.
Megpróbálom érzékeltetni a célokkal kapcsolatos attitűdömet. Általában nincs
specifikus célom egy-egy csoporttal: őszintén azt szeretném, ha saját céljai felé
fejlődne. Mégis előfordult, hogy személyes elfogultságom vagy szorongásom miatt
volt speciális célom valamelyik csoporttal. Ilyenkor a csoport vagy gondosan
megbuktatta ezt a célt, vagy elég hosszú ideig foglalkozott velem ahhoz, hogy
őszintén megbánjam, hogy sajátos célt tűztem ki magamban. A specifikus cél
negatív hatásait szeretném hangsúlyozni, mert miközben azt remélem, hogy ezt el
tudom kerülni, azt is remélem, hogy a csoportban le fog zajlani valamilyen
folyamat; sőt azt gondolom, ismerem ennek néhány általános irányát, noha azt nem
tudnám megmondani előre, hogy a csoport konkrétan milyen irányba indul el.
Szerintem ez fontos különbség. A csoport mozogni fog — erről meg vagyok
győződve —, de önhittség lenne azt gondolni, hogy képes vagyok ezt a mozgást egy
specifikus cél felé irányítani, vagy hogy ezt kell tennem.
Ügy látom, ez a nézetem ugyanazon az alapon nyugszik, amit évekig
alkalmaztam az egyéni terápiában. Ugyanakkor a magatartásom sokszor
meglehetősen más a csoportban, mint a négyszemközti kapcsolatban. Ezt a
csoportban megtapasztalt személyiségfejlődésnek tudom be.
Általában nem érdekel, mások milyennek látják facilitáló stílusomat. Többnyire
kellőképpen kompetensnek és magabiztosnak érzem magam ezen a téren. Másrészt
tapasztalatból tudom, hogy időnként féltékeny vagyok a társvezetőre, ha
serkentőbbnek tűnik, mint én.
Azt remélem, hogy fokozatosan épp annyira leszek a csoportban résztvevő, mint
facilitátor. Nem szeretném, ha ebből azt a következtetést vonnák le, hogy tudatosan
két különböző szerepet játszom. Ha megfigyelünk egy csoporttagot, aki őszintén
önmaga, láthatjuk, hogy időnként elsősorban azért fejezi ki érzelmeit, attitűdjét,
gondolatait, mert ezzel egy másik résztvevő fejlődését szeretné elősegíteni. Máskor
épp ilyen hitelesen fejez

<60
 __________________________ Tudok-e a csoport valódi segítőjévé
válni? ki olyan érzéseket, amelyeknek az a célja, hogy vállalja az önfeltárás koc-
k-izaiái a saját fejlődése érdekében. Ez rám is vonatkozik, bár tudom, hogy
gyakrabban vagyok önfeltáró a csoport későbbi, mint korai szakaszában. Mindkét
vonás valódi része a személyiségemnek, nem pedig szerep.
Ellán hasznos lesz itt egy másik, rövid analógia. Ha egy ötévesnek pró-
l>.ilok»elmagyarázni valamilyen tudományos jelenséget, más terminológi- li
használok és az attitűdöm is más, mintha ugyanezt egy jófejű tizenhat évesnek
magyaráznám el. Azt jelentené ez, hogy két különböző szerepet játszom?
Természetesen nem — csak azt jelenti, hogy valódi énem kétfajta vonását vagy
kifejeződését használom fel. Ugyanígy: egyszer egy másik rnibcr fejlődését
akarom serkenteni, máskor pedig vállalom azt a kockázatot, amely egy újonnan
felismert vonásom feltárásával jár.
11 iszek abban, hogy a csoportra jelentős hatással van, hogy milyen fa- i illiáior
vagyok, a csoportfolyamat azonban sokkal fontosabb, mint az, liogy mit mondok
vagy mit csinálok: a csoport mindenképpen megy a maga útján, hacsak én meg
nem akadályozom. Felelősséggel tartozom a i sopori tagjainak, de nem értük
vagyok felelős.
Minden csoportban, de különösen a csoportszerűen vezetett egyetemi
kurzusokon arra törekszem, hogy a résztvevők egész személyiségükkel, ér-
zelmeikkel és gondolataikkal egyaránt legyenek jelen. Ezt nem könnyű elérni,
hiszen legtöbbünk a helyzetnek megfelelően hol az egyik, hol a másik
„üzemmódot” választja. De talán ezért is, ezt a teljes létezési módot igen nagyra
értékelem. Önmagamat is, az általam facilitált csoportot is azzal próbálom
fejleszteni, hogy lehetővé teszem az egész személy teljes jrli nlétét - gondolataival
és érzéseivel, gondolatokkal átitatott érzéseivel < . érzésekkel átitatott
gondolataival együtt. Nemrégiben egy szemináriumon - számomra sem teljesen
érthető okokból - mindannyian igen jelentős mértékben elértük ezt, és ez nagyon jó
volt.

/I légkör kialakításának funkciója

Általában teljesen strukturálatlanul nyitom meg a csoportot, esetleg csupán egy

ilyen egyszerű mondattal: „Azt hiszem, sokkal jobban fogjuk egymást ismerni a
csoportülések végén, mint most” vagy „Nos, itt vagyunk, és pontosan olyanná
tehetjük ezt a csoporttapasztalást, amilyenné akarjuk” vagy „í gy kicsit zavarban
vagyok, de mindenképp megnyugtat, amikor végig-

<61
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról 1
nézek Önökön, és látom, hogy mindannyian egy csónakban evezünk. Hol
kezdjük?” Egy facilitátorokkal folytatott megbeszélésen ezt mondtam:

Részben azért, mert bízom a csoportban, általában már kezdetben is viszonylag

nyugodt vagyok, noha egy kis szorongás azért van bennem minden csoport elején.
Nagyjából ezt érzem: „Fogalmam sincs, mi fog történni, de úgy gondolom, jó lesz
az, ami történni fog”, és általában nonverbálisan azt is közlöm, hogy: „Nos, úgy
tűnik, egyikünk sem tudja, mi fog történni, de nem úgy néz ki, mintha aggódnunk
kellene”. Azt hiszem, hogy a nyugodtságom, és az, hogy nem akarok irányítani,
felszabadító hatással van a csoportra.

Olyan figyelmesen, pontosan és érzékenyen hallgatok meg mindenkit, aki kifejezi

magát, amennyire csak képes vagyok rá. Figyelek, akár felszínes, akár jelentékeny
a közlés. Számomra az, aki beszél, értékes, érdemes a figyelemre, hiszen kifejez
valamit. A kollégák azt mondják, hogy ebben az értelemben „validálom” az
embereket (elismerem az értékességüket).
Nem kétséges, hogy a figyelmem szelektív, azaz végső soron „direktív”
vagyok, ha valaki ezzel akar vádolni. Arra a csoporttagra figyelek, aki beszél, és
vitathatatlanul kevésbé érdekelnek a feleségével való veszekedés részletei, a
munkahelyi nehézségei, vagy hogy nem ért egyet azzal, amit az előtte szóló
mondott, mint az, hogy most mit jelentenek számára ezek a tapasztalatok, és milyen
érzéseket keltenek benne. Ezekre a jelentésekre és érzésekre próbálok válaszolni.
Nagyon szeretném a légkört biztonságossá tenni az egyén számára. Szeretném,
ha érezné: ha vállalja a kockázatot, és valami nagyon személyes, furcsa, ellenséges
vagy cinikus dolgot mond, lesz legalább egy személy a körben, aki figyel rá,
igyekszik világosan megérteni, és azt, amit mond, elfogadja, mint lényének őszinte
kifejezését.
Más tekintetben is szeretném biztonságossá tenni a légkört az egyén számára.
Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy nem lehet a csoporttagokat megóvni a
felfedezés, a fejlődés, az őszinte visszajelzések fájdalmától. Mégis azt szeretném,
ha mindenki érezné: bármi is éri, bármi is történik benne, lélekben vele leszek a
fájdalom vagy az öröm pillanataiban, vagy amikor a kettő kombinálódik (ami olyan
gyakori jele a növekedésnek). Azt hiszem, általában megérzem, amikor egy
résztvevő megrémül, esedeg sérül, és ezekben a percekben verbálisán és
nonverbálisan jelzem, hogy észrevettem, és társa vagyok abban, ahogyan megéli
ezt a sérülést vagy félelmet.

<62
 Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?
/ lltwdfliís a csoportban

Nágvon türelmes vagyok a csoporttal és az egyes résztvevőkkel. Ha van 'buti, .unit

megtanultam és újratanultam az utóbbi években, akkor az •i< Imgy a csoportot el
kell fogadni olyannak, amilyen éppen most. Ha a
■ ipuil intellektualizál, felszínes problémákat vitat meg, érzelmileg zárt V'igy
visszariad a személyes kommunikációtól, ez kevésbé zavar, mint sok |ti<U <
soportvezetőt. Tudatában vagyok annak, hogy a vezető által kezde- niéiiyczcit
gyakorlatok, feladatok rávehetik a csoporttagokat arra, hogy u In és most keletkező
gondolatokkal foglalkozzanak, vagy éppen egy í i zrlmibb szint felé terelhetik őket.
Vannak csoportvezetők, akik ezt nagy liJiékonysággal és jártassággal végzik.
Kutató szemléletű klinikusként uuiili.ui tapasztalatból tudom, hogy ezeknek az
eljárásoknak a maradandó eredménye gyakorta közel sem olyan kielégítő, mint a
közvetlen határuk A legjobb esetben a vezető követőkké tesz egyes résztvevőket
(és ezt rgy.ili.lián nem szeretem): „Milyen csodálatos ez a vezető, aki kinyitott
rngrm, amikor ezt nem is akartam!”. Mások megbánják, hogy a vezető hilolyása alá
kerültek: „Miért tettem meg azokat az ostobaságokat, amikéi kért?”. Az is
előfordulhat, hogy lesz olyan résztvevő, aki úgy érzi, megilletlek legbensőbb énjét,
és ezért a jövőben óvakodni fog attól, hogy li.iimilyen csoporttapasztalásnak
kitegye magát. Tapasztalatból tudom, hogy ha megpróbálok egy csoportot nagyobb
mélység felé tolni, mint ahol tart, hosszú távon nem érek el eredményt.
I így találtam tehát, hogy érdemes együtt élni a csoporttal, pontosan mi. ahol
éppen tart. Egy ízben kiváló természettudósok egy csoportjával dolgoztam, akiknél
az érzések nyílt kifejezése nagyon ritka volt, és mély találkozás (személyes
encounter) egyszerűen nem fordult elő — de ez a csoport is szabadabbá,
önkifejezőbbé, innovatívabbá vált idővel: az együttlét pozitív változásokat idézett
elő a résztvevőkben.
I lasonló eredményekkel dolgoztam magas szintű oktatásügyi vezetőkkel, akik
kultúránk talán legmerevebb, legjobban védekező csoportját alkotják. Ez nem azt
jelenti, hogy nekem mindig könnyen megy. Pedagógusok egy csoportjában nagyon
sok volt a felszínes és intellektuális beszéd, de fokozatosan haladtak egy mélyebb
szint felé. Az egyik esti ülésen azonban a beszélgetés megint egyre triviálisabbá
vált. Végül az egyik résztvevő megkérdezte: „Azt csináljuk, amit akarunkT K
válasz majdnem egyhangú volt: „Ncin.” De a beszélgetés perceken belül ismét
társasági fecsegéssé változott < ilyan dolgokról, amelyek nem érdekeltek. Zavarba
jöttem. Hogy enyhít-

<63
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
sem a csoport jelentős kezdeti szorongását, azt hangsúlyoztam az első ülésen, hogy
pontosan azzá tehetik a csoportot, amivé akarják. A csoport működéséből úgy tűnt,
mintha ezt mondanák: „Ezt a drága, nehezen kivívott továbbképzést
semmiségekről való fecsegéssel akarjuk eltölteni.” Unalmam és bosszúságom
kifejezése ellentétben állt volna a nekik nyújtott szabadsággal.2 Miután néhány
percig küzdöttem magammal, úgy döntöttem, jogukban áll trivialitásokról beszélni,
nekem meg jogom van nem elviselni ezt. így csendben kimentem a szobából és
lefeküdtem. Aznap és másnap reggel a résztvevők sokféleképpen reagáltak erre. Az
egyik úgy érezte, a távozásommal büntetni akartam a csoportot, egy másik azt
érezte, trükköt játszottam el, a harmadik szégyellte magát az időpocsékolásért, és
volt, aki éppúgy nem szerette az üres fecsegést, mint én. Elmondtam — legjobb
tudásom szerint —, hogy én csupán megpróbáltam ellentmondó érzéseimnek
megfelelően viselkedni, de nekik joguk van a saját módjukon értelmezni a

történteket. Mindenesetre ezután az interakciók sokkal tartalmasabbak lettek.

Olyan facilitátor vagyok, aki hagyja, hogy az a csoporttag, aki akarja, elkötelezze
magát a csoportnak, aki meg nem akarja, az nem. Ha valaki lélekben kívül akar
maradni, érzékeltetem, hogy ez számomra rendben van. Maga a csoport vagy tűri
vagy nem tűri ezt a hozzáállást, de én személy szerint hagyom. Egy szkeptikus
főiskolai igazgató azt mondta, hogy a legfőbb dolog, amit tanult, az volt, hogy
visszahúzódhat a személyes részvételtől, mégis jól érezheti magát itt, nem
kényszerítik semmire. Szerintem ez érdekes tanulság volt, és növelte a lehetőségét
annak, hogy legközelebb valóban részt vegyen a csoporton. Egy évvel később azt
tapasztaltuk, hogy mindez előnyére vált, és korábbi kívülállását feladta.
Egy csoporttag hallgatását vagy némaságát el tudom fogadni, ha eléggé biztos
vagyok abban, hogy nem eltitkolt fájdalomról vagy ellenállásból fakad. Az
állításokat hajlamos vagyok szó szerint érteni. Facilitátorként — csakúgy, mint
terapeutaként — szívesen vagyok hiszékeny: elhiszem, hogy az emberek azt
próbálják kifejezni, ami bennük van, és ha ez nem sikerül, később kijavítják az
üzeneteiket (és ezt általában meg is teszik). Nem akarom gyanakvásra pazarolni az
időt, nem akarok kíváncsiskodni („Mire gondolsz valójában!”).
Inkább válaszolok a jelenlegi érzésekre, mint a múltbeli tapasztalatokul l>.|K
solatos állításokra, de mindkettőre hajlandó vagyok reagálni.
■ ni s/ci etem a „csak az itt és mostról beszélünk” szabályt.
Mcg| nóbálom világossá tenni, hogy bármi történjék is, a csoport vá- IHM I.IS.I
 Tudok-e a csoport valódi segítőiévé válni?
alapján történik, legyen az tudatos, tapogatózóan bizonytalan vagy lihl maian.
Ahogyan egyre inkább a csoport tagjává válók, szándékosan kivevőin a részem a
befolyásolásból, de nem irányítom azt, ami történik. Ali il.ib.in megelégszem
azzal, hogy nyolc óra alatt nyolcórányi, negyven ii|,i al.ut negyvenórányi értéket
valósítunk meg — egyórás demonstráció ilan pedig egy órányit.

/ in/miikus megértés

I cglmitosabb és leggyakoribb magatartásom a csoportban, hogy megpróbálom

megérteni az emberek kommunikációjának valódi jelentését.
Számomra ennek a megértésnek része az, hogy igyekszem keresztül látni .1
bonyodalmak szövevényén, és visszavezetni a kommunikációt arra, In így mi a
kérdés személyes jelentése a beszélő számára. Például egy férj igen bonyolult és
némiképp inkoherens beszámolójára azt feleltem: „És így .ipiánként eljutottál
odáig, hogy megtartsd magadnak azokat a dolgokat, .inukét korábban elmondtál
volna a feleségednek. így van?”
„Igen.”
I Így vélem, ez serkentően hat, mert tisztázza a beszélő számára, hogy mit is
akar mondani. Segíti a csoporttagokat is a megértésben, és abban, hogy ne
pazarolják az időt kérdezősködéssel vagy a bonyolult részletekre adott válaszokkal.
Amikor a beszélgetés általánosságokban mozog, rendszerint a beszélőre
vonatkozó jelentéseket válogatom ki a teljes kontextusból, azokra válaszolok.
Például így: „Bár általánosságban beszéltél arról, hogy mit lesznek az emberek
ilyen helyzetben, azt gyanítom, hogy nagyon is magadról beszéltél, amikor ezt
mondtad. így van?” Vagy: „Azt mondod, hogy mindannyian ezt tesszük és így
érzünk Azt érted ezen, hogy te ezt leszed és így érzel?”
Egyszer egy csoport kezdetén A1 néhány jelentőségteljes dolgot mondott. John
— egy másik résztvevő — kitartóan kérdezgetni kezdte Alt arról, amit mondott, de
a hangjából valahogy úgy éreztem, ezek nem pusztán
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról I
kérdések. Végül ez.t mondtam Johnnak: „Jól van, megpróbálsz belekapaszkodni
abba, amit A1 mondott, hogy mit értett ezen meg azon, de úgy gondolom, ezzel
megpróbálsz valamit elmondani neki, csak éppen nem tudom biztosan, hogy mit.”
John elgondolkozott egy percig, aztán elkezdett saját nevében beszélni. Egészen
addig szemmel láthatóan Alt próbálta rávenni arra, hogy kifejezze azt, amit ő —
mármint John — érez; így nem kellett azt a maga nevében megfogalmaznia. Ez
meglehetősen megszokott jelenségnek tűnik.
Ha egy kérdéssel kapcsolatban kétféle érzés jut kifejezésre, szeretem kimutatni
a megértésemet mindkét oldal iránt. Például egy csoportban a házasságról volt szó,
és ketten egészen eltérő véleményen voltak. Ezt mondtam: „Valódi különbség van
kettőtök véleménye között, hiszen te, Jerry azt mondod: A sima, kellemes, nyugodt
kapcsolatokat szeretem. Winnie pedig azt: A pokolba az ilyen kapcsolatokkal! En a
vitát szeretem!” Ez segít abban, hogy tisztábban lássuk a különbségek mibenlétét,
jelentőségét.

Érzéseimnek megfelelőn cselekszem

Megtanultam, hogy egyre szabadabb legyek, miközben úgy használom fel

érzéseimet, ahogy az adott pillanatban léteznek — akár egy csoporttal, mint
egésszel vagyok kapcsolatban, akár egy személlyel, akár önmagámmal. Majdnem
mindig őszintén érdeklődöm a csoport és az egyes tagok iránt. Nehéz ezt
megindokolni, de így van. Minden embert értékesnek tartok, de ez nem jelenti azt,
hogy tartós kapcsolatra törekszem mindenkivel. Olyan érzés ez, olyan törődés,
amely morf létezik. Úgy gondolom, megkönnyíti a számomra ezt a mindenkire
kiterjedő érdeklődést, hogy nem köteleződöm el tartósan.
Úgy vélem, meglehetősen érzékeny vagyok azokra a pillanatokra, amikor
valaki készen áll arra, hogy megszólaljon, vagy ellenkezőleg, elzárja fájdalmát,
könnyeit, félelmét. Ilyenkor valami ilyesmit mondok: „Adjunk esélyt Carlene-nek”
vagy „Úgy tűnik, igazán zavar valami. Akarod, hogy veled legyünk ebben?”
Valószínűleg különösen a lelki sérülésekre válaszolok empatikus megérzéssel.
Talán terápiás gyakorlatomból fakad a vágyam, hogy megértsem a fájdalmat, hogy
lélekben együtt legyek azzal, akinek fáj valami.
Igyekszem minden egyénre vagy csoportra vonatkozó tartós érzésemet
megfogalmazni, minden jelentős vagy tartós kapcsolatban. Nyilvánvaló, ImgV
ezek .1 megfogalmazások nem kezdetben történnek, hiszen az érzéki akkor még
nem tartósak. Lehetséges például, hogy valakinek a maga- 14114 a .1 csoport
 Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?
együttlétének első tíz percében nem tetszik nekem, de »aluszitiíi, hogy ezt akkor
még nem fogalmazom meg. De ha az érzés *4|lós, akkor kifejezésre fogom juttatni.
I gys/rr, amikor erről beszélgettünk, egy facilitátor ezt mondta: „Szá- Kiiiiina
van egy tizenegyedik parancsolat: Mindig fejezd ki azt az érzést, éppen átélsz!” Egy
másik facilitátor így válaszolt neki: „Tudod mit iiiiinduk erre? Mindig kell, hogy
legyen választási lehetőségünk. Néha azt v ll iwioin, hogy kifejezem az érzéseimet,
máskor meg azt, hogy nem.”
Inkább ez utóbbi állítással értek egyet. Ha az ember minden pillanat- I1111
lud.itában tud lenni érzései komplexitásának - ha megfelelően figyel iiiiiii.igára -,
akkor lehetősége van arra, hogy erős és tartós attitűdjei ki- h ji zésre juttatása
mellett döntsön, vagy éppen ne fejezze ki azokat, ha ez m 111 látszik
helyénvalónak.
Bízom azokban az érzésekben, szavakban, késztetésekben, fantáziákban,
amelyek felmerülnek bennem. így nemcsak tudatos énemet veszem Igíiiybe,
hanem egész szervezetem bizonyos képességeit. Például: „Hirte- k 11 elképzeltem,
hogy egy hercegnő vagy, és szeretnéd, ha mindannyian az 1l.1t 1 valóid lennénk”
vagy: „Úgy érzem, egyszerre vagy a bíró és a vádlott, én szigorúan azt mondod
önmagadnak: Minden tekintetben bűnös vagy”.
I )<■ az intuíció komplexebb is lehet. Egyszer, amikor egy felelős vállal.11
vezető beszélt, hirtelen egy kisfiút láttam meg benne — azt a félénk, gyenge, ijedős
kisfiút, aki volt, a gyereket, akit megpróbál megtagadni, ■ ki miatt szégyelli magát.
És azt akartam, hogy szeresse és tartsa becsben rzi a gyereket. Ezért
megfogalmaztam ezt a képet — nem mint igazságot, li,inéin mint fantáziaképet. Ez
gyakran meglepően mély reakciót vált ki, belátást idéz elő.
Épp annyira szeretném kifejezésre juttatni pozitív (szeretetteljes) érzéseimet,
mint a negatívakat (a frusztrációt, a dühöt). Ezzel bizonyos ki ic kázatot vállalok.
Egy ízben — azt hiszem — megzavartam a csoportfo- ly.1111.1tot, amikor
mindjárt az elején túlzottan kifejezésre juttattam a cso- poi 1 néhány tagja iránti
szeretetemet. Minthogy mégiscsak facilitátornak icki 11 tettek, ez megnehezítette a
többiek számára, hogy előhozzák negatív és haragos érzéseiket, amelyek nem
fogalmazódtak meg egészen az utolsó illésig: így a csoport elég kellemetlenül ért
véget.
Nehezemre esik haragos érzéseim könnyed és gyors tudatosítása. Ezt sajnálom,
de lassan e tekintetben is tanulok.

<57
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Szeretném spontán módon kifejezni pillanatnyi érzéseimet. Volt egyszer egy
magnóra vett csoport, ahol nagyon sok minden történt. Amikor a felvételt két évvel
később meghallgattam, meglepődtem, milyen sokféle — főként a résztvevőkkel
kapcsolatos - érzést fejeztem ki. Ha egy csoporttag azt mondta volna a két év
elteltével, hogy „ilyen érzéseket fejeztél ki irántam”, biztos vagyok benne, hogy
határozottan tagadtam volna. De itt volt a bizonyíték arról, hogy az egyes szavak
mérlegelése vagy a lehetséges következmények átgondolása nélkül — a csoport
tagjaként — valóban kifejeztem pillanatnyi érzéseimet. Jól éreztem magam emiatt.
Otthonosabb vagyok az olyan csoportokban, ahol az érzéseim kapcsolódnak a
résztvevők érzéseihez. Ez azt jelenti számomra, hogy a személyes jelentések mély
szintjén kommunikálunk.
Ha valamit kérdeznek tőlem, megvizsgálom a kérdéssel kapcsolatos érzéseimet. Ha
a kérdést valódinak érzem, amely nem tartalmaz valamilyen „titkos” üzenetet,
akkor megpróbálok a tőlem telhető legjobban válaszolni. De nem érzem azt, hogy
feltétlenül válaszolnom kell valamire, csak azért, mert kérdésként hangzott el. A
kérdésben elrejtett üzenet gyakran fontosabb, mint a kérdés maga. Egy kolléga
mondta, hogy úgy viselkedem a csoportban, mint amikor egy hagymáról
fokozatosan kerülnek le az újabb és újabb rétegek, vagyis hogy az érzések egyre
mélyebb szintjét fejezem ki, ahogy a résztvevők is előrehaladnak az önfeltárás
folyamatában. Csak remélni tudom, hogy ez igaz.

Konfrontáció és visszajelzés

Hajlamos vagyok arra, hogy az embereket saját konkrét viselkedésükkel

szembesítsem: „Nem tetszik nekem, ahogy fecsegsz. LJgy látom, mindent
háromszor-négyszer is elmondasz. Jobban szeretném, ha megállnák amikor
befejezted a mondanivalódat.” „Olyannak ládák, mint a gumi. Néha mintha valaki
hatna rád, de aztán minden visszaugrik a helyére, mint ha semmi sem történt
volna.”
Csak olyan érzésekkel konfrontálók valakit szívesen, amilyeneket hajlandó
vagyok magaménak vallani. Ezek néha nagyon erősek is lehetnek. „Soha
életemben nem utáltam annyira egy csoportot, mint ezt.” Vagy egy csoporttagnak:
„Ma reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy többé nem akarlak látni.”
I gy ember védekező mechanizmusának megtámadása szerintem ítélkezés. I l.i
valaki azt mondja: „Elrejted a gyűlöleted”, vagy azt: „Nagyon liiullckmális vagy,
valószínűleg azért, mert félsz a saját érzéseidtől”, nos, </i hiszem, az ilyen ítéletek

68
 Tudok-e a csoport valódi segítőiévé válni?
és diagnózisok a serkentés ellentétei. Ha vi- Vrnit frusztrál az, amit valakiben hideg
távolságtartásként észlelek, vagy lliti.il valakinek az intellektualizálása, vagy dühít
egy résztvevő brutalitása így másik résztvevővel szemben, akkor szeretném ezeket
az embereket k/riubcsíteni a bennem létező frusztrációval, imitációval vagy
haraggal. Szamomra ez nagyon fontos.
(íyakran azokat a konkrét cselekedeteket, kifejezéseket használom fel
lumfnmtálásra, amiket az illető korábban csinált vagy mondott: „Most Úgy
viselkedsz, mint amiről egyszer valakinek ezt mondtad: Már megint ti M-rgény
vidéki fiútjátszod?, „Úgy látom, most újra úgy teszel, ahogy te magad leírtad:
mintha gyerek lennél, aki mindenáron helyeslést akar.”
I la valaki lehangolná válik, miután én vagy másvalaki konfrontálta, nagyon is
kész vagyok segíteni neki, ha úgy kívánja: „Úgy tűnik, hogy mái megkaptad, amit
akartál. Szeretnéd, ha egy időre békén hagynánk?” Ilyenkor a válaszától függ, hogy
mi történik, hiszen az illető néha azt akarja, hogy folytatódjék a visszajelzés és a
konfrontáció, még ha az fájdalmas is számára.

Saját problémák kifejezésre juttatása

Kész vagyok arra, hogy elmondjam a csoportban, ha gondjaim vannak, de nem
mindig és mindent: ha egyszer azért fizetnek, hogy facilitátor legyek, akkor — úgy
érzem — súlyos problémáimat inkább a stáb-csoportban vagy egy terapeutával kell
feldolgoznom, nem használhatom a csoport idejét a saját terápiámra. E tekintetben
valószínűleg túl óvatos vagyok. Egy alkalommal — egy lassan haladó főiskolai
tanárokból álló csoportban, amely hetente egyszer jött össze nem voltam őszinte.
Egy bizonyos ponton nagyon kizökkentett egy személyes problémám, de úgy
éreztem, hogy ez nem tartozik a csoportra, és nem beszéltem róla. Visszatekintve
úgy gondolom, hogy semmi sem serkentette volna jobban a csoportfolyamatot,
mint ha elmondtam volna az aggodalmaimat; azt hiszem, ez segítette volna a
résztvevőket abban, hogy kifejezőbbek legyenek.

69
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Ha nem érzem magam szabadnak személyes problémám kifejtésében, ez két
nemkívánatos következménnyel jár. Először is nem tudok olyan jól odafigyelni.
Másodszor pedig - ezt sok-sok tapasztalatból tudom a csoport tagjai megérzik,
hogy valami bánt, és azt gondolják, hogy ezért (valamilyen ismeretlen módon) ők a
hibásak.

A tervezés és a kimódolt gyakorlatok elkerülése

Megpróbálok elkerülni minden előre eltervezett eljárást, nem szeretem a „művi”

dolgokat. Ha valami oknál fogva mégis sor kerül egy előre eltervezett eljárásra,
gondoskodom róla, hogy a csoporttagok épp annyit tudjanak róla, mint a
facilitátorok, és ők dönthessék el, hogy kívánják-e alkalmazni vagy sem. Nagyon
ritkán, amikor frusztrált voltam, vagy amikor úgy tűnt, hogy a csoport elakadt,
kitaláltam valamilyen trükköt, de csak ritkán használt. Valószínűleg azért, mert én
sem bíztam abban, hogy hasznos lesz.
Fel lehet vázolni valamilyen módszert a csoporttagok előtt, de rajtuk múlik,
hogy mi fog történni. Egyszer egy apatikus csoportban azt javasoltam, hogy
próbáljunk meg úgy kikeveredni a pangásból, ahogyan már más csoportoknak is
sikerült: képezzünk egy belső és egy külső kört, és a külső körben ülök — ha
szükségét érzik — fejezzék ki az előttük ülők igazi érzéseit. A csoport egyáltalán
nem figyelt rám: folyt tovább, mintha mi sem történt volna. De egy órán belül
valaki felhasználta a javaslatom lényegét. Ezt mondta: „Szeretnék John nevében
szólni. Elmondanám, hogy szerintem mit érez valójában.” A következő két nap
során többen is éltek ezzel — de a maguk spontán módján, nem mint egy durva,
merev eszközzel.
Számomra semmi sem tűnik „fogásnak”, ha valóban spontán módon merül fel.
Van helye a csoportban a játéknak, a testi kapcsolatnak, a pszi- chodrámának, az
olyasfajta gyakorlatoknak, mint amelyet említettem, ha azt fejezik ki, amit az, aki
használja, ténylegesen érez.
Talán itt érdemes megemlítenem, hogy számomra a spontaneitás a
legfontosabb. Amikor spontán módon csinálok valamit, többnyire hatékony. Ha a
következő alkalommal engedek a kísértésnek, hogy „spontán módon” újra
megtegyem, csodálkozom, miért nem érem el ugyanezt a hatást. Nyilvánvaló, hogy
nem voltam igazán spontán.
 _______________________________ Tudok-e a csoport valódi
segítőiévé válni?

tartózkodás az értelmezéstől
<ia folyamatra vonatkozó megjegyzésektől

lágyon ritkán teszek megjegyzést a csoportfolyamatra. Az ilyen meg- jígv/csek —

tapasztalatom szerint — lelassítják a folyamatot, és a csoport- azt az érzést keltik,
hogy megfigyelés alatt állnak. Azt is sugallni, hogy nem személyeknek tekintem
őket, hanem emberek valamiféle tgvínlesének, és én nem így szeretnék köztük
lenni. Ha egyáltalán van Iwlyc i csoportfolyamatra vonatkozó megjegyzéseknek,
akkor azok jöjjenek .11 soporttagoktól.
I l.isonlóan érzek az egyénekben lejátszódó folyamatokról szóló meg-
|rgy/csekkel kapcsolatban is. Számomra fontosabb például a versengd s érzése, és
ennek az érzésnek a kifejezése, mint az, hogy a facilitátor Illegi ím kézzé ezt a
belső állapotot, viselkedést. Semmi kifogásom nincs d/onh.m az ellen, ha egy
résztvevő teszi ezt. Egyszer egy tanár panaszkodon azokra a diákokra, akik mindig
választ akarnak kapni a kérdése tkie, és folyton csak kérdeznek. Úgy érezte, nem
elég önállóak. Újra és újra arról kérdezgetett engem, hogy mit tegyen az ilyen
tanulókkal. A/ egyik csoporttag végül azt mondta: „Úgy tűnik, igen jól bemutattad
számunkra azt a viselkedést, amire panaszkodsz.” Ez a megjegyzés nagyon
hasznosnak tűnt. Általában nem kérdőjelezem meg, amit egy i söpört tag mond,
nem teszek megjegyzést arra, hogy szerintem mi van ll viselkedése mögött.
Számomra az egyén viselkedésének értelmezése Irgfi ljcbb értelmes feltételezés a
viselkedést kiváltó okról. Ha egy tekintély tapasztalatainak súlyával
nyomatékosítja, akár el is lehet fogadtatni «/ ilyen értelmezést. De én nem akarok
a tekintélyemre támaszkodni. Sohasem mondanék ilyesmit: „Azt hiszem, azért
támadsz az emberekre, hírt i nem érzed igazi férfinak magad.”

, I csoportban rejlő terápiás lehetőség

Megtanultam, hogy komoly problémák esetén — ha valakinek a viselkedése

pszichotikus jeleket mutat, ha egy résztvevő bizarr, különös dolgokat csinál -,
bízzam abban, hogy a csoportragok reakciója legalább annyira terápiás hatású,
mint az enyém. Pszichológusként néha kísértést érzek, hogy címkézzem az ilyen
viselkedést: „Tiszta paranoia!”. De ennek az

71
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
a következménye, hogy kevésbé vagyok személyesen jelen, és mintegy tárgyként
viszonyulok az emberhez.
Ugyanakkor a naivabb csoporttag továbbra is személyes kapcsolatban marad a
zavart egyénnel — és tapasztalataim szerint ez sokkal gyógyítóbb. Ezért azokban a
helyzetekben, amikor egy csoporttag egyértelműen patologikus magatartást
tanúsít, jobban bízom a csoport bölcsességében, mint a sajátoméban, és gyakran
mélyen meglepődöm a tagok terápiás képességén. Ez zavaró és ösztönző
egyszerre. Megláttatja velem, milyen hihetetlen segítő potenciál rejlik a
„közönséges”, a segítő foglalkozások terén képzetlen emberekben, ha megérzik,
hogy élhetnek ezzel a képességükkel.

Mozgás és érintkezés

Olyan spontánul fejezem ki magam fizikai mozgásokkal, amennyire csak tudom.

Személyes múltam nem tesz különösebben szabaddá e tekintetben. De amikor
nyugtalan vagyok, felállók, kinyújtózom és körbesétálok; ha helyet akarok cserélni
valakivel, megkérdezem, hogy beleegyezik-e. A résztvevők olyan testhelyzetet
vesznek fel, ami jólesik nekik: többnyire ülnek, de aki akar, felehet a földön is. Bár
vannak facilitátorok, akik a résztvevőket hatékonyan mozgatják, én nem ösztönzők
mozgásra senkit.
Lassanként megtanultam fizikai kontaktussal válaszolni, amikor úgy érzem,
hogy ez valódi, spontán és helyénvaló. Egyszer, amikor egy fiatal nő sírt, mert azt
álmodta, hogy a csoportban senki nem szereti, úgy vigasztaltam meg, hogy
átöleltem, megcsókoltam. Amikor valaki szenved, és úgy érzem, oda kell mennem,
és meg keli ölelnem, meg is teszem. De senkit sem próbálok erre ösztönözni.
Csodálom a fiatalokat, akik e tekintetben könnyedebbek, szabadabbak.

Három generáció, három nézőpont

Miután a fentieket leírtam, elbeszélgettem a nonverbális kommunikációról és a

fizikai kontaktusról a lányommal, Natalie Fuchs-szal, és az egyik unokámmal,
Anne B. Rogers-szel, aki főiskolai hallgató. Natalie már többször volt facilitátor,
Anne pedig előzőleg épp egy fejlesztő cso-

72
 Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni? |HIIIDII vett részt, amit
nagyon értékesnek talált. Mindketten úgy érezni. hogy nem tulajdonítok kellő
fontosságot a fizikai kontaktusnak és a iiiiiiveibális kommunikációnak. Úgy
gondolom, érdekes bemutatni, mi < véleménye erről a kérdésről három olyan
személynek, akik egy család IiAmni generációját képviselik. A következőkben
nem szó szerint, de meghitt KIS pontossággal számolok be arról, hogy mit
mondtak: első személyben. mén így világosabban látszik, hogy önmagukról
beszélnek. Először lrli.ii hallgassuk Natalie Fuchs-ot:

I vdliiKsitos mozgásos és nonverbális tapasztalatok hasznomra voltak csoport-

okéul, ezért facilitátorként is szívesen élek ezzel az eszközzel. Ügy érzem, a i
uipiHitagok szeretik a kommunikációnak ezt a formáját, amely sok mindent fi Ihli,
amivel később érdemes foglalkozni.
Mindig részt veszek azokban a mozgásokban, amelyeket én kezdeménye- , Z
Nehezemre esik, hogy megmondjam az embereknek, mit tegyenek, vagy ilk i) < sak
utaljak arra, hogy mit kellene tenniük, és ez csak attól válik köny- II vekbe a
számomra, ha mindenkinek lehetőséget adok, hogy ha úgy akarja, ni vegyen részt
ezekben a gyakorlatokban. Ha csoporttag vagyok, szabadon iikdiok választani
aközött, hogy vállalom vagy nem vállalom valamely ja- Vihnlt módszer
kockázatát. Nem szeretek utasításra cselekedni, ezért nem is Uhunak senkit
semmire.
I /gy gondolom, kultúránkban sok a gátlás az érintés tekintetében. Csak • t;
yetlen jelentése van, a szexuális. Azzal, hogy így értelmezzük a fizikai kontaktust,
rengeteg melegségtől és támogatástól fosztjuk meg magunkat. A nopori azonban
védett környezetet ad, ahol az ember vállalhatja az érin- leu, tuztázhatja ezzel
kapcsolatos érzéseit. Például: egy nő szeretné, ha egy fiit annyi idős férfi atyaian
átkarolná, vagy homoszexuális vágyai vannak 1 egyik résztvevő iránt, vagy
szexuálisan vonzódik az egyik férfihoz. Ezek Ut érzések mind elfogadhatók.
Ahelyett, hogy félne az érzéseitől, ésszerű döntéseket hozhat újonnan felfedezett
érzései alapján. Nagyon fontos számomra, hogy ezek a nonverbális gyakorlatok
találkozzanak a csoport vagy rgyes csoporttagok szükségleteivel, hangulatával.
Ha például a csoportta- gyk egymás megismerésének és a bizalom kialakulásának
kezdeti fázisában vannak, valami olyasmit javaslok, ami elősegítheti, hogy
mélyebb szinten tárják fel magukat.
Az emberek gyakran úgy mutatkoznak be, mint egy koktélpartin: „Anya
vagyok, feleség szociális gondozó". Ha ez eluralkodik, azt javasolom, mindegyikük
rajzoljon krétával egy absztrakt önarcképet. A képeket a falra szö-

73
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
gezzük, és ezt magyarázat követi: „Ez a mérges részem... ez a piros folt itt...
többnyire be van falazva, de nézd csak: itt-ott kitör. ” A csoporttagok kérdéseket
tehetnek fel a képekről, de az értelmezéseket leállítom. A gyakorlat célja az, hogy a
résztvevők önmagukat tárják fel.
Esetenként a következőt mondom, hogy a csoporttagok gyorsan összeismer-
kedjenek: „ Úgy tűnik, nehezen lépünk túl egymás megismerésének társasági
módjain. Azoknak, akik szívesen kipróbálnának valami újat, azt javaslom, menjünk
körbe, és mutatkozzunk be kezet rázva és egymás szemébe nézve. (Néhány perc
elteltével) Most már ne használjunk szavakat, csak rázzunk kezet és nézzük
egymást. (Később) Most már ne rázzunk kezet, hanem találjunk más módot a
köszöntésre. ”
Az emberek így nagyon sok hasznos információt szereznek önmagukról és
másokról, amire — ha nem is használják fel a közvetlenül ezt követő beszélgetésben
— gyakran utalnak a későbbi üléseken.
A „bizalomsétát”— amikor az egyik ember körülvezet egy másikat, akinek a
szeme be van kötve — igen alkalmasnak találom arra, hogy valaki szembesüljön a
függőséggel kapcsolatos attitűdjével. Sok „bizalomgyakorlatot” is használtam.
Fontosnak tartom, hogy ez ne játék legyen, a megfelelő időben használjuk, és
foglalkozzunk az érzések feldolgozásával.
Társvezetője voltam egy olyan érzékelés-tudatosító csoportnak, melynek
résztvevői hátrányos helyzetű tinédzserek voltak. Sok Esalenben kidolgozott
eljárást használtam. Stábtagként részt veszek e csoport heti terápiás ülésein is. A
„terápiás órák” többségükben a múltbeli tapasztalatokkal — a családi
kapcsolatokkal, ballépésekkel, az iskola és a társadalom iránti attitűdökkel
—foglalkoznak. Az érzékelés-tudatosító tapasztalatok kiegészítik a terápiát. Az élet
pozitívumait— a szaglás, az érintés, a másik emberre figyelés örömét —
hangsúlyozzák. A fiatalok természetes gondoskodó vonását emelik ki.
Egy alkalommal egy fiú kívülállónak, magányosnak látszott. Megkérdeztem,
tehetnék-e valamit, hogy jobban köztünk legyen, tgy válaszolt: „Hát ez egy
félelmetesen nehéz hét volt, otthon is és mindenütt. Legjobban egy masz- százst
szeretnék. ” így hát lehasalt, a többiek köréje tömörültek, alaposan és szeretettel
megmasszírozták. Látszott, hogy átérzi gyöngédségüket.
Nálam gyakoriak a csoportban a spontán nonverbális történések.
Egy felnőtt csoportban az egyik férfi visszajelzést kért a többiektől, akik
őszintén elmondták neki benyomásaikat. Magányosnak, ijedtnek és passzívnak
láttam öt, ahogyan ült a sarokban, és amiatt is, amiket a korábbi üléseken mondott
nekünk. Amikor rajtam volt a választás sora, megkértem, hogy jöjjön elő a
sarokból, és üljön velem szembe, mert így közvetlenebbül tudok

74
 _____________________ Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?
(.//</> ölni. Nem tudtam ellenállni, és egy kicsit meglöktem. Hátradőlt, ékkőt npa
könnyedén meglöktem, és ismét hátradőlt. Kezdtem mérges lenni, és • >v<rn
meglöktem a vállánál. Nem váltottunk szavakat, de egymást néztük. I igul ellenállt,
birkóztunk és küzdöttünk, és éreztem, hogy nem tudom le- duiiieni. Sokat
köszönhetett ennek a tapasztalásnak, és én is. Azt hiszem, l'"v y legalábbis
időlegesen — férfiasabbnak érezte magát.
Majdnem mindig szánunk egy kevés időt arra, hogy megbeszéljük, mit
klentettek számunkra a nonverbális jelek és a fizikai kontaktus. Ügy látom, bdmyos
tanulságok újra és újra megjelennek. Talán az egyik legfontosabb, hoyy az érintés
deszexualizálódik. Ez nem azt jelenti, hogy elveszíti szexuális kounntációit, hanem
hogy kevésbé félelmetessé válik, és új jelentéseket nyer. / melleit az is eredmény,
hogy tapasztalati szinten veti fel a kérdést: „ Valóban kü/fl akarok lenni egy másik
emberhez?” Végül: sokkal könnyebb szavakkal nh rdni másokat és önmagunkat is,
mint cselekedeteinkkel. A nonverbális üt paszta latok felvetik a kérdést: „ Őszinte
vagyok-e? Amikor beszélek, azt gondolom e, amit mondok, vagy csak a
viselkedésem valódi?” Ebben látom az ilyenfajta csoporttapasztalás néhány
értékét.3

I imyit Natalie facilitátori megállapításaiból. És itt van unokám, Anne ln v.uiiolója

annak a hétvégi fejlesztő csoportnak a mozgásos aspektusaiul!. .iliol életében
először bízott meg eléggé egy csoportban ahhoz, hogy li/ik.iilag is szabadon
kifejezze magát. Az előzőhöz hasonlóan ez a beszámoló is beszélgetésünk
rekonstrukciója.

f söpörtünk egyik tagja, John korábbi csoportokban már szerzettpszichodrá- nnh

és mozgásos tapasztalatokat. Kezdetben szemben állt mindannyiunkkal, mert úgy
látszott, mintha felsőbbrendűnek tartaná magát, de az első esti ülésünk vége felé
— talán az ő kezdeményezésére — mindannyian a szoba kö- cpere mentünk,
testünk egymáshoz szorult, karunkkal átöleltük egymást, és no Inti szemmel
elöre-hátra inogtunk. Érdekes érzés volt, és másnap mindmi nyian szabadabban
közeledtünk egymáshoz amikor akartunk.
Nehéz lenne felsorolni minden módszert, amit az érzéseink fizikai kifeji :.esére
használtunk. Volt úgy, hogy a padlóra ültünk, egymáshoz nagyon közel, néha
egymás kezét fogva. Időnként azok, akik haragudtak egymásra, erősen lökdösték
egymást. Egyszer dühös birkózásra is sor került; mi körben idillink, hogy ha
szükség van rá, megvédj ük a kétférfi valamelyikét vagy a berendezést. De voltak
nagyon gyengéd mozdulatok is (emberek, akik átölelték egymást), és elmentünk
„bizalomsétára” is.
V5 ---------
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Egy ponton afacilitátornö iránti érzelmeinket úgy fejeztük ki, hogy gyengéden
előre-hátra hintáztattuk. Az egyik este ostobának éreztük magunkat, és ezt kifejezésre
juttattuk úgy, hogy körbe-körbe táncoltunk, mint a majmok! Nagyon mulatságos volt
hagyni, hogy minden csak úgy történjék.
Volt a csoportunkban két férfi, akik igazán féltek az érintéstől. Az egyikük, aki nős
volt, és úgy érezte, hogy bizonyos értelemben nem lenne becsületes a feleségével
szemben, ha megérintené a csoportbeli nőket, vagy ha gyengédséget fejezne ki
irántuk, fokozatosan megváltozott e téren. A másik, egy feszült fiatalember úgy
gondolta, hogy ha nem tartja féken az érzéseit — különösen a haragút és a szexuális
érzéseit —, akkor azok teljesen kikerülnek az ellenőrzése alól. Amikor fölindultán
beszélt egy olyan családi problémájáról, amelyik hasonlított az enyémre, odamentem
hozzá, és a vállán sírtam. Ez segített, hogy megértse: egy lánnyal való fizikai
kontaktus nem feltétlenül jelent szexet, és később meg tudtuk beszélni, miért fél
ennyire a lányoktól.
Azt hiszem, röviddel a csoport után készített jegyzetem tartalmaz valamit abból,
amit mindez jelentett a számomra. Nagyon nyers, de ha akarod, felhasználhatod. (A
következőkben Anne jegyzetei közül idézek. Sajnos nincs elég hely arra, hogy
minden mondatát idézzem, ezért csak az általam legjellemzőbb részleteket
választhattam ki.)
Verbális kommunikáció; nagyon fontos, de a szavak korlátok is, melyeket néha a
kapcsolat elhárítására használunk. És mit tehetek, ha másként akarom kifejezni, amit
gondolok, érzek, vagyis önmagamat? Elérhetlek-e, utánad nyúlhatok-e?
Szemeimmel, érintéssel, mosolygással?
Mindannyian körbesétálunk, s megpróbálunk nem beleütközni másokba; mennyi
energiát fordítunk az elkerülésre!
Nincs semmi olyan gyönyörűen emberi, mint ha megfognak, megölelnek,
szeretnek. Amikor érezhetjük egy másik ember melegségét és őszinteségét. Amikor
viszonzásul vigaszt, erőt adhatunk. A szavak gyakran becsapnak, de egy ölelés... az
igazságot valami más közvetíti, mint a hang...
Miért félünk annyira az érintéstől? Mert az érintés SZEX-etjelent.
De hát nem látjuk? Nem csak fehér és fekete van, hanem annyi minden a kettő
között. Igen, az érintésben, az ölelésben van szex. A legtávolibb, leghidegebb
kézfogás is valamiképp szexuális, talán éppen az érzelmek tagadásaként. Az
érintéssel nem úgy kell foglalkozni, hogy deszexualizáljuk, hanem úgy, hogy
elismerjük és elfogadjuk az érzékiség létezését. Ha el tudom fogadni azokat a
válaszokat, amelyeket az ölelés kelt bennem, valószínűleg nem félelmet és elutasítást
fogok érezni, hanem szeretetet, melegséget, örömöt.
\mikor egy csoportban bizonytalan vagyok, megfogjam-e valakinek a kénél,

76
 Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?
hogy érezze, vele vagyok, csomót érzek a torkomban, mert nem tudom, hogyan fogja
fogadni: olyan, mintha egy vulkán tetején ülnék, amely flnyomja kitörését. Milyen
nyomorúságos érzés! Az agyam irányít, és azt mondpi: „Ne légy bolond! Miért
érintenéd meg? El fog utasítani, kényel- ••irtlemilfoga érezni magát, te pedigkinosan.
Senki sem fogja megérteni a !• tlmlekaidat. Ne feltünősködj!” így ott ülök, és
megkötöttnek, szorongónak ét l 'élszcgnek érzem magam; pedig szabad szeretnék
lenni. Olyan természe- h t ét szeretetre méltó, ha az ember tele van meleg és valódi
érzelmekkel, és ti <i zéseit megosztja a többiekkel.

I Irg hosszúra sikerült a kitérő, de remélhetőleg segített rámutatni egy iily.m (rendre,
amely nem csak a fejlesztő csoportokban, de általában a iii.n nyugati kultúrában
megfigyelhető. Világos, hogy a lányom, Natalie Ihil.im sokkal szabadabban
használja a mozgást, az érintkezést az általa IIK iluált csoportokban, mint én, és hogy
főiskolai hallgató koromban va- Inwíníílcg nem éreztem volna és nem írtam volna le
azt, amit Anne, az unokám. Ahogy változnak az idők, változnak a fejlesztő csoportok
is.
Most, hogy bemutattam három generáció hozzáállását a mozgáshoz, az riiiuéshcz
a fejlesztő csoportok során, szeretnék visszatérni ahhoz, hogy megmutassam, milyen
is vagyok én a csoportokban.

fogyatékosságok, amelyeknek tudatában vagyok

Sokkal jobban érzem magam egy olyan csoportban, ahol a résztvevők liiícjezésre
juttatják az érzéseiket — bármilyen érzést —, mint egy apati- luis csoportban. Nem
vagyok különösebben jó a kapcsolatteremtésben, és igazán csodálok néhány
facilitátort, akik képesek arra, hogy gyorsan iricmtsenek valódi és jelentős
kapcsolatot, amely azután továbbfejlődik. (.y.ikrán választok ilyen embert
facilitátortársul.
Mint korábban megjegyeztem, nehezen veszem észre, és emiatt gyak- I.III későn
fejezem ki, ha dühös vagyok. Nemrégiben egy fejlesztő cso- | ionban többször is
dühös voltam két emberre. Az egyik esetében csak az i jszaka közepén ébredtem
ennek tudatára, és másnap reggelig kellett várnom, hogy kifejezhessem. A másik
esetben már a csoportban felismertem és kifejeztem az érzéseimet. Mindkét eset
valódi kommunikációhoz ve

77
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
zetett: a kapcsolat megerősödött, és fokozatosan valódi szeretet alakult ki bennünk
egymás iránt. De ezen a téren lassan tanulok; becsülöm azokat, akik képesek a
védekező mechanizmusuk ellenére elérni, hogy pillanatnyi, közvetlen érzéseik a
tudatukba szivároghassanak.

Egy speciális probléma

Az utóbbi években foglalkoznom kellett azzal a problémával, amely mindenkinek a

sajátja, aki írásai és előadásai révén elég széleskörűen ismertté vált. Az emberek
sokféle elvárással jönnek a csoportjaimba: van, aki egy szenttel, mások az ördöggel
akarnak találkozni. Megpróbálom a lehető leggyorsabban leválasztani magam
ezekről a reményekről és félelmekről. Öltözködésemmel, viselkedésemmel
igyekszem kifejezésre juttatni, hogy szeretném, ha nem csupán egy név, könyvek
írója, elméletek kidolgozója lennék számukra, arra törekeszem, hogy emberként
ismerjenek meg. Mindig felfrissítenek az olyan összejövetelek — például főiskolás
lányokkal vagy üzletemberekkel —, ahol nem ismerik a nevemet, és ahol a
viselkedésemmel mutathatom meg, hogy milyen vagyok. Szerettem volna
megcsókolni azt a fiatal lányt, aki egy csoport kezdetén kihívóan azt mondta:
„Szerintem ez kockázatosnak tűnik. Milyen képesítése van önnek erre?” Azt
feleltem, hogy van némi tapasztalatom a csoportokkal, és remélem, eléggé
felkészültnek fog találni, de természetesen megértem az aggodalmát; a csoport
folyamán kell majd kialakítaniuk rólam saját véleményüket.

Milyen magatartást találok nemfacilitálónak? 4

Bár e fejezet elején hangsúlyoztam, hogy sokféle hatékony stílus létezik, mégis
vannak olyan csoportvezetők, akikben nem bízom, mert bizonyos attitűdjeik,
viselkedésformáik szerintem nem hasznosak, sőt károsítják a csoportot és tagjait.
Nem lenne becsületes, ha anélkül fejezném be ezt a fejezetet, hogy ezek közül
néhányat felsorolnék. A kutatások még gyerekcipőben járnak e téren, ezért a
következők csupán vélemények, melyek a tapasztalataimon alapulnak:
 _____ ______ _______ Tudok-e a csoport valódi segítőjévé
válni?

I Nem bízom azokban, akik a csoportok iránti érdeklődést kihasznál va

mindenáron népszerűségre törekednek. Különösen bánt, ha azt látom, húg)' .1
hírnévre törekvés motivál olyanokat, aki emberekkel foglalkoznak.
1
Kevéssé hatékony az a facilitátor, aki nyomást gyakorol a csoportra,
Uiib.ilyokat állít fel, manipulál: megpróbálja saját, ki nem mondott cél- jdl h lé
irányítani a résztvevőket. Ennek halvány árnyéka is csökkentheti (viigy
lerombolhatja) a csoport iránta érzett bizalmát, vagy - ami még iuM/,ibb —
hódolóivá teszi a csoporttagokat. Ha a csoportvezetőnek van- li,ik specifikus
céljai, az a legjobb, ha közli azokat.
I. Szerintem nagyon megkérdőjelezhető az olyan facilitátor, aki a csoport
dlkciességét vagy kudarcát annak alapján dönti el, hogy mennyi drámai ese- iiicny
történt, akinek az számít, hányán sírtak, hányán „borultak ki”.
1. Nem ajánlom azt a facilitátort, aki a csoportfolyamat egyetlen lényegi
elemében hisz, bármi legyen is az (például a védekezési mechanizmus
tiirp,címadásában vagy a szenvedélyek felszínre hozásában). Tisztelem a
Synaiiont és elismerem a hatékonyságát a kábítószerfüggőkkel végzett min
lkában, de visszariaszt az a dogmájuk, hogy a sikeres csoport lényegi-, Imgy
fáradhatatlanul támadni kell (akkor is, ha ez nem valódi érzésen ul.ipul). Én is úgy
vélem, hogy a haragnak, a gyűlöletnek helye van a csoport bán, de csak amikor
valóban fellép. Én magam akkor akarom ezeket .1/ érzéseket — és minden más
érzést (amelyeknek épp ilyen jelentőségük v.m a csoport életében) — kifejezni,
amikor átélem.
5. Nem ajánlhatok facilitátornak olyan személyt, akinek súlyos és nyomasztó
saját problémái az egész csoport figyelmét igénylik. Az ilyen személy nem áll a
résztvevők rendelkezésére. Lehet résztvevője a csoportnak, de nem szerencsés, ha
a „facilitátor” címet viseli.
6. Nem üdvözölnék facilitátorként olyan személyt, aki gyakran értelmezi a
csoporttagok viselkedésének okait, motívumait. Ha értelmezése pontatlan, nem
segít; ha pontos, erős védekezést válthat ki, vagy — ami még rosszabb —
megfosztja a csoporttagot a védekezéstől, sebezhetővé icszi, megsérti. Az olyan
megállapítások, mint „Tele vagy lappangó gyűlölködéssel” vagy „Azt hiszem, a
férfiasság hiányát kompenzálod” hónapokra megmérgezhetnek valakit,
megingatva hitét abban, hogy képes megérteni önmagát.
7. Nem kedvelem az olyan facilitátort, aki érzelmileg nem vesz részt a
csoportban: szakértőként távol tartja magát a csoport folyamataitól, a tagok
reakcióit felsőbbséges tudással analizálja. Ez gyakori a „hivatásos”
csoportvezetőknél, szerintem egyrészt védekezésként, másrészt a csoport-
79 -------------
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
tagok iránti tisztelet hiánya miatt. Az olyan vezető, aki nem mutatja ki spontán
érzéseit a csoportnak, hidegen elemez és soha nem involválódik, a teljes antitézise
annak, amiben én hiszek. A csoporttagok számára a vezető modell. Én azt
szeretném, ha a résztvevőkben nem a védekező távolságtartás, hanem az érzelmek
őszinte kifejezése alakulna ki.

Szeretném leszögezni, hogy a legkevésbé sem ellenzem egyetlen csoporttagban

sem ezeket a tulajdonságokat. A manipulatív, értelmező, támadó vagy érzelmileg
zárt egyénre általában a csoporttagok megfelelően reagálnak: egyszerűen nem
engedik meg az ilyen viselkedés állandósulását. Amikor azonban a facilitátor
képviseli ezeket a viselkedésmódokat, az a csoport számára normává válhat,
mielőtt a résztvevők megtanulnák, hogy ugyanúgy konfrontálódhatnak és
foglalkozhatnak vele, mint egymással.

Befejezésül

Megpróbáltam leírni, hogyan szeretnék viselkedni, amikor egy csoport faciiitátora

vagyok. Természetesen nem mindig sikerül, és ilyenkor általában sem én nem
érzem magam igazán jól, sem a csoporttagok. Leírtam néhány olyan viselkedést is,
amelyet nem tekintek serkentőnek. Őszintén remélem, hogy sok csoportvezetőt
sikerült felbátorítanom arra, hogy megismertesse az érdeklődőkkel saját vezetői
stílusát.

80
 Negyedik fej

Csoport utáni változások

(A brazíliai nagycsoportunk után) több tucat résztvevő jelezte, hogy közvetlenebbé,

nyíltabbá vált a kapcsolatuk a szeretteikkel... Ez a csoport megváltoztatta sok
résztvevő szakmai pályáját és személyes életét, segített abban, hogy bátrabban,
nagyobb kockázatot vállalva induljanak el a maguk választotta irányban.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 328—329. oldal

 Csoport utáni változások
Sok vilu folyik arról, hogy vajon az intenzív csoporttapasztalásnak van-e jilrnios
hatása, és főleg arról, hogy eredményez-e bármilyen maradandó ilHg.ii.il
lásváltozást. Ebben a fejezetben a fejlesztő csoportoknak az egyéni nuigaiartásra, a
kapcsolatokra és a szervezetekre gyakorolt hatását szénám nt áttekinteni a saját
tapasztalataim alapján. (Később, a 7. fejezetben w»luk majd a nem túl bőséges
kutatási eredményekről.)
Valami miatt először a konklúziót szeretném közölni - pedig tudom, Inig) ez
nem valami jó bemutatási módszer! —, s csak ezután fogom leírni a/ érzéseimet
azokról a személyes tapasztalatokról és fenomenologikus Itl ltokról, amelyekre
ezeket a következtetéseket építem.
falán érdemes hangsúlyoznom, hogy megállapításaimat jórészt az általam és
kollégáim által facilitált csoportokkal kapcsolatos tapasztalatokra alapozom. Úgy
gondolom, az, ahogy mi vezetjük a csoportokat, némiképp fiiét .1 napjainkban
népszerű stílusoktól. Mint az előző fejezetben írtam, Inkább befogadók és
megértők vagyunk, mint manipulatívak; inkább a iMijiorthan és a
csoportfolyamatokban bízunk, mint a vezető karizmatikus képességeiben; verbális
és nonverbális kommunikációra egyaránt szánni mik, de egyiknek sem állunk a
pártjára; inkább azt szeretnénk, ha a mnpoi t tagok kialakítanák saját, egyéni
céljaikat, mint hogy előre kitűzött rí lókkal (mint például boldogság, öröm,
hatékony szervezeti magatartás) krzdjiik el a csoportot; tudjuk, hogy ha a
csoportfolyamat a fejlődés felé vezrt, akkor fájdalommal jár — úgy véljük, hogy
minden növekedés meg- /itvat, felkavar —, de ugyanakkor elégedettséget is ad.
Nem hisszük, hogy a import tapasztalás — bármilyen felemelő is — öncélú;
elsősorban a későbbi, uporion kívüli magatartásra gyakorolt hatásában látjuk
jelentőségét. A import mozgalmat ma jellemző elméletek, gyakorlatok, eszközök,
feladatok és hangsúlyok széles spektrumának csak egy részét képviseljük. Elő-
h/or - a saját szemszögemből - arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy milyen
változásokat láttam az egyénekben, a fejlesztő csoportban szerzett liip.isz.talatokat
követően.

I'gyéni változások

Sok kép és emlék hullámzik bennem, ahogy megpróbálok válaszolni erre >i
kérdésre. Láttam embereket, akik lényegesen megváltoztatták önmagukról alkotott
elképzeléseiket annak hatására, hogy érzéseiket elfogadó légkörben kifejezték, és
kemény vagy gyengéd visszajelzéseket kaptak a csoporttagoktól, akik törődtek

83
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
velük. Ismerek olyanokat, akik a csoportélmények segítségével felismerték a
lehetőségeiket, és hozzáláttak a lehetőségeik megvalósításához. Sok csoporttagról
tudom, hogy életük a csoporttapasztalás hatására teljesen új irányt vett:
megváltozott a világnézetük, a gondolkodásuk, a hivatásuk. Egyeseket nem érint
meg a csoport, nem tapasztalnak szignifikáns változást sem akkor, sem később.
Vannak olyanok, akiknek a magatartása, noha látszólag nem vonódtak be a cso-
portba, később mégis alapvetően megváltozik. Az általam vezetett csoportok sok
száz résztvevője közül csak kettő mutatott olyan változást, amelyet negatívnak
tekintek: az egyik időlegesen pszichotikus állapotba került a csoport után, a
másiknál — aki, mint később megtudtam, pszichotikus tüneteket mutatott már a
csoport előtt is — teljesen kifejlett pszichózis alakult ki. Mindkét eset több mint
húsz évvel ezelőtt történt, és úgy gondolom, mai csoportjaimban kevéssé
valószínű, hogy ilyesmi megtörténhet. Voltak olyanok, akik a fejlesztő csoportot
követően egyéni vagy csoportos pszichoterápiára kezdtek járni. Egyes esetekben
ez pozitív, növekedéshez vezető lépésnek tűnt, más esetekben viszont érdemes
feltenni a kérdést, hogy vajon a csoporttapasztalás idézett-e elő olyan gyors és
fájdalmas változást, hogy az illető kénytelen volt további segítséget keresni. Ez
utóbbit sajnálatosnak tekintem.

Változások a kapcsolatokban

A második kérdés az, hogy milyen változásokat láttam a résztvevők kap-

csolataiban a fejlesztő csoportban és azt követően. Igyekszem erre minél
sommásabb választ adni.
Ismertem olyanokat, akiknek a házastársukkal és a gyermekeikkel való
kommunikációjuk a csoporttapasztalás nyomán mélyebbé, őszintébbé vált. Néha
ekkor osztották meg velük először valódi érzéseiket. Sokkal drámaibb volt a
történés, ha a résztvevők minden este hazatértek otthonukba, vagy ha a párok vagy
családok együtt vettek részt egy csoporton, így azonnal meg tudták osztani
egymással felismeréseiket, valódi — pozitív és negatív — érzéseiket. Ez sok
álmatlan éjszakával járt, de a kapcsolatok fejlődése megdöbbentő volt. Láttam
apákat, anyákat, akik hazatérvén először voltak képesek arra, hogy
kommunikáljanak a gyerekeikkel, lát- I <m hínárokat, akik a csoporttapasztalatok
után osztályukat személyes, íilmlomicli tanulócsoporttá változtatták, ahol a
tanulók egyenrangú féltőin vesznek részt nevelésük alakításában. Kemény üzleti
vezetők, akik Valamelyik üzleti kapcsolatukat reménytelennek írták le, hazatértek

— 84
 Csoport utáni változások
és ImiiMiiikiívvá változtatták azt. Egy papnövelde tanulói, akiknél a szerein és .1
testvériség volt a megfogalmazott ideál — ami éles ellentétben állt iiliigUiiyos,
elidegenedett létükkel -, nagy lépést tettek a valódi kommunikál i<> és az
egymással való törődés felé.
I kiadódtak helyzetek, ahol az egyik házastárs, aki megértőbbé és nyíl- i.ilibá
vált, otthon a csoportban kialakult spontaneitásával úgy megijesz- Inic latsát, hogy
a kommunikációjuk időlegesen — sőt néha tartósan nirgroiiilott. Néha egy pár a
csoportban szembesül a kettőjük közötti, • Itcmrieit ellentétekkel - és kibékül.
Máskor felismerik, hogy a köztük lévő szakadékot nem lehet áthidalni. Talán közel
járok az igazsághoz, ha 1*1 mondom: gyakran láttam óriási változásokat a
kapcsolatokban; több- vrglikbcn konstruktívakat, de néha - a társas lét, de nem
szükségképpen a* rgyen szempontjából — negatívakat is.

Szervezeti változások

l'k mi változott a szervezetek életében a csoportokat követően? Tapasztalai.inn itt

szerényebb és óvatosabb megállapításokhoz vezetnek. Láttam III lyzetcket, ahol az
egyének nagymértékben változtak, de intézményeik R/imc egyáltalán nem.
Tanárokat, akik sokat fejlődtek, de a legközelebbi éi ickczletük alig tért el a
korábbi, terméketlen összejövetelektől. Viszont Iái iá in egy egyetemi tanszéket,
amelynek oktatói a csoport hatására elve- telték osztályzási rendszerüket, minden
bizottságba felvettek diákokat, és megnyitották az igazgatás, a tanárok és a
hallgatók közötti kommunikációs csatornákat. Egy főiskolán teljesen
megváltoztatták a költségvetési politikát. Egy egyetem vezetői demokratikusabbá
tették igazgatási módszereiket.
Vállalatvezetők néha a csoportélmény hatására a „beosztottak időszakos
minősítését” egy sokkal emberibb és konstruktívabb kölcsönös visz- s/.i jelzéssel
váltják fel. Láttam olyan üzleti vállalkozást, amelynek az inni perszonális
kommunikáció lényeges része lett. De eljutottam addig a h lismerésig is, hogy a
fejlesztő csoportok - mivel az egyéni függetlensé-

85
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
get, nyíltságot és integritást táplálják—, nem segítik a megkérdőjelezhetetlen
intézményi lojalitás kialakulását. Vállalatvezetők mondtak fel; papok, apácák,
lelkészek hagyták ott kolostorukat, templomukat vagy egyetemüket az ilyen
csoportokban gyűjtött bátorság révén; úgy döntöttek, hogy inkább az intézményen
kívül dolgoznak a változásért, és nem belülről próbálkoznak. Egy oktatási
intézményben a csoportélmény hatására két összeegyeztethetlenül ellentétes tábor
jött létre: azok, akik változást akartak, és azok, akik ellenálltak a változásnak.
Röviden: míg a változás és növekedés az egyén életében gyakran okoz kavarodást,
a szervezetekben, úgy tűnik, majdnem elkerülhetetlenül ehhez vezet — és ez egy
hagyományos vezető számára nagyon fenyegető lehetőség.

Következtetéseim alapja

Úgy látszik, visszafelé haladok ebben a fejezetben, de valahogy ez tűnik

természetesnek. A fentiek a tapasztalataimból származó tanulságok.
De hát mik is ezek a tapasztalatok? Megpróbáltam minél többféle csoporttal
foglalkozni — összekötve ezt tanácsadói munkámmal —, hogy minél sokrétűbb
tapasztalatokra tegyek szert. Sokat tanultam az alatt a három év alatt, amíg a Cal
Tech vezetőinek, tanárainak és diákjainak konzulense voltam. Jelentős
tapasztalatot szereztem a Szeplőtlen Szív rendje (Order of the Immaculate Heart)
által vezetett iskolákkal — főiskolákkal, közép- és elemi iskolákkal — való
hároméves kapcsolatom során is. Néhány napos csoportjaim voltak a Claremont
Főiskolákkal, a Columbia Egyetem vezetőivel, tanáraival és diákjaival, több
főiskola tanácsadói stábjával, menedzserekkel, óvodák vezetőivel, óvónőivel,
egyházi emberekkel, az egészségügyi szolgálat munkatársaival és színes bőrű,
gettóban élő „páci- enseivel”(velük különösen izgalmas konfrontációra és
párbeszédre került sor), mentálhigiénés dolgozókkal, fejlesztő csoportokat
tartottam egyetemi hallgatóknak órarendi keretek közt. Voltak feladatorientált,
konzultációs jellegű, és személyes fejlődést elősegítő csoportjaim. Vezettem olyan
csoportokat, ahol idegenek, és olyanokat, ahol munkatársak jöttek össze. Voltam
serdülő- és párcsoportok facilitátora. Voltam csoportvezető Ausztráliában,
Japánban, Franciaországban és szerte az Egyesült Államokban. Kevés a
tapasztalatom családok, általános Iskolások, idősek alkotta csoportokkal. De
mindent összevetve — nagy szerencsémre — a tapasztalataim

86
 Csoport utáni változások
*< mlklviil sokfélék. Amennyire csak lehetett, megpróbáltam figyelmes és nyílon
kuni, és széles körű tapasztalat alapján a lehető legmegalapozot- i '|I|I
következtetéseket levonni.

/1; p példa az egyéni változásra

A In így visszafelé haladok ebben a tanulmányban - végére hagyva az 4ilaiok.it,

amelyekkel kezdenem kellett volna -, válaszút elé kerültem. A mely, személyes
változások sok példáját tapasztaltam. Nagy a kísértés, liugy újabb és újabb példákat
idézzek. De lehet, hogy az olvasó ezt rek- ,tk élezné. Ezért inkább a
másik utat választottam: egyetlen példát Intimetek, de ezt alaposabban. Egy férfi
— nevezzük Joe-nak — levelét ld< zeni, aki majdnem öt évvel az események után
leírja, hogy milyen attitűdökkel jött a csoportba, mit tapasztalt ott, hogyan változott
meg a magatartása, életcélja, személyisége. íme a levél:

Kedves Cári!
Mtgpróbálom a lehető legvilágosabban elmondani azokat a változásokat, a melyek
első, közel öt évvel ezelőtti csoporttapasztalatom eredményeként végbeun illek az
életemben. Sok-sok változás történt, amelyek mintha egyetlen irányt köveitek
volna: az egyik változás felkészített és elvezetett a következőhöz.
\hogy emlékezetemben visszaidézem az önnel töltött egyhetes időt, újra iz-
eahiua válók, átérzem akkori érzelmeimet. Izgatottan vártam a csoportot, de Inga
Imám sem volt, mitfogok átélni. Értékelem az ön pszichológiáját és filozófiaiul, ugy
érzem, illik az érzékenységemhez. Felvillanyozott a gondolat, hogy egy \ hét iga
„mester" lábánál ülhetek. Majdcsak rám ragad némi karizma.
Iléifon kezdtünk. Szerda felé már igazán zavarban voltam. Soha életemben nem
tudtam volna elképzelni, ami ott folyt. Miután túlestem az első mkkmi, amit az
okozott, hogy az egyik résztvevő közvetlenül megkritizált egy tini leli cm ülő férfit,
kíváncsian és félve vártam: mi jön még? Érdekes, mámo- i Hó, de ugyanakkor
rémítő volt ez a világ. Felmerült bennem a kérdés: vajon mindez igaz vagy csak
játszunk? Szerda táján végre ki is mondtam: nem va- t ynk benne biztos, meg
akarom-e ismerni a csoport tagjait, és akarom-e, hogy nk megismerjenek engem.
Amint ezt kimondtam, „benne” voltam a csoportban, és a legcsodálatosabb
dolog kezdődött el. A következő két nap olyan volt, mint egy gyönyörű újjá

87
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
születés. Mintha sok dolog, amit szóban értékelni szoktam, valóban igazzá vált
volna. Rettenetesen nehéz leírni ezt az élményt. Azelőtt nem is tudtam, mennyire
nem veszem észre legmélyebb érzéseimet, milyen értékesek lehetnek azok mások
számára. Csak amikor elkezdtem kifejezni, ami valahol mélyen a belsőmben
támadt, és láttam, hogy másoknak könny szökik a szemébe, mert rájuk nézve is igaz
volt, amit mondtam: csak akkor kezdtem valóban érezni, hogy a csoport tagja
vagyok. Korábban soha nem volt önmagámról ilyen intenzív tapasztalatom. Az,
hogy a csoport, mely érzékelte a szavaimban rejlő hamisságot és reagált rá, mégis
szeretett és elfogadott, olyan volt, mintha kaptam volna egy ajándékot, amiben
soha sem reménykedtem, mert nem is álmodtam volna, hogy létezik.
Felfedeztem, hogy ha kifejezem valódi önmagamat, akit mindig rejtegettem,
ezzel valami egyedit, gyönyörűt és éltetőt adok másoknak. Nem tudtam elhinni. De
tagadni sem tudtam, olyan világos és erős volt a bizonyíték. Felfedezetem, hogy
csak akkor tudom szeretni az embereket, és csak akkor szeretnek engem, ha
valóban önmagam tudok lenni, ha megmutatom mindazt, amitől félek, ami miatt
visszahúzódom tőlük.
Noha azóta túl vagyok életem néhány nagyon fájdalmas növekedési szakaszán,
sohasem tudnám megtagadni azt az azóta is magamban hordott reményt, amit az
emberség mély átélése keltett bennem; ez az emberség a sajátom, amit képes
vagyok másokkal is megosztani, függetlenül attól, milyen közel állnak hozzám.
Hogyan változott meg hát az életem az első csoport óta? Hivatásom tekin-
tetében haladtam tovább a megkezdett úton. Akkoriban papneveldébe jártam, azóta
pappá szenteltek. De bennem és rajtam kívül is mély változások történtek. Belül
gyermekbőlférfivá kezdtem válni. Kívül szabadabbá váltam az autoritással és
általában az emberekkel való kapcsolatomban. Jobban jelen vagyok önmagam, és
így mások számára, és ettől tanácsadói és terapeuta munkám hatékonysága száz
százalékkal nőtt. Azelőtt nagyon erősen törekedtem arra, hogy hatékony tanácsadó
legyek: kongruens, empatikus, pozitívan elfogadó, a másik embert valóban
meghallgató. De bár valamelyest hatékony voltam, nagyon behatárolt volt, hogy mi
is történt egy tanácsadói ülésen.
A csoport ideje alatt egy tanácsadó-gyakorlaton vettem részt. Teljesen meg-
hökkentett a változás. Minden megtörtént, amit elméletben megtanultam, anélkül,
hogy erre nagy erővel kellett volna törekednem. Jelen voltam. Meghallottam.
Képes lettem arra, hogy kockáztassam magamat, az érzéseimet, és a kliens hirtelen
kinyílt és teljességgel új módon viszonyult önmagához. Váratlanul olyan jól
működött a tanácsadói folyamat, ahogyan azelőtt soha-
 _________________________________ Csoport utáni változások
•> >n lalán helyesebb, ha azt mondom-, én működtem úgy, ahogyan azelőtt
ívlunein. Es minden olyan természetesnek és valóságosnak tűnt. Nem volt fa, t'iir
semmi művi. Nem állítom, hogy azóta egyfolytában ilyen magas színűm ni n ködöm
(néha jobb vagyok, néha rosszabb), de a csoport óta nem va-
I ugyanaz az ember, aki az első napon a csoportba lépett. Továbbképzem
ifhitom mint tanácsadó és terapeuta, és azóta több csoportban is részt vet- h m Síit
facilitátor is voltam. Ahelyett, hogy középiskolai igazgatóvá váltam volna ahogyan
terveztem —, tanácsadási pszichológiát tanultam, és most ■ . rr.r/M mega doktori
fokozatot emberi magatartásból. Előttem és vezetőim Jatt n nyilvánvaló, hogy
inkább emberekkel és emberi kapcsolatokkal kell hwlalkoznom, mint igazgatással.
Azért változtattam az elhatározásomon, un' t rájöttem, hogy nagyon rossz igazgató
lettem volna, de megvannak a képességeim, hogy nagyon jó tanácsadó és
terapeuta lehessek. Nemcsak fel- hniritein néhány tulajdonságomat, amelyek rossz
igazgatóvá tettek volna, de
II h gondolkodtam ezekről.
I.-/ hiszem, ha meg kellene mondanom, mi volt életemben a csoport ha- i.i .lm
történt legfontosabb változás, azt mondanám, hogy a személyiségem
határozottabb alakot öltött. Világosabb lett, ki is vagyok. Ez a tudás nem mindig
volt örömteli, de megéreztem, hogy a tulajdonságaim egy olyan egész léirrí. ami
mások számára — és így apránként számomra is — elfogadható. I Ikrzdlcm
birtokolni saját személyemet: azt a személyt, aki sokszor érezte "ingát úgy, mint
egy kisfiú a felnőttek világában; aki félt, és hagyta, hogy felelnie meggátolja
abban, hogy teljesen élő és működő legyen másokkal való kiipi adataiban. Es
ahogy az énem valóban felelőssé kezdett válni a bennem • /») kisfiúért, elkezdett
felnőni és megerősödni (vagy talán a „kisfiú” elvesztette fölöttem a hatalmát).
Akárhogyan is, elkezdtem valakivé válni. Nagyjából így tudom elmondani. Le
kellett mondanom a gyámoltalan kisfiúsággal /áiö bizonyos kényelmekről, és a
növekvő férfi egyre több felelősségét kellett elvállalnom, de ez sok örömöt is
okozott. Az első csoport óta sok mindent tanultain. Nagyobb a hitem az
emberekben. Tudom, hogy hozzám hasonlóan mdmk lelke is tele van érzésekkel.
Tudom, hogy mindnyájan részei vagyunk rej' nagyon reális és gyönyörű, de néha
fájdalmas létezésnek. Sokkal jobban bt-om az ember jövőjében. Mert ha meg
tudjuk érteni egymást úgy, ahogy az a csoport során történt, mindnyájunk számára
elkezdődhet egyfajta „megváltó .-.ás", s a magány és csökkentértékűség halálszerü
állapotából kiemelkedhetünk a teljes élet lehetősége felé. „Igent” tudok mondani
az emberiségre, mert személyes módon érzem és tudom, hogy a világon minden
ember nagyon sok eletet, szeretetet hordoz; csak ki kell nyitni, hogy mindez
hozzáférhető legyen

89
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról I
önmaga táplálására és mások felüdítésére. Tudom, hogy félelmünk és védeke-
zésünk miatt ez gyakran nem történik meg de azt is tudom, megtörténhet.- eddig is
megtörtént, és a jövőben is meg fog történni.
Őszinte szeretettel
Joe

Ennek a férfinak a tapasztalatai nagyrészt kedvezőek voltak, bár említést tesz az

elmúlt öt év fájdalmas növekedési szakaszairól is. Más esetekben a változás még
fájdalmasabb, ahogy ez a következő fejezetből ki fog derülni.
Az ilyen emberek tanúbizonysága azt a nagyon mély meggyőződést kelti
bennem, hogy a fejlesztő csoportban és azt követően mély személyiség- és
magatartásváltozások történhetnek és történnek is. Nyilvánvaló, hogy nem
mindenki változik ilyen mértékben. A kevés eddigi kutatás eredményei némiképp
ellentmondásosak, bár az énkép jelentős változása igazoltnak látszik. De ha csak
két, három vagy öt ember változik meg ilyen drámaian és maradandóan egy
csoport után - olyan irányban, hogy tudatosabb, teljesebben működő
személyiséggé válik —, ezt is fontosnak tarom.

Példák a kapcsolatok változására

Három példán mutatom be, hogyan változhatnak meg az emberi kapcsolatok a

csoport hatására. Az első azt illusztrálja, hogyan érzékelik a gyermekek az
érzelmek és attitűdök változását, még ha a szülők magatartása alig változik is. Egy
anya, aki egy kollégám csoportjában vett részt, röviddel a csoport befejezése után
ezt írta:

Mint tudja, kapcsolatunk Pete-tel, a férjemmel, rendben volt. De — mint

valószínűleg észrevette — a gyerekekről sohasem mondtam ezt. Haragudtam a két
lányomra — Marie-re és Alice-ra —, amiért folyton civakodtak. Bántott, hogy
Marié időnként még mindig bepisil. Sajnáltam, hogy nem tudtam nekik több
szeretetet adni. Bosszantott, hogy valójában soha sem beszéltek velem. Zavart,
hogy Pete és én is néha bántó dolgokat mondtunk nekik. Amikor „új énemmel”
hazamentem, számítottam valamilyen reakcióra. Amire nem számítottam, az a
reagálás gyorsasága és intenzitása volt. Este, amikor a tízéves Marié hazajött,
megkérdezett, megfürdetem-e? Egy óra hosszat beszélgettünk

90
 ________________________________ Csoport utáni változások
• mtmn nációról, Istenről, az ördögről, a mennyről és a pokolról, a halálos vihlri
nil. a konyhai cukorlopásról, rémképekről, a szörnyekről az ablakban. /<' un
elcsen korábban is beszéltünk ezekről a dolgokról, de sohasem ilyen lolml d ilyen
őszintén. Alice, aki tizenöt hónappal idősebb Marie-nál, leséit ./ Iitidőszobába és
bekapcsolódott a beszélgetésbe. Végül őt is megmostam. Noy yon meglepett, hogy
azt akarta, fürdessem meg — most kezd serdülni, A ihiyyon tudatában van ennek.
Marié megkérdezte: „Mit csináltál azon -> ftn c)övctelen? Megtanultad, hogyan
legyél kedves a gyerekekkel?” „Nem Villiis oliam -, megtanultam, hogyan legyek
önmagam, és ez nagyon jó. ”

A levelet Bili és Audrey McGaw-nak írták, egy évvel azután, hogy

III.ÍMMIÍU

jtgvrsrk és házaspárok részére vezettek csoportot. A levél önmagáért beszél:

Sí./mwr is belefogtam ebbe a levélbe. Arról szól, hogy mi történt, és mi törtéiül

'szeretettel van tele; könnyekkel, örömmel és szeretettel.
\hogy itt ülök, hogy írjak nektek, könny szökik a szemembe, és elborítalak az
érzelmek. Azelőtt sohasem tudtam volna ilyen levelet írni. Ezt akarom fhmmdani.
Köszönetét akarok mondani, tudatni akarom, hogy átadtátok, limit akartatok,
hogy elvégeztétek a munkátokat. Magamba szívtam, most a< riiycin, sohasem
fogom elveszíteni, és továbbadom.
/ dccn és én összeházasodtunk, együtt élünk, vannak problémáink, néha l't i
ckszilnk, morgunk, és szeretjük egymást. Nem így lenne, ha nem találkoztunk volna
veletek. De találkoztunk, néhány napot együtt töltöttünk, és r, t hczi’ittunk valamit.
Szerencsénk volt, hogy a megfelelő időben történt, és a uieyjclelő emberekkel
találkoztunk: készenlétben álltunk és megváltoztattátok ,ir éld utunkat. Már
tudjuk, mi lehetséges, mi teljesíthető. Házasságunknak tr a - érzelmi biztonsága
ugródeszka számomra. Nyitott, viruló, áradó... szadikkal nem lehet megfelelően
leírni, ami velem valójában történt. Ti tudjátok. mi ez. Az enyém! Ez fantasztikus.
Most már tudom, miért vártunk eddig a levélírással. Most már biztos vagyok.
Eltelt egy év, és elmúlt a félelem. Sohasem fogom elveszíteni, amim most van.
Felfogtam, hogy amim van, az csupán olyan helyzetbe hoz, hogy nagyobb
felelősséget vállaljak. Most már értem, miért kell nektek, Audrey és Hill
végigcsinálnotok azt, amit minden csoporttal végigcsináltok.

A harmadik levél egy tanárnőről és diákjairól szól. Egy általános iskolai

tanárnőtől, aki néhány hónappal korábban egy csoportunkon vett részt,
megkérdeztük, volt-e eredménye számára a csoportnak. így ír:

91
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról I
Azt kérdezi, hogy mi történt velem... valami ott legbelill megváltozott. Meg-
hallottam olyan dolgokat, amiket azelőtt sohasem... és ez nagyon jó. Eredmények?
Csak annyit tudok, hogy ez mindnyájunknak jó. Elkezdtem figyelni a diákjaimra.
Megkérdeztem őket, előfordult-e a múltban, hogy bárkit is untattam, vagy nem
figyeltem rá. Az osztály legnagyobb gazfickói mind felemelték a kezüket. Talán
egyúttal ők a legérzékenyebbek is... Most éltem át a legelfoglal- tabb,
legizgalmasabb, legéleterősebb, legmókásabb, legteljesebb és legboldogabb
hónapokat, amióta csak tanítani kezdtem, és még nincs vége.

Különösen érdekes a tanárnő megfigyelése a „problémás” gyerekekről (a

„gazfickókról”, ahogy nevezi őket). Gyakori, hogy a problémákat okozó fiatalok
érzékenyebbek az interperszonális kapcsolatokra, mint a többiek. Megjegyzése az
ok-okozat érdekes kérdését is felveti: „gazfickók” voltak ezek a gyerekek és ezért
érezte úgy a tanárnő, hogy nem érdemes figyelni rájuk, vagy azért váltak
„gazfickókká”, mert érezték, hogy nem hallgatják meg őket? Ez az úgynevezett
problémás fiatalokról való gondolkodás egészen új útját nyitja meg. A tanárnő
megállapítása azt is jelzi, mennyire belevonódnak a tanulásba a tanárok és a diákok,
amikor valódivá válik köztük a kommunikáció.
Nem szeretném, ha félreértenék ezeket a példákat: nem minden anyával, párral
vagy tanárral történnek ilyen dolgok. De az, hogy gyakran megtörténnek, az egyik
legizgalmasabb és legerőteljesebb interperszonális tapasztalássá teszi a csoportot.
Segítheti az embereket, hogy szabadabban önmaguk legyenek: dühösek,
szeretetteljesek, érzékenyen az életre figyelők. Röviden: lehetővé teheti, hogy az
emberek őszintén emberiek legyenek kapcsolataikban.

A szervezeti változás egy példája

Kz intézményi változások tucatnyi példája közül egyetlenegyet választottam ki,

amely nagyon vegyes következtetésekhez vezet. Remélem, ugyanolyan élénken
tudom elmesélni, ahogyan nekem leírták.1
Egy katolikus szerzetesrend által irányított fiúiskolának a tanulók jó tanulmányi
eredményei és magas erkölcsi színvonala miatt valamikor nagy tekintélye volt
abban a főleg közép- és felsőközép-osztálybeli fehérek által lakott elővárosban,
ahol működött. Egy évtized leforgása alatt a környék
 ________________________________ Csoport utáni változások
4MIII.II.III megváltozott; történetünk idején az iskola tanulóinak 75%-a in> nlhíil,
20%-a fekete volt. Gettóiskolává vált egy gettó közepén. Süly- IIFIII >i i.uiítás
színvonala, alacsony volt a morál, általánossá vált az ér- tlíl irli nség, a
kábítószer-fogyasztás. De a szerzetesrend által megkövetelt (egyelem kényelmes
álarcként fenntartotta a hagyományos neve lt- litszaiát.
A/ iskola és a diákok közötti ellentét egy iskolai táncmulatságon tört H |i l«/íme,
ahová a diákok alkoholt és kábítószereket hoztak be. A diák- vriFtés megpróbálta
eltüntetni a nyomokat a tantestület elől. A szakadás •u Iskola és diákjai közt
teljessé vált. Az igazgató felfüggesztette az órákat, n«»/< hívta az iskolát és azt
mondta: „Mindannyian tudjuk, hogy súlyos |U>>bléiiiáiiik vannak. Beszéljünk
róluk.” Ez a nyitottság párbeszédre és V(i na bátorított. Néhány diák elmondta,
hogy rosszallta a többiek vilikul eset a táncmulatságon, majd a beszélgetés
mélyebb problémákat ta/ilrtt érinteni: életük haszontalanságáról, a kábítószerek
vonzásáról, az ót il< unalmáról, arról, hogy tanulmányaiknak semmi köze sincs az
éle- lllkhuz, a tanárok érdektelenségéről, az elnyomó fegyelemről, arról, hogy H
kötelező egyenruhának nincs értelme a diákok világában, hogy nem kap hangsúlyt
a kisebbségi csoportok történelme és identitása. Ezeket a témá- l<.it
szenvedélyesen, ledorongolás nélkül vitatták meg. Az elhivatott ta- itimk végig
nyitottak maradtak, és nem védekeztek, noha nyilvánvalóan un g lepődtek és
megbántódtak. A gyűlés a remény jegyében ért véget.
A/ iskolai év rövid hátralévő részében és nyáron a tanárok és a diákok együtt
dolgoztak a problémák megoldásán. A tanácsadói testület négy tagja, akiket
különösen tűz alá vettek az igazgató által összehívott megbeszélésen beiratkozott
a La Jolla-i Center fór Studies of the Person li.il szervezett nyári facilitátor
kiképző programra. A program hatására elhatározták, hogy ezután megbíznak a
diákokban, az iskolai élet minik ti terén fokozott részvételre bátorítják őket, olyan
légkört alakítanak ki, mint amilyet a csoporton megtapasztaltak. A tantestület
kimondta, hogy a diákok viselkedéséért ők maguk felelnek. Hetven választott diák
és a teljes tantestület — még a karbantartók is — három teljes napot töltött rgy
faluban, ahol terveket készítettek a következő évre. Ez is azt mutatta, hogy a
tantestület komolyan gondolja azt, amit mond.
Az iskola őszi megnyitó ünnepsége teljesen másképp zajlott, mint a környező
gettóiskoláké. Az állami iskolákban a félelem és az ellenségesség, miatt rendőrök
és biztonsági őrök álltak készenlétben. Sok iskolában a tanévnyitót a szigorú
szabályok, a megszegésükért járó büntetés és a

S>3
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról 1
szervezeti kérdések kifejtésének szentelték. Ebben az iskolában viszont azt
mondták a diákoknak, hogy bíznak bennük, és hogy bizonyára fognak elkövetni
hibákat, de a fontos az, hogy tanuljanak a hibáikból. Mi volt a következmény?
Először néhány furcsa következményről: voltak olyan iskolák, amelyek nem
engedték csapataikat játszani ellenük, mert a sportolók egy részének hosszú haja,
oldalszakálla és bajusza volt! (A diákok úgy érezték, hogy kultúrájukban mindez
természetes.) Etnikai diákcsoportok alakultak (Fekete Diákok Egyesülete,
Mexikói-Amerikai Diákok Egyesülete), amelyek egyensapkát és jelvényeket
hordtak, tüntettek — többekből félelmet és kritikát váltva ki. De amint ezek a
csoportok azt tapasztalták, hogy kreatív gondolkodásukat, hatásukat és hatalmukat
az iskola szívesen látja, szélsőséges magatartásuk lecsökkent. Sok tanár nem tudta
elfogadni az új helyzetet, az év végére a tantestület mélyen megosztottá vált.
Egyesek elmentek, és a valaha egységes iskolában a tanárok között nőtt a
csalódottak száma. Néhányan, akik segítették az új politika bevezetését, úgy
érezték, hogy az végül is kudarcba fulladt és ettől teljesen elbátortalanodtak.
E kételyek azonban nem nagyon hatottak a diákokra. Mióta nem volt kötelező,
nagymértékben megnőtt az iskolalátogatás. A késések nem jelentettek többé
komoly problémát. A kábítószer-használat — legalábbis az iskola területén —
jelentősen csökkent. A régen egyhangú és unalmas órákat felélénkítették a
hátrányos helyzetűek vitái, és a tanároknak igyekezniük kellett, ha egyenrangú
vitapartnerek akartak lenni. Ami a leghihetetlenebb: sok végzős ösztöndíjat kért és
kapott felsőfokú tanulmányokra — egy gettóiskolából, ahonnan eddig soha senki
sem került főiskolára.
Nem akarom alábecsülni a problémákat. Néhány tanár megpróbált visszatérni a
múlt autoriter módszereihez, de hamar kiderült, hogy a szabadságot ritkán lehet
visszavonni. Egyes tanárok megijedtek ettől az új és ismeretlen úttól, amelyen
elindultak. A fehér diákok kisebbsége sok esetben érzéketlenné és ellenségessé vált
a történtekkel szemben. A szülőket nyugtalanította és megzavarta a változás, nehéz
volt megértetni velük az új felfogás lényegét. Nem kétséges: az iskola
szervezetlenebb és kaotikusabb volt ebben az évben, mint korábban.
Szerintem mindez sok mindenre rávilágít az önirányított szervezeti
változásokról. A fejlesztő csoporton szerzett tapasztalatok nyomán megváltozott
légkör konstruktív változásokat idézhet elő, de élesen meg is oszthatja az
intézmény dolgozóit, megzavarhatja a közösséget. Fenyegető lehet azok számára,
akiket köt a hagyomány, és így azt, ami egyesek szá-

‘V*
 _ ______ _______ _______ ______ Csoport utáni változások

iii ir i konstruktív változás, mások katasztrófának élhetik meg. De a törli itickri .1 tanulók többsége —
azok, akikért az iskola van — felszabadító, . Iui.1, felelősségre tanító tapasztalatnak tartja. így, bár a
változás lehetett Vuliia lassúbb és kevésbé fájdalmas, és bizonyos hibákat el lehetett volna krmlni -
például a fejlődés nyomon követésével —, az eredmény ösz- WMhrgéln n pozitívnak tűnik. Az érzések
és gondolatok nyílt és őszinte lniitiiiiiinikálása, a tanulók, a tanárok és az iskolavezetés
egyenlőségének lhinric.se, a szervezet eredményeiért való közös felelősségvállalás valódi valószínűleg
visszafordíthatatlan változást hozott.
A szervezeti változás egy drasztikus és ellentmondásos példáját válaszúit l.im ki a fejlesztő
csoportokból fakadó légkör erejének bemutatására. Vitl.il/ili .ittam volna sokkal visszafogottabb
illusztrációt is.

befejezésül

III iiiélcm, sikerült érzékeltetnem, hogy amit a fejezet kezdetén elmond- l.iin. nem puszta illúzió. A
fejlesztő csoportok mély változásokat indíthatnak cl az egyének magatartásában, az emberi
kapcsolatokban és a szerve- n nk működésében egyaránt.

S>5 —
 Ötödik fej

A személy a változásban: ahogy egy

résztvevő átéli a folyamatot

Többet kaptam, mint amit remélhettem. Amikor idejöttem, úgy éreztem,

egyedül vagyok a fájdalmammal, a küzdelmemmel. Az emberek •szegénysége,
az ország politikai helyzete, a házasságom keserűsége, a családom, a
munkám — túl sok ez nekem, egyedül nem tudok megbirkózni i'ele... Es most
rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Mindenki, aki itt van. valahogy segít
nekem... Erősnek érzem magam, és képesnek arra, hogy továbblépjek. Lehet,
hogy ez nem tart soká, de ez talán nem is számít. Csak az, most mit érzek. ”

Cári Rogers: Egy létezési mód, 327- oldal

 A személy a változásban; ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot

Nriu inka, hogy 1-2 héttel a csoport után a facilitátorok ilyesfajta le- l.hi kapnak a
résztvevőktől: ,f\. felismerések még folytatódnak...Nem #w|.h ein magamban óriási
változásokat..., de nagyon is úgy tűnik, hogy wliiinilycn ajtó, amely eddig zárva
volt, kinyílt.” Az ilyen levelek pozitívnak líínnek, de vajon mit jeleznek a résztvevő
jövőjéről? Az előző fejezetien inai szó volt bizonyos változásokról. Nem sok
figyelmet szenteltünk imnhan annak a folyamatnak, amely a későbbi változásokhoz
vezet.
I |;y ritka és szerencsés körülmény következtében rendelkezésemre áll 11< y
mbb mint 6 éves periódusra kiterjedő levélsorozat. Ezt szeretném fel- lidWhálni
arra, hogy részletesen bemutassam az egyéni fejlődés néha meg- !■ p<>< n
változatos szakaszait.

1 Í söpört és Ellen

Néh.í ny évvel ezelőtt facilitátora voltam egy csoportnak, amely vezető

lldeicniberekből — 13 férfiből és 2 nőből — állt. A keleti part egy kellemes
Üdülőhelyének szállodájában találkoztunk 5 és fél napon keresztül. Sok linilos
eseményt éltünk át ez idő alatt. Az élményt úgy próbálom érzékel- irtni, hogy
felidézem, mi történt a csoport egyik tagjának, egy egyedül- i|k> nőnek az életében.
I .llcn — a név kitalált, mint valamennyi név a beszámolóban — egy kis
nníszaki vállalkozás vezetője volt. Meglehetősen csendes volt a csoportban, bár
eléggé éles nézeteltérés alakult ki közte és a csoport két férfi tagja között. Beszélt a
vállalkozásának egyik vezetőjével, Lizzel kapcsolatos problémájáról. Liz Ellen
beosztottja volt, de Ellen úgy érezte, függ Liztől, alu erős, domináns nő volt. A hét
vége felé jártunk, amikor Ellen utalt az anyjával való együttélésükből következő
nehézségekre, de ha a memóriám |II*Inos, nem fejtette ki ezt a kérdést részletesen.
Az biztos, hogy én nem voltam elég érzékeny ahhoz, hogy felismerjem: életének fő
problémája éppen ez. Azt hiszem, a csoport bizonyos mértékig segített neki Lizzel
kap- i solatosan, de nem hiszem, hogy bármi jelentős segítséget kapott volna az
anyjával való viszonyát illetően. A következő — és egyben utolsó — napon l ilén
őszinte visszajelzést kapott a csoporttól, amit megkönnyezett. Az a mód, ahogyan a
csoporttagok egymást segítik, jól illusztrálható egy hozzá linczett levélből, amelyet
egy csoporttag — a hét elején még teljesen idegen személy — juttatott el hozzá a
visszajelzés után. Csak sokkal később

szereztem tudomást erről, amikor megírta nekem, hogy ilyen kincset őriz. A
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
legjobb, ha idézem, mint Ellen csoporttapasztalatának egy részét.

Barátodként szeretném elmondani, mennyire értékelem, hogy olyan vagy, amilyen:

megismételhetetlenül egyedi. Szeretnélek segíteni, hogy még inkább az legyél, ami
lenni szeretnél, szeretném, ha bátorítást és szabadságot nyernél a kapcsolatunkból.
Szerető érdeklődésemmel veszlek körül, de sohasem foglak birtokomnak tekinteni
vagy használni: a magad gazdája vagy, és soha senki nem sajátíthat ki, noha
tartozhatsz másokhoz és mások tartozhatnak hozzád (ahogy én is). Mindiga
rendelkezésedre állok, veled vagyok, még ha világrészek választanának is el
minket. Soha nem hagylak el, és soha sem kell valamivel elnyerned a szeretetemet.
Szeretlek, mert az vagy, ami, és mert ezt csodálatos dolognak találom.

Érthető, hogy Ellent mélyen meghatotta ez a levél. Bár akkor nem sokat beszélt az
anyjáról, részben éreznem kellett a probléma mélységét, mert elbúcsúzva tőle ezt
mondtam: „Remélem, hogy július 4-én — kb. egy hónap múlva — közzéteszed a te
függetlenségi nyilatkozatodat.”

Belső változások

Sokan kérdezik: „Mi történik az emberekkel a fejlesztő csoport után?” Ellen

leveleiből megtudhatjuk, hogy mi történt vele a csoportot követően. Lehet, hogy
tapasztalatai nem tipikusak, de nem is meghökkentően szokadanok.
Nem telt el két hét a csoport befejezése után, amikor Ellen írt nekem, hogy egy
nagyon szép levelet kapott szállodabeli társától (aki egy másik csoportban volt, de
esténként elbeszélgetett vele, amikor azt látta rajta, hogy szüksége van valakire, aki
meghallgatja): „. ..amióta elbúcsúztunk egymástól, napjaim tele vannak új
gondolatokkal és érzésekkel. Az önmagámról szerzett ismeretek kezdenek
összeállni. A régi énemből valami új formálódik: a hamu alatt pislákoló parázsból
a csoporttapasztalatok tüzet csiholtak. ”

Megértem, mire gondol— írja Ellen. Az én felismeréseim is folytatódnak. Én nem

észleltem magamban ilyen óriási változásokat, és azt hiszem, a környezetem sem
vett észre rajtam drámai változást, de úgy tűnik, valamilyen ajtó, amelyik azelőtt
zárva volt, kinyílt és reménykeltőén egyre tovább nyílik...
1OO
 ____ A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a
folyamatot Vég nem kellett szembenéznem semmilyen fenyegetéssel, így nem
tudom, ho- fy,m ragálok majd, ha erre sor kerül, de megéreztem, milyen az, amikor
nem félek csodálatos!

hnk < soporttaghoz hasonlóan az Ellen lelkében felbukkanó változás na- uyun
linóm, és egyik fontos része érzéseinek egyre tisztább megismerése.
Mrgv.iltozik-e a viselkedése, hogy hozzáilleszkedjen ezekhez az új érzé- •ildiez -
ez az igazi kérdés. Meg vagyok győződve arról, hogy minden iw énképben
bekövetkezett változás előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül inrgjclcnik a
viselkedésben is. Ellen — mint a következőkből nyilvánvaló nem ilyen optimista.
I Jgyanebben a levélben elmondja, hogy együtt ebédelt W-vel, a cso- pni t
másik résztvevőjével, aki nem vonódott be ilyen mélyen a csoportmi ténésekbe:

Nem könnyebb öt a csoporton kívül megismerni, mint amennyire a csoportban

látni engedte magát. Reménytelen kísérletet tettünk, hogy felidézzük a csoportét
■••est. Azt hiszem, a többiekkel ez nem lett volna ennyire nehéz, de valószínűleg
valamennyien visszavettük páncélunk néhány darabját, amikor elhagytuk a
szállodát. Csoportunk folytatja a visszavonulást, újra régi szokásaink szorítá-
sában élünk, visszatért a fejfájás és a többi pszichoszomatikus tünet. Mennyire
veretném továbbra is fenntartani a csoportszellemet!— zárja levelét Ellen.

Ismerős kép: a csoportélmény kezd veszíteni elevenségéből, a csoportútok

meglehetősen általános tapasztalata, hogy a régi életminták ismét érvényesülni
kívánnak.
Válaszoltam levelére — mint ahogy valamennyi idézett levelére is —, de mivel
több mint 2000 mérföld választott el minket egymástól, nem kíséreltem meg, hogy
bármi többet tegyek, mint megérteni az attitűdjeit, érzéseit, helyzetét. Javasoltam
egy terapeutát a városában, akihez elmehet, ha úgy gondolja.

Az anya, mint mumus

A következő levelet egy hónappal később írta. Ez az első alkalom, hogy szóba
hozta anyjával kapcsolatos problémáját. A munkahelyéről írt:

101
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
■ ..anyám legalább este tíz óráig távol lesz ma este. Éppen néhány olyan ba-
rátomhoz készülök, akiket ő nem szeret. Tudom, amikor hazamegyek, egyszerűen azt
kellene mondanom, hogy „meglátogattam George-ot és Carolt ma este”. De már
most remegek a félelemtől, hogy később fogok hazaérni, mint ő, és nem fogok találni
egyetlen elfogadható kifogást sem arra, hogy hol voltam. Ostobaság, tudom. De
nem hiszem, hogy leküzdhetem. Terapeuta, megyek hozzád!

De nem ment el a terapeutához. Anyjától való félelméről szóló megállapításai

sokkal többet elmondanak kapcsolatukról, mint bármi, amit a csoportban mondott,
és azt mutatják, mennyire az anyja irányítása alatt álló kislány még mindig. A
csoport gyógyító hatásáról ezt írja: ... úgy tűnik, a társadalomnak szüksége van „
biztonságos ” csoportokra. Olyan csoportokra, ahol semmi sem fenyegeti a tagokat.
Olyanra, amit az egyház nyújthatna, ha lenne mersze hozzá, és amit átmenetileg a
mi csoportunk elért. .. Voltak hullámhegyeim és hullámvölgyeim, de előrehaladtam,
még ha nem is jutottam messzire.

Ellen az elkülönülésről gondolkodik

ÉLI írtam Ellennek, hogy remélem, elegendő bátorságot gyűjtött, és megmondta az

anyjának, hol volt, amikor meglátogatta George-ot és Carolt. így válaszolt:

... sajnálom, de nem volt elég bátorságom megmondani anyámnak, hol voltam, és
valószínűleg soha nem is lesz. Mint a legtöbb emberi kapcsolat, ez is sokkal
összetettebb, mint amilyennek látszik, és más embereket is érint. Bárcsak
részletesen is megbeszélhetném ezt veled: talán ez segítene, hogy feldolgozzam az
érzéseimet. Azt szeretném, hogy ne érezzem magam felelősnek az anyám
hogylétéért, hogy legyen bátorságom — a barátaim erkölcsi támogatásával — két
háztartást létrehozni. De anyám 75 éves, túl idős ahhoz, hogy önálló háztartást
kezdjen... bár fizikailag remek formában van, és képes arra, hogy gondját viselje
önmagának. De hogyan tegyem meg? Ez a kérdés. Azután itt van a házasság, ami
szintén bonyolult lenne, mert

102
 A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot <»•
egyetlen személy, aki társam lehetne (George), azonos azzal az emberid, akii anya
a legkevésbé kedvel, és csaknem semmi lehetőség arra, hogy habatl legyen,
kivéve, ha özveggyé válna... felesége nagyon beteg, testileg fi lelkileg egyaránt.
Nem tehetek mást, mint mellettük állok és segítek, ha tinink, mivel mindkettőjüket
kedvelem és soha nem törném szét azt, ami I alaha boldog házasság volt. Kezd
egyre bonyolultabb lenni, nem igaz?... Mindazonáltal, ha soha nem ismertem
volna George-ot, nem rendelkeznek unnak a megértésnek, szeretetnek,
szimpátiának, toleranciának a tildével sem, amivel most rendelkezem. O csinált
belőlem embert. Ez tette Irl'i ■tövé számomra, hogy élvezzem az örömöt és a
bánatot is. Képes lennék •b'isdui mindkettőt — azt hiszem — még ennél jobban is,
ha ugyanakkor Hrm erezném a bűn súlyát. Anyám kezdettől fogva bűnösnek
tartotta ezt a l,t/u adatot, ezért alakult ki benne ilyen ellenszenv George-dzsal
szemben. De nekem azt kell tennem, ami helyesnek tűnik számomra. Mindenkinek
kell az az érzés, hogy másoknak szüksége van rá és szeretik. En történetesen olyan
utat választottam, ami idegen az anyám számára. Láthatod, milyen avart vagyok.
(i'eorge-nak volt egy barátja, egy éhező költő. Egyik verse nagyon ideillö:
Hogy megyünk a magányba?
Nem párosán.
Énekelve, sóhajtva, lázasan. Hogy megyünk a magányba?
Magányosan
l így érzem, mi ketten ugyanabból a fajtából valók vagyunk. Talán ez az, ami in i
zehoz — és ami elkülönítve tart.

In részben vagy nagyrészt a csoport eredményeként — Ellen alaposan

végiggondolja éretlen és meghunyászkodó kapcsolatát anyjával, és szembenéz.
vele. Feldolgozza a bűnösség érzését egyetlen jelentős férfi-kapcso- I.II.I iránt, és
elkezdi elfogadni George iránti érzéseit.

Mi •mi beszélni és választani

Mindössze négy nappal később a helyzet — a következő levél szerint — je-

leniősen megváltozott: a gyávaság bátorsággá alakult. Ezt írta:
1 03
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Kedves Cári!
Soha nem akartalak ennyire bevonni gondjaimba, de szeretnélek naprakészen
informálni. Egyszer majd felhasználhatod, mint elrettentő példát. Egy természetes
nyitási lehetőség adódott az anyámmal való beszélgetés során a múlt este, vacsora
közben, amikor említést tett a ház felújításáról. Gyengéden javasoltam, hogy esetleg
gondolkodhatnánk arról, hogy kiveszünk két szomszédos lakást, és akkor
elmehetnék az összejövetelekre anélkül, hogy gondoskodnom kéne valakiről, aki
vele van. (Anyám — úgy tűnik —fél az egyedülléttől éjszaka a házban.) Egyik
gondolat követte a másikat, viszonylag békésen, de ma reggel anya hisztérikusan
viselkedett.
Beszéltem családi orvosunkkal, és azt a tanácsot kaptam, hogy keressek a
mamám számára egy helyet: nem egy szomszédos lakást, amit végül is soha nem
gondoltam komolyan. Biztosított anyám felől, mondván — amit valamennyi
barátom is mond —, hogy gyorsan beilleszkedik majd, és hogy ez az egyetlen
lehetőség számomra (mennyire tisztában vagyok ezzel!). Úgy érzem, nincs visszaút.
Könnyek között hagytam ott az anyámat ma reggel. Azt mondtam neki, hogy itt nincs
senki, akihez beszélhetne, és nincs semmi jövedelme sem. Ez igaz. Egyszerűen
eladom majd közös értékeinkből, amit tudok, és megpróbálok folyamatos, független
jövedelmet biztosítani számára.
Sokat beszéltünk, de sok mindent kimondatlanul hagytunk. Láttam, nem fog
megérteni, nem foga elfogadni, amit javaslok. Bárcsak képes lennék megőrizni
mostani bátorságomat, és nem odafigyelni a zokogására. Bárcsak hideg fejjel
tudnék dönteni — úgy, ahogy most tettem.
Képzelheted, ez a nap milyen drámai volt: egyszerre éreztem a megköny-
nyebbülést, hogy „meg tudom tenni” és a félelmet a változástól. Köszönöm, hogy
meghallgattál.

Tekintsük át azokat a tényeket, amelyeket e három levél felfedett. Itt van egy 44
éves nő, aki felett egész életében az anyja rendelkezett, aki soha nem ment férjhez,
aki még mindig túlságosan ijedt ahhoz, hogy elmondja az anyjának, amikor egy
estét a barátjával (George-dzsal) tölt, akit szeret. Egyszerűen nem tud létezni az
anyja helyeslése nélkül. Mégis, öt és fél nap egy csoportban, ahol ez a probléma
csak felületesen vetődött fel, valahogy elindított benne egy olyan gondolati és
cselekvési sorozatot, amely teljesen új irányt adott az életének. Az a tény, hogy ez
az új irány a félelem és a bűnösség érzésével, bizonytalansággal és aggodalommal
társul, nem változtat azon, hogy megtett egy lépést, amelyet már aligha tud
visszavonni, és amely teljesen meg fogja változtatni az életstílusát és énképét.

— 104
 A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot

Ny tiyfi lanság

A küvct kező, egy héttel később írt levél tükrözi a jó és rossz érzéseknek azt H
fiit/avarát, amelyen Ellen keresztülmegy:

//.<. >w Zf, itt van a bűnösség és a sajnálkozás, hogy mit tettem az anyámmal. /1 in
után — mint amikor a nap áthatol a felhőkön — megszólal a józan ész: "u nnyíre
nevetséges félelmet és bűnösséget érezni valami miatt, ami olyan tfimeszetes és
normális (és nem is ártok vele anyámnak)”. Valahogy csak túl Intek it következő
három héten (anyám három hét múlva költözik az új la- káliba). Liz, az
alkalmazottam azt mondja, hogy a nagy átállás majd akkor következik be, amikor
egyedül leszek a sajátomban. Biztos vagyok benne, Imyy igaza van. Akárcsak más
barátaim, ő is úgy érzi, hogy ha egyszer anya letelepedett, vele minden rendben
lesz, és a nagy kérdés az én saját átállásom. I következő három héttől rettegek. Nem
gondolok arra, mi lesz azután. Időnként forró villámlásokként megcsap a bűnösség
érzése. Miért? Azt hiszem, ki tudom találni. Talán segít, ha elolvasom a könyved.
Emlékeztetnem kell magamat arra, hogy anya mindig csak magáért aggódott, és
nagyon keveset mríídiitt velem, a jövőmmel.
A régi történet George-dzsal kapcsolatban még mindig bántja. Biztos vagyuk
benne, hogy ez nagy szálka a szemében. Ez az oka annak is, hogy bűnösnek érzem
magam? Azt akarom, hogy elfogadjanak. De úgy érzem, anya nem tud elfogadni
engem, ezért nem tudom elfogadni magamat. így van?

így héttel később a kilátások nem annyira zordak.

í Így sejtem, hogy a következő két hét lesz a legnehezebb, amikor anya elköltözik, és
én a házban maradok, vevőre várva. Nem tehetek róla, de azt gondolom: „milyen
csodálatos az ember!”. Szívósabb, mint hiszi. Segít, hogy kezdem megérteni azt,
ami belül történik. Látod, tanítvánnyá váltam. Köszönet ismét meleg soraidért.
Nem is gondolod, milyen sokat jelentettek nekem ebben a különös és gondterhes
időben.

Amikor találkozott valakivel, aki engem készült meglátogatni, egy üzenetet

küldött: „Mondd meg Dr. Rogersnek, hogy Ellen július 4-ét ünnepli? NL ünneplés
csaknem két hónapot késett, de mindazonáltal rendkívül jelentős volt. Mintha ezt
bizonyítaná, Ellen így folytatja:

105
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Most már biztos vagyok benne, hogy nem fogom keresni a terapeuta segítségét. Azt
hiszem, magam is keresztül tudok jutni azon, ami rám vár. Bízom abban, hogy
könyvednek és azoknak a nagyszerű barátoknak a segítségével, akik anyát és engem
körülvesznek, a dolgok elöbb-utóbb elsimulnak.

Ezalatt a nyugtalan időszak alatt értesítést kapott egy másik csoportprogramról és

javasolta Liznek, hogy vegyen részt rajta. Lizt „felvillanyozta az ötlet, de kitartott
amellett, hogy én menjek el. Azt mondta, annyira örül, hogy jó úton vagyok, mióta
visszatértem a csoportból, de ez a hatás elmúlhat, és én olyan sokat
hasznosíthatnék ebből a programból, hogy úgy érzi, nekem kell elmennem. ” (Nem
ment.)

Három héttel később — ezt az időt Ellen „regresszív állapotnak” nevezi — ír egy
másik levelet, mert szükségét érzi, hogy „kiküzdje magából, ami benne zajlik”:

Ismét jelentkeztek az idegeim: újra viszket a karom, ahogy évekig, amíg az orvosom
adott rá valami gyógyszert.
Ez a visszaesés egy sikeres hét után szombaton, Anya új lakásba való költö-
zésével kezdődött. Atvittünk néhány dobozt, és ezt folytatni akarjuk a következő tíz
nap alatt. Eközben ugyanolyan érzékennyé váltam a neheztelésére, a neki nem
tetsző dolgokra tett célzásaira, mint régen. Visszatért a bűnösség érzése, és
erősebb, mint valaha: „Mit teszek ezzel a szegény, 75 éves asszonynyal?" Es mégis
tudom, hogy ez valójában nem valami borzalmas dolog.
... Bár a lakás nem fényűző, de kényelmes és kiválóan el lehet benne lakni.
Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy vonzóvá tegyem (példáulpadló-
szőnyeggel borítjuk be). Itt tartok: megpróbálom meggyőzni magam, hogy helyesen
cselekszem, közben remegek a félelemtől. Mitől félek? A múlt héten volt a
legszörnyűbb, amikor anyám sírása hisztériába csapott át amiatt, hogy én „olyan
hidegen csinálom az egészet”. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy belül nem
vagyok hideg borzasztóan érezem magam, de megpróbálom féken tartani az
érzelmeimet. Rettenetesen félek a hisztériától, a rohamoktól, a könnyektől, a
vádaskodásoktól. Miért? Bárcsak meg tudnám találni rá a választ.

106
 A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot
hnlékszem, apám egyszer azt mondta neki: „Te jól tudod, hogyan kell a HAf
megforgatni a sebben. ” Nem kell magamat bűnösnek ereznem, hiszen vK.hnnt
csinált velem egész életemben, amit csak néhány éve ismertem fel. hiihmös, hogy a
múlt héten, a rettenetes hisztéria után a jóváhagyása nélkül i.ll,i\.:ioit lakás miatt,
valamelyes önbizalmat éreztem, mert végre olyannak liliiiim a helyzetemet,
amilyen az valójában.
Nem tudom, miért, de mégsem látom, hogyan szabadulhatok meg attól i n
tünetes félelemtől, ami a gyomrom mélyén tanyázik; hogyan mondhatnék Klumi is
otthon, ami nem idéz elő hisztériát, önsajnálatot, mártír attitűdöt, i áilaskodást—
mindazt, ami fenntartja bennem a bűnösség érzését. A tegnapi nnpot azzal
töltöttem, hogy megpróbáltam kialudni a feszültfejfájásomat.
.. Keresztülmegy a legtöbb „kliens” ehhez hasonló visszaesésen? Szerintem
nem lehet másként, amikor oly hosszú ideje beléjük ivódott érzéseken és szakánkon
változtatnak. Liz és az unokatestvérem, Sally azt mondogatja nekem, Imyy a
legrosszabbon már túl vagyok. Az igazi nagy lépés az volt, amikor hat héttel
ezelőtt elszántam magam a döntésre. Bár le tudnám küzdeni a félelem < i a
bűnösség érzését!

Sokan hiszik, hogy az énkép és a viselkedés megváltozása sima folyamat. I •<■ ez,
nem igaz sem az emberekre, sem a szervezetekre. Minden változás /avarral jár, és
különböző mértékű — ebben az esetben intenzív — fájdalmat vált ki. Amikor
valami jelentősei tanulunk magunkról és az új tudásnak megfelelően cselekszünk,
ez előre nem látott következményekkel |.ú. Nagyon is természetes, hogy bármi,
ami lényegesen megváltoztatja rgy ember 44 év alatt kialakult életstílusát, az
önbizalom és a depresszió, it bűnösség és az elégedettség érzésének heves
váltakozását idézi elő. Az, hogy ez természetes dolog, sajnos nem teszi
könnyebben elviselhetővé: mindenkinek meg kell vívnia a maga személyes
küzdelmét, és mindenki Hgy érzi - különösen, ha a változás mély —, hogy viharba
került csónakhoz hasonlóan vadul dobálják a hullámok.

I'iiggetlenségi nyilatkozat
Ihhen az időben Ellen írt egy válaszlevelet a csoportunk szervezőjének kérésére,
amiben megpróbálja kifejezni, mit jelentett számára a csoport. I ugedélyt kaptam
arra, hogy ebből a levélből is idézzek:

107
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
...Mint a legtöbb résztvevő, amikor megérkeztem, nem voltam tisztában azzal, mi is
az igazi problémám. A csoportunk a szokásosnál is „gyógyítóbb” volt. A 6. napon
elkezdett kinyílni előttem egy ajtó, amely mögött a valódi személyes problémám
rejtőzött, és ekkor az egész csoport sokat tett azért, hogy ez az ajtó végül teljesen
feltáruljon. Cárinak egy megjegyzése és az a remény, hogy kapcsolatot tarthatok
vele, drámai változáshoz vezetett bennem az elmúlt nyáron.
A csoportban valahogy megértettem, milyen csodás érték az egyén. Amikor
visszamentem a régi környezetembe, még a templomi prédikáció is terméketlen
sablonnak tűnt... A csoportban elkezdődött változás mély belátássá alakult bennem,
amely hat héttel ezelőtt egy meglehetősen drasztikus lépésre késztetett. Rájöttem,
hogy az igazi problémám uralkodó természetű anyámtól való függésem volt, s
elszántam magam arra, hogy elszakadok tőle. Tudom, hogy ez a téma benne van
minden pszichológiai tankönyvben, de egyfélelemre és engedelmességre alapozott
élet nehezen változik meg. Még nem jutottam ki az erdőből, de már látom a fényt. A
csoportunk volt a nagy lépés: nem lettem volna képes szembefordulni az anyámmal,
ha nem tapasztalom meg a magam és mások megértésének lehetőségét.
... Nem tudom, használni tudja-e ezt a levelet a csoport hatásának illuszt-
rálására, különösen, ha arra kíváncsi, hogy alkalmas-e az ilyesfajta „képzés” a
vezetőképesség fejlesztésére. De talán sikerült éreztetnem, milyen hatással volt rám
a csoport; mennyi csodálatos dolgot kaptam ettől a tapasztalattól. Negyvenes
éveimre végül is elértem az érettség bizonyos fokát. Két hét múlva olyan életet
kezdek élni, amely az enyém, miután biztosítottam anyámnak a biztonságot és a
védelmet, ami a saját életéhez szükséges. Hogy meg tudja-e tenni, ez most tőle függ:
én nem élhetem az ö életét, és ö többé nem élheti az enyémet (ahogyan ezt oly sokáig
próbálta)... Nos, ez a legjobb értékelés, amit a csoportról adhatok. Segített, hogy
megtaláljam az életemet.

Öthetes szünet volt a következő levél előtt, amelyben ezt írta:

Nagyon köszönöm a válaszodat, amely alkalmat adott arra, hogy én is írjak. Nekem
segít, hogy leírom az érzéseimet, de nem várom el, hogy minden katarzisomra
válaszolj.

\nnyira igazad van, amikor azt mondod, hogy a függetlenség „drága dnlng",
és tudom, hogy mégsem fordulhatok vissza. Anyám első alkalommal a ■imli héten,
 A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot
kedden este tett megjegyzést a helyzetünkre, amikor néhány barátunk társaságában
szokásos heti bridzspartinkra mentünk. Azt mondta, hogy mm tudja megszokni a
változást, és éjjelenként a legrosszabb, ilyenkor órákig V i d ébren és gondolkozik.
Nagyon nehéz volt erre válaszolni. Ezt mondtam „Igen, nehéz egy változást
véghezvinni. Nekem is nehezemre esik. Eltart ,y darabig, amíg hozzászokunk. "Azt
válaszolta, soha nem fogja megszokni, hág y süket vagyok a panaszaira. Nem
tudtam, mit mondhatnék még. Megüt tgezteaz estét, és másnap egész nap ezen
tűnődtem. Aznap kaptam mega l< ve ledet, és ez segített valamit.
I vyszer fenn vagyok, egyszer lenn, gyors váltakozásban. Néha hihetetlennek
tűnik, hogy ez történik: keresztülmegyek ugyanazokon a lidércnyomásos
élményeken, amelyeket anya említett kedden. Félek, hogy egy reggel feléb- tvdi k, és
azt látom, csak álom, hogy minden megváltozott, és visszatérek a kuhtbbi
szituációba... Úgy érzem, mintha három szinten élnék: a belső fi- fikiti érzések
szintjén, ahol lényem azt teszi, ami a maga számára helyes; az fr elmek szintjén,
ahol a jelen illúziója vagy álma nyomasztóan hat rám; és rit értelem szintjén, amely
küzd az érzelmi szinttel és megpróbál racionálisan l'h\ a hatni a belső fizikai szintre.

I ne ,i megállapításra a személyiségelmélet iránt érdeklődő pszichológus

inms/ögéből tennék néhány megjegyzést: annyira jól írja le a személyiség
Változásának dinamikáját. Egyrészt életében először teljesen tudatában Vdti
érzéseinek, szervezeti reakcióinak. Teljes lénye újszerű élményként éli 41, milyen
jó a számára az, amikor ezek az érzések irányítják a viselkedési i Másrészt az
anyjától származó értékek össztámadása erős érzelmeket kelt benne: „Rossz ember
vagy, aki elhagyta és elárulta az anyját”, „Rossz v.tgy, mert nem a kívánságai
szerint cselekszel, hagyod, hogy a te életed limtos.ibb legyen az övénél”, „Gonosz
vagy, mert szerelmet érzel egy nős ember iránt”, „Rossz vagy, mert hisztériába
kergeted anyádat”. De ezúttal van egy különbség: intellektusa képes azt mondani,
hogy „Igen, érzem a |< leimet és a bűnösséget, de a szervezetem nem tapasztalja a
rosszaságot, hői örül az anyámtól való elkülönítésnek; felmelegíti George szerelme,
és melyen szomorú anya rohamai miatt”. Intellektusa — mint mondja — a belső
szervezeti reakciók oldalán áll: a saját tapasztalatai oldalán. Biztos vagyok benne,
hogy az anyjától átvett értékek el fogják veszíteni erejüket. Nyugtalanságáról írva
így folytatja:
1 09

...a konfliktus pusztító. Lelkileg csak vonszolom magam, holtfáradt vagyok, és szinte
semmivel sem törődöm. A múlt héten főztem először vacsorát, és elkövettem az új
szakácsok szokásos baklövéseit. De egy kis lelkesedést is éreztem. Ezen a héten
főleg azt érzem, hogy szeretnék túl lenni mindenen — az egész életen —, amilyen
 Cári Rogers a személy központú csoportokról
gyorsan csak lehet. Dalán a következő héten ismét a csúcson leszek...

Félelem a függetlenségtől

Azt hiszem, hogy a nagy probléma — az anyám miatti aggódásom mellett, amely
csökkenőben van — az, hogy képtelen vagyok egyedül megállni a lábamon. Ezzel
kapcsolatban igyekszem felhasználni azt, amit a könyvedben írsz. Bár szeretnék, de
nem támaszkodhatok a barátaimra. Hiányzik jó barátom, George, aki annyit
szokott segíteni. George rendkívül elfoglalt, ráadásul belekeveredett egy
szerencsétlen munkahelyi szituációba, és több mint egy hete nem is beszéltem vele.
. ..Bárcsak felismernék a szülők, mennyit ártanak a gyerekeiknek, amikor
mindent megcsinálnak nekik, és nem hagyják őket elmenni, nem lök- dösik őket
kifelé, amikor vonakodnak elhagyni a fészket. De én is hibás vagyok, hiszen már
régen a sarkamra kellett volna állnom, észre kellett volna vennem, hogy elveszítem
a tartásomat. 45 éves vagyok, de úgy érzem magam, mint egy 10 éves elveszett
gyerek az erdőben. Tudom, hogy végül meg fogom találni a kivezető utat. A
közbeeső időtől félek. De egyszerre csak egy lépést tehetek. Megpróbálom néha
elképzelni, hogyan megy keresztül Anya ezen a perióduson, de mindenki — még a
lelkiatyám is — biztosít arról, hogy Anya erős nő, és sokkal jobban átvészeli ezt,
mint én. És így, amikor nem látom, megpróbálom elfelejteni a kínlódását, és a
magam baján szomorkodom.

Csodálatos látni, hogy a probléma fokozatosan átalakul az anya iránti bűnösség

érzéséből azzá a felismeréssé, hogy ő maga a probléma, hogy egy fantasztikus
időszakot él át, amikor megpróbál megállni a saját lábán, megpróbálja élni a saját
életét. Ezt a félelmet valóban átéli, nem csak beképzeli. Amint mondta, magas árat
fizet a függetlenségéért, és mégis, világos, hogy a küzdelemben előrehalad. Nyíltan
szembenéz a ténnyel, hogy 45 éves korában érzelmileg még csak 10 éves. Ez igazi
előrelépés.
 A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot

liléit mer konfrontálódni és hálás

A IMI vetkező levél egy hónappal később érkezett:

//■/ irw csak leírok néhány dolgot, hogy naprakészen tarthasd a dossziémat.
I / hiszem, amit a múltkor írtam, meglehetősen nyomasztó volt. Ez alkalom- m,d jó
hírt közölhetek: jól vagyok. A legrosszabb az, amikor hétvégén látom anyát, és
amikor kedd esténként bridzselünk. Nem alkalmazkodott a helyze- t he., és
célzásokat tesz, hogy érezzem, mennyire boldogtalan. Úgy gondolom, ■ok anya
tesz így gyermekeivel, és egyre biztosabb vagyok abban, hogyan is állok vele
kapcsolatban.
i ladd mondjak el egy esetet a helyzet illusztrálására. Unokatestvérem, Sally
anyával együtt meghívott, hogy menjünk el hozzá hálaadó ünnepre. Mind- ih>.:r.
W kilométerre lakik: gyakran járunk hozzá, ott töltjük a karácsonyt is minden
évben. Múlt hét végén anya azt mondta, hogy nem akar Sallyhez menni a hálaadó
ünnepre, mivel karácsonyra szintén odakészülünk. Mintha Hí., hogy már
lelkesedve beszélt Sallynek arról, milyen pitét fog sütni, nem ssámítana semmit.
Azzal az éles hangsúllyal beszélt, amely annyira ismerős nekem. Nem mondtam
semmit. Egy kicsit később ismét felhozta a dolgot, mondván, hogy nem hiszi, hogy
elmegy, és ha valami tervem van a hálaadó ünnepre, lássak hozzá. Még mindig
nem reagáltam. De amikor harmadszorin bejelentette, azt mondtam: „Anya, Sally
meghívott a hálaadó ünnepre, és <n elmegyek. Te azt teszel, amit jónak látsz. ”
Lassan lecsillapodott, és végül a.t mondta: „Eelveszel engem, amikor a hálaadó
ünnepre mész?” Mennyire gyerekes tud lenni egy felnőtt!
/ól érzem magam a saját lakásomban, bár egy hónapja nem volt időm a
takarításra! Tanulok főzni és barátokat hívok meg esténként, akiket évek óta nem
láttam vendégül. Olyan csodálatos volt körben ülni és inni, ha éppen azt akartunk,
és csak úgy beszélgetni — a saját otthonomban! A szobatársnőm a városban járt
az elmúlt hét végén; egy csodálatos péntek estét és az egész szombatot együtt
töltöttük. Nevettünk, hogy végül csak megismerkedtünk, miután a szállodában
kezdettől fogva közös szobánk volt, de alig tudtunk meg valamit egymásról.
Rengeteg közös van bennünk: az érzelmi problémáink, az elképzeléseink, hogy mit
kezdjünk magunkkal. Remélem, hogy a barátságunk folytatódni fog. így hát hálás
lehetek ennek a hálaadó ünnepnek! Remélem, anyám tud találni valamit, ami
jelentőségteljessé teszi az életét, ugyanakkor tudom, hogy én nem tudom ezt
megadni számára. Fogadd legjobb kívánságaimat és boldog ünnepeket kívánok!

111
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Itt először fordul elő, hogy anyját szembesíteni merte önállóságával. Amikor
lakást szerzett az anyja számára, ez sok bűntudattal és kevés valódi
konfrontációval társult. Valójában inkább elment otthonról, minthogy
szembenézzen anyja hisztériájával. Most azonban azt mondta az anyjának:
„Elmegyek, és te azt teszel, amit jónak látsz”. Végre elvágta a köldökzsinórt, és
sikerült kimondania (biztos vagyok benne, hogy nem minden nehézség nélkül):
„önálló személy vagyok”. Most valóban megünnepelheti függetlenségének napját,
az ő július 4-éjét. Ezt ki is mondta abban a levélben, amely egy hónappal később
érkezett:

Az anyaprobléma fokozatosan feldolgozódik. Anyámra még időnként rájön az

önsajnálat, de nem merülök bele, és amennyire tőlem telik, öt sem hagyom, hogy
ezt tegye. Tudom, mennyire nehéz alkalmazkodnia, és megteszem, ami tőlem telik,
anélkül, hogy magam is belebonyolódnék. A zsinór el van vágva, és többé nem
lehet összekötni.

Minden tőle és másoktól származó értesülés azt mutatja, hogy anyja jól van, és
meglehetősen elégedett.

Egy másik csapás

Ez a fájdalmas, hirtelen és nehéz elkülönülés mindenkinek megterhelő lenne. De

mindehhez hozzájárult az, hogy George, akitől Ellen sokat tanult és akit nagyon
szeretett, lelkileg eltávolodott tőle — részben felesége betegsége miatt, részben
más okokból. Mint későbbi leveleiben írja, ez „kettős csapás volt a szenvedések
útján”. Levele az eltávolodás friss fájdalmáról és arról a küzdelemről beszél,
ahogyan megpróbál szembenézni vele. Lényegében ugyanaz a történet: minden
kezdődik elölről. Egy barátja azt mondta neki: „Igazán jól kilábalsz a krízisekből;
különösen azt csodálom, ahogyan ezt a második csapást leküzdted”. Ennek a
második csapásnak a feldolgozásáról Ellen ezt írja:

Olyan szomorúságot éreztem, mintha egy csecsemő halt volna meg — csak éppen
egy érzés, nem egy ember elvesztését sirattam. Lehet, hogy ennek az érzésnek az
elvesztésével sok érdekes és változatos élménynek nyithatom meg az életemet.
Ahelyett, hogy folyton készülnék a vele való együttlétre, most

1 112
 A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot i<
abadon gondolhatok azokra a barátokra, akiket rég nem láttam... Ku- frinn az
igazi érzés után, elvesztegetett idő. Ha jön, akkor jön. Ha nem, r Ifogitlom azt, amit
mindig is éreztem, hogy nem vagyok különösen szeretet- 11 méltó, mivel nem
tanultam meg rendesen szeretni. Talán ez a felismerés, H tény elfogadása segíteni
fog abban, hogy nyitottabb legyek mindenkivel, és valamelyest kárpótol az
egyetlen személyhez fűződő, mély, személyes ragaszkodás hiányáért.

h lékes-e a növekedés fájdalma?

I bln n az időszakban, amikor Ellen másodszor élte át a mély fájdalom él zéséi, egy
hozzáírt levélben megemlítettem, hogy időnként bizonyára Hzt kívánja, bárcsak
sose hallott volna a csoportunkról. így válaszolt, csak- firin nyolc hónappal a
csoport után:

Kiváncsi vagy, hogy az utolsó 9 hónap és mindazok után, amit átéltem, akar- mlm
e megismételni a csoporttapasztalatomat? A válasz igen. A csoport értékes
számomra. Életemnek egy olyan új dimenzióját nyitotta meg, amitől érettebb
lettem... Nem, semmiért nem adnám oda a csoporttapasztalást. És bár a poklon
mentem keresztül több ízben is ezek alatt a hónapok alatt, sokat tanultam, és hálás
vagyok a megszerzett tapasztalatok mindegyikéért.

Néhány összefoglaló gondolat

Sokan tesznek fel kérdéseket napjainkban arról, hogy mire jó a csoport, l ilén
élményei alapján így lehetne megfogalmazni ezeket a kérdéseket:
- Felforgató tapasztalatnak bizonyult számára a csoport?
- Boldogtalanná, depresszióssá tette?
- Megváltoztatta a férfi-nő viszonnyal kapcsolatos attitűdjét, kimozdítva őt
ultrakonzervatív moralitásából?
- Bizonytalanná tette érzelmileg?
A válasz mindezekre a kérdésekre egyaránt igen\ Ellennek a csoporttapasztalás
rettenetes nyugtalanságot okozott; mély boldogtalanságot és depressziót idézett
elő; megváltoztatta az anyjával való kapcsolatot, és ez

113
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról

hisztériába kergette az anyját. A csoport hatására Ellen érzelmi reakciói vadul

hullámzottak. A csoportban szerzett tapasztalatok elősegítették, hogy jobban
elfogadja egy nős ember iránt érzett szerelmét. Sok kérdező szemében mindebből
az következik, hogy Ellen számára a csoport szerencsétlen, károsító és nemcsak
hogy nem értékes, hanem egyenesen destruktív volt. Az ilyen fajta felületes
ítélkezés következménye az, hogy sokan kritikusan és gyanakvóan szemlélik a
csoportok terjedését.
De vessünk egy pillantást Ellen tapasztalataira egy sokkal jelentősebb
szemszögből — a saját szemszögéből:
— Ellen számára a csoport csúcsélmény, értékes idő volt, amelyet egymással
törődő, „gyógyító hatású” emberek társaságában tölthetett, olyanokkal, akik
segítettek belső világa megismerésében. Az új érzések és felismerések ajtót
nyitottak, melyen keresztül közelebb jutott önmagához.
— Tudatára ébredt annak, hogy életét anyja uralja, hogy teljesen anyja
jóváhagyásától, érzelmeitől függ. Felismerte, mennyire fél anyjától.
— Először életében teljes komolysággal kezdett gondolkodni arról, hogy mi
lenne, ha elvágná a köldökzsinórt, ami anyjához kapcsolja.
— Kezd bízni inkább saját érzéseiben (pl. férfibarátjával kapcsolatban), mint
anyja értékítéleteiben.
— Nehéz lépést tesz, amikor elhatározza, hogy anyját egy különálló lakásba
költözteti.
— Elviseli az olyan érzéseket, mint a zavarodottság, a bűnösség, a rettegés,
amelyek döntéséből és ennek következményeiből származnak.
— Bár ez rémültté és depresszióssá teszi, felszabadítja magát az anyjától való
függésből: először pszichésen, azután fizikailag, és végül azáltal, hogy
bátran, önálló személyként beszél vele.
— Lassan kinövi sok régi szokását, és küzd azért, hogy megtalálja saját életét.
— Átéli a függetlenségből fakadó rémületet és szembenéz vele.
— Kezdi megtalálni az elkülönült személyként való létezéséből eredő örömet
és mély megelégedést.
— Szerelmi életében újonnan szerzett bátorsággal éli át a megfosztottság és
fájdalom érzését.
— Sikereket ér el abban a soha véget nem érő küzdelemben, amelyet azért
folytat, hogy egyre teljesebb személlyé váljon; önálló személy- lyé, aki képes
kapcsolatokat kialakítani; aki sokkal tudatosabbá vált (igaz, nagy árat fizetett
a szabadságáért). Ez a bátorság, hogy önmaga

1 114
 A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a
folyamatot
legyen, annyira értékes a számára, hogy érte ismét átélné mindazt a
(ríjdalmat, amit tapasztalt, ha erre lenne szükség.
I llrn töiténete nem egyedülálló. Az intenzív csoporttapasztalás sok említ i
életében, viselkedésében jelentett fordulópontot. De ez a mese arról Wól, mi
történt egyvalakivel, egy egyhetes encounter csoporttapasztalás • irdményeként.

Ha! évvel később

I l.n évvel Ellen csoportja után véletlenül kerültek újra elém Ellen levelei. I így
ereztem, hogy e levélegyüttes a személyes élmények olyan gazdag i.uliáza, amely
sokat segíthetne azoknak, akik hasonlóan küzdelmes folyamaton mennek
keresztül. írtam Ellennek, engedélyt kérve egyes nem a/onosítható részletek
felhasználására, amelyet ő boldogan megadott. Amikor elkészültem ennek a
fejezetnek az első változatával, elküldtem neki azzal a kéréssel, hogy ellenőrizze
az esetleges tárgyi tévedéseket, és Hja meg, ha valamivel kapcsolatban ellenvetése
van. Ellen egyetértett mindennel, csupán néhány apró kiegészítést tett. Amit az
utolsó két levélben leír magáról, az beleillik fejlődéséért folytatott küzdelmének
eddig megismert képébe. Sok részlet utal a benne végbemenő folyamatos változás
mélységére:

kedves Cári!
Különös élmény volt a kéziratodat olvasni. Teljesen kívülállónak éreztem magam,
mintha egy esettanulmányt olvasnék valamelyik könyvedből. A leveleimben
kifejezett érzések egyikére-másikára alig tudok visszaemlékezni. Milyen
csodálatos az emberi lény: képes elfelejteni a fájdalmat és a bánatot. Nem akarnék
ismét keresztülmenni ezen, de tudom, hogy az, ahogy elkezdtem élni — valóban
élni!— a saját életemet, a segítségemre lesz, ha krízisekkel kell szembenéznem a
jövőben. Tudom, hogy átlábalok a kríziseken, ahogyan ezt már a múltban is
megtettem.

A George-dzsal való viszony utolsó levélváltásunkat követően — megsza-

kításokkal — még folytatódott, növekvő elégedetlenséget váltva ki Ellenből, míg
végül úgy érezte, hogy nyílt és világos szakítással véget vet a kapcsolatnak:

115
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Felszabadítottam magam egy másik kötelék alól: véget vetettem a valójában
szükségtelen, mégis oly sokáig tartó érzelmi függőségnek... Ez bizonyos értelemben
a második köldökzsinór elvágását jelentette.

Független életéről az új lakásban ezt írta:

Bebútoroztam, élvezem a műalkotások gyűjtését— már amennyire megengedhetem

ezt magamnak —, kreatív főzésbe fogtam, és néha vendégeket fogadok. Minden
kialakulóban van. Soha nem tanultam meg, hogyan kell háztartást vezetni, főzni,
társas életet élni, hogyan legyek háziasszony. Mindenre magamtól kellett
rájönnöm, mióta egyedül élek. A munkám annyira elfoglalt, hogy szinte semmi
másra nem maradt időm. Természetesen nem minden ilyen nagyszerű. Még mindig
kínoz a fejfájás, de azt hiszem, ezt inkább valamilyen fizikai, mint pszichés
probléma okozza. Orvosi kivizsgáláson veszek részt, hogy megtalálják az okát.

Igazi megelégedéssel beszél arról, milyen segítővé tudott válni bonyolult

anya-lánya kapcsolatukban. Az anyja, aki merev, formális szemléletével állandóan
feszült viszonyban volt vele „hippi” tendenciái miatt, a barátnőjévé vált. Ellen
képes volt olyan légkört teremteni, amelyben mindketten kifejezhették magukat.

Úgy érzem, ami velem történt, az jórészt annak a közvetlen eredménye volt, amit
magamról és másokról tanultam a csoportban. Bizonyos, hogy nem függök annyira
másoktól, mint korábban.
Talán az a legfontosabb, hogy jobb embernek tartom magam, és bár egyáltalán
nem vagyok elégedett magammal, együtt tudok élni korlátáimmal, egyszerűen
elkerülve azokat a helyzeteket, amelyek kezelhetetlenek számomra. Például kevés
olyan szakmai találkozórajárok, ahol én vagyok az egyetlen nő, és ahol nem
ismerem az embereket. Semmi értelme, hogy kitegyem magam olyan
kellemetlenségeknek, amelyeket elkerülhetek. Elhatároztam, hogy nem vezetek
kanyargós hegyi utakon, mert ilyenkor mindig rosszul érzem magam...Bizonyos,
hogy a fejlődésben visszamaradt vagyok, és valószínű, hogy ez mindig is így lesz,
mint ahogy olyanok is vannak, akik túl gyorsan váltak felnőtté.

Nehéz Ellent elképzelni, amint „mellékesen” említi anyját, de így kezdődik

levelének utolsó bekezdése:

116
 A személy a változásban: ahoyy egy résztvevő átéli a folyamatot Mdlé kesén, anyám még
mindig erős, és én kezdem csodálni az erejét, amelyivei megtartja aktivitását és szellemi frissességét.
Újra kezdett érdeklődni az fhbit a társadalmi szervezet iránt, amelyhez évekkel ezelőtt tartozott
(például késettet / nekik egy ünnepi formaruhát). Jól érzem magam a társaságában a hétvégeken, a
szombati bevásárlások alkalmával, de néha, ha nála vacsoráim, nyugtatóra van szükségem. Úgy
látszik, élvezi, amikor meglátogat, és Ihtgy érdeklődést mutat a lakásom dekorációja iránt (bár néha
megjegyzéseket öve. arra, hogy túl sok pénzt pazarlók festményekre).

Befejezésül

't/,lmomra ez az utolsó levél lényegében mindazt tartalmazza, amit a ko- lábbi levelezésben
megtaláltam. Ellen felnövőben van - ahogy mondja , és bár érése sokkal később következett be, mint
történhetett volna, ez rt folyamat gazdagítja, élvezetessé teszi az életét. Saját döntéseinek követ- k<
/iében az általa választott irányba halad, és reálisan nézi az életet. Kí- váiihat-e bármelyikünk többet?

117
 A csoporttagok magányossága

C.sak akkor segítünk igazán a másiknak, ha személyként kerülünk kapcsolatba vele, ha vállaljuk
a kapcsolatban önmagunkat, ha átérezzük, hogy joga van olyannak lennie, amilyen. Az ilyen
mély találkozás kliensben és terapeutában eloszlathatja az egyedüllét fájdalmát.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 179. oldal

 A csoporttagok magányossága
I gy barátom ezt a néhány sort írta nekem egy csoport után:

Hál m vagyunk: szegény, eltévedt vadakként bolyongunk egy olyan univerzumban,

amely túlságosan nagy és túlságosan összetett számunkra, ölelve és <ihii;.íli>a a
többieket, akik túlságosan bonyolultak és idegenek; és igyekszünk i r. kgttcni
milliónyi folyton változó, nehezen meghatározható igényt és kívánságai, az
elfogadhatókat és a túlzottakat egyaránt. És néha találkozunk, ugye? 1 ( 4iuk
röviden fogok foglalkozni a megállapítás első részével, inkább azt a krnlési
szeretném körüljárni, hogy „néha találkozunk, ugye?”.
A/i hiszem, napjainkban jobban tudatában vagyunk belső magán yos-
tAgmiknak, mint bármikor korábban a történelemben. Egyre jobban éfrzziik a
magányosságunkat, ahogy általában jobban odafigyelünk a személyközi
kapcsolatainkra is. Amikor valakinek minden erejét leköti ii megélhetés
biztosítása, nem tudja, hogyan szerzi meg a betevő falatját, IICIII foglalkozik olyan
kérdésekkel, hogy „elidegenedett-e másoktól”. De jliogy nő a jólét és a mobilitás,
ahogy a szülővárosban való megállapodott élet helyébe a folyton változó
kapcsolatok lépnek, egyre inkább tudatára él >i ed ii nk magányosságunknak.
Szerintem kétféle szempontból foglalkozhatunk a magányossággal. Az i Isö az,
hogy a magányosság, az elkülönültség az emberi létezés alapvető réme. Soha nem
tudhatod, mi az, ami én vagyok, és soha nem tudhatom, mi .íz, ami te vagy. Akár
szeretném teljesen megosztani magamat, akár >111.1 törekszem, hogy a
magánszférám minél nagyobb részét megtartsam magamnak, mindenképpen igaz,
hogy sajátos egyediségünk elkülönít minket. Bizonyos értelemben minden ember
egyedül kell, hogy meghaljon. Az, hogy ezzel hogyan egyezik ki - elfogadja, vagy
esetleg még büszke is elkülönültségére, felhasználja-e magányosságát arra, hogy
kreatívan kifejezhesse magát vagy menekülni próbál előle —, fontos szempont, de
ezzel itt nem kívánok foglalkozni.
Arról a magányról szeretnék beszélni, amely akkor lép fel, amikor az em- l»ci
azt érzi, hogy nincs igazi kapcsolata másokkal. Ahogy a nagyvárosokban egyre
jobban összezsúfolódunk, egyre személytelenebbé, átmenetibbé, torzabbá válik az
embereket összekötő kultúra, egyre többen kezdenek félni a közeli személyes
kapcsolatoktól. Mindez néhány tényezője csupán annak, mi minden idézheti elő,
hogy valaki másoktól elzártnak érzi magát.
I )e azt hiszem, mélyebb és általánosabb oka van a magányosságnak: az < mber
akkor a legmagányosabb, amikor már ledob valamit külső páncéljából

121
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
— abból a páncélból, amelyet a világgal szembeni védekezésként vett fel —, és
bizonyosan érzi, hogy mégsem tudja senki elfogadni, megérteni, szeretni.
Mindenki megtanulja gyerekkorában, hogy nagyobb valószínűséggel fogják
szeretni, ha úgy viselkedik, ahogyan azt a számára jelentős mások helyeslése
diktálja, és rosszul jár, ha viselkedése saját érzéseinek spontán kifejeződése. így
elkezd kialakulni egyfajta álarc, a külvilágnak szóló páncél, amely lehet
viszonylag vékony (egy olyan szerep, amelyről tudja, hogy csak „játék”, ő
valójában teljesen más), de lehet rendkívül vastag is (amikor teljesen elfelejti, ki is
ő valójában).
Amikor az ember ledobja védőpáncéljának egy részét, leveszi álarcát,
sebezhetővé válik, és ez az igazi magányosság kialakulásának veszélyét rejti
magában. Lehet, hogy azért vette le álarcát, hogy őszintén szembenézzen
önmagával. Lehet, hogy védekező mechanizmusát egy támadás bontja meg.
Bárhogyan is történt, felszínre került belső énje - amely gyerekes, tele van érzéssel,
gyengeségekkel és erősségekkel, alkotó és romboló impulzusokkal —, egy
tökéletlen, sérülékeny én. Biztosra veszi, hogy senki sem értheti meg, senki sem
fogadhatja el, senki sem szeretheti ezt a különös, ellentmondásos lényt, amelyet
olyan eltökélten próbált meg rejtegetni, így alakul ki a másoktól való elidegenedés
érzése, az az érzés, hogy „ha olyannak ismernek meg, amilyen belül igazán
vagyok, akkor nem fognak becsülni, szeretni. Sokan ismerik ezt a fajta fájdalmas
magányosságot.
Hadd próbáljam meg más módon is megfogalmazni ezt. A magányosság
reménytelenségbe torkollhat, amikor az ember belátja, hogy az élet értelmét nem
találhatja meg, amíg csak a páncélja van kapcsolatban a külső valósággal. A
pszichológus egy ideig elhitetheti magával, hogy élete értelme megtalálható
abban, hogy a pszichológus szerepét játszva kapcsolatba kerül egy nevelő vagy
egy üzletasszony szerepével; a pap elhitetheti magával, hogy életének értelme
megtalálható abban a kapcsolatban, amelyet papi szerepét játszva egyházával, mint
intézménnyel létesített; egy vállalatvezető gondolhatja, hogy életének jelentősége
megtalálható abban a kapcsolatban, amelyet — vezető szerepét játszva — a saját
szerepeiket játszó munkatársaival, üzletfeleivel kialakított; de előbb-utóbb
döbbenten fog rájönni, hogy ez valójában nem ad igazán értelmet az életének, nem
elégséges ok arra, hogy éljen. Eszembe jut egy évfolyamelső egyetemi hallgató,
aki egyszercsak ráébredt, hogy a jó jegyek - noha megszerzik számára a diáktársak
becsülését, a tanárok elismerését, és örömet okoznak szüleinek — nem adnak igazi
értelmet az életének, és elég bátor és őszinte volt ahhoz, hogy másoknak is
bevallja, amire rájött.
 A csoporttagok magányossága

lili.it a magányosság különböző szinteken és különböző mértékben klczik, de

legélesebben és legmegrendítőbben az érzi, aki valami miatt hl.idj.i szokásos
önvédelmét, és sebezhető, megfélemlített, magára ma- lüdi, valódi énje biztos
abban, hogy a világ nem fogadja el.

I Z'/'Ztö magányosság

Nem kétséges, hogy az ember elidegenedettségére, kapcsolathiányára a iMipm

t-tapasztalás gyógyító hatású lehet. Ez sokféleképpen jöhet létre. Az első lépés
gyakran az elszigeteltség eddig rejtett érzésének zsigeri megtapasztalása. Jerry,
egy tehetséges üzletember egy csoport elején, mások megállapításaira reagálva
valami ilyesmit mondott: „Furcsán érzem mapun, mert nekem nincsenek barátaim,
de nem is igénylem, hogy legyenek. ” ’ Egy későbbi ülésen, amikor Beth, egy
férjes asszony, arról benn li, milyen távol érzi magától a férjét, és mennyire
vágyódik a mélyebb k.ip< solat után, arca megváltozott, álla remegni kezdett. Roz,
egy másik iMiporttag ezt látva odament hozzá, átkarolta, mire megállíthatatlan
zokogásban tört ki. Felfedezte önmagában a magányt, amelynek eddig egy- ilt.il.in
nem volt tudatában, amelytől eddig jól megvédte az önelégültség páncélja.
I'gy meglehetősen magabiztos, kihívóan viselkedő fiatalember naplót vezetett
arról, mit gondolt, mit mondott a csoportüléseken. A következő idézet abból a
részből való, amikor elkezdte valóban elfogadni szerelem in.mi vágyakozását, azt,
hogy szüksége van az emberi kapcsolatokra. Ez a felismerés jelentős változás
kezdetét jelentette. Ezt írta:

. I harmadik és a negyedik ülés közötti szünetben nagyon fáradt voltam. Arra

gondoltam, alszom egy keveset, de ehelyett szinte kényszeresen körbementem ó
beszélgetést kezdeményeztem az emberekkel. Úgy éreztem magam, mint egy
megfélemlített kiskutya, aki reméli, hogy megveregetik, de fél attól, hogy esetleg
megrágják. Végül visszamentem a szobámba, lefeküdtem, és rájöttem, hogy
szomorú vagyok. Többször is azon kaptam magam, hogy szeretném, ha bejönne a
szobatársam, és mindig, amikor valaki elsétált az ajtó előtt, figyeltem, mint egy
kutya, aki hegyezi a fülét; azt kívántam, hogy valaki jöjjön be és beszéljen hozzám.
Felismertem magamban a vágyat: annyira szeretnék kedvességet kapni valakitől.

Miután elfogadta magányos énjét, kapcsolatai kezdtek megváltozni.

123
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról J
Egy másik csoportban Joe, egy főiskolai hallgató egy idő után egyre
kedvetlenebbé vált, csendben üldögélt, fejét a kezébe fogta, szemét lecsukta, és
teljesen kizárta magát a csoportból. Előzőleg izgatottan mesélt valamilyen
nagyszabású kutatásáról, arról, hogy mennyire haragudott, amikor a főiskola
vezetése nem kezelte személyként, és más érzéseiről. De azután egyre inkább
magába süllyedt. Végül a csoport gyengéd rábeszélésére fokozatosan megnyílt, és
felfedte, mi tette olyan szomorúvá: úgy érzi, senki nem szereti őt önmagáért.
Néhány tanára kedvelte, mivel jó tanuló volt, néhány vezető, mert jól dolgozott.
Szülei nem törődtek vele, örültek, hogy távol van. „Még a lányok sem önmagamért
kedvelnek” — mondta. Ügy érezte, elismerik, hogy tehetséges, becsülik azokért a
dolgokért, amiket képes volt megcsinálni — ideértve az ágyban való vitézkedését
is —, de személyiségét, igazi énjét senki sem ismeri, senki sem szereti. Rászakadt a
magányosság. Amikor néhányan a csoportból átölelték, megfogták a kezét, ez a
nonverbális kommunikáció rávezette arra, hogy talán mégis vannak emberek,
akiknek fontos.
Természetesen nem csupán egy fejlesztő csoportban döbbenhet rá az ember
arra, hogy magányos. A „Rachel, Rachel” című filmben a 35 éves általános iskolai
tanárnő szigorú szabályok közé szorított, de látszólag neki megfelelő életet él.
Magányosságát akkor fedezi fel, amikor anyja bridzsklubjában gondosan
kimunkált „álarcban” üdvözli a vendégeket, kínálja a teasüteményt. Amikor ezzel
végzett, bemegy a szobájába és reménytelenül sírni kezd, mert úgy érzi: egyetlen
eleven emberi lénnyel sincs közeli kapcsolata.

„Ami én valóban vagyok, az nem szeretetve méltó”

Az egyik tényező, amely az embereket magányukba zárkózva tartja, az a

meggyőződés, hogy igazi énjük— az az én, amit elrejtenek mások elől — nem
szerethető. Elég könnyű ennek az érzésnek az eredetét kinyomozni. A gyermek
spontán érzései, valóságos attitűdjei olyan gyakran találkoznak a szülők és mások
helytelenítésével, hogy végül elfogadja ezt a negatív értékelést, és kezdi úgy
érezni, hogy spontán reakcióit, valódi énjét nem lehet szeretni.
A példa, amit elmesélek, egy középiskolás lányokból és tanáraikból álló
csoportban történt. Jól mutatja, hogyan tör felszínre a magány, és az a

124
 A csoporttagok magányossága hhhtn, hogy igazi lényemet nem
fogadják el. Sue őszinte, csendes és Imiitoly lánynak mutatkozott a csoportban. Jó
tanuló volt, és hatékony I nlas/ioit vezetője a diákszervezetnek. A hétvégi
csoporton meglehetősen hután beszélt néhány nehézségéről: kezd kételkedni a
hitében, néhány ed- tll|' irtmészetesnek tartott érték megkérdőjeleződött benne, és
időnként lip i r/i, minden reménytelen; tudja, hogy kétségeire a válasznak belülről
Iirll étkeznie, de ahogy egyre tovább vár hiába, kezd megijedni. Néhány Miipurtiag
próbált segíteni, nem sok sikerrel. Elmondta, hogy diáktársai ikt.ni fordulnak
hozzá problémáikkal; szereti ezt, és örül, ha mások hu'i/it.ita lehet.
M.isnap komoly érzések kerültek felszínre, és egy ideig csend volt, mely* I
Sue tört meg valamilyen kérdéssel, amely tökéletesen ésszerű volt, de Viil.iliogy
egyáltalán nem illett ahhoz, ami éppen történt. Úgy éreztem, nem azt mondta, amit
akart, de semmi kulcsot nem adott valódi li/riiciének megfejtéséhez. Azon kaptam
magam, hogy oda akarok menni hozzá, mellé akarok ülni, de ez ostobaságnak tűnt,
mivel semmilyen nyilvánvaló módon nem kért segítséget. Végül ez a késztetés
olyan erőssé Váll, hogy vállaltam a kockázatot: átmentem a termen, és
megkérdeztem, mellé ülhetek-e a zsámolyra (érezve, hogy komoly esélye van
annak, hogy vhs/a lóg utasítani). Helyet csinált maga mellett, és amint leültem,
hoz- /iim bújt, vállamra hajtotta a fejét és zokogásban tört ki.
Mióta sírsz? — kérdeztem.
Most kezdtem sírni! — válaszolta.
Úgy értem, mióta sírsz belül?
Nyolc hónapja.
így.szerűen csak tartottam őt, mint egy gyereket, amíg sírása fokozatosan
fil.ibbhagyott. Apránként képes volt elmondani, mi bántja. Ügy érzi, bár M'j’ít
másoknak, senki sem szereti, és ezért senki nem is segíthet neki. Javasoltam,
nézzen körbe: sok szerető arcot fog látni maga körül. Ezután Valaki elmondta,
hogy az ő életének is volt egy ilyen szakasza — kétséggel, K inénytelenséggel és a
szeretetlenség érzéseivel telve. Sue elmesélte, hogy s/iilei elváltak; nagyon
hiányzik az apja, és az, hogy legyen egy férfi, aki s/erctő érdeklődést mutat iránta.
Az intuíciómnak igaza volt, de halvány s<-|ielmem sem volt róla, hogyan jutottam
el a döntésig. Mindazonáltal itt vilii egy lány, akit csaknem mindenki kedves és
szeretetreméltó személynek tartott, mégis úgy gondolta, hogy az igazi énjét nem
lehet szeretni, és akinek törődésünk nyomán jelentősen megváltozott az
önmagáról alkotott képe.

125
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról J
Azokban a levelekben, amelyeket tőle kaptam, világosan kifejeződik, hogy a
csoport gondoskodása és szeretete átsegítette a reménytelenségen. Még sok kérdés
és kétség foglalkoztatja, de az egyedüllét és a szeretet- nélküliség érzése eltűnt.

Belső énünk felvállalásának kockázata

Mint az előző példákból látszik, a magányosság, amely oly sok ember életének
része, nem kezelhető, ha az egyén nem vállalja fel, hogy megmutatja valódi énjét.
Csak így fedezhetjük fel, hogy képesek vagyunk emberi kapcsolatot létesíteni, és
csak így válik nyilvánvalóvá a magányosság súlyos terhe. „
Akik látták a „Rachel, Rachel” című filmet, biztosan emlékeznek rá, hogy
ebben a történetben ez akkor következik be, amikor Rachel hajlandó elfogadni
szexuális érzéseit, és egy általa idealizált fiatalembernek adja magát. A szerelmi
kapcsolat sikertelen (a fiú elhagyja), de megtanulja, hogy vállalni kell a másik
emberrel való találkozás kockázatát. Ezt a tanulságot erőforrásként magával viszi,
amikor elindul, hogy felfedezze a világot.
Nagyon személyesen szólok erről, mert a kockázatvállalást — azt, hogy
alapvetően nincs mitől félnem - a csoporttapasztalatokból tanultam meg. Amikor
önmagam vagyok (páncélzat nélkül, pusztán önmagam) — amikor el tudom
fogadni a hiányosságaimat, hibáimat, tévedéseimet, tudatlanságomat,
elfogultságomat, előítéleteimet, a körülményekkel nem magyarázható érzéseimet
—, akkor sokkal valódibb tudok lenni. Amikor nem igyekszem másnak
mutatkozni, mint ami vagyok, többet tanulok (még a kritikákból és a
gyűlölködésből is), nyugodtabb vagyok, és közelebb tudok kerülni az emberekhez.
Ha hagyom, hogy sebezhetővé váljak, több igazi érzést tapasztalok, és ez nagyon
jó. Amikor feladva védekező álláspontomat nem bújok valamiféle álarc mögé,
hanem megpróbálom kifejezni és megvalósítani valódi önmagam, jobban élvezem
az életet.
Az a szándék, hogy felvállaljuk igazi énünket, fontos lépés a mindannyiunkban
meglévő magányosság feloldása felé: hozzásegít ahhoz, hogy kapcsolatba
kerüljünk a többi emberrel. Egy egyetemi hallgató így fejezte ki ezt: „Ma a
csoportban elveszettnek éreztem magam. Csupasznak. Túl sokat tudtok rólam.
Másrészt sokkal jobb így, hogy nem kell megjátszanom a hideg, semmivel sem
törődő vagányt.”

126
 ______________________________ A csoporttagok
magányossága
A magányos ember mélyen meg van győződve arról, hogy ha megis- m< mi k.
nem fogadnák el, nem szeretnék. A csoportfolyamat csodálatos .rz, amikor ez a
tévhit szertefoszlik. Az a felfedezés, hogy emberek >7 csoportja szívesebben
törődik a valódi énemmel, mint felvett álar- uiiihial, mindig megrendítő
tapasztalás, nemcsak a magányos embernek, d< « lobbi csoporttagnak is.
Vegyük Jerry, az üzletember példáját, akit már korábban említettem, dil mielőtt
magányosságát igazán átélte volna, büszkén hirdette, hogy ijlh s s/iiksége
barátokra. A záróülések egyikén akadozva ezt mondta:

1 li udcnekelőtt azt tanultam a csoportban, hogy az emberek kinyújtják a ke- • MZ »

t crted, ha válaszképpen te is feléjük nyújtod a kezed. Úgy értem, lehetséges /w^y
ez megtörténjen, és ez olyan érzés, ami közelebb visz az emberekhez. bl< ln tudom,
miért küszködöm, hogy ezt kimondjam. Az az érzés, ami Beth piobléinájára
figyelve fogott el, és utána Roz válasza visszahozott a csoportba de azt is
mondhatnám, hogy visszahozott az emberi fajba, az érző embe- irk közé. Az
emberek törődnek egymással, képesek arra, hogy törődjenek syy inassal. Törődnek
veled, bármilyen vagy is. Erre jöttem rá. Leginkább ezt t magammal ebből a
csoportból, hogy rendkívül nagy ennek a valószínűsége, nem csak itt, de bárhol,
ahol megpróbálom, hogy így legyen. ”

Mindnyájan mélyen meg voltunk hatva attól, amit Jerry mondott; többen .1
könnyeikkel küzdöttek.
Nagyon fontosnak tartom Jerrynek azt a megállapítását, hogy „vissza- lumii az
emberi fajba”. Csak akkor hisszük el, hogy szeretetreméltó, érti ki t személyek
vagyunk, ha megtapasztaljuk, hogy az emberek a valódi mivoltunkban szeretnek
és tisztelnek minket. Ez az, ami megteremti ti kapcsolatot a többiekkel. A csoport
egyik gyakori eredménye, hogy a n s/ivevők rájönnek, nem kell másnak
mutatkozniuk ahhoz, hogy szeressék őket. Ez az önbecsülés nem mindig marad
meg a csoport után. Néha meg kell újítani. És persze nem minden résztvevő
magányossága enyhül a csoporttól, de már ennek a lehetősége is értékesnek tűnik.
Remélem, ezek a példák megmutatták, hogy az intenzív csoporttapasz- lalai
elősegítheti, hogy a résztvevők önmagukba nézzenek, és meglássák a felvett álarc
mögött igazi énjük magányosságát. A csoportban a résztvevők átélhetik a
magányosságot és megtapasztalhatják, hogy a többiek el fogadják és tisztelik ezt
az érzést. Mindenki megmutathatja személyiségének azokat a vonásait, amelyeket
korábban szégyellt, vagy túl szemé-

127
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
lyesnek érzett ahhoz, hogy felfedje. A résztvevők általában meglepődnek, amikor
azt tapasztalják, hogy az emberek jobban szeretik a valódi énjüket - bármilyen
tökéletlen is az -, mint a világnak mutatott álarcukat. Amikor két ilyen igazi én eléri
egymást a csoportban, megvalósul az EN-TE találkozás, amit Buber olyan jól leírt.
Ebben a pillanatban a magányosság feloldódik, a személy igazi kapcsolatban érzi
magát a másikkal, és az el- idegenedettség, amely jelentős része volt életének,
eltűnik.
Biztos vagyok abban, hogy sok más módon is csökkenthető az egyedüllét, az
elidegenedettség, a személytelenség érzése. A művész költeményekben,
festményekben fejezi ki valódi belső énjét, magányosságát, remélve, hogy valahol,
valamikor meg fogja találni azt a meleg fogadtatást, megértést, ami felé törekszik.
Az igazi veszéllyel való szembenézés szintén csökkentheti az emberek
magányosságérzetét. Háborúban — lövészárokban vagy egy bombázó fedélzetén,
a küszöbön álló haláltól fenyegetve - gyakran megmutatkozik a katonák igazi énje,
rendkívüli helyzetben az emberek általában megértik és elfogadják egymást.
Emiatt a bensőséges közelség miatt fordulhat elő, hogy egyes katonák a kényelmes
békeidőben nosztalgiát éreznek a háború szörnyűségei között kialakult bajtársi
közösség iránt.

Befejezésül

Kétségtelenül más módon is lehet küzdeni a magányosság ellen; én azt mutattam

meg, hogy az intenzív csoporttapasztalat olyan eszköz, aminek a segítségével az
egyik ember valódi énje kapcsolatba kerülhet más emberek valódi énjével. Azt
hiszem, ez az egyik legsikeresebb modern találmány az irrealitás, a
személytelenség, az elidegenedettség érzésének kezelésére. Mi lesz a jövője ennek
az irányzatnak, nem tudom. Lehet, hogy konjunktúra-lovagok, manipulátorok
kezébe kerül. Esetleg kiszorítja valami, ami ennél is hatásosabb. Jelenleg ez a
legjobb eszköz, amit ismerek az oly sok emberben lakozó magányosság
gyógyítására. Reményt nyújt az ember számára: nem szükségszerű, hogy az
elszigeteltség a modern élet elkerülhetetlen velejárója legyen.
 Hetedik fej

Amit a kutatásokból tudunk

Remélem, hogy a kutatás a jövőben nem fog a hatásvizsgálatra korlátozódni,

hanem igyekezni fog feltárni az ok-okozati kapcsolatokat.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 315. oldal

 Amit a kutatásokból tudunk
I / u lejezet nem próbálja meg, hogy a fejlesztő csoportokkal kapcsolatos
kínálásokat áttekintse, mert ezt a feladatot Joe Gibb kiválóan teljesítet- If 1 106
tanulmányt elemzett, köztük 7 olyat, amelyik maga is áttekintet- ii ■ /i a kutatási
területet. Megvizsgált 123 olyan tanulmányt is, amelyek Drill tettek eleget az általa
felállított kritériumoknak, és így nem vehette figyelembe a következtetései
kialakításakor, valamint 24 mostanában írt doluori disszertációt 13 egyetemről.
(Érdemes megjegyezni, hogy 1960 r|ói l az egyetemek szinte egyáltalán nem
mutattak érdeklődést az intenzív iMiporttapasztalás iránt; az ilyen témájú egyetemi
kutatások száma csupán a 60 -as években nőtt meg.)
Gibb kimutatta, hogy ezek között a kutatások között (sokak véleményével
ellcmétben) vannak magas szintű — bár a laboratóriumi vizsgálatoknál ter-
mészetszerűen kevésbé kifinomult eszközöket használó — kutatások is, és lingy a
kutatási eredmények jórészt egymást erősítik. Szeretném idézni kövei keztetései
némelyikét,2 rövid kommentárt fűzve mindegyikhez:

I. Komoly bizonyítékokkal rendelkezünk arról, hogy az intenzív csoporttapasz-

hiliitok terápiás hatásúak. Gibb sok tanulmány alapján vonja le ezt a kövei
keztetést, és az én tapasztalataim is alátámasztják ezt. Én mégis inkább H/I
mondanám, hogy a csoportoknak a pszichés fejlődést elősegítő hatása van
(elkerülve a „terápiás” szó használatával együtt járó mellékzöngéket).
2. A változások az érzékenység terén, az érzések kezelésének képességében, a
motiváció irányában, az én és a többiek iránti attitűdben, és a kölcsönös
/'uftgöségben jelentkeznek. Gibb értelmezésében az érzékenység a saját érzések és
mások érzéseinek a tudatosságát jelenti, amely kapcsolatban van a nyitottsággal, a
hitelességgel és a spontaneitással.
Az érzések kezelése kifejezés elsődlegesen a saját érzések birtoklására és tz
érzések, valamint a viselkedés közötti kongruenciára vonatkozik.
A motiváció iránya kifejezést Gibb az önmegvalósításra, az önmegha-
i.irozottságra, az elkötelezettségre és a belülről való irányítottságra vonatkoztatva
használja.
Az én iránti attitűdök az önelfogadás, az önbecsülés, az észlelt és az ideális én
közötti kongruencia, és az önbizalom.
A mások iránti attitűdök változása Gibb szerint a következőkben mulat kozik
meg: a személy egyre kevésbé támaszkodik a tekintélyére, egyre inkább elfogadja
mások viselkedését, egyre kevésbé fontos számára a sí i ukturáltság, az ellenőrzés,
vezetési stílusa fokozatosan eltolódik a partiéi patív (résztvevő) vezetés irányába.
A kölcsönös függőség fogalom az interperszonális kompetenciára vonatkozik, a
team-munka szerepére a problémamegoldásban, és arra, hogyan legyünk jó

131
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
csoporttagok.
Mivel mindez a facilitátorok közös reménye, nagyon örvendetes, hogy a
kutatási eredmények szerint a csoport hatására változások érhetők el ezeken a
fontos területeken.
3. A kutatási eredmények világosan mutatják, hogy nincs alapunk bármilyen
korlátozást életbe léptetni a csoporttagságot illetően. Az egyik legáltalánosabban
elterjedt hiedelem szerint ugyanis csak bizonyos emberek léphetnek be a cso-
portokba; gondosan meg kellene szűrni a résztvevőket. Tapasztalataink egyáltalán
nem erősítik meg ezt a feltételezést. Amikor egyik előadásomon feltették nekem
ezt a kérdést, tréfásan azt válaszoltam, hogy szerintem nagyon gondos szűrést
kellene végrehajtani: senkit sem szabadna felvenni, aki nem személy! Örömmel
tölt el, hogy ezt az álláspontomat a kutatások megerősítik.
4. A vezető nélküli csoport hatékony tréningeszköz. Érdekes vizsgálatokat
végeztek erről a kérdésről a La jolla-i Western Behavioral Sciences Institute
(Nyugati Viselkedéstudományi Intézet) munkatársai, és a bizonyítékok világosan
mutatták, hogy a vezetővel és a vezető nélkül dolgozó csoportokban a
csoportfolyamat nagyon hasonló. Azt hiszem, még mindig nyitott kérdés, hogy a
vezető nélküli csoportok olyan hatékonyak-e, mint a vezetettek, de már tudjuk,
hogy hatásosak és hasznosak. Ez a kutatási eredmény megnyitja az utat a csoportok
kiterjedtebb használata felé. Megítélésem szerint egy vezető nélküli csoport
határozottan előnyösebb egy olyan vezetett csoporttal szemben, amelyben a vezető
a 3. fejezet végén felsorolt negatív tulajdonságokkal rendelkezik.
5. Ahhoz, hogy a tréning egy résztvevőnél optimálisan hatékony legyen, illesz-
kednie kell az illető szervezeti-, családi- és életkörülményeihez. Ez erős érv az
olyan csoportok mellett, amelyeknek tagjai egymással közeli és rendszeres
kapcsolatban állnak. Gibb következtetését saját tapasztalataim erősen alá-
támasztják. Egy ezzel szoros kapcsolatban álló megállapítása:
6. A résztvevőre gyakorolt hatás tekintetében a tartós és hatékony tanácsadói
kapcsolat legalább olyan fontos, mint az, ami a csoportüléseken történik. Ez az a
pont, ahol igen sok csoportprogram kisiklik. A csoport természetének és a
helyzetnek megfelelő folyamatos esetkövetés nagyon fontos, de ritkán
keresztülvihető. Ez az egyik legfőbb kritikai megállapításom az úgynevezett
„fejlődési központok” tevékenységéről, amelyek gyakran szerveznek kétnapos
vagy egyhetes intenzív csoportokat anélkül, hogy törekednének bármiféle
esetkövetésre.
7, \hhoz, hogy a tréningtapasztalat optimálisan hatékony legyen, a tré-
muyjdöt koncentrálni kell, nem szabad szétszabdalni. Ismét egy olyan meg- 411
ipii.is, amelyet sok facilitátor tapasztalata megerősít. Hasznosabb az révben

- 132
 Amit a kutatásokból tudunk
megtartott 20 vagy 40 órás tréning, mintha ugyanez az óraszám licit órás
találkozásokra lenne felosztva. Gibb ugyancsak leszögezi, hogy É „szokásosnál
hosszabb csoportokra lenne szükség”, mivel a kutatások a liussz.il >b ideig tartó
csoportok nagyobb hatását mutatják.
H Kevés alapja van a laikusok között széles körben elterjedt véleménynek a
iWumg-k esetleges traumatikus hatásáról. Jó látni, hogy ez a „rossz szellem”
visszavonulóban van, de a csoportozásban nem érdekelt pszichológusok és |iszi<
lii.íterek ma is terjesztik a rémtörténeteket a csoportok ijesztő, zavart uktizó
pszichés hatásáról. Egy nagy iskolarendszerrel kapcsolatos munkánk Vitán -
amelyet a következő fejezetben írok le — híresztelések terjedtek el aj ml, hogy
egyesek annyira kiborultak, hogy nem tudták folytatni a mun- Ll|nk.it. Amikor
ezeknek a történeteknek utánajártunk, kiderült, hogy a Ilitek” csaknem mindig
olyanoktól származtak, akik semmilyen csoportban nem vettek részt, és mindezt
csak „másoktól” hallották. Gibb beszámol cgt kutatásról, amelyben 1200 YMCA
(Ifjú Keresztények Egyesülete) igazgató vett részt, akik mindnyájan el töltöttek
hosszabb-rövidebb időt valamilyen csoportban. Bár a szervezetben híresztelések
terjedtek „a tréningnek tulajdonítható komoly pszichológiai károsodásokról”,
valójában az 1200 téwtvevőből csak négynek volt valamiféle negatív tapasztalata.
Amikor a vizsgalatvezetők találkoztak ezzel a négy emberrel, 3 közülük végül is
úgy vélte, hogy tapasztalatai összességükben segítettek neki. Az 1200 résztvevő
kó/iil csupán 1 olyan volt, aki még mindig úgy érezte, hogy a tapasztalás negatív
volt, de az ő munkájának hatékonysága sem csökkent.
Ez az eredmény egybevág saját tapasztalatommal, amelyet egy felméré- «<-m
során szereztem (és a fejezet végén részletesen ismertetek). Szerintem r/t a
jelenséget az idézi elő, hogy sok ember homályosan érzi, hogy a i soporttapasztalás
lényege a változás, és megfélemlíti a változás lehetősége, így, amikor arról hall,
hogy valaki sírt a csoportban vagy alvás nélkül tölti n te az éjszakát, vagy a csoport
után nehéz időszakot élt át — mint Ellen (lásd az 5. fejezetet) gondolkodás nélkül
levonja a következtetést, hogy ,„t csoportok rosszak és lelkileg rombolók”. Ezzel
megóvják magukat a Változás lehetőségétől.
Mindenki, aki érdekelt az intenzív csoporttapasztalásban, lekötelezettje I )r.
Gibbnek azért, hogy elvégezte aT-csoport, az érzékenységfejlesztés, ,1/ cncounter
csoport és a szervezetfejlesztés terén végzett kutatások elem

133
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
zését. A kutatások iránt érdeklődő olvasónak melegen ajánlom, nézze át Gibb
írását.
Hogy az olvasó ízelítőt kapjon az ezen a területen folyó másfajta kutatásokról,
két olyan példát szeretnék bemutatni, amelyek - különböző okokból — nem
szerepelnek Gibb munkájában. Az első, szigorúan empirikus jellegű tanulmány a
csoportfolyamat természetéről szól, melyet eddig elég kevesen vizsgáltak. A
másik, sokkal kevésbé „szigorúan tudományos” kutatás elsősorban
fenomenológiai adatokkal vizsgálja a csoportok hatását.

A személyközpontú csoportfolyamata

A személyközpontú csoportokban létrejövő változási folyamat természetét

vizsgáló kutatások közül talán Betty Meador kutatása a legalaposabb.3 A Meador
által vizsgált csoportnak 8 résztvevője és 2 facilitátora volt, 5 alkalommal összesen
16 órányi időre találkoztak egy hétvégén, és mind a 16 órát filmre vették. 4 A
felvételek alapján Meador 10, egyenként kétperces kivágást készített -
sztenderdizált és egységes módon — minden résztvevőről: egyet-egyet az ülések
első, illetve második feléből. így 10 kétperces hangosfilm kivágással rendelkezett
minden csoporttagról (összesen 80 ilyen filmrészlettel). Minden résztvevő 10
filmrészletét véletlenszerűen összeillesztették. Tizenhárom értékelő minden
részletet végignézett anélkül, hogy tudta volna, hogy a folyamat elejéről vagy
végéről származik-e. (Az értékelők semmit nem tudtak a csoportról.)
Az értékelők az ún. Rogers-folyamatskála (Rogers Process Scalep segítségével
értékelték a látottakat. Ezt a mérőeszközt a pszichoterápia során tapasztalható
fejlődési folyamat vizsgálatára dolgoztam ki, de a csoportfolyamatok változásának
jellemzésére is alkalmasnak tűnt. Az érzelmek, az én kommunikációja, a
tapasztalatok értelmezése, az emberekhez és a problémákhoz való hozzáállás a
skála egyik végén merev, változtathatatlan, a skála másik végén ugyanezek a
tulajdonságok spontán módon, a külső hatásokat is figyelembe véve változnak. A
felkért értékelők az értékelés módját egy filmen alaposan begyakorolták, s csak
ezután értékeltek. Bár az értékelők úgy gondolták, hogy képesek
megkülönböztetni a csoportfolyamat korábbi és későbbi szakaszában készült
filmrészleteket, valójában e téren sokat tévedtek; ez kizárja azt az értelmezést,
hogy az értékelők tulajdonképpen csak azt értékelték, hogy a filmrészletek a cső-
 Amit a kutatásokból tudunk
|M!i(l<»ly;imat elejéről, közepéről vagy végéről valók. Az értékelők az értékelés
során nem érezték biztosnak magukat ítéletükben, az értékelés iiiiil.i|'os elemzése
azonban kimutatta, hogy értékelésük megbízhatósága nirglrlclő volt (a különböző
értékelők az azonos filmrészleteket hasonló in < i lékelték).
A/ eredményeket összefoglaló táblázat (137- oldal) megértéséhez szűküli v.m
arra, hogy röviden ismertessem azt a skálát, amelyen a csoport- higuk.it -
különböző időpontokban — értékeltük:

I l\ó fok. N kommunikáció külsődleges. Nem akar önmagáról beszélni. Az

érzéseket, a történések személyes jelentését nem ismeri fel, nem tekinti wj.iijanak.
A fogalmak, attitűdök szélsőségesen merevek. A közeli emberi kiip< salat
kialakulását veszélyesnek tartja.

Második fok. Időnként beszél az érzéseiről, de mint idegen, elmúlt és távoli

jelenségekről. Esetleg elmond ellentmondásos tényeket önmagáról, Iliim tárgyról,
de kevéssé van tudatában az ellentmondásoknak. Ha nem Önmagáról beszél, akkor
szabadabban fejezi ki magát. Néha felismeri, hogy vrttin.ik problémái,
konfliktusai, de ezeket rajta kívülállóként érzékeli.

/ hutnadikfok. Gyakran beszél érzéseiről, az események személyes jelenté- *íiől,

de többnyire nem arról, ami itt és most van. Ezeket a távoli érzéseket gyakran
rossznak, elfogadhatatlannak festi le. Vagy múltbeli helyzetekről beszél, vagy múlt
időben fogalmazza meg jelenlegi érzéseit. Szabadabban licvél önmagáról, de még
mindig mint tárgyról. Ha önmagáról beszél, inkább azt fogalmazza meg, hogyan
tükröződik tárgyként valaki másban. A személyes konstrukciók merevek, de
előfordul, hogy időnként már általa lei lehozott konstrukcióknak tekinti ezeket,
melyek érvényessége megkérdőjelezhető. Megjelenik annak a kezdeti felismerése,
hogy a problémák inkább az egyénen belül, mint kívül a világban vannak.

Negyedik fok. Az érzéseket és az embereknek, eseményeknek tulajdonion i

személyes jelentéseket szabadon kifejezi. Az igazán intenzív érzésekről azonban
még most sem beszél jelen időben. Megjelenik annak a homályos felismerése,
hogy a letagadott érzések esetleg feltörnek a tudatosítás vi mjéig a jelenben, de ez
félelmetes lehetőség a számára. Akaratlanul és h íve kezdi felismerni a tapasztalás,
az átélés jelentőségét. Rájön, milyen ellen rmondásosak lehetnek a tapasztalatok,
és ez aggasztja. A személyes konstrukciók kezdenek lazulni. Felismeri, hogy
tapasztalataink értelmét tulajdonképpen mi konstruáljuk meg. Kezdi felismerni,
hogy a problémáiért ő is felelős. Alkalmanként hajlandó megkockáztatni, hogy

135
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
önmagát érzései alapján viszonyítsa másokhoz.

— Ötödik fok. Az érzések egy részét a jelenben éli át, a magáénak fogadja el,
szabadon kifejezi megjelenése pillanatában. Korábban letagadott érzések törnek
fel a tudatosságig, bár még fennáll a felbukkanásuktól való félelem. Kezdi
felismerni, hogy a közvetlen átélés az útmutatója lehet. Felismeri, hogy az
ellentmondások a személyiség különböző aspektusaihoz kapcsolódó attitűdök
között feszülnek („Az eszem azt súgja, hogy ez így van, de valahogy nem hiszem
el neki.”). Megjelenik az „igazi én” utáni vágyakozás, és megkérdőjeleződik sok
személyes konstrukció érvényessége. Megérzi, hogy felelőssége van saját
problémái megoldásáért.

— Hatodik fok. A korábban tagadott érzéseket most átéli és elfogadja-, nem fél
tőlük, nem tagadja, nem küzd ellenük. Ez az élmény gyakran eleven, drámai, és
megkönnyebbülést jelent számára. Teljesen elfogadja, hogy az önmagával és az
élettel kapcsolatos kérdéseire a tapasztalat adja meg a választ. Felismeri, hogy énje
egyre inkább azonos a tapasztalás folyamatával. Szinte megszűnik az én tárgyként
való felfogása. Gyakran „rázósnak” érzi, ahogy a szilárd konstrukciókról kiderül,
hogy ő maga hozta ezeket létre. Megkockáztatja, hogy önmaga legyen a másokkal
való kapcsolataiban. Felvállalja a saját útjukat járó emberek kockázatát, és bízik a
többiekben, hogy elfogadják olyannak, amilyen, amint követi ezt az utat.

A tanulmány megállapításai

A vizsgálat eredményei nagyon érdekesek. A 8 résztvevő mindegyikének

viselkedése szignifikáns előrehaladást mutat a nagyobb rugalmasság és
önkifejezés felé. Mindnyájan közelebb kerültek érzéseikhez, kezdték akkor
kifejezni az érzéseiket, amikor megjelentek, hajlamosabbá váltak arra, hogy
érzéseik alapján felvállalják a kialakuló kapcsolatok kockázatát. Meador ezt írja:
„Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek, akik kezdetben idegenek voltak egymásnak,
olyan szintet értek el egymáshoz való viszonyukban, ami nem jellemző a
hétköznapi életre.”

136
 Amit a kutatásokból tudunk
Hészl vevők Első ülés Második ülés Harmadik Negyedik Ötödik ülés
ülés ülés
1. fele 2. fele 1. fele 2. fele 1. fele 2. fele 1. fele 2. fele 1. fele 2. fele
1 3,2 3,2 3,8 3,1 4,2 3,7 5,6 4,4 4,7 4,5
2 2,8 2,5 3,2 4,9 2,7 3,8 3,8 3,8 4,8 4,4
3 3,0 3,0 4,0 3,3 4,2 4,2 4,9 4,5 4,6 5,6
4 3,1 3,4 3,4 3,5 3,8 3,8 4,6 3,5 3,6 3,8
5 2,8 2,1 3,6 2,5 3,4 3,8 4,2 3,7 3,8 4,0
6 3,2 1,7 3,3 3,2 3,1 3,1 5,7 4,7 5,2 4,3
7 2,5 3,3 3,1 3,3 3,2 2,6 4,5 4,1 4,0 4,4
8 3,9 4,8 4,7 2,9 4,4 4,3 4,4 5,3 6,0 5,1
Átlag 3,1 3,0 3,6 3,3 3,6 3,7 4,7 4,2 4,5 4,5
Az egyes 3,0 3,5 3,6 4,5 4,5
ülések átlaga
6
I résztvevők értékelése a Rogers Folyamatskálán

A csoportok hatásának fenomenológiai vizsgálata

Néhány évvel ezelőtt, amikor annyi híresztelés kapott szárnyra a csoportok

következményeként bekövetkezett pszichológiai károsodásokról, úgy éreztem,
szakmai felelősségem megkívánja, hogy kinyomozzam, igazak-e ezek a
híresztelések. Kérdőíves felméréssel több mint 500 személy sorsál követtem, akik
vagy egy általam facilitált kiscsoportban, vagy olyan nagycsoportban vettek részt,
amelyért én voltam felelős. Azok közül, akikkel a csoport után 3-6 hónappal
kapcsolatot létesítettünk, 481-en (82%) válaszoltak. A nem válaszoló 18%-ból is
sikerült néhány emberrel kapcsolatot teremteni, és nem találtunk jelentős
különbséget köztük és i válaszolók között. A vizsgált személyek közül kettő érezte
úgy, hogy a tapasztalása nagyrészt károsító volt; oly módon hatott viselkedésére,
amit nem tartott jónak. Néhány résztvevő úgy érezte, hogy csoporttapasztala- i uk
semleges volt: nem okozott észrevehető változást a viselkedésükben. Voltak
néhányan, akik úgy érezték, hogy a csoport megváltoztatta a viselkedésüket, de ez
a változás a csoport után nagyrészt eltűnt. A túlnyomó többség azonban úgy vélte,
hogy a csoport pozitív, illetve jelentősen pozi- I ív, tartós viselkedésváltozást
hozott létre.
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Azt hiszem, hogy ez a felmérés sokkal közelebb kerül az olvasóhoz, ha
megismeri a vizsgálatban szereplő csoportok egyikének részletes eredményeit,
résztvevőinek személyes megjegyzéseit. A kiválasztott csoport az egyik
egyetemen, a nyári képzés idejében tartotta üléseit. (A fent említett felmérés 3-6
hónappal ez után zajlott.) A csoport 5 napig tartott, és 110 ember vett részt benne
(50 iskolai tanácsadó, oktatók, egyházi emberek, szülők, ügyvédek, sőt volt egy
tiszt is a légierőtől). További 100 jelentkezőt el kellett utasítanunk, ami jól jelzi a
fejlesztő csoportok iránti érdeklődést. (Az elfogadás és elutasítás a jelentkezési
sorrend alapján történt, válogatás nélkül.)
A csoport egyes körülményei szokatlanok voltak. Mivel a résztvevők közül
többen reggelenként az egyetemi kurzusokat látogatták, a csoport ebéddel
kezdődött, amelyet egyórás nagycsoport követett. A délutáni kiscsoportok gyakran
éjfélig is eltartottak. Azok, aki nem látogatták az egyetemi kurzusokat,
délelőttönként filmeket nézhettek vagy tanácsadó beszélgetéseket tartalmazó
felvételeket hallgathattak.
Mivel délelőttönként a stáb szabad volt, nemcsak a hétfői kezdést megelőző
vasárnap este, de reggelenként is tartottunk stábüléseket. Ez is olyan volt, mint egy
csoport. Szerdától a stáb elég bátor volt ahhoz, hogy a nagyteremben találkozzon,
így téve lehetővé, hogy a ráérő résztvevők köréjük ülve meghallgathassák a
beszélgetést. Ez nyugtalanított néhány stábtagot, de nagyon tanulságos volt a
résztvevőknek. (Hozzáteszem, hogy a stábtagok csoportja rendkívül hasznosnak
bizonyult: nyitottabbá tette őket egymás iránt, és jótékonyan hatott facilitátori
tevékenységükre.)
És most lássuk, milyennek tartották a csoporton szerzett tapasztalataikat a
résztvevők néhány hónappal a csoport után. Először jönnek a számszerű adatok,
majd a számomra sokkal kifejezőbb szóbeli kommentárok. Minden résztvevőnek
elküldtük az eredményekről készült teljes beszámolót.

138
 Amit a kutatásokból tudunk
KÖVETŐ KÉRDŐÍV (A kérdőívbe beleírtuk a vizsgálat során kapott válaszok
gyakoriságát.)

Használja ezt az oldalt arra, hogy úgy, ahogy az természetesnek tűnik Önnek,
fejezze ki, hogy a csoport mit jelentett az ön részére. Kérem, hogy legyen olyan
őszinte, amennyire ez lehetséges. Az írás terjedelmét illetően nincs megkötés: írjon
olyan keveset vagy olyan sokat, amennyit akar. Nem kell megadnia a nevét. (A lap
többi részét üresen hagytuk, hogy a résztvevők ide íi Itassák megjegyzéseiket.)

a) Megváltoztatta a viselkedésemet,

Kérdések
I, A teljes csoporttapasztalat viselkedésemre gyakorolt hatását a következő
megállapítások fejezik ki a legjobban (többet is megjelölhet):
de ez a változás nem tetszik nekem. 2
l>) Nem okozott észrevehető változást. 17
c) Rövid ideig másképp viselkedtem,
de ez a változás teljesen eltűnt. 1
cl) Jelentősen megváltoztatta a viselkedésemet egy időre, 34
és ebből máig megmaradt
némi pozitív változás 22
némi negatív változás 0
e) Másképpen viselkedem
pozitív negatív
házastársammal, és ez a változás 31 3 34
gyerekeimmel, és ez a változás 33 7 40
szüleimmel, és ez a változás 23 1 24
barátaimmal, és ez a változás 48 1 49
munkatársaimmal, és ez a változás 61 1 62
főnökeimmel, és ez a változás 45 2 47
beosztottaimmal, és ez a változás 34 0 34

2. A kiscsoport-tapascta\at
a) nagyrészt károsító, frusztráló vagy bosszantó volt számomra. 4 h) inkább
nem segített, mint segített nekem. 1
c) semleges volt, vagy csak nagyon kevéssé hatott rám. 5
d) inkább segített, mint nem segített nekem. 21

139
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
e) eredményes volt számomra. 38
f) nagyon jelentős, pozitív hatású volt. 52
g) olyan zavaros volt számomra, hogy nem tudom megítélni. 2
3- A wzzgycso/wrí-tapasztalat
a) károsító, zavaró, bosszantó, unalmas, negatív volt számomra. 0
b) semleges, érdektelen, minimális hatású volt számomra. 4
c) valamennyire segített nekem. 16
d) konstruktív hatású volt, határozottan segített nekem. 50
e) n
agyon
4. A csoportnak a következő hatása volt az érzéseim tudatosítására, mások jelent
ős,
érzéseihez való viszonyomra (több választ is megjelölhet): a) pozití
Érzékenyebb lettem a saját érzéseimre v
hatású
volt. 23

és jobban észreveszem másokét; ez új élmény számomra. 29

b) Érzéseim tudatosabbak lettek, nyitottabbá váltam 52
— a pozitív érzések kifejezésére 9
— a negatív érzések kifejezésére 4
— mind a pozitív, mind a negatív érzések kifejezésére. 39
c) Korábban is tudatában voltam az érzéseimnek, de nem ennyire. 39
d) Semmi sem változott e tekintetben bennem. 16
e) Érzéseim tudatosabbá váltak, de bár ne így történt volna. 0

Megjegyzések

Bemutatok néhányat a kérdőívre adott megjegyzések közül. Ezek a megjegyzések

a csoporttapasztalatok széles skáláját reprezentálják. A legtöbb résztvevőtől
rendkívül pozitív válaszokat kaptunk:

Egyike volt életem legjelentősebb élményeinek. Érzéseim sok mindenről — az

emberekről is — valahogy összeálltak, pozitív, segítő attitűdjeim megszilárdultak.
A legkifejezőbb szó minderre, azt hiszem, a felszabadulás. Nyitás volt ez a
szélesebb, nagyobb érzékenység a tapasztalás, mások tapasztalatainak elismerése
felé. Az életem sokkal gazdagabb lett. A csoport alatt úgy éreztem, hogy mindez az

140
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
érzelmekről szól, de ma már azt is látom, hogyan kapcsolódott a gondolataimhoz.
Sokkal mélyebbet! hiszek az egyén és az emberiség kiteljesedésének lehetőségében.

141
 Amit a kutatásokból tudunk
*
blóg nem tudok hinni abban a tapasztalatban, amihez a képzés során jutottam.
Teljesen új perspektívából látom magamat. Azelőtt én voltam a „jóképű", de hideg
ember. Az emberek közel akartak kerülni hozzám, de féltem kivel engedni őket,
mert úgy éreztem, ez veszélyes: adnom kellene magamból rgy keveset. A képzés óta
nem félek ember lenni. Egész jól kifejezem magam, i< rretetreméltó lettem, és
szeretni is tudok. Kimutatom az emberek iránti pont v érzéseimet — megszerettem
az érzéseimet.

Néhány ember számára a tapasztalás nem volt ennyire pozitív:

A estport jelentős csalódást okozott számomra. Elvártam volna, hogy sokkal

ftmdosabban válasszák ki a résztvevőket. Mivel ez nem történt meg, a kis- i
wportok nem segítettek nekem. Túl sok volt a „tábortűz körül beszélgetünk” jellegű
időtöltés. Hiányzott az igazi szakmai irányítás.

I )<• nézzük a résztvevők megjegyzéseit kérdésenként.

I. kérdés: A teljes csoporttapasztalat viselkedésemre gyakorolt

hatását a következő megállapítások fejezik ki a legjobban:

A kérdőívbe beleírt válaszgyakoriságokból látható, hogy sok résztvevő úgy ci /i,

hogy a teljes csoporttapasztalás megváltoztatta a viselkedését. Ilyesfajta
megjegyzéseket írtak erről:

/ i -ékenyebb lettem tanulóim problémáira, jobban megértem egy-egy hangiul y

bál, hogy azt akarják jelezni: „igen, szeretnék figyelni rád” vagy „nem, ezt nem
akarom megosztani veled”. Örömmel tölt el, hogy barátaim, kollégáim A fliákjaim
könnyebben mondják el nekem, mit éreznek. És akkor örültem a legjobban, amikor
egy utazás során, mikor valamilyen problémánk volt a férjemmel, képes volt velem
megosztani az érzéseit, mert olyan légkört tudtam teremteni, amelyben ez volt a
természetes. En eddig is jól ki tudtam fejezni az érzéseimet, de ez most még
könnyebbé vált.
*
I árakozással telve mentem haza szombaton, abban a reményben, hogy to-
Ináiisabbá és elfogadóbbá válva az értékek, a mozgatórugók, az érdeklődés lei en
fennálló különbségek ellenére bensőségesebb kapcsolatot létesíthetek a fe-
leiégemmel. Ez valóban be is következett. Feleségem azt mondta, észrevette a
1-íi ------------
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról __
változást kapcsolatunkban. Sajnos kezdek visszacsúszni régi szokásaimba (de
remélhetően ez nem teljesen következik be).
*
Biztos vagyok abban, hogy megváltoztatta a munkatársaimmal kapcsolatos szem-
léletemet. Bár ez az ősz különösen zaklatott volt az új iskola megnyitása miatt,
élveztem a kihívást; azt hiszem, sokkal „kreatívabban” - vagy legalábbis másképp
— tudtam kezelni a munkám során adódó problémákat.

2. kérdés:A Árwcsoporí-tapasztalat rám gyakorolt hatása a

következő volt:

A résztvevők túlnyomó többsége úgy érezte, hogy a kiscsoport jelentős pozitív,

konstruktív hatással volt rá:

Olyan volt ez az esemény, mintha másodszor is megszülettem volna. Új életet adott.

Míg a régi a középszerűség a kudarc felé haladt, most olyan dolgokra^ vagyok
képes, amilyenekről korábban nem is álmodtam (például otthagytam a
munkahelyemet, amit valamikor ésszerűtlenül választottam).
*
Bár voltak fájdalmas tapasztalataim, ezek arra késztettek, hogy őszintén nézzek
magamba, és megtanuljam szabadon, spontán kifejezni érzéseimet.
*
Legnagyobb jelentőségét abban látom, hogy jobban megértem önmagamat és a
kapcsolataim lényegét.

Más válaszok nem ennyire pozitívak:

Úgy tűnik, nagyon keveset értünk el ilyen hosszú idő alatt. Úgy érzem, hogy ha több
időnk lett volna, jelentős élmény lehetett volna.
*
Úgy érzem, sok jó barátra tettem szert a csoportban, de nem vagyok biztos abban,
hogy a többiek megértették-e az érzéseimet, gondolataimat, azt, amiért
határozottan kiálltam.

Néhány ember számára a kiscsoport negatív élmény volt:

Megdöbbentőfrusztráció-szervezetlenség nem fejlesztő, csalódást okozó. Kel-

142
 Amit a kutatásokból tudunk
lemetlen élmény; gyengítő—nem ösztönző.

*
Khi sportélményem nagy csalódást okozott, mert nem jutottunk el odáig, Iwy
rolóban törődjünk egymással. Két csoporttagot különösen megszerettem, th a
többiekkel soha nem éreztem jól magam. Unatkoztam, nyugtalan és na- > fáradt
voltam. A székek szörnyen kemények voltak. Rettenetes honvágyat • ír -.lem a
családom után, és csodálkoztam, miért jöttem el.

I, kérdés: A nagycsoport-tapasztalat rám gyakorolt hatása a

következő volt:

A válaszok néhány kivétellel ismét nagyon pozitívak:

I képzés legnagyobb értékét — véleményem szerint — a nagycsoportok adták.

*
Rájöttem, hogy semmiféle nagycsoport nincs hosszú távú hatással rám. A Iliinek
igazolták néhány elképzelésemet, és segítettek a különböző terápiás megközelítések
megértésében, de a nagycsoportokról csak homályos emlékképeim vannak.
*
I modell-csoportülések mély benyomást gyakoroltak rám, mivel megmutatták. hogy
a vezetők „azt teszik, amit prédikálnak”.
*
letszett a stábcsoport—az, hogy az egész csoport előtt találkoztak —, de talán még
jobb lehetett volna, ha a résztvevők a megbeszélések során interakcióba léphettek
volna a stábcsoporttal. Azt hiszem, így válhattunk volna igazi csoporttá.

í kérdés: A csoportnak a következő hatása volt az érzéseim tudatosítá-

kára, mások érzéseihez való viszonyomra:

ima kérdésre a pozitív válaszok gazdag tárházát kaptuk:

I képzés óta sok minden megváltozott az emberekkel való kapcsolataimban. Talán

a magamban, a meggyőződéseimben való bizalom növekedése az, ami a közös
alapja ezeknek a változásoknak. Megkezdődött a tanítás, ó örömmel tapasztalom,
hogy sokkal bátrabban próbálom megvalósítani a tanításról vallott elveimet.
(Amelyek, azt hiszem, nagyon közeliek ahhoz, amit Rogers is vall, és így bátorság

143
 Amit a kutatásokból tudunk
kell ahhoz, hogy megpróbáljak eszerint dolgozni!)

144
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
*
A korábbi problémák némelyike megmaradt, de úgy érzem, meg tudok birkózni
velük. Más problémák csaknem teljesen eltűntek — legalábbis a tüneteik:
boldogabb, tevékenyebb lettem. Úgy érzem, elmozdultam egy általam helyesnek
tartott irányba.
*

Valószínűleg ez volt életem legtöbbet nyújtó élménye. Azt hiszem, hogy a csoport
óta jobban szeretem magam, mert látom a csoporttagok tükröződését magamban,
és az én tükörképemet a csoporttagokban. Őszintébbek és jelentősebbek lettek a
kapcsolataim. Jókat nevettem a csoporttársaim reakcióin néhány „őszinte
kijelentésemre”.

Néhány válasz keserű-édes volt:

Ma már nagyon elégedett vagyok azzal, amit az öt nap eredményezett, de ez nem

volt mindig így. Volt idő, amikor azt gondoltam, soha nem gyógyulok meg. Volt idő
— elsősorban a csoportot követő első napok —, amelyik több fájdalmat okozott,
több félelmet keltett bennem, mint életem bármely más szakasza. Csupasznak
éreztem magam, folyton csak arra gondoltam, amit magamról megtudtam, és ami a
jövőben várható. Még ma is fogalmazom és rendezem akkori élményeimet.
*

Az egymást követő üléseken egyfajta szociális készségre tettem szert. Mintha

megtanultam volna „kiszagolni” a csoportban felbukkanó igazi érzéseket. Még
sohase szerettem ennyire egy érzést. Ezentúl nem fog problémát jelenteni
számomra, ha valaki mérges lesz rám, ha valóban ezt fogja érezni — ez valahogy
még jó érzés is lesz. Meggyűlöltem azt, aki objektívan elemzi az érzéseimet; a
tanácsadót, aki végzi a munkáját, de nem érez semmit abból, amit én érzek.

Néhány ember teljesen másfaja érzésekről számol be:

Vettem már részt olyan csoporton, amitől megváltoztam, de itt ez nem következett
be. Azt hiszem, az idő nagy része alatt arra vártam, hogy megértem és másoknak is
segítsek megérteni, miről van szó, mi kell ahhoz, hogy végre meginduljunk.
 Amit a kutatásokból tudunk

Saját megjegyzéseim

I így gondolom, hogy ez a személyes, fenomenológiai jellegű tanulmány különösen, ha az ember

minden választ elolvas — sokkal értékesebb, mint a hagyományos, „kemény” empirikus megközelítés.
Ezt a fajta tanulmányt a pszichológusok gyakran csupán „önbeszámolónak” tekintik, pedig valójában
ez teszi lehetővé, hogy bepillantsunk a tapasztalás igazi jelentésébe. Határozottan értékesebb, mint az,
hogy „a résztvevők a kont- ml lesöpör ttól 0,05-ös szignifikanciaszinten különböznek” valamilyen
kétes megbízhatóságú és érvényességű skálán. Szerintem az ilyen szervezett, tét mészetes jellegű
vizsgálat a legjobb módszer arra, hogy fejlesszük a tudásunkat ezen a szövevényes és ismeretlen
területen.

Befejezésül

Azt hiszem világos, hogy a kutatások — bár még csak néhány területre terjedtek ki, és távolról sem
tökéletesek — leromboltak néhány mítoszt a fejlesztő csoportokról, és bebizonyították, hogy a
csoportok sokat tehetnek ii/ emberek konstruktív változása érdekében.

145
 Alkalmazási területek

A munkásságom nagyon sok területen hatott: teljesen megváltoztatta a

tanácsadást, kinyitotta a pszichoterápiái rendelőt a nagyközönség és a kutatás
előtt, lehetővé tette a szubjektív jelenségek empirikus tanulmányozását,
változásokat indított el az oktatás minden szintjén, elgondolkodtatta a
lehetséges vezetési stílusokról még a katonai vezetőket is, befolyással volt a
szociális munkásokra, az ápolónőkre, az egyházi tisztségviselőkre. És jélelős
azért, ahogyan a csoportmozgalom egyik ága alakult.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 48. oldal

 Alkalmazási területek

Az e lőzőekben foglalkoztunk a fejlesztő csoportok folyamatával és ered-

ményeivel, és ebből talán érzékelhető volt, hogy a csoport sok mindenre
használható. Ebben a fejezetben röviden áttekintem az élet azon területeit. ahol az
intenzív csoporttapasztalás eredményesen alkalmazható — sőt, U legtöbb esetben
már alkalmazták is -, majd valamivel hosszabban szólok uttol a területről, amelyről
a legszemélyesebb tudásanyaggal rendelkezem: «/ oktatási intézményekről.

Vállalatok

t\ vállalatok sokféle célra használják a fejlesztő csoportot. Az egyik legérdekesebb

felhasználása az, amikor két szervezet egybeolvadásából keletkező pszi- ihológiai
problémák megoldása a cél. A TRW Systems, Inc. például- amely modern,
komplex berendezéseket gyárt - a következőképpen járt el:

. I személyügyi osztály képzett munkatársai az egyesülés előtt álló két vállalat

minden vezetőjével elbeszélgettek. Az interjúk fo kérdése az volt, hogy: „Milyen
gondjai és fenntartásai vannak az összeolvadással kapcsolatban?”. A vezetők
solféle aggodalmukat mondták el. A felvásárolt vállalatoknál a legtöbbször ilyen
kérdések fogalmazódtak meg: „Elvesztem-e az állásomat?”, „ E!viszik-e az összes
kutatási pénzünket?”, „Meghagyják-e az önálló működés lehetőségét, vagy az
anyavállalat irányítása alatt fogunk működni?”, „ Ügy hallottam, hogy a másik
vállalat igazgatójával nagyon nehéz együtt dolgozni. Hogyan fogunk
alkalmazkodni hozzá?” A felvásárló vállalat részéről ilyesfajta problémák
merültek fel: „Kíváncsi vagyok, ezek a fickók tényleg annyira tehetetlenek-e, mint
amilyen gyengén muzsikált a vállalatuk az utóbbi időbeni", „Hajlandóak lesznek-e
elfogadni a javaslatainkat, vagy ellenállnak és lázadni fognak?”, „Meg tudjuk-e
tartani az egész vezetőségünket, vagy el kell bocsátani egyeseket?”.
Miután a facilitátor — akit a TRW Systems, Inc. alkalmazott — megismerte az
emberek aggodalmait, összehozta a két csoportot, ésfilírta a táblára a kérdéseket.
A csoportfolyamat során a résztvevők egyre nyíltabban fejezték ki magukat, ahogy
egyre jobban kifejlődött az egymás iránt érzett bizalom, feltárták és helyére tették a
félreértéseket. Az őszinte eszmecsere, a jó kommunikáció eloszlatta az
irracionálisfélelmeket, és csak a valós problémák maradiak meg melyekre ésszerű
megoldásokat kerestek.
14S>

A csoportmódszer másik gyakori felhasználási területe a vállalatoknál a

Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
szervezetfejlesztés, amely egyszerre törekszik a szervezeti hatékonyság növelésére
és a dolgozók fejlesztésére.
A National Trainig Laboratories (NTL)1 egy szervezetfejlesztő projektje során
ezeket a célokat tűzte ki:
1. Nyitott, problémamegoldó légkör megteremtése a szervezetben.
2. A szerepből és a státuszból eredő tekintély kiegészítése a tehetségből és a
tudásból eredő tekintéllyel.
3. A döntéshozó és problémamegoldó felelősség közelítése az információs
forrásokhoz.
4. Az egyének és a csoportok közötti bizalom kialakítása.
5. A versengés és az együttműködés megfelelő arányának megtalálása.
6. Olyan jutalmazási rendszer kifejlesztése, amely egyaránt elismeri a
szervezeti célokat (profit és szolgáltatás) és az egyéni fejlődést (az emberek
kompetenciáinak növekedését).
7. A szervezeti célokkal való azonosulás fokozása.
8. A vezetők segítése, hogy inkább a releváns célkitűzések, mint a „bevált
gyakorlat” szerint vezessenek.
9. A szervezeten belüli önellenőrzés, önirányítás fokozása.2

Egyházi intézmények

Az egyházi intézmények gyorsan felismerték a fejlesztő csoportok jelenőtőségét.

Ezeket a csoportokat széles körben használják a papnevelő intézetekben, de voltak
csoportok vallási vezetők, katolikus rendekhez tartozók, templomokban dolgozó
egyházközségi tagok részére is.
A vallási intézményekben a fő cél a közösségi érzés kialakítása (amely oly
gyakran hiányzik napjaink templomaiból), az egyházközségi tagok
felelősségérzetének felkeltése saját vallásos gondolkodásuk fejlődéséért, a
kommunikáció javítása a lelkészek és az egyházközségi tagok, a hívők és az
egyházközségi tagok, a templomba járó idősebbek és fiatalabbak között.

1 50
 Alkalmazási területek
\Uamigazgatás

N fejlesztő csoportokat mindeddig meglehetősen ritkán használták az ál-

lamigazgatásban. Említettem, hogy az amerikai Külügyminisztérium sikeresen
használta a csoportmódszert a minisztériumi vezetők belső kommunikációjának
hatékonyabbá tételére, illetve a nagykövetek, a követség dolgozói és a vendéglátó
ország polgárai közötti kommunikáció javításául. Ez a program sajnos megszűnt,
más minisztériumokban azonban ma I* használják a csoportokat
szervezetfejlesztésre: megmutatni a résztvevőknek egy szabadabb, kevésbé
autoriter, kommunikatívabb típusú adminisztratív vezetési stílus lehetőségét.

Népcsoportok közötti kapcsolatok

A fejlesztő csoport egyik legjelentősebb területe a személyek közötti és a (

söpörtök közötti feszültségek enyhítése. Meglehetős biztonsággal kijelenthetem,
hogy ha emberek csoportjai hajlandók találkozni és beszélni egymással, akkor van
esély a köztük lévő feszültségek enyhítésére.
A fejlesztő csoportokat eddig nem használták széleskörűen a feketék és H
fehérek közötti kapcsolatok javítására, de a próbálkozások eredménye ígéretes. 3
Az ilyen csoportokban általában először a hátrányosan megkülönböztetett
kisebbséghez tartozók keserű érzései jönnek a felszínre. Csak >1/1 lián kezdődhet
el egymás igazi megértése, miután ezeket kifejezték, és először a facilitátor, majd
fokozatosan a csoport többi tagja is megértőén fogadták.
Világosan le kell szögeznünk, hogy a fejlesztő csoportok nem egysze- i ííen
csak oldják a feszültségeket, hogy „nyugodtabbá váljon a helyzet”. Ez hosszú
távon kifejezetten káros lenne. Ehelyett — mint azt magam is megtapasztaltam —
a csoportokban gyakran olyan pozitív események zajlanak, amelyek segítségével a
résztvevők álláspontja közeledik egymáshoz, és ezen az alapon konkrét lépéseket
tesznek az ellentétek csökkentésére. Nincs semmi kétségem, hogy sokkal több
olyan csoportra lenne szükség, amelyben a kisebbségek mellett állami vezetők,
rendőrök, „átlagos polgá- mk”, sőt szélsőségesek is részt vesznek.
()riási lehetőségei vannak a fejlesztő csoportoknak ezen a területen, melyekkel
eddig nagyon kevéssé éltünk. Kétségtelenül nehéz összegyűjteni az ilyen
csoportok szervezéséhez nélkülözhetetlen pénzt, de talán még nagyobb probléma
az, hogy az emberek általában félnek szoros kapcsolatba kerülni olyanokkal,
akiknek attitűdjei és érzései a sajátjukétól teljesen eltérnek.

151
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról

Nemzetközi feszültségek

Ehhez csak rövid kommentárt fűzhetek, mivel igazi kísérlet még nem volt a
csoportmódszer nemzetközi használatára. (A külügyminisztérium többször
említett kísérlete közelíti ezt meg leginkább.) Mindössze egy elképzelésemet
szeretném elmondani. Túlságosan is jól ismerjük azokat a találkozókat, amikor
egy-egy ország diplomatái jönnek össze. Mindkét csoport azt a vonalat követi,
amelyre kormányától utasítást kapott; nagyon kevés tere van a kifejezés egyéni
szabadságának, és csak nagyon korlátozott szabadság van a tárgyalásra. Ha a
diplomaták mellett „civilek” is részt vennének a küldöttségekben, akkor ők
informális csoportként, személyekként — és nem mint meghatározott álláspontok
képviselői — találkozhatnának egymással. Kifejezhetnék személyes
véleményüket, egymás iránti haragjukat, a megoldhatatlan problémákat,
félelmeiket — mindazt, ami a két nemzeti csoportot szembeállítja. Más területeken
szerzett tapasztalataimra támaszkodva állítom, hogy a kezdeti nehézségek után
közelednének az álláspontok, a résztvevők sokkal mélyebben megértenék
egymást. E csoportok facilitáto- rának lehetőleg olyan képezett személynek
kellene lennie, aki egyik országhoz sem tartozik. Az informális csoportok
eredményei esetleg új csatornákat nyithatnának meg a hivatalos szintű tárgyalások
számára is.4

Családok

A fejlesztő csoportok segíthetnek a házassági feszültségek megelőzésében,

megoldásában. Ajegyespárok között gyakran vannak mélyreható különbségek. A
csoportokon ezek felszínre kerülhetnek. Ennek vagy az lehet az eredménye, hogy
sikerül az ellentéteket összeegyeztetni, vagy a párok belátják, hogy mindkettejük
számára az a legcélszerűbb, ha kapcsolatukból nem lesz házasság. Ha a
házaspárok a köztük lévő feszültségeket még

152
 Alkalmazási területek
ízeiül t kifejeznék, mielőtt az elfojtott indulat robbanáshoz vezet, sokkal nil»l>
lenne a harmonikus házasság. Családcsoportokban a szülők és a gyermekek
egymás közti kommunikációját jelentősen javíthatja egy olyan fa- i iliiálor, aki
képes megérteni a különböző korú résztvevőket. Ha több i salad vesz részt ilyen
csoportokon, néha már az is eredménynek számít, lia .1 gyerekek, noha továbbra
sem tudnak saját szüleikkel kommunikálni, legalább más szülőkkel kapcsolatot
tudnak létesíteni a csoportban. (l Igyanez persze fordítva, a szülőkre is igaz.)

(Generációs szakadék

A/ előzőkkel közeli kapcsolatban áll a fejlesztő csoportok felhasználása <>/ lin.

generációs szakadék áthidalása. Azokban a csoportokban, amelyeknek nagyon
különböző korú résztvevői voltak, nem tapasztalták, hogy a korkülönbségnek
bármilyen jelentős hatása lenne - ha egyszer a csoport- lolyamat valóban elkezd
működni. Jól emlékszem egy csoportra, ahol 17 élt év között minden életkor
reprezentálva volt. A találkozás vége felé egy idősebb csoporttag megkérdezte a
fiatalabbakat: „Nem hátráltattuk a < M>portfolyamatot? Nem szerették volna, hogy
a csoport kizárólag fiatalokból álljon?” A válasz meglepetést keltett. Azt mondták:
„Az első 1-3 OI.I után nem voltak öregek vagy fiatalok. Te George voltál, ő Mary, ő
iiicg Al. A kor nem számított semmit.” Segíthet a generációs szakadék
itiIndulásában, ha idősek és fiatalok egyaránt hajlandók kitenni magukat Ilyen
tapasztalatoknak.

(iktatási intézmények

Általános és középiskoláinkban, főiskoláinkon és egyetemeinken óriási Miikség

lenne arra, hogy növekedjen a tanulók részvétele az iskolai élet kialakításában,
javuljon a kommunikáció vezetők, tanárok és tanulók között. Elég sok tapasztalat
gyűlt össze ezen a területen: ma már tud- juk, hogy ez lehetséges, és tragikus, hogy
a pedagógiai gyakorlat milyen kevéssé él az új lehetőségekkel. Hadd mondjak el
néhány példát a saját t a I >.i s/.talataimból.
1 53
Cári Roeers a személyközpontú csoportokról
A Center fór Studies of the Person néhány tagjával vállaltuk, hogy részt
veszünk egy nagy oktatási rendszer átalakításában, amelyhez egy tanárképző
főiskola, 8 gimnázium és 50 általános iskola tartozott.5 A rendszert a katolikus
Immaculate Heart Rend felügyelte és vezette: a Rend legfelső vezetése kért fel
bennünket arra, hogy segítsük az önirányított változás folyamatának bevezetését.
(Az ő támogatásuk elsődleges fontosságú volt e kockázatos vállalkozás során.)
Ügy gondoltuk, hogy a főiskolai tanulóknak és tanáraiknak személyközpontú
csoportokra van szükségük. A főiskola vezetősége — félve attól, hogy túl sok
személyes probléma kerül felszínre — saját maguk számára feladatorientált
csoportokat kért. Végül tartottunk személyközpontú csoportokat a középiskola
vezetőinek, tanárainak és tanulóinak (külön-kü- lön és együttesen, bár a vezetők és
a tanárok kezdetben igen nyugtalanok voltak a tanulókkal való közvetlen
találkozás miatt), és az általános iskolák tantestületeinek. Ezek között a csoportok
között voltak olyanok, amelyek csalódást okoztak a résztvevőknek, és voltak
olyanok is, amelyekből mindenki sokat tanult — beleértve a facilitátorokat is.
Az elért változások egyike a főiskola igazgatási struktúrájának és szervezeti
politikájának átalakulása volt. A feladatorientált csoportok eredményeként
átdolgozták a pénzügyi rendszer működését, kialakítva egy részvételen alapuló
ügyvitelt. Sok személyközi súrlódást és problémát dolgozott fel az igazgatótanács -
mély érzésekkel és néha könnyek között —, míg végül elérte, hogy a dolgok
simábban bonyolódjanak. Az igazgatótanács egész napos ülést szervezett a
vezetők, oktatók és hallgatók számára, amelyet teljesen a hallgatók kívánságainak
szenteltek. A hallgatók kifejezték elképzeléseiket, és bírálták a főiskola
működését. Az összejövetel minden résztvevő szerint nagyon hasznos volt.
Az osztályokban is sok minden megváltozott. Például gyakorivá váltak a
tanár-diák találkozók, amelyekre mi is meghívást kaptunk. Ezek a csoportok
csaknem mindig nagyon jól sikerültek, és hozzájárultak ahhoz, hogy a tanárok és a
diákok jobban megértsék egymást. A tanárok sok újítást vezettek be, amelyek
többsége a kezdeményezőbb tanulói részvétel irányában hatott; érezhetően nőtt a
felelősségvállalás, kialakult az önfegyelem, szorosabbá vált a tanárok és a diákok
együttműködése. Jelentős volt a változás a nyelvtanulásban, a filozófia tanításában,
a tanárképzésben, a zene- és a színházművészet területén, és beindult egy
interdiszciplináris szeminárium, tudósok részvételével. A változások több mint 3
évvel a kísérlet megkezdése után is folytatódtak, annak ellenére, hogy addigra mi,
külső facilitátorok, teljesen visszavonultunk.
1 5-4
 Alkalmazási területek
Nemrégiben kaptam egy levelet az egyik főiskolai tanártól:

I ■ általunk kezdeményezett és irányított tanárképzési program keretében nem-

tégiben egy fantasztikusan izgalmas hétvégi csoporton vettünk részt 75-en tanulók,
tanárok —, amelyen rengeteg ötlet merült fel. Elhatároztuk, hogy a hallgatók
bekapcsolódnak a város iskoláinak életébe, iskolai órákat látogatnak, beülnek a
tantestületi értekezletekre, interjúkat készítenek a tanárokkal, diákokkal, az
iskolák vezetőivel. Ennek alapján döntik el, hogy szerintük mit kell lumdniuk, hogy
jó tanárokká váljanak. Ezután összehívjuk az oktatókat és a lobbi hallgatót, hogy
kidolgozzuk, mit kell tennünk céljaink elérése érdekében.

I /, igazi önirányító változás. Az iskolarendszer — felismerve az intenzív

• söpört értékét az önirányított változásokban, a problémamegoldásban
,i lacilitátorrá kiképzett tanárok segítségével valóban közelít céljai meg-
valósulásához. (A következő kiképzendő személy a rangidős igazgatósági t;ig
lesz.) Talán érdemes felidézni, hogy ez a sikertörténet milyen nehezen indult el. A
javaslatot 1966 elején fogalmaztuk meg. Miután sem az
• iktatási minisztériumtól sem alapítványoktól nem tudtunk anyagi támogatást
szerezni, felhívást tettem közzé egy pedagógiai újságban.6 Ez felkeltette sok
iskolarendszer érdeklődését, és talán ezért is nyertük el a Mary Krynolds Babcock
alapítvány és Charles E Kettering II anyagi támogatását, így vált lehetségessé az,
amiről 1966-ban a legnagyobb alapítványok úgy vi lekedtek, hogy „ésszerűtlen és
nem kivitelezhető”.

Változási terv

t\/ előző projekt nehézségeinek ismertetése után örömmel számolhatok I >«■ egy
sokkal átfogóbb, megalapozottabb, anyagilag is jobban támogatott projektről,
amelynek hasonlók a céljai, de hasznosítja az elkövetett hibák tanulságait. Ez a
„Változási terv” nevű projekt Louisville (Kentucky) iskoláiban valósult meg. Az
itteni iskolarendszernek a következő helyzettel kellett megbirkóznia:

/ ouisville iskolakörzetéhez 60 628 gyerek tartozik: 35 454 fehér és 25 174 fekete.

A családok 34%-ának évi jövedelme nem éri el a 2000 dollárt, állami támogatásra
szorulnak. Az alacsony jövedelmű családokból származó tanulók

155
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
többsége a városközpont iskoláiban koncentrálódik, és jórésztfeketék. A fekete és
az alacsony jövedelmű családokból származó tanulók száma húsz éve állandóan
növekszik Louisville körzetében. Kentucky államban Louisville körzetében a
legnagyobb az alacsony jövedelmű (20 678) és a gyengén teljesítő tanulók száma
(a tanulók 71%-a teljesített a nemzeti átlag alatt), itt van a legtöbb iskolából
kicsapott, veszélyeztetett és bűnözés miatt letartóztatott tanuló, itt a legmagasabb
arányú a tanulók fluktuációja (20% körül, nem számítva a körzeten belüli
változásokat), itt lakik az állam összes munkanélkülijének csaknem egyharmada és
erős a faji elkülönülés (ahol néhány fekete házat vásárol, csakhamar „tiszta
fekete” körzetek alakulnak ki).7

Szembenézve ezzel a nagyon komoly helyzettel, az iskolaszék — amelynek három

fehér és két fekete tagja volt — elkötelezte magát, hogy tekintetbe veszi a város
iskoláinak valódi igényeit. Egy új tanfelügyelőt alkalmaztak, akinek voltak
tapasztalatai a fejlesztő csoportok terén és a viselkedéstudományban, és aki
felvállalta, hogy egy teljesen új iskolai programot dolgoznak ki az iskolák, a
szülők, a környéki lakosok bevonásával. Kutatási és konzultánsi támogatást
szerzett a helyi egyetemektől, és jelentős támogatást kapott az oktatási
minisztériumtól (lám, milyen változásokat hozhat egy kormányhivatal attitűdjében
négy év!).
A projekt két, egymással összefüggő részt tartalmazott:
— egy szervezetfejlesztési programot (ennek részeként fejlesztő csoportokat az
iskolavezetők, a tanárok, a szülők számára azzal a céllal, hogy javuljon a
kommunikáció és növekedjen a részvétel az iskolapolitikában és a
programmal kapcsolatos döntésekben), és
— egy programot az oktatás hatékonyságának növelésére (arra ösztönözték a
tanárokat, hogy fejlesszenek ki releváns tananyagot, hagyják el a felesleges
anyagrészeket, tegyék emberibbé a légkört, rugalmasabbá az oktatási
struktúrát).
A projekt célját így határozták meg:
— A tanárok által elsajátított interperszonális készségek segítségével egy
támogatóbb iskola kialakítása, a tanulókkal való empatikusabb kapcsolat
létesítése.
— Az etnikai csoportok szempontjából kiegyensúlyozottabb osztályok
kialakítása, melyek az együttélés, a javuló emberi kapcsolatok élő példáivá
válhatnak.
A projektbe egy erős követő komponenst építettünk be. Tizenöt csoport-
foglalkozást tartottunk a vezetők részére, hogy segítsük őket a csoport-
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
i se,
 Alkalmazási területek
dinamika megértésében, a konfliktusok kezelésében, a csapatépítésben, a/
iiKcrperszonális készségek fejlesztésében.
Nemrégiben látogatást tettem ebben az iskolarendszerben, és rendkívül mély
benyomást tett rám, milyen sok mindent elértek kitűzött cél jaikból. Először 14
iskolára irányítják figyelmüket, amelyből hat a projekt pe< iális központja lesz. Az
itt szerzett tapasztalatok alapján tesznek kísérletei a projekt kiterjesztésére. Dr.
Newman Walker tanfelügyelőben olyan rmbert ismertem meg, aki megérti az
iskolák nehézségeit, tisztában van w//..il, milyen ellenállással kell számolnia.
Találkoztam az iskolaszékkel és l.íit.un, hogy ők is teljesen tudatában vannak,
milyen kockázatot vállaltak, de ezzel együtt elszánták magukat arra, hogy
változást hozzanak az Iskolák életébe. Ott lehettem, amikor a főiskolák
hallgatóinak egy csoportja az iskolaszékkel találkozott, és drasztikus változásokat
javasoltak az iskolákban. Az iskolaszék tagjai figyelmesen hallgatták őket és —
elismerésként, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen sok hasznos, konstruktív javaslatot
dolgoztak ki — felajánlották, hogy jöjjenek vissza a nyáron, hogy kellő fizetésért
— még alaposabban megvizsgálhassák a helyzetet, és még jobban kidolgozhassák
az ajánlataikat.
I logyan vált lehetségessé egy ilyen merész és kockázatos vállalkozás egy
alapvetően konzervatív városban? Az okok sokfélék:
- Louisville csaknem teljes iskolarendszere olyan „lerobbant” iskolákból áll,
ahol a problémák hatalmasak, és valamit mindenképpen tenni kell. Mindenki
látta a helyzet sürgősségét.
- Azok a szülők, aki a legvalószínűbben elleneznék, hogy gyermekeiket ne a
bevett oktatási normák szerint tanítsák, előkelőbb környékre költöztek, és így
a szülői ellenállás csökkent.
- Az iskolaszék valóban a körzet lakóit képviseli, és tisztában van a problémák
komolyságával.
- A tanfelügyelő részt vett egy olyan kísérleti programban, amely az iskolákból
kihullott gyerekekkel foglalkozott, voltak tapasztalatai fejlesztő
csoportokkal, és meg volt győződve arról, hogy ez a megközelítés hasznos a
számukra.
- Az oktatási minisztérium — tipikusan néhány évvel az idők után kullogva —
ekkortájt már kész volt egy effajta nagy kísérleti vállalkozást finanszírozni.
Mindezek a tények együttesen lehetővé tették egy egész iskolarendszerre
kiterjedő, izgalmas változási folyamat kibontakozását. A közösség nagy, de nem
túlzottan: még irányítható. A kísérlet elég széles skálájú ahhoz, hogy az
eredményekből következtetéseket lehessen levonni. A projekt merész és radikális

157
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
a legjobb értelemben: oktatási rendszerünk egyik legnehezebb problémáját
igyekszik megoldani, a hátrányos helyzetű városi iskolák problémáját.
Nem fogja meglepni a könyv elolvasóit, amikor megjósolom: a változás
növekvő zavart, erősödő kritikát fog kiváltani az oktatási rendszerben. Hogy a
tantestület és az iskolavezetés polarizálódik-e, ez a jövő titka. De ha az első
próbálkozások nem bizonyulnak kielégítőnek, sok lehetőségük lesz az eltérő
nézetek megtárgyalására, új alternatívák kifejlesztésére. Ez a legmerészebb és
legígéretesebb vállalkozás, amelyet oktatási rendszerünkben jelenleg ismerek;
sokan figyeljük nagy érdeklődéssel.

Befejezésül

Azt hiszem, hogy ez a „Változási terv” azt mutatja, hogy ahol őszinte a szándék a
kísérletezésre, ott a fejlesztő csoportnak helye van, a követő hatásvizsgálat
megvalósítható, a változás valószínűsége megnövekszik. A fejlesztő csoport
rendkívül hasznos lehet mindazokon a területeken, amelyeket korábban
említettem, de — talán néhány vállalat kivételével — sehol sem alkalmazták olyan
bátran és széleskörűen, mint ebben a városban, ez az iskolaszék.

158
 Kilencedik fej

A facilitatív készségek kialakítása

A stábtagok fó feladata, hogy önmaguk legyenek... Úgy találtuk, hogy ha ez sikerül, akkor
valahogy ráhangolódunk a résztvevőkre, rezonálunk arra, amilyenek... A résztvevőkkel való
kapcsolatunkra jellemző a hatalom megosztása. Nem akarjuk manipulálni a résztvevők
gondolatait, tetteit... Ez azonban nem azt jelenti, hogy kivonulunk a csoportból: aktívan részt
neszünk benne... Káosz, a stáb bírálata, mély érzések kifejezése esetén is intenzíven, elfogadóan
odafigyelünk, és ha szükségét érezzük, kifejezzük megértésünket... És mindig készek vagyunk
arra, hogy tanuljunk.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 187. oldal

 A facilitatív készségek kialakítása
1 logyan lehetne elérni, hogy a képzett facilitátorok száma lépést tartson u csoport
iránt érdeklődő emberek gyorsan növekvő számával? Becslések nzerint 1970-ben
750 000 ember vesz részt valamilyen típusú intenzív csoporton. Nem tudom
mennyire pontos ez a becslés, de ésszerűnek tűnik. Honnan fognak jönni ezeknek a
csoportoknak a facilitátorai? Veze- lőkre lenne szükség az előző fejezetben leírt
sokféle alkalmazási területre, libben a fejezetben egy olyan programunkat
ismertetem, amely az egyik lehetséges válasz a feltett kérdésekre.

A La Jolla Program

A La Jolla Program a Center fór Studies ofthe Person vállalkozása (ehhez a

szervezethez tartozom én magam is). Ez a program sok tekintetben eltér ■i lobbi
tréningprogramtól (képes vagyok arra, hogy tárgyilagosan beszéljek róla, mert nem
volt részem az indításában, és ma is csekély szerepet játszom benne). Elveivel,
gyakorlatával egyetértek, és remélem, hogy sok követőre fog találni.
A La Jolla program most (1970-ben) lépett a negyedik évadjába, eddig több mint
600 potenciális facilitátor részére nyújtott jelentős t.mulságokat, akik így vagy úgy
hasznosítják a tanultakat valamilyen otthoni csoportban. A program három
társigazgatója dr. Bruce Meador, di. William Coulson és Dougles Land tiszteletes,
akiknek a tapasztalatai igen sokrétűek (életpálya-tanácsadás, lelkészi tanácsadás,
klinikai pszichológia, pszichoterápia, csoportfacilitálás, pedagógia, filozófia, tudo-
mányfilozófia, teológia, vezetés). Fokozatosan alakították ki jellegzetes, mégis
rugalmas stílusukat. Céljuk olyan tapasztalatok nyújtása, amely fejleszti a facilitatív
és a vezetési készségeket, segíti a személyközpontú pedagógia elsajátítását,
bátorítja a kreatív szabadságot az emberi kap- i solatok terén.

filozófia és elvek

í\ program elsősorban az emberek közötti kapcsolatokra összpontosít. I .gyik

közleményük ezt így fogalmazza meg:
A programot — a vezetők stílusát, a prezentációk tartalmát — áthatja a cso-
portvezetés személyközpontú filozófiája: az a hit, hogy a résztvevők és a faci- litátor
fejlődését leginkább az segíti elő, ha a facilitátor személyként és nem valamiféle
szakértőként vesz részt a csoportban.

161
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Ezért kerüli a program a „tréning” szót (és ezért hagytam ki én is ezt a szót a fejezet
címéből). A „tréning” azt jelenti, hogy valakit jártassá teszünk egy mesterségben,
művészetben vagy munkában, hogy ezt a jártasságot később foglalkozásként
használja. De senkit sem lehet kiképezni arra, hogy személy legyen. Kár, hogy
történeti okokból — melyekről az 1. fejezetben szóltam — sok facilitátort neveznek
„trénernek”. Véleményem szerint minél inkább alkalmazkodik egy csoportvezető a
kifejezés eredeti jelentéséhez, annál kevésbé alkalmas arra, hogy egy intenzív
csoportot facilitáljon. A La Jolla program a facilitátor emberségét hangsúlyozza, és
azt, hogy annál hatékonyabb, minél valódibb másokkal való interakciójában.
A La Jolla program atmoszférája informális és személyes jellegű; a stáb és a
résztvevők közötti megkülönböztetés minimális. Ez a megállapítás félreérthető
lehet. A stáb tagjai nem rejtik el a tudásukat, tapasztalataikat a résztvevők elől. A
facilitátor tudja, hogy a zavart csend a csoportkezdések jellegzetessége, és ezt nem
tekinti sem olyan kiváltságos információnak, amelyet nem oszthat meg a
többiekkel, sem olyan háttérinformációnak, amelyet meg kell osztania a csoporttal.
Igaz, hogy stábtag, de mindenekelőtt emberi lény.
Ebből az általános alapelvből származik a program egy másik megkülönböztető
vonása. Amennyire lehetséges, a stáb elkerüli bármilyen formális bizonyítvány
kiadását azoknak, akik részt vettek a programban. Nincsenek diplomák, oklevelek,
nincs semmiféle írott garanciája annak, hogy a résztvevő „szakértővé” válik. A stáb
bízik abban, hogy a program után a résztvevők valamivel magasabb szinten képesek
foglalkozni otthoni csoportjaikkal — vállalati csoportokkal, családokkal, fejlesztő
csoportokkal —, mint amennyire a program előtt tudtak. Ez a cél. Nincs
szándékunkban azonban, hogy a résztvevőket a fejlesztő csoportok papjaivá
avassuk!
Ennek a következetesen véghezvitt elvnek egyik oka az, hogy egyszerűen nincs
garancia arra, hogy minden résztvevő megfelelő facilitátorrá fog válni. Ha nincs
diplomája, amelyet a falra akaszthat, ha a szakértelme nincs hitelesítve, akkor a
viselkedése alapján fogják az emberek megítélni, e szerint fogják eldönteni, hogy
segít-e a csoportnak. Ha nem, kevés igény , lesz a szolgálataira. Nem nyűgözheti le
az embereket a diplomájával.

I lasonló okokból kevés figyelmet szentelünk a résztvevők képzettségi nek.

Vannak köztük doktori fokozattal rendelkezők, diplomások, és olyanok is, akiknek
csak középiskolai végzettségük van. Személyként valamennyien egyenlő
helyzetben vannak.
A filozófiai háttér összefoglalása után térjünk rá a program leírására. B.íi
kipróbáltuk az egy, kettő, három és négyhetes programokat is, a stáb jelenleg úgy
véli, hogy 3 hét a legmegfelelőbb időtartam. Részben az ész- wci őség diktálja, hogy
a 3 hetes programok résztvevőinek száma 100 kölni legyen. Három ilyen program
162
 A facilitatív készségek kialakítása
van minden nyáron, amikor általában a/, elfoglalt emberek könnyebben találnak
időt a részvételre.

Kiválasztás

A résztvevők általában önszelekció alapján kerülnek be a programba, de előnyben

részesülnek azok, akik valamilyen fontos csoporttal foglalkoznak. A résztvevők
foglalkozása sokféle: van közöttük főiskolai dékán, iskolaigazgató, tanár,
pszichológus, tanácsadó, vállalatvezető, személyügyi munkatárs, főiskolai hallgató,
orvos, ápolónő, lelkész. Minden nyáron van néhány külföldi résztvevő is.

/I program elemei

Bár a program évről évre változik, három elem folyamatosan jelen van a
kezdetektől:
1. résztvevőként való tapasztalatszerzés kiscsoportokban,
2. a csoportokban használatos sokféle vezetési módot ismertető összejövetelek,
i. társfacilitátori tevékenység két hétvégi fejlesztő kiscsoportban.
I i.idd mondjak el néhány részletet erről a három elemről.

/ tapasztalataim kiscsoportban
[\ program 150 órájának körülbelül a felét szánjuk a fejlesztő csopor- I okban való
tapasztalatszerzésre. Ezeknek a csoportoknak a facilitátorait jórészt olyan vezetők
köréből válogatjuk, akiknek kellő facilitátor-tapasz-

163
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
talatuk van (beleértve legalább egy nyári La Jolla programot). Törekszünk arra,
hogy a résztvevőknek egynél több fejlesztő csoporttapasztalatot biztosítsunk.
Ezeket az új csoportokat úgy alakítjuk ki, hogy a résztvevők:
— felismerjék, nincs semmi „mágikus” az első csoport összeállításában: a
folyamat nem csak azokkal a „bizonyos emberekkel” működik,
— megismerjék, milyen nehéz elválni azoktól, akikhez közel kerültünk,
— megtapasztalják, hogy a második, harmadik csoport is az első csoportra
jellemző óvatos tapogatózással, lassan indul — noha mindenki most érkezett
egy jelentős csoporttapasztalásról (jöjjenek rá, hogy sohasem remélhetnek
azonnali „intimitást”, a bizalmat mindig újra fel kell építeni) és
— tegyenek szert minél több új ismerősre.
Az elmúlt évben a stáb az összes résztvevő gyakori és intenzív összejövetelével —
ún. nagycsoporttal — kísérletezett. A nagycsoport sikeresnek bizonyult különösen a
tanultak otthoni környezetben való alkalmazása terén, ami azt mutatja, hogy ha a
résztvevők egyszer megtapasztalták a fejlesztő csoportot, akkor képesek a közeli és
intim légkör megvalósítására egy sokkal nagyobb közösségben is.
Élénken emlékszem egy ilyen összejövetelre, amikor a 90 résztvevő igazi
fejlesztő csoporttá vált. A résztvevők érezték, de nem értették a stáb két tagja
közötti feszültséget, és bátorították őket, hogy beszéljék meg a problémát.
Hamarosan az egész csoport bevonódott, amint először óvatosan, majd nyíltan,
könnyek között előtörtek a fájdalmas és zavaró élmények. A közösség gyógyító
erőfeszítése épp olyan jelentőségteljes volt, mint a stábtagok önkifejezése, amely
olyannak mutatta meg őket, amilyenek voltak: tökéletlen emberi lényeknek.
Kilencven ember — megfelelő körülmények között — éppúgy képes egységes
fejlesztő csoporttá válni, mint tizenöt-húsz. A La Jolla program dicséretére válik,
hogy facilitátorai megtanulták, mik is azok a „megfelelő körülmények”.

2. Csoportvezetési megközelítések megismerése

A program kognitív része a résztvevők kívánságai és igényei szerint formálódik, és
így programról programra változik. A beszélgetések, viták és demonstrációk témái
között például ilyenek szerepeltek:
— Elméleti és demonstrációs ülések
egy demonstrációs csoport facilitálása és a történtek megbeszélése hogyan
facilitálok egy csoportot a vezetés személyközpontú modellje
1<54
 Afacilitatív készségek kialakítása
csoportvezetési stratégiák
tanulási folyamat szimulált osztályszituációban
pszichodráma
csoportokkal kapcsolatos elméletek
- fejlesztő csoport különböző etnikumokhoz tartozó résztvevőkkel
- Kutatási kérdések
A fejlesztő csoport és a kábítószer
A közösségépítés folyamata
- Sajátos problémák
az oktatási intézményekben
a tanácsadásban
a vallási közösségekben
a családokban.

<. Tapasztalatszerzés a csoportvezetésben

N program harmadik eleme, a hétvégi fejlesztő csoportok társvezetése meló-/.,
izgalmas és egészében véve sikeres vállalkozás volt. Azt kértük, hogy azok a
résztvevők, akik késznek érzik magukat egy csoport társvezetésére, egy másik
csoporttaggal együtt jelentkezzenek. Dél-Kalifornia-szerte sok embernek és
intézménynek jeleztük, hogy olcsó hétvégi csoportok indulnak: csak a
beiratkozásért és a szállás-ellátásért kellett fizetni (az ismerte- lőből világosan
kiderült, hogy a facilitátorok egy képzésen vesznek részt, a csoport a képzésük
része, ezért nincs részvételi díj).
Amikor a La Jolla program vezetőitől először hallottam erről, egy kis számvetést
csináltam, és elmondtam nekik, hogy vállalkozásukat meggondolatlannak tartom:
500-600 főre lenne szükség ahhoz, hogy a csoportok megfelelő létszámban
indulhassanak, és csaknem lehetetlen, hogy ennyi ember fizikai és pszichológiai
tekintetben baj nélkül összejöjjön; nagy kockázatot vállalnak azzal, hogy
megengedik, hogy a résztvevők ilyen sok emberen próbálhassák ki, amit tanultak.
Legnagyobb csodálatomra az első hétvégére 600, a következőre 800 ember
jelentkezett. Ez számomra annak az óriási igénynek a bizonyítéka, amelyet az
emberek a nagyobb intimitás, az őszinte kommunikáció iránt éreznek. A program
első 3 évében hozzávetőlegesen 8 000 ember vett részt ezeken a hétvégi
csoportokon és az esetkövetés során csaknem egyértelműen kedvező és gyakran
rendkívül lelkes reakciókkal találkoztunk. A hétvégi csoportok néha jobbnak tűntek
azoknál a csoportoknál, amelyeket sokkal gyakorlottabb személyek vezettek.

165
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról

A résztvevők közül a foglalkozások alatt senkinél sem lépett fel komoly

pszichés panasz, és később is csupán két esetben fordult ez elő, jóval a csoport
után. Kérdés, hogy ez több-e, mint ami egyébként is előfordul ennyi embernél
ilyen hosszú idő alatt.
A hétvégi csoportok gyakran bámulatra méltó sikerein elgondolkodva
megpróbáltam összefoglalni, mik lehetnek a csoportserkentés legfontosabb
összetevői: 1. A társvezetők — akik nullától a tekintélyesig terjedő gyakorlati
tapasztalattal rendelkeztek — két hétig folyamatosan fejlesztő csoportokon vettek
részt, mielőtt elvállalták első hétvégi programjukat. Ezért nyitottak voltak
érzéseikre, jobban tudatában voltak önmaguknak, mint rendszerint, és felkészültek
arra, hogy teljes személyiségüket a csoport rendelkezésére bocsássák. így amikor
egy csoportnyi idegennel találkoztak, hogy a csoportfolyamatot elősegítsék,
olyannyira „jelen” voltak, amennyire csak lehetséges. Mindegyikük emberi
lényként, az érzéseire figyelve próbált kapcsolatot teremteni a résztvevőkkel,
őszintén olyannak mutatkozva, amilyen valójában. Nyíltan vállalták, hogy úton
vannak-, valahonnan valahová. Egész lényük benne volt ebben a hétvégi
kutatásban, küzdelemben, kalandban. Azt hiszem, ez a nyitottság, tudatosság és
elfogadás, ez a valódiság és spontaneitás volt a legfőbb oka a hétvégi csoportok
sikerének.
2. A siker egy másik összetevője valószínűleg éppen az volt, hogy a képzésben
levő facilitátorok nem voltak „szakértők”. Az emberek könnyen megijednek, ha
valaki szakértőként jelenik meg előttük. Most világosan megmondták nekik, hogy
a csoportvezetőik nem szakértők, és így köny- nyebben levették az álarcukat, és
nagyobb felelősséget éreztek a csoportért. A facilitátor és a résztvevők
kölcsönösen segítették egymást: a facili- tátor arra törekedett, hogy a csoport
hasznára legyen, és a csoporttagok is igyekeztek kijavítani a facilitátorok vélt vagy
valós hibáit, ez mindkét oldal számára fejlesztő hatású volt.

Azzal, hogy a program végén a résztvevők társvezetést vállalnak egy csoportban, a

személyes élmények és a kognitív ismeretek mellett csoportvezetési tapasztalatot
is szereznek. Ez valószínűleg a program legfontosabb része. A tanulófacilitátor a
korábbi csoportjában megtapasztalta, hogy képes személyes és nyitott lenni. Ezen
a hétvégén azt tapasztalhatja meg, hogy ő is képes fejlesztő légkört teremteni,
amelyben mások személyisége megnyílik - és ez sokat segít facilitátorrá válásában.
 A facilitatív készségek kialakítása
f\ hétvégi programokkal kapcsolatos egyetlen kritikai megjegyzésem iiz, hogy a résztvevők nagy
száma miatt nehézzé vált a követő vizsgálat (erre leginkább azoknál nyílik lehetőségünk, akik egy
későbbi alkalominai újra részt vettek valamilyen csoportunkon).

(Itthoni kapcsolatok

Nt utóbbi években nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a La Jolla Prog- i.im résztvevői
tapasztalataikat hazatérésük után fel tudják használni. AII.I buzdítottuk őket, hogy a tanultakat inkább
saját környezetükben alkalmazzák, mint új fejlesztő csoportok létesítésére tegyenek kísérletet.
Segítettünk nekik, hogy kitalálják, hogyan tudnák a munkahelyükön hasznosítani a nyáron szerzett
készségüket és attitűdjeiket, mi az, ami át menthető a családi életbe a fejlesztő csoport
atmoszférájából. Meggyőződésünk, hogy ez a nyári tapasztalás nem teljesen éri el a célját, bármi-
lyen gazdagító tapasztalást nyújtott is, ha nem javít a résztvevők otthoni éleiének minőségén.
Vizsgálati eredményekkel egyelőre nem tudjuk alá- lámasztani, de a folyamatos és növekvő igény a
program iránt arra utal, hogy a résztvevők kaptak ilyen jellegű segítséget. Az új résztvevők többsé-
get egy korábbi résztvevővel való találkozás győzte meg arról, hogy neki is szüksége van erre a
tapasztalásra. Ez jó jel.

Befejezésül

I z a program jelentősen eltér a csoportvezető-képzések többségétől, melyekben szerepet kap a

manipuláció, az értelmezés, és céljuk speciális „vezetési szakértelem” kialakítása. Nem alkalmaz
„gyakorlatokat”, amelyek sokszor csupán látványos, de haszontalan trükkök. Ehelyett a résztvevők
fejlődésére koncentrál, hogy hatékonyabbá váljanak interperszonális kapcsolataik a program alatt és
utána otthon. Filozófiája, szemlélete alkalmas lehet arra, hogy hozzájáruljon a valóban fejlesztő
csoportok elit rjesztéséhez.
 Tizedik fej

A jövő kilátásai

Az új világ emberibb lesz. Kibontakoztatja az emberi szellem gazdagságát. Az emberek

személyisége teljesebbé, integráltabbá válik. A világ értékeim foga az egyéniséget, legnagyobb
erőforrásunkat. Újra felfedezik a természet tiszteletét, szeretetét. A tudomány kevésbé merev
fogalmakkal fog operálni, a technológia nem az ember és a természet kizsákmányolását, hanem
fejlesztését fogja szolgálni. Az emberek kreatívabbá válnak attól, hogy szabadabbak lesznek...
Nem biztos, hogy ezt a személyközpontú jövőt fogjuk megvalósítani, de kultúránk változása
elkerülhetetlen, és a változás iránya egy emberibb világfelé mutat.
Cári Rogers: Egy létezési mód, 356. oldal
 A jövő kilátásai
Néhány lehetőség

Mit tartogat a jövő a csoportmozgalom számára, és milyen hatással lesz

intézményeinkre, kultúránkra? Bár nem tekintem magam prófétának, igyekszem
mélyen belenézni homályos kristálygömbömbe. Nézzük először a fejlesztő
csoportok változásának várható irányait.
1. Előfordulhat, hogy a csoportmozgalom fokozatosan olyanok — di-
vathóbortokat majmolok, szekták vezetői, nudisták, manipulátorok, hatalomra
vagy elismerésre vágyók — kezébe kerül, akik elsősorban saját anyagi vagy
pszichológiai jólétükért választották ezt a lehetőséget. Ha így lesz, az a mozgalom
végét jelenti: az emberek fokozatosan felismerik, hogy a csoport csalók játékává
vált, nem a fejlődést, hanem a csoportvezetők érdekeit szolgálja.
2. Egy másik csalódást okozó lehetőség az, hogy a csoportvezetők túlzott
buzgósága, az egyre extrémebb módszerek miatt az utca embere el fogja ítélni
anélkül, hogy valaha is megismerte volna az irányzat megbízhatóbb és pozitívabb
lényegét. Már beszéltem arról a tendenciáról, hogy a személyes fejlődésre
összpontosító csoportok veszítenek népszerűségükből azokkal a csoportokkal
szemben, ahol a vonzerő a vezető karizmája, a sokféle testi kontaktus lehetősége.
Ha a csoportmozgalom ebbe az irányba halad, a „személyközpontú csoport”
pejoratív kifejezéssé válhat, épp úgy, ahogy ez a „progresszív oktatással” történt. A
nyilvánvaló hasonlóság miatt érdemes feleleveníteni, mi történt a progresszív
oktatással Amerikában. A progresszív oktatás rövid idő alatt rendkívül népszerűvé
vált, de egyre inkább olyan szélsőségesek kezébe került, akik egyáltalán nem
értették meg az alapelveit. így nem csoda, hogy a nagyközönség hamarosan
elfordult tőle, és pedagógusaink hevesen tagadták, hogy iskoláik „progresszívok”
lennének. Egyetlen olyan nevelőt sem ismerek ma, aki nyilvánosan vallaná, hogy a
progresszív oktatás mellett áll. Ezért úgy tűnik, mintha elhalt volna. Közben
azonban az utolsó néhány évtizedben minden innovatív pedagógiai változás John
Dewey gondolataiból táplálkozik, a progresszív oktatás legjavának alapelveire
épül.1
Ugyanez megtörténhet a csoportokkal is. Az emberek negatív véleményt
alakítanak ki róla, és a mozgalom elhal. Közben lényeges összetevői a bizalom
kialakítása kiscsoportban, valódi személyiségünk megmutatása, a visszajelzés, a
közösség érzése — új néven, álruhában megmaradnak, segítve a szükséges
változásokat, a kommunikáció javítását.
3. Egy még borúsabb szcenárió szerint az irányzatot elnyomja a társadalom,
mely egyre ellenségesebb a változással szemben, nem becsüli az egyéni
szabadságot, a kifejezés szabadságát, a spontaneitást, a változékonyságot —
171
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
általában azokat a tulajdonságokat, amelyeket a csoport fejleszt. Jelenleg
Amerikában sokkal nagyobb veszély fenyeget e tekintetben a jobboldali, mint a
baloldali szélsőségektől. De bármely szélsőség hatalomra kerülése a
csoportmozgalom végét jelentené, mert a szélsőségek gondolkodásának központi
eleme a szigorú irányítás, nem a szabadság. Nehezen tudnék elképzelni egy
fejlesztő csoportot Oroszországban vagy éppen Csehszlovákiában, noha számos
jel mutat arra, hogy ezekben az országokban sokan vágynak a kifejezés
szabadságára, ami annyira jellemző a csoportokra. 2 Még kevésbé látom a
valószínűségét annak, hogy a John Birch Society, a Minutemen, a Ku Klux Klán
vagy más szélsőjobboldali társaság fejlesztő csoportot szervezzen. A fejlesztő
csoport csak demokratikus környezetben tud létezni; ha Amerikában egy diktátor
ragadja magához a hatalmat — és sajnos ezt a félelmetes lehetőséget egyre kevésbé
lehet kizárni —, akkor a csoportmozgalomra az elsők között fog lesújtani.
4. Mivel természetemnél fogva optimista vagyok, nem időzhetek el túl sokáig
ezeken a szomorú víziókon. Reális lehetőség, hogy a csoportok iránti igény
továbbra is gyorsan és megállíthatatlanul növekszik, a csoportok egyre szélesebb
körben fejtik kik hatásukat. Mi lesz akkor? Ebben az esetben — azt hiszem — a
csoportok sokféle formája fog kialakulni. Nem vagyok jós, így csak azokat a
csoporttípusokat említhetem, amelyek valamilyen kezdeti formájukban már ma is
láthatók: csapatépítésre összpontosító csoportok, lakóközösség-fejlesztő
csoportok, környezetre való érzékenységet növelő csoportok, meditációra épülő
csoportok, kreativitásfejlesztő csoportok. Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal
többféle fejlesztő csoport fog működni, melyek színessé, teljessé teszik majd az
életet kábítószer nélkül is.
És most nézzük, milyen hatással lesz a csoportmozgalom az életünkre:
5. Semmi kétségem nincs afelől, hogy a jövőben sokféle segítséget kapnak
majd a csoportok résztvevői ahhoz, hogy a csoport után, otthon másként (de
reálisan) viselkedjenek. Nem csak a csoportfoglalkozásokon fognak
hatékonyabban foglalkozni ezzel a problémával, de alaposabban meg fogják
tervezni a résztvevők csoport utáni akcióit: lesznek segédanyagok, olyan
találkozók, amelyeken értékelik a csoport hatására létrejött változásokat, lesz
lehetőség a facilitátorokkal való konzultációra otthon vagy a

172
 _____________________________________________ A jövő kilátásai
teszi vevő munkahelyén. Röviden: olyan módszereket dolgoznak majd ki, iinclyek
erősítik a csoportban elkezdődött pozitív folyamatot.
(>. Hiszem, hogy el fog terjedni a fejlesztő csoport szelleme, légköre. Barbara
Shiel példát adott arra, mit jelenthet ez egy hatodik osztályban, 3 én magam
megtanultam, hogyan lehet ilyen légkört teremteni egy egyetemi w.emináriumon.
Ezekben a pedagógiai környezetekben nem voltak formális személyközpontú
csoportok, „csupán” lehetőség nyílt a személyesen fontos érzések, gondolatok
szabad kifejezésére. Belátom, jó fantáziára van szüksége annak, aki el akarja
képzelni, milyen lenne egy személyközpontú i’itllalat vagy egyetem. És micsoda
képzelőerőre van szükség, ha egy személyközpontú kormányhivatalt akarunk
magunk elé képzelni. Mégis azt mondom, hogy ez nem lehetetlen. Hiszem, hogy a
„személyközpontú szervezet” kifejezésben a jövő nemzedékei nem fogják
érzékelni a belső ellentmondást.

Következmények az egyén számára

l '.zen a téren is csak a jelenben már érzékelhető trendekből próbálok következtetni

a jövőre. Világosan látszik, hogy a csoportmozgalom kultúránk de-
humanizálódása ellenében hat. Egyre személytelenebb környezetben élünk
nagyra nőtt, zsúfolt városainkban, melyeket a tudomány és a technika élhetetlenné
alakított. A behaviorista szemlélet számára az ember csupán gép, mely a
környezete által meghatározott módon viselkedik. Az ipart, ,i közigazgatást, az
oktatást, az orvostudományt átitatja a számítógép. Ez önmagában nem rossz, de
felerősítheti az emberekben azt az önmagukról kialakított képet, hogy csupán
ide-oda mozgatott bábok a lélektelen gépek és bürokraták kezében.
lí téren a fejlesztő csoportra nagy feladatok várnak. Minél inkább terjed a
mozgalom, minél többen tapasztalják meg, hogy egyedi, önálló döntésre képes
személyek, akikkel más emberek komolyan törődnek, annál több lehetőséget
fognak találni az elembertelenítő erők humanizálására. Az ember nem válhat
csupán egy adattá a számítógépek memóriájában. A i söpört segíthet abban, hogy
az ember megtartsa személyiségét, és ennek jelentőségét nem lehet túlértékelni.
A fejlesztő csoport talán legyőzheti az elidegenedettség érzését. Aki részt vesz,
egy csoporton, többé nem teljesen elszigetelt. A csoport nem szük-
1 7.3
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
ségszerűen oldja fel a résztvevők magányosságát, de bebizonyítja, hogy a
magányosság nem elkerülhetetlen eleme az életnek, hogy van lehetőség
jelentőségteljes kapcsolatok kialakítására. Mivel az elidegenedettség modern
életünk egyik legzavaróbb jelensége, ezt fontos dolognak tartom.
Az intenzív csoporttapasztalásnak az ember számára van egy még nagyobb
jövőbeni jelentősége: elvezethet a személyes kiteljesedéshez. Az anyagi
szükségletek kielégítése a gazdag társadalmakban sok ember számára már nem
jelent igazi problémát, így egyre többen fordulnak a lélek világa felé: tapogatózva
keresik a kiteljesedés és hitelesség magasabb fokát. Amint egy résztvevő mondta:
,A csoport megváltoztatta az önmagamhoz és ismerőseimhez való viszonyomat, az
élet új lehetőségeit nyitotta meg számomra. Úgy érzem, igazán élővé tett.” Egyre
több ember törekszik a teljesebb életre, a benne rejlő változatos lehetőségek
megvalósítására. A fejlesztő csoport már ma is sok embert segít e téren, és várható,
hogy a jövőben ez még inkább így lesz.
Egy speciális, de rendkívül jelentős fejlődési lehetőség az, hogy az intenzív
csoporttapasztalás segíthet a férfi-nő kapcsolatok nehézségein. Mit tehetünk a
házasságért, amikor Dél-Kalifornia egyes részein 4 közül 3 házasság válással
végződik? Mit tehetünk az ezekből a házasságokból származó gyerekekért? Mi a
család jövője? Ez az alapvető problémakör nem oldható meg figyelmeztetésekkel,
törvényekkel vagy intellektuális vitákkal. Üj válaszok születhetnek viszont abból,
ha férfiak és nők a házasság előtt és után intenzív csoport keretében
megtapasztalják, milyenek valójában az interperszonális kapcsolataik és
elgondolkodnak azon, hogy milyenné akarják alakítani ezeket. A
családcsoportokban feldolgozhatok a szülők és gyerekek közötti kapcsolati
problémák, és kipróbálhatók az ígéretes megoldások.

A fejlesztő csoport jelentősége kultúránkban

A fejlesztő csoport egyik legfontosabb hatása az, hogy növeli a változásokhoz való
alkalmazkodás képességét. Ügy tűnik, kevés ember ismerte fel, hogy a jelen és
még inkább a jövő legalapvetőbb kérdése az, hogy milyen gyorsan tudunk
alkalmazkodni ahhoz a hihetetlen gyors változáshoz, amellyel a technikai fejlődés
jár. Toffler egy kitűnő cikkében „jövő sokknak” nevezi ezt, és úgy véli, hogy az
emberek összeomlanak a hirtelen változásoktól.
I7zi
 A jövő kilátásai
I ■ |;yik gondolatmeneté különösen megdöbbentett:

zfe emberiség életkora körülbelül 800 generáció x 60 év, azaz körülbelül •>() 000
év. 650generáció barlangokban töltötte az idejét. Csak az utolsó 70 generáció alatt
vált lehetségessé a generációk közötti hatékony kommunikáció az írás segítségével.
Csak az utolsó 6 generáció során látott viszonylag sok ember nyomtatott szót. Csak
az utolsó 4 generáció képes viszonylag pontosan merni az időt. Csak az utolsó
kettőben használunk elektromos motort, és a mindennapi életünkben használt
anyagi javak túlnyomó részét a jelenben hoztuk létre: a 800. generációban. 4

Ii chnikánk olyan gyorsaságú változásra készteti az emberi fajt, amelyre 4/ emberi

szervezet kevéssé van felkészülve. A fejlesztő csoport tudato- Miliatja az
emberekben a változással kapcsolatos érzéseiket, és így a vál- lo/ás konstruktív
lehetőséggé ví&Yrat. Ezért kapott fontos szerepet ebben a könyvben az a kérdés:
hogyan változnak az emberek és a szervezetek? Ez a probléma a jövőben
valószínűleg egyre fontosabbá válik, ezért bármi, ami segíti a változáshoz való
alkalmazkodást, nagy jelentőséggel bír.
A fejlesztő csoport segíthet az intézményi változásokkal való szembenézésben.
K jövőben az intézmények is egyre gyorsabban fognak változni. Ha a kormány, az
iskola, az egyház, az ipar és a család nem képes fürgén reagálni >i változásokra,
kultúránk kudarcra lesz ítélve. Valójában nem változó in- irzményekre van
szükségünk, hanem a változásra való képesség beépítésére az intézmények
életébe: egy olyan „műszerre”, amely folyamatosan megújítja u szervezeti formát,
a működési elveket. Ennek eléréséhez — tudomásom ,/ei int — a
csoportmozgalom egyes „hajtásai” nagyon közel kerültek. A jövőben még
sürgetőbb szükség lesz a személyek közötti és a csoportközi feszi tltség kezelésére
szolgáló eszközökre. Faji robbanásokkal, diáklázadásokkal, megoldhatatlan
nemzetközi feszültségekkel és egyéb konfliktusokkal gyötört kultúránkban egy
olyan eszköz, amely az emberek közötti kommunikáció javítására szolgál,
rendkívül fontos. A fejlesztő csoportot eddig csak lu vésszer próbálták ki súlyos
helyzetekben, de erre a jövőben valószínűleg gyakran sor fog kerülni. A Center fór
Studies ofthe Person a feszültségek sok típusával dolgozott eddig - fajok közötti
ellentétek; hallgatók, tanárok és iskolavezetés közötti konfliktusok; konfliktus a
munkások és a vállalatve- zciők között -, így tapasztalatból mondhatom, hogy
„laboratóriumi mére- ickhen” a fejlesztő csoport megoldást jelenthet az ilyen
helyzetekre. A jövő lu idése, hogy ki tudjuk-e próbálni ennél sokkal nagyobb
méretekben is?

175
 Cári Rogers a személyközpontú csoportokról

Kihívás a tudomány számára

A jövő egyik izgalmas kérdése az a kihívás, amelyet a fejlesztő csoport ad fel a

tudománynak. Itt van egy erős, dinamikus jelenség. A tudomány mindig attól
haladt előre, hogy az ilyenfajta jelenségeket tanulmányozta. De ki tudunk-e
fejleszteni egy olyan humán tudományt, amely képes megfelelően vizsgálni azokat
a reális és finom kérdéseket, amelyek a fejlesztő csoport dinamikájából
származnak? Ügy érzem, hogy — a kutatók kemény munkája ellenére — eddig
erőtlen és nem igazán modern próbálkozásokat tudtunk e téren felmutatni. A
tanulmányok kevés kivétellel anekdodkusak (mint ahogy ebben a könyvben
magam is ezt a módszert követem) vagy aprólékosan empirikusak (és olyan
„kemény” adatokat produkálnak, amiknek igazából semmi jelentőségük nincs). A
kihívás abban áll, hogy ki kell fejlesztenünk egy fenomenológiai jellegű humán
tudományt, amely realisztikus és megvilágítja az emberi aktivitásnak ezt a
területét.
Hogyan fog ez létrejönni? Válaszom nincs, de van egy javaslatom. Tekintsünk
minden résztvevőt kutatónak! Ahelyett, hogy egy bölcs kutató mérné az
emberekben bekövetkező változást, tegyük fel, hogy társkutatóknak tekintjük őket.
Bőséges bizonyítékunk van arra, hogy az un. „naiv kísérleti személy”-nek rengeteg
használható ötlete van. Abban a pillanatban, amikor valaki egy pszichológiai
vizsgálat tárgyává válik, elkezd gondolkodni arról, mi a vizsgálat célja. Ha
kialakított valamilyen elképzelést, akkor a kutatóhoz fűződő érzéseitől és
vérmérsékletétől függően vagy úgy dönt, hogy segíti azoknak az eredményeknek a
kialakulását, amelyeket szerinte a kutató elérni akar, vagy a kutatás célja ellen kezd
el dolgozni. Miért nem próbáljuk elkerülni ezt a lehetséges hibaforrást azzal, hogy
a vizsgált személyt a kutató csoport tagjává tesszük?
Hadd próbáljam meg konkrétabban megfogalmazni az elképzelésemet arról,
hogy a fejlesztő csoport folyamata, a résztvevőkben lezajló változás hogyan
tanulmányozható az eddigi gyakorlatnál mélyebben és emberibben.
Összegyűlik néhány ember, akik nem rendelkeznek csoporttapasztalattal.
Megmondjuk nekik világosan, hogy amellett, hogy résztvevői lesznek egy
csoportnak, ráadásként számítunk a segítségükre, hogy minél többet tudjunk meg a
csoport, mint jelenség lényegéről. Minden ülés vagy nap végén mindenkinek fel
teszünk kétfajta kérdést, melyre a résztvevők külön-külön magnetofonba diktálják
a válaszaikat. Ilyesfajta kérdésekre gondolok:

176
 A jövő kilátásai I l Így érzi, hogy az érzései, reakciói, attitűdjei, belátásai,
elképzelései, viselkedésformái pontosan ugyanolyanok, mint az ülés kezdetekor
voltuk? I la így van, egyszerűen mondja ezt. Ha azonban valamilyen változást
ligyeit meg — bármilyen kicsit vagy nagyot —, mondja el minél pontosabban és
minél szemléletesebben, és tegye hozzá azt is, hogy ön szerint mi leln i az oka,
indítéka ennek a változásnak.
2. Úgy érzi, hogy a csoport ugyanolyan, mint az ülés kezdetén volt? I la így
van, ismét egyszerűen mondja ezt. Ha úgy érzi, hogy a csoport valamilyen módon
megváltozott, mondja el minél pontosabban és részletesebben, hogy ennek a
változásnak mi lehet az oka.

Í gy kutató azonnal a résztvevőktől származó anyag előzetes elemzésébe kezdhet

hasonló vagy ellentmondó témákat keresve az egyén és a csoport dimenziójában
egyaránt. A csoport utolsó napja a változásról vagy a vál- m/.ís hiányáról való
visszajelzéssel és ennek megbeszélésével telhetne el. Meg vagyok győződve arról,
hogy egy ilyenfajta eljárás eredményeként mélyebben bepillanthatnánk a
csoportban végbemenő változás folyamatába, mint jelenleg.
Egyáltalán nem zavar, ha valaki azt mondja: „De ez nem tudomány!” Ha rgy
vizsgálat kommunikálható, megismételhető, az eredményeket nem torzítják el
ismeretlen tényezők, akkor az tudomány, és meggyőződésem, hogy sokkal
jelentősebb tudáshoz juthatnánk az emberrel kapcsolatos, mindmáig
„mcgfejthetetlennek tűnő titkokról”, ha teljes szívünkből elismernénk és te-
kintetbe vennénk az érintett személyek intelligenciáját és belátását.
Nem mondom, hogy ez az egyetlen lehetséges válasz, de egy olyan ösvény
lehet, amelyen megtalálhatjuk az utat az ember tanulmányozására alkalmasabb
tudomány kifejlesztéséhez.

kilozófiai értékek
!\ fejlesztő csoport filozófiája leginkább az egzisztencialista filozófiához
hasonlatos: az itt és most fellépő érzések, a jelen átélésének fontosságát
hangsúlyozza. Filozófiáját legalaposabban Maslow és May fejti ki, Kier- kegaard
és Buber filozófiájára építve. Ez a filozófia a 60-as években intenzíven jelen volt
kultúránkban. (Hogy csak egy közismert példát emeljek ki; a Hair, mint színházi
produkció a nézők bevonására, együtt játszására
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
épített.) Nem érzem magam kompetensnek e téren, de nyilvánvalónak tűnik, hogy
egy olyan világban, amelynek szemléletére az egzisztencialista filozófia egyre
nagyobb hatással van, a fejlesztő csoport sokat jelenthet.
Végezetül a fejlesztő csoportok feladata lesz, hogy segítse pontosítani az ember
értékeit. Mi a lényege az embernek? Mi a célja a személyiség fejlődésének? Mik a
jellemzői az optimális embernek? Remélem, hogy ezzel a könyvvel sikerült
érzékeltetnem, hogy a szabadság serkentő légkörében a csoporttagok spontánabbá,
rugalmasabbá válnak, közelebb kerülnek az érzéseikhez, nyitottabbak lesznek a
tapasztalásaikra, bensőségesebbé válnak a kapcsolataik. Ez a fejlődési modell
azonban ellentmond sok vallási, kulturális és politikai törekvésnek, és nem
szükségszerűen azonos azokkal az elképzelésekkel, amelyeket korunk
átlagembere el akar érni. Ezzel a kérdéssel a jövőben mindenképpen
foglalkoznunk kell. Lehetőségünk van arra, hogy eldöntsük, milyen legyen a jövő
embere.

Befejezésül

Bízom abban, hogy ez a fejezet világossá tette, hogy az intenzív csoporttapasztalás

mozgalma fontos a ma és a holnap számára egyaránt. Azok, akik úgy gondoltak rá,
mint divathóbortra, vagy olyan jelenségre, amely csak rövid időre van hatással
néhány emberre, jól tennék, ha újra értékelnék álláspontjukat. Az intenzív
csoporttapasztalás szorosan kapcsolódik azokhoz a lényeges változásokhoz,
amelyek jelei már ma is megjelentek az emberek személyiségében, az
intézményekben, az elidegenedettség érzésében, a faji feszültségekben, a
nemzetközi összeütközésekben, a filozófiánkban, az értékeinkben, az emberről
alkotott elképzeléseinkben. Ezért gondolom azt, hogy e mozgalom sorsának
alakulása jelentős hatással lesz mindnyájunk jövőjének alakulására.

178
 FÜGGELÉKEK

Személyközpontú csoportokkal kapcsolatos

tapasztalatok a könyv megírása óta eltelt
negyven évből
Mély lisziclríet érzek a csoport bölcsessége iránt.

Cári Rogers: F.gy létezési mód, 182. oldal

Strmrlyközpontú csoportokkal kapcsolatos tapasztalatok a könyv megírása óta
eltelt negyven évből Szinte hihetetlen, de a Találkozások című könyvet Rogers
csaknem negyven éve írta. A könyv megjelenését követő 17 évben Rogers sokat
foglal- kii/ott a csoportok elméletével és gyakorlatával. Az 1977-ben megjelent, ii
személyiség erejéről szóló könyvben azokról az erőkről ír, amelyek az Ihwes
csopottag részvételével zajló nagycsoportokban működnek. 1
A/ először 1980-ban megjelent „Egy létezési mód” című könyvének rgyik
fejezete a közösségek kialakításának jelentőségéről szól, míg egy másik - brazíliai
élmények alapján — a nagycsoportokban rejlő lehetőségeket taglalja.2
A csoportmozgalom a Rogers halála után eltelt évtizedekben is virágzik,
fejlődik.3 Ebben a függelékben csupán ízelítőt tudunk adni ebből a gazdag
anyagból. „A közép-amerikai kihívás” — személyközpontú csoport ve- • rtli
politikusokkal című írás a rusti találkozót eleveníti fel. Rogers sok évig készült
arra, hogy politikai vezetőkkel csoportozva jelentősen hozzájárul- |on a
világbékéhez. Életem egyik nagy élménye volt, hogy jelen lehettem, dinikor a
Fertő-tó melletti kisvárosban bebizonyosodott, hogy megfelelő légkörben a
politikusok is hajlandók levetni álarcukat, és emberi hangon tudnak egymással
beszélni.
A Függelék többi írása a személyközpontú csoportok magyarországi világába
enged bepillantást.
Mint oly sok más érdeklődőt Európában, engem is Charles Devonshire („(
'Ilitek”) vezetett be a személyközpontú csoportok világába. Az ő szerve-
zőkészségének köszönhettük azt is, hogy 1984-ben és 1986-ban Cári Rögei s és
munkatársai részvételével nagyszabású találkozókat tarthattunk M .igya
rországon.
Két régebbi „írásommal” idézem fel „Chuck” alakját és a szegedi ösz-
i/cjöveteleket. A Chuck-kal folytatott beszélgetésből arra hívnám fel a figyelmet,
hogy terapeutaként is milyen nagy jelentőséget tulajdonított a pedagógia
humanizálásának.
A „Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései” egy sajtóét ukezlet
leírása: amikor az 1984-es szegedi találkozón újságírók interjút ki nek Rogerstől, ő
inkább összehívott egy „kiscsoportot”, hogy beszélgessünk az újságírókkal.
I Jraskóczy Magda írása „a résztvevők által együttesen facilitált csoportmi'
igazi „csemege”: beszámoló arról, hogy segítő foglalkozású nők és férfiak hogyan
élik meg, hogy immár négy éve rendszeresen „csoportoznak” kijelölt facilitátor
nélkül. Török Iván ugyanerről a csoportsorozatról szól „Harmadik típusú
találkozásaink” című írásában: olyan ez — mondja —, mint az utazás a Föld
középpontja felé, „csak éppen ezúttal a saját középpontunk felé haladtunk”.
Elekes Mihály —A tanulás szabadsága című könyvhöz írt beszámolójához
181
hasonlóan — ezúttal is érzékletesen mutatja be, mit lehet elérni pedagógusokkal,
ha a tanulók érdekeit szem előtt tartva szíwel-lélekkel igyekszünk megteremteni a
fejlődésüket serkentő környezetet.
Tony Merry személyközpontú tanácsadók számára írt könyvéből vett
jótanácsokkal zárul a Függelék.

182
 Személyközpontú csoportokkal a
világ békéjéért

A világ olyan krízisen megy keresztül, amely mindent megváltoztat. De talán

tanulhatunk a kínaiaktól: a kínai nyelvben ugyanaz a jel jelöli a „krízist” és a
„lehetőséget”. En is így látom: a közeljövő elkerülhetetlen, rendkívül súlyos
krízise egyben óriási lehetőség is... A jövőt nem fogják ránk erőltetni, a világ
jövőjét mi magunk alkotjuk meg.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 339—340. oldal

 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért l\ Függeléknek ez a része
másfél évtizeddel ugrik előre. 1985-ben, a Fertő tó osztrák oldalán lévő Rust
városkában, teljesült Rogers álma: aktív vezető politikusokkal csoportozhatott. A
cél az volt, hogy hozzájáruljon >i világ békéjéhez. Mint az egyik közeli kollégája
mondta: „Én úgy látom, hogy mindig is a békéért dolgoztál, Cári: az emberi lélek
békéjéért, az emberek közötti békességért, az országok közötti békés
együttélésért.”
Sokan úgy gondolják, hogy a rusti találkozó Rogers életművének csúcspontja,
megkoronázása volt. Howard Kirschenbaum, Rogers életrajzírója szerint külön
könyvet kellene írni erről az eseményről. A mai napig nagy ötömmel tölt el, hogy
jelen lehettem ezen a találkozón.
A Magyar Pszichológiai Szemle 20 évvel ezelőtt azzal a megjegyzéssel közölte
erről szóló írásomat, hogy Rogers törekvése „a szent naivitás vélelmét” kelti a
szerkesztőben, de nyitva hagyta azt a lehetőséget is, hogy lehet, hogy „valóban
gyümölcsözően újszerű gyakorlatról van szó”.
Nos, Costa Rica korábbi elnöke, Rodrigo Carazo szerint a Közép-Ame- rikai
helyzet fordulópontját jelentette a rusti összejövetel, és a későbbi béke Nobel-díjas
Costa Rica-i elnök, Oscar Arias szerint: „Én, mint poli- liluis és békeközvetítő,
Cári Rogers optimizmusából energiát, inspirációt merítek... A világnak szüksége
van minden álmodéra, és szerencsések vagyunk, hogy köztünk volt az egyik
legkiválóbb álmodó, Cári Rogers.”1
Az 1970 óta eltelt időszak személyközpontú nemzetközi csoportjainak
felsorolása egészíti ki ezt a részt.

185
 A „közép-amerikai kihívás”
- személyközpontú csoport vezető politikusokkal1

1985. november 1. és 4. között a Fertő-tó ausztriai oldalán lévő festői

kisváros, Rust előkelő szállodájában „furcsa összejövetelt" tartottak. 2 A cím
— „A közép-amerikai kihívás” — politikai konferenciát sejtetett. S valóban,
egymás után érkeztek a magas szintű politikusok: három korábbi államelnök,
Costa Rica alelnöke, magas rangú külügyminisztériumi tisztségviselők, hét
nagykövet, parlamenti képviselők stb. De ugyanakkor pszichológusok is
érkeztek: Cári Rogers és a Center fór Studies of the Person munkatársai. Az
esemény valószínűleg történelmi jelentőségű: pszichológusok egy csoportja
felajánlotta a segítségét a politikusoknak, és azok el is fogadták ezt. 3
Hosszabb ideje úgy érzem, a pszichológiának nem szabad megmaradnia
abban a felvállalt vagy ráosztott szerepben, hogy konstatálja, milyen
pszichikus ártalmakat idéznek elő a politikai feszültségek az egyes
emberekben, s a már bekövetkezett bajokat igyekszik orvosolni az egyén
szintjén. John Rávennél értek egyet, aki sok helyütt kifejtette, hogy a pszi-
chológusok képzettségüknél fogva a politikusok természetes munkatársai
kellene hogy legyenek.4
Nem csoda, ha rendkívül megörültem annak, hogy „magánemberként”
meghívást kaptam és részt vehettem ezen a találkozón.
A továbbiakban először a „történéseket” igyekszem összefoglalni, majd a
személyközpontú csoportokkal kapcsolatos tanulságokról írok.
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért

í'lőtörténet

Kc/djiik talán azzal, hogy mi vezetett el a rusti találkozóhoz.

( .n i Rogers elsősorban a kliensközpontú pszichoterápia megalkotójaként Ismert. 5
Érdeklődése a 60-as évektől kezdve fordult fokozatosan az egyéni
pszichoterápiától a kiscsoportok felé (noha természetesen sohasem lm egészen
hűtlen első „szerelméhez”, az egyéni terápiához), s ezekben tíz evekben jött létre a
személyközpontú megközelítés (Person-Centered. Approach, PCA), a
kliensközpontú pszichoterápia alapelveinek alkalmazási .1 pedagógiában, a
vezetésben — az élet szinte minden olyan területén, .iliol emberek problémáival
kell foglalkozni.
A 70-es években Rogers egyre több nemzetközi összetételű, több száz fős
nagycsoport „vezetésére” is vállalkozott, s e vonulat logikus betetőzésének tűnik,
hogy élete utolsó éveiben a politikai feszültségek csökkentéséi, a világot fenyegető
katasztrófa elhárítására tett erőfeszítéseket tekintene fő feladatának.6
Valójában már 1948-ban publikált egy tanulmányt „A szociális feszültségekkel
való bánásmód” címmel,7 és egy 1952-ben megjelent és a kommunikáció
témájával foglalkozó tanulmánya8 is tartalmaz egy hipotetikus dialógust az USA és
a Szovjetunió között.9 Rogersnek a csoportkonflik- insokról szóló elmélete már
1965-ben annyira készen volt, hogy közvetlenül alkalmazhatónak tartotta a
nemzetközi problémákra.
Az. elmélet első próbáját egy militáns protestánsok és katolikusok számára
Belfastban tartott csoport jelentette 1972-ben.10 A csoportról készített
(ilmdokumentum megdöbbentő példáját nyújtja annak, hogy mélyen gyökerező,
antagonisztikus ellentétek esetén is van remény a kibontakozásra, II.I sikerül
megteremteni a kölcsönös megértésre való törekvés légkörét.
A 80-as évek elején különösen mély benyomást gyakoroltak rá Dél-Afrikában
tett útjai. Úgy érezte, hogy talán az elnyomás és a faji megkülönböztetés
s/örnyűségei között élő embereknek van a leginkább szüksége a személyközpontú
megközelítés által felkínált kommunikációs lehetőségekre.11
De élénk figyelemmel kísérte a vezető politikusok tevékenységét is. Elemző
tanulmányt írt a Camp David-i találkozóról.12 Természetesen nincs sem szükség,
sem mód arra, hogy az egyiptomi és az izraeli vezetőknek az amerikai elnök
nyaralóhelyén létrejött találkozóját politikai szempontból értékeljük, az azonban
kétségtelennek látszik, hogy a reménytelennek tűnő helyzetben a megegyezést
nagyban elősegítette az összejövetel informális „isoportjellege”, s az amerikai
elnök „facilitátorszerű” szerepe. Rogers kö

189
vetkeztetése logikusnak tűnik: miért ne lehetne az ilyesfajta összejövetelek
hatékonyságát növelni azzal, hogy a személyközpontú megközelítés szakembereit
bevonják az összejövetelek szervezésébe és lebonyolításába.
A rusti találkozóhoz vezető egyik gyakorlati lépést Rogersnek Róbert
Mullerrel, az ENSZ főtitkárhelyettesével való találkozója jelentette 1983- ban,
melyet az ő segítségével hamarosan követett egy találkozó Rodrigo Carazóval, aki
korábban Costa Rica elnöke, majd az ENSZ Béke Egyetemének elnöke volt.
1984 januárjában létrejött a Cári Rogers Béke Projekt, és megkezdődött a
találkozóhoz szükséges pénz összegyűjtése.
Az 1984-ben Szegeden tartott „Kultúrák közötti kommunikáció Kreatív
megközelítései” elnevezésű találkozón13 Rogers már nagy reményekkel beszélt az
értekezlet lehetőségeiről:

Azt remélem, hogy sikerül összehoznom egy olyan csoportot, amely hatással lesz a
politika alakulására. Hosszú ideig ez csupán egy álom volt, de most partnerre
találtunk az ENSZ Béke Egyetemében és felajánlottak számunkra egy gyönyörű
helyet, ahol megtarthatnánk a csoportot. Most készítjük azt a beadványunkat,
amelynek alapján remélhetőleg egy alapítványtól megkaphatjuk a pénzt, amiből a
találkozó valóban létrejöhet.

K Rogers által említett hely Rust, s az ott-tartózkodás költségeit Cári Vak, a bécsi
Zentralsparkasse Bank elnöke ajánlotta fel. Az utolsó pillanatban (egy hónappal a
konferencia kezdete előtt) megérkezett a Carnegie Alapítványtól várt támogatás is,
és így létrejöhetett az a találkozó, amelynek a megvalósíthatóságában a szegedi
Ifjúsági Ház nagytermében szinte mindnyájan kételkedtünk, úgy vélve: mindez
csupán egy nagy humanista gondolkodó szép álma.

Kezdetek

Sajnos, csupán november 1-jén este érkeztem meg a találkozó színhelyére,14 így az
első nap eseményeit csak mások elbeszélése és leírása alapján ismerhetem. 15
Október 31-én, csütörtökön este a legtöbb résztvevő már megérkezett, és
számukra egy rövid coctail-partyt tartottak vacsora előtt, ami informális
ismerkedésre adott lehetőséget.
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
I'eliteken reggel 10 órakor Cári Rogers felkérésére Rodrigo Carazo üdvözölte a
résztvevőket, kiemelve, hogy a béke a békevágy függvénye.
( kirí megköszönte a sok segítséget, ami az összejövetelt lehetővé tet- (c,
bemutatta a facilitátorokat páronként, rámutatva, hogy a facilitátorok ifv.i vesznek
a nagycsoportokban is, és így, párban fogják „vezetni” a kis- i kupi irtokat.
(Rogersen kívül még 10 facilitátor volt. Maga Rogers nem Vczciett kiscsoportot.)
Kifejezte, hogy reméli, a résztvevők képesek lesznek figyelni egymásra,
biztonságos légkört kialakítani, a kölcsönös megél ics magasabb szintjére jutni,
„hogy megtanuljuk tisztelni a másik személyi és megbecsülni a különbségeinket”.
Hangsúlyozta azt is, hogy „ez a mi összejövetelünk, amit együtt alkothatunk meg”.
Ezután megemlítette, hogy a teremben ülőkön kívül tulajdonképpen van egy
„láthatatlan résztvevő csoport”: azoknak az országoknak a népei, akik
reménykednek az ■ > .sz.cjövetel sikerében, „gyerekeink, unokáink és
dédunokáink, akiknek a világát segítünk kialakítani”.
I./.I követően Rodrigo Carazo szünetet javasolt, s a szünet utáni összejöve- leli
azzal indította el, hogy „nos, most már rajtunk áll”. („Now its up to us. ’)
Néhány rövid felszólalás után az egyik Egyesült Allamok-beli résztvevő
egyenesen nekitámadt a nicaraguaiaknak: „Miért korlátozzátok az embe- u k
szabadságát?”, és részletekbe menően sorolni kezdte a nicaraguai kormány
intézkedéseit. Egy magas rangú nicaraguai képviselő sajnálkozását fejezte ki
amiatt, hogy a közép-amerikai kérdést Nicaraguával kezdik, és i< niclte, hogy az
USA-ból jött résztvevők több objektív tény ismeretével leinek majd haza. Hosszan
ecsetelte az USA beavatkozásait Nicaragua brliigyeibe, elmondta, mit jelent
Közép-Amerika államainak, hogy az USA banánköztársaságot csinált belőlük, és
hogy a Reagan-adminisztrá- < ió Nicaragua törvényes kormányának megdöntésére
törekszik. Egy venezuelai azt mondta, hogy szeretné, ha párbeszéd alakulna ki vita
helyett. I .gy másik venezuelai Cári egy megjegyzésére utalva kiemelte, hogy az
iskolákban tanított történelem tele van erőszakkal és háborúval.
így azután a beszélgetés lassanként eltávolodott Nicaraguától. (Rogers az
utólagos elemzés során — megjegyzi, hogy véleménye szerint a cso- pon ezen a
ponton még nem akart ilyen éles konfrontációt vállalni.)
A péntek délelőtt nagy része „szónoklatokkal” telt el. Ezek alig kap- isolódtak
egymáshoz. Még ha elő is fordult, hogy az egyik szónoklat ,iz előző szónoklatra
utaló megjegyzéssel kezdődött, utána teljesen más uányban folytatódott. Valódi
párbeszéd nem alakult ki. Azt nem lehet mondani, hogy a résztvevők egyáltalán
nem hallgattak egymásra, de nem

191
 Függelékek
beszélt „személy a személyhez”. Az ülés közepén megérkezett az osztrák
külügyminiszter, Leopold Gratz, újságírókkal és fotóriporterekkel. Félbe-
szakították az ülést, és a külügyminiszter rövid beszédet mondott a békéről és az
együttműködésről.
Amikor újra összeültek, Cári beszélt a kiscsoportokról. Valaki megkérdezte,
hogyan állították össze a kiscsoportokat. Cári elmondta: arra törekedtek, hogy
minden kiscsoport a lehető legjobban reprezentálja a nagycsoportot a férfiak és nők
aránya, a résztvevők nemzetisége stb. tekintetében. A magyarázatot a résztvevők
kielégítőnek találták, különösen mert Cári hozzátette, hogy a találkozó formájában
nincs semmi merevség, minden megváltoztatható, csupán azt kéri, hogy az első nap
találkozzanak a kiscsoportok az előre elkészített listák alapján.
Péntek este Rogers rövid előadást tartott. Elmondta saját fejlődését, hogyan vált
„diagnosztizáló terápiát előíró” klinikai pszichológusból olyan valakivé, aki bízik
az emberben rejlő hatalmas lehetőségekben, amelyek segítségével képes önmagát
megérteni és irányítani. Beszélt a kliensközpontú megközelítés alapelveiről és
alkalmazásukról a pedagógiában, a vezetésben és a kultúrák közti kapcsolatokban.
Különösen kiemelte, hogy bízik az egyénben, a csoportban és így ebben a
csoportban is. Mint mondta, az, hogy bízik a csoportfolyamatokban és a csoport
bölcsességében, azt jelenti, hogy nem tudja pontosan, mik lesznek ennek a
találkozónak az eredményei, milyen célokat fogunk elérni, de abban biztos, hogy
konstruktívak leszünk. Hangsúlyozta, hogy ez a mi csoportunk lesz, és csak tőlünk
függ, mi fog itt történni.
Szombaton reggel, amikor bekapcsolódtam a munkába, hasonló légkört
tapasztaltam, mint amiről előző nap hallottam. A politikusok továbbra is
beszédeket mondtak, melyek számomra sok új információt tartalmaztak, és ezért
érdekesek voltak, de a légkör inkább emlékeztetett az általam csak televízióból
ismert „baráti politikai találkozókra”, mint egy kommunikáció javítását célzó,
személyközpontú összejövetelre. A délelőtt vége felé a résztvevők egy része - így
jómagam is - kezdett türelmetlenkedni: egyesek azért, mert túlságosan
szervezetlennek, irányítás nélkülinek tűnt mindez, mások pedig azért, mert mintha
nagyon is „leragadt” volna az összejövetel a politikai deklarációk szintjén.
A délután a kiscsoportoké volt. Furcsa érzés volt számomra egy körben ülni a
volt hondurasi elnökkel, a svéd képviselőnővel, a mexikói nagykövettel és más
jelentős személyiségekkel, mégis úgy érzem, nálunk és a többieknél is a
kiscsoportban kezdett megtörni a jég, indult el a párbeszéd.
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért Este Rodrigo Carazo beszélt
a Béke Egyetem céljáról és tevékenységéről. Utána külön-külön találkozott a
közép-amerikaiak csoportja és a többiek, mintegy mutatva a résztvevők egyik
alapvető különbözőségét.

I folyamat közepe

A vasárnap reggeli nagycsoport légköre érezhetően más volt, mint az előző napi.
Többen kifejezték, milyen keserűséget, haragot, sőt gyűlöletet éleznek az USA
ellen. Voltak, aki hangot adtak ambivalens érzéseiknek, az USA és Latin-Amerika
kultúrájához való egyidejű kötődésüknek. Éles vil.ík zajlottak le, de ezek már
valódi viták voltak: a vitapartnerek odafigyeltek egymásra, egymásnak
válaszoltak.
A személyes szint megjelenését a találkozó férfi-dominanciája váltotta ki:
néhány női résztvevő erős érzelmi telítettséggel vetette fel ezt a kérdést.
Mint Rogers írja: „Lassan kezdett kialakulni a bizalom és az alapvető
jóindulat... Ahogy pihenni mentem a délelőtti ülés után, nyugodt és igazán boldog
voltam... A folyamat, aminek a megindításában reménykedtünk, elkezdődött.”
A mindeddig meglehetősen passzívnak tűnő facilitátorok ezen a dél- i lőliön,
ha azt nem is lehet mondani, hogy aktívvá váltak, de az előző időszakhoz képest
lényegesen nagyobb szerepet vállaltak magukra. Rogers BZCI int: „Eddig a
délelőttig egyszerűen nem volt olyan véleménykülönbség, amivel kapcsolatban
facilitálni lehetett volna.” A tapasztaltabb „cso- poi lozók” számára a délelőtt
végére világos volt, hogy ezúttal is érdemes volt hízni a folyamatban.

A ..Heurigen”: egy fontos esemény

A burgenlandi településeken a Heurigen fontos esemény: szüret után 4 termelők

kimérhetik az új bort, és az evés-ivás mindenkor együtt jár ■I világ problémáinak
megtárgyalásával. (A pletyka szerint a semleges Ausztria megszületéséről is egy
Heurigen keretében egyeztek meg a szovjet és az amerikai tárgyalópartnerek —
ami, ha nem is igaz, de jellemző történet.)

193
 Függelékek
Vasárnap estére ilyen Heurigenre voltunk hivatalosak egy közeli vendéglőbe.
Maga Rogers csak mintegy fél óráig maradt. „Túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy
bekapcsolódjak a beszélgetésbe, nem tudtam se hallani, se megértetni magam” -
írja. Nagyon meghatotta azonban, hogy belépését spontán taps fogadta, mert ezt
úgy értékelte, hogy a résztvevők a stáb visszafogottsága ellenére is képesek voltak
felfogni a facilitátorok munkájának jelentőségét.
Számomra a konferencia egyik legemlékezetesebb eseménye volt az, amikor az
összejövetel talán legmarkánsabban szemben álló két egyénisége, az USA és
Nicaragua kiemelkedő képességű politikusai egyszercsak leültek egymással
szemben a kocsma egyik asztalához, és miközben mi résztvevők néhány percen
belül szorosan közrefogtuk az asztalt, elkezdtek egymással igazán beszélni.
A korábbi nagycsoportokon tapasztalhattuk mindkettőjük éles eszét, logikáját,
gyors felfogását, szellemességét, de azt is, hogy két ellenséges táborból érkezve,
ellentétes ideológiákon nevelkedve, ellenkező érdekeket képviselve egyszerűen
képtelenek voltak odafigyelni egymásra, elfogadni vagy éppen csak megérteni a
másik érvelésében rejlő pozitív elemeket. Az órák hosszat tartó beszélgetést
lélegzet-visszafojtva hallgattuk. „Ha bombákat dobtok Managuára, az én
gyerekeim is meghalnak” - mondta a nicaraguai, és mind a kettőjük arcán látszott,
hogy ez már nem két politikus, hanem két ember beszélgetése. Valami naiv
boldogság töltött el bennünket, amikor a beszélgetés vége felé láttuk, hogy
kicserélik gyerekeik fényképeit, megbeszélik, hogy meghívják egymás gyerekeit
nyaralni („Be fogom mutatni őket Reagannek...”), és terveket kezdenek kovácsolni
arra vonatkozóan, mit lehetne javasolni a két kormánynak a megegyezés
érdekében. („Semmi kétség, hogy a bizalmatlanság egy része feloldódott az
alkoholban. Ez akkor is értékes, ha csupán időleges volt” — írja Rogers. Bár a
beszélgetőpartnerek valóban nem vetették meg az új bort, a megértés „csodája”
semmiképpen sem tekinthető csupán az alkohol hatásának. Mint azt az ifjú, királyi
fenségnek tűnő nicaraguai mondta, ő csupán azért ízlelte meg a bort, hogy a laza
amerikaiéhoz némileg hasonló lelkiállapotba kerüljön. Valahogy hasonlóan
nyilatkozott az amerikai is. Azaz a bornál lényegesen jelentősebb szerepet játszott a
beszélgetés sikerében a megértés szándéka.)

194
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért

I folyamat csúcspontja: hétfő délelőtt

f\ hétfő reggel egy sajnálatos bejelentéssel kezdődött: a tervek szerint néhány

facilitátornak és résztvevőnek 18 órakor sajtókonferencián kellett részt v< miié
Bécsben, ami miatt a délutáni ülést rövidebbre tervezték; az utolsó percben
azonban a sajtókonferencia időpontját másfel órával előbbre hozták, s ez
lehetetlenné tette a délutáni kis- vagy nagycsoport megtartását.
Feltűnően gyorsan túljutottunk ezen a zavaró változtatáson (a szokásosnál
kisebb érdeklődést keltett a kérdés: ki megy és mért, mit mondhat és mit nem;
megegyeztünk, hogy délután informális csoportok lesznek és este záró ülés). 16
A lényegi megbeszélést egy el salvadori férfi nyitotta meg, elmondva, hogy fél
a nicaraguai katonai intervenciótól; egy női résztvevő elmondta, hogy szerinte a
közép-amerikai országokban az elnyomás és a szegénység Hinénytelensége élteti a
forradalmakat, nem kell azt kívülről behozni, í gy venezuelai szerint viszont a
közép- és latin-amerikai forradalmak külső segítség nélkül sohasem lettek volna
sikeresek.
Az egyre inkább elmérgesedő vita irányát egy chilei változtatta meg,
emlékeztetve arra, hogy a Heurigenben az ellentétes politikai nézeteket vallók is
megértették egymást.
Rodrigo Carazo szenvedélyesen mondta: „A kiscsoportban teljes nyíltsággal
közelítettünk a kérdésekhez, diplomatikus nyelvezet nélkül... Néha durvák is
voltunk, ami rosszul esett... Az ember a szív és az ész keveréke... Nem akarom,
hogy a kontrák vagy a sandinisták győzzenek. Ih két akarok... Ne jussunk vissza
korábbi állapotunkhoz...”
ligy nicaraguai válasza spontán tapsot váltott ki: „Meg vagyok győződve mul,
hogy van megoldás. Akkor is így gondoltam ezt, mielőtt idejöttem, dr amiről
megbizonyosodtam, az az, hogy egy nagyhatalom is odafigyelhet vgv kis országra,
és hogy itt túl tudunk jutni a bizalmatlanságon.”
Ettől kedve több résztvevő beszélt arról, hogy mi mindent jelentett neki ez az
összejövetel:
- egy amerikai elmondta, hogy nem tűntek el teljesen előző nap kifejlődött
pozitív érzelmei;
egy ENSZ-tisztviselő a Fülöp-szigetekről köszönetét fejezte ki, hogy része
lehetett ebben a mély, személyes élményben, és reményét, hogy a jövőben az
ő hazájában is rendezhetnek hasonló összejöveteleket; egy mexikói azt a
légkört emelte ki, amelyben a megértés közelébe juthatunk;
IS>5
 - egy Costa Rica-i arra emlékeztetett, hogy vasárnap este facilitátor nélkül is
személyközpontúak tudtunk lenni, úgyhogy talán akkor is, ha
hazamegyünk...
Cári azt mondta, hogy „csak ülök itt, többnyire csendben, és meglepő dolgok
történnek. Nem lehetett megjósolni, hogy ilyen megértésre fogunk jutni. Serkentő
légkört sikerült teremtenünk. Úgy érzem, van okunk arra, hogy gratuláljunk
magunknak, noha az igazi próba csak később jön el.”
Egy magas rangú közép-amerikai politikus elmondta, hogy sok kétséggel
szemlélte kezdetben ezt a „módszert”, s úgy gondolta, hogy napirend nélkül csak
összevisszaság jöhet létre. De az eredmény sokkal több, mint ami várható volt, s
számára ez a módszer sikerét mutatja. „A béke bennünk kezdődik. Meg kell
próbálnunk lerombolni azt a bizalmatlanságot, ami elválaszt bennünket.”
Egy nyugatnémet „zöld” parlamenti képviselő elmondta, hogy otthon is
szeretné alkalmazni azt, amit itt tanult, mert „bár békepárthoz tartozik, de az
összejöveteleik néha úgy néznek ki, mintha háború lenne”.
Rodrigo Carazo felmutatott egy nyilatkozatot, amelyet az éjjel állítottak össze a
Contadora-folyamat támogatásáról, és kérte, hogy aki egyetért vele, az ülés után
írja alá.
Egy amerikai sajnálatát fejezte ki, hogy az USA kormányának tagjai közül
senki sem volt jelen. Számára ez a néhány nap „csodálatos tapasztalat” volt.
Egy palesztin arra kért bennünket, „imádkozzunk, hogy az arabok és az
izraeliek nézzenek a tükörbe és fedezzék fel, hogy testvérek”.

A záróülés

A hétfő esti záróülés nem volt teljes: több résztvevőnek el kellett már utaznia.
Az ülés három fő eleme ez volt:
— a résztvevők tovább ecsetelték az összejövetel pozitív hatását (Rogers
utólag sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy talán nem fordítottak elég figyelmet a
negatív érzések felszínre hozására),
— Rodrigo (iarazo ismét felvetette a Contadora-folyamatot támogató
nyilatkozat aláírását és
— John Vasconcellos, kaliforniai szenátor egy másik nyilatkozatot is be-
terjesztett aláírásra, amely azt fejezte ki, hogy tapasztalataink szerint

196
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
a személyközpontú megközelítés rendkívül hasznosnak bizonyult ezen az
összejövetelen, és így feltehetően hasznos lehet más nemzetközi
krízisterületeken is.
A/ illés általános ölelkezéssel, későbbi találkozások megbeszélésével ért véget.

I rusti találkozó különleges jellege (csoportszempontból)

- „Minden csoport más.”

— „Minden csoport hasonló. ”

Aki sok csoporton vett már részt, az tudja, hogy bármily paradox, mindkét
mondatban van valami igazság. A „rusti találkozó” mássága a szokásos
személyközpontú csoportokhoz képest szembetűnő:17

u) /I rusti találkozónak témája volt: „A közép-amerikai kihívás".

Bár más személyközpontú csoportoknak is volt témájuk - például a két 1986-os
szegedi találkozó közül az elsőnek: „Kliensközpontú pszichoterápia napjainkban”
—, a résztvevők többsége azért ment el, hogy megtapasztalja (esetleg újra) a
személyközpontú megközelítést.
A rusti találkozóra a résztvevők többsége a téma miatt jött, és sohasem hallott
még Cári Rogersről.18

I») Személyes kérdések helyett társadalmi-politikai kérdések álltak a közép-

pontban.
A személyközpontú találkozókra a résztvevők többnyire elsősorban személyes
problémáikat viszik: fejlődni akarnak, barátokat szerezni, tanulni a sze-
mélyközpontú megközelítés filozófiáját. A rusti összejövetel résztvevőinek
többségét az hozta el, hogy segítsék a béke kialakítását a világ azon régiójá- b.m,
ahonnan jöttek, hogy felajánlják a konfliktusok kezelésével kapcsolatos
jártasságukat, hogy a békeszervezetüket ismertebbé tegyék stb.
Iinnék ellenére többektől hallottam a találkozó után, hogy „sok mindent
másképp látok”.

i) A résztvevők meghívást kaptak, és költségeiket a hívó fél fedezte.

Ne a tény, hogy a személyközpontú összejövetelekre csak az megy el, aki kész
ezért fizetni is, lényegesnek tűnt abból a szempontból, hogy az ilyen
1 S>7
Függelékek résztvevő feltehetően eleve hisz az összejövetel értékében, és
igyekszik lényegesen bekapcsolódni a munkába, hogy „a befektetés megtérüljön”.
A politikusok „befektetése” a rendkívül drága idejük volt, s a sürgető feladat is
hozzájárulhatott ahhoz, hogy a résztvevők igen komolyan „dolgoztak”.

A sürgetés érzése

A személyközpontú megközelítés általában olyan esetekben alkalmazható

sikeresen, ahol az idő nem a legfontosabb tényező. (Senki sem javasolta eddig,
hogy a tűzoltóságot szervezzük át személyközpontúvá, és ha észrevesszük, hogy
valaki vízbe akarja vetni magát egy hídról, akkor sem célszerű, ha leállunk vitázni
arról, hogy mi is a teendő.19)
A rusti összejövetel 4 napja is rövidebb volt az ilyenkor szokásos 7-8 napnál, de
a sürgetés érzetét elsősorban az az egyedülálló lehetőség keltette, hogy egyébként
alig kommunikáló országok magas rangú diplomatái kapcsolatba kerülhettek
egymással informálisan, megpróbálhatták megértetni egymással az álláspontjukat,
és ennek komoly politikai következményei lehettek.
Talán az egyetlen érezhető hátránya a „sürgetés” érzésének a rusti össze-
jöveteleken az volt, hogy a résztvevők negatív érzései — a célorientáltság
következtében — némileg elsikkadtak.

A személyközpontú megközelítés sajátosságai20

A csoport nyelvezete

A személyközpontú megközelítés és a diplomácia szokásos nyelvezete —

kommunikációja és metakommunikációja — lényegesen eltérő.
A személyközpontú megközelítésben általában az „igazi kommunikáció”
jeleként értékelik, ha a kommunikálók közvetlenül egymás szemébe néznek, ha ún.
„én-üzeneteket” küldenek, ha személyes érzéseiket átélik és igyekeznek a maguk
valóságában, pontosan kifejezni, ha nézeteikért személyes felelősséget vállalnak.
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
A politikusok szokásos kifejezésmódja a szónoki előadásmód, a közvet- |ui
kommunikáció kerülése, a személyiség hiánya (a személytelen reagálás, .1 vita
személyessé válásának kerülése), sajátosan kódolt üzenetek kül- ilc.se abban a
hitben, hogy a hallgató úgyis képes a „sorok között kiérezni” «/ igazi
mondanivalót. (A számomra legfurcsábbnak az a résztvevő tűnt igaz, hogy nem
hivatásos politikus, de egy nemzetközi társadalmi szervezel vezető
funkcionáriusa-, aki azzal dicsekedett, hogy szónoki fogásait ii görög
klasszikusokon nevelkedve sajátította el.)
Mindkét nyelvi formának megvan a maga kialakulási története, célja és
létjogosultsága, noha a pszichológia oldaláról nézve nehezen kerülhetjük cl azt a
megjegyzést, hogy — ha csak kis részben is, de - talán ez a dehuma- nizált politikai
nyelv is hozzájárult ahhoz, hogy a világ az atomháború küszöbére kerülhetett.
(Talán érdemes megjegyezni, hogy a lassanként több évtizedes álmából életre kelő
parlamentünkben kialakuló igazi, személyes indulatú viták további elkerülésére
elhangzott az a javaslat is, hogy - követve az angolszász és más parlamentek bevált
gyakorlatát — a képviselők i s.ik a Ház elnökéhez intézhessék szavaikat.)
A facilitátorok kissé óvatosan mozogtak e kétféle kommunikációs stílus között,
csak kevéssé és néha használva a közvetlenebb hangnemet, valahogy úgy, ahogy a
terápiás folyamat elején sem tűnik célszerűnek, ha a klienst gyorsabb haladásra
késztetik, mint amilyenre magától készséget érez.

I'olyamatok

f\ politika bevett szabályai közé tartozik a lobbizás, a „folyosói megegyezés” stb. A

személyközpontú találkozókon a facilitátorok azt támogatják, hogy a
nagycsoportban felmerülő problémákat a csoport előtt oldják meg. (Bár mindkét
sajátosság alól könnyen tudnánk kivételeket felsorolni: nemzetközi
személyközpontú találkozót, ahol a facilirátor a nagycsoporttal szemben a
négyszemközti és kiscsoportos konfrontációt részesítette előnyben, és magyar
parlamenti felszólalást, mely azt sérelmezte, hogy egy képviselő .1 parlament
ülésén rá nézve sértőnek tartott megjegyzésekről egy bizottsági ülésen
panaszkodott.)
Feltehetően egy következő találkozón mind a „két oldal” türelmesebb lesz a
másik munkastílusa iránt.

199
Ritmus és időzítés

N politikusoknak többnyire gyorsan, tekintélyesen, meggyőződéssel kell eljárniuk.

A személyközpontú megközelítés szakemberei többnyire értékelik, ha az
embereket nem sürgetik, kellő időt szánnak a kérdésekre, konszenzusra
törekednek, igyekeznek meghallani a felszín alatt vibráló jelenségeket, még ha
ezzel késleltetik is a megoldást. Félnek, hogy a sietség rossz döntésekhez vezethet,
és újabb problémákat idézhet elő.
A politikában az idő gyakran valóban sürgető tényező. A bős-nagymarosi vízi
erőmű ügyében, tehát egy politikai-gazdasági-környezetvédelmi kérdésben — úgy
tűnik — kialakult egy olyan országos érdeklődés, amely a demokratikus
vitaszellem széles körű nevelésére alkalmasnak bizonyult, s így a folyamat
résztvevői számára mindenképpen értékes tapasztalatot jelentett. Másrészt viszont
az országos vita közben folyt tovább az építkezés, ami egyesekben éppen a
demokratizmus hatékonyságával kapcsolatos kétségeket erősítette meg („a kutya
ugat, a karaván halad”).
Paradox módon itt is sok példát lehetne felhozni arra, hogy a „sürgető”
politikában hosszú évekig elhúzódnak béketárgyalások, nemzetközi értekezletek
eredmény nélkül, míg a „lassú” encounter csoportok a probléma lényegére
rátapintva néha gyorsan képesek megoldásra jutni.

A facilitátorok

A rusti találkozó sajátosságai a csoporttörténések serkentésére hivatott

facilitátorokkal szemben sajátos követelményeket támasztottak. Talán itt
ragadhatok meg leginkább a személyközpontú megközelítés nemzetközi
konfliktus-szituációkban, vezető politikusok körében történő alkalmazásának
lehetőségei, korlátái, nehézségei, ezért befejezésül ezt a kérdést a többinél kissé
részletesebben tárgyaljuk.
A facilitátorok csoportja olyan személyekből állt, akiknek legalább 10 éves
tapasztalatuk volt a csoportok személyközpontú facilitálása terén. La Jollában, a
személyközpontú megközelítés központjának számító Center fór Studies ofthe
Person-ban egy hónapot szántak arra, hogy kialakuljon köztük bizonyos
„közösség” érzése, a „tett színhelyén” ne foglalják le a figyelmüket köztük lévő
személyes problémák.
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
így azután meglepve tapasztalták, hogy - Maria Bowen szavaival „hányszor
jöttek mégis felszínre erős negatív érzések”. „De az alapvető bizalom mindig jelen
volt, az a bizalom, hogy bármilyen negatívak Is az érzések, túl fogunk jutni rajtuk.
Ez a bizalom nem csupán az egymás iránti érzelmeiken alapult, de az egymás
kompetenciájába vetett hitünkön is.”
Más irányzatokkal összevetve a személyközpontú csoportokra egyébként is
jellemző, hogy a facilitátorok „visszafogják magukat”, viszonylag keveset
szerepelnek, nem irányítanak a szó hagyományos értelmében. A nisti találkozón ez
fokozottan észlelhető volt. Az értekezletet szervező egyik csoport — a Béke
Egyetem — igyekezett az összejövetelt a „diplomáciai találkozó” irányába terelni,
s így számukra a „politikai beszédek” jelentették a résztvevők természetes
megnyilvánulását. A facilitátorok ezt részben respektálták, másrészt viszont nem
tagadhatták meg igazi hivatásukat, és így természetszerűleg inkább a folyamatra,
mintsem a végeredményre koncentráltak. Mindez természetszerűleg frusztrációhoz
vezetett, ami a konferencia végén általuk kitöltött kérdőívekből is kiderült.
Az egyik stábülésen egy stáb-tag odáig ment, hogy azt mondta: „a faci-
htátoroknak meg kell halniuk, hogy a műhely életben maradjon”. Maria Bowen
írja:

A különböző facilitátoroknak más és más az erősségük. Úgy gondolom, az én két Jő

erényem az, hogy képes vagyok felfogni és tudatosítani a felszín alatti érzéseket, és
hogy képes vagyok kapcsolatban lenni a saját érzéseimmel, azonosítani, mi
játszódik le bennem, felbecsülni, hogyan járulhatok hozzá a szituációhoz. Ruston
azonban egyik erősségemet sem tudtam kihasználni. Alii ndóan észleltem a felszín
alatti érzelmeket, de a (politikai) helyzet sürgető volta, annak jelentősége, amiről a
vita folyt, minden más kérdést irrelevánsul! k, apróságnak tüntetett fel. így azután
állandóan visszafogtam magam. Miért hozzam fel a nemi egyenjogúság vagy a
személyek közti feszültség kérdését, amikor nicaraguaiak életéről van szóé
Ugyanez volt érvényes saját személyes érzelmeimre is. Miért fejezzem ki ezeket,
amikor a sürgető feladatok érzete uralja a termet, s az összejövetel ideje olyan
rövid.

Mégis, a munkaértekezlet végén úgy éreztem — más résztvevőkkel beszélgetve

bátran állíthatom, hogy a résztvevők többségével együtt —, hogy a l.i< ilitátorok
legszemélyesebb intervenciói segítették elő leginkább a találkozó sikerét.

A találkozó elején a hosszú beszédek egyikét az egyik facilitátor (egy nő)

félbeszakította, mert — mint mondta — „már nem tudja követni”. A magas rangú

201
politikus értetlenül ránézett, majd folytatta előadását. Kisvártatva a facilitátor
kirobbant: „Velem mindig ezt csinálják a férfiak.. és sírva fakadt. A beszédeket
nem lehetett a régi módon folytatni, ez a viselkedés nem fért bele abba az
elképzelésbe, amit a latin-amerikai diplomaták elvártak volna a facilitátoroktól, és
ez feloldotta a már-már befagyó folyamatot. A facilitátor mintegy modelljét adta
annak, hogy itt helye van az érzelmeknek is (nemcsak az „objektivitásnak”), s az
érzelmek között a „negatívaknak” is. Maria Bowen így ír le egy másik hasonló
esetet:

... utólag észrevehető, hogyan telt meg a terem feszültséggel... Csak férfiak
beszéltek, nagyon kontrollált, versengő, logikus, analitikus, lineáris módon. Fontos
dolgokat mondtak a békéről, de ugyanazt a fajta energiát éreztem, ami a
háborúkhoz vezet. A téma fontossága miatt visszatartottam magam. Azután egy
férfi ugyanazzal az energiával egy kolléganőre támadt. Még mindig nem mondtam
semmit. Ezután az egyik latin-amerikai politikus azt mondta, hogy Reagan
elnöknek ugyancsak csoportterápiára lenne szüksége, amit én úgy értelmeztem,
hogy az összejövetelünket pejoratív értelemben „ csoportterápiának” nevezte. Ügy
éreztem, félreértenek bennünket, ellenállás van a teremben azzal szemben, amit
nyújtani próbálunk.
Végül mindez szólásra késztetett. Több intenzitással, mint szerettem volna,
elkezdtem mondani a latin-amerikai politikusnak, hogy nem csinálunk
csoportterápiát — de közbevágott az az amerikai, aki előzőleg a kolleganőmre
támadt: egy karikatúrát mutatott fel annak illusztrálására, mennyire érzéketlenek
vagyunk a kulturális sajátságok iránt. Az üzenetet valahogy így vettem: „Hogy
mersz így beszélni ezzel a tekintélyes latin-amerikai politikussal?” Úgy éreztem,
engem használ fel véleménye kifejtéséhez, és ez felbőszített. Ahogy ez általában
történni szokott velem ilyenkor, a dühöt sírás kísérte, és így nehezen tudtam
kifejezni magam. Óh, hogy utáltam sírni ebben a csoportban!

De ismétlem: résztvevőként azt kell mondanom, hogy ez a „kitörés” is faci- litáló

volt: az őszinteség irányába mozdította a csoportot, és sok résztvevőt feloldozott a
magas rangú politikai találkozók merev viselkedésnormái alól.
A rusti találkozó sajátosságai a hagyományos intervencióktól némileg eltérő
viselkedést igényeltek a facilitátoroktól: a pszichodinamikus csoporttechnikák
alkalmazása olyan esetekben, ahol az emberek viselkedésének komoly társadalmi
következményei lehetnek, „veszélyes játék”. 21

l )e mintha ezt a résztvevők is érezték volna:

- 202
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
Egy ponton Rogers felajánlotta három politikusnak, hogy facilitálja a
megbeszélésüket a nagycsoport előtt, de nem is reagáltak a javaslatára.
A Világhírű Harvard Negotiating Group (A Harvard Egyetem konf-
likiusmegoldással foglalkozó csoportja) egyik vezetője részt vett a találkozón. De
— bár több amerikai résztvevő komoly érdeklődést mutatott li.hita — a résztvevők
többsége nem akarta, hogy demonstrálják technikáinkat. (Mintha a
latin-amerikaiak azt mondták volna: „Isten őrizzen egy amerikai
technológiától!”)22
Maria Bowen azt észlelte magán, hogy a szokásosnál türelmesebb volt az
érzelmektől mentes felszólalások iránt, mert az információs tartalmukat
jelentősnek érezte. Ugyanakkor furcsamód türelmetlenül hallgatott és végül
félbeszakított egy transzcendentális fejtegetést, ami máskor nagyon Is érdekelte
volna.
Azt is tapasztalta magán, hogy a szokásosnál didaktikusabb volt: többször
hosszan magyarázta a személyközpontú megközelítés értékrendjét, lényegét —
talán éppen attól való félelmében, hogy „vajon van-e bármilyen szükség itt az ő
szerepére?”.
Voltak a személyközpontú megközelítést némileg ismerő résztvevők, ak ik
szerint a facilitátorok nem voltak eléggé „rogersiánusok”, mert nem „tükrözték az
érzéseket”, nem használtak elég sokszor olyan kifejezést, mint „értem, amit
mondasz”, „megértem az érzéseidet” stb. Csakhogy » személyközpontú
megközelítésnek valóban csak akkor van értéke, ha létezési mód és nem technika,
itt pedig teljesen indadekvát lett volna a u sztvevőket ehhez hasonló klisékkel
félbeszakítani.
A stáb legfontosabb jellemzője végül is az volt, ami minden „profi” sze-
mélyközpontú stábot jellemez, hogy bíztak a folyamatban. Abban, hogy a i söpört
bölcsessége a fejlődést elősegítő atmoszférában ki fog bontakozni, és a csoportot a
lehető legkreatívabb irányba fogja vinni. Cári a találkozó 11.ínyírását az első napon
a résztvevők kezébe tette, és a facilitátorok a későbbiekben ezt a „hatalmat” nem
tudták, de nem is akarták visszavenni tőlük.
Függelékek

Befejezésül

Rogers ezt írta egyhelyütt:

Nem hiszem, hogy áltatom magam azzal, mekkora jelentősége van ilyen jellegű (ti.
a nemzetközi feszültség csökkentésére irányuló — K S.) erőfeszítéseimnek. .. Nagy

203
megelégedéssel tölt el az a tudat, hogy szerény keretek között, kicsiben képesek
voltunk demonstrálni azt, hogy az értelmes párbeszéd kialakítható, a konfliktus
csökkenthető, a realitásokon alapuló kölcsönös megértés létrehozható. Csupán
lombik-méretben dolgoztunk, de megmutattuk, hogy mi lehetséges. Most az a
kérdés, létezik-e olyan társadalmi akarat, amelyik megsokszorozza ezeket az
erőfeszítéseket.

1988 decemberében, Costa Ricában másodszor is találkoztak a középamerikai

vezető politikusok és az ENSZ Béke Egyetemének szakemberei a Cári Rogers
Béke Projekt facilitátorainak közreműködésével. Az általa indított mozgalmat Cári
Rogers halála sem állította meg. Bízzunk abban, hogy lesz olyan világméretű
„társadalmi akarat”, amelyik lehetetlenné teszi egy új háború kirobbanását, és
büszkék lehetünk arra, ha ennek érdekében a pszichológia is teljesíti kötelességét.

Kiéin Sándor

204
 Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért

/í személyközpontú nemzetközi csoportok

rövid története 1970 után1

’p A La Jolla Program 1967-től napjainkig tart, és célja encounter csoportvezetők

képzése. A programban kis- és nagycsoportok váltják egymást. Ez a program
vált a későbbi facilitátor-képző programok alapjává. Nem sokkal később
világszerte indultak kis- és nagycsoportok, és a személyközpontú csoportok
elmélete is fejlődésnek indult
x A 70-es évek közepétől facilitator-képzö intézetek jöttek létre Angliában,
Hollandiában, Németországban és Franciaországban. Céljuk: elméleti tudást
és gyakorlati tapasztalatot nyújtani csoport-facilitá- lásból. Rogers 1978-ban
jött először Európába, és facilitált csoportot Nottinghamban.
x Kultúrák közötti kommunikációs workshopok voltak Európában 1981-től
minden évben, huszonkét éven át Chuck Devonshire kezdeményezésére és
vezetésével. Magyarországon 1984-ben és 1986- ban Szegeden, 1993-ban
Tatán. Az első szegedi összejövetel 25. évfordulóján, 2009-ben az eredeti
helyszínen, a szegedi Ifjúsági Házban tartjuk a következő találkozót.
x Nemzetközi Személyközpontú Fórum- az első 1982-ben Mexikóban volt Alberto
Segrera kezdeményezésére, a legutóbbi 2007-ben Mallorcán. A Fórumokon
kis- és nagycsoportok mellett rövid előadások és tematikus csoportok is
vannak. A folyamat ma is tart.
x International Conference on Client-Centered and Experiential Psycho- therapy:
az első Leuvenben volt 1988-ban Germain Lietaer kezdeményezésére.
Kezdetben 3 évenként, 2006 óta kétévenként tartják. Közelebb áll a
hagyományos konferencia-formához, de vannak benne tematikus és
encounter jellegű csoportok is. A következő összejövetel 2010-ben
Velencében lesz.

205
 Személyközpontú csoportok
Magyarországon

A Lengyelországban tartott csoport résztvevői nagyon értelmes, gondolkodó

emberek voltak — sokkal több tudással rendelkeztek, mint a hasonló amerikai
csoporttagok. Bár szocialista országban éltek, a problémáik, érzéseik,
megküzdési technikáik, vágyuk a nyíltságra, az őszinteségre lényegében
ugyanolyan volt, mint amit más országokban tapasztaltam.

Cári Rogers: Egy létezési mód, 95. oldal

 Személyközpontú csoportok Magyarországon l\ I íiggelék ez a része
önkényes válogatás a személyközpontú csoportokról h/óló - nem túl sok — hazai
írás közül:
(így huszonöt évvel ezelőtti beszélgetés a személyközpontú képzést Eu-
tópában elterjesztő Charles („Chuck”) Devonshire-rel, egy Cári Rogers
részvételével 1984-ben Szegeden tartott csoportos sajtóértekezlet leírása, I
Iraskóczy Ilona és Török Iván beszámolója egy többéves facilitátor nélküli
csoportról, és Elekes Mihály őszinte, vitára késztető írása facilitátori
tapasztalatairól.
(innék a résznek a végére illesztettem Tony Merry kezdő csoporttagok számára
írt ajánlásait.
A harmadik fejezet végén Rogers hangsúlyozza, hogy nem ellenzi, ha egy
csoporttag „manipulatív”, értelmező, támadó vagy érzelmileg zárt”, mert a
csoporttagok úgysem engedik az ilyen viselkedés állandósulását, (ízért érdemes
előzetesen is hangsúlyozni, hogy a szabad és biztonságos légkör kialakítását
szolgáló javaslatokról van szó, semmiféleképpen nem be i a rtandó szabályokról.
A hazai „csoportos fejlesztő foglalkozások” többségéről nem lehet azt
mondani, hogy személyközpontú lenne. Többségükre az innen-onnan
összeszedett „játékok”, gyakorlatok alkalmazása jellemző. Nem véletlen, hogy a
Rogers által olyannyira nem szeretett „tréning” szót használja nálunk szinte
mindenki a tapasztalati tanuláson alapuló csoportokra (mintegy
megkülönböztetésül az előadásokra építő oktatásoktól).
De a személyközpontú megközelítés „szelleme” nálunk is él: Simon- Í.iívi
László angoltanár képzéseiben, Kokas Klára gyönyörűséges zenélő- láncoló-festő
összejövetelein, tanárok Gordon-tréningjein, tanárjelöltek „beszélgetős”
csoportjain, néha még a munka világában egyre gyakoribb „indoor és outdoor
(teremben és szabadban végzett) tréningeken” is. Ahol .1 vezető és a csoporttagok
együtt határozhatják meg, hogy mi történjék, a csoporttagok vannak a
középpontban (az ő érdekük, akaratuk számít mindenek előtt) és a vezető egész
személyiségével jelen van, ott érezhető Rogers hatása. (Igaz, hogy még az így
kitágított — tapasztalatokra épülő, humanisztikus foglalkozásoknak is nevezhető
— személyközpontú csoport íogalomba is csak a hazai tréningek kis része
sorolható be.)
Örüljünk annak, hogy az érdeklődés a személyközpontú megközelítés iránt
Magyarországon is élő (ezt bizonyítja például a Rogers-könyvek népszerűsége is),
és tegyünk meg mindent, ami tőlünk telhető, hogy egyre több legyen a
személyközpontú tanár, orvos, vezető.
 A kliensközpontú pszichoterápia
és a személyközpontú megközelítés alkalmazásai
(Beszélgetés Charles Devonshire-rel)1

A Person Centered Approach Institute (PCAI; Lugano) 1983. november

29—30-án Szegeden — a Csongrád megyei TIT, a Magyar Pszichológiai
Társaság dél-magyarországi szekciója, a Szervezési és Vezetési Társaság
Kreativitás Bizottsága és a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola szervezésében —
kétnapos összejövetelt tartott. Az összejövetelnek komoly címet adtunk: „A
kliensközpontú pszichoterápia és a személyközpontú megközelítés alkalmazása
(a pszichológiában, a pályaválasztási tanácsadásban, az üzemi vezetésben
stb.)”. A cím konferenciát sejtetett, valójában azonban személy központú
csoportra készültünk, az 1984nyarára tervezett „Kultúrák közötti
kommunikáció kreatív megközelítései” című nagyrendezvény előkészítéseként.
A személyközpontú, strukturálatlan csoport nagy meglepetés volt a résztvevők
számára, de a második nap végére meglehetősen általánossá vált a vélemény,
hogy „nagyon hasznos volt”. Az összejövetel előtt a svájci-francia határ
közelében levő, „La Source” nevű kis házacskában — ahol a PCAI 3 éves
„személyközpontú kiképző programjá”-nak egyik egyhetes intenzív tanfolyamát
tartották — interjút kértem Charles Devonshire-töl, a Center fór Cross-Cultural
Communication (CCCC; Kultúrközi Kommunikációs Központ) vezetőjétől, az
összejövetel egyik facilitátorától, akinek a későbbi (1984-es és 1986-os) szegedi
„Rogers-ta- lálkozók” szervezésében is központi szerepe lett.
 /I kliensközpontú pszichoterápia és a személyközpontú megközelítés
alkalmazásai / 'hőként az a kérdés jut az összejövetel címéről az eszembe, hogy
valójában nem minden pszichoterápia „kliensközpontú-e”?
Sok irányzat középpontjában valamilyen pszichoterápiái elmélet vagy technika áll,
nem a kliens. Ezért ezek nem nevezhetők „kliensközpontúaknak”.
- Mi a különbség és a kapcsolat a kliensközpontú pszichoterápia és a sze-
mélyközpontú megközelítés között?
A kliensközpontú pszichoterápia sajátos, szigorúan szabályozott kezelési mód
azok számára, akiknek pszichés problémái vannak. Cári Rogers és munkatársai az
utóbbi évtizedekben feltárták a „lelki fejlődés” feltételeit. Megfigyeléseik a
terapeuta és a kliens interakcióin alapultak; egyéni pszi- i Imierápiás
tapasztalatokon, nem csoportokkal végzett munkán. A felgyülemlő tapasztalatok,
gondos kutatások segítségével rájöttek, hogy a irrapeuta bizonyos attitűdje olyan
kapcsolat kialakításához vezet, amely a kliensben rejlő lehetőségeket felszabadítja:
megnyitja az utat a személyiségfejlődés, a személyes problémák megoldása, egy
kreatívabb, konstruktívabb élet lehetősége előtt.
Ezeket a fejlődést elősegítő alapelveket, az erre épülő gyakorlatot ma az egyéni
pszichoterápián kívül a pedagógiában, a gondozói tevékenységben, a
vállalatvezetésben, a családi kommunikációban stb. — személyközpontú
megközelítésnek nevezzük.
— Mi az új a kliensközpontú pszichoterápiában, a személyközpontú meg-
közelítésben?
Mindenekelőtt az, hogy megkérdőjelezi a pszichoterápia hagyományos orvosi
modelljének érvényességét. Alapelve az, hogy a kliensben rejlik a lehetőség a
fejlődésre, önmaga felfedezésére, a pozitív irányú változásra, s ennek .1
lehetőségnek a valóra váltását egy megértő kapcsolat elősegítheti. Nem fel-
lételezi, hogy a növekedéshez kívülről (például egy szakértőtől) kell érkeznie
valamilyen erőnek. A terapeuta nem gyógyít, inkább egyfajta társ; a kliens
gyógyítja meg saját magát úgy, hogy felfedezi fejlődésének belső forrásait.
A hagyományos pszichoterápia képviselői közül sokan szkeptikusak,
megkérdőjelezik, hogy alkalmazható-e (egyáltalán: komolyan figyelembe
vehető-e) a pszichoterápiái munkában ez az attitűd. Az utóbbi években azonban
érezhetően pozitívabbá vált e téren a szakmai közvélemény. Bebizonyosodott
ugyanis, hogy amikor a terapeuta empatikus, őszinte és valóban törődik a klienssel,
akkor a bizalomnak ebben a légkörében a kliens lel fedezi önmagát, elhárulnak
fejlődése elől az akadályok.

2 13
— Alkalmazható ez a pedagógiában is?
Sok kutatási eredmény igazolja, hogy amikor egy tanár empatikus, őszintén
önmaga (nem játszik valamiféle szerepet és őszintén törődik a tanulóival), akkor
hasonló jelenségek játszódnak le a tanulókban. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy
a tanárokból pszichiátereket kellene képezni. Azt kellene elérnünk, hogy a
tanárokban a diákok iránti megértőbb attitűd alakuljon ki. Ha őszintén,
gondoskodóan megértik, mit jelentenek az iskolai tapasztalatok a tanulóknak, ez
erőteljesen kihat a tanulók énképére, problémamegoldó képességére, arra, hogy
milyen jól tanulnak, milyen keveset hiányoznak stb. Vagyis a pszichoterápiában
felfedezett alapelvek — úgy tűnik — igen jól alkalmazhatók az iskolai
szituációkban.
— Mit tehetnénk, hogy a tanárok ebben az irányban változzanak?
Segítenünk kell őket, hogy megtanuljanak odafigyelni a tanulóikra és egymásra.
— Csakhogy a tanárokat arra képezték ki, hogy jó beszélők legyenek, és most
azt szeretnénk, hogy jó „hallgatókká” váljanak!
Mi sem lehetne rosszabb annál, mint hogy csupán azt mondjuk nekik „Mostantól
kezdve jó előadók helyett jó hallgatók legyetek!” Az USA-ban az elmúlt 10 évben
rendkívül nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a tanárképző és továbbképző
intézményekben tanulók olyan tapasztalatokat szerezzenek, amelyek segítségével
empatikusabbá válnak, jobban odafigyelnek a tanulókra, ahelyett, hogy csak
beszélnének hozzájuk.
Azt hiszem, hogy az értő hallgatás megtanulásának egyik legjobb módja, ha
minket meghallgatnak. A személyközpontú tanárképző programokban nagy
hangsúlyt helyeznek arra, hogy empatikusán meghallgassák a tanárjelölteket.
— Hogyan illeszkedik ez a „tanulóközpontú” megközelítés a hagyományos
iskolai keretekbe?
Nehezen. A tanárok eléggé ellenállnak az ilyenfajta változásoknak. A fiatalabb
tanárok általában nyitottabbak, mint azok, akik már sok évet eltöltöttek az
iskolában; a tanárképző intézmények fogékonyabbak erre a változásra, mint a
tanárok továbbképzésével foglalkozó intézmények. Éppen ezért a jövőben fő
erőfeszítéseinket talán inkább a tanárképző intézményekben kellene
összpontosítanunk, mintsem hogy túl sokat reméljünk azoknak a tanároknak a
megváltozásától, akik viszonylag jól kialakult, megszilárdult módszerekkel,
időbeosztással, attitűdökkel rendelkeznek. Nem szeretném, ha ez túl pesszimistán
hangzanék: hiszek abban, hogy sok minden elérhető a tanárok továbbképzésével is,
de alapvető változást e téren a tanárképzés átalakulásától remélek.
 zl kliensközpontú pszichoterápia és a személyközpontú megközelítés
alkalmazásai
- Mi a helye és szerepe a személyközpontú megközelítésnek a vezetésben? l\
„személyközpontúság” egyik következménye a pszichológiai tanács- ndásban, a
pszichoterápiában, az üzemi életben vagy bárhol másutt a hatalom megosztása-, a
vezető, a pszichiáter, a tanár nem „telepszik rá” a beosztott- M, a kliensre, a
tanulóra, hanem megerősíti, „felhatalmazza” őt. Alapvetően bízik abban, hogy a
csoport kollektív bölcsessége nagyobb a hatalom birtokosának intellektuális
bölcsességénél, bárki legyen is e hatalmi helyzetben.
- Vannak-e olyan tapasztalatok, amelyek a személyközpontú megközelítés
alkalmazásának hatékonyságát bizonyítják ezeken a területeken?
Nem csupán egyszerű tapasztalatok, de szigorúan ellenőrzött vizsgálati és kísérleti
eredmények is vannak. Dávid Aspy és Flóra Roebuck több ezer tanárt és több
tízezer tanulót átfogó vizsgálatai az óvodától az egyetemig kimutatták, hogy a
tanulók többet tanulnak, viselkedésük kedvezőbb, ha a megértés, a gondoskodás és
az őszinteség „magasabb szintje” éri őket, mintha mindezt „alacsony szinten”
kapnák. Vagyis mindaz, amit mond- t.iiii, nem csupán valamiféle idealizmus,
álomkép, hanem olyasmi, amit j<il megtervezett vizsgálatok eredményei
támasztanak alá.
— Milyen a személyközpontú megközelítés emberszemlélete?
Tapasztalatunk szerint az emberek lehetőségeiknek csupán tört részét kihasználva
élik életüket. Ugyanakkor feltárhatók azok a feltételek, amelyek között a
lehetőségeik jobban megvalósulnak, személyiségük jobban kiteljesedik. Sokat
tudunk arról, mit kell tennünk, hogy a tehenek több tejet adjanak, a csirkék több
tojást tojjanak, a kukorica több termést hozzon, de csak mostanában kezdjük
felismerni azt, hogy milyen attitűd, milyen „klíma” növeli meg annak a
valószínűségét, hogy az emberekben tejlő hatalmas lehetőségek jobban
kifejlődjenek. Azt hiszem, Cári Rogers tevékenységének az a legnagyobb
eredménye, hogy kezdjük felismerni a személyiség fejlődésének feltételeit a
különféle emberi kapcsolatokban (a terápiás kapcsolatokban, a pedagógiai
kapcsolatokban stb.).
— Hogyan lehetne széles körben elterjeszteni a személyközpontú
megközelítést? I .z igen komoly probléma. Jó módszer az erről szóló könyvek
lefordítása és kiadása, de hatásosabbak a személyközpontú csoportok. Nagy
különbség van ugyanis a között, hogy valaki olvas a személyközpontú
megközelítésről, vagy tapasztalatokat is szerez ezzel kapcsolatban. Az olvasás
bizonyos mértékig elméleti, hideg, akadémikus, intellektuális tevékenység, amit a
csoporttapasztalat varázsolhat élővé. Számomra legalábbis a leghatékonyabb mód,
ha tapasztalatokat szerzek valamiről, nem csupán olvasok róla. Hogyan lehetne
mindezt elterjeszteni? Ezen dolgozom az utóbbi években: megpró

215
bálom terjeszteni az emberekkel való foglalkozásnak ezt a lelkesítő, friss,
optimista, bizakodó megközelítési módját: szétszórni a levegőben, hogy mindenki
belélegezhesse. Ügy gondolom, érdemes nagyon odafigyelni az iskolára. Mert ez
az egyetlen intézmény, amelyik kapcsolatban van minden fiatallal. Ha szeretnénk
hatással lenni azokra, akiknek hatásuk van, akkor a tanárokra és az
iskolaigazgatókra kell hatnunk.
— 1984 nyarán egyhetes összejövetelt tartunk Szegeden Cári Rogers és
munkatársai részvételével. Milyen lesz ez az összejövetel?
Cári azt szeretné, hogy ez a találkozó minél inkább a tapasztalaton alapuljon. Nem
szeretne sok előadást tartani, bár egy-két előadástól nem zárkózik el. Olyan
lehetőségeket szeretne teremteni, amelyek során a résztvevők tapasztalatokat
szerezhetnek a személyközpontú megközelítés alkalmazásairól: hisz abban, hogy a
tapasztalat erősebb a magyarázatnál. Szeretne lehetőséget nyújtani ahhoz, hogy a
résztvevők között kialakuljon valamiféle „hálózat”, hogy azok az emberek, akik
hasonló célokért dolgoznak, érezzék, hogy nincsenek egyedül. Szeretné, ha a
magyarok megismerkednének azokkal, akik Amerikában, Nyugat-Európában
hasonló kihívásokkal néznek szembe, megtapasztalnák, hogy ez a megközelítés
mindenütt képes megváltoztatni az emberek életét. Azt reméljük, hogy az
összejövetel szolgálni fogja a kultúrák közötti megértést, tapasztalati jellegű lesz,
és eredményeit a résztvevők alkalmazni tudják majd a gyakorlatban.
— Milyen előzményei vannak a magyarországi összejövetelnek?
Ez az első alkalom, hogy egy kelet-európai országban tartunk ilyen nemzetközi
összejövetelt. De az elmúlt 12 év során hasonló találkozókat tartottunk
Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Nyugat-
Németországban és Svájcban. Ezek a találkozók a Center fór Cross-Cul- tural
Communication (CCCC) tevékenysége nyomán jöttek létre (Cári Rogers a CCCC
aktív résztvevője és konzultánsa). Ez a szervezet felelős a személyközpontú
megközelítés nyugat-európai tanulóprogramjáért. A szegedi találkozó nem
elszigetelt jelenség, hanem egy folyamat része.
— A személyközpontú megközelítés az USA-ból indult ki. Napjainkban is az
USA e megközelítés központja?
Rogers művének a hatása világszerte érződik. Több mint 50 évvel ezelőtt kezdett el
azzal foglalkozni, hogyan lehetne segíteni a nehézségekkel küzdő egyéneken.
Lelkesítő dolog részese lenni annak, hogy valami, ami ilyen szerényen kezdődött,
ma már erőteljesen hat a világra.
— Szeretném, ha mondana valamit arról a kiképző programról, amin magam is
részt veszek.
 I kliensközpontú pszichoterápia és a személyközpontú megközelítés
alkalmazásai l\ személyközpontú megközelítés egyszerre nagyon szabad és
nagyon fegyelmezett, ezért a tanulási programjainkra is jellemző a tudományos
szigorúság és a személyes szabadság egyensúlya. Hiszünk abban, hogy sok-
féleképpen lehet „személyközpontúnak” lenni. Ezért különböző stílusú,
személyiségű, nemzetiségű facilitátorokkal dolgozunk.
Nem hiszünk viszont a trükkökben, a technikákban. Az attitűdökben, éi
lékekben, a sajátos személyi stílus kialakulásában hiszünk. Nem szeretnénk Cári
Rogers „másolatait” előállítani. Cári maga így mondta ezt: szelei nék hatással lenni
anélkül, hogy hatalommal rendelkeznék („/ ivarit to be influental without being
powerful”). Szeretné befolyásolni a fiatalabb Idiensközpontú pszichoterapeuták,
személyközpontú pedagógusok fejlődését, de nem szeretne „rájuk telepedni”. Azt
szeretné, ha a csoportos foglalkozások hatására kibontakozna minden résztvevő
sajátos egyénisége.
— Milyenné válnak az emberek az ilyen csoportokban?
I n nem próbálok senkit sem megváltoztatni. Olyan kapcsolatot próbálok k i l
ehozni a klienseimmel, amelynek segítségével meg tudják változtatni magukat. Ez
teljesen más. Tapasztalataimból és kutatási eredményekből itidom, hogy az
emberek általában hogyan változnak meg az ilyen kapcsolatok következtében: nő
az önbizalmuk, jobban szeretik önmagukat, többféle érzelem számára válnak
nyitottá, kifejlődik, továbbfejlődik bennük az életüket támogató belső rendszer.
Ezek előrejelezhető „kimenetelei” az ilyesfajta kapcsolatnak. Az én „előítéletem”
az, hogy ezek kívánatos eredmények. Nem arról van szó, hogy szeretném, ha ez
történne, hanem ügy tűnik, hogy ha a feltételek megfelelőek, akkor szinte
elkerülhetetlenül ez történik, ez a változás következik be. Ez nem a célunk, ez a
következménye az empatikus, gondoskodó, személyközpontú kapcsolatnak az
osztályban, a pszichoterápiában, a vállalatoknál.
— Azt hiszem, ezeknek a következményeknek a kívánatossága nem kérdö-
jriezhetö meg.
Mindenesetre nagyon csodálkoznék azon, aki megkérdőjelezi annak ériékét, hogy
egy ember jobban szereti önmagát. Ez valószínűleg az egyik általánosan elfogadott
jó dolog, ami az emberrel történhet. S hasonló a helyzet azzal, hogy nő valakinek
az önbizalma, önértékelése, nyitottabbá válik az élet tapasztalatai (komplexitása,
gyönyörűsége stb.) iránt.
— Mit mondana az olyasfajta ellenvetésre, hogy mindez esetleg önzőbbé, befelé
fordulóbbá teheti az embereket, olyanokká, akik többet foglalkoznak önmagukkal,
mintsem a társadalommal vagy éppen a szükebb csoportjukkal?

217
Ez furcsa ellenvetésnek tűnik. Nem hiszem, hogy „szeretni önmagunkat” annyit
jelent, hogy „önzőek vagyunk”. Azt hiszem, hogy ha az emberek értékelik
önmagukat, van önbizalmuk, akkor azt szeretnék, hogy a többi ember is ilyen
legyen. Az ilyesfajta lét olyan értékesnek, fontosnak tűnik, hogy szeretnék, ha más
ember is kaphatna belőle. Szeretnék másoknak is azt nyújtani, amit kaptak.
Szeretnék másokkal megosztani, amit felfedeztek önmagukban a maguk számára.
A személyközpontú megközelítés feltételezi, hogy a fejlődés — az előbb említett
irányokban — az emberi szervezet természetéből ered, de tapasztalatunk szerint
egyedül nehezen valósítható meg. Kell hozzá egy „megértő társ”: terapeuta, tanár,
vezető.
— Vagy szülő!
Különösen a szülő. Azt hiszem, a szülők többnyire jót akarnak, de sokkal több időt
fordítanak arra, hogy megmondják a gyerekeknek, mit kell tenniük, mintsem arra,
hogy megértsék, mi az élet értelme a gyerek számára. Úgy vélem, hogy ez a
kevéssé praktikusnak tűnő dolog sokkal hasznosabb lenne a gyerek számára, mint
az a sok „Tedd ezt, tedd azt; ne tedd ezt, ne tedd azt!” Természetesen tudom, hogy
vannak határok, hogy figyelembe kell venni a realitásokat, hogy szükség van arra,
hogy a gyerek betartson bizonyos szabályokat, kapjon bizonyos irányítást; nem
szeretnék mindent kihajítani az ablakon. Nem arról beszélek, hogy ezek helyett mit
kellene csinálni, hanem ezek kiegészítéséről. Éppen úgy, ahogy nem beszéltem
arról, hogy hagyjunk fel azokkal a hagyományos tanítási módszerekkel, amelyek
hatékonynak bizonyultak Egyáltalán nem. Arról beszéltem, hogy mindehhez
adjunk hozzá valami újat, frisset.
— Nem gondolja tehát, hogy az iskolai tanulásban nem fontos a tanulás
tartalma.
Egyáltalán nem! Nagyon is remélem, hogy annak a fogorvosnak a képzése, aki a
fogamat kezelni fogja, „tartalmas” volt; hogy az orvos, aki a vakbelemet veszi ki,
megtanulta az operálás technikáját. Valami új hozzáadása nem jelenti feltétlenül
azt, hogy ugyanakkor valami mást el kell venni.
— A képességek, készségek mellett jól megférnek az attitűdök, amik éppen
olyan fontosak, de általában sokkal kevésbé elismertek.
Ez jól kifejezi azt, amit mondani akartam. Arra törekszünk, hogy a pedagógia
gazdagabb, emberibb, személyközpontúbb tevékenységgé váljék, s az iskola ne
csupán olyan hely legyen, ahol a gyerekeket kiképzik valamilyen későbbi
munkára. Ennél sokkal több lehet. És azt hiszem, keli is, hogy több legyen ennél,
ha fel akarja készíteni a fiatalokat erre az előrejelezhetedenül és gyorsan változó
világra. Talán a legfontosabb
 /I kliensközpontú pszichoterápia és a személyközpontú megközelítés
alkalmazásai dolog, amit a gyerek megtanulhat, hogyan változzon viszonylag
gyor- MII. Mert azt hiszem, egyre nagyobbak lesznek a változással kapcsolatos
követelmények.
- Es hogyan segítené elő a változás képességének fejlődését?
I így gondolom, hogy a gyerek akkor tanulja meg, hogy alkalmazkodni lu II a
változó körülményekhez, ha olyan tanárai és szülei vannak, akik képesek
megváltozni. És sajnálattal kell néha tapasztalnom, hogy egyes i.itiárok nem túl
„hajlékonyak”. Mert hiszem, hogy a változásra kész tanától; modellként
szolgálhatnak a fiatalok számára. S ezekből a modellekből a fiatalok — néha
anélkül, hogy tudnának róla — sokat tanulnak.
- A modellezés talán a legfontosabb tanulási forma a személyközpontú
megközelítés számára!
A modellezés? Ez része a folyamatnak, de nem mondanám, hogy a legfontosabb
része. Úgy gondolom, a személyközpontú megközelítés legfontosabb
hatótényezője az embernek az a képessége, hogy tanulni tud önmagától. A
személyközpontú megközelítés hozzásegítheti az embereket ahhoz, hogy
megtanulják értékelni saját tapasztalataik érvényességét.

Kiéin Sándor

219
 Kultúrák közötti kommunikáció
kreatív megközelítései (Sajtóértekezlet Cári Rogers-szel az
1984-es szegedi találkozón)1

1984 júliusában szokatlan találkozóra jöttünk össze a Szegedi Ifjúsági

Házban.
A találkozó rendező szerve a Magyar Pszichológiai Társaság volt a Center
fór Cross-Cultural Communication (CCCC; Kultúrközi Kommunikációs
Központ) nevű szervezettel közösen. (Az előbbi volt felelős a technikai
lebonyolításért, a kelet-európai országokból érkezett résztvevők
adminisztrációjáért, az utóbbi a nyugati résztvevők szervezéséért, a fa-
cilitátorokért.) Közvetlen magyarországi előzménye az 1983 novemberében
ugyancsak Szegeden tartott 2 napos találkozó volt, melynek több fa- cilitátora
és számos résztvevője eljött a júliusi találkozóra is, így bizonyos
„folytonosságot”, tapasztalatot hozott magával.
A találkozó a CCCC éves rendezvényei sorába illeszkedett bele, de a maga
nemében egyedülállónak ígérkezett: az első Kelet-Európábán rendezett
„nemzetközi személyközpontú nagycsoport”-ra készültünk (Cári Rogers
„vezetett” egy hasonló összejövetelt Lengyelországban, de kizárólag
lengyeleknek), s a Magyar Pszichológiai Társaságnak is ez volt az eddigi
legnagyobb nemzetközi vállalkozása. A mintegy 300 résztvevőből körülbelül
150 érkezett valamilyen „nyugati” országból, 30 Kelet-Európából, a többi
Magyarországról. A résztvevők többsége pszichológus volt, de voltak közöttük
üzemi szakemberek, vezetők, pályaválasztási tanácsadók, pedagógusok is.
 Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései A találkozó legfőbb
vonzereje a külföldiek számára — de a legtöbb magyar résztvevő számára is —
Cári Rogers személyes jelenléte volt. Rogers napjaink pszichológiájának,
pszichiátriájának egyik legismertebb, s noha sok ellentmondást is provokáló,
mégis egyik legelismertebb alakja. Karizmatikus személyiség, aki mindent
megtesz azért, hogy „hívei” ne vakon kövessék, mint afféle gurut, mégsem
kerülheti el, hogy megjelenésekor megkülönböztetett figyelem ne vegye körül.
Szavainak, tetteinek az összejövetelen is különös súlya volt — a személyközpontú
megközelítés autentikus megnyilatkozásának tekintette mindenki. Az összejövetel
életerejét, a résztvevők — a folyamatban felnövő — érettségét bizonyítja, hogy az
események az ő állandóan érezhető jelenlétében, de nem körülötte zajlottak.
A munkát legalább 30 fős „rendezői gárda” segítette, amelynek mintegy felét a
„tolmácsok csapata” tette ki. A rendezők között a Magyar Pszichológiai Társaság
képviselőit, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Pszi- 11 mlógiai Tanszékének
dolgozóit éppúgy megtalálhattuk, mint „egyszerű, lelkes érdeklődőket”, főiskolai
hallgatókat. Az ő meleg, segítőkész hozzáállásuk sok akadályon átsegítette a
találkozót, s talán a kialakult „személyközpontú légkör” egyik legfontosabb
összetevője volt.
Hogy mit vártam ettől a találkozótól? A résztvevők meghívóját ezekkel .1
mondatokkal kezdtem:

Emberek között élünk, egész nap embertársainkkal — férjünkkel, feleségünkkel,

gyermekeinkkel, főnökünkkel, tanítványainkkal, eladókkal, utastársakkal —
„kommunikálunk”: beszélünk velük és meghallgatjuk őket (sajnos sokkal
ritkábban, mint kellene!), kézmozdulatokkal, arckifejezésünkkel fejezzük ki
megértésünket, rosszallásunkat, örömünket, türelmetlenségünket. De vajon
valóban azt fejezzük ki, amit gondolunk, érzünk, s ha igen, akkor a másik ember
„veszi-e az adásunkat”?
A kommunikációs nehézségek legyőzésétől nem kisebb dolog függ, mint egyéni
boldogságunk, csoportok hatékonyabb működése, országok békés egymás mellett
élése.
A konferencia magyar nyelvű kötetében pedig így szóltam a résztvevőkhöz:

Kedves Barátaim, Kedves Kollégák!

Sajátos találkozórajövünk össze:
Nincs előre elkészített programunk, nincsenek elfogadott előadásaink, meghívott
előadóink, nincsenek rögzített szekcióink kijelölt témákkal, nincs elnökségünk,
senki sem határozta meg, hogy hánytól hányig kell „dolgoznunk” (hogy
dolgozzunk-e egyáltalán) stb.
Ezzel szemben mélységesen hiszek, bízom abban, hogy minden egyes résztvevő
— ha akarja és minden tőle telhetőt megtesz érte — nemcsak kellemes, de
egyedülállóan hasznos hetet tölthet el itt Szegeden: teljesebbé, boldogabbá válhat
egyéni élete, s mint tanár, pszichiáter, pszichológus, vezető, eredményesebb lehet
szakmai munkája.
Milyen források állnak mindehhez rendelkezésünkre?
A facilitátorok — Cári Rogers és munkatársai — a világ különböző, távoli
sarkaiból jöttek el hozzánk, készen arra, hogy megosszák velünk gazdag ta-
pasztalataikat, érzéseiket, gondolataikat. Vannak érdekes képmagnó-felvételeink,
kazettán rögzített interjúk, terápiás ülések, vitára serkentő filmek. Ilyen
„forrás”-nak tekintjük ezeket az írásokat is: akinek van szeme, szíve hozzá,
meríthet belőlük. Az igazi forrás azonban a soknemzetiségű résztvevők eltökéltsége,
hogy tanulni akarunk egymástól
Hogyan is írta Cári Rogers? „Ez az összejövetel az én szememben nem csupán
egy a sok közül de nem is valamiféle hivatalos esemény. Hiszem, hogy nemzetközi
jelentőségűvé válhat. Ha ezekben a kultúrközi csoportokban nem tudjuk megérteni
egymást— nem tudunk igazán, személyként találkozni egymással —, akkor, úgy
vélem, nincs sok remény a világ számára. De ha bebizonyosodik, hogy van
lehetőség arra, hogy őszintén beszéljünk egymással felfedezzük egymást,
empatikusán megértsük egymás kulturálisan megalapozott hitét és személyes
nézeteit — akkor, azt hiszem, ködös jövőnket néhány tiszta fénysugár világíthatja
meg, és reálisan reménykedhetünk egy jobb világban. ”
Szeged, 1984. június 1.

Ha valaki azt kérdezi, hogy végül is mi történt az összejövetelen, annak azt

mondhatom, hogy „beszéltünk egymáshoz”. Kiscsoportokban és a 300 részt-
vevőből álló nagycsoportban. Először sok-sok fenntartással, gádással, félelemmel,
előítélettel, majd egyre őszintébben. Reggeltől estig, és néha éjszaka is.
Mindezt nagyon nehéz egy sajtótájékoztató beszélgetésből érzékelni, de azért
talán érdemes megpróbálni.
 _ ________________ Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései
Körbeültünk az Ifjúsági Ház egyik kistermében, beállítottuk a kamerákat a
videofelvételhez, és Cári elindította a beszélgetést.2
*
( ári: Szeretném, ha a sajtó emberei bemutatkoznának, hogy megismerkedjünk
velük.
- ... Edit vagyok a Délmagyarország szerkesztőségétől.
- ... Lajos a Magyar Távirati Irodától.
- ... Hans vagyok. Az összejövetelen nemcsak mint csoporttag, de úgy
is, mint egy holland újság munkatársa veszek részt.
( ári: Önök engem akartak meginterjúvolni, de én szerettem volna, ha ezen a
beszélgetésen mások is jelen vannak, ezért meghívtam néhány résztvevőt. Hadd
mutassam be őket: Éva Lengyelországból, Hans, aki már bemutatkozott
Hollandiából, Jürgen Kelet-Németországból, Jean Angliából, Lídia a
Szovjetunióból, Shantu Kenyából, Andrej Csehszlovákiából, Alberto
Olaszországból, Chuck az Egyesült Államokból, Sándor Magyarországról érkezett.
Ki szeretné feltenni az első kérdést?
Hans: Mindnyájatoktól kérdezném a következőket. Ezen a találkozón sok
nemzet fiai, lányai vesznek részt. Mire érdemes elsősorban törekedni: a köl- i sönös
megértésre vagy a különbségek világossá tételére? Mert azt hiszem, Imiros a
megértés, de a köztünk lévő különbségek, ellentétek is nagyok.
Cári: Az ilyen összejövetelek egyik eredménye általában az, hogy meg-
i. móljuk jobban megérteni és tisztelni egymást. Ez a megértés és tisztelet .izmiban
nem jelent feltétlenül egyetértést. A harmónia együtt járhat a különbözőséggel.
Nagyon boldog lennék, ha a különböző országokból, különböző kultúrákból
érkezett emberek közelebb kerülnének egymáshoz: „Ó, én megértem, hogy te úgy
látod a világot, én viszont másképp; és ez is, az is a valóság egy lehetséges
értelmezése”. Nem lenne jó, ha a isoportban csak a kellemes, jó érzéseket lehetne
kifejezni. Szükség van nini, hogy a negatív érzések is a felszínre jöjjenek. Nagyon
örültem an-
ii. ik, amikor egy asszony a nagycsoportban azt mondta valakinek „Nem mdom
megérteni, hogyan élhetsz ebben az országban!”
Lajos: Két kérdésem lenne: sikerült-e bővíteni az ismereteiket, és siló i ült-e
igazi kommunikációt kialakítani a különböző országokból jött liszt vevők között?
Cári. Ami az ismereteket illeti: a résztvevők számára cikkgyűjtemények,
könyvfordítások készültek, és remélem, hogy ezek az írások később i/clesebb
körben is hozzáférhetővé válnak.3
Ami a kultúrák közötti kommunikációt illeti, átadnám a szót Chuck- nak, aki
szakember ezen a téren. Én azt tapasztaltam, hogy az emberek őszintén, nyíltan
225
kommunikáltak egymással a nyelvi és a történelmi nehézségek ellenére.
Természetesen a jó érzések mellett kifejezésre juthat a frusztráció, a harag, a
fenntartás - de így ismerjük meg egymást, így alakul ki a kölcsönös tisztelet.
Ilyesmi ez, Chuck?
Chuck: Nem hívnám magamat „szakembernek” (expert), csak „tapasztaltának
(experiencedf. Nemcsak a különböző nyelvű csoportok között vannak kulturális
különbségek, komoly különbségek vannak az egy nyelvet beszélők között is. Jean,
aki Nagy-Britanniában él, valószínűleg sokkal több tapasztalattal rendelkezik erről,
hiszen ott sok angolul beszélő, de különböző kulturális hagyománnyal rendelkező
csoport él együtt.
Jean: Én legalább olyan jól érzem magam itt, mint otthon, ahol gyakran címkét
akasztunk az emberekre, és e mögött eltűnik a személy. Nagyra értékelem azt a
szabadságot, amit itt létrehoztunk. Sajnos úgy érzem, hogy ezt a légkört a saját
intézményemben nem tudnám megvalósítani.
Chuck: Ma többen is mondták, hogy mindig kíváncsiak voltak, milyenek a
távoli országokban élő emberek, és itt végre találkoztak velük.
Cári: Itt is, más csoportokon is azt tapasztaltam, hogy az emberekben nem csak
egyszerű kíváncsiság él mások megismerésére, vágynak arra, hogy megértsék
egymást, hogy áttörjenek a meg nem értés, az ellenszenv falán. Erre a
kommunikációéhségre, egymás iránti érdeklődésre építeni lehet. Ezt a
legnyilvánvalóbban egy dél-afrikai találkozón láttam, ahol olyan fehérek és feketék
voltak együtt, akik azelőtt sohasem kommunikáltak egymással: elemi erővel tört ki
belőlük a vágy, hogy igazán beszéljenek egymással.
Sándor: Én is szeretnék válaszolni Lajos kérdésére. Azt hiszem, hogy ennek a
találkozónak mindenki számára más jelentése van. Egyesek számára az alapvető
élmény az, ahogy a különböző országokból jött emberek küzdenek egymás
megértéséért. Én is izgatottan figyelem, hogy ebben a megosztott világban, a világ
két részéről összejött emberek meg tudják-e érteni egymást. De legalább ilyen
fontosnak tartom, hogy az azonos nyelvet beszélő, különböző kulturális hátterű
emberek megértsék egymást. A Juhász Gyula Tanárképző főiskolán naponta
tapasztalom, hogy milyen nehezen érti meg egymást tanár és diák. Szeretnék
mindent megtenni azért, hogy ha majd a tanítványaim kimennek az általános
iskolába tanítani, képesek legyenek megérteni egymást a tanítványaikkal. A
kommunikációs csatornák időről időre elzáródnak, és nagyon nehéznek tűnik a
kinyitásuk. Kezdem elhinni, hogy bár nehéz dolog az emberek - gyerek

226
 ________________ Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései
ex szülő, vezető és beosztott — közötti kommunikáció, de ha van hozzá
inrclmünk, akkor sikerülhet.5
('arl: Ez az egyik oka annak, hogy a személyközpontú megközelítés, amely
ricilctileg az egyéni pszichoterápiából indult ki, az élet oly sok területén alkáli
nazhatónak bizonyult. Az a folyamat, ahogyan megértjük egy kliens leg-
Mj.uosabb, legkülönlegesebb problémáit, félelmeit, hasonló ahhoz a folyamaihoz,
ahogy a tanár megérti a diákot, ahogyan egy kelet-német megpróbál 11 icgcrteni
egy amerikait. És ebben az a csodálatos, hogy ha sikerül megérteni M másik
embert, akkor megtanuljuk tisztelni is. Ha megértjük egy másik ember valóságát,
felismerjük, hogy „ha én ebben a valóságban élnék, akkor talán nekem is ilyesfajta
elképzeléseim lennének, én is így viselkednék”.
llans: Szerintem a kliensközpontú pszichoterápia, a tanítás és a kultúr- közi
kommunikáció nemcsak hasonlít egymáshoz, de lényeges pontokon különböznek
is.
(.'.arl: Egyetértek. Vannak eltérések is. Nyilvánvalóan más jellegű azoknak az
embereknek a problémája, akik egy államhatár két oldalán állnak, mint a
pszichoterápián jelentkező problémák. Az alapvető feladat azonban mégiscsak
ugyanaz: a feszültség csökkentése.
fürgén: Nagyon örülök annak, hogy itt lehetek. Kelet-Németországban nagyra
becsülik az ön pszichoterápiás munkásságát. Sok sikert értünk el az ön
módszerének felhasználásával a lelki betegségek gyógyítása terén. És egyetértünk
önnek azzal a véleményével, hogy a személyközpontú megközelítés tehet valamit
a világbékéért, segíthet abban, hogy a különböző országok, különböző népek
jobban megértsék egymást. De azt nem tudom, hogy alkalmas-e arra, hogy
alapvető politikai különbségeket megoldjon. Nekem nem okoz nehézséget, hogy
egy amerikaival jó személyes kapcsolatot alakítsak ki. Azonban nagyon nehéz a
számomra, hogy olyan politikai döntések mögé, mint amilyeneket Reagan elnök
hoz, valamilyen embert képzeljek el, és hogy higgyek abban, hogy ilyen
találkozókkal ezeket a döntéseket befolyásolni lehet.
Cári: Nem tartom csodaszernek a személyközpontú megközelítést, és én épp
annyira nem szeretek bizonyos politikai döntéseket, mint Ön. Azt hiszem, hogy ez
az összejövetel szimbóluma lehet annak, hogy a különböző nemzetek fiai/lányai
megérthetik egymást. Talán később a politikusok, a kormányok is megtanulják,
hogyan lehet megérteni egymást. Mostanában sokat dolgozom azon, hogy a
nemzetközi politikára befolyással bíró embereket hozzak össze. Hogy sikerülni
fog-e, azt még nem tudom, de falán valamivel hozzájárulhatunk a világbékéhez. 6
2.77 ----------
 Függelékek
Andrej: Már a harmadik napja vagyunk itt. Kezdetben az volt az érzésem, hogy
a csoport, ez a nemzetközi közösség egyre jobban széttöredezik, ahelyett, hogy
összeállna. Mindenki csak a saját, egyéni érzéseit, előítéleteit próbálta kifejezni, és
nem figyelt arra, hogy mit mondanak a többiek. Nekem is csak arra a
hullámhosszra volt nyitva a fülem, amit saját magam kibocsátottam. Tegnap végre
megértettem, hogy nem a saját személyes érzésem a legfontosabb, hanem az, hogy
mennyi sok közös bajunk van a világban. És a mai délelőtt csodálatos élmény volt.
Aki megszólalt, törekedett a közös problémák megoldására, és ugyanakkor választ
kapott a saját kétségeire is.
Lídia: Amikor idejöttem, legfőképp azt szerettem volna, hogy a különböző
nemzetiségű emberek képesek legyenek megérteni egymást. A nagycsoportban
egyre inkább érezni kezdtem, hogy ez nem álom. Ma már hiszem, hogy az emberek
találkozása nemcsak itt lehetséges, hanem másutt is a világban.
Cári: Minden ilyen összejövetel folyamat. A személyközpontú összejövetelek
dinamikája sok tekintetben hasonló, és így megérthető, megismerhető. Az első
időszakban összevisszaság, kavarodottság van. Ezután a negatív és pozitív
érzelmek jutnak kifejezésre, majd fokozatosan, egyre jobban felismerjük az
előttünk álló problémák közös jellegét. És ebből valahogyan kinő az együvé
tartozás, a közösség érzése.
Alberto: Hans és Jürgen szólt arról, hogyan lehet a személyközpontú
megközelítést alkalmazni a nevelésre és a társadalmi kérdésekre. Olyan világban
élünk, amelyik rákényszerít arra, hogy megoldást találjunk a problémáinkra. Ki
kell mondani, hogy a személyközpontú megközelítés semmiféle megoldással nem
rendelkezik, semmiféle problémára. Nem hiszek azokban az emberekben és
mozgalmakban, amelyek megoldásokat kínálnak. A személyközpontú
megközelítés nem ilyen. Abban bízik, hogy minden egyénben és szervezetben
megvan a kreatív fejlődés lehetősége. Nem kínálunk megoldást az oktatás
problémáira, nem akarjuk eloszlatni a Nyugat és a Kelet közötti félreértéseket, nem
igyekszünk meggyógyítani a lelki bajaikkal hozzánk forduló klienseket. Arra
törekszünk, hogy amennyire tőlünk telik, elősegítsünk bizonyos folyamatokat. És
ezek a folyamatok szorosan kapcsolódnak a kölcsönös megértéshez, amiről
korábban beszéltünk. Ha nem ismerlek és félek tőled, akkor a legrosszabb
félelmeimet vetítem ki rád. És ha te ugyanezt teszed, akkor „adok-kapok csata”
alakulhat ki közöttünk. Valahogy így alakulhatnak ki a személyes gyűlölködések,
és a nemzetek közötti
 _________________ Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései
háborúk is. A háborúnak nemcsak gazdasági-politikai okai vannak: a paranoia is
szerepet játszik benne. Ez a valóság negatív része. De erősen hiszünk abban, hogy
az emberi természetnek van egy másik része is, ami miatt az életet érdemes élni.
És nemcsak hisszük, de kiterjedt kutatásaink igazolták is, hogy ez a pozitív
lehetőség valósággá válik, ha sikerül serkentő légkört teremtenünk. A serkentő
légkör feltétele pedig az empatikus megértés (ami azt jelenti, hogy nemcsak a
szavak szintjén, hanem egész lényünkkel megértjük egymást), a mély tisztelet
(ami sokkal több az udvariasságnál) és az őszinteség (vagyis az, hogy olyannak
mutatkozunk, amilyenek vagyunk). Úgy gondolom, hogy a kölcsönös
megértéshez akkor jutunk el, ha ezt a három jelenséget együtt és magas szinten
átéljük. Ha egy csoporton a résztvevők úgy érzik, hogy tisztelik őket, és őszintén
maguk lehetnek, akkor az emberek nagy valószínűséggel felhasználják a bennük
lévő kreatív erőt a megoldások érdekében. Nem tudjuk (és nem is feladatunk
tudni), hogy a problémákra milyen kreatív megoldási módok léteznek, mert nem
tudjuk meghatározni, hogy mi lenne a valódi jó megoldás a másik számára.
[ürgén: Ebben a kérdésben semmiféle ellentét nincs közöttünk.
Éva: Szeretném elmondani, hogy nekem személyesen mit jelent a sze-
mélyközpontú megközelítés. Nagyon különleges ez az összejövetel. Talán még
nem is értjük, mekkora jelentősége van annak, ami itt történik Ma délelőtt mélyen
meghatott, ahogy az emberek küszködtek, kínlódtak, hogy elérjék egymást, hogy
igazi kapcsolatokat hozzanak létre, hogy legyőzzék az előítéleteiket, félelmeiket.
A Keletről és Nyugatról jött résztvevők egyaránt kifejezték, hogy gyűlölik a
„vasfüggönyt” és mindazt, ami ezzel együtt jár.7 Szinte fizikailag érzem, hogy
milyen erős vágy van bennem, hogy kapcsolatba kerüljek más emberekkel. Mégis
azt szeretném, ha óvatosak lennénk. Igaz, hogy alapvetően hasonlítunk egymásra,
de igenis vannak különbségek közöttünk. Gazdasági, földrajzi, ideológiai
különbségek — sok-sok különbség. Ezek a különbségek befolyásolják az ember
személyiségét, megmutatkoznak az előítéleteiben, gondolkodásmódjában. Ma
reggel is láthattuk, hogy mindkét oldalon milyen sok előítélet van. Sok időre,
erőfeszítésre, tanulásra, jóindulatra van szükség, hogy mi, a vasfüggöny két
oldalán álló emberek megértsük egymást. Számomra a mai délelőtt bebizonyította,
hogy ez lehetséges, és az első lépést meg is leltük ennek érdekében.
Cári: Ehhez hasonló érzéseim vannak nekem is arról, ami ma délelőtt lörtént,
és azt is érzem, hogy még nagyon hosszú utat kell megtennünk

229 —
Függelékek
Remélem sikerült érzékeltetnünk, hogy ez a mi összejövetelünk. Mindaz, ami
itt történik, általunk történik, és ha eredménye lesz, azt közösen értük el. Ebben
rejlik a személyközpontú megközelítés ereje: megerősít abban a hitünkben, hogy
képesek vagyunk békés megoldások kimunkálására, s ez a hit megtermékenyítő
hatással lehet a világra.8

Kiéin Sándor

230
 A résztvevők által együttesen facilitált csoport

A résztvevők által együttesen facilitált csoport1

„Minden valódi élet találkozás

Buber2

He vezetés

f\i encounter csoportmozgalom virágkora a 70-es években nagymértékben kötődik

Cári Rogers nevéhez. Ezt követően csökkent a laikus nagyközönség érdeklődése
az encounter csoport iránt, de a csoport, mint a pszichoterápia, a személyes
fejlődés, a segítő foglalkozásra való Elkészülés színtere továbbra is jelentős
maradt. A személyközpontú szemlélet keretében folyamatos volt a kis- és
nagycsoportokban végzett munka, és evvel párhuzamosan az ott nyert
tapasztalatok feldolgozása, a < söpört, a csoportfolyamat, az encounter
személyközpontú elméletének kidolgozása.
Ebben az írásban az elmúlt negyven évben megjelent angolszász irodalom
rövid áttekintése után bemutatok egy jelenleg is folyó encounter csoportot,
amelyben segítő foglalkozású nők és férfiak kijelölt vezető nélkül, a folyamatot
együttesen facilitálva törekszenek a személyes találkozásra.

A csoport

I l;í r a személyközpontú terápia egyéni terápiaként indult, szemlélete lényegéi

tekintve társas jellegű, amely alkalmazható két ember, mint speciális i söpört
kapcsolatára is.3
A csoport alapvető előnye a páros kapcsolattal szemben, hogy lehetővé teszi az
élet komplexitásának közvetlen átélését, életre kel benne az emberi lét gazdag
sokszínűsége. A csoportban minden csoporttag terapeuta lehet, támogatást
nyújthat a másiknak, és ez megnöveli annak lehetőségét, hogy a tagok visszajelzést
kapjanak és tanulhassanak egymástól. Az a tény, hogy az ember segíthet
valakinek, fokozza önértékelését, és önmagában terápiás hatású lehet. Ezen túl, a
társak egymás közti interakciója más, mint a kliens-terapeuta interakció, hiszen
más érzés az, ha egy nem szakember ért meg, mint ha olyan valaki, akinek ez a
feladata.

231
Függelékek

Cári Rogers használta először a „basic encounter” fogalmát, evvel kü-

lönböztetve meg a személyközpontú encounter csoportokat a más szemléleten
alapuló csoportoktól. A személyközpontú encounter csoportok az irányzat három
alapelvére épülnek, és ez a csoport működésének minden fontos aspektusát
meghatározza. Az alapelvek a következők:
az aktualizáló tendencia, mint a fejlődés alapvető motiváló tényezője,
> az a meggyőződés, hogy a saját életében minden ember maga a leginkább
kompetens, és ő irányítja azt,
a terapeuta (a facilitátor) szerepe az, hogy bizonyos attitűdöket
megtestesítve segítse elő a kliens (a csoporttag) önmegvalósítási fo-
lyamatát.
A személyközpontú szemlélet Rogers szerint elsősorban egy létezési mód (way of
being), amely attitűdökben és viselkedésben fejeződik ki, és fejlődést elősegítő
légkört teremt.4 Nem egyszerűen módszer vagy technika, inkább filozófia. Amikor
ezt a filozófiát megéljük, ez megnyitja az utat a bennünk rejlő képességek
fejlődése előtt, és másokban is pozitív változásokat segít elő. A személyközpontú
szemlélet csoportokban való alkalmazásának alapfeltevése az, hogy minden
emberben megvan a képesség arra, hogy kibontakoztassa a benne rejlő
lehetőségeket, és felhatalmazza magát arra, hogy olyan egyedi, konstruktív
irányába fejlődjön, amely számára és a közösség számára is előnyös.
A fentiekből következik, hogy a facilitátor szerepe a személyközpontú
csoportban a keretek biztosításán túl az, hogy olyan légkört teremtsen, amelyben a
tagok felfedezhetik saját erejüket és belső gyógyító forrásaikat. Rogers a facilitátor
fő feladatait a következőkben látta:
> a csoporttagok autonómiájának tiszteletben tartása (szabadság biztosítása,
hogy kifejezzék gondolataikat és érzéseiket),
> a tanulás, a gondolat és a tett függetlenségének elősegítése, a felelősség
átadása,
> visszajelzés nyújtása és elfogadása,
> az önértékelés elősegítése5.
Ha vannak a csoportfacilitálásnak szabályai, ezek a meglepetés iránti nyitottság és
önmaga alárendelése a csoport egységének. A facilitátor feltételezi, hogy a
csoporttagok képesek a problémáik megoldására, arra, hogy elmozduljanak
pozitív, konstruktív irányba.
A facilitátor feladata az, hogy teljes mértékben jelen legyen és figyeljen a
csoporttagokra, segítse elő az egyenlőség érzetét, és ne legyenek elvárásai avval
kapcsolatban, hogy az emberek mit tegyenek, vagy hogyan

232
 _______________________ A résztvevők által együttesen facilitált csoport
változzanak a csoportban vagy a csoport hatására.6 A facilitátor személyes
nil.íjdonságai fontosabbak, mint a technikai gyakorlottsága. Elsődleges Irladata,
hogy aktív, elkötelezett, jelen levő tagja legyen a csoportnak, aki bízik a csoportban
és a csoporttagokban.
A személyközpontú csoportok gyakorlatában megjelent a facilitátor nélküli
csoport is, amely olyan személyközpontú csoport, ahol minden i.ig azonos hatalmi
helyzetben van, és a keretekről a csoport együttesen doni. Az ilyen csoportban
mindenki résztvevő és egyben facilitátor is. Az rlső ilyen csoport talán zZinal
workshop volt 1981-ben, ahová mindenkit egyenlő résztvevőként hívtak meg:
„Mindenki részt vesz, és mindenki fíicilitál”. Nem volt szervezett fordítás sem, a
résztvevők megszervezték maguk közt a fordítást. Wood szerint ez jó példa arra,
hogy a szervezők nem végzik el a csoport helyett, amit maga is meg tud tenni. 7
Az 1987 óta évente megrendezett Warm Springs Worshopokat felkért l.i<
ilitátorokkal kezdték szervezni, de ma már nincs az összejöveteleknek
meghatározott stábja vagy facilitátora. Ezeket az egy hetes összejövetele- lu f a
személyközpontú közösségen belül hirdetik meg, és nyitva áll bárki előli, bár a
résztvevők nagy része évente visszajár. Bozarth ezt írja erről:
„A végkövetkeztetésem a facilitárokat illetően a következő:
(1) A legjobb, ha nincs facilitátor
(2) Ha van kijelölt facilitátor, nem kell sokat tennie, azon kívül, hogy önmaga.”8

zl találkozás (encounter)

N kapcsolatnak a kliensközpontú szemléletben kezdettől fogva kiemelt nzerepe

volt, azonban a kezdeti felfogástól, amelyben a terapeuta „személy- ii len” alterego
volt9, fokozatosan helyeződött át a hangsúly arra, hogy a te- i.ipeuta egy személyes
találkozás résztvevője. A 60-as években Rogers már íigy írta le a terápiás
kapcsolatot, mint „közvetlen személyes találkozás a klienssel, ahol személy
személlyel találkozik.”10. Még később így írt az en- i mutter csoportokban szerzett
tapasztalatairól: „Ügy érzem, akkor vagyok ,i < soportban a legjobb, ha
sajátomként elismert érzéseim - legyenek akár pozitívak, akár negatívak—
közvetlen interakcióban vannak a másik résztvevő érzéseivel. Ez azt jelenti
számomra, hogy a személyes jelentés mély szintjén kommunikálunk.” 11
A személyközpontú szemlélet szerint a pszichoterápia — épp úgy mint a többi
segítő tevékenység — a személyes kapcsolat egy formája, amely a résztvevők
egyenlőségén alapul. A segítő kapcsolat alapja, folyamata és célja a személyes

233
találkozás, legyen szó akár kétszemélyes kapcsolatról, akár csoportról. A segítő a
kapcsolatban a másik emberre személyként tekint — nem tárgyként, amelyet
kezelni vagy irányítani kell —, és ezáltal maga is belép a változáshoz vezető
folyamatba, és kilép a „szakember” hagyományosan védett szerepéből.
A személyközpontú segítő kapcsolatban az egyetlen alkalmazott eszköz a segítő
saját személye. A találkozás pedig csak akkor következik be, amikor „már minden
eszköz csődöt mondott” — ahogyan azt Martin Buber megfogalmazta, megragadva
evvel a folyamatot is. Ezért különbözik radikálisan a személyközpontú szemlélet
azoktól a megközelítésektől, amelyek elfogadják a Rogers által kidolgozott és
pontosan leírt alapfeltételeket — a hitelességet, a feltétel nélküli elfogadást és az
empátiát —, de ezeket csak a kapcsolatkialakítás, a légkörteremtés eszközének
tekinti. A személyközpontú munkában a segítség azt jelenti, hogy az
alapfeltételeket a folyamatnak megfelelően mindig új módon valósítjuk meg.
Ezeket nem kell kiegészíteni semmilyen szakértő által alkalmazott módszerrel vagy
technikával. Ha úgy tetszik, a szakértelem éppen abban áll, hogy az ember ellen tud
állni a csábításnak, hogy szakértőként viselkedjék — még akkor is, ha a kliens ezt
várja tőle —, vagyis annak, hogy a problémákat technikákkal oldja meg, ahelyett,
hogy személyként nézne szembe velük.
Schmid szerint: „A személyes találkozás azt jelenti, hogy az embert megérinti
egy másik ember valósága. A találkozásban mindig jelen van a váratlan, a
meglepetés; nem idézhető elő, nem használható; ajándék. A kiindulópont a
különállás, a távolság. A másik ember ellenáll; konfrontáció nélkül nincs
találkozás.”12 A találkozás tehát kapcsolatot teremt, de ugyanakkor magában hordja
a különállást; egyszerre közösség és magány. A személyes találkozásnak ebből a
feszültségéből születik a párbeszéd, amelynek során nyitottá válók a másik ember
másságára, és látni engedem a saját egyediségemet.13
A pszichoterápiában „a pillanatról pillanatra megvalósuló találkozás” a
közvetlen jelenben történik14 Ehhez kapcsolódik a jelenlét (presencé) egyre
gyakrabban használt fogalma. A jelenlét, mint egzisztenciális attitűd, az élet adott
pillanatában való teljes, bátor részvételt jelenti. Élete későbbi szakaszában Rogers
többször használta a „jelenlét” fogalmat, úgy jellemezve, mint kissé módosult
tudatállapotot, és mint a személyes fejlődés
A résztvevők által együttesen facilitált csoport hordozóját. Vannak, akik a
személyközpontú segítő kapcsolat negyedik il.ipfeltételét látják benne. Schmid
szerint a jelenlét nem külön feltétel, h.niem a rogersi három attitűd egysége,
egzisztenciális alapja. „A találkozás filozófiai perspektívájából a jelenlét a létezés,
a jelenben való teljes élés hi- icles attitűdje, amely azt jelenti, hogy a másikat
feltétel nélkül elfogadom, empatikusán, minden előzetes szándék nélkül, nyitottan
és az élményre rácsodálkozva részt veszek pillanatnyi
15
valóságában.”
234
Beszámoló egy encounter csoportról

A keretek

K csoport négy évvel ezelőtt, 2004 szeptemberében indult. Az encoun- icr csoport
gondolata azután fogalmazódott meg bennünk, hogy néhány évig Budapesten
tartottunk találkozókat havonta egy délután, de a rendelkezésre álló néhány óra és
az ott megjelenők eltérő elvárásai nem tették lehetővé az elmélyülést. Eredeti
felhívásunk, amelyet a Személyközpontú Pszichoterápiás Egyesület tagjainak
küldtünk el, a következő volt:

zl Személyközpontú Pszichoterápiás Egyesület két napos bentlakásos találkozót

hírt, amelyet teljes egészében a személyes találkozásnak szeretnénk szentelni. A
találkozón szívesen látunk egyesületen kívülieket is, akikhez közel áll a személy-
központú szemlélet, vagy szívesen megismerkednének vele közelebbről.

Et első együttlét során született meg az igény, hogy rendszeressé tegyük ezt a
találkozót, és azóta évente háromszor, szeptemberben, januárban rs májusban
vagyunk együtt egy hétvégén. A csoportban a négy év alatt összesen harmincketten
fordultak meg, ezek közül nyolcán csak egyszer, ,i többiek többé-kevésbé
rendszeresen. Egy-egy alkalommal átlagosan tizenhármán voltunk jelen. A csoport
kereteit és határait nem rögzítettük >i szokásos módon, arra hagyatkoztunk, hogy a
csoport megtalálja a sa- j.ii formáit és határait. A következő találkozás(ok)
időpontját a jelenlevő Í soporttagok együtt döntik el, és erről az eddigi
csoporttagokon kívül az I 'gycsület e-mailben elérhető tagjai és mások is értesítést
kapnak. Ha új

Függelékek ________________________________________ I
ember jelent meg, a csoport automatikusan befogadta az érkezőt, és nem merült fel
olyan igény, hogy tegyük zárttá a csoportot.
A csoport tagjai így reflektáltak 4 év után a csoport-keretekre:
Voltak olyanok, akik egyszer megjelentek, és soha többet. Valószínűleg
azok tértek vissza, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló mentalitásúak.
Szabad a ki- és beáramlás, és akik számára ez megfelel, azok jönnek újra.
Nehéz az embereknek elfogadni, hogy ez nem tanfolyam, nincs célja, nem
tanulunk valami meghatározottat. Sok ember nem engedi meg magának,
hogy a tanulásnak ezt a formáját megtapasztalja. Számomra nagyon
fontos, hogy ezt megéljem.

235
 y Annak ellenére, hogy ilyen változó volt a csoport összetétele, számomra soha
nem merült fel, hogy ne lenne biztonságos.
> Soha nem kötöttünk szerződést (pl. a csoporttitokról), talán mert
mindenkinek volt előzetes tapasztalata és ismerete.

A csoportfacilitálása

A gyakorlati szervezési munkát én végeztem, ennek során felmerült bennem a

csoport vezetésének kérdése is. Úgy éreztem, hogy leginkább olyan csoportban
szeretnék részt venni, amelyben mindenki résztvevő is és faci- litátor is egyben, és
nincs a csoportnak előre felkért vezetője. Ebben vonzó volt számomra, hogy a
csoportban mindenki azonos hatalmi helyzetben van, együttesen vállaljuk a
felelősséget a csoport iránt, kölcsönösen segítjük egymást, és egyben mindenki
vállalja a saját részvételének költségeit (nem fizetünk senkinek külön a
facilitálásért). Bár a csoporttagok korábban olyan személyközpontú csoportokban
vettek részt, ahol volt kijelölt — gyakran nagy tekintélyű — facilitátor, amikor az
első találkozón ezt a formát javasoltam, a csoport elfogadta.
Egy csoport megszervezése sokrétű feladat. John Wood ezt írta egy
nagycsoport stábjáról:

A stáb feladata volt a keretek biztosítása, a stáb tagjai az összejövetelen cso-

porttagokként vettek részt. Az a tény, hogy a facilitátorok nem működtek vezetőként,
sokféle reakciót váltott ki: előfordult, hogy a résztvevők azt érezték, hogy magukra
hagyták vagy manipulálják őket, csalódottak, zavarodottak

236
 A résztvevők által együttesen facilitált csoport voltak. A stáb kész volt arra,
hogy részt vegyen a folyamatban, és változzon ahala. A csoport hamarosan
elfogadta, hogy a stáb nem lemondott a felelőségről, hanem elismerte, hogy nem
jobbak a többi csoporttagnál a csoportban felmerülő problémák megoldásában. 16

I ii is ilyen értelemben vagyok a csoport vezetője. Én küldöm el a meghívót az

előzőleg együttesen elhatározott találkozó időpontja előtt, hozzám linnak be a
jelentkezések, és én tartom a kapcsolatot a csoportnak helyet biztosító
intézménnyel. A csoport tagjaival való szorosabb kapcsolatom, valamint az a tény,
hogy eddig mindig jelen voltam a csoportban, bizonyos kiemelt szerepet jelent
számomra, de a csoport az eredeti kereteket, az ülések együttes facilitálását azóta is
vállalja.
Két évvel ezelőtt szerettem volna, ha együtt feldolgozzuk a közös ta-
pasztalatokat, és megkértem a résztvevőket, hogy írják le a csoporttal kapcsolatos
élményeiket és gondolataikat. Az egyik felvetett szempont az volt, hogy mit jelent
számunkra, hogy nincs a csoportnak kijelölt facilitá- lora. Akkor a következő
reflexiókat kaptam:
> Előnye lehet a kísérletezés, a lehetőség, hogy milyen irányba tud alakulni
egy ilyen csoport, ...néha, amikor nehezebb téma merül fel, nagyobb
biztonságot jelentene egy facilitátor, akiben lehetne bízni, hogy nem
maradsz egyedül a problémáddal.
y Nem úgy veszünk részt az ilyen csoportban, mint egy facilitátor, hanem mint
egy „átlagember”, vagyis magunkról beszélünk, próbáljuk meggyőzni a
másikat....kevés az olyan facili- tálő interakció, ami előbbre vagy
mélyebbre vihetné az egyént a megoldás útján. Emiatt úgy érzem,
többnyire a felszínen mozgunk. Azt gondolom, hogy ez lehet egy ilyen
csoport jellemzője. Ugyanakkor ott van az egyén szabad választása abban
a kérdésben, hogy mikor csoporttag és mikor „megy át” facilitátorba.
Vajon a fejében hogyan jelenik meg a facilitátorság, mint a jelenlét minő-
sége... ez is különböző lehet.
> Úgy gondolom, hogy ez a dolog nagyon is belefér a „rogersi” megkö-
zelítésbe, mivel mindenki maga is felelősnek érezheti magát abban, hogy
figyeljen a másikra. Igaz, így talán kevesebben tudnak igazán „kiengedni”,
résztvevőként teljesen átadni magukat a folyamatnak.
A válaszokból elsősorban a szokatlan helyzettel kapcsolatos bizonytalanság tűnik
ki (a felkért facilitátor hiánya kevesebb biztonságot nyújt, ezért a résztvevők
kevésbé vállalják a mélyebb megnyílás kockázatát), de a résztvevők érzik,
Függelékek

hogy egymásnak tartozunk felelősséggel, és ez lehetőséget is jelent. Most, két évvel

237
később, a következő reflexiók érkeztek a facilitálással kapcsolatban:
> Meglepetést jelentett, hogy nincs facilitátor (aki írta, később kapcsolódott
be a csoportba, nem volt ott az első alkalommal). Figyeltem, hogy mi lesz
ebből. Bizonytalanságot éreztem magamban, úgy gondoltam, hogy jobb
ebből kimaradni. Nem ismertem senkit, nem tudtam, kinek milyen
végzettsége, gyakorlata van. Ha az ember kinyílik egy csoportban, akkor
sérülékeny... A facilitálás nagy felelősség, és ha az ember rábízza magát
valakire, annak jelentősége van. Nem éreztem magam jól ebben a
helyzetben, és ez azóta sem változott jelentősen... Az én agyamban a
csoporthoz hozzá tartozik a facilitátor..., akkor mindenki tudja, hogy mihez
tartsa magát. A facilitátor hiánya számomra még azt is jelenti, hogy
sohasem tudom magam átadni teljesen a helyzetnek, a pillanatnak. Bennem
bizonytalanságérzet van attól, hogy nincs egyértelműen megnevezett
facilitátor. De attól még nagyon jó együtt lenni. Ebben is van valami jó,
valami izgalmas. Pont ettől a bizonytalanságtól van az, hogy néha nagyon a
felszínen maradunk, néha meg csodálatos mélységeket tapasztalunk meg.
Mindent lehet.
> Mivel mindenki maga is felelősnek érezheti magát abban, hogy figyeljen a
másikra, így talán kevesebben vannak, akik igazán „ki tudnak engedni”, és
igazán részt tudnak venni a folyamatban, mint résztvevők.
> Időnként, amikor nem én vagyok fontos, én is facilitálok. Néha úgy érzem,
hogy szükség lenne facilitálásra, és próbálom: van hogy megy, és ha nem,
tudom, hogy valaki más majd megteszi.
> Fontos az encounter csoport működésében, hogy csak az a csoda tud
megtörténni egy-egy találkozón, amit mi együtt létrehozunk. (Vannak
élményeim nagyon mély, töltekező közös csendekről, és „na, most ezzel
mihez kezdünk’’-csende\trő\.) Azt hiszem, nagyrészt ez működteti a tagok
részvételének érintettségét: létrehozza a személyes felelősséget és
kompetenciát, annak az érzését és élményét, hogy rajtam is nagyon múlik,
milyen lesz a találkozás — egymással és önmagunkkal.
'F A facilitálás egy csoportban legfőképp személy-függő, és nem attól függ,
hogy van-e a csoportban kijelölt facilitátor, vagy sem. Mert ha van olyan
személy a csoportban, akiben teljes mértékben megbízom, az azt jelenti,
hogy számomra jelen van egy „állandó'’ facilitátor a csoportban.

238
 __________________________ A résztvevők által együttesen facilitált csoport
A válaszokból úgy tűnik, hogy bár a négy év alatt megtapasztaltuk, hogy
kölcsönösen támogatjuk egymást, figyelünk egymásra és együttesen vállaljuk a
felelősséget azért, ami a csoportban történik, vannak, akik számára ma is
megnehezíti a teljes, bizalomteli részvételt a kijelölt, és mindezekért „hivatalból”
felelős facilitátor hiánya. Megjelenik az a gondolat is, hogy nem a státusz, hanem a
személy és a benne való bizalom az, ami meghatározza, hogy biztonságosnak
érzem-e a csoportot. Ugyanakkor jelen van az együttesen létrehozott csoda, a
találkozás és az itt és most jelenlét öröme is.

A hatalom kérdése a csoportban

Amikor a csoport elfogadta, hogy mindenki csoporttag és egyben facilitátor, ez

elvben azt jelentette, hogy a csoportban mindenki egyenlő hatalmi helyzetben van.
A csoport megnyilvánulásaiból és a szakirodalomból azonban az tűnik ki, hogy egy
ilyen megegyezéssel nem lehet megszüntetni a résztvevőknek azt az érzését, hogy a
csoportban különböző hatalmi helyzetben vannak az emberek. Bozarth arról
számolt be, hogy bár az általa szervezett csoportban nem volt felkért facilitátor, a
résztvevők egy része feltételezte, hogy van, és egyes tekintéllyel rendelkező
személyeket facilitátorként azonosítottak. Érdekes volt, hogy különböző
résztvevők más-más személynek mlajdonították ezt a szerepet.17
A mi csoportunkban is felmerült utalás arra, hogy valaki a csoport egy lagját
mintegy belehelyezi ebbe a szerepbe:
> Az, hogy nincs kijelölt facilitátor a csoportban, számomra azt jelenti, hogy
működik az a sajátos dolog, hogy kitermeljük magunknak a
legmegfelelőbbet. Igazából mindenki tudja, hogy közülünk X a
legalkalmasabb erre. Az ő kezében biztonság van. De minden alkalommal
eltelik egy jó adag idő azzal, hogy ez kimondatlanul is nyilvánvaló legyen.
A csoport reflexiói más vonatkozásban is utaltak a csoporton belüli eltérő befolyás,
tekintély kérdésére:
x Az hamar kiderült számomra, hogy a csoporttársak nagyon különböző
felkészültségűek.
> Amikor a csoport egy nagy tekintélyű tagjával kerültem összeütközésbe,
nem kaptam megfelelő védelmet, nem éreztem magam
 biztonságban. Ügy éreztem, hogy a csoport nem engedte meg magának,
hogy konfrontálódjon vele, és érzékeny legyen az én helyzetemre.
A fentiek számomra azt jelzik, hogy nem lehet a csoportban egy formális döntéssel
azonos hatalmi helyzetet teremteni a tagok között. A csoporton kívüli teljesítmény
és tekintély, vagy a csoportban való részvétel módja akkor is egyenlőtlen helyzetet
teremt a tagok között, ha nem törekszenek erre. Ez része a csoport valóságának.

Szabadság és felelősség

K csoporttagok vallomásai az élményeikről:

> A két legfontosabb tényező, amit megélek ebben a közösségben: az
egymás felé történő pozitív odafordulás és a szabadság.
Nagyon lényeges számomra az itt megélt szabadság — a csoport részéről
az a nyitottság, hogy minden alkalommal annyit és úgy adhatok magamból,
amennyit és ahogyan szeretnék. Minden résztvevőnek lehet tere és ideje,
de sosem éreztem kényszernek a szükségszerű megszólalást.
Nincs a csoportnak kimondott célja. Megjelenünk, nem tudjuk, ki lesz ott,
ki nem, mi fog történni. Jelen vagyunk, és történik, ami történik. Nincs
semmi kényszer. Belső kényszer sincs: ha nem akarok, nem szólalok meg.
Azt tehetem, amihez éppen kedvem van. Szabályok helyett közös értékek
vannak (például az elfogadás).
> Minden találkozónak valahogy kialakul a témája, ezt valahogy együtt
hozzuk létre, kikristályosodik, és ez számomra is fontosnak bizonyul.
Azért jövök, hogy tudatára ébredjek annak, hogy miért fontos ott lennem.
Az ember magával is találkozik.
> Többnyire konkrét elvárás nélkül érkeztem, és a találkozó során valami
varázslat történt, megérintődtem, rájöttem valamire.
> Kapcsolatok terén azt az érdekes dolgot tapasztalom meg, amit gyakran
hallunk, de megélni nem sikerült eddig: az itt és most élményét. Amikor ott
vagyok, jó; amikor nem vagyok ott, az is jó. De arra is lehetőség van, hogy
a csendet és a magányt élvezhessem, befelé forduljak. Ez is belefér az itteni
kapcsolatokba. Nekem biztonságot ad ez a csoport a maga bizonytalan
körvonalaival.

240
 _________________________ A résztvevők által együttesen facilitált csoport
r A korábbi budapesti találkozók után — amelyek többségén én is jelen voltam
— sokáig nem tudtam részt venni az érdi találkozókon, mégis úgy éreztem,
hogy könnyen be tudok csatlakozni, hiszen a folyamat leginkább az „itt és
most”-ról szól, az pedig mindig itt és most van.
A csoporttagok vallomásait olvasva a Maslow féle szükségleti piramis idéző- < I i k
fel bennem. Amikor arról beszélnek, hogy mit jelent számukra a csoport, szinte
nem jelenik meg úgynevezett hiány-szükséglet, azaz olyan hiány, amelyet valaki
másnak ki kellene elégítenie, hogy az ember egészséges lehessen. A leggyakrabban
említett fogalmak a „szabadság”, a „másik felé fordulás (elfogadás)”, és egyfajta
nyitott jelenlét (annak elfogadása, ami itt és most történik).

I'.ncounter, mint befogadás és ütközés

Ni. „encounter” találkozás önmagámmal és másokkal, de egyben ütközés is, amely

feltár eddig rejtett dolgokat. Peter Schmid szerint — aki arról ír, liogy a találkozás
két különálló lény között jön létre - nem lehetséges találkozás az egyedülléttel való
szembenézés nélkül. Ebből ered az a kísértés, hogy feloldjuk a szembenállás és a
közösség közötti feszültséget. A fejlődés azonban a szolidaritás és az autonómia,
azaz a „teljesen a másik felé lordulás” és az „önmagam teljes vállalása” közti
feszültségből fakad.18 A csoporttagok ezzel kapcsolatos reflexiói:
> Az első alkalmakkor katartikus élmény volt számomra, hogy szinte teljesen
idegen emberek 2-3 nap alatt hogyan képesek valóban együtt létezni,
önmagukból adni, és a másikból befogadni. A valódi odafordulás, ami
megtörténik a csoportban, figyelemből és empátiából születik, s ebből
éltető, bizalomteli légkör jön létre. Ez a légkör teszi lehetővé, hogy hosszú
távú életfeladatainkat és aktuális problémáinkat, örömeinket megosszuk
egymással. Többször megéltem már, hogy egy-egy számomra nehéz
helyzet sokkal tisztábbá vált a csoportos beszélgetés során, és az együttlét
segített továbblépni. Számomra nagyon fontos élmény a másik oldalon
lenni is, amikor az én jelenlétem a másik belső munkáját, továbblépését
segítheti. Azt élem meg, hogy eltérő korú és élethelyzetű emberek hogyan
képesek valódi, éltető és megtartó közösséget jelenteni egymás számára.
x A csoport azt jelenti számomra, hogy egy közösség része vagyok, amelynek
azok is tagjai, akik éppen nincsenek jelen. Számomra
1
Függelékek _____________________________________________________

nagyon emlékezetes, hogy egyszer egy hétvégi találkozón abban

24]
 egyeztünk meg, hogy ha valaki bajban van, segítségre van szüksége,
összehívhatja a csoportot.
> Van egy közös értékrend, talán ez adja a biztonságot. A világról sok
mindent hasonlóan gondolunk.
> Ebben a csoportban sokszor átéltem, hogy szeretve vagyok.
> A csoport társas létet is jelent, ahol konfrontálódunk is egymással. Nem
öröm konfrontálni, de ha nem teszem, még rosszabb. A konfrontáció a
dominancia körül alakul ki: ki határozza meg, hogy mi történjék, ki
mondja meg a „tutit”.
> Voltak nézeteltérések, de a csoport valahogy elrendezte a konfliktusokat.
Egy olyan helyzet is volt, ami avval végződött, hogy valaki sérülten,
megbántva elment. Szerintem a csoport akkor is jól működött: elég
biztonságos közeg volt, hogy itt kifejeződhessen a konfliktus, amit az
illető tag magával hozott. Ez a történet még nincs befejezve, ő is tudja,
hogy ide bármikor visszatérhet.
Ezek a mondatok számomra azt fejezik ki, hogy a csoportban az érzelmek, a
tapasztalatok széles skálája jelenik meg. A csoport küzd a párbeszéd
feszültségével, a találkozás két oldalával, avval, hogy a közösség és elkülönülés, a
saját másságom vállalása és a közösséghez tartozás feszültsége jelen van a
csoportban.

A csoport hatása a résztvevők életére

Ez a csoport nem terápiás csoportként szerveződött, akik részt vettek benne, nem
annyira valamilyen életproblémájuk megoldását keresték a csoportban, inkább egy
szakmai közeget, a hasonló szemléletű segítő foglalkozásúakkal való találkozás és
együttlét lehetőségét. A négy éves csoportfolyamat hatásáról gondolkodva mégis
kifejeződtek a csoportfolyamaton túlmutató hatások is:
Bennem nagyon nagy változást idézett elő: a halálfélelmemtől
szabadultam meg. Sok csoportban voltam már, de erről a problémámról
nem tudtam beszélni. Másutt, ha beszéltem, szánalmat és sajnálkozást
kaptam. Itt nem éreztem azt, hogy bárkire terhet raktam volna evvel, vagy
hogy ne tudnátok kezelni.
Mivel nem mertem vagy nem tudtam megfogalmazni semmilyen érdemi
problémát, ezért nem is kaphattam igazi visszajelzéseket, illetve segítséget
sem.
 ________________________A résztvevők által együttesen facilitált csoport
r Hogy mit kaptam eddig a csoporttól? Nagyon sokat. Átsegített egy
kimondhatatlanul nehéz időszakon, és ha visszagondolok erre az időre, éppen
egy ilyen csoportra volt szükségem. Ez a határok és korlátok nélküliség kellett
nekem, hogy saját magamat újrafogalmazhassam. A bizonytalan körvonalak
előnye, hogy az ember előbb-utóbb kénytelen lesz kijelölni a sajátjait.
r Figyelni magamat és egyidejűleg elengedni magamat; figyelni a társaimat és
közben mindenféle értékítélet és minősítés nélkül elfogadni olyanoknak,
amilyenek. S közben olyan lelki folyamatok mintázatai alakulnak ki
bennem, s hagynak maradandó nyomot, ami a továbbiakban megmarad,
működik és kamatozik.

/ ]tó SZÓ

I\ csoport, amelyről a csoporttagokkal együtt beszámoltunk, folytatódik, és bízunk

benne, hogy kibontakoztatja a benne rejlő lehetőségeket. Számomul az elmúlt négy
év alatt nem rajzolódott ki olyan szokásos, Rogers által is leírt, egyenes vonalú
csoportfejlődési pálya, amelyet a csoport befutott volna. Olyan, mintha minden
hétvége egy új folyamat lenne, amelyben e gymást egyre jobban ismerő, de minden
alkalommal egy kicsit más összetételben jelen levő tagok pillanatnyi realitásából
születik meg valami. Volt, .miikor nagyon közel éreztük magunkat egymáshoz, és
átéltük a találkozást, mint közösséget. És volt, amikor a különbözőség feszültsége,
önmagunk vállalásának kínja volt erősebb. Amit mindezeken keresztül tanulunk,
tanulok, az a jelenlét, önmagam és a másik számára, itt és most.
Miközben ezen az íráson dolgoztam, az volt számomra a legnagyobb élmény és
felfedezés, hogy amit a csoportban átéltünk és amiről a tagok beszámoltak,
mennyire összhangban van azzal, amit a szakirodalomban olvastam. A csoportban,
amelyet senki sem irányított (és még olyan személy sem volt, aki pozíciójánál
fogva biztonságot adott volna, vagy segített volna abban, hogy „mélyebbre
menjünk”), átéltük a szabadság és felelősség pa- i.idoxonját, megtapasztaltuk, hogy
„a találkozás kockázat, vakmerőség, de 11 Ligában hordozza a személyes kapcsolat
ajándékának... lehetőségét is.”19

Draskóczy Magda

Harmadik típusú találkozásaink

(A személyközpontú „encounter” továbbgondolása)

243
Az érdi encounter csoport történetének indulása előtt már szereztem személyes
tapasztalatot vezető nélküli csoportban. Ez a korai tapasztalat éppen a
negyedszázados szegedi személyközpontú találkozóhoz kötődik. Ott és akkor
indult el egy csoport, amely néhány évig élt, s amelynek tagja voltam. Pedig
nagyon nehéz volt bekerülni. Délelőtt voltak az izgalmas, és számunkra hihetetlen
újdonságnak számító szuper-nagycsoportok, délután pedig a műhelyek és a
kiscsoportok. Az első nap részt vettem egy kiscsoportban — már nem is
emlékszem, melyikben —, de nem nagyon tetszett, ezért másnap már egy másik
csoportot kerestem. Korán elhunyt barátommal együtt néhány perces késéssel
próbáltunk belépni a vezető személye iránti kíváncsiság alapján kiválasztott
csoportba, de már a küszöbön váratlan ellenállásba ütköztünk. Sok csoporttag
szerint már olyan mélyre jutott a csoport, hogy abba már nem tudunk beilleszkedni,
s csak zavarnánk őket. Mások viszont azon a véleményen voltak, hogy még elég
nyitott a csoport a befogadásunkra. Ez a vita vagy 8-10 percig tartott, miközben mi
a küszöbön álltunk; ma is nagyon kellemetlen emlék ez a néhány perc. Végül az
utóbbi vélemény kerekedett felül, beléphettünk a terembe és a csoportba is — és
benne is ragadtunk. A nemzetközi összetételű csoport hazai tagjai — határon túli
magyarokkal kiegészülve — úgy döntöttek, hogy az egy hét alatt kialakult
kapcsolatot érdemes megőrizni. így jöttünk össze változó rendszerességgel és
különböző helyeken tíz-egynéhány személy — pszichológusok, orvosok,
pedagógusok, filmesek. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, ott tanultam meg,
hogy mit jelent az encounter. Az évek során azonban kifáradt, és végül elhalt a
csoport.
Amikor D. M. kezdeményezte az érdi encountert, akkor bennem mindjárt
felelevenedett a két évtizedes emlék. Azt gondoltam, hogy most is ugyanúgy
hozzájárul majd személyes növekedésemhez, mint akkor — miközben én is
hozzájárulhatok mások növekedéséhez. Az is felvetődött bennem, hogy évek, sőt
évtizedek óta vezetek csoportokat, amelyek természetesen nem rólam szólnak. Itt
az ideje, hogy végre nekem is legyen olyan csoportom, amelynek nem a vezetője,
hanem a többiekhez hasonló tagja vagyok, amely ezért rólam is szólhat.
Számomra nem indult könnyen a csoportlét. Újra és újra visszacsúsztam a
vezetőszerepbe, állandóan kezdeményeztem volna ezt-azt, próbál-

244
 Harmadik típusú találkozásaink iáin facilitálni a csoportmunkát. Amikor pedig
tudatosult bennem ez a visszacsúszás, akkor kihátráltam ebből, és túlságosan
passzív lettem. Nagyon nehéz volt megtalálni az egyensúlyt e két végletes
viselkedésmód között. Bevallom, még mostanában sem mindig sikerül.
Lehet, hogy ennek a vezetőszerepnek az egyik megnyilvánulása volt, hogy
többször próbáltam terelgetni a csoport beszélgetését az együttlé- liink céljának,
találkozásaink értelmének keresése felé. A csoport nem mindig vette a lapot, néha
pedig visszakérdeztek: miért fontos nekem ez a téma? Mit jelent számomra a
csoport, miért veszek részt benne? A visszafordított, nekem szegezett kérdést
komolyan vettem. Elméletileg is végiggondoltam, hogy mi a találkozás
pszichológiai jelentése.
A találkozásnak a hétköznapi szóhasználatban is többféle jelentése van:
> Vannak gyakori, mindennapos, futó találkozásaink, amelyeket így
fejezünk ki: „Összefutunk”, „Elmegyünk egymás mellett”, „Együtt
vagyunk”, „Felugrunk egymáshoz”, „Közösen töltjük az időt”, stb.
> Más találkozásaink már tartós, de felszínes kapcsolatokra utalnak,
melyeknek nyelvi formái: „Egy helyen dolgozunk, tanulunk”, „Szom-
szédok vagyunk”, „Jó haverok vagyunk”, „Együtt járunk” stb.
> Sajnos sokkal ritkábban van részünk olyan mélyebb találkozásokban,
melyekben egymás bensőjével kerülünk kapcsolatba. Ilyenkor azt
mondjuk: „Egymásra találunk”, „Megismerkedünk”, „Megérint a másik”,
„Megszeretjük egymást” stb.
> Sok embernek van spirituális, illetve transzcendentális találkozása is:
„Tagja lettem egy képzeletbeli közösségnek”, „Megtapasztaltam az isteni
személyt”, „Átéltem, hogy elfogad az Isten”, „Az imában az Istennel
beszélgettem”.
x Azt már elég kevesen szokták észrevenni, hogy önmagukkal találkoznak. Ezt
mondhatjuk „magunkratalálás”-nak. Engem ez az utóbbi izgatott
leginkább, ezt a lehetőséget kerestem a csoportban is.
Az érdi csoportot encounternek neveztük. Érdemes az angol szó kétféle jelentését
szemügyre vennünk: összetalálkozás és összeütközés. Már az összetalálkozás is
mélyebb találkozásra utal, mint a fentebb említett felszínes találkozások. Az
összeütközés azonban már meglepő, eltér a szokásos felfogástól. Nem nagyon
szoktunk arra gondolni, hogy a találkozás egyúttal ütközés is. Sőt, csak akkor jön
létre mélyebb találkozásunk, ha ütközünk.
A mi encounter csoportunkban is voltak ütközések, ahogyan már a ne-
gyedszázaddal előbbiben is. Néha csak alig érezhető finom súrlódás vagy vibráló
feszültség formájában jelentek meg, néha keményebbek voltak, de
24 5
Füeyelékek nem váltak teljesen nyílttá. S előfordultak szikrázó összecsapások is,
amelyek mindnyájunkat megráztak. Ezekre én egy korábbi fantáziámat alkal-
maztam. Amikor a nagyvárosi forgalomban két autó összeütközik, akkor azt is
mondják, hogy találkoztak. Ilyenkor legtöbbször felhasad a karosszéria, s feltárul
mindkét autó lényege — azt is mondhatnánk, hogy a lelke —, a motor. Normális
körülmények között a motor nem látszik, sem kívülről, sem belülről, de nélküle
nem is beszélhetünk autóról, legfeljebb egy elegáns dobozról. Az ütközés során a
motorok nemcsak feltárulnak, hanem egymással is érintkezésbe kerülnek, néha
szinte összekapcsolódnak.
Az emberi találkozásban is valami hasonló történik: a felek megismerik, illetve
felismerik egymást, megtalálják a másikat úgy, mint akit régóta keresnek. Ez a
rátalálás a felismerés örömével jár {heuréka élmény). S közben magára talál
mindkét fél, önmagát látja tükröződni a másikban, saját centrális, lényegi
személyét, énjét.
Amikor két vagy több személy között igazi találkozás történik, akkor ez
mélyebb szinten jön létre: a két személy lényege kerül kapcsolatba, érinti meg
egymást szellemileg. Ezek a személyi lényegek ismerik meg egymást, látják meg
egymás valódi értékeit. S erre a meglátásra, belátásra alapozódik a másik feltétel
nélküli, pozitív elfogadása, ami a gyakran elfogadhatatlan vagy csak nehezen
elfogadható külső személy helyett, sőt annak ellenére a belsőt fogadja el, a
személy láthatatlan, de megérezhető lényegét értékeli. Más szavakkal: ,Azt
szeretem benned, aki valójában vagy, és nem azt, akinek látszol. S éppen ezzel
segítelek hozzá ahhoz, hogy te is meg tudd különböztetni saját
látszat-személyiségedet a lényegi személyedtől, felismerd ez utóbbit, s képes
legyél szeretni önmagadat.”
Itt azonban van még egy — gyakran elhanyagolt, sőt mellőzött — probléma.
Ha ugyanis megkülönböztetem a lényegi és a látszat-személyemet, akkor az ún.
én-védő, elhárító mechanizmusok működését is képes leszek átlátni, tudatosítani.
Felhagyhatok az állandó önigazolással, szembenézhetek tévedéseimmel, helytelen
döntéseimmel, gyengeségeimmel és hibáimmal. Egészen biztos azonban, hogy
erre az önmagámmal való kínos szembenézésre csakis akkor vagyok képes, ha
ugyanakkor teljes biztonsággal birtokolhatom belső értékeimet. Ezt a biztonságot
pedig nagyon nehéz egyedül megszerezni: kell a jelentős másik személy, a
jelentőssé váló más személyek, akik feltétel nélkül elfogadnak, s ezzel jelzik, hogy
felismerték belső, lényegi értékeimet, s nekem is segítnek azokat felfedezni
magamban.
Az érdi csoportban átélt élmények legfontosabbjának azt tartom, hogy szinte
minden alkalommal értek meglepetések. Valami olyat találtam egyik

2-46
 ------------------------------------------------------- Harmadik típusú találkozásaink
vagy másik csoporttársban, ami meglepő volt, felfedezésként hatott, ami ajándékot
jelentett nekem. Ilyenkor éreztem, hogy megtaláltam őt, - s egy- ic több társsal
kapcsolatban éreztem ezt. Még inkább katartikus jellegű volt azt felismerni, hogy
engem is felfedeznek a többiek, a lényeget belőlem ajándékként fogadják. Ilyenkor
magammal találkoztam az ő segítségük révén, szívesen fogalmazom úgy, hogy
magamra találtam. A magamra találás azt jelenti, hogy kapcsolatba kerültem az
igazi érzéseimmel, hogy valódi voltam. Kiléptem a szerepeimből, nem kellett
valamilyen célt elérnem - még segítenem se kellett, mint más csoportokban -, csak
létezni, s örülni magamnak, mint értékes ajándéknak mások és önmagam számára.
S ugyanúgy örülni a többi csoporttárs létezésének, akik már szintén nem a
szerepeikben léteztek, hanem „puszta” ajándékként számomra, a többiek számára
és önmaguk számára is. Úgy sejtem, hogy többen átélték ezt a magukra ralálási
élményt, még ha nem is fogalmazták meg így.
Ezt neveztem harmadik típusú találkozásnak-, egy különös társasutazást s.iját
központunk felé (mint az utazás a Föld középpontja felé). S amíg saját központunk
felé haladtunk, a társainkat is elkísértük saját központjuk leié történő utazásukban,
ahol mindnyájunkat csodák vártak és várnak ezután is.

Török Iván

247
Encounter csoportjaim

Elekes Mihály egyike azoknak, akik a legtöbbet tették azért, hogy a sze-
mélyközpontú megközelítés gyakorlata ne szakadjon meg hazánkban az elmúlt
negyedszázadban: a tatai Színes Iskolával megmutatta, hogy a tanulóközpontú
iskola a tanár- és tantárgyközpontú iskolák tengerében is életképes, „kézirat
gyanánt” megjelent Egy érintetlen dimenzió című kötetével olvasnivalót adott
az érdeklődők kezébe, az 1993-as tatai találkozóval hidat teremtett az 1984-es
és 1986-os, illetve a 2009-es kultúrák közötti kommunikációt serkentő, nagy
összejövetelek közt, és az évek során sok-sok encounter csoportot facilitált.
Ez az írása ugyanolyan őszinte és érdekes, mint A tanulás szabadsága
függelékében megjelent beszámolója a Színes Iskoláról. Számomra egyes
üzenetei furcsának, idegennek, tapasztalataimmal ellentétesnek tűnnek, de hát
Elekes Mihály maga is tudja, hogy „az események” általa adott értelmezését
„mindenki megerősítheti vagy megcáfolhatja saját tapasztalatai által”, és
mindenkit, aki valaha részt vett csoporton, meghív tapasztalatai
„értékesítésére, bírálatára, helyeslésére”. Vagyis nem azt mondja, hogy „így
kell a személy központú csoportokat facilitálni”, inkább azt, hogy „én így
csinálom, és ebből ilyen örömeim, ilyen problémáim, ilyen sikereim és ilyen
kudarcaim fakadnak”. így olvasva az írást, kihívást jelentő feladat lehet az
olvasó számára például az, hogy hipotéziseketformáljon, mi lehet az oka
annak, hogy Elekes Mihály csoportjait a résztvevők „túlnyomó része
otthagyta, mielőtt az még a személyiségére lényegében hathatott volna”. (A
következő mondatban a Szerző maga is erre szólít fel!) Félreértés ne essék:
előfordul, hogy valaki elhagyja a csoportot,1 de sohasem tapasztaltam és nem
is hallottam senkitől, hogy a „lemorzsolódás” komoly probléma lenne.
Az írás egyik legfőbb értéke talán éppen az, hogy gondolkodásra, vitára
ingerel. A személyközpontú megközelítést a gyakorlat, a gondolkodás, a viták
éltetik.

24S>
 Encounter csoportjaim
Sok éve vagyok kapcsolatban egy — érzelmekben és történésekben — különösen
gazdag világgal. Erről szeretnék írni. Eddigi életem egyharmada lelt és telik a
,,tudás”(?) elmélyítésével, a képességek megszerzésével, az élmények gyűjtésével,
a tapasztalatok gyarapításával. Mindezt azért, hogy alkalmas legyek embernek és
alkalmas legyek facilitátornak.
Húsz éve dolgozom csoportokkal. Lehetőséget kaptam, hogy írjam le, osszam
meg tapasztalataimat, amelyeket ennyi idő alatt szereztem. íme az összegzés.
Szükségszerűen szubjektív, szükségszerűen gazdag és szükségszerűen hiányos.
Arról az időről írok, amely rendszeres csoportmunkával telt. Lehet, hogy
felismeréseim, tapasztalataim és a megélt események más encounter csoportban
hasonlóak. Mégis: csakis az enyémek.
El kell döntenem itt a kezdeten, hogy akarok-e valamire vagy valakire
tekintettel lenni. Nem félek az ellenvéleményektől, de nem akarok senkit sem
sérteni. Megpróbálom úgy általánosítani az egyes eseményeket, hogy azok
érthetőek legyenek. Mindenki megerősítheti vagy cáfolhatja saját tapasztalatai
által. Aki részt vett már encounter csoporton, legyen meghívott e tapasztalatok
értékesítésére, bírálatára, helyeslésére.
*
Mielőtt elkezdtem saját személyközpontú képzésemet, nem voltam tapasztalt ezen
a téren. Még a nyolcvanas évek közepén egy pszichodráma csoport résztvevője
voltam, amelyet a hazai pszichológiai élet két tekintélyes személyisége vezetett. A
hétvége a Balaton partján (talán Siófokon) volt, és én életre szóló élménnyel
gazdagodtam. Akkor úgy éreztem, hogy tudnék járni a vízen, könnyű, boldog és
fontos voltam. Foglalkoztak velem. Csodálatos volt. Másfelől volt a
kiszolgáltatottság és a megalázottság érzése, amikor az elemzés során nyersen és
röviden vonták le a következtetéseiket rólam. Ahogyan a rám osztott szerepet
eljátszottam, alkalmat adott kibeszélni fantáziáimat, szexuális irányultságaimat.
Szégyelltem magam. A következmény egy kissé ironikus, de végletes ítélkezés
volt. Megkaptam a diagnózisomat. Boldogság és erkölcsi megítélés egyszerre?
Nehéz volt. Ez az ambivalens érzés máig élénkén él bennem, egy percig sem
tagadva annak nagyszerű elemét. De azt 11 idom, talán tudtam akkor is, hogy ilyet
nem akarnék senkinek előidézni.
Még valami, ami inkább az encounter csoportok felé vitt. Gyakran hívtak
pszichológusként „játékcsoport”-okra vezetőnek. Ezek meglehetősen népszerűek
voltak bizonyos körökben. Például: utazók klubja, pedagógusok, diákok számára
rendezett alkalmak. Ezek a játékok mindenkinek hozzáférhetők voltak (most is).
Semmi más, „csak játék” volt. Sikereim voltak, szerették. A szelíd instrukciók
alkalmat adtak a résztvevőknek egy kicsit megállni, elmélyülni a múltban vagy a

251
 Encounter csoportjaim
jelenben, felmérni kapcsolatokat, lehetőségeket, figyelni egymásra. Ezt könnyen
és őszintén meg lehetett fejelni valóban figyelmes hallgatással, igazi empátiával,
nyugodt és tapintatos megjegyzésekkel, és kész volt a remek hangulat: a szeretet
érzése átjárta az embereket. „Mi ilyenek is vagyunk, tudunk olyasmit is, amit már
régen elfelejtettünk.” Szép pillanatok voltak. Ami mégis eltávolított az ilyen
gyakorlatoktól, az a csalódás a hatalomban, a saját hatalmamban, a manipuláció
lehetősége és jelenléte. Rövidesen rájöttem, hogy ezt csaknem bárhol, csaknem
bárkivel meg tudom (meglehet) tenni, csak azért, mert az embereknek szüksége
van az ilyen élményekre, hiányuk van belőle. Nem szerettem egy idő után.
Kezdetben büszke voltam, hogy énáltalam jött létre mindez. Édes volt a hatalom.
Később elmúlt a büszkeség, a jó érzés, csak a hiány és egy kis szégyen maradt
utána. (Utóbb baráti körben, hosszas unszolásokra megismételve a játékokat,
ugyanez az érzés fogott el, mint annakelőtte.) Egyáltalán nem vitatva a hatást,
emlékszem az emberek érzelmeire, könnyeire, gyakran boldog arcukra, mégis úgy
éreztem, érzem, hogy ez nem az én világom. Pontosabban: nem ez az én világom.
Ez a tapasztalat már közvetlenül vezet az encounter csoportokhoz. Megélni,
hogy fontos vagyok, hogy hatásom van az emberekre, legyenek azok bármilyen
tapasztaltak, idősek vagy fiatalok, jelentős élmény volt. Mint ahogyan jelentős volt
számomra, hogy ők is jelentős személynek észleltek engem. így, amikor az első
felkérést megkaptam, hogy facilitál- jak egy encounter csoportot, amely egy
kisváros fontos személyiségeiből állt, nem haboztam a felkérést elfogadni, akkor
sem, ha ez volt az első. Ez nem a tudatlanságom szülte bátorság volt, hanem valódi
bizalom saját magamban, a képességeimben, a felismert erényeimben. Nem
tartottam a kudarctól, most sem tartok, és ez az érzésem egyre erősebb. Voltak,
vannak nehéz helyzetek, bizonyára lesznek is. Nem is szeretném elkerülni ezeket,
vagy pontosabban, nem bánom, ha nincsenek, de jöjjenek nyugodtan. A kudarctól
nem félek: ezen a területen nem ismerem, nem értelmezhető a számomra
*
Röviden a csoportok létezéséről. Mire való ez? Kinek való? Mit ér az egész? Hol a
helye az emberek világában? A kérdések nem feleslegesek, a válaszok egyáltalán
nem evidensek. Akkor lennének azok, ha tömegével jelentkeznének az emberek
csoportokba, nemcsak encounter, hanem bármilyen csoportba. Tudjuk jól, hogy ez
nem így van.

252
 Encounter csoportjaim
Munkám során nagyon sok ember megfordult az általam facilitált cso-
portokban. Túlnyomó részük otthagyta azt, mielőtt még az a személyiségére
lényegében hathatott volna. Bár ezt nem lehetséges ellenőrizni. Semmit nem lehet
biztosan tudni. Azt sem, hogy miért jön valaki csoportba, és azt sem, miért hagyja
ott. Nem idézek eseteket, talán az írás végére kialakulhat valamiféle következtetés,
vélemény, amely magyarázhatja a jelenséget. Az biztos, hogy a csoportok
szervezésekor, a résztvevők toborzásakor nem lehet, nem tudok ígérni semmit.
Lehetetlen helyzet, tehetetlenség, csapda! < !sak arra lehet számítani, hogy
valamilyen személyes ismeretség, vonzerő, vagy valami más hívja meg az
embereket, együtt tölteni valamennyi időt. Nem ígérhetünk diagnózist,
felvilágosítást, útmutatást, nem szakértelmet, nem gyors javulást. Nem
mondhatjuk, hogy itt megtalálható a megoldás, vagy a vigasz, vagy valami más,
ami szükséges lenne az elviselhetőbb léthez. Tisztességesen még azt sem
ígérhetjük, hogy jó lesz. (Egy esetben egyetemistákat toborozva a szervező azt
mondta: „gyere csak el, majd jó lesz”. Az így meggyőzött fiú másfél óra után, nem
kevés szemrehányással a hangjában, kifakadt: „Mikor lesz már jó?”)
*
1988 novemberében kezdtem. Éppen befejeztük képzésünket Franciaországban, és
még ott hozta a hírt idős francia barátom, hogy együtt fogunk „dolgozni” a
következő héten, Magyarországon. (Azért az idézőjel, mert még mindig nehezen
mondom a facilitálásra, hogy munka. Ebben semmi mmantikus nincs, csak a
neveltetésem, a megszokás, a sok évnyi más szemlélet. Mégis munkának kell
tekintenem, minden szempontból megfelel a kritériumoknak.) Csak kevés
meglepetést éreztem, és nagy örömet.
Ez volt az első, azóta megszámlálni képtelen vagyok, hogy mennyi csoporton
voltam facilitátor, cofacilitátor, szupervizor. Itthon és külföldön egyaránt.
Facilitáltam egynapos csoportokat és kísértem végig három éves képzéseket itthon
és külföldön. Voltak kis létszámúak és nagyok 40-50 fővel. (Emlékezetes volt egy
ötfős, csak nőkből álló csoport, amellyel felejthetetlen napokat töltöttünk együtt.
Úgy éreztem, hogy egy olyan világba engedtek bepillantani, ahol még ők is ritkán
fordulnak meg.) Egyszer hetedmagammal facilitáltunk Párizsban egy soknyelvű
csoportot. (Ilyen élménye a magyar olvasónak is lehet, hiszen 1984-ben és
1986-ban Szegetlen, 1993-ban Tatán volt hasonló rendezvény.) Csoportjaimban
meg- lordult minden korosztály, mindenféle foglalkozású ember.
Húsz éve életem része a csoport, a személyközpontú megközelítés elmélete és
gyakorlata. 1993 óta a tatai Színes (személyközpontú) Iskolának
 Encounter csoportjaim
vagyok szakmai vezetője, ahol képességeimet naponta kihívások érik. Bizonyos
szempontból tehát állíthatom, hogy sokat megéltem és meglehetős mennyiségű
tapasztalatot halmoztam fel ahhoz, hogy (néha óvatos, máskor bátor)
következtetéseket is levonhassak.
*
Szeretem azt a helyzetet, amikor facilitátor lehetek. Jól érzem magam ebben a
szerepben. Jó érzés, amikor hasznosnak értékelhetem a jelenlétem, amikor
fontosnak, értékesnek tartják azt, ahogyan az emberekkel vagyok. Általában
jelentős felelősséget érzek azért, amit teszek, vagy amit nem teszek. Át tudom
érezni azoknak az embereknek a helyzetét, akik várnak tőlem valamit: tudást,
segítséget, útmutatást. Facilitátorként gyakran kerülök jelentős kihívások elé, néha
ezeket megpróbáltatásnak élem meg. Első pillanatban néha neheztelek is érte. Ez
azonban meglehetős ritka és egyben érthető is. (A facilitátorral konfrontálódni, őt
kritizálni — jogosan is — könnyebb és nagyobb jelentőségű feladat, mint ezt egy
csoporttaggal megtenni.)
A csoportokban végzett munka gyakran hoz számomra megrendítő
élményeket. Ezt eleinte nehezen tudtam elviselni. Komoly lelkiismereti problémát
jelentett, hogy valaki felmutatja magát, kiteríti, minden lapját, megmutatja minden
féltett titkát, és mi csak nézzük, nézzük, mint „a csillagok”. Ismertem az idevágó
irodalmat, de ez nem változtatott az érzésemen. De ahogyan erősítettek a
tapasztalatok, egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a rögtöni segítségnél —
amely nem is biztos, hogy az — többet jelenthet a meghallgatás, az elfogadás, az
együttlét.
Egy fontos tapasztalatom a kezdetekről. Tudtam, hogy nem feladatom semmit
megoldani, de a kellő ellazulás csak nehezen jött létre. Előfordult, hogy fáradtan
érkeztem egy csoport facilitálására. Érdekes módon ilyenkor sokkal jobb volt a
hangulat, a csoport eredményesebbnek érezte az együttlétet, és magam is jobbnak,
értékesebbnek tartottam jelenlétemet, mint máskor. A fáradtság - akaratlanul is -
kitörölt belőlem minden igyekezetét, hogy személyesen tegyek valamit azért, hogy
a csoport jobban működjön. Fáradtan könnyebben értem el a megfelelően ellazult,
relaxált állapotot, amivel aztán már én is elégedett lehettem. Eleinte nehéz volt
elfogadnom a semmittevésnek látszó jelenlétet. Meg akartam dolgozni az
örömökért, az eredményességért és a pénzért is.
Manapság már tudom, akkor legjobb mindenkinek, ha velük együtt lebegek, ha
segítem kialakítani a bizalom légkörét, ahol bátran lehet kockázatot vállalni.
*
A csoport nem írható le tulajdonságokkal, jelzőkkel. Számomra nem jó és nem
rossz. Nem munkás és nem lusta. Olyan, amilyen. Önálló entitás, amelynek nem
254
 Encounter csoportjaim
emelhetők ki jellemző vonásai. A csoport az csoport. Nem tehetek szemrehányást,
ha nem olyan amilyennek szeretném, mert nem szerethetem csak olyannak
amilyen. Ha valami hiányérzetem van a csoport után, belőlem lakad. Én vagyok az
oka. Nem várhatok el semmit, így nem is csalódhatok.
*
Vannak esetek, amikor nem működöm úgy, ahogy azt szeretném és elvárom
magamtól. Néha szeretnék eljutni valahová, mert azt gondolom, hogy ez nekik
lenne jó. Meg nekem is. Néha szeretném, ha több érzelmet fejezhetnék ki. Néha
elgyengülök a sok érzelem, szeretet láttán. Néha léitek valakit a sok dühtől,
ellenséges érzéstől. (Ez az érzés néha alig elviselhető. Cselekvésre indít.
Fölöslegesen és hiábavalóan.) Néha féltékeny vagyok: azt szeretném, ha nekem is
jutna a figyelemből, az elismerésből.
Sokmindent csinálok, amit nem kellene. Néha megbüntetnek érte, néha csak
magamat korholom. Amiben bízhatok, hogy mindig hallgatnak az egészséges
törekvéseikre, és mindig megbocsátanak.
*
LJgy tapasztalom, hogy nálunk nehezen érthető nemcsak az encounter csoport,
mint esemény, de maga a kifejezés is. Sajnos nem tudok jobb elnevezést, még
akkor sem, ha tudom, hogy más nyelvterületen beszélgető csoportnak (is) nevezik.
Ez utóbbi keveset mond a lényegről, előbbi viszont idegen, csaknem misztikus.
Számomra megfelelő, de nem hiszem, hogy elősegíti a csoportok vonzóerejének
növekedését. Sok évvel ezelőtt (szép idők!) erős késztetést éreztek iskolák,
szervezetek arra, hogy encounter csoportokat - „Rogers-csoportokat”, ahogy
többnyire nevezték — szervezzenek maguknak, dolgozóiknak. így volt
szerencsém pedagógusok csapataival dolgozni, vagy egy neves vidéki gimnázium
diákjaival egy hetet eltölteni „önismereti iá bor” címén. Volt olyan hónap, hogy
minden hétvégét az ország más-más városában töltöttem. Fellendülőben volt ez a
folyamat, sokat hívtak, sokat mentem. A megjelent formális szabadság, úgy tűnt,
tartalmilag is megerősí- lést kívánt. Remek hangulat, szövődő barátságok,
összekovácsolódó közösségek. Aztán elfogytak a városok, a lendület, a pénz meg a
remény is.

*
Szeretnék beszélni két olyan jelenségről, amelyek számomra komoly szakmai,
néha lelkiismereti gondot okoztak. Az első a toborzás nehézsége.

255
Encounter csoportjaim
Fontos kérdés volt még a fellendülés időszakában is, hogyan lehet elérni, hogy
egy-egy csoport létrejöjjön. Hogyan érje el azt a létszámot, amellyel már érdemes
dolgozni. Ez a kérdés elsősorban nem szakmai volt, inkább arról szólt, hogyan jön
össze egy csoport, amely már anyagilag is megéri mindenkinek?
A bizonytalanság, az ígéret hiánya egyáltalán nem vonzó. Nem lehetséges
előre, mintegy biztatásul, körvonalazni a csoport történéseit. Nem lehetséges sem
a történéseket, sem a kimenetet megjósolni. Nem lehet régi szcenáriókat előhozni,
hogy meggyőzzük az embereket: érdemes egy időre elkötelezni magukat egy
encounter csoport kedvéért.
Az úgynevezett „önismereti tábor”-okban szokás volt, hogy az eltelt hét végén
egy nagy plakátra ki-ki felírt valami személyes üzenetet. A „vége” hangulatban
megszületett őszinte és mély mondatok sokáig emlékezetesek maradhattak annak
is, aki írta, és annak is, aki olvasta őket. Ezek valóban szép visszajelzések voltak
egymásnak is, nekem is. Kézenfekvőnek tűnt azokat felhasználni egy következő
csoport toborzásánál. Egyszerűen csak felmutattuk, hogy ilyen volt tavaly,
sugalmazva, hogy ilyen élmények várnak mindenkire, aki eljön. Az ötlet
csapdának bizonyult. A fiatalok „lépre mentek”. Várták, hogy a „beígért”
élmények megtörténjenek velük, a szép érzések őket is átjárják. Gyakorlatilag
lehetetlen volt ezt a baklövést jóvátenni a hét során. Nem állítom, hogy ennek így
kell történnie, csak azt, hogy így esett velem. Arra jó volt, hogy feladjam
erőfeszítéseimet és belássam: semmilyen eszközöm nincs arra, hogy sikeresen
hívjak embereket. A megoldás azóta is foglalkoztat. Néha sikerült azzal meghívni
valakit: gyere el, próbáld meg, aztán meglátod. Ehhez viszont már felnőtt, kellő
megfontoltsággal és kevés célszerűségi attitűddel rendelkező személyek kellenek.
A felnőttek körében a meghívások utáni első kérdés az: milyen „papírt” kap a
csoport „elvégzése” után? A válaszra sokan visszatáncoltak. Hozzászoktunk, hogy
a papír, a bizonyítvány, az írásos elismerés nyithat meg kapukat emberek számára.
Ez nem az emberek hibája, de sajnálom, hogy a személyiség növekedésének
lehetősége alig jelent vonzerőt. Lehet, hogy nem is hisznek benne?
A másik nehézség a lemorzsolódás. Valaki jelen van, részt vesz, szemmel
láthatóan jól érzi magát, rengeteget ad és kap a csoportban, és ezt még ki is fejezi.
Aztán eltűnik. Nincs magyarázat. Eleinte azt gondoltam, hogy valamit rosszul
csinálok, a sok jó tapasztalat nem elég a maradáshoz. Néha kétségbe voltam esve,
keserű érzéseim voltak. 1989 nyarán

256
 Encounter csoportjaim megkérdeztem Chuck Devonshire-t, mi a baj, mit
tehetnék, hogy ez ne így legyen. Először vállat vont: „Ne törődj vele!” Aztán
komolyan vette a kérdésemet, és figyelmesen azt mondta: „Vizsgáld meg, hogyan
működsz .1 csoportban, megfelelsz-e a facilitátori követelményeknek, és ha nem
találsz olyasmit, ami elriasztja a résztvevőket, akkor nyugodj meg. Mást nem
tehetsz? — mondta.
Tehát: magamért vállalhatok felelősséget, hogy én milyen vagyok, hogyan
működöm, a csoportért nem. Ha megfelelően kitöltőm a facilitátori szerep kereteit,
akkor megtettem, amit lehet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez esetben nem
jelenthet csalódást valakinek a jelenlétem, vagy a csoport minősége. Valakinek, aki
ismeretlen és ki nem fejezett elvárásokkal érkezik a csoportba; vagy kifejezi azokat,
de én nem teljesíthetem, mert nem tehetem, vagy eleve lehetetlen. Ezeket a
csalódásokat is sajnálom. Ennek ellenére néha személyes veszteségként,
szomorúsággal élem meg valakinek a távozását vagy elmaradását. Nem tudom
megvonni a vállam, s bár túlteszem magam rajta, a kérdőjel sokáig foglalkoztat.
*
Szeretném elmondani egy érzésemet, beállítottságomat, amely másokból gyakran
váltott ki meglepetést, értetlenséget, haragot.
Néha a csoportban egy furcsa verseny tehetetlen és akaratlan résztvevőjének
érzem magam. Ennek a versenynek a neve és tétje: ki tud empatikusabb lenni?. Az
kapja a legtöbb személyes jutalmat, szeretik, követik a többiek, aki c in patikus,
elfogadó. A csoportokon elérendő cél sok résztvevő számára: empatikusnak és
elfogadónak lenni. Szerintem ez alapvető tévedés.
Nem szeretek ennek a versenynek a résztvevője lenni. Semmilyen féltékenység
nincs bennem, nem bánom, amikor a résztvevők ezt az utat választják, de tudom,
hogy ez csökkenti a kockázatvállalásra való hajlamot, és így csökken a csoport
eredményessége: a személyiség fejlődésének lehetősége. I la valaki nem vállal
kockázatot, ha nem vállalja az önfeltárást, a konfron- tálódást a csoportban bárkivel,
a jóérzésen kívül mást nemigen vihet haza. I íz sem kevés, tudom. Nem vagyok
türelmetlen, megértem. Valahogy mégis van egy kellemetlen érzésem ilyenkor, és
ezt többnyire ki is fejezem. Furcsa ,iz effajta jelenlét. Azt hiszem, hogy ez üresjárat.
Lehet, hogy kielégíti azt, akinek erre van szüksége. Mégis van itt egy csapda: a
meghallgatásért hála és jutalom jár, de ez elfedheti a beszélni nem mérés deficitjét.
így hát én gyakran bíztatom a csoportom tagjait, hogy vállalják a kockázatot
bátran, még akkor is, ha egyedül maradnak. Amikor valaki egy c soportba
jelentkezik, úgy dönt, hogy időt, energiát és pénzt áldoz a cso-

257
Encounter csoportjaim
portlétért. Miért megy csoportba? Azért, hogy másoknak segítsen kievic- kélni
valahonnan, vagy azért, hogy befektessen és haszna legyen belőle. Mi a jó? Ha
kedves, elfogadó és figyelmes másokkal, és ezért szeretni fogják, vagy ha
érvényesíteni akarja érdekeit, vállalkozik, kockáztat?
Jónéhány évig facilitáltam egy csoportot. Félévente találkoztunk, és gyorsan
kialakult egy hallgatólagos megegyezés: az egyensúlyra való törekvés. A hétvégék
során minden résztvevő megkapta a lehetőséget egy jobbára monológ formában
elmondott történetre. Ebbe csak ritkán szóltak bele a többiek, ha vége volt,
kérdeztek néhány dolgot, az érdeklődés megvolt és meg is mutatták, azután jöhetett
a következő. Érdemi találkozás nem volt a résztvevők között, a jelen nem létezett,
mégis mindenki nagyon jól érezte magát, a csoport sokáig fennmaradt. A
kiegyensúlyozott helyzet lényege az volt: meghallgatom a másikat, és biztos
vagyok abban, hogy mások is meg fognak hallgatni engem. Mindenki megkapta,
amire szüksége volt. (Ebben azért nem vagyok annyira biztos.)
Számomra az encounter csoport ennél többet jelent (nem vitatva a résztvevők
kompetenciáját és bölcsességét, hogy megszabják a történéseket). Akitor vagyok
elégedett, ha a csoport tagjai közt közvetlen, élő kommunikáció van. Előfordulnak
nehézségek („szögletes a kerék”), ilyenkor szívesen teszek lépéseket, hogy
megkönnyítsem a kommunikációt, de igazán akkor érzem kellemesen magam,
amikor csak lebeghetek a térben, hallgatom a szavakat, mondatokat, figyelhetek
magamra, és egy vagyok az emberek (a facilitátorok) közül. Sajnos nem mindig
van erre lehetőség.
*
Az üléseken jelentős súllyal szerepelnek a szülő-gyerek kapcsolatok: gyerekként (a
szülők iránti érzések, fájdalmak, ritkábban örömök) és szülőként (a gyerekekkel
kapcsolatos történések, a gyerekekhez való viszony) egyaránt. Ezek a témák
mindenkit érinthetnek, és csaknem mindig érintenek is. Többnyire már
befejezettek, elmúltak, véglegesek, bár van, amivel még lehet mit kezdeni, de
mindenképpen rendezetlenek ezek az érzések. Az elrendezetten és
vissza-visszatérő múlt, az elúszni látszó jövő, a remények elvesztésétől való
félelem nagyon erősen foglalkoztatja a résztvevőket. Kit nem?
Az a tapasztalatom, hogy semmit nem tudok tenni azért, hogy egy csoport
másként működjön, mint ahogyan teszi. Ha igyekszem, ellenállásba ütközöm. Ha
jobban igyekszem, nagyobb lesz az ellenállás. „Mondd meg, ha akarsz valamit”,
mondták, és tényleg akartam. Amikor tematikus csoportot szerveztem, a
szándékaim világosak voltak, tudtam, hogy mit

258
Encounter csoportjaim akarok. A tematikus csoportokon a részvétel is mintha
könnyebb lenne: könnyebb egy témához csatlakozni. Egy szálra felfűzve a
gondolatok, mindenki erről beszél, gondolkodik, érez, kisebb a megszólalás
kockázata, a meg nem értéstől, az elutasítástól való félelem.
A csoportlétnek vannak csapdái: tévutak, önmagukba visszatérő körök,
önbecsapások. Ha az encounter csoport légkörére jellemző az empátia, a feltétel
nélküli pozitív elfogadás és a kongruencia (hitelesség), ez segíti a fejlődést.
De gyakorlatomban sokszor előfordult, hogy ezek a feltételek magas szinten
rendelkezésre álltak, a fejlődés mégsem következett be. A növekedés soha be nem
fejezettfolyamat. A teljesen működő személy olyan cél, ami felé érdemes törekedni,
de el nem érhető, meg nem tartható, szerencsés állapot. A szerencséért meg kell
„dolgozni”. Azt gondolhatnánk, hogy minél többet részesül valaki ennek a
klímának az áldásaiban, annál inkább megközelítheti ezt az ideális állapotot, annál
többször lesz „szerencséje” teljesen működő személyként funkcionálni. Azt
feltételezhetnénk, hogy aki sokat vett részt encounter csoportokon, annak
önismerete van, megfelelő önreflexiókkal rendelkezik, gyakran előforduló
helyzetekben otthonosabban mozog, konfliktusai megoldása nem okoz súlyos
traumát (legalábbis nem fordítja el az emberektől, nem fordul tőlük magába),
kommunikációja viszonylag tiszta és céltudatos, a világról alkotott képe
mindinkább közelít a valósághoz, percepciója egyre magasabb szinten
differenciált, így csak kevéssé sérülékeny, sebezhető. így van? Nem mindig.
Van olyan résztvevő, aki a csoportot nem személyes növekedésének céljaira
használja, hanem ismeretségei, kapcsolatai gyarapítására, vagy az idő kellemes
eltöltésére. Nyilvánvaló, hogy mindenki szabadon eldöntheti, hogy, mit akar elérni
a csoporttal.
Nem zavar, ha valaki nem vesz részt egyenrangúan a kommunikációban.
Inkább sajnálom, hogy nincs jelen olyan minőségben, hogy jelenléte valódi
találkozást inspiráljon, hogy nincs benne abban a folyamatban, amely
gazdagíthatja személyiségét és az enyémet is. Persze lehet, hogy a gazdagodásnak
ez a foka megfelel neki. Ha valaki sokáig élt kedvezőtlen klímában, ahol az
önmegvalósító tendenciát semmi nem segítette elő, akkor ez a törekvés megáll
vagy elsorvad.
Valaki azt mondta nekem a témáról beszélgetve: tudomásul kell venni, hogy
vannak emberek, akiknek mindig megfelel a langyos jelenlét, nem akarják azt
feladni, sőt mindent megtesznek azért, hogy megőrizzék. A csoportok elfogadó
légköre, ha nem provokál és nem kéri számon az

259
Encounter csoportjaim
egyenrangú részvételt, megőrzendő, sőt keresett állapot lesz. Megfelelhet egy
életprogramnak is. Úgy érzem, ez csapda. Néha ugyan a csoport biztat az
önfeltárásra, de többnyire az illető részéről tanúsított ellenállás elegendő a csoport
tagjainak lecsöndesítésére és minden maradhat a régiben. Van, amikor valaki
személyes történetet mond el a csoporton, de ezt a történetet már százszor
elmondta, inkább önmagyarázó, mint önfeltáró, így szükségszerűen nem enged
meg semmi közeledést, mert ilyen esetben a személy azonnal bezár. A csoporton
való tartózkodás így is kellemes a számára. Nem tehetek szemrehányást azért,
mert nem vállal kockázatot. Ha valaki megtehet valamit, ami az élete minőségét
befolyásolhatja, és nem teszi meg... Itt elbizonytalanodtam.
A csoportok légköre, amennyiben az optimális feltételek a rendelkezésre
állnak, megengedi a — csaknem teljes — szabadságot. Nincsenek szabályok, a
fizikai agresszión kívül mindent lehet. (Egyszer valaki felvetette: miért kell körben
ülni?) Van-e valahol, volt-e és lesz-e bármilyen hasonló lehetőség, hogy bárki így
élvezze a teljes szabadságot? Természetesen az adott kereteken belül, de ez
mégiscsak egy jóval szélesebb keret, mint ami általában elérhető. Lehet szabadon
beszélni, hallgatni, véleményt mondani, kötözködni, sírni, nevetni; elég széles a
skála.
Ezért (is) megy csoportba/?) Az ember mindennél jobban magáról szeret
beszélni, de ugyanakkor fél is tőle. Ismerem ezt az érzést. A saját képzésem során
kétszer nyolc napot maradtam hallgatag, anélkül, hogy egyszer is meg mertem
volna szólalni. Senki nem akadályozott, senki nem bántott, nem is várták el tőlem,
nem is hibáztattam senkit, csakis a saját bátorságom hiányzott. Nagyon nehéz két
hét volt. Keveredett a szégyen, a keserűség, a düh magammal szemben. Nagy
tapasztalat volt, gazdagító és megedző. Mindezt szabadon tehettem: úgy
alakíthattam saját sorsomat, ahogyan akartam. Megtanultam a mondásokat
(facilitátorként használom is): „nem kell tolni a folyót”, vagy: „hiába húzod felfelé
a füvet, nem fog gyorsabban nőni”. Nem tehetek mást, mint hogy biztosítom a
teljes szabadságot: a csoportban szabadon lehet részt venni, hiányozni, kint ma-
radni, bejönni és ott beszélni vagy hallgatni. Ügy vélem, ez a szabadság nyugodt
klímát biztosít, amelyet lehet használni vagy nem.
Van, hogy valaki elmegy egy csoportra, és először azt tanulja meg, hogy nem
kell mindig jelen lenni, és senki nem fog ezért szemrehányást tenni. Izgalmas
kérdés: kihasználni a megengedést, vagy bent lenni és hagyni, hogy történjen
velem, ami történhet. Valóban szabadnak kell éreznie magát mindenkinek, és
ehhez én úgy járulok hozzá, hogy sem-

260
 Encounter csoportjaim miféle hatalmat nem mutatok (nincs is). A megszólalás
szabadsága súlyos tehernek látszik. Gyakran kértek csoportok első óráiban,
napjaiban, hogy szabjam meg én azt, hogy miről beszélgessünk. Sokkal
könnyebbnek gondolták abba bekapcsolódni, amit én határozok meg. A téma-
választás kockázata, az első megszólalás nehézsége, a gondolat, hogy ostobaságnak
fogják tartani, nagyon erős visszatartó erő. „Az a téma, ami engem foglalkoztat,
bizonyosan banális, csak az én nehézségem, más már légen túl van rajta, és
egyébként is csak engem érdekel.” Teljesen általános gondolat. Pedig
megtanultam, amikor saját magam voltam résztvevő, hogy szinte soha nem
maradok egyedül, akármennyire különös a véleményem. (Ha másra nem, a
facilitátorra számíthatok. Igaz. És ha nem?) Megtanultam, de még így is nehéz.
Mint facilitátor, igyekszem bátorítani és tisztelettel fogadni, bármilyen furcsa is
legyen az a megszólalás. Bizonyosan nem sikerült mindig, sajnáltam is. Akadtak
olyan megszólalások, amelyek elsőre meghökkentettek, utóbb azonban legtöbbször
bebizonyosodott értékességük. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik ezzel a
meghökkentéssel azt akarják bizonyítani, hogy lám, ők valóban elfogadhatatlanok.
Nem könnyű az út, amíg ezt hajlandók feladni. Csak akkor, ha kapnak helyette
mást.
*
Furcsa tapasztalatomat osztanám meg az olvasóval. Úgy találom, hogy a hazai
csoportok általában könnyedébben kezelik az időt, mint a külföldiek.
(Franciaország, Csehország, Szlovákia a külföld, jelen esetben) Ott kevesebb az
üresjárat, míg itthon sokszor nehezen megy a kommunikáció, lassúbb, óvatosabb
az önfeltárás. Néha nehezen dönthető el, miért is jön valaki csoportba? Kedves
francia barátom meglehetősen türelmetlenül fogadta az üresjáratokat (néha az
organikus csendeket is ). Azt mond- 1.1: „a ti időtök, a ti pénzetek, a ti energiátok”.
(Tudniillik nem használni a csoportot.)
Sok fejtörést okozott ez a felismerés, de sajnos nem tudom a magyarázatát
adni. Nem akarok semmiféle régi rendszerre, negyven év elnyomásra, valami
hagyományra hivatkozni. Szeretnék magyarázatot találni, de jelenleg nem lelem.
Okoskodni meg kár lenne. Így megelégszem az ölömmel, amelyet egy sodró, sok
történést adó csoporton való részvétel vagy facilitálás okoz.
*
l'.n kitűnően viselem, gyakran kifejezetten élvezem a csendet, csak ritkán
keletkezik bennem feszültség tőle, de tudom, hogy vannak, akik nehezen

261
 Encounter csoportjaim 1
tűrik. Vannak, akik úgy érzik, hogy nekik kellene megszólalniuk, nekik kellene
tenniük valamit azért, hogy a csoport működjön, hogy ne álljon, hogy ne legyen
csend, ami a hétköznapi világban a semmittevés, a hiábavalóság szinonimája. De
megszólalni veszélyes. Kockázatos. „Mi van, ha butaságot mondok, mi van, ha
senkit nem érdekel a témám, mi van, ha teljesen egyedül maradok és még ki is
nevetnek? Félek.”
Minden alkalommal meg kell küzdenünk azzal a félelemmel, hogy „ilyen
vagyok, vajon elfogadható-e ez, szeretni fognak vagy elutasítani?” Akárhányszor
lesz kedvező a tapasztalatom (mert leginkább az lesz: ha személyes vagyok, nagy
valószínűséggel el fognak fogadni), újra meg újra meg kell harcolni a
megszólalástól való félelmünkkel, a kicsiség, az értéktelenség, a gyengeség
érzésével, azzal, hogy jobb hallgatni, figyelni, megérteni a másikat — legalábbis
úgy tenni —, mint kockáztatni. Vannak, akikben fel sem merül, hogy a
megszólalásnak nyeresége is lehet. Azért hallgatnak, mert az biztonságos.
Nemrégiben egy nemzetközi csoporton két nap után mondta valaki, aki addig
csendben volt: „azért nem beszélek, mert nem érzem magam biztonságban.” Már
túl voltunk számos helyzeten, amely bátoríthatta volna megszólalását, igaz,
olyanokon is, amelyek inkább elbizonytalaníthat- ták. A facilitátorok a biztonságot
erősítették: „figyelünk rád, érdekelsz minket, számíthatsz ránk”. A csoport
viselkedése inkább óvatosságra inthette. Még az is elhangzott: „ha nem tetszik, ami
itt történik, menj haza, nem fogsz hiányozni.” Hogyan lehet ezt ellensúlyozni?
A csoport mindig egyensúlyra törekszik, de azért komoly sebeket lehet osztani
és kapni is. Úgy látom, nincs királyi út, a változáshoz kockáztatni kell: meg kell
szólalni. Ebben segíthetnek a csoporttagok és facilitátorként én is. A csoporttag
számára én vagyok & jelentősnek észlelt személy, XL én odafordulásom
könnyebben hozhatja meg a kedvet, a bátorságot a megszólaláshoz. Az én
bátorításom egyfajta biztonságot ad: ha a facilitátor érdeklődéssel fordul felém,
akkor tényleg fontos és érdekes lehetek.” Sokszor voltam tanúja, amikor valaki le
tudta győzni azt az akadályt, amelyet a kudarctól való félelem emelt a megszólalás
elé. Vannak könnyen beszélő emberek, és vannak olyanok, akiknek minden
alkalommal meg kell küzdeniük a félelemmel, különösen akkor, ha nem teljesen
simulékonyan szeretnének megszólalni. Mintha újra és újra neki kellene feszülni,
hogy ki-ki létrehozza saját világát, komfortos univerzumát, amely az elfogadásból,
az elismerésből, az értékelésből táplálkozik.
Encounter csoportban lenni jó (akár résztvevőként, akár facilitátorként).
Amikor lehetőségem van rá — ritkán, de van —, szívesen vagyok résztve-
2<52
 __________________________________________ Encounter csoportjaim
vő, élvezem a zajló a folyamatokat, és újra meg újra átélem az élményeket,
.unelyeket nem tudok megunni. A szabadságot, a melegséget, a feltáruló emberek
közelségének érzését, és hogy minden pillanatban tudom, hogy ki vagyok,
milyenek a viszonyaim, érzem, hogy egyesek szeretnek, mások nem, és tudom,
hogy ez nem marad így. folyton változik. Ezt az élményt mindenki átélheti. Miért
nem keresik az emberek azt, amivel könnyebb lehetne az életük?
Valami arra mutat, hogy az emberek csak egy kicsit akarnak jobban lenni, csak
egy kicsit szeretnék elviselhetőbbé tenni az életüket, akár a i söpört segítségével.
Ha ez sikerül, a csoport elveszti a fontosságát számukra. Sokan találtak maguknak
partnert a csoportok sorában, néhá- nyan életre szóló kapcsolatukat köszönhetik az
itteni találkozásnak. Ok többnyire úgy érzik „nyugodtan elhagyhatom a csoportot,
amely már tíz éve segít, mert révbe értem”.
*

Néhány év tapasztalatszerzés után Chuck Devonshire 1992-ben hozzájárult, hogy

az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) engedélyével és felügyelete alatt
(amelyet ő személyesen gyakorolt) Magyarországon is megkezdhessük a
„képzést”.
A képzés, amelynek formáját még Cári Rogers, Chuck Devonshire és Alberto
Zucconi dolgozta ki, három éves. Évente 2x8 napot (intenzív) és köztük két-két
hétvégét töltenek el a résztvevők csoportmunkával és egyéb gyakorlásokkal. Ezzel
új minőség és lehetőség adódott encounter csoportjaink életében. Facilitátorokat
képezni a minőség bizonyítéka. Ennek során lett világos, hogy az APA szellemes
megfogalmazású végbizonyítványa tökéletesen fedi a valóságot. Ebben a
bizonyítványban az áll, hogy a társaság „a képzést első osztályúnak minősíti és
vállalja érte a felelősséget”. Egyszerűen és világosan: a képzés minőségéért és nem
a képzettek állapotáért. Csak a lény kedvéért: itt a folyamat szabályozott és nem a
kimenet. Ki itteni diploma hivatalosan nem ér semmit, nem konvertálható, nem
használható, nem igazol semmit, csak azt, hogy valaki elvégezte, ott volt. (Milyen
jó, hogy ott volt!) De ez semmire nem garancia. Arra főként nem, hogy aki ezt bele
jezte, alkalmas lenne facilitátornak. Lehet, hogy igen, de nem feltétlenül. Nehezen
megemészthető kitétel. A megszokott kimeneti szabályozásnál, ha valaki
pedagógus, pszichológus, stb. diplomát kap, alkalmasnak nyilvánították, hogy
gyakorolja foglalkozását. Nem vagyok biztos benne, hogy alkalmas, és más sem
biztos benne. A diplomától semmiképpen nem. Ezt nehéz kimondani, de szerintem
sokan egyetértenek vele.

263
Encounter csoportjaim
NL általam szervezett képzéseken sok „szakember” (orvos, terapeuta, pszi-
chiáter) vett részt. A legnagyobb ellenállást mindig az ő részükről tapasztaltam.
Többek egyáltalán nem kívánták elengedni a szakemberi státuszt, nem akartak
személyesek lenni, erővel őrizték azt a pozíciót, amelyet már elértek, ahol
elismertek voltak, ahol biztonságosan használhatták megszerzett hatalmukat. így
csak kevéssé járultak hozzá a csoport személyességéhez, pedig talán ők is
nyerhettek volna a nyitottabb jelenléttel.
A képzés lehetőséget nyújt arra, hogy a résztvevő jó facilitátorrá váljon. A
három év nagyon sok, de lehet nagyon kevés is. A tanulás sohasem befejezett:
mindig van mit hozzátenni.
Meggyőződésem, hogy a facilitátorrá válás legjobb terepe az encounter
csoport, és legfontosabb eleme a személyiség állapota. Ha ez rendben van, akkor a
többi gyorsan megtanulható. A gesztusok, a gyakran használt mondatok gyorsan
elsajátíthatók. A fejlett személyiséget viszont nem könnyű elérni és talán nem is
csak elhatározás kérdése. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy ezt nem tanulni
kell, olyannak kell lenni.
*
És végül beszéljenek a résztvevők: „Nagyon megérintett, felkavart minden, ami ott
történt. Úgy emlékszem, rengeteget gyötrődtem, sírtam, hatalmas pulóverekbe
burkolózva éreztem magam biztonságban... Nagyon élvezem, amikor jól, a magam
számára hasznosan tudok működni a csoportban. Úgy érzem, megállhatok, hogy ki
tudjam élvezni a pillanat örömeit és ezt meg is teszem. ” „Sokáig nem értettem,
hogy mit keresek a csoportokon. Féltem beszélni magamról, és ha megszólaltam,
az igen drámai volt. Fizikai rosszullét jött rám, erős szívdobogás, még akkor is, ha
csendben voltam. Gyakran tartottam tőle, hogy butának, nevetségesnek tartanak.
Mégis, minden nehézség ellenére maradtam. Vonzott valami, amit nem tudok
megnevezni, egy hang ami talán a lényegem, és ami azt mondja: ha azt akarod,
hogy történjék veled valami, hogy igazi örömöket élj meg, s vele együtt légy képes a
szomorúságot is magadhoz engedni, felismerni, hogy mit szeretnél és mi a jó
neked, akkor végig kell csinálni a csoportozást, mert ez az egyetlen és utolsó
lehetőséged. ”

„Különleges, sőt döbbenetes volt az élmény, hogy valaki figyel rám, valakinek,
valakiknek fontos lehet az, hogy én mit érzek, mi van velem úgy álta-
 Encounter csoportjaim
Iában, mit szeretek és mi fáj nekem... Hihetetlen tapasztalat volt, hogy nem kell
semmit csinálnom, semmit mondanom vagy tennem, jó vagyok úgy, ahogy vagyok.
Hallgathatok, nevethetek, nem kell szégyellnem az érzéseimet. Elkezdtem szeretni
magam. El tudtam hinni, hogy érek valamit, hogy fontos lehet, amit mondok, hogy
örömet szerezhetek másnak, ha beszélek, ha táncolok, ha festek. ”

„A csoportban soha nem unatkozom. Ismétlődésekre nem emlékszem, de ha voltak

sem zavartak. A csend jó. Mások nehézségei pedig belém ivódnak. Milyen
nagyszerű, hogy van egy hely, ahol ezeket mind el lehet mondani, ahol nem süket
füleket talál, ahol fontos lehet a gondom és elhiszik, hogy valódi, amit érzek. ”

„Láttam az érzelmek hullámzását, a zokogást, a kacagást, a dühöt, a le-

csendesedést, tudtam, hogy nagy dolgok történnek, történhetnek egy-egy ilyen
alkalommal, sőt utána is... ”

„Mikor csoportra kezdtem járni, a legjobban azt szerettem, hogy a csoport iga-
zolta, hogy létezem... Használni akartam ezt, megkönnyebbülni, minden örömöt és
szeretetet kivenni, amit lehet... Elfogadhatóvá tette azokat a gondolataimat,
amelyeket én ismertem ugyan, de soha nem mertem volna kimondani, nyíltan
vállalni. Sírtam eleget, de olyan határokat tapasztaltam meg, léptem át időnként,
amelyeket azóta sem mertem... Hogy vannak-e a csoporttal kapcsolatos hiányaim?
Ha valami akadályozott abban, hogy mindent kivegyek, amit szerettem volna, az
kizárólag a saját állapotom volt. ”

. Először is biztonságos közegnek tartom. Szeretem, amikor törődnek velem,

amikor éppen velem törődnek. Nem könnyű megnyílni, de csak a kezdet nehéz... Én
is, mint bárki más, sóvárgok arra, hogy legyen valaki, vagy valami (egy biztonságos
hely), ahol kimondhatom, ami bennem rejlik. ”

„... Megdöbbentő volt számomra, hogy jóformán egy szót sem szóltam, mégis
mennyi bezárt ajtót nyitott ki bennem. Ahogyan hallgattam a többieket, előtörtek
belőlem olyan emlékek, problémák, kérdések, amelyek felett elsiklottam az évek
során és amelyek folyamatosan keserűséggel töltötték meg az életemet, mert nem
vettem róluk tudomást és így egyre inkább rátelepedtek a mindennapjaimra...
Megtapasztaltam, hogy a kimondott szó többet segíthet, minta magamba fojtott
gondolatok. ”
Encounter csoportjaim

Tudok, merek a mdsik előtt beszélni legmélyebb dolgaimról, merek a csoport

előtt sírni. Ez olyan közelség, biztonság bizalom, amit nehéz megfogalmazni. ..
Mindenesetre valami összeköt bennünket... Szeretnék egyszer nagyon pimasz,
kekec, bátor lenni, szeretném azt is kipróbálni, hogy milyen olyankor a csoporton.
”

Ezeket a sorokat azért idéztem, hogy előhozzam az együttlétek hangulatát azoknak,

akik már voltak résztvevők encounter csoporton, és felkeltsem az érdeklődését
azoknak, akik még nem élték át ezt az élményt.
Nem tudom, hogyan lehetne az encounter csoportokat népszerűsíteni. Úgy
gondolom, jó lenne, ha minél többen megéreznék, hogy semmi nem reménytelen,
hogy vannak ismeretlen érzések bennünk, amelyek felfedezésre várnak. Várnak,
mert felfedezhetők, átélhetők és kínálnak valamit, ami jobbá teheti az életüket.

Köszönet mindenkinek, aki bármilyen minőségben nyomot hagyott bennem.

Emlékezetük hozzásegített ennek a dolgozatnak a megírásához.

Elekes Mihály

2. <5 <5
Útmutató kezdő csoporttagoknak1

Az előre eldöntött programok nélküli csoportok a személyközpontú meg-

közelítésben járatlan résztvevők számára kezdetben furcsának, érthetetlennek,
idegennek, sőt fenyegetőnek tűnhetnek. (Természetesen nem mindenkinek:
vannak, akik rögtön természetes közegüknek érzik, és „úszkálnak benne, mint hal a
vízben”.) Általában, ha egy formális csoport összejön, van kitűzött célja,
meghatározott tennivalója, kijelölt vezetője. A személyközpontú csoportok
lényege ez a szabadság, melyben a részvevők szabadon kifejezhetik magukat,
kötöttségek nélkül kerülhetnek kapcsolatba egymással, és ez növeli a
személyiségfejlődés valószínűségét.
A személyközpontú csoporttól akkor várható igazán fejlesztő hatás, ha sikerül
kialakítani a Rogers által leírt „optimális légkört” — az őszinte, elfogadó és
megértő attitűdöt —, de az így megteremtett szabadság és biztonság sem lehet
abszolút: az egyes ember szabadságát és biztonságát mindig korlátozza, hogy
tekintettel kell lenni a többiek szabadságára és biztonságára (és persze minden
igyekezet ellenére előfordulhat, hogy valaki fenyegetve, sértve érzi magát valami
miatt).
A következő „jó tanácsok” nem betartandó szabályok, és noha lehet, hogy
egyeseknek túlságosan részletesnek tűnnek, egyáltalán nem írják le mindazt a
viselkedésmódot, amely előfordulhat egy csoportban. Segítséget szeretnének
nyújtani a biztonságos és szabad légkör kialakításához és ahhoz, hogy a csoport a
kezdő „csoportozó” számára is fejlesztő legyen.

/. A tanulást elősegítő általános tanácsok

Ne félj a csöndtől! Ilyenkor igyekezz lazítani, befelé fordulni.
Akkor szólalj meg, ha igazán úgy érzed, hogy valamit ki akarsz fejezni
(bármilyen tökéletlen, „félkész” legyen is az a gondolat, bármilyen
„formátlan” legyen is az az érzés).
>• Ha úgy érzed, túl hosszan fejezed ki magad, állj meg, és kérdezd meg a
csoporttagokat, „veled vannak-e”, kíváncsiak-e arra, amit még mondani
akarsz.
V' Ha választ vársz, ezt világosan jelezd! (Azt is, hogy mit szeretnél tudni: értik-e,
amit mondasz, egyetértenek-e veled, ők is így látják-e a kérdést.)
k- Ha úgy érzed, hibáztál, félreértettek, elvesztetted az önuralmad, kellő időben
korrigálj.
 A személyközpontú csoportokról
2. Tanácsok arra, hogyan mutasd meg magadat, hogyan érheted el a kitűzött célodat
(ha van ilyen)
> Amikor beszélni kezdesz, jelezd, mit akarsz (javasolni valamit, kérni valamit,

Kérdezd meg a csoporttagokat, készek-e arra, hogy ezt meghallgassák. Ha

valakivel kapcsolatos gondolataidat, érzelmeidet akarod elmondani, kérdezd
meg tőle akarja-e hallani.
Ha valakinek a mondataira, viselkedésére akarsz reagálni, először foglald
össze, mit értettél, mit tapasztaltál, majd kérdezd meg, jól értetted-e, amit
mondott, jól látod-e, hogy valóban ez történt. Legyél nyitott arra, hogy
esetleg félreértettél valamit!
kifejezni egy gondolatodat vagy érzésedet).
Ha valakinek a személyére reagálsz, igyekezz szétválasztani az érzéseidet a
megfigyeléseidtől és az értelmezéseidtől. Nyíltan mondd el, mit tapasztaltál, és a
tapasztalatodat, hogyan értelmezed. Kerüld a vádoló mondatokat! Ha bonyolult
dolgot akarsz elmondani, lassan, érthetően, pontokba foglalva beszélj, és mindig
kérdezd meg, megértettek-e. Ha befejezted, kérj választ (olyat, amilyet akarsz és
attól, akitől a választ várod).
Ha önmagadról beszélsz, időnként állj meg, hogy a többieknek lehetőséget adjál
arra, hogy ellenőrizzék, jól értettek-e. Ha befejezted és választ vársz, mondd el,

Empatikus válasszal ellenőrizd, hogy jól értetted, amit a másik mond (ha
nem vagy biztos benne).

Tanácsok arra, hogyan segítsd a csoportot

hogy kitől és miért.
Amikor figyelsz a csoporttagokra vagy válaszolsz nekik, ne feledkezz meg a
fejlesztő attitűdökről (az őszinteségről, az elfogadásról és az empatikus
megértésről).
Ha úgy gondolod, hogy egy csoporttársak közötti interakció félreértésen alapul,
igyekezz ezt tisztázni. Például elmondhatod, hogy neked úgy tűnik, valamit
félreértettek, vagy megkérdezheted őket, hogy úgy érzik-e, hogy értik egymást,
vagy megkérdezheted a többieket, úgy érzik-e, hogy a beszélők megértették
egymást, vagy ösz- szefoglalhatod, hogy szerinted mi a félreértés lényege.
Igyekezz kitalálni, hogy a résztvevők elégedettek-e azzal, amennyire a csoport
intenzív.
> Segíts azoknak, akik meg akarnak szólalni. (Például kérdezd meg attól, aki eddig
még nem beszélt, hogy akar-e valamit mondani, akinek valami miatt
 Útmutató kezdő csoporttaeoknak

félbeszakadt a beszéde, nem akarja-e befejezni.) Segíts abban, hogy

betartsátok a tervezett időkeretet. Például kérdezd meg, van-e valakinek
valamilyen mondanivalója, amit feltétlenül ezen az ülésen akar elmondani,
vagy emlékeztesd a csoportot arra, hogy valaki kifejezte, hogy beszélni
szeretne valamiről, de valahogy nem volt esélye rá, vagy figyelmeztesd a
csoportot, mennyi idő van az ülés végéig.
Igyekezz válaszolni a kérdésekre. Ha nem világos a kérdés, próbáld meg
tisztázni.
Ha valaki konszenzusra törekszik a csoport céljára, feladatára vonatkozóan,
fejezd ki az álláspontodat.
Figyelj azokra, akik tőled eltérő kulturális háttérrel rendelkeznek. Különböző
embereknek különböző elvárásai vannak a csoporttal kapcsolatban és ez
félreértésekhez vezethet. Ha úgy gondolod, hogy ez történt, ellenőrizd a
feltételezésedet, és igyekezz a kérdéses személlyel tisztázni.

Ellenőrizd a csoporttapasztalataidat! (Válaszold mega következő kérdéseket.)

Mit tapasztalok fizikailag, érzelmileg, intellektuálisan?
Világosan érzem, mi történik és ennek mi a jelentősége számomra? Ura
vagyok az érzelmeimnek (vagy azok uralkodnak rajtam)? Félek valamilyen
érzelemtől?
Mi akadályozza meg, hogy empátiát vagy feltétlen elfogadást érezzék a többi
csoporttag iránt?
Felelősnek tartom valamelyik csoporttagot valamilyen érzelmemért?
Mennyire vállalok felelősséget azért, hogy mit tanulok a csoporttól? Ügy
érzem-e, hogy a csoport valamelyik tagja elítél, és ha igen, ez hogy
befolyásolja azt, hogyan érzem magam a csoportban? Mennyire szabadon
fejezem ki magam a csoportban?
Mi befolyásolja a szabadságomat?
Mi történik velem, ha valaki erős pozitív vagy negatív érzést fejez ki?
Mennyi rizikót vállalok?
Milyen jól fejezem ki az érzéseimet egyes csoporttagok vagy a csoport
egésze iránt?
X Mennyire vigyázok arra, hogy ne sértsem, ne fenyegessem a többieket akkor,
amikor kifejezem az érzéseimet?
2<59
 I I

UTÓSZÓ
Cári Rogers amerikai pszichológus gondolatvilága
 Utószó
I.

Mindenekelőtt a nevét kell megtalálnom a pszichológia térképén.1 Nevével egy

pszichológiai irányzatot jelölnek, amely elsődlegesen az alkalmazott lélektan
tartományában helyezkedik el. Az irányzat alkalmazása kiterjed a neveléstanra, a
pszichoterápiára, a vezetés és szervezés lélektanára, az alkalmazott
szociálpszichológia számos ágára. Az amerikai világban alkalmazzák mindenütt,
ahol a személyiség — esetleg csoporthelyzetben való - alakításáról van szó. Az
eljárás valóban az alkalmazott lélektan sui ge- neris módja. Nem egy elméletet
használ fel, alkalmaz — mind mondjuk a csoportdinamika vagy a projektív tesztek
nagy része —, hanem a gyakorlat (az alkalmazás) szintjén rajzolja ki a
mondanivalóját.
Tulajdonképpen csak az alkalmazásban létezik: Rogers és hívei elméleti
összefoglalásként az alkalmazás tapasztalati csomópontjait mutatják fel. (Az
emberi dolgokkal foglalkozó tudományok mind ilyen módon, tapasztalati
csomópontok leírásával képeznek elméletet. Rogers művében azonban az arány
más: a kiterjedt gyakorlathoz viszonylag kicsi elméleti összefoglalás tapad.)
Az egész irányzat inkább stílus, szemlélet, hozzáállás: egy pszichológiai
viselkedés meghatározása.
Nem kísérleti eredmények konceptualizálásával kialakított elmélet, mint
mondjuk Pavlov vagy Lewin műve. Nem is a gyakorlat felbontásával formált
elmélet alkalmazása, mint a mélylélektanok vagy Piaget episzte- mológiájának a
felhasználása. Nem is módszeres tapasztalatgyűjtemény, mint a szociometria, vagy
mint a Master—Johnson összefoglalás a szexuális élet nehézségeiről.
Rogers műve a tudományba bevett rendszerek elméleti és alkalmazott
tartományának a határterületén helyezkedik el.
A viselkedés stílusaként, a magatartásra vonatkozó szemléletként érvényesül.
Van ugyan benne ismeretanyag, amit meg lehet tanulni, vannak módszertani
fogások, amelyeket el lehet sajátítani. De mindez kevés, aránytalanul csekély egy
rendszertől elvárt tudásanyaghoz viszonyítva. Ha szétbontjuk ezt a stílust, olyan
vonásokat találunk benne, amelyek minden humánus pszichoterápiában, minden
jóhiszemű nevelői és átne- velői erőfeszítésben feltalálhatok. De mint
hangsúlyozott jellegegyüttesek mégis ehhez az erőfeszítéshez tapadnak.
Ezek a jellegek egyben a Rogers-felfogás kulcsszavai. Ilyen kulcsszavak:
non-direktivitás,2 empátia, bizalom, pedagógiai orientáció.
Nem gondolom, hogy ezek a kulcsszavak kimerítenék azt, amit Rogers kínál és
nyújt, de jellemzik a stílust, amellyel pedagógiai, terápiás ás szervezési helyzetben
ő is, a tanítványai is megpróbálnak hatást kelteni, a személyiség alakulását

273
 Utószó
elősegíteni.
Ezeket a stílusjegyeket röviden összefoglalom, lehetőleg Rogers szavaival:

1. A non-direktivitás fogalmát valószínűleg Rogers konstruálta, nagyjából

egyidejűleg a Lewin-iskolának a háromféle vezetői stílusra vonatkozó kísér-
letsorozatával. Az adatok történetileg nincsenek kibányászva, de biztos, hogy
Rogers Lewinből — vagy legalábbis Lewin személyiségelméletéből — is táp-
lálkozik, jóllehet a non-direktivitás kérdésében, úgy látom mégis, őt illeti a
prioritás. Ez a jelenség a csoportvezetőnek, a pedagógusnak és a pszichotera-
peutának olyan viselkedési stílusát jelzi, amely nem irányítja, nem tereli bizonyos
következtetés felé a beszélgetést, óvakodik az értékítéletektől, odafordul a
másiknak (vagy a többieknek) a kezdeményezéséhez, magatartásával bátorítja a
másik kezdeményezését. A non-direktivitás első leírói hangsúlyozták, hogy ennek
a stílusnak semmi köze a laissez fairé légkört jellemző ráhagyásos vezetői
stílushoz. A non-direktivitásban a vezető nem kapcsolódik ki: benne marad a
helyzetben, s jelenlétével, illetve jelenlétének jelzésével szabályozza a folyamatot.
(Ennek az elkülönítésnek főként a csoportterápiában van jelentősége, ahol a
formális szabályozás elengedhetetlen társa a non-direktív toleranciának.) Éppen
így el kell különíteni a non-direktív stílust a vezető demokratikus beállítódásától.
(A kettő gyakran együtt jár, mégis a demokratikus beállítódás elsősorban az
egyenlőség! mozzanatot kívánja, a non-direktivitás viszont a be nem avatkozást.)
A demokratikus stílus megkívánja a csoport tájékoztatását a csoportot érintő
dolgokról, ez viszont nem egyszer didaktikai kiselőadáshoz vezet, vagyis
demokratikus köntösben direktív magatartáshoz. A non-direktivitás lényege a
másik (a többiek) autonómiájának elfogadása — Rogers szerint feltétlen
elfogadása.
2. A másik kulcsszó Rogers felfogásában, helyesebben stílusában az empátia.
Kt empátiáról szóló könyvében Buda Béla hangsúlyozza, hogy Rogers az empátia
első korszerű leírója. Beállítódásához hozzátartozik, hogy a terapeuta a másik
helyébe gondolja és tudja magát, szinte átlép a másikba anélkül, hogy elveszítené
önmagát, és anélkül, hogy saját magát vinné át a másikba. Ez azt jelenti, hogy a
másik megismerésében megtalálja az egyensúlyt a projekció és az introjekció
között, ahogy Hegel mondja: valahogy eljut a másik tudásának a tudatához. K
Rogers-iskola jól tudja, hogy ez a beleélés különösen akkor nehéz, ha
értékrendszerről van szó. Beleélni magam akárcsak egy bizarr kívánságba is nem
nehéz (akár abba, hogy „csíkos macska szeretnék lenni és pálmák alatt kábítószert
szívni”). Bármilyen szokatlan is lenne egy nosztalgikus egység, viszonylag
könnyen beleéljük magunkat akkor is, ha egy-egy zavaró mozzanatát — itt mond-

274
 Utószó
juk a kábítószert — nem könnyű elfogadni. De egy hangsúlyozott követel- ményes
értékrendszert már igen nehéz felfogni az empátia mélységében. Például amikor az
egyik Karamazov-fiú azt mondja az apjáról: „Minek él az ilyen ember..azaz ilyen
semmirevaló ember, vagy amikor egy másik regényben önmagáról mondja valaki:
„Rongy ember vagyok, Bátyuska, köpj szemen” — ezekkel az értékektől terhes
megállapításokkal nehéz em- patizálni. De nem csak a negatív, hanem a pozitív
értékdimenzióban is nehéz követni a másikat. Igaz, a tolerancia mindenképpen
létrehoz valamiféle elfogadást, de Rogers stílusa teljes megértést, teljes empátiát
kíván a terapeutától, a pedagógustól, a szervezőtől.
3. A non-direktivitás és az empátia mellett a következő kulcsszó a bizalom. A
terapeuta érezteti a páciensével, hogy feltétlenül bízik erőfeszítéseiben és abban a
készségében, hogy életvezetésében változtatást tud végrehajtani. Rogers bizalma
az élet minden területére kiterjed. Az ő terapeutája nem semleges, egyértelműen a
páciens mellé áll. Érezteti, hogy tisztelettel, megbecsüléssel, negatív érzelmek
nélkül fogadja el. A Rogers- terápia légköre azt sugallja, hogy a terapeuta és a
páciens a bizalom légkörében egy különleges találkozást élnek meg.
4. A negyedik kulcsszó — a non-direktivitás, az empátia és a bizalom mellett
— a pedagógiai orientáció. Rogers egyetemi évei alatt az Egyesült Államokban a
lélektan vezércsillaga a tanuláslélektan volt. Az a feltevés, hogy bizonyos
feltételek között — például megfelelő motiváció és biztosított gyakorlási feltételek
mellett — a feladatmegoldás és az eredményes viselkedés elsajátítható és
megtanulható. Ez a hatás végigkísérte Rogerst. Elfogadta, hogy a változás az
emberben neveléssel, fejlesztéssel, tanítással elérhető. Hiszen az ember tanuló
lény. Születésétől kezdve szocializálva van arra, hogy megtanuljon megoldási
módokat, viselkedési fordulatokat.
A páciens Rogers karosszékében megtanulja önmaga aktualizálását,
élményeinek tudatosítását — az önismeret útját —, s amit ezzel elérhet az az
autenticitás, a hitelesség. Az autenticitás — ez a rendkívül magas érték Rogers
szemében — az élmény és a cselekvés egybevágása, a tapasztalás és a tevékenység
megfelelése (Rogers kifejezésével a kongruencia). Rogers egy kicsit azt gondolja
— nem tudom, mennyire —, hogy ez az autentici- tás, az élmény és a cselekvés
kongruenciája megtanulható. S itt jelentős különbség húzódik a Rogers-féle
felfogás és a mélylélektanok között. A mélylélektanok Freud értelmezése nyomán
a személyiség gyógyító alakításában az azonosítás folyamatát látják: a terapeuta
érzelmi elfogadását, az érzelmi kötődés folytatását az asszimilációban, az olyanná
válás vágyában, az érzelemvezérelt mintázódásban; ebben az azonosítási
folyamatban feszültségek oldódnak, s a személyiség a terapeutával való hasonulási
erőfeszítés révén új tulajdonságokkal gazdagodik.

275
 Utószó
Rogers szerint a páciens tanul, elsajátít, s a terapeuta nem a mintája (amellyel
azonosul), a természetrajz nyelvén szólva nem az imágója, amelyet megvalósít,
hanem a kalauza, mint Vergilius Daniénak, mint a protestáns tiszteletes a nyájának.
A páciens ezen a nehéz úton megtanulja az itt és most élmények tudatosítását,
megtanulja aktualizálni átélését, tudni azt, ami végbemegy benne. Az aktualizálás,
Rogersnek ez a nagyon fontos fogalma mindig az élménynyel, a prezenciával függ
össze, az itt és most tudati megvilágítása.
Rogers szerint ez az aktualizálás megtanulható, az ember úgy tanulja
önmagának és a másiknak a megismerését, mint egy nyelvet: gyakorlással,
kitartással, beleéléssel. A francia világ, amely megcsodálta, odahívta Párizsba, jól
megnézte, megvitatta, megbírálta Rogerst, úgy találta, hogy igen rokonszenves
magatartásában mégis van valami szerzetesi, valami imakönyvszerű. Pálmádé,
Rogers alapos ismerője azt írta róla, hogy angyalszerű volt, türelmes, elfogadó,
isten gyermeke. A pogány, éles nyelvű és éles gondolkodású franciákat inkább
szelídségével nyerte meg, mint azzal a gondolattal, hogy a másik megismerésén át
vezető önismeret tanulható.

II.

Rogers eszmei rokonságával számos tanulmány foglalkozik. Max Pages — aki

Európában legjobban érzi és magyarázza Rogers tanait — hangsúlyozza, hogy
amikor az összefüggéseket és az eredet csatornáit vázoljuk, semmiképpen sem
gondolhatjuk azt, hogy Rogers felfogása készen pattant ki különféle terápiás
irányzatok találkozási pontjánál. Rogers és munkatársai nagy tapasztalati anyagot
gyűjtöttek össze, dolgoztak fel, igazi eredeti munkát végeztek. A rokonság és a
származás mégis vitathatatlan.

276
 Utószó

1. Az első ilyen rokonság, amelyet általában kiemelnek, az egzisztencialista

pszichológiához és pszichiátriához való viszony. Rogers gyakorlatában követte az
európai és amerikai egzisztencialistákat (az európaiak közül talán Binswangert és
Minkowskit, az amerikaiak közül főként Maslow- t). Az egzisztencialista filozófia
azonban alig érintette. Heidegger művei kerülő úton jutottak el hozzá, a többieket
későn, a non-direktív terápiás stílus kialakítása után ismerte meg. (Ez a történet az
egzisztencialista folyóiratokból jól ismert.)
Kiemelek most Rogers gondolatmenetéből két olyan mozzanatot, amely
vitathatatlanul hozzákapcsolja az egzisztencializmushoz, és két olyat, amely
elkülöníti ettől a filozófiától és az ehhez kapcsolódó pszichológiától.
Az egzisztencializmus jól ismert alaptétele, hogy a világnak nincs lényege,
rendeltetése, univerzális létezési elve, nincs esszencia (gaza. lényeg), de van
egzisztencia, az itt és most, az adott, a valóságos létezés. Nos, Rogers terápiája és
pedagógiája az itt és most tartományban folyik, a személyiség fejlesztésének
helyzetében ajelen az, ami fontos, és a jelen nem redukálható, meg nem is
visszavezethető a múltra. A terápiás munka lényege eszerint a közvetlen élmény, a
közvetlen tapasztalás felelevenítése, az aktualizálás. A terapeuta a személyt arra
tanítja, hogy figyelje önmagát az itt és most folyamatában, inkább introspekciót
végezzen, mint retrospekciót.
K másik egzisztencialista vonás Rogers oeuvre-jében az elfogadó meg-
értésjelentősége. Rogers minden módszernél és technikánál fontosabbnak tartja a
páciens megértését (nem magyarázó megértésről, hanem elfogadó megértésről van
szó). Tudjuk, hogy az egzisztencializmus ismeretében a szabadság központi helyet
kapott, ez az igazság megélésének módja. Nos, a páciens elfogadó megértése a
személy szabadságszintjének az elfogadása. S ezt Rogers is, az egzisztencialisták is
fölébe helyezik minden módszernek vagy technikai útmutatásnak. A rogersizmus
és az egzisztencializmus tehát megegyezik az itt és most elvében, s az elfogadó
megértés értékében. Most nézzünk két éles eltérést.
KT. első a szorongás kérdése. Az egzisztencialista felfogás egyik pillére, az
egzisztencialista terápia fontos fogalma a szorongás, mint a létezés révén adott
kínos feszültség, a szorongás a nemlétezéstől, a megsemmisüléstől, a haláltól.
Ebben az értelemben beszélnek egzisztenciális szorongásról: aki létezik, az
szorong, mint aki állandóan tart a létezés veszélyeitől és előre nem látható végétől.
Ez pedig nem illik bele a rogersiánus rendszerbe.
Rogers egész műve — ez a második eltérése az egzisztencializmustól — op-
timista beállítottságú. Az egzisztencializmus feltételezi a létezéssel együtt járó
szorongást, és elfogadja az öngyilkosságot, mint a szabadság teljességének
feltételét. Rogers optimizmusában — mint látni fogjuk — az emberi lélekben
 Utószó
feltalálható alapvető jóban a létezéssel együtt járó szorongásnak nincs helye.
Ebben a mozzanatban, bárhogy hasonlít, mégis elkülönül a rendszer minden
egzisztencializmustól.
2. Rogers másik eszmei rokonsága a mélylélektan. Terápiás munkájának
szerkezeti felépítése nagyjából megfelel a mélylélektanok gyakorlatának. A terápia
lényege a személyiség alakítása, az indítékok és cselekvések kongruenciájának
megteremtése, a belső iránytű kialakítása.
Tudjuk, a terápiás beállítottságot, a beteg kezelését, az emberi kapcsolatok
normáinak terápiás érvényesítését — az emberben rejlő motiváció kibontását — a
század pszichológiája Freudtól és a pszichoanalitikus műhelyekből ismerte meg.
Rogers is ezen az úton haladt, azaz terápiás irányultságában a mélylélektanok
rokona. Utalok azonban ismét néhány olyan mozzanatra, amely elválasztja ettől a
rokon áramlattól. (Rogers előadásaiban és tanulmányaiban többször bírálta a
pszichoanalízist. Erre a már említett Max Pages ugyancsak kritikailag felelt. A
kitűnő összefoglalást, Rogers kritikájának a kritikáját Pages a Rogersről szóló
könyvébe illesztette bele, ezzel is demonstrálta a kritikának nemcsak a
szabadságát, hanem a jóhiszeműségét is.)
Itt és most azokat a mozzanatokat emelem ki, amelyek a rogersi stílust
elkülönítik a mélylélektanoktól, főleg Freud művétől. (Nem a kritikai vitát
ismertetem, hanem néhány különbséget.)
a) Rogers nem törekszik arra, hogy a lesüllyedt, a cselekvések mélyén rejlő
indítékokat, rejtett vágyakat, betokosodott történéseket tárja fel, nem is próbál
behatolni a tudattalan rétegébe (ez már nem Rogers közlése: ő nem is mérlegeli, be
lehet-e hatolni a tudattalan rétegbe). A terápiás munka - számára — a tudatosban, a
tudat-közeliben, tehát a jelenlevőben folyik. Az itt és most elvből következik, hogy
Rogers nem feltár, hanem aktualizálja, mozgósítja azt, ami az itt és most
tartományban mozgósítható. Az első különbség tehát a terápiás munka rétegeinek
roppant távolsága, az, ami az itt és most réteget a mélybe süllyedt rétegektől
elválasztja.
b) A másik jelentős különbség ott van, hogy mi az, amit a terapeuta megtalálni
vél abban a tartományban, amelyet mozgósítani igyekszik. Rogers úgy gondolja,
hogy a személyiségnek pozitív magja van — a proszociális irányulás, a másik
elfogadása —, s csak a földi frusztrációk és megpróbáltatások váltják ki belőlünk a
farkast. Az emberi természet a szolidaritást, a jóhi-

27«
 Utószó
szeműséget mutatná, s nem az agresszív, destruktív, szexuális indítékokat. Rogers
műveiben — sőt terápiás beszámolóiban is — nagyon kevés a szexualitásra és az
agresszivitásra való utalás. A terápiás anyagot főként a páciens önmagához való
viszonya és empátiás erőfeszítése adja.
Az ember pozitív magjáról szóló optimizmusban mintha Rousseau-t hallanánk.
O mondta: „Minden jó, ami a Teremtőtől származik, s minden megromlik, amihez
a társadalom hozzáér.” Ez azt jelentené, hogy „ami az emberben eredetileg van, az
pozitív, az jó; csak a földi életében romolhat meg”.
c) Most a harmadik jelentős különbség. Az itt és most gondolatból már
érezhető, hogy a múlt feltárása Rogers rendszerében nem lényeges feladat. A
lényeges a jelen. így az indulatátvitel kérdése is másképp merül fel. A terapeuta és
a páciens kapcsolata sem vezethető vissza a gyermekkori magatartásra. Nem annak
indulatátviteli megismétlése, újra való lejátszása, hanem az adott reális viszonylat
emocionális kísérője.
Mindez az itt és most tételéből következik. Ezért nincs gyerekkor (persze hogy
van, Rogers szerint is van, neki is volt gyerekkora, de a terápiában nem olyan
fontos, nem olyan lényeges, mint a mélylélektanokban); nincs távoli indíték, nincs
a messzi múltból áramló indulatátvitel, viszont az itt és most-ban megtalálhatjuk az
aktualizációt, a pozitívumot, ezt nagyjából a jelen mozgósításával feltárhatjuk, és
nem előbányászott emlékfoszlányokból építjük fel.
3. A rogersizmusnak még egy rokonságát emelném ki, amely az irodalmi és
művészeti irányzatokhoz hozza közel. Tudjuk, a pszichológiai és pszichiátriai
jelenségeknek megvan a megfelelőjük — talán az analogonjuk - az irodalomban is.
Ha Freud művének megfelelője a lelki élet mikroszkopikus értelmezésének
mestere, Thomas Mann és főként a József tetralógia-, ha Bergson ouvre-jének
irodalmi kiegészítője M. Proust, mint az idő és emlékezés folyamatának a
vizsgálója; ha az egzisztencializmus mondanivalója Sartre regényeiben
fogalmazódik meg, akkor a rogersiz- mus irodalmi analogonja Hemingway, az itt
és most-mós, a közvetlen élménynek, a függetlenségnek a kifejezője. Rogers
világában kiemelt érték, hogy az élmény minél egyszerűbb legyen, kongruenciáját
ne a motivációk alig áttekinthető hálózata jellemezze.
A közvetlen élmény, az aktualizálás kapcsolja össze Rogers non-direkti- vitását
a kor egyik nagy művészi áramlatával, a happening-dramaturgiával, a
cselekvésvezérlésű improvizációs játékkal és színházzal.
Mindezekkel a rokonságokkal együtt értelmezhetjük annak az üzenetnek a
jelentését, amelyet Rogers műve képvisel a világban. Az amerikai
27S>
 Utószó
élet siker-orientációjával szemben az élmény-vezérlésnek tulajdonít érté-
ket. A hiteles élményt, a személyiség autenticitását, s az ezen alapuló
empátiát és önismeretet tekinti a szerencsés emberi lét, a kedvező emberi
feltételek kritériumának.

III.

Most röviden ismertetem Cári Rogers életrajzát. Ezt megkönnyíti az is, hogy
Rogers Valakivé válni című nagy sikerű könyvében és több más munkájában is
elmondja életrajzát. Az említett könyv ezzel a fejezetcímmel kezdődik: „Ki vagyok
én?”, s erre azonnal felel. 1902. január 8-án született egy hatos testvérsor negyedik
tagjaként. A szülők szigorú erkölcsű, mélyen vallásos puritánok. Dohányzás,
alkohol, tánc tilos. Semmiféle világiasság, csak a munka és a vallási hit az érték.
Emlékszik még arra, hogy amikor először ivott limonádét! — alkoholmentes
limonádét — súlyos bűnnek érezte ezt a luxus-fogyasztást. Szülei a
Bergman-filmek morózus, örömtelen puritánjaira emlékeztetnek; farmot
vásároltak, ott éltek, hogy megóvják hat gyermeküket a város kísértéseitől.
Cári, a mi fiúnk magányos, olvasó gyerek volt, lepkegyűjtő, növényápoló.
Serdülőkorában kerül a Wisconsin kollégiumba, mezőgazdasági tanulmányokat
végez. (Wisconsin amerika-középi város, inkább kisváros. Sinclaire Lewis „Fő
utca” című regénye ezen a tájon, egy ilyen típusú városban játszódik, s megmutatja
ennek a környezetnek az előítéletekkel telt, elfogult világát.)
Cári a mezőgazdasági szakranárképzőbe jár. Egyre inkább foglalkoztatják
vallási kérdések. Átiratkozik a teológiára, lelkipásztornak készül. Közben a
történelem szakot végzi. 1922-ben az amerikai vallásos és iíjúsági szervezetek
delegációja tagjaként kiküldik Kínába, ahol részt vesz a Keresztény Diákszövetség
Világkongresszusán. Utazással együtt — még nem repülőgépen utaznak — hat
hónapot tölt távol. Élete teljesen megváltozik:
1. Elfogadja a vallási toleranciát, kimenekül a szülők vallási szenvedélyéből.
2. Felismeri, hogy társadalmi változásokra van szükség a világban.
3. Szerelmes lesz. Szerelmét gyerekkora óta ismeri, de a szülői tilalom miatt
nem közeledhetett hozzá. A szülők tilalma ellenére a lányt hamarosan
feleségül veszi.
 Utószó
4. Iskolát változtat. Amerika akkor legliberálisabb teológiai kollégiumába
iratkozik be.
5. Ebben az évben elkövetkezik első olyan fellépése, amelyben magyarázói a
későbbi rogersizmus kezdetét látják. Az történik, hogy kezdeményezésére a
kollégium hallgatói együttesen kérik az igazgatóságtól, hogy tanár nélküli
szemináriumot szervezhessenek. Az igazgató elutasítja ugyan a kérést, de a
diákmozgalom mégis kierőszakol valamiféle kompromisszumot. így létrejön
az első autoritás nélküli non-direktív tanulmányi egység Rogers életében.
A tapasztalatnak jelentős következménye volt. Rogers szakított a teoó- lógiával, a
vallásos elkötelezettséggel; nem vetette ugyan le, de tágabbra feszítette a hit
kényszerzubbonyát. Megint átiratkozik, ezúttal a pszichológiára, a Columbia
Egyetemre. Két évre rá állást vállal Rochesterben a Gyerekvédelmi Intézetben.
Tizenkét évet tölt itt. Az intézmény nagyjából a Nevelési Tanácsadók munkakörét
látja el.
Közben két gyermeke születik, egy fiú és egy lány. Életrajzába beleírja:
„Legnagyobb sikere életemnek az, hogy gyermekeimmel felnőttkorukban is
beszélni tudok.”
A rochesteri évek kezdetéről jegyzi fel: állandóan zavarta az emberekkel való
közvetlen kontaktusnak és a Columbia Egyetemen meghonosodott aprólékos
kísérleti és statisztikai módszernek az ellentéte: „nem tudtam összeegyeztetni
Freud gondolatát és Thorndike gondolatát”. (Ez másnak sem sikerült.)
A rochesteri neveléspszichológia után átmegy az Ohio Egyetemre. Ezzel
kezdetét veszi professzori pályafutása, amely szülővárosában, Wis- consinban éri
el csúcspontját. Kialakítja a módszert, amelyet először funkciójáról nevez el
terápiás tanácsadásnak, később a módszer alapján átkereszteli non-direktív
terápiás tanácsadásnak, végül a kezelési szituációról kliensközpontú terápiának.
Ezt az elnevezést használjuk.
Rogers számára minden személy, akihez alakítási szándékkal közeledünk,
kliens. Az elnevezés azt a szándékot fejezi ki, hogy akihez közeledünk, az legyen
törődésünk központjában! A terapeuta nem rendelkezik elixírrel, nem tudja
kioperálni a mórbuszt, még csak nem is tudja, mi az. A hozzá forduló ember
magában hordja nemcsak a problémáját, hanem problémájának a megoldását is. O
van tehát a középpontban, ő az, akit feltétel nélkül elfogad a pszichoterapeuta,
akiben bízik, akiről feltételezi, hogy hozzájárul gyógyulásához.
IV.

Említettem, hogy az eljárást először tanácsadói terápiának nevezte. Ehhez

hozzájárult a 30-as évek Amerikájának a gyakorlata. A tanácsadás ekkor
általánosan elterjedt eljárás. Tanácsot adnak pályaválasztásra, iskolaválasztásra,
281
 Utószó
párválasztásra, utazási program összeállítására, biztosításra, lakberendezésre,
adóügyre, telekvásárlásra, tőzsdézésre, házeladásra, mindenféle helyzetben
lehetséges döntésre.
Moreno mesélte ezt a történetet (egyes szám első személyben). Sokan fordultak
hozzá tanácsért. Egy alkalommal egy férfi egy részvénycsomagügyben fordult
hozzá. Nem emlékezett már, hogy vételről, eladásról vagy átruházásról volt-e szó.
Csak azt értette meg, hogy a két lehetséges álláspont közül az egyik a tanácskérő
feleségétől, a másik a könyvelőjétől származott. A két álláspont közül a könyvelőét
javasolta. A kliens elbeszéléséből ugyanis annyit értett, hogy a feleség nem lehet a
jóakarója, nem az ő tanácsát kell követni. Ezt természetesen nem mondta el, csak
annyit mondott, hogy szerinte a Z-megoldást kell választani (ez volt a könyvelő
megoldása). Valóban ez volt a jó tanács, s ő néhány hónap múlva élete legnagyobb
tiszteletdíját kapta kézhez.
A tanácsadói szokás átterjedt a pszichológiára és a pszichiátriára is. Az emberek
elvárták, hogy nehéz pszichés helyzetben éppúgy tanácsot kapjanak, mint
pályaválasztási vagy biztosítási dolgaikban. A század húszas és harmincas éveiben
számos ilyen pszichiátriai tanácsadót hoztak létre, amelynek feladata, hogy
segítséget nyújtson patológiás panaszokkal odafor- dulóknak. Ma talán úgy
neveznénk, hogy krízisintervenciós szolgáltatás.
A feladat néha villámmegoldást kapott: egy-két alkalom elég volt a probléma
megoldásához. A legtöbb esetben azonban a tanácsadás 30-40 órát vett igénybe. A
problémák, amelyekkel a tanácsadókhoz fordultak együttélési, munkahelyi,
érvényesülési gondok. Átnéztem egy tankönyvet, amelyből tanácsadó
pszichológusok az Egyesült Államokban ezt a nehéz szakmát tanulják. Kevés
esetben fordulnak a tanácsadóhoz válási ügyben, szexuális panasszal. Ennek
nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy külön házassági és szexuális tanácsadók
állnak a pszichológust igénylő közönség rendelkezésére, így a Rogers-féle
„általános counseling”-et inkább más típusú életvezetési problémákban veszik
igénybe.
A counseling-problémák már a jelentkezésben magukba foglalják a
pszichoterápiás megoldást. Aki ilyen tanácsadóhoz fordul, az már az is-
mertetésekből is tudja, hogy itt nem egyszerű tanácsadásról van szó, amilyenek
legtöbbször a pszichológiai tanácsadók, hanem valamilyen hosz- szabb
folyamatról, lelki életének „ortopédiájáról”.
A tanácsadói igényben a legtöbbször a „hol a helyem a világban” kérdés és
panasz merül fel. Azt hiszem, ez igazi amerikai probléma lehetett, amerikai
generál-probléma. Neurotikus és pszichotikus panaszok, pszichoterápiás
nyugtalanság vagy egyszerű emberi kíváncsiság egyaránt megnyilvánulhat ebben a
kérdésben.
- 282
 Utószó
Néhány példát mondok a panaszokból, amelyeket a tanácsadóban
megfogalmaztak, ugyancsak az említett tankönyvből:

Harmincasférfi elmondja: előre akar jutni az életben. Jelenlegi helyzete rossz.

Középszerű feladatot végez, egész léte unalmas. Ebből csak akkor juthatna ki, ha
átgázolna másokon. Látszólag az érvényesülés és a tisztesség szituatív konfliktusa
nyugtalanítja. Valójában önértékelési zavarról, kompromisszumképtelenségről,
igen alacsony önismereti szintről van szó.
Hasonló korú férfi. Szerelmes. Ügy érzi, nem méltó arra, hogy a leány ezt
viszonozza. Pedig mégis így van: a leány szereti őt. Valamikor tíz évvel ezelőtt
sikkasztás miatt börtönbe került. Ez ma is kísérti. Bünügyileg nyilvántartott ember,
priuszos. így jobb állást nem foglalhat el. Választottjának ezt nem tudja elmondani,
inkább meghal, minthogy megmondja. Magához kötni ezt a naiv nőt gaztett lenne,
így most nehéz öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik.
Egy 19 éves leány együtt él a szüleivel, akiket nem szeret, gyűlöl. Tudja, hogy ez
bűnös érzés. Ettől a bűntől akar mentesülni, ezért éjjel-nappal dolgozik. A nagy
háznak és a kertnek minden munkáját egyedül végzi, csakhogy ettől a szörnyű
bűntől megszabaduljon. így nincs élete, de a szülök gyűlöletének érzésétől mégsem
tud megszabadulni.

A tanácsadó pszichológus — most már nevezzük rogersista pszichoterapeu- tának

— nem gondolja a kliensről, hogy beteg, nem mérlegeli a nyugtalanság fokát, nem
készít diagnózist (minthogy elfogadja Rogersnek azt a tételét, hogy a
pszichopatológiai diagnózis inkább akadályozza, mint elősegíti a terápiás munkát).
Elfogadja, hogy a kliens nehéz helyzetben van, súlyos gondokkal küzd, helyesli,
hogy tanácsadóhoz fordult, reméli, hogy együttesen tisztázni tudják a helyzetét, és
ily módon képessé válik a probléma megoldására. S ekkor kezdetét veszi a terápia.
A leírásokból úgy látom, hogy általában olyan személyekről van szó, akiket
panaszuk, fellépésük, siránkozásuk vagy manőverezésük alapján neurotikusnak,
vagy akcentuált személyiségnek minősíthetnénk.

Haimowitz - egy chicagói kutató pszichológus - statisztikát készített a

Rogers-módszer hatásáról. Úgy találta, hogy az eljárás a legjobb hatásfokú olyan
férfiaknál, akik inkább az intrapunitív típusba tartoznak. (Ez a frusztrációs
vizsgálatok kapcsán bevezetett fogalom az önbüntető személyekre vonatkozik,
mint példánkban a két férfi, akik nem próbálnak kilépni rossz helyzetükből, mert
úgy érzik, ezt csak tisztességtelen módon lehet: vagy átgázolni kellene valakin,
vagy becsapni valakit, ezért inkább megmaradnak rossz helyzetükben. Egyébként a
harmadik példánkban szereplő nő is intrapunitív volt, önmagát büntette.) Ezt a
283
 Utószó
csoportot követi az érett korú, idős — 50-65 év közötti — férfiak rogersista
pszichoterápiája. Ezeknél a bezárkózást, az életkedv csökkenését ellensúlyozza az
optimista alapú önismereti terápia. Alkalmatlannak érzi az eljárást értelmi
fogyatékosokra, bűnöző deviánsokra és kábítószer-fogyasztókra. Alkoholistákra
vonatkozóan még nem közöltek adatokat, de van olyan közlemény, amely az ezzel
a pszichoterápiával összefüggő elvonást eredményesnek tartja. Ezekben a
csoportokban — deviáns, kábítószer, alkohol — merül fel leginkább a kétely a
bizalomvezérlésű elfogadással szemben, minthogy ezeknél a személyeknél az ilyen
elfogadás nehezen vezethet eredményre. Pszichotikusok esetében a végzett
vizsgálatok alapján hatékonynak minősítik az eljárást. A hatékonysági statisztikák
skizofrén betegekre vonatkoznak, ezt a diagnosztikai egységet az Egyesült
Államokban igen kiterjedten alkalmazzák.
Az eljárást illetően az egyéni kezelés módszeréről próbálok néhány dolgot
elmondani. A pszichoterápiában szokásos elszigetelt kettős helyzetet itt is
létrehozzuk. Az egyik változatban mindketten ülnek, egymással szemben vagy
félig szemben. Asztal kettejük között általában nincs. A másik változatban a
páciens fekszik, a terapeuta vele szemben ül. Mindkét változatban látják egymást, s
a verbális kommunikáció mellett a szemkontaktus is lehetséges. Ebben a
helyzetben valójában párbeszéd folyik. A terapeuta reagál a páciens
mondanivalóira, legtöbbször bólint, elfoga- dóan hümmög, egy-egy szóval jelzi a
páciensnek, hogy jelen van, néha megpróbálja összefoglalni a páciens
mondanivalóját, egyszóval fenntartja a folyamatot. A beszélgetés mindenekelőtt
arra irányul, hogy a páciens valamilyen fokon rátanuljon az introspekcióra.
Figyelje a benne lejátszódó folyamatot, amit tud, mondjon ki ebből, akár a jelenség
szintjén, allegorikus formában is.
Például: a páciensnek néhány óra után az az érzése, hogy az egész dolog olyan,
mintha egy összerakó játékot próbálna kirakni, egy puzzle-t, s mintha csupa
egyforma darab lenne, pedig tudja, hogy nem egyformák.
Vagy: mintha amióta idejár, folyton egy dallamot dúdolna, amely ismerős
ugyan, de nem jön rá, hogy minek a zenéje.
Harmadik példánk: a páciensnek az az érzése, hogy letapogatni próbál valamit,
mintha vakok írását olvasná, a Braille-írást.
Mindezeket a felismeréseket a terapeuta megerősíti, mert a páciens belső
történéseiből mond el valamit. Mintha az erőfeszítés élményét próbálná szavakban
elmondani. A jelenséget, amiről itt szó van, egy Silberer nevű pszichoanalitikus írta
le elsőként, s Freud már mint „Silberer-jelen- séget” említi. A leírásban a belső
szándék, az erőfeszítés az elalvás határán allegorikus formában játszik bele az
álomba. Például valaki rá akarna jönni, hogy bizonyos részleteknek mi az
összefüggése, közben elbóbiskol, és álmában egy puzzle-t rak ki. Az ilyen
284
 Utószó
introspektív műveletek lényeges, megbeszélhető anyagot nyújtanak a terápiás
folyamathoz. Nem szimbólumértékű megfejtésükkel segítik az empátiát és az
önismeretet, hanem azzal, hogy a páciens önmagába nézett, s ezt non-direktív
technikával, saját fonalán, a terapeuta résztvevő segítségével folytatni tudja.
Az introspekcióval a páciens az itt és most tartományában jár. Megéli azt,
ahogyan az átélés lejátszódik, szétválaszthatja élményeit és a hozzátapadt
sablonokat. A művelet, amelyet a páciens végez, és amelyet a terapeuta megerősít:
az élmény megfogalmazása, amelyben nem annyira a tudatosítás, mint inkább a
kommunikabilitás játssza a főszerepet. Az élményt kell a közlés szintjére hozni,
verbalizálni. A puzzle, a vakírás, a dúdolás valós élményeknek felelnek meg, ezeket
erősíti meg a leolvasás készsége (az, hogy le tudom olvasni azt, ami végbemegy
bennem), majd a verbalizálás (az, hogy ki tudom fejezni). Az introspekció anyagát
háromszor élem meg: az átélésben, a leolvasásban és a verbalizálásban. A páciens
az élmény hármas szintjén a terapeuta által nyújtott bizalom és elfogadó megértés
légkörében rátanul arra, ami Rogers szerint a gyógyulás folyamata: a közvetlen
élmény megfogalmazására és kommunikálására. A terapeuta nem keresi azt, hogy
milyen bújócska húzódik meg a puzzletörténés vagy a vakírás-epizód mögött.
Elfogadja ezeket, mint a valóságos élmény valóságos felmutatását. S ez a feltétele
az empátia és az önismeret együttes érlelésének.
Joggal merül fel az a kérdés, miből gondoljuk, hogy a páciens a valós élményét
mondja el. Erre Rogers azt felelné, hogy az introspektíven feltárt élmény elfogadó,
bizalomteljes megértése a terapeuta részéről viszonylag gyorsan elindítja a
páciensben azt az érzést, hogy elfogadja önmagát és rátanuljon élményeinek a
kommunikációjára.
Rogers másik érve az a feltevés lehetne, hogy „A terápiában az egyén valóban
emberi szervezetté válik azzal a gazdagsággal, amit a folyamat magában hordoz.
Irányítani tudja magát, vágyaiban javíthatatlanul társadalmi. Az emberben nincs
állat. Az emberben csak ember van, és ő az, akit kiszabadítunk.”
Rogers feltevése az, hogy az ember gondolkodásában, érzelmeiben, társas
magatartásában emberi, s az, amit állati vonásnak neveznénk, a homo sapiens
szintjén az emberi környezetre — a környezet frusztráló hatására — való emberi
reakció.
Az élmény letapogatása, leolvasása révén a kliens elfogadhatja a másik pozitív
érzéseit — ebben az esetben a terapeuta elfogadó megértését —, s így saját
személyének pozitív vonásait is. A páciens bármely pozitív irányú elfogadását a
terapeuta megerősíti.
Rogers tehát a felbukkanó, illetőleg a könnyen felidézhető tartományban jár, a
közvetlen élmény világában, az itt és nwstAsan, azzal a feltevéssel, hogy az élet
ezen a szinten is megbeszélhető, az adott helyzet megoldása kidolgozható, és az
285
 Utószó
introspekció, az élmény leolvasása és a pozitívumok elfogadása lehetővé teszi a
másik elfogadó megismerését és a kompromisszum létrehozását is. A terapeuta
szerepére ebben a folyamatban már utaltam: bólint, hümmög, megerősít, fenntartja
a folyamatot. Időnként összefoglal. Ezt az összefoglaló tevékenységet próbálom
vázolni.
Buda Béla szemléletesen ismerteti ezt a Rogers elgondolásától is ihletett
„empátia-könyvben”. Ha a páciens „beszéde megszakad — írja Buda Béla —, s az
interakciós helyzet választ kíván, akkor Rogers terapeutája összefoglalóan, a
lényegest kiemelő módon megismétli azt, amit a páciens mondott”. Egyszóval nem
magyarázatról van szó, hanem megismétlő összefoglalásról és megértő
megerősítésről. A meta-folyamat, amellyel a terapeuta nyomon követi páciensét,
elsősorban az önértékelés és az önelfogadás fonalán halad. Ennek feltétele Rogers
elgondolásában a tanácsadó, illetve a terapeuta kongruenciája. Ezen Rogers azt az
elvet érti, hogy megnyilvánulásai hitelesek legyenek, érthetők és elfogadhatók a
páciens számára. Az empátia és a kongruencia, az önértékelés javítása és az
önelfogadás, mindez belejátszik a nyílt helyzet dinamikájába. Ennek eszköze a
párbeszéd fenntartása és az ezt szolgáló összefoglalások. Hangsúlyozom: nem
értelmezés, nem a motívumok magyarázata, hanem a páciens mondanivalójának
összefoglalása a dialógus fenntartása érdekében.
Példák következnek a Rogers-terápia dialógusaiból. Valamennyi példa
Rogerstől származik, részletesebben a „Kliensközpontú terápia” és a „Valakivé
válni” című személyiséglélektani könyvben találhatók.
Egy O nevű páciens mondja:

Kliens: Valami nyugtalanít. Egy gondolat, amit nem tudok elűzni. Az a gondolat,
hogy túlságosan meg vagyok elégedve magammal... Amikor ezt egy tesztapparátus
mutatta, zavart; később azonban megnyugodtam, tetszett nekem. Ez kellemetlen
volt nekem azért is, mert ilyenkor azokra az emberekre gondoltam, akiknek
bánatuk, bajuk van.. .Amikor valaki azt mondta egy gyereknek, hogy „ne sírj”, azt
gondoltam, ezt nem lehet mondani, mert akinek bánata van, annak joga van sírni.
Majdnem ilyen az, hogy meg vagyok elégedve magammal... Mert csúnya
tulajdonságnak tartjuk azt, ha egy gyerek meg van elégedve magával. Azt mondjuk,
ez hiúság, gőg önteltség. Ilyennek kellene lenni más embereknek... (hallgat...)
Terapeuta: Mintha haragudna magára, amiért ez az érzése van. Pedig ezekkel a
gondolatokkal sikerül a dolog két oldalát látnia: ha egy gyereknek van kedve sírni,
miért ne sírjon? S ha van kedve önelégültnek lenni, vajon nincs-e meg ugyanígy a
joga, hogy elégedett legyen önmagával? S ez a vélemény a gyerekekről mintha
összefüggene azzal, amit most érez, saját magának a jó értékelésével, az
elfogadásával.
286
 Utószó
Kliens: Igen, így gondolom.
Terapeuta: Talán még az is benne van a gondolatában, hogy Ön sokoldalú és
érdekes ember.
Kliens: Igen, valahogy így van. De a gyerekek valahogy még változatosabbak,
még érdekesebbek. Valami van bennük, amit mi már elveszítettünk.
Terapeuta: Ügy gondolja, hogy van bennük valami tudás a világról amit mi már
elveszítettünk.
Kliens: Igen, így.
Ebben a részletben a terapeutának Rogers szerint három funkciója van:
fenntartja a dialógust, hangsúlyozza, hogy elfogadja a pácienst, és megerősíti a
páciensben az önmagáról való pozitív érzést.
Ugyancsak O.-val folyik a terápiás dialógus:
Kliens: Serdülőkoromban gyakran volt az az érzésem, hogy különlegesen
világos gondolatok támadnak bennem. Akkor történetesen normálisnak éreztem
magam. Most azonban már elfogott a kétely. Azt hiszem, rossz útra jutottam. De
mégis néha-néha visszatér bennem az az érzés, hogy teljesen normális vagyok, aki
egy szörnyűséges és kaotikus világban él.
Terapeuta: Ahogy kiveszem a szavaiból, ezek ritka és átmeneti érzések voltak,
de érezte, és foként most érzi azt, hogy önmaga teljes egészében él, létezik és
valóban kaotikus világban él.
Kliens: Igen, igen, csakhogy az, hogy rossz úton vagyok, azt nem lehet el-
mondani. Azt, hogy én vagyok normális és nem a világ amelyik körülvesz, erről
soha senkinek nem lehet beszélni.
Terapeuta: Ügy látszik, az az érzése, hogy veszélyes dolog beszélni arról a
lényről, aki magában dalol. (Utalás a beteg egy régebbi mondására, amelyet
idéztem.)
Funkcióját tekintve: 1. a kliens várta a reakciót, ezért a terapeutának felelni
kellett, 2. a terapeuta kifejezésre juttatta az elfogadását (a lény, aki dalol benne), 3.
összefoglalta a folyamatot, és 4. fenntartotta a dialógust.
A harmadik példánkban egy fiatal férfiról van szó. Arról beszél, hogy szeretné,
ha szülei eltűnnének a világból, akár ha meghalnának is.
Kliens: Azt szeretném, ha soha nem léteztek volna. Szégyellem magam, mert így
vagyok velük, és ha hívnak, azonnal rohanok hozzájuk. Úgy érzem, mintha bennem
lennének, vagy valami bennem van, a zsigereimben, érzem a bensőmben.
(Gesztikulálni kezd, a köldöke felé nyúl, mintha ki akarná tépni.)
Terapeuta: Azt mondja, szigorúan, szinte köldökzsinóron tartják.
Kliens: Furcsa. Pontosan így érzem. Ha mondanak valamit, ami kínos nekem,
azt éppen itt érzem (a köldökére mutat).
Terapeuta: Mintha minden alkalommal, amikor zavar van maguk között,
287
 Utószó
valahol a köldöke körül érezné.
Kliens: A beleimben érzem, de megmondani, hogy mit érzek és hogyan, nagyon
nehéz lenne.
A dialógus funkciója: Megfogalmazása annak az élménynek, amelyet a kliens a
szülőktől való dependencia folytán átélt. Élményszerűn megéli, és ezt az élményt a
terapeuta segítségével ki tudja fejezni. A terapeuta kalauzi tevékenysége
érvényesül; vezeti a klienst az élménytől a megfogalmazásig.
Ezek a példák a dialógusra vonatkoznak, vagyis a terápiás munka szövetére.
Most utalnék arra, hogy milyen terápiás cél felé halad Rogers. Ö maga írja,
hogy „a jó élet” elérése a cél. Ezt úgy fogalmazza meg, hogy „the good life”. A
franciák ezt, mint célkitűzést kissé laposnak tartották, és a good life-ot „telített
életnek” vagy „virágzó életnek”, esetleg „bimbózó életnek” fordították. (Én valami
hasonlót nevezek intenzív életnek, azzal az igen nagy különbséggel, hogy a
kifejezést egészségesekre és nem betegekre alkalmazom, főként a pedagógiában és
nem a pszichoterápiában.)
A Rogers-féle „good life”-nak a kritériuma az, hogy nem állapot — mint
vallásos formája: az égi harmónia —, hanem folyamat, állandóan változó,
dinamikus növekedése a személyiségnek. Rogerst idézem: „Nem rendel-

- 288
 Utószó
tetés, hanem irány.” További kritérium - de erről már külön előadást kellene tartani
— a lelki szabadság, amely bármely irányba vezérelheti az embert. Nem kell
valamilyennek lenni, csak el kell fogadnia az embernek, a kliensnek, a
tanítványnak önmagát, és meg kell értenie a másikat.

V.

Hogyan alkalmazható a rogersizmus a pszichotikus betegek kezelésében, és miért

lehet eredményes? Itt talán főként a non-direktív csoportpszichoterápiára utalnak.
Ezt azonban itt valamennyien ismerjük. Inkább az egyéni pszichoterápiának a
pszichotikusokra való alkalmazására térnék ki. A párbeszédes alaphelyzet itt is
fennáll, természetesen ülő helyzetben. A beteg közben valamilyen manuális
tevékenységet végezhet. Tehát a dialógus az asztalnál is folyhat. Ezt a terápiás
munkát akkor kezdhetjük el, amikor a beteg már némileg feltisztult, a realitást
bizonyos fokig ismeri, tiszta tudattal közelítheti meg. A betegség akut szakaszában
ezzel a módszerrel a beteg aligha érhető el. A farmakonhatás után, még mindig a
farinakon árnyékában kezdhető el a nondirektív terápia.
A terápiát alkotó dialógus az élményvilágot ragadja meg, és arra törekszik,
hogy bármilyen eseményről, epizódról lenne is szó, valamit mozgósítson a beteg
az átélt, eleven anyagból. A lényege az lenne, hogy a közvetlen élményből
aktualizáljon valamit.
Ez a terápiás munka nem törekszik a pszichotikus történés hátterének a
feltárására, indítékfonalának a felgöngyölítésére.
Az itt és most anyagát igyekszik mozgósítani. Például: a betegen valamilyen
vizsgálatot végeztek. Erről beszélgetünk. Nos, ennek felelevenítését olyan
figyelemmel kíséri a terapeuta, mintha a legizgalmasabb mozidarab lenne.
Vagy: látogató volt (vagy egy másiknak volt látogatója), és ő ezt megfigyelte;
vagy látta az egyik nővérkét, amint esernyővel elment. Ilyen és ehhez hasonló
élményfoszlányok, megfigyelési töredékek bukkannak fel a betegben a beszélgetés
során. A terapeuta elfogadja ezt, mint értéket, mint igazit. Kalauzolja abban az
irányban, hogy ezt a pici élményroncsot minél jobban körüljárja, minél többet
mondjon róla.
Ez a lényeges vonása a rogersizmusnak a skizofrének kezelésében.
Természetesen nincs szó arról, hogy ez az egyedüli kezelés lehetne. Be van iktatva
a rehabilitáció sokoldalú munkájába. De ezen belül az itt és most vezérlésű
dialógus, az introspekció, az élmény és a pozitív elemek felmutatása jó
eredménnyel járulhat hozzá az élményteltebb valóságszemlélethez és a

289
Utószó
betegeinkben mindig meglevő stigma-élmény elhomá- lyosításához.
♦

Ennyi az, amit Cári Rogersről most el tudtam mondani. Maga az ember gazdagabb,
maga a mű kiterjedtebb, mint amit én mondani tudtam róla. Alig érintettem
személyiséglélektanát, elhallgattam gyermeklélektanát, gyermekpszichoterápiai
gondolatait, és főként pedagógiai elgondolását, vagyis a szociálpszichológiai
intervenció technikáját.
Mégis úgy érzem, hogy közvetítettem egy üzenetet, egy távoli kutatócsoport
üzenetét. Nem léptem fel azzal az igénnyel, hogy Rogers és munkatársainak az
igazát közvetítsem. Nem tudom ugyanis, hogy van-e igazuk, és ha van, milyen és
mekkora.
De az biztos, hogy létezik egy olyan terápiás erőfeszítés, amely az itt és most
tartományában jár, az emberi dolgok pozitív magvát mutatja fel, az introspekció
sokat vitatott és erősen vitatható módszeréhez folyamodik.
Az eljárás számomra rokonszenves, azért is, mert pedagógia orientációjú, s
elhiszi azt, hogy sok mindenre megtaníthatjuk az embereket, és mi is sok mindent
megtanulhatunk.
1981. február 20.
Mérei Ferenc

290
JEGYZETEK
 Jegyzetek

Előszó: A találkozások csoportja

(Előszó a magyar kiadáshoz)

1. Rogers nem szerette, ha az általa kezdeményezett és jórészt általa kidolgozott

irányzatot — mely jelentősen befolyásolta a tanácsadás, a pszichoterápia, a
pedagógia és az élet sok más területének elméletét és gyakorlatát — az ő nevével
jelölték.
2. „A nondirektivitás a Cári Rogers által kialakított, az emberi kapcsolatok szinte
minden területére kiterjedő, forradalmian új, a tekintélyelvet elvető
pszichoterápiái irányzat lényege” — kezdi Brian Levitt a témakörből
összeállított könyvének előszavát (Brian E. Levitt, EAaEmbracing non-
directivity. Reassessing person-centered theory and practice in the 21st century.
PCCS Books, Ross-on-Wye, 2005). Másrészt nem véletlenül változtatta meg
idővel Rogers a „nondirective psychotherapy” elnevezést „client-centered
psychotherapy”-ra hangsúlyozva, hogy a „lényeg” az, hogy a kongruens (nyílt,
őszinte) terapeuta elfogadja és megértse a klienst. (Ami nem kisebbíti a
nondirektivitás jelentőségét: nem beszélhetünk kliensközpontú terápiáról, ha a
terapeuta, szívével és eszével egyaránt, nem tette teljesen magáévá a
nondirektivitást. Ez az attitűd biztosítja a kliens szabadságát, és védi meg attól,
hogy a terapeuta kárára legyen. Lásd az idézett könyvben Kathryn A. Moon:
Non-directive therapist congruence in theory andpractice. 261—280. oldal.)
3. Cári Rogers: Valakivé válni (A személyiség születése) SHL Könyvek, Edge
2000 Kiadó, 2006.
4. A „személyközpontú csoport” kifejezés használatának helyességében
megerősített Jerold D. Bozarth cikke: „Non-directive Person-centered Groups:
facilitation of freedom and personal power” (Nem-irányított személyközpontú
csoportok: a szabadság és a személyes erő serkentése). In: Brian E. Levitt
(szerk.): Embracing non-directivity (Reassessing person-centered theory and
practice in the 21st century) PCCS Books, Ross-on-Wye, 2005, 281—302. oldal.
5. Tony Merry: Invitation to Person-Centred Psychology. PCCS Books,
Ross-on-Wye, 1995, 2006. Tony Merry „személyközpontú pszichológiának”
hívja Cári Rogers munkásságát (elméletét, filozófiáját és ezek alkalmazását),
míg „személyközpontú megközelítésnek” azt nevezi, ahogyan a
személyközpontú pszichológia a „való élet” különböző helyzeteiben
felhasználható.

6. Rogers, C. R.—Sanford, R.: Client-centered psychotherapy. In: Káplán,

Jegyzetek
H.—Sadock, B.-Freeman, A. (Eds.): Comprehensive Textbook of Psychiatry,
Vol.3. Baltimore, MD., Williams and Wilkins, 1980. Tony Merry is idézi ezt a
mondatot, az 5. jegyzetben említett könyvének a csoportokról szóló
fejezetében.
7. Jerold D. Bozarth idézett cikkében ezt írja: „...a csoport bármelyik tagjából
bármikor olyan személy válhat, akit a többiek facilitátornak érzékelnek. Azok
teremtik meg a terápiás környezetet, akik egy adott pillanatban kongruensek a
többiekkel való kapcsolatuk tekintetében... A kongruens ember kongruenciát
vált ki azokból, akik inkongruensek”
8. Kiéin Sándor: A T-csoportokról és a szervezetfejlesztésről (Beszélgetés
Kenneth D. Benne-nel) In: Kiéin Sándor: Az intelligenciától a szerelemig. 4.
kiadás, Edge 2000 Kft., 2005, 242. oldal. Benne többek között ezt mondta:
„Cári Rogers csak a többieknél később kezdett el a csoportokkal foglalkozni,
de amikor megérezte a csoportokban rejlő lehetőségeket, akkor nagyon
fellelkesítette ez a terület.”
9. Howard Kirschenbaum: The Life and Work of Cári Rogers. PCCS Books,
Ross-on-Wye, 2007, 10. fejezet: The California Years: Encounter Groups and
Education
10. Charles Seashore: What is Sensitivity Training? In: R.A. Ritvo— A.G. Sargent
(eds.): The NTL Managers’ Handbook. NTL Institute, Arlington, Virginia,
1983, 2-5. oldal.
11. Kiéin Sándor: Az intelligenciától a szerelemig (Pszichológusok a
pszichológiáról). Edge 2000 Kiadó, 2006.
12. Cári Rogers: Bevezető egy tanulmánygyűjteményhez. In: Kiéin Sándor
(szerk.): Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései II. Szeged,
1986.
13. Harday Silvia Ildikó: Az elfogadás művészete. Akadémiai Kiadó, 2004,
120-121. oldal.
14. Kirschenbaum, H.: The Life and Work of Cári Rogers. PCCS Books, 2007,
361. oldal.

Az intenzív csoporttapasztalat — ahogy én látom

1. Magyarul lásd: Cári Rogers—H. Jerome Freiberg: A tanulás szabadsága. Edge

2000 Kiadó — Oktatáskutató és fejlesztő Intézet, 2007.
 Jegyzetek
1. fejezet: A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése
1. Ahogy azt az előszóban jeleztem, Rogers a könyvben többnyire az „encounter
group” kifejezést használja, amit a fordításban néha egyszerűen csak
„csoportnak” fordítottam, máskor „fejlesztő” vagy „személyközpontú” jelzőt
tettem a csoport elé. (Ford.)
2. A „meztelen maratoni csoportoknak” — ahol a résztvevők az idő nagy részében
ruhátlanok — igen nagy a sajtója, de a fejlesztő csoportoknak egy ezrelékét sem
teszik ki.
3. Ed Dieckmann, Jr. „Sensitivity International — Network fór World Control”
(Nemzetközi Érzékenység — Hálózat a Világ Ellenőrzésére) című írását egy
képviselő (Mr. Rarick) olvasta az USA Kongresszusának jegyzőkönyvébe
1970. január 19-én.
4. Alán Stang cikke a The Review of the News 1969. április 9-i számának 16.
oldalán jelent meg.
5. Gary Allén cikke az American Opinion 1968. januári számának 73. oldalán
jelent meg.
6. James E. Hármon: „Ideological Aspects of Right-Wing Criticism of the
Intensive Group Experience” (Az intenzív csoporttapasztalatok jobboldali
kritikájának ideológiai aspektusai.) Publikálatlan írás egy humán magatartási
szeminárium számára, 1969. május.

2. fejezet: A csoportfolyamat
1. E fejezet anyagának nagy része rövidített formában megjelent J. F. T. Bu- gental
(ed.): Challenges ofHumanistic Psychology (A humanisztikus pszichológia
kihívásai) című kötetben (New York, McGraw Hill Book Company, 1967) és a
Psychology TodayA&n (3. kötet, 7. szám, 1969. december).
2. Jack és Lorrain Gibb sokat foglalkozott a bizalomnövekedéssel a csoportokban.
Chris Argyris, Kenneth Benne, Warren Bennis, Róbert Blake, Dorwin
Cartwright és Matthew Miles is jelentősen hozzájárult a csoportfolyamat
elméletéhez. E szerzők és mások gondolataiból adnak válogatást a következő
könyvek: Bradford, Gibb és Bennett (eds.): T-group Theory and Laboratory
Method (A T-csoport elmélete és a laboratóriumi módszer; New York, John
Wiley and Sons, 1964); Bennis, Benne és Chin (eds.): The Planning of Change
(A változás tervezése; New York, Holt, Rinehart and Winston, 1961); Bennis,
Schein, Ber- lew, Steele (eds.): Interpersonal Dynamics (Interperszonális
dinamika;
2S>5 -
 levezetek
Homewood, 111., The Dorsey Press, 1964). Sokan igyekeznek tehát kidolgozni
a csoportfolyamatok elméletét. E fejezet célja elemibb: természetes, leíró
jellegű beszámoló a csoportfolyamatról.
3. Mint arra az előszóban is utaltunk, azt a személyt, akit a nem személyközpontú
csoportokban, képzéseken vezetőnek, oktatónak, trénernek neveznek, ebben a
könyvben többnyire facilitátornak hívjuk. (Fordító)
4. T. Gordon: Group-Centered Leadership (Csoportközpontú vezetés) Boston,
Houghton Mifflin et Co., 1955, 214. oldal.
Az 1986-os, Cári Rogers részvételével tartott szegedi találkozóra sok-
szorosított formában megjelentetett Kultúrák Közötti Kommunikáció Kreatív
Megközelítései II. című kötetben hosszabb részletet „jelentettünk meg” a
könyvből (Ford).
5. ugyanott, 210. oldal.
6. D. Casriel: So Fair a House (Milyen tisztességes ház) Englewood Cliffs, N.
J., Prentice-Hall, 1963, 81. oldal.
7. G. F. Hall: A Participant’s Experince in a Basic Encounter Group (Egy
résztvevő tapasztalatai egy alap-encounter csoporton) Kiadatlan sokszorosított
kézirat, 1965.

3. fejezet: Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?

1. Mit jelent, hogy sikeres? Most megelégszem egy egyszerű definícióval. Ha

egy hónappal a csoport befejezése után több résztvevő úgy érzi, hogy
haszontalanul töltötte el az idejét, vagy károsodott és ebből még nem lábalt ki,
számukra a csoport bizonyára nem volt sikeres. Ha viszont a legtöbben úgy
érzik, hogy valami jó dologban volt részük, ami valahogy fejlődésre késztette
őket, akkor szerintem ez az esemény megérdemli a „sikeres csoport”
elnevezést.
2. Ha az ülésen azt mondtam volna: „KzszA tehetjük, amivé akarjuk” — ami
kedvezőbb és valószínűleg becsületesebb lett volna —, akkor szabadságomban állt
volna most azt mondani: „Nem tetszik nekem, amit csinálunk”. De azzal akartam
őket megnyugtatni, hogy „azzá tehetik, amivé akarják”. Mindig megfizetünk a
baklövéseinkért.
3. Natalie Rogers személyközpontú művészetterapeutaként idővel kialakította
saját jellegzetes csoportvezető stílusát. Ez leginkább The Creative Connection:
Expressive Árts As Healing (Science &Behavior Books, 1997) című könyvéből
ismerhető meg. Cári Rogers A tanulás szabadsága című könyvének harmadik
kiadásához (Edge 2000 Kiadó — Oktatáskutató és
2S><5
_-_ ____ — --------------------- --------------------------- ----- -- ------- Jegyzetek
Fejlesztő Intézet, 2007) Natalie is írt előszót, amiből ugyancsak kitetszik
kapcsolata a személyközpontú megközelítéshez (Fordító).
4. Ennek a résznek a megírásakor sok beszélgetés volt a segítségemre, de
különösen azok, amelyeket Ann Dreyfuss-szal és William R. Coulson- nal
folytattam.

4. fejezet: Csoport utáni változások

1. Hálás vagyok az iskola egyik régi tanárának, aki részletesen leírta azokat az
eseményeket, amelyeket itt röviden összefoglalok.

6. fejezet: A csoporttagok magányossága

1. James Flynn kézirata.
2. A következő példát a Journey intő self (Utazás önmagamba) című, az Akadémia
díját elnyert filmből vettem, amely megrendelhető a következő címen:
Psychological Cinema Register, 3 Pattee Library, Pennsylvania State
University, University Park, Pennsylvania, USA.

7. fejezet: Amit a kutatásokból tudunk

1. J. R. Gibb: The Effects of Humán Relations Training (Az emberi kapcsolatok

fejlesztésére irányuló csoportok hatása) In: A. E. Bergin és S. L. Garfield
(Szerk.): Handbook of Psychotherapy and Behavior Chan- ge (A pszichoterápia
és viselkedésváltozás kézikönyve) New York, John Wiley & Sons, 1970), 22.
fejezet, 2114—76 oldal.
2. A megállapítások a fenti fejezet utolsó részéből, az „Implications fór Practice”
(Gyakorlati alkalmazások) című szövegrészből valók.
3. Betty Meador: An Analysis of Process Movement in a Basic Encounter Group (A
folyamat előrehaladásának elemzése egy alap-encounter csoportban) Nem
publikált Ph.D. disszertáció; United States Internatio- nal University (Egyesült
Államok Nemzetközi Egyeteme), 1969.
4. A Journey intő Self (Utazás önmagamba), című film alapján (lásd a 6. fejezet 2.
megjegyzését).
5. C. R. Rogers és R. A. Rablen: A Scale of Process in Psychotherapy (Fo-
lyamatskála a pszichoterápiában) Nem publikált kézirat, University of
Wisconsin (Wisconsin Egyetem), 1958.
6. Betty Meador tanulmányából. (Lásd a 3. jegyzetet.)

ZS>~7 -------
 Jegyzetek
8. fejezet: Alkalmazási területek
1. Neivs and Reports (Hírek és beszámolók) NTL Institute fór Applied Behavioral
Science, 2. kötet, 3. szám (1968. június).
2. Azok számára, akiket érdekel, hogyan lehet az intenzív csoporttapasztalatot a
vállalatoknál felhasználni, felsorolunk néhány angol nyelvű írást: Richard
Beckhard: An Organization Improvement Program in a Decentralized
Organization. Journal ofApplied Behavioral Science, Vol. 2 No. 1 (1966); W.G.
Bennis: Changing Organizations (New York: McGraw-Hill BookCompany,
1966); Sheldon A. Davis: An Organic Problem-Solving Method of
Organizational Change. Journal of Applied Behavioral Science, Vol. 3, No. 1,
1967; A.J. Marrow, D. G. Bowers, and C.E. Seashore: Management by
Participation (New York, Harper & Row, 1967); E.H. Schein and W.G Bennis
(eds.) Personneland Organizational Change Through Group Methods: The
Laboratory Approach (London and New York, John Wiley & Sons, 1965).
3. Rogers élete vége felé hatásos csoportokat vezetett Dél-Afrikában, melyeken az
apertheid által megosztott országban feketék és fehérek egyaránt részt vettek.
(Fordító)
4. A könyv megjelenése után 15 évvel Rogersnek megadatott, hogy egy nemzetközi
konfliktussal — a nicaraguai kérdéssel — kapcsolatban másokkal együtt
facilitálhasson egy több napos csoportot diplomaták, miniszterek stb. számára.
Lásd a függelékben a cikket erről a témáról. (Fordító)
5. Az egész kísérletet nagyobb terjedelemben a Freedom to Learn (A tanulás
szabadsága) című könyvem 15- fejezetében és epilógusában írtam le (Columbus,
Ohio, Charles E. Merrill, 1969).
6. A Plán fór Self-Directed Change in an Educational System. (Tervezett
önirányított változás elérése egy oktatási rendszerben.) Educational Leadership,
Vol. 24 (May 1967), 717-731. oldal.
7. Alouisville-i iskoláknak az oktatási minisztériumhoz benyújtott javaslatából
idézve. Az adatokat az 1969—70-es évek alapján korrigálták.

10. fejezet: A jövő kilátásai

1. Lásd Cári. Rogers—Jerome Freiberg: A tanulás szabadsága. Edge 2000 Kiadó,
2006.
2. A következő másfél évtizedben Rogers megtapasztalhatta, hogy például
Magyarországon, Lengyelországban, a Szovjetúnióban milyen lelkesen fogadták,
amikor munkatársaival együtt fejlesztő csoportot tartott. (Szerk.)

3. Lásd C. R. Rogers: A tanulás szabadsága. Edge 2000 Kiadó, 2007, 4. fejezetét.

298
 Jegyzetek
4. AToffler: Future Shock. Playboy, Vol. 17, 1970. február, 97- oldal.

A személyközpontú csoportokkal kapcsolatos tapasztalatok a

könyv megírása óta eltelt negyven évből
1. C. R. Rogers: Cári Rogers on Personal Power. New York: Delacarte.
2. C. R. Rogers: A way of being. Boston: Houghton Mifflin (2. kiadás, 1995)
3. MacMillan, M. and Lago, C.: PCA Groups: Pást, Present... and Future? In:
Experiences in Relatedness: Groupwork and the Person-Centred Approach. Ed.
by MacMillan, M. and Lago, C., PCCS Books, Ross- on-Wye, 1999.

Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért

1. Howard Kirschenbaum: The Life and Work of Cári Rogers. PCCS Books,
Ross-on-Wye, 2007.

„A közép-amerikai kihívás,,
— személyközpontú csoport vezető politikusokkal
1. Eredeti megjelenési hely: Magyar Pszichológiai Szemle, 1992/93, 1-2 szám,
154-171. oldal. A cikk leadásának ideje azonban 1989. január. A Magyar
Pszichológiai Szemle szerkesztősége időközben megváltozott. Az írás végül a
következő lábjegyzettel jelenhetett meg:
„A tanulmányt az előző szerkesztőség Popper Péterfőszerkesztő alábbi
lábjegyzetével fogadta el közlésre: A téma és a módszer meglepő újszerűsége
mindenképpen arra indította a szerkesztőséget, hogy ezt a beszámolót
megismertesse a szakmai olvasóközönséggel. Nehéz megítélni, hogy a törekvés
csak Budapestről nézve, saját nem eléggé széles körű társadalomszemlélete miatt
kelti a szerkesztőben a szent naivitás vélelmét, vagy valóban gyümölcsözően
újszerű gyakorlatról van-e szó? A szervezők jószándéka kétségbevonhatatlan. ”
2. A rusti összejövetel utáni három évben többször éreztem kísértést, hogy írjak a
tapasztalataimról, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy „háttérinformációim”
nem elegendőek.

A Journal ofHumanistic Psychology 1986. évi 3. számában (23-45. o.) azonban

megjelent Cári Rogers „személyes beszámolója” a találkozóról (The Rust
Workshop: a Personal Overview), s e folyóirat 1987. évi 3- száma három további

299
 Jegyzetek
írást is közöl a összejövetelről:
— Gay Leah Swenson: When Personal and Political Processes Meet: The Rust
Workshop (Amikor a személyes és a politikai folyamatok találkoznak: a Rust
Műhely), 309—333.
— Lawrence N. Solomon: International Tension-Reduction Through the
Person-Centered Approach (A nemzetközi feszültség csökkentése a
személyközpontú megközelítés segítségével), 337—347-
— Maria Villas-Boas Bowen: Special Characteristics of the Rust Workshop and
Their Influence on My Facilitation process (A rusti találkozó sajátos
tulajdonságai és ezek hatása a facilitáló folyamatokra), 348-363. Miután ezeket
a tanulmányokat elolvastam, úgy döntöttem, hogy a találkozót ismertető
írásomban a „megbízható beszámolás” szempontját előbbre valónak fogom
tekinteni az „eredetiségre törekvés” - nél. Ezért — bár a leírtak
természetszerűleg az én sajátos szempontjaimat is tükrözik — készséggel
elismerem, hogy ismertetőm alapvetően a fenti 4 tanulmányra épül.
3. A humanisztikus pszichológiai mozgalom az utóbbi években tevékenysége
jelentős részét fordítja a háború megelőzésére, a konfliktusok kezelésével
kapcsolatos kutatásokra, a „béke tudományára”.
Itt most a Journal ofHumanistic Psychology című folyóirat néhány cikkét
sorolom fel az érdeklődők számára:
— Wayne Eisenhart: Flower of the Dragon: An Example of Applied Humanis-
tic psychology (A Vietnam veterán s experiences of the war and his efforts to
rehabilitate himself and his comrades). Vol. 17. No. 1, Winter, 1977.
— Dávid Báján: The Interface between War and the Social Sciences. Vbl. 22.
No. 1, Winter, 1982.
— Charlene Spretnak: Naming the Cultural Forces that Push Us toward War.
Vol. 23. No. 2, Summer 1987.
A Journal ofHumanistic Psychology 1984, Vol. 24. No. 3- Summer számát teljes
egészében a béke kérdésének szentelte.
A Political Psychology című folyóiratban is számos érdekes cikket találhat a
téma iránt érdeklődő olvasó, lásd például: Deutsch, M.: The pre- vention of
World War III.: A psychological perspective. 41 (1), 3-31. Rogers maga is
foglalkozott közvetlenül a háború és béke problémájával. Lásd
— A Psychologist Looks at Nuclear War: Its Threat, Its Possible Prevention.
Journal ofHumanistic Psychology, \bl. 22., No. 4., Fali 1982,9-21. Megjelent az
AÍ14 Monitor 13 (8) számában és a Self and Society (European
JournalofHumanistic Psychology) 10 (5), 213—233. oldalán.
4. An abuse of psycology fór political purposes? (A pszichológiával való visszaélés

300
 Jegyzetek
a politikában?) című vitacikkében többek között ezt írja: „... ha nem akarjuk vagy
nem tudjuk alkalmazni a pszichológiát ezen a makró-szinten, akkor a társadalmat
— hosszú távon — nem fogja érdekelni a mikro-szintűbb alkalmazás sem...”
Lásd még például
— Raven, J.: Social research in modern society. Administration, 1975, 23,
225-268.
— Raven, J.: Government policy and social psychologists. Bulletin of the British
Psychological Society, 1977. 30. 22—39.
— Raven, J., Whelan, C., Pfretzschner, P., Borock, D.: Political Culture in
Ireland. Institute of Public Administration, Dublin.
— Kiéin Sándor: A pszichológus felelőssége (Beszélgetés John Rávennél).
Magyar Pszichológiai Szemle, 1986, 4, 338—351.
5. A kliensközpontú pszichoterápiáról magyarul lásd pl. Kiéin Sándor,
Kliensközpontú pszichoterápia. Ergonómia, 1986, 4, 219—224.
A szegedi munkaértekezletekre „megjelent” kiadványok:
— Cári Rogers: Encounter csoportok. Magyar Pszichológiai Társaság, 1984,
1986, kézirat. (E kötet előzménye)
— Cári Rogers: A tanulás szabadsága a 80-as években. Magyar Pszichológiai
Társaság, 1986, kézirat. (Újabb változata: Rogers, C.—Freiberg, J: A tanulás
szabadsága. Edge 2000 Kiadó, 2006.)
— Kiéin Sándor—Angster Mária (szerk.): Kultúrák közötti kommunikáció
kreatív megközelítései I. Magyar Pszichológiai Társaság, 1984, kézirat.
— Kiéin Sándor (szerk.): Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései
II. Magyar Pszichológiai Társaság, 1986, kézirat.
— Eugen Gendlin: Fókuszolás. Magyar Pszichológiai Társaság, 1986, kézirat.
(Újabb változata azonos címen megjelent az Edge 2000 Kiadó gondozásában
2002-ben és 2007-ben.)
6. Lásd Kiéin Sándor: Cári Rogers (1902—1987). Magyar Pszichológiai Szemle,
1987/88, 6, 498-500.
7. Cári R. Rogers: Dealing with social tensions: A presentation of client-cen- tered
counseling as a means ofhandling interpersonal conflict. 30 pp. New York: Hinds,
Hayden and Eldredge, 1948.

301
 Jegyzetek
Ugyancsak megjelent: Pastoral Psychology, 1948, 3 (28), 14—20. és 3 (29)
37—44.
8. Cári R. Rogers: Communication. Its blocking and facilitation. North- western
University Information, 20, 9—15, 1952.
Ugyancsak megjelent: Harvard Business Review, 30, 46-50, 1952 és Bursk, E.C.
(ed.): Humán relations fór management. New York, Harper and Row, 1956.
9. A humanisztikus pszichológusok egy időben különös figyelmet szenteltek az
amerikai-szovjet kapcsolatnak. Rendszeressé váltak a pszichológusok
küldöttség-cseréi és az ezzel kapcsolatos beszámolók. Lásd például: Stein, H. F.:
Psychological compiementary in Soviet-American relations. Political
Psychology, 1985, 6 (2), 249—261.
Cári Rogers maga is nagy jelentőséget tulajdonított Szovjetunióbeli útjának. „On
Reaching 85” című írásában (Person-CenteredReview, Vol.
1. No. 2. May 1987, 150—151.) olvashatjuk:
„...Olaszország Nyugat-Németország, Nagy-Britarmia, Ausztrália, Mexikó,
Svájc, Ausztria, Magyarország, Görögország - még sokáig folytathatnám azoknak
az országoknak a listáját, ahol jelentős munka folyik a személyközpontú
megközelítés terén. A legújabb és talán a leginkább lelkesítő név ezen a listán
Oroszország. Most tértem vissza a Szovjetunióból, ahol két intenzív csoportot és
egy nagy nyilvános találkozót tartottunk. Alig tudtam elhinni, milyen széles körben
ismerik a munkámat. Lényeges hatással tudunk lenni a szovjet pszichológusokra.
.. Rendkívüli jutalom volt a számomra hallgatni, amint elmondták kollegáiknak,
milyen személyes és hivatásbeli változást hozott számukra a részvétel. ”
Részletesen lásd:
— Cári R. Rogers: Inside the World of the Soviet Professional. Journal of
Humanistic Psychology, Vol. 27., No. 3. Summer 1987, 277-304.
— Francis U. Macy: The Legacy of Cári Rogers in the .S.S SS. Journal of
Humanistic Psychology, Vol. 27- No. 3. Summer 1987, 305—308.
10. A film címe: The Steel Shutter.
11. Cári Roger: On Reaching 85 {Person-Centered Revieiv:) Vol. 2. No.2.
1987. May. 150-152.) című írásában olvashatjuk:
„1986-ban egy kollégámmal intenzív csoportokat facilitáltunk Dél- Afrikában,
fekete és fehér résztvevőkkel. Sohasem tapasztaltam még a düh, a keserűség és a
fájdalom illetve a félelem, a bűntudat és az előítélet olyan mélységeit, mint
ezúttal. Munkánk eredményének legjobb mutatója a sürgetés, hogy 1987-ben újra
elmenjünk.” Sajnos erre az útra Rogers halála miatt már nem kerülhetett sor.
Lásd még: Cári Rogers: The Dilemmas of a South African White. Per- son
Centered Review, 1986. Vol. 1. No. 1. February, 15—36.

302
 Jegyzetek
12. Cári R. Rogers, D. Ryback: On alternative to nuclear planetary sui- cide. The
Counseling Psyhologist, 12 (2), 1984, 3-12. Megjelent még Levant, R., Shlien, J.
(Eds): Client-centered therapy and the person- centered approach: New direction in
theory, reseearch andpractice. Pp. 400-422. New York: Praeger, 1984 és Peabody
Journal ofEducation, 1984,61 (3), 91-110.
13. Az 1984-es és 1986-os szegedi találkozókról mindössze két írás készült:
— Kiéin Sándor: Kulturközi kommunikáció kreatív megközelítései
(Munkaértekezlet, Szeged, 1984, július 1—7.), Ergonómia, 1985, 1, 35-41. és
— Klen Sándor: A kliensközpontú pszichoterápiától a kultúrák közötti
kommunikációig. (Búcsú Cári Rogerstől). In:
Fodor Katalin (Szerk.): Személyiségfejlesztés II. (irányzatok, csoport-
módszerek). A Közművelődés Háza, Tatabánya, 1989, 41—70.
14. Ma már csak a múlt Furcsaságaj közé tartozik, így leírható: „hivatalos”
részvételre nem kaptam engedélyt, az utolsó percben, s csak némi „ügyességgel”
sikerült végül is rendkívüli gyorsasággal elintéznem a „magán-útlevelem”
érvényesítését. Nagy megtiszteltetésnek éreztem a meghívást és
„mindenképpen” szerettem volna részt venni a találkozón. Valahogy úgy
éreztem magam, mint amiről Maria Villas-Boas Bowen (i. m. 354. o.) ír:
Cári Rogers Béke Mozgalom minden tagja számára nagyon fontos volt a
részvétel. Készek voltunk arra, hogy fizetség nélkül dolgozzunk, és azok, akik
csak magánpraxist folytatnak, készek voltak arra, hogy felvállalják a
távollétükből fakadó jövedelemkiesést... Személy szerint három fő okát éreztem
annak, hogy ilyen erősen motiválva voltam: (a) szerettem volna hozzájárulni a
béke ügyéhez, (b) támogatni Cárit abban, hogy régi álma valóra váljon; és (c)
anélkül, hogy túlzásokba esnék, szerettem volna részese lenni a
pszichológiatörténet egy fontos eseményének. ”
Ahogy megérkeztem, Rogers meghívott, hogy vacsorázzam vele. El- meséltette
a történetemet, s másnap reggel úgy üdvözölt a nagycsoport előtt, mint aki „nagy
nehézségek árán végül is megérkezett”. Később kénytelen voltam többször
elmagyarázni, hogy azért ez nem azt jelenti, hogy „át kellett szöknöm a határon”.
15. A munkaértekezlet „történeté”-nek leírása (Kezdetek, A folyamatok közepe, A
Heurigen: egy fontos esemény, A folyamat csúcspontja és A záróülés) Rogers:
The Rust workshop: A Personal Overview. [Journal of Humanistic Psychology,
1986, Vo. 26. No.3.) című cikkét követi.
16. A szegedi munkaértekezleteken például napokig elvitatkoztunk azon, hogy
szétoszoljunk-e kiscsoportokra, és a televízió Stúdió 84 műsorában
„ország-világ” tanúja lehetett, milyen nehéz problémát jelentett, a „hasz-

303
 Jegyzetek
nálhatunk-e magnetofont?” és a „beengedjük-e a televíziót?” kérdés.
Maria Villas-Boas Bowen írja idézett cikkében: „Senkinek sem volt kifogása az
ellen, hogy egyesek írásos feljegyzéseket készítettek, néha új arcok jelentek
meg, majd tűntek el anélkül, hogy valaki kérte volna, hogy mutatkozzanak be,
sőt, egyes kiscsoportok megengedték, hogy egy-egy ülésre beüljenek olyan
személyek, akik magukról azt mondták, ők csak megfigyelők. Később
megértettem: ezek az emberek megszokták, hogy megfigyeljék őket,
rivaldafényben legyenek. A bizalmasság, titkosság, magánélet kérdése mást
jelentett a számukra, mint mások számára. Mint az egyik politikus mondta:
legjobb titkaimatfenntartom a televízió számára”.
17. Ez a rész, valamint a „Facilitátorok” című rész elsősorban Maria Villas-Boas
Bowen idézett cikkén alapul.
18. Cári Rogers az „On Reaching 85” (Person-Centered Review, Vol 2, No. 2.
1987, May, 150—152.) című írásában ezt mondja erről: „Új kihívást jelentő és
nehéz élmény volt kormányfőkkel, nagykövetekkel, parlamenti képviselőkkel
dolgozni — akik közül többen a feszültségcsökkentés pszichológiai
aspektusaival vagy a kölcsönös párbeszéddel kapcsolatos nagyon kis tudással és
érdeklődéssel jöttek el a találkozóra. Rendkívül sokat tanultunk.”
19. Magyari Beck István az egyik szegedi összejövetelen egy ilyen vitának volt
tanúja, s ebből meglehetősen negatív következtetéseket vont le a
személyközpontú megközelítésre vonatkozóan.
Csakhogy más dolog beszélgetni arról, hogy „mit tennék ilyen esetben...” és a
tényleges viselkedés az adott helyzetben. Gyermekvédelem, 1985.
20. Ez a rész Gay Leah Swenson idézett írásán alapul.
21. Boehringer, G.H., Bayley, L, Zeruolis, V., Boehringer, K. (1974): Stirling: The
destructive application of group techniques to a conf- lict. Journal of Conflict
Resolution, 18 (2), 257—275.
22. Az egyébként igen érdekes és hasznosnak tűnő „tárgyalási technika” leírását
lásd Fisher, R., Ury, R. (1981): Getting to YES. Negotiating agreement without
giving in. Boston: Houghton, Mifflin.
A személyközpontú nemzetközi csoportok rövid története
1. Ezt az összeállítást Draskóczi Magda készítette.

A kliensközpontú pszichoterápia
és a személyközpontú megközelítés alkalmazásai
(Beszélgetés Charles Devonshire-rel)

- 304
 Jegyzetek
1. A Magyar Pszichológiai Szemle, 1986, 2, 158—167. oldalán, majd Kiéin Sándor:
Az intelligenciától a szerelemig (Pszichológusok a pszichológiáról) Edge 2000
Kiadó, 3- kiadás, 2000, 261—276. oldalán megjelent írás rövidített változata.

Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései

(Sajtóértekezlet Cári Rogers-szel az 1984-es szegedi találkozón)

1. Az Ergonómia 1985, 1. számának 35—41. oldalán, majd Kiéin Sándor: Az

intelligenciától a szerelemig. (Pszichológusok a pszichológiáról) Edge 2000
Kiadó, 3. kiadás, 2000, 279—295. oldalán megjelent írás rövidített változata.
2. A beszélgetők keresztnevét használom, jelezve nemcsak a találkozó kö-
tetlenségét, de azt is, hogy a beszélgetés közreadásával nem egyes emberek
véleményének megismertetése, inkább a szegedi találkozó hangulatának
érzékeltetése a célom.
A beszélgetés angolul és magyarul folyt. Minden elhangzott „bekezdést”
közvetlenül utána lefordítottak a másik nyelvre. (A beszélgetők egyike németül
beszélt, ezt kétszer is fordítani kellett.) Ezt a „fordításra figyelést” a résztvevők a
találkozó harmadik napjára már „megtanulták”. Ehhez a szöveghez
felhasználtam a beszélgetés során elhangzott — és így élőbb — magyar fordítást,
de korrigáltam az azonnali fordításba becsúszott zavaró hibákat.
3. A konferencia három kiadványt „jelentetett meg” sokszorosított formában:
> Angster Mária—Kiéin Sándor (Szerk.):
Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései. (Cikkgyűjtemény)
Juhász Gyula Tanárképző Főiskola — Magyar Pszichológiai Társaság,
1984, 199. oldal, kézirat gyanánt.
> Cári Rogers: Encounter csoportok. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola —
Magyar Pszichológiai Társaság, 1984, 249. oldal, kézirat gyanánt (ennek a
könyvnek az „előzménye”).

305
 Jegyzetek
> Kiéin Sándor (Szerk.): Person to Person. (Cikkgyűjtemény angolul.) Juhász
Gyula Tanárképző Főiskola -Magyar Pszichológiai Társaság, 1984, 202.
oldal, kézirat gyanánt.
4. Chuck véleménye a személyközpontú megközelítés lényegéről részletesebben is
megismerhető az előző interjúból!
5. Részletesebben lásd a következő írásokban:
> Kiéin Sándor: A tanár, mint a tanulók személyiségfejlesztésének serkentője.
In.: Kiéin Sándor—Farkas Katalin: Hogyan lehetnének iskoláink
személyközpontúvá. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, 1986.
> Kiéin Sándor: Humanista munkatudományok — humanista társadalom.
Vezetés — Szervezés, 1984, 6, 253-255. oldal.
V Kiéin Sándor: Mit várhat a pedagógus a pszichológiától? Pedagógiai vezető,
1984,1,50-65. oldal, lásd még például: Kiéin Sándor (szerk.):
Gyerekközpontú iskola. Edge 2000 Kiadó, 2002, 55—68. oldal.
6. Rogers erőfeszítéseinek eredményeképpen 1985-ben a Fertő-tó nyugati oldalán,
az ausztriai Rust városka szállodájában sikerült „személyközpontú értekezletre”
összehívni a közép-amerikai államok vezető politikusait. A valóban történelmi
esemény bebizonyította, hogy megfelelő facilitáló légkörben aktív, és egymással
sok tekintetben élesen szembenálló politikusok is megérthetik egymás
álláspontját, érzéseit. A találkozóról lásd e kötetben Kiéin Sándor: „A közép
amerikai kihívás” — személyközpontú csoport vezető politikusokkal című írását
(eredeti megjelenési hely: Magyar Pszichológiai Szemle, 1992/1993, 1—2. szám,
154—171. oldal), illetve a következő cikket:
Cári Rogers: The Rust workshop: a personal overview. Journal ofHumanistic
Psychology, Vol. 26, No. 3, 1986, 23—45.
7. Talán érdemes emlékeztetni rá, hogy mindez 1984-ben hangzott el és 1985-ben
jelent meg először. Bár kevesen ismerték fel a személyközpontú megközelítés
„felforgató” jellegét, a hatalom a maga „szelíd módján” reagált rá: A
Népszabadságán megbírálták a Stúdió ’84 riporterét — aki a „hely szellemének”
megfelelően a kerekasztal-beszélgetés során letette a kör közepére a mikrofont
—, mondván, „a riporter sohase tegye le a fegyverét a burzsoá ideológia előtt”.
8 Lásd még:
> Kiéin Sándor: A kliensközpontú pszichoterápiától a kultúrák közötti
kommunikációig. In: Fodor Katalin (szerk.): Személyiségfejlesztés II.
Irányzatok és módszerek. Tatabánya, A Közművelődés Háza, 1989.
> Kiéin Sándor: Kliensközpontú pszichoterápia. Ergonómia. 1986, 4, 219—224,
és Kiéin Sándor (szerk.): Gyerekközpontú iskola. Edge 2000 Kiadó, 2002, 39-52.
oldal.
306
 legyzetek
y Kiéin Sándor: Cári Rogers (1902—1987). Magyar Pszichológiai Szemle,
1987/1988, 6, 498—500. oldal.

A résztvevők által együttesen facilitált csoport

1. Ez az írás a csoport tagjainak aktív részvételével született meg. Köszönettel
tartozom azoknak, akik írásban kifejezték gondolataikat a csoportról, és azoknak
is, akik megengedték, hogy szóban elhangzott gondolataikat felhasználjam ebben
az írásban, azaz Brieger Sándornak, Gesztiné Kiss Valériának, Istvánfly Zitának,
Kis Ilonának, Koltai Évának, Laczkó Viktóriának, Mackó Júliának, Miklós
Barbarának, Nagy Katalinnak, Novák Juliannának, Szoboszlai Attilának és Török
Ivánnak.
2. Buber, M.: I and Thou. T&T Clark, Edinborough, 1958. Magyarul: Én és Te.
Európa Kiadó, 1992.
3. Schmid, P.F.-O’Hara, M.: Group Therapy and Encounter Groups. In: The
Handbook of Person-Centred Psychotherapy and Counselling. Palgrave
Macmillen, 2007.
4. Rogers, C.R.: A Way of Being. Houghton Mifflin Company, Boston, New York,
1980, 1995.
A könyv magyar fordításának megjelenését 2009-re tervezzük.
5. Rogers, C R.: On Personal Power: Inner Strength and its Revolutionary Impact.
New York, Delacorte, 1977.
6. Bozarth, J.D.: The Basic Encounter Group: an Alternative View. The Journal fór
Speciális ts in Group Work, 1986, 11, 228—232.
7- Wood, J.K.: The Person-Centred Approach to Small Groups. In: Cári Rogers’
Person-Centered Approach. PCCS Books, 2008.
8. Bozarth, J.D.: The Person-Centered Community Group. Előadás az Amerikai
Pszchológiai Társaság szimpóziumán, 1992.
9. Rogers, C.R.: Client-Centered Therapy. Boston, Houghton Mifflin, 1951.
10. Rogers, C.R.: The Interpersonal Relationship: The Core of Guidance. In:
Rogers, C.R. & Stevens, B.: Person to Person. Condor Book, 1967.
11. Rogers, C.R.: Facilitating Encounter Groups. TheAmerican Journal of Nursing,
1971. 71:275-9.
12. Schmid, P.F.: A személyközpontú irányzat Európában. Salgótarjánban a
Kapcsolat című konferencián 2000. november 24-én tartott előadás átdolgozott
változata.

307
Jegyzetek

13. Schmid, P.F.: „Face to Face” — The Art of Encounter. In: Person- Centered
Therapy. A European Perspective. Thorne, B. & Lambers, E. (eds.) SAGE,
1998.
14. Rogers, C.R.: Client-Centered Psychotherapy. In: Káplán, H.I., Sadock, B.J.,
Freeman, A.M. (eds.): Comprehensive Textbook of Psychiatry.
Wilkins&Wilkins, 1980.
15. Lásd 13.
16. Wood, J.K.: The Person-Centered Approach to Large Group Work- shops.
Communities fór Learning. In: Cári Rogers’ Person-Centered Approach.
PCCS Books, 2008.
17. Bozarth, J.D.: Designated Facilitators: Unnecessary and Insufficient. Előadás
az ADPCA éves konferenciáján. Tampa, 1995.
18. Lásd 13.
19. Lásd 13.

Encounter csoportjaim
1. Az egyik legismertebb videóra vett és “Because That’s My Way” (Mert ez az
én utam) címmel televízióban sugárzott, Rogers és egyik munkatársa által
facilitált csoportban, melyben a kábítószer volt a fő téma, George, a
„forradalmár” egy ponton azt mondja, hogy „itt minden mesterséges és
értelmetlen — kimegyek az igazi világba”. És valóban kisétál a csoportból.
(Szerk.)

Útmutató kezdő csoporttagoknak

1. Tony Merry: Learning and Being in Person-Centered Counselling (se- cond
edition) PCCS Books, Ross-on-Wye, 2002 (first edition 1999, the second edition
reprinted 2004, 2006) 167-169. oldal alapján. Az első három „Jótanács-csoport”
eredeti megjelenési helye: Brodley, B.— Merry, T.: Guidelines fór student
participants in person-centred peer groups. Person-Centered Practice, 3, (2),
17-22, 1995.

Utószó: Cári Rogers amerikai pszichológus gondolatvilága

1. Ez az írás zárta az 1984-es szegedi találkozóra sokszorosítva megjelent Cári
Rogers: Encounter csoportok című kötetet (Mérei Ferenc engedélyével).
Nyomtatásban először a Pszichológia, 1987,1, 5-18 oldalán jelent meg.
2. Bár korábban egybeírtuk a „nondirektív”
kifejezést, Mérei Ferenc tanulmányában ^iaptvdirektív” írásmódot.
meghagytuk a korábban szoká
/A’
---------- 308

¥Zú3O<S
 Megfelelő embert a megfelelő helyre!
Az SHL a világ egyik vezető
alkalmasságvizsgáló cége.
Az SHL Hungary Kft. 17 éve segíti elő a magyarországi vállalatok
hatékony emberi erőforrás gazdálkodását azzal, hogy

• egyedi megbízások alapján nagy biztonsággal kiválasztja a

jelöltek közül azt a személyt, akta legjobban tudja ellátni a
kérdéses feladatot,

• kiképzi a humánerőforrás szakembereket az SHLj tesztjeinek,

szimulációs gyakorlatainak, számítógé-: pes szakértői
rendszerének; használatéra,

• pszichológiailag megalapozott tréningekké! segíti elő a

dolgozók fejlődését a hatékonyabb munkavégzés érdekében.

Az SHL Hungary Kft. kizárólagos disztribútora Magyarországon és

Romániában az SHL nemzetközileg elismert alkalmasság vizsgáló
módszereinek.
Igény esetén segíti a cseh, szlovák, horvát, szerb és bolgár vállalatokat
is a kiválasztási rendszerük tökéletesítésében.

Ha tudni szeretné, hogy a jelöltek közül

ki a legjobb, használja az SHL módszereit!
További információ:
SHL HUNGARY KFT.
2040 Budaörs, Kossuth u. 20.
Telefon: +36-20/920-4563, +36-23/703-002
e-mail: ottilia.kiss@shl.hu • web: www.shl.hu

Segítünk, Ha Lehet!